A KIS MAGYAR VILÁGRÓL

ProMino11-4-beliv:ProMino10-2-beliv.qxd 12/1/2011 10:36 AM Page 130

ZÁKONYI BOTOND

A KIS MAGYAR VILÁGRÓL Ablonczy Balázs: A visszatért Erdély, 1940–1944, Jaffa Kiadó, Budapest, 2011, 280 oldal

Ablonczy Balázs kötete a magyar Észak-Erdély történetét mutatja be 1940– 1944 között, mely az egyik legizgalmasabb és bizonyosan az egyik legkevésbé feltárt téma a modernkori magyar történelemben. A második bécsi döntést követően a magyar állam, a magyar nemzeti érzés Erdély ügyében lehetőséget kapott a kibontakozásra, a nemzet- és országépítésre, ám ez a történet eddig magyar részről vagy csak a szocialista történetírás lehetőségei között került bemutatásra, vagy csak részleteiben tárta fel az eseményeket, miközben a román történetírás óriási – döntő részben nemzeti-kommunista – irodalmat halmozott fel a témában. Kötetében a szerző, a magyar történetírásban szokatlanul, sokszor személyes megjegyzésekkel kísért, önállóan is olvasható 13 esszéisztikus fejezetben, hatalmas könyvészetre támaszkodva, de minimális jegyzetapparátusra hivatkozva, alapjában véve a saját tudására és tapasztalataira, élményeire hagyatkozva, bravúrosan olvasmányosan mutatja be a kis magyar világ történetét. Az 1940–1944-es észak-erdélyi évek történetének megírását számos inherens probléma nehezíti. A bécsi döntésben szerepet játszó fasiszta nagyhatalmak szerepe, a bevonulást követő, román civilek ellen elkövetett gyilkosságok, az észak-erdélyi zsidóság deportálása objektíven külön-külön is nehezen feldolgozható, a történészeket folyamatosan önreflexióra késztető események, miközben a kutatómunkát folyamatosan kísérti a történet vége: a katonai összeomlás, politikai bukás, a nemzeti sikertelenség. Ablonczy Balázs könyve érthető és értékelhető módon szubjektív, magyar szempontból megírt mű, az értéksemlegesség megközelítésének esetleges problematikáját a szerző a remekül megírt, szintén rendkívül személyes hangvételű előés utószóval semlegesíti. Ablonczy a címválasztást indokolva írja: „a »visszatért« jelző nyilvánvalóan nem fedi a történeti valóságot – ahogy nem fedi a »döntés«, a »döntőbíráskodás«, a »diktátum«, a »visszacsatolás« és a »területrablás« sem. Magyarország lakosságának többsége azonban vélhetően úgy gondolta, hogy nem a nagyhatalmi kényszer, az európai politika alakulása hozta vissza az elveszített területek egy részét, hanem valamiféle felsőbb akarat: a második bécsi döntéssel csak a természet rendje állt vissza”. A szerző megértő módon e kérdésben nem foglal állást, nem összefoglaló nagymonográfiát, hanem


A kis magyar világról

131

krónikaszerűen összeállított kézikönyvet ír, benne felemelő és kisszerű eseményekről, félbemaradt modernizációs kísérletekről és megrázó tragédiákról. Talán nem túlzás, ha hasonló erudícióval megírt könyvre keresünk példát, akkor Makkai László Magyar–román közös múlt című könyvét idézzük, mely szintén egy viszonylag kis terjedelmű kötetben adja a két nemzet együttélésének rendkívül alapos és olvasmányos összefoglalását. A Visszatért Erdély felépítése nem kronologikus. A fejezetcímek pontosan jelölik ki azokat a területeket, melyeket a szerző a négyéves nemzetépítés legfontosabb területeinek tart: a bécsi döntést megelőző tárgyalásokat, a katonai bevonulást, a magyar intézményépítést, az oktatás újraszervezését és az egyházak szerepét, az erdélyi politizálás színtereit, az infrastrukturális fejlesztéseket, a modern erdélyi turizmus megteremtését, a telepítéspolitikai elképzeléseket, a Dél-Erdélyben maradt magyarok helyzetét, valamint a román bevonulást megelőző hadi-politikai eseményeket. Ezek közül a recenzens azon témakörök és fejezetek kiemelését tartja fontosnak, amelyek leginkább hozzájárultak ahhoz, amit a szerző így foglal össze a kötet utószavában: „A kutatás egyik nagy tanulsága volt, hogy ebben a négy évben minden a nemzeti szupremácia kiépítését szolgálta – trafikengedélytől kezdve egészen az autógumi-beszerzésig. Volt, hogy ez csak ürügyként szolgált, olyan beszédmódként, amit elvártak az állampolgártól. De akadt, hogy az állampolgár maga is őszintén hitte: a Hangya-bolt italmérési engedélye a legfontosabb nemzeti ügyek egyike. És ha e nagyszabású kísérlet el is bukott, szellemi, kulturális, sőt demográfiai értelemben olyan tartalékot jelentett az erdélyi magyar közösségnek, amelynek hatásai még hosszú évtizedeken keresztül érvényesültek. Talán még ma is.” A Bürók, rétek, villanydrótok című fejezetben a szerző a katonait felváltó polgári közigazgatás céljait és törekvéseit mutatja be. Mint hangsúlyozza, Teleki Pál halálától függetlenül a volt miniszterelnök nemzetiségpolitikai és infrastrukturális elképzelései évekig meghatározóak maradtak Budapest Erdély-politikájában. Telekinek kiforrott elképzelései voltak az iparfejlesztésről, a közlekedési vonalak helyreállításáról, a háziipar fejlesztéséről, a nemzetiségi kérdésről, beleértve a zsidókérdést is, a telepítéspolitikáról és az erdélyi politikai képviselet kérdéséről. A tisztviselői kar kialakulását tekintve a legérdekesebb kérdés a magyarországi illetőségű bürokraták térfoglalása, illetve a román tisztviselők számának eljelentéktelenedése. A nagyszámú magyarországi tisztviselő megjelenése gyorsan kiváltotta az erdélyi nyilvánosságban az arrogáns, az erdélyi viszonyokat nem ismerő, rang- és címkórságban szenvedő „anyás” vagy „ejtőernyős” hivatalnok képét, ami a mai napig elengedhetetlen kísérője az észak-erdélyi magyar évekről szóló beszédmódnak, írja a szerző. Ablonczy szerint ugyanakkor még a vármegyei közigazgatásban sem érte el a számuk a 30%-ot, miközben nyilvánvaló, hogy a szükséges számú magyar hivatalnok Erdélyben nem állhatott rendelkezés-


132

Zákonyi Botond

re, egyfelől a román korszak negatív diszkriminációja miatt, másfelől az 1918 előtti erdélyi magyar értelmiség nagyarányú Magyarországra települése miatt. E közigazgatási-személyzeti politikának ellentmondani látszik a Teleki és Bethlen István által képviselt politika a román nyelvvel és általában a románokkal szembeni bánásmódot illetőn. A szerző Bethlent idézi, aki a délerdélyi magyarok érekében figyelmeztette a tisztviselőket: csak olyan intézkedéseket tegyenek, amelyek a túlmaradt románságot véglegesen el nem riasztják tőlünk. Mert ezt a határt senki sem tekinti véglegesnek, szögezte le a volt miniszterelnök. Teleki és Bethlen sikerrel szorgalmazták a román nyelv tanításának bevezetését a középfokú oktatásban, és kísérletet tettek annak meghonosíttatására a felsőfokú oktatási intézményrendszerben is. Mindezekkel együtt, a minimum 40%-ban románok lakta Észak-Erdélyben 1941-ben 6,6% maradt a román nemzetiségűek aránya a vármegyei és városi igazgatásban, és ők is elsősorban altiszti beosztásban dolgozhattak. Jellemző ugyanakkor, hogy a visszaemlékezők szerint a közigazgatás hatékonysága nagyban javult a magyar időben, visszaszorult a korrupció és jelentősen megnőtt az adózási fegyelem. A megyei gazdasági igazgatást vizsgálva a szerző arra a nem meglepő következtetésre jut, hogy a korszak Erdélyében a szó legszorosabb értelmében minden nemzetiségpolitikának számított, legyen az trafikengedély, cipőtalpbőr-kiutalás, autóbuszvonal-hosszabbítás vagy leventeavatás. A magyar elitek gondolkodásmódját az Erőterek című fejezetben vizsgálja a szerző. Alaptétele szerint, ha meg akarjuk érteni az erdélyi politikai gondolkodás e négy évben végbement átalakulását, az leginkább a népszolgálati eszme metamorfózisában érhető tetten. „Az immár hatalmi pozícióba került erdélyi magyar elitnek a kultúrfölény immár nem megmaradása alapját jelentette, hanem valós helyzetet; a szolidáris, egységes keresztényi szellemmel áthatott magyarság nem lehetséges védelmi mechanizmus volt, hanem az új, regionális társadalomépítés alapja, az »erdélyi szellem« pedig retorikai mentőkötelet adott, ha meg kellett bélyegezni Budapest erőszakosságát és/vagy érzéketlenségét”. Rendkívül érdekes, hogy a megerősödött regionális magyar elit pártja, az Erdélyi Párt ugyanakkor az egész időszakban ki volt téve a helyi közvélemény elégedetlenségnek, míg Magyarországról az Imrédy Béla vezette Magyar Megújulás Pártja próbált rovására egyre nagyobb politikai teret nyerni az erdélyi közéletben. Rögeszmék kora címmel ír a szerző a különféle, részben meg is valósult népesség-áttelepítési tervekről. A kérdés veleje a magyar Alföld és a Székelyföld magyarságát összekötő nyelvi korridor hiánya, a két magyar tömb közötti szerves összeköttetés megteremtése. Mikor erről a kérdésről ír, Ablonczy nagyon helyesen hívja fel a figyelmet, hogy mindaz a megszenvedett tapasztalat, ami 20. századi népességcserékhez és telepítésekhez fűződik, a két világháború között még szinte ismeretlen Európában, így a térképen



133

elképzelt lakosságcserék igencsak népszerűek voltak, és nemcsak a politikai szélsőségesek táborában. Magyar részről a telepítéspolitika érthetően egybeforrott a szórványkérdéssel. A Mezőség elrománosodása Rákosi Viktor nagysikerű Elnémult harangokja után széles körben vált ismertté Magyarországon, és a nemzethalál víziója mellett aktuálisan a visszakapott Erdély újabb elvesztésével fenyegetett. A szórványok megerősítése, az elrománosítás megállítása és a telepítések lebonyolítása központi kérdéssé vált. Mint a szerző írja, a falukutató táboroktól kezdve az EMKE-n át a cserkészetig egy sor szervezet foglalkozott a szórványmagyarság kérdésével, nem is beszélve az önjelölt kutatók számtalan javaslatáig és beadványáig, miközben „telepített a vármegye, a MÁV, az Államépítészeti Hivatal, sőt sokszor már a katonai közigazgatás is próbálkozott vele”. A 18. században kitelepített bukovinai székelyeket a kormányzat végül az Al-Dunánál telepítette le, noha az Erdélyi Párt és az erdélyi politikai elit elsősorban a Mezőségre, illetve a Szatmáron nem sokkal korábban letelepített románság helyére kívánta őket visszahozni. A figyelem ezt követően, érthető módon, a csángók felé fordult. A kötetből megtudhatjuk, hogy miközben a Csángóföldről 1941 és 1944 között folyamatos volt a népesség-beáramlás Észak-Erdélybe, a budapesti kormányok az „igénytelen, szapora és szorgalmas” csángó népességet a Dunántúlra kívánták volna behozni, elsősorban is magyar identitásuk megerősítésére, ezzel együtt az ottani németség ellensúlyozására. Jellemző, hogy ezeket a tervezgetéseket a német politika kelletlensége csírájukban elfojtotta, így sajnos nem derült ki, hajlandóak lennének-e a csángók tömegesen elhagyni szülőföldjüket azért, hogy Magyarországra költözhessenek, ahogy ez a kérdés ma is időnként felmerül különböző nemzetpolitikai ankétokon. A korszak telepítési ábrándjaiban a székelyeknek is jelentős szerep jutott. Közismert volt ugyanis, hogy a Székelyföldről folyamatos a kiáramlás a Regátba, illetve Erdély nagyvárosaiba. A népmozgalom kérdésével mélyebben nem foglalkozó politikum úgy vélte, ennek a „népfeleslegnek” megfelelő irányba való terelésével megerősíthetőek lennének Észak-Erdély magyarok által ritkán lakott régiói. Venczel József ugyan több tanulmányában hívta fel a figyelmet, hogy „népfelesleg csak népmozgalmi szempontból van, és soha nincs népesedéspolitikai szempontból”, illetve, hogy a Székelyföldön hiába magas a népszaporulat, mert a halálozási adatok is kiugróan magasak, így összességében a székely megyék vitalitási indexe érdemben nem különbözik a magyarországi megyékétől. Fontos leszögezni, hogy a korszak számtalan, a telepítésre vonatkozó tervezete és beadványa soha nem emelkedett a kormánypolitika szintjére, és ennek nemcsak a realitásokkal való szembenézés volt az oka, de az a hagyomány is, melynek megfelelően Bethlen, Teleki vagy Kállay Miklós egyaránt a hegemón magyarság melletti, többnemzetiségű Magyarországgal számolt a Kárpát-medencében. A szórványkérdéssel érthetően összekapcsolódott az asszimiláció kérdése is, amelynek ráadásul a kor-


134

Zákonyi Botond

ban megélénkülő falukutatások is új lendületet adtak. A román falvakban található magyar nevű lakosok nagy száma által életre keltett asszimilációs félelem- és fenyegetettségérzés nem csillapult, tulajdonképpen a mai napig sem. E kérdésben Ablonczy Makkai Lászlónak a Hitelben, 1942-ben megjelent alapvető cikkét – Észak-Erdély nemzetiségi viszonyainak alakulása – idézi: „a magyar név bár sok esetben magyar eredetet takar, az etnikai háttérrel kapcsolatosan nem holtbiztos indikátor: viselésének oka az is lehet, hogy a szökött és másutt letelepedett jobbágyok így akartak új identitást kreálni maguknak, vagy a különböző összeírók maguk adtak új nevet olyan parasztoknak, akik csak keresztnévvel rendelkeztek”. A szórvány- és telepítéskérdés egy idő után óhatatlanul összekapcsolódott a zsidókérdéssel. Az antiszemita közbeszéd, a korszak zsidóellenes törvénykezése, a nyilaskeresztes párt térnyerése nem erdélyi jellegzetességek, ezért a kötet csak hatástörténeti kontextusban tárgyalja ezeket. A telepítéspolitikai tervekkel áthatott magyar közbeszédben és közpolitikában azonban brutális egyszerűséggel tudott teret nyerni a zsidók gettósítása. A szerző az EMKE ügyvezető alelnökét idézi, aki azt javasolja 1944. április végén, hogy a kolozsvári gettót a monostori, románok lakta negyedben állítsák fel, mert ott is létezik szórványkérdés, az ott élő magyarok sorsa „majdnem azonos a legsötétebb szolnok-dobokai magyar szórványsorssal”. Az alelnök szerint a gettó odatelepítésével szét lehetne robbantani a zsidók és románok hagyományos tömbjeit, és egyúttal jobban meg is lehetne figyelni őket. Az 1940 és 1944 közötti évek magyar nemzetiségpolitikájáról szólva a szerző úgy véli, arra egy szélesebb fogalom: a nemzetépítés és a magyar etnikai tér kialakítása jobban illik, mint a szűkebb szakpolitikai napirendet sugalló nemzetpolitika. Ennek kapcsán szemléletesen mutatja be, hogy a magyar kormányzat hivatalos szinten és nyilatkozataiban hogyan igyekezett Magyarország román ajkú polgárait megnyugtatni, hogy őket is egyenlőknek ismeri el. A bemutatott példákból kiviláglik, hogy a kis magyar világ négy évében nem merült, nem is merülhetett föl az erdélyi románok erőszakos asszimilációja vagy kirekesztése a társadalomból, noha a magyar kormányok kisebbségpolitikája alapvetően különbözött az 1918 előtti magyar liberalizmus nemzetiségpolitikájától. A németajkú kisebbség helyzete más volt, ennek ellenére a magyar visszaemlékezésekben ők is általában negatív környezetben tűnnek fel. A magyar hatóságok figyelemmel kísérték azokat a német nemzetiségűeket, akik a német haderő tagjai lettek, gyanakvó figyelemmel kísérték a Volksbundot, ugyanakkor a Volksbund egyértelmű előzékenységet élvezett saját kezelésű iskoláinak fenntartása során. Az északerdélyi német területvezető irányításával 1944 őszén 30 ezer észak-erdélyi német menekült el, akik nagy része nem is tért vissza szülőföldjére. A zsidó közösség viszont nem társadalmi helyzetének vagy életlehetőségeinek beszűkülésével, hanem az életével fizetett a nemzetiesítő politikák



135

paroxizmusig való feszítéséért. A nagyjából 150 ezer ember jogfosztásának egyes állomásai, a zsidótörvények, a zsidó földbirtokok kisajátítása, a kiutasítások, a zsidó sajtó betiltása, a zsidó kereskedelem ellehetetlenítése és a zsidó közalkalmazottak elbocsátása sorra szerepelnek a kötetben, ugyanakkor érezhető, mennyire váratlanul érte az észak-erdélyi zsidóságot a német bevonulás után a Sztójay-kormány 1944. április 26-i miniszterelnöki rendelete, amely elrendelte a gettósítást. A következmények ismertek, de nagyon fontos, hogy ebben a kötetben is részleteiben tárgyaltak, attól kezdve, hogy a magyar közigazgatás néhány képviselője nem volt hajlandó részt venni a deportálásokban egészen addig, hogy 1944. május 18. és június 9. között a magyar hatóságok az észak-erdélyi másfélszázezres magyar nyelvű zsidóság 131 639 tagját haláltáborba deportálták. Az elhurcoltak nagyjából 15%-a térhetett vissza Erdélybe a holokauszt után, illetve körülbelül 8–10 ezren a háborút követően Nyugat-Európába távoztak. A szerző a tragédiát dokumentálva nem kerülheti el annak kimondását: az „hogy ma olyasmin lamentálunk, hogy Nagyvárad magyar lakossága az 1910-es 92%-ról 27% alá csökkent, nem elválasztható attól a ténytől, hogy 30 ezer, zömében magyar identitású, magyar kultúrát fogyasztó, magyar intézményrendszert támogató, mindennapi szokásvilágában a magyar mintákat követő embert deportáltak ebből a városból, hasonlóan Szatmárhoz vagy Kolozsvárhoz” . A kötet egyik legtanulságosabb része A magyar Svájc címen a budapesti koordinálású észak-erdélyi turizmusfejlesztő tevékenységet mutatja be. A korban meglepően fejlett és tudományosan reflektált idegenforgalmi propaganda a visszacsatolást követően három területre koncentrált: Kalotaszegre és Kolozsvárra, Székelyföldre több alrégióval: Marosvásárhellyel és Szovátával, Csíkszeredával és környékével, Tusnádfürdővel és a Gyilkos-tó vidékével, illetve a téli sportokra specializálódott Radnai- és Borsai-havasok vidékével. Mint a szerző írja, a visszacsatolást követően Erdély meglátogatása egyfajta hazafias kötelességgé vált. A korszak útikönyvei – hasonlóan egyébként szűkebb magyarországi társaikhoz – és kiadványai egyfelől hemzsegnek a nemzeti problematika leegyszerűsítő taglalásától, ugyanakkor mindent megtesznek, hogy a turistát a lehető legjobb kiszolgálás mellett a legteljesebb körű felvilágosításokkal lássák el. A turizmus nemcsak spirituálisan vált a nemzetnevelés eszközévé, hanem megpróbálták a gazdasági felemelkedés szolgálatába is állítani. A kormányzat, Teleki iránymutatásai szerint, a Székelyföldet kimondottan a háziipar, a bányászat, a középipar révén remélte felemelni, amely törekvéséhez hajlandó volt nagyszabású infrastrukturális beruházásokat is rendelni. Az Erdélyre irányuló, az akkori médiában jelentős szerepet kapó felfokozott figyelem következtében Erdély 1940 és 1944 között rendkívül intenzíven volt jelen a magyar közbeszédben. Mint a szerző nagyon helyesen megállapítja, ekkor alakult a ki a mai napig bejáratott Nagyvárad–Kolozsvár–Marosvásárhely–Székelyföld tu-


136

Zákonyi Botond

ristaútvonal, míg az ezen kívül eső területek tartós szélárnyékba kerültek. „Ez a máig ható turistasztenderd a sajtóban és a könyvekben együtt járt az etnikailag homogén Erdély víziójával, egy olyan elképzelt térrel, amelyből hiányoztak a románok, a zsidók és a szászok. A koncepció által sugallt archaizáló-folklorizáló, féloldalas modernizációt előrevetítő kép szívósnak bizonyult, és ma is döntően meghatározza a magyarországi Erdély-imázst”. Hogy ez a féloldalas Erdély-imázs változzon, és a magyar olvasónak a valós erdélyi hagyományokhoz közelebb álló Erdély-képe lehessen, ahhoz ez a könyv nagyon sokkal járul hozzá. És 2011-ben már nem csupán jámbor óhaj, de nyilván valós igény a fiatalabb román történészek és a román olvasók körében is: a dél-erdélyi, romániai többségi és kisebbségi világokat hasonlóan személyesen, mégis tudományos objektivitással bemutató kötetek megjelenése. Hogy a sokszor megszakadt magyar–román párbeszéd erről a kérdésről is megkezdődhessen.

A KIS MAGYAR VILÁGRÓL

Recommend Documents