Koncz Ibolya Katalin NŐI KÜLÖNJOGOK A KÖZÉPKORI ÖRÖKLÉSI JOG TERÜLETÉN* A középkorban az emberi lét alapját a tulajdon, elsősorban a föld birtoklása jelentette, amelyre minden hatalom és gazdagság épült. Minél terjedelmesebb birtokkal rendelkezett valaki, annál nagyobb tekintélynek örvendett, annál magasabb társadalmi állást töltött be. A vizsgált korszakban a nők és férfiak helyzete, így vagyonjogi viszonyaik nem voltak azonosak. Erre tekintettel jöttek létre azon szabályok, amelyek a nők helyzetét stabilizálták a társadalomban. A középkorra is jellemző patriarchális társadalomban a vagyonjogi viszonyokat tekintve is elsődleges szempont volt a javak nemzetségen belüli megtartása. Ennek céljából a fiági öröklés rendje szinte minden régióban megtalálható. A rendszer gyenge pontja a nő. Hiszen házasságával elhagyja apja házát és férje otthonába, családjába, nemzetségébe fog tartozni. A nemzetségek közötti kapcsolatot, átjárást ő biztosítja, de vagyonjogilag módosító, befolyásoló szerepe van. Összességében elmondható, hogy a korabeli javak jogi alapjait tekintve két típust különíthetünk el. Az első csoportba tartoznak a nemzetség vagyonai, amelyek jogi sorsa minden pillanatban adott, és a jövőre vonatkozóan pontosan kiszámítható. A második csoportba tartoznak azon javak, amelyek a nőkhöz köthetőek, lényegében jogi sorsukat tekintve mozgásban vannak, ahogy a nők is a családok, nemzetségek között. Hiszen a nő apja családjától férje családjához megy, esetleg annak halála után újabb házasságkötéssel újabb családhoz fog tartozni. Ezen javak jogi sorsának rendezése minden korszak egyik kardinális kérdése. Az erőteljesen patriarchális világban a nők a legfontosabb pályákra, katonaira, bíróságira nem léphettek. Ennélfogva mindig egy férfinak a hatalma, illetőleg az oltalma alá tartoztak1. Már a Szász tükör rendelkezései szerint is szigorú kötöttségeken a hajadonként maradt lányok és az özvegyek helyzete mutatott némi lazulást. Ugyanis egyrészt panaszt emelhettek a bíróság előtt gyámjuk ellen, másrészt, ha férjük rájuk hagyta birtokát, vagy annak haszonélvezetét, és az illető özvegy nem ment újra férjhez, a rámaradt birtokot kezelhette, vagyis gazdasági és kereskedelmi tevékenységet folytathatott. 2 Az évszázadok alatt kialakult női különjogok a házassági vagyonjog és az öröklési jogon belül találhatók meg. A házassági vagyonjogon belül kell megemlíteni a jegyajándékot, hozományt, közszerzeményt, nőtartást, hitbér. Az öröklési joghoz tartozik a hajadoni jog, leánynegyed, és az özvegyi jog. A hajadoni jog (ius capillare)3 az atya halálával elárvult leány joga a rangjához illő ellátásra (azaz lakásra és eltartásra) valamint kiházasításra az atyai vagyon terhére. Az atya életében mindez természetes módon illette a lányokat. A jog természetesen az összes leányt megillette külön-külön és egyenlő mértékben.
*
A tanulmány közzététele a TÁMOP-4.2.2/B-10/1-2010-0008 jelű projekt részeként – az Új Magyarország Fejlesztési Terv keretében – az Európai Unió támogatásával, az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával valósult meg. 1 Repgow, Eike von: A Szász tükör. Közreadja: Blazovich László, Schmidt József. Pólay Elemér Alapítvány, Csongrád Megyei Levéltár, Szeged, 2005. (Továbbiakban: Szász tükör, 2005.) 20. o. 2 Szász tükör, 2005., Tartományi jog I. 21.; 41.; 44.; 45.2. (130., 140., 141-142. o.) 3 Magyar Jogi Lexikon hat kötetben szerk.: Márkus Dezső (Továbbiakban: Magyar Jogi Lexikon) III. kötet Pallas Irodalmi és nyomdai Részvénytársaság, Budapest, 1900., 863. o.
1
A Szász tükör4 és sváb tükör rendelkezései szerint ez a feladat a gyámra hárul. Az örökösök kötelezettségei között nem jelent meg. A klasszikus értelemben vett hajadoni jogról ezen jogkönyvek nem tartalmaztak szabályokat. A leánynegyed (quarta puellaris)5 az 1222. évi Aranybullában tűnik fel először. „Ha valamely nemes (serviens) ember fiumagzat nélkül hal meg, birtokának negyed részét leánya kapja; a többivel azt mivelje, a mit neki tetszik.”6 Az erre vonatkozó rendelkezést az 1231. évi dekrétum szó szerint megismételte. Mivel okleveles adatainkból kimutathatóan létezett, minden valószínűség szerint már az Aranybulla megjelenése előtt is szokás volt a leányoknak kiadni. A leánynegyed tehát a nő törvényes örökrésze az ősi vagyonból, azokból a birtokokból, amelyekben a nemzetségnek közös örökjoga volt. A leánynegyed kiadására mindig az atya halála után kerülhetett sor,7 mivel az öröklési jog jogintézményéről van szó, hajadon leány azonban házasságkötéséig nem követelhette a kiadását, viszont addig is joga volt az ennek megfelelő birtokrész használatára. A negyeddel kapcsolatban két jelentős megállapítást kell tenni. Az egyik az, hogy számuktól függetlenül az összes leányt együttesen illette meg az atyai ősi vagyonból, a másik pedig, a leánynegyed akkor is járt, ha az örökhagyónak volt fiúgyermeke.8 A lányok örökösödése – pontosabban a birtok természetben való kiadása – azonban azt vonta magával, hogy az érintett birtokok kikerülnek a nemzetségtagok ellenőrzése alól, és egy másik, az asszony férjének nemzetsége kezére kerülnek férjhezmenetelekor. A nő fiai ugyanis, akik örököltek utána, már teljesen a másik, az apai nemzetséghez tartoztak, így a nő rokonsága számára a leánynegyedként kiadott birtokok örökre elvesztek volna. A leányokat illető negyedet azonban már a kezdetekkor igen gyakran pénzben adták ki, így nem volt szükség az ősi birtok egységének megbontására. Az özvegyi jog a hajadoni joghoz igen hasonló intézmény, éppúgy a nő lakhatásra, ellátásra, ruházatra, kiházasításra való jogát jelentette. Ellenben nem tartozott bele természetesen a neveléshez való jog. Az Árpád-kor házassági vagyonjogi területen a speciális intézményeket tekintve (többek között az özvegyi jog) a germán jogfejlődési irányt követte. 9 Az özvegyek igényét az eltartásra illetve az önfenntartásra való lehetőséget már a legkorábbi időkben tekintetbe vették, így helyet kapott Szent István I. dekrétumában is: Szent István rendelkezése legelőször is eltörölte az újabb házasság kényszerét. Vagyis a nő dönthetett arról, hogy akar-e újból férjhez menni vagy sem, és ha akar, akkor ő maga választhatta meg a férjét is. Amennyiben nem kívánt újabb házasságra lépni, lehetősége volt a férj családjában maradni, és ha voltak, gyermekeit nevelni úgy, hogy továbbra is rendelkezett férje vagyonával. Tulajdonképpen a helyzete hasonló maradt ahhoz, ahogy férje életében is élt. A férj javai természetesen nem a tulajdonába kerültek, hiszen a nő nem örökölt elhunyt férje ingatlan birtokaiból, hanem azon használati, haszonélvezeti joga állt fenn. Ha azonban a nő újabb házasságot kötött vagy meghalt, ezek a birtokok visszakerültek a férfi rokonságának kezébe olyan rendben, ahogy a férj halála után az öröklési szabályok szerint rendezni kellett jogi sorsát. Ha rokonság nem volt, akkor a vagyon a királyra szállt. Más volt a helyzet, ha a nő második házasságot készült kötni. Szent István rendelkezésében látható, hogy ez esetben az őt illető ruhákra volt csak joga, hogy illendő 4
Szász tükör, Tartományi jog I. 41. 140. o. Magyar Jogi Lexikon, V. kötet, 1904., 237. o. 6 Magyar Törvénytár 1000-1526. évi törvényczikkek. Szerk: Márkus Dezső, Franklin Társulat, Budapest, 1899., (Továbbiakban: Magyar Törvénytár, 1899.), II. Endre 1222. évi arany bullája 4. cikkely 7 Webőczy István: Hármaskönyv. Tripartitum. Téka Könyvkiadó, Budapest, 1990.; I. rész 29., 30. 8 Magyar Jogi Lexikon, V. kötet, 1904., 237. o. 9 Magyar Jogi Lexikon, V. kötet, 1904., 325. o. 5
2
öltözetekkel csatlakozhasson az új családhoz. Ez tulajdonképpen a kiházasításhoz való jog. Észrevehető azonban egy rejtettebb információ is, nevezetesen, hogy a nő ez esetben elhagyja gyermekeit. Ez olyan evidens volt abban a korszakban, hogy a dekrétum maga is tényként kezeli, és tulajdonképpen csak, mint a körülményeket jellemző, elejtett információ szerepel a rendelkezésben. A korabeli nők gyermekei társadalmi szempontból ugyanis nem az anyjukhoz kötődtek, hanem apjuk családjához. A dolognak csak az egyik felét képezi az atyai vagyonon való jogi/fizikai örökösödés. Nagyon fontos emellett a nemzetséghez való lelki kötődés, amit egyfajta „emocionális örökségnek” nevezhetnénk: ez magában foglalja, hogy a gyermek megkapja apja nevét, múltját, eredetét, társadalmi kapcsolatait, az ősök iránti tisztelet és büszkeség érzését, és azt, hogy az ő gyermekei hasonlóképpen fogják továbbvinni ezt a lelki örökséget, és ő maga is a nemzetség tagjai, ősei közé olvad. Ez vélhetőleg sokkal inkább vonatkozott a fiú, mint a leánygyermekekre. Ha tehát egy özvegy újra férjhez ment, gyermekeit semmiképp sem vitte magával, hanem a dekrétum kifejezésével élve elhagyta őket, és az árvák az atyai család rokonságával maradtak. Ez mindkét nembeli gyermekekre igaz volt. Épp ezért a nő semmit nem vehetett magához a gyerekeket illető vagyonból. Az új házasságban eltartásáról már második férjének kellett gondoskodnia, függetlenül attól, hogy az asszonynak volt-e saját vagyona, ami például hitbér, jegyajándék vagy más címen került a tulajdonába. Természetesen megszűnt az elhunyt férj vagyonán való haszonélvezeti joga is. Az özvegyi öröklés a törvényes öröklés azon neme, amely az özvegy nőt, leszármazók létében, férje ingó, szerzeményi hagyatékában megilleti. Az özvegy nő az öröklött dolgok felett kizárólagos, minden korláttól mentes tulajdonjogot szerez.10 Az öröklés területén alapvetően elkülönül egymástól a törvényes öröklés és a végrendeleti öröklés. A középkori jogkönyveket megvizsgálva megállapítható, hogy a szász tükör ilyen különbséget nem ismert, erre vonatkozó rendelkezéseket nem tartalmaz. Kimondja azonban, hogy az öröklési jogban az özvegy csak másokat követve állt férje után. Csak azután örökölt, ha férjének nem volt se fia, se apja, se testvére. 11 Az atya halálát követően a fiúk mind megkapták az ingatlanokat és ingó javakat, a lányok csak az anya hozományából, jobban mondva különvagyonából örököltek, amit addig a férj kezelt.12 A törvényesen született, de korábban elhalt fiú után a gyermekei öröklik a részét, ám a leány után maradt unokák kevesebbet kapnak, mint anyjuk kapott volna.13 A budai jogkönyv szerint a törvényes öröklés keretében a leszármazók, a fiúk és a lányok egyaránt egyformán örököltek az anyjukkal. Végrendeleti öröklés esetén a polgár szabadon rendelkezett vagyonával, a mai fogalmaink szerinti kötelesrészt nem ismerték. Ha a polgár örökösök és végrendelet nélkül halt meg, vagyonát három részre osztották. Egy részt kapott az egyház az elhunyt lelki üdvéért, a maradék két részt kapta a város a felújításokra. 1382-ben változás következett be, miszerint a törvényes lemenők és feleség hiányában, valamint végrendelet nem létében, örökhagyó vagyonát az oldalági rokonok örökölték. Az egyház csak akkor örökölhetett, ha örökhagyó ezt külön így akarta, vagy oldalági rokonok sem voltak. Kitételként szerepelt az a feltétel is, hogy ilyen esetben elsődlegesen a hagyatékból kielégítésre kerültek a tartozások és hitelek.14 A törvényes öröklés tekintetében elkülönítik egymástól a nagycsaládi, nemzetségi vagyonokat. „Ha valaki örökölni akar egy birtokot, annak a kard oldaláról kell születnie. Ez 10
Magyar Jogi Lexikon, V. kötet, 1904., 809. o. Szász tükör, Tartományi jog I. 42.; 17.; 22.3.4. 12 Szász tükör, Tartományi jog I. 24. 1-3. 13 Szász tükör, Tartományi jog I. 5. 14 Buda város jogkönyve I-II. kötet Közreadja: Blazovich László – Schmidt József. Szegedi Középkortörténeti Könyvtár 17. Szegedi Középkorász Műhely, Szeged, 2001.; (Továbbiakban: Budai jogkönyv, 2001.) I. kötet 93. o. 11
3
pedig az apai rokonság. Ha valaki az apai rokonságból, egy másik pedig az anyai rokonságból pereskedik egy birtokért, akkor az apai rokon örököljön, az anyai pedig ne. Ha a birtok azonban az anyai oldalról származik, akkor az anyai rokonok is örökölnek. Ha azonban egy nemzetség tagjaiként a nemzetségi rokonsági fokban közelebb állnak az elhunythoz, mint a másik fél tagjai, függetlenül attól, hogy apai vagy anyai rokonokról van szó. a közelebbi rokonok örököljenek a jog szerint.”15 Ugyancsak különbséget tettek a sváb tükörben az ingó és ingatlan javak öröklése között. Ha az apa már kiházasított gyerekeket, ám végrendelkezés nélkül bekövetkezett halála után még maradtak olyanok, akik nem kapták meg az örökségüket, és hagyaték áll a rendelkezésükre, akkor az anya az ingó javakat, miután egy részt hagytak az apa lelki üdvére, egyenlően (fejenként) ossza fel maga és a gyerekek között.16 Az ingatlanra vonatkozóan a következő rendelkezést olvashatjuk: „Ha egy férfi után két hajadon leány örökölne, és ő feleséget is hagy maga után, akkor mindkét leány örököl, ám ha az egyik alacsonyabb társadalmi rendben álló emberhez megy férjhez, az nem örököl, az ingatlant az kapja, amelyik vele azonos, vagy magasabb rendbelivel köt házasságot.”17 Az örökhagyó férj vagyonának az anya és a gyerekek között egyenlő részben felosztását a német és a magyarországi városi jogok átvették, azonban továbbfejlesztve azt, amennyiben nem választották külön az ingó és ingatlan javakat, hanem a teljes hagyaték felett osztoztak az örökösök. A budai jogkönyv pedig így rendelkezik: Annak javairól, aki végrendelet nélkül hal meg, és örökösöket hagy maga után. – „Az olyan embernek, aki végrendelkezés nélkül hal meg, ám felesége meg gyerekei vannak, minden jószágát és tulajdonát osszák egyenlő részekre, és adják az özvegynek és a gyerekeknek, egyformán mindegyiküknek. Ha a család vagyonfelosztás nélkül együtt marad, a közülük elsőként elhalálozó részét az anya és a gyerekek újra egyenlő részekben öröklik. Ha viszont vagyonfelosztást csinálnak, akkor az egyik testvérről a következőre száll az elhalt vagyonrésze, és semmi sem jut az anyának, és legkisebb gyermeknek,18 akihez azután az anya állna a legközelebb, minden rokon előtt, hogy az örökségrészét birtokolja. Ha viszont az asszony hamarabb halna meg, mint a férje, ugyanolyan módon jogosultak az apa és a gyerekek minden tekintetben, mint előbb az asszony esetében.”19 A sváb tükör keletkezésének idején már elterjedt a végrendelkezés. Így a jogkönyvben egyaránt találhatunk rendelkezéseket a törvényes és a végrendeleti öröklés szabályozására. A sváb tükörben az ingó javak öröklését az ingatlan javakétól elkülönülve kezelték. „Az anya halála után, vagy ha egyházi életre adja a fejét, hagyatékát a gyerekek öröklik. Az artikulus nem választja ketté a fiú és a lány örökösöket, sem az ingó, vagy ingatlan hagyatékot.”20 „Ha a férj utódok nélkül hal meg, az özvegynek az örökösök tanácsával kell megrendeznie a temetést, majd az utóbbiak ott maradnak a birtokon. A hagyatékból előbb a szolgák megszolgált bérét kell kifizetni, majd az örökösök osztoznak az asszonnyal az ingóságokon.”21 Az özvegy, miután a hagyatékot elosztották, veheti magához a nászajándékát, és az ingóságokat. 15
A Sváb tükör. Közreadja: Blazovich László - Schmidt József. Pólay Elemér Alapítvány, Csongrád Megyei Levéltár, Szeged, 2011., (Továbbiakban: Sváb tükör) Tartományi jog 275. 16 Sváb tükör Tartományi jog 5.a.; Ezt a rendelkezést erősíti meg a Tartományi jog 147a.; és a 162. számok alatti szabályok. 17 Sváb tükör Tartományi jog 325. 18 Sváb tükör Tartományi jog 5. 19 Budai jogkönyv II. kötet 479. o. (313.) 20 Sváb tükör Tartományi jog 161. 21 Sváb tükör Tartományi jog 25ab.
4
A Szász tükör már ismerte a nő külön vagyonát, ám azt a rendelkezések szerint a férj igazgatta, és arról a feleség egyedül nem dönthetett, még akkor sem, ha az a hozományához tartozott. Mivel a feleség férjének gyámsága alatt állt, annak vagyonát a Sváb tükör artikulusai alapján a férj kezelte.22 Hozzájárulása nélkül a feleség saját külön vagyonával sem rendelkezhetett, ám a férj sem dönthetett felesége különvagyonáról annak és a rokonoknak a hozzájárulása nélkül.23 A budai jogkönyvben a következő rendelkezést találjuk: Arról, hogy egy asszony az apjától vagy más elhalálozott hozzátartozójától örökölt vagyonát arra hagyhatja, és annak adhatja, akire vagy akinek akarja, a férj beleegyezése nélkül. Arról, hogy egy ember, akinek nincs örököse, arra hagyhatja a vagyonát akire akarja.24 – „Egy asszony a szüleitől vagy egy másik férjtől kapott saját vagyonával25 férje akarata ellenére is rendelkezhet, el is adhatja. akinek akarja, kivéve, ha előtte abból a férjének hitbérként vagy bármilyen más formában egy részt elígért.”26 „Az asszony és az örökösök nem kötelezhetők a férj, illetőleg az apa adósságát kifizetni, ha nem örökít javakat, amelyekből fizetni tudnának. Az asszony még akkor sem köteles fizetni, ha újból férjhez megy, és ekkor rokonaitól javakat kap.”27 Az asszonyok vagyoni helyzetét védik a nekik örökhasználatra (haszonélvezetre) átadott birtokokról szóló artikulusok, amelyek az örökösök igényeivel szemben is óvják őket.28 A fentiekből következtetésként levonható, hogy a női különjogok körébe tartozó jogosultságok egy részét, úgymint a leánynegyedet, és hajadoni jogot a középkori törvénykönyvek nem ismerték. A gyám feladata volt az atya halálát követően a családban maradt hajadon lány társadalmi állásának megfelelő tartása, kiházasítása. Ezzel szemben az elhalt családfő jogi helyzetét már a jog eszközeivel is védeni kívánják a középkorban úgy a német területeken, mint hazánkban. Hiszen az özvegy asszony már nem tartozik apja családjába, nemzetségébe, és volt férje családjának, nemzetségének is csak házasságának fennállása alatt volt tagja. Így a korabeli társadalomban egy speciális szerepet, helyet töltött be, jogait, kötelezettségeit a korábbi nemzetségi, nagycsaládi szokásokból levezetni nem lehetett. Ezért volt szükség a részletese jogi szabályozásra.
DIE FRAUEN-SONDERRECHTE IM MITTELALTERLICHEN ERBRECHT Die mitteralterleichen Eigenschaftsregeln, die für Männer und Frauen unterschiedlich war, haben die Kategorie der Frauen Sonderrechte gebildet. Die Garantien haben sich in den Rechstbüchern mit diesen Rechten verkörpert, die die Frauen versichert, wenn ihre Ehemänner vorher verstorben sind, können sie nach ihrem sozialen Status weiterleben. Die sich in den Jahrhunderten entfalteten Sonderrechte der Frauen befinden sich innerhalb des ehelichen Vermögensrechtes und des Erbrechtes. Innerhalb des ehelichen Vermögensrechtes muss man den Gerade (parapherna), die Mitgift, die Errungenschaft, den Frauenunterhalt und die Morgengabe erwähnen. Zum Erbrecht gehören das Jungfrauen-Recht, Quarta (quartalitium) und das Witwenrecht. In dieser Studie fasse ich nur die Sonderrechte der Frauen zusammen, die zum Kreis des ehelichen Erbrechtes gehören. 22
Sváb tükör Tartományi jog 9. Sváb tükör Tartományi jog 74. 24 Budai jogkönyv II. kötet 238. sz. (397.art.) 25 Sváb tükör Tartományi jog 76. 26 Budai jogkönyv II. kötet 522. o. 27 Sváb tükör Tartományi jog 8. (37. o.) 28 Sváb tükör Tartományi jog 19.; 21. 23
5
