Ki, ha nem te (1. részlet)

Ki, ha nem te (1. részlet)

Azt mondják, vége van. A kórházban megmosakodhattál, rendbe tettek, ahogy tudtak. A rendőrség kikérdezett. Hazamehetsz. Családod vár rád.

Az életed helyrerázásával vagy elfoglalva, azzal, hogy megfeledkezz a befőtteken rohangáló bogarakról, beletörődj a két osztályt lebukásba, mikor szólnak, hogy az egyik tettes valahogy túlélte. Bent van, börtönben, de él. Mi több, feltételezik, hogy többeket is elraboltak. Nincs más választásod, mint emlékezni – a rémálmok amúgy is veled vannak, akkor meg? Lehunyod a szemed, és megint ott vagy. Kimmie sikít. Davion guggol. Te meg tágra nyílt szemmel nézed.

Egyben maradt álom A rendőrség sehol se olyan modern, mint ahogy vártam, látom be másodikra. Az unalmasan fehér falakra feltettek néhány öreg, poros vázlatot, hogy takarják valamivel, de ilyen erővel végigkenhették volna barna festékkel is. Van időm körülnézni, teljesen magamra hagytak, ha akarnám, megnézhetném a kör alakú asztalon hagyott laptop képernyőjét. A gyermekvédelmis a családom elé ment, hogy tájékoztassa őket, miket mondjanak és miket ne. Fordítok a fejemen, hátha ezzel elfelejtkezhetem egy kicsit róluk, és lebeghetek szabadon ebben a semmilyen közegben. Az alváshiány megteszi a hatását, kókadozok, mikor elfordul a kilincs, és belép a gyermekvédelmis, mögötte közelednek szüleim és nővérem. Úgy jönnek oda hozzám, mintha egy túrán vesztem volna el, úgy szedtek volna össze a rendőrök, ezzel könnyítenek magukon és rajtam. A gyermekvédelmis apával beszélget, miközben anya és Lisa megölel. Anya szeme könnyes, és nem enged el. Lisa ugyanúgy nem tudja, hogy kellene viselkednie, mint én, csak míg én ezt minél tovább húzom, neki maradt ideje stratégiával előállni, próbál úgy tenni, mintha mi sem történt volna. Hallom, apa mit kérdez a gyermekvédelmistől. - A motyója? A nő a fejét rázza. A cuccom gyakorlatilag nem létezik, mindenem elveszett, azt meg, amivel együtt rám találtak, soha többé nem akarom látni. Apa is megölel, megint körbevesznek. Nagyobb érzelemkitörésre egyikünktől se telik, remegnek bennünk az indulatok és félelmek. Nem hittem volna, hogy olyan egyszerű kisétálni a rendőrségről, de így van, senki sem tartóztat fel, ezek szerint letudtuk az összes kérdést, elmehetek. Annak örülök csak, hogy úgy távozhatok, mint egy egyszerű lány, nincs körém borítva pléd, anyáék már nem is szorongatnak, egy rendőrségnek tett szívesség utáni távozás látszatával hagyjuk el az épületet. Odakint sötétedik, csepereg az eső, gyorsabbra vesszük a lépést. Így, hogy a szüleim velem vannak, a gyermekvédelmis hátramarad. Örülök, mégis kicsit bizonytalan vagyok, mi legyen, lépésről-lépésre haladok. Az első lépés beülni a kocsiba. Új vagy bérelt autó, ismeretlen a szaga, de az, hogy ki hova ül, megszokott, anya vezet, apa ül az anyósülésen, a vezetőülés mögött én, mellettem Lisa. Az ablak másik oldalára eső tájat nézem. Fogalmam sincs, végül hol szedtek össze, nem ismerős a városrészlet, bár egyébként is nehezen tudnám azonosítani, hol lehetünk, minden szürke, a cseppek összezsugorítják az épületeket és megnyújtják a fákat. Egybefolyó, majd különváló vízfolyamokban peregnek végig a járdákon. Ahogy belepillantok a visszapillantóba, látom, hogy anya a száját csücsörítve figyel. Mikor felé nézek, mosolyra vált, de még mindig látom rajta azt, amit az első pillanatban furcsálltam: megöregedett. Nem nagyon, még mindig fiatalos a maga módján, lehet, emlékezetem mosta el szeme sarkából a ráncokat, de most hirtelen túl sok van belőlük és túl elevenek. - Hol van Carly? – teszem fel a hirtelen eszembe jutó egyetlen legális kérdést. - Otthon, kicsim – felel anya gördülékenyen. – Már nagyon vár. Amint odarepültünk, találkozhatsz vele. Örömhírként mondja. Az is, de túl boldogan cseng hozzá a hangja, hogy el is higgyem, valóban így érez. 3

A nővérem csendben ül mellettem, gondolkozik. Szinte látom magam előtt, hogyan gondolja át, mit lenne jó ötlet mondania, majd talál benne hibát, ami miatt elveti, és néz új után már öt perce. Apa meg percenként mosolyog hátra, és fogja meg melegen a kezem. Egyikük se tudja kifejezni teljes szívével-lelkével, mennyire jó, hogy itt vagyok, mert azzal azt is megmutatnák, mennyire megszenvedték, hogy nem voltam, feljönnének olyan témák, amiktől tartanak, ezért ilyen pillantásokkal és röpke érintésekkel próbálják tudtomra adni érzéseiket. Értem én, de bódult vagyok hozzá, hogy egy határon túl értékelni tudjam, fáradtan nézem az ablakot, vissza szeretnék menni a szürke mezőbe. Máskülönben túl sok mindennel kellene szembenéznem. Nem figyelem, mennyi idő múlva, de megérkezünk. Lisa fészkelődése mutat irányt, és valóban, begördülünk egy vékony fallal körülhatárolt, vörös kővel végighúzott területre, aminek közepén ugyanazzal a kőből nyolcfelé spriccelő szökőkutat raktak ki, az épület elé meg bokrokat ékeltek. Az egész vörös terméskőből álló épület ki van világítva, jól látom a fényben a falakra tömötten kapaszkodó borostyánrengeteget. Otthonos hangulatot kelt, hogyha számomra idegen hely is. Anya eddig arról beszélt, miért ezt a házat választották, most mindenféle másra tér rá. Nem bírok odafigyelni. - Itt lennénk – mondja anya végül, és kiszáll. A nyomában nyitom az ajtót, és én is kint termek. Mennék be, de megint engem néz. - Úgy hiányoztál – mondja halkan, azzal a mosolynak az ígéretével, hogy többé nem kell elválnunk. - Ti is nekem – mondom. Nem teszem hozzá, hogy közel s távol nem ez volt a legnagyobb problémám. Tényleg hiányoztak, nem értem, most miért akarom távol tartani őket magamtól, de úgy érzem, le kell feküdnöm valahová, és ott maradnom, a csendben. - Biztos nagyon fáradt vagy – látja be anya -, eszünk, és már mehetsz is aludni, holnap reggel pedig repülünk haza. Az alvás kilátása egyelőre vonzóbb, mint az utazásé. A ház óriási. Az étkezőbe megyünk, ahol minden bézs és puha, kivéve a lila lámpaernyőket. A függönyöket behúzták, a mennyezeti apró koronglámpák mindent bevilágítanak, egy talpalatnyi árnyék se marad. Kicsit bántják a szemem, de kibírom. Leülök az egyik terítékhez. Több személyre van terítve, talán vendégeket vártak, mielőtt megtudták, hogy értem kell jönniük. Ez megkondít bennem valamit, de némán nézek szét, remélem, személyzet nem tartozik a házhoz. Szerencsére teljesen informálisan zajlik minden, anya hoz be egy hosszú tálat, apa és Lisa arrébb tolják a plusz poharakat meg tányérokat, és helyet csinálnak. Az étel kiszedésével se kell bajlódni, mert mártogatóst eszünk, mindenki kap egy tálra porcelántálkákban különböző szószokat, mellé köretet és háromszög meg gombóc alakú húsokat. Ezzel még el is piszmognék, látom Lisán, hogy ő se zargatna, épp elég családias lenne csendben ülni, és fáradtan élvezni, hogy együtt vagyunk, de anya úgy érzi, muszáj beszélnie. - Persze mindenki azonnal látni akar, a nagyiékat alig lehetett lebeszélni, hogy ide repüljenek. Végül úgy egyeztünk meg, egy hétvégét töltesz náluk, persze, ha akarod – adja át nekem játszi könnyedséggel a felelősséget a látszat kedvéért. – Nyaralni is elmegyünk majd valamikor, jól fog esni. Valami nyugodt helyre. Tovább beszél, beszél. Azt hiszem, a bűntudat szól belőle. Mégse fordul elő mindennap, hogy valaki nyugton üljön a babérjain, és szépen várja a váltságdíj követelést, ami sose fut be. - Anya, hagy kajáljon már! – szól közbe nővérem. – Biztos iszonyat ételeket kapott. Már a rendőrségen. Meg a kórházban. Jót akar, de ezzel nem csak bennem idéz fel minden egyes rossz akkordot, de a szüleink esze is arrafelé kanyarodik. A rendőrségre, a kórházra, és arra, ahol eddig voltam.

4

Hirtelen összezavarodom, nem jut eszembe, mit is ettünk. Volt befőtt, ez kézenfekvő, és sose maradtunk éhen, szóval valamit csak. Ez így nem maradt meg bennem. Különös. Anya szemében fénnyel figyeli arckifejezésem megváltozását. Gyorsan a villámra tűzöm az este ötödik falatát, és bekapom. Nem izgat a kaja, és azt hiszem, ez egy ideig így marad. - Annyira sajnálom – szökik ki belőle. - Nem kell, anya - nézek rá. - De én csak… - Anya – szól rá most Lisa. Apa is felnéz az ételből. - Már vége – mondom komolyan. – Jó? Anya nehézkesen mosolyodik el. - Jó. Ezzel nem sokat mondtam, de ahhoz már tényleg nincs erőm, hogy végigrágjam ma vele, mi történt, mi miatt történt, mi történhetett volna. Elég baj, hogy néha még mindig berugózik. Arrébb kotorok egy újabb falatot, és kiskanállal kanalazok rá az egyik szószból, addig is telik az idő. - Szóval holnap hazamegyünk – tereli apa a jövőre a szót, rám mosolyog. – Jó lesz? Bólintok. - Megvan Osier? - Hát persze – mondja olyan magától értetődő hangon, amibe egy kicsit belesajdul a szívem. Nekem nem természetes. Beleharapok a számba, majd az ételbe. Már ő is érzi, hogy számomra ez valóban kérdéses. Osier akkor hét éves volt, most tíz. Igenis elpusztulhatott. - Persze, kicsim – válaszol anya egészen más stílusban, megforgatja a kanalát a szószban. – Ő is vár. Nem akarok rágondolni, még mi minden. Csendben eszünk tovább. - Elfáradtam, szeretnék felmenni – szólok, mikor már nem bírom tovább a csendet. Zsibbasztó, Lisa is a robbanás határán áll. - Mutatom – áll máris fel anya. Ő a legmerevebb. Lisa komoran néz rám, apa befejezi az evést. - Sziasztok! – köszönök el. Megpróbálkoznak egy mosollyal, de az egész béna. Legalább nem színészkedtük végig az estét. Kimegyek anyával, visszaérünk a hosszúkás hallba. Egy süllyesztett, sziklával körülbástyázott medencével egy szinten lévő ülőgarnitúra mellett haladunk el. Odébb a medencébe egy kisebb és egy nagyobb vízesés vize permetezik. Itt is minden bézs, megnyugtató, a medence vize természetellenesen azúros. Nem nagyon tudok mit mondani, látom, anya se. Tényleg fel kell jutnom. Már minden idegesít, a vízesések csobogása is. - Jobbra az első. Pont, mint otthon – mondja anya. Úgy jár a szeme, hogy abból sejtem, később be akar nézni hozzám a tudtom nélkül. - Megyek akkor – állok meg a lépcső mellett. - Jó éjt. Szeretlek. - Én is – felelem reflexből, mire megölel. Nem esik olyan rosszul, mint azt várom. Tippem sincs, mi lesz, de ez jó jel, halvány remény arra, hogy több lesz az oké, mint a nem oké. Az, hogy ennyi idő után otthon leszek, biztosan hatni fog rám. Igen, jobban leszek. De most aludnom kell. Anya meleg keze lecsúszik a vállamról, vele együtt minden jó érzés elmúlik. Felmegyek a lépcsőn. *** 5

Egy bogár ragad a körmöm alá. Még mozognak a lábai. Olyan gusztustalan, hogy attól szinte megsemmisülök, az egész karomat eldobnám, ha tudnám. Rám jön a hányinger. Hányok, álmomban, míg fel nem ébredek. Sebesen kapkodom a levegőt, és combomat marom a szőrmés hatású takaró alatt. A fejemhez kapok, majd lassan simogatom meg izzadt homlokomat. Minden rendben. Abban a szobában vagyok, ahol lennem kell. Abban a házban. Abban a városban. Magamhoz ölelem a takarót, és mélyeket lélegezve, mozdulatlanul ülök. Valahogy átvészelem az elkövetkező órát. Az ablakon túl már rózsás az ég, kelnek a madarak, a tavasz hamarosan teljes erővel veti be magát az ablakon. Begubózva ülök, nem merek elmozdulni az ágyról, de az eget nézem. A takarót simogatom, és lassanként megnyugszok, már van erőm lezuhanyozni is. A ruhákkal nem sokat törődök, azt veszem el, ami előző nap volt rajtam. Mire végzek, egyébként is hangokat hallok lentről meg a szomszédos szobából. Reggeli nélkül indulunk a repülőtérre. Anya és Lisa veszekednek, mikor már a csúszásmentes padlólemezekkel ellátott, lekerekített sarkú padsorral kettéhasított hatalmas térben vagyunk. Megbámulom a csomagkiadót és az embereket. - De miért nem? – lohol Lisa előttem anya oldalán. Hátul apa nekem mutogatja a pálmákat. Valóban szépek. - Mert túl sokan hívják, nézd meg – tartja oda neki anya a mobilomat. Ahogy megpillantom, előrelendülök. Valami ősi ösztönt hív elő az, amihez régen annyira ragaszkodtam. - Megkaphatom? Nővérem, amint megszerezte, lepasszolja nekem. Megtorpanok, és elfordulva nézem meg magamnak. - Domie! – hallom anya hangját. A kijelzőn lévő lehetőségeket nézem. 32 nem fogadott hívás, 47 bejövő üzenet. Üzenet tára megtelt. Nem értem, miért nem törölték ki őket, mikor mobilom újra jelez, az üzenet tára megtelt. Akkor értem meg igazán, hogy a legtöbb hívás és üzenet mostani, élő, mikor a Ryan hív kiírás aktiválódik. A felirat alatti kis képben a férfi mosdó figurája jelenik meg. Eszembe jut vele egy csomó más minden, és ugyanúgy a torkomba ugrasztja a szívemet az ismerős kép meg kiírás, mint annak idején. Családom körüláll. Anya kérlelőn nyújtja a kezét, hogy adjam vissza a mobilt, úgyse veszem fel. Tényleg nem, ugyanakkor két kézzel markolom, nem akarom se most, se máskor bárkinek is átadni, egyszerűen nem bírom kiengedni a kezemből. Ryan tovább csörget.

- Kicsim – szól kedvesen anya, tényleg aggódik értem. Apa körültekint, hátha talál valamit, amivel elvonja a figyelmemet. Aztán egész más történik. Ryan felhagy a hívással, és mikor kinyomnám, hogy 33 nem fogadott hívás, új ember száll be a versenybe. Carly hív. Azonnal felveszem. - Szia! – kiáltom bele a mobilba. A másik oldalról ugyanolyan energikus, kétségbeesett kiáltás hangzik fel. - Szia! Majd Carly a vonal másik végén úgy zokog, mintha vége lenne a világnak. Megkeresem a szememmel a kijelzőt, és míg mélyet lélegzek, leolvasom a mi gépünk indulását-érkezését. - Három és fél óra múlva ott vagyunk. 6

- Igen – mondja két síráshullám között. - Megígérem – mondom. Mivel a sírásától nem tudunk többet beszélni, én meg beindulok, mint egy güzü, mobilomat zsebre vágva rohanok a géphez, jegyeket átnézetni, és a többi, anyáék nem fékeznek meg. Izgatottabb vagyok, mint mikor eljöttek értem, egyszerűen nem tudok leállni a mászkálással. Anya megpróbál behívni egy relax terembe, Lisa meg vesz nekem kávét, mert valahol azt olvasta, ha nagy izgalomra azt iszik valaki, túlpörög, ezért hamarabb lenyugszik, ezt szeretné most kipróbálni, de anya csúnyán néz rá. Legalább nővérem kezd visszatalálni önmagához. Erősen dobog a szívem. Végre felszállhatunk. Annyira oda akarok érni, hogy nem bírom leállítani magam, dobog a lábam az asztal alatt. Mellettem Lisa könyököl ülésének karfájára, velünk szemben anya és apa figyelnek árgus szemekkel. Kezemben morzsolgatom a vázából származó virág egyik levelét. - Mit szeretnél otthon csinálni? – érdeklődik apa. - Nem tudom. Carlyval találkozni – vágom rá. Lisa felém fordul. - Szeretnéd hallani, kivel mi történt? Anya megint mérges rá, de nem mutatja ki, csak szétejti ajkait, és engem néz. Egyik kezemmel a másikat szorongatom. Akarom tudni, mégse. Egyelőre Carlyt akarom látni, és hazaérni. Mégis, ahogy felhozza a lehetőséget, hogy beszél róla, fájdalom támad a mellkasomban. Persze, hogy tudni akarom, mi történt, Ryannek három éve nem lenne barátnője? Vagy azért hív, hogy szakítson? Három évnyi távollét vajon nem elég automatikusan a szakításhoz? Mennyi idő alatt tett le rólam? Mi történt? Hogy van Carly? Lisa miért lehet itt, elszabadult az egyetemről? Mennyi ideje lehet itt a szüleimmel? És ők, mi van a munkájukkal? Mi mindenről mondtak le, hogy átjöhessenek, és miért béreltek itt házat, honnan tudták, hogy itt találnak majd rám? Mi van a suliban, a világban, bárhol? - Nagyi és papi? – kérdezem. - A lehető legjobban vannak – mondja anya kissé előredőlve. Látom rajta a megkönnyebbülést, hogy olyanról kérdeztem, amiről szívesen beszél, és amivel meg tud nyugtatni, plusz az elhatározást, hogy annyit beszél róla, amennyit csak tud. – Minden a legnagyobb rendben. Nagyi… - Kivéve Adát, széttörte a bokáját – töri le Lisa anya ezen irányú próbálkozását -, de gyorsan gyógyul. - Ms Daisy pedig nem hajlandó vesekezelésre járni – társul be hozzá apa, ezzel a nem túl fontos, de azért információértékű dologgal -, megsértődött, hogy tudatták vele, szükséges, és most senkihez se szól. Különös kíváncsiság fog el, ahogy annak a szürreális érzése kerít hatalmába, hogy ez egy alternatív valóság, ahol minden megtörténhet. Így már könnyebb kérdezni. Lisa és apa felelgetnek, és néha anya is. Úgy, hogy nem kérdezek brutálisakat, inkább a felszínt piszkálgatom, nem zavarjuk egymást. Ezúton tudok meg sok-sok új dolgot. Fontosak is, meg nem is, nagyon vegyesek, de mind ugyanarról szólnak, legyenek évfordulók, karácsonyok, vicces balesetek, rossz döntések, dobogós helyek, arról, hogy éltek. Mikor arra gondoltam, mit csinálnak, tényleg azt csinálták: ettek, aludtak, iskolába, egyetemre, dolgozni jártak, ünnepeket ültek. Kicsit nehéz elfogadni, de kész tény, és nekem ezt le kell nyelnem. Hisz nem várhattam el én se, hogy karba tett kézzel üljenek, és éhen haljanak. Egyszerűen önmagáért fáj az egész, hogy nem lehettem velük. Most, ahogyan együtt ülünk, mindent megtennének azért, hogy erről megfeledkezzek. Anya melegíti magát a karjaival, néha könnyesbe fordul a tekintete, de nem sír, és nem tudom eldönteni, mikor bántja a múlt, és mikor örül, hogy ott vagyok. Lisa egyik válasza után megtörten néz rám.

7

- Mindent el fogunk mondani, amit nem, arra pedig úgyis rájössz majd, kicsim. Semmi se marad rejtve előled. Lisa hirtelen megrántja a karom, az ablak felé int. - Nézd! Kilesve az ablakon már nem a tengert látom. Pontosabban azt is, ott hullámzik közvetlenül a partok mellett, helyenként sötét, máshol sárgába hajló habjai nyalogatják a sziklás partot, ami mellett ismerős látkép fogad. Egy nagy, kékre meszelt falú, fehér tetejű ház, előtte óriási területnyi gyep, fasor, díszpálmák és kis pontok körbeölelve erdővel, a másik oldalon még több gyep és medence. Senki se lehet boldogabb nálam. Itthon vagyok. *** Fogalmam sincs, Carly hogy csinálja, de miután boldogan remegve kikászálódok a kocsiból, már fut is hozzám. Nem tudom a napot, sem az órát, úgy érzem, bármilyen dátumot is írnánk, ő ugyanígy rohanna felém át a zöldellő gyepen. Összeszorul a torkom, ahogy nézem. Úgy siet, hogy nekem ugrik, mikorra odaér. - Végre itt vagy! – lóg rajtam. Csak az enyémtől több árnyalattal világosabb haját látom, de azt érzem, hogy merészebb ruhákat visel, a bőre több helyen is az enyémhez ér. - Minden rendben – simogatom a haját, mert érzem, még nálam is feldúltabb. Mikor leszáll rólam, akkor se enged el, befelé kezd hurcolni. Lisa mellettünk terem. A szemem befogadja a látványt, a dús lombú mini pálmafák mellett a sok kis virágét, a szépen honosított bokorsorét, amit zöldek sávja határol el a gyeptől és tőlünk. Hátrébb még egy sor fa nyújtózik magasan, a ház előtt. Minden egészséges, friss és jó. Ezt akartam látni. - Vigyázva – szól oda apa, hogy legyenek észnél. Kicsit, mintha két gyereket intene, nehogy megfojtsák az újonnan kapott kutyust. Erről eszembe jut a kutyám. - Osier! – visítok, mire pár másodpercen belül Carlyéhez hasonló fergeteges rohamban szalad ki a házból a kutyám. Pont olyan gyors, mint mindig, az idő nem rongálta meg, a nyelve is annyira lóg ki a szájából, mint egyébként. Carly ott nevet a fülemben. Osier felismer, rögtön hozzám szalad. Leguggolok elé, közvetlenül Lisa lába mellé, mire odafut. Ahogy a kezem a bundáját éri, úgy jut el a tudatomig, hogy otthon vagyok. Még valaki jön a fasor felől, erősen döcög, és egy portörlőt lobogtat. - Angyalom nekem! A házvezetőnő-mindenesünk az, Ms Daisy. Velem úgy látszik, szóba áll. Nem volt a kedvencem, neki se én – hanem Lisa -, mégis úgy ölel magához, mint mindenki soha eddig. A világon senki nem hiányzik, az otthonom körém gyűlt: apa, anya, Lisa, Carly, Osier és nos, Ms Daisy. Kicsattanok az izgalomról és az örömtől. Ha remegek is még a bizonytalanságtól és helyenként a szembesüléstől való félelemtől, az gyógyírt jelent, hogy van hova visszahúzódni. Itt semmi se fordult rosszra, nem hiába vágytam haza annyira. Azt hiszem, ez a legfontosabb. Hogy nem törte le a valóság a több éves várakozást. Igyekszek szabályosan lélegezni. Carly hiperventillál. - Menjünk! – húzza meg a karom, úgy sietetett, mintha azt hinné, mindjárt elpárolgok. Nem viselné el, ha azonnal a szobámba mennék. Jelenleg nem is akarok, hagyom, hogy rángasson. Osier-ben majdnem felbukok, annyira bújik a lábamhoz, ezek után annak örülök, hogy Lisa simán sétál mellettünk. Hagyom, hogy elrángassanak szörnyeimtől. Tudom, még hány fordulóm van velük, jólesik kizökkenni. Hamarosan lehagyjuk a többieket, rátérünk kedvenc ösvényemre. Most úgy vagyunk, mint régen. A pontos időrendbe születő három nővér, a három barátnő. Úgy hiányoztak. Nem tudom, merre vezetnek, de nem is izgat, itt bármerre vetődök, az ismerős. Séta közben szemügyre vehetem őket, Lisa okosan hallgat, gondolkozik, Carly meg annyira liheg az érkezésemtől és a szaladgálástól, hogy szóhoz se jut. 8

Lisán már a kocsiban elcsodálkoztam, nem hittem volna, hogy lehet még az emlékeimben őrzöttnél is soványabb úgy, hogy csinos maradjon. Világosbarna haját félkontyban viseli, kis bodrokat enged egyébként egyenes fürtjeibe. Rá jellemző ujjatlan felsőt hord szoknyával, alatta fekete térdnadrágot. Előre figyel, majd Osier-nek füttyent. Kutyám előreszalad. Carly nagyobbat változott. Lisáéhoz hasonló haját szabadon hagyja, ami így válla körül leng, takarja a nagy mennyiségű elöl hagyott bőr egy részét. A dekoltázsa is mélyebb, mint Lisáé, és úgy mozog, hogy abból tudom, ehhez szokott. Egyik kezét könnyedén veti a másik után, egyszerre szexis és természetes járással halad oldalamon. Lila harisnyás, könnyű cipőbe bujtatott lábával egyszer csak lábujjhegyre áll, kidomborítja mellét, úgy mosolyog rám. És én? Én úgy sétálok a színes, illatos virágok és lombok alatt, mint valami ágrólszakadt. Ha vittek is be egykor valamelyik rendőrségre a szüleim ruhát, hogy azt vegyem fel, ha megtalálnak, a kórházban akkor se azt adták rám, sima fehér pólóval és egyszerű vászonnadrággal kell beérnem. Legalább az én méretem. A hajamat szerencsére még a sebészeti részen kimosták, azzal nem kellett vacakolnom, anyai örökségem, sötétbarna, erősen hullámos tincseim szabadon fújják körbe az arcom. Mégis jó közöttük sétálni. Végül is őket nem érdeklik a ruháim, csak az, hogy vagyok. Carly jobbjával a kezemet szorongatja. - Ugye mennyire ugyanaz maradt minden? Imádok ide jönni – mutatja az árnyas sétányt, amit kétfelől bukszus és befelé hajló fák szegélyeznek. – Emlékszel? Régen itt ugróköteleztünk. - Meg versenyt futottunk és kerékpároztunk – teszem hozzá. – Ott jöttél nekem. - Ott meg te nekem. Az tényleg jó régen volt, hat vagy hét éve. - Alig tudom elhinni, hogy itt állunk – mondja Carly. – Sokszor álmodtam róla, hogy együtt megyünk napozni meg ilyesmi, de ez annyival álomszerűbb, mégis igaz. Ebben teljesen igaza van, itt állni velük maga a csoda. - Remélem, nem ébredek fel – nézek fel a fürtökben lelógó rózsaszín virágok garmadára. - Remélem én se – mondja halkan Carly. - Persze, hogy nem – szólal meg nővérünk, a született okság. Osier fut oda hozzánk. Úgy be van indulva, hogy csorog a nyála. Elmosolyodok rajta, majd megrántom Carly kezét. Épp ideje, hogy húgom tapasztaljon rajtam egy kis életet. - Meséljetek! Mi történt? Nem néznek össze, de így is tudom, nekik az lenne az érdekes, ha én mesélném el, mi volt velem, és hogy tudtam eljönni, valószínű ez fog égni bennük a következő időszakban, míg el nem árulom, de most kicsit önző akarok lenni. Carly kérdez rá. - Miről szeretnél tudni? - Megvannak még a barátnőim? - Ó, igen – nevet fel, majd átkarolva a vállam arrébb húz. Sejtem, azért megyünk ennyire a kertbe, hogy anya ne állíthassa le őket, bármiről kérdezek. Határozottan tetszik az ötlet. Carly olyan elszánt, mint Lisa, aki továbbra is teljesen mellette áll az élményfeltárásban. Nem lepődnék meg, ha az utóbbi években kiolvasott volna pár tucat könyvet arról, hogyan kell fogadni a súlyos traumákon átesett illetőket, és visszasegíteni őket a társadalomba. - Tulajdonképpen úgy kellett beelőznöm őket – mesél tovább Carly. – Ginger ordítását még itt hallom a fülemben. - Azt nekem se esik nehezemre felidézni – mondom. Tényleg nem. - Ginger meg Abby lassan családtagok lesznek, annyit voltak nálunk az utóbbi időben – mondja tovább Lisa. - Állandóan – grimaszol Carly csak úgy kedvesen. - Ginger egy csomót itt is aludt, mert úgy érezte, neki kell emlékeztetnie minket, hogy még hazajöhetsz. Anya ki is akadt rá, de apa megengedte. Mondjuk ő is kiakadt. Mindegy, itt volt, és

9

ha sokat vitáztunk is, egy kicsit segített. A fejünkbe verte, hogy ne merjünk lemondani rólad, mert mindannyiunkat kinyír. - Örülök, hogy időben jöttem – ismerem be. Atyám, Ginger olyan maradt, mint volt. - A többi barátoddal nem annyira foglalkoztunk, bocsi – mondja Carly, tényleg sajnálja -, de ott a mobilod, beszélhetsz velük. Elkomorulok. A mobilomat a megkeresések sokassága miatt némára állítottam, még így is tódulnak a hívások, üzenetek. Carly csodálkozva, Lisa megértőn, de noszogatón néz rám. Örülök, hogy nem kell rájuk néznem, mert odaérünk a tenger melletti ösvényhez, míg leereszkedek rajta, kizárólag a vizet látom. Utána utánam jönnek, és megállnak mellettem. - Persze, mindenki túl sok lenne egyszerre – mondja Lisa -, teljesen természetes. - De azért… - kezdi Carly. Azt várja tőlem, hogy mindenbe úgy vessem bele magam, mint a velük való kapcsolatomba, nagy ölelés, nagy boldogság, de jó, hogy itt vagy, régi emlékek, azonban mindegyikbe egyszerűen nem tudom. Mások a testvérek, mások a közeli barátok, és más a többség. Amibe beletartozik az a valaki is, aki felé ösztökélnének. - Nem tudom – kapom fel vállaimat, a tengert nézem. – Ő tudja, mi történt velem, én semmit róla. Gondoljátok, hogy ez igazságos? - Nem gondoljuk – felel lassan, megfontoltan Lisa, Carly ott nyüzsög mellette, beszélni akar -, de azt se, hogy ne akarnál kérdezni róla. Összeszorítom a számat. Nem szeretem, mikor azt hiszik, hogy félek, mikor egyszerűen a szürkeségben akarok maradni. Miért kellene, hogy annyi borzalom után, mikor jót is kapok, megint bizonytalanságnak legyek kitéve? - Időt kérek. - Tudjuk, Dom – bólint kedvesen, kicsit szomorkásan Carly -, csak tudod, nem nagyon van. Felé fordítom a fejem. - Hm? - Tudod, nemsokára itt lesz. Látni akar Ada meg mindenki. - Adának nem el van törve a lába? – kérdezem. - Attól még eljön, elhiheted – mondja Lisa elég meggyőzően. - Elhiszem, hogy Ryanben nincs semmiféle gátlás, és végül is bennem se, csak… Befullad mondandóm. - Mitől félsz, Dom? – kérdezi húgom. – Nincs mitől. Minden oké vele. Hogy idáig elmondta, nem bírok nem érdeklődőn nézni felé. A szívem arrafelé ver, hogy figyeljek már, végre többet megtudhatok róla. Kétfelé húz valami. - Nincs barátnője – simul hozzám vigasztalón Carly. Nem tudom, mi lelhette, hogy ilyen érintéses lett, régen nem volt ilyen. Lesütöm a szemem, megrázom a fejem, nem akarom hallani, csak újabb kérdéseket ültet a fejembe, miért nincs, mikortól nincs, volt-e, mi van vele. - Rendben, nincs – mondom, bár nem győzött meg. – De akkor se tudok róla semmit, hova ment, mit csinált. - Igen – bólint Lisa -, abban igazad van, hogy mielőtt találkoztok, jobb tisztázni a teljesen alapkérdéseket, mielőtt felsültök azzal, hogy „Amúgy mit is csinálsz most?”. - Miért, szerintem édes lenne – áll le vele vitázni Carly. - Mi, az ideges nevetésük? – gyakorolja felette az ész dominanciáját nővérünk. Carly vállat von, mire Lisa felém fordul. – Elhiheted, tudunk mesélni, ezen a téren nem sok változott, rengeteget ünnepeltünk velük együtt. - Igazából nem nagyon akartunk – mondja Carly -, az ilyen kötelező ünnepségeket tartottuk, mint Lisa szalagavatója, érettségi, ilyenek. Megáll bennem az ütő. Még nem is mondtam neki, hogy gratulálok se az érettségihez, se az egyetemhez. Miért nem? Carly tovább beszél. - Meg azokat, amiket a suliban és az irodában. Az elején nagyon rossz volt velük összeülni, emlékszem Lisa érettségi vacsorájára. Senki nem mert emlegetni, ők miattunk, mi Ryan miatt. 10

Aztán, ahogy kezdtünk magunkhoz térni, úgy említettünk meg itt-ott, először régi emlékeknél, majd hogy vajon mit szólnál ehhez, mennyire örülnél ennek. Úgy egy éve kérdezte meg apa először Ryant, hogy s mint van. Persze Lisával már jóval előtte kutakodtunk kicsit meg beszéltünk is vele, de az nem olyan volt. Értem, mire gondol. Sose voltak vele túlságosan közvetlen viszonyban. - Adát anya hamarabb kérdezte, tőle tudtuk meg, és azért láttuk is, hogy Ryan nem akar új barátnőt, meg egyáltalán senkit – célzott Lisa az egyéjszakás kalandok eshetőségére. – Tényleg úgy láttuk, csakis téged akarna. - Három év az három év – állok ellent a szentimentális kislányságoknak. A víz mintha lassabban, fáradtabban hordaná felénk hullámait. Egy darabig hallgatunk. Carly némán makacskodik, a gondolat is sérti, hogy Ryan le mert volna cserélni valakire. Lisa szólal meg. - Könnyebb lenne úgy, ha lenne valakije? - Lehet – mondom ki. – Újat kezdeni talán könnyebb lenne. - Ebben igazad van – mondja nyugodtan Lisa. - Nem, nincs! – lázong húgunk. – Ryan kitartott melletted! - Egy foszlány mellett tartott ki – próbálom visszafogni, hasztalan. Hamar belehajszolja magát. - Egy esélyt se adsz neki? - Fogalmam sincs – rázom meg a fejem, karba teszem a kezem. Ideje váltani. – Hova ment tovább? Carly fújtat, de végül válaszol. - A Michiganre, ahogy mindig is mondta. - Akkor sikerült neki, amire vágyott – mondom. - Hát, igen – néz rám Lisa. - És veletek mi van? – rázom meg magam. – Lisa, mióta együtt vagyunk, egy szót se ejtettél a szakodról. Hova mentél? Lisa elmosolyodik. - A kertépítés kellős közepén tartok. Bájos, a nyáron kétkezi munka, egyébként tervrajzok. És mindig legyen nálunk cerka – fintorodik el, de szemének szikrája mutatja, hogy élvezi. Másik testvéremre térek. - Carly? Megy a suli? Fogsz tudni korrepetálni? - Attól függ – mondja Carly mosollyal, nem bírja megállni. - Na? - Tesi… földrajz… - Kösz, nem – rázom meg a fejem halvány mosollyal. - Gondolom, másra koncentrálsz – hajtom félre a fejem, de azért megbököm. Carly csiklandósan nevet, sokkal felszabadultabban, mint korábban. - Sejtem, mire célzol, de nem vagyok benne biztos. - Nem is tudom… fiúkra? - Hát – harapja be a száját, és Lisára néz. Ez meglep. Akkor értem meg, mikor felé biccent. – Kezdd te! Lisa arcára enyhe felháborodás ül, majd fordul hozzám. - Rendben. Együtt vagyunk Felixszel. - Komoly? – esek ki a hülyéskedősből. Ez nagy hír, nem is, kolosszális, és pont úgy fogadom, ahogy várták, levegőt kapkodva. - És ez nem minden – mondja Lisa. - Mert? – lépek közelebb hozzájuk. - Carly meg Phillel. Egy pillanatra elhiszem, majd mégsem. Carly egyfolytában nevet, míg megrázom a fejem, és leülök a fáktól körülfogott padra. - Csak szórakoztok velem. Tudjátok, hova menjetek! 11

- Én aztán nem! – védi állásait Lisa mosolyogva. - Komolyan – nevet még mindig Carly. Még inkább karba teszem a kezem. - De nem. - Mondd meg neki, Lisa! – szól oda nővérünknek. - Így van. Én Felixszel, Carly Phillel – mondja nevetés nélkül. - Felix meg Lisa esete egyszerű – meséli Carly, mikor kap levegőt. – Addig idegesítették egymást a távolban, míg rá nem eszméltek, hogy nincs senki a közelben, akivel az otthonról beszélhetnének. Lisa bólint, hogy igaz. - De nem idegesítettük egymást – teszi hozzá. - Persze, csak az összes barátnődet felszedte! Csodálkozva, kicsit mosolyogva nézek rájuk. - Húha, mi? – koccan nekem Carly válla. – Én is így reagálnék, rájuk főleg. Mi unalmasabbak vagyunk Phillel. Csak úgy megtörtént, nem tudom hogy. - Valószínűleg a málnafagyi előtt – mondja gunyorosan Lisa. Ez valami szállóige lehet, mert Carly azonnal tudja, mit beszél, és védekezik. Egyikükről a másikukra nézek, majd megrázom a fejem. - Nem létezik. - Meg fogsz te még lepődni – veregeti meg a kezem Carly. – Azért mondtuk, hogy ne legyen akkora szívás, érted, ilyen háromszoros bumm! Akkor se hiszek nekik. Rendben, anya nem titkoltan azt akarta elérni a közös ünnepelésekkel, hogy három lánya a baráti család három fiába legyen szerelmes, de hogy ez összejött volna, és három testvérrel járnánk mi hárman? Szívatnak agyba-főbe. Ez aztán az otthonos. - Hozok valamit enni, éhen halok – mondja hirtelen Lisa - Inni is? – kérdezi Carly. - Meg majd még a szájfényedet – hangzik a nemleges válasz. Carly felcihelődik, hogy ő is vele tartson, és szerezzen innivalót. Azt várja, hogy velük menjen. - Megvárlak titeket – nézek fel rájuk. - Mindjárt itt vagyunk – szól hátra Lisa, és lök egyet Carlyn, hogy haladjanak. Húgom nem annyira menne vele, jobb szeretne nem egyedül hagyni, de Lisa erős, így nekiindulnak az emelkedőnek. Röviden elgondolkozok a Lisa-Felix, Carly-Phil párosokon, és megint megrázom a fejem. - Micsoda hülyeség, biztos nem igaz – ezzel előveszem zsebemből a mobilomat, mert érzem, valaki megint hív. Ismeretlen szám. Kinyomom. Ha már elővettem, nem teszem el, belemegyek az üzenetekbe. Tényleg írt Abs és Ginger, azonban az, aki magasan ver mindenkit, Ryan. Sorban állnak tőle megnyitatlanul az üzenetek. Ezek mások, mint a többi. Míg a barátaim meg egyéb ismerősök a közelmúltban írtak, tegnap meg ma, addig az övéiből sok korábbra datálódik. Januárra. Előző év nyarára. Mindenféle időpont van, nagy rendszerességgel. El nem tudom képzelni, miért. Elkezdem végigfutni, mennyit küldött, de sehogy se érek a végére, közben egyre inkább furdal a kíváncsiság, mikről írhatott, nem bírom megállni, hogy egybe bele ne lépjek. Kora tavasszal küldte, késő este. Jó éjt, Domie. Ennyi áll benne. Csak bámulok rá. Régen hülyéskedtünk vele, hogy meddig bírja a jó reggelt meg jó éjt üzenetekkel. Azt állította, tovább, mint egy átlag fiú, mire azzal piszkáltam, lássuk, és belement. Nem tudom elhinni, hogy azóta sem állt le. Biztosan véletlen, az egyik régi üzenete keveredett bele. Belelépek egy másikba. Ez a meccs tetszett volna. Jó éjt. Mindegyik ilyen. Legyen szép napod, álmodj szépet, aludj jól. 12

Békén hagyom őket, átmegyek az aktuálisan kapottakhoz, hogy kitörölhessem őket, ha a változatosság kedvéért egy tényleg fontos érkezne, ne foglalják előle a helyet. Ginger egyik üzenetébe lépek bele. Dom! Jellemző rá, egy felkiáltás és más semmi, egyszerűen szerette volna tudni, hogy rám gondol. Megnézek egy másikat is, az képfájlos. Így nézek ki most. Jó, mi, bébi? Röpke mosolyt vált ki belőlem kamera előtti póza. Mások is írtak, köztük Abs. Megígéri, hogy teljes hozzáférést ad a blogjához, hogy ott utánakereshessek, mi minden történt, megadja a címét, meg az új házét, ahova azóta költöztek. Egy másik barátnőm a cicáját fotózta be, hogy ugye, elhízott. Hát igen. Elég sokan küldenek fotókat, magukról, a családjukról, az új házról, az egyetem előtt pózolva. Ryan nem. Leteszem a mobilt. Kicsit megnyugtat, hogy Ryan egyetemen van, nem otthon ül, és nem is középsuliban, ahova majd vissza kell mennem. Így is nehéz lesz, vele még nehezebb lenne, el se tudom képzelni, hogy reagál majd rám vagy én rá. Eltöprengek, vajon hogy festhet. Philnek durván fel kellett javulnia, ha Carly azzal szórakozik, hogy vele jár. Ryan mennyit változhatott? Magam előtt látom az arcát, az anyáétól annyira elütő nevetőráncait, a szemeit, amivel olyan változatosan tud nézni, ritka mosolyát. Minden akadály nélkül fel tudom idézni, mint ahogy a hangját is. Bár az változhatott a három év alatt. Az egyik hullám áttör a sziklákon, lecsap térdemre. Hátrébb húzódok, onnan figyelem a tengert. Carly és Lisa futtában érnek vissza, leteszik mellém a padra cókmókjukat, majd leülnek mellém. Felbontok egy csokit. Arra gondolok, milyen lesz kilépni a kapun, bemenni az emberek közé. A gyerekek olyan szemetek tudnak lenni, elképzelem, ahogy azt kiabálják, „ott a lány a tévéből!”. A suliban biztosan sustorogni fognak, de ez a kisebbik rossz, a városban sokkal idegesítőbb lenne. - Olyan jó, nem? – zökkent ki Carly a dobozos innivalója felől. – Megint mindent csinálhatunk együtt. Lassan eljön a nyár, Lisa is visszajön, és minden olyan lesz, mint régen! Szó szerint elkiabálja a dolgot, de bólintok, tudom, ez kell neki. Nekem is jót tesz. - Még ne menjünk vissza – hajtja hátra a fejét nővérem. – Anya nyomeltüntet. - Hogy mi? – kérdezem érdeklődve, hátha valami kisül belőle. - Telerakta a házat a fényképeiddel, hogy olyan legyen, mintha ott lennél – magyarázza Carly. – Kicsit elszaladt vele a ló. Most gyorsan mindent összecsap, és visszatesz a fényképalbumba, még mielőtt rájönnél. Tovább eszem a csokimat, mikor macskanyávogás jön felénk, nem is akármilyen, egy halálra rémített macskáé. Egy ronda kék kocsi vágja át a füvet. Azt hiszem, kiesik a szemem, nem ismerek olyat, aki ezt merné művelni a szüleim kertjével. - Ginger – bukik ki Carlyból. – Meghülyült megint. *** Már én is látom, tényleg ő az, másik barátnőnk is ott van vele. A macskának jó oka volt elpucolni, ahogy Ginger kivágja az ajtót, és lekapja napszemüvegét, csatára készen néz szét, kibe rúgjon bele, hogy nem szóltak, már haza is értem. - Bújjunk el, mielőtt megtalál – húzódik közelebb hozzám Carly. - Késő – mondja Lisa, mert ekkor Ginger felkapja a levegőbe két kezét, és a nyugodtan várakozó Abs-zel nyomában elindul felénk. Ahogy közeledik hozzánk, mintha ragtapaszt tettek volna a számra, nem bírok megszólalni. Olyan, amilyen a mobilon a képen, csak sokkal intenzívebb. Lebarnult arcából világoskék szemekkel néz végig rajtam, vidám pöttyös felsőt és átkötős szoknyát visel. Sötét haja nincs olyan volumenű, mint az enyém, de valamivel hosszabb. Úgy hányja-veti karjait, mintha úgy előbb odaérhetne hozzánk. Egy süllyedő hajón is áttörné magát hozzánk.

13

- A mindeneteket! – hordja le tesóimat, majd mikor felállok, hosszan átölel. Még mindig őket nézve szitkozódik. – Hát ennyi nektek a becsület? Carly felhúzott lábbal nevetgél, szórakozgatja Ginger temperamentuma. Kikukkantok Abs-re. - Hé – int felém. Abs nagyjából megmaradt magának. Kevés ruhája nagyon elegáns, bárhova beállíthatna benne. Most is természetesen viselkedik bennük, mint régen, mikor nem zavarta, ha lecsokiztam vagy együtt estünk bele a tócsába. De rövidebbre hagyott, füle elé igazított barna haja már nem takarja el az arcát, és tudom, nem ez az egyetlen változás. - Léptünk, drágáim – int Ginger Carly és Lisa felé, gyorsan túllépve haragján. Vállamnál fogva megfordít, és húz magával. – Majd hozzuk valamikor. Carly ezt egyáltalán nem bánja, egyébként is úgy felizgatta magát az egészen, hogy valószínű amúgy is szeretne kicsit magában lenni, esetleg sírni, na meg ott vannak neki a hétköznapok dolgai, a barátnői, a házi meg talán Phil. Erre rám jön a nevethetnék, majd megborzongok, mikor belegondolok, milyen lenne, ha átjönne. - Négy óra - alkudozik Lisa. - Hajnali – bólogat Ginger. - Öt. - Hát jó, legyen tizenegy. - Maximum öt. - Oké, oké! Olyan ismerős az egész jelenet, hogy az hasba bokszol. - Itt vagyunk hajnali ötkor, legyetek jók! – siettet meg kicsit Ginger. Meg se állunk a kocsiig, meg az első üzletsorig. Ginger olyan gyorsan hajt, hogy észrevenni sincs idejük az embereknek. Remélem, ez továbbra is így marad. - Most mondd meg, nem király? – ütögeti meg a combomat. Mellette ülök, és igyekszem észnél maradni. - Mindjárt kidobom a taccsot. - Ilyen egy jó buli kezdete. Abs? – pillant hátra középen ülő barátnőnkre. – Melyikbe? - Nekem már mindegy – mormolja ő a tabletét babrálva. – Dom. - Nem, most nincs fölös duma, vásárolunk! – szidja Ginger, és olyat ránt a kormányon, hogy majdnem magunkkal viszünk egy konténert. Abs utánanéz. - Ez csúnya lett volna… Nézem az embereket, már amennyire lehet ilyen tempó mellett. Senkiben fel se merül, hogy bántódásuk eshetne. Meg kell tanulnom újra így gondolkodni. Eszembe jut a csokim. - Komolyan kilökted a kezemből? – vonom kérdőre Gingert. Nem tudja, miről beszélek, mindenesetre vállat von. - Haladjunk, emberek! – szól oda egy kocsisornak, majd cselesen elsuhan két bokor között, a biciklitárolónál, és átáll egy másik sávba. Ettől régen halálfélelmem volt, most már csak érdekesnek találom. Kezdek olyan lenni, mint Ginger. Abs azért se néz fel. - A kiegészítőknél kezdünk – mondja Ginger, így még van időnk, hogy amiben tudunk, megkapaszkodjunk, a következő üzletnél ugyanis behúzza a féket. A kocsija sok mindent bír, például ezt is, zökkenő, csikorgás nélkül áll meg, csupán mi esünk ki kishíján belőle. Miután sikeresen és hányás nélkül kiszállunk, belevetjük magunkat a kiegészítők világába. Ginger a fura apróságot szereti, így hamarosan több száz láncon függő apró óra között találjuk magunkat, van mindenféle, és mind boszorkányosan forog körbe, beleszédülnék, ha sokáig nézném.

14

A lányok nemigen változtak meg, inkább kiéleződött bennük az, amit addig kevesen tudtak róluk. Ginger a mostani fiújáról mesél, hogy nem is érdemes megismernem, annyit nem ér a srác, Abs még mindig a tableten ügyködik. - Ez dögnehéz – tesz vissza Ginger egy órát. – Nem kell. Te mi mellett döntesz, Dom? - Semmi nem kell. - Menjünk arrébb. Szóval. Mi a helyzet? – kezd válogatni a további furábbnál furább láncra akasztott kis micsoda között. - Ezt tőlem kérdezed? – kérdezek vissza. - Tőled hát, mert kitől? Abs-zel az ideúton már beszéltem. Furcsállva nézek rá. Mikor észreveszi, felnéz. - Most mi van? Én nem tudok mesélni, magamról semmiképp, mert az merő unalom, egyetemet sem választottam meg egyáltalán, mondom, a srácom is olyan, amilyen, te annál többet tudnál, ennyi az egész. Abs a szemét forgatja, de Gingernek végül is igaza van. Attól még nem akarok velük ilyenekről beszélni. - Ezt megveszem – kapom le az egyik kameranyakláncot, és Ginger választottjai közé teszem. Két percen belül ő is dönt még egy felől, és a kasszához terel. Fizetünk. Odakint Abs-zel komoly esküt teszünk le arról, hogy a szomszédos boltból akarunk mindenképpen választani, és tutira veszünk valamit mindketten, így nem furikázik minket tovább. - Ezzel nem tudok vitába szállni – nézi meg Ginger a kirakatot. Ruhák, tavaszi kabátok és cipők vannak össze-vissza kitéve. Én se. Eddig nem törődtem olyan földi dolgokkal, mint a mellméretem változása vagy az, mi van rajtam, de egy-két új ruha már csak ennek okán is elkél. Nem vagyok többé tizenöt éves. Szükségem van ezekre, jobban, mint egy új nyakláncra. Elszoktam az eladók magától értetődő kedvességétől, idegenül érint, nem úgy Ginger sikítozása. - Az a ruha érted kiált! – hirdeti a ruha helyett is az igét, és a próbafülkére mutatva kezembe nyom egy lila ruhát. – Mars be! Nem nagyon tetszik, hamarosan ki is jövök. Azalatt Ginger Abs-et is levadássza, és rászorítja próbára, így magam surranhatok el választani. A luxusáru helyett tiszta ruhák garmadáját látom. Nem érdekelnek a mellvillantós, bokamutogató darabok, az egyszerű, kényelmes, nem túl meleg holmik fognak meg, azokat válogatom össze. A fehér meg a barna vonz, egy kicsit a lila, abból is veszek el kettőt. Az egyik eladó segít. Visszalépkedek a halomnyi ruhával a földig leomló, vastag függönyös fülkéhez, és próbálgatni kezdem őket. - Ez szűk – vitázik arrébb Abs. - Húzd fel jobban, akkor megáll – tanácsolja Ginger. - Nem lehet feljebb húzni. Barátnőnk erre feltépi a függönyt. A hirtelen hangra összerezzenek, összehúzom magam. Leülök a puffra, a cipőmet bámulok. Sima tornacipő. Sose hordtam ilyet. Valami új, valami új, valami új, segít lenyugodni. - Ez a ruha nem kell – állapítja meg közben méltóságteljesen és jó makacsul Abs, mikor már felrángatták rá. Leveszem a felsőt, hozzámérem a többihez. Még kettőt fel kell próbálnom külön, de a többi jó lesz. a nadrágokkal nincs kedvem vacakolni, bedobálom őket a bevásárlótáskába, egyedül azt a egyet hagyom meg, ami rajtam van. - Ott mi a helyzet? – érdeklődik Ginger nálam. Válasz helyett elhúzom a függönyt. Firtatón siklik le rajtam a tekintete. 15

Szimpla fehér, ujjatlan felsőben, sötét nadrágban és csukában állok ott, semmi, de semmi különös. - Kisebb stílusváltás – szemrevételez Ginger, majd eszébe jut valami, a tatyóinkhoz siet. A kamerás nyaklánccal tér vissza, a nyakamba teszi. – Így jó lesz. Kiteszem a ruhákat, és elhúzom a függönyt, sietve levetkőzök. Ginger arrébb beszél. - Mindig mondtam, az anyag minősége a lényeg. Abs, mit művelsz, miért van idekint ez a ruha? Abby! - Kész vagyok – rogy le Abs odakint a hangokból ítélve, talán a földre. Mikor végzek, látom, hogy kosarában két ruha van. - Dehogy, a táskákat még nem is láttuk – beszél ellene Ginger. – Még Domnak is néznünk kell egyet, ezekhez a rucikhoz katasztrofális lenne a mostani táskáinak egyike. Szerintem semmi baj nincs velük, sőt meg kell, hogy mondjam, mobillal és pénzzel zsebben járni se utolsó, nem is tudom, korábban miért néztem hülyének a srácokat emiatt. Ad egyfajta szabadságot, mintha a szomszédba ugrottam volna le. Az eladók mindenesetre szabotálják szökési kísérletünket, és miután visszaveszik tőlem a nem választott ruhákat, a legújabb bőrből készült remekeket kínálják. Leemelek két szimpatikus táskát, aztán leülök a puffra Abs mellé. - Király – löki meg táskájával az enyémet, ekkor jövök rá, hogy ikrek. Hiába, volt jobb dolgom, mint a táskáját nézegetni. Körülnéz, mint aki tilosban jár, majd mikor látja, hogyan táncol Ginger néhány ezüstös-fekete táska előtt, felém fordítja tabletjét. A blogja van megnyitva rajta, legalábbis úgy tűnik, kicsit másmilyen, néhol kis piros ikszek vannak meg hivatalos szövegek. - A keresőszavakat nézd – viszi oldalra nekem a képet. – Úgy csináltam, hogy azt hozza ki, amire kíváncsi vagy. Nézd csak. Dom. Carly. Lisa. Ryan. Járnak. Szakítottak. Iskola. Baleset. Újság. Ezeknek a nyomvonalán még egy csomót tudok csinálni. Látszik rajta, hogy nagyon rá van állva a témára, vidáman újságolja. Némán meredek a kulcsszavakra. Mögéjük oda van írva, hányszor fordulnak elő. A Dom például 1320-szor, míg a Ryan 358-szor. - Köszönöm – nézek át Absre, mikor el tudok pillantani a többi szóról. Szakítottak 103-szor, hű. – Bár meg tudnád mondani azt is, mi lesz. - Nem tudom, mennyire mondok ezzel újat, de próbálkozom - mosolyog rám. Visszamosolygok. - Örülök, hogy még mindig itt vagytok. - Hol lennénk, te lány – válik csipkelődővé mosolya, majd komolyabba vált. – Te mentél el, Dom. Persze, hogy megvártunk. - Mi ez? Illegális beszélgetés a múltról? – csap le ránk Ginger vállán egy matrózkék, csíkos táskával. – Ti ketten, most azonnal megmondjátok, melyik illik hozzám leginkább! Bemutatásában megnézhetjük a hat legjobb táskát, majd dobogósokat választhatunk. Ginger utána szokás szerint hozzávág még egyet csak azért is, és megveszi a négyet. A fejem ki van, fáradt vagyok, és attól tartok, a cipőkhöz is elvisz, ezért megyek bele villámgyorsan, mikor szól, hogy kiülhetnénk valahova. Inkább a kisgyerekek rám mutogatása, mint még több kizsarolt próba. Letelepszünk a szabadtéri kajálda hintaágyára. Ginger egy sráccal szemez, aztán, míg felveszik a rendelésünket, egy kicsit a pincér sráccal, majd rájuk un, és felénk fordul. - Még jó, hogy nem fogytál – jegyzi meg aztán. - Érzéked van az érzéketlenséghez – csóválja meg a fejét Abs. Ginger tüntetően nem figyel rá. Érzek bennük valami feszültséget, amiről nem beszélnek. Csípőre tett kézzel nézek egyikükről a másikukra. - Ugye nem miattam tesztek úgy, mintha még mindig a legjobb barátnők lennétek? Ginger hangosan nevet, úgy dől hátra, Abs megrázza a fejét. - Barátok vagyunk, Dom, még jó, hogy. 16

Biztos közel állhatnak egymáshoz. Ketten együtt, három évig… - Ha akarjátok, leléphetek. - Te most le akarsz minket rázni? – förmed rám Ginger. - Nem! - Pedig úgy beszélsz! Ha ezt megcsinálod Ryannel, ne csodálkozz, ha most az egyszer annyi idő után végre valahára kiakad rád! Ő nem olyan finom, mint én. Abs felhorkant, de érezni, hogy neki ad igazat. - Nem úgy gondoltam – mondom. - Tudjuk, de attól még fájhat, hogy ilyet mondasz. Nem feledkeztünk meg rólad, és sose gondoltuk, hogy jobb kettesben. Mert nem jobb. Kikészített. Ginger vállat von. - Kedvesebb voltam, mint általában. - Jó, ez igaz. - Bocs – keresztezem kezeimet, és egymásra tett lábamon nyugtatom őket. - Nem számít, csak ne gondolj ilyeneket. Nem kényszerből vagyunk veled. - Hova mentek tovább? – kérdezem hirtelen. Ginger kitárja kezeit, már mondta, hogy fogalma sincs. Absre nézek. - Katonai – felelt határozottan. Csodálkozok és örülök. Nem gondoltam rá már jó ideje, de még emlékszem, mennyire szeretett volna az lenni, hihetetlen, hogy ehhez tartotta magát. Kikérdezem, mindene megvan-e hozzá, mit gondol róla, melyiket választja, mikor lesz felvételi, ilyeneket. Újra fesztelenebb a hangulat. - Az osztály hogy van? - Az osztály? – forgatja a szemét Ginger. – Hacsak nem szaftos pletykákat szeretnél hallani, mint Holli valószínűleg elvetetett egy gyereket, hogy Josh és Jody jártak, aztán Jody dobta őt, és átment Markhoz, aki mérföldekkel több cuccot vesz neki, így állítólag rendszeresen térdel, hogy egyetem előtt bundát meg effélét szerezzen. Ezt mind megtudhatod Abs blogjáról. Mielőtt Abs tiltakozhatna, folytatja. Döbbenten hallgatom. - Rendben, nem mindet. Csak azt mondom, ne feltétlenül a múlttal foglalkozz. Itt vagyunk. - Azért kérdeztem az osztályt – hergel fel, hogy nem ért meg. - Róluk beszélhetsz a csajokkal, lassan úgyis meg fognak jelenni, de most itt vagyunk veled. Sok mindenről tudunk, bármiről kérdezhetnél, amiről akarnál. Komolyan azt mondod, kizárólag az osztályunk érdekel? Megérkezik rendelésünk. Felemelem az egyik falatkát, majd csak tartom a kezemben. Megnyomom az egyiket. Ginger elhalkul, elvesz magának egy kalapkás szendvicset. Felnézek rájuk. - Mit gondoltok… változtam? Ginger bekapja a szendvics második felét. Nem siet a válasszal. - Igen. Változtál. Azt, hogy milyen irányba, még nem tudjuk. Ettől félsz, hogy megváltoztál? Mert mi is mások vagyunk. - Igen, persze – mondom gyorsan. – Én csak, ez az egész… Ryanen gondolkoztam. - Nézd – kezdi Abs. – El se tudom képzelni, milyen lehet most neked, de egyet látok. Ha nekem lett volna valakim, aki olyan, mint Ryan volt neked, egy esélyt adnék az újrázásra. - Nem mondtam, hogy nem adok– rázom meg a fejem, és benyomom az uborkás szeletet. - Tehát az érdekel, ő mennyit változott, és szerinte te mennyire vagy más – foglal össze Ginger. – Akkor miért nem nézed meg őt magadnak és kérdezel rá? Megfeszülök. Ginger észreveszi. - Dom, nem akarunk bántani. Annyit akarunk, hogy ne rázz le minket vagy Ryant. - Nem akarok semmi ilyesmit! - Azt hiszed, nem vagy jó nekünk, hogy valami hibázik. De mondok valamit. Talán már mi se vagyunk jók neked. Nem tudjuk. Ezért ültünk össze, és vagyunk veled, hogy megnézzük, menynyire passzolunk most, ha nem, akkor segítünk új barátokat találni, ennyit tehetünk. De nem 17

adunk fel azért, mert lehetséges, hogy már nem ugyanazt szeretjük! Különben meg engem érdekelsz. Lesz miről beszélgetnünk. És még csak beléd se vagyok zúgva! – bök meg. - Oké – adom meg magam. Az időlegesség felhozásával megnyugtat. Így van ma, meglátjuk, milyen lesz a holnap. - Most dicsérj engem – húzza ki magát Ginger. - Szép lettél. Bár eddig is az voltál. - Na, ugye! Nézd a vádlim! - Csak gratulálni tudok, és a nyakad! - Ezt akartam következőnek. Abs rajtuk nevet. Egy másodpercig, kettőig jól érzem magam. *** Késő délután fáradtan érek haza. Csendes a ház, örülök, hogy magam lehetek. Anyát ott találom a szalonban. Itt veszek észre először változást a házon, az ülőgarnitúrát lecserélték, és mintha a kandallót burkoló kő is más lenne. Vagy csak tényleg rég voltam itt. A kinti hűvösödő időt ellensúlyozandó ég a tűz a kandallóban, minden nyugodt. - Örülök, hogy hazaértél – mondja, és tudom, nem csak a csajokkal való kiruccanásból megtérésről beszél. Mutatja maga mellett a helyet a kanapén, mire odamegyek, és leülök. - Néhány dolgot meg kell beszélnünk, Domie. Kelletlenül pillant a papírok felé, amikkel eddig nem foglalkoztam. Ott vannak a szalon sarkának asztalán, egyenetlenül terítik be a lakkozott bükkfát, a lámpa fénye alig éri őket. Apa ekkor ér be. Együtt dolgozhatott anyával, egy pillanatra szabadulhatott el, ekkor futottam be. Másodpercnyi aggály fut át szemén, aztán odajön hozzánk. - Hogy érezted magad? – kérdezi kedvesen. - Jól – vonok vállat. – Vettem néhány cuccot. - Ennek örülök – mondja apa lassan, mikor látszik, hogy teljesen hidegen hagyja ruhatáram, mással van elfoglalva. – Van pár hivatalos dolog, ami sajnos nem várhat. Anya bólint. - Először is… nem is tudom, mivel kezdjük – torpan meg. - Az iskola – hozza fel apa a szerinte rangsorban legelőbb állót. A jövőmet, a holnapomat, amibe kapaszkodnom kellene. Kár, hogy nincs hozzá kedvem. Ehhez se, nemhogy ahhoz, fáradt vagyok. - Kihagytam két és fél vagyis inkább háromnegyed évet. Legyen három – foglalom össze a tényállást slamposan, arrébb húzom a lábam. Úgy végigdőlnék a kanapén, és csak aludnék. - Az osztályod nemsokára végez – bólint anya. – Apáddal nem tartjuk szerencsésnek, hogy csak azért menj vissza hozzájuk, hogy rövid idő után újra el kelljen válnotok, és még csak ne is juss vele semmire. Nagyon előrébb járnak az anyagban. Ez meglepetés, az lenne a szívás, ha nem így lenne, tizedikes évünk hajnalán nem muzsikáltunk valami jól. - Arra gondoltunk, nem lenne muszáj tizedikben kezdened – folytatja anya próbálva jó színben feltüntetni a dolgot. Ez mondjuk tényleg jó, mert hiába szeretem Carlyt, azért egy osztályba nem szívesen járnék vele. Így is ki fogja kezdeni valamennyire megtért nővérének híre, az, hogy egy osztályba tennének vele, azt a bizonyosságot venné el tőle, hogy oké, ha a családom fura, legalább az osztályom átlagos. - Most tavasszal már nem mennél vissza – mondja könnyed hangsúllyal apa. – Az igazgatóval együtt úgy látjuk, az lesz a legjobb, ha egy ideig itthon maradsz, időt szánsz magadra és a pszichológusodra, felzárkózol az anyaggal. A tizedikes tananyagot feldolgozod a nyáron, ősszel különbözeti vizsgát teszel, és mehetsz a tizenegyedikesekhez. - De azok a mostani tizedikesek! – tiltakozok. Nem Carlyék, de olyan kicsik, még csak nem is eggyel, hanem kettővel vannak alattam. – Azt értem, hogy idén nem végzek, egy vicc lenne, és 18

jól néznék ki a felsőoktatásban azokkal a jegyekkel, egyébként se jelentkeztem sehova, de még többet csússzak? Miért nem mehetek tizenkettedikbe? A tavasz is itt van, rátanulhatnék. - Azt gondoljuk, nem kellene belevetned magad. Pihenhetnél – próbál magyarázkodni apa. Rossz stratégia. - Pont arra van szükségem, hogy valamibe beleássam magam. Emellett nehezebb dolgokat is végigcsináltam már pár nap alatt. Csúnya dolog azzal visszavágni, amiről fogalmuk sincs, mit értsenek alatta, anyán látom a kétségbeesést, mégse érdekel. Nem akarok tizenegyedikbe menni. Még két évet nem bírok ki gimisek között. - A tizenegyedik nem olyan rossz – igyekszik vigasztalni apa. Ő nem hajlik arra, hogy változtasson a véleményén. Még fél évem van addig, hogy nagykorúvá váljak, de még így is el kellene kezdenem a sulit, ha anyáék nem állnak ellene. Az is gond, hogy nem hinném, magamnak el tudnám intézni, hogy a végzősök közé vegyenek fel. Talán igen, talán nem, nem sok gondolatot pocsékolok rá. Rosszkedvűen rázom meg a fejem. - A suli biztos nagyon örül – mondom savanyúan. Tizenkilenc leszek ősszel, húsz, mikor a negyediket elkezdem. Nagyszerű. Anya szomorúsággal vegyes csodálkozással mered rám, mintha ilyen az eszébe se jutott volna. - Az igazgató úr mindenben melletted áll. Mindenki örülhet, hogy visszamész. Örülhet, hát persze. Nem megyek bele. - Mikor fogad a pszichológus? - kérdezem helyette, hogy haladjunk. Addig győzködnének különben a suliról, hogy bealudnék. Apa siet a válasszal. - Heti pár alkalommal, amikor ráérsz. Kitárom karjaimat. - Úgy tűnik, nemigen lesz kötött napirendem. Várom, hogy bólogatni kezdjenek, de úgy néznek, hogy abból tudom, igenis lesz más irányú kötelezettségem. Nem gondoltam volna. - A rendőrségi ügymenet még nem záródott le – mondja ki végül apa. Odaszegeződök az üléshez. Ez most komoly? Be fognak perelni? Meg se kérdezhetem, gyorsan folytatja. - Beszéltek már neked róla a rendőrségen, hogy több áldozat is van. – Az áldozat szó nehezen jön a szájára. Kimmie és Davion jut eszembe. Apára koncentrálok. Bólintok. – Információgyűjtési célzattal szeretnék, ha beleegyeznél egy találkozóba. - Hogyan? – kérdezem zavarodottan. Olyan gyorsan elválasztottak minket egymástól, hogy az ember azt hinné, nem akarják, hogy bármikor is összetalálkozzunk, emlékszem, Kimmie visítozva sírt, és a rendőr lábát rugdalta magasra emelt térdekkel. Beleborzongok az emlékképbe. - Van egy veled egykorú lány – számol be róla apa megnyugtatónak szánt hangon. – Szeretnék, ha beszélnél vele, és elmondanátok közösen, mit tudtok. Egy amolyan közös profilt akarnak készíteni. Kiesek a rossz emlékekből, Kimmie eltűnik, mint eltűnt akkor is az üvegfal mögött. - Mi a fenének? – dől belőlem a felháborodás. – Már nem mindegy? - Nem, kicsim – mondja anya szokatlanul jól állva a sarat. – Nem mindegy. Egyikükről a másikukra emelem a tekintetem. - Hogy értitek ezt? Mármint nem azért, de azt hiszem, elég jól pontot tettem a dolog végére – folyik belőlem a szó durván, ahogy elővesz az adrenalin löket. Elég arra a napra gondolnom. A rendőrök meg a sittesek se tudták volna különbül elintézni. – Azt hiszik, nincs vége? - De, vége van. Számodra igen – felel cáfolhatatlanul anya. - Minek a profil? – faggatózom.

19

- Hasonló gyerekrablásokat észleltek – mondja apa a helyén mocorogva. – Feltűnt, hogy a hírekben szereplő több gyerek is nagyon hasonló. - Kiskorú – vágom rá csúnyán. A gyerekek hasonlítanak. Anya a fejét rázza, olyan elmélyülten néz, mintha belém akarna látni. - Mindegyikük haja sötétbarna, göndör. Barna a szemük és kaukázusiak. Megtorpanok. Igen, az a beteg állat azért hitt minket családnak, mert felszínes jegyekben jobban hasonlítottunk, mint én mondjuk Lisára vagy Carlyra, de ez mit se jelent. Számos más gyereket is elvisznek. Tanácstalanul rázom meg a fejem. - Mindegyiküket nagyon nagy erőkkel keresték – veszi át a szót apa, mert anya csak néz. Még mindig nem értem. – Egyikükről se feltételezték, hogy megszöktek volna. Jó gyerekek, kitűnő tanulók és kifejezetten népszerűek. - Mi van? – fakadok ki. – Most meg azt fogják mondani, a barna hajúakat jobban keresik, mint a többit? - Semmi ilyet nem mondtunk. Egyszerűen, hogy van egy profil, valami, ami mindegyikőtökben megvan, hiába fiú vagy lány. Domie, nem mi találtuk ki – ingatja a fejét apa. - Magamtól is sokat tudok mesélni – préselem ki a szavakat, bár nem hiszek benne, hogy értelme lenne. Talán lelkisegélyes izé ilyen megkerüléssel vagy látszatintézkedés a rendőrségtől, de se alja, se teteje. - Úgyis ott lesz, amikor téged behívnak, kérlek, csak próbáld meg – megy át érzelmesbe anya. Nem akarom, és nekik ez új, búslakodva és csodálkozva néznek rám – inkább csodálkozva. Régen nem állt szokásomban ellenkezni. Távolságtartón biccentem lejjebb az állam. - Ki az a lány? Anya felel meg rá, megint nincs itt teljesen, másra gondol. - Adriana Willery. Apa beszélni kezd róla, hogy talán emlékszem, jóval hamarabb rabolta el (kimondatlanul: mint engem), bemondta a tévé, kedves arcú, aranyos lány. Azonnal tudom, kire gondol, arra a lányra, akiről mindenki azt hitte, valami irigye vagy rá féltékeny tette el láb alól. Ginger hetekig győzködött, hogy már rég megölték. Ezek szerint előkerült. Sokkal nagyobb csodának érzem, mint azt, hogy én is, mítosszá folytak egybe a róla való híradások, cikkeztek róla, mindent összeírtak, csak azt nem hitte senki, hogy életben látják még valaha. Azért volt olyan felkapott eltűnésének híre, mert az egyik legjobb suli bálkirálynője volt. Gyönyörű lány erősen hullámos, barna hajjal. És most azt akarták, hogy vele találkozzak. Haragomat és fájdalmamat átvette a csodálkozás és az érdeklődés. Tulajdonképpen érdekelt volna, mi történt vele. Annál csak egy kicsivel lehetett rosszabb, ami velem. - Meggondolod, jó? – kérdezi anya, észreveszi, hogy fáradt vagyok. - Most felmegyek – emelkedek fel. Mégse bírok elmozdulni. – A gyerekek. Jól vannak? Először fogalmuk sincs, kikről beszélek. Egyszerre eszmélnek fel. - Persze, persze – mondja sebesen apa. - Jól vannak – helyesel anya is. Talán tényleg kérdeztek róluk, de tudom, egyébként nem nagyon érdekli őket, mi van velük. Egyedül rám gondolnak. Kibújok a kanapé és a dohányzóasztal között, és kifelé lépkedek. Még visszanézek. A szüleim egymás mellett ülnek, és a másik felé fordulnak. Fogalmam sincs, mi lehet bennük, de ha találkozok Adrianával, talán többet megtudhatok. A rendőrségre úgyis muszáj lesz bemennem. Adriana Willery. Nem tudok nem rágondolni, ahogy megyek felfelé a lépcsőn. Az egyik osztálytársam, Benny azzal rémisztgetett minket, hogy megmutatta képszerkesztő programmal, hogy néznénk ki holtan, utána egyszer azt álmodtam, Adrianát látom úgy. Foglalkoztatta az embereket. Talán úgy, mint én. Az a rengeteg hívás a mobilomon. Felmerül bennem, rólam miket írtak. Óvatosan nyitok be a szobámba. Nem várok port, penészt vagy effélét, de így is elkap az élénkség, ahogy belépek. Leteszem a vásárolt cuccokat, és csak nézek. A fésülködőasztalom rendetlen. 20

Az íróasztalomon és az ágy mellett kis cahaba liliomcsokor. Az ablakom előtt virágba borulva lengedeznek a faágak. Minden úgy van, ahogy hagytam, fogadok, ha bekapcsolom a laptopomat, ugyanaz az oldal jön be kedvencnek. A rendőrök meg anyáék lehet, hogy átnézték, mikor eltűntem, de ennek már semmi jele, minden otthonos és egyben van. Hogy hirtelen csaptak takarítást vagy nem, azt nem tudom. A csajos rendetlenségből a régi életem pislog rám. Hülyéskedős bolondéria, millió és egy szín, minden egymásra pakolva. Kislányos kellékek és felnőttes cuccok kevert tára. A fésülködőasztalomon sincs por, a napszemüvegem gondosan le van törölgetve. Csak nézem az egyik karkötőmet, és azon gondolkozom, hogy tudtam róla megfeledkezni? Annyira imádtam. És most itt van. Tárgyilagosan lépek oda, felmarkolom a színes apróságokat, a kis papír gömböket és szíveket. Fogalmam sem volt, az egész mennyire hiányzott. Azt hittem, ágyra van szükségem, ételre és hogy békén hagyjanak, hogy ne halljak sírást vagy üvöltést, mégis úgy örülök ezeknek a vacakoknak. Ezek adják meg azt, ami igazán hiányzott, régi önmagamat. Hagyom kiperegni őket a kezemből. Nem bírok rákeresni se magamra, se Adrianára. Az ágyamhoz megyek, és rádőlök. Az ablakok nyitva állnak, de nem zavar, a kórházban kapott ruhában kiterülve nyomom az arcom a takarónak. Hamar elalszok, és sokáig nem ébredek fel, senki se zavar. Nincs kedvem lemászni az ágyról. Hűvös van, arrébb teszem magam, és betakarózom a takaró csücskével. Megmozdul a mobilom. Rápillantok. Új üzenet jött. Jó reggelt, Domie. Nézem, ahogy elhomályosul előttem a világ. Gőzöm sincs, mit érzek, de a mobilomba kapaszkodok.

Narancssárga pulcsi Anya és apa elég sokáig alkudozott és határidőnapló bejegyzéseket átfirkált a reggeliző asztal mellett, míg eldöntetett, melyikük kísérje el engem az iskolába az igazgatóhoz. Végül az időpont határozott, ami anyának nagyobb átvariálások nélkül is alkalmasnak volt mondható, így ő jött velem. Még sose voltam az igazgatói iroda előtti részen. A diákok által páholynak nevezett kis képernyős, falba szerelt laptévével és kényelmes gyűrött fotelekkel rendelkező terem nem is a rendetlenkedők igényeit hivatott kielégíteni, hanem a szülőkét meg az igazgató kollégákét. Az ablakait is úgy rendezték, hogy a lelátó tanári része takarja, így labdával bedobásról szó se lehessen. A titkárnő őrizte, aki képes volt napjában nyolcvanszor ki-be mászkálni, hogy a diákoknak fénymásoltasson, csak senki be ne lépjen. Hiába minden szép és barna, nem nyugtat meg, hideg kezemet ölembe véve dédelgetem. Különös újra a sulimban lennem. Még a titkárnő illata is ugyanolyan. Egyszerre örülök meg neki, és aggaszt a mindettől görcsbe ránduló gyomrom. Anya a hatodik percben odakapja a fejét a titkárnőre, aki felénk mosolyog. - Az igazgató úr fogadja önöket, asszonyom. - Gyere, Domie – veszi a táskáját anya, és én megyek vele. Ha lehet, még feszültebb vagyok, mint eddig. Pedig egyelőre mi sem történt. Szünetben érkeztünk, nem is igen történhetett. Az igazgató könnyű mosollyal fogad minket, megpróbálja belepréselni a megértést, a szomorúságot, a hazatérésem feletti megkönnyebbülést és boldogságot, a biztatást. Felemásan jár vele. De ő legalább közvetít valamit, anyával együtt pókerarcot vágok. - Mrs. Turize. Dominique – biccent, és a kezét nyújtja. 21

Mindketten kezet fogunk vele. Annyira hivatalos, hogy nekem se esik nehezemre. Még örülök is, hogy legalább látszólag egyenrangúnak lát engem meg anyát. Lehet, hogy erre még szükség lesz. Egyhangúan kezd bele mondókájába, miután szóban is kifejezi, mennyire örül, hogy újra itt láthat – a kettő együtt okoz neki igazi örömet -, áttér azokra a dolgokra, amiket anya és apa már elsoroltak nekem, csak hosszabban és részletbe menőbben. Jó sok formanyomtatványt is ki kell töltenünk. Miközben anya kettőt tölt egyszerre, elszórakozom az enyémmel. Észreveszek az igazgató fényes asztalán egy kupac másikat, az nem nekem szól, étkezési elégedettséget mér. Nézem a válaszokat. Még mindig nem valami jó a menza. Visszatérek a saját papíromhoz, villámgyorsan kitöltöm. Ad egy másikat, azt is. Arra jutok, annyira nem is volt egyelőre gáz a napom. Már elmentünk a kórházba, hogy megnézzék, a hasamon lévő függőleges vágás, amit magamnak szereztem, hogy gyógyul, és még a pszichológushoz is el kell látogatnunk, nem beszélve a rendőrségről. Telefonáltak, hogy a nyomozás vezetői úgy döntöttek, jobb lesz, ha adnak nekem egy kis időt, miután megtörténik a második, részletekbe menőbb kikérdezés. Továbbra se értem, miért van rá szükség, mikor a másik helyen még kognitív interjút is vettek fel velem, igyekszek nem belegondolni. Viszont a kórházban megtudtam, hogy Kimmie-t még mindig a gyerekosztályon ápolják, Davion és Leo otthon vannak. Ezek után remélhetőleg a sulival is megbirkózok. Az igazgató megint hozzám szól. Észrevettem, hogy előtte megnézte az óráját, mennyi időt szánjon még ránk. Úgy tűnik, annyira nem siet. - Közreadunk minden szükséges könyvet, ami az előrehaladásodhoz szükséges, Dominique. A tanáraid beleegyeztek, hogy az interneten elérhető olvasmányokat és forrásokat is beleszámítsák az év végi vizsgánál a jegyzékbe. Ezzel átad egy magas könyvoszlopot. Anya felkészült rá, hozta a táskát. Nem vagyok megbékülve a netes forráshasználat engedélyezésével. Mrs. Buck meghalt, vagy mi? Nyugdíjba ment? Annyira nem lepne meg. De a régi énemet igen. - A társaid hiányolnak, Dominique – próbál az igazgató emberséget csepegtetni a formalitások közé -, remélik, be fogsz tudni illeszkedni az új osztályba. Biztos vagyok benne, hogy senki ilyet nem mondott. Azért bólintok, és megköszönöm, hogy átadta. Kicsit azért még mindig nevetséges a gondolat. Mindent mondanának, csak ezt nem. Újabb kitöltendő papírok jönnek, most néhány aláírással. Kétszer hiszem azt, hogy azt mondja, „nos, ennyi lenne”, mindkétszer új dolgokat vet fel. Azon rettegek azon is idegesítve magam, hogy szünetre fogunk végezni. Belém áll a görcs, ahogy meghallom a kicsengő rövidebb dallamát. Anya a papírokat teszi el mappába. Az igazgató vizsgálódva néz. - Dominique, szeretnél bemutatkozni a leendő osztálytársaidnak? Szenzációsan rossz ötlet, ezt a felpillantó anya is leveszi arcomról. Nem is tudom, mit képzel az igazgató, hogy csak úgy odadugom a fejem, hogy nyáron egyáltalán ne is keressetek, mert nem akarlak titeket látni, meg amúgy se, de én leszek az új osztálytárs ősztől, akit a tévéből kötelezően ismerhettek. Ugyan nem abban a narancssárga pulcsiban vagyok, amiben mutogattak, de ez vagyok én. Helló. Mielőtt az igazgató eszébe jutna, hogy akkor meg régi osztályommal fussak össze, töltsek velük egy rendkívüli tanórát, anya összeteszi két kezét. - A továbbiakat faxolom. Köszönöm, hogy szánt ránk időt. – Mivel félig felkel a székről, és a kezét is nyújtja, az igazgatónak nincs más választása, mint viszonozni szorítását. Na, jó, a saját osztályos dolgot beképzelhettem, mert erre tényleg visszavonul. Nem akar sérült gyereket itt tartani a sulijában. - Minden bizonnyal sok dolguk van – bólint felénk. Üres pillantással nézek vissza, de bólintok. - A pszichológusom vár. – Ez igaz. Anya feledtetni akarja velem az iskolai rossz élményt, a kocsival a tengerpart felől kerül. 22

Valamikor imádtam ezt a helyet, a költözés után folyamatosan kijártam, most is megnyugtat a tavaszban furcsán vidám pálmafák látványa, ha leveleik suhogását és a víz moraját nem is hallom. - Hova szeretnél menni? – kérdi anya, mintha nagy, szabad császkálásban lennénk. - A pszichológus vár – emlékeztetem. Nem csodáltam volna, ha elfelejtette volna, annyi mindennel van tele a feje. - Van időnk – nyugtázza a dolgot. Tehát mégis emlékezett rá. Rápillant a kocsi beépített órájára, napszemüvege alatt mosolyog. – Mihez van kedved? Igazából bűntudatom van. Nincsenek abban a helyzetben, hogy elvárhassam tőlük, csak azért, mert velem ilyesmi történt, ők is dobják el maguktól a lehetőségeiket, kötelességeiket, mégis ezt csinálják. Lisa otthon maradt a hétre, a házban vár, ha valamiért ugrani kellene, Carly ugyan elment suliba, de gondolom, mennyire tetszett ez neki, és minden barátos-barátnős programot le fog mondani, apa meg majdnem kihagyta miattam a napot. Anyának el kéne vinnie a pszichológushoz, és ott hagynia, nem a partot mutogatnia. Azt várnám, ettől majd jobb lesz. Jobb és rosszabb is. Jobb, mert éreztetik velem, hogy fontos vagyok, miattam készek bármit felrúgni, és szeretek velük lenni, szükségem is van rá, ám roszszabb, mert kábé egy másodpercre se szakadhatok el annak gondolatától, mennyit változtam. Hogy már nem ugyanaz vagyok, az ő szemükben sem. Egy ideig biztosan nem fognak jól aludni, ha nem otthon éjszakázom, és egyébként is túl sokat áldoznak rám. Még reménykedem, hogy ez idővel, méghozzá záros idővel elmúlik. A győzködés úgyse segítene, különösen anyával szemben nem lenne haszna, ezért is folyamodok a másik módszerhez. A körmönfonthoz. - Hogy vannak a lányok? Rég beszéltem velük. Enyhén szólva. Anya napszemüvege nem takarta arca felragyog, látom a visszapillantó tükörben mosolyát. Szemére is kíváncsi lennék. Azért majdnem biztos vagyok benne, hogy nagyon örül, érdeklődök munkatársai iránt. - Már alig várják, hogy benézz! - Hát akkor? – pillantok a tengerpart mellé rakott házak sorára. – Mire várunk? Anyát nem egyszerű becsapni, a munkahelyét azonban nagy becsben tartja, így benne van. Útban odafelé azért megpróbálkozik mindenfélével, ami csak eszébe jut, ott egy új fajta fagyit akar kipróbáltatni velem – ez a mániájuk így tavasszal -, amott ajánl egy csodás filmet. Még új órát is venne nekem, ha akarnám. Nem akarom. Régen nagyon szerettem az elegáns, kecses kis órákat, amik kiegészítőnek is elmentek, de most már nem hiányoznak, óra nélkül is tudom, mennyi idő van lefekvésig. Sok. Sajnos. Azért néhány vargabetűt meg egy szökőkútnézést beiktatva odaérünk. A régit és a modernet remekül ötvöző óriási épületet látva megrohannak az emlékek. Látom magam előtt, ahogy rózsaszín puffal két karján, fehér dresszében Carly hogy rázza anya kezét, miszerint itt talán megtalálja a Legfőbb Tehetséget, azt, ahogy anya lila nadrágkosztümben vág át az előtéren, és tér be a színfalak mögé. Magamat is látom, ahogy utcai szerelésben üldögélek a legújabb nyílászárók előtt a finom illatú fapadló felett kalimpáló lábbal, nézem az este nyolcas óra balerináinak érkező szüleit, a túloldalt lévő egész fal hosszán végigfutó tükröt, a mögötte gyakorló fiú- és lánycsoportokat. Érzem a kezemen a hó hidegségét, mikor a sötétbe, hidegbe megyek ki a többi lánnyal, kimelegedve a mozgástól. Figyelem az egyik termet három óra hoszszára bérlő karatésokat. Nem tartoztam különösebben ide, mégis boldog voltam, hogy itt lehettem. Nézelődök. A balettiskola most se üres, az iskolakötelezettségen túl lévő lányok sorokban várják az tanítást, a ruhájukat, bármit. Néhányukat felismerem, odaintek, mire mosolyognak. Ezek a lányok sose teljes szívvel. Nekem ennyi bőven megfelel. Anya meg se áll, siet előre. 23

- Drágám – mosolyog egy ismeretlen hölgyre. – Hogy állunk a királyi család ruhatárával? - Félkészen, asszonyom – közli ő készséggel, hogy méltatják, nem is gondoltam volna semleges külsejéből, hogy ilyen mosolyokra képes. A gondnok lép el mellettünk, odaszól anyának a kút díszletéről, amihez mérni kell az egyik ruhát, majd rám néz. Tovább siklik a tekintete, utána ismer fel. Mosolyogva int. Visszamosolygok rá. Fura, mennyire kedveltem mindig a régen is pocakos, most már veszélyesen hasas, ötven körüli férfit. Mindig úgy tudott örülni mindennek, főleg a munkáján belül, és mivel párszor én szállítottam neki anyától a jó híreket, ő is megkedvelt. - Dominique, a lányom – mutat be anya a hölgynek, mikorra megnyugszik, hogy a munka még nem csődölt be. – Domie, hagy mutassam be az új asszisztensemet, Mabelt. Mabel nincs meglepve felbukkanásomon, anya mesélhetett neki. Én se vagyok azon, hogy új asszisztense van, állandóan váltják egymást. Ez a mostani nagyon figyel. - El kell ugranom valamiért, alig pár perc – biztosít anya, ahogy azt előre vártam. – Addig Mabel megmutatja legújabb szerzeményeinket. – Lükvercbe kapcsol, mosolyogva int. – Azonnal jövök! Mabel visszavált semlegesre, egy egész kis mosolyt villant rám. - Erre. Vezet azokon a folyosókon és kis termeken át, amiket úgy ismerek. Megannyi időt töltöttünk itt, na nem annyira Carly miatt. Anya Lisát meg engem hozott be, hogy hassunk a sápítozó lányokra. A világos, tág ruhaszobába elém táruló kép meggyőz, hogy megérte végigcsinálni. Anya sokáig jutott, és a vezetése alatt az egész jelmeztervező csapat. Mindenhonnan habos fehér tütük lógnak, lélegzetelállító látvány, az ember legszívesebben mindet megfogdosná vagy velük aludna. Csupasz, csonka próbababák állnak a tükrös fal előtt, kísértetiesen forgolódva egymáshoz. A nyitott ajtókon át látni a kis termeket, ahova keskeny sorokban papírokkal és számokkal ellátott csodálatos balettruhákat akasztottak, egy külön sor van félretéve jelmezes mulatságokra. A munkaasztalokon félkész darabok hevernek, odébb, kisebb tükrök előtt székeken az imént levetett darabok. Nők és férfiak dolgoznak rajtuk. Öltözőt nem hiányolva kapják le a sarokban a lányok a ruhát, hogy a fehérnemű felé felpróbálják a másikat. Nagyon hasonló ruhák csoportja van a középső asztalra terítve, azokat nézem. Ezelőtt nem hittem volna, hogy a bordó passzol a lilával, ezeken a darabokon összeáll. Sziromként simulnak a bordó anyagdarabok az alig átlátszó lila, alatta szintén bordó tütüre. Elöl bonyolult rózsaminta fut. Remek darab. Mabel körbevezet a teremben. A szórakoztatásom másodlagos számára, azt mondja, amit szerinte hallani érdemes. Elmeséli a legújabb varrógépek üzembe helyezését, a külföldről származó pompás anyagokat. Végül, mikor rájön, azt se tudom, milyen előadásra készülnek, elmondja a történetet. Az egyszerű és sok szereplőt felvonultató, mint elég sok más balett. A főszereplő szokás szerint egy daliás herceg – majd a szép lány is bejön -, aki a háború befejezése után tér haza apja várába. A vár főterén megvendégelik a rabokat, ezzel a vendéglátással is csúfolva őket, ezt azonban kihasználja az egyik szép rablány, és megszökik. A herceg rá gondolva nyomban beleszeret. Felkeresi a jósnőt, aki a háborúról már jósolt neki, azonban mivel ő eddigre halott, a lányától kér segítséget. A jósnő lánya elárulja neki, hogy a lány már messze jár. A terve, hogy messze tudja a herceget, közben megmérgezi a királyt és a királynét, majd meg is gyógyítja őket - persze nem annyira, hogy továbbra is uralkodni tudjanak -, hazatért herceg hálásan elveszi, és együtt uralkodnak. Mivel ez nem a jósnő lányának tündérmeséje, hanem balett, a herceget az anyja nem engedi el újabb hosszú időre, inkább a katonákat küldi körbe, hogy hozzanak oda minden szép lányt, hátha a hercegnek közben megtetszik az egyikük. A katonák véletlenül elkapják sok más lány között a szökött lányt. Mikor elé viszik, a herceg úgy tesz, mint aki nem ismeri fel, így a lány többé se nem szökött, se nem rab, mehet, amerre akar. Hamarosan a herceg megkéri a kezét. A lány igent 24

mond - egy házasság mégis más, mint a házi rabság. A király és a királyné örül, hogy örökösük nem egy rabot akar, így áldásukat adják a házasságra. A jósnő lányát pedig pontosan a herceg és felesége nászéjszakáján meglátogatja megölt anyja szelleme, és halálra rémíti. Ebből én leginkább azon gondolkoznék el, milyen fiktív királyság az, ami ilyen vezetőséget elbír. Nem mintha itthon jobb lenne a helyzet. A szereposztásról kérdezek. - Ciprion herceg szerepét… - kezdi Mabel. - Axel – suttogom. - …Axel kapta. A jósnő lányának Luciát választották. A rablány Nora. - És Bailey? – kíváncsiskodom. Még jó, hogy nem mondtam hangosan, se a második, se a harmadik tippem nem jött volna be. Pedig le mertem volna fogadni, hogy Bailey főszerepet kap. Mielőtt eltűntem, minden sztárszerep rá várt. - Ki? – kérdezi önkéntelenül Mabel, az orrát ráncolja, míg eszébe ne jut. – Persze, megvan. Ő játssza a hercegnőt. - Hercegnő? Nincs is benne hercegnő. Vagy a rablány hercegnő? Vagy az lesz, mint Diana? - Nem, nem. Syretta hercegnő Ciprion húga. Az udvari jelenteknél van jelen, kevés táncidővel. A ruhái annál mesésebbek! Márpedig kit érdekel, ha egy balerina nem táncol? A ruhák, azok fontosak. Ha nem is a balettbusiness legfontosabb elemei, az előadáshoz tervezett ruhák, különösen a Bailey számára készítettek, csodásak. Különös is, hogy ennyi ruhát terveznek egy szereplőnek, általában egyet, maximum kettőt vagy hármat szoktak, sose többet. Bailey meg kilencet kap. Akárhogy is, hegyekben állnak a ruhák, jól gondoltam, hogy anyáéknak sok a dolguk. - A húgom még balettezik? – kérdezem Mabelt. Fogadni mernék, hogy nem. - Tessék? – kérdi úgy, mintha Carlyról se tudna, nemhogy egykori balett mániájáról. Kis elégedettséggel megyek tovább – ezek szerint Carly ebbe is beleunt -, majd megdermedek. Anya íróasztalán a munkaanyag, néhány méter tüll és jegyzetek mellett rengeteg képem áll. Megrándul a kezem. Mabel észre se veszi, az egyik lány ruháját tapogatja. - Ugye, milyen bámulatos anyag? - Igen. Bámulatos – nézem az élénk színeket. - Minden szereplőnek minőségi ruha jár – mondja Mabel, fel se tűnik neki, milyen messze járok. A lány, akinek a ruháján álmélkodunk, engem néz, miközben billeg, hogy megmutassa a szoknyarész strapabíróságát. Mabel közben ódákat zeng anyáról. A képekre gondolok az asztalán, arra, milyen munkák kerültek ki a keze alól, míg nem voltam itt. A lány ruhájának arannyal átszőtt mintái ide-oda kanyarognak, ahogy nézem őket, a világoskék, vízként hullámzó selyem meg nem áll. Mabel meg persze magyaráz. A lány furán mosolyog rám. Hökkenten nézek vissza rá. El se tudom képzelni, mit akarhat. Még sose láttam, annyira se, mint a kinti lányokat. Ez lenne az első „ez a csaj az a csaj” mosoly? Éppen visszaér anya, megdicséri a ruhát viselő lányt, aki pukedlizik felé, majd felénk, lába végig a kettes állásban marad, stabilan áll rajtuk. Én már attól is szédülök, hogy mozgását nézem. Rám fér, hogy búcsúzzunk. Anya a kocsiban a díszletekről mesél, elsősorban a jósnő lányának házáról és a hozzá tartozó kertről, majd megkérdezi, hogy éreztem magam. - Kösz, jól – felelek próbálva feldobottnak tűnni. Én magam se értem, miért érintenek rosszul azok a képek. Fáradt vagyok tőlük. És olyan, mintha… mintha elég lettek volna neki, mintha amíg ott vannak, tudott volna dolgozni. Mintha feldolgozta volna, hogy végleg eltűntem, és beérte volna az emlékekkel. Nem bírok erre gondolni. - Mit szólsz Camillához? – kérdezi anya. 25

Elvonom a fejem az ablaktól. - Kihez? - Most tizedikes, jövőre egy osztályba fogtok járni. Néhány alkalommal elengedik próbákra, egyébként ugyanabban a tanrendben lesz, mint te. Sejti, hogy ez nem lelkesít valami nagyon. Az a lány. Be se mutatkozott, semmit se mondott. Ilyen egy leendő osztálytárs? - Hova megyünk? – kérdezem egyre fáradtabban. - Haza. Ennek örülök, semmi kedvem máshoz. Bár oda menni se nagyon. Igazából kábé semmihez. De jobb, mint a bizonytalanság. A nagy semmitől és könnyed programtól tunya fáradtsággal nézem, hogy gördül be a kocsi. Osier fogad minket, hangosan ugat, majd mikor kiszállok, rám ugrik. - Jól van, már, fiú, elég – szólok rá. Megsimítom a fülét, mikor megint velem foglalkozik. – Nyugi. Már csak azért se áll rá egy enyémhez hasonló lassított menethez, elrohan a füvön át. Kutyaugatást hallok, de nem az övét. Elképedve veszek észre a egy másik kutyát. - Anya! Valami kutya van a kertben! - Persze, hogy – mosolyodik el anya, aki eddig a kocsit ellenőrizte, és most mellém lépett. Azt hinném, nem hallotta és nem látta, ha nem nézne pont a kutya irányába. Meg egy nőre, aki az idegen állattól pár méterről sétál felénk. Anya köszön előre. – Dr. Maigem. A vörös csaucsau a lábamhoz szalad, szagolgatni kezd. Csúnyán is szép és cuki, a bundája mesés. Felnéz rám, majd megun, ezért odébb megy Osier-hez. Megrendülten, dühösen pillantok a nőre, miután bebizonyosodott, kutyája nem harap meg. Ő mosolyogva jön közel. - Gyönyörű kert – mondja anyának, aki biccent. Az ő pillantása fele annyira se tárgyilagos, mint Mabelé. Haja erősen hullámos és barna, mint az enyém, a szeme vakító kék. - Üdvözlöm, Dominique, örülök, hogy megismerhetem. Osier-nek is örülök. Zen is mondaná, ha tudná és lenne modora – pillant le a kutyára. - A magáé? – kérdezem. - Valakire nekem is szükségem van. Tudnék mit felelni, csípőből, de semmit se akarok beszélni vele. Feszült vagyok, nem is kicsit. A doktornő tudja, de úgy tesz, mintha mit se sejtene, a két kutyát futtatja. Nem mondja, hogy tegyem ezt vagy azt, bármit tehetnék, bemehetnék a házba anya után. Állva maradok, és csak nézem őket. - Remek – dicséri meg a doktornő Osier-t. Nem nekem, csak úgy. Erre se kell mondanom semmit, és nem beszélgetést kezdeményezetett ilyen elcsépelten. Más helyzetben, ha nem lettem volna a fotókat, talán rendben lennének a dolgok: a természet, a játékosság, a kutyák, de így elegem van mindenből. Elhátrálok, egy padot választok. Sokáig nem jön utánam, a kutyákhoz beszél. Eldobja a labdát, és tovább játszik velük, még nevet is. Régi cipőmmel, gombóccal a torkomban a füvet taposom. Végül csak utánam jön. Le akar ülni, kimerült a kutyákkal való fogócskában. - Nincs is jobb egy kis levegőzésnél – telepszik le. - Ha nincs jobb dolga – felelem egykedvűen. Bezzeg anyának van, mégis marad, látom a kocsija elejét. - Nincs – mosolyog a doktornő. - Jó magának. Nem fogom megköszönni, hogy eljött. Minek? A kutyákkal törődött, nem velem. Ment volna állatorvosnak. - Lenne kedve valamihez? - Ha most kihív egy teniszmeccsre, bemegyek. 26

A doktornő hangosan nevet. - Talán később. – Az arca leheletnyit változik. Észre se venném, ha nem figyelném annyira a szemem sarkából. – Nem érzi jól magad. - Micsoda meglepetés – mondom halkan. - Gondolom is, mennyire az – hajtja hátrébb a fejét, míg körbemutat, a házra, a kertre, személyes földi Paradicsomomra. – Itthon van, minden rendben. Minden megvárta, semmi se szaladt el. - Az évek nem. - Azokat be lehet pótolni, szerencsére. - Mert mit mondana, ha hirtelen negyvenöt évesen ébredne? - Hogy köszönöm, élek, egyrészt – felel, majd elmosolyodik –, és hogy de jó, fiatalodtam hat évet. Döbbenten nézek rá. Negyvenet se nagyon néztem ki belőle, nemhogy ötvenet. Visszakapom a fejem magam elé. - Elviekben mostantól a maga felelőssége vagyok, igaz? Mint a suliban a tanároké. Maga már itt van, úgyhogy… - Igen? - Megmondhatná anyának, hogy a foglalkozás, terápia vagy mi ez, érdekében jobb, ha elmegy. - Ha úgy érzi, ez segít… - Segít – vágom rá. - …akkor mindenképpen megmondom. Azért nem indul sehova, a Nap felé fordítja az arcát, pihen. Elegem van belőle. Amennyire én próbálom kontrollálni magam, ő annyira relaxált. Ez nem a legjobbat hozza ki belőlem. - Miért nem kérdez semmit? – indulatoskodok kerülve a pillantását. - Mit kellene kérdeznem? - Hogy jól vagyok-e, mi történt velem, ilyesmi – beszélek össze-vissza, mert minden jobb, mint némán füstölögni és forrni. - Nem lehet jól, arra pedig nem felelne érdemben, hogy mi történt. Nem is baj. Nem sietünk semerre. Ez egészen más hozzáállás, mint a rendőröktől látott. Még jó, hogy, sokkal több pénzt kaphat, ha húzza ezt a dolgot. Hallgatunk egy keveset, inkább megint nem szólok. De lélegeznem muszáj. Kiengedek egy kis levegőt, talán a normálisnál hangosabban, meg is hallja. Nem néz felém, csak egy pillanatig, aztán a lábaink elé szaladó kutyusra néz, elveszi tőle a labdát, és eldobja. - Nincs kedve játszani? – kérdezi legközelebb, mikor Zen visszatér. - Nincs. - Gondolom, fontosabb dolga van. Meg is értem. Kicsit irritáló ezt hallani, mikor tudja, hogy egész nap otthon ülök. Ez ellen majd tennem kell valamit. - Van is – vágok vissza. – Be kell mennem a rendőrségre. - Segíthetek valamiben? - Hogy segíthetne? – fut ki a számon. – Fogalma sincs, mi volt! Elgondolkozva rázza meg a fejét. - Tudok dolgokat. Gúnyosan nevetek fel, határozottan jólesik. - Olvasta a lapokat? – Míg rákérdezek, végigfut a hátamon a hideg. Sokan lehettek, akik igen, talán a családom is. Az ingerültséggel keveredő rossz érzés nem sokáig kerül el. - Nem ebben az ügyben – válaszol a doktornő határozottan. – A barátnője blogját olvastam. Követte az eseményeket. Kész árulás Abstől, hogy publikussá tette a neten, az meg ettől a nőtől, hogy képes volt végigolvasni a nekem szánt sorokat. 27

- Akkor se tud semmit – mondom élből. Abs sok minden, de nem látó, az már biztos. - Attól tartok, ezzel a rendőrség is így van. Talán ön is. – Arrébb húzom a lábam. – Eleget tud róla, Dominique? - Túl sokat – artikulálok ügyetlenül, a magánhangzók rosszul jönnek ki. - Eleget ahhoz, hogy megnyugodjon? Nem hiszem el, hogy ilyet kérdezett, új keletű meglepetéssel meredek magam elé. - Nem – felelem aztán. A doktornő gondolkozik, nem mond rá semmit. Végül nekem kell hozzá fordulnom, hogy adjon is valamit a szüleim pénzéért. Egyből rám figyel. - Mit kérdeznek a rendőrök meg a szakértők, mikort profilt alkotnak? - Attól függ, mihez kell. Többnyire elnagyolt profilokat készítenek és pszichoszociális oldalról próbálják őket bekeríteni. A túlélők ebben nagy segítséget tudnak adni, ha mással nem, az egyéniségükkel. Ezt hívják viktimológiának. - Tudom – dünnyögöm, elégszer hallottam különféle műsorokban. Nyilván van benne valaki, nem ugyanaz fog agyonverni egy ökölvívót meg egy idős nénit. Mégse hinném, hogy külső jegyeimen meg általában vett jellemzőimen kívül másban segítséget nyújthatnék a számukra. – Már nem vagyok ugyanaz, mikor… elraboltak. Nem akarom kimondani, de tartok attól, hogy érdekelni fogja, miért használok más szavakat, ezért már csak azért is így fogalmazok. Nem ezen lovagol, ellenállásomat törné le. - Mégis ön tud a legtöbbet a régi önmagadról. A család és a barátok sokszor önkéntelenül magukhoz viszonyítják a képet. Néha tisztább és igazibb az, amire mi gondolunk vissza. A kutyája visszahozza a labdát, kettőnk lába elé teszi. Osier is odajön, csóválja a farkát. A doktornő nem dobja el nekik a labdát. - Azt hittem, tudják, ki vagyok. Mindenfélét leközöltek rólam, mondták a rendőrségen – lel ki a hideg a dologtól. Egyszerűen fázok. Hogy mozogjak valamit, lehajolok, és messzire dobom a kutyáknak a labdát. - Kirakat – csóvál egyet a fején a doktornő. – Mi emlékszünk az apró sérelmekre, elégtételekre, ördögeinkre, az emlékekre, amelyek megvannak, akár akarjuk, akár nem. Csak mi, senki más. Főleg nem a hírekből. - Jó – adok igazat neki, és már folytatom is -, de ha csak én tudom, milyen vagyok, ők hogy tudták? - Azt tudták, számukra mit képvisel. Az, akicsoda, és akit ők látnak önbe, valahol találkozik. Ez a fontos. - Azt mondják, lehet, hogy van több gyerek. Gondolja? - kérdezem. - Talán. Nem ismerem a többi esetet annyira, hogy állást foglalhassak. - De ha van még… mi sokan voltunk – rakom össze a két kezem. A doktornő most tűnik először nyugtalannak. Nem a kimerültségig feszült, mint én, inkább szomorú. Ez nem egy felvett póz, látom, ahogy takarná. Ez meglep. Azt hittem, örülni fog, ha mesélek neki. Úgy értem, ha engem nem érintene oly nagyon közelről egy ilyen eset és nem azzal beszélgetnék, aki a legjavát átélte – mint mondjuk Kimmie -, akkor csak érdekelne, mi is volt. A mellettem ülő nő valahogy máshogy van vele. - El tudja intézni, hogy találkozhassak velük? – bukik ki belőlem a kérdés. – Vagyis… jó ötlet ez? - A kislány még kórházban van – figyel újra rám nyugalmat erőltetve magára -, és a fiúnak is időt kell hagyni. Amint mindannyian kezdtek visszaigazodni az életetekbe, szülői jóváhagyással nem látom akadályát. Szülői jóváhagyás, mi? Annak ellenére, amit Kimmie mesélt a családjáról, és mert nem ismerem se az ő, se Davion szüleit, valahogy nehezen tudom elképzelni, hogy repesnének az örömtől, hogy találkoznék a gyerekeikkel. Végül is velük voltam, rossz emlékeket ébresztek, aztán nem tudtam megvédeni őket, amikor kellett volna, ezért simán haragudhatnak rám. Végül gyilkos vagyok. Úgyhogy ezt még át kell gondolni. 28

Én se azért akarok találkozni velük, hogy utána rendszeresen együtt fagyizzunk. Látni akarom, hogy nagyjából jól vannak. Ezt muszáj megtennem. Érdekes, hogy Leóval kapcsolatban mások az érzéseim. Megint kiráz a hideg. Nem akarok Leóra gondolni. - Maga felülírhatná ezt, nem? – nézem az eljátszó kutyákat. Osier ugat és szalad. – Ha szükségét látná a terápiának. - Még nem tudom, mire van szüksége, Dominique – válaszol. Elnézzük még egy darabig a kutyákat, majd megszólal. - Mikor megy a rendőrségre? - Holnapután – felelem. Mit tagadjam? Belegondolok, hogy itt a délután, aztán a holnap, csak utána mehetek. Üresnek érzem magam, mindenem. - Ha akarja, holnap is eljövök. Szeretném, ha addig átgondolná, milyennek látta az akkori énjét. Magam se tudom, miért, de egy kicsit örülök, hogy rágódnivalót ad. A rendőrségi kihallgatás semmi se volt, de az, hogy visszahívnak és beleerőszakolják a képbe Adrianát, valamiért elborzaszt. Nem akarok egy kép lenni. Göndör, barna haj. Itthon akarok maradni. Határozott bólintással felelek. A doktornő halkan elköszön, és otthagy a padon. Ahogy felnézek, látom, hogy anyával beszél. Anya csókot dob, integet, és menni készül, de még engem néz. Visszaintek, majd végignézem, ahogy a doktornő meg ő távozik. Osier odajön a lábamhoz, lefekszik alám. Fogalmam sincs, mihez kezdjek. Annyit gondoltam arra, hogy milyen akarok lenni megint, hogy a fantáziám itt-ott befoltozgatta a homályos képeket. Nem akartam pont ugyanolyan lenni például. Vissza akartam kapni azt a nyers életkedvet, amiről azt hittem, semmi nem veheti el, de a kislányos idealizálást és a felesleges dolgok imádatát már nem. Akartam hasonlítani régi önmagamra, ugyanakkor úgy, hogy az ne ütközzön a velem történtekkel. Mivel a kettőt vegyítettem, már alig tudom, pontosan milyen is voltak, a ruháim meg a szobám, ezek árulkodnak rólam. Elhatározom, hogy felmegyek, és megpróbálok emlékezni. Az még érdekel, az a rohadék miért pont engem választott ki az összes többi közül, miért nem Gingert vagy épp Lisát? Ezekért a gondolatokért máskor utálnám magam, most nem. Foglalkoztatnak, és választ kell kapnom rájuk. Mert nem igazságos, hogy engem rabolt el, ahogy az sem, hogy Kimmie-t meg Daviont, de még az se, hogy pont Adrianát. Tudni akarom, miért minket. Osier utánam caplat. Ms Daisy tereget, csak egy pillantást vet rám. Ő nem akar babusgatni szerencsére, semmi hajlama rá. Felmegyek a szobámba. A tanulnivaló is vár éppen, de ezzel nem sokat törődök, hagy várjon. A mobilomra sms-ek érkeznek, már megint megtelt a tár, de nem fogom üríteni. Kinyújtózkodom az ablak előtt, próbálom érezni, hogy itthon vagyok és élek. Nem megy könnyen, míg eddig nem gondoltam arra, hogy olyan ez, mint egy álom, most felmerül bennem, ahogy nézem a kitárt ablakoknak csapódó zölddel teli ágakat. Benne hagyom magam a furcsa érzésben, úgy húzom magam alá az egyik színes puffot, és ágyamra teszem a laptopomat. Félig ülve, félig fekve kapcsolom be, és várom, amíg betölt. Kíváncsi vagyok, tényleg nem cserélték-e le. Már a háttérkép megválaszolja kérdésemet. Azután tettem fel, hogy Jimmy felbosszantott, azt mondta, a rózsaszín béna szín, mert csak. Én meg már azért is ilyet állítottam be, kanyargós felcsillanósat, stílusosra sikerült. Röhejes az egész, de emlékszek rá. A doktornőnek igaza volt, valahogy emlékszek. Az ikonok is emlékeket ébresztenek. Egy rég vágyott filmet akartam megnézni, majd egyre halogattam. Megnézem, határozom el magam, és kicsit nagyobb erővel böngészek tovább, mert no lám, programom is akadt.

29

A többi ikon nem lep meg, egy könnyű meg egy nehéz játéké, pár számé, amiket így visszagondolva már hiányoltam, a szokásosak és egy kép Ryanről. Nem azt nyitom meg, hanem a Mozillát. Óvatosan közelítek, kezdésként beírom a keresztnevemet a Google képkeresőbe. Nem hinném, hogy bármi velem kapcsolatosat kihoz. Tényleg hírességek meg általam nem ismert, gondolom azóta feltörekvő emberek képei jönnek ki, vigyorognak, pózolnak vagy eltakarják a arcukat. De egy tóban ücsörgő, furcsa lány képe alatt meglátom a sajátomat. Sehol sincs a hírességekéhez, kis alakú. A narancssárga pulcsiban vagyok, abban, ami már sose lesz meg. Mosolygok, és én is hülyén pózolok. Bambán bámulok a képre. A mélyvíz sajnos hamarabb jön, mint vártam, ahogy rámegyek a képre, felugrik egy kis lap, és kapkodhatom a fejem jobbra-balra, már át is navigál még három helyre. - Nem is akartam ilyet – dorgálom laptopomat, nem mintha érdekelné. Megemberelem magam, és megnézem a megnyíló oldalakat. Az egyiken eltűnt gyerekek vannak, a pár napostól tizenkilenc évesig. Még nem írták át, hogy megtaláltak, ott szerepelnek az eltűnésemkor ismert és a mai feltételezett adataim. 168 centi. 170, majdnem. A hajam is így maradt, nem műveltek vele semmit, és igen, viszonylag vékony vagyok. Képtelenül mosolygós képem zavar. Továbbmennék, ha nem jutna az eszembe valami. Beírom a belsős keresőbe Adriana nevét. Rögvest kijön, hogy Adriana szerencsére meglett. Betettek egy képet a régi, általam is ismert, eltűnésekor mutogatott képe mellé. Alig ismerem fel. Ezen nem nevet hátrahajtott fejjel, kis tiara sincs a fején. Mosolyog, de máshogy. Hangsúlyosabb a szeme, amiben van valami megfoghatatlan. A mosolya egész őszinte. Egyszerűbbnek tűnik, mint volt. most nézem csak, hogy a haja miatt egy kicsit tényleg hasonlít rám. Nem szemezek vele sokáig, beírom Kimmie nevét. Mivel tudom a vezetéknevét, egyáltalán nem nehéz. Egy édes kislány néz velem szembe az elrablása napjáról, csodálatos barna tincsei csigákban hullanak jóval a válla alá, az őt fényképezőnek beszél. Nincs meg benne semmi a mostani Kimmie ádáz makacsságából és őrült hirtelenségéből. A ruha, amit a fotón visel, nem ismerős. Hol lehet?... Hol… Remeg bennem valami. Úgy vánszorog a kezem, míg a keresőre kattintok. Rá kell, hogy döbbenjek, Davion iszonyatosan jól festett. Ilyen külsővel és ilyen modorral hogy ne lett volna megnyerő. Tizenkettő volt a kép készítésekor, de már akkor simán felhívhatta magára a nők figyelmét, akik szégyenkezve bár, de csak megnézték maguknak, annyira felhívó jellege volt rajta mindennek, egy szimpla ingnek is. Harag lobban bennem, ahogy nézem. Tudom, hogy nem lesz többé ilyen. A külseje megmaradt vagy legalábbis nemsokára pont ugyanilyen lesz, de ő maga sokat változott, sosem lesz ugyanaz a srác, mint korábban. Hátradőlök a széken, kinyomom az oldalt. Lélegezni próbálok, de a következő oldal láttán még inkább bennem szakad a szusz. Ezt kizárólag nekem csinálták. Amolyan… emlékoldal, amilyet általában a korán elhaltaknak szoktak. Idézetek tőlem. Írások rólam. És egy rohadt könyv az életemről! Hogy merték kiadni, hánykolódik bennem a gondolat. Szemét rohadékok! Oldalt fényképek sorakoznak egészen kis koromtól idősebb koromig, mind hivatalosan hat, szép ruhában vagyok rajtuk kifésült hajjal. Utálom az oldalt, a virágokat is, amiket belinkeltek. Nem tudom, mire jók ezek a virágképek, de tényleg. Nekem aztán nem okoznak örömet. Az egész úgy háborít fel, ahogy van. nem haltam meg, itt vagyok! Mérgesen lépek ki. 30

A harmadik lap híradás rólam, sima cikk néhány sajnálkozó és bölcselkedő, az ország erkölcsi züllésére emlékeztető, kémiai kasztráció és halálbüntetés mellett kampányoló kommenttel - nem lehet azzal vádolni őket, hogy bármit is kihagytak volna. Nem tudják, hol vagyok. Hurrá. Jellemző. Összeszedem magam annyira, hogy újra beírjam a nevem a keresőbe, ezúttal vezetéknévvel együtt. Itt is főleg cikkek jönnek ki, az eltűnésem körül rengeteg, pár későbbi találgatás, megemlékezés, reménykedés, többi eltűnt gyerek között megemlítés. „Emlékeznek, kedves olvasóink, múlt keddben véget érő Eltűnt tinédzserek cikksorozatunkban…” Mekkorát fognak tarolni. Néhányan a neten rólam beszélgettek, ez is kijön, de nem érdekel. Az se, hogy van olyan anya, aki azzal fenyegeti a gyerekét meg nővér a húgát, hogy az majd úgy jár, mint én, ha sokat pattog. Arra jutok, a morzsák helyett, amik csak úgyis felidegesítenek, inkább felmegyek Abs oldalára. Mostanra elnézem neki, hogy külsősöknek is hozzáférhetően írt rólam mindenfélét, elsődleges célja az volt, hogy valahova mindent leírjon, és mondjuk ki is lehessen olvasni. Ha nem is pont nekem írta, ki tudja, első körben elárulta, hogy létezik, úgyhogy nem tétovázok, rámegyek. A Domos tageket nézem. Dom még mindig nem került elő. A nyomorék rendőr krapek…/Már a híradó is bemondja, hogy Dom eltűnt…/Ha ezt olvasná Dom, rég itt lenne, hogy kinyírjon valakit./ Idióták gyülekezete, Dom nem hülye! Beleolvasok egyikbe-másikba. Aztán továbbolvasom őket. És még tovább. Lassan kezd kényelmetlenné válni a puff, de nem érdekel, megmozgatom rajta a fenekem, és megyek tovább. Mikorra már mindkét lábam elzsibbadt, állok fel. Egyáltalán nem nyugtat meg, amit megtudok. Hogy a rendőrök azt hitték, egyszerű emberrablásról van szó, amolyan kocsiba beültetősről, hisz ez egy jó környék. Hogy sokakat kihallgattak, és olyanokat idéztek be, akiknek a neve még csak nem is ismerős. Hogy annyi dolgot csináltak, engem mégse találtak. És ma se találnának. Abs a legtöbb bejegyzésben dühös. Én is az vagyok, mikor olvasom őket. Olyan, mintha a média egy újabb eltűnt lány nyomában futna, nem azért imádkozna, hogy meglegyek. Nem egy gyereken gondolkoznak, hanem egy szép, gazdag, okos lány, egy kiváltságoson, akit, nahát, elvittek. Van is, aki bólogat, hogy hát kit, ha nem őt. De nekem ez nem elég. Nem elég. Ha a sajtóanyagokba nem bírtak elég információt összeszedni, akkor fogok én. Felkavarva csapom le a laptopom tetejét. Abs másról is ír. Ryanről. Ezeket nem akartam elolvasni, de nem tudok mit csinálni, néha csak úgy a szemem elé kerülnek. Dolgok, amiket meg kellett tenniük, híradások, amikről senki se akart tudni. Hogy a rendőrség megerősítette, hogy semmi hír rólam. Egy órája. Két órája. Egy napja. Egy hete. Egy hónapja. Olyan, mintha úgy szívnák el tőlem a levegőt. Járkálnom kell. Bambán veszem észre a szekrényem ajtajára tűzött topot. Ezt akartam felvenni a buliba. Jól éreztük volna magunkat, mint mikor Ginger beszólt egy lánynak, ő meg majdnem rámászott. Ennek a reményével indultam volna el, ha egyáltalán hazaérek. Visszagondolok rá. Nem ültem be senkinek a kocsijába, nem vagyok hülye. Az a férfi leütött. Nagyon fájt, emlékszem. Erre nem akarok emlékezni. Ahogy felbolydulnak gondolataim, mélyebbre rántanak az érzelmek. Emlékszem, nagyon fontos volt nekem, hogy azt a karkötőt vegyem fel, amit kikészítettem, arra gondoltam, hogy úgy lenne tökéletes a szoknyám. Ryan nevetett, mikor felhívtam, mégis iga31

zat adott nekem, amolyan ha te mondod módon. Ha nem mondja, nem lelkesedek fel, és nem jut szembe, milyen jó lenne hozzá az a csinos óra, amit a közelben láttam. Óra karkötővel, de király. Ezért mentem el, és ezért talált ott az a férfi – bár lehet, bármerre megyek, ez lett volna. Csak azt tudom, hogy nappal volt, és nem éreztem veszélyben magam. Miután leütött, még gondoltam is rá, hogy milyen hülyeség, hogy senki se látta. Hogy szemétség. Nem féltem, kicsit se, csak fájt a fejem és dühített, hogy ilyesmi megtörténhet. Kínkeservesen rántanám vissza magam, ha menne, de már nem tudom. Az utolsó rendes hang, amit hallottam, Ryan nevetése volt. Az első szörnyű Davion sírása. Különös is, hogy nem hallottam róla híradást, pedig hamarabb vitték el, mint engem, ezek szerint kevéssel. Mire magamhoz tértem, már nem értettük az időt. Kimmie-ről mintha halványan hallottam volna valamelyik csatornán, de nem érdekelt. Nem akartam tudni, mi történt vele, és jobb is volt addig, míg nem kellett a saját szememmel meggyőződnöm róla. Behunyom a szemem, és koncentrálok, hogy másra gondoljak, de ha egyszer már elragadott az örvény, végleg fogva tart. Látom magam előtt Kimmie testét. Én kértem rá, hogy mutassa meg, hátha el tudom látni valahogy, aztán én undorodtam tőle. Utáltam magam érte. Hallom az állat lihegését, és ahogy kérdezgeti Kimmie-t, nem volt még elég? Kérdezi, és Kimmie egyszer azt visítja, de, aztán azt, nem, bármi a válasza, az még inkább rámászik. Kimmie-nek szólítja. Kimmie lassan elcsendesedik, ekkor még inkább hallani a lihegést. Leo sír. Davion hallgat, lehet, ő is sír. Én nem sírok, a halálra gondolok. Nem akarok meghalni. Az ágyamhoz vágtatok, és levetem rá magam, mielőtt valami hirtelen eszembe jutna. Nem, nem akarom, nem akarom, mondogatom magamban újra meg újra, nem akarom a halált. Nem akarom. Nem akarom. Már hangosan is ezt motyogom, mikor benyitnak. Anya jön be. - Kicsit elszabadultam. Mielőtt visszamegyek, gondoltam, benézek… Tétován lép be, de amint meglát úgy heverni az ágyon, ösztönösen hozzám siet, az eleresztett ajtó a huzattól becsapódik. - Anya – mondom halkan, mire letérdel mellém, és a hajamhoz ér. Így, hogy ott van, már nem félek annyira a haláltól. - Mi baj van? – kérdezi komolyan megijedve, és tovább simogatja a hajam. Mögötte nyílik az ajtó. - Anya, most minek… Lisa az, terelné ki anyát, hogy hagyjon békén, fel se merül benne, hogy szüksége lehet rám. Mikor így lát, könnyek buggyannak ki a szeméből, és hangosan sírni kezd. Anya felé nyújtja a másik kezét, mire azonnal odajön hozzánk, és leül anya mellé. Az én szép, okos egyetemista nővérem alig kap levegőt a könnyeitől. egy darabig nézem, majd belefúrom az arcom a takarómba. Végül valószínű, hogy ez lesz, mindannyian szétesnek: apa, Carly, nagyi, papi, Ginger, Abs, Ryan, mindenki. És én nem tehetek semmit. Mosollyal próbálkozom a takaró felé. Nem sikerült.

32

- Minden rendben – simítja meg anya újra meg újra a hajamat, éppúgy mondja ezt nekem, mint Lisának. - Itthon vagy – sírja Lisa. - Itthon van – erősíti meg anya. - Itthon vagyok – suttogom. Csendben hallgatjuk egymás lélegzetét. Végtelennek tűnnek a másodpercek. Nem fárasztanak, örülök, hogy ott vannak. Egy idő után emelem meg az állam, továbbra is a takarón tartva a fejem nézek kicsit fel. Lisa már nem sír, a sírás nyoma se látszik rajta, de gubbasztva ül. Anya azonnal rám néz. - Vissza kellene menned – mondom halkan. - Itt is elintézhetem – jelenti ki apró mosollyal, mire önző felem felujjong. Lisa nálam is halkabban szólal meg. - Anya, meséld el, hogy születtünk. Anya mozdul, megint magához öleli, és újra simogatni kezdi a hajam. Visszahajtom a fejem, lassan lélegzek. Anya már annyiszor elmondta születésünk történetét, hogy semmi új nincs benne, de imádjuk hallgatni. Megnyugtat, és bár vannak benne szomorkás és csúnya pillanatok, a családunk történetének kezdete van benne. Elmúlik halálfélelmem, a takaróval magam alatt fekszek. A bokám lelóg az ágyról, de nem zavar. Élek. *** Vacsora után is olyan hangulatban vagyunk, mint eddig. Nagyjából. Abban a pihenőszobában időzünk, ahol régebben két edzőgép állt. Ez jobban bejön. Anya és Lisa halkan beszélgetnek velem kapcsolatos régi emlékekről. Olykor odafigyelve hallgatom odakint a kései madáréneket. Carly energikusan robban be, nagyban hozzájárulva ahhoz, hogy be ne aludjak idejekorán. - Holnap mit csinálsz? – érdeklődik nálam felmérő jelleggel a szomszédos fotel szélére ülve. Végigpörgetem magamban. - Találkozok a dokival – felelem. Anya nem tudhatja, meglepődik, de ennek nem ad hangot. - Egész nap? – kérdi Carly. - Dehogy egész nap. - Akkor utána… - Utána az osztálytársaid jönnek, Domie – szól oda nekem anya. Nem tudom, pontosan kikre gondol, úgyhogy hallgatok. - Holnapután? – keresi húgom csökönyösen a lehetőséget. Rábólintanék én bármelyik napra, ha tudnám, mikor kell a rendőrségre mennem, de ez nem tiszta. Ahogy az se, meddig húzódik ez az ügy. Beleharap a szájába. - Ó, de aztán meg… - Mi van aztán? – kérdezek rá, mi az, amit még nem jelentettek be, és anya se siet megmondani. Egyáltalán nem világos. - Semmi, nekem lesz programom – húzódik el tőlem Carly, az ablakot takaró függönysorhoz megy. Nem erősködök, hogy árulja el, mi az, így is elég elfogadnia, ami rám vár: a rendőrséget, a pszichológust, miegymást… Így csak félrehajtom a fejem, és lehunyom a szemem. Nem tudom, a derengő fény vagy a nyugalom teszi, de végre egyszer nem rezdül meg a gyomrom, csend a fülem, nem hallok görcsös zokogást, lélektelen nevetést. Élvezem a csendet. Aztán Carly felsikkant. Inkább döbbent, mint rémült. Anya velem egy időben reagál. - Carly? – kérdezzük egyszerre. 33

Lisa már húguk mellett áll, ő is a kinti sötétet nézi. - Újságírók – mondja, és visszamegy foteljéhez, mintha őt ennyire izgatná a dolog. Görcsbe ugranak az izmaim. Ezek szerint rájöttek, hogy élek. Hogy Kimmie és Davion is él. Szalagcímeken fogunk szerepelni, és újabb képet fognak rólunk csinálni. Nem akarom. Lisa visszavágódik foteljébe. - Mit csinálsz? – néz rá Carly izgatottan. Ha tehetné, ő ugrálni kifelé, hogy azok ott kint ne keressenek engem, de ha már itt vannak, ő szívesen elmondja nekik, melyik kedves nénitől lehet szép virágot venni jó áron, menjenek ők is, támogassák. Lisa máson töri a fejét. - Hazugságon gondolkoztam – osztja meg velünk -, amit mondhatnánk nekik. Mindent egybevetve talán az lenne a legjobb, ha azt mondanánk, Dom teljesen jól van. Akkor cseng le a leggyorsabban az egész. Mégis kevésbé tudnak belekötni abba, hogy hú, de jól viselte, pedig menynyi mindent történt, mintha kezelésről meg rejtőzködésről meg akármiről írhatnának. Mondjuk azt, hogy mosolygós, megúszta, boldog, hogy él és itt van, szerencsés lány. Persze, hogy igaza van. A sajtó prérifarkas. Határozok, felkelek a fotelből. - Akkor viszont ki kell mennem, és mosolyogni – rendezem hátra a hajam. Megnézem magam a sovány tükörben. Nem nézek ki olyan kicsattanóan boldog lánynak, amilyen régen voltam, de egészségesnek tűnök, és úgy látszik, egyben vagyok. A nyaklánc teszi a mellemen. Kihúzom magam. - Máris? – kérdezi anya. Még akkor felállt, mikor Lisa, és nem ült le. - Most, hogy voltam egy kicsit a családdal és a barátokkal, mindenkivel meg akarom osztani a jó hírt. Egyedül négyünk közül – nyomatékosítom a dolgot. - Nem tudom, Domie, nem vagyok benne biztos… ezt nem mások intézik? A nyomozóknak nincs beleszólása? - Abban, hogy hirtelen idetódulnak a házunkhoz? Nem hinném. Mit várjam meg őket? Boldog vagyok. Carly tétován áll mellettem. - Én is menjek? - Ne – mondom gyorsan. – Ti se, kérlek. Olyan lenne, mintha rátok lenne szükségem. Van is, de nem akarom, hogy ők ezt tudják, hogy rólatok beszéljenek. – Már hallom is a fejemben, hogy anyáról, apáról meg a testvéreimről beszélnek a híradóban. Ezt utálom a legjobban. Ahogy Kimmie-t meg Daviont meg akarom védeni őket is. – Csak a kerítésig megyek. Kérlek, anya. Anya bólintás nélkül egyezik bele. Mehetek is. Odakint nagyon sötét van, alig veszem ki a kevés fényben az utat, ami rozogább hátulsó kerítésünkhöz vezet. Ide, ahol nagyobb parkoló van, és sok mindenki befér, ritkán jöttem le régen, mégis ismerős minden szeglete, a magas fakerítésből kiálló szegek. Szeretem. Ahogy sétálok felé karba tett kézzel próbálva figyelmen kívül hagyni az engem szólongató, egymást szolidan lökdöső újságírókat és a sajtó egyéb képviselőit, próbálom megnyugodni. Egyre sebesebben jár a szívem, és tudok róla. Lassabbra veszem lépteimet az ösvényen, és erőszakkal engedem le kezeimet. Az előre eltervezett mosoly nem akar az arcomra passzolni, furcsává válik, de nem törődöm vele, egy tökéletesen mosollyal még szociopatának mondanának. Eddig is egy őrület van kint, de ahogy kilépek az autók és fényszórók megvilágította helyre, rám zúdul érdeklődésük. - Helló – próbálkozom teljesen hiábavalóan. Senki nem fogadja hellómat, mit érdekli az őket, fotózgatnak össze-vissza, és őket foglalkoztató kérdésekkel traktálnak még épphogy visszafogott hangon. Észreveszek egy kamerát, idegesebb leszek. A mikrofonokat magam elé képzeltem, mikor kijöttem, a kamerát nem. Érdekes, nem nyomják a képembe, igazából nem is zavar. Az is mindegy, mit mondok, úgyis megvágják. Megpróbálom minden mondatomat olyanra fogalmazni, hogy egyesével se lehessen bennük nagyon hibát keresni. 34

Majdnem előrébb lépek, de egy tényleg hosszú nyelű mikrofont betolnak elém, úgyhogy meggondolom magam. A lélegzetemet is hallhatja az, aki akarja, annyira feltekerték a hangerőt. Arrébb siklok, mintha azt szeretném, minél többen láthassanak. Jönnek az első kérdések. - Dominique Turize, ugye? – kérdezi valaki. - Igen – nyelem be a válaszom felét, mert valaki más is kérdez. - Igaz, hogy megölte a fogvatartóját? - Igen.

Barna haj - Mit szól ahhoz a vádhoz, hogy a másik férfit nem kellett volna megölnie? - Nem tudok ilyen vádról – ráncolom kicsit szemöldököm, de közben továbbra is mosolygok. Mi van? Még jó, hogy megöltem. Képtelen vagyok követni, ki beszél épp hozzám, ahogy azt se nagyon tudom, melyik kérdésben vagyok éppen, megzavarnak az állandó kérdésekkel és szüntelen figyelemmel. Azt akarják tudni, milyen inzultus ért engem – megerőszakoltak-e -, hogy a gyerekek hogy vannak – hol találják az újabb meginterjúvolandó alanyokat -, mi lesz most velem. - Örülök, hogy itthon lehetek – mondom jó hangosan, mert másra nem figyelnek -, és hogy megmenthettem még három gyereket. Szemétség ezt így mondani, mikor annyi mindentől meg nem védtem meg őket, de ez van. 35

- Úgyhogy most szeretnék visszatalálni az életembe – szólok megint hangosan, mikor kérdeznének. - Tehát nem érdekli a többi kint rekedt gyerek? – kérdezi egy tárgyilagos hangú nő. - Együtt érzek velük és a családjukkal, de jelenleg nem erre gondolok. - Nem érdekli, hogy talán azonos csoport rabolta el őket, mint magát? - Én erről nem tudok – mondanám, ha egyáltalán hallaná valaki. Mert nem nagyon hallja. Kicsit olyan, mintha azt akarnák leadni, ahogy ostromolnak a kérdésekkel, és nem tudok rájuk felelni. - Ön szerint igaz, hogy egy csoport barna hajú gyerekeket rabol? - Nem tud… - Ön barna hajú, és a másik három is barna. - Hát nem, Leo nem – hangoskodom. Kezd tét nélküli lenni az egész, legalábbis úgy érzem. Mint mikor régen annyira felhúztuk az osztályfőnököt, hogy már bármit lehetett neki mondani. Gondolom ez egy trükk, amibe belecsaltak. Inkább nem válaszolok ezentúl, csak úgy teszek, mintha akarnék, de a szavamba vág egy másik, legyenek csak dühösek egymásra. Van, amelyiküket érdekli valamennyire, mit beszélek, van, amelyik tovább stresszelne, hátha érdekeset mondok. Már nem mosolygok. Mit mosolyogjak? Hagy tudják az emberek, hogy ezek itt tönkreteszik boldog hazatérésemet. - Hogy érzi magát a hosszú távolmaradás után? – kérdezi egy érzőbb, drámát sejtve. - Mit gondol, mit tehetne az ország a hasonló ügyekben? - Mit tud tanácsolni az elrabolt gyerekek családjának? - Jogi lépéseket tervez a rendőrségi eljárással kapcsolatban? Kérdeznének még, ha apa meg jönne meg. Azt se tudtam, hogy hazafelé tart, most mégis egyszeriben mellettem terem, átkarol, ahogy soha nem szokott, odavet nekik néhány szót, és befelé húz. - Annyira nem ment jól – mondom neki, mikor kiérünk az utánunk kiabálók látóköréből. - A semminél jobban – szorítja meg a vállam, majd elenged. Nem kényelmes úgy sétálni. – Elmondtad, amire kíváncsiak voltak, beszéltél néhány szót a gyerekekről, ezután semmi joguk téged kajtatni. Kérdezzék a rendőrséget. - Kérdezni fogják – mondom halkabban. A sötét teheti, az árnyak, hogy egy dolog megragad bennem. – Apa, igaz, hogy azt mondják, azt a másikat nem kellett volna megölnöm? Én úgy éreztem… - Veszélyben voltatok. Már egyszer bántott titeket, és nem tudtad, most nem fog-e, hogy nem hív-e többeket. Jól mondja, logikusan. Csakhogy én akkor nem voltam logikus. Lehet, hogy akkor is felé kerültem volna, ha nem háromszáz méterbe, hanem háromszor annyiba kerül, csak hogy megölhessem, végre megölhessem. Nem akartam újra azt érezni, mint akkor, mikor az elsőt megöltem. Csak elakartam pusztítani. Hogy többé ne legyen. Bűntudatom mondjuk nincs. - Ne törd ezen a fejed, Dom – simítja meg a hajamat apa. Jót akar, de elég hülyén hangzik kérése. Természetes, hogy időről-időre eszembe jut, ha se én, se ők ezt nem is akarják. - Jó, nem töröm – megyek bele. – Csak néha belecsúszik. - Persze. De a rendőrség már tisztázott mindent – mondja, hogy megnyugtasson. Mintha nem tudnám. Előbb közölték velem, mint azt, a családom megvan-e még. Azzal kezdte a segítő szakember, aki bejött a kórházi szobámba, hogy ne féljek, semmivel se vádolnak. Nem féltem. Dühös voltam, amiért a rendőrség impotenciája miatt azt kellett átélnünk. - Remek. Akkor nem fognak beperelni? - Persze, hogy nem. Jó öreg Alabama. - És szerinted lehet, hogy van abban valami, amit mondanak? A barna haj? – nézek fel apára. - Nem tudom, Dom. Ne menjünk ebbe bele, lehet, hogy a rendőrség akar tetszelegni, miután a segítségük nélkül kerültél elő. Lehet hamis nyom is. a legfontosabb, hogy magadra figyelj. 36

Úgy érzem, nem annyira az érdekel, olyan-e a többi elrabolt gyerek, mint mi. Nem akarok magunkra figyelni. Inkább nyírnám ki a fogva tartóikat. Hamarabb beérünk, mint szeretném, a hűvös, sötét estében könnyebb lenne beszélgetni kevésbé látva a másik arcát. - Mit akartak? – kérdezi Carly, amint belépünk. - Mindenfélét. Nem értem, miért nem a rendőröket interjúvolták meg. Talán azt akarták, hogy elbőgjem magam. Kicsit vádlóra vették a figurát, nagy ügyet szagolnak itt. Mindenesetre nem bőgtem el magam. Anya szomorú tekintettel néz. Halványan rámosolygok. Kicsit feldühítettek azok kit. Végül is kit érdekel, hogy itthon vagyok, az a fontos, hogy ölnöm kellett érte, és hogy lesz itt még több eset. Imádnivalók. Nem sok mást mondok a riporterek kérdéseiről. Remélem, hogy Carlyt nem fogják abajgatni. - Holnap hosszú napotok lesz – indítja ágyba apa Carlyt. Carly csendes mosollyal törődik bele, int nekem. Lisa is jó éjt kíván, kimerült. Mint ahogy anya. Mind mennének lefeküdni, egyedül apa nem. végigdolgozta a napot, és most se áll le. Sokat be kell pótolnia miattam. Ücsörgök még egy keveset velük, majd én is elköszönök. Nincs túl késő, de fáradt vagyok. *** Másnap felébredve a házban ténfergek. Végigsimítom az ebédlő kazettás falát, megnézegetem a fotókat. Egészen addig érzem jól magam félig jelen lévő bőrömben, míg Ms Daisy nyavalyogni nem kezd, hogy sok lesz a tanulnivalóm. Ismerős ingerültség csúszik felfelé a torkomon. A számba harapok, és már csak azért is kiürítem elmémet, úgy megyek tovább, és csak úgy vagyok magamnak, míg bejárom a házat. Új rémképek így nem kerülnek elő, nagyjából megvagyok. Nem gondolkodom rajta sokat, miért érzem magam egy árnyalatnyival jobban. Bekúszik gondolataim közé a tegnapi zaklatós meginterjúvolás. Nevetni támad kedvem, viccesnek érzem az egészet. Az a pántos fehér, firkás topom van rajtam, amitől Ms Daisyt kileli a hideg. Kihúzott háttal mászkálok benne. Örülhet, a magas sarkúmat nem kell elviselnie, elszoktam tőle, és semmi kedvem visszaszokni. Csámpázok vele a faborításon. Apa régi dolgozószobájába megyek. Azt hiszem, senkit nem találok ott, de Lisa az asztalnál ügyködik. Egy nagyon nagy papírra rajzol. Összegyűri egy helyen, miközben arrébb sepri a vonalzót meg a körzőt, és véletlenül beteríti vele a hegyezőt. Számol. - Ha ez kettő, ez egy. Nem. Pedig az előbb jó volt. Három meg kettő… - Segíthetek? – kérdezem az ajtóból. Felfelé mozdul a szája sarka, feltartja a kezét. - Köszi, de az öreg azt mondta, ha más nyúl hozzá, nem lesz meg a beugrónk. - Arrébb húzza a vonalzót. – Hogy aludtál? - Jól. – A tervrajz felé mutatok. – Ez micsoda? - Tervezet. - De mié? - A katolikus templom kertjét rendezem át. Kár, hogy vannak benne sírok. – Mosolyra hangol. – Ha érdekel, márt terveztem egyet Mrs. Coolenék mellett. - Mrs. Coolen szomszédjában? Alig hiszem el. Mrs. Coolen folyton arról beszélt, mennyit fizetnek neki az emberek, hogy megnézhessék a kertjét. Jó lehet Lisa, ha nem dózeroltatta le Mrs. Coolen, amit a csodakertje mellé mert tenni. A nővérem mosolyog. - Van kedved megnézni? Tétovázok. - Ezen dolgozol. - Így igaz. Négy órája. – Nyújtózkodik. – Kezdek lemerülni. Az lesz a legjobb, ha kimegyek, és megnézem, miért csinálom. – Rám néz. – A pszichológus mikor érkezik. 37

- Nem tudom, de múltkor is megvárt. - Jössz? Elhatározom magam. - Mehetünk. Feldob, hogy együtt megyünk Lisa remekét megnézni, őt is. gondosan összehajtja a kissé zilált tervrajzot, az egyik székre teszi, és veszi vékony boleróját. Szokatlanul vidáman megyek le vele a lépcsőn. Kicsit olyan az egész, mint régen. Ez vidít fel. Mrs. Coolen háza elég közel van ahhoz, hogy sétára induljunk. Osier-t is visszük. Nagyon örül, egyfolytában ugrál. Megérkezünk Mrs. Coolen házához. A kertjét még mindig magas terméskő kerítés öleli körbe. A kerítés egy alacsonyabban folytatódik, csinos kapu terelné be az oda látogatókat. - Szabad ide állatot hozni? – kérdem Lisát a saját kertjéről. Mellettem sétálva válaszol, a hatalmas beépített tavat nézi. - Persze. Nem egy díszpark, ami csak úgy van. Igazából nem is park, hanem egy zöld hely. - Kert – nyelem le nevetésem. Alig merem elhinni, hogy az ő műve minden szál virág, a gondosan kiválasztott mindenféle sziklák, a fák, a lépcsősorok. Hogy így összepasszolt a fejében minden, az utolsó kőkorsóig, és hogy valaki adott is rá neki pénzt, hogy megvalósítsa. Nem kispályás. - Hogy tudtad megcsinálni? – kíváncsiskodok. - Nagyon akartam egy helyet magamnak – felel mosollyal. – Összepasszítottam ezt-azt, ez lett a vége. - Jó munkát végeztél. - Örülök, hogy így gondolod – mondja, és tényleg örül. Nem tudom, attól sugárzik-e, hogy itt lehet a teremtményei között vagy nekem örül ilyen szinten, de a sok víz, a növények, a végeláthatatlan ég jól látványa jól hat rám, szívesen időznék még. Ezt meg is mondom neki. - Ezért csináltam, tudod. Hogy legyen egy hely, ahol meg tudok maradni. Kezdem érteni. Két dzsekis gyerek rohan el mellettünk a lépcsőn, ahogy továbbsétálunk. Arra kanyarodunk, amerre visz a lábunk, na meg amerre Osier kószál. Leginkább az alagutakat szereti, amikbe szórtan esik be a napfény, a rengeteg levél és apró szirom kitakarja. Szabálytalan fürtökben esnek át az ív rácsozatán a virágok. - Ezt hogy csináltad meg? – nézek fel rá. - Nem olyan nehéz, a természet besegített. Én inkább elrontani szoktam. - Úgy értem… hogy nőtt ez így? - Sok időm volt rá, hugi. Egen. Ez igaz. - Jól használtad fel – mondom, mert igaz. Rosszabb időtöltést is eltudnék képzelmi. - Azért még mindig van rajta munkálkodnivaló – meséli, miközben kiérve a virágalagútból újabb lépcsőn ereszkedünk le. Rövidre fogom Osier pórázát, gondosan lépked mellettem. – Például mindig kihúzom ezeket a hülye karókat – utal a Fűre lépni tilos helyett kitett kordonszerű kerítésre. - Tényleg kihúzod őket? – kérdem nevetve, mert én hozzájuk nem mernék érni. Pont olyanok, mint egy botanikus kertben. - Persze. A bokrokba is bemászok. Egy férfi múltkor rám is szólt, hogy mit képzelek. - Szépeket – vágom rá. - Ugye hogy? Gyere, mutatok még valamit. Egy olyan helyre vezet, ahova tényleg nem gázolnék be, ledermedve állok. Virágfolyó fogad, igazi. Magasan ringó, középen ibolya, szélen bukszusokkal tarkított fehér. Az egyenletesen nőtt virágok szemberöhögnének, hogy haha, nem jöhetsz be közénk, ha gondolnék bármire is, de nem gondolok, csak nézem. Van benne valami igéző. Mint egy bejárat egy másik világba. Csak kár, ha végigmennék rajta és összetaposnám ezeket, inkább a pokolba jutnék be. 38

- Lefotózol itt? – kérdezem hirtelen Lisát. Van itt valami, amire emlékezni akarok, még ha nem is nagyon foglalkoztat a jövő. Lisa annyira szépet csinált. Osier mögé állok. Ő nem törődik a virágokkal, füvet rágicsál, feléjük se néz. Örülök a fényképnek, Osier semleges pofájának, és annak, hogy átlagos lánynak látszom egy tündérerdő közepén. Tetszik. - Köszönöm – mosolygok a nővéremre. Lisa egy darabig hallgat, így némán örvendezek a látványnak. Sokáig sétálunk a virágok mentén. Érthetetlen boldogságot érzek, mint akit helyreráztak. Én is ugrálgatok, ahogy megyünk. Lassan tisztul ki az erdős, megint egy kertben vagyunk. - Nehéz volt nélküled, Dom – mondja Lisa. - Tudom. Sajnálom. - Ne kérj bocsánatot. Ez az egész… - Megakad. – Nem értem. Ha te nem teszed meg, hát lehet, hogy én vagy apa. Valaki mindenképp megölte volna őket. Sajnálom is, hogy neked kellett. Nem, hogy képes voltál rá, és eljöhettél onnan, de ha én tehetem, talán lett volna benne valami… nem tudom. - Én büntetlenül megtehettem, Lisa. Ugyanaz hajtott, mint téged hajtott volna, tényleg a gyilkosává váltam, mert ezt akartam, ezt mégis máshogy kezelik. Tudod, védekezés még minden. Ha utánamentek, az nem lett volna ugyanaz a kategória. - Ez igaz. Meg tőled jogos volt. Nálunk csak a düh hajtotta volna meg a bosszú, és ezzel el is vettük volna ezt tőled… furákat beszélek – néz rám, miután kimondja, hogy nem akarta előlem legyilkolni az állatot. Megértem. - Nem szerettem volna, ha megteszitek – válaszolok halkan. - Tudom, de ezzel még ez is rád tolódik. - Ó, hidd el, nem volt nagyon teher – telik meg sötét elégtétellel a hangom. A világ színt vált, hiába napsütéses, nekem nem olyan sárga. – Abban a pillanatban nem egyedül az hajtott, hogy kijuthassunk, hanem hogy visszaadjam neki azt, amit elvett tőlünk. Kimmie és Davion helyett is. Lisa összerezzen a nevek említésére. - Találkozni fogsz velük? - Még nem tudom. Jó lenne. Osier! – szólok rá vizet ugató kutyámra. - Akárhogy is, most minden megmutathatok neked – mozdít a vállán, hogy kimenjen belőle a feszültség. Felmutat a magas fákra. – Ez is valami, nem? Bólintok. Nekem nagyon is az, Osier is mesésen érzi magát, mikor épp nem rám sértődött, amiért nem engedem be a vízbe. Tovább mesél a kertjéről, mit érdemes még megnézni benne. Mindent bejárunk, lassan indulunk vissza. Ms Daisy a káposztaágy kellős közepén áll. A káposzta még mindig hülyén néz ki a pálmafák közé ültetve, megállok és nézem. Lisa afelől érdeklődik, megjött-e már a doktornő, de sehol senki, Zen se szalad elénk futva. - Megyek, be kell még fejeznem néhány dolgot – gondol Lisa kelletlenül teendőire. Legszívesebben a francba kívánná őket. - Oké. Körömlakkozok – jelentem be az övénél pár fokkal érdektelenebb tevékenységemet. Ez egy kicsi a régi énemből, bármiből tudok nagybetűs programpontot csinálni. Nem tudok elszakadni a kerttől meg a pálmafák árnyékában lévő káposztáktól, így úgy döntök, kit maradok. Lekefélem Osier szőrét, és kihozom a házból pár körömlakkomat meg a lakkozáshoz szükséges többi cuccot. A pálmafák közé állított fehérre festett pad egy lécére állítom sorba a körömlakkokat, majd melléjük ülök. Nem sietem el a dolgot, hosszan mélázok, közben reszelek egy kicsit körmömön. Rövid és nem szakadt be, a kórházban vágták le. Nem emlékszem rá, de biztos, hogy nem én voltam. Muszáj volt megmosdatniuk, tekintettel arra, hogy vértől, ecettől meg egyébtől bűzlöttem. Elhessentem magamtól a gondolatot. Egész gyorsan megy. 39

Most az osztálytársaim jutnak az eszembe. Ginger figyelmeztetett, hogy jönni fognak, azóta is írt, hogy készülődnek. Ők vajon milyen körömmel tudnának elképzelni? Lilába oltott rózsaszínnel, azt hiszem. Ilyet most fel se tennék. Valami egyszerűben gondolkodom. Kiválasztom a világoszöldet. Nem az a tipikus szín, de mivel sárgás, elmegy annak. Miden lacafaca nélkül felviszem a lakott, és addig rázom, míg meg nem száraz. Osier elcsatangol. Hátradőlök a padon. Szeretek a levegőn lenni, segít. Belátom, hogy óráról-órára többet tudok meg magamról, a régiről és az újról. Egyelőre utóbbi szimpatikusabb, még ha nem is vagyok vele mindig tisztában, mit akar. Hátrahajtom a fejem, és napozok. A szememet nem hunyom le, nézem a végtelen eget. A Nap fénye nem bánt, mögülem világít. - Ügyes volt – hallok meg egy hangot. A doktornő az. Először azt hiszem, a körömlakk miatt dicsér meg, de észre se veszi, ahogy a támlára könyökölve lógatom kezemet. Egy sárga lufit tart a kezében, rózsaszín szalaggal van megkötve, hoszszan a feje fölött szálldos. Egy igazi lufi. - Láttam tegnap a tévében – marad állva. - Máris leadták? – kérdezem egykedvűen, annyira nem lep meg. Bólint, és felém nyújtja a lufit. Két tenyeremet mutatva tiltakozok. - Körömlakk – mondom. - Ó – mosolyodik el. Osier jön, őt nagyon érdekli a lufi. Nem értem, a doktornő miért szerezte nekem, de más foglalkoztat. - A megfelelő dolgokat mondtam? - Józan dolgokat, ami hallani akartak a nézők és ami elvárható. Ami természetesen. Teljesen rendben voltak a válaszai. Fesztelenül áll előttem, én meg lazán dőlök még mindig hátra. Lecsúszik a tekintetem a másik kezében lógó irattáskára. - Azok mik? – kérdezem rossz érzéssel. Apáék is iratokat nézegettek, mikor a suli meg a többi szóba került. - Készítettem egy rövid profilt Adrianáról, talán segíthet. - Ha olyan rövid, miért nem a kezében hozza? - Vannak benne egyéb dolgok is, Dominique, nem hagyhattam őket a kocsiban. Végignézek a napfényes gyepen, aminek végében ott áll a kocsija. - Gondolja, hogy feltörnék itt? Csak mosolyog. - Szeretek mindenre felkészülni. Lassan kelek fel, felszedegetem a körömlakkokat, és visszateszem őket a kis kosárba, amiben kihoztam őket. - Miért a lufi? – érdeklődök aztán kiegyenesedve. Megint felém nyújtja. - Ha beszélgetésünk után még mindig érdekli, válaszolok rá. Elveszem. Nem tudok vele mihez kezdeni, csak lengetem, amitől Osier megőrül. Nem értem, mit kéne vele a doktornő szerint csinálni. Elengedni? Kidurrantani? Valahogy egyiket se akarom. Kicsit eltartom magamtól. - Gondolom nem akarja, hogy leessenek a papírjai. Bemehetnénk – ajánlom fel. – Teát is kérhetnénk. - Figyelmes – mondja kedvesen. - Ms Daisy addig se nyavalyog rajtam – jut eszembe a káposzták között térdelő házvezetőnő képe, nevethetnékem támad. Osier közben megrohamozza a lufit, de semmi esélye rá.

40

A doktornő útra készen áll. A kosárt a másik kezembe véve indulok meg vele. Mire kitalálom, hova menjünk, már be is érünk. A télikert ablakos oldalára irányítom. Itt letisztultabb a látvány, nem takarják úgy a lombok. Kényelmes ülőgarnitúra foglalja el a teret, középen hozzá passzoló dohányzóasztallal. Puritán, természetes és nem túlzottan világos. Szeretem. A doktornő helyet foglal az egyik karosszékben, én a másikban. Míg átvetem egyik lábamat a másikon, kipakolja a papírjait. A legtöbben nem az én nevem áll, hanem Adrianáé. Hivatalosan dokumentumokban tűnnek, kíváncsi is leszek. Sok mindent hallottam az eltűnéséről, de semmit a megkerüléséről, meg egyébként is, az ember annyira nem lát bele az ilyen ügyekbe. szerencsére. Egy-két dolgot megtudni erről nem lesz elfecsérelt idő. Elengedem a lufit, és nézem, hogy pattog kicsiket a plafonon, míg a nagylevelű növény el nem kapja. - Jelentések – szólít meg a doktornő. Csokornyi papírt vesz fel. Az Adrianáé van még mindig terítéken. – Adriana elrablásának a körülményei. Nappal, egy parkolóból vitték el – ezt én is tudom -, egy barátja volt vele. A barátját is leütötték, de otthagyták. Leütés – mint velem, gondolok rá. De ettől még nem muszáj, hogy azonos legyen. Végül is ez az egyik legevidensebb eszköz, a parkoló meg hírhedten olyan hely, ahol portyázhatnak a rosszarcúak. Inkább az érint meg, hogy a lányt, aki vele volt, szintén leütötték. Az újságok is írták, hogy ott tartózkodott, de arról nem történt híradás, pontosan mi lett vele. A doktornő kitesz elém egy jócskán felnagyított képét. Adriana barátnője világosbarna, egyenes hajú lány, enyhén szeplős. Nincs rajta semmi különös. Nem ragadunk le itt, a doktornő tovább beszél. - Adriana tizenhét éves volt, mikor elrabolták – két hónappal előtted. Huszonegy bejelentés történt, egy se vitt eredményre. Fél évvel ezelőtt, október másodikán került elő. Vele volt még két gyerek. Összeugrik a gyomrom, előrébb csúszok a széken. Elém tol két másik fényképet. - Lena Stephen. Tíz éves volt akkor. Jane Row. Nyolc. Jane még Kimmie-nél is kisebb volt, ez megzavar. „Előtte” arca boldog, mosolyog, eleven gyereknek játszik, aki bár agyára ment egy-egy felvigyázónak, szeretnivaló, az a fajta, akit az ember felkapna, és magával vinne. De senki nem tette meg. Csak egyetlen ember. Jane hasonlít Lenára. Mindketten olyasmik, mint én, leszámítva a gyermekien szép bőrüket, ami valószínűtlenül fehér. - Hol találták meg őket? - Egy rakodótéren. Adriana nem akart a rendőrökkel menni, Lena se. Abban a tudatban voltak, hogy az elrablójuk bízta meg őket, és nem igazi rendőrök. Idáig én nem jutottam, de nem hülyeség végül is. Ha rendőrökre nem is gyanakodtam volna, bárki idegen férfira biztos, hogy igen. Talán a nőkre is. - Helyrejöttek? - Attól függ – mutat új képet. Jobb minőségű, mint az előzőek. Három lány együtt mosolyog le róla: Adriana, Lena, Jane. Bambán ülök, úgy nézem. - Fél év telt el. Nagy idő. Továbbra is a képen tartom szemem, úgy kérdezek. - Adrianát miért most kérdezik ki? - Kérdezték korábban is, azonban most kerültek olyan helyzetbe, hogy összevethetnek két enynyire hasonló esetet, és két használható tanújuk van. Kedves tőle, hogy nem áldozatot mond. - A gyerekek akkor kimaradnak? - Egyelőre. Nézem a nagylányt és a kis kicsit, vegyes érzések kavarognak bennem. - Hasonlítunk – nézek fel. - Igen. - De ez nem kell, hogy bármit is jelentsen. 41

- Nem tudhatjuk – teszi el a régi képeket, csak az újat hagyja elöl. Hallgatok. Ms Daisy közben behozza a teát. Régi csészébe öntötte, gyerekesen néz ki, de otthonos érzést kelt. Feljebb húzom a lábam. - Adriana benne van? – döcög kérdésem. - Mivel kapcsolatban? – kérdez vissza. - Fél éve történt, maga mondta. Nem akar továbblépni? - Amint megtudta, hogy mások is veszélyben lehetnek, igent mondott. A tökéletes lány, remek. Ő majd remek segítőtárs lesz, pláne mellém, aki arról se akarok beszélni, amit direktbe mindenképpen tudniuk kellene. Ennyit a megmenekülés utáni tökély életről. - Adriana rendes lány – mondja hirtelen. – Egyszer találkoztam vele. Sok mindent nem mond ki. Talán neked ki fog. - Mi lett vele? – kérdezem hirtelen fáradtsággal. - Továbbtanult. Neki már nagyon kevés kellett az érettségihez, így nem volt lemaradása, az egyetemre pedig minden további nélkül felvették. Bólintok. Tudvalevő, hogy idősebb korában rabolták el, mint engem – így lehetett bálkirálynő. A doktornő eltesz pár papírt. Összekulcsolja az ölében a kezeit. Csak nézek rá. - Nos, Dominique? - Nos? - Hogy döntött? Szeretne segíteni? - Nem tudtam, hogy van választási opció. - Mindig van. Tudom, hogy be fog menni és választ fog adni a kérdésekre. De akar is? - Persze – mondom furcsán nézve el őt. Ez beugratós akar lenni? – Ha vannak még odakint gyerekek, persze, hogy. - És ha nincsenek? - Adrianáék elrablóját ugye nem találták meg? – térek ki a kérdés elől. - Hogy éreznéd magad, ha megtalálták volna? - Tessék? – eresztek meg egy elképedt nevetést. – Minek nyomoznának, ha meglenne? - Nem elszeparálódott esetekről beszélünk. Sok gyerek van még. - Igen, tudom, pont ezt mondtam. - Nem, Dominique, azt mondta, sok gyerek van, akiket ugyanígy raboltak el. Akiken segíthetnének. Azt pedig nem várhatjuk el, nem lenne rá semmi esély, hogy olyanokon segítsenek, akiknek közük sincs a maguk ügyéhez. - Ez igaz – mondom ki, mert így is van, és felveszem a teámat. Szerintem ő jobban belekavarodott, mint én. - Ha nem kapcsolódna az ügyük a tiédhez, mit éreznél? - Nem tudom. – Nevetségesnek érzem a kérdezősködést. A doktornő szerint nem az. Rám koncentrál. - Szeretné lezárni? - Hogy erről van szó – értem meg végre, miről akar hallani. – Nem tudom, mit van ezen lezárni. Főleg nem úgy, hogy közben otthagyok gyerekeket. Olyan, mintha mindketten a sötétben tapogatóznánk, ő is meg én is, és nem tudnánk, melyikünk mikor talál fontosat. A számhoz emelem a meleg csésze szélét, és elnézem a párát. A tea túl édes, nem szeretem. A doktornő vár egy kicsit, majd ő is magához veszi a csészéjét. - Kitalálta már, milyen volt a régi Dominique? - Azt hiszem, igen. Türelmesen vár, nem kérdez többet, beleiszik a teájába. Én is ezt teszem, egyikünk se szól. A két kislányra gondolok. Mindig a gyerekekre. Végül még mindig teával a szám előtt szólalok meg.

42

- Szerette az embereket, a tökéletességet vagyis azt, amit ő annak tartott. Azt a fajta tökéletességet, ami azért az, mert annak szeretjük, az örömöt hozót, nem a görcsöset. A gyűjtögetőst. Nem hinném, hogy túl sok bűne lett volna… - Nem, én sem hiszem – mondja, és leteszi a csészéjét. - Viszont könnyen hazudott, mert megtehette, és mert volt hozzá érzéke. Ez részben még mindig megvan. Akkor se azért tettem, hogy bántsak mást, hanem mert… könnyű volt. Nem várja el, hogy magyarázkodjak, érti. - Szerettem a színeket és szerettem élni. Azt, hogy hirtelen jöttek ötleteim, és más lett a napom, mint azt az elején gondoltam volna. Szerettem azokat a napokat, mikor nem tudtam, hány nap telt el hajnal óta. Sok mindent szerettem. De nem hinném, hogy ennek itt szerepe lenne – vágom el mondandómat, pedig egyre több dolog jön fel abból, amiért szerettem olyannak lenni. Hebehurgyának, bájosnak, kedvesnek, életvidámnak. – Adriana teljesen más volt, mikor elvitték, már ha igazat írtak az újságok. - Sokkal visszahúzódóbb volt, így igaz. Belsőre nem annyira hasonlítotok – nyugtázza. Kicsit hallgatunk. Visszateszem az asztalra a csészét, miután megiszom a teát. Nem nagyon tudok mást mondani magamról, és mint mondtam, nem látom értelmét. - Dominique, említette a rendőröknek, azt emberrabló azt hitte, egy családot alkotnak – néz a szemembe. - Igen – fonom össze magam előtt karjaimat. – Többek között ezért se volt normális. - Hogyan említette? Utált rá valamivel? - Sose mondta, hogy a húgod vagy a nővéred – meredek a sima asztallapra. – De amikor Leót hozta… Ez most itt nem olyan egyszerű. Nem akarok Leóról beszélni. Visszatuszkolom torkomban a hányós érzést, tovább beszélek. - …azt mondta, hozott nekünk egy új testvért. Ebből gondoltam, hogy lehet, azt hiszi. Meg hogy eléggé hasonlítunk egymásra – teszem hozzá. Nem kellett volna felhoznom, meglehet, nem olyan fontos, de belém rögzült ez a mondata és az, ahogy odahajította nekem Leót. Végül is ekkor jöttem rá, hogy őrült. - Tehát önt is testvérstátuszba tette – mondja halkan a doktornő. Ez valamiért dühít. Talán azért, mert nem értem, most meg mit akar tőlem. Arról akar beszélni, miért nem bánt velem úgy, mint velük? Rákapom a szemem. - Nem értem, ez hogy jön ahhoz, hogy milyen voltam régen! – kiabálom kishíján. Visszakozik. - Megértem – mondja lágyan. Még mindig dühös vagyok. – Az a szál gondolkodtatott el, kit kereshetett akkor. - Azt mondta, a profil a rendőrök dolga – morgok. – Vagy kiké. - Az, hogy mi történt, a szakértőké, de az, hogy önt hogyan kezelte, nagyon is számít, Dominique. Nagy levegőt veszek. Homályosul a világ, de nem vészes. Nekikezdek. - Azt akarja tudni, hogy kezelt? Tényleg akarja? – provokálom. Azt feleli igen, akarja. Kipirultan nézek rá. – Nem törődött velem. Félrelökött, akármit csináltam. Olyan volt, mintha észre se venne, mintha ott se lennék, nem jelentene semmit, nem segítene semmin. - Mit gondol, mi oka lehetett rá? - Nem tudom. És szerintem maga se. - Még nem – mondja. A fejemet rázom. - Elintézem, hogy én lehessek önökkel – jelenti be hirtelen kis szünet után. – Adriana pszichológusa kérvényezte, és elfogadták. 43

Élesen nézek rá. - Köszönöm! - Mi a baj? - Az, hogy átejtett! Ennyit a nagy segítőkészségéről! – ugrok neki. Még egy áruló. Úgy ül kissé félretett lábbal, mint akinek egy csepp bűntudata sincs. Sőt, remek bőrben van, csinos és kiegyensúlyozott. Miközben ezekért elismerem, kicsit utálom. És persze dühös vagyok. - Úgy gondoltam, jobb szeretne ezekről négyszemközt, nem pedig Adriana előtt beszélni. Ha tévedtem, bocsásson meg, kérem. Nem lehettem benne biztos, hogy megkapom az engedélyt. - De mikor idejött, már tudta, nem? - Akkor értek utol. - Nem gondolja, hogy ezzel kellett volna kezdenie? – vonom kérdőre. Érdekes érzés. - Nem gondolom – felel minden további nélkül. - Hát én meg azt gondolom. - Mindezekről nem kell beszélnünk Adriana előtt – irányítaná rá figyelmemet. - Magunk között se kell – meredek rá ellenségesen. - Sajnálom, hogy így érzi – reagálja le a dolgot, majd elővesz egy papírt és egy tollat. Nem kezd el írogatni, elém tolja. – Kérem, írjon nekem öt szót, amivel leginkább jellemezni tudná régi énjét. Megint a régi nóta. Forrongok. - Minek? - Mert bár magát a raportvezetést rám bízták, a kiértékelést és a szakvéleményt nem én írom. Segít, ha tudom, mik jöhetnek szóba ahhoz, hogy egy önt nem ismerő szakember kénytelen legyen újra behívatni. Semmi kedvem együttműködni vele. Karba teszem a kezem. - És ha nincs kedvem ehhez? Válaszolok majd, ahogy akarok. - Igaza van. Nem kell olyat tennie, amit nem akar. Ahogy én hátradőlök, ő is ezt teszi. Megrántom a szemöldököm. Akkor se teszem azt, amit kér, nem fogok írni. - Életvidám, kedves – kezdem sorolni a szavakat -, eleven. Szerelmes. Elkalandozok, egy utolsó jelzőt keresek. - Érdeklődő és okos – zárom le végül a dolgot kettővel. A doktornő elégedett. - Mi jön ki ebből? - Közelebb kerültem ahhoz, milyennek láttad magad. Ha ma kérdezném, mit mondana, melyik illik önre ezek közül? - Nem válaszolnék – vágom rá, de nem bírom ki, hogy magamba végig ne fussam. Érdekel, hogy érzek. Életvidám. Nem. Kedves – amiket itt levágok, annyira az se. Eleven: nem, ha azt nem számítjuk, hogy nem bírok egy helyben megülni sokáig. Szerelmes. Nagy passz. - Érdeklődő és okos vagyok – mondom hangosan mégis. Meglepi, hogy egyáltalán felelek, megköszöni. – Ebből mit szűr le? - Szeretné tudni, mit gondolok? - Mondja meg, normális vagyok-e. - Teljesen normális – feleli pont azt, amit vártam, valahogy mégis mintha lenyugodna tőlem a gyomrom. A nem várt hatás jólesik, bár nem értem, mitől jött. Sandán figyelem. Egy keveset hallgatunk, egyikünk sem kezdeményez. Aztán néz át rám. - Holnap találkozunk. Legyen szép napja. Menni akar. Döbbenten nézek rá. - Ennyi. Beszámoló meg egy ilyen izés játék? - Szeretné, ha maradnék? 44

Elpirulok, hátradőlök. - Holnap találkozunk – mondom. - Holnap – biccent, elmosolyodik. – Köszönöm a teát. Nem felelek semmit. Kicsit szomorú vagyok. Nem lennék szerelmes Ryanbe és már nem szeretném az életet? De én igen… összébb húzom magam. Ms Daisy jön. - Itt vannak a barátnőid – szól be. – Behozhatom őket? Vörösre válok, pedig pár pillanatra jól voltam. Már arcszínileg. Látták vajon elmenni a doktornőt. - Igen, persze – hadarom letéve a lábam, és kihúzom magam. Nem tudom, kik azok, de nem akarok, hogy így lássanak. Még van időm lesimítani a felsőm alulsó részét, mikor bejönnek. Naná, hogy nem Ginger és Abs azok, ők kérdés nélkül rohannának végig a házon, Veronica, Mila, Jenesse és Tina jön, utóbbi, a főkolompos hoz egy nagy alakú dobozt. - Helló – mosolyog rám. A többiek is ezt teszik, de ők mesterkéltebben, simulósabb köszönésük is. Nem épp rájuk lenne szükségem, de mit tenni? Itt a követség, hát itt a követség. Mila nem biztos benne, hogy jól fogadom-e őket, ő a legbizonytalanabb, Tina rendezkedik, Veronica a ruhámat nézi, milyen fura, Jenesse meg rögtön mellém ül a másik fotelbe, és a bárgyú emberek hevével teszi fel a kérdést: - Hogy vagy, mikor jössz vissza? A kérdés elején és végén ugrik egy kicsit a fotelben. Óriási csigás haját magához ragadja a lufit bekerítő növény, de ő észre se veszi, nagy, buta kék szemével néz. Még őt viselném el leginkább. A többiek okos pillantása, amivel a választ várják, jobban idegesít. - Nem megyek vissza – felelem egyszerűen. Jenesse ózik, mint aki arra is jobban számított volna, hogy az asztal alá bújok előlük, a realitás sose volt erős oldala. - Hogyhogy itt? - Hogyhogy hogyhogy? – emeli rám furcsán világos, zöld szemét Tina kicsit számonkérően. - Korán van. Összenéznek. - Annyira nem – mondja Mila. – A tanításnak vége. De nézd, mit szereztünk neked! Reméltük, tetszeni fog. - Mi ez? Ginger szerint nem kell híznom – nézek a nagy kosár csokis tömény nyalánkságokra, amit szalagokkal kötöttek át. Régi kedvenc színem, a lila dominál bennük. Jenesse nevet. - Gondoltuk dumálhatnánk. Ez is csak neki juthat eszébe, hogy majd elcsemegézünk a horror sztorim felett. Meg ezeknek a lányoknak. Meg majd még partit is adok, persze. Választ se várva helyezkednek el, már mindegyikünk ül és a csokik között válogat. Csak nézek rájuk. Annyira nem döbbentette meg őket a külsőm vagy az, hogy élek. Egész szépen felülkerekedtek, és azon vannak, hogy begyűjtsék a nekik kijáró izgalomadagot. Ennyivel, mint régi jó osztálytárs tartozok, nem? Ma még csak egy teát ittam, így éhes vagyok, de nem csokira. Mila viszont nem várja, hogy én is vegyek, kérdezni kezd. - Szóval mi a helyzet? - Semmi. - Úgy hallottuk, beidéz a rendőrség. Bíróság. Valamelyik. Pocsék lehet – mondja beleharapva a csokoládépálcikába. - Az. Pocsék – hagyom helyben. - Hallottuk, hogy jártál a suliban – mosolyog talányosan Tina. Rendben, róla akkor se tudnám kitalálni, hogy mit gondol, ha épp a cápák marcangolnák. Különös szemével engem néz. 45

- Gondoltam. - Látott téged Chris – teszi hozzá. - Nem is tudtam, hogy beszéltek. Tina tovább mosolyog. - Változnak az idők. Chris és Carly nincsenek valami jóban, mi viszont közel kerültünk. Szóval említette, hogy voltál bent. - Aha. – Nem tudok mit mondani. Kölcsönösen bámuljuk egymást. - Az izé, a per miatt sok dolgod lehet – mondja Veronica, várná a mentális falatkát. Per? Már meg miről beszélnek? - Nem sok mindenről tudok, mert nem sok minden érdekel – mondom kicsit meggondolatlanul. Tina átható tekintettel néz. Voltak idők, amikor kötelezően jóban voltunk a húgaink barátsága miatt. Még bírtam is olykor. Ám most nem óhajtok vele szoros barátságra lépni, főleg, ha már nincs meg ez a kötelék. - Jobban bírod, mint gondoltam – dől előre meglengetve a csokit. – Jó híreket kaptál? - Mire gondolsz? - Ryanre – mutat rá Jenesse. Ismerni nem ismeri Ryant, de a vadidegenekkel való drámázás mind a négy lányt feldobja. - Semmi különös. - Ne már! – panaszkodik Jenesse. - Mit ne már? Nem tehetek róla, hogy nincs semmi – nézek rá bosszúsan. Hüüülye-hülye liba. – Vagy mi, azt akarjátok, hogy elmeséljem, mi történt? Mert bocs, nem fogom. Úgyse tetszene. Egy pillanatra zavarba jönnek. - Nem akarjuk tudni, mit tett veled, ööö, mármint nem mintha nem érdekelne, de… - kavarodik bele Veronica hamar. - Gondoltuk, segítünk, ahol tudunk – mondja Tina. – Én a matekot értem, Veronica a bioszt, Mila meg a többit. Mit szólsz? - Köszi, de egyelőre nem érdekel a tanulás – hárítok főleg, mert nincs kedvem adományból tanítgatósat játszani, pláne nem úgy, hogy ők mindjárt érettségiznek. - Miért, mit csinálsz? – kérdez rá sebesen Jenesse. – Alszol? - Úgy nézek én ki, mint aki alszik? - Hát, végül is igen, nem tűnsz olyan gyűröttnek. Gyűröttnek. Hihetetlen ez a csaj, - Nem, nem alszok. A testvéreimmel vagyok… ilyesmi. Négyből három érti, mit fed az ilyesmi. Jenesse nem. Nem hagy békén. - Még mit csinálsz? - Nem sok mindent. - Láttad Brad Pitt legújabb filmjét? - Nem. - Hát, meg kéne nézned ahelyett, hogy alszol. És a másik kettővel tudod, mi van? – kérdez rá most a gyerekekre. Nem tetszik, ahogy utal rájuk. - Nem. - De figyelj már, megkérdezhetnéd. Ez olyan izé így. Ott voltak ők is, és azok a sebek… nagyon sokáig tartott? - Gondolom – felelek tárgyilagosan. És ez így megy és megy. Nincs bajom Jenesse-vel. Normál napjaimon rége el bírtam viselni, sőt némi humort is felfedeztem döcögős kérdéseiben. Nem is ő idegesít igazán, hanem a többiek. Hagyják, hogy a maga érzéketlen, rendkívül kíváncsi módján faggasson, hátha kibukik belőlem valami. Azért meg nem ők lesznek a hibásak, nem ők kérdezték, viszont nagyon is hallották. A szinte másodpercenként érkező, egyre-másra váltakozó kérdések nem tesznek jót nekem, megunom. Átnézek Tinára. 46

- Miért is jöttetek? – szakítom meg Jenesse kérdésözönét. - Érdekel, hogy vagy – felel őszinte tekintettel. - Azt elhiszem – üzeni tekintetem, hogy gondolom is, hogy érdekli őket. Hogyne érdekelné – szenzáció. Tina nem ezt várta tőlem, a többiek se. Korábban sose mondtam volna ilyet, maximum elkalandozott volna a képzeletem vagy megyek a magam dolgára, de rosszat feltételezni másról? Nem jöhet szóba. Kifelejtettem, hogy naiv voltam, és ezt így szerettem. Nem fogom táplálni az érzelmi kielégülésüket, ennyi. - Olvassátok el Abs blogját – mondom. - Már elolvastuk – kottyintja el magát Jenesse. Ú. Köszi, Abs. A többiek érzik a feszültséget, úgy döntenek, a csendes visszavonulás mellett döntenek, mintha ők akarnának menni, és mintha nagybeteg lennék. Mindkettő amellett szól, ideje lesz mosolyogva lelépni, ennyi volt a nektárgyűjtögetés. A csokit itt hagyják. Csak Tina viselkedik úgy, mint egyébként, ő nem olyan kis mosollyal köszön el. Rajtam tartja a szemét, ahogy én rajta. - Ha van valami, hívj – mondja, aztán osztálytársaink után megy. Magamra maradok, most aztán tényleg egyedül vagyok. A csokit bámulom. Egyre inkább ott döng a fejemben, majd egész testemben, hogy egyedül vagyok. Érdekelnie kéne? Nem, nem kéne, pár osztálytárs semmi különös, ettől még van családom, barátaim, Ryan. Nem, ő nincs, de még így se vagyok egyedül. A szívem mégse akar megnyugodni, mintha nem tudná elfogadni a fizikai egyedüllétet. Én se, tenyerembe temetem az arcom. Felváltva fut végig a hideg a hátamon és lesz hirtelen melegem. Nem akarok se egyedül lenni, se mással. Csak ülök, és nézem a markom sötétjét. Pár - vagy lehet, sok – perc után kászálódok fel, otthagyok mindent, a teát, a csokis kosarat, és elindulok felfelé. Megnézem az órát. Tényleg későbbre jár, mint hittem volna. A húgom szobájába indulok. Meglepetésemre ő is megjött, válaszol kopogtatásomra. - Mondjad! - Szia – nyitok be. Csodálkozva néz hátra rám fonott gömb foteléből. Én a szobán lepődök meg, legutóbb nem ilyen volt, akkor engem majmolt. Minden lila volt és fodros. Most semmi se lila. Minden más színű, élénk, az egyik fal tiszta csík. A polcokon a könyvek mellett robotmodell, az íróasztal mellett bordásfal, a redőnyös ablak előtt szintetizátor. – Már nem tájfutó akarsz lenni? Elneveti magát. - Az ugrott. Mást találtam. - Kutató? Zongorista? Sportoló? - Ezek csak hobbik. Viszont a tehetségem máshoz van - Hátramászik, előretámaszkodik, úgy folytatja. – A szórakozáshoz. - Aha. A szórakozáshoz, mi? – kérdezem mosolyogva. - Tegyél próbát velem – szegi előre az állát. – Bowling, darts, kártya, mindenkit elverek! - Merthogy dzsúdós lettél. - Nem! Tényleg mennek – nevet még inkább. - Szóval szórakozás, rendben. Christinával nyomatjátok? - Nem, de nem számít – hintázza előrébb magát. - Kifújt a programom – terelem a be nem vált témát, bevallva, miért jöttem -, szóval arra… - Csináljunk valamit! – szökken fel rögvest. - Tenisz? – ajánlom. Abban jól el lehet fáradni, és nem is unalmas. Kártyát most be nem vállalnék. Tájfutást se. Kicsit bűntudatom van, hogy elvonom őt mindenféle elől, bár örömmel jön velem. Nemsokára úgyis megyek a nagyiékhoz, tegnap este többször telefonáltak, hogy mikor megyek már, megígértük, hogy nagyon hamar. 47

Mindegy, teniszezni jó. Osier is élvezi, hogy velünk lehet. Fura ütőt tartanom a kezemben. A kihagyott időszak jócskán lehúzta a tudásom, nem jön vissza olyan automatikusan, mint ahogy hittem, de nem bánom, így is imádok a labda után rohangálni. Osier legalább visszahozza, ha kipattog a pályáról. Utána mondjuk nem nagyon adja vissza, de ez is valami. Carly a suliról mesél nekem, hogy lecserélték az italautomatát, mert valakit meglátta belülről – fúj -, új recepcióst kaptak, aki minden tanárt felbosszant, mert hotelrecepciósnak mondja magát a barátai előtt, mert az menőbb, mire a barátok megjelennek, ő meg lelép, és a tanulóknak kell fedősztorit kitalálniuk a számára, eldumálgatunk. - És mi lesz holnapután? – kérdezek rá. Kizökken a játékból. - Mármint… - Mondtad, hogy lesz valami – érdeklődök szakadatlan. - Nem értem, miért ne tudhatnál róla – dönt makacsul a ’mindig igazat’ megoldása mellett. – Anya olyan… na mindegy, szóval együtt megyünk. Meglátogatjuk Ada nénit. - Azt mondták, annyira nincs rosszul, hogy ne ő jöjjön. - Ő mondta – halássza el Carly Osier elől a labdát, és elegánsan visszaüti. Én nem olyan elegánsan vetem utána magam, és éppen elvétem. Megvárom, hogy a kutyám visszahozza. Carly leengedi az ütőjét. – Szóval nem fognak jönni, mi megyünk. - A kórházba? - Már rég hazaengedték. És ha már ott leszünk, meg is vacsizunk. A visszafelé szaladó Osier-t nézem. Leszerveztek nekem egy randit Ryannel. - Várjunk csak – kapok észbe, mikor Osier kivételesen leteszi a lábam elé a labdát. Az gurulni kezd. – Csütörtök munkanap. - Későn indulunk – árulja el Carly, hogy úgy van szervezve, nehogy már még aznap hazaérjünk. - De az egyetem… - Ryan pénteken szabad, Lisa meg a héten. Felix be se jár, neki mindegy – mondja a húgom. Nem úgy tűnik, hogy nagyon bezsongana, hogy nemsokára láthatja Philt. Máson jár az esze. – Figyelj csak, Dom, igaz, hogy Adrianával találkozol? - Igaz – felelek Ada nénikéknél kódorgó ésszel. - Miért? Ez olyan segítő dolog? - Nem, vagyis nem nagyon, a rendőrség kérte a nyomozás érdekben. - De hát hogy tudna ő segíteni azon, ami veletek történt? Vagy mi? Carly visszaüti a labdát, amit neki szántam, és sikerül is elkapnom. Tovább lendítem, míg folytatja. - Úgy értem, őket nem bántották.

Másvilág Apával a rendőrségen indítunk. Nem azért jön velem, mert mostantól magamtól mozdulni se tudnék, hanem mert azért dolgozott annyit, hogy most velem lehessen. Mindenesetre ott ülünk a sivár előtér kényelmetlen székein, halkan beszélgetünk. Apával sokkal természetesebb, mint

48

anyával, mert ő tényleg elvonatkoztat arról, miért vagyunk itt, és a tükrös átadóról magyaráz meg ilyesmi. Egész jól elvagyunk. Reggel olyan abszolút nyugalommal keltem, hogy a doktornő helyett is megdicsértem magam. Minden további nélkül ültem be a kocsiba, és néztem, hogyan hajtunk ki a kapun. A tavasz egy visszafogott napja köszöntött ránk halovány fénnyel és kis esővel. Úgy érkeztünk meg, hogy mindketten megőriztük nyugalmunkat. Vagyis én inkább érdektelenségemet, jöttem rá hamarosan. Unom a mai napot, de legalább nem idegesít. Azt hittem, amint megérkezünk, elkísérnek valahova, ahol már ott vár Adriana, de hosszan ücsörgünk, semmi se történik. Aztán végül megjelenik egy ismerősével az oldalán. Körülnéz, majd az enyémnél jóval nagyobb érdeklődéssel fordul felénk. Feszülten fogom egyik kezemmel a másikat, érzem, hogy a hátam fájni kezd az előnytelen testtartástól. Adriana nem jön oda hozzánk, azt figyeli, ismerőse hogyan jelent be minket. A srác vágja a rendőri ügymenetet, mert hamarosan intenek felénk, hogy fáradjak velük. Adriana fürgén indul meg, már ott is van az ajtóban, mire egyáltalán felállok. Elegánsnak hitt kis feketém sehol nincs az ő ingruhájától, díszövétől, tartása is egészen más, sötéten göndörödő hajunkon kívül semmi hasonló nincs bennünk. Az se egyezik tökéletesen, az enyém rövidebb és bodorabb. Megerőltetem magam, és ellépkedek az ajtóig. Az folyosót rejt pár székkel, a végén négy ajtóval. Az egyiken megyünk be. A terem az ellipszis alakú asztallal, hat székkel, kevés fal melletti bútorral és fali táblával ugyanolyan semleges, mint az előtér, semmi dísztárgy, még egy virág se, függönyök helyett reluxa van. Adriana végigpillant a termen, megnézi a kikészített papírtömböket és tollakat. Én nem várok, odasétálok az ablakhoz, és kinézek. Ő se siet a bemutatkozással, szerintem ugyanúgy nem tudja, mit mondjon nekem, mint ahogy én sem. Végül is idegenek vagyunk. Bár jó okkal jöttünk össze, ez nem segít ki minket. Már majdnem megkérdezem, hogy őt is befőttön tartották-e, mikor egyik karjával a másikat támogatva felém fordul. - Mindig mosolygott. Szép mosollyal. Utálom, mikor mosolyognak az emberek. Egy pillanatra ránézek. Az asztal túloldalán áll. Nem mosolyog. - Hálátlannak nevezett – folytatja még tárgyilagosabb, üresebb hangon. - Engem nem – mondom, és nehezemre esik folytatni. - Kicsimnek szólított. Szerintem nem tudta a nevem. Bezzeg Kimmie-ét megjegyezte. A becenevét, amin mi hívtuk, ő is úgy kezdte el hívni. Gyűlöltem. Hogy eltereljem figyelmemet, tovább beszélek. - Általában üvöltözte. - Utálom ezt – szól közbe jóformán, bár ő ezt nem tudhatja. Én se gondoltam volna, hogy elmondanék neki dolgokat, de mindent jobb szeretek hallani, saját hangomat is, csak ne Kimmie nevét kelljen annak a hangján. – Mióta tudom, hogy mi történt veletek, utálom. Azt hiszem, segíthettem volna. - Én nem hiszem. A rendőrség se tudott, de még ha te többet is tudsz, nem egyszerű helyen voltunk. A mentés nem úgy megy, mint a mesékben. Meg hát nem is ugyanazok vittek el minket. - Tudom. De akkor se hittem volna, hogy még valakinek azt kell átélnie. Nem is merült fel bennem, mintha szóba se jöhetne a dolog, csak a mi esetünk létezne. Pedig már akkor is tudtam, hogy nekünk nem olyan rossz, tudtam utána is, mégis… - Elzárva tartott titeket – mondom gépiesen. – Elég rossz az. - Igen. De sose nyúlt hozzánk, érted? - Akkor miért nem hagytátok ott? - Ő nem tette. Egyszer meg nem érintett. De volt vele egy lány, aki bezárva tartott minket, na ő összeverekedett velünk, ha megpróbáltunk kimenni. Ő jött a hajunkat fésülni is. Ragaszkodott hozzá, már nem ő, hanem Elias – ugrik meg szemöldöke a névre. 49

Nem tudom, miért nevezi a nevén, ha ezt egyáltalán az. Talán nem akarja embernek vagy férfinak szólítani. Állatnak se, ahogy én szoktam. - Egyáltalán nem volt rossz hozzánk, sose büntetett meg, meg se veretett a lánnyal, az csak akkor tartóztatott fel, ha szökni akartunk. Nyelvkönyveket hozott nekem, a kicsiknek meg babákat és babaházat. Szőnyegeket, függönyöket. Művirágot. Olyan különös volt – válik furcsára arckifejezése, azt idézheti fel, amit akkor érzett. Művirág, ez engem is megdöbbent. Mi nem kaptunk ilyet. – Utáltam az egészet, de mint mondtam, nem tudtam elvonatkoztatni. Ma már tudom, hogy vannak kint olyanok, akik még rosszabbat élnek át. Mint ti. Összerezzenek. Nem tudom, arra céloz-e, hogy mi is rosszabbakat éltünk át, vagy hogy van, aki nálunk is szörnyűbbeket kénytelen. Kétféle érzelem feszít, az egyik az őszinte értetlenség, mi lehet rosszabb annál, ami velünk történt, a másik a szégyen, hogy egy eseten kívül engem nem bántott soha. Rendben, szőnyegeket se hordott oda halomra, de tényleg nem bántott. A gyerekeket bántotta. Mégse tudom a kettőt kettéválasztani, és nem is akarom. Elkapom a fejem. - Gondolod, tudsz segíteni? – kérdezem. - Szeretnék többet segíteni annál, minthogy összejövök a véletlenül megkerültekkel, elmondom nekik, mi miket éltünk át, a végén meg azt mondom, bocs. - Nem vállalhatod az összes gyerekrablásért a felelősséget. Őrület – emelem meg a hangom. - Tudom. Nem is az összesért – mondja, de kihallom a hangjából a sajnálatot, hogy nem tud mindenkin segíteni. – De néhányért igen. Például a tiétekért. - Már nekem is mondták a hasonlóságokat, de… - Nem az a lényeg, ami hasonló a két eset között. Hanem a négy eset. Megrázom a fejem, nem értem, mire gondol. Milyen esetek? - Két kislány tavaly nyáron. Nagyon komoly sérüléseik voltak, és az egyikük hetekig nem beszélt, de a másik se mondott egy kukkot se arról, mi történt. Egy lány és két fiú tél elején. Nagyon gyorsan szétszedték őket, lévén az egyik intézeti gyerek, és nem vizsgálták az esetet részleteiben. - Mennyi idő kerültek meg? - A második esetben talán két hét, az elsőben már jó ideje keresték őket. - Két hét – ismétlem kétkedőn. - Barna, hullámos vagy göndör hajú gyerekek, együtt. Nem figyeltek rájuk, nem hallgatták ki őket, és ők nem akartak beszélni – mondja Adriana engem lesve. – Most se fogják őket bevonni, mert veszélyeztetés tárgya forogna fenn. Már értem, Davionnal és Kimmie-vel miért nem fogok találkozni azon túl, hogy egyébként is más helyen vagyunk. Mert őket nem kérdezik ki megint. Engem bezzeg máris bevonnak. Velem lehet? Velem bármit lehet? Látja rajtam a dühöt, kicsit megemelkedik a mellkasa. - Tudod, téged se akartak bevonni, de nem láttak más lehetőséget. Kezd kitörni a botrány, jobbnak látták, hogy előtte beszéljenek veled. Közelebb húzom magamhoz a széket, a támlájára támaszkodok. Akkor se világos a dolog. Barna hajú gyerekek, rendben, együtt rabolták el őket, nincs rendben, de értem. Ez szerintem így kevés. - Szóval barnák. – Hosszú szünetet tartok. – A szőkéknek leáldozhatott. Gyerekcsempészek esetleg? - A gyerekcsempészek nem nagyon neveznék őket családnak – int a fejével Adriana, ő is kijjebb húzza az egyik széket, de azért, hogy leüljön. Ahogy helyet foglal, tovább beszél. – Az intézeti gyerek mondta az otthoncsoportjában a csoportnevelőnek, hogy ezt mondták rájuk. Ő azt hitte, tényleg testvéreknek nézhették őket. - Lehet, hogy így volt. - Teljesen máshonnan vitték el őket. Az intézeti fiút azt se tudták, hogyan. Ha kileste őket a tettes, tudnia kellett, hogy nem egy család gyermekei. - Talán megőrült. 50

- Talán Elias is őrült volt, hogy lecsaládozott minket. - Titeket? – feszül meg az állam. Tudhattam volna, hogy erre utal. - Minket. Vad tekintettel néz rám, szinte vádlón, látok valamit belőle abból a dühös, életéért küzdő lányból, aki hónapokkal ezelőtt lehetett. Neki se tetszik, hogy itt kell lennie, hogy ebbe csöppentünk, egyszerre mérges rám, hogy élő bizonyítéka vagyok annak, hogy az ő ügyének sincs vége, és hogy én magam ezt nem ismerem be. - Hogy szöktek meg? – hallom a saját hangom. Beszéltetnie akarom. Megijeszt ez az Adriana. Lesüti a szemét. - Nem kellett megszökniük. Elengedte őket. Megtántorodok, valahogy az ablak felé fordulok. Az üvegen túli tájat bámulom. Saját tükörképemet nem látom, mintha eltűntem volna a horizontról. Nem akarok beszélni vele. Tudom, hogy őket nem engedték el, de akkor se akarok. A rendőrség, az ügyészség és a kormányhivatal metszetében lévő játszótéren játszadozó iskoláskorú gyerekeket nézem. Kihozhatták őket a tanáraik. Mit sem sejtve rohangásznak. Rájuk nem haragszom, de a rendőrségre nagyon, Adrianára is: már miért lenne közöm olyan gyerekekhez, akiket elengedtek? Amúgy is, elengedték őket, örüljenek. Undorodnom kéne magamtól, amiért ilyet gondolok, de nem tudok. Mert nem igazságos, hogy minket nem engedtek el. Mostanában kevés dolog igazságos. Ezek a gyerekek túlélték nagyobb gyerek nélkül, talán Kimmie és Davion is túlélte volna. Ellenkezhettem volna, maximum megölt volna, addig se őket bántja. Hangtalanul nyílik az ajtó, láthatóan összerezzenek, mikor észreveszem. A doktornő lép be, megköszörüli a torkát, igaz, későn. A figyelmemet legalább eltereli. - Adriana – köszönti Adrianát, majd felém fordul teljes testével. – Beszélgetnek? Ugyan a beszélgetés hétköznapi értelmén én szeretnék valami teljesen mást érteni, végül is ezt csináltuk, bólintok, megszólalni nem tudok. Semmi kedvem eltávolodni az ablaktól. Talán, mert olyan lehetőséget ajánl, amit évek óta semmi, hogy ebben a másodpercben kiléphetek az egészből egy szempillantásra. Nem mintha ki akarnék, mert nem. Az otthoni halálfélelmem helyett az esély megléte melenget. - Néhány dolgot nekünk is meg kell beszélnünk – nyugtázza rákérdezés nélkül, és lepakol néhány cuccot az asztalra. – Maradjon csak, Dominique. Odatesz egy képet Adriana elé, és maga is helyet foglal, rá derékszögben. A papírok rendezgetésével foglalkozik. Adriana a fejét csóválja. - Nem ismerem. Átvillan az agyamon, ki lehet a képen. Lehet, hogy az egyik, akit megöltem. Nem mindegy? A doktornő tényleg nem erőlteti a dolgot, de azért visszafordulok az ablak felé, karba tett kézzel állok, és hallgatok. Újabb képeket mutathat vagy nem tudom, csendben vannak. A hajam eltakarja őket. A doktornő hangja jut el hozzám. - Hogy érzi ma magát, Dominique? Nem tetszik, hogy itt teszi fel a kérdést, Adrianának semmi köze a jólétemhez. Igaz, a doktornőnek se sok. Vonok egyet a vállamon, hogy ne lehessen teljes összeférhetetlenséggel vádolni. A doktornő elfogadja, és mikor hátralesek, egy jelentésekkel, szakvéleményekkel, igazolásokkal teli mappát húz elő. Lefogadom, hogy még az engem osztályra felvevő orvos beszámolója is ott lapul valahol. Komolyan mindent átadtak neki. A rendőrség csak nem jópofizni próbál? Ez még szerintem is túl undok és gyerekes gondolat ahhoz, hogy ne rázzam meg a fejem. - Több vallomástételt elolvastam. Adriana, önnel négyszer vették fel, Dominique, önnel kétszer. Biccentek az ablaknak, pedig nincs emlékképem második alkalomról, hacsak nem arról van szó, mikor begyógyszerezve feküdtem, egy tiszti egyenruhás férfi kérdezgetett, én meg hallgattam, és azt néztem, milyen csúnya gyűrött a ruhája.

51

- Mindent elmondtak, amit tudtak. Most én hagy mondjak el néhány dolgot az elkövetőkről – folytatja. Újra összerezzenek, csapdát sejtek a dologban. Úgy volt, hogy minket kérdeznek ki, nem, hogy ő nyújt át információt. Valahol kell lennie egy detektívtükörnek, ami mögül figyelhetik, mit reagálunk. Bár fogalmam sincs, mire kellene nekik. Észreveszi testtartásomon, hogy én aztán nem akarok tudni semmit azokról. Nem érdekel, kik voltak, milyenek voltak, előtte miket műveltek, mivel foglalkoztak. Az, hogy én végeztem be a sorsukat, épp elég. A doktornő mégis megszólal. - Dominique, az elsődleges elkövetőnek van priusza, de nincs benne önnel hasonló korú lányok bántalmazása. - Hála a rendőrségnek – felelem marón. - Adriana, Eliasnak egyáltalán nincs priusza. Adriana nem szól semmit. Ahogy arrébb helyezkedek, a hajam mellől látom, hogy egyik ujját a szájára téve gondolkozik. Kivárom, mit felel, mert nekem nincs hozzáfűznivalóm. Még most se tudom elhinni, hogy lehetnének mások. Egyszerűen nem logikus. Felszaporodtak a több gyereket bántalmazó barmok, ennyi az egész. Adriana felnéz, tekintete éber és okos. - Furcsa, de nekem is volt egy olyan érzésem, hogy valami nem stimmel vele. - Nem mondod – suttogom felvont szemöldökkel. - Nem féltem tőle – mondja tovább. – Pedig félnem kellett volna, az életem múlott tőle. Bezárt, és ha nem hoz ételt meg inni, ott haltunk volna meg. Mégse féltem, undorodtam. A fejemet rázom. Utólag könnyű ilyesmiket bemagyarázni. például mondhatjuk, hogy én se féltem tőle. Ez még igaz is. én az őrülettől féltem, hogy bántani kezdem… szóval féltem én, de nem attól az állattól. Bár fogalmam se volt, nem szakad-e el nála valami cérna, és nem öl-e meg hirtelen. - Köszönöm, Adriana – mondja a doktornő, majd felém néz. – Köszönöm, Dominique. Visszanézek a szemébe, majd félrekapom a tekintetem. - Nem tudok mit mondani. - Érthető. - Különben meg… mit csinált? – kérdezem hirtelen, magam se tudom, miért. Eddig még nem jutott eszembe, hogy az arcáról nem lehetett azonosítani, csinálnia kellett más aljadékságot, hogy meglegyen az ujjlenyomata. - Sikkasztás, pedofília – néz bele a papírokba a doktornő. Már biztos vagyok benne, kinek a papírja van benne. És kinek a fényképe. Látnom se kell az igazi fényképet, feldereng előttem az arca. Elkapom a fejemet, de nem segít, az arc üldöz. Nem olyan éles, mint régi barátnőké, se nem olyan homályos, mégis színekkel és érzésekkel teli, mint az óvónénimé, nem tudom kivenni a szemét, az orrát, a száját, de a ködös, hullámzó kép így is elborzaszt. Mint amikor a kórházban azt álmodtam, hogy buszozok, szabad vagyok, és hirtelen jutott eszembe a valóság. Megijedtem, hogy mégsem öltem meg. Azonnal oda akartam menni megölni. Remegett a kezem, nem tudtam megfogni az előttem ülő ülésének a támláját. Emlékszem az ecet szagára. Nem látom az arcát, csak a véres, foltos masszát, de azt igen, hogy mosolyog. Az idegek tartják meg azt a mosolyt, ami miatt újra ütnöm kell. Szürkék a szemei. Távoliak, élettelenek, hozzám mégis túl közel vannak, túlságosan tisztán látom őket. Nem félelmet érzek, hanem iszonyodok. El akarom kapni. Lendülnék, de értelmetlen. Nyelnem kell. Alig megy. Még mindig a rendőrség épületében vagyok a doktornővel meg Adrianával, mégis riasztóan élő a gondolat, hogy odakint bujkál. Rossz érzés gyűlik a gyomromban és a számban. Az ecetszag már nem zavar be, el is felejtem. Csak az arcát nem akarom látni. Elfordulok, nehogy véletlenül meglássam a papíron. 52

Békén hagynak, a doktornő Adrianától kérdez, majd beszélgetnek. Azt beszélik át, hogy egyikük se lett Stockholm-szindrómás, az elkövetőn meg a lányon pedig nem jött ki a Limaszindróma. Valószínű, beszélik, hogy jogosnak találták, ahogy a lányokkal bántak, nem gondolták, hogy bármit bánniuk kellene. Arra, hogy Elias elfogása után a lánnyal mi lett, nem térnek ki, pedig kezd érdekelni. Korábban zavart, hogy itt kell lennem, most már nem érdekel. Olyan, mintha távol lennék időben és térben, ahogy beszélgetnek, leülepszik bennem a dolog, és lebegek. Bámulok kifelé az ablakon, és egy kicsit jobban vagyok, azt hiszem, azért, mert most nem Dom vagyok. Csak úgy vagyok. Mélyet lélegzek. Adriana és a doktornő lassanként végeznek. Ahogy felállnak, Adriana felém lép, és megáll. - Örülök, hogy találkozhattunk. Unottan nézek felé. - Tudod, ez jó jel. - Mi? - Hogy beszélhettél velem. Így valószínűbb, hogy beszélhetsz a gyerekekkel. Ha ez lehetséges, visszanyelem a nyelést. Nem akarom, hogy tudja, mennyit jelet nekem a két gyerek, főleg, mert a doktornő is jelen va, és tudom, mik járnak a fejében káros kötődésekről meg effélékről. Rántok egyet a vállamon. Céltalan, szánalmas mozdulat. Adriana mosolytalanul, köszönés nélkül megy ki. Nekitámaszkodik a kivetítőnek. - Béreljük ezt a termet? – célzok arra, hogy húzhatnánk el. nem szívesen mennék vele, de inkább, minthogy itt dekkoljak. Szintén vele. Nem sok mindent érek el vele, nem különösebben válaszol, helyette kis kérdéseket tesz fel. Hogy hogy eszek, hogy alszok. - Remekül – vágom rá, és kifejtem. Tényleg jól alszok, most már nincs is rémálmom, enni is eszek, ha maga az étel nem is nagyon hoz lázba. De erre nem ragaszthat rá semmit, eszek és nem eszem túl magam. Tökély. Szó nélkül hagyja, amit mondtam, és elteszi a papírokat. Egyet hagy kinn. Bizalmatlanul nézek felé. Leteszi az asztalra távolabb az ö székével. Mikor közelebb lépek, látom, hogy semmi nincs rajta. Épp akkor csúsztat oda egy tollat, majd vár. Nem mond semmit. Úgy döntök, spórolok neki a papírral. Az asztalon hagyom, és újra körülnézek a teremben. Unalmas. - Mit tervez délutánra? – kérdezi hirtelen. Gondoltam, hogy fel fogja tenni, de nem tetszik, nem akarok rágondolni. - Nem tudom – mondom gyorsan, hogy túl legyek rajta. Ginger és Abs suliban van, Carly is, másra meg nem akarok rámászni. - Mihez lenne kedve? - Semmihez. - Ha minden szabad lenne, mit csinálna délután? Ez belendít. Nos, először is felkutatnám a temetőt, ahova eltemették a két hullát, majd kiásnám, hogy újra lesokkoljam magam, és ellenőrizhessem, tényleg hallottak-e, ha pedig elégették őket, bevinném őket valami laborba, és könyörögnék anyáéknak, hogy adjanak egy csomó pénzt, hogy megcsináltathassam a tesztet. Automatikusan, akadály nélkül siklanak a fejembe ezek a gondolatok. A nevetségeseket reálisabbak követik. Hogy megnézném Kimmie-t meg Daviont. Egyensúlyoznék a magas padkán. Befestetném a hajam esetleg? Ha a barna hajszín az egész oka, akkor se érdekel, nem festetném és vasaltatnám ki. Elég időbe telt megszeretem, hogy ne utáljam meg. ezt biztos nem. - Megmosnám a hajam – mondom. 53

- Másvalamit? - Semmit. A doktornő közelebb hajol. Még mindig jó messze van. - Hol tud legjobban semmit se csinálni? - Ott, ahol nincs senki… - felelem ösztönösen. - Szeretne olyan helyre menni, ahol nincs senki, hogy magában lehessen és hajat moshasson? Nem is tudom. Szeretnék én bambulni és ülni, sétálni, de nem megy. Hiába vágytam rá, valahogy máris elmegy tőle a kedvem. Viszont van valami, ami eszembe jut. Nagyiék kis háza. Nem sokat vannak ott, de ha igen, én is szeretek ott lenni. Anya szerint unalmas, mert kicsi a kert ahhoz, hogy bármit is lehessen csinálni, maga a ház is, dehát az a lényeg, hogy kicsi, ahol ülni lehet meg nézni. Automatikusa arra gondolok, hogy nem mehetek el nagyiékhoz egyedül. Most már nem. Megrezzen egy izmom. El kellene, hogy mehessek, tizennyolc vagyok és nem idióta. Annyi mindenhova mentem előtte, mert épp azt akartam, mindig megoldottam, és most, amikor kint vagyok, zárjam be magam? Csak mert a házunkhoz közel megtámadtak? Ez benne a pláne, miért ne mehetnék messze, mikor ilyen közel történt a dolog? Nem az aluljáróban… Felidegesít a gondolata, hogy ilyen gyáva lennék. Pedig, ha mennék, itt hagyhatnám a pszichológust meg a rendőrséget, ez se utolsó érv. Igaz, Carlyt meg Lisát nem akarom itt hagyni, de nekik is kell idő, hogy hozzászokjanak, normális vagyok. Meg csak egy kicsit mennék, és jönnék vissza. Nem nagy cucc. Nem félek menni, egyáltalán nem. Rendben, lehet, hogy behúzok majd az első embernek, aki hozzám akar érni, de hát ne akarjon. - Elmehetnék nagyiékhoz – bukik ki belőlem. - Remek ötlet – áll mellém fürgén. Különös, hogy így helyesli, de hát végül is ő vetette fel, hogy bármit lehet. Miközben kisétálunk a rendőrségről, azon agyalok, miért teszi. Hogy csináljak valamit, ne csak üljek? De hát ott is ülnék. Vagy mert a nagyszülők sokszor az unokák kedvenc ételeit főzik, hátha többet ennék? Esetleg azt akarja, hogy megváltozott környezetbe kerüljek? Akárhogy is, ha nem is egy izgis dolog, akarom. Izgalmakra amúgy sincs szükségem. Anya már fel lehetett készítve, mert kicsit se berzenkedik, hogy egyedül elvonatozok a nagyiékhoz, segít bepakolni pár cuccot, és egy kicsit idegesít. Gondolom ez kell ahhoz, hogy ne idegelje be magát, úgyhogy elfogadom. Megnyugtat az utazás. A vonat simán siklik, nem ráng úgy, mint néha a kocsi. Remélem, nagyi nem ájul majd el, mikor beállítok. Az utazás nyugis, főleg, mert az emberek nem nagyon feltételezik, hogy a napokban megkerült fiatal lányok egyedül vonatra ülnének, és mennének, amerre látnak. A napszemüveg is segít. Megtámasztom a könyököm a táskámon, meghuzigálom fehér ujjatlan felsőmet, hogy fentebb csússzon, és kinézek az ablakon. Nincs a látványban semmi különös, telepített erdők, parkok, városok. Eddig se voltak olyan nagyon ismerősök, most se, de nem tépték ki és rombolták le őket. Minden rendben a világon. A nagyiék itteni házáról Belle nyitódala jut eszembe. Kicsi ház ott a város szélén, sose jő semmi változás… A változatlanság most jól is jön. Nem zavar, hogy a kerítést csúnya sárgára cserélték le és a kerti törpe fejét valaki betörte – sejtésem szerint nagyi -, örömmel lépek be. Mintha tudnák, hogy a kertbe vágyom, eleve ott üldögélnek. Két napozóágy áll középen, köztük asztal, ott ülnek, nagyi az egyiken, papi az asztalon. Mikor meglátnak, nagyi Ms Daisyhez hasonlóan rá nem jellemző „drága csillagommal” köszönt és összepuszil. Most nincs bűntudatom, hogy alig gondoltam rá az utóbbi napokban, sőt években, csak egyszer-kétszer merült elő képzeletemből, és már bukott is vissza, jó ölelni.

54

Papi egy gyermek érdeklődésével figyel, és nyúl felém, igazi vagyok-e. Mikor rájön, hogy igen, megkérdezi, hogy utaztam. Nagyi kérdésekkel tűzdeli meg papi érdeklődését, és már rohan is be, hogy hozzon ki nekem oldalast és bundás kenyeret. Ketchupot is hoz hozzá. Olyan régen ettem ketchupot, hogy egy csodával ér fel, ahogy leteszi elém, hogy azon melegében egyek. Elégedetten azzal, hogy eszek, mutogatja a virágjait. Papi pár régi ismerőssel esett történésekről mesél. Hirtelen esik ránk a csend, de nem zavaró, ahogy az sem, mikor papi felém fordul. - Messze volt, kislányom? – kérdezi. - Igen, eléggé – fordulok felé. Most nem kavarodnak fel bennem az emlékek, nyugodt maradok. - Hiányoztál. - Te is, papi. Nagyi is. - Jól tetted, hogy odavágtál neki – mondja nagyi keresetlen modorban, nem bosszúszomjasan, inkább úgy, mintha nem csupán jogosak, de természetesnek is venné, ez jár annak, aki ilyet művel gyereklányokkal és -fiúkkal. Ez a fajta elfogadás úgy simogat, ahogy az igazi érintés sose tudna. - A lényeg, hogy itt vagy – szorítja meg a vállam papi. Úgy érzem, valami moccan bennem. Nem a megtisztulás kezdete, még nem, de valahogy egésznek érzem magam, nem mennék sehova. Hullát ásni se. A délután hátralévő részét így töltjük. Nagyi hol arról akar hallani, mik történtek, hol régi emlékeket mutogat, mint például kemény bélésű játék babakocsimat, amiben a babák feje mindig kopogott, ahogy tologattam őket. A múlt dolgai és a másik múlt emlékei összekeverednek bennem, lassan olyan, mintha az, ami történt volna, egy alternatív világ Dominique-jával történt volna. A társaságuk, a környezet szivacsként szívja fel a bosszú mérgét, a történtek fájdalmát, lassan ürül ki a seb. Tudom, hogy egy jó darabig ott marad, de jelenleg nem érdekel, a jelenlétük, a szavaik sokat jelentenek. Mint például azok a szavak, amelyekkel papi a születésnapi ajándékomat adja át. Már másfél hónappal azelőtt megvette, esetleg karácsonyról maradt meg, mert mégis mást adtak ide, annyi biztos, hogy az eltűnésem előtt pontosan ilyen körömlakkot akartam, a márka, a szín is stimmel – pedig ők aztán nem járatosak benne. Felidézi bennem a régi érzést, azt, mikor meg akartam köszönni az ajándékukat, erre azt se tudták, hogy ők adták, a nővérem ragadta el tőlük a lehetőséget, és vásárolgatott. Emlékeztet, bármi is történt velem, ők mindig ugyanúgy fognak kezelni. Egy tonna megint lemegy a lelkemről. Olyan jó itt lenni. Velük. Hihetetlen érzés. Mint otthon anyáékkal, a tesóimmal. De nem mint Ada néniékkel. Ők is a szeretteim közé tartoznak, melengető érzés kellene, hogy legyen rájuk gondolnom, örömmel néznem a találkozó elé, mégse megy. *** Az ágyban vagyok. Nem tudok aludni. Az elején még a találkozás izgalmának tudom be a dolgot meg a nyugtalanító érzésnek, hogy hamarosan látom Ryant, de aztán már azon bosszankodom, hogy kellett is a doktornőnek megemlítenie az alvást, most már az se megy. Hasra fordulva próbálom egy medence partjára képzelni magam, amint a napsütésben bódult vagyok és majd’ bealszok, de nem érek vele sokat. Annyira végül is nem hat meg, egy idő után feladom, és felülök. Feloltom a kisebbik lámpát, a könyvszekrényhez megyek, amin díszeknek támasztott keret nélküli fényképek is állnak. Sok kiskorunkból mutat minket a testvéreimmel, a nagynagybátyámat, ismeretleneket, cicákat. Szeretem mindet, és örülök, hogy újra láthatom őket. Megtámasztom az állam a könyvszekrény egyik magas polcán, és összeszorítom a kezem. Mi bajom Ryannel? Mit akarok vagy nem akarok tőle? Azért akarom odázni, hogy ne fájjon, hogy már nem olyan, hogy nem akar? Vagy mert még nem bírnék visszaszokni egy párkapcsolatba? Három évig voltam egyedül, ez nem is lenne olyan meglepő. A régi Ryan elfogadná ezt. Akkor meg miért akarok belehalni, hogy nemsokára látom? 55

Hanyattfekszem az ágyon, és arra gondolok, vajon mit csinálhat. Milyen lesz holnap? Olyannak akar majd látszódni, amilyen három éve volt, nagyon nem olyannak, vagy olyannak, amilyen most? A párnának döntöm a fejem. Félek találkozni vele. A doktornőnek igaza van, ha ez a félelem, nem féltem attól a mocsoktól. Nem féltem… izgatott voltam. Mindig izgatott voltam, amikor ott volt, hátha ma jön el a napja… Miért is ne lehetne ma?... Izzadok, de ez durván egy éve először nem érdekel. Frufrum nedvessége éppúgy zavar a látásban, mint bedagadt bal szemem, igyekszek állandóan hunyorítani, hogy tisztuljon a kép. Minden lélegzetem sípol, de most nem számít, ha a papírvékony falak át is engednek minden zörejt, az állat már megint a saját zihálásával volt elfoglalva. Máskor Leo fülét befogva hajolnék rá úgy helyezkedve, hogy egyúttal saját fejemet is védjem a zajoktól vagy fel-le rohangálnék a folyosó ingázó mennyezeti lámpájára bámulva, és az undorodásig gyűlölnék mindent és mindenkit. A gyűlölet mindennél erősebben ég bennem, alig bírom visszafogni magam, hogy az első nagy befőttesüveg felkapása után berohanjak a belső szobába, és véget vessek a bent folyó iszonyatnak. Kényszerítem magam, hogy maradjak, és megnézzem, még mi van. Leo sír, hallom, még nagyobb intenzitással futom át szememmel a polcokat. Észreveszem az első sorba takarosan felpakolt, hosszúkás üvegű ecetes uborkákat. Zajtalanul teszem vissza a befőtteset, hogy levehessek néhányat belőlük. Ideges ujjaimat igyekszem fogásra ösztökélni, és kizárni az őrületbe kergető gyorsassággal egymást követő gondolatokat. A befőttesüveg halk koppanással kerül helyére. A csemegeuborkás üvegeken kívül minden mást a helyén hagyok. Összerándulok a hatalmas húskonzervet megpillantva, de nem veszem el, az üveg jobb, könnyebben is tudom tartani. Bőven van, amivel be tudok hozzájuk menni, nem akarok neki elég időt hagyni, hogy bejöhessen, és ami még fontosabb, itt kószáljon a másik. Nem jöhetek vissza ide még egyszer, azonnal mennünk kell, miután elintéztem. Tudom ezt, és visszafelé számolok. Alig érzem, hogy lélegzek, és közben tudom, hogy időt vesztegetek. Mozdulnom kell. Erre vártam. A tenyerem csuromvíz, valahogy mégis sikerül egy kézbe vennem a három üveget, melyek most már megbízhatóan simultak tenyerembe, súlyuk erővel tölt el. Igyekszem nem meghallani a vinnyogásra hasonlító két sikolyt. A hőguta kerülget, hátrasöpröm a hajam. Mit se számít, nyakamat és vállamat legalább annyira melegíti, mint az előbb arcomat, de legalább va mire gondolnom, amíg a kamrából kirontva a folyosón át a kisebb szobába megyek. Míg megnézem, tiszta-e a terep, elcseppen bosszúm első adagja, akadálytalan feltörésétől olyan agresszióhullám söpör át rajtam, hogy vissza kell fognom magam, nehogy szem elől tévesszem, mit is akarok. Igyekszem az eszemre hallgatni, még egyszer ellenőriztem, messze jár-e a másik. A takarón ülő Leóval mit se törődve fordulok meg, és indulok megölni azt az ocsmányságot. A folyosó lámpája épp kihagy, vagy csak én látom úgy, nem tudom eldönteni, amikor benyitok a belső szobába. Látóterem beszűkül, nem látom a máló falakat, alattuk Kimmie ruháit, a sarokban guggoló Daviont, csak az arcot, ami felém fordul, és amit gondolkodás nélkül zúzok be az uborkásüveg talpával. Még látom a mosolyt, amire a jöttömre húzta száját, de a homlokán ütött, magába roskadva szélesedő lyuk már magába szippantja szemöldökét, amitől szürke szeme furcsán kifejezéstelennek tűnik, pedig félelemnek és dühnek kellene égnie benne. Még így se bírom elviselni a tekintetét, de nem pillantása hat rám, ha le lenne hunyva szeme, akkor se állnám meg a következő ütést, melyet két szeme közé, orrára mérek. Már az elsőtől eltörik az üveg, az ecetes lé széles sugárban ömlik, uborkák potyognak. Nem akarom látni a száját, az állát, arcának egyetlen szegletét se, képtelen vagyok leállni, annyira az dolgozik bennem, hogy nem lesz elég, újra felkel. Azt akarom, hogy haljon meg, hogy dögöljön meg, csak menjen a föld mélyére. Egy idő után már nem tudom kizárni Daviont, aki öklendezés közben próbál rám kiáltani.

56

Ahogy félrefordítom a fejem, látom, hogy mellettem áll. Kócos, sötétbarna haja ziláltabb nem is lehetne, nyers tekintete és az arcán lévő ütés- valamint harapásnyomok közül a néhány vérzőn tartja egyik tenyerét. Lepillantok arra, aki ezt tette vele. Valami az utamat állja. Csak másodjára fogom fel, hogy a kezem, mellyel már csak az üveg hosszú nyakának csonkát markolom, a másik kettő időközben szétrepedt. Értetlenül meredek lefelé, az elviselhetetlen bűztől térek magamhoz valamennyire. - Kell még üveg! – utasítom magam sem tudom, melyiküket. Kimmie az idegtől rázkódva tápászkodik fel, és ruháit vissza se véve szalad ki. Lépnék utána otthagyva a földön fekvőt, de valami ott tart, muszáj tovább bámulnom. Vércsíkok sorjáznak a berepedt arc- valamint koponyacsontok torz formákba kényszerített szemöldök, orr, száj mellett. Abban se vagyok biztos, mi hol kezdődik, mintha felcsúszott volna a szája. Szédülök, arra gondolok, mi van, ha mégsem ő az, és továbbra is ránk les. Leguggolok, hogy közelebbről is szemügyre vegyem, de elvesztem egyensúlyomat, és beletenyerelek az ecettől és vértől síkos üvegcserepekbe, egyik ujjamat megvágja egy darab üveg. - Menjünk! – sivítja a fülembe Davion rémülten. – Menjünk innen! És csak visít hisztérikusan, sikít, olyan élesen, hogy nem bírom hallgatni, nem bírom! Az se érdekel, ha életben maradt, csak maradjon abba! Maradjon már! Maradjon… abba! Anya, apa! Felébredek. Átnedvesedett a párnám és a takaróm alsó része. Felcsuklok. A masszára gondolok, és arra, hogy lélegeznem kell. Akkor is sikerült valahogy, most is fog. Nem számít, mi történt, nem számít, hogy előjött. A végén én nyertem. Én fekszem most az ágyon lerúgva magamról a takarót, nem ő. Nincs itt a sarkokban, se a mennyezeten. Sebesen fel-le mozgó mellkasomra szorítom az egyik kezem, majd a nyakamra, és a plafont bámulom. Az az árnyék nem ő. Én se vagyok, a szekrényajtó. Nincs benne semmi rossz. Vége van. Későn kelek. Kicsit fáj a fejem, nem tudom, a hirtelen keléstől, a kevés alvástól vagy mástól. A másnap tényleg más nap. Az ittlét okozta összes megnyugvását felszippantja a közelgő találkozó. Próbálnék egyszerre egy dologgal foglalkozni, hogy kis lépésenként haladjak, amíg el nem érek valamit, de esélyem nincs rá. Jobb híján az ebédnek beillő, minden jóval megpakolt pirítósomat bámulom. - Kislányom – simítja meg a hátamat nagyi. – Fonjam be a hajad? Úgy kérdez, mint régen, mikor reggeli közben egybefonta a hajam. - Igen, köszi – felelem, az, hogy a hajammal mi lesz, most oly mindegy. Igyekszem visszagondolni azokra az időkre, amikor gondolattalanul, nyugisan reggeliztem ezen a széken, nem arra a szörnyeteg látványra, ami az álmomban előjött. Reggeli után öntök pár kanna vizet a virágokra. A negyedik végét locsolom ki felfordítva a locsolókannát, mikor papi azzal jelenik meg, hogy anya szólt át telefonon, hogy kimennék-e nagyiékkal a piacra, úgyis akartak menni, akkor könnyen felvehetnének ott, és együtt mehetnénk tovább. Tudni se akarok róla. Számolom az órákat. Még öt órám van addig. Három. Kettő. Fél. De előbb úgyis anyáékig kell kiérni. Öt perc van indulásig, mikor rájövök, hogy fel kéne öltöznöm. A kevés magammal hozott ruha közül válogatok. Legyen a fehér? Nem akarok libbenő pillangónak öltözni. Akkor a fekete? Komor se akarok lenni. Teljesen fel vagyok indulva, ugyanakkor kimerült vagyok, és csalódok magamban. Én nem ez vagyok, nem egy ruhái között kotorászó lány, aki kétségbeesik, mert találkozik tinikora szerelmével. Lehet, az a baj, hogy tudom, hogy mi fog történni. Hogy Ryan lesz az első igazi lépés, amivel el kell gyászolnom a régi életem. Nem akarom. Még Abs is feldühít, aki azért hív fel, hogy elterelje a figyelmemet, egyszerre akarom ezt és megélni, hogy igen, ez pocsék lesz. Ki tudja, talán könnyebb előbb kibőgni a szívünket, és utána egyben tartani. Mikor csatlakozok hozzájuk, Carly és Lisa meg vannak ijedve tőlem. Anya és apa továbbra is úgy tesz, mintha mi sem történt volna, de látom a húgom és a nővérem szemében, hogy előbbi 57

meg akarná kérdezni, jól vagyok-e, a másik meg legorombítani, hogy miért nem szóltam, hogy baj van, de egyikük se teszi, nem veszekszünk hátul. Csak ülünk egymás mellett, én kettőjük között, és nézünk ki a fejünkből. Ők jobban kiöltöztek, mint én, koktélruhát vettek fel kardigánnal, apa inget és zakót, míg én egy nagyiéknál talált régi, elnyűtt, térd felé érő sötét farmerdzsekibe burkolózom, ami alatt nem látszik a ruha. Mindegy is, mi van rajtam, akár napsárgába is öltözhettem volna, az se változtatna sötét pillantásomon. Legszívesebben eltűznék. Rávenném anyát, hogy menjünk haza. Még Lisát is meg tudnám győzni szerintem, apát is, a húgom véleménye meg most, hogy hazakerültem, huszadrendű. Nem érdekel, hogy csúnya dolog lenne, más tart itt. Tudom, hogy nem halogathatom a Ryannel való találkozást. Le kell tudnunk. Az utolsó párszáz méteren majdnem kidobom a taccsot. Megmarkolom farmerdzsekis karomat a kezemmel, és rákoncentrálok, hogy ne szégyenítsem meg magam, ha lehet. Példát vehetne rólam bármely túlszerelmes lány, olyan hideg erők dúlnak bennem, hogy még én magam is sokallom. De még mindig ez, mint a megfutamodás. Megsimítom előretett fonatomat, és egy helyben maradok. Nem csak fagyos vagyok, mérges is. Senki jelenlévő nem érdemli haragomat, ám ahhoz, hogy a többit palástoljam, muszáj valamit kiengednem. A többi ott remeg bennem jobb időkre várva. Végül eljön a nyomorult pillanat, mikor ki kell másznom a kocsiból. Utolsónak maradok, mint középen ülő. Fájdalmasan erősen dobban meg a szívem, mikor megpillantom Ryant. Nem azért, mert jobban hasonlít régi önmagára, mint hittem volna – csak pár centit nőhetett, barna haja szálra pontosan olyan hosszú, és ugyanúgy nem fésülte ki hátul, az erős tavaszi napsütéstől se barnult le a bőre -, hanem, mert dühös. Bárkire, aki a közelben van, de leginkább magára és rám. Miközben lélegzetvisszafojtva nézem, érzem, ahogy forró érzés csúszik fel torkomon, a saját haragom. Nagy erőkkel tuszkolom vissza, mert ha kettőnk dühös fájdalma találkozik, nem lesz szép a búcsú. Sápadtan nézek rá még hidegebbre véve a figurát, most már, ha akarnám, se menne más, megijedtem. Ada néni és Al bácsi közben üdvözlik anyáékat, és úgy csinálnak, mintha nem esne ki a szemük láttomra. Egy kedves mondatot is megeresztenek. Azt nem várják, hogy reagáljak. A fiúk nincsenek itt, fent maradhattak. Mosolyogni próbálok, hogy csináljak valamit, de igen keserves mosoly jön csak a számra, most bezzeg sírnék. Magamban dühöngeni a kapujuk előtt és előtte állva szívből haragudni két különböző dolog. Úgy tűnik, ő nem így van vele. Ha nem tartaná maga mellett karjait, azok remegnének a viszszafojtott dühtől. Szenvtelenül néz. Most meg banán illatát érzem. Nem tudom, miért, de gondolom ez se jó jel. Annyi biztos, hogy nem pergetnek körülöttünk szirmokat a fák, nem lilul be a világ, és mi se ugrunk egymás nyakába. Ő kezdi. Lehunynám a szemem, de gyors. - Igaz, amiket mondtak? Nem bántott? - Micsoda? – kérdezem elfúló hangon. Hogy nem bántott-e? Ezt meg hogy érti? Ryan közelebb lép. Érzem az illatát és valami mást is. Ezek szerint nem azt az használja, amit én vettem neki. Jó, nem mindenki ragaszkodik olyan szentimentálisan az emlékekhez, mint papi, anya vagy nem tudom… tulajdonképpen mégis mindenki. Hátrálok egy fél lépést, nem akarom feltűnően. Ekkor veszem csak észre, hogy Ada néniék előrementek, be a házba. Magunk vagyunk. Remeg a levegő. - Bántott? – kérdezi megint. A hangsúlyában és a pillantásában van valami, ami megsúgja, mire gondol. Még jobban elsápadok, és csak bámulok rá, amit nemleges válaszként könyvel el, látom a szemén. 58

- Hála istennek – mormolja magának, még véletlenül se nekem. Nem hála istennek, üvöltöm magamban, a kezem magától lendül, de félúton én adom meg neki a plusz lendületet, lekeverek Ryannek egyet. Majd még egyet. Nem számolom, az lüktet bennem, hogy Istenem, úgy ütöm, mint őt ütöttem. Nem akarom, mégse bírom leállítani a kezem, se feltörő sírásomat. Utálom, amiért azt mondta, amit. de magamat is, amiért nem bírok az érzéseimmel. - Nem hála istennek! – kiáltom eltorzult hangon, mintegy magyarázatként, mikor elkapja az egyik kezem, a másikat szabadon hagyva. – Hogy kérdezhetted ezt? Mármint, hogy szűz vagyok-e még. Szédülök, sírásrohamoktól és maguktól a könnyektől fuldoklok. Ryan a pillantásából ítélve érti, miről beszélek. Hogy utálom, hogy az vagyok, mikor a két gyerek már nem az. Gyűlölöm, gyűlölöm azt a baromállatot, de őt is, hogy erre emlékeztet. Markolja a kezemet. Nem fogja, meg se próbálja megsimítani. Képtelen gyengéden viselkedni. Nem is akarom. Ha magához szorítana vagy ilyesmi, az tényleg elviselhetetlen lenne. - Gyűlöllek, Ryan – patakzanak könnyeim, szerintem alig kivihetőek a szavaim, és ha már egyszer elkezdtem, előjönnek a mélyre temetett, automatikus, túlélést egyszerre segítő és nehezítő gondolatok. Nem akarom elidegeníteni magamtól. Már idegen. – Nem… mikor, te nem… Azt akarom mondani, hogy nem védett meg, újra meg újra belekezdek, mintha tétje lenne. Nincs, a saját mondandójával küzd, miközben újra és újra elkapja a kezemet, majd hagyja kicsúszni a sajátjából. Az arca egy kicsit mégis megváltozott, soványabb lett, ahogy előtte állok, mikor épp nem hunyom le a szemem a könnyektől, látom kéken fénylő szemét. A bőre alatt egy izom se mozdul. Haragja mellett fáradt, és úgy fest, mint aki már semmit se akar. Újra szól. - Pont te. - Mi… - suttogom kiszáradt szájjal. - Pont neked kellett. Nem másnak. Neked. – Úgy beszél, hogy abból tudom, soha senkinek előttem nem mondta ezt, még magának se vallotta be. A hideg fut végig tőle a hátamon. - Nem, én nem – nyelek valamennyit a torkomban összegyűlt gusztustalan nyál és egyéb keverékből. Mondanám tovább. Megint beelőz, halott szemeket vetve rám. - Miért neked? - kérdezi még halkabban. Ilyen hangon részegeket hallottam beszélni. Állok előtte leeresztett karokkal, és megint sírnom kell. Az pörög benne, hogy miattam van az egész. Engem vádol, engem bánt. A sírástól hangosabban szólhatnék hozzá, de nem megy, egyre csak sírok, tátott szájjal, levegő után kapkodva. Az üzenetekre gondolok, amiket küldött, annak a gondolatára, hogy hogyan fog itt várni. - Mié… - hebegném bőgés közben. Kivehetetlen és követhetetlen kérdésem el se hangzik. Belém fullad a szó, ahogy felnézek az arcába. A könnyeimen át látom a szemét, kiolvasom belőle, mit gondol. Hogy utálja magát azért, amiket kívánt: hogy legyen már vége így vagy úgy, mert úgy nekem is jobb. Hogy bár nem én tehetek a történtekről, már bánja, hogy belém szeretett, mert engem kellett elvinniük. Amit ő alaposan megszenvedett. Olyan haragot ébreszt bennem, amilyet álmomban éreztem, következményekre fittyet hányót, jogosat, ocsmányt. Most már én is bántani akarom. - Te – bicsaklik meg a hangom, őrjöngő dühöm és vad utálatom a torkomat fojtogató zokogás, és már elsírt könnyek miatt nehezen érvényesül. – Te szegény. A fejemet rázva folytatom, elmázgált könnyeimre újak gördülnek ide-oda perdülve arcomon. - Hogy milyen rossz lehetett neked. Erre még sosem gondoltam. – Suttogásom ijesztő. Nem bírom leállítani. Miközben beszélek, folyamatosan tudom, hogy hülyeségeket mondok. Olyan, mintha belül valaki mormolná, hogy de baromságot beszélsz, közben mondom, mondom. – Biztos szörnyű lehetett meggyászolni. 59

Ahogy kimondom, újból megüt a tudat, milyen hülyeséget beszélek. Igen, Ryan azt csinálta. Meggyászolt. Ennyi idő múltán mi a fenét tehetett volna? Mélyen belül megrendülök, de csak beszélek csúnyán, gonoszul, szám önjáróvá válik. Ryan furcsállva, de nem annyira döbbenten néz rám, mint azt vártam volna tőle. Jobban meg kéne, hogy lepődjön. Ehelyett úgy bámul rám, mintha nem tudná elhinni, hogy megelevenedett a legrosszabb rémálma, alig kap levegőt. Mintha nem én, hanem sírból kikelő másom nézne szembe vele. Egy rossz, gonosz más, aki az én hangomon szemétkedik vele. Olyan más vagyok a szemében, mint egy zombi. - Igaza van – lihegek fel, amit ő nem hall. Magamnak beszélek, a gyomromnak. Nincs miért háborognia, mégis azt teszi. Hiszen ez nem, nem történhet meg, Ryan hiába néz így rám… Úristen, hányni fogok. Úristen… hányok. - Bocsánat – nyögöm ki cseppet se ideillőn, majd az utat szegélyező egyik kőre hajolok, és mögé hányok. A rövid hányás után se akarom felemelni a fejem. Csak sikerült a zombiknál is lejjebb sülylyednem. Most már jó lenne elpárologni innen, ha lehet, a világból. - Anya azt mondta, a szerelem gyógyít – hallom meg Ryan furcsa hangját. Megdermedek, és egy pontra szegezem a szemem. – Jól meggyógyítottalak, nem? - Nem – nyöszörgöm. Azt akarom mondani, hogy nem az ő dolga, a mondat fog ki rajtam. A hányás kiviszi belőlem a dühöt és a sirámokat, szomorú vagyok, nem több. Egyedül akarok szomorú lenni. Megfordulok, hogy arrébb menjek, mondjuk egy padra, és kigondoljam, hogyan fogok úgy bemenni az egyik mosdóba, hogy ne lásson meg senki, mert az, hogy az új, idegen Ryan látott, egy dolog, és azt, hogy a régi testvéreim és a szüleim, egy másik. Béna mozdulatot tesz a kezével, utánam akar nyúlni. A hátamat éri el. - Mit… - kérdezi ködös fejjel. Elrántom a vállam, eltávolodok tőle. Egyedül akarom elföldelni a régi énjével való szerelmemet. Nem hagyja. - Domie. Nem akarom, hogy a nevemet mondja. Ha már egyszer egyikünk szemében sem vagyok önmagam, ne szólítson így. Kiabálni akarok vele, de erről is az a régi vitánk jut eszembe. Valamit beszólt, már fogalmam sincs, mit, mire közöltem vele, elvárnám, hogy ezért a beszólásért a szart is kiverje magából. Visszakiabált, és ordítoztunk. Utána volt valami a meggyel… meggyet ettünk, és boldogak voltunk. Megint érzem, hogy mentálisan nagyot esek, az emlék megroggyantja a vállam. A dührémület-gyász gyors váltódása egyáltalán nem tesz jót nekem. Az arcomat elfordítva húzódok el még inkább. Megint utánam nyúl, és most meg is fog, nagyot ránt rajtam. Elfordított fejjel ráncigálom a kezem. Fonatom, ahogy kicsavart pózban lévő karomra esik, felfelé mered. - Itt vagy – mondja levegős hangon. Fogalmam nincs, mi játszódik le benne, de nem sok jó. Fáj a karom a szorításától. - Itt – csuklik el a hangom – vagyok. - Mindenki örül – mondja lefulladt hangon. Motyog valamit szülőkről, amit nem értek. – Mindenki. Nyilvánvaló, hogy ő nem. Miért nem tud? Ez az, amit nem értek. - Miért – suttogom, annyi erőm sincs, hogy normálisan tegyem fel a kérdést. - A szüleid annyira imádnak – mondja halkan. – A testvéreid. Kicsavart karral hallgatok. Azt akarja ezzel mondani, ő nem? Még inkább behúzom a nyakam, de nem bírom megállni, hogy felé ne nézzek. Úgy néz, mintha nem venné észre, milyen mocskosan festek. Undornak a nyomát se látom rajta. Átható a pillantása, érzelem egy sincs az arcán. 60

Ez a srác többé nem akar megvédeni. Magát akarja tőlem. Végre megértem. - Ryan, hagy menjek el – suttogom, már nem rángatom a kezem. Ryan szeme üres. Kimerült, mégse tudná lehunyni a szemét. Az a fajta fáradtság ez, ami belülről rág, és sose lesz vége. Aztán kimondja. - Menj. Nem mondok semmit, kihúzom a karom a kezéből, és elindulok a kapujuk felé vezető úton. Egy kapcsolatot elgyászolni nem egyszerű, főleg, amikor folyamatosan hányingere van az embernek, és már egyébként se él a kapcsolatban három éve. Olyan, mintha egy fantomot akarnál kidobni, valakit, akinek nincs rossz tulajdonsága, azt se tudod, miért akarod lapátra tenni vagy azt hogyan kell, de muszáj megtenned. Én se akarok szakítani Ryannel. Ki tudja, nem lehetetlen, hogy ő se velem. Csakhogy megtette helyettünk az, aki évekkel ezelőtt elrabolt. Egyáltalán mire számítottam? A lelkem mélyén tudtam, hogy nem erre. Gondoltam arra, hogy esetleg kimondja, nem fog ez nekünk menni, mert nem engem szeret, hanem a régi Domot. De Ryan egyikünket se szeret. Utálni se utál, de tényleg megszenvedte a hónapokat, és nem volt, akinek a szemébe köphette volna, hogy a te hibád. A bűnösöket én öltem meg. Neki semmi se maradt. Talán ez már a másvilág, gondolom magamban az út menti egyik padon ülve. A dzsekim ujjával hiába törölgetem a számat, annak ugyanolyan az íze, mint előtte. Végül is éppen most hánytam össze magam a volt barátom előtt. Lehet, nem is történt meg, lehet, ilyesmivel szórakoznak az emberek a másvilágon. Olyan dolgokkal, amik az életben meg nem történhetnének, mert nem, és kész. Lehet, már a legelején megölt az, aki elrabolt, és nincs Kimmie, nincs Davion. Adriana talán nem is került elő. Egyszerűen megöltek, és kész. Furcsa másvilág ez. A pad nyomja a fenekem, de nem érdekel, nézem a másvilág sötét egét. Már nem sírok, nem figyelek magamra, a csillagokat nézem. Régen nem láttam a csillagokat. Nem történt velük azóta semmi, sok kis pont, amiket nem nagyon érdemes nézegetni, nem is tudom, miért bámulom őket. Különös nyugalmat érzek, olyat, amilyet régen nem. Végül is, ha gyorsan megölt az a valaki, egész szép kis életem volt. Szerettem élni, és ki is használtam. Jó volt a tesóimmal, a barátaimmal, és szerettem Ryant, tényleg szerettem. Már nem háborog úgy a gyomrom, bár Ryan gondolatára még mindig megfeszülök. Viszont, ha meghaltam már az elején, neki se kellett olyan sokáig gyászolnia. Megtudta. Eltemethetett, továbbléphetett, és elmehetett egyetemre. Azt se kellett végignéznie, ahogy miatta hányom el magam. Mégsem olyan rossz ez a másvilág. Azt jelenti, nincs többé tét. Kész vagyok. Kinyújtom az ég felé a karjaimat. Hogy nem vettem észre korábban? Persze, hogy Carly nem jár Ryan öccsével. Az egész nem történt meg. Nyugalom van. Meg másvilág… másvilág.

Furcsa. Nagyon furcsa.

61

Az élet különösségén jár az agyam csak úgy magának, mikor egy árny tűnik fel a felém vezető úton a sötétben. Nem erőltetem meg az elmém, ki lehet az, megadóan nézem, míg közelebb nem ér. Mikor kiveszem, hogy Lisa az, megdobban a szívem. Leeresztem kezeimet, hagyom őket lelógni a padról. Nem lehet Lisa az. Az túlságosan szokványos lenne, ha Lisa utánam jönne. A torkomban dobog a szívem. Nem akarom, hogy vége legyen a másvilágnak, és igaz legyen az, amit Ryan meg én… Csöpögni kezdenek a könnyeim, előredőltömben lepotyognak az ölembe. Nyitott szemmel sírok, akkor is, mikor Lisa a padra ül mellém, és kardigánjának ujjával törli meg az arcom. Siratom egy kicsit a másvilágot, a régi életemet meg az első nagy szerelmemet. Nem akartam, hogy így legyen vége. Miért nem ölt meg? Miért nem tudott egész egyszerűen megölni? Szorítom Lisa kezét, és beledermedek az ülő pózba. Nagy sokára fordítom felé az arcom. A sötét miatt alig látom. - Alhatok a kocsiban? – kérdezem, mikor már nagyon fázok. A másvilág végleg megsemmisül. - Persze – felel Lisa, és feláll. Kóvályogva térek vissza a kocsihoz, ami közel áll a kapuhoz, de annyira nem, hogy a bentiek észrevehessenek. Egy kicsit se érdekel, mit csinálhatnak, miért nem megyünk el most azonnal azok után, ami történt. Lefekszem hátra, és nézek ki fejemből. - Te nem utálsz, Lisa – szólalok meg. – Eljöttél akkor is. Mikor anyáék. - Véletlenül voltam ott, Dom – válaszol halkan az elülső ülésről. - Véletlenül? - Meglátogattam őket. Tudod, hogy távol éltek már egy ideje. Tovább nézek magam elé. Kérdéseknek kéne pattogniuk a fejemben, ehelyett úgy érzem magam, mint akinek úgy pukkadna ki minden okos gondolata. - De hát miért? – kérdezem az egyetlent, amit tudok. - Kerestek egy központot, ahol még nincsenek kibírhatatlanul távol, de ahonnan valószínűleg elérhetnek téged. Tudod, nem is ott kerültél elő, ahonnan összeszedtünk téged. Úgy vittek át. Ez fel se tűnt. - Ti akkor sem utáltok. - Tényleg nem. - Még az osztálytársaim se. A lányok se – teszem egyik lábamat a másik mellé. – Szerintem az egész világon csak Ryan utál. - Te utálod őt? – kérdezi hosszú csend után. - Nem – mosolyodok el kicsit, a mosoly még csak nem is fáj. – De tudtam, hogy ez lesz. - Mi? - Valami, amire nem számítok. Azok után, hogy még a ruháimat is… - A homlokomra szorítom a kezem, és hangtalanul sírok. Miért hittem, hogy új ruhák vásárlásával minden rendbe jön? Új személyiség, mi? Na, persze! - Sajnálom, Dom, nem tudtam – mondja a nővérem halkan. – Én komolyan azt hittem… - Nem, az rendben van. Tudom, hogy nem akartatok rosszat, egyszerűen ez van. Igen, ez van, és nem az, hogy rájövök, Ryan szeret, és nem fog elhagyni, csak mert azt mondja, én hagytam el őt. A kocsiban ébredek, de már nem Ada néniék háza előtt áll, hanem a garázsunk előtti tető alatt. Nappali világosság van. Kótyagos fejjel gondolok Ryanre. Nem haragszok, de nem is értek semmit, alig kapok levegőt, mintha légüres tér venne körül. Miért írt sms-eket? Miért hívott? Miért nem volt barátnője? Azért gyűlölne, hogy a visszatérésem láttatta vele, hogy mennyi mindent kihagyott, miközben egy árnyhoz volt hű? Mint akit agyonvertek, csigalassúsággal veszem elő mobilomat, utolsó reményemet, hátha meggondolta magát, és küldött egy jó reggelt sms-t. Vagy egy hellót. Akármit. Azt se tudom, mit várok tőle, de mindegy, a mobilomra ő se ír és más se. Leejtem a kezemet és benne a mobilt. 62

- Ez van – morgom helyette. A rohadt életbe, a rohadt életbe. Ölbe tett kézzel, sebváltó mögé felhúzott lábbal nézem az előttem lévő háttámlát. Mint a buszos álmomban, most sincs erőm, hogy felkeljek. Mert mit csináljak? Tanuljak? Minek? Akkor? Péntek van, iskola. Ha Lisának nincs is, nem akarok állandóan vele lenni, miatta is, miattam is. De akkor mihez kezdjek? Keressem meg Osier-t? Vagy segítsek Ms Daisynek? Vagy mi a jó… A pillantásom a vezetőülésre esik. Azon hagytak egy cetlit. Gondolom mindegy volt, észreveszem-e, amint előjövök, úgyis mondták volna. Letépem az ülésről, és átfutom. Azt írja, a doktornő jelentkezett, bemehetek Kimmie-hez.

Sírok Kicsit fáj a fejem – a repülőutakat sose szerettem -, a kórházi szag lehet az oka. A szoknyámat simítom le már ötödjére, miközben unalmamban a gyermekjóléti központ szolgáltatásait olvasgatom. Alul összefirkálhatta valami gyerek. Ez végül is a gyerekosztály, itt sok mindent szabad, nem véletlenül vannak madaras tapadós szivacsmatricák a falakon, amik akár napról-napra odébb repülhetnek, a játékkockákkal a kicsik és a nagyok is játszhatnak. Kimmie tizenhárom évesen még bőven ide való, igaz, engem is hasonló helyre tettek be a magam tizenynyolc évével. Könnyű volt megtalálni a szobáját, tudom a nevét – Kimmie Lucent. Ahogy Leo mondta, kimlucent. Ő nem tudta, ez mit jelent, szerintem egy darabig azt se értette, hogy leomils vagyis Leo Mils az ő. Muszáj volt megtanítanom rá, ha valahogy kiszabadul, adhassa tovább a hírt, hogy élünk, megvagyunk. Az anyára már nem taníthattam meg. Az anyja minden bizonnyal utál. Ahogy Kimmie szülei is. Innen látom, ahogy az orvossal beszélgetnek, tisztán látszik, hogy mint az utolsó utáni lehetőség, fordulnak hozzám. Mivel csakis az ő engedélyükkel beszélhetek Kimmie-vel, nagyon kíváncsi vagyok, mégis mi történt, hogy önként hívtak ide, még csak a pszichológusomnak sem kellett Kimmie pszichológusának átszólnia, hogy ugye, hogy jót tenne nekünk egy-két találkozás. Ideges vagyok. Nem Kimmie miatt, inkább a szülei meg a ruhám miatt. Utóbbit előbbi miatt vettem fel, hogy amennyire lehet, jó benyomást tegyek rájuk. Most meg úgy érzem magam, mint aki randira készül, és nem biztos benne, hogy a partnere érkezése után jobb lesz a helyzet. Mivel őszinte mosolyra nem futja, egyáltalán nem mosolygok, mikor az orvossal együtt felém indulnak, inkább csak felállok, és feléjük fordulok. - Doktor úr – köszöntöm előbb a támpontot. - Miss Turize – biccent, és a szülők felé fordul. – Mr. Lucent, Mrs. Lucent, hagy mutassam be Miss Turize-t. Kedves tőle, hogy megteszi. Valószínű, mert a traumákon keresztülmenteket nem engedik oda csak úgy más traumán átment szüleihez. A Lucent házaspárnak sok mindent járhat a fejében, csak az nem, a doktor milyen előrelátó. Úgy látom, ha tehetnék, kimenekülnének ebből az egészből. Az asszony sehol nincs olyan szép, mint Kimmie, el tudom képzelni a kétségbeesését, hogy elvitték az ő gyönyörű kislányát. A férfi fegyelmezettebb, de ő meg olyan vádló arccal néz a kórházi személyzetre meg rám, mintha így együtt juttattuk volna Kimmie-t a kórházi ágyba. Ez mondjuk valahol így van az én esetemben. Nem mintha tudnák, hogy nem tettem semmit, mikor akár, utólag átgondolva tehettem is volna, de gondolom így is, úgy is engem hibáztatnának, mint a gyerekek közül a legidősebbet. Ezért lepődök meg, hogy miután bemegyünk a gyerekbiztos és hangszigetelt párnázott ajtajú szobába, Mr. Lucent egész mással kezdi. Már más hibáztatásával. Alig éri a hátsóm a széket, még meg se igazíthatom újra a szoknyám, ő már mondja.

63

- Nézze, Dominique. Nem kértük volna, hogy jöjjön ide, ha nem lennénk igazán megszorulva, de szeretnénk, ha segítene. Rábólintok. - Kimberlynek pihenés kell – veszi át a szót az asszony. – Az, hogy játszhasson, a barátaival legyen és újakat szerezzen. – Nem úgy tűnik, mintha erre akár ő esélyt látna. A férje újra próbálkozik. Nem nagyon megy neki. - Szeretnénk, ha lehet, hogy… mivel nem nagyon van más lehetőség a doktor szerint… - próbálkozik a férje. - A fiúról van szó, Davionról – segít nekik az orvos, mivel küszködnek -, a gyerek, nos… kissé szabadosan mozog államhatárokat és nővérállásokat nem kímélve. Ahogy kimondja, nem latolgatom, Davion ezt mégis hogy csinálta – ügyes fiú -, a boldogságot próbálom titkolni, amit afelett érzek, hogy megtette. Az orvos szavaiból kiveszem, hogy sem a saját szülei, se Kimmie anyja és apja beleegyezését nem kérte, csak úgy elrepült, besétált, és itt volt. Olyan büszke vagyok rá. Mikor be voltunk zárva, nem engedhettem meg magamnak effajta luxust, nem ilyen tisztán, de most boldog vagyok miatta. Nem mintha kimutathatnám. Engem is elzavarnának. A doktornő javaslatára gondolok. Azt mondta az előző nap, ha bizonytalan vagyok, foglaljam össze a helyzetet. Azért is volt erre szükség, mert egyikünk se tudta, a szülők pontosan miért mondtak. Nem mintha kérdéses lett volna, jövök-e, Kimmie miatt érdemes volt. Mint ahogy Davionnak is. - Probléma, hogy átjön – mondom. - Nagyon nem szeretnénk, ha találkoznának egymással. Itt vannak a kezelések, most már korrekciós műhelyeken vesz részt, a szakemberek szerint jól halad. Attól félünk, ez a kapcsolódás nem tesz jót neki. Ahogy gondoltam. Engem se akarnak, de mivel nem én jöttem át, engem kérnek, hogy intézzem el, és Davion többé ne mászkáljon Kimmie-hez. - Arra gondoltunk, tudna beszélni vele. Végtére is az elmúlt három évet együtt töltötték – feszíti egymásnak az ujjait Mr. Lucent. Végtére is ja. - Kimmie-vel beszéljek? – kérdezem összefoglalandó a tudnivalókat. - Igen – bólint Mrs. Lucent. - De miért vele, mikor Davion jön át? Megrándul a név hallatára, mintha az én számból másmilyen lenne, mint az orvoséból. - Úgy gondolom, Kimberlynek kell előbb belátnia, hogy ez nem tesz jót, utána ő már segíthet megértetni a fiúval, mi a számukra a legjobb. Természetesen nem zárkóznánk el egy-két találkozástól, ha utána nem szökdösne át megint. Van benne egy nagy adag szülői féltés. Meg is van rá az okuk valamilyen fokig. Én se biztos, hogy szeretném, ha a gyerekem azzal barátkozna, akivel együtt megerőszakolták. De éppen ez az, ami összeköti őket, és amit én sose érthetek meg. Ők voltak abba a rohadt szobába zárva, és én hiába vertem az ajtót, nem tehettem semmit, magukra maradtak. Olyan dolgokat láttak a másikról, amilyeneket nem kellett volna, de együtt voltak. Ez ugyanolyan fájdalmas nekik, mint amilyen kapaszkodót jelent. Én tudom a legjobban, hogy az ilyen kapaszkodókat meg kell becsülni. Mr. és Mrs. Lucent viszont nem értené. Nekik is segítségre van szükségük. Például arra, hogy úgy tegyek, mintha rábeszélném a lányukat, hogy mondja meg Davionnak, menjen szépen haza. Lehet, ez is segítene nekik egy kicsit, és megnyugodnának valamennyire. - Ahogy akarják – mondom végül. Mrs. Lucent meglepetten néz rám, majd úgy kivirult egy pillanatra, hogy az engem döbbent meg. Örül, hogy segítek. - Akkor mehetünk is – áll fel a doktor.

64

Eléggé meglep, hogy nem lehetek kettesben Kimmie-vel, pedig számíthattam volna rá. A doktor jön velem meg Lucenték. Elkísérnek ahhoz a szobához, amin Kimmie nevét láttam. Ahogy Mrs. Lucent belép, odabentről olyan kiabálás jön, ami korábban nem volt. -… te hülye barom! Anya, mondd meg neki, hogy ez nem az ő szobája! Hamar leveszem, hogy egy kissrác mászkált be Kimmie szobájába, és nem hagyta békén. A résen belül rátátok a szoba egy szeletére. Kimmie tizenhárom évesen nem szereti, hogy gyerekként kezelik, az átélt események hatására viszont örül, ha nem nézik nőnek. A kettő közötti állapotról árulkodik a szobája. Rendetlenség van, nagy halom plüss hever egymás hegyén-hátán, mellettük csinos ruhák önkényesen kikapkodva. A széken külön ott egy szívplüss. Fájdalommal tölt el a hangja. Szereti a szüleit. Még régen is mesélt róluk, és most is azonnal hozzájuk fordul. A hangja nem olyan sírós, mint korábban, csacsogós. És erős. Pont olyan erős, mint amilyen erővel korábban tette, amit kellett. - Kimmie, itt van valaki, aki beszélni szeretne veled – mondja neki kedvesen az anyukája. - Jaj, ne már, anya, megint idehívtad Micky Mouse-t? Ez olyan ciki – suttogja Kimmie, de kihallatszódik a hangja. Idehívták neki Micky Mouse-t? Szegény gyerek, ez tényleg ciki. - Ugyan, Kimmie – mondja tréfásan az anyukája, mintha nem lett volna semmiféle Micky Mouse, na persze. – Dominique van itt. - Hm? – hümmög Kimmie, mintha egy régi pajtást sejtene a név alatt, és nem jutna el valami gyorsan az agyába a feltételezés, hogy én lehetek az. Mikor belépek, megdermed. - Helló, Kimmie – köszönök neki egyszerűen. Nem láttuk még egymást így, ő engem elegáns szoknyában és puccos magas sarkúban, én őt világító zöld, szív alakú dekoltázsú pizsiben, de egyébként minden ugyanolyan, az én szemem és az övé. Az övé hamarosan felragyog, és a szekrényéhez ugrik. - Ezt neked küldik – kap elő egy borítékot az egyik alsó fiókból a törölközők alól, mire leromlik kissé a közhangulat. Azért azt meg kell hagyni, csoda egy kölyök, hogy nemhogy nem akar lemondani Davion társaságáról, még levelet is közvetít tőle nekem. - Köszönöm – felelem őszintén, és elveszem, elteszem. Kimmie szülei nem az enyémek. – Hogy vagy? - Jól. Kapok mindenféle jót, és végre tanulhatok gitározni. Nem mintha menne. És te? - Szakítottunk a barátommal – lépek közelebb az ágyához. Elkerekedett szemmel néz, majd a szüleihez fordul. - Anyu, járni akarok valakivel, aztán szakítani. – A doktorra néz. – Ilyet lehet itt? - Kimmie… - néz a plafonra Mrs. Lucent. Az orvos bólint. - Ezt fogom akkor csinálni – jelenti ki Kimmie -, de most beszélgetni akarom Dommal. Kimentek? Menjetek már ki! Tessék kimenni, doktor úr! A felnőttek megint elkezdik mondani, hogy ezt úgy nem lehet, meg így nem lehet, mire Kimmie jól felhúzza magát, és visítozni kezd. Nekem is be kell fognom a fülem. Egyáltalán nem úgy hangzik, mint régi sikolyai, de ezt rajtam kívül más nem tudhatja. A szüleit végül nagy nehezen kiküldik, bár majdnem engem is, az utolsó pillanatban kapok engedélyt a maradásra, Kimmie hat a bűntudatukra, hogy két percért rángattak-e ide. Így sincs sok időnk, mert a nővér már fecskendez valamit a karjába. Kimmie első dolga az, hogy megöleljen, és az enyémhez dugja az arcát. - Furának tűnök? – kérdezi rekedtesebb, halk hangon, mint korábban. Erőltetnie kellett a sikítást. – A szüleim nem tudják megérteni, miért nem vagyok ugyanolyan rosszul, mint korábban, mármint amilyennek ők hittek. De én már kezdtem megszokni. Azt mondják, ez nem normális, már ők, nem az orvosok, de szerintem az! Legalább addig se Daviont… A nővér csendesíti, én viszont meghallgatom. Én sose tudtam megszokni, amit vele tettek, ő is gondolom, inkább fizikailag. Fájhatott neki, mikor Daviont bántották, de az is, hogy Davionnak

65

végig kellett néznie, ahogyan neki okoznak fájdalmat. Nem mondanám abnormálisnak, hogy így érez. - Mikor mehetsz vissza a suliba? – kérdezek rá. - Magántanuló leszek. Egyelőre jobb így. Amúgy se sokat jártam iskolába, most jött volna csak a felső tagozat. Másik suli. Úgyhogy így lesz. – Elhelyezkedik az ágyán. A párnán az ablak felé fordítja a fejét. – Davion már visszament. - Igen? - Ühüm. Visszafordítja a fejét. A nővér megigazítja a takaróját, megnéz néhány gépet, majd otthagy minket. Kimmie arcán sosem látott álmos mosoly jelenik meg. - Leo hogy van? – kérdi. Megrémít kérdése, de nem mutatom. - Remekül – felelem. Gondolom, úgy lehet. Remélem. Nem akarok rágondolni. - A lábamból képzeld úgy kellett kivenniük az üvegszilánkot. Azon balhéztak legjobban – meséli mosolyogva. - Nekem meg a hajamon. - Az enyémet se könnyen tudták kibogozni. – Felém nyújtja a kezét, és megérinti a homlokomat a hajam alatt. – Eljössz még? - Nem tudom, Kimmie. Kicsit forró a helyzet. - Tudom. Itt is. Olyan hülyeség. Mikor nem akarunk rosszat. Csak tudni egymásról – simítja el saját haját, és a párnáján hagyja a kezét. Kezd álmosodni. – Anyuék is jót akarnak, csak rosszul csinálják. – Szippant egyet az orrán, majd megint rám fókuszál. A haját nézem, a fényben tündöklő hajtömeget, az arcát, nyugodt lélegzését. – Miért szakítottatok a barátoddal? - Kiderült, hogy már nem passzoltunk össze – mondom ’az egymást vádoltuk azért, amiről senki nem lehet’ helyett a szelíd, de hihető verziót. - Sajnálom. De így kereshetsz mást. Abban is van jó. - Biztosan. Te is kereshetsz mást – bököm meg a takarón át. Furcsa mosollyal néz rám. A lány, aki tíz éves kora óta együtt kényszerült lenni egy vadállattal, a tizennyolc évesre, akihez ugyanaz az állat egy ujjal hozzá nem nyúlt. A kezembe ejti az egyik ujját. - Keresni is fogok. Meg se állok benne. – A másik karját a párna alatt a feje alá teszi. – Olyan jó, hogy eljöttél. Anyuék hívtak? - Magamtól is szívesen jöttem volna, de így könnyebb volt. A szüleid szerették volna, ha jövök. - Minél előbb le akarják velem tudatni ezt az egészet, közben meg attól félnek, minden pillanatban visszaeshetek. Olyan, mintha két oldalról húznának. Fura. Ásít egy nagyot. - Sajnálom. Meddig leszel még kórházban? - Az utolsó szakaszt láthatod – int körbe a szemével a belakott szobán. – Jövő hét hétvégén mehetek haza. - Megvannak a barátnőid? - Meg. Az egyik ráadásul pont eltörte a lábát – hunyorog rám mosolyogva. - Ez az – szorítom meg az ujját. - Találkozz majd Davionnal, jó? És szólj, hogy van Leo – mondja kis hallgatás után nyűgösebben. Attól válik azzá, hogy akarna még beszélni, de egyre álmosabb lesz. – Nem lehetne, hogy megvárnád, amíg felébredek? Sietnék. - A szüleid és az orvosok szerint a rövid látogatás egyelőre a jobb. Ha befurakodnék, azt hiszem, többet be se engednének – felelem. - Az mindegy – csökönyösködik. – Tizenhárom vagyok, azt csinálok, amit… Beleásít a mondatba. - Dom. - Igen? 66

Megint azokkal a szemekkel kell szembenéznem. - Igaz, hogy bántott már kicsi gyerekeket? - Azt hiszem, igen. - Akkor gondolod, elengedett volna minket nemsokára? Mert Davion már annyi volt, mint te, amikor elhozott. Ez az én fejemben is megfordult, csak nem akartam vele túl sokat törődni, most se igen akarok. - Nem tudom. - Örülök, hogy Leót nem bántotta – susogja. – Ő tényleg kicsi volt, de vannak olyan betegek, akik az olyan kicsiket nem hagyják békén. Az tényleg rémes lett volna. - Ez is elég rémes volt. - Hát igen… - ásít. – Azért csak örülök, hogy eljöttünk. Halványan rámosolygok. Én is. Nem fogom magam azzal vádolni, hogy megöltem egy embert a semmiért. Nem a semmi volt az. És őszintén, ha elenged minket, hogy menjünk, amerre akarunk, ha van rá esélyem, és nem féltemben rohanok, hogy meggondolja magát, akkor is meg akartam volna ölni. - Hülye altató… na, jó, tényleg álmos vagyok. Behúzod a függönyt? - Neked bármit, Kimmie – mormolom, miközben felállok, hogy behúzzam. Még pislog párat, és egyszer rám mosolygott, de aztán elalszik. A szülei odakint várnak lélekszakadva. - Köszönjük, Dominique – fogja meg a kezem Mrs. Lucent, miközben azt lesi, a lánya hogy alszik. Érzem a csuklóján az éren, milyen hevesen ver a szíve. Hamar elmennek egy másik orvossal. Ez az orvos is köszönne el tőlem, de én nem akarok megfordulni, és kisétálni. - Miért kap altatót, ha ideges? – kérdezem. Megtorpan. - Nem kap minden alkalommal. A korrekciós műhelyek szervezett keretek között zajlik általában az indulatkezelés, azonban az ő esetében ez többnyire huszonnégy órás feladat. - Nem értem a választ. Az orvos egyszerűbben fogalmaz. - Valamikor aludnia is kell. - Igen, azt értem, de miért most? - Nézze, Miss Turize – áll oldalt, hogy egy hozzátartozó és gyereke elmehessen mellette. Az arcát nézem, a száját, ahogy megszegi az orvosi titoktartási esküt. Valószínű úgy gondolja, hogy könnyen rossz hírét kelthetném a kórháznak, egyébként is többet tudok Kimmie-ről, mint ők. Úgyhogy elárulja a tényállást. – Mi is tisztában vagyunk vele, hogy a feszültségnek nem lehet gátat szabni, azonban Kimberly olyan gyakran válik feszültté, hogyha minden alkalommal viszszakoznánk, és azt mondanánk, hagy oldódjon benne, ami történt, egyáltalán nem aludna. - Úgy érti, nem alszik? – kérdezem bambán. – Éjjel se? - Nem alszik – ismétli, amit mondok. Nem tetszik ez nekem, de tenni mit se tehetek, és az orvost is elhívják. Mennem kell. Más dolgom errefelé nincs, nem szeretnék maradni. Kisétálok. Még van idő a repülőig. A taxi ott vár, de nem szállok be, leülök a kórház előtti kis, elhagyott park egyik padjára. Rálátni a kórház sokkal gondozottabb partjára, de itt is jó, a vállam fölött nyílnak képtelenül rózsaszín világok. Előhúzom Davion borítékát, kiveszem belőle a lapokat. A legfelső csúnyán gyűrött, és nagy betűkkel az áll rajta, hogy Dom, tükrözött D betűvel. Értetlenül nézem a tankos, csillagos rajzot. A hátoldalára firkantották oda annak a nevét, aki rajzolta. Leo. Utálom magam.

67

Sietve kapom elé a lapot, amit Davion írogatott. A megszólítás feletti sorban kis üzenet van. Ne hagyd, hogy ne mehessek oda!!!! Ez elég Davionos, jobb kedvre derít, mint a levél többi része is. Úgy látszik, ő rázódott vissza a leghamarabb, hihetetlenül gyorsan. Marha gyorsan intézkedett mindenféle ügyben, a Kimmiehez eljövetel csak egy ezek közül. A pszichológussal, akivel dolgozik, már össze is haverkodott. Arról is ír, hogy az anyja csomó helyre elhurcolja, ahol legálisan sírhat, például színházba, és hogy ő ezt mennyire utálja. Mellékel pár képet is, meg egy papírcetlit, amire a kishúga írta rá, hogy Szia, Dom, mert ő a sajátjára nem engedte. Végül azzal zár, hogy többet én aztán nem írok kézzel levelet. Káosz lányok, szombat 2300. Nem tudom, ez meg mi a frász, majd otthon meg kell néznem, mégis örömmel fogom továbbra is a kezemben a levelet, ugyanolyan meleg érzés jár át, mint mikor Kimmie rám mosolygott. Annyira mégse rossz a helyzet. *** Bár anya ragaszkodott hozzá, hogy egyedül repülhessek, a reptéren ott vár. Vele tartok a balettiskolába. - Kicsim, biztos, hogy… - Persze, anya. Ott van net – vágom rá. Nem érti az összefüggést, de nem kérdezget, lehet, úgy van vele, hogy ha nincs jobb programom, hagy tegyem, amit akarok. Abban tényleg igaza van, hogy bár péntek délután van, se Ginger, se Abs nem hívott. Annyira nem hiányoznak, de ez nem aggaszt, olyan érzésem van, mintha rám ült volna egy indiai elefánt, az érzéseim alatta ragadtak volna, míg a testem alóla kiszállva szabadon mehet oda a balettiskola előcsarnokában kiállított géphez. Ahol állok, onnan pont rálátni az üvegfal mögött gyakorlókra. Olyan mozdulatokat csinálnak, amiről nekem fogalmam sincs, és őszintén, soknak értelmét se látom, de hát hagy mozogjanak. - Entrechats six – hallom a tanárnő hangját –, demi plié, relévé. Simone! Hármas alapállás… és második sor indul! A kiszűrődő hangoktól eltekintve békésen megvagyok, szülők se várakozna meg a gyerekeikre. Beütöm a Káosz lányokat, mire elég rémes ringyók jönnek ki. Jó, első ránézésre nem is olyan rosszak, a sminkjük se ócska. Nagy, hosszú szoknyát viselnek a kis felsőrészhez, de egy képen épp ezt a szoknyát rántják fel, megmutatva alatta rejlő bájaikat. Ki van írva, hogy most szombaton az egyik legkedveltebb itteni kocsmában lépnek fel. Ezek szerint Davion megint utazni készül. Nem nézegetem tovább a magukat kellető lányokat, kinyomom a keresőt, és az asztalra könyökölve figyelem a balettozókat. Ha eddig érdekelte is őket más, mint a tánc, most már nem, nagyon rá koncentrálnak. Viszont, mikor vége a munkának, és a zárókör lezajlott, újra világiasabba váltanak. - Szia – érzek magamon meleg kezet, az egyik lány az még régről. Nem várja meg, mit válaszolok, siet átöltözni. A barátnői mellettem rohannak el, utánuk kitódul a többi lány. - A kis hercegnő újfent produkálja magát, pedig már azt hittem, lekushadt – szólal meg cinikusan egyikük, egy másiknak címezi, amit mond. Baileynek. - Gonosz nimfa – sziszeg rá Bailey egyik barátnője. - Most miért? Én is tudom a seggemet mereszteni. - Azt láttuk – mosolyog rá gúnyosan egy másik csoportba tartozó, sötét hajú lány. A csoportok megkavarodnak, egyikből állnak át a másikba és vissza, miközben az öltözők felé tartanak. Baileyt nézem. Észre se vesz, mint ahogy az őt gúnyolókat se, sokkal higgadtabb, mint volt, és különös. Sose kedveltem, épp ezért érdekel, mi történt vele, hogy közkedveltből hirtelen – vagy legalábbis három év alatt – közkedvelten gúnyolandó lett. Ahogy a lányok elmennek, Ginger szólal meg a hátam mögött. - Tizenöt féle kimenetelt tudok.

68

Hátrapördülök, és rámeredek. Úgy fest, egyenesen ide jött a suliból, még rajta van a csak az iskolában viselendő kitűző, és a nagyobbik táskája meg a sulis mappája van nála. - Miért jöttél ide? – kérdezem csodálkozva. - Hogy elmondjam. - Hát, tessék. - Egy: úgy teszel, mintha meghaltál volna, senkihez se szólsz, sehova se mész. Ez eddig nem valószínű, de sose lehet tudni – érinti meg a hüvelykujját. – Kettő, hogy csupán a családodnak élsz. Mivel idekint mászkálsz, és mással is törődsz, ez se igen elképzelhető. Három: csak és kizárólag Ryannel beszélsz. - Kizárt – ismétlem. - Én is erre jutottam. Négyes: azokra a gyerekekre függsz rá, akikkel ott voltál. Még ennek se látom jeleit, legalábbis a szüleik nem említették. - A szüleik? Ginger! - Öt: a pszichológusod lesz a legfőbb, sőt egyetlen bizalmasod. Ez nem áll, mert azt mondta, nem mondasz el neki mindent. Hat: nem emberekkel kapcsolódsz, hanem dolgokkal, például a kutyáddal, a házi feladattal vagy egy új hobbival. A házvezetőnőtök szerint ez utóbbiról biztos, hogy nem lehet… - Te meginterjúvoltad Ryant, Kimmie és Davion szüleit, Ms Daisyt meg a pszichológusomat? – meredek rá. - Ryant Abs, én nem bírtam volna megállni, hogy le ne csapjam. Ő jogosnak érezte a kirohanását. - Kirohanás? – kérdezem hevesen. – Hol kirohanás az, ahol az áldozatot vádolja a nagy szerelme?! - Ott, ahol ti ketten előfordultok? Na jó, abban igaza van, hogy kettőnk között inkább megengedhető, mint normál emberi lények között. - Hat: minden rendben. - Hol a többi? - Azokat túlságosan szégyellem ahhoz, hogy mondjam. - Ühüm. Szóval akkor rendben vagyok, nem? - Ez még nem tisztázódott. Vissza is eshetsz ebbe vagy abba az állapotba, vagy egy olyanba is kerülhetsz, amiről nem tudok. - Az lehet. Szóval ezzel foglalkoztál? - Nem csak. Megcsináltam a hülye fizika beadandót, hogy együtt lehessünk hétvégén – veszi elő a frissen nyomtatott, táblázatokat felsorakoztató bizonyítékot mappájából, majd gondosan visszateszi. – Van valami programod? - Szombat estére igen, egyébként nem. - És akkorra micsoda? – próbálja szélesíteni a rálátási repertoárt. - Találkozó egy ismerőssel. - Utánad fogok menni. - Ginger! - Sajnálom, muszáj információkat gyűjtenem az elméleteimhez – rázza meg előttem a mappát. - Nem érdekelnek az elméleteid! Egy-két arra ténfergő felfigyel kiabálásomra, mire visszafogom magam. Nem kell mindenképp gorombának lennem vele. Karba teszem a kezem. - Azt mondod, hogy Ryan… - Anyukádnak már szóltam, azt mondta, menjünk enni! – vágja el, amit mondani akarok, és karon ragad. – Szólt, hogy nem eszel eleget. - Eleget eszek. A rémálmokkal van bajom. - Nyilván, mert rosszkor eszel, ilyenkor kell, nem este!

69

Gingert lehetetlen leszerelni, ha ő egyszer meg akar etetni, akkor maximum Ryan féle kiakadós jelenet állítaná le, amit nem akarok. Jobb híján hagyom, hogy kirángasson a főutcára, ahol még kevésbé ereszhetem el magam, vegyen egy hatalmas adag sült krumplit, és leüljön a magasított útpadkára, amin én járni szeretek. És járkálok is. Míg ő ülve eszik, én kiveszek néhány sült krumplit, és míg a padkán egyensúlyozva járkálok, azt eszem. Gingerhez érve hátul rálépek lila virágos szoknyájára. Észre se veszi. Jól esik. - Szóval – nyom a kezembe néhány megfogdosott sült krumplit, mire a számba tömöm őket. – Ryanről akartál kérdezni. - Szerinted is hülye? - Hülyének nem hülye, de az időzítésén van mit javítani. Egy kicsit korán kapta be a gépezet. Azt hittem, előtte romantikáztok. - Azt hitted, miután együtt vagyunk, még előveszi? - Persze! – lepődik meg felháborodásomon, megtorpanó alakomra emeli tekintetét, és nyújtja a sült krumplis dobozt. – Vegyél! Mikor veszek, mondja tovább. - Gondolom a tisztesség állította meg. - Mert ez olyan tisztességes volt. - Az volt, hát. Ne mondd, Dom, hogy nem érted. - Csak azt tudom, hogy enyém a 104. szakítás. Nyomasztó. - 105. Elegem lett a srácomból. Figyelj – néz fel rám megint, bár kényelmetlen neki a póz -, azért mondod ezt, mert már nem ismered Ryant. - Hát, igen. Bizonyos szinten megoldás volt a szakítás, gondolom – mormolom. - Persze, hogy az volt! A másik hét kimenetel mellet, persze. - Nehogy elsorold őket! - Nem sorolom. Az ölébe engedi egyik karját, a másikkal a szájába tesz egy sült krumplit. Mélyet lélegzek. - Ha érted őt, miért akartad lecsapni? - Csak, mert így bánt veled. Tudod, ösztönből. - Igazából én kezdtem. Tudod, megpofoztam. Nem tudjátok véletlenül, nincsen rajta valami zöld folt vagy ilyesmi? - Abs semmi ilyesmit nem mondott, de ő akkor se szólt volna semmit, ha szakadékba lököd a srácot. Lehuppanok az útra, és leülök széttiport szoknyája mellé. - Ginger, miért csinálta? Már az üzeneteket. Miért küldte őket? Miért tett úgy, mintha minden rendben lenne? Miért nem jött ide azonnal azzal, hogy szakítsunk, pont? - Mert nem akarja a pontot – néz rám egyenesen Ginger. A haja előreesik, alig tudja félrekapni a fejét, hogy ne érje a sós sült krumplit. Visszarázza, úgy folytatja. – Fogalmam sincs, mit érez, és milyen üzenetekről beszélsz, de… - Ezekről – kapom elő a mobilom, és előhalászom a legutóbbi üzeneteit. A furcsa, hogy a szakításunk napjának reggelén is írt, az esti eseményektől kezdte nem jött tőle egy mukk sem. Ginger úgy bámulja őket, hogy azt hiszem, értelmeset fog mondani. - Még sose láttam ilyet – mondja halkan. Meg van illetődve. - Milyet? - A földöntúli szerelem lenyomatát az érzékelhető világban. - Ha nem tudod, ne beszélj! – lököm meg egy kicsit, de hagyom, hogy megnézze a többit. - Most, hogy mondod, tényleg olyan, mintha egy kísértettel lett volna. Vagy ő lenne kísértet – dugja közelebb a fejét. - Kösz, szépen, még féljek is tőle, eddig nem volt elég. Valódi megértéssel néz rám. - Tudom, hogy elég volt. 70

Lenézek a mobilomra. Hülye üzenetek. - Tudom, hogy azt mondtam, biztos rosszul sül el – mondom. - Igen. - És hogy nem várok semmit. - De azért vártál egy kicsit. Egy nagyon kicsit – mondja ki helyettem halkan. - Egy szép szakítás túl sok lett volna, ugye? – kérdezem ugyanolyan hangon. - Lehet, hogy még számíthatsz tőle ilyenre – lök meg egy kicsit a vállamnál. Fel akar vidítani. – Na? Egy szép szakítás? Elképzelem, ahogy Ryan beállít egy nagy, furcsa virágcsokorral, és elmondja, hogy minden virágból van benne, amit valaha is nekem adott, ezzel zárjuk le kettőnk kapcsolatát. Nem néz rám olyan mereven, olyan különös szemekkel, mintha nem is ember lennék, hanem mint ahogy Ginger mondta, régi szerelmének természetfeletti lenyomata. - Mindegy, elképzeltem, elég volt – nyomom ki az üzenetet, és leengedem a kezemben tartott mobilt. Ginger némán eszik, és nekem is odakínálja a sült krumplit. Erőtlennek érzem a kezem, nem kérek. Az előbb még meg akartam kérdezni, Ryan mit szólt ahhoz, hogy Abs kikérdezte, de már nem érdekel. Valahogy nem akarok tudni róla. Mert ha olyat felelne Ginger, ami másként láttatná a képet, talán hamisra gondolnék. Például ha elmesélné, hogy Ryan mérges lett, azt hinném, csak érez valamit. Nem akarok így járni. Az elején se hittem benne, hogy lehet még valami kettőnk dolgából, de ilyen durva szakításról álmodni se mertem volna. Most már inkább abszolút nem gondolok rá. Nem mintha olyan egyszerű lenne. - Hiányzik a régi Ryan – bököm ki a magam önző kis mondatát. Elmereng. A térdünk összeér. - Nem lehet könnyű neki. Bár attól még nem kellett volna ilyen vadparasztnak lennie. - Igazából én se voltam egy mezei virágszál. - Egyébként se vagy az – mondja, és kérdőn néz rám. – Miért mentegeted? - Mert én is rossz voltam. Ő is bántott, én is bántottam. Mindketten hibásak vagyunk. Inkább az esik rosszul – néztek át az utca szemközti oldalára, ahol a kis szökőkút körül játszanak a gyerekek -, hogy hitegetett. Nem szóval, de… szóval – emelem meg a mobilomat. – Én nem tettem ilyet. Egy darabig engem néz, majd megrázza a fejét, feladja. - Összetettebb ez, mint azt el tudnám képzelni. Ha eltűnt volna a barátom, azt hiszem, én még érdekesnek is tartottam volna – rosszmájúskodik saját magával szemben. – Nem tudom, milyen lehet valakit úgy szeretni, hogy félig beleőrülj az elvesztésébe. - Figyelj csak – érintem meg a térdét, erről eszembe jut valami fura. – Láttam valami oldalt, ahol virágokat küldtek nekem. - Sokan küldtek – forgatja meg a szemét, ezek szerint neki se tetszett. Elrugaszkodok, és felteszem a kérdést, ami csak az előbb jutott eszembe. - Ginger, eltemettetek ti engem? Éles szemekkel nézem, hogyan reagál. Nem akar sehogy sem, de az, ahogy a száját tartja egy pillanatra, és ahogyan átgondolja, mit mondjon, mesél valamennyit. - Ginger – szólok rá határozottan. - Volt egy hivatalosféle, a szüleid akarták. Hogyha esetleg történt volna valami, és előkerülnél, már tudod, úgy – néz le egyik kezét babráló másik kezére -, legyen hol nyugodnod. Ez három hónappal azután volt, hogy eltűntél. Persze reménykedtünk továbbra is, ők is, így nem volt igazi temetés. Virágokat küldtek, de mi azon sírtunk, hogy egyáltalán eltűntél, nem azon, hogy meghalhattál. De aztán telt az idő… Igen. Így már én is el tudom képzelni. „Eltemettek”, hogy legyen hely, de nem gondolták, hogy valóban halott lehetek. Aztán, mivel sehogy se kerültem elő, lassan egyre mélyebbre csúsztak abban, hogy talán mégse élek. Akármennyire akartak mást gondolni, egyre inkább egy 71

hulla lettem számukra, és jöhettek a kísértő képek, azok, amiken nem tisztességesen vagyok eltemetve, hanem folyóba dobva, kiszórva, megölve… a harmadik évben számukra tényleg halott voltam. Ahhoz képest a nagy többség jól fogadta, hogy visszatértem. Eszembe jut Adriana. Se Kimmie-nek, se Davionnak nem volt barátja vagy barátnője, de neki lehetett. Kíváncsi lennék rá, ő mit szólt a dologhoz. Meg akarom kérdezni, de nem tudom, hogy közelítsek. Mikor kiment, nem úgy tűnt, hogy bármikor újra találkozni akarna velem. - Tudod, mit fogok csinálni? – kérdezem megváltozott hangon, már én is a kezemet babrálom. - Mit? – néz felém Ginger. - Elolvasom azt a könyvet, amit rólam írtak, és jól megkritizálom. Ilyenre se sokaknak van lehetősége. - Jó. Meg is vehetjük – int az egyik mellékutca felé, ahol van egy könyvesbolt. Nem nagyon van kedvem besétálni, és megvenni a rólam szóló könyvet, még a végén ingyen hozzám vágják, hogy hű, én vagyok az, nehogy fizessek érte, de az eladósrác olyan bamba, és inkább érdekli Gin lazán, hátul piszkosan lelógó szoknyája meg a combja, minthogy ki mit vásárol, így minden további nélkül sétálhatunk ki vele. A gyengülő napsütésben, folyton elboruló ég alatt mászkálunk, hazafelé tartunk. Jól érzem magam Ginger mellett sétálva. Jó az emberek között, a téren, a váratlan helyekről előbukkanó fák alatt és bokrok mellett sétálni. Felszabadít, nem érzem akkora súlyát kérdésemnek, amit így könnyebben tehetek fel. - Kimentetek oda? – kérdem mintegy mellékesen. - Én még egyszer nem – felel meg rá Ginger. - De sokat gondoltam arra az átkozott kőre. - Mi van ráírva? - Nem emlékszem – mondja zavartan, és elhiszem neki. Tovább sétálunk a kövezett sétányokon, a bokorsorok mellett. Itt, ahol senki se számítana semmire, maximum fagyijukat elejtő kisgyerekekre. Hamarosan amellett megyünk el, ahonnan elvittek. Azóta nem voltam itt. Szemben vele nyílik két utca, az egyiknek a végén van az órás, mellette két ékszerbolttal. Innen nem láthattam, mégis annyira arra gondoltam, hogy lelki szemeimmel láttam közvetlenül azelőtt, hogy megéreztem volna a fájdalmat. Nem gyorsítunk, nem is lassítunk, Ginger semmit se mond. Az eget nézem. Ma mindenhol valószínűtlenül kék, nem csak a tengerparton. - Talán már késő – mondom hirtelen. – Három év hosszú idő. Ginger hallgat. Mikor ráfordulunk a kerítésünk melletti kis útra, akkor szólal meg. - Három évet vártatok egymásra. Talán sose lesz késő. Megragadja válláról lelógó táskáját, rám mosolyog, majd visszaindul. A haja ide-oda libben, mint régen a lófarka. Nem beszéltünk meg találkozót, de tudom, holnap úgyis látom. A rólam szóló könyvet magamhoz szorítva caplatok fel a dombfelőli oldalon, ahol rég olyan jó nagyokat lehetett esni görkorival. Carly és egy vele egymagas lány állnak nem messze, a lugas alatt, és vitáznak. Ahogy közeledek, és észrevesznek, Carly megragadja a lányt, és húzná befelé. Az ellenkezik. Kíváncsian nézem, ki lehet. Egy fiatalabb Tinát látok benne. Christina az, Carly régi nagy barátnője. Ahhoz képest, hogy már nincsenek jóban, Carly egész meghitten ráncigálja, Christina meg csikarja. Felém kapja a fejét, világos haját megtáncoltatja a szél. Sima ruhát visel, egyedül az a kirívó rajta, hogy minden létező tagját sikeresen mutogatja benne a szégyentelenség vádja nélkül. - Szia, Do- Szia! – köszön vidáman, nála sokkal hangosabban rám Carly. – Chrisszel megyünk a vízhez! - Aha. Hát, jó – nézem el őket. Szerintem Christina nem akar menni a vízhez, de én a húgom oldalán vagyok, neki akarok jót, úgyhogy sietve befelé indulok. - Carly! – kiált fel bosszúsan Christina. - Fogd be, fogd be, fogd be – darálja húgom. 72

Ők elvannak egymással, én meg belefutok Ms Daisybe, akinek felcsillan a szeme könyvem láttán. Azt nem tudja, miről szól, csak hogy könyv. - Csinálok mentás limonádét, kiülhetnél a napra – próbál rávenni, hogy olvassak. - Rendben – mosolygok rá. Bár nincs nap. Kintről még mindig behallom Christina és Carly veszekedését. A könyvvel a kezemben, az elsiető Ms Daisy hátát bámulva kicsit olyan, mintha visszarepültem volna az időben. Mintha Christina és Carly kis dolgaikon vitatkozna, én pedig megint az lennék, aki voltam, az ejtőzést magabiztosan űző és élvező Dom. Felnézek az ablakra. Épp most bújik elő a Nap, fénye bűvös fénybe fogja a szobát. Átmegyek a mellette lévőbe, az is napfényben fürdik. Sorra járom az oldal szobáit. Mindegyik szépiás árnyalatú, dülöngenek bennük a színek, majdhogynem kicsattannak a fénytől. Nézem még egy darabig, majd továbbra is az ablakon tartva szemem ereszkedek le az egyik karosszékbe. Most olyan jó így. Christina ront be a fénybe. - Szóval, Dom… - kezdi, de Carly valami nagyon csúnyát csinál vele, mert visszarántódik, és felüvölt. – Te nagyon hülye! Most tényleg olyan, mint régen. - Lányok – szólok rájuk -, olvasnék. Meg se hallják, valószínű már egymás haját tépik. A könyv első oldalán az áll, hogy nem tudhatják, hogy meghaltam-e, hogy mi történt, és nem közölnek ezzel kapcsolatos spekulációkat. A másik oldalra felírják az évet, a hónapot és a napot, és kezdetét veszi az életem. Míg odakint civakodnak, belelapozgatok. Leginkább a tiniségemre térnek ki. Ezt kellett volna elolvasnia a doktornőnek, találok benne tényeket. Továbblapozok. A végén névmutató van, egy jogi nyilatkozat és végül köszönetnyilvánítás. Megakad a szemem egy néven. Adriana Willeryén. Külön köszönettel tartozik neki a szerzőpáros. Nem tudom, mi van velem, testetlennek érzem magam a párna előtt ülve. Lassan lapozok előre. Elkezdem a könyvet. Igyekszek arra koncentrálni. A születésem egy még ismeretlen változatának az elején vagyok, mikor Christina és Carly bejönnek. Továbbra sincsenek egyetértésben, azt hiszem, Ms Daisy ripakodott rájuk, hogy viselkedjenek, és Christina valahogy elérte, hogy ne a vízpartra menjenek egymást nyúzni, hanem bejöjjenek hozzám. - Sziasztok – nézek fel rájuk a nyitott könyvvel a kezemben. - Jól nézel ki – mondja közvetlenül Christina, de Carly olyan pillantással néz rá, hogy mással folytatja. – Az osztályból páran összeülünk. Mivel mi is segíteni akarunk – tekint most ő szemrehányóan Carlyra, majd vissza rám. Egyik kezét csípőre téve, kissé fölényesen folytatja -, gondoltuk, hogy megkérdezzük, szeretnél-e velünk tanulni. Értetlenül meredek rá, nem értem, miért akarnék én velük… ekkor esik csak le, hogy Christina abban az osztályban van, amibe én is kerülni fogok ősszel. Carly felett eggyel. - Tanulhatsz velünk is – kotyog bele a húgom. - De a mi osztályunkban lesz - néz rá valaha volt legjobb barátnője. - Akkor meg mi van? Dühösen merednek egymásra. - Köszi, majd meggondolom, de most nem igazán akarok tanulni – mondom halkan, mert még várom a mentás limonádét. - Persze, megértem – felelt Christina. – Csak ennyit akartam. Már megy is kifelé. Carly utána néz. - Hülyehülyehülye – csúfolja. Christina hátrafordítja az arcát, csúnya fintort vág rá, de nem felel, kimegy. - Én úgy látom, szent a béke – mondom lejjebb engedve a könyvem. Carly ránt egyet a vállán, lehuppan a velem szemközti fotelbe. 73

- Nem jössz inkább a mi osztályunkba? Jobb és gyorsan halad. - Azt hiszem, ilyen lehetőségem nincs – felelem, mert nem akarom megbántani, hogy nem, nem akarok. Ő se gondolhatja komolyan, mert már el is veti a dolgot. - Na, milyen volt a kórházban? – kérdi helyette. – Milyen ez a Kimmie? - Kicsit olyan, mint te. Mint minden normális lány. - Holnap mit csinálsz? - Gingerrel valamit? - Nem fair. Enyém a vasárnap. - Okés. Rám mosolyog, aztán felpattan, ő is kimegy, miközben fennhangon Christináról morog. Viszszatérek a könyvhöz. *** Abs is velem tart meg Gingerrel. Így másfélszer olyan nehéz estefelé lezárnom őket, de végül is sikerül azzal, hogy lássák be, ha nagy rosszat csinálok, arról ők is tudni fognak. Ginger szerint ez áll, úgyhogy Abs hiába mondta, hogy talán nem a legjobb este egyedül idegen helyekre mennem, mert basszus, nem normális csak így mindezek után, én így teszek. Nem félek a sötéttől. Attól se, hogy egyedül megyek. Nem hiszem azt minden második lépésnél, hogy itt, most fognak leütni. Attól félek, hogyha valaki megrémítene, megütném, bárki is ő. Azonban úgy tűnik, ma este senki se akar engem ijesztgetni, ártatlan bringások csoportjai vannak mindenfelé meg kisebb kölykök. Látok néhány fura alakot, de ők meg engem nem látnak, úgy el vannak szállva a piától, a kábítószertől vagy a gyógyszertől. A kocsma népszerű találkahely, nem kevesen járnak oda. Fel kell mennem az emeletre, és ott szereznem egy olyan düledező asztalt, ami mellől megláthatom az érkező Daviont. - Szia, szia – sasszézik el az asztalom mellett egy srác, hogy el tudja vinni mögöttem a söröket, és ne álljak fel hirtelen. Mások se nagyon szólnak hozzám, egy srác emeli rám a poharát, de szerintem neki a melleim tetszenek. Összefonom előttük a karjaimat, amitől csak még inkább nézi őket. Barom. Aztán leengedem a karjaimat, mert megérkezik Davion. Messziről kiszúrható. Ő is hamar észrevesz, feljön. Napszemüveget visel, és úgy ül le szemközt a barommal, hogy közben arrébb rúgja a lábam. - Aú! - Bocs – mondja, és rám néz. - Ezt így hogy gondoltad? – támaszkodom meg az asztalon. - Itt ki keresne? – mosolyodik el halványan, és előrébb húzódik. – Semmi puszi? Sosem adtam neki puszit azelőtt, de nem furcsállom. Nem akarhatja, hogy arra a Davionra emlékezzek, akit legutóbb láttam. Se azokra a Davionokra, akiket a legkülönfélébb megalázó helyzetből kapartam fel. Adok két puszit az arcára, és lekiáltok a csaposnak, hogy sört kérünk. Davion magán hagyja a napszemüveget, és továbbra is mosolyogva néz. - Remélem nem a mellemet nézed – célzok arra, hogy az a napszemüveg le fog kerülni, ha nem beszél. - Nem. De á, ott vannak – néz le rájuk, mintha most fedezné fel őket. - Nagyon vicces. Hogy csinálod? Olyan könnyű felszökni a gépekre? - Igen, könnyű, főleg az olyanoknak, mint nekem – utal arra, hogy tizenöt évével ebbe a kocsmába se feltétlenül kellett volna beengedniük, de beengedték. Mindent a külsőnek. - Partiribinek néznek? Mielőtt meggondolnám, hogy ezt nem kellett volna, már kint van, nem tudom visszavonni. Nem amiatt bánom, hogy csúnya ilyet mondani, hanem mert… nos, mert fiú létére tényleg ő volt a dugandó fél, de csúnya, de csúnya, de igaz. Fordít egyet az arcán, nem dühös rám, meg se bántódik. - Örülök, hogy látlak – mondja. 74

- Végre valaki. - Régi cimbora a „Te élsz?” és a „Facebookon nem volt kiírva.” - Tökök. - Azok. Hogy van Kimmie? - Jól volt, de nem megy neki az alvás – helyezkedek el kényelmesen a széken, most, hogy látom, nem akarták kidobni. Bár sört nem tudom, ihat-e. Mondjuk én rendeltem. - És te? - Én? Megvagyok. Mindjárt a söröm is itt lesz. - Ugye nem vontak be valami bűnvádi eljárásba vagy ilyesmibe? – kérdezi hátradőlve, a kezét ölében tartva. - Mi? Nem. Azt se tudtam, indult-e ilyesmi. - Nem voltam benne biztos. Azt tudtam, hogy Kimmie-t és engem nem, de te idősebb vagy. - Igen – mondom, és hagyom elsikkadni a téma ezen felét. Nem biztos, hogy kell tudnia róla, hogy jártam a rendőrségen más esetek kapcsán. Majd talán máskor. – Végül is mi mást akarnának? Megöltem azokat, akiket a rendőrség nem tudott elkapni, vagyis spórolhattak rajtam, az ügyészség és a bíróság is örülhet. - A politikai oldalával foglalkoznak. Mi esik le ebből nekik, nem hibáztak-e valahol. - Nem hinném, hogy másik rendőrfőnök, vagy bárki is tudott volna segíteni – mondom nyugodtabban, mint amilyen érzésekkel a napokban gondoltam a rendőrségre. – Elvitt magával. Nem találhattak meg olyan könnyen. - Vagyis sehogy se. - Davion. Sajnálom, hogy… tudod, azt a régit. Nem mondtam akkor. Összefutnak szemöldökei. - Tudom, hogy sajnálod, de én meg azt, hogy nem jutottál ki, és nem szólhattál a hatóságoknak, hogy pontosan hova vagyunk bezárva. Tudjuk, hogy nem azért csináltad, hogy te ellóghass. - Nem tudom, mit tett volna veletek, ha elszökök. - Mi mást tehetett volna? Megöl? Á, mindegy – löki arrébb a kezét, neki korántsem jelent anynyit, mint nekem vagy Kimmie-nek. – Nem számít, mi történt, az a lényeg, ezután mi fog. Például, hogy találkozhatok-e Kimmie-vel. - Találkozhatsz. Jobb lenne titokban. - Ritka jó lesz – nevet fel. – Helyenként összefutni egy tőlem kétszáz kilométerre élő tizenhárom évessel, akit a szülei mániákusan őriznek. Majdnem mondok valamit, de megtartom magamnak. Tudja, mi az, mosolyog. - Oké, oké. Lenéz az asztalra. Érkeznek a sörök. A csaposnak oly mindegy, ki issza meg, középre teszi az asztalra, és ott hagy minket. Magamhoz húzom az enyémet, beleiszok. Odalent a Káosz lányok készülődnek műsorra. Az emberek néhol tapsolnak. Figyelem a betérőket. Nincs köztük Abs vagy Ginger, más ismerős se, már amennyire én megismerem a régieket. - Olyan más minden, nem? – kérdezi Davion. – Néha olyan érzésem van, onnan jobb volt a csodás világ után vágyakozni. - De azért jobb kint. - Persze. Csak nem olyan jó. Furcsa. - Megváltoztál. - Két másodpercenként hallom ezt. - Hogyhogy? - Megváltoztál – prezentálja elváltoztatott hangon. - De tényleg megváltoztál! De még mekkorát változtál. - Maga elé húzza a sört. - Nem mintha te akkora változást tapasztalhatnál pár nap után… - Mégis így van. – Nem akarom arra emlékeztetni, mi minden történt, de ezt teszem. Hogyha már ott tartunk, felteszem a kérdést, amit fel kell tennem. – Davion, ugye nem láttátok… 75

- Mit? A másikat? – kapja fel a fejét. – Nem, lassú voltam, alig bicegtem odáig, amíg te már ki tudja, miket csináltál. Kimmie direkt megállt kint Leóval. Ennyi vigaszom lehet. Csak az egyik trancsírművemet látták. - Dom. Köszi – mondja hirtelen, mikor minden mást várnék. Meghökkenten nézek fel rá. Nem látom a szemét, de úgy érzem, komolyan mondta. – Abban a szobában én… nem mondom, hogy nem bírtam volna tovább, de jó volt, hogy jöttél. Bólintok kettőt. - Szerintem is ideje volt. - Valahogy amikor bejöttél, először azt hittem, meg fog ölni. Minket, téged, valakit, nem tudtam elképzelni, hogy a veszély máshonnan is jöhet. Féltem, hogy mit csinál. Meglepődtem, amikor te kezdted el ütni, de örültem. - Nem bírtam kivárni. Talán jobb lett volna, ha Kimmie nincs ott. Vagy ha te se. - Nem, én se bírtam tovább, ha tudom, hogy már akkor is nálad volt, és nem jöttél, utáltalak volna. Kimmie volt a soros. - Újraálmodtam azt a rohadt jelenetet – ömlik ki belőlem. - Sikítoztál. - Igen, én is azt hiszem – mondja visszamélyedve a múlt azon szeletébe. – Eléggé kivoltam. Felveszi a sörét, és az enyémhez emeli. - A halálára. Morbid, de koccintunk, és iszunk, mintha az életet ünnepelnénk. Ha belegondolok, azt is teszszük. A miénket. - Ott voltam a temetésén – mondja. - Davion! – rökönyödök meg az asztallapra tenyerelve. Ami sok, az sok. - Anyáék nem tudják, meg ne mondd nekik. - Ezt nem hiszem el. Hogy a fenébe… - Mit gondolsz, mekkora médiaszenzáció volt, ami történt? Egy ilyen pedofil idióta temetésére csak úgy sereglettek az újságírók, a dühös szülők és kamaszok dobálóztak, mindenfélét protestáltak. A szomszéd utcában egy komplett tüntetésbe botlottam, hogy miért oda temetik a mocskot, ahol a szeretteik nyugszanak. - És temették? – kérdezem lassan. - Koporsóba? - Igen. Láttam a sírkövét. Nincs rajta semmi. Belerúgtam volna, de láttam, hogy másoknak se megy, és a papnak se tetszene. Szerinte aki meg van halva, abba nincs értelme belerúgni, a kőbe még úgyse. A kiásós tervem akkor akár be is jöhet. - Melyik temetőbe temették? Megmondja, hova. Nincs olyan messze innen. - Miért pont oda? – kérdezem. - Ott él a családja egy része. Mert van neki. - Szóval nincs semmi ráírva. A neve se? – Így baromi nehéz lesz megkeresni. - A neve se. A térképen vagy mi a fenén van fent, hova temették pontosan. Mert? Te is megrugdosnád a sírját? Nem akarom neki megmondani, hogy csak megnézném, biztos halott-e. Semmi szükség arra, hogy beidegeljem. Ám magától rájön, mire gondolok, és egyáltalán nem rémül meg. - Halott, Dom. Ezer százalék. Olyan halott, hogy ha láncfűrésszel mennénk neki, se lehetne halottabb. - A másikén nem voltál? - Nem, de miért ne temették volna el? Jót tett neki az a két üveg, azt mondták. - Sose lehet tudni, ki mit él túl – tűnik fel a gondolataimban egy másik szétcseszett arc. - Akkor fájdalmas egy ébredése lesz – jegyzi meg Davion, és beleiszik a sörébe. Mintha elfelejtett volna valamit, kapja el a szájától. – Az ő halálára. - Az ő halálra – visszahangzom.

76

Mielőtt ihatnánk rá, megszólal a mobilja. Unottan nézi meg, hogy a nagyszülei azok. Azt mondja, ha felvenné mit sem sejtőn, a szülei ordibálnának vele, hogy már megint merre jár, mert hogy nem a környéken, az biztos. - Figyelőrendszert állítottak fel a szomszédokkal. Kezdik túlzásba vinni – meséli. Érdeklődve nézem el az arcát. A napszemüveg miatt nem sok látszik belőle. Olyan más, mint amilyen odabent volt. Van rá esély, hogy épp ezt akarná kipótolni - azt, hogy inkább Kimmie cselekedett, mint ő. - Vigyázz magadra, Davion – mondom. - Miért, hova megyek? – csodálkozik. - Mikor indul a gép? - Fogalmam sincs. A hajnalival megyek. Vasárnap szünnap, úgyse mennék suliba, de minél hamarabb elkezdem a szobafogságot, annál hamarabb letelik. - Szobafogságba tettek? Téged? – kérdezem nevetősen. Őt, aki temetésekre meg más államokba repülget át? - Most csak az a baj, hogy fogják tudni, hogy nálad jártam, mert bele lesz írva az útlevelembe. Fognak hívni. - Amiatt ne aggódj. Majd kitálalok, hogy megetettelek, megitattalak, és hazaküldtelek. Egész mosolygós lesz az arca. Van még kérdésem. - Aludni hol akarsz? - Nálatok. Belemegyek már azért is, mert nem hinném, hogy tudna menni máshova, meg amúgy is. Miután megisszuk a sörünket, és megbeszéljük, amúgy milyen tré a rendőrség, indulunk. Azon gondolkozom, mit fog hozzá szólni a családom. Fel sem merül bennem, hogy hazaérés előtt bármi is történhetne. De történik. Ugyanis, ahogyan sétálunk, az egyik utcaszegélyen Ryanbe meg egy barátjába botlunk. Ryan nincs alulöltözve se a tavaszhoz, se az alkalomhoz, rendes ing van rajta, felhajtós zsebű, hozzá sima farmer. Megint azt az ismeretlen illatot érzem rajta. Két másodperc alatt lesápadok, fogalmam sincs, hogyan reagáljak. Tartok tőle, hogy Ryan megint dühös lesz. Ő is észrevesz. Davion nem érdekli, engem néz fürkésző arckifejezéssel. Mint ahogy az ember az újonnan termett ellenséget figyeli, minden pillanatban támadástól tartva. A szőke, hullámos hajú ismeretlen srác megböki könyökkel, de nem figyel. Nyitom a számat. Inkább mégse mondok semmit, megyek tovább Davionnal. - Veled álmodtam – szól utánam Ryan. A hangján egyáltalán nem hallatszik, ivott-e vagy sem, nekem a tekintete is színjózannak tűn, ahogyan elnéz engem, miközben visszanézek rá. - Aha – nyögi a barátja, mint aki ezt már hallotta úgy ötvenötször. Ryant bámulom. Kiráz a hideg a nézésétől, pont ettől félelmetes, hogy ugyanekkor belül mindenem forró. - Meg akartam veled próbálni újra, de azt mondtad, nem lenne ugyanaz, ne csináljuk. Mikor nagy nehezen feladtam, és otthagytalak, sírtál. - Igen, igen – ütögeti meg a vállát a barátja, felénk fordul. – Bocs, ha tehetné, minden lánynak továbbadná. Otthagyta a barátnője. Könnyek szorongatják a torkomat. Ryan megfordul, és egyszerűen elmegy. A barátja támogatóan követi, és egy kocsma felé mutogat. Én akkor is tudom, hogy Ryan nincs berúgva. Csak… csak… - Dom – szólal meg a hátam mögül Davion. - Igen, persze, megyünk – hadarom, nem akarok erről beszélni. Ryan egész valója, mondandója megráz, még az új illat is, amit éreztem rajta. Annak mondjuk örülök, hogy most nem gorombáskodott, csak egy kicsit törte meg a szívem. Rémálmodik ő is. Velem. Hát, inkább én is róla álmodnék rosszakat… 77

- Ez az – szólok Davionhoz csak, mikor már a házhoz érünk. Nyugodtan sétál mellettem, nem siettet. Halkan megyünk be, nem akarom felzavarni az alvókat. Helyettünk is hangoskodik a kék pólóban és bugyiban lerohanó Carly. - Elmúlt a szombat! Itt a vasárnap! – követeli, hogy máris legyek vele. - Hű – mondja Davion, majd rámosolyog. – Helló. Carly nagy szemekkel néz rá, majd felszalad. Csak úgy dobognak a léptei. - Alhatsz a szobámban – fordulok Davionhoz. - Jó. Ő ki volt? – mutat a lépcső irányába. - A húgom, Carly. Különben kösz, hogy szereztél nekem néhány alvással töltött órát. - Semmiség - legyint, és jön velem. Anya úgy húsz perc múlva állít be. - Úgy hallom, van itt valaki – céloz a látogatóra, és mosolygósan jön be. A kezét nyújtja a szőnyegen ülő Davionnak. – Szia! - Csókolom – mosolyog fel rá Davion. Ők elkezdenek barátkozni. Átlátom, hogy egy darabig még nem fogok tudni aludni. Addig is felnézek már Abs oldalára, azóta miket tett fel. Nem vagyok benne biztos, hogy bármit is találok, és tényleg nem virít ott új bejegyzés. Viszont találok négy kiemeltet. Három amiatt az, mert az elrablásom évfordulói, amin a szüleim és a rendőrség meg egyéb civil szervek – például az osztályom – megint próbálja felverni a port, hátha csak azon múlik az egész. A negyedik Adriana megkerülése. Az, hogy Adriana Willery előkerült, sok mindent jelenthet, de számunkra elsősorban azt, hogy van még remény. A tegnapi hírösszefoglalóban ennek fényében tértek ki a többi eltűnt gyerekre. A hírolvasó és a mögötte álló közepesen tájékozott stáb szerint van rá esély, hogy Adrianának többekről is tudomása van. Ott ülök a széken, és gondolkozok. Kezdem érteni, Adrianának miért volt olyan fontos, hogy mi megkerültünk. Mert amikor csodával határos módon megoldódik egy-egy ilyen eset, elkerül az elveszett, részben tőle várják azt, hogy tudjon többi sorstársáról, segítsen. Csakhogy ők – mi általában semmit nem tudunk. Ennek a gondolatával megyek el zuhanyozni, majd bújok be az ágyba. Mert mi van, ha mi vagyunk az egyek, akik tudnak segíteni? Ha valami véletlen folytán pont hogy mi támogathatnánk meg a rendőrség munkáját? Ez esetben semmiképp nem vonhatom ki magam a felelősség alól. Elalvás előtt Ryanre gondolok. Nem tehetek róla. Jó másfél-két éve lefekvés előtt mindig rá gondolok – mintha a nap végén, az ágyban különösen sebezhető lennék, és szükségem lenne rá, hogy valaki olyanra gondolhassak, akitől felvértezem magam annyira, hogy a történtek teljes súlyát magamra vállalva eltemethessem az adott napot, és elalhassak. Nem érdekel, mit gondolna erről, rá gondolok – pontosabban a nevét mondogatom magamban, amitől ellazulok -, miközben lehunyom a szemem.

78

Ébredés Kora reggel, mikor máskor még egyáltalán nem bújnék ki az ágyból, felkelek Davion miatt, aki hamarosan indul. Azt meséli, mennyire utálta a kórházat. Ő is a gyerekosztályra került, és egy kislány átjárt hozzá egy messzebbi szobából. Mindig azt mondta neki, hogy puncika bántva volt, és be akart bújni az ágyába. Azt mondta, rosszul volt a gyerektől, amitől meg ő érezte pocsékul magát. Egykedvűen mondja, gondolom azért nekem, mert másnak nem akarja. Utálom ezeket a valóságdarabkákat, ezek teszik olyan élővé a dolgot, amitől többet nem tudom azt hazudni magamnak, hogy semmi se történt. A hétvége ellenére a családom is fent van. Carly és Christina – akit ezek szerint Carly még éjjel felhívott - reggelit készít nekünk, Lisa az asztalnál ülve morog, hogy mindjárt indulnia kell vissza, az egyetemre. A szüleink azt beszélik át, nem tökéletlen-e, ha Daviont beteszik egy taxiba, és kiküldik a reptérre. Én szakítom meg vitájukat. - Anya, én úgyis megyek. - Elviszel? – megy fel Davion hangja. Arra kíváncsi, tudok-e vezetni. Nem tudok. Christina kezében megugrik a serpenyő. - Majd én elviszlek titeket! - Én is itt vagyok – mondja a mellette álló Carly. - Te nem tudsz vezetni. - Nem is azt akarok, hanem menni. Végül eldöntjük, hogy mind a négyen megyünk. Mit ne mondjak, egy élvezet Christinával furikázni, elég komótosan megy ahhoz, hogy közben mindenfélét beszélhessen Davionnak. Carlyt nem zavarja, ő is beleszól, hárman beszélgetnek. Egyikük se zavartatná magát, ha hármasban kéne randizniuk. Ekkor jut eszembe, hogy Carlynak van barátja. A reptérhez közel egy őrület helyet kapni, így hamarabb állítja le az autót Christina, mind kiszállunk. - Ti is jösztök? – csukom be magam után az ajtót. - Úgyis venni akartam valamit – vág be mellém Christina. Négyen sétálunk a kora reggelben. Szép az idő, a pulcsi azért elkell. A tengerpart vonalával párhuzamosan sétálunk, utána majd jó lenne kimenni a homokra. Egymás után lendítem lábai79

mat, a sós levegőbe szagolok, és nem gondolkozok. Könnyű a fejem. Christina és Carly most, hogy prédájukat bemérték és közel kerültek, egymással csacsognak. Egyszerű egy reggel. A sokadik vásársort hagyjuk el a park felé menet, mikor szembejön Adriana és a két kislány házfalnyi nagyságú képe. Az van kiplakátolva, amit hármójukról láttam. Vidámnak tűnnek. Pózuk nem beállított, alakjaik majdani helyükről mit sem sejtve mosolyognak a messzeségbe. Úgy elbámulom őket, hogy cipőm nekikoccan Christina papucsának. Felém kapja a fejét. - Kint van még egy helyen – néz fel a plakátra. – Itt már egész régen. Daviont nem érdekli, azt hiszi, valami divatplakát ragadja meg a figyelmünket. Én se foglalkozok ezzel sokat, megyek tovább. Azért az elgondolkoztat, mit akarhattak ezzel. Azt, hogy a tettes lelepleződjön általa, mert mondjuk könnybe lábad a szeme, mikor meglátja, vagy állát simogatva fennhangon azt mormolja, „A jó fenébe, hogy megléptek”? Biztatásnak szánnák más eltűnt gyerekek hozzátartozóinak? Én eléggé fel lennék paprikázva, ha megkerült gyerekek mosolygós képét hirdetné az utca, miközben az enyém el van veszve, le is tépdesném a falakról. A plakát viszonylag ép állapotát tekintve kevés lehet a meg nem került eltűnt gyerek erre tévedő rokona vagy egyedül rám jönne az idegbaj. Bár azt kétlem. De akkor is, mit használ? Mert szerintem büdös nagy semmit. Borús, de tiszta gondolataim nem szürkítetik el a búcsúzkodást, főleg nem Carly és Christina részére, akik lánymagazinokkal engedik el Daviont. Gondolom róluk való fénykép híján ezzel akarják őt személyükre emlékeztetni. Pont szemben állunk meg a sushi bárral és az étteremsorral, aminek az alkalmazottain régen Gingerrel teszteltük, hogy az állig érő sötét, göndör hajas fej hátulról automatikusan férfinak tűnik-e, ha egy még hosszabb hajú csaj szeretgeti intim közelségben, a Barbie-ruhatár mennyire elfogadható az elegáns étterem küszöbén vagy a víz alatti mosolyunkat gyakoroltuk fent. A reptér lett a mi kis plázánk, néha még tanulni is ide jártunk. Az étteremből egész idáig nemigen lehet ellátni, a sushi bár egy munkatársi pozíciója megszűnt, egy másik lecserélődött, csak a réges-rég ott dolgozó harmadik ismer fel, és fordul meg arckifejezéséből ítélve a fejében, megint idejárunk-e majd trollkodni. Pedig most konkrétan nem is én vagyok az, aki trollkodik, hanem Davion. Indultában fordul vissza felém. - Egy hét múlva találkozunk. Nem tudom mire vélni, a lányok se, és Davion nem teketóriázik, a végszót egyben tartva veti bele magát a jegyet váltók tömegébe. Karba tett kézzel nézek utána. Christina kénytelen tényleg elmenni vásárolni, Carly meg reméli, ezután a vasárnap a miénk. Nem akarok hazamenni, így körbesétáljuk a környéket. Carly mindenféléről beszél, Lisa ballagásáról, a kedvenc sorozatunk végéről, majd ezen felbuzdulva otthon meg akarja nekem mutatni a fotóalbumot. Még kevésbé akarok hazatérni. Valami mást akarok, de ahhoz helytelen lenne Carly jelenléte. Mivel ennyire máson jár az eszem, meglep, mit bök ki. - Találkoztál Davionnal és Kimmie-vel, már csak Leo maradt hátra. Zavartan ingatom meg a fejem. Lehet akár kis félrekapásnak is nézni. Annak, hogy a szél a szemembe fújja a hajam, amit nem szeretek. - Nem hinném, hogy találkozni fogok vele. Ő nagyon kicsi volt, tudod. - Igen, de nem pont ezért rossz neki? – lóbálja maga mellett Carly a karjait, jól áll neki. – Olyan pici, nem is emlékezhet az anyukájára meg az apukájára. Erre nem is gondoltam eddig, pedig igaza lehet, Leo hogy is emlékezhetne rájuk, mikor kéthárom hónapos volt, mikor elhozták hozzánk. - Gondolom amikor felnő, erre se fog – vonok vállat. – Még mindig kicsi. Carly nem sejtve, nekem ez mennyire kellemetlen, mereng rajta, ő milyen kiskori emlékekre emlékszik.

80

Végül is nem megyünk haza, mert Carly észrevesz nem messze egy fagyizót, és elrángat. Rózsa alakú fagyikat adnak, az enyém kívül barack, belül citrom, legbelül megint barack, az övé teljesen csoki. A fagyizónál odajön az ő egyik barátnője, aki egy régi osztálytársammal jött ki. Hamarosan többen csatlakoznak hozzánk. Számomra az elmúlt napok egy fél életet tettek ki, számukra az illendőségi időt, ami után jöhetnek velem beszélgetni. Örülök is meg nem is, olyan, mint egy nagy összevont ünnep. Meghívnának még fagyira, de elegem lesz az édesből, vizet iszok, és megkérdezem a régi barátaimtól, hogy van a macskájuk. Sok mindenről beszélgetünk ezen a reggelen. Ketten kérdeznek rá a barna hajasra. Nem érzem tolakodásnak, nekem is mind jobban megfordul a fejemben, de nem csak ez, az is, szép barna hajú gyerekeket választottak-e ki. Hazafelé menet megnézem még egyszer Adrianáék plakátját. Ahogy gondoltam, a másik két gyerek is csinos. Hazaérve gyorsan megbeszélem Carlyval, hogy öltözzön át, és megint teniszezzünk, majd rohanok a szobámba, és öltözés helyett a neten keresek rá a többi gyerekre. Nem sokat tudok róluk, hírekből sem derül ki minden, de én nem látom mindet olyan szépnek. Nem azok a félék, akikről amint kiderült, hogy ők tűntek el, felszisszennek, hogy miért ők, hiszen olyan… szépek. SidHe 981 hozzászólás A csúnyákat nem viszik? FforWordstartingwithf 43 hozzászólás Szép-nemszép dolog itt is? Unalmas. LordLore 2311 hozzászólás Gusztusom nincs már a túlszépesített dolgokhoz. Elvitték őket és kész. De ez (mostthrillingmissingchildren.jpg) eléggé afelé mutat. Tulajdonképpen meg sem kéne már lepődnöm, hogy ilyeneket írogatnak az emlékoldalam egy bejegyzéséhez, és még véletlenül se rólam – az se hiányzik -, de elgondolkodok. Szóval az a barom engem nem akart, mégse tüntetett el, pedig csak a lába alatt voltam, nem velem tartotta sakkban a két gyereket. Mondjuk ki se néztem volna belőle, hogy simán elkapott minket, akkor is nagyban csodálkoztam, amikor Leót hozta. Megpróbáltam belőle kiszedni, honnan szerezte, de nem törődött velem. Nem, ő gyakorlatilag soha. Akkor minek kellettem neki? És hogy szerezte meg Leót? Hogy kapott el minket? Ki kapna el gyerekeket ennek az aberráltnak? Vagy akár Adrianáék fogva tartójának? Carly nyit be. - Megyünk akkor? – kérdezi lélegzetvisszafojtva. Futott. Lepillant a lába mögé, ahol Osier vadul csóválja a farkát. – Osier… - Felnéz rám. – Nem hagy békén, folyton jön. - Vigyük el – kapom fel táskámat, és lecsapom laptopom tetejét. Ginger nem árulta el, melyik temetőbe temettek, de csak egyet tudok, ami mellett nyugis, fákkal övezett pálya van, oda megyek Carlyval. Neki fel se tűnik, hogy itt a temető egy köpésre, olyan izgatott Osier-vel egyetemben. Kinyújtóztatom a tagjaimat, megmozgatom a vállamat, és lehajolok a labdáért. Szándékosan messzire célzok, és mikor Carly meg Osier utána fut, a fejemet a temető felé fordítom. Jól látom a kis kövek sora által határolt domboldalt, ami mellett ott állnak a sírok. Carly érkezik lihegve. - Hogy tetszik Davion? – adok neki témát, és magamnak időt. - Cuki – mondja, és nekem dobja a labdát. Automatikusan elkapom, és lepasszolom neki. Úgy látszik, eszébe se jut, miket nem műveltek Davionnal, pedig többé-kevésbé publikus. Nem tudták megakadályozni se a szülei, se a rendőrség, se senki, hogy az újságírók szétkürtöljék, miféle szerencsétlenségeket kellett kiállnunk. - Phillel mi van? – kérdezem. 81

- Csütörtökön jön le – visz be egy erős ütést Carly. – Már alig várom. - Jó volt az este? - A vacsoránál? Beszélni se tudtunk, Ada néni úgy vitte a prímet, hallanod kellett volna. Apóságokról mesél az estével kapcsolatban, annyira nem érdekel. - Dom – szólít meg aztán. - Igen? - Fogsz valaha is mesélni róla? Kérdőn fordítom felé a tekintetem. - Tudod, arról, mi történt. Valahogy érzem, hogy a régi históriára gondol, nem Ryannel való találkozásomra. Majdnem megkérdezem, érdekli-e, aztán mégse. Persze, hogy érdekli. Mindenkit érdekel, csak van, aki szégyelli. Fordított helyzetben, ha egy barátom vagy ismerősöm tűnt volna el, én is megtiszteltetésnek venném, ha mesélne róla. Lenne olyan, ami fájna belőle, ha mesélné, a fülemhez akarnám kapni a kezem, de végighallgatnám. Örülök, hogy messzebb állok Carlytól. Visszaütöm a labdát. - Mire vagy kíváncsi? Kérdez úgy, ahogy a doktornő soha nem kérdezne. - Milyen hely volt? - Kicsi. Egy kis szoba, egy nagyobb meg egy éléskamra, ahova sose mehettünk be. Mi Leóval a kisszobában voltunk meg a folyosón, ami ezeket összekötötte, máshova nem mehettünk. A kis szoba és az éléskamra egymással voltak határosak, a nagyobb velük szemben volt. Plusz volt egy lépcső. Azt párszor megpróbáltuk tönkretenni, de időleges megoldás volt, és nem valami célravezető, tudod, felfelé vezetett kiút. Nem retten meg azoktól, amiket mondok, de kétszer is megrázza a fejét. - De hát hol volt a mosdó? - A szobában – mondom szépítve a valóságon, de az igazsághoz azért kábé híven. - Ó. Jó. Akkor fogalmatok se volt, hol vagytok? - Kimmie tudta. Amikor őt hozták, világos volt, és magánál volt, látta, hogy nagyjából hol vagyunk… már hogy egy várostól messze, a fenyvesek között, mégis sík területen. - Kimmie már ott volt? - Davion is. - Milyen… milyen volt? - Rossz – ütöm el a labdát. A lábától két méterre landol, és tovább gurul. Osier visszahozza, leteszi, és leül mellé. – Már akkor tudtam, hogy miket tett velük, és féltem, hogy velem is azt fogja. Aztán… nem tette – halkítom le a hangom. Na, ez még rosszabb volt. Először félni, aztán nyomorék hálát, majd bűntudatot érezni, és mindenfélével bepróbálkozni. Carly szörnyülködő fejet vág. Még mindig jobb, mintha mosolyogni próbálna. – A legrosszabb az volt, hogy úgy éreztük, sose lesz vége. Nem tudtuk követni a napok múlását még úgy se, ha számolgattuk magunknak, milyen hónapban tarthatunk, milyen nap lehet. A végén már csak az volt előttünk, hogy van mondjuk szerda és október, de nem mindegy? Azért számoltuk. A ruhák miatt. Ha szökni kéne, ne fagyjunk össze mindenképp. - Másféle ruhát adott nektek, ha tél volt? - Nem. De volt lent fűtés, abból is tippeltük, meg tudod, álomszerű megmenekülésekben gondolkodtunk. Mondjuk, hogy lesz időnk felvenni valami meleget odafent. Bár Kimmie azt a verziót szerette inkább, amiben kommandósok jöttek értünk, és voltak olyan kemény csávók, hogy hagyták, megrugdoshassuk azt a barmot. Nem voltak ilyen kemény csávók. Kár, pedig örültünk volna. - Beszélgettetek? – kérdezi halkabban.

82

- Igen. Nem nagyon volt mit csinálni. Leót tanítgattuk. Gáz lett volna, ha nem tud járni három évesen. Nem mintha nem vittük volna, mikor jöttünk el… - merülök vissza egy pillanatra az emlékbe. Kimmie ösztönösen felkapta, és hozta. Carly lehajol a labdáért. - Nem tudom, milyen lehet az, hogy fogalmad sincs, milyen nap van, és milyen lesz holnap. - Én se tudom, hogy bírtuk ki, de tudod, annyira nem izgatott minket a holnap. Szerettük volna, ha még ma megmentetek- mármint megmentenek… Carly, nem úgy gondoltam! Carly arcán eddig semmit se lehet észrevenni, most kezd szürkülni. Odamegyek hozzá, mire lenéz a földre. - Nem te tehetsz róla – érintem meg a karját. Jó hideg. – Se anya, se apa, senki. - Nem erre gondoltam – súgja halkan. – Hanem hogy én mennyire féltem volna. - Én is féltem. Bárki félt volna – simítom meg. - De akkor is, hogy lehetett kibírni három évet? – kérdi. A hangja, ahogy mondja a három évet, egy örökkévalóság poklát idézi. - Nem tudom – felelem. – Eltelt. - Igen - néz le. – Nekünk is. Valahogy eltelt. - Hé, azért meséltem neked, hogy depressziózz? Váratlan kérdésemre elneveti magát, bár továbbra is a földet nézi. - Nem. De inkább én tegyem, mint te. - Szép is lenne – ölelem át. – Na, mondd még, mire vagy kíváncsi. Nekem is jobb, ha elmondom. Így legalább továbbadhatod, és nem nekem kell még hatszor elismételi. Hidd el, fárasztó. Az arcomba néz. Fiatalabbnak tűnik, mint a kora, majdnem olyan, mint a régi Carly. - Gondoltál ránk? Vagy ez túl önző kérdés? - Persze, hogy gondoltam rátok – vezetem a temető mentén álló padhoz lógatva az ütőmet, a földön hagyva a labdát. Osier lefekszik mellé, onnan bámul minket. Játékra hív, de most nem megyek. – Volt, hogy másra se gondoltam. Jobban teltek azok a napjaim, mint amiket végigbőgtem. Tudod, voltak tisztább napok és nem olyan tiszták, de mindig eszembe jutottatok. - A doktornő azt mondta, ez normális – mondta. – Mikor azon gondolkoztam, mennyit gondolhatok rád. - A doktornő? – rezzenek össze. – Mikor? - Még rég. Már korábban is volt itt, mikor te még nem voltál - pillant le. - Vele beszélgettünk Lisával. A doktornő akkor jobban ismeri a viszonyokat, mint hittem volna. Carly arca megint elborul, de most más csillan meg a szemében. Megüti egy kicsit a térdemet. - Mesélj róla rosszakat! Utálni akarom. - Oké – helyezkedek el mellette. Nem őrültem meg, hogy kábé vele egykorúak megrontását ecseteljem, így sajátokat mondok. – Ráejtett egy több kilós konzervet a lábamra. Fáj, ne próbáld ki. - Miért tett ilyet? – kérdezi felháborodva, már nincs rosszul, sírni se akar, utálkozik. - Már nem tudom. Néha csináltam dolgokat. - De ennek csak fontosnak kellett lennie, ha ilyet tett! A szemét! Elgondolkozva nézek rá. Ebben igaza lehet. Meg kell majd kérdeznem Daviont. Tovább mesélek neki. Inkább a fizikai oldalt ragadom ki, amikor nekicsapott a falnak, félrehajtott meg ilyesmit, hátha azt jobban bírja, mint a lelki terrort, de aztán eszembe jut, azért meg jobban utálhatja, ha meg utálni akarja, én megadom neki az alaplöketet. A helyében én is ezt várnám. - Kevés idő telt el, mikorra meghozta Leót. Addig úgy voltam vele, hogy ez egy rossz álom vagy időleges, máskor megint nem akartam elhinni. Davion már nem így volt vele, Kimmie meg sokat sírt, ő már feladni látszott… - Nem akarok sokat mesélni róluk, el is kanyarodok. – Mikor meghozta Leót, az egész egy csapásra megváltozott. Mindannyian egy kicsit magunkhoz tértünk

83

így, hogy ott volt velünk egy kisbaba. Akkor kezdett el igazán zsarolni, addig inkább elvette, amit akart. Azt mondta, megöli a babát, ha bajunk van. - Szerinted tényleg megtette volna? – néz rám félve, haragudva. - Igen – fordítom el a tekintetem. – Utána is tettünk néha… dolgokat, és nem tette meg, de ha egy határon túlmentünk volna, és értelmét látta volna, biztos, hogy megteszi. Azt hiszem, azért se tette meg, mert nem logikusan akarta, büntetésül, hanem úgy, hogy igazságtalan legyen, minél inkább fájjon. Vártam is, hogy egy pillanatban beőrül, és elveszi, de nem történt meg. Szerintem azt várta, hogy igazán kötődjünk hozzá. - Lehet, megölte volna valamikor… tudod… most? - El tudom képzelni. – Visszanézek a térdemre. – De mi nem kötődtünk annyira hozzá, főleg én nem. Szegény Leo, nem azt kapta, amit egy babának kapnia kell. - De járni tanítottátok meg minden. - Addig se gondoltunk másra. Beszélni is tanítottam. Sőt számolni. Próbáltam vele játszani. - Szóval ilyeneket csináltatok? - Ilyeneket. Megkíséreltünk megmaradni normálisnak. Meséltünk egymásnak a családunkról – küldök röpke mosolyt Carly felé -, Davion imádta azt a részt, hogy kikáromkodhatta magát, és szidhatta a tanárait, hogyha már úgyis minden mindegy. Ezen tényleg mosolygok. Davion komolyan megpróbálta kihozni a legjobbat abból, ami volt. Újra meg újra. - Képzeld, még ünnepelni is próbáltunk - árulom el neki. - Tényleg? - Ünnepélyesen átadtunk egymásnak valamit, ha a másik kitalálta, a szobából mit adnánk neki. Mindig mondani kellett hozzá, miért azt, például neked adom a falat, hogy legyen mivel megtámogatnod magad, hogy ne ess pofára – idézem Kimmie egyik ajándékát Davionnak, mire Carly szája is megrándul. Vele együtt a szeme is megrezzen, úgyhogy lehet, nem olyan szuper jó jel. – Kimmie-vel meg azon gondolkoztunk, ismert gyerekszínészekkel mi lehet ennyi meg ennyi idő múltán. Igazából van, akit meg is néznék. Carly még közelebb jön hozzám. Látom, hogy ezek is forognak a fejében, de más is. Biztatóan teszem a kezem a térdére. Hosszú perceknek kell eltelniük, hogy feltegye kérdését. - Ugye… ugye nem lett terhes az a kislány? – kérdezi suttogva. - Mert már elég nagy volt. - Nem, persze, hogy nem – ölelem magamhoz. – Tudod, az a valaki nem volt képes olyan dolgokra. - Jaj – fintorodik Carly, és a karomra hajtja a fejét. – Nem csoda, hogy senki nem mászkált oda hozzá. - Tényleg nem. - Milyen volt? – súgja egy jó perc múlva. – Ronda? Megrázom a fejem. Még mindig nem bírom emberek látni. - Nagy volt. Nem testileg nagy, mármint nem így összességében, de nagy volt a feje, a keze – ragadok le ennél, én magam se akarom felidézni a részleteket. A szemét. - Nem ilyennek képzeltem. Hanem egy testetlen mocsoknak. Szerintem Lisa is rosszarcúnak hitte, mert Felix mesélte, hogy egyszer össze akart verekedni egy olyannal. Mondjuk lehet, viccelt. - Ilyennel? - Ő volt az egyetlen, aki bármivel is mert – vont vállat Carly. – Én se mertem, mióta majdnem kinevettem apát, mikor megmondta, hogy eltűntél… de olyan hirtelen volt! Csütörtök-péntek osztálykiránduláson voltam, senki se szólt egy árva szót, aztán hazamegyek, és apa mondja. Meglepődtem. Lisa meg először anyával veszekedett telefonon, mármint én anyát láttam, aki azt kiabálta, hogy ő nem akar kiabálni, és tovább kiabált. Aztán Lisa hazajött, olyan filmeket nézett, amiben valaki eltűnik, majd megkerül, és káromkodott, ebben kicsit olyan lehetett, mint Davion. Mindketten lemaradtunk a keresésedről. Az emberek meg annyit tudtak mondani, hogy biztosan előkerülsz. Biztosan! 84

Kifullad. A kezére teszem a kezem. - De tudod, mi volt a legrosszabb? – ráncolja a homlokát. - Hogy mielőtt mentem volna az osztálykirándulásra, direkt nem mentem oda hozzád. Emlékszel? Előző este veszekedtem veled a… - …a zöld szőrmókról – fejezem be a mondatát. El se tudom hinni, hogy eddig eszembe az az ölelnivaló szőrmák párna, ami miatt képesek lettünk volna ölre menni. - Carly, én nem tudtam, hogy szándékosan nem jöttél oda. - Tudom, de én tudtam, és olyan rossz volt! - Volt, hogy én meg szándékosan lehülyéztelek. Fogalmad se volt róla, hogy mi lesz. - Értettem én, de akkor is olyan rosszul esett! Fájt, hogy eltűntél, és még el se köszönhettem… - Anyának puszit adtam, és elköszöntünk. Nem hiányzott jobban, mint te – súgom neki. Lehajtott fejjel bólint. Magamhoz húzom. – Olyan volt, mint a pokol. Szörny volt, de tényleg, visszanézve épp annyira nem értem, hogy viseltük el, mint te. De egyszer és mindenkorra vége, mert vissza oda már nem megyek. Érezheti, hogy feszül meg a testem, mert most ő teszi a kezemre a sajátját. - Phil is ezt mondta: van idő, mert úgyse vészel újra el. - Vészek? – mosolyodok el. - Kicsit tárgyként kezel miattam meg Ryan miatt – ocsúdik fel, hogy tényleg, majd észreveszi, mi mellett ülünk. – Nahát, itt… - Itt van a sír? - Messzebb. Megnézed? – kérdezi nem tudva, mit lenne most a legjobb csinálni, és mit szólna hozzá más, ha tudná, hova visz. Aztán arra juthat, az a legjobb, amit tenni szeretnék, így mikor felállok, automatikusan felkel. - Szeretném. Osier nem jöhet be velünk a temetőbe, így a dombbal párhuzamosan futkározik, úgy követ. Carlyval csendben sétálunk végig a murvával felszórt úton, ő néha hapcizik, van a közelben valami virág, amire allergiás. A temető kerítésmentessége ellenére jól karbantartott, kis ösvények vezetnek el magas fák mellett, néhol padokat találunk. Egy csobogót nézek épp, mikor Carly megérinti a kezem. Egy nem túl messzi sírt néz. Vagyis sírkövet, mert sír konkrétan nincs: a föld nem domborul fel úgy, mint a többinél, nagy márvány vagy más tömb sincs, csak a hely. A sírkőre viszont fel van írva a nevem, a születésem ideje, a kettes és a nulla, más nem. A nevem és a dátum alatt egyetlen szó szerepel, az, hogy Látlak. Egyes szám első személy, jelen idő. Elég sok kaput nyitva hagytak. Közelebb megyünk Carlyval. Én még észre se veszem a kis csokor virágot, ő már mondja: - Tegnap hoztam ki, hogy ne érezze magát egyedül - int a sírkő felé. – Korábban sokszor jártam ki ide, és… Megértem. Ez voltam én neki, egy sírkő, kicsit kötődött is hozzá. Sokkal jobb, mint a nagy semmivel vagy egy zombival lát egyenlőnek, már volt értelme a sírnak. A síromon amúgy nincs sok virág, a sírkő elé tettek egy széles bokorszerűt, mégis legyen rajta valami. Látok rajta egy naptól félig-meddig megperzselődött kétszálasat, Carly csokra mellett ennyi van. Kicsit kintebb néhány leégett mécses talpa. Ahogy a sírom előtt állok, csak a családomra tudok gondolni, arra, hogy arra soha nem gondoltam, ilyesmit át kell élniük. A húgom felé fordulok. - Sajnálom, Carly. Átölel. Könnyű a teste, puha. Kisebbet rázkódik, majd nyugodtan fog át. Később bontakozik ki. Fényes a szeme, de nem sír. - Phil örülni fog, hogy láthat. - Phil, aki tárgyként kezel? – indulok meg vele azon az ösvényen, ami Osier-hez vezet. - Attól még örülni fog. 85

- Rendben – nevetem el magam. Mélyről jön és jólesik. Hármasban indulunk haza. *** A hétvége elmúltával úgy érzem, tiszta lappal indulok. Ám tiszta lappal indulni nem csak anynyit jelent, hogy a nehézkesebb érzéseket időlegesen leeresztem, igyekszek elfoglalni magam, hanem ezt kötött formában teszem. Különben nehéz lenne kivárnom az újabb hétvégét. Megbeszéljük, hogy a doktornő háromszor jön egy héten, hétfőn, szerdán és pénteken, két-két és fél órát marad. Míg Carly nincs itthon, tanulok, mikor hazajön, vele, Gingerrel, Absszel vagyok, Christináék tanulócsoportjába megyek. A maradék időben lazítok, napozok, olvasom a két könyvet vagy Osier-vel játszok. Szépen lappad le bennem a feszültség. A doktornőnek a délelőtt során már nem kell harapófogóval kihúznia belőlem a szavakat, hosszútávon túl kedves ahhoz, hogy szemétkedjek vele. Könnyebb gyakorlatokat ad, olyan dolgokat kér és kérdez, amikkel nincs bajom. A múlt és a jövő helyett a jelenről beszélünk, erre koncentrálunk. Jobban tetszik, mint a profiloztatás vagy iskoláztatás kérdése, ugyanakkor továbbra is foglalkoztat, valahol a messzeségben tényleg foglyul tartanak-e gyerekeket. Ezen gondolkozok kora délután a napra húzott hintaszékben. Ahogy lendül előre, majd hátra a hintaszék, elmerengek, ezekben a pillanatokban van-e olyan, aki szenved, és segíthetnék rajta. Megint előrelendülök vele. És ebben a pillanatban? Kellemetlen a gondolata, hogy lehet, hogy van, és segíthetnék is, mégsem pattanok fel, és sietek a segítségére, túl kellemetlen ahhoz, hogy huzamosabb ideig gondolni tudjak rá. Visszalapozok az előző matek fejezethez, átolvasom a fogalomtérképet, majd hintázás közben oldom meg a feladatokat. A gondolat csak nem hagy békén. Adriana vajon már javában hintázott, mikor amaz a két gyereket hurcolta be a másik szobába? Ezért nézett úgy, mikor találkoztunk? Én hogy érezném magam, ha lenne valaki, megkerülne, és a szemébe kellene néznem? Túlságosan feszít ez a valami, hogy koncentrálni tudjak, légzésre is alig futja. A homlokomat a tenyerembe hajtom, mint aki gondolkozik, nem akarom, hogy Ms Daisy kijöjjön megkérdezni, mi a baj. A doktornő szólt, hogy a rendőrök nagy erőkkel nyomoznak, de mennyiben segít ez ki engem? Nehéz másra gondolni. A grafitot a papírra nyomom, írni kezdek vele. Szépek a számaim, szeretem, ahogy teleírom velük a tankönyv alját. Félresimítom a hajam, hogy igazából nekirugaszkodjak a feladatnak, mikor néhányan közelednek. Ms Daisy az, ki más lenne, de anya is ott van vele meg a doktornő. Megszédülök a hintaszékben. Mi történhetett, hogy mind együtt itt vannak? Felpattanok a hintaszékből, és eléjük szaladok. Anya zaklatott, és amennyire látom, a doktornő is az. Hiába fogja vissza magát, látom, olyasmi történt, amire nem számított. - Dominique – néz a szemembe, amint lefékezek előttük. - Mondja el! Kérem – sürgetem, és anyára nézek. – Anya! Anya habogna-hebegne, nyújtaná az elkerülhetetlent, nem úgy a doktornő. Döntött, és most ehhez tartja magát. - Dominique – szólít meg másodjára. – A vádlottról van szó. - A vádlottról? – kérdezek vissza összezavarodva. Mit akarnak vele? - A bűnsegédről – fogalmaz máshogy, nem ismerősek neki a jogi formulák. Nekem sem. - Jaj, kislányom, arról a benzinkutasról – fakad ki Ms Daisy. Aha, tehát második áldozatomról. Így mondják. - Mi van vele? – förmedek a doktornőre. Közben anya félrevonja Ms Daisyt, bele ne kotyogjon. Egy másodperc erejéig őket nézem. Hosszú másodperc. Nem is tudom, hogy villan az eszembe, hogy Davion az ő temetésén nem volt. indulatosan nézek a doktornőre. - Eddig kómában volt – mondja, a végét már együtt mondjuk -, és felébredt. 86

Kitaláltam. Diadalittasan, ugyanakkor mérgesen meredek rá. - Takarítom itt meg az adófizetők pénzét, erre egy nővér nem volt, aki lekapcsolja? - Menjünk oda – ragad meg a karomon a doktornő, és egy padhoz visz. Anya élesen veszi a levegőt, lemarad Ms Daisyvel, majd odajön. Addigra én már leülök, és előrekönyökölök a térdemre. – Ne most, anya. Gondolkoznom kell. Meglepődök, mennyire természetesnek veszi, amit mondok, még csak nem is sajnálkozik, visszavonul. A hajamba túrok. Most pont az ellenkezőjét mondogatnám szívem szerint, mint a másik esetében. Hogy legyen halott, legyen halott. Nem nézegetnék sírt. Mert nem volt arról szó, hogy míg én máson segítenék, tünékenyebb mumusom visszatér. - Szóval? – nézek fel végül még mindig két kézzel markolva a hajam. – Nem szólhattak volna? - A halál peremén volt. - Így van. Bele kellett volna lökni. Bevett gyakorlat a halálbüntetés itt, North Carolinában is. - Vermontban nem. - Ilyenen ne akadjunk már fenn! – nyögtem fel, és elengedtem a hajam. Megtépázottan ültem feljebb. – Mit akarnak csinálni? Életfogytiglan? Vagy ehhez sincs elég bizonyíték? Végül is csak egy őrülettel határos állapotban lévő lány állítja, hogy ő vitte vissza ahhoz az emberhez, aki fogságban tartott négy gyereket?! - Nem volt őrülettel határos állapotban, Dominique – mondja határozottan a doktornő. Ő se örül, hogy le kell térnünk a tervezett vágányról. Nahát. Addig üsd a vasat, míg meleg, Dom fiam. - Találkozni akarok vele. Rezzenéstelenül néz rám. Rájött a vasas módszeremre, nem tágít előző mondataimtól. - Halálbüntetést csak gyilkosság esetén szabhat ki a bíróság. - Remek – rántom hátra magam -, meg kellett volna öletnem magam, hogy a nyomorult vizsgálószék vagy mi a fene elintézhesse a rohadékot? Akkor majd megölöm én. - Dominique, ön is tudja, hogy az ehhez hasonló felelőtlen kijelentések… - …rontják az állapotomat? – kérdem. – Mert szerintem meg az rontja, hogy kap pár évet ezért az egészért, aztán mehet, amerre lát! Ezt majd megmondom a bíróságnak. - Nem fogják beidézni. - Mi az, hogy nem? Én vagyok a felperes, a tanú, vagy mondja, ahogy akarja! - Nem kockáztathatjuk, hogy ilyen kevéssel a történtek után szembekerüljön vele. - Miért? Pár év múlva az utcán fogok vele összefutni. – Mélyen beszívom a levegőt. - Tudja, ebből lesznek a bosszúgyilkosságok. Meg lehetne ám őket előzni, ha mondjuk egyszer végre igazságot szolgáltatnának! Tudom, hogy nem vele kéne ordítoznom, de szerinte nem mehetek tanúzni. Jó, ott meg a bírót ordítanám le. És akkor? Éljen ő három évig egy kis szobában, utána okoskodjon, hogy törvény így meg úgy! - Megértem, hogy érez, Dominique – próbálkozik a doktornő. - Nem érti – pattanok fel, és járkálni kezdek a pad előtt. – Meg akarom ölni. Jól figyelje meg, ilyet se láthat sokat! - Nagyon dühös. - Méghozzá joggal. - Így van. - Jogom lenne megölni. - Úgy gondolja, hogy joga lenne? - Épp ezt mondom. - Dominique, nem esik bántódása – lassít beszédén a nyomaték kedvéért. - Erről beszélek én is. Neki fog baja esni. Ó, mondja, hogy még nem szóltak róla Davionnak meg Kimmie-nek, mert még előttem ölnék meg! – rándulok össze, ahogy eszembe jutnak. – Vagy apának, vagy nagyapának, vagy a szüleinek. - Alig tudnak róla – mondja visszafogottan. 87

- Újságírók? - Dominique – mondja már megint a nevem. Kezdem unni. Előrehajol. – Mennyivel lenne jobb, ha az újságok forgalmuk növelése érdekében erről csámcsognának, és még sokáig magukról beszélnének? - Úgy tűnik, meg kell tenni bizonyos dolgokat az igazságért. Tudja – szúr a szemem -, rossz volt ott. Változik valami a szemén, látom, hogy kifakadásomból remek beszélgetést kerekítene. Hohó, nem csinálunk ebből terápiát. - Beszélnem kell vele – állok meg vele szemben. – A szemébe kell néznem. Lassan rázza meg a fejét. Ő se érti, én se különösebben, ha eddig ennyire viszolyogtam, hogy ne lássak bármit is róluk, most miért akarok. Most még az állat fényképét is vígan elnézegetném. - Beszéljük meg, pontosan mi történt. Tudja, hogy a rendőrségen erről nem esett ennyi szó – kér szépen. Kényelmetlen visszaülnöm mellé, de megteszem. - Ott csak annyit mondtam, hogy… - Hosszan fújom ki a levegőt. – Önvédelem volt. Előrehozott. - Egyszer már visszavitte. - Kimentem – vágom rá. – Messzire. Otthagytam a gyerekeket. Azt hittem, hogy segíteni fog. Közel s távol nem láttam más helyet, és ott volt a benzinkút, ő meg a benzinkutas. - Tudta, hogy kicsoda maga – szólt közbe, mielőtt belecsúsztam volna önmagam korholásába. - Azt biztosan, hogy honnan jöttem ki. Másodjára már készültem – nézek rá -, vittem üveget, és bementem. Gondoltam, hogy nincs pisztolya, de őszintén, ha lett volna, az se tart vissza, nem gondolkodtam logikusan. A gyerekeket hátrahagytam, és én mentem be. Azt hittem, megöltem. Nem akartam túl sokáig maradni, mielőtt… - Mélyet lélegeztem, nem mondtam tovább, mire gondoltam. Természetesen mielőtt az állat fel nem támadt volna. – Ezek szerint maradom kellett volna. - Mondott valamit, amikor visszavitte? - Hogy ő? Megütött. Magában morgott valamit, de nem igazán értettem, mert csengett a fülem, és egyébként is úgy éreztem, mint aki leforrázta magát. Próbáltam küzdeni ellene kicsivel később, még a kocsi előtt, de már mindegy volt. Azt mondta, hogyha már az nem tudott rendbe tenni, ő fog, ha nem fejezem be. Azt hiszem, ezzel arra gondolt, hogy majd ő megerőszakol. – A tarkómra csúszott a kezem. – Nem tudom, utána mi történt. Visszakerültem, és nem tudtam elfelejteni. Meg akartam ölni, és meg is fogom. Megpróbál beleszólni, de nem hagyom. - Miért, mégis mit tegyek? Meg akart a b betűs szózni, én meg mondjam, hát ha a bíróság szerint két év, akkor kettő, és integessek? Ezt komolyan gondolja? Átható tekintettel néz rám. - Azt gondolom, hogy életben maradt. Beszélhet. Összeszorítom a fogam. - Igen – dünnyögöm -, én is gondoltam rá, hogy kikérdezem, mielőtt újra nekivágok valamit. Hangos durranás illusztrálja elmondásomat, holott még a padot se fordítom fel. Adriana rohan felénk a gyepen. Ez érdekes. A doktornő szóra nyitná a száját, de nem tud mit mondani, mielőtt Adriana nekiugrana. - Nem gondolta, hogy mondjuk szólnia kellett volna? – kérdezi legalább olyan nagy hangon, mint amilyenen én beszéltem. – Nekem sehol senki, neki meg már kettőből kettő?! - Nahát, kibújt a szög a zsákból – dünnyögöm. Éreztem, hogy nem múlhatott el nyom nélkül az ő időszaka. Nem érdekli, mit beszélek, a doktornőt nézi. - Hol az az ember? - Adriana… - Hol van?! 88

- Miért nem ölted meg te is őket vagy legalább juttattad őket kómába? Úgy látszik, az a biztos megoldás – mondom frusztráltan. A doktornő már mondaná, hogy fejezzük be mind a ketten, de ekkorra ér oda a férfi, aki Adrianát idehozta. Az arca alapján úgy negyven, a testét nézve harminc. Nem zavartatja magát miattam vagy a doktornő miatt, fesztelenül áll meg mögöttünk. Nem Adriana bátyja, ahogy elsőnek tippeltem, még csak nem is a pasija. Egy civil ruhás rendőr. - Segíthetnek. Egyszerre nézünk rá Adrianával. Én a magam részéről kétkedek felőle, karba tett kézzel nézem. - Hol vannak ilyenkor az áldozatsegítők, mikor a szegény áldozatot ki akarják zsákmányolni? – kérdezem. - Itt vagyok, Dominique – mondja a doktornő, aki gondolta, hogy ez nem fog gördülékenyen menni, de rendőrre nem számított. Végre feláll, és odajön, ahol mindenki áll. A rendőrre néz. – Nyomozó. Ő ugyanúgy keringőre felszólításnak veszi a sima megszólítást, mint én. - Doktornő – viszonozza. – Az esettel kapcsolatos áldozatoknak betekintési engedélyük van a zárolatlan mapparészekhez. - Áttekinthetném ezeket a zárolatlan mappákat? – védené ő a jogaimat, de én máson vagyok fennakadva. - Hol a bizonyíték, hogy az én esetem kapcsolatos azzal, ami vele történt? – Az eset szó olyan hülyén hangzik, mintha elbotlottam volna vagy ilyesmi történt volna, nem szeretem, sokat elmond, hogy ezt használják mindenféle brutális asszonygyilkosságra meg satöbbire. - A markerek megegyeznek, Miss Turize. Elkövető. Tettestárs. Helyszín. Elrablás helyszíne, időpontja, módja. Profiltól elütő áldozat vagy áldo… Nem mondhatja végig, mert Ms Daisy lendületes léptekkel jön, hozza ki a teát. Négy csészényit. Túlharsogja. - A télikert pompás lesz. Ott nyugodtan beszélhetnek. Miss Willery – biccent Adriana felé. A rendőr felé is biccent, de neki semmit se mond. Én elindulok utána, a többiek követnek. A doktornő és a rendőr az eljárás menetén meg az egyik tanú kiskorúságán vitatkoznak, a rendőr azzal érvel, mitől lenne jobb egy ismeretlen gyermekvédelmi szakember jelenléte, mint a saját pszichológusomé, a doktornő gyermekjogi törvényeket idézget. Nem látszik, hogy dühös lenne a rendőrre, de biztos az, hogy mindkettőnket így felspannolt. Utána azzal is folytatja, Adrianát se így kellett volna értesíteni. - Miss Willery nagykorú – mutat rá a rendőr. - Tehát még szívességet is tett, hogy elhozta – fonja össze a mellkasa előtt a karjait a doktornő. - Különben mi ez a plakátos? – hajolok Adrianához, ha már úgyis itt van, ne kelljen megint megkeresnem. A rendőr meghallja, ő felel. - Ezzel kapcsolatban készültem önhöz, Miss Turize, mikor Miss Willery megérkezett. – A doktornő már a térdén tartja a kezeit, szerintem itt fojtaná meg a rendőrt, de belátja, már nem sokat tehetne vele. – Jónak látjuk, ha ön és a két gyermek is megjelenik egy hasonló plakáton. - Miért is ne? Végtére is még nem tudják elegem, hogy miket műveltek Kimmie-vel meg Davionnal, szerintem is úgy a helyes, ha mindenhol megjelentetjük az arcukat, hogy tessék, ők azok, akikkel ez történt, még fotózd is le! - A megkeresésünkre a fiatalember már igent mondott. Davion meg az egy hete. Megölöm. - Hirtelen már nem gyermek? - Ha beleegyeznek mindhárman, sokkal gyorsabban vihetjük végig a szokásos procedúrát, és hamarabb kaphatjuk el az emberünket.

89

- Felrúgnák a szabályzatot és további sérüléseknek tennének ki még két gyereket az ő kettője mellett – pillantok át Adrianára -, mert gyors eredményt akarnak elérni? Ezt komolyan kimondta? - Felrúgnánk a szabályzatot, de nem akarnánk új sérüléseket okozni – mantrázza a rendőr. Keresztbe teszem bokáimat, higgadtan méregetem. - Ember, maga nem gondolkodik? Persze, hogy belemennek ők maguk, mert azt akarják, hogy kapják el, akit el kell, közben mit foglalkoznak azzal, hogy ez rájuk milyen hatással lehet? - Hölgyem, tisztelettel. Tisztában vagyok vele, hogy amit kérünk, kockázattal jár, de úgy véljük, jelen körülmények között ez az egyetlen járható út. - Ha már itt tartunk, mit akarnak vele elérni? Hogy ellopja a tettes, mert akar valami relikviát? Vagy olyan bénán az egyik szobája falára tapétázza megannyi újságkivágással együtt? - Megfeledkezik arról, hogy a tettestárs magához tért. Tőle értékes információhoz juthatunk. Azonban, tekintettel arra, amilyennek megismertük az emberünket, túl nagy stabilitást mutat ahhoz, hogy hibát kövessen el ennek hatására. - Adni akarnak neki egy triggert – mormolja a doktornő. Félig felé fordulok. – Cselekvést akarnak kiváltani belőle. - Szerintem is az a megoldás, ha elraboltatnak még pár gyereket – nézek gúnyosan a rendőrre. - Ha fokozódik a tét, hibázhat. - Nem tetszik a feltételes mód. Furcsa dolgokkal játszadoznak. - Mint mondtam, megvan a maga veszélye. - Nem – mondok nemet a plakátosra. – Amellett, hogy egy csomó hasonló aberrált mászkál szabadon az önök jóvoltából, aki ráindulhat a gyerekekre, nem látom az értelmét, hogy ott díszelegjünk egy ház falán, csak mert önök elmetrükkel próbálják bekeríteni az „emberüket”. - Miss Turize, értse meg – néz mélyen a szemembe a rendőr, továbbra se sikerült felidegesítenem, még csak nem is bosszús -, eddig esélyünk se volt elkapni őt és a hozzá kapcsolódókat. Most, hogy visszajött a kómából az egyik tettes, tehetünk valamit. Felelőtlenég lenne kihagyni egy ilyen lehetőséget. - Maguknak. Nekem meg az, ha hagynám, hogy feltegyék az arcunkat mindenhová! A rendőr belátja, hogy fölös köröket futunk. Ahelyett, hogy elmenne oda, ahonnan jött, és üldözné az utcára szemetelőket, elveszi a hozzá közel eső csészét, és iszik a teából. A doktornő is így tesz. Én nem, mert olyan szűknek érzem a torkom, mint mikor nagyon meg voltam fázva, alig ment a nyelés, még folyadéknál is, és mindig vissza kellett köpnöm a teát, meg ne fulladjak tőle. Ilyesmit itt most inkább nem produkálnék. Persze, hogy Davion benne lenne a plakátosban, ha a szülei megőrültek, és belemennek, legálisan találkozhatna Kimmie-vel, de aligha hinném, hogy más értelmét látná. Nem hiszek a vállaljuk fel, mi történt-marhaságban. Vállalja fel a rendőrség, hogy képtelen elkapni a szörnyetegeket. Azt tegyék ki, hogy Bocs lakosság az el nem végzett munka miatt. Kedves tettes, legyen szíves befáradni. Erőt merítek ezekből a gondolatokból, közben az ablakon át a kertet nézem. Visszanézek a rendőrre. - Mondott már valamit? – kérdezem. - A személyi adatait. Kissé nehézkes még a kommunikációja – céloz arra, hogy eltörtem az orrát, a száját, gondolom a fogait és így tovább, csoda, hogy a gigája nem tört be. Arra nem ütöttem. Felvont szemöldökkel nézek rá, engem hibáztat-e, de nem teszi. – Találtunk rá megoldást, egyelőre azonban sokkos állapotban van. Inkább nem állok le vele vitatkozni. - Kihallgattuk a másik benzinkutast, úgy tűnik, semmiről se tudott. A megfelelő embereket környékezheti meg. - Milyen értelemben megfelelő? – kérdi Adriana, nagyon figyel. Na, igen, az övé meg a lány is még odakint van.

90

- Az elérhető legjobb választást, ha tettestársról van szó. Legyen megfélemlíthető, hogy fogja be a száját, zsarolható, hogy ő maga ne tudjon zsarolni, mindemellett izolált és morálisan az alja. - Jó tudni, kiket fel nem vesznek benzinkutakhoz – suttogom. Megrázom magam. - Rendben, megpróbálnak a központhoz férni, ha jól tudom. A gyökérhez. Még azt is megértem, hogy előnyben részesítik a tettesek elfogását, hátha minél több gyereket menthetnek meg, de mondja, valaha is kiderül, hogy mi a fenének engem vittek el? - Ez fontos információ a beszerzőre nézve, Miss Turize. Amint megvan a beszerző… - …aki ugyebár az emberünk… - …annál gyorsabban választ kapunk a kérdéseinkre. - Szerintem pedig nem – mondom egyszerűen. – Ha el is kapják, ő csak ül majd, és semmit nem mond. Marad az, hogy segítsek, mert meg akarom menteni a többi gyereket. Ez mind szép és jó, de nem elég. Most, hogy végigvettük, hogy valószínű sose tudom meg, mi történt, köszönöm, szíves közreműködését, uram – biccentek a rendőr felé -, mondja már, mi közöm van nekem ehhez az egészhez? Ne jöjjön azzal, hogy állampolgári kötelesség segíteni, mert nem az, ha ez a segítés veszélyeztet. Annyira se lennék bevonódva, mint Adriana, aki még mindig el akarja kapatni magukkal azt a kettőt. Miért segítenék? Látja rajtam, ha kimondja, hogy a gyerekekért, komolyan mondom, nekiesek. A doktornő szól bele szemezésünkbe. - Dominique, tudjuk, mit szeretne – rántja le rólam a leplet, mármint azt, hogy találkozni akarok azzal a törött arcúval. Továbbra is a rendőrt lesem. Ha eddig nem is esett le neki, most le kellett. A rendőr arcán eddig egy izom se mozdult, most is csak egyetlen egy, ami azt jelzi, benne van. Mikor felfogom, olyat nyelek, hogy abból tudom, tényleg jobb, hogy nem ittam teát. - Hol tartják? – kérdezem. A doktornő befogja a száját, nem mond semmit. - Egy börtön kórházában. Nem abban az államban, ahol elkapták. - Nem? – lepődök meg, bár ahogy a doktornő mondta, mindegy, hol lenne halálbüntetés meg hol nem, míg nem ölt meg senkit. Olyanról pedig még nem tudunk. Persze időközben bármi kiderülhet… - Addig, amíg nem tudták, életben marad-e, természetesen nem szállították. Kellett várni vele egy pár napot, amíg stabilizálódott az állapota. - Kómában szállították? - Természetesen nem – néz rám megütközve a rendőr. A doktornőre kapom a tekintetem. - Azt mondta, most ébredt fel! - Azt mondtam, hogy felébredt – emlékeztet ő szelíden. Ezen már kár bosszankodni. Az a lényeg, hogy valami börtönnek a kórházában van, ahova tényleg nem juthatnék be csak úgy slitty-slutty. A rendőr befejezi a teát, és megköszöni, majd térdére támaszkodva feláll. - Elvihetem? – kérdezi Adrianát, aki megrázza a fejét. Utána felém fordul. – Amint megtudok valamit, jelentkezni fogok. - Tegye a dolgát, addig én matekozok – küldök felé bájos mosolyt. A doktornővel megy ki. A doktornő le akarja cseszni ezért meg azért. Szívesen meghallgatnám, miket beszélnek, a télikert kapujához ugrok, de azt nem ilyenfajta üzelmekre tervezték. Ha túlbecsülném Ms Daisyt, felmerülne bennem, hogy ezért rendezte így. Adriana zökkent ki, felnevet. Nem rajtam nevet, hanem rajtunk, azon, milyen bolondul viselkedtük. Ezt én is elismerem, de jobb alternatíva, mint magamba roskadva ismételgetni, hogy halott és kész. Visszaülök helyemre, elveszem a teát. Míg belekortyolok, megnyugszok valamennyire. Arra jutok, nem is olyan nagy baj, hogy itt járt a rendőr, nehezebb lett volna a doktornővel zöld ágra vergődnöm, mint vele. Hosszan hallgatunk. Korábban megkérdeztem volna, van-e barátja, hogy alakultak a dolgai, ám most, hogy egymás mellett ülünk, már nem is érdekel. Eltolódtak a hangsúlyok. 91

- Sajnálom, hogy úgy kifakadtam – szólal meg Adriana. – Hiába mondtam, hogy nem érdekel Elias, amíg nem kapják el, sokat fogok rá gondolni. Márpedig nem fogják elkapni. - Gondolod, hogy szerez magának új gyerekeket? – kérdezem. - Remélem, jó ideig a bujkálás miatt nem tud, de igen, fog. Adriana hosszan lélegzi ki a levegőt, megereszkedik a válla. Utána kihúzza magát a székben, és feláll. - Hagylak tanulni. - Rendben – mondom, nem mintha annyira akarnék, de nincs mondanivalóm a számára. A mai után hirtelen nincs. Szavak nélkül kéri, hogy amint bementem a kórházba, szóljak, milyen volt, és veszi a táskáját, behúzza maga után a kaput. Hátradőlök, és még egy korty teát iszok. Nyugodtabb minden. Fele annyira se olyan eszeveszettek a gondolataim, mint a látogatás előtt, úgy érzem, mintha máris a börtönbeli kórház ajtaja előtt állnék bebocsáttatást várva. Megrezdül a kezem, mikor a doktornő benyit. Én kezdem, mielőtt leülhetne a fotelem karfájára. Tudom, hogy rajtam kívül is megvan a saját dolga. - Egyet szeretnék kérni – mondom gyorsan. Kérdőn néz rám. – Szólítson Domnak, ha már úgyis mindig a nevemet mondja. Halványan mosolyog, úgy látszik, rendben lévőnek talál. Ahogy gondoltam, menni készül. - Ott lesz a vége, ahol megölöm – szólok utána komolyan. Nem változik arckifejezése. - Minek lesz ott a vége? - Ennek az egésznek. A rémálomnak. - Még nem ért véget? - Nem – rázom meg a fejem. – Amik történnek, mind beletartoznak azután is, hogy… eljöhettem onnan. - Vannak szép dolgok. - Igen, és rosszak is. Úgy érzem, azzal lezárhatnám. A doktornő természetesen nem botránkozik meg, sőt még mosolyog is. - Köszönöm, hogy elmondta ezt nekem. Utána tényleg megy. Leteszem a teát az asztalra, és visszadőlök. Üresebb lett, de könnyebb. Akár vissza is térhetnék a matekhoz.

92

A volt Ryan Lassan telnek a napok. Lassabban, mint az előzők. Sokkal nyugodtabbak, mintha a nagyiéknál ragadtam volna, és onnan élném az életem. Az izgalmak is elülnek egy időre, csütörtökön kelnek újra, mikor mennem kell a plakátfotózásra. Ahogy gondoltam, előbb tudják ezt megszervezni, mint a börtönösdit, lehet, annyira nem bíznak benne, hogy nem kezdek el gyilkolászni. Meg, ahogy a doktornő is mondja, szigorúan őrzött intézménybe nem könnyű beengedni egy fiatal, ottani tettes által abuzált lányt, már ha mindent lepapírozva akarnak. Egy random felsőt választok ki, hozzá térd alá érő fekete nadrágot. A tükörképemet látva senki nem vigasztalódna, senkit meg se rettentenék. Hátrafogom a hajam, megigazítom a frufrumat, és elhatározom, hogy amint ezzel megvagyok, eltüntetem. A frufru túlságosan is együtt jár a régi emlékekkel, ráadásul egy életre megtanultam, ha elrabolnak, felesleges luxus. Nem kockáztatom még egyszer. Miközben öltözködök, a helyi sztárok vallomásait hallgatom a hírnév fájó oldalairól. Nagyot ásítok tükörképemre, nem hatnak meg sirámaik. Az ember vállalja, amibe belevágott. Még egy fél percig nézem tükörképemet, majd ellépek a tükör elől, és egy magazint meg hajkefémet a táskámba vágva lemegyek. A repkedés már jól megy, a reptérre azért kivisz apa. Mivel mi mondhattuk meg, hármunk szülőhelye közül hol legyen a fotózás – a rendőrségnek édes mindegy, mindenhol keresik az elkövetőt, mindenhova ki is fogják tenni -, Kimmie-ét választjuk. Ő még csak pár napja jött ki a kórházból, nem tennénk fel egyből gépre. 93

Addig is lefoglalom magam matekpéldákkal. Továbbra is bámulatosan szépek a számaim, már csak ezért is szeretek matekozni, na meg mert szeretek a számológépbe pötyögni. Gyorsabban fogok belőle felzárkózni, mint gondoltam. A számok hosszú halmazai elterelik a gondolataimat. Ha ezzel megvagyok, a geometriára állok át, tudom, attól hasonlóra számíthatok. Csak a leszállásnál veszem észre, hogy sima fekete nadrágom nem is sima, bár fekete, fénynél látszó színnel van felírva a két lábára a szöveg, KEEP CALM and GO TEXAS. Én aztán nem vettem ilyet. A rendőrség épületében tartják a fotózást, ott van arra berendezett szoba. Kapok kísérőt, ne lófráljak egyedül, azonnal odavisz a folyosóra, ahol csak Kimmie és Davion családját találom. Egymással szemközti székeken ülnek a másiktól kábé négy méterre, és éppen szétunják magukat. Mikor befutok, Kimmie anyukájának a szemét elfutja a könny – persze, azóta nem találkozott a két gyerek -, odajön megkérdezni, hogy vagyok és a többi. Davion szülei kicsit távolságtartóbbak. Kimmie jön oda hozzám. - Megpróbáltam megkeresni a börtönviselt hátteret, de nem találtam – suttogja. Rámosolygok, miközben átkarolom. - Jól nézel ki. Igazat mondok, kieresztett hosszú barna hajával és vidám sárga ruhájával más plakátokra is elmenne. Csak kevésbé kreált sztár hatását kelti, mert nem tett fel szájfényt és kevésbé fehér a fogsora. Az se látszik rajta, hogy nem aludna. A fotós kiszól, hogy máris befáradhatunk. Ebbe a szülők is beletartoznak, főleg, mert Davion apukát le se lehetne ütni. Leteszem a táskám az egyik székre, úgy nézem meg magamnak a helyet, ahol le fognak minket fotózni. A háttér sima kék, a szabadság színe akar lenni, ami egyikünk szemével vagy ruhájával sincs szinkronban. Davion úgy álldogál közvetlenül előtte, hogy fotózzanak már és mehessünk. - Hölgyeim, uraim, az ülést részesítenénk előnyben – közli velünk a kompozícióért felelős fotós, mivel nagyon látszik Kimmie-n, hogy mindjárt odahúz egy széket, hogy levágja rá magát, Mrs. Lucent támogatná benne. Még egy asztal is van ott, amögé ülünk be, szélre én, mellém Kimmie, őmellé Davion. Mindent csinálunk, amit a tanárok utálnak, könyökölünk, a padra nehézkedünk, miközben a padló magasságába helyezett fényképezőgépbe nézünk. Gondolom azért helyezték oda, hogy olyan hatást érjenek el vele élesben, mintha az alant sétálókat néznénk. Nem tudom, mennyire lesz sikeres a fotó, főleg, mert a frufrum a szemembe lóg, és nincs kedvem kisimítani. Mikor a fotós segédje, egy nő oda akar jönni, hogy megigazítsa, már majdnem hozzám ér, mikor Kimmie röviden felsikít. A nő simán beveszi, semmit nem kérdez, inkább visszamegy a helyére. A fotós morog, és új, középső szöggel próbálkozik az én oldalam helyett. Egyedül Kimmie mosolyog a kamerába, Davion például olyan unott, hogy majd’ bealszik. - Fent vagyok, anyu – mondja az anyukájának, amikor az rászól, és lógatni kezdi a fejét. Kimmie csukott szájjal, halkan nevet rajta. Megpróbálom odaképzelni a fényképezőgép másik oldalára azt a nyomorultat, de egyre az jár a fejemben, hogy nemsokára mehetek megnézni, és ettől izgatott leszek, nem pedig vérbő pillantású. Felőlem az emberek úgy mehetnének el a plakát mellett egymásnak integetve. A szülők egyre idegesebbek, azt hihették, két perc az egész. A fotós beszélgetni próbál velünk. Davion válaszolgat. Kimmie oldalasan rám néz. - Miért nincs itt Leo? Nyitom a számat, majd inkább megnedvesítem. Nekem nem hiányzik Leo, se az, hogy egy sok méteres plakáton legyen. - Még kicsi – felelem egyszerűen. 94

Kimmie elégedetlen a válasszal, durcásan néz a fotósra. Davion megint majdnem alszik, én meg bűntudatos vagyok, azt leplezendő nem mutatok érzelmet. A fotós arcán látszik, hogy ez kész katasztrófa. Adriana meg a kislányok olyan szépen mosolyogtak. - Van egy másik lehetőség, az utólagos összeillesztés. Ha küldenek nekem képeket, ki tudom őket vágni, és egymás mellé tenni hármukat – mondja a szüleiknek. - Nézze, uram – fordul hozzá Davion apja -, ha már elfáradtunk ide, nem fotózná le mégis őket? Még válogassunk képet, és bocsássuk a rendelkezésére, hogy aztán ki tudja, hol jöjjön később szembe? A felvetés jogos, ha nem kis bizalmatlanságot árul is el a rendőrségi fotóssal szemben, de míg ők ezen lovagolnak, a fotóssegéd nő hoz nekünk innivalót, óvatosan közelítve meg minket. - Mi a helyzet? – kérdezi Kimmie halkan. - Szakítottál már valakivel? – passzolom vissza a kérdést. - Nem – mosolyog igazibban. – Előbb a macijaim üdvözlése. Van egészen nagy is. Imádom őket. Úgy repes, hogy azt jó nézni. - Örülök, hogy jól vagy. - Jól talán nem… - kerüli most meg a tekintetem. – De lehetne rosszabb is. - Az igaz – mondom elszoruló torokkal, mert nem szeretem, hogy nem mesélhetek nekik a kómából visszajött baromról. Még valahol reménykedek benne, hogy mielőtt odaérek, meghal. Estek már vissza kómába emberek vagy nem? A fotós felveti, hogy folytassuk. A frufrum mögül figyelem az eseményeket, Kimmie előrébb húzódik, így ő kerül reflektorfénybe, aranyosan, természetesen mosolyog. A börtönbeli kórházban fekvőre gondolok, és minden előrejelzés nélkül futja el a szememet a könny. Annak ellenére, hogy nagyon oda akarok menni, látni már nem akarom. Még emlékszem a hangjára. Nem akarok sírni, miatta nem, félni se félek tőle, a szomorúság egy érthetetlen mélysége hívja előlem elő ezt. Gyorsan felpillantok, hogy kipislogjam a könnyeket, fejem önkéntelen mozdulatával söpröm arrébb a frufrum, legalább az ne zavarjon be. A könnyek nem csordulnak ki, valahogy felszívódnak, részben a fényképezőgépnek hála, ami megvillan. Meglepetten nézek bele, mire újra lefotóz. Most már folyamatosan fényképez, bármit is csinálunk, majd közkívánatra felhagy vele, és körbeadja a névjegyét. Külön felhívja a figyelmünket, hogy amint sikerült leszűkítenie a fényképek egy részére a kört, közös megegyezéssel mi fogunk dönteni a fénykép plakátra nyomtatásáról – persze az ő tanácsainak megfelelően. A névjegyét a felsőm dekoltázsrészébe teszem, mikor senki nem figyel, és a többiekkel együtt távozok. Tartok tőle, hogy a szülők azonnal el akarják rángatni a gyerekeiket. Davion szülei így is vannak vele, alig van időnk egy gyors sziára, Lucenték azonban meghívnak, ebédeljek velük. Nincs miért visszasietnem, elfogadom meghívásukat, együtt ülünk be egy pizzériába. Hogy miért oda, azt nem tudom. Úgy látszik, a szülők szeretik pizzériába vinni a nem biztos, hogy oké fiatalokat. A pizzériában rajtunk kívül senki nincs, így gyorsan rendelünk, majd mikor kihozzák az ételt, Kimmie-vel egyből leteszteljük, nyúlik-e eléggé a sajt. Nem tudom, ő mennyire jutott hozzá az utóbbi időkben pizzához, de én ahogy beleharapok, olyan éhes leszek, mintha három éve egy falatot nem ettem volna. Mr. és Mrs. Lucent elég rendes. Úgy érzem, Kimmie kórházból kikerülésével jöttek ki belőlük a legnagyobb fájdalmak, amelyeket most a lányuk meg az én pizzaevésre biztatásommal próbálnak elverni. A pizza felénél járunk, mikor Kimmie-nek ki kell mennie. Az apukája mondvacsinált indokkal, hogy hoz még innivalót feláll az asztaltól, és otthagy minket. Kettesben maradok Mrs. Lucenttel.

95

Mrs. Lucent átveti a karján székkarfára letett blézerét. A mozdulat olyan értelmetlen, hogy egyből jobban figyelek rá. - Korábban nem volt alkalmunk beszélni – kezdeményez, és látszik rajta, nehezen tudja eldönteni, mit is mondjon. Az is bejátszik ebben, hogy tekintettel van arra, vajon én hogy vagyok. - Valóban nem – biztatom megemelve még egy szelet pizzát. - Szörnyű dolgokon kellett átmenniük – mondja keresgélve, és nem találva a megfelelő szavakat. Az arca egy pillanatra elárulja, utálkozik is emiatt, azonban elszántan folytatja. – Kimmie ahhoz képest jól bírta? - Mindenképp – felelek őszintén. Lefogadni nem merném, hogy nem kell rá odafigyelni, gondolom, nekik ilyen eszükbe se jutna. Az biztos, hogy bírni bírta, ott és akkor erre vallott minden Leo érkezése utáni mondata és tette. – Jobban, mint Davion vagy én. Sokkal erősebb, mint azt vártam volna tőle. - Ezzel én is így vagyok – vallja be lepillantva a tányérjára. Újra felnéz. – Még nem volt alkalmunk megköszönni, hogy megvédte. Lenyelem a falatot, és visszateszem a tányérra a pizzát. - Mrs. Lucent, nem tudtam megvédeni Kimmie-t – nézek a szemébe. Sokkal nyugodtabb vagyok, mint a fotózáson, ami meglep. - Megtette, amit tudott. A végén pedig igazán megvédte. Elmondta. Furcsa, de nem érzek semmit azon kívül, hogy mintha a torkomat belülről csikargatná valami. Nem igazán kellemetlen, de ott van, érzem. Nem gondoltam volna, hogy nem csak a plakátokat néző eltűnt gyerekű szülőknek kell a vigasz, de azoknak is, akiknek megkerült a közismerten töméntelen borzalmon átment gyereke. Egykedvűségem a búcsúzás és a repülés után se múlik, ahogy az ismerős parkban sétálok, nem akaródzik hazamenni. Elindulok csak úgy valamerre, menet közben végighúzom a kezem a kerítés rácsozatán. Értem én, hogy egy anyának vigasz, hogy a gyerekét kihúzták a tátongó űrből, amibe esett, de én korábban akkor se tettem semmit, egyetlen egyszer sem. Most aztán tényleg üres vagyok bent. Észre se veszem, merre megyek. A régi iskolámba vezetnek a lépteim. A portásfülkében nincs senki, simán bejöhetek így késő délután. A lámpák már fel vannak oltva, még ha nem is sötétedik, az oszlopsorhoz nem jut el a kinti fény. A kis aulában próbál egy lány a hűvös tornaterem helyett, a régi típusú magnót a székre teszi, ő maga két méterrel elé áll, és énekel. A dala elég semmitmondó, de elhallgatom az egyik oszlopnak dőlve. Nem gondolok semmire. Semmihez semmi kedvem. Legszívesebben ledőlnék, és fel se emelném a fejem az újabb napig. Akkor történik: elmegy az áram, vele a fény, a zene, de nem a lány hangja. Tovább énekel, kitartja hangját, ami pont úgy ível, mint mikor még zene ment alatta. Végigfut a hátamon a hideg, ahogy a homályban végigénekli a dalát, mielőtt venné a magnót, és továbbállna. Valahogy sokkal szebb lesz a hangja attól, hogy zene híján is pont azt énekli, amit korábban. Lélegzetvisszafojtva hallgatom. *** Később délután jó kedvem van. Már nincs világos, de még nincs este, olyan, mintha a nap örökké tartana. Ms Daisy gyertyákat, Carly elemlámpákat tett ki ide-oda, ami érdekes hangulatot kölcsönöz a hatásnak. Eleve hazajönni is jó arra, hogy Carly az áramszünet miatt végét járó teafőzőt neveti ki: - Nyertem! Már lefőtt némi tea, te rohadék! Nevetve lépek a konyhába. - Dom! – szalad oda hozzám Carly újságolni a további jó hírt. – Családi vacsora ma este, mit szólsz? Phil is csatlakozik, de vele ne is foglalkozz!

96

Örülök, a családi vacsora majdnem olyan, mint amilyenről lemaradtunk Ryannel, jó rájuk készülni, izgalmasak és imádok visszagondolni rájuk. Nevetek azon, ahogy Carly Philt említi. Kíváncsi vagyok a fiúra. Ráadásul még úgyis kevés eseményről van képem, igazából a Lisa kertjében meg a rendőrségen készülteken kívül semmiről. Nem voltam sose egy nagy fényképrajongó, de az, hogy három év megszakítással egyetlen kép sincs az albumokban rólam, tényleg nem állapot, ma majd csinálunk pár jót. Lehozom a laptopomat, a konyhabeli ablak párkányára teszem, hogy míg ők főznek, itt lehessek. Már egy darabja idegesít a névjegykártya, kiteszem azt is, és belépek az emailembe. Pocsék egy állapot fogad, inkább nem is kezdek hozzá szelektálni meg törölgeti, úgy döntök, csinálok egy újat, csak előbb megnézem, van-e rajta valami fontos. Visszaléptetek addig a napig, amikor eltűntem, és az előtte lévő leveleket nézem át. Aha, tudtam, hogy Gingernek tetszett Jimmy. Kár, hogy beismerő vallomását már nem olvashattam. Egyébként pedig nyertem egy krémcsomagot, amit nyilván azóta elúszott. Gáz ez az elrablódás. Az elrablásomat követően kísérteties e-maileket találok. Az ölembe is veszem a laptopom, nehogy Carly vagy Ms Daisy meglássa őket. Anya írt tizenegyet egymásutánban, hogy hol vagyok, és hogy jó lenne hazajönni meg nem ezzel szórakozni. A tizenkettedik már egész más hangvételű, azt írja, nem tudja, mi történt, de jöjjek haza, vagy legalább hívjam, beleírta mindkét mobilszámát és az apáét is, hátha elfelejtettem volna őket. A tizenkettedik e-mailje után két nap telik el csönddel, addig értesítőket és reklámokat kapok, utána kezdenek el a furábbak jönni. Az egyik lány mintegy félresúgva írja meg, tényleg eljöttem-e vagy szívózok, egy srác vicceskedik, hogy azért elkergetni nem akart azzal a randi ajánlattal. Jön mindenféle más is, egy egyezik bennük: nem esett le nekik, hogy nem csak úgy eljöttem. Ha említették is már a rendőrök, úgy gondolják, elcsavarogtam. Egy ember még be is vallja, hogy ilyet pedig ki se nézett volna belőlem. Pár órás hallgatás jön, újabb reklámok, majd még furcsább levelek. Egy volt barátnőm anyukájától. Az iskolai titkárnőtől. Néhány olyan, amibe bele se lépek, mert eleve ijesztő címekről és tárggyal küldték őket. Két hétbe telik, mire megszűnnek az egyre fogyó efféle 1,2 KB-s levelek. Hivatalos és kevésbé hivatalos levelek váltják fel őket. Ezekben már halottnak hisznek. Van köztük búcsúlevél, bocsánatot kérő levél, formális kifejezője annak, milyen jó lenne, ha hazajönnék, mintha megnyitottam volna egy csapot, úgy ömlenek. Feltekerek egészen az új lapig, ahol még több fogad. Egy egész héten át írogatnak nekem az emberek hasonló e-maileket. Utána már csak reklámot egy-két hirtelenkedőn kívül, akik közül az egyik valami bátorságpróba keretében írt a „kísértetlánynak”, a másik meg elég súlyos dolgokról írogatott, mert úgy gondolta, így ezt senki el nem fogja olvasni, mégis van kihez írnia, akit levele szerint még kedvelt is – bár én nem ismertem. A megkerülésem utáni e-maileket már meg se nézem, kilépek email fiókomból. Megrázó, hogy milyen leveleket képesek produkálni az emberek olykor. Kimmie-t legalább szórakoztatni fogják az övéi. Finom illatok jönnek Carlyék irányából, bár felnézve látom, nem sokáig, mert két percen belül fogják túlpirítani a cuccokat, Ms Daisy arra próbálná rávenni Carlyt, hogy ő is tanuljon, mint én. Igyekszek nem nevetni. A radiátorra könyökölve figyelem őket. Azon gondolkozok, hány estén lehettek kettesben, amíg Lisa egyetemen volt, anyáék meg egy teljesen más államban. Ők itthon vártak, anyáék North-Carolinában, Ryan Michiganben. Az USA keleti része ezzel le is volt fedve. Kiráz a hideg, és mivel a dzsekim van a legközelebb, azt veszem fel. Visszaülök, és felhúzom a lábam. 97

Megpróbálom felidézni, milyen sértéseket vágtam annak az állatnak a fejéhez, hátha így ki tudom választani, melyiknek a hatására törte el a lábam. Így, hogy Daviont nem volt alkalmam megkérdezni, kénytelen vagyok találgatni. Megnyitom a jegyzettömböt, abba pötyögöm. 1. Az útjába álltam – semmi esély, sose érdekelte 2. A megszólításban sértegettem – mivel egy idő után alig tudtam újabb sértéseket, az nem volt valami változatos, többször is bántania kellett volna 3. A családjára – testvériesen az anyjára és az apjára - mondtam rosszakat – nem, mert direkt figyeltem, erre mit reagál 4. A rendőrséggel fenyegetőztem – ez sem hathatta meg 5. Néztem – ez zavarhatta, de nem jött oda nagy dérrel-dúrral Az a legrosszabb az egészben, hogy újra rá kell jönnöm, hogy tényleg nem csináltam valami sokat. Volt a lépcsős incidens, a szökés, vagy háromszor, mikor bejutottam hozzá, és ennyi. Semmi frappáns, impozáns nem jutott az eszembe azokban a hónapokban. Mentés nélkül zárom be a jegyzettömböt, és regisztrálok egy új e-mailcímet. Lehet, semmi értelme a múltba mélyedni, olyanon gondolkodni, aminek nincs már jelentősége. Mert hogy segíthetne a lábamra ejtett konzerv bárkin is? - Dom – ül le a mellettem lévő székre Carly kezében egy tállal és egy nagy késsel. A tálban lévő zöldek fele akkorák sincsenek, mint a kése. – Tudom, hogy alkalmatlan az időpont, Ms Daisy azt mondta, megvág, ha megkérdezem – halkítja le a hangját, most látom csak, hogy Ms Daisy kiment a kamrába valamiért -, de hol van a narancssárga pulcsim? Kellemetlen kimondani a szavakat. - Azt hiszem, az elégett. Nem biztos, látni nem láttam, de mivel azt nem adta vissza és új ruhát hozott… Carlyt láthatóan kevéssé izgatja már a pulcsija – pedig jó kis pulcsi volt -, az emberrablás mikéntjei érdeklik. - Szóval elvette azt, és adott újat? Azért vette el, hogy még véletlenül se legyetek abban, ha megszöknétek? Erre még nem gondoltam. Akkoriban szökésre se. - Lehet. - Honnan szerzett másik ruhát? – firtatja Carly. Mikor felé fordulok, vállat von, és a zöldeket levagdossa az ehetetlen szárról. – Mert mikor egy férfi bemegy egy boltba, és lányruhákat vesz, furán néznek rá. Főleg, ha nem valami pénzes. Vagy fiúruhákat vett? - Nem – felelem. - Nem fiúruhák voltak. Volt egy ezüstnyomásos fehér, aztán egy nyári ruhaszerűség… - Nyári ruhaszerűség? – kérdez vissza Carly, és az arcán kivehetetlen árny suhan át. Leteszi a kést, a tálat, és automatikusan a laptopomért nyúl. – Volt egy lány, aki eltűnt. Azért tudom anynyira, hogy nyári ruhát viselt, mert arról beszéltünk Chrisszel, ha rohannia kell az emberrabló, gyilkos vagy akárki elől, jól kifogta. Szandált viselt hozzá. Nektek nem adtak szandált? Nemet intek a fejemmel. Józanabbul üti be a keresőbe az általam ismeretlen címszavakat, ő is belátja, mennyire kevés annak az esélye, hogy azt a ruhát adták volna nekem, amit egy másik eltűnt lány… Mikor meglátom, forróságot érzek a fejemben. Ez az. Egy sárga, térdnél makacsul gabalyodó ruha, amit az ember a tavasz forróbb napjain visel, és amiben csak állni jó. Carly engem figyel. - Meg kell kérdeznem Kimmie-t… - mormolom, mert bár felnagyítom a képet, nem akarok biztosnak lenni benne. Amúgy se a ruhát figyelem, hanem a lány arcát. Carly észreveszi magába roskadásomat, átölel. - Dom. A lány arcát nézem. Lehet, hogy még mindig odakint van. Később rabolták el, mint engem. Hány hónapra rá dobta oda nekem ezt a ruhát…

98

Összeráncolt szemöldökkel nézem a képernyőt. Az én ruhámat is odaadta volna valakinek? De hát nem azonnal vette el a narancssárga pulcsimat, azt a felsőmet és a nadrágomat, a cipőmet, még hordtam egy darabig, ahogy Davion is az övét. Akkor meg? Akkor cserélték volna a ruhát, amikor jön egy újabb áldozat? De ha nem Adriana ruháját kaptam vagy ő az enyémet, mennyi forgás lehetett itt? Ez a lányt például ugyanaz vitte el, mint engem? Jól megnézem magamnak. A haja nem a Kimmie féle művészien göndörödő, olyan, mint az enyém, felhőként lebegi körbe az arcát, a nyakát és a vállát – és persze barna. Az arca semmi különös, de ha nem nézzük sokáig, csinosnak hat. - Ki ez a lány? – teszem fel a kérdést, amit nem akarok. - Ő… hát ő… Mivel Carly em talál szavakat, rá akarom vinni a kurzort a leírásra. Carly hirtelen jött határozottsággal állít meg benne. - Dom. - Mi az? – nézek rá. Az arcára nézve már tudom, mit akar mondani. Leengedem a kezem, ahogy ki is mondja. - Meghalt – suttogja Carly. Most én nem találok szavakat. Carly vigasztalna. - Talán úgy szerezte egy kukából, ahova a ruháit dobta. - Mikor halt meg? - Egy éve? – kérdezi Carly saját magát, nem tudja biztosan. Beírja a lány nevét külön, mire a Google azonnal kiköpi a választ. – Tavaly augusztus elején. Akkor nem egy halott lány ruháit viseltem, és nem a kukában találták a ruhát. A lány még életben volt, mikor leszedték róla, és odaadták nekem. Sőt még kábé egy-másfél évig élt. - Hogyan halt meg? – kérdezem, de válaszban nem nagyon reménykedhetek, mert apa jön be nagy hangon. Két rekesz üdítőitallal jön be, az egyik Carly kedvence, a másik az övé. Carly rám pillant, jól vagyok-e, majd mikor úgy sejti, nagyjából igen, és nem árulom el, mert akkor kikapna, feláll, és apa elé megy. - Szia, kicsim – puszilja meg a félig elkészített zöldeket neki mutogató Carlyt. – Csodás munka. Én is hoztam ám az adagomat. Dom – ad nekem is puszit. - GFactor? – fintorodok el az üdítőitalokon. A nevükön sose siklottam el valami gyorsan. – Mi a frász az? Apa Carlyra néz, akit már kiokosított. A húgom világosít fel. - G faktor az intelligencia g faktora miatt. Aki ilyet iszik, okosabb lesz. - Ezt mondják a reklám alatt is? – szörnyülködök. – Be fogják tiltani! - Tulajdonképpen nem. Bevonjuk – meséli apa. – Ezek az utolsók. - Az enyémet nem fogjátok? – teszem egymásra kinyújtott lábaimnak bokánál. - Az örök. Apa henceg az üdítőkkel – a város minden szegletében a mi italainkat dobják ki az automaták, a suliban is ezt ittuk -, ennyivel száll be a muriba. Így is többel, mint én, mert úgy döntök, ideje futni menni. Simán van rá időm, míg Carlyék a vacsora további részével meg egyéb készülődéssel bíbelődnek. Miközben magamra ráncigálok egy másik nadrágot, azon tanakodok, mi legyen a futócipővel. A régi nem jön a lábamra. Egy régi, kiselejtezett, szerencsétlen kinézetű sportcipő mellett döntök, az épp jó rám. Még akkor szoktam rá a futásra, mikor Carly megunta a jégkorit, és nem jött velem többé. Mivel a suliban testkultúra tárgyán kondizás volt, amit utáltam, inkább külön kijártam futni. Az elmúlt pár évben nagyon hiányzott. Ahogy futok, az az érzésem van, mintha a végtelenbe vesznének a lépteim. Ha még mindig be lennék zárva, falakat találnék magam előtt. A folyosón egyet lépnék, ott lenne a beragadt ajtajú beépített szekrény, még egyet, a fejemmel egy magasságban a lámpa, plusz két lépéssel a lépcső

99

alján találnám magam. Tízet lépcsőzhetnék fel, mielőtt le kellene hajolnom a feljáró zárt csapóajtaja miatt. Lehunyom a szemem, mélyet lélegzek a levegőből. Nincs mire figyelni, sima kövön futok egyenes vonalban, a fák lombja magasan fölém nyúlik, a távolban sétáltatnak páran egy csapat kutyát, egyébként sehol semmi. Egyetlen ízemben se félek. A lányra sem gondolok, akinek a ruháit egy darabig viseltem, a szél kifújja gondolataimat. Jól jön ezért is, meg azért, mert egyébként rekkenő hőség lenne. A futás jól megy, annyira nem szoktam el tőle – vagy már nem emlékszem, régen hogy futottam. Az biztos, hogy jólesik még az is, mikor kapkodni kezdem a levegőt. Most minden olyan jó, nyugodt, zavartalan. Az idő, ami korábban hirtelen besötétedett, még egy pillanatra enged a narancssárga napsütésnek. Ha háttal fordulok a Napnak, fel se tűnik, hogy naplemente van, inkább nézném verőfényes délnek. Az egyik kanyarom után abban az utcában kötök ki, ahonnan egyenes a rálátás a repülőtérre. Christina jön szembe velem. Lehet, azóta is vásárol, gondolom kajánul, és nem futok el jobbra, folytatom utam. Persze tudom, hogy azóta sok mindent csinált, példának okáért a tanulócsoportot, ahol egyszer jártam. Most azt veti fel, hogy velük tarthatnék a szombati tanulmányi kiránduláson. - Jó lesz, a fotószakkör vezetője visz minket. Ő bolond – újságolja. – Nem fogunk tanulni, viszont készíthetünk egy nagy csomó képet. Mit szólsz? El tudsz szabadulni a dilidokitól? - Hétvégén csak vészhelyzet esetén jön – darálom automatikusan, mert egy pillanatra kihagy az agyam. Utána jövök rá, hogy a legjobb alibimnek mondtam búcsút ezzel. Egyszersmind azt se hiszem, hogy hétvégén akarnának bevinni a kórházba. Nem, nem valószínű, hogy sok mindent csinálnék. - Majd meglátom – kerülöm ki a válaszadást. Egyelőre ennyivel is megelégszik – még keresni fog -, és megmutogatja, miket vett. A két öv tetszik, funkciója is van elnézve Christina egypár szoknyáját. A többire kevésbé figyelek, mert hív Carly, hogy kész vannak a kajával, úgyhogy rohanjak vissza. Rohanok. A konyhában buzgón tevékenykedő Carly fokozza a vacsora hangulatát, nem úgy a szüleim. Anya hazaérkezésével mindketten egységesen szomorkásak félrehúzódva az étkezőben, úgy látom, valamit közölni készülnek velem. Az jut eszembe, mégiscsak kétszeres gyilkos vagyok. Meghalhatott a másik, ők meg azért néznek így, mert kíméletesen akarják közölni velem a hírt, ehhez dukál az efféle arc. Nem is bánom, hogy nem sejtik kitörő örömömet. Ugyanakkor érzek egy kis csalódottságot, hogy nem vághattam a képébe a kórházi tálcát, aztán a paravánt. De végtére is örülök, hogy meghalt. - Anya. Apa – nézek egyikükről a másikukra. - Domie, sajnálom, hogy ezt kell mondanunk. Az előbb keresett a rendőrség. Összerezzenek. Ez komoly – tényleg meghalt. - Azt mondták, a héten biztosan nem fogsz tudni bemenni abba a börtönbe – folytatja apa. Ez fájt. Megint előre ittam a halálára. - Igen, persze, semmi baj – vonogatom a vállam, hogy ne vegyék észre, azért kicsit rosszul esik, hogy mégse halott. Azért észreveszik, vigasztalnának. Anyának jut előbb eszébe valami, odavezet a szépen terített étkezőasztalhoz. - Greta néni üdvözletét küldi – meséli tetetett lelkesedéssel. – Azt mondta, imádkozni fog érted. - Én is érte – ülök le az asztalhoz. Megcsappant hangulatomnak hála ironizálok tovább. - Ó, segítsen már valaki, akihez semmi közöm, és összességében egyáltalán nem tudom befolyásolni. Kívánom, hogy tegyen valamit, merthogy én nem fogok, az biztos. Ámen. - Domie! – emeli fel a hangját apa, meglep, milyen indulattal mondja. Hökkenten nézek rá, mire anya a vállára teszi kezeit, és súg neki valamit. 100

Karót nyelve ülök az asztal mellett, míg az étkező sarkába mennek. Valamibe belenyúltam. Enyhe szégyenkezéssel fordítom el az arcom, a tálalószekrény nézem. Igazából képmutató vagyok. Én magam is imádkoztam Hozzá. Sírtam is Neki, és azt mondtam, ha ő a Jóisten, akkor olyan Jó istennek kell lennie, és meg kell bocsátania azt, hogy csak a nehéz időkben van rá szükségem. Úgy ítéltem, az igazán nehéz idő volt. Viszont - hacsak nem ő feledtette el az állattal, hogy az üvegekkel teli kamrát zárjuk, mert különben agyonütnek - nem sok vizet zavart. Ms Daisy jön oda, hozzá a különféle illatos zöldeket, amiket köret gyanánt a húsok meg szószok mellé tehetünk. Elfordulok a széke, úgy nézem, hogyan pakolja ki őket, majd megfogom az egyik olajas üvegcsét, és öntök egy keveset belőle a tányéromra, hogy a rászedett hús meg egyéb eleve olyan ízű legyen. Apa se dühös már, akármi is húzhatta fel az imént, anyának bizonygatja, hogy nem néz ki hülyén az egészséges, szépséges húsok és zöldek mellett a dobozos szénsavas üdítő. Carly jót nevet rajtuk, ő van a legjobb kedvében, különösen, mikor perceken belül Phil is befut. Apa automatikusan elém lép, azután húzódik félre. Megnyugodhatok, Philen nem ütköznek ki a két bátyján olyannyira látható családi jegyek, sokkal alacsonyabb és – nem tudom szebben mondani – mitugrászabb, mint ők. Kifejezetten arra emlékeztet, mikor a kutyával ijesztgettem, és le lettem szúrva, hogy miért bántom. Jó kicsik voltunk. Felszúrok a villámra egy sültet, és pofátlanul hamar szedek. Anyáék még Phil körül forgolódnak. Ő úgy jön oda az asztalhoz, mint valami díszvendég, és teljesen el van képedve, mikor engem ott talál. - Helló – köszönök rá, majd szedek a zöldes tálból. - Domie, el ne felejtsd a mártást – szól nekem kedvesen anya, hogy ne legyen olyan csend, és helyet foglal, mire Phil és Carly is leülnek ki-ki hova. Miközben szednek, én pedig enni kezdek, erőnek erejével fojtom magamba a kitörni készülő ellenségességet. Hülye lennék nem fogni, hogy azért akarok ilyen lenni vele, mert az történt Ryan és köztem, ami. Egyébként nincs vele bajom, hogy Carlyval jár. Egyáltalán nem sajátítja ki magának még az asztalnál se, úgy tűnik, észre se nagyon veszi, hogy ott van, időről időre felém bámul halálra váltan, mint aki most fogja fel, nem egy elveszett tárgy vagyok kishúgom varázsdobozából. Nyilván neki is válogatatlanul jutnak eszébe az emlékek. Elnézek róla, és a számba veszek egy szelet húst. Azt tervezem, hallgatni fogok. Előbb még megdicsérem Carly főztjét. - Nagyon finom – nézek át rá az asztal felett. - Köszönöm – ragyog fel az arca. Phil úgy látszik, most fogja fel barátnője jelenlétét, ő is elmondja, mennyire élvezi a húsokat. Közben vet rám egy újabb furcsálló pillantást. Mióta leült, ilyeneket küld felém. - Carly remekül megtanult főzni. Ha nem kapkodja el, minden patent – mondja anya. – Domie, ha lesz kedved, te is megtanulhatsz pár dolgot. - Oké – hagyom rá. Nem sok kedvem van hozzá, akármilyen pazar az étel, magam részéről kenyérrel is beérném. Már ha nem a családomat kellene etetnem. Nem enyhül a hangulat. Hiába mondta Carly, hogy ne foglalkozzak Phillel, mikor az egész családom, Phil meg én is erre vagyunk ráfüggve. Nem tetszik, hogy itt van, de minden erőmmel azon vagyok Carly miatt, hogy ezt senki észre ne vegye. A vacsora vége felé a vacsoraasztaltól elkezd elmászkálni apa, anya, majd Ms Daisy, így hármasban maradunk Carlyval és Phillel. Carly közelebb ül Phil-hez, és átöleli. Mosolyogva néz egyikükről a másikunkra a megrekedt beszélgetés miatt. - Hogy vagy? – veti fel Phil az első személyesebb kérdést. - Megvagyok. Te? - Én is. Most, hogy Ry visszament, még ordibálást se kell hallgatnom. – Megütközve pislantok rá a jó kis váltás miatt, míg Carly leplezetlenül csúnya pillantással illeti, de továbbra is öleli. 101

Phil csodálkozásomat érdeklődésnek nézve bátorodik fel, tovább beszél. – Sokat veszekedett anyával az utóbbi időkben. Ezt tényleg nem tudom hova tenni. A régi Ryan soha egyszer nem emelt szót Ada néni ellen, inkább csak semmibe vette az ellenvetéseit, egyetlen parázs vitának nem voltam a szemtanúja – és nem azért, mert vigyáztak. Ryan tudott kellemetlen lenni, de nem ordibálósan. Phil Carlyhoz fordul. - Emlékszel, mikor anya úgy kiakasztotta pár hete? - Igen – mosolyog rá Carly színleg. A sráca le nem venné, hogy témaváltást javasol, felém kapja a fejét. - Anya megmondta neki, hogy talán ideje lenne egy új lánynak az életében. Ez szíven üt, nem is kicsit. Igazat kell adnom Adának, főleg, hogy a fiának akart jót, de azért aú. Miközben az egyik felem zsibbadt a gondolattól, a másik beleborzong, hogy ezen mit veszekedtek, arra gondolok, Phil tényleg nem sokat változott azóta, mióta első tábortüzünknél azzal jött oda, hogy ugye, tetszik nekem a bátyja. Komolyan beszélgetést akart erről kezdeményezni, mert szerinte érdekes volt, azt nem nagyon vette figyelembe, mekkorát égtem a nővéreim előtt. Nem mintha a bátyjai nem lettek volna ilyenek. Szava járásuk volt a „Ryan mondta” és a „Felix szerint”, ezzel kentek át mindenfélét a másikra. Carly figyelmeztethette mostanság, hogy fogja vissza magát, de hiába veszi kényelmetlenül szorosra a karját Phil nyaka körül, ő eddigre belejött. Még előrébb is dől a széken. - De már nem veszekednek – mondom automatikusan. - Nem, mert elment. Nem mintha előtte nem veszekedtek volna. De anya megmondta neki, hogy menjen el, fogadja el, hogy élsz, nyugodjon meg és jöjjön vissza. Milyen szép is bepillantani az exem életébe. - Phil – dorombolja Carly. – Mesélnél Domnak valami fontosról is? Mondjuk megerősítenéd, hogy járunk. - Persze – fordítja felé a fejét Phil. – Csak azért hoztam fel, mert gondoltam négy és fél év járás után jogában áll tudni. Sokadjára áll meg bennem az ütő. Ki mondta, hogy négy és fél év? Ryan? Beleszámolja a kimaradt hármat? Hiába mondogatom magamban, hogy nem számít, nem akarom tudni, további információkra éhesen hajolok előre, elkapva Phil mohóságát. Az ő szűrűjén át ugyanis egész más kép tárul elém, mint a saját cseppnyi lencsémen. - Láttam egyik nap – szólalok meg. Phil nem engem néz, Carlyt figyeli zavartan, nem érti, miért mérges. – Kocsmázott vagy ilyesmi. - Ja, levegőzött – kapja felém a fejét. - Itt? – mutattam rá a helyzet abszurditására. - Sokszor kijár ide – ismertette velem Phil a szerinte minden ízében szokványos helyzetet. Az idéje azért fura. - Ide? Látom, ahogy a szeme ide-oda jár. El akar valamit titkolni. - A környékre. - Úgy értetted, hogy ide, ugye? A házba – faggatom. - Hát, igen – mondja Phil. Zavarban van. Azt hiszi, rájött, mi Carly baja, azzal fordul felém. – Ne haragudj, hogy az előbb úgy bámultalak, elbambultam. Meglepődtem. Nem hittem volna, hogy tényleg úgy nézel ki, mint a tévében. Elveszem az egyik karom a másik alól. A tévében? A híradóban? Láttak engem? - Nem mintha ez rossz lenne – teszi hozzá félreértve arckifejezésemet. Lángban áll az arcom. Miért feledkeztem meg róla, mikor a tévések elé álltam, hogy a híradót hírt ad? Úgy láttak először? Végighallgattak, amit a riportereknek mondtam? Hogy beismertem, embert öltem? 102

Carly felpattan, most Phil széke mögé állva fonja nyaka köré a karjait. - Szóval Dom, most már elhiszed, hogy járunk? - Igen, persze – felelem, bár tizednyit se érdekel, kérdések pattognak a fejemben. Azért hozzáteszem. – Gratulálok. - Köszi – vigyorodik el Phil, aki mint mindig, most is komolyan vesz minden egyes szót. Most például azt hiszi, repesek az örömtől, hogy együtt vannak. Ezért is gondolom meg mindig, mint mond Ryanről. Viszont amiket most mondott, azokhoz nem férhet kétség. Ada néni szavait nem lehet félreérteni, Ryan éjjeli bóklászását sem. Azt meg pláne, hogy megnézték a híradót. - Felmegyünk, jó? – kérdezi Carly. Máskor sose tenne ilyet, de nem akarja, hogy Phil mást is kifecsegjen. Mondjuk egy becsúszott csajt a bátyjának. - Menjetek csak – teszem fel a lábam a szomszédos székre. Ahogy felmennek, beletemetem az arcom a kezeimbe, és megpróbálok észhez térni. Alig kapok levegőt, szégyellem magam, pedig ha belegondolok, nem lenne miért. Egyáltalán nem akarok belegondolni, se Ryan arcát magam elé képzelni, ahogy nézi a híreket. Mit akarok, miért ne nézte volna? Fel se vettem neki a mobilt, nemhogy elmentem volna hozzájuk. Mégis hogy gondoltam… Nehezen jutok levegőhöz. Egy időre az egész családjukat ki kellene söpörnöm a fejemből. Saját családom egy tagja, anya jön vissza. Nem veszem le a lábam, ahogy leül az asztal végére, és leteszi a bazi nagy eprekkel teli tálat. - A fiatalok? – néz körül Carlyék után keresve, majd elmosolyodik. – Már fel is mentek? Valahogy sejtem, hogy tudja, miért távolította el a húgom Philt a közelből. Újfent erőnek erejével kell kilöknöm gondolataim közül a fiúkat. - Anya, arra gondoltam, szombaton elmegyek Christináék osztályával egy ilyen izére. Fotódömpingre – idézem fel, Christina mit is kiáltott utánam pontosan. - Ez remek – derül fel még inkább az arca. – Menj csak, és érezd jól magad. Ezt nem ígérhetem, de mérsékelt érdeklődéssel várom. Ezen gondolkozok, mikor anya hirtelen lendül előre, megérinti a kezem. Már el is húzza. Ránézek. - Még nem mondtuk, mert úgy gondoltuk, miért is kellene, de tudod, Domie, nem akart úgy rád förmedni apa – utal a furcsa epizódra. - Arról van szó, hogy nekem sokat segített a hitközösség a történtekkel való megbirkózásban. Jól palástolva döbbenetemet nézem el, a számat mosolyra húzom. - Aha. - Tudom, hogy furcsa – mondja anya. – Nekem is az volt. De kellett valami. - Persze – mondom egészen más hangon. Engem az se zavarna nagyon, ha a Sátán szolgájává szegődött volna, amennyiben ez átsegítette volna azon, amibe miattam csöppent a család. Rámosolygok, ha nem is igazi mosollyal, mire visszamosolyog, és elém tolja az egész epres tálat. – Egyél! - Anya - szólítom meg újra, miközben sorra tüntetem el az epreket. Nagyon finomak. – Phil itt marad? Egész más miatt kérdezem, mint ami neki eszébe jut. Az érdekel, reggel ki tudok-e belőle húzni ezt-azt. - Ezt csak ők ketten tudják – mondja anya. Attól tartok, nem fogok tudni Phillel beszélni. *** Ahogyan állok hátul, az oszlopon tekergőző, vállamig érő kúszóeper mellett, és pottyantom le a földön lévő tálba a szemeket, a doktornő érkezik. Már teljes magabiztossággal fogadom pont olyan könnyedén, mint amilyen otthonosan ő jár-kel. Tudom, hogy hamarosan át kell tennünk a találkozásokat a rendelőjébe, nem járhat ki hozzám a végtelenségig, de egyelőre egyikünk se szorgalmazza.

103

Legutóbbi találkozásunkat elnézve meglepő nyugalommal megyek elé. Csak mikor az árnyékban leteszem az epret, akkor veszem észre a vakító napról beérve, hogy nincs egyedül. Még csak nem is Adriana jön mellette vagy a rendőr. Ez nem tudom, hogy jött össze. A nadrágomba törlöm kezemet, pedig nem is piszkos. Egyszerű topommal meg gyerekes nacimmal inkább bújnék el valahova előle, de nem akarok hülyén viselkedni. Úgy teszek, mintha az utóbbi három évben felnőttem volna, és tisztességesen nézek szembe Ryannel. Ha ő is pont ezt teszi, miközben a doktornővel felém sétál, akkor se látszik rajta. Közepes léptekkel, egyik kezét lazán zsebre vágva közeledik. Eszembe jut, amit Carly mondott arról, hogy ők régebben már elbeszélgettek a doktornővel. Nem tartom kizártnak, hogy Ryan is. - Jó reggelt – köszön a doktornő mosolyogva, az epret nézi. – Mekkora szemek! - Jó reggelt. Tessék csak – mondom halkan. Míg a doktornő odalép, Ryan közel jön hozzám. - Szia – köszönök rá. - Szia – köszön vissza. Ahhoz képest, hogy éjjel repülhetett, jól fest. Nem mintha számítana, alig nézek rá. - Megengeded, hogy maradjak? – kérdezi. Meglepetésemben oldalra lépek, majd egy helyben megállok. Itt akar maradni? Mármint kutyázni vagy mi a frászt? - Nem a terápiára gondoltam – folytatja Ryan. Egyáltalán nem siet úgy a magyarázattal, ahogy én tenném, egész lassan beszél. – Nem lennék hallótávolságban. Csak a közelben. Teljes értetlenséggel állok a dolog előtt. Mikor rálesek, nem látok mást, mint egy majdnem idegent. Nyugodtan, komolyan néz, arcán nem látni az ismerős melegséget, még érdeklődést se. Ha nem érezném a belőle áradó furcsa higgadtságot, azt hinném, valaki rábeszélte. - Rendben – mondom egyszeriben. Más úgyse jön ki a számon. A doktornővel leülünk az egyik fa tövébe, Ryan meg ott marad az árnyékban. Ő is az eprekhez fordul, kivesz a tálból egyet, megkóstolja, nézelődik. Felénk se néz. Fancsali ábrázattal nézek a mosolygós doktornőre, aki azt veszi sorra, ma hogy aludtam, hogy ettem, és a többi. A mini anamnézis és jelenlegi hangulatom explorálása közben rájön, hogy ma nem nagyon tudok elvonatkoztatni Ryantől, ezért afelé a téma felé kanyarodik. Ilyenről még úgyse beszéltünk. - Hogy áll ehhez? – kérdezi nyitva hagyva a kérdést. - Ehhez? Mármint ahhoz, hogy itt van? – dobom vissza a kérdést. - Például ehhez. - Nem sokat. Nem akarok rágondolni. - Miért nem? - Mert az jut róla eszembe, hogy a legutóbbi, akit megpróbáltam elcsábítani, gyerekek gatyáját tolta le – felelem gúnyosan, de őszintén. Még nem beszéltük meg annak históriáját, hogyan próbáltam rámászni arra, akire ránézni is alig bírtam, de úgy tűnik, nem éri váratlanul. Ryan közelsége különös módon oldja fel bennem a gátlásokat, mintha az, hogy szem előtt van, mégis jó távol, kimondatná velem azokat a dolgokat, amiket soha nem ismételnék el a füle hallatára. – Akarja hallani? A doktornő bólint. Nagyon figyel. - Gondoltam legalább egyszer-kétszer legyen nyugtuk a gyerekeknek. Vagy örökké – mesélem öntudatlanul is elpillantva a ház elé, egyiken átvetett lábam papucsos bokája fel-le ring, miközben beszélek. – Elég sok mindent megpróbáltam. Eddig azt hittem, a pedofiloknak az a bajuk, hogy nem kaphatják meg a vágyott nőt, érti, ezért nyúlnak gyerekekhez, akik nem tudnak ellenkezni. De mikor ott voltam neki, hogy tegyen velem, amit akar, nem akart. Nem mondom, hogy nem örültem. Majdnem elsírtam magam. De aztán elvitte Daviont, és… Beharapok a számba. Még akkor is örültem pár másodpercig, utána húztam össze magam az iszonytól. Úgy utáltam magam és őt. - Ez bonyolult – szólal meg a doktornő. - Nekem is úgy tűnik. 104

- Elutasíthatta volna menet közben. - Nem hiszem, hogy megtettem volna – rázom meg fejem, és önkéntelenül kapok az arcomhoz, mintha könnyet akarnék letörölni. Nincs rajta semmi. – Lehet, hogy sírtam volna vagy ösztönösen arrébb akartam volna húzódni, de… - Nem akart kockáztatni. Amellett valóban nem lelte benne olyan érdeklődését. Berögződött a másik szokás. - Igen. Pedig velük se volt könnyű dolga. Még a testi erő sem - avatom bele. – Nemegyszer hallottam, ahogy a falnak lökik. Ők… Elharapom a szót, nem tudom folytatni. Nem akarok azokra az órákra gondolni. A doktornő nem tesz fel újabb kérdést, helyette gyakorlatot ad felvezetésnek. Egy embert kell lerajzolnom. Egy perc alatt is elintézhetném, de most kedvem szerint merülök bele, elszöszmötölök vele. Míg rajzolok, a gondolataim pihennek. Érzésekben élek. Ez egyszer mindegyik Ryanhez kötődik. Jobban emlékszem vele kapcsolatban a legkisebb emlékre, mint bárki mással kapcsolatban egy nagyobbra. Mintha már akkor régen, amikor semmiről se tudtam, sejtettem volna, hogy egy nap közünk lesz egymáshoz. Vagy egyszerűen annyiszor pörgettem végig magamban őket öntudattalanul, hogy megragadtak. Akárhogy is, a vele kapcsolatos emlékeimet mind szerettem, még a rosszakat is – gondolom, főleg, mert azokban neki volt rossz, én pedig, mint ártatlan szemlélő, alig értettem, mi történik. Mint akkor, amikor általános másodikban a mandarinhéjat rugdostuk a sarokba Gingerrel, és közben az ajtóra ragasztott naptárba írogattuk bele a szülinapunkat, ráköszönve a szülőire érkező anyáknak és apáknak. Emlékszem, épp azon gondolkodtam, hogy előző nap a játszótéren együtt láttunk egy fiút meg egy lányt. Arra gondoltam, egyszer majd én is úgy leszek valakivel, már a játszótéren. Ezen járt az eszem, mikor a hirtelen kiürülő előtérbe rángatta ki az anyja Ryant. Ő egy osztállyal járt felettem, az osztályterme ugyanoda nyílt, mint az enyém, így sokszor láttam őt is, az anyját is. Sose szerettem az anyját, csúnya volt gonosz. Sötét haja repkedett válla fölött, míg kifelé csörtetve rángatta és átkozta. Csúnyákat mondott rá. Nem is tudom, meglepődtem-e rajta, szerintem nem. Tudtam, hogy vannak, akikkel máshogy bánnak a szüleim, mint velem, de gondoltam, az anyukája éppen dühös, egyébként máshogy viselkedik. Mégis utáltam. Ryan, ahogy lógott a kezében, úgy látszott, fel se fogta, miket mond rá, amennyire tudott, ment utána és nem nagyon figyelt. Utáltam az anyját, és nem értettem, ő miért nem utálja, pedig valahol mélyen tudtam, lenne rá oka. Kicsik voltunk, a fiúkkal keveset beszélgettünk, csak iskola után, mikor hazaindulni készültünk, és már kevesen voltunk. Annyit tudtam, hogy ő okos és jó. Jött a nyár, és Ryan nem jött vissza. Sokáig észre se vettem. Később, mikor megtudtam, mi történt, megértettem, miért nem akart olyan nagyon beszámolni a dologról, de számomra élményszinten óriási dolog volt, hogy csak úgy kilépett az osztályból. Csodás – de nem örömteli. Olyan elvarázsolt fiút csinált belőle a képzeletemben, aki volt-nincs, talán sose volt. Igaz, ott voltak rá a bizonyítékok, mégis álomszerűvé vált minden vele kapcsolatos. Az arcára is máshogy emlékeztem, a hangjára. Néha gondoltam rá. Hatodikos koromban találkoztam egyetlen egyszer egy sráccal. Nagyon vonzó volt. Bár nem ismertem, bele tudtam volna szeretni. Arra gondoltam, ha máshogy lett volna, ha látom megint, máshogy alakulnak a dolgok. Másodjára, ha nem tűnik el, beleszeretek. A meg nem történtsége felerősítette bennem ezt az érzést, biztos voltam benne, hogy tudtam volna szeretni. Olyan érzés volt újra látni Ryant, mint amilyen ezt a fiút lett volna, ha még egyszer találkozunk. Akkor, amikor a teaházban anya ráköszönt, és ő visszaköszönt, majd rám nézett, jöttem rá, nem ér elígérni az érzelmeket. Jó dolognak tűnik a meg nem történteket megtörténhetett volna gondolatokkal színezni, de öblös arculcsapás, mikor szembejön a meg nem történt, és ad egy esélyt, hogy ott mutasd meg. Mert lehet, hogy nem tudod megmutatni. Soha életemben el nem vörösödtem annyira, mint akkor. 105

Olyan másnak tűnt, mint a gondolataimban. Nem hasonlított a vonás nélküli fantáziafiúhoz. Nem volt olyan jóképű, inkább karakteres, a valóság kiélezte vonásait. Belobbant a gyomrom, ahogy néztem. Ada néni volt vele, anya réges-régi barátnője. Beszéltek egy pár szót, majd mentek. Anya utána mondta el, hogy ők vették magukhoz, miután az anyja nem tudott gondoskodni róla és a két testvéréről. Azzal álltam fel az asztaltól, hogy ezt megkaptam, a második esélyekkel kapcsolatos álomképem szépen szertefoszlott, lépjünk tovább. Pár hónappal később valami döbbenet volt arra hazajönni, hogy ott ül az étkezőasztalnál apával szemben, és egy halom papír között turkálnak. Apa tanította valamire, hogy felvegyék a gimibe – abba, ahova én menni akartam, és ahova végül az öccse jött. Köszönt, én is köszöntem, és bementem a szobámba. Nem sokat gondolkodtam, ledobtam az ágyra a cuccomat, és az ablakba ültem. Gyönyörű idő volt, és én boldog voltam. Nem azért, mert lehetőségem volt újra látni vagy ki tudja, újra összeismerkedni vele. Egyszerűen jó volt tudni, hogy odakint van. Nem gondoltam, hogy össze fogunk jönni, pedig sejthettem volna. Összeillettünk. Mások voltunk, mint a többiek. Persze mindenki más volt a maga módján, de mi ketten azonos más kategóriába tartoztunk. És ez jó volt. Úgyhogy számomra mulatságos volt összejönni vele. Azt hiszem, azontúl, hogy ő is boldog volt, amiért tetszett nekem, maga a gondolat, hogy ilyen simán megy, komoly zökkenők nélkül, ugyanolyan örömmel töltötte el, mint engem. Valahogy olyan érzésem volt, a hullarablás is tavaszosabb lenne, ha vele csinálnám. Virgoncnak éreztem magam, miközben nevettem, és az is voltam. - Akkor ezt levajaztuk – mondtam neki, miután véget ért a film, amit néztünk. Kora délután, a szobámban. - Le – pislogott rám a szóhasználat miatt. Ki mondja azt az együtt járásra, hogy le van vajazva? Azt az uszodába kiruccanásra meg a közös bulikra szokták. – Szerintem járjunk. - Mi? – dőltem előre meglepve. Erről beszéltünk a film előtti tíz percben. Beledobbant a szívem, megint. Nem esett rosszul megint hallani, hogy akar. Rászántam magam. Végül is kétszeresen járni, és normálisnak tűnni a másik szemében jó ötlet volt. – Rendben, járjunk. Csak aztán vettem észre, mennyire jól szórakozik, mikor félrebiccentett fejjel nézett rám. A hangjába még mindig nem szűrődött nevetés, de a szemén már láttam. - Szóval járnál velem? - Mit csinálsz? – kérdeztem értetlenül, nem térve ki arra, hogy kétszeresen is járunk. Tudta. - Zsákolok, egyrészt. Másrészt elintézem, hogy ne legyen könnyű szakításunk. - Remek ez így kapcsolatunk hajnalán. Nem tudott nem nevetni. Mondom én, boldog volt, csak máshogy mutatta ki, mint én. Mert én például sehogy. Ryan mégis tisztában volt vele, miközben a kezemnél fogva felállított az ágyról, még mindig nevetett. - Megyünk a játszótérre? – kérdezte. Elképedve meredtem rá. Lisa árult el neki, hogy hideg őszi estéken majd jókat nevethessen. Ha már így történt, nem hagytam elúszni a lehetőséget. Megmarkoltam a kezét, és a játszótér felé indultam vele. A randink nem volt olyan magabiztos, mint amilyennek indult. Nem ment a legjobban a kézfogás, olyan nyakatekerten fogtuk egymás kezét, mint amikor az ember a saját jobbjával ragadja meg balját, sután, természetellenesen. - Szeretsz hintázni? – kérdezte. Bármit kérdezhetett volna, bódult maradtam volna. Ettől is. Mintha a közelsége, a szituáció hihetetlensége fejbe bólintott volna. Lebegősen járva mentem vele. - Mondjuk rá – feleltem az őszinte hát persze válasz helyett. Még csak azt se tudtam, miért. - Nagyon bánnád, ha másfelé mennénk? 106

- Nem – vágtam rá. Nekem tulajdonképpen mindegy volt. Szédültem, és még mindig olyan volt, mintha felhőn járnék. Kicsit hasonlított arra az érzésre, mikor beteg voltam, azzal a különbséggel, hogy most kutya bajom se volt. Ez kitartott egészen a hídig. Emlékeztem rá, hogy mások beszéltek róla. Pont olyan randihelyszín volt, amilyet a magam fajta játszótérszerető lányok kedveltek, úgy lehetett rajta végigmenni, hogyha közben a másik előtted járt egy lépéssel, a te deszkád a libikóka másik feleként lendült fel. Ha meg szembe álltatok egymással, lehetett passziózni. Hasonló kedvű másik pár nem volt ott éppen, egy lány vette furcsállva a deszkákat nem tudva eldönteni, ő a hülye vagy a híd a hibás, mások kerültek, hogy ne tartsuk fel őket. A nyolc éves gyerekek most minket, nagy tizennégy éveseket néztek. Ryan elengedte a kezem. Nézte egy pillanatig a kezeink közötti két centis távolságot, majd sajátjait zsebre dugva elmosolyodott. - Velem nem fogsz szórakozni? – kérdezte. - Pardon – néztem rá meglepetten. - Tudod. Mint a többiekkel – dugta közelebb a fejét, és hátralépett, hogy a deszkám feljebb emelkedjen. Mivel csak egy lábbal csinálta, nem volt zavaró mérvű a billenés, egyensúlyozva álltam rajta. - Nem csináltam velük semmi különöset – mondtam, és azonnal tudtam, mindezt Ginger terjesztette el. Mindig rám fogta a saját kelekótya kalandjait. - Oké – lépett jobbjával is a deszkára. Mivel számítottam ilyesmire, tartottam magam, csak egy kicsit emelkedett meg az én részem, míg az övé alig lengett ki. – Tudod, nem zavar. - Mi? – kérdeztem. Már megint nem tudtam, mit akar. Túl sok másodperc telt el a két beszélgetéscafat között, és túlságosan nézett. - Hogy nem úgy szeretsz, mint a többieket. Én se úgy szeretlek. Nem kellett volna meglepődnöm, hogy csak így kimondta. Végül is én mondtam azt, hogy mit jelent az, hogy szeretlek, mit kell tőle begőzölni, mégis, ahogy a szemembe mondta, az azért nem volt semmi. - Mint más lányokat? – ráztam meg a fejem. - Mint téged mások. Erre már végképp nem tudtam mit mondani, teljesen összezavart. Zsebre tettem a kezem, úgy néztem vele farkasszemet. Egymás testtartását másoltuk, csak ő egy kicsit magasabban volt, egyrészt, mert egyszerűen magasabb volt nálam, másrészt a deszka emelt rajta. Megint hozzám hajolt. - Nem azt szeretem benned, amit mindenki más – mondta. – Az unalmas lenne. - Én se azt szeretem benned, mint mindenki. Nem tudom, mit szeretnek benned mások. Miután kimondtam, és félig meg is bántam, Ryan lehajolt hozzám, és megcsókolt. Készen van az emberem. Nő, rengeteg haja van és mosolygós szája. A karja túl rövid, de az, hogy a szoknya alatt nadrágot visel, nagyon tetszik. Szó nélkül tolom oda a doktornőnek. Elveszi. A maradék időben leendő kórházi látogatásomra készít fel. Az egyszerű tudnivalókon túl másokra is kitér. - Ne feledje, az ápolószemélyzet az orvosokon kívül rabokból áll. Ugyan a beszélgetéseteknél egy rab se lesz bent, de amíg átérnek a kórházi részlegen, bármit mond, hallhatják – mondja a doktornő. - Miért fontos ez? – kérdezem. Érdekes adalék, mégse dobtam volna tőle hátast, ha szorgos nővérkék helyett rabokkal találom szembe magam – felelt türelmesen. - Könnyebben kiszivárognak bizonyos dolgok. - Mint például? Hogy bementem hozzá? - Ha információ derül ki róla. A bűnéről, amiért bekerült – egészíti ki, amikor nem értem. Az ötlet úgy bukkan fel bennem, mint vízen a szappan. Kezdem érteni, mire gondol. Egyetlen pajtásom nem szerepel plakátokon úgy, mint mi, áldozat gyerekek, annyira nem ismert az arca fogolytársai előtt – addig nem, amíg én meg nem említem, kicsoda. Akkor esetleg félreérthetik, 107

egész pontosan miket műveltek arrafelé velünk. Pár év börtönben pedofilként pedig felér egy halálos ítélettel. - Köszönöm, hogy szólt. Egyébként hogy öltözzek? – kérdezem még. Nem érti. - Nem akarom kitenni a dolgaimat, de azért… - nézek rá mereven. - Kényelmesen és egyszerűen. Azon a kórházi részlegen a fogvatartott ápoltak nincsenek olyan állapotban, hogy bármit megkíséreljenek, az ápoló rabok pedig nemigen kockáztatnak rossz magaviseletet. Miközben szedelőzködik, menni készül, éberebb elmével fordulok Ryan, a kétszeres exem felé. Az első a volt Ryan… a második a szellem. A doktornővel együtt állok fel. Míg rajzolgattam, Ryan leült a ház lépcsőjére, onnan nézte a birtokot, most feláll. Mint aki jól végezte dolgát, távozik a doktornővel egy időpontban, ha nem is együtt. Csendben nézek utána. Mi ez az egész? *** A buszon ülök Christina egy barátnője mellett. A nevét nem tudom, elég kevés emberére emlékszem, csak az a lány maradt meg, Lillie, aki legelőször mutatkozott be, John, egy fiú, aki a tanulócsoportot elunva hátravágódott a széken, és csinált tizenkét felülést, majd mikor a többiek cikizni kezdték, úgy maradt, végül Camilla, a balerina. Mindegy is, mindenki magával van elfoglalva, a kilátással meg a kapott régimódi kamerával. A fotósszakkör vezetője, egy középkorú, szemüveges tanárnő sokkal lelkesebb, mint a rendőrségi fotós, az emeletes busz felső, nyitott szintjének elején a kilátásnak háttal állva magyaráz nekünk. Az osztálytársaim közül alig valaki figyel rá, a tájat és a másikat fotózgatják, a gépet rázzák, lefelé mutogatnak vagy a hajukat tépő szél elől csapják hátra tincseiket. Furcsamód egész jól érzem magam velük, kiesnek a fejemből a rémségekről szóló gondolatok, a kórházlátogatásra se gondolok, még Kimmie-re és Davionra se. A fülemben ott a fülhallgató, réges-régi felvételeket hallgatok halkan. Olykor meg-megüti a fülemet a tanárnő hangja. - Igyekezzetek lekapni azt, amikor az erdő mögül kivillan a város, a csoda pillanatát! Az alattunk elsuhanó városrészletre irányítom a fényképezőt. Nem mintha számomra bármi tétje lenne az egésznek, nem kapok ötöst rajzból, művészettörténetből és mozgóképkultúrából, ha a három legjobb kép közül az egyik az enyémek közül kerül ki. Csak úgy fotózgatok. A saját hangomat hallom a fülemben, majd Ryanét. Ginger vett fel minket, vagyis akárkit, aki volt olyan botor, és távollétében a nappalijukban beszélni mert. - Miért baj az, ha azt akarom, hogy a herceg retardáltan is szeressen? - Nekem nem baj. - Jó megértő vagy. - Te meg jó elviselhetetlen. - Azt hittem, beszélhetek veled komolyan. Bocs érte. - Nem tudom, két hónapja egy percet se dumáltunk, szerinted mennyire vágyok mély beszélgetésre? - Fogalmam sincs, de már nem is érdekel. Te sem leszel a hercegem. - Szóval te lehetsz retardált, én meg egy kérdésért ki vagyok dobva? Csöndben hallgatom. Alig szűrődik át Lorde hangja az előttem álló lány tabletjéből. Elfordítom a kamerát, hogy új szögben közelíthessem meg a várost. Az szépséges, mediterrán és minden ízében ugyanolyan. - Elmentek. Mit csináljunk? - Én befogtam. - Ó, nem lehetsz ilyen sértődékeny! Szóval mi legyen? - Miért nem mentél velük? - Mert nem volt kedvem. - Itt lenne kedved valamihez? 108

- Nem. - Akkor ücsörögjünk tovább. - Ez unalmas. … Unalmas. Unatkozooom! A szemem elé emelem a kezem. Elviselhetetlen voltam, nem is értem, Ryan hogy bírta. - Dom. - Tényleg unatkozom! - Azt mondd meg, mivel érdemeltem ki azt, hogy túl laza legyél a közelemben. - Hogy szép a szemed. - Tetszik? - Csak próbálkozok. - Értem már. Ha én vagyok a herceged, lenyelek tőled mindent. - Egyáltalán nem. Elviseled ezt, és szórakoztatsz, mire én is szórakoztató leszek. - Ennyire nem unom magam. … - Most megsértődtél? - Igen. Én itt adom neked az esélyt. - Rendes tőled, de tudod, van barátnőm. - Kicsoda? - Bette. - Hol van? - Valahol odakint. - Nem akaszkodsz rá? Ez rendes tőled. - Tudom. Rendes vagyok. - Ne akard, hogy beléd zúgjak. - Bocs. - Szóval ez a Bette aranyos? Azt már nem is kérdezem, szép-e. - Szerintem szép. - Aranyos is vagy egy hárpia? - Okés. - Jó lett volna, ha egy gonosz banya. - Akkor nem a barátnőmről beszélnénk. - Jó, de akkor is. Ha egy gonosz banya lenne, és mi itt dumálnánk egész este, nem bánnám, ha szakítanál vele. - Szóval egész estés duma kihúzva? - Gonosz. - Visszavonom. - Kösz. Rendes tőled. - Látod, ezért lett a barátnőm egy nem-hárpia. … Már nem akarsz elszedni a barátnőmtől? - Á, nem, biztos aranyosak vagytok ketten. - Nem, azok nem, de rendben megvagyunk. … Mesélj magadról. - Mi? A herceg meséltet? - Mit vársz? Ők elmentek, te meg három perc alatt beindultál rám, majd visszavontad. - A beindulást nem, csak a teperést. - Erre gondolok. Van barátod? - Ha lenne, gondolod, itt ülnék veled szemközt? - Pont így nyomnád a lábad az enyémnek, és élveznéd, hogy ez levesz a lábamról. - Levesz a lábadról, hogy neked nyomom a lábam? - Hogy mindezt úgy teszed, hogy közben barátod van. - Hát oké, akkor megtartom a barátomat. - Hálás lehet nekem. - Hálás bizony. 109

- A skacok egyike? - Igen, ő egy fiú. Egyébként tényleg kiment a többiekkel. - És te hova mész? - Mindjárt jövök. … - Mit csinálsz? - Láthatod. - Látom, de érteni nem értem. - Rendben, elmagyarázom. Polly Pocket, látod ez a kislány a hercegnő a legó királyságban. Merthogy ott kockafejűek az emberek. Mivel túl kicsi a Polly Pocket ház, egyébként is kispolgári, úgy dönt, hogy átköltözik az óriási legó várkastélyba. - Ő tudja. Sok sikert neki hozzá. - Nem akarsz segíteni? - Kastélyt építeni unalmasabb, mint benne lakni, mi? - Légyszí! Polly Pocketnek szüksége van rád. - Nem fogsz befogni a rabszolgádnak. … - Tudja a barátod, hogy itt legózol? - A te barátnőd, hogy nézed, hogy legózok? - Nem, de biztos megértené. Még büszke is lenne rá, hogy felügyellek. … - Hogy van Polly? - Szomorú, mert nem épül valami gyorsan a vára, de önérzetes, mert továbbra is a nyelvét nyújtja rád. - Akkor inkább kitartóan gyerekes. - Teljesen mindegy, neki lesz kastélya és nem neked. - Nekem nem kell kastély. - Miért nem? Nem szereted a nagy helyeket? - Kinézetre jók, de be már nem mennék. Mit csinálnék ott? - Élnél. - Elvagyok itt. - Szóval nem vennél Bette-nek kastélyt, ha lehetne? - Ha lenne annyim, neki is lenne, szóval vehetne magának. - Ez nem volt valami szép. - Ő nem várja el, hogy szépeket mondjak, pláne nem másnak. - Ezt így megkapom, miután együtt legózunk? - Te legózol. - Hát jó, menőzz csak, én akkor is megcsinálom a kastélyt! - Most aztán tényleg nagy rendetlenséget csináltál. Holnap nem jövök. - Ne gyere. - A barátod hogy bírja? - Miért nem hagysz békén a barátommal? - Te akartál kastélyt venni Bette-nek. - Az nem ugyanaz. - Biztos, hogy jársz valakivel? Nem mondtál nevet. - Mert nem akarok. - Találjam ki, kivel jársz? - Tőlem. Csönd lesz. hosszú csönd. Majd Ginger nevetgélését hallom. Lehallgathatta az addigi felvételt, míg én elmentem még legóért, Ryan meg ki tudja, mit csinált. Miután ismét zizzen a szalag, továbbra is csend fogad. Az osztálytársaimat figyelem. 110

A mögöttem lévő fiú és lány egymással vitatkozik. A lány van nyeregben. - Akkor is jobb szeretem. A képzeletemnek nehogy már kompromisszumot kelljen kötnie a valósággal egy hülye program miatt! – érvel a fiúnak. Ő ezt nem fogadja el, a lány háta mögé tett karral magyaráz. Pár másodpercébe beletelik, míg észreveszi, hogy figyelem őket. - Szia. Te vagy Christina egyik barátnőjének a nővére, ugye? – kerüli meg a jóval egyszerűbb „eltűnt lány” kérdést. - Én vagyok – nyújtom neki a kezem fogalmam sincs, miért. Lazán megrázza, és leereszti. - Reméljük, jól fogod érezni magad az osztályban. Mi úgy számoljuk, királyabb lesz. - Mert? - Ketten elmennek, nem is kár értük, te meg ugye jössz. Bízz bennem – mosolyog rám. A fülemben megint megszólalok, ezért röviden rájuk mosolygok, és előrefordulok. - Most itt fogsz ülni, és várod, mikor jön vissza? Mert csak szólnék, hogy ma lehet, már nem fog. - Akkor is rád csörög, nem? Hogy nem jön. - Nem. - Na, ne mondd már. Egy jó éjtet se kapsz? - De, csak akkor már nem itt leszek, hanem ágyban. - Megyek veled. - Nem jöhetsz velem ágyba. - Miért nem? A szomszédban laksz, nem? Egyszerűen átmegyek, majd visszasétálok. - Későn fog jó éjt kívánni. Tudod, amikor az éj már egészen éj. - Kivárom. - Jól van. … - Csodálatos egy kastély lett. - Ugye? Ide állítom az ormára Polly hercegnőt, innen fog lenézni a kockanépre. - Szerintem inkább ennek a legónőnek kellene uralkodnia. Polly furán néz ki ott. - Igenis Polly marad, ne nyúlj hozzá! Ez így tökéletes. - Most szedd fel a többi darabot. - Nem, azokból építek hidat meg… dombot. - A hídhoz. - Ne szólj bele, semmit se segítettél. - Viszont végignéztem, az se volt semmi erőfeszítés. - Mit meg nem teszel nagy unalmadban. Na jó, ezt felteszem oda. - És mész aludni? - Nem. Kilenc óra van. - Hanem mit csinálsz? - Kaja után nézek. - Megyek veled. - Minek? - Mert nekem is kell. - Hazudsz, már megettél három chipset! - Három felet. - Nem akarsz lecsúszni a barátom hívásáról, mi? Nem bízol meg bennem. - Itt tartják a kaját? - Fogalmam sincs, nyisd ki. Nekem salátát keress. Van rá drága öntet, olyat is. - Leóval jársz? Csak mert kieszed a vagyonából. - Ginger legjobb barátnője vagyok, megtehetem, még ha nem is teszem. Az öntetet amúgy is én hoztam. - Hazudsz. Tudom, hogy Leóval jársz. - Tudjad. Megvan a saláta? 111

- Nincs, de van itt valami fagyi, kell? - Nem. Halat? - Kösz, nem. - Nem is vagy éhes. Á, megvan. Megyek enni. … - Imádom, mikor más nem eszik, én meg igen, komolyan. Jobb enni. - Jó étvágyat. … - Szóval felépítettél egy legóvárat, ettél, most akkor? - Leülök dumálni veled. - Mikor fogsz aludni? - Hagyjál már ezzel, át se kell jönnöd hozzá, úgyis mindjárt befutnak a fiúk. … Reméled, hogy nem, mi? … - A tesóid hogy vannak? - Jól? A tieid? - Ők is. Nem beszélek nekik hercegekről. - Ryan, most rám fogod? Csak azt szeretném, ha akkor is szeretnének, ha épp el vagyok borulva, fogd már fel! - Tudom, épp azért mondtam, hogy nem most hagyott-e ott a barátod, eléggé olyan szöveg. - Nincs vele semmi, tökéletesen megvagyunk. - Akkor minek beszélsz ilyeneket? - Mert nem értem, miért nem jó bárki bárhogy bárkinek! - Persze, hogy nem jó bárki bárkinek. Nem tud az ember bárkit elviselni. A járás amúgy se arról szól, hogy elviseljünk valakit. - Hanem a szerelemről? - Ez gúny volt. Mondd ki, hogy nincs srácod. Vagy ne, most fogsz szakítani a szerencsétlennel. - Ő nem szerencsétlen, és nem fogok szakítani vele. Szeretem. Nem azért mondtam azt, hogy a szerelemről szól, mert nem hiszek benne, hanem mert úgy tűnik, te nem hiszel. Csak a járásban. - Na jó, hagyj békén Bette-t meg engem! - Jó. … - Hagyd békén Pollyt! - Nem hagyom! Én vettem régen Gingernek, az enyém! - Az övé! - Rendben, nem az enyém, de a tiéd se, egy idegen tárggyal meg azt csinálok, amit akarok! - Figyelembe vehetnéd, hogy idegesít! - Nem veszem! - Tényleg túlságosan ellazultál a közelemben. - Nem hallom, nem… … - Mi ez? Mi a fenét csináltok? - Veszekszünk, nem akarja békén hagyni Pollyt meg a népét! - Egy szót se szóltam. - Hazug! Látod, most letagadja! Fúj, fúj! - És még azt hittem, mi voltunk pihentek, de ti. Halljátok fiúk? - Ja. Ezek után már nem is olyan vicces az a sztori. Kösz, Dom. Kösz, Ryan. - Azt hiszem, megyek zuhanyozni. … - Mi van már? - Szerinted? Nem mondtad meg, melyikük az! 112

- Nem mondtam, hogy meg fogom mondani, viszont most már szeretnek, mert csinálod a fesztivált. Már lesz miről beszélniük. - Ha egyszerűen megmondtad volna… - Semmi közöd a barátomhoz! - Oké, ne ordíts. Jó éjt. - Neked is. Lehunyom a szemem, míg elcsendesülnek távozásunk hangjai és Ginger nevetős kérdései, majd kinyitom, és kinyomom a zenelejátszómat. Ryan hangjától furán feszít a torkom, nem szomorúságot érzek, ideget. Nem kellett volna meghallgatnom. Ryan. Az én Ryanem, aki halandzsált, befogatta velem a számat, sokáig járt előttem mással, és belém szeretett. Enerválttá tesz. Rá akarom hajtani a fejemet a vállára. - Mehetünk? – hallom meg a tanárnő hangját. Észre se veszem eddig, hogy mindjárt megérkezünk. - Mehetünk! – kiabálja az osztály egyik fele. - Menjünk! – ordítja a másik. A város közelképének fontos elemeit csodálhatjuk meg a laza tanári kíséretnek köszönhetően szerencsére csak kívülről. Sokan a járókelőket fényképezik, mások összekapaszkodva fotózkodnak. Tényleg szép ez a város, és nem is olyan kicsi. A látképtől eltelve sétálok tovább a kisebb-nagyobb csoportokban közlekedő osztállyal, amikor észreveszem az óriásplakátot. Itt egy árnyas fa melletti falra tették ki, hátha nem olyan szembeszökő így, onnan, ahol állok, az örökzöld világos koronája belehasít Davion arcába. A plakáton egyikünk se mosolyog, nem hirdetjük szeretettel a városka hangulatát, az árnyékból lesünk. Rajtam kívül alig valaki veszi észre, aki igen, zavartan körültekint, és megy tovább, nem hívja fel rá a többiek figyelmét. Én is így teszek, úgy megyek velük, mintha mi sem történt volna. pedig történt. Rájöttem, hogy én ettől addig nem szabadulok, míg be nem megyek hozzá.

113