KI TUDJA MI VÁR RÁD, HA EGYSZER BELÉPSZ A KAPUJÁN

KI TUDJA MI VÁR RÁD, HA EGYSZER B ELÉPSZ A KAPUJÁN.

„Lebilincselő... " Booklist

„Egyedi és elbűvölő... " VOYA

A vámpíros könyvekkel teli piacon Richelle Meadnck sikerült egy olyan sorozatot írni, ami egyszerre egyedi és hihető." TeensReadToo.com

RICHELLE MEAD

VÁMPÍR AKADÉMIA

e agave

könyvek Richelle Mead: Vampire Academy Copyright © Richelle Mead, 2007 Cover © HildenDesign, Münclien, Anna Lyubimtseva/ Shutterstock képének felhasználásával Hungarian translation © Farkas Veronika, 2009 A magyar fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Richelle Mead: Vampire Academy Penguin Young Readers Group, New York, 2007 Fordította: Farkas Veronika ISBN: 9 789639 868618 Agave Könyvek Felelős kiadó: Varga Bálint, Meznerics Gergely A kötetet tervezte: Kuszkó Rajmund Felelős szerkesztő: Csurgó Csaba Szerkesztő: Rácz I. Péter Korrektor: Boncz Éva Tördelőszerkesztő: Téglás Zoltán Nyomtatta és kötötte a Kaposvári Nyomda Kft. - 291279 Felelős vezető: Pogány Zoltán igazgató

R IC H E L L E M E A D

VÁMPÍRAKADÉMIA

Egy

Előbb éreztem a rettegését, mintsem hogy meghallottam volna a sikoltozását. A rémálma lüktetve árasztott el, felrázva saját álmomból, amely mintha egy strandon játszódott volna, ahol éppen valami dögös pasi kent be napolajjal. Mindenféle képek bukfenceztek át az agyamon: tűz és vér, egy autó megrongálódott fémborítása, még füst szagát is érezni véltem. A látványok körém fonódtak, fojtogatni kezdtek, de az agyam racionálisabb része még időben figyelmeztetett, hogy ez az ő álma, nem az enyém. Felébredtem. Hosszú, sötét hajam tincsekben tapadt a homlokomra. Lissa sikoltozva dobálta magát az ágyában. Kiugrottam a sajátomból, és sietve megtettem azt a pár lépésnyi távolságot, ami elválasztott minket. - Liss - ráztam meg. - Liss, ébredj fel! A sikoltozás abbamaradt, csendes nyöszörgés váltotta fel. - Andrej - hüppögte Liss. - Ó, istenem! Segítettem neki felülni. - Liss, már nem vagy ott. Ébredj fel! Csak pár másodpercbe telt, hogy kinyissa a szemét, és a félhomályban láttam, ahogy a tudatosság kezdi átvenni az uralmat. Zihálása csillapodott, és Liss nekem dőlt, a fejét a vállamra hajtva. Átkaroltam, és megsimogattam a haját. - Semmi baj - nyugtatgattam gyengéden. - Minden rendben. - Megint azt álmodtam. - Igen. Tudom. Pár percig csak üldögéltünk, anélkül, hogy megszólaltunk volna. Amikor úgy éreztem, hogy eléggé lecsillapodott, odahajoltam a két

ágy között álló éjjeliszekrényhez, és felkapcsoltam a lámpát. Halvány volt a fénye, de igazából egyikünknek sem volt szüksége erősebbre. A fény odacsalta a lakótársunk macskáját, Oscart, aki felugrott a nyitott ablak párkányára. Engem nagy ívben kikerült - valami oknál fogva az állatok nem kedvelik a dampyrokat -, majd felugrott az ágyra, és halkan dorombolva Lissához törleszkedett. A morákkal semmi bajuk a négylábúaknak, és Lissát különösen kedvelik. Mosolyogva megvakargatta a macska állát, és éreztem, ahogy a feszültsége tovább csökken. - Mikor voltál utoljára megetetve? - kérdeztem az arcát tanulmányozva. Fehér bőre még a szokásosnál is sápadtabbnak tűnt. Sötét karikák voltak a szeme alatt, és összességében elég törékeny benyomást keltett. Az iskola nagyon lefoglalt a héten, és nem emlékeztem, mikor adtam neki utoljára vért. - Körülbelül... több mint két napja lehetett, nem? Három? Miért nem szóltál? Lissa a tekintetemet kerülve vállat vont. - Sok dolgod volt. Nem akartam.. - A fenébe! - helyezkedtem el kényelmesebben. Nem csoda, hogy olyan gyengének tűnt. Oscar, aki nem szerette volna, ha közelebb kerülök hozzá, leugrott, és visszatért az ablakpárkányra, ahonnan biztos távolból figyelhetett minket. - Akkor hajrá! Essünk túl rajta! -Rose... - Csináld már! Jobban fogod érezni magad utána. Oldalra hajtottam a fejem, és hátratoltam a hajam, hogy a nyakam szabadon maradjon. Lissa habozott, de a nyakam és az általa kínált lehetőségek csábítása erősebbnek bizonyult. A kiéhezettség kifejezése suhant át az arcán, és szétnyíló ajkai mögül előtűntek a szemfogai, amiket általában elrejtett az emberek elől. Azok a hegyes agyarak furcsa kontrasztot képeztek a megjelenésével. A csinos kis arcával és a szőke hajával általában sokkal inkább hasonlít angyalra, mint vámpírra. Ahogy a fogai közeledtek a fedetlen bőrömhöz, éreztem, hogy felgyorsul a szívverésem a félelem és az izgatott várakozás

keverékétől. Az utóbbiért mindig is utáltam magam, de nem tudtam megakadályozni, képtelen voltam úrrá lenni ezen a gyengeségemen. Liss fogai belém mélyedtek, keményen, én pedig felsikoltottam a röviden felvillanó fájdalomtól. De a sajgás pillanatok alatt elmúlt, és csodálatos, aranyszínű gyönyör vette át a helyét és árasztotta el a testemet. Jobb volt, mint az ivás vagy a kábítószer. Még a szexnél is jobb, legalábbis úgy képzelem, mert azt még soha nem csináltam. Olyan, mintha a vegytiszta boldogság puha takarója ölelne körül, és azt sugallná, hogy minden rendben lesz a világgal. Végeláthatatlan volt. A Lissa nyálában megtalálható vegyi anyagok endorfinro-hamot váltottak ki bennem, én pedig megfeledkeztem minden másról, még arról is, hogy ki vagyok. De sajnos egyszer csak véget ért. Alig egy percig tartott. Lissa felemelkedett, és fürkésző pillantást vetett rám, miközben megtörölte a kezével a száját. Jól vagy? - Hát... aha. - A vérveszteségtől szédelegve az ágyra hanyatlottam. Csak ki kell aludnom magam. Jól vagyok. Lissa aggódva figyelt világos, jádezöld pillantásával. Majd felállt. - Szerzek neked valamit enni. Ajkamat suta tiltakozás hagyta el, de Lissa eltűnt, mielőtt végig tudtam volna mondani a mondatot. A harapása okozta bizsergés rögtön alábbhagyott, amikor a barátnőm megszakította a kapcsolatot, de egy része még ott cirkulált az ereimben, és éreztem, hogy fülig szalad a szám. Oldalra fordítottam a fejem, és felpillantottam az ablakpárkányon kuporgó Oscarra. - Nem tudod, mit veszítesz - közöltem vele. De a macska valami másra figyelt odakint. Felpúposította a hátát, és koromfekete szőrének minden szála az égnek állt. A farka izgatottan verdesni kezdett. Eltűnt az arcomról a mosoly, és kényszerítettem magam, hogy felüljek. Megfordult körülöttem a világ, de kivártam, hogy visszakerüljön a helyére, és a felállással is megpróbálkoztam. Amikor sikerült, újból rám tört a szédület, és ezúttal nem is akart abbamaradni. Ezzel együtt elég erősnek éreztem magam ahhoz, hogy odabotorkáljak

az ablakhoz, és Oscarral együtt kikukucskáljak rajta. A macska bizalmatlanul végigmért, egy kicsit odébb helyezkedett, majd figyelmét ismét arra a valamire fordította odakint. Meleg szellő - a portiandi őszhöz képest szokatlanul meleg - fújt játékosan a hajamba, amikor kihajoltam. Az utca sötét volt, és csendes. Hajnali három volt, az egyetlen időpont, amikor az egyetem környéke elcsitul, legalábbis nagyjából. A ház, aminek az elmúlt nyolc hónapban béreltük az egyik szobáját, egy öreg, különféle épületekből álló lakóövezeti utcában állt. Az út túloldalán egy már majdnem kiégett utcai lámpa pislákolt. A fénye elég volt ahhoz, hogy ki tudjam venni a házakat és az autókat. A saját kertünkben is láttam a bokrok és fák körvonalait. És a férfit, aki engem figyelt. Meglepetésemben hátrahőköltem. Az alak a kert egyik fája mellett ácsorgott, körülbelül tíz méterre tőlem, ott, ahonnan könnyedén belátott az ablakon. Olyan közel volt, hogy valószínűleg eltaláltam volna, ha megdobom valamivel. Ahhoz mindenképpen elég közel, hogy pontosan lássa, mit csináltunk Lissával az imént. Az árnyékok olyan jól eltakarták, hogy még az én hiperérzékeny látásommal sem tudtam kivenni az arcvonásaiból semmit, a magasságáról nem is beszélve. De magas volt. Nagyon magas. Még egy pillanatig ott maradt, majd hátralépett, és eltűnt a kert túlsó végében álló fák árnyékai között. Szinte biztos voltam benne, hogy valaki odalépett és csatlakozott hozzá, mielőtt mindkettőjüket elnyelte volna a sötétség. Bárkik is voltak ezek az alakok. Oscar tetszését határozottan nem nyerték el. Ha engem nem számítunk, általában jól kijött az emberekkel, és csak akkor lett morcos, ha valaki agresszívan viselkedett vele. Az a fickó odakint egyáltalán nem jelentett fenyegetést Oscarra, de a macska megérzett valamit, valami olyat, amitől ideges lett. Valami olyat, amit rajtam is érezni szokott. Jeges félelem száguldott végig rajtam, ami szinte - de csak szinte kitörölte belőlem Lissa harapásának édes emlékét. Hátrálni kezdtem az

ablaktól, magamra rángattam egy a földön talált farmernadrágot, miközben majdnem átestem a saját lábamon. Amint sikerült felvenni, felmarkoltam Lissa kabátját az enyémmel és a tárcáinkkal együtt. Magamra kaptam az első cipőt, amit megláttam, és már az ajtónál is voltam. Lissát a zsúfolt kis konyhában találtam meg odalent, amint a hűtőszekrényben kutakodott. Az egyik lakótársunk, Jeremy az asztalnál ült, és tenyerében a homlokával meredt búsan az analízistankönyvére. Lissa meglepődött, amikor meglátott. - Nem lett volna szabad felkelned. - Mennünk kell! Most! Lissa szeme tágra nyílt, majd egy másodperc múlva leesett neki a tantusz. - Biztos, hogy... tényleg? Biztos vagy benne? Bólintottam. Nem tudtam volna elmagyarázni, miért vagyok olyan biztos a dolgomban. Egyszerűen csak tudtam. Jeremy kíváncsian bámult minket. . – Mi a baj? Támadt egy ötletem. –Lissa, vedd el tőle a slusszkulcsát! Jeremy egyikünkről a másikunkra pislogott. –Mi a fenét... Lissa habozás nélkül odalépett hozzá. A félelme a lelki kötelékünkön keresztül belém áradt, de valami más is: a rendíthetetlen bizonyossága, miszerint én majd gondoskodom arról, hogy mindketten biztonságba kerüljünk. Mint mindig, most is reméltem, hogy érdemesnek bizonyulok erre a nagymértékű bizalomra. Lissa szélesen elmosolyodott, és mélyen Jeremy szemébe nézett. Jeremy egy pillanatig csak zavartan visszabámult rá, majd látszott, hogy legyőzi a bűvölet. A tekintete elhomályosult, és imádattal pillantott Lissára. - Kölcsön fogjuk venni az autódat - közölte vele a barátnőm. - Hol a kulcsod? Jeremy elmosolyodott, én pedig megborzongtam. Erősen immúnis vagyok a bűbájra, de a hatását akkor is érzem, ha mást céloznak meg vele. Egyrészt ez zavart, másrészt meg az, hogy

világéletemben azt hallgattam, milyen bűnös dolog használni. Jeremy a zsebébe nyúlt, és átadott egy kulcscsomót, amit egy nagy, piros kulcskarika tartott össze. - Köszönöm - mondta neki Lissa. - És hol áll? - Az utca végén - válaszolta a fiú megigézve. - A sarkon. Brown mellett. Vagyis négysaroknyira. - Köszönöm - ismételte meg Lissa, és hátrálni kezdett. - Azt akarom, hogy amint elmentünk, folytasd a tanulást! És felejtsd el, hogy ma éjszaka láttál minket Jeremy engedelmesen bólintott. Az a benyomásom támadt, hogy akár egy szikláról is levetette volna magát, ha a barátnőm arra kéri. Minden ember esendő a bűbájjal szemben, de Jeremy még az átlagnál is gyengébbnek tűnt. Ez most nagyon jól jött. - Gyerünk! - szóltam oda Lissának. - Mennünk kell! Kimentünk a házból, és a Jeremy által említett sarok felé vettük az irányt. Még mindig szédelegtem a harapástól, és folyamatosan megbotlottam valamiben; egyszerűen képtelen voltam olyan gyorsan haladni, ahogy szerettem volna. Több ízben csak Lissa segítsége óvott meg az eleséstől. A rettegés szünet nélkül áramlott belém az elméjéből. Mindent megtettem, hogy figyelmen kívül tudjam hagyni; elég volt nekem a saját félelmeimmel megbirkózni. - Rose... Mit csinálunk, ha elkapnak? - suttogta Lissa. - Nem fognak - válaszoltam harciasan. - Nem hagyom. - De ha megtalálnak... - Volt már olyan, hogy megtaláltak. Akkor sem kaptak el. Egyszerűen csak odamegyünk a pályaudvarra, és felszállunk egy Los Angelesbe tartó vonatra. El fogják veszíteni a nyomunkat. Úgy tettem, mintha ez lenne a világ legegyszerűbb dolga. Mindig úgy tettem, noha cseppet sem volt egyszerű folyamatos szökésben élni, a nyakunkban azokkal, akikkel együtt nőttünk fel. Már két éve ezt csináltuk, elrejtőztünk, ahol tudtunk, és próbáltuk befejezni a középiskolát. Most kezdődött az utolsó évünk, és az egyetem területe biztonságos lakóhelynek tűnt. Olyan közel jártunk a szabadsághoz.

Lissa nem mondott semmit, de ismét elárasztott a belém vetett bizalma. Mindig is így mentek a dolgok kettőnk között. Én vagyok az, aki a tettek mezejére lép, aki gondoskodik arról, hogy történjenek a dolgok – időnként akár nagy kockázatot is vállalva. Lissa elméletibb alkat, ő az, aki kigondolja a terveket, és gondosan körbejárja őket, mielőtt cselekedne. Mindkét megközelítésnek megvan a maga előnye, de pillanatnyilag némi kockázatvállalásra volt szükség. Nem volt időnk habozni. Lissa és én az iskolai előkészítő óta a legjobb barátok voltunk, mióta csak a tanítónk párba állított minket olvasásórán. Ötéveseket arra kényszeríteni, hogy Vaszilisza Dragomir és Rosemarie Hathaway nevét kibetűzzék, az több mint kegyetlenség, és mi - pontosabban én ennek megfelelően reagáltunk. Hozzávágtam a könyvet a tanítónkhoz, és fasiszta gazembernek neveztem. Fogalmam sem volt, mit jelentenek azok a szavak, de azt pontosan tudtam, hogyan kell egy mozgó célpontot eltalálni. Lissa és én azóta elválaszthatatlanok vagyunk. - Hallottad? - kérdezte váratlanul. Beletelt pár másodpercbe, amíg én is elkaptam, amit az ő kifinomultabb érzékszervei már rég vettek. Sietős léptek zaja. Fintorogtam egyet. Még két-saroknyi távolságot meg kellett tennünk. - Futnunk kell! — kaptam el a karját. - De te nem tudsz... - Futás! Az utolsó pár gramm akaraterőmre is szükségem volt ahhoz, hogy ne essek össze ott a járdán. A testem egyáltalán nem kívánta a tornát ekkora vérveszteség urán, Lissa nyála utóhatásainak feldolgozása közben. De ráparancsoltam az izmaimra, hogy hagyják a primadonnáskodást, és a barátnőmbe kapaszkodtam, miközben a lábunk a betonon csattogott. Normál esetben különösebb erőfeszítés nélkül le tudtam volna hagyni – különösen, mivel ő mezítláb volt -, de ezen az éjjelen a segítsége nélkül nem bírtam volna állva maradni.

A nyomonkban egyre hangosabbá váltak a közeledő léptek. Fekete csillagok táncoltak a szemem előtt. Már ki tudtam venni Jeremy zöld Hondáját. Ó, istene, ha sikerülne elérnünk... Az autótól három méterre egy férfi lépett ki elénk. Hirtelen fékezve meg-álltunk, Lissát a karjánál fogva kellett visszarántanom. Ő volt az, a fickó, aki az utcáról figyelt engem. Idősebb volt nálunk, a húszas évei közepén járhatott, és jól saccoltam a magasságát, ami olyan két méter körüli lehetett. Más körülmények között — úgy értem, ha nem a kétségbeesett menekülésünk közben tartott volna fel minket - nagyon jóképűnek gondoltam volna. Vállig érő barna haj, rövid copfban hátrafogva. Sötétbarna szemek. Hosszú, barna kabát. Viharkabát - azt hiszem, így hívják. De a jóképűsége pillanatnyilag huszadrangú volt. Csak az akadályt láttam benne, ami Lissa és én, illetve a szabadságot jelentő autó között áll. A léptek lelassultak mögöttünk, és tudtam, hogy az üldözőink utolértek minket. Oldalról további mozgolódást észleltem, még több embert, akik megkezdték a bekerítésünket. Istenem! Majdnem egy tucat őrzőt küldtek ránk, hogy elkapjanak minket. Nem tudtam elhinni. Még maga a királynő sem utazik ennyivel. Páni félelemben, és magasabb rendű szellemi képességeim nem teljes birtokában, ösztönösen cselekedtem. Lissához simultam, magam mögött tartva őt, minél távolabb a férfitól, aki a vezetőjüknek tűnt. – Hagyjátok békén! – vicsorogtam. – Hozzá ne érjetek! A pasas arcában nem lehetett olvasni, de kinyújtotta a kezét, amit alighanem valamiféle nyugtató gesztusnak szánt, mintha egy veszett állat lennék, akit el akar altatni. – Nem akarom... Tett egy lépést előre. Túl közel került. Nekiestem, olyan agresszív stílusban reagálva, mint már két éve nem tettem, pontosan azóta, hogy megszöktünk Lissával. Ostoba mozdulat volt, ami az ösztöneimből és a félelmemből született. Egyben reménytelen. Ezúttal egy gyakorlott őrzővel álltam szemben, nem egy testőrtanonccal, aki még csak tanulja a szakmát. Ráadásul ő nem gyengélkedett, és nem állt az eszméletvesztés határán.

És tyű, milyen gyors volt! Már elfelejtettem, milyen sebesen támadnak az őrzők, hogy úgy mozognak és csapnak le, mint a kobra. Úgy védte ki a támadásomat, mintha csak egy legyet hessintene el, és a keze érintésétől hanyatt estem. Nem hinném, hogy ilyen erősen szándékozott volna megütni - valószínűleg csak távol akart tartani -, de a koordinációs képességem hiánya lehetetlenné tette, hogy reagáljak. Nem sikerült visszanyernem az egyensúlyomat, és kicsavarodott testtartásban, csípővel előre zuhanni kezdtem a beton felé. Előre éreztem, hogy fájni fog. Nagyon. De nem fájt. A pasas előrenyúlt, éppen olyan gyorsan, ahogy visszaverte a támadásomat, és a karomat elkapva megakadályozta, hogy elessek. Amikor sikerült újra kiegyenesednem, észrevettem, milyen intenzíven bámul engem - pontosabban a nyakamat. Még mindig kóválygott a fejem, úgyhogy nem esett le rögtön, miért. De azután a szabad kezemmel lassan felnyúltam, és megérintettem a bőröm ott, ahol korábban Lissa megharapott. Sötét, ragacsos vér tapadt az ujjaimhoz. Elszégyelltem magam, és megráztam a hajam, ami előrehullott, az arcom köré. Hosszú volt, sűrű, és teljesen eltakarta a nyakam. Pontosan ebből a célból növesztettem meg. A pasas még egy pillanatig az immár nem látható harapásnyomon nyugtatta a tekintetét, majd a szemembe nézett. Dacosan viszonoztam a pillantását, és egy gyors mozdulattal kirántottam a karom a szorításából. Elengedett, noha – mint azzal tisztában voltam – akár egész éjszaka fogva tarthatott volna, ha úgy kívánja. Megpróbáltam legyőzni a hányingert, amit a szédülésem okozott, és ismét hátraléptem Lissa elé, erőt gyűjtve egy új támadáshoz. De egyszer csak megéreztem a kezét az enyémen. - Rose - mondta halkan-, ne! A szavai először semmilyen hatást nem gyakoroltak rám, de szép lassan csillapító gondolatok kezdték ellepni az elmém, amelyek a kötelékünkön keresztül szivárogtak át. Nem nevezném bűbájnak - azt nem fordítaná ellenem de éppen olyan hatásos volt, mint a tudat, hogy reménytelen túlerővel állunk szemben, úgy számbelileg, mint

képzettség szempontjából. Még én is felfogtam, hogy hiábavaló lenne ellenállnunk. A testemből kiszállt a feszültség, és a vereség súlyától megrogyott a vállam. Megérezve, hogy feladtam, a férfi előrelépett, és Lissa felé fordította a figyelmét. Az arckifejezése békés volt. Meghajolt a barátnőm előtt úgy, hogy sikerült közben megőriznie a kecsességét, ami a magasságát tekintve elég meglepő volt. - Dmitrij Belikovnak hívnak - mutatkozott be alig érezhető orosz akcentussal. - Azért jöttem, hogy visszavigyem a Szent Vlagyimir Akadémiára, hercegnő.

Kettő A gyűlöletem nem múlt iránta, ennek ellenére kénytelen voltam elismerni, hogy Dmitrij Beliakárki nem hülye. Miután elfuvaroztak minket a repülőtérre, és felraktak az akadémia magángépére, egyeden pillantást vetett ránk, miközben ott sutyorogtunk, majd megparancsolta, hogy különítsenek el bennünket egymástól. - Ne engedjétek, hogy beszélgessenek - figyelmeztette az őrzőt, aki a gép hátuljába kísért. - Öt percre sincs szükségük ahhoz, hogy megtervezzék a szökésüket Vetettem rá egy lenéző pillantást, majd végigmasíroztam a folyosón. Függetlenül attól, hogy valóban szökést terveztünk. Hőseink - vagy inkább hősnőink - szénája nem állt túl jól. A levegőbe emelkedve még inkább lecsökkent a menekülésünk esélye. Ha feltételezzük is, hogy valami csoda folytán sikerül hatástalanítanom mind a tíz őrzőt, még mindig ott van a probléma, hogy izé, hogyan jutunk ki a gépből. Biztos voltam benne, hogy valahol lennie kell pár ejtőernyőnek, de ha sikerül is rájönnöm, hogyan kell kinyitni - ami nem valószínű -, valahogy még a túlélést is kénytelenek leszünk megoldani. A Sziklás-hegység kellős közepén. Nem, erről a gépről nem jutunk le, amíg oda nem érünk Montana isten háta mögötti erdőségeibe. Majd akkor kell kigondolnom valamit, valami olyasmit, amivel sikerül kitörnünk az akadémia mágikus védfalain át, tízszer ennyi őrzőn keresztül. Aha. Nem gond. Bár Lissa jóval előttem ült az orosz pasival, rettegésének dala hátraszállt hozzám, és dübörögve kalapált a fejemben. Az iránta érzett aggodalmam fergeteges dühhé nőtte ki magát. Nem vihetik vissza oda, arra a helyre. Kíváncsi voltam, hogy Dmitrij akár egy pillanatig is habozna-e, ha érezné, amit én érzek, és tudná, amit én tudok. Valószínűleg nem. Egyszerűen nem érdekelné.

Lissa érzelmei annyira kezdtek feltolulni, hogy egy pillanatra úgy tűnt, mintha az ő székében ülnék - sőt, az ő bőrében. Néha előfordult az ilyesmi, hogy előzetes figyelmeztetés nélkül egyszerűen berántott a fejébe. Dmitrij magas alakja tornyosult mellettem, a kezemben pedig az ő kezében - egy üveg vizet szorongattam. A férfi előrehajolt, hogy felvegyen valamit, és kivillant a nyaka, amire hat apró minta volt tetoválva: a molnyija szimbólumok. Úgy néztek ki, mint két cikcakkos villám, amelyek X alakban keresztezik egymást. Minden megölt striga után egy. Felettük egy hullámos vonal látszott, olyasmi, mint egy kígyó, ami az őrzők jele. Az ígéret szimbóluma. Pislogva vettem fel a küzdelmet Lissával, és egy fintor kíséretében sikerült visszaugranom a saját fejembe. Ezt mindig is utáltam. Az egy dolog, hogy átveszem Lissa érzelmeit, de egyikünk se bírta elviselni azt, amikor belecsusszantam. Ő az intim szférája megsértésének tekintette a dolgot, úgyhogy általában el sem mondtam neki, amikor megtörtént. De egyikünk sem tudta szabályozni. Ez a kötelékünk egyik mellékhatása volt, annak a köteléknek, amelyet egyikünk sem értett pontosan. Kering pár legenda a testőrök és a moráik között szövődő természetfeletti kapocsról, de egyik sem említ semmi ilyesmit. Pedig olyan alaposan utánanéztünk a dolognak, ahogy csak tudtunk. Az út vége felé Dmitrij hátrasétált hozzám, és helyet cserélt a mellettem ülő őrzővel. Én jelzésértékű mozdulattal elfordultam tőle, és elgondolkozva kibámultam az ablakon. Több másodpercig egyikünk sem szólalt meg. Végül megkérdezte: - Tényleg meg akartál támadni mindannyiunkat? Nem válaszoltam. - Az... Az, hogy így a védelmére keltél, az nagyon bátor dolog volt - Egy pillanatra elhallgatott - Ostoba, de bátor. Miért próbálkoztál egyáltalán? Rápillantottam, miközben kisimítottam az arcomból a hajam, hogy a szemébe tudjak nézni. - Mert a testőre vagyok. - Ezzel visszafordultam az ablak felé. Egy újabb néma másodperc után Dmitrij felállt, és visszatért a gép elejébe.

Amikor leszálltunk, Lissának és nekem nem volt más választásunk, úgyhogy hagytuk, hogy a különítmény elvigyen bennünket az akadémiára. Az autónk megállt a kapunál, és a sofőr váltott pár szót a kapuőrökkel, akik azt ellenőrizték, nem gyilkos szándékú strigák vagyunk-e. Egy perc múlva már be is engedtek minket a bejáraton, ahonnan egyenesen az akadémiára hajtottunk. Napnyugta felé járt - a vámpírok napjának kezdete felé -, és az egyetemi lakónegyed sötét árnyékokba burkolózott Valószínűleg ugyanolyan, mint volt, burjánzó és gótikus. A morák nagyon hagyománytisztelők; semmiféle változást nem tűrnek. Ez az iskola nem olyan mint az európaiak, de ugyanabban a stílusban épült Az épületei kidolgozott, már-már templomszerű szerkezettel dicsekedhetnek, magas tornyokkal és domborművekkel. Kovácsoltvas kapui kisebb kerteket és bejáratokat rejtenek. Most, miután egy felsőoktatási kollégiumban éltem, láttam, mennyivel jobban hasonlít ez a hely egy egyetemre, mint egy adagos középiskolára. A felsősök kampuszán haladtunk át - a kampusz két részre volt osztva. Mindegyik egy tágas, nyitott négyszög köré épült, amelyet kövesút és hatalmas, százéves fák díszítettek. A felsőbb iskola tere felé tartottunk, aminek az egyik oldalán a tanépületek voltak, szemben a dampyrok hálótermeivel és a tornateremmel. A morák lakónegyede egy másik sor végén helyezkedett el, szemben az adminisztrációs épületekkel, amelyek az alsóbb iskolát is kiszolgálták. A fiatalabb tanulók az alsósok kampuszán éltek, nyugatabbra innen. Minden egyetemi negyedet vadon, vadon és további vadonok vettek körül. Végtére is Montanában voltunk, kilométerekre bármilyen nagyobb településtől. Hideg levegő töltötte meg a tüdőmet, a fenyő és a bomló avar illatával. Burjánzó erdőségek vették körbe az akadémiát, és nappal a távolban magasodó hegyeket is látni lehetett Miközben besétáltunk a felsőbb iskolák központjába, kitéptem magam az őröm kezéből, és odaszaladtam Dmitrijhez. - Hahó, elvtárs! Csak ment tovább, rám se nézve. - Most szeretnél beszélgetni?

- Kirovához visztek minket? - Kirova igazgatónőhöz - javított ki. Lissa a másik oldaláról olyan pillantást vetett rám, amiből azt lehetett kiolvasni: Nehogy elkezdd! - Akkor igazgatónőhöz. Tök mindegy. Akkor is csak egy öntelt vén pi... A szavaim elfúltak, amikor az őrök egy sor ajtón át egyenesen az ebédlőbe vezettek minket Felsóhajtottam. Tényleg ilyen kegyetlenek lennének ezek az emberek? Kirova irodájához legalább egy tucat útvonalon el lehet jutni, erre pont az ebédlő kellős közepén keresztül visznek minket Ráadásul éppen reggeliidő volt. A testőrtanoncok - a hozzám hasonló dampyrok - és a moráik együtt üldögéltek, ettek, szocializálódtak, és az arcuk az akadémia éppen aktuális pletykaitól ragyogott Amikor beléptünk, a beszélgetés hangos zsivaja egy csapásra elnémult, mintha valaki lekattintott volna egy kapcsolót Szempárok százai fordultak felénk. Lusta vigyorral viszonoztam a volt évfolyamtársaim tekintetét, miközben megpróbáltam ráérezni, vajon változott-e valami. Á, nem úgy tűnt. Camille Conta még mindig ugyanolyan mesterkélt, aggályosan hibátlan megjelenésű libának tűnt, mint ahogy emlékeimben élt, az akadémia uralkodó mora klikkjeinek önjelölt királynőjének. Oldalról pedig Lissa esetlen majdnem-unoka-testvére, Natalja pislogott ránk nagy szemekkel, ugyanolyan ártatlanul és naivan, mint régen. Ami pedig a terem másik felét illeti... hát, az érdekes volt. Aaron. Szegény, szegény Aaron, akinek kétségkívül összetörte a szívét Lissa távozása. Még mindig ugyanolyan helyes volt, mint azelőtt - vagy talán még helyesebb - a maga aranyszíneivel, amelyek olyan jól illettek Lissához. A tekintete barátnőm minden lépését követte. Aha! Egyértelmű, hogy még nem tudta túltenni magát rajta. Ez valójában elég szomorú, mert Lissa soha nem volt úgy istenigazából belé habarodva. Szerintem csak azért volt hajlandó járni vele, mert úgy érezte, ezt várják el tőle. De a legérdekesebbnek azt találtam, hogy Aaron a jelek szerint megtalálta a módját, hogy üsse el az időt nélküle. Egy mora lány ült mellette a kezét szorongatva, aki nagyjából tizenegy évesnek nézett ki,

de minden bizonnyal több lehetett, hacsak Aaron nem érzett rá a pedofília ízére, amióta nem láttuk. A pufók kis arcocskájával és az aranyfürtjeivel úgy nézett ki a kiscsaj, mint egy porcelánbaba. Egy nagyon zabos, gonosz porcelánbaba. Szorosan markolta Aaron kezét, és olyan égető gyűlölettel teli pillantást vetett Lissára, hogy megállt bennem az ütő. Ez meg mi a fene? Még csak nem is ismerjük. Valószínűleg csak egy féltékeny barátnő, tippeltem. Én is berágnék, ha a pasim így bámulna valakit . A vesszőfutásunk végül szerencsére véget ért, bár az újabb helyszín - Kirova igazgatónő irodája - nem jelentett igazán pozitív változást A vén szatyor pontosan úgy nézett ki, mint az emlékeimben a hegyes orrával és az ősz hajával. Magas volt és karcsú, mint a legtöbb mora, de leginkább mindig is egy keselyűre emlékeztetett Sokat láttam, mert rengeteg időt töltöttem az irodájában. Miután leültettek bennünket Lissával, a kísérőink nagy része távozott, és már kevésbé éreztem magam fogolynak. Csak Alberta, az iskola őreinek kapitánya és Dmitrij maradt A fal mellé álltak, ahol rendíthetetlenül és félelemkeltően néztek maguk elé, éppen úgy, ahogy a munkaköri leírásuk megkívánta. Kirova ránk vetette haragos tekintetét, azután kinyitotta a száját, minden bizonnyal abból a célból, hogy maratoni hegyi beszédben részesítsen minket Egy mély, gyengéd hang fojtotta belé a szót. – Vaszilisza... Ijedten vettem észre, hogy van még valaki a szobában. Eddig nem tűnt fel. Ez súlyos mulasztás egy őrző részéről, még ha csak tanuló is az illető. Viktor Daskov állt fel nagy erőfeszítéssel egy sarokba tolt fotelből. Viktor Daskov herceg. Lissa felugrott, és odarohant hozzá, hogy a férfi törékeny teste köré fonja karjait – Bácsikám - susogta. Hallatszott a hangján, hogy mindjárt elsírja magát, miközben még szorosabbra vonta az ölelését A nagybátyja egy kis mosollyal gyengéden megveregette a hátát

– El nem tudod képzelni, mennyire örülök, hogy épen és egészségesen látlak viszont, Vaszilisza. - Rám nézett - És téged is, Rose. Biccentettem, miközben megpróbáltam elrejteni a meghökkenésemet Viktor már akkor gyengélkedett, amikor megszöktünk, de ez... ez borzasztó volt Ö volt Natalja apja, és olyan negyvenéves lehetett, de kétszer annyinak nézett ki. Sápadt volt Összeaszott Remegett a keze. A szívem szakadt meg, miközben néztem. Annyi szörnyű ember él a világon, egyszerűen nem igazság, hogy pont ez a férfi betegedjen meg valamiben, ami fiatalon megöli, és egyben megakadályozza, hogy trónra léphessen. Bár a szó szoros értelmében nem volt a nagybátyja - a morák nagyon nagyvonalúan használják a rokoni megnevezéseket, különösen a királyi családok tagjai -, Viktor Lissa családjának közeli barátja volt, és amikor a barátnőm szülei meghaltak, mindent megtett, hogy segítsen rajta. Nagyon szerettem; ő volt az első ember, akinek örültem, hogy viszontlátom. Kirova hagyott még nekik pár pillanatot, majd mereven visszavezette Lissát a székéhez. Eljött a szentbeszéd ideje. Nagyon ütős volt - Kiróva egyik legsikerültebb darabja, ami azért nem kis dolog. Az igazgatónő mesteri tökélyre fejlesztette a műfajt. Esküszöm, ez lehet az egyeden oka, hogy a pedagógusi pályát választotta, mert annak még soha nem láttam jelét, hogy szeretné is a gyerekeket A szájtépés a szokásos témákat érintette: a felelősségtudatot, a felelőtlen tetteket, az önzést... Jaj! Az első pillanatban azon kaptam magam, hogy elkalandoznak a gondolataim, és inkább azt latolgatom, hogyan lehetne az ablakon keresztül megszökni. De amikor a tiráda áttért becses személyemre, na, akkor megint elkezdtem figyelni. - Maga, Hathaway kisasszony, megszegte a fajtánk legszentebb ígéretét; a testőr esküjét, hogy megvédi a moraját Ezzel a bizalmi szereppel élt vissza, amikor önző módon elrángatta innen a hercegnőt

A strigák leghőbb vágya, hogy végezzenek a Dragomirokkal; maga szinte tálcán kínálta nekik a lehetőséget. - Nem Rose rabolt el - szólalt meg Lissa, mielőtt még ki tudtam volna nyitni a számat. Az arca és a hangja nyugodt volt, felkavart érzelmei ellenére. - Én akartam elmenni. Ne őt hibáztassák! Kiróva úrhölgy mindkettőnkre csak cöcögött idegesen, és róni kezdte a szobát fel-alá, keskeny háta mögött összekulcsolt kezekkel. – Dragomir kisasszony, felőlem akár maga is lehetett az, aki megkomponálta az egész szökési tervet, de akkor is neki lett volna a feladata megakadályozni, hogy keresztülvigye. Ha lenne akár egy csepp felelősségtudata, szólt volna valakinek. Ha lenne felelősségtudata, vigyázott volna magára. Felcsattantam. - Megtettem a kötelességem! - kiáltottam a székemből felugorva. Dmitrij és Alberta mindketten összerezzentek, de békén hagytak, mivel nem próbáltam megütni senkit. Egyelőre. - Vigyáztam rá! Akkor is vigyáztam rá, amikor maguk közül - intettem körbe a szobában senki nem tudott! Azért vittem el innen, hogy megvédjem. Azt tettem, amit tennem kellett Mert maguk nem tették meg. Megint megéreztem, hogy Lissa nyugtató gondolatokat küld felém a kötelékünkön keresztül, hogy megpróbál meggyőzni, ne hagyjam, hogy a düh elvegye az eszem. De már késő volt Kiróva kifejezéstelen arccal meredt rám. - Hathaway kisasszony, bocsássa meg nekem, ha nem látom át, mitől védheti meg a moráját azáltal, hogy eltávolítja őt egy őröktől nyüzsgő, mágiával erősen védett létesítményből. Hacsak nincs valami, amit eddig nem árult el nekem. Az ajkamba haraptam. - Értem. Akkor jó. Nézetem szerint távozásuk egyeden oka, persze csak a hírnév utáni vágyat leszámítva, az volt, hogy elkerülje a következményeit annak a borzalmas, destruktív gaztettnek, amit közvetlenül az eltűnésük előtt követett el. - Nem, nem azért...

- És ez nagyban megkönnyíti a döntésemet Móraként a hercegnőnek itt kell folytatnia a tanulmányait a biztonsága végett, de magával szemben nem áll fenn hasonló nemű kötelezettség. Amint megoldható, távoznia kell innen. Minden dac elszállt belőlem. - Hogy... micsoda? Lissa felállt, és mellém lépett - Ezt nem tehetik! Ő az én testőröm. - Ez nem egészen helytálló, különösen, mivel Hathaway kisasszony még nem is őrző. Csak egy testőrtanonc. - De a szüleim... - Tisztában vagyok azzal, hogyan rendelkeztek a szülei, nyugodjanak békében, de azóta megváltozott a helyzet Hathaway kisasszonyra nincs szükségünk. Nem érdemli meg, hogy őrző lehessen, és távoznia kell. Hitetlenkedve meredtem Kirovára. - Hová akarnak küldeni? Az anyámhoz Nepálba.? Értesült egyáltalán arról, hogy eltűntem? Vagy az apámhoz? Kiróva szeme összeszűkült az utolsó szavam marásától. Amikor újból megszólaltam, olyan hűvös volt a hangom, hogy rá sem ismertem. - Vagy esetleg vérszajhának próbálnak majd elpasszolni. Ha ezt forgatják a fejükben, akkor estére bottal üthetik a nyomunkat - Miss Hathaway - sziszegte Kiróva-, fogja vissza magát! - Kialakult közöttük egy kötelék - törte meg Dmitrij mély, jellegzetes hangja a tűrhetetlen feszültséget, amire mindannyian felé fordultunk. Szerintem Kiróva már el is felejtette, hogy ott van, de én nem. A jelenléte túlságosan súlyos volt ahhoz, hogy ki tudjam iktatni a tudatomból. Még mindig a fal mellett állt, és abban a nevetséges, hosszú kabátjában úgy nézett ki, mint egy szolgálatban lévő vadnyugati hős. Engem nézett, nem Lissát, sötét tekintete egyenesen belém fúródott - Rose tisztában van vele, mit érez Vaszilisza. Igaz.?

Legalább az az elégtételem megvolt, hogy Kiróva egy pillanatra kizökkent a határozott mindentudó szerepéből, miközben közöttünk és Dmitrij között cikázott a tekintete. - Nem... az lehetetlen. Ilyesmi már évszázadok óta nem történt - Pedig nyilvánvaló - válaszolta a férfi. - Azonnal gyanítottam, amint figyelni kezdtem őket . Sem Lissa, sem én nem mondtunk erre semmit, és én a tekintetemet is elfordítottam. - Ez ajándék - dünnyögte Viktor a sarokból. - Ritka és csodálatos jelenség. - A legjobb őrzőknek mindig is megvolt erre a képességük — tette hozzá Dmitrij. - A szájhagyomány szerint Kiróva felháborodása visszatért - Évszázados legendák szerint! - kiáltotta. - Ugye nem azt akarja javasolni, hogy tartsuk itt az akadémián, mindazok után, amit tett? A férfi vállat vont. - Lehet, hogy vad és neveletlen, de ha van benne tehetség... - Vad és neveletlen? - vágtam közbe. - Ki vagy te egyáltalán? Valami bevándorló szakmunkás? - Belikov mostantól a hercegnő testőre - válaszolta Kiróva. - A hivatalos testőre. - Olcsó külföldi munkaerőre akarják bízni Lissát? Ez nagyon csúnya volt tőlem — különösen, mivel a legtöbb mora és az őreik orosz vagy román származásúak -, de a megjegyzés szellemesebbnek tűnt a fejemben, mint ahogy kijött. Pedig nekem szavam sem lehet. Bár az Egyesült Államokban nevelkedtem, a szüleim nem itt születtek. Dampyr anyám skót - vörös hajú, borzalmas akcentussal -, és úgy tudom, mora apám pedig török. Ezeknek a géneknek a kombinációjától lett olyan színű bőröm, mint a mandula belseje, és lettek egzotikus jellegű, „sivatagi hercegnő"- arcvonásaim (legalábbis így szeretem megfogalmazni magamban): nagy, sötétbarna szempár, felette pedig olyan mélybarna haj, ami már-már feketének tűnik. Nem bántam volna, ha vörös a hajam, de kénytelen vagyok azzal megelégedni, amim van.

Kiróva fáradt mozdulattal a levegőbe emelte a karját, és Dmitrij felé fordult - Látja? Teljességgel hiányzik belőle az önmérséklet! Ezt a világ minden lelki köteléke és a nagyon kivételes tehetség sem tudja pótolni. A fegyelmezetlen őr rosszabb a semmilyennél is. - Hát akkor tanítson neki fegyelmet! Most kezdődik az iskolaév. Vegye vissza, és folytassa a képzését! - Lehetetlen. Reménytelenül lemaradna a kortársai mögött - Nem is - ellenkeztem. Senki nem figyelt rám. - Akkor adjon neki különórákat! - javasolta Dmitrij. Egy darabig ebben a szellemben folytatták, miközben mi úgy figyeltük a párbeszédüket, mint egy asztalitenisz-mérkőzést Még mindig fájt a seb, amit az önbecsülésemen ejtett Dmitrij azzal a könnyedséggel, amivel elkapott bennünket, de kezdett felmerülni bennem, hogy esetleg segíthet abban, hogy itt maradhassak Lissával. Inkább vele lennék a pokolnak eme bugyrában, mint bárhol máshol nélküle. A kötelékünkön keresztül megéreztem reménykedésének apró kis patakját – És ki áldozna rá ennyi időt? - vágta oda Kirova. - Maga? Dmitrijben hirtelen benne szakadt a szó. – Hát, én nem erre akartam… Kiróva győzedelmesen karba fonta a kezét - Értem. Én is így gondoltam. Dmitrij nyilvánvalóan tanácstalanul összevonta a szemöldökét A tekintete Lissa felé és felém rebbent; kíváncsi voltam, vajon mit lát Két szánalmas kislányt, akik tágra nyílt, esedező szemekkel nézik? Vagy két szökevényt, akik kitörtek egy szigorúan őrzött iskolából, és nyakára hágtak Lissa fél örökségének? - Igen - jelentette ki végül Dmitrij. - Hajlandó vagyok a szárnyaim alá venni Rose-t Adok majd neki különórákat a rendes foglalkozásokon túlmenően. - És akkor mi lesz? - csattant fel Kiróva dühösen. - Megússza büntetés nélkül?

- Találjon valami más módot arra, hogy megbüntesse! - javasolta a férfi. - Az őrök száma túlságosan lecsökkent ahhoz, hogy még egyet veszni hagyjunk. Különösen egy lányt A ki nem mondott szavaiba beleborzongtam, mert eszembe jutott korábbi megjegyzésem a „vérszajhákról". Kevés dampyr lány választja manapság az őrséget mint hivatást Hirtelen Viktor is megszólalt a sarokban. - Hajlamos vagyok egyetérteni Belikov testőrrel. Kár volna elküldeni Rose-t és elpazarolni a tehetségét Kiróva igazgatónő kibámult az ablakon. Odakint teljesen sötét volt Az akadémia éjszakai órarendjével a „reggel" és a „délután" fogalma relatívvá vált Egyrészt, másrészt pedig az ablakokat elsötétítették, hogy ne jöhessen be túl sok napfény. Amikor visszafordult, tekintete találkozott Lissáéval. - Kérem, Kiróva úrhölgy! Hadd maradjon Rose! Ó, Lissa, gondoltam. Csak óvatosan! Bűbájt használni egy másik morával szemben mindig kockázatos, különösen tanúk előtt Ugyanakkor Lissa csak egy icipicit vetette be, és minden segítségre szükségünk volt Szerencsére láthatóan senkinek nem tűnt fel, mi történik. Igazából fogalmam sincs, hogy a bűbáj billentette-e át a mérleget a mi javunkra, de Kiróva végül felsóhajtott - Amennyiben Hathaway kisasszony marad, feltételeim vannak. Felém fordult. - A tanulmányait a Szent Vlagyimiron szigorúan próbaidős jelleggel folytathatja csak. Ha csak egyszer megszegi a szabályokat, mehet, amerre lát! Minden órán és a korosztályának megfelelő gyakorlaton kötelező részt vennie! Továbbá szabadidejében Belikov testőrrel gyakorol, órák előtt ár után. Ezt leszámítva tilos bármiféle iskolai közösségi életben részt vennie, kivéve az étkezéseket, és tartózkodását a szobájára kell korlátoznia! Amint megszegi ezen feltételek bármelyikét... elküldjük. Hangosan felnevettem.

- Ki vagyok tiltva a közösségből? így próbál minket távol tartani egymástól? - biccentettem Lissa felé. - Attól fél, hogy megint megszökünk? - Csak elővigyázatos vagyok. Mint arra szerintem pontosan emlékszik, végül nem igazán kapott semmilyen büntetést az iskola tulajdonának megrongálásáért. Nagyon sok mindent jóvá kell tennie! Vékony ajkait keskeny vonalba szorította össze. - Az ajánlatom több mint nagylelkű. Javasolnám, hogy a modorával ne sodorja veszélybe! Már majdnem megszólaltam, hogy kifejtsem, mennyire nem nagylelkű, de akkor elkaptam Dmitrij pillantását. Nem volt könnyű olvasnom benne. Lehet, hogy azt mondta, ő hisz bennem. Az is lehet, hogy azt mondta, hülye vagyok, ha vitatkozni kezdek Kirovával. Nem tudom. Immár másodszor kaptam el róla és sütöttem le a tekintetemet, mióta az irodában voltunk, tudatában Lissa jelenlétének, aki mellettem ült, és érezve a kötelékünkben égő biztatását. Végül, nagy sokára kifújtam a levegőt, és felpillantottam az igazgatónőre. - Rendben. Elfogadom.

Három Közvetlenül a megbeszélés után rögtön órára küldeni minket szélsőségesen kegyetlen dolognak tűnhet, de Kiróva pontosan ezt tette. Lissát elvezették, én pedig néztem, ahogy elmegy, és örültem, hogy a kötelékünk révén továbbra is tisztában lehetek majd az érzelmi hőmérsékletével. Ami engem illet, először az egyik pályaválasztási tanácsadóhoz küldtek. Egy ősöreg mora férfi volt az illető, emlékeztem is még rá a távozásunk előttről. Őszintén el voltam képedve attól, hogy még mindig az akadémián dolgozik. Olyan cseszettül öreg volt, hogy már rég nyugdíjban kellett volna lennie. Vagy a föld alatt. A találkozónk nagyjából öt percig tartott. Semmilyen megjegyzést nem fűzött a visszatérésemhez, csak megkérdezte, miket tanultam Chicagóban és Portlandben. Majd a kapott információt összevetette a régi aktámmal, és gyorsan összedobott nekem egy új órarendet. En morcosan átvettem tőle, majd elindultam az első óra felé. 1. óra Haladó szintű közelharc testőröknek 2. óra A testőrködés elmélete és személyi védelem 3. óra Súlyemelés és testedzés 4. óra Végzős nyelvtan (testőrtanoncoknak) - Ebéd 5. óra Állati viselkedéstan és fiziológia 6. óra Bevezetés az analízisbe 7. óra Mora kultúra 4. 8. óra Szláv képzőművészet

Jaj! Már elfelejtettem, milyen zsúfolt az akadémia órarendje. A testőrta-noncok és a morák a nap első felében másfajta órákra vannak beosztva, ami azt jelenti, hogy csak ebéd után látom Lissát - már amennyiben lesz közös óránk. A délutáni tanrend átlagos végzős programnak tűnt, úgyhogy úgy éreztem, jó esélyem van erre. A szláv képzőművészet olyan választási lehetőségnek tűnt számomra, amire önszántából senki nem iratkozik fel, következésképpen valószínűleg Lissát is benyomják rá. Dmitrij és Alberta úgy kísértek oda az őrök tornaterméhez az első órámra, hogy eközben egyikük sem vett tudomást a létezésemről. Mögöttük sétálva fel-tűnt, hogy Alberta rövidre, manósra vágva hordja a haját, ami így nem takarja el nyakán az ígéret szimbólumát és a molnyija tetoválásokat Sok testőrnő csinálja ezt Nálam ez egyelőre se nem oszt, se nem szoroz, mivel az én nyakamon még nincsenek tetoválások, de a jövőben sem szeretném levágni a hajam. Se a nő, se Dmitrij nem szóltak egy szót sem, és majdnem úgy sétáltak, mintha ez is csak egy átlagos nap lenne a sok közül. Amikor megérkeztünk, a kortársaim reakciója nyilvánvalóvá tette, hogy nem az. A bemelegítés közepén tartottak, amikor beléptünk a tornaterembe, és éppen úgy, mint az ebédlőben, minden tekintet rám szegeződött Nem tudtam eldönteni, hogy úgy érzem magam, mint egy rocksztár, vagy úgy, mint egy cirkuszi csodabogár. Hát jó. Ha még sokáig itt kell maradnom, akkor nincs értelme, hogy eközben végig megrettent kislányként viselkedjek. Egykor az egész iskola tisztelt minket Lissával, és ideje, hogy emlékeztessem erre az embereket Ismerős arcokat keresve végigpillantottam a meredten bámuló testőrtanoncokon. A nagy részük fiú volt. Az egyiken megakadt a tekintetem, és alig bírtam visszatartani a vigyorgást - Hé, Mason, hagyd abba a nyáladzást! Ha meztelenül próbálsz elképzelni, azt tedd a szabadidődben. Pár horkantás és vihogás törte meg a csendet, és Mason Ashfordot is sikerült kibillentenem a megdöbbenésből, mint azt a rám vetett lapos vigyora jelezte. Az összevissza meredező vörös hajával és a szeplőfoltjaival egészen helyes volt, bár szexinek nem mondanám.

Ugyanakkor ő az egyik legjobb humorérzékű srác, akit ismerek. Jó barátok voltunk annak idején. - Ezzel az idővel én rendelkezem, Hathaway. Én vezetem a mai órát - Ó, valóban? - vágtam vissza. - Jé! Hát akkor azt hiszem, tényleg ez a legjobb idő arra, hogy elképzeljünk engem meztelenül. Rólad képzelődni bármikor jó - szólalt meg valaki a közelben, és ez még inkább megtörte a jeget Eddie Castile. Ő is a barátom volt Dmitrij megrázta a fejét, és elsétált, miközben valami olyasmit dünnyögött oroszul, ami egyáltalán nem tűnt hízelgőnek. De ami a helyzetemet illeti... hát, egy csapásra sikerült visszailleszkednem a testőrtanoncok közé. Ők sokkal lazábbak, nem olyan származás centrikus kis diplomaták, mint a mora tanulók. Az osztály körém csoportosult, és egykettőre azon kaptam magam, hogy velük nevetgélek, viszontlátva azokat, akiket már szinte el is felejtettem. Mindenki tudni akarta, merre jártunk; úgy tűnt, Lissával legendává váltunk. Azt természetesen nem árulhattam el, miért szöktünk meg, ehelyett boldogan ugrattam és húztam a témával mindenkit, ami éppen olyan jól megtette. A viszontlátás öröme eltartott még pár percig, mielőtt odajött volna a felnőtt oktató, aki az edzést felügyelte, és le nem szidta Masont, amiért elhanyagolja a kötelességét Mason, még mindig vigyorogva, utasításokat kezdett vakkantani a többieknek, és kiadta, milyen gyakorlatokkal kezdjünk. Bánatosan vettem tudomásul, hogy a legtöbbjét nem ismerem. - Gyerünk, Hathaway! - fogta meg a karom. - Lehetsz az én párom. Kíváncsi vagyok, mit tanultál, mióta nem láttalak. Egy órába telt, hogy kielégüljön a kíváncsisága. - Nem sokat edzettél, mi? - Úúú - nyögtem vissza, mivel abban a pillanatban képtelen voltam az artikulált beszédre. Mason kinyújtotta a kezét, és felsegített a matracról, amire letepert Nagyjából ötvenszer. - Utállak - közöltem vele, miközben a combomon dörzsölgettem azt a részt, ami holnapra szépen be fog lilulni.

- Még jobban utálnál, ha hagytalak volna győzni. - Hát, az is igaz - értettem vele egyet sántikálva, miközben a csoport többi tagja elpakolta a felszerelést - Igazából nem is voltál olyan rossz. - Mi van? Tálcán szolgáltad fel nekem a fenekemet - Ezzel együtt Két év kihagyásod volt De lám, mégis tudsz még járni. Ez is valami - vigyorgott rám gunyorosan. - Említettem már, hogy utállak? Mason újabb mosolyt villantott rám, aminek a helyét gyorsan valami komolyabb váltotta fel. - Ne érts félre... Úgy értem, te született harcos vagy, de kizártnak tartom hogy végig tudnád csinálni a versenyt tavasszal... - Különórákat is kapok - magyaráztam. Nem mintha számítana Úgy terveztem, kijutunk valahogy Lissával még azelőtt, hogy a különórákban nagyon belemerülnék. - Fel tudok készülni. - És ki fog neked különórát tartani? - Az a magas pasas. Dmitrij. Mason megtorpant, és rám meredt. - Te Belikovval fogsz edzeni? - Igen. És akkor mi van? - Csak annyi, hogy az a pasas egy isten. - Nem túlzás ez egy kicsit? - kérdeztem. - Nem, tényleg az. Úgy értem, általában csendes és zárkózott, de amikor verekszik... azta! Ha úgy gondolod, hogy most ki vagy készülve, hát, mire ő is végez veled, halott leszel. Remek. Mintha nem lenne már így is elég jó a napom. Könyökkel oldalba vágtam Masont, és elindultam a második órámra, ami a testőrség alapvető tudnivalóit foglalta össze. Minden végzősnek kötelező tananyag volt Igazából ez volt a harmadik kurzusa annak a sorozatnak, ami másodévben indult Ez azt jelentette, hogy itt is komoly lemaradással kell szembenéznem, de reménykedtem, hogy mialatt a való világban védelmeztem Lissát, ragadt rám egy s más. Az oktatónk az a Stan Alto volt, akit Stanként emlegettünk a háta mögött, de Alto testőrnek hívtunk hivatalosabb körülmények között

Egy kicsit idősebb volt Dmitrijnél, de messze nem olyan magas, és mindig úgy nézett ki, mint aki zabos valamiért Ezen a napon a hozzáállása e téren csak intenzívebb lett, amikor besétált a terembe, és meglátta, hogy ott ülök. Megjátszott meglepetéssel elkerekítette a szemét, és körbesétált, hogy végül mögöttem álljon meg. - Hát ez meg micsoda? Nekem senki nem szólt, hogy ma egy vendégelőadót is üdvözölhetünk körünkben. Rose Hathaway. Micsoda megtiszteltetés! Milyen nagylelkű magától, hogy bokros teendői között időt szakít arra, hogy megossza velünk a tapasztalatait Éreztem, hogy ég az arcom, és hihetetlen mértékű önuralmat tanúsítva sikerült csak megállnom, hogy ne küldjem el a picsába. De biztos vagyok benne, hogy az arcomra kiült az üzenet, mert Stan vigyora még szélesebbé vált. Intelt, hogy álljak fel. Jöjjön csak, jöjjön! Ne ücsörögjön ott Jöjjön ki előre, és segítsen megtartom az előadást! A székembe süppedtem. – Ugye nem gondolja komolyan... A gúnyos mosoly eltűnt – Pontosan azt gondolom, amit mondok, Hathaway. Álljon ki az osztály elé! Vaskos némaság ülte meg a termet Stan a rettegettebb tanárok közé tartozik, és a csoport legnagyobb része túlságosan meg volt illetődve ahhoz, hogy nevetni kezdjen a csúfos helyzetemen. Megálltam, hogy ne könyörögjek kegyelemért, és kivonultam az osztály elé, majd szembefordultam mindenkivel. Bátor pillantást vetettem rájuk, és hátravetettem a hajam, amivel kiérdemeltem pár együtt érző mosolyt a barátaimtól. Akkor vettem észre, hogy nagyobb közönségem van, mint amekkorára számítottam. Pár őrző - köztük Dmitrij is - a terem hátsó végében lébecolt Az akadémián kívül a testőrök a személyre szóló védelemre koncentrálnak. Itt sokkal több embert kell szemmel tartaniuk, és a tanoncokat is oktatniuk kell. Úgyhogy idebent nem egy-egy embert követnek, hanem váltott műszakban őrzik az iskolát úgy egészében, illetve felügyelik az órákat - Szóval, Hathaway - szólalt meg Stan vidáman, miközben visszalépdelt előre velem -, világosítson fel minket a védelmező módszereiről!

- A... módszereimről.? - Természetesen. Mivel feltételezem, volt valami stratégiája, amit mi többiek nem érünk fel ésszel, amikor kijuttatott egy fiatalkorú morát az akadémia területéről, hogy a strigák folyamatos fenyegetésének tegye ki őt. Megint úgy éreztem magam, mintha Kiróva szentbeszédét hallgatnám, csak ezúttal több tanú előtt . - Nem találkoztunk egy strigával sem - válaszoltam mereven. - Ez nyilvánvaló - kaccantott fel a tanár. - Ezt már akkor sejtettem, amikor élve láttam viszont magukat Legszívesebben rákiabáltam volna, hogy egy strigát is le tudnék győzni, de miután úgy ellátták a bajom az előző órán, kezdtem belátni, hogy még Mason támadását sem élném túl, nemhogy egy valódi strigáét. Amikor látta, hogy nem válaszolok, Stan elkezdett fel-alá járkálni az osztály előtt . - Szóval mit csinált? Hogy gondoskodott arról, hogy a védence életben maradjon? Nem járkált ki vele éjszaka? - Csak néha. - Ez igaz is volt Különösen az első időkben, miután megszöktünk. Amikor több hónap is eltelt támadás nélkül, kicsit lazábbak lettünk, - Csak néha - ismételte utánam Stan erőltetetten magas hangon, amitől a válaszom végtelenül ostobának tűnt - Akkor feltételezem, hogy nappal aludt, éjszaka pedig őrt állt - Ööö... nem. - Nem? Pedig ez az egyik első tudnivaló, amit a személyi őrzésről szóló fejezet megemlít. Ja, várjunk, maga azt nem tudhatja, mert nem volt itt. További vulgáris kifejezéseket nyeltem vissza. - Figyeltem a környéket, amikor kimentünk - jelentettem ki, hogy védjem magam. - Ó? Hát az már valami. Carnegie négyszöges megfigyelési metódusát alkalmazta, vagy a körkörös felmérést? Nem válaszoltam.

- Ó! Akkor, gondolom, a Hathaway-féle „pillants körbe, amikor éppen eszedbe jut”- módszert használta. - Nem! - kiáltottam fel dühösen. - Ez nem igaz. Vigyáztam rá. Még mindig életben van, nem igaz.? Stan visszasétált hozzám, és az arcomba tolta a képét - Mert szerencséjük volt. - Nem ólálkodnak minden utcasarkon strigák odakint - vágtam vissza. - Nem úgy van, ahogy tanultuk. Sokkal biztonságosabb, mint ahogy beállítják. - Biztonságosabb? Biztonságosabb? Háborúban állunk a strigákkal! - üvöltötte Stan. Olyan közel volt hozzám, hogy éreztem a kávé illatát a leheletén. - Bármelyikük odasétálhatna magához, és kitörhetné a csinos kis nyakát, még mielőtt egyáltalán észrevenné őt, anélkül, hogy eközben akár egy izzadság-cseppet ejtene. Lehet, hogy maga gyorsabb és erősebb, mint egy mora vagy egy ember, de egyszerűen senki, senki egy strigához képest Ok végzetesek és nagyon erősek. És tudja, mitől lesznek még erősebbek? Semmiképpen nem adom meg azt az elégtételt ennek a bunkónak, hogy sírni lásson. Levettem róla a tekintetem, és megpróbáltam valami másra koncentrálni. A pillantásom Dmitrijen és a többi testőrön állapodott meg. Faarccal bámulták a megaláztatásomat – A morák vérétől - suttogtam. – Hogy mondta? - kérdezte Stan hangosan. - Nem hallottam jól. Visszarántottam a fejem, és az arcába néztem. – A morák vérétől! A morák vérétől lesznek még erősebbek. A tanár elégedetten bólintott, és hátrált pár lépést – Igen. Úgy van. Erősebbek lesznek tőle, és nehezebb őket elpusztítani utána. Ölnek embert és dampyrt is, hogy igyanak belőlük, de jobban áhítják a morák vérét, mint bármi mást Azt keresik. A halhatatlanságért cserébe Álltak át a sötét oldalra, és mindent megtesznek, hogy megőrizzék ezt a halhatatlanságot . A legelszántabb strigák akár nyilvános támadást is intéznek a morák ellen. Stiga csapatok támadnak ehhez hasonló iskolákra. Léteznek olyan strigák, akik ezer éve élnek, és morák generációiból táplálkoztak már.

Szinte lehetetlen megölni őket És ezért fogynak a morák. Nem elég erősek, még a testőreikkel együtt sem ahhoz, hogy megvédjék magukat Pár mora fel is adta küzdelmet, és szabad akaratából változott strigává. És ahogy tűnnek el a morák... - .. .úgy fogynak a dampyrok is - fejeztem be. - Nahát! - nyalta le az ajkáról Stan a kifröccsent nyálat - Úgy tűnik, hogy végül is valamit azért megtanult Most majd kiderül, ahhoz tanult-e eleget, hogy elvégezze ezt a kurzust, és elkezdhesse a terepgyakorlatot a következő félévben. Jaj! A borzalmas óra maradékát azzal töltöttem - szerencsére immár a helyemen -, hogy újra és újra lejátszottam a fejemben ezeket a szavakat A végzősök terepgyakorlata az őrtanoncok képzésének legjobb része. Egy féléven keresztül nincs egyetlen óránk sem. Ehelyett mindenki kap egy mora tanulót, akire vigyáznia kell mindig, mindenhol. Eközben a felnőtt őrök felügyelnek minket, és próbára is tesznek megrendezett támadásokkal, illetve egyéb vészhelyzetekkel. Az, hogy a gyakornok miként teljesít a terepgyakorlaton, majdnem olyan fontos, mint az összes többi jegy együtt Azt is befolyásolhatja, hogy melyik morát kapja, miután végzett És én? Csak egy olyan mora van, akire én vágyom.

Két órával később végre kijárt nekem egy ebédszünet Miközben végigbotorkáltam az ebédlő felé vezető úton, Dmitrij vette fel velem a lépést, aki nem tűnt különösebben istenszerűnek - hacsak azt nem vesszük, milyen istenien jól nézett ki. - Gondolom, láttad, mi történt Stan óráján - jegyeztem meg neki a kérdést anélkül, hogy a megszólítással bajlódtam volna. - Igen. - És nem gondolod, hogy egy kicsit igazságtalan volt? - De nem volt igaza? Szerinted fel voltál készülve arra, hogy megvédd Vasziliszát? Lesütöttem a szemem.

- Sikerült életben tartanom - dünnyögtem. - Hogy ment ma az edzés az osztálytársaiddal? Ez gonosz beszólás volt Nem válaszoltam, mert tisztában voltam vele, hogy nincs rá szükség. Stané után volt még egy gyakorlati órám is, és kétségem nem volt afelől, hogy Dmitrij végignézte, ahogy ott is szétvernek. – Ha őket sem tudod legyőzni... – Igen, igen, tudom – csattantam fel. Dmitrij visszavett hosszú lépteiből, hogy igazodni tudjon az én fájdalmas vánszorgásomhoz. – Te erősnek és gyorsnak születtél. Csak edzésben kell tartanod magad. Sportoltál bármit is, míg odakint voltatok? – Persze – vontam meg a vállam.– Időnként. – Beléptél bármelyik csapatba? – Az túl nagy fáradtság lett volna. Ha olyan sokat akartam volna edzeni, itt maradtam volna. Dmitrij ingerült pillantást vetett rám. – Nem leszel képes valóban megvédeni a hercegnőt, ha nem finomítod a technikádat. Mindig kevés maradsz hozzá. – Képes leszek megvédeni – feleltem harciasan. – Tudod, hogy nincs rá garancia, hogy pont mellé fognak beosztani akár a terepgyakorlaton, akár miután végeztél.– Dmitrij hangja mély és minden együttérzéstől mentes volt. Nem egy tutujgatós típusú mentort kaptam. – Senki nem akarja, hogy kárba vesszen a köteléketek, de nem fognak mellé egy alsóbbrendű testőrt kirendelni. Ha vele akarsz lenni, meg kell dolgoznod érte. Ott van neked a tananyag. Itt vagyok neked én. Vagy használsz minket, vagy nem. Te leszel a tökéletes testőr Vaszilisza mellé, amikor majd végeztek, amennyiben be tudod bizonyítani, hogy érdemes vagy rá. Remélem sikerül ! – Lissa, Lissának hívd! – javítottam ki. Lissa utálja a keresztnevét, sokkal jobban szereti az amerikanizált becenevét. Dmitrij elsétált, én pedig hirtelen már nem is éreztem annyira rossz fejnek magam,

Mostanra már elég sok idő eltelt azóta hogy vége lett az órának. Szinte mindenki más berohant már az ebédlőbe enni, hogy minél több időt tölthessenek együtt beszélgetéssel. Már én is majdnem visszaértem oda, amikor egy hang szólított meg a bejáratboltíve alól. – Rose? Bekukucskáltam és Viktor Daskovot pillantottam meg a mosolygós kedves arcával, egy botra támaszkodva a fal mellett. A két testőre is a közelben tartózkodott, illendő távolságot tartva tőle. – Das…ööö, felség. Jó napot. Még időben kaptam észbe, mielőtt megfeledkeztem volna a morák uralkodói megszólításának használatáról. Az emberek között nem használtam ilyen címeket. A morák a tizenkét királyi családból választják ki az uralkodóikat. A családok rangidősét illeti meg a „herceg" vagy „hercegnő" megszólítás. Lissa azért kapta meg, mert az ő vérvonalából ő maradt egyedül. - Milyen volt az első nap.? - kérdezte Viktor. - Még nincs vége. - Próbáltam valami társalgási témát találni. Hosszabb látogatásra jött? - Délután távozom, csak még beköszönök Nataljának. Amikor meghallottam, hogy Vaszilisza visszajön, veled együtt, egyszerűen muszáj volt eljönnöm hozzátok. Bólintottam, és nem tudtam, mit mondhatnék még. A herceg inkább Lissa barátja volt, mint az enyém. - Csak annyit szeretnék még mondani... — kezdte a herceg habozva. — Tisztában vagyok azzal, milyen súlyos dolgot cselekedtél, de szerintem Kiróva igazgatónő elismerhette volna az eredményeidet. Valóban sikerült Vasziliszát megvédened mindentől. Ez lenyűgöző teljesítmény. - Hát, nem arról volt szó, hogy strigákkal kellett volna szembeszállnom, vagy ilyesmi – mondtam. - De szembe kellett szállnod pár dologgal, nem? - Persze. Az iskola egyszer pszi-kopókat küldött utánunk. - Ez igen figyelemre méltó. - Nem igazán. Elég könnyű volt lerázni őket. Viktor felnevetett.

- Vadásztam már velük. Egyáltalán nem olyan könnyű megszabadulni tőlük, amilyen erősek és intelligensek. Ez igaz volt. A pszi-kopók azok közé a mágikus fenevadak közé tartoznak, amelyek a világot járják, és amelyekről az emberek nem is tudnak, illetve ha látják őket, akkor sem hiszik el a létezésüket. Az említett fenevadak falkában járnak, továbbá képesek egy bizonyosfajta gondolatátvitelre, és emiatt különösen nagy veszélyt jelentenek az áldozataikra - meg amiatt is, hogy mutáns farkasokra hasonlítanak. - És mivel kellett még szembeszállnotok? Megvontam a vállam. - Ezzel-azzal, imitt-amott. - Igen figyelemre méltó teljesítmény - ismételte meg Daskov. - Szerintem inkább csak szerencsés voltam. Mint kiderül, nagyon le vagyok maradva ezzel az egész testőrös cuccak - Kezdtem úgy beszélni, mint Stan. - Te okos lány vagy. Be fogod hozni a lemaradást. És ott van a köteléketek is. Lesütöttem a szemem. A képességem, hogy „érezni" tudom Lissát, olyan sokáig volt a mi titkunk, hogy most furcsán éreztem magam attól, hogy mások is tudnak róla. - A történelem tele van olyan testőrök történeteivel, akik képesek voltak megérezni, ha a védencük veszélyben forgott - folytatta Viktor. - A hobbimmá vált ezeknek a történeteknek a tanulmányozása, és az ősök pár szokásának is utánanéztem. Úgy hallottam, hogy óriási előnynek számít. - Hát, lehet - vontam meg a vállam. Milyen unalmas egy hobbi, gondoltam, miközben elképzeltem, ahogy történelem előtti források felett görnyedezik egy pókhálókkal borított, dohos könyvtárban. Viktor félrebillentette a fejét, és kíváncsiság öntötte el az arcát. Kiróva és a többiek ugyanígy néztek, amikor szóba került a kötelékünk, mintha valamiféle laboratóriumi patkányok lennénk. - És milyen érzés, már ha megbocsátod a kérdést? - Hát... nem is tudom. Egyszerűen csak mindig van valami benyomásom arról, hogy mi van vele. Általában csak az érzelmeiről.

Nem tudunk üzengetni egymásnak, vagy ilyesmi. - Arról nem beszéltem, hogy a fejébe is be tudok mászni. Ezt a részét még én is alig tudtam felfogni. - De a másik irányba nem működik? Ő nem képes érzékelni téged? Megráztam a fejem. Viktor arcáról csodálat sugárzott. - És hogy keletkezett? - Nem tudom – válaszoltam, még mindig nem nézve a szemébe. –Egyszerűen csak elkezdődött két éve. A férfi összevonta a szemöldökét. - A baleset körül? Habozva bólintottam. Az biztos, hogy a baleset nem tartozott azok közé a dolgok közé, amelyekről beszélgetni akartam. Lissa emlékei éppen elég szörnyűek voltak anélkül is, hogy a sajátjaim szerepeltek volna köztük. Roncsolt fém, forróság, hideg, majd ismét forróság. Lissa sikoltozik felettem, azt sikoltozza hogy ébredjek fel, és azt sikoltozza, hogy a szülei és a bátyja is ébred-jenek fel. De csak nekem sikerült. És az orvosok szerint már ez is csoda volt. Azt mondták, a lehetetlennel volt határos, hogy túléltem. Viktor, aki nyilvánvalóan észrevette, hogy kényelmetlenül érzem magam, hagyta elszállni a pillanatot, és témát váltott. - Még mindig alig tudom elhinni. Már nagyon régen nem fordult elő Ilyesmi. Ha gyakrabban megtörténne... képzeld csak el, milyen hatással lenne ez a morák biztonságára. Ha a többiek is így lennének vele. Utána fogok járni a dolognak, mert ki kell deríteni, nem lehetne-e másokba is átültetni. . – Aha. – Kezdett elfogyni a türelmem, bármennyire is kedveltem Viktort. Natalja végtelenül locsi-fecsi lány, és nem volt kétségem afelől, kitől örökölte ezt a tulajdonságát. Vészesen fogytak az ebédidőm percei, és bár a morák és a testőrtanoncok délután közös órákra jártak, akkor nem nagyon tudunk majd beszélgetni Lissával. - Nem lehetne esetleg... – Viktor köhögni kezdett, a rohamba az egész teste beleremegett. A betegsége, a Sandovsky-szindróma felemésztette a tüdejét, és ezzel az egész testét a halál felé terelte. Ideges pillantást vetettem a testőreire, mire az egyikük odalépett.

– Felség – mondta udvariasan –, kérem, jöjjön be! Idekint túl hideg van. Viktor bólintott. – Igaz, igaz. És Rose is minden bizonnyal éhes már. – Felém fordult. – Nagyon köszönöm, hogy beszélgettél velem. Nem tudom eléggé kihangsúlyozni, mit jelent számomra, hogy Vaszilisza még életben van, és hogy ez rajtad is múlt. Megígértem az apjának, hogy gondját viselem, amennyiben vele történne valami, és amikor megszöktetek, úgy éreztem, kudarcot vallottam. Görcs támadt a gyomromban, amikor elképzeltem, mennyire nyomaszthatta a bűntudat és az aggodalom az eltűnésünk miatt. Egészen mostanáig nem igazán gondolkoztam azon, hogy érezhették magukat mások akkoriban. Elköszöntünk egymástól, és végre bejutottam az iskolaépületbe. Eközben éreztem, hogy Lissa egyre feszültebbé válik. Figyelmen kívül hagyva a lábam sajgását, sietni kezdtem az ebédlő felé. És majdnem egyenesen beleszaladtam Lissába. De nem vett észre. A többiek sem, akik ott ácsorogtak mellette: Aaron és a kis porcelánbaba. Megálltam, és még elkaptam a beszélgetésük végét. A lány Lissa felé hajolt, aki inkább döbbentnek tűnt, mint bármi másnak. – Hát, nekem úgy tűnik, mintha egy turkálóban vetted volna. Az ember azt hinné, hogy egy drágalátos Dragomirba szorul némi igényesség. - A Dnigomir szó gúnytól csöpögött. Elkaptam a Babalányt a vállánál fogva, és félrelöktem. Olyan könnyű volt, hogy egy méterrel odébb került, és majdnem elesett. — Lissa valóban elég igényes — közöltem vele -, ezért most vége a társalgásotoknak.

Négy

Hála az égnek, ezúttal nem minket figyelt az egész ebédlő, de páran megálltak a közelben, és bámulni kezdtek. – Mi az ördögöt művelsz? – kérdezte a Babalány tágra nyílt, dühtől szikrázó kék szemekkel. így közelről már jobban meg tudtam nézni magamnak. Ugyanolyan karcsú volt, mint a legtöbb mora, de messze nem olyan magas, és részben ezért nézett ki annyira fiatalnak. Nagyon csinos kis lila ruhácskát viselt - ami eszembe idézte, hogy én valóban turkálóból öltözködöm -, de közelebbről megvizsgálva az a benyomásom támadt, hogy csak valami nagy márka olcsó másolata. Keresztbe fontam a karom a mellkasomon. - Eltévedtél, kislány? Az általános iskola a nyugati részen van. A lány arca rózsaszínre váltott. - Hozzám ne merj érni még egyszer! Ha megpróbálsz kicseszni velem, megemlegeted! O, micsoda alacsony labda. Csak Lissa fejrázása akadályozta meg a számtalan szellemes visszavágás valamelyikét részemről. Ehelyett inkább a nyers erőt választottam, már úgy allegorikusan. - És ha te próbálsz kicseszni velünk, akkor félbetörlek. Ha nem hiszel nekem, kérdezd meg Dawn Yarrow-tól, mi történt a karjával kilencedikben. Te valószínűleg éppen tente-tentéztél aznap délután. A Dawnnal kapcsolatos sztori nem olyasmi, amire büszke lennék. Tényleg nem hittem volna, hogy eltörik a csontja, amikor egy fához vágtam. De az eset után elterjedt, hogy veszélyes vagyok, amellett, hogy már amúgy is híre volt a csípős nyelvemnek. A történet legendássá vált, és szerettem azt képzelni, hogy még mindig el-

elmesélik nyári estéken a tábortűz körül. A lány arcából ítélve így is volt. Az őrség egyik tagja ekkor ért mellénk, és gyanakvó pillantást vetett kis csoportunkra. A Babalány hátrálni kezdett, és megfogta Aaron karját. - Gyere! - mondta neki. - Szia, Aaron - köszöntem vidáman, mert leesett, hogy ő is ott van. - Örülök, hogy újra látlak! Aaron egy gyorsat biccentett, és félszegen elmosolyodott, miközben a lány elvonszolta. Jó öreg Aaron. Kedves és aranyos, de agresszívnek nem lehetne nevezni. Lissához fordultam. - Jól vagy? - kérdeztem, mire bólintott. - Van bármi fogalmad arról, hogy kit fenyegettem meg az imént testi erőszakkal? - Nincs. Ahogy elindultam a konyhai sor felé, Lissa megrázta a fejét. - Az etetőkhöz kell mennem. Furcsa érzésem támadt. Annyira hozzászoktam, hogy én vagyok Lissa kizárólagos vérforrása, hogy a morák szokásos rutinjához való visszatérésének gondolatától idegenkedni kezdtem. Sőt, már szinte zavart. Pedig nem kellett volna zavarnia. A morák életének szerves része a napi etetés, és én nem voltam képes ezt megadni neki, amikor csak ketten voltunk. Sok kellemetlenséget okozott, hogy én az etetős napokon gyengélkedtem, Lissa pedig a közbeeső napokon. Örülnöm kellett volna, hogy végre megint normális életet élhet. Mosolyt erőltettem magamra. - Ja, persze. Besétáltunk az etetőterembe, ami az ebédlő mellett nyílt. Hogy biztosítsanak némi diszkréciót, kisebb bokszokra osztották a helyiséget. Egy sötét hajú mora nő üdvözölt bennünket a bejáratnál, majd lepillantott a csiptetős táblájára, és lapozgatni kezdett a listájában. Megtalálta, amit keresett, odafirkantott valamit, utána intett Lissának, hogy kövesse. Vetett rám egy csodálkozó pillantást, de ez nem akadályozott meg abban, hogy én is velük menjek.

Az egyik bokszhoz vezetett, amiben egy kövérkés, középkorú nő ült egy magazint lapozgatva. Amikor odaértünk, felnézett, és elmosolyodott. Ugyanazt az álomszerű, üveges tekintetet láttam a szemében, mint a többi etetőében. Valószínűleg már majdnem a teljes napi adagját leadta, abból ítélve, amilyen kábának tűnt. Amikor felismerte Lissát, még szélesebbé vált a mosolya. - Örülök, hogy újra látom, hercegnő. A hoszteszünk otthagyott bennünket, és Lissa leült egy székre a nő mellé. Valamiféle zavart éreztem benne, kicsit más milyet, mint az enyém volt. Fz az egész neki is furcsa volt; hosszú idő telt el. De az etető semmiféle gátlást nem tanúsított. Vágyakozó pillantás suhant át az arcán – mint a drogosokén, amikor a következő adagjukra várnak. Elöntött az undor. Régi ösztön volt, olyan, amit évek során döngöltek belém. Az etetők nélkülözhetetlen részei a morák életének. Olyan emberek, akik szabad akaratukból vállalkoztak arra, hogy folyamatos vérforrást biztosítsanak, a társadalom peremére szorult lények, akik életüket a morák titkos világának áldozták. Jó ellátást kaptak, és minden igényüket kielégítették. De a szívük mélyén egyszerű kábszeresek voltak, a morák nyálából és a harapásokból fakadó gyönyörnek a függői. A morák - és az őrzők ~ lenézik az ilyesfajta kiszolgáltatottságot, annak ellenére, hogy a morák meghalnának nélkülük, vagy arra kényszerülnének, hogy ártatlanokat támadjanak meg. Az álszentség netovábbja. Az etető félrebillentette a fejét, hogy Lissa hozzáférjen a nyakához. A bőre heges volt az évek hosszú során kapott napi harapásoktól. Az aránylag ritka etetések, amit Lissával csináltunk, nem hagytak nyomot a nyakamon; az én sebeim legfeljebb egy nap alatt elmúltak. Lissa előrehajolt, és agyarai belemélyedtek a felkínált húsba. A nő lehunyta a szemét, és halkan felnyögött az élvezettől. Én nagyokat nyeltem, miközben Lissa ivott. Vért nem láttam, de el tudtam képzelni. Egyetlen érzelem öntötte el vad hullámával a szívem; a vágyakozás. És a féltékenység. Elfordítottam a tekintetem, a padlót kezdtem nézni. Gondolatban leszidtam magam.

Mi bajod van? Miért hiányolnád? Csak naponta egyszer csináltad. Te nem vagy függő, vele ellentétben. És nem is akarsz az lenni. De nem tudtam mit tenni, nem voltam képes elfojtani az érzést, amit a vámpírharapás gyönyörének emléke keltett bennem. Lissa végzett, és visszatértünk az aulába, ahol a sor felé kezdtünk ballagni. Rövid volt, mert már csak egy negyedóra maradt az ebédszünetből. Amikor odaértünk, megpakoltam a tányéromat sült krumplival és valami kerek, harapásnyi cuccal, ami távolról csirkefalatkára emlékeztetett Lissa csak egy joghurtot vett el. A moráknak éppen úgy szükségük van az evésre, mint a dampyroknak és az embereknek, de vérivás után soha nincs étvágyuk. - Szóval, milyenek voltak az óráid?- kérdeztem. Lissa vállat vont Az arca színessé és elevenné vált a vértől. - Semmi különös. Megbámultak. Rengetegen megbámultak. Rengeteget kérdeztek arról, merre jártunk. Sugdolóztak. - Nálam ugyanez pepitában – válaszoltam. A felügyelő kipipált minket, és odasétáltunk egy asztalhoz. Oldalról Lissára sandítottam. –Ugye nincs semmi gond? Nem borultál ki? – Nem... semmi baj. – A kötelékünk által szállított érzelmek megcáfolták a szavait Mivel Lissa tudta, hogy én is érzem, átnyújtotta az órarendjét, hogy témát váltsunk. Átnéztem: 1. óra Orosz nyelv 2. 2. óra Amerikai gyarmatosítás kori irodalom 3. óra Az elementál mágia alapjai A 4. óra Ókori költészet - Ebéd 5. óra Állati viselkedéstan és fiziológia 6. óra Haladó analízis 7. óra Mora kultúra 4. 8. óra Szláv képzőművészet

– Te stréber - jegyeztem meg. - Ha téged is a hülyék matekjára osztottak volna be, akkor ugyanolyan lenne a délutáni órarendünk. – Megtorpantam. - Miért kell az elementál alapjaira járnod? Az másodéves tantárgy. Lissa rám meredt – Mert a végzősök szakosított órákra járnak. Ettől mindketten elhallgattunk. Minden mora gyakorolja az elementál varázslatokat Ez az egyik dolog, ami megkülönbözteti az élő vámpírokat a strigáktól, a halott vámpíroktól. A morák ajándékként tekintenek a varázslatra. A lelkük része, és ez jelenti számukra a kapcsolatot a világgal. Réges-régen nyíltan használták a varázserejüket, megakadályozták vele a természeti katasztrófákat, illetve segítettek az élelmiszer- és az ivóvíz előállításában. Most már erre nem volt olyan nagy szükség, de a varázslat a vérükben maradt Ott égett bennük, és arra ösztökélte őket, hogy kinyúljanak a nagyvilágba, és használják a hatalmukat Az ilyen akadémiák, mint ez, azért létesültek, hogy a morák megtanulják uralni a varázsképességeiket, és elképesztően bonyolult dolgokat tudjanak végrehajtani velük. A tanulóknak a varázslattal kapcsolatos szabályokat is el kell sajátítaniuk, azokat a szabályokat, amelyek évszázadok óta nem változtak, és amelyek megszegését szi-gorúan büntették. Minden morának van egy kis tehetsége minden elemhez. Amikor körülbelül olyan idősek lesznek, mint mi, a diákok „szakosodnak", mert az egyik elem erősebbé válik a többinél: a föld, a víz, a tűz vagy a levegő. Nem szakosodni olyan, mintha az ember nem esne át a pubertáson. Lissa pedig... hát, Lissa még nem szakosodott. - Még mindig Carmack tanárnő tanítja? Mit mondott? - Azt mondta, ő nem aggódik. Eljön majd az ideje. -És nem... nem mondtad el neki.. Lissa megrázta a fejét. - Nem. Persze hogy nem. Nem folytattuk a témát. Ez olyasmi volt, amire rengeteget gondoltunk, de szinte soha nem beszéltünk róla.

Folytattuk az utunkat, közben az asztalokat nézegettük, hogy hova üljünk. Pár szempár leplezetlen kíváncsisággal bámult fel ránk. - Lissa! - szólt oda valaki a közelből. Amikor odapillantottunk, láttuk, hogy Natalja az. Egymásra néztünk Lissával. Natalja ugyanúgy Lissa unokatestvérfélesége, ahogy Viktor a nagybácsifélesége, de soha nem kerültünk vele szorosabb barátságba. Lissa vállat vont, és elindult arrafelé. –Miért is ne? Vonakodva követtem. Natalja kedves lány, de egyike a legunalmasabb embereknek, akit ismerek. Az iskola főnemesi sarjaira általában úgy tekintettek, mint a hírességekre, de Natalja soha nem tudott beilleszkedni közéjük. Túl jellegtelen volt, túl kevés érdeklődést tanúsított a klikkek diplomáciai viszonyai iránt, és amúgy is túl naiv volt ahhoz, hogy sikerüljön felfognia őket Natalja barátai elfojtott kíváncsisággal pillantottak felénk, de ő nem fogta vissza magát A nyakunkba ugrott Lissához hasonlóan neki is jádezöld szeme volt, de vele ellentétben koromfekete haja, mint Viktornak is, mielőtt beleőszült volna a betegségébe. - Visszajöttetek! Tudtam, hogy visszajöttök! Mindenki azt mondta, hogy végleg eltűntetek, de én soha nem hittem el. Tudtam, hogy nem lesztek képesek távol maradni. Miért mentetek el? Annyi pletyka van arról, hogy vajon miért tűntetek el! - Lissával egymásra pillantottunk, miközben Natalja tovább locsogott - Camille azt mondta, hogy valamelyikőtök teherbe esett, és abortuszra kellett mennetek, de arról tudtam, hogy nem lehet igaz. Valaki azt mondta, hogy Rose mamájához költöztetek, de én úgy gondoltam, hogy az igazgatónő és apu nem lennének olyan idegesek, ha ott bukkantatok volna fel. Tudtátok, hogy lehet, hogy szobatársak leszünk? Beszéltem... Végeérhetetlenül csicsergett, és közben villogtatta a vámpíragyarait Én udvariasan mosolyogtam, és hagytam, hogy Lissa verje vissza a rohamot, amíg Natalja fel nem tett egy húzós kérdést - És hogyan szereztél vért, Lissa? Az egész asztaltársaság kérdő pillantást vetett ránk. Lissa lefagyott, de én azonnal felvettem a fonalat, és folyékonyan hazudni kezdtem.

- Ó, hát az nem gond. Rengeteg ember van, aki szívesen segít ebben. - Tényleg? - kérdezett vissza Natalja egyik barátja tágra nyílt szemmel. - Aha. Ilyen bulikon, meg hasonló helyeken lehet őket megtalálni. Nem érdekli őket más, csak hogy megkapják a következő adagjukat, és még csak észre sem veszik igazán, hogy egy vámpírtól jutnak hozzá: a legtöbben már annyira szét vannak esve, hogy úgysem emlékeznének rá. - Ezzel feléltem az amúgy is homályos részleteim maradékát is, úgyhogy egyszerűen csak megvontam a vállam, olyan lazán és magabiztosan, ahogy csak tudtam. Úgysem tudnak megcáfolni. - Mondom, tök könnyű volt. Szinte könnyebb, mint a saját etetőinkkel. Natalja megelégedett ennyivel, és témát váltott Lissa hálás pillantást vetett rám. Miközben megint elengedtem a fülem mellett a szózuhatagot, végignéztem a rég nem látott arcokon, és megpróbáltam kideríteni, ki kivel barátkozik, és hogy alakultak az erőviszonyok az iskolán belül. Mason, aki pár testőrtanonc mellett ült, elkapta a tekintetem, és én rámosolyogtam. Mellette egy mora csoport foglalt helyet, és éppen jót nevettek valamin. Aaron és a szőke lány is velük volt - Hé, Natalja - vágtam közbe a társalgásba. Nem úgy tűnt, mintha Natalját zavarta volna. - Kicsoda Aaron új barátnője.? - Mi.? Ja, Mia Rinaldi. - Látván értetlen tekintetemet, visszakérdezett - Nem emlékszel rá? - Kellene.? Ide járt már, amikor elmentünk.? - Mindig is idejárt - válaszolta Natalja. - Csak egy évvel fiatalabb nálunk. Kérdő pillantást vetettem Lissára, aki vállat vont - Miért van annyira kiakadva ránk.? - kérdeztem. - Egyikünk sem ismeri. - Nem tudom - válaszolta Natalja. - Lehet, hogy féltékeny Aaron miatt Ő egy senki volt, amikor tí leléptetek. És nagyon népszerű lett nagyon hirtelen. Nem származik uralkodói családból, vagy ilyesmi, de amint Aaronnal kezdett járni...

- Oké, köszi - vágtam közbe. - Igazából annyira nem is... A tekintetem Natalja arcáról Jesse Zekloséra vetődött, aki éppen az asztalunk mellett haladt el. Ó, Jesse! Már el is felejtettem. Én szívesen flörtöltem Masonnal és a többi testőrtanonccal is, de Jesse egészen más kategória. A többi sráccal csak a flört kedvéért flörtöl az ember. Jesse-vel azért, mert abban reménykedik, hátha egy ágyban találja magát vele félmeztelenül. Főnemesi családból származó mora volt, és olyan szívdöglesztő, hogy egy „VIGYÁZAT! GYULLADÁSVESZÉLY!" táblát kellett volna hordania. Elkapta a tekintetemet. - Hahó, Rose, üdv ismét itt. Még mindig töröd a szíveket. - Szeretnéd megtudni.? Jesse még jobban elvigyorodott. - Lógjunk el valamikor, és meglátjuk. Ha valaha is kiengednek. Továbbment, én pedig csodálattal bámultam utána. Natalja és a barátai engem néztek lenyűgözve. Lehet, hogy a Dmitrij-féle értelemben én nem vagyok istennő, de ebben a csoportban Lissa és én istennők voltunk –vagy legalábbis volt istennők -, egy másik fajtából. - Ó, te jó ég! - sóhajtott fel az egyik lány. - Ez Jesse volt. - Igen - értettem vele egyet mosolyogva. - Határozottan ő volt az. - Bárcsak úgy néznék ki, mint te! - tette hozzá a lány búsan. Mindenki rám pillantott. Papíron félig mora vagyok, de úgy nézek ki, mint egy ember. Jól be tudtam illeszkedni az emberek közé a szabadságoltatásunk alatt, annyira jól, hogy alig foglalkoztam a külsőmmel. Itt, a vékony, lapos mora lányok között bizonyos tulajdonságaim - konkrétan a nagyobb mellem és az íveltebb csípőm – feltűnővé tettek. Tisztában voltam azzal, hogy csinos vagyok, de a mora fiúk nemcsak csinosnak találták a testem, hanem szexinek, a maga veszedelmes módján. A dampyr lányok egzotikus hódításnak számítanak, olyan különlegességnek, amit minden mora fiú ki akar egyszer próbálni. Ironikus, hogy idebent ennyire kapósak a dampyr lányok, mert a nyúlánk morák sokkal jobban hasonlítanak az emberek világában annyira népszerű csontsovány szupermodellekre. A legtöbb ember soha nem lenne képes elérni azt az „ideális" vékonyságot, éppen úgy,

ahogy a mora lányok soha nem tudnának úgy kinézni, mint én. Mindenki azt akarja, amit nem kaphat meg. Lissa és én egymás mellett ülhettünk a közös délutáni óráinkon, de nem tudtunk sokat beszélgetni. A tekintetek, amiket említett, valóban követtek minket, de úgy találtam, minél többet beszélgetek emberekkel, annál inkább felengednek. Lassan, fokozatosan mintha eszükbe jutott volna, hogy kik is vagyunk, és az újdonság varázsa lassan elmúlt, bár az őrült kalandunkkal kapcsolatos kíváncsiskodás nem. Vagy talán úgy kellett volna mondanom, visszaemlékeztek arra, én ki vagyok. Mert csak én beszéltem. Lissa egyenesen maga elé meredt, és nem jelzett vissza, de még csak nem is figyelt, amikor beszélgetni próbáltam. Éreztem, hogy szorongás és szomorúság árad belőle. - Rendben - mondtam neki, amikor végre vége lett az óráknak. Az iskola előtt ácsorogtunk, és tisztában voltam vele, hogy ezzel rögtön meg is szegtem a megegyezésünk feltételeit Kirovával. — Nem fogunk itt maradni — közöltem Lissával, miközben gyanakodva pásztáztam a környéket — Meg fogom találni a módját, hogy kijussunk innen. - Tényleg azt hiszed, hogy másodszor is sikerülni fog.? - kérdezte Lissa csendesen. –Tutibiztos - válaszoltam határozottan, ismételten meg– könnyebbülve attól, hogy ő nem tud olvasni az érzelmeimben. Már az első alkalommal is nagyon necces volt a szökésünk. Ha még egyszer megpróbáljuk, cseszett nehéz dolgunk lesz, nem mintha ez megakadályozna. - Tényleg képes lennél rá, mi? - mosolyodott el Lissa inkább magában, mint rám, mintha valami vicces jutott volna az eszébe. - Hát persze hogy képes lennél. Csak annyi, hogy... - Felsóhajtott - Nem tudom, hogy el akarok-e menni. Talán... talán jobb lenne, ha maradnánk. Meglepetten pislogtam.

- Micsoda? - Ez nem tartozott a legszellemesebb válaszaim közé, de ennél jobbat nem tudtam összehozni. Soha nem hittem volna, hogy Lissa ilyet mond nekem. - Láttalak, Rose. Láttam, hogy beszélgetsz a többi testőrtanonccal óra közben az edzésekről Ez hiányzott neked. - De az egész nem ér annyit - vitatkoztam. - Akkor nem, ha... ha te... - Nem tudtam befejezni, de igaza volt Olvasott a gondolataimban. Tényleg hiányzott a többi testőrtanonc. Még pár mora is. De nem csak erről volt szó. A tapasztalatlanságom súlya, a tudat, hogy mennyire le vagyok maradva, egész nap nőtt bennem. - Lehet, hogy jobb lenne - folytatta Lissa. — Eddig nem történt... szóval nem történt semmi olyan dolog. Nem éreztem úgy, mintha bárki is követne vagy figyelne minket Erre nem válaszoltam semmit Mielőtt eltűntünk volna az akadémiáról, Lissa folyamatosan úgy érezte, mintha valaki követné, mintha vadásznának rá. Én soha nem láttam semmit, ami alátámasztotta volna ezt a gyanúját, de hallottam, amint az egyik tanárunk ugyanerről fecseg hosszan. Karp tanárnő. Csinos mora nő volt, mélyvörös hajjal és magas arccsontokkal. És biztos voltam benne, hogy őrült. - Soha nem lehet tudni, ki figyeli az embert - szokta magyarázni, miközben fürgén körbesétált az osztályban, és sorban lehúzott minden sötétítőt. - Vagy hogy ki követi az embert. A legjobb, ha óvatosak vagytok. Ha mindig óvatosak vagytok. - Erre vihogtunk egy kicsit egymás közt, mert ezt szokták tenni a diákok az excentrikus és paranoiás tanárok közelében. A gondolat, hogy Lissa úgy viselkedik, mint Karp tanárnő, eléggé zavart. - Mi a haj? - kérdezte Lissa, aki észrevette, mennyire elmerültem a gondolataimban. - Mi? Ja , semmi, csak elgondolkoztam — sóhajtottam fel, miközben megpróbáltam egyensúlyt találni a saját igényeim és aközött, ami Lissának a legjobb. - Liss, azt hiszem, akkor maradhatunk... De akkor van pár feltételem. Ettől elnevette magát.

- Rose ultimátuma, mi.? - Komolyan mondom. - Általam ritkán használt szavak. - Azt akarom, hogy ne tölts sok időt a királyi családok társaságában! Nem Nataljára gondolok, vagy ilyesmi, hanem a hatalmi játékosokra. Camille-ra. Carlyra. Arra a csapatra. Lissa vidámságának a helyét elképedés vette át. - Ezt komolyan mondod.? - Persze. Te úgysem szeretted őket túlságosan soha. - Te viszont igen. - Nem. Igazából nem. Én azt szerettem, amire lehetőséget adtak. A bulikat, meg minden. - És most kibírod ezek nélkül.? - kérdezte Lissa szkeptikusan. - Persze. Portlandben is kibírtuk. - Igen, de az más volt - A tekintete elvándorolt, és nem igazán fókuszált semmire. - Itt... itt muszáj, hogy a része legyek az egésznek. Nem tudom elkerülni - Az ördögöt nem. Nataljának is sikerült - Natalja nem a családi cím várományosa - vágott vissza Lissa. - Én már meg is kaptam. Muszáj belemennem a dolgokba, és kiépíteni a kapcsolataimat Andrej... - Liss - morogtam. - Te nem vagy Andrej. - Nem tudtam elhinni, hogy még mindig a bátyjához hasonlítgatja magát -Ő mindig is nagy hangsúlyt fektetett az ilyesmire. - Hát, igen - csattantam fel-, és meg is halt. Lissa arca megkeményedett - Tudod, időnként nem vagy túl kedves. - Nem azért tartasz, hogy kedves legyek. Ha kedvességre vágysz, akkor legalább egy tucat birka van odabent, akik átharapnák egymás torkát, csak hogy bevágódjanak egy Dragomir hercegnőnél. Azért tartasz, hogy megmondjam neked az igazságot, és tessék, itt van: Andrej meghalt Most már te vagy a rangidős, és ezzel úgy kell megbirkóznod, ahogy tudsz. De ez egyelőre azt jelenti, hogy távol kell tartanod magad a többi királyi sarjtól. Kicsit kerülni fogjuk a feltűnést

Beleolvadunk a tömegbe. Ha megint belekeveredsz olyasmikbe, Liss, akkor előbb-utóbb megbo... - Megbolondulok.? - segített Lissa, amikor elharaptam a szót Most én kaptam el a tekintetem. - Nem úgy értettem... - Semmi gond - válaszolta Lissa egy másodperccel később. Felsóhajtott, és megsimogatta a karom. - Rendben. Maradunk, és nem keveredünk bele semmibe. „Beleolvadunk a tömegbe", ahogy szeretnéd. Majd barátkozunk Nataljával, vagy valami. Az igazat megvallva én egyáltalán nem erre vágytam. Arra vágytam, hogy ott lehessek az összes örökös buliján és a vad, alkoholmámoros összejöveteleken, mint régen. Ebbe az életformába évekig nem bonyolódtunk bele, egészen addig, amíg Lissa szülei és bátyja meg nem haltak. Andrejnek kellett volna örökölnie a családi rangot, és határozottan meg is felelt a feladatra. Jóképű volt és társasági ember, mindenkit elbűvölt, aki ismerte, és az iskola összes magas rangú klubjában és klikkjében vezető szerepet játszott A halála után Lissa úgy érezte, neki kell átvennie a helyét És vele együtt én is belesodródtam ebbe a világba. Nekem könnyű volt, mert nem kellett a diplomáciai vonatkozásokkal foglalkoznom. Csak egy csinos dampyr voltam, aki nem bánta, ha bajba kerül, és készen állt bármilyen csínyre. Hírességgé váltam; szerették, ha ott vagyok, mert szórakoztattam őket Lissa eközben mással volt elfoglalva. A Dragomiroké volt a tizenkét uralkodói család egyike. Lissának nagyon erős volt a helyzete a morák társadalmában, és a többi hercegi sarj jóban akart vele lenni. Hamis barátok törleszkedtek hozzá, és próbálták beszervezni mások ellen. A trónörökösök képesek egy lélegzetvétel alatt lekenyerezni és hátba szúrni ugyanazt az embert, és ez csak az, amit egymással szemben elkövetnek. A pórnéppel és a dampyrokkal szemben kiszámíthatatlanok. Ez a kegyetlen világ végül megtette a maga hatását Lissára. Az ő lelke nyílt és kedves, amit én imádok, és nagyon rossz volt látni, ahogy

elkeserítik és stresszelik a királyi játékok. A baleset óta törékennyé vált, és a világ összes bulija sem ér annyit, hogy neki baja essen. - Hát akkor jó - mondtam végül. - Majd meglátjuk, hogy sikerül. Ha bármi balul sül el – bármi az égvilágon –, akkor megszökünk. És nem akarok ellenvetést hallani. Lissa bólintott. - Rose? Felnéztünk Dmitrij fölénk tornyosuló alakjára. Reméltem, hogy azt a részt a szökésünkről nem hallotta. - Elkéstél az edzésről - közölte velem tárgyilagosan. Lissát egy udvarias biccentéssel üdvözölte. –Hercegnő. Miközben elsétáltam vele, Lissáért aggódtam, és azon töprengtem, jó döntés-e részünkről, hogy maradunk. Semmi riasztót nem éreztem a kötelékünkön keresztül, de Lissa érzelmei mindenféle területen dúltak. Zavarodottság. Nosztalgia. Félelem. Várakozás. Erőteljes, masszív hullámban ömlöttek belém. Közvetlenül azelőtt éreztem meg a húzást, hogy megtörtént volna. Pontosan olyan volt, mint a repülőn: az érzelmei annyira erőteljessé váltak, hogy „beszippantottak" a fejébe, mielőtt még meg tudtam volna állítani a folyamatot. Láttam és éreztem azt, amit ő. Lassan körbesétált az ebédlőben, a kis orosz ortodox kápolna felé, ami az iskola lelki szükségleteinek legnagyobb részét kiszolgálta. Lissa mindig is rendszeresen járt misére. Én nem. Nekem volt egy határozatlan idejű megállapodásom Istennel: én hajlandó vagyok hinni benne - már úgy nagyjából -, amíg ő hagy engem aludni vasárnaponként. De miközben Lissa bement a kápolnába, éreztem, hogy nem imádkozni indult. Más oka volt rá, olyasmi, amit én nem tudtam. Körbenézett, hogy ellenőrizze, sem a pap, sem hívők nincsenek a közelében. A helyiség üres volt. A kápolna végében besurrant egy ajtón, és egy keskeny, nyikorgó lépcsőn át felmászott a padlásra. Sötét volt és por mindenütt. Csak egy csiszolt üvegű ablakon át szüremlett be némi fény, ami a sápadt hajnali napsugarat színes ékkövekként szórta szét a padlón.

Eddig a pillanatig nem is tudtam, hogy ez a helyiség Lissa bejáratott menedéke. De most már éreztem, éreztem az emlékeit arról, hogyan szokott ide elszökni, hogy egyedül lehessen és gondolkodhasson. A feszültsége lassacskán alábbhagyott, miközben végignézett az ismerős környezeten. Felmászott az ablakpárkányra, és fejét a keretének támasztotta, miközben pár pillanatra rnegigézték a csend és a fények. A strigákkal ellentétben a morák kibírnak valamennyi napfényt, de nekik is korlátozniuk kell a mennyiségét. Ott üldögélve Lissa kicsit úgy tehetett, mintha napozna, miközben a prizmaként működő üveg szétszórta a sugarakat, és ezzel megvédte őt. Lélegezz, csak lélegezz, mondta magának. Minden rendben lesz. Rose majd gondoskodik róla. Ebben szenvedélyesen hitt, mint eddig is, és még inkább megnyugodott. Ekkor egy hang szólalt meg a sötétben. –Tiéd lehet az egész akadémia, de az ablakpárkányt hagyd meg nekem! Lissa zakatoló szívvel felugrott. Éreztem az idegességét, és a saját pulzusom is megugrott. - Ki van ott? Egy pillanattal később egy alak állt fel egy rekesz halom mögül, éppen hogy csak Lissa látóterén kívül. Az illető előrelépett, és a szegényes fényben ismerős arcvonások bontakoztak ki. Kócos, fekete haj. Világoskék szemek. Állandó cinikus félmosoly. Christian Ozera. - Ne aggódj - mondta. - Nem harapok. Legalábbis nem úgy, mint amitől tartasz. - Felkuncogott a saját viccén. Lissa nem találta viccesnek. Már teljesen megfeledkezett Christianről. És én is. Függetlenül attól, hogy mi történt a mi világunkban, pár alapvető igazság mindig helytálló maradt. A morák élnek; a strigák élőhalottak. A morák születnek; a strigák azzá És kétféleképpen válhat valaki strigává. A strigák erőszakkal át tudják változtatni az embereket, a morákat és a dampyrokat egyetlen harapással. Azok a morák, akik nem tudnak ellenállni a halhatadanság kísértésének, önként strigává válhatnak, ha evés közben szándékosan

megölnek valakit. Ezt sötét és beteges dolognak tartják, a legnagyobb főbűnnek, ami a morák szokásai és a természet ellen való. Az a mora, aki ezt a sötét ösvényt választja, elveszíti az elementál mágiára való képességét és a többi világi hatalmát. Ezért nem tudnak kimenni többé a napra. És ez történt Christian szüleivel. Strigák lettek.

Öt Vagy inkább strigák voltak. Egy testőrcsapat levadászta és megölte őket. Ha lehet adni a pletykákra, Christian is tanúja volt a dolognak, még egészen kiskorában történt. És bár ő maga nem striga, páran úgy vélik, nem áll messze attól, hogy az legyen, a fekete ruháival és a zárkózottságával. Striga vagy nem, én nem bíztam benne. Egy bunkó volt, úgyhogy némán üvöltöttem Lissának, hogy tűnjön el onnan — nem mintha az üvöltésem bármit is számított volna. Az a hülye egyirányú kötelék. - Te mit keresel itt? — kérdezte Lissa. - Természetesen turistáskodom. Az a szék a ponyvával különösen bájos az évnek ebben a szakában. Ott arra egy régi doboz található, tele az áldott, egyben őrült Szent Vlagyimir írásaival. És ne feledkezzünk meg arról a gyönyörű, lábatlan asztalról sem ott a sarokban. - Jó, akkor hagyjuk - emelte Lissa a szemét az égre unottan, majd elindult az ajtó felé, hogy kimenjen, de a fiú elállta az útját - És mi a helyzet veled.? — gúnyolódott — Mit keresel itt? Nem valami bulin kellene lenned, vagy valakinek az életét tönkretenned.? Lissába visszatért a régi szikra halvány árnyéka. - Hú, hát ez nagyon vicces volt Mi van, valamiféle férfiassági próbatétel lettem.? Próbáld ki, fel tudod-e bosszantani Lissát, hogy bebizonyítsd, milyen menő vagy.? Ma egy lány, akit nem is ismerek, ott üvöltözött velem, és most még te is.? Mi kell ahhoz, hogy békén hagyjatok.? - Ó! Szóval ezért jöttél. Önsajnálós bulit rendezni. - Ez nem vicc. Komolyan beszélek. — Éreztem, hogy Lissa tényleg egyre dühösebb. Már-már ugyanolyan feszült lett, mint korábban.

- Én is. Imádom az önsajnálós bulikat Sajnos elfelejtettem szerpentint hozni. Miről szeretnél először panaszkodni.? Hogy egy egész napba is beletelik, hogy isméi népszerű legyél? Hogy hetekbe is beletelhet, amíg Hollister újabb ruhákat tud szállítani? Ha légipostával kéred, akkor lehet, hogy hamarabb is meglesz. - Hagyjál, hadd menjek! - válaszolta Lissa dühösen, és ezúttal félre is tolta a srácot. - Várj! - kérte Christian, miközben a barátnőm eljutott az ajtóig. Milyen... izé, szóval milyen volt? - Mi milyen volt? - csattant fel Lissa. - Odakint lenni. Távol az akadémiától. Lissa egy pillanatra habozott, mielőtt válaszolt volna, mert meghökkentette ez az őszinte kísérlet a párbeszédre. - Nagyon jó volt Senki nem tudta, ki vagyok. Csak egy arc voltam a sok közül. Nem mora. Nem főnemesi sarj. És semmi egyéb sem. - A padlóra sütötte a szemét - Itt mindenki azt hiszi, hogy mindent tud rólam. - Aha. Senkinek nem könnyű leszámolni a múltjával - felelte Christian keserűen. Csak ebben a pillanatban merült fel Lissában - és így természetesen bennem is -, hogy milyen nehéz lehet a fiúnak. Az emberek legnagyobb része úgy tett körülötte, mintha nem is létezne. Mintha csak egy szellem lenne; nem beszéltek hozzá. Egyszerűen nem vettek róla tudomást A szülei bűnének stigmája túl erős volt, az egész Ozera családra árnyékot vetett Ugyanakkor Christian korábban szemétkedett Lissával, aki nem volt hajlandó sajnálni őt - Várjunk... Szóval ez igazából a te önsajnáltatós bulid.? Christian felnevetett, szinte vidáman. - Ez a szoba most már egy éve az önsajnálatom színtere. - Bocs - válaszolta Lissa csípősen -, de én már azelőtt idejártam, mielőtt megszöktünk. Nekem több jogom van a helyre. - Azé a szoba, aki megműveli. És különben is, ügyelnem kell arra, hogy minél több időt töltsek a kápolna környékén, hogy az emberek

megnyugodjanak, még nem lettem striga... legalábbis egyelőre. - A hangjában ismét megjelent a keserű él. - Láttam, hogy mindig ott vagy a misén. Csak ezért mész.? A látszat kedvéért? –A strigák nem léphetnek megszentelt földre. Ez is a „bűnt követett el a világ ellen" következményei közé tartozik. - Persze - válaszolta Christian. - Mi másért mennék.? A lelkem üdvéért? - Jó, mindegy - vágta rá Lissa, aki határozottan nem osztotta a véleményét - Akkor hagylak is. - Várj! - mondta megint a fiú. Úgy tűnt, mintha nem akarná, hogy Lissa elmenjen. –Üzletet ajánlok. Te is idejárhatsz, ha elárulsz nekem valamit - Mit? - pillantott vissza Lissa. Christian előrehajolt. - Az összes pletyka közül, amit ma hallottam rólad, és nekem elhiheted, hogy rengeteget hallottam, még ha egyiket sem nekem mesélték, volt egy, ami egyáltalán nem tűnt hihetőnek. Minden mást apróra cincáltak: hogy miért mentetek el, hogy mit csináltatok odakint, miért jöttetek vissza, a szakosodást, mit mondott Rose Miának, bla, bla, bla. És mindeközben senki, senki az égegyadta világon nem kérdőjelezte meg azt az ostoba kitalációt, amit Rose mesélt arról, hogy odakint mindenféle lecsúszott ember él, akik engedik, hogy vért vegyenek tőlük. Lissa lesütötte a szemét, és éreztem, hogy ég az arca. - Az nem ostobaság. És nem kitaláció. Christian halkan elnevette magát. - Én éltem emberek között. A nagynénémmel elköltöztünk, miután... meghaltak a szüleim. Nem olyan könnyű vérhez jutni. Amikor látta, hogy Lissa nem válaszol, megint elnevette magát. - Rose volt az, ugye? Ő etetett. Újra végigsöpört rajta és rajtam a rettegés. Ezt senkinek nem szabad megtudnia az iskolában. Kiróva és az illetékes testőrök tisztában vannak vele, de ők tudják tartani a szájukat. - Hát, ha ez nem barátság, akkor nem tudom, mi az — állapította meg a fiú.

- De nem árulhatod el senkinek! - csúszott ki Lissa száján. Na már csak ez hiányzott. Mint korábban emlékeztetve lettem rá, az etetők vámpírharapás-függők. Mi ezt elfogadjuk, mint az életünk részét, ugyanakkor meg is vetjük őket érte. Ha bárki más — különösen egy dampyr — hagyja, hogy egy mora igyon belőle, az szinte, hát, mocskos dolognak számít. Ami azt illeti, a legperverzebb, már-már pornográf dolog, amit egy dampyr tehet, az az, ha hagyja, hogy szex közben vérét igya egy mora. Lissa és én persze soha nem szexeltünk, de mindketten tisztában voltunk vele, mit gondolnának rólam a többiek. - Ne áruld el senkinek! - ismételte meg Lissa. Christian zsebre dugta a kezét, és leült az egyik ládára. - Kinek is tudnám elárulni? Figyelj, menj csak, és foglald el az ablakpárkányt! Ma a tiéd lehet, maradj nyugodtan. Hacsak nem félsz tőlem még mindig. Lissa habozott, felmérte a fiút. Sötétnek és mogorvának tűnt, és a szája afféle „én akkora egy lázadó vagyok" félvigyorba görbült. De nem tűnt veszélyesnek. Nem úgy nézett ki, mint egy striga. Lissa óvatosan leült az ablakpárkányra, közben önkéntelenül is megdörzsölte a karját a hideg miatt. Christian őt nézte, és egy pillanattal később a levegő érezhetően felmelegedett. Lissa elkapta a fiú tekintetét, és elmosolyodott, miközben csodálkozott, hogy még soha nem vette észre, milyen jeges kék a szeme. - Te a tűzre szakosodtál? A fiú bólintott, és előhúzott egy törött széket, - Tessék, most már luxuskörülmények között vagyunk. Ekkor kizuhantam a látomásból. - Rose? Rose? Pislogva Dmitrij arcára fókuszáltam. Felém hajolt, a kezével a vállamat szorongatta. Már nem sétáltam; annak a négyszögletes térnek a közepén álltunk, ami a felsőbb iskola épületeit választja el egymástól.

- Jól vagy? - Én... igen. Én... izé, Lissával voltam... - A homlokomra tettem a kezem. Még soha nem volt ilyen hosszú vagy tiszta az élmény. – A fejében voltam. - A fejében? - Aha. Ez is a kötelék része. Nem igazán kívántam részletezni a dolgot. - Jól van? - Aha, most éppen... - Haboztam. Tényleg jól van? Christian Ozera az imént ajánlotta fel neki, hogy lógjanak együtt. Ez nem jó. Van a „beleolvadás a tömegbe", meg van a sötét oldalra sodródás. De a kötelékünkön át érkező érzelmek már nem utaltak félelemre vagy bosszúságra. Lissa szinte jól érezte magát, bár egy kicsit még riadt volt. - Nincs veszélyben –mondtam végül És reménykedtem. - Tudsz jönni? A kemény, állhatatos harcos, akinek ismertem, eltűnt- csak egy pillanatra-és Dmitrij kifejezetten együtt érző benyomást keltett. Őszintén együtt érzőt. Ettől a tekintetétől mintha megrebbent volna bennem valami - ami persze ostobaság. Az, hogy egy férfi túl jóképű, még nem ok arra, hogy hülyét csináljak magamból. Végtére is Mason szerint Dmitrij egy antiszociális isten. Olyasvalaki, aki rengeteg fájdalmat készül nekem okozni. - Aha. Jól vagyok. Besétáltam a tornaterem öltözőjébe, és átvettem a tornaruhát, amivel végre eszükbe jutott ellátni, miután egész nap farmerban és pólóban edzettem. Pfuj. Az, hogy Lissa Christiannel barátkozik éppen, egy kicsit zavart, de ezt a gondolatot eltettem későbbre, mivel az izmaim azt próbálták a tudtomra adni, hogy aznapra elegük van az edzésből. Úgyhogy azt javasoltam Dmitrijnek, hogy esetleg most az egyszer hagyjon futni. A férfi nevetett, és meglehetősen biztos voltam benne, hogy rajtam, nem pedig velem. - Mi ebben olyan vicces.?

- Ja - tűnt el a mosoly az arcáról -, ezek szerint komolyan beszéltél. - Hát persze, hogy komolyan beszéltem! Figyelj, gyakorlatilag két napja nem aludtam. Miért muszáj most elkezdenem az edzést.? Hadd menjek aludni! - siránkoztam. - Már csak egy óra van hátra úgyis. Dmitrij karba font kézzel nézett le rám. A korábbi együttérzése eltűnt. Gyakorlatias, szenvtelen arcot vágott. A kemény külső mögött megbúvó érző lélek. - Hogy érzed magad ebben a pillanatban.? A mai edzések után.? - Pokolian fáj mindenem. - Holnap még rosszabb lesz. - És.? - És ezért inkább ma kellene elkezdeni, amíg... amíg nem érzed annyira rosszul magad. - Ez meg milyen érv már.? - vágtam vissza. De nem vitatkoztam tovább, miközben bevezetett a súlyemelőterembe. Megmutatta a súlyokat és az elismétlendő gyakorlatokat, amelyeket aznapra szánt nekem, majd eldobta magát a sarokban egy rongyosra olvasott wes-ternnel. Isten, na persze! Amikor végeztem, odaállt mellém, és mutatott pár levezető nyújtást. - Hogy lettél pont te Lissa testőre.? - kérdeztem. - Pár éve még itt sem voltál. Ebben az iskolában képeztek egyáltalán.? Dmitrij nem válaszolt azonnal. Az az érzésem támadt, hogy nem nagyon szokott magáról beszélni. - Nem. Én a szibériaira jártam. - Azta! Valószínűleg az az egy olyan hely van a világon, ami rosszabb, mint Montana. Valaminek - talán a vidámságnak - a szikrája csillant Dmitrij szemében, de egyébként nem reagált a poénra. - Miután végeztem, egy Zeklos nagyúr testőre voltam. Nemrég megölték - tűnt el a mosoly az arcáról, és vette át a helyét egy sötét árnyék. Azért hívtak ide, mert az iskolának erősítésre volt szüksége. Amikor megjelent a hercegnő, akkor beosztottak mellé, ha már úgyis itt

voltam. Nem mintha számítana, amíg el nem hagyja az akadémia területét. Azon gondolkoztam, amit korábban említett. Valami striga megölte a védencét, miközben ő vigyázott rá.? - A védenced veled volt, amikor meghalt? - Nem. A másik testőrével volt Én máshol tartózkodtam. Ezzel elhallgatott, és láthatóan elkalandoztak a gondolatai. A morák nagyon sokat elvárnak tőlünk, de tisztában vannak vele, hogy a testőrök is - többé-kevésbé - csak emberek. Úgyhogy a testőrködésért is jár fizetés és szabadság, mint bármilyen más munkáért Pár keményvonalas testőr - mint például az anyám - nem hajlandó szabadságra menni, mert felesküdött arra, hogy soha nem hagyja el a moraját így elnézve Dmitrijt ebben a pillanatban, nagyon is elképzelhetőnek találtam, hogy belőle is ilyesvalaki válik. Ha engedélyezett eltávozáson volt, akkor nem hibáztathatja magát azért, ami a gazdájával történt De valószínűleg mégis azt teszi. Én is magamat hibáztatnám, ha bármi történne Lissával. - Hé - szólaltam meg, mert hirtelen késztetést éreztem, hogy felvidítsam -, te találtad ki, hogy hogyan fogtok minket elkapni Lissával? Mert nagyon jó terv volt A nyers erő, meg minden. Dmitrij érdeklődve felemelte a fél szemöldökét Hú, ez nagyon menő mozdulat Bárcsak én is meg tudnám csinálni! - Most tényleg képes vagy ezért megdicsérni? - Hát, durván jobb terv volt, mint az eggyel korábbi próbálkozás. - Az eggyel korábbi? - Aha. Chicagóban. A pszi-kopókkal - Most először bukkantunk a nyomotokra. Portlandben. Abbahagytam a nyújtásokat, felálltam, és keresztbe tettem a lábam. - Ööö, nem hinném, hogy csak odaképzeltem a pszi-kopókat Ki más küldhette volna őket? Csak morákra hallgatnak. Talán neked nem szóltak róluk. - Lehet - zárta le a témát Dmitrij. De láttam az arcán, hogy nem sikerült meggyőznöm. Ezután visszatértem a testőrtanoncok lakóépületébe. A mora tanulók a tér másik oldalán laktak, közelebb az ebédlőhöz. Az

elhelyezés részben gyakorlati megfontolásokból történt így. Itt a testőrtanoncok közelebb voltak a tornateremhez és a sportpályákhoz. De azért is éltünk külön, mert a dampyrok és a morák életformája különbözik egymástól. Az ő hálótermükön szinte nincs is ablak, leszámítva pár feketére festett üveget, amelyek kizárják a napfényt És van egy különleges házrészük is, ahol mindig kéznél tartanak pár etetőt A testőrtanoncok hálóterme nyitottabb, több fényt enged be. Mivel mi elég kevesen voltunk, különösen a lányok, saját szobát kaptam. Kicsi és rideg volt, egy franciaággyal és egy íróasztallal, amin számítógép állt. A pár személyes holmimat eljuttatták Pordandből, és most ott vártak rám bedobozolva a szobában. Végigtúrtam őket, és találtam egy pólót, amiben alhatok. Közben pár képre is ráleltem, az egyiken Lissával voltunk egy amerikaifoci-meccsen Portlandben, a másikon a családjával vakációzom, egy évvel a baleset előtt. Az asztalomra raktam őket, és bekapcsoltam a gépet. Az egyik informatikus segítőkészen ellátott egy sor papírra gépelt utasítással, amelynek segítségével beállíthatom az e-mail szolgáltatómat és a jelszavam. Mindkettőt megtettem, elégedetten nyugtázva, hogy senki nem gondolt arra, miszerint így kapcsolatban maradhatok Lissával. Mivel túl fáradt voltam ahhoz, hogy írjak neki, már majdnem kikapcsoltam mindent, amikor észrevettem, hogy kaptam is egy üzenetet. Janine Hathawaytől. Rövid volt: Örülök, hogy megkerültél Amit tettél, arra nincs mentség. - Én is szeretlek, anya - dünnyögtem, miközben kikapcsoltam a gépet. Amikor végre lefeküdtem, még azelőtt elaludtam, hogy a párnára ért volna a fejem, és pont, mint azt Dmitrij megjósolta, tízszer rosszabbul éreztem magam másnap reggel. Még ott az ágyban heverészve elgondolkoztam azon, milyen előnyökkel járna, ha megszöknék. Majd eszembe idéztem, hogy szétrúgták a seggem előző nap, és arra a következtetésre jutottam, hogy ha csökkenteni akarom az ilyesmi előfordulási lehetőségét, akkor kénytelen leszek ma is alávetni magam a dolognak.

Az izomláztól csak rosszabb volt, de sikerült túlélnem anélkül a reggeli szeánszot Dmitrijjel és utána a délelőtti óráimat is, hogy leütöttek volna, vagy elájultam volna. Ebédnél hamar elrángattam Lissát Natalja asztalától, és egy Kirovaszintü szentbeszédben részesítettem Chrisriannel kapcsolatban - azért külön meg-feddtem, amiért a tudtára adta a vérivásos dolgot. Ha az kiderül, mindkettőnk reputációja rámegy, és én nem bíztam abban, hogy Chrisrian tartja a száját. Lissát más zavarta. - Már megint a fejemben jártál.? - kiáltott fel. - És ilyen hosszan.? - Nem direkt csináltam - torkoltam le. - Csak megtörtént. És nem ez a lényeg. Utána meddig voltál még vele.? - Nem túl sokáig. És valahogy... jól éreztem magam. - Hát, ez többé nem fordulhat elő. Ha az emberek megtudják, hogy vele barátkozol, keresztre feszítenek - meredtem rá fenyegetően. Ugye nem vagy belezúgva, vagy ilyesmi? Lissa felhúzta az orrát. - Nem. Persze hogy nem. - Akkor jó. Mert ha pasi kell neked, akkor szerezd inkább vissza Aaront. Igaz, ő elég unalmas, de legalább biztonságos. Mint Natalja. Miért van az, hogy az ártalmatlan emberek olyan bénák.? Talán ez a „biztonságos" definíciója. Lissa elnevette magát. - Mia kikaparná a szemem. - El tudunk bánni vele. Egyébként is, Aaron olyasvalakit érdemel, aki nem a gyerekosztályról öltözködik. - Rose, nem lenne szabad így beszélned! - Én csak kimondom, amit te nem akarsz. - Az a lány csak egy évvel fiatalabb nálunk - válaszolta Lissa. Felnevetett. - Nem tudom elhinni, hogy attól tartasz, miattam fogunk bajba keveredni. Miközben mosolyogva elindultunk a következő óránk felé, vetettem Lissára egy oldalpillantást - De azért Aaron tök jól néz ki, nem.? Lissa visszamosolygott, de kerülte a tekintetem.

- Aha. Elég jól. - Látod? Utána kellene koslatnod. - Nem tudom. Én jól megvagyok így, hogy csak barátok vagyunk. - Olyan barátok, akik régebben ledugták a nyelvüket egymás torkán. Lissa a szemét forgatta. - Jól van, na - fejeztem be az ugrálását - Hagyjuk Aaront ovizni! De Christiant is hagyd békén! Ő veszélyes. - Túlreagálod a dolgot Nem akar striga lenne. - De rossz hatással lenne rád. Lissa elnevette magát - Szerinted engem fenyeget az a veszély, hogy strigává válok? Nem várta meg a válaszomat, inkább előresietett, és benyitott a természettudományi tanterembe. Én csak álltam, és visszajátszottam a fejemben a szavait, majd utána indultam. Amikor bejutottam, éppen dúltak a királyi játékok. Pár srác - körülöttük kuncogva bámészkodó lányokkal - egy esetlen, hórihorgas morát szívatott Őt nem ismertem túl jól, de azt tudtam, hogy szegény, és semmilyen kapcsolatban nincs a főnemesi családokkal. A kínzói közül páran levegőmágusok voltak, és lefújták az asztaláról a papírjait, majd légáramlatok segítségével körbeküldték a teremben, miközben a srác megpróbálta elkapni őket Az ösztöneim arra biztattak, hogy menjek és tegyek valamit, esetleg pofozzam le az egyik légvarázslót. De nem verhetek meg mindenkit, aki idegesít, főleg egy csapat kisherceget- különösen most, amikor Lissával próbáljuk nem felhívni magunkra a figyelmüket. Úgyhogy meg kellett elégednem egy odavetett lenéző pillantással útban a padom felé. Eközben egyszer csak megfogta valaki a karomat. Jesse. - Hé! - szóltam rá viccelődve. Szerencsére úgy tűnt, ő nem vett részt a kegyetlenkedésben. - Mindent a szemnek, semmit a kéznek! Jesse elmosolyodott, de nem vette le rólam a kezét. - Rose, meséld már el Paulnak, milyen volt, amikor bunyót robbantottál ki Karp tanárnő óráján! Félrebillentettem a fejem, és játékos mosolyt vetettem rá. - Rengeteg bunyót robbantottam ki az óráin.

- Arra a remeterákos dologra gondolok. A fehér egérrel. Nevettem, miközben felidéztem magamban az esetet. - Ja, megvan. De azt hiszem, egy hörcsög volt. Beledobtam a remeterák akváriumába, és a közelségemtől mindketten elég idegesek voltak, úgyhogy egymásnak estek. Paul, egy fiú, aki a közelben ült, és akit nem igazán ismertem, szintén elnevette magát. Valószínűleg az előző évben került ide, és még nem hallotta a történetet. - És ki nyert? Kérdő tekintetet verettem Jesse-re. - Én nem emlékszem. Te igen? - Nem. Én csak arra emlékszem, hogy Karp mennyire kiborult. Paul felé fordult. - Ember, látnod kellett volna, milyen elmebeteg egy tanár volt. Azt hitte, üldözik, és folyamatosan olyasmiről hablatyolt, aminek semmi értelme nem volt. Egy igazi őrült. Odakint kóborolt, miközben mindenki aludt. Feszülten elmosolyodtam, mintha én is viccesnek tartanám a dolgot. De eközben arra gondoltam, milyen furcsa, hogy immár másodszor jut eszembe Karp tanárnő az elmúlt két nap alatt. Jesse-nek igaza volt - tényleg nagyon sokat kószált az akadémia környékén, amikor még itt dolgozott. Tök fiira volt. Egyszer bele is futottam, teljesen váratlanul. Épen a szobám ablakán másztam ki, mert találkozni készültem pár emberrel. Már jóval takarodó után voltunk, és elvileg mélyen aludtunk az ágyunkban. Az ilyesfajta szökési kísérletek nem számítottak ritka mutatványnak a részemről. Ez volt a specialitásom. De ezúttal leestem. Az emeleten volt a szobám, és félúton lefelé megcsúszott a kezem. Látván, hogy rohan felém a talaj, elkeseredetten próbáltam elkapni valamit, hogy lelassítsam a zuhanásomat. Az épület érdes kövei felszakították a bőrömet, de mivel mással voltam elfoglalva, észre sem vettem a sebesüléseimet. Háttal előre belevágódtam a füves talajba, és kiszállt belőlem a levegő. - Rossz formában vagy, Rosemarie. Óvatosabbnak kellene lenned! Az oktatóid csalódni fognak benned.

Az összekócolt hajamon keresztül Karp tanárnő csodálkozó arcát láttam, amint lebámul rám. Ezzel egy időben testem minden porcikáját fájdalom öntötte el. Amennyire tudtam, elnyomtam, és talpra kecmeregtem. Egy dolog Ketyós Karp óráján részt venni a többi diákkal. És teljesen más dolog odakint ácsorogni vele kettesben. A szemében mindig az a fajta hátborzongató, túlvilági fény égett, amitől libabőrös lett a karom. És még az a veszély is fenyegetett, hogy Kiróva színe elé vonszol, és megbüntetnek. Ami még ijesztőbb. Ehelyett csak elmosolyodott, és a kezeimért nyúlt. Megrándult az arcom, de hagytam, hogy megfogja őket. Cöcögött, miközben végignézett a karcolásaimon. Szorosabban kezdte fogni a kezem, és kicsit összevonta a szemöldökét. Bizseregni kezdett a bőröm, és valamiféle kellemes zsibongás kíséretében begyógyultak a sebeim. Egy pillanatra megszédültem. Felszökött a testhőmérsékletem. Eltűnt rólam a vér, a lábamból és a csípőmből pedig a fájdalom. Levegő után kapkodtam, és elrántottam a kezem. Elég sok mora varázslatot láttam már, de ilyet még soha. - Ezt hogy... hogy csinálta? Karp megint olyan furán mosolygott. - Menj vissza a szobádba, Rose! Odakint gonosz dolgok leselkednek az emberre. Soha nem lehet tudni, ki figyel éppen. Én még mindig a kezemet bámultam. -De... Felnéztem, és most először vettem észre a sebhelyeket Karp tanárnő halántékán. Mintha karomnyomok lettek volna. Rám kacsintott. - Nem foglak beárulni, ha te sem árulsz be engem. Visszaugrottam a jelenbe, kicsit zavartan annak a bizarr éjszakának az emlékétől. Jesse eközben valami buliról magyarázott nekem. - Ma este le kellene ráznod a pórázodat pár órára. Nyolc harminc körül találkozunk azon a részen ott az erdőben. Mark szerzett egy kis füvet. Vágyakozva felsóhajtottam, miközben búsongás vette át a Karp tanárnő emléke keltette borzongás helyét. - Nem lehetséges. Az orosz börtönőrömmel leszek.

Jesse csalódott arckifejezéssel elengedte a karomat, és bronzszínű hajába túrt. Hát igen. Hogy nem találkozhatok vele, az átkozottul nagy kár. Ezt még meg kell oldanom valamikor. - Még jó magaviseletért sem kapsz kimenőt.? - viccelődött velem. Vetettem rá egy csábítónak szánt mosolyt, miközben megkerestem a padomat. - Dehogynem - vetettem oda a vállam felett. - Kár, hogy soha nem vagyok jó.

Hat Annyit foglalkoztam Lissa és Christian találkozójával, hogy másnapra támadt tőle egy ötletem. - Hahó, Kiróva... úgy értem, igazgatónő. - Az irodája küszöbén ácsorogtam, anélkül, hogy zavartattam volna magam időpontegyeztetéssel. Kiróva felemelte a tekintetét a papírjairól, és láthatóan nem örült nekem túlságosan. - Igen, Hathaway kisasszony? - A háziőrizet azt jelenti, hogy templomba se járhatok? - Tessék? - Azt mondta, hogy ha nem órán vagy edzésen vagyok, akkor a szobámban kell maradnom. De mi a helyzet a vasárnapi misékkel? Szerintem nem lenne túl igazságos, ha megvonnák tőlem a lelki... ööö, szükségleteimet. Vagy ha megtagadnák tőlem a lehetőséget, hogy még több – bármilyen rövid és unalmas –időt töltsek Lissával. Kiróva feltolta a szemüvegét az orrán. - Nem is tudtam, hogy vannak lelki szükségletei. - Miközben távol voltam, megtaláltam Jézust. - Az anyja nem ateista? - kérdezett vissza az igazgatónő szkeptikusan. - Az apám pedig valószínűleg muzulmán. De én a saját utamat járom. És nem lenne szabad letérítenie engem róla. Kirova olyan hangot adott ki, mintha kuncogna. - Nem, Hathaway kisasszony, igaza van. Rendben. Részt vehet a vasárnapi miséken. De a győzelmem rövid életű volt, mert a templomba járás éppen olyan unalmasnak bizonyult, amikor pár nappal később elmentem oda,

mint ahogy emlékeztem. De Lissa mellett ülhettem, amitől úgy éreztem magam, mintha túljártam volna az eszükön. Leginkább csak az embereket figyeltem. A mise nem kötelező a diákoknak, de ennyi Kelet-Európából származó tanuló között nagyon sok görögkeleti ortodox vallású van, akik részt vesznek rajta vagy önszántukból, vagy a szüleik nyomására. Christian a folyosó túloldalán ült, és éppen olyan vallásosnak próbált tűnni, mint ahogy azt mondta. Bármennyire nem kedveltem, az álspiritualitásától muszáj volt mosolyognom. Dmitrij hátul foglalt helyet, arcát árnyékok takarták, és hozzám hasonlóan ő sem vette fel a szentségeket. Amilyen elgondolkozónak tűnt, abban is kételkedni kezdtem, hogy egyáltalán odafigyel a szentbeszédre. Én néha belehallgattam. - Isten ösvényét járni nem könnyű - magyarázta a tiszteletes. - Még Szent Vlagyimirnak, iskolánk védőszentjének is nehéz dolga volt. Annyira tele volt spiritualitással, hogy az emberek gyakran köré gyűltek, megigézve a szavaitól és a személyétől. A régi források azt állítják, olyan erős hite volt, hogy meg tudta gyógyítani a betegeket. De a tehetsége ellenére sokan nem tisztelték. Kigúnyolták, és azt állították, hogy zavart elméjű. Vagyis Vlagyimir őrült volt, csak ezt nem szabad kimondani. De mindenki tudja. Ó a maroknyi mora szent egyike, és a pap nagyon szeretett róla beszélni. Már akkor mindent hallottam róla oda és vissza, mielőtt megszöktünk. Remek. Úgy néz ki, vasárnapok végtelen sora áll előttem, amikor újra és újra meghallgathatom a történetét. - ...és ez történt árnyékcsókolta Annával. Felkaptam a fejem. Fogalmam sem volt, miről beszél éppen a tiszteletes, mert egy ideje már nem figyeltem. De ezek a szavak égettek. Amyékcsókolta. Már jó idő eltelt, mióta utoljára hallottam őket, de nem felejtettem el. Vártam, hátha folytatja, de a pap már áttért a ceremónia következő részére. A szentbeszédnek vége volt. A gyülekezet feloszlott, és amikor Lissa elfordult, hogy kimenjen, megráztam a fejem. - Várj meg! Mindjárt jövök.

Kitülekedtem a tömegen át a bejárathoz, ahol a tiszteletes egy kisebb csoporttal beszélgetett. Türelmetlenül vártam, hogy befejezze. Natalja is ott sorakozott, és afelől érdeklődött, milyen önkéntes munkával segíthetné az egyházat. Jaj! Amikor végzett, elment, és közben odaköszönt nekem. A pap felvonta a szemöldökét, amikor meglátott. - Szervusz, Rose. Örülök, hogy újra látlak. - Igen... én is - válaszoltam. - Hallottam, amit Annáról mondott. Hogy „árnyékcsókolta" volt. Ez mit jelent? A tiszteletes homloka ráncba szaladt. - Nem vagyok benne biztos. Nagyon régen élt. Akkoriban gyakran kaptak olyan melléknevet az emberek, amivel valamilyen tulajdonságukra utaltak. Lehet, hogy azért hívták így, hogy félelmetesebbnek tűnjön. Megpróbáltam palástolni a csalódottságomat. - Ó! És ki volt ő? Beszélgetőtársam ezúttal sokkal inkább elítélően, mint elgondolkozva ráncolta a homlokát. - Rengetegszer említettem. - Ó! Hát, úgy tűnik, elkerülte a figyelmemet. A pap még elítélőbb pillantást vetett rám, és sarkon fordult. - Várj csak egy pillanatod Eltűnt az oltár melletti ajtó mögött, arrafelé, amerre Lissa ment fel a padlásra. Felmerült bennem a szökés gondolata, de úgy véltem. Isten esetleg lesújt rám, ha megteszem. Egy percbe se telt, és a pap egy könyvvel tért vissza. Átnyújtotta nekem. A mora szentek. - Ebből mindent megtudhatsz róla. Amikor legközelebb találkozunk, szívesen meghallgatnám, mit tanultál. Morcos képpel sétáltam odébb. Remek! Házi feladat vallásból . A kápolna bejáratánál Lissával találkoztam, aki Aaronnal beszélgetett. A barátnőm mosolygott, és a belőle átcsorgó érzelmek vidámnak tűntek, bár semmiképpen sem rajongónak. - Te viccelsz! - kiáltott fel.

A fiú megrázta a fejét - Nem. Látván, hogy közeledem, Lissa felém fordult - Rose, ezt soha nem fogod elhinni. Emlékszel Abby és Xander Badicára.? A testőrük fel akar mondani. És össze akar házasodni egy másik testőrrel. Na, ez aztán izgalmas pletyka volt Konkrétan botrányos. - Komolyan? És ők, izé, akkor most megszöknek együtt? Lissa bólintott - Vesznek egy házat Keresnek valami munkát az emberek világában, azt hiszem. Aaronra pillantottam, aki hirtelen elcsendesedett a jelenlétemtől. - És hogy viselik ezt Abby és Xander.? - kérdeztem tőle. - Jól. Kicsit kínos nekik. Szerintük ez ostobaság. - Ekkor ráébredt, kivel is beszélget - Ó! Nem úgy értettem... - Semmi gond — kényszerítettem mosolyt az arcomra. — Tényleg ostobaság. Hú! Hát ez megdöbbentett A rebellis énem imád minden olyan sztorit, ahol az emberek „fellázadnak a rendszer ellen". Csakhogy ebben az esetben az én rendszerem ellen lázadtak fel, mindaz ellen, amit életem során belém neveltek. A dampyroknak és a moráknak van egy furcsa egyezségük. A dampyrok eredetileg a morák és az emberek keveredéséből születtek. Sajnos a dampyrok nem tudnak egymás között szaporodni - és az emberekkel sem. Valami genetikai izé miatt Ugyanúgy, ahogy az öszvérek, mint azt mondani szokták, bár ezt a hasonlatot nem szeretem túlságosan. A dampyrok és a morák képesek utódokat létrehozni, akik egy másik genetikai izé miatt sima dampyrok lesznek, félig ember, félig vámpír génállománnyal. Mivel a dampyrok csak a morák segítségével képesek szaporodni, kénytelenek vagyunk a közelükben maradni, és keveredni velük. És emiatt ugye az is fontossá vált számunkra, hogy a morák ne haljanak ki. Nélkülük végünk. És mivel a strigák annyira rá vannak indulva a morákra, az életben tartásuk a legfőbb gondunkká vált És így alakult ki az őrzők rendszere. A dampyrok nem tudnak varázsolni, cserébe viszont remek harcosok vagyunk. A vámpír

génjeink biztosítják a kiélezett érzékeket és reflexeket, az emberi génjeink pedig gondoskodnak arról, hogy erősebbek és kitartóbbak legyünk a moráknál. És minket a vér szükséglete vagy a napfény sem korlátoz. Persze nem vagyunk annyira erősek, mint a strigák, de keményen edzünk, és a testőrök nagyszerű munkát végeznek, ha a morák biztonságáról van szó. A legtöbb dampyr úgy gondolja, hogy érdemes kockáztatnia az életét azért, hogy cserébe a fajtánk ne haljon ki. Mivel a morák általában mora gyerekeket szeretnének nemzeni és felnevelni, nem sok mora-dampyr románc van a világon. Különösen ritka az, amikor egy mora nő egy dampyr férfi mellett köt ki. De rengeteg mora fiatalember szeret dampyr lányokkal szórakozni, bár általában ők is mora lányokat vesznek el végül. Ennek következményeképpen borzasztó sok egyedülálló dampyr anya van a világon, de mi kemények vagyunk, és ezzel is megbirkózunk. Ugyanakkor sok dampyr anya dönt úgy, hogy nem testőrködik, hanem inkább a gyermekét neveli majd. Ezen nők egy része „rendes" munkát vállal a morák vagy az emberek világában; páran együtt élnek kommunákban. Ezeknek a kommunáknak elég rossz a hírük. Nem tudom, mennyi igaz a pletykákból, de a mora férfiak állítólag állandóan odajárnak szexelni, és pár dampyr nő azt is hagyja, hogy igyanak belőle eközben. A vérszajhák! Visszatérve, szinte minden testőr férfi, vagyis sokkal több mora van, mint testőr. A legtöbb dampyr fickó elfogadja, hogy nem lehet gyereke. Tisztában vannak vele, hogy nekik a morák biztonságának kiszolgálása a feladatuk, miközben a lánytestvéreik és az unokatestvéreik gyerekeket szülnek. Néhány dampyr nő, mint például az anyám is, kötelességének érzi, hogy testőrködjön - még ha ez azzal is jár, hogy nem nevelheti fel a gyerekét. Amikor megszülettem, átadott a moráknak, hogy gondoskodjanak rólam ők. A morák és a dampyrok elég korán kezdik az iskolát, és az akadémia gyakorlatilag örökbe fogadott engem, amikor négyéves voltam.

Az ő példája és az akadémián szerzett tapasztalataim miatt tiszta szívből hittem abban, hogy a dampyrok dolga a morák védelmezése. Ez az örökségünk része, és az egyetlen módja a túlélésünknek. Ennyire egyszerű. És ezért volt számomra annyira megdöbbentő, amit a Badicáék testőre tett Magára hagyta a moráját, és lelépett egy másik őrzővel, ami azt jelenti, hogy annak is ott kellett hagynia a saját moráját Még csak közös gyerekük sem lehet, és most két család marad védelem nélkül. Mi ennek az értelme? Senki nem törődik azzal, ha a kamasz dampyrok randizgatnak, vagy a felnőtt dampyroknak gáláns kalandjaik vannak. De hosszú távú kapcsolat? Különösen olyan, ami szökéssel jár? Nagy pazarlás. Es nagy szégyen. Miután még egy darabig beszélgettünk a Badicáékról, Lissával otthagytuk Aaront Amikor kiléptünk, valami furcsa susogást hallottam, meg egy csúszós hangot Túl későn döbbentem rá, hogy mi történik, és a nyakunkba zuhant egy nagy kupac latyakos hó a kápolna tetejéről. Október eleje volt, és előző éjjel lehullott a korai hó, ami szinte azonnal olvadásnak is indult. Ennek következtében a ránk hulló cucc nagyon nedves és nagyon hideg volt Lissa kapta a javát, de így is csak hápogtam, amikor jeges víz csorgott a hajamra és a nyakamba. Páran még felsikkantottak a közelünkben, akiket elkapott a minilavina széle. - Jól vagy? - kérdeztem Lissát A kabátja átázott, platinaszőke haja pedig nedvesen az arcára tapadt –A... aha –válaszolta reszkető fogakkal. Lehúztam a kabátom, és átnyújtottam neki. Az enyémnek csúszós felülete volt, ami lepergette a víz nagy részét –A sajátodat vedd le! -De akkor te... –Vedd csak el! Lissa engedelmeskedett, és miközben bebújt a kabátomba, végül meghallottam a kacajokat, amik mindig követik az ilyesfajta helyzeteket Kerültem a körülöttünk állók tekintetét, és inkább Lissa csuromvíz kabátjára koncentráltam, miközben ő átöltözött

- Bárcsak ne vettél volna kabátot, Rose! - sóhajtott fel Ralf Sarkozy, egy különösen duci és nagydarab mora, akit utáltam. - Ez a felső nagyon jól nézne ki vizesen. - Az a felső olyan ronda, hogy el kellene égetni. Egy hajléktalanról akasztottad le? Felpillantva láttam, hogy Mia sétál oda hozzánk, miközben Aaronba karol. Szőke fürtjei tökéletesen voltak elrendezve, és egy gyönyörűséges fekete magas sarkút viselt, ami sokkal jobban állt volna rajtam. De legalább magasabbnak tűnt, ezt meg kell hagyni. Aaron pár lépéssel mögöttünk jött, de valami csoda folytán őt elkerülte a latyak. Mia önelégült arckifejezéséből arra következtettem, hogy semmiféle csoda nem játszott szerepet a történtekben. - Feltételezem, azt szeretnéd felajánlani, hogy majd te elégeted, igaz? –kérdeztem, miközben nem hagytam, hogy kiüljön az arcomra, mennyire zavart a megjegyzése. Pontosan tisztában voltam vele, hogy az öltözködéshez való érzékem mennyire elsatnyult az utóbbi két évben. - Ja, várjunk csak; a te elemed nem a tűz, igaz? Te vízmágus vagy. Micsoda véletlen, hogy most zuhant ránk egy csomó belőle. Mia megbántott arcot vágott, de a szeme csillogása elárulta, hogy túlságosan is élvezi a helyzetet ahhoz, hogy ártatlan kívülálló legyen. - Ezzel meg mit akarsz mondani? - Én semmit. De Kirovának valószínűleg lesz pár szava, amikor kiderül, hogy mágiát vetettél be egy másik diák ellen. - Senki nem vetett be semmit - húzta fel az orrát. - Főleg nem én. Isteni közbeavatkozás volt. Nagy örömére páran elnevették magukat. Gondolatban azt válaszoltam, hogy ez is az, és a templom falához vágtam. A való világban Lissa egyszerűen csak oldalba bökött, és azt mondta, hogy menjünk, elsétáltunk külön-külön a saját szobánk felé, magunk mögött hagyva a nevetést, és a poénkodást arról, hogy milyen vizesek lettünk, és Lissa menynyire nem tud semmit a szakosodásról. Odabent tovább fortyogtam. Ráébredtem, hogy csinálnom kell valamit Miával. Az idegesítő picsáskodásán túlmenően azt sem akartam, hogy Lissának

még több stresszel meg kelljen birkóznia. Ezen az első héten jól elboldogultunk, és szerettem volna, ha így is marad. Tudod - mondtam -, egyre inkább úgy gondolom, hogy jó lenne, ha visszaszereznéd Aaront. Az móresre tanítaná Babalibát. És szerintem nem is lenne nehéz. Még mindig odáig van érted. - Én nem akarok móresre tanítani senkit –válaszolta Lissa. - És én nem vagyok odáig Aaronért. - Ne már, az a liba állandóan kötözködik velünk, és rajtunk köszörüli a nyelvét a hátunk mögött. Tegnap rám fogta, hogy az Üdvhadseregtől szereztem a farmeromat. - De hát tényleg onnan szerezted. - Jól van, na - fújtattam –, de semmi joga nevetségessé tenni, amikor ő a Targetből öltözködik. - Hé, a Targettel semmi baj. Én szeretem a Targetet. - Én is. Nem erről van szó. Hanem hogy úgy próbálja eladni a cuccait, mintha ő lenne Stella McCartney. - És az bűn? Komor arcot vágtam. - Határozottan. Bosszút kell állnod. - Mondtam már, engem nem érdekel a bosszú - vetett rám Lissa egy oldalpillantást. - És téged se érdekeljen! Olyan ártatlanul mosolyogtam, ahogy csak tudtam, és amikor elbúcsúztunk egymástól, megint megkönnyebbültem, hogy ő nem tud olvasni a gondolataimban. - Szóval, mikor lesz a nagy iszapbirkózás? Mason várt a lakóépületem előtt, miután szétváltunk Lissával. Lusta és cuki benyomást keltett, ahogy karba font kézzel, a falnak dőlve figyelt. - Nem tudom, mire gondolsz. Mason felegyenesedett, és bekísért az épületbe, miközben átnyújtotta a kabátját, ugyanis az enyém Lissánál maradt - Láttam, hogy civakodtok a kápolna előtt Hát nincs bennetek semmi tisztelet Isten háza iránt?

Felhorkantam: –Te sem táplálsz több tiszteletet iránta, mint én, te pogány. Te be se mentél. És egyébként is, mint azt mondtad, előtte voltunk, nem benne. - De még mindig nem válaszoltál a kérdésemre. Csak vigyorogtam, és belebújtam a kabátjába. Az épületünk társalgójában álltunk, egy gondosan felügyelt szabadidős és tanulóhelyiségben, ahol a fiúk és a lányok társadalmi életet élhettek, mora vendégeikkel együtt Vasárnap lévén eléggé tele volt azokkal, akik az utolsó pillanatban próbálták a másnapi leckét összedobni valahogy. Észrevettem egy kicsi, üres asztalt, megragadtam Mason karját, és odavonszoltam. - Nem egyenesen a szobádba kellene menned? Lekuporodtam az egyik székre, és gyanakvóan körbepillantottam. - Ma olyan sokan vannak itt, hogy beletelik egy kis időbe, amíg észrevesznek. Istenem, annyira unom már, hogy be vagyok zárva. És még csak egy hete tart. - Nekem is elegem van belőle. Hiányoztál tegnap este. Páran lementünk, és biliárdoztunk egyet a játékszobában. Eddie be volt sózva. Felnyögtem. - Ne csináld ezt Nem akarok az élmény dús társadalmi életetekről hallani. - Hát jó. - Mason felcsapta a könyökét az asztalra, és a tenyerében nyugtatta az állát - Akkor mesélj nekem Miáról! Egy szép napon egyszerűen sarkon fordulsz, és lekeversz neki egyet, ugye.? Emlékeim szerint legalább tízszer megtetted már ezt azokkal, akik felbosszantottak. - Én Rose új, javított változata vagyok - tájékoztattam, miközben próbáltam minél illedelmesebb benyomást kelteni. De nem igazán jártam sikerrel. Masonból fuldokló nevetés tört fel. - Egyébként is, ha megteszem, akkor vége a próbaidőmnek Kirovával. Feddhetetlennek kell maradnom. - Más szóval úgy kell visszavágnod Miának, hogy ne kerülj bajba. Éreztem, hogy mosolyra görbül a szám sarka.

- Tudod, mit szeretek benned, Mase.? Hogy pontosan úgy gondolkozol, ahogy én. - Ez bóknak is ijesztő - válaszolta a fiú szárazon. - Akkor hát mondd meg nekem, mit gondolsz erről: lehet, hogy tudok valamit Miáról, amit valószínűleg nem lenne szabad elmondanom neked... Előrehajoltam: –Jaj, ezzel betetted a bogarat a fülembe. Most már muszáj elárulnod. - Az nem lenne helyes — ugratott Mason. - Honnan tudjam, hogy jóra fogod használni a tudást, nem pedig rosszra? Megrebegtettem a szempillámat - Ellen tudsz állni ennek az arcnak? Mason pár másodpercig méregetett - Hát, az a helyzet, hogy nem. Szóval akkor nesze: Mia nem nemesi családból származik. Visszagörbedtem a székembe. - Na, ne már! Ezzel tisztában vagyok. Kétéves korom óta tudom, ki született uralkodói családba, és ki nem. - Igen, de ennél többről van szó. A szülei az egyik Drozdov nagyúrnál dolgoznak. Tettem egy türelmetlen kézmozdulatot. Sok mora dolgozik odakint az emberek világában, de a mora társadalom is rengetegféle álláslehetőséget biztosít a saját fajtájának. És valakinek be kell tölteni ezeket - Takarítanak. Gyakorlatilag szolgálók. Az apja a füvet nyírja, az anyja pedig szobalány. Én igazából mély tiszteletet táplálok azok iránt, akik kétkezi munkával töltik a mindennapjaikat, függetlenül attól, hogy milyennel. Az embereknek mindenhol el kell végezniük a vacakabb melókat is a megélhetésért De, ugyanúgy, mint a Target esetében, egészen más tészta, ha valaki másnak próbál látszani, mint ami. És az elmúlt hetem alatt észrevettem, Mia milyen elszántan próbál beilleszkedni az iskola elitjébe. - És senki nem tudja - mondtam elgondolkozva.

- Mia nem is akarja, hogy tudják. Tudod, milyenek azok a rangkórosok. - Egy pillanatra elhallgatott - Persze Lissát kivéve. Nem kímélnék Miát - És ezt te honnan tudod? - A nagybátyám a Drozdovok testőre. - És egészen idáig magadban tartottad ezt a titkot? - Amíg meg nem törtél. Szóval, melyik utat választod: a jót vagy a rosszat? - Szerintem majd kap egy kis... - Hathaway kisasszony, tudja, hogy magának nem lenne szabad itt lennie. A lakóépület egyik felügyelőnője jelent meg, arcán mély helytelenítéssel. Nem vicceltem, amikor azt mondtam. Mason ugyanúgy gondolkozik, mint én. Pont olyan ügyesen füllentett, mint én szoktam. - Páros feladatot kaptunk az egyik humán óránkon. Hogy csinálhatjuk meg, ha Rose el van zárva? A felügyelőnő összehúzta a szemét - Nem úgy néznek ki, mintha dolgoznának. Én odahúztam a lelkész könyvét, és véletlenszerűen kinyitottam valahol. Még akkor tettem az asztalra, amikor leültünk. - Mi, szóval, mi ezen dolgozunk. A nő még mindig gyanakodva nézett - Egy óra. Még egy órát kapnak, és lássam ám, hogy folyik a munka! - Igenis–válaszolta Mason pókerarccal. –Úgy lesz! A felügyelőnő elballagott, de a szemét nem vette le rólunk. - Én hősöm - sóhajtottam fel. Mason a könyv felé bökött - Mi ez? - Csak valami, amit a tiszteletestől kaptam. Volt egy kérdésem a szentbeszéddel kapcsolatban. Mason megkövülten bámult rám. - Jaj, hagyd már abba, és próbálj érdeklődést mímelni - kezdtem el a tárgymutatót bogarászni. - Egy Anna nevű nőt keresek. Mason odahúzta a székét, és átült közvetlenül mellém.

- Oké. Tanuljunk! Megtaláltam a kérdéses oldalszámot, ami nem túl meglepő módon a Szent Vlagyimirról szóló részben volt. Anna nevét keresve végigolvastuk az oldalt Amikor rátaláltunk, kiderült, hogy a szerzőnek nincs róla túl sok mondanivalója. De berakott egy idézetet valami fickótól, aki ugyanakkor élt, mint Szent Vlagyimir: És Vlagyimirral mindig ott kend Anna, Fjodor lánya. Egymás iránt táplált szeretetük tiszta vala és erkölcsös, mint fivéré nővére iránt, és sok ízben megmenté Anna Vlagyimirt, az kit strigák üldözének, hogy tönkretegyék testét s az üdvét Hasonlatosan Anna nyújt vala néki vigaszt, az mikor az hit túl nehéz súllyal rogyasztá vállait, és az Sátán sötétje kísérel lesújtani rá, hogy meggyengítse az egészségét és az testét. Anna ez ellene is védelmezi őtet, hisz egymás által kötve vannak, mióta Vlagyimir gyermekkorukban megmenté Annát a haláltól Isten kegyelmének a bizonysága, hogy áldott Vlagyimirnak oly védelmezőt külde, mint Anna, az Ámyékcsókolta, ki mindig tudja, mi leend Vlagyimir szívében s fejében. - Tessék - állapította meg Mason. - A testőre volt - De az nem derül ki, mit jelent az árnyékcsókolta. - Valószínűleg semmit Ezt valahogy nem voltam képes elhinni. Még egyszer átolvastam, és próbáltam megfejteni a régies nyelvezetet. Mason kíváncsian bámult, mintha nagyon szeretett volna segíteni. - Lehet, hogy együtt jártak - találgatott. Felnevettem. - Vlagyimir szent volt - És az mit bizonyít? Biztos, hogy a szentek is szeretik a szexet. Az a „fivér és nővér" dolog valószínűleg csak álca. - Az egyik sorra mutatott - Látod? „Kötve" voltak. - Rám kacsintott - Virágnyelv. Kötve. Furcsa szóhasználat, de nem feltétlenül jelenti azt, hogy Anna és Vlagyimir valaha is letépték volna egymásról a ruhát

- Nem hinném. Csak közeli barátok voltak. Fiú-lány barátság is van a világon - mondtam jelentőségteljesen, mire Mason száraz pillantást vetett rám. - Igen? Mi is barátok vagyunk, mégsem tudom, mi leend „szívedben s fejedben". - Filozofikus arcot vágott - Persze egyesek úgy érvelhetnek, hogy az ember soha nem tudhatja, mi leend egy nő szívében... - Ó, fogd be! - morogtam, és a karjába bokszoltam. - ...mert ők fura, misztikus teremtmények - folytatta Mason az előadói hangján -, és a férfinak gondolatolvasónak kell lennie, ha valaha is boldoggá akarja őket tenni. Fékezhetetlenül kitört belőlem a kuncogás, és tisztában voltam vele, hogy valószínűleg ismét bajba fogok kerülni. - Hát, akkor próbálj meg a gondolataimban olvasni, és ne csináld ezt a... Abbahagytam a nevetést, és visszanéztem a könyvre. Egymás által kötve vannak, és mindig tudja, mi leend Vlagyimir szívében s fejében. Köztük is megvolt a kötelék, döbbentem rá. Erre minden vagyonomat - bár az nem volt sok - feltettem volna. Meghökkentő felismerés volt Rengeteg homályos történet és mítosz szól arról, hogy a testőrök és gazdájuk között „létrejöhet kötelék". De ez volt az első eset, hogy arról értesültem, valakivel konkrétan megtörtént Mason észrevette a döbbenetemet - Jól vagy.? Olyan furán nézel ki. Magamhoz tértem. - Aha. Jól vagyok.

Hét Ezután eltelt pár hét, és hamarosan megfeledkeztem az egész Annaügyről, ahogy magába szippantott az akadémiai élet. A visszatérésünk keltette döbbenet lassan alábbhagyott, és sikerült belerázódnunk egy nagyjából kényelmes napirendbe. A napjaim a templomi misék, a Lissával elköltött ebédek és a szórványos társadalmi életem körül forogtak. Mivel hivatalosan semmi szabadidőm nem volt, sikerült kívül maradnom a rivaldafényen, bár nemes elhatározásom ellenére, miszerint „beleolvadunk a tömegbe", imitt-amott így is keltettem némi feltűnést. De nem tehetek róla. Szeretek flörtölni, szeretek bandázni, és szeretek vicces megjegyzéseket tenni órán. Lissa az új szerepével, miszerint mintegy inkognitóban van, egyszerűen azért hívta fel magára a figyelmet, mert ez annyira különbözött attól, amilyen szerepet a távozásunk előtt alakított, amikor olyan aktívan részt vett az uralkodói sarjak életében. A legtöbben hamar túltették magukat a dolgon, elfogadták, hogy a Dragomir hercegnő kezd eltűnni a társadalmi palettáról, és megelégszik Natalja csapatának társaságával. Natalja locsogásától időnként legszívesebben még mindig a fejemet vertem volna a falba, ugyanakkor mégis egy őszintén kedves lánynak bizonyult - sokkal kedvesebbnek, mint szinte bármelyik örökös -, és általában véve jólesett vele lenni. Továbbá, mint arra Kiróva előre figyelmeztetett, minden időmet edzéssel és tréninggel kellett töltenem. De ahogy telt-múlt az idő, a testem kezdett kevésbé utálni. Az izmaim megerősödtek, és az állóképességem is jobb lett. Még mindig szétrúgták a seggem az órákon, de már nem annyira, mint korábban, és ez is valami. A bőröm bánta a dolgot leginkább. Attól, hogy annyit voltam odakint a hidegben, teljesen kicserepesedett, és csak a Lissa-féle folyamatos

arckrémellátás mentett meg attól, hogy idő előtt vénasz-szonynak tűnjek. Dmitrijjel is kialakult egy napirendünk. Masonnek igaza volt abban, hogy antiszociális. Dmitrij nem volt túl sokat együtt a többi testőrrel, bár azok láthatóan tisztelték őt. És minél jobban megismertem, annál inkább tiszteltem én is, noha az edzéstervét nem láttam át teljes mélységében. Nem volt túl durva. Mindig bemelegítéssel indítottunk a tornateremben, majd kiküldött futni, hogy küzdjek meg az egyre hidegebb montanai ősszel. Három héttel a visszatérésem után az egyik nap iskola előtt bementem a tornaterembe, és ott találtam Dmitrijt, amint az egyik matracon végignyúlva egy Louis L'Amour-könyvet olvasgat. Valaki egy CD-lejátszót is hozott, és bár ennek eleinte örültem, az általa lejátszott dalnak annyira nem: a „When Doves Cry" szólt Prince-től. Ciki, hogy tudom a címét, de az egyik korábbi lakótársunk nagy rajongója volt a '80-as éveknek. - Hűha, Dmitrij - dobtam le a zsákom a padlóra. - Tudom, hogy ez valószínűleg új slágernek számít Kelet-Európában, de nem hallgathatnánk valami olyasmit, ami azután jött ki, hogy megszülettem? Csak a szeme villant felém, a testtartásán nem változtatott. - Mit számít az neked? Én fogom hallgatni. Miközben te odakint futod a köröket. Fintorogtam egyet, miközben feldobtam a fél lábam a korlátra, és nyújtani kezdtem a térdizmaimat. Mindent egybevetve, Dmitrij nagyon udvariasan kezelte a szemtelenséget. Amíg nem sumákoltam az edzéssel, addig nem kapta fel a vizet a folyamatos beszólásaimon. - Figyelj - kérdeztem, miközben áttértem a következő nyújtógyakorlatra -amúgy mi ez az állandó rohangálás? Úgy értem, tisztában vagyok azzal, mennyire fontos az állóképesség, meg minden, de nem kellene most már áttérnünk valamire, amiben némi ütéstechnika is szerepel? Még mindig legyilkolnak az edzéseken. - Esetleg üssél nagyobbat — válaszolta Dmitrij szárazon. - Komolyan kérdeztem.

- Azt nem könnyű megállapítani. - Letette a könyvét, de nem mozdult a heverőjéről. - Az én dolgom az, hogy felkészítselek a hercegnő védelmére és a sötét erők elleni harcra, igaz? - Aha. - Akkor most válaszolj a következőre: tételezzük fel, hogy sikerül ismét elrabolnod őt, és eljuttatnod egy bevásárlóközpontba. Mialatt ott vagytok, megtámad egy striga. Mit teszel? - Attól függ, melyik boltban vagyunk. Dmitrij csak nézett. -Jó. Akkor leszúrom egy ezüstkaróval. Dmitrij felült, és ugyanazzal a mozdulattal keresztbe rakta hosszú lábait. Soha nem sikerült megértenem, hogy lehet egy ilyen magas ember ilyen kecses. - Ó? - vonta fel a szemöldökét. - Van nálad ezüstkaró.? Tudod egyáltalán, hogy kell használni? Elszakítottam a tekintetem a testéről, és haragos pillantást vetettem rá. Az elementál mágiával kovácsolt ezüstkaró a testőr leghalálosabb fegyvere. Az a striga, akinek átszúrják vele a szívét, azonnal meghal. A penge a morákat is megöli, szóval nem osztogatják tucatjával a testőrtanoncoknak. Az évfolyamtársaim mostanában kezdték tanulni a használatát. Lőfegyvert már használtam, de karó közelébe eddig nem engedtek. Szerencsére ezenkívül még kétfajta módszerrel meg lehet ölni a strigákat. - Hát jó. Akkor levágom a fejét. - Ha figyelmen kívül is hagyjuk, hogy nincs erre alkalmas fegyvered, hogyan birkózol meg azzal a helyzettel, ha esetleg másfél fejjel magasabb nálad? Felpaprikázva egyenesedtem fel a nyújtásbók . -Jó, akkor felgyújtom. - Megint csak azt kérdezem, mivel? - Rendben, feladom. Te már előre tudod a választ. Csak szórakozol velem. Szóval a bevásárlóközpontban vagyok, és észreveszek egy strigát. Mit teszek? Dmitrij rezzenéstelen tekintettel rám nézett.

- Elszaladsz. Leküzdöttem a késztetést, hogy hozzávágjak valamit. Amikor végeztem a bemelegítéssel, felajánlotta, hogy kijön velem futni. Most először tett ilyet. Talán a közös futás során kiderül, miért van olyan gyilkos hírneve. Elindultunk a fagyos októberi estébe. Még mindig nehezemre esett vissza rázódnom a vámpírok napirendjébe. Mivel egy órán belül kezdődött az iskola, úgy éreztem, a napnak nem lemennie, hanem felkelnie illenék. De éppen lenyugvóban volt a nyugati horizonton, és narancssárgán világította meg a hósapkás hegyeket. Meleg nem igazán jött már belőle, és hamarosan szúrni kezdett a tüdőm, ahogy erősödött az oxigénhiányom. Nem beszélgettünk. Dmitrij felvette az én lassabb tempómat, hogy ne hagyjuk el egymást. Valami nagyon zavart engem ebben; hirtelen nagyon vágyni kezdtem az elismerésére. Úgyhogy gyorsítani kezdtem, keményebb munkára fogva a tüdőm és az izmaimat. Tizenkét kör az öt kilométer; kilenc volt hátra. Amikor már csak három kör maradt, pár testőrtanonc ment el mellettünk a csoportos edzésre készülve, amin én is hamarosan ott leszek. Amikor meglátott. Mason odaköszönt - Jó formában vagy, Rose! Mosolyogva visszaintettem. - Ne lassíts! - csattant fel Dmitrij, mire a tekintetem ráugrott a fiúkról. A hangjának élessége meglepett. - Ezért nem javul a szintidőd? Mert könnyű elvonni a figyelmedet.? Elszégyelltem magam, és még gyorsabb tempót kezdtem diktálni, annak ellenére, hogy a testem obszcén dolgokat üvöltözött nekem. Végül sikerült letudnunk mind a tizenkét kört, és amikor Dmitrij leellenőrizte, kiderült, hogy két egész percet lefaragtam a legjobb időmből - Nem rossz, mi? - krákogtam, miközben elindultunk visszafelé a terembe, letudni a levezető gyakorlatokat - Úgy tűnik, egészen a Limitedig eljutottam, mielőtt a striga elkapott volna a bevásárlóközpontban. De abban nem vagyok biztos, hogy Lissa hogy teljesített.

- Ha veled volt, nem esett baja. Meglepetten felpillantottam. Ez volt az első igazi bók, amit kaptam tőle, mióta elkezdtünk együtt edzeni. Barna szemében egyszerre tükröződött elismerés és csodálat, miközben engem nézett. És ekkor történt meg. Úgy éreztem, mintha valaki meglőtt volna. Rettegés harapott durván a testembe, és robbant a fejemben is. A fajdalom apró pengéi. A látásom elhomályosodott, és pár pillanatra nem ott álltam, ahol. Hanem egy lépcsőn rohantam lefelé, rémülten és elkeseredve, mert muszáj volt kijutnom onnan, és muszáj volt megtalálnom... engem. Majd újból tisztán kezdtem látni, visszakerültem a futópályára, ki Lissa fejéből. Minden magyarázat nélkül futásnak eredtem, és amilyen sebesen csak tudtam, a morák lakóépülete felé száguldottam. Nem számított, hogy az imént használtam tropára a lábaimat egy minimaratonon. Keményen és gyorsan mozdultak, mintha vadiúj állapotban lennének. Homályosan a tudatában voltam, hogy Dmitrij utolért, és azt kérdezgeti, mi a gond. De nem voltam képes válaszolni. Egyetlenegy cél lebegett előttem: hogy odajussak az épülethez. Magasan tornyosuló, borostyánfedte körvonalai pont akkor kezdtek kibontakozni a szemünk előtt, amikor Lissa könnyáztatta arccal odaért hozzánk. Csikorogva megálltam, a tüdőm majd szétrobbant. - Mi a baj? Mi történt? - követeltem magyarázatot, miközben megragadtam a karját, és kényszerítettem, hogy a szemembe nézzen. De nem tudott válaszolni. A nyakamba vetette magát, és hozzám bújva zokogni kezdett. Átöleltem, és a selymes haját simogattam, miközben azt mondogattam neki, hogy minden rendben lesz - bármi is az a „minden". És őszintén megvallva, abban a pillanatban nem is érdekelt olyan nagyon, hogy miről van szó. Ott állt mellettem épen és egészségesen, más nem számított. Dmitrij felettünk tornyosult éberen és készen bármely fenyegetés leküzdésére, a teste megfeszült, mint egy rugó. Biztonságérzettel töltött el, hogy velünk van. Fél órával később Lissa hálószobájában szorongtunk három további őr. Kiróva igazgatónő és az egyik házfelügyelőnő társaságában. Most először láttam Lissa szobáját. Natalja valóban elintézte, hogy

összeköltözhessenek, és a két félszoba maga volt a kontraszt. Nataljáé úgy nézett ki, mint amiben laknak, képek lógtak a falán, és egy habosbabos, nem akadémiai ágytakaró fedte az ágyát. Lissának éppen olyan kevés tulajdona volt, mint nekem, és az ő szobarésze feltűnően csupaszon maradt. Egyetlen képet tartott a falán, ami előző évben készült halloweenkor, és minket ábrázolt tündérnek öltözve, szárnyakkal meg csillámporos sminkkel. A kép felidézte bennem, hogyan mentek akkoriban a dolgok, és tompán fájni kezdett a mellkasom. A nagy zűrzavar közepette senkinek nem jutott eszébe, hogy nekem nem is lett volna szabad ott lennem. Odakint a folyosón mora lányok csoportosultak; azt próbálták kitalálni, mi történhetett. Natalja keresztül verekedte magát rajtuk, miközben kíváncsiskodott, hogy mi ez a csődület. Amikor meglátta, kővé merevedett. Döbbenet és undor tükröződött szinte mindnyájunk arcán, miközben Lissa ágyát bámultuk Egy róka hevert a párnáján. Fehérbe hajló vörösesbarna bundája volt. Olyan puha és ölelgetnivaló benyomást keltett, mintha valami házikedvenc lenne, például egy cica, olyasmi, amit az ember a karjában ringat, és összebújik vele. Leszámítva azt a körülményt, hogy a torka át volt vágva. A nyaka belseje rózsaszín volt, és zselészerű. Vér foltozta azt a puha bundát, és csordult le a sárga ágyneműre, sötét tócsában állva össze, ami átitatta a szövetet. A róka szemei felfelé néztek, üvegesen, valamiféle döbbenettel, mintha az állat nem lett volna képes elhinni, hogy ez történik vele. Kezdett felkavarodni a gyomrom, de kényszerítettem magam, hogy odanézzek. Nem engedhettem meg magamnak a kényeskedést. Egy szép napon strigákat fogok majd ölni. Ha egy rókát sem bírok ki, akkor esélyem sincs túlélni a nagyobb csatákat. Ami az állattal történt, az beteges és ferde dolog volt, amit egyértelműen csak olyasvalaki tehetett, aki elmondhatarianul perverz. Lissa halálsápadtan bámulta, és tett felé pár lépést, miközben a keze akaradanul előrenyúlt. Tisztában voltam vele, hogy ez a gusztustalan tett ott sebezte meg, ahol igazán fáj neki, aki annyira szered az

állatokat. Lissa imádott minden négylábút, és azok is őt. Amikor szökésben voltunk, sokszor kérlelt, hogy hadd fogadjunk örökbe valami háziállatot, de mindig nemet mondtam, és megmagyaráztam neki, hogy nem tudnánk gondját viselni, amikor esetleg egy pillanat alatt el kell tűnnünk. Ráadásul engem utálnak az állatok. Úgyhogy Lissa beérte azzal, hogy segített a kóbor négylábúakon, akik az utunkba akadtak, és összebarátkozott a szomszédaink jószágaival, mint például Oscarral, a macskával is. De ezen a rókán már nem tudott segíteni. Nem lehetett visszahozni, mégis láttam Lissa arcán, hogy rajta is segíteni szeretne, mint mindenkin. Megfogtam a kezét, és arrább húztam, miközben felidéződött bennem egy két évvel azelőtti párbeszédünk. - Mi az? Egy varjú? --Ahhoz túl nagy Holló. - Meghalt? - Igen. Határozottan halott. Ne érj hozzá! Akkor nem hallgatott rám. Reméltem, hogy ezúttal fog! - Még élt, amikor visszaértem - suttogta a fülembe Lissa a karomat szorongatva. - De már alig. Ó, istenem, vonaglott. Biztosan nagyon szenvedett. Éreztem, ahogy epe kúszik felfelé a torkomon. Semmilyen körülmények között nem fogom elhányni magam. - De ugye nem... - Nem. Pedig akartam... Elkezdtem... - Akkor felejtsd el! - szóltam rá élesen. - Ez hülyeség! Valakinek a hülye vicce. Össze fogják takarítani. Valószínűleg még új szobát is kapsz, ha szerétnél. Lissa felém fordult, és a tekintete szinte űzött volt. - Rose... emlékszel amikor... arra, tudod... - Hagyd abba! - válaszoltam. - Azt felejtsd el! Ez nem ugyanaz. - Mi van, ha valaki meglátta? Mi van, ha valaki tudja... Megszorítottam a karját, még a körmömet is belé vájtam, hogy jobban

figyeljen. Lissa arca megrándult. - Nem! Ez nem ugyanaz. Ahhoz semmi köze. Felfogtad? - Natalja és Dmitrij tekintetét is magunkon éreztem. Nem lesz semmi baj! Minden rendben lesz! Lissa bólintott, de egyáltalán nem úgy nézett ki, mint aki hisz is nekem. - Ezt takarítsák össze! - dörrent rá Kiróva a házfelügyelőnőre. - És derítsék ki, nem látott-e valamit valaki! Valakinek végül leesett, hogy ott vagyok, és utasították Dmitrijt, hogy tüntessen el, bármennyire is könyörögtem, hogy hadd maradjak Lissával. A férfi visszakísért a testőrtanoncok lakóépületéhez. Csak akkor szólalt meg, amikor már majdnem ott voltunk. - Te tudsz valamit. Valamit arról, ami történt. Erre gondoltál, amikor azt mondtad Kiróva igazgatónőnek, hogy Lissa veszélyben van? - Nem tudok semmit. Ez csak valami beteg vicc. - És nem is sejted, ki tehette? Vagy miért? Ezen elgondolkoztam. Mielőtt megléptünk, akárki lehetett volna. Az ilyesmi előfordul, ha az ember népszerű. Egyesek szeretik, mások gyűlölik. De most? Lissa eléggé kikerült a köztudatból. Az egyetlen ember, aki szívből és mélyen gyűlöli, az Mia, de úgy tűnt, ő inkább a szavak embere, mint a tetteké. És még ha úgy is határozott volna, hogy tesz valami agresszív lépést, miért pont ezt? Nem rá vallott a dolog. Legalább egymillió egyéb módon bosszút lehet állni valakin. - Nem - válaszoltam. - Fogalmam sincs. - Rose, ha tudsz valamit, mondd el! Ugyanazon az oldalon állunk. Mindketten meg akarjuk védeni Lissát Ez nem vicc! Megpördültem, és Dmitrijre zúdítottam a róka miatt felgyülemlett haragomat - Igen, ez nem vicc. Nagyon komoly dolog. És akkor te körbe-körbe futtatsz engem, amikor pedig harcolni kellene megtanulnom, hogy képes legyek megvédeni őt Ha segíteni akarsz neki, akkor taníts nekem valamid Verekedni taníts meg! Azt már tudom, hogy kell elszaladni.

Egészen addig a pillanatig nem is voltam tisztában azzal, milyen mohón vágyom arra, hogy tanuljak valamit, mennyire szeretnék bizonyítani Dmitrij, Lissa és mindenki más előtt A rókás kalandtól tehetetlennek éreztem magam, és ez nem tetszett Tenni akartam valamit, bármit Dmitrij higgadtan, rezzenéstelen arccal nézte végig a kitörésemet Amikor végeztem, egyszerűen csak előretessékelt, mintha nem is mondtam volna semmit . - Nyomás! Elkésel az óráról.

Nyolc A bennem izzó düh miatt keményebben és ügyesebben verekedtem aznap a testőrtanoncokkal, mint bármikor azelőtt Annyira, hogy végre először megnyertem az első páros küzdelmemet, és a porba tiportam Shane Reyest Vele mindig is jól kijöttem, és nagylelkű vesztesnek bizonyult, ugyanúgy megtapsolt, mint a többiek közül páran. - Kezdesz visszatérni - jegyezte meg Mason óra után. - Hát, úgy tűnik. Gyengéden megérintette a karomat - Hogy van Lissa? Nem lepett meg, hogy tud a dologról. Errefelé olyan gyorsan terjednek a hírek, mintha mindenki gondolatolvasó lenne. - Megvan. Tartja magát - Nem részleteztem, honnan származnak az értesüléseim. A kötelékünket titokban tartottuk a diákok előtt - Mase, te azt állítottad, ismered Miát Szerinted neki lehetett köze a dologhoz? - Jaj, hé, azért annyira közeli ismerőse nem vagyok. De most komolyan: nem! Mia még biológiaórán sem vesz részt a boncolásokban. Azt sem tudom elképzelni, hogy elkapjon egy rókát, nemhogy, izé, meg is ölje. - És nincs olyan barátja, aki megtenné ezt helyette? Mason megrázta a fejét - Nem hinném. A barátai sem szeretik bepiszkítani a kezüket De ki tudja? Lissa még mindig fel volt zaklatva, amikor ebédnél találkoztunk, és az csak rontott a kedvén, hogy Natalja és társai nem voltak hajlandóak leszállni a rókás témáról. Úgy tűnt, Natalja eléggé túltette magát az undoron ahhoz, hogy kiélvezze a közfigyelmet, ami az eset kapcsán

ráterelődött Talán nem is volt annyira elégedett a maga peremvidéki helyzetével, mint gondoltam. - És egyszerűen csak ott volt- magyarázta, széles kézmozdulatokkal nyomatékosítva a mondanivalóját - Az ágy kellős közepén. Mindenütt vér. Lissa arca éppen olyan zölddé vált, mint a pulóver, amit viselt, úgyhogy az ebédemet be sem fejezve arrébb húztam, és igen csúnya szavakkal illettem Natalja empátiára való képességét. - Pedig kedves lány - válaszolta automatikusan. - Pont azt magyaráztad a múltkor, mennyire bírod. - Tényleg bírom, de vannak dolgok, amiket egyszerűen képtelen felfogni. A bioszterem előtt ácsorogtunk, és ahogy a többiek elhaladtak mellettünk, feltűnt, hogy összesúgnak, és fura pillantásokat vetnek ránk. - Te hogy viseled ezt az egészet? Félmosoly suhant át Lissa arcán. - Nem érzed amúgy is? - De igen, de tőled akarom hallani. - Nem tudom. Túl fogom tenni magam rajta. Csak azt kívánom, bár ne bámulnának rám úgy, mint valami szörnyszülöttre! Újból kitört belőlem a düh. A rókás ügy már önmagában is elég szörnyű. Az, hogy az emberek piszkálják Lissát, csak ront a helyzeten, de ezen legalább tudok segíteni. - Ki bántott? - Rose, nem verhetsz meg mindenkit, akivel valami bajunk van. - Mia? - találgattam. - És mások - válaszolta Lissa mentegetőzve. - Figyelj, nem számít. Igazából azt szeretném tudni, hogyan történhetett meg... Úgy értem, nem tudom kiverni a fejemből azt az esetet, amikor... - Ne! - figyelmeztettem. - Miért teszel mindig úgy, mintha meg se történt volna? Pont te. Kigúnyolod Natalját, amiért nem tudja befogni a száját, de neked is akadnak kommunikációs problémáid. Úgy értem, általában bármiről szívesen beszélsz.

- De arról nem. Azt el kell felejtenünk! Régen volt már. Még azt sem tudjuk igazából, mi is történt. Lissa rám meredt azokkal a nagy, zöld szemeivel, miközben a következő érvet fogalmazgatta magában. - Szia, Rose! A beszélgetésünk abbamaradt, ahogy Jesse odajött hozzánk. Beindítottam a legszebb mosolyomat. Szia. A fiú jól nevelten odabiccentett Lissának is. – Figyi, ma este a te lakóépületedben fogok tanulni. Nem lehetne esetleg... talán... Pillanatnyilag megfeledkeztem Lissáról, és minden figyelmemet Jesse-re összpontosítottam. Hirtelen annyira kedvem támadt valami őrült rosszasághoz. Túl sok minden történt aznap. - Dehogynem! Elmondta, mikor lesz nálunk, én meg azt feleltem, hogy találkozzunk az egyik tanulószobában, ahol majd ellátom „további instrukciókkal". Amikor a fiú elment, Lissa rám meredt: - Te házi őrizetben vagy. Nem fogják hagyni, hogy együtt szórakozzatok és beszélgessetek. - Hát nem is beszélgetni szeretnék vele. Majd meglógunk. Lissa felnyögött. - Néha egyszerűen nem tudok kiigazodni rajtad. - Ez azért van, mert kettőnk közül te vagy az óvatos, én pedig a vakmerő. Miután megkezdődött az állati viselkedéstan óránk, elkezdtem azon töprengeni, mennyire valószínű, hogy Miának köze van a dologhoz. Pszichoangyal arcának kárörvendő kifejezéséből ítélve határozottan élvezni tűnt a véres rókás botrányt De ez nem feltétlenül jelentette azt, hogy ő a tettes, mert amennyire az elmúlt pár hétben alkalmam nyílt megfigyelni, úgy véltem, bármi jólesne neki, ami nekem vagy Lissának fáj. Akkor is, ha nem ő tehet róla. - A farkasok, mint sok más faj is, falkájukon belül megkülönböztetik az alfahímeket és az alfa-nőstényeket, akiknek a többiek alávetik magukat Az alfák szinte mindig a fizikailag

legerősebb egyedekből lesznek, bár az összecsapásokat gyakran inkább az akaraterő és a személyiség dönti el. Amikor egy alfát kihívnak, és alulmarad, az adott farkast gyakran kiközösítik, sőt, meg is támadják. Felráztam magam az álmodozásból, és Meissner tanárnőre koncentráltam. - A legtöbb párbaj a párzási időszakban történik - folytatta. Ez, mint várható volt, kiváltott némi vihogást az osztályban. - A legtöbb falkában csak az alfa pár párosodhat Ha az alfa-hím egy idősebb, leharcoltabb farkas, egy fiatalabb rivális úgy vélheti, hogy egy próbát megér a dolog. Az csak a konkrét esetben derül ki, hogy igaza volt-e. A fiatalok gyakran nincsenek tisztában azzal, milyen komoly előnyt jelent velük szemben a tapasztalat. Az öreg farkas-fiatal farkas dolgot leszámítva úgy véltem, a lecke többi része nagyon is helytálló. Az akadémia társadalmi felépítésében, gondoltam keserűen, határozottan rengeteg alfa és párbaj létezik. Mia felemelte a kezét - Mi van a rókákkal? Nekik is vannak alfáik? Az osztály kollektívan visszafojtotta a lélegzetét, majd páran idegesen felkuncogtak. Senki nem tudta elhinni, hogy Mia képes ilyen messzire menni. Meissner tanárnő elvörösödött, valószínűleg haragjában. - Most a farkasokat tárgyaljuk, Rinaldi kisasszony. Nem úgy tűnt, mintha Miát felzaklatta volna a burkolt megrovás, és amikor az osztály egy feladat kapcsán párokra bomlott, egyre csak felénk nézett, és nevetgélt. A kötelékünkön keresztül éreztem, ahogy Lissa egyre idegesebb lesz, miközben a róka képe jelenik meg újra és újra a fejében. - Ne aggódj! — mondtam neki. — Már tudom, hogyan... - Szia, Lissa - szakított félbe valaki. Mindketten felnéztünk, és láttuk, hogy Ralf Sarkozy állt meg a padunk mellett. A védjegyének számító ostoba vigyorgás ült az arcán, és volt egy olyan érzésem, hogy a haverjai biztatták fel, hogy odajöjjön hozzánk.

- Ismerd csak be - mondta -, te ölted meg a rókát. Meg akarod győzni Kirovát arról, hogy megőrültél, csak hogy ismét kijuthassál innen. - Baszd meg! - válaszoltam halkan. - Ezt vehetem ajánlatnak? - Úgy hallottam, nincs meg hozzá az eszközöd - vágtam vissza. - Jujj - gúnyolódott Ralf — Te tényleg megváltoztál. Nem olyannak ismertelek, aki nagyon válogatós abban, kivel vetkőzik pucérra. - Én meg olyannak ismertelek, mint aki pucér lányokat csak az interneten lát. Ralf túljátszott gesztussal félrebillentette a fejét. - Hé, ebben a pillanatban esett le: te voltál az, nem? - pillantott Lissára, majd vissza rám. - Téged vett rá, hogy megöld a rókát, ugye? Valamiféle fura leszbikus szertar... ááááá! Ralf lángba borult. Felugrottam, és félrelöktem Lissát az útból - amit nem volt egyszerű megtennem, mivel a padunkban ültünk. Mindketten a padlón kötöttünk ki, miközben sikoltozás - különösen Ralfé - töltötte be a termet, és Meissner tanárnő a tűzoltó készülékhez rohant. Ekkor egy pillanat alatt eltűntek a lángok. Ralf még mindig sikoltozott és csapkodta magát, de egy árva égésnyom sem volt rajta. A történtekre már egyedül csak a levegőben szálló halvány füstszag emlékeztetett. Pár másodpercre az egész osztály kővé dermedt. Majd lassan mindenki összerakta magában, mi történhetett. Köztudott volt, melyik mora mire szakosodott, és miután végignéztem a termet, három tűzhasználóra szűkítettem a kört: Ralfra, a barátjára, Jacobra, és... Christian Ozerára. Mivel sem Ralf, sem Jacob nem gyújtanák fel Ralfot, nyilvánvalóvá vált, ki volt a tettes. És kicsit az is segített, hogy Chrisdan hisztérikusan kacagott. Meissner tanárnő arca vörösből mélylilába váltott. - Ozera! - süvöltötte. - Hogy merészelte... Van fogalma arról... Azonnal jelentkezzen Kiróva igazgatónő irodájában!

Christian az izgalom legkisebb jele nélkül felállt, és fél vállára lendítette a hátizsákját. A gúnyos vigyor ott maradt az arcán. - Persze, Meissner tanárnő. Úgy távozott, hogy el kelljen haladnia Ralf mellett, aki gyorsan hátrahőkölt, amikor Christian mellé ért. Az osztály többi része leesett állal bámult utána. Ezután Meissner tanárnő még megpróbálta folytatni az órát az osztállyal, de ezzel egy eleve vesztes ügyet tűzött a zászlajára. Mindenki csak arról tudott beszélni, ami az imént történt. A dolog több szempontból is megdöbbentőnek bizonyult Először is, senki nem látott még ilyen bűvigét: erős tüzet, ami nem éget meg semmit Másodszor, Christian támadásra használta. Egy másik ember ellen fordította. A morák nem csinálnak ilyet Az ő hitük szerint a mágia arra való, hogy segítsen a Földön és az emberek életén. Soha, soha nem használják fegyverként A mágiatanárok nem tanítanak ilyesfajta bűvigéket; szerintem nem is ismerik őket Végül, ami a legőrültebb vonatkozása volt, hogy Christian tette. Christian, akit soha senki észre se vett, akivel soha senki nem is törődött. Hát most sikerült felhívnia magára a figyelmet Úgy tűnt, egyesek még mindig tudnak támadó bűvigéket, és bármennyire is jólesett látnom Ralf arcán a rettegést, hirtelen felmerült bennem, hogy Christian esetleg tényleg, igazából is elmebeteg. - Liss - szólaltam meg, miközben kifelé sétáltunk az osztályból -, kérlek, mondd azt, hogy nem találkozgattál vele azóta! A kötelékünkön végigfutó bűntudat többet elárult, mint amennyit bármilyen magyarázat képes lett volna. - Liss! – ragadtam meg a karját - Nem túl sokszor - mentegetőzött Lissa zavartan. - És tényleg nincs vele semmi baj... - Semmi baj? Semmi baj? - Az emberek bámulni kezdtek minket a folyosón. Ráébredtem, hogy szinte kiabálok. - Elment az esze. Felgyújtotta Ralfot. Azt hittem, megállapodtunk, hogy nem találkozol vele többet

- Te állapodtál meg, Rose. Én nem. - Lissa hangja olyan élesen csengett, amilyennek már jó ideje nem hallottam. - Mi folyik köztetek? Ti ugye nem... Tudod... - Nem! — háborodott fel Lissa. — Már mondtam, hogy nem. Jaj, istenem. — Utálkozó pillantást vetett rám. - Nem mindenki gondolkozik és cselekszik úgy, mint te, Rose. Megrezzent az arcom ezekre a szavakra. Ekkor vettük észre, hogy Mia halad el mellettünk. Nem hallotta a szavainkat, de a hanghordozásunkat igen. Sunyi mosoly terült el az arcán. - Vihar támadt a paradicsomban. - Menjél, keresd meg a cumidat, és fogd be a pofád - vágtam vissza, és meg sem várva a válaszát, továbbmentem, Leesett az álla, majd morcos arcot vágott. Csendben sétáltunk egy darabig, majd Lissából kitört a nevetés. És ezzel a vitánkat mintha a szél fújta volna el. - Rose... - vált gyengédebbé a hangja. - Lissa, Christian veszélyes. Nem szeretem. Kérlek, legyél óvatos! Megérintette a karom. - Az vagyok. Én vagyok az elővigyázatos kettőnk közül, nem emlékszel? És te vagy a vakmerő. Csak remélni tudtam, hogy ez még mindig így van. De később, iskola után visszatértek a kételyeim. A szobámban írtam a leckémet, miközben Lissa felől halványan megéreztem azt, amit leginkább csak trükközésnek tudnék nevezni. Nem tudtam tovább odafigyelni a munkámra, úgyhogy a levegőbe meredve próbáltam részletesebb képet kapni arról, mi is történhet a barátnőmmel. Ha valaha is volt rá jó alkalom, hogy a barátnőm fejébe bújjak, ez lett volna az, de nem tudtam, hogyan befolyásolhatnám a dolgot. Összevontam a szemöldököm, és megpróbáltam rájönni, mi szokta általában kiváltani azt a fajta kapcsolódást. Olyankor szokott megtörténni, amikor Lissa valami erőteljes érzelemmel küszködik, olyasmivel, ami próbál az agyamba robbanni. Ezt csak kemény harccal tudom megakadályozni; egyfajta mentális falat építettem az ilyen esetekre.

Most Lissára koncentrálva megpróbáltam eltüntetni a falat. Egyenletesen kezdtem venni a levegőt, és kiürítettem az elmémet. Az én gondolataimmal nem törődtem, csak Lissa gondolatai számítottak. Igyekeztem megnyitni magam számára, és hagyni, hogy összekapcsolódjunk. Még soha életemben nem csináltam ilyesmit; nincs türelmem a meditációhoz. De most annyira akartam, hogy belekényszerítettem magam egy intenzív, koncentrált elmélyedésbe. Muszáj volt tudnom, mi történik Lissával, és pár pillanattal később ki is fizetődtek az erőfeszítéseim. Bejutottam.

Kilenc Bekapcsolódtam Lissa elméjébe, ismét láthattam és megtapasztalhattam, mi folyik körülötte, Most is a kápolna padlására osont éppen fel, igazolva a legvadabb félelmeimet. Csakúgy, mint legutóbb, ezúttal sem ütközött akadályba. Jóságos istenem, gondoltam, az a pap nem is hagyhatná védtelenebbül a saját templomát. A felkelő nap fénye világította meg a homokfúvott ablaküveget, ami előtt Christian alakja rajzolódott ki: az ablakpárkányon ült. - Késtél - üdvözölte Lissát. - Már elég régóta váriak, Lissa odahúzta az egyik rozoga széket, és leveregette róla a port. - Azt hittem, elleszel egy darabig az igazgatónőnél. Christian megrázta a fejét. - Nem csinált belőle nagy ügyet. Egy hétre felfüggesztettek, ennyi. Nem mintha nehéz lenne kijátszani a rendszert - intett körbe. - Mint azt láthatod. - Meglep, hogy nem kaptál nagyobb büntetést. Egy napsugár világította meg a fiú kristálykék szemét. - Csalódott vagy? Lissa arcára kiült a döbbenet. - De hát felgyújtottál egy embert! - Nem, ez így nem igaz. Láttál rajta égésnyomokat? - Mindene lángold - Vigyáztam a tűzzel Nem ért hozzá. Lissa felsóhajtott. - Nem lett volna szabad ilyet tenned. Christian felegyenesedett a henye pózból, felült, és Lissa felé hajolt. - Érted tettem. - Értem támadtál rá valakire?

- Persze. Piszkálni kezdett téged és Rose-t. A barátnőd ugyan jól helyre tette, de úgy gondoltam, nem árt egy kis erősítés. És egyébként is, ezek után mindenki befogja majd a száját az egész rókás üggyel kapcsolatban. - Nem lett volna szabad ilyet tenned - ismételte meg Lissa másfelé nézve. Nem volt benne biztos, mit kellene éreznie ettől a „nagylelkű" gesztustól. - És ne tegyél úgy, mintha csak miattam tetted volna. Szívesen csináltad. Egyszerűen meg akartad tenni - mert csak. Christian önelégült arckifejezését rá nem jellemző meglepettség váltotta fel. Lehet, hogy Lissa nem gondolatolvasó, de meglepően rá tud érezni emberekre. Látván, hogy Christian kiesett a szerepéből, folytatta: - Tilos mágia segítségével egy másik emberre támadni, és te pontosan ezért akartad megtenni. Mert izgalmasnak találtad. - Azok hülye szabályok. Ha a mágiát fegyverként is használnánk, nem csak mindenféle bájos, cuki szarságra, a strigák nem tudnának olyan sokat megölni közülünk. - De az nem lenne helyes - szögezte le Lissa. - A mágia ajándék. Békés dolog. - Csak azért, mert annak tartják. Ugyanazt a lózungot ismételgeted, amivel egész életünkben etettek minket - Christian felállt, és elkezdett fel-alá járkálni a szűk padlástérben. - De tudod, ez nem volt mindig így. Régen mi is harcoltunk, a testőrökkel vállvetve. Évszázadokkal ezelőtt Utána viszont az emberek elkezdtek beijedni, és abbahagyták. Úgy gondolták, elbújni biztonságosabb. És elfelejtették a támadó varázsigéket - Akkor te honnan tudtad azt, amit használtál? Christian ajka mosolyra görbült - Nem felejtette el őket mindenki. - Mint például a családod sem? A szüleid? A mosolynak nyoma veszett . - Semmit nem tudsz a szüleimről. Christian arca elsötétült, a tekintete keménnyé vált A legtöbb ember ijesztőnek és félelmetesnek látta volna, de ahogy Lissa figyelmesen

tanulmányozni kezdte és megcsodálta az arcvonásait, váratlanul inkább sebezhetőnek tűnt számára. - Igazad van - ismerte be Lissa csendesen pár másodperc múlva. Tényleg nem tudok semmit a szüleidről. Ne haragudj! A találkozásuk alatt Christian már másodszor tűnt döbbentnek. Valószínűleg senki sem szokott tőle bocsánatot kérni. Hiszen beszélni sem szokott hozzá igazán senki. Meghallgatni, amit mond, meg pláne. De mint általában, a fiú most is gyorsan visszaváltott a megszokott, pimasz önmagára. - Felejtsd el! - Váratlanul megtorpant járkálás közben, és letérdelt Lissa elé hogy egy szintben legyen a szemük. A közelségétől a barátnőm visszafojtotta a lélegzetét Veszedelmes mosoly költözött Christian arcára. - És egyébként is, nem értem, hogy lehetsz pont te felháborodva azon, hogy „tiltott" mágiát használok. - „Pont én?" Hát ez meg mit jelentsen? - Játszhatod az ártatlant nyugodtan, megjegyzem, nagyon jól csinálod, de én tudom az igazságot - Milyen igazságot? - Lissa képtelen volt elrejteni a zavarát előlem és Christian elől. A fiú még közelebb hajolt hozzá. - Hogy bűbájt használsz. Folyamatosan. - Nem is - vágta rá Lissa ösztönösen. - Dehogynem! Éjszakánként ébren fekszem, és azon töprengek, hogy a fenébe tudtatok lakást bérelni és beiratkozni középiskolába anélkül, hogy bárki is találkozni akart volna a szüleitekkel. De rájöttem. Biztosan bűbájt használtál. És valószínűleg eleve csak azzal tudtatok innen elszökni. - Értem. Szóval egyszerűen csak rájöttél. Minden bizonyíték nélkül. - Ahhoz, hogy bizonyítékom is legyen, elég volt csak figyelnem téged egy darabig. - Te képes voltál megfigyelni engem, kémkedni utánam, csak azért, hogy bebizonyítsd, bűbájt használok? Christian megvonta a vállát .

- Nem. Igazából azért kezdtelek figyelni, mert szívesen tettem. A bűbáj csak bónusz volt A múltkor vettem észre, hogy beveted, amikor hosszabbítást szerettél volna kérni a matekleckédre. És Carmack tanárnőn is alkalmaztad, amikor azt akarta, hogy még pár vizsgálatra menjél el. - És úgy gondolod, hogy az bűbáj? Lehet, hogy csak nagyon jó a rábeszélő-képességem. - Lissa hangja meglehetősen dacos volt, ami érthető, tekintve, mennyire félt Christiantől, és hogy mennyire haragudott rá. Viszont miközben beszélt, a haját igazgatta, ami - külső szemlélő számára - akár flörtölésnek is tűnhetett volna. De én nem külső szemlélő vagyok... vagy igen? Hirtelen már nem is voltam ebben olyan biztos. Christian folytatta, de a tekintete elárulta, hogy észrevette a hajas dolgot, hogy mindig mindent észrevesz Lissával kapcsolatban: - Az emberek arca kicsit mulyává válik, amikor velük beszélgetsz. És nem csak az egyszerű embereké. A morákkal is meg tudod tenni. Valószínűleg a dampyrokkal is. Na látod, ezt nevezem. Én még azt sem tudtam, hogy lehetséges az ilyesmi. Te egyfajta szupersztár vagy. Mármint olyan gonosz, a bűbájjal visszaélő fajta. - Ez komoly vád volt, de Christian hangjából és testtartásából ugyanaz az évődés sugárzott, mint Lissáéból. Lissa nem tudta, mit válaszoljon. Christiannek igaza volt. Mindenben. Lissa bűbájának segítségével boldogultunk el a világban felnőttek nélkül. Azzal sikerült meggyőznünk a bankot, hogy hadd kapjuk meg az örökségének egy részét. Es ez ugyanolyan tiltott cselekedetnek számít, mint a mágia fegyverként való használata. De miért is ne lenne az? Végül is tényleg fegyver. Méghozzá erős fegyver, olyan, amivel nagyon könnyen vissza lehet élni. A mora gyerekekbe már egészen kicsi koruktól beledöngölik, hogy a bűbáj használata nagyon-nagyon rossz dolog. És sehol nem tanítják, hogy kell használni, bár többé-kevésbé minden morának megvan rá a képessége. Lissa egyszerűen csak belepottyant valahogy a dologba - nyakig -, és mint azt Christian kikövetkeztette,

morák ellen is képes volt alkalmazni, csakúgy, mint emberek és dampyrok ellen. - És akkor most mit fogsz tenni? - kérdezte Lissa. - Beárulsz? Christian megrázta a fejét, és elmosolyodott. - Nem. Szerintem ez szexi. Lissa tágra nyílt szemmel és zakatoló szívvel meredt rá. Christian szájának ívében volt valami, ami izgatta a fantáziáját. - Rose szerint veszélyes vagy - nyögte ki idegesen. - Azt hiszi, hogy esetleg te voltál az, aki megölte a rókát. Nem igazán tudtam, örüljek-e, hogy belekeveredtem ebbe a bizarr párbeszédbe. Vannak, akik félnek tőlem. Lehet, hogy Christian is közéjük tartozik. Araikor megszólalt, a hangjának vidámságából egyértelmű lett, hogy mégsem. - Az emberek beszámíthatatlannak tartanak, de én mondom, Rose tízszer rosszabb nálam. Persze ez megnehezíti, hogy neked bajod essék, úgyhogy én csak örülök neki. - Hátraereszkedett a sarkára, és ezzel végül megtörte az intim közelségüket. - Az pedig átkozottul biztos, hogy azt nem én csináltam. De derítsétek ki, hogy ki volt az... és amit Ralffal tettem, az csak játékos gyerekcsínynek fog tűnni. A véres bosszú eme gáláns felajánlása nem igazán nyugtatta meg Lissát... de egy kicsit izgalomba jött tőle. Nem akarom, hogy bármi ilyesmit tegyél. És még mindig nem tudom, ki csinálta. Christian újból Lissa felé hajolt, és elkapta a csuklóját Mondani kezdett valamit, majd elhallgatott, meglepetten lepillantott, és végigfuttatta az ujjait a halvány, alig látható sebhelyeken. Amikor visszanézett Lissára, furcsa - tőle furcsa - kedvesség ült az arcán. - Lehet, hogy nem tudod, ki tette. De valamit tudsz. Valamit, amiről nem beszélsz. Lissa rámeredt, mellkasában mindenféle érzelmek örvénylettek. - Nem árulhatom el neked az összes titkomat - dünnyögte. Christian megint lepillantott a csuklójára, majd leeresztette, és a gúnyos mosoly visszatért az arcára. - Nem. Úgy tűnik, nem.

Lissát béke töltötte el, az a fajta béke, amiről azt hittem, csak én tudom megadni neki. Visszatértem a fejembe és a szobámba, ahol a földön ülve bámultam a matekkönyvemet Olyan okoknál fogva, amiket nem igazán értettem, becsuktam, és a falhoz vágtam. Az időm további részét búslakodással töltöttem, amíg el nem érkezett a találkozónk perce Jesse-vel. Leosontam az emeletről a konyhába — oda nyugodtan bejárhattam, amíg rövidre fogtam a látogatásaimat -, és araikor átmentem a nagy közös társalgón, elkaptam Jesse tekintetét Amikor mellé értem, kicsit megálltam, és odasúgtam: - A negyediken van egy tanulószoba, amit senki nem használ. Menj fel a vécé túloldalán lévő lépcsőn, és találkozzunk ott öt perc múlva! Az ajtózár nem működik. Jesse híven engedelmeskedett, és megtaláltuk a tanulószobát, ami sötét volt, poros és elhagyott A testőrök évek óta csökkenő száma azzal járt, hogy a lakóépületek nagy része üresen maradt, ami rossz jel volt a morákra nézve, nekünk viszont nagyon kapóra jött Jesse leült a kanapéra, én meg hanyatt feküdtem, és a lábamat az ölébe tettem. Még mindig ingerült voltam Christian és Lissa bizarr padlástéri románca miatt, és másra sem vágytam, csak hogy megfeledkezhessek róluk egy időre. - Tényleg tanulni jöttél, vagy az csak ürügy volt? - kérdeztem. - Nem. Tényleg. Meredith és én közös feladatot kaptunk. - A hanghordozásából kiderült, hogy nem örül túlságosan a dolognak. - Úúúú - ugrattam. - Rangon alulinak tartod, hogy dampyrokkni dolgozzál? Most meg kellene sértődnöm? Jesse elmosolyodott, és kivillant az összes hófehér foga és agyara. - Te sokkal jobb vagy nála. - Örülök, hogy megfelelek az igényeidnek. - Valamiféle tűz égett a tekintetében, amitől kezdtem izgalomba jönni, csakúgy, mint a kezétől, ami felfelé vándorolt a lábamon. De előbb még meg kellett tennem valamit Eljött a bosszú ideje. — Biztos Mia is, mert hagyjátok, hogy veletek szórakozzon. Pedig ő sem királyi családból származik. Jesse játékosan megbökte a vádlimat .

- Aaronnal jár. És rengeteg olyan barátom van, aki nem nemesi családból származik. Meg damp barátaim is. Ne hidd, hogy valami seggfej vagyok. - Az oké, de tudtad, hogy Mia szülei gyakorlatilag szolgálók a Drozdovoknál? Erre azért megállt a keze a lábamon. Kicsit túloztam ugyan, de Jesse imádja a pletykákat - és hírhedten jó a terjesztésükben is. – Komolyan? - Igen. Padlót súrolnak, meg ilyesmi. - Hú! Láttam, ahogy elkezdenek csikorogva forogni a fogaskerekek a sötétkék szeme mögött, és el kellett fojtanom egy mosolyt A mag termékeny talajra lelt Felültem, közelebb húzódtam hozzá, és a fél lábamat átvetettem az ölén. Köré fontam a karjaim, és a Miával kapcsolatos gondolatok késedelem nélkül eltűntek a fejemből, ahogy Jesse-ben felbuzgott a tesztoszteron. Mohón csókolt- sőt, kicsit lucskosan -, miközben a kanapé támlájának döntött, én meg elmerültem abban, ami az elmúlt hetek első élvezetes testmozgása volt Hosszú ideig csókolóztunk így, még akkor sem állítottam le, amikor lehúzta a felsőmet - Nem vagyok hajlandó szexelni - figyelmeztettem két csók között Nem egy tanulószoba kanapéján szándékoztam elveszíteni a szüzességemet Jesse kicsit leállt, elgondolkozott, majd úgy döntött, nem erősködik. - Oké. De lenyomott a kanapéra, rám feküdt, és lankadatlan hevülettel csókolt Az ajkai vándorolni kezdtek a nyakamon, és amikor a szemfoga hegyével megkarcolta a bőröm, akaratlan izgatottsággal felsóhajtottam. Jesse felemelkedett, és nyílt kíváncsisággal pillantott az arcomba. Pár pillanatig levegőt sem kaptam, miközben az a gyönyör járt a fejemben, amit a vámpírharapás okoz, és azon töprengtem, milyen lehet szex közben átélni. De végül közbeléptek az ősi tabuk. Még ha

nem is szexeltünk, vért adni eközben ugyanolyan rossz, mocskos dolog lenne. - Ne! - figyelmeztettem. - De te is akarod. - Jesse hangjából izgatott vágy csendült - Látom rajtad. - Nem, nem akarom. Felcsillant a szeme. - Dehogynem. Honnan... Hé, te csináltál már ilyet? - Nem! - háborodtam fel - Dehogyis! Azok a gyönyörű kék szemek engem bámultak, és láttam, hogy zakatolni kezdenek mögöttük a fogaskerekek. Lehet, hogy Jesse csapodár és pletykás, de hülyének nem hülye. - Úgy viselkedsz, mint aki már csinálta. Felizgultál, amikor a nyakadnál jártam. - Mert olyan jól csókolsz - vágtam vissza, bár ez nem volt teljesen igaz. Egy kicsit többet nyáladzott, mint szerettem volna. - Szerinted nem tudna róla mindenki, ha hajlandó lennék vért adni? Jesse hirtelen megvilágosodott - Kivéve, ha még nem csináltad, mielőtt elmentetek. Akkor kezdted, amikor szökésben voltatok, ugye? Lissát etetted. - Dehogyis! - ismételtem meg. De Jesse már szagot fogott, és ezzel tisztában is volt - Csak így történhetett Nem találtatok etetőt Te jó ég! - Lissa simán talált - hazudtam. Ugyanazt a szöveget nyomtam, mint Nataljának, amit tovább is adott, és amit senki nem vont soha kétségbe, Christiant leszámítva. - Rengeteg ember hajlandó rá. - Persze - felelte Jesse mosolyogva. Visszahajolt a nyakamra. - Nem vagyok vérszajha - csattantam fel, és közben hátrébb húzódtam. - De akarod. Szereted csinálni. Minden damp lány szered. - A fogai visszataláltak a bőrömre. Hegyesek voltak. Csodálatosak. Úgy éreztem, hogy az ellenségesség csak rontana a helyzeten, úgyhogy némi évődéssel próbáltam lezárni a témát - Hagyd abba! - mondtam gyengéden, miközben végigfuttattam az ujjam az ajkán. - Már mondtam, én nem vagyok olyan lány. De ha

mindenképpen szeretnél csinálni valamit a száddal, tudok ötleteket adni. Ettől felhorgadt a kíváncsisága. - Igen? Mire... És ebben a pillanatban nyílt ki az ajtó. Szétrebbentünk. Fel voltam készülve arra, hogy egy diáktársunkkal vagy az egyik házfelügyelőnővel kell szembenéznünk. Dmitrijre nem voltam felkészülve. Úgy robbant be az ajtón, mintha számított volna arra, hogy ott talál minket, és abban a rettenetes pillanatban, viharos dühe láttán megértettem, miért nevezte Mason istennek. Egy szempillantás alatt átvágott a szobán, és felrántotta Jesse-t az ingjénél fogva, szinte a levegőbe emelve őt. –Hogy hívnak?-vakkantotta oda neki. -J... Jesse, uram. Jesse Zeklos, uram. –Zeklos úr, van arra engedélye, hogy az épületnek ebben a részében tartózkodjon? –Nincs,uram. –Ismeri a kollégium különnemű diákok érintkezésére vonatkozó szabályait? –Igen, uram. –Akkor azt javaslom, tűnjön el innen, amilyen gyorsan csak tud, még mielőtt átadom valakinek, aki kiszabná magára a megfelelő büntetést. Ha még egyszer meglátom ilyen helyzetben - mutatott Dmitrij arrafelé, ahol én takargattam magam félmeztelenül a kanapén , én leszek az, aki megbünteti. És az nagyon fog fájni. Megértette? Jesse tágra nyílt szemmel nyelt egyet. Szokásos vagányságának egy szikrája sem látszott rajta. Azt hiszem, vannak a „szokásos" helyzetek, és van az, amikor az embert egy nagyon izmos, nagyon magas és nagyon dühös orosz pasas szorongatja. – Igenis, uram! –Akkor tűnj innen! –engedte el Dmitrij, és, amennyiben ez lehetséges, Jesse még sebesebben távozott a szobából, mint ahogy Dmitrij érkezett. A mentorom ekkor felém fordult, szemében

veszedelmes lánggal. Nem mondott semmit, de a dühös, csalódott véleménye pontosan átjött. Majd valami megváltozott. Majdnem olyan volt, mintha meglepődött volna, mintha még soha nem látott volna engem. Ha bárki másról lett volna szó, azt mondtam volna, elismerően méreget. De az biztos, hogy egyértelműen végigmért. Az arcomat, a testemet. És hirtelen ráébredtem, hogy csak a farmerem és a melltartóm van rajtam - ráadásul a fekete melltartóm. Pontosan tudtam, hogy nem sok iskolatársam néz ki olyan jól melltartóban, mint én. Ezt még egy olyan pasasnak is el kell ismernie, mint Dmitrij, akit eddigi benyomásaim szerint szinte csak a kötelesség, az edzés meg az ilyesmik érdeklik. És végül azt is észrevettem, hogy elönt a forróság, és Dmitrij tekintete nagyobb hatással van rám, mint Jesse csókjai. Dmitrij általában hallgatag és távolságtartó, de olyan elhivatottságra és elmélyülésre képes, amilyet még soha nem láttam. Elmerengtem azon, hogy nyilvánulhat meg az ilyesfajta erő és intenzitás a... hát, szóval a szexben. Milyen lenne, ha megérintene, és... a fenébe! Mik járnak a fejemben? Elment az eszem? Elszégyelltem magam, és pökhendiséggel próbáltam leplezni a zavarom. - Tetszik, amit látsz? - kérdeztem. - Öltözz fel! Dmitrij álla megfeszült, és bármit is érzett korábban, nyoma veszett. A szigora kijózanított, és feledtette velem a saját ijesztő gondolataimat. Azonnal felhúztam a pólómat, ijedten ettől a keményebb énjétől. - Hogy találtál rám? Követni szoktál, hogy meggyőződj arról, nem szököm meg? - Maradj csendben! - csattant fel, miközben lehajolt, hogy egy vonalba kerüljön a tekintetünk. - Az egyik takarító látott meg, és rögtön jelentette. Van fogalmad arról, mekkora ostobaságot csináltál? - Tudom, tudom, a próbaidős dologra gondolsz, ugye?

- Nem csak arra. Arra gondolok, hogy milyen ostobaság eleve már az is, hogy ilyen helyzetbe keveredtél. - Folyamatosan ilyen helyzetekbe keveredek, elvtárs. Nem nagy ügy. - Harag váltotta fel a félelmemet. Nem szeretem, ha úgy bánnak velem, mint egy gyerekkel. - Ne hívj így! Fogalmad sincs, miket beszélsz. - Dehogy nincs. Tavaly dolgozatot kellett írnom Oroszországból és a Szovjetfúzióból. - Szovjetunióból. És az nagy ügy, ha egy mora egy dampyr lánnyal kavar. Szeretnek eldicsekedni az ilyesmivel. - És? - És?-Dmitrij undorodó arcot vágott. –Nincsen benned semmi tartás? Gondolj Lissára. Úgy viselkedsz, mint az olcsó lányok. Igazolod sokak véleményét a dampyr lányokról, és ezzel Lissát is kényelmetlen helyzetbe hozod. Meg engem is. - Ó, értem. Szóval erről van szó? Foltot ejtettem azon a nagy rosszfiúimázsodon.? Attól félsz, hogy ártok a hírnevednek.? - Az én hírnevemnek te nem árthatsz. Rose. Nekem megvannak az önmagammal szemben támasztott követelményeim, amelyeknek meg is felelek. Hogy te mit kezdesz magaddal, az a jövő zenéje. - Ismét keményebbé vált a hangja. –És most tűnj vissza a szobádba –már ha sikerül odaérned anélkül, hogy letepernél valakit. - Így próbálsz finoman kurvának nevezni? - Hallok ezt-azt a fiúktól. Rólad is hallottam történeteket. Jujj! Válaszul szerettem volna az arcába üvölteni, hogy semmi köze hozzá, mit teszek a testemmel, de az arcán tükröződő haragtól és csalódottságtól elakadt a szavam. Nem értettem, miért. Olyasvalakinek „csalódást okozni", mint Kiróva, az nem hírértékű, de Dmitrijnek... Eszembe jutott, milyen büszke voltam, amikor az utolsó pár edzés után megdicsért. Látni, ahogy ez semmivé lesz... hát, ettől kezdtem olyan olcsónak érezni magam, mint amilyennek nevezett. Valami megtört bennem. Miközben pislogva próbáltam visszakényszeríteni a könnyeimet, megkérdeztem:

- Miért baj az, ha egy kicsit... nem is tudom, szórakozom? Tizenhét éves vagyok, mint azt te is tudod. Miért ne élvezhetném ki? - Tizenhét éves vagy, és alig egy év múlva egy ember életéért és haláláért felelsz. - Dmitrij hangja még mindig határozott volt, de most már némi kedvesség is kicsendült belőle. - Ha ember lennél, vagy mora, nyugodtan szórakozhatnál. Csinálhatnád azt, amit a többi lány. - De szerinted nekem nem szabad. Dmitrij elvette rólam a tekintetét, és a semmibe meredt. Valami nagyon távoli dologra gondolhatott. - Én tizenhét éves voltam, amikor megismertem Ivan Zeklost. Mi nem úgy voltunk egymással, mint te és Lissa, de összebarátkoztunk, és amikor végeztem, engem kért fel testőrének. Az iskolámban én voltam az osztályelső. Mindig nagyon figyeltem az órákon, de végül még ez sem bizonyult elegendőnek. Ilyen ez a mi életünk. Egyetlen kis hiba, egy pillanatnyi figyelmetlenség. .. - Felsóhajtott. - És már késő. Összeszorult a torkom, ahogy arra gondoltam, hogy egy kis hibám vagy figyelmetlenségem Lissa életébe kerülhet. - Jesse is Zeklos – szólaltam meg hirtelen, ahogy ráébredtem, hogy az imént Dmitrij a volt barátja és védence rokonát dobta ki. - Tudom. - És ez nem zavar? Nem emlékeztet Ivánra? - Az nem számít, hogy én mit érzek. Nem számít, mit érzünk. - De azért zavar — vált számomra hirtelen egyértelművé. Láttam rajta a fájdalmat, annak ellenére, hogy nagyon erősen próbálta elrejteni. — Fáj neked. Minden egyes nap. Ugye? Hiányzik. Dmitrij meglepettnek tűnt, mintha nem szerette volna, hogy erről tudjak, mintha egy titkára jöttem volna rá. Eddig azt hittem, eredendően antiszociális, amolyan magányos farkas típus, de talán azért zárkózott el az emberek elől, hogy ne fájjon neki az elvesztésük. Ivan halála egyértelműen maradandó nyomot hagyott benne. Kíváncsi voltam, nem magányos-e esetleg. A meglepődés eltűnt az arcáról, hogy a megszokott szigorú nézésnek adja át a helyét

- Nem számít, mit érzek. Ok számítanak. És a biztonságuk. Megint eszembe jutott Lissa. - Igen. Ez így van. Sokáig csendben voltunk, mielőtt Dmitrij ismét megszólalt volna. - Azt mondtad, harcolni akarsz, igazából. Ezt még mindig így gondolod? - Igen. Persze. - Rose... Én meg tudlak tanítani, de ahhoz tudnom kell, hogy mennyire vagy elhivatott Hogy a végsőkig elhivatott vagy-e. Nem engedhetem, hogy az ilyesmi elvonja a figyelmedet - intett körbe a tanulószobában. - Megbízhatok benned? Megint sírni támadt kedvem a pillantásától, a kérdése komolyságától. Egyszerűen nem értettem, hogy lehet ekkora hatással rám. Én soha nem törődtem azzal túlságosan, mit gondol rólam bárki. - Igen. Megígérem. - Rendben. Megtanítalak mindenre, de ehhez az kell, hogy erős legyél. Tudom, hogy utálod a futást, de muszáj. Fogalmad sincs, milyenek a strigák. Az iskola megpróbál felkészíteni téged, de amíg a saját szemeddel nem látod, milyen erősek, milyen gyorsak... hát, el sem tudod képzelni. Úgyhogy nem hagyhatjuk abba a futást és a szinten tartást Ha többet szeretnél tanulni a közelharcról, további edzéseket kell beiktatnunk. Ez még több idődet elveszi majd. Nem marad sok a leckédre vagy bármi másra. És fáradt leszel. Nagyon. Elgondolkoztam ezen, rajta és Lissán. - Nem számít Ha azt mondod, csináljam, megteszem. Dmitrij szigorúan végigmért, mintha még mindig azt próbálná eldönteni, hihet-e nekem. Amikor végzett, egy rövidet biccentett - Holnap kezdjük.

Tíz - Elnézést, Nagy tanár úr, de, nem tudok figyelni, amíg Lissa és Rose folyamatosan levelezik, Mia ekként próbálta magáról - és arról, hogy képtelen megválaszolni a tanár kérdését - elterelni a figyelmet, és ezzel romba döntött egy máskülönben ígéretesnek tűnő napot. Egyesek még mindig felemlegették a rókát, de a legtöbben Christian Ralf elleni támadásáról akartak beszélni. Én még mindig nem zártam ki Christiant a gyanúsítottak közül, ami a rókás ügyet illeti - meglehetősen biztos voltam abban, hogy elég elmebeteg ahhoz, hogy így próbálja kifejezni rajongását Lissa iránt-, de bármi is rejtőzzön a lelkében, legalább elterelte Lissáról a figyelmet, mint azt előre megjósolta. Nagy tanár úr, aki legendás volt arról, hogy levelezésük felolvasásával alázza meg a tanítványait, úgy repült rám, mint egy támadórakéta. Elragadta a levelet, és az osztály hátradőlve várta a felolvasást. Visszanyeltem a morgást, és próbáltam olyan unottnak és közömbösnek tűnni, amilyennek csak tudtam. Lissa úgy nézett ki mellettem, mint aki meg akar halni. - Istenkém, istenkém - mondta a tanár, miközben végignézte a cetlit. - Bárcsak a dolgozatba is ennyit tudnának írni a diákok. Az egyikőtök lényegesen csúnyábban ír, mint a másikótok, szóval elnézést, ha valamit félreolvasnék. - Megköszörülte a torkát. - Szóval tegnap találkoztam J-vei, kezdi a macskakaparás, amire az a válasz, hogy Mi történt, és ezt nem kevesebb, mint öt kérdőjel követi. Ez érthető, mivel ha csak egy van, vagy akár négy, akkor nem válik feltédenül nyilvánvalóvá, mit akar vele a költő, ugye.? - Az osztály felnevetett, és Mia egy különösen gonosz mosolyt vetett rám. - Az első

megszólaló erre azt válaszolja. Szerinted mi történt?Hülyültünk egy kicsit az egyik üres tanulószobában. Mivel erre is felkuncogtak páran. Nagy tanár úr felpillantott. A brit akcentusától csak még viccesebb lett az egész. Ebből a reakcióból leszűrhetem azt, hogy a „hülyültünk" kifejezésnek ebben az esetben a modernebb, hogy úgy mondjam, testi vonatkozású jelentésére utaltak, nem pedig arra az orvosi definíciójára, ami az én fiatalkoromban volt elfogadott? További kuncogások. Felegyenesedtem, és bátran kijelentettem: - Igen, Nagy tanár úr. Pontosan. - Erre többen minden visszafogottság nélkül felnevettek. - Köszönöm szépen a megerősítést, Hathaway kisasszony. És most, hol is tartottam,? Ó, igen, és akkor a másik azt kérdezi, Milyen volt?, amire az a válasz, hogy Jó, ami után mondatvégi írásjelként egy mosolygó arcocskát rajzoltak a melléknév nyomatékosítása kedvéért Nahát! Úgy érzem, gratulálhatunk a titokzatos J-nek, nemdebár.? És izé, szóval meddig jutottatok?Hoppá, hölgyeim -folytatta a tanár -, remélem, nem lesz korhatáros a további tartalom. Nem túl messze. Rajtakaptak. És a helyzet komolyságát ismét hangulatjel teszi hangsúlyosabbá, ezúttal egy szomorú arcocska. Mi történt?-Megelent Dmitrij Kidobta Jesse-t, majd lebaszott. Az osztály kontrollálhatatlanul hahotázott, egyrészt amiatt, hogy a tanár kimondta a „lebaszott" szót, másrészt amiatt, hogy végre nevesítve lett az egyik szereplő. - Zeklos, csak nem maga a korábban említett J.? Az, aki mosolygós arcocskát kapott a randa kézírású hölgytől? -Jesse arca cinóbervörössé vált, de úgy tűnt, annyira azért nem zavarja, hogy a kalandozásairól tudomást szereztek a barátai. Eddig tartotta a száját a történtekről beleértve a véres beszélgetésünket is -, méghozzá gyanúm szerint azért, mert Dmitrij halálra rémítette. - Hát, bár éppen annyira tudok értékelni egy diákcsínyt, mint bármelyik másik tanár, akinek csak az idejét vesztegetik, a jövőben emlékeztessék a „barátaikat" arra, hogy az órám nem személyes

megbeszélésekre szolgál. - Visszadobta a cetlit Lissa padjára. Hathaway kisasszony, úgy hiszem, nincs értelme annak, hogy magára szabjak ki büntetést, mert egy újabb már nem férne bele az idejébe. Vagyis Dragomir kisasszony fog kétszer itt maradni óra után, egyszer a barátnője helyett Csengetés után ne távozzon, kérem! Óra után Jesse keresett meg zavart arckifejezéssel. - Hé, izé, azzal a levéllel kapcsolatban... tudod, hogy semmi közöm nem volt a dologhoz. Ha Belikov megtudja... megmondanád neki.? Úgy értem, ugye szólsz, hogy nem én... , - Persze, persze - szakítottam félbe. - Ne aggódj, biztonságban vagy. Lissa mellettem állt, és ő is végignézte, hogy sétál ki Jesse a teremből. Amikor belegondoltam, milyen könnyedén elbánt vele Dmitrij - és hogy azóta milyen gyáván viselkedik -, nem tudtam megállni, hogy meg ne jegyezzem: - Tudod, Jesse már nem is tűnik olyan szexinek, amilyennek azelőtt hittem. Lissa csak nevetett. ' - Menj inkább! Nekem még le kell mosnom az asztalokat. Otthagytam, és elindultam vissza, a lakóépületem felé. Útközben több kis csoportba összeverődött diák mellett elhaladtam. Vágyakozva nézegettem feléjük, és azt kívántam, bár nekem is lenne időm szocializálódni. - Nem, ez nem igaz - hallottam egy határozott hangot. Camille Contáét, aki gyönyörű, népszerű, és a Conta klán egyik legtekintélyesebb családjának tagja. Ő és Lissa olyan barátnőfélék voltak, mielőtt leléptünk, már abban a távolságtartó értelemben, mint amikor két nagyhatalom egymáson tartja a szemét. - Ők ilyen izé, vécépucolók, vagy ilyesmi. - Ó, te jóságos ég! - válaszolta valaki. - Mia helyében meghalnék. Elmosolyodtam. Úgy tűnik, Jesse sikeresen továbbadta az előző este témáinak egy részét. Sajnos a következő meghallott beszélgetés romba döntötte a diadalomat. - .. .hallottam, hogy még élt. Ott vonaglott az ágyán, vagy mi. - Ez olyan gusztustalan. Miért rakhatták oda?

- Nem tudom. Eleve miért ölték meg? - Szerinted Ralfnak volt igaza? Hogy ők tették Rose-zal, csak hogy kirúg... - Ekkor észrevettek, és elhallgattak. Dühösen átvágtam a négyszögön. Még élt, még élt Nem voltam hajlandó megbeszélni Lissával, mennyiben hasonlított ez az eset ahhoz, ami két éve történt. Nem akartam arra gondolni, hogy összefüggés lehet a történtek között, azt pedig pláne nem szerettem volna, ha Lissa erre gondol. De képtelen voltam kiverni a fejemből azt az incidenst, és nemcsak azért, mert vérfagyasztó volt, hanem azért is, mert nagyon emlékeztetett arra, ami Lissa szobájában történt. Egyik délután ellógtunk az utolsó óránkról, és kiszöktünk inkább az akadémiát körülvevő erdőbe. Abby Badicával elcseréltem a cuki, strasszokkal kirakott szandálomat egy üveg baracklikőrre - ez végsőkig elkeseredett tett volt, tudom, de Montanában mit tegyen az ember -, amit valahogy sikerült becsempésznie. Lissa rosszallóan rázta a fejét, amikor javasoltam, hogy lógjunk el az utolsó óráról, és szabadítsuk meg az üveget a szenvedéseitől, de azért velem jött. Mint mindig. Egy kis zöld lápnál találtunk egy kidőlt fatörzset, amire leülhettünk A félhold nagyon halványan világított, de a vámpíroknak és a félvámpíroknak ez is bőven elég ahhoz, hogy lássanak. Egymásnak adogattuk az üveget, és közben Aaronról faggattam. Lissa bevallotta, hogy az előző hétvégén lefeküdtek egymással, és engem elöntött a féltékenység, hogy kettőnk közül ő szexelhetett először. - Szóval milyen volt? Lissa vállat vont, és meghúzta az üveget. - Nem tudom. Semmilyen. - Hogy érted, hogy semmilyen? Nem mozdult ki sarkaiból a föld, nem állt össze az összes csillagkép, vagy ilyesmi? - Nem - fojtotta vissza Lissa a nevetést. - Dehogy. Nem igazán értettem, hogy mi ebben a vicces, de azt láttam, hogy nem akar róla beszélni. Ekkortájt kezdett kialakulni a kötelék, és

időnként már belém lopóztak az érzelmei. Megemeltem az üveget, és rámeredtem. - Szerintem ez a cucc nem hat. - Csak azért, mert alig van alkohol a... Valahol a közelben megzörrent az egyik bokor. Azonnal felpattantam, és Lissa, illetve a zajforrás közé vetettem magam. - Valami állat lesz az - állapította meg Lissa egy perc csend után. Ez nem jelentette azt, hogy nem forgunk veszélyben. Az iskola tett arról, hogy a strigák ne jussanak be, de a vadállatok gyakran betévedtek a külső területeire, és páran közülük nem kis fenyegetést jelentettek. Medvék. Pumák. - Gyere! - szóltam rá Lissára. - Menjünk vissza! Nem jutottunk messzire, amikor ismét mozgást hallottam, és valaki kilépett az ösvényünkre. - Hölgyeim! Karp tanárnő. Kővé dermedtünk, és bármilyen gyorsan is reagáltam odafent a lápon, annak a képességemnek nyoma veszett, ugyanis most több másodpercbe beletelt, hogy a hátam mögé dugjam az üveget. Egy félmosoly futott át Karp tanárnő arcán, majd kinyújtotta a kezét. Engedelmesen átnyújtottam neki a zsákmányt, ő pedig a hóna alá csapta. Egy árva szó nélkül sarkon fordult, mi pedig követtük, mert tudtuk, hogy következményei lesznek az esetnek. - Szerintetek nem tűnik fel, ha a fél osztály hiányzik? - kérdezte egy kis idő múlva. -A fél osztály? - Úgy tűnik, sokan a mai napot választottátok a lógásra. Biztos a szép idő miatt Kitört a tavaszi bezsongás. Lissával tovább trappoltunk a nyomában. Mióta meggyógyította a kezem, soha nem éreztem magam túl jól Karp tanárnő társaságában. A fura, paranoiás viselkedését más, riasztó színben kezdtem látni sokkal riasztóbb színben, mint azelőtt Akár félelmetesnek is nevezhetném. És az utóbbi időben nem voltam képes anélkül ránézni, hogy észre ne vettem volna a sebhelyeket a homlokán. Mélyvörös haja

általában eltakarta őket, de nem mindig. Időnként új sebhelyei voltak; máskor pedig a régiek is teljesen elhalványultak. Fura, verdeső zaj hangzott fel jobbról. Mindannyian megálltunk. - Gondolom, csak valamelyik osztálytársuk - dünnyögte Karp tanárnő, miközben arrafelé fordult De amikor odaértünk, egy nagy, fekete madarat találtunk a földön. A madarakért - és a legtöbb állatért - nem vagyok túlságosan oda, de még én is elismeréssel kellett adózzak fényes tollainak és veszedelmes csőrének. Valószínűnek tartottam, hogy képes lenne fél perc alatt kikapni bárki szemét -leszámítva, hogy éppen haldoklott Egy utolsó, meggyőződés nélküli mozdulattal az állat végül elcsendesedett - Mi az? Egy varjú? - kérdeztem. - Ahhoz túl nagy - válaszolta Karp tanárnő. - Holló. - Meghalt? — kérdezte Lissa. Rásandítottam. - Igen. Határozottan halott Ne érj hozzá! - Valószínűleg megtámadta egy másik madár - magyarázta Karp tanárnő. - Időnként harcba szállnak a területért és az erőforrásokért Lissa együtt érző arccal letérdelt Nem voltam meglepve, hiszen mindig is imádta az állatokat A hírhedt hörcsög-remeterák párviadal megrendezése után napokig leckéztetett. Én úgy tekintettem a meccsre, mint méltó ellenfelek erejének összemérésére. Szerinte állatkínzás volt Mintegy transzban a holló felé nyúlt - Liss! - kiabáltam rá ijedten. - Lehet, hogy beteg. De Lissa keze úgy folytatta útját, mintha meg se hallott volna. Karp tanárnő szoborként állt mellettünk, arca olyan fehér volt, mint egy szellemé. Lissa ujjai végigsimítottak a holló szárnyán. - Liss! - ismételtem meg, miközben elindultam felé, hogy visszahúzzam. Hirtelen furcsa érzés öntötte el a fejemet, valami gyönyörű édesség, tele élettel. Olyan erős érzés, hogy muszáj volt megállnom. És akkor megmozdult a holló. Lissa halkan felsikoltott, és visszarántotta a kezét Mindketten tágra nyílt szemmel bámultuk.

A holló verdesni kezdett a szárnyával, lassan megpróbált kiegyenesedni és felállni. Amikor sikerült neki, felénk fordult, és olyan pillantást vetett Lissára, ami túl intelligensnek tűnt egy madártól. Farkasszemet néztek, és én nem éreztem semmit a barátnőmből a kötelékünkön keresztül. Végül, nagy sokára, a holló elszakította a tekintetét, és felszállt a levegőbe, ahol erős szárnyain tovalebbent Ezután csak a leveleket borzoló szél hangja hallatszott - Ó, jóságos ég! - szólalt meg Lissa. - Mi történt? - Ha én azt tudnám - válaszoltam rettegésemet palástolva. Karp tanárnő előrelépett, megragadta Lissa karját, és erővel maga felé fordította a barátnőmet Egy pillanat alatt ott termettem, készen arra, hogy közbelépjek, ha Ketyós Karp bármivel megpróbálkozna, bár még nekem is voltak fenntartásaim a tanárok elleni erőszakkal kapcsolatban. - Semmi nem történt - szuggerálta Karp tanárnő nyomatékos hangon, eszelős tekintettel. - Értesz engem? Semmi. És nem mondhatod el senkinek - senkinek -, amit láttál. Egyikőtök sem. ígérjétek meg! ígérjétek meg, hogy soha nem beszéltek erről! Lissa és én riadtan összenéztünk. - Rendben – nyögte ki Lissa. Karp tanárnő szorítása lazult egy kicsit - És soha többé ne csinálj ilyet Ha mégis, akkor megtudják. És megkeresnek téged. - Felém fordult - Ne hagyd, hogy még egyszer ezt tegye! Soha! A belső udvarban, az épületem előtt valaki a nevemen szólított - Hé, Rose! Most szólok századszor. Megfeledkeztem Karp tanárnőről és a hollóról, és Masonre pillantottam, aki a jelek szerint mellém csapódott a hazavezető utamon, mialatt fejben máshol jártam. - Bocs - dünnyögtem. - Kicsit szétszórt vagyok. Izé... elfáradtam. - Túl sok volt az izgalom tegnap éjjel? Résnyire szűkült szemmel mértem végig. - Semmi olyan nem történt, amivel ne tudnék megbirkózni.

- Azt meghiszem - nevetett Mason, bár nem tűnt túl vidámnak. Úgy tűnik, inkább Jesse-nek volt túl sok. - Jól helytállt. - Ha te mondod. De ami azt illeti, szerintem nem túl jó az ízlésed. Megtorpantam. - Szerintem pedig semmi közöd az egészhez! Mason mérgesen elkapta a tekintetét. - Tettél róla, hogy az egész osztálynak köze legyen hozzá. - Hé, azt nem direkt csináltam! - Úgyis kiderült volna. Jesse nem tudja tartani a száját. - Nem árulta volna el. - Ja - gúnyolódott Mason. - Mert olyan cuki, és olyan magas rangú a családja. - Ne legyél már ilyen hülye - csattantam fel. - És egyébként is, miért érdekel a dolog egyáltalán? Féltékeny vagy, hogy nem veled csinálom? Mason egyre pirosabb lett, egészen a vörös haja tövéig. - Csak nem szeretem, ha az emberek minden szarságot összehordanak rólad, ennyi. Rengeteg mocskos viccet kitaláltak. Azt mondják, lotyó vagy. - Nem érdekel, mit mondanak rólam. - Ja, persze. Mert te olyan kemény vagy. Nincs szükséged senkire. Megálltam. - Tényleg nincs. Én vagyok az egyik legjobb testőrtanonc ezen a kibaszott helyen. Nincs szükségem arra, hogy gáláns lovagként a védelmemre siess. Ne kezelj úgy, mintha valami gyenge virágszál lennék. Sarkon fordultam, és továbbindultam, de Mason könnyedén utolért. Ezzel jár, ha az ember csak százhatvannyolc centi. - Nézd... nem akartalak megbántani. Csak aggódom érted. Harsányan felnevettem. Komolyan gondolom. Várj... - kezdte. - Én, izé, elintéztem valamit neked. Vagy mi. Tegnap este elmentem a könyvtárba, és

megpróbáltam utánanézni Szent Vlagyimirnak. Megint megtorpantam. Tényleg.? Igen, de nem sok mindent találtam Annáról. Az összes könyvben csak általánosságokat írtak. Olyasmit, hogy Vlagyimir embereket gyógyított, és a félholtakat is megmentette. Ez az utolsó mondat az elevenembe vágott. - Nem... nem volt erről még valami.? Mason megrázta a fejét. - Nem. Valószínűleg valami elsődleges forrásmunkára lenne szükséged, de olyan itt nincs. - Első micsodára.? Mason arcát gúnyos mosoly öntötte el. - Értesz te egyáltalán valamihez az órai levelezésen kívül.? Most tanultunk azokról a minap Andrews óráján. Olyan írást jelent, ami abból a korszakból származik, amelyikre kíváncsi vagy. A másodlagos forrásmunkákat a ma élő emberek írják. Több információhoz jutsz, ha találsz valamit, amit a pasas maga írt. Vagy olyasvalaki, aki ismerte. - Hű! Hát jó. Mi van, újabban zsenifiú lettél? Mason könnyedén karon bokszolt. - Csak odafigyelek, ennyi. Te meg tök figyelmetlen vagy. Mindenféléről lemaradsz. — Idegesen elmosolyodott. — És figyelj... Nagyon sajnálom, amit mondtam. Én csak... Féltékeny volt, döbbentem rá. Láttam a szemében. Hogy lehet, hogy ezt eddig észre sem vettem.? Megőrül értem. Azt hiszem, tényleg figyelmetlen vagyok. - Semmi gond, Mase. Felejtsd el! - Elmosolyodtam. - És köszönöm, hogy utánanéztél annak a cuccnak. Visszamosolygott, én pedig bementem, szomorúan, amiért nem vagyok képes viszonozni az érzelmeit.

Tizenegy - Nem kellene valami ruha neked? - kérdezte tőlem Lissa. - Hmm? Rápillantottam. Arra vártunk, hogy Nagy tanár úr szláv képzőművészet órája elkezdődjön, és teljesen lefoglalt, hogy kihallgassam, amint Mia a barátai előtt próbálja cáfolni a szüleit ért vádakat. - Nem arról van szó, hogy szolgálók, vagy ilyesmi magyarázkodott látható zavarban. Bátor arcot vágott, és fennhéjázóra váltott. - Szinte tanácsadóknak lehet őket nevezni. A Drozdovok semmilyen döntést nem hoznak meg nélkülük. Visszanyeltem egy kis nevetést, mire Lissa megcsóválta a fejét. - Túlságosan is élvezed a dolgot. - Mert oltári klassz. Mit is kérdeztél az előbb? - Végigtúrtam a táskámat a szájfényemért. Amikor megtaláltam, fintorogtam egyet. Már majdnem elfogyott; fogalmam nem volt, honnan szerzek újat. - Azt kérdeztem, nem kell-e valami ruha estére - ismételte meg Lissa. - Hát, ja, dehogynem. De a tieid nem jönnének fel rám. - Akkor mit fogsz csinálni? Megvontam a vállam. - Majd rögtönzők, mint mindig. Egyébként sem izgat túlságosan. Már annak is örülök, hogy Kiróva megengedte, hogy ott legyek. Aznap este összejövetelt tartottunk. November elseje volt, mindenszentek ünnepe - ami azt is jelentette, hogy már majdnem egy hónap eltelt a visszatérésünk óta. A főnemesek egy csoportja készült meglátogatni az iskolát, köztük maga Tatjána királynő is. De ez engem őszintén hidegen hagyott. Nem ez volt az első alkalom, hogy eljött megnézni az akadémiát. Az ilyesmi elég gyakran előfordult, és sokkal

kisebb szám volt, mint amilyennek hangzik. Egyébként is, mióta éltem az emberek és a demokratikusan megválasztott vezetőik között, nem tartottam túl sokra a karót nyelt nemeseinket. De megengedték, hogy részt vegyek a rendezvényen, mert mindenki más is ott lesz. Esélyem nyílt arra, hogy a változatosság kedvéért igazi emberek között legyek, ne pedig a szobámban bezárva. Az a kis szabadság bőven megérte, hogy cserébe végigüljek pár unalmas beszédet. Ezúttal nem maradtam ott Lissával trécselni az óráink után, mint általában. Dmitrij betartotta az ígéretét a pluszedzésekkel kapcsolatban, és én is próbáltam betartani a sajátomat. Immár két különórát töltöttem vele, egyet iskola előtt, és egyet utána. Minél többet elemében láttam, annál inkább megértettem a fenegyerekistenség hírnevét. Az egyértelmű volt, hogy rengeteget tud - a hat molnyija tetoválás is ezt bizonyította -, és én bármit megadtam volna, hogy nekem is megtanítson mindent. Amikor megérkeztem, észrevettem, hogy a szokásos farmerja helyett ezúttal laza szabadidőnadrágot vett fel a pólójához. Jól állt neki. Nagyon jól. szóltam rá rögtön magamra. Ügy állított be, hogy egymással szemben legyünk a matracon, és összefonta a karját. - Mi az első probléma, amit le kell győznöd, ha összefutsz egy strigával? - Hogy halhatatlan? - Próbálj meg valami alapvetőbbre gondolni. Ennél alapvetőbbre? Eltöprengtem: - Lehet, hogy nagyobb nálam. És erősebb. A legtöbb striga - hacsak nem emberből lett azzá - ugyanolyan magas, mint mora rokonai. És a strigáknak az erejük, a reflexeik és az érzékszerveik is jobbak, mint a dampyroknak. Ezért kell a testőröknek annyit edzeniük; tanulással kompenzáljuk a hátrányunkat. Dmitrij bólintott. - A z megnehezíti a dolgodat, de megoldható. Az ellenfél magasságés súlybéli különbsége általában felhasználható ellene.

Megfordult, és több manővert bemutatott, és közben elmagyarázta, merre kell mozdulni, és hogyan kell megütni a másikat. Miközben utánacsináltam a mozdulatokat, kezdtem rájönni, miért vernek el mindig a csoportos gyakorlatokon. Gyorsan elsajátitottam a technikákat, és alig vártam, hogy a gyakorlatban is alkalmazhassam őket. A különóránk vége felé Dmitrij meg is engedte, hogy kipróbáljam, mit tudok. - Rajta! –szólított fel. –Üss meg! Nem kellett kétszer mondania. Előrevetődve megpróbáltam bevinni egy ütést, amit azonnal kivédett, és ledobott a matracra. Fájdalom hullámzott végig a testemen, de nem hagytam, hogy legyőzzön. Gyorsan felugrottam, és a meglepetés erejében bíztam. De nem jött be. Még további pár sikertelen próbálkozás után felálltam, és megadóan széttártam a kezem. - Rendben, szóval mit csinálok rosszul? - Semmit. Nem győzött meg. - Ha semmit nem csinálnék rosszul, mostanra ájultra vertelek volna. - Nem valószínű. Ügyesen elsajátítottad a mozdulatokat, de most először használod őket. Én évek óta ezt csinálom. Megcsóváltam a fejem, és forgatni kezdtem a szemem az „idősebb és bölcsebb" modorától Egyszer elmondta, hogy huszonnégy éves. - Ha te mondod, nagypapi. Megpróbálhatjuk még egyszer? - Letelt az időnk. Nem akarsz készülődni? Felnéztem a falon lógó poros órára, és új erőre kaptam. Már nem sok maradt hátra az ünnepség kezdetéig. Felvidultam a gondolattól. Ügy éreztem magam, mint Hamupipőke, csak ruhák nélkül - Hát hogy a pokolba ne akarnék! Dmitrij előttem sétált ki. Miközben alaposan megnéztem magamnak, felmerült bennem, hogy nem hagyhatom veszni a lehetőséget. A hátára ugrottam, pontosan abban a pózban, ahogy tanított. A meglepetés ereje is az én oldalamon állt. Minden tökéletes volt, fogalma sem lehetett arról, hogy jövök.

Mielőtt hozzáérhettem volna, Dmitrij elképesztő sebességgel megfordult. Egyetlen fürge mozdulattal elkapott, mintha nem is lenne súlyom, és a földre tepert, hogy moccanni sem bírtam. Felnyögtem. - Nem csináltam semmit rosszul! Dmitrij farkasszemet nézett velem, miközben megfogta a csuklómat, de nem nézett ki olyan szigorúnak, mint edzés alatt. Olyan volt, mintha viccesnek találná a dolgot. - A csatakiáltásod meglehetősen árulkodó volt. Legközelebb próbálj meg csendben maradni! - Számított volna bármit, ha csendben maradok.? Dmitrij elgondolkozott. - Nem. Valószínűleg nem. Hangosan felsóhajtottam, mert még mindig túl jó volt a kedvem ahhoz, hogy hagyjam elrontani egyetlen apró csalódás miatt. Rengeteg előnnyel jár, ha az embernek ilyen tuti mentora van - olyan, aki egyúttal véletlenül másfél fejjel magasabb és jóval nehezebb nálam. És akkor az erejéről még nem is beszéltünk. Dmitrij nem nagydarab, de csupa kemény, szálkás izom. Ha valaha is sikerül őt legyőznöm, akkor bárkit sikerülni fog. Hirtelen észrevettem, hogy még mindig a földön tart. Ujjain, amelyek a csuklómat tartották, meleg volt a bőr. Az arca csak pár centire emelkedett el az enyémtől, a lába és a teste konkrétan hozzám simult. Barna haja egy része az arcába hullt, és úgy tűnt, mintha ő is kezdene észrevenni, majdnem ugyanúgy, mint a múltkor a tanulószobában. És te jó ég, milyen csodálatos illata volt. Alig kaptam levegőt, és korántsem az edzés vagy amiatt, hogy összenyomta a tüdőmet. Abban a pillanatban bármit megadtam volna, ha olvasni tudok a gondolataiban. A tanulószobai eset óta észre-észrevettem, hogy ugyanazzal a hosszú, figyelmes pillantással méreget. Soha nem az edzések alatt - az munka volt. De előtte és utána egy kicsit felengedett, és észrevettem, hogy néha szinte csodálattal mered rám. És időnként, ha nagyon nagy szerencsém volt, egyenesen rám mosolygott. Valódi

mosollyal, nem pedig azzal a gúnyossal, ami a bőven osztogatott szarkasztikus megjegyzéseinket kísérte. Senki előtt nem lettem volna hajlandó beismerni - még Lissa vagy magam előtt sem -, de voltak olyan napok, amikor azokért a mosolyokért éltem. Felragyogott tőlük az arca. A „hihetetlenül jóképű" már nem is tűnt elégnek a jellemzéséhez. Abban reménykedve, hogy sikerül higgadtnak tűnnöm, keresni próbáltam valami szakmai, testőrködéssel kapcsolatos témát. De valahogy azt sikerült kinyögnöm: — Szóval, izé... tudsz még valami újat mutatni ma nekem.? Dmitrij ajka megremegett, és egy pillanatra azt hittem, ma is megkapom az egyik olyan mosolyát. Beledobbant a szívem. De látható erőfeszítéssel legyűrte a mosolyoghatnékját, és visszaváltozott a megszokott „szigorú, de igazságos" mentorommá. Felemelkedett rólam, a sarkára nehezedett, majd felállt. - Gyere. Mennünk kell. Én is feltápászkodtam valahogy, és követtem kifelé a tornateremből. Menet közben hátra se nézett, én meg végig a szobámig rugdostam magam gondolatban. Kezdek beleesni az oktatómba. Az idősebb oktatómba. Biztosan elment az eszem. Hét évvel öregebb nálam. Elég öreg ahhoz, hogy a... hát jó, semmim nem lehetne. De azért idősebb nálam. Hét év, az rengeteg. Amikor én meg születtem, ő már írni tanult. Amikor én tanultam írni és dobáltam könyvvel a tanáraimat, ő valószínűleg lányokkal csókolózott. Tekintve, milyen jól néz ki, valószínűleg nagyon sok lánnyal. Nekem annyira nem volt szükségem erre a bonyodalomra az életemben. Találtam egy elfogadható felsőt odafent a szobámban, és egy gyors zuhany után elindultam a fogadásra. A meredező kőfalak, a csicsás szobrok és az épületeken található tornyocskák ellenére az akadémia belülről egész modern. Van wifink, fénycsöveink, és minden egyéb technológiai felszerelésünk, amit csak el lehet képzelni. Az ebédlők különösen emlékeztetnek azokra a menzákra, amelyekben portiandi és chicagói tartózkodásunk alatt

ettem, a maguk egyszerű, szögletes asztalaival, megnyugtatóan szürkésbarna falaival, és azzal a kis helyiséggel oldalt, ahol a kétséges körülmények között elkészített ebédünket osztják. Valaki legalább pár fekete-fehér képet felakasztott a falakra dekorációképpen, de én nem tudok vázákat és kopasz fákat ábrázoló festményekre úgy tekinteni, mint művészi alkotásokra. Most viszont egyetlen estére valakinek sikerült bona fide éttermet varázsolnia az általában unalmas ebédlőből. A vázák csurig voltak karmazsinszínű rózsákkal és törékeny, fehér liliomokkal. Gyertyák égtek. Az asztalokat - na, milyen.? - vérvörös terítő borította. A hatás leírhatatlan volt. Nehéz volt elhinni, hogy ez ugyanaz a hely, ahol máj krémes szendvicset szoktam enni. Méltóvá vált hát egy királynőhöz is. Az asztalokat egyenes vonalakba rendezték, középen széles átjárót hagyva. Előre meg volt adva az ülésrend, és persze Lissának még a közelébe sem juthattam. O elöl foglalt helyet a többi morával; én hátul a testőrtanoncok között. De elkapta a pillantásomat, és egy mosolyt is vetett rám, amikor beléptem. Natalja egyik ruháját kérte kölcsön - egy kék, selymes, pánt nélküli darabot -, amely csodálatosan állt a sápadt bőrén. Ki gondolta volna, hogy Natalja ilyen csuda dolgokat rejteget? A felsőm rögtön veszített is pár pontot a menőségéből. Ezek a hivatalos bankettek mindig ugyanúgy folytak le. A főasztal egy emelvényen állt a terem elejében, ahová sóhajtozva és affektálva bámulhatunk, amint Tatjána királynő és a többi főnemes elfogyasztja a vacsoráját A falat testőrök szegélyezték, olyan mereven és karót nyelten, mintha szobrok lennének. Dmitrij is ott állt közöttük, és furcsa bizsergés támadt a hasamban, amikor eszembe jutott, mi történt a tornateremben. Egyenesen maga elé bámult, mintha semmire, ugyanakkor mindenre figyelne a teremben. Amikor eljött a főnemesek bevonulásának ideje, mindannyian tisztelettudóan felálltunk, és néztük, ahogy végigvonulnak középen. Párat fel is ismertem közülük, leginkább azokat, akiknek a gyereke az akadémiára járt Viktor Daskov is megjelent, lassan haladt, és egy botra támaszkodott Bár örültem, hogy látom, minden egyes szenvedéssel telt lépésétől összerándultam.

Amint ez a csoport elhaladt előttünk, négy komor testőr lépett be a terembe vörös-fekete gyufacsíkos zakóban. A falak mellett álló testőröket leszámítva mindnyájan térdre ereszkedtünk, hogy ilyen gügye módon fejezzük ki a hűségünket. Milyen rengeteg ceremónia és póz, gondoltam kimerülten. A mora királyokat az előző király választja az uralkodói családok tagjai közül. A király vagy a királynő nem választhatja a saját leszármazottját, és az uralkodói családok megvétózhatják a döntést, ha alapos okuk van rá. De szinte soha nem teszik. Tatjána királynő követte a testőreit, vörös selyemruhában és hasonló anyagból készült kabátkában. A hatvanas évei elején járt, sötétszürke bubifrizurája az álláig ért, és a szépségkirálynőkéhez hasonló tiarát viselt Lassan lépkedett a teremben, mintha andalogna, és négy további testőr kísérte. Meglehetősen gyorsan túljutott a testőrtanoncok szakaszán, bár időnként biccentett, vagy rámosolygott valakire. Lehet, hogy a dampyrok csak a morák félig ember szerelemgyerekei, de egész életünket annak szenteljük, hogy szolgáljuk és megvédjük őket Nagy esély volt arra, hogy akik ma itt összegyűltünk, azok közül sokan fiatalon fognak meghalni, és a királynőnek ki kell fejeznie a tiszteletét eziránt Amikor a mora részre ért, hosszabb időkre is megállt, hogy szóljon pár szót a kiválasztottakhoz. Nagy dolognak számított, ha valakinek köszön, ez leginkább annak a jele volt, hogy az illető szülei bekerültek a pikszisbe a királynőnél. Természetesen a figyelem legnagyobb része az uralkodói családok gyermekeire vetült De nem igazán mondott nekik semmi érdekeset, leginkább csak pár cirkalmas szót - Vaszilisza Dragomiri Felkaptam a fejem. Neve hallatára riadalom futott át a kötelékünkön. Felrúgtam a protokollt, elhagytam a helyem, és előrefurakodtam, hogy jobban lássak, mivel tisztában voltam azzal, hogy senki nem fog rám figyelni, amikor maga a királynő kegyeskedett személyesen megszólítani az utolsó Dragomirt.

Mindenki égett a kíváncsiságtól, hogy megtudja, mit szeretne közölni az uralkodó a szökött hercegnővel. - Hallottunk visszatéréséről. Örülünk, hogy ismét köztünk vannak a Dragomirok, bár csupán egy maradt már belőlük. Fogadja őszinte részvérünket a szülei és a bátyja elvesztése miatt; a legkiválóbb morák közé tartoztak, haláluk igazi tragédia. En soha nem értettem igazán ezt a királyi többes dolgot, de az elhangzottakból - ezt leszámítva — semmi nem hangzott rosszul. - Nagyon érdekes neve van - folytatta a királynő. - Sok orosz népmesei hőst hívnak Vasziliszának. Bátor Vasziliszát, Szépséges Vasziliszát. Ők olyan ifjú nők, akik ugyanazt a nevet hordozták, és ugyanúgy rendelkeztek pár kiváló tulajdonsággal: erősek, intelligensek, fegyelmezettek és erényesek. Nagyszerű dolgokat vittek véghez, és legyőzték az ellenségeiket. A Dragomir név ugyanilyen tiszteletet követelő. A Dragomir királyok és királynők bölcsen és igazságosan kormányoztak történelmünk során. A hatalmukat csodás dolgokra használták. Strigákat öltek, miközben testőreikkel vállvetve küzdöttek ellenük. Nem véletlenül lett belőlük uralkodói család. Ezután várt egy pillanatot, hogy a szavai mindenkiben leülepedjenek. Ereztem, ahogy a terem hangulata megváltozik csakúgy, mint a Lissából csörgedező meglepetést és szégyenlős örömet. Ez fenekestül felforgatja majd az iskolán belüli rangsort Valószínűleg számíthatunk arra, hogy holnap pár becsvágyó illető megpróbál benyalni Lissának. - Igen - folytatta Tatjána -, a maga neve duplán biztosítja a hatalmat A legkitűnőbb emberi tulajdonságokat szimbolizálja, időben messze visszanyúlva a nagy tettek és vitézség korába. - Pár másodpercre elhallgatott - Ámde, mint azt bebizonyította, nem a neve teszi az embert És a névnek semmi köze ahhoz, amilyenné egy ember válhat Ezekkel a pofonnal felérő szavakkal a királynő megfordult, és folytatta útját Kollektív döbbenet öntötte el a termet Gyorsan megfontoltam, majd elvetettem annak lehetőségét, hogy kiugorjak a többiek közül, és nekiessek a királynőnek. Fél tucat testőr teperne le,

mire akár öt lépést megtehetnék. Úgyhogy türelmetlenül bár, de végigültem a vacsorát, miközben végig éreztem Lissa végtelen szégyenét Amikor eljött a vacsora utáni fogadás ideje, Lissa egyenesen az egyik kertbe vezető ajtó felé vetette magát Én követtem, de csak némi késedelemmel, mert rengeteg csevegő, ismerkedő embert ki kellett kerülnöm. Az egyik belső udvarba keveredett ki, egy olyanba, ami hozta az akadémia nagyszabású külsőségeit A kertet faragott, kacskaringós tető fedte, amin volt egy-két rés, hogy beengedjen némi fényt, de messze nem annyi, hogy bármi bajuk eshessen tőle a moráknak. Téli álomra készülődő, kopasz fák szegélyezték a területét, és őrzött átjárók vezettek belőle a többi udvarba, kertbe, és a nagy, négyszögletes térre középen. Az egyik sarokban egy tó terült el, amit leeresztettek télire, felette pedig Szent Vlagyimir lenyűgöző szobra magasodott Szürke kőből faragták ki, és az alanya hosszú köpenyt, továbbá bajuszt és szakállat viselt Befordultam egy sarkon, majd megtorpantam, amikor láttam, hogy Natalja megelőzött Lissánál. Elgondolkoztam, hogy félbeszakítsam-e őket, de hátraléptem, mielőtt még észrevehettek volna. Lehet, hogy a kémkedés csúnya dolog, de hirtelen nagyon kíváncsi lettem, hogy vajon mit akarhat Natalja mondani Lissának. - Nem lett volna szabad így beszélnie veled - jelentette ki éppen. Sárga ruhát viselt, hasonló szabásút, mint ami Lissán volt, de valahogy hiányzott belőle a szükséges báj és tartás ahhoz, hogy rajta is olyan jól mutasson. Ráadásul borzasztó rosszul állt neki a sárga. Ütötte a fekete haját, amit féloldalas kontyba fogott fel. - Nem volt igaza - folytatta. Ne keseredj el miatta! - Ahhoz már késő. - Lissa le nem vette volna a tekintetét az alattuk húzódó kavicsos ösvényről. - Nem volt igaza. - De igaza volt - szögezte le Lissa. - A szüleim... és Andrej... utáltak volna azért, amit tettem. - Nem, nem utáltak volna - válaszolta Natalja gyengéd hangon. ;

- Ostobaság volt megszökni. Felelőtlenség. - És akkor mi van.? Elkövettél egy hibát Én folyamatosan hibákat követek el. A múltkor is, éppen a házimat csináltam, és a tizedik fejezetet kellett volna, én viszont a tizenegye... - Natalja leállította magát, és példátlan önfegyelmet tanúsítva visszatért az eredeti szálhoz. - Az emberek változnak. Folyamatosan változunk, nem.? Te sem vagy ugyanolyan, mint amilyen akkor voltál. Én sem vagyok ugyanolyan. Ami azt illeti, nekem Natalja pontosan ugyanolyannak tűnt, de ez már egyáltalán nem zavart annyira. Megszoktam őt - Egyébként is - tette hozzá -, tényleg hiba volt megszökni.? Biztos megvolt rá az okod. Volt vele valami célod, ugye.? Rengeteg rossz dolog történt veled akkoriban, nem.? A szüleid, meg a tesód, meg minden. Úgy értem, talán jól döntöttél. Lissa elfojtott egy mosolyt. Mindketten tisztában voltunk vele, hogy Natalja azt próbálja kihúzni belőle, miért mentünk el - csakúgy, mint mindenki más is az iskolában. Egyszerűen semmi tehetsége nem volt a cselszövéshez. - Nem vagyok benne biztos, nem - válaszolta Lissa. - Gyenge voltam. Andrej nem szaladt volna el. 0 annyira jó volt. Mindenben. Jól kijött az emberekkel, és értett minden ilyen diplomáciai hülyeséghez. - Abban te is jó vagy. - Lehet. De egyáltalán nem szeretem csinálni. Úgy értem, az embereket kedvelem. .. de a legtöbb dolog, amit tesznek, megjátszás. És nekem ez nem tetszik. - Akkor ne bánd, hogy te nem vagy ebben benne - vigasztalta Natalja. - Én sem barátkozom velük, és nézz csak rám. Tök jól elvagyok. Apuci azt mondta, őt nem érdekli, hogy barátkozom-e az uralkodócsaládokkal, vagy nem. Csak azt szeretné, hogy boldog legyek. - És ezért kellene - szólaltam meg végre nyilvánvalóvá téve a jelenlétemet - neki uralkodnia, nem pedig annak a libakirálynőnek. Az apádat megrövidítették.

Natalja majdnem három métert ugrott. Eddig biztos voltam benne, hogy a legcsúnyább szó, amit ismer, az a „manóba" vagy az „irgumburgum". - Már nem tudtam, hol lehetsz - üdvözölt Lissa. Natalja egyikünkről a másikunkra nézett, és hirtelen egy kicsit mintha zavarba jött volna, hogy a legjobb barátnők álomcsapat között ácsorog. Esetlenül átlépett egyik lábáról a másikra, és zilált haját a füle mögé gyürködte. - Hát... azt hiszem, megkeresem apucit. Viszlát a szobánkban. - Szia –köszönt el tőle Lissa. –És köszönöm. Natalja elsietett. " - Tényleg apucinak nevezte az előbb? Lissa éles pillantást vetett rám. - Ne piszkáld! Kedves lány. -- Tényleg az. Hallottam, hogy mit beszéltetek, és bármilyen nem szívesen ismerem ezt be, de semmi vicceset nem találtam benne. Minden igaz volt, amit mondott. - Egy pillanatra elhallgattam. - Ugye tudod, hogy megölöm? A királynőt, nem Natalját A testőrei kapják be. Meg fogom tenni. Nem tudom, mit képzelt magáról. -Jaj, Rose! Ne mondj ilyeneket! Bezárnak felségsértésért Felejtsd el az egészet - Felejtsem el? Azok után, amit neked mondott Mindenki előtt? Lissa nem válaszolt, sőt, rám se nézett Ehelyett szórakozottan piszkálta az egyik téli álmát alvó, borzas bokor ágait Olyasfajta sebezhető benyomást kelleti, amit már ismertem, és nem szerettem. - Hé - vettem halkabbra a tónust -, ne vágj ilyen arcot. A királynő nem tudja, mit beszélt, jó.' Ne hagyd, hogy ez elkeserítsen! Ne tegyél semmi olyat, amit nem kéne! Lissa visszapillantott rám. - Megint meg fog történni, ugye? - suttogta. A keze, amivel még mindig az ágakat szorongatta, remegni kezdett - Ha nem hagyod, akkor nem. - Megpróbáltam a csuklójára pillantani anélkül, hogy észrevenné. - Ugye nem...

- Nem - rázta meg Lissa a fejét, és pislogta vissza a könnyeit - Nem is akartam. El voltam keseredve a róka miatt, de annak már vége. Tetszik ez a tömegbe olvadós dolog. Te hiányzol, de minden más rendben van. És kedvelem ... - Elhallgatott Meghallottam az elméjében formálódó szót - Christiant . - Ó, bár ne lennél képes ezt csinálni! Vagy legalább ne csinálnád! - Bocs. Szeretnéd, ha megint előadnám a „Christian egy pszichopata seggfej" beszédemet - Szerintem az előző tíz alkalom során sikerült megjegyeznem dünnyögte Lissa. Már majdnem belekezdtem a tizenegyedikbe, amikor egyszer csak nevetést hallottam, és tűsarkak kopogását a kövön. Mia sétált felénk nyomában pár barátjával, de Aaron nélkül. A védekezőreflexeim azonnal működésbe léptek. Lissa belül még mindig fel volt kavarva a királynő megjegyzésétől. Bánat és megaláztatás kavargott benne. Szégyellte magát amiatt, hogy mit gondolhatnak most róla a többiek, és folyamatosan az járt a fejében, mennyire utálta volna a családja a szökése miatt Én nem hittem ebben, de ő igen, és ezek a sötét érzelmek nőttön-nőttek benne. Akármilyen hétköznapian is próbált viselkedni, egyáltalán nem volt jól, és attól tartottam, hogy esetleg valami ostobaságot követ el. És Mia volt az utolsó ember, akinek a társaságára ebben a pillanatban szüksége volt - Mit akarsz – szegeztem neki a kérdést Mia engem figyelmen kívül hagyva dölyfösen Lissára mosolygott, és tett pár lépést felé. - Csak kíváncsi voltam, milyen lehet ennyire fontosnak és nemesnek lenni. Biztos nagyon feldobott, hogy a királynővel beszélgethettél. - A kis csoport pár tagja felvihogott - Túl közel állsz - léptem közéjük, és Mia arca megrándult; talán még mindig attól tartott, hogy eltöröm a karját. - És tudod, mit.? Az ő nevét legalább tudja a királynő, ami több, amit rólad és az önjelölt sztárságodról el lehet mondani. Vagy a szüleidről.

Láttam rajta, mekkora fájdalmat okozott ez neki. Elképesztő, mennyire vágyott arra, hogy főnemes legyen. — Én legalább szoktam találkozni a szüleimmel — vágott vissza. — És tudom, kik ők. Hogy a te apád kicsoda, azt csak az isten tudja. Az anyád pedig lehet, hogy az egyik leghíresebb testőr, de őt sem érdekled túlságosan. Mindenki tudja, hogy soha nem szokott meglátogatni. Valószínűleg megkönnyebbült, amikor megszöktél. Ha egyáltalán észrevette. Ez fájt. Összeszorítottam a fogam. — Hát, ő legalább híres. És ő tényleg a nemesek tanácsadója. Nem pedig takarít utánuk. Hallottam, hogy az egyik barátja felkuncog Mia mögött. Ő maga kinyitotta a száját, kétségkívül azért, hogy rám szabadítsa az egyik visszavágását azok közül, amiket a pletyka elterjedése óta gyűjtött, amikor egyszer csak fény gyulladt a fejében. — Te voltál az — jelentette ki tágra nyílt szemmel. - Valaki azt mondta, hogy Jesse-nek járt el a szája, de ő nem tudhatott rólam semmit. Tőled hallotta. Amikor lefeküdtél vele. Most már tényleg kezdett idegesítem. — Nem feküdtem le vele! Mia Lissára mutatott, majd mérgesen rám meredt. — Szóval erről van szó, mi? Vele végezteted el a piszkos munkát, mert túl szerencsétlen vagy ahhoz, hogy egyedül elboldogulj. Nem mindig leszel képes megvédeni őt - figyelmeztetett. - Te magad sem vagy biztonságban. Üres fenyegetőzés. Előrehajoltam, és olyan vészjóslóvá torzítottam a hangom, amennyire csak tudtam. Az aktuális lelkiállapotomból kifolyólag ez nem volt túl nehéz. — Igen.? Próbálj meg hozzám érni, és kiderül! Reménykedtem benne, hogy megteszi. Kimondottan akartam, hogy megtegye. Pillanatnyilag semmi szükségünk nem volt erre az elmebeteg vendet-tázására. Nem jelentett többet egy zavaró tényezőnél - egy olyannál, amit nagyon szívesen megütöttem volna.

Elnéztem a válla felett, és Dmitrijt láttam kilépni a kertbe, amint tekintetével valamit - vagy valakit - keres. Sejtettem is, hogy kit. Amikor meglátott, elindult felénk, és észrevette a körülöttünk csoportosulókat is. A testőrök kilométerekről kiszagolják a balhét. Persze ezt a balhét egy hatéves is kiszagolta volna. Dmitrij mellém állt, és keresztbe fonta a karját. — Minden rendben.? - Persze, Belikov testőr - mondtam mosolyogva, de belül majd szétrobbantam a dühtől. Őrjöngtem. Ettől a miás szócsatától Lissa csak még rosszabbul érezte magát. — Csak a családjainkról csevegtünk. Hallottál már MiáéróL? Remek sztori. - Gyertek - szólt oda Mia a haverjainak. Elterelte őket másfelé, de előtte még vetett rám egy utolsó jéghideg pillantást Nem kellett a gondolataiban olvasnom ahhoz, hogy megfejtsem. Az tükröződött benne, hogy nem ez volt az utolsó szava. Bosszút fog állni valamelyikünkön, vagy mindkettőnkön. Hát jó! Csak rajta, Mia! — Vissza kell vinnem téged a szobádba — tájékoztatott Dmitrij szárazon. — Ugye nem verekedni készültél éppen.? - Persze hogy nem - válaszoltam, miközben még mindig azt az üres bejáratot néztem, ami mögött Miáék eltűntek. - Nem szoktam ott verekedni, ahol megláthatnak. — Rose - nyögött fel Lissa. — Menjünk! Jó éjszakát, hercegnő! Dmitrij ezzel sarkon fordult, de én nem mozdultam. - Nem lesz baj, Liss.? Bólintott - Jól vagyok. Csodáltam, hogy Lissa egyáltalán megpróbál beadni nekem egy ekkora nagy hazugságot Semmi szükségem nem volt a kötelékünkre ahhoz, hogy lássam a szemében csillogó könnyeket Nem lett volna szabad visszatérnünk ide, döbbentem rá borúlátóan. -mLiss... Lissa egy halvány, szomorú mosoly kíséretében Dmitrij felé intett a fejével. - Mondtam már, hogy jól vagyok. Menned kell!

Kelletlenül, de követtem a testőrt Végigvezetett az udvar másik oldalán. - Lehet, hogy önuralomból is különórát kellene venned - vetette fel. — Rengeteg önural... hé! Félbeszakítottam magam, mert megláttam, hogy Christian oson el mellettünk ugyanazon az ösvényen, amin mi mentünk. A fogadáson nem láttam ugyan, de feltételeztem, hogy ha nekem engedélyezte Kiróva, hogy megjelenjek, akkor valószínűleg neki is. - Lissát keresed? — szegeztem neki a kérdést, rázúdítva a Mia iránt érzett dühömet. Christian zsebre rakta a kezét, és felvette a nemtörődöm rosszfiú pózt. - És ha igen? - Rose, ezt nem most kellene - figyelmeztetett Dmitrij. De szerintem pedig éppen hogy eljött már az ideje. Lissa hetek óta fütyült a figyelmeztetéseimre. Ideje volt, hogy megkeressem a forrást, és egyszer s mindenkorra véget vessek a nevetséges flörtjüknek. - Miért nem hagyod végre békén? Olyan zavart és figyeleméhes vagy, hogy észre sem veszed, ha valaki nem kedvel? - Christian összevonta a szemöldökét. - Te egy elmebeteg rajongó vagy, és ezt Lissa is így gondolja. Mesélt a hülye mániáidról, hogy a padláson szoktatok együtt lógni, és hogy te gyújtottad fel Ralfot, csak hogy felvágjál előtte. Szerinte egy idióta vagy, csak túl jól nevelt ahhoz, hogy a szemedbe mondja. Christian elsápadt, és valami sötéten örvényleni kezdett a szemében. - Te viszont nem vagy túl jól nevelt ehhez? - Nem. Akkor nem, ha sajnálok valakit. A - Elég! - rángatott arrább Dmitrij. - Akkor köszönöm a „segítséget" - kiáltotta utánam Christian gyűlölettől csöpögő hangon. - Szívesen - válaszoltam a vállam felett. Miután továbbhaladniuk egy kicsit, lopva vetettem magunk mögé egy pillantást, és láttam, hogy Christian ott ácsorog a kert mellett.

Nem ment tovább, csak állt és nézte az ösvényt, ami Lissához vezetett. Árnyékok takarták az arcát, miközben gondolkozott, majd pár pillanat múlva sarkon fordult, és elindult visszafelé a morák lakóépületéhez.

Tizenkettő Aznap éjjel lassan ereszkedett a szememre az álom, és sokáig forgolódtam, mielőtt sikerült elaludnom. Körülbelül egy órával később felültem az ágyamban, és megpróbáltam ellazulni, hogy ki tudjam elemezni a rajtam végigfutó érzelmeket. Lissa. Rémült és haragos. Lelkiállapota labilis. Hirtelen rám törtek az előző este eseményei, miközben megpróbáltam végigvenni a fejemben, mi kavarhatta fel. A királynő megalázó beszéde. Mia. Talán Chrisrian is - nem tudom, lehet, hogy később megkereste. De... ebben a pillanatban ezek egyike sem számított. Valami más volt Lis-sában mélyen eltemetve. Valami borzasztó rossz. Kimásztam az ágyból, magamra kapkodtam a ruháimat, és végiggondoltam a lehetőségeimet. A szobám ezúttal a harmadik emeleten van - túl magasan ahhoz, hogy kimászhassak az ablakon, különösen, mivel most nem áll a rendelkezésemre Karp tanárnő, hogy összefoltozzon. A főbejáraton kizárt, hogy sikerülne kiosonnom. Nincs más hátra, a „legális" csatornákkal kell megpróbálkoznom. - Te meg mit keresel itt? A házfelügyelőnő, aki a mi emeletünket őrizte, felnézett a székéből. A folyosó végén ült, a lefelé vezető lépcső mellett. Napközben alig figyelték a lépcsőt. Éjszaka viszont olyan volt, mintha egy börtönben laktunk volna. Keresztbe fontam a karom. - Muszáj beszélnem Dmit... Belikov testőrrel. - Ahhoz késő van. ..... ...... - Vészhelyzet van! A nő végignézett rajtam. - Nem úgy tűnik, mintha bármi bajod lenne.

- Maga lesz nagyon nagy bajban holnap, amikor kiderül, hogy megakadályozta, hogy jelentsem, amit megtudtam. - Hát mondd el! - Bizalmas testőrségi információ. Olyan keményen néztem rá, ahogy csak tudtam. És valószínűleg működött a módszerem, mert végül felállt, és előhúzott egy mobiltelefont Felhívott valakit - reményeim szerint Dmitrijt -, de túl halkan beszélt ahhoz, hogy bármit is értsek belőle. Vártunk pár percig, majd kinyílt a lépcsőhöz vezető ajtó. Dmitrij jelent meg felöltözve és éberen, bár szinte biztosra vettem, hogy az ágyból rángattuk ki. Egyetlen pilllantást vetett rám. - Lissa. Bólintottam. Egy szó nélkül megfordult, és elindult lefelé a lépcsőn, én pedig követtem. Némán vágtunk keresztül az udvaron, a morák lakóépülete felé. A vámpíroknak „éjszaka" volt, ami azt jelentette, hogy a világ többi része számára nappal. A délutáni nap hideg, aranyszínű fénnyel sütött ránk. Emberi génjeim örömmel üdvözölték, és mint mindig, kicsit sajnálták, hogy a morák fényérzékenysége miatt életünk nagy részét sötétben kell töltenünk. Lissáék házának felügyelőnője levegő után kapkodott, amikor megjelentünk, de Dmitrij túl lehengerlő volt ahhoz, hogy ellenkezzen. - A mosdóban van - közöltem velük. Amikor a felügyelőnő elindult utánam, leállítottam. - Túlságosan fel van kavarva. Hadd beszéljek vele először egyedül. Dmitrij végiggondolta a dolgot - Igen. Adjon nekik egy percet! Benyomtam az ajtót - Liss? Valami halk nesz, talán egy hüppögés hangzott fel odabent Elsétáltam öt fülke mellett, és megtaláltam azt, aminek zárva volt az ajtaja. Halkan bekopogtam. - Engedj be! - kértem, abban reménykedve, hogy nyugodtnak és erősnek tűnök.

Szipogást hallottam, és pár pillanattal később a retesz kinyílt Nem voltam felkészülve arra, amit látnom kellett Lisa állt előttem... ...vérrel borítva. Rémülten elfojtottam egy sikolyt, és majdnem segítségért kezdtem kiabálni. De amikor közelebbről is megnéztem Lissát, észrevettem, hogy a vér nagy része nem belőle jön. Csak rá volt kenve, mintha véres kézzel dörgölte volna az arcát Lerogyott a padlóra, én pedig követtem, és letérdeltem elé. - Jól vagy? - suttogtam. - Mi történt? Csak megrázta a fejét, de láttam, hogy az arca ráncokba szalad, és még több könny csordul ki a szeméből. Megfogtam a kezét . - Gyere. Segítek lemosakodni... Megtorpantam. Mint kiderült, mégis vérzett Nyílegyenes vonalak futottak keresztbe a csuklóján, és bár szerencsére az ütőér közelében sem jártak, de így is nedves, vörös csíkokat hagytak a bőrén. Lissa nem a vénáit célozta, amikor ezt tette; nem meghalni akart. Megkereste a tekintetem. - Ne haragudj... nem akartam... Kérlek, ne mondd el nekik... zokogta. - Amikor azt megláttam, kiborultam. - A csuklója felé biccentett. - Ez egyszerűen csak megtörtént, mielőtt le tudtam volna állni. Dühös voltam... - Semmi baj - válaszoltam automatikusan, azon töprengve, hogy mit érthetett az alatt. - Gyere! Valaki bekopogott az ajtón. - Rose? - Csak egy pillanat - szóltam ki. Odavezettem Lissát a csaphoz, és leöblítettem a csuklójáról a vért Előrángattam az elsősegélydobozt, és sietve leragasztottam a sebeket gyorstapasszal. A vérzés már majdnem elállt . - Bejövünk - figyelmeztetett a felügyelőnő. Lekaptam magamról a kapucnis pulcsimat, és gyorsan Lissa kezébe nyomtam. Pont sikerült felhúznia, mire a felügyelőnő és Dmitrij beléptek. A testőr egy pillanat alatt mellettünk termett, és ráébredtem,

hogy miközben elrejtettük a csuklóját, elfelejtettük letakarítani Lissa arcát - Nem az enyém - tisztázta Lissa gyorsan Dmitrij arckifejezését látva. -A... a nyúlé... Dmitrij megvizsgálta a helyzetet, és nagyon reméltem, hogy nem nézi meg a csuklóját Amikor nyugtázta, hogy nincs Lissának egy nyílt sebe sem, megkérdezte: - Milyen nyúlról beszélsz? Engem is ez érdekelt. A barátnőm remegő kézzel a szemetesre mutatott - Összetakarítottam. Hogy Natalja ne lássa. Dmitrijjel mindketten odasétáltunk, és bekukucskáltunk a kosárba. Én azonnal hátrahőköltem, és próbáltam úrrá lenni a kavargó gyomromon. Még azt sem értettem, miből tudta Lissa, hogy egy nyúl volt az. Mást se láttam, csak vért Vért, és véres papírtörlőket Alvadt göböket, amiket nem tudtam azonosítani. Borzalmas szaga volt Dmitrij közelebb húzódott Lissához, és lehajolt, hogy a szemük egy-vonalban legyen. - Mondd el, mi történt - nyújtott át neki pár papír zsebkendőt. - Körülbelül egy órája értem vissza. És ott volt. A padló kellős közepén. Széttépve. Mintha... felrobbant volna. - Szipogott egyet. Nem akartam, hogy Natalja megtalálja, hogy megijedjen... úgyhogy... úgyhogy összetakarítottam. Utána egyszerűen nem tudtam... nem tudtam visszamenni... -Lissa sírni kezdett, a vállai megrázkódtak. A többit, amit nem közölt Dmitrijjel, magamtól is összeraktam. Megtalálta a nyulat, összetakarította, majd kiborult. Utána vagdosni kezdte magát, de igazából az a furcsa mód borította ki, ahogy kezelte a helyzetet. - Ezekbe a szobákba senkinek nem lenne szabad bejutnia! jelentette ki a felügyelőnő. - Hogy történhet ilyesmi.? - Tudod, ki tette.? - kérdezte Dmitrij gyengéd hangon. Lissa benyúlt a zsebébe, és előhúzott egy gyűrött cetlit. Olyan véres volt, hogy alig tudtam elolvasni, amikor a testőr elvette és kisimította. Tudom, mi vagy. E helyütt nem fogsz megmenekülni, erről gondoskodom. Tűnj el most azonnal! Csak így lesz esélyed a túlélésre.

A felügyelőnő döbbenete elszántsággá változott, és a nő az ajtó felé indult. - Szólok Ellennek. - Beletelt pár pillanatba, amíg eszembe jutott, hogy Kirovát hívják így. - Mondja meg neki, hogy a kórházban leszünk! - szólt oda Dmitrij. Amikor a nő eltűnt, Lissához fordult: - Le kellene feküdnöd! A barátnőm nem mozdult, úgyhogy belekaroltam. - Gyere, Liss! Kiviszünk innen. Az egyik lábát lassan a másik elé rakva hagyta, hogy átvezessük az akadémia gyengélkedőjébe. A hely általában hemzsegett az orvosoktól, de ilyenkor éjszaka csak egy nővér ügyelt. Felajánlotta, hogy felébreszti valamelyik doktort, de Dmitrij lebeszélte. - Csak pihenésre van szüksége. Lissa abban a pillanatban nyújtózott ki a keskeny ágyon, amikor Kiróva és még páran megjelentek, és kérdezgetni kezdték. Én közéjük vetettem magam, és elálltam a Lissa felé vezető utat. - Hagyják békén! Nem látják, hogy nem akar róla beszélni? Hagyják, hogy először kialudja magát! - Hathaway kisasszony! - dörögte Kiróva. - Maga megint túllépi a hatáskörét. Azt sem tudom, mit keres itt egyáltalán. Dmitrij megkérdezte tőle, nem beszélhetnének-e négyszemközt, és kivezette a folyosóra. Hallani lehetett az igazgatónő dühös és a testőr higgadt, határozott suttogását. Amikor visszatértek. Kiróva annyit mondott mereven: - Itt maradhat vele egy kis ideig. A takarítók majd elvégzik a munka maradékát, továbbá átkutatják a fürdőszobát, illetve a maga szobáját, Dragomir kisasszony, és majd reggel részletesebben megbeszéljük, mi történt. - Ne ébresszék fel Natalját !- kérte Lissa. - Nem akarom, hogy megijedjen. A szobát úgyis kitakarítottam. Kiróva kétkedő pillantást vetett rá. A csapat kivonult a szobából, de először az ápolónő megkérdezte Lissát, nem enne vagy inna-e valamit. Lissa köszönettel visszautasította. Amint egyedül maradtunk, melléfeküdtem és átöleltem.

~ Nem hagyom, hogy megtudják! - ígértem meg neki, mert éreztem, milyen ideges a csuklója miatt. - De bárcsak szóltál volna, mielőtt el kellett mennem a fogadásról! Azt mondtad, először mindig velem beszélsz majd. - Akkor még nem akartam megtenni - válaszolta Lissa a semmibe meredő tekintettel. - Esküszöm, nem akartam! Úgy értem, fel voltam kavarva. De azt hittem... azt hittem, meg tudom oldani. Olyan keményen igyekeztem... tényleg. Rose! De akkor visszaértem a szobámba, és megláttam azt, és... egyszerűen kiborultam. Olyan volt, mint az utolsó csepp a pohárban, érted.? Es tudtam, hogy össze kell takarítanom. Fel kell szednem, mielőtt észreveszik, mielőtt kiderül, de olyan sok vér volt... És utána, miután vége lett, egyszerűen túl sok volt már az egész, és úgy éreztem, mindjárt... nem is tudom... szétrobbanok, és egyszerűen csak túl sok volt, ki kellett engednem, érted.? Muszáj volt... Félbeszakítottam a hisztérikus kitörését. - Semmi baj, megértem. Ez hazugság volt. Egyáltalán nem értettem, miért vagdossa magát. Időről időre előfordult vele a balesete óta, és minden alkalommal megrémített. Megpróbálta megmagyarázni nekem, hogy nem meghalni akar - csak valahogy ki kell azt szabadítania. Olyan sok érzelem tombol benne, szokta magyarázni, hogy csak valami fizikai csatornán keresztül - testi fájdalom által - tudja elmúlasztani a belső fájdalmakat. Csak így tud úrrá lenni felettük. - Miért történik ez velem? - sírt a párnájába. - Miért vagyok ilyen nyomorult? - Nem vagy nyomorult. - Senki másnak nincs ilyen baja. Senki más nem tud úgy varázsolni, mint én. - Megpróbáltál varázsolni? - Semmi válasz. - Liss, megpróbáltad meggyógyítani a nyulat? - Odanyúltam, csak hogy megnézzem, tudok-e rajta segítem, de egyszerűen túl sok vér volt... nem voltam rá képes. Minél többet használja, annál rosszabb lesz. Állítsd le. Rose!

Lissának igaza volt. A mora mágiával meg lehet bűvölni a tüzet és a vizet, meg lehet mozdítani a köveket és a talaj más elemeit. De senki nem tud gyógyítani vagy állatokat feltámasztani. Senki, Karp tanárnőt leszámítva. Állítsd le, mielőtt észreveszik! Mielőtt észreveszik, és őt is elviszik innen! Szöktesd meg! Utáltam ezt a titkot őrizgetni, különösen, mivel nem tudtam, mitévő legyek vele. Nem szeretem tehetetlennek érezni magam. Meg kellett védenem ettől Lissát - és önmagától is. Ugyanakkor ezzel egy időben tőlük is meg kellett őt védenem. - El kell mennünk! - szólaltam meg hirtelen. - Elmegyünk! -Rose... - Megint ugyanott tartunk. És most még rosszabb. Rosszabb, mint legutóbb. - Attól az üzenettől ijedtél meg. - Én nem ijedek meg semmilyen üzenettől. De ez a hely nem biztonságos. Hirtelen nagyon visszavágytam Pordandbe. Lehet, hogy piszkosabb és zsúfoltabb, mint Montana hegyes-völgyes tájai, de ott az ember legalább tudja, mire számíthat - nem úgy, mint itt Itt, az akadémián a múlt és a jövő harcol egymással. Lehet, hogy gyönyörű ódon falai és kertjei vannak, de a belsejébe már beférkőzött a modern világ. És az emberek nem tudják, hogy viszonyuljanak ehhez. Ez olyan, mint maguk a morák. A felszínen még mindig az archaikus régi családok tartják a kezükben a hatalmat, de a nép kezd elégededen-kedni. A dampyrok, akik jobb életet szeretnének. Az olyan morák, mint Christian, akik harcolni akarnak a strigák ellen. Az uralkodói osztály még mindig ragaszkodik a hagyományaihoz, még mindig rákényszeríti az akaratát mindenkire, éppen úgy, ahogyan az akadémia nagy vaskapui a tradíciót és a sebezhetedenséget jelképezik. És, ó, azok a titkok és hazugságok! Végigfutnak a folyosókon, és megbújnak a sarkokban. Itt valaki gyűlöli Lissát, és valószínűleg olyasvalaki az illető, aki a szemébe mosolyog, és úgy tesz, mintha a barátja lenne. Nem hagyhatom, hogy tönkretegyék. - Aludnod kellene egy kicsid - mondtam neki.

- Nem tudok aludni. - Dehogynem! Itt vagyok. Nem leszel egyedül. Idegesség, rettegés és egyéb érzelmek száguldottak végig Lissán. De végül győztek a testi igényei. Kis idő múlva láttam, hogy lecsukódik a szeme. A lélegzete egyenletessé vált, és a kötelékünk elcsendesedett Én csak néztem, ahogy alszik, miközben túlságosan tombolt bennem az adrenalin ahhoz, hogy én is pihenni tudjak. Talán egy óra telhetett el így, amikor visszatért a nővérke, és közölte velem, hogy távoznom kell. - Nem mehetek - válaszoltam. - Megígértem neki, hogy nem hagyom egyedül. Az ápolónő magas volt, még egy morához képest is, kedves, barna szemekkel. - Nem marad egyedül. Én itt leszek vele. Kétkedve pillantottam rá. - Megígérem. A szobámba visszatérve én is összeomlottam a magam módján. A rettegés és az izgalom engem is kikészített, és egy pillanatra azt kívántam, bárcsak normális életem lehetne, és normális barátnőm. Ezt a gondolatot azonnal száműztem is a fejemből. Senki nem normális, ha egy kicsit megkapargatjuk. Es Lissánál jobb barátnőt nem is kívánhatnék... de ember, azért néha nagyon nehéz vele. Mélyen aludtam másnap reggelig. Az első órámra nagyon óvatosan léptem be, idegesített, hogy esetleg kitudódtak az elmúlt éjszaka eseményei. Mint kiderült, a többiek valóban az előző estéről beszéltek, de még mindig a királynő és a fogadás foglalkoztatta őket A nyúlról semmit nem tudtak. Bármilyen nehéz is elhinni, az előbbiről már szinte meg is feledkeztem. De az tényleg apróság volt ahhoz képest, hogy valaki véres robbantást csinál Lissa szobájában. De ahogy telt-múlt a nap, feltűnt, hogy valami fura. A többiek már nem bámulták annyira Lissát Engem kezdtek el bámulni. Hát jó. Figyelmen kívül hagyva őket, keresni kezdtem a barátnőmet, és meg is találtam, amint éppen végzett egy etetőnél. Megint elöntött az a különös érzés, ami mindig feltámadt bennem, azt látván, hogy a szája

egy etető nyakán dolgozik vérivás közben. Egy csepp végigfolyt az etető nyakán, látványosan elütve fehér bőrétől. Az etetők, bár emberek, a vérveszteség miatt majdnem ugyanolyan sápadtak, mint a morák. Ez mintha észre sem vette volna a dolgot; már messze szállt a harapás mámorától. A féltékenységtől fuldokolva levontam a következtetést, miszerint ideje lenne elmennem pszichológushoz. - Jól vagy? - kérdeztem Lissától később, útban az óránk felé. Hosszú ujjút viselt, hogy eltakarja a csuklóit. - Aha... csak folyamatosan a nyúl jár a fejemben... Olyan rettenetes volt. Még mindig magam előtt látom. Es azt is, amit utána tettem. — Egy pillanatra szorosan behunyta a szemét, majd ismét kinyitotta. — Az emberek rólunk pletykálnak. - Tudom. Ne törődj vele! - Utálom az ilyet - válaszolta dühösen. Sötét hullám áradt végig rajta és a kötelékünkön. Összerezzentem tőle. A barátnőm vidám, kedves teremtés. Nem szokott igy érezni. — Utálom azt a sok pletykát. Olyan ostoba dolog. Hogy lehetnek ennyire sekélyesek? - Ne törődj velük! - próbáltam ismét lecsillapítani. - Okos döntés volt tőled, hogy távol tartod magad tőlük. De egyre nehezebbé vált nem törődni velük. Az összesúgások és a lopott pillantások csak szaporodtak. Állattanon olyan szörnyűvé vált a helyzet, hogy nem tudtam odafigyelni az immár kedvenc tárgyamra sem. Meissner tanárnő az evolúcióról és a természetes kiválasztódásról magyarázott, arról, ahogy az állatok a legjobb génekkel rendelkező egyedekkel párosodnak. Ez lenyűgözött, de még a tanárnőnek is nehezére esett megtartani az órát, mert folyamatosan kiabálnia kellett, hogy mindenki maradjon csendben, és figyeljen. - Valami folyik itt - mondtam Lissának a szünetben. - Nem tudom, micsoda, de mindenkit valami újdonság izgat. - Valami más? Azonkívül, hogy a királynő utál? Miről lehet szó? - Bár tudnám! A dolgok végül az utolsó óránkon, a szláv képzőművészeten érték el a csúcspontjukat. Azzal kezdődött, hogy egy srác, akit alig ismertem, nagyon egyértelmű, már-már obszcén ajánlatot tett nekem,

mialatt személyre szabott feladatokon dolgoztunk. Én hasonló stílusban válaszoltam, és a tudomására hoztam, mit csináljon az ajánlatával. Csak nevetett. - Ne már. Rose! Vérzik érted a szívem. Ezt hangos kuncogások követték, Mia pedig gúnyos pillantást vetett ránk. - Várjatok, vérezni Rose szokott, nem? Még több nevetés. Amikor leesett, mintha pofon vágtak volna. Félrerántottam Lissát. - Tudják. - Mit tudnak? - Tudnak rólunk. Hogy te... Tudod, hogy én etettelek, mialatt nem voltunk itt. Lissa elszörnyedt. - Honnan? - Szerinted? A „barátodtól", Christiantől. - Nem - szögezte le Lissa határozottan. - Ő nem tenne ilyet. - Ki más tudhatott róla? Lissa szemében és a kötelékünkön át felragyogott a Christianbe vetett hite. De ő nem tudta, amit én. Nem tudta, hogy letámadtam a fiút előző éjjel, és elhitettem vele, hogy Lissa utálja. Christian labilis lélek. A legnagyobb titkunk - vagy hát az egyik legnagyobb - közhírré tételét méltó bosszúnak találná. Lehet, hogy a nyulat is ő ölte meg. Végtére is az állat csak pár órával azután halt meg, hogy beszéltem vele. Meg se várva Lissa ellenérveit, átmasíroztam a terem túlsó végébe, ahol Christian egyedül dolgozott, mint mindig. Lissa követett. Nem törődtem azzal, hogy megláthatnak, a fiúhoz hajoltam az asztalon keresztül, csak pár centire az arcától. - Meg foglak ölni! Christian tekintete Lissára villant, halvány vágyódás derengett fel benne, majd utálkozó kifejezés öntötte el a képét. - Miért? Azért jár valami pluszpont a testőröknek, vagy mi?

- Ne játszd meg magad! - figyelmeztettem elmélyített hangon. Eljárt a szád. Elmondtad, hogy Lissát nekem kellett táplálnom. - Mondd meg neki! - hallottam Lissa elkeseredett hangját. - Mondd meg neki, hogy téved! A fiú tekintete rólam Lissára vándorolt, és amikor találkozott a pillantásuk, a levegő úgy felszikrázott közöttük, hogy csoda, hogy hanyatt nem vágódtam. Lissa szíve ott volt a szemében. Számomra nyilvánvaló volt, hogy Christian ugyanúgy érez iránta, de ezt a barátnőm nem látta, különösen, mivel a fiú még mindig dühösen bámult. - Tudod, most már leállhatsz - válaszolta. - Már nem kell úgy tenned, mintha. Lissa bódult rajongása eltűnt, hogy fájdalom és megdöbbenés vegye át a helyét a hangjában. - Én... micsoda? Hogy kell tennem... - Tudod, miről beszélek. Csak hagyd abba! Ne játszd meg magad! Lissa tágra nyílt szemmel, sebzetten meredt rá. Fogalma sem volt arról. mivel tömtem tele a fiú fejét előző este. Fogalma sem volt, hogy Christian azt hiszi, utálja őt. - Hagyd abba az önsajnáltatást, és áruld el, mi folyik itt - csattantam fel. -Elmondtad nekik, vagy sem.? Christian dacos pillantást vetett rám. - Nem. Nem mondtam. - Nem hiszek neked. - Én igen - mondta Lissa. - Tisztában vagyok vele, milyen nehéz elhinni, hogy egy hozzám hasonló szörnyeteg zárva tudja tartani a száját - különösen, mivel erre egyikőtök sem képes de van jobb dolgom is, mint ostoba pletykákat terjeszteni. Hibáztatni akartok valakit? Hibáztassátok azt az aranyifjút ott Követtem a pillantását, és Jesse-t láttam meg, amint azzal az idióta Ralffal nevetgél valamin.

- Jesse nem tudja - jelentette ki Lissa harciasan. Christian tekintete rám tapadt - Dehogynem! Ugye, Rose? Tudja. A gyomrom görcsbe állt Igen. Jesse tudja. Rájött aznap este a tanulószobában. - Nem gondoltam... Nem gondoltam, hogy kifecsegi. Túlságosan fél Dmitrijtől. - Elmondtad neki.? - kiáltott fel Lissa. - Nem, kitalálta. - Kezdett hányingerem lenni. - Ugy hírlik, többet is csinált, nem csak találgatott - dünnyögte Christian. Odafordultam felé. - Ezzel meg mit akarsz mondani.? - O! Szóval nem tudod. . - Esküszöm az élő istenre, Christian, kitöröm a nyakad óra után! - Ember, te aztán tényleg nem vagy komplett. - Ezt szinte vidáman mondta, de sokkal komolyabb dolgokkal folytatta. Még mindig gúnyosan vigyorgott, még mindig sütött róla a düh, de amikor megszólalt, mintha árnyalanyi kétkedést hallottam volna ki a hangjából. - Kicsit jobban részletezte a leveletek tartalmát Színesebben adta elő. - Ó, értem. Azt állította, hogy szexeltünk. - Nem éreztem szükségét a mellébeszélésnek. Christian bólintott Szóval Jesse megpróbálta feltornászni egy kicsit a hírnevét Oké. Ezt még fel tudom dolgozni. A saját reputációm úgysem túl fényes. Már így is azt hiszik rólam, hogy mindenkivel lefekszem. - És, izé, Ralffal is. Hogy ő és te... Ralffal.? Nincs az az alkoholmennyiség vagy könnyű drog, amitől hajlandó lennék hozzáérni. - Én... mi.? Hogy Ralffal is szexeltem? Christian bólintott -A szemétláda! Hát majd... - Ez nem minden. - Hanem? Lefeküdtem az egész kosárlabdacsapattal?

- Azt mondta - mindketten azt mondták -, hogy hagytad... hát, hogy hagytad, hogy igyanak belőled. Ettől még az én szavam is elállt Vért inni szex közben. A mocskos dolgok legmocskosabbika. Perverz. Rosszabb, mint könnyűvérűnek vagy lotyónak lenni. És csilliárdszor rosszabb, mint hogy Lissa ivott belőlem, hogy túléljen. A vérszajhasággal egyenértékű. - Ez őrültség! - sikoltott fel Lissa. - Rose soha nem tenne... Rose? De én már nem figyeltem oda. A saját világomban jártam, abban a világban, ami keresztülvitt a terem túlsó végébe, ahol Jesse és Ralf üldögéltek. Mindketten felnéztek, félig önelégült, félig... hát, azt mondanám, ideges arckifejezéssel. Ez várható is volt, mivelhogy mindketten összevissza hazudoztak rólam. Az egész osztály megdermedt Úgy tűnt, valamiféle leszámolásra számítanak. A fékezhetetlen hírem megnyilvánulására élőben. - Mi az ördögöt képzeltek magatokról? - kérdeztem mély, fenyegető hangon. Jesse idegessége rettegéssé változott Lehet, hogy magasabb volt nálam, de mindketten tudtuk, melyikünk győzne, ha erőszakhoz folyamodnék. Ralf viszont csak pimaszul vigyorgott. - Nem csináltunk semmit, amit te nem akartál. - A mosolyába kegyetlenség költözött - És eszedbe ne jusson megütni bennünket Ha verekedésbe keveredsz. Kiróva kicsap, és mehetsz a többi vérszajhához lakni. A többiek visszafojtott lélegzettel várták, hogy most mi történik. Nem tudom. Nagy tanár úr hogy nem vette észre, micsoda dráma megy végbe az óráján. Mindkettőjüknek be akartam húzni, olyan erősen meg akartam ütni őket, hogy Dmitrij kakaskodása baráti vállveregetésnek tűnjön Jesse szemében. Le akartam törölni azt a gúnyos vigyort Ralf arcáról. De akármilyen seggfej is, igaza volt Ha hozzájuk érek. Kiróva egy szempillantás alatt kirak az iskolából. És ha engem kirúgnak, Lissa magára marad. Vettem egy mély levegőt, és meghoztam életem legnehezebb döntését. Elsétáltam.

A nap hátralévő része szörnyű volt. Mivel nem vettem fel a harcot, mindenki más is felhatalmazva érezte magát, hogy rajtam köszörülje a nyelvét. A pletykálkodás és sugdolózás egyre hangosabbá vált. Az emberek nyíltan megbámultak. Nevettek rajtam. Lissa megpróbált beszélni velem, megvigasztalni, de még rá sem figyeltem oda. Úgy csináltam végig a többi órámat, mint egy zombi, majd olyan gyorsan elhúztam az edzésre Dmitrijjel, ahogy csak tudtam. Ő értetlenül nézett, de nem kérdezett semmit. Később, egyedül a szobámban, elsírtam magam, évek óta először. Miután kiadtam magamból, amit ki kellett, már majdnem átvettem a pizsamámat, amikor kopogtak az ajtón. Dmitrij volt az. Végignézett az arcomon, majd másfelé pillantott, de egyértelműen észrevette, hogy sírtam. Azt is láttam rajta, hogy a pletykák végül hozzá is elértek. Tudta. - Jól vagy? - Az nem számít, nem emlékszel.? –néztem fel rá. - Lissa jól van? Most valószínűleg nem könnyű neki. Furcsa kifejezés futott végig Dmitrij arcán. Azt hiszem, megdöbbent, hogy még ilyenkor is a barátnőmért aggódom. Intett, hogy kövessem, és kivezetett egy hátsó lépcsőn keresztül, azon, amit általában zárva tartanak a diákok elől. De aznap este nyitva volt, és mutatta, hogy menjek ki. - Öt perc - figyelmeztetett. Kíváncsibban, mint valaha, kiléptem. Lissa várt odakint. Meg kellett volna éreznem, hogy a közelemben van, de a saját túláradó érzelmeim elfedték az övéit. Egy szó nélkül átölelt, és egy darabig úgy álltunk. További könnyeket kellett visszaparancsolnom. Amikor elszakadtunk egymástól, higgadt, határozott tekintetet vetett rám. - Sajnálom - mondta. - Nem a te hibád. El fog múlni. Lissa láthatóan nem hitt ebben. Én sem. - De, az én hibám – mondta. –Azért tette, hogy rajtam bosszút álljon. - Ki?

- Mia. Jesse és Ralf nem olyan okosak, hogy maguktól kiterveljenek ilyesmit. Te magad mondtad: Jesse túlságosan tart Dmitrijtől ahhoz, hogy sokat fecsegjen az ügyről. És miért várt volna mostanáig? Régebben történt. Ha ő akart volna mindenfélét elterjeszteni, már megtette volna. Mia így áll bosszút azért, hogy eljárt a szád a szüleiről. Nem tudom, hogy sikerült neki, de ő vette rá a fiúkat, hogy hazudozzanak. A zsigereim azt súgták, Lissának igaza van. Jesse és Ralf csak eszközül szolgáltak; Mia irányította a dolgokat a háttérből. - Hát, most már nincs mit tenni - sóhajtottam. - Rose... - Felejtsd el, Liss! Ami megtörtént, megtörtént, jó? Lissa pár pillanatig csak nézett rám. - Nagyon régen nem láttalak sírni - Nem is sírtam. Szívfájdalom és együttérzés lüktetett a kötelékünkből. - Nem tehet ilyet veled - érvelt Lissa. Keserűen felnevettem, félig-meddig meglepődve a saját tehetetlenségemen. - Már megtette. Azt mondta, hogy bosszút áll rajtam, hogy nem tudlak majd megvédeni téged. És így lett. Amikor visszamegyek majd az órákra... - Felkavarodott a gyomrom. A barátaimra és a tiszteletre gondoltam, amiket a visszahúzódó életmódunk ellenére sikerült kiharcolnom. Az most mind elveszett. Ezt nem lehet visszacsinálni. A morák között semmiképpen. Aki egyszer vérszajha lett, az is marad. És az csak rontott a helyzeten, hogy valahol mélyen a lelkem egy sötét, titkos zuga szereti, ha megharapják. - Nem kellene mindig engem óvnod — szólalt meg Lissa. Felnevettem. - De ez a dolgom. Én leszek a testőröd. - Tudom, de most az ilyen helyzetekre gondoltam. Nem lenne szabad miattam szenvedned. Nem kellene mindig rám vigyáznod. És mégis ezt teszed. Megszöktettél innen. Mindenről te gondoskodtál, amíg magunk voltunk. Mióta visszajöttünk... mindig te végezted el a

piszkos munkát. Amikor csak összeomlók, mint például tegnap éjjel, te mindig ott vagy. Én, én pedig gyenge vagyok. Nem olyan, mint te. Megráztam a fejem. - Az nem számít. Ez a dolgom. Szívesen csinálom. - Igen, de látod, mi történt. Mia rám haragszik - bár még mindig nem tudom, miért Mindegy. Ennek most vége. Mostantól én védelek meg téged. Arca elszánt volt, és olyan nagyszerű magabiztosság sugárzott belőle, ami arra a Lissára emlékeztetett, akit a baleset előtt ismertem. Ugyanakkor valami mást is éreztem belőle - valami sötétebbet, a mélyen eltemetett harag árnyékát Azt az oldalát is láttam már korábban, de azt nem szerettem. Nem akartam, hogy belebonyolódjon. Csak azt szerettem volna, hogy biztonságban legyen. - Lissa, te nem tudsz engem megvédeni. - Dehogynem - válaszolta harciasan. - Egy dolog van, amit Mia még jobban akar, mint tönkretenni engem és téged. Azt szeretné, ha elfogadnák őt. Az uralkodói családokkal akar barátkozni, közéjük szeretne tartozni. Ezt el tudom venni tőle. - Elmosolyodott. - Ellene tudom fordítani őket. - Hogyan.? - Úgy, hogy azt mondom nekik. Az agyam túl lassan forgott aznap éjjel. Beletelt egy kis időbe, amíg megértettem. - Lissa... ne! Nem használhatsz bűbájt. Itt nem. - Pedig végre valami haszna is lehetne annak a hülye képességnek. Minél többet használja, annál rosszabb lesz. Állítsd le, Rose! Állítsd le, mielőtt észreveszik, és őt is elviszik! Tüntesd el innen! - Lissa, ha lebuksz... Dmitrij kidugta a fejét. - Rose, vissza kell menned a szobádba, még mielőtt meglát valaki! Ijedt pillantást vetettem Lissára, de ő már elindult. - Ezúttal majd én gondoskodom mindenről, Rose. Mindenről.

Tizenhárom Jesse és Ralf hazugságainak következményei éppen olyan rettenetesek voltak, mint amire számítottam. Csak úgy sikerült túlélnem, hogy vaknak tettettem magam, nem figyeltem oda senkire és semmire. Az ép elmém - épphogy csak - megmaradt, de utáltam az egészet. Folyamatosan sírni volt kedvem. Nem volt étvágyam, és nem aludtam jól. De bármilyen rosszra is fordult a sorsom, magamért messze nem aggódtam annyit, mint Lissáért. Ő kitartott az ígérete mellett, miszerint mindent megold. Nehezen indult be a dolog, de szép lassan elkezdtem észrevenni, hogy egy-két nemesi sarj odamegy hozzá ebéd közben vagy az óra előtt köszönni. Lissa ilyenkor magára öltötte a legragyogóbb mosolyát, és úgy nevetgélt és beszélgetett velük, mintha a legjobb barátok lennének. Először nem is értettem, hogy sikerül ez neki. Nekem még azt mondta, hogy a bűbáj segítségével fogja őket magának megnyerni és Mia ellen hangolni. De semmi trükközést nem láttam. Persze azt is lehetségesnek tartottam, hogy bűbáj nélkül bűvöli el az embereket. Végtére is Lissának jó a humorérzéke, ráadásul okos és kedves. Bárkivel meg tudja szerettetni magát. De valami azt súgta, hogy nem a régimódi módszerekkel szerzi a barátait, és végül rá is jöttem a titkára. Csak akkor használt bűbájt, amikor én nem voltam a közelben. Igazából nagyon keveset láttam őt mindennap, és mivel tudta, hogy nem helyeselném a dolgot, csak akkor használta az erejét, amikor máshol jártam. , Az eltitkolt bűbájhasználat első pár napja után rájöttem, mit kell tennem: megint vissza kell mennem a fejébe. Magamtól. Már korábban is megtettem, úgyhogy most is képes leszek rá.

Legalábbis ezt mondogattam magamban, miközben Stan óráján ücsörögtem és bámultam a semmibe valamelyik nap. De nem volt olyan könnyű dolgom, mint hittem, mégpedig részben azért, mert túlságosan ideges voltam ahhoz, hogy ellazuljak, és megnyissam magam Lissa gondolatai előtt. És az sem segített, hogy egy olyan időpontot választottam, amikor Lissa elég nyugodt volt. A vétel akkor a „leghangosabb", amikor erős érzelmek dúlnak benne. De megpróbálkoztam ugyanazzal, mint az előző alkalommal, amikor utána és Christian után kémkedtem. A meditációs izével. Lassú lélegzés. Lehunyt szemek. Az ilyesfajta mentális összpontosítás nem könnyű nekem, de végül végre-valahára sikerült összehoznom a kapcsolatot, és belecsusszannom Lissa fejébe, hogy a világot rajta keresztül tapasztaljam meg. Az amerikai irodalom órájának termében ácsorgott, ahol éppen egyénileg kellett dolgozni, de a legtöbb diákhoz hasonlóan ő sem a tanulással volt elfoglalva. Camille Contával támasztották éppen az osztályterem hátsó falát, és suttogva beszélgettek. - Gusztustalan - szögezte le éppen Camille határozottan, miközben elfintorította csinos kis arcát. Kék szoknya volt rajta, valami selyemszerű anyagból, elég rövid ahhoz, hogy látsszon, milyen hosszú a lába, és hogy páran megemeljék a szemöldöküket a házirend öltözködésre vonatkozó pontjai miatt. - Ha ti is csináltátok, akkor nem csodálom, hogy függő lett és Jesse-vel is megcsinálta. - De Jesse-vel nem csinálta - állította Lissa. - És mi se szexeltünk. Egyszerűen csak nem találtunk etetőt, ennyi. - Lissa minden erejével Camille-ra koncentrált, és elmosolyodott. — Nem nagy ügy. Mindenki túlreagálja. Camille úgy nézett, mint aki komolyan kételkedik ebben, de minél tovább bámulta Lissát, annál homályosabbá vált a tekintete. Végül teljesen üressé vált. - Ugye? - kérdezte Lissa bársonyos hangon. - Nem nagy ügy. Megint az a fintor. Camille megpróbálta lerázni magáról a bűbájt. Már az is elképesztő volt, hogy egyáltalán idáig hatott rá. Ahogy Christian is említette, morákkal szemben nem szokott működni.

Camille, akármilyen erős is volt az akarata, ezt a csatát elvesztette. - Igen — válaszolta lassan. — Tényleg nem olyan nagy ügy. - Jesse pedig hazudik. Camille bólintott. - Egyértelmű, hogy hazudik. A mentális feszültség belülről égette Lissát, miközben fenntartotta a bűbájt. Nagyon sok energiába került, és még nem végzett. - Ti mit csináltok ma este? - Carlyval Mattheson dolgozatára készülünk majd nála odaát. - Hívjál meg! Camille ezen elgondolkozott. - Figyi, nincs kedved velünk tanulni? - Dehogy nincs - válaszolta Lissa mosolyogva. Camille visszamosolygott rá. Lissa felhagyott a bűbájjal, és szédelgés futott végig rajta. Gyengeség tört rá. Camille körbepillantott, egy kicsit meglepetten, majd túltette magát a fiira érzésén, és elköszönt. - Akkor vacsora után találkozunk, - Szia - dünnyögte Lissa, miközben figyelte, ahogy elsétál. Amikor eltűnt, Lissa felnyúlt, hogy összefogja a haját lófarokba. Az ujjai nem érték teljesen át a copfját, és egyszer csak két másik kéz fonódott rá, hogy segítsen neki, Lissa megpördült, mire Christian jégkék tekintetével találta magát szemközt. Hátrahőkölt, - Ne csinálj ilyeneket! - kiáltott fel, beleborzongva a gondolatba, hogy az ő ujjai értek hozzá az imént, Christian felöltötte a szokásos lusta, féloldalas mosolyát, és kisimította kócos hajának tincseit az arcából, - Ez kérés vagy parancs? - Fogd be! - Lissa körbenézett, részben azért, hogy elkerülje a fiú tekintetét, részben pedig azért, hogy meggyőződjön róla, senki nem látja őket így együtt. - Mi a gond. Aggódsz, hogy mit szólnak a rabszolgáid, ha meglátják, hogy velem beszélgetsz. - Ők a barátaim - vágott vissza Lissa.

- Ja, tényleg. Hát persze hogy azok. Úgy értem, én is úgy láttam, hogy Camille bármit megtenne érted, igaz. –Christian keresztbe fonta a karját, Lissa pedig minden haragja ellenére képtelen volt nem észrevenni, milyen szépen kiemeli a fiú ezüstszürke pólója a fekete haját és a kék szemét. - Ő legalább nem olyan, mint te. Nem tesz úgy az egyik nap, mintha a barátom lenne, és utána nem fordít nekem hátat ok nélkül. Bizonytalan kifejezés futott végig Christian arcán. Az elmúlt hét során, azóta, mióta kiabáltam vele a fogadás után, nőttön-nőtt köztük a feszültség és a harag. Mivel elhitte, amit mondtam neki, Christian nem beszélgetett többé Lissával, és gorombán válaszolt, ha a barátnőm szólította meg. Mostanra Lissa annyira megbántódott és összezavarodott, hogy már fel is adta a próbálkozást. A helyzet egyre csak romlott. Lissa szemén át figyelve őket láttam, hogy Christian még mindig kedveli és akarja őt De megsértettem a fiú büszkeségét, aki nem akart gyengének tűnni. - Igen. - kérdezte halk, kegyetlen hangon. - Pedig azt hittem, a főnemeseknek így kell viselkedniük. Te mindenesetre nagyon ügyesen csinálod. Persze az is lehet, hogy csak a bűbáj segítségével sikerült elhitetned velem, hogy egy kétszínű ribanc vagy, pedig igazából nem is. De ez valahogy nem tűnik valószínűnek. Lissa elpirult a bűbáj szóra - továbbá újabb aggodalmas pillantást vetett a többiekre -, de úgy döntött, hogy nem adja meg Christiannek azt az elégtételt, hogy leáll vele vitatkozni. Egyszerűen csak vetett rá egy utolsó dühös pillantást, mielőtt elviharzott volna, hogy csatlakozzon az egyik főnemesekből álló tanulócsoporthoz. Én visszatértem önmagamba, és üres tekintettel néztem körbe a teremben, miközben megpróbáltam feldolgozni a látottakat. Valahol kicsit sajnálni kezdtem Christiant. De az csak egy kis részem volt, és nem esett nehezemre figyelmen kívül hagyni. ..... Másnap felkelés után elindultam, hogy találkozzak Dmitrijjel. Az edzéseink a nap legkedvesebb részévé váltak számomra, részben a

hülye rajongásom miatt, részben pedig, mert akkor nem kellett a többiekkel lennem. Futással indítottunk, mint általában, és Dmitríj is velem tartott, halkan, szinte kedvesen osztogatva az instrukciókat. Valószínűleg attól félt, hogy valamiféle idegösszeomlást okoz nekem. Valahonnan tudott a pletykákról, de soha nem említette őket Amikor végeztünk, végigcsinált velem egy támadógyakorlatot, ami abból állt, hogy bármilyen rögtönzött fegyverrel rátámadhattam. Meglepetésemre sikerült bevinnem neki pár ütést, bár úgy tűnt, magamban több kárt teszek velük, mint benne. A becsapódáskor én mindig hátratántorodtam, ő meg se rezzent Ez nem tartott vissza attól, hogy újra és újra nekirontsak, szinte vak dühvel. Nem is tudom, hogy igazából kinek estem neki azokban a pillanatokban: Miának, Jesse-nek vagy Ralfnak. Talán mindhármuknak. Dmitrij végül szünetet rendelt el. Becipeltük azokat az eszközöket, amiket odakint használtunk, és mindent visszaraktunk a szertárba. Mialatt elpakoltunk, Dmitrij rám pillantott, és elszörnyedt –A kezed! Káromkodni kezdett oroszul. Mostanra már felismertem a szavakat, de nem volt hajlandó elárulni, hogy mit jelentenek. -Hol a kesztyűd. Lenéztem a kezeimre. Hetek óta szenvedtek, és a mai nap csak rontott az állapotukon. A hidegtől érdessé és pikkelyessé vált a bőröm, helyenként ráadásul vérzett is egy kicsit. Vízhólyagok nőttek rajta. Nincs egy se. Port-landben nem volt rá szükségem. Dmitrij megint káromkodott egyet, majd leültetett egy székre, mialatt keresett egy elsősegélydobozt Egy nedves ruhával letörölte a vért, és közben annyit morgott - Majd szerzünk neked. Miközben dolgozott, lenéztem a szétroncsolt kezeimre. - Ez csak a kezdet, ugye. - Minek a kezdete. - Nekem. Amint Albertává változom. És... és a többi női testőrré. Ok mind csupa bőrkeményedés, meg ilyesmi. Harcolnak és edzenek, és mindig odakint vannak. És eltűnik róluk a szépségük. -

Elhallgattam. - Ez... ez az élet Ez teszi őket tönkre. Mármint a kinézetüket Dmitrij pár pillanatig nem mondott semmit, csak felnézett a kezemről. Barna szemei vizslatva végignéztek rajtam, és valami elszorult a mellkasomban. A francba! Nem lenne szabad ilyesmit éreznem a közelében. - Veled nem fog megtörténni. Te túl... - kereste a legjobb szót, én pedig fejben végigvettem az összes lehetőséget. Istennőszerű vagy. Ellenállhatatlanul szexi vagy. Dmitrij feladta, és egyszerűen csak annyit mondott - Veled nem fog megtörténni. Újból a kezemmel kezdett foglalkozni. Vajon... vajon csinosnak talál engem. Soha nem volt kétségem a saját korosztályomra tett hatásról, de nála nem voltam biztos semmiben. A mellkasom még jobban összeszorult - Az anyámmal is ez történt. Ő régen gyönyörű volt Azt hiszem, még mindig az, a maga módján. De nem úgy, mint régen. - Keserűen hozzátettem: -Jó ideje nem láttam. Lehet, hogy tök másképp néz már ki. - Te nem szereted az anyádat - jegyezte meg Dmitrij. - Észrevetted? - Alig ismered. - Pont ez az. Elhagyott engem. Az akadémiának adott, hogy neveljenek fel ők. Amikor Dmitrij végzett a nyílt sebeim tisztogatásával, keresett egy üveg gyógykenőcsöt, és bedörzsölte a bőröm durvább részeibe. Kezdtem belefeledkezni az érzésbe, hogy a kezemet masszírozza. - Te így gondolod... De mi mást tehetett volna.' Tudom, hogy testőr szeretnél lenni. Tudom, hogy mennyit jelent ez neked. Szerinted ő nem így érez.' Szerinted neki fel kellett volna mondania, hogy felnevelhessen, amikor pedig az életed legnagyobb részét amúgy is itt töltötted volna.' Én nem bírom, ha észérveket szegeznek nekem. - Azt mondod, álszent vagyok?

- Csak azt mondom, hogy nem feltétlenül kellene olyan szigorúnak lenned anyáddal. Ő egy köztiszteletben álló dampyr nő. És elindított azon az úton, amelyen te is azzá válhatsz. - Szerintem nem halna bele, ha időnként meglátogatna dünnyögtem. De azt hiszem, igazad van. Részben. Rosszabb is lehetne, vagy nem tudom. Például vérszajhák között is nevelkedhettem volna. Dmitrij felnézett. - Én egy dampyr kommunában nőttem fel. Nem olyan rossz az, mint amilyennek hiszed. - Ó! _ Hirtelen nagyon ostobán kezdtem érezni magam. - Nem úgy értettem... - Semmi gond. - Dmitrij megint a kezemre kezdett figyelni. - Szóval, izé, ott a családoddal voltál. Közöttük nőttél fel. : Dmitrij bólintott. - Az anyámmal és két nővéremmel. Miután iskolába mentem, nem találkoztam velük túl gyakran, de még mindig tartjuk a kapcsolatot. A kommunák leginkább a családról szólnak. Rengeteg szeretet van bennük, bármit is hallottál róluk. Visszatért belém a keserűség, és lesütöttem a szemem, hogy elrejtsem a sötét tekintetem. Dmitrijnek boldogabb családi életben volt része a szégyenbe került anyjával és rokonaival, mint nekem a „közdszteletben álló" testőr anyámmal. Mindenesetre az biztos, hogy ő sokkal jobban ismeri az anyját, mint én. - Igen, de... nem fura.? Nem jár oda egy csomó mora férfi, hogy, tudod... Dmitrij keze körkörösen masszírozta az enyémet. - De, előfordul. ' Valami fenyegető költözött a hangjába, olyasvalami, ami elárulta, hogy ez nemkívánatos téma. - Ne... ne haragudj. Nem akartam rossz emlékeket előhívni... - Ami azt illeti... te nem tartanád olyan rossznak - válaszolta a testőr egy perc múlva. Feszes mosoly költözött az ajkára. - Te nem ismered az apádat. Megráztam a fejem.

- Nem. Csak annyit tudok róla, hogy biztosan nagyon klassz haja volt. Dimitrij felpillantott, és végigsepert rajtam a tekintete. – Igen. Ez tuti. - Visszatérve a kezeimhez, tömören megjegyezte: Én ismertem az enyémet Megdermedtem. - Tényleg? A legtöbb mora férfi nem marad... úgy értem, néhányan igen, de tudod, általában csak... - Hát, ő kedvelte az anyámat - A „kedvelte" szót nem túl kedvesen ejtette ki. - És nagyon sokszor meglátogatta. Ő a nővéreim apja is. De amikor eljött... hát, nem bánt túl jól az anyámmal. Rettenetes dolgokat művelt vele. - Mint például... - Haboztam. Elvégre Dmitrij anyjáról volt szó. Nem tudtam, milyen messzire mehetek el. - Vérszajhás dolgokat' - Mint például asszonyverős dolgokat - felelte Dmitrij rezzenéstelenül. Végzett a kötözéssel, de még mindig fogta a kezem. Azt sem tudom, hogy észrevette-e egyáltalán. Nekem határozottan feltűnt Az ő keze meleg volt, olyan ujjakkal, amelyek egy másik életben zongorán játszhattak volna. - Ó, istenem! - sóhajtottam. Milyen rettenetes. Megfeszítettem a kezem az övében. Ő visszaszorított - Ez rettenetes. És az anyád... Ő egyszerűen csak hagyta? - Igen - Dmitrij szája sarka visszafogott, szomorú kis mosolyra húzódott - De én nem. Izgatottság söpört végig rajtam. - Mondd azt, mondd azt, hogy a szart is kiverted belőle! A mosolya szélesebbé vált - Ez történt - Hú! - Nem hittem volna, hogy Dmitrij még jobb fej lehet, mint gondoltam, de tévedtem. - Megverted az apádat Úgy értem, rettenetes... Ez rettenetes. De, hát, hú! Te tényleg egy isten vagy! Dmitrij pislogott - Micsoda? - Izé, semmi. - Sietve megpróbáltam másra terelni a szót - Mennyi idős voltál?

Úgy tűnt, még mindig az istenes megjegyzésemen töpreng. - Tizenhárom. Azta. Isten, kétségkívül. - Tizenhárom éves korodban verted meg az apádat? - Nem volt olyan nehéz. Én erősebb voltam nála, és majdnem ugyanolyan magas. Nem hagyhattam, hogy folytassa. Meg kellett értetnem vele, hogy ha mora és főnemes is, az nem jelenti azt, hogy bármit megtehet másokkal. Még a vérszajhákkal sem. Csak bámultam. Nem tudtam elhinni, hogy ilyet mond az anyjáról. - Ne haragudj! - Semmi gond. Hirtelen a helyére került pár darabja a kirakósnak. - Ezért haragudtál annyira Jesse-re, ugye? Ő is csak egy főnemes, aki egy dampyr lányt próbált kihasználni. Dmitrij elfordította a tekintetét. - Rengeteg okom volt arra, hogy haragudjak rá. Végül is, megszegtétek a szabályokat, és.. Nem fejezte be a mondatot, de úgy nézett a szemembe, hogy valami melegség költözött közénk. Sajnos Jesse említése hamar elrontotta a kedvem. Lesütöttem a szemem. - Tudom, hogy hallottad, amit az emberek beszélnek, hogy én... - Tudom, hogy nem igaz - szakított félbe Dmitrij. A késlekedés nélküli, határozott választól meglepődtem, és azon kaptam magam, hogy ostobán megkérdőjelezem: - Igen, de hogy lehetsz benne... - Úgy, hogy ismerlek - felelte Dmitrij ellentmondást nem tűrően. Tudom, milyen vagy. Tudom, hogy nagyszerű testőr lesz belőled. A magabiztosságától visszatért a melegség. - Örülök, hogy legalább egyvalaki tudja. Mindenki más azt hiszi, hogy totálisan megbízhatatlan vagyok. - Az, ahogy jobban aggódsz Lissáért, mint magadért... - Dmitrij megcsóválta a fejét. - Nem. Te jobban átérzed a felelősséget, mint pár olyan testőr, akik kétszer olyan idősek, mint te. Megteszed, amit meg kell tenned a győzelemért.

Ezen elgondolkoztam. - Nem tudom, hogy képes leszek-e mindent megtenni, amit kell. Dmitrij megint azt a menő fél szemöldökös dolgot csinálta. - Nem akarom levágatni a hajam - magyaráztam. Dmitrij láthatóan nem értette a dolgot. - Nem kell levágatnod a hajad. Ez nem kötelező. - De az összes női testőrnek rövid. Különben nem látszanának a tetoválásaik. Dmitrij váratlanul elengedte a kezem, és előrehajolt. Lassan odanyúlt, megfogta egy hajtíncsemet, és elgondolkozva az ujja köré csavarta. Én megdermedtem, és pár másodpercig semmit nem fogtam fel a világból, csak azt, hogy Dmitrij a hajamhoz ér. Utána elengedte, és egy kicsit meglepettnek - sőt, zavartnak - tűnt amiatt, amit tett. - Ne vágasd le! - mondta nyersen. Valahogy sikerült visszaszereznem az artikulált beszédre való képességemet: - De akkor senki nem látja a tetoválásaimat. Dmitrij elindult az ajtó felé, miközben egy kis mosoly játszott az ajkain. - Hát fogd össze!

Tizennégy Az ezt követő pár napon továbbra is kémkedtem Lissa után, minden egyes alkalommal némi lelkifurdalással. Ő már azt is utálta, amikor véledenül megtörtént, most meg ráadásul direkt csináltam. Állhatatosan végignéztem, ahogy újból beilleszkedett az uralkodói játékosok közé, egyiket a másik után dolgozva meg. A csoportos bűbájra nem volt képes, de éppen olyan hatékony módszer volt, ha sikerült négyszemközt elkapnia őket, bár valamivel lassabb. És igazából a legtöbb esetben nem is volt szükség különösebb bűbájra ahhoz, hogy valaki ismét barátkozni akarjon Lissával. Sokan nem voltak annyira felszínesek, mint amilyennek tűntek; emlékeztek Lissára, és olyannak szerették, amilyen. Birkaként követték, és most, másfél hónappal a visszatérésünk után, már olyan volt, mintha el sem mentünk volna. És a hírnév felé vezető útján végig engem védett, egyúttal Mia és Jesse ellen lázított. Egy reggel belebújtam, mialatt a reggelihez készülődött. Az utolsó húsz percét hajszárítással és loboncának egyenesre húzásával töltötte, pedig egy ideje már nem csinált ilyet. Natalja, aki az ágyán ült a szobájukban, kíváncsian figyelte a folyamatot. Amikor Lissa áttért a sminkelésre, végül meg is szólalt. - Figyi, iskola után megnézünk egy filmet Erinnél. Nincs kedved velünk tartani? Én mindig azon viccelődtem, hogy Natalja milyen unalmas, de a barátnője, Erin személyiségét leginkább egy meszelt falhoz lehetne hasonlítani. - Nem tudok. Segítenem kell Camille-nak kiszőkíteni Carly haját. - Mostanában nagyon sok időt töltesz velük.

- Igen, lehet. - Lissa tett pár mozdulatot a szempillaspirállal, és rögtön nagyobbnak tűnt a szeme. - Azt hittem, már nem szereted őket. - Meggondoltam magam. - Az biztos, hogy ők újabban nagyon szeretnek téged. Úgy értem, nem mintha téged bárki is utálna, de amikor visszajöttél, és nem beszélgettél velük, úgy tűnt, nem zavarja őket, hogy nem vagytok barátok. Mostanában rengeteget hallok rólad. Azt hiszem, ez nem meglepő, mert ők Mia barátai is, de nem fura, hogy most mennyire szeretnek.? Ügy értem, mindig olyanokat hallok, hogy megvárják, te mit mondasz, mielőtt bármilyen programot csinálnának, meg ilyesmi. És páran közülük most már Rose-t is megvédik, ami aztán tényleg vad. Nem mintha én elhinném azokat a dolgokat róla, de soha nem gondoltam volna, hogy ez lehetséges... Natalja szófolyama alatt ott bujkált a gyanakvás magja, és Lissa ki is hallotta belőle. Natalja valószínűleg álmában sem gyanúsította volna bűbájjal, de Lissa nem kockáztathatta, hogy az ártatlan kérdések valami komolyabb formát öltsenek. - Tudod, mit? - vágott közbe. - Lehet, hogy végül mégis beugranék Erinhez. Fogadok, hogy Carly hajával hamar végzünk. Az ajánlat sikeresen új vágányra terelte Natalja gondolatmenetét. - Tényleg? Ó, hű, az nagyszerű lenne. Mondta nekem, milyen szomorú, hogy te már nem vagy olyan sokat velünk, mire én... És így ment tovább. Lissa folytatta a bűbáj használatát és a népszerűsége visszaszerzését. Én csendben figyeltem, mindig aggódva, bár az erőfeszítései folytán egyre kevesebben bámultak és pletykáltak rólam. - Ez vissza fog ütni - súgtam neki oda a templomban az egyik nap. Valaki majd elgondolkozik, és kérdezősködni kezd. - Ne legyél ilyen melodramatikus! Errefelé folyamatosan változnak az erőviszonyok. - De nem így. - Szerinted pusztán a megnyerő természetemmel nem lettem volna képes ugyanezt elérni?

- Dehogynem, de ha Christian rögtön kiszúrta a dolgot, akkor más is ki fogja... Nem tudtam folytatni, mert két srác a padunk túlsó végén hirtelen röhögésben tört ki. Felnézve azt láttam, hogy leplezetlenül bámulnak, és még a vigyorukat sem palástolják. Elkaptam a tekintetem, megpróbáltam megfeledkezni róluk, és rám nem jellemző módon reménykedni kezdtem, hogy minél hamarabb belekezd a tiszteletes a misébe. De Lissa viszonozta a fiúk pillantását, és hirtelen harciasság futott végig az arcán. Egy szót se szólt, de a srácok mosolya kezdett elhalványulni a nézése súlyától. - Kérjetek tőle bocsánatod - szólította fel őket. - És tegyetek róla, hogy komolyan vegye! Egy másodperccel később a fiúk egymáson keresztülesve esedeztek a bocsánatomért. Nem voltam képes elhinni. Lissa nyilvánosság előtt bűbájt használt — ráadásul a templomban. Es egyszerre két emberen. A srácok végül kifogytak a mentegetőzésből, de Lissa még nem végzett velük. — Csak ennyi? — csattant fel. A fiúk szeme tágra nyílt rémületükben, mindketten attól féltek, hogy felbőszítették Lissát. — Liss — fogtam meg gyorsan a karját. — Semmi baj. Elfogadom a bocsánatkérésüket. A barátnőm arcáról még mindig helytelenítés sugárzott, de végül bólintott. A két srác megkönnyebbülten magába roskadt. Jujj! Még soha nem könnyebbültem meg ennyire attól, hogy elkezdődött a mise. A kötelékünkön keresztül valamiféle sötét elégtételt éreztem Lissából. Az ilyesmi nem vallott rá, és nekem nagyon nem tetszett. Mivel szerettem volna megfeledkezni az ijesztő viselkedéséről, elkezdtem nézegetni az embereket, ahogy máskor. A közelünkben Christian nyíltan bámulta Lissát, aggodalmas arckifejezéssel. Amikor meglátott, rám fintorgott, majd elfordult. Dmitrij hátul ült, mint általában, és ez egyszer nem a sarkokat vizslatta, hogy honnan leselkedik veszély. Befelé figyelt, szinte

fájdalmas arckifejezéssel. Még mindig nem tudtam, miért jár templomba. Ügy tűnt, mintha mindig viaskodna valamivel. A pulpituson a pap megint Szent Vlagyimirról magyarázott. - A lelke erős volt, és Isten kegyelméből komoly tehetség lakozott benne. Amikor megérintette őket, a sánták járni kezdtek, és a vakok újra láttak. Amerre ment, virágba borultak a növények. Hát, a morák tudnának mit kezdeni egy-két szenttel... Meggyógyította a vakokat és a sántákat. M á r el is feledkeztem Szent Vlagyimirról. Mason említette, hogy vissza tudta hozni az embereket a halálból, és erről akkor Lissa jutott az eszembe. De utána a többi dolog elterelte a figyelmemet, és nem gondoltam többé a szentre és az „árnyékcsókolta" testőrére - vagy a „kötelékükre" - azóta. Hogyan kerülhette ez el a figyelmemet? Nem Karp tanárnő volt, döbbentem rá, az egyetlen mora, aki ugyanúgy értett a gyógyításhoz, mint Lissa. Vlagyimir is meg tudta csinálni. - És ezalatt tömegek szegődtek a nyomába, akik szerették, akik áhítattal hallgatták a tanításait és Isten szavának dicsőítését... Megfordultam, és Lissára meredtem. Ő érteden pillantást vetett rám: - Mi van? Nem volt lehetőségem bővebben kifejteni - még azt sem tudom, sikerült volna-e megfogalmaznom -, mert amint felálltam a mise végeztével, szinte azonnal visszazsuppoltak a cellámba. A szobámban felmentem az internetre, hogy utánanézzek Szent Vlagyimirnak, de szinte semmi használhatót nem találtam. A francba! Mason átbogarászta a könyvtárat, és azt mondta, ott is kevés dolgot talált. Mi maradt akkor? Nem volt módom arra, hogy többet megtudjak a poros öreg szentről. Vagy mégis? Miről beszélt Christian Lissának az első napjukon? Ott arra egy régi doboz található, tele az áldott, egyben őrült Szent Vlagyimir írásaival A kápolna feletti raktárszoba. Ott vannak az írások. Christian mutatta meg őket. Muszáj volt beleolvasnom, de hogyan? A papot nem kérhetem meg. Mit tenne, ha megtudná, hogy feljárnak oda a diákok? Vége lenne Christian búvóhelyének. De talán.. talán maga

Christian segíthetne. De vasárnap volt, és másnap délutánig nincs esélyem találkozni vele. És még akkor sem biztos, hogy sikerül négyszemközt elkapnom. Miközben edzésre indultam valamivel később, megálltam a konyhában, hogy magamhoz vegyek egy müzli szeletet. Eközben elmentem két testőrtanonc, Miles és Anthony mellett. Miles füttyentett, amikor meglátott. - Mi újság, Rose? Nem vagy magányos? Nincs szükséged egy kis társaságra? Anthony felnevetett. - Én nem tudlak megharapni, de adhatok valami mást, ha szeretnéd. Csak azon az ajtón tudtam kijutni a szabadba, ahol álltak. Sötét tekintettel kinyomakodtam, de Miles elkapott a csípőmnél fogva, és a keze a fenekemre csusszant - Vedd le a kezed a seggemről, még mielőtt betöröm a fejed! szóltam rá, miközben kirántottam magam. Eközben Anthonybe ütköztem. - Ne már! - kezdte ő is. - Azt hittem, te simán tudsz egyszerre két fiúval is beszélgetni. Egy új hang szólalt meg: - Ha ti ketten nem tűntök el azonnal, mindkettőtöket lecsaplak! - Mason. Az én hősöm. - Csak a szád jár, Ashford - mondta Miles. Ő volt a nagyobb kettőjük közül, és Masonnel rögtön támadóállást vettünk fel. Anthony hátrálni kezdett tőlem, neki mintha kevésbé lett volna mindegy, hogy akkor most lesz-e verekedés, vagy nem. A levegő úgy megtelt tesztoszteronnal, hogy gázmaszk után kezdtem vágyódni. - Te is őt izéled? - kérdezte Miles Masontól. - Nem szeretsz osztozkodni? - Még egyszer megemlíted Rose-t, és letépem a fejed. - Miért? Ő csak egy olcsó vér... Mason behúzott neki egyet Miles feje nem szakadt le, és még csak nem is tört el vagy kezdett vérezni, de láthatóan fájt neki. Tágra nyílt a szeme, és Masonre vetette magát A folyosón nyíló ajtó hangjától mindenki mozdulatlanná dermedt A testőrtanoncokat komolyan megbüntetik, ha verekszenek.

- Valószínűleg valami testőr az - vigyorgott Mason. - Tényleg el akarod neki mondani, hogy lányokkal verekszel? Miles és Anthony összenéztek. - Gyere - szólalt meg Anthony. - Menjünk! Nincs most erre időnk. Miles kelletlenül követte. - Majd később megkereslek, Ashford. Amikor elmentek. Mason felé fordultam: - Lányokkal verekszel? - Szívesen - válaszolta Mason rezzenéstelen arccal. - Nem szorulok a segítségedre. - Persze. Nagyon jól elboldogultál egyedül is. - Váratlanul ért a dolog, ennyi. Ha lett volna időm, elbánok velük. - Figyelj, ha rájuk vagy mérges, ne rajtam töltsd ki! - Csak nem szeretem, ha úgy bánnak velem, mint egy... lánnyal. - De te lány vagy. Én meg csak segíteni akartam. Ránéztem, és őszinteség ült az arcán. Csak jót akart. Nincs értelme hisztiznem vele, amikor olyan sok embert kell úgyis utálnom mostanában. - Hát... köszi. Ne haragudj, hogy úgy neked támadtam! Beszélgettünk egy kicsit, és sikerült rávennem, hogy elmeséljen pár iskolai pletykát Ő is észrevette Lissa népszerűségének emelkedését, de nem találta furcsának. Miközben beszéltünk, láttam, hogy a rajongás, amivel rám szokott tekinteni, szétárad az arcán. Szomorú lettem attól, hogy így érez irántam. Sőt, bűntudatos. Miért lenne olyan nehéz, töprengtem, járni vele? Kedves, vicces, és nem is néz ki olyan rosszul. Kijövünk egymással. Miért kerülök mindig más fiúkkal kínos helyzetekbe, amikor itt van egy hibátlanul kedves példány, aki engem akar? Miért nem vagyok képes viszonozni az érzelmeit? Még azelőtt megkaptam a választ, hogy befejeztem volna magamban a kérdést. Azért nem lehetek Mason barátnője, mert amikor arról ábrándozom, hogy valaki a karjában tart, és mocskos dolgokat suttog a fülembe, az illetőnek orosz akcentusa van.

Mason továbbra is rajongva bámult, anélkül, hogy sejtette volna, mi jár a fejemben. És ezt a rajongást látva hirtelen ráébredtem, mire használhatnám. Némi kis lelkifurdalással kicsit évődősebb vizekre eveztem, és néztem, ahogy Mason egyre jobban ragyog. Nekidőltem a falnak, hogy a karunk éppen hogy csak összeérjen, és lustán rámosolyogtam. — Tudod, nekem még mindig nem tetszik ez az egész megmentő lovag dolog, de tényleg sikerült rájuk ijesztened. Ezért már szinte megérte. — De nem tetszik. Az ujjaim felvándoroltak a karján. — Nem. Úgy értem, elméletben szexi az ilyesmi, de a gyakorlatban nem. Mason felnevetett. — A francokat nem! - Elkapta a kezem, és mindentudó pillantást vetett rám. - Téged időnként meg kell menteni. Szerintem te szereted, ha időnként megmentenek, csak soha nem ismernéd be. — Szerintem meg te élvezed a megmentősdit, csak soha nem ismernéd be. — Szerintem neked fogalmad sincs arról, hogy én mit élvezek. A hozzád hasonló erényes hölgyek megmentése csak lovagiasság részemről - jelentette ki Mason fennkölten. Elfojtottam a késztetést, hogy megcsapjam a „hölgyek" kifejezés miatt. — Akkor bizonyítsd be! Tegyél nekem egy szívességet csak azért, mert az „lovagias dolog". — Persze –vágta rá. –Mit. — At kellene adni egy üzenetet Christian Ozerának. Mason lelkesedése alábbhagyott. — Mi a... Te viccelsz! — Egyáltalán nem. — Rose, én nem beszélhetek vele. Ezt re is tudod. — Azt hittem, azt mondtad, segítesz. Mintha azt állítottad volna, hogy a hölgyeken segíteni lovagias dolog.

— Nem igazán értem, ebben mi lenne lovagias. Olyan parázsló pillantást vetettem rá, amilyen csak telt tőlem. Mason megadta magát: - Mit akarsz, mit mondjak neki. –Mondd meg neki, hogy szükségem van Szent Vlagyimir könyveire Azokra, amik a raktárban vannak. Minél hamarabb ki kell őket nekem lopnia onnan. És azt is mondd meg... hogy hazudtam a fogadás után. - Haboztam. - És hogy sajnálom. ; - Ennek semmi értelme. - Nem is kell, hogy értsd. Csak tedd meg. Légyszi! - állítottam legfelső fokozatra megint a szépségkirálynő-mosolyomat. Mason sietve biztosított, hogy megteszi, amit tud, majd elment ebédelni, én pedig elindultam az edzésre.

Tizenöt Mason állta a szavát. Másnap még iskola előtt megkeresett. Egy doboznyi könyvet cipelt. - Megvannak - mondta. - Vedd el gyorsan, mielőtt még bajba kerülnél, amiért velem beszélgetsz. Átnyújtotta a dobozt, én pedig felnyögtem. Nehéz volt. - Ezt Christiantől kaptad. - Igen. Sikerült anélkül beszélnem vele, hogy bárki is észrevette volna. Elég sajátos a modora, neked még nem tűnt fel.' - De igen. - Egy mosollyal jutalmaztam Masont, amit be is vett csont nélkül. - Köszönöm! Ez nagyon sokat jelent nekem. Felcipeltem a zsákmányt a szobámba, miközben végig tudatában voltam, milyen fura, hogy én, aki annyira utálok tanulni, arra készülök, hogy egy halom tizennegyedik századi poros vacakba temetkezzek. De amikor kinyitottam az első könyvet, láttam, hogy ezek valószínűleg valami újranyomások újranyomásai, valószínűleg azért, mert bármi, ami ilyen régi, már régen a darabjaira esett volna szét Miközben végiglapoztam a könyveket, kiderült, hogy három kategóriára lehet őket osztani: azokra, amelyeket Szent Vlagyimir halála után írtak, azokra, amiket mások írtak még életében, és egy naplóféleségre, amit ő maga írt Mit is mondott Mason az elsődleges és másodlagos forrásokról' Nekem erre a két utóbbi csoportra van szükségem. Bárki is másolta át ezeket a könyveket, eléggé átfogalmazta ahhoz, hogy ne kelljen az óangollal vagy ilyesmivel vacakolnom. Vagyis belegondolva, inkább az óorosszal Szent Vlagyimir az anyaországban élt

Ma meggyógyítottam Száva anyját, aki régóta szenvedett erős hasfájdalmakban. A kórsággal végeztem, de Isten nem részesített abban a kegyben, hogy könnyen vehessem az ilyesmit Gyenge vagyok és szédülök, az őrület próbál behatolni a fejembe. Mindennap köszönetet mondok Istennek ámyékcsókolta Annáért, mert nélküle nem maradnék életben. Megint Anna. És „árnyékcsókolta". Vlagyimir rengeteget beszélt róla is. De leginkább hosszú miseféleségeket írt, olyanokat, amiket a templomban szoktam hallani Az unalom netovábbja. Azonban a könyv időnként naplóba csapott át, és olyasmiről szólt, amik aznap történtek vele. És ha tényleg igazat állított, akkor Vlagyimir folyamatosan gyógyított Betegeket Sebesülteket Még növényeket is. A kiszáradt termést életre keltette, amikor az emberek éheztek. Néha virágba borította a növényeket, csak a vicc kedvéért Amikor tovább olvastam, kiderült, hogy jó, hogy Vlagyimirnak ott volt Anna, mert a szent egyébként elég zűrös volt Minél többet használta a hatalmát, annál jobban kiborította. Ok nélkül dühös és szomorú lett Démonokra és hasonló hülyeségekre fogta, de egyértelmű, hogy depresszióban szenvedett. Egyszer beismerte a naplójában, hogy megpróbálta megölni magát Anna mentette meg. Később, amikor azt a könyvet nézegettem, amit Vlagyimir kortársa írt, azt olvastam: És sokan úgy gondolják, hogy az a hatalom is csoda, amit az áldott Vlagyimir mások felett gyakorol Mórák és dampyrok gyűlnek köré, és hallgatják a szavait, boldogan attól, hogy a közelében lehetnek. Néhányan azt állítják, hogy az őrület tartja hatalmában, nem a lelkiség de a legtöbben imádják, és bármit megtennének, amit kér. Isten ekképpen jelöli meg a kedvenceit, és ha az ilyen pillanatokat hallucinációk és kétségbeesés követi, az kis áldozat azért a sok jóért és vezetői szellemiségért, amit az emberek között tanúsít Ez nagyon úgy hangzott, mint amit a pap magyarázott, de úgy éreztem, több van a dolog mögött, nem csak egy „megnyerő

személyiség". Az emberek imádták, és bármit megtettek, amit kért Igen, Vlagyimir bűbájjal igézte meg a követőit, ebben biztos voltam. Rengeteg mora csinált ilyesmit akkoriban, amikor ez még nem volt tilos, de soha nem alkalmazták morákon vagy dampyrokon. Nem voltak rá képesek. Csak Lissa. Becsuktam a könyvet, és hátradőltem az ágyamban. Vlagyimir meggyógyította az állatokat és a növényeket Komoly mennyiségű bűbájt alkalmazott És minden arra utal, hogy ezek használatától megőrült és depressziós lett És mindezek mellett még furább lett az egész attól, hogy minden forrás „árnyékcsókolta"-ként hivatkozott a testőrére. Ezt a kifejezést azóta nem bírtam kiverni a fejemből, mióta először hallottam... –Te árnyékcsókolta vagy! Neked kell vigyáznod rá! Karp tanárnő kiabálta ezt az arcomba, miközben megragadta a felsőmet, és maga felé rántott. Ez azon az estén történt két évvel ezelőtt, amikor a felsőbb iskola épületében jártam, hogy visszavigyek egy könyvet. Már majdnem elérkezett a takarodó ideje, és a folyosók üresen tátongtak. Egyszer csak hangos dobogást hallottam, és Karp tanárnő fordult be rohanva a sarkon eszeveszetten, vad tekintettel. Egy falnak lökött, még mindig az ingemet markolászva. - Világos. Ahhoz eléggé értettem az önvédelemhez, hogy el tudjam lökni, de a döbbenettől mozdulatlanná dermedtem. - Nem. - Jönnek érte. Eljönnek majd érte. - Kiért? - Lissáért. Minél többet használja, annál rosszabb lesz. Állítsd le. Rose! Állítsd le, mielőtt észreveszik - mielőtt észreveszik, és őt is elviszik innen! Szöktesd meg! - Én... Hogy érti.' Szöktessem meg... úgy érti, az akadémiáról' - Igen! El kell mennetek! Köztetek megvan a kötelék. Rajtad áll! Vidd el erről a helyről! Amit mondott, az őrültség volt. Soha senki nem hagyta még ott az akadémiát. De ahogy a tanárnő markolászott, és a szemembe bámult,

kezdtem furcsán érezni magam. Zavaros érzés borította ködbe az agyam. Amit mondott, az hirtelen nagyon logikusnak kezdett tűnni, mintha az lenne a legokosabb dolog a világon. Igen! El kell innen vinnem Lissát, elvinnem... Lábak dobogása hangzott fel a folyosón, és egy csoport testőr vette be a kanyart. Nem ismertem fel őket; nem az iskolához tartoztak. Lehámozták rólam Karp tanárnőt, és lefogták, hogy ne dobálja magát. Valaki megkérdezte, hogy jól vagyok-e, de nem voltam képes másra, csak Karp tanárnőt bámulni. - Ne hagyd, hogy használja a képességéti - sikoltotta. –Mentsd meg! Mentsd meg önmagától! A testőrök később elmagyarázták, hogy rosszul lett, és egy olyan helyre viszik, ahol majd meggyógyul. Meggyőztek, hogy biztonságban lesz, és gondoskodni fognak róla. Hogy rendbe fog jönni. De nem így történt. i Visszatérve a jelenbe a könyveimet bámultam, és megpróbáltam összerakni a dolgokat. Lissát, Karp tanárnőt, Szent Vlagyimirt. Mit kellene tennem. Valaki kopogott az ajtómon, és kiszakított az emlékeim közül. Hozzám nem szoktak látogatóba jönni, még a tanárok sem, a felfüggesztésem óta. Amikor kinyitottam az ajtót, Masont láttam odakint a folyosón. - Kétszer egy nap? - kérdeztem. - És hogy sikerült feljutnod ide? Mason megvillantotta a könnyed mosolyát: - Valaki egy égő gyufát dobott az egyik fürdőszobai szemetesbe. Milyen kár. A személyzet hirtelen nagyon elfoglalt lett. Gyere, megléptedek! Megráztam a fejem. Úgy látszik, a fiúk újabban gyújtogatással próbálják kifejezni az érzelmeiket. Először Christian csinálta, most pedig Mason. - Bocs, de ma este nem lehet engem megmenteni. Ha elkapnak... - Lissa utasított. Befogtam a számat, és hagytam, hogy kicsempésszen az épületből. Mason átvitt a morák lakóépületébe, és csodával határos módon bejuttatott, fel Lissa szobájába, anélkül, hogy megláttak volna.

Eltöprengtem azon, hogy vajon ebben az épületben is ég-e egy figyelemelterelő tűz. Lissa szobájában éppen buli tombolt. Lissa, Camille, Carly, Aaron és még pár uralkodói csemete üldögéltek ott nevetgélve, hangos zenét hallgatva, és whiskey-t iszogatva. Se Mia, se Jesse. Natalja, mint azt pár másodperccel később észrevettem, kicsit távolabb ült le a csoporttól, és láthatóan fogalma sem volt, hogy viselkedjen közöttük. A félszegsége nyilvánvaló volt. Lissa botladozva felállt, és a kötelékünkből érkező zavaros érzések azt jelezték, hogy egy ideje már iszik. - Rose! - Mason felé fordult, és káprázatos mosolyt vetett rá. - Hát elhoztad! Mason kivágott egy udvari bókot: - Állok rendelkezésére bármikor, hölgyem! Reméltem, hogy csak a balhé kedvéért csinálta, nem a bűbáj miatt. Lissa átkarolta a derekamat, és lehúzott a többiek közé: - Csatlakozz az ünneplőkhöz! - Mit ünneplünk. - Nem tudom. A sikeres szökésedet? Páran rám emelték a műanyag poharukat, és koccintottak. Xander Badica még kettőt töltött, és odanyújtotta nekem és Masonnek. Én mosolyogva elvettem tőle a sajátomat, bár eközben végig furcsán éreztem magam attól, amilyen fordulatot vett ez az este. Nem is túl régen még nagyon örültem volna egy ilyen bulinak, és fél perc alatt lenyeltem volna az italt. De ezúttal túl sok minden zavart. Például az, hogy a főnemesek úgy bánnak Lissával, mint valami istennővel. Hogy mintha egyiküknek sem jutott volna eszébe, hogy engem vérszajhasággal vádoltak. Hogy Lissa végtelenül boldogtalan a mosolya és a nevetése mögött. - Honnan szereztétek a whiskey-t? - kérdeztem. - Nagytól - válaszolta Aaron. Meglehetősen közel ült Lissához. Mindenki tudja, hogy Nagy tanár úr folyamatosan iszik az órák után, és egész készleteket tart az akadémia területén. Mindig talált valami új rejtekhelyet - amit a diákok mindig felfedeztek. Lissa Aaron vállához bújt.

- Aaron segített betörni a termébe, és elhozni a cuccot. A festékes szekrény alsó részében volt eldugva. A többiek felnevettek, Aaron pedig totális, végtelen rajongással bámulta. Meglepetten döbbentem rá, hogy az ő esetében bűbájra semmi szükség. Magától is megőrült Lissáért. Mint egész életében. - Miért nem iszol? - kérdezte Mason egy kicsit később, halkan a fülembe suttogva. Lepillantottam a poharamra, és elcsodálkoztam, hogy félig még tele van. - Nem tudom. Azt hiszem, úgy gondolom, hogy a testőröknek nem szabad inniuk a védencük társaságában. - Ő még nem a védenced! Nem vagy szolgálatban. És még sokáig nem is leszel. Mikor lettél ilyen lelkiismeretes? Én nem igazán tartottam magam lelkiismeretesnek. De tényleg elgondolkoztam azon, amit Dmitrij mondott a szórakozás és a felelősség egyensúlyáról. Egyszerűen nem tűnt helyesnek a vadulás, amikor Lissa ilyen sebezhető állapotban van, mint az utóbbi időben. Kifurakodtam közüle és Mason közül, odasétáltam Nataljához, és leültem mellé. - Hahó, Nat, nagyon csendes vagy ma este. Ő megemelte a poharát, amiből éppen olyan kevés hiányzott, mint az enyémből. - Te is. Halkan felnevettem. - Az lehet. Natalja oldalra billentette a fejét, és úgy figyelte Masont és a többieket, mint valami tudományos kísérlet alanyait. Mióta megérkeztem, még egy csomó whiskey-t megittak, és. a hülyeség kezdett mindent elborítani. - Furcsa, nem? Régen mindig te voltál a figyelem középpontjában. Most pedig ő. Meglepetten pislogtam. Ebbe eddig bele sem gondoltam. - Lehet.

- Hé, Rose - szólt oda Xander, aki majdnem kiöntötte a whiskey-jét, miközben odasétált hozzám. - Milyen érzés. - Mi milyen érzés? - Amikor belőled isznak. A többiek elcsendesedtek, és mintha valahogy várakozó álláspontra helyezkedtek volna. - Nem tette meg - válaszolta Lissa fenyegető hangon. - Már mondtam. - Igen, igen, azt tudom, hogy semmi nem történt Jesse-vel és Ralffal. De ti csináltátok, nem.' Amikor szökésben voltatok. - Ne feszegesd! - szólt rá Lissa. De a bűbáj közvetlen szemkontaktussal tudja legjobban kifejteni a hatását, Xander viszont engem nézett. - Úgy értem, semmi rossz nincs abban, meg minden. Ti csak azt tettétek, amit meg kellett tennetek, nem.' Ez nem olyan, mintha etető lennél. Csak arra vagyok kíváncsi, hogy milyen volt. Dániellé Szelsky egyszer megengedte, hogy megharapjam. Azt mondta, semmit nem érzett. A lányok mind elhúzták a szájukat. Dampyrral szexelni és megharapni közben mocskos dolog; ugyanez egy morával kannibalizmus. - Akkora egy hazug vagy - mondta Camille. - Nem, tényleg így volt. Csak kicsit haraptam, és Dániellé nem szállt úgy el, mint az etetők. Te igen.' - karolt át a szabad karjával. Neked jó volt.' Lissa arca elsápadt és mozdulatlanná merevedett. Az alkohol letompította az érzelmeit, de elég átjött belőle ahhoz, hogy tudjam, mi dúl benne. Sötét, rémült gondolatok csörgedeztek át belém - és harag nyomatékosította őket. Lissa - velem ellentétben - általában nagyon ügyesen magába tudta fojtani a dühét, de egyszer már láttam, hogy milyen, amikor kiengedi. Egy ehhez nagyon hasonló bulin történt a dolog, csak pár héttel azután, hogy Karp tanárnőt elvitték. Greg Daskov - Natalja távoli unokatestvére - tartotta a bulit a szobájában. A szülei valószínűleg ismertek valakit, aki ismert valakit,

mert ő kapta az egyik legnagyobb lakosztályt az épületben. Ő Lissa bátyjának volt az egyik barátja még a baleset előtt, és nagyon szívesen a szárnyai alá vette Andrej kishúgát. Greg engem is szívesen befogadott, és mi ketten le se szálltunk egymásról aznap éjjel. Egy hozzám hasonló másodévesnek egy főnemesi morával lenni nagy durranás volt. Aznap éjjel rengeteget ittam, de azért sikerült Lissán tartanom a szemem. Amikor ennyi ember volt körülötte, mindig a szorongás határán táncolt, de ezt senki nem vette észre, olyan ügyesen társalgott velük. A komoly szalon-spiccemtől szinte semmit nem éreztem belőle, de amíg ránézésre jókedvűnek tűnt, addig nem aggódtam. Greg csókolózás közben hirtelen elszakította magát tőlem, és nézni kezdett valamit a vállam felett. Egy széken ültünk, én az ölében, és tekergetni kezdtem a nyakam, hogy lássam, miről van szó. - Mi az? Greg tréfás bosszankodással megcsóválta a fejét. - Wade hozott egy etetőt. Követtem a pillantását Wade Vodára, aki egy nagyjából velem egykorú lányba karolva ácsorgott. A lány ember volt, és csinos, a hullámos, szőke hajával és a vérveszteségtől sápadt porcelánszín bőrével. Pár további srác is rárepült, és odaálltak Wade mellé, aki a lány arcát és haját simogatta. - Ő ma már így is túl sokat etetett - jegyeztem meg, látván a színét és a zavaros tekintetét. Greg a nyakam mögé csúsztatta a kezét, és visszafordított maga felé. - Nem fogják bántani. Tovább csókolóztunk, majd egyszer csak valaki megveregette a vállamat. - Rose! Felnéztem Lissa arcába. Szorongó arckifejezésétől megrettentem, mert nem éreztem a mögötte húzódó érzelmeket. Túl sok sört ittam. Lemásztam Greg öléből.

- Hova mész? - kérdezte. - Mindjárt jövök - húztam félre Lissát, és hirtelen azt kívántam, bárcsak józan lennék. - Mi a baj? - Ők. Fejével az etetőlány mellett ácsorgó fiúk felé intett. Még mindig köré csoportosultak, és amikor a lány valamelyikük felé fordította a fejét, észrevettem a nyakán ejtett kis vörös sebeket. Valamiféle csoportos evésben vettek részt, felváltva harapdálták a lányt, és közben mocskos ajánlatokat tettek. Az áldozatuk az átvivőanyagoktól megrészegülten azt sem tudta, mi történik vele, és hagyta magát. - Ilyet nem csinálhatnak - mondta nekem Lissa. - Ez a lány egy etető. Senki nem fogja őket leállítani. Lissa könyörgő tekintettel nézett fel rám. Fájdalom, felháborodás és harag volt a szemében. - Te sem? Mindig is én voltam kettőnk közül az agresszívebb, és azóta védelmeztem Lissát, hogy megismertem. Azt, hogy ilyen elkeseredettnek látom, és tőlem várja a megoldást, nem tudtam elviselni. Remegve bólintottam neki, és odabotorkáltam a csoporthoz. - Annyira nem jutsz nőhöz, hogy kénytelen vagy elkábítani őket, Wade? - kérdeztem. Wade levette az ajkait a lány nyakáról, és felnézett. - Miért? Végeztél Greggel, és most új szórakozást keresel? Csípőre tettem a kezem, és reménykedtem abban, hogy elég harciasnak tűnök. Igazából kicsit kavarogni kezdett a gyomrom a rengeteg alkoholtól. - Nincs a világon annyi kábítószer, amitől én veled kezdenék válaszoltam. Pár barátja elnevette magát - De talán menj, és ölelgesd inkább azt a lámpát ott. Az eléggé ki van ütve ahhoz, hogy még neked is megfeleljen. Rá már nincs szükséged. - Még páran elnevették magukat - Ehhez itt semmi közöd - sziszegte Greg. - Ő nem több az ebédünknél. - Az etetőket ételként emlegetni talán az egyetlen dolog, ami megalázóbb, mint a dampyrokat vérszajhaként .

- Nem az ebédlőben vagyunk. Erre itt senki nem kíváncsi. - Ja - értett egyet velem egy végzős lány. - Gusztustalan. - Pár barátja helyeselni kezdett Wade mindenkire rosszindulatú pillantást vetett, főként rám. - Rendben. Akkor nem kell néznetek. Gyere! - markolta meg az etetőlány karját, és rángatta maga után. A lány esetlenül végigbotladozott utána a szobán, közben halkan hüppögve. - Ennél többet nem tudok tenni - mondtam Lissának. Ő elszörnyedve meredt rám. - De most csak felviszi a lányt a szobájába. Még csúnyább dolgokat fog vele tenni. - Lissa, nekem sem tetszik ez az egész, de nem kergethetem végig az iskolán. - Megdörzsöltem a homlokomat - Elmehetek, és pofán vághatom, vagy valami, de már így is mindjárt elhányom magam. Lissa arca elsötétült, és a barátnőm beleharapott az ajkába. - Nem tehet ilyet . - Ne haragudj! Visszatértem a székhez, ahol Greg ült, és egy kicsit rosszul éreztem magam amiatt, ami történt. Nekem sem tetszett jobban, hogy erőszakoskodnak az etetővel, mint Lissának - túlságosan is eszembe juttatta, hogy miként kezeli sok mora fiú a dampyr lányokat. De ezt a csatát nem tudtam megnyerni, aznap éjjel semmiképpen. Greg pár perccel később éppen eligazgatott az ölében, hogy jobban hozzáférjen a nyakamhoz, amikor észrevettem, hogy Lissa eltűnt. Hanyatt-homlok lemásztam az öléből, és körbenéztem. - Lissa hol van? Greg utánam nyúlt. - Biztos a mosdóban. Semmit nem éreztem a kötelékünkön át Az alkohol teljesen letompította. Kiléptem a folyosóra, és felsóhajtottam megkönnyebbülésemben, hogy magam mögött hagyhattam a hangos zenét és a kiabálást A folyosóra csend borult - leszámítva valami csörömpölést pár szobával arrébb. A szoba ajtaja tárva –nyitva volt, úgyhogy beléptem rajta.

Az etetőlány rémülten kuporgott egy sarokban. Lissa keresztbe font karral állt, az arcán haragos, rémisztő kifejezés ült Wade-et bámulta intenzíven, aki megigézve viszonozta a pillantását A fiú egy baseballütőt tartott a kezében, és úgy tűnt, használta is valamire, mert a szoba romokban állt a könyvespolcok, a hifi, a tükör... - Törd be az ablakot is - szólította fel Lissa szenvtelenül. - Rajta! Nem számít Wade hipnotizálva odasétált a nagy, sötétített üveghez. Én csak lestem, az állam szinte a földet súrolta, ahogy meglendíti az ütőt és belecsap az üvegbe. Az szétrobbant, szilánkokkal borított mindent, és bebocsátotta a kora hajnali napfényt, amit általában kívül tartott Wade arca megrándult, amikor a szemébe sütött, de nem mozdult - Lissa! - kiáltottam. - Állítsd le! Hagyja abba! - Korábban kellett volna abbahagynia. Alig ismertem rá az arcára. Még soha nem láttam ilyen feldúltnak, olyat meg biztosan nem láttam még, hogy ilyet tenne. Persze tudtam, hogy miről van szó. Azonnal rájöttem. Bűbájról. Úgy éreztem, csak pár másodperc, és ráveszi Wade-et, hogy fordítsa maga ellen az ütőt . - Kérlek, Lissa! Hagyd abba! Kérlek! A zavaros, alkoholos zsongáson áthatolt az érzéseinek egy vékony kis szála. És ez is elég erős volt ahhoz, hogy szinte hanyatt vágódjak tőle. Fekete. Dühös. Irgalmatlan. Megdöbbentő érzelmek a kedves és kiegyensúlyozott Lissától. Az iskolai előkészítő óta ismertem, de abban a pillanatban teljesen idegen volt számomra. És feltem tőle. - Kérlek, Lissa! Wade nem ér ennyit Engedd el! A barátnőm rám se nézett Viharos tekintete Wade-et tartotta rabságban. A fiú lassan, óvatosan megemelte az ütőt, amíg fejmagasságba nem került - Liss! - könyörögtem. Ó, istenem. Le kell döntenem a lábáról, vagy valahogy másképp kell megállítanom. - Ne tedd! - Abba kellett volna hagynia - válaszolta Lissa szenvtelenül. Az ütő megállt Pontosan a megfelelő távolságra került ahhoz, hogy meglendüljön és lecsapjon. - Nem lett volna szabad ilyet tennie vele. Nem bánhatnak így másokkal. Még az etetőkkel sem.

- De megijeszted a lányt - mondtam halkan. - Nézz csak rá! Először semmi nem történt, utána Lissa vetett egy pillantást az etető felé. Az emberlány összegömbölyödve ült a sarokban, és védekezően maga köré fonta a karját Kék szeme hatalmasra nyílt, és a fény megcsillant nedves, könnyáztatta arcán. Rémülten, fuldokolva hüppögött Lissa arca kifejezéstelen maradt De éreztem, milyen csata dúl benne az irányításért. Egy része nem akarta bántani Wade-et, a vak düh ellenére, ami egyébként eltöltötte. Az arca megfeszült, és szorosan behunyta a szemét Jobb keze a balért nyúlt, és úgy megszorította, hogy a húsába vájtak a körmei. Az arca megrándult a fájdalomtól, de a kötelékünkön át éreztem, hogy a sokk és a fájdalom elterelik a figyelmét Wade-ről. Hagyta elhalni a bűbájt, a fiú pedig elejtette az ütőt, és hirtelen meghökkent arcot vágott. Én kiengedtem a levegőt, amit addig a tüdőmben tartottam. A folyosón léptek hangzottak fel. Nyitva hagytam az ajtót, és valaki észrevette a csörömpölést Pár házfelügyelő rontott be a szobába, és dermedt mozdulatlanná a rombolás látványától. - Mi történt? Mi, többiek egymásra néztünk. Wade-ről lerítt, hogy a leghalványabb fogalma sincs semmiről. Végignézett a szobán, az ütőn, majd Lissán és rajtam. - Nem tudom... Én nem... - Majd a teljes figyelmét rám fordította, és hirtelen dühbe gurult. - Mi a... te voltál az! Nem voltál képes túltenni magad ezen az etetős dolgon. A felügyelők kérdően néztek rám, én pedig pár másodperc alatt döntöttem. Meg kell védened őt! Minél többet használja, annál rosszabb lesz. Állítsd le, Rose! Állítsd le, mielőtt észreveszik — mielőtt észreveszik, és őt is elviszik innen! Szöktesd meg! Karp tanárnő arca lebegett a szemem előtt, ahogy könyörög nekem. Lenéző pillantást vetettem Wade-re, és tudtam, hogy senki nem fogja

megkérdőjelezni a vallomásomat, vagy akár halványan gyanakodni Lissára. - Hát, figyi, ha elengedted volna - mondtam neki -, akkor nem kényszerültem volna ilyesmire. Mentsd meg! Mentsd meg önmagától! Az után az este után nem ittam többé. Nem voltam hajlandó lazítani Lissa mellett. És két nappal később, amikor elvben fel voltam függesztve „vagyontárgyak megrongálásáért", fogtam Lissát, és kimenekítettem az akadémiáról. Visszatérve Lissa szobájába, Xander kezével a derekamon, és a barátnőm haragos, feldúlt pillantásával kettőnkön, nem voltam benne biztos, hogy nem folyamodik-e megint valami drasztikus megoldáshoz. De a helyzet arra a két évvel azelőttire emlékeztetett, és tudtam, hogy el kell vennem az élét valahogy. - Csak egy kis vért - kérte éppen Xander. - Nem veszek le sokat. Csak kíváncsi vagyok rá, milyen íze van egy dampyrnak. Itt senki nem fog megvetni érte. - Xander - dörrent rá Lissa. - Hagyd őt békén! Kicsusszantam a fiú keze alól, és elmosolyodtam, miközben valami tréfás visszavágáson törtem a fejem, olyan helyett, ami felbőszítené. - Ne mád - húztam. — Az utolsó srácot, aki ilyet kért tőlem, megütöttem, te pedig sokkal cukibb vagy, mint Jesse. Kár lenne érted. - Cuki? - kérdezett vissza. - Én ellenállhatatlanul szexi vagyok, nem pedig cuki. Carly felnevetett. - Nem, te cuki vagy. Todd elmesélte, hogy valami francia hajzselét használsz. Xander, akinek, mint a részegeknek általában, nagyon könnyű volt elterelni a figyelmét, rólam megfeledkezve elfordult, hogy megvédje a becsületét. A feszültség feloldódott, és a fiú jókedvűen fogadta a hajával kapcsolatos ugratásokat. Lissa a szoba túlsó oldaláról megkönnyebbülten nézett a szemembe. Elmosolyodott, és köszönetképpen odabiccentett, mielőtt megint Aaronra fordította volna a figyelmét. !

Tizenhat Másnap csapódott le igazán, mennyire megváltozott minden, mióta Jesse és Ralf pletykái szárnyra kaptak. Pár ember számára továbbra is kimeríthetetlen célpontja maradtam az összesúgásoknak és kuncogásoknak. Lissa hívei viszont barátságosan viselkedtek velem, időnként meg is védtek. Mindent egybevetve, mint rádöbbentem, az osztálytársaim figyelmének már nem én voltam a középpontjában. És ez csak még inkább így lett, amikor egy új téma hozott lázba mindenkit. Lissa és Aaron. Mint kiderült, mikor Mia utólag megtudta, hogy buli volt, majd felrobbant, hogy Aaron nélküle ment el rá. Kivágott egy hisztit, és közölte Aaronnal, hogy ha vele akar maradni, akkor a fiú nem találkozhat többé Lissával Úgyhogy Aaron úgy döntött, nem akar Miával lenni. Aznap reggel szakított vele... és továbblépett. Azóta Lissával bele voltak bújva egymásba. Ott ácsorogtak minden folyosón és az ebédlőben ölelkezve, nevetgélve és beszélgetve. Lissa köteléken át érkező érzelmei csak enyhe érdeklődést mutattak, annak ellenére, hogy úgy bámulta a fiút, mintha ő lenne a legcsodálatosabb ember a világon. Ennek a nagy része a külvilágnak szólt, noha erről Aaron nem tudott. Úgy nézett ki, mintha kész lenne arra, hogy bármelyik pillanatban szentélyt emeljen Lissa lábai előtt. És én? Nekem hánynom kellett. De az én reakciómat egy napon sem lehet említeni Miáéival. Ebédnél a terem túlsó végében ült le, tőlünk távol, és egyenesen maga elé meredt, oda sem figyelt a barátai vigasztaló szavaira. Sápadt, kerek arcocskája rózsaszínben égett, a szeme pedig kivörösödött. Egy rossz szót sem szólt, amikor elsétáltam mellette. Semmi gonosz megjegyzés.

Semmi gúnyos pillantás. Lissa tönkretette őt, éppen úgy, ahogy ő szándékozott minket. Miánál már csak Christian volt jobban elkeseredve. Vele ellentétben a fiú minden fenntartás nélkül bámulta a boldog párt, miközben nyílt gyűlölet égett az arcán. De rajtam kívül ezt sem vette észre senki. Miután tizedszer is végignéztem, ahogy Lissa és Aaron összebújnak, még az ebédszünet vége előtt otthagytam őket, és megkerestem Carmack tanárnőt, aki az elementál mágia alapjait tanította. Már egy ideje szerettem volna megkérdezni tőle valamit. - Rose, ugye? - Meglepettnek tűnt, hogy lát, de legalább nem volt mérges vagy bosszús, mint a tanári kar fele az utóbbi időben. - Igen. Lenne egy kérdésem az izé, a mágiával kapcsolatban. A tanárnő felvonta a szemöldökét. A testőrtanoncok nem tanulnak mágiát. - Kérdezz nyugodtan. Mit szeretnél tudni? - A múltkor a tiszteletes Szent Vlagyimirról beszélt... Nem tudja véletlenül, melyik elemre szakosodott? Úgy értem, Vlagyimir. Nem a tiszteletes. Carmack tanárnőnek ráncba szaladt a homloka. - Különös. Amilyen híres ő errefelé, csodálkozom, hogy erről soha nem esik szó. Én nem vagyok nagy ismerője, de a történetekben, amiket róla hallottam, soha nem esik szó semmiről, ami bármelyik elemhez kapcsolná őt. Vagy legalábbis senki nem jegyzett fel ilyesmit. - Mi a helyzet a gyógyításaival? - faggatóztam tovább. - Van olyan elem, amitől képes lesz ilyesmire az ember? - Nem tudok róla - görbült Carmack tanárnő szája kis mosolyra. - A hívők azt mondanák, hogy Isten hatalmából gyógyított, nem valamiféle elementál mágia segítségével. Végtére is abban minden történet egyetért, hogy „telve volt lélekkel". - Lehetséges, hogy soha nem szakosodott? Carmack tanárnő mosolya elhalványult. - Rose, még mindig Szent Vlagyimirról beszélsz? Vagy Lissáról? - Nem egészen...— dadogtam.

- Tudom, hogy nehéz neki, különösen az osztálytársai előtt, de türelmesnek kell lennie — magyarázta a tanárnő kedvesen. — El fog jönni az ideje. Mindig el szokott. - Néha nem. - Ritkán. De nem hinném, hogy Lissánál is erről lenne szó. Ő az átlagosnál nagyobb tehetséget mutat mind a négyhez, még ha nem is üti meg a szakosodás szintjét. Valamelyik most már nagyon hamar fel fog törni. Ettől támadt egy ötletem. - Lehetséges egynél több elemre szakosodni? Carmack tanárnő felnevetett, és megrázta a fejét. - Nem. Az túl sok lenne. Senki nem lenne képes annyi mágiát az uralma alatt tartani anélkül, hogy elveszítené az eszét. Ó. Hát ez remek. - Rendben. Köszönöm. –Elindultam kifelé, de azután eszembe jutott még valami. - Jaj, nem emlékszik véletlenül Karp tanárnőre? Ő mire szakosodott? Carmack tanárnő ugyanolyan kelletlen arcot vágott, mint a többi tanár szokott Karp tanárnő említésére. - Ami azt illeti... - Igen? - Már majdnem el is felejtettem. Szerintem ő tényleg egyike volt azoknak, akik soha nem szakosodtak. Hanem egyszerűen mind a négy elemhez volt némi kevéske tehetsége. A délutáni óráimat azzal töltöttem, hogy Carmack tanárnő szavain gondolkoztam, és megpróbáltam beilleszteni őket az egyesített Lissa– Karp–Vlagyimir-elméletembe. Továbbá Lissát figyeltem. Ekkorra már annyian szerettek volna vele beszélgetni, hogy szinte észre sem vette a hallgatagságomat. De időről időre észrevettem, hogy felém les, és szemében fáradt pillantással elmosolyodik. Az egész napos nevetgélés és pletykálkodás olyan emberekkel, akiket csak felszínesen kedvelt, kezdte megtenni rá a hatását. - Feladat teljesítve - közöltem vele órák után. - Leállíthatjuk az Agymosás Hadműveletet

Egy padon üldögéltünk az udvarban, és Lissa a lábát lóbálta. – Hogy érted? – Megcsináltad. Elérted, hogy a többiek ne tegyék pokollá az életemet Tönkretetted Miát Visszaszerezted Aaront Játszogass el vele még pár hétig, utána ejtsed, a többi főnemesi ivadékkal együtt Boldogabb leszel úgy. - Szerinted én most nem vagyok boldog? - Tudom, hogy nem vagy az. A bulik viccesek, de te utálsz olyan emberekkel barátkozni, akiket nem bírsz, és a legtöbbjüket nem bírod. Tudom, mennyire feldühített Xander a múltkor. - Az egy bunkó, de tudom kezelni. Ha nem barátkozom velük többé, akkor minden visszaáll az eredeti kerékvágásba. Mia újrakezdi az egészet így pedig nem tud nekünk bezavarni. - De ha minden más zavar téged, akkor nem éri meg. - Engem semmi sem zavar - tiltakozott Lissa védekezően. - Tényleg? - kérdeztem gonoszul. - Mert annyira szerelmes vagy Aaronba? Mert alig várod, hogy megint lefeküdhess vele? Lissa csúnyán nézett rám. - Mondták már neked, hogy időnként mekkora picsa tudsz lenni? Ezt elengedtem a fülem mellett. - Csak azt mondom, hogy éppen elég hülyeség miatt kell aggódnod enélkül is. Annyi bűbájt használsz, hogy kezdesz kiégni. - Rose! - pillantott Lissa körbe idegesen. - Halkabban! - De ez az igazság. Ha folyamatosan használod, akkor agybajt kapsz. Tényleg! - Nem gondolod, hogy ez egy kicsit túlzás? - És Karp tanárnő? Lissa arca megmerevedett. - Mi van vele? - Pont olyan vagy, mint ő. - Nem, egyáltalán nem! — villant felháborodás zöld szemeiben. - Ő is tudott gyógyítani. Lissát megdöbbentette, hogy erről beszélek. A téma már nagyon régóta nyomasztott minket, de szinte soha nem hoztuk szóba.

- Az nem jelent semmit. - Szerinted nem? Ismersz bárki mást, aki képes erre? Vagy tudja alkalmazni a bűbájt embereken, dampyrokon és morákon? - Ő soha nem használt bűbájt — vitatkozott Lissa. - Dehogynem! Engem is megpróbált megigézni aznap este, amikor elment. Működött is volna a dolog, de elvitték, mielőtt befejezhette volna. - Vagy mégsem? Végtére is alig egy hónappal utána megszöktettem Lissát az akadémiáról. Mindig is azt hittem, hogy az én ötletem volt, de lehet, hogy igazából Karp tanárnő javaslata hatására hoztam meg azt a döntést. Lissa összefonta a karját. Dacos arcot vágott, de az érzelmei bizonytalanságról árulkodtak. - Jó. És akkor mi van? Ő is ugyanolyan szörnyszülött, mint én. Az nem jelent semmit. Azért őrült meg, mert... hát, egyszerűen csak olyannak született. Annak semmi köze bármi máshoz. - De nem csak róla van szó - folytattam lassan. - Van még egy hozzátok hasonló illető. Találtam valakit. - Haboztam. - Tudod, Szent Vlagyimir... És akkor végre kiszakadt belőlem minden. Mindent elmeséltem Lissának. Elmondtam, hogy ő, Karp tanárnő és Szent Vlagyimir mindhárman képesek a gyógyításra és a szuperbűbáj alkalmazására. És bár ettől Lissa kényelmetlenül kezdte érezni magát, azt is elmeséltem neki, hogy ők is könnyen dühbe gurultak, és bántalmazták magukat. - Vlagyimir megpróbálta megölni magát - mondtam, kerülve Lissa tekintetét. - És gyakran láttam Karp tanárnő bőrén sebhelyeket, mintha szétkarmolta volna az arcát. Megpróbálta a haja mögé rejteni, de én észrevettem a régi nyomokat is, és azt is láttam, ha újakat csinált. - Az semmit nem jelent - erősködött Lissa. - Ez... ez mind véletlen. Olyan volt a hangja, mintha maga is el akarná hinni a dolgot, és egy része el is hitte. De volt egy másik része is, egy kétségbeesettebb, amelyik nagyon régóta szerette volna úgy érezni, hogy nem szörnyszülött, hogy nincs egyedül. Még ha rossz hírt hoztam is, legalább most már megbizonyosodhatott róla, hogy vannak még hozzá hasonlóak.

- Az is véletlen, hogy egyikük sem szakosodott? Elmeséltem a beszélgetésemet Carmack tanárnővel, és elmagyaráztam az elméletemet a négy elemre szakosodásról. És idéztem a tanárnő szavait, miszerint attól bárki kiégne. Amikor befejeztem, Lissa megdörzsölte a szemét, és egy kicsit elkente a sminkjét. Erőtlenül elmosolyodott. - Nem is tudom, mi hihetetlenebb: azok a dolgok, amiket elmondtál, vagy az, hogy te konkrétan elolvastál egy könyvet, hogy mindezt megtudd. Elvigyorodtam, megkönnyebbülve azon, hogy poénkodik. - Hé, én igenis tudok olvasni! - Tudom, hogy tudsz. És azt is tudom, hogy egy egész év kellett neked A Da Vinci-kód kiolvasásához - nevetett Lissa. - Az nem az én hibám volt! És ne próbálj témát váltani. - Nem próbálok. - Lissa elmosolyodott, majd felsóhajtott. - Csak nem tudom, mit gondoljak erről az egészről. - Nem kell rajta gondolkoznod. Csak ne csinálj olyasmit, amitől kiborulsz. Emlékszel még arra, hogy elvegyülünk a tömegben? Csináljuk megint azt. Úgy sokkal könnyebb lenne neked. Lissa megrázta a fejét. - Nem tehetem. Még nem. - Miért nem? Már mondtam, hogy... - hallgattam el döbbenten, hogy eddig nem esett le. - Nem csak Miáról van szó. Azért is csinálod, mert úgy érzed, hogy ez a kötelességed. Még mindig olyan akarsz lenni, mint Andrej. - A szüleim azt akarták volna... - A szüleid azt akarták volna, hogy boldog legyél. - Az nem olyan könnyű, Rose. Nem tehetek úgy a végtelenségig, mintha ezek az emberek nem léteznének. Én is főnemes vagyok. - De szinte mindegyikük gáz. - Viszont közülük nagyon sokan segíteni fognak a morákat kormányozni. Andrej tisztában volt ezzel. Ő más volt, mint a többiek, de megtette, amit meg kellett tennie, mert tudta, milyen fontosak. Hátradőltem a padon.

- Hát, talán ez a baj. Pusztán a család alapján döntjük el, hogy ki „fontos", és ennek az a vége, hogy ezekből az elcseszett emberekből lesznek a döntéshozók. Ezért fogynak a morák, és ezért lesznek a Tatjánához hasonló picsákból királynők. Lehet, hogy újfajta uralkodói rendszert kellene bevezetni. - Ne már, Rose! Ezek a dolgok így működnek, évszázadok óta így mentek. Ebbe bele kell nyugodnunk. - Csúnyán néztem rá. - Hát jó, mit szólsz akkor ehhez? - folytatta Lissa. - Te amiatt aggódsz, hogy én is olyan leszek, mint ők, mármint Karp tanárnő és Vlagyimir, ugye? Hát, Karp azt mondta, hogy ne használjam az erőmet, hogy attól minden csak rosszabb lesz. Mi lenne, ha abbahagynám? A bűbájt, a gyógyítást, mindent. Összeszűkült a szemem. - Képes lennél rá? - A praktikus bű-bájt leszámítva egész idő alatt csak ezt szerettem volna tőle. A depressziója akkor kezdődött, amikor a képességei megjelentek, közvetlenül a balesete után. Be kellett látnom, hogy a kettő összefügg, különösen a bizonyítékok és Karp tanárnő figyelmeztetése fényében. - Igen. Az arca tökéletesen higgadt volt, sütött róla a komoly elszántság. Francia copfba font hajával, a szarvasbőr kabátjában úgy nézett ki, mint aki készen áll arra, hogy ott helyben elfoglalja a családjának járó helyet a tanácsban. - Mindent fel kell adnod - figyelmeztettem. - Semmi gyógyítás, függetlenül attól, milyen cuki és pihe-puha állatkáról van szó. És nincs több bűbájos szemfényvesztés a főnemesekkel szemben. Lissa komoly arccal bólintott. - Meg tudom tenni. Ettől jobban éreznéd magad? - Igen, de még jobban érezném magam, ha felhagynál a mágiával, és újból csak Nataljával barátkoznál. - Tudom, tudom. De nem hagyhatom abba, egyelőre semmiképpen. Nem tudtam rávenni, hogy ezt is adja fel - még-, de megnyugtatott a tudat, hogy nem fogja használni a képességeit.

- Rendben — vettem fel a hátizsákomat. Késésben voltam az edzésről. Megint. - Játszadozz csak azokkal az elkényeztetett óvodásokkal nyugodtan, amíg a többi részét illetően nem szalad el veled a ló. — Kicsit haboztam. — És, tudod, Aaronnal és Miával kapcsolatban nincs már mit bizonyítanod. Nem kell megtartanod Aaront ahhoz, hogy továbbra is a főnemesekkel barátkozhass. - Miért van olyan érzésem, hogy te már nem kedveled őt? - Nincs vele semmi bajom, de te sem mondhatsz el róla többet. És szerintem, nem kellene olyanokkal összeizzadnod a lepedőt, akikkel egyszerűen csak „nincs bajod". Lissa megjátszott megdöbbenéssel elkerekítette a szemét. - Ezt Rose Hathaway mondta? Megtértél? Vagy esetleg te találtál valakit, akivel nem csak „nincs bajod"? - Hé - jöttem zavarba -, én csak érted aggódom. Ennyi, meg hogy korábban nem tűnt fel, Aaron milyen unalmas. Lissa gúnyos arcot vágott. - Szerinted mindenki unalmas. - Christian nem az. Ez kicsúszott, még mielőtt visszanyelhettem volna. Lissa mosolya eltűnt - Az egy bunkó. Egyik napról a másikra ok nélkül ignorálni kezdett. - Összefonta a karját - És egyébként is, nem arról volt szó, hogy utálod? - Az, hogy utálom, nem zárja ki, hogy érdekesnek tartsam. De az is felötlött bennem, hogy esetleg tévesen ítéltem meg Christiant Ő ijesztő, sötét, és szeret embereket gyújtogatni, ez igaz. Másrészről viszont okos, van humorérzéke — még ha kicsit bizarr is —, és valami oknál fogva megnyugtató hatással van Lissára. De én elcsesztem az egészet Hagytam, hogy felülemelkedjen rajtam a harag és a féltékenység, és elszakítottam őket egymástól. Ha sikerült volna megtalálnia Lissát aznap este a kertben, akkor a barátnőm talán nem borult volna ki, és nem kezdte volna vagdosni magát Lehet, hogy most együtt lennének, távol az iskola diplomáciai machinációitól.

A sors valószínűleg ugyanígy vélekedett, mert öt perccel azután, hogy otthagytam Lissát, Christian ment el mellettem a téren. A tekintetünk egy pillanatra összetalálkozott, amikor elhaladtunk egymás mellett Majdnem továbbmentem. Majdnem. De vettem egy mély levegőt, és megálltam. - Várj... Christian! - szóltam utána. A francba, de el fogok késni az edzésről. Dmitrij meg fog ölni. Christian a hosszú fekete kabátjában zsebre dugott kézzel megpördült, hogy szembekerüljünk egymással. Testtartása laza és hanyag maradt - Igen? - Köszönöm a könyveket. — Erre nem válaszolt. — Amiket Masonnel küldtél. - Ó, már azt hittem, a másik könyvekre gondolsz. Seggfej. - Nem is vagy kíváncsi, miért volt rájuk szükségem? - Az a te dolgod. Úgy gondoltam, biztosan csak unatkozol a házi őrizetben. - Hát, ezekhez nagyon kellene unatkoznom. Christian nem nevetett a poénomon. - Mit akarsz, Rose? Nekem máshol lenne dolgom. Tudtam, hogy hazudik, de a szarkasztikus válaszaim hirtelen nem tűntek olyan viccesnek, mint egyébként. - Azt szeretném, hogy izé, kezdj el megint Lissával barátkozni. - Most viccelsz? - vizslatott végig alaposan, végtelen gyanakvással. - Azok után, amiket mondtál nekem? - Hát, az... Mason nem mondta? Christian vigyorgásra húzta a száját. - Valamit mondott. - És? - És én nem Masontől akarom hallani. - A mosolya szélesebbé vált, amikor csúnyán kezdtem rá nézni. - Őt küldted magad helyett bocsánatot kérni. Most állj ki, és tedd meg te! - Bunkó vagy - tájékoztattam.

- Igen. Te meg hazug. Látni akarom, ahogy félreteszed a büszkeséged! - Az elmúlt két hétben mást sem csináltam — morogtam. Christian vállat vont, megfordult, és elindult. - Várj! - kiabáltam utána, és a vállára tettem a kezem. A fiú megállt, és visszanézett rám. - Rendben, rendben. Hazudtam arról, hogy Lissa hogy érez. Soha nem mondott olyanokat rólad, oké? Kedvel téged. Azért találtam ki az egészet, mert én nem kedvellek. - Mégis azt szeretnéd, ha beszélgetnék vele. Amikor a következő szavak elhagyták az ajkamat, szinte magam sem hittem a fülemnek. - Szerintem... te talán... jó hatással lennél rá. Hosszú másodperceken keresztül néztünk farkasszemet egymással. Christian vigyorgása egy kicsit alábbhagyott Nem sok mindennel lehet őt meglepni. De most meglepődött Ne haragudj, szerintem nem hallottam jól. Megismételnéd? — kérte végül. Majdnem pofán vágtam. Abbahagynád végre? Azt szeretném, hogy megint együtt legyetek! - Nem. - Nézd, mondtam, hogy hazudtam... - Nem arról van szó. Hanem róla. Szerinted szóba állna most velem? Visszaváltozott Lissa hercegnővé — csöpögött a méreg a szavaiból. — Nem tudnék a közelébe jutni, most, hogy csupa főnemes veszi körbe. - Te is főnemes vagy - mondtam inkább magamnak, mint neki. Mindig elfelejtettem, hogy az Ozerák is a tizenkét család közé tartoznak. - Az nem jelent sokat, ha egy strigáktól hemzsegő családról van szó, nem? - De te nem... Várjunk csak. Hát ezért vagytok rokon lelkek döbbentem rá hirtelen. - Mert én striga leszek?- kérdezte a fiú gonoszkodva. - Nem... Hanem mert mindketten elveszítettétek a szüleiteket Mindketten láttátok, ahogy meghalnak.

- Ő azt látta, ahogy meghalnak, és azt láttam, ahogy legyilkolják őket Megrezzent az arcom. - Tudom. Ne haragudj, biztosan nagyon... hát, fogalmam sincs, milyen lehetett A kristálykék tekintet ködössé vált - Olyan volt, mintha a halál serege támadt volna a házunkra. -Úgy érted... a szüleidre gondolsz? Christian megrázta a fejét - A testőrökre, akik eljöttek megölni őket Úgy értem, a szüleim ijesztőek voltak, de továbbra is úgy néztek ki, mint a szüleim... Talán egy kicsit sápadtabbak voltak. A szemük meg vörösebb. De ugyanúgy jártak és beszéltek. Én nem vettem észre, hogy valami nincs rendben velük, de a nagynéném igen. Ő vigyázott rám, amikor eljöttek értem. - És téged is át akartak változtatni? - Annyira elmerültem a történetben, hogy meg is feledkeztem az eredeti célomról. - Akkor még nagyon kicsi voltál. - Szerintem meg akarták várni, amíg egy kicsit nagyobb leszek, és akkor akartak átváltoztatni. De Tasha néni nem adott oda nekik. Megpróbálták rábeszélni, hogy ő is térjen meg közéjük, de amikor nem hallgatott rájuk, akkor erővel próbálták legyőzni. Ő felvette velük a harcot, nem jött ki jól belőle egyébként, és akkor megjelentek a testőrök - tért vissza rám a pillantása. Elmosolyodott, de szemernyi boldogság sem volt a mosolyában. - Mint már mondtam, olyanok voltak, mint a halál serege. Szerintem te így is elég vad vagy, Rose, de ha olyanná válsz, mint ők, akkor egy szép napon nagyon komoly károkat leszel képes okozni. Még én sem merek majd kötözködni veled. Rettenetesen éreztem magam. Christiannek borzalmas élete volt, én pedig elvettem tőle a kevés jó dolog egyikét is. - Christian, én annyira sajnálom, hogy elcsesztem közted és Lissa közt mindent. Ostobaság volt. Ő szeretett veled lenni. Szerintem még mindig szeretne. Ha csak annyit megpróbálnál... - Megmondtam már, hogy nem tehetem. - Aggódom érte. Csak azért keveredett a főnemesek közé, mert úgy gondolja, ezzel bosszút állhat Mián. Ertem csinálja.

- És te nem vagy hálás? - tért vissza a fiú szarkazmusa. - Aggódom. Lissa nem bírja sokáig azokat a macska-egér diplomáciai játszmákat. Az ilyesmi nem tesz jót neki, de nem hallgat rám. Én... én tudnék mit kezdeni egy kis segítséggel. - Inkább neki lenne szüksége némi segítségre. Hé, ne nézz olyan meglepetten, tisztában vagyok azzal, hogy valami nincs rendben vele mostanában. És akkor arról a csuklós dologról még nem is beszéltem. Megugrottam. - Elmondta neked... - Miért is ne tette volna. Minden mást is elmondott neki. - Nem volt rá szükség - válaszolta Christian. - Van szemem. Valószínűleg nagyon szánalmasan nézhettem ki, mert ezután felsóhajtott, és végigsimított a haján. - Nézd, ha sikerül egyedül elkapnom... megpróbálok beszélni vele. De igazából... ha tényleg segíteni akarsz neki... Hát, igaz, hogy én látszólag társadalomellenes vagyok, meg minden, de az lenne a legnagyobb segítség, ha tudnál beszélni erről valaki másnak. Kirovának. A testőrfickódnak, vagy nem tudom. Olyasvalakinek, aki tud valamit Olyasvalakinek, akiben megbízol. - Lissa nem szeretné - gondolkoztam el. - És én sem. - Hát, mindenkinek kell néha olyasmit is tennie, amit nem szeretne. Erről szól az élet Bekapcsolt a csípősválasz-reflexem: - Mi vagy te, valami oktatóműsor? Egy mosoly kísértete suhant át a fiú arcán. - Ha nem lennél olyan elmebajos, egész szívesen barátkoznék veled. - Érdekes, én is pont ezt gondolom rólad. Christian nem válaszolt, de még szélesebb mosollyal sétált el.

Tizenhét Pár nappal később Lissa megkeresett az aula előtt, és a lehető leghihetetlenebb dolgot újságolta el nekem. - Viktor bácsi elviszi Natalját hétvégén Missoulába bevásárolni. A bálra. Azt mondták, velük mehetek. Én nem válaszoltam. Lissa meglepődött a hallgatásomon. - Hát nem csodálatos? - Neked biztos, az. Az én jövőm nem tartogat bevásárlásokat vagy bálokat Lissa izgatottan elmosolyodott - Azt mondta Nataljának, hogy rajtam kívül még két embert hozhat. Én meg rábeszéltem, hogy téged és Camille-t hívjon el. Széttártam a kezem. - Hát, köszi, de én még a könyvtárba sem mehetek el órák után. Senki sem fog Missoulába elengedni. - Viktor bácsi úgy gondolja, rá tudja venni Kiróva igazgatónőt, hogy elengedjen. Dmitrij is megpróbálja. - Dmitrij? - Igen. Neki velem kell jönnie, ha elhagyom az akadémia területét Elvigyorodott, mert a Dmitrij iránti lelkesedésemet a bevásárlás iránti lelkesedésnek vélte. - Végül sikerült kibogozniuk, hogy mi van a számlámmal, és megint kapom a járadékomat Úgyhogy a ruhákon kívül minden mást is megvehetünk. És te is tudod, hogy ha vásárolni elengednek, akkor a bálra is el fognak. - Most hirtelen bálokra kezdünk járni? - kérdeztem. Nem szoktunk ilyesmit csinálni. Iskolai rendezvények? Na ne! - Jaj, dehogy. De tudod, hogy lesz ott mindenféle titkos buli is. Elmegyünk a bálra, és utána megszökünk. - Vidáman felsóhajtott Mia olyan féltékeny, hogy alig bír uralkodni magán. Lissa vidáman csacsogott tovább a boltokról, amelyekbe majd elmegyünk, és a dolgokról, amiket megveszünk. Bevallom, én is

fellelkesültem a gondolatra, hogy hozzájuthatok pár új ruhához, de kétségesnek tartottam, hogy valóban elengednének erre a mesék világába tartozó kimenőre. - Ó, figyi - mondta Lissa izgatottan. - Muszáj megnézned azokat a cipőket, amiket Camille adott nekem kölcsön. Nem is tudtam, hogy ugyanaz a méretünk. Várj egy kicsit. - Ezzel kinyitotta a hátizsákját, és elkezdte feltúrni. Hirtelen felsikoltott, és eldobta a táskát. Könyvek és cipők hullottak szerteszét. Továbbá egy döglött galamb. Egy olyan világosbarna siratógerle volt, mint amilyenek a főút mentén ülnek a villanyoszlopokon, és az iskola kertjében a fák alatt. Annyira véres volt, hogy nem is láttam, hol sebesülhetett meg. Ki gondolta volna, hogy egy ilyen kicsi élőlénybe ennyi vér fér? Ettől függetlenül a madár egyértelműen halott volt. Lissa a szájára tapasztotta a kezét, és szótlanul, tágra nyílt szemekkel meredt rá. - Micsoda szemétláda - szaladt ki a számon. Habozás nélkül felkaptam egy botot, és félretoltam a kis tollas testet. Amikor elkerült az útból, elkezdtem visszadobálni Lissa cuccait a hátizsákjába, miközben megpróbáltam nem gondolni a döglöttmadár-baktériumokra. - Mi a fenéért történik mindig... Liss! Odaugrottam, megragadtam, és félrerántottam a barátnőmet. Lissa a földön térdelt, a galamb felé nyújtott kézzel. Nem hinném, hogy egyáltalán tudatában volt, mit akar tenni. Olyan erős volt benne az ösztön, hogy önkéntelenül reagált. - Lissa - mondtam, leszorítva a kezét. Ő még mindig a madár felé hajolt. - Ne! Ne tedd! - Meg tudom mentem. - Nem, nem tudod. Megígérted, emlékszel? Bizonyos dolgoknak halottnak kell maradniuk. Ezt most hagyd! - Még mindig éreztem benne a feszültséget, úgyhogy könyörögni kezdtem. - Kérlek, Liss! Megígérted! Nincs több gyógyítás. Azt mondtad, nem csinálod többé. Megígérted.

Pár másodperccel később éreztem, hogy ellazul a keze, és nekem dől a teste. - Utálom ezt. Rose. Utálom az egészet. Ekkor lépett ki Natalja, akinek fogalma sem volt, milyen gyászos jelenet várja. - Hahó, lányok, ti nem... Ó, te jóságos ég! - sikkantott fel, amikor meglátta a galambot. — Mi az ott? Felsegítettem Lissát, és mindketten felálltunk. - Egy újabb, izé, csíny. - Az ott... halott?- fintorgott undorodva Natalja. - Igen - jelentettem ki határozottan. Nataljának feltűnt, milyen feszültek vagyunk, és egyikünkről a másikunkra nézett. - Valami egyéb gond is van? - Semmi - adtam vissza Lissának a hátizsákját. - Ez csak egy ostoba, beteges vicc, és rögtön szólok is Kirovának, hogy takarítsák el. Natalja némileg zöld arccal elfordult - Miért csinálják ezt veled újra és újra? Ez rettenetes. Lissával egymásra pillantottunk. - Fogalmam sincs - mondtam végül. De miközben elindultam Kiróva irodája felé, gondolkodóba estem. Amikor megtaláltuk a rókát, Lissának volt egy megjegyzése, miszerint aki azt tette, az tud a hollóról. Én nem így gondoltam. Aznap éjjel egyedül voltunk az erdőben, Karp tanárnő pedig biztos nem mondta el senkinek. De mi van, ha valaki tényleg meglátott minket? Mi van, ha valaki nem azért csinálja, hogy megijessze Lissát, hanem arra kíváncsi, ezt is meggyógyítja-e? Mi is állt a nyulas levélben? Tudom, mi vagy. Ezt Lissának egyáltalán nem is említettem; úgy éreztem, több összeesküvéselméletet már nem tudna elviselni tőlem. Egyébként is, mire másnap találkoztunk, szinte el is felejtette a galambot a legújabb hírek fényében: Kiróva engedélyt adott, hogy elmenjek velük a hétvégén. A vásárlás lehetősége nagyon sok sötét helyzetet fel tud

deríteni - legyen szó bár állatkínzásról -, úgyhogy ideiglenesen félretettem az aggodalmaimat Viszont amikor eljött az ideje, kiderült, hogy a szabadulásomnak bizonyos feltételei vannak. - Kiróva igazgatónő úgy gondolja, hogy példás magatartást tanúsítottál, mióta visszajöttél — mondta Dmitrij. - Leszámítva azt, hogy milyen balhét robbantottam ki Nagy tanár úr óráján? - Azért nem téged hibáztat. Legalábbis nem csak téged. Meggyőztem, hogy jót tenne neked egy kis kikapcsolódás... és hogy terepgyakorlatként is hasznosíthatod a dolgot -Terepgyakorlatként? Dmitrij röviden elmagyarázta, miközben odasétáltunk a többi útitársunkhoz. Viktor Daskov várt minket, betegebben, mint valaha, a testőreivel és Nataljával, aki szinte ráfonta magát. Elmosolyodott, és óvatosan megölelt, aminek egy köhögő roham vetett véget. Natalja szeme elkerekedett az aggodalomtól, amíg várta, hogy befejeződjön. Viktor kijelentette, hogy elég jól van ahhoz, hogy velünk jöjjön, és bár értékeltem az eltökéltségét, úgy gondoltam, túl sok mindennek teszi ki magát, csak hogy elmehessen vásárolni egy halom kamasz lánnyal. Közvetlenül napnyugta után indultunk, és egy nagy iskolai furgonban tettük meg az utat Missouláig. Sok mora él az emberektől távol, de sokan élnek közöttük is, és ha vásárolni akar menni az ember, azt az emberek időbeosztása szerint kell tennie. A furgon hátsó ablaka színezett üvegből volt, hogy kiszűrje a fényt, és megvédje a nagyjától a vámpírokat. A csoportunk kilenc emberből állt: Lissából, Viktorból, Nataljából, Camille-ból, Dmitrijből, belőlem és a többi testőrből. A testőrök közül kettő, Ben és Szpiridon mindig Viktorral ment mindenhova. A harmadik az iskola egyik testőre volt: Stan, a bunkó, aki megszégyenített az első napomon. - Camille-nak és Nataljának még nincsen személyes testőre magyarázta Dmitrij. - Mindketten a családjuk testőrei védelme alatt

állnak. Mivel ők az akadémia bentlakásos tanulói, és eltávozásra mennek, egy iskolai testőr kíséri el őket: Stan. Én azért megyek, mert én vagyok Lissa személyes testőre. A legtöbb vele egykorú lánynak még nincs személyes testőre, de neki nem szokványosak a körülményei. Én a furgon végében ültem vele és Szpiridonnal, hogy a „terepgyakorlat" részeként eláraszthassanak a testőri bölcsességeikkel. Ben és Stan elöl ültek, a többiek középen. Lissa és Viktor nagyon sokat beszélgettek egymással arról, hogy mi minden történt velük, mióta nem látták egymást. Camille, akit az idősebb főnemesekkel szembeni udvariasságra neveltek, mosolyogott és bólogatott, amikor kellett. Natalja viszont láthatóan mellőzve érezte magát, és folyamatosan próbálta magára terelni az apja figyelmét Lissáról. Nem sikerült. Viktor, úgy tűnik, megtanulta figyelmen kívül hagyni a lánya csacsogását. Visszafordultam Dmitrijhez. - Két testőr járna neki. A hercegeknek és hercegnőknek mindig kettő van. Szpiridon Dmitrijjel egykorú lehetett, világos tüsihaja volt, és közvetlenebb modora. Görög nevével ellentétben déli akcentussal beszélt. - Ne aggódj, rengeteg lesz neki, amikor majd eljön az ideje. Dmitrij máris a testőre. Elég valószínű, hogy te is az leszel. Pont ezért vagy ma itt. - A terepgyakorlatos dolog - találgattam. - Aha. Te leszel Dmitrij párja. Pár másodpercig vicces csend ereszkedett közénk, amit rajtam és Dmitrij kívül valószínűleg senki nem vett észre. Találkozott a tekintetünk. - A testőrtársam - értelmezte a partnerem szükségtelenül, mintha neki is egy másfajta kapcsolat jutott volna eszébe. - Aha - értett vele egyet Aszpirinon. Észre sem véve a levegőben lévő feszültséget, folytatta a magyarázatot arról, hogy dolgoznak párban a testőrök. A szokásos szöveg volt, tankönyvi anyag, de most így, hogy élesben készültem

dolgozni, többet jelentett. A morák rangsor alapján kaptak testőröket. A kétfős osztag elég megszokott leosztás volt, Lissa mellett valószínűleg sokat fogok párban dolgozni. Az egyik testőr a célpont közelében marad; a másik távolabbról tartja a szemét a környéken. Unalmas módon a pozíciók tulajdonosát közeli és távoli testőröknek hívták. - Valószínűleg mindig te leszel a közeli őr - magyarázta Dmitrij. Te nő vagy, és egykorú a hercegnővel. Feltűnés nélkül kísérgetheted. - És soha nem vehetem le róla a szemem - jegyeztem meg. - Se rólad. Szpiridon megint felnevetett, és oldalba bökte Dmitrijt. - Te egy osztályelsőt kaptál. Adtál már a kezébe karót? - Nem. Még nem áll rá készen. - Készen állnék, ha valaki megmutatná, hogy kell használni vitatkoztam. Tisztában voltam azzal, hogy a kocsiban minden testőrnek van karója és lőfegyvere a kabátja alatt - Az nem elég, ha tudod, hogy kell használni - magyarázta Dmitrij a maga „bölcs öreg" stílusában. - Le is kell őket győznöd. És készen kell állnod arra, hogy megöld őket - Miért ne akarnám megölni őket? - A legtöbb striga olyan mora, aki szándékosan változott át Vannak olyan emberek és morák is, akiket erőszakkal változtattak át De ez nem számít. Nagy rá az esély, hogy ismerted őket Képes lennél megölni valakit, akit ismertél? Az utazás percről percre veszített a varázsából. - Azt hiszem. Kénytelen lennék, nem? Ha Lissa életéről van szó... - De így is előfordulhat, hogy habozni fogsz - állapította meg Dmitrij. - És ezalatt megölhetnek. És Lissát is. - Akkor hogy érhetem el, hogy ne habozzak? - Azt kell mondogatnod magadnak, hogy az illető már nem az, akit ismertél. Valami sötét, torz dologgá változott. Valami természetellenessé. Felül kell emelkedned a kötődéseiden, és azt kell tenned, ami helyes. Ha maradt bennük akár szemernyi is az előző énjükből, valószínűleg hálásak lesznek. - Hálásak, amiért megölöm őket?

- Ma valaki strigává változtatna, te mit akarnál? - kérdezte Dmitrij. Erre nem tudtam, mit válaszoljak, úgyhogy nem mondtam semn)it. Dmitrij nem vette le rólam a szemét, tovább erőltette a témát. - Mit szeretnél, ha tudnád, hogy akaratod ellenére strigává fognak változtatni? Ha tudnád, hogy minden morális érzékedet elveszíted, és már semmi fogalmad nem marad arról, hogy mi helyes és mi nem? Ha tudnád, hogy az életed - az örökkévaló életed - hátralévő részét ártatlan emberek legyilkolá-sával fogod tölteni? Akkor mit akarnál? A furgonban kényelmetlen csend támadt. Dmitrijre meredve, kényelmeden kérdései súlya alatt hirtelen megértettem, miért vonzódunk egymáshoz, a megkapó külsőnkön túlmenően. Soha nem találkoztam még senkivel, aki ilyen komolyan vette volna a testőrködést, aki ennyire megértette, hogy élet-halál múlik rajta. Az én korosztályomban határozottan nem volt ilyen: Mason még azt sem értette, miért nem tudom elengedni magam, és inni a bulin. Dmitrij azt mondta, jobban átérzem a kötelességeimet, mint sok idősebb testőr, de nem értettem, miért -különösen, mivel ők sokkal több veszélyt és halált tapasztaltak nálam. Viszont azt abban a pillanatban tudtam, hogy igaza van, hogy van valami furcsa érzékem ahhoz, ahogy az élet és a halál, a jó és a rossz működik. És neki is. Időnként magányosnak fogjuk érezni magunkat. Időnként el kell halasztanunk a szórakozást. Lehet, hogy nem tudjuk azt az életet élni, amit szeretnénk. De ennek így kell lennie. Megértettük egymást, megértettük, hogy másokat kell védelmeznünk. A mi életünk soha nem lesz könnyű. És az ilyen döntések meghozatala is része ennek. - Ha strigává válnék... azt szeretném, hogy megöljenek. - Én is - válaszolta Dmitrij halkan. Láttam rajta, hogy ő is ugyanarra döbbent rá az előző pillanatban, mint én, ugyanúgy érezte azt a furcsa kötődést kettőnk között - Erről jut eszembe, hogy Mihail vadászik Szonjára - dünnyögte Viktor elgondolkozva. - Ki az a Mihail, és ki az a Szonja? - kérdezte Lissa. Viktor meglepettnek tűnt

- Ó, hát azt hittem, tudod. Szonja Karp. - Szonja Kar... Úgy érted, Karp tanárnő? Mi van vele? - Lissa tekintete ide-oda cikázott köztem és Viktor között - Ő... strigává vált - válaszoltam, kerülve Lissa tekintetét - Saját akaratából. Tisztában voltam azzal, hogy Lissa is meg fogja tudni egyszer. Ez volt Karp tanárnő történetének utolsó darabkája, amit megtartottam magamnak. Olyan titok, ami miatt folyamatosan aggódtam. Lissa arca és a kötelék végtelen, mély megdöbbenést tükröztek, ami még intenzívebb lett, amikor ráébredt, hogy én végig tudtam, csak nem mondtam el neki. - De azt nem tudom, hogy Mihail kicsoda - tettem hozzá. - Mihail Tanner - válaszolta Szpiridon. -Ja, Tanner. Ő itt volt, mielőtt elmentünk. - Összeráncoltam a homlokom. - De miért üldözi Karp tanárnőt? - Hogy megölje - válaszolta Dmitrij szenvtelenül. - A szeretője volt Az egész strigaügy hirtelen új megvilágításba került számomra. Az egy dolog, ha csata hevében egy olyan strigával futok össze, akit ismertem. De előre megfontolt szándékkal levadászni valakit... olyasvalakit, akit szerettem. Hát, azt nem tudom, hogy erre képes lennék-e, még akkor sem, ha elméletben az a helyes. - Talán ideje lenne témát váltanunk - vetette közbe Viktor kedvesen. -A mai nap nem arra való, hogy szomorú dolgokon rágódjunk. Szerintem mindannyian megkönnyebbültünk, hogy odaértünk a bevásárlóközpontba. Felvettem a testőrszerepet, és végig szorosan Lissa mellett maradtam, miközben boltról boltra jártunk, és végignéztük az összes új kollekciót Jó volt megint emberek között lenni vele, és olyasmit csinálni, ami egyszerűen csak szórakoztató, és semmi köze az akadémia sötét és torz belső viszonyaihoz. Majdnem olyan volt, mint a régi szép időkben. Már nagyon hiányzott, hogy csak úgy együtt legyünk. Már nagyon hiányzott a legjobb barátnőm. Bár alig múlt még el november közepe, a bevásárlóközpontot már csillogó karácsonyi dekorációk díszítették. Bevallom, egy kicsit

mellőzve éreztem magam, amikor rájöttem, hogy a többi testőr a menő kis rádióján tartja egymással a kapcsolatot Amikor panaszkodni kezdtem, hogy nekem miért nincs, Dmitrij azt felelte, hogy többet tanulok nélküle. Ha sikerül megvédenem Lissát a régimódi módszerekkel, akkor mindenhogy sikerülni fog. Viktor és Szpiridon velünk maradtak, Dmitrij meg Ben pedig elvegyültek, és valahogy sikerült elkerülniük azt a látszatot, hogy perverz pasik, akik fiatal lányokat lesnek. - Ez annyira te vagy - mondta nekem Lissa a Macy'sben, miközben odanyújtott egy mélyen kivágott pántos felsőt, amit némi csipke díszített - Megveszem neked. Sóvár pillantást vetettem a ruhadarabra, amibe azonnal bele is képzeltem magam. Majd, miközben megint összenéztem Dmitrijjel, megráztam a fejem, és visszaadtam. -Jön a tél. Ebben fáznék. - Ez még soha nem tartott vissza. Lissa vállat vont, de visszaakasztotta. Camille-jal ruhák végeérhetetlen sorát próbálták fel, mivel a tetemes járadékuk biztosította, hogy az árak ne jelentsenek számukra problémát. Lissa felajánlotta, hogy megvesz nekem mindent, amit csak akarok. Egész életünkben mindig is nagylelkűek voltunk egymással, úgyhogy habozás nélkül a szaván fogtam. A választásaim meglepték. - Három polárpulóvert vettél, és egy kapucnisat - nyugtázta, miközben egy halom BCBG farmert nézett végig egyenként. - Tisztára unalmassá váltál itt mellettem. - Hé, hát te sem vásárolsz ribancos felsőket. - Én nem is szoktam olyanokat hordani. -Kösz szépen. - Tudod, hogy értem. Még a hajadat is feltűzted. Ez így volt. Megfogadtam Dmitrij tanácsát, és magas kontyba fogtam a hajam, amiért cserébe kaptam tőle egy mosolyt, amikor találkoztunk. Ha lettek volna molnyija tetoválásaim, látszottak volna. Lissa körbepillantott, hogy meggyőződjön róla, a többiek nem hallanak minket. A kötelékünkben feszültebbé váltak az érzelmek. - Te tudtál Karpról. - Igen. Körülbelül egy hónappal azután hallottam, hogy elment.

Lissa a karjára dobott egy hímzett farmernadrágot, anélkül, hogy rám nézett volna. - Miért nem szóltál? - Neked nem kellett ezt tudnod. - Úgy gondolod, nem bírtam volna túltenni magam rajta? Vigyáztam, hogy az arcom tökéletesen kifejezéstelen maradjon. Miközben Lissát néztem, a gondolataim visszaszálltak az időben két évet. Akkor töltöttem a szobafogságom második napját, a büntetést, amit Wade szobájának lerombolásáért kaptam, és éppen a főnemesek egy csoportja érkezett az iskolába látogatóba. Azon a fogadáson is részt vehettem, de komoly őrizet alatt álltam, nehogy „megpróbálkozzak valamivel". Két testőr kísért el az ebédlőbe, és útközben halkan beszélgettek egymással - Megölte az orvost, aki éppen ellátta, továbbá kifelé menet végzett a betegek és ápolók majdnem felével. - Van bármi fogalmuk arról, hova mehetett? - Nincs, még keresik... de tudod, hogy megy ez. - Soha nem hittem volna, hogy ilyet tesz. Nem tűnt olyasfajtának. - Hát, Szonja megőrült Emlékszel, milyen agresszív kezdett lenni a vége felé? Mindenre képessé vált Én eközben búbánatosan battyogtam mellettük, de erre felkaptam a fejem. Szonja? Úgy értik, Karp tanárnő? - kérdeztem. - Megölt valakit? A két testőr egymásra pillantott Végül az egyikük komoran azt mondta: - Striga lett belőle. Rose. Megálltam, és rámeredtem. - Karp tanárnő? Nem... Ő nem tenne... - Attól tartok, hogy de - válaszolt a másik. - De... ezt meg kellene tartanod magadnak. Ez elég nagy tragédia. Ne legyen belőle iskolai pletyka. Az este további részét valamiféle révületben töltöttem. Karp tanárnő. A Ketyós Karp. Megölt valakit, hogy strigává váljon. Nem tudtam elhinni. Amikor a fogadás véget ért, sikerült leráznom a testőreimet, hogy lopjak pár értékes pillanatot Lissával. A kötelékünk akkorra már

nagyon megerősödött, és nem kellett az arcát látnom ahhoz, hogy tudjam, milyen szörnyen érzi magát. - Mi a baj? - kérdeztem. A folyosó sarkában voltunk, közvetlenül az ebédlő előtt Lissa tekintete üres volt Éreztem, hogy fáj a feje; a sajgás belém is átköltözött - Én... én nem tudom. Csak furcsán érzem magam. Úgy érzem, mintha követnének, mintha vigyáznom kellene, érted? Nem tudtam, mit mondjak erre. Nem hittem, hogy Lissát bárki is követné, de Karp tanárnő ugyanilyeneket szokott mondani. Mindig is üldözési mániája volt - Valószínűleg szó sincs róla - válaszoltam könnyedén. - Valószínűleg — értett velem egyet Lissa. A szeme hirtelen összeszűkült — De Wade is zavar. Nem hajlandó befogni a száját arról, ami történt El se hinnéd, miket mond rólad. Tisztára elhittem volna bármit, de az mindegy volt - Ne törődj vele. Ő egy senki. - Utálom - mondta Lissa. A hangja szokatlanul élesen csengett Mindketten benne vagyunk a jótékonysági bizottságban, és utálom hallgatni, ahogy állandóan tépi azt a lepcses száját, miközben végig kell néznem, ahogy az összes nővel kikezd. Nem lenne szabad téged büntetni azért, amit ő tett Neki kellene megfizetnie az árát Egy pillanat alatt kiszáradt a szám. - De nem baj... Engem nem izgat. Liss, nyugodj le! - Engem viszont izgat - csattant fel a barátnőm, rám zúdítva a benne felgyülemlett feszültséget. - Bárcsak bosszút tudnék állni rajta valami módon! Bár ugyanolyan kárt tudnék neki okozni, mint amilyet ő okozott neked! - Ezzel a háta mögé rakta a kezét, és dühösen fel s alá kezdett róni, kemény, elszánt léptekkel. Lángolt benne a gyűlölet és a harag. A köteléken át éreztem. Olyan volt, mint egy vihar, és pokolian megijesztett És az egészet körbevette a bizonytalanság, valami labilitás, ami arról árulkodott, hogy Lissa nem tudja, mit tegyen, de kétségbeesetten tenni szeretne valamit Bármit A gondolataim visszareppentek ahhoz az éjszakához és a

baseballütőhöz. Majd eszembe jutott Karp tanárnő. Striga lett belőle, Rose. Ez volt életem legijesztőbb pillanata. Ijesztőbb, mint amikor Wade szobájában voltunk. Ijesztőbb, mint amikor Lissa életre keltette a hollót Ijesztőbb, mint amilyen az lenne, ha elkapnának a testőrök. Mert abban a pillanatban egyáltalán nem ismertem a legjobb barátnőmre. Nem tudtam, mire képes. Ha egy évvel azelőtt bárki azt mondja, hogy Lissa esetleg strigává akar válni, kinevettem volna. De egy évvel azelőtt azon is nevettem volna, ha azt mondják, a csuklóját fogja vagdosni, vagy hogy bosszút akar állni valakin. Abban a pillanatban hirtelen elhittem, hogy képes lehet a lehetetlenre is. És muszáj volt megakadályoznom. Mentsd meg! Mentsd meg önmagától! - Elmegyünk innen - közöltem vele, miközben megfogtam a karját, és végigvezettem a folyosón. — Most azonnal. Lissa dühét ideiglenesen zavar váltotta fel. - Hogy érted? Ki akarsz menni az erdőbe, vagy mi? Nem válaszoltam. A viselkedésemben vagy a szavaimban lehetett valami, ami megrémítette Lissát, mert nem kérdezett semmit, miközben kivezettem az aulából, és átvágtam az udvaron a parkoló felé, ahova a vendégek megérkeztek. Tele volt az aznap esti látogatók kocsijaival. Az egyik egy nagy Lincoln Town Car volt, amit a sofőr éppen beindított - Valaki korán szeretne távozni - állapítottam meg egy bokor mögül leskelődve. Hátranéztem, és nem láttam senkit - Valószínűleg mindjárt itt is lesz. Lissának leesett, mit akarok. - Amikor azt mondtad, hogy „elmegyünk innen", úgy értetted... Nem. Rose, mi nem hagyhatjuk itt az akadémiát Az életben nem jutunk át a mágikus védőfalon és a kapuőrökön. - Nekünk nem is kell - jelentettem ki határozottan. - Ők át tudnak jutni. - De azzal mi mit érünk?

Vettem egy mély levegőt, és nagyon sajnáltam, amit mondani kényszerülök, de úgy tekintettem a dologra, mint két rossz közül a kisebbikre. - Emlékszel még, hogy vetted rá Wade-et azokra a dolgokra? Lissa arca megrándult, de azért bólintott - Ugyanezt kellene most tenned. Menj oda ahhoz a fickóhoz, és utasítsd, hogy rejtsen el minket a csomagtartóban. A barátnőmből ömlött a döbbenet és a rettegés. Nem értett semmit, mégis meg volt ijedve. Nagyon. Ekkor már hetek óta nagyon félt, a gyógyítása óta, a hangulatváltozásai és Wade óta. Sebezhető lett, és valami olyasminek a peremén egyensúlyozott, amit egyikünk sem értett De mindezek ellenére bízott bennem. Hitte, hogy én majd megvédem mindentől. - Rendben - mondta. Tett pár lépést a pasas felé, majd visszanézett rám. - Miért? Miért kell ezt tennünk? Visszagondoltam Lissa dühére, az elszántságára, hogy bármi áron bosszút álljon Wade-en. És eszembe jutott Karp tanárnő is - a csinos, labilis lelkiállapotú Karp tanárnő -, aki strigává vált. - Én majd vigyázok rád - mondtam. - Mást nem kell tudnod. A missoulai bevásárlóközpontban, a márkás ruhák sorai között Lissa megismételte a kérdést - Miért nem szóltál? - Mert nem volt szükség arra, hogy tudd — válaszoltam megint A barátnőm elindult a próbafülkék felé, miközben még mindig velem sugdolózott - Te félsz, hogy elveszítem a fejem. Attól tartasz, hogy én is strigává válok? - Nem. Az ki van zárva. Azt Karp tanárnő más miatt csinálta. Te soha nem tennél olyat - Akkor sem, ha megőrülnék? - Nem - próbáltam elviccelni a dolgot - Te egyszerűen csak leborotválnád a fejed, és szereznél harminc macskát

Lissa érzelmei sötétebbé váltak, de mondani semmi egyebet nem mondott Közvetlenül a próbafülkék előtt megálltunk, és levett egy fekete ruhát az egyik állványról. Egy kicsit felderült - Ezt a ruhát neked teremtették. Most nem érdekel, hogy szerinted praktikus-e. A ruha selymes fekete anyagból készült, nem volt pántja, és lágyan omlott körülbelül térdmagasságig. Bár a szegélye fodros benyomást keltett, a többi része határozottan úgy nézett ki, mint ami hajlamos az ember testére tapadni. Szuperszexi volt. Elképzelhető, hogy egyenesen az iskolai házirendbe ütközően szexi. - Ez valóban az én ruhám - ismertem be. Nem tudtam levenni róla a szemem, és annyira vágytam rá, hogy elszorult a mellkasom. Az a fajta ruha volt, ami megváltoztatja a világot. Az ilyen ruhákra vallásokat alapítanak. Lissa keresett egyet a méretemben. - Próbáld fel. Megráztam a fejem, és odanyúltam, hogy visszarakjam. - Nem tehetem. Azzal téged veszélyeztetnélek. Egy ruha nem ér annyit, hogy szörnyű halált halj. - Akkor megvesszük anélkül, hogy felpróbálnád — fizette ki Lissa a ruhát. Telt-múlt a délután, és éreztem, ahogy percről percre fáradok. A folyamatos őrködés és tettrekészség nagyon sokat veszített a varázsából. Amikor odaértünk az utolsó úti célunkhoz, egy ékszerbolthoz, szinte megkönnyebbültem. - Tessék - mutatott Lissa az egyik tokra. - Itt a tökéletes nyaklánc a ruhádhoz. Odanéztem. A vékony aranyláncon egy aranyból és gyémántokból készült rózsa függött. A gyémántokon volt a hangsúly. - Ki nem állhatom a rózsás cuccokat. Lissa mindig is imádott rózsás dolgokat venni nekem - szerintem leginkább a reakcióm kedvéért. De amikor meglátta, mennyibe kerül a nyaklánc, eltűnt róla a mosoly.

- Ó, nézzenek oda! Még neked is vannak korlátaid - ugrattam. - A te fékez-heteden költekezésednek is vége szakad végre. Megvártuk, hogy Viktor és Natalja végezzenek. A herceg láthatóan éppen a lányának vett valamit, és Natalja úgy nézett ki, mint aki mindjárt szárnyakat növeszt, és elrepül boldogságában. Ennek örültem. Natalja majd meghalt azért, hogy az apja odafigyeljen rá. Viktor remélhetőleg valami különösen drága dolgot vett neki kárpótlásul. Fáradt csendben gurultunk haza, mivel az alvásunkat teljesen alá kellett rendelnünk a nappali nyitva tartásnak. Dmitrij mellett hátradőltem az ülésen, és ásítottam egyet, nagyon is tudatában annak, hogy összeér a karunk. A közelségünk és a meghittség ott égett közöttünk. - Szóval mostantól nem próbálhatok fel semmit többé? - kérdeztem halkan hogy ne ébresszem fel a többieket. Viktor és a testőrök ébren voltak, de a lányok álomba merültek. - De, amikor nem vagy szolgálatban. A szabadságod alatt megteheted. - Nekem nem kell szabadság. Mindig vigyázni akarok Lissára ásítottam megint. - Láttad a ruhát? - Láttam a ruhát. - És tetszett? Dmitrij nem válaszolt. Ezt igennek vettem. - Veszélybe kerülne a jó hírem, ha azt venném fel a bálra? Amikor a testőr megszólalt, alig hallottam a hangját. - Az iskola kerülne veszélybe. Elmosolyodtam, és elaludtam. Amikor felébredtem, a fejem Dmitrij vállán nyugodott. A hosszú kabátja - a viharkabát - takart, hogy ne fázzak. A furgon megállt; visszaérkeztünk az iskolába. Lehúztam magamról a kabátot, és kimásztam Dmitrij után, hirtelen támadt élénkséggel és jókedvvel. Sajnáltam, hogy mindjárt vége a szabadságomnak.

- Vissza a börtönbe - sóhajtottam, miközben Lissa mellett sétáltam az aula felé. - Ha szívrohamot tettetnél, akkor talán sikerülne megszöknöm. - A ruháid nélkül?- Lissa átnyújtott egy zacskót, én pedig boldogan meglóbáltam. — Alig várom, hogy lássam a ruhát. - Én is. Már ha elmehetek a bálba. Kiróva még mindig nem döntötte el, hogy elég jó voltam-e. - Mutasd meg neki azokat az unalmas felsőket, amiket vettél. El fog ájulni, Én is mindjárt. Felnevettem, és felugrottam az egyik fapadra, hogy végigsétáljak rajta, továbbra is tartva Lissa tempóját. Amikor a végéhez értem, leugrottam, - Nem is olyan unalmasok. - Nem tudom, mit gondoljak erről az új, felelősségteljes Rose-ról, Felugrottam a következő padra. - Nem is vagyok olyan felelősségteljes. - Hé! - kiáltott oda Szpiridon. Ő távolabbról követett bennünket a többiekkel - Még mindig szolgálatban vagy. Nem szórakozhatsz odalelent. - Nem szórakozom - kiabáltam vissza, mert kihallottam a nevetést a hangjából - Esküszöm... a francba! A harmadik padon sétáltam, és már majdnem a végénél jártam. Az izmaim megfeszültek, készen arra, hogy leugorjak. De amikor megpróbáltam, ott maradt a lábam. A deszka, ami az egyik pillanatban még keménynek és szilárdnak tűnt, a következőben beszakadt alattam, szinte mintha papírból lenne. Szétesett. Belecsúszott a lábam, és a bokám beszorult a lyukba, miközben a testem többi része a másik irányba próbált menni. A pad foglyul ejtett, és földhöz vágott, miközben szorosan tartotta a lábam. A bokám természetellenes szögbe hajlott. Becsapódtam. Meghallottam valami reccsenést, ami nem a padtól származott. Életem legszörnyűbb fájdalma öntötte el a testem. És akkor minden elsötétült.

Tizennyolc Amikor felébredtem, a klinika fehér mennyezetét láttam magam előtt. Szórt fény - ami megnyugtató hatással van a mora páciensekre világított meg. Furcsán éreztem magam, elég zavart voltam, de nem fájt semmim. - Rose! A hang selyemként simította végig a bőröm. Gyengéd volt. Meleg. Odafordulva Dmitrij sötét tekintetét láttam magam előtt. Egy széken ült az ágyam mellett, vállig érő haja előreesve keretezte az arcát. - Szia – szólaltam meg rekedtes hangon. - Hogy érzed magad? - Furcsán. Mintha spicces lennék. - Dr. Olendzki adott neked valami fájdalomcsillapítót. Nagyon rosszul néztél ki, amikor behoztunk. - Erre nem emlékszem... Mennyi ideig lehettem kiütve? -Páróráig. - Biztos nagyon erős volt. Még mindig erős lehet. — Lassan kezdtek visszatérni a részletek. A pad. Beakadt a bokám. Ami ezután történt, arra nem nagyon emlékeztem. Forróság, hideg, majd megint forróság. Próbaképpen megkíséreltem megmozdítani az egészséges lábam ujjait. - Egyáltalán nem fáj semmim. Dmitrij megrázta a fejét. - Persze. Mert nem sérültél meg súlyosan. Felidéztem, mekkorát reccsent a bokám. - Biztos vagy benne? Emlékszem... mennyire kicsavarodott, kifordult Nem. Valami biztos eltört – Sikerült felülnöm, hogy megnézhessem a lábam. –Vagy legalábbis kificamodott Dmitrij előrehajolt, hogy leállítson.

- Csak óvatosan. Lehet, hogy a bokádnak semmi baja, de te valószínűleg nem vagy még teljesen magadnál. Óvatosan az ágy széléhez csúsztam, és lenéztem. A farmeremet felhajtották. A bokám egy kicsit piros volt, de nem láttam rajta véraláfutásokat vagy komolyabb sérülést. - Istenem, de szerencsés vagyok. Ha megsérültem volna, egy időre most lemondhatnék az edzésekről. Dmitrij mosolyogva visszaült a székére. - Tudom. Folyamatosan ezt mondogattad, miközben becipeltelek. Nagyon feldúlt voltál. - Te... te cipeltél be engem ide? - Miután széttörtük a padot, és kiszabadítottuk a lábadat. Istenem. És erről is lemaradtam. Csak egy vonzóbb dolgot tudok elképzelni annál, hogy Dmitrij a karjában visz valahova: hogy a karjában visz valahova, és nincs rajta ing. De hirtelen fejbevágtak a tények. - Egy pad győzött le - nyögtem fel. - Micsoda? - Sikerült az egész napot túlélnem, miközben Lissára vigyáztam, és ti azt mondtátok, hogy nem is végeztem rossz munkát És akkor visszajövünk, és egy pad alakjában találkozom a végzetemmel.. .Jaj! El tudod képzelni, menynyire kínos ez nekem? Ráadásul ti is végignéztétek. - Nem a te hibád volt - vigasztalt Dmitrij. - Senki nem tudhatta, hogy a pad elkorhadt Teljesen jól nézett ki. - De akkor is. A járdán kellett volna maradnom, mint a normális embereknek. Kapok majd a többi testőrtanonctól, amikor visszamegyek. Dmitrij láthatóan elfojtott egy mosolyt. - Talán az ajándékok majd felvidítanak. Kihúztam magam ültömben. - Ajándékok? Dmitrij mosolya elszabadult, és a testőr átnyújtott egy dobozt és egy papírlapot

- Ezt Viktor herceg küldi. Meglepve, hogy Viktortól kapok ajándékot, elolvastam az üzenetet Csak pár sor volt, amit sietve vetettek a papírra. Rose, Nagyon örülök, hogy nem sérültél meg súlyosan az eséstől. Ez egy igazi csoda. Az életedre őrangyalok vigyáznak, és Vaszilisza nagyon szerencsés, hogy vagy neki. Ez kedves tőle - nyitottam ki a dobozt Majd megláttam, mi van benne. - Azta! Nagyon kedves. A rózsás nyaklánc volt, az, amit Lissa akart megvenni nekem, csak nem volt rá pénze. Felemeltem, a kezem köré tekerve a láncot, hogy a csillogó gyémántokkal kirakott rózsa szabadon lóghasson. — Ez elég nagyvonalú betegajándék — jegyeztem meg, miközben felidéztem, mennyibe került - Igazából azért vette meg, hogy kifejezze elismerését, amiért olyan jól teljesítettél az első hivatalos testőrként töltött munkanapodon. Látta, ahogy nézegetitek Lissával. — Hű! - Ennél többet nem tudtam hozzáfűzni. — Szerintem ennyire jó munkát azért nem végeztem. — Szerintem igen. Fülig érő vigyorral visszaraktam a nyakláncot a dobozába, és leraktam egy közeli asztalra. — Úgy mondtad, „ajándékok", ugye? Vagyis több mint egy? Dmitrij azonnal elnevette magát, és a hangja simogatóan ölelt körbe. Te jó ég, mennyire imádom, ahogy nevet - Ezt tőlem kapod - nyújtott át egy kicsi, egyszerű zacskót Meglepve és kíváncsian nyitottam ki. Szájfény volt, az a fajta, amit szeretek. Rengetegszer panaszkodtam már neki arról, hogy mindjárt elfogy, de soha nem gondoltam volna, hogy oda is figyel ilyenkor. - Hogy sikerült megvenned? Végig szemmel tartottalak a bevásárlóközpontban. — Szakmai titok.

- És ezt miért kapom? Az első napomért? - Nem - válaszolta egyszerűen. - Hanem mert úgy gondoltam, örülni fogsz neki. Anélkül, hogy egyáltalán belegondoltam volna, előrehajoltam és megöleltem. — Köszönöm. A merev tartásából ítélve ez egyértelműen meglepetésként érte. És hát igen... én is meglepődtem. De pár pillanattal később ellazult, és amikor mögém nyúlt és átkarolta a derekamat, úgy éreztem, meghalok. — Örülök, hogy jobban vagy — mondta. A hangja olyan volt, mintha a szája szinte a hajamban lenne, a fülem felett - Amikor láttam, ahogy leesel... - Azt gondoltad, „micsoda balfék". - Nem ezt gondoltam. Kicsit hátrahúzta a fejét, hogy jobban lásson, de nem szóltunk egy szót sem. A szeme olyan sötét és mély volt, hogy bele akartam vetni magam. Miközben belenéztem, melegség öntött el tőle, mintha lángok égnének benne. Azok a hosszú ujjai lassan, óvatosan előrenyúltak, és körberajzolták az arccsontomat oldalról, alulról felfelé. Amikor hozzáért a bőre az enyémhez, megborzongtam. Az ujja köré tekerte az egyik hajtincsemet, pont, mint a tornateremben. Nyeltem egyet, és elszakítottam a tekintetem a szájáról. Azt latolgattam, milyen lenne megcsókolni. A gondolat egyszerre volt izgató és ijesztő, ami elég nagy hülyeség. Rengeteg fiúval csókolóztam már, és soha nem csináltam belőle nagy ügyet. Nincs rá okom, hogy most egy újabb miatt - még ha az illető idősebb is - ekkora felhajtást rendezzek. Es mégis, a gondolattól, hogy közelebb hajol, és az ajka az enyémhez ér, az egész világ forogni kezdett körülöttem. Halk kopogás hangzott fel az ajtón, mire hirtelen hátrarántottam magam. Dr. Olendzki dugta be a fejét. - Akkor jól hallottam, hogy beszélgetnek. Hogy érzed magad? Odasétált mellém, és visszafektetett. Megfogta és ide-oda hajlítgatta a bokámat, megvizsgálta a lehetséges sérülések szempontjából, majd megrázta a fejét, amikor befejezte.

- Nagyon szerencsés vagy. Abból a jajgatásból ítélve, amit idejövet előadtál, azt hittem, leszakadt a lábfejed. De biztos csak a megrázkódtatás miatt volt. — Hátralépett. - Annak örülnék, ha nem vennél részt a holnapi edzéseken, de egyébként nyugodtan távozhatsz innen. Megkönnyebbülten felsóhajtottam. Nem emlékeztem a hisztimre és ami azt illeti, eléggé szégyelltem, hogy jelenetet csináltam -, de jól tudtam, milyen gondokat okozott volna, ha eltöröm vagy kificamítom a bokámat. Nem engedhettem meg magamnak semmilyen halasztást; tavasszal le kell vizsgáznom, és le kell diplomáznom. Dr. Olendzki szóban elbocsátott, majd kiment a szobából. Dmitrij odasétált a másik székhez, és odahozta nekem a cipőmet és a kabátomat. Amikor ránéztem, éreztem, hogy forróság önti el az arcomat, ahogy eszembe jutott, mi történt, mielőtt belépett volna az orvos. Dmitrij nézte, ahogy belebújok az egyik cipőmbe. - Rád őrangyal vigyáz. - Nem hiszek az angyalokban - jelentettem ki. - Abban hiszek, hogy én vagyok a saját szerencsém kovácsa. - Hát, akkor csodálatos tested van. - Kérdő pillantást vetettem rá. Úgy értem, orvosi szempontból. Hallottam a balesetedről... Nem konkretizálta, melyik balesetről beszél, de csak egy lehetett. Általában zavart, ha beszélnem kellett róla, de vele úgy éreztem, hogy bármit elmondhatok. - Mindenki azt mondta, hogy nem lett volna szabad túlélnem magyaráztam. - Amiatt, ahol ültem, és ahogy az autó elkapta a fát. Egyedül Lissa volt biztonságos helyen. Mindketten megúsztuk pár karcolással. - De nem hiszel az angyalokban vagy a csodákban. -Nem. Én... Ez egy igazi csoda. Az életedre őrangyalok vigyáznak... És ekkor egy pillanat alatt egymillió gondolat csapódott a fejembe. Talán... talán mégis van egy őrangyalom... Dmitrij azonnal észrevette rajtam a változást. - Mi a gond?

Kinyúltam az elmémmel, és megpróbáltam felerősíteni a kötelékünket, miközben leküzdöttem a fájdalomcsillapító hatásainak a maradékát. Lissából újabb érzelmek jöttek át felém. Idegesség. Feldúltság. - Hol van Lissa.?Nem volt itt? - Nem tudom, hol van. Folyamatosan melletted volt, amikor behoztalak. A szomszéd ágyon, amíg be nem jött az orvos. Te lecsillapodtál, amikor melletted ült Lehunytam a szemem, és úgy éreztem, mindjárt elájulok. Lehet, hogy azért nyugodtam meg, amikor Lissa mellém ült, mert elmulasztotta a fájdalmat. Meggyógyított... Éppen úgy, mint a baleset után. Minden összeállt Nem lett volna szabad túlélnem. Mindenki ezt mondta. Ki tudja, milyen sérüléseim voltak valójában? Belső vérzés. Csonttörések. Nem számított, mert Lissa meggyógyította, éppen úgy, ahogy minden mást is. Ezért hajolt fölém, amikor felébredtem. És valószínűleg ezért ájult el, amikor bevitték a kórházba. Napokig kimerült volt utána. És akkor kezdődött a depressziója. Úgy tűnt, mintha a családja elvesztése miatt bánkódna, de most már felmerült bennem, hogy csak arról volt-e szó, vagy a meggyógyításom is szerepet játszott benne. Ismét megnyitottam az elmémet, és megpróbáltam elérni Lissát, mert tudni akartam, hol van. Ha tényleg ő gyógyított meg, akkor ki tudja, milyen állapotban lehet A hangulata szorosan összefügg a mágiával, ez pedig egy meglehetősen erőteljes mágikus cselekedet volt A gyógyszer már majdnem teljesen elveszítette a hatását, és egy pillanat alatt sikerült Lissába ugornom. Ez egyre könnyebben ment. Túláradó érzelmek rohantak nekem, rosszabb volt, mint amikor a rémálmai szippantottak magukba. Még soha nem tapasztaltam ilyen intenzív érzelmeket a részéről. A kápolna padlásán üldögélt sírva. Nem is igazán tudta, hogy miért zokog. Örült és megkönnyebbült, hogy nem esett bajom, hogy sikerült meggyógyítania. Ugyanakkor gyengeség öntötte el a testét és a lelkét. Belülről égett, mintha elveszítette volna egy részét. Amiatt is aggódott,

hogy haragudni fogok, amiért használta a képességeit. Rettegett attól, hogy másnap iskolába kell mennie a többiekkel, és úgy kell tennie, mintha jól érezné magát olyanokkal, akiket semmi nem érdekel a családjuk vagyonának elköltésén, illetve a náluk csúnyább vagy kevésbé népszerű emberek megalázásán kívül. Nem akart Aaronnal menni a bálba, és hagyni, hogy a fiú imádattal csüngjön rajta - hagyni, hogy megérintse -, amikor ő csak baráti érzelmeket táplál iránta. Ezek legnagyobbrészt teljesen szokványos aggodalmak voltak, de mélyen érintették, sokkal mélyebben, mint egy átlagembert, gondoltam. Nem bírta legyűrni őket, vagy megoldást találni rájuk. - Jól vagy? Lissa felnézett, és félresimította a nedves arcára tapadt tincseket. Christian állt a padlásfeljáróban. Lissa még csak nem is hallotta, ahogy felmászott. Túlságosan belefeledkezett a bánatába. Most a vágyakozás és a harag szikrája gyúlt benne. -Jól vagyok - csattant fel. Szipogva próbálta visszanyelni a könnyeit, mert nem akarta kimutatni a fiú előtt a gyengeségét. Christian a falnak dőlt, keresztbe fonta a karját, és megfejthetetlen arckifejezést vett fel. - Szeretnél... Szeretnél beszélgetni? - Ó... - Lissa hangosan felnevetett. - Most hirtelen már szeretnél beszélgetni? Azok után, hogy hányszor próbáltam... - Nem én akartam, hogy úgy legyen! Rose... A fiú elharapta a mondatot, én pedig fintorogtam egyet. Nagyon csúnyán lebuktam. Lissa felállt, és odalépett hozzá. - Mi van Rose-zal? - Semmi - öltötte vissza a fiú az érdektelenség maszkját. - Felejtsd el! - Mi van Rose-zal? Lissa közelebb lépett. Még a haragján keresztül is érezte a megmagyarázhatatlan vonzódását Christian iránt. És egyszer csak leesett neki.

- Ő kényszerített, igaz? Megparancsolta, hogy ne beszélj velem többé? A fiú kőarccal meredt maga elé. - Valószínűleg így volt a legjobb. Én csak bekavartam volna neked. Nem jutottál volna oda, ahol most vagy. - Ez meg mit akar jelenteni? - Szerinted? Te jó ég. Az emberek parancsra élnek-halnak önért, felség. - Ne dramatizáld túl! - Ne? Egész nap azt hallgatom mindenkitől, hogy mit csinálsz éppen, és mit gondolsz, és mi van rajtad. Hogy mi tetszik neked. Kit szeretsz. Kit utálsz. Bábokat csináltál belőlük. - Nem így van. Egyébként is, muszáj volt. Hogy bosszút álljak Mián... Christian a szemét forgatva másfelé nézett. - Azt sem tudod, miért akarsz bosszút állni rajta. Lissában fellángolt a düh. - Ő vette rá Jesse-t és Ralfot, hogy elterjesszék azokat a dolgokat Rose-ról. Ezt nem hagyhattam annyiban. - Rose kemény csaj. Túlélte volna. - Te nem láttad őt - válaszolta Lissa csökönyösen. - Sírt -És? Az emberek néha sírnak. Ti is sírsz. - Rose nem szokott Christian ajkán sötét mosollyal visszafordult felé. - Még soha nem láttam olyasmit, mint ti ketten. Mindig annyira aggódtok egymásért. Öt megértem, van valamiféle beteges testőrkényszere, de te ugyanazt csinálod. - Ő a barátom. - Biztosan csak erről van szó. Mit tudok én az ilyesmiről - sóhajtott fél egy pillanatra elgondolkozva, majd visszaváltott szarkasztikusba. Mindegy, szóval Mia. Te amiatt akarsz bosszút állni rajta, amit Rosezal tett De elsiklottál a lényeg felett Szerinted miért csinálta? Lissa összeráncolta a homlokát - Mert féltékeny volt rám és Aaronra... - Ennél többről van szó, hercegnő. Miért lett volna féltékeny? Aaront már megszerezte. Nem kellett volna támadnia ahhoz, hogy az

üssön. Elég lett volna látványosan nyalniuk-falniuk egymást. Mint ti csináljátok mostanában - tette hozzá gonoszkodva. - Rendben. Akkor miről van még szó? Miért akarja tönkretenni az életemet? Soha nem követtem el ellene semmit Mármint eddig. Christian előrehajolt, és jégkék szeme Lissáéba fúródott. - Igazad van. Te nem követtél el sennnit. De a bátyád igen. Lissa elhúzódott előle. - Te semmit nem tudsz az én bátyámról. - Azt tudom, hogy kicseszett Miával. Szó szerint. - Hagyd abba, ne hazudj! - Nem hazudok. Esküszöm az Istenre, vagy bármi másra, amiben hinni akarsz. Időnként beszélgettem Miával, még régebben, amikor elsős volt. Nem volt túl népszerű, de mindig is okos volt. Most is az. Rengeteg bizottságban együtt dolgozott a főnemesekkel, bálokat szervezett, meg ilyesmi. Nem tudok mindent. De az egyik ilyen alkalommal megismerkedett a bátyáddal, és össze is jöttek valamennyire. - Nem jöttek. Arról tudtam volna. Andrej elmondta volna. - Nem. Senkinek nem mondta el. És Miának is megtiltotta, hogy beszéljen róla. Meggyőzte, hogy valamiféle titkos románcot szeretne, pedig igazából csak nem akarta, hogy a barátai megtudják, hogy egy nem nemesi származású elsőssel kavar. - Ha Mia ezt mesélte neked, akkor hazudott - jelentette ki Lissa. - Hát, nem hinném, hogy hazudott volna, amikor sírni láttam. Andrej pár hét alatt megunta és dobta őt. Azt mondta, hogy Mia túl fiatal, ő meg nem akar komoly kapcsolatot olyasvalakivel, aki nem jó családból származik. Úgy hallottam, még csak kedves sem volt különösebben. Nem igazán ajánlotta fel, hogy „maradjanak barátok", vagy ilyesmi. Lissa Christian arcába nyomakodott. - Te még csak nem is ismerted Andrejti Ő soha nem tett volna ilyet. - Te nem ismerted. Biztos vagyok benne, hogy a kishúgocskájával nagyon kedves volt; téged tutira nagyon szeretett. De az iskolában, a barátai között éppen olyan seggfejként viselkedett, mint a többi

főnemes. Én láttam, mert én mindent látok. Könnyű figyelni, ha soha senki nem veszi észre az embert. Lissa elfojtott egy hüppögést, miközben még mindig nem volt biztos abban, hogy hihet-e Christiannek. - És ezért utál engem Mia' - Igen. A bátyád miatt utál. És persze azért, mert te főnemes vagy, ő pedig fél a főnemesektől, éppen ezért dolgozott ennyit azon, hogy felküzdje magát közéjük, és a barátjuk legyen. Szerintem csak véletlen, hogy pont a te exed mellett kötött ki, de amikor visszajöttél, az csak még rosszabb lett ettől. Amikor lenyúltad tőle, és kiteregettétek azokat a dolgokat a szüleiről, a lehető legjobb módot választottátok arra, hogy szenvedést okozzatok neki. Szép munka volt. Lissában halvány kis lelkiismeret-furdalás támadt. - Még mindig úgy gondolom, hogy hazudsz. - Sok rosszat el lehet rólam mondani, de hazudozni nem szoktam. Azt meghagyom neked. És Rose-nak. - Mi nem... - Fújtok fel történeteket mások családjáról? Mondjátok azt, hogy utálsz engem? Tesztek úgy, mintha olyanokat kedvelnétek, akik szerintetek hülyék? Jártok olyanokkal, akiket nem szerettek? -De szeretem. - Szereted, vagy szereted? - Ó, az nem ugyanaz? - Nem. A szereted az, amikor egy nagydarab ostoba szőke hülyével jársz, és nevetsz a buta viccein. És akkor egyszer csak váradanul előrehajolt, és megcsókolta Lissát. Szexi volt, gyors és szenvedélyes, a Chrisrianben lappangó düh, szenvedély és vágyakozás megnyilvánulása. Lissát így még soha nem csókolták meg, és éreztem, hogy reagál rá, hogy reagál a fiúra - hogy Christiantől sokkal inkább életre kel, mint Aarontól vagy bárki mástól tudna. Christian megszakította a csókot, de továbbra is Lissáé mellett tartotta az arcát

- És ezt csinálja az ember azzal, akit szeret Lissa szíve lüktetett a dühtől és a vágytól. - Hát, téged én se nem szeretlek, se nem szeretlek. És úgy gondolom, Miával mindketten hazudtok Andrejről. Aaron soha nem találna ki ilyesmiket - Ez azért van, mert Aaron soha nem mond semmit, amihez egy szótagosnál hosszabb szavak kellenének. Lissa elhúzódott tőle. - Takarodj innen! Tűnj a közelemből! Christian komikus arccal körbenézett - Nem dobhatsz csak így ki. Mindketten aláírtuk a bérieri szerződést - Takarodj! - üvöltötte Lissa. - Utállak! Christian meghajolt - Ahogy parancsolja, felség. - Egy utolsó sötét pillantással elhagyta a padlást Lissa térdre rogyott, és kiengedte a fiú elől addig elrejtett könnyeit Alig tudtam különválasztani azt a rengeteg fájdalmat, ami elöntötte. Isten a tanúm, hogy én is ki tudok borulni dolgoktól - mint például a Jesse-féle sztoritól -, de azok soha nem győznek le ennyire. Lissa agyát egyszerre öntötte cl rettenetesen sok minden. Az Andrejről szóló történetek. Mia gyűlölete. Christian csókja. Az én meggyógyításom. Ilyen, ébredtem rá, a valódi depresszió. Az őrület. Földre sújtva, fájdalomtól fuldokolva Lissa meghozta az egyeden lehetséges döntést. Az egyetlen dolgot, amivel kordában tarthatja az érzelmeit. Kinyitotta a tárcáját, és kivette belőle az apró kis pengét, amit mindig magánál tartott... Rám tört a rosszullét, de képtelen voltam elszakadni tőle, úgyhogy végig kellett élnem, ahogy belevág a bal karjába, tökéletesen egyenletes sebeket húzva, és nézi, hogy folyik végig a vér a fehér bőrén. A vénákat elkerülte, mint mindig, viszont ezúttal mélyebbre vágott. A sebek borzasztóan sajogtak, de miközben csinálta, képes volt a fizikai fájdalomra koncentrálni, elterelni a figyelmét a lelki bajairól, és úgy érezni, hogy visszakapta az irányítást. Vércseppek hullottak a poros padlóra, és Lissa körül forogni kezdett a világ. A saját vérének látványa elszórakoztatta. Egész

életében mások vérét vette el. Az enyémet. Az etetőkét. És most itt folyt ki belőle. Egy ideges kaccantással úgy döntött, hogy ez vicces. Lehet, hogy amikor kiengedi, valamiképpen visz-szaadja azoknak, akiktől ellopta. Vagy csak elpazarolja, szétlocsolja a Drago-mirok értékes vérét, amit mindenki oly nagy becsben tart. Erővel hatoltam a fejébe, most viszont nem tudtam kimenekülni belőle. Az érzelmeinek sikerült csapdába ejteniük - túl erősek, túl hatalmasak voltak. De muszáj volt megszöknöm, ezt éreztem lényem minden egyes porcikájában. Meg kellett állítanom Lissát. Túl gyenge volt még a gyógyítás miatt ahhoz, hogy ennyi vért veszítsen. Eljött az ideje, hogy szóljak valakinek. Végül sikerült kitörnöm, és megint a klinikán találtam magam. Dmitrij keze rajtam volt, és gyengéden rázogatott, miközben újból és újból a nevemen szólított, hogy magamhoz térítsen. Dr. Olendzki állt mellette sötét, aggodalmas arccal. Dmitrijre meredtem, és egyértelműen láttam, mennyire aggódik értem és mennyire törődik velem. Christian azt tanácsolta, hogy szerezzek segítséget, szóljak valakinek, akiben megbízom Lissát illetően. A javaslatát elengedtem a fülem mellett, mert senkiben nem bíztam a barátnőmön kívül. De ahogy most magam előtt láttam Dmitrijt, és éreztem a lelki rokonságunkat, ráébredtem, hogy még valakiben megbízhatok. Miközben megszólaltam, éreztem, hogy elcsuklik a hangom. - Tudom, hol van. Mármint Lissa. Segítenünk kell rajta.

Tizenkilenc Nem könnyű megmondani, hogy végül is mi vett rá. Olyan sok titkot őriztem olyan sokáig, mert úgy gondoltam, Lissának így lesz a legjobb. De abból, hogy elrejtettük a sebhelyeit, semmi jó nem származott. En nem voltam képes megakadályozni, hogy újra megtegye - és őszintén szólva azon is elgondolkoztam, nem én vagyok-e az oka, hogy egyáltalán elkezdte csinálni. Semmi ilyesmiről szó sem volt, amíg meg nem gyógyított a baleset után. Mi lett volna, ha úgy hagy? Lehet, hogy meggyógyultam volna. Lehet, hogy Lissa mostanra teljesen jól lenne. A klinikán maradtam, amíg Dmitrij elment Albertáért. Egy pillanatig sem habozott, amikor elárultam neki, hol van Lissa. Mondtam, hogy veszélyben van, és Dmitrij azonnal indult. Azután minden olyan lett, mint valami rémálom lassított felvételben. A percek egyszerűen nem akartak múlni, miközben várakoztam. Amikor Dmitrij végre visszaért az eszméletlen Lissával, izgatott nyüzsgés indult meg a klinikán, amiből mindenki ki akart hagyni engem. A barátnőm rengeteg vért vesztett, és bár volt kéznél egy etető, nagyon nehéznek bizonyult Lissát annyira magához téríteni, hogy képes legyen inni belőle. Csak az akadémiai éjszaka közepén döntött úgy valaki, hogy a barátnőm már elég jól van ahhoz, hogy meglátogassam. - Tényleg igaz? - kérdezte, amikor beléptem a szobába. Az ágyon feküdt, vastagon bekötözött csuklókkal. Tudtam, hogy rengeteg vért kapott, de még így is sápadtnak tűnt. - Azt mondták, te voltál az. Te mondtad el nekik. - Muszáj volt - válaszoltam, de nem mertem túl közel menni. Liss... csúnyábban összevagdostad magad, mint bármikor. És miután

meggyógyítottál... és a chrisrianos dolog után... nem tudtál volna megbirkózni vele. Segítségre volt szükséged. Lissa lehunyta a szemét. - Christian. Arról is tudsz. Hát persze. Te mindent tudsz. - Ne haragudj. Csak segítem akartam. - Mi van azzal, amit Karp tanárnő mondott? Hogy utókban kell tartani? - Ő a többi dologról beszélt. Nem hinném, hogy azt akarta volna, hogy mindig vagdosd magad. - A „többi dologról" nem szóltál nekik? Megráztam a fejem -Még nem, Lissa jéghideg tekintettel felém fordult - „Még" nem. De fogsz. - Muszáj. Meg tudsz gyógyítani embereket,,, de bele fogsz halni. - Téged gyógyítottalak meg. - Idővel helyrejöttem volna magamtól is. Összeforrt volna a bokám. Az egész nem ér annyit, mint amit veled tesz. És azt hiszem, tudom, hogy kezdődött. .. Amikor először meggyógyítottál... Elmeséltem, mire döbbentem rá a balesettel kapcsolatban, és hogy Lissa minden különleges képessége és a depressziója azután kezdett megnyilvánulni. Arra is rávilágítottam, hogy a kötelékünk is a baleset után alakult ki, bár arra még nem jöttem rá teljesen, hogy miért - Nem tudom, miről van szó, de ehhez mi kevesek vagyunk. Segítségre van szükségünk. - El fognak vinni innen - válaszolta Lissa kifejezéstelen hangon. Mint Karp tanárnőt - Szerintem segíteni akarnak majd neked. Mindenki nagyon megijedt Liss, én érted csinálom ezt Csak azt szeretném, ha jól lennél. Lissa elfordult tőlem. - Tűnj innen, Rose! Eltűntem. Lissát másnap reggel engedték ki azzal a feltétellel, hogy mindennap vissza kell mennie beszélni az iskolapszichológussal. Dmitrij elmesélte, hogy a tervek közé tartozik az is, miszerint valami

gyógyszert írnak fel Lissának a depressziójára. Én nem vagyok túl nagy rajongója a tablettáknak, de bárminek örültem volna, amitől jobban lesz. Sajnálatos módon egy másodéves bent járt a klinikán egy asztmaroham miatt Látta, amint Dmitrij és Alberta beviszik Lissát. Nem tudta, mi baja van, de ez nem akadályozta meg, hogy mindenkinek elmesélje, akivel egy folyosón lakott, hogy mit látott Ők pedig reggelinél továbbadták. Ebédre az összes felsős tudott a késő éjszakai klinikai látogatásról. És ami még fontosabb, arról is mindenki tudott, hogy Lissa szólni sem hajlandó hozzám. Ezzel minden társadalmi előrelépésem egy csapásra semmivé vált Lissa nem közösített ki hivatalosan, de a hallgatása rengeteget elmondott, és a többiek ennek megfelelően viselkedtek. Egész nap úgy jártam-keltem az akadémián, mint egy szellem. Az emberek láttak engem, és időnként egy-egy szót szóltak is hozzám, de ezenfelül szinte senki nem tett semmit Lissa nyomdokaiba léptek, az ö hallgatását utánozták. Senki nem volt nyíltan rosszindulatú velem valószínűleg nem akartak kockáztatni arra az esetre, ha mégis sikerülne kibékülnünk. De ennek ellenére elelkaptam itt-ott egy-egy elsuttogott „vérszajhá"-t, amikor azt hitték, hogy nem hallom. Mason szívesen látott volna az asztalánál, de pár barátja nem biztos, hogy kedvesen fogadott volna. Nem akartam, hogy összevesszenek miattam. Úgyhogy inkább Natalját választottam. - Úgy hallottam, hogy Lissa megint megpróbált megszökni, és te akadályoztad meg - közölte velem Natalja. Senkinek fogalma sem volt akkor még, mit keres a barátnőm a klinikán. Reméltem, hogy ez így is marad! Megszökni? Hát ezt meg honnan a fenéből szedték? - Miért tett volna ilyet? –Nem tudom. — Natalja lehalkította a hangját — Miért szökött meg az első alkalommal? Egyszerűen csak így hallottam. Ahogy telt-múlt a nap, egyre szélesebb körben elterjedt ez a sztori, csakúgy, mint a különböző pletykák azzal kapcsolatban, hogy vajon

mit keresett Lissa éjszaka a klinikán. A terhességi és abortusszal kapcsolatos történetek népszerűsége töretlen maradt Páran azt suttogták, hogy esetleg Viktor kórságát kaphatta el. Senki még csak közel sem járt az igazsághoz. Miután a lehető leggyorsabban otthagytam az utolsó óránkat, megdöbbenten konstatáltam, hogy Mia jött oda hozzám. — Mit akarsz? — támadtam rá. — Most nem tudok kimenni játszani, kislány. — Hát elég nagy a szád ahhoz képest, hogy pillanatnyilag nemlétezőnek számítasz. - Veled ellentétben? - kérdeztem vissza. Amikor eszembe jutott, mit mesélt róla Christian, egy kicsit megsajnáltam. De a bűntudat nyomtalanul eltűnt, miután vetettem egy pillantást az arcára. Lehet, hogy régen áldozat volt, de mostanra szörnyeteg lett belőle. Hideg, alattomos benyomást keltett, egészen másképp nézett ki, mint pár napja elkeseredetten és depressziósan. Nem maradt padlón azután, amit Andrej tett vele - már ha igaz volt, de én úgy gondoltam, hogy igen -, és abban is kételkedtem, hogy Lissának sikerült összetörnie. Mia túlélő típus. - Lekoptatott téged, te viszont túlságosan fent hordod az orrod ahhoz, hogy ezt beismerd. - Mia kék szeme szinte kiugrott a helyéről. Nem szeretnél bosszút állni rajta? - Te még elmebetegebb lettél, mint voltál? Ő a legjobb barátom. És egyáltalán, miért vagy még itt? Mia ciccegett egyet. - - Hát nem úgy viselkedik. Ne már, mondd el, mi történt a klinikán! Valami nagy dolog volt, ugye? Tényleg terhes, igaz? Mondd el, miről van szó! - Menj a fenébe! - Ha elmondod, ráveszem Jesse-t és Ralfot, hogy azt mondják, csak kitalálták az egészet. Megálltam, és megpördültem a tengelyem körül, hogy szembekerüljek Miával. Ő megrettent, és hátralépett párat. Valószínűleg eszébe jutott, miféle tettlegességekkel fenyegettem korábban.

- Én tisztában vagyok vele, hogy csak kitalálták, mert én nem csináltam semmi olyat. És ha még egyszer megpróbálsz Lissa ellen fordítani, mindenki arról fog beszélni, te hogy véreztél, amikor feltéptem a torkod! Minden egyes szót hangosabban ejtettem ki, és a végére gyakorlatilag kiabáltam. Mia még hátrébb lépett, láthatóan halálra rémülve. - Te tényleg megőrültél. Nem csoda, hogy Lissa ejtett. - Vállat vont. - Ahogy gondolod. Nélküled is kiderítem, mi történt. Amikor eljött a bál ideje azon a hétvégén, úgy döntöttem, hogy igazából nem is akarok rá elmenni. Már eleve hülyeségnek hangzott, és engem úgyis csak az utóbulizások szoktak érdekelni. De Lissa nélkül azokra nem fogok bejutni. Ehelyett elbújtam a szobámban, hogy megpróbáljak - természetesen sikertelenül - leckét írni. A köteléken keresztül mindenféle zavaros érzelem jött át, különösen idegesség és izgalom. Nehéz lehet egy olyan pasival lenni egész este, akit nem szeret az ember különösebben. Körülbelül tíz perccel a bál kezdete után úgy döntöttem, hogy elmegyek zuhanyozni. Amikor egy törölközővel a fejem körül újból kiléptem a folyosóra, Masont láttam meg az ajtóm előtt ácsorogni. Nem öltözött ki különösebben, de nem is farmert viselt. Jó kezdet. - Hát itt vagy, bulikirálynő. Már majdnem feladtam. - Megint gyújtogattál? Ide nem szabad fiúknak bejönniük. - Mindegy. Mintha az számítana. - Ez így is volt. Az iskolának sikerült kint tartania a strigákat, de egyszerűen képtelenek voltak minket egymástól távol tartam. - Engedj be. Össze kell még készülnöd. Beletelt pár másodpercbe, amíg ráébredtem, mire gondol. - Nem. Nem megyek. - Gyere - ösztökélt, miközben bekísért. - Csak mert összevesztetek Lissával? Semmi idő alatt kibékültök. Nincs rá okod, hogy egész este itt kuksolj. Ha nem akarsz Lissa szeme elé kerülni, Eddie szobájában később összegyűlünk páran. A régi, szórakozni vágyó kedvem egy kicsit elődugta a fejét. Semmi Lissa. Valószínűleg semmi főnemes.

- Igen? Látván, hogy sikerül felkeltenie az érdeklődésemet. Mason elvigyorodott. A szemébe nézve megint ráébredtem, mennyire szeret. És megint eltöprengtem azon, hogy vajon miért nem lehet nekem egy normális fiúm? Miért a szexi, idősebb mentoromra bukom - arra, akit valószínűleg ki fognak rúgni miattam? - Csupa testőrtanonc vesz részt rajta - folytatta Mason, mit sem sejtve a gondolataimból. — És lesz számodra egy meglepetésem, amikor odaérünk. - Üveges kivitelben? - Ha Lissa tudomást sem akar venni rólam, nincs rá okom, hogy józan maradjak. -Nem, az Eddie meglepetése. Öltözz fel gyorsan. Tudom, hogy nem ebben akarsz jönni. Negyedórával később a téren át igyekeztünk az aula felé nevetgélve, miközben felelevenítettük, hogy egy különösen ügyetlen osztálytársunk hogyan ütötte ki magát az edzésen a héten. A fagyos talajon nem volt könnyű gyorsan haladni tűsarkúban, és mivel Masonnek mindig el kellett kapnia a karomat, hogy ne bukjak orra, félig-meddig ő rángatott végig az úton. Ettől csak még inkább nevettünk. Egyre jobban eltöltött a vidámság - bár még nem múlt el a Lissa miatt érzett fájdalmam, de azért kezdtem jobban lenni. Lehet, hogy elveszítettem őt és a barátait, de vannak nekem saját barátaim. És az is nagyon valószínűnek tűnt, hogy a sárga földig leihatom magam aznap éjjel, ami, bár nem a legjobb problémamegoldó módszer, legalább tényleg vicces lesz. Igen! Az életem rosszabb is lehetett volna. És akkor összefutottunk Dmitrijjel és Albertával. Úton voltak valahova máshova, közben a munkáról beszélgettek. Alberta elmosolyodott, amikor meglátott minket, és azzal a fajta elnéző pillantással nézett végig rajtunk, amilyet az idősebbek szoktak azokra a fiatalokra vetni, akik láthatóan jól érzik magukat, és hülyén viselkednek. Mintha azt gondolta volna, hogy milyen aranyosak vagyunk. Volt képe... Botladozva megtorpantunk, és Mason megfogta a karom, hogy segítsen visszanyerni az egyensúlyomat.

- Ashford úr, Hathaway kisasszony. Meglep, hogy nincsenek még az aulában. Mason rávetette az angyali, „tanárok kedvence" mosolyát. - Elcsúsztunk az idővel, Petrov testőr. Tudja, hogy van ez a lányokkal. Mindig tökéletesen akarnak kinézni. Ezt valószínűleg maga tudja a legjobban. Általában oldalba vágtam volna egy ekkora hülyeségért, de pillanatnyilag Dmitrijt bámultam, és képtelen voltam megszólalni. És ami még lényegesebb, ő is engem bámult. A fekete ruha volt rajtam, ami minden várakozásomat beteljesítette. Igazából el is csodálkoztam, hogy Alberta nem dörgölte az orrom alá a házirend öltözködésre vonatkozó paragrafusait ott helyben. Az anyaga mindenhol rám tapadt, és egy mora lány melle sem lett volna képes megtartani azt a felsőrészt. A nyakamban Viktor rózsája lógott, a hajamat pedig sietve beszárítottam, és úgy hagytam, ahogy Dmitrij szereti. Nem volt rajtam harisnya, mert az ilyen ruhákhoz már senki nem visel harisnyát, úgyhogy majd megfagyott a lábam a tűsarkúban. Mindezt azért, hogy jól nézzek ki. És meglehetősen biztos voltam abban, hogy jól is nézek ki, de Dmitrij arca nem árult el semmit. Csak rám nézett - és nézett, és nézett. Lehet, hogy ez önmagában elárult valamit a megjelenésemről. Eszembe jutott, hogy Masonnel majdnem kézen fogva ácsorgunk, és elhúzódtam tőle. Albertával éppen végeztek az élcelődéssel, úgyhogy külön-külön továbbindultunk. Zene töltötte be az aulát, amikor megérkeztünk, továbbá fehér karácsonyi égők, és egy - jaj - diszkógömb világította meg az egyébként sötét helyiséget. A táncteret pörgő testek, leginkább alsós fiúké, foglalták el. A mi korosztályunk képviselői lesajnáló kis csoportokban ácsorogtak a terem szélén, az alkalomra várva, hogy leléphessenek. A gardedámok, testőrök és mora tanárok egy válogatott csoportja az emeleten őrjáratozott, és megállították azokat a táncosokat, akik túlzásba vitték a pörgést-forgást

Amikor megláttam Kirovát egy ujjatlan, kockás ruhában, Masonhoz fordultam, és megkérdeztem: - Biztos vagy benne, hogy nem akarunk inkább inni valami töményet? Ő felkuncogott, és megint megfogta a kezem. - Gyere, itt a meglepetésed! Hagyva, hogy vezessen, átsétáltam a szobán, és közben elhaladtunk egy csoport elsőéves között, akik túl fiatalnak tűntek az általuk megkísérelt obszcén csípőmozdulatokhoz. Hol vannak a gardedámok, amikor szükség lenne rájuk? És akkor észrevettem, hova visz engem Mason, és csikorogva fékeztem. ; - Nem - jelentettem ki, és nem mozdultam akkor sem, amikor megrángatta a kezem. - Gyere már, nagyon jó lesz! - Jesse-hez és Ralfhoz akarsz vinni. Csak akkor vagyok hajlandó nyilvánosan velük mutatkozni, ha van nálam egy súlyos, tompa tárgy, amivel a lábuk közé célozhatok. Mason megint húzni kezdett - Már nem. Gyere! Végül vonakodva elindultam; a legrosszabb félelmeim váltak valóra, amikor néhány szempár felénk fordult Remek. Minden újrakezdődik. Jesse és Ralf először észre sem vettek minket, de amikor mégis, a kifejezések viccesen váltakozni kezdtek az arcukon. Először a testemet és a ruhámat látták meg. Átvette felettük az uralmat a tesztoszteron, és hamisítatlan férfivágy tükröződött az arcukról. Majd ráébredtek, hogy én vagyok az, és egy pillanat alatt halálra rémültek. Klassz! Mason keményen mellkason bökte Jesse-t az ujja hegyével. - Rendben, Zeklos. Mondd el neki! Jesse egy szót sem szólt, úgyhogy Mason megismételté a mozdulatot, csak erősebben. -Mondd el! Kerülve a tekintetünket, Jesse motyogni kezdett - Rose, mi tudjuk, hogy azok a dolgok nem történtek meg. Majdnem megfulladtam a nevetéstől. - Tényleg tudjátok? Hű! Ezt örömmel hallom. Mert az van, hogy amíg nem szántál, én azt hittem, hogy megtörténtek. Hála istennek,

hogy itt vagytok nekem ti, fiúk, és megmondjátok, mit csináltam vagy nem csináltam! A srácok arca rángani kezdett. Mason könnyed mosolya pedig elsötétült - Ezt tudja - vicsorogta. - A többit mondjátok el! Jesse felsóhajtott - Azért csináltuk, mert Mia azt mondta. - És?- ösztökélte Mason. - És sajnáljuk! Mason Ralf felé fordult: - Tőled is hallani akarom, nagyfiú! Ralf is kerülte a tekintetünket, de motyogott valamit, ami halványan emlékeztetett egy bocsánatkérésre. Látván, hogy alulmaradtak. Mason még inkább belelendült. - A legjobbat még nem is hallottad! Vetettem rá egy sanda oldalpillantást. - Igen? Arra gondolsz, hogy visszatekerjük az időt, és az egészet meg nem történtté tesszük? - Majdnem ilyen jó - bökte meg ismét Jesse-t Mason. - Mondd el neki! Mondd el, miért tettétek! Jesse felnézett, és Ralffal szorongva egymásra pillantottak. - Fiúk - figyelmeztette őket Mason, aki láthatóan nagyon örült valaminek -, kezdtek nagyon felidegesíteni bennünket. Mondjátok el neki, miért tettétek! Olyan arckifejezéssel, mint aki ráébredt, hogy a dolgok nem is állhatnának rosszabbul, Jesse végül a szemembe nézett. - Azért tettük, mert lefeküdt velünk. Mindkettőnkkel.

Húsz Leesett az állam. - Ööö... várjatok... úgy érted, szexelt? A döbbenettől nem tudtam szellemesebb választ kitalálni. Mason ezt végtelenül viccesnek találta. Jesse úgy nézett ki, mint aki legszívesebben meghalna. - Persze hogy úgy gondolom. Azt mondta, megteszi, ha azt mondjuk, hogy mi... tudod... Hülye arcot vágtam. - És ti, fiúk, ti izé, egyszerre csináltátok vele? - Nem - vágta rá Jesse undorodva. Ralf kicsit úgy nézett ki, mint aki nem bánta volna. - Ó, istenem - dünnyögtem, miközben kisimítottam a hajam az arcomból. - Nem tudom elhinni, hogy ennyire utál minket - Hé! - kiáltott fel Jesse, akinek leesett a rejtett sértés. - Ez meg mit akar jelenteni? Annyira rosszak azért nem vagyunk. Es te meg én... mi elég közel álltunk ahhoz, hogy... - Nem! Még csak közel sem álltunk ahhoz. Mason megint felnevetett, én meg ráébredtem valamire. - Ha ez... Ha ez akkoriban történt, akkor... ezek szerint közben Aaronnal járt Mindhárom srác bólintott -Ó! Azta! Mia igazán gyűlölt minket. Simán átlépett a „szegény kislány, akit egy másik lány bátyja kihasznált" kategóriából a pszichopatológia birodalmába. Képes volt lefeküdni ezzel a kettővel, és megcsalni a pasiját, akit látványosan imádott. Jesse és Ralf észrevehetően megkönnyebbültek, amikor odább sétáltunk. Mason lustán a vállamra dobta a karját

- Na? Mit szólsz? Király vagyok, nem? Megmondhatod, nem bánom! Nevettem. - Végül is hogy derült ki? ..... - Egyesek tartoztak nekem egy szívességgel. Másokat megfenyegettem. És az is segített, hogy Miának nem áll módjában megtorolni a dolgot. Eszembe jutott, ahogy Mia megkörnyékezett korábban. Én nem tartottam őt annyira ártalmatlannak, de ezt nem említettem meg. - Hétfőn majd közhírré teszik - folytatta Mason. - Megígérték. Ebédre mindenki tudni fogja. - Miért nem most? - kérdeztem duzzogva. - Lefeküdtek egy lánnyal. A lánynak ez kínosabb, mint nekik. - Igen. Igaz. De nem akartak ma este ezzel foglalkozni. Te elkezdheted terjeszteni, ha gondolod! Ki is plakátolhatjuk. Hányszor is ribancozott és kurvázott le engem Mia? Ez nem is olyan rossz ötlet. — Van nálad papír és filctoll... A hangom elhalt, miközben átnéztem a terem túlsó végébe, ahol Lissa állt a csodálói körében, Aaron karjával a dereka körül. Testre simuló, rózsaszín pamutruhát viselt, azt az árnyalatot, ami nekem szörnyen állna. Szőke haját csillogó kristálycsatokkal feltűzte kontyba. Majdnem úgy nézett ki, mintha koronát viselne. Vaszilisza hercegnő. A korábbival megegyező érzelmek zsongtak keresztül rajtam, idegesség és izgatottság. Lissa egyszerűen nem volt képes tökéletesen jól érezni magát aznap este. A terem túlsó végéből, a sötétben ólálkodva Christian figyelte őt. Gyakorlatilag egybeolvadt az árnyékokkal. - Hagyd abba! — pirongatott meg Mason, a pillantásomat követve. – Ma éjszaka ne aggódj érte! - Az nehéz lesz. - Attól depressziósnak nézel ki. És ez a ruha túl szexin áll rajtad ahhoz, hogy depressziósnak tűnjél. Gyere, ott van Eddie!

Elrángatott, de előtte még vetettem egy gyors utolsó pillantást Lissára a vállam felett. Rövid időre találkozott a tekintetünk. Megbánás villant a kötelékünkben. De kituszkoltam őt a fejemből - átvitt értelemben -, és sikerült vidám arcot vágnom, amikor csatlakoztunk egy csapat testőrtanonchoz. Nagyon megugrott az ázsiónk, amikor elmeséltük nekik Mia botrányos húzását, és szép vagy nem szép, de nagyon jólesett tisztára mosni a nevem és bosszút állni rajta. És amikor közülünk páran elkószáltak, és másokhoz csatlakoztak, magam előtt láttam, hogy terjednek megállíthatatlanul a hírek. Ennyit arról, hogy várunk hétfőig. Mindegy. Nem érdekelt Igazából tök jól éreztem magam. Visszaestem a régi szerepembe, és boldogan tapasztaltam, hogy nem rozsdásodott be a vicces és frivol beszólásokra való képességem. De ahogy múlt az idő, és egyre közelebb került Eddie bulija, éreztem, hogy Lissa idegessége egyre csak erősebb lesz. Összevontam a szemöldököm, abbahagytam a beszélgetést, és körbefordultam, szememmel a barátnőmet keresve. Arra! Még mindig egy csoport közepén állt, még mindig ő volt a kis naprendszerének legfényesebb csillaga. De Aaron éppen odahajolt hozzá, hogy valamit a fülébe súgjon. Egy olyan mosoly ült ki az arcára, amin láttam, hogy a legkevésbé sem őszinte, és a bosszúsága és idegessége csak még intenzívebbé vált Majd elérte a tetőpontját Mia sétált oda hozzájuk. Bármi miatt is ment oda, nem húzta az időt, mielőtt közölte volna. Lissa imádóinak tekintete kereszttüzében a kis Mia a piros ruhácskájában vadul gesztikulált, és élénken mozgott a szája. A szavait nem hallottam a terem túlsó végéből, de az érzelmek egyre sötétebbé váltak a kötelékünkben. - Mennem kell - szóltam oda Masonnek. Félig sétálva, félig futva odasiettem Lissa mellé, de Mia tirádájának csak a legvégét kaptam el. Immár teljes hangerővel üvöltött Lissával, mélyen az arcába hajolva. Úgy láttam, elért hozzá Jesse és Ralf árulásának híre.

- ...te és az a repedtsarkú barátnőd! Mindenkinek el fogom mondani, milyen őrült vagy, és hogy azért zártak be a klinikára, mert nem vagy normális. Gyógyszerezni fognak. Ezért tűntetek el Rose-zal, mielőtt bárki észrevette volna, hogy vag... Nana, ez így nem lesz jó! Éppen úgy, mint amikor először találkoztunk az ebédlőben, megragadtam Miát, és félrerántottam. - Hahó - köszöntem -, megérkezett a repedtsarkú barátnő. Emlékszel még, mit mondtam arról, ha túl közel állsz Lissához? Mia vicsorgott egyet, felfedve a szemfogait. Mint azt korábban is említettem, már nem tudtam sajnálni. Mia veszélyes volt Nagyon mélyre süllyedt, csak hogy bosszút álljon rajtam. És most valahonnan kiderítette Lissa vagdosásos ügyét. Ráadásul igazából tudott róla, nem csak találgatott. Az információ, amit előadott, úgy hangzott, mint egyrészt a testőrök helyszíni jelentése, másrészt meg az is, amit én elmondtam nekik Lissa múltjáról. Talán némi orvosi titok is volt benne. Mia valahogy megszerezte a vonatkozó iratokat Lissa is erre a következtetésre jutott, és az arckifejezésétől - ami ijedtté és sebezhetővé vált, a hercegnőség eltűnt róla - egyértelmű elhatározásra jutottam. Abban a pillanatban nem számított, hogy Kiróva előző nap a szabadságom visszaadásáról beszélt, az sem, hogy egészen addig jól éreztem magam, és a bajaimat hátrahagyva bulizhattam volna. Arra készültem, hogy mindezt leromboljam, ott helyben. Az önuralom nem a legnagyobb erősségem. Olyan erősen ütöttem meg Miát, ahogy csak tudtam - szerintem még erősebben, mint Jesse-t. Amikor az öklöm az orrához ért, valami reccsent, és vér kezdett spriccelni. Valaki felkiáltott. Mia visítva hátraszállt pár sikoltozó lány közé, akik nem szerették volna, ha véres lesz a ruhájuk. Én rárepültem, és sikerült még egy ütést bevinnem, mielőtt lehámoztak volna róla. Ezúttal nem küzdöttem a fogvatartóimmal, mint amikor Nagy tanár úr órájáról vittek el. Számítottam a dologra attól a pillanattól fogva, hogy meglendült a karom. A legcsekélyebb ellenállást sem tanúsítva hagytam a két testőrt, hogy kivezessenek a bálról, miközben Kiróva

megpróbált valami rendhez hasonlót teremteni. Nem érdekelt, mit tesznek velem. Már nem. Büntessenek meg, vagy rúgjanak ki! Mindegy. Túlélem... Előttünk, a kifelé igyekvő diákok feltömörödő és kiáramló hullámai között megláttam egy rózsaszínbe öltözött alakot kifelé rohanni. Lissa! A saját fékezhetetlen indulataim ideiglenesen felülírták az ő érzelmeit, de már vissza is tért az áradatuk. Pusztulás. Elkeseredettség. Most már mindenki tudja a ritkát. Nem csak ártatlan találgatásokkal kell szembenéznie. Össze fog állni a kép. Ezzel nem fog tudni megbirkózni. Mivel tudtam, hogy én nem mehetek sehova, elszántan próbáltam valami segítséget találni. Egy sötét alakot pillantottam meg a szemem sarkából. - Christian! - kiáltottam. Ő is Lissa távolodó alakját figyelte, de a neve hallatán felemelte a fejét. Az egyik kísérőm lepisszegett, és megfogta a karom. - Maradj csendben! Nem törődtem vele. - Menj utána! - kiabáltam oda Christiannek. - Siess! Ő csak ült tovább, én meg elfojtottam egy morgást. - Menj már, te hülye! A testőreim megint felcsattantak, hogy fogjam be, de valami magához tért Christianben. Felugrott a tespedésből, és elrohant arrafelé, amerre Lissa eltűnt. Senki nem akart velem foglalkozni aznap éjszaka. Másnap a poklok pokla fog rám várni - úgy hallottam, felfüggesztésről, esetleg egyenesen kicsapásról beszélnek -, de Kirovának elég volt a vérző Miával és a hisztérikus diákokkal megbirkóznia. A testőrök a szobámba kísértek a házfelügyelőnő vigyázó tekintete előtt, aki tájékoztatott, miszerint óránként benéz majd hozzám, ellenőrizendő, hogy nem léptem-e meg. Pár testőr is a lakóépület bejáratainak a közelében marad. Úgy tűnt, komoly veszélyt jelentek a környezetemre. Valószínűleg Eddie bulija is dugába dőlt miattam; most már senkit nem fog tudni felcsempészni a szobájába.

A ruhámra nem ügyelve levetettem magam a szobám padlójára, és keresztbe raktam a lábam. Megpróbáltam elérni Lissát. Most már nyugodtabb volt. A bálon történtek még mindig nagyon fájtak neki, de Christiannek valahogy sikerült lenyugtatnia, bár hogy ezt szavakkal vagy testi jellegű tettekkel sikerült-e elérnie, azt nem tudtam. De nem is érdekelt. Amíg Lissa jobban érzi magát, és nem készül valami ostobaságot csinálni, nekem mindegy. Visszatértem önmagamba. Igen, a dolgok most nagyon össze fognak kuszálódni. Mia és Jesse kijelentéseitől felbolydul az egész iskola. Engem valószínűleg kidobnak, és kénytelen leszek egy csapat könnyűvérű dampyr nőhöz költözni. De legalább Lissa rájöhet még, hogy Aaron unalmas, és ő igazából Christiannel szeretne lenni. Ugyanakkor, még ha ez így is helyes, akkor is azzal jár... Christian. Christian. Christian megsebesült. Visszarepültem Lissa testébe, mert hirtelen beszippantott a benne lüktető rettegés. Körbevették, férfiak és nők vették körbe, akik a semmiből tűntek elő és árasztották el a kápolna padlásterét, ahova Christiannel felmentek beszélgetni. Christian felugrott, és tűz lángolt fel az ujjaiból. Az egyik betolakodó fejbe vágta valami kemény tárggyal, amitől a földre rogyott. Nagyon reméltem, hogy azért jól van, de nem tudtam több energiát pazarolni arra, hogy érte aggódjak. Immár csak Lissát féltettem. Nem hagyhattam, hogy ugyanaz történjen vele is. Nem hagyhattam, hogy bántsák. Meg kellett mentenem, ki kellett szabadítanom onnan. De nem tudtam, hogyan. Túl messze volt, és abban a pillanatban én még csak a fejéből sem voltam képes kiszabadulni, nemhogy odarohanni vagy segítséget szerezni. A támadók közelebb mentek hozzá, hercegnőnek szólították, és közölték vele, hogy nem kell félnie, mert ők testőrök. És tényleg testőröknek tűntek. Az biztos, hogy dampyrok voltak. Precízen, hatékonyan mozogtak. De nem ismertem rá bennük az iskola testőreire. És Lissa sem. Testőrök nem támadtak volna rá Christianre.

És testőrök egészen biztosan nem kötözték volna meg Lissát, és nem peckelik fel a száját... Valami kipenderített Lissa fejéből, és összeráncolt homlokkal körbepillantottam a szobámban. Vissza kell térnem hozzá, hogy kiderítsem, mi történt. A kapcsolódásunk általában szép lassan halványult el, vagy én léptem ki belőle, de ez... ez olyan volt, mintha valami konkrétan eltávolított és kihúzott volna belőle. Vissza ide. De ennek semmi értelme. Mi húzhatott volna vissza... várjunk csak. Az elmém teljesen kiürült. Nem tudtam visszaemlékezni, hogy miről is gondolkoztam az imént Eltűnt Az agyamban csak fehér zaj maradt Hol jártam? Lissával voltam? Mi van Lissával? Felálltam, magam köré fontam a karom zavaromban, és megpróbáltam kitalálni, mi történhetett Lissa. Lissával volt valami. Dmitrij, szólalt meg hirtelen egy hang a fejemben. Dmitrijhez kell menned! Igen. Dmitrijhez. Hirtelen a testem és a lelkem is égni kezdett érte, és jobban vágytam arra, hogy vele legyek, mint valaha. Muszáj megkeresnem. Ő tudni fogja, mit kell tenni. És mondta is, hogy menjek hozzá, ha bármi baj van Lissával. Csak az a kár, hogy nem emlékszem, mi baj van vele. De mindegy. Tudom, hogy Dmitrij majd mindent helyre tesz. Nem volt túl nehéz felmennem az épület szolgálati szárnyába, mivel aznap éjjel bent akartak tartani. Nem tudtam, merre van Dmitrij szobája, de ez nem számított Valami felé húzott, egyre közelebb hajtott hozzá. Ösztönösen az egyik ajtó felé lendültem, és kivertem rajta a tamtamot Pár másodperc múlva Dmitrij ajtót nyitott, és barna szeme elkerekedett, amikor meglátott - Rose? - Engedj be! Lissáról van szó. Dmitrij azonnal félreállt az utamból. Láthatóan már az ágyból ugrasztottam ki, mert a takaró félre volt hajtva az egyik oldalon, és csak egy kis éjjelilámpa világított a sötétben. Ráadásul csak egy

pizsamanadrág volt rajta; a mellkasa - amit még soha nem láttam, de hú, milyen jól nézett ki - csupasz volt Sötét haja vége az álla alá kunkorodott, és nedvesnek tűnt, mintha nemrég zuhanyozott volna. - Mi a baj? A hangjától izgalom futott végig rajtam, és képtelen voltam válaszolni. A szemem sem tudtam levenni róla. Az erő, ami felhúzott ide, most felé noszogatott Annyira vágytam rá, hogy megérinthessem, annyira, hogy alig bírtam megállni. Olyan gyönyörű volt Olyan hihetetlenül jóképű. Tudtam, hogy valahol valami nincs rendben, de ez nem számított Amíg a közelében voltam, addig nem. Mivel legalább harminc centi van közöttünk, a közreműködése nélkül nem tudtam volna megcsókolni. Úgyhogy inkább a mellkasát céloztam meg, hogy belekóstolhassak a meleg, sima bőrébe. - Rose! - kiáltott fel, miközben hátralépett - Mit művelsz? - Szerinted? Tettem felé még egy lépést, arra vágyva, hogy megérinthessem, megcsókolhassam, és még számtalan egyéb dolgot tehessek vele. - Részeg vagy? - kérdezte Dmitrij, védekező mozdulattal maga elé tartva a tenyerét - Bár az lehetnék. - Megpróbáltam kicselezni, majd elbizonytalanodtam, és megtorpantam. - Azt hittem, te is akarod... szerinted nem vagyok csinos? -Mióta csak ismerjük egymást, mióta csak növekedni kezdett közöttünk ez a vonzalom, soha nem említette, hogy csinosnak talál. Tett rá utalásokat, de az nem ugyanaz. És a többi pasi minden visszajelzése ellenére, amelyek arról árulkodtak, hogy maga vagyok a kívánatosság megtestesülése, inkább attól az egyeden férfitól szerettem volna hallani, aki nekem is tetszett - Rose, nem tudom, mi folyik itt, de vissza kell menned a szobádba! Amikor megint elindultam felé, odanyúlt, és elkapta a csuklóm. Az érintésétől mindkettőnkön elektromosság futott végig, és láttam rajta, hogy kirepül a fejéből minden aggodalma. Valami őt is a hatalmába kerítette, valami, amitől hirtelen ő is annyira kívánni kezdett engem, mint én őt.

Elengedte a csuklómat, és a karja felfelé indult a karomon, lassan végigsimítva a bőrömön. Sötét, éhes pillantása fogva tartott, miközben magához húzott, és a testéhez szorított Az egyik kezét felvitte a tarkómra, ujjait a hajamba mélyesztette, az arcomat pedig az övéhez húzta. Az ajka elindult lefelé, és éppen hogy csak érintették az enyémet Nyeltem egyet, és még egyszer megkérdeztem: - Szerinted nem vagyok csinos? Dmitrij mélységes komolysággal nézett végig rajtam, mint mindig. - Szerintem gyönyörű vagy. - Gyönyörű? - Annyira gyönyörű vagy, hogy az néha már fáj. Az ajka az enyémhez ért, először gyengéden, majd keményen és éhesen. Belevesztem a csókjába. A keze lecsúszott a karomon, a csípőmön, egészen a ruhám szegélyéig. Belemarkolt az anyagba, és elkezdte felfelé tolni a lábamon. Ettől az érintéstől elolvadtam, bele a csókjába, ami csak úgy égette az ajkam. A keze egyre feljebb és feljebb csúszott, amíg át nem húzta a ruhát a fejemen, és le nem dobta a padlóra. - Te... nagyon gyorsan megszabadultál attól a ruhától - jegyeztem meg két mély sóhaj között. – Azt hittem, tetszik. - Tényleg tetszik - válaszolta Dmitrij. Ugyanúgy kapkodta a levegőt, mint én.– Imádom. És ezzel bevitt az ágyába.

Huszonegy Még soha nem voltam teljesen meztelen egy pasi előtt. Halálra rémített a helyzet — bár ugyanakkor izgatónak is találtam. A lepedőn fekve egymásra tapadtunk, és csókolóztunk — és csak csókolóztunk, csókolóztunk és csókolóztunk. Dmitrij keze és ajkai meghódították a testemet, és minden érintése olyan volt, mintha tűz perzselné a bőröm. Miután olyan sokáig vágytam rá, alig tudtam elhinni, hogy ez történik. És bár a testi dolgok nagyon jólestek, már egyszerűen a közelségétől is jól éreztem magam. Tetszett, ahogy rám néz, mintha én lennék a legszexisebb, legcsodálatosabb dolog a világon. Tetszett, ahogy kimondja a nevem oroszul, zsolozsmázva, mint egy imát: Róza, Róza... És valahol, valahol ebben az egészben benne volt ugyanaz a sürgető hang, ami felvitt a szobájába, az a hang, ami nem emlékeztetett az enyémre, de túl kiszolgáltatott voltam ahhoz, hogy ne figyeljek rá. Maradj vele, maradj vele! Ne gondolj semmire rajta kívül! Simogasd! Feledkezz meg minden másról! Én pedig hallgattam rá — nem mintha különösebben győzködnie kellett volna. Dmitrij tekintetének tüze arról árulkodott, hogy sokkal tovább szeretne menni, mint ameddig eljutottunk, de visszafogta a tempót, talán azért, mert látta rajtam, hogy ideges vagyok. A pizsamanadrágja rajta maradt, Egy ponton áthelyezkedtem, fölé hajoltam, a hajam az arca köré omlott. Dmitrij enyhén félrebillentette a fejét, és egy pillanatra megláttam a tarkóját. Az ujjam hegyét végighúztam a hat apró tetoválásán. - Tényleg megöltél hat strigát.? - Bólintott. - Azta!

Lehúzta magához a nyakamat, és megcsókolta. A foga gyengéden végigkarcolta a bőröm, másképp, mint egy vámpíré, de éppen olyan izgatóan. - Ne aggódj! Eljön majd a nap, amikor neked sokkal több lesz. - Nem furdal a lelkiismeret? - Hmm? - Amiért megölted őket. A furgonban azt mondtad, hogy helyes dolog, de mégis bánt. Ezért jársz a templomba, nem? Szoktalak ott látni, de a misék nem igazán érdekelnek téged. Dmitrij elmosolyodott meglepetésében, hogy még egy titkát kitaláltam. - Honnan tudod te ezeket? Nem igazán lelkifurdalás az, amit érzek... csak elszomorodom néha. Ok mind emberek, dampyrok vagy morák voltak egykor. Kár értük, ennyi, de mint már mondtam, amit meg kell tennem, azt meg kell tennem. Mindannyiunknak meg kell tennünk. Néha zavar, és a kápolna jó hely arra, hogy az ilyesmiken elgondolkozzak. Néha békére lelek ott, de nem túl gyakran. Melletted sokkal inkább megtalálom. Legurított magáról, és visszatért fölém. Folytatódott a csókolózás, ezúttal erőteljesebben. Sürgetőbben. Ó, istenem, gondoltam. Végre megeszem. Ez most az. Érzem. Dmitrij valószínűleg látta a tekintetemen, hogy döntöttem. Mosolyogva a nyakam mögé csúsztatta a kezét, és kioldotta Viktor nyakláncát. Lerakta az éjjeliasztalkára. Amint kikerült a lánc az ujjai közül, úgy éreztem, mintha pofon vágtak volna. Meglepetten pislogni kezdtem. Úgy tűnt, Dmitrij ugyanúgy van ezzel. - Mi történt? - kérdezte. - Nem... nem tudom. — Úgy éreztem magam, mintha ébredeznék, mintha átaludtam volna az elmúlt két napot. Valamire muszáj volt visszaemlékeznem. Lissa. Lissával volt valami. Furcsa érzés töltötte el a fejemet. Nem fájdalom, nem is szédelgés, hanem... a hang, döbbentem rá. Eltűnt a hang, ami Dmitrij karjaiba hajtott. Ez nem azt jelentette, hogy már nem kívántam, mert hú, ahogy

kinézett abban a szexi pizsamaalsóban, zilált hajjal az arca körül, az nem volt semmi. De megszűnt az a külső kényszer, ami hozzá sürgetett. Fura. Dmitrij összevonta a szemöldökét, és eltűnt róla a felajzottság. Pár másodpercig gondolkozott, majd odanyúlt, és megfogta a nyakláncot. Amint hozzáértek az ujjai, láttam, hogy ismét végigsöpör rajta a vágy. A kezét a derekamra csúsztatta, és hirtelen megint eltöltött az égető szenvedély. A gyomrom kavarogni kezdett, a bőröm pedig bizsergett és ismét átforrósodott. A lélegzetem felgyorsult. Dmitrij ajka ismét elindult az enyém felé. Egy belső részemnek sikerült kitörnie. - Lissa - suttogtam lehunyt szemmel — Valamit el kell mondanom Lissáról. De nem tudok... visszaemlékezni... olyan furán érzem magam... - Tudom. - Dmitrij még mindig átölelt, és a homlokomon nyugtatta az állat. Van valami... itt valami... - Elhúzta az arcát, én pedig kinyitottam a szemem. Ez a nyaklánc. Ezt kaptad Viktor hercegtől? Bólintottam, és láttam rajta, hogy a szeme mögött csigalassúsággal próbálnak beindulni a fogaskerekek. Egy mély levegőt véve elengedte a derekamat, és eltolta magát tőlem. - Mit csinálsz? - kiáltottam fel. - Gyere vissza... Úgy nézett ki, mintha vissza akarna jönni - mintha nagyon vágyna rá -, de inkább kimászott az ágyból. A nyaklánccal együtt eltávolodott tőlem. Úgy éreztem, mintha kitépett volna belőlem egy darabot, de ugyanakkor az a megdöbbentő benyomásom támadt, mintha éppen ébredeznék, mintha ismét képes lennék tisztán gondolkozni, anélkül, hogy a testem döntene helyettem. Másrészről Dmitrijről még mindig sugárzott az állati szenvedély, és úgy tűnt, mintha nagy erőfeszítésébe kerülne keresztülsétálni a szobán. Az ablak felé nyúlt, és sikerült fél kézzel kinyitnia. Hideg levegő áramlott be, és dörzsölgetni kezdtem a karom, hogy átmelegedjek. - Mit akarsz... - Villámként csapott belém a válasz, és kiugrottam az ágyból, pont, amikor a nyaklánc kirepült az ablakon. - Ne! Tisztában vagy azzal, mennyibe...

A nyaklánc eltűnt, én pedig nem úgy éreztem már magam, mint aki ébredezik. Immár ébren voltam. Fájdalmasan és húsbavágóan ébren. Felmértem a környezetem. Dmitrij szobája. Én meztelenül. Az összedúlt ágy. De ez semmi nem volt ahhoz képest, ami a következő pillanatban csapott belém. - Lissa! - kapkodtam levegő után. Minden visszatért, az emlékek és az érzelmek is. Ami azt illeti, hirtelen az elfojtott érzései is elárasztottak - megrendítő intenzitással. Még több rettegés. Végtelen rettegés. Ezek az érzelmek vissza akartak szippantani Lissa testébe, de nem hagyhattam magam. Még nem. Küzdöttem ellene, mert muszáj volt maradnom. Saját szavamba vágva elhadartam Dmitrijnek mindent, ami történt. Ő mozgásba lendült, még mielőtt befejeztem volna, magára hányta a ruháit, és minden ízében úgy nézett ki, mint egy harcos isten. Miközben kiadta az utasítást, hogy öltözzek, odadobott nekem egy cirill feliratos pólót, hogy vegyem fel az alig takaró ruhám fölé. Nem volt könnyű a nyomában maradnom, miközben lementünk ezúttal meg se próbált lassítani a kedvemért. Amikor odaértünk, nagy telefonálgatás kezdődött. Parancsszavak hangzottak el Semmi perc alatt a testőrök központi irodájában kötöttem ki Dmitrijjel Kiróva is ott volt, és még pár tanár. Legnagyobbrészt az iskola testőrei. Úgy tűnt, mintha mindenki egyszerre beszélne. És végig éreztem Lissa félelmét, éreztem, ahogy egyre távolabb kerül tőlem. Kiabálni kezdtem, hogy kapják össze magukat, és csináljanak valamit, de Dmitrijen kívül senki nem hitte el a történetemet az elrablásáról, amíg valaki oda nem cipelte Christiant a kápolnából, és nem igazolta, hogy Lissa nincs az akadémia területén. Christiant két testőr támogatta be. Nem sokkal később Dr. Olendzki is megjelent, megvizsgálta a fiút, és letörölte a vért a tarkójáról. Végre, gondoltam, történik valami. - Hány striga volt ott? kérdezte az egyik testőr. - Hogy az istenbe jutottak be?- dünnyögte egy másik. Rájuk meredtem. - Mi... Egyik sem volt striga.

Jó néhány szempár bámult vissza rám. - Ki más rabolta volna el? - kérdezte Kiróva kimérten. - Biztos rosszul láttad a... látomásodban. - Nem. Egyértelmű volt Azok... ők... mind testőrök. - Igaza van - motyogta Christian, még mindig az orvos keze közül. Megrándult az arca, ahogy a doktornő a tarkóján matatott - Testőrök. - Az lehetetlen - mondta valaki. - Nem iskolai testőrök voltak - magyaráztam a homlokomat dörzsölve, miközben erősen küzdöttem, hogy folytatni tudjam a párbeszédet, és ne zuhanjak vissza Lissába. Egyre dühösebb lettem. Emberek, megmozdulnának? Egyre távolabb kerül! - Azt állítja, hogy magáncélokra felbérelt testőrök egy csoportja jött be ide, és rabolta el a barátnőjét? - kérdezte Kiróva olyan hangon, mint aki biztos benne, hogy csak viccelek. - Igen - válaszoltam fogcsikorgatva. - Ők... Lassan, óvatosan feloldottam a mentális zárat, és Lissa testébe repültem. Egy autóban ültem, egy drága autóban, aminek a színezett ablakai kint tartották a napfény nagy részét Lehet, hogy itt „éjszaka" van, de a világ többi részén fényes nappal volt A kápolnában látott egyik testőr vezetett; egy másik mellette ült az anyósülésen felismertem, Szpiridon volt az. Hátul Lissa foglalt helyet összekötözött kézzel, az egyik oldalán egy harmadik testőrrel, a másikon pedig... - Viktor Daskovnak dolgoznak - szólaltam meg fuldokolva, miközben ismét Kirovára és a többiekre összpontosítottam. — Az ő testőrei. - Viktor Daskov hercegnek? — kérdezte az egyik testőr egy horkantás kíséretében. Mintha lennének még rajta kívül más Viktor Daskovok is. - Légyszi - nyögtem fel a fejemet markolászva. - Tegyenek valamit Egyre messzebb kerülnek. Most éppen... - Egy gyors kép, amit az autó ablakán keresztül láttam, villant fel a fejemben. - ...a nyolcvanhármason vannak. Délnek tartanak. - Már a nyolcvanhármason? Mikor indultak? Miért nem szólt hamarabb? Szorongással teli pillantást vetettem Dmitrijre.

— Egy bűvige miatt — válaszolta lassan. — Daskov megigézte a nyakláncot, amit Rose-nak adott Rose rám támadt miatta. - Senki nem ismeri már azokat a bűvigéket - ellenkezett Kiróva. Senki nem használ már olyat ősidők óta. — Hát, valaki mégis. Mire lefogtam, és elvettem tőle a nyakláncot, nagyon sok idő eltelt - magyarázta Dmitrij teljesen kifejezéstelen arccal. Senki nem vonta kétségbe a szavait Végül, végre-valahára mozgásba lendültek az emberek. Engem nem akartak magukkal vinni, de Dmitrij ragaszkodott hozzá, amikor ráébredt, hogy én odavezethetem őket Három csoport testőr indult útnak baljós, fekete terepjárókon. Én az első anyósülésén ültem, amit Dmitrij vezetett Teltek a percek. Csak akkor beszéltünk, amikor jelentettem valamit — Még mindig a nyolcvanhármason vannak... de közeledik a kijáratuk. Nem mennek túl gyorsan. Nem akarják, hogy igazoltassák őket Dmitrij bólintott, anélkül, hogy rám nézett volna. Ő egész határozottan gyorsan ment. Vetettem rá egy oldalpillantást, és közben újra lejátszottam magamban az este történteket A lelki szemeimmel újból láttam az egészet, ahogy rám néz, és ahogy csókol. De mi volt ez az egész? Illúzió? Csak egy trükk? Miközben az autóhoz mentünk, felvilágosított, hogy tényleg megbűvölték a nyakláncot, szerelmi bűbájjal. Én még soha nem hallottam ilyesmiről, de amikor bővebb információért esedeztem, csak annyit mondott, hogy ezt a varázslatot a földmágusok alkalmazták egykor, de már senki nem használja. - Lekanyarodnak - szólaltam meg hirtelen. - Nem láttam az út nevét, de tudni fogom, ha odaérünk. Dmitrij morgott valamit válaszul, én pedig még mélyebbre süppedtem az ülésben. Mit jelentett ez az egész? Jelentett számára bármit is? Mert számomra határozottan sokat jelentett

- Ott - mondtam körülbelül húsz perccel később, miközben rámutattam a földútra, amire Viktorék lefordultak. Nem aszfalt volt, hanem kövesút, és a terepjárónkkal előnyben voltunk a luxuskocsijukkal szemben. Csendben hajtottunk tovább, csak a murva ropogott a kerekek alatt. Porfelhő csapott fel az ablakok mellett, és gomolygott körülöttünk. - Megint elkanyarodnak. Egyre távolabb kerültek a főutaktól, mi pedig megállás nélkül követtük őket az én útmutatásom alapján. Végül éreztem, ahogy Viktor kocsija megáll. - Egy kis kunyhó előtt vannak — magyaráztam. — Beviszik Liss... - Miért csinálod ezt? Mi folyik itt? Lissa. Összekuporodva, ijedten. Az érzelmei engem is berántottak. - Gyere, gyermekem - szólalt meg Viktor a kunyhó felé indulva, botladozva a mankójával. Az egyik testőre nyitva tartotta az ajtót Egy másik utána taszigálta Lissát, majd amikor beértek, leültette egy székre egy kisasztal mellé. Hideg volt odabent, különösen a rózsaszín ruhában. Viktor is leült szemben. Amikor Lissa megpróbált felállni, az egyik testőr figyelmeztető pillantást vetett rá. — El tudod rólam képzelni, hogy bántsalak? - Mit tettél Christiannel.? - sikoltotta Lissa, figyelmen kívül hagyva a kérdést - Meghalt? - Az Ozera fiú.? Azt nem terveztem be. Nem számítottunk arra, hogy ott lesz. Abban reménykedtünk, hogy egyedül találunk, és meggyőzhetjük a többieket, hogy csak elszöktél megint Gondoskodtunk arról, hogy már híre járjon, mit tervezel. Mi? Visszaemlékeztem, hogy kerültek napvilágra mindenféle történetek a héten... Nataljától. - És most? - sóhajtott fel Viktor, miközben tehetetlenséget kifejező mozdulattal széttárta a karját - Nem tudom. Nem hinném, hogy bárki minket gyanúsítana, még ha azt nem is hiszik el, hogy megszöktél. Rose jelenti a legnagyobb veszélyt. Azt terveztük, hogy... eltávolítjuk az útból, hogy a többiek azt higgyék, ő is megszökött A botrány, amit a bálon csinált, lehetetlenné tette ezt, de volt egy másik tervem arra,

hogy lefoglaljam pár órára... valószínűleg egészen holnapig. Vele majd később kell számolnunk. Arra nem számított, hogy Dmitrij rájön a bűbájra. Úgy gondolta, túlságosan el leszünk foglalva egymással hajnalig. –Miért? - kérdezte Lissa. - Miért csináltad ezt az egészet? Viktor zöld szeme tágra nyílt, ami az apjára emlékeztette Lissát Bár csak távoli rokonok voltak, de a jádezöld szemszín jellemző volt mind a Dragomi-rokra, mind a Daskovokra. –Meglep, hogy nem jöttél rá, kedvesem. Szükségem van rád. Gyógyíts meg!

Huszonkettő - Gyógyítsalak meg? Gyógyítsa meg? - visszhangozták a saját gondolataim Lissáét - Ez az egyetlen lehetőségem — magyarázta Viktor türelmesen. — Az egyetlen lehetőségem, hogy legyőzzem ezt a betegséget Évek óta figyeltelek és vártam, amíg meg nem bizonyosodhattam. Lissa megrázta a fejét - Én nem... nem. Én semmi olyasmit nem tudok csinálni. - A gyógyító erőd elképesztő. Senkinek még csak fogalma sincs, mekkora hatalmad van. - Nem tudom, miről beszélsz. - Ne már, Vaszilisza. Tudok a hollóról, Natalja látott titeket Végig követett És azt is tudom, hogy gyógyítottad meg Rose-t Lissa ráébredt, hogy nincs értelme tovább tagadnia. - Az... más volt Rose nem sérült meg annyira. De te... A Sandovsky-szindrómával nem tudok mit kezdeni. - Nem sérült meg annyira?- nevetett Viktor. - Nem a bokájáról beszélek, bár az is lenyűgöző volt A balesetről beszélek. Mert, tudod, igazad van. Rose nem „sérült meg" annyira. Hanem meghalt Megvárta, amíg Lissa felfogja. - Az... Nem. Túlélte - nyögte ki végül a barátnőm. - Nem. Vagyis hát, igen. De elolvastam az összes beszámolót Kizárt, hogy Rose túlélhette volna a dolgot, különösen annyi sebesüléssel. Te gyógyítottad meg. Te hoztad vissza. - Viktor felsóhajtott, félig vágyakozva, félig elcsigá-zottan. - Olyan régóta sejtem, hogy képes vagy rá, és akkora erőfeszítéseket tettem, hogy megismételd... hogy lássam, mennyire vagy képes uralni.. Lissa megértette, és levegő után kezdett kapkodni.

- Az állatok. Te voltál az! - Natalja segítségével. - Miért tettéi ilyet? Hogy voltál rá képes? - Mert muszáj volt tudnom. Már csak pár hetem van hátra, Vaszilisza. Ha valóban képes vagy feltámasztani a holtakat, akkor meg tudsz gyógyítani engem is. Mielőtt elraboltalak, tudnom kellett, hogy képes vagy szabad akaratodból is gyógyítani, nem csak azokban a pillanatokban, amikor pánikolsz. - Es miért raboltál el egyáltalán? - Lissában felizzott a harag egy szikrája. - Te szinte a nagybátyám vagy. Ha azt akartad, hogy ezt tegyem... Ha tényleg azt hiszed, hogy képes vagyok... - A hangja és az érzelmei azt tükrözték, hogy nem hitte el egészen, miszerint képes meggyógyítani Viktort. - Akkor miért raboltál el? Nem lett volna egyszerűbb, ha simán csak megkérsz? - Mert nem egyszeri alkalomról van szó. Hosszú időmbe telt, hogy rájöjjek, mi vagy, de sikerült pár igazán régi történelmi anyaghoz hozzájutnom... olyan tekercsekhez, amik nem jutottak be a mora múzeumokba. Amikor arról olvastam, hogy működik a tevőleges lélek... - Tevőleges micsoda? - Lélek. Te arra szakosodtál. - Én nem is szakosodtam még semmire! Te megőrültél. - Miért, mit gondolsz, honnan származik a hatalmad? A lélek is egy elem, egy olyan, ami csak keveseknek adatik meg manapság. Lissa fejben még mindig csak az elrablásánál, illetve annál az új információnál tartott, hogy esetleg ő támasztott fel engem. - Ennek semmi értelme. Biztosan hallottam volna már arról, hogy van még egy elem, akkor is, ha nem túl gyakori. Vagy valakiről, aki arra szakosodott. - A lélekről már senki nem tud. Elfelejtették. Amikor valaki arra szakosodik, észre sem veszik. Azt hiszik, hogy az illető egyáltalán nem szakosodott. - Nézd, ha csak azt akarod, hogy jobban ére... - Lissa hirtelen elhallgatott. Dühös volt és félt, de az érzelmei mögött a logikus agya

már elkezdte feldolgozni, amit a lélekmágusokról és a szakosodásról hallott. És most összeállt benne a kép. - Ó, te jó ég. Vlagyimir és Karp tanárnő. Viktor sokatmondó pillantást vetett Lissára. - Te végig tudtál mindenről. - Nem! Esküszöm. Ez csak olyasvalami, aminek Rose kezdett utánanézni... Azt mondta, hogy ők is olyanok voltak, mint én... - Lissa kezdett kicsit ijedt állapotból nagyon rémült állapotba kerülni. Ezek túl megdöbbentő újdonságok voltak. - Tényleg olyanok, mint te. A könyvekben még azt is megemlítik, hogy Vlagyimirban mennyi volt a lélek. - Viktor ezt viccesnek találta. A mosolyát látván kedvem támadt pofon vágni. - Azt hittem... — Lissa még mindig azt szerette volna, ha mégis tévedés az egész. A szakosodás hiányát biztonságosabbnak találta, mintha valami furcsa elemre szakosodott volna. - Én azt hittem, valami olyasmire gondolnak, mint a Szentlélek. - Mások is ezt hiszik, de nem. Ez valami egészen más. Egy olyan elem, ami mindnyájunkban benne van. Egy felsőbbrendű elem, ami közvetetten az összes többit képes irányítani. — Úgy tűnik, az elméletem, mely szerint esetleg az összes elemre való szakosodásról van szó, mégsem volt olyan elrugaszkodott. Lissa keményen dolgozott azon, hogy sikerüljön befogadnia az új információkat, és egyúttal megőriznie a hidegvérét. - Ez nem válaszolja meg a kérdésemet. Tök mindegy, hogy van-e bennem ez a lélekizé, vagy mi. Nem lett volna szükség arra, hogy elraboljál. - A lélek, mint azt tapasztaltad, képes a fizikai sebesülések gyógyítására. De sajnos csak az akut sérülésekre hat. Az egyszeri dolgokra. Rose bokájára. A balesetből eredő sérülésekre. A krónikus állapotok, mint például a Sandovsky-kór, folyamatos kezelést igényelnek. Különben visszatér a betegség. És velem is ez fog történni. Szükségem van rád, Vaszilisza. Szükségem van arra, hogy segíts legyőzni és távol tartani a kórt. Hogy túléljem.

- Ez még mindig nem magyarázza meg, hogy miért raboltál el érvelt Lissa. - Ha megkértél volna, segítettem volna. - Soha nem hagyták volna. Az iskola. A tanács. Amint túltették volna magukat a megdöbbenésen, hogy találtak egy lélekmágust, fennakadtak volna az etikai vonatkozásokon. Végtére is, hogy lehet eldönteni, ki gyógyuljon meg? Azt mondták volna, hogy ez nem igazságos. Hogy Isten dolgába avatkozunk bele. Vagy a rád gyakorolt rossz hatása miatt aggódnának. Lissa arca megrándult; pontosan tudta, milyen hatásról beszél Viktor. Arckifejezését látván a herceg bólintott - Igen. Nem fogok hazudni neked. Nehéz lesz. Ki fogsz merülni, szellemileg és fizikailag is. De muszáj megtennem. Tényleg sajnálom. A szolgálataidért cserébe ellátlak etetőkkel, és egyéb igényeidet is kielégítem. Lissa felugrott a székből. Ben azonnal előrelépett, és visszanyomta. - És akkor hogy lesz? Rabságban fogsz itt tartani? Mint egy privát ápolónőt? Viktor megint előadta azt az idegesítő, tenyérszétnyitós mozdulatot. - Sajnálom. Nincs más választásom. Fehéren izzó harag söpörte el Lissa félelmét Visszafojtott hangon szólalt meg: — így van. Neked nincs választásod, mert itt most rólam van szó. - Így jobb lesz neked is. Tudod, mi lett a többiekkel. Hogy töltötte Vlagyimir a végnapjait dühöngő őrültként. Hogy kellett elhurcolni Szonja Karpot. Az a trauma, ami a baleset óta nyomaszt, nem csak a családod elvesztése miatt jött létre. Hanem mert használtad a lelket. A baleset felébresztette benned a lelket; a félelemtől, amikor Rose-t holtan láttad, előtört, és így sikerült őt meggyógyítanod. Ettől jött létre a köteléketek. És ha egyszer kikerült, nem lehet többé visszatuszkolni. Nagy hatalmú elem, ugyanakkor veszélyes is. A földmágusok a földből kapják az erejüket, a levegőmágusok a levegőből. De a lélek? Szerinted az honnan jön? Lissa csak mérgesen bámult.

- Belőled jön, a lényed legmélyéből. Ahhoz, hogy meggyógyíts valakit, magadból kell odaadnod egy darabot. Minél többet csinálod, idővel annál jobban tönkretesz. Biztos kezded már észrevenni. Láttam rajtad, mennyire feldúlnak bizonyos dolgok, milyen sebezhető vagy. - Nem vagyok sebezhető! - csattant fel Lissa. - És nem áll szándékomban megőrülni. Felhagyok a lélek használatával, mielőtt még rosszabbra fordulnak a dolgok. Viktor elmosolyodott. - Felhagysz vele? Mintha a lélegzéssel akarnál felhagyni. A léleknek megvan a saját akarata... Mindig ott lesz benned a kísértés, hogy segíts és gyógyíts. Ez a lényed része. Az állatoknak sikerült ellenállnod, de nem sokat gondolkoztál, amikor Rose-ról volt szó. Még a bűbájt sem sikerül visszafognod, aminek gyakorlásában egyébként szintén sokat segít a lélek. És ez mindig is így lesz. Nem kerülheted meg a lelket. Jobb lesz, ha itt maradsz, elszigetelve, távol a további stresszforrásoktól. Az akadémián vagy borzasztóan labilissá váltál volna, vagy felírtak volna neked valami gyógyszert, amitől jobban érezted volna magad, de a képességeid eltűntek volna. Lissában megjelent az elszántság higgadt magja, ami nagyon különbözött mindattól, amit az elmúlt években tapasztaltam tőle. - Én szeretlek, Viktor bácsi, de nekem kell megbirkóznom ezzel a helyzettel, és eldöntenem, mit tegyek. Nem neked. Te arra szeretnél kényszeríteni, hogy feladjam az életem a tiédért. Ez nem igazságos. - Az a kérdés, melyikünk élete ér többet. Én is szeretlek. Nagyon is. De a morák kezdenek széthullani. Egyre csak fogyatkozunk, mert hagyjuk, hogy a strigák prédájává váljunk. Régebben mi vadásztunk rájuk. Most meg Tatjána és a többi vezető bujdokolnak. Téged és a kortársaidat elzárva tartanak! A régi s/,é|) időkben a fiatalokat arra tanították, hogy harcoljanak együtt a testőreikkel. Fegyverként használtuk a mágiát. De már nem. Most csak várunk. Áldozatok vagyunk. - Ahogy a levegőbe meredt, mindketten láttuk rajta Lissával, mennyire elkapta a szenvedély. - Ha én lettem volna a király, változtattam volna ezen. Olyan forradalmat csináltam volna, amilyet sem a morák, sem a strigák nem láttak még. Nekem kellett volna

elfoglalnom Tatjána trónját. Már majdnem kinevezett, amikor felfedezték a betegségemet. Ha meggyógyulnék. .. ha meggyógyulnék, akkor elfoglalhatnám az engem megillető helyet. A szavai elindítottak valamit Lissában, aki hirtelen elgondolkozott a morák jelenlegi helyzetén. Eddig még soha nem jutott eszébe, amit Viktor mondott, hogy milyen más lenne minden, ha a morák vállvetve harcolnának a dampy-rokkal a strigák és az általuk képviselt gonosz ellen. Erről Christian jutott eszébe, és hogy a fiú is megemlítette a mágia fegyverként való alkalmazását. De még ha értékelte is Viktor elhivatottságát, egyikünk szerint sem érte meg az ár, amit a herceg követelt. - Sajnálom - suttogta Lissa. - Sajnállak. De kérlek, ne kényszeríts erre. - De muszáj lesz. Lissa egyenesen a szemébe nézett. - Nem fogom megtenni. Viktor oldalra billentette a fejét, mire valaki előlépett a sarokból. Egy újabb mora. Nem olyasvalaki, akit ismertem. Körbesétált Lissa mögé, és kioldotta a csuklóját. - Ez Kenneth - nyújtotta ki Viktor a kezét Lissa felé. - Kérlek, Vaszilisza. Add ide a kezed. Küldd belém a mágiát, ahogy Rose-zal csináltad. Lissa megrázta a fejét. - Nem. A herceg hangja már nem volt olyan kedves, amikor ismét megszólalt: - Kérlek szépen. így vagy úgy, de meg fogsz gyógyítani. Jobban örülnék, ha szabad akaratodból tennéd. A barátnőm megint csak a fejét rázta. Viktor alig észrevehetően intett Kennethnek. És ekkor kezdődött a fájdalom. Lissa felüvöltött. Én is üvöltöttem. A terepjáróban Dmitrij keze megugrott a kormányon a meglepetéstől, mire mindnyájan oldalra dőltünk. A testőr egy aggodalmas pillantás kíséretében elkezdett lehúzódni.

- Ne, ne! Menj tovább! - A halántékomra szorítottam a tenyerem. Oda kell érnünk! Az ülésem mögül Alberta előrenyúlt, és a vállamra tette a kezét. - Rose, mi történik? Visszapislogtam a könnyeimet. - Kínozzák Lissát... levegővel. Az a pasas... Kenneth... légnyomást csinált... a fejében. Iszonyatosan feszíti. Olyan, mintha a koponyám... a koponyája. .. mindjárt szétpattanna. - Hüppögni kezdtem. Dmitrij rám pillantott a szeme sarkából, és még jobban rálépett a gázra. Kenneth nem állt meg a levegő besűrítésénél. Arra is használni kezdte, hogy Lissa légzését szabályozza. Időnként elárasztotta vele a lányt; utána elvette tőle az összest, hadd fuldokoljon. Meglehetősen biztos voltam benne, hogy ha első kézből lennék ennek szenvedő alanya — másodkézből is elég rossz volt -, mindent megtennék, amit csak akarnak. Es végül Lissa is megtette. Fájdalmak közepette és elhomályosult tekintettel megfogta Viktor kezét. Még soha nem voltam a fejében olyankor, amikor varázsolt, úgyhogy nem tudtam, mire számítsak. Először semmit nem éreztem. Csak a koncentrációt. Utána... olyan volt... nem is tudom, hogy írhatnám le. Színek és fények és zene és élet és öröm és szeretet... Rengeteg csodálatos dolog, minden jó dolog, ami a világon van, és amiért érdemes élni benne. Lissa megidézte ezeket a dolgokat, amennyit csak tudott belőle, és átküldte Viktorba. A mágia végigömlött bennünk, ragyogva és édesen. Élt. Lissa élete volt. És bármilyen jó érzést is okozott, Lissa egyre gyengébb lett tőle. De ahogy az összes elem - amiket a titokzatos lélekelem tartott össze - átáramlott Viktorba, ő egyre erősebbé vált. Megdöbbentő volt a változás. Viktor bőre kisimult, eltűntek a ráncai és a himlőhelyei. Ősz, ritkuló haja besűrűsödött, és ismét sötétté és csillogóvá vált. Zöld szeme - ami végig jáde színű maradt - megint szikrázni kezdett, megtelt élénkséggel és élettel. Azzá a Viktorrá vált, akire Lissa gyermekkorából emlékezett. A lány végül kimerülten elájult.

A terepjáróban megpróbáltam tudósítani a történteket. Dmitrij arca egyre jobban elsötétült, és olyan orosz káromkodásokat köpködött, amikről még mindig nem árulta el, hogy mit jelentenek. Amikor pár száz méterre értünk a kunyhóhoz, Alberta felhívott valakit a mobilján, és az egész konvoj kihúzódott az út szélére. Az összes testőr - tucatnyinál is többen voltak - kiszállt, és összedugta a fejét, hogy stratégiát alkossanak. Valaki előrement felderíteni a terepet, és visszatérve jelentette, hányan vannak a kunyhóban és a kunyhón kívül. Amikor a csoport elkezdett szétszóródni, kísérletet tettem arra, hogy kiszálljak az autóból. De Dmitrij megállított. - Nem, Róza. Te itt maradsz! - A fenéket. Megyek segíteni neki. Dmitrij a tenyerébe vette az állam, és a szemembe fúródott a tekintete. - Már segítettél. A te feladatodnak itt vége. Ügyes voltál. De ebben nincs helyed. Lissának és nekem is arra van szükségünk, hogy téged biztonságban tudjunk. Csak azért fogtam be a számat, mert ráébredtem, hogy a vitatkozás csak késleltené a mentőakciót. Visszanyeltem a tiltakozó szavakat, és bólintottam. Dmitrij is bólintott, majd csatlakozott a többiekhez. Mindannyian beosontak az erdőbe, és eltűntek a fák között. Egy sóhajjal hátradöntöttem az anyósülést, és lefeküdtem. Nagyon fáradt voltam. Bár napfény ömlött be a szélvédőn keresztül, számomra éjszaka volt A legnagyobb részét ébren töltöttem, és nagyon sok minden történt azalatt A feladatom keltette izgalom és Lissa fájdalma után, amit én is átéltem, úgy éreztem, én is mindjárt elájulok. Csakhogy Lissa felébredt Lassan ismét felülkerekedtek az érzékszervei az enyémeken. Egy kanapén feküdt a kunyhóban. Biztos Viktor valamelyik csatlósa cipelte oda, amikor elájult Maga Viktor - aki a barátnőm kontójára immár élt és virult - a konyhában állt a többiekkel, akik halkan megbeszélték a terveiket Csak egyikük állt őrt Lissa mellett Vele könnyű lesz végezni, amikor majd Dmitrij beront a Fenegyerek Kommandóval.

Lissa megnézte magának a magányos őrszemet, majd a közeli ablakra pillantott Még mindig szédült a gyógyítástól, de sikerült felülnie. Az őr megfordult, és gyanakodva figyelte. Lissa a szemébe mosolygott - Csendben maradsz, bármit is teszek - utasította. - Nem hívsz segítséget, és nem szólsz senkinek, hogy eltűntem. Oké? A férfit láthatóan bilincsbe verte a bűvölet Egyetértően bólintott Lissa odahajolt az ablakhoz, kinyitotta rajta a zárat, és feltolta az üveget Eközben bukfencet hánytak a fejében a különböző szempontok. Gyenge volt Nem tudta, milyen messze lehet az akadémiától, vagy bármitől, ha már itt tartunk. Fogalma sem volt, milyen messze képes majd eljutni, mielőtt bárki észrevenné. De azt is tudta, hogy lehet, nem lesz több esélye a szökésre. Nem szándékozott az élete hátralevő részét az erdőben tölteni, ebben a kunyhóban. Más alkalommal bármikor lelkesen megéljeneztem volna a bátorságát, kivéve most. Most, amikor már majdnem kiszabadították azok a testörök. A fenekén kellett volna maradnia. De sajnos nem hallhatta meg a javaslataimat. Lissa kimászott az ablakon, én pedig hangosan elkáromkodtam magam. - Mi az.? Mit láttál? - szólalt meg mögöttem egy hang. Felpattantam fektemből, és bevertem a fejem a kocsi tetejébe. Hátranézve Christiant pillantottam meg, amint a csomagtartóból kandikál előre, a hátsó ülés mögül. - Te meg mit keresel itt? - kérdeztem. - Szerinted? Potyautas vagyok. - Nincs agyrázkódásod, vagy ilyesmi? Christian vállat vont, mintha az nem számítana. Milyen remekül összeillenek Lissával. Egyikük sem retten vissza attól, hogy sebesülten is őrültségeket csináljon. Ugyanakkor, ha Kiróva az iskolában tartott volna, én is ott ülnék mellette hátul. - Mi történik? - kérdezte. - Valami újat láttál?

Gyorsan elhadartam neki. Miközben beszéltem, az autóból is kiszálltam. Christian követett. - Nem tudja, hogy az embereink már úton vannak érte. Elmegyek, és összeszedem, mielőtt még belehalna a kimerültségbe. - Mi lesz a testőrökkel? Mármint az iskolaiakkal. Szólsz nekik, hogy Lissa megszökött? Megráztam a fejem. - Valószínűleg épp most törik be a kunyhó ajtaját Én megkeresem Lissát — Valahol a kunyhó jobb oldala környékén lehet Elindulhatok abba az irányba, de pontosabban nem tudom meghatározni, amíg közelebb nem érek a barátnőmhöz. De mindegy, nem számít Meg kell találnom Lissát Christian arcát látva nem tudtam visszafojtani egy gúnyos mosolyt — És igen, tudom. Te is velem jössz.

Huszonhárom Még soha nem volt ennyire nehéz kizárnom magam Lissa fejéből, de persze még soha nem is mentünk keresztül semmi ilyesmin. A gondolatai és érzelmei ereje folyamatosan próbáltak beszippantani, miközben végigrohantam az erdőn. A bokrok és a fák között szaladva Christiannel egyre távolabb kerültünk a kunyhótól. Istenem, mennyire sajnáltam, hogy Lissa nem maradt ott Imádtam volna végignézni a rajtaütést az ő szemén keresztül. De ez már mögénk került, és miközben szedtem a lábam, Dmitríj futópályával kapcsolatos szigorúsága kifizetődött. Lissa nem haladt túl gyorsan, és éreztem, hogy lecsökken köztünk a távolság, és egyre jobban be tudom határolni, merre lehet. De Christian ugyanúgy nem tudott lépést tartani velem. Lassítani kezdtem a kedvéért, de hamar rádöbbentem, mekkora ostobaságot csinálok. És ő is. - Menj - lihegte, miközben integetett, hogy haladjak. Amikor olyan közel értem Lissához, hogy úgy gondoltam, most már meghallhat, kiabálni kezdtem a nevét, abban a reményben, hogy erre esetleg visszafordul. Ehelyett egy sorozat vonítás érkezett válaszul - távoli kutyacsaholás. Pszi-kopók. Hát persze. Viktor mesélte, hogy velük szokott vadászni; képes uralkodni felettük. Hirtelen megértettem, miért nem emlékszik senki, hogy az iskola pszi-kopókat küldött volna a nyomunkba, amikor Chicagóban voltunk. Azt nem az akadémia intézte, hanem Viktor. Egy perccel később kiértem egy tisztásra, ahol Lissa bújt rettegve egy fához. Abból ítélve, ahogy kinézett, és amit éreztem belőle, már rég el kellett volna ájulnia. Csak az akaraterő legvégső szikrája tartotta még magánál. Tágra nyílt szemmel, sápadtan meredt az őt sarokba

szorító négy pszi-kopó rettentő látványára. Tudatosult bennem, hogy hétágra süt a nap, és ez újabb nehézséget jelent számára és Christian számára idekint. - Hé! - üvöltöttem a pszi-kopókra, próbálván magamra irányítani a figyelmüket. Valószínűleg Viktor küldte őket, hogy kapják el Lissát, de reméltem, hogy észreveszik az újabb fenyegetést, és reagálnak is rá - különösen, ha egy dampyrról van szó. A pszi-kopók sem szeretnek minket jobban, mint a többi állat. És valóban, engem kezdtek el fenyegetni vicsorogva és nyáladzó pofával. A farkasokra hasonlítottak, csak barna volt a szőrük, és narancssárga tűzben égett a szemük. Viktor valószínűleg megparancsolta nekik, hogy ne bántsák Lissát, de engem illetően nem tartotta vissza őket ilyen utasítás. Farkasok. Mint amiről biológián beszéltünk. Mit is mondott Meissner tanárnő? Hogy a konfrontációk nagy része fejben dől el? Ezt szem előtt tartva megpróbáltam alfa-állatnak látszani, de nem hinném, hogy bedőltek volna nekem. Egyesével is nehezebbek voltak nálam. Nem, nekik nincs okuk bármitől is félni. Megpróbáltam úgy tenni, mintha nem lenne szó többről, csak egy szabadfogású gyakorlatról Dmitrijjel, és felvettem egy ágat a földről, ami körülbelül ugyanakkora és ugyanolyan nehéz lehetett, mint egy baseballütő. Éppen csak megmarkoltam, amikor két kopó nekem ugrott. Karmok és fogak mélyedtek belém, de meglepően jól tartottam magam, miközben megpróbáltam mindenre visszaemlékezni, amit az elmúlt két hónapban tanultam a nagyobb és erősebb ellenfelekkel való harcról Nem szívesen bántottam őket. Túlságosan is emlékeztettek a kutyákra. De arról volt szó, hogy vagy én, vagy ők, és a túlélőösztönöm végül diadalmaskodott. Az egyiket sikerült leterítenem, de nem tudtam, hogy meghalt-e, vagy csak eszméletlen. A másik még mindig rajtam volt, és még mindig teljes erejével küzdött. A társai olyan benyomást keltettek, mint akik szívesen csatlakoznának hozzá, de ekkor egy új ellenfél lépett a küzdőtérre - vagy valami olyasmi. Christian.

- Tűnj el innen! - üvöltöttem neki, miközben próbáltam lerázni magamról a kopót, aki a karmait a lábam fedetlen bőrébe vájta, és majdnem ledöntött. Még mindig szoknyában voltam, bár a magas sarkút rég ledobtam. De Christian, mint a szerelmes fickók általában, nem hallgatott rám. Ő is felkapott egy ágat, és az egyik kopó felé hadonászott vele. Lángok gyúltak a fadarabon. A kopó felugatott, még mindig Viktor parancsától kötve, de ugyanakkor látszott rajta, hogy mennyire fél a tűztől. A társa, a negyedik véreb elhátrált a fáklyától, és körbeosont Christian mögé. A ravasz kis dög. Rávetette magát Christianre, egyenesen a hátára. Az ág kirepült a fiú kezéből, és a tűz azon nyomban kialudt. Ekkor mindkét kopó ráugrott a fiú fekvő testére. Én végeztem a saját vérebemmel — közben megint rosszul lettem attól, amit tennem kellett vele -, és elindultam a másik kettő felé, azon töprengve, van-e még elég erő bennem, hogy azokat is legyőzzem. De nem volt rá szükség. Megjelent a felmentő sereg a fák közül kiemelkedő Alberta képében. A kezében lévő pisztollyal habozás nélkül lelőtte a kopókat. Ez talán pokoli unalmasan hangzik, és a strigákkal nem is működne, de a többi ellenféllel? A lőfegyver kipróbált, hűséges eszköz. A kopók megtorpantak, és Christian teste mellé omlottak. Christian teste pedig... Mindhárman odaigyekeztünk hozzá - mi Lissával gyakorlatilag a földön csúszva. Amikor megláttam, muszáj volt elkapnom róla a pillantásomat. Felkavarodott a gyomrom, és nagy erőfeszítésembe került, hogy ne hányjam el magam. Még nem halt meg, de látszott rajta, hogy már nem húzza sokáig. Lissa tágra nyílt, kétségbeesett szeme felitta a látványt. Bizonytalan mozdulattal kinyújtotta felé a kezét, majd visszaejtette. - Nem megy - nyögte ki vékony hangon. - Nincs már bennem annyi erő. Alberta, akinek cserzett arca egyszerre tükrözött keménységet és együttérzést, gyengéden megbökte a karját.

- Jöjjön, hercegnő! El kell tűnnünk innen! Majd küldünk segítséget. Visszafordultam Christian felé, kényszerítve magam, hogy ránézzek, és hogy átérezzem, mennyire szereti őt Lissa. - Liss - szólaltam meg habozva. Ő úgy nézett rám, mintha már el is felejtette volna, hogy ott vagyok. Egy szó nélkül lesöpörtem a hajam a nyakamról, és félrebillentettem a fejem. A barátnőm egy pillanatig értetlenül nézett, majd fény gyúlt a szemében. A csinos mosolya mögött rejtőzködő szemfogak a nyakamba mélyedtek, mire egy halk nyögés szökött ki az ajkamon. Ekkor döbbentem csak rá, menynyire hiányzott nekem ez az édes, csodálatos fájdalom, amit felülmúlhatatlan gyönyör követ. Üdvözült állapotba kerültem. Szédület kerített hatalmába. Boldogság. Mintha álmodnék. Nem emlékszem pontosan, meddig ivott belőlem Lissa. Valószínűleg nem túl sokáig. Még álmában sem lenne hajlandó olyan mennyiséget magához venni, amitől meghalna valaki, és strigát csinálna belőle. Végzett, Alberta pedig elkapott, amikor dülöngélni kezdtem. Szédelegve néztem, ahogy Lissa Christian fölé hajol, és ráteszi a kezét. A távolból hallottam, ahogy a többi testőr felénk csörtet az erdőben. Semmilyen ragyogás vagy tűzijáték nem történt a gyógyítás közben. Az egész láthatatlanul ment végbe Lissa és Christian között. Bár a harapástól felszabaduló endorfinok letompították a kötelékünket, visszaemlékeztem Viktor gyógyulására, és arra, micsoda színeket és zenéket áraszthat magából Lissa. A szemem előtt ment végbe a csoda, és Alberta levegő után kezdett kapkodni. Christian sebei begyógyultak. A vére felszáradt. Az arcára visszatért a szín - már amennyi a morákon lenni szokott. Megrebbent a szemhéja, és ismét életre kelt a szeme. Lissára nézve elmosolyodott. Olyan volt az egész, mint egy Disney-film. Ezután valószínűleg elájulhattam, mert semmi másra nem emlékszem.

Végül az akadémián ébredtem fel, ahol két napja nyomták belém a folyadékot és a cukrot. Lissa szinte végig az ágyam mellett maradt, és lassan fény derült az elrablásával kapcsolatos eseményekre. Kirovának és még pár kiválasztottnak el kellett mondanunk mindent Lissa képességeiről, arról, hogyan gyógyította meg Viktort, Christiant, és hát, engem is. Ezek sokkoló tények voltak, de az adminisztrátorok beleegyeztek, hogy titokban tartsák őket az iskola többi része előtt. Senkinek még csak eszébe sem jutott úgy elvinni Lissát, mint Karp tanárnőt. A többi tanuló leginkább csak annyit tudott, hogy Viktor Daskov elrabolta Lissa Dragomirt. Azt nem, hogy miért. Néhány testőre meghalt, amikor Dmitrij serege rájuk tört - átkozottul kár volt értük, mivel amúgy is hiány van testőrökből. Viktor szigorú őrizet alá került az iskolában, és arra várt, hogy a királyi gárda elhurcolja. Lehet, hogy a mora kormánynak csak szimbolikus jelentősége van más országok kormányaihoz képest, de működő igazságszolgáltatással rendelkezik, és hallottam már mora börtönökről. Nem túl vonzó helyek. Ami Natalját illeti... az már kicsit trükkösebb kérdés. Ő még mindig fiatalkorú volt, de összejátszott az apjával. Ő hozta be a halott állatokat, és ő tartotta a szemét Lissán - már azelőtt, hogy elmentünk volna. Mivel ugyanúgy Földmágus volt, mint Viktor, neki sikerült a padot is eltörnie a lábam alatt. Amikor látta, hogy akadályozom meg Lissát abban, hogy bármit is kezdjen a galambbal, Viktorral ráébredtek, hogy engem kell megsebesíteniük a céljuk eléréséhez - ez az egyetlen lehetőségük arra, hogy megint gyógyítani lássák. Natalja egyszerűen megvárta a megfelelő alkalmat. Öt nem zárták be, vagy ilyesmi, de az akadémia nem tudta, mit kezdjen vele, amíg az uralkodó nem rendelkezik erről. Egyszerűen nem tudtam nem sajnálni. Olyan esetlen és önbizalomhiányos volt. Bárki rávehette volna bármire, nemhogy az apja, akit oly nagyon szeretett, és akinek annyira vágyott az elismerésére. Bármit megtett volna érte. Azt pletykálták, sikoltozva könyörgött a zárka előtt, hogy engedjék be. De nemet mondtak neki, és elvezették.

Mindeközben Lissa és én úgy vettük fel ismét a barátságunk fonalát, mintha mi sem történt volna. Lissa világának többi részében ugyanakkor nagyon sok minden történt. A rengeteg izgalom és dráma után úgy tűnt, mintha átértékelte volna, mi a fontos neki. Szakított . Biztos vagyok benne, hogy kedvesen csinálta, de ezzel együtt nagyon rosszuleshetett a fiúnak. Immár másodszor is ejtették. És az pedig, hogy az előző barátnője megcsalta, valószínűleg nem sokat lendített az önbizalmán. Ezután Lissa habozás nélkül járni kezdett Christiannel, a társadalmi következményekkel mit sem törődve. Amikor megláttam őket nyilvánosan, kéz a kézben, majdnem dobtam egy hátast. Úgy tűnt, Christian maga sem hiszi el a dolgot. A többi osztálytársunk túlságosan megdöbbent ahhoz, hogy egyáltalán felfogják. Még arra sem voltak igazán képesek, hogy elismerjék a fiú létezését, nemhogy azt, hogy olyasvalakivel jár, mint Lissa. Az én magánéletem már kevésbé volt rózsás, mint a barátnőmé már ha azt egyáltalán magánéletnek lehet nevezni. Dmitrij nem látogatott meg, miközben lábadoztam, és a különóráinkat határozatlan időre felfüggesztették. Csak a Lissa elrablását követő negyedik napon sikerült összefutnunk a tornateremben. Egyedül voltunk. Én a tornazsákomért mentem, és mozdulatlanná dermedtem, amikor megláttam, még megszólalni sem voltam képes. Ő majdnem elment mellettem, majd megállt. - Rose... - szólalt meg pár kényelmetlen pillanattal később. Jelentened kell, hogy mi történt. Mármint velünk. Én nagyon régóta vártam, hogy beszélhessek vele, de nem így képzeltem. - Nem tehetem. Kirúgnának téged. Vagy még rosszabb. - Jól tennék, ha kirúgnának. Amit tettem, az nem volt helyes. - Nem tehettél róla. A bűvige... - Az nem számít. Helytelen volt. És ostobaság. Helytelen? Ostobaság? Az ajkamba haraptam, és nagyon közel álltam ahhoz, hogy könnybe lábadjon a szemem. Gyorsan megpróbáltam visszanyerni az önuralmam.

- Figyelj, ne csinálj belőle akkora ügyet. - De az! Kihasználtalak. - Nem - válaszoltam higgadtan. - Nem használtál ki. Valószínűleg nagyon árulkodó lehetett a hangom, mert Dmitrij mélyen, komolyan a szemembe nézett. - Rose, hét évvel vagyok nálad idősebb. Tíz év múlva ez nem számít majd annyira, de egyelőre nagyon is számít. Én felnőtt vagyok. Te gyerek. Jujj! Megrándult az arcom. Jobb lett volna, ha pofon vág. - Amikor le sem tudtalak volna vakarni magamról, nem úgy tűnt, mintha gyereknek néznél. Most az ő arca rándult meg. - Csak mert a tested... szóval az nem jelenti azt, hogy felnőtt vagy. Mi két különböző világban élünk. Én már éltem odakint. A saját lábamra álltam. Öltem, Rose - embert, nem csak állatokat. Te pedig... te még csak most indulsz. Az életed a házi feladatról, a ruhákról és a bálokról szól. - Szerinted engem csak azok érdekelnek? - Nem, persze hogy nem. Nem csak. De ez mind része a te világodnak. Te még fejlődésben vagy, és még keresed, ki vagy, és mi fontos neked. Neked most ezt kell csinálnod. Veled egykorú fiúkkal kell lenned. Nekem nem kellettek a velem egykorú fiúk. De ezt nem említettem. Nem mondtam semmit. - Még ha úgy is döntesz, hogy nem szólsz, meg kell értened, hogy hiba volt. És nem fog többé megtörténni - tette hozzá Dmitrij. - Mert túl öreg vagy hozzám? Mert felelőtlenség lenne? A férfi arca teljességgel kifejezéstelen volt. - Nem. Hanem mert engem te egyszerűen nem érdekelsz úgy. Rámeredtem. Az üzenet — az elutasítás — maradéktalanul átjött. Minden, ami akkor éjszaka történt, minden, amiről azt hittem, hogy szép és jelentős, a szemeim előtt vált porrá. - Csak a bűvige miatt történt. Megértetted?

Megalázottan, dühvel telve nem voltam hajlandó hülyét csinálni magamból azzal, hogy vitatkozom vagy könyörgök. Csak vállat vontam. - Igen, értem. A nap hátralévő részét duzzogással töltöttem, és figyelmen kívül hagytam mind Lissa, mind Mason kísérleteit arra, hogy kirángassanak a szobámból. Ironikus volt, hogy pont most akarok bezárva maradni. Kirovát annyira lenyűgözte a megmentőakció során tanúsított teljesítményem, hogy feloldotta a házi őrizetet. Másnap iskola előtt elmentem oda, ahol Viktort tartották fogva. Az akadémiának öreg, megbízható cellái voltak, ráccsal, meg minden, és két testőr őrködött a mellette lévő folyosón. Egy kicsit füllentenem kellett, hogy beengedjenek és beszélhessek vele. Még Natalja sem mehetett be. De az egyik őr velem utazott a terepjáróban, és látta, ahogy elszenvedem Lissa kínzását. Azt mondtam neki, meg kell tudnom Viktortól, mit tett Lissával. Hazudtam, de az őrök bevették és megsajnáltak. Öt percet kaptam, mialatt a folyosó végéről figyeltek, ahonnan láttak ugyan, de hallani nem hallottak. Viktor cellája előtt állva magam is meglepődtem, hogy egykor sajnáltam. Az új, egészséges testének látványa felháborított. Keresztbe tett lábbal ült a keskeny ágyon, és olvasott. Amikor meghallotta a közeledésemet, felnézett. - Jé, Rose, milyen kedves meglepetés. A találékonyságod mindig lenyűgöz. Nem hittem volna, hogy bárkit is beengednek hozzám. Összefontam a karom, és megpróbáltam hiteles, ádáz testőrarcot vágni. - Azt akarom, hogy törd meg a varázst. Oldd fel! - Mire gondolsz? - A bűvigére, amit rám raktál. És Dmitrijre. - Annak a varázsnak már vége. Magától kiégett. Megráztam a fejem. - Nem. Folyamatosan rá gondolok. És most is azt akarom... Viktor mindentudóan elmosolyodott, amikor nem fejeztem be a mondatot.

- Kedvesem, az már régen benned volt, jóval azelőtt, hogy én bármit is tettem volna. - De nem így. Nem volt ilyen erős. - Talán nem tudatosult ennyire. De minden más... a vonzódás mind a fizikai, mind a mentális - eleve benned volt. És benne. Máskülönben nem működött volna. A bűvige semmi újat nem adott hozzá a dolgokhoz, csak feloldotta a gátlásaitokat, és felerősítette az egymás iránt táplált érzelmeiteket. - Hazudsz. Dmitrij azt mondta, nem érez irántam semmit. - Ő hazudik. Mondom, hogy a bűvige másképp nem működhetett volna, és őszintén szólva, Dmitrij jobban is ügyelhetett volna magára. Nem volt joga úgy érezni irántad. Neked megbocsátható egy kamasz lány szenvedélye. De neki? Jobban uralkodnia kellett volna az érzelmein. Natalja látta, ő szólt nekem is. És miután magam is végeztem pár megfigyelést, egyértelművé vált számomra. Tökéletes alkalmat adott arra, hogy mindkettőtök figyelmét eltereljem. Beoltottam a nyaklánc medálját a mindkettőtöket célzó bűbájjal, a többit meg ti végeztétek el helyettem. - Egy beteg szemétláda vagy, amiért ezt tetted velünk. És Lissával. - Azt nem sajnálom, amit vele tettem - jelentette ki Viktor a falnak dőlve. - Ismét megtenném, ha lehetne. Higgy, amit akarsz, de én szeretem a népemet. Amit tenni akartam, az az ő érdeküket szolgálta. És most mi lesz? Nehéz lenne megmondani. Nincs vezetőjük, nincs igazi vezetőjük. Nincs senki, aki úgy istenigazából érdemes lenne rá. Viktor félrebillentette a fejét, és eltűnődött. - Ami azt illeti, Lissából akár válhatna is valami ilyesmi, ha valaha is sikerül megtalálnia magában a hitet valami iránt, és felülemelkednie a lélek befolyásán. Ez igazából elég ironikus. Lélekvezetőt csinálhat valakiből, de le is rombolhatja az illető képességeit arra, hogy azzá váljon. A félelem, a depresszió és a bizonytalanság uralkodik el ilyenkor, és tartja a valódi erejét mélyen eltemetve. De Lissában Dragomir vér csörgedezik, ami nem kis dolog. És persze ott vagy neki te, az ő árnyékcsókolta testőre. Ki tudja? Lehet, hogy okoz még meglepetéseket.

- Árnyékcsókolta.? — Ismét előjött ez a szó, aminek Karp tanárnő is hívott. - Téged megcsókoltak az árnyékok. Te átléptél a halálba, a túloldalra, és visszatértél. Azt gondolod, ha ilyesmi történik, az nem hagyja ott a nyomát a lelkeden? Te sokkal jobban érzékeled az életet és a világot - még nálam is jobban -, akkor is, ha ez nem tudatosul benned. Neked meg kellett volna halnod. Vaszilisza szembeszállt a halállal, hogy visszahozzon, és ezzel végleg magához kötött. Te már megtapasztaltad az ölelését, és egy részed mindig emlékezni fog erre, mindig harcolni fog az életéért, és megtapasztal mindent, amit lehet. Ezért vagy olyan vakmerő mindenben. Nem fojtod vissza az érzelmeidet, a szenvedélyt, a dühöt. Ettől vagy különleges. Ettől vagy veszedelmes. Nem tudtam, mit válaszoljak erre. Elakadt a szavam, és ez láthatóan tetszett Viktornak. - És ez hozta létre a köteléketeket is. Lissa érzelmei mindig ki akarnak áradni belőle, át másokba. A legtöbb ember nem tudja fogni őket, kivéve, amikor Lissa egyenesen rájuk irányítja a gondolatait a bűbáj segítségével. De neked érzékenyebb az elméd az érzékszerveken túli erőkre, különösen, ha Lis-sáról van szó - sóhajtott fel Viktor, mármár boldogan, nekem pedig eszembe jutott, hogy azt olvastam, Vlagyimir megmentette Annát a haláltól. Biztos az hozta létre az ő köteléküket is. — Igen, ennek a szánalmas akadémiának fogalma sincs, mit tartanak a kezükben általatok. Ha nem lett volna muszáj megölnöm téged, akkor bevettelek volna a királyi gárdába, amikor felnősz. - Soha nem lett volna királyi gárdád. Nem gondolod, hogy az emberek furcsának találták volna a hirtelen változásodat.? Még ha a Lissa-féle ügy nem is derül ki soha, Tatjána semmiképpen nem téged választott volna ki. — Lehet, hogy igazad van, de ez nem számít. A hatalomátvételnek vannak más módjai is. Néha ki kell törni a hagyományos rendszerből. Azt hiszed, Kenneth az egyetlen mora, aki hozzám szegődött? A leghatalmasabb és legerőteljesebb forradalmak gyakran csendben

indulnak el, árnyékok közé bújva. - A szemembe nézett. - Ezt ne feledd. Furcsa zajok érkeztek a zárkasor bejárata felől, úgyhogy arra pillantottam, amerről bejöttem. A testőrök, akik beengedtek, eltűntek. A sarkon túlról nyögéseket és puffanásokat hallottam. Összevontam a szemöldököm, és félrehajtottam a nyakam, hogy jobban lássak. Viktor felállt - Na végre. Rettegés futott végig a gerincemen - legalábbis amíg meg nem láttam Natalját befordulni a sarkon. Együttérzés és harag keveréke öntött el, de kedves mosolyt erőltettem magamra. Valószínűleg nem fogja többé látni az apját, miután bezárják. Gonosztevők vagy sem, joguk van elbúcsúzni egymástól. — Szia — köszöntem, miközben néztem, ahogy közeledik. Szokatlan céltudatosság volt a mozdulataiban, és egy részem azt suttogta, valami nincs rendben. — Nem hittem volna, hogy beengednek. — Persze engem sem lett volna szabad beengedniük. Natalja egyenesen odasétált hozzám, és - túlzás nélkül - a falhoz vágott. Keményen belecsapódtam, és fekete csillagok kezdtek a szemem előtt táncolni. — Mi a... - tettem a kezemet a homlokomra, és próbáltam felállni. Immár ügyet sem vetve rám, Natalja kinyitotta Viktor cellájának ajtaját azzal a kulcscsomóval, amit az egyik testőr övén láttam. Nehézkesen feltápászkodtam, és odamentem hozzá. — Mit művelsz? Natalja felpillantott rám, és ekkor láttam meg. A halvány vörös gyűrűt a szembogara körül. A még morához képest is sápadt bőrét A vérfoltokat a szája körül. És ami a legárulkodóbb volt, a pillantását A pillantása olyan hideg és gonosz volt, hogy majdnem megállt a szívem. Olyan pillantás volt, ami elárulta, hogy már nem tartozik az élők közé - hogy most már a strigák egyike.

Huszonnégy Minden előképzettségem ellenére, bármennyit is tanultam a strigák szokásairól, és arról, hogy kell ellenük védekezni, még soha nem láttam egyet sem. Ijesztőbb volt, mint amilyennek képzeltem. Ezúttal, amikor Natalja megint felém csapott, már készen álltam. Vagy valami olyasmi. Elhajoltam előle, kitértem az útjából, azon töprengve, vajon mennyi esélyem lehet. Eszembe jutott Dmitrij vicce a bevásárlóközponttal. Nincs nálam ezüstkaró. Nincs mivel levágnom a fejét. Nem tudom felgyújtani. Végül is a futás tűnt a legjobb választásnak, de Natalja elállta az utam. Tehetetlennek érezve magam egyszerűen csak hátrálni kezdtem a folyosón, miközben ő egyre közelebb jött hozzám, sokkal kecsesebb mozdulatokkal, mint életében valaha. Utána, szintén gyorsabban, mint életében valaha, odaugrott hozzám, megragadott, és a falhoz csapta a fejem. Fájdalom robbant a koponyámban, és meglehetősen biztos voltam benne, hogy a szájpadlásomon vér ízét érzem. Elszántan küzdöttem ellene, és próbáltam védekezni, de olyan volt, mintha a belőtt Dmitrijt akarnám legyőzni. - Kedvesem - dünnyögte Viktor -, próbáld meg nem megölni, ha nem muszáj! Később még hasznát vehetjük. Natalja támadás közben megtorpant, és ez lehetőséget adott, hogy elhátráljak, de hideg tekintetét végig rajtam tartotta. - Majd megpróbálom. - Szkeptikus volt a hangja. - Te most tűnj el innen! Majd ha végeztem, találkozunk! - Ezt nem tudom elhinni! - kiabáltam Viktor után. - Strigává változtattad a saját lányodat?

- Ez volt az utolsó lehetőségem. Szükség volt erre az áldozatra a magasabb rendű célok elérése érdekében. Natalja megérti. - Ezzel elment - Tényleg megérted? - próbálkoztam be a lánynál. Esetleg húzhatnám egy kicsit az időt beszélgetéssel, mint a filmekben. Abban is reménykedtem, hogy a kérdéseimmel elrejthetem, milyen végtelenül és menthetetlenül rettegek. - Megérted? Istenem, Natalja, te... te képes voltál átváltozni. Csak azért, mert az apád azt mondta? - Az apám nagyszerű ember - válaszolta a lány. - Meg fogja menteni a morákat a strigáktól. - Megőrülté? - kiáltottam fel. Tovább hátráltam, és hirtelen falba ütköztem. Belevájtam a körmeimet, mintha át tudnám magam kaparni rajta. - Te striga vagy! Erre vállat vont, és majdnem olyannak tűnt, mint a régi Natalja. - Meg kellett tennem, hogy kiszabadítsam innen, még mielőtt ideérnének a többiek. Eggyel több striga, hogy a morák megmenekülhessenek. Megéri, ezért megéri lemondani a napról és a mágiáról. - De te morákat akarsz majd ölni! Ez ellen nem tehetsz semmit - Apa majd segít uralkodni magamon. Ha nem, akkor egyszerűen meg kell ölniük. - Ezzel odanyúlt, hogy megmarkolja a vállamat, én meg beleborzongtam abba, hogy milyen szenvtelenül beszél a saját haláláról. Majdnem olyan szenvtelenül, mint ahogy kétségkívül az én halálomat fontolgatta. - Te tényleg elmebeteg vagy. Nem szeretheted annyira. Nem lehet, hogy... Natalja ismét a falhoz vágott, és ahogy a testem a padlóra rogyott, olyan érzésem támadt, hogy ezúttal nem leszek képes felkelni. Viktor azt mondta neki, hogy ne öljön meg... de volt valami Natalja szemében, ami arról árulkodott, hogy mégis szeretne. Táplálkozni szeretett volna belőlem; éhség dúlt benne. Ilyenek a strigák. Nem lett volna szabad beszélgetnem vele, ébredtem rá. Haboztam, pedig Dmitrij pont ettől óvott

Ekkor hirtelen megjelent ő maga, és úgy rombolt végig a folyosón, mint maga a Halál a vadnyugati viharkabátjában. Natalja megpördült Gyors volt, nagyon gyors. De Dmitrij is gyors volt, és sikerült kitérnie a támadás elől, arcán színtiszta erővel és keménységgel. Hátborzongatóan lenyűgözőnek láttam a mozgásukat, ahogy egymással szemben köröztek, mintha halálos táncot járnának. Natalja nyilvánvalóan erősebb volt az ellenfelénél, ugyanakkor még csak nemrég lett striga. Az, ha az ember szuperképességeket kap, még nem jelenti azt, hogy használni is tudja őket Dmitrij viszont tisztában volt azzal, hogy használja a saját képességeit Miután mindketten adtak és kaptak pár kegyetlen ütést, a testőr bevitte a végső csapást Az ezüstkaró megvillant a kezében, majd előrecsusszant, mint egy kígyó - egyenesen Natalja szívébe. Dmitrij ekkor kirántotta, hátralépett, és az arca érzéketlen maradt, miközben a lány felsikoltott és összeesett. Pár rettenetes pillanat múlva Natalja nem mozdult többé. Dmitrij ugyanilyen gyorsan fölém hajolt, és alám csúsztatta a kezét. Felállt, és ugyanúgy a karjában vitt ki, mint amikor megsérült a bokám. - Üdv, elvtárs - dünnyögtem álmosnak tűnő hangon. - Igazad volt a strigákkal kapcsolatban. - Ekkor elsötétült a világ, és lecsukódott a szemhéjam. - Rose. Róza. Nyisd ki a szemed! - Még soha nem hallottam Dmitrij hangját ilyen feszültnek, ilyen kétségbeesettnek. - Nehogy elaludj itt nekem. Még ne. Felbandzsítottam rá, miközben a klinika felé cipelt, gyakorlatilag futva. - Igaza volt? - Kinek? - Viktornak... azt mondta, nem működött volna. A nyaklánc. Kezdtem elveszíteni az eszméletemet, eltűnni az elmém feketeségében, de Dmitrij visszarángatott az ébrenlétbe. - Hogy érted?

- A bűvige. Viktor azt mondta, kellett hozzá, hogy te akarj engem... hogy szeress... ahhoz, hogy működjön. - Amikor Dmitrij nem válaszolt, megpróbáltam megmarkolni az ingét, de túl gyengék voltak az ujjaim. - így volt? Tényleg akartál? Dmitrij hangja rekedtes volt. - Igen, Róza. Tényleg akartalak. Még mindig akarlak. Bárcsak... együtt lehetnénk. - Akkor miért hazudtál nekem? — dünnyögtem ismét. Dmitrij lenézett rám ott a karjában. Hallottam, ahogy hangok és léptek érnek egyre közelebb. - Mert nem lehetünk együtt. - A korunk miatt, ugye? - kérdeztem. - Azért, mert a tanárom vagy? Dmitrij ujja gyengéden letörölt az arcomról egy kiszökött könnyet. - Részben azért — válaszolta. — Ugyanakkor... hát, te is, és én is Lissa testőrei leszünk egy szép napon. Mindenáron meg kell őt védenünk. Ha jön egy csapat striga, képesnek kell lennem arra, hogy közéjük és Lissa közé vessem magam. - Azt tudom. Természetesen ezt kell tenned. - Megint fekete szikrák kezdtek a szemem előtt táncolni. Lassan veszítettem el az eszméletemet. Nem. Ha megengedném magamnak, hogy szeresselek, akkor nem elé vetném magam. Hanem eléd. Ekkor odaértek az orvosok, és kivettek a karjaiból És így történt, hogy két nappal azután, hogy kiengedtek, ismét a klinikán kötöttem ki. Immár harmadszorra az alatt a két hónap alatt, mióta visszatértünk az akadémiára. Ez biztos valami rekord. Egyértelműen agyrázkódást szenvedtem, és valószínűleg belső vérzésem is volt, de ezek soha nem derültek ki. Ha az ember legjobb barátnője profi gyógyító, akkor nem igazán kell ilyesmiken aggódnia. Így is kénytelen voltam bent maradni pár napig, de Lissa - és Christian, az elválaszthatatlan kísérője - szinte soha nem hagyták el a betegágyam szélét, amikor nem órán ültek éppen. Rajtuk keresztül megtudtam az összes részletet a kinti világból. Dmitrij akkor jött rá,

hogy egy striga van az egyetem területén, amikor megtalálták Natalja halott, kivéreztetett áldozatát: mégpedig Nagy tanár urat, nem mást. Ez meglepő választás volt, de mivel egy idősebb emberről beszélünk, valószínűleg nem tudott olyan erővel védekezni. Lemondhattunk a szláv képzőművészetről. A zárkáknál őrködő testőrök megsebesültek, de nem haltak meg. Natalja egyszerűen csak odavágta őket, mint engem is. Viktort megtalálták és újra elfogták, miközben megpróbált kiszökni az iskola területéről. Ennek örültem, bár azt jelentette, hogy Natalja önfeláldozása értelmetlen volt. Az a hír járta, hogy Viktor egyáltalán nem tűnt rémültnek, amikor megérkezett a királyi gárda, és elvitték. Végig csak mosolygott, mintha tudna valamit, amit ők nem. Amennyire ez lehetséges volt, az élet ezek után visszatért a rendes kerékvágásba. Lissa nem vagdosta többé magát. Az orvos felírt neki valamit - valami antidepresszánst vagy nyugtatót, nem jegyeztem meg -, amitől jobban érezte magát. Én nem igazán tudtam semmit ezekről a gyógyszerekről korábban. Azt hittem, kábák és boldogak lesznek tőle az emberek. De ez is csak olyan orvosság volt, mint bármelyik másik, és leginkább csak annyi volt a hatása, hogy Lissa normális és kiegyensúlyozott lett tőle. Amire szükség is volt - mert akadt sok más egyéb feldolgoznivalója is. Mint például Andrej. Lissa végül elhitte, amit Christian mondott, és kénytelen volt belátni, hogy Andrej esetleg nem volt az a gáncs nélküli lovag, akinek addig tartotta. Ezen nem volt könnyű túltennie magát, de végül sikerült belenyugodnia, amikor elfogadta, hogy Andrejnek is lehettek jó és rossz oldalai is, mint mindannyiunknak. Amit a bátyja Miával tett, az elkeserítette, de ez nem változtatott azon, hogy vele jó testvérként, szeretettel bánt. És ami a legfontosabb, Lissa végre felszabadult a kényszer alól, hogy olyannak kell lennie, mint Andrej, ahhoz, hogy büszke legyen rá a családja. Képessé vált a saját életét élni - amit nap mint nap be is bizonyított a Christiannel való kapcsolatával.

Az iskola ezen továbbra sem tudta túltenni magát. De ez Lissát nem érdekelte. Csak nevetett az egészen, és ügyet sem vetett a döbbent tekintetekre és a főnemesek megvetésére, akik nem tudták elhinni, hogy egy megszégyenített családból jár valakivel. De nem mindenki érzett így. Néhányan, akik a rövid, forgószélszerű társadalmi élete alatt ismerték meg, önmagáért szerették őt, bűbáj ide vagy oda. Tetszett nekik az őszintesége és nyíltsága, ezt többre tartották, mint a főnemesek játszmáit. Persze rengeteg főnemesi sarj kiközösítette, és csúnya dolgokat mondtak róla a háta mögött. Ami a legmegdöbbentőbb volt, Miának a legmélyebb megaláztatása ellenére - sikerült visszaevickélnie pár ilyen főnemes kegyeibe. Ez is csak az én elméletemet bizonyította. Mia nem az a típus, aki sokáig padlón marad. És ami azt illeti, megint megláttam a bosszúhadjáratának első jeleit, amikor valamelyik nap útban az órám felé elsétáltam mellette. Egy kis csoporttal ácsorgott, és elég hangosan beszélt, láthatóan abban a reményben, hogy meghallom. — .. .tökéletes pár. Mindketten totálisan kegyvesztett családból származnak. Összeszorítottam a fogam, és továbbmentem, közben követtem a pillantását abba az irányba, amerre Lissa és Christian álldogáltak. Teljesen belemerültek a saját világukba, és gyönyörű látvány voltak így ketten, a szőke, világos bőrű lány és a kék szemű, fekete hajú fiú. Nem tudtam nem megbámulni őket. Miának igaza volt. Tatjána nyilvánosan megszégyenítette Lissát, és bár senki nem „hibáztatta" az Ozerákat azért, ami Christian szüleivel történt, a többi mora család azért megtartotta tőlük a távolságot. De Miának abban is igaza volt, hogy bizonyos értelemben Lissa és Christian volt a tökéletes pár. Lehet, hogy pillanatnyilag számkivetettség sújtotta őket, de a Dragomirok és az Ozerák egykor a legbefolyásosabb mora családok közé tartoztak. És nagyon rövid idő alatt Lissa és Christian elkezdték átformálni egymást oly módon, hogy egyre méltóbbakká váltak az őseikhez. A fiú kezdte eltanulni az udvariasságot és a társasági jó modort, a barátnőm megtanult kiállni

azért, amiben hisz. Minél tovább figyeltem őket, annál inkább láttam, micsoda energia és magabiztosság sugárzik belőlük. Ők sem maradnak a padlón. És azt gondolom, hogy Lissa kedvessége mellett ez volt az, amitől vonzóvá vált az emberek szemében. A baráti körünk egyenletes növekedésnek indult. Persze Mason is csatlakozott hozzánk, és nem csinált titkot belőle, hogy érdeklem. Lissa nagyon sokat ugratott ezzel kapcsolatban, én viszont nem nudtam, mihez kezdjek a helyzettel. Egy részem úgy vélte, hogy esetleg ideje volna adnom neki egy esélyt a komoly kapcsolatra, de a lényem többi része Dmitríj után vágyakozott. mitrij leginkább csak ugyanúgy viselkedett velem, mint ahogy az egy tanártól elvárható. Hatékony volt. Elhivatott. Szigorú. Megértő. Semmi szokatlan dolgot nem tett, semmit, amitől bárki gyanítani kezdte volna, mi volt közöttünk - leszámítva pár összenézésünket. És amint sikerült túltennem magam a zsigeri érzelmi reakciómon, tudtam, hogy - elméletben - igaza volt velünk kapcsolatban. A korkülönbség probléma, igen, különösen, amíg az akadémia diákja vagyok. De a másik dolog, amit említett... az soha fel sem merült bennem. Pedig muszáj lett volna. Két romantikus kapcsolatban lévő testőr elterelheti egymás figyelmét a mora védencükről. Nem hagyhattuk, hogy ez megtörténjen, nem kockáztathattuk Lissa életét a saját vágyaink miatt. Különben mi sem lennénk különbek, mint Badicáék testőre, aki megszökött. Egyszer azt mondtam Dmtrijnek, hogy a saját érzelmeim nem számítanak. Lissa az első. Csak abban reménykedtem, hogy ezt be is tudom bizonyítani. - A gyógyítást nagyon sajnálom - mondta Lissa. - Hmm? - A szobájában ültünk, és úgy tettünk, mintha tanulnánk, de a gondolataim Dmitrijnél jártak. Lissát kioktattam a titkokkal kapcsolatban, de róla még mindig nem meséltem neki, és arról sem, milyen közel jártam ahhoz, hogy elveszítsem a szüzességemet. Valami oknál fogva képtelen voltam beszélni ezekről. A barátnőm ledobta a kezében tartott történelemkönyvet. - Hogy le kellett mondanom a gyógyításról. És a bűbájról. - A második mondatnál bosszankodás suhant végig az arcán. A

gyógyításra úgy tekintettek, mint csodálatos képességre, ami további vizsgálódásokra érdemes; a bűbáj használatát Kiróva és Carmack tanárnő nagyon elítélte. - Úgy értem, most boldog vagyok. Már régen segítséget kellett volna kérnem, ebben igazad volt. Örülök, hogy kaptam gyógyszert. De Viktornak is igaza volt. Most már nem tudom a lelket használni. De még mindig érzem a jelenlétét... Hiányzik, hogy nem érhetek hozzá. Nem voltam biztos benne, mit mondhatnék erre. Nekem így jobban tetszett Lissa. Amikor eltűnt belőle az őrület fenyegetése, ismét kiteljesedett, visszatért a magabiztossága és a nyitottsága, pont olyan lett, amilyennek régen ismertem és szerettem. Amikor ilyennek láttam, könnyedén elhittem, amit Viktor mondott a vezetői képességeiről. A szüleire emlékeztetett és Andrejre — ők is ugyanilyen odaadást váltottak ki azokból, akik ismerték őket. - És ez a másik - folytatta. - Viktor azt mondta, nem adhatom fel. Igaza volt. Fáj, hogy eltűnt belőlem a mágia. Olyan nagyon vágyom rá néha. - Tudom - válaszoltam. Ereztem, hogy sajog belül. A gyógyszerek a mágiát letompították, de a kötelékünket nem. - És folyamatosan az jár az eszemben, mennyi mindent tehetnék, mennyi emberen segíthetnék - tette hozzá Lissa mély sajnálattal. - Először magadon kell segítened - jelentettem ki ellentmondást nem tűrően. - Nem akarom, hogy megint bajod legyen! Azt nem hagyom! - Tudom. Christian ugyanezt mondja - ült ki az arcára az a gügye mosoly, ami mindig, ha a fiúra gondolt Ha tudtam volna, mennyire meghülyülnek a szerelemtől mindketten, nem igyekeztem volna annyira, hogy megint összehozzam őket - És azt hiszem, igazatok is van. Jobb, ha vágyom a mágiára, de épelméjű vagyok, mint ha tudom használni, de beleőrülök. Középút pedig nincs. - Nincs - helyeseltem. - Ebben nincs. És akkor a semmiből egyszer csak belém vágott egy gondolat Volt középút Natalja szavai jutottak eszembe. Megéri, ezért megéri lemondani a napfényről és a mágiáról .

A mágiáról. Karp tanárnőből nem csak azért lett striga, mert megőrült Azért lett striga, hogy épelméjű maradhasson. Aki strigává válik, az teljesen elveszíti a mágiát Amikor megtette ezt a lépést, képtelenné vált használni. Nem is érezte. És nem is vágyott rá többé. Lissára meredtem, és éreztem, hogy csomóba rántja a gyomrom az aggodalom. Mi van, ha rájön? Mi van, ha ő is ezt az utat választja? Nem, határoztam el gyorsan. Lissa soha nem tenne ilyet Ehhez túl erős, túl erkölcsös. És amíg szedi a gyógyszerét, a józan esze visszatartja az ilyen drasztikus lépésektől. De a gondolat arra ösztökélt, hogy még egy utolsó dolgot kiderítsek. Másnap reggel elmentem a kápolnába, és az egyik padon kivártam, hogy megérkezzen a tiszteletes. - Szervusz, Rosemarie! - köszöntött láthatóan meglepődve. Segíthetek valamiben? Felálltam. - Kíváncsi vagyok pár dologra Szent Vlagyimirral kapcsolatban. Kiolvastam a könyvet, amit adott, és pár másikat is. - Jobb, ha nem említem azokat, amiket a padlásról emeltem el. - De senki nem említette, hogy halt meg. Mi történt? Hogy ért véget az élete? Mártírhalált halt, vagy ilyesmi? A tiszteletes felvonta busa szemöldökét - Nem. Végelgyengülésben halt meg. Békésen. - Biztos benne? Nem vált strigává, nem ölte meg magát? - Nem, persze hogy nem. Hogy jutnak ilyenek eszedbe? - Hát... egyrészt szent volt, meg minden, de ugyanakkor elég őrült is volt, nem.? Olvastam róla. Azt hittem, esetleg, nem is tudom, megadta magát az elmebajnak. A tiszteletes komoly arcot vágott. - Igaz, hogy egész életében küzdött a maga démonával. Az őrülettel. Ez kemény harc volt, és néha valóban meg akart halni. De felülkerekedett rajta. Nem hagyta győzedelmeskedni. Elképedten bámultam. Vlagyimir nem kapott gyógyszereket, és egyértelmű volt, hogy a mágiát is folyamatosan használta.

- Hogyan? Hogyan sikerült neki? - Az akaratereje segítségével, gondolom. Hát... azzal, és Annával. - Árnyékcsókolta Anna - dünnyögtem. - A testőre. A tiszteletes bólintott - Ő végig mellette volt. Amikor Vlagyimir elgyengült, ő tartotta vissza. Ő vette rá, hogy erős maradjon, és ne adja meg magát az őrületnek. Kábán hagytam el a kápolnát Anna volt az oka. Anna segített Vlagyimirnak megmaradni a középúton, ő tette lehetővé, hogy varázslatokat hajtson végre anélkül, hogy borzalmas véget érne. Karp tanárnő nem volt ilyen szerencsés. Nem fűzte kötelék a testőréhez. Nem volt senkije, aki tartotta volna benne a lelket De Lissának van. Mosolyogva átvágtam a téren az ebédlő felé. Annyira örültem az életnek, mint már rég nem. Meg tudjuk csinálni, Lissa és én. Együtt képesek leszünk rá. Ebben a pillanatban észrevettem egy sötét alakot a szemem sarkából. Elsuhant mellettem, és leereszkedett egy közeli fára. Megtorpantam. Egy holló volt, nagy testű, vad külsejű, fényes, fekete tollakkal. Pár pillanattal később ráébredtem, hogy nem csak egy holló, az a holló volt Amelyiket Lissa meggyógyította. Nincs még egy madár, ami ilyen közel merészkedne egy dampyrhoz. És nincs még egy madár, ami ilyen intelligensen nézne rám, mint egy ismerősre. Alig tudtam elhinni, hogy még mindig a környéken van. Borzongás futott végig a gerincem mentén, és hátrálni kezdtem. Aztán leesett, hogy miről van szó. — Te is hozzá vagy kötve, igaz? — kérdeztem, teljes tudatában annak, hogy ha bárki meglát, azt hiszi, megőrültem. - Ő hozott vissza. Te is árnyékcsókolta vagy. Ami azt illeti, ezt nagyon vagánynak tartottam. Kinyújtottam a karom, félig-meddig abban reménykedve, hogy odarepül és rászáll, valamiféle drámai, filmbe illő jelenet keretében. De csak nézett rám, mintha idiótának tartana, majd kiterjesztette a szárnyait, és elrepült.

Utána bámultam, miközben eltűnt a félhomályban. Majd megfordultam, és elindultam megkeresni Lissát. Valahonnan messziről károgás hallatszott - szinte nevetésnek tűnt.