A kocsi megállt. Mi lenne, gondolta Fridolin, ha egyál talán nem szállnék ki ha egyenesen viszszafordulnék?

A kocsi megállt. Mi lenne, gondolta Fridolin, ha egyáltalán nem szállnék ki – ha egyenesen viszszafordulnék? De hová menjek? A kis Pierrettehez? Vagy az utcalányhoz a Buchfeld utcában? Vagy Marianne-hoz, a halott lányához? Vagy haza? Ekkor egy könnyű borzongást érzett; éppen oda vágyott a legkevésbé. Vagy talán ez az út tűnt neki a legelérhetetlenebbnek? Nem, nem mehetek vissza, gondolta magában. Megyek az elkezdett utamon tovább, még ha a halálomat hozza is. Maga is nevetett a fellengzős szavakon, de igazán felszabadultnak nem érezte magát. Egy szélesre tárt kertkaput látott. Az előtte haladó gyászhintó, Fridolinnak úgy tűnt, teljesen beleveszett a szakadék mélységébe vagy a sötétségbe. Pacsirta tehát már minden bizonnyal kiszállt a kocsiból. Fridolin gyors elhatározással szintén kiugrott, utasította a kocsist, hogy odafenn a fordulónál várjon rá, mindegy, mennyi idő múlva tér is vissza. Hogy biztos legyen a dolgában, a kocsist már előre gazdagon megjutalmazta, és biztosította afelől, hogy a visszaútért ugyanilyen magas fizetséget kap majd. Az őt követő két másik kocsi is megérkezett. Az elsőből egy lefátyolozott női alakot látott kiszállni. Fridolin belépett a kertbe, az álarcot maga elé tartotta; egy keskeny, a ház fényeivel megvilágított ösvény vezetett a kapuig, a kapu két szárnya kitárult, és Fridolin egy szűk, fehér előcsarnokban találta magát. Harmónium

54

Tagra zart szemek 11 nov 2010.in54 54

2010.11.11. 13:30:21

hangjai szóltak, jobbra és balra két libériás inas állt szürke álarcban. – Jelszó? – kétszólamú, suttogó hangot hallott maga körül. És ő válaszolt: – Dánia. Az egyik inas a fogadóhelyiségben elvette a bundáját és egy szomszédos helyiségben eltűnt vele, a másik kinyitott egy ajtót, és Fridolin egy félhomályos, majdnem sötét, körös-körül fekete selyemmel bevont, magas terembe lépett. Álarcos alakok lépkedtek fel és alá, mind egyházi öltözetben, tizenhatan, húszan lehettek, szerzetesek és apácák. A harmónium egy olasz templomi melódiát játszott, lágyan áramló hangjai mintha a magasból hullámoztak volna lefelé. A terem egyik sarkában egy kisebb csoport állt, három apáca és két szerzetes; mintha szándékosan tették volna, futólag Fridolin felé pillantottak, majd rögtön azután ismét elfordították tőle tekintetüket. Fridolin észrevette, hogy ő volt az egyedüli, aki fejfedőt viselt, levette fejéről a zarándokkalapot, és a lehető legkisebb feltűnést keltve, jámbor módon sétált körbe a teremben; egy szerzetes súrolta a karját, és üdvözlésképpen odabólintott Fridolinnak; de az álarc mögött megbúvó tekintet egy másodpercre mélyen Fridolin szemébe fúródott. Egy idegenszerű, kellemesen buja, déli tájak kertjeire emlékeztető illat lengte körül. Megint egy kar súrolását érezte. Ez most egy apáca volt. A többi hölgyhöz hasonlóan az ő homloka, feje és válla is fekete selyemmel volt le-

55


2010.11.11. 13:30:21

fátyolozva, álarca fekete selyemcsipkéi alól vérpiros ajkak világítottak. Hol vagyok? – gondolta Fridolin. Õrültek között? Összeesküvők között? Valamilyen vallási szekta gyülekezetébe csöppentem bele? Talán lefizették Pacsirtát és utasították, hogy egy beavatatlant hozzon magával, akit bolonddá tehetnek? De egy álarcos tréfához Fridolinnak minden túlságosan komolynak, egyhangúnak és kísértetiesnek tűnt. A harmónium hangjaihoz egy női hang társult; régi, olasz, egyházi ária dallama hullámzott végig a termen. Mindenki némán állt, a zenére figyelt, és egy pillanatra Fridolint is magával ragadta a teremben szétáradó gyönyörű melódia. Hirtelen egy női hang suttogását hallotta maga mögött: – Ne forduljon hátra. Még van lehetősége, hogy elmenjen. Maga nem tartozik ide. Ha erre valaki rájön, komoly gondjai támadhatnak. Fridolin összerezzent a rémülettől. Egy másodpercnyi ideig olyan érzése volt, hogy követnie kell az intő szavakat. De a kíváncsiság, a csábítás, és leginkább a büszkeség, felülkerekedett minden józanságon. Most már mindegy, gondolta, jöjjön, aminek jönnie kell. Elutasítón megrázta a fejét, anélkül, hogy hátranézett volna. A hang ismét suttogni kezdett: – Sajnálnám Magát. Fridolin most hátrafordult. Látta a fekete csipke alól elővillanó vérpiros ajkakat, egy sötét szempár mélyedt az övébe. – Maradok – mondta tőle idegen, hősies hangon, és ismét elfordította az arcát. Az ének dallama csodálatosan hullámzott, a har56


2010.11.11. 13:30:21

mónium új, de már nem egyházi, hanem világi melódiát kezdett játszani, mintha orgona sípjai szólnának kéjes burjánzással; és amikor Fridolin körülnézett, észrevette, hogy az apácák mind eltűntek, és a teremben egyre több szerzetes gyülekezett. Ezalatt az énekhang is átváltott a sötét komolyságból egy mesterien emelkedő, csengő és ujjongó trillázásba, a harmónium elcsitult, helyette zongoraszó hallatszott, világias hangzással, kihívóan. Fridolin azonnal felismerte Pacsirta féktelen, vérpezsdítő játékát, és az előbb még fennkölten hangzó női hang egy végső, metsző, kéjes sikolylyal hasított bele a levegőbe, bele a végtelenségbe. Jobbra és balra ajtók tárultak ki, az egyik oldalsó helyiségben Fridolin felismerte Pacsirta homályba vesző alakját a zongora mellett, a vele átellenes teremből azonban vakító világosság sugárzott feléje. Mozdulatlan női alakokat látott, sötéten lefátyolozott fejjel, homlokkal és vállal, arcukon fekete csipkeálarccal, különben teljesen mezítelenül. Fridolin tekintete sóvár vágyakozással vándorolt a buja női alakokról a karcsúkra, a zsenge testekről a pompásan virágzókra; és a fedetlen testek, amelyek mégis titokzatosak maradtak, a megfejthetetlen, tágra nyílt tekintetek sugárzása a fekete álarcok alól, mindezen látvány nyújtotta kimondhatatlaul kéjes érzés Fridolinban egy szinte elviselhetetlen, kínzó vágyakozásba csapott át. A többiek is hozzá hasonlóan érezhettek. Az első elragadtatott morajlást sóhajtások követték, amelyek úgy hangzottak, 57


2010.11.11. 13:30:21

mint valami mélyről jövő fájdalom; valahonnét kiáltás hangzott, és akkor hirtelen, mintha üldöznék őket, már nem szerzetesi köpenyben, hanem ünnepi fehér, sárga, kék, piros lovagi viseletben, a félhomályos teremből előrontottak a férfiak, a nők irányába, ahol féktelen, majdhogynem gonosz nevetéssel fogadták őket. Fridolin volt az egyetlen, aki szerzetesi köpenyében visszamaradt, és enyhe félelemérzéssel, a terem legtávolabbi sarkába osont, közel Pacsirtához, aki háttal ült neki. Fridolin látta, hogy Pacsirta szemét bekötötték, de ugyanakkor olyan érzése volt, hogy a selyemkendő mögötti szemek mélyen belefúródtak a szemben lévő magas tükörbe, amelyben a lovagok és mezítelen táncosnőik forogtak. Hirtelen egy női alak állt meg Fridolin mellett, és halkan suttogott – mivel a teremben, mintha a hangokat is titokzatosság övezné, senki nem szólt egyetlen hangos szót sem: – Miért ilyen magányosan? Miért nem táncolsz a többiekkel? Fridolin látta, hogy a terem másik sarkából két nemesember szúrós tekintettel figyeli őt, és olyan érzése támadt, hogy a mellette álló, fiúsan karcsú teremtést ők küldték hozzá, hogy próbára tegye és elcsábítsa őt. Fridolin mégis kitárta felé karját, hogy magához húzza, de ugyanabban a pillanatban, táncpartnere öleléséből kibontakozva, egy másik női alak szaladt egyenesen Fridolinhoz. Fridolin rögtön tudta, hogy az a nő volt, aki őt már korábban figyelmeztette. A nő úgy tett, mint58


2010.11.11. 13:30:21

ha most pillantaná meg először Fridolint, és suttogni kezdett, de olyan kivehetően, hogy azoknak ott a másik sarokban is hallaniuk kellett szavait: – Visszajöttél végre? – És vidáman nevetett: – Hiába minden, felismertek. – Majd a fiús alakú nőhöz fordult: – Csak két percre add nekem. Utána megint a tiéd lehet, ha akarod, reggelig. – Majd kicsit halkabban, még mindig a fiús alkatú nőhöz fordulva, látszólagos örömmel folytatta: – Õ az, igen ő. A másik csodálkozva: – Valóban?– és odalibbent a sarokban álló két lovaghoz. – Ne kérdezz semmit – mondta a nő, aki Fridolin mellett maradt –, és ne csodálkozz semmin. Megpróbáltam félrevezetni őket, de mondom neked: hosszú ideig nem fog sikerülni. Menekülj, amíg nem késő. És bármelyik pillanatban már késő lehet. És ügyelj arra, hogy ne kövessék a nyomodat. Senkinek sem szabad megtudnia, ki vagy. Örökre vége lenne a nyugalmas és békés életednek. Menj! – Viszontlátlak még? – Lehetetlen. – Akkor maradok. Remegés futott végig a nő mezítelen testén, ami Fridolint is megérintette, és ami szinte elködösítette érzékeit. – Az életemnél több nem foroghat kockán – mondta –, és ebben a pillanatban ennyit megérsz nekem. – Megfogta a nő kezét és megpróbálta magához húzni. 59


2010.11.11. 13:30:21

A nő ismét suttogott, kétségbeesetten: – Menj! Fridolin nevetett, és mintha álmában hallotta volna saját hangját. – Nagyon jól tudom, hová kerültem. Nem csak azért vagytok itt, ti mindannyian, hogy csupán látványotokkal őrjítsétek meg az embert! Te pedig egy furcsa játékot űzöl velem, hogy teljesen elvedd az eszem. – Menj, amíg nem késő! Fridolin nem akarta meghallani a szavait. – Vagy talán nincsenek itt titkos szobák, ahová az egymásra talált párok visszavonulhatnak? Mindenki, aki itt van, a végén egy udvarias kézcsókkal elbúcsúzik egymástól? Nem nagyon hiszem. És a párokra mutatott, akik a zongora tomboló hangjaira táncoltak a tükrökkel borított, vakítóan fényes, szomszédos helyiségben. Kék, piros, sárga selyemre simuló, izzó, fehér testek tükröződtek vissza a teremből. Fridolinnak olyan érzése volt, hogy ebben a pillanatban senki nem törődik vele, és a mellette álló nővel sem; egyedül álltak a középső, szinte teljesen sötét teremben. – Hiábavaló remény – suttogta a nő. – Nincsenek olyan szobák, amelyeket megálmodtál magadnak. Ez az utolsó perc. Menekülj! – Gyere velem. A nő hevesen, elkeseredetten rázta a fejét. Fridolin ismét nevetett, de idegennek érezte saját nevetését. – Te bolondnak tartasz. Ezek a férfiak és nők csak azért jöttek volna ide, hogy feltüzeljék érzékeiket, majd utána faképnél hagy60


2010.11.11. 13:30:21

ják egymást? Ki tilthatja meg neked, hogy velem gyere, ha akarsz? A nő egy mélyet sóhajtott, és lehajtotta a fejét. – Ah, most már értem – mondta Fridolin. – Ez a büntetése annak, aki hívatlanul férkőzik közétek. Ennél rettenetesebbet ki sem gondolhattatok volna. Engedd el a büntetésem. Kegyelmezz meg nekem. Szabj ki rám más büntetést. Csak ne azt, hogy nélküled kelljen elmennem! – Õrült vagy. Én nem mehetek el veled innét. Ugyanúgy, ahogyan mással sem mehetek. És ha valaki megpróbálna követni, a saját életével és az enyémmel játszana. Fridolin mintha megrészegült volna, nemcsak a nőtől, annak illatos testétől, pirosan izzó szájától, nemcsak a terem hangulatától, az őt körülvevő kéjes titkoktól. Mámoros volt ennek az éjszakának az élményeitől, amelyek közül egyik sem ért véget; saját magától, a vakmerőségétől, a benne végbement változástól. Kezével megérintette a nő fején a fátylat, mintha le akarná húzni. A nő elkapta Fridolin kezét. – Egyik éjszaka valakinek eszébe jutott, hogy tánc közben lerántsa valamelyikünk homlokáról a fátylat. Letépték arcáról az álarcot, és ostorcsapások kíséretében elűzték. – És... a nő? – Talán olvastál egy szép, fiatal lányról... néhány héttel ezelőtt történt, aki az esküvője előtti napon megmérgezte magát. 61


2010.11.11. 13:30:21

Fridolin emlékezett, még a név is az eszébe jutott. Megmondta a lány nevét. Nem az a nemesi családból származó lány volt, akit egy olasz herceg jegyzett el? A nő bólintott. A következő pillanatban egy lovag lépett váratlanul melléjük, mindegyik közül a legelőkelőbb, egyedül ő viselt fehér kosztümöt; egy rövid, de illedelmes, ugyanakkor parancsoló meghajlással táncra kérte a Fridolinnal beszélgető hölgyet. Fridolinnak úgy tetszett, mintha beszélgetőpartnere habozna egy pillanatig. De a lovag már átkarolta, és eltűnt vele a szomszédos kivilágított terem többi párja között. Fridolin egyedül maradt, és ez a hirtelen elhagyatottság fagyos érzéssel töltötte el. Körülnézett. Úgy tűnt, ebben a pillanatban senki nem törődik vele. Talán ez az utolsó lehetőség, hogy büntetlenül távozzon. Hogy mi igézte meg őt és tartotta fogva abban a sarokban, ahol látatlannak és észrevétlennek érezhette magát – a szégyen egy dicstelen és kissé nevetséges visszavonulástól, az olthatatlan, kínzó vágy a csodálatos női test után, amelynek illata még ott terjengett körülötte; vagy annak lehetősége, hogy mindaz, ami eddig történt, egy bátorsági próba volt, amelynek jutalma a csodálatos nő lesz majd –, maga sem tudta. Egyet azonban bizonyosan tudott: a rettenetes feszültséget nem bírja tovább elviselni, és ennek az állapotnak, függetlenül minden velejáró ve62


2010.11.11. 13:30:21

szélytől, véget kell vetnie. Bármire is határozná el magát, az életébe nem kerülhet. Meglehet, hogy őrültek vagy kéjencek között van, de egészen biztosan nem gazemberek vagy bűnözők között. Felmerült benne, hogy odamegy hozzájuk, beismeri, hogy betolakodó, és hogy készen áll a lovagias elégtételre. Csak ilyen módon, egy gáláns akkorddal zárulhat ez az éjszaka, ha többet vár tőle, mint sivár, árnyszerű, egymást követő komor, szomorú, furcsa és érzéki kalandokat, amelyek közül egyiket sem sikerül végigélnie. Fellélegzett, és már indult volna. Ebben a pillanatban valaki suttogva szólt mellette: – Jelszó! – Egy fekete lovag lépett hozzá váratlanul, és mivel Fridolin nem válaszolt azonnal, még egyszer feltette a kérdést. – Dánia – mondta Fridolin. – Helyes uram, ez a belépés jelszava. A ház jelszavát, ha kérhetem? Fridolin hallgatott. – Nem szíveskedik az úr megmondani nekünk a ház jelszavát? – Maró gúny volt a szavaiban. Fridolin megvonta a vállát. A fekete lovag a terem közepébe lépett, felemelte a kezét, a zongorajáték elnémult, a tánc megszakadt. Két másik lovag, egyikük sárgában, a másik pirosban, melléléptek. – A jelszó, uram – mondták egyszerre. – Elfelejtettem – válaszolta Fridolin üres mosollyal, és egészen nyugodtnak érezte magát. – Az baj – mondta a sárga ruhás úr –, mivel itt 63


2010.11.11. 13:30:21

mindkét esetre, ha elfelejtette a jelszót vagy soha nem is tudta, ugyanaz a szabály érvényes. Az álarcos férfiak beözönlöttek a terembe, az ajtók minkét oldalon bezáródtak. Fridolin, szerzetesi köpenyében, egyedül állt a színes lovagok között. – Le az álarccal! – kiabálták néhányan kórusban. Fridolin, mintha védelmet keresne, maga elé tartotta mindkét karját. Egyedül, felfedett arccal állni az álarc mögé bújt arcok között, ezt ezerszer borzalmasabbnak érezte, mintha hirtelen mezítelenül állna a felöltözöttek között. Határozott hangon mondta: – Ha valaki az urak közül úgy érzi, hogy jelenlétem sérti a becsületét, és elégtételt követel, készen állok a kihívásra. De az álarcomat csak abban az esetben teszem le, ha Önök is ugyanúgy tesznek, uraim. – Itt nem elégtételről van szó – mondta a pirosba öltözött gavallér, aki eddig nem beszélt –, hanem bűnhődésről.


2010.11.11. 13:30:22

A kocsi megállt. Mi lenne, gondolta Fridolin, ha egyál talán nem szállnék ki ha egyenesen viszszafordulnék?

Recommend Documents