Simli Mariska Élt Székesfehérvárott egy báróné, akit mindenki „fekete szivarú Szeszicsnek” hívott. (Az igazi nevét nem őrizte meg az emlékezet.) Rövidre vágatta a haját, férfiruhában, vadászzekében, lovaglócsizmában járt, kezéből sohasem hiányzott a korbács, s ha végigvonult a városon, vadászkutyák hada követte. A Magyar Király volt a törzshelye, jellegzetes mélyzengésű hangján többnyire itt udvarolt valamelyik előkelő dámának, színésznőnek, miközben erős szivarjaiból óriási füstfellegeket eregetett. Amilyen gyöngéden bánt fekete szivarú Szeszics a nőkkel, amire az idő tájt – úgy látszik – nagy igény mutatkozott (idézet a Pikáns Lapokból: „A férfiak azt hiszik, hogy akkor végeztek nehéz feladatot, mikor meghódítottak bennünket, pedig a feladat neheze csak ekkor kezdődne…”), olyan férfiasan viselkedett férfiak társaságában. Annyira férfinak gondolta már magát, hogy felvételét kérte a Nemzeti Kaszinóba, ahová akkor még nőket egyáltalán nem vettek fel. A polgármesterre hárult a kényelmetlen feladat, hogy közölje a bárónéval, vele sem tehetnek kivételt. Mire Szeszics – állítólag – akkorát csapott lovaglóostorával az asztalra, és akkorát káromkodott, hogy csaknem párbaj lett a vége. A városban hamarosan elterjedt a híre, hogy a báróné „kontrakaszinót” létesít, s e célból már ki is bérelte a Nemzeti Kaszinóval szemben lévő ház első emeletét. Fekete szivarú Szeszics az új létesítményt Dandy Clubnak nevezte el, és feladataként a „modern nők egyesítését és kéjesítését” tűzte ki. Ezért levelet írt a többi között Vay Sarolta-Sándornak, aki épp ekkortájt alapította meg fiumei kávébehozatali cégét és Zathureczky Gyulánénak, egy Szabolcs megyei birtokos özvegyének, aki azzal híresült el, hogy több férfit vert meg életében, mint ahánnyal törvényesen megesküdött, márpedig az köztudott, hogy a verekedés csak törvényes házastársak között megengedhető. Mindkét hölgy elfogadta a meghívást. Fekete szivarú Szeszics igazi fölfedezettje azonban Simli Mariska volt. A lány apja Székesfehérváron a Sörház-malom (Simli-malomként is emlegették) bérlője volt. Szülei támogatták Mariska tanulását, a helyi ciszter gimnáziumban járt, mint magántanuló. Már korán versekkel jelentkezett, amelyeket a Szabadság című fehérvári
lap közölt. Később hírlapíróként a Székesfehérvár és Vidékénél dolgozott. A fiatal hölgy mindig reverendában járt, folyóiratokat alapított, s előfizetőket gyűjtött leendő könyvéhez, amelynek megjelenését – állítólag – Hegyesi Mari egri színésznő (Vay Sarolta-Sándor korábbi kedvese) is támogatta. Szeszics, akit a Magyar Királyban gyakran láttak együtt Mariskával, úgy tudta, hogy a lány Vay Sarolta-Sándort tartotta példaképének. A Dandy Club megnyitóját „piknik” alapon rendezték. Szeszics arra kérte Vay Sarolta-Sándort, hogy – tekintettel fiumei hivatalára – gondoskodjon megfelelő mennyiségű kávéról, ő maga a szivarok beszerzését vállalta. A székesfehérvári Dandy Club megnyitására meghívták Podmaniczky Frigyes bárót is, aki akkor amolyan országos biztosi posztot töltött be a klubmozgalomban. Az volt a feladata, hogy ellenőrizze: az országszerte megalakuló társaskörök, egyesületek, kaszinók rendeltetésszerűen működnek-e, s alapszabályzatuk megfelel-e Széchenyi István szellemiségének, s az abban gyökerező haladó hagyományoknak. Podmaniczky idejében megérkezett, s a hölgyek vezetésével mindjárt meg is tekintette a Dandy Club alapszabályzatát, valamint a mellékhelyiségeket, mert ellenőrzési körútjai során ezekre mindig különös gondot fordított. Végül a király szavajárását utánozva azt mondta: „Mindennel meg vagyok elégedve.” Azután fölszolgálták a rummal ízesített, Vay Sarolta-Sándor-féle kávét, s a báró a hölgyekkel erős szivarra gyújtott. Tagadhatatlan, hogy az est fénypontja az volt, amikor Simli Mariska hátracsapta reverendájának szárnyait, feltette aranyláncocskán függő monokliját, s nem túlságosan erős, de érzékien kifejező, kissé gunyoros hangon olvasni kezdett. A báró kérdőn Szeszicsre nézett, aki azt súgta a fülébe, hogy ezek azok a levelek, amelyeket Simli Mariska kisasszony az évek során hódolóitól kapott. „Aranykedvű, aranyszárnyú ámori pajkosság, pogány bűbájosság, lelki édesség és tisztaság nevet az ajka szögletén”, írta a többi között Podmaniczky báró a naplójába, de nem tudni, hogy ezek a saját vagy a kisasszony szavai voltak-e. Egyszer csak Vay Sarolta-Sándor, vastag, széles arca téglavörösre változott.
– Ezt azért nem vártam magától! Azt hittem, ezt a levelet jobban megőrzi, mint a többiekét – mondta, s akkorát szusszant, hogy attól kellett tartani, mindjárt fölfeslenek a gombok, s dús melle kibuggyan a férfiruha páncéljából. – Amint látja, jól megőriztem – felelte Simli Mariska fakó, rezzenéstelen arccal, s kifogástalan udvariassággal. Erre Vay Sarolta-Sándor káromkodott egy cifrát, s kitépte Mariska kezéből a levelet. – Adja vissza! – mondta Mariska csöndes határozottsággal. – A levél az enyém, nekem szól! Podmaniczky báró zavartan kapkodta a fejét, nem szerette a skandalumot. – Ugyan, hagyjátok már ezt a levélhistóriát – mondta akkor fekete szivarú Szeszics, hogy mentse a helyzetet, s egészen közel hajolt a báró füléhez, mintha a következő pillanatban pajzán szavakat akarna beléjük sugdosni. A madárcsontú báró ijedten visszahőkölt a feléje közeledő nagy testtől. – Az elveszett levelek miatt történt eddig a legtöbb baj a világon, erről szólnak a regények és a színdarabok – összegezte életének és művészetének eddigi tapasztalatait Vay Sarolta-Sándor. – Mindjárt kettéhasítom valakinek a fejét! – Nono – mondá a báró –, ez olyan vármegyei szokás! Az alacsony termetű, kissé görbelábú költő(nő) ezt súlyos sértésnek vette, s felkiáltott: – Ha ön, báró úr, olyan jól tudja, mi a szokás a vármegyében, akkor ne csak szavaljon itt nekünk a szabályokról, hanem álljon ki velem egy kis „mandzsettírozásra”. Ezzel odalépett a terem falára kifeszített zöld posztóhoz, s leakasztott róla egy kardot, majd egy ugrással a bárónál termett, és kiütötte kezéből a pipaszárat. Podmaniczky, aki egyébként veszélyes vívó hírében állt, odaballagott szépen a zöld posztóhoz, s leemelt egy másik kardot. Néhány percig „csuklóztak”. Nem mondhatni, hogy a költő(nő) különösebb ügyességet tanúsított a kardforgatásban. Fekete szivarú Szeszics, aki maga igen jól vívott, látva Sarolta-Sándor vehemens ügyetlenkedéseit, többször is fölszisszent, de a báró vigyázott a művésznő testi épségére, s egy óvatlan pillanatban kiütötte kezéből a kardot.
– Egál! – kiáltotta Szeszics, mire a vívók letették fegyvereiket, s újabb szivarra gyújtottak. Krúdy személyesen ismerte Simli Mariskát, több írásában is föleleveníti alakját (Hét bagoly, A szobrok megmozdulnak). Csak föltételezhetjük, hogy Podmaniczky báró, aki viharos szerelmi kalandjairól többnyire szemérmesen hallgatott (naplójában is csak egy-egy odavetett félmondat vagy szállodaszámla árulkodik ezekről), annak idején az „ámori mosolyú” reverendás leány kegyeiért párbajozott Vay SaroltaSándorral. Mindenesetre az bizonyos, hogy a szlengből ismert simlis szó Simli Mariska nevéből képződött, s imígyen alakja örökre fennmaradt. * Az írás 1997-ben jelent meg Kánkánia című kötetemben. Saly Noémi 2005-ben publikálta a Pesti csodabogarakat, amelyben levéltári kutatások alapján megírta Simli Mariska „igaz történetét”. A két képmás alapvetően egybevág, nem csoda, hiszen mindketten Krúdyt használtuk alapvető forrásként (Hét bagoly, A szobrok megmozdulnak). Saly Noémi ugyanakkor sokkal részletesebben foglalkozik Mariska vándorlásaival és lapalapítási kísérleteivel. Részletesen megírja például hősünk aradi kalandját, amit – mert úgy gondolom egybevág a fehérvári liezonnal – most ideillesztek. Az Aradi Közlöny 1902. március 16-i számában Simli Mariska a toloncházban címmel rövid tudósítás jelenik meg. „Simli Mariska, akit az ország legtöbb részében, így Aradon is jól ismernek furcsa viselkedéséről, a minap bajba került. Magához csábította egy előkelő budapesti mágnás-család fiát, akit napokig kerestek, míg végre züllött állapotban, betegen megtalálták a Simli Mariska társaságában. A rendőrség megindította a csuhás kisasszony ellen a vizsgálatot, s ennek az lett a következése, hogy ma délben lakásáról kivitték a toloncházba. Kényszerútlevéllel hazaviszik az illetőségi helyére, Székesfehérvárra. Simli Mariska a fogházban egész délután dühösködött, tiltakozott előállítása ellen. Estefelé megnyugodott, gyertyát kért s késő éjszakáig írt, még pedig leveleket. Közel harmincat küldött el, köztük egyet Eötvös Károlynak, akit védelemre kért föl.” Az Aradi Közlöny két nappal később részletes tudósítást közöl, amelyből nemcsak azt tudhatjuk meg, hogy Mariska toloncházi hétköznapjait egy „világos,
tiszta, háromágyas, kétablakos szobában tölt az épület második emeletén”, hanem megismerkedhetünk a nagyanyjától „elrabolt árva bárófiú”, Staudach Alfonz történetével is. – Mikor beléptem – kezdi a hírlapíró beszámolóját –, Mariska felugrott asztalától ahol éppen tökfőzeléket evett. Igen jóízűen ette, üdvözölt és hellyel kínált meg. Ő maga nagyvilági előkelőséggel a pokróccal leterített vaságyra vetette magát. Egy másik ágyon bokorugrós szoknyában, pruszlikban, ölbe tett kézzel ült egy jóképű parasztleány... lopásért ült... néhány napra Simli Mariska kényelmére rendelték oda szobalányi minőségben. A riporter a továbbiakban Mariska szájába adva – monológként – beszéli el a különös szerelmi históriát. – Alfonzka imádott engem. Lelkileg én is szerettem, mert az a tudat, hogy a ferde nevelésű, közönséges gondolkodású ifjúból nemeslelkű férfit nevelhetek, boldoggá tett. Könnyen befolyásolható természetét acélosítottam. A bárócska szigorúan megtartotta modern nevelési rendszerem utasításait. Később szabadon, önállóan kezdett gondolkozni, sőt annyira csiszolódott, finomodott elméje befolyásom alatt, hogy munkatársamnak alkalmazhattam. A bárócskát többször el akarta tőlem csalni a nagyanyja, de a fiú nem engedett a csábításnak. Hű maradt hozzám. Egy napon Mignon-szállóbeli lakásomra betört a nagymama. Szitkozódva követelte tőlem vissza unokáját. Illetlen szavakkal illetett. Nagyon indulatba hozott, de csak annyit feleltem: – Ha a fiú menni akar, ám vigye! De Alfonzka dühösen elfordult nagyanyjától, s melegen simult hozzám. Különös látogatóm sehogyse tudott belenyugodni abba, hogy Alfonzka nálam maradjon. Könyörgésre fogta a dolgot. Mikor látta, hogy ez sem használ, keményen megfenyegette 17 esztendős unokáját. Alfonz önérzetét bántotta a fenyegetés. Hős férfi módjára kirántotta zsebéből hatalmas revolverét, és nagyanyjához dobta. A félénk öregasszony rémületében sikoltozni kezdett. A kint ácsorgó férfi rokon és a szálló személyzete egyesült erővel betörték az ajtót. A naiv lelkek azt hitték, gyilkosság történt. Az asszonyt elaléltan vitték el. Alfonzka nálam maradt. Megdicsértem lovagias eljárásáért.
Másnap idézést kaptunk a VI. kerületi kapitányságra. Alfonzkával megjelentem Czajlik rendőrtanácsosnál, aki lekötelező nyájassággal fogadott. Értésemre adta, hogy Alfonzka nagyanyja följelentést tett ellenem... és kérésére kihallgatásra jelentkeztem egyik tisztviselőnél. Alfonz a tanácsosnál maradt. Vagy három órán át vallattak. Mikor kihallgatásom befejezték, a tanácsos szobájába mentem, de már nem találtam ott Alfonzot. Özvegy nagyanyja újabb följelentést tett ellenem a rendőrségnél és ügyészségnél. Alfonz mindkét helyen ellenem vallott! Bosszantott a fiú következetlensége. Mérges hangú levelet írtam neki, ő nem is válaszolt. Mikor beláttam, hogy tisztességes eszközökkel nem érem el célomat, fölmentem az özvegy Kálvin tér 8. szám alatti lakására. Éppen ebédnél találtam a családot. A fiút felelősségre vontam férfiatlanságáért. Ő vállat vont, s tovább jóízűen falatozott. Azt hiszem, ez eléggé jellemzi gyermeki voltát. Nagyanyja ellenben rám rivallt, és sértő kifejezésekkel illetett. Látogatásomért magánlaksértésért bepörölt. Én pedig becsületsértés és rágalmazásért tettem ellene följelentést. [...] Ma már kétszer kihallgattak. Tudomásomra adták, hogy tíz esztendőre kitiltottak a főváros területéről. Kértek, hogy adjam be fellebbezésemet, de én eddig vonakodtam ezt megtenni, mert előbb be akartam szerezni azokat az aktákat, amelyekkel bizonyítani tudom, hogy Adria című, időszakonként megjelenő lapom tisztességes kenyérkeresetet nyújt. Mi után a tisztességes egzisztenciát dokumentálni tudom, a belügyminisztérium biztosan meg fogja semmisíteni a kitiltó határozatot. Oh, jártas vagyok én már az ilyesmiben. Nem ez az első esetem. Lázító tartalmú röpirataim miatt kitiltottak engem már Debrecenből meg más vidéki városból is. A belügyminisztérium mindig megsemmisítette... Saly Noémi – Mariska monológjához – a következő szellemes megjegyzést fűzi: „Mariska itt rosszul számított. Özvegy báró Staudach Alfonznénak nemcsak a vagyona, a dühe és a kétségbeesése, hanem a hatalma is nagy volt. A hatszáz esztendős múltra visszatekintő osztrák bárói famíliával nem lehetett ilyen pimaszul kukoricázni. Mariska úgy röpült vissza a Mignon szállóból Fehérvárra cilinderestül, reverendástul, nevelési elvestül, hogy csak úgy porzott. (A Mignon szálló mellesleg a Szerecsen – a mai Paulay Ede – utca 31. szám alatt működött. A helyiek emlékezete
szerint a ház a századfordulón kupleráj volt – tételezzük föl jóindulattal, hogy 1902ben pont nem, de radikális funkcióváltás azért aligha történt. Már csak az a kérdés, mekkora kalap lehetett az idős bárónő fején, amikor berontott ebbe a címeres garniba, hogy Alfonzkát kiragadja a démon karmai közül.)” * Székesfehérváron kisebb tömeg fogadja, virággal. Főként a fehérvári hölgyek üdvözlik, mint az emancipáció élharcosát. Megérkezésekor interjút ad a Székesfehérvár és Vidékének, ebben azt állítja, hogy egy irodalom iránt érdeklődő család bízta rá kamasz fia „szellemi nevelését". Ám a fiú rajongása később tolakodóvá vált, majd amikor Mariska megpróbálta „észhez téríteni", öngyilkosságot kísérelt meg. A cikkben a nagymamát nem Staudach bárónénak hívják, hanem özvegy Kardhordó Ferencnének... Saly Noémi meg is jegyzi, „szerfelett gyanús név, minthogy egy Kardhordó Árpádot Krúdy is emleget A terézvárosi búcsú című írásában”. Hazatérése után Mariska tüdőbaja egyre súlyosbodott. Kórházba szállították, ahol néhány napi ápolás után, 34 éves korában, 1902. december 6-án elhunyt. A Sóstói temetőbe temették. Valamennyi jelentős fővárosi és fehérvári lap – ki így, ki úgy, de – megemlékezett haláláról. – Nem bánom, akármit írnak rólam, csak nyomtatásban lássam a nevemet... Írjon rólam valamit, uram, amit kivághassak az újságból, és vidéken megmutathassak. Néha az összes budapesti lapokat megveszem, ha kalandjaimról írnak. Utálom magam, ha mindennapi nőnek látszom. Ah, be szeretnék híres lenni – sóhajtotta Simli kisasszony. (Krúdy Gyula: Hét bagoly) Ha műveivel nem is, de életével (és nevével) sikerült.
