MOHOLY-NAGY MŰVÉSZETI EGYETEM DOKTORI ISKOLA
KIS NARRATÍVÁK, AVAGY A SPONTÁN ALAKÍTÁS ÉRVÉNYESSÉGE
SZERZŐ: KECSKÉS TIBOR TÉMAVEZETŐ: MÓNUS JÁNOS 2009. JANUÁR
TARTALOMJEGYZÉK ELŐSZÓ ......................................................................................................3 BEVEZETÉS................................................................................................4 I. A KVANTUMFIZIKAI METAFORA TOVÁBBVITELE .................................. 5 1. Irónia és humor ....................................................................................... 5 2. A Nagy és Kis Narratíva származtatása................................................... 6 II. A KIS NARRATÍVÁK DICSÉRETE ......................................................... 8 1. Eltűnik-e a Nagy Narratíva? ..................................................................... 8 2. Az éntudat ergonómiája és a Kis Narratíva .............................................. 8 3. Lokalizáló globalizáció ............................................................................. 9 4. Az emberi civilizáció, mint kis narratíva.................................................... 9 III. A SPONTÁN ALAKÍTÁS MINT JÓTÉKONY SFUMATO ....................... 11 1. A formák disszonanciája .......................................................................... 11 2. A vizuális zaj mint médium ....................................................................... 12 3. A giccs és a spontán alakítás viszonya. ................................................... 13 4. A spontán alakítás kompetenciaköre ....................................................... 14 IV. ZÁRSZÓ .................................................................................................15 IRODALOMJEGYZÉK.................................................................................16
2
ELŐSZÓ A spontán építészet, vagy tágabban értelmezve a spontán struktúrák témakörében ez az ötödik tanulmány, melyben az előzőekhez hasonlóan kísérletet teszek eddig talán még nem tárgyalt nézőpontok felvételére. Jóllehet a vizsgálat tárgya a 70-es évek strukturalista közbeszédében látszólag erősen megkopott, meglepve tapasztalom, hogy – a témát ismét elővéve – az újabb és újabb aspektusok egymásnak adják a kilincset. Aktuális problémának látszik az értelmiségi létnek mint olyannak a szerepét újrafogalmazni, mert mintha a felvilágosodás nyomán létrejött oppozíciós alapállású, kérdésfeltevő értelmiségi típusa kiveszőfélben volna. Kundera írja: "A totális giccs birodalmában a válaszok előre adottak, és kizárnak bárminemű kérdést. Következésképp a totális giccs igazi ellensége a kérdező ember." Wittgenstein szerint ha egy kérdést egyáltalán fel lehet tenni – értsd: a kérdés helyesen, érvényesen megfogalmazható –, akkor arra már biztosan van válasz is. A jelen kor építészete olyan bonyolult kultúrfilozófiai problémákkal küszködik, hogy már a vonatkozó kérdések helyes feltétele sem várható el a gyarló szakembertől, a fel sem tett, vagy rosszul feltett kérdésekre adott válaszokkal pedig végképp nehéz mit kezdeni. A helyzet róka fogta csuka, mert míg a lelkiismeretes építész tudja, mivel kapcsolatban nem képes helyesen feltenni a kérdést, a kultúrfilozófus helyesen kérdez, de fogalma sincs, hogy miről. A regionalizmus vélt vagy valós kérdései pl. a vonatkoztatási rendszer pontos meghatározását feltételezik, de a globalizáció jelenlegi állása szerint ez korántsem egyszerű. Márpedig ennek hiányában bajos a szóban forgó elvi fejtegetés eredményeit készpénzre váltani. Mert értelmezhetjük a spontán alakítás folyamatait egyfelől saját, lokális rendszerünkben, de ez esetben számolnunk kell a provincialitás kockázatával. Másfelől definiálhatjuk a globális és
a
lokális
rendszerek
egymásra
hatásának
spontaneitását
is
(pl.
tojásbuborékok megjelenése az eklektikus épületszövetben), ekkor azonban a parvenüség gyanúja kísért. A magam részéről igyekszem a kérdést az absztrakció olyan fokán megtartani, ami lefelé nyitva hagyja az értelmezés lehetséges útjait.
3
BEVEZETÉS Az eddigiekben strukturalista, nyelvészeti, ill. kvantumfizikai prizmán keresztül vizsgálódtam, igyekezve mégis egyetlen vezérfonalra felfűzni a kinyert részgondolatokat. Ez a vezérfonal nem más, mint a struktúra univerzalitásának és az úgynevezett forma efemer jellegének állandó és kínzó kettőssége. Nem kívánom véka alá rejteni, hogy a mindenkori strukturális háttér jobb megértése mellett korteskedem a folyton előretolakodó formaturbulenciával szemben. A jelen dolgozat az ún. Nagy Narratíva, és az ún. Birodalmi Szemlélet általános problémáit adaptálja szűkebb területünkre, a spontán építészet világára. (Nagy Narratívának nevezzük azt a világlátást, mely lehetségesnek tartja a valóság tényeinek valamely konkrét vezérelv jegyében történő teljes leképzését. Hogy a világ egy nagy mesében összefoglalható. Az eseti vezérelveket jelöljük a „nagy narratíva” kifejezéssel – így, kis kezdőbetűket használva.) A posztmodern feltűnése óta a csapból is a Nagy Narratíva halála folyik, és a csapot az olyan posztmodern alfilozófiák, mint a dekonstruktivizmus vagy a radikális eklektika, még kijjebb nyitják. Olyannyira divattá vált a Nagy Narratíva emlegetése, hogy a halálhírét keltő közbeszéd – minő paradoxon –
szinte újabb Nagy
Narratívaként tűnik fel. Hogy a Nagy Narratíva mint kultúrmém megszűnjön létezni, nincsen komoly esély. Az emberi kultúra legmélyén megtelepedett gondolati mintáról van szó, ami még az olyan tételes cáfolatokkal is dacol, mint amilyen pl. a logika történetében korszakhatárt jelentő Gödel-tétel. A probléma gyökere nyilván ott keresendő,
hogy
a
Nagy
Narratíva
nem
az
emberi
gondolkodás
következménye, hanem éppen ellenkezőleg: ennek a paradigmának a jegyében, mintegy erre ráépülve alakult ki gondolkodásunk. Akár túlél azonban a Nagy Narratíva, akár nem, annyi bizonyos, hogy a XX. században megjelent a nagy ideológiákkal szembeni szkepszis, ami számos nagy narratíva eltűnését hozta. Ezzel párhuzamosan pedig felbukkant a fragmentált világképpel való megbarátkozás mémje. Az így adódó fragmentált világrészletek eseti keveredését nevezem kis narratíváknak. Az alábbiakban bemutatom, hogy a Kis Narratíva miként származtatható a korábban tárgyalt hipotézisekből.
4
I. A KVANTUMFIZIKAI METAFORA TOVÁBBVITELE 1. Humor és irónia Mit kell csinálni, ha kitört a háború? Vissza kell ragasztani. Legalábbis ezzel a praktikus javaslattal állt elő Karinthy. Egy egész világ sűrűsödik ebben a barkácspolitikai ötletben. Sőt, ha a Nagy Narratíva rigid módján nézzük, két világot fedezünk fel, ez esetben azonban elesünk a lényeg meglátásának örömétől. A magyarázathoz segítségül hívjuk az előző tanulmányban oly sokat emlegetett kvantummechanikát. Mint tudjuk, a szubatomi részecske alaphelyzete egy bizonyos kevert állapot, amikor is a részecske anyagi manifesztáció híján a tér különböző pontjain egyszerre
van
jelen,
és
ezen
jelenléteknek
csupán
a
matematikai
valószínűsége adható meg. A fizika megfogalmazása szerint ilyenkor az elemi részecske szuperpozícióban van. A metaforában maradva azt állítom, hogy Karinthy kijelentésének lényege éppen egy ilyen szuperpozicionált helyzet: a humor-kvantum a két lehetséges értelmezés köztes terében lebegve él, ez tekinthető természetes állapotának. A nagy narratívák nem ismerik a kevert állapotot. Közismert Freud esszéje, melyben
tudományos
alapon
vizsgálja
a
humor
hatásmechanizmusát.
Csakhogy a tudomány zárt fogalmi rendszere nem érzékeli a szuperpozíciót. Amint műszert kapcsol rá, a részecske kevert hullámfüggvénye összeomlik, és a lehetséges állapotok egyikébe merevül. Freud rengeteg izgalmas dolgot leír a humorral kapcsolatban, csak éppen azt nem, hogy mi az. Karinthy háború-rögzítési javaslata feltehetően azért tetszik nekünk, mert szuperpozíciós jellege a korábban már említett Penrose-i alapon rezonál az agyunkban is jelen lévő kevert állapotokkal. A Nagy Narratíva viszont bambán áll a javaslattal szemben, mert nem tudja, hogy a „kitört” szónak most tulajdonképpen melyik jelentését vegye. Ha az egyiket nézi, felesleges a ragasztó, de ha a másikat, az se jobb: egy igazi háború visszaragasztásához elképzelhetetlenül sok ragasztó kellene. Az olyan kicsi háború kitörése pedig, amit akár egy tubus ragasztóval is orvosolhatunk, igazán nem olyan horderejű probléma, amivel egyáltalán foglalkozni érdemes.
5
Az irónia kiterjedtebb hatáskörrel, és általánosabb érvénnyel rendelkezik, mint a humor, azonban intenzitása, sűrűsége – mindezzel fordított arányban – kisebb. Hatásmechanizmusuk
mindenesetre
megegyezik.
Ennek
lényege,
hogy
legalább két különböző nézőpont működik egyazon fizikai térben, így a szimultán értelmezések kevert hullámfüggvényben egyesülnek, mintegy a diszkrét értelmezések szuperpozíciójaként. Eklatáns példája mindennek a sztereo látás mechanizmusa: két különböző nézőpont közös terében létrejön a par excellence térérzet. Fontos megjegyezni, hogy a különböző nézőpontok csak akkor generálnak szuperpozicionált hullámteret, ha genezisük is ehhez a kevert állapothoz köti őket. Tetszőlegesen különböző nézőpontok egyidejűségéből csupán „kancsal” képet kapunk, kevert hullámteret nem. Az irónia minden alkotási folyamat sine qua non-ja. Pl. Kerényi Károly híres elemzéseiben Thomas Mann műveit az irónia mintapéldáiként citálja és nem győzi hangsúlyozni a szimultán értelmezhetőség revelatív hatását.
2. A Nagy és Kis Narratíva származtatása Itt az ideje, hogy definiáljuk, mit is értünk Nagy ill. Kis Narratíván metaforánk vonatkoztatási rendszerében. A bevezetés végén említettük e fogalmak köznyelvi meghatározását, most álljon itt a kvantumfizikai levezetés: A kevert hullámfüggvény összeomlásakor megtestesült, észlelhető egység nem más, mint egyszerű narratíva. A Nagy Narratíva a konkrét, mérhető, tárgyi manifesztációk közül csupán egyhez kötődik. Lényege az egyértelműség és a homogenitás. Minden totalitásra törő rendszer nyelve a Nagy Narratívára épül. Ez a nyelv a valóságnak csupán azon szegmensével foglalkozik, amely már teljesen mentes a szuperpozíció bizonytalanságától. Lényege a dogmatikus, esztétizáló
szemlélet,
világlátása
formacentrikus.
Rendszerében
a
szuperpozíció ténye nemhogy értelmetlen, de meg sem fogalmazható. A valóság azon tereiben jön létre, ahol valamely manifesztálódott struktúra – narratíva – túlsúlyba kerül. A megfelelő ellensúlyok kritikai felügyelete híján a nagy narratívák ugyan instabil rendszerek, de a Nagy Narratíva étosza – az emberi kultúrában legalábbis – állandó. A Kis Narratíva szelleme opponálja a Nagyét. A kis naratívák terében hasonló potenciálú tárgyi manifesztációk tartják egyensúlyban a rendszert, egymás 6
kölcsönös felügyeletét is ellátva. A kis narratívák tere az a kreatív mező, ahol a különböző
fókuszok
között
esély
nyílik
a
szuperpozicionált
állapot
megszületésére. A Kis Narratíva eszménye nem kíván totalitást, nem hisz a tévedhetetlenségben és tagadja az egyértelműséget. A Nagy Narratíva erőteljes gregorián, a Kis Narratíva mozgékony fúga. Humor és irónia csak a Kis Narratíva világában jelenhet meg, ill. humorral és iróniával csak a Kis Narratíva világa értelmezhető. Ez a tény a spontán alakítás legitimácójánál komoly jelentőséggel bír.
7
II. A KIS NARRATÍVÁK DICSÉRETE 1. Eltűnik-e a Nagy Narratíva? Nem tűnik el. Az euroatlanti eszmefejlődés persze most éppen ott tart, hogy temeti a Nagy Narratívát. Ennyi elvi nézőponttal a Nagy Narratíva ugyanis anakronisztikus. Az ember, aki túl sokat tud, elveszíti ártatlanságát, az ártatlanság pedig nem más, mint a Nagy Narratívába vetett hit. Azonban az korántsem biztos, hogy az euroatlanti filozófia mémjei legyőzik a világot. Technikai civilizációnk (mekkora narratíva!) ugyan megtette ezt, de amögött nagy tömegek meggyőződése állt. A posztmodern spekulációk viszont csupán vékony hártyáját képezik az emberi gondolkodásnak. A tömegek ragaszkodnak a Nagy Narratívákhoz, nem adják, az az övék. Mint már említettük, a Nagy Narratíva esztétizáló és formacentrikus. Azt is megállapítottuk, hogy a valóságot működtető struktúrákat nem érzékeljük, és modellezhetőség híján nem is értjük azokat. Hozzájuk eljutni kizárólag a formatényeken keresztül vagyunk képesek, ezért az anyagi manifesztációkhoz létérdekünk diktálta szerelmes rajongással kötődünk. A Nagy Narratíva tehát marad. (Weöres Sándor a dizájnt egy en passant megjegyzésével egyszerűen „mindenféle lakberendezési lim-lomnak” titulálta. Az ő szíve rejtett és univerzálisabb frekvenciákra volt hangolva.)
2. Az éntudat ergonómiája és a Kis Narratíva Az emberi faj unikális karakterét az éntudat jelenléte adja. Az ösztönös és totális extroverzió ilyetén részleges visszafordulása egyedi világokat teremt, a Nagy Igazságot parciális igazságok milliárdjaira osztva. Megjelenik az individuális akarat, amely kényszerű viszonyba kerül a nagyobb léptékű akaratrendszerekkel, és magával az Univerzummal. Az éntudat saját léptékére szabott ergonómiai paraméterekkel rendelkezik, megnyilvánulásaiban ezeken a dimenziókon mindig belül marad. Az éntudat sohasem terjeszkedik a nagy narratívák terébe, és ha mégis odaveti a sors, a nagy narratívákkal nem talál kapcsolódási pontokat. Az éntudat számára a Kis Narratíva tere jelent otthonos közeget. Vagy másképpen fogalmazva: az éntudat mindig kijárja magának a Kis Narratíva legalább részleges birtoklását. 8
Az egyén az éntudatán kívül eső, ösztönös extroverzióval viszont mindig a Nagy Narratívát áhítja. Íly módon a kétféle Narratíva az egyénen belül is opponálja egymást. .
3. A lokalizáló globalizáció A globalizáció léte nem kérdés, hanem a napnál világosabb tény. A földgolyót körülfogja a net, mint dinnyét a cekker. A közvélekedés szerint elkerülhetetlen a teljes homogenizáció, melynek során pl. a kis nyelvek, kultúrák a semmibe tűnnek. A hatalmi térkép perifériáján élő és dolgozó építész nem győzi nem érteni, mi is történik a szakmájával. A regionalitás kérdésköre ezt a problémát igyekszik kibontani – több-kevesebb sikerrel. A közvélekedéssel szemben azonban a globalizáció paradox hatásai is reális részét képezhetik a lehetséges jövőképnek. Prószéky Gábor egy előadásán felvetette, hogy talán éppen az internet globális motivációi teremtik meg a regionális kultúrák, kisebb nyelvek túlélési esélyeit. Jelenleg ugyan az angol a világháló kizárólagos nyelve, de a fordítóprogramok fejlesztése ott tart már, hogy
hamarosan
eldugott
kis
dzsungeltörzsek
is
a
saját
nyelvükön
csatlakozhatnak a globális keringéshez. A digitális világ belső valósága, saját ősállapota amúgy is a nulla-egy számtenger
néma
hullámzása,
ami
csupán
az
emberrel
találkozó
kezelőfelületeken csapódik ki érzékileg fogható nyelv és kép formájában.(Lásd: a kevert hullámfüggvény anyaggá manifesztálódása.) Számára közömbös, hogy metanyelvét mely parciális nyelvre transzformálják. Mint látjuk tehát, a parcialitásal való termékeny együttműködéshez a globális akarat kénytelen figyelembe venni a kapcsolódás ergonómiai feltételeit. Valami hasonlóról beszél Mónus János, amikor azt mondja: Amit Magyarországon magyar építész épít, az mindenképpen magyar építészet lesz. A kijelentés – tautologikus felhangjai ellenére (vagy talán éppen azoknak köszönhetően) – jól fejezi ki a kicsi és a nagy viszonyának bíztató jellegét.
4. Az emberi civilizáció mint kis narratíva Galánthay Zoltán tudományfilozófus és jövőkutató gyakran idézi azt az elméletet, miszerint az emberi tudat idővel annyira kiterjed majd az Univerzumban,
hogy
képessé
válhat
befolyásolni,
átalakítani
annak 9
szerkezetét. Képes lehet pl. megállítani az Univerzum tágulását, és – megértve a tér szerkezetét – ma még reménytelennek tűnő távolságokba eljutni. Mindez segítheti túlélésünket, hiszen alig telik el ötmilliárd év, innen bizony szednünk kell a sátorfánkat. Szép, de egyben borzongató távlatok. Ez az elmélet tipikus Nagy Narratíva. Lehet azonban, hogy az emberiség túlélését éppenhogy a Kis Narratíva teszi lehetővé. Annak felismerése, hogy civilizációnk nem abszolút, sőt legbelsőbb lényegét képezi a parcialitás. Túlélést jelenthet, ha a rész-szerepre dolgozunk ki elméleteket. A kozmikus humanokrácia gondolata mellett talán nem fölösleges hát ápolni és folyamatosan fejleszteni egy olyan valóságmodellt, ami megfelelő iróniával, Kis Narratívaként kezeli helyünket az Univerzumban.
10
III. A SPONTÁN ALAKÍTÁS MINT JÓTÉKONY SFUMATO 1. A formák disszonanciája Charles Bronson és Henry Fonda egymással szemben áll, kezük a pisztolytáska fölött. A teret halálos feszültség tölti be. Megáll az idő. Az arcok rezzenéstelenek. A végtelen feszültség túlnő önmagán. Ez így sokáig nem elviselhető. Aztán jön a pukkanás, és egy csapásra megoldódik minden. Megyek a dél-budai rakparton. Átnézek a víz felett. Ott állnak, egymással szemben…E-Esz-E, E-Cisz-Esz-E…, a feszültség már-már elviselhetetlen. Várok, bár valami azt súgja, itt túlságosan megállt az idő ahhoz, hogy felodást nyerhessünk. „Rendszert kell alkotnom, különben más rendszere igáz le” – mondta William Blake. Szép gondolat, de alapos kiegészítésre szorul. Ha nem szeretnénk más rendszerek által leigáztatni, két út között választhatunk. Vagy erősebb rendszert teremtünk, mint a konkurencia, vagy az ő értelmezési tartományuk szerint nem teremtünk rendszert. Az első útra példa a háborúk világtörténelme, the fitest survives. A második lehetőség jóval izgalmasabb. Mérő László elemzi a jól ismert kő-papír-olló-játék kapcsán felmerülő lehetséges stratégiákat. A laikus, játékelméletben járatlan versenyző igyekszik minél jobb hatásfokkal kifürkészni ellenfele szándékait. Ha mindketten így játszanak, a jobb intuícióval, pszichológiai érzékkel rendelkező fél kerül ki győztesen. Meglepő módon azonban bármilyen jók is az ellenfél ilyetén képességei, van ellene hosszú távon biztosan nyerő stratégia. Nem kell mást tennünk, mint bemondáskor teljesen véletlenszerűen választani a három lehetőség közül. Biztos siker természetesen csak akkor várható, ha ő a konvencionális stratégiák valamelyikét alkalmazza. Gyönyörű példája ez annak, hogyan is lehet elhajolni egy artikulált rendszer ütése elől. (Egy mesteriskolás beszélgetésen nagy busongás gerjedt az elit helyzetét illetően. Hogy a vátesz elit így, az elnyomott elit úgy. Mikor a polémia már szügyig járt az elitben, Szrogh György a következő megjegyzést tette: „A legjobb dolog a mirelit.” Szépen, elegánsan oldalra lépett.)
11
2. A vizuális zaj mint médium A fenti megfontolásokat emeljük át az építészeti térbe. A spontán tevékenység címben is megfogalmazott érvényességét szeretnénk igazolni, megkeresve organikus helyét a tekintélyes műépítészet mellett. A műépítészet – mint azt korábbi dolgozataimban bemutattam – vékony jégre merészkedik, amikor tevékenységét alapvetően stilisztikai kánonok szerint végzi. Beláttuk egyfelől, hogy az esztétizáló megközelítés törvényszerű, de a valóság mögöttes struktúráinak megértéséhez a stilisztikai önkorlátozás elengedhetetlen. Az egyetemeken történő építészképzés lényegében formai versenyistállók tevékenységeként tűnik fel számunkra. A fiatal, ambiciózus építésztanulóktól elsősorban formaérzékenységet várnak el, és a későbbiekben a
szakmai
gyakorlat
lényegét
is
a
formaverseny
adja.
Az
erős
építészegyéniségek az általuk favorizált Stilisztikai Narratíva színeiben hozzák létre formacentrikus produktumaikat, amik aztán kikerülnek a különböző építési helyszínekre és ott szembetalálják magukat Charles Bronsonnal. Artikulált és konkrét saját frekvenciával bíró rendszer legnagyobb ellensége egy másképpen artikulált, és más frekvenciára hangolt rendszer. Az utcai légkalapács sem árt annyira Mozart a-moll zongoraszonátájának, mint Chopin cisz-moll keringője. És itt Mozartról és Chopinről beszélünk… Vegyük szemügyre a spontán alakítás folyamatait. A laikus résztvevők nincsenek beavatva a szakma nagy narratíváiba, nem tudják, hogy Derrida nyomán a dekonstruktivizmus mesterséges töredezettséget, Rajk László pedig radikális eklektikát hirdetett. A laikus a hozzá esetlegesen leszivárgó képeket a saját világában, a saját hóbortjai szerint rakja össze. Az esetlegességek következtében a spontán halmazok nem állnak össze artikulált rendszerré, és értelemszerűen saját frekvenciájuk sem lesz. Nyugodtan nevezhetjük tehát az így előálló képleteket egyfajta vizuális zajnak. Ez a vizuális zaj, zörej az idők során – tetszik nem tetszik – beborítja a műépítészi alkotások elmeélét, mintegy legömbölyítve, áramvonalassá téve azt. Akár médiumnak is nevezhetjük, amely segít illeszkedni a használati valósághoz, és szükség esetén mediátorként csökkenti a bőszen egymásnak feszülő nagy narratívák közötti feszültséget. Egy gondosan a jövő számára épített ház alkalmas ennek a spontán lerakódásnak
a
fogadására,
és
nem
kell
a
patinázódás
folyamatait
teremőrnénikkel távoltartani tőle. Rajk László írja: „Az építész hajlamos a 12
megcáfolhatatlan, megkérdõjelezhetetlen elme szerepében tetszelegni. Pedig látnia kellene a nélküle zajló folyamatok hatalmas teljesítményét és különleges esztétikáját. Egész városok épülnek-épültek építészek nélkül. Elsõ pillantásra rá lehet ismerni a spontán építészet termékeire, s nem feltétlenül azért, mert csúnyák. Nehéz tagadni, a spontánul beépített erkélyek, loggiák, kerti szerszámkamrák, fészerek sajátos esztétikáját. Vagyis nem gátolni, hanem segíteni kell az emberek vágyainak kiteljesedését, hogy közvetlen világukat saját arcukra formálhassák.” A spontán alakítás par excellence kis narratíva. És mint ilyen lehetővé teszi a kevert hullámterek kialakulását. Sajnálatos tény, hogy a véletlenek olyan szerencsés összjátéka, amilyeneket a Janáky-gyűjtés is bemutat, igen ritka. De egy percig se feledjük, hogy a spontán alkotások találati aránya semmivel sem rosszabb, mint a műépítészet termékeié.
3. A giccs és a spontán alakítás viszonya A spontán építészeti és tárgyformálási tevékenységgel szemben felmerülő leggyakoribb érv, hogy produktumai igen gyakran csúsznak át a giccs területére. A második és a harmadik dolgozat függelékeként szerepeltettem egy Indonéziában vásárolt kis olajfestményt, és feltettem a kérdést, hogy hordoz-e vajon esztétikai értéket? Szép-e, vagy mint egyszerű giccset lesöpörhetjük az asztalról? Az ítélet felmentő jellegű volt, azzal a megjegyzéssel, hogy saját rendszerében minden bizonnyal elérhetné a giccs vádja, csakhogy azon a tájon még a giccs fogalmát sem ismerik. Metasíkról nézve azonban – és itt jön be az irónia – átlátjuk az esetleges sanda szándékot és leleplezzük azt, kifogva ezzel a giccs vitorlájából az összes szelet. Ismét Kundera: .„Amint felismerjük, hogy a giccs hazugság, a giccs többé nem giccs.” A Radnoti Sándor ízlés-előadását követő beszélgetésen Tomay Tamás úgy foglalt állást, hogy az esetleges ízléstelenség a létrehozás körülményeiben és az alkotói szándékban érhető tetten. A produktum ártatlan. Igen. Mivel a spontán alkotás kis narratíva, nem tör kizárólagosságra, meghagyja az ironikus értelmezés lehetőségét. És ahol van tér az irónia számára, a giccs megszűnik giccs lenni. (Efféle ironikus, metasíkbeli értelmezés azonban a rafinált giccs számára nem adható. A nagy narratíva bajnoka éppen tanultságának dugájába dől: olyan 13
magasságban űzi sanda játékait, amelyre kényelmesen már nem látni rá. A metasíkra emelkedés fáradalmait senki nem vállalja, így a feloldozás híján a giccs giccs marad.)
4. A spontán alakítás kompetenciaköre Azt persze senki nem gondolhatja komolyan, hogy a műépítészet nélkülözhető. Operaházat, sportcsarnokot, hidakat szerencsétlen dolog volna kiégett neoncsövekből,
deszkadarabokból
és
tejeszacskó-fonatból
összerakni.
Felmerül tehát a kérdés: melyek a spontán építés kompetenciaterületei? Általánosságban azt lehet mondani, hogy a műépítész erős kereteket hozzon létre, melyek a belátható jövőben hitelesen töltik be szerepüket. A keret mezői pedig legyenek dinamikusak, tegyék követhetővé az előre ki nem számítható, de természetesnek vehető változásokat. Konkrét példa. A graduális képzés egyik féléves bemutatóján hajléktalanszállók tervei szerepeltek. A tervek túlnyomó része tetszetős épületeket mutatott, melyek a tervezési programot többé-kevésbé kielégítették. Csakhogy a tervezési program nem vette számba a hajléktalankérdés legfontosabb aspektusait. A programíróknak nyilván nem volt szíve a lelkes fiatalokat olyan aszkézisre kényszeríteni, ami itt szükséges lett volna. Akkor ugyanis nem születhettek volna ilyen szépen formált, dús épületek. Tipikusan olyan helyzetről van szó, amikor az adekvát megoldás az, ha megfelelő helyszínen csupán a peremfeltételeket kielégítő kereteket biztosítjuk a hajléktalanok számára, és a tér további artikulálását a spontaneitás hatáskörébe utaljuk.
14
IV. ZÁRSZÓ „- Jól van, Pepík! Nahát jegyezd meg magadnak, amikor házról házra jársz ennivalóért, és hallod, hogy valaki azt mondja, hogy a császár őfelsége egy marha vagy valami effélét, akkor te mindjárt idejössz hozzám, és jelented. Ezért kapsz tőlem egy hatost, ha meg azt hallod, hogy valaki azt mondja, hogy nem fogunk győzni, érted, akkor megint idejössz hozzám, és megint kapsz egy hatost. De ha meghallom, hogy eltitkolsz valamit, akkor baj lesz. Lecsukatlak, és elküldelek Písekbe. No, ugorj! - Pepík ugrott, az őrmester adott neki két hatost, és jelentésében elégedetten megírta a körzeti csendőrparancsnokságra, hogy már sikerült informátort szereznie. Másnap beállított hozzá a plébános úr, s titokzatosan közölte vele, hogy ma reggel találkozott a falu szélén a községi pásztorral, Ugorj Pepíkkel, és ez a következőket mesélte neki: „Főtistejendő új, tegnap az őjmestej új azt mondta, hogy a csásáj őfejsége egy majha, és hogy nem fogunk győzni. Meee. Hopp!” Nem szeretnék saját Pepíkemmé válni, ezért gyorsan leszögezem: struktúramániám
éppenhogy
a
forma
iránti
reménytelen
kötődésemből
fakad.
Meggyőződésem viszont, hogy a formák gondos kezelése egyet jelent a mögöttes struktúrák gondos kezelésével. Dolgozataimban ennek a gondos kezelésnek a lehetséges módjait fürkészem.
15
IRODALOMJEGYZÉK Blake, William : Versek; Budapest, Európa Könyvkiadó, 1977; Dawkins, Richard: Az önző gén; Budapest, Gondolat, 1976; Freud, Sigmund: Esszék; Budapest, Gondolat, 1982; Galánthay Zoltán. Előadás; Budapest, BME, 2004; Hasek Jaroslav: Svejk; Bratislava, Szlovákiai Szépirodalmi Kiadó, 1956; Kerényi K.-Mann, T.: Beszélgetések levélben; Budapest, Gondolat, 1989; Karinthy Frigyes: Viccelnek velem; Budapest, Ferenczy Könyvkiadó, 1996; Kundera, Milan: A lét elviselhetetlen könnyűsége, Budapest, Európa Kiadó, 1992; Mérő László: Mindenki másképp egyforma; Budapest, Tericum, 1996; Németh Lajos: A művészet sorsfordulója; Budapest, CICERÓ, 1999; Penrose, Roger: A nagy, a kicsi és az emberi elme; Budapest, Akkord, 2003; Prószéky Gábor: Előadás; Budapest, Nyitott Műhely, 2002. 10.12.; Rajk László: Radikális eklektika, réteges építészet; Budapest, Jelenkor, 2002; Rosswog, Martin: Inside houses; Könemann, 2002; Schrödinger, Erwin: Válogatott tanulmányok; Budapest, Gondolat, 1985; Sim, Stuart: Derrida és a történelem vége; Budapest, Alexandra, 2003; Weöres Sánor: Egyedül mindenkivel; Budapest, Szépirodalmi Kiadó, 1993; Wittgenstein, Ludwig: Filozófiai vizsgálódások; Budapest, Atlantisz, 1998;
16
