.SÁGHY MARIANNE.
.Középkor. A
„középkor” kakukktojás a történelmi periodizációs rendszerben. A különböz√ korszakokat rendszerint a jelent√l való id√beli távolságuk alapján határozzuk meg – ókor, újkor, legújabb kor –, nem pedig aszerint, hogy mi „között” helyezkednek el. A középkor fogalma valóban „korszakalkotó” szemléletváltás eredménye, mely ma sem zárult még le.
szemlélet térnyerését, hanem a császári hatalom meger√sítését és terjeszkedésének igazolását szolgálta. A lovagok a „Kilenc Vitéz” kultuszában a mindenkori lovagság mintaképeit tisztelték Dávid királytól Nagy Sándoron át Arthur királyig és Bouillon Gottfried-ig;2 a skolasztikus filozófusok az örök igazságokat desztillálták a régi görögök írásaiból, a filozófiatörténetre fittyet hánytak; és a költ√k is csak a romolhatatlan erkölcsi igazságok megéneklését tartották valamire, a századok közti mentalitáskülönbségekre ügyet sem vetettek. Amikor Dante (1265–1321) Vergiliust, a váteszt választja vezet√ül,3 Vergiliusra, a történelmi alakra nem kíváncsi. A Vergiliust Dantétól elválasztó ezerháromszáz-valahány év nem okoz kommunikációs problémát: Dantéban fel sem merül, hogy Vergilius ne értené √t, vagy √ Vergiliust: a két költ√ között gondolkodásukban, szokásaikban, szófordulataikban, beidegz√déseikben nincs különbség.4 Dante nem tart attól, hogy Vergilius úgy viselkedik majd a firenzei pártpolitika korrupciós ügyei, a császárság és pápaság küzdelme, és a francia egyházpolitika problémái között, mint elefánt a porcelánboltban. Vergilius otthonosan mozog a 14. században, egy gond van csak vele, hogy nem keresztény,5 ezt leszámítva azonban nem lehet megkülönböztetni Dantétól és kortársaitól. Az Isteni színjáték kortalanságát a történeti perspektíva teljes hiánya (is) okozza: Dante nem ismeri sem a mentalitásváltozás, sem az anakronizmus fogalmát. Számára csak örök erkölcsi igazságok léteznek, korfügg√ gondolatok vagy viselkedéstípusok nem. Petrarca (1304–1374) másképp olvasta a múltat, mint Dante.6 ◊ fedezte fel, hogy a múlt „más”, hogy minden kornak megvan a maga jellegzetes mentalitá-
PETRARCA ÉS A MÚLT FELFEDEZÉSE
A
középkori ember nem tudta, hogy √ „középkori”. Úgy tudta, hogy a történelem utolsó, hatodik korszakában él, közvetlenül az Utolsó Ítélet el√tt. A Krisztus els√ és második eljövetele közt leperg√ történelmi id√t Szent Ágoston hat korszakra és négy birodalomra osztotta, az utolsó a Római Birodalom volt.1 A végítélet várakozásában a középkori mentalitás ahistorikus és anakronisztikus volt: fel sem merült, hogy más korokban másképp éltek és gondolkodtak, mint a jelenben. A múlt ugyanolyan volt, mint a jelen, legfeljebb kicsit szebb és h√siesebb. Múlt és jelen nem vált el élesen egymástól, a jelent a múlt nyilvánvaló folytatásának tekintették. Ezt a legékesebben a Római Birodalom hatalmas kontinuitása bizonyította: a bizánci és frank császárok pontosan olyan „római császárok” voltak, amilyen egykor Marcus Aurelius vagy Nagy Konstantin. Az, hogy az ókori császárság más lehetett, mint a Komnénoszoké, a Liudolfingoké vagy a Staufoké, a középkori ember számára nem t∫nt fel. A Birodalom megújulási törekvései, a renovatio imperii nem a történeti
73
Sághy Marianne
sa, összetéveszthetetlen „divatja”, amit más korokban nem lehet reprodukálni.7 Ódon kéziratokat forgatva Petrarca rájött, hogy e szövegeknek meghatározott sajátosságai vannak: régimódi bet∫ik, konyhalatinságuk id√höz kötött gondolatokat közvetít.8 A múltat valami megfoghatatlan je ne sais quoi lengi körül: a régi gondolatokat nem lehet újragondolni. A régi szövegek más nyelven beszélnek, a múlt h√sei mások, mint a maiak. Petrarca újítása volt a történeti beleérzés: azt tanította, hogy csak úgy érthetjük meg a történeti szerepl√k motivációit, ha kívülhelyezkedünk korunkon, és beleképzeljük magunkat a régiek lelkébe: ut semper optaverim … animo me aliis semper inserere.9 Petrarca h√sei nem ruccannak át a jelenbe, és √ nem „találkozik” velük, mert tudja, hogy a múlt visszahozhatatlanul elmúlt. A jelent áthághatatlan szakadék választja el a múlttól: non licet ire retro.10 Petrarca nem sétál karonfogva Vergiliusszal, Ciceróval vagy Liviusszal, hanem klasszikus veret∫ leveleket ír hozzájuk,11 vagy elzarándokol sírjukhoz. 1341-ben, amikor Nápolyban Vergilius sírjánál megkérdezik t√le, vajon Vergilius varázshatalma segítségével vájta-e ki a barlangot, Petrarca két korszakalkotó kijelentést tesz: nincs írásos bizonyíték, hogy Vergilius varázsló lett volna; és a sziklafalon jól kivehet√ vés√nyomok látszanak.12 Ezzel lefekteti a történetkritikai módszer alapjait: meg kell vizsgálni, mit mondanak a források, de azt is meg kell nézni, mi van az orrunk el√tt. A költ√ azonban nemcsak kritikát gyakorol, hanem történetfilozófiát is alkot. Livius sírjánál13 így jajdul fel:
ban nem is volt olyan egyszer∫. Az ókori szerz√ket meglehet√sen jól ismerték, ám pogányságuk miatt nem állíthatták √ket a tudományos figyelem középpontjába, lévén hogy a tudomány ekkor kizárólag teológiát jelentett. Akkor értjük meg, mekkora fegyvertény volt Petrarca részér√l Cicero „felfedezése”, ha meggondoljuk, hogy Tullius a középkor legnépszer∫bb írója volt, m∫veire állandóan hivatkoztak. Nem kibányászni kellett Cicerót a múlt romjai közül, hanem más megvilágításba kellett helyezni. Arra kellett felhívni a figyelmet, hogy Cicero olvasása nemesít, helyes interpretálása pedig azt a speciális szaktudást igényli, aminek Petrarca van a birtokában. Petrarca profi volt az amat√rök világában, aki programot adott kortársainak. Ez a program egy konkrét értelmiségi csoport, a filozófusok ellen irányult. Petrarca egy másik értelmiségi csoport, az irodalmárok élére állva hirdette, hogy a „gallok” életidegen filozófiai zsargonjával és skolasztikus sz√rszálhasogatásával szemben a studia humanitatis, az irodalom tanulmányozása ad választ életünk nagy kérdéseire. A jó latinság egyenl√ a világos gondolkodással, a szép kifejezés (eloquentia és elegantia) érték, az antik tökélyt specialistákra támaszkodva fel lehet támasztani.16 A klasszikus auktorok m∫veit kutatva Petrarca beutazta Európát, majd a beszerzett vagy újra felfedezett kódexek szövegeit kijavította. Ne feledjük, ezek a kódexek középkori iratok voltak – Petrarca nem „antik” kéziratokkal (ezek nem maradtak ránk), hanem antik szövegek középkori másolataival foglalkozott. Ezzel lefektette a szövegkritika alapjait, elkészítette az els√ „kritikai kiadásokat”,17 egyszóval feltalálta a filológiát.18 Bármily megvet√en nyilatkozott is volt saját koráról, Petrarca tisztában volt azzal, hogy „modern” id√kben él: az antikvitás újjászületése, hála neki, már elkezd√dött:19
Miért nem engedte meg nekem a végzet, hogy a Te korodban éljek, vagy Te élj az enyémben? (…) Míg téged olvaslak, az az érzésem, Cornelius, Scipio Africanus, Laelius, Fabius Maximus, Metellus, Brutus, Decius, Cato, Regulus, Cursor, Torquatus oldalán állok… Az az édes illúzióm támad, mintha e nagyok között élnék, nem pedig e közönséges rablók között, akik valójában körülvesznek.14
Ama dicséretedet nem utasítom vissza teljesen, hogy sokan vannak Itáliában és talán azon kívül is, akik általam ösztönözve feltámasztják eme évszázadokig elhanyagolt tanulmányainkat; és hogy én vagyok mintegy a legels√ azok között, akik most ezekben a tanulmányokban fáradoznak.20
Ezzel nehéz nem egyetérteni: a mindenkori jelen megvetését Petrarca tette kötelez√vé az európai irodalomban. Miután felfedezte a múltat a jelent√l elválasztó áthághatatlan szakadékot, Petrarca nem állt karba tett kézzel a meredély szélén, hanem t√két kovácsolt a múlt eszményített tökéletességéb√l. Minthogy remekül „megfért benne a nagy költ√ és a kit∫n√ reklámf√nök”,15 nemcsak sóvárgott az antikvitás elérhetetlen tökélye iránt, hanem kitartó kampányt folytatott a régiség felértékeléséért. Ez a 14. század-
E „tanulmányokon” Petrarca az irodalmi m∫veltséget (studia humanitatis) értette, mely a hagyományos egyetemi tanrendben nem szerepelt. A teológia volt a tudományok királya, így minden intellektuális er√feszítés, a grammatikától a retorikáig és filozófiáig ennek szolgálatában állt. Petrarca ezzel szem-
74
Középkor
gei neveztek a királyok városának, amelynek népér√l ezt olvassuk: Nagy a római nép szerencséje, hatalmas és félelmet kelt√ a neve. És amelynek példa nélküli nagyságáról azt jósolták, hogy egyetlen jelenlegi és jöv√beli állam sem lesz hozzá fogható. Itt most nem kezdem el Róma dicséretét zengeni, mert nagyobb az annál, semhogy sietve lehessen tárgyalni, de érinteni akartam ezt a keveset azért, hogy lásd, nem becsülöm kevésre e királyi város látását, amelyr√l végtelen sok csodálatot olvastam, sokat írtam is, és még írni is fogok, ha nem ragad el a túl korai halál. De képzeld azt, hogy mindez meg sem érint engem, mégis, mily édes látni egy keresztény léleknek a várost, amely a mennyeket képviseli a földön; amely a szent mártírok hamvait és csontjait gy∫jti össze, és amelyet igaz tanúk drága vére öntözött! Látni a népek Üdvözít√jének képmását és nyomait a kemény kövön, amelyet a népeknek örökké imádniuk kell, amikor is beteljesedve látjuk Izajás napnál világosabb jövendölését: Meghajolva jönnek hozzád elnyomóid fiai, és lábad talpához borulnak mind, akik megvetettek. Körüljárni a szentek sírjait, az apostolok templomaiban járkálni, der∫sebb gondolatok társaságában, Massilia partján hagyva jelenlegi életem nyugtalan aggodalmait.25
ben kijelentette, hogy „a latin a mi m∫veltségünk gyökere és minden tudományunk alapja”: latine litere (…) radix artium nostrarum et omnis scientie fundamentum. A 20. század közepéig erre a fundamentumra épült az európai oktatás. Petrarca emelte ki a bonae litterae civilizációs hatását: a szép latinság jó, javítja az erkölcsöket, nemesíti a szellemet, megkönnyíti a társadalmi érintkezést. Az a kor, mely ennek m∫velését semmibe veszi, sötét és tudatlan: Vivo, sed indignans, quae nos in tristia fatum Saecula dilatos peioribus intulit annis. Aut prius, aut multo decuit post tempore nasci; Nam fuit, et fortassis erit, felicius aevum. In medium sordes, in nostrum turpia tempus Confluxisse vides; gravium sentina malorum Nos habet; ingenium, virtus et gloria mundo Cesserunt; regnumque tenent fortuna, voluptas; Dedecus ingenti vis! Nisi surgimus actum est.21
In medium sordes: ez a szerencsétlen korszak még nem az antikvitás és a jelen között eltelt id√, ahogyan ezt majd a 15. századi humanisták értelmezik, hanem Petrarca kora: in nostrum turpia tempus. Felvirradt már a hajnal, ám az aranykor visszatértére, pro aurei saeculi principio, még várni kell.22 „Sötétség” és „világosság” ellentétpárját a keresztény történetfilozófia alkotta meg, a pogányság sötétségét szembeállítva Krisztus világosságával. A történelmet Krisztus megtestesülése két nagy részre osztotta: babonás pogányságra és felvilágosult kereszténységre. Petrarca nem szakít ezzel a felfogással: sajnálja, hogy az antik szerz√k „nem érték meg, hogy véget érjen a sötétség és felkeljen az Igazság Napja, Krisztus világossága”.23 Számára Krisztus az Igazi Bölcsesség és a keresztény Igazság az egyedül elfogadható:
1337-ben, amikor el√ször jár az Örök Városban, Petrarca torkán akad a szó: Azt hitted, nagy dolgokról fogok beszámolni, ha eljutok Rómába. (…) nem tudok írni, letaglózott a rengeteg csodálatos látnivaló, roskadozom a bámulat súlya alatt.26 1341-ben azonban, amikor másodszor jár Rómában, hogy IV. Károly német-római császár koszorús költ√vé koronázza a Capitoliumon, már kiforrott elképzeléssel rendelkezik Róma történetér√l:
Filozófiát, költészetet, történelmet úgy olvassunk, hogy szívünkben mindig Krisztus evangéliuma zengjen, mert egyedül ez tesz minket bölccsé és boldoggá; nélküle minél többet tanulunk, annál nyomorultabbak és tudatlanabbak leszünk; hozzá, az Igazság fellegvárához mérjünk mindent; erre a megingathatatlan alapra épít tudományt az emberi er√feszítés.24
Miután a Város hatalmas területét körbejárva kifáradtunk, gyakran megálltunk Diecletianus fürd√inél, néha fel is másztunk az egykor bámulatba ejt√ épület tetejére, mert sehol sem egészségesebb a leveg√, szabadabb a kilátás, nagyobb a csend és a vágyott magány, mint itt. Sem üzletr√l, sem magánérdekekr√l, sem közügyekr√l nem beszéltünk, ezeket illet√en csak könnyeket ontottunk. A Város düledez√ falait körbejárva vagy itt üldögélve szemünk mindenütt romok töredékeit látta. Többnyire történelemre terel√dött tehát a szó, és ezt két részre
Róma is mindenekel√tt keresztény Szent Város Petrarca szemében. 1336-ban így ír: Arról a városról beszélek, amelyhez hasonló nem volt és a jöv√ben sem lesz, amelyet saját ellensé-
75
Sághy Marianne
köztetek, mint az, hogy míg Romulus egy szegényes várost törékeny palánkkal vett körül, te minden volt és jelen városok legnagyobbikát övezted bevehetetlen fallal. Brutus egyetlen zsarnok, te sok zsarnok által bitorolt szabadságot szereztél vissza. Camillus friss, még füstölg√ romokból támasztotta újra, te réges-régi romokból, melyek mindegyike √si volt, s ezért már csaknem mindenki letett a reményr√l. Légy üdvöz, Camillusunk, Brutusunk, Romulusunk, vagy amilyen néven csak tetszik magadat hívatni! Légy üdvöz Róma szabadságának, békéjének, nyugalmának megalapítója! Általad halhatnak meg szabadon, akik ma élnek, általad születnek szabadon, akik majdan élni fognak.31
osztottuk egymás között: te az új dolgokban, én a régiekben t∫ntem jártasabbnak. Réginek neveztük azt a kort, miel√tt Krisztus nevét ünnepelte Róma és imádták a római császárok, újnak pedig azt, ami ezután következett egészen mostanáig.27 Az európai ember történetszemléletét rendszerint Róma romjainak látványa változtatja meg – ez a hagyomány is Petrarcával kezd√dött. Történetfelfogásának módosulása a Kiváló férfiakról (De viris illustribus) koncepcióváltásából derül ki.28 Az 1337-ben megkezdett m∫ terve az 1340-es években úgy módosult, hogy nem Ádámtól Iulius Caesarig, hanem Romulustól Titusig mutatta be a kiváló férfiak életét. Ezzel Petrarca azt hangsúlyozta, hogy Róma dics√ségének legmagasabb fokát a köztársaság korában érte el: a hanyatlás már Titus után elkezd√dött. Róma története nemcsak erkölcsi és irodalmi példatár, hanem politikai program is. Liviust olvasva nehéz nem lelkesedni a köztársasági Rómáért. Ezzel Petrarca nem volt egyedül. Cola di Rienzo
Róma dics√ségének helyreállítását Petrarca Cola di Rienzo bukása után sem adta fel, de ekkor már hol a császárba, hol a pápaságba helyezte bizalmát.32 Az avignoni pápákat is sürgette, térjenek vissza Rómába.33 Isten akarata, hogy egyetlen hatalom irányítsa a világot:
…állandóan Liviust, Senecát, Cicerót és Valerius Maximust olvasott. Szívesen mesélt Iulius Caesar csodálatos diadalairól. Egész napokat töltött azzal, hogy nézegette a Rómában szerteszét hever√ márványdarabok domborm∫veit. Rajta kívül nem akadt ember, aki el tudta volna olvasni a régi sírfeliratokat. A régi szövegeket mind lefordította. Pontosan megmondta, kiket ábrázolnak a márványszobrok. Jaj, hányszor mondogatta: „Hol vannak a régi rómaiak? Hol van az igazság? Bárcsak abban az id√ben élnék, mint √k!”29
Mikor volt valaha oly nagy béke, oly nagy nyugalom, oly nagy igazság, mikor állt oly nagy tiszteletben az erény, mikor nyertek oly nagy jutalmat a jók és oly nagy büntetést a gonoszok, mikor voltak oly bölcsen irányítva a dolgok, ha nem azután, hogy a világnak csak egy feje lett, és ez a f√ Róma volt? És pontosan ebben az id√ben akart világra jönni a békét és az igazságot szeret√ Isten egy sz∫z által, és a földre látogatni! Az egyes testeknek ugyanis egyetlen fej adatott, és a világnak a maga teljességében, amit a költ√ egy nagy testként írt le, egyetlen világi f√vel kell megelégednie. Ha ugyanis minden állat, melynek két feje van, szörnyeteg, mennyivel inkább borzalmasabb és szörny∫ségesebb az az állat, amelynek ezer különböz√ feje van, melyek egymást harapják, és kölcsönösen harcolnak egymással! Abban az esetben tehát, amikor egy fejnél több van, kétségkívül csak egy lehet az, amely az összes többit féken tartja, és mindent irányít, oly módon, hogy az egész testben szilárd béke honoljon. Ezt számtalan tapasztalat és a legbölcsebb férfiak tekintélye bizonyította, és a birodalom egysége mindig is a legjobb állapot volt égen és földön. Azon akaratát, hogy e legmagasabb f√ ne más legyen, mint Róma, a mindenható Isten számos jellel kimutatta: Róma, amelyet a háború és a béke dics√sége, valamint összehasonlíthatatlanul magasabb erénye tett méltóvá minden els√bbségre.34
A „régi szép id√k” visszatértére nem kellett sokáig várni. 1347-ben Cola felvette a tribunus címet és kikiáltotta a római köztársaságot. Kimondta, hogy minden hatalom a római népé, Itália valamennyi lakosának megadta a római polgárjogot, és felkérte a pápát, hogy térjen vissza Rómába.30 Petrarca lelkesen üdvözölte Cola programját: Bizonytalanságban vagyok, te nagy lélek, hogy néked fejezzem-e ki el√ször szerencsekívánataimat dics√ségesen végrehajtott vállalkozásodért, vagy a polgároknak szerencsésen visszanyert szabadságukért, akik neked köszönhetik, hogy lehulltak bilincseik. (…) Romulus alapította Rómát; Brutus, akit már annyiszor emlegettem, a szabadságát. Camillus újraalkotta mind a kett√t. Mármost, nagynev∫ férfiú, mi egyéb különbség van
76
Középkor
Inclinatione Romanorum Imperii), melyben 410-t√l 1442-ig dolgozta fel a forrásokat. Ez a könyv jelöli el√ször az ókor és Biondo kora közti kort a „középkor” kifejezéssel. A kés√ antikvitással és kora középkorral valójában keveset foglalkozik: Róma nagyságának dics√ítése után rövidesen rátér a korabeli események ismertetésére, az 1400–1442-ig terjed√ id√szak leírása a könyv nagy részét kitölti. A Római Birodalom hanyatlásának története mindenesetre olyan úttör√ munka volt, hogy id√be tellett, míg a történetírók átvették és alkalmazták szemléletét. Röviddel Biondo után, 1469-ben a német Beatus Rhenanus használta a középkor fogalmát Nicolaus Cusanus dicséretében:
Petrarca szemében a Római Birodalom széthullása a „sötétség” korszaka (per tenebras), amir√l nem is hajlandó megemlékezni.35 A mélyen vallásos költ√ számára nem vallásilag, hanem politikailag a sötétség id√szaka mindaz, ami a korai császárkor után következett. Nem Petrarca alkotta meg a „sötét középkor” fogalmát, nem √ osztotta három részre a történelmet, de √ teremtette meg az alapot egy ilyen felosztás számára. Petrarca történelemkoncepciója, melynek két legfontosabb eleme Róma története és a múlt „mássága” volt, példaként szolgált a 15. századi humanisták és a 16. századi reformátorok számára egyaránt. Róma hanyatlása és bukása az a kísérleti laboratórium, melyben létrejön a modern történetfilozófia. Petrarca csak a „sötétség” kifejezést használta, a „középkor” elnevezést nem, ráadásul „sötétnek” tartotta a saját korát is. Nála még nincs szó arról, hogy az antikvitást a jelent√l elválasztó „köztes”, „sötét” id√szak lenne a középkor. A „sötétség” azoknak a fejében van, akik bár megtehették volna, nem ápolták (cultivare) az ókor örökségét, hanem hagyták feledésbe borulni, s√t kárba veszni.36 A „sötétség” kulturális állapot, nem történelmi korszak.
E férfiú ékesszóló volt és kiváló latinista, ami ritka a németek között. Nemcsak az ókor történetében volt járatos, hanem a közbees√ korszakéban (medie tempestatis) is, a régebbi dolgokat éppúgy ismerte, mint napjaink történetéig a közelmúltat.37 Beatus középkorfelfogása inkább irodalmi jelleg∫, mint történeti: Tacitus értelmezéséért szívesen fordult „középkori” kommentárokhoz, a tudatlan szerzetes-krónikások munkáját viszont bosszantóan megbízhatatlannak találta és √ket okolta a német történelem „z∫rzavaráért”.38 A népszer∫ történeti összefoglalások azonban továbbra is a régi malomban tapostak. Hartmann Schedel 1493-as Világkrónikája a hagyományos ágostoni felfogást követi: a hat korszakból és négy birodalomból álló történeti id√ben a Római Birodalom az utolsó világbirodalom. A media aetas, media antiquitatis fogalma Schedelnél nem szerepel. A svájci Joachim Vadianus 1500 körül alkalmazza a media aetas kifejezést, de Beatushoz hasonlóan pusztán filológiai, nem történeti korszakfelosztásként.39 Bruni, Biondo, az itáliai és a német humanisták középkorkritikája egyaránt kulturális alapokon állt. Nem az egyházat támadták, hanem a humanista m∫veltség hiányát. Nekik az antik kultúra középkori hanyatlása fájt, nem a kereszténység elterjedésével, még kevésbé a katolikus egyházzal volt bajuk. Sokan közülük pápai szolgálatban álltak, és tudták, hogy az egyház a kultúra legnagyobb mecénása volt. Biondo a pápaságot tartotta a császárság természetes örökösének, így eszébe sem jutott Róma hanyatlását a kereszténység terjedésével vagy az egyház felemelkedésével magyarázni. Az északi humanisták, Erasmus, Rabelais, Budé, Melanchton is ezt vallották: √k is a „gótokat”, a „kimmer sötétséget”, legf√képp pedig a skolasztikusokat kritizálták, nem az egyházat.
TÖRTÉNETI KORSZAK VAGY IDEOLÓGIAI CSATAKIÁLTÁS?
A
„barbár tudatlanságot” Leonardo Bruni firenzei kancellár (1370–1444) kötötte össze a Római Birodalmon végigsöpr√ barbárokkal: kijelentette, hogy a klasszikus m∫vészeteket és az antik ékesszólást a faragatlan germánok pusztították el. Bruni Firenze történetér√l írott m∫ve (Historiarum Florentini populi libri XII) az els√ „háromrészes” történelem: antikvitás, az antik m∫veltség újjászületése, és a köztük lev√ – még névtelen – „barbár” korszak. Ezt a periódust a pápai udvar történetírója, Flavio Biondo (1392–1463), a modern régészet megalapítója nevezte el „középkornak”(media aetas). 1444-ben napvilágot látott Róma helyreállításáról (De Roma instaurata) cím∫ m∫ve volt az els√ régészeti kalauz, mely nemcsak eligazított Róma romjai között, hanem azt is érzékletesen ábrázolta, milyenek lehettek ezek az épületek fénykorukban, valamint pontos régészeti adatok alapján közölte az antik város helyrajzát. A Róma helyreállítása a római patriotizmus ösztönz√je lett. Biondo legnagyobb hatású m∫ve A Római Birodalom hanyatlásának története (Historiarum ab
77
Sághy Marianne
mok és pusztítás között, végül felébredtek mély álmukból, elhagyták penészes lakhelyüket és most divatosabbak, mint valaha.43
A humanista kultúrkritikát Luther fellépése változtatta egyházkritikává. Az antikvitás és a reneszánsz közé es√ „sötét” korszakot kézenfekv√ volt a katolikus babonaság korával azonosítani és a reformáció kapva-kapott ezen.40 A protestáns szerz√k már nem m∫veletlen szerzeteseket állítottak pellengérre, hanem az egész katolikus egyházat. John Foxe a római Antikrisztus uralmának tulajdonítja, hogy a lelkeket befedte a tudatlanság sötét fellege:
A „középkort” felvilágosodott protestáns szerz√k avatták önálló fejezetté az emberiség történetében. A régi, ágostoni történeti periodizációt Georg Horn 1667-ben megjelent Orbis politicus cím∫ munkájában váltja fel az új korszakbeosztás, melyet 1688-tól Christopher Cellarius Historia medii aevi cím∫ m∫ve népszer∫sít. Cellarius az els√, aki egy egész könyvet szentel a „köztes korszaknak”, a középkornak, melyet pontos határok közé is szorít: Konstantinápoly alapításától (324) Konstantinápoly bukásáig (1453). Ett√l kezdve lesz a petrarcai „életérzésb√l”, a humanisták filológiai címkéjéb√l önálló, sajátos arculattal rendelkez√ történeti periódus. Ezzel egy id√ben a Kelet-Római Birodalom középkori korszakára is új címkét ragasztottak. 1557-ben Hieronymus Wolf Corpus Historiæ Byzantinæ cím∫ munkáját követ√en 1648-ban jelent meg a Corpus Scriptorum Historiæ Byzantinæ, 1680-ban pedig Du Cange Historia Byzantina cím∫ m∫ve. „Bizánc” éppolyan történetírói találmány, mint a „középkor”, és ez a kifejezés is pejoratív értelm∫ volt a Felvilágosodás korában. Az ész mindenhatóságát valló filozófusok és filológusok szemében „középkori” és „bizánci” egyet jelentett az irracionális katolikus/ortodox dogmák uralmával, a tespedt despotizmussal, a gondolatnélküli szolgasággal, az alkotóer√ hiányával.
It is not unknowne, Christeane Reader, that the same clud of ignorance, that long hath darkened many realms under this accursed kingdome of that Romane Antechrist, hath also owercovered this poore Realme: that idolatrie hath been maintained, the bloode of innocentie hath bene shed, and Christ Jesus his eternall truth hath bene abhorred, detested and blasphemed. But that same God that causes light to shyne out of darknes, in the multitud of his merceyes, hath long tyme opened the eis of some evin within this Realme, to see the vanitie of that which then was universally embrased for trew Religion.41 A „középkor” a reformáció ideológiai csatakiáltásává vált, mint a „barbár sötétség” és „a szentség színével bémázolt babona” kora. Ez a felfogás a Felvilágosodás idején teljesedett ki, mely tudatosan támadta a „középkori” világszemléletet, a „középkori” életfelfogást és életmódot, a „középkori” kultúrát. A „fény” és a „sötétség” ellentétpárja ekkor fordult eredeti jelentésének ellentétébe: már nem a pogányság volt sötét, hanem a kereszténység; nem a kereszténység volt világos, hanem az emberi ész kultuszán alapuló Felvilágosodás. A középkor azért lett „sötét”, mert keresztény volt.42 André Thévet volt az egyetlen, aki Kiváló férfiakról írott munkájában nem pusztán bírálta a barbár pusztítást, hanem a kultúra alkalmazkodásának gondolatát is megpendítette:
ÚJ KÖZÉPKOR
B
ár a középkort már a romantika is felfedezte magának, csak hogy megszabaduljon a Felvilágosodás kiszáradt észkultuszától, tudományos szempontból a medievisztika a 20. században született újjá. Huizinga, Bloch, Pirenne, Duby, Le Goff, Leroy-Ladurie, Southern és egy sor kit∫n√ történész munkásságának köszönhet√en a középkorkutatás vált a történettudomány húzóágazatává: itt folytak a legizgalmasabb kísérletek szociológia, antropológia és történettudomány összeházasítására, és itt születtek a legérdekesebb és legkiemelked√bb gazdaság-, társadalom és vallástörténeti eredmények.44 A „középkor” ambivalens értelmezése miatt egyfajta „ellenkultúra” volt az ókor, a reneszánsz, a Felvilágosodás polgárilag kanonizált értékeivel szemben. Kelet-Európában az 1960-as évekt√l szó szerint ellenkultúrává vált a
Bár a barbár népek kegyetlen igája alatt kitörl√dött az emlékezetb√l az antik gazdagság legnagyobb része, tudniillik az irodalom és a tudomány, melyek hajdan tökéletes szépségben, kívánatos hasznosságban és tiszteletre méltó komolyságban teljesedtek ki, és ehelyett sötét és nevetséges barbárságba süllyedtek, a tudatlanság mégsem nyomta maga alá teljesen az erény és a ritka bölcsesség fényét és tökéletességét. Mert bár az antik szerz√k sokáig hevertek a feledés sírboltjában, ro-
78
Középkor
középkortudomány, hiszen legjobb m∫vel√i – A. J. Gurevics, Bronislaw Geremek, Frantisˇek Sˇmahel, Sz∫cs Jen√, Klaniczay Gábor és mások – a fennálló rendszer nemegyszer üldözött bírálói voltak. A medievisztika modernizációjával párhuzamosan a középkor határai kitágultak.45 A kora középkorból kés√ antikvitás lett, a kés√ középkorból kora reneszánsz. A reneszánsz egyre korábbra helyez√dött: már a 9. században elkezd√dött és a 12. században folytatódott.46 Ha ez így van, felesleges beékelni egy „középs√ korszakot” az antikvitás és az antikvitás újjászületése közé, hiszen nyilvánvaló, hogy az antik m∫vel√dés mindvégig jelen volt és hatott Európa kultúrájában, csak másként és különböz√ hatásfokkal. A 12. században olyan er√s volt az antik hatás, hogy e kor m∫vészeti alkotásait maga Jacob Burckhardt is összetévesztette a 16. századi reneszánsszal.47 Szükség van-e a középkorra? Nem kellene-e eltörölni ezt a megkülönböztet√ korszakmeghatározást?48 A mesterséges korszakhatárok eltörlése mellett a középkor „mibenléte” is kérdésessé vált. Azok a tényez√k, melyeket a történészek eddig a kor jellemz√inek tartottak, érvényüket vesztették: ma már legfeljebb a keresztény kultúrát tartjuk korszakmeghatározónak,49 a nagy népvándorlást,50 a feudalizmust,51 a lovagság intézményét,52 az antik m∫veltség hanyatlását53 nem. Megszabadulva ezekt√l a ballasztoktól, a középkor hirtelen rendkívül dinamikussá és hihetetlenül kreatívvá vált, olyan korszakká,
nemzetet, az államot, az egyetemet, a középkor találta fel a malmot és a gépeket, az id√számítást és az órát, a könyvet, a villát, a fehérnem∫t, a személyt, a lelkiismeretet és a forradalmat.54 A középkor fogalma akkor lett különösen bonyolult, mióta megtudtuk, hogy „sohasem voltunk modernek”55 és hogy „új középkorban élünk, a bizonytalanság és er√szak világában”.56 Mi az, ami a „régi” középkorból megmaradt? Petrarca felfedezése, hogy a múlt „más”, amelyet el√ítéletek helyett empátiával kell tanulmányozni. Kultúrák nem tündökölnek és hanyatlanak, hanem szüntelenül átalakulnak: a középkori m∫vel√dés f√ jellemz√je bámulatos alkalmazkodóképessége. A görög-római m∫veltség, ez a nagy, tradicionális kultúra átadta magát a barbároknak, akik nem kivégezték, hanem áhítatosan, de határozottan átalakították. Az alkalmazkodás és az újrahasznosítás gazdagodás: ez a tudat sértetlenül vezethet át bennünket az „új középkoron”: Meg fog születni – mint ahogy már szület√ben is van – egy utópia táplálta, folytonosan újraalkalmazkodó kultúra. Ezért van az, hogy a középkori ember ugyanolyan természetességgel alapította meg az egyetemeket, amilyenekkel a mai kor vágánsai lerombolják vagy átalakítják √ket. A középkor a maga módján meg√rizte a múlt örökségét, de nem azért, hogy hibernálja, hanem azért, hogy örökösen újraértelmezze és újrafelhasználja: hatalmas aprómunkát végzett, a nosztalgia, a remény és a reménytelenség között egyensúlyozva.57
…melyben a mai társadalmi és mentális struktúrák létrejöttek. A középkor hozta létre a várost, a
Jegyzetek
1. Szent Ágoston: De catechizandis rudibus 22. 2. Johan Huizinga: A középkor alkonya. Ford. Szerb Antal. Budapest, Helikon, 1976. 55–56. 3. Domenico Comparetti: Virgilo nel Medio Evo. Livorno, F. Vigo, 1872, tr. E. F. M. Benecke. Vergil in the Middle Ages. 1895, új kiadás Jan M. Ziolkowski el√szavával Princeton, Princeton University Press, 1997; Werner Sauerbaum: „Von der Vita Vergiliana über die Accessus Vergiliani zum Zauberer Virgilius: Probleme, Perspektiven, Aufgaben.” Aufstieg und Niedergang der römischen Welt 31, 2 (1981). 1156–1262. 4. Robert Hollander: „Dante’s Commedia and the Classical Tradition: The Case of Virgil.” The Divine Comedy and the Encyclopedia of Arts and Sciences. Szerk. G. Di Scipio–A. Scaglione. Amsterdam, Benjamins, 1988. 15–26; Peter Armour: „Dante’s Virgil.” Virgil in a Cultural Tradition: Essays to Celebrate the Millenium. Szerk. R. A. Cardwell–J. Hamilton. Nottingham, University of Nottingham, 1986. 65–76. 5. Nicolae Iliescu: „Sarà salvo Virgilio?” Dante: Summa Medievalis. Szerk. F. Charles–L. Morgan. Stony Brook, NY, Forum Italicum, 1995. 112–133. 6. Petrarch and Dante. Szerk. T. Cachey–Z. Baranski. South Bend IN, Notre Dame University Press, 2007. August Buck: „Die antiken Autoren aus der Sicht Dantes
und Petrarcas.” Die Rezeption der Antike: Zum Problem der Kontinuität zwischen Mittelalter und Renaissance. Szerk. A. Buck. Hamburg, Hauswedell, 1981. 9–22. 7. Jacques Le Goff: „Les mentalités. Une histoire ambiguë.” Faire de l’histoire. Szerk. J. Le Goff–P. Nora. Paris, Gallimard, 1974, vol. III. 76–94. 8. Christopher S. Celenza: „Petrarch, Latin, and Italian Renaissance Latinity.” Journal of Medieval and Early Modern Studies 35 (2005). 509–536. 9. Epistola posteritati scripta. 10. Africa 9, 446–457. 11. Epistolae familiares 24, 3 és 4 Ciceróhoz, 24, 12 Homéroszhoz. Michele Feo: „Petrarca e Cicerone.” Cicerone nella tradizione europea: dalla tarda antichità al Settecento. Szerk. E. Narducci. Firenze, Felice le Monnier, 2006. 12. Petrarca: Itinerarium Syriacum, idézi J. B. Trapp: „The Grave of Vergil.” Journal of the Warburg and Courtauld Institutes 47 (1984). 8. 13. Sarah Blake McHam: „Renaissance Monuments to Favourite Sons.” Renaissance Studies 19 (2005): 458–486. 14. Ep. Fam. XXIV, 8. Ford. Kardos Tibor: Levelek. Budapest, Európa, 1962. 40. 15. Szerb Antal: A világirodalom története. Budapest, Magvet√, 1973. 244. 16. Lázár István Dávid: „Antiquitas, studiorum omnium mater. Petrarca és az antik auctorok.” Helikon 50 (2004)/1–2. 228–246.
79
Sághy Marianne 17. Giuseppe Billanovich: „Petrarch and the Textual Tradition of Livy.” Journal of the Warburg and Courtauld Institutes 14 (1951). 137–208. 18. Pierre de Nolhac: Pétrarque et l’humanisme. Paris, Champion, 1907; Giuseppe Billanovich: La tradizione del testo di Livio e le origini dell’umanesimo. Padova, Antenori, 1981. 19. Giuseppe Mazzotta: The Worlds of Petrarch. Durham, NC., Duke University Press, 1993. 14–32: „Antiquity and the New Arts.” 20. Epistolae seniles XVII, 2: „Illud plane preconium quod michi tribuis non recuso: ad hec nostra studia, multis neglecta seculis, multorum me ingenia per Italiam excitasse et fortasse longius Italia; sum enim fere omnium senior, qui nunc apud nos his in studiis elaborant.” 21. Ep. metrica 3, 33. 22. Francisco Rico: El sueño del humanismo. De Petrarca a Erasmo. Barcelona, Destino, 2002. 23. Petrarca: De sui ipsius et multorum ignorantia IV, 8: „paucis enim ante Cristi ortum obierat oculosque clauserat, heu! quibus e proximo noctis erratice ac tenebrarum finis et veritatis initium, vereque lucis aurora et iustitie sol instabat.” 24. Fam. 6, 2: „Sic philosophica, sic poetica, sic historias legamus, ut semper ad aurem cordis Evangelium Christi sonet; quo uno satis docti ac felices; sine quo quanto plura didicerimus, tanto indoctiores atque miseriores futuri sumus; ad quod velut ad summam veri arcem referenda sunt omnia; cui, tanquam uni literarum verarum immobili fundamento, tuto superedificat humanus labor.” 25. Familiares II, 9. „De civitate, inquam, illa cui nulla similis fuit, nulla futura est; que civitas regum etiam ab hoste dicta est; de cuius populo scriptum legimus: Magna est fortuna populi Romani, magnum et terribile nomen; cuius sine exemplo magnitudinem atque incomparabilem monarchiam futuram presentemque divini cecinerunt vates? Neque nunc ego romanas prosequor laudes: maior res est quam ut possit a transcurrente tractari; sed hec cursim attigi, ut intelligeres non parvipendere me regine urbis aspectum, de qua infinita perlegi et ipse multa iam scripsi, plura forte scripturus, nisi primordia mea precipitata dies mortis abrumpat. Finge me his nequaquam tangi; quam dulce tamen est cristiano animo urbem cernere celi instar in terris, sacrosanctis martyrum nervis atque ossibus consertam et veri testium preciosa cede respersam; videre verendam populis Salvatoris imaginem et in saxo durissimo eternum gentibus adoranda vestigia, ubi ad literam luce clarius impletum cernitur illud Ysaie: Et venient ad te curvi filii eorum qui humiliaverunt te, et adorabunt vestigia pedum tuorum omnes qui detrahebant tibi; circuire sanctorum tumulos, vagari per Apostolorum atria, melioribus iam curis comitantibus et inquieta solicitudine vite presentis in litore Massilie destituta!” 26. Familiares II, 14: „Rome, idibus Martii, in Capitolio. Putabas me grande aliquid scripturum, cum Romam pervenissem. Ingens michi forsan in posterum scribendi materia oblata est; in praesens nichil est quod inchoare ausim, miraculo rerum tantarum et stuporis mole obrutus.” 27. Ep. fam. 6, 2: „Solebamus ergo, post fatigationem quam nobis immensa urbs ambita pepererat, sepius ad Termas Dioclitianas subsistere, nonnunquam vero supra testitudinem illius magnificentissime olim magnus domus ascendere, quod et aer salutaris et prospectus liber et silentium ac votiva solitudo nusquam magis. Ibi de negotiis nichil omnino, nichil de re familiari nichilque de publica, quam semel flevisse satis est. Et euntibus per menia fracte urbis et illic sedentibus, ruinarum fragmenta sub oculis erant. Quid ergo? Multus de historiis sermo erat, quas ita partiti videbamur, ut in novis tu, in antiquis ego viderer expertior, er dicantur antique quecumque ante celebratum Rome et veneratum romanis principis Cristi nomen, nove autem ex illo usque ad hanc etatem.” 28. Theodore E. Mommsen: „Petrarch’s Conception of the ’Dark Ages.’ Speculum 17 (1942). 226–242. 29. Anonimo Romano: Cronica. Ed. G. Porta. Milano, 1979, ford. Sághy Marianne: „moito usava Tito Livio, Seneca e Tulio e Valerio Massimo. Moito li delattava le magnificenzie de Iulio Cesari raccontare. Tutta die se speculava nelli intagli de marmo li quali iaccio intorno a Roma. Non era aitri che esso che sapessi leiere li antiqui pataffi. Tutte scritture antiche vulgarizzava. Queste figure de marmo iustamente interpretava. Deh, come spesso diceva: ’Dove sono questi buoni Romani? Dove ène loro summa iustizia? Pòterame trovare in tiempo che questi fussono!’’ 30. Ronald G. Musto: Apocalypse in Rome: Cola di Rienzo and the Politics of the New Age. Berkeley–Los Angeles, University of California Press, 2003.
31. Variarum 48. Ford. Kardos Tibor, in Petrarca: Levelek. Budapest, Európa, 1962. 128–129. 32. Janet L. Smarr: „Petrarch: A Virgil without a Rome.” Rome in the Renaissance: The City and the Myth. Binghamton, N. Y., Medieval & Renaissance Texts & Studies, 1982. 133–40. 33. Epistulae Seniles 9, 1. 34. Epistulae Sine nomine 4: „Quando unquam tanta pax, tanta tranquillitas, tanta iustitia, tantus virtuti honor, tanta bonis premia, tanta malis supplicia, tam bene consultum rebus quam postquam unum caput orbis habuit caputque, ipsum Roma fuit? Quo potissimum tempore amator pacis ac iustitiae nasci Deus ex vergine terrasque visitare dignatus est! Singula quidem singulis corporibus data sunt capita, et orbis universus, cui a poeta magni corporis nomen ascribitur, uno temporali capite debet esse contentus. Monstruosum est enim omne animal biceps: quanto magis horrendum et immane prodigium est animal mille capitum diversorum seseque mordentium invicemque pugnantium! Quodsi capita plura sint, unum tamen quod cunta compescat atque omnibus presit esse debere non ambigitur, ut totius corporis pax inconcussa permaneat. Certe quod experimentis innumeris et doctissimorum hominum auctoritate deprehensum est, et in celo et in terra optima semper fuit unitas principatus. Id sane supremum caput velle se Deus omnipotens non aliud esse quam Romam multiplicibus declaravit indiciis, quam belli pacisque gloria quamque mirabilis sine exemplo virtus tanta preminentia dignam fecit.” 35. Epistulae Familiares 20, 8. 36. Petrarca: Rerum Memorandarum Libri 1, 5. 37. Beatus Rhenanus: Praefatio, in Apuleius: Opera. Roma, 1469. „Vir ipse, quod rarum est in Germanis, supra opinionem eloquens et latinus, historias idem omnis non priscas modo sed medie tempestatis, tum veteres, tum recentiores, usque ad nostra tempora memoria retinebat.” 38. Beatus Rhenanus: Rerum germanicarum libri tres. Basel, 1531, lásd Peter Schaeffer: „The Emergence of the Concept ’Medieval’ in Central European Humanism.” Sixteenth Century Journal 7 (1976). 21–30. 39. Peter Schaeffer: „The Emergence of the Concept ’Medieval’ in Central European Humanism.” Sixteenth Century Journal 7 (1976). 25. 40. Herbert Weisinger: „The Renaissance Theory of the Reaction against the Middle Ages as a Cause of the Renaissance.” Speculum 20 (1945). 461–467. 41. The Acts and Monuments of John Foxe. Szerk. S. R. Cattley. London, 1837, I. 3. 42. Lucie Varga: Das Schlagwort vom finsteren Mittelalter. Wien–Leipzig, 1932. 43. André Thévet: Portraits et vies des hommes illustres, Paris, 1584. 90: „Encores que l’inuire & l’ennuie du temps passé, captif soubz la dure & austere domination des nations barbares, nous azt obscurcy la meilleure & plus saine partie des richesses antiques, c’est a scavoir les letters & sciences, lesquelles jadis florissoient en perfection avec une variété delectable, vtilité desirable & gravité venerable, & au lieu d’icelles introduict vne obscure & ridicule barbarie: toutesfois encor’ l’ignorance n’a eu ce pouuoir de supprimer entierement le lustre & perfection de la vertu & rare Philosophie. Car quoy qu’assez longuement les autheurs anciens ayent este enseueliz au tombeau d’oubliance entre desolations & ruynes, si est-ce que finalement se sont reueillez d’vn si profond sommeil, ont quicté leur demeure moisie & reuiuent pour le present en plus grand’ vogue, quie iamais ne feirent.” 44. Klaniczay Gábor: „The Middle Ages.” International Encyclopaedia of the Social and Behavioral Sciences. Szerk: Neil J. Smelser–Paul B. Baltes. Amsterdam, Elsevier 2001, vol. 14: 9785–9792. 45. Cultural Studies of the Modern Middle Ages. Szerk. E. A. Joy et al. London, Palgrave Macmillan, 2007 46. Charles Homer Haskins: The Renaissance of the Twelfth Century. Cambridge, Harvard University Press, 1927. Renaissance and Renewal in the Twelfth Century. Szerk. R. L. Benson–G. Constable. Cambridge, Harvard University Press, 1982. 47. Jacob Burckhardt: A reneszánsz Itáliában. Budapest, Képz√m∫vészeti, 1978. 48. Alexander Murray: „Should the Middle Ages Be Abolished?” Essays in Medieval Studies 21. West Virginia University Press, 2004. 1–22. 49. Sir Richard Southern: The Making of the Middle Ages. London, Pimlico, 1993. 50. Albert d’Haenens: Les invasions normandes, une catastrophe? Paris, Flammarion, 1970. 51. Susan Reynolds: Fiefs and Vassals: the Medieval Evidence Reinterpreted. Oxford, Oxford University Press, 1994.
80
Középkor 52. Georges Duby: Emberek és struktúrák a középkorban. Budapest, Magvet√, 1978. 53. C. Stephen Jaeger: The Envy of Angels: Cathedral Schools and Social Ideals in Medieval Europe, 950–1200. Philadelphia, University of Pennsylvania Press, 1994. 54. Jacques Le Goff: Un autre Moyen Age. Paris, Gallimard, 1999. 16: „C’est le moment de la création de la société moderne, d’une civilisation moribonde ou morte sous ses formes paysannes traditionnelles, mais vivante par ce qu’elle
a créé d’essentiel dans nos structures sociales et mentales. Elle a créé la ville, la nation, l’État, l’université, le moulin et la machine, l’heure et la montre, le livre, la fourchette, le linge, la personne, la conscience et finalement la révolution.” 55. Bruno Latour: Nous n’avons jamais été modernes. Essai d’anthropologie symétrique. Paris, La Découverte, 1991. 56. Hedley Bull: The anarchic society. London, Macmillan, 1977. 57. Umberto Eco: Az új középkor. Ford. Szénási Ferenc. Budapest, Európa, 1992. 57.
Gregor Reisch: Világtérkép, 1504
Sebastian Münster: Világtérkép, 1540
81
