KOMMENTÁR TARTALOM ENERGIA, POLITIKA Szemerkényi Réka: Energiaválság, energiapolitika Egy dilemma történeti gyökerei 17 TRIANON

kommentar_703.qxd

7/5/07

3:55 PM

·

Page 1

·

KOMMENTÁR KÖZÖSSÉG

HAGYOMÁNY

SZABADSÁG

TARTALOM 2007|3 Bódy Zsombor: „Polgárság” és „polgárosodás” fogalma Erdei Ferenc kettõstársadalom-koncepciójában és a társadalomtörténet-írásban 3

ENERGIA, POLITIKA Szemerkényi Réka: Energiaválság, energiapolitika – Egy dilemma történeti gyökerei TRIANON Kollai István – Zahorán Csaba: Trianon a román és szlovák köztudatban

17

35

MAGYAR ALAKOK Filep Tamás Gusztáv: A jog hatalma – a hatalom joga (Szüllõ Gézáról) 45 MÛHELY Camillo Ruini: Vállalkozás és keresztény humanizmus 59 William Coleman: Antiszemitizmus a közgazdaságtan-ellenességben 62 „83 évesen már ritkán vagyok mérges” John Lukaccsal Ablonczy Balázs és Horkay Hörcher Ferenc beszélget 80 MESSZELÁTÓ Fedinec Csilla: Hatalmi játszmák Ukrajnában – Másfél évtized mérlege RE:CENSOR Mike Károly: Állandó dolgok – A Modern Age

90 104

kommentar_703.qxd

7/5/07

3:55 PM

K

Page 2

O M M E N T Á R

•

2 0 0 7 | 3

–

T

A R T A L O M

SZEMLE Ötvös István: Az értelmezhetõség határai avagy az Ujszászy-feljegyzések 114 Szabó Máté: Mikor ünnepeljük a ’68-as diáklázadásokat? 118 Lagzi Gábor: Az „erdei testvérek” A Hadtörténeti Múzeum kiállítása az 1944–1953 közötti, szovjetek elleni litván ellenállásról 125

Számunk illusztrációi A Selmecbányaiak Egyesületének jegyzõkönyve (1921–1935) címû kéziratos dokumentumból származnak. Köszönjük Jáky Mária és Németh Ferenc segítségét.

Lapunk megjelenését a Nemzeti Kulturális Alap támogatja

KOMMENTÁR kéthavonta megjelenõ közéleti és kulturális folyóirat Szerkeszti a szerkesztõbizottság: Ablonczy Balázs (fõszerkesztõ), Czibere Károly, Hatos Pál, Ötvös István, L. Simon László Fõmunkatárs: Pesti Sándor és Benkõ Levente Csongor Olvasószerkesztõ: Csillag István Kiadja a Kommentár Alapítvány (1364 Budapest, Pf.: 78.) www.kommentar.info.hu, e-mail: [email protected] Szerkesztõségi titkár: Dömötör Csaba Kéziratokat nem õrzünk meg és nem küldünk vissza. Lapterv: Artinpress Tördelés: Syrena Bt. Nyomdai elõállítás: Kapitális Nyomda, 4002 Debrecen, Balmazújvárosi út 14. A lap megvásárolható a Lapker Rt. elárusítóhelyein. Elõfizetésben terjeszti a Magyar Posta Rt. Hírlap Üzletága VIII. kerület Budapest, Orczy tér 1. Elõfizethetõ postán, kézbesítõnél, e-mailben: [email protected], faxon: (06-1) 303-3440 ISSN 1787-6974

kommentar_703.qxd

7/5/07

3:55 PM

Page 3

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 7 | 3

Bódy Zsombor „POLGÁRSÁG” ÉS „POLGÁROSODÁS” FOGALMA

Erdei Ferenc kettõstársadalom-koncepciójában és a társadalomtörténet-írásban Rövid historiográfiai áttekintés „Ha viszont máshonnan nézem az életemet, újabban vannak zavaros gondolataim. Nem értem például felmenõimet, miért azonosultak a fejlõdés fõ vonalát gyakran akadályozó magyar nacionalizmussal. […] szeretném megérteni, hogy felmenõim milyen mértékben azonosultak a »nem, nem soha« jelszavával. […] Apai nagyapám a bismarcki gondolat jegyében a magyar egészségügyi és nyugdíjbiztosítási rendszer (az OTI) egyik megteremtõje volt, az õ vállalata építette az Operaházat, a Monarchia sok-sok vasútállomását és városházát egészen Lembergig. Nagyapám volt a legnagyobb magyar szabadkõmûves páholy vezetõje, és apám is az õ útját járta. […] az egész család ún. Horthy-mentességet kapott a zsidótörvények alól. Apám a Szálasi-puccs után, amikor a mentesség érvényét vesztette, se akart lelépni. […] azt mondta, hogy õ egész életében a jogot követte, most nem fog Szálasi miatt szembekerülni önmagával. […] meglátogattam apai nagybátyámat az egyik újlipótvárosi védett házban, aki elmondta, szégyelli magát, hogy a magyar királyság fõvárosában svájciak védelmében kell meghúzódnia. Ezeket a tényeket szeretném összhangba hozni a fejemben azzal, hogy felmenõimrõl azt vélem tudni, hogy konzekvensen támogatták a magyar, demokratikus, liberális, kapitalista fejlõdést.” Vajon a magyar királyság iránti lojalitás, ami az említett nagybáty szavaiból kitetszik, és a magyar nacionalizmus támogatása miért ütköznek a „magyar, demokratikus, liberális, kapitalista fejlõdés” támogatásával az interjúalany szerint? Az idézet az 1990-es évek végérõl származik, egy idõs magyar értelmiségivel (a rendszerváltás után politikussal) készített interjúból. Úgy gondolom, az a nem-értés, amellyel õ tekint saját nagypolgársághoz tartozó felmenõire, a szélesebb közgondolkodást is jellemzi a 20. század elsõ felének magyar polgárságával kapcsolatban. Nem célom, nem is lehetne az egy történeti elemzésben sem, hogy az egyébként valóban tiszteletre méltó egyéniségû interjúalany gondolkodását kritizáljam, ezért nem is adom meg a szöveg forrását. Csupán az idézet által megfogalmazott nemértést szeretném kiindulópontnak felhasználni a következõ rövid írásban. Miért nem érthetjük e polgárság konkrét magatartását a 20. század elsõ felének magyar társadalmáról formált, a nyilvánosságban ismételten felmerülõ, sokszor publicisz-

3

kommentar_703.qxd

7/5/07

3:55 PM

Page 4

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 7 | 3

tikus alapokon álló kép alapján? E kérdésre keresve a választ, a témával kapcsolatos diskurzus egyik alapszövegét, Erdei Ferencnek a két háború közötti magyar társadalomról szóló írását szeretném elemezni, amelynek megállapításai – sematizálódva és transzformálódva – úgy vannak ma jelen a kérdésrõl folyó diskurzusban, hogy az eredeti szöveget már nem is olvassa/idézi senki, legföljebb mint evidenciára utalnak rá.1 A honi társadalomtörténet historiográfiájának elemzõje szerint Erdeinek a történeti-nemzeti és a polgári társadalom szembenállását rögzítõ szövege olyan ritka opusz, amely mint „társadalomtörténeti igénnyel írott szellemi termék – marxi szóhasználattal élve – anyagi erõvé” vált.2 A szöveg tehát centrális jelentõségû a 20. század elsõ felének magyar társadalmáról formált képben, ugyanakkor ha a megjelenés idején lényegében kritikátlan volt is a recepció, azóta született néhány kritikus elemzõ írás Erdei munkájáról. Elõször ezeket fogjuk áttekinteni, hogy azután magához Erdei eredeti szövegéhez forduljunk, végül pedig az újabb társadalomtörténet-írás e kérdéshez kapcsolódó eredményeit futjuk át röviden.

Erdei-értelmezések Talán az elsõ elemzõ írás Nagy J. Endre munkája. Õ úgy látja, Erdei szövege ideológiai-politikai szempontok által áthatott munka, ahol az elemzést erõteljesen befolyásolják Erdei politikusi döntései.3 Erdei szövegének fogalmi magvát – másokhoz hasonlóan – Nagy osztályhelyzet és társadalmi pozíció megkülönböztetésében látja. Elõbbit marxi értelemben tõke birtoklása vagy nem birtoklása, tehát a tõkés- vagy bérmunkáslét határozza meg. Utóbbit Erdei – Hajnal István nyomán – 1 Épp Erdei felfogásának evidenciává válása képezte Gyáni Gábor és Karády Viktor vitájában is az egyik kardinális pontot. Gyáni kifogásolta, hogy Karády evidenciaként kezeli az Erdei rögzítette kettõstársadalom-képet, utóbbi pedig válaszában valóban megerõsítette, hogy ez valóban evidencia, mire válaszul elõbbi nagyon is bizonyításra szorulónak minõsítette a koncepciót. Vö. GYÁNI Gábor: Polgárosodás mint zsidó identitás. Recenzió Karády Viktor: Zsidóság, polgárosodás, asszimiláció c. könyvérõl, Buksz 1997. õsz, 266–276; KARÁDY Viktor: Zsidó és nem zsidó polgárosodás. Válasz Gyáni Gábornak, Buksz 1998. tavasz; GYÁNI Gábor: Forráskritika és bizonyítás. Viszontválasz Karády Viktornak, Buksz 1998. tavasz. 2 CSIKI Tamás – HALMOS Károly – TÓTH Zoltán: A magyar társadalomtörténet-írás a kezdetektõl napjainkig = Bevezetés a társadalomtörténetbe, szerk. Bódy Zsombor – Ö. Kovács József, Osiris, Budapest, 2006, 226. Az elemzés szerint Erdei írása az 1970-es években „az értelmiségen belüli kritikai szellem meggyöngülése” és a korábbi társadalomtudományt sújtó kollektív felejtés miatt arathatott sikert. 3 „[…] a politikus-ideológus Erdei negyvenes évek elejétõl alakuló elképzelése a Magyarország számára lehetséges modernizációs stratégiáról behatol a társadalmi struktúrát megragadó fogalmi építkezésbe, és ott részint ellentmondásokhoz vezet, részint pedig mint ideológiai olló elvág bizonyos, az elméleti premisszákból egyébként logikai szükségszerûséggel következõ szálakat.” NAGY J. Endre: Harcban az angyallal. Erdei politikai világnézetének és struktúra-rajzának összefüggései az 1940-es évek elején = UÕ.: Harcban az Angyallal. Tanulmányok a magyar szociológia történetébõl, Savaria UP, Szombathely, 1987, 103–117.

4

kommentar_703.qxd

B

7/5/07

Ó D Y

Z

3:55 PM

S O M B O R

:

„ P

Page 5

O L G Á R S Á G

”

É S

„

P O L G Á R O S O D Á S

”

F O G A L M A

a társadalmi forma fogalmán keresztül ragadja meg. A társadalom formái olyan rögzült, kijegecesedett szociális viszonyok, amelyek az élet minden területét magukban foglalják. Legfontosabb példa Erdeinél a parasztság, amely a tõkés gazdálkodás keretei között is a rendi korszakban kialakult formák között él, de az Erdei által történeti társadalomnak nevezett csoportok mindegyikének életét többé-kevésbé meghatározzák az öröklött formák.4 Ezzel szemben a polgári társadalom „formátlan”, nem történeti alakulás, hanem a nyugat-európai kapitalizmus befolyására kialakult képzõdmény lenne. Itt pedig Nagy Endre szerint átgondolatlanság rejlik Erdei fogalmi építményében. Általánosságban ugyanis Erdei is úgy véli – összhangban e tekintetben Hajnallal és Weberrel is –: formaképzõdés minden társadalomban mindenkor zajlik. A magyar társadalom polgárinak minõsített részétõl azonban mégis megtagadja a formaképzõdés lehetõségének elismerését, mégpedig azért, mert felfogásában a forma egyben értéket is jelent. A polgári társadalom formátlan tömegessége nem képviselhet semmi jövõbe mutatót. Itt tulajdonképpen Erdei konzervatív kultúrkritikai álláspontot érvényesít a polgársággal szemben, anélkül természetesen, hogy ennek az álláspontnak egyéb elemeit a magáénak vallaná, és éppen a munkásságban véli meglátni az új formaképzõdés jeleit.5 Nagy Endre szerint tehát Erdei „abból az ideológiai állásfoglalásból eredõen, mely szerint csak a szocializmus felé lehet fejlõdés Magyarországon, már a korabeli Magyarország társadalmi struktúrájának vizsgálatában mellõzte a modern társadalom (gazdasági, szociális és politikai) társadalmasulásának formáit (“formaképzõdését”) megvizsgálni.6 Ám Erdei annak ellenére, hogy az új jövõbe mutató „formaképzõdéstõl” a polgárságot megfosztja, és azt kizárólag a munkásságnak tartja fenn, a társadalom részletes leírásánál – Nagy Endre szerint öntudatlanul – visszatér az elméleti síkon megfogalmazott álláspontjához, tehát a formaképzõdés folyamatának mindenütt való jelenlétéhez, és mégis csak formákat ír le a polgárság esetében is. A polgári társadalom formáiról Erdei által írottak alapján vonja le a A parasztságot egyébként nem tárgyalja Erdei a Magyar társadalom a két világháború között c. munkájában (1976), mert már korábban megírta a Magyar paraszttársadalom c. könyvében (Franklin, 1941). A parasztság hovatartozása némiképp ellentmondásos Erdeinél, mert mint öröklött társadalmi formák között élõ réteg történeti, és ez összeköti a történeti középosztállyal, ugyanakkor – éppen azon formák miatt, amelyek között él – mint alsó társadalom egyformán alárendelt az egymással szembeállított történeti és polgári felsõ társadalmakhoz képest. 5 „Ugyanakkor azonban új építkezés is halad elõre ennek a társadalomszerkezetnek az alján a munkásság életében és munkájában. S ha a munkásság a tömegesedésnek ugyan azokat a jeleit mutatja is, mint a polgárság, a jelenségek mögött éppen ellenkezõ társadalmi folyamat játszódik le. Amott a történeti társadalomalakulások felbomlása, emitt új társadalomépítkezés elõrehaladása.” ERDEI Ferenc: A magyar társadalom a két világháború között, II., Valóság 1976/4., 53. 6 NAGY: I. m., 109. 4

5

kommentar_703.qxd

7/5/07

3:55 PM

Page 6

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 7 | 3

következtetést Nagy Endre, hogy „a polgári társadalom a szeme elõtt produkálja a maga »kettõs struktúráját«, osztályhelyzetek és társadalmi állapotok valamilyen komplexumát”, ám politikai állásfoglalása miatt „nem veszi észre az általa észlelt tényekbõl adódó konzekvenciákat”.7 E konzekvencia pedig az volna, hogy a nyugati polgári társadalmaknak igenis vannak jövõbe mutató formaképzõdései, ám Erdei „ideológiai ollójával” elvágja azokat az elemzési szálakat, amelyek a nyugati „polgári demokratikus fejlõdés” értékeinek felismeréséhez vezetnének. Erdei szerint abba az irányba nem lehet fejlõdése a magyar társadalomnak, csak a szocializmus felé. Mindez „egy meglehetõsen önkényes konstrukciót”8 eredményez, amelyet még tovább bonyolítanak az eddig nem említett egyéb szempontok, nevezetesen a nemzeti vagy nem-nemzeti jelleg, valamint a jövedelem, életmód, presztízs vertikális tagolódása, vagy az egyes rétegeknek tulajdonított politikai törekvések, s mindez – summázza Nagy Endre – „a magyar társadalom képét konfúzussá teszi” Erdeinél.9 Az Erdei klasszikussá vált munkájával foglalkozó következõ elemzés az 1990-es évek közepén már egészen más eszmei kontextusban született, mint Nagy Endrének a nyolcvanas években keletkezett írása, amely láthatóan még a szocialista kelet, és az ezzel szemben kapitalistának vagy polgárinak minõsített nyugat közötti elvi választás kényszerében íródott. Kovács Éva és Melegh Attila tanulmánya nem ebbõl a szempontból elemzi Erdei munkáját, hanem a paraszti származású, értelmiségivé váló Erdei identitáskereséseként értelmezi a szöveget. Õk is megállapítják, hogy a marxista szemlélet és a hajnali fogalmak összeegyeztetésére tesz kísérletet Erdei, összességében sikertelenül – egyébként e vállalkozás valószínûleg eleve reménytelen is –, s a szöveget rendkívül töredezettnek látják. Erdei gyorsan váltakozva sokféle szempontot érvényesít az elemzésben anélkül, hogy képes lenne õket igazán koherensen összerendezni. Az „olvasó egy idõ után az Elvarázsolt Kastély tükörszobájában érzi magát. […] a szerzõ egyetlen viszonyítási pontban sem lel nyugalmat, állandóan újabb és újabb szemszögbõl láttatja velünk a magyar társadalmat. És nemcsak az egyes jelenségeket tükrözteti egymással és külsõ ítéleteivel, de mintha magát is a magyar társadalom tükrében keresné.”10 A kaleidoszkópszerû szöveg szervezõelvét éppen ebben, Erdei önmaga-keresésében vélik megtalálni. Uo., 113. Uo., 112. 9 Uo., 113. 10 KOVÁCS Éva – MELEGH Attila: Az identitás játékai. Kísérlet Erdei Ferenc A magyar társadalom a két világháború között címû tanulmányának tartalmi kibontására = Vera (nem csak) a városban. Tanulmányok a 65 éves Bácskai Vera tiszteletére. Rendi társadalom – polgári társadalom. Supplementum, szerk. Á. Varga László, Hajnal István Kör, Debrecen, 1995, 497. 7

8

6

kommentar_703.qxd

B

7/5/07

Ó D Y

Z

3:55 PM

S O M B O R

:

„ P

Page 7

O L G Á R S Á G

”

É S

„

P O L G Á R O S O D Á S

”

F O G A L M A

A módszertani inkoherencia, a leíró és a különféle normatív szempontok keveredése, a szöveg töredezettségének magyarázata Erdei egyfajta történeti-elméleti síkra emelt identitáskeresése, ennek logikája szervezi ugyanis a szöveget. „A szöveg, ha így nézzük, a Nagy Menekülési Kísérlet: a magyar társadalomszerkezet felépítésében kulcselem lesz az identitás. A menekülés útvonalát a társadalomszerkezeti elemek, iramát az idegenség-érzet adja. A rendek alatti népi társadalom mint norma pozitív jelentést kap, s mikor Erdei nem errõl a társadalomról ír, ez lesz a jó, a vállalt világ. Ám ha ráterelõdik a szó, rögtön negatív értékkel ruházza fel, mert nem elég polgárosult, nem elég modern. El innen, irány a modern, hinnénk, és várjuk ennek pozitív kifejtését a modern polgári társadalom elemzésekor. Nem ez történik, a modern polgári társadalom negatív kontextust kap, mert idegen és nem elég nyugati. Ezzel a történeti nemzeti társadalom és a Nyugat értékelõdik fel: elõbbi azért, mert nem idegen, utóbbi pedig, mert »eredeti«. Azt várnánk tehát, hogy Erdei a történeti nemzeti társadalommal azonosul majd. Ezzel szemben éles bírálatba fog, felrója tagjainak urizáló magatartását, szakszerûtlenségét, a modernnel szembeni ellenállását. El innen is, marad tehát a Nyugat mint végsõ ideál, amely azonban Erdeinél nem csupán paradox gyûjtõfogalom, hanem mikor közvetlenül hat e térségre, akkor már gyarmatosítást is jelöl, gyarmatosítót, aki kész mintáit kívülrõl és felülrõl kényszeríti a magyar társadalomra. És ezzel a kör bezárul, visszatérünk a rendek alatti népi társadalomhoz: da capo al fine.”11 Erdei tehát az összes tárgyalt társadalmi csoportot bírálja, ám mindig változó norma alapján (szakszerûség, polgárosultság, idegenség, a néphez való viszony), és mindegyiket könnyûnek találja. Az egyetlen, amelyik fennmarad a rostán, a munkásság. Végül „egy számára »ismeretlen« csoportban leli meg azonosságát, a munkásságnak küldi a frigyládát”.12 Erdei koncepciójának leghevesebb bírálója, aki nem eszmetörténeti szempontból és nem is a szöveg elemzésével közelített a kérdéshez, hanem a „kettõs struktúra” modelljének konkrét történeti érvényességét vitatta, Gyáni Gábor volt. Bár távolról sem ez volt az eszmecsere kizárólagos tárgya, de hangsúlyos kérdésként szerepelt Karády Viktorral folytatott vitájában. Gyáni Gábor Karády Viktor könyvét recenzálva Erdei modelljét igazolásra szorulónak tartotta, míg Karády evidenciaként kezelte (utóbbi álláspontjának ismertetését lásd alább). Gyáni ismételten rámutatott arra, hogy Erdei koncepciója nem empirikus vizsgálatokon alapul, hanem egy szöveghagyomány része (legfontosabb, de nem kizárólagos elõzményei Szekfû és Weis István). Maga Erdei koncepciója igazolásául azt hozta, föl, hogy a 11 Uo. 12 Uo.

7

kommentar_703.qxd

7/5/07

3:55 PM

Page 8

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 7 | 3

magyar társadalmat „élményszerûen ismeri”.13 Késõbb, immár Romsics Ignáccal, vitatkozva Gyáni – az empirikus alapok hiányának hangsúlyozása mellett – Bognár Bulcsú egy munkájára támaszkodva – aki az Erdeit inspiráló hajnali fogalmi építmény társadalomtörténeti érvényességét kritizálta – ismét bírálta Erdeit, elsõsorban a zsidóság történeti szerepére koncentrálva.14 Itt a kérdés némiképp átalakult formában merült fel. Nem a magyar társadalom történeti és polgári – melyben igen számottevõ súlya van a zsidóságnak – szembeállításaként fogalmazódott meg, hanem a zsidóságnak mint olyannak a magyar társadalomfejlõdésben betöltött szerepe kérdéseként értelmezõdött.15

Erdei szövegének polgárosodás-képe Számba véve azokat az írásokat, illetve vitákat, amelyekben a társadalomtörténetírás Erdei kettõstársadalom-koncepciójával nézett szembe, forduljunk immár magához az eredeti szöveghez. Újraolvasva Erdei írását a szöveg két elméleti inspirációját tekintve nem annyira a hajnali fogalmak, hanem a marxizmus felõl tûnik mára erejét veszítettnek. Ezért nem Hajnal történetírói teljesítményének amúgy is kétséges érvényû – hiszen a hajnali fogalmak ma sokkal használhatóbbnak tûnnek a társadalomtörténetben, mint a marxiak – kritikáján keresztül próbáljuk meg a koncepció érvényességét behatárolni, hanem a polgárosodás marxista felfogása felõl, amelyet Erdei alkalmaz. Erdei ugyanis alapvetõen Marx stadiális tipológiájában gondolkodik, azaz a feudalizmusra a polgári kapitalista osztálytársadalmaknak kell következni, majd pedig a szocializmus lesz a következõ korszak. A polgárosodás 13 Karády Viktor nagy tömegû statisztikai adat feldolgozásán alapuló megállapításaival szemben a vitában Gyáni Gábor egyes ellenpéldákra hivatkozott. Ezek önmagukban a statisztikai állítások érvényét nem vonhatják természetesen kétségbe. Ám mint Gyáni Gábor is rámutatott, itt magának a fogalmi értelmezési keretnek az érvényérõl van szó, amelyben a statisztikai adatokat értelmezhetjük. E fogalmak kialakítása pedig nem kvantitatív kérdés, hanem olyan probléma, amelynek megoldásához egyes esetek kvalitatív értelmezése is hozzájárulhat. 14 GYÁNI Gábor: Érvek a kettõ struktúra elmélete ellen, Korall 3–4. (2001), 221–231. 15 Erdei munkájának újabb kritikáját adja BOGNÁR Bulcsú: „Csak egy rettenetes nagy söprögetés segít”. Erdei Ferenc értelmezése a magyar társadalomfejlõdésrõl a kéziratos szövegben, Valóság 2003/8., 59–79. Példák sorát hozza arra nézve, hogy az Erdei által megfogalmazott dualitás elképzelése nem vág egybe a magyar társadalom valóságával. A kettõsség koncepcióját lényegében a zsidótörvények idejének politikai diskurzusa által ihletettnek látja. Legújabban Kövér György világította meg két társadalomtörténeti esettanulmányban, hogy az Erdei koncepciójában gyökerezõ fogalmak alkalmatlanok a valóság megragadására, nem teremtenek használható értelmezõ kontextust a kutató számára konkrét cselekvõk tevékenységének vizsgálatához. (KÖVÉR György: Performációk I. „Zsidó társadalom” Tiszaeszláron a nagy per elõestéjén, Korall 17. [2004], 5–42; UÕ.: Performációk II. „Nemesi társadalom” Tiszaeszláron a jobbágyfelszabadítás után, Korall 27. [2007], 110–150.)

8

kommentar_703.qxd

B

7/5/07

Ó D Y

Z

3:55 PM

S O M B O R

:

„ P

Page 9

O L G Á R S Á G

”

É S

„

P O L G Á R O S O D Á S

”

F O G A L M A

meghatározása nála: „legáltalánosabb értelemben polgárosodásnak kell neveznünk ezt a folyamatot, és ez azt jelenti, hogy a történeti társadalomformák minden fokon igazodnak és hozzáidomulnak a termelési viszonyokhoz”.16 A polgárosodás tulajdonképpen tehát egy fáziskésés ledolgozása, amelynek során a korábbi termelési viszonyok között kialakult társadalomformákból kivetkõzik a parasztság és a nemzeti középosztály, hogy alkalmazkodjon a kapitalista termelési módhoz. Ez az a marxi alap, amelynek kötõereje nélkül az egyes társadalmi csoportokról írottak mozaikkockánként peregnek szerteszét a szövegben. Ez esetben ugyanis a korban közismert társadalmi csoportokról szóló, tulajdonképpen úgyszintén a közismeretbõl származó tudást, amit Erdei szövege is visszaad, semmi sem szervezi egységbe. Erdei szerint a két világháború közötti magyar társadalom kapitalista társadalom, és az egyik mérce, amelyet az egyes társadalmi csoportok állapotának megítélésénél használ, éppen az, hogy mennyire felelnek meg annak, ahogyan a marxizmus szerint egy kapitalista társadalomban nekik ki kellene nézniük. A marxi alapok nélkül elvész az egész konstrukció normativitása, hiszen többé nincs, amin mérni lehetne az egyes csoportok állapotát és kimutatni esetleges lemaradottságukat a történeti fejlõdés (marxi) elõírásaihoz képest.17

Polgárosodás a társadalomtörténet-írásban A marxizmus szétmállásával is marad azonban öntudatlan örökségképpen az Erdei-szöveg utóéletében és a 20. század elsõ felének magyar társadalmáról formált képben valamiféle polgárosultság–polgárosulatlanság szembeállítás, amint az a nyitó idézet és a röviden bemutatott viták is láttatják. Hogyan értelmezhetõ társadalomtörténetileg a polgárosultság–polgárosulatlanság? Közelebbrõl megnézve ez a fogalom is azok közé tartozik, amelyeket ugyan sokan magától értetõdõen használnak, ám jelentésük nagyon is képlékeny. Leegyszerûsítve – eltekintve a köznyelvi használatoktól – legalább háromféle jelentésbokrot különíthetünk el a történetírásban, egy eredetileg még a marxizmusban gyökerezõt; és ezzel szemben két alternatív értelmezést: egy olyat, amely a magyarországi populáció állampolgári társadalommá történõ integrációjaként fogja fel a polgárosulást, és egy olyat, amely társadalomtörténetileg weberi fogalmakkal értelmezi a polgár és polgárosodás kifejezések egymástól elváló jelentését. Haladjunk sorjában. ERDEI Ferenc: A magyar társadalom a két világháború között, I., Valóság 1976/3., 24. Itt jegyzem meg, hogy Erdei az összehasonlításban a magyar társadalomfejlõdést nem a nyugateurópaival veti össze, hanem a nyugat-európai fejlõdésrõl szóló marxi képpel. 16 17

9

kommentar_703.qxd

7/5/07

3:55 PM

Page 10

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 7 | 3

Az elsõ, a marxizmusban gyökerezõ felfogás alapján a polgárosodás a gazdaság tõkés átalakulását jelenti, vele az ipari-kereskedelmi szektor polgárokat teremtõ növekedését, valamint a tõketulajdonosok és munkaerejük áruba bocsátásából élõk polarizálódását. Ezt a koncepciót, amely például még legalábbis egyik eleme volt Hanák Péter magyar társadalomról alkotott leírásának,18 ma tisztán már senki sem követi, ugyanakkor – feledve marxista gyökerét – sokszor továbbra is ez szolgál az 1945 elõtt magyar történelem értelmezési kereteként. A polgárosodás marxista fogalmi keretek között kialakuló értelmezését – noha sokaknál felbukkan – legrendszerezettebben Karády Viktor vitte tovább. Nála nem pusztán narrációként él tovább, hanem nagy empirikus vizsgálatok eredményeinek értelmezési kereteként mûködik. Felfogását legvilágosabban, polemikus éllel talán éppen Gyáni Gáborral vitatkozva fogalmazta meg. Szerinte Erdeinél a polgárosodás és „a kettõstársadalom-koncepció, mint ismeretes, a feudalizmus után kialakuló elitcsoportok kettõs szerkezetét posztulálja, tehát azt, hogy kialakult egy, a zsidók és más asszimiláns allogének (fõképp németek) által dominált polgári pólus, mely a városi, vállalkozói, szabadpiacon mûködõ rétegbõl és egy, a régi nemességbõl kinõtt vagy ezekhez kötõdõ, rendi hagyományokat õrzõ és keresztény pólus (amelyekben szintén szerepelhetnek asszimilált keresztény allogének), az »úri középosztály«”. Karády úgy látta, hogy közte és Gyáni között a „vita fõvonala a körül húzódik, hogy a magyar »polgárosodás« fõképp vagy kizárólag a szabad pályákon folyt-e le, míg a közhivatalban megmaradt a rendies rétegek s ezek viselkedési és eljárási szokásrendjének dominanciája (mint ezt a »kettõs struktúra«-koncepció implikálja), vagy pedig a rendiességgel ellentétes »polgárosodás« tendenciái más téren is (így tehát a közületi szektorban is) érvényesültek”.19 A marxista gyökerû felfogás kritikájaként két rivális koncepció alakult ki. Az elsõ koncepció a polgárosulást „állampolgárosulásként” értelmezi. Ennek eklatáns példája Péter László okfejtése, aki éppen a fentebbi marxista koncepcióval (de nem a Karády-féle utóváltozatával) polemizálva, annak tautologikus jellegét megmutatva elemezte elvi liberális szemszögbõl, hogy hol maradt hiányos a rendi társadalom belsõ válaszfalainak lebontása, a magyar állampolgárok egységes társadalmának kiépülése.20 Tulajdonképpen Bibót is ez a probléma foglalkoztatta egyébA koncepció elsõ megfogalmazása HANÁK Péter: Vázlatok a századelõ magyar társadalmáról, Történelmi Szemle 1962/2. Késõbb több variációban megjelent, pl. az ún „tízkötetesben”: Magyarország története 1890–1918, fõszerk. Hanák Péter, Akadémiai, Budapest, 1978, 403–515. Mindkettõben a polgárosodás egy általános civilizációs haladás mellett az ipari-kereskedelmi szektor átalakulását és növekedését jelenti. 19 KARÁDY: I. m. 20 PÉTER László: Volt-e magyar társadalom a XIX. században? A jogrend és a civil társadalom képzõdése = UÕ.: Az Elbától keletre. Tanulmányok a magyar és kelet-európai történelembõl, Osiris, Budapest, 1998, 148–186. 18

10

kommentar_703.qxd

B

7/5/07

Ó D Y

Z

3:55 PM

S O M B O R

:

„ P

Page 11

O L G Á R S Á G

”

É S

„

P O L G Á R O S O D Á S

”

F O G A L M A

ként, és bár részben más fogalmakkal dolgozik, de az õ magyar társadalomfejlõdésrõl alkotott koncepcióját is a polgárosodás e felfogásához sorolhatjuk, amennyiben a társadalmi válaszfalakkal meg nem bontott demokratikus nemzeti politikai közösség ki nem alakulását vizsgálja.21 A másik rivális koncepció tekinthetõ a szorosabban vett társadalomtörténeti értelmezésnek. Itt két megállapítás látszik lényegesnek. Az egyik, hogy a polgár fõnév és a polgári vagy polgárias melléknév között, továbbá a polgárosodás fogalma között nincs szoros jelentésbeli kapcsolat, a másik pedig, amely lassanként már a társadalomtörténet közhelyévé válik, hogy a polgárság egy weberi értelemben vett rend. Vegyük közelebbrõl szemügyre a két összefüggõ kijelentést. Az a megállapítás, hogy a polgárság valamifajta egysége nem osztályhelyzetében, hanem életmódjának, magatartást orientáló értékeinek közösségében keresendõ, kiindulópontját képezte a német történetírás egyik legnagyobb kollektív vállalkozásának.22 A felfogás hamar utat talált a Habsburg-monarchia polgárságának történeti értelmezéséhez is. Ulrike Döcker mutatott rá arra, hogy a polgárt e régióban is normák és formák teszik.23 A polgárság a 19. század folyamán distanciálta magát az udvari nemességtõl, a parasztságtól, a városi alsó rétegektõl, de finom árnyalatokon keresztül belülrõl is differenciálódott. A polgári életstílus és kulturális habitus a magaskultúrában való jártasságon kívül a frakk megfelelõ viseletén át egy komplikált étel összetevõinek ismeretéig terjedhetett. E normák hamar maguktól értetõdõvé váltak, és ismeretükön múlott a reputáció, amelynek kulcsfontossága volt polgári körökben. Bizonyos normák be nem tartása kizárt a polgárságból mint rendbõl. A tõke és a jövedelem tulajdonképpen fordított viszonyban állt a kulturális tõkével. Mindkettõ megtartása és továbbadása a következõ generációnak, feltételezte a másik sikeres megtartását és továbbadását is. A polgárság elemzésében tulajdonképpen Bourdieu csatlakozik itt Weberhez, amikor az életmód BIBÓ István: Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem = BIBÓ István Összegyûjtött munkái, I., szerk. Kemény István – Sárközi Mátyás, Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem, Bern, 1981, 255–286. 22 A vállalkozás még a német tudományos üzemben is szokatlan léptékét jelzi, hogy az 1986 és 1997 között tizenkét éven át zajló projektben 94 szerzõnek több mint 500 publikációja látott napvilágot, valamint 31 doktori disszertáció és 15 habilitációs írás született. A kiinduló állapothoz lásd Bürger und Bürgerlichkeit im 19. Jahrhundert, szerk. Jürgen Kocka, Vandenhoeck & Ruprecht, Göttingen, 1987. Eredmények: Bürgertum im 19. Jahrhundert. Deutschland im europaeischen Vergleich, szerk. Jürgen Kocka, Vandenhoeck & Ruprecht, Göttingen, 1995. Mérleget von a kutatási projektrõl: Sozial- und Kulturgeschichte des Bürgertums. Eine Blanz des Bielefelder Sonderforschungsbereichs (1986–1997), szerk. Peter Lundgreen, Vandenhoeck & Ruprecht, Göttingen, 2000. 23 Ulrike DÖCKER: Bürgerlichkeit und Kultur – Bürgerlichkeit als Kultur = Bürgertum in der Habsburgermonarchie, szerk. Ernst Bruckmüller – Ulrike Döcker – Hannes Stekl – Peter Urbanitsch, Böhlau, Wien– Köln, 1990. 21

11

kommentar_703.qxd

7/5/07

3:55 PM

Page 12

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 7 | 3

közösségén alapuló rend elképzelése mellett az õ fogalmait hívják segítségül a történészek.24 Lényeges azonban mindezzel kapcsolatban, hogy a polgári kulturális praxis nincs egy elõre kijelölt társadalmi struktúra bizonyos elemeihez kötve, tehát azok, akik tõketulajdonosként polgárok, vagyis a vállalkozók, nem mindig polgáriak. Polgárság és polgáriasság tehát nem feltétlenül és nem mindig kapcsolódik össze: az ipari-kereskedelmi szektor nem termi automatikusan a polgárokat, ahogy azt a marxi hagyományon alapuló felfogás vélte. S ennél is lényegesebb talán, hogy míg e német kutatások a polgárság milyenségét a német társadalom története szempontjából a 19. századra és a korai 20. századra nézve kulcsjelentõségûnek tartják,25 addig a polgárosodás fogalma – mint átfogó értelmezési keretül szolgáló elképzelés – teljességgel hiányzik náluk. A 19–20. századi társadalom változásait ugyanis nem valaminõ történeti törvényszerûségeknek engedelmeskedõ átalakulásaként értik, ahol elõre determinált stádiumok következnek egymásra. Halmos Károlyé az érdem, hogy elõször alkalmazta a német társadalomtörténetben kidolgozott szemléletet a magyar társadalomfejlõdésre. Tanulmányában szemantikai elemzéssel kimutatta, hogy a polgárosodás szó a 19. században nem kötõdött jelentésében a létezõ polgársághoz, hanem egyfajta civilizációs elõrehaladást jelentett, illetve már ekkor is felölelte az állampolgár, állampolgárrá válás jelentéskörét. Halmos megjegyzi, hogy ha az új értékek megjelenését társadalmi csoporthoz akarnánk kötni, akkor valójában nem polgárosodásról, hanem nemesedésrõl beszélhetnénk, hiszen a nemesség – legalábbis annak középsõ része – volt az a réteg, ahol az új normák elõször megjelentek, és amely réteg azt a társadalom más részei felé képviselte.26 Ugyancsak a weberi ihletésû szemléletet alkalmazta Kövér György is, amikor a viselkedésszociológiai értelemben vett rendiséget tartotta vizsgálandónak.27 Hasonló nyomon járt Gyáni Gábor is, amikor egy tanulmányában elválasztotta a polgáriasságot mint kulturális magatartást, és a polgárságot mint foglalkozásszerkezetileg definiált státuscsoportot.28 A fenti német és magyar történeti munkák tanulságát figyelembe véve nemigen lehet a polgárosodás fogalmát a 20. századi magyar történelem fõ folyamatának vagy központi problémájának megragadására alkalmasnak tartani. Nem lehet 24 Újabban a polgárság kultúraként való értelmezéséhez már a kulturális antropológiát is segítségül hívják. Lásd Manfred HETTLING: Bürgerliche Kultur – Bürgerlichkeit als kulturelles System = Sozial- und Kulturgeschichte des Bürgertums, 319–339. 25 Nincs itt terünk a Sonderweg, a német különút historiográfiai kérdésének taglalására. E problematikában a központi jelentõségû a német polgárság jellemzése. 26 HALMOS Károly: Polgár – polgárosodás – civilizáció – kultúra, Századvég 1991/2–3., 131–166. 27 GYÁNI Gábor – KÖVÉR György: Magyarország társadalomtörténete a reformkortól a második világháborúig, Osiris, Budapest, 20062. 28 GYÁNI Gábor: Fejezetek a polgárság hazai történetébõl, Múltunk 2000/3., 52–85.

12

kommentar_703.qxd

B

7/5/07

Ó D Y

Z

3:55 PM

S O M B O R

:

„ P

Page 13

O L G Á R S Á G

”

É S

„

P O L G Á R O S O D Á S

”

F O G A L M A

ugyanis egy osztályalapon egységbe szervezõdõ – rendi vonásoktól mentes – polgárságot szembeállítani a rendi vonásokat õrzõ, nem polgári rétegekkel, ahol az elõbbi a történeti fejlõdésben az újat, az utóbbi pedig a régit képviselné. Kérdéses, mi lehet itt „új” és régi” jelentése, mi a kontinuitás tényleges tartalma, hiszen a két háború közti ún. keresztény középosztály nem tûnik közelebbinek az 1848 elõtti nemességhez, mint az 1930-as „polgárság” a reformkori elõzményéhez. Még fontosabb azonban, hogy az újabb társadalomtörténeti irodalom inkább Nagy Endre idézett sejtését igazolva, a sajátos polgári társadalmi formák megvalósulását látja a polgárság megkülönböztetõ jegyének, s ilyen módon az nem abban különbözik a nemességtõl, hogy viselkedésszociológiai értelemben nem rendies, hanem abban, hogy másként az.29 Megjegyzendõ ugyanakkor, hogy e polgári formákat a korábbi német szakirodalom – Erdei gondolkodásához hasonlóan – marxista hatásra a nem találta elég polgárinak a német polgárságot az elvi elvárásokhoz, illetve a francia vagy amerikai polgársághoz képest. Éppen annak a szférának, a modern ipari nagyvállalatok világának vetették a szemére tradicionális, polgárosodás elõtti értékeket és viselkedési minták továbbélését,30 amelynek a kettõs társadalom magyar elképzelése szerint nagyon is polgárinak kellene lennie.31 Márpedig az erõsen valószínûtlen, hogy a magyar polgárság bárhogyan is „polgáribb” lett volna a németnél. Ám a kérdést valójában ezen a síkon nem is lehet feltenni, mert az egymással ütközõ magyar és német értelmezések kapcsán egyszerûen arról van szó, hogy az eltérõ nemzeti keretek között egészen eltérõ diskurzusok fejlõdtek a polgársággal kapcsolatban. A polgárosodás történeti elemzése így a 20. században nem annyira a társadalomvizsgálatok terepén lehetséges, ahol értelmezhetõsége meglehetõsen kétséges. Ez a megállapítás a két csoport viselkedési normáinak futólagos összehasonlításával megtalálható DÖCKER: I. m. 30 Kocka „vorindustrielle, vorkapitalistische und vorbürgerliche Traditionen” azonosít a tõkés nagyvállalatok világában. Jürgen KOCKA: Angestellte zwischen Faschismus und Demokratie. Zur politischen Sozialgeschichte der Angestellten: USA 1890–1940 im internationalen Vergleich, Vandenhoeck & Ruprecht, Göttingen, 1977, 309. 31 Lásd elsõsorban Jürgen Kocka munkáit, a hivatkozotton kívül: Unternehmensverwaltung und Angestelltenschaft am Beispiel Siemens 1847–1914. Zum Verhältnis von Kapitalismus und Bürokratie in der deutschen Industrialisierung, Klett-Cotta, Stuttgart, 1969; Die Angestellten in der deutschen Geschichte 1850–1980. Vom Privatbeamten zum angestellten Arbeitnehmer, Vandenhoeck & Ruprecht, Göttingen, 1981. Fontos azonban, hogy mint az idézett polgárságkutatás munkái is mutatják, a német történetírás az 1980-as években túllépett ezen a szemléleten. A tõkés vállalatok belsõ világára vonatkozó diskurzus rendszeres áttekintése BÓDY Zsombor: A magántisztviselõk a német és a magyar kortárs és történeti diskurzusban, Aetas 2000/4., 5–31. Az 1945 elõtti magyar nagyvállalatok személyzetét vizsgálva amúgy nem kevésbé „rendies” viszonyokra bukkanhatunk, mint a közszférában: protekció, tekintélyelv, hierarchikus elkülönülés, standesgemäß magatartási elvárások érvényesültek. Lásd BÓDY Zsombor: Egy társadalmi osztály születése. A magántisztviselõk társadalomtörténete 1890– 1938, L’Harmattan, Budapest, 2003, különösen a Magántisztviselõk a munkahelyeiken c. fejezet. 29

13

kommentar_703.qxd

7/5/07

3:55 PM

Page 14

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 7 | 3

Aki a polgárosodást akarja elemezni, annak a diskurzusokhoz, a másokról és magunkról a magyar történelemrõl beszélve alkotott képekhez kell fordulnia. El is indult már a kutatás ebbe az irányba is. Tóth Zoltán (Ignotus, Szabó Dezsõ, Szekfû Gyula írásait elemezve) különbözõ, polgárságról szóló szövegek egymásra tükröztetésével igyekezett megmutatni a polgárságot valamilyen értelemben referenciaként használó identitások szerkezetét.32 Ha mégis olyan átfogó elképzelést keresünk, amely a 20. századi magyar történelem fõ folyamatának megragadására alkalmas, akkor – megint csak a német és az osztrák szakirodalom alapján – a tömegtársadalmak és a tömegdemokrácia kialakulása tûnik erre alkalmasnak. A tömegek kora pedig éppen a polgári kor végét hozta magával. A német szakirodalomban – bár folynak viták, arról, hogy a 20. században a polgárság avagy a polgáriasság egyes elemei, értékei miként élnek tovább – egyetértés uralkodik a tekintetben, hogy a polgárság kora a felvilágosodástól az I. világháborúig tartott. Azután a polgárság mint rend, mint bizonyos normák, életvezetési minták által egységesített és bizonyos exkluzivitásban élõ csoport, egy lassú, a II. világháborún is túlnyúló folyamatban felbomlott. Értékei részben elenyésztek, részben elterjedtek a társadalom szélesebb rétegeiben, fogyasztási szokásai szintúgy részben eltûntek, részben általánossá váltak a modern tömegfogyasztás lehetõvé válása révén. Magát más csoportoktól elkülönítõ, ugyanakkor a társadalom nagy része által mintaadónak tekintett és a politikai életet nagy mértékben monopolizáló csoportként megszûnt létezni. Vele szemben társadalmilag és politikailag emancipálódtak a munkások és a nõk.33 Egyes szerzõk addig a megállapításig is eljutottak, hogy a 19. századi polgárság a politikai participációt mindenki számára biztosító, a modern média által integrált tömegtársadalom korából tekintve tulajdonképpen egy késõrendi társadalmi formáció.34 Visszatérve rövid historiográfiai szemlénk kiinduló problémájához, megállapíthatjuk, hogy a szélesebb nyilvánosságban ma élõ kép a 20. század elsõ felének magyar polgárosodásáról részben még mindig marxista gyökerû. Tulajdonképpen csupán az értéktulajdonítások változtak, amennyiben a marxizmus által a polgár32 TÓTH Zoltán: A magyar középosztály megteremtése, Századvég 1997. tél. Ugyan ezt javasolja Kövér György

a zsidósághoz és a dzsentrihez kapcsolódó elképzelések vonatkozásában: GYÁNI–KÖVÉR: I. m. Mommsen megállapításai szerint, amit a 19. század felépített, a polgárságot mint életstílust, koherens értékvilágot, kulturális stílust, azt századforduló után lebontotta a társadalmi fejlõdés: az urbanizáció, új mobilitási csatornák megnyílása, új középrétegek kialakulása, a belsõ vándorlás növekedése, újfajta tömegmédia megjelenése. Mindezt és az I. világháború megrázkódtatását a polgárság sok képviselõje mint kulturális válságot érzékelte, ami önkritikai folyamatokat indított el, antipolgári áramlatokat szült jobb- és baloldali színezetben egyaránt. Lásd Hans MOMMSEN: Die Auflösung des Bürgertums seit dem späten 19. Jahrhundert = Bürger und Bürgerlichkeit im 19. Jahrhundert, 288–315. 34 Vö. Peter LUNDGREEN: Einfürung = Sozial- und Kulturgeschichte des Bürgertums, 13–39. 33

14

kommentar_703.qxd

B

7/5/07

Ó D Y

Z

3:55 PM

S O M B O R

:

„ P

Page 15

O L G Á R S Á G

”

É S

„

P O L G Á R O S O D Á S

”

F O G A L M A

ságnak tulajdonított negatív értékelések, vagy az Erdeinél fellelhetõ ambivalenciák fordultak át pozitív értéklistává.35 Ugyanakkor ez a kép elég messze esik attól, amit a magyar és nemzetközi történetírás az egykori polgárság valóságáról mondani tud. A magyar történetírásra vár a feladat, hogy a némethez hasonlóan nagyarányú vállalkozás keretében megállapítsa elõször tulajdonképpen azt, hogy mit érdemes Magyarországon nemzetközi minták alapján a polgárság megnevezés alá vonni, és azután földolgozza ennek a konglomerátumnak a történetét. A magyar polgárság és polgáriasság kialakulásának és felszámolódásának történetét, illetve a gyakran nacionalista,36 egyes részeiben liberális, más csoportjaiban antiliberális, magát sokszor a haladás letéteményeseként értelmezõ, máskor pedig az újjal szemben kultúrkritikus álláspontot elfoglaló, felekezetileg is tagolt – ennek nagy jelentõsége nyilvánvaló – magyar polgárság formálódásának és felszámolásának, illetve a tömegtársadalom széles középosztályában való feloldódásának történetét feldolgozó munkáknak talán közvetlen jelenbeli haszna is lehetne.37 A feladat nagy, de megoldása talán hozzásegíthetne a mai társadalmi önértelmezés reflexívebbé válásához is. Talán kiléphetnénk általa az öröklött – és a magyar történetírás eddigi teljesítményeihez képest sem túl magas színvonalú – nyilvános diskurzusok bezártságából, amelyek eddig leggyakrabban pusztán mint ellenségképekrõl voltak hajlandók egymásról tudomást venni.

35 Erdei szövegében a nyugati polgárság a nem eléggé polgári magyar polgársághoz képest pozitív értékelést kap, miközben általánosságban, elméleti szinten, a szerzõ marxista alapállásának megfelelõen neki sincs jövõje. A magyar polgárság is úgy tûnhet pozitívnak, amikor az Erdei szerint hozzá képest polgárosulatlan társadalomrészekkel hasonlítja össze, ám ugyanakkor gyarmatias képzõdmény, csupán a betelepülõ nyugat-európai tõke kreatúrája. 36 Polgárság és nacionalizmus szoros összekapcsolódásának óriási irodalmából lásd Moritz FÖLLMER: Die Verteidugung der bürgerlichen Nation. Industrielle und hohe Beamte in Deutschland und Frankreich 1900–1930, Vandenhoeck & Ruprecht, Göttingen, 2002. 37 A kérdést komplikálja, hogy Magyarországon bár a polgárság felbomlása valószínûsíthetõen szintén elindult az I. világháború körül, a II. világháború a folyamatot erõszakosan és radikálisan felgyorsította. Ernst Hanisch Magyarországon eddig figyelemre nem méltatott kísérlete egy 20. századi osztrák társadalomtörténeti szintézis megalkotására nagyon hasonló irányba haladt, amikor az életesélyek dahrendorfi fogalmán, azaz az egy fõre jutó jövedelem, az iskolázottság, a mobilitás lehetõségei, az egyén feletti társadalmi kontroll korlátozódása, a politikai participáció és a kulturális részvétel változásait tekintette vezérfonalának, miközben a gazdaság, uralom és kultúra weberi fogalmain keresztül elemezte az osztrák társadalom történetét. Ernst HANISCH: Der lange Schatten des Staates. Österreichische Gesellschaftsgeschichte im 20. Jahrhundert, Ueberreuter, Wien, 1994. (Õ egyébként az osztrák történetírásban konzervatívnak számít, amikor bevallott katolikus elkötelezõdésébõl következõen az említett folyamatok árnyoldalait – pl. a társadalmi kötelékek túlzott lazulásából következõ elmagányosodást, értelemvesztést, a környezeti károkat – kritikusan szemléli.)

15

kommentar_703.qxd

7/5/07

3:55 PM

Page 16

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 7 | 3

Március 15-i ünnepség 1934-ben, az Erzsébetvárosi Katholikus Körben

Majális 1931-ben

16

kommentar_703.qxd

7/5/07

K

3:55 PM

O M M E N T Á R

Page 17

•

2 0 0 7 | 3

–

E

N E R G I A

,

P O L I T I K A

Szemerkényi Réka ENERGIAVÁLSÁG, ENERGIAPOLITIKA Egy dilemma történeti gyökerei* Az energiapolitika területén a 21. század elejének nagy feladatai három eltérõ prioritásrendszer összeegyeztetésébõl fakadnak. Egyrészt az energiaellátás-biztonság megteremtéséhez, másrészt a nemzetközi versenyképesség fenntartásához és erõsítéséhez, harmadrészt pedig a környezetvédelemhez, a fenntartható fejlõdéshez kapcsolódó célok és eszközök egyenként önmagukban is jelentõs kérdéstartalommal bírnak. A három prioritásrendszer között adottak a belsõ konfliktusok, a fejlett gazdaságú nagy energiafogyasztó országok közvéleménye mégis mindhárom szempontot alapvetõ érdekként kéri számon a politikai döntéshozataltól. Így a 21. század elejének nagy dilemmái az energiapolitika területén épp a három eltérõ prioritásrendszer összeegyeztethetõségébõl erednek. Ugyanakkor korszakunk egyik fontos energiapolitikai alaptétele, hogy egyik prioritásrendszert sem lehet önmagában kiemelni, a másik kettõ elé helyezni. Még akkor sem, ha ez segíthetné feloldani azokat a dilemmákat, amelyek a három központi energiapolitikai cél egymás közti konfliktusának következményei. Ezért egy, mindhárom prioritásrendszert egyenrangúan visszatükrözni képes energiapolitika kidolgozása szakmai és politikai szempontból sem könnyû feladat. Holott egyik sem valóban új keletû cél. A három energiapolitikai célrendszer közül a fenntartható fejlõdés talán valamivel újabb keletûnek számíthat, de még ennek a szempontnak a gyökerei is visszanyúlnak a nyolcvanas évekre, amikor a környezetvédelem elõször jelent meg fontos politikai célként. A másik két célrendszer azonban ennél jóval régebbrõl ismert: az ellátásbiztonság és a versenyképesség is hagyományos szempontjai a gazdaság- illetve energiapolitikának. Sõt: például az energiabiztonság fenyegetésének elsõ megjelenése egészen az ötvenes évek közepére nyúlik vissza: 1956, Szuez volt ama elsõ közel-keleti válság, amely jelezte, Európa gazdasági fejlõdésének Achilles sarka valójában az energiaellátás biztosítása. Ezért ha van, ami mégis meglepetést okozhat a 21. század energiapolitikai prioritásainak elemzésében, az alighanem az a tény, hogy az energiabiztonság szempontja napjainkban (ismét) éppoly meghatározó módon van elõtérben, mint a hi* Jelen elemzés egy, a hidegháború energiapolitikáját vizsgáló tanulmány része.

17

kommentar_703.qxd

7/5/07

3:55 PM

K

Page 18

O M M E N T Á R

•

2 0 0 7 | 3

–

E

N E R G I A

,

P O L I T I K A

degháború idején. Hiszen az 1990-es történelmi fordulat után mintegy egy évtizeden keresztül úgy tûnhetett, az energia fokozatosan egyre inkább kisodródik a biztonságpolitikai/stratégiai célok közül, és lassan, de biztosan a hagyományos gazdaságpolitikai területek egyikévé válik. Ha azonban az energiapolitika napjainkat meghatározó kérdései azt jelzik, a biztonságpolitikai és gazdaságbiztonsági kockázatok várhatóan nem tûnnek el a 21. század energiapolitikai feladatai közül, akkor célszerû áttekinteni e kérdéskör történeti gyökereit, hiszen nem pusztán történeti érdeklõdésre tarthat számot azon következtetések elemzése, amelyek a korábbi energiapolitikai váltásokból, válságokból fakadtak.

I. Válság, biztonság, versenyképesség Az energiabiztonság fogalma, az ebbõl származó potenciális veszélyek a nemzetközi kapcsolatok alakulásában elõször a szuezi válság következtében váltak kézzelfoghatóvá Nyugat-Európa országai számára. Az energiabiztonság megrendülésének legdrámaibb példáját pedig az 1973-as olajárrobbanás adta.1 Az akkor egy év alatt négyszeresére ugrott olajárak hatása a nemzetközi gazdaság- és politikatörténet egyik, sok tanulságot magában rejtõ eseményét jelzik. Ezek áttekintése, mai olvasata azért is különösen érdekes, mert az 1973-as, majd 1979-es olajárrobbanás által beindított szigorú és következetes energiahatékonyság-javító programok képeztek a nyolcvanas évekre stabil alapokat Nyugat-Európa gazdaságainak nemzetközi versenyképességéhez. A piacgazdaságok energiafogyasztása sem azonnal reagált az olajárrobbanás hatására: az 1973-as olajárrobbanást követõen az európai olajigény 1975–1976-ig valamelyest még tovább emelkedett.2 Azonban az évtized közepétõl fogva a világ átlagos évi energiafelhasználása az elõzõ tíz évben tapasztalt trendhez viszonyítva drámaian csökkent.3 A mély, nagy olajfogyasztási váltás végül is az 1979-ben bekövetkezett második olajárrobbanást követõen zajlott le.4 Ezzel együtt 1979 utánra 1 M. S. ROBINSON: The Crude Oil Price Spiral of 1978–80, Shell Publications, London, 1982. 2 Rising US demand for oil; European demand also up, The Petroleum Economist 1976. július, 251. 3 Ezen belül azonban a piacgazdaságok energiafelhasználása csökkent, míg a szocialista országoké

nõtt. Az adott idõszakban a szocialista országok azonos mutatója 3,8%-ról 4,3%-ra emelkedett, lásd LÕRINC Imre: Az energiahordozók felhasználásának alakulása 1960–1979 között, Közgazdasági Szemle 1983/1., 77–84. Lásd még Yearbook of World Energy Statistics, 1979; UN Statistical Yearbook, 1977; World Energy Supplies UNO, 1976; KSH 1981 Nemzetközi adatok. 4 A világ energiatermelése az 1960 és 1970 közötti tíz év alatt mintegy 65%-kal emelkedett, ami évi átlagban 5,2%-os növekedést jelentett. Az ezt követõ kilenc évben, 1970-tõl 1979-ig a növekedés évi átlaga 3,3%-ra csökkent. Ezen belül a nyugati piacgazdaságok energiatermelésében 1960 és 1970 kö-

18

kommentar_703.qxd

7/5/07

S

3:55 PM

Z E M E R K É N Y I

R

Page 19

É K A

:

E

N E R G I A V Á L S Á G

,

E N E R G I A P O L I T I K A

világossá vált, hogy szinte minden piacgazdaságban alábecsülték a felhasználó országoknak az olaj helyettesítésére és megtakarítására irányuló képességét. Senki sem látta elõre, hogy a piacgazdaságú országok olajfogyasztása 1979 és 1983 között milyen gyors ütemben tud – és fog – mérséklõdni, hogy volumene négy éven belül a válság kezdete elõttinek, az 1973-as évi fogyasztás szintjének 86%-ára csökken. A mély strukturális váltást jelzõ adatokkal párhuzamosan 1972 és 1980 között a nyugati piacgazdaságok több mint 30%-kal növelték olajfinomító kapacitásukat, és jelentõs mennyiségû olajtartalékokat halmoztak fel. A hetvenes évek energiaválságai a nagy nyugat-európai olajimportáló országok többségében olyan széles, átfogó és hosszú távú hatással járó takarékossági, majd szerkezetátalakítási folyamatokhoz vezetett, amelyeket korábban sem a politikusok, sem az energiapolitikai szakértõk többsége nem tartott ilyen rövid idõ alatt bevezethetõnek. A fejlett piacgazdaságokban az olajár változására adott válasz tehát ugyan kissé lassan indult be, 1979-ig elodázódott, de tartalmában egyértelmûen a kereslet szabályozására, az energiafelhasználás hatékonyságának növelésére orientált gazdaság kialakulásához vezetett, mindezzel Nyugat-Európa gazdaságainak nemzetközi versenyképességét alapjaiban határozta meg. Azaz a hidegháború negyven évének legátfogóbb, legmélyebb energiaválsága az energiapolitika prioritásainak átrendezésével, egy hatékonyabb energiafelhasználás kikényszerítésével valójában összességében igen pozitív következményeket idézett elõ. Ez már önmagában olyan tapasztalat, amit célszerû figyelembe venni napjaink energiapolitikai kérdéseinek megválaszolásánál. Ha eme tapasztalat fényében vizsgáljuk napjaink energiapolitika kihívásait, kiderül, a kérdés nagyrészt az, hogy képesek lesznek-e a 21. század elejének energiapolitikai döntéshozói olyan válaszokat adni, melyek segítségével a kihívásból lehetõség, valódi versenyképesség-javulás származik.

II. Energia és politika Az olajárrobbanás hatása nem kizárólag az energiapolitikában érhetõ tetten. A nemzetközi energiapiacon lezajlott fordulat a nemzetközi politika nem egy területén provokált új politikai megfontolást, sõt külpolitikai lépéseket. Az 1973-as olajárzött évi átlag 3,6%-os, majd 1974 és 1979 között évi átlag 1,3%-os növekedést regisztráltak. A fejlett piacgazdaságok energiafelhasználása 1960–1970 között évi átlag 5,3%-kal, míg 1970 és 1979 között 1,9%-kal nõtt. A fejlett iparral rendelkezõ országok energiafelhasználásának átlagos évi üteme 1971 és 1979 között 5,3%-ról 1,9%-ra csökkent. Némileg eltérõ adatokkal a különbözõ felmérések az olajfogyasztás hasonló arányú csökkenését jelezték nemzetközi szinten is. Vö. Walter Godfried JENSEN: Energy in Europe, 1945–1980, G. T. Foulis, London, 1967.

19

kommentar_703.qxd

7/5/07

3:55 PM

K

Page 20

O M M E N T Á R

•

2 0 0 7 | 3

–

E

N E R G I A

,

P O L I T I K A

robbanás nemzetközi politikai szempontok szerinti átfogóbb olvasata egy igen érdekes jelenségre világít rá: a hidegháború idejének energiapolitikai elemzése azt jelzi, hogy az energiapolitika fejleményei, megfontolásai képesek valódi nemzetközi politikai változásokat indukálni. A hetvenes évek olajárrobbanása és a korszak nemzetközi politikai fejleményei között is igen szoros kapcsolat figyelhetõ meg. Olyannyira, hogy az energiapolitikai váltás következményei között egy valós nemzetközi politikai fordulat azonosítható be a hidegháború történetében. Az olajárrobbanás által beindított nemzetközi folyamatok következtében 1973-at valódi nemzetközi politika korszakhatárnak nevezhetjük, melyben az energiapolitika által indukált stratégiai fordulat zajlott le. A nemzetközi szénhidrogén-politikában drámai fordulat állt be az 1973-as olajválság kirobbanásával, melynek elsõdleges hatása a nemzetközi energiapiacon bekövetkezett változásokban érzékelhetõ: az 1973-tól a nyolcvanas évek derekáig, nagyjából 1986-ig tartó közel másfél évtizedet a nemzetközi energetikai szakirodalom a 20. század „szénhidrogén-szûkös korszakának” nevezi. A válaszreakciók között elsõkként az állam szerepének újragondolása, a nemzetközi együttmûködés intézményének kiépítése jelentkeztek. A szénhidrogénkor kezdetén a kõolaj-kitermelés elsõdleges szereplõi nagy magánvállalatok voltak, melyek ritkán fordultak saját kormányaikhoz védelemért. A 1973-as válság következtében megingott bizalom az új energiahordozóban azonban erõteljes módon vetette föl az állam szerepének kérdését az energiapolitikában, mind az Egyesült Államokban, mind Európa országaiban. Az 1973-as válságra adott válaszként hozták létre mintegy az OPEC „ellenszervezeteként” a Nemzetközi Energia Hivatalt, az IEA-t,5 amelynek feladata valóban az energiaexportõrök nyomásának csökkentése, kivédése, az energiaimportõrök védelme volt. Az IEA-kereteken belül elfogadták a gazdasági és stratégiai célú készletezés bevezetésének kötelezettségét.6 A 90 napra elegendõ készlet-kötelezettség a késõbbi kõolaj-beszerzési válsághelyzetekben a piac és az importõr kormányok mozgásterét jelentõsen tudta szélesíteni, a túlreagálás esélyét, azaz a válság mélyülését pedig csökkenteni. Az 1973–1974. évi árrobbanás, majd az ennek hatását tovább fokozó 1979–1980. évi olajár-növekedés a kõolaj-ellátásbiztonsági veszélyeket tették kézzel foghatóvá.7 Nemzetközi szakértõk, elemzõk és döntéshozók nagy része egyenesen az egyoldalú olajfüggésben látta a 20. század európai piacgazdaságaira elképAz egyezményhez minden OECD-ország csatlakozott Franciaország kivételével. Ezt elemzi részletesen Robert J. LIEBER: The Oil Decade. Conflict and Cooperation in the West, Praeger, New York, 1983. 7 Vö. Robert J. LIEBER: Oil and the Middle East War. Europe in the Energy Crisis, Harvard Center for International Affairs, Cambridge, 1976. 5 6

20

kommentar_703.qxd

7/5/07

S

3:55 PM

Z E M E R K É N Y I

R

Page 21

É K A

:

E

N E R G I A V Á L S Á G

,

E N E R G I A P O L I T I K A

zelhetõ legnagyobb veszélyt.8 E veszélyforrás teljes nemzetgazdaságokat megrendíteni képes ereje döntõ fordulatot hozott a nyugati gazdaságstratégiai és biztonságpolitikai gondolkodásban. Az érintett kormányoknak a válságra adott válaszai is, noha nagyrészt gazdasági természetûek voltak, lényegében e stratégiai megfontolásokra vezethetõk vissza.9 Míg a korábbi energiaválságok energiapolitikai szempontú elemzése számos tanulmány tárgya, azok nemzetközi politikára gyakorolt hatása alig-alig jelenik meg mind a magyar, mind a nemzetközi szakirodalomban. Ezért az energiapolitika által indukált nemzetközi politikai fordulat elemeit célszerû egyenként áttekinteni.

1. Külpolitikai váltás Nyugat-Európában: a Közel-Kelet külpolitikai átsorolása 1973 azt tette nyilvánvalóvá, hogy Európa országai olyan mértékben függnek közelkeleti kõolajimportjuktól, hogy az a teljes gazdasági mûködésüket veszélyeztetheti.10 Át kellett gondolni közel-keleti politikájuk addigi gyakorlatát is abból a szempontból, hogy az valóban elõsegíti-e nemzeti érdekeik védelmét, szénhidrogénimportjuk stabilitását. Az ellátásbiztonság megteremtése érdekében elsõként hosszú távú szerzõdések megkötésére volt szükség.11 Ez azonban nem volt elég: a kapcsolatrendszer stabilitásának hosszú távú kiépítéséhez valódi külgazdasági és külpolitikai koncepcióváltásra volt szükség. Európa saját szénhidrogénkinccsel nem rendelkezõ nagy szénhidrogén-fogyasztóinak, mint amilyen Németország, Franciaország, Olaszország, elsõsorban közel-keleti politikájukat kellett felülvizsgálniuk és az energiabiztonság stratégiai érdekének kellett alárendelniük.12 Ugyanakkor azonban az 1973-as válság a Közel-Keletet mint a szénhidrogénexport megbízhatatlan forrását jelenítette meg Nyugat-Európa nagy energiafogyasztói számára. A Közel-Kelet szerepe ekkor jelentõsen átértékelõdött, a térség végképp átkerült a nemzetközi politika szempontjából instabil térségek közé. 8 A korabeli szaksajtó állandó témája volt ez a kérdés, amint ezt többek között a Petroleum Economist, valamint Oil and Gas Journal írásai jelzik. 9 Igen érdekes áttekintést ad az 1973-as olajárrobbanás hatásáról a nyugat-európai gazdaság ’50-es és ’60-as évekbeli nehézségeinek tükrében KAPOSI Zoltán: A 20. század gazdaságtörténete, Dialóg Campus, Budapest–Pécs, 2004. 10 Lásd KÁDÁR Béla: A természeti erõforrások gazdasági szerepének értékelése, Közgazdasági Szemle 1983/9., 1061. 11 Vö. Walter LEVY: Oil Strategy and Politics, 1941–1981, szerk. Melvin A. Conant, Westview Press, Boulder, 1982. 12 Lásd Andrew LUMSDEN: Reduced OPEC role in 1977 oil output, The Petroleum Economist 1978. január, 5–6.

21

kommentar_703.qxd

7/5/07

3:55 PM

K

Page 22

O M M E N T Á R

•

2 0 0 7 | 3

–

E

N E R G I A

,

P O L I T I K A

2. Az olajválság hatása a kelet–nyugati kapcsolatok alakulására: energiakereskedelmi kényszerhelyzet és az enyhülés A Közel-Kelet külpolitikai át- és leértékelése következtében az 1973-as olajválság Nyugat-Európa országaiban markánsan aláhúzta az energiaimport diverzifikálásának szükségességét. Ha minden nyugati gazdaság elsõdleges érdekévé vált energiaellátásának biztosítása, ha a Közép-Kelet a II. világháború után hosszú távra politikailag instabil térséggé vált, és ha Európa országainak kiszolgáltatottsága a KözelKelettõl stratégiai függést eredményezett, akkor kézenfekvõ, hogy Nyugat-Európának új, alternatív importforrásokra volt szüksége. A kontinens számára a Közel-Kelet mellett a legkönnyebben elérhetõ másik jelentõs kõolaj- illetve földgáztermelõ térség a Szovjetunió területén volt. Az 1973as válság ezért új megvilágításba helyezte a Szovjetunióval való szénhidrogén-kereskedelem lehetõségét: míg az 1956-os szuezi válságot követõen ez az elképzelés még csak marginálisan jelent meg,13 1973 utánra a nagy európai energiafogyasztó országok esetében már központi kérdéssé vált.14 Közel-Kelettõl való függésük enyhítésének érdekében Európa jelentõs ipari országainak nyitnia kellett a Szovjetunióból származó szénhidrogénimport felé.15 Bár bizonyos fokig érthetõ, hogy a kontinens nagy energiaimportõrei mennyire gyorsan sodródtak a Szovjetunióval folytatandó stratégiai energiakereskedelem növelésének irányába, érdekes felfigyelni arra is, hogy a Szovjetunió mennyire hasonló gyorsasággal, mennyire készségesen reagált a kelet–nyugati szénhidrogén-kereskedelmi nyitás kérdésére. Ez a nyitottság az ötvenes és hatvanas évek szovjet hidegháborús retorikájához képest gyökeres fordulatot jelzett a szovjet külgazdaságban. A fordulat magyarázata a szovjet gazdaság hatvanas évek végére elmélyült belsõ válságában keresendõ.16 A hatvanas évek közepén a szovjet vezetõk egy új csapata valójában úgy jutott hatalomra, hogy ekkorra a gazdaság reformja elkerülhetetlen13 A szuezi válság nemzetközi politikára gyakorolt hatásáról lásd bõvebben 1956 és az energiapolitika címû, készülõ tanulmányomat. 14 Az ekkor elfogadott olasz nemzeti energiapolitika is erre helyezte a hangsúlyt, amikor nagyobb feladatkörrel ruházta fel az ENI-t az ország energiaellátásának biztosítására. Lásd Italy’s National Energy Plan, The Petroleum Economist 1975. november, 413–415. 15 Lásd Angela STENT: From Embargo to Ostpolitik. The Political Economy of Soviet-West German Relations, 1955–1980, Cambridge UP, New York, 1981. 16 A hatvanas évek végére a szovjet tervgazdálkodás csõdközeli állapotot eredményezett, amelynek megoldására az 1964-ben miniszterelnöki pozícióba kerülõ Alekszej Koszigin vezetése alatt szovjet pártvezetõk egy fiatalabb csoportja gazdasági reformcsomagot dolgozott ki. A Nyikita Hruscsovot követõ új vezetõség a szovjet gazdaság központját át akarta helyezni a nehéziparról és a katonai termelésrõl a könnyûiparra és a fogyasztási javak termelésére. E szerint a vállalatok által megtermelt profit egy részének a vállalatoknál kellett volna maradnia, lehetõséget teremtve ezáltal további fej-

22

kommentar_703.qxd

7/5/07

S

3:55 PM

Z E M E R K É N Y I

R

Page 23

É K A

:

E

N E R G I A V Á L S Á G

,

E N E R G I A P O L I T I K A

né vált. A kidolgozott reformok a szovjet gazdaság valódi belsõ reformját célozták meg. Azonban a hatvanas évek végén jelentõs új kõolaj- és földgázmezõket fedeztek fel Nyugat-Szibériában. Ennek kiaknázása különösen elõnyösen tudta „megoldani” a szovjet gazdasági válságot az 1973-ban megugrott olajárak következtében. Ez magyarázza, hogy a gazdasági reformokat a szovjet központi vezetés azonnal leállította. A nyugati piacokra irányuló energiaexport fellendítése tehát egyrészt szükségessé vált a bevételek növelése miatt, másrészt lehetségessé vált a lelõhelyek és a szovjet politikai „nyitottság” következtében. Azaz a hetvenes évek kelet–nyugati szénhidrogén-kereskedelme valójában leginkább egyfajta kölcsönös energiakereskedelmi kényszerhelyzeten alapult: a szénhidrogén-kereskedelmi nyitásban az európai gazdasági érdekeltség, illetve a szovjet gazdasági kényszer volt meghatározó. Ebben a helyzetben a kelet–nyugati energiakereskedelem kölcsönösen elõnyös lépésként tûnt fel. Azonban e gazdasági kényszerhelyzet megoldása, a szénhidrogén-kereskedelem fellendítése elkerülhetetlenné tette a nemzetközi politikai keretek új (mint láttuk, gazdasági) helyzethez alakítását is. A kelet-nyugati szénhidrogénkereskedelem nem fért bele az ötvenes évek éles bipoláris feszültséget jelzõ retorikájába, elkerülhetetlenül egyfajta politikai nyitásra volt szükség e stratégiai kereskedelem beindításához. Az enyhülés szükségessé vált. Az 1970-es évek elején tehát új szakasz kezdõdött a kelet–nyugati szénhidrogén-, gazdasági és politikai kapcsolatok történetében, aminek a nemzetközi politikai következményei is azonnal érezhetõk váltak. A hidegháború új szakasza, az enyhülés jelentõs nemzetközi diplomáciai és fegyverzetkorlátozási eredményeket tudott felmutatni: ez nyilvánult meg a leszerelési tárgyalások megélénkülésében, a SALT-egyezményekben és késõbb – az Európai Biztonsági és Együttmûködési Értekezlet (EBEÉ) keretében – az 1975-ös Helsinki Záróokmány aláírásában. A hidegháborús feszültség enyhülésének igénye a nyugati közvéleményben már a hatvanas évek végén érzékelhetõ volt. A kelet–nyugati kapcsolatok átértékelésének lehetõsége azonban a belsõ szovjet gazdasági válságra és az európai energia politikai érdekekre vezethetõ vissza, nem pedig a közvélemény nyomására, a nemzetközi békevágy ellenállhatatlan fellángolására, vagy a demokratikus értékek váratlan térnyerésére a Szovjetunióban, sem a békés egymás mellett élés nemzetközi politikai céljának sikerére, de még csak nem is a nemzetközi politikai racionalitás térnyerésére. Éppen fordítva: az energiakereskedelmi kényszerhelyzet tette elkerülhetetlenné az enyhülés politikai tételének elfogadását: a détente valódi reálpolitikai gyökerekbõl fakadt. lesztésekre, illetve a vállalati nyereségérdekeltség kialakítására. A vállalatok tehát profitjuk egy részét a központi irányítástól függetlenül is kezelhették volna. E reformok elemei tehát nem kis mértékben hasonlítottak a nyolcvanas évek végének gorbacsovi reformjaihoz.

23

kommentar_703.qxd

7/5/07

3:55 PM

K

Page 24

O M M E N T Á R

•

2 0 0 7 | 3

–

E

N E R G I A

,

P O L I T I K A

Mindezek számokban nyomon követhetõ fejleményeket rejtenek maguk mögött. Néhány milliárd köbméter mennyiségben a Szovjetunió már a hetvenes évek elején exportált földgázt Európába. A szovjet földgáz 1968-tól kezdõdõen érkezett az elsõ Közép-Európán átvezetõ nemzetközi tranzit gázvezetéken, a Testvériségen. Az 1960-as évtized második felében lassan induló kelet–nyugati kereskedelem a hetvenes években felgyorsult. Az EK-nak a KGST-országokkal folytatott kereskedelmének növekedési üteme a hatvanas évek végétõl kétszerese volt a világ más országaival folytatott kereskedelme növekedési ütemének. A (korabeli szocialista terminológiával) „fejlett kapitalista” gazdaságokba irányuló olajexport növelésérõl hozott szovjet politikai döntés eredményeképp az EGK-ba irányuló orosz olajeladások 1975 januárja és júniusa között 2 857 000 tonnáról mintegy 7 millió tonnára ugrottak. A hetvenes években a közös piaci országok földgázimportjának egyre növekvõ hányada, az évtized végére már 40%-a származott a Szovjetunióból.17 Az 1970-tõl 1980-ig terjedõ idõszakban az OECD-országoknak a „KGST-tagállamokkal” (valójában nagyrészt a Szovjetunióval) bonyolított külkereskedelme 6,6-szeresére nõtt. Az 1973-as olajválságot követõ évized folyamán a kelet–nyugati kapcsolatok javításában, fejlesztésében való nyugati érdekeltség kettõs motiváción alapult. Európa országai számára a szovjet szénhidrogénexport elsõsorban az energiabiztonság érdekében elérendõ importdiverzifikáció szempontjából nyert prioritást.18 Az amerikai diplomácia számára viszont a kereskedelem beindítása annak az esélyét vetette föl, hogy általa a fegyverzetcsökkentésre irányuló tárgyalásokat is dinamizálni lehet.19 A hetvenes évek második felétõl már a nyugat-európai elképzelések között is egyre inkább megjelent a politikai elõnyszerzés célja: e szerint a növekvõ kelet–nyugati szénhidrogén-kereskedelem végsõ soron Nyugat-Európa nemzetközi szerepének, befolyásának növekedését is jelenthette, azaz a Szovjetunióval kialakított intenzívebb kapcsolatok hozzájárulhattak Nyugat-Európa nemzetközi pozícióinak, presztízsének növeléséhez is, még a bipoláris keretben is.20 A gazdasági szempontok mellett tehát a politikai érvek is a bipoláris konfliktuspotenciál kereskedelmi eszközökkel való csökkentésének lehetõségét támogatták. Az 1973 után beLásd KÕRÖSI István: Érdekeltségi viszonyok, kulcsproblémák és kilátások a kelet–nyugati gazdasági kapcsolatokban, Közgazdasági Szemle 1985/2., 160. 18 Lásd Martin BEUDELL: European Community. A flexible strategy for energy, The Petroleum Economist 1977. április, 133–135. 19 Vö. Charles Jr. WOLF – Derek LEEBAERT: Trade Liberalization as a Path to Weapons Standardizations in NATO, International Security 1977/78. tél. 20 A korszak élénkülõ szénhidrogén-kereskedelmével párhuzamos másik gazdaságstratégiai jelentõségû folyamata a nyugati hitelnyújtás felélénkülése, a keleti hitelfelvételi politika aktivizálódása volt. A hetvenes évek a kedvezõ feltételekkel felajánlott nyugati hitelek felvételének évtizede is volt. A nyugati politikai érdekek is támogatták ezt. A kedvezõ nyugati hitelek nyújtásának egyik olvasata szerint 17

24

kommentar_703.qxd

7/5/07

S

3:55 PM

Z E M E R K É N Y I

R

Page 25

É K A

:

E

N E R G I A V Á L S Á G

,

E N E R G I A P O L I T I K A

indíthatóvá vált új típusú kelet–nyugati kapcsolatokban mind a szovjet szénhidrogén-import növelése, mind a nyugati hitelpolitika az enyhülés elõsegítésének az eszközeként jelent meg.21 A KGST-bõl nézve ugyanezt a folyamatot, a Nyugattal való kereskedelem gyors növekedése során a kereskedelem belsõ struktúrájában az import dinamikája jóval meghaladta az export növekedését, ami 1975 után már jelentõs külkereskedelmi hiányt eredményezett.22 A növekvõ egyensúlyhiány ellenére a hetvenes évek végéig folyamatosan nõtt a Szovjetunió kereskedelme a fejlett piacgazdaságokkal. Megnõtt a „fejlett tõkés” országok részesedése a szovjet külkereskedelemben, az importban az 1975–1976-os csúccsal elérte a 36-37%-ot, majd 1978-ra 31,8% lett. Az exportban 1974 volt a csúcsév 30,2%-kal, majd ez 24,4%-ra csökkent, de még ez is mintegy 6 százalékponttal volt magasabb az elõzõ évtized jellemzõ adatainál.23 A Nyugattal megnyílt gazdasági kapcsolatok a KGST-országokban de elsõsorban a Szovjetunióban valódi gazdaságmodernizációs hatást azonban a korszak végéig, 1986-ig sem fejtettek ki.

3. 1973 hatása a „kelet–keleti” kapcsolatrendszerre: belsõ feszültség és szuverenitásnövekedés Az 1973-as olajárrobbanás azonban a „kelet–keleti”, azaz a KGST-n belüli kapcsolatokra is jelentõs hatást gyakorolt, melynek egy része gazdasági, más része politikai jellegû volt. Az olajárrobbanás homlokegyenest eltérõ hatással járt a Szovjetunió és a szénhidrogén-importõr európai KGST-országok cserearányaira: míg az exportõr Szovjetunió jelentõs cserearány-javulást, addig az importõr KGSTországok drámai cserearányromlást könyveltek el a hetvenes évek folyamán. A szovjet gazdaságra az energiahordozók áremelkedése eleinte igen kedvezõ hatást gyakorolt: a gazdaság belsõ feszültségei miatt a szénhidrogén-export egyre növekvõ aráa nyugati tõkekihelyezés számára a szocialista országok bõvülõ lehetõséget kínáltak. A hetvenes évek elején a nyugati országok kihelyezésre váró relatív tõkefeleslege alacsony reálkamatlábat engedélyezett, s így nagyobb hitelfelvételre ösztönözte a szocialista országokat. A szocialista országok fejlesztési tervei és beruházási tevékenysége jelentõs bõvülõ piacot jelentett az OECD-országok magas mûszaki színvonalú beruházási javai számára. 21 Vö. Herbert L. SAWYER: The Soviet Energy Sector. Problems and Prospects = The USSR in the 1980s, NATO Directorate of Economic Affairs, Brussels, 1978. 22 A Szovjetunió ezt a hiányt egy ideig más konvertibilis valutában jelentkezõ bevételeivel, például aranyeladásokkal, a fejlõdõ országokba irányuló exporttal stb. próbálta ellentételezni. Lásd KÖVES András: A fejlett tõkés országokkal folytatott magyar és szovjet külkereskedelem: közös és eltérõ problémák, Közgazdasági Szemle 1980/4., 594–606. 23 A becsléseket lásd: The Petroleum Economist 1988. október, 72–75.

25

kommentar_703.qxd

7/5/07

3:55 PM

K

Page 26

O M M E N T Á R

•

2 0 0 7 | 3

–

E

N E R G I A

,

P O L I T I K A

nyát irányították a nyugati „keményvalutás piacok” felé. Ezalatt – már 1975-tõl – szinte minden KGST-országban súlyos gondokat kezdett okozni az egyensúlyhiány.24 Az eltérõ cserearány-hatások következtében jelent meg az elsõ valódi belsõ feszültség a KGST politikai vezetésének szintjén: még a Szovjetunióhoz lojális vezetõk is negatív fejleményként könyvelték el országuk cserearányromlásával párhuzamosan a Moszkva által csökkentett szénhidrogén-export volumeneket. A nyugati szakirodalom már a hetvenes évek közepén jelezte, hogy a nyugati export növekedésével párhuzamosan a Csehszlovákiába, illetve a szovjet blokk más országaiba irányuló szovjet energiaszállítások csökkentése érzékelhetõ.25 Közép-Európa országai ekkor, az 1973-mal beindított folyamatok miatt váltak a Szovjetunió számára gazdasági teherré. Az ekkor beindult szénhidrogén-kereskedelmi átirányítás azonban egyszersmind lehetõvé tette az európai KGST-országok számára a nem-szovjet forrásból származó szénhidrogén-importjuk beindítását, ami ugyan nagyon kis léptekkel, de mégis a szovjet szénhidrogén-importtól való stratégiai függésük csökkentéséhez járult hozzá. Magyarországon ekkor vált (politikailag) lehetõvé az Adria-vezeték megépítése, amelynek stratégiai szerepe napjainkig meghatározó az ország kõolajellátásának szempontjából.

4. 1973 hatása Európa két nagy olajimportõr térségére: pozícióvesztés és -szerzés Az 1973-as olajárrobbanás hatásainak elemzésekor elsõsorban az olajár-növekedés következtében kialakult nemzetközi gazdasági válságnak az energiaimportõr országokra gyakorolt hatását szokás áttekinteni. Holott a válság hatása az energiaexportõrökre legalább olyan jelentõs volt. Az olajárrobbanás mind a két nagy energiaexportõr térség, a Közel-Kelet és a Szovjetunió számára is jelentõs közvetlen bevételnövekedést jelentett. Az is tény azonban, hogy a válság következményeként a közel-keleti olajtermelõ országok nagy része markánsan a politikailag instabil térségek kategóriájába soroltatott át a nagy nyugati energiaimportõrök elemzésében. Míg ugyanis az OPEC-országok nemzetközi presztízsük jelentõs veszteségét, a Szovjetunió saját nemzetközi presztízsének jelentõs növekedését könyvelhette el.26 Lásd BOGNÁR József: A kelet–nyugati gazdasági kapcsolatok, Valóság 1982/6., 47. Lásd pl. Threat to East Europe’s Oil, The Petroleum Economist 1976. december, 54. Lásd J. E. HARTSHORN: Oil Companies & Governments. An Account of the International Oil Industry is Its Political Enviroment, Faber and Faber, London, 1982.

24 25 26

26

kommentar_703.qxd

7/5/07

S

3:55 PM

Z E M E R K É N Y I

R

Page 27

É K A

:

E

N E R G I A V Á L S Á G

,

E N E R G I A P O L I T I K A

A presztízsveszteség konkrét piaci következményekkel is járt a közép-keleti olajimportõrökre nézve: az olajárrobbanás hatásának tudható be Nyugat-Európa nagyobb energiaimportõreinek törekvése saját szénhidrogén-importjuk egyre nagyobb hányadának nem közel-keleti forrásból történõ kielégítésére. Az 1973-as válság hatásaként a Közel-Kelet részesedése Nyugat-Európa olajellátásában csökkent, méghozzá oly módon, hogy piaci pozícióinak elvesztett része a szovjet energiaexportot kezdte preferálni. Azaz 1973 hatásaként két változás mérhetõ Európa szénhidrogénimportjában: a Közel-Kelet piaci térvesztése Nyugat-Európa országainak energiaellátásában, illetve a szovjet szénhidrogén-export piaci térnyerése Európában.27 A Közel-Kelet piaci pozícióvesztése tehát egyben a Szovjetunió valódi piaci pozíciószerzését jelentette. Azaz az 1973-as válságból középtávon valódi elõnyszerzést végül is nem az OPEC könyvelhetett el, hanem a Szovjetunió, saját nyugati piaci importrészesedésének növekedésével. Összességében tehát megállapítható, hogy az 1973-as olajárrobbanásból a Közel-Kelet nettó kereskedelmi stratégiai veszteséggel, míg a Szovjetunió nettó energiastratégiai térnyeréssel került ki. Az 1973-as olajár-válság klasszikus esete a nem tervezett hatások törvényének. Az olajár-növekedés „berobbanása” közvetlenül az OPEC döntéseire vezethetõ vissza. Azonban a nagyarányú olajár-növekedés egy sor olyan nemzetközi politikai és gazdasági folyamatot indított be, amely az OPEC egyik tagállamának sem állt szándékában, sõt némelyik egyenesen ellentétes volt az OPEC tagjainak érdekeivel.28 Az európai országok reagálásában az olajimport csökkentése az energiatakarékossági intézkedések bevezetésével rövid távon, az alternatívaként elõtérbe került szovjet szénhidrogén-import fellendítésével hosszú távon is érezhetõ negatív következményekkel járt a közel-keleti olajexportõrökre.29

5. Az olajválság hatása a nyugat–nyugati kapcsolatokra: energiapolitikai feszültség Az 1973-as olajválságot követõen fellendült európai–szovjet szénhidrogén-kereskedelem az amerikai–nyugat-európai, azaz a „nyugat–nyugati” kapcsolatok területén is éreztette hatását: mind az amerikai vagy nyugat-európai közel-keleti politikát, mind az energiapolitikát illetõ különbségek erõsen koncentrálódtak az 1973-as Lásd többek között: The Seven Sisters, The Petroleum Economist 1975. október, 362–364. Viking Penguin, New York, 19868. Az olajár-emelkedés belsõ, nem nyilvános, korabeli magyar elemzésének érdekes dokumentumait lásd SIMON István – SZERENCSÉS Károly: Azok a kádári „szép” napok. Dokumentumok a hetvenes évek történetébõl, Kairosz, Budapest, 2004, 297–300. 29 Vö. Europe’s Imports in Decline, The Petroleum Economist 1975. november, 421. 27

28 Vö. Peter R. ODELL: Oil and Word Power. Background of the Oil Crisis,

27

kommentar_703.qxd

7/5/07

3:55 PM

K

Page 28

O M M E N T Á R

•

2 0 0 7 | 3

–

E

N E R G I A

,

P O L I T I K A

olajárrobbanás okozta feszültségben.30 Az 1973-as válság nemzetközi politikai hatásai között ezért külön ki kell térni az elsõ, valóban megosztó nyugat–nyugati konfliktus kiélezõdésére. A nyugati szövetség addigi legnagyobb belsõ ellentétének, a ’73-as válságnak a feloldása volt az 1974 februárjára az Egyesült Államok által összehívott nemzetközi energiakonferencia célja is. Itt a résztvevõk egyetértettek abban, hogy az energiapolitika területén szükség van közös megközelítésre, beleértve néhány közös politikai cél kialakítását is, és elkötelezték magukat az energiaellátás megosztására sürgõsségi helyzetek esetében. A közösen megjelölt célok véghezvitele érdekében hívták életre a már említett Nemzetközi Energia Ügynökséget, az IEA-t. Mindezen közös sikerek mellett is érzékelhetõ azonban az a felszín mögötti tendencia, a válság eltérõ politikai értékelése, melynek eredményeként hosszabb távon az 1973-as válság a nyugati energiapolitika jelentõs divergálását is maga után vonta: NyugatEurópa nagy kõolajimportõrei és földgázfogyasztói ekkor váltak egyértelmûen érdekeltté a keleti, KGST(szovjet) energiaimport fellendítésében, míg az Egyesült Államok a szovjet szénhidrogén-exportot a Nyugat elleni stratégiai fenyegetésként érzékelte, az energiabiztonság kérdését továbbra is elsõsorban a hidegháborús konfrontáció egyik stratégiai kérdéseként kezelte. Nyugat-Európa érdekeltsége a kelet–nyugati kapcsolatok erõsödésében 1973 után elsõsorban energiagazdasági-energiabiztonsági szempontból volt egyértelmû. A nyolcvanas években növekvõ szovjet szénhidrogén-import ugyanakkor nyugateurópai elemzések szerint megcsillantotta a lehetõségét annak, hogy Nyugat-Európa stratégiai területen valóban csökkentse II. világháború utáni nemzetközi térvesztését az Egyesült Államokkal szemben. A hetvenes évek folyamán meginduló nemzetközi enyhülés megnyitotta a lehetõséget Európa országai számára, hogy saját, tipikusan energiagazdasági érdekeiket önálló, szuverén módon próbálják meg érvényesíteni. A nyolcvanas években tehát már a három nyugati központnak, az USA-nak, Európának, illetve Japánnak a kelet–nyugati (elsõsorban szénhidrogén-) kereskedelemmel kapcsolatos gazdasági és politikai magatartását nem lehetett többé az egységes „nyugati” tömb magatartásaként kezelni. Míg a külgazdaság-politika korábban inkább követte a külpolitikát, a nyolcvanas évekre megnõtt az önálló (a külpolitikának nem közvetlenül alárendelt) külgazdasági stratégia szerepe. A KGST-vel létesített kapcsolat fejlesztésében e három központ közül az EK érdekeltsége volt a legnagyobb.31 Azokat a területeket, amelyekben Nyugat-Euró30 Lásd LIEBER: The Oil Decade. 31 A hatvanas évek közepén például

a kelet–nyugati kereskedelemben az NSZK volt a legnagyobb nyugati partnere volt a KGST-nek, lásd KÕRÖSI István: Érdekeltségi viszonyok, kulcsproblémák és kilátások a kelet–nyugati gazdasági kapcsolatokban, Közgazdasági Szemle 1985/2., 160.

28

kommentar_703.qxd

7/5/07

S

3:55 PM

Z E M E R K É N Y I

R

Page 29

É K A

:

E

N E R G I A V Á L S Á G

,

E N E R G I A P O L I T I K A

pa egyes országai saját nemzetgazdasági érdeküket az USA-étól eltérõnek látták, különösen és elsõsorban az energiakereskedelem kérdését, egyre markánsabban kezdték saját hatáskörben megoldandóként kezelni, inkább felületesen követve az amerikai döntéshozatal szempontjait. Igen markánsan nyilvánult ez meg a KGST elleni nyugati gazdasági szankciók területén: a nyugati szankciópolitika a Szovjetunió ellen nagyrészt ezért nem tudott egységes maradni. A nyugat-európai nagy energiafogyasztó országok gazdaságilag érdekeltek maradtak a kelet–nyugati szénhidrogén-kereskedelemben. Másképpen megfogalmazva: Európa gazdasági függése a szovjet szénhidrogénimporttól nagyon rövid idõn belül meghatározóbbá vált, mint stratégiai partnersége az Egyesült Államokkal. Még inkább stratégiai olvasatban: ideiglenesen gyõzni látszott az a szovjet stratégiai koncepció, amely Európa szénhidrogén-függésének kiépítését célozta meg. Még azt a következtetést is le lehet vonni a hetvenes évek fejleményeibõl, hogy az európai országok saját szénhidrogén-ellátásuk érdekében a prioritást nem a Varsói Szerzõdés mihamarabbi lebontásában, hanem saját gazdaságuk szénhidrogén-ellátásában határozták meg, azaz a hidegháború „enyhüléses típusának” megtartása mellett döntöttek. A nyugat–nyugati energiapolitikai konfliktusnak a nyugati–szovjet földgázüzlet volt a legfontosabb, legkonkrétabb példája. Nyugat-Európa érintett kormányai az ügyletben elsõsorban saját gazdaságuk szénhidrogén-ellátásának biztosítását látták. Az Európa országaiba irányuló, növekvõ ütemû szovjet földgázszállítás az Egyesült Államok elemzõi és politikai döntéshozói számára azonban potenciálisan a szovjet befolyás növekedését, azaz a Nyugat energiabiztonsági és ezáltal biztonságpolitikai kockázatnövekményét jelentette. Az USA az ellátás bizonytalanságát és stratégiai hátrányt látott Nyugat-Európa számára a szovjet földgáztól való függõség kialakulásában, esetleges megerõsödésében. Nyugat-Európa stratégiai elemzõi kevésbé aggályos álláspontot képviseltek ebben a kérdésben. Korabeli szakértõi vélemények szerint a kelet–nyugati földgázexportot inkább az importáló kormányok képesek stratégiai elõnyre felhasználni, például adott esetben megszakítani, s ezzel politikai nyomást kifejteni a Szovjetunióra – megteremtve ezzel annak lehetõségét, hogy tiltakozzanak adott esetben egy Kelet-Európa ellen irányuló szovjet politikai döntés ellen. A Szovjetuniót kevéssé látták képesnek arra, hogy drasztikusan leállítsa nyugat-európai földgázexportját, sarokba szorítva ezzel Európa országait, hiszen – mint azt az elemzõk kiemelték – a földgázszállítás elvesztésével a szovjet költségvetés keményvaluta-bevételeinek radikális csökkenését kellene elkönyvelni, s emellett megbízhatatlan ellátó hírébe is keveredne a piacon. Az európai szénhidrogén-importõrök stratégiai elemzése tehát a Szovjetunióval beinduló földgáz-kereskedelmi folyamatoktól elsõsorban nem a rájuk neheze-

29

kommentar_703.qxd

7/5/07

3:55 PM

K

Page 30

O M M E N T Á R

•

2 0 0 7 | 3

–

E

N E R G I A

,

P O L I T I K A

dõ biztonságpolitikai kockázat növekedését, hanem épp ellenkezõleg, saját nemzetközi politikai befolyásuk növekedését prognosztizálta. Mindazonáltal a biztonsági kockázat túlzott emelkedésének elkerülése érdekében Nyugat-Európa kormányai megállapodtak abban, hogy gázellátásukban a szovjet földgáz részesedését nem engedik a „stratégiailag elfogadhatónak” meghatározott 30% fölé emelkedni. Nyugat-Németország ekkor a saját igényeinek 21, Franciaország pedig a 15%-át kitevõ mértékben szerzett be szovjet földgázt. Olaszország földgázfogyasztásában azonban a szovjet földgáz aránya már ekkor elérte a 31%-ot. Egyértelmû volt, hogy ha a szovjet export Moszkva tervei szerint növekszik, az szinte automatikusan a nyugat-európai piac további bõvülését feltételezi a számára.32

6. Stratégiai dilemma: a szénhidrogén-kereskedelem az enyhülést erõsíti vagy a kiszolgáltatottságot? Az olajárrobbanás „mellékhatásaként” váratlan – és páratlan – gyorsasággal fellendülõ európai–KGST szénhidrogén-kereskedelem következményeinek stratégiai olvasata kettõs volt. Egyrészt e kereskedelem lehetõséget teremthetett arra, hogy a KGST és a VSZ rendszerét gazdasági függésbe hozza a nyugattól, azaz kiszolgáltatja a KGST-t a Nyugatnak – aminthogy ez volt a nyugati hitelpolitika mellett szóló stratégiai érv is. Másrészt viszont, amennyiben az a vélekedés volt helytálló, hogy a szovjet szénhidrogénexport mögött valójában belsõ gazdasági válság húzódik meg, akkor szénhidrogén-kereskedelembõl a szovjet költségvetésbe ömlõ keményvaluta éppen a Szovjetunió vezette rendszer megmentésének az eszköze, amely így hosszú távra tudta biztosítani a KGST és VSZ rendszerének fenntartását. Míg a nyugat-európai elemzések nagyrészt inkább az elõzõ, addig az amerikai elemzések egyre növekvõ arányban az utóbbi értelmezést tartották reálisabbnak. A kérdés korántsem elméleti jellegû volt: amennyiben a szénhidrogén-kereskedelem az enyhülés erõsítésének eszköze és a Szovjetunió kiszolgáltatottságát fokozza, úgy arányának növelése volt célszerû. Amennyiben viszont a szénhidrogén-kereskedelem a Szovjetuniót illetve a Varsói Szerzõdést erõsítette, úgy éppen a kereskedelem volumenének csökkentése volt a helyes stratégiai döntés. A hetvenes évek második felének nemzetközi eseményei nem kis részben járultak hozzá e dilemma megválaszolásához: az egyre erõsödõ szovjet térnyerés a harmadik világ számos országában, majd az 1979-es afganisztáni szovjet bevonulás Vö. Jonathan P. STERN: International Gas Trade in Exporting and Importing Countries, Heineman, London, 1984. 32

30

kommentar_703.qxd

7/5/07

S

3:55 PM

Z E M E R K É N Y I

R

Page 31

É K A

:

E

N E R G I A V Á L S Á G

,

E N E R G I A P O L I T I K A

nem az enyhülésrõl hangoztatott szovjet retorikába illettek bele. Mintha a szovjet enyhüléspolitika Nyugat-Európára koncentrálódott volna, míg a „széleken” folytatódott a korábbi konfrontatív, agresszív szovjet térnyerés. Ezért a hetvenes évek második felétõl egyre inkább az az értelmezés tûnt megalapozottnak, mely szerint a szénhidrogén-exportbevételek valójában a szovjet stratégiai pozíciók növelését szolgálják. A KGST-bõl származó növekvõ energiakereskedelem azt vetítette elõre, hogy a növekvõ európai szénhidrogén-import valójában éppen a hidegháborús szembenállás fenntartását, meghosszabbítását teszi lehetõvé. A KGST-szénhidrogénimport Szovjetunióra gyakorolt hatásának értelmezése alapjaiban kérdõjelezte meg a nyugat-európai energiapolitikai koncepciókat. Úgy tûnt, Nyugat-Európa egyfajta „22-es (olaj)csapdába” került: saját szénhidrogén-ellátásának fenntartása érdekében valójában hidegháborús ellenfele fennmaradását szolgálta. A 22-es csapdájából való kilépés kérdése központivá vált a nyolcvanas évek elejére. Ez azonban sürgõs stratégiai irányváltást követelt: ha az a stratégiai értelmezés volt a helytálló, hogy a szénhidrogén-bevételek a Szovjetuniót a gazdasági összeroppanástól mentik meg, akkor olyan nyugati szénhidrogén-politikát kell folytatni, melynek eredményeképp a szovjet szénhidrogén-bevételek jelentõsen csökkennek, vagy legalábbis nem nõnek tovább, hiszen valójában ezzel lehet a Varsói Szerzõdés katonai tömbjének gazdasági hátterét jelentõsen meggyöngíteni.33 A hetvenes évek végére a nemzetközi gazdasági elemzésekben egyre gyakrabban megjelent a túlságosan magas olajárak fenntarthatatlanságának elõrejelzése. Ezek az olajár csökkenését a nyolcvanas évek elejének természetes piacgazdasági folyamataként prognosztizálták. Az Egyesült Államok 1981-ben a Szovjetunióval és Lengyelországgal szemben embargó bevezetése mellett döntött.34 Ezek voltak az 1973-as olajválságot követõElsõként az amerikai törvényhozás már 1974 végén hozott döntései jelzik ennek az értelmezésnek a jelenlétét: ekkor az amerikai kormányhitelek csaknem teljes megtagadását hagyta jóvá a kongreszszus. Az évtized második felétõl azonban, és különösen 1979-tõl az Egyesült Államok nemzetközi mozgásában bekövetkezett irányváltásában is érzékelni lehet ezt az energiastratégiai szempontot. A szovjet költségvetés szénhidrogén-bevételeinek csökkentésére tehát kezdetben a politikai eszközök kerültek elõtérbe. 34 Ennek egy része az amerikai gabonaeladásokra vonatkozott, másik része viszont a technikai berendezések és speciális acélcsövek eladását érintette, azaz a Szovjetunió számára legfontosabb területet célozta meg: a szénhidrogén-vezetékek építéséhez szükséges amerikai eszközökhöz jutást akadályozta meg. Az amerikai tilalom következtében a Szovjetuniónak saját magának kellett elõállítania az éppen kiépítés alatt álló szibériai földgázvezeték lefektetéséhez szükséges csöveket, illetve nyugateurópai országoktól kellett megpróbálnia beszerezni – vagy beszereztetni a KGST európai országaival, kihasználva azok nagyobb nyugati importlehetõségét – az Egyesült Államok exporttilalma alá esõ berendezéseket. 33

31

kommentar_703.qxd

7/5/07

3:55 PM

K

Page 32

O M M E N T Á R

•

2 0 0 7 | 3

–

E

N E R G I A

,

P O L I T I K A

en az elsõ olyan nemzetközi politikai lépések, amelyeket nyilvánvaló energiapolitikai szempontok érvényesítése motivált, s amelyek gazdasági eszközökkel biztonságpolitikai célok megvalósítását voltak hivatottak elõsegíteni.35 A nagy próbát csak a nemzetközi olajárcsökkenés jelenthette. A nyolcvanas évek közepének egyik fõ kérdése ezért az olajpiaci árak várható alakulása volt.36 1984re az olajpiac helyzetét már telítõdéssel lehet jellemezni, októberben az olajpiac újból meg is bolydult: ezúttal a piac indított be árcsökkentõ stratégiát. Az események, mint tudjuk, rohamléptekkel kényszerítettek mély gazdasági reformokat a Szovjetunióra, azonban a belsõ reformkényszer hatására hatalomra került Mihail Gorbacsov sem tudta megakadályozni a Szovjetunió vezette gazdasági és katonai blokk szétesését és a hidegháború lezárását.

Áthallások? Mindebbõl feltétlenül levonható néhány tanulság. Egyrészt az, hogy az energiabiztonság és a versenyképesség nem szükségszerûen egymásnak ellentmondó szempontok, hanem egymást nagyon is erõsíthetik. Másrészt az, hogy ha a hetvenes évek olajár-válságai az energiabiztonság és energiahatékonyság igen szoros kapcsolata ennyire nyilvánvaló, és az energiabiztonság megrendülésébõl fakadó reformok a hosszú távú versenyképesség javításhoz vezethetnek, akkor napjaink energiapolitikáját is célszerû arra alapozni, hogy csak olyan energiabiztonságot erõsítõ lépések vezethetnek hosszú távon sikerre, melyek mintegy „mellékhatá35 A restrikció másik fõ területe a hitelnyújtás erõteljes visszafogása, a hitelfeltételek és garanciák jelentõs megszigorítása volt. A nyugati kereskedelmi bankok kinnlevõségeinek összege 1982-ben meghaladta a kétszázmilliárd dollárt, amibõl mintegy 50-60 milliárd dollár a szocialista országokra jutott. Az Egyesült Államok ekkor tagadta meg a legnagyobb kedvezmény elvét a Szovjetunióval való kereskedelemben, majd visszavonta ezt Lengyelországtól is, míg Magyarországgal és Romániával kapcsolatban annak évenkénti felülvizsgálata mellett döntött. Az EK-piacokon a szocialista országokat ekkor zárták ki a valamennyi nyugat-európai országot magában foglaló ipari szabadkereskedelmi övezet nyújtotta elõnyökbõl. A fejleményeknek két olvasata lehet: egy gazdasági olvasatban a hetvenes évek második felétõl a gazdasági válságok okozta problémák következtében Nyugaton megerõsödtek a protekcionista tendenciák, ami miatt a fenti döntésekre került sor. A hitelnyújtási megszigorítások okának gazdasági olvasata szerint a világszerte tapasztalható gazdasági és pénzügyi problémák megerõsödése óvatosabbá tette a nyugati hitelnyújtókat. Mindennek a „stratégiai olvasata” szerint e lépések stratégiai célja a szovjet rendszer gazdasági térdre kényszerítése volt. 36 Az árak csökkentésére hatottak a keresletet meghaladó termelõ kapacitások: az OPEC-országok napi nyersolajtermelése 17-18,5 millió hordóra volt tehetõ ebben az idõszakban, de ez a szervezet által elhatározott termelési maximumot mintegy napi 1 millió hordóval haladta meg. Másrészt a világméretû olaj-megtakarítás drámai módon csökkentette az olajfogyasztást. A legnagyobb felvevõ piacokon bekövetkezett csökkenés hatása hosszú távon meghatározó lett. Vö. Dankwart A. RUSTOW: Oil and Turmoil. America Faces OPEC and the Middle East, W. W. Norton, New York, 1982.

32

kommentar_703.qxd

7/5/07

S

3:55 PM

Z E M E R K É N Y I

R

Page 33

É K A

:

E

N E R G I A V Á L S Á G

,

E N E R G I A P O L I T I K A

sa” az energiahatékonyság és a gazdasági versenyképesség erõsödése lesz. Harmadrészt, bár óvatosabban, az sem mellõzhetõ tapasztalata a hetvenes évek energiapolitikai válságának, hogy a változó energiapolitika milyen könnyen, mennyire gyorsan járulhat hozzá a nemzetközi politikai erõtér átrendezéséhez, eredményezhet külpolitikai fordulatokat. Vagyis a közelmúlt biztonságpolitikájának és gazdaságtörténelmének tapasztalatai alapján valószínûsíthetõ, hogy épp a jelenlegi, több országban is megfigyelhetõ energiapolitikai koncepcióváltások válhatnak az elkövetkezõ évtizedek nemzetközi politikai átrendezõdéseinek mozgatórugóivá.

Czobor László volt Hont vármegyei alispán ünneplése kormányzói kitüntetése alkalmából (1929)

33

kommentar_703.qxd

7/5/07

3:55 PM

Page 34

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 7 | 3

Barcsfai Király Ernõ volt selmeci gimnáziumi igazgató síremléke Pestszentlõrincen

34

kommentar_703.qxd

7/5/07

3:55 PM

K

Page 35

O M M E N T Á R

•

2 0 0 7 | 3

–

T

R I A N O N

Kollai István – Zahorán Csaba* TRIANON A ROMÁN ÉS SZLOVÁK KÖZTUDATBAN Noha egy román politikai elemzõ megállapítása szerint „Romániában június negyedike – a történészek kivételével – nem mond senkinek semmit”,1 Trianon valójában nagyon is jelen van a román köztudatban. Ez az ellentmondásos helyzet, amely egyébként a szlovák közgondolkodásra is érvényes, sajátos jelenségbõl fakad. Amikor ugyanis a magyarok Trianont, a románok a Nagy Egyesülést, a szlovákok pedig az önálló nemzetépítés kezdetét emlegetik – azaz az elsõ pillantásra három különbözõ dolgot –, valójában ugyanarra az eseménysorozatra, illetve annak egyegy nemzeti dimenziójára gondolnak. Trianon, vagyis egészen pontosan az 1918 és 1920 közötti történések román és szlovák narratívájának értelmezéséhez éppen ezért elengedhetetlen annak a kontextusnak az ismerete, amely a nemzeti szempontú történetírás és -oktatás együtthatásaként alakult ki keleti és északi szomszédunknál. Jelen dolgozatunkban természetesen nem vállalkozhatunk a román és a szlovák történelemszemlélet teljes körû bemutatására, mégis szükségesnek tartunk felidézni néhány olyan momentumot, amelyek reményeink szerint hozzájárulhatnak szomszédaink gondolkodásmódjának megértéséhez.

Trianon helye a román és szlovák történelmi kontextusban „Trianon” fogalmának relatív ismeretlensége ellenére maga az impériumváltás témája kitüntetett helyet foglal el a román közgondolkodásban. Mégpedig annyira fontosat, hogy 1990-ben december elsejét – azaz az Erdély Romániához való csatlakozását kimondó 1918-as gyulafehérvári román nemzetgyûlés évfordulóját – tették meg az ország nemzeti ünnepévé (az erdélyi magyarság nem kis keserûségére). A versailles-i kastély neve helyett azonban a gyulafehérvári nemzetgyûlés vagy a Nagy Egyesülés szerepel a román történelemkönyvekben. A román történeti tudat egyik pillérét mindmáig a dákoromán kontinuitás elmélete képezi, azaz hogy a románok etnogenezisére a mai Románia egész terüle* 1

A román vonatkozású részeket Zahorán Csaba, a szlovák vonatkozásúakat Kollai István készítette. Ziua 2006. június 3.

35

kommentar_703.qxd

7/5/07

3:55 PM

K

Page 36

O M M E N T Á R

•

2 0 0 7 | 3

–

T

R I A N O N

tén – többek közt Erdélyben – került sor, mégpedig azelõtt, hogy a környezõ népek (keleti szlávok, bolgárok, magyarok) megjelentek volna a régióban. A tézis fontos eleme továbbá az is, hogy ezen a területen mindvégig kimutatható a románok jelenléte, sõt túlsúlya. Noha a kontinuitást sokan vitatják, az hasonló szerepet töltött be (és tölt be napjainkig) a román nemzet- majd nemzetállam-építésben, mint a magyarok esetében a honfoglalás és az államalapítás hagyománya, azaz valamiféle történelmi (elõ)jogok forrását jelenti a románság számára a mai Románia területére.2 Az etnocentrikus narratíva – ahogy azt Lucian Boia mítoszboncoló könyvében kimutatta3 – a modern Romániát visszavetíti a múltba, így az gyakorlatilag az õsidõk óta – meglehetõsen anakronisztikusan – lebeg a történelemben. Ez a szemlélet a mai állam egész területére kiterjed (sõt helyenként meg is haladja azt), Erdély pedig ugyanúgy egy a három történelmi „román ország” közül, mint Moldva vagy Havasalföld, függetlenül a románság 1918 elõtti erdélyi státusától. A történetírás elõszeretettel fókuszál a románságot „újraegyesítõ” törekvésekre, akár Vitéz Mihály fejedelem 1599–1600. évi vállalkozása kapcsán, akár a 19. század második felében vagy 1916–1918-ban; a gyulafehérvári nemzetgyûlés (illetve a többi „történelmi román tartomány” csatlakozása) így egy évszázados folyamat betetõzéseképpen kerül bemutatásra.4 Román részrõl a hangsúly tehát a román nemzet történeti jogaira és õsi álmának beteljesülésére – a magyar honfoglalással megzavart egység visszaállítására – helyezõdik, és nem a magyar állam területi veszteségeire. Románia 1918-ban tulajdonképpen csak visszaszerzi Erdélyt, és ez a szóhasználatban is megnyilvánul, mind a történeti munkákban, mind a napi sajtóban.5 A román közgondolkodás fontos összetevõjét alkotja az is, hogy a Nagy Egyesülés döntõ mértékben a román nemzet erõfeszítéseinek, áldozatainak az eredménye, eltérõen a magyar narratívától, amely inkább a nagyhatalmak diktátumaként értelmezi Trianont. Florin Constantiniu elismert román történész akképp fogalmazza meg ezt a felfogást, hogy Nagy-Románia nem a versailles-i rendezés mesBõvebben lásd Walter KOLARZ: Mituri ¸si realitat,i în Europa de Est, Polirom, Ias¸i, 2003, 135–148. Lucian BOIA: Történelem és mítosz a román köztudatban, ford. András Sándor, Kriterion, Bukarest–Kolozsvár, 1999. 4 Bõvebben lásd Constantin IORDACHI – Marius TURDA: Politikai megbékélés versus történeti diskurzus: az 1989–1999 közötti román történetírás Magyarország-percepciója, Regio 2000/2., 129–157. A román történetírás megújulásával kapcsolatban: Razvan PÂRÂIANU: National Prejudices, mass Media and History Textbooks. The Mitu Controversy = Nation-Building and Contested Identities, szerk. Balázs Trencsényi – Dragos¸ Petrescu – Cristina Petrescu – Constantin Iordachi – Zoltán Kántor, Regio–Polirom, Budapest–Ias¸i, 2001, 93–117. (A kötet pdf verzióban megtekinthetõ és letölthetõ: http://adatbank.transindex.ro/ vendeg/htmlk/pdf2989.pdf. – A Szerk.) 5 „[…] a trianoni békeszerzõdés, amely szentesítette Erdély visszatérését Romániához.” Adevarul 2005. június 2. (

(

(

2 3

36

kommentar_703.qxd

K

7/5/07

O L L A I

– Z

3:55 PM

A H O R Á N

:

T

Page 37

R I A N O N

A

R O M Á N

É S

S Z L O V Á K

K Ö Z T U D A T B A N

terséges következményeként, mintegy „az antant borravalójaként” valósult meg, hanem már a békeszerzõdések megkötése elõtt – az egyes tartományok 1918-as csatlakozásával – jött létre.6 A trianoni békeszerzõdés a román értelmezésben így csak lezárása, jóváhagyása egy önerõbõl végrehajtott nemzetegyesítõ megmozdulásnak. Ugyanezt az álláspontot tükrözi Andrei Brezianu amerikai román közíró hozzászólása abban a vitában, amelyet Tony Judt amerikai elemzõ cikke váltott ki. Brezianu – többek közt – azt kifogásolja, hogy Judt Románia területszerzéseként ír 1918-ról, mintha „Románia kiegészülése […] nem a nemzet és nép akaratának megnyilvánulásaként, hanem annexiókként” ment volna végbe.7 Trianon a szlovák történelem számára szintén kulcsfontosságú esemény, hiszen ekkor alakult ki Szlovákia déli határvonala, és a szlovákok államalkotó nemzetté válhattak. Ennek ellenére a szlovák történetírás és köztudat közel sem foglalkozik annyit Trianonnal, mint azt ennek alapján gondolhatnánk. Maga a „Trianon” szó sem szerepel a történelemkönyvekben hangsúlyos helyen, ehelyett inkább „Szlovákia kiválásáról” beszélnek, azaz arról a folyamatról, ahogyan Szlovákia területe a történelmi Magyarország egyik részébõl önálló államterületté vált. A szlovák historiográfia e folyamat kezdõpontjaként a századforduló után tetõzõ, kisebbségellenes magyar nemzetiségpolitikát teszi meg, ami után úgymond logikusan következett a cseh és szlovák függetlenségi törekvések egymásra találása, majd az I. világháború után e törekvésnek a világpolitika elõtti elismertetése. Abban, hogy a trianoni békeszerzõdés és ezzel a szlovák–magyar határ kijelölésének problematikája elsikkadjon a szlovák történelmi emlékezetben, a szlovák történelemszemlélet egy alapvetõ jellegzetessége is szerepet játszik. Míg az 1918 elõtt íródott elsõ szlovák történelemkönyvek a szlovák nép, azaz egy etnikum történelmét próbálják elbeszélni, addig mára az a gyakorlat vált kizárólagossá, miszerint a szlovák történelem egy terület, mégpedig a mai Szlovákia területének a története. Így a szlovák történelem szerves részének tekintik a középkori vagy a 19. századi Pozsonyt is – a szlovák könyvpiac divatos újdonságai közé számítanak a régi Pozsonyt bemutató képes albumok –, csakúgy, mint a szepességi német városok történetét is. Elsõre furcsának, magyar szemmel kirekesztõnek tûnhet ez a fajta megközelítés, de a szlovák történészi munkákon végigtekintve látható, hogy a retrospektív látásmód csapdáját sikerrel el lehet kerülni. Vannak olyan munkák, amelyekben a mai Szlovákia területén élõ magyarok középkori-koraújkori jelenlétérõl valóban szó (

(

6 Florin CONSTANTINIU: O istorie sincera a poporului român, Univers Enciclopedic, Bucures¸ti, 2002, 292. 7 Tony JUDT: România: la fundul gramezii. Polemici, controverse, pamflete, Polirom, Ias¸i, 2002. 106. Tony Judt

cikke magyarul: Románia a rakás legalján, Beszélõ 2002. január, 54–64. A vitáról: Kutyaugatás a mennyországban, Beszélõ 2002. január, 65–72.

37

kommentar_703.qxd

7/5/07

3:55 PM

K

Page 38

O M M E N T Á R

•

2 0 0 7 | 3

–

T

R I A N O N

sem esik. Ezzel ellentétben például a legújabb szlovák akadémiai történelemszintézis mintha megpróbálná az elmélyült olvasókban tudatosítani, hogy „a mai Szlovákia területén lévõ korabeli magyar kultúra elválaszthatatlan egységet képezett az össz-magyarországi magyar kultúrával”.8 Kérdés persze, hogy a szlovák olvasók mennyire elmélyültek, és nem csak felületesen a könyvben szereplõ térképeket nézegetik-e – amelyeken a középkortól kezdve be van rajzolva a mai Szlovákia területe.

Trianon „igazságtalansága” román és szlovák szemmel Itt érkeztünk el ahhoz a ponthoz, hogy ha tágan értelmezve a „román, illetve szlovák fél” – lett légyen akár történész, akár átlagember vagy politikus – Trianonnal foglalkozik, akkor hogyan viszonyul annak magyar szempontból egyértelmû igazságtalanságához. A továbbiakban megkíséreljük felsorolni a két szemléletmód legalapvetõbb elemeit. Trianon és következményeinek román értékelése továbbra sem mentes az etnocentrikus vonásoktól, azaz megfigyelhetõ a nemzeti szempont túlsúlya, sõt esetenként kizárólagossága. A Nagy Egyesülés szókapcsolata Erdély lelkes, önkéntes csatlakozását takarja, miközben a magyar közbeszédben Erdély kapcsán a (román) „fegyveres hódítás”, „megszállás”, esetleg a semlegesebb „elvesztés” dominál. Egy román tankönyv még azt is megemlíti, hogy Erdély nem román népei (azaz még a magyarok is!) elismerték az egyesülést, igaz, „az ellenségesség bizonyos tendenciái egyes magyarok között fennmaradtak”.9 A már idézett Florin Constantiniu pedig – a legjobb nemzeti hagyományoknak megfelelõen – összefoglaló munkájában úgy fogalmaz, hogy Nagy-Románia valójában nem „nagy”, „hanem természetes, olyan ország, amely megegyezik természetes határaival”.10 A minden románt egyesítõ állam képe gyakran elhomályosítja azt a tényt, hogy a megnövekedett Románia összlakosságának közel 28%-át más nemzetiségek alkották, ami pedig súlyos tehernek bizonyult – belpolitikai és külpolitikai tekintetben egyaránt. Mindazonáltal a két háború közötti idõszak megítélése visszahat a trianoni rendezésre is. Nagy-Románia a román köztudatban hasonló aranykorként él, mint a magyarban a dualizmus idõszaka – a megvalósult nemzeti aspirációk, a modernizáció, az állam- és nemzetépítés korszakaként, ami mintegy utólag is igazolja 1918-at. 8 Krátke dejiny Slovenska, AEP, Bratislava, 2003, 255. 9 Istoria Românilor. Manual pentru clasa a XII-a, Editura Petrion, 10 CONSTANTINIU: I. m., 283.

38

Bucures¸ti, é. n., 156.

kommentar_703.qxd

K

7/5/07

O L L A I

– Z

3:55 PM

A H O R Á N

:

T

Page 39

R I A N O N

A

R O M Á N

É S

S Z L O V Á K

K Ö Z T U D A T B A N

Ugyanakkor érdekes, hogy román részrõl a békeszerzõdést nem követte határtalan lelkesedés, noha a körülmények szerencsés összjátéka következtében gyakorlatilag az összes román nemzeti cél teljesült.11 A román történetírás sérelemként értékeli azt a tényt, hogy nem valósultak meg az antanthatalmak eredeti – 1916-os – ígéretei (például a Bánságon osztozni kellett a délszláv állammal), hogy Romániával méltatlanul, nem egyenrangú félként bántak a béketárgyalásokon, ráadásul ráerõltették a szuverenitását sértõ kisebbségvédelmi szerzõdést. Szlovák részrõl Trianon, azaz a szlovákok „kiválása” kapcsán gyakran kerül elõ az a filozófiai jellegû érvrendszer, mely szerint a történelemben az összetett hatalmi, etnikai viszonyok és egyes nemzetek történelmileg szerencsés helyzetükbõl következõ „túlzott dominanciája” következtében nincsenek egyértelmû igazságok.12 Ezt – mint minden filozofikus érvelést – vissza lehet utasítani, de vitába is lehet szállni vele: ha a trianoni rendezés nem is lehetett volna teljesen igazságos, de biztosan lehetett volna igazságosabb. Ugyanide sorolható az is, amikor a problematikával kapcsolatban a magyarok által elkövetett vélt és valós sérelmek kerülnek elõ – nem egyértelmû logikai összefüggésben az alapkérdéssel, Trianonnal. A sérelmi monológok tudat alatt talán arra utalnak, hogy a magyarok baklövései-bûnei – kinek hogy tetszik – feljogosítanak a saját, szlovák igazságunk érvényesítésére, vagy hogy a magyarok hiteltelen vitapartnerek lennének ebben a kérdésben? A magyarok „etnikai érzékenységével” szembeni kétkedéseire utalt egy kortárs szlovák történész, amikor azt ecsetelgette egy beszélgetésen: 1918-ig a magyar politika küldetéstudatától fûtve még a balkáni expanzió nehézségeit méricskélte. Aztán két év múlva már az etnikai elv mindenek felett, az etnikai elv az egyetlen igazság? Valóban jogos lehet a teoretikus kérdés: hol tartana ma a magyar közgondolkodás, ha nem lett volna Trianon? Ontaná-e magából akkor is az autonómiatervezeteket? Teoretikus kérdésekre nincs válasz, inkább visszakérdezni érdemes: miért bizonyítják önmagukon a szlovákok azt a hipotézist, mely szerint a közép-európai népek elitjei nem azért szomorkodtak, mert el voltak nyomva, hanem csak azért, mert õk nem tehették ugyanezt.

A trianoni határok román és szlovák szemmel A határkérdésben úgyszintén tetten érhetõ az említett etnocentrikus szemlélet. Lucian Leus¸tean, a trianoni problematikát nemrég elsõsorban diplomáciatörté11 Lásd Lucian LEUS¸TEAN: România, Ungaria ¸s i Tratatul de la Trianon, Polirom, Ias¸i, 2002, 177. 12 Dušan Kovác történész a Magyar Köztársaság Kulturális Intézetében (Pozsony, 2007. ^

Roman Holec történész a Budapesti Szlovák Intézetben (2007. IV. 25).

39

II. 15);

kommentar_703.qxd

7/5/07

3:55 PM

K

Page 40

O M M E N T Á R

•

2 0 0 7 | 3

–

T

R I A N O N

neti szempontból feldolgozó ias¸i-i történész (jelenleg a román külügyminisztérium magas rangú tisztviselõje) úgy ír az új román–magyar határról, mint ami a békeszerzõdés legtartósabb elemének bizonyult, és kiállta az idõ próbáját is.13 Ami a határkijelölés etnikai szempontját illeti, az a magyar többségû partiumi sávnál kissé homályosan jelenik meg, a gazdasági, stratégiai és közlekedési elveket pedig Leus¸tean kizárólag a román érdekeket szem elõtt tartva említi meg. A századfordulón egyértelmûen magyar jellegû – és csak a 20. század második felére elrománosodó – partiumi városok (Belsõ-Erdély más városaihoz hasonlóan) is inkább román városokként élnek a mai román köztudatban, nem kérdõjelezve meg a határ jogosságát. Végeredményben 1918 után Erdély úgy integrálódik a román történelmi térbe, hogy annak magyar vonatkozásai kifejezetten a háttérbe szorulnak. Szlovák részrõl L’ubomir Lipták neves történészt érdemes kiemelni, aki munkáiban rendszerint egy mondat erejéig megemlíti: a magyar–szlovák határ kialakításában etnikai, gazdasági, stratégiai és biztonságpolitikai szempontok egyaránt szerepet játszottak.14 Valóban, 1918 után a stratégiai-biztonsági szempontok gyorsan beépültek a szlovák politikai gondolkodásba, a nemzeti önrendelkezés részének tekintve a gazdasági életképességhez vagy a védekezés képességéhez való jogot. „A Duna nélkül államunk nem tud élni” – fogalmazta meg Vavro Šrobár, Szlovákia teljhatalmú minisztere az impériumváltás idõszakában.15 Ehhez a szlovák állásponthoz hozzájárult a dualizmus-korabeli asszimilációs nemzetiségi politika emléke is, ami miatt a hivatalos magyarországi nemzetiségi adatokat sem a párizsi cseh-szlovák (illetve román) tárgyalódelegáció, sem a mai szlovák (és román) történészszakma nem fogadja el megfelelõ „tárgyalási alapnak”. A szlovák szövegközlõk Dél-Szlovákia kapcsán a legtöbb esetben „etnikailag kevert területrõl” beszélnek, és a magyar demográfusokkal, történészekkel vagy például Bibó Istvánnal ellentétben szlovák történészek16 kétségbe vonják azt, hogy a szlovák–magyar nyelvhatár 80 illetve 50 éve a közép-európai viszonyokhoz képest kivételesen egyértelmû volt, amely kacskaringóssága ellenére is nagyjából igazságos határ alapját képezhette volna. Közös vonásként jelenik meg a trianoni határok kijelölésével kapcsolatban a Magyarországon maradt szlovákok és románok számának túlbecslése is, a MagyarorLEUS¸TEAN: I. m., 174. Dejiny Slovenska, AEP, Bratislava, 2000, 226; Krátke dejiny Slovenska, 267. Vavro ŠROBÁR: Oslobodené Slovensko. Pamäti z rokov 1918–1920, AEP, Bratislava, 2004, 107. Lásd például Július MÉSÁROŠ: Zlozité hl’adanie pravdy o slovenských dejinách, Slovenská akadémia vied, Bratislava, 2004, 196–220. ^

13 14 15 16

40

kommentar_703.qxd

K

7/5/07

O L L A I

– Z

3:55 PM

A H O R Á N

:

T

Page 41

R I A N O N

A

R O M Á N

É S

S Z L O V Á K

K Ö Z T U D A T B A N

szágtól elcsatolt magyarok egyfajta kompenzációjaként. Például a Román Akadémia közelmúltban megjelentetett történeti szintézise ugyan megemlíti az 1930-as magyarországi népszámlálási adatokat, amelyek szerint Magyarországon 16 221 személy tüntette fel anyanyelveként a románt, ám a magyar statisztikák adatait hamisítás, valamint az erõteljes magyarosítási, illetve elnemzetlenítési politika eredményének tudja be, és egy 100-250 ezres (román) becslést állít szembe velük.17 Ugyanez jóval hangsúlyosabban jelenik meg a szlovák érvrendszerben, a trianoni döntés igazságtartalmának igazolásaként. Eszerint Magyarországon is több százezer szlovák maradt, akiket csak az asszimiláció és a nemzetiségellenes bürokrácia tett láthatatlanná a népszámlálások számára. A „400 ezer magyarországi szlovák” mítosza egészen az 1946–1947-es lakosságcsere-egyezmény végrehajtásáig élt: ekkor a csehszlovák toborzóbizottságok „csak” mintegy 70 ezer szlovákot tudtak rávenni a „hazatelepülésre”, ami jókora csalódást okozott a csehszlovák félnek.18 Mindenesetre a szlovák köztudatban máig homályosan továbbél, hogy valaha komoly szlovák nemzetiségi tömbök voltak Magyarországon, amelyek mára nagyrészt eltûntek – ellentétben a szlovákiai magyar közösségekkel.

A magyar Trianon-közbeszéd recepciója A magyar közgondolkodásban Trianon mint történelmi esemény nehezen elválasztható a magyar kisebbségek kérdésétõl mint aktuálpolitikai ügytõl. A határokon túlra került magyar nemzetrészek (a magyar történelmi-kulturális hagyományokkal bíró területekkel együtt) még a revízió kudarca után is részesei maradtak az immár kulturális értelemben újrafogalmazott magyar nemzetfelfogásnak. Az 1989 utáni kormányok a békeszerzõdés magyar szempontból legsúlyosabb következményét nem a történelem kerekének visszafordításával, hanem „nemzetpolitikával” – a magyar kisebbségek támogatása révén – próbálják kezelni. A kisebbségben élõ magyarokat a demokrácia keretei között is sújtja egyfajta „természetes diszkrimináció”; a romániai és szlovákiai magyar közösségek az asszimiláció révén mint kulturális értékek eltûnhetnek, amit a magyarországi magyar társadalom megválasztott kormányain keresztül logikus módon szeretne meggátolni. Ideális esetben mindez történhetne a román/szlovák fél segítsége vagy jóindulatú semlegessége mellett. Szomszédaink számára azonban Trianon említése általában mást jelent: „nagymagyar” nacionalizmust, a két háború közötti irredenta ideológiát és az 1989 (

17 Istoria Românilor, VIII., szerk. Ioan Scurtu, Editura Enciclopedica, Bucures¸ti, 2003, 615. 18 VADKERTY Katalin: A kitelepítéstõl a reszlovakizációig – Trilógia a csehszlovákiai magyarság 1945–1948

ti történetérõl, Kalligram, Pozsony, 2001, 242–244, 256–258.

41

közöt-

kommentar_703.qxd

7/5/07

3:55 PM

K

Page 42

O M M E N T Á R

•

2 0 0 7 | 3

–

T

R I A N O N

utáni látványos, ám a politikai gondolkodásban súlytalan szerepet játszó „Trianon-folklórt”, így minden ezzel kapcsolatos dolgot ideges gyanakvással szemlélnek.19 Ebben a bizalmatlanságban kétségkívül komoly szerepet játszik az is, hogy Magyarországon a rendszerváltás óta virágzik a történelmi Magyarországot idézõ könyvek és szimbólumok (térképek, naptárak, kitûzõk stb.) piaca, ami a felszínes – vagy rosszhiszemû – külsõ megfigyelõt valóban a két háború közötti revíziós kultuszra emlékeztetheti. A magyar Trianon-folklór mindeközben kapóra jön a „magyarveszély” fenntartásában érdekelt szlovák, illetve az Erdélyt féltõ román nacionalistáknak. A szomszédos országokban pedig az általában konfliktusorientált médiában idõnként meglehetõsen nagy teret kapnak a magyarországi irredenta, Trianon-ellenes megmozdulások és tüntetések. A „Trianon-folklór” hozzájárul ahhoz, hogy a határon túli magyarokkal kapcsolatos politika egyes elemeit a román és szlovák elitek rendre agresszív lépésként ítélik meg. A kisebbségi kérdést szigorúan román/szlovák belügynek tartják, és gyakran olvasható-hallható az az érv is, hogy a romániai és szlovákiai kisebbségek rendelkeznek minden, „Európa által elvárt” joggal. Pusztán ebbe az állításba is bele lehetne kötni, ehelyett viszont csak azt kell megemlíteni, hogy a nemzetközi jog szintjén a kisebbségi jogok nagyon halványan vannak jelen, ahol pedig ezeket a jogokat erõteljesebben képviselik, azok pont a gyenge jogalkotó képességgel rendelkezõ szervezetek. A magyar felfogással ellentétben a románok és szlovákok Trianonhoz kizárólag történelmi, lezárt kérdésként viszonyulnak, amelyet ma már úgymond nem kell feleslegesen bolygatni. Ezzel kapcsolatban néha egészen különös megnyilvánulásokra is sor kerül. A nacionalista Nagy-Románia Párt egyik parlamenti képviselõje felszólalásaiban azt kifogásolta, hogy a magyarországi nemzetiségi iskolák diákjainak történelembõl írt érettségi vizsgáján az egyik kérdés az volt: a diákok soroljanak fel érveket, miért lehet igazságtalannak tekinteni – etnikai szempontból – Magyarország trianoni határait. A képviselõ szerint a kérdésfelvetés nemcsak sérti a nem magyar diákok nemzeti önérzetét, hanem aláaknázza a Románia és Magyarország közötti jó kapcsolatokat, sõt irredentizmust, szeparatizmust, történelemhamisítást szül.20 Az aggódó román honatya felvetése jól illusztrálja azokat az érzéseket, amelyeket a magyarok Trianon-traumája, illetve annak különféle kifejezõdései kelthetnek a román közvéleményben. ^

19 Lásd pl. Dušan Caplovic történésznek (nem mellesleg a 2006-ban alakult szlovák kormány miniszterelnök-helyettesének) a megjegyzését: „Magyarország folyton a történelmi »NagyMagyarország« teljes vagy részleges megújításáról álmodozott – és álmodozik ma is.” Anton ŠPIESZ: Ilustrované dejiny Slovenska, Perfekt, Bratislava, 2006, 289 (Utószó). 20 Lásd www.cdep.ro/pls/steno/steno.stenograma?ids=6140&idm=1,03&idl=1; diasan.vsat.ro/pls/ steno/steno.stenograma?ids=6154&idm=12,04&idl=1. ^

42

kommentar_703.qxd

K

7/5/07

O L L A I

– Z

3:55 PM

A H O R Á N

:

T

Page 43

R I A N O N

A

R O M Á N

É S

S Z L O V Á K

K Ö Z T U D A T B A N

Szomszédaink traumái A románok és szlovákok Trianonnal kapcsolatos aggályainak továbbéléséhez valószínûleg az a körülmény is hozzájárul, hogy a véglegesnek tekintett versailles-i békerendszer – alig több mint két évtizeddel létrehozása után – alapjaiban rendült meg. Az I. világháború területi változásai következtében ellenséggé vált szomszédok a megfelelõ idõben visszavágtak, és érvényesítették területi követeléseiket. A két bécsi döntés bizonyos szempontból hasonlóan érintette a román és szlovák történelmi tudatot, mint Trianon a magyart. A románok traumaként élték meg ÉszakErdély „elrablását”, valamint az atrocitásoktól kísért magyar berendezkedést és négyéves uralmat (korábbi szóhasználattal: „horthysta-fasiszta terrort”), csakúgy, mint a szlovákok a magyar csendõrök visszatérését és az elsõ bécsi döntés nyomán a „véres határok” meghúzását. Ahogy a már idézett Lipták fogalmaz: „Ezeknek a [dél-szlovákiai] területeknek a magyarok általi megszállása a szlovákok többsége számára nagy trauma volt, 1918 óta hozzászoktak, hogy Szlovákia a »Tátrától a Dunáig« tart.”21 Mindez nemcsak a személyesen is érintettekre vonatkozik, hanem nyomot hagyott az egész kollektív tudatban.22 Nagy-Románia összeomlásának drámáját ráadásul az is tetézte, hogy Románia Észak-Erdélyen kívül további komoly területveszteségeket is elszenvedett – mégpedig fegyveres ellenállás nélkül (Besszarábiát és Észak-Bukovinát a Szovjetunió kebelezte be, Dél-Dobrudzsát pedig Bulgáriának kényszerült átengedni a román kormányzat). Ugyanakkor viszont fontos megjegyezni, hogy mindezek a traumatikus élmények nem ingatták meg a románok azon meggyõzõdését, hogy 1918–19 között csak azt szerezték meg (vissza), ami õket jogosan megilleti, az 1940-es veszteségek így jogtalanok és igazságtalanok voltak. Befejezésképpen feltehetjük a kérdést: vajon mennyire jogos, mennyire reális az a felvetés, hogy a magyar társadalom túl sokat foglalkozik Trianonnal, egy lényegében lezárt történelmi kérdéssel? Noha véleményünk szerint legalábbis vitatható Lucian Leus¸teannak az a megállapítása, hogy „a trianoni békét végül is jóváhagyták a nagyhatalmak, Európa, a civilizált világ, mindazok, akik számítanak – vagyis a Történelem”,23 mégis talán nem kevés igazság rejlik abban a kritikában, hogy a magyar köztudat „túlhistorizált”, túlságosan is szeret a múltba révedni, miközben ezt a múltat szomszédaink közel sem látják olyan fényesnek, mint mi. Egyfajta magyar önreflexiónak is tekinthetõ Németh Zsoltnak még külügyi államtitkárként tett (

21 Krátke dejiny Slovenska, AEP, Bratislava, 2003, 297. 22 Lásd Alina MUNGIU-PIPPIDI: Transilvania subiectiva, Humanitas, Bucures¸ti, 1999, 23 Lucian LEUS¸TEAN: Trianon – történelem és propaganda, Múltunk 2005/2., 259.

43

119.

kommentar_703.qxd

7/5/07

3:55 PM

K

Page 44

O M M E N T Á R

•

2 0 0 7 | 3

–

T

R I A N O N

kijelentése: „elvétjük a célt, ha szentimentális megemlékezésekkel feleslegesen belegázolunk a szomszéd nemzetek érzékenységébe”.24 De pragmatikus szempontból érdemes Rudolf Chmel (Csehszlovákia utolsó budapesti nagykövete, volt szlovák kulturális miniszter) nyilatkozatát is figyelembe venni. Szerinte a státustörvény kapcsán túlságosan ki lett hangsúlyozva, hogy az egyfajta kárpótlás Trianonért. „Mindez pedig a kölcsönösen létezõ traumák, elõítéletek és gyanakvások árnyékában aligha lehet jó kiindulási pont a szükséges kompromisszumhoz.”25 Csak remélhetjük, hogy az érzékenységek, érzéketlenségek és félelmek labirintusából idõvel mindenkinek sikerül megtalálnia a kiutat, amiben talán segíthet a másik alaposabb és empatikusabb megismerése is.

24 25

NÉMETH Zsolt: Magyar kibontakozás, Püski, Budapest, 2002, 55. „Alternatíva vagy csak ábránd?” Beszélgetés Rudolf Chmel irodalomtörténésszel, Új Szó 2002. január 29.

44

kommentar_703.qxd

7/5/07

3:55 PM

K

Page 45

O M M E N T Á R

•

2 0 0 7 | 3

–

M

A G Y A R

A L A K O K

Filep Tamás Gusztáv A JOG HATALMA – A HATALOM JOGA Szüllõ Gézáról A két világháború közötti jelenségek leírását nem pusztán az nehezíti meg módfelett, hogy még mindig érvényben lévõnek tûnik a kommunista terminológia egy része, hanem az is, hogy a demokratikus ideológiák is szakszerûtlenül interpretálnak számtalan, az akkori politikai élet leírására használatos fogalmat. Némiképpen annak a torz beállítódásnak a továbbélésérõl van szó, amely csak a társadalom – Bibó szerint – két leghasznavehetetlenebb kategóriájában tud gondolkozni, a hivatásos forradalmár és a hivatásos reakciós kategóriáiban. Szüllõ Géza megítélésében – akirõl az utolsó másfél évtizedben sem született egyetlen részletes, tudományos igényû tanulmány – a hatvanas–hetvenes évekhez képest részben azért nem következett be fordulat, mert a kutatók jelentõs hányada a II. világháború végére kialakult szövetségi rendszert eredendõnek, metafizikusan megalapozottnak tekintette; ezt aztán sokan visszavetítették a 19. századba, illetve még koncentráltabban a Trianon utáni korszakra, a „retrográd” politikai irányzatokat pedig tagolatlanul egységesnek gondolták. Szüllõt nemigen lehet elhelyezni a közhasználatban lévõ fogalmi keretben. Mindez annak a sikeres tranzakciónak a következménye, amelynek egyik központi eleme volt Csehszlovákia, illetve annak megalakulását megelõzõen a cseh társadalom autochton demokratizmusának hangoztatása, következésképpen sokan nemcsak minden vele szemben álló erõnek, de a csehszlovák kormányok parlamenti ellenzékének is az antidemokratikus voltát tételezték. Az így kialakított koncepció maguknak a csehszlovák kormányoknak az ideológiáját fogadta el, amelyek tehát a velük szembenálló ellenzéki erõknek az ab ovo antidemokratikussá minõsítésével maguk tettek bizonyságot arról, hogy antidemokraták. A két világháború közötti korszak magyar ellenzéki pártjai nem fogadták el a Prága által nekik kiosztott szerepet; sok példát hozhatnék föl annak bizonyítására, hogy azt a liberális magyar polgárok sem voltak hajlandók ezt eljátszani. Közülük a számomra legszemléletesebbek egyike Arkauer Istvánnak, a pozsonyi Híradó címû napilap fõszerkesztõ-tulajdonosának egyik cikke, amely alkalmas annak megvilágítására, hogy a liberális, szabadkõmûves polgár véleménye e ponton megegyezett az állítólag „konzervatív katolikus” pártvezérével: „A demokrácia államát kívánjuk mi is, amelynek fundamentumát a polgárok egyenlõ jogai és kötelességei alkotják. Min-

45

kommentar_703.qxd

7/5/07

3:55 PM

K

Page 46

O M M E N T Á R

•

2 0 0 7 | 3

–

M

A G Y A R

A L A K O K

den polgárnak egyenlõ jogát hirdetjük a munkához és a boldoguláshoz: de a leghangosabb demokrata apostolok tegyék a szívükre a kezeiket és számoljanak be arról, mit valósítottak meg a demokrácia lényegébõl?” Az idézett cikkben olvassuk, hogy a cseh kormánypártok kisajátították a demokrácia fogalmát, az ellenzéket pedig a demokrácia hiányának hangoztatásával stigmatizálják.1 Szüllõ Géza ugyane kérdésekrõl alkotott véleményére magam is többször fölhívtam a figyelmet, így az 1925-ös választásokról szóló tanulmányomban;2 szerinte éppen a parlamenti ellenzék negativistaként való megbélyegzése, passzívvá minõsítése a kormányok antidemokratikus voltának legnyilvánvalóbb bizonyítéka; a magyar pártok tevékenységének foglalata ugyanis az aktív ellenzéki politika. Meggyõzõdése volt egyébként, hogy a magyar parlamentarizmus sokkal több értékes hagyományra mutathat rá, mint a cseh, hogy a budapesti parlamentben sokkal tágabb tere nyílott a közjogi vitáknak, mint a bécsiben, amelynek a csehek a tagjai voltak. Sokszor megtapasztaltam, hogy a magyar közvéleményben a cseh–magyar viszonyról az objektivitás látszatát bitorolva máig ott él a cseh államideológia által kidolgozott tételsor, mely szerint tehát az egyik oldalon a szociálisan érzékeny, társadalmi kiegyenlítõdésre törekvõ, mintaszerû demokratikus technikákat meghonosító cseh társadalom áll, a másikon pedig a korrupt, klerikális-dzsentri, etnikai fölényét visszakívánó provinciális magyar (volt) uralkodó osztály, meg annak vazallusai. Ennek a beállításnak az ideologikus jellegérõl tengernyi korabeli forrás tanúskodik, magam is többre utaltam már korábbi tanulmányaimban; az egész konstrukció Csehszlovákiának az I. világháború után a gyõztes államoktól kapott, a Kárpát-medencén belüli kiemelt helyének, kitüntetett szerepének biztosítását szolgálta. Szüllõ Géza az így kialakult helyzetet tudomásul vette, de a fönti tételeket természetesen nem fogadta el. Csehszlovákia létrejötte és speciális európai helyzete az õ értelmezésében nem valamely örök igazság végsõ gyõzelemre jutása, hanem a kontinens erõviszony-alakulásainak következménye. A húszas évek közepérõl származó egyik cikkében, a Gasteini levélben írta errõl: A csehszlovák republika egy politikai agitáció eredménye; nem fegyver, nem hódítás, de diplomáciai éleslátás hozta létre, mert a gyõzõ nagyhatalmakat arra a meggyõzõdésre tudták a cseh politikusok rávenni, hogy egyrészt benne látták az Osztrák–Magyar Monarchia állítólagos nemzetiségeket elnyomó politikájával szemben Közép-Európában az etnográfiai szabadságok biztosítóját; másrészt a 1 (A) [ARKAUER István]: Demokrácia és demagógia, Híradó 1924. július 4., 1. 2 FILEP Tamás Gusztáv: Kormánypárton vagy ellenzékben? A pozsonyi magyar polgár és az 1925-ös választások

= Fejezetek Pozsony történetébõl magyar és szlovák szemmel, fõszerk. Czoch Gábor, szerk. Kocsis Aranka – Tóth Árpád, Kalligram, Pozsony, 2005, 437–472.

46

kommentar_703.qxd

F

7/5/07

I L E P

T

3:55 PM

A M Á S

G

Page 47

U S Z T Á V

:

A

J O G

H A T A L M A

…

–

S

Z Ü L L Õ

G

É Z Á R Ó L

Csehszlovák Köztársaságot olyan erõs bázisnak tüntették fel, hogy ebben látták a nagyhatalmak a német birodalom Keleten való lebíróját. Hogy ez utóbbi célnak megfelel-e a köztársaság, azt a jövõ fogja eldönteni, de hogy a nemzetiségi elnyomást nem szüntette meg, azt mindnyájan tudjuk.3

Szüllõ politikai megítélését a kommunista diktatúra korszakában eleve megszabta két fontos elem: a politikus katolicizmusa és monarchista volta. Évtizedeken át mindkettõt az ókonzervativizmus bizonyítékának volt szokás tekinteni. Kezdjük a másodikkal, amely az elsõnek némely értelmezés szerint amúgy is inkább csak a kerete. Szüllõ morális megsemmisítéséhez Fábry Zoltán elegendõnek tartotta azt, ha emlékeztet a politikus monarchista voltára: „[…] általában sok ezer más szlovenszkói magyar kisebbségi érez-e valami különösebb meghatottságot, tulajdonít-e fontosságot annak, hogy Szüllõ Géza és famulusa, dr. Flachbarth Ernõ urak kisebbségi konferenciákra utaztak? Ha ezeknek az uraknak fontos, nagyon fontos, mert hiszen néhány hétig a kisebbséget mentõk végtelenül nehéz és végtelen sok áldozatot követelõ szerepében pózolhatnak, nekünk ugyanakkor annyiban lenne fontos: hoztak-e valami pozitívumot, megéri-e az eddigi papiros eredmény a további papírpózolást, a nagy beharangozásokat és a semmit jelentõ nagy kommünikéket?” Az 1927-es cikk 1971-es újrakiadásában Szüllõ neve mellett csillag; a csillag alatt az alábbi megjegyzés olvasható: „Arról a Szüllõ Gézáról van szó, aki Fadrusz mûremekének, az 1918-ban ledöntött Mária Terézia-szobornak egy márványdarabkáját aranyba foglalva a szlovákiai magyarság nevében hûségi bizonylatként nyújtotta át Habsburg Ottó »örökös királynak és császárnak«.”4 Az a közhely sûrûsödik Fábry lábjegyzetébe, hogy aki a Habsburgokat kívánja vissza, az labanc, azt akarja, hogy az osztrákok továbbra is elnyomják a magyarokat és a többi közép-európai népet, s hogy tegyék lehetõvé a mértéktelen kizsákmányolást az arisztokrácia és a burzsoázia számára. Szüllõ egyik bûne ezek szerint az, hogy õ is a „történelmi osztályok”-ból – a Monarchia haszonélvezõi közül – származott. Tény ezzel szemben, hogy Szüllõ mást szeretett a Monarchiában, mint amit neki tulajdonítottak ideológiai ellenfelei. 1918 elõtt a Tiszák, Thallóczy Lajos, Szekfû Gyula ideológiáját követte a bécsi orientációban, akik – mint utóbb éppen õ megfogalmazta – így gondolkodtak: „Mi magyarok inkább legyünk bizonyos jogaink 3 SZÜLLÕ Géza: Gasteini levél, Prágai Magyar Hírlap 1926. július 28., 1. 4 FÁBRY Zoltán: Kisebbségi kongresszusok árnyékában = UÕ.: Vigyázó szemmel. Fél

évszázad kisebbségben, Madách, Bratislava, 1971, 112–113. Fábry jegyzete e kötethez készült; a cikk késõbb is ezzel a kiegészítéssel jelent meg; lásd életmûsorozatában: FÁBRY Zoltán Összegyûjtött írásai. Második kötet (1926–1929). Újságcikkek, tanulmányok, szerk. Fónod Zoltán, Madách, Pozsony, 1981, 207–208.

47

kommentar_703.qxd

7/5/07

3:55 PM

K

Page 48

O M M E N T Á R

•

2 0 0 7 | 3

–

M

A G Y A R

A L A K O K

gyakorlása nélkül egy mûvelt nyugati nagyhatalom tagjai, mintsem egy nemzetiségi viszályoktól széttagolt, duodez balkáni állam.”5 Nemzetállam helyett nemzetfölötti birodalomban gondolkodtak, s ennek esélyét látták meg a Monarchiában, amely szerintük nem volt osztrák jellegû. Magyarországon is az állam nemzetfölöttiségét hirdették Bánffy Dezsõ nacionalista nemzetiségpolitikájával szemben. (Maga Szüllõ sem volt osztrákrajongó. Több száz, vagy talán több ezer bon mot-jának egyike: a sasnak két feje van – de nem is repül.) Szüllõ az elsõ Csehszlovák Köztársaságban folytonosan a szlovákokkal való szövetség szükségességérõl s az egymásrautaltságról beszélt, nem pusztán taktikából; programját a keresztény univerzalizmusból eredeztette. 1943-ban, a magyar országgyûlés felsõházának egyik ülésén jelentette ki: „Én azt tapasztaltam, mint a nemzetiségi állapotnak aktív és passzív részese, hogy egyetlenegy dolog van, ami a leghátrányosabb minden nemzetiségi politikában, az, ha el akarunk valakit nemzet[iet]leníteni.”6 A kisebbségi problematikát – a dualizmus korszakára emlékezõ idézett beszédébõl kikövetkeztethetõen – a bécsi magyarok elgondolásai szerint fogta föl. Parlamenti képviselõként tagja volt a delegációnak, így rendszeres kapcsolata volt a magyar elitnek a császárvárosban idõzõ részével. A két háború közötti csehszlovákiai magyar politikai életben való részvétele kapcsán természetesen rendszeresen nacionalistának is minõsítették õt. Ezzel szemben cselekedeteinek, írásainak és beszédeinek mindvégig központi eleme volt az állampolgári egyenlõség elve: A nemzetiségi kérdésben már a nyolcvanas, kilencvenes években úgy a bécsi magyarok, mint a régi Deák-párti képviselõk látták, hogy a 48 utáni tanulatlan generációk fiai, a múltat nem ismerve, oly irányba kezdték a magyar nemzeti hiúságot felfokozni, hogy az megbontotta a különféle nemzetiségek közötti harmonikus együttélést. A nemzeti kérdés lényegét senki jobban meg nem határozta, mint valamikor Beneš, aki azt mondta, hogy „a nemzetiségi kérdés az impérium kérdése”. A helyes impérium azonban az, ha az állam keretén belül minden állampolgár egyformán érzi az államnak a jog által szabályozott egyenlõ támogató erejét, és nem érzi azt, hogy az állam keretén belül az impérium teljességébõl õ kevesebbet kap, mint az a másik, aki vérével és anyagi erejével egyformán munkálkodik az állam céljain.7 5 SZÜLLÕ Géza: Emlékbeszéd Thallóczy Lajosról a Thallóczy Lajos Társaság 1940. december 6-i serlegvacsoráján, Thallóczy Lajos Társaság, Budapest, 1940, 4 (a Thallóczy Lajos Társaság kiadványai 9.). 6 Az országgyûlés felsõházának 93. ülése, 1943. évi december hó 18-án, szombaton, báró Perényi Zsigmond és báró Radvánszky Albert elnöklete alatt = Az 1939. évi június hó 10-ére hirdetett országgyûlés felsõházának naplója, IV., Budapest, [1944], 194. 7 SZÜLLÕ: Emlékbeszéd Thallóczy Lajosról…, 9.

48

kommentar_703.qxd

F

7/5/07

I L E P

T

3:55 PM

A M Á S

G

Page 49

U S Z T Á V

:

A

J O G

H A T A L M A

…

–

S

Z Ü L L Õ

G

É Z Á R Ó L

Ezért tartotta fontosnak Thallóczy és Khuen-Héderváry az egyenlõ elbánás elvének érvényesítését. Szüllõ a két világháború közötti korszakban „õslakos-politiká”-t folytatott, s többször hivatkozott a szlovákok és a magyarok közös érdekeire. Ez nála – noha kijelentései sokszor többértelmûek, és nagy taktikus hírében állott – fõképpen az 1868-as nemzetiségi törvény logikus következménye (persze az 1919 utáni állapotoké is), egyszóval etikai indoklású jogi alaptételekbõl ered. Már a dualizmus idején az érdekek kiegyenlítésén dolgozott tehát, akkor is, ha fönntartotta a magyar hegemóniaigényt (itt tehát nem tért el a felfogása a ’48-as nemzedékétõl). 1925-ben, nem sokkal azután, hogy az Országos Keresztényszocialista Párt elnöke lett, a Híradónak adott nyilatkozata szerint éppen a háború elõtti tevékenységében látott garanciát arra, hogy sikerül kiépítenie az együttmûködést a szlovákokkal: Megkönnyíti helyzetemet, hogy a szlovákok tudják, hogy mindig a legnagyobb elismeréssel voltam az õ jogos nemzetiségi törekvéseik iránt, amikor volt szavam a régi magyar politikában. Azt mindnyájan jól tudják, hogy a kultusztárcának én voltam az elõadója s Zichy János gróf kultuszminisztersége alatt mi módosítottuk az Apponyi-féle nyelvrendeletet olyképpen, hogy azt megnyugvással vették tudomásul az összes nemzetiségek.

Ugyanitt mondta a jogra épülõ kisebbségpolitikai programjáról: Nem felejtem el azt, hogy kisebbségi törekvéseimben a mérséklet a fontos, s egyetlen fegyverem a tételes jog; ehhez azután ragaszkodom. Minden kisebbségi jogot érvényesíteni kívánok s tõlem telhetõleg reá akarom bírni ennek respektálására a kormányt.8

Nincs elég támpontunk ahhoz, hogy Szüllõt legitimistának tekinthessük, mint ahogyan a kutatás mai állapotában egyetlen, két világháború közötti csehszlovákiai magyar ellenzéki politikust sem tudunk e skatulyába gyömöszölni – bár maga Szüllõ például többször állította, hogy legitim helyzetet akar kiharcolni kisebbsége számára. Én magam egyetlen olyan írással vagy akár titkos följegyzéssel sem találkoztam e korszakból, amelyben vezetõ szlovákiai magyar közéleti személyiség vagy gondolkodó állást foglalt volna a királyság (amelybõl a szlovákok és a magyarok jöttek) vagy a császárság (amelybõl a csehek és a németek indultak) mellett, a köztársasággal szemben – amelybe érkeztek. Az utókor ezzel kapcsolatban sokkal voluntaristább. Ma sokan minden akkori „konzervatív” csoportot az elmúlt államrezon visszaállításában tartanak érdekeltnek, ráadásul eredendõen magasabbrendûnek tételezik a 8

Szüllõ Géza nyilatkozik terveirõl és céljairól, Híradó 1925. szeptember 27., 2.

49

kommentar_703.qxd

7/5/07

3:55 PM

K

Page 50

O M M E N T Á R

•

2 0 0 7 | 3

–

M

A G Y A R

A L A K O K

köztársasági államformát a királyságnál, de hogy ez az elképzelés mennyire naiv, arra elég fölhoznom azt, hogy aki így vélekedik, nagyobb értéket tulajdonít Mussolini salói Szociális Köztársaságának vagy akár a Tiso vezette Szlovák Köztársaságnak, mint Nagy-Britanniának – amely Szüllõ számára mindig viszonyítási pont volt. Bár mûveltsége inkább volt franciás, az I. világháború után – legalábbis ez derül ki megnyilatkozásaiból – egyre nyilvánvalóbban néhány angol politikai elképzelés érvényesítésében látott esélyt az európai káosz megszüntetésére. Az 1918 utáni magyar legitimista világkép nem a társadalmi berendezkedésbõl indult ki, hanem az államformából, illetve az alaptörvénybõl; Lajos Iván, a kérdés korabeli szakkutatója (aki utóbb a német koncentrációs tábort túlélte, a szovjetet nem) a monarchiát és a köztársaságot egyaránt az önkormányzatiság egy-egy változatának tekintette. „Ma a túlhatalomért nem folyik versengés a király és a nemzet között. Mondani lehet, hogy a monarchiák természetrajza alakult át. A köztársaság s a monarchia közötti versengés ma nem küzdelem, mint egykor, az abszolutizmus és az alkotmányosság között, hanem az önkormányzat két faja közti viaskodás. Ma a királyság sehol nem törekszik jogait a nemzet jogainak rovására kiterjeszteni. Ma királyi diktatúrával – az egészen más okokra visszavezethetõ jugoszláviain kívül – egy államban sem találkozunk” – írta egyik, 1930-ban megjelent munkájában.9 A magyar legitimizmus valójában közjogi gondolkodásunk 1848-as álláspontjának a neoabszolutizmus idején megszilárdult – Deák Ferenc, Kemény Zsigmond, Csengery Antal, majd az idõsebb és az ifjabb Andrássy Gyula és Apponyi Albert – által képviselt változata, amelynek alapja az, hogy a nemzeti szuverenitás két letéteményese a király és a parlament, a kettõ egymás nélkül mit sem ér. Következésképpen az egész irányzat a két világháború közötti magyarországi rend államjogilag leginkább megalapozott alternatíváját adta; a fontosabb legitimista politikusok, törvényhozók sûrûn érveltek azzal, hogy az a törvény, amelynek alapján Magyarországnak kormányzója van, indoklása szerint is ideiglenes. Ezzel gyakorlatilag fölfüggesztetett az alkotmány. Ha nem kerül sor a törvényes állapot visszaállítására, akkor az ideiglenesség korszaka kitolódik, s ez vagy anarchiába, vagy diktatúrába taszítja az országot. Vagy visszatér a király, és betartja az alkotmányt – vagy a vezérek kora jön el, akik úgy bánnak a maguk szabta törvényekkel, ahogy nekik tetszik.10 Nos, akár legitimista volt Szüllõ, akár nem, a régi típusú alkotmányosságba vetett hite rokonította az elõbbiekkel, s bizonyára az I. világháború utáni európai LAJOS Iván: A restaurációs kísérletek külpolitikája, Pécs, 1930, 39 (a Szent István Bajtársi Egyesület pécsi csoportjának kiadványai). 10 Részletesebben errõl FILEP Tamás Gusztáv: A király meg a vezér. Legitimisták a jogfolytonosságról = Az emlékezet konstrukciói. Példák a 19–20. századi magyar és közép-európai történelembõl, szerk. Czoch Gábor – Fedinec Csilla, Teleki László Alapítvány, Budapest, 2006, 165–180. 9

50

kommentar_703.qxd

F

7/5/07

I L E P

T

3:55 PM

A M Á S

G

Page 51

U S Z T Á V

:

A

J O G

H A T A L M A

…

–

S

Z Ü L L Õ

G

É Z Á R Ó L

változások közös megítélése is. A Gasteini levél fönt idézett passzusa is arra vall: nem hitt abban, hogy Csehszlovákia be tudja tölteni azt a szerepet, amelyet a gyõztes nagyhatalmak szántak neki. A legitimisták hasonlóképpen gondolkodtak, szerintük a köztársaság nem is akart megfelelni ezeknek az elvárásoknak. Igazolta is õket nem sokkal a háború után az a tény, hogy amikor a Szovjetunió megtámadta Lengyelországot, s Franciaország azt kérte Csehszlovákiától, nyújtson segítséget a lengyeleknek, az új állam ezt megtagadta. Az pedig, hogy a köztársaság nem tudja majd betölteni szerepét, azért látszott valószínûnek, mert a restauráció ellen kifejtett propagandája, s az, hogy Károly király visszatérési kísérlete idején csapatösszevonásokkal is „érvelt”, továbbá osztrák- és fõleg magyarellenessége úgyszólván lehetetlenné tette, hogy a német terjeszkedés és Hitler ellenében együttmûködhessék Ausztriával és a magyarokkal. A magyarországi legitimisták már 1933-tól parlamentben, sajtóban nyíltan beszéltek arról, hogy a német veszély elhárításához – például ahhoz, hogy az osztrák nácik visszaszorításával esetleg meg lehessen akadályozni az Anschlusst – elengedhetetlen Ausztria és Magyarország kapcsolatainak megszilárdítása, amire csak a trónörökös visszatérésével nyílna esély. Ennek a csehszlovák politika természetesen az útjában állt. Egy Angyal Béla által idézett följegyzésbõl tudjuk, hogy Szüllõ olvasta a Mein Kampfot, és abból pontosan tudta, hogy Hitler nem a magyarok érdekében akarja felforgatni Európát.11 Ennyiben valóban a régi állapotokat kívánta vissza – a nácizmus által integrált Közép-Európa helyett. Hadd utaljak vissza Arkauer István föntebb idézett cikkére: éppen az, hogy a demokrácia kérdésében ugyanaz volt az álláspontja a liberális polgárnak, mint a nagy múltú katolikus politikusnak, figyelmeztet arra: hiba volt, amikor az egyszerûség érdekében többen is azt emlegettük régebben, hogy a csehszlovákiai magyar politikusok egy része „a háború elõtti politikai elit”-be tartozott. Ahhoz ugyanis, hogy a kisebbségi politika mozgásirányát és erõvonalait pontosabban értelmezzük, tisztában kell lennünk az 1918 elõtti magyar parlament tagoltságával. Már a miniszterelnökök, Tisza, Esterházy Móric és Wekerle is mind más-más politikát folytattak, sokszor más típusú és meggyõzõdésû emberekre támaszkodtak, nem beszélve arról, hogy az ellenzék is része a politikai elitnek; arról már számtalanszor írtam, hogy a két világháború közötti legfontosabb szlovákiai magyar politikusok közül többen is részt vettek a polgári radikális forradalom kormányának munkájában, elõdpártjaik vezetõi pedig 1918-ban tagjai voltak az országos Nemzeti Tanácsnak. Maga Szüllõ a századfordulón ellenzéki politikusként került be a parlamentbe. Ennek kapcsán két dolog is tisztázandó. Elsõ pártjáról, a Néppártról ma fõ11 ANGYAL Béla: Érdekvédelem és önszervezõdés. Fejezetek a csehszlovákiai magyar pártpolitika történetébõl 1918–1938, Fórum Intézet – Lilium Aurum, Galánta–Dunaszerdahely, 2002, 218–219.

51

kommentar_703.qxd

7/5/07

3:55 PM

K

Page 52

O M M E N T Á R

•

2 0 0 7 | 3

–

M

A G Y A R

A L A K O K

képpen annyit szokás „tudni”, hogy a katolikus reakció és az antiszemitizmus képviselõje volt; meg kell vizsgálni, mi az igazság ebben. A másik vélekedés az, hogy Szüllõ ebbõl a pártból érkezett a kisebbségi politikába. Az elsõ szerintem egy sajnálatosan elterjedt részigazság, a másodiknak tárgyi alapja sincs. A liberális történetírás sok, bizonyára jogos kritikát fogalmazott meg a Néppártról, de mindezek nem változtathatnak annak a szemléletnek a történetietlenségén, amely eleve reakciósként minõsít mindenkit, aki az agrárius érdekeket képviselte – a társadalom nagy része a földbõl élt, sokan olyan területen, ahol nem is lehetett vagy nem volt érdemes ipart telepíteni. Át kellene gondolnunk továbbá azt is, hogy lehetett-e a szlovák parasztság ügyeit úgy képviselni, hogy az ne ütközött volna a zsidóság egy részének konkrét érdekeivel. Itt nem csupán az életformából és a foglalkozásból következõ ellenérdekeltségekre utalok, hanem a zsidók magyarosító szerepére is. A Néppártnak, tudjuk, nagy szavazótábora volt a szlovák területeken, mint ahogy számos aktív szlovák tagja is. Bár az utókor szemében a „konzervatívok” jellemzõi közé tartoztak az antiszemitizmus és a kisebbségek ellen irányuló nacionalizmus, e kettõ gyakran (vagy általában?) – mint a Néppárt esetében is – kizárta egymást. Abban a kérdésben, hogy Szüllõ miért lett éppen néppárti képviselõ, szintén nem érhetjük be a megszokott magyarázatokkal. Õ maga a párt létokát – ötven nappal Magyarország német megszállása elõtt – így foglalta össze: […] amikor belekergették azokat, akik a 67-es kiegyezés dogmáján álltak, abba a szörnyû dilemmába, hogy inkább a függetlenségi Kossuth-kultuszú magyar ellen a kormánypárt erõsítése céljából azokat támogassák, akik liberálisak, még a nép rovására is; akkor az egyházpolitika ellen állottunk fel, mert a polgári házasság és kapcsolt részeinek nem a dogmák ellen való szelleme ellen küzdöttünk, hiszen bizonyos viszonylatban a „tolerari posse” alapjára helyezkedett az egyház is; de mi láttuk – és erre tanított Vaszary, Schlauch, Samassa, Zichy Nándor, Széchen Antal, Kovács Gyula, Concha Gyõzõ és annyi más nagy elme: Ha a magyar nemzet a keresztény princípiumról a manchesterianizmus szertelenségére átsiklik, gazdaságilag nem bírja felvenni a versenyt azokkal, akik fürgébbek. Ha a nemzet szembehelyezkedik Rómával, ezzel lazul a viszony a dinasztiával, a Monarchiával, és beleesik a kétoldali acsarkodó pánszláv és pángermán áradatba. Ezért kell állást foglalni a nemzetért; állást foglalni a liberalizmus kinövései, állást foglalni [a] túlzó nacionalizmus kinövései ellen, állást foglalni az egyház, a dinasztia, a dualizmus12 mellett. Mind-mind ezt a magyarért. És ez volt a Néppárt!13 12 13

Az én kiemelésem – F. T. G. SZÜLLÕ Géza: Miért alakult meg a régi Néppárt? Magyar Nemzet 1944. január 30., 7.

52

kommentar_703.qxd

F

7/5/07

I L E P

T

3:55 PM

A M Á S

G

Page 53

U S Z T Á V

:

A

J O G

H A T A L M A

…

–

S

Z Ü L L Õ

G

É Z Á R Ó L

A másik kérdés Szüllõ 1918 elõtti párttagságával kapcsolatos. Errõl a legkézenfekvõbb kiadványokból, a parlamenti almanachokból tájékozódnunk: azokban pedig az áll, hogy 1901-ben a Zala megyei, letenyei kerület néppárti programmal választotta meg (többször, „kivált közgazdasági kérdésekben” a párt hivatalos szónoka volt). 1904-ben azonban kilépett a pártból. 1905-ben pártonkívüliként választották meg, ismét Letenyén. Az 1906-os új választásokon nem jutott be a parlamentbe, 1910-ben viszont a bazini kerület nemzeti munkapárti programmal küldte be a Házba.14 Már ezekbõl az almanachokból információkat nyerhetünk arról, hogy nem zárkózott be a helyi kultúrába; ellenkezõleg: Ausztrián kívül „beutazta” Belgiumot, Hollandiát, Németországot, Olaszországot és Franciaországot, és Ázsiában is járt. Egy vele készült, 1937-es beszélgetésben15 mondta: Bejártam Európát, Ázsiát, Afrikát. Ettem császárok asztalánál, voltam udvari bálokon és kardinálisoknál. Éppúgy ismerem Párizst, mint az indiai királysírok csodáit vagy Ceylon rejtelmeit. Láttam a világ legszebb képeit, barátaim voltak a magyar irodalom nagyjai, beszéltem Anatol France-szal – s mégis, ahol befordul az út Szencrõl Borsa felé s meglátom a fákat, régi kertünk emlékeit, kertünkét, amely már nem is a miénk, tudom, hogy nekem a világnak ez a pontja a legszebb és a legnagyobb. Minden igazi kultúrának ez a legfõbb alapja: érzem, hogy van gyökerem.

Legkedvesebb szerzõi közül ugyanitt Anatole France-ot, Montaigne-t s mindenekelõtt Platónt említi, egy késõbb idézendõ interjú szerzõje 1943-ban Huizinga legfrissebb könyvét látta az asztalán. Az Új Szellemben beszél arról, hogy a Magyar Hírlapnál Bródy Sándorral, Heltai Jenõvel és Márkus Miksával dolgozott együtt, s hogy sokszor vacsorázott Mikszáthtal. Az talán köztudott, hogy hosszú ideig a Nyugat igazgatósági tagja is volt. A két világháború közötti pályafutására is ebben a beszélgetésben találjuk meg a magyarázatot: gyerek- vagy ifjúkorában Rakovszky István környezetében élt,16 késõbb Erdélyben is, ahol Bethlen István a játszótársa volt. Ez más politikai közeg, mint az, amelyik 1932 után irányította Magyarországot. S ez ismét arra figyelmeztet, hogy a két háború közötti szlovákiai magyar kiSturm-féle Országgyûlési Almanach 1905–1910. Rövid életrajzi adatok az országgyûlés tagjairól, szerk. Fabro Henrik – Újlaki József, Budapest, 1905, 404; Sturm-féle Országgyûlési Almanach 1910–1915. Rövid életrajzi adatok az országgyûlés tagjairól, szerk. Végváry Ferenc – Zimmer Ferenc, Budapest, [1910,] 441–442. 15 Egy óra Szüllõ Gézával, a Magyar Tudományos Akadémia új levelezõ tagjával, Új Szellem 1937/7. szám, 3–4. (Akadémiai székfoglalóját a kisebbségjogról, jogfilozófiáról tartotta.) 16 Az Új Szellemben ugyan Rakovszky Iván neve szerepel, de ez nyilván elírás; Rakovszky Iván fiatalabb volt, mint Szüllõ, István viszont a századforduló tekintélyes politikusa. 14

53

kommentar_703.qxd

7/5/07

3:55 PM

K

Page 54

O M M E N T Á R

•

2 0 0 7 | 3

–

M

A G Y A R

A L A K O K

sebbségi politizálás értelmezhetetlen a dualizmus korának ismerete nélkül. Föntebb utaltam a legitimistáknak a Horthy megválasztásához szükséges ideiglenes törvénnyel kapcsolatos álláspontjára: Gömbös Gyula miniszterelnökségével az a politikai állapot jött létre, amitõl õk óvni kívánták az országot. Igazuk lett. A kezdõdõ radikalizmus söpörte el Bethlen embereit a harmincas évek elején, ekkor kellett megválnia Szüllõnek a csehszlovákiai Országos Keresztényszocialista Párt elnöki posztjától. Az új elit nem tûrte el, hogy a szlovákiai magyar kisebbségi politikát egy az alkotmányosságra építõ konzervatív jogász vezesse. Szüllõ hatóköre szûkült, tekintélye azonban így is megmaradt. Aktív szlovákiai politikusként tételesen is megfogalmazta, hogy a csehszlovákiai magyarságot nem kisebbségnek, hanem elrabolt többségnek tekinti. Ez magyarázza a közte és az úgynevezett reálpolitikusok között kimutatható különbségeket.17 Angyal Béla idézte tõle Érdekvédelem és önszervezõdés címû könyvében, hogy õ nem csehszlovákiai magyar politikát akar csinálni, hanem magyar politikát Csehszlovákiában. Magam egy néhány évvel korábban írt tanulmányomban bizonyítani véltem, hogy az 1925-ben alakult Magyar Nemzeti Párt – tagságában, vezetõi között liberálisokkal, szabadkõmûvesekkel, zsidókkal – nyilván Bethlen támogatásával nem egyszerûen kormánytámogató magatartást tanúsított 1925–1926-ban, hanem le akarta váltani a kormányt, s az új kabinetbe beléptetve a kisebbségiek pártjait – ide sorolták a szlovákokat is – föderatív államszervezetet kívánt kiépíteni. Szüllõ még ezzel – a cseh polgári pártokból fölépülõ kormány támogatásával – sem értett egyet (vagy elõre látta a kísérlet kudarcát), s éppen ezt indokolta meg az idézett Gasteini levélben, amelyben arról nyilvánított kedvezõtlen véleményt, hogy a Magyar Nemzeti Párt megszavazza az 1925–1926-os hivatalnokkormány Magyarországot is sújtó vámtörvényét:

Lásd ehhez Gombár Csaba fogalommagyarázatát: „Nem könnyû az elsõ pillanatban eldönteni, hogy valaki a reálpolitika fogalmát dicsérõ, avagy elmarasztaló értelemben használja-e? A német szóhasználatból elterjedt reálpolitika fogalma ugyanis nem pontosan azonos a realitásokon alapuló politikával, hanem olyan politikát jelöl, amely megalkuvó az adott hatalmi viszonyok vonatkozásában és nyíltan fittyet hány az erkölcsi meggondolásokra és a közvélemény reagálására. Ugyanakkor a benne búvó realitás szó megfényesíti ezt a fogalmat, lévén, hogy értelmes és értékes politikai gyakorlatot csak valóság alapján lehet folytatni […]” GOMBÁR Csaba: Politika – címszavakban (Elemi politikai fogalmak értelmezése), ELTE Állam- és Jogtudományi Karának Tudományos Szocializmus Tanszéke, Budapest, 1980, 214 (Politikatudományi Füzetek 1.). Szüllõ reálpolitika-értelmezéséhez: „a 67-es reálpolitika: a lehetõségek közül a maximumot elérni. Ezt a reálpolitikát vallottam én is Csehszlovákiában, és sok nehézségem volt miatta. Mi nem csinálunk és nem akarunk reálpolitikát – hirdették velem szemben. Ezt tudom – feleltem én –, mert ti gimnazista politikát csináltok!” SZÜLLÕ: Emlékbeszéd Thallóczy Lajosról…, 5. 17

54

kommentar_703.qxd

F

7/5/07

I L E P

T

3:55 PM

A M Á S

G

Page 55

U S Z T Á V

:

A

J O G

H A T A L M A

…

–

S

Z Ü L L Õ

G

É Z Á R Ó L

Újabban szokásos lett egy lényegtelennek látszó, alapjában nagyon fontos formula. A pártok kimondják a sokat jelentõ szót: „elveink fenntartásával”, s azután homlokegyenest ellenkezõt cselekszenek, mint amit a párt politikai elve követel. Ez teljesen hibás eljárás. Jogot lehet fenntartani, de elvet nem. […] Az „elv” az erkölcsi fogalom, ez fel nem függeszthetõ, mert ha erkölcsi fogalmat felfüggesztenek csak egyetlenegyszer is, az megsemmisül. […] Ellenzéki párt nem függesztheti fel elvét úgy, hogy kormányt támogat költségvetés megszavazásával, adókivetésre jogot ad, mert ha ezt teszi, megszûnik ellenzéki párt lenni. […] Mármost ha a Népszövetség és minden más fórum elõtt, a tételes törvényt mindenütt betartva, de a kisebbségi és más törvényre mindenütt támaszkodva, mi magyarok az elnyomás ellen panaszkodunk, s ezzel kimutatjuk, hogy Csehszlovákiában és Közép-Európában a nemzetiségi elnyomás nem szûnt meg, s mi jogfosztottak vagyunk, ilyen panaszunkat vajon komolyan veszik-e, de vehetik-e komolyan, ha emellett a kormányt szavazatunkkal támogatjuk, a költségvetéssel anyagi erõhöz juttatjuk, sõt neki többséget adunk? […] A békeszerzõdés óta állandó az a törekvés, hogy Magyarország lehetõleg sakkban tartassék, és semmi úgy nem tart lekötve, mint a szegénység. Állandó az a törekvés, hogy Magyarország visszafejlesztessék csendes szántó-vetõ néppé s hagyjon fel iparral és kereskedelemmel, mert a mai korban az anyagi erõknek mégis csak ez a fokozója. […] A vámtörvényért állítólag rekompenzáció az illetõségi törvény. Ámde rá kell mutatnom arra, hogy ez nemcsak hogy nem rekompenzáció, de átmenet in pejus. Mi a Népszövetség elõtt azt az álláspontot képviseltük, hogy a magyar közigazgatási jog és a gyakorlat szerint a négyéves állandó egyhelyben lakás hallgatólag megadja az illetõséget mint jogot; a lex Dérer ez elõl a felfogás elõl kitér, és húszéves állandó ittlakás után megengedi azt, hogy kérheti valaki honpolgárságának feltétel melletti elismerését. Hogy ez nem ugyanegy, azt nem kell magyaráznom, de hogy ezek után a Népszövetség, mely szeret a kényes kérdések megoldása elõl kitérni, a mi panaszunkat, mint a lex Dérer által immár tárgytalant ad acta fogja tenni, azt sem kell, azt hiszem, magyaráznom. Ezért szavazták meg ezt azok, akik a legnagyobb ellenségeink.18

Szüllõ célja, ez nem titok, a (békés) revízió volt. Ezt minden ellenkezõ híreszteléssel szemben nem azok vezetésével gondolta végrehajthatónak, akik a tengelyhatalmak mellé akarták állítani az országot. A visszatérés után ezért lett persona non grata Imrédy Béla miniszterelnök és a hozzá fölzárkózó Jaross Andor szemében. Már azelõtt, hogy bekerült volna a felsõházba, a liberális ellenzék osztatlan bizal18

SZÜLLÕ: Gasteini levél.

55

kommentar_703.qxd

7/5/07

3:55 PM

K

Page 56

O M M E N T Á R

•

2 0 0 7 | 3

–

M

A G Y A R

A L A K O K

ma övezte, cikkeit fõként a liberális Pesti Naplóban tette közzé, s rendszeres szereplõje, szónoka volt az alkotmányos elit és a polgári ellenzék rendezvényeinek. A parlamentben az alkotmány legkövetkezetesebb õrei közé tartozott. Egy régebbi tanulmányomban idéztem a harmadik zsidótörvényrõl mondott megsemmisítõ kritikájának néhány részletét,19 de ez még szinte a békeidõkbõl származik: egy törvényjavaslat ellen, elfogadása elõtt, minden argumentumot fölsorakoztathat a törvényhozó, a kész törvények betartása fölött viszont szerepébõl következõen akkor is õrködnie kell, ha eredetileg ellenük szavazott. Szüllõ ezzel szemben még jóval a törvény életbelépte után is nyíltan érzékeltette, hogy az minden alapot nélkülöz: Én egy pillanatig sem képzelem, hogy a magyarságnak nem lenne asszimiláló képessége. Nem hiszem azt, hogy félni kellene s nem engedni, hogy aki magyar akar lenni, az magyar lehessen. Tagadni az asszimilációt egyenlõ lenne azzal az állásponttal, hogy mi gyengék vagyunk, pedig erõsek vagyunk. Eszembe jut Bartakovics egri érseknek az 19 Azért álljon itt is, részben azért, mert a szakirodalom sokszor – megalapozatlanul – olyan kontextusban említi, mintha antiszemita lett volna: „Én nagyon jól tudom, hogy mi a temporális és mi az állandó. Én egyházam fõpapjának, a hercegprímás úr õeminenciájának a felfogását teljes mértékben elfogadom, mert ha Magyarországon a kereszténységet akarjuk és ha a keresztényi Magyarországot akarjuk, akkor nem abban a formában kell a kereszténységet gyakorolni, hogy mi hirdetjük a szavakat, azoknak belsõ tartalma nélkül, mert minden olyan keresztény irányzatot, amelyben nincsen benne a karitász, nem kereszténységnek, hanem csak pogányságnak tudok minõsíteni, amelynek különbözõ formái vannak. […] / Ez a törvényjavaslat ismét összekavar fajt és hitfelekezetet, ez a törvényjavaslat ismét összezavarja a gazdasági kategóriát és a társadalmi célt. Én itt nem akarok nagy terjedelemben beszélni, azonban leszögezem azt, hogy minden olyan törvényhozás, amely viszszaható erõt akar statuálni, a törvényhozás és a közjog lényegét rendíti meg. Én nagyon jól tudom azt, hogy mit jelent a jog. Én mint kicsiny nép képviselõje viseltem a jogot és én mindig annak a politikának voltam hirdetõje, amely politika azt mondotta, hogy a jog a hatalom és nem a hatalom a jog! Ha mi megengedjük azt, hogy egy létezõ törvény fennállásának tartama alatt kötött érvényes kötést egy késõbbi institúcióval érvénytelenné tegyünk, sõt büntetjük a törvény szerint való kötést, akkor mi a törvénybe vetett hitet rendítjük meg, és ha egyszer Magyarország letér a törvény és a közjog sérthetetlenségének alapjáról, akkor Magyarország elveszett. […] / Méltóztassanak elhinni, hogy a magyar nemzet ellensége minden olyan törvényjavaslat, amely nem azt az egyet akarja cezúrául felállítani, hogy magyar az, aki magyarul érez és magyarul cselekszik, magyar az, aki önmagában, lelkiségében olyanná alakult át, amilyent a magyar nemzet kíván. (Úgy van! balfelõl) Méltóztassanak elhinni, én láttam magyarokat és láttam zsidókat. Volt idõ, amikor engem félre akartak tenni. Hallgattam, de most akarom itt kifejezni és most akarok itt bizonyságot tenni róla éppen Bánffy gróf barátom, az erdélyiek tanúsítása és a felvidékiek tanúsítása szerint is, hogy mi igenis láttunk tisztességes és hõsies magatartású zsidókat és láttunk tisztességes és hõsies magatartású keresztényeket, de láttunk mi nem ilyen zsidókat és nem ilyen keresztényeket is. (Úgy van! balfelõl) A hazafiság nem a hitfelekezettõl függ. A hazafiság a kötelességtudástól függ!” Az országgyûlés felsõházának 49. ülése 1941. évi július hó 18-án pénteken, gróf Széchenyi Bertalan, báró Perényi Zsigmond és báró Radvánszky Albert elnöklete alatt = Az 1939. évi június hó 10-ére hirdetett országgyûlés felsõházának naplója, II., Budapest, 1942, 287–288. Szüllõ beszéde végén módosító indítványokat terjesztett be, a törvény következményeinek enyhítése céljából. Beszédében pedig megemlítette, hogy olyan leveleket kap, amelyben arra szólítják föl, hogy kövesse Teleki Pál példáját, azaz lõje fõbe magát.

56

kommentar_703.qxd

F

7/5/07

I L E P

T

3:55 PM

A M Á S

G

Page 57

U S Z T Á V

:

A

J O G

H A T A L M A

…

–

S

Z Ü L L Õ

G

É Z Á R Ó L

esete. A Bach-korszak alatt a Bach-huszárok tömegesen akarták papnak adni fiaikat, látván, hogy milyen jó dolog plébánosnak lenni. Az érsek irodaigazgatója azt mondotta, hogy persze, nem vesszük fel õket. Bartakovics érsek pedig így szólt: persze, hogy felvesszük közénk, hadd pusztuljon a fajtája. Hát nekem az a véleményem az asszimilációról, ami Bartakovics érseké volt.20

1942-ben a felsõházban az újvidéki razzia kivizsgálását követelte, 1943 végén pedig õ fejtette ki ugyanott Kállay Miklós miniszterelnök álláspontját a feltétlen megadás elvérõl; nyílt üzenet volt ez a nyugati szövetségeseknek: Magyarország, ha tehetné, azonnal kilépne a háborúból. Ezért tartom érthetetlennek, hogy a németek nem tartóztatták le 1944. március 19. után; egyébként arról, hogy hol volt és mit csinált a megszállás alatt, egyelõre nem találtam adatot. Gyanítom, hogy elvonult a világ elõl; a háborús években már „volt” politikusként minõsítette önmagát. Ennek az írásnak a lezárásaként egy kettõs értelmû – rá oly jellemzõ idézetet választottam ki; érinti a zsidókhoz való viszonyt, a másik szlovákiai magyar párttal kapcsolatos véleményét, és van benne némi kínai stílusú bölcsesség is. Két nappal azután, hogy az Imrédy-kormány „karácsonyi ajándékként” beterjesztette a második zsidótörvény javaslatát, nyilatkozta Szüllõ kedvenc liberális lapjának: Az én pártomban, a keresztényszocialista pártban, nem voltak zsidók, a Magyar Nemzeti Pártban voltak zsidók; az én pártomban nincsenek antiszemiták, a volt Nemzeti Pártban vannak. Ez mutatja, hogy milyen sokoldalú az élet és milyen csodálatos szövõdményekbõl alakul ki az a perzsaszõnyeg, amelyen csak messzirõl lehet látni: milyen figurák vannak benne. – Milyen következtetéseket von le excellenciád ottani és itteni tapasztalataiból? – kérdezte munkatársunk. – Azt, hogy az Úristen kimérte a tudás határait.21

ERNYEI György: „Soha meg nem sérteni senkit, aki gyengébb, és meg nem hunyászkodni az elõtt, aki hatalmasabb.” Születésnapi beszélgetés a 70 éves Szüllõ Gézával, Független Magyarország 1943/5., 3. 21 „Aki teljes szívvel és lélekkel magyar akar lenni, az magyar – és aki ezt a tételt megtagadja, az megtagadja Árpád és Szent István gondolatát.” Beszélgetés Szüllõ Gézával a felvidéki zsidóságról és az idõszerû magyar kérdésekrõl, Pesti Napló 1938. december 25., 9. 20

57

kommentar_703.qxd

7/5/07

3:55 PM

Page 58

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 7 | 3

„Kisiblyei” majális 1931-ben

58

kommentar_703.qxd

7/5/07

3:55 PM

K

Page 59

O M M E N T Á R

•

2 0 0 7 | 3

–

M

Û H E L Y

Camillo Ruini VÁLLALKOZÁS ÉS KERESZTÉNY HUMANIZMUS* […] Rövid felszólalásom címe, Vállalkozás és keresztény humanizmus, igen átfogó jellegû, ahogyan átfogó e szimpózium központi témája is. Örömmel teszek eleget kötelességemnek, hogy szóljak néhány szót, mint a filozófia és teológia õsi forrásából merítõ „öreg mindentudós”, aki régrõl tartó érdeklõdéssel fordul a közgazdaságtudomány fõ témái felé. Ma már közismertek a protestáns, illetve a katolikus kereszténység és a modern kori, vállalkozás alapú gazdaság közti történelmi kapcsolatról írott tudományos munkák. E tanulmányok nagy fontossággal bírnak egy olyan szimpózium esetében is, mint ez a mostani, amely szemléletmódjában inkább a jövõ felé fordul, egy „új humanizmus” megteremtése irányába. A kifejezés talán túlhaladottnak tûnik, vagy éppen túlontúl nagyratörõ megállapításként hangzik, ám használata mégis jogos és helyénvaló lehet. Az én feladatom most azonban az, hogy a vállalkozásról a keresztény humanizmussal összefüggésben beszéljek. Ezzel kapcsolatban nem kerülhetem meg e humanizmus természetének, mibenlétének kérdését. Történelmi szinten, a tények tekintetében, a kérdés megoldottnak tûnhet, minthogy elfogadott nézet, hogy az európai humanizmus keresztény gyökerekbõl is táplálkozik. Ám a kérdés teológiai szinten vitássá vált. Különleges hevességû vita bontakozott ki arról, hogy a keresztény megváltás felette áll-e az egyes kultúráknak és civilizációknak, és képes arra, hogy bárhol megvalósuljon, testet öltsön. Ám nem kívánok e kérdésnél idõzni, amely elterelné a figyelmemet a keresztény humanizmus és a vállalkozás közti kapcsolat elemzésérõl. Csupán annyit szeretnék megjegyezni, hogy bár a keresztény hit és a teológia nézõpontjából tagadhatatlan mind a kereszténység kultúrafelettisége, mind a határtalan testet öltõ kéCamillo Ruini bíboros elõadása 2006. június 22-én hangzott el az Európai egyetemi oktatók IV. római szimpóziumán, amelynek témája A vállalat és az új humanizmus volt. Az "új humanizmus" fogalmának ihletõje II. János Pál tanítása, amelynek egyik központi eleme, hogy az isteni kinyilatkoztatás nem csak Istenrõl, hanem az ember valódi természetérõl és világban elfoglalt helyérõl is feltárta az igazságot. A valódi humanizmus alapja eszerint csak az emberre mint Isten képmására vonatkozó tudásunk lehet. A bíboros gondolatait mûfaja (konferenciabevezetõ) ellenére azért tartjuk fontosnak közreadni, mert ugyanazokat a kérdéseket boncolgatja, amelyeket Vita rovatunkban Szalai Ákos felvetett (Keresztény-kapitalista gondolatok, Kommentár 2006/4., 3.15) és Horkay Hörcher Ferenc továbbgondolt (Önérdek és szolidaritás, Kommentár 2007/1., 11.21).

*

59

kommentar_703.qxd

7/5/07

3:55 PM

K

Page 60

O M M E N T Á R

•

2 0 0 7 | 3

–

M

Û H E L Y

pessége, mindazonáltal igaz az is, hogy ez a testet öltés nem hagyja érintetlenül az egyes civilizációkat és kultúrákat, hanem alapjaiban változtatja meg, alakítja át azokat. Hasonlóképpen igaz az is, hogy ezeknek az átalakulásoknak az alapvetõ iránya állandó, hiszen kiindulópontjuk és hajtóerejük minden esetben Jézus Krisztus mindenek felett álló személye. Elmondhatjuk tehát, hogy történelmi szempontból számos keresztény humanizmus-forma létezik, aszerint, hogy a kereszténység átformáló ereje hogyan érvényesült az egymástól eltérõ kultúrájú területeken. Ám azt is hozzá kell tennünk, hogy az egyes területek keresztény humanizmusai határozott közös vonásokkal rendelkeznek. Ebben az értelemben tehát lehetséges egyetlen keresztény humanizmusról beszélni, amely a történelem folyamán sokféle formában mutatkozott meg. Három alapvetõ közös vonásról beszélhetünk. Az elsõ ezek közül, ahogyan azt már Hegel is hangsúlyozta, az az emberi méltóságnak – minden egyes ember méltóságának – a lehetõ legmagasabb szintû felmagasztalása – az emberi értelemre, szabadságra, és legfõképpen arra hivatkozva, hogy Isten fiává fogadta az embert Jézus Krisztus által. A második az ember alapvetõ gyengeségének és megváltás-igényének felimerése, illetve annak belátása, hogy képtelen önmaga üdvözítésére – ahogyan Szent Pál és Szent Ágoston tanította, majd késõbb Blaise Pascal, aki oly jól rávilágított az emberi nagyság és nyomorúság paradoxonára. A keresztény humanizmus harmadik alapvonása pedig annak az egyetemes és valódi testvéri köteléknek a felismerése és megvalósításának követelése, amely Krisztusban egyesíti az emberek egész családját. Ahogyan már Szent Pál tanításában is szerepel: egy test vagyunk Krisztusban, s így részei vagyunk egymásnak. Most térjünk vissza a vállalkozással való kapcsolathoz és az „új humanizmus” kérdéséhez! Nem magyarázom el Önöknek, mi is az a modern vállalkozás, és melyek lehetnek a tényleges és lehetséges fejlõdési irányai. Csupán a Centesimus annus enciklika megállapítását idézem, amely szerint maga az ember „az ember legfõbb gazdagodási forrása”, a fejlõdés és az értékteremtés „döntõ tényezõje” (32). E véleményt, úgy gondolom, ma már széles körben osztjuk. Amennyiben mindez igaz, úgy a személyiség formálása, fejlesztése a vállalkozás „belsõ” célja, olyasvalami, ami része a vállalkozás dinamikájának és annak az etikának, amely a vállalkozás sajátos természetébõl fakad. Nem pusztán és nem elsõsorban olyan norma, amely „kívülrõl", a vallási, szociális vagy politikai etika követelményeibõl származik. Mivel pedig a vállalatban dolgozó személyek egy társadalom, és végsõ soron egy civilizáció részesei, a vállalkozás céljaihoz és „belsõ” erkölcsiségéhez nem csupán az õ személyiségük formálása tartozik hozzá, hanem egy „humanista” civilizáció megteremtésében való részvétel is. Egy olyan civilizációié, amelyben tehát az ember a központi érték, minden esetben a cél, és soha nem az eszköz, ahogyan Kant

60

kommentar_703.qxd

C

7/5/07

A M I L L O

3:55 PM

R

U I N I

:

Page 61

V

Á L L A K O Z Á S

É S

K E R E S Z T É N Y

H U M A N I Z M U S

tanítja. És megfordítva: mindaz, ami hozzájárul a személyiség formálódásához és a humanista civilizáció kialakulásához, segíti, legalábbis tendenciáját tekintve, a vállalkozások rendszerének megerõsödését. Ha figyelembe vesszük azt a hatalmas megújító erõt, amely a vállalkozás és a vállalkozásalapú gazdaság sajátja, könnyen egyetérthetünk abban, hogy az a humanizmus, amely egy olyan civilizációs közegben növekszik és erõsödik, amelynek az alapvetõ gazdasági szervezõdési formája a vállalkozás, legalább részben egy újfajta humanizmus lesz. Mindezt még egyértelmûbbé teszi a vállalkozás és a modern tudományok közti kötelék, a hozzá tartozó technológiákkal és azok hatalmas erejû innovációs dinamizmusával együtt. Még egy szó erejéig szeretnék visszatérni a felszólalásom címében szereplõ „keresztény” jelzõre. Vita tárgyát képezheti, hogy a vállalkozásalapú gazdaság vajon egy olyanfajta humanizmus felé vezet-e, amely kereszténynek mondható, azaz jellemzi a három, korábban említett alapvetõ tulajdonság: az emberi méltóság felmagasztalása, az ember alapvetõ gyengeségének és megváltásigényének felismerése, valamint az egyetemes és valóságos testvéri kötelék hangsúlyozása. Ám úgy vélem, egy ilyen jellemzõkkel bíró humanizmus rendkívül kedvezõ talajt nyújt a vállalkozás alapú gazdaság növekedéséhez és hosszú távú egészségéhez. Ebbõl adódóan a gazdaságnak végeredményben „belsõ érdeke” fûzõdik ahhoz, hogy kialakuljon egy ilyen humanizmus, az emberek és a társadalmi szervezõdések szabadságának, különösképpen vallási szabadságának tiszteletben tartásával. Bízom benne, hogy ez a szimpózium ösztönzi majd e kölcsönös kapcsolódások elmélyítését. (Gyimesi Kinga fordítása)

61

kommentar_703.qxd

7/5/07

3:55 PM

K

Page 62

O M M E N T Á R

•

2 0 0 7 | 3

–

M

Û H E L Y

William Coleman ANTISZEMITIZMUS A KÖZGAZDASÁGTAN-ELLENESSÉGBEN E találkozó az elõítélettel és közgazdaságtannal foglalkozik. Az alábbi írás nem azok elõítéleteivel foglalkozik, akik elõmozdították a közgazdaságtant, hanem azokkal, akik felszámolnák azt. Azok elõítéleteivel foglalkozik, akik nyíltan elõítéletesek a közgazdaságtannal szemben: „közgazdász-ellenesek”. A közgazdaságtan-ellenesség majdnem olyan õsi, mint maga a közgazdaságtan (vö. COLEMAN 2002). Történész kutatójának nem kell visszamennie túl messzire az 1930 elõtti a közgazdaságtan-ellenes irodalomban, hogy a nyilvánvaló antiszemitizmus megnyilvánulásaival találkozzon némely vezetõ alakjánál (mint Leroux, Dühring, Toussenel, Cobbett). E megnyilvánulások gyakorisága, terjedelme és erõssége emeli ki õket, még 19. századi mércéje szerint is. Azt lehet mondani, nagyjából 1930 elõtt a közgazdaságtan-ellenesség és az antiszemitizmus meghökkentõ kapcsolatban állt. De mekkora volt e kapcsolat jelentõsége? Jelentõs volt ez egyáltalán? Írásom azt állítja, hogy igen – és ez a kapcsolat nem volt véletlenszerû. Amiképpen be fogjuk mutatni, a közgazdaságtan-ellenességnek és a modern antiszemitizmusnak van néhány fontos közös ideológiai érve. Noha ezek az érvek nem irányulnak közvetlenül sem a zsidóság, sem a közgazdaságtan ellen, mégis az antiszemitizmus és közgazdaságtan-ellenesség modern formáinak szinte nélkülözhetetlen elemei annyiban, hogy ha valaki elutasítja ezeket az érveket, akkor ezzel párhuzamosan elveszi az erejét a közgazdaságtan-ellenesség legnépszerûbb formáinak és az antiszemitizmus sok irányzatának. Írásom elõször a közgazdaságtan-ellenesség fõ elõfeltevéseit írja le, amelyekrõl azt állítom, hogy sok antiszemitizmus nélkülözhetetlen feltételei. Ezután bemutatom, hogy a közgazdász-ellenesség sok vezetõ megfogalmazója egyben ehhez illeszkedõ antiszemitizmust is vallott. Befejezésül a klasszikus közgazdászok zsidók iránti toleranciája és a kortárs felvilágosult filozófusok intoleranciája közti különbséget mutatom be.

A közgazdaságtan-ellenesség A közgazdaságtan-ellenes irodalom meghatározó jellemzõje az a hit, hogy a közgazdaságtan csapás. A közgazdaságtan-ellenes számára a közgazdaságtan káros; 62

kommentar_703.qxd

W

I L L I A M

7/5/07

C

3:55 PM

O L E M A N

:

A

Page 63

N T I S Z E M I T I Z M U S

A

K Ö Z G A Z D A S Á G T A N

-

E L L E N E S S É G B E N

„romboló” (MOFFAT 1878, 5). Ezért az lenne a legjobb, ha eltûnne. A legjobb az lenne, ha a tanításait figyelmen kívül hagynák, kitüntetéseit (mint a Nobel-díj) megszüntetnék, a képviselõit kitiltanák a közintézményekbõl, az intézményeit felszámolnák, oktatási központjait ellehetetlenítenék vagy felszámolnák.1 A közgazdaságtan-ellenesség sûrûn és széles körben elterjedt igazolásai nem vezethetõek vissza egy egyedi esetre. A közgazdaságtan-ellenesség inkább különbözõ esetek sorozatából áll össze, amelyek mindegyikének saját világképe, kritikája, eredettörténete és habitusa van (COLEMAN 2002). Ezek közül a legfontosabb a jobboldali közgazdaságtan-ellenesség, a baloldali közgazdaságtan-ellenesség, a nacionalista közgazdaságtan-ellenesség, az irracionalista közgazdaságtan-ellenesség, az altruista közgazdaságtan-ellenesség, az idealista közgazdaságtan-ellenesség és a materialista közgazdaságtan-ellenesség. Röviden összefoglaljuk mindegyiket. Jobboldali közgazdaságtan-ellenesség A 18. század végén keletkezõ jobboldali közgazdaságtan-ellenesség a piacot a kívánatos társadalmi rend rombolójának tekinti, a közgazdászt a piac szószólójának, és ennek következtében úgy ítéli, hogy akarva-akaratlanul hozzájárulnak a kívánatos társadalmi rend lerombolásához. A jobboldali közgazdaságtan-ellenesség számára a közgazdászok a zûrzavar apostolai, az anarchia ideológusai, „nyomorult felforgatók” (TOUSSENEL 1847). A jobboldali közgazdaságtan-ellenesség kiemelkedõ alakja de Bonald (1754–1840), az abszolút monarchia és egyházi tekintély képviselõje (BONALD 1864a, 1864b). Jobban ismert példák John Ruskin, Thomas Carlyle és William Cobbett. Baloldali közgazdaságtan-ellenesség Míg a jobboldali közgazdaságtan-ellenesség azt feltételezi, hogy a piac rombolja a társadalmi rendet (és ezért rossz), a baloldali közgazdaságtan-ellenesség azt feltételezi, hogy az támogatja a társadalmi rendet, és ezért (szintén) rossz. A piac a társadalmi renddel fennálló viszonyának baloldali értelmezése közvetlenül sugallja a közgazdaságtanra vonatkozó ítéletet. A baloldal számára a közgazdaságtan, a piac A közgazdász-ellenes attitûd jól megragadható a közgazdász-ellenes Clares Ayresnek a Thorstein Veblen gazdasággal kapcsolatos beállítottságáról adott összefoglalójában: Veblen – mondja Ayres – „nem azért bírálta a bevett gazdaságelméleteket, mert azok tökéletlenek vagy hibásak egy sajátos elemükben, hanem mert teljes egészében hamisak és elejétõl a végéig becsapnak. Deweyhez hasonlóan nyilvánvalóan azt feltételezte, hogy sokkal jobban menne a dolgunk, ha megszabadulnánk az értelmetlen rubrikáktól pusztán a »távozz tõlem« kimondásával.” (AYRES 1935, 36)

1

63

kommentar_703.qxd

7/5/07

3:55 PM

K

Page 64

O M M E N T Á R

•

2 0 0 7 | 3

–

M

Û H E L Y

képviselete révén, pusztán csak a társadalmi rend tartópillére. A közgazdászok a „gazdagok apostolai”.2 Marx Károly e tétel klasszikus példája, amit azóta sokan megismételtek, beleértve John Atkinson Hobsont (1858–1940). A jobboldali és baloldali közgazdaságtan-ellenesség megegyezik abban a feltételezésben, hogy a bankárok és kapitalisták a társadalom hatékony, de élõsködõ uralkodói. E feltételezés szerint a kapitalisták egyszerre bitorlók és hatalmasságok. Ezt a tételt Alphonse Toussenel (1803–1885) képviselte, akirõl megállapíthatatlan, hogy jobbra húzott-e vagy inkább balra. Nacionalista közgazdaságtan-ellenesség A nacionalista közgazdaságtan-ellenesség úgy gondolja, hogy a közgazdaságtan a nemzetközi volta miatt veszedelmes. A közgazdaságtan, Samuel Taylor Coleridge szavaival, „elnemzetlenít”. A nacionalizmus azt mondja, hogy a világnak egyedi nemzetek halmazává kellene bomlania, és a „kozmopolita” közgazdaságtan gátolja e folyamatot. Friedrich List a nacionalista közgazdaságtan-ellenesség egyik példája, és William Cunningham (1849–1919) a legtehetségesebb angol nyelvû képviselõje. Irracionalista közgazdaságtan-ellenesség Az irracionalista közgazdaságtan-ellenesség a közgazdaságtan deduktív, kvantitatív és tudományos jellegét támadja; ez a fajta közgazdaságtan-ellenesség nem bízik az értelemben, és a nem-racionálisban hisz. Megjelenik jobboldali (amely a tudományos értelmet a jó társadalmi rend lerombolójának tekinti), baloldali (amely a tudományos értelmet az elnyomó társadalmi rend megalkotójának tekinti) és „mûvészi” formában, amely szerint a racionalitás káros a személyiségre és a „kreativitásra”. Charles Dickens (1812–1870) és Werner Sombart (1863–1941) az irracionalista közgazdaságtan-ellenesség példái. Altruista közgazdaságtan-ellenesség Az altruista közgazdaságtan-ellenesség azt állítja, hogy a közgazdaságtan egyenlõ az önzés-tannal. A közgazdaságtan, legjobb esetben, elnézi az önzést, de valószínûbb, hogy becsempészi, sõt dicséri azt. És ami még rosszabb, az egoizmust ösztönözve a közgazdaságtan szétrohasztja mások bármiféle figyelembevételét, és ezért megtisztítja az utat az embertelenség és kegyetlenség elõtt. Ezt a tételt képviselte Auguste Comte, Pierre Leroux és Pierre Joseph Proudhon. 2 Percy Shelley írta Thomas Love Peacocknak: „Olvastad Godwinnek a gazdagok apostolának [Malthusnak] adott válaszát?” (SHELLEY 1965, 234)

64

kommentar_703.qxd

W

I L L I A M

7/5/07

C

3:55 PM

O L E M A N

:

A

Page 65

N T I S Z E M I T I Z M U S

A

K Ö Z G A Z D A S Á G T A N

-

E L L E N E S S É G B E N

Idealista közgazdaságtan-ellenesség Az idealista közgazdaságtan-ellenesség elítéli a közgazdaságtan hedonizmusát. Úgy tartja, hogy az emberi kielégülés alapjaiban elégtelen társadalomfilozófiai célkitûzés. Az idealista közgazdaságtan-ellenesség szerint a jó tiszteletének gyakran ki kell zárnia az emberi kényelmet és nyugalmat. A közgazdaságtan azzal, hogy hamis módon azonosítja a jót az emberi kényelemmel és nyugalommal, megkönnyítette az erkölcsi értékek különféle megsértéseit. Materialista közgazdaságtan-ellenesség A materialista közgazdaságtan-ellenesség azt veti a közgazdaságtan szemére, hogy csak tévútra vezette a társadalomnak az anyagi lehetõségei megvalósítására irányuló törekvéseit. A közgazdaságtan, panaszkodnak e kritikusok, a piacot a jólét eszközeként támogatja. Valójában pedig az anyagi szükségletek kielégítése a munkában rejlik: vagy az emberi lények munkájában (A Munka Evangéliuma), vagy az energia munkájában (Az Energia Evangéliuma). A materialista közgazdaságtan-ellenesség egyik példája Frederick Soddy (1877–1956).

A hasonlóság logikája Az alábbi fõbb állítások teszik lehetõvé a közgazdaságtan-ellenesség és az antiszemitizmus közti megfelelést. A közgazdaságtan-ellenesség mindegyik fentiekben tárgyalt válfaja a közgazdaságtant valamilyen káros jelenséggel azonosította (piaccal, nemzetköziséggel, racionalizmussal, önérdekkel, materializmussal stb.), és ennek következtében közgazdaságtan-ellenességet hozott létre. Az ember következtethet úgy, hogy ha X dolog azonosítható ugyanazon káros jelenséggel (piac, univerzalizmus, önérdek), akkor ugyanaz az érzékenység, amely létrehozta a közgazdaságtan-ellenességet, létre fogja hozni mellette az „X-ellenességet”. De milyen más dolog tekinthetõ egyenlõnek a piaccal, nemzetköziséggel, önérdekkel és hasonlókkal? Vitathatatlan, hogy a zsidóságot mind a zsidók, mind a nem zsidók, mind az antiszemiták, mind a filoszemiták gyakran azonosították ezekkel az elemekkel: a piaccal, a nemzetköziséggel, az önérdekkel, a racionalizmussal és a materializmussal. A zsidósággal kapcsolatos általánosítások fényében arra a következtetésre jutunk, hogy az antiszemitizmus bizonyos formái és a közgazdaságtan-ellenesség bizonyos formái együtt fordulnak majd elõ. Így a jobboldali közgazdaságtan-ellenesek a zsidókat felforgatóknak és bitorlóknak látják; a baloldali közgazdaságtan-el65

kommentar_703.qxd

7/5/07

3:55 PM

K

Page 66

O M M E N T Á R

•

2 0 0 7 | 3

–

M

Û H E L Y

lenesek a zsidókat a társadalmi rend hatalmasságainak; a nacionalista közgazdaságtan-ellenesek számára õk a nemzeti identitás bomlasztói; az altruista közgazdaságtan-ellenesek számára a kapzsiság zsarnokságának képviselõi; a materialista közgazdaságtan-ellenesség számára a jólét imádói; az irracionalista közgazdaságtanellenesek számára az „élettelen” racionalizmus hordozói. Beigazolódik-e ez a várakozás? Van-e bármiféle bizonyítéka a közgazdaságtanellenesség és antiszemitizmus kapcsolatának?

Kapcsolódó elutasítás Az állítjuk, hogy e kapcsolatra van bizonyíték. Vegyük sorra a közgazdaságtanellenesség mindegyik ágát. Jobboldali közgazdaságtan-ellenesség Bizonyosan némely jobboldali közgazdaságtan-ellenes szerzõ a zsidókat a régi társadalmi rend betolakodóinak vagy bitorlóinak tekintette. Bonald „majdnem középkori ellenszenvet érzett a zsidók iránt” (AGES 1974, 33). A zsidókról (1806) szóló írásában a zsidókat uzsorásoknak nevezte, és azzal vádolta õket, hogy hiányt hoztak létre Morvaországban, Csehországban és Ausztriában, amibõl hasznot húztak. Ami még rosszabb, a zsidók a kereszténység „ellenségei”, akik sikeresen legyõzik a kereszténységet, hacsak nem ismerik fel a tervüket és meg nem hiúsítják azt. Sajnálatos módon – írta Bonald – a régi gazdaság és a társadalmi tilalmak ostoba liberalizálása lehetõvé tette a zsidók beáramlását és ellenõrzõ szerepét.3 Körülbelül abban az idõben, amikor Bonald figyelmeztetett a „beszivárgásra”, Cobbett (1967, 412) arról panaszkodott, hogy a „zsidó ördögök” részei a régi rend felforgatásának. 1805-ben azt állította, hogy Nagy-Britanniát egy olyan „rendszer” tartja a markában, amely lerombolja – „egy olyan rendszer, amely az õsi arisztokráciát és az egyházat aláásta; amely révén a királyság õsi nemességét majdnem felszámolták, a jövedelemforrásaikat az adószedõk révén a vállalkozók, ügynökök és zsidók kezére juttatták (idézi OSBORNE 1984, 87). Cobbett véleménye szerint az angol zsidók kicsiny népessége (15 000 fõ 1815-ben) a kereskedõ-szellem terjesztésével „zsidó daganattᔠalakította át a londoni Cityt. Az új gazdagságukkal az õsi nemesség pozícióit követelik maguknak. David Ricardo volt e szomorú folyamat 3 Hasonlóképpen a 18. századi német jobboldali közgazdaságtan-ellenes Justus Möser egy olyan an-

tiszemita értekezés szerzõje volt, amit „a tapintatlan hivatalos kereszténység judizmus elleni, majdnem trágár támadásaként” írnak le (KNUDSEN 1986).

66

kommentar_703.qxd

W

I L L I A M

7/5/07

C

3:55 PM

O L E M A N

:

A

Page 67

N T I S Z E M I T I Z M U S

A

K Ö Z G A Z D A S Á G T A N

-

E L L E N E S S É G B E N

egyik példája.4 Egy másik jobboldali közgazdaságtan-ellenes szerzõ, Richard Oaster szintén kedvelte azt a témát, hogy a zsidók aláássák a régi rendet. A Rotschildok és a zsidók a „Mészárszék Urai”, akik „az õsi angol kereskedõk helyét bitorolják” (idézi PERSKY 1998, 638). Baloldali közgazdaságtan-ellenesség Némely, a szocialista mozgalomhoz kapcsolódó közgazdaságtan-ellenes szerzõ úgy vélte, hogy a zsidók az elnyomó korabeli társadalmi rend hatalmasságai. Toussenel számára a zsidók a „kor királyai”. „Európa Izrael uralma alatt áll. Az a világuralom, amit oly sok hódító megálmodott, a zsidók kezében van” (idézi LICHTHEIM 1968, 320). Hasonló hangon fogalmazott Leroux (1849): „Napóleon igazi utódai a zsidók.” Hasonló témák Marxnál* is megjelennek. Sem a cár, sem Ferenc József császár nem létezhetne a zsidók támogatása nélkül; „Úgy véljük, minden tirannus mögött egy zsidó áll, ahogy minden pápa mögött egy jezsuita” (idézi SIBERNER 1953, 7).5 Nagyjából ötven évvel e szerzõk után az elnyomó társadalmi rend baloldali azonosítását a piaccal a közgazdaságtan-ellenes Hobson kiterjesztette az imperializmusra. Hobsonnak az angol–búr háborúra vonatkozó elmélete, eredeti megfogalmazásában, különösen antiszemita volt. 1900-ban azt írta, hogy a „zsidó-imperialisták annyira ragaszkodnak a Randhoz, mint amennyire készek bármilyen helyhez ragaszkodni a Földön […] nem a termelés igazi gyümölcsébõl tesznek szert haszonra […] hanem a társaságok létrehozásából, felfuttatásából és pénzügyi manipulációjából” (idézi MITCHELL 1965, 399). A politikai hatalom megszilárdítaná a gazdasági hatalmukat, és a sajtó „egyre szélesedõ és növekvõ zsidó ellenõrzését” felhasználva ráveszik a „butább briteket”, hogy hódító háborút vívjanak Dél-Afrikában.6 Egy alkalommal Cobbett felfedezte, hogy David Ricardo gatcombe-i birtokát Mr. Sheppardtól szerezte. Ez arra késztette Cobbettet, hogy feljajduljon fel az õsi nemességgel kapcsolatban: „Így mennek el! Így szorítják ki õket. A kicsik már eltûntek; és a nagyok számára már semmi más nem maradt, mint a piac figyelõivel és utódaikkal kötendõ szent házasság kötelékére támaszkodni.” (COBBETT 1967, 375) Cobbett Ricardót a piac figyelõinek „visszataszító” változatának látta. (Cobbett antiszemitizmusáról lásd OSBORNE 1984.) * Eredetileg angolul jelent meg a szöveg: „So we find that behind every tyrant stands a Jew just as there is a Jesuit behind every Pope. Truly, the lusts of the oppressors would be hopeless and the possibility of war unimaginable if it were not for an army of Jesuits to throttle thought and a handful of Jews to pick pockets.” (Karl MARX: The Russian Loan, New York Daily Tribune 1856. január 4.) Az idézet helye nem található a magyar Marx–Engels-összesben, ahogyan a The Jewish Bankers of Europe (New York Daily Tribune 1855. november 22.) sem. (A ford.) 5 Byron, akit Marxszal együtt baloldali közgazdaságtan-ellenesnek lehet azonosítani, megnyúzta a zsidókat, mivel támogatják és manipulálják a zsarnokokat. A Don Juanban írta: „Ki tarja egyensúlyban a világot? / […] / A zsidó Rothschild és keresztény társa, Baring.” 6 Lásd még SILBERMER 1952 és ALLETT 1987. Az antiszemita témát Hobson ismét folytatta röviden, 1918-ban. A Rand hatalmas aranytelér volt, amelyet 1888-ban fedeztek fel Afrika déli részén. 4

67

kommentar_703.qxd

7/5/07

3:55 PM

K

Page 68

O M M E N T Á R

•

2 0 0 7 | 3

–

M

Û H E L Y

De amikor Hobson arról írt, hogy a zsidók a hatalmasságok, akkor túltett rajta A Cion bölcseinek jegyzõkönyvének egzotikus története. A közgazdaságtan-ellenes Augustin Barruelt tartják a e koholmány lényegi sugalmazójának. Norman Cohn szerint a „zsidó világ-összeesküvés mítosza visszavezethetõ a francia jezsuitáig, Barruel abbéig” (1741–1820), aki 1797-ben írta meg a Mémoires pour servir a l’historie du jacobinisme címû mûvét, amely a „francia forradalom jobboldali értelmezésének alapvetõ dokumentuma” lett (HOFMAN 1993, 28). Az állítása egyszerû: a francia forradalom a kereszténység különbözõ, a felvilágosult filozófusoktól a szabadkõmûvesekig terjedõ ellenségeinek puccsa volt. Barruel hatalmas, négykötetes nem teljesen ortodox gondolkodású áttekintésében a közgazdászokat a deizmus, rousseau-izmus és a felségárulás bûnében találta bûnösnek. Barruel Memoires-ja nem vádolta a zsidókat. De az élete vége felé Barruel összeállított egy „vaskos kéziratot”, amely kiterjesztette az összeesküvés elméletét. Önmaga megelégedésére bemutatta, hogy egy összeesküvõ ellenkormány vagy „tanács” irányítja titokban a politikai eseményeket Európában. „A tanácsnak nincs állandó székhelye, de ahol a nagyhatalmak államférfijai találkoztak, ott megtalálható volt a háttérben.” (COHN 1967, 31) Huszonegy emberbõl állt, akik közül kilenc zsidó volt (COHN 1967). Nacionalista közgazdaságtan-elleneség Némely közgazdaságtan-ellenes szerzõ úgy látja, hogy a zsidók képtelenek a nemzett iránti hûségre. „A zsidó rossz – írta Carlyle –, de milyen az utánzó zsidó, a tettetõ zsidó? És hogyan próbálhatna meg egy igazi zsidó […] bármely ország szenátora lenni, vagy csak állampolgára, kivéve a saját nyomorult Palesztináját, ahová minden gondolat és lépése és erõfeszítése irányul – ahova, az Ördögbe is, érkezzen meg, amint csak lehet, és hagyjon minket békén!” (idézi KAPLAN 1983, 526–527).7 Végül megjegyezhetjük, hogy Carlyle húsz évvel azelõtt használta az antiszemitizmus kifejezést, mielõtt megalkották azt állítólag az 1870-es években (GROSS 1991). Carlyle-hoz hasonló tónusban panaszkodott a közgazdaságtan-ellenes Proudhon: „ez a faj megmérgez mindent azzal, hogy beavatkozik mindenbe anélkül, hogy csatlakozna más népekhez”. A zsidókkal sokkal drasztikusabb terve volt, mint Carlyle-nak. „A zsidó az emberi faj ellensége. Vissza kell küldeni ezt a fajt Ázsiába, vagy ki kell irtani” (idézi LICHTHEIM 1968, 322). Carlyle-lal és Proudhonnal talán összekapcsolható Karl Eugen Dühring (1833–1921), aki leginkább német filozófusként ismert, de egyben a klasszikus Thomas Carlyle képes volt megállni Rothchild otthona elõtt, és „érezni az egyszer majd kijáró igazságos büntetést” (KAPLAN 1983, 527).

7

68

kommentar_703.qxd

W

I L L I A M

7/5/07

C

3:55 PM

O L E M A N

:

A

Page 69

N T I S Z E M I T I Z M U S

A

K Ö Z G A Z D A S Á G T A N

-

E L L E N E S S É G B E N

közgazdaságtan alapos kritikusa is (Kritische Geschichte der Nationalökonomie und des Socialismus), valamint Carey- és List-rajongó (Die Verkleinerer Carey’s und die Krisis der Nationalökonomie, 1867). Dühring továbbá fanatikus antiszemita volt, aki minden mérgét kiöntötte a Die Judenfrage címû mûvében, amely öt kiadást ért meg 1881 és 1930 között, és még ma is kiadják a csodálói.8 Támogatta, hogy a zsidókat tiltsák el a tanítástól, ne lehessenek bírák, ne házasodhassanak keresztényekkel (GLASSMAN 1980, 235).9 A Die Judenfrage barbár konklúziójában, legalábbis félreérthetetlen célozgatással, a népirtást javasolja.10 A Die Judenfragéban Dühring a zsidókat „nomád népnek” nevezi, egy „idegen fajnak”, egy „belsõ Karthagónak”, amely tagjai, mint David Ricardo, „megölik a nemzeti intézményeket”. A nacionalista antiszemitizmus, bár sokkal mérsékeltebb kifejezésekkel, a 19. század végi nemzeti történeti közgazdaságtani iskola jellemzõje volt. „Schmollert és Wagnert egyaránt foglalkoztatta a zsidó beszivárgás a német társadalom nyilvánosságába” (LINDENFELD 1997, 284). Cunningham (1896, 91) azzal igazolta I. Edward tettét, a zsidók kiûzését 1290-ben, hogy „a keresztény és zsidó temperamentum közti eltérés lehetetlenné tette mindkettõ számára, hogy békében áljenek ugyanazon politikai és helyi intézményes keretek között”.11 Altruista közgazdaságtan-ellenesség A közgazdaságtan-ellenes Karl Marx fogalmazta meg talán a zsidók legtömörebb azonosítását az önérdekkel egy 1844-es írásában, amelyet rendszerint A zsidókérdésrõl címmel ismernek: „Mi a judaizmus profán alapja? A gyakorlati szükséglet, az önzés. Mi a zsidók világi kultusza? A kufárkodás. Mi az evilági istenük? A pénz. Így, megszabadítva magát kufárkodástól és a pénztõl, és ezzel az igazi és gyakorlati judaizmustól, korunk megszabadítja magát […] Végsõ soron, a zsidók emancipációja az emberiség megszabadítása a judaizmustól” (MARX 1963, 34).12 1997. október 24-én kanadai vámosok a Die Judenfrage 201 példányát kobozták el mert az „gyûlöletirodalom”. 9 Dühring idõnként hasonló megengedõbb nézeteket vallott a vegyes házasságok kérdésében (vö. Die Judenfrage, 6. fejezet). 10 Dühring (118) a zsidókkal szembeni „szigorú fellépést” javasol, melynek során „a zsidók beletemetkeznek abba a barbarizmusba, amit segítettek létrehozni”. 11 Cunningham (1896, 91) azt vallotta, hogy a 13. századi zsidókat „barátságosan kezelték az élet minden egyéb területén”. 12 A „zsidó csürhe” (Judengesindel) Marx egy másik kifejezése (SILBERNER 1953, 7). Engels antiszemitizmusát tárgyalja SILBERNER 1949. Ferdinand Lasalle egy „zsíros jiddis” volt, és a zsidók ugyanazt jelentették számára, mint a spekulátorok. Engels antiszemitizmusát felerõsítette a népi antiszemitizmus burjánzása 1870 után. 8

69

kommentar_703.qxd

7/5/07

3:55 PM

K

Page 70

O M M E N T Á R

•

2 0 0 7 | 3

–

M

Û H E L Y

Dühring hasonló nézeteket vallott a zsidókról: az „önérdek” a „lényegük”; az „önérdek vallásának” hódolnak, és az „önérdek zsarnoksága” uralkodik felettük. Idealista közgazdaságtan-ellenesség Némely közgazdaságtan-ellenes szerzõ a zsidókat az „anyagi birtoklás tanával” azonosítja. Így Sombart (1951, 220) azt állította, hogy a „zsidók különböznek a keresztényektõl, akiknek vallása megpróbálta megfosztani õket minden földi élvezettõl. Amilyen gyakran ünneplik a gazdagokat az Ószövetségben, olyan gyakran ítélik el õket az Újban.” Max Webernek a kapitalizmussal és a protestánsokkal kapcsolatos érvelését kölcsönvéve Sombart kijelentette, hogy a zsidók „az anyagi jólétet” tekintik Isten áldása jelének. Irracionalista közgazdaság-ellenesség Némely közgazdász-ellenes szerzõ a zsidókat a racionalitással azonosította, és emiatt kárhoztatta õket. Sombart (1951, 206) a racionalitást tekintette a zsidók fõ jellemzõjének: „A racionalizmus a zsidóság és a kapitalizmus jellemzõje: racionalizmus vagy intellektualizmus – mindkettõ halálos ellensége a felelõtlen miszticizmusnak és annak a kreatív erõnek, amely mûvészi inspirációt a szenvedélyek világából meríti.” Dühring is azt sugallta, hogy a racionalizmus ellentétes a mûvészi inspirációval. Ricardót „a szögletes stílusában rejlõ […] esztétikai ormótlansága” miatt kárhoztatta. Materialista közgazdaságtan-ellenesség – A Munka és Energia Evangéliuma A Munka Evangéliuma szerint a közgazdaságtan abban téved, hogy a piacot hangsúlyozza a tulajdonhoz vezetõ fõ útként. Ez az evangélium azt állítja, hogy a munka jár materiális jutalommal, és nem az adás-vétel. Az antiszemita szerzõknél – mint Cobbett, Proudhon és Sombart – könnyen megtalálható az az állítás, mely szerint a zsidók nem dolgoznak, csak adnak-vesznek. Cobbett szerint a zsidók nem képesek kézi munkát végezni, és ezért alakították Londont a kereskedelem központjává. Proudhon szerint: „A zsidó vérmérsékleténél fogva nem-termelõ, sem nem farmer, sem nem iparos, de még csak nem is igazi kereskedõ […] Ismeri az árak emelkedését és csökkenését, a szállítás kockázatait, a termés bizonytalanságát, a kereslet és kínálat kockázatát. Cselekvése a gazdaságban mindig teljes mértékben negatív, teljes egészében uzsorás jellegû; a gonosz, a Sátán, Sém fajtájában testet öltött Ahriman.”* (Idézi SILBERNER 1953, 4). *

A romboló démon a perzsa zoroasztrizmusban, lásd még: Angra Mainyu. (A ford.)

70

kommentar_703.qxd

W

I L L I A M

7/5/07

C

3:55 PM

O L E M A N

:

A

Page 71

N T I S Z E M I T I Z M U S

A

K Ö Z G A Z D A S Á G T A N

-

E L L E N E S S É G B E N

Sombart (1951, 260) jellegzetesen zsidósként becsmérelte a szellemi tevékenységnek a „nehéz fizikai munka” fölé emelését. A „zsidók nem dolgoznak” tétel kiterjesztése az, hogy hiányzik belõlük a kreativitás. Ezzel az érveléssel összhangban Dühring közgazdaságtan-ellenességének fõ tétele az, hogy a „Ricardo-féle faji közgazdaságtan” nem más, mint Adam Smith eltorzítása, vagy valami lopás James Andersontól. A Munka Evangéliuma átfejlõdött az Energia Evangéliumába – mely szerint minden materiális jólét az energia „megcsapolását” jelenti –, és itt antiszemita tanokat találunk Az Energia Evangéliumának fõ képviselõje, Frederick Soddy (1877–1956) közgazdaságtan-ellenességében. A Wealth, Virtual Wealth, and Debt. The Solution of the Economic Paradox címû mûvének konklúziójában Soddy megáll, hogy felhívja az olvasói figyelmét arra a tanácsra, ami talán A Cion bölcseinek jegyzõkönyvébõl származik. Ez 1926-ban, történt, öt évvel azután, hogy a Times hosszan bizonyította, hogy a Jegyzõkönyv hamisítvány, fõképpen egy Montesquieu és Machiavelli közti képzeletbeli dialógust plagizál, amelyet 1864-ben írtak III. Napóleon bosszantására (COHN 1967).

Esetleges elutasítás Foglaljuk össze, a közgazdaságtan-ellenesség gyakran párosul antiszemitizmussal. Nyugodtan megkockáztathatjuk, hogy a közgazdász-ellenes szerzõknek az elõbbiekben bemutatott antiszemita kijelentései nem találhatók meg a hasonló kaliberû valódi közgazdászoknál. De mégsem volt minden közgazdász-ellenes szerzõ antiszemita.13 A saint-simonistákat nevezhetjük közgazdás-ellenesnek, de mégis filoszemiták voltak (LICHTHEIM 1968, 318–319). Comte szintén filoszemita volt.14 Talán ennél a megegyezésnél többre vezetne el a közgazdaságtan-ellenesség és antiszemitizmus feltételezett kapcsolata egy másik implikációjának igazolása: ha a közgazdaságtant a piaccal (vagy nemzetköziséggel, önérdekkel, racionalizmussal stb.) és a zsidókat a piaccal azonosítják (vagy a nemzetköziséggel, önérdekkel, racionalizmussal stb.), akkor a közgazdaságtant és a zsidókat egymással azonosítják. A közgazdaságtan és minden zsidó dolog egyetlen, összemosódó elutasítássá válik. Ruskin antiszemita volt, meg nem is. Ellenezte az 1858-as törvényt, amely az alapvetõ polgári és politikai gogok kiterjesztését célozta a brit zsidókra (RUSKIN 1905, 12:593), és úgy vélte, hogy a „zsidók eljátszották a profetikus képességüket azzal, hogy uzsorások lettek az egész Földön” (33:95). Mégis a középkori zsidó kereskedõk kereskedelmi erkölcsét ajánlotta példaként a kortársai számára. Dickens összetett antiszemitizmusát és késõbbi filoszemitizmusát Stone tárgyalja (1958–1959). 14 Comte úgy vélte, szégyenletes volt kizárni örökre „az egész zsidó nemzetet egy bûn elkövetéséért” – egy olyan áldozatért, aki annak biztos tudatában fogadta a halált, hogy visszanyeri az élete három nappal késõbb. (Köszönettel tartozom Mary Pickeringnek ezért a felvilágosításért.) 13

71

kommentar_703.qxd

7/5/07

3:55 PM

K

Page 72

O M M E N T Á R

•

2 0 0 7 | 3

–

M

Û H E L Y

Létezik egyetlen, összemosódó elutasítás? Egy viszonylag laza összemosódás lenne az az érzés, hogy a közgazdászok a zsidók eszközei. Ezt világosan megfogalmazta Otto Glagau, a modern német antiszemitizmus döntõ jelentõségû alakja. Glagau volt az, aki nagy népszerûségre tett szert azzal, hogy hangsúlyozta a zsidók felelõsségét azokért a pénzügyi trükkökért, amelyek – szerinte – megelõzték az 1873-as összeomlást. A Der Börsen- und GründungsSchwindel in Berlin (1877) címû írásában azt állította, hogy a „tanult közgazdászokat” pénzzel korrumpálták a zsidók, hogy hallgassanak a zsidó trükkökrõl. Hasonlóképpen Theodor Fritsch (1852–1934), aki egész életében antiszemita szerzõ volt és a Reichstag náci tagja, azzal vádolta a „hivatásos közgazdászokat”, hogy nem számoltak be Glagaunak a zsidókkal és a tõzsdével kapcsolatos „piszkos tényeirõl” (FRITSCH 1927). Az összemosódó elutasítás egy másik megnyilvánulása lenne az az érzés, hogy van valamilyen bántóan zsidós a közgazdászokban. Található néhány ilyen elszórt megjegyzés. Josiah Tuckert az ellenfelei „Josiah ben Tucker ben Judas Iscariot” néven gúnyolták, mivel támogatta a zsidók befogadását a Törökországgal zajló kereskedelembe, és mivel támogatta a brit állampolgárság megadását a zsidóknak (SHELTON 1981, 84; RASHID 1982). A Poor’s Man Guardian Joseph Hume-ot, aki segítette a gabonatörvény visszavonását, „zsidó házalónak” nevezte (SILBERNER 1952, 33). Cobbett (1967) a politikai gazdaságtan mûvelõit „skót zsidóként” írta le.15 Az összemosódó ellenszenv egy harmadik jelentkezése az az érzés, hogy van valami bántóan zsidós a gazdaságtanban. John Wilson gondolkodásában a politikai közgazdaságtant a „zsidó szellem” vázolta fel (GRAMPP 1976, 548). Engels pedig azt mondja, hogy a zsidó kereskedõk kedvenc tudománya a politikai gazdaságtan (1948, 312). Még élesebben, bizonyos közgazdász-ellenes szerzõk a homo economicust azonosították a homo judaicusszal. Az ír nacionalista és közgazdaságtan-ellenes szerzõ, William Dillon (1882) azt írta, hogy a „gazdasági ember” tipikus alakja Shylock. Hobson azt jelentette ki, hogy az idegen zsidó „közelíti meg leginkább a gazdasági embert […] aki majdnem teljesen híján van a társadalmi erkölcsnek” (idézi ALLETT 1987, 103). Beatrice Webb ugyanezt az azonosítást tette meg, ellenezve a zsidó bevándorlást. A zsidó „nélkülözi az emberi érzelmek legmagasabb rendû és mai formáit – a társadalmi erkölcsöt […] a bevándorló zsidó […] úgy tûnik, azokkal a különös elõfeltevésekkel igazolja létezését, amelyek Ricardo fogalmazott meg a poRicardo zsidó volta antiszemita megjegyzéseket váltott ki a közgazdász-ellenesekbõl. Így az egyik közgazdász-ellenes szerzõ azt állította, hogy Ricardo („egy zsidó származású úr”) félrevezette a parlamentet az aranyhoz történõ visszatérést támogatva 1819-ben, és hasznot húzott ebbõl a visszatérésbõl. Ugyanõ hozzátette, hogy az 1825-6-os bankválság a zsidók mûve volt (GRAMPP 1976).

15

72

kommentar_703.qxd

W

I L L I A M

7/5/07

C

3:55 PM

O L E M A N

:

A

Page 73

N T I S Z E M I T I Z M U S

A

K Ö Z G A Z D A S Á G T A N

-

E L L E N E S S É G B E N

litikai gazdaságtanban – a mindig felvilágosult önzéssel, amely alkalmazásra és haszonra törekszik a test és az értelem abszolút mozgékonysága révén, nem tekintve sem büszkeséget, sem értéket, sem az egyén és a család létezésén és jólétén kívül egyéb érdekeket” (WEBB 1969, 225–226). David Ricardo tökéletes példa volt arra, hogy van valami zsidós a közgazdaságtanban. Dühring Critical History címû mûvében leírta a „közgazdaságtan zsidó zagyvalékát”, amelyre a „zsidó Ricardo” a „fõ példa”. A Die Judenfrage címû mûvében azért méltatta History címû mûvét, mert kimutatta Ricardo közgazdaságtanában a „zsidó mentalitást” és a „faji jegyeket”. Ricardo összekapcsolta a jobboldali közgazdaságtan-ellenes állítást is – azt, hogy a Ricardo-féle elmélet osztályellentétet szül (CUNNINGHAM 1896) – a jobboldali antiszemitizmus tételével, azzal, hogy a zsidók osztályellentéteket szülnek (lásd DÜHRING 1881). Az összemosódó ellenszenv kiteljesedése az, amikor a közgazdaságtant és a zsidóságot egy és ugyanannak tekintik. Ez megtalálható Leroux-nál. A közgazdaságtan elleni vitairata címe Malthus et les économistes (1849). Ez az értekezés, amely állítólag Malthusszal és a közgazdászokkal foglalkozik, egy A zsidók a világ urai címû részszel kezdõdik, amely egy húszoldalas tiráda a zsidók ellen. És röpke levegõvétellel Leroux áttér Malthusra. De Toussenel az, akinél a gyûlölet két tárgya legélénkebben, legkoncentráltabban és legtudatosabban mosódik össze. Toussenel Les Juifs. Rois de l’époque (1847) címû mûvét a történészek a modern antiszemitizmus történetének jelentõs elemének tekintik (SCHREIBER 2001). Egy évszázaddal késõbb egy Vichy-kollaboráns irodalmár kiadott Toussenelrõl egy tanulmányt, amelyben egyetértõen azt állítja, hogy Toussenel antiszemitizmusa „pontosan Hitler Mein Kampfjának attitûdje” (THOMAS 1941, 14). A Les Juifs. Rois de l’époque egyben egy jelentõs közgazdász-ellenes értekezés is. A zsidó visszaélések tömegébe történõ belegabalyodás a közgazdászok, Jean-Baptiste Say, a Journal des Économistes és a politikai gazdaságtan professzorainak trükkje. Ez a részvétel nem a véletlen mûve. Az utolsó lapokon Toussenel kijelenti: „Közgazdászok, dicsõség nektek és a zsidóknak! Ugyanis a zsidók, jegyezd meg jól, Júda igazi zsidai azok, akik emberi testben majdnem mindenhol ellenõrzik a kereskedelmet.” (TOUSSENEL 177)

Következtetések Ez az írás azt állította, hogy kapcsolat van a közgazdaságtan-ellenesség és az antiszemitizmus között, és ez a kapcsolat a közgazdaságtan-ellenesség fõ ideológiai állításain alapul: a piac rossz, a nemzetköziség rossz, az önérdek, racionalizmus, 73

kommentar_703.qxd

7/5/07

3:55 PM

K

Page 74

O M M E N T Á R

•

2 0 0 7 | 3

–

M

Û H E L Y

materializmus – ezek mind rosszak. Amíg különösen a zsidókat azonosítják a piaccal, nemzetköziséggel önérdekkel, racionalitással és materializmussal, addig a közgazdaság-ellenesség fõbb irányai antiszemitizmussal fognak társulni, és a közgazdaságtannal szembeni vádak zsidókkal szembeni vádak is.16 Mindazonáltal a közgazdaságtan-ellenesség fent említett fõ ideológiai állításaihoz történõ ragaszkodás nem teszi szükségszerûvé az antiszemitizmus iránti elkötelezettséget.17 Ez a ragaszkodás csak akkor tenné szükségszerûvé az antiszemitizmust, ha fõképpen a zsidókat azonosítanák a piaccal, nemzetköziséggel és a többivel. De a zsidókat nem kell ilyen különösképpen azonosítani, és semmi nincs a közgazdaságtan tanításai között, ami megkívánná ezt az azonosítást. A szükségszerû kapcsolat hiánya felé fordítja figyelmünket az antiszemitizmus hiánya számos 1930 elõtti közgazdász-ellenes szerzõ esetében (Auguste Blanqui, hogy csak egyet említsek),18 és az antiszemitizmus (nyilvánvalóan) teljes eltûnése a közgazdaságtan-ellenességbõl azóta. A valamiféle szükségszerû kapcsolat hiányát még inkább kiemeli a filoszemita közgazdász-ellenes szerzõk (vagy antiszemita közgazdászok) léte.19 Ugyanakkor a fenti ideológiai állítások elutasítása nem semleges az antiszemitizmus tekintetében. Ez az elutasítás nem illeszkedik az antiszemitizmussal. Az elutasítás bizonyos mértékig „védetté tesz” az antiszemitizmussal szemben. Ezen állítások elutasításával csökken az antiszemitizmus néhány lényegi témája iránti hajlam. Elõször is, a nacionalizmust elutasítva és helyette az nemzetköziséget támogatva csökken annak a valószínûsége, hogy valamely etnikai csoportot különösképpen azonosítják valamivel. Továbbá, a piacellenességet (vagy racionalitás-, vagy önér16 Az összekapcsolódásról beszélve nem állítjuk, hogy az egyik logikailag vagy pszichológiailag megelõzné a másikat. Lehetséges, hogy az antiszemiták ellenségesek voltak a piaccal és a többivel szemben, mivel azonosították a zsidókat ezekkel a dolgokkal. 17 Az itt vizsgált antiszemitizmus, Dühringét kivéve, általánosságban „kulturális” volt és nem biológiai. A zsidó kultúráról azt gondolták, hogy bizonyos nem kívánatos tulajdonságokkal bír, de más társadalmak is szert tehetnek vagy bírhatnak ezekkel a tulajdonságokkal ugyanilyen mértékben. Így Sombart azt állította, hogy a „zsidó és a skót egymással felcserélhetõ” (lásd HARRIS 1942). Az ilyen antiszemitizmus esetében a keresztényt lehet „zsidónak” tekinteni a véleménye és a cselekedetei alapján (lásd például LEROUX 1849, 17). Így Auguste Chirac (1803–1885) azt mondhatta Léon Sayrõl (1826–1896), egy hugenottáról és nagyapja, Jean-Baptiste Say gazdasági tanainak terjesztõjérõl, hogy „Ez a zsidó egy protestáns” (idézi GLASBERG 1974, 67). 18 Talán az utolsó, valamiféle jelentõséggel bíró közgazdász-ellenes szerzõ, aki nyilvánosan antiszemita célzásokkal élt, Mihail Manoilesco (1891–1950) volt, egy román bankár, antiszemita nacionalista, és szorosan kapcsolódott a Vasgárdához. Manoilesco számára közgazdaságtan „fél-tudomány” volt, amely figyelmen kívül hagyja a szervezett közösségeket, és a Theory of Protection and International Trade címû mûvében (1931) arra törekedett, hogy megcáfolja a kereskedelem individualista elméletét s igazolja a protekcionizmust. 19 A Keynesnél és Hayeknél elõforduló antiszemitizmusra lásd REDER 2000.

74

kommentar_703.qxd

W

I L L I A M

7/5/07

C

3:55 PM

O L E M A N

:

A

Page 75

N T I S Z E M I T I Z M U S

A

K Ö Z G A Z D A S Á G T A N

-

E L L E N E S S É G B E N

dek-ellenességet) elutasítva védettek leszünk az ellen, hogy valamelyik etnikai csoportot különösképpen azonosítsuk ezekkel. Azok a gondolkodók, akik megalkották a közgazdaságtant, a klasszikus közgazdászok, jellemzõbb módon utasították el az ilyen ellenszenvet, mint bármilyen klasszikus gondolkodási rendszer. És az antiszemitizmus-mentesség szintén jellemzi õket. A felvilágosodás korának hírhedt vezéralakja, Voltaire furcsán nemfelvilágosult antiszemitizmusa miatt. „A zsidó nemzet – írta Voltaire – sok szempontból a legutálatosabb azok, közül akik bemocskolták a földet.” És Voltaire antiszemitizmusa pusztán csak a korban széles körben elterjedt negatív beállítottság teátrális túlzása volt (lásd POLIAKOV 1975). Kimutatták, hogy a francai zsidókról szóló vitában a francia nemzetgyûlésben minden szónok megegyezett abban, hogy „társadalmi problémát” jelentenek, és csak abban volt nézeteltérés, hogy a megoldás a szelíd asszimiláció vagy a szigorú elkülönítés (LINDEMANN 1997, 46). A klasszikus közgazdászok azonban nem osztották ezt az ellenséges álláspontot. A Lectures on Jurisprudence címû mûvében Adam Smith (1978, 526) azt állítja, hogy Európa „durva korszakában” a zsidókat „könyörtelenül elnyomták”, és ennek következtében a „bõség növekedését nagyban hátráltatták”, és csak a zsidóknak volt fontos szerepük a kereskedelemben. David Hume amiatt a „sokféle üldöztetés” miatt sajnálkozik, amit a „boldogtalan zsidók a különbözõ korokban elszenvedtek a keresztények eltorzult lelkesedésétõl”, és Isaac de Pinto támogató patrónusa volt, akit az elsõ valóban szekuláris zsidónak szoktak nevezni (idézi SUTCLIFFE 2000, 40).20 Úgy tûnik, Turgot semmit sem mondott általánosságban a zsidókról. De az elterjedt antiszemita kijelentések mellett jelentõsége volt annak, hogy élesen elítélte minden törvény és elõítélet igazságtalanságát (és haszontalanságát), amely a kamatra hitelezés ellen irányul. És 1775-ben Turgot visszavont egy udvari rendelkezést, amely megakadályozta öt avignoni zsidó számára, hogy belépjenek a párizsi céhbe (HERTZBERG 1990, 69). Nyilvánvalóan sem Turgot, sem Smith, sem Hume nem hitték, hogy a piac vagy a verseny parazita lenne. Vagy hogy a nyereségre törekvés az emberi létezés átka. Vagy hogy az emberi faj nemzetekre, fajokra vagy etnikumokra töredezett. A klaszszikus közgazdászok „uniformisták” voltak. Az „érzelmeknek, hajlamoknak és az élet folyásának” törvényei uniformak az egész emberi fajban.21 Minden csoportnak ugyanaz a hajlama lustaságra, elmélkedésre vagy cselekvésre, önzésre és önfelDe Pinto is írt gazdasági témáról. Adam Smith könyvtára tartalmazta Pinto Traité de la circulation et du crédit címû mûvét (MIZUTA 2000). 21 „Univerzálisan tudott, hogy nagy az emberek cselekedeteinek uniformitása, minden nemzetben és minden korban.” (HUME 1975, 83). 20

75

kommentar_703.qxd

7/5/07

3:55 PM

K

Page 76

O M M E N T Á R

•

2 0 0 7 | 3

–

M

Û H E L Y

áldozásra, materializmusra és idealizmusra, agresszióra és behódolásra, jóra és gonoszra. Ezen elõfeltevés esetén nincs esélye az ellenérzésnek az emberi faj egy részével szemben sem.

Hivatkozott irodalom AGES 1974 – Arnold AGES: Bonald and the Jews, Revue de l’Université d’Ottawa 44/1. (1974), 32–43. ALLETT 1987 – John ALLETT: New Liberalism, Old Prejudices. J. A. Hobson and the „Jewish Question”, Jewish Social Studies 49/2. (1987), 99–114. AYRES 1935 – Clarence Edwin AYRES: The Gospel of Technology = American Philosophy Today and Tomorrow, szerk. Horace M. Kallen – Sidney Hook, Lee Furman, New York, 1935. BONALD 1864 – Louis-Gabriel-Ambroise BONALD: Sur les Juifs = Oeuvres complètes de M. de Bonald, II., J[acques].-P[aul]. Migne, Paris, 1864. BONALD 1864a – Louis-Gabriel-Ambroise BONALD: De la richesse des nations = Oeuvres complètes de M. de Bonald, II., J[acques].-P[aul]. Migne, Paris, 1864. BONALD 1864b – Louis-Gabriel-Ambroise BONALD: Sur l’économie politique = Oeuvres complètes de M. de Bonald, II., J[acques].-P[aul]. Migne, Paris, 1864. COBBETT 1967 – William COBBETT: Rural Rides, Penguin, Harmondsworth, 1967. COHN 1967 – Norman COHN: Warrant for Genocide. The Myth of the Jewish World-Conspiracy and the Protocols of the Elders of Zion, Eyre & Spottiswoode, London, 1967. COLEMAN 2002 – William COLEMAN: Economics and Its Enemies. Two Centuries of AntiEconomics, Palgrave Macmillan, Houndsmill, 2002. CUNNINGHAM 1896 – William CUNNINGHAM: [Review of] The Expulsion of the Jews from England in 1290, Economic Journal 6/1. (1896), 91. DILLON 1882 – William DILLON: The Dismal Science. A Criticism on Modern English Political Economy, M. H. Gill and Son, Dublin, 1882. DÜHRING 1865 – Karl Eugen DÜHRING: Carey’s Umwälzung der Volkswirthschaftslehre und Socialwissenschaft, E. A. Fleischman, Munich, 1865. DÜHRING 1867 – Karl Eugen DÜHRING: Die Verkleinerer Carey’s und die Krisis der Nationalökonomie, Verlag von Eduard Trewendt, Breslau, 1867. DÜHRING 1871 – Karl Eugen DÜHRING: Kritische Geschichte der Nationalökonomie und des Socialismus, Verlag von Theobald Grieben, Berlin, 1871. DÜHRING 1881 – Karl Eugen DÜHRING: Die Judenfrage. Als Racen-, Sitten-, und Culturfrage. Mit einer weltgeschichtlichen Antwort, H. Reuther, Karlsruhe, 1881. ENGELS 1948 – Friedrich ENGELS: The Conditions of the Working Class in England, Stanford UP, Stanford, 1948. [Magyarul: A munkásosztály helyzete Angliában, ford. Bólyai Ernõ,

76

kommentar_703.qxd

W

I L L I A M

7/5/07

C

3:55 PM

O L E M A N

:

A

Page 77

N T I S Z E M I T I Z M U S

A

K Ö Z G A Z D A S Á G T A N

-

E L L E N E S S É G B E N

Szikra, Budapest, 1954; Európa – Magyar Helikon, Budapest, 1980. Lásd még MARX és ENGELS Mûvei, II., Kossuth, Budapest, 1958, 238–424. – A Szerk.] FRITSCH 1927 – Theodor FRITSCH: The Riddle of the Jew’s Success, Hammer-Verlag, Leipzig, 1927. GLAGAU 1877 – Otto GLAGAU: Der Börsen- und Gründungs-Schwindel in Berlin, Frohberg, Leipzig, 1877. GLASBERG 1974 – Victor M. GLASBERG: Intent and Consequences. The „Jewish Question” in the French Socialist Movement of the Late Nineteenth Century, Jewish Social Studies 36/1. (1974), 61–71. GLASSMAN 1980 – Samuel GLASSMAN: Epic of Survival. Twenty-Five Centuries of Anti-Semitism, Bloch, NewYork, 1980. GRAMPP 1976 – William D. GRAMPP: Scots, Jews, and Subversives among the Dismal Scientists, Journal of Economic History 36/3. (1976), 543–71. GROSS 1991 – John GROSS: The Rise and Fall of the Man of Letters. Aspects of English Literary Life since 1800, Penguin Books, London, 1991. HARRIS 1942 – Abram L. HARRIS: Sombart and German (National) Socialism, Journal of Political Economy 50/6. (1942), 805–35. HERTZBERG 1990 – Arthur HERTZBERG: The French Enlightenment and the Jews. The Origins of Modern Anti-Semitism, Columbia UP, New York, 1990. HOFMAN 1993 – Amos HOFMAN: Opinion, Illusion, and the Illusion of Opinion. Barruel’s Theory of Conspiracy, Eighteenth-Century Studies 27/1. (1993), 27–60. HUME 1975 – David HUME: Enquiries Concerning Human Understanding and Concerning the Principles of Morals, Clarendon, Oxford, 1975. [Magyarul: Értekezés az emberi természetrõl, ford. Bence György, Gondolat, Budapest, 1976; Tanulmány az erkölcs alapelveirõl, ford. Miklósi Zoltán, Osiris, Budapest, 2003. – A Szerk.] KAPLAN 1983 – Fred KAPLAN: Thomas Carlyle. A Biography, Cambridge UP, Cambridge, 1983. KNUDSEN 1986 – Jonathan B. KNUDSEN: Justus Möser and the German Enlightenment, Cambridge UP, Cambridge, 1986. LEROUX 1849 – Pierre LEROUX: Malthus et les économistes, ou y aura-t-il toujours des pauvres? Boussac, 1849. LICHTHEIM 1968 – George LICHTHEIM: Socialism and the Jews, Dissent July–August 1968, 314–342. LINDEMANN 1997 – Albert S. LINDEMANN: Esau’s Tears. Modern Anti-Semitism and the Rise of the Jews, Cambridge UP, Cambridge, 1997. LINDENFELD 1997 – David F. LINDENFELD: The Practical Imagination. The German Sciences of State in the Nineteenth Century, University of Chicago Press, Chicago, 1997. MANOILESCO 1931 – Mihail MANOILESCO: The Theory of Protection and International Trade, P. S. King, London, 1931.

77

kommentar_703.qxd

7/5/07

3:55 PM

K

Page 78

O M M E N T Á R

•

2 0 0 7 | 3

–

M

Û H E L Y

MARX 1963 – Karl MARX: Bruno Bauer, die Fähigkheit der Heutigen Juden und Christen, Freiz zu Werden = UÕ.: Early Writings, Watts, London, 1963. MATAR 1988 – N. I. MATAR: The English Romantic Poets and the Jews, Jewish Social Studies 50/3–4. (1988), 223–238. MITCHELL 1965 – Harvey MITCHELL: Hobson Revisited, Journal of the History of Ideas 26/3. (1965), 397–416. MIZUTA 2000 – Hiroshi MIZUTA: Adam Smith’s Library. A Catalogue, Oxford UP, Oxford, 2000. MOFFAT 1878 – Robert Scott MOFFAT: The Economy of Consumption. An Omitted Chapter in Political Economy, C. Kegan Paul & Co., London, 1878. OSBORNE 1984 – John W. OSBORNE: William Cobbett’s Anti-Semitism. The Historian, A Journal of History 47/1. (1984), 86–92. PERSKY 1998 – Joseph PERSKY: Wage Slavery, HOPE 30/4. (1998), 627–651. POLIAKOV 1975 – Léon POLIAKOV: The History of Anti-Semitism. From Voltaire to Wagner, Routledge and Kegan Paul, London, 1975. RASHID 1982 – Salim RASHID: Josiah Tucker, Anglican Anti-Semitism, and the Jew Bill of 1753, Historical Magazine of the Protestant Episcopal Church 51/2. (1982), 191–201. REDER 2000 – Melvin W. REDER: The Anti-Semitism of Some Eminent Economists, HOPE 32/4. (2000), 833–856. RUSKIN 1905 – The Works of John Ruskin, George Allen, London, 1905. SCHREIBER 2001 – Jean-Philippe SCHREIBER: Les Juifs: Rois de l’époque d’Alphonse Toussenel et ses avatars. La spéculation vue comme anti-travail au XIXe siècle, Revue Belge de Philologie et d’Histoire 79/2. (2001), 533–546. SHELLEY 1965 – The Complete Works of Percy Bysshe Shelley, Gordian Press, NewYork, 1965. SHELTON 1981 – George SHELTON: Dean Tucker and Eighteenth-Century Economic and Political Thought, Macmillan, London, 1981. SILBERNER 1949 – Edmund SILBERNER: Friedrich Engels and the Jews, Jewish Social Studies 11/4. (1949), 323–342. SILBERNER 1952 – Edmund SILBERNER: British Socialism and the Jews, Historia Judaica 14/2. (1952), 27–52. SILBERNER 1953 – Edmund SILBERNER: The Anti-Semitic Tradition in Modern Socialism, Hebrew University, Jerusalem, 1953. SMITH 1978 – Adam SMITH: Lectures on Jurisprudence, Oxford UP, Oxford, 1978. SODDY 1926 – Frederick SODDY: Wealth, Virtual Wealth, and Debt. The Solution of the Economic Paradox, Allen & Unwin, London, 1926. SOMBART 1951 – Werner SOMBART: The Jews and Modern Capitalism, Free Press, Glencoe, 1951. STONE 1958–59 – Harry STONE, Dickens and the Jews, Victorian Studies 2/3. (1958– 1959), 223–253.

78

kommentar_703.qxd

W

I L L I A M

7/5/07

C

3:55 PM

O L E M A N

:

A

Page 79

N T I S Z E M I T I Z M U S

A

K Ö Z G A Z D A S Á G T A N

-

E L L E N E S S É G B E N

SUTCLIFFE 2000 – Adam SUTCLIFFE: Can a Jew Be a Philosophe? Isaac de Pinto,Voltaire, and Jewish Participation in the European Enlightenment, Jewish Social Studies 6/3. (2000), 31–51. THOMAS 1941 – Louis THOMAS: Alphonse Toussenel. Socialiste national antisémite (1803–1885), Mecure de France, Paris, 1941. TOUSSENEL 1847 – Alphonse TOUSSENEL: Les Juifs: Rois de l’époque, Gabriel de Gonet, Paris, 1847. WEBB 1969 – Beatrice WEBB: The Jews of London = Charles Booth’s London, szerk. Albert Fried – Richard M. Elman, Penguin, Harmondsworth, 1969.

(Molnár Attila Károly fordítása) © William COLEMAN: Anti-Semitism in Anti-economics, History of Political Economy 35. (2003/4.)

Hajókirándulás Vácra (1929)

79

kommentar_703.qxd

7/5/07

3:55 PM

K

Page 80

O M M E N T Á R

•

2 0 0 7 | 3

–

M

Û H E L Y

„83 ÉVESEN MÁR RITKÁN VAGYOK MÉRGES” John Lukaccsal Ablonczy Balázs és Horkay Hörcher Ferenc beszélget Az Egyesült Államokban élõ történész eredetileg is magyarul írt mûveibõl az idei könyvhétre jelent meg válogatás, Magyar írások címmel, az Európa Kiadó gondozásában. Az 1924-ben született és Magyarországot 1946-ban elhagyó, mûveinek kilencvenes évek eleji magyar kiadásait követõen egyre olvasottabb professzor budapesti látogatása alkalmával nyilatkozott a Kommentárnak.

A. B.: Kezdjük a beszélgetést a történészi, gondolkodói szemléletmód kérdésénél. Az Egy eredendõ bûnös vallomásai címû kötetedben van jó néhány olyan kijelentésed, professzor úr, amely óhatatlanul vitára ingerli az embert. Amikor anti-antikommunistának vallod magad, mindenképpen provokálsz. Ez a fajta gondolkodásmód, nonkonformizmus, hogy büszkén vallod magad reakciósnak, de nem konzervatívnak, hol és miként alakult ki benned? Volt-e olyan mestered, akitõl sokat tanultál? J. L.: Konzervatív voltam, nem kell mondanom, hogy antikommunista vagyok, de ezt a jelzõt most sokan hibásan és hamisan öltik magukra. Hiszen ’46-ban mentem el, de tudtam, hogy mi lesz itt. Magyarországon is a konzervatívakhoz húzódtam. Amerikában a konzervatív szó 1950 elõtt politikai értelemben nem létezett. Senki nem merte magáról azt állítani, hogy õ politikailag konzervatív. De nem is gondolt senki magáról ilyesmit. A liberalizmus gyõzött Amerikában, nincsen rabszolgaság, a faji és nemi egyenlõséget törvénybe iktatták stb. Mégis, nem is sokkal a II. világháború után, Amerikában konzervatív baráti körök, egyletek kezdtek alakulni, és bár én formálisan nem tartoztam hozzájuk soha, szimpatizáltam velük. Nyilvánvaló, hogy valamifajta ellensúlyt képeztek. Ma õk vannak hatalmon, a konzervatívok és a neokonzervatívok, akik más társaságot alkotnak. Fõleg ez utóbbiak váltak hangadókká. Ezért én elvetem ezt a címkét. Legtöbb barátom valamilyen konzervatív Amerikában, de õk egy kisebbség. Az átlagos amerikai, akár az egyetemeken tanuló ifjak is, mûveletlenebbek, mint 50 évvel ezelõtt voltak a hasonszõrûek. Viszont Amerika történetében Reagan elnök hatalomra jutása óta (aki ugye filmszínész volt) lehetséges, hogy az amerikai nép többsége azt mondja: én konzervatív vagyok. No, ezért mondom magam néha reakciósnak, mert sokan, akik magukat konzervatívnak hirdetik, bizony nem hagyománytisztelõk, a történelmet nem ismerik, sok mást sem. Ugyanakkor hisznek a „haladásban”, a technikában, az ûrhajózásban, csodafegyverekben, a komputerekben és így tovább. H. F.: Tehát akkor a neokonzervativizmussal szemben nevezed magad reakciósnak?

80

kommentar_703.qxd

7/5/07

3:55 PM

B

Page 81

E S Z É L G E T É S

J

O H N

L

U K A C C S A L

J. L.: A neokonzervatívokat nem kedvelem. A. B.: Egy internetes lexikoncikkben John Lukacsról úgy írnak, mint a paleokonzervatívok, tehát a régi konzervatívok legfontosabb alakjáról. J. L.: Az a szócikk nagyon, de nagyon eltúlozza a jelentõségemet. Említetted az antikommunizmus kérdését. Mikor én megérkeztem Amerikába, a közvélemény még elég oroszbarát volt, aztán ez gyorsan megváltozott, ám félreértették a lényeget, hiszen nem a kommunizmusról mint világnézetrõl van szó, hanem az orosz uralomról. Ha Magyarországot nem az oroszok foglalják el, akkor itt nincs kommunizmus. Ezt a fogalmi különbségtételt az oroszok és a kommunizmus között amerikai barátaim a mai napig sem értik. A. B.: Történészként foglalkozva e korral, az embernek néha az a benyomása, hogy azok a rettenetes társadalmi igazságtalanságok, amelyek a két világháború között jellemezték Magyarországot, amirõl a Puszták népe és a többi, ma már klasszikus irodalmi szociográfia szól, joggal generálhattak olyan elemi ellenérzéseket, amelyek radikalizmusban öltöttek testet. És most mindegy, hogy e radikalizmust kommunizmusnak hívjuk-e. J. L.: Nem! A II. világháborúra jellemzõ helyzetbõl nem volt jó kiút: vagy német, vagy angolszász, vagy orosz megszállási lehetõség létezett. Az igaz, hogy ha Magyarországot angolszászok szállják meg, akkor a népi radikálisok nagy része oroszbarát lett volna, mert sokan közülük egyben antikapitalisták és nyugatellenesek is voltak. H. F.: Most megjelent könyvedben írod, hogy Horthy személyiségének megítélése árnyaltabb kezelést igényel. Saját elemzésed nem egy vágányon fut, hanem egyfelõl azt mondod, hogy a kormányzó hiteles politikus volt, tekintéllyel, méltósággal rendelkezett a magyarok között, másfelõl viszont az államférfiúi képességei nem voltak meg. J. L.: Nagyjából így volt. Amikor a német–angol kapcsolatokat kutattam német történelmi levéltárakban, nagyon jóban lettem Jodl vezérezredes özvegyével. (Õt kivégezték, pedig nem szabadott volna kivégezni. Hû volt Hitlerhez, de nem volt náci.) Özvegye azt mondta, nézzem meg a férje naplóinak kéziratát. Belenéztem, hogy lássam, mit ír például 1944. március 19. elõtt, és október 15. táján. Sajnos Hitler fölényesen és könnyen kezelte Horthyt. Persze Hitleré volt a hatalom, de hát nem csak ez számít. H. F.: Horthy politikusi képességeinek hiányosságaival sokat foglalkozott a történész szakma. Te viszont mégis kiállsz amellett, hogy a magyar népnek, amely szerinted tekintélytisztelõ, majdnem mindenben megfelelt a Horthy képviselte imázs. Nem volt ez történelmi tévút? J. L.: Nem. A lényeg, hogy Horthy nem volt diktátor, államfõ volt. Sajnos tekintélye homokra lett építve. A legszomorúbb – és ezt többször is megírtam –, hogy bizony annak az osztálynak a nagy része, amely mindent Horthytól kapott, október 15-én megtagadta õt.

81

kommentar_703.qxd

7/5/07

3:55 PM

K

Page 82

O M M E N T Á R

•

2 0 0 7 | 3

–

M

Û H E L Y

H. F.: És nem volt ez egyben ítélet is fölötte? J. L.: De, sajnos. Nagy Imre például bátrabb volt, mint Horthy. H. F.: Tehát nem volt meg Horthyban a szükséges történelmi elszántság? J. L.: Mire a megmérettetésére sor került, már öreg volt. A németek elvitték a fiát, aztán aláírta a lemondását és Szálasi kinevezését. Ezt sem Teleki nem tette volna meg, sem Nagy Imre. Meggyõzõdésem szerint – és itt a te Teleki-könyveddel is vitatkozom, Balázs – Teleki, eredeti antiszemitizmusa ellenére, semmi esetre sem ment volna bele a zsidók deportálásába 1944-ben. H. F.: Egyszerûen a gyomra nem bírta volna? J. L.: A II. világháború Európán belül két jobboldal küzdelme. Németországban volt egy szociáldemokrata párt. Mégis, kik voltak Hitler legkomolyabb ellenfelei? Kik próbáltak Hitlertõl ténylegesen megszabadulni? Arisztokraták, hagyománytisztelõ katonatisztek. Angliában ilyesfajta volt a helyzet: Churchill és Chamberlain volt az alternatíva. Franciaországban, ahol a radikális szocialisták többségben voltak, Pétain és de Gaulle között kellett választani. Olaszországban ki buktatta meg Mussolinit? A király! Japánban ki mondta ki a különbékét? A császár. Bulgáriában, Romániában kik álltak a németekkel szemben, amikor kellett? A cár és a király. Most ne úgy értsétek, mintha monarchista lennék. A. B.: Pedig jó néhány helyen arról olvasni, hogy a II. világháború alatt a jobboldal egy része kollaborált, vagy sokak számára elítélendõ módon viselkedett. Kompromittált bizonyos értékeket. Másfelõl, a jóléti társadalmak kialakulása Nyugat-Európában hosszú idõre jegelte a konzervatívokat vagy jobboldaliakat, és bizonyos értékek képviseletét hátrányos helyzetbe hozta. J. L.: Mindennek minimális a gazdasági jelentõsége. Hitlert egyszer megkérdezték: „Ön nemzetiszocialista. Államosítani, nacionalizálni fogja-e az ipart?” Mire õ így felelt: „Én az embereket nacionalizálom.” Igaza volt. Tökéletesen érdektelen volt az, hogy a Krupp-cég az államhoz tartozott-e vagy sem. H. F.: Két jobboldal küzdelmérõl lenne szó? Az világos, hogy mit jelent a régi konzervatív, a régi rend híve. De mit képvisel a másik jobboldal? J. L.: Vegyük a magyar példát. A kormánypártnak, az úgynevezett egységespártnak volt egy Bethlen-szárnya és egy Gömbös-szárnya. Bethlen szárnya értékesebb volt, ennek ellenére politikai súlya még a párton belül is csekély volt. Ez is jól mutatja, milyen kétféle volt a jobboldal. H. F.: Ez a politikai képlet öröklõdött át a ’45 utáni helyzetre? J. L.: 1945-ben megjelentek az oroszok. Ha az angolszászok szállnak meg bennünket, akkor Magyarországon a németellenes jobboldal kerekedik felül. Akkor két nagy párt lett volna Magyarországon, úgy, mint Ausztriában: kisgazdák és szociáldemokraták, és talán még egy népi baloldali parasztpárt.

82

kommentar_703.qxd

7/5/07

3:55 PM

B

Page 83

E S Z É L G E T É S

J

O H N

L

U K A C C S A L

H. F.: Azt mondod, hogy a baloldalnak hosszú távon nincs esélye. De ’45 után a baloldal került elõnybe Európa-szerte, és ezzel szemben állítod te, hogy két jobboldal van. J. L.: Hát tegyük világossá: Magyarországon a kommunisták csak azért kerültek elõnybe, mert az oroszok szálltak meg bennünket. Ha Magyarországot mongolok vagy pápuák szállják meg, akkor is lett volna egy kisebbség, aki kiszolgálja õket. A. B.: Amikor elõször jöttél haza Magyarországra ’72-ben, milyen benyomásod alakult ki az országról? J. L.: Jobb, mint amit vártam. Megerõsítette azt a hitemet, hogy a rendszer nem tart sokáig, senki sem hisz benne. H. F.: A legjobb az, ha a legrosszabb a helyzet. J. L.: Láttam, hogy független magyar állam ugyan nincsen, de a nép él, lélegzik, és nincs jelentõs orosz befolyás. A. B.: A korabeli politikai helyzet elemzésérõl térjünk vissza a te személyes szellemi fejlõdésedre. Annak idején, amikor Magyarországon éltél, tehát 1946-ig, volt olyan ember, aki megkülönböztetett hatással volt rád? Akár újságíró, akár történész, akár a családi, ismeretségi körbõl? J. L.: Megírtam már, hogy egy-két jelentõs személyiséget volt szerencsém személyesen is ismerni. Kornis Gyula filozófus, az akadémia elnöke családi barát volt, Gratz Gusztáv, Andorka, akinek a fiából is neves szociológus lett. Ezek az emberek imponáltak nekem. H. F.: Kiket olvastál? A könyveidbõl egy csomó olyan név tûnik elõ, akikrõl az ember 50 évig nem hallhatott, akiknek a mûvei elérhetetlenek voltak, Chestertontól Bellocig. E neveket Magyarországon sokáig le sem írták. Mi volt az iránya az olvasásodnak? J. L.: Kicsit koravén voltam, és sokat olvastam: Krúdy-rajongásom is akkor kezdõdött. 20 éves koromban volt talán ezer kötetem, a legtöbb magyar. Történészek közül érdekes módon Szekfû, Eckhardt Sándor, az írók között Kosztolányi, Cs. Szabó. A költõk közül Tóth Árpádot olvastam, Juhász Gyulát is. A külföldiek közül Huizingát. Ortega is megvolt magyarul, sokat olvastam. Spenglert is olvastam, megrendített, de aztán elvetettem lassan, mert ahogy Nietzsche mondja: szisztémát mindenki tud csinálni. Spenglernek zseniális meglátásai voltak, de baj, hogy szisztémát épített. Unamunót olvastam például, fordításban, meg francia regényírókat, 19. századi klasszikusokat. És persze Bernanost. H. F.: A konzervatív beállítódásod tulajdonképpen mibõl fakad? J. L.: Ez elég korán alakult ki, 19-20 éves koromban. Azt láttam, hogy a minket veszélyeztetõ német, nyilas jobboldal igazi ellentétei az igazi konzervatívok. H. F.: Pedig ha Koestlerre gondolok… J. L.: Koestler rám semmilyen hatást nem gyakorolt. H. F.: Mindenesetre õ mondja, hogy azért vált egy ideig a kommunisták hívévé, mert azt látta, hogy csak õk tudnak szembefordulni a nácikkal.

83

kommentar_703.qxd

7/5/07

3:55 PM

K

Page 84

O M M E N T Á R

•

2 0 0 7 | 3

–

M

Û H E L Y

J. L.: Mondtak akkoriban ilyesmit értelmiségiek. Én ezt soha nem osztottam, sõt épp ellenkezõleg, úgy láttam, hogy csak a régi konzervativizmus képes ellenállni e helyzetben. Az értelmiség tévelygésérõl most az jut eszembe, hogy látom, itt Magyarországon most sokan lelkesednek Hannah Arendtért. Szerintem pedig Arendt hamis, rossz gondolkodó és író. A. B.: Egyéni sorsodra visszatérve, a könyveidben is írod, hogy lett volna lehetõséged a Columbián maradni, vagy más nagy amerikai egyetemen. Miért nem így alakult? J. L.: Két tényezõ játszott közre. A fontosabb, életemben a mai napig a legfontosabb, hogy idegenben tudtam családot, otthont alapítani. Mégpedig épp ott, ahol lakom, ezért nem kívántam máshová költözni. Azt gondoltam, hogy maradok ezen a kis fõiskolán, ahol jól bántak velem az apácák, amikor kijöttem, elég hamar kaptam állást, megélhetést, még ha minimálisat is. Lojális ember vagyok. Úgy döntöttem aztán, hogy nem az egyetemi ranglétrán kívánok felmászni, hanem a könyveimmel fogok valamit elérni. A. B.: És úgy érzed, hogy ez sikerült? J. L.: Akkori döntésemnek a mai napig vannak hátrányai. Sokáig tartott, amíg rájöttem arra, hogy hátrányt jelent, hogy ezzel a kis katolikus egyetemmel azonosítanak, de bízom benne, hogy hosszú távon nem hátrány, és én ezen nem változtattam. H. F.: És mit mondanál a katolicizmussal való kapcsolatodról, kötõdésedrõl általában? Hogyan alakult vallásosságod életed során? J. L.: Neveltetésem ellenére csak 19-20 éves koromban kezdtem katolikus írókat olvasni. Az iskolában persze misére kellett járni, de ez unalmas volt számomra, úgyhogy az eltávolodás után kellett megtalálnom az utat visszafelé. A katolicizmus kapcsán nem hallgathatom el, hogy nekem az utolsó 20-30 évben alakult ki egy eléggé radikális világképem. E szerint az utolsó 500 év lenyûgözõ természettudományos eredményei és gondolkodásmódja ellenére valami lényegeset rosszul lát a mai tudomány. Nem ismeri fel, hogy az ember és a Föld a világegyetem központja. Miért? Mert az emberi tudásnak vannak korlátai. A világegyetem létezik nélkülünk is, de csak mi tudunk róla gondolkozni és beszélni. A világegyetem képe a mi készítményünk. Ez szemben áll a kartéziánus és newtoni gondolkodással, mely szerint az egész világ két részbõl áll: ami én vagyok és ami nem én vagyok. A tudomány követelménye, hogy objektívnek kell lennie, teljesen el kell választania a tudót a tudottól. De lassan rájöttem, hogy a teljes objektivizmus illúzió, mert kikerülhetetlen kapcsolat létezik az ember és tárgyai között. Ennek ellentéte a szubjektivizmus, mely szerint csak az ember számít, vagyis az, amit látok. De a szubjektivizmus az objektivizmus érmének csupán a másik oldala: ez a gondolkodásmód jelenik meg a posztmodernben. A szubjektivizmus képviselõje igazából determinista, mert azt

84

kommentar_703.qxd

7/5/07

3:55 PM

B

Page 85

E S Z É L G E T É S

J

O H N

L

U K A C C S A L

mondja, „X” így látja, mert „X” ilyen ember, és nem is tud másképp látni. A szubjektivizmus sem igaz tehát. Fõleg a demokrácia korában, Marxszal, de Adam Smithszel is ellentétben, a történelem lényege az, hogy az emberek mit gondolnak, mit hisznek. A társadalom és a gazdaság felépítése, minden ennek a következménye, és nem fordítva. Marx szerint a gondolat, hit, szellem és a mûvészet a felépítmény. Én fordítva látom. Ez talán idealizmusnak látszhat, de ezen túl meggyõzõdésem, hogy minden emberi gondolat választás következménye. Az emberek gyakran azt gondolják, amit gondolni szeretnek. Minden gondolat valamilyen választás eredménye. Már Krisztus is megmondta: ha te akár gondolatban megkívánod felebarátod feleségét, már bûnöztél. Az objektív–szubjektív fogalmi kettõsség nem elegendõ. Továbbá minden emberi gondolat nemcsak személyes, hanem résztvevõ. A kvantumfizika és atomfizika korában a fizika is krízisben van. Tudjuk, hogy atomrészecskék vannak, de a legtöbb fizikus nem hajlandó beismerni, hogy ezek végsõ soron emberi készítmények. H. F.: Amikor résztvevõnek nevezed az emberi gondolatot, az azt jelenti, hogy benne mozog a világban, és alakítja is a világot. Magyarán nemcsak gondolat, hanem cselekvés is? J. L.: Így van, cselekvés is. Ortega mondja valahol, hogy a perspektíva a valóság egyik tényezõje. H. F.: Nincs kívülálló pozíció, hanem a gondolat a világban benne van. J. L.: Ezt kell az embernek megismernie. A szellemi tükörrel szembenézve kell mondania magának: tényleg ezt gondolom? Vagy csak jólesik, hogy ezt gondolom? H. F.: És rájöhet a valós válaszra, vagy az ember mindig be fogja csapni magát egy kicsit ebben a kérdésben? J. L.: Rájöhet, mert – szemben Freudnak a tudatalattira vonatkozó felfogásával – ez tudatosság kérdése. Elértünk egy olyan stádiumot, hogy el kell kezdeni gondolkodnunk a gondolkodásról. A filozófia egyik ága az ismeretelmélet, az episztemológia. Az én szerénytelen véleményem szerint most már minden filozófiának episztemológiának kell lennie. H. F.: Ez Kant. J. L.: Igen, de Kanton túlmegy. H. F.: Onnan indultunk el, hogy mi a közöd a katolicizmushoz. Ezt a tudatosan kialakított radikális világlátásodat hogyan tudod összeegyeztetni a keresztény hagyománnyal? A híd a két gondolkodásmód között talán a szabad akarat kérdése? J. L.: A szabad akarat, amit a természettudományos gondolkodók óriási többsége elvet. A szabad akarat ugyanis olyan tényezõ, hogy megváltoztathatja az események szerkezetét is. H. F.: Ebben tényleg hiszel? Te, aki végigtanulmányoztad a 20. századot, az összes szörnyûségeivel együtt, azt mondod, hogy megvan az esély a szabad akarat általi világalakításra?

85

kommentar_703.qxd

7/5/07

3:55 PM

K

Page 86

O M M E N T Á R

•

2 0 0 7 | 3

–

M

Û H E L Y

J. L.: Persze hogy megvan. Az válik igazán tûrhetetlenné, amirõl az ember eldönti vagy kimondja: nem akarom tûrni tovább. Erre van egy nagy tocqueville-i meglátás, hogy a forradalmak nem akkor alakulnak ki, amikor a terror a legnagyobb, hanem amikor a nyomás kezd alábbhagyni, mert akkor egyre többen merik kimondani, hogy ez tûrhetetlen. Hallgatóimnak egyszerûen próbáltam illusztrálni: száz évvel ezelõtt valószínûleg annyi rossz házasság volt, mint most, de akkor kevesebb volt a válás. Miért? Mert a válás, mint lehetõség, nemigen állt fent. Nem csak jogilag gondolom ezt. A személyiség, lehet az akármilyen primitív, megjelenésével megzavarja a determinált világot, belevág az ok-okozat mechanikus kapcsolatába. H. F.: Ha száz évvel ezelõtt elegáns uraknak az Andrássy úton magyaráztad volna ezt: csak rajtuk múlik, hogy kimondják, mi tûrhetetlen, nem értették volna meg, mirõl beszélsz. Vagyis nem õrajtuk múlt, nem a szabad akaratukon, hogy nem próbálták a helyzetet újraértékelni, hanem számukra ennek lehetõsége nem volt elérhetõ. J. L.: Dehogynem értették volna meg, hiszen barátnõjük volt elég. H. F.: Lefordították volna a maguk nyelvére azt, amit te mondasz, de ez is azt mutatja, nem tudtak volna kilépni a saját paradigmájukból. J. L.: Illetve nehezen. A. B.: És te, professzor úr, hogyan határoznád meg a saját paradigmádat? Elfogadod, ha katolikus történésznek neveznek, s mit jelent ez a meghatározás tulajdonképpen? J. L.: Én csak itt-ott foglalkoztam egyháztörténelemmel, de a vallásosságát az ember nem viseli a karján mint karszalagot, jelvényként sem tûzi fel, mint Bush elnök az amerikai zászlót a gomblyuka fölé. A világegyetemet mi találtuk ki úgy, ahogy látjuk, ezen segíteni nem tudunk. Ez nem arrogancia, ez épp az emberi szellem korlátainak felismerése, és az a nagyszerû az ember teremtésében, hogy ha valaki felismeri a gondolkodás korlátait, attól nem lesz szegényebb. Ettõl inkább gazdagabb lehet. Hiszen minden ember történelmi lény. H. F.: Van egy érdekes írásod ebben az új, Magyar írások címû kötetedben, ahol a magyar katolikusok és a zsidókérdés viszonyát taglalod. Izgalmas és kényes témákra tapintasz rá, sokszor már-már kegyetlen egyenességgel. J. L.: Nem izgalmasnak szántam, sem kegyetlennek, hiszen mindez ismert volt és ma is az. H. F.: A magyar katolikus közösség rendkívül sérülékeny, érzékeny közösség. És ilyen szempontból feldolgozni ezt az írásodat nem egyszerû feladat. J. L.: Pedig én ott nem támadok senkit. H. F.: Nem. Történészként írsz, csak erre mondom, hogy szembenézni a tükörrel nem mindig egyszerû. A fogadó közeg oldaláról. Mert ezt az írásodat tulajdonképp két oldalról fogadhatja értetlenség. Egyfelõl a katolikus, másfelõl az elvilágiasodott, „haladó” gondolkodás felõl. Te innét nézve véded a katolicizmus bástyáit, de másik oldalról a fészekbe piszkítasz.

86

kommentar_703.qxd

7/5/07

3:55 PM

B

Page 87

E S Z É L G E T É S

J

O H N

L

U K A C C S A L

J. L.: Nem ez volt a szándékom. Hogy milyen hatást vált ki egy-egy írásom, arra nincs befolyásom, én ilyen vagyok, megírom, amit gondolok, és ez csupán emberi tulajdonság, nem pedig valami messze- és mélybelátó zsenialitás eredménye. A. B.: Hogyan szembesülsz azzal, ha nem értik, amit mondasz, ha nem tudják felvenni a gondolatmeneted fonalát? Rezignált leszel vagy mérges? J. L.: Irritál, ha egy értelmiségi rosszindulatúan félreérti az írásomat. De 83 évesen már kevésbé vagyok mérges. Most jelent meg könyvem Amerikában. Közeli barátságban álltam George Kennannal, a neves külpolitikai gondolkodóval és nagy íróval, aki 101 éves korában halt meg nemrég. Halála elõtt két héttel láttam utoljára. Egy jó barátom ösztökélt, hogy írjak róla egy rövid könyvet. Kennan író ember volt, majd’ 200 levelet írt hozzám, közte néhány magyar vonatkozásút is. A könyv most megjelent. Reméltem, hogy annyira bölcs volt Kennan, annyira aktuális, hogy ez a könyvem érdeklõdést kelt. Nem keltett. Talán azért, mert nem értik meg ezt az embert és a róla szóló könyvet. Megjelent a kötetrõl egy teljes oldalon a New York Times könyvszemléje, amelyben a recenzens szépen ír rólam, de állít jó néhány bornírtságot is Kennanrõl. Az ilyenek irritálnak. A. B.: Kik voltak azok az emberek, akikkel az emigrációban kapcsolatban voltál, és milyen kapcsolatban? Könyveidbõl tudható, hogy Varga Bélával, Kovács Imrével… J. L.: Amikor kijöttem, alig volt itt magyar. Másfelõl jöttek olyan emberek, akiket még Budapestrõl ismertem. Vidéken telepedtünk le, én angol nyelvû író akartam lenni. Nem kívántam olyan emigráns lenni, aki majd amerikaiaknak magyarázza el a magyar történelmet. A Budapest 1900 kivételével magyar történelemrõl nem is írtam. A. B.: Ez tudatos vállalás volt? J. L.: Tudatos. Mindhárom feleségem óamerikai származású angolszász. Kettõt eltemettem. Nem éltem New Yorkban, nem ismertem magyar nõket, asszonyokat. Varga Béla egy szerény zárdában volt káplán; amikor New Yorkba mentem, mindig hozzá mentem vacsorára. Ilyen alkalmakkor mindig elment a magyar üzletbe szalonnát, kolbászt venni. Kovács Imre és Varga László voltak még vendégek ilyenkor. Utóbbi visszajött Magyarországra, és politikus lett, sajnos. H. F.: Sajnos? J. L.: „Az ellenzék a magyar nép ellensége” – ilyeneket mondott. H. F.: Ezt az Antall-kormány idején írta. J. L.: Igen. H. F.: És nem lehet, hogy õ olyasmit értett ez alatt, amit te próbáltál az amerikaiaknak elmondani a kommunizmus- és oroszellenesség ügyében? J. L.: Nem tudom, de az ember felelõs a szóhasználatáért. Vitatkoztunk, összevesztünk, de a barátságunk megmaradt.

87

kommentar_703.qxd

7/5/07

3:55 PM

K

Page 88

O M M E N T Á R

•

2 0 0 7 | 3

–

M

Û H E L Y

H. F.: Egyébként a kereszténydemokrata politikában te látsz valamit, vagy azt mondod, hogy az eleve kudarcra ítélt dolog? Elvileg elképzelhetõ egy jó kombináció vallás és politika között? J. L.: Persze, de Magyarországon, Ausztriában, Szlovákiában a „keresztény” szónak rossz a politikai használata. Magyarországon 1890 után kezdõdött ez a jelentésmódosulás, akkor zsidó, német is volt a középosztály, és megváltozott a szóhasználat. Azelõtt azt mondták: úri középosztály, és ettõl fogva kezdték mondani, hogy keresztény középosztály. H. F.: Az a nem zsidó, ugye? J. L.: Igen. Ez kelet-európai dolog. Németországban, amely a modern antiszemitizmus hazája volt, ez nem volt bevett szóhasználat. Ott azt mondták, „német”; a „keresztény” szónak nem volt antiszemita felhangja. Ezért gondolom, hogy a keresztény szónak vissza kell adni a helyes jelentését, és akkor az európai értékrendnek megfelelõ politikát lehet rá építeni. 2007. június

A Pokolcsárdánál 1929-ben

88

kommentar_703.qxd

7/5/07

3:55 PM

Page 89

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 7 | 3

Az egyesület vezetõi 1930-ban

89

kommentar_703.qxd

7/5/07

3:55 PM

K

Page 90

O M M E N T Á R

•

2 0 0 7 | 3

–

M

E S S Z E L Á T Ó

Fedinec Csilla HATALMI JÁTSZMÁK UKRAJNÁBAN Másfél évtized mérlege A 20. században több nemzet vált függetlenné szeparatista önrendelkezés érvényesítésével. Bár minden szovjet alkotmány (1924, 1936 és 1977) tartalmazta a „szabad elszakadás” lehetõségét, a szecessziós jog érvényesítése csak az 1990-es években vált lehetségessé.1 Európa a 18. század végén a nemzetállam és a nacionalizmus szülõhelye volt, és úgy tûnt, a 20. század végén temetõjük is lesz. Ám a századvégi Európa ahelyett, hogy túllépett volna a nemzetállamon, visszatért hozzá, aminek leglátványosabb bizonyítéka a Szovjetunió, Jugoszlávia és Csehszlovákia felbomlása és nemzeti alapon meghatározott utódállamaik létrejötte. A politikai tér nemzeti határvonalak mentén való átszervezõdése a nacionalizmus eltérõ formáit hívta életre: a nemzeti kisebbségek autonómiára törekvõ nacionalizmusait, az otthonukat adó új államok „nemzetiesítõ” nacionalizmusait, valamint azoknak a „külsõ nemzeti hazáknak” a határokon átnyúló nacionalizmusait, amelyekhez a közös etnicitás alapján tartoznak.2 A nemzetiesítõ nacionalizmus példája Ukrajna esete, amely történelmi elõképének az 1918–20-ban fennálló Ukrán Népköztársaságot tartja. Ebben a polgárháborús idõszakban Ukrajna területén több államalakulat regnált: 1. az Ukrán Népköztársaság (a keleti, Dnyeper-melléki Ukrajna), 2. a Nyugat-Ukrán Népköztársaság (a szétesõ Osztrák–Magyar Monarchiához tartozó területek: Galícia, Bukovina, Kárpátalja), 3. a letûnõ orosz birodalom utóvédharcait a fehérek folytatták, és 4. mindezekkel szemben a bolsevikok és a Vörös Hadsereg létrehozta az új birodalmat, a Szovjetuniót, melynek egyik tagköztársasága lett Szovjet Ukrajna.3 Vö. Benjamin NEUBERGER: Nemzet önrendelkezés: egy fogalom dilemmái, Magyar Kisebbség 2000/3. (www.hhrf.org/magyarkisebbseg/0003/m000310.html). 2 Vö. Rogers BRUBAKER: Nacionalizmus új keretek között, ford. Erdõsi Péter, L’Harmattan, Budapest, 2007. 3 Taras Kuzio az ukrán történetírásban négy iskolát különböztet meg: ruszofil, szovjet, keleti szláv, ukrainofil. 1991 után a hatalmon levõ ukrán elitnek olyan történetírásra volt szüksége, amely alátámasztja a nemzetépítés és a független államiság eszméjét. Így emelkedett emblematikus alakká Mihajlo Hrusevszkij, az 1918-as független ukrán népköztársaság elnöke, aki maga is kiváló történész volt. Vö. Taras KUZIO: National Identity and History Writing in Ukraine, Nationalities Papers 2006/3., 407–427. Lásd még PÁNDI Lajos: Köztes-Európa kronológia 1756–1997. IV. A köztes-európai ütközõzóna kialakulása (1914–1925), http://pandi.adatbank.transindex.ro/index.php?action=kat&kat=d. 1

90

kommentar_703.qxd

7/5/07

F

3:55 PM

E D I N E C

C

Page 91

S I L L A

:

H

A T A L M I

J Á T S Z M Á K

U

K R A J N Á B A N

Az 1991 óta független Ukrajna politikai hatalmi struktúrájának három központi intézménye az államfõ és hivatala,4 a parlament (Centralna Rada – Legfelsõbb Tanács),5 valamint a miniszterelnök és a miniszteri kabinet.6 Elnökválasztást 1991-ben, 1994-ben, 1999-ben, 2004-ben tartottak, parlamenti választásokra 1994-ben (addig az 1990-ben megválasztott parlament mûködött), 1998-ban, 2002-ben és 2006-ban került sor.7

Az államfõ 1988 nyarán a XIX. pártkonferencia döntõ fordulatot hozott a szovjet birodalom mûködésében. Mihail Gorbacsov, az utolsó szovjet pártfõtitkár szocialista jogállam kialakításában gondolkodott, amelyben nem a párt, hanem a választott népképviselõkbõl álló testületek töltik be a döntõ szerepet. Az 1990. márciusi parlamenti és önkormányzati választások már ennek jegyében zajlottak. A népképviselõk soros kongresszusa megsemmisítette az 1977. évi alkotmány azon cikkelyét, amely a Szovjetunió Kommunista Pártjának az ország életében betöltött vezetõ és irányító szerepérõl szólt. Az SZKP megszûnt állampárt lenni. Az államreform és az alkotmányos berendezkedés átalakításának keretében az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság Legfelsõbb Tanácsa 1991. július 5-én három új törvényt8 fogadott el: az ukrán államelnöki státus bevezetésérõl és az ezzel kapcsolatos alkotmánymódosításról; az ukrán államfõ hatáskörérõl; valamint az ukrán államfõ megválasztásának rendjérõl. Ezeket a törvényeket az eltelt idõben többször módosították, illetve Ukrajna 1996-ban önálló alkotmányt fogadott el, melyet azóta szintén módosították, éppen a hatalmi intézmények mûködését illetõen. Az ukrán államfõt közvetlenül választják meg, öt évre, legfeljebb két ciklusra. Pártok, választási tömörülések állíthatnak jelöltet, illetve magánszemélyek jelölhetik saját magukat. A jelölttel szembeni elvárások: 35 év fölötti életkor, szavazati jog, a választásokat megelõzõ tíz évben Ukrajnában élt és bírja az államnyelvet. A választások alkalmával a szavazáson részt vevõk legalább 50 százalékának érvényes szavazata szükséges ahhoz, hogy a jelöltet megválasszák. 4 Honlap: www.president.gov.ua. 5 Honlap: http://portal.rada.gov.ua. 6 Honlap: www.kmu.gov.ua/control. 7 A Központi Választási Bizottság honlapja: www.cvk.gov.ua. 8 A mindenkori ukrán törvények – részletes bontásban, keresõvel

– elérhetõk az ukrán parlament honlapjáról: Pfrjyjlfdcndj Erhfè¨yb, http://zakon.rada.gov.ua/cgi-bin/laws/main.cgi; Laws of Ukraine, http://zakon.rada.gov.ua/cgi-bin/laws/main.cgi?user=annot.

91

kommentar_703.qxd

7/5/07

3:55 PM

K

Page 92

O M M E N T Á R

•

2 0 0 7 | 3

–

M

E S S Z E L Á T Ó

Az alkotmány 106. cikkelye értelmében az ukrán államfõ feladata többek között: az állam külpolitikai tevékenységének irányítása; össznépi referendum kiírása; az alkotmányban elõírt körülmények fennállása esetén a parlament feloszlatása; a parlamenti frakciók jelölése alapján javaslatot tesz a miniszterelnök személyére; javaslatot tesz a parlamentnek a védelmi miniszter és a külügyminiszter, az Állambiztonsági Szolgálat vezetõjének személyére; kinevezi a fõügyészt, a nemzeti bank elnökét; megsemmisítheti a miniszteri kabinet rendelkezéseit; a fegyveres erõk fõparancsnoka; a Nemzetbiztonsági és Védelmi Tanács elnöke; kinevezi az ORTT tagjainak felét, az alkotmánybíróság tagjainak harmadát; aláírja a parlament által meghozott törvényeket, illetve megvétózhatja azokat, kivéve az alkotmánymódosítást.9 Az 1990 – az utolsó szovjet típusú parlament megválasztása – és 1994 – Leonyid Kucsma államfõvé választása – közötti idõszakban a parlament dominált a politikai színtéren. Leonyid Kravcsuk, a köztársaság addigi elsõ emberének államfõvé választása 1991. december 1-jén még csak jelképes volt. Az 1994 utáni alkotmányozási folyamatban elnöki-parlamentáris rendszer alakult ki. Kucsma elnök 1999-es újraválasztásával azonban erõteljes lépések történtek az elnöki rendszer meghonosításáért. Kucsma autoritárius eszközökkel befolyásolta a parlament mûködését, lényegében felülírva alkotmányos jogosítványait. Ezen a helyzeten a közelgõ új, 2004-es választásokra felerõsödõ ellenzék nyomására sikerült változtatni a 2004. december elején elfogadott és 2006-ban életbelépõ alkotmánymódosítással, amely fél-elnöki rendszert vezetett be.10 Az 1994 júliusában tartott elnökválasztásra négy hónappal a parlamenti választások után került sor. A választásoktól a hatalmi helyzet letisztulását várták. Ez a várakozás azonban nem igazolódott be, a pártviszonyok és pártpreferenciák még alakulóban voltak. Az idõszakban a politikai palettát a nacionalista mozgalom, a kommunisták és a Kik is kerültek Ukrajnában az államfõi pozícióba? Leonyid Kravcsuk (sz. 1934) végzettsége szerint közgazdász, különbözõ pártfunkciókat tölt be 1970-tõl az Ukrán Kommunista Párt Központi Bizottságában, 1990–1991-ben az Ukrán SZSZK Legfelsõbb Tanácsának elnöke, ebbõl a pozícióból választották államfõvé. Leonyid Kucsma (sz. 1938) rakétamérnök, 1960–1992 között hadiipari és ûrtechnológiai vállalatoknál, többek között Bajkonurban dolgozik különbözõ tisztségekben, 1992–1993-ban Ukrajna miniszterelnöke, 1994. augusztusától 10 éven keresztül Ukrajna elnöke. Viktor Juscsenko (sz. 1954) közgazdász, a bankszférában dolgozik, 1993–1999 között az Ukrán Központi Bank elnöke, 1999 végétõl 2001 májusáig Ukrajna miniszterelnöke, 2002-tõl népképviselõ, frakcióvezetõ, 2004 decemberétõl Ukrajna államfõje. Kravcsuk alatt négyszer, Kucsma alatt hétszer volt kormányváltás, Juscsenko mellett ma a harmadik miniszterelnök regnál. Kucsma is, Juscsenko is úgy került az államfõi pozícióba, hogy elõdje idejében egy ideig az ország miniszterelnöke volt. Vö. Ècnjhîz ghtpbltycndf, www.president.gov.ua/content/102.html. 10 Lásd ROMANYUK Anatolij: Az ukrán elnöki hatáskör nyugat-európai és egyesült államokbeli összehasonlításban, Regio 2006/4., 29–37. A választási stratégiákról: Cthuîq VFRTÆD – Djkjlbvbh UJH
92

kommentar_703.qxd

7/5/07

F

3:55 PM

E D I N E C

C

Page 93

S I L L A

:

H

A T A L M I

J Á T S Z M Á K

U

K R A J N Á B A N

volt nómenklatúra tagjai fedték le. Bár több jelölt indult – közte a posztszovjet nómenklatúra által támogatott Olekszandr Moroz és a gazdasági lobbik által támogatott, nacionalista Vjacseszlav Csornovil –, a szavazók számottevõen csak két kandidálót támogattak: a regnáló elnököt, Kravcsukot és a volt miniszterelnököt, Kucsmát. Kravcsuk õrizte a népszerûségét a nyugati régiókban, ám alulmaradt a fõleg az ország déli és keleti részében támogatott Kucsmával szemben. Leonyid Kucsma exminiszterelnök úgy tûnt fel a kampányban, mint kiváló szakember, akit miniszterelnöksége alatt nem hagytak kibontakozni. Az államfõ oldaláról érkezõ mindenfajta bírálatnak bumeránghatása volt, hiszen Kucsma igazát bizonyította. Kucsmát támogatták a nagyvállalatok vezetõi, az oroszpárti értelmiség, egy kisebb tévécsatorna is, de fõleg az oroszországi televízió. Azonban Kucsma így sem tudott volna gyõzni, ha a második fordulóban a kommunisták nem az õ támogatására szólítják fel híveiket, mondván, õ a kisebbik rossz. Az elemzõk ezt még tiszta választásnak tartották olyan szempontból, hogy adminisztratív eszközöket nem kevertek bele a választási kampányba. 1999-ben hasonló volt a helyzet abban a tekintetben, hogy a regnáló államfõ a nyugati régiókban õrizte pozícióit, délen és keleten azonban sokat vesztett népszerûségébõl. A népszerûségvesztés ellenére Kucsma volt a legismertebb politikus. Ezzel az ismertséggel a többi kandidáló nem tudott versenyezni. Vjacseszlav Csornovil, a nacionalisták vezetõje idõközben autóbalesetben meghalt, Népi Mozgalom nevû pártja, közkeletû nevén a RUH szétesett. A jobboldalon nem volt más erõs ember, sõt erõs párt sem. Államapparátusban, hatalmi pozícióban levõ politikus nem vállalkozott arra, hogy Kucsma ellen induljon. A kívülrõl jövõk pedig olybá tûntek fel a választók elõtt, hogy sértett politikusok, akik korábban kikerültek a hatalomból. Ilyen volt az exminiszterelnök Jevhen Marcsuk, az exkülügyminiszter Hennagyij Udovenko vagy az ismét fellépõ Olekszandr Moroz is, aki az 1998-as parlamenti választások elõtt parlamenti elnök volt. A szavazók zöme nem volt tisztában azzal, hogy a jelöltek a „jobboldalt” vagy a „baloldalt” képviselik. Így bár a elégedetlenek voltak az államfõvel, senki nem tudott igazi politikai ellenfelévé válni. Az ellenzéki szerep önmagában ekkor még kevés volt a gyõzelemhez. Az egyetlen erõsnek mondható ellenfél az idõközben újra legalizálódott kommunista párt vezetõje, Petro Szimonenko volt. Kucsma mellett õ jutott be az elnökválasztás második fordulójába. Azonban az 1996-os oroszországi választásokhoz hasonlóan, ahol Borisz Jelcin és Gennagyij Zjuganov mérkõzött meg egymással, kommunista erõs embernek itt sem volt valódi esélye. Így a kommunisták képletesen másodszor segítették Kucsmát hatalomra. Ráadásul az elnök adminisztratív eszközöket is bevetett gyõzelme érdekében. Az elnökválasztás elõtt lecserélték azon járási és megyei adminisztrációk elnökeit, ahol az elõzõ évi parlamenti választás eredményei alapján nem sikerült „biztosítani” az államfõközeli pártok gyõzelmét. Kucsmát az ún. lehallgatási botrány tette végképp szalonképtelenné.

93

kommentar_703.qxd

7/5/07

3:55 PM

K

Page 94

O M M E N T Á R

•

2 0 0 7 | 3

–

M

E S S Z E L Á T Ó

1998-tól kezdõdõen Ukrajnában feltûnõen sok újságíró lett autóbaleset áldozata – emlékeztetõül: 1999-ben autóbalesetben halt meg Kucsma elnök fõ ellenlábasa, a jobboldal prominense, Csornovil is –, illetve tévés személyiségek ellen követtek el fegyveres merényleteket. Az elkövetõk mindannyiszor ismeretlenek maradtak. 2000 szeptemberében eltûnt egy kijevi újságíró, Georgij Gongadze, aki korrupciós ügyekkel foglalkozott, legközelebbi munkatársai szerint két politikus is bekerült a látóterébe, Julia Timosenko kormányfõhelyettes és Olekszandr Volkov, a Régiók Újjászületése nevû parlamenti csoport vezetõje, Kucsma elnök egyik fõ bizalmasa. Késõbb megtalálták a holttestét, Olekszandr Moroz, a parlament szocialista frakciójának vezetõje pedig a parlamentben bemutatott egy kazettát, melyen az államfõ, a belügyminiszter és a nemzetbiztonsági szolgálat vezetõje telefonbeszélgetése szerepelt, egyértelmû bizonyítékát adva annak, hogy az ország legfelsõbb vezetõinek köze van az újságíró halálához.11 A felvételt külföldi szakértõkkel is megvizsgáltatták, eredetiségéhez nem fért kétség. A nép kivonult az utcára, felépítette a sátortáborokat, ezt a sajátosan ukrán politikai tiltakozási kelléket. Kucsmát kihallgatta a fõügyészség, Kucsma maradt. A válság idõszakában az igencsak elaprózódott ellenzék kezdett megerõsödni. 2004-ben, mivel Kucsma elnök már kitöltötte a maximális két ciklust, a választásnak a koalíciós pártok vagy az ellenzék jelöltje között kellett eldõlnie. Ezt jelzi, hogy a kormánypártok és az ellenzék egy-egy jelölt mögött sorakozott fel. Viktor Juscsenko ellenzéki politikusi imidzse ismert volt a választók elõtt. A kormánypártoknak olyan jelöltet kellett választaniuk, aki nem tartozott a magát politikailag lejártó Kucsma közvetlen környezetéhez, de elég ismert volt ahhoz, hogy esélyes versenyzõ legyen. Így került a képbe a regnáló miniszterelnök, Viktor Janukovics, aki jóval fiatalabb volt Kucsmánál. Ha a parlament döntene az államfõ kérdésében, akkor Janukovics gyõzelme egyértelmû. Már a kampányt megelõzõen az elemzõk figyelmeztettek a hatalmi eszközökkel való visszaélés veszélyére, a történések azonban a leginkább borúlátó sejtéseken is messze túltettek. A kampány része volt az ellenfelek lejáratása, egymás ellen való kijátszása, a teljes média kisajátítása. Ennek az idõszaknak a terméke az ország szélsõséges polarizálása, ideológiai kettészakítása keleti és nyugati Ukrajnára. Ideológia helyett azonban a vélt társadalmi orientáció alá seprik be a megosztást célzó jelszavakat: Európai Unió vagy Egységes Gazdasági Tér, NATO-ba lépés vagy katonai szövetség Oroszországgal, az orosz nyelv államnyelvi rangra emelése vagy ennek a lehetõségnek az elutasítása, ukrán nacionalizmus vagy kettõs kulturális identitás, az ukrán történelem szovjet korszakának elvetése vagy elfogadása (lásd például a Lásd www.londonfreelance.org/gongadze/index.html; Ruszlan GOREVOJ: A halott újságíró az elnök sírásója, Élet és Irodalom 2003/26.

11

94

kommentar_703.qxd

7/5/07

F

3:55 PM

E D I N E C

C

Page 95

S I L L A

:

H

A T A L M I

J Á T S Z M Á K

U

K R A J N Á B A N

történelmi elõkép kérdését az államiságot illetõen). Ennek ellenére az ellenzéknek állt a gyõzelem, amikor hirtelen átalakultak a beérkezett eredmények, s ennek alapján Janukovicsot nyilvánították gyõztesnek. A 2000–2002-es nyílt belpolitikai válság után a társadalom mozgósíthatóvá vált arra, hogy ne csak fizetett tüntetõ vagy lelkes amatõr tiltakozó legyen, hanem meggyõzõdésbõl vessen véget ennek a hatalom-kisajátítási kísérletnek. Ez volt az ellenzék pártszíne alapján narancsosnak nevezett forradalom.12 A megismételt választások elõtt a parlamentben sikerült keresztülvinni az elnöki hatáskört szabályozó törvénymódosítást.13 Pillantsuk rá Kárpátaljának az elnökökhöz való viszonyára a választásokon tanúsított szimpátiák alapján. 1991-ben még egységes volt a szavazás az egyetlen jelöltre. 1994-ben, amikor Kucsma nyert az országban, a kárpátaljaiak zömmel a vesztes Kravcsukot támogatták. Kucsma 1999-es újraválasztása elõtt Kárpátalján is kampányolt, azzal biztatta a magyarokat, hogy amennyiben rá szavaznak, támogatni fogja autonómiatörekvésüket.14 Kucsma elnökre leadott szavazatarányok alapján Kárpátalja a harmadik helyre került az ország megyéi között.15 2004-ben mind az eredeti, mind a megismételt választások alkalmával Juscsenkóra szavazott a legtöbb kárpátaljai, mégpedig az országosnál magasabb arányban.16

A parlament Az alkotmány 36. cikkelye foglalkozik a politikai pártokkal, melyek közvetlenül állíthatnak képviselõjelölteket, valamint államfõjelöltet. A 2001 áprilisában elfogadott, Ukrajna politikai pártjairól szóló törvény a következõképpen határozza meg a politikai párt fogalmát: a törvénynek megfelelõen bejegyzett önkéntes egyesülése azon állampolgároknak, akik a társadalmi fejlõdés egy bizonyos össznemzeti programját támogatják, s amely egyesülés célja az állampolgárok politikai akaratának formálása és kinyilvánítása, részt vesz a választásokon és egyéb politikai akciókban. Politikai párt12 A narancsos forradalom (Gjvfhfyxtdf htdjk>wîz – Orange Revolution) virtuáléja: www.orangerevolution.us/ blog; fotók és videók: http://io.com.ua/ua.php. A választásokhoz kapcsolódott a rózsák forradalma Grúziában 2003-ban és a tulipánok forradalma Kirgíziában 2005-ben. 13 Rjycnbnewîz ErhfȨyb (îp pvîyfvb î ljg.), Fnîrf, Rb¨d È , 2006. 14 Az elnökválasztás után, 2001-ben elfogadott törvény szabad gazdasági övezet létrehozásáról rendelkezik Kárpátalja területén. Autonómiáról szó sincs. Az Ukrajnában mûködõ szabad gazdasági övezetekrõl lásd Èycnbnen htuîjyfkmyy[ nf Ædhjîyntuhfwîqyb[ ljckîl;tym „ÆdhjHtuîj Erhf¨yf È ”. Dîkmyf trjyjvîxyf pjyf, www.eru.org.ua/index.php?page=1262. 15 Gîlnhbvrf rfylblfnîd, oj yf,hfkb yfq,îkmie rîkmrîcnm ujkjcîd gj htuîjyf[ Erhf¨yb È , www.cvk.gov.ua/pls/ vp1999/webproc0. 16 Db,jhb Ghtpbltynf Erhf¨yb È . Gjdnjhyt ujkjcedfyyz 26.12.2004. Gîlcevrb ujkjcedfyyz gj htuîjyf[ Erhf¨yb È . Gjhîdyzyyz, www.cvk.gov.ua/pls/vp2004/wp0011.

95

kommentar_703.qxd

7/5/07

3:55 PM

K

Page 96

O M M E N T Á R

•

2 0 0 7 | 3

–

M

E S S Z E L Á T Ó

nak csak szavazati joggal bíró személy lehet a tagja. Nem lehetnek párttagok a bírák, az ügyészek, a belügyi dolgozók, az állambiztonsági szolgálat munkatársai, a katonák, az emberi jogi ombudsman. A politikai párt bejegyzésének feltétele, hogy azon a szinten, amelyen a párt mûködni kíván, alapszervezeteket kell létrehozni, tehát egy megyei pártnak az alatta levõ közigazgatási egységek, a járások szintjén, az országos párt esetében pedig a megyékben kell alapszervezeteket alakítani. Az alakuló gyûlések jegyzõkönyveit, a párt szervezeti szabályzatát mellékelni kell az igazságügyi minisztérium megfelelõ szerveihez benyújtott kérvényhez. A bejegyzésrõl 10 napon belül döntenek, és az eljárás ingyenes, azonban a megelõzõ szervezõ munkának tetemes költségei vannak. A pártfinanszírozásban számos korlátozás létezik. A politikai párt nonprofit szervezet, pénzügyi támogatásban nem részesíthetik állami, önkormányzati szervek, állami és kommunális vállalatok, olyan szervezetek, intézmények, amelyeknek fenntartásában az államnak bármilyen részesedése van vagy mûködésükre az államnak befolyása van; külországok, külföldi állampolgárok, külföldi vállalatok, szervezetek; jótékonysági és egyházi szervezetek; anonim személyek, illetve nem lehet pártot támogatni álnéven sem; a választási tömörülések pártjait nem támogathatják anyagilag azok a pártok, amelyek nem tagjai az adott tömörülésnek.17 A parlamentben képviselõi frakciók, képviselõi csoportok és a függetlenek foglalnak helyet. A frakciókat pártalapon hozzák létre, de pártonkívüliek is csatlakozhatnak hozzá, amennyiben elfogadják a párt(ok) programját. Képviselõi csoportot a pártonkívüliek hozhatnák létre, akik az államról, a szociális-gazdasági fejlõdésrõl azonos vagy hasonló nézeteket vallanak. Frakciót alkothatnak egyetlen párt képviselõi, de akár több párt képviselõi együttesen, ugyanígy a parlamenti választásokat megelõzõ kampányban a pártok indulhatnak önállóan, de szövetségbe tömörülve is. A parlamenti frakciók és csoportok mobilak, a képviselõk átülhetnek egyik padsorból a másikba.18 Az elsõ (1990–1994),19 a második (1994–1998),20 a harmadik (1998–2002)21 és a negyedik ciklus (2002–2006)22 még igen sokszínû parlamentet hozott, számos frakcióval, csoporttal. Az 1990-es választások még a szovjet mintát követték. Az 17

Vö. KLJUCSKOVICS Anatolij: Az ukrajnai pártok mûködésének politikai-jogi keretei, Regio 2006/2., 3–7;

Kfhbcf NHE<XFYîYJDF: Yjhvfnbdyj-ghfdjdt pf,tpgtxtyyz lîzkmyjcnî gjkînbxyb[ gfhnîq d ErhfȨyî, Dtxîhyz Ufptnf 2006. 04. 11. (www.vechirka.com.ua/authority/laws/laws.php). 18 Lásd PETRUSKA Natália: Az ukrán parlamentarizmus fejlõdési szakaszai (1990–2006), Regio 2006/4., 38–50. 19 Yfhjlyî Ltgenfnb Erhf¨yb È 1-uj crkbrfyyz (1990–1994), www.rada.gov.ua/zakon/new/DEPUTAT1/

spisok1.htm.

20 Yfhjlyî Ltgenfnb Erhf¨yb È

2-uj

crkbrfyyz

(1994–1998), http://gska2.rada.gov.ua/pls/radac_gs09/

21 Yfhjlyî Ltgenfnb Erhf¨yb È

3-uj

crkbrfyyz

(1998–2002), http://gska2.rada.gov.ua/pls/radac_gs09/

d_index_arh?skl=2.

d_index_arh?skl=3.

22 Yfhjlyî

Ltgenfnb

p_deputat_list?skl=5.

Erhf¨È yb

IV

crkbrfyyz

(2002–2006), http://gska2.rada.gov.ua/pls/site/

96

kommentar_703.qxd

7/5/07

F

3:55 PM

E D I N E C

C

Page 97

S I L L A

:

H

A T A L M I

J Á T S Z M Á K

U

K R A J N Á B A N

1993-ban elfogadott választási törvény – az elsõ Ukrajnában – a többségi rendszert vezette be, amelyrõl azonban 1994-ben kiderült az életképtelensége: igen költséges volt a számos pótválasztást megtartása, nem sikerült minden parlamenti helyet betölteni. Az 1997-es és a 2002-es választási törvények alapján 1998-ban és 2002-ben vegyes választási rendszert alkalmaztak Ukrajnában, 4%-os parlamenti küszöbbel. Ez a szisztéma a többpártrendszer támogatta. A 2005-ös választási törvény alapján a következõ évben már arányos választási rendszerben tartották meg a parlamenti választásokat, a bejutási küszöböt 3%-ra csökkentették. A választások fõ szubjektumai a politikai pártok és a politikai tömörülések (minimum két párt szövetsége).23 Az ötödik ciklusban, a 2006. márciusi választások után a következõ frakciók alakultak meg a parlamentben: Régiók Pártja,24 Julia Timosenko Blokk („Batykivscsina” Összukrán Egyesület, Ukrán Szociáldemokrata Párt),25 Mi Ukrajnánk Blokk (Mi Ukrajnánk Népi Szövetség, Ukrajna Nemzeti Mozgalma, Ukrán Nacionalisták Kongresszusa, „Szobor” Ukrán Köztársasági Párt, Keresztény Demokraták Szövetsége Párt, Ukrajnai Gyáriparosok és Vállalkozók Pártja),26 Ukrajna Szocialista Pártja,27 Ukrajna Kommunista Pártja.28 A választások után hónapokkal, 2006. június 22-én jelentették be, hogy három parlamenti frakció (Julia Timosenko Blokkja, Mi Ukrajnánk Blokk, szocialista párt) megalakítja a „narancsos koalíciót”. Júliusban a szocialista párt tagjai kiléptek,29 majd a választásokon gyõztes Régiók Pártja, valamint a szocialista párt és a kommunista párt megalakította a „válságellenes koalíciót”. 2007. március 22-én Julia Timosenko Blokkjából 5 és a Mi Ukrajnánk Blokkból 6 képviselõ átült a kormánykoalíció padsoraiba. A kormánykoalíció ugyanezen a napon úgy döntött, hogy „válságellenes koalíció” helyett „nemzeti egység koalíciója” néven fut tovább. Viktor Juscsenko államfõ a helyzetet törvénytelennek ítélte, és április 2-án elõrehozott parlamenti választásokat írt ki. Bár az alkotmánybíróság idõközben megsemmisítette ezt a döntést, a belpolitikai válság egyelõre továbbgyûrûzik. Lásd Volodimir BODNÁR – Jurij OSZTAPEC: Az arányos választási rendszer bevezetésének elõfeltételei és alapvetõ jellemzõi Ukrajnában, Regio 2006/2., 8–15. 24 Frakcióvezetõ: Raisza Bohatirjova. A frakció honlapja: http://regions.org.ua. A párt honlapja: www.partyofregions.org.ua. 25 Frakcióvezetõ: Julia Timosenko. A frakció honlapja: http://gska2.rada.gov.ua/pls/site/ p_fraction?pidid=1793. Timosenko személyes honlapja: www.tymoshenko.com.ua. 26 Frakcióvezetõ: Vjacseszlav Krilenko. A frakció honlapja: www.razom.org.ua. 27 Frakcióvezetõ: Iván Bokij. A párt honlapja: www.spu.in.ua. 28 Frakcióvezetõ: Petro Szimonenko. A frakció honlapja: http://portal.rada.gov.ua/partykpu/ index.jsp. 29 A parlamenti elnöke pozíciót a szocialista Olekszandr Moroz (sz. 1944) kapta meg. Végzettsége szerint agrármérnök, 1976-tól pártmunkás volt. Az Ukrajnai Szocialista Párt alapítója és elnöke. 1994–1998 között, illetve 2006 júliusa óta az ukrán parlament elnöke. Lásd http://chairman.rada.gov.ua. 23

97

kommentar_703.qxd

7/5/07

3:55 PM

K

Page 98

O M M E N T Á R

•

2 0 0 7 | 3

–

M

E S S Z E L Á T Ó

Három ciklusban a 450 tagú ukrán parlamentbe egy-egy magyar képviselõ is bejutott. A magyarok az ország lakosságának 0,3%-át teszik ki, zömmel Kárpátalján élnek. 1989 elõtt nem volt önálló politikai szervezetük. A szellemi teret – s utólagos értelmezésben a politikai teret is – a kultúra, elsõsorban az irodalommal való foglalkozás jelentette. A ’80-as évek második felétõl érezhetõ volt a változás. Az elsõként, 1989-ben megalakuló Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetségben (KMKSZ) gyorsan végbement a generációváltás, ami markáns szemléletváltozást is hozott és máig kihatóan polarizálta a kárpátaljai magyar eliteket. Az 1994-ben létrejövõ Kárpátaljai Magyar Szervezetek Fóruma (KMSZF) egyesítette többek között a KMKSZ-bõl kivált, vele egyet nem értõ régi, illetve újonnan alakult egyesületeket. A KMSZF abban gondolkodott, hogy Ukrajnában, az ukrajnai politikai erõkkel kialakított viszony által kell foglalkozni a magyarság ügyével, s ebben a központ Ungvár, a megye fõvárosa, az összes fontos intézménnyel, közte az egyetemmel s a magyar szakkal, ahol az addigi kárpátaljai magyar elit rekrutációja végbement, s amelynek ez a szerepe 1989 után egyre csökkent. A KMKSZ a Beregszász központú magyar autonóm körzet, Tisza-melléki járás, illetve magyar tankerület létrehozásán kezdett el módszeresen dolgozni. A fórum szerepét egyre inkább átvette az Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetség, amelyet 1991 októberében hozott létre a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség, a Lvovi Magyarok Kulturális Szövetsége és a Magyarok Kijevi Egyesülete Fodó Sándor elnökletével. Az 1995. júniusi ungvári közgyûlésén Vass Tibor fõtitkár a szövetség addigi munkáját értékelve kijelentette: nincs mit elmondania, mert a szövetség nem mûködött.30 1996 márciusában az UMDSZ új elnököt választott Tóth Mihály parlamenti képviselõ személyében. 1997-ben a KMKSZ felfüggesztette tagságát az UMDSZ-ben. Ezzel véglegessé vált a két táborra szakadás. Az idõszakban lezajlott választások mindannyiszor magyar–magyar párbajt is hoztak. 1990-ben Fodó Sándor, a KMKSZ akkori elnöke indult a mandátumért, majd váratlanul visszalépett és a szövetség nevében a szavazóit egy ukrán jelölt, Sepa Vaszil támogatására szólította fel, amit azok meg is tettek.31 1994-ben a KMKSZ-bõl kivált szervezetek Tóth Mihályt jelölték, aki nyerni tudott32 Fodóval szemben, nem utolsósorban az utóbbi kampányának a szavazók táborában visszatetszést keltõ, lejárató hangneme következtében. Újabb négy év múlva Tóth alulLásd JÁNKI András: Ukrajna 1989–1998 = Útkeresés és integráció, szerk. Bárdi Nándor – Éger György, TLA, Budapest, 2000, 804. 31 Sepa Vaszil, 169. sz. beregszászi választási körzet, az SZKP tagja, Ukrajna Népi Mozgalma (a nacionalista RUH) frakciójában foglalt helyet. Lásd www.rada.gov.ua/zakon/new/DEPUTAT1/169.htm. 32 Tóth Mihály, 169. sz. beregszászi választási körzet, pártonkívüli. Lásd http://gska2.rada.gov.ua/ pls/radac_gs09/d_ank_arh?kod=16602. 30

98

kommentar_703.qxd

7/5/07

F

3:55 PM

E D I N E C

C

Page 99

S I L L A

:

H

A T A L M I

J Á T S Z M Á K

U

K R A J N Á B A N

maradt az új KMKSZ-elnökkel, Kovács Miklóssal szemben,33 illetve látszólag magánakcióban az Ukrajnai Szociáldemokrata Párt (egyesített) – USZDP(e) – listáján sikertelenül indult a választásokon a teljesen háttérbe szorult Fodó Sándor. Ezért a lépésért Fodót a KMKSZ etikai bizottsága elé idézték, minden különösebb következmény nélkül. A USZDP(e) ezzel nem vonult ki a magyar közéletbõl. A 2002-es választásokon – ahol a párt országos szinten a hatodik helyen, 6,27%-kal jutott be a parlamentbe (ez 1 626 721 szavazatot jelentett) – Kovács Miklóssal, a KMKSZ jelöltjével szemben az UMDSZ Gajdos Istvánt, az USZDP(e) beregszászi elnökét indította, sikerrel.34 Kovács esélyeit csökkentette, hogy a jelöltek között szerepelt egy vele azonos nevû, a közéletben egyébként teljesen ismeretlen személy is, aki ezzel a névazonossággal nyilvánvalóan sok szavazatot elvitt (ez az „ismeretlen” Kovács 7.795 szavazatot – 7,66% – kapott). A sokadik átszámolás, fellebbezés, panasz, végül Legfelsõbb Bírósági döntés után Gajdos (32 255 szavazat, 31,71%) és a KMKSZ-elnök Kovács (31 079 szavazat, 30,55%) között hivatalosan 1176 szavazat (1,16%) döntött.35 A botrányokkal övezett választásokkal kapcsolatban Hennagyij Moszkal, Kárpátalja akkori kormányzója annak a véleményének adott hangot, hogy Magyarország nyíltan felvállalta Kovács támogatását, ami direkt politikai beavatkozás, s nem elsõ eset, hogy ilyen közvetlen beavatkozás mérgesíti az ukrajnai magyar szervezetek egymás közötti vitáit.36 A KMKSZ választmánya nyilatkozatban mondta ki, hogy Gajdos gyõzelmét durva visszaélések, szavazócédulák utólagos jogtalan megsemmisítése eredményezte, így a végeredmény nem felel meg a választók akaratának, Kovács a 72-es körzet magyar többségû településeinek döntõ többségében nagy fölénnyel gyõzött, így a KMKSZ legitimitásához nem férhet kétség, az továbbra is a kárpátaljai magyarság legjelentõsebb érdekvédelmi szervezete. A vita lényege a legitimáció körül forog. A KMKSZ legfõbb érve ebben, hogy az UMDSZ, vele ellentétben, nem vett részt a választásokon, az általa támogatott parlamenti képviselõ egy hatalmon levõ ukrán párt képviselõje. Ha szó szerint vesszük a jelölést, akkor a szavazócédula megfelelõ rubrikája szerint Kovács „önjelölt”, Gajdos Kovács Miklós, 72. sz. választási körzet, a választások idején pártonkívüli, egy ideig az el nem kötelezettek, majd a Szolidaritás csoport tagja. Lásd http://gska2.rada.gov.ua/pls/radac_gs09/ d_ank_arh?kod=421003. Kovácsra 29,27%, Tóthra 18,09% szavazott: www.cvk.gov.ua/pls/vd2002/ webproc0v?kodvib=1&rejim=0. 34 Kovács és Gajdos szereplésérõl a helyi sajtóban lásd KARMACSI Zoltán: Választási sajtótömörülés Kárpátalján, Regio 2002/4., 247–263. 35 Htpekmnfnb ujkjcedfyyz d jlyjvfylfnyjve db,jhxjve jrhepî. Db,jhxbq jrheu No 72. Pfrfhgfncmrf j,kfcnm, www.cvk.gov.ua/pls/vd2002/webproc0v. 36 Bekérették a nagykövetet (MTI-hír 2002. április 16.), Új Szó online, www.ujszo.sk/ clanok.asp?vyd=20020416&cl=22221. 33

99

kommentar_703.qxd

7/5/07

3:55 PM

K

Page 100

O M M E N T Á R

•

2 0 0 7 | 3

–

M

E S S Z E L Á T Ó

az USZDP(e) jelöltje volt, civil szervezet ugyanis nem állíthatott képviselõjelöltet. Gajdos a 2004-es ukrajnai államfõválasztás alkalmával megváltozó erõviszonyok közepette azonban átült a szocialista párt frakciójába, ami – az UMDSZ kivételével – minden oldalról erõsen megtépázta politikusi tekintélyét.37 Merõben megváltoztatták a helyzetet a 2006-os parlamenti választások. Kárpátalján megalakultak az elsõ magyar pártok. Ekként jegyeztette be magát a KMKSZ Kovács Miklós elnökletével (KMKSZ Ukrajnai Magyar Párt) és megalakult az Ukrajnai Magyar Demokrata Párt (UMDP) Gajdos István elnökletével.38 Egyik pártnak sem volt reális esélye arra, hogy elérje a 3 százalékos parlamenti küszöböt, a valódi tét a helyi önkormányzati helyek megszerzése volt. A választások jelentõsége, hogy a magyar pártokra felfigyeltek az ukrajnai politikai erõk, a jövõben felajánlhatják a közös listát, illetve a magyar pártok megjelenése lökést adhat az ukrajnai nemzetiségi pártok alakulásának.

A miniszterelnök A miniszteri kabinet, azaz a kormány a végrehajtó hatalom legfõbb szerve. A kormány fölött ellenõrzést gyakorol az államfõ – a parlament jóváhagyásával kinevezi a miniszterelnököt, illetve felmenti a tisztségébõl; a miniszterelnök javaslatára az államfõ nevezi ki a kormány tagjait, a végrehajtó hatalom egyéb központi intézményeinek vezetõit. A kormány munkáját a parlament felügyeli – jóváhagyja a költségvetést, a kormányprogramot. Az államfõ és a miniszterelnök közös feladata a helyi közigazgatási vezetõk kinevezése és elszámoltatása. Ukrajna közigazgatási egységei a Krími Autonóm Köztársaság és 24 megye (közte Kárpátalja). Minden megye több járásra tagolódik (Kárpátaljának 13 ilyen járása van). Ezután következnek az egyes települések. A megyei és a járási adminisztráció (vagyis a megye és a járás legfelsõ vezetése helyi szinten) a végrehajtó struktúra része. A tisztségviselõk megválasztásának rendje: a megyei adminisztráció elnökének személyére a miniszterelnök, a járási adminisztráció elnökének személyére pedig a felettes megyei adminisztráció elnöke tesz javaslatot a miniszteri kabinet felé, amely a kinevezést az államfõ elé terjeszti. Az államfõ beleegyezése esetén megtörténik a kinevezés. Amennyiben az államfõ elGajdos István, 72. sz. választási körzet, a választások idõpontjában az USZDP(e) tagja, 2002. május – 2005. január: az USZDP(e) frakciójának, 2005. január – 2006. május: a szocialista párt frakciójának tagja. Lásd http://gska2.rada.gov.ua/pls/site/p_exdeputat?d_id=5610&skl=5. 38 Bár mindkét honlapot frissítik, egyik sem a „párt”, hanem a korábbi szervezet portálja, lásd KMKSZ: www.karpatok.uzhgorod.ua; UMDSZ: www.umdsz.uz.ua/start.html. 37

100

kommentar_703.qxd

7/5/07

F

3:55 PM

E D I N E C

C

Page 101

S I L L A

:

H

A T A L M I

J Á T S Z M Á K

U

K R A J N Á B A N

utasítja a jelöltet, újabb jelölés következik. Minden esetben csak egyetlen jelöltet lehet felterjeszteni. A megyei adminisztráció elnökhelyetteseinek kinevezése a megyei adminisztráció elnökének javaslatára, hatáskörtõl függõen a miniszterelnök vagy a miniszterelnök-helyettesek jóváhagyásával történik. A járási adminisztráció elnökhelyetteseit a megyei adminisztráció elnökének javaslatára, a felügyelt területtõl függõen, a megyei adminisztráció adott elnökhelyettesének jóváhagyásával történik.39 A megyei, járási képviselõtestületet (közgyûlést) a megválasztott képviselõk alkotják. Ez a helyi parlament, elnökkel és két elnökhelyettessel.40 Ukrajna jelenlegi miniszterelnöke, Viktor Janukovics, már a 15. az ország függetlenné válása óta: – az átmenet miniszterelnöke volt Vitold Fokin (1990. X. – 1992. IX.), – alig egy hónapig töltötte be ezt a tisztséget Valentin Szimonenko (1992. X.) és a kárpátaljai származású Vaszil Durdinec (1997. VII.), – kevesebb mint egy évig Leonyid Kucsma (1992. X. – 1993. IX.), Juhim Zvjahilszkij (1993. IX. – 1994. VII.), Vitalij Maszol (1994. VI. – 1995. III.), Julia Timosenko (2005. II. – 2005. IX.), Jurij Jehanurov (2005. IX. – 2006. VII.), – valamivel több mint egy évig Jevhen Marcsuk (1995. III. – 1996. V.), Pavlo Lazarenko (1996. V. – 1997. VII.), Viktor Juscsenko (1999. XII. – 2001. V.), Anatolij Kinah (2001. V. – 2002. XI.), – két és fél évig maradt meg ebben a tisztségében Valerij Pusztovojtenko (1997. VII. – 1999. XII.), – és az egyetlen, aki kétszer volt miniszterelnök és a leghosszabb ideig tudott kormányfõ maradni, Viktor Janukovics (2002. XI. – 2005. I. között és 2006. VIII.-tól).41 A volt miniszterelnökök közül Kucsma és Juscsenko késõbb államfõ lett. A leghírhedtebb Pavlo Lazarenko, akit földije, Kucsma elnök emelt a kormányfõi pozícióba. A miniszterelnökségrõl való lemondása után Julia Timosenkóval, aki az orosz gázimportot felügyelõ ukrán állami monopolvállalat vezetõje volt, közös pártot alapítottak Hromada néven, amellyel az 1998. márciusi választások alkalmáErhf¨È yb Ghj vîcwtdî lth;fdyî flvîyîcnhfdwî¨È dîl 1 uhelyz 2005 hjre N 3167-IV, www.carpathia.gov.ua/ data/upload/publication/main/ua/41/z_misc_adm.htm. Jelenleg a kárpátaljai megyei adminisztráció elnöke a magyarul is jól beszélõ Havasi Oleg. Lásd www.carpathia.gov.ua/ ua/publication/content/ 246.htm. 40 Pfrjy Erhf¨yb È Ghj vîcwtdt cfvjdhzledfyyz d Erhf¨yî È . Ljrevtyn 280/97-dh, gjnjxyf htlfrwîz dîl 12.04.2007, http://zakon.rada.gov.ua/cgi-bin/laws/main.cgi?nreg=280%2F97-%E2%F0. Jelenleg a kárpátaljai megyei tanács elnöke Kicskovszkij Mihajlo, elnökhelyettesei: Martin Mihajlo, Brenzovics László. Lásd www.zakarpat-rada.gov.ua/chiefs.php. 41 Ehzlb Erhf¨yb È yjdînymjuj xfce, www.kmu.gov.ua/control/uk/publish/article?&art_id=1266975&cat_id= 661266. 39 Pfrjy

101

kommentar_703.qxd

7/5/07

3:55 PM

K

Page 102

O M M E N T Á R

•

2 0 0 7 | 3

–

M

E S S Z E L Á T Ó

val ismét bekerült a parlamentbe, és a párt frakcióvezetõje lett. Szeptemberben a legfõbb ügyészség eljárást indított ellene az állami vagyon kárára elkövetett sikkasztása miatt. A Transparency International 114–200 millió USD közé tetette az általa elsikkasztott állami vagyont.42 A felelõsségre vonás elõl külföldre távozott. 1999-ben az Egyesült Államokban letartóztatták illegális határátlépés miatt – vízum nélkül utazott be az országba. 2006-ban ugyanitt jogerõsen 9 évi letöltendõ börtönre ítélték a pénzügyi visszaélések miatt.43 Az egyetlen nõ Julia Timosenko. Személyes honlapján található életrajza44 a puszta tényeken túl is ad értelmezési keretet. Nézzünk bele ebbe az életrajzba, miközben szem elõtt tartjuk a fent leírtakat. 1960-ban született Dnyipropetrovszkban. Közgazdász diplomát szerzett. „A ’80-as évek vége, a ’90-es évek eleje – az az idõszak, amikor kezdtek kialakulni a mai üzleti világ elõképei – a szövetkezetek. […] 1988-ban Julia és [férje,] Olekszandr kölcsönvettek 5 ezer szovjet rubelt, és lakossági szolgáltató pontot nyitottak. Az emberek az ilyen pontokat videoszalonoknak nevezték. […] 1991-ben az Ukrán Benzin Korporáció vezérigazgatója lett.” Ennek bázisán jött létre Ukrajna Egységes Energetikai Rendszere (UEER) elnevezésû állami vállalat, melynek 1995-ben Timosenko lett az elnöke. Ez a vállalat felügyelte többek között az orosz energiahordozók importját. „1997-ig sikerült rendezni Ukrajna többmilliárdos tartozásait a földgázért Oroszország felé. […] Az UEER olyan szintre ért fel, amikor az üzlet megszûnik csak üzlet lenni és a legfontosabb politikai tényezõvé válik. Ez ahhoz vezet, hogy eljátszották a máig népszerû forgatókönyvet: az UEER vezetésének 42 millió dolláros tartozást róttak fel az Ukrajnai Gázipari Vállalat irányában, az adóhatóság zárolta az UEER számláit, a versenyhivatal több mint 300 millió dolláros bírságot rótt ki a valutafegyelem megsértéséért. […] Timosenko választás elé került: bent maradni a kemény üzleti világban, vagy lemondani róla és politikusnak állni – hogy végre elérje az üzlet függetlenítését a politikától.” Timosenko 1996 végétõl parlamenti képviselõ, a parlament költségvetési bizottságának elnöke. 1997-ben még a Hromada Párt elnökhelyettese. 1999-ben saját pártot alapított Batykivscsina Összukrán Egyesület néven. „1999 decemberében, amikor Ukrajna egységes energiarendszerében a villanyerõmûvek katasztrofális fûtõanyaghiánnyal küzdöttek és fizetési válság állt fenn, Leonyid Kucsma államfõ beleegyezését adta, hogy Julia Timosenkot kinevezzék Viktor Juscsenko kormányába.” Timosenko lett az energetikai ügyekkel foglalkozó miniszterelnök-helyettes. „Határozott politizálása so42 Transparency International – the global coalition against corruption: Global Corruption Report 2004, www.transparency.org/publications/gcr/download_gcr/download_gcr_2004. 43 Sajtóhiradás: www.pravda.com.ua/en/news/2006/9/15/6363.htm. 44 <îjuhfaîz >kîȨ Nbvjityrj, www.tymoshenko.com.ua/ukr/about.

102

kommentar_703.qxd

7/5/07

F

3:55 PM

E D I N E C

C

Page 103

S I L L A

:

H

A T A L M I

J Á T S Z M Á K

U

K R A J N Á B A N

kak nemtetszésével találkozott.” 2000. augusztus 18-án Timosenkót letartóztatták, 2001. január 19-én lemondott hivataláról. 2001 februárjában ismét letartóztatták. A lehallgatási botrány nyomán Nemzeti Megmentési Fórumot hoz létre, összefogásra szólítja fel az ellenzéki pártokat a Kucsma-rendszer megdöntése érdekében. 2002-ben a parlamenti választásokon pártja bejut a törvényhozásba és saját frakciót alakít. 2004-ben a narancsos forradalom egyik vezéralakja, utána miniszterelnök lesz. „Egyik legnagyobb érdeme, hogy ismét állami tulajdonba vette majd becsületes módon privatizáltatta” az egyik kohászati nagyvállalatot, „70%-kal növelte a költségvetési bevételeket”, „megsemmisített 5000 jogszabályt”, amelyek a korrupciót segítették. „2005 szeptemberében Julia Timosenko csapata kivonul a hatalomból.” 2005 novemberében a legfelsõbb bíróság felmentette minden korábbi vád alól. A 2006-os parlamenti választások elõtt lemond a tévés szereplésrõl, helyette „személyesen találkozik az emberekkel”. Az életrajz végén egy fénykép található: sötét alapon, fénysávban áll a farmernadrágos, hosszú fekete kabátos Timosenko. A felirat: „Lépjünk ki a homályból.” A négy különbözõ méretben letölthetõ képet az elnök asszony a munkaasztalra ajánlja kitenni.45 A jelenlegi miniszterelnök, Viktor Janukovics minden elõdjénél több idõt töltött el pozíciójában. Kucsma alatt az utolsó, illetve a jelenleg hivatalban levõ miniszterelnök, aki másodszor azután került pozíciójába, hogy a regnáló államfõt pártoló narancsos koalíció felbomlott: a három szövetséges közül Timosenkót Juscsenko elnök menesztette a miniszterelnöki pozícióból, a szocialista Moroz pedig átállt természetes szövetségeséhez, a baloldali Régiók Pártjához, s ezzel az utóbbi oldalára billentette a parlamentben a hatalmi egyensúlyt, azaz az államfõ ellenzéke nevezhette meg a miniszterelnököt. Janukovics volt Juscsenko ellenfele a 2004-es elnökválasztáson, és Janukovics csapatának választási csalása miatt tört ki a narancsos forradalom. Juscsenko idén áprilisban másodszor nyitott frontot Janukovics ellenében, amikor elõrehozott parlamenti választásokat írt ki, miután az õt támogató parlamenti frakciókból néhány képviselõ átült a kormánykoalíció padsoraiba, és az államfõnek az a félelme támadt, hogy a kormányfõ ezzel a módszerrel tör a kétharmados, alkotmánymódosítást lehetõvé tevõ többségre. Idõközben az alkotmánybíróság megsemmisítette az államfõ döntését, az elõrehozott választások azonban elkerülhetetlennek tûnnek, a felek megállapodtak annak elõkészítésében.46 Az újabb csata eldõlt a háború azonban folytatódik.

45 „Pj,hf;tyyz lkz hj,jxjuj cnjke”. Uo. 46 >otyrj î Zyerjdbx epujlbkb db,jhb, www.bbc.co.uk/ukrainian/domestic/story/2007/05/070504_

yusch_yanuk_elex_is.shtml.

103

kommentar_703.qxd

7/5/07

3:55 PM

K

Page 104

O M M E N T Á R

•

2 0 0 7 | 3

–

R

E

:

C E N S O R

Mike Károly ÁLLANDÓ DOLGOK – A MODERN AGE „If man were the highest being, Aristotle told us, politics would be the highest science. But man is not the highest being.”

James W. Schall S.J.1

A legpatinásabb amerikai konzervatív folyóiratot, a Modern Age-et olvasni felér egy esztétikai idõutazással. Hirtelen úgy érezhetjük, mintha Henry James és T. S. Eliot társaságában találnánk magunkat. A lap hangja egyszerre nagyon európai és egyértelmûen amerikai. Európai, amennyiben gazdagon merít a nyugati magaskultúra legjavából, és az olvasó beavatottságából indul ki. Amerikai, amennyiben bátrabban kérdez és kérdõjelez meg, mint ahogy Európában már jó ideje szokás. A nagy elõdöket idézi a leegyszerûsítésektõl való irtózás és a pontos fogalmazáshoz való ragaszkodás is. De James és Eliot neve más okból is eszünkbe juthat a folyóiratot olvasván. Ahogyan õk sem találták a helyüket Amerikában, úgy a lap szerzõi is jól érezhetõen rosszul érzik magukat a hazájukban. A Modern Age-be ugyanis fõként a mai amerikai jobboldali fõáram „paleokonzervatív” kritikusai írnak, akikre a kívülállók általában mint egy kihalásra ítélt faj képviselõire tekintenek. A lapból áradó szellemi élénkség azonban ezt cáfolni látszik. A 2006. nyári szám ismertetésével ennek érzékeltetésére teszünk kísérletet.2

The real thing A szám elsõ írása George A. Panichas szerkesztõ tollából a lap korábbi számaiban a „konzervativizmus jelentésének helyreállításáról” folytatott vitára reflektál. De mi történt a konzervativizmus jelentésével, ami miatt azt helyre kellene állítani? Némiképp meglepõ módon Panichas amellett érvel, hogy a konzervativizmust „ki kell menekíteni a politika karmai közül”, amely „érzéketlen a reflexív konzervativizmus filozófiai dimenzióira”. Úgy tûnik tehát, hogy a konzervatív gondolat saját politi1 Modern Age 2006. nyár, 253. 2 A folyóirat összes száma elérhetõ

a www.isi.org/journals/modern_age.html honlapon.

104

kommentar_703.qxd

7/5/07

M

I K E

3:55 PM

K

Á R O L Y

Page 105

:

Á

L L A N D Ó

D O L G O K

–

A

M

O D E R N

A

G E

kai sikerének áldozatává lett. És hogy pontosan kihez is tartoznak az emlegetett karmok, világossá teszi a szerzõ szerint az elmúlt évekbõl leszûrhetõ tanulság: a konzervatívoknak sosem szabad feltétel nélkül elkötelezõdniük egyik nagy politikai párt mellett sem. A bajok azonban nem csak abból fakadnak, hogy a demokratikus pártpolitika trivializálta a politikai eszméket. A hagyományos konzervatívok számára a legnagyobb kihívást az jelenti, hogy eszméiket meg kell védeniük azoktól a magukat „konzervatívnak” nevezõ gondolkodóktól, értelmiségiektõl, akik kiforgatják õket eredeti jelentésükbõl. Panichas már-már zavarba ejtõ retorikával támad rájuk: „ambiciózus bitorlóknak”, „politikai kalandoroknak”, „színlelõknek” nevezi õket. De kikrõl is van szó pontosan? Panichas nem használja a neokonzervatív megnevezést – vélhetõen mivel nem akar mindenkit támadni, akit ezzel a címkével illetnek. Világos azonban, hogy a part nagyjából a neo- és a paleokonzervatívok között szakad. Panichas szerint a politikai jobboldal fõárama úgy tette korszerûvé a konzervatív eszméket, hogy megfeledkezett arról, hogy azok – a Modern Age-et alapító Russell Kirk szavaival élve – az „Állandó Dolgokban” gyökereznek, amelyeket a vallási dogmák, a hagyományok, a társadalmi szokások és a nyugati civilizáció nagy gondolkodói közvetítenek. Ha ezekrõl leválik, a politika elõbb-utóbb önmaga bálványozásába kezd. Panichas úgy látja, hogy pontosan ez történt az amerikai (neo)konzervativizmussal is. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az az erõsõdõ hit, hogy az amerikai külpolitika egy új, jobb világrend megteremtésének eszközeként szolgálhat. Ennek a meggyõzõdésnek az eredetét kutatja T. H. Pickett War, Power, and Supremacy címû esszéje is.

A humanitarizmus embertelensége Pickett tézise szerint az amerikai külpolitika mindig is hajlamos volt arra, hogy jól definiált célok helyett univerzális és absztrakt ideálokra hivatkozva vesse be hatalmas katonai erejét. Ez a hajlam igen mélyen gyökerezik az amerikai tudatban, hiszen az Egyesült Államok a legitim brit uralommal szemben eleve egyféle „emancipációs idealizmus” jegyében jött létre.3 Az alapítás utáni idõszakban szerencsés módon felülkerekedett a realista diplomácia – ennek legszebb példájaként a szerzõ a Monroe-elvet említi, amely lényegében a britekkel való megegyezést jelentet3 Ezt a gondolatot érdemes párhuzamba állítani Kolnai Aurélnak azzal a megjegyzésével, hogy magának az „Amerikai Egyesült Államok” elnevezésnek is enyhén utópikus hangzása van, összehasonlítva mondjuk a „Mexikó” vagy „Kanada” államnevekkel (Aurel KOLNAI: The Utopian Mind and Other Papers, Athlone, London, 1995, 200).

105

kommentar_703.qxd

7/5/07

3:55 PM

K

Page 106

O M M E N T Á R

•

2 0 0 7 | 3

–

R

E

:

C E N S O R

te a többi európai nagyhatalom újvilági törekvéseivel szemben. A polgárháborúban azonban már megjelent az az ördögi dinamika, amely a szerzõ szerint bizonyos fokig Amerika összes késõbbi konfliktusát is jellemezte. A demokratikus közvélemény támogatásához valamilyen elvont humanitárius ügy felmutatására van szükség. A politikai konfliktus pedig ennek hatására elõbb-utóbb a gonosz elleni keresztes hadjárattá alakul, ami egyrészt ellehetetleníti a háborús célok belsõ kritikáját, másrészt jelentõsen korlátozza a hadvezetés mozgásterét. Ha ugyanis az ellenfél az egész emberiség ellensége, aligha van értelme bármilyen ésszerû kompromisszumra törekedni vele. Így váltak az északiak szemében a déli tagállamokban az otthonaikat és családjaikat védelmezõ fiatal férfiak milliói fanatikus rasszistákká, akik egy teljesen igazságtalan, elnyomó és embertelen status quo fenntartásáért harcoltak. És így veszítette el a konföderáció a puszta létezéshez való jogát is a polgárháború radikalizálódása során. Hasonló logikát követett az amerikai részvétel az I. világháborúban is: Wilsonnak azzal sikerült meggyõznie a közvéleményt, hogy – a szövetséges Nagy-Britannia megsegítése helyett – humanitárius akcióként tüntette fel az amerikai intervenciót („Biztonságossá tesszük a világot a demokrácia számára!”), miközben a belsõ propaganda a németeket elvetemült „hunokként” mutatta be. De ugyanezek a mozzanatok fedezhetõk fel a most folyó iraki háborúban is – legalábbis amennyiben ennek egyik meghatározó célja a helyi társadalom demokratizálása. Noha az amerikai külpolitikát jellemzõ humanitárius idealizmus aligha választható el a tömegdemokráciától, Pickett szerint hiba lenne szûnni nem akaró vonzerejét pusztán az Egyesült Államok politikai intézményeinek sajátosságaira visszavezetni. A mélyebb magyarázat – a lap címébõl is sejthetjük – a modern korra jellemzõ eszmékben keresendõ. A szerzõ úgy látja, hogy a modern gondolkodás alapvetõen hegeliánus: a világtörténelem erõit szakralizálja, és erkölcsi tekintéllyel ruházza fel, amely tekintély a világ jövõben elérendõ tökéletes állapotán alapul. Ezt a kívánatos állapotot definiálja a humanitarizmus, méghozzá egy olyan utópiaként, ahol az emberi vágyak korlátlanul teljesülhetnek. A politikai cselekvés egyetlen morális kritériuma így az lesz, hogy mennyiben járul hozzá a vizionált földi paradicsom eléréséhez. Ez az egydimenziós szemlélet elkerülhetetlenül a valóság végletes leegyszerûsítéséhez, így a háborúk esetében számos valós körülmény és várható következmény figyelmen kívül hagyásához vezet. Kész a „recept az olyan humanitárius ideálokért folytatott, folyamatos háborúkhoz, mint az egész világra kiterjedõ demokrácia”. Pickett érvelése világossá teszi, hogy az amerikai külpolitika sok európai kritikusa téved, amikor azt egyszerûen képmutatónak tartja. A vád azonban nem telje-

106

kommentar_703.qxd

7/5/07

M

I K E

3:55 PM

K

Á R O L Y

Page 107

:

Á

L L A N D Ó

D O L G O K

–

A

M

O D E R N

A

G E

sen alaptalan, mivel az utópikus idealizmus fonákja mindig a cinizmus: „Ha egyszer az emberek megtanulták, hogy nem kell többé tisztelniük a világban létezõ viszonyok rendjét, úgy fogják érezni, hogy szabadon bajt keverhetnek.” Mintegy utolsó döfésként a neokonzervatívokba, a szerzõ a jelen amerikai törekvéseit Németország 1871 és 1945 közötti történetével állítja párhuzamba. Amellett érvel, hogy a német kultúra univerzális megváltó erejébe vetett egykori hit nagyban hasonlít arra a mai meggyõzõdésre, hogy Amerika hatalma nélkülözhetetlen eszköze a világot megváltó globális demokratizálódásnak. A valódi konzervatív külpolitikának Pickett szerint a premodern keresztény realizmuson kell alapulnia, amely a társadalmi rend céljának nem azt tartja, hogy keretet biztosítson az emberi vágyak mind teljesebb kifejezésének, hanem hogy – az emberek gyarlóságát figyelembe véve – fenntartsa a békés és gyümölcsözõ együttéléshez szükséges korlátokat.

Strauss titka A neokonzervatív panteonban elõkelõ helyet foglal el Leo Strauss. Strauss azonban nemcsak politikai gondolkodó volt, hanem egy sajátos eszmetörténeti módszer kidolgozója is. Amint az Üldöztetés és az írás mûvészete címû könyvében kifejtette, a nagy filozófusokat a sorok között olvasva érthetjük meg igazán, mivel a legfontosabb igazságokat – Szókratész példáján okulva – nem tárták a szélesebb nyilvánosság elé. Richard Sherlock a straussi módszert magának Straussnak a Természetjog és történelem címû fõmûvére alkalmazza (The Secret of Straussianism). Célja, hogy feltárja Strauss elméletének magvát – vizsgálódásának eredménye pedig az, hogy ez a mag üres. Strauss ragyogóan mutatja be, hogy a modern korra jellemzõ nihilizmus és relativizmus oka az emberi természetbõl fakadó univerzális erkölcsi normákat hangsúlyozó természetjog elutasításában keresendõ. Nem ad azonban választ arra a kérdésre, hogy a természetjog végsõ soron igaz-e. Sherlock arra a következtetésre jut, hogy Strauss végeredményben szkeptikus maradt azt illetõen, hogy akár a filozófia, akár a teológia választ adhat az emberi természet végsõ kérdéseire. Úgy véli, nem véletlen, hogy Strauss fõmûvét a Függetlenségi Nyilatkozatra és a német Ernst Troeltschre való hivatkozásokkal kezdi. Az elõbbi politikai szöveg, amelyben jellegénél fogva hiába is keresnénk a végsõ igazságokkal kapcsolatos érveket, az utóbbi szerzõ pedig – noha kiváló ismerõje volt a természetjognak – hosszas vizsgálódások után arra jutott, hogy nem fogalmazható meg a történelmi körülményektõl független, abszolút keresztény etika. Pickett úgy véli, hogy a keresztény teológiával való számvetés elmaradása Strauss munkásságában azt jelzi, hogy õ maga is bizonytalan volt ebben

107

kommentar_703.qxd

7/5/07

3:55 PM

K

Page 108

O M M E N T Á R

•

2 0 0 7 | 3

–

R

E

:

C E N S O R

a kérdésben. Ez viszont egyben azt is jelenti, hogy a modern kor nihilizmusával szemben nem tudott végsõ soron meggyõzõ alternatívát felmutatni.

Közép-európai hangok A Modern Age hagyományosan nagy hangsúlyt helyez arra, hogy európai gondolkodókat is bevonjon az amerikai konzervatív „társalgásba”. Graham McAleer a német Max Scheler és a magyar származású Kolnai Aurél értéketikáját a „konzervatív etika nagyszerû forrásaként” ajánlja az olvasók figyelmébe (The Conservative Moral Philosophy of Scheler and Kolnai). Az értéketika központi állítása, hogy számos önálló erkölcsi érték van, amelyek jellemzõje, hogy 1. hierarchikus rendet alkotnak, 2. feszültség lehet közöttük, és 3. különbözõ emberek többet vagy kevesebbet birtokolnak belõlük (különbözõ kombinációkban). Ez realisztikusabbnak tûnik egyrészt a tomista erényetikánál, amely az erények közötti harmóniát vallja, másrészt – és sokkal inkább – az egydimenziós kanti és utilitárius erkölcstanoknál. Konzervatív jellege részben a erkölcsi értékek sokaságának elismerésébõl fakad. A különféle erkölcsi értékek nem válthatók át egymásra, így mindegyiknek megvan az õt megilletõ helye a társadalomban, és egymást korlátozzák. Ennek tagadása – Kolnai megfogalmazásában – jellegzetesen utópikus és totalitárius gesztus. Az értéketika alapján így megalapozottan érvelhetünk például a szexuális szabadosság ellen, anélkül, hogy vitatnánk a nemi életben rejlõ (korlátozott) erkölcsi értékeket. McAleer úgy véli, Scheler és Kolnai „fenomenológiai” megközelítésének fontos erõssége, hogy a szigorúan objektív etikát az erkölcsi cselekvés szubjektivitásával kapcsolja össze, elfogadva az erkölcsi érzelmek jelentõségét. Példaként az erkölcsi undor fogalmának elemzését hozza fel Kolnaitól.4 Az, hogy egy erkölcstelen (például léha) személy közelségében hasonló érzés foghat el bennünket, mint egy rothadó gyümölcs láttán, egyrészt megerõsíti, hogy az erkölcsi ítéletek a rajtunk kívül álló „objektív” valóságra irányulnak. Másrészt segít tisztázni, hogy az erkölcsi undor kiváltója mindig a „oda nem illõség”, így alapvetõen különbözik a félelem és a gyûlölet érzéseitõl. A szexuális erkölcs példájához visszatérve: a homoszexuális cselekedetek fölött érzett erkölcsi undort helytelen „homofóbiának” tekinteni, mivel sem a félelemhez, sem a gyûlölethez nincs köze. A konzervatív implikációk nyilvánvalók.

Magyarul lásd Az averzió alapvetõ formái: félelem, undor és gyûlölet = Kolnai Aurél, szerk. Balázs Zoltán, Új Mandátum, Budapest, 2003. 4

108

kommentar_703.qxd

7/5/07

M

I K E

3:55 PM

K

Á R O L Y

Page 109

:

Á

L L A N D Ó

D O L G O K

–

A

M

O D E R N

A

G E

Orwell meglepetése George Orwell katolicizmusról vallott nézeteinek változását elemzi Lawrence Dugan írása (Orwell and Catholicism). A spanyol polgárháborúban a köztársaságiak oldalán szerzett élményei nemcsak meggyõzõdéses antikommunistává tették Orwellt, hanem a katolikus egyházzal szembeni eredendõ, puritán gyökerû ellenszenvét is nagyban felerõsítették. Orwell, aki hajlamos volt mindenben a politikumot keresni, a katolicizmusra és a katolikusokra is elsõsorban mint sajátos politikai intézményre, illetve szereplõkre tekintett. Az Egyházat leggyakrabban a kommunista párthoz hasonlította, és annak versenytársaként láttatta: mindkettõt univerzális, nagy hatalmú és dogmatikus szervezetként írta le, amely feltétlen hûséget követel tagjaitól. Ebbõl kiindulva párhuzamot vont az 1920-as évek Angliájának katolikus konvertitái és az 1930-as években a kommunista pártba belépõk között. Úgy vélte, mindkét csoportot lényegében ugyanaz vonzotta: egy totális, autoriter eszme melletti elkötelezõdés lehetõsége a viktoriánus értékeket maga alá temetõ háborút követõen. Orwell meg volt gyõzõdve arról is, hogy a brit katolikusok Franco után Hitlert és a nemzetiszocializmust is támogatni fogják. Orwellt e téren kétségkívül erõsen fogva tartották elõítéletei, hiszen a kor meghatározó katolikus személyiségeit, Bellocot, Chestertont, Waught vagy éppen Graham Greene-t aligha lehetett náciszimpátiával vádolni. Végül azután éppen a brit katolikusok II. világháborúban tanúsított magatartása késztette nézeteinek felülvizsgálatára. Egyrészt meglepõdött, hogy a katolikusok többsége nemcsak a kommunizmust, hanem a fasizmust is elítélte, sõt elszántan harcolt a németek ellen. Másrészt el kellett ismernie, hogy míg a demokratikus baloldalon mindenkit (beleértve õt magát is) meglepett a Hitler– Sztálin-paktum, néhány konzervatív szerzõ (köztük katolikusok) pontosan megjósolta azt. Márpedig Orwell a politikai éleslátást rendkívül sokra becsülte, és nagy jelentõséget tulajdonított neki. A totalitárius államról írott gondolatait végleges formába öntõ, 1946-ban megjelent esszéjében (James Burnham and the Managerial Revolution) írt elõször – és utoljára – arról, hogy „Azok az angol írók, akik azt állítják, hogy a kommunizmus és a fasizmus ugyanaz a dolog, egytõl-egyig irtózatos gonosznak tartják mindkettõt”. Nem részletezte azonban, hogy pontosan kik is alkotják ezt a kört, és miért gondolkodnak így. Úgy tûnik, ráébredt, hogy a totalitarizmus elleni harcában a legközelebbi szövetségesei ott vannak, amerre soha nem kereste õket, ám ezt a belátást végül nem volt ereje nyíltan kimondani.

109

kommentar_703.qxd

7/5/07

3:55 PM

K

Page 110

O M M E N T Á R

•

2 0 0 7 | 3

–

R

E

:

C E N S O R

Szent Lionel Finom szerkesztõi érzékrõl tanúskodik, hogy az Orwellrõl szóló esszét az irodalomkritikus Lionel Trillingrõl (1905–1975) szóló tanulmány követi. A Hódolat Katalóniának 1952-es amerikai kiadásához Trilling írt elõszót. De ennél is fontosabb, hogy – amint a cikk szerzõje, John Rodden írja – Trillinget olyan tisztelet övezi az amerikai értelmiség körében, amely csak Orwell angliai nimbuszához hasonlítható. (Hozzátehetjük, hogy ez az elismertség mindkettejük esetében összefügg azzal, hogy egyszerre voltak elkötelezett baloldaliak és határozott antisztálinisták, amikor ez ritkaságnak számított.) Rodden írásának tárgya a neves értelmiségi piedesztálra emelésének természetrajza. Ehhez az apropót egy meglehetõsen bizarr és belterjes történet szolgáltatja. Trilling halála után özvegye egy hosszú naplóban számolt be házasságuk történetérõl és benne férje gyarlóságairól, fia pedig egy posztumusz „pszichiátriai diagnózisban” amellett érvelt, hogy apja egy figyelemzavarnak nevezett betegséggel küszködött. Trilling híveinek többsége mélységes felháborodással fogadta ezt a „hullaboncolást”, és az életmû elleni támadásként értelmezte. Különösen az háborított fel sokakat, hogy ifjabb Trilling azt merészelte állítani, apja betegsége hatással volt a munkásságára is: a problémák egyszerû megoldásának elutasítását és a „komplexitáshoz” való túlzott vonzódását eredményezte. A finom iróniával ismertetett történet jól rávilágít az értelmiségi ítélkezés következetlenségére. A modern entellektüel egyszerre gondolja úgy, hogy idoljai erkölcseinek és magánéletének nincs jelentõsége az életmûvük megítélése szempontjából, és vérig sértõdik, ha valaki hõsei fogyatékosságaira hívja fel a figyelmét. Úgy tûnik, szentekre mindenkinek szüksége van.

A játék… bûvös kulcs és gyertya lángja A neves politikai gondolkodó és katolikus apologéta, James V. Schall S.J. esszéjében a miszticizmus, a politikai filozófia és a játék fogalmainak összekapcsolására tesz kísérletet (Mysticism, Political Philosophy, and Play). A szerzõ igen „mélyre ás” ugyan, ám – mint várni lehet – a kísérlete töredékes marad. A játék legfõbb jellemzõje, hogy nem a szükségbõl fakad, és nem szolgál önmagán túlmutató célokat. Arisztotelész megfogalmazásával: „önmagáért való”. De a játék korántsem fölösleges, és nagyon is valóságos. Ezt bizonyítja, hogy lenyûgözi és végül ünneplésre készteti a szemlélõt. De ha így van, akkor a játék olyan, mint – és most vigyázat, teológiai mélyvíz! – maga a teremtés. Istennek nem volt ugyan110

kommentar_703.qxd

7/5/07

M

I K E

3:55 PM

K

Á R O L Y

Page 111

:

Á

L L A N D Ó

D O L G O K

–

A

M

O D E R N

A

G E

is szüksége arra, hogy megteremtse a világot. Így az – Szent Tamás szavaival – eleve a „túláradó bõségben” gyökerezik. Ha pedig így van, akkor végsõ soron a természeti törvények sem „szükségszerûek”, hanem közelebb állnak ahhoz, amit újra meg újra megteszünk pusztán a gyönyörûség kedvéért. Más szóval: az univerzum jobban hasonlít egy játékra, mint egy gépre. A játék azért ragad magával minket, mert kiemel bennünket önmagunkból: valami valóságosat közöl velünk a világról, de éppen azáltal, hogy túl is mutat rajta. A játék nagyszerûségét nem értjük meg teljesen, inkább csodálkozva állunk elõtte, és csodáljuk. A játék élménye így a misztikus élménnyel rokon. De a játék rokonságban áll a politikával is. Miután a civilizált élet alapfeltételei megteremtõdtek, felmerül a kérdés, hogy mi célt szolgálhat ezeken túl a politikai közösség. Schall válasza az, hogy a politikának nincsen konkrét célja, hanem a játékhoz hasonlóan „önmagáért létezik, de azzal, hogy önmaga, az élet elképesztõ bõségét segíti elõ”. Ez a bõség túlmutat a politika világán, ahogyan egy közösség minden tagjának élete is túlmutat a közösség rendjén. A politikának ezért nem szabad túl komolyan vennie önmagát. Erre a legjobb biztosíték pedig az, ha a polisz helyet biztosít a legmagasabb dolgokra nyitott misztikusok számára.

Még egyszer a játékról Némileg meglepõ, hogy Schall nem hivatkozik Michael Oakeshottra, akinél kevés ékesszólóbb híve volt a játéknak és a játékosságnak. E hiányosság annál feltûnõbb, mivel a könyvszemlék közül a legérdekesebb, Elizabeth Coreyé éppen a brit konzervatív gondolkodóról szóló legújabb brit és amerikai köteteket mutatja be (The World of Michael Oakeshott). Oakeshottra egyre többen tekintenek úgy, mint aki nem pusztán politikai gondolkodó volt, hanem mindenekelõtt a klasszikus hagyományt követõ filozófus. Elsõsorban az érdekelte, hogy mit jelent embernek lenni. Úgy vélte, hogy a legmagasabb rendû emberi foglalatosságok – így a filozófia, a mûvészet és a szabad tudományok ûzése – „játékos” természetûek. Az élet megrontója az a szemlélet, amely a jelen élvezetét folyamatosan egy jobbnak gondolt jövõ kedvéért áldozza fel. Ez a gondolat több megfigyelõ szerint is központi helyet foglal el Oakeshott életmûvében, és lényegében politikai filozófiája is ezen alapul. A modernitás legnagyobb tévedését is abban látta, hogy minden emberi tevékenységet és kapcsolatot a munka és a haladás hasznos szolgálatába állít. Konzervativizmusának középpontjában ennek megfelelõen nem a múlt, hanem a jelen áll, és az a szándék, hogy „gyönyörködjön abban, ami van, nem pedig abban, ami elmúlt, vagy ami a jövõben lehetséges”. Amint Corey megjegyzi, Oakeshottnak ez a szemlélete 111

kommentar_703.qxd

7/5/07

3:55 PM

K

Page 112

O M M E N T Á R

•

2 0 0 7 | 3

–

R

E

:

C E N S O R

a német tomista Josef Pieperével és Johan Huizingáéval rokon. És Hamvas Béláéval – teheti hozzá a magyar recenzens –, aki A magyar Hüperionban így írt: „Ha valaki nézné, azt mondaná, a világ legszorgalmasabb embere vagyok. Pedig játék. Nyáron homokvárat építek. Nemigen akarok hasznot abból, amit teszek, legtöbbször nincs is belõle. A jövõre nemigen gondolok. Nincs rá fantáziám. És ez az, amit klasszikus életmódnak nevezek, nem szívom ki elõre a pillanatok mézét.”

Szigetmonostori kirándulás 1930-ban

112

kommentar_703.qxd

7/5/07

3:55 PM

Page 113

Dillnberger Emil-emlékülés 1932 decemberében

Zászlóavatás 1926-ban

113

kommentar_703.qxd

7/5/07

3:55 PM

K

Page 114

O M M E N T Á R

•

2 0 0 7 | 3

–

S

Z E M L E

Ötvös István AZ ÉRTELMEZHETÕSÉG HATÁRAI avagy az Ujszászy-feljegyzések Vallomások a holtak házából. Ujszászy István vezérõrnagynak, a 2. vkf. osztály és az Államvédelmi Központ vezetõjének az ÁVH fogáságában írott feljegyzései. Szerk. Haraszti György, Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára – Corvina, Budapest, 2007, 650 oldal, 3990 Ft

Az utóbbi évek történetírásában igencsak elharapódzott a hírszerzés kutatása. A tendencia könnyedén magyarázható, hiszen ahogy a világ egyre bonyolultabbá vált, és a tudás helyét az információ birtoklásának ténye vette át, egyre nagyobb hangsúlyt kapott az információ – és ezen belül is a titkos információ – megszerzésének igénye. A szolgálatok, azt állítva, hogy õk valami olyasmit tudnak a világról, amit a többi döntéshozó eleve nem tudhat, egyre nagyobb és nagyobb teret követeltek maguknak a döntéshozatalban. Hírszerzés persze mindig volt és mindig is lesz. A végvári idõkben is állandó feladat volt „nyelvet fogni”, és persze az ellenség kémeit megtalálni. Háborús idõkben fokozottabb a nyomás, az ellenség katonai készülõdésérõl idõben tudni kell, a saját vállalkozások elõkészületeit pedig a lehetõ legtovább titokban kell tartani. A helyzet persze elvileg békeidõben egészen más, pontosabban másnak kellene lennie. A legális, féllegális és illegális információszerzés eszközeivel azonban ki lehet tudakolni a másik fél szándékait, és idõben ellenlépéseket lehet tenni. És itt kezdõdik egy új típusú problematika a 20. században. Mert hát tulajdonképpen ki is az a „másik fél”? Ellenséges országok? Politikai ellenfelek? Társadalmon belüli ellenséges csoportok? Terroristák? És egyáltalán: ki mondja meg, kit tekintünk ellenségnek? Az alapkérdés tehát valójában mindig az, hogy ki határozza meg az ellenség fogalmát, és ennek alapján hol húzza meg az összegyûjtendõ információk körét, másrészt pedig ki kontrollálja a hírszerzõket, akiknek állításai nagyon nehezen ellenõrizhetõek – mert mûködésük titkos. Röviden: ki irányítja a szervezetet, és mire használja? És még egy elõzetes megfontolás. Canaris tengernagy, az egyik német hírszerzõ szerv vezetõje, több visszaemlékezõ egybehangzó állítása szerint már 1939 szeptemberében (!) tudta, hogy Németország elvesztette a II. világháborút. Tudta, de mégsem tudott változtatni a történelem menetén.

114

kommentar_703.qxd

7/5/07

Ö

3:55 PM

T V Ö S

I

Page 115

S T V Á N

:

A

Z

É R T E L M E Z H E T Õ S É G

H A T Á R A I

Ennyi megjegyzés után térjünk tárgyunkra. Fõhõsünk, Ujszászy István hosszú szakmai karrier után, a II. világháború kitörése elõtt került a Magyar Királyi Honvédség hírszerzésének élére. A háború után is ezért vált rendkívül fontossá az újjáalakult politikai rendõrség, illetve a Katonapolitikai Osztály (a „katpol”) vezetése számára. Információk birtokában volt. Mivel az új rendszer ebben az esetben totálisan újat jelentett, nem pusztán a hírszerzõ szervek elsõdleges tevékenysége került az érdeklõdés középpontjába, hanem bizonyos társadalmi összefüggések is. Ráadásul azt már évtizedek óta tudjuk, hogy bármennyire is ki volt szolgáltatva a II. világháborús Magyarország az egész Európát uraló náciknak, politikai elitje – részben mert ebben látta a fizikai túlélés egyetlen esélyét – és társadalma – mert joggal aggódott a szovjet megszállás következményeitõl – az angolok felé húzott. Látszott ez a kiugrási kísérletet megelõzõ tárgyalásokon – amelyeket értelemszerûen a kormány vezetett – éppúgy, mint a szervezõdõ nem-kommunista ellenállókon. Ezért is vált fontossá Ujszászy István, mert az események összes dimenziójáról kimerítõ információkkal rendelkezett. És mivel az „angolszász” kapcsolatrendszer létezéséért a szovjetek sem repestek, érthetõ, hogy mindenképpen „nyelvet akartak fogni”. Hozzátehetjük, hogy bár Péter Gábor és Pálffy György is rendelkezett – igaz, más-más formában megszerzett – elõképzettséggel a hírszerzés terén, azért rájuk fért egy kis „korrepetálás”. Ujszászyt tehát elfogták és – kitérõk a könyvben – õ beszélni kezdett. Elmagyarázta, hogyan kell egy hálózatot felépíteni és mûködtetni, de elmondta azt is, ki rendelkezett náci, német, angol vagy egyéb kapcsolatrendszerrel, amely a háború után még mindig érdekes lehetett. Csakhogy – és ez a történetnek már egy másik aspektusa – nem mondhatott akármit. Számos visszaemlékezés, az erõszakszerveknél szolgálatot teljesítõ, ám késõbb börtönbe került tiszt vallomása, és felülvizsgálati dokumentumok tucatjai tanúskodnak arról, hogy az ÁVH-n nem lehetett mindenfélérõl locsogni. Ha nem megfelelõ jegyzõkönyvet állított elõ az illetõ, akkor azt egyszerûen összetépték és kidobták. Ráadásul – és ezt a könyv szerzõi is hangsúlyozzák – számos esetben eleve megadott kérdésrõl kérték a tábornok információit. Ilyenkor vajon egyedül írt a „horthysta kémfõnök”, vagy mellette állt egy instruktor? – nem tudjuk. Hogy ezekbe a szövegekbe – amikor az eredeti kézirat nem áll rendelkezésünkre – mit csempésztek bele, szintén nem. Azt se felejtsük el, hogy a mindenkori „szerveknek” elsõsorban dokumentációra van szüksége. (A mai ügynökvadászati idõben talán nem árt hangsúlyozni, hogy bizonyos aspektusból mindegy, hogy egy ügynök, informátor, ilyen-olyan megbízott jelentése mit tartalmaz, hiszen hogy jelentései kire, miért terhelõek, azt majd úgyis az a kontextus dönti el, amelyben az iratot ismét és ismét elõveszik s felhasználják. Márpedig elõveszik, és a környezet megváltozásával a jelentés használható-

115

kommentar_703.qxd

7/5/07

3:55 PM

K

Page 116

O M M E N T Á R

•

2 0 0 7 | 3

–

S

Z E M L E

sága alapvetõen módosul. Képzeljünk csak el egy volt KISZ-titkárt, aki jól megdicsérte ismerõsét a ’70-es években, milyen „fejlett politikailag”. Ma mit szólnánk mindehhez?) Ujszászy tudott „intimpistáskodni”, rendelkezett társadalmi és munkakapcsolatok garmadájával, és a tényeken túl mindenféle politikai pletykákat és gyanúsításokat kellõen vegyítve elmondani – úgyhogy hasznosnak bizonyult. Fõleg Péter Gábor számára bizonyult hasznosnak, hiszen majd’ mindenkire tudott valamilyen terhelõnek minõsíthetõt mondani. Õ leírta, Péter Gábor és utódai pedig értelmezték. Csak egy példa az értelmezés problematikusságára. Ujszászy, ügynökeinek felsorolásakor, megemlítette Turay Ida színésznõt is, aki a hírszerzés „szolgálatában állt”. Azt nem tudni, hogy Turay Ida valójában mit csinált, de egy lehetséges forgatókönyvet azért talán megkockáztathatunk. Amikor Nádas Ernõ szociáldemokrata textilmérnöknek és társainak németellenes csoportja fel akarta robbantani a gyõri vagongyár központi épületét, ahol akkoriban vadászgépeket gyártottak, lebuktak. A kémelhárító szervek már elõbb is sejthették, hogy léteznek Magyarországon olyan csoportok, amelyek összeköttetésben állnak a szabotázsakciókat elõkészítõ brit hírszerzõ szervekkel. Ugyanígy közismert volt a neves konferanszié, Békeffy László angol-orientáltsága is. De nemcsak Budapesten, hanem Berlinben is. A németek nyilván nyomást gyakoroltak a szövetséges magyar szervekre is, akiknek valamilyen eredményt fel kellett mutatniuk, ha másért nem, hogy bizonyítsák szövetségesi hûségüket. A társadalmi érintkezés során nem lehetett túl bonyolult kapcsolatba lépni a színésznõvel, aki a konferanszié testvérének felesége volt. Jelentették, hogy beszervezték, a csoport megfigyelés alatt áll, tehát mindenki hátradõlhetett Berlinben és Budapesten egyaránt. A magyarok teljesítik szövetségesi kötelezettségeiket, a németek nem kifogásolhatnak semmit, az angolok „kémeirõl” immár mindent tudni fogunk…, és ha úgy adódik, rajtuk keresztül vesszük fel a kapcsolatot a szövetséges hatalmakkal. No akkor most kinek a kéme a színésznõ? Valahogy így mûködik ez a rendszer, de sejthetõ, az Ujszászy által ügynökként felsoroltak közül nem csak Turay Ida története ilyen többrétegû. A következõ szcenárióban az értelmezõk is többször változtak. Az iratok nem porosodtak az irattárban, amikor 1946 végétõl – a Magyar Közösség-per kapcsán – megindult a polgári demokrácia felszámolása, az angolok politikai választása ellenséges tevékenységgé változott; a II. világháborús ellenálló múlt pedig – az ellenállásra való képesség miatt – üldözendõ cselekménnyé. Ezzel pedig már bele is kerültünk a koncepciós perek sûrûjébe. S ezzel új fordulatot vesz hõsünk és irományainak története. Nehéz nem észrevennünk – és ez szövegeibõl is látszik –, hogy a háború után paradigmaváltás tör-

116

kommentar_703.qxd

7/5/07

Ö

3:55 PM

T V Ö S

I

Page 117

S T V Á N

:

A

Z

É R T E L M E Z H E T Õ S É G

H A T Á R A I

tént a hírszerzés célját illetõen. Ujszászy számára a történet 1945 elõtt nagyjából egyértelmûnek tûnhetett. Nagyjából sejthetõ volt, hogy mi a politikai érdek, mint ahogy az is egyértelmû volt, mi korlátozza annak érvényesülését. Péter Gábor számára is nyilvánvaló volt ugyanez, de az õ számára adott struktúra kiindulópontja a „párt” volt. Mivel a párt érdeke és a nemzet érdeke még véletlenül sem esett egybe, számára már a társadalom egésze vált ellenséggé. Immáron nem kizárólag a valódi kémeket és azok társadalmi kapcsolatait keresték, hanem az a cél vezérelte az államvédelmet, hogy a párt politikai hatalmát biztosítsa. Minden áron. Ezt Ujszászy valószínûleg nem érzékelte. Amúgy pedig hírhedetten gyáva természet lévén, lehet, ha tudja ezt, akkor sem tett volna mást. A forradalom bukása után aztán ismét elõvették az iratokat, s az akkor még állambiztonsági tisztként szolgáló Hollós Ervin átgépeltette az egész (?) anyagot, 1957 és 1960 között. Hogy ez a másolat mennyire hiteles, csak találgathatunk. Kiemeltek belõle részeket, vagy esetleg hozzátettek – ezt nem tudjuk. A szerkesztõk is jelezték ezt a problémát. Bár az alapján, hogy három évig tartott a másolás, gyaníthatóan sok problémát okozott, mire van szükség és mire nincs. Ráadásul az sem világos, hogy 7 vagy 17 füzetet írt tele az egykori kémfõnök, ami azért mégsem elhanyagolható különbség. Mindezek alapján – ahogy azt a könyv szerkesztõi is jelzik – manipulált anyagról van szó. Lehet, hogy többszörösen manipuláltról. Ezután megérkezünk az olvasóhoz, aki kezébe kapja a kötetet. Egy kiválóan szerkesztett, imponáló jegyzetapparátussal ellátott, jól forgatható, kifejezetten ízléses könyvet. A szerkesztõk a fellelhetõ iratokat a legnagyobb gondossággal gyûjtötték egybe. Számos történész szakértõt vontak be munkájukba, akik minden elképzelhetõ szempontot érvényesítve számos kiegészítést fûztek a szöveghez jegyzeteikben, amelyekkel a nem-történész olvasó számára is követhetõvé vált az anyag. A neveket – megfelelõ jelzéssel ellátva – kijavították. (Ez utóbbi azért rendkívül fontos, mert az államvédelmi szervek munkatársainak 1945 után néha elég extrém elképzeléseik voltak a magyar helyesírásról, és a nevek néha szinte a felismerhetetlenségig eltorzítva szerepelnek a dokumentumokban.) A jegyzetek alapján az Ujszászy-szövegekben található összes személy életrajzával megismerkedhetünk, és így az is világossá válik, miért kerültek az adott dokumentumba. Hozzátehetjük, az elmúlt évek egyik legalaposabb dokumentum-kiadványát kaphatjuk kézhez, amely akár mintául szolgálhat hasonló kiadványokhoz a továbbiakban.

117

kommentar_703.qxd

7/5/07

3:55 PM

K

Page 118

O M M E N T Á R

•

2 0 0 7 | 3

–

S

Z E M L E

Szabó Máté MIKOR ÜNNEPELJÜK A ’68-AS DIÁKLÁZADÁSOKAT? 1968. Handbuch zur Kultur- und Mediengeschichte der Studentenbewegung. Szerkesztette Martin Klimke – Joachim Scharloth, Verlag J. B. Metzler, Stuttgart–Weimar, 2007, 323 oldal, 49,95 euró

A Die Zeit címû német hetilap 2007. június 2-án jelentette meg A forradalom éve. A ’68-asok elõretörése. Hogyan változtatta meg a köztársaságot Benno Ohnesorg halála címû történeti különkiadványát, amely tizenkét rövidebb írást, nagyon mutatós képanyagot, az események krónikáját, a szellemi elõdök rövid bemutatását és nemzetközi kitekintést is tartalmaz 95 oldalon.1 „Nem vagyunk egy évvel korábban?” – kérdezi a bevezetõben Moritz Müller-Wirth. Válasza nemleges, mert szerinte a ’68-as mozgalmak negyvenéves évfordulóját a Die Zeit szerkesztõségi kollektívája szerint egy évvel elõbb kell ünnepelni az NSZK-ban, hiszen már abban az évben kialakult a diáktiltakozás Benno Ohnesorgnak, az iráni sah ellen Nyugat-Berlinben tüntetõ diáknak a halála után. „1967 volt nálunk a forradalom igazi éve” – mondja. A kiadvány közöl egy, a szélesebb olvasóközönség számára ajánlott olvasmánylistát, amelyben elõkelõ helyet foglal el az az 1968-cal foglalkozó kötet, melynek több szerzõje a Die Zeit különkiadásában is írt. Utóbbi könyv 22 tanulmánnyal mutatja be a jövõre 40. évfordulóját ünneplõ „hatvannyolcat”, a nyugati diákmozgalmakat, elsõdlegesen a kultúra- és a médiaelemzés eszköztárával.2 Persze ez az évszám nálunk, azokban az országokban, amelyek akkor a keleti tömbhöz tartoztak, bizony mást jelent, de nem érdektelen számunkra annak nyugatnémet oldala sem, hiszen – mint Mark Kurlanskynak, a nálunk a német kiadással csaknem egy idõben megjelent, angolból lefordított monográfiája is sugallja – 1968 globális, világtörténelmi cezúra volt.3 A német nyelvû kötet persze elsõdlegesen az NSZK-t állítja tanulmányainak középpontjába. Azonban a különbözõ szempontú tanulmányok elolvasásával nyilvánvalóvá válik, hogy a német történet nem érthetõ és értelmezhetõ az 1 Geschichte. Das Jahr der Revolte. Aufbruch der 68er: Wie der Tod Benno Ohnesorgs die Republik veränderte, Die Zeit 2007/2., 95. 2 1968. Handbuch zur Kultur- und Mediengeschichte der Studentenbewegung [1968. Kézikönyv a diákmozgalom kultúra- és médiatörténetéhez], szerk. Martin Klimke – Joachim Scharloth, Verlag J. B. Metzler, Stuttgart– Weimar, 2007, 323. (A hivatkozások oldalszámokkal a szövegben erre a kötetre vonatkoznak.) 3 Mark KURLANSKY: 1968. Egy év, amely felrázta a világot, ford. Szegedi Gábor, HVG könyvek, Budapest, 2006.

118

kommentar_703.qxd

S

Z A B Ó

7/5/07

M

Á T É

3:55 PM

:

M

I K O R

Page 119

Ü N N E P E L J Ü K

A

’ 6 8 -

A S

D I Á K L Á Z A D Á S O K A T

?

USA-beli fejlemények és a franciaországi események nélkül. Viszont meglepõen kevéssé reagál az NSZK a kortárs kelet-európai országok, Csehország és Lengyelország folyamataira, talán éppen azért, mert fõ vonatkozási pontjukon, az akkori NDK-ban nem sok minden történt az 1968-as évben, amint ezt a Die Zeit kiadványában az NDK-val foglalkozó írás címe is mutatja: Tavasz – az elmaradt ébredés. Az NDK-ban a hatvanas években a betonfejek gyõztek (Evelyn Finger). Mi volt 1968 az NSZK számára? „1968 még nem találta meg az õt megilletõ helyet a Német Szövetségi Köztársaság kulturális emlékezetében. Még mindig mítosz, titkos jel, cezúra, hõsi eposz vagy vágyakozó ária, amely a Német Szövetségi Köztársaság történetének kihívást jelent.” Néhány paradigmatikus megfogalmazása: „a sikeres nyugatosodás tesztje” (Bude), „fundamentális liberalizáció” (Habermas), „az NSZK második megalapítása”, illetve „boldogan kudarcos forradalom” (Leggewie), „forradalom a világrendszerben”, „a jóléti társadalom újrakeresztelése” (Scheuch), „romantikus visszaesés” (Löwenthal), „karnevál” (Raymond Aron) (4). A diákmozgalom a kultúrák és a generációk konfliktusát artikulálta. Nem köthetõ az 1968-as dátumhoz avagy évhez, hiszen az ahhoz vezetõ tendenciák a „hatvanas évek” korábbi szakaszában alakultak ki, és váltak részben megfoghatókká, hogy azután 1968-ban a tiltakozások felfutása az érdeklõdés középpontjába állítsa õket. De nem is érnek véget ezzel az évvel, hiszen hatásaik hosszabb távúak, és a diákmozgalom impulzusai más és más területeken eltérõ módokon követhetõek a hetvenes évtizedben és azon túl. Az 1968-as mozgalmak és események a kibontakozó új tömegkommunikációs idõszak révén fõként képileg érték el az egész világot, és váltottak ki más és más hatásokat a kultúra és a társadalom különféle állapotainak megfelelõen. Ennek a komplexumnak karakterisztikus szereplõi közé éppen a diákmozgalmak tartoznak, amelyek kulturális és médiaüzenetét az NSZK példáján kívánja elemezni a recenzált kötet, amely a „kézikönyv” rangjára formál igényt címében. A diákmozgalom karakterét az NSZK-ban és másutt is az expresszív-emocionális jellemzõk adják a kultúrában és a médiában, azonban a tiltakozásokat nagyon is racionalisztikus ideológiák, a marximusból származó új baloldal, a maoizmus, a „harmadikviláglelkesedés” (tiers-mondisme), szexuális és életforma-forradalmi nézetek orientálták. Külön nyelvet hoztak a diákmozgalmi diskurzusok, amelyek a marxista filozófiát továbbfejlesztõ német és francia irányzatok kategóriáit a köznyelvbe is belevitték, mint például „akció, osztálybíráskodás, anti-autoritarizmus, kései kapitalizmus, manipuláció, represszív tolerancia” (224). A ritualizálódó tiltakozások kampányai erõteljesen hatottak a mûvészetekre. A legnyilvánvalóbb a kapcsolat a rockzene és az ifjúsági szubkultúrák között. Lorenz Durrer tanulmánya, a Born to be wild. Rockzene és tiltakozási kultúra a hatvanas években (161–175) elõtérbe állítja a rockzene ellenkul-

119

kommentar_703.qxd

7/5/07

3:55 PM

K

Page 120

O M M E N T Á R

•

2 0 0 7 | 3

–

S

Z E M L E

turális tartalmai következtében annak generációk és kultúrák különbségét kifejezõ, vízválasztó jellegét. A polgári elutasítás reakciója egy táborba sodorja a rockzenei irányzatok és ifjúsági szubkultúrák igen sokféle irányzatát. Mint Wolfgang Kraushaarnak a Nyugat-Berlinre vonatkozó esettanulmánya (Berlini szubkultúra. Blues, hasislázadók, tupamarók, „Június 2. mozgalom”, 261–278) megmutatja, az elutasítás és a hatósági erõszak egy vágányra terelte az izolált nagyvárosban a galerik, a mûvészeti kísérletezés, a politikai útkeresés és a drogfogyasztás szubkultúráinak hálózatát. A rockzene fontos szervezõ médiummá vált, nem utolsósorban a hatvanas évek nagy fesztiváljainak (Woodstock stb.) révén, ahol a dalszövegek és az életérzés egy idõre konkrét térben és idõben megjelenõ társadalmi közösségek együttesét hozta létre. A társadalom elutasításának oldódása és a rockzene kommercializálódása azonban felbomlasztja az átmeneti egységhangulatot, és mind a zenei, mind a közösségi útkeresések differenciált tablóját hozzák létre. A könnyûzene szerepe mellett helyet kap a kötetben a kortárs zenei mûhelyekre, például Maurizio Kagelra való hatás, amely jelentõs volt az NSZK-ban. Hiányzik viszont a jazz szerepének elemzése, holott mint a kötet más tanulmányai megmutatták, a polgárjogi mozgalom, a Black Power és a gyarmatosítás elleni küzdelmek egyaránt inspirálták az afro-amerikai zenei irányzatot, és fordítva. Az USA-hatást az NSZK-ban felerõsítette az akkor ott nagy számban állomásozó amerikai haderõ jelenléte, amely részben terroristatámadások célpontjává, részben a vietnami háborút ellenzõ tüntetések címzettjévé vált. A zene mellett elemzik a kötet tanulmányai a kortárs képzõ- (például Wolf Vostell), színház- (például Peter Handke) és filmmûvészetre (például Rainer Werner Fassbinder) tett hatásokat is. Fõként a pop art, a fluxus és a performansz-irányzat szerepét emelik ki a képzõmûvészetben, és az NSZK-ban nagy hatású Joseph Beuys alakját állítja elõtérbe az elemzés. Õ munkásságával és életével egyaránt a diákmozgalom mûvészi megjelenítõjévé vált, performanszai akár a diákmozgalom politikai tiltakozásainak folytatásaként is értelmezhetõek, és ezek miatt komoly konfliktusokat kellett felvállalnia a mûvészeti akadémiával. Jóllehet állását megtarthatta, mert a német kortárs mûvészet központi alakjaként a hatóságok nem akartak mártírt csinálni belõle, de jelentõs szankciókat kellett elszenvednie, és megalakította a „Német Diákpártot”, melynek vezetõjeként azután a hetvenes évek végén az akkor alakuló zöldekhez csatlakozott. Hozzá hasonlóan a ’68-as mozgalmak több vezetõ aktivistája vált a késõbbi ökológiai, alternatív és békemozgalmak alapítójává, szimbolikus figurájává. Nem csupán a személyiségek és a „sztárok”, hanem a csoportok és közösségek is lényegesek voltak az antiautoritárius hagyománynak a hetvenes–nyolcvanas évek NSZK-jában való konzerválása szempontjából. Az alternatív lakó- és életmódközösségek, a „ Kommune I., II.” alapítói és gyakorlata a polgári

120

kommentar_703.qxd

S

Z A B Ó

7/5/07

M

Á T É

3:55 PM

:

M

I K O R

Page 121

Ü N N E P E L J Ü K

A

’ 6 8 -

A S

D I Á K L Á Z A D Á S O K A T

?

és az alternatív média figyelmét egyaránt felkeltették, és kulturális kisugárzásuk a „lakókommunák” (Wohngemeinschaft) széles körben kiterjedt gyakorlatához vezetett az NSZK-ban. Ott, ahol a nemek egyenjogúsága, az uralommentes diskurzus, a magán- és a közélet elválasztásának megszüntetetése, a magántulajdon tagadása vagy korlátozása tartoztak a résztvevõk igényeinek megfelelõen kialakított vezérelvek közé. A politikai és a társadalmi forradalom nagy céljainak és ideológiáinak a mindennapokban megfelelni kívánó kísérletezés kaput nyitott a ’68-as mozgalmak maradványai számára a késõbbi becsatlakozáshoz az ökológiai és békemozgalmakba, amelyek szintén „a mindennapok forradalmát” keresték az ökológiai egyensúly biztosításának érdekében. Azonban, ahogyan Daniel Cohn-Bendit megfogalmazta, „1968 volt az utolsó forradalom, amelyik még semmit sem tudott az ózonlyukról”, azaz hiányoztak belõle az ökológiai célok. A zöld helyett még egyértelmûen a vörös szín jellemezte az alternatív baloldaliság keresését a pártokon és a hagyományos ideológián túl. Mao a permanens, a mindennapi élet egészét magával ragadó forradalmi folyamattal, Che Guevara pedig az elnyomás felszámolása elleni radikális, akcionista fellépéssel és kompromisszumnélküliséggel hatott az aktivistákra. Ahogyan a kötet több tanulmánya igen részletesen és meggyõzõen elemzi, az erõszakos stratégiák választása a kezdeti kultúrforradalmi elkötelezettséggel szerves egységben létezett. Felerõsítette ezt a nemzetközi környezet, ahogyan az USA-beli mozgalmak radikalizálódtak, a polgárjogok követelésétõl a Black Power, majd a Black Panther felé, Martin Luther Kingtõl Malcolm X-hez, és a német hagyomány, amelyben felbukkant a generációs konfliktus, az „Auschwitz elkövetõivel” szembeni elhatárolódás igénye. A náci Németország totalitárius erõszaka tovább élt az NSZK-ban az aktivisták szerint, és erre valóban tudtak példákat felhozni, a vissza-visszatérõ botrányokkal, a hatóságok képviselõinek náci múltjával, illetve az etatista-autoritárius német hagyományok továbbélésével kapcsolatosan. A központi kiváltó esemény, Benno Ohnesorg lelövése volt Berlinben a perzsa sah elleni tüntetés szétverése során, 1967. június 2-án, valamint a késõbbi, a Rudi Dutschke diákvezér elleni merénylet 1968. április 11-én. Mindkét merénylet széles körû tüntetéseket, és azok környezetében tulajdon, személyek és hatóságok elleni erõszakhullámot váltott ki az NSZK-ban. A kötet több tanulmánya foglalkozik az erõszak kérdésével, amely az NSZK-ban és másutt is központi jelentõségre tett szert a diákmozgalmak további fejlõdésében. Mind a radikális baloldali ideológiák és vezetõk, mind a nyugati demokráciákban valóban tapasztalható erõs társadalmi elutasítás és kemény hatósági fellépések az ellen-erõszak, a forradalmi erõszak legitimitásának képzetét keltették a diákmozgalom bizonyos csoportjaiban. Jóllehet kezdettõl fogva jelen volt az akcionista jel-

121

kommentar_703.qxd

7/5/07

3:55 PM

K

Page 122

O M M E N T Á R

•

2 0 0 7 | 3

–

S

Z E M L E

leg és a vita az ellenállás indokolt és arányos mértékérõl, a terrorista stratégiák elterjedése fõként a nagyobb kollektív tiltakozások és a mozgalomépítés kudarcainak fázisait jellemezte az NSZK-ban és másutt is. A mainstreamtõl leszakadó terroristacsoportok azonban nem tudtak volna olyan hosszú ideig aktívan fennmaradni és újratermelõdni, ha nincsen jelentõs támogatásuk a radikális szubkultúrák szélesebb körében. Emblematikus jellegû a kötet gazdag fotóanyagának egyik darabja, ahol a provokatív aktivisták szabadon bocsátását ünneplõ utcabálon együtt táncol Andreas Baader, a késõbbi elsõ számú terrorista és a börtönt nõi ruhában elhagyó Fritz Teufel. Az NSZK-ban a terrorizmus, az ellenállás támogatását nagyban elõsegítette a Harmadik Birodalommal kapcsolatos, a baloldalon kialakult negatív és pozitív elõítélet-rendszer, amely egyrészt a német náci hagyomány továbbélését, másrészt a nácik elleni aktív ellenállás elmaradását kívánta kompenzálni az új ellenálló szubkultúra létrehozásával. A fegyveres erõszak azután megszülte a maga folytatását, akciók a „túszok”, a börtönben sínylõdõ terroristák szabadon bocsátásáért, ellen-túszok szedését, valamint a kezdetektõl fennálló kapcsolatot a palesztin terroristákkal. A diákmozgalom leszálló ágában kialakuló terrorizmus és hatásai meghatározóak voltak az NSZK belpolitikájában egészen a hetvenes évekig, és hullámaik ma sem ültek el, gondoljunk Joschka Fischer egykori külügyminiszter múltja körüli vitákra, avagy az aktuális feszültségekre az egyik életfogytiglani szabadságvesztését töltõ RAF-tagnak, Christian Klarnak az NSZK elnökéhez benyújtott kegyelmi kérvénye körül.4 A ’68-as mozgalmak öröksége azonban túlmutat a politikán és az erõszakon. Nagyon fontos a mindennapi élet radikális átalakításának többirányú programja, amely a nemek közötti kapcsolatok új értelmezéséhez vezetett az NSZK-ban és másutt is. A feminizmus részben a ’68-as mozgalmak továbbgondolása, részben a ’68-as mozgalmakkal szembeni kritika és tiltakozás volt. Az USA-ban és az NSZKban egyaránt a férfi-aktivizmustól, az ideológiailag motivált erõszaktól, a szervezeti és stratégiai vitáktól eltávolodni kívánó autonóm nõi aktivizmus új kereteket hozott létre, gyakran éppen a diákmozgalomnak a bírálatával. A diákmozgalmi vezetõkre Frankfurt am Mainban a feministák által dobott valódi paradicsomok nyomán új imaginárius „paradicsomok”, utópiák jöttek létre a feminista szubkultúrákban, ahol a nõi és a férfi nemi és társadalmi szerepek reflexióján túl azok újraalakítása lett az egyik, sokféleképpen értelmezett követeléssé. Az NSZK-ban a magzatelhajtás szabályozásának megváltoztatása vált a formálódó nõmozgalom egyik követelésévé, az egésznapos óvodák (Kinderladen) létrehozásával együtt, párosult a férfiak és nõk közötti munka- és szerepmegosztás valódi átalakításának kísér4

Lásd Susanne KAILITZ: Der Geist der nicht ruht, Das Parlament 2007/21–22., 7.

122

kommentar_703.qxd

S

Z A B Ó

7/5/07

M

Á T É

3:55 PM

:

M

I K O R

Page 123

Ü N N E P E L J Ü K

A

’ 6 8 -

A S

D I Á K L Á Z A D Á S O K A T

?

letével, mind a családon, mind a lakóközösségeken, a kommunákon belül. Hogy a diákmozgalmon belül a szexuális forradalmat hogyan értelmezték kezdetben a promiszkuitás maximalizálásaként, és ez milyen új hátrányokat jelenthetett a nõknek, azt nagyon jól érzékelteti Robert Merle-nek magyarul is megjelent regénye, az Üvegfal mögött (Európa, 1972), amelyik a nanterre-i, a francia diákmozgalom egyik központjául szolgáló egyetemi campus mindennapjait és tiltakozó akcióját dokumentálja. A feminizmus túlélte a diákmozgalmakat, és mind az NSZK-ban, mind másutt jelentõsen átalakította a jóléti demokráciák kulturális és szociális életét. A kötet célja, hogy a korábban talán elhanyagolt vagy nem kellõképpen megvizsgált területeket állítsa elõtérbe a ’68-as mozgalmak kapcsán, azonban mégis kissé fordított arányosságnak tartom, hogy az egyetem, az iskola, a nevelés amelyek oly fontosak voltak ezekben a mozgalmakban az NSZK-ban – és másutt is –, és ugyancsak átalakították a nyugati demokráciák felsõoktatását, sõt teljes oktatási rendszerét,5 egyetlen tanulmányban sem jelennek meg önálló témaként. Egyedül Nina Verheyen tanulmánya, a Vitaláz: vitatkozás mint kommunikatív praxis a nyugatnémet diákmozgalomban (209–223) foglalkozik olyan problémával, amely az oktatási rendszer átalakításának kérdését is felvillantja, a diszkussziós kultúra kérdésével, a vitatkozás végtelen készségével, amellyel a mozgalmi aktivisták a fennálló rendszer alapjait tették kérdésessé, és késhegyig menõ vitákat folytattak az új, alternatív formák alapjairól. (Ebbe a vitakultúrába Merle regénye ugyancsak nagyon jó betekintést nyújt.) A „vitaláz” (Diskussionsfieber) átalakította az oktatási rendszert, és a tanárok vitakultúrájának átalakulásával a „diszkusszió” a német politikai és társadalmi kultúra alapintézményévé vált. A társadalomtudományi mûveltséggel rendelkezõ olvasónak persze rögtön Jürgen Habermasnak, a frankfurti kritikai elméletbõl kinövõ nyilvánosság-elmélete és erõszakmentes diskurzus-koncepciója jut eszébe, amely ily módon egyszerre terméke és orientálója is volt a ’68-as és az alternatív mozgalmaknak az NSZK-ban.6 Ennek a sok értelmezésben meglévõ összefüggésnek mintha a meglazítására következtethetnénk a kötet tanulmányait olvasgatva. A sok és sokféle tanulmány mintha megegyezne abban, hogy nem Frankfurt am Maint és az ottani egyetemen mûködõ kritikai társadalomtudományt tekintenék a nyugatnémet ’68 fõ és trendmeghatározó helyszínének, hanem az izolált NyugatBerlint, ahol az NDK „tengerében” teljes radikalitással és a szigetlakók egymásrautaltságával s gyûlölködéseivel terhelve jelentek meg a radikális és meghatározó fejlõdési tendenciák. A Nyugat-Berlin kontra Frankfurt am Main-probléma, avagy 5 Vö. TÓTH Tamás: Útkeresés és útvesztés. Diákmozgalmak a mai kapitalista társadalomban, Kossuth, Budapest, 1973.

Lásd WEISS János: Tizenkét elõadás a Frankfurti Iskoláról és a diákmozgalmakról, Áron Kiadó, Budapest, 2000; FELKAI Gábor: Jürgen Habermas, Áron Kiadó, Budapest, 1993.

6

123

kommentar_703.qxd

7/5/07

3:55 PM

K

Page 124

O M M E N T Á R

•

2 0 0 7 | 3

–

S

Z E M L E

hol volt a mozgalom vezetõ ereje? kérdése persze e kötet alapján sem válaszolható meg, jóllehet Rainer Langhans, egykori aktivista az epilógusban közölt interjúban egyértelmûen Berlin mellett tör lándzsát, ahol szerinte több és következetesebb volt az akcionizmus, mint az elmélettõl és tudománytól terhelt Frankfurtban (313). Ehhez legalább egy tanulmánynak fel kellett volna vállalnia a regionalitásproblematikát, amely a több államban és sok tartományban élõ német kultúra vizsgálatában elengedhetetlen. Mert nem csupán az NSZK, hanem a kultúrával foglalkozó fejezetekben Ausztria és a részben német nyelvû s a Franciaországgal kapcsolatot teremtõ Svájc is fontos terepként jelenik meg. Ezért fontos lenne az NSZK-n belüli és az azon túli német kultúrcentrumokkal való szisztematikus foglalkozás, akárcsak a „tenger csendjének” magyarázata az NDK esetében, ahol köztudottan esténként mindenki „átjárhatott” az NSZK-ba a tévé segítségével, tehát a média és a kommunikáció forradalmaként jellemzett 1968-nak ott is jelen kellett lennie a köztudatban. Sok minden hiányzik ebbõl a kötetbõl ahhoz, hogy igazán a kézikönyve legyen – akárcsak az NSZK-beli – 1968-nak. Azonban érdemes odafigyelni az 1968 újabb értelmezését keresõ törekvésekre, amelyek annak világtörténelmi, globális jelentõségét a posztmodern, a feminizmus, az új szenzibilitás megjelenéseként helyezik elõtérbe. Magyarországon ma már divat a „retro”, ha az egyetemista lányok ruháit, a szemüvegeket, táskákat és a Che Guevara-motívumok elterjedését szemléljük. Hogyan tudjuk elméletileg és történetileg értelmezni ezt a fontos dátumot a 20. és a 21. századi európai és világtörténelem számára, amelynek mi is a részesei voltunk és vagyunk?7 Ez ennek, és a hasonló köteteknek az üzenete számunkra, amelyek 2008-ban minden bizonnyal sok nyelven és növekvõ számban látnak majd napvilágot, és némelyik talán majd eljut még Magyarországra is.

7 Vö. Beszélõ évek 1957–1968, szerk. Révész Sándor, Beszélõ, Budapest, 2000, 556–600; SZEGEDI Gá-

bor: 1968, Magyarország = KURLANSKY: I. m., 337–351.

124

kommentar_703.qxd

7/5/07

3:55 PM

K

Page 125

O M M E N T Á R

•

2 0 0 7 | 3

–

S

Z E M L E

Lagzi Gábor AZ „ERDEI TESTVÉREK” Háború a háború után. Fegyveres szovjetellenes ellenállás Litvániában 1944 és 1953 között. Idõszaki kiállítás a Hadtörténeti Múzeumban, 2007. július 14-ig látogatható.

Ismeretes, hogy a balti államok az 1939 augusztusában megkötött Molotov–Ribbentrop-paktum titkos záradéka értelmében kerültek szovjet érdekszférába. A rövid szovjet (1940–1941) megszállást követte a valamivel hosszabb német (1941–1944), majd a litvánok, lettek és észtek közel négy és fél évtizedre ismét Moszkva fennhatósága alá kerültek. Az már kevésbé ismert, hogy mindhárom országban 1944-et követõen széleskörû partizánmozgalom szervezõdött a szovjet megszálló erõk ellen; a mozgalom résztvevõit „erdei testvéreknek” nevezték.1 A Baltikum legújabbkori történelmének ezen szelete került bemutatásra, a Litvániai Népirtás- és Ellenálláskutató Központnak (www.genocid.lt) köszönhetõen, amely fenntartja a Népirtás Áldozatainak Múzeumát (külön érdekesség, hogy az intézménynek otthont adó épület 1941–1944 között a Gestapo és az SD hadiszállása volt, majd 1944-tõl szovjet börtön, s a Litvániában mûködõ politikai rendõrség – az NKVD, majd a KGB – központja). Az egy folyosót kitevõ kiállítás szemmel láthatóan „exportra” készült (a tablókon litván és angol nyelvû felirat található, a magyar szöveg külön van elhelyezve), ennek ellenére sok érdekességgel szolgálhat a közép-európai történelem iránt érdeklõdõ számára. A kiállítás felvillantja egy kis nemzet függetlenségi törekvéseit, szabadságvágyát, és a totalitariánus rendszer mûködési mechanizmusait. A litvániai partizánmozgalom célja volt a szovjetizálással szembeni ellenállás, a nemzeti érzelmek ébrentartása, polgári engedetlenség szítása, a választások bojkottja, fegyveres akciók végrehajtása az aktív párttagok és a kollaboránsok ellen. A partizánok között találunk katonatiszteket, értelmiségieket, de legtöbben a litván nemzet gerincét alkotó parasztok közül fogtak fegyvert. A kiállítás anyagai szerint a litván társadalom 4%-a vett részt aktívan vagy passzívan a partizánmozgalomban. A kiállítás nem hallgatja el, de nem is részletezi, hogy az „erdei testvérek” réLásd The Anti-Soviet Resistance in the Baltic States, fõszerk. Arvydas Anusauskas, Vilnius, 2002; Mart LAAR: War in the Woods: Estonia’s Struggle for Survival, 1944–1956, Washington, 1992. 1

125

kommentar_703.qxd

7/5/07

3:55 PM

K

Page 126

O M M E N T Á R

•

2 0 0 7 | 3

–

S

Z E M L E

szérõl voltak visszaélések a civil lakossággal szemben (például amikor helyi parasztok vonakodtak élelmezni a partizánegységeket). Akik hazafias érzelmektõl vezérelve beálltak „erdei testvérnek” – olvashatjuk a kiállítás anyagában –, a függetlenség helyreállítását kívánták elérni. De nem egy esetben ennél prózaibb okok miatt fogtak fegyvert a litvánok – voltak, akik ily módon próbálták megúszni a Vörös Hadseregbe való kényszersorozást vagy a deportálást. Nem egy partizán korábban a németek oldalán kötelezte el magát (például a náci megszállóktól félig függõ ún. Helyi Alakulatok katonái vagy az adminisztráció alkalmazottai). Jellemzõ a szovjetellenes litván partizánmozgalom szervezettségére, hogy az egész országot katonai egységekre osztották, a kiképzésben részesülõ katonák esküt tettek, 1946-tól még egyenruhát és rangjelzéseket is viseltek. A küzdelem elsõ szakaszában (1944 júliusa – 1946 májusa) folytak a legintenzívebb harcok. Ekkor esett el a legtöbb áldozat (volt olyan csata, amely mindkét oldalon több tucat halottal járt), hiszen a partizánok nyílt támadásokat vállaltak; ebben a szakaszban a litvánok vesztesége körülbelül 10 ezer fõ volt. A második szakaszban (1946 májusa – 1948 novembere) az ellenállók taktikát változtattak, kerülték a nyílt összecsapásokat, inkább a kiépített tanyákon, bunkerekben húzódtak meg, s innen kiindulva folytattak gerillaharcot a megszálló csapatok ellen. A harmadik szakaszban (1948 novembere – 1953 májusa) a partizánmozgalom egységes politikai és katonai irányítás alá került, de ekkora már az ellenállók erejét sikerült megtörni. A fegyveres ellenállás szimbolikus lezárásának Jonas Zemaitis elfogását lehet tekinteni. A független Litvánia hadseregének kapitánya 1945-tõl harcolt az erdõkben, s tábornoki rangot is kapott. Másfél évig bujkált egy bunkerben, majd 1953-ban elfogták és Moszkvába szállították. Ott a belügyminiszter, Lavrentyij Berija személyesen hallgatta ki, s 1954-ben került kivégzõosztag elé. A szovjet hatalom nem ismert kegyelmet, ha az ellene szegülõkrõl volt szó. Moszkva a területek „felszabadítását” követõen belügyi egységeket vezényelt a Baltikumba, de a harcok elején a reguláris hadsereget is bevetették az „erdei testvérek” ellen. A szovjetek azonban nemcsak a fegyvereik erejében bíztak – jelentõs ügynökhálózatot építettek ki, amely belülrõl bomlasztotta a partizánmozgalmat. A pszichikai hadviseléshez tartozott, hogy az elfogott partizánok holttesteit a falvak és kisvárosok fõterén „állították ki” közszemlére. Az igazi csapás azonban a mozgalom fõ támogatója, a parasztság elleni fellépés volt: 1948 elején kezdõdött meg a mezõgazdaság kollektivizálása, illetve a kulákok deportálása. A kiállítás anyagaiból bepillantást kaphatunk a litván szovjetellenes partizánmozgalom mindennapjaiba is. A harcok elején a fegyveresek tanyákon ütöttek tábort, idõvel azonban szó szerint a föld alá, bunkerekbe kellett húzódniuk. Láthatunk képeket a pihenésükrõl, ruházatukról, kitüntetéseikrõl. A kiállításon külön

126

kommentar_703.qxd

7/5/07

3:55 PM

L

A G Z I

Page 127

G

Á B O R

:

A

Z

„

E R D E I

T E S T V É R E K

”

tablót szenteltek a partizánok kiadványainak – sok és sokféle munka került ki kezeik közül (idõszaki újságok, versek, dalgyûjtemények, imakönyvek, felhívások), ellensúlyozandó a szovjet propagandát. Nem mellékesen: az ilyen kiadványok terjesztéséért ugyanolyan büntetés járt, mint az ellenállási mozgalomban való részvételért. Egy másik tablón azt tudhatjuk meg, hogy a litván ellenállók 1947-ben még küldöncöket is ki tudtak juttatni – Lengyelországon keresztül – a vasfüggönyön túlra, akik a magukkal vitt dokumentumokkal akarták bizonyítani a szovjet rendszer elnyomó voltát és bemutatni a mozgalom céljait. 1944 és 1953 között több mint 20 ezer litván partizán veszítette életét, több tízezer embert pedig a Szovjetunió belsejébe deportáltak. A kiállítást megtekintve érdemes feltenni azt a kérdést, hogy ebben az egyenlõtlen küzdelemben megérte-e ekkora áldozatot hozni. Több évtizedes távlatból világosan látszik, hogy – részben a partizánharcoknak köszönhetõen – Moszkva nem telepített le több százezer oroszajkút (ellentétben Észtországgal és Lettországgal) a tagköztársaságban, s így megmaradt a litván többség (az 1959-es népszámlálás szerint a lakosság 80%-a tartozott a többségi nemzethez, és ez az arány meg is maradt a szovjet korszak végéig). A fegyveres ellenállás pedig elõsegítette, hogy az 1970–1980-as években a szovjet birodalom egyik legkomolyabb disszidens-mozgalma alakuljon ki Litvániában, amely a katolikus egyház köré szervezõdött.2

2

Vö. LAGZI Gábor: A litván katolikus egyház ellenállása az 1970-es években, Valóság 1998/12., 45–55.

127

kommentar_703.qxd

7/5/07

3:55 PM

Page 128

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 7 | 3

Számunk szerzõi ABLONCZY BALÁZS (1974, Budapest) történész, az MTA Etnikai-Nemzeti Kisebbségkutató Intézetének munkatársa BÓDY ZSOMBOR (1970, Budapest) történész, a Miskolci Egyetem Bölcsészettudományi Karának oktatója WILLIAM [OLIVER] COLEMAN (1959) közgazdász, az Australian National University professzora FEDINEC CSILLA (1968, Beregszász) történész, kisebbségkutató, az MTA Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézetének munkatársa FILEP TAMÁS GUSZTÁV (1961, Budapest) mûvelõdéstörténész, szerkesztõ HORKAY HÖRCHER FERENC (1964, Budapest) eszmetörténész, a PPKE Bölcsészettudományi Karának oktatója KOLLAI ISTVÁN (1980, Budapest) közgazdász, történész, a Corvinus egyetem oktatója LAGZI GÁBOR (1974, Szeged) történész, az Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány munkatársa JOHN LUKACS (1924, Budapest) történész, a Chestnut Hill College professzora MIKE KÁROLY (1977, Mosonmagyaróvár) közgazdász ÖTVÖS ISTVÁN (1972, Budapest) történész, a PPKE Bölcsészettudományi Karának oktatója CAMILLO RUINI (1931, Sassuolo) filozófus, teológus, bíboros, az Olasz Püspöki Kar elnöke SZABÓ MÁTÉ (1956, Budapest) jogász, politikatörténész, az ELTE ÁJTK Politikatudományi Intézetének igazgató professzora SZEMERKÉNYI RÉKA (1966, Eger) biztonságpolitikai szakértõ, a Magyar Új Atlanti Kezdeményezés elnöke ZAHORÁN CSABA (1977, Tata) történész, fordító