Király Vitalij. Motiváció ereje a sportban (Strenght of motivation in sport)

Király Vitalij

Motiváció ereje a sportban (Strenght of motivation in sport)

Miskolci Egyetem, 2011 1

Tartalomjegyzék Előszó……………………………………………………………………………3 1. Motiváció alapjai……………………………………………………………...4 1.1 Motiváció fogalma…………………………………………………………4 1.2 Motiváció csoportosítása…………………………………………………..5 1.2.1 Homeosztázis és késztetések………………………………………….5 1.2.2 Drive-redukció elmélet………………………………………………..5 1.2.3 Optimális arousal elmélet……………………………………………..5 1.2.4 Teljesítménymotiváció………………………………………………..6 1.2.5 Külső és belső motiváció……………………………………………...7 1.2.6 Halogatás……………………………………………………………...8 1.3 Motiváció elméletek……………………………………………………….8 1.3.1 Szükségletelméletek…………………………………………………..9 1.3.2 Eszközelméletek……………………………………………………..15 1.3.3 Méltányosságelmélet………………………………………………...16 2. Sportmotiváció………………………………………………………………16 2.1 Énfogalom………………………………………………………………..16 2.2 Az én fejlődése…………………………………………………………...18 2.3 Az énkép fejlődése……………………………………………………….19 2.4 Szocializáció……………………………………………………………...20 2.5Hátrányos személyiségvonások…………………………………………...21 2.5.1 A nárcisztikus személyiség…………………………………………..22 2.5.2 A kényszeres személyiség…………………………………………...22 2.5.3 Borderline személyiség……………………………………………...23 2.5.4 Antiszociális személyiség…………………………………………....24 3. Motiváció, teljesítménymotiváció…………………………………………...25 3.1 Szorongás, versenyszorongás…………………………………………….27 3.2 Figyelem jelentősége a sportteljesítményben…………………………….29 3.3 Agresszió a sportban……………………………………………………...31 3.4 Asszertivitás……………………………………………………………...32 3.5 A sikeres és a sikertelen sportolók közötti különbségek…………………32 3.6 Eredményes sportoló ismérvei…………………………………………...32 3.7 Túlterhelési szindróma (OTS) és kiégés………………………………….34 4. Csoport kialakulása (Szülő-Sportoló-Edző)…………………………………35 4.1 A csapat felépülése……………………………………………………….35 5. Labdarúgás, esély a felemelkedésre…………………………………………36 6. Sportkarrier utáni civil élet…………………………………………………..37 6.1 Okok a karrierzárásra…………………………………………………….38 6.2 A lezárás folyamata………………………………………………………38 Irodalomjegyzék………………………………………………………………..40

2

Előszó

A dolgozat megírásának a célja az volt, hogy átfogó ismeretet tudjak adni a motivációról, mint széleskörű pszichológiai témáról általánosan. Az általános motivációs fogalmak és elméletek felvázolása után megpróbáltam a sportra reflektálni, és ezzel rámutatni a motiváció jelenlétére a gyakorlatban, és megvizsgálni, hogy az hogyan hat a sportban közvetlenül résztvevő személyekre.

Bevezetésnek egy idézetet szántam: „A lehetetlen csupán egy nagy szó, amellyel a kis emberek dobálóznak, mert számukra könnyebb egy készen kapott világban élni, mint felfedezni magukban az erőt a változtatásra. A lehetetlen nem tény. Hanem vélemény. A lehetetlen nem kinyilvánítás. Hanem kihívás. A lehetetlen lehetőség. A lehetetlen múló pillanat. A lehetetlen nem létezik.”

3

1. Motiváció alapjai

1.1 Motiváció fogalma Pszichológiai, komplex gyűjtőfogalom, beletartozik minden cselekvésre, viselkedésre késztető belső tényező. A motiváció latin eredetű szó, a ’movere’ ~ mozogni, mozgatni igéből származik. Meghatározását embere válogatja. Szabadabb megfogalmazásban: ’Élőlényeket hajtó belső generátor, mellyel állandóan újratermelődő szükségleteinket elégítjük ki.’ Tudományos megfogalmazásban: „A motiváció az élőlények a tevékenység végzésére irányuló tendenciája, amely erőssége szerint a mély alvásban mutatott alacsony és az éber, illetve izgalmi állapotra jellemző magas szintek között változik. A motívumok összességét is jelenti.” (Hebb) A motívum maga a cselekvésre késztető belső tényező, cselekedeteink, viselkedésünk meghatározó indítéka. Motívum az, ami a viselkedést:  Energiával ellátja  Irányítja (valami felé tereli)  Fenntartja (vagy megállítja) A késztetések rendszerében számon tartunk alapvető, elsődleges, biológiai eredetű motívumokat (biológiai szükségletek, pl. éhségérzet), és társadalmi eredetű motívumokat, amelyekben a külső ösztönző hatás a belső, biológiai késztetésekkel együtt szabja meg a viselkedés irányát, formáját. Ami cselekvésre késztet, ösztönöz, „mozgat”. Tulajdonképpen a nem tudatos szükségleti állapot tudatos megélése (táplálékhiányos állapot - éhség). A szükségletek és igények hierarchikus rendben határozzák meg cselekedeteinket (Maslow). Minden lelki jelenség életünkben betöltött funkciója a cselekvés irányítása. Minden megismerési folyamat kiválthat, módosíthat, irányíthat és lezárhat cselekvést. Motivált viselkedést mindenekelőtt az alapvető biológiai szükségletek váltanak ki. A biológiai szükséglet nyomán keletkező jellegzetes belső állapot (motiváció) olyan cselekvésre készteti a szervezetet, amelynek következtében a hiány megszűnik, az egyensúly helyreáll. A motiváció folyamata bizonyos elméletek szerint a szervezetben kialakult feszültségállapot csökkentését eredményezi, míg más kutatások az arousal szint optimalizálásához kötik.

4

’A motiváció kérdése’: miért viselkednek az emberek úgy, ahogy viselkednek? - Az ember viselkedésének, cselekvésének megértése - az, hogy valaki mit és miért tesz.

1.2 Motiváció csoportosítása

1.2.1 Homeosztázis és késztetések Az alapvető motívumok jó része arra irányul, hogy segítsen belső egyensúlyunk (homeosztázisunk) fenntartásában. Belső világunknak az élettani korlátok által megszabott szűk sávban tartása érdekében olyan szabályozó folyamataink vannak, amelyek fenntartják homeosztázisunkat. A homeosztázis valaminek az állandó szinten tartását jelenti, és a homeosztatikus szabályozás az a rendszer, amely ezt az állandó szintet fenntartja. 1.2.2 Drive-redukciós elmélet Ha a belső rendszerben valamilyen egyensúlyi állapot megbomlik, a helyreállítás érdekében megjelenik egy szükséglet. A pszichológia nyelvén a szükséglet kielégítésére hajtóerő (drive) keletkezik (pl. fázás), amely valamilyen viselkedésre indítja, motiválja a szervezetet (pl. felöltözés). A viselkedés arra irányul, hogy a keletkezett drive-ot lecsökkentse, és így ismét helyreálljon a belső egyensúly (homeosztázis). Az emberi motivációk működésében a belső folyamatok mellett a külső ingerek is fontos szerepet játszanak. Amikor nincs különösebb szükséglet a háttérben (pl. éhség) az ösztönzők (incentívek) hatása révén éppen egy másik folyamat indulhat el, azaz megbontjuk a szervezet belső egyensúlyát. Az incentívek segítenek abban, hogy pl. a táplálkozás ne egy hiányállapot pótlása, azaz az energiahiány megszüntetése legyen, hanem a homeosztázis kritikus határok nélküli fenntartása, tehát például a vércukorszint ingadozásának elkerülésére kell irányulnia. 1.2.3 Optimális arousal elmélet Az önfenntartó motivációk magyarázhatók a drive-redukciós elmélettel, de a kíváncsiságmotiváció, az exploráció (új ingerek keresésére irányuló késztetés, motiváció) már nem. Ilyenkor nem a belső egyensúly felborulása indítja el a viselkedést. Ezeket a motivációkat az optimális-arousal-elmélettel tudjuk megmagyarázni. Az arousal a szervezet éberségi, aktivációs szintje, ébredéskor igen alacsony, míg erős stresszhelyzetben megemelkedik. Leghatékonyabbak akkor vagyunk, ha az arousalszintünk optimális (ennek mértéke egyénenként változó), mert a túl alacsony és a túl magas arousal egyaránt alacsony teljesítménnyel jár együtt. Az arousal optimális szintje feladathelyzetenként is változik. Az egyszerű monoton 5

feladatok hatékony megoldásához magasabb arousalszint szükséges. A koncentrációt, finomkoordinációt igénylő feladatok alacsonyabb arousalszintet igényelnek. Környezeti ingerek hatására az arousalszint emelkedik. Ha túl magas az arousalszintünk, nem vágyunk újabb ingerlésre, inkább megpróbáljuk csökkenteni a minket érő hatásokat és relaxálni, pihenni. Ha azonban az arousalszintünk túl alacsony, akkor új ingerek keresésével (kíváncsiság, exploráció) igyekszünk azt megnövelni, és így a számunkra optimális arousalszintet elérni. Az élménykeresők alap arousalszintje alacsony, így állandó külső ingerek kellenek ahhoz, hogy elérjék az optimális arousalszintet. Ők az extrovertált személyek. Az introvertált (zárkózott) emberek magas alap arousalszinttel rendelkeznek, ezért kerülik a külső ingereket. A kontrollálatlan külső ingerlés könnyen megzavarja a belső nyugalmi állapotukat. 1.2.4 Teljesítménymotiváció Az előbbiekben említett motivációkon kívül vannak olyanok, amelyek csak az emberekre jellemzőek, és az állatvilágban nem fordulnak elő. Ilyen humánspecifikus motiváció a teljesítménymotiváció is, amely kiváló teljesítményre, sikerességre irányuló erős késztetés, a saját teljesítmény állandó emelésére és mások túlszárnyalására motiváló belső hajtóerő. Sok esetben nem is mások kedvére szeretnénk tenni valamit, hanem csupán a magunk megelégedésére. A teljesítményhelyzetben megjelenő önmagunkkal szemben támasztott elvárást igényszintnek nevezzük. Az igényszint a feladat és a tapasztalatok függvényében változik, gyakran már a feladat megkezdése előtt megjelenik. Az elvégzett feladat kimenete ez alapján kétféle lehet. Amennyiben a személy eléri a kitűzött célt vagy akár túl is szárnyalja, azt sikernek könyveli el, ellenkező esetben kudarcot él át. Atkinson és munkatársai (1999) a teljesítménymotiváció kutatása során három összetevőt azonosítottak, melyek meghatározzák az egyén teljesítménnyel kapcsolatos pszichológiai összetevőit: 1. Motivációk, melyek meghatározzák, hogy az egyén milyen erősen törekszik a siker elérésére vagy a kudarc elkerülésére. 2. A siker és a kudarc észlelt valószínűsége, azaz az egyén mennyire tudja meghatározni az elvégzendő feladat nehézségét. 3. A cél elérésének vagy elkerülésének személyes vonzereje. Atkinson és munkatársai (1999) szerint kétféle típusú embert, a sikerorientált és a kudarckerülő személyt kell megkülönböztetnünk. A sikerorientált személy sikerre törekszik, reális és elérhető célokat tűz maga elé, amelyekért meg kell küzdeni, de a siker valószínűsége nagy (közepesen nehéz feladatot választ magának). Az ilyen típusú személyek gyakran kockáztatnak. Ezzel szemben a kudarckerülő személy minden áron szeretné elkerülni a kudarcot, így olyan feladatot választ, amit biztosan meg tud csinálni, vagy pedig irreálisan nehéz célt tűz maga elé, hiszen így a sikertelenséget nem éli meg kudarcként. Ezeket a vonásokat stabil személyiség összetevőként kell kezelni. A siker-kudarc beállítódás független az intelligenciától és a korábbi tapasztalatoktól.

6

1.2.5 Külső és belső motiváció A motivációkat osztályozhatjuk a szerint is, hogy külső vagy belső forrásból származnak-e. A belső motiváció nagyobb teljesítményt, kitartóbb munkát eredményez, így elsősorban ennek felkeltése a cél. Azok az emberek, akik belülről motiváltak olyan belső hajtóerővel rendelkeznek, mely arra készteti őket, hogy kompetensek és eltökéltek legyenek, hogy tökéletesen végrehajtsanak egy feladatot és sikeresek legyenek. Tehát a belső motivációval rendelkező személyek céljai a kompetencia, az önmeghatározottság, a kiválóság és a siker, és a célok elérésével ezek jutalommá válnak. A külső motiváció valamilyen kézzelfogható cél vagy jutalom elérésére való törekvés. Tehát alapvetően egy külső tényező játszik szerepet a motiváció fenntartásában. Ha a külső forrás megszűnik, valószínűleg a motivált viselkedés is abbamarad. A legtöbb esetben, amikor egy gyermek elkezd sportolni valamilyen külső forrás (szülői ráhatás, kortárs csoportok hatása) az oka. Amikor azonban már rendszeresen jár edzésre, megszereti a sportágat és azért jár edzésre, mert szeret sportolni. Tehát a külső motiváció belső motivációvá alakult át. Nagyon érdekesen alakulnak a motivációs helyek, ha jutalmazzuk a viselkedést. Ha egy belső motivációból végzett viselkedést megjutalmazunk (vagyis külső motivációt adunk hozzá), a személy a jövőben ritkábban fogja végezni az adott viselkedést, hiszen úgy átfogalmazza a helyzetet, miszerint amit ő eddig szívesen csinált, most a jutalomért teszi (a belső motiváció átalakul külsővé). Kutatások támasztják alá azt a megfigyelést, hogy azok a gyerekek, akik a rajzolásért jutalmat kaptak, csak addig folytatták tovább a munkát, amíg várható volt a jutalom, holott korábban saját szórakozásukra rajzoltak. A sportban nagyon fontos a kezdeti extrinzik jutalmazás, hiszen az érdeklődés felkeltésében nagyon fontos szerepet játszik. Az már az edző szakértelmén múlik, hogy sikerül-e a külső motivációt belsővé alakítani. Ehhez arra van szükség, hogy sikereket érjen el a versenyző az adott sportágban, de a siker ugyanúgy külső jutalom. Belsővé akkor válik, amikor a sportolóban tudatosodik, hogy a versenyek megnyerése nem az egyetlen mérőszáma a teljesítménynek. A teljesítmény reális értékelése akkor valósul meg, amikor a versenyző számára egyértelművé válik, hogy az elvégzett edzésmunka és az azt tükröző eredmény szoros kölcsönhatásban állnak egymással. Manapság annak vagyunk tanúi, hogy az élsportban dollármilliókat lehet keresni. A pénz ugyanúgy külső jutalmazóként működik, mint a dicséret. Úgy tűnik azonban, hogy az extrinzik jutalmak hamarabb elvesztik jutalmazó erejüket, mint az elégedettség a saját teljesítménnyel. A pénz válik a legfőbb mércévé, ami azt jelenti, hogy az adott sportoló teljesítményét nem a tudásával, hanem a keresetével mérik. Abban az esetben, ha az extrinzik jutalom összekapcsolódik a sportoló tényleges teljesítményével, visszajelzést, információt szolgáltat számára, ösztönzőleg hathat a teljesítményre. Vannak esetek, amikor a túlzott motiváció gátlón hat a teljesítményre, általánosságban azt mondhatjuk, hogy a teljesítmény a motiváció erősségével arányosan növekszik.

7

1.2.6 Halogatás A motiváció sokat vizsgált területének egyik speciális témája a halogatás, azaz a kellemetlennek tekintett feladatok elvégzésétől való ódzkodás. Egy motivációs csapda. A halogatás jellegzetesen belső folyamat: valami, ami halogatásnak tűnik az egyik embernek, „normális” viselkedésmód lehet egy másik ember számára. Mindenkinél más tevékenységnek van olyan taszító jellege, amely esetlen kiválthatja a halogatás taktikáját (ügyfelek felhívása, levelek elküldése, rendcsinálás stb.). A halogatással legszorosabban összefüggő személyiségjegy a lelkiismeretesség, és a legszorosabban kapcsolatban álló motivációs tényező a kudarctól való félelem. A feladatok jellege szerint megkülönböztetünk két- „fajta” halogatást, amikor a feladat túl nehéznek tűnik, és azt, amikor a feladat nem jelent elég kihívást. A halogatás jelentős károkat okozhat, ezért érdemes felsorolni azokat a stratégiákat, amelyekkel legyőzhető: A túl komplexnek tekintett feladatok esetén egyéni fejlesztéssel esetleg felnőhetünk a feladathoz, Ha a feladat érdektelensége idézi elő a halogatást, rövidíteni lehet a határidőt, esetleg nehezíteni lehet a feladatot, Az önismeret, a viselkedésünk hatásainak tudatosítása segíthet a reálisabb célkitűzésben, Általában a tervezés csökkenti az eltérítés veszélyét, A fontossági sorrend felállítása, az időgazdálkodás segíthet a kívánt célok elérésében, Talán a legeredményesebb ellenszere a halogatásnak az, ha sikerül fokozottan érzékelnünk a halogatott tevékenység értékét, pozitív oldalát illetve a halogatás veszélyeit, negatív oldalát.

1.3 Motiváció elméletek A motivációelméletek mindegyike arra keresi a választ, hogy mi magyarázza az emberek viselkedését! Az emberi viselkedés irányát, intenzitását, tartós fennmaradását – motivációját – meghatározó tényezőkkel a 17. század előtt nem foglalkoztak: a szabad akarat és az ésszerűség fogalma elégséges magyarázat volt. Descartes szerint az ember tudása alapján, ésszerűen választ az alternatívák közül. Spencer pedig Darwin fejlődéselméletét alakította át pszichológiai elméletté: szerinte az idegrendszer úgy formálódik, hogy elősegítse a kellemes élmények valószínűbb bekövetkeztét. A huszadik század elején McDougall (1871-1938) terjesztette el általánosan az ösztön fogalmát, majd Woodworth (1862-1962) hozta be a pszichológiai köztudatba a drive fogalmát a szervezet általános aktivitás szintjének jellemzésére.

8

Hull (1890-1952) híres képlete körvonalakban azt mondja ki, hogy a viselkedés a képességek és a motiváció szorzataként alakul ki. - Levin (1890-1947) szerint az emberben szükségleti felszültség alakul ki, amelyet tevékenységgel igyekszik levezetni. - Skinner (1904-1990) számára a viselkedés általános magyarázó elve a megerősítés volt. Szerinte mindent megérthetünk a viselkedésről, ha tudjuk, a múltban a szervezet mely viselkedését jutalmazta és melyet büntetett a környezete. Nem foglalkozik azzal, hogy mi a magatartás indítéka, elmélete sokkal inkább tanuláselmélet, mint motivációelmélet, ugyankor igen erőteljes eszköz a magatartás szabályozásának elemzéséhez. A cselekvések befolyásolásától, szabályozásától függően beszélhetünk pozitív és negatív megerősítésről, de viselkedésmódosító hatású a büntetés és a megszüntetés is. - Tolman (1886-1959) az objektív pszichológiába bevezette a cél és az elvárás fogalmát. A 60-as évek előtt is megvolt a motivációelméletek fogalmi alapja, azonban a ma használatos elméletek az elmúlt 40 év termékei. A szerintem mérvadó elméletek három nagy csoportba oszthatók: -

o Szükségleteken alapuló elméletek o Eszközelméletek o Méltányosságelméletek

1.3.1 Szükségletelméletek A filozófusok és pszichológusok régóta feltételezték olyan belső állapotok vagy szükségletek létezését az emberekben, melyek szerepe a viselkedés energiával való ellátása és irányítása. Az egyik ilyen gondolkodó Henry Murray volt (1938), aki egyének beható tanulmányozása alapján 20 fő szükségletet állapított meg, és kidolgozott egy bonyolult osztályozási rendszert ezekhez. A legismertebb szükségletelméletek a következők:  Taylor tudományos munkaszervezése Taylor szerint a munkások teljesítményre irányuló erőfeszítéseit közvetlenül meghatározza, milyen kapcsolatot érzékelnek az erőfeszítés és ennek anyagi elismerése között. Taylor elképzelése meglehetősen „hideg és mechanikus”.  McGregor X és Y elmélete „ A munkások alapvetően lusták, és ha nem hajtják őket, akkor nem teljesítenek”X-elmélet. Bizonyos emberek, bizonyos körülmények között maguk is törekednek a jó teljesítményre, a bennük szunnyadó képességek kiteljesítésére- Y-elmélet. 9

 McClelland: Teljesítmény-hatalom elmélete 1. Teljesítmény motívum: Olyan belső hajtóerő, amely azt tükrözi vissza, hogy mennyire fontos az egyén számára a siker. Jellemzői: - A sikernek az egyén erőfeszítéséből kell következnie, és nem a szerencsétől, a sorstól, a kiszámíthatatlan tényezőktől, nem másoktól kell várni. Vállalhassanak felelősséget. - A feladat kihívó, de teljesíthető legyen - Fontos a konkrét és gyakorlati visszajelzés 2. Kudarckerülési motívum: Jellemzői: - Kerülik az olyan szituációkat, ahol kudarcot vallhatnak. Hajlamosak olyan alacsony célokat kitűzni, amelyeket biztosan tudnak teljesíteni, vagy éppen olyan magasakat, aminek a teljesíthetőségét senki sem gondolja komolyan. 3. Hatalmi motívum: Jellemzői: - Valamely embernek az a szükséglete, hogy hatással legyen másokra, és ez által megalapozhassa, fenntarthassa, vagy visszaállíthassa a személyes presztízsét, hatalmát. - Szeretnek mások felett bábáskodni, másokat ellenőrizni, befolyásolni - Igyekeznek úgy viselkedni, hogy érzelmi hatásokat váltsanak ki másokból fontos számukra az elismerés, a tisztelet.  A sikerorientáltak szeretnek kockáztatni. Legerősebb motivációt akkor mutatják, amikor a kudarc és a siker valószínűsége nagyjából egyenlő.  Kockázatkerülők: bizonytalanok önmagukban vagy szorongók. Olyan feladatokat választanak, amelyek vagy nagyon könnyűek, így a siker biztos, vagy olyan nehezek, hogy a bekövetkező kudarc miatt nem kell szégyenkezniük.  Erős teljesítménymotívummal rendelkező emberek, megfelelő feltételek esetén átlagot meghaladó eredményeket érnek el. Olyan feladatok esetében sikeresek, ahol a feladat kihívó, a kockázat közepes, a megoldás saját munkájuk eredménye, szívesen vállalják a felelősséget. Nem mindig tudnak együttműködni. Nem minden munkakörben, helyzetben kívánatos az ilyen egyén jelenléte.

 Maslow: szükséglet-hierarchiára alapozott motivációelmélete

10

Maslow (1954, 1970) öt egyetemes, velünk született szükségletből álló modellt állított fel, mely hierarchikusan épül fel. Szerinte minden embert az alábbi szükségletcsoportok motiválnak: 1. Fiziológiai szükségletek: ide tartozik az éhség, szomjúság, testi szükségletek kielégítése, a szexuális szükségletek, az álmosság, az anyai viselkedés. Ezen szükségletek adott normál állapotának fenntartására a test automatikusan törekszik. 2. Biztonsági szükségletek: az élettani szükségletek kielégítése után jelentkezik azoknak tartós fenntarthatóságára irányuló szükséglet. Ez motivál, amikor előnyben részesítjük a megszokott, ismert dolgokat az ismeretlenekkel szemben. A biztonság igénye felerősödik és dominál válságos helyzetekben is (háború, járvány, elemi katasztrófa, társadalmi átalakulások időszaka) 3. A szeretet szükséglete összetett, ide tartozik a másokhoz tartozás, befogadottság iránti igény, a társas kapcsolat igénye, ideértve a szeretet adását és elfogadását is. Barátok, szerelem, család, befogadó közösség, a gyermekek iránti vágy. 4. Az elismerés, megbecsülés iránti szükséglet azt az óhajunkat tartalmazza, hogy mások elismeréséből pozitív én-képünk alakulhasson ki. A mások tisztelete iránti igényt két részre bonthatjuk: egyfelől törekszünk arra, hogy környezetünk elismerje teljesítményünket, és olyan hatalomra törekszünk, amelyre támaszkodva biztosíthatjuk függetlenségünket, szabadságunkat (benső tényezők), másfelől él bennünk a vágy a hírnév, a presztízs, az elismert társadalmi vagy közösségi státusz iránt, hogy fontosnak tartsanak bennünket (külső tényezők). 5. Az önmegvalósítási szükséglet a szükséglet-hierarchia legmagasabb szintje. Azon vágyunkat testesti meg, hogy értelmet adjunk életünknek: azzá váljunk, 11

amire képesnek érezzük magunkat, kiteljesítsük magunkat és valósítsuk meg lehetőségeinket. Az önmegvalósításnak számtalan módja lehet. A fiziológiai és biztonsági szükségleteket szokásos alacsonyabb rendű szükségleteknek, míg a szeretet, kapcsolat, megbecsülés és az önmegvalósítás iránti szükségleteket magasabb rendű szükségleteknek nevezni. Az elmélet szerint az alsóbb szintű igényeknek elsőbbségük van a magasabb szintűekkel szemben. Maslow elmélete népszerűnek bizonyult, mint leíró modell, és szervezetfejlesztési programokhoz ma is gyakran használják. A fentebb bemutatott X- és Y elméleteknek – mint arra maga McGregor is rámutatott – világos motivációelméleti alapjai vannak: az X emberkép tulajdonképpen az alacsonyabb rendű szükségleteket, míg az Y-elmélet a magasabb rendű szükségleteket feltételezi. Maslow elméletét több későbbi elmélet is továbbfejlesztette.

 Alderfer (1969, 1972) ERG-elmélete A szükséglet-hierarchia elméletek egyik változata, Alderfer: Létezés, Kapcsolat, Fejlődés (Existence, Relatedness, Growth, ERG) elmélete megkísérli kezelni a Maslow-féle elmélet problémáinak egy részét. Egy sor vizsgálat eredményei alapján Alderfer öt helyett háromra csökkentette a Maslow-féle szükségletek számát. Ezek: - a létezési szükségletek (a túléléshez szükséges anyagi és fiziológiai tényezők), - a kapcsolati szükségletek (az összes társas igény) és - a fejlődési szükségletek (amelyek a képességek kifejlesztésével kapcsolatosak) Egyetértett azzal, hogy a szükségletek általában hierarchikus rendszert alkotnak, ugyanakkor lazított a maslow-i kielégülés-következő szintre lépés elv merevségén. Hangsúlyozta, hogy egyidejűleg több igény is működhet. Elképzelése szerint a szükségletek ki nem elégítése „regresszióhoz” vezethet (azaz az alacsonyabb szintű szükségletek fontossága megnő), a magasabb szintű szükségletekre viszont serkentően hathatnak az olyan körülmények, amelyek kedvezőek a kielégítésük szempontjából. Alderfer szerint a fejődési szükséglet a többihez képest sajátosan viselkedik: kielégítése esetén még inkább fontossá válik számunkra, semmint csökkenne motivációnkat meghatározó intenzitása. Alderfer modellje egyszerűbb, áttekinthetőbb szerkezetbe rendezte Maslow elméletét és az empirikus vizsgálatok is jobban alátámasztották érvényességét.

12

 Kéttényezős elmélet (Herzberg, 1966) Bár eredetileg a munka során érzett megelégedettséggel foglalkozó elméletként született, a motivációval kapcsolatos következtetéseivel érdemelte ki a legtöbb figyelmet. Ezért érdemes itt is röviden összefoglalni. Herzberg (1966) megkülönböztet kétféle szükségletet: Az egyik a Maslow által megfogalmazott önmegvalósítás szükségletével rokon, a másik pedig az embereknek abból a vágyából fakad, hogy a fájdalmat elkerüljék. Míg az előbbi szükségletek – az úgynevezett motivátorok (mint pl. a teljesítmény, az elismerés, a felelősség, az előrejutás) – a munkához közvetlenül kapcsolódó eseményeken keresztül érhetőek el, addig a szükségletek másik csoportja – melyek Herzberg higiénés tényezőknek nevezett – inkább a munka körülményeivel áll összefüggésben. A motivátorok és a higiéniafaktorok feltételezett függetlenségét sokan vitatják, és az elméletnek valóban kevés tapasztalati háttere van.  Hunt, J. W.: Cél–motiváció elmélet Elemélete szerint az embert alábbi fő célok (és a hozzájuk tartozó al-célok) vezérlik: Komfort, anyagi jólét: életszínvonalat biztosító anyagi javak (pénz) megszerzésének és stresszteli szituációk kerülésének igénye. - Strukturáltság - Kapcsolat - Elismertség - Hatalom - Autonómia, kreativitás, fejlődés Ezek a motiváló célok nem hierarchikus, hanem dinamikus struktúrában hatnak: motiváló erejük más célokkal való összefüggésben változhat az élethelyzettől, életkortól függően.

13

Maslow szükséglethierarchia

Herzberg kéttényezős elmélete

Önmegvalósítás

Alderfer

Hunt

Teljesítményszükséglet

Teljesítmény

A munka tartalma felelősség,

Elismerés

McClelland

motiváto rok

előmenetel, fejlődés

Fejlődés

(belső) Teljesítmény,

magasabb rendű szükséglete k

elismertség

Hatalmi szükséglet Elismertség

Szeretet (valahová tartozás, társas kapcsolat)

higiéniás tényezők (külső) Biztonság alacsonyabb rendű szükséglete k

Hatalom

A személyközi kapcsolatok minősége munkatársak kal, beosztottakka l és főnökökkel

Kapcsolat Kapcsolat szükséglet

Munka biztonsága

Kapcsolat

Strukturáltság Létezés

Fiziológiai

Munkafeltéte lek, fizetés

14

Komfort

1.3.2 Eszközelméletek Amikor eldöntjük, hogy érdemes-e erőfeszítést tennünk egy feladat megoldása érdekébent, többnyire felvillan bennük a kérdés: „mire jó ez nekem?”. Többnyire akkor teszünk meg valamit, ha az általunk fontosnak tartott eredményre vezet. Ez a gondolatmenet az alapja az eszköz-elméleteknek (Instrumentality Theories). A gondolkodás jelentőségét hangsúlyozzák ezek az elméletek: az emberek meggondolják, „bedobják-e magukat” az adott cél elérésének érdekében (mérlegelik, eszközként szolgál-e kérdéses tevékenység egy általuk értékelt „kiment” eléréséhez.). Az eszközelméletek első munkapszichológiai jellegű megfogalmazása Georgopoulos és munkatársai (1957) nevéhez fűződik, és az „út-cél elmélet” nevet kapta. Mint írták: ha a dolgozók látják, hogy a jó teljesítmény elvezet a személyes céljaikhoz, akkor törekedni fognak a nagyobb teljesítményre. Ha viszont úgy látják, hogy a személyes céljaik elérése inkább gyengébb teljesítmény „útján” érhető el, akkor az eredmény rosszabb teljesítmény lesz.  Porter és Lawler modellje Ez a modell a motiváció mellett a teljesítményre hatással lévő egyéb tényezőket is figyelembe vesz: - A jutalom értéke: Az emberek azt remélik, hogy munkájuk eredményeként hozzájutnak valamihez, amit értékelnek: minél inkább vágynak valamire, annál nagyobb értéket tulajdonítanak neki. - Az erőfeszítés nyomán elért jutalom szubjektív valószínűsége. - Erőfeszítés: Ez azt jelenti, mennyi energiát fektet az ember a tevékenységbe. - Képességek és személyiségjegyek: A modell szerint az erőfeszítés nem közvetlenül határozza meg a teljesítményt, hanem az egyéni tulajdonságokon (intelligencia, tudás, képzettség, személyiség stb.) keresztül. - Szerepészlelés: Az, hogy ki hogyan látja a munkában betöltött szerepét, ugyancsak befolyásolja a teljesítményét. - Teljesítmény: A teljesítményt tehát az erőfeszítés, az egyéni tulajdonságok és a szerepészlelés együtt határozzák meg. - Jutalom: Belső jutalom például e teljesítmény érzete, a felelősségérzet, az elismertség érzete. Külsőjutalom például a fizetés, a munkafeltételek. Mindkettőre szükség van, bár a belső jutalom nagyobb valószínűséggel vezet el a munkával való elégedettséghez. - A jutalom igazságos mértékének érzete: Az emberek „érzik”, mennyi erőfeszítésért mennyi jutalom „jár” nekik. - Elégedettség: Ez nem annyira motiváció, mint inkább attitűd jellegű fogalom: az egyén belső állapota. Az egyén akkor elégedett, ha a tényleges jutalom legalább akkora, mint a jutalom igazságos mértékének érzete.

15

1.3.3 Méltányosságelmélet A méltányosságelméletet Festinger (1957) kognitív disszonancia elméletének munkalélektani változata. Festinger teóriája feltételezi, hogy létezik egy hajtóerő, amely a kognitív konzisztencia felé irányul, azaz két egymással inkonzisztens („össze nem férő”) viselkedés vagy vélekedés kényelmetlen helyzetet hoz létre, amely az embert arra motiválja, hogy kiküszöbölje az inkonzisztenciát, és harmóniát hozzon létre. Ezt az inkonzisztencia által keltett kényelmetlenséget (feszültséget) hívják „kognitív disszonanciának”. A méltányosságelmélet Adams-féle (1965) változata szerint a dolgozó a befektetett energia és a valószínű személyes eredmény arányát mérlegeli, méghozzá elsődlegesen úgy, hogy az „általa fontosnak tartott személyek” hasonló arányához viszonyítja. Ha úgy találja, hogy az ő „aránya” hasonló a többiek „arányához”, akkor méltányosnak érzi a helyzetet, nem érez feszültséget. Ha lényeges eltérést észlel, feszültséget érez, és motiválva lesz arra, hogy ezt a feszültséget csökkentse.

2. Sportpszichológia A sportpszichológia a fizikai aktivitás lélektani hatásainak vizsgálatával foglalkozó tudomány. Többféle szempont alapján definiálják a sportpszichológiát. Az egyik, hogy a testgyakorlás milyen hatással van az azt végzők személyiségére. Például a testnevelésóra fizikai terhelése milyen befolyással van a tanulók személyiségének fejlődésére. Itt a hangsúly a testi-lelki jóllét megszerzésére és fenntartására irányul. Ezen a szemponton belül a másik dimenzió éppen a teljesítmény fokozására, a minél jobb eredmény elérésére törekvő sportoló professzionális segítését tőzi ki céljául. Ebben az esetben a hangsúly nem az egészségen, hanem a csúcsteljesítmény elérésén van. A másik megközelítés a sportpszichológiát elméleti és gyakorlati (alkalmazott) területekre osztja

2.1 Énfogalom Egyes pszichológusok szerint az énfogalom az énképpel azonos. Más szerzők úgy vélik, hogy a selfnek két összetevője van: az énfogalom, mely a magunkról való ismereteinket foglalja magában, illetve az önértékelés, amely az önmagunkkal kapcsolatos érzelmeinket reprezentálja. Az én keletkezése a pszichoanalízis szerint a gyermeknek a szülői környezettel való feltételezett konfliktusa, az ellenkező nemű szülő iránt érzett nemi vágy miatti féltékenységi dráma következménye. Freud énnel kapcsolatos elmélete a későbbi követői számára sem elfogadható. Abban egyetértenek, hogy a korai tapasztalatok nagy hatással vannak a személyiség alakulására, illetve, hogy konfliktusok rejlenek a személyiség működésében, azonban amikor Freud 16

„passzív én”-ről beszél, azt sokan kritikával fogadták. Az énpszichológia szerint az én részt vesz az alkalmazkodás folyamatában. E felfogás szerint az alkalmazkodás és az azt végrehajtó tudatos folyamatok sokkal fontosabb szerepet játszanak a személyiség fejlődésében, mint a tudattalan viselkedés. Hartmann (1964) szerint az én egyszerre két szerepet tölt be: egyfelől csökkenti az ösztön és a felettes én, valamint az ösztön és a külvilág közötti konfliktusokat, másfelől kognitív folyamatai révén a környezethez való alkalmazkodást teszi lehetővé. Úgy vélte, hogy az én kétféle üzemmódban teljesít. Amikor az én a konfliktusokat csökkenti, akkor a személyiség konfliktusos szférájában tevékenykedik. Amikor az alkalmazkodást segíti, akkor a konfliktusmentes szférájában működik. Hasonlóan Freudhoz, Hartmann azt állítja, hogy az én és az ösztön közös biológiai forrásból táplálkozik. Így az én mindvégig kapcsolatban marad az iddel (ösztönénnel) az élet folyamán. Az énnek ez a része működik a konfliktusos szférában, és ez próbálja meg kielégíteni az ösztön szükségleteit. Az én másik része önállóbban fejlődik és a konfliktusmentes szférában a saját céljai érdekében tevékenykedik. Hartmann az énnel kapcsolatosan kétféle autonómiáról beszélt. Az elsődleges énautonómia azt jelenti, hogy az énfolyamatok már a születéstől fogva az idtől függetlenül léteznek. Ez azt jelenti, hogy az énfolyamatok (kognitív folyamatok) mint például a gondolkodás, a képzelet stb. közvetlenül is kielégüléshez vezethetnek. Ez alapján a kompetencia érzése önmagában is jutalmazó jellegű. Gyakorlással, tapasztalatszerzéssel az énfunkciók egyre használhatóbakká vállnak és hatékonyabb alkalmazkodást tesznek, lehetővé. A másodlagos énautonómia azt jelenti, hogy a korábban használt énfunkció az eredeti cél elérése után is működtethető marad. Ha például valaki testsúlycsökkentés céljából testmozgást végez és a tervezett kilók leadása után a testmozgást továbbfolytatja, mert a mozgást önmagában élvezetesnek találja, akkor a viselkedés ebben az esetben önmaga céljává alakult. Az effektancia motívum arra ösztönöz, hogy hatást gyakoroljunk a környezetünkre. Szerinte az effektancia motívum alapvető jelentőségő, és gyermekkorban az én energiáinak legfőbb levezetési módja. Ez a motívum fokozatosan alakul át az összetettebb kompetencia motívummá, mely arra ösztönöz, hogy hatékonyabban bánjunk a környezetünkkel. Valószínűleg ez utóbbi képezi az alkalmazkodó énműködés alapját. A kompetencia motívum lehetőségei határtalanok, hiszen mindig új és új készségeket lehet tanulni, illetve a régieket magasabb szintre emelni. White úgy vélte, hogy lényeges különbség van a célok elérése és a kompetencia motívum kielégítése között. A cél elérése kielégíti ugyan a cél elérésére vonatkozó késztetést, de nem biztos, hogy maga a cél szerepet kap a kompetenciaszükségletben. Ha például olyan versenyen érünk el jó eredményt, amelyet nem tartunk fontosnak, akkor a jó eredménytől nem fogjuk magunkat kompetensebbnek érezni. A gyermeki viselkedésben is felfedezhetjük az effektancia és a kompetencia motívum kifejeződését. Az a csecsemő, aki az ágya felett függő csörgőket megütve érzékelhető bizonyítékot szerez arra vonatkozóan, hogy a létrejött hangokat ı produkálta, szemmel láthatóan örömét leli a cselekvésben. Azok a cselekvések, mellyel a gyermek hatást gyakorol a környezetére, alkalmas az effektancia motívum kielégítésére. A tárgyak dobálása, de a sírás is alkalmas arra, hogy felhívja a figyelmet magára a csecsemő, és ezzel befolyásolja (manipulálja) a környezetét. A mozgásfejlődés későbbi szakaszában, a felállás gyakorlása során a csecsemő a kiságy rácsaiba kapaszkodva folyamatosan próbálgatja felhúzni magát álló helyzetbe. Sok időbe kerül, amíg sikerül a „mutatvány”. Azonban 17

az álló helyzetbe kerülés az instabil egyensúly miatt nemcsak bizonytalanságérzéssel jár, hanem nyilvánvaló örömmel is, amit a baba, nevetéssel és kiáltással ad hírül. Jó érzéssel tölti el, hogy uralja környezetét, egyre hozzáértőbben bánik vele. Az az érzés, hogy „én csinálom”, „én egyedül” rendkívüli jelentőséggel bír a későbbi viselkedésre. Jól ismerjük ezt az érzést, amikor mozgást vagy mozdulatot tanulunk és a sok sikertelen kísérlet végén egyszer csak „ráérzünk” a mozgásra. A humanisztikus pszichológiában énnek nevezzük az önmagunkról való tapasztalatok, ismeretek rendszerét, a testünkről, képességeinkről, élményeinkről megőrzött tudást. Ez teszi lehetővé, hogy elkülönítsük magunkat a környezetünktől és képesek legyünk szabályozni a helyzetek megoldására fordított erőfeszítéseinket. Az emberek úgy szeretnének viselkedni, hogy az összeegyeztethető legyen énképükkel. Az a személy, aki erősnek és kompetensnek érzi magát, egészen másképp látja a világot és másképpen is viselkedik benne, mint az, aki gyengének és elesettnek véli magát. Az énfogalommal nem konzisztens élmények veszélyt jelentenek, ezért tudatba kerülésük gátlás alá kerül. Akinek az énfogalma nem egyezik meg a személyes érzéseivel és tapasztalataival, védenie kell magát az igazságtól, mert az szorongást okoz számára. Ha az eltérés túlságosan nagy, az elhárítás összeomlik, súlyos szorongás és emocionális zavar lép fel. Az én jól fejlett védekező funkcióval rendelkezik, ezt a tulajdonságegyüttest hívjuk elhárító mechanizmusoknak. A jól alkalmazkodó személy énfogalma összhangban van gondolataival és cselekedeteivel, énképe nem túl merev, új tapasztalatok és gondolatok beépítésével változni képes.

2.2 Az én fejlődése Az én fejlődésével kapcsolatos megfigyelések és elméleti paradigmák négy egymással összefüggő lényegi problémához kapcsolódnak: 1. Milyen belső vagy külső (szociális) hatások nyomában alakul ki az éntudat, az én és az énkép elkülönülése? Milyen fejlődési fázisokon keresztül alakul ki önmagunkról, lelki funkcióinkról alkotott képünk? 2. A formálódó én vagy az énre vonatkozó reflexió jellege, a kognitív vagy affektív elemek meghatározó szerepe, az énkép és az önértékelés kapcsolata. 3. Az én kontinuitásának és változásának mértéke. 4. Mi vezérli az én változásait? Vannak-e az én egyéni fejlődésének univerzális elemei, amennyiben igen, milyen eredetűek ezek? Van-e az énfejlődésnek univerzális célja, és ha van, honnan származik? A gyermek kezdetben nem tudja önmagát másoktól megkülönböztetni, bár tudja, hogy léteznek mások, de a másik személyt „vázlatoknak” képzeli. A későbbi kognitív fejlődés lehetőséget biztosít arra, hogy megértse a gyermek: mások ugyanúgy rendelkeznek önmagukról alkotott képpel. A későbbi fejlődés során saját énképét vetíti bele másokéba, illetve az utánzás révén ő maga is beépíti saját énképébe mások tapasztalatait.

18

2.3 Az énkép fejlődése Minthogy maga az egyén is változik az ontogenezis folyamán, az önmagáról alkotott kép tartalmi jegyeiben is módosul. A csecsemő számára nincs én és nem én. Az első hónapokban az „egyetemes én" zűrzavaros világában él. A kialakult tárgy- és térészlelés differenciálja a saját testélményt. Kéthónapos kortól az alkalmazkodási folyamat részeként megjelennek a feltételes reflexek. Négyhónapos kor környékén a manipulatív képességek fejlődésével a környezetből jövő információk elválnak a saját testen érzékelt impulzusoktól. A belső szükségletekből eredő és a külvilág ingerhatásaira meginduló tájékozódási és feladatmegoldó szenzomotoros műveletek, alkalmazkodó próbálkozások jó ideig nem tudatosak. A tudatosulás és az énkép kialakulása szorosan összefügg a kisgyermek értelmi fejlődésével. Az énkép kialakulásának azért nélkülözhetetlen eszköze a tudatosulás, mert az énkép az egyén természeti és társadalmi környezetében kifejtett akcióinak, teljesítményeinek, szerepének, valamint mások róla alkotott és általa felfogott véleményének tudati tükröződése. Az óvodáskor utánzó és szerepjátékai további alkalmat adnak a gyermek önmaga és a mások közti különbségtételre. Az iskoláskor során lezajló fejlődésnek egyszerre oka és okozata a gyermek kortársai körében eltöltött idı növekedése. A kortársakkal átélt új élmények új kognitív és szociális készségek elsajátítására sarkallják a gyermekeket. A családban kialakult énképük szembekerül az új helyzetekben megmutatkozó másik énképpel és ez belső konfliktushoz vezethet. Előfordulhat, hogy a kistestvérre vigyázó gyermek, az osztály legjobb sportolója és a szünetben zajló verekedések főszereplője ugyanaz a személy. A prepubertás testi és értelmi változásai az énképre is jelentős hatást gyakorolnak. Az énkép elvontabb és differenciáltabb formája a prepubertáskor testi és kognitív változásaival az alkalmazkodás egyik kulcstényezője. A kognitív folyamatok és (különösen az absztrakciós képesség fejlődésével) a pszichés folyamatok egymásra hatása valósul meg a gyermek tudatában, mely a megerősítések során személyiségjellemzőkké alakul. Az alakváltozás megindulása, az ennek észlelése és értékelése közötti idő kritikus időszak, hiszen az énkép látens alakulásáról van szó. A pillanatnyi szorongás emelkedését erre az időszakra tehetjük. A pillanatnyi szorongás személyiségbe integrálódása a gyermek azon képességétől függ, hogy a megváltozott külső és belső tulajdonságait mennyire képes hatékonyan elfogadtatni a környezetével; mennyire tudja a belső folyamatok és a megváltozott követelmények okozta bizonytalan énállapotot egyensúlyba hozni; milyen gyorsan és sikeresen tud alkalmazkodni. Az igazán hatékony gyermekek képesek az osztály egy részét befolyásolni, mintegy a közösség természetes vezérévé válnak. A szavuk döntő, a véleményüket elfogadják a többiek és ez további megerősítést jelent arra vonatkozóan, hogy képesek az adott helyzetben a legjobbat nyújtani, és sikerrel megoldani a problémákat. A hormonrendszer fejlődése a nemek közötti különbségeket hozza létre. A lányok progresszív hossz- és tömegnövekedése a fiúk esetében néhány éves eltolódással jelentkezik. A lányok nagyobb figyelmet kezdenek fordítani a külsejükre, alakuló nőiességükre, és jobban ismerik önmagukat, mint a velük egykorú fiúk. A lányok önjellemzéséből kitűnik, hogy eljutottak a nagy fordulóponthoz, a második alakváltozáshoz. Több időt töltenek a tükör előtt, nézegetik magukat, testük formaváltozásait, és mind több reflexiót főznek az önmagukról szerzett 19

tájékozódáshoz. A fiúk csak 14-15 éves korban érik el az önjellemzésnek azt a szintjét, amelyre a lányok már 12-13 éves korban eljutnak. A fiúk testi énképét leginkább a testmagasság és a testtömeg arányának változása befolyásolja, az azonos életkorú lányokétól való eltérése komoly belső problémát okoz. Ugyanakkor mindkét nemre jellemző a nagyfokú fizikai aktivitás és mozgásigény. Értelmi téren e korszakban jut el a gyermek az intuitív és konkrét műveleti gondolkodás szintjéről a fogalmi gondolkodás szintjére. A gyermekek szociális viszonyulásában igen fontos változás, hogy kevésbé tartanak igényt a szülők gyámolítására, figyelmük fokozatosan kifelé irányul (extroverzió). A pubertáskorú gyermek extrovertált beállítódásában és szüntelen aktivitásában nem ér rá önvizsgálatra vagy az önmagáról való reflexiókra; fokozódik az önérvényesítésre való törekvése; teljesítményei fokozzák önbizalmát, növelik önérzetét. Különösen fontossá válik a társak között elfoglalt helye, és erőfeszítéseket tesz önértékelése pozitív fenntartására. A lelki egészség szempontjából fontos a biztos önértékelés. A gyermek elfogadását, a korlátok világos meghatározását és az egyéniség tiszteletét hangsúlyozó családi és iskolai légkör vezet a legnagyobb valószínűséggel a szilárd önbecsüléshez. A konfliktusokkal terhelt társas élet problémáinak megoldása a korábban megszerzett kompetenciák alkalmazásának hatékonyságán múlik. Az a személy, akinek optimális a szorongási szintje (önszabályozás), kedvező az önértékelése és megfelelő az aktivitása, kompetensnek érzi magát a mindennapi életben és a problémákat nagyobb hatékonysággal tudja leküzdeni. A biztonságos önazonosság érzésének kialakításához a serdülőknek mind az egyéni, mind a társadalmi szférában „helyre kell tenni" identitásukat. Azoknak a serdülőknek, akik viszonylag gyorsan elérnek egy biztonságos identitásérzést, nagyobb esélyük van arra, hogy különösebb pszichológiai probléma nélkül alakul a további életük. A felnőttséghez vezető bio-pszicho-szociális átmenet diszharmonikus állapotokkal terhelt, azonban a legtöbb esetben a serdülők sikeresen veszik az akadályokat, és a folyamatos „küzdelem” során kikristályosodnak az életcélok, kialakulnak az életvezetési stratégiák és a fiatal felnőtt az önmegvalósítás útjára lép.

2.4 Szocializáció A hagyományokban gyökerező társadalomban az egyén pszichikai képességei és vágyai nagyjából egybeestek társadalmi lehetőségeivel. A társadalmi struktúrából fakadóan az egyéni lét többnyire alternatíva nélküli volt, az egyén a társadalom nyújtotta lehetőséget szükségszerű tényként fogadta el. Az „előre gyártott” identitásprogramoktól csak az a személy térhetett el, aki vállalta a környezetével való szembefordulást. Az identitás kérdése a modern társadalomban vált tömeges mérető problémává, amikor az egyéni élet elveszítette a hagyományokban gyökerező alapját. Az individuum egyre többször találta magát bizonytalan helyzetekben, egymásnak ellentmondó alternatívák között. Ennek megfelelően a „Ki vagyok én?” kérdését ma már nem csak a deviáns magatartású személyek teszik fel, a probléma a hétköznapi élet szerves részévé vált. Érthető módon a téma a pszichológia, a szociálpszichológia, az antropológia és a szociológia érdeklődési körében is megtalálható. Az identitás 20

azonosságtudat, annak tudatosítása, hogy „ki és mi vagyok”, sőt először is, hogy „én – én vagyok”. Az identitás kialakítása társadalomtudományi értelemben nem magányos spekuláció eredménye, hanem a szocializációs folyamat társadalmi terméke. Az egyének a társas interakciók során, mások reakcióit megtapasztalva ébrednek saját létük tudatára, s ezekből a tapasztalatokból építik fel énjüket. Az így létrejövő identitás, különböző, gyakran egymásnak is ellentmondó elemeket foglal magában, a koherencia kialakítása komoly erőfeszítéseket igényel. A szocializáció a szociológia és a pszichológia tudománya által egyaránt használt fogalma, azon az empirikus megfigyelésen alapul, hogy tartós, intenzív, emberi kapcsolatok hiányában a csecsemők, kisgyermekek nem fejlődnek teljes mértékben emberi személyiséggé és nem képesek felnőtt-korukban a társadalmi életben részt venni. A szocializációt többféleképpen definiálhatjuk: Az a folyamat, amely során az emberi személyiség kialakul; a gyerekek megtanulják, hogy hogyan lehetnek társadalmuk hasznos tagjai, hogyan kell a társadalomban élniük, azaz elsajátítják a környező társadalom kultúráját, normáit, értékeit. A szocializációval összefüggő fogalom az internalizálás, amely azt a folyamatot jelenti, hogy az egyén olyan mértékben sajátít el, teszi magáévá az értékeket, normákat, hogy akkor is azoknak megfelelően viselkedik, ha nem számít külső, negatív szankcióra, más szóval, ha valaki belső meggyőződésből viselkedik a normáknak megfelelően, mert a normakövető viselkedést igen értékesnek tartja.

2.5 Hátrányos személyiségvonások A sportkarrier folyamán több olyan kiválasztódási fázis van, amelyekben a nem eléggé differenciált személyiségek lemorzsolódnak. Néha a sportágválasztásban eleve a személyiségzavar kompenzációjának sajátos motívuma játssza a főszerepet. Ilyenkor viszonylag szűk bázisú, átmeneti egyensúly jön létre, amely könnyen dekompenzálódik a kudarcok, nehézségek hatására. Máskor a sportéletmód terheit a személyiség még bírja – de egyéb járulékos terhek már dekompenzálják. Ezeknek a sportolóknak törik meg a karrierje a szülők válása, költözése, vagy egy családtag súlyos betegsége esetén. A személyiségproblémákat a sportkarrier szokásos forgatókönyve szinte törvényszerűen generálja. A gyermekkorban, vagy korai serdülőkorban nagy intenzitással végzett sportfelkészülés olyan életmóddal jár, amely a személyiség pszichológiai érését gyakran késlelteti. Mint ilyent, Begel foglalkozási szindrómának nevezi ezt a problémás személyiséget, ami abból adódik, hogy egy adott életszakaszban, amikor az egyén még nincs erre felkészülve, a sportoló nagy társadalmi nyomásnak van kitéve. A profi sportoló nem élheti át azt a felkészülési fázist, amit más fiatal szakemberek az „inasság” éveiben. Az életszakaszok ilyetén besűrítése túlterhelő lehet a személyiség számára.

21

2.5.1 A nárcisztikus személyiség A pszichoszociális fejlődés bizonyos szakaszaiban a nárcizmus normálisnak, a fejlődés részének tekinthető. Ilyen a csecsemőkorban jelentkező ún. primer nárcizmus, amikor a kisgyermek az egész világot saját testi szükségletein keresztül éli meg; a nárcizmus megfigyelhető serdülőknél is, amikor az egyik legfontosabb életkori feladat, a test birtokba vétele zajlik. Későbbi életkorokban azonban, amikor már ún. szekunder nárcizmusról beszélünk, az önimádat kóros karakterként értékelhető. A sportolók kóros nárcizmusának kialakulásában és rögzülésében nagy szerepe van a szülői viszonyulásoknak, valamint a társadalmi hatásoknak. A gyermekkori élmények és a környezeti hatások következményeként a fiatal sportolók grandiózus énképet alakítanak ki, melyet aztán különböző hárítási módok segítségével tartanak fenn. Identitás projektnek nevezi az analitikus irodalom azt a folyamatot, melynek során a test, a külső valamilyen alakítása hozza létre a személyiség önazonosságát. A pszichoanalitikus elmélet szerint a pszichoszociális fejlődés korai szakaszában az én mindenekelőtt testi én. Az ego alakulásának ebben az életszakaszban két fő forrása az anya képének introjekciója, és a saját test libidinózus impulzusai. Az énkép és az önértékelés alakulását nagymértékben meghatározza, mennyire tudja az anya felismerni és kielégíteni a csecsemő szükségleteit. A következő szenzitív periódus a pubertás‐ és serdülőkor, amikor, a versenyzést korán elkezdő gyermekek, többnyire a szülők hatására irreális énképet alakítanak ki. Olyan tehetségesnek hiszik magukat, hogy már a felnőttekhez mérik képességeiket; ezt a hitüket a szülők támogatják, mert saját ambíciójuktól hajtva élsportolót akarnak nevelni gyermekükből. Előfordulhat, hogy pályájuk kezdeti szakaszán nem ismerik meg a kudarcot, különösen, ha edzőjük nem fordít gondot arra, hogy időben szerepeltesse őket a korosztályos nemzetközi versenyeken. Az élsportoló ideállá válik, nemcsak testi képességei miatt, hanem azért is, mert az általa elért sikerek hírnevet, közismertséget, vagyont biztosítanak számára ‐, melyek a nyugati individualista társadalomban fontos „értékeknek” számítanak. A társadalom ezért hajlamos imádni a hősöket, kudarc esetén pedig elítélni, vagy mellőzni őket. Következésképpen a sportoló identitás‐érzése megalapozatlan, ingatag, külső körülmények függvénye lesz; egyes szakemberek ezt a jelenséget „üres identitásnak” nevezik. A dicsőítéshez alkalmazkodva a sportoló személyisége egyre grandiózusabb, a degradáláshoz alkalmazkodva viszont egyre bizonytalanabb lesz.

2.5.2 A kényszeres személyiség A sportolói viselkedés sokszor nagymértékben hasonlít a mentális zavarokra, ezért sokszor nehéz meghúzni a határt normális viselkedés és betegség között. Kiemelkedő sikereket elérni, saját testét a teljes engedelmességig formálni, fejleszteni csak az tudja, aki képes nap, mint nap, kérlelhetetlen következetességgel, perfekcionizmussal újra és újra gyakorolni egy adott mozdulatsort. A kényszeres karakter tehát alapvetően 22

velejárója az élsportolói létnek. A pszichiátriai diagnosztika szerint, ha valaki naponta legalább egy órán át kényszeres cselekvést folytat, kényszerbetegséget állapíthatunk meg esetében. A szélsőséges társadalmi fel‐ és leértékelés miatt a sportoló folyamatos csúcsteljesítményre van ítélve, különben azonnal leírják, behelyettesítik mással. Ez a maximális elvárás nagyon nyomasztó, és extrém szorongásokat mozgósít. A szorongások okozta feszültség kezelése a sportoló személyiségének integráltságától függően igen sokféle. Babonás viselkedést, szokást alakíthatnak ki, amely odáig fokozódhat, hogy a kényszeres viselkedés uralja az életüket. A szorongást csökkentő rítusok legenyhébb változatát képezik a babonák, melyek lehetnek bizonyos bemelegítési szokások, vagy szerencsét hozó ruhadarabok viselete. A sportoló tudatában van, hogy viselkedése irracionális, és nincs reális hatással teljesítményére, mégsem mond le róla. Ennél kifejezettebb szorongást, csak hosszan tartó cselekvéses rituális képes oldani: rendezgetés, tárgyak ellenőrzése. A cselekvéses szertartások mellett megjelennek a gondolati rituálék is, mint vallásos szövegek mormolása, fohászkodás, varázsszavak ismétlése, melyekkel megnyugtatják magukat. A kényszerbetegség és a kényszeres személyiségzavar között a vonások kiélezettsége, a tünetek hangsúlyozottsága alapján teszünk különbséget. Mindenképpen klinikai figyelmet, és kezelést igényel. A sportoló életét igen magas elvárásoknak való megfelelés irányítja, amit szigorú felettesénje szabályoz. Tökéletességre törekvése folytonosan elégedetlenné teszi önmagával, aminek eredménye lehet a túledzés, kimerülés, és egyéb szövődmények. Munkamániásként éli az életét, ennek köszönhetően társas kapcsolatai beszűkülnek, elmagányosodik.

2.5.3 Borderline személyiség Sportolók között igen sok a kiszámíthatatlan ember, aki hirtelen kiemelkedően teljesít, máskor váratlanul alulteljesít. Egy‐egy kiemelkedő teljesítménnyel is élre lehet kerülni, akkor is, ha valaki évekig nem produkált semmit. Ilyenkor szétválasztják az edzéseken zajló munkát a versenyteljesítménytől, mintha a kettő nem is függne össze, misztifikálva a versenyek hangulatát. A határeseti személyiség legfőbb jellemzője a változékonyság cselekvésben, ítéletekben, hangulatban. Az ilyen sportoló unja a monoton edzésmunkát, szenved attól, hogy megszokott közegben, ismétlődő munkát végezzen. Ugyanakkor versenyhelyzetben, új ingerek között, szárnyal, kiemelkedőt produkál. Vakmerőségeket tesz, vállalja a veszélyt, előszeretettel választ veszélyes sportokat. Az önmagára figyelés nem jellemzi, ezért gyakran megsérül. Érthetetlenül eltűnik hetekre, majd feltűnik, mintha mi sem történt volna. A borderline személyiségzavar jellemző vonásai: 1. Kiszámíthatatlan, kapkodó viselkedés; 2. Váratlan indulatkitörések, agresszivitás; 3. Nehezen alkalmazkodik, felszínesen kötődik; 4. Az egyhangúságot unja, szenved tőle; 5. Érzései, hangulatai változékonyak; 6. A feszültséget nehezen viseli; 7. Nagy függési igény; 8. Bizonytalan önértékelés, vágyik az elismerésre; 9. Nehezen kontrollálható szorongás; 10. Nehezen

23

viseli az egyedüllétet; 11. Belső üresség érzése. A társadalomban, így a sportolók körében is növekvő gyakoriságot mutat, különösen fiatal nők körében. A vonáselméleti megközelítés értelmében számos kutatást végeztek a sportolók és nem sportolók személyiségjegyeinek megkülönböztetésére. Korábbi vizsgálatok azt mutatják, hogy a sportolókat nagyobb mérvű extraverzió, és emocionális stabilitás jellemzi. A női sportolók esetében kevésbé nyilvánul meg az emocionális stabilitás, viszont erősebben nyilvánul meg az extraverzió. Ezek a sportolók küzdenek saját önállóságukért, mégis folyamatos törődést, figyelmet várnak el mindenkitől, miközben viselkedésükkel el is taszítják a velük törődőket. Összeegyeztethetetlen vágyaik, integrálatlan törekvéseik kaotikus érzést keltenek bennük, és a velük kapcsoltban lévő emberekben, szakemberekben. Szorongásos feszültségeik miatt gyakori szövődmény az alkohol‐ és drogprobléma, étkezési zavar.

2.5.4 Antiszociális személyiség Egy korai felmérés alapján a sportoló fiatalok között nagyobb fokú szociabilitást találtak, mint a nem sportolók körében. Ez azonban csak addig bizonyult igaznak, amíg középiskolai végzettséggel rendelkező sportolókról volt szó. A felsőfokú végzettségű sportolók kevésbé szociábilisak a nem sportolóknál, kevésbé lelkiismeretesnek, kevésbé toleránsnak, másokra kevésbé odafigyelőnek bizonyultak. Ha lehet, ez még fokozottabban igaz az élsportolók világában, ahol a sportoló önmagára figyelése, saját érdekeinek mindenek fölötti érvényesítése a mérvadó. Megjegyezhetjük, hogy a versenysportban való részvétel nem építi a jellemet, vagyis nem kedvez a szociálisan értékes személyiségvonások fejlődésének. Agressziónak nevezzük nemcsak a valóságos agresszív cselekedetet, hanem mindazt a képzeletbeli viselkedést is, amelynek szándéka, hogy másnak ártson, megalázza, elpusztítsa, vagy ráerőltesse akaratát. Az agresszív személyiségvonások eredete a csecsemőkorig nyúlik vissza, és a nem kielégítő anya‐gyermek kapcsolatban keresendő. Ha az anya nem tudja gyermeke biztonságigényét kielégíteni, vagy nem tudja megfelelően táplálni, a gyermekben harag, irigység, féltékenység érzése támad. Amennyiben destruktív késztetései szabad utat kapnak, folyamatosan konfliktusokba bonyolódik, nem tud beilleszkedni, és antiszociális személyiség lesz. A sportversenyeken gyakran fordul elő nyílt agresszió, mint: a személyes tér határainak megsértése, archoz közelítés, arcába üvöltés, fenyegető mozdulatok, verbális agresszió, egészen a tettlegességig elmenően. Rendszerint a mérkőzés kritikus pontjain, felfokozott, krízisállapotban fordul elő ilyesmi, és mindig szankciót von maga után. Az antiszocialitás megnyilvánulásának más formáit tapasztalhatjuk, amikor a győztes sportoló úgy érzi, mindent megengedhet magának, mert feljutott a csúcsra, ezért elvárja, hogy lábai előtt heverjen a világ.

24

3. Motiváció, teljesítménymotiváció Az ember fejlődése folyamán megtanulja, hogy környezete saját teljesítményén keresztül értékeli őt. Ezzel együtt lassan megtanulja saját magát is így értékelni. Eközben saját teljesítményét állandóan a környezetéhez, illetve saját előző teljesítményeihez viszonyítja. Mikor az ember egy feladat megoldása előtt áll, előző hasonló jellegű feladatok megoldásában elért teljesítményének ismerete alapján rendszerint bizonyos várakozással, saját teljesítményének szintjére vonatkozó meghatározott igénnyel fog hozzá ahhoz. A sportolók pl. általában nagyon jól tudják, hogy egy versenyen mit várhatnak maguktól: képességük, az előző edzésen elért teljesítmények, pillanatnyi erőnlétük és egyéb tényezők ismeretében tűzik ki előzetesen az adott alkalommal elérendő célt, pl. időeredmény formájában. Ezt a feladat elvégzésének minőségére vonatkozó előzetes célkitűzést, amelyet saját magunktól elvárunk, igénynívónak vagy igényszintnek nevezzük. A tapasztalat az, hogy ha a személyek teljesítményszintje elérte vagy meghaladta az igényszintet, akkor azt a személyek sikereként, ha pedig annak alatta maradt, kudarcként élték át. Megfigyelték azt is, hogy sorozatos sikerélmény hatására az igénynívó emelkedik, kudarcszéria hatására pedig csökken. Érdekes az a felismerés, hogy siker esetén sokkal nagyobb mértékben emelkedik az igényszint, mint amilyen mértékben balsiker esetén csökken. Az ember erősen hajlamos arra, hogy a sikert minden további nélkül sajátjának ismerje el, attól viszont vonakodik, hogy a kudarcért önmagát okolja. Ezért rendszerint a tárgyakat, eszközöket, a feladatot (kísérleti helyzetben a kísérletvezetőt) teszi felelőssé. A siker és kudarc hatásai a kísérletekben jól észrevehetően megnyilvánulnak a kísérleti személyek viselkedéseiben. Az emberek siker esetén Spontán módon a nehezebb feladatok felé fordulnak, Az igényszint emelkedik, A választás ideje rövidül, A munka folyamatossá válik, tempója növekszik, A teljesítőképesség fokozott, A kísérlet vezetővel jó szociális kontaktus, barátságos hangulat alakul ki. Kudarc esetén Igénynívó süllyedés áll elő, A következő feladat kiválasztása konfliktusos helyzetben történik, Túlnyomórészt könnyebb feladatok felé fordul, Választási idő nagyobb, A választás vonakodó, bizonytalankodó, A munkatempó lassul, A munkavégzés nyugtalan, gyakran ideges kapkodás lép fel,

25

A személy a feladatot kedvetlenül végzi, hangulata váltakozó, dac, lehangoltság, érdektelenség mutatkozik nála, A kísérletvezetővel való szociális kontaktusa romlik. Azok a sportolók, akik imádnak edzeni, versenyezni, akkor is a legjobbat nyújtják, amikor nem figyeli őket senki. Elsősorban saját maguknak szeretnének megfelelni, a saját örömük és megelégedésük miatt sportolnak. A külső (extrinzik) motivációval rendelkező személyek valamilyen külső hatás – a sportban, legtöbb esetben a pénz – hozza létre a motivált állapotot. Hátránya, hogy amikor megszűnik a külső hatás, nagymértékben lecsökken a motiváció és így a teljesítmény is. Azt is érdemes figyelembe venni, hogy a külső jutalmak hamarabb vesztik el megerősítő erejüket, mint a belső jutalmak. Minél több jutalmat kap valaki, annál kevésbé valószínű, hogy az adott jutalom később is javítja a teljesítményt. A motivációs szintet lehet direkten és indirekten befolyásolni. A direkt módszerek közé tartozik, amikor az edző leül beszélgetni a tanítványával és megpróbál „beszélni a fejével”. A direkt módszerek három pszichológiai jelenségre épülnek. Az első az behódolás. A behódolás a külső (extrinzik) jutalmak és büntetések alkalmazásán alapul. Például, amikor azt mondja az edző, hogy „ha megnyered a versenyt, akkor a jövő héten nem kell edzened” egy közeli jutalom lehetőségét veti fel. Amikor azt mondja, hogy „ha kiesel, akkor a jövő héttől napi két edzésed lesz”, szintén külső motivációs eszközt alkalmaz, azonban ebben az esetben büntetés jellegű a motiváció. Fiatal, éretlen sportolóknál egy bizonyos ideig növeli a teljesítményt ez a fajta edzői hozzáállás, de hosszú távon nem tartható, mert az edzőnek is az az érdeke, hogy ne a jutalmak és a büntetések elkerülése motiválják a sportolót, hanem a kitőzött célok elérése. A második folyamat az azonosulás (identifikáció), melynek során az edző és a sportoló közötti kapcsolat határozza meg a motiváció minőségét. A jó edző-sportoló kapcsolat előfeltétele az azonosulásnak, hiszen ebben a folyamatban a motivációs erőt az edző elvárásainak való megfelelés képezi. A harmadik befolyásolási folyamat az internalizáció (beépítés) során stabilizálódik az a hiedelem és értékrendszer, mely a magas szintű sportteljesítmény eléréséhez kedvező motivációs hátteret biztosít. Indirekt módszerekről akkor beszélünk, amikor az edzés vagy versenyzés valamilyen külső feltételét változtatjuk meg. Például motiváló tényezőként az edzést lehet egy felszereltebb, korszerűbb csarnokban, teremben tartani. A pszichológiai tényezők, mint például az edzői kommunikáció vagy attitűd megváltozása is sok esetben motivációs tényezőként hat. A kontrollhely-elmélet szerint az emberek életük eseményeit eltérően értékelik abból a szempontból, hogy az külső vagy belső történéseknek tulajdonítható. Külső kontrollosok azok a személyek, akik hajlamosak a saját életük eseményeit külső erőknek tulajdonítani, mint például szerencse, esély és hatalommal bíró más emberek. A belső kontrollos emberek nem gondolják úgy, hogy ami velük történik az egyszerűen a szerencse vagy egy esély következménye, nem hiszik azt, hogy a sorsuk más emberek kezében van, hanem azt gondolják, hogy a sorsukat saját maguk alakítják. A sportolók, különösen a jó sportolók inkább belső kontrollosok, hiszen azt tanulták meg, hogy a képességeik és erőfeszítéseik hozzák meg számukra a sportolói siker jutalmait. A belső vagy külső kontroll befolyásolja a sportteljesítményt, és tulajdonképpen az edzői motivációs stratégiákat is. Nagy valószínűséggel a belső kontrollosság, az a kívánatos tulajdonság, ami a sporttevékenység eredményes űzése 26

során alakítható. A legtöbb fiatal versenyző külső kontrollos személyiségű, az érett, tapasztalt sportolók többsége ellenben belső kontrollossá válik. Fontos, hogy a külső kontrollosság átalakuljon belső kontrollossággá, hiszen a külső kontrollos sportoló külső okoknak tulajdonítja az elért sikert, így problémás magasabb szintű célokat kitőzni. A külső kontrollos, személyek hajlamosak túl magas vagy túl alacsony célokat kitőzni maguk elé és sok esetben ok nélkül kockáztatnak. A külső kontrollosság átalakul belső kontrollossággá, ha az edző olyan szituációkat hoz létre, amelyekben a sportoló egyértelműen megtapasztalja edzésmunkája következményeit, segíti a reális célkitűzést, illetve a felelősségvállalást. Tudomásul kell vennünk azonban, hogy a verseny minden körülményét, tényezőjét nem tudjuk kontrollálni. Azokra a tényezőkre kell koncentrálnunk, melyeket képesek vagyunk ellenőrzésünk alatt tartani. Az a hiedelem, hogy versenyző az adott szituáció minden részét kontroll alatt tartja (omnipotencia), inkább hátrányosan befolyásolja a verseny vagy mérkőzés kimenetelét, mert kudarc esetén magukat hibáztatják, miközben külső okok is szerepet játszhattak a sikertelenség kialakulásában. A sportban a kompetencia érzésének szükséglete az egyik legerőteljesebb és leginkább jelenlévő szükséglet. A kompetencia érzésének szükséglete megnyilvánulhat abban, hogy mások elismerik, csodálják a sportoló hozzáértését, valamint megnyilvánulhat úgy is, hogy a sportoló tudatában van képességeinek, hatékonyságának. Ez segít abban, hogy a sportolónak pozitív énképe alakuljon ki. Fiatal sportolók esetében a pozitív énképet az edzők, szülők visszajelzései alakítják ki, megteremtve ezzel az önértékelés, a saját képességekbe vetett hit külső megerősítő forrását. A sportolói pályafutás során ezek a hiedelmek tulajdonságokká szilárdulnak, melyek az eredményes versenyzés pszichológiai összetevői lesznek. Azonban az a sportolói attitűd, melyben az eredményes sportteljesítmény határozza meg a pozitív önértékelést, csapdát rejt magában. Mi történik vereség esetén? Ha sikerorientált a sportoló, akkor a győzelmet és a vereséget is a saját erőfeszítése tükrében értékeli. Ha győztesként hagyta el a pályát, akkor megfelelő volt a felkészülés, ha nem, akkor le kell vonni a megfelelő konzekvenciákat és módosítani kell a felkészülésen. A kudarckerülő sportolók a vereséget a képességeik hiányának tulajdonítják, a ritka győzelmet a szerencsének. Az ı önértékelésük alacsony, ezért a célkitűzésük érdekében csak jelképes erőfeszítéseket hajlandóak tenni, megóvva ezzel önértékelésüket. A hiedelmük szerint, ha teljes erőbedobással edzenének, akkor a többiek vereség esetén könnyen felismernék a képességeik hiányosságát. A kisebb erőfeszítéssel azt tudják elérni, hogy a külső szemlélő nem tudja eldönteni, a nem megfelelő erőfeszítés vagy a képességek hiánya felelős a kudarcért. Az ilyen típusú sportolók fokozottan önértékelésük fenntartásán dolgoznak. Ha az edzői stratégia arra koncentrál, hogy az ilyen típusú sportolókat megtanítja arra, hogy a saját teljesítményükre és ne az eredményre koncentráljanak, akkor sikeres versenyzők válhatnak belőlük.

3.1 Szorongás, versenyszorongás Egyéni jellemzők alapján ugyanazt a szituációt az egyik sportoló izgalmas helyzetnek éli meg, míg a másik számára ez elviselhetetlen feszültséget jelent. Egy adott 27

sporttevékenységet például a hosszútávfutást vagy a gyaloglást néhányan unalmasnak tartanak, mások nyugtató hatású békés közegként élik meg ugyanazt a szituációt. Az introvertált sportolónak nincs szüksége külső ingerlésre, a belső intrapszichés folyamatok intenzitása elégséges ingerlést ad az idegrendszer optimális izgalmi szintjének eléréséhez. Ezek a folyamatok befolyásolják a sportágválasztást is, hiszen a különböző sportági teljesítményhez eltérő aktivációs szint szükséges. Minél komplexebb az adott feladat annál inkább mérséklődik a hozzá szükséges feszültségi szint. Budavári (2007) a különböző sportágakat, szakágakat az idegrendszeri aktivitás szintje szerint csoportokba sorolta: - Extrém izgalmi szintet igényel a hosszútávfutás, az úszás és a kajak-kenu hosszú távú számai, a kerékpározás, a súlyemelés és az atlétikai dobószámok. - Erős izgalmi szint szükséges a rövid távú úszó- és futószámokhoz, valamint a küzdősportok űzéséhez. - Közepes izgalmi szint szükséges a labdajátékokhoz és az atlétika ugrószámaihoz. - Gyenge izgalmi szintet igényel a vívás. - Enyhe izgalom ajánlatos a torna, a ritmikus gimnasztika, a lövészet és az íjászat sportágakban. További problémát jelent, hogy az adott sportágon belül a különböző versenyszituációk, játékhelyzetek eltérő feszültségi szintet igényelnek például kosárlabdában az emberfogásos védekezés magas arousalszintet igényel, a büntetődobás pedig gyenge izgalmi szintű állapotban a legsikeresebb. A játékos önszabályozó képességén múlik, hogy milyen gyorsan tudja a különböző feszültségi szinteket váltogatni az eltérő játékhelyzetekben. Mennyire tudja felpörgetni magát a kapus miután hosszabb ideje nem volt a kapu előterében gólveszélyes helyzet vagy ellenkezőleg, milyen gyorsan tud lenyugodni a büntetőrúgást végző játékos a gólhelyzetet követő szabálytalanság lefújása után. A legnehezebb pszichológiai probléma a versenyhelyzetben fellépő szorongás kezelése. Az, hogy mennyire képes megküzdeni ezzel, alapvetően a sportoló személyiségén és megküzdési mechanizmusain múlik. Ideális esetben az adott sportághoz szükséges feszültségi vagy aktivációs szint egybeesik a játékos, versenyző aktivációs szintjével. Ellenkező esetben ennek beszabályozása pszichoregulációs módszerekkel elérhető. A versenyszorongás három összetevője, a kognitív szorongás, a szomatikus szorongás és az önbizalom. A kognitív szorongás a sportteljesítménnyel kapcsolatos aggodalom, a negatív kilátások előrevetítése, felnagyítása. A szomatikus szorongás a versenyzéssel kapcsolatos feszültség vegetatív idegrendszeri tüneteit jelzi. Az önbizalom, mint kognitív összetevő, az önmagunkkal kapcsolatos ismeretek egyik forrása. A szomatikus szorongás változása a fordított U alakú görbére enged következtetni, ami azt jelenti, hogy a túlságosan alacsony, illetve a túlságosan magas feszültségi szint negatívan befolyásolja a sportteljesítményt. Magas szorongásszint esetén a vázizomzat feszülését, szívdobogást, a tenyerek izzadását, szájszárazságot tapasztalunk, gyakran vizelési ingerrel, hasmenéssel és légzési problémákkal, (pl. a sóhajtozás) találkozunk. Az alacsony feszültségi szint megjelenhet unalom formájában, de a fáradtság, a levertség, az ásítozás is az alacsony arousalszintet jelzi. A kognitív szorongás növekedésével folyamatosan csökken a teljesítmény, tehát ebben az esetben fordított kapcsolat mutatható ki a versenyteljesítmény és a szorongás között. A szorongás és az 28

önbizalom is fordított kapcsolatban vannak egymással, amikor az önbizalom növekszik, a szorongás csökken és fordítva. Az önbizalom fejlesztése folyamatos és következetes munkát igényel mind a sportoló, mind az edző, pszichológus részéről. Az egyéni illetve a csapatsportolók versenyszorongás-szintje és önbizalma szignifikáns eltérést mutat. Az egyéni sportolók önbizalma alacsonyabb, szorongásszintjük magasabb, mint a csapatsportolóké. Az eltérést az okozza, hogy az egyéni sportágakban a versenyző egy személyben viseli, az eredménnyel kapcsolatos felelősséget, míg ez a csapatsportágakban megoszlik a játékostársak között. Nemi különbség is kimutatható a versenyszorongás vizsgálata során. A női sportolóknak általában alacsonyabb az önbizalma és magasabb a szomatikus szorongása. A kognitív szorongást vizsgálva azt találták, hogy a nők elsősorban a saját állapotukkal kapcsolatos negatív gondolatok és a jó szerepléssel kapcsolatos negatív érzések a jellemzőek. A férfiak ellenben az ellenfél képességeire és győzelmének valószínűségére érzékenyek. A szituáció kontextusa is befolyásolja a szorongás és az önbizalom alakulását. Ismerős helyszínen, hazai pályán csökken a szorongás és nő az önbizalom. Ideális állapotban a sportoló csak a kitőzött feladatra koncentrál, minden másról megfeledkezik és a külvilágot sikeresen képes kizárni. A határterhelés egy speciális lelkiállapotot hív elő, amelyet flow állapotnak (áramlatélménynek) nevezünk. A teljes koncentráltság, a pozitív gondolkodás, a feladattal való egybeolvadás euforikus élménye a csúcsteljesítmény egyik legfőbb velejárója. Amikor a sportoló úgy érzi, hogy magától mozognak a végtagjai és eggyé válik a környezetével, amikor ebben a speciális csúcsélményhez kapcsolódó módosult tudatállapotban van.

3.2 A figyelem jelentősége a sportteljesítményben A sportoló figyelmi teljesítménye versenykörülmények között folyamatosan változik. Téthelyzetben a figyelemkoncentráció jellemzői döntően befolyásolják a teljesítményt. A feszültségszint növekedésével, illetve csökkenésével a figyelmet szabályozó belső folyamatok állandó változásban vannak. Az igazi profi sportoló képes a figyelmét magas koncentrációs állapotban tartani, képes a verseny vagy mérkőzés teljes ideje alatt koncentráltan teljesíteni. A figyelem elterelhetőségének és megtartásának személyiségbeli, illetve motivációs összetevői vannak. Ha a sportoló képes annyira elmélyedni a tevékenységében, hogy számára megszűnik a külvilág és kizárólag a feladatára koncentrál, flow állapotról beszélünk, amikor a sportoló tevékenységében való elmélyülése és koncentrációja mintegy feloldja az egyén és a környezete közötti határvonalat. A sportoló ebben az állapotban azt érzékeli, hogy megszűnik a külvilág, teljes mértékben egybeolvad azzal, amit csinál. A figyelemmel kapcsolatos problémák kimondottan a tapasztalatlan, fiatal versenyzőkre jellemzők, akik nagyon erősen akarnak teljesíteni és emiatt túlzottan beszőkül a figyelmük, az eredmény szempontjából nélkülözhetetlen tényezőket hagynak figyelmen kívül. A figyelem fenntartása energiát igényel a sportolótól és sokan ebben teljesítenek gyengén. Amennyiben alulmotivált a sportoló és miatt nem figyel, akkor lehet növelni a 29

figyelem hatékonyságát például kívülről, amikor az edző bekiabál, hogy „koncentrálj a játékra” stb. Ha túlmotivált a sportoló és görcsösen küzd, akkor nehezebb a feladat. Ebben az esetben a motivációs feszültség oldásával tudjuk optimalizálni a figyelmi teljesítményt. A különböző sportágak eltérő figyelmi állapotot igényelnek. A figyelem irányulhat befelé és kifelé, a figyelmi fókusz lehet szűk, illetve széles körű. A két dimenzió mentén a versenyzői figyelem négy típusa határozható meg: - Széles körű, befelé irányuló figyelem, mely a finom belső elemzéseket (kinesztézia), a tervezést, alapozza meg. - Széles körű, kifelé irányuló figyelem, mely a gyors helyzetfelismerésben játszik szerepet. - Szűk körű, befelé irányuló figyelem, mely a mentális felkészülés figyelmi állapota. - Szűk körű, kifelé irányuló figyelem, mely a sportoló (valamely külső dologra) koncentrált állapotának figyelmi összetevője. (Például amikor a sprinter a rajtpisztoly eldördülésére figyel a rajtgépben.) Általában már a sportágválasztásnál kiderül, hogy figyelmi szempontból ki, milyen sportágra alkalmasabb. A figyelmi stílus dominanciája meghatározza a választott sport sikerességét. A figyelemkoncentráció intellektuális faktornak tekinthető, melynek összetevői között a munkamemória funkciók és az ingerváltási képesség (flexibilitás) egyaránt megtalálható. Az optimális figyelmi stílus alapján, vannak: Befelé irányuló, szűk figyelmi stílust igénylő sportok: - futás, úszás, gyaloglás, gyorskorcsolya, kerékpározás; - az atlétika dobószámai; - súlyemelés, távolugrás; - kajak-kenu, evezés. Befelé irányuló, széles körű figyelmet igénylő sportok: - szertorna, ritmikus gimnasztika; - műkorcsolya, műugrás; - magasugrás, rúdugrás; - gátfutás. Kifelé irányuló, széles körű figyelmi stílust igénylő sportok: - küzdősportok, - sportjátékok, - vívás, - tenisz, asztalitenisz. Kifelé irányuló, szűk körű figyelmi stílust igénylő sportok: - íjászat, lövészet, - sakk, - golf. Ideális esetben a sportoló váltogatni tudja a figyelem koncentrációját a mérkőzés vagy verseny ideje alatt. A saját magát jól ismerő sportember pontosan tisztában van azzal, hogy mikor esik vissza a koncentrációja és képes ezen a kritikus időszakon pszichológiai módszerekkel átjutni. Például a futók és a kajak-kenuversenyzők „rápihennek” a holtpontra, ami azt jelenti, hogy a figyelemkoncentrációt a verseny „utazó” szakaszában (kajak 1000m-en 120 és 500m között) szándékosan lecsökkentik, 30

vagyis tartalékolják a kritikus időpontokra. Ilyen tipikus kritikus szituációk a versenyen a rajt, a befutó, a ritmusváltás. Kajak 1000m-en 500m után szoktak ritmust váltani a versenyzők, megemelik a csapásszámot és 750 méternél megindítják a hajrát.

3.3 Agresszió a sportban A sport világában – az érzelmi felfokozottság és a győzelemre törekvés közepette – gyakorta megjelenik az agresszív viselkedés. A versenyszituáció, a versengés felszínre hozza azokat a késztetéseket, melyek során a másik legyőzése, a dominanciára, fölényre törekvés elsődleges célokká válnak. A küzdő felek nem csak a másik legyőzését igyekeznek elérni, hanem szeretnék őket megakadályozni abban, hogy győzzenek. A sport tulajdonképpen egy frusztrációs helyzet, amelyben az egymással szemben álló felek próbálják megakadályozni a másik sikerét. A sportban megnyilvánuló agresszió annyiban más, mint a hétköznapi életben jelentkező, hogy itt nem egy másik személy ellen irányul az ellenséges késztetés, hanem a győzelem, az első hely megszerzéséért. A szabályok megszelídítik azokat a destruktív késztetéseket, amelyek a másik ember megsebesítését, megsemmisítését célozzák. A legtöbb agresszívnek tűnő megnyilvánulás a küzdősportokra jellemző, hiszen itt test-test elleni küzdelem zajlik és sok esetben a másik fél sérülése segíti a sportolót a győzelemhez, de nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt, hogy a sportjátékokban tapasztalható agresszió sok esetben súlyosabb sérülésekhez vezet, mint például az ökölvívásban elszenvedett ütések sorozata. Nem véletlen, hogy az egyik legsérülésveszélyesebb sportág a kosárlabda. A küzdősportokban a versenyzők tudják, hogy mikor bemennek a küzdőtérre adnak és kapnak is ütéseket. A sportjátékokban elkövetett szabálytalanságok a kiszolgáltatott helyzetben lévő játékos ellen irányuló burkolt cselekvések a durva, agresszív magatartások közé tartoznak. A hivatásos sportolók vigyáznak leginkább egymás testi épségére, hiszen számukra a sport a megélhetés leghatékonyabb lehetősége. Miután a sportkarrierjük csak korlátozott ideig lehet sikeres, az aktív sportpályafutásnak teljes ideje rendkívül érzékeny a sérülés szempontjából, hiszen aki megsérül, nem képes pénzt keresni. Hazánkban az olimpiai bajnokokat mágikus tisztelet övezi. Amíg egy magyar sportoló nem lesz olimpiai bajnok, addig a korábbi aranyérmes viseli a címet. Ez nem kedvez az új bajnokoknak, hiszen a réginek érdeke fűződik a fiatalok győzelmi esélyének lerontásához. A háttérben meghúzódó implicit agresszív késztetés, a féltékenység kimondatlanul befolyásolja a régi és új bajnokok közötti személyes és/vagy professzionális kapcsolatot. Tehát a fiatal versenyzőnek nemcsak az ellenfeleit kell legyőznie, hanem a korábbi bajnokot is.

31

3.4 Asszertivitás Régóta foglalkoznak a sportszakemberek azzal, hogy a sportban megnyilvánuló rámenős viselkedést fogalmilag elkülönítsék az agressziótól. A kemény, kezdeményező, határozott fellépést, mely a győzelem érdekében támadó viselkedést is igényel, de nem irányul az ellenfél megsebesítésére, megsemmisítésére, asszertivitásnak nevezték el. Asszertív például az a játékos, aki szoros emberfogást alkalmaz, vagy teniszben az a hálóhoz szaladó játékos, aki „megöli” a labdát. A labdajátékokban a letámadás, vagy a támadó jellegű ökölvívás, birkózás tekinthető asszertív viselkedésnek.

3.5 A sikeres és a sikertelen sportolók közötti különbségek -

-

-

-

A magabiztosság magas szintje: a sikeres sportolók jobban megbíznak magukban és a képességeikben, mint a kevésbé sikeresek. Koncentráció. A sikeres sportolókat kevésbé tudják megzavarni külső ingerek, és képesek a folyamatos figyelemkontrollra, anélkül, hogy a gondolataik vagy érzéseik felborulnának és összezavarodnának. A sikeres sportolókat általában teljesen leköti a saját sportáguk, és ez pozitív formájú elkötelezettséget és lekötöttséget jelent. Ez abban nyilvánul mag, hogy a gondolataik, képzeleti képeik, nappali álmodozásuk és az álmaik a sportra irányulnak, azzal kapcsolatosak. Szorongáskezelés. A sikeres sportolók kevesebb szorongást mutattak a verseny előtt és közben is, és hatékonyabban képesek kontrollálni a szorongást, valamint pozitívan értelmezik a szorongást, és úgy érzik, hogy az is segíthet fokozni a teljesítményüket. A sikeres sportolók képesek tanulni a hibáikból, és túllépni rajtuk. Ez persze lehet a magabiztosság, a szorongáskontroll vagy a fokozott koncentráció következménye is.

3.6 Eredményes sportoló ismérvei -

-

Az eredményes sportoló optimális arousalszinttel és az ennek beszabályozásához szükséges pszichoregulációs technikával rendelkezik. Az optimális rajtállapot félelem/szorongásmentes állapot, mely feltételezi a versenyző magas szintű motivációját. A sportban megkülönböztetünk kognitív szorongást (a versenyeredménnyel kapcsolatos aggodalom) és szomatikus szorongást, mely a szorongás testi (vegetatív) tüneteiben nyilvánul meg. A motiváltság fenntartására és a túlzott önbizalom elkerülésére optimális önbizalomszint kialakítása szükséges. A túlzott önbizalom kockáztató 32

-

-

-

-

-

-

-

-

-

magatartásra hajlamosítja a sportolót, ezért a taktikai sportágakban különösen fontos az önbizalom szabályozása. A figyelem-összpontosítás fejlesztése a rövid ideig tartóerő-kifejtést igénylő sporttevékenységben (pl. atlétikai ugrószámok) és a hosszú távú teljesítmények során egyaránt fontos. Ez utóbbi esetében különös hangsúlyt kell fektetni a verseny alatti figyelemváltásokra és a fáradásra. Az érzelmi folyamatok kontrollálása az élversenyzők egyik legjobban fejleszthető képessége. Az önkontrollt segítő technikák sportág- és versenyző specifikus alkalmazása ajánlott. A sporttal kapcsolatos pozitív képzetek és gondolatok kialakítására kell törekedni, olyan technikák alkalmazásával, melyek hatékonyan fejlesztik az információfeldolgozás folyamatát. A kognitív képességek (emlékezet, gondolkodás, képzelet, vagy észlelés) funkcióinak magasabb szintre emelésével csökkenthetjük az idegességet, a szorongást, javíthatjuk a megküzdést és a koncentrációt. Az eltökéltség és az elkötelezettség minden olyan tevékenységhez szükséges, ahol magas szintű teljesítményelvárás és teljesítményigény áll fenn. Céltudatosság: jól kidolgozott célkitűzés. A „van” és „kell” állapot közötti pszichológiai folyamat, mely megfogalmazza (konceptualizálja) és lépésrőllépésre meghatározza (operacionalizálja) a célok eléréséhez vezető utat. A gondolkodást kontrolláló stratégiák keretében a sportolók megtanulják a problémafelismerő és megoldó szemlélet kialakítását. Az előre nem látható események vagy a pillanatnyi állapotban bekövetkező változások gyors kezelésére vonatkozó technikákat sajátítanak el. Az ideális felkészülés érdekében jól kidolgozott versenytervvel kell rendelkeznie a sportolónak. A versenyterveknek összhangban kell lennie az edzéstervezéssel, a különböző edzéstervekkel (keretedzésterv, éves felkészülési terv a makro- és mikrociklusokkal). A verseny előtti pszichés felkészülésre vonatkozó tervet érdemes edzésnapló formájában rögzíteni. A verseny előtti állapot megfigyelése, rögzítése, a pszichológiai kérőívek alkalmazása, az egyes teljesítmények előtti pszichés állapot pontos diagnosztizálása hatékonyan segítik a sportoló teljesítményfejlődését. Az optimális motivációs feszültség többszörös áramlatélmény (flow). A sikerorientált személy a feladatra nem a körülményekre koncentrál, ezért gazdaságosabban tudja a pszichés energiáit mozgósítani és adekvátan felhasználni. A környezeti negatív hatások semlegesítésének képessége, a koncentrálóképesség alkalmazási szintjének magas foka.

33

3.7 Túlterhelési szindróma (OTS) és kiégés Gyakran előfordul, hogy egy sportoló fokozatosan csökkenő teljesítményt nyújt, holott ugyanúgy edz, mint korábban. Edző, szülők, és ő maga sem érti, mi történhetett, miközben senki nem veszi figyelembe a fáradás, a kimerülés lehetőségét, sőt, tovább terhelik a jobb eredmény reményében. A túlterhelés pszichés tünetei: 1. Krónikus fáradtság, teljesítménycsökkenés; 2. Hangulati nyomottság; 3. Ingerültség, sértettség; 4. Vádaskodás, támadás, dühös magatartás; 5. Figyelemkoncentráció csökkenése; 6. Önértékelés csökkenése, elbizonytalanodás; 7. Alvászavar, étvágy fokozódása/csökkenése; 8. Motiválatlanság, apátia; 9. Fájdalomküszöb csökkenése. A teljes kimerülés, fertőzések sorozatát vonhatja maga után, ami kényszerű pihenéshez, majd a versenyzés feladásához is elvezethet. A szélsőséges edzési stressz és az elégtelen regenerálódás eredményeként kialakuló teljesítményromlást és krónikus maladaptációt „túledzési szindrómaként” is ismeri a szakirodalom. Vannak szakemberek, akik vitatják, hogy ennek a szindrómának önálló markerei lennének, és felhívják a figyelmet, hogy az OTS és a major depresszió feltűnően megegyezik a tüneteket, az agyi struktúrákat, a neurotranszmittereket, az endokrin folyamatokat és az immunválaszokat illetően. A túlterhelésért elsősorban az edző felelős, hiszen az edzésterhelést ő adagolja. A mennyiségi elv általában a képzetlen edzőt vezérli, egyben bagatellizálja a fáradtság tüneteit, nem biztosít elegendő pihenőidőt. A jól képezett edző gazdálkodik a sportoló erejével, olyan módszereket keres, melyek az intenzitás növelése nélkül változatos terhelést jelentenek. Egy kutató‐csoport felfigyelt arra, hogy az évek során a nemzetközi sport‐kalendáriumok egyre jobban megteltek verseny‐eseményekkel és fárasztó utazásokkal, nem törődve a sportolók túlterhelésének kockázatával. Kidolgoztak egy elméleti stressz‐modellt biatlon versenyzőkre alkalmazva, melynek alapja a kedvező és kedvezőtlen tényezők mennyiségének azonosítása. Megállapították az átlagos és maximális stressz pontszámokat, és hosszmetszeti elemzéssel sikerült kimutatniuk milyen mértékben növekedett a versenyek száma, illetve a napi fizikai terhelés. Munkájuk célja olyan mérőeszköz kidolgozása volt, melynek segítségével a nemzetközi sportegyesületek ésszerű versenyterveket tudnak készíteni, figyelembe véve a versenyek számát, az ehhez kapcsolódó utazást, és a regenerálódáshoz szükséges időt. Ez úttörő és hatékony kezdeményezés a kiégés megelőzésére az egyes sportágak területén. A kiégés pszichés tüneteinek oka lehet traumatikus, vagy egyéb életesemény, támaszvesztés. Különösen a serdülőkor végén fordul elő, hogy a fiatal azért hagyja abba a sportolást, mert az élet egyéb örömei jobban csábítják, és értelmetlennek érzi az erőfeszítéseket. A szülők válása, vagy egy költözés olyan extra feladatokat róhat a családra, melyet már nem képesek felvállalni a sportolás érdekében. Egyik szülő elvesztése, vagy a szülői kontroll alóli kikerülés megszüntetheti azt a motivációt, amit a szülő ambíciójának való megfelelés vágya generált. Egy edző, vagy csapattárs kiválása is kétségessé teszi a többiek motivációját, akár sérülés, baleset, szuicídium okán. Kiégéshez személyiségbeli okot egyaránt szolgáltathat a sportoló nárcizmusa, vagy kényszeressége. Előfordulhat, hogy sikeréhségének köszönhetően nem érzékeli saját

34

terhelhetőségnek határait, ezért kényszeresen hajtja magát, megállás nélkül az eredmény reményében.

4. Csapat kialakulása (Szülő-Sportoló-Edző) A három fél munkálkodása nélkül szinte lehetetlen a hosszú, fáradságos felkészülést eredményesen végigvinni. Bámulatos áldozatot vállalnak a szülők, hogy a gyerekek edzéskörülményei optimálisak legyenek. A szülő tudatos vagy ki nem mondott ambíciója, ugyan úgy szerepel egy fiatal gyerek vagy serdülő motivációs „ösztönző” tényezői között, mint a gyermek kiemelkedési vágya. Gyakran áldozatos munkát vállal az edző, mikor saját családját elhanyagolva hajnalban elindul, és megállás nélkül hajtja tanítványait. Hol dicséri, hol szidja, hol bíztatja őket. A harmadik fél a sportoló, aki ha megfelelő energiával, rátermettséggel, tehetséggel rendelkezik, egyre több bíztatást kap környezetétől, akkor versenysportolóvá válhat. Egy céltudatos, jó képességű gyerek, sportszerető szülő és ambiciózus, jól felkészült edző egymásra találása az optimális, és ez ígéri a legnagyobb sikert. De az ehhez vezető, időben is hosszú úton mind hármójuknak folyamatosan alkalmazkodni kell egymáshoz, és a másik megváltozott állapotához, igényeihez.

4.1 A csapat felépülése A csapatot közös célok jellemzik, tagjaik együttes tevékenységet végeznek, akik között interakciók történnek. A csapat, olyan egyének együttese, akiknek a viselkedését, a közös értékek, normák szabályozzák. A csapat alapvetően: innovatív; kölcsönösen függ (interdepedens); kihíváskereső; élvezi, amit csinál. Jól működő csapat ismérvei: - csapatösszetartás - csapattagok, valamint a csapat és az edző közötti jó viszony - egyéni érdekek alárendelése A legtöbb esetben az edző szakmai munkája kifogástalan. Problémát a csapattagokkal ápolt pszichológiai viszony kézbentartása, valamint az egyének között és a csapaton belül felmerülő problémáknak a megoldása jelenthet. Ez mind az edzéskörülményekre, mind a mérkőzésekre egyaránt vonatkozik. A csapatfejlődésnek folyamatai vannak, ezek: 1. Formálódás: megindulnak a csapattagok közötti interperszonális, formális és informális kapcsolatok. 2. Viharzás: ebben a szakaszban a csapat tagjai között egy küzdelem indul a pozíciókért. Mindenki, szerepét, feladatát, pozícióját az edző jelöli ki. 35

De a harc folytatódik pl. a kezdőcsapatba kerülésért az azonos posztokon szereplő játékosok között (gyakori konfliktusok). 3. Normalizálódás: Kezd kialakulni az együttműködés, a csapathierarchia kialakítása után. Mindenki kezd azonosulni a csapatban elfoglalt helyével, valamint alárendelik egyéni érdekeiket, a csapatnak. Ezáltal erősödik a csapatkohézió, valamint nő az elégedettség és a tagok hatékonysága. 4. Teljesítés: az utolsó fázisban kialakul a csapatszerkezet, javulnak az interakciók a pályán kívül és belül egyaránt. A tagok a hierarchia rendezése helyett a teljesítményre koncentrálnak, a csapatsiker lesz a legfontosabb szempont. Mindezek a fázisok eltérnek klubcsapatoknál és válogatottaknál az idő szűkössége miatt, de valamennyi szakaszon átesnek a csapatban szereplő tagok.

5. Labdarúgás, esély a felemelkedésre A szegénység ma is létező fogalom. Napjainkban, a magyar foci színvonala már messze távol esik a két emberöltővel korábbi nívótól, de a lehetőség még mindig meglenne a (mély) szegénységben élő gyerekeknek, hogy a sport által kiemelkedve befuthassák azt az életutat, amire tehetségük predesztinálja őket. Az új idők azonban új módszereket kívánnak. Manapság már nem feltétlenül elegendő, ha egy, a futballpályán magát - veleszületett tulajdonságainak hála - ügyesen feltaláló gyerek ideje jelentős részét a barátokkal való labdakergetéssel tölti. A modern labdarúgás megköveteli a teljes körű fizikai, technikai, mentális és taktikai felkészültséget, s a fejlett világ labdarúgóiparának alakítói úgy találták, hogy ahhoz a folyamathoz, míg egy ígéretesen játszó gyerekből professzionális labdarúgó válik, a futballakadémiák jelentik a leghatékonyabb intézményi keretet. Ezek a bentlakásos futballiskolák alkalmazzák a legeredményesebben azt a komplex képzési rendszert, mely által a korunk futballjában érvényesülni akaró fiatalok számára elengedhetetlen tudás megszerezhető. A világ futballelitjében számos példa akad arra, hogy a társadalom legalsó rétegeiből származó gyerekeknek sikerül eljutniuk a világhírig. Zinedine Zidane pályafutása talán az egyik legkiválóbb bizonyítéka annak, hogy ha egy szegénysorból származó, kivételesen tehetséges gyerek -, aki kellő motivációval, szorgalommal és kitartással is bír - megkapja a megfelelő szintű képzést, úgy igenis lehetséges számára a felemelkedés a társadalmi ranglétrán. Algériai szülők gyermeke, aki az említett erényeket csillogtatva jutott el Marseille hírhedt, bevándorlók lakta negyedéből a világ televíziónézőinek nappalijába. Az általa bejárt pálya azonban, ha különleges is, semmiképpen sem egyedülálló. Brazil, holland, francia és afrikai játékosok százainak sikerült már a nyomorból a jólétbe jutniuk a futball által. Hazai futballcsillagunk, a Pécs és a Fradi közönségének egykori kedvence szintén rögös utat tett meg a boldogulásig. Gera Zoltán ma a világ legjobb bajnokságának tartott angol Premier League-ben játszik hétről hétre. Gyermekkorában a pécsi utcákat rótta, dohányzott, és saját 36

bevallása szerint bódító szerekkel is élt. A vallás és a foci szeretete térítette vissza a helyes útra, és ennek köszönheti mindazt, amit elért. Franciaországban valamint Hollandiában a korábbi gyarmatokról bevándoroltak gyermekei közt töménytelen számú tehetség rejtőzik, akik hasonlóan a korabeli magyar Aranycsapat tagjaihoz, többnyire szegénységben töltik fiatalkorukat. Mindkét ország klubjai előszeretettel alkalmaznak tehetségkutatókat, akik folyamatosan járják a futballpályákat, csiszolatlan gyémántok után kutatva. A kiválasztott gyerekeket akadémiai rendszerű képzésben helyezik el. A gyerekek az otthoni környezetből átkerülnek egy olyan közösségbe, ahol minden lehetőség adott, hogy kizárólag a saját fejlődésükre koncentrálhassanak. Az akadémiát működtető egyesület a labdarúgó képzés mellett gondot fordít a beiskolázott gyerekek tanulmányi előmenetelére is, illetve minden felmerülő költséget magára vállal, a gyerek ellátásától a ruházkodásáig. A sportág szülőhazájában, Angliában a harmadosztályig bezárólag minden klubnak van akadémiája, ahol a focistapalánták együtt élnek, együtt töltik idejük legjavát, s a sportedzők mellett pedagógusok, orvosok, pszichológusok és dietetikusok is foglalkoznak velük. Ugyanakkor, nem mindenhol állnak rendelkezésre az anyagi feltételek az akadémiai szisztéma alkalmazásához. Az Afrikában és Dél-Amerikában felbukkanó tehetségeket jellemzően még ma is a tehetős nyugat-európai klubok halásszák el, nem egyszer igen fiatal korban. Magyarországon az elmúlt években több ilyen akadémia is megkezdte működését. Azonban az eredményes munkához még egy kis időre van szükség.

6. Sportkarrier utáni civil élet A sportolónak előbb utóbb szembe kell néznie a sportpályafutás végén a befejezés problémájával. Az aktív sportpályafutás befejezése, az addigi életforma lezárása komoly problémákat vet fel. Ez a fajta átmenet sok másik hasonló problémához hasonló, így a korai elméletek ezek kiterjesztésével születtek. Vannak olyan gerontológiai elméletek, melyeket át lehet ültetni a sportolók visszavonulására. Ezek olyan kimenetelek, amelyek a nem sportolóknál a leggyakoribb esetek, így például az aktivitáselmélet, más néven helyettesítés elmélet szerint a karrierzárás úgy történik, hogy az elvesző, befejeződő szerepeket az egyén új szerepekkel, feladatokkal helyettesíti, így a teljes aktivitás fennmarad, csak más formában. Jó példa erre mikor aktív sportolók sportújságírói, szakkommentátori, edzői, sportvezetői vonalon tanulnak tovább és tevékenykednek később. Ebben segítségére van korábbi pályáján szerzett elismertsége, hitelessége, illetve a korábbi élet során megszerzett kapcsolati tőke, a személyes és szakmai kapcsolatrendszer. A tanatológiából (haldoklás tudománya) ismert gyász jelensége is hasonlít az aktív pályafutás végén jelentkező pszichológiai állapothoz. A szakemberek ugyanolyan szakaszokat ismertek fel a sportolóknál a karrierzárás során, mint amilyeneket haldokló betegeknél: - tagadás, 37

- düh, harag, - alkudozás, - depresszió, - elfogadás vagy belenyugvás. A sportolóknál előfordulhat, hogy hol az egyik, hol a másik szakaszra ugranak, és a reakcióik össze-vissza változhatnak (és nem a szakaszok eredeti sorrendje szerint), függetlenül attól, hogy a bennük lévő gyászfolyamat magukban játszódik-e le, vagy esetleg nyilvánosan. Hasonló folyamat játszódik le egyébként sérülés esetén is. A tanatológiából ismert másik jelenség, a „szociális halál” olyan állapotot takar, amikor úgy kezelnek valakit, mintha már nem élne, annak ellenére, hogy az illető pszichés és intellektuális szempontból még igenis aktív. Ez az jelenti, hogy egy befejezett sportpályafutás után a versenyzőnek nagymértékben lecsökken a média- és reklámértéke ezért fokozottan éli át a mellőzöttség negatív érzését. A nárcisztikus személyiségű sportolóknak ez súlyos csapás.

6.1 Okok a karrierzárásra A karrier szempontjából végzetes sérülés gyakran váratlanul és hirtelen éri a sportolót, amire nem igazán van felkészülve lelkileg. A kutatások során azt találták, hogy igazából egy sérülésnek nem kell nagyon súlyosnak lenni ahhoz, hogy a sportolót pályafutása befejezésére kényszerítse. Éppen elég az, hogy egy időre kivonja a folyamatos készülésből és versenyzésből. Mivel állandóan edzésben kell lenniük, hogy az élmezőnybe tartozzanak, egy kis idő is elég ahhoz, hogy ebből kiessenek, és ne tudják utána olyan magas szinten folytatni, ahol korábban abba kényszerültek hagyni. A másik fontos tényező az életkor. Egy bizonyos kor után a teljesítmény akarvaakaratlanul hanyatlani kezd, ráadásul emellett idővel változtathat a motivációs bázison és a szociális státuszon (család, gyerekek stb.) is, melyek együttesen csökkentik annak a valószínűségét, hogy a sportoló folyamatosan magas szinten tudjon teljesíteni. A harmadik ilyen tényező a kiszelektálódás, melyben a képességeken kívül nagyon nagy szerepe van magának az életkornak is. Az önkéntes befejezés a legjobb módja a karrierzárásnak. Hátterében általában személyes okok húzódnak meg (pl. anyagi nehézségek) vagy több időt akarnak tölteni a családjukkal, esetleg nincsenek megelégedve eddigi életükkel stb.

6.2 A lezárás folyamata Négy különböző szint: - Zárt tudatosság: amikor a sportoló nincs tudatában azoknak a terveknek, hogy a vezetőség nem hosszabbít velük szerződést, vagy „eladja” őket. A 38

versenysportban csak ritkán beszélik meg a kudarcokat, sikertelenségeket magával a sportolóval, és habár ı érzi, hogy „szorul a hurok a nyaka körül”, mivel nincs kommunikáció, a bejelentéskor gyakran meglepődnek, vagy akár sokk-ként is érheti őket a hír. - Gyanakvás: ekkor a sportoló már az edzőkkel vagy a vezetőséggel kialakult személyes kapcsolatán érzi, hogy valamilyen negatív kimenetelő változás fog hamarosan történni. Például abból lehet ilyenre következtetni, amikor azt észlelik, hogy az edző vagy a vezetőség részéről szegényesebb a kommunikáció, megváltozik a nonverbális kommunikáció, amikor a sportoló jelen van. - Kölcsönös áltatás: ez egyfajta látszatkeltés, a sportolót ugyan még foglalkoztatják, de tulajdonképpen már minden érintett (edző, szakvezető) tudja, hogy a karrierje hamarosan véget ér, függetlenül attól, hogy jól vagy rosszul teljesít, vagyis csinálhat akármit, a klubból, csapatból akkor is elküldik. - Nyílt tudatosság: ez az a szint, amikor a sportoló, és az érintettek is tisztában vannak azzal, hogy a karrier vége elkerülhetetlen, és ezt mindenki be is ismeri. Minden karrierzárás magában hordozza a krízis vagy a megnyugvás esélyét, de akár mindkettőt is egyszerre. Az, hogy melyikben végződik, attól függ, hogy a sportoló maga hogyan észleli ezt a szituációt. Ahogyan a sérülésnél, a karrierzárásnál is megfigyelték, hogy a társas támaszt nyújtó rendszereknek nagy szerepük van. Azon belül is kiemelik, hogy az edzőknek és a sportszövetségeknek nagyobb szerepet kellene vállalniuk abban, hogy a sportolót felkészítsék arra, hogy a magas szintű versenysportból egyszer majd vissza kell vonulnia. A zavartalan visszavonulást elősegítheti az, ha a klub még a sportolók visszavonulása után is tartja velük a kapcsolatot úgy, hogy bevonják őket különböző rendezvényeken való szereplésbe, közszerepléssel járó eseményekbe, vagy úgy, hogy felhasználják a szaktudásukat és tapasztalataikat a felkészítésben, az edzéseken.

39

Irodalomjegyzék

Aronson, E. (1994) A társas lény. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest. 247-273. Baumann, S. (2002). Csapatpszichológia. Módszerek és technikák. Dialóg Campus Kiadó, Budapest-Pécs. Budavári, Ágota (2007) Sportpszichológia. Medicina, Budapest. Carver, C. S., Scheier, M. F. (2003) Személyiségpszichológia. Osiris, Budapest. Cole, M., Cole, S. R. (2003) Fejlődéslélektan. Osiris, Budapest. Comer, R. J. (2000) A lélek betegségei. Pszichopatológia. Osiris, Budapest. Csíkszentmihályi, M. (1990) Flow-az áramlat. Akadémiai Kiadó, Budapest. Doros György (1934) A sport gyakorlati pszichológiája. MerkantilNyomda, Budapest. Eliade, M. (1996) A jóga. Európa Kiadó, Budapest. Festinger, L. (1973) A kognitív disszonancia elmélete. In Hunyady György (szerk.) Szociálpszichológia Gondolat, Budapest. 147-168. Fonyó Attila (2003) Az orvosi élettan tankönyve. Medicina, Budapest. Hepp Ferenc (1942) A célbadobás lélektani elemzése. Stephenaum, Budapest. Jackson, S. A., Csíkszentmihályi, M. (1999) Flow in Sports. Harper Collins New York. (Magyarul: Sport és flow: Az optimális élmény. Vince Kiadó Kft., Budapest. 2001.)

40

Kiss Tihamér (1978) Az énkép kialakulása és fejlődése. Tankönyvkiadó, Budapest. Lénárt Ágota (2002) Gyakorlati tanácsok. In Lénárt Ágota (szerk.) Téthelyzetben; Sportpszichológiáról edzőknek és versenyzőknek. Országos Sportegészségügyi Intézet, Budapest. 79-80. Lénárt Ágota (2009) A sportteljesítmény lélektani összetevői és hatásai In Szatmári Zoltán (szerk.) Sport, életmód, egészség. Akadémiai Kiadó, Budapest. 474-541. Nagy Sándor (2002) Agresszió a sportban. In Lénárt Ágota (szerk.) Téthelyzetben. Sportpszichológiáról edzőknek és versenyzőknek. Országos Sportegészségügyi Intézet, Budapest. 129-134. Smith, E. R. – Mackie, D. M. (2004) Szociálpszichológia. Osiris Kiadó, Budapest.

41