Az imádság titka Szentkirályszabadja, 2008. május 25.
Textus: Mt 6, 5-8 Gazdasági szakértők egy ideje már kongatják a vészharangot, hogy mennyire kiapadóban vannak hagyományos energiaforrásaink. Aki autóval jár, tapasztalja, hogy milyen rohamosan és egyenlőre megállíthatatlanul emelkedik az üzemanyag ára. De akinek nincs autója, az is érzi ezt, hiszen az előállítási és szállítási költségek miatt szinte minden drágul. A kőolajat lassan aranyáron veszik-adják, egy év alatt világviszonylatban a duplájára emelkedett az ára. A földgáz ára úgyszintén az egekbe szökött. Ezért hát egyre többet hallhatunk az ún. alternatív és megújuló energiaforrásokról: a nap- és szélenergiáról, a termikus energiákról, biomasszáról, és egyebekről. Világméretű energiaválság van, amely a mi hétköznapjainkat is érinti, mégpedig úgy, hogy egyre inkább megnehezíti mindennapi megélhetésünket. Energiaválság azonban nemcsak a gazdasági életben van, hanem a lelki életben is, és ez utóbbi még közvetlenebbül érint minket. Akinek a számára a gazdasági energiák fogynak el, mert például nem tudja már megfizetni, annak azzal kell szembenéznie, hogy nem tud megélni. De akinek lelki energiái fogynak el, annak azzal kell szembesülnie, hogy nem tud élni, súlyosabb esetben pedig már nem is akar élni. Ezért érint minket közvetlenebbül a lelki energia hiánya, mint a gazdasági. Akinek elfogynak a lelki energiái, és nem jut ezen a téren segítséghez, az menthetetlenül bele fog pusztulni: depressziós lesz, inni, kábítószerezni kezd, és vagy ebbe pusztul bele, vagy még ezt sem várja meg, és öngyilkos lesz. De ez mind-mind annak a következménye, hogy elfogytak a lelki energiái. Ez szintén világjelenség, világméretű lelki energiaválság van, amely nálunk, Magyarországon is egyre több tragédiához vezet. Pszichológusok, pszichiáterek, szociológusok, orvosok, pedagógusok nagyon sokat beszélnek arról, hogy mi lehet az oka ennek? Sok megszívlelendő szempontra hívják fel a figyelmet, de a legalapvetőbb okot közülük csak kevesen fedezik fel. A lelki energiáink vészes elfogyásának legalapvetőbb oka ugyanis nem más, mint az, hogy nem imádkozunk, ill. nem jól imádkozunk. Ha valaki nem imádkozik, vagy nem jól imádkozik, akkor a lelki energiáinak az utánpótlását veszélyezteti. Az imádság ezért nem pusztán egy vallásos cselekedet, hanem élet-halál kérdés! Az imádság ugyanis az a lelki eszközünk, amellyel rácsatlakozhatunk a lelki energiaforrásra, és kitermelhetjük, hasznosíthatjuk a lelki energiákat. A lelki energiaforrásunk maga Isten. Nem a magunk kitalálta, magunk alkotta isten, hanem a Szentháromság-Isten. Tehát nem valami személytelen energiamező, hanem egy élő, személyes valóság: Az az Isten, Aki háromféleképpen is kijelentette magát nekünk, Atyaként, Fiúként, Szentlélekként, de Aki háromféleképpen is lényegében mindig ugyanaz az egy: a Szeretet. Ő, Jézus Istene és Atyja mindannyiunk lelki energiaforrása, és az imádságot adta nekünk arra, hogy rácsatlakozzunk. És éppen itt kezdődnek a bajok, mert sok ember nem csatlakozik rá, vagy nem jól csatlakozik rá az Istenben megtalálható lelki energiaforrásra. Ez mindig is a legnagyobb veszélyt jelentette az ember számára, és ezért Jézus sokszor tanított az imádságról. Jézusban maga Isten fordul oda hozzánk, és maga Isten tanít imádkozni. Csak ennek az imádságnak lehet bármilyen hatása, eredménye. A legalapvetőbb tanítását az imádságról itt, a felolvasott igében mondja el Jézus. Ennek egy mondatban az a lényege, hogy az imádságnak titka van! Az imádság nem módszerektől függ, hogy pl. milyen testhelyzetben és milyen szavakkal imádkozom, meg nem felekezetektől függ,
1
hogy r. katolikus, református, evangélikus, baptista, vagy szabadkeresztyén módon imádkozom. Az imádságnak nem módszere van, hanem a titka. Vagy úgy is mondhatnám, hogy az imádságnak nem a módszerekben rejlik a titka, hanem a titkában rejlik a módszere. Nos, ezt a titkot osztja meg velünk itt Jézus, és ezt a titkot kell megismernünk. Annak a titkát, hogy hogyan lehet rácsatlakozni az Istenben megtalálható lelki energiaforrásra.
1. Az imádsághoz legelőször is Isten kell! Ez azt jelenti, hogy Isten nélkül nem lehet imádkozni. Itt kezdődik az imádság titka. Ez talán magától értetődő a számunkra, mi talán azt gondoljuk, hogy hát persze, hogy kell hozzá Isten, hiszen Hozzá beszélünk. De sok ember számára egyáltalán nem magától értetődő, hogy az imádsághoz kell Isten. Ezzel kapcsolatban meglepő eredményre jutott a német Der Spiegel magazin. Egyik számukban egy körkérdést tettek fel az imádságról, és a szerkesztőségbe beérkezett válaszokból az derült ki, hogy Németországban többen imádkoznak, mint ahányan Istenben hisznek. Úgy gondolom, nemcsak Németországban van ez így. Azzal magyarázható ez a meglepő eredmény, hogy az imádság az embernek annyira ősi szükséglete, hogy még akkor sem tud vele felhagyni, amikor már nem is hisz abban az Istenben , akihez imádkozik. Olyan 1 ez, mint amikor valaki még azután is beszél a házastársához, amikor az már régen elhunyt. Nagyon sokan imádkoznak így, akiknek a számára Isten nem is létezik, halott, mégis beszélnek hozzá. De az ilyen imádság ennyit is ér, csak annyit, mint halottnak a csók. De vajon csak a teljesen hitetlen, istentelen emberek életében van ez így? Csak ők imádkoznak Isten nélkül? Egyáltalán nem! A legtöbb vallásos ember is tulajdonképpen Isten nélkül imádkozik Istenhez! Ha nem így volna, akkor Jézus nem is mondta volna el ezt a tanítást. Mert nézzétek csak, kikhez szól a mai igében? Imádkozó emberekhez! Három rövid kis egységből áll a mai igeszakaszunk, és mind a három kis egység így kezdődik: „Amikor imádkoztok...” Olyan ez az igeszakasz, mint egy szendvics: Az első és utolsó kis egységben arról beszél, hogy hogyan ne imádkozzunk, a középsőben pedig arról, hogy hogyan érdemes. A három együtt szól az imádság titkáról, és imádkozó embereket tanít erre a titokra, mert lám, még ők sem ismerik. És mindjárt a legelső kis egységben kikhez szól? A pogányokhoz? Nem, őket majd csak a legvégén említi. Jézus, amikor az imádság titkáról beszél, akkor legelőször is Isten népének az akkori legvallásosabb embereit hozza fel példaként, a farizeusokat. Azokat, akik az emberek véleménye szerint a legjobban értettek az imádsághoz. Azt gondolhatjuk, azért teszi ezt Jézus, mert hát őket lehet példaként odaállítani mindenki elé. Nos, valóban példaként állítja őket Jézus az emberek elé, de nézzétek csak: nem pozitív, hanem negatív példaként! Hiszen azt mondja róluk: „ne legyetek olyanok, mint ők”! Hát nem megdöbbentő? Amikor Jézus arról kezd el beszélni, hogy kinek is van szüksége arra, hogy megtanulja az imádság titkát, akkor éppen a legvallásosabb, legimádkozóbb embereket nevezi meg! Testvérek, ez azt jelenti, hogy itt rólunk van szó! Rólunk, akik Isten népének tagjai vagyunk, akikről mások azt gondolják, hogy hát mi imádkozunk a legjobban, hiszen mi templomba járó vallásos, vagy hívő emberek vagyunk. És mégis, Jézus legelőször nekünk beszél arról, hogy nem úgy imádkozunk, ahogyan kellene. És ha valaki itt Szentkirályszabadján vagy Veszprémben tőlünk akarna imádkozást tanulni, akkor nagyon könnyen meglehet, hogy Jézus neki is azt mondaná: Ne, ne! Ne legyél olyan, mint ők! Szeretem őket, ezeket a szabadi meg veszprémi reformátusokat, ők is az én népem, de imádkozni nem tudnak, nem ismerik az imádság titkát. Nos testvérek, mitől nem tud egy magunk fajta vallásos ember imádkozni? Mitől érezzük azt olyan gyakran mi is, hogy nem megy az imádság? Attól, hogy a legtöbb esetben bizony ugyanúgy mi is Isten nélkül imádkozunk, ahogyan a vallástalanok! A különbség csak annyi köztünk, hogy a vallástalan ember azért imádkozik Isten nélkül, mert számára
2
Isten nem létezik, számára Isten halott. Mi Istenben hívő emberek meg azért imádkozunk sokszor Isten nélkül, mert az imádság nem Istent jelenti az életünkben, hanem csak egy szerepet. Erről beszél Jézus, amikor azt mondja: „Amikor imádkoztok, ne legyetek olyanok, mint a képmutatók, akik szeretnek a zsinagógákban és az utcasarkokon megállva imádkozni, hogy lássák őket az emberek.” A vallásos zsidó ember állva és felemelt kezekkel imádkozott, így mondta el a kötelező napi imát meghatározott időben. Bárhol érte ez az időpont, az imádság ideje, megállt, és imádkozott, kivéve, ha a hely tisztátalan volt. A farizeusok lehetőleg úgy indultak el otthonról, hogy a legforgalmasabb utcakereszteződésnél érje őket utol az imádság ideje, hogy lássák őket az emberek. Ez nem is lehetett más, csak mutatvány, bábjáték, szereplés. Tehát az imádság az életükben csak egy bizonyos szerepet jelentett. A szerep pedig azt jelenti, hogy nem ez az igazi életformájuk, ezt csak úgy felvették magukra, de azután ennek a szerepnek vége van, amint letelt az imádság ideje, amint véget ért a zsinagógai istentisztelet, kiléptek az imádkozó ember szerepéből, és onnantól megint régi önmaguk lettek. Tehát teljesen mást mutattak az Isten felé, és egészen mást a világ felé. Két különböző világban éltek: az egyik egy nagyon szűk világ, ami időben és térben nagyon egyértelműen elhatárolódott, ez az imádság világa, ami az imádság és az istentisztelet idejére és a zsinagógai tartózkodásra korlátozódott. A másik világ pedig mindaz, ami2 ezen kívül van, tehát az imádságon kívüli világ. És ez a két világ teljesen elhatárolódott egymástól. Nem ilyen a mi életünk is? Megvallom nektek őszintén, hogy amikor ezt így végig gondoltam, én azt láttam meg az életemben, hogy bizony, én a legtöbbször így imádkozom. Úgy, mint a farizeusok, úgy, ahogyan nem kellene, mert nincs benne Isten, hanem csak póz, szerep. Gondoljunk most nagyon őszintén magunkra. A mi igazi világunk nem az imádság világa, hanem a másik, az imádságon kívüli világ: a pénzkeresetnek a világa, a családtagokkal való gondoknak a világa, a szomszédokkal, munkatársakkal való viaskodásnak a világa, az ideges hajszának a világa. Meg néha egy kis szórakozásnak a világa. Éjszaka meg talán álmatlan vergődéseknek a világa. Nem ez a mi igazi világunk? Ebben vagyunk a legtöbbet, ebben élünk, ebben vagyunk igazán otthon. És ettől a világtól térben és időben teljesen elkülönülve ott van egy szűk, idegen világ, az imádság világa. Ami leszűkül a heti egyszeri templomi istentiszteletre, meg esetleg az este elmondott imádságokra. És ahhoz, hogy az imádságnak ebbe a különálló világába belépjünk, egészen külön elhatározás kell, arra külön rá kell szánnia az embernek magát, hangulatot kell teremtenie magának, és külön időt kell szakítani rá. És ha nagy nehezen mégis sikerül belépnünk az imádság szűk és idegen világába, ott is az imádságon kívüli világunknak a zaja zúg tovább, és annak a képei és gondjai vannak a szemünk előtt. Mindent látunk és mindent hallunk továbbra is, csak Istent nem. Isten nincs sehol az imádság világában sem. És ezen még az sem segít, ha felvesszük a jól megszokott ima - testhelyzetet, felöltjük az imádkozó református ember szerepét. Ez csak forma igazi tartalom nélkül. Szerep Isten nélkül. Isten sehol, csak a szerep, csak a póz. És ha Isten nincs az imádságomban, nem találom Őt, nem látom, nem hallom Őt, akkor az imádságom nem is lehet más, csak monológ. Akkor csak én beszélek. Beszélek, de nem jön rá válasz. 3 „Szókavicsokat hajigálok az égre, amelyek visszahullanak” . Beszélek, és Isten nem felel, de hát hogyan is felelne, ha egyszer nincs ott? Figyeljétek meg, hogy Jézusnál ez pont fordítva van. Jézusnak az imádság a világa, és mielőtt szól vagy tesz valamit, ebből a világból lép ki, aztán oda is lép vissza. Ő mindig az Atyával való imádságos együttlétből jön bele a mindennapok világába, a mindennapok gondjaiba, bajaiba. Mi az élet gondjai-bajai felől nézzük az imádságot, és ezért szánunk rá egyre kevesebb időt. Látjátok, nem úgy van ám, hogy azért nem imádkozom, mert nincs rá idő, meg azért nem, mert fáradt vagyok, meg azért nem, mert nincs hozzá kedvem...Hanem pont fordítva van: Azért nincs időm, meg azért vagyok mindig fáradt, meg azért nincs kedvem, mert nem imádkozom.
3
2. Az imádsághoz belső szoba kell. A mai igénkben kétszer beszél Jézus titokról, és mind a kétszer itt, a „belső szoba” említésénél. Igen, mert itt történik az imádság igazi titka: az Istennel való találkozás. Itt éli át az ember, hogy itt van az Isten! A Károli fordítás ezt minden fordításnál jobban érzékelteti: „Te pedig a mikor imádkozol, menj be a te belső szobádba, és ajtódat bezárva, imádkozzál a te Atyádhoz, a ki titkon van; és a te Atyád, a ki titkon néz, megfizet néked nyilván.” Tehát van az imádságnak olyan része, olyan rétege, ahol Isten ott van, titkon, de ott van. Isten a belső szobánkban van ott, a belső szobánkban vár ránk. Éppen ezért az imádságunkban Istent akkor találjuk ott, ha bemegyünk a belső szobánkba. Rögtön érezzük, hogy Jézus itt képes beszédet használ. Mi ez a belső szoba? Jézus kortársai ezt nagyon jól értették. Az akkori átlagos zsidó házak csak egyetlen lakóhelyiségből álltak, és ebből nyílt a ház egyetlen másik helyisége, egy kis szűk, ablaktalan szobácska: az éléskamra (tameion). Ezt nevezi Jézus belső szobának. Ez volt a palesztinai házakban az egyetlen helyiség, amit be lehetett zárni, mert az ott tárolt ételt-italt óvni kellett az állatoktól meg tolvajoktól. Ez a belső szoba tehát, amiről itt Jézus beszél, egyáltalán nem egy kedves, meghitt, hangulatos hely. Nem egy áhítatos kis imaszoba térdeplőzsámollyal, házi oltárral. Nem egy helyes kis kápolna. Hanem spájz, kamra. Az a helyiség, amelyik a legkevésbé ünnepi, ahol a mindennapi élet dolgait tároljuk, ahol étel- és italszag csapja meg az ember orrát. Amikor ide küld be Jézus, akkor ezzel mintegy azt mondja, hogy nézzétek, nem kell ahhoz semmiféle különleges ceremónia, emelkedett hangulat, különleges környezet, hogy valaki az Istent megtalálja. Mehetünk a mi Istenünkhöz, mint Édesatyánkhoz minden szertartásosság nélkül, úgy, ahogy vagyunk, maszatosan, sírva, mosolyogva, mint a kisgyermek otthon, amikor édesapjához fut. Egyetlen dolog csak a fontos: egyedül lenni az Istennel. És az, hogy ezt a Vele való egyedüllétet a világon semmi meg ne zavarja. Tehát teljesen mindegy, hogy hol és mikor, a lényeg, hogy legyen olyan csendes időd, amit csak az Istennel négyszemközti csendességben töltesz el. Nincs nagyszerűbb pillanata az emberi életnek, mint négyszemközt együtt lenni valakivel, akit szeretünk, és aki viszont szeret. (Amikor együtt jártunk a szerelmünkkel, az udvarlás ideje alatt.) Nincs fenségesebb pillanata az emberi életnek, mint igazán csendben együtt lenni az Istennel. Bezárva a lelkünknek minden ajtaját meg ablakát, csak Arra figyelni, Aki titkon ott van.
3. Az imádsághoz fül kell. Amikor már bent vagyunk a mi belső szobánkban, még valamit tudnunk kell, ha az imádság titkát meg akarjuk érteni: az igazi imádsághoz sokkal inkább fül kell, mint száj. Minél mélyebben imádkozik valaki, annál kevesebbet beszél Istenhez. Erre figyelmeztet Jézus is, amikor azt mondja: „Amikor pedig imádkoztok, ne szaporítsátok a szót, mint a pogányok, akik azt gondolják, hogy bőbeszédűségükért hallgattatnak meg.” Aki igazán imádkozik, az nem annyira Istenhez beszél, mint inkább Istennel van, az Ő jelenlétében van és hallgat. Őt hallgatja. Ezért hát, ha meg akarod ismerni az imádság titkát, ne a vallásos szavakat, és szép kifejezéseket keresd, hanem Istent. „Hatolj be lelked legmélyére, maradj csendben. Hangokat fogsz hallani, kísértéseket, erre-arra fogsz gondolni...akkor menj még mélyebbre, még4 beljebb a csendbe! Egészen addig maradj csendben, míg a csend HANGOT ad, megcsendül.” Ettől függ az imádság hatása, és nem attól, hogy milyen hosszan és választékosan formálom a szavakat. Istent nem kell meghatni, nem kell rábeszélni semmire, nem kell meggyőzni, nem kell megnyerni nagyszerűnek gondolt érvekkel. Így a bálványimádó pogányok imádkoznak. Jézus korában az volt az általános vélekedés, hogy az istenséget ki kell fárasztani a sok beszéddel, és akkor aztán belemegy a kérés teljesítésébe. Nem arról szól az imádság, hogy kioktassuk Istent a problémáinkról
4
meg azok megoldásáról, hanem arról szól az imádság, hogy megtudjuk, meghalljuk, mit akar Isten tőlünk. Azért sincs szükség arra, hogy hosszasan ecseteljük Istennek a kéréseinket meg problémáinkat, mert nézzétek csak, milyen drága bíztatással fejezi be Jézus: „Ne legyetek tehát hozzájuk hasonlók, mert tudja a ti Atyátok, mire van szükségetek, mielőtt még kérnétek tőle.” Azt jelenti ez, hogy mindig előbb ott van, mint a mi bármiféle bajunk, ami fenyeget bennünket. Előbb ott van, mint azok a kísértések, amelyekkel küzdenünk kell. Az áldás, a segítség az öröm, a békesség már mind ott van, tehát felesleges erőlködéssel, meg hosszadalmas esedezésekkel kikönyörögni. Nem kell Istent elárasztani szavaink tengerével, mert akkor meg azzal lesz tele a belső szobánk, és ettől nem látjuk meg, hogy ott van Ő és ajándékai. Az imádsághoz Isten kell, belső szoba kell, fül kell. Ez a titka az imádságnak. Ez a titka annak, hogy hogyan találhatjuk meg Istenben a lelki energiaforrást és hogyan csatlakozhatunk rá. Onnan fogjuk megtudni, hogy ez a rácsatlakozás sikerült, hogy egyszer csak élet áramlik az életünkbe, akarat az akaratunkba, szeretet a szeretetünkbe: Jézus élete, akarata, szeretete tölti fel lelki energiával lelkünket. Ez az imádság titka.
Szűcs László lelkipásztor 1 Klaus Douglass: Isten szeretetének ünnepe, Kálvin Kiadó, Luther Kiadó Budapest, 2005. 100. old. 2 A Hegyi beszéd, Joó Sándor igehirdetései Budapest, 2006. 77. old. 3 Gyökössy Endre: A két középpont, Szent Gellért Kiadó és Nyomda, 9. old. 4 Gyökössy Endre: im.: 10. old.
5
