LAIKUSOK FORRADALMA Ivan Illich Megjelent: Ökológiai kapcsolatok. Budapest, 1984. 98–112. o.
A TÁRSADALMI DÖNTÉS HÁROM DIMENZIÓJA Hogy hová vezetett az önálló gazdálkodás elleni háború, azt legjobban az úgynevezett “fejlődés” tükrében láthatjuk. Az 1960-as években a “fejlődés” olyan rangra tett szert, amely vetekedett a “szabadságéval” és az “egyenlőségével”. A gazdagok kötelessége és feladata lett más népek fejlődéséről gondoskodni. A fejlődést építési programként írták le – fehérek és feketék, sárgák és rézbőrűek mind “nemzetépítésről” beszéltek, s tették ezt minden pironkodás nélkül. E társadalmi tervezés közvetlen célja az volt, hogy bevigyék gépek és berendezések kiegyensúlyozott rendszerét egy olyan társadalomba, amely ezekkel az eszközökkel még nem volt felszerelve: hogy több iskolát, több modern kórházat, nagy kiterjedésű autópályákat, új gyárakat, energiatermelési és -átviteli hálózatokat építsenek, s egyidejűleg kinevelték azt a lakosságot, amely igényli és kezelni is tudja ezeket az eszközöket. Ma már naivnak látszik ez a tíz évvel ezelőtti erkölcsi imperatívusz, s ma már kevés gondolkodó fő van, aki ilyen instrumentalista képet alkotna magának a kívánatos társadalomról. Két ok változtatta meg az emberek gondolkodását; először is, a nem kívánt külső mellékhatások (az úgynevezett externáliák) felülmúlják a hasznot. Az iskolák és kórházak olyan adóterheket rónak a társadalomra, amilyeneket egyetlen gazdaság sem tud elviselni. Az autópályák által létrehozott alvóvárosok tönkreteszik a városi és falusi tájat. A Sao Paolo-i műanyagvödrök könynyebbek és olcsóbbak, mint amelyeket hulladék vasból készít a nyugat-brazíliai bádogos. De az olcsó műanyag először is megfosztja a megélhetéstől a bádogost, azután a műanyaggyártásnál keletkezett füstök újmódi kísértetként lebegnek a táj fölött és sajátos nyomot hagynak a környezeten. A régi mesterség megsemmisítése és ezek a mérgek elkerülhetetlen melléktermékek, amelyeket még sokáig nem fog sikerülni kiküszöbölni semmiféle ördögűzéssel. Az ipari hulladékok befogadására alkalmas temetők egyszerűen túl sokba kerülnek, többe, mint amennyit a vödrök érnek. Gazdasági tolvajnyelven: az “externális költségek” nemcsak a műanyagvödör-gyártásból származó nyereséget múlják felül, hanem a gyártási folyamat során kifizetett béreket is. Ám ezek a növekvő externáliák csak az egyik tételt alkotják azon a számlán, amelyet a fejlődésért fizetnünk kell. A fejlődés visszája a negatív termelékenység. Az externáliák olyan költséget jelentenek, amelyek “kívül” esnek a fogyasztó által fizetett áron – olyan költségeket, amelyeket a fogyasztónak vagy másoknak, vagy későbbi nemzedékeknek kell viselniük. A negatív termelékenység viszont az az
98
újfajta csalódás, amely éppenséggel a megvásárolt áru használata “folytán” éri a fogyasztót. Ez a belső, negatív termelékenység – a modern intézmények elkerülhetetlen velejárója – állandó frusztrációt okoz azoknak a szegényebb rétegeknek, amelyek valamennyi intézmény klienseinek többségét alkotják. Ezt a frusztrációt igen erősen átélik, de ritkán fogalmazzák meg. A gazdaság valamennyi ágazata létrehozza a maga sajátos és paradox ellentmondásait. Szükségképpen mindegyik épp az ellenkezőjét valósítja meg annak, amiért létrehozták. A közgazdászok, akik egyre jobban értenek ahhoz, hogy meghatározzák a külső mellékhatások pénzben kifejezett költségét, eme negatív belső hatásokkal nem tudnak mit kezdeni, és nem tudják mérni a kényszerűségből igénybe vett szolgáltatások klienseinek elkerülhetetlen frusztrációját, ami nem egyszerűen a szolgáltatás ára. Az iskolarendszer a legtöbb ember számára bizonyítvánnyal igazolt lealacsonyítássá változtatja át a genetikai különbségeket; az intézményesített egészségügy olyan szolgáltatások iránt ébreszti fel az igényeket, amelyek már távolról sem hasznosak, és nem is megvalósíthatók, ezenkívül aláássa azt az organikus ellenálló képességet, amelyet a józan ész egészségnek nevez; a közlekedés, amely a nagy többség számára a csúcsforgalom idejére korlátozódik, növeli azt az időmennyiséget, amelyet az egyén a közlekedés rabságában tölt, továbbá csökkenti a szabadon választott mozgékonyságot és a különböző helyek kölcsönös megközelíthetőségét. Az oktatási, egészségügyi és egyéb jóléti hatóságok klienseinek többsége számára ténylegesen elérhetetlenné tették azt a célt, amiért e programokat indították és finanszírozták. Az intézményesített frusztráció – amely a kényszerűségből történő fogyasztás következménye – párosul a külső mellékhatásokkal. Szükségessé teszi a hulladékeltakarító és javító szolgáltatások termelésének növekedését, ami elszegényíti, sőt, tönkreteszi az egyéneket és közösségeket, s legsúlyosabban a legalsó osztályokat sújtja. A frusztrációnak, az önálló képességek elsorvasztásának és tönkretételének sajátosan modern formái minden szavahihetőségüktől megfosztják azokat, akik a kívánatos társadalom fő ismérvének a működésre kész termelőkapacitás nagyságát próbálják feltüntetni. A legirigyeltebb kiváltság ma már nem az, ha valaki hozzá tud jutni valamilyen új “szükséglet-kielégítéshez”, hanem ha meg tudja magát védeni a fejlődés káros hatásaitól. Befutott embernek számít, aki nem a csúcsforgalom idején közlekedik, aki elit iskolába járt, aki nem kórházban, hanem otthon hozza világra gyermekét. Ritka és speciális tudás birtokosának tekintik azt, aki betegségében meg tud lenni orvos nélkül; szerencsés és gazdag, aki tiszta levegőt szívhat, és semmiképpen sem szegény, aki maga építi fel saját vityillóját. Ma az alsóbb osztályokat azok alkotják, akik kénytelenek fogyasztani azokat az árucsomagokat és szolgáltatásokat, amelyeket önjelölt gyámjaik nyújtanak nekik; a kiváltságosok pedig azok, akik megtehetik, hogy visszautasítsák ezeket. Új szemlélet kristályosodott tehát ki az utóbbi évek folyamán: az a felismerés, hogy az ökológiai korlátok miatt igazságos fejlődés nem valósítható meg, sokunkkal megértette, hogy ha lehetséges is volna igazsággal párosuló fejlődés, akkor sem kívánnánk már a magunk számára, és nem javasoljuk másoknak sem. Tíz évvel ezelőtt hajlamosak voltunk a politikai szférában hozott társadalmi döntéseket különválasztani a szakemberekre bízott műszaki döntésektől. Úgy gondol-
99
tuk, hogy a társadalmi döntéseknél a célokat, a technikaiaknál az eszközöket kell inkább szem előtt tartani. Nagyjából szólva, a kívánatos társadalomról kapcsolatos döntések egy jobbról balra tartó skálán helyezkedtek el: itt kapitalista, odaát szocialista “fejlődés”. A “hogyan” kérdését átengedtük a szakembereknek. De a politikának ez az egydimenziós modellje most már a múlté. Azon kívül, hogy “ki mit kap”, ma két új döntési terület is a laikusok ügye lett: egyrészt az alkalmas termelési eszközök laikus megítélésének jogosultsága, másrészt a növekedés és a szabadság közti viszony kérdése. Ennek eredményeképp a döntéseknek három, egymástól független kategóriája alakult ki, amelyek a politikai döntések három, egymásra merőleges tengelyét alkotják. Az x tengelyre teszem a társadalmi hierarchiával, a politikai hatalommal, a termelőeszközök tulajdonával és az erőforrások elosztásával kapcsolatos kérdéseket, amelyek tekintetében rendszerint jobboldali és baloldali alternatívákról szoktak beszélni. Az y tengelyre teszem azokat a döntéseket, amelyek a “durva” és “szelíd” technikák (hard and soft technologies) közti választással kapcsolatosak, ám e kifejezések jelentését nem korlátozom csupán az atomenergia igenlésére vagy elutasítására, hanem sokkal tágabb értelemben használom: a szelíd és durva technikák alternatívája nemcsak az árukat, hanem a szolgáltatásokat is érinti. A döntések harmadik típusát a z tengelyre helyezem. Itt nem kiváltságokról és nem is különféle technikákról van szó, hanem magának az emberi kielégülésnek a természetéről. A két véglet jellemzésére Erich Fromm kategóriáit fogom alkalmazni. A tengely alsó végére azt a társadalmi szervezetet teszem, amely a birtoklásban, a felső végére pedig azt, amely a létezésben keresi a kielégülést. Alul van tehát az árukban bővelkedő társadalom, ahol a szükségleteket egyre inkább a szakemberek által megtervezett, előírt, és irányításukkal előállított árucsomagokkal és szolgáltatásokkal azonosítják. Ez a társadalmi eszmény az emberiség ama felfogásának felel meg, amely szerint az emberiség a határhasznosság szempontjait követő egyénekből áll: tehát annak a felfogásnak, amely Mandeville-től kezdve Smithen és Marxon át Keynesig fejlődött, és amelynek jellemzésére Louis Dumont a homo oeconomicus kifejezést alkalmazta. A z tengely másik végére azoknak a társadalmaknak a változatos sokaságát helyezem, amelyekben a létezés az önálló tevékenységek különféle formái körül szerveződik meg. A maga módján minden ilyen társadalom csak kétkedve tekinthet a növekedés “jótéteményeire”. Ezekben az új társadalmakban, amelyekben modern eszközök könnyítik meg a használati érték létrehozását, csak oly mértékben értékelik az árucikkeket és egyáltalán az ipari termelést, amilyen mértékben azok erőforrások vagy a szükségletre történő termelése eszközei. Ezért a társadalmi eszmény a homo habilis, ami azt jelenti, hogy különböző egyének különbözőképpen értenek ahhoz, hogy megbirkózzanak a valósággal, s ennyiben a homo habilis ellentéte a homo oeconomicusnak, akinek szabványosított szükségletei vannak. Ezekben a társadalmakban az emberek számára – akik függetlenségüket és a saját életformájukat választják – nagyobb örömöt jelent megcsinálni és elkészíteni a dolgokat közvetlen használatra, mint birtokolni a rabszolgák vagy gépek munkájának termékeit. Ezért itt szükségképpen szerény méretű minden kulturális terv. Amennyire csak lehet, az önellátás felé haladnak az emberek, maguk állítják elő, amit csak tudnak, feleslegeiket elcserélik a szomszédaikkal, és – amennyire csak lehet –, kerülik a
100
bérmunka termékeit. A mai társadalom formáját az határozza meg milyen döntések születnek nap mint nap e három független tengely mentén. És egy politikai berendezkedés hitele attól függ, hogy milyen mértékű a közösség részvétele a döntésekben mindhárom tengelyen. Egy-egy társadalom nemzetközi hatását remélhetőleg az fogja meghatározni, hogy a maga egyszeriségében mennyire szép. A gazdasági mutatók versenyét az esztétikai és etikai példa váltja fel. Más út nincs. A kereskedelmi reklám módszerével nem terjeszthető el az életmód, amelynek jellemzője az egyszerűség, a szerénység, és amelyet kemény munkával teremtenek meg kis méretek között. Szegény és gazdag társadalmak a történelemben először kapnak egyenlő esélyeket. De ahhoz, hogy ez így legyen, előbb meg kell változnia annak a jelenlegi gondolkodásmódnak, amely csak a fejlődés szempontja szerint szemléli az északi és déli országok közti viszonyt. Felül kell vizsgálnunk egy másik, korunkban nagy tekintélynek örvendő társadalmi célt is: a teljes foglalkoztatottságot. Tíz évvel ezelőtt egyszerűbbek voltak a fejlődéssel és a politikával kapcsolatos állásfoglalások; a munka szemléletét a szexizmus és bizonyos naivitás határozta meg. A munkát azonosították azzal, hogy valaki alkalmazásban volt, presztízzsel járó állásokat pedig csak férfiak kaptak. A munkahelyen kívül végzett, úgynevezett “árnyékmunka” elemzése tabu volt. A baloldal a primitív reprodukció maradványának tekintette, a jobboldal pedig szervezett fogyasztásnak, s mindenki egyetértett abban, hogy a fejlődéssel ez a munka el fog tűnni. A küzdelem célja az volt, hogy több legyen a munkaalkalom, hogy egyenlő munkáért egyenlő bért kapjon mindenki, hogy magasabb bért fizessenek minden munkára, s ez a küzdelem a politika és a közgazdaságtan érdeklődésén kívül eső, rejtett zugba szorított vissza minden olyan munkatevékenységet amelyet az ember nem a munkahelyén végzett. Újabban a feministák – bizonyos közgazdászokkal és szociológusokkal együtt – elkezdték vizsgálni a meg nem fizetett értéket, amellyel az emberek – elsősorban a nők – hozzájárulnak az ipari gazdaság működéséhez. Ezek az emberek a “reprodukcióról” mint a termelés kiegészítőjéről beszélnek. De a legnagyobb hangjuk azoknak az állítólagos radikálisoknak van, akik arról szónokolnak, hogyan lehet új módon hagyományos munkaalkalmat teremteni, hogyan lehet új módon elosztani a rendelkezésre álló munkalehetőségeket, és hogyan lehet átváltoztatni fizetett munkává a házimunkát, a nevelést, a gyermekgondozást és a bejárást a munkahelyre és vissza. Ilyen követelésekkel szembesítve, a teljes foglalkoztatottság mint társadalmi cél éppoly kétes értékű, mint a fejlődés. Új szereplők kerülnek rivaldafénybe, akik magának a munkának a természetét teszik kérdésessé. Ezek az iparilag szervezett munkát – akár meg van fizetve, akár nincs – megkülönböztetik a megélhetés olyan fajta megteremtésétől, amely kívül esik az ipari foglalkoztatásnak, valamint a szakemberek gyámkodásának területén. Az ő elgondolásaik vetik fel a fő kérdéseket a függőleges tengelyen. Elfogadjuk-e, avagy elvetjük-e azt az emberképet, amely szerint az ember a növekedés megszállottja: ettől függ, hogy sajnálatos balszerencsének vagy hasznos lehetőségnek, átoknak vagy jognak tekintjük-e a munkanélküliséget, vagyis a valódi szabadságot arra, hogy bértől és/vagy fizetéstől mentesen, szabadon dolgozzunk.
101
Az árutermelésen alapuló társadalomban az alapvető szükségleteket a bérmunka termékeivel elégítik ki, s ez egyformán vonatkozik a lakásépítésre és az oktatásra, a közlekedésre és a gyermekek világra hozatalára. Az a munkaetika, amely ezt a társadalmat mozgatja, igazolja a bérért vagy fizetésért történő munkavállalást, és lenézi azokat, akik a maguk lábán próbálnak megállni. A bérmunka térhódításának azonban más eredménye is van: két, egymással ellentétes tevékenységre osztja fel a meg nem fizetett munkát. Sokszor leírták a meg nem fizetett munkának a bérmunka térhódításával együtt járó összezsugorodását, de következetesen figyelmen kívül hagyták, hogy közben létrejött a munkának egy új típusa is: az ipari munkának és szolgáltatásoknak a meg nem fizetett kiegészítése. Azt a fajta munkát, amely az árutermelő gazdaságok szolgálatában végzett kényszermunkának vagy ipari rabszolgaságnak tekinthető, gondosan meg kell különböztetni az önellátás körébe tartozó munkáktól, amelyek kívül esnek az ipari rendszeren. Ha nem tisztázzuk és nem alkalmazzuk ezt a megkülönböztetést, akkor a represszív, ökológiailag szabályozott jóléti társadalomban elterjedhet a szakemberek által irányított, meg nem fizetett munka. Legnyilvánvalóbb példa erre a nők rabszolgasága a háztartás szférájában. A házimunkát nem fizetik. De a házimunka nem is önellátó tevékenység abban az értelemben, ahogyan a nők által végzett munka nagy része az volt, mikor az egész háztartás jelentette azt a környezetet és azokat az eszközöket, ahol és amelyekkel az asszonyok a férfiakkal együtt előteremtették a családnak szinte az egész megélhetését. A modern házimunka ipari áruk által meghatározott szabványosított tevékenység, amely a termelést segíti elő, és amelyet a nemükre jellemző módon végeztetnek a nőkkel, hogy a szülés, a regenerálódás és a bérmunkás motiválásának szerepébe kényszerítsék őket. A házimunka – amint erre a feministák rámutattak – csupán annak a nagy méretű árnyékgazdaságnak egyik kifejeződése, amely a bérmunka térhódításának szükségszerű kiegészítéseként mindenütt kialakult az ipari társadalmakban. Ez az “árnyékgazdaság” – a tényleges gazdasággal együtt, amelynek kiegészítése – lényeges alkotóeleme az ipari termelési módnak. Léte felett azonban éppúgy elsiklottak a közgazdasági elemzők, mint az elemi részecske hullámtermészete felett a fizikusok a kvantumelmélet előtt. Ha pedig azokat a fogalmakat alkalmazzák rájuk, amelyeket a formális gazdasági szektorra dolgoztak ki, akkor ezek vagy eltorzítják, vagy meg sem ragadják a releváns tényeket. Következetesen nem veszik észre a nem fizetett tevékenység két fajtája, a bérmunkát kiegészítő “árnyékmunka”, valamint a bérmunkával versengő és vele szemben álló, önálló tevékenység közti valóságos különbséget. Ekkor, ahogy kezdenek egyre ritkábbá válni az önellátó tevékenységek, a házimunkával analóg jelleget ölt valamennyi nem fizetett tevékenység. A növekedés szolgálatában álló munka elkerülhetetlenül a tevékenységek szabványosításához és a szakemberek által történő irányításához vezet, akár meg vannak fizetve e tevékenységek, akár nincsenek. A munkának más fajta felfogása uralkodik ott, ahol a közösség életmódjának középpontjában az önellátó gazdálkodás áll. Itt arra törekszenek, hogy a fejlődést visszájára fordítsák, hogy a fogyasztási cikkeket a személyes cselekvés, az ipari eszközöket pedig az úgynevezett konviviális eszközök váltsák fel. (A “konviviális” eszközöket Ivan Illich Tools for conviviality című könyvében a kö-
102
vetkezőképpen határozza meg: konviviális eszközök azok, amelyek lehetővé teszik az emberek autonóm és kreatív érintkezését egyrészt egymással, másrészt a természeti környezettel. – A fordító megjegyzése.) Itt egyaránt hanyatlásnak indul a bérmunka és az “árnyékmunka”, mivel termékeiket, az árukat és a szolgáltatásokat elsősorban eszközként – mindig alkotó tevékenység eszközeként –, és nem célként, kötelességtudó fogyasztás megvalósulásaként fogják fel. Itt többre becsülik a gitárt a hanglemeznél, a könyvtárat az iskolánál, a ház mögötti konyhakertet az élelmiszer-áruházban történt vásárlásnál. Itt minden munkás személyes ellenőrzést gyakorol termelési eszközei felett, s ez határozza meg valamennyi vállalkozás kis horizontját, ami szükséges feltétele a közösségi termelésnek és annak, hogy minden munkás egyénisége kibontakozzék. Ez a termelési mód létezhet a rabszolgaság, a jobbágyság és a függőség egyéb viszonyai között is. De csak akkor virágzik, csak akkor szabadulnak fel a benne rejlő energiák, s csak akkor éri el a megfelelő és klasszikus formáját, ha a munkás a birtokosa eszközeinek és erőforrásainak, amelyekkel szabadon rendelkezik: csak akkor tud remekelni a kézműves. E termelési mód csak azokon a határokon belül tartható fenn, amelyeket a természet ír elő a termelés és a társadalom számára. Itt a hasznos tevékenységre lehetőséget adó munkanélküliséget becsülik sokra, a bérmunkát pedig csak megtűrik, bizonyos határok között. A fejlődés alternatíváját könnyebben elutasítják azok, akik 1949. január 10-én már felnőttek voltak. E szó mai jelentésével legtöbben ezen a napon találkoztunk először, amikor Truman elnök bejelentette Negyedik Programját. (Az Egyesült Államok akkor ad gazdasági segítséget a fejlődő országoknak, ha azok megkönynyítik a magántőke behatolását. – A fordító megjegyzése.) Csak ettől a naptól kezdtük a “fejlődés” szót emberekre, országokra és gazdasági stratégiákra alkalmazni. Azóta valósággal elárasztottak bennünket a fejlődéselméletek, amelyek kulcsfogalmaiból – “növekedés”, “utolérés”, “modernizáció”, “imperializmus”, “dualizmus”, “függés”, “alapvető szükségletek”, “a technika átadása”, “világrendszer”, “autochton iparosodás”, “ideiglenes szétkapcsolás” – ma már a furcsaságok egész gyűjteményét lehetne összeállítani. Mindegyik rohamnak két szakasza volt. Először mindig a gyakorlati emberek jelentek meg, akik a szabad vállalkozás és a világpiacok fontosságát hangsúlyozták, azután léptek színre a politikusok, akik ideológiáról és forradalomról beszéltek. A teoretikusok tonnaszámra gyártották a recepteket – és a karikatúrákat egymásról. S e papírhegyek teljesen eltakarták a közös feltevéseket, amelyekben mindnyájan egyaránt hittek. Most viszont itt az ideje, hogy kiássuk azokat a rejtett axiómákat, amelyeken maga a fejlődés fogalma alapul. A fejlődés fogalma, lényegében véve, azt jelenti, hogy az általános hozzáértést és a szívesen végzett önellátó tevékenységet felváltja az áruk használata és fogyasztása; a munka minden más fajtája felett egyeduralomra tesz szert a bérmunka; a szükségleteket azonosként fogják fel azokkal a javakkal és szolgáltatásokkal, amelyeket szakemberek irányításával állítanak elő tömegtermeléssel; végül, újjászervezik az egész környezetet oly módon, hogy a tér, az idő, az anyagok és a tervezés mind az árutermelést és a tömegfogyasztást részesítik előnyben, miközben megfosztják rangjuktól vagy megbénítják azokat a tevékenységeket, amelyek
103
használati értékek előállítására irányulnak és közvetlenül elégítenek ki szükségleteket. S elkerülhetetlennek és jónak ítélik mindazokat a homogén, világméretű változásokat és folyamatokat, amelyek ebben az irányban hatnak. A nagy mexikói festők drámaian jelenítették meg a tipikus alakokat, még mielőtt a teoretikusok felrajzolták volna a fejlődés színpadát. Falfestményeiken az eszményi férfit a munkaruhában gépe mögött álló munkás vagy a fehér köpenyben mikroszkópja fölé hajló tudós testesíti meg. Ez a férfi vág alagutat a hegyeken át, vezet traktort, fűt hatalmas kazánokat. A nők csak megszülik, táplálják és tanítják. Éles ellentétben az önellátó azték gazdálkodással, Rivera és Orozco az ipari munkát mutatja be az élethez és az élet lehetséges örömeihez szükséges javak egyetlen forrásaként. Ám napjainkban fakulni kezd az ipari ember eszménye. Gyengülnek a tabuk, amelyek eddig védelmezték. A bérmunka örömét és méltóságát magasztaló szólamok üresen konganak. Kiderült, hogy a munkanélküliség – ezt a kifejezést 1898-ban alkalmazták először az állandó jövedelemmel nem rendelkezők megjelölésére – a valódi életkörülménye az emberek többségének az egész világon, még az ipari fellendülések idején is. (...) Különböző csoportok különféleképpen próbálnak szembeszállni a fejlődéssel. Egyedül Németországban több ezer csoport kísérletezik – s mind másképp – az ipari létezés alternatívájának kialakításával. Hasonló a helyzet Olaszországban vagy Franciaországban is. E csoportokban egyre többen vannak azok, akik munkáscsaládból származnak. Legtöbbjük számára már semmi méltóságot nem jelent az, hogy bérmunkával keressék meg a kenyerüket. Ahogy a Dél-Chicago-i nyomornegyedek lakói mondják, megpróbálják “kikapcsolni magukat a fogyasztásból”. Az Egyesült Államokban legalább négymillióan élnek ilyen fajta kicsiny és erősen differenciált közösségekben, és legalább hétszer annyian vannak azok, akik egyénileg próbálnak társakat keresni választott értékeik megvalósításához. Ez utóbbiak közé tartoznak a nőgyógyászat alternatíváját kereső asszonyok; az iskola alternatíváját kereső szülők; a vízöblítéses WC alternatíváját kereső házépítők; s itt kell megemlíteni azokat a kísérleteket, amikor bizonyos csoportok a “bejárás” és “ingázás” elvetésével a környéken próbálják előteremteni megélhetésüket, s az üzletközpontok kikapcsolásával közvetlenül szervezik meg a cserét egymás között. Trivandrumban, Dél-Indiában láttam a legsikeresebb példáját annak, hogy megtalálják egy sajátos árufajtának, az intézményes oktatásnak az alternatíváját, és felszabaduljanak a tőle való függés alól. Ezerhétszáz faluban könyvtárakat létesítettek, egy-egy könyvtárban legalább ezer kötettel. Ez a minimális felszerelés, ami ahhoz kell, hogy egy falu teljes jogú tagja legyen a Kerala Shastra Sahitya Parishad hálózatának, és csak addig őrizheti meg tagságát, amíg évente legalább háromezer kötetet kis is kölcsönöznek. Nagy örömömre szolgált látni, hogy legalább Dél-Indiában sikerült az iskolákat a falvak által finanszírozott, falusi könyvtárak kiegészítőivé változtatni, miközben másutt a könyvtárak általában csak a tananyag lerakatai, amelyek hivatásos tanárok irányítása alatt működnek. Az indiai Bihar államban pedig működik egy “Medico International” elnevezésű szervezet, amely alulról kiinduló kezdeményezés az egészségügy “laicizálására”, de nem a “mezítlábas doktor” kínai csapdájának utánzása, hiszen a “mezítlábas doktort”
104
Kínában az irányított egészségügy országos hierarchiájának legalsó lakójává fokozták le. E gyakorlati kísérleteken kívül a fejlődés ellenzői igénybe vesznek jogi és politikai eszközöket is. A múlt évben (1979-ben) Ausztriában népszavazást tartottak egy már felépített atomerőmű üzembe helyezéséről, s a szavazók abszolút többsége megtagadta az engedélyt a törvényhozást politikailag kézben tartó Kreisky kancellártól. A politikai befolyásolás hagyományosabb módjain kívül az állampolgárok egyre gyakrabban alkalmazzák a népszavazás eszközét, és egyre gyakrabban fordulnak bírósághoz, hogy tiltó tervezési megkötéseknek vessék alá a termelési technikákat. Európában “zöld” jelöltek már választásokat kezdenek nyerni. Amerikában az állampolgárok jogi eszközökkel megakadályozzák autóutak és duzzasztógátak építését. Tíz évvel ezelőtt senki sem látta előre a politikai magatartásnak ezt a megváltozását, s a hatalmon levők közül sokan még ma sem ismerik el e magatartás törvényességét. Mindezek az alulról kiinduló kezdeményezések és akciók a metropoliszokban nem csupán a legújabb tengeren túli fejlesztési programokkal szállnak szembe, hanem a hazai haladás sokkal lényegesebb és gyökeresebb eszméjével is. Ebben a kritikus pillanatban a történésznek és a filozófusnak az a feladata, hogy a források megmutatásával kibogozza azt a folyamatot, amely a nyugati szükségletek kialakulásához vezetett. Csak így érthetjük meg, hogy ez a látszólag annyira felvilágosult eszme hogyan eredményezhetett ilyen szörnyű kizsákmányolást. A szükségletekbe vetett hit mögött a haladás fogalma rejlik, amely 2000 éve jellemzője a nyugati gondolkodásnak, s amely a klasszikus Róma bukása óta meghatározza a Nyugat viszonyát a kívülállókhoz. A különböző társadalmak nemcsak transzcendens isteneikben tükröződnek vissza, hanem abban a képben is, amelyet a határaikon túl élő idegenekről alkotnak maguknak. A Nyugat exportálta a ,mi” és az “ők” merev, az ipari társadalomra jellemző szembeállítását. Önmagunknak és másoknak ez a sajátságos felfogása ma már elterjedt az egész világon, s ez a tény az Európából kiinduló egyetemes küldetés győzelmét jelenti. A fejlődés újrafogalmazása csak újból megerősítené a Nyugat uralmát a formális gazdaság szerkezete felett azáltal, hogy szakmai gyarmatosításnak vetné alá az informális szektort otthon és külföldön egyaránt. Hogy elkerüljük ezt a veszélyt, először meg kell értenünk ennek a fogalomnak a hat lépésből álló metamorfózisát, amely jelenleg “fejlődésként” szerepel. Minden közösség jellegzetes magatartást tanúsít az idegenekkel szemben. A kínaiak például nem tudnak anélkül beszélni az idegenekről és a dolgaikról, hogy ne illetnék őket valami lealacsonyító jelzővel. A görög számára az idegen vagy vendég, aki a szomszédos poliszból érkezett, vagy barbár, aki nem teljes értékű ember. Rómában a barbárok tagjai lehettek a városnak, de az idegenek asszimilálását Róma sohasem tekintette szándékának vagy küldetésének. Csak az ókor végén, a nyugati egyház megjelenésével kezdenek az idegenre úgy tekinteni, mint szükséget szenvedő lényre, akit be kell vonni a közösségbe. A nyugati társadalomnak lényegi alkotóeleme lett az idegennek erkölcsi teherként való felfogása; amit Nyugatnak nevezünk, nem jött volna létre e nélkül a külvilágra irányuló egyete-
105
mes küldetés nélkül. Az idők folyamán változott és mindig más és más formát öltött a kívülállónak segítségre szoruló lényként való felfogása. Az ókor vége felé a barbár átváltozott pogánnyá – ezzel megkezdődött a második szakasz a “fejlődés” felé vivő úton. A pogány a meg nem keresztelt ember volt, akit azonban a természet arra rendelt, hogy keresztény legyen. Az egyházon belül levők kötelessége volt, hogy a keresztség által bevonják a pogányokat a kereszténység közösségébe. A korai középkorban Európa legtöbb népe meg volt keresztelve, ha esetleg nem is tért meg valamennyi. Azután megjelentek a mohamedánok. A gótoktól és a szászoktól eltérően a mohamedánok hívő monoteisták voltak, akik buzgón imádkoztak, s ellenálltak a térítésnek. Ezért ki kellett találni az idegenek leigázásának és oktatásának a keresztségen kívüli további indokait. A pogány átváltozott hitetlenné, s a metamorfózisok sorában ez jelenti a harmadik szakaszt. A középkor vége felé ismét megváltozott az idegenről alkotott kép. A mórokat elűzték Granadából, Kolumbusz áthajózott az óceánon, a spanyol korona pedig átvette az egyház sok funkcióját. A humanista civilizáció tevékenységét veszélyeztető vadember képzete váltotta fel a hitet fenyegető hitetlen képzetét. Az is ekkor történt először, hogy gazdasági jelentésű fogalmak szerint írták le az idegent. A szörnyetegekkel, majmokkal és vademberekkel foglalkozó tanulmányokból tudjuk, hogy ez idő szerint az európaiak úgy látták: a vadembernek nincsenek szükségletei. E függetlenség nemességet kölcsönzött neki, de egyben a kudarc fenyegetését is jelentette a kolonialista és merkantilista politika számára. Hogy szükségleteket lehessen tulajdonítani a vadembernek, előbb át kellett változtatni bennszülötté, s ez jelenti az ötödik szakaszt. A spanyol bíróságok, hosszas mérlegelés után, úgy döntöttek, hogy legalábbis az Újvilágban élő vadembernek van lelke, s ennélfogva emberi lénynek számít. A bennszülöttnek, a vademberrel ellentétben, vannak szükségletei, de eltérőek a civilizált ember szükségleteitől. Szükségleteit meghatározza az éghajlat, a faj, a vallás és a gondviselés. Adam Smith még foglalkozik a bennszülött szükségleteinek rugalmasságával. Amint Gunnar Myrdal megjegyezte, mind a gyarmatosítás igazolásához, mind a gyarmatok igazgatásához szükség volt a csak a bennszülöttekre jellemző szükségletek kigondolására. Négyszáz éven keresztül a fehér ember vállalt kötelessége volt biztosítani a bennszülöttek számára a kormányzást, az oktatást és a kereskedelmet. Valahányszor a Nyugat új álarcba bújtatta az idegent, eldobta a régit, mert felismerte benne önmagáról alkotott régebbi felfogásának karikatúráját. A természettől fogva keresztény lelkű pogány át kellett, hogy adja a helyét a makacs hitetlennek, hogy a kereszténység megindíthassa a keresztes hadjáratokat. A vadembert azért kellett megteremteni, hogy igazolni lehessen a világi, humanista nevelés szükségességét. Az öntelt gyarmati uralom bevezetése lehetetlen lett volna a bennszülött fogalma nélkül. De a Marshall-terv megszületésének idejére – amikor a multinacionális vállalatok javában terjeszkedtek, s határtalan ambíciókkal dolgoztak a nemzetközi szervezetekhez tartozó pedagógusok, terapeuták és tervezők – a bennszülöttek szükségleteinek korlátozottsága akadályozni kezdte a növekedést és haladást. A bennszülötteknek át kellett változniuk “gyengén fejlett” népekké, s ezzel elérkeztünk a kívülállóról vallott nyugati felfogás jelenlegi, hatodik fázisá-
106
hoz. Így a dekolonizáció egyben az áttérés folyamata lett: a dekolonizáció nem más, mint a nyugati önfelfogásnak, a homo oeconomicusnak, illetve legszélsőségesebb formájának, a homo industrialisnak az elfogadása az egész világon, s az összes szükségleteknek árukkal történő definiálása. Húsz év sem kellett ahhoz, hogy kétmilliárd ember “gyengén fejlettnek” nyilvánítsa magát. Élénken emlékszem az 1963. évi riói karneválra, az utolsóra a junta hatalomátvétele előtt. A “fejlődés” volt a díjnyertes szamba motívuma, s a táncosok a “fejlődés” szót kiáltozták, miközben a zene hangjaira ugráltak. Az egy főre jutó magas energiafogyasztáson és a szakemberek mindenre kiterjedő gondoskodásán alapuló fejlődés a legártalmasabb a Nyugat misszionárius törekvései között. Olyan terv ez, amelyet egyrészt a természet feletti emberi uralom ökológiailag megvalósíthatatlan koncepciója, másrészt az az antropológiailag hibás törekvés kormányoz, hogy specializált szolgáltatások színhelyéül szolgáló steril kórtermekkel helyettesítsék a kultúra fészkeit és zugait. A kórházak, amelyek okádják magukból az újszülötteket és nyelik el a haldoklókat, az iskolák, amelyek azért vannak, hogy munka előtt, mellett és után elfoglaltságot adjanak a munkanélkülieknek, a toronyházak, ahol tárolják az embereket a bevásárlóközpontok között tett útjaik előtt és után, a garázsokat összekötő autóutak: mindezek együtt sajátos összképet eredményeznek, amelyet a fejlődés múló dáridója tetovál bele a tájba. Ezek az intézmények – amelyeket csecsemőmódra tartott embereknek terveztek, olyanoknak, akiket életük végéig cuclisüvegből táplálnak, s tolóágyon gurítanak a kórházból az iskolába, onnan a hivatalba, onnan a stadionba – most már kezdenek éppoly bizarrul hatni, mint a katedrálisok, azzal a különbséggel, hogy ezeket nem oldozza fel semmiféle esztétikai kellem. Ökológiai és antropológiai realizmusra van most szükség – és óvatosságra. A “szelíd technika” népszerűvé vált jelszava kétértelmű, a jobboldal és a baloldal egyaránt kisajátítja. A szelíd technika éppúgy alapjául szolgálhat valamilyen fogyasztói paradicsomnak, mint a független tevékenységek sokféleségének. A “szelíd” alternatíva könnyen eredményezheti odahaza a gondoskodó társadalomnak, külföldön pedig a misszionárius törekvésnek valamilyen új változatát. Amory Lovins például azt állítja, hogy jelenleg a további növekedés lehetősége a szelíd technikára való gyors áttéréstől függ. Véleménye szerint csak így lehetséges, hogy a most következő 20–30 év alatt a gazdag országokban megduplázódják, a szegény országokban pedig megháromszorozódják a reáljövedelem. Csak a fosszilis tüzelőanyagokról a napenergiára való áttéréssel lehet annyira csökkenteni a termelés külső mellékhatásait, hogy hasznos célokra lehessen fordítani azokat az erőforrásokat, amelyeket jelenleg hulladékok előállítására és eltakarítására pazarlunk el. Egyetértek. Ha azt akarjuk, hogy növekedés legyen, akkor Lovinsnak igaza van; a szélturbinák biztonságosabb befektetéseket jelentenek, mint az olajtermelő fúrótornyok. A szelíd technikák és energiaforrások a hagyományos jobboldal és baloldal számára, a demokratikus menedzserek vagy az autoritárius szocialista bürokraták számára egyaránt annak igazolására szolgálnak, hogy kiterjesszék bürokráciáik hatáskörét, továbbá az árukkal és szolgáltatások szabványosított előállításával elégítsék ki a bővülő szükségleteket”.
107
A Világbank a szolgáltatásokra alkalmazza ezt az érvet. Csak akkor lehet az oktatást beépíteni a szakmatanulásba, ha az ipari termelés munkaigényes, kevésbé hatékony formáit választjuk. Hatékonyabb üzemek súlyos és igen költséges mellékhatásokkal járnak azért, mert formális oktatási rendszert tételeznek fel, és lehetetlenné teszik a munkahelyen történő szakmatanulást. Az Egészségügyi Világszervezet (World Health Organization) jelenleg nagy súlyt helyez a megelőzésre és az egészségügyi nevelésre, hogy ki-ki maga tudjon vigyázni az egészségére. Csak így lehet egészségessé tenni a lakosságot, s lemondani azokról a költséges gyógyászati eljárásokról, amelyeknek az eredményei bizonyítatlanok ugyan, ám mégis ezek teszik ki az orvosok munkájának nagy részét. Napjainkban úgy látszik, hogy a 18. század liberális, egyenlőségelvű utópiája – amelyet a 19. század szocialistái is átvettek és az ipari társadalom eszményének nyilvánítottak –, csak a szelíd technikák segítségével és önerőből valósítható meg. (...) A szelíd technikák és energiaforrások a jobb- és baloldal számára, a demokráciák vagy a diktatúrák számára egyaránt azokat az eszközöket jelentik, amelyek szükségesek ahhoz, hogy az áruk és szolgáltatások szabványosított előállításával ki lehessen elégíteni a bővülő “szükségleteket”. Tehát a szelíd stratégia vezethet a konviviális társadalom felé, amelyben az emberek úgy vannak felszerelve eszközökkel, hogy a maguk erejéből csinálják meg mindazt, ami a létfenntartásukhoz szükséges vagy gyönyörűséget szerez nekik; vagy vezethet egy olyan társadalomhoz, amelyben új módon érvényesül az árucikkektől való függés, és amelyben a teljes foglalkoztatottság mint cél a fizetett vagy nem fizetett tevékenységek politikai irányítását jelenti. Hogy a “fejlődés” és a “teljes foglalkoztatottság” új formáit eredményezi-e a “baloldali” vagy “szelíd” stratégia, vagy pedig valami egészen másfajta társadalmat, az attól függ, milyen alternatívát választunk a z-tengelyen a “birtoklás” és a “létezés” között. Láttuk, hogy valahányszor kitágul a bérmunka szférája, mindannyiszor megnő árnyéka, az ipari jobbágyság is. Mind a bérmunka, a termelés uralkodó formája, mind pedig a házimunka, a bérmunka meg nem fizetett kiegészítésének eszményi típusa olyan tevékenységi formák, amelyekhez hasonlót nem ismer sem a történelem, sem az antropológia. E tevékenységi formák csak akkor virágzottak ki, amikor az abszolutista állam, később pedig az ipari állam lerombolta az önellátó gazdálkodás társadalmi feltételeit. Akkor kezdenek terjedni, amikor társadalmilag vagy jogilag lehetetlenné válnak a változatos, kicsiny, laikus közösségek; és olyan világot hoznak létre, amelyben az egyének egész életükben az oktatástól, az egészségügyi szolgáltatásoktól, a szállítástól és azon többi árucikktől való függésben élnek, amelyekkel az ipari intézmények etetőgépei látják el őket. A közgazdaságtudomány az ipari korszak e két, egymást kiegészítő tevékenysége közül eddig csak az egyikkel foglalkozott. A gazdasági elemzés középpontjában a munkás mint munkabért kereső termelő állt. A közgazdaságtan reflektorfényén kívül estek és árnyékban maradtak azok az ugyancsak árucikkektől függő tevékenységek, amelyeket az alkalmazásban nem állók végeznek. Nagyvonalúan nem
108
törődtek azzal, amit a nők vagy gyermekek csinálnak, vagy amivel a férfiak foglalkoznak “munkaidőn” kívül. Most azonban rohamos változásnak vagyunk tanúi. Kezdik felismerni a súlyát és a jellegét is annak a kiegészítésnek, amelyet a nem fizetett tevékenységek tesznek hozzá az ipari termeléshez, A munka történetének és antropológiájának terén végzett feminista kutatások után immár lehetetlen tudomásul nem venni azt a tényt, hogy a munkának a nemek közötti megosztása az ipari társadalomban sokkal mélyebb különbséget eredményez férfi- és női munka között, mint bármely más, ismert társadalomban. A 19. században a “haladottabb” országokban a nők is megjelentek a bérmunka piacán: azután rájuk is kiterjesztették a választójogot, megnyíltak előttük az iskolák, és egyenlő jogokat szereztek a munkában. Mindezeknek a “győzelmeknek” a hatása épp az ellenkezője volt annak, amit a közfelfogás tulajdonít nekik. Az “emancipáció” furcsamód csak növelte a kontrasztot a fizetett és a nem fizetett munka között; megszüntetett minden kapcsolatot a nem fizetett munka és a saját szükségletre történő termelés között. Az emancipáció úgy alakította át a nem fizetett munka szerkezetét, hogy az utóbbi újfajta szolgai munkává lett, amely elkerülhetetlenül a nőkre hárul. A nemek közötti munkamegosztás egyáltalán nem új; minden társadalomban vannak olyan feladatok, amelyek vagy az egyik vagy a másik nemre hárulnak. Előfordulhat például, hogy a szénát férfiak kaszálják, nők gereblyézik, férfiak szedik össze, nők rakják fel a szekérre, férfiak szállítják haza, nők adják a teheneknek és férfiak a lovaknak. De akárhogy kutatunk is más társadalmakban, sehol sem találunk a maihoz hasonló munkamegosztást: sehol sem találunk két olyan munkafajtát, amelyek közül az egyikért jár fizetés, a másikért nem, az egyiket termelésnek tekintik, a másikat újratermelésnek és fogyasztásnak, az egyiket nehéznek tartják, a másikat könnyűnek. az egyikhez kell szakképzettség, a másikhoz nem, az egyik nagy társadalmi presztízst kölcsönöz a munkavégzőnek, a másik csak “magánügy”. Az ipari termelési módban mindkettőnek egyformán alapvető jelentősége van. A kettő abban különbözik, hogy a fizetett munkából a munkaadó közvetlenül kiszedi az értéktöbbletet, míg a nem fizetett munka által hozzátett érték csak a bérmunkán keresztül jut el hozzá. Sehol sem találunk rá példát, hogy két ennyire különböző munkaforma révén ugyanúgy hozzák létre és fölözik le az értéktöbbletet minden egyes családban. A munkahelyen kívül végzett. fizetetlen munkának és a munkahelyen végzett, fizetett munkának a megkülönböztetése elképzelhetetlen lett volna olyan társadalmakban, ahol az egész ház keretéül szolgált, amelyben lakói jórészt elvégezték és elkészítették mindazt, ami a megélhetésükhöz kellett. Bár sok társadalomban megtalálhatók a bérmunkának és árnyékának nyomai, a bérmunka egyikben sem válhatott a munka alaptípusává és a nemek közti munkamegosztás alapszimbólumává. És mivel nem létezett a munkának ez a két típusa, nem hárult a családra sem az a feladat, hogy egyesítse ezeket az ellentéteket. A család – lett légyen akár két generációs (“nukleáris”) kiscsalád vagy akármilyen fajta nagycsalád – a történelemben sehol sem szolgált arra, hogy összekapcsolja a munkának két, egymást kiegészítő, de egyszersmind egymást kizáró fajtáját, melyek közül az egyik a férfira, a másik a nőre hárult. A család által szétválaszthatatlanul összekapcsolt, de mégis ellentétes tevékenységi formáknak ez a szimbiózisa egyedül az árutermelésen alapuló társadalomra jellemző. Most már látjuk, hogy elkerülhetetlen következménye ez a fejlődésre és a teljes foglalkoztatottságra való
109
törekvésnek. És mivel nem létezett a munkának ez a két fajtája, a nemi szerepeket sem határozták meg ilyen véglegességgel, nem tulajdonítottak különböző természetet a férfinak és nőnek, a család pedig nem alakul át a kettő összekapcsolására szolgáló kötőanyaggá. Az ipari munka történetének feminista elemzése eltávolítja tehát a közgazdaságtan vakfoltját: a homo oeconomicus sohasem volt semleges nemű; a homo industrialis kezdettől fogva kétnemű volt: vir laborans, azaz dolgozó férfi és femina domestica, azaz háziasszony. Minden társadalomban, amely a teljes foglalkoztatottság célja felé haladt, a foglalkoztatottsággal együtt gyorsan növekedett az árnyékmunka is. És az árnyékmunka minden korábbi eszköznél alkalmasabbnak bizonyult arra, hogy lealacsonyítsa azt a tevékenységi típust, amelyet mindenképpen a nőknek kell végezniük, s közben pártfogolta azt a tevékenységi típust, amely kiváltságos helyzetet biztosított a férfiaknak. A legutóbbi időben érvényét vesztette a termelési és fogyasztási funkciók ortodox megkülönböztetése. Ellentétes érdekű csoportok hirtelen közügyet csináltak a nem fizetett munkából. A közgazdászok árnyékárakkal látják el mindazt, ami az “informális” szektorban történik. Kiszámítják, hogy mennyit tesz hozzá a vevő a sütemény értékéhez azzal, hogy kifizeti és hazaviszi; hogy mennyibe kerül a párválasztással járó fáradozás; hogy mennyivel olcsóbb a kocogás a szívsebészetnél. Háziasszonyok fizetést követelnek a házimunkáért, mégpedig annyit, amennyit éttermekben és hotelekben fizetnek hasonló szolgáltatásokért. A tanárok szakképzett, de meg nem fizetett gyermekfelügyelőknek tekintik az anyákat akik otthon segítenek a gyermekeknek a házi feladat elkészítésében. Hivatalos jelentések arról beszélnek, hogy bizonyos alapvető szükségleteket csak akkor lehet úgy kielégíteni, ahogy a szakemberek megszabják, ha laikusok is elő tudják állítani ezeket a szolgáltatásokat kellő hozzáértéssel, de fizetés nélkül. Ha továbbra is a növekedés és a teljes foglalkoztatottság lesz a cél, akkor az 1980-as években a “fejlődés” legújabb formája a fegyelmezett – de nem pénzbeni jutalmazással motivált – laikusoknak a szakemberek által történő irányítása lesz. Az árnyékgazdaságban folyó élet helyett én a laikus munka eszményét javaslom, vagyis azt az életformát, amelyet a z-tengely felső végénél helyeztünk el: olyan nem fizetett tevékenységeket, amelyek biztosítják és tökéletesítik a megélhetést, de teljességgel lehetetlenné teszik, hogy a formális gazdaságra kidolgozott fogalmakkal elemezzék őket. Laikus tevékenységeknek nevezem ezeket, mivel nincs egyetlen más közkeletű kifejezés sem, amely tehetővé tenné megkülönböztetésüket abban a szférában, amelyet egymástól annyira elütő terminusokkal jelölnek, mint az “informális szektor”, a “használati érték” vagy a “társadalmi reprodukció” szférája. (A “laikus” szóval az angol “vernicular” szót fordítjuk, amelynek etimológiájáról és jelentéséről I. Illich a következőket írja: “A 'vernaculus' latin szó angol megfelelőjét – 'vernacular' – csak annak a nyelvnek a megjelölésére használjuk, amelyet fizetett nyelvtanár közreműködése nélkül sajátítunk el. Rómában a 'vernaculus' szót i.e. 500 és i.sz. 600 között minden olyan képességre és értékre alkalmazták, amely házilag készült vagy jött létre, amely a közföldekről származott, és amelyet az ember oltalmazhatott és védelmezhetett, noha nem vette, és nem is adta el a pia-
110
con. Javaslom, hogy elevenítsük fel ezt az egyszerű szót, s ami laikusok által megvalósítható – 'vernacular' – azt állítsuk szembe az árucikkekkel és árnyékukkal.” – A fordító megjegyzése.) E szó lehetővé teszi, hogy különbséget tegyünk az árnyékgazdaság bővülése és fordítottjának, a laikus tevékenységek területének bővülése között. Az alternatívák harmadik dimenziójában a döntő kérdés a házilag végezhető, valamint a – fizetett és nem fizetett – ipari munka közötti feszültség és egyensúly, Ez a kérdés különbözik a politikai jobboldal és baloldal, illetve a szelíd és durva technika közti választás kérdésétől. Az ipari munka – akár fizetség ellenében, akár másképp kényszerítik ki – nem fog eltűnni. De mikor a fejlődés, a bérmunka; és ennek árnyéka kezdi bekebelezni a házilag végezhető tevékenységeket, akkor felmerül a kérdés, hogy a kettő közül melyiket illeti meg a viszonylagos elsőbbség. Szabadon választhatjuk egyrészt a hierarchikuson irányított, szabványosított munkát, amely lehet fizetett vagy fizetetlen, magunk választotta vagy ránk erőltetett; avagy ragaszkodhatunk ahhoz a szabadságunkhoz, hogy megválaszthassuk a saját szükségleteink kielégítésére végzett, egyszerű, de összehangolt tevékenységek mindig újonnan kitalált formáit, amelyeknek kimenetelét a bürokraták nem láthatják előre, amelyeket a hierarchiák nem vonhatnak irányításuk alá, és amelyeknek célja egy közösség közös értékeinek megvalósítása. Ha növekszik a gazdaság, amit a szelíd alternatíva lehetővé tesz, akkor még gyorsabban kell növekednie az árnyékgazdaságnak is, a laikus tevékenységek területe pedig tovább hanyatlik. Ebben az esetben növekszik a munkahelyek ritkasága, a munkanélkülit pedig azokkal a hasznos tevékenységekkel foglalkoztatják, amelyeket az informális szektorban szerveztek meg újonnan. Munkanélküli férfiak abban az úgynevezett kiváltságban fognak részesülni, hogy azokat a termelést elősegítő, nem fizetett tevékenységeket végezhetik, amelyeket figyelmesen a “gyengébb nem” részére jelöltek ki már akkor, amikor a 19. században “házimunkaként” bukkantak fel. (Egyébként a “gyengébb nem” kifejezést is akkor használták először, mikor az önellátó tevékenységek helyett az ipari jobbágyságban határozták meg a nők feladatát.) A szeretet kedvéért történő “gondoskodás” elveszíti nemhez között jellegét és államilag irányíthatóvá válik. Ha ez az alternatíva valósul meg, akkor a nemzetközi fejlődés marad az osztályrészünk továbbra is. A tengeren túli országok informális szektorainak fejlesztésére szánt technikai segélyek annak az eljárásnak felelnek meg, ahogyan nemi különbségekre való tekintet nélkül odahaza háziasítják – fizetés nélkül – a munkanélkülieket. Repülőtereken és konferenciákon már most is hemzsegnek azok az újfajta szakemberek, akik a “Csináld magad!” mozgalom különböző irányzatait képviselik, vagy éppen a szélturbinák elterjesztésén fáradoznak. A fejlesztési bürokráciák végső reménye az árnyékgazdaságok fejlődése. Azok a másként gondolkodók, akiket említettem, szembeszállnak mindezzel, s küzdenek a szelíd technika olyan felhasználása ellen, amely összezsugorítaná a házilag végezhető tevékenységek szféráját, és növelné a szakemberek hatalmát az informális szektorban folyó tevékenységek felett. Ezek az új élharcosok a techni-
111
kai haladásban egy olyan új értékfajta megvalósításának lehetséges eszközét látják, amely nem a tradicionális és nem is az ipari társadalom értéke, mindazonáltal racionálisan választott érték, amelynek tartalma a saját szükségletre történő termelés. Életük igényes szépérzéküket, az öröm sajátos élményét és csoportjuk jellemző életfelfogását tükrözi vissza, több-kevesebb sikerrel, olyan életfelfogást, amelyet más csoportok megértenek ugyan, de nem osztanak feltétlenül. Rájöttek, hogy a modern szerszámok lehetővé teszik a megélhetést oly tevékenységek által, amelyek megengedik a kibontakozó életformák sokféleségét, az embereket pedig mentesítik az alól a lélekölő robot alól, amely régebbi korokban velejárója volt az önellátó gazdálkodásnak. Azért a szabadságért küzdenek, hogy életükben tágíthassák a laikus tevékenységek körét. A példák sokasodnak Travancore-tól Walesig, és hamarosan felszabadíthatják a lakosságnak azt a többségét, amelyet mostanában ejtett rabul a butító, undorító és bénító meggazdagodás modern rögeszméje. Ehhez azonban teljesülnie kell két feltételnek. Először, nem a homo industrialis, hanem a homo habilis emberképe kell megformálja azt az életmódot, amely az emberek és eszközök közti újfajta viszonyon alapul. Másodszor, az árutermeléstől független életformát egyetlen kis közösségre sem szabad ráerőltetni, hanem minden kis közösségnek magának kell kialakítania. Azok a közösségek, amelyek az önálló laikus munkát állítják életük középpontjába, a vonzó példán kívül más egyebet nem nagyon nyújthatnak egymásnak. De egy szegény társadalom példája, amely laikus munkatevékenységekkel valósítja meg az önellátó gazdálkodás modern formáját, vonzó kell, hogy legyen azoknak a gazdag társadalmakban élő munkanélküli férfiaknak, akik feleségükkel együtt ma az egyre bővülő árnyékgazdaságban folyó társadalmi reprodukció szerepére vannak kárhoztatva. Ahhoz viszont, hogy ne csak éljünk új módon, hanem ragaszkodjunk is ehhez a szabadsághoz, az kell, hogy világosan felismerjük azt, ami a homo oeconomicus emberképét megkülönbözteti minden más emberfajtáétól. Ennek pedig legalkalmasabb útja a történelem tanulmányozása. Forrás: „Convivial Reconstruction”. In: Tools of Conviviality. Harper and Row, Colophon Books, New York, 1973 (A könyv a forrást tévesen tünteti fel, a forrás valójában: „Vernacular Values”, in Shadow Work, Marion Boyars Publishers, London, 1981)
112
