Ezt a könyvet nem írhatta épelméjű ember. Carl Hiaasen

„Gyanítom, hogy Christopher Moore cafatokra röhögte magát írás közben, és valószínűleg kéjgázt is szívott egyes bekezdések között... ennek az embernek már csak a könyvcímei miatt is irodalmi díjakat kellene kapnia.” Miami Herald „Ezt a könyvet nem írhatta épelméjű ember.” Carl Hiaasen „Christopher Moore-t úgy kell számon tartani, mint a kortárs amerikai irodalom egyik legkülöncebb és teljességgel besorolhatatlan szerzőjét.” Minneapolis Star Tribune „Christopher Moore olyan regényeket ír, amelyek nemcsak őrülten viccesek, de olvasni is hihetetlenül szórakoztató őket. Moore igazi mestere a szakmájának.” Nicholas Sparks „Kevés olyan kortárs szerző létezik, aki folyamatosan képes annyira bizarr, annyira csípős, annyira vicces és annyira csodálatos lenni, mint Christopher Moore.” Rocky Mountain News „Eszméletlen!” Booklist „Ettől a kis perverz karácsonyi történettől még a legcinikusabb Scrooge is halálra röhögné magát.” Publishers Weekly

„Christopher Moore egy nagyon beteg ember. A szó legjobb értelmében.” Carl Hiaasen

Christopher Moore

A leghülyébb Angyal Szívmelengető karácsonyi rémtörténet

agave könyvek

Christopher Moore: The Stupidest Angel: A Heartwarming Tale of Christmas Terror Copyright © Christopher Moore, 2005 Hungarian translation © Pék Zoltán, 2006 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Christopher Moore: The Stupidest Angel: A Heartwarming Tale of Christmas Terror William Morrow, New York, 2005 Fordította: Pék Zoltán

ISBN: 963 711 852 7 Agave Könyvek Felelős kiadó: Varga Bálint, Meznerics Gergely A borítót és a kötetet tervezte: Kuszkó Rajmund Felelős szerkesztő: Csurgó Csaba Tördelőszerkesztő: Téglás Zoltán Korrektor: Boncz Éva Nyomtatta és kötötte a Kaposvári Nyomda Kft. – 291137 Felelős vezető: Pogány Zoltán igazgató

Ezt a könyvet ajánlom MIKE SPRADLIN barátomnak, aki azt mondta: – Tudod, írhatnál egy karácsonyi könyvet. Amire én azt feleltem: – Milyen karácsonyi könyvet? Amire ő azt felelte: – Nem is tudom. Mondjuk, karácsony Pine Cove-ban vagy valami. Amire én azt feleltem: – Mér ne?

A szerző figyelmeztetése Ha ezt a könyvet ajándékba veszik a nagymamának vagy a gyereknek, jobb, ha tudják, hogy van benne káromkodás, valamint fincsi jelenetek kannibalizmussal és középkorú emberek szexelésével. Engem ne hibáztassanak. Én szóltam.

1. f e j e z e t Bekúszik a karácsony A karácsony úgy kúszott be Pine Cove-ba, mint egy laposkúszó karácsonyi izé, magával cipelve virágfüzért, szalagot és száncsengőt, szotyakosan, mint a nyitva felejtett tojáslikőr, fenyőillattól bűzösen és ünnepi végzettel fenyegetve, akár a fagyöngy alatt a náthakiütés. Ál-Tudor épületeinek teljes ünnepi csicsájában – a Cypress Street minden fáján lámpák hunyorogtak, minden üzlet kirakatának sarkába műhavat fújt a műszél, minden utcalámpa alatt mini Télapók és gigászi gyertyák világlottak – Pine Cove tárt karokkal várta azokat a turistákat Los Angelesből, San Franciscóból és a Central Valleyből, akik a karácsonyi gagyi igazán mély értelmű eljövetelét áhították. Pine Cove, ez az álmos, kaliforniai tengerparti település – igazából egy játék kisváros, ahol több a művészeti galéria, mint a benzinkút, és több a borkóstoló, mint a vasbolt – oly hívogatón hevert ott, akár egy részeg pornósztár, miközben a karácsony már csak ötnapnyira járt. Jön a karácsony, és ez évben a karácsonnyal együtt eljön a Kisded. Mindkettő jelentőségteljes, ellenállhatatlan és csodálatos. Pine Cove azonban csak az egyiket várta. Ami nem jelenti, hogy a helyieket nem ragadta magával a karácsonyi hangulat. A karácsony előtti és utáni két hét jóleső készpénznövekedést idézett elő a városka közkincstárában, ami a nyár óta szenvedett a turistaéhségtől. Minden pincérnő leporolta a piros sipkáját meg a jávorszarvasagancs kitűzőt, és ellenőrizte, hogy legyen legalább négy jó toll a köténye zsebében. A szállodások felkészültek az utolsó pillanatban történő túlfoglalásra, míg a

házvezetőnők a szokásos dögletes babahintőpor-szagú légfrissítőt lecserélték az ünnepiesen dögletes fenyő- és fahéj illatúra. A Pine Cove Butikban „Ünnepi akció” táblát raktak a szemtengely-ferdítően ocsmány rénszarvasos kardigánra, amelynek fennállása óta a tizedik évben is felvitték az árát. A jótékonysági szervezet, a szabadkőműves-páholy és a veteránklub tagjai, akik lényegében mind ugyanazok a piás vén trottyok voltak, dühödten tervezték az ez évi karácsonyi felvonulást a Cypress Streeten, melynek témája: „Hazafiság egy furgon platóján” (leginkább mert ez volt a július negyediki parádé témája is, és még mindenkinek megvolt a dekoráció). Sok helyi lakos még önkéntesnek is jelentkezett az Üdvhadsereg két pénzgyűjtő kisvödréhez a posta meg a filléres bolt előtt, két műszakban, napi tizenhat órában. Piros ruhában és műszakállal úgy rázták a csengőt, mintha a kutyanyálcsorgató aranyéremre hajtanának a Pavlov Olimpián.

– Ide a lét, te sóher faszkalap! – mondta Lena Marquez, aki azon a hétfőn, öt nappal karácsony előtt vigyázta a pénzesvödröt. Lena éppen Dale Pearsont, Pine Cove gonosz befektetőjét követte a parkolóban, a szentlelket is kicsengőzve belőle. A Thrifty-Mart felé menet a férfi biccentett neki, hogy „Majd visszafelé”, ám amikor nyolc perc múlva előbukkant egy szatyor cuccal meg egy zsák jéggel, úgy robogott el a vödör mellett, mintha Lena arra használná, hogy épületfelügyelők seggéből olvasszon szappant benne. – Ja, mert nem dobhatnál pár dolcsit a kevésbé szerencséseknek! Lena jó erősen megrázta a férfi füle mellett a csengőt, mire az megpördült, derékmagasságban meglódítva a zsák jeget. Lena hátraugrott. Harmincnyolc éves volt, sötét bőrű, egy flamencotáncos finom nyakával és állával; hosszú fekete haját két Leia hercegnős csigába fonta Télapó-sipkája két oldalán. – A Télapót nem ütheted meg! Az olyan rossz cselekedet, hogy

nincsenek is rá szavak. – Azt akarod mondani, hogy gonosz – okította ki Dale, s a puha téli napfény megcsillant új fogkoronáin. Ötvenkét éves volt, majdnem kopasz, erős ácsválla még mindig szélesen és szögletesen feszített, noha ott lejjebb, középen már kidudorodott a sörhasa. – Úgy értem, rossz... erkölcsileg... sóher vagy, na! – azzal Lena megint a férfi füléhez tette a csengőt, és megrázta, lelkesen, akár egy vörös ruhás terrier, ami egy visító patkányból rázza ki az életet. Dale összerezzent, majd az ötkilós zsákot használva egy klassz alsó ütéssel gyomron vágta Lenát, aki levegő után kapkodva zuhant hátra. Na, és a hölgyemények a DudorTudorban ekkor hívták a zsarukat... vagyis, hm, a zsarut.

A DudorTudor női fitneszterem volt a Thrifty-Mart parkolója felett, ekképpen a DudorTudor-tagok a futópadokon és lépcsőzőgépeken anélkül figyelhették a helyi piaci jövést-menést, hogy azt kellett volna érezniük, kémkednek. Így ami egy pillanatra vegytiszta ujjongást és enyhe adrenalinlöketet okozott a hat nőnek, akik figyelemmel kísérték, amint Lena üldözte Dale-t a parkolóban, az hirtelen döbbenetbe fordult, ahogy a gonosz vállalkozó egy zsák jégkockával pocakon trafálta a latin Télanyut. A hatból öten csupán elvétették a lépést vagy a levegővételt, ám Georgia Bauman – aki abban a pillanatban nyolc mérföld per óra sebességgel gyalogolt, mert jó hat kilót akart leadni még karácsonyig, hogy beleférjen a vörös flitteres koktélruhába, amit a férje vett neki a szexuális idealizmus egy hirtelen rohamában – hátrafelé lerepült a gépről, és ziháló tekegolyóként leterítette a színes tornaruhás jógázókat, akik mögötte gyakoroltak. – Aú! A seggcsakrám! – Az a gyökércsakra. – Én a seggemnek érzem.

– Láttátok? Dale majdnem leütötte. Szegényke. – Nézzük meg, hogy jól van-e! – Valaki hívja Theót! A testedzők egyszerre nyitották ki mobiljukat, ahogy a West Side Storyban a bandatagok játszanak a rugókéssel, miközben vidáman beletáncolnak a halálos bandaháborúba. – Egyáltalán miért ment hozzá annak idején? – Ja, az egy seggfej. – Lena akkoriban ivott. – Georgia, jól vagy, szívem? – A 911-en el lehet érni Theót? – Az a disznó mindjárt elhajt és otthagyja. – Segítsünk neki! – Még maradt tizenkét percem a gépen. – Ebben a városban rémes a térerő. – A gyerekek miatt nekem gyorstárcsázón van Theo száma. Hívom. – Nézzétek Georgiát meg a lányokat. Mintha Twistert játszottak volna. – Halló, Theo? Itt Jane. A DudorTudorban vagyok. Igen. Szóval éppen kinéztem az ablakon, és úgy láttam, hogy gond van a ThriftyMartnál. Hát én nem akarok belekeveredni, de mondjuk, hogy egy bizonyos vállalkozó megütötte az egyik üdvhadsereges Télapót egy zsák jéggel. Jó, akkor várlak. – Becsukta a telefont. – Már jön is.

Theophilus Crowe mobilja nyolc ütemet játszott Bob Dylan „Tangled Up in Blue” című dalából irritáló elektronikus hangon, ami úgy hangzott, akár egy kórusnyi kínlódó légy, héliumot szívott Bart Simpson, vagy hát, mint Bob Dylan önmaga... na szóval, mire kinyitotta a készüléket, a Thrifty-Mart gyümölcsrészlegén öten is úgy meredtek rá, hogy a borsmustár megfonnyadt a kocsijában.

Elmosolyodott, hogy Bocs, ki nem állhatom, de mit lehet tenni, majd beleszólt: – Crowe közrendőr – hogy azért emlékeztessen mindenkit, ő nem csak pöcsöl itt, ő a TÖRVÉNY. – A Thrifty-Mart parkolójában? Megyek. Ejha, ez aztán kényelmes. Az egyik előnye, ha az ember egy ötezres városka helyi törvényőre, hogy sosincs messze a bajtól. Theo leparkolta a kiskocsit a sor végén, elügetett a pénztár mellett, ki az automata ajtón. (Farmeros és flaneles imádkozósáska-szerű férfi volt, százkilencvennyolc centi, kilencven kiló, és csupán három sebességet ismert: poroszkál, üget és ül.) A parkolóban Lena Marquezt találta kétrét görnyedve, levegő után kapkodva. A nő volt férje, Dale Pearson éppen beszállt a négykerék-meghajtásos furgonjába. – Állj csak meg, Dale – szólt oda neki Theo. Először meggyőződött róla, hogy Lena jól van, majd felnézett a köpcös vállalkozóra, aki fél lábbal a kocsi padkáján állt, mint aki már megy is, ahogy a furgon kiszellőzik. – Mi történt? – kérdezte Theo. – Ez az elmebeteg ribanc megütött a csengővel – válaszolta a férfi. – Nem igaz – lihegte Lena. – Jelentették, hogy megütötted egy zsák jéggel, Dale. Ez testi sértés. Dale Pearson körülnézett, és észrevette az edzőterem ablakánál tömörülő nőket. Azok egyből szétszéledtek, és elindultak a maguk gépe felé, ahol éppen kínlódtak, amikor kitört a csetepaté. – Kérdezd meg őket – vont vállat Dale. – Megmondják majd, hogy a fejem felett csengetett. Én csak önvédelemből cselekedtem. – Azt mondta, majd ad pénzt, amikor jön vissza, de nem adott – mesélte a már normálisabban lélegző Lena. – Ez szóbeli megegyezés, amit megszegett. És nem ütöttem meg. – Ennek elment az esze, baszd meg – szögezte le Dale, mintha azt állapítaná meg, hogy a víz nedves. Theo egyikről a másikra nézett. Akadt már dolga velük, de öt éve,

amikor elváltak, azt hitte, az egésznek vége. (Tizennégy éve vigyázta a törvényt Pine Cove-ban, sok párnak látta a csúnyábbik oldalát.) A családi ügyekben az első a felek szétválasztása, de ez itt már megtörtént. Nem illett volna állást foglalnia, ám Theo vonzódott az eszementekhez – maga is feleségül vett egyet –, így arra jutott, inkább Dale-re koncentrál. A fickó amúgy is egy seggfej. Theo megpaskolta Lena hátát, majd odaügetett Dale furgonjához. – Csak az idődet pocsékolod, hippi. Én végeztem itt – mondta Dale, azzal beült a furgonba, és becsapta az ajtót. Hippi? Hippi? Theo évekkel ezelőtt levágta az akkor lófarokba fogott haját. Már nem viselt szandált. Még a füvezést is abbahagyta. Hogy jön ez a tag ahhoz, hogy lehippizze? Hippi? – Hé! Dale indított és sebességbe tette a furgont. Theo ráállt a felhajtóra, a szélvédőhöz lépett, és a farmerjából kihalászott negyeddollárossal kopogott rajta. – Nem mehetsz el, Dale! – Kopp, kopp, kopp. – Ha most elmész, letartóztatási parancsot adok ki ellened. – Kopp, kopp, kopp. Theo kiakadt. Igen, ez már harag, tutira az. Dale üresbe kapcsolt, majd rátenyerelt az ablaknyitóra. – Mi van? Mit akarsz? – Lena feljelentést akar tenni testi sértésért. Talán halálos fegyverrel elkövetett testi sértésért. Jól gondold meg, hogy elhagyode a tetthelyet. – Halálos fegyver? Egy zsák jég! Theo a fejét ingatva, mesélő hangon mondta: – Ötkilós jég. Egy ötkilós jégtömböt ejtek a padlóra a tárgyalóteremben az esküdtek előtt. Hallod, Dale? Látod magad előtt az esküdteket összerezzenni, ahogy szétverek egy sárgadinnyét a védőügyvéd asztalán egy ötkilós jégtömbbel? Nem halálos fegyver? „Tisztelt esküdtek, ez az ember, ez az elvetemült, ez a paraszt, ez a – ha szabad ezt mondanom – ürülékkel teli macskaalom megütött egy

védtelen nőt, egy nőt, aki csupa szívjóságból a szegényeknek gyűjtött, egy nőt, aki csak...” – De ez nem jégtömb, ez... Theo figyelmeztetőn emelte fel az ujját: – Egy szót se többet, Dale, amíg fel nem olvastam a jogaidat. – Theo érezte, hogy elkapta Dale-t, mert a vállalkozó homlokán lüktetni kezdett egy ér, kopasz feje pedig élénk rózsaszínre vált. Hippi, mi? – Lena feljelentést tesz. Ugye, Lena? A nő közben odajött a furgonhoz. – Nem – felelte. – Ribanc! – szaladt ki Theo száján önkéntelenül. Már úgy belejött. – Most te is látod, milyen – mondta neki Dale. – Most te is szeretnél egy zsák jeget, mi, hippi? – Én a törvényt képviselem – jelentette ki Theo, azt kívánva, bárcsak nála lenne a pisztolya. Farzsebéből előhúzta a jelvényét, hogy igazolja magát, de ezzel kicsit elkésett, hiszen majdnem húsz éve ismerte Dale-t. – Ja, én meg a Karibu Páholy tagja vagyok – mondta Dale, büszkébben, mint ahogy a helyzet megkövetelte volna. – Elfelejtem az egészet, ha ad egy százast a szegényeknek – mondta Lena. – Te meghibbantál, asszony. – Karácsony van, Dale. – Bekaphatja a karácsony is meg te is. – Semmi szükség erre a beszédre, Dale – szólt közbe Theo, a békebírói szerepből a békét megcélozva. – Csak szállj ki szépen. – Ötven dolcsi és mehet – alkudozott Lena. – A rászorulóknak. Theo megpördült és rámeredt. – A Thrifty-Mart parkolójában nem alkudozhatsz. Már a kezemben volt. – Pofa be, hippi – mondta Dale, majd Lenára nézett. – Kapsz húszat, a rászorulók meg bekaphatják. Dolgozzanak, mint mások. Theo biztosra vette, hogy van a kocsijában bilincs. Vagy otthon

maradt az ágy lábán? – Nem ez a módja a... – Negyven! – kiáltotta Lena. – Jó! – Dale előhúzott a tárcájából két húszast, összehajtotta, és kidobta a furgon ablakán. A pénz Theo Crowe mellkasának ütődött és a földre pottyant. Majd Dale sebességbe kapcsolt és tolatni kezdett. – Állj meg! – utasította Theo. Dale egyesbe tette és elindult. Ahogy a nagy, vörös furgon elhaladt Theo Volvo kombija előtt, amely jó harminc méterrel odébb állt, egy zsák jég repült ki az ablakon, és robbant szét a kombi farán. Jégkockákkal lett tele a parkoló, de nagyobb kár nem esett. – Boldog karácsonyt, te hibbant ringyó! – kiabált ki Dale, ahogy kifordult az utcára. – És mindenkinek szép álmokat. Hippi! Lena bedugta a pénzt Télanyu-ruhájába, s megszorította Theo vállát, miközben a furgon eldübörgött. – Kösz, hogy megmentettél, Theo. – Szép kis mentés. Fel kéne jelentened. – Jól vagyok. Különben se érne semmit, remek ügyvédei vannak. Hidd el, én csak tudom. És legombolt negyven dolcsit! – Ez a karácsonyi hangulat – mosolyodott el akarata ellenére Theo. – Szóval minden rendben? – Abszolút. Nem először akadt ki rám. – Lena megpaskolta a zsebét. – Legalább ebből valami lett. Visszaindult az őrhelyére, Theo követte. – Egy hétig még feljelentheted, ha akarod. – Tudod, mi van, Theo? Nem akarok még egy karácsonyt arra pazarolni, hogy az járjon a fejemben, Dale Pearson mennyire az emberiség legalja. Inkább hagyom. Ha szerencsénk van, talán ő lesz az ünnep egyik áldozata. Annyit hallani ilyenekről. – De szép is lenne! – Na, ez a karácsonyi hangulat!

Egy másik karácsonyi történetben Dale Pearsont, a gonosz vállalkozót, az önző nőgyűlölőt és megrögzött zsugorit éjnek idején szellemek látogatnák meg, akik elmúlt, jelen és jövendő üres karácsonyok képét mutatnák neki, s ezáltal ő megtérne, nagylelkű, kedves lenne, és általában jóindulattal viseltetne embertársai iránt. Ez azonban nem ilyen karácsonyi történet. Itt, nem is olyan sokára, valaki elintézi a rohadt disznót egy ásóval. Errefelé ilyen a karácsonyi hangulat. Hohohó!

2. f e j e z e t A helyi lányokban van valami A Puszták Kardforgató Démonnője a Honda kombiját kormányozta a Cypress Streeten, és három-négy méterenként megállt a turistáknak, akik úgy léptek ki a parkoló autók közül az utcára, mintha itt nem is lenne forgalom. A királyságomat egy borotvapengés lökhárítóért meg szegekkel kirakott dísztárcsáért, amivel átvághatnék a tudatlan parasztok hordáján, gondolta. Majd azt: Hoppá, azt hiszem, tényleg rám fér a gyógyszer. Hát fennhangon azt mondta: – Úgy tesznek, mintha a Cypress Street lenne Disneyland főutcája, mintha itt senki nem vezetne kocsit. Ti nem csinálnátok ilyet, ugye? Válla felett hátrasandított a két levert tinédzser fiúra, akik a hátsó ülés sarkában kucorogtak. Hevesen rázták a fejüket, és egyikük azt felelte: – Nem, Miss Michon, mi sose tennénk. Nem bizony. A nőt eredetileg Molly Michonnak hívták, de évekkel ezelőtt másodrangú filmek királynőjeként ő volt Kendra, a Puszták Kardforgató Démonnője. Itt-ott őszülő szőke haját hatalmas sörényben viselte, testét pedig egy fitneszmodell is megirigyelhette volna. Elmehetett harmincnak, de ötvennek is, attól függően, milyen napszak volt, milyen ruhát viselt, és mennyire hatottak a gyógyszerek. A rajongók korai negyvenesnek tippelték. Rajongók. A két tinédzser a hátsó ülésen rajongó volt. Elkövették azt a hibát, hogy karácsony alkalmából Pine Cove-ba jöjjenek megkeresni híres kultuszfilmes sztárjukat, Molly Michont,

dedikáltatni a Kardforgató Démonnő VI: A barbár bika bosszúja című, frissen megjelent DVD-t a soha nem látott extra jelenetekkel, melyekben Molly melle kibuggyan a bronz melltartóból. Molly kiszúrta őket, ahogy a faháza körül őgyelegtek, amit a férjével, Theo Crowe-val osztott meg. Kiosont a hátsó ajtón, és hátba támadta őket a locsolócsővel, jól lefröcskölte, majd addig kergette mindkettőt a fenyőerdőben, míg a cső teljesen letekeredett a dobról, akkor ledöntötte a magasabbat, és megfenyegette, hogy elroppantja a nyakát, ha a társa nem áll meg. Aztán rájött, hogy talán rossz reklám lehet ez az egész, hát meghívta a rajongóit, segítsenek neki kiválasztani a karácsonyfát a Santa Rosa-kápolna Magányosok Karácsonyi Partijára. (Újabban nem kevés apróbb tévedést elkövetett, mivel egy hete nem vette be a gyógyszereit, hogy össze tudja szedni a pénzt Theo karácsonyi ajándékára.) – Honnét jöttetek, srácok? – érdeklődött derűsen. – Ne bántson minket – vinnyogta Bert, a magasabb és vékonyabb. (Molly nevezte el őket magában Bertnek és Ernie-nek, nem mert hasonlítottak a muppetfigurákra, hanem mert nagyjából olyan volt az alakjuk. Csak persze nem egy nagy kéz mozgatta őket a seggükön keresztül.) – Dehogy bántalak. Örülök, hogy velem jöttök. A karácsonyfaárusok kicsit tartanak tőlem, mert pár éve egyik munkatársukat megetettem egy tengeri szörnnyel, úgyhogy lehettek a szociális ütközőim. A francba, nem kellett volna megemlíteni a tengeri szörnyet! Oly sok évet töltött elfeledve aközött, hogy kiebrudalták a filmvilágból és hogy a filmjei kultuszt teremtve újraéledtek, hogy teljesen kiesett abból, miként kell az emberekkel bánni. És ott volt az a tizenöt éves elszakadás a valóságtól, amikor nemes egyszerűséggel Pine Cove flúgos spinkójaként ismerték. Ám aztán találkozott Theóval, rendszeresen szedte az antipszichotikus gyógyszereket, és minden sokkal jobb lett.

Befordult a Pine Cove Vasáru- és Ajándékbolt parkolójába, ahol vagy fél hektárt elkerítettek a karácsonyfáknak. A kocsiját meglátva három középkorú, kötényes férfi rögtön besasszézott a boltba, elfordította az összes zárat, és a NYITVA táblát a ZÁRVA felére fordította. Molly számított erre, de meg akarta lepni Theót, bebizonyítani, hogy képes megvenni a nagy karácsonyfát a partira. Most pedig a Black & Decker szűkagyú tányérnyalói meg akarják akadályozni a tervét a tökéletes karácsonyra. Nagy levegőt vett, és kifújva megpróbált nyugodt helyre jutni, ahogy a jógatanára tanította. Végül is egy fenyőerdő közepén lakik, nem? Ott vághat fát maga is. – Visszamegyünk a házhoz, srácok. Van egy fejszém, ami megfelel a célra. – Neeeeeeeeee! – visított Ernie, azzal átnyúlt ernyedt barátja fölött, kinyitotta a Honda ajtaját, és mindkettőjüket kilökte a mozgó kocsiból, egyenesen egy műanyag rénszarvasra. – Hát, akkor legyetek jók – mondta Molly. – Én megnézem, ki tudok-e vágni egy fát az udvarban. Azzal megfordult a parkolóban, és hazaindult.

A verejtékben úszó Lena Marquez úgy csusszant ki a Télapójelmezből, akár a kisgyík egy szőrös, vörös tojásból. Mielőtt véget ért a műszakja a piac előtt, a hőmérséklet felment harminc fok fölé; biztos volt benne, hogy legalább két kilót leizzadt ebben a ruhában. Bugyiban és melltartóban ment be a fürdőbe, és ráállt a mérlegre, hogy kiélvezze a meglepi fogyást. A korong pörgött, majd megállapodott a megszokott számon. A magasságához képest tökéletes súly, a korához képest meg pláne, de a fenébe, verekedett az exével, megütötték egy zsák jéggel, nyolc órán keresztül csengetett jókedvért a kevésbé szerencséseknek, és tűrte a ruha

vidám melegét, valamit csak megérdemel, nem? Levette a melltartót meg a bugyit, és megint rálépett a mérlegre. Semmi különbség. Az istenit! Leült, pisilt, törölt, visszaállt. Talán pár deka. Aha, tűrte félre a szakállat, hogy le tudja olvasni a mérleget, ez lehet a gond. Lehúzta a fehér szakállat meg a sapkát, átdobta őket a szomszédos hálóba, és várta, hogy megállapodjon a mérleg. Ó, igen. Két kiló. Örömében kivitelezett egy karaterúgást, majd belépett a zuhany alá. Elfintorodott, ahogy szappanozás közben hozzáért a fájós helyhez a hasán. A bordáin pár bíbor folt jelezte a jégzsák nyomát. Fájt már ennél jobban is, amikor túl sok felülést csinált a teremben, de ez. a fájdalom most a szívén hatolt át. Talán a magányosan töltött karácsony gondolata tette. Válása óta ez lesz az első. Húga, akivel az előzőeket töltötte, a férjével és gyerekeivel Európába utazott. Dale, a kretén meg mindenféle ünnepi tevékenységbe vonta be, amikből most kirekedt. A családja Chicagóban élt, a férfiakkal pedig Dale óta nem volt szerencséje, túl sok harag és bizalmatlanság maradt benne. (Nem csak kretén volt, meg is csalta.) Férjezett vagy kvázi állandó baráttal rendelkező barátnői azt mondták neki, egy ideig legyen is szingli, ismerje meg önmagát. Ami persze baromság. Ő ismerte magát, szerette magát, mosta magát, öltöztette magát, ajándékot vett magának, randira hívta magát, és időről időre még szeretkezett is magával, ami mindig jobban végződött, mint Dale-lel. – Á, az az „ismerd meg magad” baromság egy rakás denevérszar – vélte barátnője, Molly Michon. – Nekem elhiheted, én vagyok a denevérszar koronázatlan királynője. Amikor utoljára megismertem magam, kiderült, hogy egy egész rakás spinkó van bennem. Úgy éreztem magam, mint az elvonón. Bár meg kell mondanom, mindnek klassz csöcse volt. Szóval felejtsd el. Menj, és legyél másokkal! Az most jobb neked. „Ismerd meg magad.” Mire jó az? Mi van, ha megismered magad, és kiderül, hogy hárpia vagy? Én kedvellek, de hát az én ítéletemben nem bízhatsz. Csinálj valamit másokért.

Igaza volt. Molly talán, hm, excentrikus, de időnként mond értelmes dolgokat. Így hát Lena jelentkezett az Üdvhadseregnél, adományokat gyűjtött, konzervet és fagyasztott pulykát szedett össze a Pine Cove Anonim Szomszédok ételosztásra, és holnap este, amint besötétedik, elmegy élő karácsonyfákért, és olyanok udvarába teszi ki őket, akik valószínűleg nem engedhetik meg maguknak. Ez majd eltereli a gondolatait. Ha meg nem, a szentestét a Santa-Rosa kápolna Magányosok Karácsonyi Partiján tölti. Istenem, tessék. A karácsony csak közeleg, és ő már most karácsonyi hangulatban van: magányos...

Mavis Sand, a Bőgő Csiga bár tulajdonosnőjének fülében a magányos szó úgy csilingelt, akár a pénztárgép. Itt a karácsonyi szünet, Pine Cove megtelik a kisvárosi bájt kereső turistákkal, a Bőgő Csiga pedig megtelik magányos, jogfosztott mimózákkal, akik vigaszra vágynak, és Mavis boldogan felszolgálja nekik a saját szabadalmaztatott (és méregdrága) karácsonyi koktélja formájában: a Lassú Kellemes Dugás Télapó Szánjának Hátulján, amiben van... – Kapd be, ha tudni akarod, mi van benne – mondogatta Mavis. – Azóta vagyok csapos, hogy a faterod lehúzta a vécén azt a kotont, ami az egyetlen reményed volt arra, hogy legyen agyad, úgyhogy kuss legyen, és rendeld be azt a rohadt italt. Mavis mindig karácsonyi hangulatban volt, kislábujjától egészen a karácsonyfa fülbevalóig, amit egész évben hordott, hogy „új kocsi szaga” legyen. A bár azon pontja fölött, ahol rendelni lehetett, egy csokor fagyöngy lógott, és ebben az ünnepi időszakban az a gyanútlan részeg, aki túlságosan áthajolt a pulton, hogy úgy üvöltse rendelését Mavis tetszőleges hallókészülékébe, megtapasztalta, hogy a rebegő, szempillafestéktől kemény álpillák fekete nejlonfüggönye mögött, a szőrös anyajegy meg a Vörös Csábítás rúzs spachtlival felkent foltjai mögött, a fele dohány-fele levegő lehelet és a csattogó

műfogak mögött Mavis még csodákra képes a nyelvével. Egy tag, aki levegő után kapkodva tántorgott kifelé, állította, hogy Mavis a nyelvével a torkán felnyúlva elkapta a nyúltagyát, és testéből kiszállva látta saját magát, ahogy fuldoklik a Halál kamrájában – amit Mavis bóknak tekintett. Nagyjából akkor, amikor Dale és Lena a parkolóban kergetőztek, a pult mögötti kakasülőn gubbasztó Mavis felnézett, és élete leggyönyörűbb férfiját látta bejönni a Bőgő Csiga dupla ajtaján. A sivatag virágba borult, az éveken át poros folyómederben harsogva áradt a víz. Szíve kihagyott egyet, mire a mellkasába ültetett defibrillátor adott neki egy kis lökést, amitől felvillanyozódva és szolgálatkészen lecsusszant a székről. Ha ez a férfi Wallbangerkoktélt kér, ő úgy elélvez (ezt tudta, érezte, akarta), hogy még a teniszcipője eleje is felkunkorodik. Mavis menthetetlen romantikus volt. – Segíthetek? – rebegtette meg a szempilláit, amitől úgy nézett ki, mintha szélhűdéses farkaspókok ránganának szemüvege mögött. A bárnál ülő fél tucat nappali törzsvendég az irányába fordult, hogy megkeresse ennek a nyájas udvariasságnak a forrását. Az kizárt, hogy Mavis legyen, aki általában utálattal és nikotinnal teli szájjal szólt csak hozzájuk. – Egy gyereket keresek – mondta az idegen. Hosszú szőke haja szétterült fekete viharkabátjának széles gallérján. A szeme ibolyaszínben izzott, vonásai egyszerre voltak markánsak és finomak, jól kivehetőek, ám a kor vagy tapasztalat árkai nélkül. Mavis kicsit igazított a hallókészüléken a jobb fülében, és oldalra biccentette a fejét, mint a kutya, ami műanyag disznókarajba harapott. Biz' a vágy oszlopai összeomolnak a hülyeség súlya alatt. – Egy gyereket keres? – Igen – bólintott az idegen. – Egy bárban? Hétfő délután? Gyereket?! – Igen. – Egy bizonyos gyereket, vagy bármilyen megteszi?

– Felismerem, ha meglátom – válaszolt az idegen. – Maga perverz disznó – szólalt meg az egyik törzsvendég, és Mavis most az egyszer rábiccentett, még a nyakcsigolyája is megreccsent a foglalatában. – Tűnjön el a báromból – mondta. Hosszú, lakkozott köröm mutatta az utat az ajtóig. – Húzzon el! Talán azt hiszi, ez Bangkok, vagy mi? – Közeleg a Születés ünnepe, vagy talán tévedek? – nézte az ujjat az idegen. – Nem, szombaton lesz karácsony – morogta Mavis. – De mi köze ennek bármihez? – Akkor még szombat előtt kell nekem egy gyerek – jelentette ki az idegen. Mavis elővette a pult alól a miniatűr baseballütőjét. Az, hogy a fickó csinos, még nem jelenti azt, hogy nem javít rajta, ha hókon nyomja. Férfiak: egy kacsintás, egy borzongás, egy nyirkos kilövellés, és mire a nő feleszmél, már ideje daganatot növeszteni és fogat hullatni. Mavis pragmatikus romantikus volt: a szerelem fáj, már ha helyesen kivitelezik. – Csapd le, Mavis – biztatta az egyik törzs. – Csak egy szatír visel kabátot harmincfokos hőségben – így egy másik. – Lékeld meg a fejit. A poolasztalnál téteket tettek. Mavis az állán ágaskodó magányos szőrszálat pödörve méregette szemüvege fölött az idegent. – Jobban tenné, ha máshol keresgélne. – Milyen nap van? – érdeklődött az idegen. – Hétfő. – Akkor kérek egy diétás kólát. – És a gyerek? – kérdezte Mavis, a baseballütővel ritmikusan csapkodva a tenyerét (ami pokolian fájt, de ő aztán nem mutatja ki ezek előtt, nem ám). – Van időm szombatig – felelte a gyönyörű perverz. – Most egy

diétás kólát. Meg egy Snickerst. Legyen szíves. – Ennyi – mondta Mavis. – Maga halott ember. – De hát mondtam, hogy legyen szíves – védekezett Szőkice, némileg félreértve a helyzetet. Mavis fel sem csapta a felhajtható pultbejárót, csak átbukott alatta és rohamozott. Ebben a pillanatban csengő csendült és fénycsík tűzött be a bárba, jelezve, hogy valaki érkezett. Amikor Mavis felegyenesedett, jobb lábára nehezedve, hogy az idegen golyóit másik, távoli országba küldje, az már nem volt sehol. – Gond van, Mavis? – kérdezte Theophilus Crowe. A rendőr pont ott állt, ahol az előbb még az idegen. – Hová a francba tűnt? – nézett Theo mögé Mavis, majd a törzsvendégekre. – Hová lett? A vendégek egyöntetűen vállat vontak. – Kicsoda? – kérdezte Theo. – Egy szőke tag fekete viharkabátban – felelte Mavis. – Találkoznod kellett vele bejövet. – Viharkabátban? Harminc fok van odakint. Feltűnt volna egy kabátos alak. – Egy szatír volt! – rikkantotta valaki hátul. Theo ránézett Mavisre. – Mutogatta magát? Mavis majdnem fél méterrel alacsonyabb volt nála, hátra kellett lépnie, hogy Theo szemébe nézhessen. – Dehogy. Különben is, bírom azokat, akik hisznek az őszinte reklámban. Azt mondta, egy gyereket keres. – Ezt mondta? Bejött, és azt mondta, egy gyereket keres? – Úgy ám! Éppen meg akartam tanítani... – Biztos, hogy nem a saját gyerekét vesztette el? Megesik, hogy a karácsonyi tülekedésben az utcán... – Nem, nem egy bizonyos gyereket keresett, csak egy gyereket. – Talán nagytestvér akart lenni, titkos Télapó, jót tenni karácsony alkalmából – fejezte ki hitét az ember jóságában Theo, amit ugyan

bizonyítékokkal nem tudott alátámasztani. – Az istenit, Theo, te balfasz, nem kell ahhoz feszítővassal lefejteni a papot a ministránsfiúról, hogy lásd, nem a miatyánkot magyarázza neki. A fickó szatír volt. – Akkor meg kéne keresnem. – Ja, akkor meg. Theo az ajtó felé indult, majd visszafordult. – Nem vagyok balfasz, Mavis. Ne beszélj így velem. – Sajnálom, Theo – eresztette le a baseballütőt Mavis, így jelezvén őszinte megbánását. – Miért jöttél amúgy? – Elfelejtettem – felelte Theo, és felhúzott szemöldökkel cukkolta. Mavis elvigyorodott. Theo jó srác, kicsit link, de jó: – Tényleg? – Csak a karácsony parti miatt jöttem. Barbecue-t akartál, ugye? – Azt terveztem. – Most mondták a rádióban, hogy valószínűleg esni fog. Talán kéne egy tartalék terv. – Még több pia? – Olyasmire gondoltam, amihez nem kell a szabadban sütögetni. – Mint a még több pia? Theo a fejét rázva elindult. – Hívj engem vagy Mollyt, ha segítség kell. – Nem fog esni – szögezte le Mavis. – Decemberben sose esik. Theo azonban már az utcán járt, a viharkabátos idegent kereste. – Pedig eshet – vélte az egyik törzs. – A tudósok szerint idén megint jöhet egy El Niño. – Ja, de csak akkor mondják biztosra, amikor már a fél államot elvitte – legyintett Mavis. – A tudósok bekaphassák. Csakhogy El Niño valóban közelgett. El Niño. A Gyermek.

3. f e j e z e t Karácsonyi kampec Kedd este. Karácsonyig még négy nap, a Télapó meg itt furikázik a városka főutcáján nagy, piros furgonjában: integet a gyerekeknek, erre-arra imbolyog a sávban, a szakállába böfög. Nem kicsit részeg. – Hohohó! – így Dale Pearson, a gonosz vállalkozó és a hatodik évben is a Karibu Páholy Télapója. – Hohohó – és megállta, hogy ne tegye hozzá: meg egy üveg rum, hiszen viselkedése inkább hasonlított Fekete Szakállához, mint Szent Miklóséhoz. A szülők mutogattak, a gyerekek integettek és ugráltak. Mostanra a karácsonyi nyüzsgés széltében-hosszában eluralta Pine Cove-ot. Minden hotelszoba megtelt, a Cypress Streeten egy fia szabad parkolóhely sem maradt, az eltökélt bevásárlók valóságos hitelkártya-zárótüzet soroztak a boltokra. Fahéj- és fenyő-, menta- és örömillat szállt a levegőben. Ez nem Los Angeles vagy San Francisco személytelen, elüzletiesedett karácsonya volt. Ez a kisvárosi Új-Anglia finom, őszinte kereskedelme volt, ahol egy évszázada Norman Rockwell feltalálta a karácsonyt. Ez valóság volt. Dale azonban ezt nem fogta fel. – Boldog... kapd be, te kis görény – vicsorgott színezett ablaka mögül. Ha őszinték akarunk lenni, Pine Cove lakói nemigen értették városkájuk karácsonyi vonzerejét. Végül is ez nem téli csodaország volt: a téli középhőmérséklet huszonöt Celsius-fok, és csak egy-két véncsont emlékezett arra, hogy valaha havazott volna. Ugyanakkor trópusi menedéknek sem lehetett nevezni. Az óceán maróan hideg

volt, a látótávolság úgy harminchat centiben maximalizálódott, s a part nagy részét hatalmas fókatelep foglalta el. Egész télen több ezer dundi úszólábú hevert Pine Cove partján, akár hatalmas, ugató hurkák, s noha veszélyt nem jelentettek, az étrend elmaradhatatlan részét képezték annak a nagy fehér cápának, amely 120 millió éven át fejlődött csak azért, hogy tökéletes ürügyet jelentsen az embernek, miért ne menjen bokánál mélyebbre a vízbe. Tehát ha nem az időjárás, nem a víz, akkor mi a republikánus rosseb? Talán a fenyőfák. A karácsonyfák. – Az én fáim, a rohadt életbe – morogta Dale. Pine Cove ugyanis a világ utolsó természetes Montereyfenyőerdejében feküdt. A hat méter magasra is megnövő Montereyfenyő a legtökéletesebb karácsonyfa. A dolog jó része, hogy az ember csak keres egy beépítetlen telket a városban, és vág magának egy impozáns karácsonyfát. A rossz része viszont, hogy ez bűncselekménynek számít, hacsak az illető nem igényel engedélyt, és nem ültet helyette ötöt. A Monterey-fenyő védett faj, mint azt minden helyi építtető tudta, mert ahányszor csak kivágtak párat egy új ház helyén, egész erdőt kellett ültetni cserébe. Egy kombi tolatott ki Dale elé, aminek a tetejére karácsonyfát kötöztek. – Vidd el azt a szart az utcámról! – háborgott Dale. – És boldog karácsonyt mindenkinek, szarmócsingok – tette hozzá az ünnepre való tekintettel. Dale Pearson kénytelen-kelletlen karácsonyfa-milliomossá avanzsált, ugyanis több tízezret volt kénytelen ültetni azok helyett, amiket kivágatott, hogy családi házakat építsen Pine Cove dombjain. Ám míg a törvény értelmében a cserefákat Pine Cove helyhatósági területén kellett elültetni, az már nem volt kikötve, hogy a régi helyüknek akár csak a közelében is legyenek, így Dale az összes fát a régi Santa Rosa-kápolna temetőjénél ültette el. Megvette a földet, öt hektárt, még évekkel ezelőtt, abban a reményben, hogy majd felszabdalja és luxuslakásokat épít rajta, de pár minden lében kanál

hippi a Kaliforniai Történelmi Társaságtól beleköpött a levesébe, és történelmi emlékhelynek nyilvánította a kápolnát, így lehetetlenné téve Dale-nek, hogy bármibe kezdjen vele. Hát fogta magát, és az erdő természetes fekvésére fittyet (illetve földet) hányva az építőbrigádja addig-addig ültette oda a Monterey-fenyőket, míg olyan sűrűn sorakoztak a fák a kápolna körül, akár a tollak a madár hátán. Az elmúlt négy évben a karácsony előtti héten valaki rendre bement Dale földjére, és kiásott egy teherautónyi élő fenyőt. Már megelégelte a megye felszólításait, hogy ültessen helyettük újakat. Szarja ő le a fákat, de vesszen meg, ha tovább tűri, hogy valaki újra és újra ráuszítsa a megyei kutyákat. Teljesítette kötelességét Karibu páholybeli haverjai iránt, amikor vicces ajándékokat adott nekik meg a feleségüknek, de most tolvajt akart fogni. A saját karácsonyi ajándéka ez évben egy kis igazság lesz. Nem akart mást, pusztán egy kis igazságot. A vidor öreg törpe lefordult a Cypressről, és elindult dombnak felfelé, a kápolnához, s közben megpaskolta széles, fekete övében a tömpe orrú, harmincnyolcas revolvert.

Lena felemelte a második karácsonyfát is a kis Toyota furgonjának a platójára, és beledugta a negyvenliteres cédrusdobozba, amit külön erre a célra tákolt össze. A kizsákmányoltak idén csak százhúsz centis fát kapnak, amire a doboz még rátesz harminc centit. Október óta csak egyszer esett, így majdnem másfél órájába telt kiásni a kemény, száraz földből a két csemetét. Élő karácsonyfát akart ajándékozni, de ha kifejlett másfél méterest céloz meg, itt lenne egész éjjel, és akkor is csak párat tudna kiásni. Ez az igazi meló, gondolta. Napközben egy helyi ingatlanügynökségnél az ünnepre kiadó lakásokkal foglalkozott, s csúcsszezonban néha tíz-tizenkét órát is dolgozott, de most rájött, hogy az eltöltött órák meg az igazi

munka két különböző dolog. Ez a felismerés minden évben megtörtént, amikor egymaga kijött ide, és kezébe fogta az élénkpiros ásót. Arcán patakzott a verejték. Düftin munkáskesztyűjével kitörölte szeméből a haját, közben koszcsíkot húzott a homlokára. Lerázta magáról a flanelinget, amit az éjszakai hideg ellen vett fel, és egy feszes, fekete topban és olajzöld pantallóban dolgozott tovább. A piros ásóval az erdő szélén úgy festett, mint egy egyszemélyes karácsonyi kommandó. Belemélyesztette az ásót a fenyőtűszőnyegbe, egylábnyira a kiszemelt fa törzsétől, majd ráugrott az ásó fejére, s addig ugrált rajta, amíg nyeléig el nem merült a földben. Aztán megmarkolta a nyelet, és éppen kifordított egy adag földet, amikor fényszóró pásztázott végig az erdő peremén, majd állapodott meg Lena furgonján. Nincs miért félni, gondolta Lena. Nem bújok el. Nem csinált semmi rosszat. Nem igazán. Na jó, szigorúan véve lopott és megszegett pár megyei rendeletet a Monterey-fenyők kivágásával kapcsolatban, de hát nem is igazán vágta ki őket, nem igaz? Csak átülteti. És... és a szegényeknek adja. Mint Robin Hood. Azért biztos, ami biztos, mosolygott a reflektorba, és megvonta a vállát, hogy „Ajjaj, lebuktam”, amiről remélte, hogy aranyos gesztus. Tenyerével ernyőzte a szemét, és hunyorogva próbálta kivenni, ki vezeti a furgont. Igen, furgon, az fix. A motor köhögve leállt. Lena torkát hányinger csiklandozta meg, ahogy felismerte a dízelmotor hangját. A furgon ajtaja kinyílt, és amikor felgyulladt az ajtónyitó fény, Lena egy piros-fehér sapkás alakot pillantott meg a kormány mögött. He? A vakító fényből Télapó közeledett felé. Télapó elemlámpával. És mi az az övében? Télapónak pisztolya van. – Az istenit, Lena, tudhattam volna, hogy te vagy – mondta a Télapó.

Josh Barker nagy bajban volt. Nagyon nagy bajban. Még csak hétéves volt, de az élete már tutira gallyra ment. A Church Streeten caplatva igyekezett kifundálni, hogyan magyarázza meg az anyjának. Másfél óra késés. Rég besötétedett. És még csak nem is csörgött haza. És az anyja az egy dolog, de hogyan magyarázza meg a Télapónak? De a Télapó talán megérti, mert ő ismeri a játékokat. Anya viszont sose veszi be. Barbár George Nagy Hadjáratát játszotta a PlayStationön Sam nevű haverjánál, egészen behatoltak a pogányok területére, ezrével ölték az irakiakat, és a játékból egyszerűen nem lehetett kiszállni. Nem úgy tervezték, hogy abba lehessen hagyni, és mire észbe kapott, már besötétedett. A karácsonynak annyi. Egy Xbox 360-at szeretett volna, de ki van csukva, hogy a Télapó hozzon neki, amikor jóval sötétedés után ér haza, ÉS még csak nem is telefonált. Sam így összegezte Josh helyzetét, ahogy az ajtóhoz kísérte és kinézett a sötét égre: – Öreg, ezt megszívtad. – Te szívtad meg. – Én nem szívtam meg – felelte Sam. – Zsidó vagyok. Nálunk nincs Télapó. Nincs karácsony. – Akkor mégiscsak megszívtad. – Kuss. Nem szívtam meg. – De Sam a zsebébe dugta a kezét, és Josh hallotta, hogy hozzákoccan a trenderlije az asztmasprayhez, és a barátja igenis olyan képet vágott, mint aki megszívta. – Oké, nem szívtad meg – mondta Josh. – Bocs. Megyek. – Ja. – Ja. – Josh közben rájött, hogy minél később ér haza, annál jobban megszívja. Ám ahogy szaporázott a Church Streeten, hirtelen azt hitte, haladékot kap a szívatásig, mert az erdő szélén ott volt

maga a Télapó. És habár a Télapó igenis mérgesnek látszott, egy nőre volt mérges, aki térdig állt egy lyukban, egy piros ásóval a kezében. A Télapó nagy, fekete elemlámpát fogott, a nő szemébe világított, és közben kiabált vele: – Azok az én fáim! Az enyémek, az istenit! Aha, gondolta Josh. Az istenit nem lehet a csúnya szavak listáján, ha maga a Télapó is használja. Mondta már ezt anyunak, de az kötötte az ebet a karóhoz, hogy igenis rajta van. – Csak párat viszek el – felelte a nő. – Olyanoknak, akik még egy karácsonyfát se engedhetnek meg maguknak. Nem tagadhatsz meg egy ilyen semmiséget néhány szegény családtól. – A faszt nem. Josh abban biztos volt, hogy az F betűs szó rajta van a listán. Meg volt döbbenve. A Télapó az asszony képébe tolta a lámpát. Az félrelökte. – Figyelj, csak ezt az egyet. – Nem. – A Télapó megint az asszony képébe nyomta a lámpát, és amikor az félrelökte, kupán csapta vele. – Aú! Ez tutira fájt. Josh az utca túloldalán is érezte, hogy a nő fogai beleremegnek az ütésbe. A Télapó aztán nagyon odavan a karácsonyért. A nő ekkor az ásóval lökte félre a lámpát. A Télapó megint fejbe csapta vele, most még erősebben, és a nő vonítva térdre esett. A Télapó ekkor széles, fekete övébe nyúlt, pisztolyt húzott elő és a nőre szegezte. Az azonban széles ívben meglendítette az ásót, aminek lapja tompa, fémes pukkanással találta el a Télapó fejét. A Télapó megingott, de újra emelte a pisztolyt. A nő leguggolt, és kezét a fejére kapta. Az ásót még fogta, az éle felfelé állt. A Télapó azonban célzás közben megingott, elvesztette egyensúlyát, és ráesett a felmeredő ásóra, aminek az éle a szakálla alatt hatolt be, s szakálla hirtelen ugyanolyan piros lett, mint a ruhája. Elejtette a pisztolyt meg a lámpát, gurgulázó hangot hallatott, és térdre esett, így eltűnt Josh

szeme elől. Josh a nő sírását meg se hallva futásnak eredt hazafelé, vére úgy csilingelt a fülében, akár a száncsengő. A Télapó meghalt. A karácsonynak annyi. Megszívta.

Ha már szívás: háromsaroknyira onnan Tucker Case a Worchester Streeten kullogott, hogy legyalogolja a pocsék vacsorát meg az önsajnálat tetemes súlyát. Negyven felé járt, ápolt, szőke és napbarnított férfi, kinézetre mint egy korosodó szörfös vagy egy virágkorát élő golfozó. Tizenöt méterrel fölötte egy nagy testű gyümölcsevő denevér suhant fáról fára, bőrszárnyai némán verdestek az éjben. Hogy észrevétlenül tudjon lopni barackot meg ezt-azt, gondolta Tuck. – Roberto, végezd el a dolgodat, és menjünk vissza a hotelbe – szólt fel neki Tuck. A denevér vakkantott, és felcsimpaszkodott egy ágra a férfi fölött, ám a lendülettől majdnem körbefordult egyszer, csak nagy nehezen lengette magát vissza, fejjel-lefelé állapotba. A denevér megint vakkantott, megnyalta kis kutyaszerű száját, majd maga köré tekerte szárnyait a tengerparti hideg ellen. – Jó, de addig nem jöhetsz vissza, amíg nem kakáltál. Tuck egy Fülöp-szigeteki navigátortól örökölte meg a denevért, akivel akkor találkozott, amikor egy orvos magángépét vezette Mikronéziában, amely melót csak azért vállalta el, mert bevonták a repülési engedélyét, amiért összetörte a Mary Jean Kozmetika rózsaszín gépét, miközben egy fiatal nőt avatott be a Mennyei Örömök Klubjába. Mikronézia után a denevérrel és gyönyörű, újdonsült bennszülött feleségével a Karib-szigetekre költözött és chartertársaságot alapított. Most, hat év elteltével a gyönyörű bennszülött feleség irányítja a chartertársaságot egy száznyolcvan magas raszta alakkal, Tucker Case-nek pedig maradt a denevér, néha egy-egy helikopterfuvar a Kábítószer Elleni Osztálynak,

marihuánaültetvényeket keresve a Big Sur körüli vadonban. Így került hát Pine Cove-ba, egy olcsó hotelszobába négy nappal karácsony előtt, egyedül. Magányosan. Megszívatva. Tuck valaha a legmagasabb rangú nőbolond volt – egy Don Juan, egy Casanova, egy pénztelen Kennedy –, most meg itt van egy városban, ahol egy lelket sem ismer, és még egyetlen nővel sem találkozott, akit elcsábíthatott volna. A pár év házasság szinte teljesen tönkrevágta. Hozzászokott, hogy szerető női társ van mellette minden manipuláció, fortély és ármány nélkül. Hiányzik neki. Nem akarja egyedül tölteni a karácsonyt, a fenébe. És mégis itt volt. És ő meg ott volt. Egy bánatos hölgyemény. Egy nő, egyedül az éjszakában, sírva. És amennyire Tuck ki tudta venni egy közeli furgon reflektorának fényében, jó alakú. Klassz haj. Csodás magas arccsont, amit könnyek és sár csíkozott be, de egzotikus. Tuck egy pillantással ellenőrizte, Roberto ott fent lóg-e, majd lesimította bomberdzsekijét és átvágott az utcán. – Helló, jól van? A nő ijedtében ugrott egyet, felsikkantott, és idegesen kapkodta a fejét, míg meg nem látta őt. – Jaj, istenem. Tuck kapott már rosszabb reakciót is. Tovább ütötte a vasat. – Jól van? Úgy látom, valami baj történt. – Azt hiszem, meghalt – rebegte a nő. – Azt hiszem... megöltem. Tuck ekkor lenézett a vörös-fehér kupacra a lábánál, és most jött rá, mi az: egy halott Télapó. Egy normális ember talán kiakadt volna, elhátrál és gyorsan megpróbál eltűnni a képből, ám Tucker Case pilóta volt, élet-halál helyzetekre képezték ki, hozzászokott a feszültséghez. Amúgy meg magányos volt, ez a nő meg dögös. – Halott Télapó, értem. Szóval errefelé lakik? – Nem akartam megölni. Pisztolyt szegezett rám. Csak lebuktam, és amikor felnéztem... – intett a nő a halott Télapó felé. – Az ásó átment a torkán. – Kicsit mintha megnyugodott volna. Tuck elgondolkodva bólintott.

– Szóval a Télapó pisztolyt szegezett magára? A nő a földön heverő pisztolyra bökött. – Látom – mondta Tuck. – Ismerte ezt a...? – Igen. Dale Pearson. Berúgott. – Hát én nem. Évekkel ezelőtt abbahagytam. Apropó, Tucker Case vagyok. Férjnél van? – nyújtott kezet. A nő mintha most vette volna észre, hogy ott van. – Lena Marquez. Nem, elváltam. – Én is. Az ünnepekkor kemény, mi? Gyerekek? – Nincs. Nézze, Mr...ööö... Case, ez a volt férjem. Halott. – Aha. Én a házamat meg a cégemet adtam az exemnek, de ez tényleg olcsóbb megoldás. – Tegnap összeverekedtünk a bolt előtt. Tucatnyian látták. Volt indítékom, lehetőségem és eszközöm... – mutatott az ásóra. – Mindenki azt fogja hinni, hogy megöltem. – Nem is szólva arról, hogy tényleg megölte. – Mit gondol, a média rászáll majd az ügyre? Az én ásóm áll ki a tarkójából. – Törölje le az ujjlenyomatokat. A DNS-e nincs rajta, ugye? A nő a pólója elejével nekiállt letörölni az ásó nyelét. – DNS? Hogy érti? – Tudja: vér, ondó. Ilyesmi. – Nem. – A nő eszeveszetten tisztogatta az ásó nyelét, közben vigyázva, hogy ne menjen túl közel a halotthoz. Tuck enyhén erotikusnak találta. – Azt hiszem, az ujjlenyomat rendben van – bólintott Tuck –, de engem kicsit aggaszt, hogy a nyélen ott áll alkoholos filccel a maga neve. Ez árulkodó lehet. – Ha nem jelölöm meg a szerszámaimat, sosem kapom vissza – magyarázta Lena. Megint sírva fakadt. – Istenem, megöltem. Tuck odament és átkarolta. – Hé, hé! Nem dőlt össze a világ. Legalább nincs gyerek, hogy még neki is el kelljen magyarázni.

– Most mi lesz velem? Vége az életemnek. – Ne mondjon ilyeneket – igyekezett vidám hangon Tuck. – Nézze, itt egy tökéletes ásó, és a lyuk már lényegében kész. Mit szólna, ha eltemetnénk a Télapót, kicsit elegyengetnénk a talajt, aztán elvinném vacsorázni? – mosolygott. A nő felnézett rá. – Kicsoda maga? – Egy kedves fickó, aki segít egy megszorult hölgynek. – És el akar vinni vacsorázni? – A nő kezdett sokkos lenni. – Nem azonnal. Előbb elrendezzük ezt, itt. – Most öltem meg egy embert. – Ja, de nem szándékosan, ugye? – A férfi, akit szerettem, halott. – Nagy kár. Szereti az olasz kaját? A nő ellépett tőle, tetőtől talpig végigmérte, különösen dzsekije jobb vállát, ahol a barna bőrt teljesen lehorzsolta valami. – Mi történt a dzsekijével? – A denevérem szeret ott kuksolni. – A denevére? – Nem lehet úgy leélni az életet, hogy az ember össze ne szedjen ezt-azt, nemde? – bökött állával a halott felé Tuck. – Majd vacsoránál elmagyarázom. Lena lassan bólintott. – El kell dugnunk a furgonját. – Persze. – Na, jó – adta meg magát Lena. – Lenne szíves kihúzni az ásót a... el se hiszem, hogy ez történik. – Máris – ugrott a gödörbe Tuck. Kirántotta az ásót Szent Miklós nyakából. – Mondjuk, hogy előrehozott karácsonyi ajándék. Levette a dzsekijét, és nekiállt ásni a kemény földet. Könnyűnek érezte magát, kicsit szédelgett, és bizsergett a gondolattól, hogy nem kell megint a denevérrel kettesben töltenie a karácsonyt.

4. f e j e z e t K e l l e m e t l e n k a r á c s o ny t ! Josh letörölte arcáról a könnyeket, nagy levegőt vett, és indult az ajtóhoz. Még mindig remegett attól, hogy látta, amint Télapó ásót kapott a nyakába, de most eszébe jutott, hogy talán még ez sem húzza ki a pácból. Anyja első kérdése az lesz: Hogyhogy csak most jössz? És a barom Brian, aki nem Josh igazi apja, csak anya barom barátja, azt mondja majd: „Télapó talán még életben lenne, ha nem maradsz olyan sokáig Saméknél.” Úgyhogy ott a lépcsőn el is döntötte, hogy amint belép, kivágja a hisztit. Mélyeket lélegzett, kierőltetett pár könnycseppet, elindított egy jó kis nyöszörgős sírást, majd egy dízelerős szippantással kinyitotta az ajtót. Lerogyott a belső lábtörlőre, és elengedett egy igazi tűzoltószirénás tutulást. És nem történt semmi. Senki nem szólt egy szót se. Senki nem futott oda hozzá. Hát Josh átmászott a nappaliba, alsó ajkáról optikai kábelszerű nyálhuzalt engedve a szőnyegre, miközben taknyos hangon anyuzott, mivel ezzel mindig le tudta szerelni anyja haragját, és anyatigrises védelemre késztetni barom Brian ellen, akivel szemben nem volt manipulációs varázsigéje. Csakhogy senki nem szólította a nevén, nem futott oda, és barom Brian se hevert a kanapén, mint egy nagy, álmos csiga, merthogy az is volt. Josh szüneteltette az előadást. – Anyu? – kérdezte épp csak szipogva, de készen azonnal rákezdeni, ha válasz érkezik. Bement a konyhába, ahol anya gépén villogott az üzenetet jelző fény. Josh kabátja ujjába törölte az orrát,

és megnyomta a gombot. – Szia, Joshy – hangzott fel anya vidám, de holtfáradt hangja. – Brian meg én elmentünk vacsorázni pár ügyféllel. A frigóban van olyan dobozos sajtos makaróni. Nyolc előtt hazaérünk. Csináld meg a házit. Ha félsz, hívj a mobilon. Josh el se tudta hinni, hogy ilyen mázlija van. Az órára nézett a mikrón. Fél nyolc. Remek! Ez az! Barom Brian bekavart egy üzleti vacsorával. Kivette a hűtőből a dobozos makarónit, cakompakk bedugta a mikróba, és elindította. A műanyagot nem kell levenni, hiába írják. Ha az ember dobozostul melegíti, a karton úgysem engedi, hogy szétloccsanjon a mikróban. Josh nem értette, miért nem ezt írják rá. Visszament a nappaliba, bekapcsolta a tévét, és lehuppant elé a padlóra, várva a mikró csipogását. Talán fel kéne hívnom Samet, töprengett. Mesélni neki a Télapóról. De Sam nem hisz a Télapóban. Azt mondta, a Télapót a gojok találták ki, mert nekik nincs menórájuk. Ami baromság. A gojok (ami zsidó szó a fiúkra és lányokra, magyarázta Sam) nem is akarnak menórát. Játékot akarnak. Sam csak azért mondta, mert mérges volt, hogy karácsony helyett neki lenyisszantották a pénisze tetejét és mazel tovot mondatnak vele. – Hát, megszívtad – vélte Josh. – Mi vagyunk a Kiválasztott nép – felelte Sam. – De nem a kosárlabdára. – Fogd be. – Nem, te fogd be. – Nem, te fogd be. Sam a legjobb barátja, jól megértik egymást, de tudni fogja Sam, mit lehet tenni gyilkosság esetén? Főleg egy fontos személy meggyilkolásánál? Ilyenkor elvileg a felnőttekhez kell fordulni, ebben Josh biztos volt. Tűz, baleset, csúnya érintés – ezeket felnőttnek, szülőnek, tanárnak, rendőrnek kell elmondani, és akkor senki nem lesz mérges rád. (Viszont ha anyukád barátja meggyújt egy hatalmas chilis virslis-sörös fingot a garázsban, arról a rendőrség

tudni se akar. Josh ezt a maga kárán tanulta meg.) Reklámszünet következett, a makaróni még a mikróban szörfözött, így Josh eltöprengett, hogy hívja-e a 911-et vagy imádkozzon. Az ima mellett döntött. Bár ahogy a 911-nél, imádkozni se szabad csak úgy, a semmiért. Például Istent nem érdekli, át tudod-e vinni az indiai erszényes borzodat a tűzfolyamon a PlayStationön, és ha később majd a segítségét kéred, jó esély van rá, hogy tojik a fejedre, amikor igazán gázban vagy, például iskolai dolgozatnál vagy ha anyukádnak rákja lesz. Josh úgy látta, Isten türelme olyasmi, mint a mobilpercdíj. Ez viszont most tényleg igazi vészhelyzetnek tűnt. – Mennyei Atyánk – kezdte hát. Isten keresztnevét sose mondjuk ki, ez olyan parancsolatféle. – Josh Barker vagyok, a Worchester Street 671. alatt lakom, Pine Cove-ban, Kaliforniában, irányítószám: 93754. Ma este láttam a Télapót, ami klassz, és köszönöm is, de aztán egyből megölték egy ásóval, szóval attól félek, hogy idén nem lesz karácsony, pedig jó voltam, amit látsz is majd, ha megnézed a Télapó listáját, szóval, ha nem nagy gond, életre keltenéd a Télapót és rendbe hoznád a karácsonyt? – Nem, nem, ez önzőn hangzik. Gyorsan hozzátette: – És boldog hanukát neked meg az összes zsidónak, mint Sam meg a családja. Mazel tov. Ez az. Tökély. Mindjárt jobban érezte magát. Csipogott a mikró, Josh pedig átszaladt a konyhába... egyenesen neki egy igen magas férfi lábának, aki hosszú, fekete kabátban állt a konyhapult mellett. Josh felsikoltott. A férfi elkapta a karját, felemelte, és úgy méregette, mintha gyémánt vagy valami fincsi desszert volna. Josh rúgkapált, de a szőke férfi szorosan tartotta. – Te gyerek vagy – mondta a szőke férfi. Josh egy pillanatra abbahagyta a küszködést, és belenézett az idegen valószerűtlenül kék szemébe, aki úgy bámulta őt, ahogy egy medve a hordozható tévét, azon töprengve, hogyan szedje ki belőle azokat a falni való emberkéket. – Az hát – felelte Josh.

A karácsonyfa nagy ívben balra kanyarodott, rá a Cypress Streetre. Ezt némileg gyanúsnak találva Theophilus Crowe közrendőr mögé sorolt, a Volvo kesztyűtartójából előkotorta a kis kék fényt, és a tetőre csapta. Theo gyanította, hogy a karácsonyfa alatt egy jármű rejtőzhet, de csak a fa ágai közt áttűző hátsó lámpát látta. Ahogy követte a fát a Cypressen, el a hamburgeres és a Csali, Felszerelés és ínyenc Borok üzlet előtt, egy focinagyságú fenyőtoboz szakadt le a fáról és gurult oldalra, neki az egyik benzintöltőnek. Theo megnyikkantotta a szirénát, csak egyszer. Jobb lesz megállítani, mielőtt valaki megsérül. Kizárt, hogy a sofőr a karácsonyfa alatt rendesen láthasson. A fát menetiránnyal egyezően tették fel, így a legvastagabb ágak borultak a jármű elejére. A fa gumija csikorgott, ahogy lassított. Kikapcsolta a világítást, és csikorogva befordult a Worchester Streetre, guruló tobozokat és fenyőillatú kipufogógázt hagyva maga után. Rendes körülmények között, ha egy gyanúsított menekült Theo elől, azonnal hívta a megyei seriffet, remélve, hogy az majd küld segítséget, de vesszen meg, ha beszól azzal, hogy egy karácsonyfát üldöz. Theo most istenigazából bekapcsolta a szirénát, és elindult dombnak felfelé a menekülő tűlevelű után. Ezen a napon vagy ötvenedszer jutott eszébe, hogy mennyivel könnyebb volt minden, amikor még füvezett.

– Hát ilyet se látni mindennap – mondta Tucker Case, aki a H. P. Café ablak melletti asztalánál üldögélt, várva, hogy Lena visszajöjjön a mosdóból. H. P. (az ál-Tudor és a Vidéki Alomkonyha keveréke) Pine Cove legnépszerűbb étterme volt, s ezen az estén is zsúfolásig telt. A pincérnő, egy csinos, negyvenes vörös, aki az italokat tette le

éppen, felnézett: – Ja, Theo ritkán üldöz bárkit is. – Az a Volvo egy karácsonyfát üldözött. – Meglehet. Theo annak idején nyomatta a drogot. – Nem, komolyan... – akarta magyarázni Tuck, ám a pincérnő visszaindult a konyhába. Lena is megérkezett. Most is a fekete top volt rajta, azon egy nyitott flaneling, de arcáról lemosta a sarat, és sötét haja kifésülve omlott a vállára. Tuck olyannak látta, mint a filmeken a szexi, de kemény indián idegenvezető csajt, aki egy csoport kretén üzletembert kivezet a pusztába, ahol megtámadják őket gonosz parasztok, vagy foszfátos mosószertől mutálódott medvék, vagy még mindig neheztelő ősi indiánok szellemei. – Remekül néz ki. Maga indián származású? – Miért szólt a sziréna? – csusszant be a szemközti székre Lena. – Semmiség. Közlekedési dolog. – Ez nagyon nem helyes – nézett körül a nő, mintha mindenki tudná, mennyire nem az. – Nem helyes. – De, az – mosolygott teli szájjal Tuck, s megpróbálta kék szemeit csillogtatni a gyertyafényben, csak nem jutott eszébe, pontosan hol is vannak a csillogtatóizmok. – Kellemesen megvacsorázunk, kicsit megismerjük egymást. A nő áthajolt az asztalon, és élesen suttogta: – Egy halott ember van ott. Egy férfi, aki a férjem volt. – Pszt, pszt – csitította Tuck, ujját finoman a nő ajkára téve. Igyekezett vigasztalóan és kicsit európaiasan beszélni: – Ne most beszéljünk erről, édesem. Lena elkapta és hátracsavarta az ujját. – Nem tudom, mi legyen. Tuck meggörnyedt a padon, egész hátradőlt, hogy ne fájjon annyira a természetellenes szög, ahogy az ujja meghajlott. – Előétel? Saláta? Lena elengedte az ujját, és arcát kezébe temette. – Nem bírom ezt.

– Micsodát? Ez csak vacsora. Nem kötelez semmire. Sosem randizott sokat. Leszólított és elcsábított sok nőt, de sose vacsorák és beszélgetéses esték sorozata után; többnyire elég volt néhány ital meg közönséges megjegyzés egy reptéri hotel halljában. Most úgy érezte, ideje felnőttként viselkedni, és megismerni egy nőt, mielőtt lefekszik vele. Ezt a terapeutája javasolta, közvetlen mielőtt abbahagyta a terápiát, és közvetlen utána, hogy kikezdett vele. Nem lesz könnyű. Tapasztalatai szerint jobb volt a nőknél, mielőtt megismerték, amikor még reményt és lehetőséget láttak benne. – Most temettük el az exférjemet – mondta Lena. – Igen, de aztán karácsonyfákat vittünk a szegényeknek. Nézze perspektívában a dolgot. Sokan eltemetik a párjukat. – De nem a saját kezükkel. Nem azzal az ásóval, amivel megölték. – Beszélhetne kicsit halkabban is. – Tuck körülnézett, a közeli asztalnál nem hallgatóznak-e, de láthatóan mindenki az imént erre hajtó karácsonyfa esetét taglalta. – Beszéljünk másról. Mi érdekli? Mi a hobbija? Moziba jár? Lena úgy döntötte a fejét, mintha nem jól hallotta volna, és úgy meredt rá, hogy Maga észnél van? – Például – ütötte tovább a vasat Tuck – én tegnap este kikölcsönöztem egy nagyon bizarr filmet. Tudta, hogy a Csinibabák Játékországban karácsonyi film? – Persze, mi más lenne? – Én azt hittem... mindegy. Maga jön. Mi a kedvenc filmje? Lena közel hajolt Tuckhoz, és a szemébe nézett, viccel-e. Tuck a szempilláját rebegtetve próbált ártatlan képet vágni. – Ki maga? – kérdezte végül Lena. – Már mondtam. – De mi baja? Nem szabadna, hogy ilyen... nyugodt legyen, miközben én idegroncs vagyok. Csinált már ilyet? – Naná. Viccel? Pilóta vagyok, a világon mindenféle étteremben ettem már. – Nem a vacsora, maga barom! Tudom, hogy vacsorázott már.

Maga retardált, vagy mi? – Ez az, most már tényleg mindenki minket néz. Nyilvános helyen nem mondhatja ilyen hangosan, hogy „retardált”. Az emberek megsértődnek, mert sokan tényleg azok, tudja. Azt illik mondani: „fejlődésben visszamaradt”. Lena felállt és az asztalra dobta a szalvétát. – Tucker, köszönöm, hogy segít, de én ezt nem bírom. Elmegyek a rendőrségre. Azzal megfordult és az ajtó felé robogott. – Visszajövünk – szólt oda a pincérnőnek Tuck. A közeli asztalok felé biccentett. – Elnézést, kicsit feszült. Nem gondolta komolyan a retardáltat. – Majd bőrdzsekijét lekapva a szék hátáról Lena után sietett. A sarkon érte utol, ahogy be akart fordulni a parkolóba. Elkapta a nő vállát, megpördítette, és ügyelt rá, hogy mosolyogjon, amikor a nő a félkör végére ér. Karácsonyi fények hunyorogtak vörösen és zölden Lena sötét haján, mogorva arcát ünnepélyessé festve. – Hagyjon békén, Tucker. Megyek a rendőrségre. Elmagyarázom, hogy véletlen volt. – Nem engedhetem. Nem lehet. – Miért nem? – Mert én vagyok az alibije. – Feladom magam, nincs szükségem alibire. – Tudom. – Akkor? – Magával akarom tölteni a karácsonyt. Lena arca meglágyult, szeme elkerekedett, egyikben könnycsepp csillant. – Komolyan? – Komolyan. – Tuckot elég kínosan érintette saját őszintesége; úgy állt ott, mintha valaki forró kávét öntött volna az ölébe, és most igyekezne, hogy a nadrágja ne érjen a bőréhez. Lena széttárta a karját, és Tuck odalépett, a nő karját saját kabátja

alá irányítva. Arcát a nő hajába temette, nagy levegőt vett, élvezte a sampon és a szétosztott karácsonyfák után maradt fenyőillatot. Nem gyilkosszaga volt, hanem... nőszaga. – Jó – rebegte Lena. – Nem tudom, ki maga, Tucker Case, de azt hiszem, én is magával szeretném tölteni a karácsonyt. Azzal a férfi mellkasára hajtotta a fejét, és így ölelte, mígnem valami a férfi hátának ütközött, majd hangos kaparást hallott a dzsekijén. Ekkor ellökte a férfit. A denevér kutyaszerű arca éppen átkukucskált a pilóta válla felett. Vakkantott is egyet. Lena sikoltva ugrott hátra, akár a nyúl a betonkeverőben. – Ez meg mi a rosseb? – hátrált a parkoló felé. – Roberto – felelte Tuck. – Már beszéltem róla. – Ez bizarr. Nagyon bizarr – kántálta Lena, és körbe-körbe járt Tuck meg a denevér körül, fel-felpillantva rájuk. – Napszemüveget visel. – Ja, és ne higgye, hogy gyerekjáték Ray-Bant találni denevér méretben.

Eközben a Santa Rosa-kápolnánál Theophilus Crowe közrendőr végre-valahára utolérte a menekülő karácsonyfát. A Volvo reflektorát a gyanús örökzöldre irányította, és a nyitott kocsiajtó védelmében megállt. Most jól jött volna egy hangosbeszélő, de a megye nem látta el vele, így maradt a kiabálás. – Szálljon ki a járműből, és forduljon felém! Most jól jött volna egy pisztoly is, csakhogy Glockját a felső polcon hagyta Molly régi nikkelezett pallosa mellett. Most döbbent rá, hogy a kocsiajtó tulajdonképpen csak testének alsó harmadát védi, hát lehajolt, és feltekerte az ablakot. Ettől kicsit hülyén érezte magát, úgyhogy becsapta az ajtót és a karácsonyfa felé ügetett. – Kifelé a fából, az istenit! Most, rögtön! Hallotta az ablak motorjának zümmögését, majd egy hangot:

– Jaj, biztos úr, maga annyira férfias. – Ismerős hang. A fa alatt egy Honda CRV rejtőzik. Meg a nő, akit feleségül vett. – Molly? Tudhatta volna. Még amikor szedi a gyógyszereit, amit megígért, akkor is elég (Molly szavával) „művészi” bír lenni. Megrezzentek a nagy fenyőfa ágai, és előlépett a felesége zöld Télapó-sapkában, farmerban, piros edzőcipőben és szegecses ujjú farmerdzsekiben. Lófarokba fogott haja a hátát verdeste. Akár bringás tündér is lehetett volna. Úgy rontott elő az ágak közül, mintha helikopter rotorja elől hajolna le, és odarohant a férfihoz. – Ezt a csodás dögöt nézd! – mutatott a fára, majd átkarolta a férjét, közel vonta magához, és lába közé vette annak lábát. – Hát nem klassz? – Az biztos, hogy... nagy. Hogy tudtad feltenni a kocsira? – Időbe telt. Kötelekkel felemeltem, aztán alátolattam. Szerinted lehorzsolódott, ahol az utat érte? Theo nézte a fát fentről le, balról jobbra, látta az ágak közt gomolygó kipufogófüstöt. Nem akaródzott megkérdeznie, de nem volt választása: – Nem a boltban vetted, ugye? – Nem, ott akadt egy kis gond. De sok pénzt félretettem. Megvágtam magam, a pallosomat tönkretettem, de nézd meg ezt a dögöt. Ezt a fenséges disznót! – A pallossal vágtad ki? – Theo nem amiatt aggódott, amit kivágott vele, hanem hogy honnan vágta ki. A faházukhoz közel ugyanis volt egy kis titka az erdőben. – Azzal. Nincs motoros fűrészünk, nem igaz? – Nincs. – Valójában volt, eldugva a garázsban néhány doboz festék mögé. Akkor rejtette el, amikor Molly „művészi” pillanatai egyre sűrűbbek lettek. – Nem az a gond, drágám. Szerintem túl nagy. – Nem az. – Molly végigment a fa hosszán, közben átbújt az ágakon és leállította a motort. – Ebben tévedsz. A kápolnának dupla ajtaja van. Nézd csak meg.

Theo csak megnézte. A kápolnának valóban dupla ajtaja volt. Egyetlen higanylámpa világította meg a kavicsos parkolót, ám így is jól látta a kis fehér kápolnát és mögötte a sírkövek árnyait; száz éve ebbe a temetőbe helyezik örök nyugalomra Pine Cove lakóit. – És a mennyezet a nagyteremben a legmagasabb részen kilenc méter. Ez a fa csak nyolc és fél méter. Hátrafelé húzzuk be az ajtón, és felállítjuk a drágát. Segítened kell, de tudom, hogy nem bánod. – Nem? Molly széthúzta a farmerdzsekijét, kivillantva Theo kedvenc didkóit, a jobb oldali fölött a fényes heggel, ami úgy hunyorgott, akár egy kíváncsi bíbor szemöldök. Mintha két gyengéd baráttal futott volna össze, mindkettő kicsit sápadt a naphiánytól, már nem olyan hetyke, ám az éjszaka hidege felkunkorította rózsaszín nózijukat. A dzseki amilyen hirtelen kinyílt, olyan gyorsan csukódott, és Theo úgy érezte, kizárták a fagyos éjbe. – Na jó, nem bánom – mondta, hogy időt nyerjen, míg a vér visszavánszorog az agyába. – Honnan tudod, hogy a mennyezet kilenc méter? – Az esküvői képeinkről. Kivágtam és hozzád mértem az épületet. Éppen öt Theo magas. – Szétvágtad az esküvői képeinket? – A jókat nem. Gyere, segíts levenni a kocsiról. – A nő megpördült, kabátja fellebbent. – Molly, szeretném, ha nem mennél így ki este. – Erre gondolsz? – fordult vissza a nő, a kabát hajtókáját fogva. És ott voltak megint a rózsaszín nózijú barátok. – Állítsuk fel a fát, aztán csináljuk a temetőben, oké? – és a nyomaték kedvéért ugrott egyet. Theo bólintott és követte. Gyanította, hogy most éppen manipulálják, hogy saját szexuális gyengesége rabszolgája, de nem értette, ebben mi olyan rossz. Végül is barátok közt van. – Édesem, békebíró vagyok, én nem... – Gyere. Csúnya lesz. – A csúnya valahogy fincsinek hangzott

Molly szájából, mint ahogy így is értette. – Molly, én nem vagyok biztos benne, hogy öt év után csúnyaságot kell csinálnunk – felelte Theo, ám közben már a nagy örökzöld felé tartott, kereste a köteleket, amivel a Hondához erősítették. A temetőben a halottak, akik mindent hallottak, izgatottan mormolni kezdtek az új karácsonyfáról és a beígért szexshow-ról.

A halottak mindent hallottak: gyereksírást és özvegyjajongást, vallomást és rosszallást, kérdést, amit nem válaszolhattak meg; halloweeni kérkedést, ricsajozó részegeket; szellemidézést; olyat, aki elnézést kért azért is, hogy él; leendő boszorkányokat, akik a közömbös szellemeknek gajdoltak; turistákat, akik úgy dörgölték a régi sírköveket papírral és faszénnel, mint a kíváncsi kutya, ami be akar jutni. Temetés, konfirmáció, áldozás, esküvő, páros tánc, szívroham, kamaszkézimunka, félresikerült virrasztás, vandalizmus, Händel Messiása, egy születés, egy gyilkosság, nyolcvanhárom passiójáték, nyolcvanöt karácsonyi felvonulás, tucatnyi menyasszony, akik oroszlánfókaként ugattak, miközben a násznagy kutyapózban akasztott be nekik, és hébe-hóba egy-egy pár, akik valami sötét dolgot akartak, és hogy a nyirkos föld rázza fel a szexuális életüket. A holtak mindent hallottak. – Igen, igen, igen! – kiáltotta Molly a közrendőrön lovagolva, aki kényelmetlenül fészkelődött a műanyag rózsákon pár lábnyira egy halott tanítónő felett. – Mind azt hiszik, hogy ők az elsők. Hú, csináljuk a temetőben – utánozta őket Bess Leander, akinek férje az utolsó reggelijéhez gyűszűvirág teát szolgált fel. – Nekem mondod? Csak a héten három használt koton került a síromra – felelte Arthur Tannbeau, hat éve elhunyt déligyümölcstermesztő. – Honnét tudod?

Mindent hallottak, de a látásuk korlátozott volt. – A szagról. – Undorító – vélte Esther, a tanítónő. A holtakat nehéz megdöbbenteni. Esther is színlelte az undort. – Mi ez a ricsaj? Aludtam – mérgelődött Malcolm Cowley antikkönyv-kereskedő; szívizominfarktus Dickens olvasása közben. – Theo Crowe, a rendőr meg a dilis felesége Esther sírján csinálják – magyarázta Arthur. – Tuti, hogy a nő nem szedi a bogyóit. – Öt éve házasok, és még mindig itt tartanak? – Halála óta Bess erősen párkapcsolat-ellenes álláspontra helyezkedett. – A házassági szex olyan banális – vélte Malcolm, aki örökre megunta a provinciális, kisvárosi halált. – Nekem egy kis posztmortális szex kéne – kotyogott közbe Reggelente Marty, a KGOB rádió menő DJ-je golyóval a fejében; az autótolvajlás hajnalának áldozata, amikor még nagyhajú bandák uralták az étert. – Fasírt a sírban, ha értitek. – Hallgassátok a nőt. Én is szívesen bezavarnám neki a csontomat – mondta Jimmy Antalvo, aki Kawasakival oszlopot csókolt, így maradt örökre tizenkilenc. – Melyiket? – szellemeskedett Marty. – Az új karácsonyfa szép lesz – ábrándozott Esther. – Remélem, idén eléneklik a „Vencel jó király”-t. – Ha igen – szellentett a penészes könyvkereskedő –, jogosan forgok majd a síromban. – Csak szeretnél – mondta Jimmy Antalvo. – Meg én is, a francba. A holtak nem forognak a sírjukban, nem is mozognak, és nem beszélnek, csak egymással, s hangjuk nem a levegőben terjed. Alszanak csak, felébrednek hallgatózni, kicsit csevegni, mígnem egyszer nem ébrednek fel többé. Néha húsz év, néha akár negyven is eltelik a hosszú álomig, ám annál később még egy sem ébredt fel.

Hat lábbal fölöttük Molly az utolsó görcsös vonaglásait azzal központozta: – ÚGY... LEMOSOM... A VOLVÓDAT... HA HAZAÉRÜNK... HOGY CSAK NA! IGEN! IGEN! IGEN! Aztán sóhajtott, és Theo mellkasára dőlt, hogy levegőhöz jusson. – Nem tudom, ez mit jelent – mondta Theo. – Azt, hogy lemosom helyetted a kocsit. – A, szóval nem eufemizmus, hogy „lemosni az öreg Volvót”, kacsintás? – Nem. Ez a jutalmad. Most, hogy befejezték, Theo már nem tudta nem érezni a műanyag virágokat, amelyek puszta hátsójába nyomódtak. – Azt hittem, ez a jutalmam – bökött a rajta lovagló Molly csupasz combjaira a két oldalán, a földbe süllyedő térdére, mellén szétterülő hajára. Molly feltámaszkodott és lenézett rá: – Nem, ez volt a jutalmad azért, hogy segítettél a karácsonyfával. A kocsimosás meg jutalom ezért. – Ó! Szeretlek. – Mindjárt hányok – szólalt meg egy friss halott az erdőben. – Ki az új fiú? – kérdezte Reggelente Marty. Ekkor megreccsent a rádió, ami Theo övén lógott, az pedig éppen most a térdénél: – Pine Cove-i békebíró, vétel. Theo? Theo esetlenül felült és fogta a rádiót: – Hallgatlak, központ. – Theo, van egy kettő-nulla-hetes-A a Worchester Street hat-hétegyben. Az áldozat egyedül van, a gyanúsított még a környéken lehet. Kiküldtem két egységet, de húszpercnyire vannak. – Öt perc alatt ott vagyok. – Gyanúsított fehér férfi, száznyolcvan magas, hosszú szőke hajú. Hosszú fekete esőkabátot vagy felöltőt visel. – Értem, központ. Megyek. – Theo egyik kezével a nadrágját

igyekezett felhúzni, a másikkal meg a rádiót kezelni. Molly már talpon volt, deréktól lefelé meztelenül, farmerját és cipőjét a hóna alatt szorongatva. Felsegítette Theót. – Mi az a kettő-nulla-hét? – Nem tudom – hagyta magát felhúzni Theo. – Vagy gyermekrablási kísérlet, vagy fegyveres oposszum. – Műanyag virágok ragadtak a seggedhez. – Inkább az első, mert lövöldözésről nem volt szó. – Nem, hagyd csak őket. Tök cuki.

5. f e j e z e t Új barátok szerzésének ideje Theo nyolcvannal hajtott a Worchester Streeten, amikor a szőke férfi egy fa mögül kilépett az utcára. A Volvo éppen átdöccent egy javított aszfaltcsíkon, így a kocsi elején a védőrács felfelé nézett, és csípőtájékon kapta el a férfit, magasba dobva a levegőbe. Theo rátaposott a fékre, ám a szőke férfi már az úttestre zuhant, és a Volvo átgurult rajta, a különféle testrészek émelyítő ropogással és puffanással ütköztek a kerekeknek. A kocsi megállt, Theo pedig a visszapillantóba nézve látta, hogy a szőke férfi a féklámpák vörös fénytócsájában hever. Theo kiugrott a kocsiból, közben övéből kikapta a rádiót, és éppen segítséget akart hívni, amikor az alak az úttesten megmozdult. Theo keze a rádióval lecsuklott. – Hé, haver, maradj csak úgy. Nyugi. A segítség úton van. – Azzal a sebesült felé ügetett, majd megtorpant. A szőke tag feltámaszkodott a könyökére és a térdére. Theo látta, hogy a feje felfelé néz, rossz irányba, a hosszú szőke haj az aszfaltot érte. Aztán a fej egyet reccsenve visszafordult a talaj felé. A tag felállt. Hosszú fekete kabátot viselt. A „gyanúsított”. Theo hátrált. – Maradjon ott. A segítség úton van. – De már látta, hogy a másikat nem érdekli a segítség. Az eddig hátrafelé néző lábfej émelyítő roppanással előre fordult. A szőke férfi most először felnézett rá. – Aú – mondta.

– Ez biztos fájt – vélte Theo. Legalább a szeme nem izzik vörösen vagy ilyesmi. Theo hátrálás közben elérte a Volvo nyitott ajtaját. – Jobb, ha visszafekszik és megvárja a mentőt. – Rövid időn belül másodszor kívánta, hogy bárcsak magával hozta volna a pisztolyát. A szőke férfi egyik karját Theo felé nyújtotta, majd észrevette, hogy a hüvelykujja a rossz oldalon van. Másik kezével megragadta és a helyére rántotta. – Jól vagyok – mondta a férfi monoton hangon. – Tudja, ha a kabátja a szemem láttára kicentrifugázza magát, én magam jelölöm kormányzónak – igyekezett Theo időt nyerni, hogy kiötölje, mit mondjon a központnak, amikor lenyomja a gombot a rádión. A szőke férfi most feléje tartott, az első pár lépésnél még csúnyán bicegett, ami aztán fokozatosan elmúlt. – Álljon meg! – szólt rá Theo. – Le van tartóztatva kettő-nullahetes-A miatt. – Az mi? – érdeklődött az idegen, alig pár lépésre a Volvótól. Theo most már elég biztos volt benne, hogy a 207A nem fegyveres oposszum, de hogy akkor mi, abban már nem. – Kiskorú ijesztgetése otthon. Álljon meg, vagy kiloccsantom az agyát! – Theo a rádiót szegezte a szőke férfira, antennával előre. És a szőke tag megállt. Theo látta az arcán az aszfalttól kapott mély árkokat. De nem vérzett. – Maga magasabb nálam – jegyezte meg a szőke. Theo száznyolcvanhatnak tippelte. – Kezeket a kocsi tetejére – szegezte az antennát a valószínűtlenül kék szemek közé. – Ami nem tetszik nekem. Theo gyorsan meggörnyedt, így pár centivel alacsonyabb lett a szőke férfinál: – Kösz. – Kezeket a kocsira! – Hol a templom?

– Nem viccelek, kezeket a kocsi tetejére. – Theo hangja elcsuklott, mintha a második pubertását élné. – Nem. – A szőke férfi kikapta a kezéből a rádiót és összemorzsolta. – Hol a templom? A templomhoz kell jutnom. Theo beugrott a kocsiba, átkepesztetett az ülésen, és kibújt a túloldalon. Amikor a kocsi teteje fölött visszanézett, látta, hogy a szőke csak áll ott, és úgy néz rá, mint a papagáj önmaga tükörképére. – Mi van?! – visította Theo. – A templom? – Az utca végén egy erdőhöz ér. Menjen be úgy százötven métert. – Köszönöm – mondta a szőke, és elment. Theo visszaugrott a Volvóba, és sebességbe vágta. Ha muszáj, hát másodszor is elüti a tagot. Ám amikor felnézett, senkit nem látott. És hirtelen eszébe jutott, hogy Molly még a régi kápolnánál lehet.

A házban eukaliptusz- és szantálfaillat terjengett, a szobát üvegablakos fakályha melegítette narancsszín fénnyel. A denevért éjszakára kizárták. – Zsaru vagy? – húzódott el Lena a díványon Tucker Case-től. A denevéren már túltette magát. A férfi úgy-ahogy megmagyarázta. Egy bennszülött nő volt a felesége egy csendes-óceáni szigeten, a denevért a válási csetepatéban szerezte. Van ilyen. Ő is Dale-től elválva szerezte ezt a házat, még benne volt a fekete márvány jacuzzi a peremén körbe a bronz, görög erotikus figurákkal. A válás hordaléka kínos bír lenni, nem lehet hibáztatni senkit a szerelmi hajótörésből kimentett kádért vagy denevérért, viszont azt azért mondhatta volna, hogy zsaru, mielőtt javasolta, hogy temessék el Dale-t és menjenek vacsorázni. – Nem, dehogy. Nem igazi zsaru. A KEO-nak, a Kábítószer Elleni Osztálynak dolgozom. – Tucker közelebb húzódott a díványon. – Szóval kábszeres zsaru? – Nem látszott zsarunak. Maximum

profi golfosnak a szőke haja meg a szeme körüli ráncok miatt, de zsarunak nem. Esetleg tévézsarunak, egy hiú, rossz zsarunak, aki kavar a kerületi ügyésszel. – Nem, pilóta vagyok. A KEO független helikopterpilótákat bérel fel, hogy körbevigyék az ügynökeit a fűtermesztő környékeken, mint Big Sur, és infrával szúrják ki az erdőben eldugott ültetvényeket. Pár hónapig dolgozom nekik. – És pár hónap után? – Lena el se tudta hinni, hogy máris attól tart, ez a fickó itt hagyja. – Keresek más melót. – Vagyis elmész. – Nem feltétlen. Maradhatok is. Lena közelebb húzódott hozzá, és vigyort keresett az arcán. Sajnos amióta megismerte, a vigyor egyfolytában ott derengett. Ez volt benne a legjobb. – Miért maradnál? Nem is ismersz. – Hát talán nem miattad. – Mosoly. Visszamosoly. Dehogynem miatta. – De miattam. – Igen. A férfi odahajolt, ez csók lesz, gondolta Lena, ami rendben lenne, ha nem lett volna ilyen rettenetes éjszaka. Rendben lenne, ha ilyen rövid idő alatt nem történt volna velük közösen ennyi minden. Rendben lenne, ha... Tuck megcsókolta. Na jó, tévedett. Rendben volt. Lena átölelte és visszacsókolta. Tíz perc múlva már csak pulóver és bugyi volt rajta, és úgy belenyomta Tucker Case-t a dívány szegletébe, hogy a férfi füle a párnáknak szorult, így nem hallhatta, amikor Lena hátrahőkölve mondta: – Ez nem jelenti, hogy lefekszünk. – Én is téged – húzta le magához Tuck. A nő megint ellökte. – Ne gondold, hogy megtörténik.

– Azt hiszem, van egy a tárcámban – próbálta Tuck lehúzni a pulóvert a fején át. – Én nem csinálok ilyesmit – vacakolt a férfi övével Lena. – Egy hónapja vizsgáltak a pilótaengedélyhez – mondta Tuck, ahogy kiszabadította a nő mellét az elnyomás pamutigájából. – Tiszta vagyok. – Nem is figyelsz rám! – Gyönyörű vagy ebben a fényben. – Az, hogy most csináljuk, nem sokkal azután, hogy... tudod... ettől ugye nem vagyok gonosz? – Hívd csak fallosznak, ha akarod. És ezzel a gyengéd őszinteséggel, ezzel a nyílt kapcsolattal az összefekvők-összeesküvők elűzték egymás magányát, s a sírásás verejtéke szaglotta be romantikusan a szobát, ahogy szerelembe estek. Egy kicsit.

Theónak nem kellett volna aggódnia, ugyanis Molly már nem volt a kápolnánál, mert egy régi barát látogatta meg. Pontosabban nem is barát, hanem egy hang a múltból. Ez hülyeség volt, mondta. Ne érezd jól magad miatta. – Kuss – torkolta le Molly. – Vezetni próbálok. Az MBDK-IV, azaz a Mentális Betegségek Diagnosztikája és Kézikönyve szerint a sok szimptóma közül legalább kettőnek egyszerre kell jelentkeznie ahhoz, hogy pszichotikus epizódról lehessen beszélni, vagy ahogy Molly szerette emlegetni, „művészi” pillanatról. Akadt azonban egy kivétel, egyetlen szimptóma, ami magában is a dilinyós oszlopba sorolta az embert, ez pedig a „mindennapi élet tevékenységeit kommentáló hang vagy hangok” megjelenése. Molly csak „a Narrátornak” nevezte, s már öt éve nem hallott felőle, amióta szedte a bogyóit, ahogy Theónak megígérte. Ebben egyeztek meg: ha ő szedi a bogyóit, Theo nem nyúl az

övéihez, vagyis kedvenc drogjához, a marihuánához. Mielőtt találkoztak, vagy húsz évig rendszeresen élt vele. Molly betartotta a megállapodást, aztán a betegségét hivatalosan is visszaminősítették, és így a segély is megszűnt. Régi filmjeinek jogdíja segített valamennyire, újabban mégis pénzszűkébe került. Ez a tökéletes pár, mondta a Narrátor. A Drogos meg a Démonnő. – Pofa be! Ő nem drogos, és én nem vagyok Démonnő. A temetőben csináltátok. Épeszű nő nem viselkedik így, csak Kendra, a Puszták Kardforgató Démonnője. Védjegyezett karakterének említésére Molly összerezzent. A Démonnő-személyiség a vászonról hébe-korba átszivárgott az ő valóságába. – Nem akartam, hogy észrevegye, hogy nem vagyok száz százalékig rendben. „Száz százalékig?” Akkora karácsonyfát vezettél, mint egy lakókocsi. A száztól nagyon messze vagy, édesem. – Mit tudsz te? Jól vagyok. Velem beszélgetsz, nem? – Hát... Egy null ide. El is felejtette, milyen önelégült tud lenni a Narrátor. Na jó, a szokottnál talán kicsit több művészi pillanata van mostanság, de nem szakadt el a valóságtól. Ráadásul jó cselekedetet hajtott végre. A gyógyszereken megspórolt pénzből vett ajándékot Theónak. Az üvegfújó galériában van félretéve: egy kézzel fújt, kétszínű üveg vízipipa, Tiffany-stílusban. Hatszáz dolcsi, de Theo meg fog őrülni tőle. Rögtön a megismerkedésük után megszabadult a vízipipáitól, ezzel is kifejezve, hogy szakít a szokásával, de Molly tudta, hogy hiányzik neki. Naná, mondta a Narrátor. Kell is neki majd a pipa, ha rájön, hogy Démonnőhöz jön haza. – Kuss! Ez csak egy kalandos, romantikus pillanat volt. Nincs semmi bajom.

Bekanyarodott a Csali, Felszerelés és ínyenc Borok parkolójába egy hatos csomag keserű barna sörért, amit Theo szeretett, meg tejért reggelre. A kis bolt az eklektikus választék csodája volt, a kevés helyek egyike a bolygón, ahol egy füst alatt lehet venni finom Sonoma Merlot-t, érett francia brie sajtot, minőségi motorolajat és egy doboz kukacot. Robert és Jenny Masterson vezette a kis boltot, amióta Molly a városba költözött. A magas, őszülő Robert állt a pult mögött most is, sunyi képet vágva olvasott egy tudományos magazint, diétás Pepsit kortyolgatva. Molly bírta Robertet. Mindig kedves volt vele, még akkor is, amikor ő volt a városka kinevezett flúgos spinkója. – Szia, Robert! – lépett be az ajtón. A helyiségben tavaszi tekercs szaga terjengett. Hátul lehetett venni, ahol a sütő állt. Molly elsuhant a pult előtt a sörhűtőhöz. – Szia, Molly – nézett fel Robert, kissé hökkenten. – Ööö, Molly, jól vagy? Basszus, gondolta Molly. Elfelejtette kirázni a hajából a fenyőtűket? Biztos rémesen néz ki. – Remekül. Theóval a karácsonyfát állítottuk fel a Santa Rosakápolnában. Jennyvel jöttök a Magányos Karácsonyra, ugye? – Persze – felelte Robert kissé erőltetett hangon. Közben igyekezett nem ránézni. – Ööö... Molly, nekünk itt van egy szabályzatunk – koppintott a pult melletti táblára: HA NINCS ING, NINCS CIPŐ, AKKOR NINCS KISZOLGÁLÁS. Molly lenézett. – Ejha, elfelejtettem. – Semmi baj. – A kocsiban hagytam az edzőcipőmet. Kiszaladok és felveszem. – Az pompás lenne, Molly. Kösz. – Nem gond. – Tudom, hogy nincs a táblán, Molly, de ha már ott vagy, nadrágot is húzhatnál. Ez kvázi beleértendő. – Naná – suhant el a pult mellett, majd ki az ajtón, és tényleg,

kicsit hűvösebb volt, mint amikor otthonról elindult. És tényleg, a farmerja meg a bugyija az anyósülésen volt a cipőjével együtt. Megmondtam, szólalt meg a Narrátor.

6. f e j e z e t C s a k v i d á m a n , v a g y k a r á c s o ny f á t nyomnak a seggedbe Raziel arkangyal némi töprengés után arra jutott, nem tetszik neki, hogy átment rajta egy svéd automobil. A „sárbolygó” dolgai közül kedvelte a Snickers csokit, a sült disznóbordát és a pinochle kártyajátékot; imádta nézni a Pókembert, az Életünk napjait meg a Csillagok háborúját (habár a kitalált film mint koncepció magas volt neki, mindről azt hitte, hogy dokumentumfilm); és nincs annál jobb, mint tüzet zúdítani az egyiptomiakra, vagy a fingot is kirázni a filiszteusokból villámokkal (Raziel jól bánt az időjárással), de mindent összevetve meglett volna a Föld, az emberek meg általában a gépeik nélkül, és jelen esetben a Volvo kombik nélkül. Törött csontjai szépen összeforrtak, a bőrén keletkezett árkok is felteltek, mire megtalálta a kápolnát, de egészében véve sokáig kibírná anélkül, hogy megint elüsse egy Volvo. Kezével megpróbálta letörölni magáról a radiálgumi-nyomot, amely végigfutott köpenyének elején és angyali arcán. Ajkát megnyalva ízlelte a vulkanizált gumit, s úgy vélte, nem is lenne rossz egy kis csípős szósszal vagy csokireszelékkel. (A mennyben kevés íz ismert, eónok óta édeskés fehér tortát szolgálnak a mennyei seregeknek, így Raziel rászokott, hogy a sárgolyón mindent megízlel, hogy legyen összehasonlítási alapja. Egyszer, az i. e. harmadik században jó fél vödör teveürüléket elfogyasztott, mire Zoé arkangyal barátja kivette a kezéből, és közölte vele, hogy hiába van pikáns bukéja, ez undorító.)

Nem ez volt az első Születés-küldetése, de nem ám! Ő kapta a legeslegelső Születés-küldetést, ám mert útközben leállt kártyázni, tíz évvel elkésett, s így magának a pubertás előtt álló Fiúnak nyilatkoztatta ki, hogy találni fog egy bepólyázott kisdedet egy jászolban. Kínos? Hát, az. És most, kétezer év elteltével újra Születés-küldetést kapott, és most biztos volt benne, hogy meg is találta a gyereket, és most sokkal simábban fog menni (például itt nem voltak pásztorok, akiket meg kell ijeszteni; akkor sajnálta őket). Nem, szentestére elvégzi a küldetést, fog egy tányér sült bordát, és húz vissza a mennybe, akár a villám. De előbb meg kell találnia a megfelelő helyet a csodához.

Amikor Theo odaért, két megyei járőrkocsi és egy mentő állt a Barker-ház előtt. – Hol az ördögben járt, Crowe? – támadt rá a seriffhelyettes, pedig még ki sem szállt. Ő volt a parancsnok, Joe Metznek hívták. Rögbis testalkata volt, amit súlyzózással és sörözéssel duzzasztott fel. Theo úgy tucatszor találkozott vele az évek folyamán. Kapcsolatuk az enyhe fitymálástól a nyílt lenézésig jutott. Theo nagyjából ilyen viszonyban volt mindenkivel a San Junipero megyei rendőrségnél. – Láttam a gyanúsítottat és üldözőbe vettem. Az erdőbe menekült kábé egy mérföldre innen. – Theo úgy döntött, nem említi, amit valóban látott. Szavahihetősége így sem állt túl erős lábakon. – Miért nem szólt be a központba? Vannak egységeink mindenhol. – Szóltam. – Nem hallottam. – A mobilt használtam, a rádióm nem jó. – És én miért nem tudok erről? Theo felhúzta a szemöldökét, mondván, Talán mert böhöm, nyaktalan seggfej vagy. Legalábbis remélte, hogy ezt mondja a gesztus.

Metz az övén lógó rádióra nézett, majd igyekezett suttyomban bekapcsolni. A központos azonnal megszólalt, a helyszíni parancsnokot kérte. Metz beleszólt a vállpántjára erősített mikrofonba és azonosította magát. Theo csak állt ott, és próbált nem mosolyogni, miközben a központos újra jelentette a helyzetet. Theo nem aggódott a kápolna mögötti erdőbe küldött két kocsi miatt. Biztos volt benne, hogy nem találnak senkit. Akárki volt is a fekete ruhás fickó, képes eltűnni, és Theo bele sem akart gondolni, hogyan. Theo ugyanis visszament a kápolnához, ahol meg is pillantotta a szőke férfit az erdőben, mielőtt megint eltűnt. Aztán hazatelefonált, hogy Molly jól van-e. Jól volt. – Beszélhetek a gyerekkel? – kérdezte. – Ha az orvos végez – felelte Metz. – Az anyja már úton van. A barátjával vacsorázott San Juniperóban. A gyereknek nem esett baja, de megrázta a dolog. A karján zúzódás van, ahol a gyanúsított felemelte, de más sérülést nem láttam. Nem tudja megmondani, mit akart a fickó. Nem hiányzik semmi a házból. – Leírást adott? – Folyton videojátékok szereplőihez hasonlítja. Mit mondjon nekünk az, hogy olyan, mint „Mung-fu, a Legyőzött”? Maga látta a fickót? – Igen – nyelte le a gombócot a torkában Theo. – A Mung-fu elég pontos leírás. – Ne szórakozzon, Crowe. – Fehér férfi, hosszú szőke haj, kék szem, se szakáll, se bajusz, úgy százkilencven centi. Földig érő fekete kabátot visel. A cipőjét nem láttam. A központnak már leadtam. – Theónak nem ment ki a fejéből a fickó arcán maradt mély árok. Kezdett „szellemrobotként” gondolni rá. Videojáték, na hiszen. – A központ szerint gyalog van – bólintott Metz. – Hogy vesztette el? – Ott fent nagyon sűrű az erdő. Metz Theo övét nézte.

– Hol a fegyvere, Crowe? – A kocsiban hagytam. Nem akartam megijeszteni a fiút. Metz szó nélkül odament Theo Volvójához, és kinyitotta a jobb oldali ajtót. – Hol? – Tessék? – A nyitva hagyott kocsiban hol a fegyver? Theo érezte, hogy ereje utolsó cseppje is elpárolog. Egyszerűen nem ment neki a konfrontáció. – A házamban. Metz mosolygott, mint a csapos, aki most közölte, hogy a ház mindenkit meghív egy korsóra. – Tudja, maga a tökéletes ember ennek a gyanúsítottnak az üldözésére, Theo. Theo ki nem állhatta, amikor a megyeiek a keresztnevén szólították. – Hogyhogy, Joseph? – A fiú szerint a tag retardált. – Nem értem – mondta Theo, legyűrve a vigyort. Metz a fejét rázva otthagyta. Beült a járőrkocsijába, majd ahogy Theo mellett tolatott el, lehúzta az ablakot. – Kérem a jelentést, Crowe. És a fickó leírását juttassa el a helyi iskoláknak. – Téli szünet van. – Az istenit, Crowe, egyszer csak visszamennek tanulni, nem? – Ezek szerint nem hiszi, hogy az emberei elkapják? Metz feltekerte az ablakot, és úgy viharzott el, mintha sürgős hívást kapott volna. Theo mosolyogva ment a házhoz. Attól függetlenül, milyen izgalmas, rémületes és bizarr volt ez az este, határozottan jól érezte magát. Molly jól van, a gyerek jól van, a karácsonyfa áll a kápolnában, és nincs ahhoz fogható, mint amikor biztonságban és sikeresen megszívathat egy felvágós zsarut. A legfelső lépcsőn

megállt, és átfutott a fején, hogy a rendfenntartói kötelékben eltöltött tizenöt év alatt felnőhetett volna annyira, hogy ne élvezkedjen ilyen kicsinységen. Na, persze!

– Lőttél már le embert? – kérdezte Joshua Barker. Bárszéken ült a konyhapultnál. Szürke egyenruhás férfi sürgölődött körülötte. – Nem, én mentős vagyok – felelte a mentős. Letépte Joshua karjáról a vérnyomásmérőt. – Mi segítünk az embereken. – És ilyen vérnyomásizét se tettél senki nyakára, és nyomtad addig, míg kigúvadt a szeme? A mentős a konyhába lépő Theophilus Crowe-ra nézett. Theo a homlokát ráncolta, ahogy a helyzethez illett. Josh a nyakigláb rendőr felé fordult, és látta, hogy jelvény van az övén, de pisztoly nincs. – Te lőttél már le embert? – Naná! Josh le volt nyűgözve. Látta már Theót a városban, az anyja is mindig köszönt neki, de sose hitte volna, hogy a fickó csinált is valamit. Legalábbis semmi klassz dolgot. – Ezek nem lőttek le senkit – intett Josh a kis konyhában álló két megyei rendőr és a két mentős felé, s tekintete hét év élettapasztalatának teljes megvetésével azt sugallta, a nyámnyilák. – Megölted? – kérdezte Theót. – Meg. Josh nem tudta, most hogyan tovább. Ha nem kérdez többet, Theo fog kérdezni tőle, ahogy a seriff is, márpedig nagyon nem akart több kérdésre felelni. A szőke azt mondta, senkinek nem árulhatja el. A seriff azt mondta, a szőke már nem bánthatja, de a seriff nem tudja azt, amit ő. – Anyukád már jön, Josh – közölte Theo. – Pár perc múlva itt lesz. – Tudom. Beszéltem vele.

Theo a mentősökre és a rendőrökre nézett: – Beszélhetnék vele kettesben, srácok? – Mi végeztünk – mondta a rangidős mentős, és azonnal ki is ment. A rendőrök fiatalok voltak, alig várták, hogy csinálhassanak valamit, még ha csak a szobát kell is elhagyni. – Kint megírjuk a jelentést – mondta az utolsónak maradó. – Metz őrmester utasított, hogy várjuk meg az anyját. – Kösz, srácok – bólintott Theo, meglepődve a készségességükön. Biztos még nincsenek olyan rég itt, hogy megvessék, amiért csak kisvárosi rendőr, ami a legtöbb megyei szerint elavult, felesleges meló. Amint eltűntek, odafordult Joshhoz: – Mesélj nekem a férfiról! – Már elmondtam azoknak. – Tudom. De el kell mondanod nekem is, hogy mi történt. Még azt is, ami olyan fura volt, hogy nekik nem mondtad el. Joshnak nem tetszett, hogy Theo kész elhinni bármit. Nem kedveskedett, mint azok, nem gügyögött. – Nem volt semmi fura. Mindent elmondtam – felelte Josh bólogatva, hátha így meggyőzőbb. – Semmi csúnya érintés vagy ilyesmi. Semmi. – Nem erre gondolok, Josh. Olyasmire, amit azért nem mondtál el, mert hihetetlen. Josh most már tényleg nem tudta, mit mondjon. Arra gondolt, a bőgés lenne a legjobb megoldás, próbaképpen szipogott is, hogy lássa, meg tudja-e nyitni a csapokat. Theo odanyúlt, megfogta az állát és felemelte, hogy a szemébe nézzen. Miért csinálják ezt a felnőttek? Most olyasmit fog kérdezni, amiről nehéz hazudni. – Mit akart itt igazából, Josh? Josh a fejét rázta, főleg, hogy megszabaduljon Theo markából, a felnőtt hazugságvizsgáló pillantástól. – Nem tudom. Csak bejött, felemelt, aztán elment.

– Miért ment el? – Nem tudom, tényleg. Még gyerek vagyok. Biztos, mert őrült. Vagy retardált. Úgy beszélt. – Tudom. Tudja? – Tudod? Theo közel hajolt. – Láttam, Josh. Beszéltem vele. Tudom, hogy más. Josh úgy érezte, mintha most kapna először levegőt azóta, hogy kilépett Samék házából. Nem szeretett titkot tartani; már későn érni haza és hazudni róla is sok volt, de aztán látta a Télapó megölését, utána meg beállított az a szőke fickó... – Szóval te is láttad, hogy fénylik? – Fénylik? A picsába! – Theo kiegyenesedett, és megpördült, mintha homlokon találták volna egy festékgolyóval. – Fénylett is? A picsába! – A magas férfi úgy mozgott, mint egy mikróba zárt szöcske. Na nem mintha Josh tudná, milyen az, mert ő sose tenne ilyet, de valaki mesélt neki róla, na. – Szóval fénylett? – kérdezte Theo újra, biztos, ami biztos. – Nem úgy értettem. – Josh gyorsan ki akart hátrálni ebből. Theo szórakozik vele. Egy estére már elég felnőtt szórakozott vele. Az anyja nemsokára hazaér, egy rakás zsarut talál a házban, és akkor kezdődik az igazi buli. – Úgy értem, ki volt akadva. Tudod, fénylően kiakadva. – Nem így értetted. – Nem? – Tényleg fénylett, ugye? – Hát nem egyfolytában. Egy ideig. Aztán csak nézett rám. – Miért ment el, Josh? – Azt mondta, megvan, amit akart. – Micsoda? Mit vitt el? – Nem tudom. – Josht már kezdte aggasztani a rendőr. Úgy nézett ki, mint aki bármikor elszállhat. – Biztos, hogy bele akarod venni ezt

a fénylős dolgot, rendőr bácsi? Lehet, hogy tévedek. Csak egy gyerek vagyok. A gyerekek köztudottan megbízhatatlan tanúk. – Ezt hol hallottad? – A helyszínelőkben. – Azok mindent tudnak. – Baró cuccaik vannak. – Ja – bólintott vágyakozva Theo. – Neked nem jut olyan, mi? – Hát nem. – Theo most már határozottan szomorú volt. – De legalább öltél már embert – próbálta felvidítani Josh. – Hazudtam. Bocs, Josh. Anyukád nemsokára itthon lesz. Mondj el neki mindent. Majd vigyáz rád. A rendőrök itt maradnak, amíg haza nem ér. Szia, öcskös. – Theo megborzolta Josh haját, és elindult kifelé. Joshnak esze ágában sem volt mindent elmondani az anyjának. És nem akarta, hogy Theo elmenjen. – Van még valami. Theo megfordult és ránézett: – Oké, Josh, maradok... – Valaki ma este megölte a Télapót – bökte ki Josh. – A gyerekkor túl hamar ér véget, mi? – fogta meg a vállát Theo. Ha Joshnak lett volna fegyvere, azonnal lelövi, de mivel csak egy fegyvertelen gyerek volt, arra jutott, hogy ezek közül a felnőttek közül ez a hólyag rendőr az egyetlen, aki talán elhiszi, amit látott.

A két rendőr Josh anyjával, Emily Barkerrel együtt lépett a házba. Theo megvárta, míg az asszony addig szorongatja a fiát, hogy alig marad benne szusz, aztán megnyugtatta, hogy minden rendben, majd gyorsan lelépett. Ahogy a tornác lépcsőjén ereszkedett, valami sárgát vett észre Volvója első kerekénél. Körülnézett, nehogy valaki lássa a házból, aztán gyorsan lekuporodott, és kikapott egy szőke hajszálcsomót a fekete dísztárcsából. A zsebébe dugta, és beült a

kocsiba. A haj úgy lüktetett a melle fölött, akár egy élő valami.

A Puszták Kardforgató Démonnője elismerte, hogy a gyógyszer nélkül tehetetlen, és hogy élete irányíthatatlanná vált. Molly megnézte Theo kis kék Anonim Drogosok könyvecskéjében, hogy ez melyik lépcső. – Tehetetlen – motyogta, és eszébe jutott, amikor a mutánsok egy sziklához láncolták a behemót borz barlangjában a Pusztai acél: Kendra bosszúja című részben. Ha nem lép közbe Selkirk, a zsivány homokkalóz, belsőségei most is a borz barlangjának só sztalagmitjain pácolódnának. Az aztán csípne, mi?, kérdezte a Narrátor. – Pofa be, ez nem is történt meg. – Vagy igen? Úgy emlékezett, mintha igen. A Narrátor gondot jelentett. Pontosabban A Gondot. Ha csak egy kis szeszélyes viselkedésről lett volna szó, akkor még kibekkeli január elsejéig, aztán újra szedi a gyógyszereket, és Theo nem vesz észre semmit, ám amint megjelent a Narrátor, egyből tudta, hogy segítségre lesz szüksége. Ezért vette elő az Anonim Drogosok könyvecskét, ami Theo állandó társa volt a füvezés elleni harcban. Folyton a különböző lépcsőkről beszélt, meg hogy nélkülük nem ment volna. Hát most neki is kellett valami, ami megerősíti a gyorsan fakuló választóvonalat Molly Michon partiszervező, süteménysütő, visszavonult színésznő és Kendra, a mutánsvadász, fejroppantó, harcos nőszemély között. – „Második lépés: Eljutottunk a hitre, hogy egy nálunk hatalmasabb Erő helyre tudja állítani józan gondolkodásunkat.” Elgondolkodva nézett ki a házikó ablakán, Theo kocsijának reflektorát várva. Nagyon remélte, hogy végigér mind a tizenkét lépcsőn, mire férje hazaér. – Nigoth, a Féregisten lesz az én magasabb erőm – jelentette ki.

Felkapta törött pallosát a kávézóasztalról, és dacosan lengette meg a Sony Wega tévé felé, amely sötéten gúnyolta a sarokból. – Nigoth nevében rontok ellened, és jaj annak a mutánsnak vagy homokkalóznak, aki utamba kerül, mert megfosztom életétől, golyója pedig kunyhóm totemfáját fogja díszíteni. És a gonosz lekushad koszos, de formás combod pompázatos látványa előtt, tette hozzá a Narrátor robusztus lelkesedéssel. – Mondani sem kell – bólintott Molly. – „Harmadik lépés: életünket a saját felfogásunk szerinti Isten gondjaira bízzuk.” Nigoth áldozatot akar!, rikoltotta a Narrátor. Egy végtagot! Nyisszantsd le ama szépséges testedről, és szúrd fel a még rángó részedet a féregisten tüzes, bíbor szarvára. Molly megrázta a fejét, hadd hánykolódjon a Narrátor kicsit. – Haver – mondta. Molly ritkán „haverozott” bárkit. Theo a Pine Cove-i korcsolyapálya körül járőrözve szedte fel a szót, és ha kellett, ha nem, ezt használta, ha a valaki vakmerő szavai vagy viselkedése iránti hitetlenségét fejezte ki, s a megfelelő hangsúllyal annyit tett: Haaaver, ne már, most csak viccelsz, vagy képzelődsz, vagy mindkettő. (Theo újabban kísérletezett azzal is, hogy „Sirályság, köcsögcsávó”, de Molly megtiltotta neki, hogy a házon kívül is használja, mert aligha van csüggesztőbb, mint ha a hip-hop szókincs egy negyvenes, fehér férfi szájából jön.) Tehát ekképp lehaverozva a Narrátor alkudozni kezdett az ájtatosság terén: Akkor egy ujjat! A Kardforgató Démonnő levágott ujja... – Kizárt. Egy hajfürt! Nigoth áldozatot... – Arra gondoltam, gyertyagyújtással jelzem, hogy átadom magam a magasabb erőnek. – Szavai komolyságát illusztrálandó, Molly felvett az asztalról egy öngyújtót, s meggyújtotta az egyik illatos gyertyát, amiket tálcán tartott az asztal közepén. Akkor legalább egy turhás papírzsebkendőt!, próbálkozott a Narrátor.

Molly azonban már tovább is haladt a negyedik lépésre: – „Mélyreható és félelemmentes leltárt készítünk magunkról.” Gőzöm sincs, ez mit jelent. Dugjon fülön egy vak pók, ha értem, hitetlenkedett a Narrátor. Molly úgy döntött, ezt nem is hallotta. Végül is, ha ez úgy bejön, ahogy reméli, akkor a Narrátor már nem sokáig lesz itt. Felemelte a kis kék könyvet, hátha jobban kifejtik. Tovább olvasva kiderült, hogy listába kell szedni az ember jellemének összes rossz tulajdonságát. Írd oda: kibaszott dilis vagy, készségeskedett a Narrátor. – Oké. – Aztán azt olvasta, hogy a könyv javasol egy listát azokról a dolgokról, amikre neheztel. Habár azt nem tudta, ez mire lesz jó, tizenöt perc alatt három oldalt megtöltött mindenféle nehezteléssel, amiben szerepeltek a szülei, az adóhatóság, az algebra, a korai magömlés, a jó házvezetőnők, a francia autók, az olasz bőröndök, az ügyvédek, a CD-csomagolások, IQ-tesztek, és az a picsafasz, aki ráíratta a kajásdobozokra, hogy „Vigyázat! Melegítve forró lehet.” Aztán szusszant egyet, majd éppen az ötödik lépést olvasta, amikor reflektor fordult be az udvarra és suhant át a házikó ablakán. Theo hazaért. – „Ötödik lépés: Valljuk meg a magasabb erőnek és egy másik embernek hibáink pontos természetét.” Ahogy Theo belépett, Molly a törött pallossal a kezében megpördült, elfordulva a Nigoth Féregistennek gyújtott fahéjillatú gyertyától, és azt zengte: – Bevallom! Kilencvenöttől kétezerig nem fizettem adót, mutánsok radioaktív húsát ettem, és kurvára neheztelek rád, amiért nem kell leguggolnod, ha pisilsz! – Szia, szívem – köszönt Theo. – Pofa be, emberpalánta! – bődült el a Démonnő. – Akkor nem lesz Volvo-mosás, mi? – Csönd! Én itt éppen bevallók, te hálátlan. Adj neki!, biztatta a Narrátor.

7. f e j e z e t Hasad a hajnal Szerda reggel, három nappal karácsony előtt Lena Marquez arra ébredt, hogy egy idegen férfi fekszik mellette az ágyban. Csengett a telefon, s a férfi felnyögött. A paplan úgy-ahogy takarta, de Lena szinte biztos volt benne, hogy meztelen. – Halló? – szólt a telefonba. Felemelte a paplant, és bekukkantott. Naná, hogy meztelen. – Lena? Állítólag vihar lesz szenteste, és úgy volt, hogy Mavis barbecue-t csinál a partira, de ha esik, nem lehet, én meg kiabáltam tegnap este Theóval, aztán két órát bolyongott kint a sötétben, ő meg azt hiszi, megőrültem, azt meg talán már tudod, hogy Dale nem ment haza az este, és az új... a másik...ööö a nő, akivel él, kétségbeesve hívta Theót, és... – Molly? – Ja, szia, mizújs? Lena az órára nézett, majd a meztelen férfira. – Molly, fél hét van. – Kösz. És huszonnyolc fok. Rálátok a kinti hőmérőre. – Mi a baj? – Most mondtam: vihar lesz. Theo nem tart normálisnak. Dale eltűnt. Tucker Case a hátára gördült, és noha félig még aludt, határozottan akciókésznek látszott. – Nem semmi – gondolta Lena, de egyből rádöbbent, hogy ki is mondta a gondolatot.

– Hogy? – kérdezte Molly. Tuck kinyitotta a szemét, rámosolygott, majd követte Lena tekintetét dél felé. Kihúzta a takarót a nő kezéből, és betakarta magát. – Az nem a tiéd. Pisálnom kell. – Bocs – húzta gyorsan a takarót a fejére Lena. Régóta nem kellett aggódnia emiatt, de hirtelen eszébe jutott egy magazincikk, ami szerint csak akkor szabad megengedni, hogy egy férfi elsőnek minket lásson meg reggel, ha már legalább három hete van velünk. – Ki volt az? – érdeklődött Molly. Lena alagutat csinált a takaróban, onnan leste Tucker Case-t, aki kiszállt az ágyból, tök öntudatlanul, tök meztelenül, tökirányzékkal navigált a vécé felé. Szerszáma úgy imbolygott előtte, akár egy varázsvessző. Lena ekkor megértette, hogy mindig tud új okot találni, miért is utálja fajtája hím egyedeit: a szemérmetlenség is megy a listára. – Senki – mondta a telefonba. – Lena, ugye nem feküdtél le megint az exeddel? Mondd, hogy nem Dale-lel voltál! – Nem Dale-lel voltam. – És eszébe jutott az egész előző este, és azt hitte, menten okádni fog. Tucker Case egy időre elfeledtette vele. Oké, ez talán piros pont a férfiaknak, de az izgalom most újra rárontott. Megölte Dale-t. Börtönbe kerül. De most úgy kell tennie, mintha nem tudna semmit. – Mit mondtál Dale-ről, Molly? – Akkor kivel feküdtél le? – Az istenit, Molly, mi van Dale-lel?! – Remélte, hogy elég meggyőző a haragja. – Nem tudom. Az új barátnője telefonált, hogy nem jött haza a Karibu Páholy karácsonyi partija után. Csak gondoltam, tudnod kell róla, érted, ha esetleg valami rossz dolog történt. – Biztos jól van. Talán megismerkedett egy ringyóval a Bőgő Csigában, és levette a lábáról azzal a melósember bájával. – Fúj. Bocs, Lena. Ja, szóval a reggeli hírekben mondták, hogy

nagy vihar jön a Csendes felől. Idén lesz El Niño. Ki kell találnunk, mi legyen a kaja a karácsonyi partira. Meg hogy mi lesz, ha sokan lesznek. A kápolna nagyon kicsi. Közben Lena még mindig Dale-en töprengett. El akarta mondani Mollynak. Ha valaki megérti, akkor az Molly. Lena megtapasztalta, milyen az, amikor Mollyt elkapja a „hév”. Ő megérti, milyen, amikor minden elszabadul. – Figyelj, Molly, valamit... – Én meg kiabáltam Theóval este. Nagyon csúnyán. Rég nem akadt így ki. Azt hiszem, elcsesztem a karácsonyt. – Ne hülyéskedj, Molly, az kizárt. Theo megérti. – Azaz: Tudja, hogy dilis vagy, meg különben is, szeret. Ekkor Tucker Case jött be, felvette a padlóról a nadrágját. – Meg kell etetnem a denevért – húzott ki félig egy banánt az egyik zsebből. Lena ledobta a fejéről a takarót, és törte a fejét, mit mondjon. Tuck elvigyorodott, teljesen kihúzta a banánt: – Ó, azt hitted, ennyire örülök, hogy látlak? – Én... ööö... a fenébe. Tuck odalépett és megpuszilta a homlokát. – Tényleg örülök, hogy látlak. De meg kell etetnem a denevért. Mindjárt jövök. Azzal mezítláb és ing nélkül kiment. Oké, akkor tényleg visszajön. – Lena? Ki volt ez? Elmondod? A nő rájött, hogy még mindig nála a telefon. – Figyelj, Molly, visszahívlak, jó? Kitalálunk valamit péntek estére. – De nekem... – Majd hívlak. Lena lecsapta, és kikászálódott az ágyból. Ha siet, meg tudja mosni az arcát és feltenni egy kis alapozót, mire Tucker visszajön. Körülnézett a szobában, meztelenül, mígnem érezte, hogy valaki figyeli. Nagy ablak nézett az erdőre, és mivel a háló az emeleten volt,

olyan hatást keltett, mintha egy fán ébredne, de be senki nem nézhetett. Megpördült. Az ereszről a denevér lógott. És őt nézte. Nem, nem is csak nézte, stírölte. Lena lekapta az ágyról a takarót és magára tekerte. – Menj, edd a banánodat! – kiabált neki. A denevér megnyalta a csöpp pofázmányát.

Volt idő, még a vízipipázós évek során, amikor Theophilus Crowe fenntartás nélkül kijelentette volna, hogy ő bizony nincs oda a meglepetésekért, hogy a változatosságnál jobban kedveli a megszokást, a bizonytalanságnál a kiszámíthatóságot, az ismeretlennél az ismertet. Aztán pár évvel ezelőtt, Pine Cove utolsó gyilkossági ügye közben találkozott és szerelembe esett Molly Michonnal, a másodvonalbeli exfilmsztárral, és minden megváltozott. Theo megszegte az egyik legfontosabb szabályt – Ne feküdj le olyannal, aki nálad dilisebb –, és azóta szereti az életet. Megegyeztek, hogy ha ő lemond az ő szeréről (fű), Molly szedi az övét (antipszichotikum), így minden figyelmét a nőnek szentelheti, viszonzásképp pedig csak a legkellemesebb aspektusait tapasztalja meg Démonnőnek, annak a személyiségnek, amit Molly néha felöltött. Theo megtanulta élvezni Molly társaságát, még a bizarr pillanatokat is, amikkel olykor-olykor az életét színesítette. Az elmúlt éjjel azonban túlment minden határon. Úgy jött haza, hogy meg akarta, nem is, muszáj volt megosztania a szőke férfi bizarr történetét az egyetlen emberrel, aki hinne neki, és nem mondaná el mindenféle drogosnak, ám Molly pont ezt a pillanatot választotta, hogy átváltson az ellenséges hibbant módba. Így aztán Theo kiborult, és mire visszatért a házikóba, annyi füvet elszívott, amitől még egy edzett rasztafári férfikórus is kómába esett volna. Pedig nem ezért hagyta meg azt a kis ültetvényt. Nem ám. Régen személyes használatra gondozta a kis kertet. Ez a hétlábnyi illegális

veteményes, ami a földjük határát díszítette, pusztán kereskedelmi vállalkozás volt. Méghozzá jó célból. A szerelemért. Az évek folyamán, noha a filmezéshez való visszatérés egyre váratott magára, Molly továbbra is rendületlenül gyakorolt a pallosával. Vagy alsóneműben, vagy sportmelltartóban és mackónadrágban állt ki mindennap a házikó előtti tisztásra, és „en garde”-ot mondott képzeletbeli partnerének, majd addig pörgött, védett, ugrott, döfött, hárított és szúrt, míg ki nem fulladt. Amellett, hogy ez a kis szertartás megőrizte fittségét, ráadásul boldoggá is tette, aminek Theo kimondhatatlanul örült. Még bátorította is, hogy kezdjen el kendózni, s nem lepődött meg, hogy Molly jó volt benne, sorra megverte a nála kétszer termetesebb ellenfeleit. És közvetve ez vezetett ahhoz, hogy Theo életében először piacra termesztett füvet. Próbált másképp is pénzt szerezni, ám a bankok valamiért vonakodtak félévi fizetésének megfelelő összeget kölcsönözni, hogy vehessen egy szamuráj kardot. Pontosabban nem szamuráj, de japán; egy ősi japán kardot, melyet a kardkovácsmester, a jamasirói Hiszakuni készített a tizenharmadik század végén. Hatvanezer magas széntartalmú acélréteg, tökéletes egyensúly, és még nyolcszáz év múltán is pengeéles. Tachi volt, ívelt lovassági kard, hosszabb és nehezebb, mint a hagyományos katana, amit később a szamurájok használtak. Molly méltányolja majd a súlyát, mert az közelebb van a színházi palloséhoz, amit leáldozott filmes karrierje mementójaként megtartott. Valamint méltányolni fogja, hogy igazi, és Theo remélte, kiolvassa majd belőle, hogy ő minden részét szereti, még Démonnőt is (csak volt, amelyikhez szívesebben dörgölőzött). A tachi most bársonyba csavarva Theo szekrényének felső polcán várakozott, ahol annak idején a vízipipáit őrizte. A pénz? Nos, Theo régi haverja, egy Big Sur-i termesztő, aki közben nagykereskedővé avanzsált, boldogan adott előleget Theónak a termésre. Tisztán kereskedelmi egyezség: be, ki, senkinek nem esik bántódása. Csakhogy Theo most évek óta először kezdett neki beszívva a munkának, és a pocsék éjszaka után egyszerűen érezte,

hogy ez nem lehet jó nap. Aztán jött a hívás Dale Pearson nőjétől/feleségétől/kicsodájától, és elszabadult a pokol.

Theo jól beáztatta a szemét Visine-nel, majd beugrott a Csali, Felszerelés és ínyenc Borokba egy nagy kávéra, úgy indult el Lena Marquez házához volt férje keresésére. Habár a hétfői incidensből a Thrifty-Mart előtt, no meg még a tucatnyi korábbi incidensből nyilvánvaló volt, hogy egymás iránti ellenszenvük a gyűlölettel határos, ez nem akadályozta meg őket, hogy időről időre összejöjjenek egy kis válás utáni miértne-szexre. Theo erről csak azért tudott, mert Molly barátnője volt Lenának, és a nők megbeszélik az ilyesmit. Lena kétszintes neokoloniális stílusú házban lakott egy 0,2 hektáros fenyőerdőben, mely Pine Cove sok birtokát határolja. Nagyobb ház volt, mint amit a fizetéséből valaha is megengedhetett volna, de hát öt évig elviselte Dale Pearsont, meg a következő öt évig azóta, ez a legkevesebb, amit megérdemel, gondolta Theo. Tetszett neki surranója csikorgása a verandán, ahogy közeledett az ajtóhoz, és arra gondolt, Mollyval nekik is kéne építeni egy tornácot a faházukhoz. Szerezhetnének szélcsengőt, hintát meg egy kis hősugárzót, hogy hideg estéken is tudjanak kint ülni. Aztán, ahogy érezte a léptei keltette vibrációt a fán, rádöbbent, hogy totál betépett. Hogy mások is tudni fogják, be van tépve. Hogy nincs annyi szemcsepp meg kávé, ami palástolná az ő orbitális betépését. A húsz beszívott év most nem vált hasznára, már elvesztette az előnyét, nincs játékban, a tigris szeme véreres. – Szia, Theo – nyitott ajtót Lena. Férfipólót és vörös zoknit viselt. Hosszú, fekete haját, ami máskor szabadon zuhogott a vállára, akár a folyékony szatén, most összefogta a tarkóján, s egyik füle mögött nagy dudorban kandikált ki. Szexi haj.

Theo úgy húzogatta a lábát egy helyben állva, mint a kamasz, aki először akar randira hívni egy lányt. – Bocs, hogy ilyen korán zavarlak, de meg kell kérdeznem, láttade Dale-t. Mármint hétfő óta. Lena hátradőlni látszott, mint aki az ájulás küszöbén van. Theo biztos volt benne, hogy csak azért látja így, mert be van tépve. – Nem, Theo. Miért? – Hát, Betsy hívott, hogy Dale nem ment haza éjjel. – Betsy volt Dale új felesége/nője/akármije. Betsy pincérnőként dolgozott a H. P. kávézóban, és az évek során arról híresült el, hogy számos nős taggal volt kapcsolata. – Én csak... – Miért nem szól már közbe ez a nő? Nem akarta kimondani, hogy tudja, ő meg Dale időnként összejöttek egy kis bosszúszexre. Elvileg nem tudhatta. – Szóval meg akartam kérdezni. – Helló. Maga kicsoda? – Egy szőke fickó jelent meg csupasz felsőtesttel Lena mögött. – Hála istennek. – Theo nagy levegőt vett. – Theo Crowe vagyok. A törvény helyi őre. – Lenára nézett, bemutatást várva. – Ő Tucker... Tuck – mondta Lena. Szóval fogalma sincs, mi a tag vezetékneve. – Tucker Case – lépett elő Lena mögül a férfi, és kezet nyújtott. – Már előbb be kellett volna mutatkoznom, végül is ugyanabban utazunk. – És mi lenne az? – Theo sose képzelte magát üzletembernek. Bár most már lényegében az. – Helikoptert vezetek a KEO-nak. Tudja, infrával keresik a termesztőket. Ide! Megállt a szíve! Kék kód! Ötszáz milligramm epinephrine-t közvetlenül a szívburokba! Nincs szívgörbe, emberek! Ki kell ütni! – Örülök, hogy megismerhettem – mondta Theo, remélve, hogy a szívrohama nem túl feltűnő. – Hát elnézést a zavarásért. Már megyek is. – Azzal elengedte Tuck kezét, és elindult, magában azt gondolva: Ne járj betépve, ne járj betépve, az isten szerelmére, hogy csináltam

annak idején? – Ööö... biztos úr! – szólt utána Tuck. – Miért is jött? Aú! Lena jól belebokszolhatott a pilóta karjába, mert a férfi azt masszírozta. – Ööö semmi. Csak valaki nem ment haza éjjel, és azt hittem, Lenának lesz tippje, hová mehetett. – Theo megpróbált hátrálni, de aztán megtorpant, mert eszébe jutott a lépcső. Nem lenne jó, ha leesne, mert azt hogy magyarázná ki a drogosztagnak? – Éjjel? Akkor még nem is eltűnt személy, meddig is, huszonnégy, negyvennyolc óráig? Aú! A francba, ezt miért kapom? – Tucker Case a vállát dörgölte, ahol Lena megint megütötte. Theo arra gondolt, Lena talán szeret erőszakoskodni a férfiakkal. Lena ekkor ránézett, és elmosolyodott, mintha szégyellné az ütést. – Reggel hívott Molly, és mesélt Dale-ről. Mondtam neki, hogy nem láttam. Nem adta át neked? – De, de, átadta. Csak azt hittem, hogy... tudod, talán van valami ötleted. A barátodnak igaza van, Dale hivatalosan még nem eltűnt, úgy tizenkét óráig, de tudod, ez kisváros, nekem meg, tudod, ez a munkám. – Kösz, Theo – integetett neki Lena, pedig csak pár lábnyira állt tőle, és nem is távolodott. A pilóta is mosolyogva integetett. Theo nem szeretett új szerelmesek körül lenni, akik most feküdtek le; főleg nem akkor, amikor a dolgok nem mentek jól a saját szerelmi életében. Önelégültnek látta őket, még ha nem is voltak azok. Sötét valami lógott a tornác plafonjáról, pont ott, ahol az övékén szélharang lenne, ha nem áldozta volna fel az egzisztenciális biztonságukat azzal, hogy visszaesett a drog ingoványos talajára. Az nem lehet, hogy az az izé az, aminek látszik. – Az úgy néz ki, mint... – Egy denevér – mondta Lena. Szent szar, gondolta, hatalmas jószág. – Denevér. Persze. Naná! – Gyümölcsevő denevér – pontosított Tucker Case. – Mikronéziából.

– Értem – bólintott Theo. Olyan nincs is, hogy Mikronézia. A szőke fickó szopatja. – Hát akkor viszlát. – Találkozunk a Magányos Karácsony partin pénteken – mondta Lena. – Üdvözlöm Mollyt. – Oké – ült be a Volvóba Theo. Becsapta az ajtót. Azok visszamentek a házba. Theo feje a kormányra koppant. Tudják, gondolta.

– Tudja – jelentette ki Lena, háttal az ajtónak támaszkodva. – Nem tudja. – Okosabb, mint amilyennek kinéz. Tudja. – Nem tudja. És nem butának néz ki, inkább betépettnek. – Nem, az nem drog volt, hanem gyanú. – Szerinted ha gyanakodna, nem kérdezte volna meg, hol voltál éjjel? – Hát azt látta. Ing nélkül jöttél ki, én meg ahogy kinézek, olyan... – Kielégültnek? – Nem, azt akartam mondani, ziláltnak. – Megint belebokszolt a férfi karjába. – Ne légy már annyira eltelve magadtól. – Aú! Ezt nem érdemeltem meg. – Bajban vagyok. Igazán támogathatnál. – Támogassalak? Segítettem elrejteni a holttestet. Ez bizonyos országokban elkötelezettséget sejtet. Lena megint meg akarta ütni, majd meggondolta magát, de bal ökle még a levegőben maradt, biztos, ami. – Szerinted tényleg nem gyanakodott? – Meg se kérdezte, miért lóg egy óriási denevér a tornácodon. Gőze sincs semmiről. Csak a rutineljárást követi. – Tényleg, miért lóg egy óriási denevér a tornácomon? – Benne van a csomagban – vigyorgott Tuck, majd otthagyta.

Lena hülyén érezte magát, hogy felemelt ököllel áll ott. Megvilágosulatlannak, tökfejnek, butának, fejlődésben visszamaradtnak, mindennek, amit eddig csak másoknál látott. Követte a férfit a hálóba, ahol az az ingét húzta fel. – Sajnálom, hogy megütöttelek. Tuck megdörgölte a vállát. – Vannak dolgaid. Dugjam el az ásót? – Ez övön alul volt. – Majdnem megint megütötte, de aztán, hogy fejlettebb legyen és kevésbé fenyegető, inkább átölelte. – Baleset volt. – Engedj. Mennem kell rossz fiúkat kiszúrni helikopterről – paskolta meg Lena fenekét. – A denevért is viszed, igaz? – Nem akarsz vele lógni? – Kiráz tőle a hideg, már bocs. – És akkor még a felét se láttad – felelte Tuck.

8. f e j e z e t Szünidei szívdöglődés Karácsonyi amnesztia. Elszakadsz a barátodtól, nem hívod vissza, nem válaszolsz az e-mailjére, a boltban nem nézel a szemébe, elfelejtesz születésnapokat, évfordulókat meg ünnepeket, de ha karácsonykor betoppansz (ajándékkal), társadalmilag kénytelenek megbocsátani, mintha mi sem történt volna. Az illem azt diktálja, hogy a barátság ettől a ponttól zavartalanul folytatódjon tovább, bűntudat és megtorlás nélkül. Ha tíz éve októberben sakkjátszmába kezdtetek, csak arra kell emlékezni, ki lép – vagy hogy miért adtad el a sakktáblát és vettél Xboxot időközben. (Na jó, a karácsonyi amnesztia csodálatos találmány, de mégsem dimenzióváltás. Az idő és tér törvényei továbbra is érvényesek, még ha tényleg kerülted is a barátokat. De meg se próbálj a világegyetem tágulásával védekezni, hogy te be akartál ugrani, de a házuk egyre messzebb és messzebb került. Ezt nem veszik be. Csak mondd: „Bocs, hogy nem hívtalak. Boldog karácsonyt.” Aztán elő az ajándékkal. A karácsonyi amnesztia protokollja szerint a barátod kénytelen azt válaszolni: „Semmi gond”, és beengedni. Ez mindig is így volt.) – Te meg hol a faszban voltál? – érdeklődött Gabe Fenton, amikor ajtót nyitott, és meglátta ott régi barátját, Theophilus Crowe-t ajándékkal a kezében. A negyvenöt éves, alacsony, inas, borostás és enyhén kopaszodó Gabe khakiruhát viselt, amit az állaga alapján egy hete éjszakára sem nélkülözött. – Boldog karácsonyt, Gabe – nyújtotta át az ajándékot a nagy piros masnival Theo, kicsit mozgatta is a dobozt előre-hátra, jelezve, hogy

Hé, itt az ajándék, nem szabadna kiakadnod azon, hogy három éve nem hívtalak. – Ja, klassz – felelte Gabe. – De azért hívhattál volna. – Bocs. Akartam, de tudtam, hogy Vallel vagy, és nem szerettem volna zavarni. – Dobott engem, tudsz róla? – Gabe jó pár évig a város egyetlen pszichiáterével, Valerie Riordannal járt. De már egy hónapja nem. – Ja, hallottam. – Theo hallotta, hogy Val olyasvalakit szeretne, aki Gabe-nél kicsit szorosabban kötődik az emberi kultúrához. Gabe viselkedéskutató biológus volt, aki a vadon élő rágcsálókat vagy tengeri emlősöket tanulmányozta, attól függően, hogy ki biztosította a támogatást. Egy apró, állami tulajdonú nyaralóházban élt a világítótorony mellett az ötvenkilós fekete labradorjával, Marcanggal. – Hallottad? És nem voltál képes idecsörögni? Dél felé járt, Theo már kicsit tisztábban látott, de azért még dolgozott benne az anyag. Egy férfinak nem illik siránkozni, hogy a haverja nem támogatta, hacsak nem kocsmai verekedésről vagy nehéz cuccok mozgatásáról van szó. Ez nem normális viselkedés. Talán Gabe-nek tényleg többet kellene emberek között lennie. – Figyu, Gabe, hoztam ajándékot. Nézd, Marcang milyen boldog, hogy lát. Marcang tényleg örült, hogy látja. Próbált kinyomakodni Gabe mellett, hurkás farka úgy verte a nyitott ajtót, akár egy indián háborús dobot. Theót hamburgerrel és pizzával társította, és annak idején úgy gondolt rá, mint vésztartalék Kajamanusra (Gabe lévén a fő Kajamanus). – Hát, gyere be. – A biológus beengedte. Marcang köszönésképpen Theo ágyékába nyomta az orrát. – Itthon dolgozom, úgyhogy kicsit rendetlenség van. Kicsit? Ez a szerénység egyenértékű volt azzal, mintha az ember a Bataan Halálmenetet kirándulásnak címkézné. Akárha Gabe összes cuccát ágyúba gyömöszölték, majd a falnak lőtték volna: koszos

ruhák és edények leptek el minden felületet, kivéve Gabe munkaasztalát, ami a patkányoktól eltekintve makulátlan tisztaságnak örvendett. – Szép patkányok – udvariaskodott Theo. – Mi lesz velük? – Tanulmányozom őket. Gabe leült egy rakás akvárium elé, amik csillag alakban sorakoztak egy központi tartály körül. Csövek és kapuk kötötték össze őket, amelyeken át a patkányok átjuthattak egyikből a másikba. Mindegyik patkány hátára egy érme nagyságú ezüstkorongot erősítettek. Gabe kinyitotta az egyik kaput, mire a patkány azonnal a központi tartályba surrant, és haladéktalanul nekiállt meghágni annak lakóját. Gabe ekkor fogott egy apró távirányítót, és megnyomta a gombot. A kanos patkány hátraszaltóval visszakozott. – Ha! Ebből majd tanul! – rikoltotta Gabe. – A nőstény a középső tartályban koslat. A patkány óvatosan hátrált, szimatolt kicsit, majd újra nekiment a nősténynek. Gabe megnyomta a gombot. A hím lerepült. – Ha! Felfogtad már, köcsög?! – ordibált Gabe a patkánnyal. Felnézett Theóra. – Elektródákat helyeztem a nemi szervére. Az ezüstkorongban elem és adó van. Amikor felizgul, megrázom a mini mogyoróit ötven volttal. A patkány újra próbálkozott, és Gabe megint megnyomta a gombot. A patkány eltántorgott a ketrec sarkába. – Hülye fasz! – üvöltött vele Gabe. – Azt hinnéd, megtanulja, mi? Csak ma vagy tucatszor megrázattam mindegyiket, de ha holnap kinyitom a kaput, mind berohannak és megpróbálják újra megdugni. Látod, milyenek vagyunk? – Kik? – Mi. Hímek. Ilyenek vagyunk. Tudjuk, hogy csak fájdalom vár ránk, mégis újra és újra megpróbáljuk. Gabe világéletében állhatatos, nyugodt, távolságtartó és tudományosan megszállott volt, megbízható lökött; Theo most úgy

érezte, mintha másvalakivel beszélne, akiről levakarták az összes intelligenciát, és csak az idegvégződések maradtak. – Ööö Gabe, nem vagyok benne biztos, hogy rágcsálókhoz kell magunkat hasonlítani. Mármint... – Persze, most ezt mondod. De majd felhívsz, hogy igazam volt. Valami történik, és majd felhívsz. A nő megtapossa a szíved, te meg befejezed a pusztítást, amit ő kezdett. Igazam van vagy igazam van? – Hát... – Theo a temetőszexre gondolt, meg az azt követő veszekedésre. – Nézd, megváltoztatom az asszociációt. – Gabe odarobogott az egyik könyvespolchoz, ledobált egy csomó szakmai folyóiratot meg jegyzetfüzetet, míg meg nem találta, amit keresett. – Ezt nézd meg! – Az aktuális Victoria's Secret női fehérnemű-katalógust tartotta a kezében. A címlapon a modell olyan ruhadarabokat viselt, amelyek látványosan képtelenek voltak elrejteni a szépségét. – Gyönyörű, nem? Elképesztő, nem? Jegyezd meg. – Gabe a nadrágja zsebébe nyúlt, és előhúzott egy másik távirányítót. – Gyönyörű – mondta, és megnyomta a gombot. A biológus háta ívbe görbült, hirtelen jó tíz centivel magasabb lett, mintha teste összes izma egyszerre feszült volna meg. Kettőt rándult, majd a padlóra zuhant, az összegyűrt katalógust még mindig a kezében szorongatva. Marcang magánkívül ugatott. Meg ne halj, Kajamanus, a tálam a tornácon van, és egyedül nem tudom kinyitni az ajtót! Mindig ugyanaz történt, mindig örült, hogy a Kajamanus nem halt meg igaziból, de már a görcsöktől is kilelte a frász. Theo barátja segítségére sietett. Gabe szeme kifordult, és még rángott párat, majd nagy levegőt vett, és Theo szemébe nézett. – Látod? Megváltoztatom az asszociációt. Nemsokára akkor is így reagálok, ha nem lesz elektróda erősítve a herezacskómra. – Jól vagy? – Persze. Megtanulom, tudom. A patkányokkal még nem vált be, de remélem, hogy előbb-utóbb sikerül, még mielőtt beledöglenek.

– Belehalnak ebbe? – Muszáj, hogy fájjon, különben nem tanulnak. – Gabe megint felemelte a távirányítót, ám Theo kikapta a kezéből. – Elég! – Van még egy szett elektróda. Kipróbálod? Elepedek, hogy a természetes közegben próbáljam ki. Elmehetnénk egy sztriptízbárba. Theo felsegítette Gabe-et, majd a patkányasztalnak háttal ültette, aztán magának is odahúzott egy széket. – Gabe, te megzuhantál. Bocs, hogy nem hívtalak. – Tudom, dolgod volt. Semmi baj. Na végre, ez a helyes karácsonyi amnesztiareakció, gondolta Theo. – Ezek a patkányok, ezek az elektródák... ez nem helyes – győzködte barátját. – A végén vagy egy rakás paranoiás nőgyűlölő hímet kapsz, vagy egy rakás tetemet. – Úgy mondod, mintha az rossz lenne. – Csak összetörték a szíved. Majd meggyógyul. – Azt mondta, unalmas vagyok. – Bárcsak most látna – mutatott körbe Theo. – Nem érdekelte a munkám. – Szép időt futottatok. Öt évet. Talán ideje volt. Te magad mondtad, hogy az emberhím nem monogámiára fejlődött ki. – Igen, de akkor volt barátnőm. – Akkor ez nem is igaz? – De, igaz, csak amikor volt barátnőm, nem zavart. Most már tudom, hogy biológiailag arra vagyok programozva, hogy közel s távol hintsem ágyékom magját ahány nősténynek csak tudom, forró, érzelmektől mentes párzás során, egyiktől a másikig vándorolva. A génjeim követelik, hogy adjam őket tovább, de én nem tudom, hogyan. – Zuhanyozhatnál, mielőtt elkezded a maghullatást. – Szerinted én nem tudom? Ezért akartam átprogramozni az ösztöneimet. Megszelídíteni az animust. – Mert nem akarsz zuhanyozni?

– Nem, mert nem tudom, hogyan kell a nőkkel beszélni. Vallel tudtam beszélni. – Val profi volt. – Dehogy volt. Eletében nem strichelt. – Profi hallgatóság, Gabe. Profi hallgatóság. Pszichiáter. – Ja. Szerinted kezdjek prostikkal? – A megszakadt szívedre? Annyira biztos beválna, mint a töködön az elektródák, de előbb kérnék egy szívességet. – Theo arra gondolt, hogy talán, de csak talán, a munka, és nem kretén munka, visszahozza barátját a szakadék széléről. Az ingzsebébe nyúlt, és előhúzta a Volvo kerekéről leszedett szőke hajcsomót. – Nézd meg ezt, és mondd meg nekem, micsoda. Gabe elvette. – Bűnügy? – Olyasmi. – Honnan szedted? Mit akarsz tudni? – Előbb te mondj el mindent, aztán majd én is. – Hát, szőkének nézem. – Kösz, Gabe, de úgy értettem, mikroszkóp alatt nézd meg vagy ilyesmi. – A megyének van laborja, nem? – Van, de oda nem vihetem. Bizonyos körülmények miatt. – Például? – Például azt hinnék, hogy be vagyok tépve, vagy csak dilis vagyok, vagy mindkettő. Nézd meg a hajat. Mondd el. Aztán én is elmondom. – Jó, de nekem nincsenek olyan menő cuccaim, mint A helyszínelőkben. – Értem, de a laborban a srácok nem ragasztanak elemet a tökeikre. Ebben rájuk vertél.

Tíz perccel később Gabe felnézett a mikroszkópról. – Nem emberi – közölte. – Baró. – Sőt nem is haj. – Akkor micsoda? – Hát, sokban hasonlít az optikai kábelre. – Szóval úgy csinálták? – Ne olyan gyorsan. Van gyökere és valami felhámszerűség is, de nem szaruból. Meg kéne vizsgálni proteinre. Ha úgy készítették is, nem látszik. Mintha növesztették volna. Tudod, a sarki medve szőre hasonlít az optikai kábelre, a fényenergiát átvezeti a bőrön, így melegít. – Szóval sarki medve szőre? – Ne olyan gyorsan. – Az istenit, Gabe, honnét a francból való? – Te mondd meg! – Köztünk marad, oké? Senki nem tudhat róla, amíg meg nem erősítik, oké? – Naná! Jól vagy, Theo? – Hogy én jól vagyok-e? Te kérdezed, hogy én jól vagyok-e? – Minden rendben veled meg Mollyval? A munkával? Ugye, nem szívsz megint? Theo leszegte a fejét: – Azt mondod, van még elektróda? Gabe arca felragyogott. – Le kell borotválni egy részt. Kinyithatom az ajándékot addig? Használd a borotvámat. – Inkább mégse. De nyisd csak ki nyugodtan. El kell mondanom valamit. – Ejha! Zöldségaprító. Köszi, Theo.

– Elvitte a zöldségaprítót – mondta Molly. – Hű. Olyan fontos volt neki? – kérdezte Lena. – Esküvői ajándék. – Tudom, tőlem kaptátok. Tőlem és Dale-től. – Látod? Hagyomány. – Molly vigasztalhatatlan volt. Ledöntötte a diétás kóla felét, majd lecsapta a műanyag budweiseres poharat a pultra, mint a kalóz, aki egy groggal teli szkúnert szalasztott el. – A dög! Szerda este volt, a Bőgő Csigában ültek, hogy koordinálják a Magányos Karácsony parti kajarészét. Amikor Molly hívta, Lena ösztönösen le akarta rázni, és inkább otthon maradni, ám ahogy ürügyet keresett, rájött, hogy akkor felváltva azon rágná magát, amiért rajtakapták Dale megölésén, és amiért összetörte a szívét ez a különös, de milyen különös helikopterpilóta. Úgy döntött hát, hogy egy este Mollyval és Mavisszel a Bőgő Csigában talán nem is olyan rossz ötlet. És Mollytól talán még azt is megtudja, Theo gyanakszike rá Dale eltűnése miatt. Ja, biztos, most, hogy Molly ki van akadva Theo... valami miatt, amit Theo elszúrt. Lena azt vette ki, hogy egyszerűen csak elvitte magával a zöldségaprítót. Az embernek együtt kell éreznie a barátjával a bajban, de hát végül is ez a baj a barát baja, és Lena barátai, főleg Molly, elég kattantak bírtak lenni. A bár zsúfolásig telt húszas-harmincas egyedülállókkal, a sötét helyiségben szinte érződött a kétségbeesett energia, mintha a magány negatív pólus volna, a szex meg pozitív, és valaki egy vödör benzin fölött érintené össze a két végét. Ez volt az ünnepi szívet tiprás ciklusának hamuesője, amely ciklus a fiatalemberekkel kezdődött, akik – nem lévén erősebb motivációjuk életük megváltoztatására – szakítottak soros barátnőjükkel, hogy ne kelljen neki karácsonyi ajándékot venni. A zaklatott nőszemélyek pár napig duzzogtak, fagyit nyammogtak, és kerülték a családi telefonhívásokat, majd ahogy a magányos karácsony meg újév egyre kísértetiesebben magasodott föléjük, a Bőgő Csigában kötöttek ki társra vadászva, bármilyen társra, csak tartson ki az ünnepek alatt. Teljes gőzzel előre,

a fenébe az ajándékkal. Pine Cove egyedülálló hímegyedei pedig, újdonsült szabadságukat közszeméremre téve, szintén lenéztek a Bőgő Csigába, és kihasználták az elutasított nők érzelmeit, egyfajta kisvárosi székfoglalós játékban az „Örvendezzünk emberek” dallamára, s mindenki remélte, hogy kényelmesen megpihenhet valaki ölében, mielőtt az utolsó la-la-la lecseng. Molly és Lena körül akár buborék is lehetett volna, mert a játékban határozottan nem vettek részt. Noha mindketten elég csinosak voltak, hogy magukra vonják a fiatalabb férfiak figyelmét, körüllengte őket a tapasztalat misztikus aurája, azé, hogy ők is voltak „ott”, de már továbbálltak. Hogy fel vannak szerelkezve bedumálás ellen. Lényegében mindenkire a frászt hozták, kivéve a Bőgő Csiga legrészegebb kérőit, de ők meg attól kaptak frászt, hogy a két nő diétás kólát iszik. Molly és Lena személyes problémáik dacára már leölték saját ünnepi sárkányukat, hisz eleve így indult annak idején a Magányos Karácsony parti. Most pedig új, privát aggodalmak felderítésén munkálkodtak. – Szaftos hot dog? – vetette fel Mavis, s szájából hatalmas, alacsony kátránytartalmú füst gomolygott ki, és borította be a másik két nőt. A kaliforniai bárokban már évek óta tilos volt a dohányzás, Mavis azonban fittyet hányt a törvényre meg a hatóságokra (ez esetben Theophilus Crowe-ra), és füstölt tovább. – Ki nem szereti a szotyakos húst? – Mavis, karácsony lesz – győzködte Lena. Mavis eddig csak leveses vagy szószos ételeket javasolt; Lena gyanította, hogy megint nem találja a műfogsorát, ezért lobbizik a pépes kajákért. – Akkor savanyúval. Piros szósz, zöld savanyú, karácsonyi színek. – Úgy értem, nem kéne valami finomat csinálni karácsonyra? – Én mondtam, hogy fejenként öt dolcsiból csak barbecue jön ki. – Mavis közelebb hajolt, és Mollyra nézett, aki gonoszul motyogott a jégkockáinak. – De mindenki azt hiszi, esni fog. Mintha valaha is esett volna decemberben. Molly felnézett, morgott, majd Mavis mögött észrevette a tévét, és

odamutatott. A hang le volt véve, de éppen Kalifornia időjárástérképét mutatták. A parttól nyolcszáz mérföldre egy nagy színpötty kavargott a műholdas képen, akár egy digitális amőba, ami készül felfalni a partot. – Az semmi – jelentette ki Mavis. – Még nevet se adnak neki. Ha így kuporogna Bermuda fölött, már két napja elnevezték volna. Tudjátok, miért? Mert nem itt jönnek partra. Az az izé az Anacapasziget után száz mérfölddel jobbra fordul, és a Yucatánt kapja majd telibe. Mi meg autót se tudunk mosni, akkora szárazság lesz. – Az eső legalább betesz a homokkalózoknak – kapott be egy jégkockát Molly. – Hogy? – nézett rá Lena. – Mi van? – bizergálta a hallókészülékét Mavis. – Semmi – felelte Molly. – Mit szóltok a lasagnához? Fokhagymás kenyérrel meg salátával. – Ha kihagyjuk a szószt meg a sajtot, az kijöhet öt dolcsiból – bólintott Mavis. – A lasagna nem túl karácsonyi – vélte Lena. – Süssük Télapó alakúra – javasolta Molly. – Nem! – csattant fel Lena. – Nincs Télapó! Hóember lehet, vagy mit tudom én, de Télapó kicsukva. Mavis megpaskolta Lena kezét. – A Télapó sokunk fenekét megmarkolászta kiskorunkban, aranyom. Mire kiserken a bajuszod, illik túltenni magad rajta. – Nekem nincs bajuszom. – Viaszt használsz? Mert semmi nem látszik – bókolt Mavis. – Nincsen bajuszom! – Ha azt hiszed, rossz mexikói nőnek lenni, gondolj bele, hogy a román nők már tizenkét éves koruktól borotválkoznak. Lena megragadta az alkalmat, két könyökét a pultra támasztotta, belemarkolt a hajába, és a nyomaték kedvéért lassan, egyenletesen húzni kezdte. – Mi van? – kérdezte Mavis.

– Mi van? – kérdezte Molly. Kínos csend állt be köztük, csak a zenegép dübögött a háttérben, és az emberek mormoltak hazugságokat egymásnak. A három nő mindenfelé nézett, csak egymásra nem, majd az ajtó felé fordultak, ahogy Vance McNally, Pine Cove rangidős mentőse lépett be, és engedett el egy hosszú, morgós böfögést. Vance az ötvenes éveiben járt, sármőrnek és hősnek tekintette magát, pedig valójában egy mamlasz volt. Már jó húsz éve vezette a mentőt, és semmi nem töltötte el nagyobb örömmel, mint ha rossz hírrel szolgálhatott. Ez volt fontosságának mércéje. – Hallottátok, hogy az országúti járőr megtalálta Dale Pearson furgonját Big Surben, a Lime Kiln-szikla mellett? Úgy fest, hogy horgászott, és beleesett a vízbe. Hát a vihar előtti hullámokban sose találják már meg. Theo is fent van. Lena lebukott a bárszékről, majd feltápászkodott. Biztos volt benne, hogy a bárban mindenki, de a helyiek tuti, az ő reakcióját várják. Hagyta, hogy hosszú haja az arca elé omoljon és elrejtse azt. – Akkor lasagna lesz – mondta ki Mavis. – De nem Télapó alakú, a kurva életbe! – csattant fel Lena, fel sem nézve. Mavis megfogta kettejük műanyag poharát. – Normális körülmények között nem adnék többet, de azt hiszem, nektek most igenis el kell kezdeni inni.

9. f e j e z e t A helyi srácoknak vannak pillanataik Csütörtök reggelre Dale Pearson, a gonosz vállalkozó hivatalosan is eltűnt személy lett. Theo Crowe éppen a nagy, vörös furgont vizsgálta át a Lime Kiln-sziklánál, a harsogó Csendes-óceán mellett, a Big Sur-i pusztaságban. Itt forgatták a világ autóreklámjainak a felét, a látványos filmeken a detroiti minifurgonoktól a német luxuskocsikig mind itt kerülgették Big Sur szirtjeit, mintha mást se kéne tennünk, mint aláírni a lízingpapírokat, s az életünk máris végtelen út, oldalt a fenséges sziklafalat ostromló habos hullámokkal, előttünk pedig a szabad élet és a gazdagság. Dale Pearson vörös furgonja valóban gondtalanságot és gazdagságot sugallt a tenger mellett, annak ellenére, hogy a festéken már kezdett lerakódni a só, és hogy a tulajt valószínűleg elsodorták a hullámok. Theo remélte, hogy ez történt. A járőr, aki megtalálta a furgont, balesetként jelentette. A sziklákon hevert egy horgászbot, rajta Dale monogramja. És a közelben mosták partra a hullámok a Télapósapkáját is. Pont ez volt a gond. Betsy Butler, Dale csaja azt mondta, Dale két napja ment el Télapót játszani a Karibu Páholyba, és azóta nem jött haza. Ki megy horgászni az éjszaka közepén Télapósapkában? Igaz, a klub több tagja szerint Dale „beivott”, és még fel volt húzva az exfeleségével való előző napi konfliktustól, de teljesen azért nem vesztette el az eszét. A Lime Kiln-szikla melletti szirteken még nappal is kockázatos leereszkedni a vízhez, kizárt, hogy Dale az éjszaka közepén megpróbálta volna. (Theo elvétette a lépést, és húszlábnyit csúszott, mire meg tudott kapaszkodni, közben a hátát is

meghúzta. Na jó, kicsit be volt még állva, de Dale is részeg lehetett.) A járőr, akinek rövidre nyírt haja volt és tizenkét éves arca – egy olyan higiéniás oktatófilmből menekült, amit Theónak hatodikosként kellett megnéznie, Miért nem mehet Mary a vízbe? –, aláíratta Theóval a jelentést, majd beült a járőrkocsiba, és Monterey megye felé indult a parton. Theo pedig visszament a furgonhoz. Ott volt minden, aminek ott kellett lennie: szerszámok, lámpa, néhány gyorskajás papír, egy másik pecabot, egy papírcsőben tervrajzok. És nem volt ott semmi, aminek nem kellett ott lennie: véres kés, töltényhüvely, tisztogatás jól látható nyoma. Nagyon úgy festett, hogy Dale csak idehajtott, lement a sziklákon, és elsodorta a tenger. De nem történhetett így. Dale lehetett gonosz, durva, még erőszakos is, de hülye nem. Hacsak nem ismerte pontosan a szirtek topográfiáját, és nem volt jó lámpája, sose jut le a sötétben. A lámpa pedig a kocsiban maradt. Theo azt kívánta, bárcsak tanulta volna a helyszínelést. A legtöbb ismeretet sajnos a tévéből szerezte, nem az akadémiáról, ahol szánalmas nyolc hetet töltött el tizenöt éve, majd a korrupt seriff, aki megtalálta a marihuánaültetvényét, megzsarolta, hogy legyen Pine Cove körzeti megbízottja. Azóta szinte minden helyszínt, amire ráakadt, azonnal átadott a megyeieknek vagy a járőrnek. Újra átkutatta a furgon vezetőfülkéjét, nyomot keresett. Az egyetlen, ami netalántán kilógott a képből, a kutyaszőr volt a fejtámlán. Theo nem emlékezett, Dale-nek volt-e kutyája. A kutyaszőrt egy szendvicses zacskóba tette, majd a mobilján hívta Betsy Butlert. A nőt nem sújtotta porig Dale eltűnése. – Nem, Dale nem szerette a kutyákat. A macskákat sem. Inkább a marhák felé hajlott. – A marhákat szerette? Tartotok marhát otthon? Lehet, hogy marhaszőr? – Nem, enni szerette őket, Theo. Jól vagy? – Bocs, Betsy. – Pedig annyira biztos volt benne, hogy nem

hallatszik a hangján, hogy be van állva. – Akkor visszakapom a furgont? Ide tudod hozni? – Fogalmam sincs. Elvontatják a rendőrségi megőrzőbe. Nem tudom, kiadják-e neked. Mennem kell, Betsy. Becsukta a telefont. Talán csak fáradt. Az éjjel a kanapén kellett aludnia, Molly nem engedte be az ágyba, dörmögött valamit a mutáns hajlamairól. Sejtelme sem volt, hogy Molly annyira odavan a zöldségaprítóért. Biztos rájött, hogy füvezett. Kinyitotta a telefont, és hívta Gabe Fentont. – Szia, Theo! Azt nem tudom, mit adtál nekem, de hogy nem hajat, az biztos. Nem gyullad meg, és pokoli nehéz elvágni vagy eltörni. Mázli, hogy a gyökerénél lett kihúzva. Theo összerezzent. El is feledkezett az őrült szőke fickóról, akit elgázolt. A gondolatba is beleborzongott. – Van itt még egy kis szőr, amit meg kéne nézned, Gabe. – Istenem, megint elütöttél valakit? – Nem, nem ütöttem el senkit. Jesszus, Gabe! – Oké. Itthon vagyok egész nap. Ami azt illeti, este is. Nincs hová mennem. Nincs senki, akit érdekelne, élek vagy halok. Nincs... – Oké, oké. Megyek.

A Pine Cove-i Ingatlanok Irodájában két férfi, és Lenával együtt három nő tartózkodott, amikor Tucker Case belépett. A nők azonnal érdeklődtek iránta, a férfiak azonnal rühellték. Világéletében így volt ez. Később, miután megismerik, a nők eltaszítják, a férfiak pedig továbbra is rühellik. Tulajdonképpen gennyes alak volt egy menő testben, s egyik vagy másik mindig hátrányt jelentett. Az íróasztalok nyílt térben álltak, Tuck egyenesen Lenához ment. Közben mosolygott és bólintott az ingatlanügynököknek, akik halvány mosollyal viszonozták, igyekezve nem vicsorogni. Kikészítette őket, hogy ingatlanokat mutogattak a vakációzó „majd

visszajövünk”-embereknek, akik akkor se költöznének ide, ha történetesen találnának is munkát ebben a játékvárosban, csak éppen elfelejtették megtervezni a pihenést, hát úgy gondolták, elviszik a gyereket egy kis „szívassuk meg az ingatlanost” körre. Legalábbis az irodában erre tippeltek. Lena felnézett Tuck szemébe, ösztönösen elmosolyodott, majd azonnal a homlokát ráncolta. – Mit keresel itt? – Ebéd? Te. Én. Kaja. Beszéd. Kérdezni akarok valamit. – Azt hittem, repülni mész. Tuck még nem látta Lena munkaruháját: kellemes szoknya és blúz, leheletnyi szempillafesték meg rúzs, haja lakkozott evőpálcikákkal feltűzve, itt-ott pár kósza tinccsel, hogy keretezze az arcát. Tetszett neki a kép. – Egész délelőtt repültem. Rossz az idő. Vihar lesz. – Legszívesebben kirántotta volna a pálcikákat, ledobja a nőt az asztalra, és elmondja neki, mit is érez. Azaz, hogy be van gerjedve. – Ehetnénk kínait. Lena kinézett az ablakon. Az ég sötétszürkén derengett a szemközti üzletsor felett. – Pine Cove-ban nincs kínai étterem. Amúgy meg el vagyok havazva. Az én dolgom a szünidei bérlés, és szenteste jön. – Elugorhatnánk hozzád egy gyors ebédre. Nem is sejted, milyen gyors tudok lenni, ha rászánom magam. Lena a munkatársaira sandított, akik persze bámultak. – Ezt akartad kérdezni? – Jaj nem, dehogy. Én nem... vagyis igen... de van más is. – Tuck is megérezte a bámész tekinteteket, áthajolt Lena asztalán, hogy más ne hallja. – Reggel azt mondtad, az a rendőr, aki a barátnőd férje, egy faházban lakik egy farmon. Véletlenül nem egy nagy farm a várostól északra? Lena még mindig a többieket nézte. – De, a Beer farm. Jim Beeré.

– És a faház mellett áll egy vén lakókocsi? – Igen. Mollyé, de most a faházban lakik. Miért? Tuck vigyorogva kiegyenesedett. – Akkor fehér rózsa, értem – mondta kicsit túl hangosan, a hallgatóság kedvéért. – Nem voltam benne biztos, hogy passzol az ünnepekhez. – He? – nézett rá Lena. – Viszlát este. – Tuck odahajolt, megpuszilta, majd kisasszézott az irodából, menet közben bocsánatkérően mosolyogva az elcsigázott ingatlanosokra. – Boldog karácsonyt, emberek – intett vissza az ajtóból.

Az első, amit Theo kiszúrt, amint belépett Gabe Fentonhoz, az akváriumok voltak a döglött patkányokkal. A nőstény a középső ketrecben szaglászott, fosott, és árasztotta a patkányboldogság egyéb jeleit, de a többi, a hímek a hátukon feküdtek, égnek emelt lábbal, akár a műanyag katonák egy haláldiorámán. – Hogy történt? – Nem tanultak. Amint az áramütést a szexhez társították, elkezdték élvezni. Theo a saját kapcsolatára gondolt Mollyval az utóbbi pár napban. Magát képzelte a döglött patkányok helyébe. – Addig csapattad őket, míg belehaltak? – A kísérlet paramétereit állandó szinten kellett tartanom. Theo komoly arccal bólintott, mintha tökéletesen értené, holott nem is. Marcang odament hozzá, és nekinyomta a fejét a combjának. Theo megvakarta a fülét. Marcang aggódott a Kajamanus miatt, és remélte, hogy talán Vésztartalék Kajamanus odaadja neki az egyik fincsi szagú fehér mókust a ketrecből, most, hogy a Kajamanus láthatóan megsütötte őket. A látvány annyira cukkolta, mint amikor a parton az a fiú úgy

csinált, mintha eldobná a labdát, de nem dobta. Aztán megint mintha dobná, de nem dobta. Marcang nem tehetett mást, feldöntötte, és ráült a fejére. Hogy azért milyen rosszkutyát kapott! A rosszkutyánál semmi nem fáj jobban, Marcang mégis tisztában volt vele, hogy ha a Kajamanus így cukkolja tovább a fehér mókusokkal, kénytelen lesz feldönteni, és ráülni az arcára, sőt talán még a cipőjébe is belekulázni. Jaj, rosszkutya vagyok, rossz. Várjunk csak, Vésztartalék Kajamanus most a fülét vakarja. Mmm, de fini. Így jó. Kutyanyugtató. Rá se ránts! Theo odaadta Gabe-nek a zacskót a szőrszálakkal. – Mi ez az olajos anyag a zacskóban? – nézegette Gabe. – A chips zsírja. Tegnap ebben volt az ebédem. Gabe bólintott, majd úgy nézett Theóra, ahogy a tévében a halottkém szokott nézni a zsarukra: Maga barom, hát nem tudja, hogy azzal is tönkreteszi a bizonyítékot, ha levegőt vesz, úgyhogy sokkal jobban érezném magam, ha befejezné? A zacskót a mikroszkóphoz vitte, kivett pár szőrszálat, ráhelyezte egy üveglapra, majd a lencse alá tolta. – Kérlek, ne mondd, hogy sarki medve – mondta Theo. – Nem az, de ez legalább egyértelműen állati. Határozottan tejfölös-hagymás. – Gabe vigyorogva nézett fel. – Csak hülyülök. – Gyengéden belebokszolt Theo karjába, majd megint a mikroszkópba nézett. – Ejha! Alacsony a kettőstörése. – Ejha – ismételte Theo, noha az alacsony kettőstörés nem rázta meg igazán. – Ellenőrzöm a neten, de szerintem denevéré. – Van erre adatbázis a neten? Denevérszőr pont com? – Eredetileg ezért hozták létre az internetet. Tudományos információk megosztására. – Nem Viagra beszerzésére és pornóra? Lehet, hogy Gabe rendbe jön. Gabe odaült a számítógéphez, s addig keresett az emlősszőrök mikroszkopikus felvételei között, míg talált egy kedvére valót, majd

ellenőrizte a mikroszkóp alattit. – Ejha, Theo, ez egy védett faj. – Az kizárt. – Honnan a fenéből szedted? Ez egy mikronéziai gyümölcsevő denevér. – Egy Dodge furgonból. – Hát az nem szerepel a szokásos élőhelyei között. Nem Guamban parkolt, mi? – Figyu, Gabe, mennem kell – vette elő a slusszkulcsát Theo. – Találkozzunk este a Csigában egy sörre, jó? – Most is ihatunk, ha akarsz. Van a hűtőben. – Ki kell mozdulnod. És nekem is. Jó? – hátrált az ajtó felé Theo. – Jó. Legyen hat óra. Úgyis be kell ugranom ragasztóoldóért a Thrifty-Martba. – Cső. – Theo leugrott a tornácról és a Volvóhoz ügetett. Marcang négy negyedben ugatott utána: Halló? Fini fehér mókusok? A kis dobozban? Halló? Elfelejtetted?

Amikor Theo bekanyarodott Lena Marquez háza elé, egy névtelen, fehér gazdaságos kölcsönkocsi (Ford Kuszkusz, gondolta) parkolt előtte. A tornác mennyezetén most nem lógott denevér. Még fel sem dolgozta, hogy elütött egy nyilvánvalóan elpusztíthatatlan szőke tagot, és már azzal a lehetőséggel kell szembenéznie, hogy gyilkossággal akadt dolga. Biztos, ami biztos, hazaugrott, a pisztolyt lekapta a polcról, a bilincset meg az ágy lábáról, ahová Molly utoljára hozzábilincselte, amikor még beszélő viszonyban voltak. (Molly éppen a ház mögött, az udvarban gyakorolt egy bambusz sinai kendókarddal, Theo észrevétlenül surrant be-ki.) Kikapcsolta a pisztolytáska pántját, amit a farmerjára erősített hátul, és csengetett. Nyílt az ajtó. Theo felsikoltott, és pisztolyt rántva ugrott hátra. A küszöb belső oldalán Tucker Case is felsikoltott, és hátravetette

magát, két kezét védekezőn arca elé kapva. A denevér vékony ugató hangot hallatott. – Ne mozdulj! – mondta Theo. Érezte, hogy a nyakán kidudorodnak az erek. – Nem mozdulok, dehogy mozdulok. Jézusom, mi a fasz van? – Egy denevér van a fején! – És ezért akar lelőni? A denevér hatalmas, fekete szárnyait a pilóta fejére csavarva úgy nézett ki, mint egy nagy bőrkalap szőrmeszegéllyel, amely egy nagy fülű, kutyaszerű arcba csúcsosodott, ami most Theót ugatta. – Ööö, nem. – Theo leengedte a pisztolyt. Kicsit zavarban volt. Még mindig lövő pozícióban guggolt, és a pisztolyt leengedve úgy festett, akár a világ legványadtabb szumóbirkózója. – Felállhatok? – kérdezte Tuck. – Persze. Csak Lenával akartam beszélni. Tucker Case csüggedten felkelt, miközben a denevér fél szeme elé csúszott le. – Az irodában van. Nézze, ha be akar tépni, inkább hagyja otthon a pisztolyt, oké? – Hogy? – Theo elővigyázatosan cseppentett a szemébe szemcseppet, és már órák teltek el, amióta megszívta a pipát. – Nem vagyok betépve. Évek óta nem téptem be. – Na persze. Jöjjön be, biztos úr. Theo felállt, és megpróbálta nem mutatni, hogy a fickó a denevérrel a fején öt évet ellopott az életéből. Követte Tucker Case-t Lena konyhájába, ahol a pilóta hellyel kínálta. – Szóval miben lehetek a szolgálatára, biztos úr? Theo nem is tudta pontosan. Lenával akart beszélni, vagy kettejükkel együtt. – Hát mint azt bizonyára tudja, Lena exférjének a furgonját megtaláltuk fent Big Surnél. – Hogyne, láttam. – Látta?

– A helikopterből. A drogosztag szerződéses pilótája vagyok, rémlik? Ellenőrizhet, ha akar. Na szóval, arra járőröztem. – Igen? – A denevér Theót bámulta, aki egyszerűen képtelen volt összpontosítani. A denevér apró napszemüveget viselt. Ray-Bant, az egyik lencse sarkában látszott a védjegy. – Ne haragudjon, Mr... Case, le tudná venni azt a fejéről? Nagyon zavaró. – Őt. – Tessék? – Nem tárgy. Hím. És Roberto a neve. – Tucker Case kibontotta a denevérszárnyakat, és az állatot letette a padlóra, ahol az a szárnyai hegyére támaszkodva átcsalinkázott a nappaliba. – Ez bizarr – mondta Theo. – Ilyenek a gyerekek, mit lehet tenni? – engedett el egy tökéletes vigyort Tuck. – Szóval megtalálták a fickó furgonját? Őt nem? – Nem. Azt a látszatot keltették, hogy a szirteken horgászott, és elsodorta egy hullám. – „Keltették?” Bűntettre gyanakszik? – táncoltatta a szemöldökét Tuck. Theo úgy érezte, a pilótának illene komolyabban venni ezt a dolgot. Ideje volt ledobni a bombát. – Igen. Először is nem ment haza a kedd esti Karibu Páholy partiról, ahol viccből télapónak öltözött. Senki nem megy horgászni az éjszaka közepén Télapó-ruhában. A sapkát megtaláltuk a furgon mellett, a kocsi fejtámaszán pedig egy mikronéziai gyümölcsevő denevér szőrét. – Micsoda véletlen! Hú, ez felkeltette a gyanúját, nemde? – Tucker Case felállt és a konyhapulthoz ment. – Kávét? Most főztem le. Theo is felállt, mert nem akarta, hogy a gyanúsított elszökjön, vagy csak hogy megmutassa, ő a magasabb, mert pillanatnyilag semmi más bizonyítéka nem volt a pilótával szemben. – Igen, gyanús. És kedd este beszéltem egy kisfiúval, aki azt mondta, látta, hogy egy nő ásóval megölte a Télapót. Akkor nem tudtam mire vélni, de most már úgy vélem, a kölyök tényleg látott

valamit. Tucker Case nem zavartatta magát, csészéket vett elő a kredencből, a hűtőből tejet. – Akkor megmondta a fiúnak, hogy nincs Télapó, ugye? – Nem mondtam ilyet. Erre Tucker Case megfordult, kávéskannával a kezében, úgy méregette Theót. – De maga tudja, hogy nincs Télapó, ugye, biztos úr? – Ez nem vicc – felelte Theo. Ki nem állhatta, hogy neki kell a Közegnek lenni. Inkább szeretett volna az okostojás lenni a hatóság előtt. – Tejszín? Theo sóhajtott. – Kérek. És cukrot is. Theo elkészült a kávéval, és a csészéket az asztalhoz vitte. Leült. – Nézze, látom, hova akar kilyukadni, Theo. Hívhatom Theónak? Theo bólintott. – Kösz. Szóval Lena velem volt kedd este. Egész este. – Igen? Hétfőn találkoztam vele. Nem szólt magáról. Hol találkoztak? – A Thrifty-Martban. Ő volt az Üdvhadsereg Télapója. Vonzónak találtam és randira hívtam. Összejöttünk. – Gyakran hajt rá üdvhadseregi Télapókra? – Lena azt mesélte, maga egy filmes macát vett el. Kendrát, a Puszták Kardforgató Démonnőjét. Theónak majdnem az orrán jött ki a kávé. – Az csak egy szerep volt. – Lena szerint ez annak a nőnek néha nem ilyen egyértelmű. A lényeg: a szerelem ott van, ahol megtaláljuk. Theo bólintott. Ez igaz. Ám mielőtt vágyakozó hangulatba került volna, emlékeztette magát, hogy ez az alak sunyi módon azt a nőt gyalázza, akit Ő szeret. – Hé! – Jól van. Ki vagyok én, hogy ítélkezzem? Egy bennszülött lányt vettem el, aki életében nem hallott vízvezetékről, míg az Államokba

nem hoztam. De nem tartott sokáig... – Denevérszőr a furgonban – vágott közbe Theo. – Ja, tudtam, hogy visszatérünk hozzá. Hát ki tudja? Robertót időről időre elengedem. Talán találkozott ezzel a Dale-lel. Talán összejöttek. Tudja: a szerelem ott van, ahol rátalálunk. Habár kétlem. Úgy hallottam, ez a Dale igazi köcsög volt. – Azt akarja sugallni, hogy a denevérének köze lehet Dale Pearson eltűnéséhez? – Nem, maga tökfej, azt mondom, hogy a denevéremnek köze lehet a denevérszőrhöz, hiszen még a magafajta Sherlock Holmes is észreveheti, hogy az borítja. – Nem hiszem el, hogy maga zsaru. – Theo már kezdett begurulni. – Nem vagyok. Csak helikoptert vezetek a KEO-nak. Egy idényre bérelnek ki, most közeleg az aratási idény Big Surben és a környékén, hát itt vagyok, repülök az erdők felett sötétzöld foltokat keresve, az ügynökök hátul infrával kukkolnak, és mindent rögzítenek GPS-en, hogy aztán házkutatási parancsot kérhessenek. És nagyon jól fizet. „Vive la háború a drogok ellen!” De nem, nem vagyok zsaru. – Nem is hittem. – A vicces az, hogy én is megtanultam kiszúrni a tipikus zöld árnyalatot, és az infra általában engem igazol. Ma délelőtt kiszúrtam egy nagyobb marihuánaföldet a Beer farmtól északra. Tudja, hol van? Theo akkora gombócot érzett a torkában, mint Gabe döglött patkánya. – Tudom. – Az rengeteg fű, még kereskedelmi mércével is. Büntetendő mennyiség. Elkormányoztam a helikoptert, és nem szóltam az ügynököknek, de ha az időjárás engedi, visszamehetünk. Tudja, vihar jön. Robertóval délután kerültünk egyet arra, biztos, ami biztos. Az ügynököknek ráérek megmutatni. – Azzal Tucker Case letette a kávét, a könyökére támaszkodott, és úgy biccentette oldalt a fejét,

mint egy aranyos kisfiú valami müzlireklámban, aki éppen eléri a cukornirvánát. – Maga igen valószerűtlen ember, Mr. Case. – Istenem, látnia kellett volna, mielőtt megvilágosodtam. Igazi seggfej voltam. Most tulajdonképpen egész bájos vagyok. Apropó, láttam a feleségét edzeni az udvaron. Nagyon dögös. A kard kicsit ijesztő, de amúgy nagyon dögös. Theo felállt, kicsit kábán, mintha homokkal tömött zoknival csapták volna fejbe. – Mennem kell. Tucker Case kezét Theo vállára téve kísérte ki: – Talán nem hiszi el, Theo, de más körülmények között biztosan barátok lennénk. Meg kell értenie, hogy én tényleg azt akarom, hogy működjön ez a dolog Lenával. Mintha pont abban a percben, abban a pillanatban találkoztunk volna, amikor túljutottam a válásomon és kész lettem újra szeretni. És olyan jó, ha van kit dugni a karácsonyfa alatt, nem? Klassz nő. – Bírom Lenát – felelte Theo. – De maga pszichopata. – Gondolja? Pedig igyekeztem nagyon segítőkész lenni.

10. f e j e z e t A járdaszélre rúgott szerelem – Mit csináltál? – kérdezte Lena. – Vedd le azt a denevért a fejedről. Idegesítő, amikor egy kalap így kukkol. – Hogy így? – kérdezte Tuck. – Ne válts témát. Megzsaroltad Theo Crowe-t? – A nő fel-alá járkált. Tuck a konyhapultnál ült, aranyszín gyapjúszövet ingben, amely jól ment a fején trónoló denevérhez, ugyanakkor szeme kékjét is kiemelte. A denevér kivételesen nem viselt napszemüveget. – Nem igazán. Inkább csak utaltam rá. Rájött, hogy ültem az exed furgonjában. Tudta. Most majd elfelejti. – Talán nem. Talán van benne tisztesség, nem úgy, mint egyesekben. – Hé, hé! Csak ne mutogassunk ujjal. Az én exem még él a Kajmán-szigeteken, azon a pénzen, amit jogosan loptam el egy szervcsempész orvostól, míg a tiéd, hadd emlékeztesselek... – Dale halála baleset volt. Az azóta történtek, ez az egész őrültség a te műved. A lehető legrosszabb pillanatban bukkantál fel az életemben, mintha így tervezted volna, és a dolgok egyre inkább szétcsúsztak. Most a barátaimat zsarolod. Te őrült vagy, Tucker? – Persze. – Persze? Csak ennyi? Persze, őrült vagy? – Persze, mindenki az. Ha azt hiszed, él egyetlen értelmes ember is, nem tudsz semmit az emberekről. A kulcs, és ez nagyon fontos az esetünkben, hogy találj valakit, akinek az őrültsége passzol a tiédhez. Ahogy a kettőnké. – Reményei szerint bájos mosolyt villantott

Lenára, amit kicsit megzavart, hogy közben Roberto karmát próbálta lefejteni a hajáról. Lena elfordult, és nekitámaszkodott a pultnak a mosogatógépe előtt, hogy megacélozza magát ahhoz, ami következik. Pechjére Tuck épp előtte töltötte fel a gépet egy rakás edénnyel, s a gőz az első szellőzőből átfújt vékony szoknyáján, túlságosan nyirkossá téve a jogos méltatlankodáshoz. Eltökélten megpördült, hogy a mosogató gőze inkább a hátsó fertályát érje, ahogy megteszi a nagy kijelentést: – Nézd, Tucker, te nagyon vonzó férfi vagy... – s mély levegőt vett. – Ne már. Szakítasz velem? – És tényleg bírlak, a helyzet ellenére... – Ja persze, nem akarod, hogy bármi közöd legyen egy vonzó fickóhoz, akit bírsz, isten ments, dehogy... – Befognád?! A denevér vakkantva tiltakozott a hangnem miatt. – Te is, szőrpofa! Nézd, máskor és máshol talán. De te túl... én túl... nagyon könnyen elfogadsz dolgokat. Nekem kell a... – Az izgalom? – Befejezhetném? – Persze, tessék. – Tuck bólintott. A most már a vállán gubbasztó denevér is bólintott. Lena elfordult. – És a denevéredtől is kilel a frász. – Akkor láttad volna, amikor beszélt. – Kifelé, Tucker! Tűnj el az életemből! Túl sok ez nekem... Te vagy túl sok nekem. – De a szex remek volt... – Megértem, ha elmész a hatóságokhoz... talán én is megteszem... de ez így nem helyes. Tucker Case leszegte a fejét. A Roberto nevű denevér is leszegte a fejét. Tucker Case a denevérre nézett, aki meg Lenára, hogy Összetörted a szívét, remélem, most boldog vagy. – Összeszedem a cuccom – mondta Tuck.

Lena sírt. Nem akart, és mégis. Nézte, ahogy Tuck összeszedi a cuccait, beletömi pilótazsákjába, és nem értette, hogy a fenébe tudott ennyi szart szétszórni a házban két nap alatt. A férfiak mindig megjelölik a területüket. Az ajtóban Tuck megállt és visszanézett. – Nem megyek a rendőrségre. Csak elmegyek. Lena megdörgölte a homlokát, mintha fájna a feje, pedig a könnyeit akarta leplezni. – Akkor jó. – Akkor megyek... – Viszlát, Tucker. – Nem lesz kivel dugnod a karácsonyfa alatt. Lena felnézett. – Jézusom, Tucker. – Oké. Megyek már. – És ment. Lena Marquez belépett a hálószobába, hogy felhívja Mollyt. Talán ha elsírja bánatát a barátnőjének, kicsit elviselhetőbbnek érzi majd az életét.

Savankás Csemege? Fahéjas Finomság? Nyami Nedű? Sam Applebaum mamája egy „kedvező árú” Cabernet-t keresett, Sam pedig választhatott egy csokit a Csali, Felszerelés és ínyenc Borokban. A Nedű tart a legtovább, ugye, de az olyan hétköznapi almazöld utóízű, míg a Csemege többféle gyümölcsöt kínált, és még egy kis pimasz csípős utóízt is. A Fahéjas gazdag aromájú és testes, ám alakja elárulja burzsoá származását. Sam a borszakkifejezéseket tanulta. Hétéves volt, és élvezettel sokkolta a felnőtteket a borszókincsével. A hanuka éppen véget ért, Samék házában sok vacsoravendég megfordult az előző héten, rengetegszer szóba került a bor, és Sam örvendezve akasztott ki egy asztalnyi rokont, amikor az áldás után kijelentette, hogy a

Manischewitz szederbor (az egyetlen, amit ő is megkóstolhatott) „szemtelen, mint a kipirult pina, csak a vörösborok vajszerű bája nélkül”. (A vacsorát aztán a szobájában kellett befejeznie, pedig igenis szemtelen volt. Filiszteusok.) – Te a Kiválasztottak közé tartozol? – szólalt meg egy hang Samtől jobbra. – Én pusztítottam el a kánaánitákat, hogy a te népednek legyen hazája. Hosszú szőke hajú férfit látott, hosszú fekete köpenyben. Sam apró rezzenést érzett, mintha megnyalt volna egy elemet. Ez a tag ijesztett rá Josh barátjára. Körülnézett. Anyja a bolt végében beszélgetett Mr. Mastersonnal, a tulajjal. – Ezért megkaphatom ezeket? – A férfi három csokit tartott egyik kezében, a másikban egy apró ezüstérmét, ami nagyon réginek nézett ki. – Az külföldi pénz. Nem hiszem, hogy elfogadják. A férfi töprengve bólintott. Láthatóan lesújtotta a hír. – De a Nestlé Crunch jó választás – próbált időt nyerni Sam, mielőtt a férfi rányomulna. – Kicsit naiv, de az ámbra és a mogyoró teltséget kölcsönöz neki. Sam megint az anyját kereste. Még mindig Mr. Mastersonnal beszélt, sőt flörtölt; azt se venné észre, ha őt feldarabolná és zacskóban a hűtőbe rakná ez az idegen. Talán rá tudja beszélni a fickót, hogy lépjen le. – Most nem figyelnek. Miért nem sétál ki velük? – Nem tehetem – felelte a szőke. – Miért? – Mert senki nem mondta, hogy tegyem. Jaj, ne! Ez a tag felnőttnek látszik, pedig olyan az agya, mint egy buta dedósé. Mint az a Forrest Gump-fickó, vagy mint az elnök. – Akkor én mondom, jó? Gyerünk! Vigye a csokit. Induljon már. Esni fog. – Sam nem emlékezett, valaha beszélt-e így felnőttel. A szőke férfi a csokira nézett, majd Samre. – Köszönöm. Béke a földön, és jóakarat az embereknek. Boldog

karácsonyt. – Én zsidó vagyok, oké? Mi nem ünnepeljük a karácsonyt. Mi a hanukát üljük, a fény ünnepét. – Ja? Az nem csoda volt. – Dehogynem. – Nem, én emlékszem rá. Valaki beosont és olajat öntött a lámpásokba. Holnap viszont én karácsonyi csodát teszek. Mennem kell. – Azzal a szőke férfi a csokit a melléhez szorítva hátrálni kezdett. – Salom, gyermek. – A következő pillanatban eltűnt. – Klassz – morgott Sam. – Remek. Vágd csak az arcomba.

Kendra, a Puszták Kardforgató Démonnője, a napolajas aréna harcos úrnője, szörnyek vadásza, mutánsok végzete, homokkalózok korbácsa, Lan vidék pásztorainak felesküdött védelmezője, a termeszemberek házi vérbajnoka (a hetestől a tizenkettes bolyig) odavolt a sajtért. Így esett, hogy december huszonharmadikán, miközben a tészta nyálkásan pépesedett a szitában, ő égnek emelte izmos karját, és a Fúriák haragját kérte a magasabb erőre, Nigoth Féregistenre, amiért megengedte, hogy a mozzarellát a Thrifty-Mart pénztáránál hagyja. Az istenek azonban nem folynak bele lasagnaügyekbe, így az ég nem borult bosszúszomjas tűzbe (legalábbis a konyhaablakból nem látta), hogy eleméssze a zsugori istent, aki cserbenhagyta őt ebben a sajtgyászos órában. Az történt, hogy nem történt semmi. – Légy átkozott, Nigoth! Ha kardom nem lenne törött, a Puszták végéig utánad mennék, és lecsapnám mind az ezeregy szemkocsányodat, nehogy a kedvenced véletlen megmaradjon. Aztán megetetném őket a legförtelmesebb... Csengett a telefon. – Halló? – szólt bele Molly mézédesen. – Molly? – Lena volt. – Olyan kifulladt a hangod. Jól vagy?

Gyorsan találj ki valamit, tanácsolta a Narrátor. El ne áruld, mit csináltál. A Narrátor az utóbbi két napban szinte minden percben Mollyval volt, főként bosszantotta, igaz, ő legalább tényleg emlékezett, mennyi oregánó és kakukkfű kell a szószba. Ennek ellenére Molly tisztában volt vele, hogy a Narrátor jelenléte a biztos jele annak, hogy azonnal szednie kell a gyógyszereket. – Persze, jól, Lena. Csak túl finom a muffinom. Tudod: felhős délután, jön a vihar, Theo egy mutáns... gondoltam, felvidítom magam. A vonalban hosszú csend következett. Molly kezdett attól tartani, nem volt elég meggyőző. Abszolút meggyőző, mondta a Narrátor. Ha nem volnék itt, még mindig csinálnád. – Nem vagy itt! – fortyant fel Molly. – Tessék? – kérdezte Lena. – Molly, visszahívlak, ha most nem jó. – Nem, nem, dehogy. Jól vagyok. Lasagnázok. – Még senkitől nem hallottam, hogy úgy nevezte volna... azt. – A partira csinálom. – Ja. És hogy megy? – Elfelejtettem a mozzarellát. Kifizettem és otthagytam. – A három doboz gúnyos ricottára nézett a pult szélén. A puha sajtok olyan önelégültek. – Elmegyek érte és elviszem. – Ne! – Molly testét adrenalinlöket rázta meg a gondolatra, hogy végig kell szenvednie egy hosszú lelkizést Lenával. Pine Cove és a Puszták kezdtek összemosódni. – Vagyis nem gond. Elmegyek érte majd én. Élvezem a sajtot. Mármint venni. Molly szipogást hallott a vonal túlvégén. – Muszáj segítenem neked a lasagnával, érted, Molly? Muszáj. Pont olyan buggyant, mint te, mondta a Narrátor. Molly az ujját az ajkára tette, hogy csendre intse. Ha van válságnarkós, akkor ő az. – Beszélnem kell valakivel – szipogta Lena. – Szakítottam

Tuckerrel. – Sajnálom, Lena. Ki az a Tucker? – A pilóta, akivel jártam. – A denevéres? Csak most találkoztatok, nem? Vegyél egy hosszú fürdőt. Egyél fagyit. Két napja ismered, nem? – Sok a közös bennünk. – Fel a dinnyével, Lena. Megdugtad, aztán kirúgtad a járdára. Ez nem olyan, mintha ellopta volna a terveidet a hidegfúziós reaktorról. Majd rendbe jössz. – Molly! Karácsony van. Állítólag a barátnőm vagy. Molly bólintott, majd rájött, hogy Lena ezt nem hallja. Valóban nem viselkedik odaadó barátként. Pedig Lan vidék pásztorainak felesküdött védelmezője, a Színészszövetség tagja, kötelessége úgy tenni, mintha érdekelné barátnőjének a problémája. – Hozd a sajtot! Várunk. – Vártok? Kik? – Én. Hozd a sajtot, Lena!

Theo Crowe pont úgy ért a Csali, Felszerelés és ínyenc Borokba, hogy mindenről lemaradt. Robert Masterson, a tulaj azonnal hívta, amint látta, hogy a titokzatos szőke férfi Sam Applebaummal beszél, és Theo azonnal odasietett, de már nem volt miért sietni. A szőke tag nem bántotta vagy fenyegette Samet, a fiú jól volt, csak olyasmit gagyogott, hogy vallást vált és raszta lesz, mint Preston unokatestvére, aki Mauin él. Theo a srác kikérdezése közben rájött, hogy ő nem az az ember, aki felsorolhatja, miért ne töltse valaki az életét füvet szívva és szörfölve, mint Preston, mert ő maga: (A) sosem tanult meg szörfözni, (B) halvány segédgőze sem volt, mi a rasztafarianizmus, (C) végül azt az érvet lenne kénytelen használni, hogy: És nézz rám, mekkora lúzer lettem, nem akarsz te is ilyen lenni, ugye, Sam? Távozáskor még haszontalanabbnak érezte magát, mint a

verbális eltángálás után, amit Lena Marquez házában kapott attól a pilótától. Amikor ebédidőben bekanyarodott a házikójuk elé, azt remélte, rendbe hozza a dogokat Mollyval, kap tőle némi együttérzést és egy szendvicset, de Lena furgonját látta ott, és elcsüggedt. Megfordult a fejében, hogy elcsoszog a kereskedelmi célzatú fűágyáshoz, és elszív egy dzsointot, mielőtt bemegy a házba, de ez nagyon úgy hangzott, mint egy függő viselkedése, ő pedig csak a pikszisből esett ki, nem a tizedikről. Ennek ellenére alázatosan lépett be, fogalma sem volt, hogyan kezelje Lenát, aki talán gyilkos, nem is beszélve Mollyról. – Áruló! – mondta Molly a tészta fölött, amit egy tepsiben szósszal, hússal és sajttal váltott rétegben helyezett el. Könyékig szószos volt, mintha egy különösen véres műtétet végzett volna. Ahogy Theo belépett, becsapódott a konyha hátsó ajtaja. – Hol van Lena? – kérdezte. – Kiment az udvarra. Attól félsz, hogy elárulja a titkodat? Theo vállat vont és odament a feleségéhez, keze az oldala mellett, „hagyjál már” gesztusban. Hogyhogy amikor Molly mérges, a fogai olyan élesnek látszanak? Ezt még észre sem vette. – Molly, csak azért csináltam, hogy tudjak venni neked valamit karácsonyra. Eszemben sem volt... – Jaj, az nem érdekel... Lena után nyomozol. A barátnőm után. Elmentél hozzá, mintha bűnöző lenne. A sugárzás teszi, ugye? – Van bizonyítékom, Molly. És nem voltam elszállva. Denevérszőrt találtam Dale furgonjában, Lena pasijának pedig van egy denevére. És a kis Barker fiú azt mondta... – Kint autó motorja berregett. – Beszélnem kell vele. – Lena a légynek sem ártana. Sajtot hozott nekem karácsonyra, az isten szerelmére. Ő pacifista. – Tudom én, Molly. Nem azt mondom, hogy bántott bárkit is, de tudni akarom... – És vannak olyan szemetek, akiket muszáj megölni! – Mondta neked, hogy...?

– Azt hiszem, a fű árulja el a mutáns énedet. – Molly egy lasagnatésztát rázott felé. Mintha egy élő valami lett volna a kezében, de az is lehet, hogy Theo volt még mindig beállva. – Mi az, hogy a „mutáns énem”? Molly, szeded a gyógyszereidet? – Hogy mersz azzal vádolni, hogy őrült vagyok? Az rosszabb, mintha azt kérdeznéd, most jött-e meg. Egyébként nem most jött meg. El se hiszem, hogy azt sugallod, gyógyszerre van szükségem. Te mutáns disznó! – dobta felé a tésztát. Theo elhajolt. – Hát neked tényleg gyógyszer kell, tisztára mint egy hülye picsa! – Theo nem tudta kezelni az erőszakot, még szotyakos búzadara formájában sem, ám az első kitörés után azonnal elvesztette harci kedvét. – Sajnálom, nem is tudom, mi jött rám. Csak... – Hát jó! – Molly megtörölte a kezét egy konyharuhába, majd azt is felé dobta. Ahogy elhajolt előle, Theo úgy érezte magát, mintha a Mátrix-féle golyókat kerülgetné lassítva, pedig csak egy nyurga fickó volt, aki betépett, a konyharuha meg amúgy is elvétette. Molly átrobogott a kisházon, be a hálószobába, ahol elvágódott az ágy mögött. – Jól vagy, Molly? Az asszony egy cipősdoboz nagyságú, karácsonyi papírba kötött csomaggal bukkant fel, amit pár pormacska díszített. Odanyújtotta. – Tessék. Fogd és menj! Látni sem akarlak, áruló. Menj. Theo nem tudott hová lenni megrökönyödésében. Molly most elküldi? Kirúgja? Hogyan fajulhattak idáig a dolgok? – Nem akarok elmenni. Nagyon rossz napom volt, Molly. Azt reméltem, hogy itthon egy kis együttérzést kapok. – Igen? Hát tessék. Szegény betépett Theo, annyira sajnállak, hogy szenteste előtti nap a legjobb barátnőm után kell nyomoznod, amikor ott játszhatnál a kis illegális fűültetvényeden, ami úgy fest, mint a gibbonemberek dzsungelfennsíkja. Odanyújtotta az ajándékot. Theo elvette. Mi a fenéről beszél? – Akkor mégis a kertről van szó? – Nyisd ki!

Molly nem mondott többet. Csípőre tette a kezét, és azzal a „vagy szétrúgom a segged, vagy a maradék eszedet is szétdugom” tekintettel meredt rá, ami egyszerre felizgatta és megrémítette Theót, mert sose tudta, melyik lesz a kettő közül, csak azt, hogy Molly mindenképp kielégül, ő pedig másnap alig tud járni. A Démonnő tekintete volt ez, és ekkor felfogta, hogy Molly kibukott. Biztos nem szedi a gyógyszert. Ezt okosan kell kezelni. Pár lépést hátrált, és letépte a csomagolópapírt az ajándékról. Egy fehér dobozt talált egy igen exkluzív helyi üvegfújó ezüstpecsétjével, abban pedig kék papírban a leggyönyörűbb vízipipát, amit életében látott. Olyan art nouveau-féle, modern anyagokból, de régimódi kinézettel, kék és zöld színben játszó üveg, díszes ezüstágakkal a hosszán, amitől úgy nézett ki a kezében, akárha egy erdőben sétálna. A fej és szár, amely tökéletesen feküdt a kezében, tömör ezüstből készült, ugyanazzal az organikus faágmintával, ami szinte kiugrott az üvegből. Ezt külön neki készítették, az ő ízlésére szabták. Úgy kellett lenyelnie a könnyeit. – Gyönyörű. – Ja. Úgyhogy nem a kerted zavar. Csak te. – Molly, én csak beszélni akarok Lenával. A fiúja megfenyegetett. Én csak... – Fogd és menj! – Drágám, hívd fel dr. Valt. Talán ha elmész hozzá... – Kifelé, az istenit! Nekem te ne mondd, hogy menjek agyturkászhoz. Kifelé! Minden hiába. Legalábbis most. Molly hangja a Démonnő hangmagasságban szárnyalt, Theo jól ismerte ezt abból az időből, amikor még nem voltak szeretők, és ő vitte a megyei kórházba. Amikor még Molly volt a városka flúgos spinkója. Ha tovább erőlteti, kiakad. – Jó. Megyek. De felhívlak majd, jó? Az csak nézett rá. Úgy. Talán még egy utolsó próbálkozás:

– Karácsony van... Ugyanaz a tekintet. – Jó. A te ajándékod a szekrény legfelső polcán van. Boldog karácsonyt! A fiókból kivett pár zoknit meg alsót, a szekrényből néhány inget, és indult. Molly úgy becsapta utána az ajtót, hogy az egyik ablak kitört. A járdára zuhogó üveg csörömpölése tökéletesen összefoglalta Theo egész életét.

11. f e j e z e t A jókedv csiganyála Akár smirglizett mahagónifából faragott szobor is lehetett volna, kivéve, hogy amikor mozgott, azt nagyon gördülékenyen tette. A színpad fényei zölden és pirosan tükröződtek kopasz kobakján, ahogy ringott a bárszéken, és egy sörösüveg letört nyakát húzkodta a világos Stratocaster húrjain. A Catfish Jefferson névre hallgatott, hetven-, nyolcvan, vagy százéves volt, és Roberto denevérhez hasonlóan belső térben is napszemüveget hordott. Catfish blueszenész volt, és a szenteste előtti este reményvesztett bluesköddel gajdolta tele a Bőgő Csigát. A fagyöngy alatt a nőm a Télapót dugta (Könyörülj, Uram). A fagyöngy alatt a nőm a Télapót dugta. Karácsonyi angyalom volt, most csak szentségtelen lugnya. – Jó mondod! – rikkantotta Gabe Fenton. – Jó énekülöd, tesó! Theophilus Crowe a barátjára nézett, aki csak egy volt a bárnál ülő béna, megtört szívű férfiak sorában, s majdnem jó ütemben ringatózott és rázta a fejét. – Lehetnél ennél fehérebb? – Belém ette magát a blues. Kicsiná't. Gabe beivott. Theo ugyan nem volt józan, de jobban tartotta

magát. (Igaz, megfelezett Catfish Jeffersonnal egy fogpiszkálónyi Big Sur spanglit két szett között, a Bőgő Csiga hátsó parkolójában, egy eldobható öngyújtóból próbálva tüzet csiholni a negyvencsomós szélben.) – Nem is tuttam, hogy itt ilyen időtök van – krákogta Catfish, s úgy leszívta a dzsointot, hogy a parázs egy démon izzó szemének tűnt, aki egy az ujjak és ajkak fekete barlangjából kukucskál ki. (Megkérgesedett ujjhegyének meg se kottyant a meleg.) – El Niño – fújt ki egy füstfelhőt Theo. – Hogy-e? – Egy meleg óceáni áramlat kint a Csendesen. Úgy tízévente jön ki a parthoz. Betesz a horgászoknak, szakadó esőt meg vihart hoz. Állítólag idén megint lesz. – Mikor mondják biztosra? – A blueszenész bőrkalapot tett fel, amit most muszáj volt fognia a szélben. – Általában miután mindent elmosott az ár, tönkrement az összes szőlő, és több sziklán épült ház beledőlt az óceánba. – És ez csak azér', mer' meleg a víz? – Ja. – Nem csoda, hogy az egész ország utál titeket. Na, menjünk be, mer a csontos seggemet visszafújja a szél Clarksville-be. – Nem olyan vészes ez. Majd kitombolja magát.

Téltagadás. Theo csinálta, legtöbb kaliforniai csinálta: abból indultak ki, hogy mivel az idő nagyrészt jó, ezért egész álló évben jó lesz. Emiatt látni felhőszakadás közepén embereket egy szál esernyővel, vagy azt, hogy amikor este öt fok alá esik a hőmérséklet, valaki szörfösnaciban és -pólóban tankol. Így aztán, miközben az Országos Időjárási Szolgálat figyelmeztette a Középső Partot, hogy rögzítsék az ajtókat, mert az évtized vihara közeleg, s noha ötven

csomós szél fújt egész nap, mielőtt a vihar lecsapott, Pine Cove lakossága úgy folytatta az ünnepi tevékenységét, mintha velük semmi különleges nem történhetne. Téltagadás: ebben rejlik a kaliforniai Schadenfreude kulcsa; a titkolt öröm, melyet az ország többi része érez, ha Kaliforniát szerencsétlenség éri. Az ország akkor azt mondja: „Nézzétek meg őket a fitnesszel meg a barna bőrükkel, a tengerparttal meg a filmsztárokkal, a Szilikon-völggyel meg a szilikonmellekkel, a narancsukkal meg a pálmafáikkal. Istenem, de gyűlölöm azokat az önelégült, napfényes dögöket!” Ugyanis ha köldökig jársz a hófúvásban Ohióban, semmi nem melegíti fel úgy a szívedet, mint egy kaliforniai tűzvész. Ha iszapot mersz ki az alagsorból a Fargo dagályzónában, semmi nem deríti fel a napod annyira, mint nézni, ahogy egy malibui bungaló a szirtről a tengerbe bucskázik. És ha egy tornádó az oklahomai kisvárosod környékét teleszórta lakókocsimaradványokkal, egy kvantumnyi vigaszt azért lelsz a tényben, hogy a San Fernando-völgyben megnyílt a föld, és elnyelt egy egész kocsikaraván ingázót. Még Mavis Sand is tapicskolt kicsit a kaliforniai Schadenfreudéban, pedig ő itt született és nevelkedett. Titokban egész évben kívánta és élvezte az erdőtüzeket. Nem azért, mert szerette nézni, ahogy porig ég a szülőállama, hanem mert véleménye szerint nincs annál felemelőbb, mint nagydarab, gumiba öltözött embereket nézni a tömlőjükkel, márpedig tüzek idején ilyenekből bőven akadt a híradóban. – Gyümölcspite? – kínált Mavis desszerttálon egy gyanús szeletet a benyomott Gabe Fentonnak, aki arról győzködte Theo Crowe-t, hogy ő genetikusan bluesra van hangolva, közben imponálóan hosszú szavakat használt, amiket csak ő értett, s időnként megkérdezte, kaphat-e egy „áment” vagy „pacsit”, amit nem kapott. Gyümölcspitét viszont kaphatott. – Mamus szokott ilyen gyümőcspitét csináni – vonított Gabe. – Az Úr nyugtassa a lelkit.

A tányérért nyúlt, ám Theo elkapta előle. – Először is, anyád antropológiaprofesszor volt, életében nem sütött semmit. Másodszor, nem halott. Harmadszor, te ateista vagy. – Kaphatok egy áment? Theo vádlón emelte a szemöldökét Mavisre: – Azt hittem, idénre megbeszéltük a gyümölcspitekérdést. Előző karácsonykor Mavis gyümölcspitéjétől ketten a detoxra kerültek. A nő megesküdött, hogy utoljára fordult elő. – Ez még majdnem szűz – vont vállat. – Csak negyed rum van benne, meg alig némi Vicodin. – Inkább ne – adta vissza a tányért Theo. – Jó. De a haverod hagyja abba ezt a bluesdumát. Kínos helyzetbe hoz. Ami nálam nagy szó, mert egyszer leszoptam egy szamarat egy klubban, és nem szégyelltem. – Jesszusom, Mavis – próbálta gyorsan elfelejteni a képet Theo. – Most mi van? Nem volt rajtam a szemüveg. Azt hittem, egy szőrös biztosítási ügynök, aki tud valamit. – Hazaviszem. – Theo oldalba bökte Gabe-et. Barátja közben a tőle jobbra ülő, kivágott piros pulóvert viselő nőt szúrta ki magának, aki egész éjjel előre-hátra ringott a bárszéken, és arra várt, hogy valaki szóba álljon vele. – Helló – mondta Gabe a nő dekoltázsának. – Nem veszek részt az emberi színjátékban, és nincsenek jó tulajdonságaim. – Nekem sincsenek – felelte a piros ruhás nő jobbján ülő Tucker Case. – Magának is folyton azt mondják, hogy pszichopata? Mennyire rühellem!

Tucker Case a több réteg ármány és fortély alatt valójában igenis össze volt törve a Lena Marquezzel való szakítás miatt. Nem mintha a nő élete szerves részévé vált volna ez alatt a két nap alatt, viszont igenis a reményt testesítette meg. És ahogy Buddha mondta: „A

remény a vágy másik arca. A vágy pedig totál szívás.” Azért ment el társaságot keresni, hogy felvizezze a csalódást. Máskor felszedte volna az első nőt, aki útjába akad, csakhogy a hímringyó időszakban magányosabb volt, mint valaha, úgyhogy erre a síkosított ösvényre még egyszer nem lép. – Szóval magát is most ejtették? – kérdezte Gabe-et. – Az orromnál fogva vezetett – mesélte Gabe érzéssel. – Kitépte a beleimet. Gonoszság, asszony a neved! – Ne álljon szóba vele – fogta meg Gabe vállát Theo, és próbálta sikertelenül lecibálni a bárszékről. – Teljesen kivan. A Tuck és Gabe közt ülő fiatal nő egyikről a másikra nézett, majd a saját melleire, majd megint a férfiakra, hogy Ti vakok vagytok? Egész éjjel itt ülök ezekkel, ti meg rám se bagóztok. Tucker Case tényleg nem bagózott oda. Na jó, a dudorait meggusztálta, miközben a két férfihoz beszélt. – Nézze, biztos úr, lehet, hogy rosszul indultunk... – Rosszul? – Theo hangja szinte elcsuklott. Annyira fel volt zaklatva, hogy a piros pulóveres nő melleihez beszélt, és nem Tucker Case-hez, aki ott volt mindjárt mögöttük. – Maga megfenyegetett. – Tényleg? – helyezkedett Gabe, hogy jobban a lássa piros pulóvert. – Ez durva, haver. Theót most dobták ki otthonról. – A mi korunkban ez ilyen nehéz? – kérdezte Tuck Theótól, és még fel is pillantott a dekoltázsból, hogy hangsúlyozza őszinteségét. Rémesen érezte magát, amiért megzsarolta Theót, ám mint ahogy Lenának is segített elrejteni a tetemet, tudta, hogy néha muszáj kellemetlen dolgot is csinálni, és pilóta meg a tettek embere lévén ő megtette. – Miről beszél? – kérdezte Theo. – Hát, Lena és én is különváltunk, biztos úr. Nem sokkal azután, hogy mi ketten beszéltünk. – Tényleg? – nézett fel Theo az izgalmas dudorokból. – Tényleg. Sajnálom, hogy úgy alakultak a dolgok, ahogy. – Ez nem sok mindenen változtat, nem igaz?

– Számítana valamit, ha azt mondanám, hogy egy ujjal sem bántottam ezt az állítólagos Dale Pearsont, és Lena sem? – Nem hinném, hogy állítólagos volt – szürcsölte Gabe a melleknek. – Szerintem ő biztosan Dale Pearson volt. – Mindegy. Változtatna az valamin? Elhinné? Theo nem felelt azonnal, láthatóan a jóstehetségű dekoltázs kinyilatkoztatását várta. Amikor végre felnézett Tuckra, azt mondta: – Igen, elhiszem. Tuck kis híján mellényelte a gyömbért, amit ivott. Amikor kiköhögte magát, azt mondta: – Ejha, pocsék egy rendőr maga, Theo. Nem hihet csak úgy egy vadidegennek, aki mond valamit egy bárban. – Tuck nem volt hozzászokva, hogy bárki is higgyen neki, ezért az, hogy így szemtől szembe... – Hé, hé! – békített Gabe. – Erre semmi szükség... – Kapjátok be! – fakadt ki a piros pulóveres nő. Leugrott a bárszékről, és felkapta kulcsait a pultról. – Én is ember vagyok, oké? És ezek nem hangszórók – markolta és rázta meg a melleit. Kulcsai vidáman csilingeltek hozzá, ezzel tompítva haragja élét. – Te... jó... ég-mondta Gabe. – Így nem lehet levegőnek nézni valakit! Amúgy meg öregek vagytok, lúzerek, inkább leszek egyedül karácsonykor, mint hogy öt percet is töltsek bármelyikőtökkel, ti kanos kutyák! – Azzal aprót dobott a pultra, és kiviharzott a bárból. Mivel azért csak férfiak voltak, Theo, Tuck és Gabe nézték a perspektivikusan távolodó feneket. – Öregek? – értetlenkedett Tuck. – Mennyi lehetett, huszonhét, huszonnyolc? – Ja – vélte Theo. – Jó húszas, talán korai harmincas. És szerintem nem néztük levegőnek. Mavis Sand elvette a pénzt és a fejét csóválta. – Mind odafigyeltetek rá, ahogy illik. Annak a nőnek, aki féltékeny a saját didkójára, hát annak gondjai vannak.

– A jéghegyeken gondolkodtam – mondta Gabe. – Hogy csak tíz százalékuk van a felszín fölött, de alatta van a veszélyesebb rész. Jaj, ne, megint rám jött a blues. – A feje a pultra csuklott. Tuck ránézett Theóra: – Segítsek kivinni a kocsihoz? – Nagyon okos fickó. Van két doktorija. – Értem. Akkor segítsek kivinni a doktor urat a kocsihoz? Theo megpróbálta a vállát Gabe hóna alá nyomni, de mivel jó harminc centivel magasabb volt, ez nem nagyon akart sikerülni. – Theo, ne légy olyan faszdurung – vakkantotta Mavis. – Hagyd, hogy segítsen! Három sikertelen kísérlet után Theo bólintott Tucknak. Kétoldalt megfogták, és együtt húzták-vonták a biológust a hátsó ajtó felé. – Ha kidobja a taccsot, maga felé fordítom – mondta Theo. – Lena odavolt ezért a cipőért – morogta Tuck. – De tegye, amit tennie kell. – Szexepilem egy szem nincsen, rám-pá-pá-pám – énekelte Gabe Fenton az évszakhoz illőn. – Fél herém a minden kincsem, rám-pápá-pám. – Ez tényleg rímelt? – nézett nagyot Tuck. – Okos fickó – bizonygatta Theo. Mavis csámpázott eléjük és tartotta az ajtót. – Akkor a Magányos Karácsony partin találkozunk, ugye, ti szánalmas lúzerek? Erre azok megálltak, összenéztek, átérezték lúzerségük bajtársi mélységét, és vonakodva bólintottak. – Jön fel az ebédem, rám-pápá-pám.

Közben a lányok a Santa Rosa-kápolnában sürögtek-forogtak, dekorációkat helyeztek fel, és előkészítették a helyet a Magányos Karácsony partira. Lena Marquez harmadszor hajózta körbe a termet

egy létrával, ragasztószalaggal meg traktorkerék nagyságú zöld és piros krepp-papír gurigával. (A San Juniperó-i Price Club csak egy méretet árult, akkorát, hogy egy óceánjárót ki tudjon dekorálni az ember anélkül, hogy kettőt fordulna.) A nehézsúlyú díszítés elterelte Lena figyelmét a bajairól, csakhogy közben a kápolna egyre inkább egy színvak ewok kuckójára kezdett hasonlítani. Ha valaki hamarosan közbe nem avatkozik, a Magányos Karácsony vendégeire az a veszély leselkedik, hogy belefúlnak az ünnepi sallangok ünnepi hálójába. Szerencsére, ahogy Lena negyedszer is körbeindult volna, Molly Michon kinyitotta a kápolna dupla ajtaját, s a közeledő vihar szele azonnal betolakodott, és letépte a papírdíszeket a falakról. – Basszus! – mérgelődött Lena. Krepp-papír örvénylett a terem közepén, majd egy nagy csomóban megtelepedett az egyik büféasztal alatt, amit Molly oldalt állított fel. – Mondtam, hogy a tűzőgép jobb, mint a ragasztószalag – mondta neki Molly. Három tepsi lasagnát tartott a kezében, de a lábával még így is sikerült becsuknia a tölgyfa ajtót, széllökés ide vagy oda. Ehhez nagyon értett. – Ez történelmi emlékhely, Molly. Nem lőheted csak úgy tele a falakat. – Ja, mintha az számítana Armageddon után. Vidd ezeket le a hűtőbe – adta a tepsiket Lenának. – Hozom a tűzőgépet. – Armageddon? Ez meg mit jelent? – kérdezte Lena. – A barátságunkra gondolsz? Molly azonban már újra kirontott a szélbe. Lena úgy találta, újabban egyre több rejtélyes megjegyzést tesz. Mintha lenne még valaki mellette, és ahhoz beszélne. Furcsa. Lena vállat vont, és hátrament az oltár mögötti kis helyiségbe, az alagsorba vezető lépcsőhöz. Lena nem szeretett lemenni a kápolna alagsorába. Nem is alagsor volt, inkább pince: nyirkos, földszagú homokkő falak, betonpadló, amit páragátló nélkül öntöttek ötven évvel a pince kiásása után, így télen beszivárgott a nedvesség és finom nyálkabevonatot képezett

rajta. Akkor se melegedett be, ha befűtötték a kazánt és bekapcsoltak egy hősugárzót. Ráadásul az itt tárolt régi, üres padok bizarr árnyakat vetettek, amitől úgy érezte, mintha valakik figyelnék. – Mmm, lasagna – mondta Reggelente Marty, a csúcsforgalmi halott a rövidhullámon. – Haverok és havernők, a kishölgy ezúttal túltett magán. Érzitek? A temető penészes várakozással nézett a Magányos Karácsony parti elébe. – Ez abszolút illetlen – vélte Esther. – Bár gondolom, jobb, mintha az a rémes Mavis Sand megint barbecue-t sütne. Tényleg, hogyhogy ő még él? Öregebb nálam. – Öregebb a földnél is, nem? – helyesbített Jimmy Antalvo, kinek arclenyomata még ott díszelgett az egyik telefonoszlopon a Pacific Coast Highway mentén, ahol tizenkilenc évesen összecsókolózott a halállal. – Kérlek, kölyök, ha már faragatlan vagy, legalább csináld eredetien – rótta meg Malcolm Cowley. – Ne tetőzd az unalmat klisével. – A feleségem forró olasz szószt szokott tenni minden réteg sajt és tészta közé – nosztalgiázott Arthur Tannbeau. – Na, az finom volt. – Meg is magyarázza a szívrohamot, nemde? – kérdezte Bass Leander. A mérgezés olyan keserű ízt hagyott a szájában, amit hét év halottlét sem tudott lemosni. – Azt hittem, megegyeztünk, hogy nem beszélünk a HO-ról – méltatlankodott Arthur. – Nem egyeztünk meg? A halottak HO-nak rövidítették a Halál Okát. – Igenis megegyeztünk – helyeselt Reggelente Marty. – Nagyon remélem, hogy eléneklik a „Vencel jó király”-t – ábrándozott Esther. – Befognád azzal a hülye dallal? Senki nem tudja a szövegét, soha nem is tudta. – Nicsak, az újfiú milyen nyűgös – cöccögött Warren Talbot, aki annak idején festette a tájképeket, de miután a mája hetvenévesen

felmondta a szolgálatot, most trágyázta őket. – Klassz lesz hallgatni a partit – vélte Reggelente Marty. – Hallottátok, hogy a rendőr felesége Armageddonról beszélt? Tuti, hogy a Dilinyó sugárútra tévedt. – Nem igaz! – üvöltötte Molly, aki éppen lement az alagsorba segíteni Lenának helyet csinálni a két hűtőben a salátáknak és a desszertnek, amit még be kellett pakolniuk. – Kihez beszélsz? – kérdezte Lena, kicsit megrémülve. – Megmondtam – dünnyögött Reggelente Marty.

12. f e j e z e t A leghülyébb angyal karácsonyi csodája Szenteste, naplemente. Az eső olyan sűrűn zuhogott, mintha összeértek volna a cseppek, mintha vízfal mozgott volna horizontálisan a szélben, amely néha hetven mérföld per órával is süvített. A Santa Rosa-kápolna mögötti erdőben az angyal a csokikat majszolta, és nedves kezét végighúzta a tarkójára préselt keréknyomon, azt gondolva, Pontosabb útbaigazítást is kaphattam volna. A legszívesebben megint megkereste volna a gyereket, hogy megkérdezze, pontosan hová is temették a Télapót. Most jött rá, hogy a „valahol a templom mögött az erdőben” nem sok mindent árul el. Viszont ha visszamegy útmutatásért, az némileg csökkenti a csoda csodaságát. Ez lesz Raziel első karácsonyi csodája. Kétezer évig kimaradt belőle, de most végre rákerült a sor. Vagyis igazából Michael arkangyalra került a sor, s azért kapta Raziel, mert vesztett kártyán. Michael a Vénusz bolygót tette fel azzal szemben, hogy ki végezze el idén a karácsonyi csodát. A Vénuszt! Habár Razielnek fogalma sem volt, mit kezdett volna a Vénusszal, ha megnyeri, azt tudta, hogy igenis kell neki a második bolygó, ha másért nem, hát mert nagy és fényes. Nagyon nem fűlött a foga a karácsonyi csodaküldetés absztrakt jellegéhez. „Menj a Földre, keress egy gyereket, akinek a karácsonyi kívánságát csak isteni beavatkozással lehet teljesíteni, és megkapod az erőt, hogy teljesítsd a kívánságát.” Ez három az egyben. Nem

három angyalra kéne bízni? Nem kéne föléjük egy menedzser? Raziel azt kívánta, bárcsak elcserélhetné egy város lerombolására. Az olyan egyszerű. Megkeresed a várost, megölsz mindenkit, földig rombolod az épületeket, és még ha teljesen el is cseszed, megkeresed a dombok mögé bújt túlélőket, és karddal lemészárolod őket, amit Raziel igencsak élvezett. Kivéve persze ha tévedésből rossz várost rombolsz le, és ő hányszor csinált ilyet? Kétszer? Akkoriban különben se voltak nagyok a városok. Egy közepes szupermarketbe simán elfértek volna. Na, az küldetés! „Raziel! Szállj le a Földre, és rombolj porig két közepes szupermarketet, öldökölj, míg csak folyik a vér és egyetlen fal is áll. És végy magadhoz pár Snickers-szeletet.” A szélben egy fa ágyúdörej szerű csattanással roppant ketté, és Raziel felriadt töprengéséből. Gyorsan túlesik ezen a csodán, és már itt sincs. Az esőfüggönyön keresztül látta, hogy az emberek szállingóznak a kis templomba, küszködve a széllel és az esővel, az ablakokban a fények már most hunyorogtak, pedig még el se kezdődött a parti. Nincs visszaút, gondolta az angyal. Rögtönöznie kell. Felemelte két kezét, mire a szél fellebbentette hosszú kabátját, kivillantva alatta összehajtott szárnyait. Legjobb kinyilatkoztató hangján mondta ki az igét: – Ki itt holtan fekszik, keljen fel! – Kezével tett egy mozdulatot, amibe az egész környék belefért. – Ki nem él, éljen újra. Kelj fel sírodból e karácsonykor, és élj! – Raziel a kezében szorongatott fél csokira nézett, és rájött, hogy talán pontosabban fel kéne vázolnia, mi legyen. – Jöjj elő sírodból! Ünnepelj! Lakomázz! Semmi. A világon semmi nem történt. Na majd, gondolta az angyal. Bekapta a csokit, s kezét megtörölte a kabátjába. Az eső kicsit alábbhagyott, egy darabig belátott az erdőbe. Semmi nem mozdult. – Komolyan mondtam! – dörrent fel ijesztő angyalhangján. Semmi. Nedves fenyőtűk, szél, ide-oda ingó fák, eső. Csoda nuku. – Ímé! Mert nem viccelek.

Ekkor újabb széllöket érkezett, egy másik fenyő is kettéroppant és a földre zuhant, centikre az angyal lábától. – Ez az. Már csak idő kérdése. Azzal kisétált az erdőből, és a Worcester Streeten lebaktatott a városba.

– Hű, hirtelen farkaséhes lettem – jegyezte meg Reggelente Marty, holtan, mint mindig. – Igen, én is nagyon különösen érzem magam – mondta Bess Leander, megmérgezve bár, de rohadva még nem. – Éhes vagyok és még valami más. Még sosem éreztem ilyet. – Jaj, te jó ég – így Esther tanítónő. – Hirtelen nem tudok másra gondolni, csak agyra. – És te, kölyök? – kérdezte Reggelente Marty. – Te is agyakra gondolsz? – Ja, tudnék enni – felelte Jimmy Antalvo.

B iztos, ami biztos, nincs 13. fejezet, csak ez a karácsonyi fényképalbum Néha, ha figyelmesebben megnézzük a családi képeket, a gyerekek arcán látni annak a felnőttnek a jeleit, akivé majd válnak. A felnőttekén pedig néha látni az arc mögötti arcot. Nem mindig, de néha... Tucker Case Ezen a képen egy tehetős kaliforniai család állt oda tóparti házuk elé Elsinore-ban. (A4-es méretű kép, fényes, rajta egy profi stúdió emblémája.) Mindenki napbarnított és egészséges. Tucker Case talán tízéves, bojtos pantallót és kis sportkabátot visel, aminek mellső zsebén egy jachtklub emblémája díszeleg. Az anyja előtt áll, akinek ugyanolyan szőke haja és élénkkék szeme van, ugyanolyan széles mosolya, és nem mert a fogorvosát reklámozza, hanem mert mindjárt kipukkan belőle a nevetés. A Case család mindhárom nemzedéke – testvérek, nővérek, nagybácsik, nagynénik és kuzinok – tökéletesen fésült, vasalt, mosott és suvickolt. Mindenki mosolyog, kivéve egy kislányt legelöl, akinek arcán páni rémület tükröződik. Közelebbről megnézve látszik, hogy a kislány piros karácsonyi ruhácskáját hátul felhajtották, és oldalt, kis kék sportkabátja alól az ifjú Tuck keze kúszik be, aki vérfertőző módon megszorította tizenegy éves Janey unokahúga popóját.

Ami árulkodó a képen, az nem a lopott seggmasszázs, hanem az indok, ugyanis itt Tucker Case még olyan korban leledzik, amikor a szexnél jobban érdekli az, hogy felrobbantson ezt-azt, mégis koraérett módon tökéletesen tisztában van vele, mennyire kileli a frász a kuzinját. Ez az ő létének célja. Eláruljuk, hogy Janey CaseRobbins sikeres vádügyvéd lesz, a nők jogainak aktivistája, míg Tucker Case egy sokszorosan összetört szívű kanos disznó egy denevérrel. Lena Marquez Ezt a képet egy hátsó udvarban készítették egy nyári napon. Körös-körül gyerekek, nyilvánvalóan nagy partiról van szó. Lena hatéves, finom rózsaszín ruhát és műbőr cipőcskét visel. Édesebb nem is lehetne, hosszú fekete haját vörös szalaggal fogta két farokba, melyek úgy repkednek, akár selyemüstökösök, ahogy a pinatát próbálja eltalálni. Szeme be van kötve, tátott szájából az a fajta magas, kislányos kacagás gyöngyözik, ami maga az öröm, merthogy érezte, hogy a bottal célba talált, és biztos benne, hogy csoki és cukor zuhog elő a pinatából a gyerekeknek. Valójában azonban Octavio bácsikáját találta cojonén. Octavio bácsi ennek megfelelően az átalakulás állapotában látható, arca örömről meglepetésen át fájdalomra vált, s ezt egyetlen pillanat alatt. Lena még mindig ennivaló, édes, és fogalma sincs az okozott katasztrófáról. Feliz Navidad! Molly Michon Karácsony reggel, az ajándékbontás vihara utáni csend. A padlón mindenütt csomagolópapír és szalag, oldalt kávézóasztal, rajta dísztárcsa nagyságú hamutartó csurig csikkel, és egy üres Jim

Beames üveg. Elöl középen a hatéves Molly Achevski (családnevét majd tizenkilenc évesen változtatja meg Michonra egy ügynök tanácsára, mert „az kurvára franciásan hangzik, és az emberek azt imádják”). Molly piros flitteres balerinaruhát visel, piros sárcipőt, ami majdnem térdig ér neki, és hatalmas, huncut mosolyt egy lyukkal a közepén, ahol a szemfoga szokott lenni. Egyik lábát egy nagy dömperen nyugtatja, mintha éppen legyőzte volna, öccse, Mike pedig próbálja kiszabadítani a gépet. A kisfiú arcán könnyek csorognak. Molly másik öccse, Tony úgy néz fel a nővérére, mintha minden dolgok istennője volna. Reggel már öntött neki egy tányér kukoricapelyhet, ahogy minden reggel teszi mindkét öccsének. A háttérben egy fürdőköpenyes nő hever a kanapén, egyik keze a padlóra lóg, a cigaretta már órákkal ezelőtt kialudt. Az ezüstös hamu csíkot hagyott a szőnyegen. Senki nem tudja, ki készítette a képet. Dale Pearson Ez pár éve készült, amikor Dale még Lena férje volt. A Karibu Páholy karácsonyi partija zajlik, Dale itt is Télapónak van öltözve, és szedett-vedett trónon üldögél. Részeg duhajok veszik körbe, mind nevetnek, mind vicces ajándékot szorongatnak, amit Dale osztott ki. Dale kezében a saját ajándéka, egy harmincöt centis gumipénisz. Vigyorogva lengeti Lena felé, aki fekete koktélruhában és gyöngy nyakékkel rémülten néz férjére, aki azt mondja: „Ma éjjel fel is avatjuk ezt a lurkót, igaz, bébi?” Az irónia a dologban, hogy még aznap éjjel Dale felveszi az eredeti SS-egyenruháját – kivéve a lovaglónadrágot –, és pontosan arra kéri Lenát az új ajándékkal, amit a partin ő javasolt neki. Lenának fogalma sincs, hogy ő adta-e Dale-nek az ötletet, de ez mérföldkő lett a válás felé.

Theophilus Crowe Theo Crowe már tizenkilenc évesen is majdnem száznyolcvan centi, és alig valamivel több, mint ötven kiló. A klasszikus jelenetet látjuk: a háromkirályok követik a csillagot. A hetedikes zene tagozatos osztály az Amalh és az éjszakai látogatókat adja elő. Az eredetileg az egyik király szerepére ácsingózó Theo most teveöltözetben szerepel. Egész testéből csak a füle méretarányos, leginkább olyan tevére hasonlít, amit Salvador Dalí hajtogatott drótból. Akkor szúrta el, hogy Boldizsár lehessen, amikor közölte, hogy a háromkirályok aranyat, Frankenstein-videót és mirhát hoztak. Később ő, a két másik teve meg egy bárány felfüggesztést kaptak, amiért elszívták a mirhát. (Sosem kapják rajta őket, ha a bárány nem javasolja, hogy a színház mögött játsszanak „Öljük meg a kisdedet”. A mirha „príma anyag” volt.) Gabe Fenton Ez a kép tavaly készült a világítótoronynál, ahol Gabe házikója áll. A háttérben látszik a világítótorony, és kint a tengeren a fehér tarajos hullámok. Azt, hogy szeles egy nap, elárulja Gabe oldalra lobogó Télapó-sapkája, Marcang fején pedig úgy fogja le a rénszarvasagancsokat. Mellettük ezerdolláros St. John-ruhában, napóleoni kosztümben, rézgombokkal és aranypászmával a vállán dr. Valerie Riordan guggol. Aranybarna haja a füle mögül kunkorodik elő, kihangsúlyozva gyémánt karika-fülbevalóját. Arcán olyan sminket visel, mintha teljesen lesmirglizték volna, majd egy csapatnyi belőtt különleges effektes festette volna vissza, élénkebbre, jobbra, mint egy igazi emberarc. Igyekszik, nagyon igyekszik mosolyogni. Egyik kezével a haját fogja, a másik mintha Marcangot simogatná, pedig jobban megnézve látszik, hogy visszafogja.

Nejlonharisnyáján egy csík elárulja, hogy Marcang az ünnep alkalmából megpróbálta meghágni a Kajamanus nőstényének lábát. Gabe lomposan fest a khakiszín ruhában és a surranóban. Nadrágján és surranóján finom porbevonat jelzi, ahol aznap reggel elefántfókákon lovagolt, hogy műholdas követőt ragasszon a hátukra. Nagy, reménykedő mosolyt mutat, gőze nincs, hogy mi lehet a baj a képpel. Roberto T. Denevér A kép Guam szigetén készült, Roberto szülőhelyén. Az előtérben pálmafák. Látni lehet, hogy Roberto még ifjonc, mert még nem tett szert Ray-Ban napszemüvegre, se gazdára, aki parancsra mangót hoz neki. Karácsonyi koszorúban fekszik összegömbölyödve, amit pálmalevelekből fontak, és papajával meg piros pálmadióval díszítettek. Roberto éppen papajalét nyal le kutyuskás pofikájáról. A gyerekek, akik rátaláltak a koszorúban karácsony reggel, az ajtó két oldalán állnak, amelyen a koszorú lóg. Mindkettő lány, hosszú, göndör barna hajukat chamorro anyjuktól örökölték, zöld szemüket ír katolikus apjuktól, aki amerikai pilóta. Apu készíti a felvételt. A lányok rikító, virágos ruhát viselnek csipkés ujjal. Később, mise után megpróbálják egy dobozba átcsalni Robertót, hogy jobban megnézhessék és tésztával etessék. Habár Roberto elmenekül, az incidens olyan traumát okoz a kamasz denevérben, hogy évekig meg sem szólal.

14. f e j e z e t A M a g á n y o s K a r á c s o n y ba j t á r s i a s hangulata Theo a rendőringét vette fel a Magányos Karácsony partira. Nem azért, mintha más ruhája nem lett volna, mert a Volvóban igenis volt még két tiszta flaneling meg egy póló, amiket a házból markolt fel, hanem mert ahogy a vihar kezdte kiverni a tölteléket Pine Cove-ból, úgy érezte, jobb, ha zsarut játszik. Az ing vállán volt váll-lap, olyan menő, katonás váll-lap, plusz a zsebben volt egy kisebb zseb, feltűzni a jelvényt, meg egy másik a tollnak, ami nagyon is jól jöhet egy viharban, ha az ember olyasmit akar leírni, hogy Este 7. Még mindig kurvára fúj a szél. – Hű, tényleg kurvára fúj – mondta Theo. Este 7 volt. A Santa Rosa-kápolna főtermében állt Gabe Fenton mellett, aki az egyik tudósingét viselte, egy khakiszín vászoninget, sok zsebbel, gombbal, váll-lappal, cipzárral, csattal és szíjjal, hogy az ember mindenét el tudja benne veszíteni, majd a zsebeket tapogatva lesmirglizze a mellbimbóit, miközben azt morogja: „Tudom, hogy valahová ide tettem.” – Ja – bólintott Gabe –, a világítótoronynál százhúszig is felment, amikor elindultam. – Ne viccelj! Százhúsz mérföld per óra? – hüledezett Theo. – Mind meghalunk. – Mindjárt jobban érezte magát. – Kilométer per óra – helyesbített Gabe. – Állj elém. Felénk néz! – Megragadta Theo váll-lapját (ugye?), és maga elé rántotta, hogy a

terem túlsó feléből ne lássák. Ott ugyanis fekete Armani kosztümben és piros Ferragamo cipőben Valerie Riordan kortyolgatott áfonyaszörpöt műanyag pohárból. – Mit keres itt? – suttogta Gabe. – Nem kapott jobb meghívást valami klubtól vagy egy üzletembertől? – Úgy ejtette ki az üzlet szót, mintha rohadt íze lenne, amit ki akar köpni, mielőtt kihányja, merthogy pontosan így is értette. Habár Gabe nem élt elefántcsonttoronyban, ott élt egy torony mellett, s így kicsit rézsútosan látott rá a kereskedelemre. – Nagyon ráng a szemed, Gabe. Jól vagy? – Az elektródáktól lehet. Pompásan néz ki, mi? Theo megnézte Gabe exbarátnőjét, a magassarkút, a harisnyát, a sminket, a haját, kosztümje vonalát, orrát, csípőjét, és úgy érezte, mintha sportkocsit nézne, amire úgysem telik, meg nem is tudná vezetni, s szinte látta magát a roncsai között egy telefonpózna köré csavarodva. – A rúzsa megy a cipőjéhez – kerülte meg a választ. Az ilyesmi nem nagyon esett meg Pine Cove-ban. Na jó, Mollynak volt fekete rúzsa, ami ment a fekete csizmájához, amit máshoz nem is viselt, de erre most inkább nem akart gondolni. Ez a pillanat akkor érne bármit, ha meg tudná osztani Mollyval, ami nem fog megtörténni, és ettől egy pillanatra megirigyelte Gabe szemrángását. Nyílt a kápolna ajtaja, szél rontott be a terembe, megzörgette azt a pár krepp-papírt, ami még a falakon csüngött, és levert néhány díszt a hatalmas karácsonyfáról. Tucker Case lépett be, bomberdzsekijéről csöpögött a víz, elöl a kicsit lehúzott cipzár V alakú réséből kis szőrös arc kandikált ki. – Kutyát nem – szólt rá Mavis Sand, aki az ajtót próbálta becsukni. – Gyerekek is csak pár éve jöhetnek, és én attól se vagyok oda. Tuck megragadta a másik ajtót, benyomta, majd áthajolt Mavis fölött, és segített betenni azt a szárnyat is. – Ő nem kutya. Mavis megfordulva épp Roberto arcába nézett, aki vakkantott.

– Ez kutya. Na jó, nem valami méretes, de akkor is kutya. És napszemüvege is van. – És? – Sötét van, idióta. Ki a kutyával! – Nem kutya – győzködte Tuck, s hogy bizonyítsa igazát, lehúzta a kabát cipzárját, megfogta Roberto lábát, és feldobta a levegőbe. A denevér rikoltott, széttárta bőrszárnyait, a karácsonyfa csúcsára repült, ahol elkapta a csillagot, körbeperdült, majd megállapodott fejjel lefelé. Vidám természete és a rózsaszín napszemüveg dacára elég bizarrul festett. A jelen lévő harmincvalahány ember mind abbahagyta, amivel foglalatoskodott, és megbámulta. Lena Marquez, aki a lasagnát darabolta kockákra a büféasztalnál, felnézett egy pillanatra Tuck szemébe, majd elfordult. Senki nem szólt, a magnóból bömbölt a karácsonyi reggae, kint csapdosott a szél meg az eső. – Mi van? – kérdezte Tuck mindenkitől és senkitől. – Úgy csinálnak, mintha még nem láttak volna denevért. – Úgy néz ki, mint egy kutya – mondta mögötte Mavis. – Szóval a denevér nincs kitiltva? – érdeklődött tőle Tuck, de nem fordult hátra. – Nem hinném. Jó a segge, repülős, tud róla? – Ja, családi átok. – Tuck a mennyezetre sandított, hátha pechjére fagyöngy alatt áll, majd észrevette Theót és Gabe-et a sarokban, és elindult arra. – Istenem – mondta nekik. – Látták Lenát? Olyan dögös. Maguk szerint-nem dögös? Úgy hiányzik. – Na, még egy – nyögte Theo. – Az a Télapó-sapka, beindulok tőle. – Az egy Pteropus tokudae? – kukucskált ki Theo mögül Gabe a denevérre biccentve. – Nem, az Roberto. Miért bújik a közrendőrünk mögé? – Itt az exem. Tuck körülnézett. – A vörös hajú?

Gabe bólintott. Tuck ránézett, majd Val Riordanra, aki Lenával beszélgetett, majd vissza Gabe-re. – Ejha, maga aztán nagyot markolt. Hadd gratuláljak – nyúlt el Theo mellett, hogy kezet rázzon a biológussal. – Nem bírjuk magát, világos? – fortyogott Theo. – Tényleg? – Tuck visszahúzta a kezét. Elnézett Theo mellett Gabe-re. – Tényleg? – A, rendben van – felelte Gabe. – Theo csak hepciás. – Nem vagyok hepciás – tiltakozott Theo, pedig kicsit hepciás volt. Kicsit szomorú. Kicsit beállt. Kicsit rosszkedvű, hogy a vihar nem vonult csak úgy el, ahogy remélte, és kicsit izgatott, hátha igazi katasztrófa alakul ki. Theophilus Crowe titokban imádta a katasztrófát. – Érthető – szorította meg Tuck Teo vállát. – A felesége süti volt. – Még most is süti – pontosított Theo, majd: – Hé! – Semmi gond. Maga szerencsés ember. Gabe Fenton megragadta Theo másik vállát. – Igaza van. Amikor Molly nincs elszállva, nagyon süti. Sőt még amikor... – Abbahagynátok a feleségem sütizését? Azt se tudom, mit jelent. – A szigeteken mondjuk – magyarázta Tuck. – A lényeg, hogy nincs miért szégyenkeznie. Szép időt futottak együtt. De csak nem várhatja el tőle, hogy örökre elveszítse az ítélőképességét? Tudja, Theo, időnként megtörténik, hogy Béni összejön Macskanővel, vagy Shrek elveszi Lara Croftot, s bár az ilyesmi reményt ad nekünk, azért erre ne alapozzon. A mi fajtánk mindig is magányos marad, ha egy nőben nem rejtőzik önpusztító vágy, nem igaz, professzor? – Igaz – felelte Gabe, „a Bibliára esküszöm” gesztus kíséretében. Theo csúnyán meredt rá. – Csakhogy a nőnek előbb-utóbb megjön az esze – folytatta Tuck. – Csak nem szedi a gyógyszereit. – Nem mindegy? Én csak azt mondom, karácsony van, legyen

hálás, hogy egyáltalán valaha is rá tudott venni valakit, hogy szeresse. – Felhívom – húzta elő mobilját Theo a zsaruingének zsebéből, és beütötte az otthoni számát. – Val a gyöngy fülbevalót viseli? – érdeklődött Gabe. – Azt én vettem neki. – Nem, valami gyémántpöcköt – csekkolta le a válla felett Tuck. – Basszus. – Nézze Lenát abban a Télapó-sapkában. Az a nő nagyon ért a flitterhez, ha tudja, hogy értem. – Gőzöm sincs. – Nekem sincs. Csak jól hangzott. Theo becsukta a mobilt. – Mindkettőtöket utállak. – Ugyan – így Tuck. – Nincs térerő? – így Gabe. – Megnézem a rendőrségi rádiót a kocsiban.

A kápolna mögötti temetőben már pocsolyákba gyűlt a víz, ahogy a holtak kihúzták egymást a trutyiból. – A moziban ez mintha könnyebben menne – jegyezte meg Jimmy Antalvo, derékig egy tócsában, mert éppen Reggelente Marty és a piros ruhás újfiú húzta kifelé. Jimmy szavai kicsit összefolytak a sár miatt, meg hogy az arca főleg viaszból és drótból állt. – Azt hittem, sose jutok ki abból a koporsóból. – Kölyök, te még jobban jártál, mint páran, akiket kihúztunk – biccentett Reggelente Marty egy igen erőtlen, szétrohadt húshalom felé, ami valaha egy műszerész volt. A péprakás nyögést hallatott. – Az ki? – kérdezte Jimmy. A zuhogó eső kimosta szeméből a sarat. – Alvin. Ennyit értettünk.

– Sokat beszéltem vele – mondta Jimmy. – Most más a helyzet – mondta a piros ruhás tag. – Most igazából is beszélsz, nem csak gondolatban. És az ő beszélőkéjének lejárt a garanciája. Marty, aki életében potrohosnak volt mondható, ám halála óta jelentősen leapadt, most lehajolt, jól megfogta Jimmy karját, majd nagyot nyögve megpróbálta kihúzni a kölyköt. Hangos pukkanás hallatszott, és Marty hanyatt vágódott a sárba. Jimmy Antalvo az üres bőrdzseki ujját lengetve kiabált: – A karom! A karom! – A francba, jobban is felvarrhatták volna – emelte fel a kart Marty, amelyen a kéz görcsösen integetett. – Ez a fecsegés undorító – jelentette ki Esther, a tanítónő, aki oldalt állt a már kihantolt többiekkel. Legjobb ünneplőruhája cafatjain patakzott a víz. – Nekem semmi közöm ehhez. – Szóval nem éhes? – érdeklődött az újfiú, kinek sáros Télapószakállából szintén csorgott az esővíz. Ő támadt fel elsőként, hiszen neki nem kellett a koporsóból is kitörnie. – Jó. Ha a kölyök kint van, magát visszalökjük. – Nem azt mondtam. Egy kis nassolás jöhet. Valami könnyű. Mavis Sand, mondjuk. Annak a nőnek annyi agya se lehet, hogy egy szelet kenyeret meg lehessen vele kenni. – Akkor pofa be, és segítsen kiszedni a többieket! A közelben Malcolm Cowley rosszallóan nézte az egyik kevésbé artikulált élőhalottat, akinek bomló húsából jó sok csupasz csont virított. A halott könyvkereskedő tweedzakóját simította ki, és fejét csóválta minden megjegyzésre. – Hirtelen mind falánkak lettünk? Nos, nekem mindig is tetszett a modern svéd bútoripar a funkcionális, mégis elegáns designja miatt, ezért miután elfogyasztottuk ezeknek a duhajoknak az agyát, muszáj lesz megkeresnem egy ilyen bútorüzletet, amiről annyit hallottam az újdonsült házasoktól a kápolnában. Előbb kaja, aztán IKEA. – IKEA! – kántálták a holtak. – Előbb kaja, aztán IKEA. Előbb

kaja, aztán IKEA. – Megehetem én a körzeti megbízott feleségének az agyát? – kérdezte Arthur Tannbeau. – Jó fűszeres lehet... – Előbb ássunk ki mindenkit, aztán eszünk – mondta az újfiú, mint aki megszokta a parancsolgatást. – Ki halt meg és tette magát főnökké? – fortyant fel Bess Leander. – Maguk mind – felelte Dale Pearson. – Van benne valami – bólintott Reggelente Marty. – Míg maguk, férfiak itt végeznek, én körülnézek a parkolóban – mondta Esther. – Ejnye, milyen nehezen megy a járás. – Egyik lábát úgy húzta maga után, barázdát szántva a földbe. – De az IKEA valóban kellemes vacsora utáni kalandnak ígérkezik. Senki nem tudja, miért, de az élők agyának zabálása után a holtak legjobban az elérhető árú előgyártott bútort szeretik.

A parkolóban Theophilus Crowe éppen azon volt, hogy a fülébe folyt esővizet kutyanyállal cserélje le. – Nyughass már, Marcang. – Ellökte a kutyát, és bekapcsolta a rendőrségi rádiót. Állítgatta így-úgy, de csak testetlen hangokat fogott, egy-két szót a sztatikus zörej közepette. A kocsi tetejét annyira verte az eső, le kellett hajolnia a műszerfal alá, hogy hallja a parányi hangszórót, amit Marcang persze invitálásnak vett, és próbálta kinyalni az esővizet Theo füléből. – Fúj! Marcang! – Theo megragadta a kutya orrát, és hátranyomta a két ülés között. Nem a nyirkosság, vagy akár a kutya lehelete volt a legszörnyűbb, hanem a zaj. Rettenetesen hangos volt. Marcang beletúrt a két ülés közti rekeszbe, és talált egy félig megevett, majd visszacsomagolt kolbászkát. Bekapta a parányi húsdarabot, és élvezettel cuppogtatta el közvetlen Theo füle mellett. Theo kikapcsolta a rádiót. Az egyik gond Pine Cove-val meg a tömérdek Monterey-fenyővel, hogy pár év után a karácsonyfák már

nem karácsonyfákra hasonlítottak, hanem hatalmas, felfordított porrongyra, a csúcson fenyőtűkből és tobozokból álló vitorla egy hosszú, keskeny törzs és palacsintaszerű gyökérrendszer felett, amely fa különösen alkalmas arra, hogy nagy szélben felboruljon. Így amikor El Niño cirkált a partnál, és egy ehhez hasonló vihar támadt, először a mobiltelefonok és a kábeltévé-állomások térereje ment el, majd hamarosan az egész város áramellátása, végül pedig a telefonvonalak szakadtak meg, ezáltal meggátolva mindennemű kommunikációt. Theo látott már ilyet, és nem szerette azt, amit jósolt. A Cypress Street még hajnal előtt víz alá kerül, délre pedig kajakkal kell közlekedni az ingatlanirodákban és galériákban. Valami nekicsapódott a kocsinak. Theo felkapcsolta a reflektort, de az eső úgy zuhogott, és az ablakra úgy kicsapódott a kutya lihegésének a párája, hogy semmit nem látott. Biztos egy kisebb faág. Marcang ugatott, ami zárt térben fülsiketítően hangosnak tűnt. Végigjárhatná a belvárost, de így, hogy Mavis bezárta a Bőgő Csigát szentestére, el nem tudta képzelni, miért menne bárki is oda. Menjen haza? Nézze meg Mollyt? Nem, ő a négykerék-meghajtásos Hondájában jobban bír ezzel az idővel, különben meg elég okos, hogy ki se mozduljon. Igyekezett nem személyes sértésnek venni, hogy el sem jött. Nem szívére venni a pilóta szavait, hogy nem méltó egy ilyen nőhöz. Ekkor lenézett, és ott, a pukkanós csomagolóban feküdt a vízipipa. Felvette, megnézte, majd zsaruinge zsebéből előhúzott egy kis doboz ragadós zöld szirmot, és nekiállt megtölteni a pipát. Épp ahogy az eldobható öngyújtó fénye egy pillanatra elvakította, valami megkarcolta a kocsit. Marcang előreugrott az első ülésbe, és az ablakot ugatta, közben vaskos farka Theo arcát verte. – Ül. Ül! A nagydarab kutya azonban most meg az ajtót kaparta. Theo tudta, hogy később egy nagy vizes kutyával lesz dolga, mégis muszáj volt békepipát szívnia, hát odanyúlt és kitárta az ajtót. Marcang kiugrott. A szél becsapta az ajtót.

Kint mozgás támadt, de Theo még mindig nem látott semmit, hát úgy vélte, Marcang a sárban dagonyázik. A közrendőr meggyújtotta a pipát, és elmerült ez édes, megnyugtató füstben. Odakint, jó két méterre a kocsitól Marcang nagy virgoncan éppen a néhai tanítónő fejét tépte le. A nő keze-lába hadonászott, a szája mozgott, de az eb átharapta a rothadó torkot, és ide-oda rázta a nő fejét. Egy gyakorlott szájról olvasó tolmácsolhatta volna Esther szavait: – Csak egy kis agyat akartam enni. Ez teljességgel indokolatlan, fiatalember. Ezért rosszkutyát fogok kapni, gondolta Marcang.

Theo a kocsiból bokáig érő tócsába lépett ki. A hideg, a szél, az eső és a surranójába is befröcskölő sár dacára Theo sóhajtott, ugyanis súlyosan, reménytelenül betépett, és éppen kezdett átcsúszni arra a kellemes helyre, ahol minden, az esőt is beleértve, az ő hibája, és ezzel együtt kell élnie. Nem könnyes whisky-önsajnálat, nem dühös tequila-szemrehányás, nem ideges speed-paranoia, csak egy kis melankolikus önutálat és a felismerés, hogy micsoda lúzer is ő. – Marcang, lábhoz! Gyere, pajti, vissza a kocsiba. Alig látta a kutyát, csak annyit, hogy a hátán hentereg valamiben, ami egy rakás nedves-sáros szennyeshez hasonlít; ide-oda rángott rajta, a szája nyitva, rózsaszín nyelve kutyaeksztázisban leffegett. Talán egy döglött mosómedve, vélte Theo, próbálva kipislogni az esőt a szeméből. Én sose voltam ilyen boldog. Sose leszek ilyen boldog. Otthagyta a kutyát, hadd örüljön, és visszaslattyogott a Magányos Karácsony partira. Mintha egy kéz érintette volna meg a nyakát, ahogy beküzdötte magát az ajtón, és mintha valaki hangosan nyögött volna, ahogy az ajtó becsapódott, de biztos csak a szél. Nem hasonlított a szélre. De csak a szél lehetett.

15. f e j e z e t P i l l a n a t ny i M o l l y - z a v a r – Nigoth bíbor szarvára, parancsolom, hogy forrj! – visította a Démonnő. Végül is mire jó a felsőbb erő, ha nem segít megfőzni a kínai tésztát? Molly meztelenül állt a tűzhelynél, csak egy széles selyemöv volt rajta, amin hátul középen lógott pallosa egy hüvelyben, s ettől úgy nézett ki, mint aki megnyerte a Miss Erőszakos Nudista versenyt. Bőre csillogott a verejtéktől, nem mert edzett, hanem mert törött pallosával feldarabolta és a kandallóban elégette a kávézóasztalt meg a két széket. A faházban tikkasztó hőség volt. Az áram még nem ment el, de hamarosan fog, és a Puszták Kardforgató Démonnője hamarabb kapcsol át túlélő módba a többieknél. Hiszen szerepel a munkaköri leírásában. Szenteste van, nem kéne valami ünnepibbet ennünk?, érdeklődött a Narrátor. Tojáslikőrt? Nigoth alakú sütit? Van bíborszínű reszeléked? – Nem kapsz semmit, és legyél boldog vele! Te lelketlen kísértet vagy, aki csak bosszant és mocorog az agyamban, akár a pók. Ha ötödikén megjön a pénzem, örökre a mélységbe leszel száműzve. Csak mondom: felvagdosni a kávézóasztalt? Kiabálni a levessel? Szerintem pozitívabb úton kéne levezetned az energiáidat. Ami jobban illik az ünnep szelleméhez. Pillanatnyi Molly-zavarában a Démonnő rájött, hogy létezik egy vonal, amit áthághat, amikor a Narrátorból tulajdonképpen az értelem szószólója lesz, és nem azért nyaggatja, hogy rendetlenkedjen. Kis lángra állította a gázt, és átment a hálóba.

Odahúzott egy széket a szekrényhez, s ráállt, hogy elérje a felső polcot. Egy kétméteres férjjel az a baj, hogy gyakran ágaskodni kell azért, ami neki kényelmes magasság. Meg hogy hosszúzsinóros vasalóval kell kivasalni az ingjeit. Na nem mintha gyakran vasalná Theo ingeit, de aki már próbált egyméteres ingujjból ráncot kivenni, az szívesen lemondana örökre a vasalásról. Ő már így is dilis, nem kell hozzá frusztráló házimunka. Tapogatott a felső polcon, rálelt Theo pisztolyának üres tokjára, majd keze bársonycsomagot talált. Leemelte, leszállt a székről, odavitte a hosszú csomagot a kanapéhoz, aztán leült és lassan kibontotta. A hüvely fából készült. Valahogy fekete selyemrétegeket applikáltak rá, mert mintha kiitta volna a fényt a szobából. A markolat fekete selyemzsinórral volt körbetekerve, a végén pedig bronzból öntött sárkány mintájú kézvédő csillant tompán. A sárkány elefántcsont feje kiállt a kardgombból. Amikor kihúzta a kardot a hüvelyből, elállt a lélegzete is. Azonnal tudta, hogy az igazi, ősi, és minden bizonnyal csillagászati összegbe kerülhetett. Eletében nem látott szebb pengét, és nem katana volt, hanem tachi. Theo tudta, hogy hosszabb, nehezebb kard kell a gyakorláshoz, hogy ezzel az értékes antik darabbal órákat fog edzeni, nem zárja vitrinbe. Könnyek szöktek a szemébe, a penge ezüstfolttá mosódott. Theo a szabadságát és a büszkeségét kockáztatta, hogy megvegye neki ezt, hogy elismerje az ő énjének azt a részét, amelytől mindenki meg akart szabadulni. Kifut a leves, te szentimentális tyúk, noszogatta a Narrátor. És tényleg. Hallotta, hogy a víz sziszeg a forró lángon. Talpra ugrott, és körülnézett, hová tegye a kardot. A kávézóasztal hamu formájában pihent a kandallóban. Az ablak alatti könyvespolcra nézett, és abban a pillanatban az egyik nagy fenyő törzse fülsiketítő reccsenéssel szétrepedt, amit kisebb csattanások követtek, ahogy zuhanás közben magával sodort ágakat és kisebb fákat. Az éjszakát szikrák gyújtották fel, s ahogy a fa földet ért az udvarban, a házban

kialudtak a fények. Az út mellett a kidőlt vezeték narancs és kék íveket húzott az éjben. Az ablak előtt egy magas, sötét alak állt, és őt nézte.

Habár sok egyedülálló emberre számítottak, a Magányos Karácsonyt elvileg nem párkeresésre találták ki, nem a Bőgő Csigában folyó ünnepi székfoglaló folytatásának szánták. Voltak, akik összejöttek, szeretők vagy partnerek lettek, de nem ez volt a cél. Eredetileg úgy gondolták, hogy itt összejöhetnek olyanok, akiknek itt nincs családjuk vagy barátjuk, hogy azzal töltsék a karácsonyt, és akik nem akarják egyedül tölteni, vagy alkohol indukálta kómában, vagy mindkettőben. Aztán az évek folyamán továbbfejlődött, várt esemény lett, az emberek inkább jöttek ide a hagyományos baráti és családi unalom helyett. – El nem tudok képzelni förtelmesebb dolgot, mint a családommal tölteni a karácsonyt – mondta Tucker Case, amikor Theo visszatért. – És maga, Theo? Egy másik fickó álldogált ott Tuck és Gabe mellett, egy kopaszodó, szőke tag, aki elhízott atlétának tűnt. Piros Star Fleet Command inget és bő pantallót viselt. Theo felismerte: Joshua Barker mostohaapja/anyja fiúja/akármije, Brian Henderson. – Helló, Brian – jutott eszébe a tag neve az utolsó pillanatban a kézfogás előtt. – Hogy van? Emily és Josh is eljöttek? – Ja, de nem velem. Kicsit összevesztünk. Tucker Case magyarázta meg: – Elmondta a gyereknek, hogy nincs Télapó, és hogy a karácsony csak a kereskedők ravasz trükkje, hogy még több cuccot eladjanak. Mi is volt még? Ja, hogy Szent Miklós azért lett híres annak idején, mert életre keltett néhány gyereket, akiket feldaraboltak és befőttes üvegbe dugtak. Erre a srác anyja kidobta. – Sajnálom.

– Nem nagyon jöttünk ki – bólogatott Brian. – Illik közénk – vélte Gabe – Klassz ing. Brian kicsit zavartan vont vállat. – Piros. Gondoltam, ez karácsonyos. Most meg úgy érzem... – A, ne törődjön vele – vágott közbe Gabe. – A piros inges fickók a filmeken sose érik meg a második reklámblokkot. – S a kreténszolidaritás jeleként gyengéden karon bokszolta Briant. – Kiszaladok a kocsihoz másik ingért – mondta Brian. – Hülyén érzem magam. Minden ruhám a Jettában van. Sőt mindenem. Ahogy Brian az ajtó felé indult, Theónak hirtelen eszébe jutott: – Ja, Gabe, majdnem elfelejtettem. Marcang kiszökött a kocsiból. Valami undormánnyal hentereg a sárban. Kimehetnél Briannel, hátha te vissza tudod rángatni a kocsiba. – Vízi kutya. Nem lesz baja. Kint maradhat a parti végéig. Hátha sáros manccsal felugrik Valre. Jaj, de jó lenne! – Ez elég keserűen hangzik – mondta Tuck. – Mert egy keserű kisember vagyok. Mármint szabadidőmben. Nem állandóan. A munkám eléggé lefoglal. Brian elsompolygott a Star Trek-ingjében. Amint kitárta az ajtót, a szél elkapta azt, és ágyúdörej szerű csattanással nekicsapta a külső templomfalnak. Mindenki odanézett. A nagydarab férfi szégyenlősen vállat vont, a sáros és csuromvíz Marcang pedig vidáman beügetett, valamit hozva a szájában. – Ejha, micsoda dzsuvát csinál – mondta Tuck. – Eddig bele se gondoltam, mennyivel praktikusabb repülő emlőst tartani. – Mi az a szájában? – kérdezte Theo. – Biztos fenyőtoboz – felelte oda se nézve Gabe. Aztán odanézett: – Vagy nem. Sikoly hallatszott, hosszú, elnyújtott sikoly, amelyet Valerie Riordan kezdett, majd a büfé közelében álló nők szájról szájra adtak. Marcang pont Val lába elé dobta le az ajándékot, úgy okoskodván, hogy mert ő áll a legközelebb a kajához, és mert még mindig a Kajamanus nősténye (mert ki tud kajára gondolni Kajamanus

nélkül?), ezért méltányolja majd, és talán megjutalmazza érte. Nem így történt. – Kapd el! – kiáltotta Gabe Valnek, aki a legbeszédesebb pillantással nézett rá, amit valaha látott tőle. Talán a doktorátusától lett ékesszóló, mégis szavak nélkül is azt mondta: Neked elment az a maradék eszed. – Vagy ne. Theo odasietett, és Marcang nyakörve után kapott, ám a labrador az utolsó pillanatban felkapta a padlóról a kart, és kicselezte Theót. A három férfi üldözni kezdte, Marcang meg ide-oda rohangált a parkettán, fejét magasan, büszkén tartva, akár egy lipicai csődör, s néha-néha megállt, hogy sarat fröcsköljön a megrettent nézőkre. – Mondjátok, hogy az nem mozog! – kiáltotta Tuck, megpróbálva sarokba szorítani Marcangot a büféasztalnál. – Hogy az a kéz nem mozog. – Csak a kutya kinetikus energiája teszi – guggolt le birkózópózba Gabe. Gyakorta kapott el állatokat vadon, tudta, hogy fürgének kell lenni, alacsonyan tartani a súlypontot, és sok baromságot hadoválni. – Az istenit, Marcang, ide gyere! Rosszkutya, rosszkutya! Na tessék! A tragédia. Ezer út az állatdokihoz, fűevős hányás, bolha, amit nem lehet elérni. Rosszkutya. A Kutya szerelmére! Ő egy rosszkutya. Marcang ledobta az ajándékot, s felvette a farokbehúzott pózt, maga lett a megtestesült alázat, szégyen, bűntudat és nyílt szomorúság. Nyüszítve megkockáztatott egy pillantást Kajamanusra, oldalvást, szégyenkezve, de készen arra is, hogy újabb RK-t kap. Kajamanus azonban rá se nézett. Senki nem őt nézte. Minden rendben. Ő jókutya. Az ott kolbász az asztalon? A kolbász fincsi. – Az az izé mozog – jelentette ki Tuck. – Dehogy – mondta Gabe. – Ja, de igen. Erre újabb sikolyok harsantak, s a női meg gyerekhangok közé ezúttal férfikórus is vegyült. A kézfej el akart mászni, maga után vonszolva a kart. – Milyen frissnek kell lenni ehhez? – érdeklődött Tuck.

– Ez nem friss – mondta Josh Barker, a kevés jelen lévő fiú egyike. – Szia, Josh – köszönt neki Theo. – Nem is láttalak bejönni. – Mert éppen kint ült a kocsiban vízipipázva – felelte Josh vidoran. – Boldog karácsonyt! – Aha. – Theo gyorsan végiggondolta a helyzetet, majd levette Gore-Tex zsarukabátját, és a rángó karra dobta. – Oké, emberek. Be kell vallanom valamit. Már korábban el kellett volna mondanom, de nem hittem a saját szememnek. Ideje, hogy őszinte legyek. – Az Anonim Narkósok gyűlésein Theo már belejött abba, hogy kínos dolgokat meséljen el magáról, s ezt a vallomást még megkönnyítette, hogy kicsit be volt lőve. – Pár napja összefutottam egy emberrel, vagyis akit én embernek hittem, pedig egy elpusztíthatatlan kibernetikus robot. Jó nyolcvannál ütöttem el a Volvómmal, és még csak meg se érezte. – A Terminátor? – kérdezte Mavis Sand. – Na, őt megdugnám! – Ne kérdezzétek, hogy került ide vagy mi ő valójában. Az évek során megtanultuk, hogy minél hamarabb elfogadjuk a megmagyarázhatatlanra a legegyszerűbb magyarázatot, annál nagyobb az esélyünk a túlélésre. Szóval szerintem ez a kar azé a gépé. – Lószart! – kiáltotta valaki odakint. Ekkor kicsapódott az ajtó, és szél tört be, förtelmes bűzt sodorva. Az ajtóban a Télapó állt, a piros Star Trek-inges Brian Henderson torkát fogva. Mögöttük sötét alakok mozogtak és az IKEA-ról motyogtak. A Télapó ekkor egy tömpe orrú .38-ast nyomott Brian halántékához, és meghúzta a ravaszt. Vér fröccsent a falra, majd Télapó hátradobta a testet Reggelente Martynak, aki haladéktalanul nekiállt kiszívni a halott agyát a golyó kimeneti nyílásán át. – Boldog karácsonyt, ti halálra ítélt köcsögök! – harsogta kedélyesen Télapó.

16. f e j e z e t Szóval... Szóval ezt jól megszopták.

17. f e j e z e t T u d j a , h o gy j ó v o l t á l - e Noha elszörnyedt azon, ami a kápolna ajtajában történt, a lövés, az agyszívás meg a fenyegetés, Lena Marquez önkéntelenül is azt gondolta: Jaj, olyan kínos, hogy mindkét exem itt van. Dale Pearson Télapó-ruhában állt ott, sár és trutyi csöpögött róla, miközben haragosan harsogott, Tucker Case pedig azonnal a terem végébe iramodott, és lebukott az egyik büféasztal alá. Sikolyok harsantak, többen rohangáltak, de a legtöbben csak álltak ott, megbénította őket a sokk. És persze Tucker Case az ügyeletes anyámasszony katonája. Lena majdnem elsüllyedt szégyenében. – Te ringyó! – kiáltotta a halott Dale Pearson, és a .38-as pisztolyt Lenára szegezte. – Zaba vagy! – azzal elindult felé. – Vigyázz, Lena! – hallatszott egy kiáltás, és Lena éppen félre tudott lépni, ahogy mögötte felemelkedett a büféasztal, a lasagnával teli gyorsforraló edényeket a padlóra borítva. A serpenyők alatti alkoholos égők kék lángot lövelltek szét az asztalokra és a padlóra, ahogy Tucker Case harci kiáltással maga elé emelte az asztalt. Theo Crowe felmérte, mi történik, és félrerántotta az embereket, amint Tucker átrohant a termen az asztalt maga elé tartva, neki a halottaknak. Dale Pearson háromszor is a közeledő asztallapba lőtt, majd Tucker telibe találta vele. – Crowe, az ajtót! Az ajtót! – kiáltotta Tuck, Dale-t és társait kiszorítva az esőbe. A kék alkoholláng felkapaszkodott Dale szakállán, és lefutott Tuck lábán, ahogy nyomakodott ki a sötétségbe. Theo átügetett a termen, és nyúlt az ajtószárnyért. Tuck büféasztala

mögül egy félkarú, bőrdzsekis tetem bújt elő és kapta el Theót, aki meg lábával taszította mellbe és lökte le a lépcsőn. Aztán becsukta az egyik ajtószárnyat, majd megfogta a másikat, de habozott. – Csukd be azt a kurva ajtót! – üvöltötte Tuck, aki a lépcső aljánál már kezdett veszteni a lendületből. Theo látta, hogy rothadó kezek nyúlnak elő az asztal mögül, egy férfi, akinek alsó ajkát csak egy bőrdarab tartotta, a pilótára visított, és megpróbált beleharapni a kezébe. Mielőtt becsukta az ajtót, Theo még látta, hogy Tuck lába kéken lángol és gőzölög az esőben. – Hozzátok ide az egyik asztalt! – kiáltotta Theo. – Eltorlaszoljuk az ajtót. Szorítsuk az asztalt a kilincs alá.

Egy pillanatig békesség állt be, nem hallatszott más, csak a szél, az eső, és Emily Barker zokogása, aki látta, ahogy a volt fiújának szétloccsantják a fejét és kiszívják az agyát. – Mi volt ez? – hőbörgött Ignacio Nunez, egy kövér hispániai, aki a városka bölcsődéjének tulajdonosa. – Mi a fészkes fene volt ez? Lena Marquez ösztönösen odament Emily Barkerhez, letérdelt, és átkarolta a gyászoló nőt. Felnézett Theóra. – Tucker odakint van. Odakint. Theo Crowe rájött, hogy mindenki őt nézi. Alig kapott levegőt, a vér hangosan dübörgött a fülében. Nagyon szeretett volna ő is másvalakire nézni válaszért, ám ahogy végigpásztázta a termet, a negyvenvalahány megrettent arcot, azt kellett látnia, hogy az összes felelősség visszatükröződik rá. – Bassza meg – fogta meg a csípőjét, ahol általában a pisztolya lógott. – Az asztalomon hagytad – emlékeztette Gabe Fenton. Gabe az asztalt tartotta, amit a templomajtó zárja alá szorítottak. – Húzzuk el az asztalt – mondta Theo, s közben arra gondolt, Még

csak nem is bírom a tagot. Segített Gabe-nek elhúzni az asztalt, majd futópózba kuporodott, ahogy Gabe a zárral bajlódott. – Csukd be mögöttem. Ha majd sikoltok, hogy „Engedj be”, akkor... Ekkor csattanás hangzott mögöttük, és valami berepült az egyik magas, színes üvegablakon keresztül, szilánkot szórva a terem közepére. A vizes, megégett és véres Tuck Case feltápászkodott. – Nem tudom, ki parkolt az ablak alá, de jobb, ha eláll, mert ha azok az izék is felmásznak rá, ugyanígy be tudnak jönni.

Theo végignézett a színes üvegablakokon, melyek a kápolna hosszán végigfutottak, nyolc-nyolc mindkét oldalon, jó két és fél méter magasban. Amikor a kápolna épült, a színes üveg felárnak számított, a közösség meg szegénynek, ezért lettek ilyen kicsik, alig félméteresek az ablakok, ami most előnyt jelentett. Az egész épületben egyetlen nagy ablak volt – az egykori oltár mögött, ahol most Molly kilencméteres karácsonyfája állt –, egy másfélszer három méteres katedrálszerű üvegablak, mely Szent Rózát, a belsőépítészek védőszentjét ábrázolta, amint párnát ad a Szent Szűznek. – Nacho – mondta Theo Ignacio Nuneznek –, keress valamit az alagsorban, amivel eltorlaszolhatjuk azt az ablakot. Mintha végszóra, két sáros, bomló arc jelent meg a nyílásban, amelyen az imént Tuck érkezett, csontkezükkel nyögve próbáltak kapaszkodót találni a párkányon. – Lődd le őket, Theo! – bődült el Tuck. – Lődd le őket! Theo a fejét rázta. Nuku pisztoly. Valami elzúgott mellette. Megpördülve látta, hogy Gabe Fenton rohan teljes erőből az ablak felé, egy lasagnával teli hosszú serpenyőt tartva maga előtt, nyilván, hogy tésztafeláldozó aktussal kihajítsa az ablakon. Theo elkapta a biológus gallérját, úgy állítva meg, akár kutyát a rövid póráz. Gabe karját és lábát azonban vitte a lendület, és

bár a serpenyőt nem engedte el, a jó négykilónyi gőzölgő sajtos finomság kirepült az ablakon, megégetve a támadókat, és absztrakt foltokat fröcskölve a falra. – Ez az, dobáljuk meg őket kajával, az majd lelassítja őket! – kiáltotta Tuck. – Most egy füzér fokhagymát! Gabe sikeresen megállt a lábán, majd odaugrott Theo arcába, illetve a közelébe, merthogy jó harminc centivel alacsonyabb volt. – Meg akartam menteni magunkat – közölte szigorúan Theo mellkasával. Mielőtt azonban Theo válaszolhatott volna, Ignacio Nunez és Ben Miller, egy magas, harmincas volt sztáratléta kért utat, kiabálva. Egy másik büféasztalt vittek a betört ablakhoz. Gabe és Theo segített Bennek tartani az asztalt, míg Nacho a falhoz szögelte. – Találtam pár szerszámot a pincében – közölte Nacho az ütések között. Közben halott körmök kaparták az ajtót élénken. – Utálom a sajtot! – kiáltotta egy tetem, amelyiknek még volt mivel. – Szorulásom lesz tőle. A többi élőhalott a falat döngette körös-körül. – Gondolkodnom kell – mondta Theo. – Egy pillanatra muszáj gondolkodnom.

Lena a kápolna elsősegélykészletéből gézt és antibiotikumot tett Tucker Case sebeire. Lába és törzse alig égett meg, az alkohollángot eloltotta az eső, mielőtt áthatolt volna a ruháján, és bár bőr bomberdzsekije zuhanás közben megóvta, homlokán és a combján mély vágás éktelenkedett. Az egyik golyó, amit Dale kilőtt az asztalra, megkarcolta a bordáját, tíz centi hosszú és másfél centi széles heget hagyva. – Eletemben nem láttam ennél bátrabb tettet – mondta neki Lena. – Tudod, pilóta vagyok – felelte Tuck, mintha mindennap ilyeneket csinálna. – Nem engedhettem, hogy bántsanak téged.

– Tényleg? – nézett fel Lena. – Sajnálom, hogy... – Lehet, hogy nem volt nyilvánvaló, de az a dolog az asztallal egy rosszul kivitelezett menekülési kísérlet volt. Elfintorodott, ahogy Lena gézt tekert a mellsebére. – Ezt össze kell varrni – mondta Lena. – Kihagytam valamit? Tuck felemelte a jobb kezét: keze fején véres fognyomok sorakoztak. – Istenem! – Le kell vágni a fejét – mondta Joshua Barker, aki figyelte őket. – Kiét? – kérdezte Tuck. – A Télapó-ruhás fickóét? – Nem, a tiédet. Le kell vágni a fejedet, vagy te is átalakulsz olyanná. A kápolnában mindenki abbahagyta, amit csinált, és Lena meg Tuck köré gyűlt, hálásan, hogy van mire figyelniük. Odakint azok már nem verték a falakat, néha-néha megrázták a kilincset, de ezenkívül csak a szél meg az eső hallatszott. A magányos karácsonyi tömeg döbbenten pislogott. – Ne már, kölyök – mondta Tuck. – Itt most nincs helye viccnek. – Mit használjunk? – kérdezte Mavis Sand. – Ez jó, fiam? – emelte fel a fűrészes kést, amivel a fokhagymás kenyeret szelte. – Ez elfogadhatatlan eljárás – tiltakozott Tuck. – Ha nem vágják le a fejét – magyarázta Joshua –, átváltozik olyanná, és beengedi őket. – Hogy ennek a fiúnak milyen fantáziája van – vigyorgott Tuck egyik arcról a másikra, szövetségest keresve. – Karácsony van, emberek! Ó, a karácsony, amikor a jó emberek nem fejezik le egymást. Theo Crowe előjött a hátsó helyiségből, ahol fegyvernek használható dolgot keresett. – A telefon nem él. Bármikor elmehet a villany. Működik valakinek a mobilja? Senki nem válaszolt. Mindenki Tuckot és Lenát nézte. – Levágjuk a fejét, Theo – közölte Mavis, és már nyújtotta is a

kenyérvágó kést. – Te vagy a törvény, csináld te. – Nem, nem, nem, nem – hadarta Tuck. – És még sokszor nem! – Nem – támogatta Lena az emberét. – El akartok valamit mondani? – kérdezte Theo. Elvette a kést Mavistől, és beledugta hátul az övébe. – Szerintem beletrafáltál azzal a gyilkos robottal – mondta Tuck. Lena odaállt Theo és Tuck közé. – Baleset volt, Theo. Karácsonyfákat ástam ki, mint minden évben, Dale meg benyomva, dühösen arra tévedt. Nem tudom, hogy történt. Az egyik pillanatban le akart lőni, a másikban meg már kiállt az ásó a tarkójából. Tuckernek semmi köze nem volt hozzá. Csak arra járt és segíteni akart. Theo a férfira nézett. – A pisztolyával együtt ástad el? Tuck nagy nehezen feltápászkodott, és megállt Lena mögött: – Sejtenem kellett volna, hogy ez lesz? Hogy visszatér a sírból mérgesen és agyra éhesen, ezért el kell dugni a pisztolyát? Ez a maga városa, biztos úr, magyarázza meg maga. Általában, ha eltemetünk valakit, az nem jön vissza másnap, hogy megegye az agyunkat. – Agyat! Agyat! Agyat! – kántálták a holtak a kápolna előtt, és megint ütni kezdték a falakat. – Kuss! – bődült el Tucker Case, és mindenki megdöbbenésére a holtak elhallgattak. Tuck rávigyorgott Theóra. – Elbasztam. – Gondolja? Hányan vannak? – A mosogató fölött vágják le a fejét – tanácsolta Joshua Barker. – Akkor nem lesz minden véres. Theo szó nélkül, a karjánál fogva felkapta Josht, majd odament és átadta az anyjának, aki mintha most kezdett volna besokkolni. Theo az ujját Josh ajkára téve csendre intette a fiút. Komolyabbnak, impozánsabbnak és cselekvőképesebbnek látszott, mint bármikor. A fiú anyja mellei közé rejtette arcát. Theo odafordult Tuckhoz. – Hányan lehetnek? Harminc-negyvenet láttam.

– Olyan körül. Az oszlás különböző fázisaiban vannak. Némelyik csak csontrakás, mások viszonylag frissek és elég jól konzerváltak. Egyik se különösebben gyors vagy erős. Talán csak Dale meg a legfrissebbek. És mintha újratanulnának járni. Kint hangosan csattant valami, mindenki összerezzent, egy nő szó szerint sikoltva beleugrott egy férfi karjába. Mindenki lekuporodott, hallgatta, ahogy egy fa ágakat sodorva lezuhan, azt várták, hogy a törzse rádől a plafonra. A fények kialudtak, az egész templom beleremegett, ahogy a nagy fenyő odakint a talajnak csapódott. Theo azonnal felkattintotta a lámpáját, amit a hátsó zsebében tartott áramszünet esetére. A bejárati ajtó fölött kis vészlámpák világítottak, mély árnyékokat vetve szanaszét. – Azok egy óráig bírják – mondta Theo. – Az alagsorban is kell lenni elemlámpának. Mit láttál még, Tuck? – Hát, dühösek és éhesek. Eléggé lekötött, hogy ne hagyjam megenni az agyamat. Az agyra nagyon rákattantak. Utána az IKEAba mennek. – Ez nevetséges – szólalt meg Val Riordan, az elegáns frizurájú pszichiáter most először, mióta az őrület megkezdődött. – Nincsenek zombik. Nem tudom, mi folyik itt, de azok biztosan nem agyevő zombik. – Egyet kell értenem Vallel – lépett a nő mellé Gabe Fenton. – A zombizmusnak nincs tudományos alapja, kivéve pár kísérletet a Karib-tengeren halméreggel, ami halál közeli állapotba juttatja az embert, amikor szinte észlelhetetlen a légzés és a pulzus, de a halottaiból nem támad fel senki. – Nem? – nézett körül fapofával Theo. – Agyat! – kiáltotta. – Agyat! Agyat! Agyat! – reagáltak azonnal kint, és döngették a falakat. – Kuss! – mondta Tuck. A holtak elkussoltak. Theo kérdőn húzta fel a szemöldökét Val és Gabe felé. Na? – Jó, több adat kell – ismerte el Gabe. – Nem, ilyen nincs – hajtogatta Valerie Riordan. – Képtelenség.

– Dr. Val, tudjuk, mi történik – mondta neki Theo. – Nem tudjuk, miért és hogyan, de nem vákuumban éltünk egész életünkben, ugye? Ebben az esetben a tagadás most halálos is lehet. Ebben a pillanatban egy tégla törte be az egyik ablakot, és zuhant a kápolna közepére. Két karomszerű kéz markolta meg a párkányt, és megjelent egy összevert férfiarc. A zombi felhúzta magát, hogy egyik könyökével meg tudjon támaszkodni, majd azt rikoltotta: – Val Riordan leszopta a pattanásos kölyköt, aki a Thrifty-Martban csomagol! Ben Miller felkapta a téglát, és visszadobta, émelyítő loccsanással találva telibe az arcot. Ahogy Ben és Theo felkapták az utolsó büféasztalt, hogy az ablak elé szögeljék, Gabe Fenton ellépett Valerie Riordan mellől, és úgy nézett rá, mintha radioaktív mormotaköpetben fürdött volna. – Azt mondtad, allergiás vagy! – Akkor már majdnem szakítottunk – mentegetőzött a nő. – Majdnem? Majdnem?! Harmadfokú égésnyomok vannak az ágyékomon miattad! A terem túlsó felén Tucker Case azt súgta Lena Marquez fülébe: – Most már nem is olyan rémes, hogy eldugtuk a tetemet, ugye? Az asszony megfordult, és olyan erősen megcsókolta, hogy a férfi egy pillanatra elfelejtette, hogy meglőtték, felgyújtották, megverték és megharapták.

A holtak évekig hallgatóztak, a holtak mindent tudtak. Tudták, ki csalt meg kit kivel, ki lopott el mit, és hová rejtették a tetemeket, ugye. A passzív hallgatás mellett – temetéskor emberek oda surrantak ki füstölni, trécselni, mások az erdőbe jöttek sétálni és beszélni, megint mások szexben és „ijeszd meg magad” akciókban élvezkedtek – voltak olyan élők, akik egy-egy sírkövet használtak gyóntatónak, megosztották a legmélyebb titkaikat azzal, akiről azt

hitték, már sosem tudja továbbadni, és olyasmit is elmondtak, amit az életben soha. Sőt voltak olyasmik, amiről az emberek azt hitték, senki, se élő, se holt nem tudja, pedig utóbbiak tudták. – Gabe Fenton mókuspornót néz! – visította Bess Leander, holt orcáját a kápolna nedves deszkaburkolatához nyomva. – Az nem pornó, hanem a munkám – magyarázta Gabe a jelenlevőknek. – Közben nincs rajta nadrág! A mókusok lassított felvételen csinálják. Ő meg nadrág nélkül van. – Csak egyszer volt. És lassítva kell nézni. Mert mókusok. – Mindenki másfelé fordította a lámpát, mintha nem bámulnának Gabe-re. – Ignacio Nunez annak idején Carterre szavazott! – kiáltották kint. Az elvhű republikánus bölcsődetulajdonos úgy állt ott a tekintetek kereszttüzében, mint az őz a kocsi reflektora előtt. – Csak egy éve voltam még ebben az országban. Akkor lettem állampolgár. Nem beszéltem jól angolul. Azt mondta, segít a szegényeken. Én szegény voltam. Theo megpaskolta Nacho vállát. – Ben Miller a gimiben szteroidot használt. Olyan pici a heréje, mint az üveggolyó! – Nem igaz – tiltakozott a volt atléta. – A heréim normális méretűek. – Ja, ha húszcentis volnál – vihogott Reggelente Marty („hullajó zene, síri hangulat!”). Ben Theóhoz fordult: – Csinálnunk kell valamit. Az emberek egymást nézték, mindenki arcán nagyobb rémület tükröződött, mint amikor még csak az agyukra szomjazó zombikkal volt dolguk. Ezeknek a zombiknak titkaik vannak. – Theo Crowe felesége azt hiszi magáról, hogy mutánsgyilkoló harcos! – kiabálta egy rohadó asszony, aki nővér volt a megyei

kórház pszichiátriáján. A kápolnában összenéztek, vállat vontak, és megkönnyebbülten sóhajtottak. – Ezt tudtuk! – kiabált vissza Mavis. – Mindenki tudja. Ez nem újság. – Ja, bocs – mondta a halott nővér. Majd kis szünet után: – Oké. Wally Beerbinder rászokott a fájdalomcsillapítóra. – Wally nincs itt – közölte Mavis. – A lányával tölti a karácsonyt L. A.-ben. – Nekem nincs több – mondta a nővér kint. – Valaki? – Tucker Case azt hiszi, a denevére tud beszélni – kiabálta Arthur Tannbeau, a halott citrusfarmer. – Ki akar karácsonyi éneket énekelni? – kérdezte Tuck. – Én kezdem... S dalra fakadtak, elég hangosan, hogy ne hallják a holtak titkait. Igazi karácsonyi szellemben gajdoltak, hangosan és hamisan, csak fújták és fújták, mígnem a bejárati ajtón dördült a faltörő kos.

18. f e j e z e t Nyápic Féregisten fegyvereitek m i t s e m é r n e k s z u p e r k a r á c s o ny i kung-fu-ütéseimmel szemben Molly kisurrant a faház hátsó ajtaján, majd a sarok mögül kukucskálva megnézte magának az ablak előtt álló magas alakot. Az utcán már nem szikráztak a leszakadt vezetékek, a csillagok meg a hold alig hatoltak át a sötétségen. Furcsa módon mégis elég tisztán látta a férfit, ugyanis halvány izzás vette körül. Radioaktív, gondolta Molly. Hosszú fekete porköpenyt viselt, ami a homokkalózok kedvence is. De egy sivatagi martalóc mit keres egy felhőszakadás közepén? Molly felvette a Hasso no kamae állást: egyenes hát, a kard a magasban, a jobb válla mögött hátraeresztve, kardkosár szájmagasságban, bal lába elöl. Három lépésre volt attól, hogy halálos csapást mérjen a betolakodóra. A kard tökéletes egyensúlyban volt a kezében, oly tökéletesben, mintha semmi súlya nem volna. Érezte csupasz talpa alatt a nedves fenyőtűket, és azt kívánta, bárcsak cipőt húzott volna. A csupasz bőrét érő eső meg azt juttatta eszébe, hogy talán egy pulóver se lett volna rossz ötlet. Az izzó férfi a ház túlsó sarka felé nézett, Molly pedig akcióba lendült. Három puha lépéssel mögötte termett, és a kard pengéjét a nyakához nyomta oldalt. Egy húzással a csigolyáig el tudja vágni. – Ha megmozdulsz, meghalsz – mondta Molly. – Á, dehogy – mondta a fénylő ember. Molly kardja az arcáig

nyúlt. Megnézte a pengét. – Tetszik a kardja. Megmutassam az enyémet? – Ha megmozdulsz, meghalsz – ismételte Molly, bár volt egy olyan sanda gyanúja, hogy ez nem olyasmi, amit ismételni kéne. – Ki vagy? – Raziel – felelte Raziel. – Nem az Úr kardja vagy hasonló. Nem városok pusztítására van, csak egy-két ellenséggel szemben jó, vagy felvágottat szelni. Van itthon szalámija? Molly nem igazán tudta, most hogyan tovább. Ez a fénylő homokkalóz láthatóan cseppet se fél, cseppet se törődik vele, hogy borotvaéles pengét szorít a nyaki verőerére. – Minek kukucskálsz be az ablakomon az éjszaka közepén? – Mert a fán nem látok át. Molly hátrakapta a csuklóját, és a kard lapjával csapta kupán Razielt. – Aú! – Ki vagy, és mit keresel itt? Újabb ütésre emelte a kardot, ám ekkor Raziel ellépett tőle, megpördült, és a háta közepéről egy kardot rántott elő. Molly habozott, majd meglódult és támadott, ezúttal igazából, a vállra célozva. Raziel hárított és válaszolt. Molly félreütötte a pengét, és nagy ívben a bal vállra célzott. Raziel épp időben kapta oda kardját, hogy lefelé terelje az ütést. A borotvaéles tachi lemetszett egy hosszú csíkot a köpenyéből, és vékony szelet húst az alkarjáról is. – Hé – nézett a lebegő kabátujjra. Nem folyt vér. A hús helyén csak sötét csík látszott. Raziel szapora csuklómozgással forgatta a kardot, melynek hegye fektetett nyolcast írt a levegőbe, így szorította vissza Mollyt az erdőn át az út felé. Molly szaporán hátrált, néhány ütést hárított, másokat kikerült, fákat kerülgetett, ellenfelére rúgta a nedves talajt. Csak fénylő támadóját látta, meg a kardot, ami szintén fénylett, de amúgy olyan sötétség vette körül, hogy emlékezetére hagyatkozva tapogatózott. Ahogy az

egyik ütést kivédte, megbotlott egy gyökérben, és elvesztette az egyensúlyát. Dőlés közben megpördült, mintha ki akarná támasztani magát a földön. Razielt a lendület továbbvitte, kardja a célpontot kereste, amely az előbb még fél méterrel magasabban volt, és belefutott Molly kardjába. Molly előredőlt, a kardot a teste mellett dugta hátra, ki is állt Raziel hátán majdnem fél métert. Egy pillanatig megdermedtek ebben a pózban – alul a guggoló Molly, Raziel fölötte görnyedve, kettejük közt a kard –, akár két kutya, akikre vizet kell loccsantani. Aztán Molly kirántotta a pengét, majd megpördült, hogy megadja a kegyelemdöfést, ami derékban kettémetszi az ellenfelét. – Aú – nézett a lyukra Raziel a hasán. Kardját a földre ejtette, és ujjaival megtapogatta a sebet. – Aú. – Mollyra nézett. – Azzal a karddal nem szabad döfni. Azzal a karddal nem illik döfni. Nem fair. – Neked most illik meghalni. – Á! – Nem „á”-zhatsz a halálra. Ez béna érvelés. – Megszúrt és megszabta a kabátomat – emelte fel a karját. – Te meg idelopakszol éjnek idején, benézel az ablakomon, és kardot rántasz rám. – Csak megmutattam. Nem is szeretem. A következő küldetésre parittyát szeretnék. – Küldetés? Miféle küldetés? Nigoth küldött? Apropó, ő már nem a felsőbb erőm. Nem ilyen támogatásra van szükségem. – Ne félj, az Úr hírnöke vagyok, csodát hoztam a Születés ünnepére. – Hogy mi vagy? – Ne félj! – Nem félek, te féleszű. Most vertelek szarrá. Azt akarod mondani, hogy angyal vagy? – Karácsonyi örömöt hozok a gyereknek. – Karácsonyi angyal vagy? – Nagy örömhírt hozok minden embernek. Na jó, nem egészen mindenkinek. Most csak egy fiúnak, de ha már megtanultam ezt a

szöveget, szeretem is használni. Molly már nem tartott tőle, kardja a földre mutatott. – Mi az a fénylő izé rajtad? – Az Úr dicsősége – felelte az angyal. – A picsába – csapott a homlokára Molly. – Én meg megöltelek. – Á! – Ne „á”-zz már megint. Hívjak mentőt, papot vagy valamit? – Meggyógyulok. – Felmutatta a karját, és Molly látta, ahogy a fénylő bőr rázárul a sebre. – Mi a fenét keresel itt? – A küldetésem... – Nem a Földön, a házamnál. – Vonzanak bennünket a gyogyósok. Erre Molly majdnem mégis lekapta a fejét, de aztán rájött, hogy tényleg egy fenyőerdő közepén áll, zuhogó esőben és viharos szélben, meztelenül, karddal, és egy angyallal beszélget. Tényleg gyogyós. – Bejössz? – Van forró csokid? – És hozzá mályvacukrom is – felelte a Démonnő. – Áldott legyen a mályvacukor – mondta az angyal. – Akkor gyere – indult el Molly. – El se hiszem, hogy megöltem egy karácsonyi angyalt. Ja, ezt elcseszted, szólalt meg a Narrátor. – Á – mondta az angyal.

– Vigyük a zongorát az ajtó elé! – kiáltotta Theo. A bejárati ajtó pántjai már teljesen szétrepedtek, a büféasztal is megszenvedte az ütéseket, bármit is használtak a holtak faltörő kosnak. Az egész kápolna beleremegett. Robert és Jenny Masterson, a Csali, Felszerelés és ínyenc Borok

tulajdonosai nekiláttak a pianínót a karácsonyfa mellől az ajtóhoz tolni. Mindketten átéltek már iszonyatos időket Pine Cove-ban, meg tudták őrizni a hidegvérüket vészhelyzetekben. – Tudja valaki, hogyan lehet lezárni ezeket a gurítókerekeket? – kérdezte Robert. – Valahogy csak lerögzítjük – mondta Theo. Odafordult Ben Millerhez és Nacho Nunezhez, akik a jelek szerint párba álltak a harcra. – Keressetek valami nehezet az ajtóhoz! – Honnét szereztek faltörő kost? – hitetlenkedett Tucker Case. A zongora lábát tanulmányozta, hogy hogyan rögzítse. – A fél erdő kidőlt éjjel – mondta Lena. – A Moneterey-fenyőnek nincs főgyökere. Kerestek egyet, amit meg bírtak emelni. – Fordítsuk a hátára, és toljuk neki az asztalnak – javasolta Tuck. A kos eltalálta az ajtót, és tizenöt centire kifeszítette. A súlyos rézfogantyúk alá szorított asztal meghajolt és kezdett repedezni. A nyílásban három kéz és egy fél arc jelent meg, a szem gusztusosan csorgott ki a rohadt szemgödörből. – Told! – üvöltötte Tuck. Nekitolták a zongorát az asztalnak, az ajtót rányomva a benyúló végtagokra. A kos megint az ajtónak csapódott, megint kinyitva azt, a férfiakat zörgő foggal hátralökve. A halott karok visszahúzódtak. Tuck és Robert megint az ajtónak tolták a zongorát, ismét becsukva azt. Jenny Masterson a hátát a zongorának nyomta, és felnézett a huszonvalahány emberre, akik döbbenetükben vagy rémületükben moccanni se tudtak. – Ne csak álljatok ott, pipogya faszok! Segítsetek. Ha bejutnak, a ti agyatokat is megeszik. Öt férfi egymásra nézett az elemlámpák fényében, hogy „Engem? Téged? Minket?”, majd odarohantak a zongorához. – Klassz buzdító beszéd – dicsérte Tuck. Cipője csikorgott a parkettán, ahogy nyomta a zongorát. – Kösz. Értek az emberekhez – felelte Jenny. – Húsz éve pincérkedem.

– Tényleg. Maga szolgált ki minket Lenával a H. P. kávézóban. – Örülök, hogy látlak, Jenny – mondta Lena, ahogy a kos megint becsattant, a padlóra küldve őt. – Nem voltál a jógaórán... – El az útból! El az útból! – kiabált Theo. Nacho Nunezzel egy tizenkét méteres templomi padot cipeltek. Mögöttük Ben Miller egymaga egy másikat. A barikádot tartók utat engedtek nekik. – Tegyük a zongora elé, és szögeljük a padlóhoz! A súlyos padokat rézsút támasztották a zongorának, majd a padlóhoz szögelték. A faltörő kos ütése alatt meg-megfeszültek, de tartottak. Pár perc múlva a támadás abbamaradt. Ismét csak az esőt és a szelet lehetett hallani. Mindenki ide-oda forgatta a lámpáját, várták, hogy mi lesz. Aztán meghallották Dale Pearson hangját a kápolna oldala mellett: – Erre. Erre hozzátok! – Hátsó ajtó! – kiáltott valaki. – Körbeviszik a hátsó ajtóhoz. – Még több padot! – instruált Theo. – Gyorsan, az az ajtó nem olyan erős, mint a bejárati, két ütést se bír ki. – Nem tudják simán áttörni a falat? – kérdezte Val Riordan, aki próbált részt venni a védekezésben, noha ötszáz dolláros cipőhátrányban volt. – Remélem, nekik nem jut eszükbe – felelte Theo.

A halottakat felügyelni rosszabb volt, mint egy piás és füvező építőbrigádot. Az élő munkásoknak legalább megvolt minden végtagjuk és úgy-ahogy a koordinációjuk is. Ez a banda elég béna volt. Húsz halott emelte a kitört fenyőfát, ami harminc centi vastag és kocsi hosszúságú volt. – Mozogjatok már – hajcsárkodott Dale. – Minek fizetlek benneteket? – Fizet minket? – kérdezte Reggelente Marty, aki középen fogott egy letört ágcsonkot. – Kapunk pénzt?

– El se hiszem, hogy megetted az egész agyat – morgolódott Warren Talbot, a néhai festő. – Közös kaja volt. – Pofa alapállásba és irány a hátsó ajtó! – kiáltott Dale, a pisztolyt lengetve. – A puskaportól fincsi fűszeres lett – nyalta meg a száját Marty. – Ne szórakozz – mondta Bess Leander. – Éhes vagyok. – Ha bejutunk, mindenki kap – biztatta Arthur Tannbeau farmer. Dale látta, hogy ez nem fog menni. Túl gyengék, még a faltörő koshoz sincs elég erejük. Az élők közben már biztos eltorlaszolták a hátsó ajtót. Kivett néhány bomlott halottat a sorból, és beállított olyat, akinek még volt ereje, csakhogy keskeny lépcsőn kellett felvinni az ötmázsás törzset. Ebben a sárban még élő, egészséges emberekkel se menne. A fa vérszegény puffanással koppant az ajtónak, ami épp annyira feszült meg, hogy látták, az élők tényleg megerősítették. – Elég, elég – mondta Dale. – Másképp is elkaphatjuk őket. Szóródjatok szét a parkolóban, és keressetek elhagyott slusszkulcsokat. – Autósbüfé? – kérdezte Reggelente Marty. – Azt szeressem. – Olyasmi. Kölyök! Te, viaszarcú! Te motorbuzi vagy, be tudsz indítani kulcs nélkül is egy motort? – Fél karral nem – szörcsögte Jimmy Antalvo. – A kutya elvitte a kezemet.

– Abbahagyták – figyelt fel Lena. Éppen Tuck sebeit nézte. A mellkasát fedő kötésen átütött a vér. Theo elfordult a pilótától és körülnézett a teremben. A vészvilágítás máris tompult, elemlámpájával úgy pásztázott, mintha gyanúsítottat keresett volna. – Ugye, senki nem hagyta a kocsiban a slusszkulcsot? Mormogás, fejrázás.

Val Riordan felhúzta tökéletesen festett szemöldökét. Kérdés volt, habár kimondatlan. – Én azt csinálnám – magyarázta Theo. – Egy felgyorsult kocsival áttörném a falat. – Az nem jó – csóválta a fejét Gabe. – A parkolóban öt centi víz és sár állt legutóbb – mondta Tucker Case. – Abban nem sok kocsi tud felgyorsulni. – Segítségre van szükségünk – jelentette ki Theo. – Valakinek segítségért kell mennie. – Tíz lépést se tudna tenni. Amint kinyitjuk az ajtót vagy ablakot, ott teremnek. – És a tető? – kérdezte Josh Barker. – Pofa be, kölyök – torkolta le Tuck. – A tetőre nem lehet feljutni. – Levágjuk most a fejét? El kell vágni a gerincoszlopot, különben nem állnak meg. – Nézzük csak – világított a mennyezet közepére Theo. Ott volt egy csapóajtó, lefestve és lezárva ugyan, de ott volt. – A régi harangtoronyba vezet – mondta Gabe Fenton. – Harang nincs, de onnan ki lehet jutni a tetőre. Theo bólintott. – A tetőről meg tudjuk nézni, hol vannak, mielőtt cselekszünk. – Az az ajtó kilenc méter magasan van. Nem lehet elérni. A magasból ekkor denevérvakkantás hallatszott. Fél tucat lámpa fénye szegeződött Robertóra, aki a karácsonyfa tetején lógott. – Molly fája – mondta Lena. – Elég erősnek látszik – vélte Gabe. – Én megyek – ajánlkozott Ben Miller. – Még elég jó formában vagyok. Ha futni kell, én bírom. – Tessék a bizonyíték – mondta Tuck Lenának. – Egy apró mogyorójú férfi nem vállalkozna erre. Ugye, hogy a holtak hazudnak? – De csak egy régi Tercelem van – tette hozzá Ben. – Nem hinném, hogy azt akarják, azzal siessek segítségért.

– Egy Hummer kell ide – mondta Gabe. – Tényleg meg akarod próbálni? – kérdezte Bentől Theo. Az atléta bólintott: – Nekem van a legtöbb esélyem kijutni. Akit nem tudok lefutni, azt elgázolom. – Hát jó. Vigyük a fát középre. – Ne olyan gyorsan – bökött a kötésére Tuck. – Engem nem érdekel, milyen gyorsan tud futni apróhere, de Télapónak még van két golyója a tárban.

19. f e j e z e t Kopp, kopp, kopp a tetőn Hát ennyi volt az egész, gondolta Ben Miller, ahogy felért a kápolna fölötti apró harangtoronyba. Tíz percbe telt a kenyérvágó késsel átfűrészelni a csapóajtó lezárt, lefestett reteszét, de végül csak sikerült, felnyomta az ajtót, és a karácsonyfa tetejéről felkapaszkodott a toronyba. Épp annyi hely volt, hogy talpa elfért a csapóajtó körüli keskeny peremen. Szerencsére a harangot már rég elvitték. A harangtornyot zsalus szellőzőkürtők vették körül, s így a szél keresztül-kasul átfújt rajta. Biztos volt benne, hogy ki tudja rúgni a szellőzőt, végül is százéves fa, aztán leereszkedik a meredek tető egyik oldalán, amelyik biztonságosabbnak látszik, le a parkolóba a piros Explorerhez, aminek a kulcsát megkapta. Harminc mérföld délre a járőrközpontig, és már jön is a segítség. A gimnáziumi és főiskolai évek, amikor nem hagyta abba az edzést, a sok útépítő munka, a sok súlyzózás meg úszás meg magasprotein-étrend – minden ezért a pillanatért volt. Formában tartotta magát, pedig senkit nem érdekelt, és ez most kifizetődik. Akit nem tud lefutni, azt vállal felökleli. (Atlétikai karrierje mellett egy idényben focista is volt, védőt is játszott.) – Minden rendben, Ben? – kiáltotta Theo lentről. – Ja. Kész vagyok. Nagy levegőt vett, hátát a torony egyik oldalának támasztotta, majd megrúgta a szemközti szellőzőt. Első rúgásra kitört, kis híján kizuhant a lyukon. Épphogy sikerült megőriznie az egyensúlyát, majd hasra fordult, hogy hátrafelé tolasson kifelé. A karácsonyfa

töve mellől reménykedő arcok néztek fel. – Kitartás. Hozok segítséget. Azzal négykézlábra nyomta magát, ki a tetőre. Hideg nyirkos cserepet érintett mindenhol. – Helló, haver – mondta egy hang közvetlen a jobb füle mellett. Ben ijedtében oldalt ugrott, és már csúszott is le a tetőről. Valami elkapta a pulóverét, visszahúzta, majd kemény és hideg dolog nyomódott a homlokának. Utoljára még hallotta, hogy Télapó azt mondja: – Fasza kis trükk. A kápolnában lévők lövést hallottak.

Dale Pearson a gallérjánál fogta a halott atlétát, és azon merengett, Megegyem most, vagy tegyem félre a mészárlás utánra? Odalent a holtak hangosan könyörögtek az ínyencfalatért. Warren Talbot tájképfestő félig felmászott a fenyőn, amin Dale kapaszkodott fel a tetőre. – Légyszi, légyszi, légyszi, légyszi! Olyan éhes vagyok. Dale vállat vont, és elengedte Ben Miller gallérját, majd a csizmájával meglökte a testet, hadd csússzon le a tetőn az éhes csőcselék közé. Warren lenézett, ahová a test zuhant, majd Dale-re. – Rohadék. Nekem sose hagysz. Lentről undorító szörcsögés hallatszott. – Hát, a gyorsaság fél egészség, Warren. A halott festő lecsúszott a fáról. Dale-nek elintézendő bosszúja volt. Bedugta a fejét a harangtoronyba, és lenézett a rémült arcokra. Az inas kis biológus éppen a karácsonyfán mászott felfelé. – Gyere csak – visította Dale. – A főfogás még hátravan. Észrevette volt feleségét, Lenát, és az őt ölelő szőke fickót, aki a büféasztallal kikergette őket.

– Meghalsz, ringyó! Dale elengedte a harangtorony peremét, és a harmincnyolcasával a karácsonyfa mellett álló Lenára célzott. Megvárta, míg a nő szeme elkerekedik, ám épp ahogy lőni akart, szőrös valami csapta arcon. Karmok vájtak az arcába a szemét kutatva. A támadója után kapott, amitől elvesztette az egyensúlyát, és elkezdett hátracsúszni. Leszánkázott a tetőn, egyenesen lakomázó alattvalói közé.

– Roberto! – kiáltotta Tuck. – Gyere vissza! – Elment – mondta neki Theo. – Kint van. Tuck elindult a karácsonyfán Gabe mögött. – Visszahozom. Felmegyek és visszahívom. Theo elkapta a pilóta derekát és lehúzta. – Gabe, zárd be a csapóajtót. – Ne! – mondta Tuck. Gabe Fenton lepillantott, és elkerekedett a szeme, amikor meglátta, milyen magasan van. Gyorsan lehúzta a csapóajtót, és rátolta a reteszt. – Nem lesz baja – nyugtatta Lena Tuckot. Gabe Fenton leereszkedett. A legalsó ágnál valaki megfogta a derekát és lesegítette. Amikor leérve megfordult, Valerie Riordant látta. Hátralépett, nehogy elmaszatolja a nő sminkjét. Az kihúzta őt az ágak közül. – Gabe, emlékszel, azt mondtam, hogy elszakadtál a való világtól. – Ja. – Sajnálom. – Jó. – Csak azt akartam, hogy ezt tudd. Ha a zombik felfalják az agyunkat. – Ez sokat jelent nekem, Val. Megcsókolhatlak? – Nem, édesem. A retikülömet a kocsiban hagytam, nem tudnám

kijavítani a rúzsomat. De egy gyors menet mehet az alagsorban, mielőtt meghalunk – mosolygott a nő. – És a kölyök a Thrifty-Martban? – Mókuspornó? – húzta fel tökéletes szemöldökét Val. Gabe kézen fogta. – Igen, azt hiszem, szeretném – vezette a lépcső felé. – Mi ez a szag? – kérdezte Theo jó hangosan, hogy elterelje a figyelmet Gabe-ről és Valról. – Érzitek? Mondjátok, hogy nem... Marcang nyüszítve szimatolt. – Mi az? – követte a szagot Nacho Nunez az egyik elbarikádozott ablakhoz. – Innen jön. – Benzin – felelte Lena.

20. f e j e z e t Fokozódó feszkó Az angyal kinyitott hat zacskó forrócsoki-port, és kiszemezgette belőle az összes mályvacukrot. – Ilyen barna porral teli csapdába zárják őket. Ki kell szabadítani mindet, hogy a bögrébe tehesd – magyarázta. Újabb zacskót tépett fel, tartalmát egy tálba öntötte, kiszedegette a mályvacukrot, majd a bögrébe pottyantotta. Öld meg, amíg a mályvacukrot számolgatja, tanácsolta a Narrátor. Ez mutáns. Egy angyal nem lehet ilyen hülye. Öld meg, őrült nőszemély, ő az ellenség. – Á-á – mondta Raziel a mályvacukorhab közepette. Molly a bögréje fölött ránézett. A konyhai gyertyafénynél lélegzetelállítóan festett: az éles vonások, a ránctalan arc, a haj és a csokibajusz. Nem is szólva az izzásról, ami segítségére volt, amikor gyufát keresett. – Te is hallod a hangot a fejemben? – Igen. És az én fejemben. – Nem vagyok vallásos – közölte Molly. Szabad kezével a tachit fogta az asztal alatt, csupasz combján egyensúlyozva. – Én se – felelte az angyal. – Úgy értem, ha nem vagyok vallásos, akkor hogyhogy itt vagy? – Vonzanak minket a gyogyósok. Ez a hit alapja. Én sem értem igazán. Van még? – mutatta az üres csokizacskót. Bögréjéből már kicsordult a mályvacukorhab. – Megetted az egész dobozzal. Szóval azért vonzódsz hozzám,

mert dilis vagyok, és bármit elhiszek? – Azt hiszem. És mert neked senki se hinne. Vagyis a hit nem sérül. – Értem. – De másként is vonzó vagy – tette hozzá az angyal gyorsan, mintha kupán csapták volna egy zoknival, amibe emberi tulajdonságokat tömtek. – Tetszik a kardod. Meg azok. – A melleim? – Nem először mondtak neki ilyet, de Úr angyala most először. – Igen. Zoénak is van. Ő is arkangyal, mint én. Vagyis nem, mint én. Neki is van olyan. – Szóval női angyalok is vannak? – Persze. Nem mindig volt így. Mindenki megváltozott, amikor ez történt. – Ez? – Az emberiség. Férfiak. Nők. Ti. Azelőtt mind egyformák voltunk. Aztán szétosztottak minket, és kaptunk izéket. Van, aki olyat, van, aki mást. Nem tudom, miért. – Szóval neked is van izéd? – Szeretnéd látni? – A szárnyakat? – Molly szívesen megnézte volna a szárnyait. – Nem, az mindenkinek van. A különleges részemet gondoltam. Szeretnéd látni? – nyúlt le a nadrágja elejéhez. Nem először kapott ilyen ajánlatot, de Úr angyalától először. – Nem, kösz. – Megragadta az angyal karját, és visszavezette a székéhez. – Jó. Mennem kell. Ellenőrzöm, hogy megy a csoda, aztán hazamegyek. – Csoda? – Karácsonyi csoda. Ezért vagyok itt. Jé, az egyik sebes! Annyira tud összpontosítani, mint egy spenótos hamburger, mondta a Narrátor. Szabadítsd meg a nyomorától. Az angyal a Molly jobb melle fölött éktelenkedő tizenkét centis

hegre mutatott, amit akkor szerzett, amikor egy kaszkadőrjelenet félresikerült a Gépesített halál: Démonnő VII forgatása során. Emiatt rúgták ki, ez a heg vetett véget a B kategóriás akcióhősnő karrierjének. – Fáj? – kérdezte az angyal. – Már nem. – Megérinthetem? Nem először kértek tőle ilyet, de... értitek. – Igen. Hosszú, finom ujjai voltak, a körme kicsit hosszú egy férfinak, de az érintése meleg, Molly érezte, hogy melléről kisugárzik az egész testére. Amikor elhúzta a kezét, Raziel megkérdezte: – Jobb? Molly is odanyúlt. A bőre sima volt. Teljesen sima. A heg eltűnt. A szemébe szökött könnyektől alig látta az angyalt. Szentimentális szacharinos szargombóc vagy, közölte a Narrátor. – Köszönöm – nyomott el egy szipogást Molly. – Nem is tudtam, hogy... – Jól bánok az időjárással – mondta az angyal. Idióta!, tombolt a Narrátor. – Mennem kell – állt fel Raziel. – Elmegyek a templomba megnézni, hogy áll a csoda. Molly átkísérte a nappalin az ajtóhoz. Kinyitotta neki. A szél felkapta az angyal köpenye alját, és kivillant fehér szárnya csúcsa. Molly egyszerre sírt és nevetett. – Viszlát – mondta az angyal, és beleveszett az erdőbe. Ahogy csukta be az ajtót, valami átrepült rajta. A gyertyákat elfújta a huzat, úgyhogy csak egy árnyat látott, ami átsuhant a házon, be a konyhába. Becsukta az ajtót, és a karddal átügetett a konyhába. A konyhában égett a gyertya, látta az árnyat az ablakon, szeme narancsszínben izzott.

Felvette a gyertyát az asztalról, és közelebb ment az ablakhoz, míg az árny saját árnyat vetett. Valami állat volt, a mosogató fölötti redőnyről lógott, akár egy kutyaábrázatú fekete törülköző. Nem tűnt veszélyesnek, csak hát, bizarrnak. – Ennyi volt. Holnaptól akkor is szedem a gyógyszert, ha Lenától keli kölcsönkérnem pénzt. Lassan a testtel, mondta a Narrátor. Magányos leszel, ha elmegyek. És megint normális ruhát viselsz, farmert meg pulóvert. Ezt nem akarhatod. A Narrátorra fittyet hányva Molly odament egészen közel a redőnyről lógó lényhez és a szemébe nézett. – Az angyal egy dolog, de azt se tudom, mi a fene vagy te, kishaver. – Denevér – felelte Roberto. Talán spanyol, vélte a Narrátor. Hallottad az akcentusát?

– Kimegyek – keresett fogást a karácsonyfán Theo. – Még van egy golyója – emlékeztette Tucker Case. – Ránk gyújtják a templomot. Ki kell jutnom. – És mit csinál? Elveszi a gyufájukat? Lena elkapta Theo karját. – Ilyen esőben és szélben nem tudják felgyújtani, Theo. Ne menj ki! Ben két lépésre se jutott. – Ha elérek egy terepjáróig, nekiállok elgázolni őket. Val odaadta a Range Rovere kulcsát. – Hiába – mondta Tuck. – Sokan vannak. A gyengébbeket talán elüti, de a többi elbújik az erdőben, ahol nem kapjuk el őket. – Jó, akkor más javaslat? Ez a hely úgy fog égni, akár a tapló, eső ide vagy oda. Ha nem teszünk valamit, megpirulunk. Lena Tuckra nézett. – Talán igaza van. Ha be tudjuk kergetni őket az erdőbe, mi,

többiek talán ki tudunk törni a parkolóba. Nem kapnak el mindnyájunkat. – Ez az – mondta Theo. – Osszátok az embereket ötös-hatos csoportokba. Minden csoport legerősebb tagja kapjon kulcsot egy terepjáróhoz. Mindenkinek tudnia kell, merre induljon, ha kinyílik az ajtó. Ha a Range Rover kürtje elkezdi játszani a „We are the Champions”-t, az azt jelenti, megtettem, amit tudtam. Mindenki kirohan. – És ezt mind benyomva találta ki? Le a kalappal – bókolt Tuck. – Készítsétek fel az embereket. Csak akkor indulok, ha itt mindenki készen áll. – És ha lövést hallunk? Ha elkapják, mielőtt a kocsihoz ér? Theo kihúzott egy kocsikulcsot a zsebéből és Tucknak adta. – Akkor maga jön, nem? Val a tartalék kulcsot is odaadta. – Várjunk csak! Én nem rohanok ki oda. Magának van mentsége, be van lőve, rendőr, a felesége kirúgta, az élete romokban. Nekem jól alakulnak a dolgaim. – Ha Crowe kimegy, levágjuk a fejét? – kérdezte Joshua Barker. – Vagy nem – vetette oda Tuck. – Indulok – mondta Theo. – Mindenki menjen az ajtóhoz. A langaléta rendőr odament a karácsonyfához. Tuck megvárta, míg kimászik a tetőre, majd a többiekhez fordult: – Jól van, hallottátok. Ötös-hatos csoportokat kérek az ajtónál. Nacho, fogd a kalapácsot. Kinek van terepjárója? A gyerekeket kivéve mindenki jelentkezett.

– Nem fog szikrát, mert nedves – mérgelődött Reggelente Marty. Egy elázott öngyújtóból próbált tüzet csiholni. A holtak körülállták, és a kápolna falának hordott, benzinnel lelocsolt halmot nézték. – Imádom a barbecue-t – lelkesedett Arthur Tannbeau. – A ranchon minden vasárnap...

– A gyümölcsfarmot is csak Kaliforniában mondják ranchnak – vágott közbe Malcolm Cowley. – Mintha a parasztokkal lóháton mennétek a mandarinsorok között. – Senki nem talált száraz öngyújtót a kocsikban? – kérdezte Dale Pearson. – Már senki se dohányzik – mondta Bess Leander. – Különben is undorító szokás. – Mondja a nő, akinek még ott az agyváladék az állán – jegyezte meg Malcolm. Bess szégyenlősen elmosolyodott, főleg rohadó ajkain kilátszó ínyével. – Olyan finom volt. Mintha sose használta volna. A kápolna eleje felől csipogás hallatszott. Mind odanéztek. Az egyik kocsi irányjelzői felvillantak. – Valaki szökni akar! – üvöltött Dale. – Azt hittem, figyelitek a tetőt. – Én figyeltem – mondta félkarú Jimmy Antalvo. – De sötét van, szart se látni. Ahogy a kápolna eleje felé rohantak, egy sötét alak csúszott le előttük a földre.

21. f e j e z e t B o s s z ú á l l ó a n gy a l A kurva, kurva, kurva, kurva életbe, gondolta Theo. Megrándult a bokája, amikor talajt ért, a fájdalom folyékony tűzként lökődött fel a lábában. Elesett, a hátán gurult a sárban. Túl korán nyomta meg a terepjáró riasztóját, ami csipogott, villant a lámpája, figyelmeztetve a halottakat. Aztán vakon ugrott, rosszul. És most jönnek érte. Felnyomta magát, ugrálni kezdett a Range Rover felé, jobb kezében a kulcs, az elemlámpát elhagyta a sárban. – Kapjátok el, ti rohadó gecik! – visított Dale Pearson. Theo elesett, ahogy a jobbik lába kicsúszott alóla, de már fel is tápászkodott, közben sípcsontjába mintha villám hasított volna. A terepjáró hátsó ablakának ablaktörlőjét kapta el, hogy el ne essen. Megkockáztatott egy pillantást hátra, üldözőire, s feje mellett hangos puffanást hallott, majd fülsüketítő rikoltást. Ahogy odakapta a fejét, egy csontváznő szánkázott feléje a terepjáró tetején, fogsorral előre. Theo lebukott, de körmök kaparták végig a nyakát, és fogak ütköztek a fejbőrének. A nő a földre döntötte. Csikorgó fájdalmat érzett, ahogy az megpróbálta átharapni a koponyáját. Arcát a sárba nyomták. Orra és szája megtelt vízzel, és rémület fehérségével villant fel a gondolat: Nagyon sajnálom, Molly.

– Fúj! Ez undorító! – köpte pár fogát Theo tarkójára Bess Leander. Reggelente Marty megragadta Theo fejét, és megnyalta Bess

fognyomait. – Ez rémes. Be van állva. Én nem szívok beszívott agyat. A holtak csalódottan nyögtek. – Állítsátok fel – parancsolta Dale. Theo nagy adag sarat lélegzett be, ezért köhögőroham kapta el, ahogy a holtak felemelték, és a terepjáró hátsó ablakának támasztották. Valaki kitörölte a sarat a szeméből, de olyan bűz nyomult az orrába, hogy alig kapott levegőt. Pár centire látta Dale Pearson halott, mégis élénk arcát. A tetem bűzös lélegzete förtelmes volt. Theo megpróbált elfordulni a gonosz Télapótól, de rothadó kezek tartották szorosan. – Helló, hippi – mondta Dale. Theo megtalált elemlámpáját a szakálla alá tette, hogy félelmetesebbnek lássék. Szakálla két oldalán véres nyál csorgott. – Csak nem gondolod, hogy a füvezés megment, ugye? Mert nem. – Piros kabátja zsebéből elővette a pisztolyt, és Theo álla alá nyomta. – Rengeteg csemegénk van. Megengedhetjük, hogy téged elpocsékoljunk. Dale szétrántotta Theo tépőzáras kabátját, és a megtapogatta a derekát. – Nincs pisztolyod? Tré rendőr vagy, hippi. – Átkutatta a rendőring zsebeit. – Na, tessék! Ezt bezzeg biztosra lehet venni nálad. Felmutatta Theo öngyújtóját. Aztán letépte a zsaruing egyik zsebét, és a száraz ruhát az öngyújtóra tekerte. – Próbáld ezt, Marty. Tartsd szárazon. Dale odaadta a gyújtót egy rohadó fickónak, vörös színű focistafrizurával, aki odaslattyogott a kápolna oldalához hordott szeméthez. Theo nézte, ahogy Marty lehajol a rakáshoz, amiben volt furnér, fenyőág, karton és Ben Miller-cafatok. A szél még hevesen fújt, s bár az eső már csillapodott, a cseppek mégis csípték Theo arcát. Ne gyulladj meg, ne gyulladj meg kántálta Theo, ám reménye hamar semmivé lett, ahogy narancsláng éledt fel a romokon, és

Marty égő ingujjal elhátrált. Dale Pearson oldalt állt, hogy Theo lássa, ahogy a tűz felkap a kápolna oldalán, majd Theo homlokához szorította a pisztolyt. – Jól nézd meg a mi kis barbecue-nkat, hippi. Ez az utolsó, amit látsz. Roston sütve esszük meg a feleséged agyát. Theo elmosolyodott. Örült, hogy Molly nincs bent, így nem is mészárolják le.

– Nem hallottam a „We are the Champions”-t – mondta Ignacio Nunez. – Hallotta valaki a „We are the Champions”-t? Tuck elemlámpájával végigpásztázott tucatnyi rémült arcon, majd a kápolna egyik oldala teljesen narancssárga lett a kintről bevilágító tűztől. Egy nő sikoltott, mások rémülten néztek, ahogy a füst kezd beszivárogni az ablakkeretek szélén. – Változik a terv – közölte Tuck. – Most indulunk. Srácok, a csoportok élére. A kocsikulcsot adjátok a mögöttetek jövőnek. – Várni fognak ránk – reszketett Val Riordan. – Jó, akkor te égj el. Emberek, mi fellökünk mindent, ami az utunkba kerül, a többiek egyenesen a kocsikhoz rohannak. A kápolna ajtaja elől eltávolították az összes barikádot. Tuck az egyik ajtószárnynak vetette a vállát, Gabe a másiknak. – Kész? Egy... kettő... három! Vállukkal meglökték az ajtót, majd visszaugrottak. Az ajtók csak pár centit nyíltak ki. Valaki elemlámpát irányított a résre: kintről hatalmas fenyőfával torlaszolták el az ajtót. – Új terv! – kiáltotta Tuck.

Theo igyekezett nézni a tüzet, de nem látott túl Dale Pearson halott szemén. Gondolatai elszálltak, csak a félelem meg a düh maradt, no

meg a pisztolycső nyomása a halántékán. Suhogó hangot hallott, puffanást közvetlen a füle mellett, és a pisztolycső eltűnt. Dale Pearson ellépett tőle, felemelve a sötét csonkot, ami a pisztolyt tartó keze volt. Kiáltásra nyitotta a száját, ám abban a pillanatban vékony vonal jelent meg az arcán az orrlyuka magasságában, és fél feje a földre bukott. Teste Theo lába elé rogyott. A Theót tartó kezek eltűntek. – Agy! – sikoltotta az egyik halott. – Őrült nő agya! Theo összecsuklott, ráesett Dale testére, majd megfordult megnézni, mi történt. – Szia, szívi. – Molly állt a terepjáró tetején, vigyorogva, bőrdzsekiben, mackónadrágban és piros edzőcipőben, az ősi japán karddal Hasso no kamae állásban. A pengén, ami az égő templom narancsszín fényét tükrözte vissza, sötét csík jelezte a zombi Télapó feje nyomát. Theo sosem volt vallásos, de abban a pillanatban átfutott a fején, hogy így nézhet ki egy bosszúálló angyal. Az eddig Theót tartó zombik Molly lába után nyúltak, aki hátralépett és ívet írt le a karddal. Levágott kezek pottyantak a sárba. A halottak visongtak, kézcsonkjukkal próbáltak felmászni a terepjáróra. Bess Leander megpróbálta megismételni azt, ahogy Theót elkapta; Molly mögött fellépett a motorházra, majd rávetette magát a tetőre. Molly megpördült és oldalt lépett, kardjával olyan lengetést végezve, ami egy golfpályán is elment volna. Bess feje legurult a tetőről, egyenesen Theo ölébe. Theo félrelökte és felállt. – Szívem, szerintem engedd ki a többieket a kápolnából, mielőtt elégnek – javasolta Molly. – Ezt nem akarod látni. – Oké. A holtak otthagyták őrhelyüket a kápolna két ajtajánál, ahol a menekülőkre vártak, és megrohamozták Mollyt. Ő három fejet még leszedett a terepjáró tetejéről, majd nekifutott, és átugrott a csőcselék fölött. Theo a kápolna bejáratához rohant. Alig látott az esőtől és a fognyomokból a szemébe patakzó vértől. Ahogy visszanézett,

észrevette Mollyt átrepülni a támadói felett. Majdnem belerohant a két nagy fenyőbe, amivel a kápolnaajtót eltorlaszolták. Visszanézett, és látta, hogy Molly még két zombit levág, az egyiket a feje búbjától a hasáig kettéhasítva. Theo nekitámasztotta a hátát az egyik rönknek. – Theo, te vagy az? – Gabe Fenton arca jelent meg az ajtószárnyak közti pár centis résben. – Én. Farönköket hordtak az ajtó elé. Megpróbálom ellökni őket. Theo három nagy levegőt vett, majd minden erejét összeszedve nekifeszült. Úgy érezte, homlokában felrobbannak az erek. Fejsebe minden szívveréssel lüktetett. A rönk pár centit engedett. Menni fog. – Megy? – érdeklődött Gabe. – Megy. Egy perc. – A füst egyre sűrűbb, Theo. – Oké. – Megint nekifeszült, és a rönk még öt centit mozdult. Még pár ilyen, és ki tudják nyitni az ajtót. – Siess, Theo! – kérte Jenny Masterson. – Olyan... – Szavai köhögőrohamba fúltak. Theo hallotta, hogy bent mindenki köhög. A kápolna oldala felől, ahol Molly harcolt, düh- és fájdalomkiáltások hangzottak. Biztos jól van, mert a holtak még mindig az agyát emlegetik. Még egy emelés, öt centi. Szürke füst szivárgott az ajtók közti résen. Theo térdre esett az erőlködéstől, kis híján elájult. Megrázta magát, és ahogy újra nekikészült, remélve, hogy nem készül ki, felfigyelt rá, hogy a jajongás abbamaradt a kápolna mellett. Eső, szél, a bent rekedtek köhögése és a tűz recsegése. Csak ezt hallotta. – Istenem, Molly! – üvöltötte. Egy kéz az arcán, egy hang a fülében: – Hé, matróz, kell egy kis segítség, hogy kinyisd a templomajtót? Ha érted, mire gondolok.

A távolban sziréna bömbölt. Valaki a viharban is észrevette, hogy ég a kápolna, és valahogy riasztotta a tűzoltókat. A Magányos Karácsony túlélői a parkolóban gyűltek össze, a reflektorok fényében. A tűz hősége miatt jó hetven-nyolcvan méterre az utca felé szorultak. Theo még ebből a távolságból is érezte az arcát perzselő hőséget, miközben Lena Marquez a fejét kötözte. A többiek a felnyitott kombik hátuljában ültek, próbáltak levegőhöz jutni a sok belélegzett füst után, vizet ittak, vagy ültek kábán. Az égő kápolna körül gőzölgött a fenyőerdő, nagy fehér felhő emelkedett az ég felé. A kápolna bal oldalán végig valóságos csatamező húzódott, Molly itt vagdosta szét a holtakat, még az erdőbe menekülteket is levadászta és lefejezte, miután Theóval kimentették a vendégeket a kápolnából. Molly most Theo mellett ült valaki terepjárójának a hátulján. – Honnan tudtad? – kérdezte Theo. – Honnan tudhattad? – A denevér mondta. – Úgy érted, megjelent, te meg megkérdezted tőle: „Mi baj, fiú, valaki beleesett a kútba?”, ő meg elmondta, mi történt? Ilyesmi? – Nem egészen. Azt mondta: „A férjed meg egy rakás ember elbarikádozták magukat a kápolnában egy horda agyra éhes zombi elől, neked kell megmentened őket.” Ilyesmi. Van valami akcentusa. Azt hiszem, spanyol. – Részemről én örülök, hogy nem szedte a gyógyszereit – mondta Tucker Case, aki nézte, ahogy Lena beköti Theo fejét. – Pár hallucináció nem nagy ár, ha engem kérdez. Molly csendre intette. Felállt, félretolta a pilótát, és az égő templom felé nézett. Magas, sötét alak közeledett hosszú kabátban a harcmező felől. – Jaj, ne – nyögte Theo. – Mindenki a kocsikba, ajtókat bezárni! – Nem kell – intette le lazán Molly. – Semmi gond. A parkoló közepén találkozott az angyallal.

– Boldog karácsonyt – mondta az angyal. – Ja, neked is. – Láttad a gyereket? Joshuát? – A többiekkel van egy gyerek. Ő lesz az. – Vigyél oda hozzá.

– Ő az – mondta Theo. – Ő az a robot. – Pszt – szólt rá Molly. Raziel odament, ahol Emily Barker ült a fiát átkarolva Molly Hondájának csomagtartóján. – Anyu – vinnyogta Joshua, és arcát anyja mellébe fúrta. Emily azonban még nem tért magához párja halálából, nem reagált, csak szorosabban ölelte a fiát. Raziel a fiú fejére tette a kezét. – Ne félj, mert nagy örömhírt hozok. Ímé, a karácsonyi kívánságod valóra vált – mutatta az angyal a tüzet, a vérontást, a kimerült és rémült túlélőket, mintha tévés játékvezető volna, aki egy mosógépet ajánl. – Én nem ezt kívántam volna, de hát én csak hírnök vagyok. Josh megfordult anyja karjaiban és az angyalra nézett. – Én nem ezt kívántam. Én nem ezt kértem. – Dehogynem. Azt kívántad, hogy a Télapó, akit megöltek, támadjon fel. – Nem én. – Ezt mondtad. Azt mondtad, szeretnéd, ha feltámadna. – Nem így értettem. Én csak gyerek vagyok. Nem mindig fejezem ki jól magam. – Egyetértek – lépett az angyal mögé Tucker Case. – Tényleg gyerek, többnyire téved. – A te fejedet akkor is le kéne vágni – mondta Josh. – Tessék. Mindig téved. – Ha nem úgy értetted, hogy keljen életre, akkor hogy értetted? –

kérdezte az angyal. – Nem úgy, hogy a Télapó zombi legyen és megölje a nagy, buta Briant meg minden. Azt akartam, hogy minden rendben legyen. Hogy jó karácsony legyen. – Nem ezt mondtad – mondta Raziel. – De így értettem. – Ó! Bocsi. – Szóval egy angyal? – kérdezte Theo Mollytól. – Igazi angyal? Molly mosolyogva bólintott. – Nem gyilkos robot? Molly a fejét rázta: – Azért jött, hogy teljesítse egy gyerek karácsonyi kívánságát. – Mintha meg se történt volna? – kérdezte az angyal Joshuát. – Igen! – Hoppá. Molly odalépett, és az angyal vállára tette a kezét. – Raziel, elcseszted. Rendbe hozod? Az angyal ránézett és elvigyorodott. Tökéletes fogak, kicsit talán hegyesek. – Legyen – mondta. – Dicsőség a magasságban Istennek, békesség a Földön és a jóakaratú embereknek.

22. f e j e z e t T ö k é l e t e s M a g á n y o s K a r á c s o ny Raziel arkangyal a Santa Rosa-kápolna nagy ablaka előtt lebegett, és a Szent Róza orcáját alkotó apró rózsaszín üvegen kukucskált befelé. Mosolygott keze munkáján, majd nagy szárnyait csapdosva elrepült csokoládét keresni, ami erőt ad a hazaútra. Az élet egy nagy katyvasz. Bárcsak minden darab a helyére kerülne, minden szó kedves volna, minden baleset boldogan végződne. De nem így van. Az élet katyvasz. Az emberek úgy általában rohadékok. Ebben az évben azonban a Magányos Karácsony parti Pine Cove-ban tiszta örömmel ért véget, ragályos jóakarattal, és olyan általános lelki békével, amely sima, magas fénnyel ragyogott a vendégek arcán. Egy katyvaszmentes pillanat. – Theo, vedd ki hátulról a többi lasagnát. – Molly maga is két tepsit cipelt, és ahogy letette őket a büféasztalra, óvatosan behajlította a térdét, hogy rövid koktélruhája hátsó kivágását a tisztességes határon belül tartsa. Lenától kérte kölcsön a bukó dekoltázsú KFR-t (kis fekete ruhát); évek óta most először viselt ilyet. – Mégiscsak lehetett volna barbecue – mondta Theo. – Megmondtam nektek, ti faszráncok, hogy a vihar délnek fordul – morgott Mavis Sand, miközben lenyeste egy bagett végét, akár valami előbőrt egy gigantikus péniszről. (Egyesek jóakarata másképp ragyog.)

Molly letette a lasagnát, és ahogy megfordult, langaléta férje karjaiban találta magát. – Hé, matróz, Démonnőnek még dolga van. – Csak el akartam mondani, mielőtt mindenki ideér, hogy szemkápráztatóan gyönyörű vagy. Molly finoman végighúzta kezét a melle felett. – A hegek nem ilyenek, ugye? Nem tűnnek el egy éjszaka alatt, igaz? – Engem nem érdekel. Sose érdekelt. Várj, amíg meglátod, mit kapsz tőlem karácsonyra. Molly megcsókolta férje állát. – Szeretlek, még ha mutánshajlamaid vannak is. Most engedj, Lenának segítség kell a salátához. – Nem kell – jött ki a hátsó szobából Lena egy hatalmas salátástállal. Tucker Case követte a salátaöntetekkel. – Ja, Theo, remélem, nem bánod – mondta neki Lena –, de Dale is beugrik ma Télapó-ruhában. – Azt hittem, fasírtban vagytok. – Voltunk, de pár napja elkapott, amikor a karácsonyfáit loptam, és már majdnem elvesztette a fejét, amikor Tucker arra jött és orron vágta. – Pilóta vagyok – vigyorgott Tucker Case. – Hozzászoktam az ilyen helyzetekhez. – Szóval Dale részeg volt – folytatta Lena. – Sírt, érzelgősködött, elmesélte, hogy nem jönnek ki a barátnőjével, utálja, hogy mindenki a gonosz vállalkozót látja benne. Úgyhogy meghívtam. Gondoltam, ha elszórakoztatja a gyerekeket, attól talán jobban érzi majd magát. – Nem gond – felelte Theo. – Örülök, hogy ti ketten nem veszekedtek. – Hé, Theo! – rohant feléjük Joshua Barker. – Anyu azt mondja, Télapó is eljön. – Csak benéz, Josh, aztán folytatnia kell a munkáját. – Theo látta, hogy Emily Barker meg a pasija/férje/izéje, Brian Henderson

közeleg. Brian piros Star Fleet Command pólót viselt. – Boldog karácsonyt, Theo – mondta Emily. Theo megölelte, Briannel meg kezet fogott. – Gabe Fentont nem láttad? – kérdezte Brian. – Meg akarom neki mutatni az inget, szerintem odalesz érte. Tudod, rajongói szolidaritás. – Nemrég itt volt, de aztán megjött Val Riordan, és beszélgetni kezdtek. Azóta nem láttam őket. – Talán elmentek sétálni. Csodás este van, nem? – Naná – lépett Theo mellé Molly. Mondta, hogy tud bánni az időjárással, kotyogott a Narrátor. – Pszt – szólt rá Molly. – Tessék? – kérdezte Brian. Odakint a halottak is ünnepi hangulatba kerültek. – Itt fogja vele csinálni a temetőben – tippelt Reggelente Marty. – Ki hitte volna, hogy egy dilidoki így tud nyögni. Egy kis sikolyterápia, mi, doki? – Kizárt – vélte Bess Leander. – Armanit visel, azt nem fogja tönkretenni. – Igazad van – támogatta Jimmy Antalvo. – Egymás arcát szívják, aztán hazamennek béküléses szexre. Honnan tudod, hogy Armanit visel? – Honnan is? Fogalmam sincs. Megérzés. – Remélem, eléneklik a „Vencel jó király”-t – ábrándozott Esther, a tanítónő. – Imádom azt a dalt. – Látta valaki a biológus rémes kutyáját? – kérdezte Malcolm Cowley, a néhai könyvkereskedő. – A tavalyi buli alatt háromszor ürített a sírkövemre. – Egy perce még itt szimatolt – felelte Reggelente Marty. – De amikor kezdték kipakolni a kaját, bement. Odabent Marcang a karácsonyfa alatt üldögélt, és egy roppant különös lényt nézegetett. Az alsó ágról lógott, de nem látszott mókusnak, és nem volt kajaszaga se. Sőt, az arca kutyaarc volt. Marcang nyüszítve szimatolt. Ha kutya, akkor hol a segge? Hogyan

tud köszönni neki, ha nem tudja megszagolni a seggét? Óvatosan hátralépett, hogy jobban, messzebbről nézze meg. – Te meg mi a faszt bámulsz? – kérdezte Roberto.

K ö s z ö n e t ny i l v á n í t á s A szerző a köszönetét fejezi ki azoknak, akik segítettek: mint mindig Nicholas Ellisonnak, elszánt ügynökömnek; Jennifer Brehlnek, briliáns szerkesztőmnek; Lisa Gallaghernek és Michael Morrisonnak, amiért rendíthetetlenül bíznak benne, hogy tudok mesélni; Jack Womacknek és Leslie Cohennek, hogy az olvasók és a sajtó elé juttattak; a Huffman családnak, amiért leszállópályát és meleg fogadtatást biztosítottak; Charlee Rodgersnek az alapos átolvasásért, a konstruktív megjegyzésekért, és hogy elviselte az egészet; és végül Taco Bobnak, akitől örömmel (és engedéllyel, ami szinte tönkrevágja) nyúltam le az ötletet a 16. fejezethez.

Christopher Moore 1957-ben született az ohiói Toledóban. Az édesapja autópályarendőr volt, édesanyja pedig bolti eladó. Tanulmányait az Ohio Állami Egyetemen kezdte, majd a Santa Barbara-i Brooks Fotográfiai Intézetben folytatta. 19 éves korában költözött Kaliforniába, 2003-ban pedig Hawaii-ra. Első könyvének – Ördögöd van! – 1992-es megjelenése előtt ácsként, bolti eladóként, éjszakai portásként, biztosítási ügynökként, pincérként és rock and roll DJként dolgozott. Azóta sikert sikerre halmoz regényeivel, amelyekből eddig még nem készült film, és a jelek szerint nem is nagyon fog.