Windt Szandra MEDIÁCIÓ ÉS RESZTORATÍV IGAZSÁGSZOLGÁLTATÁS A BÜNTETÉS-VÉGREHAJTÁSBAN (MEREPS), AVAGY EGY NEMZETKÖZI PROJEKT TAPASZTALATAINAK BEMUTATÁSA* „Mi a büntetés-végrehajtás célja? Nem az, hogy ember megőrző raktár legyünk.”
Bevezetés 2009 és 2012 között az Országos Kriminológiai Intézet (és dr. Barabás Tünde) szakmai vezetésével valósult meg a Mediáció és helyreállító igazságszolgáltatás a büntetésvégrehajtásban (MEREPS1) című, az Európai Bizottság Criminal Justice program által támogatott kutatás.2 A Foresee Kutatócsoport által, konzorciumi vezetőként megpályázott nemzetközi projekt célja a mediáció és a többi resztoratív eljárás szerepének és lehetőségének vizsgálata volt börtönkörnyezetben, a súlyos bűncselekmények elkövetőit és áldozatait állítva a középpontba. A kutatás célját a börtönben fogvatartott bűnelkövető és a külvilágban élő sértett megbékélése lehetőségeinek felmérése az elkövető és környezete közötti, valamint a börtönben keletkező konfliktusok feloldási módjainak feltárása, és annak vizsgálata volt, hogy a konfliktuskezelés miként szolgálhatja az elítéltek szabadulást követő társadalmi reintegrációját. A projekt tervezésekor három különböző lehetséges résztvevői kört határoztunk meg, amelyek között mediációs eljárás lefolytatására sor kerülhet a jogerős ítélet letöltése során: egyrészt a fogvatartott és a sértettje, fogvatartottak egymás közötti, végül a fogvatartottak és a börtönszemélyzet közötti konfliktusok esetében. A projekt keretében lefolytatott kutatásokkal szerettük volna a büntetés-végrehajtási szakaszban megvalósítható mediációs eljárás kialakításának kereteit, esetleges buktatóit, nehézségeit megismerni. A Balassagyarmati Fegyház és Börtön valamint a Tököli Fiatalkorúak Büntetésvégrehajtási Intézet fogvatartottjai és személyzete adta az alapsokaságot a kutatásunkhoz.3 A vizsgálatunkban több módszer alkalmazására is lehetőségünk volt, sőt célcsoportonként is mód volt arra, hogy eltérő módszerek segítségével járjuk körbe a börtönmediáció kérdését. Hangsúlyozni kell, hogy kutatásunkat az említett két büntetés-végrehajtási intézetben folytattuk le, valamint azt is, hogy feladatunk nem a vizsgálatba vont elítéltek rabhierarchiában betöltött szerepének, bűnözői karrierjük, ill. családi hátterük elemzése volt, annak ellenére, hogy ezekre részben mégis kitértünk és fontos információkként figyelembe is vettük. *
A tanulmány közzététele a TÁMOP-4.2.2/B-10/1-2010-0008 jelű projekt részeként – az Új Magyarország Fejlesztési Terv keretében – az Európai Unió támogatásával, az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával valósult meg. 1 Mediation and Restorative Justice in Prison Settings 2 A projekt száma: JLS/2008/JPEN015-30-CE-0267156/00-39. Honlapunk: http://mereps.foresee.hu 3 Ezúton is köszönjük a BVOP vezetése mellett Dr. Budai István és Tóth Tamás ezredes urak kutatásunkban nyújtott segítségét.
1
A fő kérdés az volt, hogy az elítéltek mennyire nyitottak a sértettel történő mediációra a büntetés-végrehajtás során (tehát a jogerős ítélet megkezdése után). Ezt bővítettük azzal, hogy a fogvatartás során egyrészt a zárkakonfliktusok (fogvatartott-fogvatartott), másrészt a börtönszemélyzettel felmerülő ellentétek esetében mennyire lehetséges a konfliktuskezelési technikák alkalmazása, esetleges mediációs eljárás megvalósítása. Éppen ezért a börtönszemélyzet is célcsoportjává vált kutatásunknak: a börtönmediáció, a konfliktuskezelés ezen módja az ő részvételük nélkül elképzelhetetlen. A börtönszemélyzet és az elítéltek „viszonya” a vizsgálatban egyre nagyobb súlyt kapott. A börtön személyzetének, illetve vezetőinek hozzáállása rendkívül fontos abban, hogy beépül-e a mindennapi életbe a resztoratív szemlélet. Ugyanakkor a kutatás során végig szem előtt kellett tartanunk, hogy a mediáció és a börtön célja, filozófiája között igen nagy a távolság, a mediációban alapfeltételként megjelenő partnerségi viszony a börtön hierarchikus felépítéséhez képest idegen szemlélet. Nem reménytelen a helyzet, de ennek tiszteletben tartására is figyelemmel kell lenni akkor, amikor a börtönmediáció eljárásrendjére bármilyen javaslatot teszünk. 1. A börtönszemélyzettel lefolytatott vizsgálatokról (2010) 1.1. Fókuszcsoportok a vezetőkkel A 2010 tavaszán készített két fókuszcsoportos beszélgetésen, a vizsgálatunkba bevont két büntetés-végrehajtási intézet közép- és felső vezetőinek attitűdjét, a konfliktuskezelés alkalmazásának lehetőségét igyekeztük feltárni. A vezetők, akiknek a konfliktusok kezelésében, az intézmény szellemiségének kialakításában jelentős szerepük van, mind nyitottak voltak a resztoratív eszközök alkalmazására az intézetükben, sőt szinte mindenki részt vett már valamilyen képzésen, ismeri a helyreállító szemléletet és módszereket. Konfliktusok a börtönben Az elítéltek közötti konfliktusok kis számban jutnak csak a nevelők-felügyelők és rajtuk keresztül a börtön vezetőségének tudomására. Ennek ellenére számukra is egyértelmű: a kényszerközösségek, a különböző szociokulturális háttér miatt az együttélés számos probléma forrása. Mindkét büntetés-végrehajtási intézetben hangsúlyt fektetnek ezek békés elrendezésére, amennyiben tudomásukra jut az ügy. A konfliktuskezelési technikák elsajátítására külön hangsúlyt kellene fektetni, bár a fókuszcsoport résztvevői szerint a felmerülő problémákat „alapvetően verbálisan le tudják egymás között rendezni. Ami már kijut a zárkán kívül, az érezhető feszültség szinten, arra azon nyomban reagál a nevelő-tiszt, reagál a felügyelő, mert ezt már a zárkán belül a csoport nem tudja megoldani. Ezt nekünk, ha a feszültséget nézzük, preventíven kell rendezni. Amikor lecsapódik, ott nekünk már sokkal komolyabb problémákkal kell szembenézni. Pont abból fakadóan, hogy tisztában vannak azzal, hogy szigorú rendszerben vannak fogva tartva, tényleg csak a legsúlyosabb problémák buknak így ki. Kibukik egyéb probléma is, de azt beszélgetéssel, vagy foglalkozással tudja rendezni egyrészt a nevelőtiszt.” A fiatalkorúaknál számos magatartásbeli, viselkedési probléma felmerül: „kisebb lopás, kár ér, cigaretta, egymás családját szidják.” A fiatalkorúak esetében a konfliktuskezelés jellemzően tettlegességben nyilvánul meg: mivel ezek többnyire látható külsérelmi nyomokat hagynak maguk után, könnyebben fedik fel a nevelők-felügyelők. A kényszerközösségek létrejötte a vezetők felelőssége, ügyelni kell arra, hogy kit kivel helyeznek egy zárkába, éppen ezért a befogadást követően az új elítélteket 30 napig befogadó 2
részlegen helyezik el, hogy megismerjék, és csak ez után születik döntés arról, hogy melyik zárkába kerülhet az újonnan érkezett. A fogvatartottak magatartását nagyban befolyásolja, hogy tart-e és ha igen, kivel és milyen módon kapcsolatot a külvilággal. Mindkét intézet vezetése hangsúlyozta, hogy kiemelt szempont a kapcsolattartás elősegítése, hiszen a fogvatartottak beilleszkedését, a börtönbeli viselkedését, valamint a későbbi, szabadulásuk utáni életüket jelentősen befolyásolja a családi, baráti kapcsolatok megléte. A konfliktusok felismerésére, azok kezelésére bizalmi viszony kialakítására is szükség van a fogvatartott és a nevelő között. Éppen „azért is döntöttünk korábban is, hogy a nevelők civilben járjanak, hogy ne legyen az a hatalmi jellegű dolog, hogy az egyenruhát lássa. Akkor már teljesen más a viszony egy biztonsági osztálynál dolgozó személlyel szemben, mint a nevelővel szemben. Ha azt látja az elítélt, hogy a nevelő civilben van, nem fogja azonosítani a végrehajtó hatalommal. Jobban kialakulhat egy bizalmi légkör, mintha egyenruhában lennének a nevelők.” A nevelők leterheltsége, a rájuk bízott elítéltek magas száma miatt is nagyon jelentős. Az ő továbbképzésük, kiégéstől való megóvásuk a vezetők feladata, ezt minden résztvevő elismerte és fontos, elengedhetetlen feladatként jellemezte, bár kiemelték azt is, hogy a korábban jól működő rekreációs programokra ma már pénzügyi okokból nincsen lehetőség. A fókuszcsoport résztvevői kiemelték, hogy szükséges a konfliktusok kezelése a börtönökben. Mindkét intézetben voltak már ilyen jellegű továbbképzéseken a személyi állomány tagjai, sőt a vezetők maguk is, mindkét intézetben az elítéltek részére is biztosítanak ilyen jellegű programokat (pl. Zákeus program4, konfliktuskezelési tréning stb.). A fókuszcsoport résztvevői felhívták a figyelmet arra, hogy jogszabályi változtatás, illetve egyáltalán egy jogszabály, egy jogi keret megalkotása, valamint a világos eljárásrend kialakítása nélkül a börtönmediáció nem oldható meg. Aggályok A fókuszcsoportos beszélgetéseken egyértelműen kiderült, hogy a resztoratív eszközök alkalmazása iránt elkötelezett vezetők komoly aggályokat fogalmaznak meg a börtönmediációval kapcsolatban. „Személyi állomány és fogvatartott között egy nagyon deklarált, alárendelt jogviszony van, ami nemcsak egy alárendelt jogviszony, hanem annál több. Ennek van belső érzelmi tartama is. Presztízs, harcok, amiket nap, mint nap meg kell vívni a felügyelők és fogvatartott között. Gyakorlatilag így működik a valóságban, ha még ez önmagában nincs is deklarálva.” Ha a sértett nyitott lenne arra, hogy elmenjen a büntetés-végrehajtási intézetbe az elítélttel mediálni, akkor számos fontos kérdést ki kell dolgozni: ki értesíti, hogyan a sértettet? Ki készíti fel a sértettet és a fogvatartottat a találkozóra? A megbeszélésre hol és hogyan kerül sor? Ki lehet jelen ezen a megbeszélésen? A vezető bilincs használata hogyan valósulna meg? Számos aggály merült fel a sértett és elítélt közötti mediáció lefolytatásával kapcsolatban, ugyanakkor ezek felsorolása, kibontása mellett minden résztvevő hangsúlyozta, hogy a mediációnak van, illetve lehet pozitív hozadéka is. Bár a parancsnok személye valóban kulcsfontosságú, a szervezet, a személyi állomány motiváltsága, felkészültsége, és nem utolsó sorban nyitottsága is szükségszerűen hozzájárul ahhoz, hogy ez a szemlélet a rácsokon túl is a mindennapok részévé váljon.
4
A Zákeus program célja az elkövető és áldozat közötti kapcsolat rendezése. Ennek keretében hat héten keresztül, 12 önkéntesen jelentkező elkövető vesz részt a börtönben tartott közös foglalkozáson, heti egyszer két órában, ahol nagy hangsúlyt helyeznek a jóvátétel kérdésére és a lelki egyensúly, békesség helyreállítására. L. erről bővebben itt: http://www.bortontarsasag.hu/mtb/mtb_programjaink.html
3
1.2. Mélyinterjúk a személyi állománnyal A két büntetés-végrehajtási intézet vezetői, döntéshozói véleményének két fókuszcsoportos beszélgetésen történő megismerése után, az elítéltekkel végzett vizsgálatokkal egy időben, a két börtön személyzetének attitűdjét is igyekeztünk feltárni. Összesen 40 mélyinterjú készült a személyzet tagjaival a két intézetben. A napi problémákban a felügyelők konfliktuskezelési tapasztalatának van nagy szerepe (legfőképpen amiatt, hogy ők vannak leginkább kapcsolatban az elítéltekkel), így az interjúk nagy részét velük készítettük. A nevelők szerepe szintén fontos, hiszen a fogvatartottak mindennapi problémáit, kapcsolattartását ők intézik, a nevelési terveket ők készítik, ők győződhetnek meg a leginkább arról, hogy változott-e és ha igen, milyen módon a rájuk bízott fogvatartott. Fontosnak tartottuk a pszichológusok véleményének megismerését is, bár ők mind a tököli börtönben, fiatalokkal dolgoznak. A felügyelők, nevelők és pszichológusok mellett azok attitűdjét is feltérképeztük, akiknek – bár nincs napi szintű, a fogvatartottak életében nélkülözhetetlen szerepe –, mégis kapcsolatban vannak velük, amely konfliktusokkal terhelt. Így a kutatásba bevontuk az ún. egyéb állomány tagjait is: a tanárt, a műhelyvezetőt, az ápolónőt, a letétkönyvelőt, a foglalkozási előadót, a szakmai koordinátort. A mélyinterjúk során a vezetőkkel készített beszélgetésekhez képest árnyaltabb képet kaptunk. A személyi állomány tagjai közül sokan, főleg a felügyelők és néhányan az ún. egyéb állományi tagok közül, szkeptikusak voltak a mediációval kapcsolatban, sok esetben még nem is hallottak erről. „A börtönön belüli mediációt inkább csak fogvatartott-fogvatartott, illetve személyzetis és személyzetis közti konfliktusok esetében tartom hasznosnak, az áldozatok védelme érdekében nem javasolnám az elkövető-sértett mediációt.” A mélyinterjúkból egyértelműen kiderült, hogy azok, akik közvetlenül az elítéltekkel dolgoznak, a felügyelők és a nevelők, komoly stressznek vannak kitéve, sokakon érezhető volt a fásultság, a beletörődés, a megbecsültség hiánya miatt érzett kiábrándultság, erre is vezethető vissza a mediációtól való elzárkózás és az elítéltekről alkotott negatív kép. Sokan említették, hogy ez „is csak egy munka”, ugyanakkor volt olyan, aki az interjú során „zsiványoknak” nevezte a felügyeletére bízott fogvatartottakat. Az ún. egyéb kategóriába5 tartozó alanyok, valamint a fiatalabb állomány tagok és a nők nyitottabbak, kevésbé elutasítóak voltak. Szinte minden interjúalany kiemelte, hogy azok a fogvatartottak, akiknek kevés szabadideje van, dolgoznak, rendszeres napi tevékenységük van, jobban betartják a szabályokat, kevésbé problémásak. Őket jobban lehet motiválni, jutalmazni. Az interjúalanyok többsége szerint a jutalommal a börtönben sokkal jobban lehet motiválni, mint a büntetéssel. A börtönmediáció alkalmazását a felügyelők/nevelők és a fogvatartottak közötti konfliktus esetében teljesen kizárták az interjúalanyok, ugyanakkor hangsúlyozták azt is, hogy néhány elítélt esetében valóban alkalmazható eszköz lehetne belső konfliktusok elrendezésekor. 2.
Az elítéltekkel végzett vizsgálatok
A börtönmediációban a fogvatartottnak van a legkiemelkedőbb szerepe. Szembenézni azzal, hogy amit tettem, azért vállalnom kell a felelősséget. És ez nem csupán „annyi”, hogy
5
A Tökölön dolgozó tanárnő szerint kellő türelemmel, elszántsággal és eszközzel motiválni lehet az elkövetőket.
4
„leülöm, amit kaptam”. Barabás Tündének igaza van abban, hogy „az elítéltek többsége áldozatnak tartja magát és nem a tett miatt, sokkal inkább a lebukás miatt bánkódnak”. 6 Az elítéltek attitűdjének megismeréséhez több módszert is segítségül hívtunk. 2010-ben 200 fogvatartottal, 100 18 és 21 év közötti fiatallal, és 100 felnőttel készült kérdőíves vizsgálat, valamint 60 fővel ez után mélyinterjúra is sor került.7 Mindkét módszerrel igyekeztünk alaposan körbejárni az egyéni hajlamosító tényezőket, a cselekményt, az áldozathoz fűződő viszonyt és az elítéltek lelki folyamatait, végül pedig nyitottságukat a mediációra. A kutatásba bevont fogvatartottak kiválasztásának szempontjai: a tököli és a balassagyarmati intézet elítéltjei közül azokat választottuk ki, akiknek (legutolsó) bűncselekménye nem halálos kimenetelű volt, természetes személy volt a cselekmény sértettje, valamint jogerős ítéletüket töltik. A kutatásban az elítéltek önként vettek részt. A kérdőíves vizsgálat esetében a szisztematikus mintavételi technikát alkalmaztuk, annak érdekében, hogy a minta reprezentatív legyen a két intézmény elítéltjeire. Balassagyarmaton, mivel hozzávetőlegesen 400 elítélt volt fogva tartva a vizsgálat időpontjában, minden negyedik elítéltet emeltük be a mintába. Tökölön az elítéltek esetében szinte mindenkit le kellett kérdeznünk, hiszen 100 főre volt szükségünk, és a lekérdezés idején alig volt több ennél a fogvatartotti létszám. Mindezek mellett néhány esetben torzult a minta: ha egy elítélt biztonsági kockázatot jelentett, és más elítéltet kellett bevonni.8 Összességében azt tapasztaltuk, hogy az elítéltek nyitottak a mediációra. Az elkövető személye, az áldozathoz és a cselekményhez való viszony, olyan alapvető tényezői a mediációra való nyitottságnak, amelyek statisztikai értelemben is szignifikánsnak bizonyultak. Az életkor, az iskolai végzettség, család hatása (a kapcsolat szorossága, a visszajelzés/retorzió a cselekmény kapcsán), a bűnösségérzet, illetve a cselekmény típusa, és az áldozathoz fűződő viszony szintén fontos tényezők voltak.9 2011-ben az előző év eredményei alapján, a felállított elméleti modell megerősítése érdekében 8 fókuszcsoportban (összesen 50 elítéltet bevonva), tovább elemeztük a fogvatartottak mediációhoz való hozzáállását, valamint célunk volt a 2010-es vizsgálat során feltárt, a mediációra hajlamosító tényezők vonatkozásában megmutatkozó bizonytalanságok tisztázása is. A fókuszcsoportos beszélgetések árnyalták a kérdőíves és a mélyinterjús vizsgálat eredményeit. A vizsgált témák meghatározásakor az volt a szempont, hogy olyan kérdésekkel foglalkozzunk, amelyek a 2010-es vizsgálatokban kiemelt súlyt kaptak, de bizonyos pontokon nem kaptunk egyértelmű választ egy-egy részterület szerepére, jelentésére. Ilyen a család esetében a „megfelelő, szoros kötelék,” amely megjelenhet nagyon különböző értékrendszerek mellett, így szocializálhat bűnözésre, devianciára vagy társadalmi beilleszkedésre. A megbánás esetében a folyamat, és ezen belül a vallás szerepe volt kérdéses, és a visszailleszkedés esetében is a folyamatra, illetve az érzet mélységére, az őszinte vagy konformista voltára voltunk kíváncsiak.
6
Barabás Tünde: A mediáció lehetőségei a büntetés-végrehajtásban, IN: Virág Gy. (szerk.): Kriminológiai Tanulmányok 48. OKRI, Budapest, 2011., pp. 98-114. 7 Az eredményekről l. Barabás Tünde: A megbékélés és helyreállítás a börtönben? című tanulmányát, In: BARABÁS Tünde – FELLEGI Borbála- WINDT Szandra (szerk.): Felelősségvállalás, kapcsolat és helyreállítás, OKRI, Budapest, 2011. pp. 23-60. 8 A kiválasztás után mindenkiről egy adatlapot is kitöltöttünk. Az adatlapok azt a célt szolgálták, hogy megismerjük az elítélt interjúalanyok (mélyinterjú és kérdőíves megkérdezés alanyai) esetében a börtönök nyilvántartási rendszerében rájuk vonatkozó adatokat. Az adatlapokat a lekérdezett kérdőívekben szereplő válaszokkal összehasonlítva azt is megtudhattuk, hogy egy-egy elítélt mennyire adott őszinte választ. 9 Erről l. bővebben Barabás Tünde: A megbékélés és helyreállítás a börtönben?.. i.m.
5
A fókuszcsoportos beszélgetések alapján az áldozathoz fűződő kapcsolat volt kiemelkedő, a bűnösségérzet sajnálatos módon szinte elenyésző. A fókuszcsoportos vizsgálatunkban éppen a megbánás volt a központi kérdés. Mind a balassagyarmati felnőttek, mind a tököli fiatalkorúak többsége sokkal inkább magát, semmint a sértettet sajnálta, önmagát helyezve az áldozat szerepébe. Ezzel kapcsolatban érdemes különbséget tenni mégis: a balassagyarmati fogvatartottak közül a többség ártatlannak vallotta magát (egy-két elítélt esetében valóban mi is ezt gondoltuk), a fiatalkorúak esetében csak egyszer fordult elő, hogy valaki ártatlannak vallotta magát, de miközben mondta, ő maga is elnevette magát. Ez a fajta attitűd eléggé elgondolkodtató. A fiatalkorúak esetében aggasztónak véljük, hogy miközben elismerik, felvállalják (a csoportdinamika miatt sok esetben dicsekszenek is vele) tettüket, mégis áldozatnak tartják magukat, és a büntetés letöltése utáni életükben csupán „okosabban” óhajtják végezni addigi (bűnözői) tevékenységüket. A mi kutatásunk tükrében, a magyar fiatalkorúak esetében Howard Zehr véleményét nem látjuk helytállónak,10 nagyon kevesüknél javasolhatnánk, hogy találkozzon a sértettel. A család szerepét a fiatalkorúaknál nagyon fontosnak tartottuk. Ugyanakkor a mintánkba bekerültek esetében, szinte mindegyiküknél zavaros családi háttérrel találkoztunk (válás, halál), sokuknak felmenője szintén volt, vagy jelenleg is börtönben van, a kötődés csekély foka volt tapasztalható csak. Erre két választ lehet idézni: „mit szólt anyám, amikor megtudta, hogy mit követtem el? Mit szólt volna? Ő is börtönben van…” vagy a még 20 évig börtönbüntetését töltő, jelenleg 20 éves fiatal fiú szavait is idézhetnénk, aki 14 évesen lett apa: „apámmal nem beszélek, mert az egy börtöntöltelék.” Zárógondolatok A MEREPS projekt keretében végzett kutatásaink során számos problémát meg kellett oldanunk. A büntetés-végrehajtási intézetekben a fogvatartottakkal végzett vizsgálatok speciálisak voltak. Figyelembe kellett venni a zárt rendszer sajátosságait és a biztonsági szempontokat (pl. a minta kiválasztása, a lekérdezések menete során). Kutatási eredményeink szerint a mediáció a fogvatartott-börtönszemélyzet közötti konfliktus esetében – egyelőre – elképzelhetetlen. Vizsgálataink alapján a felnőtt korúaknál jobbak a mediáció esélyei, mint az általunk - több módszerrel is - vizsgált fiatalkorúak esetében. Hangsúlyozni kell: nem minden elítéltnél, nem minden esetben alkalmazható a mediáció a büntetés-végrehajtás során. Kellő körültekintéssel, pszichológiai tesztek segítéségével, jól előkészített elítéltek esetében lehet csak a sértettel való mediációt megszervezni. A támogatókra még nagyobb feladat hárulna. A mediációhoz értelmi és érzelmi felkészítésre van szükség, mind az elkövetői, mind az sértetti oldalon. A fogvatartottak közötti konfliktusok esetében lehetne a leginkább, leggyorsabban bevezetni ezt a fajta eljárást, természetesen világos és jól körülhatárolt eljárásrend mellett. Ebben kiemelten fontos a személyzet hozzáállása, hogy a mindennapi fogvatartotti konfliktusok feloldásában a resztoratív szemlélet gyökeret verjen. Az általunk megkérdezett állománybeli tagoknak komoly fenntartásai vannak a mediációval szemben, nem utolsó sorban azért, mert plusz munkát, terhet ró rájuk. Akkor lehetséges mégis valóban általánossá tenni a mediáció eszközeinek alkalmazását, ha a személyzet több képzésen, érzékenyítésen vesz rész, és megértik, megérzik ennek pozitív, a saját munkájukban is érezhető, oldalát.
10
Idézi Barabás: A mediáció lehetőségei a büntetés-végrehajtásban … i.m. p. 112.
6
MEDIATION AND RESTORATIVE JUSTICE IN PRISON SETTINGS (MEREPS), OR A PRESENTATION ABOUT THE EXPERIENCES OF AN INTERNATIONAL PROJECT The research programme has become known as the MEREPS project, the name of which stands for “Mediation and Restorative Justice in Prison Settings”, and it has been supported by the Criminal Justice Programme of the European Commission. As part of the MEREPS project, we used various methods to review the attitudes, opinions and openness of actors (inmates, prison staff, victims) that can be involved in prison mediation. In this study you can read about the background of the empirical research of several years carried out by the National Institute of Criminology (OKRI), the summary of the different target groups and methods of the survey and, on the basis of all this, the possibilities of Hungarian prison mediation.
7