Kossuth és a Pesti Hírlap hagyományelvűsége,

Kossuth és a Pesti Hírlap hagyományelvűsége, 1841–1843

Kossuth és a Pesti Hírlap hagyományelvűsége, 1841–1843 Tevesz László

A klasszikus eszmetörténet-írás azt föltételezte, hogy a konzervatív avagy a hagyományelvű gondolkodás a felvilágosodás szellemi örökségét vállaló liberalizmus ellenében alakult ki, ami elvi síkon annyit tesz, hogy saját alapelveit a racionalizmus téziseivel állította szembe: az objektívnek vélt igazságokon alapuló teoretikus tudással a nemzedékeken keresztül felhalmozódó kollektív bölcsességet; az atomizált individuummal a kulturálisan beágyazott személyiséget; a politikai közösség társadalmi szerződésen nyugvó felfogásával a szervesen kialakuló polgári társadalmat; a metafizikai eredetű természetjoggal a történetileg kiformálódó alkotmányt; az egyetemes erkölcsi normákkal a partikuláris keretek között érvényes közösségi konvenciókat; az emberi nem univerzális megítélésével a kultúrák összemérhetetlenségét. Végül minden tényezőt egy szimbolikus pontban összegezve: a közös jogokon és érdekeken alapuló állampolgári alakulat helyett a közös hagyományokon nyugvó, nemzedékeket összekötő spirituális nemzetben hitt. Aligha vitatható e dichotómia máig érvényes magyarázó ereje. Az újabb eszmetörténeti kutatások alapján azonban le kell szögeznünk, hogy egy-egy politikai csoport ideológiája sohasem alkotott egyetlen közös eszmei tőről fakadó, statikus egységet, hanem olyan szakadatlanul változó interpretációs rendszert, amelynek keretein belül a legkülönfélébb értelmezési sémák kerültek egymással kölcsönhatásba.

137

TE V E S Z L Á S Z L Ó

Az alábbiakban e módszertani előfeltevésből kiindulva kívánjuk a reformkori magyar nemzeti liberalizmus Kossuth Lajos vezette derékhadának eszmerendszerét újraértelmezni, mégpedig a hangsúlyokat egyértelműen a tárgyalt ideológia hagyományelvű vonásaira helyezve. A hagyományelvűség fogalmát S. Varga Pál kiváló monográfiájából vettük, s vele összhangban magunk is többé-kevésbé a „konzervativizmus” előbbiekben összefoglalt elveit értjük alatta.1 Ámde hadd hangsúlyozzuk, hogy értelmezésünk szerint a hagyományelvűség nem önálló ideológiai rendszer, hanem olyan értelmezési sémák képlékeny összessége, amelyek egy-egy politikai gondolkodó vagy politikai csoport más eszmei forrásból eredő értelmezési sémákat is magába foglaló érvkészletébe ágyazódnak be. Márpedig ebből az állításból természet szerint következik, hogy a hagyományelvűség nem csupán ellentéte, hanem harmonikus kiegészítője is lehet a liberális alapelveknek. Hogy mi alapján nevezhető egy-egy politikai gondolkodó vagy csoport eszmerendszere hagyományelvűnek (is), két gondolatban összegezhető. Az egyik a szerves fejlődés elképzelése, amely némi leegyszerűsítéssel annyit tesz, hogy az európai civilizáció, s benne az európai társadalmak kultúrája több száz éves fejlődési folyamat eredménye. Következésképpen a hagyományelvű értelmezés szerint végzetes hibát követ el, aki túlságosan radikálisan, a múlttal szakítva akar egy-egy társadalmat megújítani; az a politikus viszont lehetetlenségre vállalkozik, aki a fennálló állapotok statikus megőrzését tűzi ki célul, hiszen az európai civilizáció lényege éppen az állandó mozgás, a szakadatlan változás, a folyamatos korszerűsödés. A másik központi gondolat, amely a hagyományelvű érveket meghatározza, politikum és kultúra szoros, elválaszthatatlan viszonyát feltételezi; egészen pontosan azt, hogy az emberi társadalmak működését és fennmaradását a nemzedékeken átívelő kollektív tapasztalat és szokásjog biztosítja, s az írott alkotmány csupán hasznavehetetlen szöveg, ha nem e kollektív tapasztalatot és szokásjogi hagyományt tükrözi. Tehát bár a politikai közösség hagyományelvű felfogása összeférhet a liberális alapelvekkel, egyértelműen szemben áll a természetjogi, illetve a haszonelvű liberalizmus ama tételével, hogy az univerzális érvényű elvekhez igazítandó politikai és jogi intézményrendszer elválasztható és élesen elválasztandó a „partikuláris” társadalmi konvencióktól és szokásoktól; valamint szemben áll azon antik eredetű hazafias avagy republikánus tézissel is, hogy a társadalom belső kohézióját a tiszta politikumhoz kötődő, kulturális identitástól független politikai lojalitás garantálhatja.

138

1

S. Varga 2005.


Rövid historiográfiai áttekintés Mivel semmi kétség sem férhet ahhoz, hogy a magyar liberalizmus történeti kontinuitást feltételező fejlődéskoncepcióval kapcsolódott össze, s mert az előbb leírtak szerint világos, hogy a hagyományelvűség megkülönböztető sajátosságai leginkább a politikai közösség mibenléte körül kristályosodnak ki, dolgozatunkkal ahhoz a historiográfiai diskurzushoz kívánunk hozzászólni, amelynek középpontjában a magyar liberalizmus nemzetfelfogása áll. Bár a reformkori magyar nemzetépítést egészen más szempontból bírálták a magyar szellemtörténeti iskola képviselői, mint a marxista kutatók, mindkét elméleti irányzat úgy véli, hogy a világosi tragédia után kiérlelt magyar politikai nemzetkoncepció élesen különbözik az 1848 előtti nemzetállami elképzeléstől, hiszen amíg az előbbi sajátosan magyar elvi konstrukció volt – így a szóban forgó tudósok –, addig az utóbbi az egységes államnyelvet középpontba helyező francia nemzetfogalom átvételén alapult.2 Varga János 1983-as monográfiája volt az első olyan komolyabb, írott forrásanyaggal nagyon alaposan alátámasztott történetírói alkotás, amely egyértelműen kimutatta, hogy az etnikai-nyelvi kötődések fölött álló politikai nemzet sajátosan magyar koncepciója már az 1840-es évek elején készen állt, s egyértelműen a Kossuth szerkesztette Pesti Hírlap körül csoportosuló szellemi-politikai alakulathoz köthető.3 Varga kiváló írására támaszkodva még árnyaltabban fogalmaz Dénes Iván Zoltán, aki a magyar politikai nemzetfogalmat nemzetközi eszmetörténeti kontextusba helyezi, arra hívván föl a figyelmet, hogy a kossuthi politikai közösség koncepciójában az etnikai-nyelvi kötődéseken átívelő liberális jogegyenlőség alapelve részint a Quentin Skinner által részletesen elemzett kollektív politikai szabadság kulturálisan semleges hazafias (másképpen republikánus) szemléletével,4 részint az államnyelvi egység és az alkotmányos magyarosítás gondolatával párosult. Az utóbb említett két történész véleményünk szerint helyesen emeli ki, hogy a magyar reformerek által szorgalmazott nyelvi magyarosodás nem öncélú nacionalista programot takart, hanem a magyarországi politikummal, mégpedig a jogkiterjesztés következetesen liberális programjával fonódott szorosan össze.5 Ugyanakkor 2

3 4 5

Szellemtörténeti szempontból így nyilatkozott: Szekfű 1934: 44–49, 108–123, 203–213; Joó 1997. Ugyan nem tartozott a szellemtörténészek közé, de a fent említettek téziseit átvéve fejtette ki véleményét: Mikó 1944: 319–332. Az ide vonatkozó marxista téziseket pedig a következő tanulmánykötet foglalja össze: Andics 1964. Varga 1982: 25–114. Skinner 1995. Dénes 2001: 35–45, 88–136; Dénes 2003.

139


nem lehet szó nélkül hagyni, hogy e két tudós a reformkori magyar nacionalizmus problémáját a politikai önrendelkezés ügyére és a hivatalos államnyelv kérdésére szűkíti le, s lényegében teljesen figyelmen kívül hagyja azokat a nagyon is fontos korabeli liberális szövegeket és szövegrészeket, amelyek a nemzeti kultúrát és az állampolgárok kulturális identitását helyezik középpontba. Emiatt van döntő jelentősége annak, hogy irodalomtörténészeink éppen erre a közösségformáló tényezőre, a reformkorban kialakuló magyar polgári nemzet kulturális dimenziójára irányítják a figyelmet. Különösen S. Varga Pál nagy ívű és igazán korszerű monográfiája nélkülözhetetlen témánk szempontjából, mivel a magyar liberális gondolkodás néhány fontos – Kölcsey, Pulszky, Vörösmarty és Bajza nevével fémjelzett – szövegében mutatja ki a kultúrát középpontba helyező hagyományelvű nemzetfelfogás legalapvetőbb értelmezési sémáit. Csak sajnálhatjuk, hogy amint a legtöbb irodalomtörténész írása, úgy S. Varga értekezése sem adott lehetőséget nemzeti kultúra és politikum, illetve kulturális hagyomány és állampolgári jogegyenlőség viszonyának részletes tárgyalására.6 Az általunk hiányolt lényeges eszmetörténeti kérdést, nevezetesen a politikai-jogi szféra és a kulturális hagyományok viszonyát lényegében csak két szerző feszegette: Gergely András és Schlett István, akik a mára meghaladottnak tekinthető államnemzet-kultúrnemzet szembeállítás alapján jutottak arra a következtetésre, hogy a reformkori magyar politikai gondolkodásban mind a jogegyenlőségen alapuló állampolgári közösség, azaz a francia típusú államnemzet, mind a közös kultúrán alapuló anyanyelvi közösség, vagyis a német típusú kultúrnemzet felfogása szerephez jutott.7 E két szerző kutatásai tehát ugyancsak fontos támpontokat adnak számunkra, ám nem lehet szó nélkül elmennünk ama tévedésük mellett, hogy kizárólag a nemzeti társadalom térbeli elhelyezkedésére, területileg megragadható határvonalaira összpontosítanak, s figyelmen kívül hagyják a nemzetfogalom történeti és szerkezeti dimenzióit. A magyar liberálisok által egykorúan a politikai értelemben vett nemzettől világosan megkülönböztetett nemzetiség kifejezése ugyanis csak a múltat illetően vonatkozott egyértelműen az állampolgári közösségnél szűkebb magyar etnikumra, a jövőt illetően viszont a minden magyarországi lakost magában foglaló modern politikai nemzet társas és közéleti szféráját, vagyis a kialakítandó polgári társadalom etnikai kötődéseken átívelő, ámde legszorosabban a magyar anyanyelvi hagyományokhoz kötődő kultúráját jelölte.

140

6 7

S. Varga 2005. Gergely 1987: 99–135; Schlett 2004: 432–453.


Összességében tehát úgy véljük – s dolgozatunkban igyekszünk majd bizonyítani –, hogy a magyar reformellenzék nemzetfelfogásában a politikai önrendelkezés és az alkotmányos megújulás, illetve a hivatalos nyelv kérdése mellett a kultúra problémája, mégpedig a hagyományelvű szempontból megragadott anyanyelvi magyar tradíció ügye is központi szerepet játszott, sőt, a korabeli magyar szabadelvű felfogás szerint politikum és kultúra nem is választható szét egymástól. A modern nemzetnek ezt az Európa-szerte mindenütt feszültségeket okozó kettős szerkezetét liberálisaink az „alkotmányosság és nemzetiség” fogalompárosával juttatták kifejezésre.

A magyar politikai nemzet önelvű koncepciója Hogy a természetjogi és a haszonelvű liberalizmus Kossuth és az általa vezetett „középnemesi” szabadelvű ellenzéki csoport szemléletére nagy hatást gyakorolt, nem lehet vitatni: a társadalmi és kulturális különbségeken felülemelkedő állampolgári jogegyenlőség gondolata és az egyének önérdekével számoló utilitarista koncepció lényeges részét képezte a magyarországi politikai közösség lehetőségeit fejtegető kossuthi érveknek. Ám az a történeti és eszmei keret, amelybe Kossuth és számos elvbarátja az egyenlő jogállású és önérdekeiket szem előtt tartó állampolgárokból álló társadalmat helyezte, jócskán eltért a természetjogi és a haszonelvű liberalizmus „egyetemes” világképétől. Az 1840-es évek legelején egységes politikai csoportként színre lépő magyar „középnemesi” liberalizmus legfőbb fórumának, a Pesti Hírlapnak a szerkesztője és szerzőgárdája ugyanis egyértelműen úgy véli, hogy az állampolgári szabadságot és boldogságot az egyes nemzetek nem az egyetemes elvek szerint, „egyéniségüket” akár a kozmopolitizmus oltárán is föláldozva, hanem csak a „nemzeti test belső kifejlése” útján biztosíthatják.8 Sőt, a Pesti Hírlap egyik szerzője azt is leszögezi, hogy nem tudja osztani a természetjogi liberalizmus társadalmi szerződésen alapuló politikai közösségkoncepcióját. „Az álladalmak eredetének azon közönséges képzetét – írja –, mintha több emberek biztosabb érvényesülés végett léptek volna kölcsönös egyezkedésre, természeti szabadságuk egy részét… feláldozván ’stb., – még éretlenebb gondolkodással is erőltetettnek és kissé fonáknak leltem.” A nemzetek kialakulása ezen értekezés szerint a „fokonkénti” fejlődésben ragadható meg, amelynek során előbb a közösség „szelleme, nyelve, szokásai” alakultak ki, „később törvényei és alkotmánya”.9 Kossuth pedig még azt sem volt rest kijelenteni, hogy a német 8 9

Kossuth 1841: 62. Pesti Hírlap (PH) 1842. 108. sz.

141


liberalizmus egyetemes érvényű, a kanti alapokhoz következetesen ragaszkodó Rotteck–Welcker-féle összefoglalását olyan „unalmas” és „doktriner” elképzelésnek tartja, amelyből a magyar ellenzékiek keveset tanulhatnak.10 Nyilvánvaló, hogy e szemlélet kialakulásában az aktuális politikai viszonyok jelentős szerepet játszottak, hiszen Kossuthnak a nemzet öntörvényű fejlődését a „mechanikusan” megszervezett Habsburg állam önkényével szemben, illetve a magyar politikai közösséget együgyűnek és radikálisnak tartó, önmagát viszont a „beteg nemzet” bölcs orvosának tekintő Széchenyi ellenében kellett alátámasztania. Az 1830-as évek végétől, illetve a következő évtized elejétől – tehát nagyjából Kossuth hírlapírói fellépésétől – fogva a kormány is, a kormányhoz lojális újkonzervatívok is, és tulajdonképpen a Kelet népe „középutas” megoldásban reménykedő szerzője is azt az ajánlatott tette a magyar ellenzéknek, hogy az anyagi gyarapodásért, a „jólétért” és a megfontolt, lassan kibontakoztatható „javításokért” cserébe adja fel a nemzet politikai önrendelkezésének egy jelentős részét. Kossuth e „fontolva haladó” érvelést megcáfolandó úgy okoskodott, hogy csak „azon jólét tartós és állandó”, illetve csak az a „javítás” lehet hosszú távon sikeres, amely „a nemzeti életből fejlett ki önkényt és szabadon” és a „századokon át emelkedett országépület roppant boltjának árnyékában húzódó” viszonyokra és érdekekre tekintettel van.11 Az első szabadelvű magyar politikai orgánum szerkesztőjének e meggyőződését és érveit csak erősítette Friedrich List elmélete, aki a szervesen formálódó, s fejlődése bizonyos fázisába érvén politikai önrendelkezésre igényt tartó kulturális nemzet Fichte és Humboldt által meghirdetett programját a közgazdaságtan nyelvén is megfogalmazta. „Mélyen szíveinkbe kell véssük a németek saját tanját, példáját – figyelmezteti Kossuth a német vámszövetség magyarországi híveit –, kik azt tanítják s azt tanusítják, hogy egyedül nemzetiség a szírt, min a nemzetboldogság épülete emelkedhetik.”12 Összességben tehát – mind a politikai önrendelkezés, mind a nemzetgazdaság igényét szem előtt tartva – úgy vélte Kossuth, hogy a magyar nemzetnek, mint „nyelve, nép szokása, alkotmánya és diplomatiai szövetkezései” által meghatározott történeti képződménynek, „önczélja is van, melyet az európai polgárisodásnak is tisztelnie kell”.13 Dolgozatunkban előbb azt vizsgáljuk, hogy Kossuth és a Pesti Hírlap miképp alkalmazta az „öncélú” fejlődés hagyományelvű gondolatát a nemzet

142

10 11 12 13

PH 1842. 191. sz. Kossuth 1841; PH 1841. 1. sz. PH 1842. 112. sz. PH 1842. 179. sz.


politikai szerkezetére, vagyis az ősi alkotmányosságra vonatkozóan; majd azt vesszük számba, hogy milyen érveket hozott föl politikum és kultúra, azaz alkotmányosság és nemzetiség szoros összefüggését illetően; végül pedig arra is kitérünk nagyon röviden, hogy korszerűség és hagyomány viszonya miként alakult a magyar liberálisok elképzelésében.

Az ősi alkotmányosság hagyományelvű értelmezése Teoretikus vénájú lévén, Kossuth nem elégedett meg azzal, hogy a szervesnek feltételezett magyar alkotmányos nemzet önrendelkezését korlátozó gyakorlati politikát bírálja, hanem elvi szinten is elutasított minden olyan nézetet, amely a politikai közösség mibenlétét és működési módját elválasztja a történeti fejlődéstől, s az elméleti absztrakció síkján kifejtett, egyetemes érvényű igazságokból akarja magyarázni. Általánosságban – és egyértelműen Edmund Burke szellemében – az angol nemzet jogi korpusza és a kontinens államainak írott alkotmánya közötti különbségeket veszi számba, kifejtve, hogy amíg az előbbi „históriai” képződmény és „minden szava valóság”, mert „szokástörvény (common law) élteti” – más szóval a közösségi élet folyamatában nemzedékeken át fölhalmozott kollektív bölcsesség –, addig az utóbbiak tartalma „legtöbbnyire csak írott malaszt vagy szóbeli-csillám”.14 Másutt pedig azt hangsúlyozza – ugyancsak az univerzalista Condorcet-val vitázó Burke érveit idézve –, hogy „valamint minden nemzetnek megvan a maga sajátsága, úgy minden alkotmánynak megvan a maga individualitása, miszerint mi egy helyütt jó, az más helyütt nem alkalmazható”.15 Vagy: „Igen jól tudjuk, hogy a nemzetek körülményei egymástól sokkal lényegesebben különböznek, mintsem állapotuk egy mérték szerint mérhetnénk.”16 A magyarországi viszonyokra vonatkozóan Kossuth ugyanezen nézet jegyében szembesíti az európai filozófusok „üres elméleti konstrukcióit” a honi intézményfejlődés önreferenciális valóságával, büszkén jelentve ki, hogy a magyar alkotmány „nemzetéletünk ősi, eredeti, gyönyörű typusa”,17 amelyet „annyi századokon keresztül a fejlődő kor, a fejlődő nemzet magával fejtett egyszerre”,18 továbbá: amely a nyugati „statustheoriák bölcs mestereinek” merev rendszerével szemben „annyi assimilationalis fogékonysággal bír […], hogy a józan elmélet postulatumait 14 15 16 17 18

PH 1841. 7. sz. PH 1841. 72. sz. PH 1841. 13. és 30. sz. PH 1843. 228. sz. PH 1841. 79. sz.

143


lánczolatába igen könnyen beillesztheti a nélkül, hogy eredetiségét s alapelveit csökkentené”.19 Ezt az érvelési módot a kitűnő taktikai érzékkel megáldott Kossuth nagyon hatékonyan tudta fölhasználni annak érdekében, hogy a kormány, illetve a kormányt támogató újkonzervatívok kezéből kiüsse a reformkezdeményezés lehetőségét. Példának okáért – az időben kissé előreugorva – az utolsó rendi országgyűlésen is azzal az érveléssel utasította el az udvar újítási ajánlatait, egyszersmind teremtett egységet a hagyományos rendi-sérelmi és a liberális ellenzék között, hogy az „idegenszerű kormányrendszer mechanizmusa” hazánk „organikus alkotmányszerű kifejlődését” immáron három évszázada akadályozza.20 Márpedig az ellenzék a nemzet „alkotmányos létét”, amelynek alapját az „elöbbeni országgyűlések szent hagyományul biztanak hű kezeire”, nem adhatja föl „a bizonytalan jövendő semmi reményeiért sem”.21 Majd azt is leszögezi Kossuth – pártja nevében –, hogy az ellenzék az abszolutista kormány reformkezdeményezéseit nem tudja üdvözölni, mert „veszteségnek s nem nyereségnek venné az új [és újításokat is tartalmazó] törvények bármely halmazát, ha azoknak iránya nem volna nemzeti s nem alkotmányos”; másképpen szólva csak azon intézkedést fogadhatja el, „mi a nemzeti alkotmányos élet biztosításával s kifejlesztésével összhangzásban van”.22 Minden különösebb magyarázat nélkül is teljesen világos, hogy Kossuth retorikáját tekintve „burke-iánus” érvelése funkcionálisan alig-alig volt konzervatív, mivel nem a törékenynek gondolt társadalmi-politikai rend stabilitását, hanem a veszélyben érzett és nem mellesleg csonka politikai önrendelkezés biztosítását, illetve kiteljesítését szolgálta. Márpedig Kossuth és az általa mozgósított liberálisok számára egyértelmű volt, hogy ha a magyar politikai nemzet nem tart lépést az európai civilizáció változásaival, továbbá ha figyelmen kívül hagyja a politikai szerkezetre alulról, a parasztság által kifejtett nyomást, akkor vagy kihull az idő rostáján, vagy a népharag martaléka lesz; következésképpen: a magyar nemzet megmaradását többek között a gyökeres megújulás, az érdekegyesítési program megvalósítása garantálhatja. Összességében tehát Kossuth számára az önelvű alkotmányos fejlődés nem csupán a folytonosság, hanem a dinamikus átalakulás lehetőségét és követelményét is magában foglalta. Nem véletlenül hangsúlyozta a „conservatív szó nemesebb értelmét” megadván, hogy a „mozgás a lét-fenntartásnak föltétele”,

144

19 20 21 22

PH 1842. 106, 107. sz. Kossuth Lajos összes munkái (KLÖM) XI. 142–147, 207, 622–625. KLÖM XI. 142. KLÖM XI. 149.


annál is inkább, mert a történeti tapasztalatok azt diktálják, hogy állandóan alkalmazkodni kell a „korkívánatokhoz”.23 Ugyanakkor arra is föl kell hívnunk a figyelmet, hogy Kossuth ügyes-taktikus megfogalmazásai mögött komoly elvi meggyőződések húzódnak. Azt ugyanis még véletlenül sem lehet kétségbe vonni, hogy számára a szervesen kialakult magyar politikai intézményrendszer, s kivált a vármegye a nemzeti megmaradás legfőbb bástyája volt. Ezen institúció megújításának minimumát az európai civilizáció fejlődési foka, azaz a korkövetelmény, illetve az állampolgári jogegyenlőséget feltételező természetjog határozta meg; végső korlátait pedig a politikai önrendelkezés feltételei jelölték ki. A magyar alkotmány tehát Kossuth szerint a nemzeti lét olyan kulcsfontosságú tényezője, amelyet „rokon összhangzásba” lehet és kell hozni az „időnek új szükségei” által követelt reformelvekkel, de ezeket az újításokat soha nem szabad az intézményi alapok „sérelmével vagy csonkításával” végrehajtani, különben a magyarság „öngyilkoskezekkel dúlta fel önlétének organismusát”.24 Az országgyűlés törvényhozó és a vármegye végrehajtó szerepe mellett még két fontos szempontból volt előnyös Kossuth szemében az alkotmány szokásjogon alapuló, „chartában” nem rögzített formája. Részint, mert nagyobb mozgásteret biztosított az ellenzék számára, az alaptörvények rugalmas értelmezését tette lehetővé. Részint pedig, mert amíg az írásban lefektetett szabadság „hátra marad az élet mögött”, azaz elveszíti a kapcsolatát a társadalmi lét mindennapi valóságával, addig „az organicus fejlődésű test fejlik az élettel, simul az élet igényeihez”. Ezt az utóbbi, kétségkívül funkcionálisan is ízig-vérig burke-iánus – a politizálást a teoretikus tudással szemben a gyakorlati bölcsességre alapozó – elvet Kossuth ugyan nem a reformkori magyar nyilvánosság előtt, hanem egy Világos utáni, emigrációban született levelében fogalmazta meg,25 lényegét már az 1840-es években is többször kifejtette. Például a Pesti Hírlap első számában, majd egyetlen terjedelmesebb röpiratában, a Feleletben is amellett érvelt, hogy a politikai közösség sorsáról nem lehet objektívnek vélt igazságok alapján dönteni, hanem „ismernie kell a nemzetnek előbb önmagát és ismernie kell szükségeit; aztán megvitatni a célt és eszközöket, dolgokat és módot minden oldalról, s ha ekkor elkövetkezik a törvényhozás ideje, áldásdús leend minden törvény, mert egy-egy socialis [azaz társadalmi-közösségi] meggyőződést mondott ki”.26 Később, 23 24 25 26

PH 1842. 130. sz. PH 1841. 119. sz. Kossuth Lajos Irányi Dánielnek 1870-ben írott levelét idézi Cieger 2009. Kossuth 1841; PH 1841. 1. sz.

145


amikor 1844-ben a pozsonyi országgyűlés munkája a liberálisok szemszögéből nézve szerény sikerekkel zárult, nem csupán a politikai döntéshozatal, hanem a társadalmi önszerveződés üdvös működését is a mindennapi tapasztalatokkal összhangban álló kollektív bölcsesség alkotmányos érvényesítésében összegezte. Nevezetesen azt állította, hogy csak az eleven közösségi öntevékenység terepén lehet „a státus intézkedéseit egységbe hozni az élettel; csak így fognak keletkezni törvények, melyeknek szava egy-egy socialis [azaz társadalmi-közösségi] meggyőződésnek lesz kiforrása, s minden betűjében az élet áldása; nem egy holt, néma papiros malaszt”.27 Mindent összevetve tehát azt mondhatjuk, hogy Kossuth mind taktikai megfontolásból, mind elvi meggyőződésből az alkotmány és a politikai kultúra hagyományelvű értelmezését részesítette előnyben, mivel számára az ország politikai önrendelkezése éppúgy fontos volt, mint az, hogy a törvényhozás és a politikai gondolkodás a mindennapi élet gyakorlatával összhangban álljon.

Alkotmányosság és nemzetiség viszonya a magyar etnikum múltjára vonatkozóan A politikai szerkezet működését a gyakorlati bölcsességre alapozó koncepció minden különösebb magyarázat nélkül, már önmagában is politikum és kultúra szoros összefüggését föltételezi, hiszen a törvények fundamentumát adó, a mindennapi élet sodrában felhalmozódó kollektív tapasztalat és tudás voltaképpen a széles értelemben vett közösségi kultúrával egyenlő. Csakhogy Kossuth számára külön, e nyilvánvaló összefüggésen túl is fontos volt, hogy a politikai önrendelkezés problémája mellett a nemzet kulturális biztosítékaira, korabeli kifejezéssel: a nemzetiség ügyére is fölhívja a figyelmet. A Pesti Hírlap szerkesztője, éppen úgy, „mint más százezrek”, a „nemzeti test belső” kibontakoztatása alatt „két ikerdolgot” értett, „amelyre buzgó lelkesedéssel törekedni kell; s ez: nemzetiségünk biztosítása és alkotmányunk kifejtése”.28 Másutt így fogalmaz: „Nemzetiség és alkotmányosság e nép életforgásának két göncöle. Mi nem csak szabadok, hanem szabad magyarok akarunk lenni. Elveszhetünk, de magyaroknak lenni meg nem szűnhetünk”.29 A Nationalität szó tükörfordításával a magyar nyelvben megjelenő nemzetiség eredendően a német romantika kifejezése volt (Novalistól származott

146

27 28 29

PH 1844. 4. sz. Kossuth 1841: 62. PH 1842. 166. sz.


és Fichte által vált széles körben ismertté),30 használata honunkban a 19. század első évtizedében, feltételezésünk szerint elsősorban Kazinczy és Felsőbüki Nagy Pál írásai, beszédei nyomán terjedt el. A fogalom két értelemben volt használatos: egyfelől a magyar etnikai-nyelvi közösséget, másfelől e közösség kulturális javainak az összességét jelölte. Az előbbi meghatározás a Századunk, az utóbbi az Athenaeum című folyóirathoz kötődik. „A nemzetiség az embereknek egy különös származásbani egyesületét teszi, mely különös nyelv által jeleltetik” – írja a Századunk szerzője.31 „Minden nemzetnek tulajdonát characterében, nyelvben és erkölcsökben nevezzük nemzetiségnek – így az Athenaeum –, mely által az egész emberi nem bizonyos magát megkülönböztető családságokra oszlik.”32 A Kossuth vezette magyar liberálisok a fogalomnak mindkét meghatározását elfogadták és használták: számukra a nemzetiség a múltat illetően magát a magyarságot mint etnikai csoportot jelölte, a jövőt illetően pedig a magyar néphagyományokból kifejtendő korszerű polgári kultúrát. Ami az előbbit illeti: érdemes abból kiindulni, hogy a magyar liberálisok által vállalt polgári program benső, érzelmi mozgatórugóját a közösségi megmaradás erkölcsi parancsa adta, vagyis a magyar nemesség önértelmezése középpontjában álló ama hivatástudat, hogy „őseink” örökségének védelme áll mindenek felett: a szorult helyzetben lévő, hányatott sorsú magyar politikai közösséget a legviszontagságosabb körülmények között is meg kell óvni a nemzethaláltól. E feladat vállalása magától értetődőnek számított a jórészt rendi-függetlenségi közegben szocializálódó ellenzéki liberálisok számára. Annál is inkább, mert a nemesi múltszemléletből fakadó kollektív fenyegetettség élményét számos korabeli tapasztalat táplálta: a politikai nemzet önrendelkezését korlátozni kívánó metternichi politika; a magyarságot szoros harapófogóba záró szláv tömegek „pánszláv” nemzeti ébredése; a nyugati társadalmakhoz való felzárkózás sürgető kényszere; valamint a vállalt politikai, jogi, gazdasági és társadalmi megújulás okozta bizonytalanság, azaz – Koselleckkel szólva – a „várakozási horizont” jelentős mértékű kitágulása. Ilyen körülmények között nem meglepő, hogy a honi liberálisok számára különösen fontossá vált a nemzeti megmaradás kérdése. Az pedig már a magyar történelmi önértelmezéssel szorosan összekapcsolódó honi politikai gondolkodás 19. századi fejlődéséből következett, hogy a nemzeti önvédelemről szóló beszéd hangsúlyai a politikai közösség etnikai-kulturális tényezőire estek, azaz nem 30 31 32

Gergely 1972. Századunk 1840. 21. sz. Athenaeum 1839. II. félév 34. sz.

147


annyira az alkotmányosság, mint inkább a nemzetiség állott a nemzeti önvédelemre vonatkozó liberális érvek középpontjában. Ugyanis a honi liberális csoport szellemi elődje, a magyar nemesség reformer elkötelezettségű, a 19. század első felében a közélet porondjára lépő nemzedéke és a vele szövetséges, még éppen csak kialakulóban lévő világi tollforgató értelmiség egyaránt úgy ítélte meg, hogy az ország közéleti-politikai önrendelkezését, valamint önnön kulturális vezető szerepét a fejlett német műveltség, mégpedig a Bécs által politikai eszközökkel is támogatott Habsburg udvari kultúra térhódítása sodorja végső veszélybe. E nemzethalált jósoló helyzetértékelés következtében a magyar anyanyelvi kultúra helyi értéke jelentős mértékben megugrott: a magyar politikai nemzet önértelmezését a 19. század első harmadában átalakító literátus értelmiség a magyarországi politikai önrendelkezés ügyét a magyarság nyelvi-kulturális autonómiájával hozta szoros összefüggésbe, a kollektív emlékezet fókuszába pedig a kiváltságok által körülsáncolt nemesség helyett a magyarságot helyezte. A „korkívánatokkal” lépést tartó szóban forgó szellemi csoport tehát a politikai közösség nemzeti önképét történeti metszetben éppúgy a honfoglaló ősökhöz kötötte, mint a fennálló állapotok megőrzésében érdekelt hagyományos sérelmi ellenzék, ámde a nem nemesek kirekesztését alátámasztó werbőcziánus érveket elvetve, illetve a nyelv és a kultúra nemzetfenntartó szerepét hangsúlyozva, immáron mindenkit a magyar nemzet tagjai közé sorolt, aki vállalja magyar kulturális identitását.33 Az 1830-as években a magyar szabadelvű ellenzék ideológusai ezt a múltszemléletet vették át, sőt, újabb „történeti” adalékokkal egészítették ki: ellenvéleményt nemigen tűrő hangnemben érveltek amellett, hogy a magyarországi nemzet önrendelkezését biztosító ősi alkotmányosság a magyar etnikum szokásjogi hagyományaiból és ősnépgyűléseiből fejlett ki, vagyis a magyarság történetével elválaszthatatlanul fonódik egybe. E sokak által osztott szemléletet a magyar liberális történeti önértelmezés legszakavatottabb képviselője, Horváth Mihály a következőképpen foglalta össze. „Kevés s talán az angolon kívül egy nép sincs, melynek nemzetisége oly szorosan összeforrva volna az országos alkotmánnyal, mint a magyaré. Ez az alkotmány [mármint a magyar] nem egy idegen kéztől a népre rátolt, vagy ráintézett politicai forma; hanem magából a nemzet szívéből kisarjazott, evvel minden viszontagságai között együtt növekedett, együtt alakult és érett, a nemzeti élettel eggyé olvadt kincs.”34 Nyilvánvaló, hogy az etnikai közösségként felfogott magyar nemzetiség és a magyarországi alkotmányosság e szoros összefüggéséből adódóan a magyar

148

33 34

E témáról bővebben, forrásanyaggal alátámasztva, készülő PhD-értekezésünkben írunk. Athenaeum 1839. II. félév, 32. sz.


liberális ellenzékiek a népi sajátosságokban, s mindenekelőtt a nyelvben látták a nemzet létének legfőbb biztosítékát, amit a szóban forgó politikai csoportnak már csak a német és szláv nyelvi-kulturális előretörés vélt és valós veszélye miatt is célszerű volt hangsúlyoznia. Következésképpen a magyar liberálisok gyakran és mély meggyőződéssel bizonygatták, hogy a politikai nemzet fennmaradásának végső biztosítékát a nyelvi-kulturális tényezőkben kell keresni. E nézet legkövetkezetesebb kifejtése Szontagh Gusztáv értekezésében olvasható: a társadalmi életben „mindennek alapja, sarka a nemzetiség: ez minden felett az első, mert fennállás, tehát élet kérdése; minden más, míveltség, jólét, maga a szabadság hozzá mérve csak másodrendű fontossággal bír; mert nemzetnek előbb fennállni s lenni kell minekelőtte míveltségét, jólétét, szabadságát eszközölhetné; vesszen el jóléte vagy szabadsága, ha él, vissza szerezheti azt, de nem megfordítva, ha meghalt, akkor jólétéről és szabadságáról nem lehet többé szó”. S mivel Szontagh úgy vélte, hogy a „nemzetiség gyökere” az etnikummal azonosított „népiség”, ennek pedig a „leghatalmasabb tulajdona s létege a nyelv”, egyértelműen kijelenteti, hogy a magyar anyanyelvi közösségen áll vagy bukik a magyarországi politikai nemzet sorsa. „Hódíttassék meg a Haza, enyésszék el a nemzet önálló álladalma, s a nemzet mint nemzet eltűnik a világtörténelemből, mint nép azonban fenn fog állni, míg saját nyelve él…”35 Szontagh fejtegetéseit Kossuth maradéktalanul osztotta. „A nemzetiség tekintete azon fontos tekintet – írja például a Pesti Hírlapban –, melyben e nemzetre nézve létel vagy enyészet kulcsa rejtezik.”36 Vagy: „Életünk, jövendőnk, boldogságunk, mindenünk e szóban fekszik: Nemzetiség.” Másutt névtelenül fejtegeti Kossuth, hogy a „nemzetiség legszentebb adománya az égnek, melyért nem lehet eleget küzdeni, melyért a földi kincsek legnagyobbikát is örömmel áldozzuk föl”.37 Bízvást feltételezhetjük tehát, hogy a magyar liberálisok kollektív identitása és történeti önértelmezése az 1840-es évek elején már nem a letűnni látszó és erkölcsi szempontból egyébként is vállalhatatlannak ítélt nemesi jogközösséghez, de nem is a távoli jövő horizontján haloványan kirajzolódó, egyetemes emberi jogokból eredeztetett állampolgári alakulathoz, hanem az ősi alkotmányossággal és a függetlenségi hagyományokkal szorosan összefonódó, ámde a rendiség társadalmi törésvonalain átívelő, így a polgárosodás folyamatában is támpontot és vállalható történelmi múltat nyújtó anyanyelvi közösséghez kötődött. Ez az önazonosság mutatkozott meg a liberálisok 35 36 37

Szontagh 1843: 166–167. PH 1842. 160. sz. PH 1842. 110. sz.

149


közösségi megmaradásra vonatkozó fejtegetésében, pontosabban ama határozott véleményében, hogy a nemzetiség ápolása részint a magyar nyelvi-kulturális közösség védelmét látja el, részint folytonosságot teremt az ősi alkotmányosság történetével szorosan összefonódó magyar etnikum és az állampolgári jogegyenlőségen alapuló leendő polgári társadalom között; más szóval: gondoskodik arról, hogy a rendi keretek közül kibontakozó nemzetállam a jövőben ne csak sikeres legyen, hanem egyszersmind magyar is maradjon. „Létünk legfőbb feltétele nemzetiségünkben áll! E nélkül a [politikai értelemben vett] nemzet, mely e földet lakandja, lehet igen gazdag, vagyonos és hatalmas; de nem lesz magyar nemzet. Mi pedig magyar nemzet vagyunk – szögezi le állhatatosan a Pesti Hírlap szerkesztője –, és az is akarunk maradni. Ez érdek előtt háttérbe kell vonulni minden érdeknek.”38

Alkotmányosság és nemzetiség viszonya a modern polgári nemzet jövőjére vonatkozóan Az előbbi részben idézett, múltra vonatkozó „nemzetiségi” érvek szemlátomást megrekednek az ideológia szintjén, s egyfajta etnocentrikus jelleget tükröznek, ám ha részletesebben megnézzük az imént említett szövegeket, akkor világossá válik, hogy alkotmányosság és nemzetiség szoros összefüggését a magyar liberálisok a jövőre vonatkozóan a társadalom működése miatt, azaz funkcionálisan, gyakorlati szempontból is alapvetően fontosnak vélték. Nevezetesen sokszor hangsúlyozták, hogy a „társadalmi életvilágban” történetileg kialakuló közösségi normák és szokások szabályozó szerepe nélkül a jövő társadalma csupán atomizált egyének halmaza, ha ugyan nem állatias csorda lehetne, következésképpen a korszerűsítendő magyar alkotmány csak akkor marad hosszú távon is fenn, ha a politikai közösség működését és kohézióját a magyar nemzetiség kultúrája teremti meg. A tárgyra vonatkozó gondolatmenetünket érdemes mindjárt azzal a példával kezdeni, hogy a Pesti Hírlap hasábjain értekező Fáy András a társadalmi kohézióról szóló eszmefuttatásában nem konkrétan beszél a magyar etnikumról, hanem általános érvénnyel szól, és nagyon következetesen érvényesíti a közösségi szocializáció identitásalakító szerepére vonatkozó herderiánus elveket. „Vannak az emberiségnek oly érzelmei – írja –, mik szintúgy, mikint enyv a bútorokat, mint mész az épületeket, mint különféle ragok a kézműveket, egy testté, egy családdá alkotják, egybeforradásban tartják az emberi nem minden kisebb és nagyobb társaságait, köreit, viszonyait. Ezen

150

38

PH 1842. 112. sz.


érzelmek korántsem fő, vagy okoskodás és tanítás által lesznek sajátjai a szívnek, hanem ősi példa, családi szokás, nevelés és hajlamképzés által, gyakran némi dacára is az okosságnak.” Fáy szerint ezek az ősi példák, szokások és áthagyományozott minták adják „fő vonalait valamely nemzet jellemének”. Továbbörökítésükben az elsődleges, kisgyerekkori szocializációnak van meghatározó jelentősége, mert „szívhajlamot nem oskolák, szóvali tanítások (bár ezek is elősegítik) képeznek, hanem gyermekkorunk elsőbb éveiben képződik az, szülei példaadás és vezetés alatt”.39 A társadalmi kohézióról szóló kossuthi fejtegetésekből a Fáyéhoz nagyon hasonló következtetések adódnak, jóllehet a Pesti Hírlap szerkesztőjének szövegei nem a herderiánus szempontokat érvényesítik, hanem a republikánus és a hagyományelvű nézetek összefonódását mutatják. Először is visszavezethetők arra az antik gyökerű közösségelvű meggyőződésre, hogy „az ember egy összhangzó egész, melyet individualitásában úgy valamint státus-alkotó összességében összhangban kell tartani”; továbbá rokoníthatók azzal a (korai) skót felvilágosodás által korszerűsített, de megint csak ókori eredetű tétellel, hogy az egyén nemcsak a számító észre támaszkodva alakítja ki cselekvési stratégiáit, hanem a jóakarat, az emberszeretet és az érzelem is jelentős szerepet játszik mindennapi döntéseiben. A természetes társiasság ezen arisztoteliánus elveiből kiindulva, valamint a szintén republikánus hagyományt képviselő Berzsenyire hivatkozva véli úgy Kossuth, hogy a „morál elválaszthatatlan kapcsolatban áll a politikával”, illetve hogy a polgári társadalmak fundamentumát a „polgári erény” adja. Következésképpen „szellemi alapokon kell anyagi kiképzésünknek emelkedni, s nem viszont”.40 Sőt, „közszellem nélkül” nemcsak az anyagi erők kifejtése elképzelhetetlen, de az állampolgári jogegyenlőséget és a politikai önrendelkezést biztosító „törvény, alkotmány [is] csak henye gép marad, mely mozdító erő hiányában vesztegel hatástalanul”.41 Arról pedig már vitatkozni sem érdemes, mert „politikai hitvallásunk sark pontját teszi – mondja ellentmondást nem tűrve Kossuth –, hogy e szellemi alap nálunk más nem lehet, mint magyar nemzetiség”.42 E néhány idézet alapján világos, hogy a honpolgári erény antik koncepciója Kossuth szemléletében jóval túlmutat a skinneri értelemben vett republikánus politikai közösség kulturális szempontból semleges modelljén: egyértelműen a magyar nemzetiségre vonatkozó alapelvekkel fonódott 39 40 41 42

PH 1841. 60. sz. Kossuth 1841. PH 1842. 184. sz. PH 1842. 166. sz.

151


szorosan össze. Az előbbiekben láttuk, hogy a Pesti Hírlap szerkesztője szerint a nemzetiség a magyar etnikum múltjához kötődik; az alábbiakban pedig azt vizsgáljuk meg kicsit részletesebben, hogy a polgári társadalom működése szempontjából miért nevezte nélkülözhetetlennek Kossuth a nemzetiséggel azonosított magyar jellegű közösségi kultúrát. A Pesti Hírlap szerkesztője három tényezőt tartott szem előtt, amikor a politikai közösség működőképességéről szólt: a közéleti nyelvet, a kollektív emlékezetet és a társasági szokások rendszerét. Ami az előbbit illeti: Kossuth írásaiban több helyütt is kiemelt szerepet kapott az a gondolat, hogy „nemzeti nyelv nélkül nincs nemzetiség”.43 Számára ugyanis nem volt kérdés, hogy nyelv és gondolkodás szorosan összefügg – noha ide vonatkozó véleményét nem Herderre, hanem a Herderrel nyelvkérdésben rokon nézeteket valló konzervatív De Bonaldra hivatkozva fejti ki: „Szó és gondolat egy percben születő ikertestvérek. És eszünkbe jut, mit valaha Bonald vicomte” egyik munkájában olvastunk, hogy „sötét hely az ember értelme; milliárd eszme rejlik benn, de tudatlanul, eszméletlenül, míg a szó világot nem lövel a sötétségbe s úgyszólván nevén nem szólít minden gondolatot”.44 Nyelv és gondolkodás ilyetén elválaszthatatlan kapcsolata mellett azt a herderiánus tételt is maradéktalanul osztotta Kossuth, hogy a nyelv az embert körülvevő világ leírására szolgál, vagyis a mindennapi élet sodrában, a létfeltételek változásával párhuzamosan fejlődik. „A nyelv mindig csak annyira bő, amennyire szükség van reá. Neveld a szükséget és nevelted a bőséget.”45 E szemléletből egyértelműen fakadt ama kossuthi meggyőződés, hogy a politikai közösség ügyeit csakis élő, folyvást átalakuló nyelven leheti intézni, hiszen a politikában nincs objektív igazság és megváltozhatatlan törvény, hanem csak szakadatlanul formálódó egyéni és csoportos vélemények vannak; következésképpen a jó döntés előfeltétele a kiérlelt álláspontok ütköztetése, az eleven nyelven folytatott kulturált vita, korabeli – Kossuth által gyártott – kifejezéssel: az „eszmesúrlódás”.46 Ugyancsak a hagyományelvű nézetrendszert, egyben a herderiánus Kölcsey közvetlen hatását tükrözi, illetve modern politikum és premodern „életvilág” szoros összefüggését bizonyítja, hogy Kossuth számára a politikai identitás nem volt elválasztható az anyanyelvi kultúrától, s azon belül különösen a kollektív emlékezetet és a közösségi tapasztalatokat magas szinten kifejező nemzeti lírától. Kossuth már ifjúkori tollpróbái során a Mohács című értekezés szerzőjével

152

43 44 45 46

PH 1842. 148. sz. PH 1841. 3. sz. PH 1841. 3. sz. Kossuth 1841; PH 1841. 1. sz.


fogalmaz teljesen egybehangzóan; jelesül azt állítja, hogy a hazafiúság szelleme a politikai közösség történeti emlékeivel, utóbbi pedig a nemzeti költészettel áll szoros viszonyban. Példaként, amint Kölcsey, úgy Kossuth is a görög eposzok közösségformáló hatását említi.47 Ugyanezt az elgondolást tartja szem előtt közel két évtized múltán a Pesti Hírlap szerkesztője: miután Berzsenyit idézve megállapítja, hogy a „hajdan erős magyar romlásnak indult”, leszögezi, hogy a Vörösmarty nevével fémjelzett hazafias költészet nélkül a polgári társadalom nem számíthat hosszú fönnmaradásra. „A civilisatio, mellynek nemzeties jellege nincs, hasonlít a levágott gyümölcsvirághoz, mely pohárban még egy-két napig elteng, de gyümölcse soha nem leszen. […] Hol a honszerelemnek a szívredők oltárán lángoló tüzét a nemzeti költészet istenfuvallata nem élteti, ott népcsorda lehet, de nemzet nincs…”48 Külön érdemes odafigyelnünk arra, hogy Kossuth nagyon következetesen, sőt, szinte már szó szerint érvényesíti Kölcseynek ama herderiánus tételét, amely szerint a nemzeti költészetnek a mindennapi élet sodrában fölmerülő problémákat kell magas színvonalon megfogalmaznia. „Az emberiségért érezni, halni nem gyarló ember, hanem csak az istenember tudott. Úgy a költészet is ott álland a legmagasabb fokon, hol a költők az édes hon köréből meríték a szent ihletést.” 49 Utóbbi megállapítással át is térhetünk arra az eddigiekhez hasonlóan fontos – ha nem fontosabb – témára, hogy Kossuth szemében a „nemzetiség” nem csupán a kollektív emlékezetet, illetve a gondolatok kifejezésére és a világ szimbolikus megjelenítésére hivatott kommunikációs eszközt foglalja magában, hanem a „társasági életben” mérvadó szokásokat, viselkedési normákat, ízlést és műveltséget is; vagyis – a modern kulturális antropológia szóhasználatával élve – a nemzetiség: a közösségi élet minden mozzanatára kiható kultúra. „A nemzetiség magas szent eszméje nem csak a nyelvet, hanem a társalgás és öröm [értsd: szórakozás] szokásait, a sok alakú élet köz és magánykörű tüneményeinek, komoly és vidor oldalának egész typusát magában foglalja.”50 Egy későbbi írásában ugyanez a gondolat: „A nemzetiséget nemcsak a nyelv egyedül képezi, hanem nyelvben, nemzeti szokásokban, nemzeti ízlésben, nemzeti művek méltatásában, szóval a társas élet összes viszonyában rejlik összesen a nemzetiség.”51 A kultúrának ez az antropológiailag megalapozott felfogása mutatkozik meg Kossuth ama véleményében is, hogy a közösségi élet sodrában kialakuló kollektív erkölcsi normák 47 48 49 50 51

KLÖM VI. 125. PH 1842. 148. sz. PH 1843. 211. sz. PH 1841. 14. sz. PH 1846. 19. sz.

153


és előítéletek szabályozzák a társadalom működését, vagyis – a 20. századi kommunitárius gondolkodók szóhasználatával élve – a „jó életre” vonatkozó közös erkölcsi meggyőződések nélkül „a polgári társaság csak alávaló csorda, vagy haramiacsoport volna”.52 A kultúra e széles értelemben vett, közösségelvű felfogása a skót felvilágosodás képviselőinél azzal a történetfilozófiai felfogással párosult, hogy az európai civilizáció legfejlettebb fokára eljutó – a puszta politikai önrendelkezés fejlődési fázisán is túllépő – civil társadalom mindennapjai jórészt a „társasági élet” fórumain zajlanak, következésképpen haladásának fokmérőjét, egyszersmind fennmaradásának zálogát a polgári nyilvánosság érintkezési szabályait meghatározó, a társadalmi mozgással együtt folyvást csiszolódó kultúrában találhatjuk meg. Ezt a nézetet alapvetően Kossuth is osztotta, néhány, a magyar társadalom és politikai közösség sajátos helyzetéből fakadó különbséggel. Először is azzal, hogy elképzelései szerint a nemzet civil szférája nem a politikummal szemben, a politikai részvétel alternatívájaként nyeri értelmét, hiszen – mondja a Pesti Hírlap szerkesztője – a „politikai tér” és a „szociális tér” egymás „nélkülözhetetlen posztulátuma; a kettő között a leglényegesebb kölcsönhatás van; a szociális javítások [azaz a társadalmi önszerveződés körében előmozdított reformok] a törvényhozásnak, s ezek viszont amazoknak emeltyűi, s okai egyszersmind és okozatai, s csak a kettőnek kölcsönhatásából fejlik ki a honnak harmonikus boldogsága”. Voltaképpen tehát Kossuth szerint a társadalmi önszerveződés nem a politikai részvételt helyettesíti, hanem olyan tevékenység, amely összeköttetést teremt a mindennapi élet és a szakadatlanul átalakuló politikai alkotmány között, s így lehetőséget ad arra, hogy az országos szintű törvényhozás „holt” időszakában se álljon le a nemzet „regenerációja”. Nem véletlen, hogy 1844-től, amikortól fogva Kossuth egyre inkább a társasági élet fellendítésétől remélte a reformok megvalósulását, az „alkotmányosság és nemzetiség” fogalompáros használata mellett feltűnik egy olyan nemzetmeghatározás is a kossuthi publicisztikában, amely a nemzetiséget is magában foglalja ugyan, sőt, központi helyre teszi, de a nemzet nem politikai dimenzióját immáron a közösségi kultúránál tágabban határozza meg. A „hon fogalma” két „rokonfogalomból van alkotva – mondja Kossuth –, a státus fogalmából, és a társaság [azaz a társadalom] fogalmából”. Az előbbi a „politikai teret” és a politikai szabadság tényezőit foglalja magában, az utóbbi pedig a „szociális teret”, vagyis a „nemzetiség, az ész, erkölcsiség és közvagyonosság” ügyében felmerülő dolgokat.53

154

52 53

PH 1841. 26. sz. PH 1844. 3. sz.


A másik fontos különbség, amely Kossuth nézeteit megkülönbözteti a skót koncepciótól, hogy számára nem adódott magától értetődően a társasági kultúra forrása és jellege, hiszen a német udvari kultúra az éppen még csak formálódó magyar polgári kultúrának komoly konkurenciája volt. E kényes problémát szem előtt tartva – s a Kölcsey által is emlegetett római példából kiindulva – jutott Kossuth arra a következtetésre, hogy az „idegen civilisatio lépést tart a nemzet süllyedésével. És ez az [a vélt törvényszerűség], ami minket aggódtat. A polgárosodás [amely a skót felvilágosodás perfekcionista szemléletének megfelelően itt civilizálódást, művelődést, korabeli megfogalmazásban: csinosulást, pallérozódást takar] mindenütt felülről hat lefelé”. Minálunk „e hatás még maiglan nem magyar; minálunk a csinosbulás nemzetiségünkkel nemcsak karöltve nem jár, sőt ellenkező irányból indul; mert míg az idegenszerű pallérozódás természetesen felülről lefelé hat, addig a nemzetiség alulról kénytelen magát fölküzdeni, s nehéz utat ví a magyar nép törpe vityillóiból föl a gazdagok palotáiba”.54 Ugyanebből a „németellenes” megfontolásból fakadt – tehát megint csak a magyarság sajátos helyzetével magyarázhatjuk –, hogy a Pesti Hírlap szerzői szerint, ellentétben a skót felvilágosodás képviselőivel, nem a kapitalista gazdaságban, hanem magában a kultúrában lelhető föl a társadalmi fejlődés mozgatórugója. Ezt az alapelvet, amely minden bizonnyal a korai, herderiánus alapokon álló német historizmus érvkészletéből került át a magyar politikai gondolkodásba, a honi szabadelvűek a skót felvilágosodás perfekcionista felfogásával ötvözték, magyarán szólva azt állították, hogy az emberi tökéletesedés korszerű és általános, ámde partikuláris szinten kialakítható kerete a jogegyenlőségen és szabad tulajdonon alapuló alkotmányos politikai közösség, amelyet csakis a sajátos nyelvi-kulturális hagyományok kibontakoztatásával lehet megteremteni. „Egy általános eszme terjedt el Európa civilisált népei fölött – írja Csertán Sándor a Pesti Hírlapban –, és ezen eszme azt tanítja, miképpen Európában az általános békét, nyugodalmat csak a nemzetek civilisatioja garantírozza; civilisatiot pedig, melynek erkölcsiség, szellemi kiképzettség, tiszta vallás, anyagi jólét és mindeneket védő jogállapot és közbátorság legyen az alapja, csak a nemzetiség teremthet elő. […] Azon nemzetnek, mely az európai civilisatio koszorújába szövődni s fennállni kíván, nemzetisége ön belső erejét kell kiképeznie, s ezáltal viszont civilisatioját előmozdítania.”55 Számos hasonló szellemiségben fogant kijelentést és eszmefuttatást találhatunk a lap más politikai publicisztikáiban is. „A nemzetiség 54 55

PH 1842. 148. sz. PH 1842. 176. sz.

155


a társas élet, polgári jólét és szabadság millió áldásainak forrása – írja a lap másik szerzője –, [...] nélküle korunkban díszes szerepet játszani nem lehet.”56 Hasonlóképpen vélekedik Szontagh Gusztáv is, aki szerint abban áll „az emberiség új doctrinája”, hogy a népek „csak egyedi úton tölthetik be hivatásukat, melyet nemzetiségök jelölt ki előttük”. Ezért „ma nemzetiség nélkül nincs politicai lét”, vagyis a nemzetiség „ama tengely, mely nélkül a státus kerekei nem foroghatnak”.57

Hagyomány és korszerűség viszonya a Pesti Hírlapban Az előbbiekből világosan kitűnik, hogy a magyar liberálisok a társadalmi kohézió miatt tartották fontosnak az anyanyelvet, a kollektív emlékezetet és a társasági élet szokásait magában foglaló magyar nemzetiség ügyét. Ugyancsak kiderült dolgozatunk korábbi részeiből, hogy a német udvari kultúrával való versengés miatt fektettek nagy hangsúlyt a kultúra „népi” eredetére. Annak érdekében viszont, hogy az éppen még csak formálódó honi társasági kultúra a modern korban is képes legyen betölteni a szerepét, állandóan foglalkoztatta őket a „népi” eredetű magyar tradíciók megújításának kérdése. Következésképpen fokozottan kellett ügyelniük arra, hogy hagyomány és korszerűség egyensúlyát megteremtsék a magyarországi polgárosodás folyamatában. Ami az előbbit, a hagyományok megőrzését illeti: Kossuth szerint létkérdés, hogy a magyarországi polgárosodás „igenis magyar legyen, és csak az legyen”; a honi „társasági élet gyökeresen magyarrá” formálódjék; „magyarság nyelvben, táncban, zenében és szokásban divattá váljék”.58 Továbbá az is elengedhetetlenül fontos, hogy a népoktatás a mindennapi életből merített gyakorlati tudást adja át a diákoknak: a tantervi kánon alapját képező ismereteknek „vagy a magyar életből vettnek, vagy a körül forgónak, vagy ahhoz józanul alkalmazottnak szükséges lenniük, nem pedig idegen lopott foltoknak, mik lerínak a magyar testről”;59 másképpen szólva a „népnevelésnek […] irányul kell magának kitűznie a nép életmódját, hivatását, rendeltetését”.60 Talán nem meglepő, hogy az előbbi gondolatok szerzőjét vezérének elismerő ellenzéki csoport nem csupán a politikai, gazdasági és társadalmi reformok mikéntjét járta körül minden részletre kiterjedő alapossággal, hanem fáradhatatlanul kereste a választ arra a kérdésre is, hogy „nyelvünk,

156

56 57 58 59 60

PH 1842. 155. sz. PH 1842. 149. sz. PH 1841. 14. és 1842. 148. sz. PH 1841. 15. sz. PH 1841. 34. sz.


népérzelmeink, műveltségünk, szóval: nemzeti sajátságaink felgyarapítását”,61 kultúránk „testesítését”,62 „kifejtését”,63 „erősítését”,64 „belső erejének kiképzését”65 mi módon lehetne elősegíteni. A válasz persze minden esetben az volt, hogy a reformok tengelyében a magyar kultúra kibontakoztatásának kell állnia. A Pesti Hírlap ide vonatkozó álláspontját alighanem Wesselényi fogalmazta meg a legvilágosabb, egyszersmind a legszenvedélyesebb formában. Az erdélyi báró véleménye szerint a „nemzetiség sem első, sem középső, sem utolsó helyen nem áll a teendők sorozatában –, hanem amaz örökös alap, ama mellőzhetetlen sine qua non, mely nélkül boldogulni soha nem leszünk képesek”. Ezért a nemzetiség „testesítése közvetlen feladatunk; nincs reformkérdés e hazában mely ennél nagyobb tekintetet vonna, […] melyen veres fonál gyanánt a nemzetiség végig nem szövődnék”.66 Még egyszer hangsúlyoznunk kell: a magyar liberálisok számára a magyar kultúra kibontakoztatása nem csupán öncél, a magyarság megmaradásának legfőbb eszköze volt, hanem egyben a modern magyarországi társasági élet és magas-kultúra kialakítását is szolgálta. Márpedig ez a kettős igény nemcsak az önelvű fejlődést feltételezte, hanem azt is, hogy a honi nemesség és parasztság közegében érvényes magyar „népélet haladjon előre erkölcsben, civilizációban”, azaz a magyar „népi” kultúra váljék alkalmassá az egyetemesnek tételezett európai normákkal és a korkívánatokkal egyaránt összhangban álló polgári társadalom működtetésére.67 Kossuth például az emberi méltóság univerzális értékei szempontjából kifogásolta az úriszék és a testi fenyítés szokásjoggá rögzült magyar gyakorlatát; azt pedig ugyancsak elfogadhatatlannak tartotta, hogy a közösségi morált biztosító társadalmi szabályok érvényesítése olykor a normaszegő egyének megbélyegzését, kirekesztését eredményezi.68 E megfogalmazásból is nyilvánvaló az a – bevezetőben már hangsúlyozott – tény, hogy a magyar ellenzékiek hagyományelvű felfogása nem magával a természetjoggal, hanem csak a természetjogból levezetett szerződéselméleti közösségkoncepciókkal állt szemben, hiszen a természetjogi liberalizmus egyetemes alapelveit Kossuth és eszmetársai is osztották, sőt, érvényesítésüket a polgári átalakulás középpontjába helyezték. A különbség 61 62 63 64 65 66 67 68

PH 1842. 108. sz. PH 1842. 162. sz. PH 1842. 178. sz. PH 1842. 120. sz. PH 1842. 176. sz. PH 1842. 162. sz. Például: PH 1841. 26. sz. PH 1841. 26. sz.

157


a klasszikus természetjogi gondolkodás és a magyar liberalizmus felfogása között abban áll, hogy a Pesti Hírlap szerzői a természetjogi normákat nem elvi absztrakciókban, hanem az európai civilizáció történetileg kialakult konkrét eredményeiben látták megtestesülni: az állampolgári jogegyenlőségben, az emberséges börtönviszonyokban, a méltányos igazságszolgáltatásban, és így tovább. Mindezeken túl az is fontos volt a magyar liberálisok és kivált Kossuth számára, hogy a gazdasági-társadalmi szerkezet átalakulásával párhuzamosan a társadalom életformája is polgárosodjék: az „anyagi kifejlés”, az „ipar és a kereskedés” területén a „szorgalom”, a korszerű „polgári kötelesség” és az „áldozatos munka” legyen mérvadó. Más szóval váljék általánossá Magyarországon mindaz, ami a városi polgárság életformájához köthető, egyszersmind a kicsapongó ifjak és a „dologtalan hereéletet” folytató nemesek számára szolgálhat követendő például.69 Már csak azért is kézenfekvő volt Kossuth számára a korszerű polgárerények honi elterjesztésének hangsúlyozása, mert szülőföldje hagyományaitól korántsem volt idegen a felvidéki városi polgárság életformája, továbbá mert saját felemelkedését is az áldozatos munkán alapuló „polgári”, pontosabban értelmiségi tevékenységnek köszönhette. Ám e kérdések feszegetésével a nemesi eredetű magyar nemzeti önértelmezés érzékeny pontját érintette Kossuth, hiszen a „politizáló természetű”, „nemzetmegtartó” földbirtokára, katonai erényeire és vitézi múltjára büszke hagyományos magyar „középnemesség” éppen a radikális társadalmi megújulás fölvállalása után, s kivált a honi gazdasági élet dinamikus polgárosodása időszakában sodródott komoly identitásválságba. Innen fakad, hogy a Világos utáni magyar irodalom központi témáját a vitézi-nemzeti karakter és az „idegen” polgárosodás ellentéte adta; a dualizmus kori társadalmi fejlődés egyik feszültsége pedig a polgárosodástól idegenkedő dzsentri egzisztenciális bizonytalanságából származott. E problémákkal tulajdonképpen már Kossuth nemzedékének is szembe kellett néznie. Annál is inkább, mert a régi vitézi erények és a földbirtokhoz kötődő gazdasági tevékenység föladásának dilemmája nem magyar sajátosság volt, hanem egy olyan modernizációs alapkérdés, amelyet a kapitalista gazdasági-társadalmi rend kialakulására reflektáló 18. századi nyugat-európai politikai gondolkodás még a felvilágosodás problémakörén belül válaszolt meg – ugyancsak hosszas hezitálás után, de többnyire oly módon, hogy a „régiek” hazafias értékvilágát a „kereskedő társadalom” önérdekelvű etikájára cserélte, vagyis a közösségi szabadsághoz fűződő antik eredetű vitézi-politikai erények helyébe a civil szférában tevékenykedő kereskedők, boltosok, iparosok, vállalkozók egyéni

158

69

PH 1841. 5., 6. és 25. sz.


szorgalmon és kifinomult viselkedési normákon alapuló életformáját állította. Ugyanakkor a legpallérozottabb felvilágosult fők viszonylag gyors – egy emberöltőn belül észlelhető – eszmei mozgásait nyugaton sem mindenki tudta vagy akarta követni: példának okáért a 18. században élre jutó brit establishment kérlelhetetlen vidéki ellenzéke, a jobbadán földbirtokos gentrykből álló „vidéki-hazafias” whig csoport éppolyan eltökéltséggel ragaszkodott az antik eredetű – de persze tősgyökeres angolszásznak gondolt – republikánus értékvilághoz, mint az amerikai alapító atyák nem egy meghatározó alakja (köztük az agrárköztársaság közösségelvű eszményét hirdető Jefferson).70 Világos, hogy Kossuth és a liberális reformellenzék sem vállalhatta a nyílt szakítást a magyar nemesség minden tradíciójával, már csak azért sem, mert egyik fő célja éppen a politikai önrendelkezés megőrzése, sőt, kiszélesítése volt, illetve az, hogy a magyarság továbbra is teljesíteni tudja az európai civilizáció védelméből reá háruló történeti feladatait. Mi több, Kossuth még a gazdasági-kereskedelmi megújulás ügyét is elválaszthatatlannak tartotta a politikai önrendelkezéstől. Így az antik eredetű hazafias és a gazdasági tevékenységben megnyilatkozó korszerű polgárerények viszonyát a reformkori magyar liberális csoport teljesen összhangban látta – Deák Ferencnek a Pesti Hírlapban is idézett megyei beszéde alapján – a következőképpen: „Hajdan a véres harcok szüntelen küzdése között csak egy szent kötelességet ismertek őseink hazájuk iránt: vérrel is védeni annak jussait, s függetlenségét. Korunkban ezen szent kötelességgel még egy másik párosult: kifejteni a nemzet szunnyadó erejét, új életet adni a szorgalomnak, s az annyi vér által vásárolt béke áldásai között virágzásra emelni a hazát, melyet őseink vére vívott ki, és ismét őseink vére tartott meg számunkra.”71 Mindent összevetve világos tehát, hogy a liberális értelmezés szerint: amíg a magyar nemzetiség a múltat illetően a magyar etnikumon keresztül kapcsolódik az ősi alkotmányossághoz, addig a jövőt illetően a polgári társadalom kohézióját biztosító „etnikai” gyökerű (magyar paraszti és nemesi eredetű), de korszerűsített társasági kultúra révén.

Összegzés Tisztában vagyunk vele, hogy dolgozatunk számos lényeges kérdést hagy megválaszolatlanul, s legalább ugyanennyi új problémát vet fel – például a magyar nemzeti kultúra és a honi nem magyar lakosok viszonyát illetően. 70 71

Pocock 1975; Lévai 2003. PH 1841. 24. sz.

159


Ám azt talán már most sem elhamarkodott kijelenteni, hogy a Kossuth vezette politikai csoport nemzetfelfogása jóval túlmutatott mind a politikai nemzet egyetemes elveken alapuló, társadalmi szerződést feltételező természetjogi koncepcióján, mind a haszonelvű liberalizmus társadalomképén, mind pedig a honpolgári közösség antik eredetű, Quentin Skinner által kulturálisan semlegesnek leírt republikánus modelljén. Benne ugyanis az állampolgári jogegyenlőség alapelvén, az egyéni érdekek összehangolásán, a „lehető legnagyobb szám legnagyobb boldogságán” és a kollektív politikai szabadság ügyén túl, illetve a magyar nyelv hivatalos polcra emelése mellett a történetiség, a honi alkotmányos intézmények szerves és önelvű, más közösségekével össze nem mérhető kifejlődése, továbbá a gyakorlati bölcsesség tradicionalista elve is központi, konstitutív szerepet kapott. Ráadásul a tekintélyes múltra visszatekintő magyar politikum szférája a liberálisok értelmezése szerint szorosan összefonódott a magyar kultúra ügyével. Történetileg, a múltra vonatkozóan ez az összefüggés egyértelműen etnocentrikus jelleget mutat, s a magyar szabadelvű ellenzék fokozott veszélyérzetéről árulkodik; a jövőt illetően viszont elméletileg jól megalapozott hagyományelvű bölcseleti meggyőződést fejez ki. A Pesti Hírlap szerkesztője és szerzőgárdája ugyanis úgy vélte, hogy a puszta etnikai létén túljutó, alkotmányos önrendelkezéssel bíró, ámde a fejlett nyugati társadalmaktól még hátramaradó magyarság csak akkor léphet a történeti fejlődés következő lépcsőfokára, vagyis az európai civilizáció legmagasabb grádicsára, ha társadalmi-politikai megújulásával párhuzamosan „népi” eredetű kulturális sajátságait kibontakoztatja, s ezzel megteremti a leendő nemzetállam korszerű társasági életét, magaskultúráját és belső erkölcsi kohézióját. Ellenkező esetben vagy az elavult állapotát őrző, megújulásra képtelen magyar politikai közösség hullanék ki az idő rostáján, vagy az „idegen” civilizáció segítségével korszerűsödő, de saját tradícióitól és a mindennapi élet valóságától elszakadó polgári társadalom züllenék az atomizált egyénekből álló „népcsordák” állati szintjére.

160

Kossuth és a Pesti Hírlap hagyományelvűsége, 1841–1843 FORRÁSOK Athenaeum, 1837–1843. Pesti Hírlap (PH), 1841–1849. Századunk, 1838–1844. Kossuth Lajos 1841: Felelet. Pest. Kossuth Lajos összes munkái (KLÖM) VI. 1966: Barta István (s. a. r.): Ifjúkori iratok; Törvényhatósági tudósítások. Budapest. Kossuth Lajos összes munkái XI. 1951: Barta István (s. a. r.): Kossuth Lajos az utolsó rendi országgyűlésen. Budapest. Szontagh Gusztáv 1843: Propylaeumok a társasági philosophiához, tekintettel hazánk viszonyaira. Buda.

F ELH S Z N Á LT I RO DA L O M Andics Erzsébet (szerk.) 1964: A magyar nacionalizmus kialakulása és története. Budapest. Cieger András 2009: „Királyi demokrácia”. Szabadságjogok a magyar liberálisok reformterveiben 1867 után. Aetas 3. 71–97. Dénes Iván Zoltán 2001: Európai mintakövetés – nemzeti öncélúság. Budapest. Dénes Iván Zoltán 2003: Politikai szabadság és politikai közösség viszonya Kossuth értelmezésében. Világosság 5–6. 45–54. Gergely András 1987: Egy nemzetet az emberiségnek – Tanulmányok a magyar reformkorról és 1848-ról. Budapest. Joó Tibor 1997 [1941]: Magyar nacionalizmus. Szeged. Lévai Csaba 2003: A republikanizmus-vita. Vita az amerikai forradalom eszmetörténeti hátteréről. Budapest. Mikó Imre 1944: Nemzetiségi jog és nemzetiségi politika – tanulmány a magyar közjog és politikai történet köréből. Kolozsvár. Pocock, John G. A. 1975: The Machiavellian Moment: Florentine Political Thought and the Atlantic Republican Tradition. Princeton. Schlett István 2004: A politikai gondolkodás története Magyarországon. Budapest. Skinner, Quentin 1995: A szabadság és a honpolgárság két rivális hagyománya. Világosság 10. 21–33. Szekfű Gyula 1934: Három nemzedék és ami utána következik. Budapest. Varga János 1982: Helyét kereső Magyarország – politikai eszmék és koncepciók az 1840-es évek elején. Budapest. S. Varga Pál 2005: A nemzeti költészet csarnokai – a nemzeti irodalom fogalmi rendszerei. Budapest.

161

KÖTŐERŐK Az identitás történetének térbeli keretei

Szerkesztette Cieger András

Atelier Budapest, 2009.

© Cieger András, Czoch Gábor, Csizmadia Dominika, Erdősi Péter, Gergely András, Granasztói György, Hajdú Zoltán, Horváth Gyula, Illés Iván, Klement Judit, Lajtai L. László, Sonkoly Gábor, Takács Ádám, Tevesz László, 2009. A kiadásért felel: Gergely András kutatócsoport-vezető Olvasószerkesztő: Németh Orsolya Címlapon: Egy ausztrál tornaklub tagjainak bemutatója az 1920-as években (State Library of Victoria, Australia).

A kötet Az identitás történetének térbeli keretei: civilizáció, nemzet, régió, város kutatási program keretében készült. MTA–ELTE Atelier, Európai Historiográfia és Társadalomtudományok Kutatócsoport (MTA TKI).

Nyomdai előkészítés: Kalonda Bt. Nyomdai kivitelezés: PrinterArt Kkt.

ISBN 978-963-284-115-1

Tartalom Gergely András: Előszó

7

FOGALMAK Takács Ádám: Biopolitika és nemzeti állapot: egy foucault-i problematika rekonstrukciója Lajtai L. László: „Nemzeti történelem” vagy nemzet és történelem? Cieger András: Alkotmányosság és nemzeti identitás – a magyar történelem kontextusában. Vázlat Illés Iván: A „területi kohézió” szerepe az EU és a tagországok politikájában

15 29 47 87

KAPCSOLATOK Hajdú Zoltán: Hol él a magyar nemzet? Államterület, államhatárváltozások, államföldrajz és a nemzet kölcsönviszonyának szemlélete a magyar földrajztudományban 1947-ig Klement Judit: A 19. század végi gazdasági elit és a „nemzet”

105 137 163

Csizmadia Dominika: A fordítás mint a nemzetek közötti kapcsolatok vizsgálatának lehetséges eszköze

185

Tevesz László: Kossuth és a Pesti Hírlap hagyományelvűsége, 1841–1843

HELYEK Granasztói György: Az átmenet előtti magyarországi városok területhasználatának modellje

215

Czoch Gábor: Lakóhely és társadalmi helyzet. A reformkori külvárosok problematikája Kassa példáján keresztül

237

Erdősi Péter: Imázsteremtés és kultúrpolitika az 1970-es években: Szentendre esete Sonkoly Gábor: Nemzeti örökségből – világörökség: Budapest példája

257 281

Horváth Gyula: Területi egyenlőtlenségek Kelet-Közép-Európában. A kutatás-fejlesztés példája

295 5

Kossuth és a Pesti Hírlap hagyományelvűsége,

Recommend Documents