KI TUDJA, MI VÁR RÁD, HA EGYSZER BELÉPSZ A KAPUJÁN

KI TUDJA, MI VÁR RÁD, HA EGYSZER BELÉPSZ A KAPUJÁN.

„Mead egyedi és varázslatos történetet sz , olyan csavaros befejezéssel, amely még a legtehetségesebb detektíveket is meglepné – ez a kis gyöngyszem biztos siker lesz.” VOYA

„A tinik, akik képesek lesznek venni az összes kanyart, imádni fogják ezt a vámpírtörténetet, és alig várják majd a folytatást.” Booklist

„Egy olyan világban, ami tele van vámpíros könyvekkel, Richelle Mead képes volt egyedi és hihet szerepl ket teremteni.” TeensReadToo.com

RICHELLE MEAD

DERMESZT ÖLELÉS

Richelle Mead: Frostbite Copyright © Richelle Mead, 2008 Cover © HildenDesign, München, Anna Lyubimtseva/ Shutterstock képének felhasználásával Hungarian translation © Farkas Veronika, 2010 A magyar fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Richelle Mead: Frostbite Penguin Young Readers Group, New York, 2008 Fordította: Farkas Veronika

ISBN: 9 789639 868694 Agave Könyvek Felel s kiadó: Varga Bálint, Mezneries Gergely A kötetet tervezte: Kuszkó Rajmund Felel s szerkeszt : Csurgó Csaba Szerkeszt : Rácz I. Péter Korrektor: Boncz Éva Tördel szerkeszt : Téglás Zoltán Nyomtatta és kötötte a Kaposvári Nyomda Kft. – 100151 Felel s vezet : Pogány Zoltán igazgató 10 9 8 7 6 5 4 3 2 1 faj: Romantikus fantasy

RICHELLE MEAD

DERMESZT ÖLELÉS

Ajánlom Kat Richardsonnak, aki nagyon bölcs.

Prológus Minden elpusztul egyszer. De nem minden marad halott. Higgyetek nekem, én már csak tudom. Létezik egy vámpírfaj ezen a földön, ami szó szerint él halottakból áll. Strigáknak hívják ket, és akinek még nem szerepeltek a rémálmaiban, gyorsan hozza be a lemaradását. A strigák er sek, gyorsak, továbbá könyörület és habozás nélkül gyilkolnak. Halhatatlanok is – és ez baromira megnehezíti az elpusztításukat. Csak három módon lehetséges végezni velük: ezüstkarót kell döfni a szívükbe, le kell fejezni vagy fel kell gyújtani ket. Egyiket sem egyszer végrehajtani, de még mindig jobb, mintha semmi esélyünk nem lenne ellenük. A világban jó vámpírok is járnak. ket moráknak hívják. A morák élnek, és birtokolják azt az elképzelhetetlenül men képességet, hogy mágiával uralják a négy elem valamelyikét – a földet, a leveg t, a vizet vagy a tüzet. (Vagyis hát a morák nagy része képes erre – de a kivételekr l majd kés bb). Mostanában már nem sok mindenre használják a mágiát, ami elég szomorú. Remekül tudnák fegyverként alkalmazni, de a morák meg vannak gy dve arról, hogy a varázslást csak békés célokra szabad alkalmazni. Ez a társadalmunk egyik alapszabálya. A morák egyébként általában magasak és karcsúak, továbbá nem nagyon bírják a napfényt. De kárpótlásul akad pár na-

RICHELLE MEAD 8

gyon éles érzékszervük: sokkal jobb a látásuk, a szaglásuk és a hallásuk, mint az embereké. Mindkét vámpírfajnak szüksége van vérre. Értelemszer en ez teszi ket vámpírrá. De a morák nem ölnek a vérért. k olyan emberekkel veszik körbe magukat, akik szabad akaratukból adnak a sajátjukból kisebb adagokat. Azért hajlandóak erre, mert a vámpírharapás olyan endorfinokat adagol a szervezetükbe, amikt l nagyon-nagyon jól érzik magukat, és amikt l függ vé lehet válni. Ezt els kézb l tudom. Ezeket az embereket etet knek hívják, és valójában nem többek, mint a vámpírharapás drogosai. De az etet k tartása még mindig jobb, mint amit a strigák velnek, k ugyanis, ahogy az t lük elvárható, ölnek a vérért. Szerintem szívesen teszik. Ha egy mora öl meg valakit, miközben bel le iszik, akkor strigává változik. Néhány mora szándékosan teszi ezt, direkt áldozza fel a mágiát és az erkölcsi érzékét a halhatatlanságért. De strigát er szakkal is lehet csinálni valakib l. Ha egy striga megissza az áldozata vérét, majd kényszeríti az illet t, hogy strigavért igyon, nos… akkor egy új strigát kapunk. Ez bárkivel megtörténhet: a morákkal, az emberekkel vagy a… dampyrokkal. Dampyr. Ez vagyok én. A dampyrok félig emberek, félig morák. Szerintem mi egyesítjük a két faj legjobb tulajdonságait. Én er s és robusztus vagyok, mint az emberek. És annyit járok napozni, amennyit csak akarok. De a morákhoz hasonlóan, nekem is nagyon jók az érzékszerveim és a reflexeim. Ennek eredményeképpen a dampyrokból lesz a legjobb test r – és a legtöbben test rként is dolgozunk. röknek hívnak minket. Egész életemben arra edzettem és tanultam, hogy meg tudjam védeni a morákat a strigáktól. Egy egész sor erre kihegyezett órára és edzésre kell járnom a Szent Vlagyimir Akadémián, ami egy magániskola morák és dampyrok részére. Mindenféle fegyverrel képes vagyok bánni, és elég durván meg tudok

9

DERMESZT ÖLELÉS

rúgni bárkit. Kétszer akkora srácokat is megvertem, mint én vagyok – edzésen és edzésen kívül is. És ha már itt tartunk, tényleg csak srácokat verek, mert szinte egyik órámon sincsen sok lány. Ez azért van, mert bár a dampyrok sok jó adottságot örökölnek, van egy dolog, amire képtelenek vagyunk. A dampyroknak nem lehet egy másik dampyrtól gyereke. Ne kérdezd, miért. Nem vagyok genetikaszakért , vagy ilyesmi. Az embereknek és a moráknak dampyrjaik születnek; így lettünk mi. Ez mostanában már nem fordul el túl gyakran; a morák hajlamosak távolabb tartani magukat az emberekt l. De egy másik furcsa genetikai gubanc miatt a moráknak a dampyroktól dampyr gyerekei születnek. Tudom, tudom: rület! Az ember azt hinné, hogy egy háromnegyedrészt vámpír gyereket kap, ugye? Hát nem. Félig embert, félig morát. A legtöbb ilyen gyerek mora apától és dampyr anyától születik. A mora n k ragaszkodnak ahhoz, hogy mora gyerekeik legyenek. Ez általában azt jelenti, hogy a mora férfiak elszórakoznak egy kicsit a dampyr n kkel, majd lelépnek. Rengeteg egyedülálló dampyr anya van, és ezért nem igazán lesz bel lük test r. Inkább a gyereknevelésre koncentrálnak. Ennek eredményeképpen csak a srácok és egy maréknyi lány tanul test rnek. De azok, akik a morák megvédelmezését választják hivatásukul, komolyan veszik a munkájukat. A dampyroknak szükségük van a morákra a szaporodáshoz. Muszáj megvédenünk ket. Ráadásul ez valamiféle… hát, becsületbeli ügy is. A strigák gonoszak és természetellenesek. Nem hagyhatjuk, hogy az ártatlanokra vadásszanak. Azokba a dampyrokba, akik test rnek tanulnak, ezt keményen beleverik, amint megtanulnak járni. A strigák gonoszak. A morákat meg kell védeni. Az röknek ez a hitvallásuk. Nekem is ez a hitvallásom.

RICHELLE MEAD 10

És van egy mora, akit mindenki másnál jobban meg akarok védeni a világon: a legjobb barátn m, Lissa. egy mora hercegn . A morák között tizenkét királyi vérvonal van, és Lissa a sajátja egyetlen életben lév képvisel je – az utolsó Dragomir. De van még egy dolog, ami különlegessé teszi t, azonfelül, hogy a legjobb barátn m. Emlékeztek, amikor azt mondtam, hogy minden mora képes befolyásolni a négy elem valamelyikét? Nos, mint kiderült, Lissának egy olyan felett van hatalma, amelyiknek a létezésél egészen mostanáig senkinek nem volt tudomása: a lélekr l van szó. Évekig azt hittük, hogy neki egyszer en nem fejl dött ki a mágikus hatalma. Utána furcsa dolgok kezdtek történni körülötte. Például minden vámpírnak van egy képessége, amit bájnak neveznek, és amivel másokra tudják kényszeríteni az akaratukat. A strigákban ez nagyon er s. A morákban gyengébb, és számukra egyben tiltott dolog is. De Lissában szinte ugyanannyira megvan, mint egy strigában. Csak megrebbenti a szempilláit, és mindenki azt teszi, amit akar. De nem ez a legklasszabb dolog, amire képes. Korábban már említettem, hogy a halott dolgok nem mindig maradnak holtak. Nos, én is ebbe a csoportba tartozom. Ne aggódjatok – én nem olyan vagyok, mint a strigák. De egyszer meghaltam (és ezt nem ajánlom senkinek). Akkor történt, amikor az autó, amiben ültem, lesodródott az útról. A balesetben meghaltam én is, Lissa szülei is, és a bátyja is. De valahogy a káoszban, anélkül hogy egyáltalán tudatában lett volna, Lissa felhasználta a képességét arra, hogy visszahozzon engem. Err l hosszú ideig nem is tudtunk. Ami azt illeti, még a lélek létezésével sem voltunk tisztában. Sajnálatos módon, mint kiderült, egyvalaki viszont már el ttünk tudott a lélekr l. Viktor Daskov, egy haldokló mora herceg rájött, milyen hatalma van Lissának, és úgy döntött, foglyul ejti, és a saját, személyes gyógyítójává teszi – élete végéig.

11 DERMESZT ÖLELÉS

Amikor rájöttem, hogy valaki vadászik Lissára, úgy döntöttem, a kezembe veszem az ügyet. Lissával együtt megszöktem az iskolából, hogy elrejt zzünk, és az emberek között éljünk. Az vidám élet volt – egyben idegborzoló is, mivel folyamatosan menekültünk. Két éven keresztül sikerült szökésben maradnunk, amíg a Szent Vlagyimir megbízottjai le nem vadásztak és vissza nem rángattak minket az iskolába pár hónappal ezel tt. Ekkor lépett Viktor is a tettek mezejére: elrabolta Lissát, és addig kínozta, amíg a barátn m nem teljesítette a követeléseit. Eközben Viktor semmit l nem riadt vissza – például attól sem, hogy rám és Dmitrijre, a mentoromra szerelmi b bájt bocsásson. (Dmitrijre majd kés bb még visszatérek.) Viktor azt a tényt is kihasználta, hogy Lissa a lélekbefolyásolástól ingatag lelkiállapotba került. De még ez sem volt akkora gonoszság, mint amit a saját lányával, Nataljával tett. Egészen odáig elment, hogy rábeszélte a gyerekét, váljon strigává, és segítsen neki megszökni. Natalját végül ledöfték egy karóval. Még amikor mindezek után újra bezárták, Viktor akkor sem tanúsított túl sok megbánást afelett, amit a lányával tett. Ett l fel is merült bennem, hogy talán mégsem jártam olyan rosszul, hogy apa nélkül n ttem fel. De most már a strigáktól és a moráktól is meg kell védenem Lissát. Csak pár személy tud arról, mire képes a barátn m, de biztos vagyok benne, hogy léteznek további Viktorok is, akik ki akarnák használni. Szerencsére a rendelkezésemre áll egy különleges fegyver is, amivel megvédhetem. Valamikor, miközben Lissa meggyógyított az autóbaleset után, egy szellemi kötelék kovácsolódott közöttünk. Képes vagyok látni és érezni azt, amit a barátn m (ez csak egy irányba m ködik, nem „érez” engem). A kötelékünk megkönnyíti, hogy rajta tartsam a szemem, és tudjak róla, ha bajba kerül, bár néha fura, hogy egy másik ember van a fejemben. Biztosak vagyunk benne, hogy a

RICHELLE MEAD 12

lélek nagyon sok további dologra is képes, de még nem tudjuk, mik lehetnek azok. Addig is megpróbálok a lehet legjobb test r lenni. A szökésünk miatt sok edzés kiesett, úgyhogy különórákat is kell vennem, hogy behozzam a lemaradást. Semmi nincs a világon, amit jobban szeretnék, mint mindent l megvédeni Lissát. Sajnos a tanulásomat két dolog akadályozza id nként. Az egyik az, hogy néha el bb cselekszem, és csak utána gondolkozom. Egyre több az önuralmam, de amikor valamit l kiborulok, általában zsigerb l ütök, és csak utána nézem meg, hogy kit találtam el. Amikor a szeretteim kerülnek veszélybe… nos, a szabályok hirtelen önkényesen választhatókká válnak. Életem másik problémás tényez je Dmitrij. ölte meg Natalját. Elképeszt en vagány. Ráadásul állati jól néz ki. Nagyon szexi – az a típus, akit meglátván megállsz az út közepén, és hagyod, hogy elüssenek. De mint már említettem, az oktatóm. Ráadásul huszonnégy éves. Két ok, amiért nem lett volna szabad beleesnem. De szintén szólva a legfontosabb ellenérv ellene az, hogy mi ketten leszünk Lissa test rei, miután a barátn m leérettségizik. Ha ezalatt egymással kavarnánk, az azzal járna, hogy nem figyelnénk rá eléggé. Nem igazán sikerül túltennem magam rajta, és meglehet sen biztos vagyok benne, hogy is így érez irántam. Részben azért ilyen nehéz az egész, mert eléggé messzire elmentünk, amikor lecsapott ránk a szerelmi b báj. Viktor el akarta terelni a figyelmünket, miközben elrabolta Lissát, és sikerült is neki. Én készen álltam arra, hogy nekiadjam a szüzességemet, Dmitrij pedig arra, hogy elvegye. Az utolsó pillanatban megtörtük az átkot, de az emlékeket nem tudom kitörölni a fejemb l, és ett l néha nehéz a közelharc finomságaira koncentrálnom. Ja, különben Rose Hathawaynek hívnak. Tizenhét éves vagyok, test rködést és vámpírölést tanulok, szerelmes vagyok


egy nem nekem való fickóba, és a legjobb barátn m a bizarr mágikus képességeit l bármelyik pillanatban meg rülhet. Nos, senki nem állította, hogy a középiskola könny lesz.

Egy Nem hittem, hogy ez a nap még rosszabbá válhat, amíg a barátn m azt nem mondta nekem, hogy úgy érzi, meg fog rülni. Megint. – Én… mit mondtál? A lakóépülete el csarnokában ácsorogtunk, én az egyik bakancsom fölé hajolva, hogy megigazgassam. Felkaptam a fejem, és Lissára sandítottam a fél arcomat eltakaró sötét tincseim közül. Elaludtam iskola után, és lemondtam a fésülködésr l, hogy id ben kiérjek az ajtón. Lissa platinasz ke frizurája természetesen sima volt és tökéletes, úgy omlott a vállára, mint a menyasszonyi fátyol, miközben a tulajdonosa csodálkozva bámult rám. – Azt mondtam, hogy szerintem a gyógyszereim már nem hatnak annyira. Felegyenesedtem, és kiráztam a hajam az arcomból. – Ez mit jelent? – kérdeztem. Körülöttünk morák siettek a barátaikkal találkozni vagy vacsorázni. – Kezdenek… – halkítottam le a hangom. – Kezdenek viszszatérni a képességeid? Lissa megrázta a fejét, és egy kis sajnálkozás csillant a szemében.


– Nem… Közelebb érzem magam a mágiához, de még mindig nem tudom használni. Leginkább a többi dolgot kezdem kicsit észrevenni mostanában, tudod… id nként depressziós leszek. Messze nem annyira, mint régebben – tette hozzá sietve, amikor meglátta az arckifejezésemet. Miel tt elkezdte szedni a gyógyszereit, Lissa hangulata annyira labilissá vált, hogy id nként vagdosta magát. – Csak egy kicsit jobban, mint régebben. – És mi van a többi régebbi dologgal? Az idegességgel. A téveszmékkel. Lissa, aki ezt egyáltalán nem vette olyan komolyan, mint én, nevetni kezdett. – Úgy beszélsz, mintha kiolvastál volna egy sor pszichológia-tankönyvet. Ami azt illeti, pontosan ezt tettem. – Én csak aggódom érted. Ha úgy érzed, már nem hatnak a gyógyszerek, szólnunk kell valakinek. – Nem, nem – vágta rá Lissa sietve. – Jól vagyok, de tényleg. Még mindig hatnak… csak nem annyira. Nem hinném, hogy rögtön pánikolnunk kellene. Különösen neked, legalábbis ma semmiképpen. A témaváltás m ködött. Egy órával azel tt tudtam meg, hogy aznap kell letennem az alapvizsgát. Az egy olyan vizsga vagy inkább beszámoló, amin minden test rtanoncnak át kell esnie harmadévesen a Szent Vlagyimir Akadémián. Mivel tavaly szökésben voltunk Lissával, én lemaradtam róla. Ma elvisznek egy rhöz, aki nem az iskola területén él, és aki majd leteszteli a képességeimet. Köszönöm, hogy el re szóltatok, fiúk. – Ne aggódj értem – ismételte meg Lissa mosolyogva. – Szólok majd, ha rosszabbul leszek. – Hát jó – feleltem vonakodva.

RICHELLE MEAD 16

De csak a biztonság kedvéért megnyitottam ez érzékszerveimet, és mindegyiket Lissára állítottam a kötelékünkön keresztül. Nyugodt volt és vidám, nem aggódott semmin. De az elméje hátsó zugában felfedeztem a sötét, szorongó gondolatok egy kis gubancát. Ezek nem uralkodtak el Lissán, szó sem volt ilyesmir l, de ugyanolyan érzést keltettek, mint a depressziós és a dührohamok, amik régebben id nként rátörtek. Nagyon csekély mértékben voltak jelen, de nekem így sem tetszett a dolog. Azt akartam, hogy egyáltalán ne legyen ott ilyesmi. Megpróbáltam beljebb húzódni hozzájuk, hogy jobban megfigyelhessem, mir l van szó, de egyszer csak úgy éreztem, mintha hozzáérnék valamihez. Rosszullét fogott el, és kirántottam magam a barátn m fejéb l. Enyhén összerázkódtam. – Jól vagy? – kérdezte Lissa, összehúzva a szemöldökét. – Egyszerre olyan zöld lettél. – Csak… ideges vagyok a vizsga miatt – hazudtam. Vonakodva megint átnyúltam a kötelékünkön. A sötétség teljesen elnt. Nyoma sem maradt. Lehet, hogy igazából semmi bajuk azoknak a gyógyszereknek. – Jól vagyok. Lissa az órára mutatott. – Ez nem lesz tartós, ha nem szeded a lábad. – A fenébe – szaladt ki a számon. A barátn mnek igaza volt. Sebtében megöleltem. – Akkor szia! – Sok szerencsét! – kiabálta utánam Lissa. Keresztülrohantam az iskola udvarán, és megkerestem a mentoromat, Dimitrij Belikovot, aki egy Honda Pilot mellett várakozott. Milyen uncsi. Gondolom, nem várhattam el t le, hogy egy Porschéval száguldjunk végig Montana szerpentinjein, de jó lett volna egy vagányabb járm vel utazni. – Tudom, tudom – szólaltam meg, amikor megláttam az arckifejezését. – Ne haragudj, hogy elkéstem. Akkor döbbentem rá, hogy életem egyik legfontosabb vizsgája el tt állok, és egy csapásra megfeledkeztem Lissáról meg


a gyógyszereir l. Még mindig meg akartam védeni, de a szándék nem sokat fog érni, ha nem sikerül elvégeznem a középiskolát és a test révé válnom. Dmitrij jókép bben feszített ott, mint valaha. A masszív téglaépület hosszú árnyékokat vetett ránk, úgy meredezett felettünk a hajnal el tti félhomályban, mint valami hatalmas vadállat. Körülöttünk éppen esni kezdett a hó. Néztem, ahogy a könny kristálypelyhek finoman lehullanak. Néhány Dmitrij sötét haján landolt, és azonnal el is olvadt. – Ki jön még? – kérdeztem. Dmitrij vállat vont. – Csak te meg én. A hangulatom azon nyomban a vidámság felé kezdett tendálni, és meg sem állt az eksztatikusig. Én és Dmitrij. Kettesben. Egy autóban. Ez még egy meglepetésvizsgát is megér. – Milyen hosszú lesz az út? – Magamban némán egy nagyon hosszú utazásért rimánkodtam. Mondjuk egy hétig tartóért. Melynek során luxusszállodákban alszunk. Esetleg betemet minket a hó, és csak a másik testének melege tarthat minket életben. – Öt óra. – Ó! Ez egy kicsit rövidebb, mint amiben reménykedtem. De öt óra is jobb, mint a semmi. Még a hóban elakadást sem zárja ki. A homályos, havas utakon az emberek nehezen igazodtak volna el, de a mi dampyrlátásunk számára nem jelentettek problémát. Magam elé meredtem, és megpróbáltam nem gondolni Dmitrij borotválkozás utáni arcszeszére, melynek tiszta, csíp s illata betöltötte az utasteret, és én majdnem elolvadtam le. Megpróbáltam inkább az alapvizsgára koncentrálni. Ez nem olyasmi, amire fel lehetne készülni. Vagy átmegy rajta az ember, vagy nem. Nagy presztízs rök jönnek látogatóba a test rtanoncokhoz harmadévben, és egy személyes elbe-

RICHELLE MEAD 18

szélgetés során állapítják meg, melyik tanuló mennyire elhivatott. Nem tudtam pontosan, miket kérdeznek, de elterjedt pár pletyka az évek során. Az id sebb röket a jellem és az elhivatottság érdekli, és néhány test rtanonc mindig alkalmatlannak találtatik a képzése folytatására. – Nem k szoktak az akadémiára jönni? – kérdeztem. – Úgy értem, imádom a kirándulásokat, de miért mi megyünk hozzájuk? – Igazából csak egyvalakihez mész, nem hozzájuk – Dmitrij szavait alig érezhet orosz akcentus lengte be, ez volt az egyetlen arra utaló jel, hol n tt fel. Egyéb tekintetben szerintem jobban tud az anyanyelvemen, mint én. – Mivel ez különleges helyzet, és az illet szívességet tesz nekünk, mi utazunk el hozzá. Kir l van szó? – Arthur Schoenbergr l. Az útról Dmitrijre pillantottam hirtelen. – Micsoda? – nyekeregtem. Arthur Schoenberg egy legenda. az egyik legnagyobb strigavadász a kortárs rök között, és a Test rtanács vezet je is volt – azé a csoporté, akik beosztják a test röket a morák mellé, és akik meghozzák helyettünk a döntéseket. Schoenberg már visszavonult, és az egyik uralkodói család, a Badicák védelmét látja el. Tisztában voltam vele, hogy még nyugdíjas korában is halálosan veszélyes. Az eredményei a tananyagunk részét képzik. – Nem… nem ért rá senki más? – kérdeztem vékony hangon. Láttam, hogy Dmitrij elfojt egy mosolyt. – Nem kell aggódnod. Egyébként is, ha Art elégedett lesz veled, az nagyszer en fog mutatni a papírjaidban.


Art. Szóval Dmitrij tegez viszonyban van a világ egyik legmen bb test rével. Persze Dmitrij is elég men , úgyhogy ezen nem kellene meglep dnöm. Csend borította el az autót. Az ajkamba haraptam, és hirtelen kételkedni kezdtem benne, hogy megfelelek Arthur Schoenberg elvárásainak. A jegyeim elég jók, de az olyan dolgaim, mint a szökdösés meg a verekedés, esetleg árnyékot vethetnek a leend karrieremet illet komoly szándékaimra. – Nem kell aggódnod – ismételte meg Dmitrij. – A pozitív eredményeid túlszárnyalják a negatívakat. Néha olyan volt, mintha a gondolataimban olvasna. Halványan elmosolyodtam, és egy lopott pillantást vetettem Dmitrijre. Ez hiba volt. Hosszú, izmos teste még ülve is jól látszott. Feneketlen, sötét szemek. Vállig ér , barna haj hátul összefogva. Olyan a haja, mint a selyem. Ezt onnan tudtam, hogy végigsimítottam, amikor Viktor Daskov lépre csalt minket a szerelmi bájjal. Nagy nehezen er t vettem magamon, kényszerítettem a testem, hogy ismét leveg t vegyen, és másfelé néztem. – Köszönöm, edz – viccel dtem, miközben befészkeltem magam az ülésbe. – Azért vagyok itt, hogy segítsek – válaszolta Dmitrij. A hangja könnyed volt és nyugodt – ez t le ritkaságnak számított. Általában ugrásra készen megfeszült, felkészülve bármilyen támadásra. Valószín leg úgy gondolta, egy Hondában biztonságban van – legalábbis amennyire mellettem biztonságban lehet. Nem én voltam az egyetlen, akinek nehezére esett figyelmen kívül hagyni a köztünk zsizseg romantikus vibrálást. – Tudod, mivel segíthetnél igazán? – kérdeztem anélkül, hogy ránéztem volna. – Hmm? – Ha kikapcsolnád ezt a vacak zenét, és valami olyasmit raknál be, ami a berlini fal leomlása után jött ki. Dmitrij nevetett.

RICHELLE MEAD 20

– Történelemb l vagy a leggyengébb, és valahogy mégis mindent tudsz Kelet-Európáról. – Hát, kell az anyag a poénjaimhoz, elvtárs. Dmitrij továbbra is mosolyogva eltekerte a rádió állomáskeres gombját. Countryzene töltötte be az utasteret. – Hé! Nem erre gondoltam – közöltem vele. Láttam rajta, hogy mindjárt megint kipukkad bel le a nevetés. – Választhatsz. Vagy az egyik, vagy a másik. Felsóhajtottam. – Térjünk akkor vissza a nyolcvanas évekbe. Dimitrij eltekerte a gombot, én meg összefontam a karom, miközben egy halványan európai benyomást kelt együttes arról énekelt, hogy a videoklipek kicsinálták a rádiósztárokat. Azt kívántam, bárcsak a rádiót belezné ki valaki. Hirtelen sokkal kevésbé t nt rövidnek az az öt óra, mint el tte. Arthur és az általa védelmezett család egy kisvárosban lakott az I-90-es f út mentén, nem messze Billingst l. A morák véleménye eltér a tekintetben, hogy hol jobb élni. Páran úgy érvelnek, hogy a nagyvárosokban könnyebb elvegyülni a tömegben; az éjszakai életmód nem kelt akkora felt nést. Más morák, mini például láthatóan ez a család is, a kisebb helységekre szavaznak, mert úgy gondolják, minél kevesebb ember van körülöttük, aki észreveheti ket, annál kevesebben fogják észrevenni ket. Rábeszéltem Dmitrijt, hogy álljunk meg egy éjjel-nappali étkezdében útközben, és ezzel, továbbá a tankolással együtt dél lett, mire megérkeztünk. Az egyszintes ház szélesen terpeszkedett a telkén, szürke foltos faborítása volt, és nagy, félkör alakú ablakai – amelyeket persze feketére festettek, hogy kizárják a napfényt. Újnak és drágának t nt, és még itt, a semmi közepén


is megjelelt egy uralkodói család lakhelyével szemben támasztott elvárásaimnak. Ahogy kiugrottam a Pilotból, a bakancsom belesüllyedt a pár centis sz z hóba, és megcsikordult a kocsifeljáró kavicsain. Csendes id volt, leszámítva egy-egy széllökést. Dmitrijjel az el kertet átszel folyókavicsos ösvényen a házhoz sétáltunk. Láttam rajta, ahogy magára ölti a hivatalos modorát, de a hangulata éppen olyan vidám volt, mint az enyém. Mindketten b nös élvezetünket leltük a kellemes autókázásban. A lábam megcsúszott a jeges járdán, és Dmitrij azonnal odanyúlt, hogy elkapjon. Egy pillanatra déjà vum lett; eszembe jutott az els alkalom, amikor találkoztunk, és amikor ugyanígy mentett meg az elesést l. A fagypont alatti h mérséklet dacára éreztem a keze melegét a karomon, a dzsekim rétegein keresztül is. – Megvagy? – engedett el Dmitrij nagy bánatomra. – Aha – válaszoltam, szemrehányó pillantást vetve a jeges utacskára. – Ezek az emberek nem hallottak még a sóról? Csak poénnak szántam, de Dmitrij hirtelen megtorpant. Én is azonnal megálltam. Az arckifejezése feszültté és éberré vált. Elfordította a fejét, és a tekintetével végigpásztázta a széles, hófehér síkságot körülöttünk, miel tt visszanézett volna a házra. Kérdez sködni akartam, de a testtartásából az sugárzott, hogy maradjak csendben. Majdnem egy teljes percig tanulmányozta az épületet, végignézett a jeges járdán, majd visszapillantott a kocsifeljáróra, amit hólepel borított, a lábnyomainkat leszámítva. Óvatosan megközelítette a bejárati ajtót, én meg követtem. Ismét megállt, ezúttal azért, hogy végigmérje az ajtót. Nem volt kitárva, de teljesen becsukva sem. Úgy nézett ki, mint amit sietve csaptak be, és nem záródott be. Közelebbr l megvizsgálva horzsolások t ntek fel a peremén, mintha valamikor betörték volna. A legkisebb bökést l is kinyílt volna. Dmitrij könnyedén

RICHELLE MEAD 22

végigfuttatta az ujjait ott, ahol az ajtó a keretével találkozott, a lehelete kis felh cskékké állt össze a leveg ben. Amikor az ajtóhoz ért, az imbolyogni kezdett, mintha el lenne deformálódva. Végül csendesen annyit mondott: – Rose, menj, és várj meg az autóban! – De mi… – Menj! Egyetlen szó – de milyen hangsúlyos. Ett l az egyetlen szótagtól eszembe jutott a férfi, aki a szemem el tt dobált embereket és döfött le egy strigát. Kiindultam visszafelé, de inkább végigsétáltam a hóborította gyepen, mint hogy megkockáztassam a járdát. Dmitrij ugyanott maradt, ahol volt, meg sem mozdult, amíg be nem szálltam az autóba, és a lehet leghalkabban magamra nem csuktam az ajtaját. Ezután az elképzelhelegóvatosabb mozdulattal betolta az alig rögzített ajtót, majd elt nt odabent. Mivel tombolt bennem a kíváncsiság, tízig számoltam, majd kimásztam a kocsiból. Nem voltam olyan hülye, hogy Dmitrij után menjek, de tudnom kellett, mi folyik ebben a házban. Az elhanyagolt járda és kocsifeljáró arra utalt, hogy napok óta senki nincs otthon, bár azt is jelenthette, hogy a Badicák egyszer en el sem mentek a házból. Lehetséges, feltételeztem, hogy egy közönséges, emberek által elkövetett rablógyilkosság áldozatai lettek. Az is lehet, hogy valami elijesztette ket – mondjuk a strigák. Tudtam, hogy ett l a lehet ségt l vált Dmitrij arca olyan komorrá, de ez nem t nt valószín nek, amíg Arthur Schoenberg szolgálatban van. A kocsifeljárón állva felpillantottam az égboltra. A fény homályos és vizeny s volt, de ott volt. Dél. A nap legmagasabb állása ezen a napon. A strigák nem tudnak kimenni a napfényre. T lük nem kell tartanom, csak Dmitrij haragjától.


Elindultam egy körsétára a ház jobb oldala mellett, immár sokkal mélyebb hóban – olyan tizenöt centisben. Semmi egyebet nem találtam furcsának a házon. Jégcsapok lógtak le az ereszekr l, és a sötétített üvegek semmilyen titkot nem fedtek fel. A lábam hirtelen nekiüt dött valaminek, úgyhogy lenéztem. Ott, félig a hóba temetve egy ezüstkarót láttam. A földbe döfték. Felvettem, és homlokráncolva letörölgettem róla a havat. Mit keres egy karó idekint? Az ezüstkarók értékesek. A teströk leghalálosabb fegyverét képezik, melynek segítségével egyetlen, a szívre mért döféssel képesek végezni a strigákkal. Miután elkészülnek, négy mora b völi meg ket a négy elem mindegyikével egyenként. Engem még nem tanítottak meg, hogyan kell ket használni, de a kezemben markolva egy csapásra nagyobb biztonságban éreztem magam, miközben folytattam a felderít utamat. Egy nagy teraszajtó vezetett a ház végéb l egy famólóra, amin valószín leg nagyon vidám dolog lehetett nyáron kint tartózkodni. De az ajtóüveget betörték, annyira, hogy bárki könynyedén bemászhatott a lyukon. Felosontam a teraszlépcs n, vigyázva a jégre, miközben tudtam, hogy óriási bajba fogok kerülni, amikor Dmitrij megtudja, mit csinálok. A hideg ellenére izzadság csordult végig a nyakamon. Napfény, napfény, emlékeztettem magam. Nem kell aggódnom. Odaértem a teraszajtóhoz, és megvizsgáltam a sötét üveget. Nem tudtam megállapítani, mi törhette be. Közvetlenül mögé befújta a szél a havat, ami kis kupaccá állt össze a halványkék sz nyegen. Megmarkoltam az ajtó kilincsét, de zárva volt. Nem mintha ez számított volna egy ekkora lyukkal. Vigyázva az éles szilánkokkal, benyúltam a nyíláson, és belülr l kiakasztottam a kilincs reteszét. Ugyanilyen óvatosan visszahúztam a kezem, és kinyitottam a tolóajtót. Az halkan sziszegett a sínjé-

RICHELLE MEAD 24

ben, de még ez az apró nesz is túl hangosnak t nt a kísérteties csendben. Beléptem az ajtónyíláson, és megálltam a napfényben, ami mögülem sugárzott. Megvártam, amíg megszokja a szemem a benti félhomályt. Szél örvénylett végig a nyitott teraszon és táncoltatta meg a függönyöket körülöttem. Egy nappaliban álltam. Olyan hétköznapi tárgyak voltak körülöttem, amilyenekre egy nappaliban számítani lehet. Kanapék. Tévé. Egy hintaszék. És egy holttest. Egy n é. A hátán feküdt a tévé el tt, sötét haja szétterült körülötte a padlón. Tágra nyílt szeme üresen meredt a plafonra, az arca sápadt volt – még egy morához képest is. Egy pillanatra azt hittem, a nyakát is a haja borítja, amíg rá nem döbbentem, hogy az a sötét a b rén vér… alvadt vér. Feltépték a torkát. A rettenetes látvány annyira szürreális volt, hogy el ször rá sem ébredtem, mit látok. A testtartásától a n akár aludhatott is volna. Utána észrevettem a következ halottat is: egy oldalán fekv férfit csak egy méterrel odébb, sötét vér áztatta sz nyegen. Majd a következ t. Mindenütt holttestek voltak, holttestek és vér. Hirtelen felfogtam, mekkora méret pusztítás közepén állok, és kalapálni kezdett a szívem. Ne, ne. Ez nem lehet. Nappal van. Nappal nem történhetnek rossz dolgok. Egy sikoly indult felfelé a torkomban, majd halt el hirtelen, amikor egy keszty s kéz bukkant el mögülem és tapadt a számra. Küzdeni kezdtem, de utána megéreztem Dmitrij arcszeszének illatát. – Miért nem hallgatsz rám soha? Ha k még itt lennének, már halott lennél. Nem tudtam válaszolni, részben a keze miatt, részben a sokktól. Egyszer láttam meghalni valakit, de ilyen mérték pusztítást még nem tapasztaltam. Majdnem egy perccel kés bb Dmitrij végre levette a kezét a számról, de szorosan mögöttem maradt. Már nem akartam látni semmit, de nem voltam képes


elszakítani a pillantásom az el ttem elterül dolgokról. Holttestek mindenütt. Holttestek és vér. Végül Dmitrij felé fordultam. – Nappal van – suttogtam. – Nappal nem történnek rossz dolgok. – Kihallottam a kétségbeesést a hangomból, egy kislány könyörgését, hogy mondja már valaki, hogy ez csak egy rossz álom. – Rossz dolgok bármikor történhetnek – közölte velem Dmitrij. – És ez nem nappal történt. Valószín leg egy-két éjszakával ezel tt következett be. Megkockáztattam egy pillantást a halottakra, és éreztem, hogy felkavarodik a gyomrom. Két nap. Két napig halottnak lenni, kioltott élettel létezni – anélkül, hogy bárki a világon tudna a végemr l. A pillantásom a szoba bejáratának közelében fekv férfiholttestre esett. Az illet magas volt és túl robusztus ahhoz, hogy mora legyen. Dmitrij valószín leg észrevette, mit nézek. – Arthur Schoenberg – mondta. Arthur véres torkára meredtem. – Meghalt – állapítottam meg, mintha ez nem lenne nyilvánvaló. – Hogy halhatott meg? Hogy ölhette meg egy striga Arthur Schoenberget? – Ez lehetetlennek t nt. A legendákat nem lehet megölni. Dmitrij nem válaszolt. Ehelyett leeresztette a kezét, és az öklömre kulcsolta, amiben a karót fogtam. Megrándult az arcom. – Ezt hol találtad? – kérdezte. Én ellazítottam a szorításom, és hagytam, hogy átvegye a karót. – Odakint. A földön. Dmitrij felemelte a karót, és a napfényben megvizsgálta. – Ez törte át a véd varázst. A még mindig sokkos elmémmel beletelt egy másodpercbe, amíg feldolgoztam, amit mondott. És akkor megértettem. A

RICHELLE MEAD 26

véd varázs mágikus körökb l áll, amiket a morák hoznak létre. Mint a karóknál, ezeknél is felhasználják mind a négy elemet. Er s mora varázslókra van hozzájuk szükség, gyakran elemenként többre is. A véd varázs kint tartja a strigákat, mert a mágia élettel van feltöltve, és abból a strigáknak nincsen. De a vévarázslatok hamar elkopnak, és rendszeres karbantartásra van szükségük. A legtöbb mora nem használ ilyesmit, de bizonyos helyek fenntartják ket. A Szent Vlagyimir Akadémiát több is körbefogja. Itt is volt egy véd varázs, de darabokra tört, amikor valaki belevágta a karót. A kétféle mágia összecsapott egymással; a karó gy zött. – A strigák nem tudják megfogni a karót – közöltem Dmitrijjel. Ráébredtem, hogy nagyon sokszor mondom azt, hogy „nem lehet” és „nem tudják”. Nem könny végignézni, ahogy megd lnek az ember stabil, biztos alapjai. – És nincs mora vagy dampyr, aki hajlandó lenne erre. – De ember igen. Dmitrij szemébe néztem. – Az emberek nem segítenek a strigáknak… – Ekkor belém fagyott a szó. Megint itt van. Nem. De ezzel nem tudtam mit tenni. A strigákkal való harcunk során csak a korlátaikban bízhatunk – a napfényben, a véd varázsban, a mágikus karókban s a többi. Felhasználjuk ellenük a gyengeségeiket. Ha a rendelkezésükre állnak mások, mondjuk emberek, akik segítenek nekik, és akiket nem korlátoznak a strigák gyengeségei… Dmitrij arca merev volt, és a férfi még mindig ugrásra készen állt, de egy végtelenül apró, együtt érz szikra villant meg sötét tekintetében, miközben nézte, ahogy megvívom a bels harcom. – Ez mindent megváltoztat, nem? – kérdeztem. – De – válaszolta. – De igen.

Kett Dmitrij telefonált egyet, és felt nt egy kommandósosztag. De ez beletelt pár órába, és minden várakozással töltött perc egy évnek t nt. Végül nem bírtam tovább, és visszamentem a kocsihoz. Dmitrij még alaposabban átvizsgálta a házat, majd beült mellém. Egyikünk sem szólt egy szót sem várakozás közben. Újra és újra végigpörögtek a fejemben a ház gyászos béltartalmának képkockái. Ijedt voltam és magányos, és arra vágytam, bár Dmitrij megvigasztalna valamilyen módon. Azonnal megfeddtem magam, amiért ilyesmit kívánok. Ezredszer is emlékeztettem magam, hogy Dmitrij az oktatóm, és semmi oka nincs arra, hogy átöleljen, helyzett l függetlenül. Ezenkívül er s is akartam maradni. Nem akartam olyan lenni, mint aki mindig valami pasashoz rohan, amikor keményre fordul az élet. Amikor megjelent az els test rcsoport, Dmitrij kinyitotta a kocsiajtót, és rám pillantott. – Meg kellene nézned, hogy megy az ilyesmi. szintén szólva én nem vágytam arra, hogy újra látnom kelljen a házat, de ett l függetlenül követtem. Ezek a test rök ismeretlenek voltak számomra, de Dmitrij ismerte ket. Mindig úgy t nt, mintha mindenkit ismerne. A test rök meglep dtek,

RICHELLE MEAD 28

hogy egy test rtanoncot találnak a helyszínen, de egyikük sem tiltakozott a jelenlétem ellen. Mögöttük sétáltam, miközben átkutatták a házat. Egyikük sem ért semmihez, de letérdeltek a holttestek mellé, és megvizsgálták a vérfoltokat és a törött ablakokat. Úgy t nt, a strigák nem csak a f bejáraton és a teraszajtón keresztül hatoltak be az épületbe. A test rök nyers, tárgyilagos hangon beszéltek egymással, és jelét sem láttam rajtuk az általam érzett undornak és félelemnek. Olyanok voltak, mint a gépek. Az egyikük, az egyetlen a csoportban, letérdelt Arthur Schoenberg mellé. Kíváncsi lettem rá, mert olyan kevés test rn van. Hallottam, hogy Dmitrij Tamarának szólítja, és olyan huszonöt évesnek t nt. Fekete haja alig ért a válláig, ami nem ritka a test rn k esetében. Szomorúság villant meg szürke szemében, miközben a halott r arcát nézte. – Ó, Arthur – sóhajtott fel. Dmitrijhez hasonlóan neki is sikerült száz dolgot s rítenie pár szóba. – Soha nem gondoltam volna, hogy megérem ezt a napot. volt a mentorom – állt fel Tamara egy újabb sóhaj kíséretében. Az arca ismét hivatalos kifejezést vett fel, mintha nem is feküdne el tte az a fickó, aki betanította. Nem tudtam elhinni. A mentoráról volt szó. Hogy lehet ennyi önuralma? Egy fél szívverésnyi id re elképzeltem, hogy Dmitrij fekszik holtan a kövön. Nem! Kizárt, hogy én ilyen higgadt tudnék maradni a helyében. Én teljesen kiborultam volna. Sikoltoztam volna, és megrugdostam volna dolgokat. Mindenkit megütöttem volna, aki megpróbálja velem elhitetni, hogy rendbe fognak jönni a dolgok. Szerencsére nem tudtam elképzelni, hogy bárki képes lenne legy zni Dmitrijt. Tanúja voltam, ahogy végzett egy strigával


anélkül, hogy megizzadt volna. sérthetetlen. Egy fenegyerek. Egy istenség. Bár Arthur Schoenberg is az volt. – Hogy lehettek erre képesek? – tört ki bel lem. Hat szempár meredt rám. Dmitrijt l egy fedd pillantásra számítottam a kitörésem miatt, de pusztán érdekl nek t nt. – Hogyan tudták t megölni? Tamara megvonta a vállát, az arckifejezése összeszedett maradt. – Ugyanúgy, ahogy mindenki mást is. is csak egy halandó, mint mi, többiek. – Igen, de … szóval Arthur Schoenberg. – Mondd meg te, Rose – szólalt meg Dmitrij. – Láttad a házat. Mondd el te, hogy csinálták. Miközben mindenki engem nézett, hirtelen ráébredtem, hogy lehet, hogy mégiscsak le kell ma vizsgáznom. Végiggondoltam mindazt, amit megfigyeltem és amit hallottam. Nyeltem egyet, miközben megpróbáltam kilogikázni, hogyan volt lehetséges a lehetetlen. – Négy behatolási pontot találtunk, ami legalább négy strigát jelent. Hét mora volt itt… – Az itt él család másokat is vendégül látott éppen, amit l annyival is nagyobb méret lett a vérengzés. Három áldozat gyerek volt… és három test r. Ez túl sok gyilkosság. Négy striga nem bánhatott el ennyi emberrel. Hat valószín leg már igen, ha a test rökkel kezdték, és sikerült meglepniük ket. A család valószín leg túlságosan pánikba esett ahhoz, hogy harcoljon. – És hogyan lephették meg a test röket? – végszavazott Dmitrij. Haboztam. A test röket nem lehet meglepni, ez szabály. – Úgy, hogy áttörték a véd varázst. Egy véd varázs nélküli háztartásban valószín leg rködik éjszaka egy test r odakint. De itt erre nem volt szükség.

RICHELLE MEAD 30

Vártam a következ , magától értet kérdést arról, hogy hogyan törték át a véd varázst. De Dmitrij nem tette fel. Nem volt rá szükség. Mindannyian tisztában voltunk vele. Mindanynyian láttuk a karót. Ismét végigfutott a hátamon a hideg. Strigákkal együttm köd emberek – ráadásul csoportba szervez dött strigákkal. Dmitrij egyszer en csak bólintott az elismerése jeleként, és a csoport folytatta a helyszínelést. Amikor a fürd szobához értünk, elfordítottam a pillantásom. Már megnéztem ezt a helyiséget Dmitrijjel korábban, és nem kívántam megismételni az élményt. Egy halott férfi volt odabent, akinek a rászáradt vére élesen elütött a fehér csempét l. Ráadásul, mivel itt már beljebb jártunk a házban, nem volt olyan hideg, mint a törött üveteraszajtó mellett. Nem tartósította semmi a holttestet. Egyel re még nem volt igazán büdös, de igazán jó szaga sem volt már. De ahogy elkezdtem másfelé fordulni, megakadt a pillantásom valami sötétvörösön – inkább barnán – a tükörben. Korábban nem vettem észre, mert a többi látvány kötötte le a figyelmem. Írás volt a tükrön, vérrel. Szegény, szerencsétlen Badicák. Olyan kevesen maradtak. Az egyik királyi család szinte kihalt már. A többi is követi majd. Tamara felháborodottan felhorkantott, majd elfordult a tükört l, és a fürd szoba többi részét kezdte megvizsgálni. De miközben kisétáltunk onnan, a szavak újra lejátszódtak a fejemben. Az egyik királyi család szinte kihalt már. A többi is követi majd. A Badicák valóban a kisebb uralkodói klánok közé tartoznak, ez igaz. De messze nem az volt a helyzet, hogy az áldozatok az utolsó tagjai közé tartoztak volna. Körülbelül kétszáz Badica maradhatott még. Ez nem volt olyan sok, mint például az Ivaskovokból. Az a konkrét uralkodói család hatalmas és terje-


delmes. De a Badicáknak sokkal több tagja élt, mint némely egyéb uralkodói családnak. Vegyük csak a Dragomireket. Lissa az egyetlen megmaradt utódjuk. Ha a strigák a királyi vérvonalak kioltására utaznak, az a legkönnyebb, ha vele kezdik. A morák vére meger síti a strigákat, úgyhogy megértettem, miért vágynak rá. Feltételeztem, hogy azért pont az uralkodói családokra utaznak, mert természetüknél fogva kegyetlenek és szadisták. Ironikus, hogy pont egy striga akarja felborítani a morák társadalmát, amikor pedig közülük sokan maguk is moraként kezdték. A tükör és a figyelmeztetés végig lefoglalta a gondolataimat, amíg még ott maradtunk, és éreztem, ahogy az ijedelmem és a döbbenetem haraggá változik. Hogy tehették ezt? Hogy lehet bármilyen teremtmény olyan elferdült és gonosz, hogy ilyet tesz egy családdal… hogy el akarnak törölni egy egész vérvonalat? Hogy tehet ilyet bárki, aki egykor olyan volt, mint én és Lissa? És Lissára gondolva – arra, hogy a strigák az családját is el akarják törölni a föld színér l – sötét düh kavarodott fel bennem. Az érzelmeim intenzitása majdnem ledöntött a lábamról. Feketén és miazmásan fortyogott és bugyogott bennem. Olyan volt, mint egy kitörni készül vulkán. Egyszeriben szét akartam marcangolni minden egyes strigát, akit a kezem közé kaparinthatok. Amikor végül beszálltam a kocsiba, hogy visszamenjünk a Szent Vlagyimirba Dmitrijjel, olyan er vel csaptam be az ajtaját, hogy csoda, hogy szét nem esett. Dmitrij meglepett pillantást vetett rám. – Mi a baj? – Ez most komoly? – csattantam fel. – Hogy kérdezhetsz ilyet? Te is ott voltál. Láttál mindent.

RICHELLE MEAD 32

– Így van – helyeselt Dmitrij. – De én nem az autón állok bosszút. Becsatoltam az övemet, és dühösen rámeredtem. – Gy lölöm ket. Gy lölöm mindet! Bárcsak ott lettem volna. Akkor én harapom át az torkukat! Szinte már kiabáltam. Dmitrij rám meredt, és az arca higgadt maradt, de látszott rajta, hogy elképeszti a kitörésem. – Tényleg azt hiszed, hogy így lett volna? – kérdezte. – Azt hiszed, hogy ügyesebb lettél volna Arthur Schoenbergnél, miután láttad, mit csináltak a strigák odabent? Azok után, amit Natalja tett veled? Nyökögni kezdtem. Futólag összecsaptam egyszer Lissa unokahúgával, Nataljával, aki strigává vált, közvetlenül azel tt, hogy Dmitrij odaért volna megmenteni a világot. Még frissen átváltozott strigaként is – k gyengék és esetlenek az elején – szó szerint feltörölte velem a padlót. Lehunytam a szemem és vettem egy mély leveg t. Hirtelen ostobának kezdtem érezni magam. Láttam, mire képesek a strigák. Ha meggondolatlanul közéjük vetem magam és h sködni próbálok, azzal csak a gyors halálomat érhetem el. Jó úton voltam afelé, hogy komoly test rré váljak, de még mindig sokat kellett tanulnom – és egy tizenhét éves lánynak semmi esélye hat striga ellen. Kinyitottam a szemem. – Bocsánat – mondtam, miközben összeszedtem magam. A düh, ami kirobbant bel lem, hirtelen felszívódott. Nem tudom, honnan jöhetett. Elég temperamentumos vagyok, és gyakran reagálok zsigerb l, de ez még t lem is er s és csúnya volt. Furcsa. – Semmi baj – válaszolta Dmitrij. Odanyúlt, és pár pillanatra a kezemre tette a sajátját. Majd elvette, és beindította az autót. – Hosszú napunk volt. Mindannyiunknak.


Amikor éjfél körül visszaértünk a Szent Vlagyimirba, mindenki tudott már a mészárlásról. A vámpíroknak éppen befejedött aznapra az iskola, és én több mint huszonnégy órája nem aludtam. Karikás szemekkel vonszoltam magam, úgyhogy Dmitrij rám parancsolt, hogy azonnal menjek vissza a szobámba, és aludjak egy kicsit. elindult, hogy megbeszélje a történteket a többi rrel, én meg megígértem neki, hogy egyenesen ágyba bújok. Ehelyett, amint látótávolságon kívül ért, a könyvtár felé indultam. Muszáj volt találkoznom Lissával, és a kötelékünkb l kiderült, hogy ott van. Koromsötétben sétáltam végig a kövezett úton, ami átszelte a teret a lakóépületemt l a középiskola f épületéig. A f mindenütt fehér volt, de a járdáról gondosan levakarták a jeget és a havat. Err l eszembe jutott szegény Badicáék elhanyagolt otthona. A közösségi épületünk hatalmas és gótikus megjelenés , meggy bb lenne egy középkorban játszódó film díszleteként, mint iskolaként. Odabent mindenhol rejtélyes a légkör, és az si történelmünk hangulata jár át mindent: díszes k falak és antik festmények küzdenek számítógépekkel és fénycsövekkel. A modern technológia már megvetette itt a lábát, de soha nem fogja átvenni az uralmat. Miután átléptem a könyvtár elektronikus bejáratán, azonnal az egyik hátsó sarok felé indultam, ahol a földrajz- és az útikönyveket tartják. Meg is találtam Lissát, aki a földön ült egy könyvespolcnak d lve. – Szia – köszönt rám, miközben felnézett az egyik térdén kitámasztott könyvb l. Kisimított az arcából pár világos hajtincset. A fiúja, Christian, mellette heverészett a padlón, fejét Lissa másik lábán nyugtatva. Egy biccentéssel üdvözölt. Figyelembe véve az ellenszenvet, ami id l id re fellángolt köztünk, ez az részér l szinte már egy bordaropogtató öleléssel

RICHELLE MEAD 34

volt egyenérték . Lissa kis mosolya ellenére megéreztem, hogy feszült, és fél; ezek az érzelmek betöltötték a kötelékünket. – Szóval hallottad – mondtam, miközben leültem törökülésbe. A barátn m mosolya elt nt, és feler södött benne a rettegés és a feszültség. Örültem, hogy a mentális kötelékünknek hála, jobban meg tudom védeni, de nem igazán volt arra szükségem, hogy a saját zaklatottságomat másé is feler sítse. – Rettenetes – rázkódott meg Lissa. Christian megmozdult, és az ujjaiba f zte a sajátjait. Megszorította a kezét. Lissa viszszaszorított. Azok ketten olyan szerelmesek egymásba, és anynyira csöpög sen édesen szoktak viselkedni, hogy mindig feltámadt bennem a késztetés, hogy fogat mossak, miután eltöltök velük egy kis id t. De most visszafogottabbak voltak, kétségkívül a mészárlás híre miatt. – Azt mondják… Azt mondják, hat vagy hét striga tette. És hogy emberek segítettek nekik megtörni a véd varázst. A fejemet egy könyvespolcnak támasztottam. A hírek gyorsan terjednek. Hirtelen szédülés fogott el. – Így van. – Tényleg? – kérdezte Christian. – Azt hittem, csak paranoiás túlzás. – Nem… – Ekkor döbbentem rá, hogy senki nem tudja, hogy én ma ott jártam. – Én… a saját szememmel láttam. Lissa szeme tágra nyílt, és megdöbbenés áradt belém bel le. Még Christian – a lazaság hús-vér megtestesít je – is komornak t nt. Ha nem lett volna olyan borzalmas az egész, biztos önelégülten nyugtázom, hogy sebezhet nek látom. – Csak viccelsz – mondta bizonytalan hangon. – Azt hittem, alapvizsgázni mész… – halt el Lissa hangja.


– Annak indult – magyaráztam. – Csak egy olyan „rossz id ben, rossz helyen” dolog lett bel le. Ott lakott az a test r, akinek vizsgáztatnia kellett volna. Dmitrijjel besétáltunk, és… Nem tudtam befejezni. Ismét végigsöpörtek az agyamon a vér és a halál képei, amiket a Badica-házban láttam. Lissa arcán és a kötelékünkön együttérzés futott végig. – Rose, jól vagy? – kérdezte kedvesen. Lissa a legjobb barátn m, de nem akartam, hogy tudja, mennyire megijesztett és felkavart az egész ügy. Harcias szerettem volna lenni. – Jól – válaszoltam összeszorított fogakkal. – Milyen volt? – kérdezte Christian. Kíváncsiság töltötte be a hangját, de b ntudat is volt benne – mintha úgy érezné, nem helyes, hogy b vebben szeretne tudni egy ilyen rettenetes dologról. De nem tudta visszafojtani a kérdést. Az önuralom hiánya volt az egyik közös tulajdonságunk. – Hát… – ingatni kezdtem a fejem. – Nem akarok róla beszélni. Christian tiltakozni szeretett volna, de Lissa végigsimított a fényes, fekete haján. A gyengéd megrovás elhallgattatta. Egy pillanatra félszeg zavar szállt közénk. Lissa gondolataiban olvasva láttam, hogy elszántan próbál valami új témát találni. – Azt mondják, ez keresztbe tesz majd az ünnepi családozásoknak – szólalt meg pár másodperccel kés bb. – Christian nagynénje eljön majd, de a legtöbben nem akarnak utazni, és azt szeretnék, ha a gyerekeik itt maradnának, biztonságban. Megrémíti ket ez a harcias strigacsoport. Bele sem gondoltam egy ilyen támadás következményeibe. Már legfeljebb csak egy hét maradt karácsonyig. Általában nagy hullámokban utaztak a morák az évnek ebben a szakában. A diákok hazamentek meglátogatni a szüleiket; a szül k ideutaztak az egyetemre, hogy itt töltsék a karácsonyt a gyerekükkel.

RICHELLE MEAD 36

– Most egy csomóan nem találkozhatnak a családtagjaikkal – dünnyögtem. – És a nemesi családok sem partizhatnak egymással – tette hozzá Christian. A futó komolysága elt nt; visszatért a szokásos csíp s modora. – Tudod, milyenek szoktak lenni ebben az id szakban? Mindig versenyeznek, ki rendezi a legnagyobb bálokat. Most nem tudnak majd mihez kezdeni magukkal. Ezt el is tudtam képzelni. Az én életem a küzdelemr l szól, de a morák is megvívják a maguk kis csatáit – különösen az uralkodói családok. k szavak és diplomáciai klikkek segítségével küzdenek meg egymással, bár nekem jobban tetszik a fizikai ütések és rúgások szintesége. Lissa és Christian útja különösen rögös. Mindketten uralkodói családból származnak, ami azt jelenti, hogy mindketten a figyelem kereszttüzében vannak az akadémián belül és kívül is. Az szénájuk rosszabbul áll, mint az átlag moráké. Christian családjára a szülei vetnek árnyékot. k szándékosan strigává váltak, feladták a mágiát és az erkölcsi érzéküket a halhatatlanságért, és mások halálából éltek. És bár már meghaltak, ez senkit nem akadályoz abban, hogy Christianben se bízzon. Úgy állnak a fiúhoz, mintha bármelyik pillanatban strigává változhatna, és megölhetne maga körül mindenkit. A karcos modora és a sötét humora sem segít eloszlatni ezt a félreértést. Lissára azért figyelnek oda, mert a családja utolsó tagja. Nem él rajta kívül olyan mora, akiben elég Dragomir-vér lenne ahhoz, hogy viselhesse a nevüket. A leend férjében valószín leg akad elég a felmen i révén ahhoz, hogy a gyermekeik Dragomirok lehessenek, de egyel re Lissa a kiemelt helyzetél egyfajta celebritásnak számít. Err l hirtelen eszembe jutott a tükörre firkált fenyegetés. Hányingerem lett. Sötét düh és elkeseredettség kavarodott fel bennem, de túltettem magam rajta egy viccel.


– Nektek is úgy kellene megoldanotok a problémáitokat, mint nekünk. Jót tenne a nemeseknek egy-két rendes, régimódi ökölharc. Ezen mindketten nevettek. Christian gonosz kis mosollyal felnézett Lissára, és közben megvillantak a vámpírfogai. – Mit gondolsz err l? Szerintem legy znélek közelharcban. – Csak szeretnél – húzta Lissa. A feszültsége kezdett elt nni. – Igazából tényleg – válaszolta a fiú mélyen a szemébe nézve. A hangjából olyan mély érzékiség csendült ki, hogy a barátm szíve hevesen dobogni kezdett. Féltékenység vájt belém. Egész életünkben a legjobb barátn k voltunk. Olvasni tudok a gondolataiban. De ezzel együtt Christian nagyon mélyen belefolyt az életébe, és olyan szerepet kapott, amir l én még csak nem is álmodhatok – mint ahogy sem arról a kapcsolatról, ami Lissa és köztem fennáll. Mindketten elfogadtuk a tényt, bár fogcsikorgatva, hogy meg kell osztania a figyelmét közöttünk, és néha úgy t nt, hogy a fegyverszünet, amit miatta kötöttünk, nagyon ingatag lábakon áll. Lissa megsimogatta Christian arcát. – Viselkedj! – Azt csinálom – válaszolta a fiú, még mindig egy kicsit érdes hangon. – Néha. De nem vágysz arra id nként, hogy… Nyögtem egyet, és felálltam. – Istenem. Most inkább magatokra hagylak titeket. Lissa pislantott egyet, letépte a tekintetét Christian arcáról, és hirtelen b ntudatosnak t nt. – Bocsánat – dünnyögte. Finom rózsapír öntötte el az arcát. Mivel is sápadt volt, mint az összes mora, ett l igazából csak csinosabb lett. Nem mintha erre bármi szüksége lett volna. – Nem kell elmenned…

RICHELLE MEAD 38

– De, semmi baj. Ki vagyok merülve – nyugtattam meg. Christiant láthatóan nem törte túlságosan össze a távozásom szándéka. – Holnap majd látjuk egymást. Nekicihel dtem, hogy megforduljak, de Lissa utánam szólt: – Rose! Biztos vagy benne, hogy semmi bajod? Mindazok után, ami történt? Belenéztem jádezöld szemébe. Az aggodalma er s volt, és olyan mély, hogy belesajdult a mellkasom. Lehet, hogy közelebb állok hozzá, mint bárki más a világon, de nem akartam, hogy miattam érezze rosszul magát. Az én feladatom az, hogy megóvjam mindent l. Neki nem szabad azon rágódnia, hogy óvhat meg engem – különösen, amikor a strigák hirtelen a nemeseket kezdik felvenni a halállistájukra. Pimasz mosolyt vetettem rá. – Jól vagyok. Egyedül az a gondolat bánt, hogy esetleg letépitek egymásról a ruhát, még miel tt sikerülne elmenekülnöm. – Akkor jobb, ha indulsz – vetette közbe Christian száraz humorral. Lissa könyökkel oldalba vágta, én meg a szememet kezdtem forgatni. – Jó éjszakát – köszöntem el t lük. Amint hátat fordítottam nekik, lefagyott az arcomról a mosoly. Nehéz szívvel sétáltam vissza a szobámba, és csak abban reménykedtem, hogy nem Badicáékkal fogok álmodni.

Három A lakóépületem el csarnokában nagy zsivajgás volt, amikor leszaladtam, hogy elinduljak az órák el tti edzésemre. Nem lepett meg a nyüzsgés. Jól aludtam, és ez segített el zni az el napi élményeimet, de tudtam, hogy sem én, sem az évfolyamtársaim nem fogják hamar elfelejteni, mi történt Billings mellett. De ahogy végignéztem a többi test rtanonc arcán és csoportjain, valami furcsát vettem észre. Persze még mindig ott volt az el nap rettegése és feszültsége, de valami új is megjelent: az örömteli izgalom. Néhány els éves szinte visított örömében, miközben suttogva értekeztek. A közelükben egy csoport velemkorú srác vadul gesztikulált, arcukon lelkes mosollyal. Valószín leg lemaradhattam valamir l – amennyiben a tegnapi nap nem csak egy álom volt. Az önuralmam minden cseppjét felemésztette, hogy meg ne kérdezzem, mir l van szó. Ha elkezdek cseverészni, lekésem az edzést. De majd megölt a kíváncsiság. Megtalálták és megölték vajon a strigákat és az embereiket? Az egyértelm en jó hír lenne, de valami azt súgta, hogy nem err l van szó. Miközben kilöktem a kaput, azon füstölögtem, hogy most várnom kell a reggeliig, hogy kiderüljön. – Hathaway, ne szökjél! – kiáltott utánam rímben valaki.

RICHELLE MEAD 40

Hátrapillantottam, és elvigyorodtam. Mason Ashford, az évfolyamtársam és jó barátom kocogott utánam, és vette fel velem a tempót. – Hány éves is vagy, tizenkett ? – ugrattam, miközben folytattam az utam a tornacsarnokhoz. – Majdnem – válaszolta. – Hiányzott tegnap az elb völ mosolyod. Hol voltál? Úgy t nt, még mindig nem terjedt el a híre, hogy ott voltam a Badica-házban. Nem mintha titok lett volna, de nem szívesen beszélgettem volna a véres részletekr l. – Dmitrijjel edzettem. – Te jó ég – dünnyögte Mason. – Az a pasas mindig csak hajszol. Nem fogja fel, hogy ezzel megfoszt minket a szépségedt l és a kedves modorodtól? – A szépségem és a kedves modorom? Ma reggel egy kicsit túlzó hangulatodban vagy, nem? – nevettem. – Hé, én csak az igazat mondom. Ami azt illeti, szerencsés vagy, hogy egy ilyen lovagias és tündökl en értelmes fiatalember, mint én, ennyi figyelmet pazarol rád. Továbbra is vigyorogtam. Mason remekül flörtöl, különösen, ha rólam volt szó. Részben csak azért, mert én jó vagyok ebben, és veszem a lapot. De tudom, hogy nem csak baráti érzelmeket táplál irántam, és még mindig nem döntöttem el, mi err l a véleményem. Egyformán lökött humorérzékünk van, és mindketten gyakran kerülünk a figyelem középpontjába az órákon és a baráti társaságunkban. Masonnek gyönyör kék a szeme, és a kócos haját mintha er vel sem lehetne lesimítani. Cuki. De nem könny összejönnöm valakivel, ha közben nem tudom kiverni a fejemb l azt, amikor meztelenül feküdtünk egymás mellett az ágyon Dmitrijjel. – Lovagias és tündökl en értelmes, mi? – csóváltam a fejem. – Szerintem rám messze nem pazarolsz annyi figyelmet, mint a saját egódra. Ideje lenne, hogy valaki letörje a szarvad.


– Ó, tényleg? – vágott vissza. – Majd a lejt kön megpróbálhatod. Megtorpantam. – A miken? – A lejt kön. – Mason félrebillentette a fejét. – Tudod, a sítáborban. – Milyen sítáborban? – Most már biztos, hogy valamir l nagyon lemaradtam. – Hol voltál ma reggel? – kérdezte Mason, miközben úgy nézett rám, mint egy elmebetegre. – Ágyban! Most keltem fel, kábé öt perce. Szóval kezdd az elején, és áruld el, mir l beszélsz! – Megborzongtam a mozgás hiányától. – És haladjunk tovább. – Úgy is tettünk. – Azt ugye tudod, hogy mindenki fél hazavinni a gyerekeit karácsonyra? Szóval van ez a hatalmas síkomplexum Idahóban, amit kizárólag a nemesek és a gazdag morák használnak. A tulajdonosai most megnyitják az akadémia tanulói és a családjaik el tt, s t, az összes többi mora is mehet, ha akar. Ha mindenki egy helyen lesz, rengeteg test r fog vigyázni a létesítményre, úgyhogy teljes biztonságban leszünk. – Ezt nem mondhatod komolyan – válaszoltam. Odaértünk a tornacsarnokhoz, és bemenekültünk a hideg el l. Mason hevesen bólogatott. – Pedig így van. Állítólag elképeszt egy hely. – Rám vetette a vigyorát, amit l nekem is mindig mosolyognom kellett. – Úgy fogunk élni, mint a királyok, Rose. Legalább egy hétig. Karácsony másnapján indulunk. Csak álltam, lebénulva az izgalomtól és a döbbenett l. Erre nem számítottam. Tényleg zseniális ötlet, így biztonságban találkozhatnak a családok. És micsoda helyszín! Egy uralkodói sílétesítmény. Arra számítottam, hogy az ünnepek nagy részét itt fogom tölteni tévénézéssel Lissa és Christian társaságában. Ehelyett egy ötcsil-

RICHELLE MEAD 42

lagos szállodában lakhatok. Homárvacsorák. Masszázs. Helyes síoktatók… Mason lelkesedése ragályos volt. Éreztem, ahogy bennem is felbugyog, majd hirtelen mintha elvágták volna. Az arcomat figyelve a fiú rögtön észrevette a változást. – Mi a gond? Klassz lesz! – Az – ismertem be. – És értem, hogy miért olyan lelkes mindenki, de csak azért jutunk el abba a puccos hotelbe, mert, nos, meghaltak páran. Úgy értem, neked ez nem fura? Mason lelkes arckifejezése egy kicsit józanabbá vált. – De igen, de mi élünk, Rose. A világ nem áll meg, csak mert páran meghaltak. És gondoskodnunk kell arról, hogy ne halhassanak meg még többen. Ezért volt olyan jó ötlet ez a hely. Biztonságban leszünk. – Viharossá vált a tekintete. – Istenem, alig várom, hogy kikerüljünk innen, terepre. Miután meghallottam, mi történt, alig várom, hogy széttéphessek pár strigát. Bárcsak már most megtehetnénk, nem? Semmi nem szól ellene. Egy kis pluszsegítség soha nem árt, és mi tudunk mindent, ami kell. A hangja indulatossága az el napi kitörésemre emlékeztetett, bár kevésbé volt idegbeteg. A türelmetlensége, hogy cselekedhessen, hevességb l és naivitásból fakadt, az enyém viszont valami bizarr, furcsa irracionalitásból, amit azóta sem sikerült teljesen megértenem. Mivel nem válaszoltam, Mason értetlen pillantást vetett rám. – Te nem ezt szeretnéd? – Nem tudom, Mase. – Lesütöttem a szemem, és a cip m orrát bámulva kerültem el a tekintetét. – Úgy értem, én sem akarom, hogy strigák mászkálhassanak szabadlábon és támadjanak emberekre. És elméletben meg akarom ket ebben akadályozni… de, nos, erre mi még messze nem állunk készen. Láttam, mire képesek, és, hát, nem tudom. Nem szabad elsietni semmit. – Megcsóváltam a fejem, és ismét felnéztem. Te jóságos ég.


Micsoda logikus és megfontolt szavak. Úgy beszélek, mint Dmitrij. – De ez nem fontos, mert úgy sincs rá esélyünk. Szerintem örülnünk kéne az útnak, nem? Mason hangulata gyorsan megváltozott, és ismét laza hangnemet ütött meg. – Aha. És jobb, ha felfrissíted a sítudományodat, mert kihívlak, hogy letörd az egómat. Nem mintha sikerülne. Ismét elmosolyodtam. – Ember, szomorú látvány lesz, amikor majd ott pityeregsz. Már most lelkifurdalásom van. Mason kinyitotta a száját, kétségkívül azért, hogy valami szellemességgel vágjon vissza, majd észrevett valamit – vagy inkább valakit – mögöttem. Odapillantottam, és Dmitrij magas alakját láttam meg közeledni a terem túlsó végéb l. Mason lovagiasan meghajolt. – Az urad és parancsolod. Még látjuk egymást, Hathaway. Jobb, ha elkezdesz stratégiát alkotni a síelésre! – Ezzel kinyitotta a kaput, és elt nt a fagyos sötétben. Én megfordultam, és csatlakoztam Dmitrijhez. Mint a többi dampyr újonc, én is a test rtudományok elsajátításával töltöm a fél napomat; vagy konkrét közelharccal, vagy azzal, hogy a strigákról és az ellenük való védekezésr l tanulok. Néha a többi újoncnak is van különórája. De az én helyzetem különleges. Még mindig úgy gondoltam, hogy helyes dolog volt megszöknöm a Szent Vlagyimirból. Viktor Daskov túl nagy veszélyt jelentett Lissára. De a hosszú akciónk következményekkel járt. A két év szünet miatt lemaradtam a tanulmányaimmal, úgyhogy az iskolavezet ség úgy döntött, órák el tt és után is különórákat kell vennem kárpótlásul. Dmitrijjel. Fogalmuk sem volt arról, hogy egyúttal önuralomból is különórákat fogok kapni. De az iránta érzett vonzódásomat le-

RICHELLE MEAD 44

számítva gyorsan tanultam, és Dmitrij segítségével szinte már utol is értem a többi végz st. Mivel nem viselt kabátot, tudtam, hogy ma bent fogunk dolgozni, ami jó hír volt. Odakint fagyott. De még az efelett érzett örömöm is semmi volt ahhoz képest, ami eltöltött, amikor megláttam, mit rendezett be nekem az egyik edz teremben. Gyakorlóbábuk sorakoztak a túlsó fal mellett, elképeszt en életh gyakorlóbábuk. Semmi szalmával kitömött zsákvászon. Férfiak és n k, utcai ruhában, gumib rrel és különböz hajjal és szemekkel. Az arckifejezésük a boldogtól az ijedten át a dühösig terjedt. Már edzettem ezekkel a bábukkal régebben, amikor rúgásokat és ütéseket gyakoroltam rajtuk. De amit Dmitrij most a kezében tartott, azzal még nem dolgoztam – egy ezüstkaró. – Azta – leheltem. Ugyanolyan volt, mint amit a Badica-házban találtam. Alul fogantyúban végz dött, ami majdnem olyan volt, mint egy kardmarkolat, csak a kis szétálló pántok nélkül. De ezenkívül nem hasonlított t rre. Lapos penge helyett vastag, kúp alakú teste volt, ami t hegyesre sz kült, mint egy jégcsákány. Az egész valamivel rövidebb lehetett, mint az alkarom. Dmitrij nemtör döm testtartásban a falnak d lt, abban a laza stílusban, ami nagyon jól megy neki, noha majdnem két méter magas. Fél kézzel a leveg be dobta a karót. Az szaltózott párat a leveg ben, majd visszahullott. Dmitrij elkapta a markolatánál fogva. – Kérlek, mondd azt, hogy ezt is megtanulom ma – könyörögtem neki. A férfi sötét tekintete mélyén vidámság csillant. Úgy éreztem, néha egy kicsit nehezére esik komolynak maradnia mellettem. – Ha szerencséd van, akkor hagyom, hogy egyáltalán megfogd ma – válaszolta. Ismét a leveg be pöccintette a karót. A


tekintetem vágyakozva követte az eszközt. Majdnem megjegyeztem, hogy fogtam már ilyet, de tisztában voltam vele, hogy vitával nem jutok sehova. Úgyhogy inkább ledobtam a hátizsákomat a földre, levettem a kabátomat, és várakozóan keresztbe fontam a karom. B nadrág volt rajtam, derékban megkötve, és egy ujjatlan fels kapucnival. A sötét hajamat szoros lófarokba fogtam a tarkómon. Mindenre készen álltam. – Azt akarod, mondjam fel, hogy m ködnek, és miért kell óvatosan bánnom velük – állapítottam meg. Dmitrij abbahagyta a zsongl rködést, és csodálkozva meredt rám. – Ne már – nevettem. – Szerinted mostanra nem jöttem rá a módszeredre? Már majdnem három hónapja csináljuk ezt. Mindig elvárod, hogy a biztonságról és a felel sségr l beszéljek, miel tt bármi élvezeteset csinálhatnék. – Értem – válaszolta Dmitrij. – Látom, mindent tudsz. Ne zavartasd magad, vezesd le az órát nyugodtan. Én majd itt várok, ha bármire szükséged lenne. Visszadugta a karót az övér l lógó b rzacskóba, majd kényelmesen nekid lt a falnak, zsebre dugott kézzel. Én vártam, mert azt hittem, viccel, de amikor továbbra is csak hallgatott, ráébredtem, hogy komolyan gondolta. Megvontam a vállam, és belekezdtem a mondókámba. – Az ezüstnek hatalma van a mágikus teremtmények felett. Segíthet rajtuk vagy árthat nekik, ha eléggé feler sítjük. Ezek a karók azért különösen er sek, mert négy különböz mora kell az elkészítésükhöz, akik felhasználják az összes mágikus elemet a kikovácsolása közben. – Összeráncoltam a homlokom, mert hirtelen eszembe jutott valami. – Vagyis hát a lelket leszámítva az összeset. Szóval nagyon fel vannak töltve, és ez az egyetlen lefejezésre alkalmatlan eszköz, amivel ártani lehet a

RICHELLE MEAD 46

strigáknak, de csak úgy lehet ket vele megölni, ha a szívébe talál. – Neked árthat? Megráztam a fejem. – Nem. Úgy értem, ja, persze, ha a szívembe döfik, akkor igen, de nem árthat úgy, mint egy morának. Nekik elég ezzel egy karcolás ahhoz, hogy nagy hatással legyen rájuk, de azért nem akkorával, mint egy strigára. És az emberek is immúnisak rá. Egy pillanatra elhallgattam, és elgondolkozva a Dmitrij mögött lév ablakra bámultam. Jégvirág borította az üveget csillogó kristálymintázatával, de ezt szinte észre sem vettem. Az emberek és a karók említését l lélekben visszarepültem a Badica-házba. A vér és a halál villant végig az agyamon. Látván, hogy Dmitrij figyel, elszakítottam magam az emlékekt l, és folytattam a leckét. néha biccentett, vagy megkért, hogy valamit fejtsek ki b vebben. Ahogy telt az id , egyre jobban vártam, hogy bejelentse, végeztünk, és nekikezdhessek végre a bábuk szétcincálásának. viszont addig várt, amíg már legfeljebb csak tíz percünk maradt, miel tt odavezetett az egyikhez egy sz ke, kecskeszakállas férfialakhoz. Kivette a karót a tokjából, de nem adta oda nekem. – Mit fogsz ezzel csinálni? – kérdezte. – A szívébe döföm – válaszoltam ingerülten. – Már százszor elismételtem. Megkaphatnám? Dmitrij engedélyezett magának egy mosolyt. – És hol a szíve? Lesújtó pillantást vetettem rá, hogy ezt most komolyan gondolja-e. csak vállat vont. Túljátszott színpadiassággal a bábu mellkasának bal oldalára mutattam. Dmitrij megrázta a fejét. – A szív nem ott van – közölte velem.


– Dehogynem. Az emberek a szívükre teszik a kezüket, amikor felesküsznek a bibliára, vagy eléneklik a nemzeti himnuszt. Dmitrij továbbra is várakozóan nézett rám. Visszafordultam a bábu felé, és nézni kezdtem. Az agyam valamelyik hátsó zugából felködlött, amit az újraélesztésr l tanultam, hogy hol kell a szívet masszírozni. Megveregettem a bábu mellkasának a közepét. – Itt van? Dmitrij felvonta a fél szemöldökét. Ez általában nagyon vagánynak tartottam. Aznap csak idegesített. – Nem tudom – válaszolta. – Ott van? – Ezt kérdezem! – Nem t lem kellene kérdezned. Ti nem tanultok biológiát? – De igen. Harmadévben. Amikor én „vakációztam”, emlékszel? – A csillogó karóra mutattam. – Megfoghatnám végre, kérlek? Dmitrij ismét feldobta a karót, ami megvillant a fényben, majd elt nt a tokjában. – Amikor legközelebb találkozunk, azt szeretném, ha te mondanád meg nekem, hol van a szív. Pontosan. És azt is tudni akarom, hogy mi van el tte. A legharciasabb pillantásomat vetettem rá, ami az arckifejezéséb l ítélve egyáltalán nem volt olyan harcias. Tíz esetb l kilencszer úgy gondoltam, Dmitrij a világ legszexisebb él lénye. Viszont voltak ilyen esetek is, mint ez most… Rosszkedv en elindultam az els órámra, ami közelharc volt. Nem szerettem amat r színben felt nni Dmitrij el tt, és annyira, de annyira ki szerettem volna próbálni azt a karót. Úgyhogy az edzésen mindenkin levezettem az ingerültségemet, akit meg tudtam ütni vagy rúgni. Az óra végére már senki nem akart velem párban lenni. Véletlenül olyan er sen ütöttem meg Mereditht – a kevés lány egyikét az évfolyamomban –, hogy a lábszárvéd jén keresztül is megérezte. Valószín leg csináltam

RICHELLE MEAD 48

neki egy csúnya bevérzést, és úgy nézett rám, mintha szándékosan tettem volna. Hiába is menteget ztem. Utána Mason ismét megtalált. – Te jó ég – jelentette ki, miután meglátta az arcom. – Ki borított ki? Én azonnal belefogtam a sirámaimba az ezüstkaróval kapcsolatos szívfájdalmaimról. Ingerültségemre Mason csak nevetett. – Hogy nem tudod, merre van a szív? Különösen azt tekintetbe véve, hogy hányat összetörtél már? Ugyanolyan lesújtó pillantást vetettem rá, mint Dmitrijre. Ezúttal m ködött. Mason elsápadt. – Belikov egy eltorzult, gonosz lélek, akit veszett viperák közé kellene dobni azért, ahogy ma reggel veled bánt. – Köszönöm – válaszoltam g gösen. Majd belegondoltam. – A viperák el tudják kapni a veszettséget? – Nem látom okát, hogy ne kaphatnák el. Minden el tudja. Azt hiszem. – Kinyitotta el ttem az el csarnok ajtaját. – De a vadludak még a viperáknál is rosszabbak tudnak lenni. Lapos pillantást vetettem rá. – A vadlúd gyilkosabb ellenfél, mint a vipera? – Próbáltad már megetetni azokat a szörnyetegeket? – kérdezte, miközben megkísérelte meg rizni a komolyságát, de nem sikerült. – Kegyetlenek. Akit a viperák közé dobnak, az hamar meghal. De a ludak? Mellettük napokig tart a dolog. Az sokkal kellemetlenebb. – Azta. Nem is tudom, hogy leny göz nek vagy ijeszt nek tartsam, hogy te ilyeneken gondolkodsz – jegyeztem meg. – Csak megpróbálok kreatív ötletekkel szolgálni a becsületed megvédéséhez. – Téged soha nem tartottalak különösebben kreatív alkatnak, Mase.


A második óránk terme el tt ácsorogtunk. Mason arckifejezése könnyed és viccel désre kész maradt, de a hangjában komolyság csendült, amikor ismét megszólalt: – Rose, amikor veled vagyok, csupa kreatív ötletem támad, hogy mit csinálhatnánk. Én még mindig a viperákon kuncogtam, de hirtelen abbahagytam, és meglepetten pillantottam rá. Mindig is helyesnek tartottam Masont, de most, hogy ilyen komolyan és bódítóan nézett rám, hirtelen az is felmerült bennem, hogy igazából elég szexi is. – Ó, odanézzenek – nevetett fel, amikor észrevette, hogy kibillentett az egyensúlyomból –, Rose-nak elakadt a szava. Ashford-Hathaway egy-null. – Hé, egyszer en csak nem akarlak megríkatni az utazás el tt. Nem lenne olyan szórakoztató, ha már a síelés el tt megtörnélek. Mason nevetett, és beléptünk a helyiségbe. Ez az óra a testrködés elméletér l szólt, és egy osztályteremben tartották, nem pedig a gyakorlótéren. Jó volt kicsit pihenni a fizikai meger ltetés után. Aznap három r állt a terem elejében, akik nem az akadémia kötelékébe tartoztak. Látogatók, döbbentem rá. A szül k és a test reik már kezdtek szállingózni az iskolába, hogy a gyerekeikkel együtt utazzanak síelni. Azonnal feltámadt bennem a kíváncsiság. Az egyik vendég egy magas pasas volt, aki körülbelül százévesnek t nt, de még mindig nem akadt párja közelharcban. A másik annyi lehetett, mint Dmitrij. Napbarnított b re volt, és olyan testalkata, hogy az a pár lány az osztályban láthatóan ájulással küszködött. Az utolsó r egy n volt. Vörösesbarna, göndör haja rövidre volt vágva, és a barna szeme elkeskenyült volt az összpontosítástól. Mint már említettem, sok dampyr n inkább a gyereke-

RICHELLE MEAD 50

ket választja, mint a test ri pályát. Mivel én is a kevés hivatásos n közé tartoztam, mindig örültem, ha a sorstársaimmal találkozhattam – mint például Tamarával. Viszont ez nem Tamara volt. Hanem olyasvalaki, akit sok éve ismertem, aki mindent kiváltott bel lem, csak tiszteletet és örömöt nem. Ehelyett neheztelést éreztem. Neheztelést, dühöt és ég haragot. A terem elejében álló n az anyám volt.

Négy Nem tudtam elhinni. Janine Hathaway. Az anyám. Az rülten híres és elképeszt en távolságtartó anyám. Nem egy Arthur Schoenberg, de a test rök világában elég komoly híre van. Évek óta nem találkoztam vele, mert mindig éppen valami elmebeteg küldetésben volt. Most pedig… most idejött az akadémiára – ott állt közvetlenül el ttem –, és nem vette a fáradságot, hogy értesítsen az érkezésér l. Ennyit az anyai érzelmeir l. Egyébként is, mi az ördögöt keresett itt? Hamar rájöttem a válaszra. Az összes mora, aki az akadémiára érkezett, magával hozta a test reit. Az anyám a Szelsky klán egyik nemesi tagját védelmezte, és abból a családból többen megjelentek az ünnepekre. Hát persze hogy is vele tartott. Leültem a székemre, és éreztem, ahogy csomóba gy lik bennem valami. Az anyám biztos, hogy látott belépni, de valami másra figyelt. Farmer volt rajta egy bézs pólóval, felette pedig a világ minden bizonnyal legunalmasabb farmerdzsekije. A maga csupán másfél méteres magasságával eltörpült a többi r mellett, de olyan kisugárzása és testtartása volt, amit l magasabbnak t nt. A tanárunk, Stan bemutatta a vendégeket, és elmagyarázta, hogy k a személyes élményeiket fogják megosztani velünk.

RICHELLE MEAD 52

Oda-vissza sétált a terem elejében, és a s szemöldöke összeszaladt, miközben beszélt. – Tudom, hogy ez szokatlan – magyarázta. – Az idelátogató test röknek általában nincs idejük benézni az órákra. A mai három vendégünk viszont szakított arra id t, hogy eljöjjenek, és megbeszéljük a történteket… – egy pillanatra elhallgatott, de senkinek nem volt szüksége arra, hogy megmagyarázza, mir l beszél. A Badicáék lemészárlásáról. Stan megköszörülte a torkát, és folytatta: – A történtek fényében úgy gondoltuk, jobban fel tudtok készülni bármire, ha azoktól tanultok, akik ténylegesen terepen dolgoznak. Az osztály megfeszült az izgalomtól. Történeteket hallgatni – különösen véres és akciódús történeteket – sokkal érdekesebb, mint a tankönyvi elméletr l beszélgetni. Úgy t nt, az iskolai rök egy része is hasonló véleményen van. k gyakran benéztek az óráinkra, de ezúttal sokkal többen voltak jelen, mint általában. Dmitrij is velük ácsorgott hátul. Az id sebb fickó volt az els . Belekezdett a történetébe, és engem azonnal magával is ragadott. Arról mesélt, amikor az általa védett család legfiatalabb gyermeke elkószált egy nyílt területen, ahol strigák ólálkodtak. – A nap lenyugodni készült – mondta vérfagyasztó hangon. A keze lefelé lendült, minden bizonnyal azért, hogy illusztrálja, hogyan is m ködik a napnyugta. – Csak ketten voltunk, és gyorsan el kellett döntenünk, hogyan fogunk eljárni. El rehajoltam, és az asztalomra könyököltem. A test rök gyakran dolgoznak párokban. Az egyik – a közeli r – általában a védencek mellett marad, míg a másik – a távoli r – a környéken cserkészik. Az rök azért egymás látótávolságán belül maradnak, úgyhogy felismertem a dilemmát. Belegondolva arra jutottam, hogy ebben a helyzetben a közeli rre bíznám, hogy vigye a családot biztonságos helyre, míg a másik r a fiút keresi.


– A családot bemenekítettük egy étterembe, amíg a társammal átkutattuk a terület többi részét – folytatta az id s test r. A kezével kifejez en gesztikulált, engem meg önelégültséggel töltött el, hogy helyes döntést hoztam. A történet jól végz dött, a fiú el került, strigával nem találkoztak. A második fickó sztorija arról az esetr l szólt, amikor a fülébe jutott, hogy egy striga néhány mora nyomába szeg dött. – Hivatalosan nem is voltam szolgálatban – mesélte. volt a jókép srác, és a mellettem ül lány tágra nyílt, csodálattal teli pillantással bámulta. – Egy barátomnál jártam éppen látogatóban, és a családnál, akikre vigyázott. Miközben elmentem t lük, megláttam egy sötétben ólálkodó strigát. Az nem is számított rá, hogy odakint belefuthat egy test rbe. Megkerültem a tömböt, mögé jutottam, és… – Eljátszotta, ahogy ledöfi a karóval, sokkal drámaibb mozdulatokkal, mint ahogy az id sebb r gesztikulált. Egészen odáig elment, hogy azt is leutánozta, ahogy megcsavarja a karót a striga szívében. Utána következett az anyám. Utálkozó pillantás ült ki az arcomra, még miel tt egy szót is szólt volna, és ez csak er södött, amikor belekezdett a történetébe. Esküszöm, hogy ha nem tartottam volna túl fantáziátlannak hozzá – márpedig az unalmas öltözéke egyértelm en a képzel er hiányáról árulkodott – , azt gondoltam volna, hogy hazudik. Ez nem egy egyszer történet volt. Egy eposz volt, az a fajta, amib l filmet csinálnak, és megnyerik vele az Oscar-díjat. Elmesélte, ahogy a védence, Lord Szelsky a feleségével együtt egy másik nemesi család bálján vett részt. Több striga leselkedett rájuk. Az anyám felfedezte egyiküket, azonnal ledöfte, majd tudatta a dolgot a többi jelen lév test rrel. A segítségükkel levadászta a maradék strigákat is, és a legtöbbet ölte meg. – Nem volt könny – magyarázta. Bárki mástól ez dicsekvésnek hangzott volna. T le nem. Volt valami tárgyilagosság a

RICHELLE MEAD 54

modorában, ahogy hatékonyan sorolta a tényeket, különösebb cirkalmasság nélkül. Glasgow-ban n tt fel, és pár szót még mindig skót akcentussal ejtett. – Hárman voltak még a birtokon. Abban az id szakban ez különösen nagy számnak t nt, nem szoktak ennyien összeállni. Most már ebben nem reménykedhetünk feltétlenül, tekintettel a Badicák lemészárlására. – Pár ember arca megrándult, amikor ilyen könnyedén említette meg az eseményt. Ismét felvillantak el ttem a holttestek. – Amilyen gyorsan és halkan lehetett, úgy kellett végeznünk a többi strigával, hogy a társaik ne fogjanak gyanút. Nos, ha az ember számíthat a meglepetés erejére, a legjobb hátulról elkapni ket, kitörni a nyakukat, majd a szívükbe döfni a karót. Természetesen a törött nyaktól nem halnak meg, de megakasztja ket, és így le lehet ket szúrni, miel tt egy hangot is kiadnának. A legnehezebb rész a hangtalan megközelítésük, mivel nagyon éles a hallásuk. Én kisebb és könnyebb vagyok a legtöbb test rnél, ezért meglehet sen csendesen tudok mozogni. Úgyhogy végül a háromból kett t én öltem meg. Ismét azt a tárgyilagos hangnemet használta, amikor a sikeres orgyilkosságairól beszélt. Ez idegesít volt, sokkal inkább, mintha nyíltan dicsekedett volna a képességeivel. Az évfolyamtársaim arcán csodálat tükröz dött; látszott, hogy ket sokkal inkább érdekli a strigák nyakának kitörése, mint az anyám fogalmazási stílusa. Folytatta a történetet. Amikor a többi rrel együtt megölték a strigákat, felfedezték, hogy két morát elraboltak a bálról. Az ilyesmi nem volt szokatlan a strigáktól. Néha félre akartak tenni egy-két morát, hogy kés bb is legyen „harapnivalójuk”; máskor a tekintélyesebb strigák küldték ennivalóért a fiatalabbakat. A lényeg az volt, hogy két mora elt nt az épületb l, és a test rük is megsérült. – Természetesen nem hagyhattuk azokat a morákat a strigák karmaiban – magyarázta az anyám. – Követtük a strigákat a


rejtekhelyükig, és kiderült, hogy többen is élnek ott. Gondolom, tisztában vagytok azzal, milyen ritka az ilyesmi. Tényleg az. A strigák a gonosz és önz természetük miatt éppen olyan könnyen egymás ellen fordulnak, mint ahogy az áldozataikkal végeznek. Legfeljebb annyi telik t lük, hogy egy támadás erejéig – amikor a közvetlen, véres cél lebeg a szemük el tt – csoporttá szervez dnek. De összeköltözni? Nem. Ez szinte lehetetlennek t nt. – Sikerült kiszabadítanunk a két elrabolt morát, és az is kiderült, hogy további foglyaik is vannak – folytatta az anyám. – De nem küldhettük vissza a védenceinket magukban, úgyhogy a velem lév test rök elkísérték ket, és rám bízták, hogy szabadítsam ki a többieket. Ó, hát persze, gondoltam. Az anyám bátran szembeszállt velük egymagában. Közben egyszer el is kapták, de sikerült megszöknie, és a többieket is magával vitte. Eközben végrehajtotta azt, amit az évszázad trükkjének lehet nevezni, mivel mindhárom módszerrel megölt egy-egy strigát: karóval, lefejezéssel és felgyújtással. – Pont leszúrtam az egyiket, amikor még ketten megtámadtak – magyarázta. – Nem volt id m kihúzni a karót, amikor rám ugrottak. Szerencsére volt a közelben egy ég kandalló, úgyhogy az egyiküket belelöktem. Az utolsó kikergetett egy régi szerszámoskamrába. Ott találtam egy fejszét, és azzal levágtam a fejét. Utána fogtam egy kanna benzint, és visszamentem a házhoz. Az, amelyiket a kandallóba löktem, nem égett el teljesen, de miután leöntöttem a benzinnel, elég hamar vége lett. Az osztály félelemmel vegyes tisztelettel hallgatta. Tátott szájjal bámulták. Tágra nyíltak a szemek. Egy hang, nem sok, annyi sem hallatszott. Körbenézve úgy éreztem, mintha mindenki számára megállt volna az id – kivéve engem. Úgy t nt, én vagyok az egyetlen, akit nem hat meg a szívet tép sztorija,

RICHELLE MEAD 56

és a többiek arcán tükröz csodálat feldühített. Amikor befejezte, tucatnyi kéz lendült a magasba, és az osztály elárasztotta kérdésekkel a technikájáról, hogy nem félt-e s a többi. Körülbelül a tizedik kérdés után nem bírtam tovább. Felemeltem a kezem. Beletelt egy kis id be, amíg észrevette és felszólított. Kicsit döbbentnek t nt, hogy ott lát engem az osztályban. Szerencsésnek tartottam magam, hogy egyáltalán felismert. – Nos, Hathaway test r – szólaltam meg –, miért nem biztosították az épületet az elejét l? Az anyám összeráncolta a homlokát. Szerintem attól a pillanattól fogva résen volt, hogy felszólított. – Hogy érted? Vállat vontam és hátrad ltem, próbálván lazának és kedélyesnek t nni. – Nem is tudom. Nekem nagyon úgy t nik, hogy valamit elszúrtak. Miért nem vizsgálták át eleve a helyet és gy dtek meg róla, hogy nincsenek ott strigák? Az valószín leg sok kényelmetlenségt l megkímélt volna mindenkit. Minden szempár felém fordult a teremben. Az anyám egy pillanatra nem jutott szóhoz. – Ha nem vállaltuk volna a „kényelmetlenségeket”, akkor most héttel több striga élne a föld színén, és a korábban elrabolt moráik már halottak lennének, vagy szintén strigává változtak volna. – Igen, igen, értem, hogy milyen h siesek voltak, meg minden, de én most visszatérnék az alapokhoz. Úgy értem, ez egy elméleti óra, igaz? – pislantottam Stanre, aki nagyon sötét pillantással méregetett. Vele már komoly, osztálytermi konfliktusokkal teljes közös múltunk volt, és gyanítottam, hogy most egy újabbat írhat a rovásomra. – Csak arra lennék kíváncsi, hogy miért alakultak már az elején rosszul a dolgok.


Azt el kell ismernem, hogy az anyámnak sokkal több az önuralma, mint nekem. Ha fordított helyzetben lettünk volna, akkor már odasétáltam volna hozzám, hogy fülön vágjam magam. De az arca tökéletesen higgadt maradt, és csupán az elkeskenyül ajkai árulkodtak arról, hogy kezdek az idegeire menni. – Ez nem ilyen egyszer – válaszolta. – Az épület elhelyezkedése ezt nem tette lehet vé. A rendezvény el tt végigmentünk rajta, és nem találtunk semmit. Úgy véljük, a strigák azután érkeztek, hogy a bál megkezd dött, vagy esetleg voltak olyan titkos folyosók és szobák, amelyekr l nem tudtunk. Az osztály húú-zni kezdett a titkos folyosók említésére, de engem ez sem hatott meg. – Szóval azt állítja, hogy vagy nem sikerült felfedezniük ket az el zetes felmérés során, vagy áthatoltak a „biztonsági” védelmen a bál alatt. Nekem úgy t nik, valaki mindenképpen hibázott. Anyám szája még keskenyebbé vált, és a hangja fagyos lett. – A t lünk telhet legtöbbet nyújtottuk egy szokatlan helyzetben. Értem, hogy olyasvalaki, aki a te szinteden áll, nem képes az összes vázolt körülményt a helyén kezelni, de amikor majd eleget tanulsz ahhoz, hogy a gyakorlatban is helyt tudj állni, meglátod, milyen más az, amikor tényleg ott vagy, és életek függnek t led. – Nem kétlem – vágtam rá. – Hogy jövök én ahhoz, hogy megkérd jelezzem a módszereit? Úgy értem, a lényeg, hogy azok a molnyiják szaporodjanak, igaz? – Hathaway kisasszony – mennydörgött Stan mély hangja a terem túlsó végéb l. – Kérem, szedje össze a holmiját, és várja meg odakint az óra végét! Elképedten bámultam rá. – Ezt komolyan gondolja? Mióta b n, ha kérdez az ember? – A hozzáállásával vannak problémáim – mutatott az ajtóra. – Menjen!

RICHELLE MEAD 58

Súlyosabb és mélyebb csend ereszkedett mindenkire, mint amikor az anyám mesélt. Minden er mre szükségem volt, hogy össze ne omoljak az rök és a tanoncok tekintete alatt. Nem ez volt az els alkalom, hogy Stan kirakott az órájáról. Még csak nem is ez volt az els alkalom, hogy olyankor rakott ki, amikor Dmitrij is tanúja lehetett. A vállamra dobtam a hátizsákom, és megtettem a rövid utat az ajtóig – több kilométeresnek érz dött –, miközben nem voltam hajlandó az anyámra nézni. Öt perccel azel tt, hogy elengedték volna az osztályt, kislisszolt a teremb l, és odasétált, ahol ültem. Csíp re tett kézzel nézett le rám, amit l idegesít en magasabbnak t nt a valóságosnál. Nem igazság, hogy valakit l, aki egy fél fejjel alacsonyabb nálam, ilyen kicsinek kell éreznem magam. – Nos. Látom, a modorod nem javult az évek során. Felálltam, és éreztem, hogy mérges pillantás ül az arcomra. – Én is örülök, hogy látlak. Meglep, hogy egyáltalán felismertél. Igazából abban sem reménykedtem, hogy emlékszel még rám, miután annyira sem méltattál, hogy értesíts az érkezésedr l. Az anyám levette a kezét a csíp jér l, és keresztbe fonta a mellkasa el tt, amit l, ha lehet, csak még érzéketlenebbnek nt. – Nem hanyagolhatom el a kötelességeimet, csak hogy idejöjjek téged babusgatni. – Babusgatni? – kérdeztem. Ez a n életében nem babusgatott még engem. Az is meglepett, hogy egyáltalán ismeri ezt a szót. – Nem várom el t led, hogy megértsd. Úgy hallottam, te nem igazán vagy tisztában a „kötelesség” szó jelentésével. – Teljesen tisztában vagyok vele – vágtam vissza szándékosan g gös hangon. – Jobban tudom, mint jelent, mint sokan mások.


Anyám szeme túljátszott meglepetéssel elkerekedett. Én is sokszor használom ezt a szarkasztikus mimikát, és egyáltalán nem tetszett, hogy most ellenem irányul. – Tényleg? Hol voltál az utóbbi két évben? – Te hol voltál az utóbbi ötben? – vágtam vissza. – Tudtál volna róla egyáltalán, hogy elt ntem, ha valaki nem szól neked? – Ne merd ezt ellenem fordítani. Én azért voltam távol, mert így kívánta a munkám. Te viszont azért, hogy vásárolgathass és kés ig kimaradozgathass. A fájdalom és a szégyen színtiszta dühvé gy lt össze bennem. Úgy t nik, soha nem leszek képes megszabadulni a szökésünk következményeit l. – Fogalmad sincs, miért mentem el – válaszoltam egyre jobban kiabálva. – És nincs jogod ahhoz, hogy mindenfélét feltételezgess az életemr l, amikor semmit nem tudsz róla. – Elolvastam a jelentéseket arról, ami történt. Volt okod az aggodalomra, de helytelenül cselekedtél. – A szavai hivatalosan és csíp sen csengtek. Akár az egyik tanárom is lehetett volna. – Másokhoz kellett volna fordulnod segítségért. – Senkihez nem fordulhattam, amíg nem volt bizonyítékom. Egyébként is, minket az önálló gondolkodásra tanítanak. – Igen – válaszolta. – És a hangsúly azon van, hogy tanítanak. Amib l neked két év kimaradt. Nem igazán van alapod arra, hogy a test ri eljárásokról oktass ki engem. Én folyamatosan vitákba keveredtem; a természetem valahogy bevonzza ket. Mindenesetre hozzá vagyok szokva, hogy meg kell védenem magam, és hogy sértéseket vágnak a fejemhez. Vastag a b röm. De valahogy anyámmal szemben – mármint azokban a rövid id szakokban, amikor lehet ségem nyílik szembekerülni vele – még mindig háromévesnek érzem magam. A modora megalázó velem szemben, és attól, hogy szóba hozta a kimaradt taníttatásomat – ami érzékeny pontom csak

RICHELLE MEAD 60

még rosszabbul éreztem magam. Karba fontam a kezem, majdnem úgy, mint , és sikerült önelégült arckifejezést magamra er ltetnem. – Tényleg? Hát a tanáraim nem így gondolják. Még azok után is, hogy ennyit kihagytam, sikerült mindenkit utolérnem az évfolyamon. Anyám nem válaszolt rögtön. Majd érzelemmentes hangon annyit mondott: – Ha nem mentél volna el, megel zhetted volna ket. Katonásan megfordult, majd elsétált a folyosón. Egy pillanattal kés bb megszólalt a cseng , és Stan órájáról kiáradtak a tanulók. Ezek után még Masonnek sem sikerült felvidítania. A nap további részét mérgel déssel és idegeskedéssel töltöttem, és biztos voltam benne, hogy mindenki rólam és az anyámról pletykál. Kihagytam az ebédet, és lementem a könyvtárba, hogy fiziológiáról és anatómiáról olvasgassak. Amikor eljött a délutáni edzésünk ideje Dmitrijjel, rohanva közelítettem meg a gyakorlóbábut. Ökölbe szorított kézzel a mellkasára csaptam, egészen enyhén bal felé, de nagyjából középen. – Itt van – jelentettem ki. – Itt van a szív, és a szegycsont és a bordák vannak el tte. Most már megkaphatom a karót? Karba font kézzel, gy zelemittasan pillantottam fel rá, arra várva, hogy dicséretekkel árasszon el a legújabb teljesítményemért. Ehelyett egyszer en csak biccentett, mintha ezt eleve tudnom kellett volna. És igen, tudnom is kellett volna. – És hogy hatolsz át a szegycsonton és a bordákon? – kérdezte. Felsóhajtottam. Megválaszoltam az els kérdést, csak hogy egy újat kapjak. Ez jellemz .


Az edzés nagy részét azzal töltöttük, hogy ezt végigvettük, és Dmitrij több technikát megmutatott, amikkel a leggyorsabban célt lehet érni. Minden mozdulata egyszerre volt kecses és halálos. Úgy t nt, mintha semmi er feszítésébe nem kerülnének, de már ismertem. Amikor hirtelen kinyújtotta a karját és felajánlotta a karót, el ször fel se fogtam. – Oda akarod adni nekem? Dmitrij szeme csillogott. – El se hiszem, hogy ennyi önuralmad van. Azt hittem volna, mostanra már kirántod a kezemb l és meglépsz vele. – Nem te szoktál önuralomra tanítani? – kérdeztem. – Nem mindennel kapcsolatban. – De van pár dolog, amivel igen. Kihallottam a mögöttes jelentést a hangomból, és eltöprengtem, hogy ez honnan is jött most. Már egy ideje elfogadtam, hogy túl sok ok miatt jobb, ha nem is gondolok Dmitrijre romantikus szempontból. Id nként egy kicsit megbotlottam ebben, és azt kívántam, bár is ezt tenné. Jó lett volna érezni, hogy még mindig akar, hogy még mindig meg rjítem. Ebben a pillanatban t figyelve úgy éreztem, lehet, hogy soha nem is fog megbotlani, mert már nem rjítem meg. Ez elég kellemetlen gondolat volt. – Ez természetes – válaszolta anélkül, hogy bármi jelét adta volna, hogy a tananyagon kívül másra is gondol. – Ezzel is úgy van, mint minden mással. Az egyensúly a lényeg. Tudni kell, mivel érdemes el rerohanni… és mir l kell inkább lemondani. A hangsúly az utolsó pár szón volt. A tekintetünk röviden találkozott, és úgy éreztem, mintha elektromosság futna rajtam végig. Pontosan tudta, mir l beszélek. És mint mindig, úgy tett, mintha nem értené, és tanárként viselkedett velem – pontosan azt tette, ami a kötelessége. Egy sóhajjal kisepertem a fejemb l az iránta táplált érzelmeimet, és

RICHELLE MEAD 62

megpróbáltam arra gondolni, hogy mindjárt megfoghatom a fegyvert, amire gyermekkorom óta vágyom. A Badica-házban szerzett élményeim jutottak megint az eszembe. A strigák odakint leselkednek ránk. Koncentrálnom kell. Habozva, már-már áhítatosan odanyúltam, és a markolatra kulcsoltam az ujjaim. A fém hideg volt, bizsergette a b röm. A fogantyúját érdesre vésték, hogy könnyebben meg lehessen tartani a kézben, de amikor végigsimítottam a többi részén, éreztem, hogy tükörsima. Elvettem Dmitrij kezéb l, és magamhoz húztam, hogy hosszasan megvizsgáljam és szokjam a súlyát. A türelmetlenebbik oldalam sarkon akart fordulni, hogy végezzen az összes bábuval, ehelyett felnéztem, Dmitrijre, és azt kérdeztem t le: – Mivel kezdjem? A maga megszokott modorában Dmitrij végigvette velem az alapokat, és segített elsajátítani, hogyan tartsam és mozgassam a karót. Kés bb végül engedélyezte, hogy megtámadjam az egyik bábut, és ekkor kiderült számomra, hogy a m velethez tényleg kell némi er feszítés. Az evolúció nagyon okos volt, hogy egy szegycsont és bordák mögé rejtette a szívet. De mindeközben Dmitrij folyamatosan alapos és türelmes maradt velem, minden lépésen végigvezetett, és a legkisebb dolgokban is kijavított. – Csúsztasd felfelé a bordák mentén – magyarázta, miközben figyelte, ahogy megpróbálom a csontok közé szúrni a karót. – Könny dolgod lesz, mert te kisebb vagy, mint a támadóid nagy része. Ráadásul becsúsztathatod a leng borda alatt. Amikor vége lett az edzésnek, visszavette a karót, és elismeen biccentett. – Jó volt. Nagyon jó. Meglepett pillantást vetettem rá. Dmitrij nem szokott dicséretekkel elárasztani. – Tényleg?


– Úgy használod, mintha évek óta csinálnád. Éreztem, hogy elégedett vigyor lopakodik az arcomra, miközben kimentünk a teremb l. Amikor már majdnem az ajtóhoz értünk, észrevettem egy göndör vörös hajú bábut. Hirtelen eszembe jutottak a Stan óráján történtek. Összevontam a szemöldököm. – Legközelebb nem szúrhatnám le inkább azt? Dmitrij megfogta a kabátját, és magára vette. Hosszú volt, barna és megviselt b rb l készült. Nagyon úgy nézett ki, mint a cowboyok malaclopója, még ha ezt Dmitrij soha nem is ismerné be. Titkos rajongást táplált a vadnyugat iránt. Ezt nem igazán értettem, de végtére is a furcsa zenei ízlése is rejtély volt számomra. – Szerintem az nem volna egészséges – válaszolta. – Jobb lenne, mintha vele tenném – morogtam, miközben a fél vállamra vetettem a hátizsákom. Elindultunk kifelé a tornacsarnokból. – Az er szak nem oldja meg a problémáidat – jegyezte meg Dmitrij józanul. – Neki van problémája, nem nekem. És azt hittem, a tanulmányaim lényege pont az, hogy az er szak a megoldás. – Csak olyanok esetében, akik megtámadnak. Az anyád nem tartozik ezek közé. Ti ketten túlságosan hasonlítotok, ennyi. Megtorpantam. – Egyáltalán nem hasonlítok rá! Úgy értem… a szemünk egy kicsit. De én sokkal magasabb vagyok. És a hajam is tök más – mutattam a lófarkamra, ha Dmitrij eddig nem vette volna észre, hogy a s , barnásfekete hajam egyáltalán nem olyan, mint az anyám göndör, vörösesbarna tincsei. Dmitrij még mindig olyannak t nt, mint aki jól szórakozik, de valami keménység is a tekintetébe költözött. – Én nem a küls l beszéltem, és ezt te is tudod.

RICHELLE MEAD 64

Elkaptam a tekintetem a mindentudó pillantása el l. Szinte a találkozásunk els percét l vonzódtam Dmitrijhez – és nem csak azért, mert annyira jól néz ki. Úgy éreztem, megérti egy olyan részemet, amit én magam sem értek, és elég biztosra vettem, hogy én is megértem olyan részeit, amiket sem ért. Az volt ezzel az egyetlen bajom, hogy az idegesít szokásai közé tartozott rámutatni olyan dolgokra velem kapcsolatban, amiket nem akartam megérteni. – Szerinted féltékeny vagyok? – Az vagy? – kérdezte. Utáltam, amikor kérdéssel felelt a kérdéseimre. – Ha igen, akkor pontosan mire is vagy féltékeny? Visszapillantottam Dmitrijre. – Nem tudom. Talán a hírnevére. Talán azért vagyok féltékeny, mert több id t áldoz a hírnevére, mint rám. Nem tudom. – Szerinted nem volt nagyszer , amit véghezvitt? – De. Nem. Nem tudom. Úgy hangzott, mintha… nem is tudom… mintha dicsekedne. Mintha a dics ségért tette volna. – Fintorogtam egyet. – A tetoválásokért. – A molnyiják olyan tetoválások voltak, amiket az általuk megölt strigák után kaptak a test rök. Úgy néztek ki, mint egy-egy villámokból álló apró X. A nyakunk hátuljára kerültek, és azt jelezték, mennyire tapasztalt az adott test r. – Szerinted a strigákkal való harc megér pár tetoválást? Azt hittem, tanultál valamit a Badica-házban. Ostobán éreztem magam. – Én nem erre… – Gyere! Megtorpantam. – Mi van? Eddig a lakóépületem felé sétáltunk, de most Dmitrij az egyetem területének túlsó vége felé intett a fejével. – Mutatni szeretnék neked valamit.


– Micsodát? – Hogy nem minden harci mementó dics ségjelvény.

Öt Fogalmam sem volt, mir l beszél Dmitrij, de engedelmesen követtem. Nagy meglepetésemre kivezetett az egyetem területén kívülre, a környez erd be. Az akadémiának rengeteg földterülete van, és nem használják az egészet oktatási célokra. Montana egy világtól elzárt részén voltunk, és néha úgy t nt, mintha az iskola alig tudná kizárni a vadont. Egy ideig csendesen sétáltunk, lábunk alatt csikorgott a vastag sz z hó. Pár madár rebbent el mellettünk, énekkel köszöntve a kel napot, de leginkább csak göcsörtös, hótól roskadozó feny ket láttam. Bele kellett húznom, hogy sikerüljön Dmitrij hosszú lépteinek tempóját tartanom, f leg így, hogy a hó is akadályozott. Nemsokára észrevettem el ttünk egy nagy, sötét valamit. Valamiféle épületet. – Az ott mi? – kérdeztem. Miel tt Dmitrij válaszolni tudott volna, rájöttem, hogy egy kis kunyhóról van szó, ami farönkökb l készült, meg minden. Közelebbr l megnézve kiderült, hogy a rönkök már megkoptak és eléggé korhadtak. A tet egy kicsit besüppedt. – Egy régi rállás – válaszolta Dmitrij. – Régebben az akadémia körül is rök laktak, hogy védjék a strigáktól a területet. – És most már miért nem?


– Nincs elég r, akit besorozhatnánk. Ezenkívül a morák elég véd varázzsal látták el a területet ahhoz, hogy a legtöbben úgy gondolják, nincs szükség emberi védelemre is. Feltéve, ha a véd varázst nem törik át ezüstkaróval – gondoltam. Pár rövid pillanatig tápláltam némi reményt, hogy Dmitrij valamiféle romantikus menedékbe visz engem. Utána hangokat kezdtem hallani az épület túlsó oldaláról. Ismer s érzések kezdtek zümmögni az agyamban. Lissa is ott volt. Dmitrijjel megkerültük az épületet, és meglep látványban volt részünk. Egy kis, befagyott tó terült ott el, amin Lissa és Christian korcsolyázott. Egy általam ismeretlen n volt velük, de háttal állt nekem. Csak egy koromfekete hajkoronát láttam, ahogy körbelengi, amikor kecsesen megállt a siklás végén. Lissa vigyorogni kezdett, amikor meglátott. – Rose! – Christian beszéd közben odapillantott felénk, és egy olyan halvány érzésem támadt, hogy szerinte megzavartam a romantikus együttlétüket. Lissa esetlen mozdulatokkal a tó széléhez küzdötte magát. nem ért annyira a korcsolyázáshoz. Én csak elképedten – és féltékenyen – bámultam. – Köszönöm, hogy meghívtatok a buliba. – Azt hittem, dolgod van – válaszolta Lissa. – És ez egyébként is titok. Nem lenne szabad itt lennünk. Ezt én is tudtam. Christian odasiklott mellé, és a furcsa n nemsokára követte. – Potyabulizókat is hoztál, Gyimka? – kérdezte. Nem értettem, kihez beszél, amíg meg nem hallottam, hogy Dmitrij elneveti magát. Ez nem fordult vele túl gyakran el , és ett l csak még jobban meglep dtem. – Rose-t lehetetlen megakadályozni, hogy a tilosba tévedjen. El bb vagy utóbb mindig megtalálja a tiltott helyeket.

RICHELLE MEAD 68

A n elmosolyodott és megfordult, hosszú haját átvetve a vállán, amit l hirtelen megláttam a teljes arcát. A már eleve ingatag önuralmam minden cseppjét felemésztette, hogy ne látszszon rajtam a meglepetés. A szív alakú arcából nagy szemek pillantottak ki, ugyanolyan szín ek, mint Christianéi, sápadt, téli kékek. A rám mosolyogó ajka finom rajzolatú volt, szépséges, és olyan rózsaszínben játszott, ami kiemelte a többi vonását. De a bal arcán az egyébként sima, hófehér b rt lilás hegek torzították el. Az alakjuk és az elrendezésük nagyon úgy nézett ki, mintha valaki kiharapott volna az arcából egy darabot. És, mint rádöbbentem, pontosan ez is történt. Nyeltem egyet. Hirtelen ráébredtem, ki lehet ez. Christian nagynénje. Amikor a fiú szülei strigává változtak, visszamentek érte, azt remélve, hogy sikerül elrejteniük és strigává változtatniuk, amikor majd id sebb lesz. Én nem tudtam az összes részletet, csak azt, hogy a nagynénje megvívta velük a maga csatáját. De, mint azt már korábban is megjegyeztem, a strigák halálosak. A nagynéninek sikerült elterelnie a figyelmüket, amíg meg nem érkeztek az rök, de a találkozás rajta is nyomokat hagyott. Felém nyújtotta a keszty s kezét. – Tása Ozera – mondta. – Nagyon sokat hallottam rólad, Rose. Fenyeget pillantást vetettem Christianre, mire Tása elnevette magát. – Ne aggódj! – tette hozzá. – Csupa jót. – Nem is – cáfolta meg a szavait Christian. Tása csüggedten csóválta meg a fejét. – Tényleg nem tudom, honnan van ilyen rettenetes modora. Ezt nem t lem tanulta. Ez egyértelm – gondoltam. – És mit csináltok itt? – kérdeztem.


– Szerettem volna egy kis id t eltölteni velük. – Tása egy picit összehúzta a szemöldökét. – De nem túl szívesen vagyok az iskolában. Ott nem mindig vendégszeret ek… Ezt el ször nem értettem. Az iskola dolgozói általában odáig vannak, ha nemesek jönnek látogatóba. De azután leesett. – Mert ugye… azok után, ami történt… Tekintetbe véve, hogy bánik mindenki Christiannel a szülei miatt, nem lett volna szabad meglep dnöm azon, hogy a nagynénjét ugyanaz a megkülönböztetés sújtja. Tása vállat vont. – Ez már csak így megy. – Egymáshoz dörzsölte a két tenyerét, és rájuk lehelt, amit l fagyos kis felh alakult ki a leveben. – De ne ácsorogjunk idekint, amikor bent tüzet is rakhatunk. Egy utolsó vágyakozó pillantást vetettem a befagyott tóra, és követtem a többieket befelé. A kunyhó elég rideg volt, por és kosz borította. Egyetlen helyiségb l állt. Az egyik sarokban egy keskeny ágy volt takarók nélkül, és pár polc ott, ahol valószín leg régebben élelmiszert tartottak. Viszont volt egy kandalló is, hamar tüzet is raktunk, ami felmelegítette a kis teret. Utána öten körbeültük a lángokat, és Tása el húzott egy zsák mályvacukrot, amit megpirítottunk a t z felett. Miközben a nyúlós finomságot ettük, Lissa és Christian abban a könnyed, bens séges hangnemben beszélgettek egymással, ahogy szoktak. Meglepetésemre Tása és Dmitrij ugyanolyan családiasan és lazán társalogtak. Látszott, hogy régr l ismerik már egymást. Dmitrijt nem is láttam még ennyire élénknek. Még amikor velem romantikázott, akkor is körbelengte valami komolyság. Tásával viszont év dtek és nevetgéltek egymással. Minél tovább hallgattam a n t, annál inkább megkedveltem. Végül már én sem akartam kimaradni a beszélgetésb l, és megkérdeztem: – Szóval te is jössz síelni?

RICHELLE MEAD 70

Tása bólintott. Elfojtott egy ásítást, és kinyújtózott, mint egy macska. – Borzasztó régen nem voltam síelni. Nem volt rá id m. Az összes szabadságomat erre tettem félre. – Szabadságod? – pillantottam rá kíváncsian. – Te… dolgozol? – Sajnos igen – válaszolta Tása, de igazából nem t nt annyira bánatosnak. – Harcm vészetet tanítok. Elképedten meredtem rá. Akkor sem lettem volna jobban meglepve, ha azt mondja, rhajós vagy telefonos jósn . Rengeteg nemes egyszer en nem dolgozik, vagy ha mégis, az valamiféle befektetésr l szól, vagy egyéb pénzügyi dologról, amivel még jobban megnövelhetik a családjuk vagyonát. És akik mégis dolgoznak, azok sem harcm vészetekkel vagy fizikailag meger ltet munkával foglalkoznak. A moráknak rengeteg jó tulajdonságuk van: a kiemelked érzékeik – a szaglás, a látás és a hallás – és a mágikus képességeik. De fizikailag magasak és karcsúak, gyakran vékony csontúak. És a napot sem bírják. Ezek ugyan nem akadályozzák meg, hogy valakib l harcos legyen, de eléggé megnehezítik. A morák között az id k során az a nézet terjedt el, hogy a legjobb támadás a védekezés, és a legnagyobb részük kerüli a fizikai összecsapás gondolatát is. Jól rzött helyeken bujkálnak, mint például az akadémia, és az er sebb, keményebb kötés dampyrok védelmére bízzák magukat. – Mi a véleményed, Rose? – Úgy t nt, Christian nagyon jól szórakozik a döbbenetemen. – Szerinted le tudnád t gy zni? – Nehéz megmondani – válaszoltam. Tása rám vigyorgott. – Csak szerénykedsz. Láttam, mire vagytok képesek. Én csak hobbiból csinálom. Dmitrij felkuncogott. – Most te szerénykedsz. Te taníthatnád itt az órák felét.


– Nem valószín – jelentette ki Tása. – Elég kínos, ha az embernek egy csapat kamasz látja el a baját. – Szerintem arra nem kerülne sor – ellenkezett Dmitrij. – Mintha emlékeznék, hogy tettél némi kárt Neil Szelskyben. Tása a szemét forgatta. – Azzal, hogy az arcába löttyintettem az italom, legfeljebb az öltönyében tettem kárt. És pontosan tudjuk, mit jelentenek számára a ruhái. Mindketten elnevették magukat valami bels poénon, amibe mi, többiek nem voltunk beavatva, de én csak fél füllel figyeltem oda. Engem még mindig a strigákkal szemben betöltött szerepe érdekelt. Végül elszállt a nagy nehezen fenntartott önuralmam. – Azután kezdtél verekedni tanulni, ami az arcoddal történt? – Rose! – sziszegte Lissa. De Tása nem t nt feldúltnak. És Christian sem, pedig általában ideges lett, ha a szülei halála került szóba. A nagynénje hosszú, elgondolkozó pillantást vetett rám. Dmitrij nézésére emlékeztetett, amikor valami meglep t tettem, ami tetszett neki. – Azután – válaszolta végül. Nem sütötte le a szemét, és láthatóan nem jött zavarba, bár mintha szomorúnak t nt volna. – Mennyit tudsz arról? Christianre pillantottam. – Nagy vonalakban ismerem a történetet. Tása bólintott. – Én tudtam… tudtam, mivé változtak Lucas és Moira, de ett l még nem voltam felkészülve rá. Sem agyilag, sem fizikailag, sem érzelmileg. Szerintem, ha ismét át kellene élnem, akkor sem állnék készen. De az után az este után a tükörbe néztem – átvitt értelemben –, és ráébredtem, milyen védtelen vagyok. Egész élelemben abban bíztam, hogy majd a test rök megvédenek és gondoskodnak rólam. És ezzel nem azt akarom

RICHELLE MEAD 72

állítani, hogy a test rök nem ügyesek. Mint az el bb mondtam, valószín leg legy znél közelharcban. De k, Lucas és Moira, végeztek mindkét test rünkkel, miel tt ráébredtünk volna, mi történik. Én megakadályoztam, hogy Christianhez férjenek… de éppen hogy csak sikerült. Ha nem jelentek volna meg a többiek, halott lennék, pedig… – Elhallgatott, összeráncolta a homlokát, majd folytatta. – Úgy döntöttem, nem akarok így meghalni, anélkül, hogy küzdenék és minden t lem telhet t meglennék, hogy megvédjem magamat és a szeretteimet. Úgyhogy mindenfajta önvédelmi technikát tanultam. És egy id múlva már nem igazán, izé, tudtam beilleszkedni az itteni magas rangú körökbe. Úgyhogy Minneapolisba költöztem, és abból élek, amit másoknak tanítok. Nem kételkedtem abban, hogy más morák is élnek Minneapolisban – bár azt csak az isten tudja, miért de tudtam olvasni a sorok között. Odaköltözött, és beilleszkedett az emberek közé, távol a többi vámpírtól, mint ahogy Lissa és én is tettük két éven át. Azt is mondta, „mindenfajta önvédelmi technikát” megtanult – valószín leg nem csak a küzd sportokra gondolt. A védekezéses-támadásos meggy désük mellett a morák abban is hisznek, hogy a mágiát nem szabad fegyverként használni. Réges-régen még támadásra is használták, és pár mora titokban manapság is csinálja. Tudom, hogy Christian is közéjük tartozik. Hirtelen ráébredtem, hol is szedhette fel az ilyesmit. Csend zuhant közénk. Egy ilyen szomorú történet után nem könny új témát indítani. De Tása, mint kiderült, azok közé az emberek közé tartozik, akik mindig fel tudják vidítani a társaságot. Ett l csak még jobban megkedveltem, pedig a délután hátralév részében vicces történeteket mesélt. Nem volt fennhéjázó, mint a többi nemes nagy része, és rengeteg piszkos kis részletet tudott mindenkir l. Dmitrij nagyon sokakat ismert, aki szóba került – de most szintén, aki ilyen antiszociális, az honnan ismer mindenkit a morák és a test rök társadalmában? –,


és néha kiegészítette a történeteket valami aprósággal. Gurultunk a nevetést l, amikor Tása végül az órájára nézett. – Melyik a legjobb hely a környéken, ahova egy lány elmehet vásárolgatni? – kérdezte. Lissával egymásra néztünk. – Missoula – válaszoltuk egyszerre. Tása felsóhajtott. – Az többórányira van, de ha gyorsan elindulok, akkor talán odaérek még zárás el tt. Reménytelenül le vagyok maradva karácsonyi ajándékok terén. Felnyögtem. – Ölni tudnék, hogy vásárolni mehessek. – Én is – tette hozzá Lissa. – Talán kiszökhetnénk vele… – vetettem egy reményked pillantást Dmitrijre. – Nem – vágta rá azonnal. Én is felsóhajtottam. Tása még egyet ásított. – Muszáj lesz szereznem egy kis kávét, hogy el ne aludjak vezetés közben. – Nem vezethetne helyetted valamelyik test röd? Tása megrázta a fejét. – Olyanom nekem nincsen. – Nincsen… – próbáltam homlokráncolva felfogni a szavait. – Nincsenek test reid? – Nincsenek. Felpattantam. – De az lehetetlen! Te nemes vagy. Legalább egynek kellene lennie. Igazából kett nek. A test röket a morák között egyfajta rejtélyes, központi módszerrel osztja szét a Test rtanács. Ez nem a legigazságosabb módszer, tekintetbe véve, hogy milyen kevés test r van a morákhoz képest. A köznép mintha valamiféle lottósorsolás eredményeképpen kapná ket. A nemesek mindig kapnak test-

RICHELLE MEAD 74

rt. A legmagasabb rangúak néha egynél többet is, de még a legalacsonyabb rangú nemesek sem maradnak soha test r nélkül. – Az Ozerákat nem veszik a lista elejére, amikor a test röket osztogatják – magyarázta Christian keser en. – Mióta… a szüleim meghaltak… hiánycikknek számítanak. Fellángolt bennem a harag. – De ez nem igazságos. Nem büntethetnek titeket azért, amit a szüleid tettek. – Ez nem büntetés, Rose. – Tása messze nem t nt olyan felháborodottnak, mint véleményem szerint lennie kellett volna. – Csak… a prioritások átrendez dése. – Megfosztanak titeket a védelemt l. Nem mehetsz egyedül! – Nem vagyok védtelen, Rose. Már mondtam. És ha tényleg szükségem volna egy test rre, elkezdhetném nyaggatni ket, de az túl nagy fáradság lenne. Egyel re elboldogulok. Dmitrij rápillantott. – Szeretnéd, hogy veled menjek? – És egész éjszaka fennmaradj miattam? – Tása megrázta a fejét. – Nem kívánhatok t led ilyet, Gyimka. – De nem bánná – vetettem gyorsan közbe, megörülve a megoldásnak. Dmitrij láthatóan nagyon szórakoztatónak tartotta, hogy helyette nyilatkozom, de nem cáfolta meg a szavaim. – Ez így van. Tása habozott. – Rendben. De hamarosan indulnunk kell. Törvényen kívüli kis bandánk kettéoszlott. A morák az egyik irányba indultak; Dmitrij és én a másikba. Tásával úgy beszélték meg, félóra múlva találkoznak. – Szóval, mi a véleményed róla? – kérdezte, amikor magunkra maradtunk.


– Tetszik nekem. Nagyon vagány. – Egy pillanatra elgondolkoztam Tásán. – És értem, amit a harci mementókról mondtál. – Valóban? Bólintottam, és a lábam elé néztem, miközben végigsétáltunk az ösvényeken. Még besózva és fellapátolva is el fordulhattak rajta rejtett jégfoltok. – nem a dics ség miatt tette, amit tett. Hanem mert muszáj volt. Éppen úgy, mint… mint az anyám. – Nagyon nem szívesen ismertem be, de ez volt az igazság. Lehet, hogy Janine Hathaway a világ legrosszabb anyukája, de nagyszer test r. – A mementók nem számítanak. Akár molnyiják, akár hegek. – Gyorsan tanulsz – mondta elismer en Dmitrij. Dagadtam a büszkeségt l. – Miért hív téged Gyimkának? Lágyan elnevette magát. Aznap rengeteget hallottam nevetni, és úgy éreztem, nem bánnám, ha még többet hallanám. – Az a Dmitrij becézése. – Ebben semmi logika nincsen. Egyáltalán nem hasonlít a Dmitrijre. Téged, nem is tudom, Diminek vagy valami ilyesminek kéne becézni. – Az oroszban ez nem így m ködik – jegyezte meg Dmitrij. – Az orosz fura nyelv. – Oroszul a Vaszilisza becézése Vászja, amiben szintén semmi logikát nem láttam. – Az angol is. Ravasz pillantást vetettem rá. – Ha megtanítasz oroszul káromkodni, el fordulhat, hogy más szemmel kezdek nézni a nyelvre. – Már így is túl sokat káromkodsz. – Csak szeretném kifejezni magam. – Jaj, Róza… – sóhajtott fel Dmitrij, és ebbe beleborzongtam. A Róza a nevem volt oroszul. Szinte soha nem használta.

RICHELLE MEAD 76

– Te jobban ki tudod fejezni magad, mint bárki más, akit ismerek. Elmosolyodtam, és egy darabig anélkül mentem tovább, hogy megszólaltam volna. A szívem is kihagyott, annyira boldog voltam, hogy mellette lehetek. Volt valami bens séges és helyénvaló abban, hogy együtt vagyunk. De még a lebegés közben is folyamatosan zakatolt valami az agyamban. – Tudod, valami furcsa Tása sebhelyében. – Mire gondolsz? – kérdezte Dmitrij. – A hegek… megváltoztatják az arcát – kezdtem bele lassan. Nem volt könny szavakba önteni a gondolataimat. – Úgy értem, az egyértelm en látszik, hogy nagyon csinos lehetett. De még a hegekkel is… nem tudom. Most másképp csinos. Olyan, mintha… mintha hozzá tartoznának. A hegei teszik teljessé. – Ez bután hangzott, de így volt. Dmitrij nem válaszolt, de hosszan nézett a szeme sarkából. Viszonoztam a pillantását, és ahogy találkozott a tekintetünk, megláttam halványan felvillanni a régi vonzalmat. Alig volt észrevehet , és túl hamar elt nt, de határozottan láttam. Büszkeség és elismerés lépett a helyébe, ami majdnem ugyanolyan jólesett. Amikor Dmitrij megszólalt, az el szavait visszhangozta. – Gyorsan tanulsz, Róza.

Hat Elég jó véleménnyel voltam az életr l, amikor másnap elindultam az órák el tti edzésre. Az el délutáni titkos találkozó szuper volt, és büszke voltam rá, hogy szembeszálltam a rendszerrel, és rábeszéltem Dmitrijt, kísérje el Tását. És ami még jobb, el nap életemben el ször foghattam ezüstkarót, és bizonyíthattam be, hogy tudok vele bánni. Ett l bel ve alig vártam az aznapi edzést. Miután magamra öltöttem a szokásos edz ruhámat, gyakorlatilag ugrálva tettem meg az utat a tornacsarnokig. De amikor bedugtam a fejem az el napi termünkbe, ott sötét volt és csend. Felkapcsoltam a villanyt, és körbesandítottam, hátha Dmitrij valamilyen fura, titkos gyakorlatot készített el számomra. De nem. Üres volt. Ma nem lesz karózás. – Francba! – motyogtam. – Nincs itt. Felsikkantottam, és majdnem három métert ugrottam. Megfordultam, és egyenesen az anyám keskeny, barna szemébe néztem. – Mit keresel itt? – Amint kiszaladtak a számon a szavak, már fel is fogtam, mit visel. Sz k, rövid ujjú spandexfels t. B , madzaggal megkötött tornanadrágot, olyat, mint az enyém. – Francba! – ismételtem meg.

RICHELLE MEAD 78

– Vigyázz a szádra – csattant fel az anyám. – Lehet, hogy úgy viselkedsz, mint akinek fogalma sincs az illemr l, de legalább a szavaidból ne ez süssön. – Hol van Dmitrij? – Belikov test r az ágyában van. Csak pár órája ért vissza, ki kell aludnia magát. Egy újabb jelz volt a nyelvemen, de visszanyeltem. Hát persze hogy Dmitrij alszik. El kellett vinnie Tását Missoulába még napközben, hogy nyitva legyenek a boltok. Gyakorlatilag egész éjszaka fent volt az akadémia id beosztása szerint, és valószín leg nemrég ért vissza. Jaj! Nem biztattam volna ilyen lelkesen, hogy segítsen, ha tudtam volna, hogy ez lesz az eredménye. – Nahát – vágtam rá sietve. – Gondolom, ez azt jelenti, hogy edzés lefújva… – Maradj csendben, és vedd ezt fel! – nyújtott át nekem egy pár edz keszty t. Nagyon hasonlított a bokszkeszty re, csak nem volt olyan vastag és pufi. De ugyanazt a célt szolgálta; hogy megvédje az ember kezét, és megakadályozza, hogy megkarmoljuk az ellenfelet. – Éppen az ezüstkaróknál tartottunk – jegyeztem meg, miközben duzzogva felrántottam a keszty t. – Nos, ma mással fogunk foglalkozni. Gyere! Azt kívánva, bárcsak elütött volna egy busz, miközben idesétáltam a szobámból, követtem anyámat a tornacsarnok közepébe. Göndör haját felt zte, hogy ne legyen útban, így fedetlen maradt hátul a nyaka. A b re tele volt tetoválásokkal. A legfelegy hullámos vonalat ábrázolt: az ígéret jelét, amit akkor kapnak a test rtanoncok, amikor végeznek egy iskolában, mint például a Szent Vlagyimir, és felesküdnek test rnek. Alatta sorakoztak a molnyiják, amiket minden egyes striga megölése után kapnak a test rök. Olyan alakjuk volt, mint a villámnak, amir l a nevüket kapták. Nem tudtam megtippelni, pontosan


hány lehet bel lük, elég annyi, hogy csoda, hogy az anyámnak volt elég hely a nyakán. Rengeteg halált kiosztott a maga idejében. Amikor odaért, ahova szeretett volna, felém fordult, és támadó testtartást vett fel. Mivel félig-meddig arra számítottam, hogy azonnal nekem ugrik, gyorsan leutánoztam. – Mit csinálunk? – kérdeztem. – Alapvet támadó és védekez harcmodort gyakorolunk. A piros vonalakat fogjuk használni. – Ennyi? – kérdeztem. Anyám felém vetette magát. Én kitértem el le – éppen hogy csak sikerült –, és eközben átestem a saját lábamon. Kapkodva visszanyertem az egyensúlyomat. – Nos – mondta anyám olyan hangon, ami majdnem szarkasztikus volt –, mint arra el szeretettel szoktál emlékeztetni, öt éve nem láttalak. Fogalmam sincs, hogy mire vagy képes. Ismét rám mozdult, és megint alig sikerült a vonalak között maradnom, miközben elugrottam el le. És a kés bbiek is hasonló mederben folytak. Esélyt se kaptam t le, hogy támadhassak. Vagy talán csak nem voltam elég gyakorlott ahhoz, hogy támadni tudjak. Minden energiámat a védekezésre fordítottam, legalábbis fizikailag. Kénytelen voltam duzzogva elismerni, hogy anyám érti a dolgát. De nagyon. Viszont ezt soha nem vallottam volna be neki. – Nos, micsoda? – kérdeztem. – Így akarod jóvátenni a szüi hanyagságodat? – Így akarom elérni, hogy kiadhasd magadból a feszültséget. Mást se csinálsz, csak pimaszkodsz velem, mióta megérkeztem. Harcolni akarsz? – Az ökle el relendült, és a karomba csapódott. – Akkor harcolni fogunk. Touche. – Touche – ismertem be, visszahátrálva oldalra. – Nem akarok harcolni. Csak beszélni szerettem volna veled.

RICHELLE MEAD 80

– Az osztály el tti szemtelenkedésedet nem igazán nevezném beszélgetésnek. Touche. Felnyögtem a csapástól. Amikor elkezdtem Dmitrijjel edzeni, amiatt panaszkodtam, hogy nem igazságos, hogy egy nálam harminc centivel magasabb illet vel kell verekednem. rámutatott, hogy rengeteg nálam magasabb strigával fogok összeakadni, és van igazság a régi közhelyben: nem a méret számít. Néha úgy éreztem, ezt csak azért mondja, hogy jobban érezzem magam, de az anyám teljesítményéb l kiindulva most már kezdtem hinni neki. Még soha nem verekedtem senkivel, aki nálam alacsonyabb lett volna. Mint a pár lány mindegyike az évfolyamon, én is tisztában voltam vele, hogy mindig is alacsonyabb és vékonyabb leszek az ellenfeleimnél. De az anyám még kisebb volt, viszont nyilvánvalónak t nt, hogy a filigrán teste csupa izom. – Csak arról van szó, hogy egyéni a kommunikációs stílusom – válaszoltam. – Az a kicsinyes kis kamaszmeggy désed, hogy rosszul bántam veled az elmúlt tizenhét évben. – A lába a combomba csapódott. – Touche. Pedig valójában ugyanazt kaptad, mint a többi dampyr. S t, még jobban is jártál. Elküldhettelek volna az unokatestvéreimhez. Vérszajha akartál volna lenni? Ez a vágyad? A „vérszajha” szótól mindig kellemetlenül érzem magam. Általában az egyedülálló dampyr anyákra alkalmazzák, akik úgy döntenek, inkább gyereket nevelnek, minthogy test rök legyenek. Ezeknek a n knek gyakran van futó viszonyuk mora férfiakkal, amiért le is nézik ket, noha nincs igazán más választásuk, mivel a mora férfiak általában mora n ket vesznek feleségül. A „vérszajha” kifejezést azért használják rájuk, mert néhány dampyr n hagyja, hogy a férfiak a vérükb l igyanak szex közben. A mi világunkban csak az emberek adhatnak vért. Ha egy dampyr csinálja, az mocskos és perverz dolognak szá-


mít – különösen szex közben. Gyanítom, valójában csak néhány dampyr n csinálja, de igazságtalan módon gyakran az összeset így nevezik. Én is adtam vért Lissának, miközben szökésben voltunk, és bár ezt nem lehetett volna elkerülni, a stigmájától nem menekülhettem. – Nem. Persze hogy nem akarok vérszajha lenni. – A lélegzetem felgyorsult. – De nem mind azok. Igazából nagyon kevesen olyanok. – Csak magukat okolhatják a rossz hírükért – morogta az anyám. Kitértem az ütése el l. – A kötelességüket kellene tenniük mint test röknek, nem pedig bulizniuk és morákkal hetyegniük. – k gyereket nevelnek – nyögtem ki. Kiabálni akartam, de nem pazarolhattam az oxigént. – Bár ezt te nem értheted. De egyébként meg te sem vagy jobb náluk, nem? Nem látok jegygy t az ujjadon. Te nem csak hetyegtél az apámmal? Az anyám arca megkeményedett, ami nem semmi teljesítmény, ha azt vesszük, hogy eleve a lányát verte éppen. – Azt meg – mondta összeszorított foggal – te nem értheted. Touche. Megrándult az arcom az ütést l, de örültem, hogy sikerült eltalálnom az érzékeny pontját. Fogalmam nem volt, hogy ki lehet az apám. Az egyetlen információm róla az volt, hogy török. Lehet, hogy ugyanolyan jó az alakom és csinos az arcom, mint az anyámé – bár álszerénység nélkül kijelenthetem, hogy az enyém mostanában csinosabb –, de a színeimet az apámtól örököltem. Halványbarna b röm van sötét hajjal és szemekkel. – Hogy történt? – kérdeztem. – Valami küldetésen voltál Törökországban? A bazárban találkoztatok? Vagy még ennél is szánalmasabb történetr l van szó? Bedarwinosodtál, és azt a pasit választottad, akivel a legvalószín bb volt, hogy a gyereked örökli a harci génjeidet? Úgy értem, tudom, hogy csak azért hoztál össze, mert ez volt a kötelességed, úgyhogy feltéte-

RICHELLE MEAD 82

lezem, arról is gondoskodtál, hogy a lehet legjobb példányt állítsd el a test rök társadalmának. – Rosemarie – figyelmeztetett az anyám csikorgó fogakkal –, az életben legalább egyszer fogd már be. – Miért? Mert ez árnyékot vetne a makulátlan hírnevedre? Pont arról van szó, amit mondtál: te sem vagy más, mint a többi dampyr. Egyszer en keféltél vele egyet, és… Nem véletlenül mondják, hogy többet ésszel, mint er vel. Annyira lefoglalt a pillanatnyi kis diadalom, hogy nem figyeltem oda a lábamra. Túl közel kerültem a piros vonalhoz. Ha túlmentem volna rajta, az még egy gy zelmet jelentett volna az anyámnak, úgyhogy azon igyekeztem, hogy sikerüljön egyszerre a helyemen maradnom, és kitérnem az ütése el l. Sajnos ezek közül csak az egyik sikerülhetett. Az ökle sebesen és er l száguldott felém – és ami a legfontosabb, talán egy kicsit magasabbról, mint az engedélyezett az ilyesfajta edzések szabályai szerint. Olyan er vel csapott arcba, mint egy kisebbfajta teherautó, mire hanyatt is repültem, el bb a hátamat, majd a lejemet is a padlóba vágva. És a vonalak közül is kizuhantam. A francba! Fájdalom hasított a tarkómba, és a látásom homályos lett és csillagokkal teli. Az anyám alig pár másodperccel kés bb már felettem is volt. – Rose! Rose! Jól vagy? – A hangja rekedt volt és sokkos. A világ úszni kezdett a szemem el tt. Valamikor kés bb mások is odajöttek, és valahogy az akadémia klinikájára kerültem. Utána valaki a szemembe világított, és elképeszt en ostoba kérdéseket kezdett feltenni nekem. – Mi a neved? – Micsoda? – kérdeztem vissza hunyorogva a fényt l. – A neved. – Olendzki doktorn t ismertem fel az illet ben. – Tudja a nevemet. – Szeretném, ha megmondanád.


– Rose. Rose Hathaway. – A születésnapodat is tudod? – Hát persze. Miért kérdez ilyen ostobaságokat? Elveszítették a papírjaimat? A doktorn kimerülten sóhajtott egyet, majd elsétált, és az idegesít lámpát is magával vitte. – Szerintem jól van – hallottam, ahogy beszámol valakinek. – Szeretném egy napig még itt tartani, csak hogy biztosra vehessük, hogy nincs agyrázkódása. És az edzésekt l mindenképpen távol akarom tartani. A napot azzal töltöttem, hogy hol elaludtam, hol felébredtem, mert Olendzki doktorn folyamatosan felkeltett, hogy megvizsgálhasson. Adott nekem egy jéggel töltött zacskót is, és utasított, hogy tartsam a fejem közelében. Amikor az iskolai órák befejez dtek, akkorra úgy látta, elég jól vagyok ahhoz, hogy elbocsáthasson. – Esküszöm, Rose, lassan törzsvendégkártyát kellene neked adnunk – mondta, arcán egy kis mosollyal. – Azokat leszámítva, akiknek valamilyen krónikus betegségük van, mondjuk allergia vagy asztma, szerintem nincs olyan tanuló, aki ilyen rövid id alatt ennyiszer megfordult volna itt. – Köszönöm – válaszoltam, bár nem voltam benne biztos, hogy vágyom erre a dics ségre. – Szóval nincs agyrázkódásom? A doktorn megrázta a fejét. – Nincs. De elég nagy fájdalmaid lesznek. Adok rá valamit, miel tt elmennél. – A mosolya elhalványult, és hirtelen idegesnek kezdett t nni. – Hogy szinte legyek, Rose, attól tartok, hogy, szóval, az arcodban esett a legtöbb kár. Felpattantam az ágyból. – Hogy érti azt, hogy az arcomban esett a legtöbb kár? A doktorn a csap felett lév tükörre mutatott a szoba túloldalán. Odaszaladtam, és megnéztem a tükörképemet.

RICHELLE MEAD 84

– Azt a kutya mindenit! Lilásvörös foltok borították az arcom bal oldalának fels részét, különösen a szemem körül. Elkeseredetten fordultam vissza a doktorn höz. – Ez hamar elmúlik, ugye? Ha jéggel borogatom? Ismét megrázta a fejét. – A jég segíthet… de attól tartok, nagyon csúnya monoklid lesz. Valószín leg holnap lesz a legrondább, de körülbelül egy hét alatt elmúlik. Hamarosan újra olyan leszel, mint régen. Szédelegve hagytam el a klinikát, de ennek semmi köze nem volt a fejsérülésemhez. Egy hét alatt múlik el? Hogy tud Olendzki doktorn ilyen könnyedén beszélni err l? Hát nem fogja fel, hogy ez mit jelent? Úgy fogok kinézni karácsonykor és a sítúra nagy részében, mint egy mutáns. Kaptam egy monoklit. Egy kicseszett monoklit. Ráadásul az anyámtól.

Hét Dühösen benyomakodtam a morák lakóépületébe vezet dupla ajtón. Hó kavargott be utánam, és páran, akik a földszinten gyelegtek, felnéztek az érkezésemkor. Nem meglep módon többen hátrah költek. Nyeltem egyet, és lecsillapítottam magam. Minden rendben lesz. Nem kell kétségbeesni. A test rtanoncok folyamatosan megsérülnek. Igazából az a ritka, amikor nem sérülnek meg. Elismerem, ez felt bb sérülés, mint a többi, de kibírom, amíg begyógyul, nem? És nem is tudja senki, hogy szereztem. – Hé, Rose, igaz, hogy az anyád húzott be neked? Lefagytam. Ezt a gúnyos szopránt bármikor felismerném. Lassan megfordultam, és Mia Rinaldi mélykék szemébe néztem. Göndör sz ke haj keretezte az arcát, ami akár csinos is lehetett volna, ha nem terül el rajta az a rosszindulatú vigyor. Mia, aki egy évvel fiatalabb nálunk, hadjáratot indított Lissa ellen (és így alapértelmezésben ellenem is), hogy kiderüljön, ki tudja gyorsabban tönkretenni a másik életét – és fontosnak tartom kihangsúlyozni, hogy kezdte. Ennek részeként lenyúlta Lissa volt pasiját – annak ellenére, hogy Lissa végül úgy döntött, mégsem az a fiú kell neki –, és mindenféle pletykákat terjesztett rólunk.

RICHELLE MEAD 86

Elismerem, Mia gy lölete nem volt teljesen alaptalan. Lissa bátyja, Andrej – aki ugyanabban az autóbalesetben halt meg, ami gyakorlatilag engem is „megölt” – nagyon csúnyán kihasználta Miát, amikor a lány még csak els éves volt. Ha nem változott volna ilyen szemét ribanccá, akkor még sajnáltam is volna. Ez nem volt szép Andrejt l, de bár megértettem Mia haragját, szerintem nem igazságos, hogy Lissán próbál bosszút állni. Lissa és én kiütéssel nyertünk végül, ám Mia megmagyarázhatatlanul visszatért. Nem ugyanazzal az elit társasággal keveredett, mint azel tt, de felépített egy sz k baráti kört. Gonoszak vagy sem, az er s vezet k mindig magukhoz vonzanak egy követ i bázist. Úgy találtam, hogy az esetek kilencven százalékában az a legjobb, ha úgy teszek, mintha meg se hallanám, amit mond. De éppen most léptünk át a maradék tíz százalékba, mert lehetetlen ignorálni olyasvalakit, aki ország-világba kikiabálja, hogy az anyám behúzott nekem egyet – még ha így is történt Megálltam menet közben, és megfordultam. Mia egy üdít automata mellett ácsorgott, és tudta, hogy most az elevenembe talált. Nem fecséreltem energiát arra, hogy megkérdezzem, honnan értesült a dologról. Errefelé semmi nem maradhat titokban sokáig. Amikor Mia az egész arcomat meglátta, elkerekedett a szeme a legkevésbé sem titkolt kárörömt l. – H ! Nálatok nem te ütöttél az anyádra. Haha. Vicces. Bárki más esetében megtapsoltam volna a poént. – Végtére is, te vagy az arcsérülések szakért je – válaszoltam. – Hogy van az orrod? Mia jeges mosolya egy kicsit megrebbent, de nem hátrált meg. Körülbelül egy hónappal azel tt törtem el az orrát – pont egy iskolai bálon és bár azóta meggyógyult, egy icipicit ferde


maradt. Egy plasztikai m tét valószín leg helyrehozná, de abból ítélve, amit a családja anyagi helyzetér l tudok, ilyesmire pillanatnyilag nincs sok esélye. – Jobban – válaszolta g gösen. – Szerencsére csak egy pszichopata ribanc törte el, nem olyasvalaki, akivel rokonságban állok. Megvillantottam a legpszichopatább mosolyom. – Ez kár. A családtagok véletlenül szokták megütni az embert. A pszichopata ribancok viszont bármikor visszajöhetnek folytatni. Általában hatásos taktika volt, ha fizikai er szakkal fenyegettem, de pillanatnyilag túl sokan voltak körülöttünk ahhoz, hogy ez megalapozott aggodalomra adjon okot. És ezt Mia is tudta. Nem mintha rangomon alul állna, hogy ilyen körülmények között is rátámadjak bárkire – rengetegszer megtettem már –, de mostanában tényleg megpróbáltam önuralmat gyakorolni. – Nekem ez nem véletlennek t nik – folytatta Mia. – Nincsenek nálatok a fej védelmére vonatkozó szabályok? Úgy értem, ez messze a nyakvonal felett van. Kinyitottam a számat, hogy leszereljem, de semmi nem jött ki rajta. Igaza volt. A sebesülésemet tényleg messze nyakvonal felett kaptam; az edzéseken nem szabad ilyen magasra ütni. Ez nagyon felment. Mia észrevette a habozásomat, és úgy érezte magát, mint akihez egy héttel korábban érkezik a Mikulás. Ez el tt a pillanat el tt szerintem nem volt olyan alkalom az ellenségeskedéseink során, amikor ne találtam volna szavakat. – Hölgyeim – hangzott fel egy szigorú n i hang. A recepciós mora el rehajolt a pult felett, és éles pillantást vetett ránk. – Ez egy el tér, nem a társalgó. Vagy menjetek fel, vagy menjetek ki!

RICHELLE MEAD 88

Egy pillanatra a világ legjobb ötletének t nt, hogy ismét eltörjem Mia orrát – pokolba a szobafogsággal vagy a felfüggesztéssel. De vettem egy mély leveg t, és úgy döntöttem, a visszavonulással tudom a legjobban meg rizni a méltóságomat. Elindultam a lánykollégiumhoz vezet lépcs felé. A vállam felett hallottam, hogy Mia utánam kiabál. – Ne aggódj, Rose. Majd elmúlik. De a srácokat amúgy sem az arcod érdekli. Harminc másodperccel kés bb olyan er vel dörömböltem Lissa ajtaján, hogy csoda volt, hogy az öklöm nem ütötte át a faanyagot. Lissa lassan nyitotta ki, majd körbenézett. – Csak te vagy idekint? Azt hittem, egy hadsereg veri… te jó ég. – Felszaladt a szemöldöke, amikor meglátta az arcom bal oldalát. – Mi történt? – Te még nem hallottad? Valószín leg te vagy az egyetlen az iskolában – morogtam. – Csak engedj be. Elterültem az ágyán, és elmeséltem neki az aznapi eseményeket. Lissa a kívánt mértékben felháborodott. – Hallottam, hogy megsérültél, de azt hittem, csak a szokásos – jegyezte meg. Felbámultam az érdes mennyezetre, miközben nyomorultul éreztem magam. – Az a legrosszabb, hogy Miának igaza van. Nem véletlen volt. – Mi? Azt mondod, hogy anyád direkt csinálta? – Amikor nem válaszoltam, Lissa hangja hitetlenked vé vált. – Ne már, olyat nem tenne. Kizárt. – Miért? Mert a tökéletes Janine Hathaway, az önuralom mestere? Csak az a baj, hogy egyben Janine Hathaway, a harc és az ütések mestere is. Vagy így, vagy úgy, de valamit nagyon elrontott. – Nos, oké – mondta Lissa –, de szerintem sokkal valószíbb, hogy megbotlott és elvétette az ütést, mint az, hogy di-


rekt csinálta. Ahhoz nagyon el kellett volna veszítenie az önuralmát. – Hát, végül is velem beszélgetett. Ett l bárki elveszítené az önuralmát. És éppen azzal vádoltam meg, hogy csak azért feküdt le az apámmal, mert genetikailag volt a legalkalmasabb választás. – Rose – nyögött fel Lissa. – Ezt a részt valahogy kihagytad a beszámolódból. Miért mondtál ilyet neki? – Mert valószín leg így is van. – De tudtad, hogy ett l ideges lesz. Miért kell provokálnod? Miért nem tudsz kibékülni vele? Felültem. – Kibékülni? Egy monoklit kaptam t le. Valószín leg direkt! Hogy lehet ilyesvalakivel kibékülni? Lissa csak megcsóválta a fejét, és odasétált a tükörhöz, hogy ellen rizze a sminkjét. A kötelékünkön átszivárgó érzelmek frusztráltak és csüggedtek voltak. Valahol hátul egy kis izgalom is ólálkodott. Most, hogy kidühöngtem magam, már volt türelmem alaposabban megnézni Lissát. Selymes lila blúzt viselt és térdig ér , fekete szoknyát. Hosszú haja olyan tökéletesen sima volt, amit csak egyórás hajszárítózással és vasalással lehet elérni. – Csinos vagy. Mire készülsz? Lissa érzelmei egy kicsit megváltoztak, az irántam érzett ingerültség elhalványult. – Nemsokára találkozom Chritiannel. Pár pillanatig olyan volt Lissával, mint a régi szép id kben. Csak ücsörögtünk és beszélgettünk. Amikor megemlítette Christiant, és felfogtam, hogy nemsokára itthagy miatta, sötét érzelmek kezdtek kavarogni a lelkemben… olyan érzelmek, amikr l vonakodva be kellett ismerjem, hogy féltékenységb l fakadtak. Természetesen ezt nem hagyhattam annyiban.

RICHELLE MEAD 90

– H ! Mit tett, amiért ezt érdemli? Árvákat mentett ki egy ég házból? Ha igen, akkor el ször gy dj meg arról, hogy nem gyújtotta-e fel. – Christian eleme a t z. Illik hozzá, mert az a legpusztítóbb. Lissa nevetve visszafordult a tükör el l, és észrevette, hogy óvatosan fogdosom a duzzadt arcomat. A mosolya együtt érz vé vált. – Nem olyan csúnya. – Mindegy. Tudod, én tisztában vagyok vele, mikor hazudsz. És Olendzki doktorn azt mondta, holnapra még rondább lesz. – Hanyatt feküdtem az ágyon. – Valószín leg nincs is elég alapozó a világon ahhoz, hogy ezt eltakarja, igaz? Tásával vennünk kéne pár operaház fantomja maszkot. Lissa felsóhajtott, és leült mellém az ágyra. – Kár, hogy nem tudlak meggyógyítani. Elmosolyodtam. – Az tényleg jó volna. A b báj és a karizmája, ami a lélekb l fakadt, önmagukban is nagyszer ek voltak, de Lissának a gyógyítás volt a legklaszszabb képessége. Szédít dolgokat tudott vele elérni. Lissa is arról gondolkozott, hogy mi mindent lehet csinálni a lélekkel. – Bárcsak lenne valami más módja annak, hogy kordában tartsuk a lelket… úgy, hogy közben azért használhassam a mágiát… – Aha – helyeseltem. Megértettem a benne ég vágyat, hogy nagyszer dolgokat vigyen véghez és segítsen az embereken. Ez sugárzott róla. Ja, meg az se lett volna rossz, ha azonnal meg tudja gyógyítani a szemem, és nem kell napokig várnom. – Én is ezt kívánom. Lissa megint felsóhajtott. – Én többre vagyok hivatott, mint hogy csak amiatt sóhajtozzak, bár tudnék gyógyítani meg egyebeket csinálni a lélek-


kel. Továbbá, nos, hiányzik is a mágia. Még mindig megvan; csak útját állják a gyógyszerek. Bennem ég. Akar engem, és én is akarom t. De egy fal van közöttünk. Te ezt el sem tudod képzelni. – Ami azt illeti, el tudom. És ez így is volt. Amellett, hogy volt egy összképem az érzelmeir l, néha bele is tudtam „csusszanni” Lissába. Ezt nehéz elmagyarázni, és még nehezebb átélni. Amikor ez történt, szó szerint az szemén keresztül láttam, és azt éreztem, amit átélt. Eközben én voltam. Sokszor a fejében tartózkodtam éppen, amikor a mágia után vágyakozott, és éreztem az éget vágyat, amir l beszélt. Gyakran arra ébredt az éjszaka közepén, hogy mennyire hiányoznak neki a számára immár elérhetetlen képességei. – Ja, tényleg – válaszolta búsan. – Err l néha megfeledkezem. Keser ség töltötte el. Nem ellenem irányult, inkább a megnyerhetetlen helyzete ellen. Harag szikrázott fel benne. is éppen úgy utálta a tehetetlenséget, mint én. A harag és a frusztráció valami sötétebbé és durvábbá er södött, olyasmivé, amit én nagyon nem szerettem. – Hé – értem a kezéhez. – Jól vagy? Lissa röviden lehunyta a szemét, majd kinyitotta. – Csak utálom ezt. Az érzelmei hevességér l a beszélgetésünk jutott eszembe, az, ami közvetlenül a Badicáékhoz való elindulásom el tt ment végbe köztünk. – Még mindig úgy érzed, mintha gyengülnének a gyógyszerek? – Nem tudom. Egy kicsit. – Rosszabbodik a helyzet? Lissa megrázta a fejét. – Nem. Még mindig nem tudom a mágiát használni. Közelebb érzem magam hozzá… de még mindig blokkolva van.

RICHELLE MEAD 92

– De te mégis… a hangulataid… – Igen… azok széls ségesek. De ne aggódj – tette hozzá az arcomra nézve. – Nem hallucinálok, és nem próbálok kárt tenni magamban. – Az jó! – Ezt örömmel hallottam, de azért még aggódtam. Még ha varázsolni már nem is tudott, nem tetszett a gondolat, hogy ismét kezd labilis lenni a lelkiállapota. Elkeseredetten reménykedtem, hogy a helyzet majd magától rendbe jön. – Én itt vagyok neked – mondtam kedvesen, a szemébe nézve. – Ha bármi furcsa történne… szólj nekem, oké? Ekkor a sötét érzelmek egy csapásra elt ntek bel le. Miközben ez végbement, valami furcsa rándulást éreztem a kötelékünkben. Nem tudnám mihez hasonlítani, de beleremegtem az erejébe. Lissa észre sem vette. A hangulata ismét megjavult, és a barátn m rám mosolygott. – Köszönöm – mondta. – Így lesz. Én is mosolyogtam, és boldog voltam, hogy ismét vidámnak látom. Elhallgattunk, és egy nagyon rövid pillanatra ki szerettem volna önteni neki a szívem. Mostanában olyan sok minden foglalkoztatott: az anyám, Dmitrij, a Badica-ház. Ezeket a gondolataimat elfojtottam, és kezdtek darabokra szaggatni. Most, hogy hosszú id óta el ször voltunk Lissával ilyen meghitten, végre úgy éreztem, hogy a változatosság kedvéért most én is megoszthatnám vele az én érzelmeimet. Még miel tt kinyitottam volna a számat, éreztem, hogy a gondolatai hirtelen másfelé váltanak. Türelmetlenné és idegessé váltak. Volt valami, amit el szeretett volna mondani nekem, valami, ami nagyon mélyen foglalkoztatta. Ennyit az én szívem kiöntésér l. Ha beszélni szeretne, akkor nem fogom a problémáimmal nyomasztani, úgyhogy félretoltam ket, és vártam, hogy megszólaljon. – Találtam valamit, miközben Carmack tanárn vel utánajártunk a dolgoknak. Valami furcsát…


– Ó? – kérdeztem hirtelen támadt érdekl déssel. A moráknál általában a pubertás során megy végbe a szakosodásuk valamelyik elemre. Utána az adott órákra osztják be ket, ahol megtanulhatnak bánni az elemükkel. De mint az egyetlen ismert lélekhasználó, Lissa számára nem volt olyan kurzus, amire járhatott volna. A legtöbben úgy tudták, nem szakosodott, de Carmack tanárn vel – a Szent Vlagyimir mágiatanárával – különórákon néztek utána mindennek, amit a lélekr l találni lehet. A jelenkori és a régi forrásokat is átnézték olyan nyomokat keresve, amelyek más lélekhasználókhoz vezethetnek, most, hogy már ismerték az ezekre utaló jeleket: a szakosodás látszólagos hiányát, a mentális kiegyensúlyozatlanságot stb. – Nem találtam olyat, aki igazoltan használta volna, de volt pár… izé, megmagyarázhatatlan jelenségekr l szóló leírás. Meglepetten pislogtam. – Mire gondolsz? – kérdeztem, azon merengve, hogy mi számít a vámpíroknál „megmagyarázhatatlan jelenségnek”. Amikor Lissával az emberek között éltünk, k minket tartottak volna megmagyarázhatatlan jelenségnek. – Ezek zavaros leírások… De olvastam például egy pasasról, aki el tudta érni, hogy mások olyan dolgokat lássanak, amik nem voltak ott. El tudta hitetni velük, hogy szörnyeket vagy más embereket látnak, meg ilyenek. – Ez b báj is lehet. – Nagyon er s b báj. Én nem tudnám ezt megtenni, és én jobb vagyok – vagy voltam – benne, mint bárki, akit ismerünk. És ez a fajta er a lélekb l jön… – Szóval – foglaltam össze – arra a következtetésre jutottál, hogy ez az illuzionista is egy lélekhasználó kellett legyen. – Lissa bólintott. – Miért nem keresed meg és deríted ki? – Mert nincs róla információ! Ez titkos anyag. És vannak még ilyen furcsa emberek. Például az, aki fizikailag le tudott

RICHELLE MEAD 94

meríteni másokat. Akik elájultak. És volt valaki, aki meg tudta állítani a felé dobott dolgokat a leveg ben. – Izgalom sugárzott Lissa arcáról. – Lehet, hogy csak egy leveg mágus volt – jegyeztem meg. – Lehet – válaszolta Lissa. Éreztem a benne örvényl kíváncsiságot és izgalmat. Nagyon szerette volna elhinni, hogy léteznek még hozzá hasonlók. Elmosolyodtam. – Ki gondolta volna? A moráknak is megvan a maguk Roswellje és 5l-es körzete. Csoda, hogy engem még nem vittek kísérleti laborba, hogy kiderítsék, hogy m ködik a kötelék. Lissa a töprengésb l ugratásba váltott. – Azt kívánom, bár én is tudnék néha olvasni a te gondolataidban. Kíváncsi vagyok, mi a véleményed Masonr l. – a barátom – válaszoltam határozottan, meglep dve a hirtelen témaváltáson. – Ennyi. Lissa cöcögött. – Te régebben bárkivel flörtöltél – s t – akit csak a kezed közé tudtál kaparintani. – Hé! – kiáltottam fel sértetten. – Ennyire azért nem voltam romlott! – Jó… talán nem. De úgy t nik, mintha már nem érdekelnének a pasik. Pedig érdekeltek – vagyis hát egy bizonyos pasi. – Mason nagyon kedves – folytatta Lissa. – És meg rül érted. – Tényleg az – értettem egyet. Elgondolkoztam Masonön, azon a rövid pillanaton, amikor Stan órája el tt hirtelen szexinek láttam. Ráadásul Mason vicces is, és nagyszer en kijövünk. Párkapcsolat szempontjából nem is lenne rossz választás. – Ti nagyon sokban hasonlítotok. Mindketten olyan dolgokat csináltok, amit nem kéne.


Felnevettem. Ez is igaz. Eszembe jutott Mason lelkesedése, hogy a világ összes strigáját megölje. Lehet, hogy arra nem állok készen – a korábbi kitörésem ellenére –, de bennem is megvan a fiú vakmer sége. Lehet, hogy ideje adni neki egy esélyt, gondoltam. Szórakoztató év dni vele, és nagyon régen nem csókolóztam senkivel. Dmitrijért fájt a szívem… de nála rám nem vár túl sok babér. Lissa kíváncsian méregetett, mintha tudná, mire gondolok – nos, leszámítva a dmitrijes dolgot. – Hallottam, hogy Meredith azt mondja, hülye vagy, hogy nem jársz vele. Meredith szerint azért nem, mert azt hiszed, hogy túl jó vagy hozzá. – Micsoda? Ez nem igaz! – Hé, nem én mondtam. Egyébként viszont Meredith azt tervezi, hogy lecsap rá. – Mason és Meredith? – gúnyolódtam. – Az katasztrofális lenne. Semmi közös nincs bennük. Ez kicsinyesség volt t lem, de már úgy megszoktam Mason rajongását. Hirtelen idegesíteni kezdett a gondolat, hogy valaki más szerzi meg. – Ki akarod sajátítani – találta ki Lissa ismét a gondolataimat. Nem csoda, hogy idegesíti, amikor én olvasok az övéiben. – Csak egy kicsit. Lissa nevetett. – Rose, még ha nem is Masonnel, de ismét el kellene kezdened randizni. Rengeteg srác van, aki ölne, hogy veled járhasson; olyan srácok, akik ráadásul rendesek is. Én nem mindig hoztam jó döntéseket, amikor férfiakról volt szó. Ismét a hatalmába kerített a késztetés, hogy Lissára öntsem az összes aggodalmamat. Olyan sokáig vonakodtam Dmitrijr l beszélni neki, bár felemésztett belülr l a titok. Most, hogy itt ültem vele, ismét eszembe jutott, hogy a legjobb barátn m. Bármit elmondhatok neki, nem fog elítélni. De, mint korábban

RICHELLE MEAD 96

is, most is lemaradtam a lehet ségr l, hogy kinyithassam a számat. Lissa az ébreszt órájára pillantott, és hirtelen felugrott az ágyról. – Elkések! Indulnom kell Christianhez! Boldogság töltötte el, amit egy kis feszült, várakozó öröm egészített ki. Szerelem. Mit tehet az ember? Visszanyeltem a féltékenységemet, ami megint felütötte csúf fejét. Christian ismét elvette t t lem. Ma este már nem szabadulhatok meg titkaim terhét l. Lissával elindultunk a lakóépületb l, és a barátn m gyakorlatilag elszaladt, fogadkozva, hogy majd másnap beszélünk. Én visszabattyogtam a saját szobámba. Amikor hazaértem, elmentem a tükör mellett, és az arcomat meglátván felnyögtem. Sötétlila folt csúfoskodott a szemem körül. Miközben Lissával beszélgettem, szinte mégis feledkeztem az egész ügyr l az anyámmal. Megálltam, hogy közelebbr l is megnézhessem magam, és az arcomra meredtem. Lehet, hogy beképzelt vagyok, de tudom, hogy jól nézek ki. C-s kosarat viselek, és olyan testem van, amit sokan irigyelnek az iskolában, ahol a legtöbb lány szupermodell vékonyságú. És, mint azt korábban is említettem, az arcom is elég csinos. Egy átlagos napon kilences voltam a tízes skálán – ha jó napom volt, akkor tízes. – De ma? Aha. Gyakorlatilag átcsúsztam a negatív tartományba. Arra számítottam, gyönyör leszek a sítáborban. – Az anyám vert meg – tájékoztattam a tükörképem. Az együtt érz en nézett vissza rám. Egy sóhajjal úgy döntöttem, hogy akár le is fekhetek. Semmi mást nem akartam már aznap csinálni, és talán egy kis pluszalvás felgyorsítja majd a gyógyulást. Végigmentem a folyosón a fürd szobáig, hogy lemossam az arcom és kifésüljem a hajam. Amikor visszaértem a szobámba, belebújtam a kedvenc pizsamámba, és a puha flanel egy kicsit felvidított.


Éppen a hátizsákomat pakoltam be másnapra, amikor hirtelen hatalmas érzelmi kitörés robbant keresztül a Lissával való kötelékünkön. Ez váratlanul ért, és esélyem sem volt legy zni. Olyan volt, mintha egy hurrikán kapott volna el, és hirtelen már nem a hátizsákomat néztem. „Lissába” kerültem át, és közvetlenül tapasztaltam meg, amit . És ekkor kezdtek kínossá válni a dolgok. Mert Lissa Christiannel volt. És a dolgok egyre… forróbbá váltak.

Nyolc Christian Lissát csókolta, és hú, micsoda egy csók volt az. Nem vacakolt. Olyasfajta csók volt, amit a kisgyerekeknek nem szabadna látniuk. A fenébe is, olyasfajta csók volt, amit senkinek nem lenne szabad látnia – nemhogy egy szellemi köteléken keresztül megtapasztalnia. Mint azt már korábban említettem, Lissa er sebb érzelmei ki tudják váltani ezt a jelenséget – azt, hogy berántson a fejébe. De ez mindig, mindig valamilyen negatív érzelem következménye szokott lenni. Lissa mérges vagy depressziós, és az érzelmei kinyúltak értem. De ezúttal? Most nem volt letörve. Boldog volt. Nagyon-nagyon boldog. Te jó ég! Ki kell szabadulnom innen. Az iskola kápolnájának padlásán voltak, vagy, ahogy én szeretem hívni, a szerelmi fészkükben. Rendszeresen ott találkozgattak, még amikor mindketten utálták az embereket, és el akarták kerülni ket. Végül úgy döntöttek, hogy együtt fogják utálni az embereket, és az egyik dolog vezetett a másikhoz. Nem tudtam, hogy még mindig ennyi id t töltenek itt, mióta hivatalosan is járnak. Lehet, hogy a régi szép id k kedvéért jöttek vissza. És valóban, nagyon úgy t nt, mintha ünnepelnének valamit. Kis illatos gyertyák égtek a poros, öreg helyiségben, gyertyák,


amik orgonaillattal töltötték be a leveg t. Én egy kicsit féltem volna üzembe helyezni azokat a gyertyákat egy zárt helyiségben, ami tele van gyúlékony dobozokkal és könyvekkel, de Christian valószín leg úgy vélte, megbirkózik az esetleges t zvésszel. Végül kiszakadtak abból az rülten hosszú csókból, és hátrad ltek, hogy lássák egymást. Az oldalukon feküdtek a földön. Több takaró volt alattuk kiterítve. Christian arca nyílt és gyengéd volt, ahogy végignézett Lissán, és sápadtkék szeme valami bels érzelemt l lángolt. Másképp, mint ahogy Mason szokott rám nézni. is egyértelen csodál engem, de Mason olyan, mint aki besétál egy templomba, és térdre rogy, annyira tiszteli és féli azt a valamit, amit imád, de nem egészen ért. Christian kétségkívül imádja Lissát a maga módján, de volt egy mindentudó kis csillogás a szemében, annak jele, hogy ezek ketten annyira tökéletesen és er sen egyre gondolnak, hogy nem is szükséges szavakba önteniük. – Nem gondolod, hogy ezért a pokolra jutunk? – kérdezte Lissa. Christian odanyúlt, és megérintette Lissát, végighúzta az ujját az arcán és a nyakán, majd le a selymes blúza tetejéig. Lissa zihálni kezdett az érintését l, attól, hogy olyan finom és visszafogott, és mégis ilyen er s érzéseket képes kiváltani bel le. – Ezért? – játszott Christian a blúz tetejével, hagyva, hogy az ujja hegye éppen hogy csak alá kerüljön. – Nem – nevetett Lissa. – Ezért – mutatott körbe a padláson. – Ez egy templom. Nem lenne szabad, izé, ilyesmit m velnünk idefent. – Ez nem igaz – vitatkozott Christian. Gyengéden hanyatt nyomta Lissát, és fölé hajolt. – A templom odalent van. Ez csak raktár. Isten nem bánja.

RICHELLE MEAD 100

– Te nem is hiszel Istenben – korholta Lissa. A tenyere lefelé vándorolt Christian mellkasán. A mozdulatai éppen olyan könnyedek és megfontoltak voltak, mint a fiúéi, de mégis nyilvánvalóan ugyanolyan er s érzéseket váltottak ki a másikból. Christian boldogan felsóhajtott, amikor Lissa keze az inge alá csúszott, és a hasához ért. – Csak próbállak felvidítani. – Most akármit hajlandó lennél mondani – vádolta meg Lissa. Az ujjai belekapaszkodtak a fiú pólójának szélébe, és felfelé húzták. Christian úgy helyezkedett, hogy teljesen le tudja húzni róla, majd visszahajolt fölé meztelen mellkassal. – Igazad van – helyeselt. Óvatosan kigombolt egy gombot Lissa blúzán. Csak egyet. Majd megint a barátn m fölé hajolt, és ugyanolyan határozottan, mélyen megcsókolta. Amikor felmerült leveg ért, úgy folytatta, mintha mi sem történt volna. – Áruld el, mit szeretnél hallani, és azt mondom. – Kigombolt még egy gombot. – Semmit sem szeretnék hallani – nevetett Lissa. Újabb gomb szabadult ki. – Azt mondasz, amit akarsz. Csak jó volna, ha igaz is volna. – Az igazság, mi? Senki nem akarja tudni az igazat. Az igazság nem szexi. De te… – Az utolsó gomb is kigombolódott, és Christian lehúzta Lissáról a blúzát. – Te olyan pokolian szexi vagy, hogy ilyen nincs is. A fiú szavai a t le elválaszthatatlan szarkasztikus hangnemben csendültek fel, de a szeméb l egy egészen másfajta üzenet tükröz dött Én Lissa szemén keresztül voltam a jelenet tanúja, de el tudtam képzelni, mit lát Christian. A barátn m sima, fehér b rét. Keskeny csíp jét. Egy csipkés, fehér melltartót. Lissán keresztül éreztem, hogy szúrja a csipke, de nem tör dött vele. A Christian arcán végigfutó érzelmek egyszerre voltak gyengédek és éhesek. Éreztem, hogy Lissa szíve zakatolni kezd, és a lélegzete felgyorsul. A Christianéihez hasonló érzé-


sek ködösítették el az összefügg bb gondolatait. Christian lejjebb ereszkedett, Lissára feküdt, és összeért a testük. A szája ismét a barátn mét kereste, és ahogy összeért az ajkuk és a nyelvük, éreztem, hogy muszáj lesz kiszabadulnom onnan. Mert most már értettem. Értettem, miért öltözött ki Lissa, és miért szerelték úgy fel a szerelmi fészküket, mint egy gyertyaboltot. Ez volt az. Eljött a pillanat. Egy hónapja jártak, és most le fognak feküdni egymással. Tudtam, hogy Lissa az el barátjával is megtette. Christian múltját nem ismertem, de szintén kétlem, hogy sok lány áldozatul esett volna az érdes sármjának. Viszont érezve, amit Lissa érzett, tudtam, hogy ez nem számít. Abban a pillanatban egyáltalán nem. Abban a pillanatban csak k ketten voltak, és az, amit egymás iránt éreztek. És egy olyan élettel, ami sokkal több aggódással járt, mint az korában az illett volna, Lissa teljesen biztos volt abban, amit éppen csinált. Ezt akarta. És nagyon régen meg akarta már tenni vele. Nekem pedig nem volt jogom ahhoz, hogy végignézzem. De kit akartam becsapni? Eszemben nem volt végignézni. Semmi örömöm nem lelem abban, hogy azt nézem, amint mások csinálják, és az is biztos, hogy semennyire nem akarom tudni, milyen Christian az ágyban. Ez olyan lenne, mintha fejben elveszíteném a szüzességemet. De Jézusom, Lissa egyáltalán nem segített abban, hogy kibújhassak a fejéb l. Eszében sem volt kiszakadni az érzelmei és érzései közül, és minél er sebbek lettek, annál er sebben tartottak fogva. Miközben megpróbáltam elhatárolódni a barátmt l, arra koncentráltam, hogy visszatérjek magamba, amilyen er sen csak tudtam. Még több ruha hullott le… Gyerünk, gyerünk, szóltam magamra szigorúan. El került egy óvszer… pfuj. Te egy külön személy vagy, Rose. T zz vissza a fejedbe!

RICHELLE MEAD 102

A végtagjaik összefonódtak, egyszerre mozdult a testük… Azt a… Kiszakítottam magam a fejéb l, és visszakerültem önmagamba. Ismét a szobámban voltam, de már nem érdekelt a táskám bepakolása. Az egész világom kibillent a helyér l. Furcsán, zaklatottan éreztem magam – szinte nem is voltam benne biztos, hogy Rose vagyok, vagy Lissa. És ismét neheztelni kezdtem Christianre. Én egészen biztosan nem akartam lefeküdni Lissával, de ugyanaz a fájdalom gyúlt bennem, a frusztráció, hogy már nem én vagyok számára a világ közepe. Otthagytam a hátizsákom, azonnal ágyba bújtam, magam köré fontam a karom, és kis labdává gömbölyödtem, hogy elnyomjam a mellkasomban ég fájdalmat. Gyorsan elaludtam, és ennek következményeképpen korán ébredtem. Általában úgy kell engem kirángatni az ágyból, hogy elinduljak találkozni Dmitrijjel, de ezen a napon olyan korán jelentem meg, hogy én értem el ször a tornacsarnokhoz. Várakozás közben láttam, hogy Mason átvág az egyik tanépülethez. – H ha – kiáltottam oda neki. – Mióta kelsz ilyen korán? – Mióta újra kell írnom egy matekdogát – válaszolta, miközben odasétált hozzám. Rám vetette zsivány mosolyát. – De lehet, hogy ellógom, ha cserébe veled lóghatok. Felnevettem, és eszembe jutott, mir l beszélgettünk Lissával. Igen, határozottan tehetnék rosszabbat is, mint hogy Masonnal flörtölök, és kikezdek vele. – Á! Bajba kerülnél, és akkor a sípálya már nem is lenne kihívás nekem. Mason továbbra is mosolyogva forgatta a szemét. – Ott számomra nincs kihívás, nem emlékszel? – Készen állsz már arra, hogy fogadjunk valamiben? Vagy még túlságosan félsz?


– Csak óvatosan – figyelmeztetett –, mert még a végén viszszaveszem a karácsonyi ajándékodat. – Vettél nekem ajándékot? – Erre nem számítottam. – Aha. De ha szemtelenkedsz, akkor lehet, hogy másnak adom. – Például Meredithnek? – ugrattam. – messze nem egy kategória veled, és ezt te is tudod. – Még ha monoklim van, akkor sem? – kérdeztem fintorogva. – Még két monoklival sem. Mason pillantása nem volt hamiskás, vagy akár csak sokatmondó. Egyszer en csak kedves volt. Kedves, barátságos, érdekl . Mintha tényleg kedvelne. Az utóbbi id szak rengeteg stressze után úgy éreztem, jólesik, ha tényleg kedvelnek. És ahogy Lissa egyre jobban elhanyagolt, ráébredtem, az is jólesik, ha valaki ennyire odafigyel rám. – Mit csinálsz karácsonykor? – kérdeztem. Mason vállat vont. – Semmit. Az anyám majdnem eljött, de az utolsó pillanatban vissza kellett mondania… tudod, a történtek miatt. Mason anyja nem test r. Dampyr, aki a háztartásvezetést és a gyermeknevelést választotta. Ennek eredményeképpen Mason elég sokszor találkozik vele, mint azt már korábban is tudtam. Ironikus, gondoltam, hogy az én anyám itt van, de a szándékait és az okait illet en akár a világ túlsó végén is lehetne. – Gyere át, és karácsonyozzunk együtt – mondtam egy hirtelen ötlett l vezérelve. – Lissával, Christiannel és Christian nagynénjével leszek. Szórakoztató lesz. – Tényleg? – Nagyon szórakoztató. – Nem erre vonatkozott a kérdés. Vigyorogtam. – Tudom. Gyere csak el, jó?

RICHELLE MEAD 104

Mason el adta az egyik kedvelt lovagias meghajlását. – Mindenképpen. Ezzel elsétált, pont amikor Dmitrij megérkezett az edzésre. A beszélgetésünkt l egészen felvidultam; vele egyáltalán nem gondoltam az arcomra. De Dmitrij mellett egy csapásra zavarba jöttem. Nem akartam, hogy akár egy pillanatra is ne tökéletesnek lásson, és miközben besétáltunk, mindent elkövettem, hogy a másik irányba fordítsam az arcom, nehogy észrevegye. Az emiatt érzett aggodalmam teljesen lelombozott, és ahogy egyre jobban feszengtem t le, a többi fájdalmam is azonnal visszatért. Megint a bábus terembe mentünk, és Dmitrij azt mondta, hogy egyszer en csak a két nappal azel tti mozdulatokat akarja velem gyakorolni. Boldog voltam, hogy nem említi az anyámat, és teljes er bedobással teljesítettem a feladatokat, megmutatva a bábuknak, mit kap az, aki Rose Hathawayjel kezd. Tudom, hogy a harci szellemem nem csak a teljesítménykényszeremb l fakadt. Aznap reggel képtelen voltam kontrollálni az érzelmeimet, amelyek nyers intenzitással törtek ki egyrészt az el napi összecsapásomtól az anyámmal, másrészt amiatt, aminek Lissával és Christiannel voltam tanúja el este. Dmitrij hátrad lt és úgy figyelt, id nként kritikus megjegyzéseket téve a technikára, és újfajta taktikákat javasolva. – Útban van a hajad – mondta egyszer csak. – Nem csak a perifériás látásodat akadályozod vele, de azt is kockáztatod, hogy az ellenség esetleg megkapaszkodik benne. – Ha igazi harcba indulok, akkor majd felt zöm – morogtam, miközben bedöftem a karót a bábu „bordái” közé. Nem tudom, mib l készülnek ezek a mesterséges csontok, de nem volt könny velük elbánni. Ismét az anyám jutott eszembe, és újult er vel döftem. – Ma pont kibontva hagyni volt kedvem, ennyi.


– Rose – szólt rám Dmitrij figyelmeztet hangsúllyal. Én úgy tettem, mintha meg se hallottam volna, és még egyet döftem. Dmitrij hangja élesebbé vált. – Rose. Hagyd abba! Elhátráltam a bábutól, és meglepve éreztem, mennyire felgyorsult a lélegzetvételem. Nem is voltam tudatában, hogy ilyen keményen meger ltettem magam. A hátam a falat érte. Mivel nem tudtam hova elbújni, kerültem Dmitrij tekintetét, és a földre sütöttem a szemem. – Nézz rám! – Dmitrij… – Nézz rám! Az intim múltunktól függetlenül Dmitrij azért els sorban a tanárom. Nem mondhattam nemet egy egyértelm utasításra. Lassan, vonakodva felé fordultam, továbbra is egy kicsit félrebillentett fejjel, hogy a hajam eltakarja az arcom. Dmitrij felemelkedett a székéb l, odasétált és elém állt. Elkerültem a tekintetét, de láttam, hogy a keze el relendül, hogy kisimítsa az arcomból a hajam. Majd megáll félúton. Ahogy a lélegzetvételem is. A rövid élet vonzódásunk csupa kérdés és elfojtás volt, de egyet biztosan tudok: Dmitrij imádta a hajamat. Lehet, hogy még mindig szereti. Nagyszer hajam van, elismerem. Hosszú, selymes és sötét. Dmitrij minden alkalmat megragadott, hogy hozzáérhessen, és azt javasolta, hogy a n i test rök nagy részével ellentétben ne vágassam le. Ott lebegett a keze, és a világ mozdulatlanul állt, amíg vártam, hogy most vajon mit tesz. Egy örökkévalósággal kés bb hagyta, hogy a keze fokozatosan visszahulljon az oldala mellé. A csalódás lángja csapott rajtam végig, ugyanakkor megint megtudtam valamit. Habozott. Félt megérinteni, ami talán – de csak talán – azt jelenti, hogy még mindig akar engem. Kénytelen visszafogni magát. Lassan hátrahajtottam a fejem, és a szemébe néztem. A hajam nagy része hátrahullott az arcomból – de nem mind. A ke-

RICHELLE MEAD 106

ze ismét megremegett, és abban reménykedtem, hogy odanyúl hozzám. De abbahagyta a remegést. Az izgatottságom elhalt. – Nem fáj? – kérdezte. Az arcszeszének az illata a verejtékével keveredve végigsepert rajtam. Istenem, mennyire vágytam rá, hogy hozzám érjen. – Nem – hazudtam. – Nem olyan csúnya – vigasztalt. – Meg fog gyógyulni. – Utálom t – vágtam rá, majd elképedtem, mennyi méreg volt ebben a két szóban. Még így, hogy hirtelen másra sem tudtam gondolni, csak hogy mennyire kívánom Dmitrijt, sem tudtam megbocsátani az anyámnak. – Nem is utálod – válaszolta Dmitrij gyengéden. – De igen. – Nincs arra id d, hogy bárkit is utáljál – emlékeztetett még mindig gyengéd hangon. – A mi szakmánkban nincsen. Ki kellene békülnöd vele. Lissa pontosan ugyanezt mondta. Az érzelmeim közé a felháborodás is felsorakozott. Kezdett megint felülkerekedni bennem a sötétség. – Béküljek ki vele? Miután szándékosan benyomott nekem egy monoklit? Miért én vagyok az egyetlen, aki érti, milyen hülyeség lenne ez? – Egyáltalán nem szándékosan tette – válaszolta Dmitrij kemény hangon. – Függetlenül attól, mennyire utálod, ezt hidd el nekem. Nem tenne ilyet, és különben is, találkoztam vele aznap kés bb. Aggódott érted. – Valószín leg sokkal jobban aggódott amiatt, hogy valaki feljelenti gyermekbántalmazásért – morogtam. – Nem gondolod, hogy ez a megbocsátás id szaka? Hangosan felsóhajtottam. – Ez nem egy karácsonyi különkiadás! Ez az én életem. A való világban a csodák és a jó dolgok nem válnak valóra csak úgy. Dmitrij még mindig higgadtan figyelt engem.


– A való világban az ember valóra válthatja a saját csodáit. A frusztrációm hirtelen a csúcspontjára ért, és feladtam a küzdelmet, hogy önuralmat tanúsítsak. Annyira untam már, hogy ésszer , praktikus tanácsokat kapok, amikor valami elromlik az életemben. Valahol odabent tisztában voltam vele, hogy Dmitrij csak segíteni akar, de egyszer en nem voltam olyan kedvemben, hogy jó szándékú tanácsokat hallgassak. Azt szerettem volna, ha vigasztalgatnak. Nem akartam azon gondolkozni, hogy válhatnék jobb emberré. Azt kívántam, bárcsak megölelne, és azt mondaná, hogy ne aggódjak. – Rendben, de abbahagynád most az egyszer? – kiabáltam csíp re tett kézzel. – Mit hagyjak abba? – Ezt az egész elmélyült zeneskedést. Nem úgy beszélsz velem, mint egy igazi ember. Minden, amit mondasz, csak valami bölcs, élettapasztalatos hülyeség. Velem ellentétben te tényleg egy karácsonyi különkiadás vagy. – Tisztában voltam vele, mennyire igazságtalan, hogy rajta töltöm ki a haragomat, de azon kaptam magam, hogy gyakorlatilag kiabálok. – Esküszöm, néha hallanod kellene, hogy beszélsz! És tudom, hogy nem vagy mindig ilyen. Tásával teljesen normálisan viselkedtél. De velem? Csak rutinból nyomod a dolgokat. Nem is érdekellek. Beragadtál a hülye mentorszerepedbe. Dmitrij, t le szokatlanul, meglepetten bámult engem. – Hogy nem érdekelsz? – Nem. Kicsinyes voltam… Nagyon-nagyon kicsinyes. És tudtam az igazságot – hogy valójában érdeklem, és hogy nem csak a tanárom. De nem voltam képes visszafogni magam. Minden ki akart törni bel lem. Bökdösni kezdtem a mellkasát a mutatóujjammal. – Én csak egy tanítvány vagyok neked. Rajta, folytasd a hülye szentbeszédedet, hogy… – A kéz, amit l azt reméltem,

RICHELLE MEAD 108

hogy a hajamhoz ér, hirtelen el relendült, és megragadta a bökdös kezemet. A falnak szorította, és meglepetten vettem észre egy indulatos villanást a szemében. Nem pont harag volt… hanem egy másfajta frusztráció. – Ne próbáld megmondani nekem, hogy mit érzek – mordult fel. Ekkor láttam be, hogy annak, amit mondtam, a fele igaz. Dmitrij mindig higgadt, mindig uralkodik magán – még akkor is, amikor verekszünk. De azt is elmondta, hogy egyszer kirobbant, és megverte a mora apját. Valaha igazából pont olyan volt, mint én – mindig ott leselkedik rá az a veszély, hogy gondolkodás nélkül tesz valamit, amit nem kellene. – Err l van szó, nem? – Mir l? – Hogy mindig azon küzdesz, hogy ne veszítsd el az önuralmad. Olyan vagy, mint én. – Nem – válaszolta Dmitrij, nyilvánvaló ingerültséggel. – Én megtanultam meg rizni az önuralmamat. Valamiért ett l a felismerést l bátorságra kaptam. – Nem – tájékoztattam. – Nem tanultad meg. Álarcot viselsz, és az id legnagyobb részében sikerül uralkodnod magadon. De néha nem tudsz. És néha… – el rehajoltam, és mélyebb hangon folytattam – …néha nem akarsz. – Rose… Láttam rajta, hogy felgyorsul a lélegzete, és tudtam, hogy ugyanolyan sebesen ver a szíve, mint az enyém. És nem húzódott el t lem. Tisztában voltam vele, hogy ez nem helyes – ismerem az összes logikus érvet, hogy miért nem szabad nekünk összejönnünk. De abban a pillanatban nem érdekeltek. Nem akartam uralkodni magamon. Nem akartam jól viselkedni. Miel tt még ráébredhetett volna, hogy mi történik, megcsókoltam. Találkoztak az ajkaink, és amikor éreztem, hogy viszszacsókol, tudtam, hogy igazam van. Szorosabban kezdett ölel-


ni, a falnak nyomott. Még mindig fogta a kezem, de az másik keze a fejem mögé siklott, és beletúrt a hajamba. Annyira intenzíven csókolt; haragosan, szenvedélyesen, megkönnyebbüléssel… hagyta abba. Elrántotta magát t lem, és párat hátralépett. Zaklatottnak t nt. – Ne csinálj ilyet még egyszer – mondta mereven. – Akkor ne csókolj vissza – vágtam vissza. Dmitrij egy örökkévalóságig csak nézett. – Nem azért „zeneskedem” neked, hogy hallhassam a hangom. Nem azért csinálom, mert csak egy diák vagy. Azért teszem, hogy önuralmat tanítsak neked. – És nagyszer munkát végzel – mondtam keser en. Dmitrij egy fél másodpercre lehunyta a szemét, kifújta a leveg t, és motyogott valamit oroszul. Anélkül, hogy még egy pillantást vetett volna rám, megfordult, és elhagyta a helyiséget.

Kilenc Ezután jó ideig nem találkoztam Dmitrijjel. Aznap kés bb küldött egy üzenetet, miszerint úgy gondolja, ne tartsuk meg a következ két edzést a rohamosan közeled indulás miatt. Amúgy is véget ért az iskola, írta; logikus lépés, ha az edzést is felfüggesztjük. Ez ócska kifogás volt, és tisztában voltam vele, hogy nem ezért mondja le az órákat. Ha el akar kerülni, akkor sokkal jobban esett volna, ha valami olyasmit talál ki, hogy a többi test rrel a morákra kell vigyáznia, vagy valami szupertitkos nindzsaharcmodort kell betanulniuk. A történetét l függetlenül tudtam, hogy a csók miatt kerül. Az az átkozott csók. Nem bántam meg, nem igazán. Isten a tanúm, hogy mennyire meg akartam csókolni. De helytelen okokból tettem. Azért csináltam, mert ideges voltam és frusztrált, és egyszer en be akartam bizonyítani, hogy megtehetem. Annyira elegem volt már abból, hogy jó vagyok, és helyesen viselkedem. Az utóbbi id ben próbáltam megtartani az önuralmam, de úgy t nik, megbotlottam. Nem felejtettem el a figyelmeztetést, amit Dmitrijt l kaptam – hogy mi nem csak a korkülönbség miatt nem lehetünk együtt. A munkánkban is akadályozna minket. Azzal, hogy beleer ltettem ebbe a csókba… nos, egy olyan probléma lángjait szítot-


tam, aminek végül Lissa láthatja kárát. Nem lett volna szabad ezt tennem. El nap képtelen voltam uralkodni magamon. Aznap már tisztábban láttam, és el sem tudtam hinni, mit tettem. Masonnel karácsony reggelén találkoztunk, és átmentünk a többiekhez. Ez lehet séget nyújtott arra, hogy kizárjam Dmitrijt a fejemb l. Kedveltem Masont – nagyon is. És vele szó sem lett volna olyasmir l, hogy megszökjünk és összeházasodjunk. Ahogy Lissa is mondta, egyszer en egészséges lenne, ha megint randizni kezdenék. Tása vendégelt meg bennünket egy karácsonyi villásreggelire egy elegáns étkezdében az akadémia vendégszállásán. Rengeteg csoportos program és buli folyt az iskolában is, de gyorsan észrevettem, hogy Tása megjelenése mindig felkavarja a dolgokat. Az emberek vagy egyfolytában t bámulják, vagy mindent megtesznek, hogy elkerüljék. Tása néha kihívóan viselkedik. Néha egyszer en meghúzza magát. Aznap úgy döntött, nem kerül a többi nemes útjába, és egyszer en csak kiélvezi ezt a kis privát társaságot, ami olyanokból áll, akik nem vetik meg. Dmitrij is meghívást kapott az összejövetelre, és az elhatározásom kicsit megingott, amikor megláttam. Kiöltözött az eseményre. Na jó, lehet, hogy a „kiöltözött” egy kicsit túlzás, de még soha nem került ennél közelebb hozzá. Általában egy kicsit keménynek néz ki… mintha bármelyik pillanatban harcba indulhatna. Ezúttal a sötét haját összefogta hátul, mintha rendezettnek akarna t nni. A szokásos farmerja és b rcsizmája volt rajta, de póló vagy termopulcsi helyett egy kötött fekete pulóvert viselt. Egy átlagos pulcsit, nem volt márkás, vagy ilyesmi, de ett l kicsit kifinomultabbnak nézett ki, amilyennek még nem láttam, és te jó ég, milyen jól állt neki. Dmitrij nem volt velem bunkó, vagy ilyesmi, de nem nagyon próbálkozott szóval tartani. Viszont Tásával jól elbeszél-

RICHELLE MEAD 112

gettek, és elb völten ügyeltem, ahogy felveszik a szokásos, könnyed hangnemet. Azóta megtudtam, hogy egy jó barátja Tása családjának közeli rokona; innen ismerik k ketten egymást. – Öt? – kérdezte Dmitrij meglepetten. A barátaik gyerekeil beszélgettek. – Ezt nem is tudtam. Tása bólintott. – rület. Esküszöm, nem hinném, hogy a felesége fél évnél többet töltött volna el két gyerek között. Ráadásul alacsony is, úgyhogy egyre szélesebbé válik. – Amikor el ször találkoztunk, a pasas esküdözött, hogy nem akar gyereket. Tása szeme izgatottan tágra nyílt. – Pontosan! El se tudtam hinni. Látnod kéne most. Egyszeen elolvad t lük. Esküszöm, többet gügyög, mint beszél érthet nyelven. Dmitrij felvillantotta egyik ritka mosolyát. – Nos… a gyerekek ezt teszik az emberrel. – Rólad ezt el sem tudom képzelni – nevetett Tása. – Te mindig olyan sztoikus vagy. Bár persze… te oroszul is gügyöghetnél, és akkor nem tudna róla senki. Ezen mindketten nevettek, én meg elfordultam, hálásan, hogy ott van Mason, akivel beszélgethetek. nagyon jól jött most, mert azonfelül, hogy Dmitrij úgy tett, mintha nem is lennék ott, Lissa és Christian is a saját kis világukba merülve csevegtek. Úgy t nt, a szext l csak még szerelmesebbek lettek egymásba, és kezdtem azon aggódni, hogy vajon szakít-e rám egyáltalán bármennyi id t a barátn m a sítáborban. Végül sikerült annyi id re elszakadnia Christiant l, hogy átadja a karácsonyi ajándékom. Kinyitottam a dobozt, és belenéztem. Egy sor bordó gyöngyöt láttam, és rózsaillat csapott meg. – Mi a…


Kiemeltem a gyöngysort, aminek a végén egy nehéz aranykereszt lógott. Egy csotkit kaptam Lissától. Az ugyanaz, mint a rózsafüzér, csak kisebb. Akkora, mint egy karköt . – Meg akarsz téríteni? – kérdeztem savanyúan. Lissa nem egy szentfazék, vagy ilyesmi, de hisz Istenben, és rendszeresen jár templomba. Mint az orosz és kelet-európai családok tagjainak többsége, is ortodox keresztény vallású. És én? Én leginkább ortodox agnosztikus vagyok. Úgy gondolom, Isten valószín leg létezik, de se id m, se energiám ennek utánajárni. Lissa ezt tiszteletben tartja, és soha nem próbálta rám er ltetni a vallását, amit l az ajándéka csak még furcsábbnak t nt. – Fordítsd meg – szólított fel, miközben láthatóan jól szórakozott a meghökkenésemen. Úgy tettem. A kereszt hátuljára egy sárkányt véstek virágkoszorúban. A Dragomirek pajzsa. Értetlenül pillantottam Lissára. – Családi örökség – magyarázta. – Az apám egy jó barátja meg rizte ket bedobozolva. Ezt is köztük találtam. A dédnagyanyám test réé volt. – Liss… – mondtam. A csotki hirtelen teljesen új tartalommal tölt dött fel. – Én nem… ezt nem adhatod nekem. – Hát, megtartani sem tarthatom meg. Egy test rnek kell viselnie. Az én test römnek. A csuklóm köré f ztem a gyöngyöket. A kereszt hidegen simult a b römhöz. – Tudod – ugrattam –, van némi esélye, hogy kirúgnak az iskolából, még miel tt a test röddé válhatnék. Lissa elvigyorodott. – Hát, akkor majd visszaadod. Mindenki nevetett. Tása belekezdett volna valamibe, majd az ajtóra nézve elhallgatott. – Janine!

RICHELLE MEAD 114

Az anyám állt ott, merevebben és érzelemmentesebb arccal, mint valaha. – Sajnálom, hogy elkéstem – mondta. – Dolgom volt. Dolga. Mint mindig. Még karácsonykor is. Éreztem, hogy felkavarodik a gyomrom, és forróság önti el az arcom, ahogy felrémlettek a fejemben az összecsapásunk részletei. Azóta, vagyis két napja egy árva üzenetet sem küldött, még akkor sem, amikor a kórházban voltam. Semmi bocsánatkérés. Semmi. Csikorgatni kezdtem a fogam. Leült velünk, és hamarosan csatlakozott a társalgáshoz. Már régen felfedeztem, hogy csak egy témáról képes beszélni: a test rködésr l. Kíváncsi voltam, van-e valami hobbija. Mindenkinek a Badicáék ellen intézett támadás járt az eszében, és ennek kapcsán anyám elmesélt pár hasonló összecsapást, amiben részt vett. szinte elszörnyedésemre, Mason itta minden szavát. – Nos, nem olyan könny lefejezni valakit, mint gondolná az ember – magyarázta az anyám tárgyilagosan. Én soha nem hittem, hogy könny lenne, de ezt olyan hangsúllyal mondta, mintha úgy vélné, mindenki szerint ez a világ legegyszer bb dolga. – Át kell vágni a gerincvel t és az inakat. A kötelékünkön keresztül éreztem, hogy Lissa kezdi rosszul érezni magát. nem bírja az ilyen véres témákat. Mason szeme felcsillant. – Melyik ehhez a legjobb fegyver? Az anyám elgondolkozott. – A fejsze. Azzal nagyobb er t lehet kifejteni. – Illusztrációképpen lendített egyet a karjával. – Klassz – nyugtázta Mason. – Ember, remélem, hordhatok majd fejszét. – Ez komikus és vicces ötlet volt, mert nem éppen a fejsze a legpraktikusabb fegyver útközben. A kép, amint Ma-


son egy fejszével a vállán battyog az úton, egy fél másodpercre felderítette a hangulatomat. De gyorsan elmúlt ez a pillanat. Tényleg nem értettem, miért kell ilyesmir l beszélgetnünk karácsonykor. Anyám jelenlétét l minden megkeseredett. Szerencsére a társaság hamar feloszlott. Christian és Lissa elmentek dolgukra, Dmitrij és Tása pedig láthatóan belemerültek a múltjuk felelevenítésébe. Masonnel már elég közel jártunk a dampyrok lakóépületéhez, amikor utolért minket az anyám. Egyikünk sem szólalt meg. Csillagok zsúfolták be a fekete eget élesen ragyogva, a fényük a körülöttünk lév jég és hó tükörképe volt. Én a fehér, m sz rmével szegélyezett dzsekimet viseltem. Sikerült melegen tartania, bár az arcomat szántó jeges fuvallatokkal nem tudott mihez kezdeni. Menet közben egész id alatt arra számítottam, hogy anyám majd lefordul a test rök lakrésze felé, de egyenesen bejött velünk a mi épületünkbe. – Beszélni szerettem volna veled – mondta végül. Kigyulladtak bennem a vészjelz k. Ezúttal mit tettem? Nem mondott többet, de Mason azonnal vette a lapot. Sem ostoba nem volt, sem szociális képességek szempontjából alulfejlett, noha abban a pillanatban azt kívántam, bár az lenne. Azt is viccesnek találtam, hogy a világ összes strigáját le akarja ölni, az anyámtól viszont fél. Bocsánatkér en rám pillantott, vállat vont, és azt mondta: – Figyelj, nekem izé, mennem kell még valahova. Kés bb találkozunk. Bánatosan néztem, ahogy elsétál, és azt kívántam, bár utánaszaladhatnék. Az anyám valószín leg elgáncsolna és a másik szemem is beverné, ha menekülni próbálnék. Jobb lesz, ha hagyom magam, és túlesünk a dolgon. Zavartan csoszogtam, és rajta kívül mindenfelé nézegettem, amíg vártam, hogy megszólaljon. A szemem sarkából észrevettem, hogy páran felénk pislognak. Eszembe jutott, hogy láthatóan a világon mindenki értesült arról, hogy t le kaptam a monoklit, és hirtelen úgy dön-

RICHELLE MEAD 116

töttem, nem szeretnék tanúkat a hegyi beszédhez, amit mindjárt rám szabadít. – Nem szeretnél, izé, feljönni a szobámba? – kérdeztem. Anyám meglepettnek t nt, már-már bizonytalannak. – Dehogynem. Felkalauzoltam az emeletre, biztos távolságot tartva t le menet közben. Félszeg csend növekedett közöttünk. Anyám nem szólt egy szót sem, amikor a szobámhoz értünk, de láttam, hogy minden egyes részletet gondosan megfigyel, mintha attól tartana, hogy egy striga leselkedik valahol. Leültem az ágyamra, és vártam, míg fel-alá járkált a szobámban. Nem tudtam, mit kellene csinálnom. Anyám végigsimított egy kupac könyvön, ami az etológiáról és az evolúcióról szólt. – Ezek egy házi dolgozathoz kellenek? – kérdezte. – Nem, csak érdekel, ennyi. Anyám felvonta a szemöldökét. Ezt nem tudta. De honnan is tudta volna? Semmit nem tudott rólam. Folytatta a felmérést, meg-megállt, hogy megnézzen apróságokat, amik láthatóan meglepték velem kapcsolatban. Egy képet, amin Lissával tündérnek öltöztünk halloweenre. Egy csomag cukorkát. Olyan volt, mintha most el ször találkozott volna velem. Egyszer csak megfordult, és felém nyújtotta a kezét. – Tessék. Meglepetten el rehajoltam, és odatartottam a tenyerem az övé alá. Valami kicsi és hideg pottyant a kezembe. Egy kerek medál volt az, elég apró – legfeljebb három centi lehetett az átmér je. Ezüst alapon színes üvegkörök voltak rajta. Összevontam a szemöldököm, és végighúztam rajta az ujjam. Furcsa volt, de a körökt l majdnem úgy nézett ki, mint egy szem. A legbels kicsi volt, mint a pupilla. Olyan sötétkék színben játszott, hogy szinte feketének t nt. Körülötte egy világoskék kör terült el, amit viszont egy fehér vett körül. Legeslegkívül egy nagyon-nagyon vékony sötétkék vonal fogta közre az egészet.


– Köszönöm – mondtam. Nem is számítottam t le semmire. Ez furcsa ajándék volt – mi az ördögért ad nekem pont egy szemet? –, de ajándék volt. – Én… én nem vettem neked semmit. Az anyám bólintott, ismét kifejezéstelenné és érzéketlenné vált arccal. – Nem baj. Mindenem megvan. Megint elfordult, és fel-alá kezdett járkálni a szobában. Ehhez nem volt túl sok helye, de mivel alacsonyabb volt, a léptei is rövidebbek voltak. Ahányszor elment az ablak el tt az ágyam felé, a fény rásütött a vörösesbarna hajára, és felragyogott rajta. Kíváncsian figyeltem, és rájöttem, hogy éppen olyan ideges, mint én. Egyszer csak megtorpant, és visszapillantott rám. – Hogy van a szemed? – Kezd jobban lenni. – Az jó. – Kinyitotta a száját, és volt egy olyan érzésem, hogy mindjárt bocsánatot kér. De nem tette. Amikor ismét felalá kezdett lépkedni, arra jutottam, és sem bírom a tétlenséget. Elkezdtem elpakolni az ajándékaimat. Szép kis kupacot begy jtöttem aznap délel tt. Az egyik meglepetés egy piros, virágokkal hímzett selyemruha volt, amit Tásától kaptam. Az anyám nézte, ahogy beakasztom a szoba picinyke szekrényébe. – Ez nagyon szép dolog volt Tásától. – Aha – értettem egyet. – Nem tudtam, hogy nekem is vett valamit. Nagyon kedvelem. – Én is. Meglepetten fordultam vissza a szekrényt l és meredtem az anyámra. Az elképedése az enyém tükörképe volt. Ha nem ismertem volna jobban, azt hittem volna, éppen egyetértünk valamiben. Lehet, hogy mégiscsak vannak karácsonyi csodák. – Belikov test rrel nagyon összeillenek.

RICHELLE MEAD 118

– Én… – pislogtam, mert nem voltam benne teljesen biztos, mir l beszél. – Dmitrijjel? – Belikov test rrel – javított ki anyám szigorúan. Még mindig nem barátkozott meg a közvetlen modorommal. – Mi… hogy érted, hogy összeillenek? Anyám felvonta a szemöldökét. – Nem hallottad? Megkérte, hogy legyen a test re, mivel most nincs neki egy sem. Megint úgy éreztem, mintha gyomorszájon vágtak volna. – De t… ide rendelték. Lissa mellé. – Ezt el lehet intézni. És az Ozerák hírét l függetlenül… Tása azért még nemes. Ha er lteti, akkor keresztül tudja vinni az akaratát. Üresen meredtem magam elé. – Hát, végtére is tényleg barátok, meg minden. – Annál többek is… vagy legalábbis lehetnek. Bamm! Még egy ütés. – Mi? – Hmm? Ó! Tásának… tetszik Belikov. – Az anyám hangsúlyából nyilvánvaló volt, hogy t nem túlzottan érdeklik a romantikus ügyek. – hajlandó lenne dampyr gyerekeket szülni, úgyhogy még az is lehetséges, hogy, hmm, megegyezésre jutnak, ha Belikov a test re lesz. Ó, te jóságos ég! Az id megállt. A szívem megsz nt dobogni. Ráébredtem, hogy az anyám választ vár. Az asztalomnak támaszkodva figyelt. Lehet, hogy képes strigákat levadászni, de az én érzelmeimr l fogalma sincsen. – És… igent mondott? A test re lesz? – kérdeztem er tlenül. Az anyám vállat vont.


– Szerintem még nem mondta ki a végs szót, de biztos beleegyezik. Ez egy nagyszer lehet ség. – Természetesen – visszhangoztam. Miért utasítaná vissza Dmitrij, hogy egy barátja test re legyen, és gyereket is csináljon? Szerintem az anyám mondott még valamit ezek után, de azt már nem hallottam. Semmit nem hallottam. Arra gondoltam, hogy Dmitrij elhagyja az akadémiát, elhagy engem. Felidéztem, milyen jól kijönnek Tásával. Ezek után a gondolatok után pedig életre kelt a képzel er m, és megjelent el ttem a jöv jük képekben. Tása és Dmitrij együtt. Simogatják egymást. Csókolóznak. Meztelenül. S a többi… Egy másodpercre szorosan lehunytam a szemem, majd ismét kinyitottam. – Nagyon fáradt vagyok. Az anyám mondat közben elhallgatott. Fogalmam sem volt, mir l beszélt, miel tt félbeszakítottam. – Nagyon fáradt vagyok – ismételtem meg. Hallottam, milyen üresen kong a hangom. Érzelemmentesen. – Köszönöm a szemes… izét, de ha nem bánnád… Az anyám meglepetten bámult rám, nyílt, zavart arckifejezéssel. De egy pillanat alatt a helyére került a szokásos jéghideg profizmusának fala. Addig a pillanatig fel se fogtam, mennyire elengedte magát. Pedig így volt. Egy rövid id re sebezhet vé vált mellettem. Az a sebezhet ség most elt nt. – Hát persze – válaszolta mereven. – Nem akartalak zavarni. Meg akartam mondani neki, hogy nem err l van szó. Meg akartam mondani, hogy nem személyes okokból dobom ki. És azt is el akartam mondani neki, hogy azt kívánom, bár is olyan szeret , megért anyuka lenne, amilyenekr l hall az ember, akiknek mindig el lehet mondani mindent. Esetleg egy olyan, akivel megbeszélhetem a zaklatott életemet. Istenem. Ha

RICHELLE MEAD 120

már itt tartunk, bárcsak akárkivel tudnék róla beszélni. Különösen most. De túlságosan lefoglalt a saját személyes tragédiám ahhoz, hogy egy szót is tudjak szólni. Úgy éreztem, mintha valaki kitépte volna a szívem, és a szoba túlsó végébe dobta volna. Ége, halálos fájdalom lángolt a mellkasomban, és fogalmam sem volt, hogyan lehetne valaha is kioltani. Egy dolog feldolgozni azt, hogy én nem kaphatom meg Dmitrijt. És egészen más dolog arra rájönni, hogy másvalaki viszont igen. Azért nem mondtam semmi többet, mert a beszédképességem egyszer en elt nt. Harag csillogott anyám szemében, és a szája olyan keskeny, elégedetlen vonallá változott, amilyenné szokott. Minden további szó nélkül megfordult és kiment, becsapva maga mögött az ajtót. Az ajtócsapkodás egyébként rám is nagyon jellemz . Lehet, hogy mégiscsak van pár közös génünk. De szinte azonnal megfeledkeztem róla. Csak ültem ott és gondolkoztam. Gondolkoztam és képzel dtem. A nap további részét szinte csak ezzel töltöttem. Kihagytam a vacsorát. Hullattam pár könnyet. De leginkább csak ültem az ágyamon, gondolkoztam, és egyre depressziósabbá váltam. Arra is rájöttem, hogy annál, amikor Dmitrijt Tásával képzelem el, csak arra rosszabb gondolni, amikor velem volt együtt. Soha többé nem fog úgy hozzám érni, soha nem fog megcsókolni… Ez volt a legrosszabb karácsonyom életemben.

Tíz A sítábor a legjobbkor jött. Nem voltam képes kiverni a fejemb l Dmitrijt és Tását, de a csomagolás és a készül dés legalább azt biztosította, hogy nem a gondolataim száz százaléka járt ezen. Csak úgy kilencvenöt százalék. Más dolgok is elterelték a figyelmemet. Az akadémia általában – jogosan – túlféltett minket, de ez néha nagyon klassz formában nyilvánult meg. Például az akadémiának van pár magánrepül gépe. Ez azt jelenti, hogy a strigák nem tudnak megtámadni minket a repül téren, és ráadásul stílusosan utazunk. A gépek kisebbek a szokásos utasszállítóknál, de párnázott ülésekkel rendelkeznek, és van elég hely rajtuk a lábunknak. Eléggé hátra lehet dönteni a támlákat ahhoz, hogy szinte fekve tudjunk aludni. A hosszú utakra kis monitorok vannak az ülésekben, amiken filmeket nézhetünk. Néha még finomságokat is kapunk. De lefogadtam volna, hogy ez az út túl rövid lesz mozizáshoz vagy rendes kajához. Huszonhatodika estéjén indultunk útnak. Amikor beszálltam a gépbe, körbenéztem Lissa után, mert beszélni szerettem volna vele. A karácsonyi villásreggeli óta szinte egy szót sem váltottunk. Nem lepett meg, hogy Christian mellett üldögél, és nem úgy néznek ki, mint akik arra vágynak, hogy megzavarják ket. Nem hallottam, mir l beszélgetnek, de Christian átkarolta

RICHELLE MEAD 122

Lissát, és az a nyugodt, incselked kifejezés ült az arcán, amit csak a barátn m tud bel le kiváltani. Továbbra is meg voltam róla gy dve, hogy soha nem tudná úgy megvédeni Lissát, mint én, de az egyértelm nek t nt, hogy boldoggá tenni viszont képes. Felöltöttem egy mosolyt, és biccentettem nekik, miközben végigmentem a folyosón arrafelé, ahol Mason integetett nekem. Eközben elmentem az egymás mellett ül Tása és Dmitrij mellett is. Hangsúlyozottan nem vettem róluk tudomást. – Szia – mondtam, miközben leültem Mason mellé. rám mosolygott. – Szia. Készen állsz a síelés támasztotta kihívásokra? – Készebben már nem is állhatnék. – Ne aggódj – nyugtatott meg Mason. – Majd adok némi el nyt. Gúnyos arcot vágtam, és a támlának döntöttem a fejem. – Álomvilágban élsz. – A normális srácok unalmasak. Meglepetésemre a kezemre csúsztatta a kezét. A b re meleg volt, és éreztem, hogy a kezem bizseregni kezd, ahol hozzám ér. Ez meglepett. Meg voltam róla gy dve, hogy egyedül Dmitrijre reagálok így. Ideje továbblépni, gondoltam. Dmitrij láthatóan már megtette. Neked is már rég ezt kellett volna tenned. Mason ujjai köré fontam a sajátjaimat, ami láthatóan váratlanul érte. – Szerintem is. Ez remek lesz. És az is volt. Folyamatosan próbáltam emlékeztetni magam, hogy egy tragédia miatt vagyunk itt, hogy vannak emberek és strigák, akik megint lecsaphatnak ránk. De úgy t nt, ez senki másnak


eszébe sem jut, és bevallom, nekem is elég nehezemre esett ilyeneken gondolkozni. Az üdül hely gyönyör volt. Olyanra csinálták, hogy úgy nézzen ki, mint egy rönkkunyhó, de nem létezik olyan kunyhó, amiben több száz ember elférne, vagy amiben ilyen luxusszobák lennének. Háromemeletnyi ragyogó, aranyszín fa csücsült a terebélyes feny k között. Az ablakok kecsesen ívelve szöktek a magasba, és a morák miatt sötétre festették ket. Kristálylámpák – elektromosak, de gyertya alakúak – lógtak az összes bejárat körül, az egész épületnek csillogó, szinte felékszerezett megjelenést biztosítva. Hegyek vettek körbe minket, amiket még az én szuperéles szemem is alig volt képes kivenni, és lefogadtam volna, hogy a látványuk világosban lélegzetelállító. A terület egyik fele a síterepre vezetett, ami meredek lejt kb l és bukkanókból állt, továbbá síliftek és kötelek is voltak rajta. A birtok másik felében egy jégpálya terült el, aminek nagyon örültem, mert a múltkor kés n érkeztem az erdei házikó mellé. A közelben lév sima dombokat a szánkózóknak tartották fent. És ez csak a szabadtéri rész volt. Odabent mindenféle létesítmények álltak rendelkezésre a morák igényeinek kielégítéséhez. Huszonnégy órán át kéznél voltak az etet k. A pályák éjszakai m szakban üzemeltek. rszemek és test rök járkáltak mindenütt. Minden adott volt, amire csak egy él vámpír vágyhat. A f bejárat el csarnoka fölé kupolás mennyezet borult egy hatalmas csillárral. A padlóját rafinált mintázatban lerakott márvány borította, és a recepció a nap huszonnégy órájában rendelkezésre állt. A többi szoba, a folyosók és a társalgók vörösben, feketében és aranyban játszottak. A mélyvörös dominált az árnyalatok közül, és kíváncsi voltam, hogy csak véletlenül emlékeztet-e a vérre. Tükrök és képek ékesítették a falakat, és itt-ott díszes kis asztalkák voltak elhelyezve. Ezeken vázák

RICHELLE MEAD 124

álltak halványzöld, lila pettyes orchideákkal, amelyek f szeres illattal töltötték meg a leveg t. A lakosztály, amit Lissával osztottam meg, nagyobb volt, mint a kollégiumi szobáink együtt, és ugyanolyan gazdag színek díszítették, mint az üdül többi részét. A sz nyeg olyan plüssös és olyan mély volt, hogy azonnal ledobtam a cip m az ajtónál, és mezítláb sétáltam rajta végig, kiélvezve, ahogy a talpam a puhaságba süllyed. Franciaágyakat kaptunk pehelydunyhákkal, és olyan sok párnával, hogy esküszöm, el lehetett köztük veszni, hogy utána soha többé ne találják meg az embert. Franciaablak nyílt egy hatalmas erkélyre, ami, tekintetbe véve, hogy a legfels emeleten laktunk, klassz lett volna, ha nem lett volna odakint jéghideg. Azt gyanítottam, hogy a túloldali kétszemélyes jakuzzi sokat segít majd a hideg el zésében. Ebben a rengeteg luxusban fuldokolva elértem azt a pontot, ahol a többi extra úszni kezdett a szemem el tt. A márvány fürd kád. A plazmatévé. A csokoládét és egyéb finomságokat tartalmazó ajándékkosár. Amikor végül úgy döntöttünk, hogy elindulunk síelni, úgy kellett kirángatnom magam a lakosztályból. Valószín leg képes lettem volna az egész vakációt ott tölteni egyetlen panaszszó nélkül. De végül kimerészkedtünk, és amint sikerült Dmitrijt és az anyámat ki znöm a fejemb l, elkezdtem élvezni a helyzetet. Sokat segített, hogy olyan hatalmas volt az üdül ; ez lecsökkentette a véletlen találkozások esélyét. Hetek óta most el ször voltam képes Masonre összpontosítani, és ráébredni, hogy milyen szórakoztató vele lenni. Lissával is sikerült több id t töltenem, mint az utóbbi napokban, ami szintén jobb kedvre derített. Lissával, Christiannel és Masonnel valamiféle duplarandiszer helyzetben voltunk. Mi négyen szinte az egész els napot együtt töltöttük a sípályán, bár a két morának kicsit nehezére esett lépést tartania velünk. Amiatt, amiket az edzéseken m vel-


tünk, Masonnel nem rettentünk vissza egy kis kaszkad rködést l. Elhatalmasodott rajtunk a versenyszellem, és mindent megtettünk, hogy felülmúljuk a másikat. – Öngyilkosjelöltek – jegyezte meg Christian egy ponton. Sötét volt odakint, és magas lámpaoszlopok világították meg csodálkozó arcát. Lissával az akadálypálya aljánál vártak minket, és figyelték, ahogy lemegyünk rajta Masonnel. rült sebességgel siklottunk. Az a részem, amelyik megpróbált önuralmat és bölcsességet tanulni Dmitrijt l, azt mondta, ez veszélyes, de a többi részem imádta a veszélyt. A lázadásnak az a sötét folyama még mindig nem engedett szabadulni. Mason vigyorgott, amikor hófelh t felverve megálltunk. – Á, ez csak a bemelegítés. Úgy értem, Rose képes volt végig lépést tartani velem. Gyerektempó. Lissa megcsóválta a fejét. – Nem mentek egy kicsit túl messzire? Masonnel egymásra néztünk. – Nem. Lissa megint megcsóválta a fejét. – Hát, mi bemegyünk. Próbáljátok meg nem megölni magatokat. Christiannel egymásba karolva távoztak. Néztem, ahogy elmennek, majd visszafordultam Masonhöz. – Én még bírom egy darabig. És te? – Mindenképpen. Ismét fellifteztünk a hegy csúcsára. Amikor elindultunk volna, Mason el remutatott. – Oké, mit szólsz ehhez: menjünk át azokon a bukkanókon, majd ugrassunk egyet ott a szélén, lendüljünk vissza egy hajt kanyarral, szlalomozzunk végig a fák között, és fejezzük be ott. Követtem az ujját, amivel egy szaggatott útvonalat mutatott az egyik legnagyobb lejt n. Összevontam a szemöldököm.

RICHELLE MEAD 126

– Ez rültség, Mase. – Aha! Végre megtörtél! Csúnyán néztem rá. – Err l szó sincs. – Újból végignéztem az elmebeteg útvonalon, majd megadtam magam. – Rendben. Csináljuk meg! Mason el reintett. – Csak utánad. Vettem egy mély leveg t, és elindultam. A sílécem akadálytalanul siklott a havon, és metsz szél csapott az arcomba. Az els ugratást pontosan és precízen hajtottam végre, de ahogy a következ szakaszon egyre jobban felgyorsultam, ráébredtem, milyen veszélyes is ez igazából. A másodperc törtrésze alatt kellett döntenem. Ha nem teszem meg, akkor egész életemben ezt hallgathatom Masont l – és tényleg meg akartam neki mutatni. Ha sikerül, akkor senkinek kétsége sem marad afel l, milyen klassz csaj vagyok. De ha megpróbálom és nem sikerül… kitörhetem a nyakamat. Valahol a fejemben egy hang, ami gyanúsan hasonlított Dmitrijére, a bölcs döntésekr l és az önuralmat megkívánó helyzetek felismerésér l kezdett magyarázni. Úgy döntöttem, figyelmen kívül hagyom azt a hangot, és belevágtam. Ez az útvonal éppen olyan nehéz volt, mint amit l tartottam, de hibátlanul végigcsináltam az egyik rült man vert a másik után. Hó repült fel körülöttem minden egyes éles, veszélyes kanyarban. Amikor biztonságban leértem, felnéztem, és láttam, hogy Mason vadul integet. Nem láttam az arcvonásait és a hangját sem hallottam, de el tudtam képzelni, hogy éljenez. Visszaintegettem, és vártam, hogy is leérjen. De nem tette. Mert amikor félúton járt, az egyik ugrást nem volt képes megcsinálni. Beakadt a léce, és kicsavarodott a lába. Elesett.


Körülbelül ugyanakkor értem oda hozzá, mint a pálya illetékesei. Mindenki nagy megkönnyebbülésére Mason nem törte ki a nyakát, vagy ilyesmi. De úgy t nt, a bokája csúnyán kificamodott, ami valószín leg megakadályozza majd a síelésben a szünet hátralév részében. Az egyik pályafelügyel oktató dühös arckifejezéssel rohant oda hozzánk. – Mi a csudát képzeltetek? – kiabálta. Felém fordult. – Nem tudtam elhinni, amikor megcsináltad azokat az ostoba mutatványokat! – Ezután Masonre meredt mérgesen. – És akkor még neked is muszáj volt menned és leutánoznod! Én rá akartam vágni, hogy az egész Mason ötlete volt, de az egymásra mutogatás nem segített volna a helyzeten. Egyszer en csak örültem, hogy jól van. De miközben bementünk, mardosni kezdett az önvád. Tényleg felel tlenül viselkedtem. Mi lett volna, ha Mason komolyabban megsérül? Rettenetes képek táncoltak a szemem el tt. Mason törött lábbal… kitört nyakkal… Hogy képzeltem ezt az egészet? Senki nem kényszerített, hogy végigmenjek a pályán. Mason csak javasolta… én meg nem ellenkeztem. Pedig megtehettem volna. Lehet, hogy egy kicsit gúnyolódott volna velem, de eléggé meg van értem rülve ahhoz, hogy némi n i praktikával meg tudjam akadályozni ezt a hülyeséget. Magával rántott az izgalom és a kockázat – ugyanúgy, mint amikor Dmitrijjel csókolóztam –, és nem gondoltam a következményekkel, mert titokban, legbelül még mindig ott rejt zködött bennem a késztetés, hogy vad dolgokat csináljak. Masonben is, és az övé az enyémet is el hívta. A mentális Dmitrij-hang ismét korholni kezdett. Miután Masont biztonságban visszavittük a szállásra, és kapott jeges borogatást a lábára, én egy másik bejáraton mentem vissza a saját épületembe, mint addig. Ez a kapu egy hatalmas, nyitott teraszról vezetett be, ami díszes fakorláttal volt ellátva. A te-

RICHELLE MEAD 128

rasz a hegy oldalába épült be, és elképeszt kilátást nyújtott a környez csúcsokra és völgyekre – amennyiben az ember vállalta, hogy elég hosszan ácsorogjon odakint a fagyban ahhoz, hogy megfigyelje. A legtöbben nem tették. Felsétáltam a lépcs kön a teraszra, és közben leveregettem a csizmámról a havat. Egy er teljes illat, egyszerre f szeres és édes töltötte meg a leveg t. Volt benne valami ismer s, de még miel tt azonosítani tudtam volna, hirtelen egy hang szólított meg az árnyak közül. – Hahó, kicsi dampyr. Meglep dve vettem tudomásul, hogy tényleg van valaki a teraszon. Egy pasas – egy mora – d lt a falnak, nem messze a bejárattól. Egy cigarettát emelt a szájához, mélyet szívott bele, majd ledobta a földre. Eltaposta a csikket, és vetett rám egy féloldalas mosolyt. Ez volt az a szag, esett le. Szegf szeges cigaretta. Bizalmatlanul megálltam, és karba font kézzel végigmértem. Csak valamivel volt alacsonyabb, mint Dmitrij, de nem keltett olyan gebe benyomást, mint némely mora srác. Hosszú szénfekete kabátja – ami valószín leg valami rülten drága kasmír-gyapjú keverékb l készült – rendkívül jól mutatott rajta, és a b r félcip je azt jelezte, még annál is több pénze van. Barna haja úgy nézett ki, mintha szándékosan egy kicsit kócosra fésülték volna, a szeme pedig vagy kék, vagy zöld volt – nem volt elég fény ahhoz, hogy kiderüljön. Úgy láttam, helyes arca van, és tippem szerint pár évvel lehetett nálam id sebb. Úgy nézett ki, mint aki egy fogadásról jön éppen. – Igen? – kérdeztem vissza. A tekintete végigsepert a testemen. Én már hozzászoktam, hogy a mora srácoknak felkeltem az érdekl dését. Csak ezt általában nem fejezték ki ilyen egyértelm en. És általában nem olyankor következett be, amikor téli ruhába voltam burkolva, egy monoklival a szemem körül. A srác vállat vont.


– Csak köszönni akartam, ennyi. Vártam egy kicsit, de azonkívül, hogy zsebre dugta a kezét, semmit nem tett ezután. Én is vállat vontam, és léptem párat el re. – Tudod, jó illatod van – mondta hirtelen. Megint megtorpantam, és értetlen pillantást vetettem rá, amit l csak még szélesebbre n tt a mosolya. – Én… hogy micsoda? – Jó illatod van – ismételte meg. – Viccelsz? Egész nap izzadtam. Gusztustalan szagom van. – Tovább akartam menni, de volt a pasiban valami hátborzongatóan ellenállhatatlan. Mint egy vonatszerencsétlenségben. Úgy általánosságban nem találtam vonzónak; csak hirtelen szívesen elbeszélgettem volna vele. – Az izzadtság nem rossz dolog – hajtotta a fejét a falnak, és nézett felfelé elgondolkozva. – A legjobb dolgok némelyike közben eléggé megizzad az ember. Igen, ha túl sok van bel le, és megposhad, akkor elég gusztustalan lesz. De egy gyönyör n? Ellenállhatatlan. Ha te is úgy tudnál szagolni, mint egy vámpír, akkor tudnád, mir l beszélek. A legtöbben elrontják a dolgot, és agyonlocsolják magukat parfümökkel. A parfüm se rossz… f leg, ha ez ember megtalálja a saját feromonjaihoz ilt. De csak egy cseppnyi kell bel le. Keverjünk össze húsz százalékot abból nyolcvan százalék saját verejtékkel… mmm. – Oldalra billentette a fejét, és rám nézett. – Halálosan szexi. Hirtelen eszembe jutott Dmitrij arcszesze. Aha. Az tényleg halálosan szexi, de az is biztos, hogy ennek a srácnak ezt nem fogom megemlíteni. – Nos, köszönöm a tisztálkodási leckét – jegyeztem meg. – De nekem nincs parfümöm, és most megyek, lezuhanyozom ezt a sok forró, izzadt testmozgást magamról. El re is elnézést! A srác el húzott egy csomag cigarettát, és megkínált bel le. Csak egy lépést tett felém, de ez is elég volt ahhoz, hogy más-

RICHELLE MEAD 130

valaminek a szagát is megérezzem rajta. Az alkoholét. A fejemet ráztam a cigarettára, viszont kihúzott magának egyet. – Rossz szokás – mondtam, miközben meggyújtotta. – Sok rossz szokásom van – válaszolta. Mélyen leszívta a füstöt. – A Szent Vladdal vagy itt? – Aha. – Szóval test r leszel, ha feln sz. – Mint az nyilvánvaló. Kifújta a füstöt, én meg néztem, ahogy elillan az éjszakába. Kifinomult vámpírérzékszervek vagy sem, csodáltam, hogy bárminek képes megérezni az illatát a szegf szeg mellett. – És mennyi id , amíg feln sz? – kérdezte. – Lehet, hogy szükségem lesz test rre. – Tavasszal végzek. De már foglalt vagyok. Bocs. Meglepetés villant a szemében. – Tényleg? És melyik srác foglalt le? – Nem srác. Vaszilisza Dragomir. – Ó – terült el egy hatalmas mosoly a beszélget partnerem arcán. – Amint megláttalak, tudtam, hogy z rös csaj vagy. Te vagy Janine Hathaway lánya. – Rose Hathaway vagyok – javítottam ki, mert nem akartam, hogy az anyám alapján azonosítsanak. – Örülök, hogy megismerhettelek, Rose Hathaway. – Kinyújtotta felém a keszty s kezét, amit habozva elfogadtam. – Adrian Ivaskov. – És még azt mondod, hogy én vagyok a z rös – dünnyögtem. Az Ivaskovok egy nemesi család, az egyik leggazdagabb és legel kel bb. Azok a fajta emberek, akik úgy gondolják, mindent megkaphatnak, amit csak szeretnének, és átlépnek azokon, akik az útjukba állnak. Nem csoda, hogy ilyen arrogáns a pasas. Erre felnevetett. Szép nevetése volt, telt és dallamos. A forró karamellt juttatta az ember eszébe, amint egy kanálról csöpög.


– Praktikus, mi? A hírnevünk mindkett nket megel zött. Megráztam a fejem. – Te nem tudsz rólam semmit. És én is csak a családodat ismerem. Rólad semmit nem tudok. – Szeretnél? – kérdezte Adrian incselkedve. – Bocsi. Nem érdekelnek az id sebb pasik. – Huszonegy éves vagyok. Az még nem olyan öreg. – Van barátom. – Ez csak egy kis hazugság volt. Egyértelen nem jártunk még Masonnel, de abban reménykedtem, Adrian békén hagy, ha azt hiszi, hogy foglalt vagyok. – Érdekes, hogy ezt eddig nem említetted – merengett el Adrian. – De nem verte be a szemed, igaz? Éreztem, hogy a hideg ellenére elpirulok. Abban reménykedtem, hogy nem veszi észre a szememet, bár ez ostobaság volt. A vámpírlátásával valószín leg azonnal felt nt neki, amint a teraszra értem. – Már nem élne, ha tette volna. Ezt… edzésen kaptam. Úgy értem, én test rnek tanulok. Az óráink elég kemények tudnak lenni. – Ez nagyon szexi – válaszolta Adrian. A földre dobta a második cigijét is, és elnyomta a lábával. – Hogy beverték a szemem? – Jaj, nem. Az persze hogy nem az. Hanem a veled való kemény edzés gondolata az. Nagy rajongója vagyok a küzd sportoknak. – Ebben biztos voltam – jegyeztem meg szárazon. A srác arrogáns volt és önhitt, mégsem tudtam rávenni magam, hogy otthagyjam. Mögöttünk léptek hangzottak fel, mire megfordultam. Mia ért oda az ösvényen és sétált fel a lépcs n. Amikor meglátott minket, hirtelen megtorpant. – Szia, Mia. Mia egyikünkr l a másikunkra pillantott.

RICHELLE MEAD 132

– Még egy pasi? – kérdezte. A hangsúlyából azt a következtetést lehetett levonni, hogy egy egész háremem van férfiakból. Adrian kíváncsi, vidor pillantást vetett rám. Én összeszorítottam a fogam, és úgy döntöttem, ezt nem méltatom válaszra. lem szokatlan módon inkább az udvariasságot választottam. – Mia, ez itt Adrian Ivaskov. Adrian ugyanolyan b bájosan fordult Mia felé, ahogy engem kezelt. Megrázta a kezét. – Mindig örülök, ha Rose barátaival találkozom, különösen, ha ilyen csinosakkal. – Úgy beszélt, mintha gyermekkorunk óta ismernénk egymást. – Nem vagyunk barátok – jegyeztem meg. Ennyit az udvariasságról. – Rose csak pasikkal és pszichopatákkal barátkozik – tette hozzá Mia. A hangjából sütött a szokásos megvetés, amit irántam tanúsított, de a tekintetében valami arról árulkodott, hogy Adrian egyértelm en felkeltette az érdekl dését. – Nos – válaszolta a srác vidáman –, mivel én pszichopata is vagyok, meg pasi is, ez megmagyarázza, miért vagyunk mi ilyen jó barátok. – Te sem vagy a barátom – közöltem vele. Adrian felnevetett. – Mindig kéreted magad, mi? – Nem mindig kéreti magát – vetette közbe Mia, akit láthatóan zavart, hogy Adrian nekem több figyelmet szentel. – Csak kérdezd meg a fél iskolát. – Aha – vágtam vissza –, és a másik felét l meg Miáról lehet mindent megtudni. Ha teszel neki egy kis szívességet, rengeteg viszontszívességet tesz neked. – Amikor hadat üzent nekünk, Miának sikerült elérnie, hogy pár srác az iskolából mindenkinek azt hazudja, mindenféle borzalmas dolgokat m veltem velük. Ebben az volt az ironikus, hogy cserébe, amiért hazudtak miatta, tényleg lefeküdt velük.


Némi szégyen villant végig az arcán, de nem tágított. – Nos – válaszolta –, én legalább nem ingyen csinálom. Adrian olyan hangot adott ki, mint a vereked macskák. – Befejezted? – kérdeztem. – Itt a lefekvés ideje, a feln ttek most beszélgetni szeretnének. – Kislányos megjelenése mindig is Mia érzékeny pontja volt, amit én habozás nélkül bármikor kihasználtam. – Persze – válaszolta nyersen. Az arca rózsaszínre váltott, amit l csak még jobban kezdett hasonlítani egy porcelánbabára. – Amúgy is van jobb dolgom. – Az ajtó felé fordult, majd kezével a kilincsen megállt. Adrianre pillantott. – Tudod, az anyja verte be a szemét. Ezzel bement. A csicsás üvegajtó becsapódott mögötte. Adriannel némán ácsorogtunk odakint. Végül ismét el vette a cigarettáját, és meggyújtott még egyet. – Az anyád? – Fogd be! – Te is azok közé tartozol, akinek mindenki vagy a lelki társa, vagy halálos ellensége, igaz? Nincs középút. Vasziliszával valószín leg olyanok vagytok, mint a testvérek, ugye? – Azt hiszem. – És hogy van? – He? Mir l beszélsz? Adrian vállat vont, és ha nem ismertem volna jobban, azt mondtam volna, túljátssza a lazaságot. – Nem tudom. Úgy értem, hallottam, hogy ti ketten megszöktetek… meg volt az a dolog a családjával és Viktor Daskovval… Viktor említésére megmerevedtem. – És? – Nem tudom. Csak úgy gondoltam, ezeket nem feltétlenül könny , tudod, feldolgoznia. Alaposan végignéztem rajta, azon töprengve, hogy mire célozhat. Néhány dolog kiszivárgott Lissa labilis lelkiállapotáról,

RICHELLE MEAD 134

de a nagy részét elfojtották. A legtöbben megfeledkeztek az egészr l, vagy úgy gondolták, csak kacsa volt. – Mennem kell. – Úgy döntöttem, most a meghátrálás a legjobb taktika. – Biztos vagy benne? – Adrian csak enyhén t nt csalódottnak. Leginkább ugyanolyan pimasznak és vidámnak látszott, mint el tte. Valami még mindig izgatott engem benne, de bármi is volt az, ahhoz nem bizonyult elégnek, hogy az összes többi érzelmemet legy zze, vagy hogy miatta megkockáztassam Lissa kibeszélését. – Azt hittem, eljött az ideje a feln ttbeszélgetéseknek. Rengeteg feln tt-téma van, amit szívesen megbeszélnék veled. – Kés van, fáradt vagyok, és a cigarettáidtól megfájdul a fejem – morogtam. – Azt hiszem, ez jogos. – Megszívta a cigarettát, és kifújta a füstöt. – Vannak n k, akik úgy gondolják, szexinek t nök a dohányzástól. – Szerintem csak azért szívod ket, hogy legyen id d gondolkozni, amíg kitalálod a következ szellemes megjegyzésedet. Adrian köhögni kezdett a füstt l, mert szívás közben nevette el magát. – Rose Hathaway, alig várom, hogy ismét találkozzunk. Ha fáradtan, idegesen ennyire elb völ vagy, és monoklival, síruhában ilyen gyönyör , akkor a legjobb formádban ellenállhatatlan lehetsz. – Ha az „ellenállhatatlant” úgy értetted, hogy jobb, ha félted az életed, akkor igen. Igazad van. – Felrántottam az ajtót. – Jó éjt, Adrian. – Nemsokára ismét találkozunk. – Az nem valószín . Mondtam már, hogy nem érdekelnek az id sebb pasik.


Besétáltam az épületbe. Miközben becsukódott az ajtó, egész halványan hallottam, ahogy utánam kiabál: – Aha, persze.

Tizenegy Lissa felkelt és elt nt, még miel tt akár a másik oldalamra fordultam volna másnap reggel, ami azt jelentette, hogy kisajátíthattam a fürd szobát, miközben felkészültem a napra. Imádtam azt a fürd szobát. Hatalmas volt. A franciaágyam kényelmesen elfért volna benne. A jeges fürd az állítható zuhanyfejjel felébresztett, bár az izmaim még sajogtak az el naptól. Miközben az egész alakos tükör el tt állva fésülködtem, csalódottan láttam, hogy a kék folt még mindig ott van a szemem körül. De határozottan világosabbnak t nt, és sárgásabb lett. Némi alapozó és púder szinte teljesen elfedte. Elindultam lefelé, hogy magamhoz vegyek némi élelmet. Az ebédl ben éppen befejezték a reggeli felszolgálását, de az egyik pincérn l kaptam pár barackos marcipánrudat az útra. Séta közben azt majszolgattam, és megpróbáltam megérezni, merre lehet Lissa. Pár pillanattal kés bb kiderült, hogy valahol az épület túloldala felé lehet, távol a tanulók szállásától. Követtem a nyomát a harmadik emelet egyik ajtajáig. Bekopogtam rajta. Christian nyitott ajtót. – Megjött Csipkerózsika. Isten hozott! Beinvitált. Lissa törökülésben ült az ágyon odabent, és elmosolyodott, amikor meglátott. A szoba éppen olyan fény


volt, mint a miénk, de a legtöbb bútort félretolták, hogy legyen hely, és az így létrejött nyílt területen Tása állt. – Jó reggelt – mondta. – Szia – válaszoltam. Ennyit arról, hogy majd kerülöm. Lissa megveregette az ágyat maga mellett. – Ezt látnod kell. – Mi folyik itt? – Leültem az ágyra, és bekaptam a marcipán maradékát is. – Rosszalkodunk – válaszolta Lissa huncut arckifejezéssel. – Tetszeni fog. Christian odasétált az üres részre, és megállt Tásával szemben. Méregetni kezdték egymást, megfeledkezve Lissáról és rólam. Nyilvánvalóan valaminek a közepére estem be. – Akkor miért nem használhatom a felemészt varázsigét? – kérdezte Christian. – Mert ahhoz rengeteg energia kell – válaszolta Tása. Még farmerban, lófarokkal is – s t, a heges arcával sikerült elképeszt en csinosnak t nnie. – Ráadásul ezzel a módszerrel a legvalószín bb, hogy megölöd az ellenfeled. Christian hangja gúnyos volt: – És miért ne akarnék megölni egy strigát? – Nem mindig strigákkal harcol az ember. És az is lehet, hogy információra lesz szükséged t lük. Az okoktól függetlenül jobb, ha mindenre fel vagy készülve. Az offenzív mágiát gyakorolják, döbbentem rá. Izgalom és érdekl dés váltotta fel a mogorvaságot, ami Tását meglátván borított el. Lissa nem viccelt azzal, hogy „rosszalkodnak”. Mindig is gyanítottam, hogy gyakorolják az offenzív mágiát, de… h ha. Erre gondolni és a saját szememmel látni egészen más dolog volt. A mágiát tilos fegyverként alkalmazni. A törvényünkbe ütközik. Ha egy diák kísérletezik vele, azt megbocsátják, és kap valami büntetést, de amikor egy feln tt aktívan tanít rá egy kiskorút… hát. Ett l Tása nagy bajba kerülhet. Fél

RICHELLE MEAD 138

másodpercre eljátszottam a gondolattal, hogy feljelentem. De ezt rögtön el is fojtottam. Lehet, hogy utálom, amiért Dmitrijre hajt, de egy részem valahol hitt abban, amit Christiannel m veltek. Ráadásul nagyon vagány dolognak is tartottam. – A figyelemelterel b vige majdnem ugyanolyan hasznos – folytatta Tása. Kék szemében az az intenzív összpontosítás látszott, amit gyakran láttam a mágiát alkalmazó morákon. A csuklója el revillant, és egy t zcsík kígyózott el Christian arca el tt. Nem ért hozzá, de abból, ahogy megrándult az arca, feltételeztem, hogy a melegét azért megérezte. – Próbáld meg – mondta neki Tása. Christian csak egy pillanatig habozott, majd ugyanolyan mozdulatot tett, mint a n . T z villant fel, de egyáltalán nem olyan kifinomultan szabályozott, mint az el . És Christiannek céloznia is kevésbé sikerült. A láng egyenesen Tása arca felé tartott, de még miel tt hozzáérhetett volna, kettévált el tte és kikerülte, mintha láthatatlan pajzsba ütközött volna. Tása a saját varázsereje segítségével védte ki. – Nem rossz… leszámítva, hogy majdnem leégetted az arcom. Még én sem kívántam volna, hogy megégjen az arca. Bár a haja… ó, igen. Akkor megnézhetnénk, mennyi marad a csinosságából a hollófekete sörénye nélkül. Még egy darabig gyakoroltak Christiannel. A fiú id vel egyre ügyesebb lett, bár egyértelm en sokat kellett még gyakorolnia, hogy utolérje Tása képességeit. Az érdekl désem egyre tt, ahogy figyeltem ket, és azon kaptam magam, hogy az ilyen típusú mágia nyújtotta lehet ségeken töprengek. Akkor fejezték be az órát, amikor Tása kijelentette, hogy mennie kell. Christian felsóhajtott, és láthatóan frusztrálta, hogy nem képes egy óra alatt a b vige mesterévé válni. Majdnem ugyanolyan versenyszellem égett benne is, mint bennem.


– Még mindig úgy gondolom, hogy könnyebb lenne egyszeen csak elégetni ket – vitatkozott. Tása elmosolyodott, miközben szorosabb lófarokba fésülte a haját. Igen. Határozottan bírnám, ha megszabadulna a hajától, különösen, hogy tudom, hogy Dmitrij mennyire szereti a hoszszú hajat. – Könnyebb, mert kevésbé kell hozzá koncentrálni. Az amar dolog. Hosszú távon er sebb lesz a varázser d, ha ezt meg tudod tanulni. És, mint már említettem, vannak el nyös oldalai is. Nem akartam egyetérteni vele, de nem volt más választásom. – Nagyon hasznos lehet, ha éppen egy test rrel együtt harcolsz – szóltam közbe izgatottan. – Különösen, ha egy striga elégetéséhez tényleg olyan sok energia kell. Így elég, ha csak egy gyors villanásra használod az er det, hogy eltereld a figyelmét. És ezzel biztosan sikerül, annyira utálják a tüzet. Több id re nincs is szüksége egy test rnek, hogy leszúrja karóval. Így egy egész csapat strigával elbánhattok. Tása rám vigyorgott. Néhány mora – mint például Lissa és Adrian – úgy mosolygott, hogy ne látsszon ki a foga. Tása mindig kivillantotta az övéit, a hegyes szemfogait is beleértve. – Pontosan. Egyszer muszáj lesz együtt elmennünk strigákra vadászni – ugratott. – Nem hinném – válaszoltam. A szavak önmagukban nem voltak olyan durvák, de a hangsúlyom határozottan az volt. Hideg. Barátságtalan. Tása egy pillanatra meglepettnek t nt a hirtelen hangulatváltozásomtól, de túltette magát rajta. A kötelékünkön keresztül megéreztem Lissa döbbenetét. De Tása nem t nt zaklatottnak. Még egy kicsit csevegett velünk, majd megbeszélte Christiannel, hogy a vacsoránál találkoznak. Lissa szigorú pillantást vetett rám, miközben , Chris-

RICHELLE MEAD 140

tian és én lesétáltunk a bonyolult csigalépcs n, ami visszavezetett az el csarnokba. – Az meg mi a csuda volt? – kérdezte. – Mi volt mi a csuda? – játszottam az ártatlant. – Rose – mondta Lissa jelent ségteljesen. Nehéz az embernek hülyének tettetnie magát, ha a barátn je tisztában van vele, hogy tud olvasni a gondolataiban. Pontosan tudtam, mire gondol. – Bunkó voltál Tásával. – Annyira azért nem voltam bunkó. – Udvariatlan voltál – szögezte le Lissa, miközben kitért egy mora gyerekcsoport el l, akik elözönlötték az el csarnokot. Dzsekibe voltak bugyolálva, és egy elgyötört külsej mora síoktató követte ket. Csíp re tettem a kezem. – Figyelj, egyszer en csak rossz a kedvem, oké? Nem aludtam ki magam. Én egyébként sem vagyok olyan, mint te. Nekem nem muszáj mindig udvariasnak lennem. Mint az utóbbi id ben elég gyakran el fordult, el se tudtam hinni, mi szaladt ki a számon. Lissa rám meredt, inkább elképedten, mint sértetten. Christian mérgesen nézett, és majdnem rám förmedt, amikor, hála az égnek, odajött hozzánk Mason. Nem volt szüksége gipszcsizmára, vagy ilyesmi, de egy kicsit sántikált. – Szia, bicebóca – köszöntem neki, majd a kezemet az övébe csúsztattam. Christian félretette az irántam érzett haragját, és inkább Masonhöz fordult: – Igaz a hír, hogy az öngyilkos man vereid végül bosszút álltak? Mason tekintete rajtam maradt. – Igaz, hogy Adrian Ivaskovval találkozgatsz? – Én… micsoda? – Úgy hallottam, tegnap berúgtatok.


– Így volt? – kérdezte Lissa döbbenten. Én egyik jük arcáról a másikra pislogtam. – Nem, dehogy! Alig ismerem. – De ismered – er sködött Mason. – Alig. – Rossz híre van – figyelmeztetett Lissa. – Aha – tette hozzá Christian. – Nagyon sok lánnyal volt már dolga. Ezt nem tudtam elhinni. – Leszállnátok rólam, srácok? Nagyjából olyan öt percig beszélgettem vele! És azt is csak azért, mert elállta a befelé vezeutat. Honnan szeditek ezeket a marhaságokat? – Azonnal meg is válaszoltam a saját kérdésemet. – Miától. Mason bólintott, és volt benne annyi tartás, hogy elszégyellte magát. – És te mióta állsz vele szóba? – kérdeztem. – Csak összefutottunk, ennyi – válaszolta. – És te hittél neki? Tudod, hogy annak, amit mond, a fele hazugság. – Igen, de a hazugságoknak általában van valami kis igazságmagvuk. És te tényleg beszélgettél Adriannel. – Igen. Beszélgettem. Ennyi. Mostanában komolyan gondolkoztam azon, hogy Masonnel fogok járni, úgyhogy nem tetszett, hogy nem hisz nekem. Valamivel korábban segített nekem kibogozni Mia hazugságait, úgyhogy meglep dtem, hogy most olyan komolyan veszi ket. Talán ha tényleg komolyabb érzelmeket kezdett táplálni irántam, akkor lehet, hogy a féltékenység vette el a józan ítél képességét. Meglep módon, most Christian sietett a segítségemre és váltott témát: – Gondolom, ma nem fogsz síelni, ugye? – mutatott Mason bokájára, amivel azonnal sikerült bel le sértett reakciót kiváltania.

RICHELLE MEAD 142

– Mi, azt hiszed, hogy ez vissza tud engem fogni? – kérdezte. A haragja azonnal elt nt, és bizonyítási vágy vette át a helyét – ez mindkett nkben er sen égett. Lissa és Christian úgy néztek rá, mintha meg rült volna, de én tudtam, hogy semmi, amit mondunk, nem lesz képes megállítani. – Szeretnétek ti is velünk jönni? – kérdeztem Lissától és Christiant l. Lissa megrázta a fejét. – Nem tudunk. El kell mennünk erre a villásreggelire, amit a Conták tartanak. Christian felmordult: – Mármint neked kell elmenned. Lissa oldalba vágta. – Neked is. A meghívón az állt, hogy vihetek egy vendéget. Egyébként is, ez csak egy bemelegít a nagy eseményhez. – Az meg mi lesz? – kérdezte Mason. – Priscilla Voda hatalmas vacsorája – sóhajtotta Christian. A fájdalmát látván muszáj volt mosolyognom. – a királyn legjobb barátn je. A legsznobabb nemesek lesznek ott, ráadásul öltönyt kell majd viselnem. Mason rám vigyorgott. A korábbi ellenségessége elt nt. – A síelés egyre jobban hangzik, mi? Oda legalább nem kell kiöltözni. Otthagytuk a morákat, és kimentünk. Mason ezúttal nem tudott úgy versenybe szállni velem, mint el nap; lassan és esetlenül mozgott. Ennek ellenére, mindent összevetve, megleen jól teljesített. A sérülése nem volt olyan súlyos, mint amil tartottunk, de volt annyi esze, hogy most a legkönnyebb pályákat válassza. A sötétben ott függött a telehold, az az ezüstfehér, ragyogó gömb. A földön az elektromos megvilágítás elhalványította a fényét, de itt-ott, az árnyékos részeken nagy nehezen sikerült beragyognia a területet. Azt kívántam, bár elég világos lenne


ahhoz, hogy lássuk a környez hegyeket is, de azok a csúcsok a sötétség takarásában maradtak. Elfelejtettem megnézni ket korábban, amikor világos volt odakint. A pályák számomra nem jelentettek kihívást, de Mason mellett maradtam, és id nként ugrattam egy kicsit azzal kapcsolatban, hogy az öreges tempójától elalszom. Unalmas vagy sem, jó volt odakint lenni a barátaimmal, és a mozgás eléggé felkavarta a vérem ahhoz, hogy átmelegedjek a csíp s leveg ben. A lámpák bevilágították a havat, ami a fényükben hatalmas, fehér tengerré változott, halványan csillogó kristálypelyhekkel. És amikor sikerült elfordulnom, és kitakarni a fényt a saját látómez mb l, akkor felnézve láthattam a csillagokkal teleszórt eget. Élesen, kristálytisztán ragyogtak a tiszta, fagyos leveg ben. Megint kint maradtunk a nap nagy részében, de ezúttal hamarabb lefújtam a bulit, és úgy tettem, mintha elfáradtam volna, hogy Mason pihenhessen egy kicsit. Lehet, hogy sikerült egy kicsit síelnie a fájós bokájával, de láttam rajta, hogy kezd jobban fájni neki. Visszaindultunk a szállás felé, szorosan egymás mellett sétálva, és közben nevetgéltünk valamin, amit korábban láttunk. Hirtelen valami fehér villant a perifériás látómez mben, és egy hógolyó csapódott Mason arcába. Azonnal védekez pózt vettem fel, hátraugrottam és körbelestem. Diadalkiáltások hangzottak fel arról a területr l, ahol a tárolóhelyiségek voltak, és ami félig beleolvadt a fenyvesbe. – Lassú vagy, Ashford – kiabálta valaki. – A szerelem nem tesz jót neked. További nevetések. Mason legjobb barátja, Eddie Castile, és még pár test rtanonc iskolatársunk bukkant el egy facsoport mögül. Mögülük is kiáltásokat hallottam. – De azért beveszünk, ha a mi csapatunkban szeretnél lenni – folytatta Eddie. – Akkor is, ha úgy védekezel, mint egy lány. – Milyen csapatba? – kérdeztem izgatottan.

RICHELLE MEAD 144

Az akadémia területén a hógolyózás szigorúan tilos volt. Az iskola munkatársai valami érthetetlen okból attól tartottak, hogy üvegcserepeket vagy borotvapengét teszünk a hógolyókba, bár nekem fogalmam sem volt, szerintük honnan szereznénk egyáltalán ilyesmit. Nem mintha egy hógolyócsata akkora nagy lázadás lett volna, de a rengeteg stressz után, amit az utóbbi id ben átéltem, embereket valamivel megdobálni egyszer en a legjobb ötletnek nt, amit csak mostanában hallottam. Masonnel gyorsan a fák közé siettünk a többiekkel. A tiltott csata lehet sége új energiákkal látta el, és segített neki megfeledkezni a fájós bokájáról. Elszánt lelkesedéssel vetettük magunkat a harcba. A csata csakhamar arról kezdett szólni, hogy minél több embert eltaláljunk, miközben kitérünk a többiek támadása el l. Én mindkét téren kiemelked képességeket tanúsítottam, és a gyerekeskedést füttyökkel és az áldozataimra szórt lüke kis sértésekkel fejlesztettem tökélyre. Mire valaki észrevette, hogy mit csinálunk, és ránk kiabált, mindannyian hóval borítva nevettünk. Masonnel ismét elindultunk a szállás felé, és olyan jókedvünk volt, hogy tudtam, az Adrian-ügy el van felejtve. És valóban, közvetlenül, miel tt bementünk volna, Mason rám nézett. – Sajnálom, hogy, izé, úgy rád rontottam Adrian miatt reggel. Megszorítottam a kezét. – Semmi gond. Tudom, hogy Mia néha nagyon meggy en tud mesélni. – Igen… de még ha vele is lettél volna… nekem nincs jogom… Rámeredtem a meglepetést l, hogy az általában határtalan önbizalma hirtelen szégyenl sségbe csapott át. – Nincsen? – kérdeztem vissza.


Mosoly költözött Mason ajkaira. – Miért, van? Visszamosolyogtam, el reléptem és megcsókoltam. A szája csodálatosan meleg volt a fagyos leveg ben. A csók nem volt olyan lélegzetelállító, mint Dmitrijé az út el tt, de kedves volt és kellemes – olyan barátságosfajta csók, amib l esetleg valami komolyabb is kialakulhat. Legalábbis én ilyennek találtam. Mason arckifejezése arról árulkodott, hogy az világa alapjaiban rázkódott meg. – H ha – mondta tágra nyílt szemmel. A holdfényt l ezüstöskék lett a tekintete. – Látod? – kérdeztem. – Aggodalomra semmi ok. Sem Adrian, sem más miatt. Ismét megcsókoltuk egymást – ezúttal kicsit hosszabban –, miel tt végül szétváltunk volna. Mason láthatóan jobb hangulatba került, ez jól is volt így, és én is mosolyogva hajtottam álomra a fejem. Nem voltam benne biztos, hogy akkor most hivatalosan egy pár vagyunk-e Masonnel, de nagyon közel jártunk hozzá. De amikor elaludtam, Adrian Ivaskovval álmodtam. Megint a teraszon álltunk vele, de ezúttal nyáron. A leveg balzsamos volt és meleg, és a nap magasan ragyogott az égen, mindent aranyszín fénnyel borítva. Nem láttam ennyi napfényt azóta, hogy az emberek között éltem. Körülöttünk a hegyek és a völgyek mindenütt zöldelltek és élettel teltek meg. Madarak énekeltek mindenfelé. Adrian a terasz korlátjának d lt, felém pillantott, majd hátrah költ, amikor meglátott. – Ó. Itt nem számítottam rád. – Elmosolyodott. – Igazam volt. Tényleg ellenállhatatlan vagy tisztálkodás után. Ösztönösen a szememhez nyúltam. – Elt nt – nyugtatott meg Adrian.

RICHELLE MEAD 146

Még anélkül is, hogy meg tudtam volna nézni, valahonnan tudtam, hogy igaza van. – Nem cigarettázol. – Rossz szokás – válaszolta a fiú. Felém biccentett. – Félsz? Nagyon sok véd felszerelést viselsz. Összehúztam a szemöldököm, majd lepillantottam. Eddig fel sem t nt, mit viselek. Egy hímzett farmernadrág volt rajtam, amit egy kirakatban láttam, de nem volt rá pénzem. A pólóm alól kilátszott a hasam, és egy piercing volt a köldökömben. Mindig is ki szerettem volna lyukasztatni a köldököm, de nem telt rá. A testékszer egy kis ezüstfityeg volt, aminek a végén az a fura kék szem medál lógott, amit az anyámtól kaptam. Lissa csotkiját a csuklómon viseltem. Visszanéztem Adrianre, és megfigyeltem, hogy ver dik vissza a nap a barna hajáról. Itt, a napfényben láttam, hogy a szeme tényleg zöld volt – mély smaragdszín , nem olyan sápadt jáde, mint Lissáé. Hirtelen megdöbbentem. – Nem zavar ez a sok napfény? Adrian lazán vállat vont. – Á. Ez az én álmom. – Nem, ez az én álmom. – Biztos vagy benne? – tért vissza a fiú mosolya. Összezavarodtam. – Én… nem is tudom. Adrian felkuncogott, de egy pillanattal kés bb el is halt a nevetése. Mióta ismertem, most el ször komolynak t nt. – Miért van körülötted ilyen sok sötétség? Összehúztam a szemöldököm. – Micsoda? – Sötétség vesz körül. – Alaposan végigmért, de nem úgy, mint egy n t. – Még soha nem láttam senkit, aki olyan lett volna, mint te. Árnyékok mindenütt. Soha nem gondoltam volna. Még miközben itt állsz, az árnyékok akkor is n nek.


Lenéztem a kezemre, de nem láttam semmi különöset. Felpillantottam. – Én árnyékcsókolta vagyok… – Az mit jelent? – Egyszer meghaltam. – Ezt még soha nem említettem senkinek Lissán és Viktor Daskovon kívül, de ez csak egy álom volt. Nem számított. – De visszajöttem. Érdekl dés sugárzott fel Adrian arcán. – Ó, ez izgalmas… Felébredtem. Valaki rázott. Lissa volt az. Az érzései olyan er sen csaptak át a kötelékünkön, hogy egy rövid id re az elméjébe ugrottam, és magamat néztem. A „bizarr” nagyon visszafogott jelz lenne ennek a jelenetnek a leírására. Visszakerültem önmagamba, és megpróbáltam megfejteni Lissa rémületét és ijedelmét. – Mi a baj? – Újabb strigatámadás történt.

Tizenkett Egy pillanat alatt kiugrottam az ágyból. Az egész épület zsongott a hírt l. Az emberek kis csoportokba tömörültek a folyosókon. A családtagok egymást keresték. Páran rémülten suttogva tanácskoztak; mások hangosan, úgy, hogy mindenki hallja. Megállítottam pár embert, és megpróbáltam kideríteni, mi is történhetett igazából. De mindenki másképp mesélte el az eseményeket, és néhányan még pár szóra sem álltak meg. k továbbsiettek vagy a szeretteiket keresve, vagy a távozásra készül dve, abban a meggy désben, hogy máshol majd nagyobb biztonságban lesznek. A különböz történetek miatti frusztrációmban végül – vonakodva – beláttam, hogy azt a két forrást kell felkeresnem, akik biztos információt tudnak nyújtani számomra. Az anyámat vagy Dmitrijt. Olyan volt, mintha egy érmét kellett volna feldobnom. Pillanatnyilag egyikük után sem vágyakoztam túlságosan. Átgondoltam a dolgot, és végül anyám mellett döntöttem, mert biztosan nem Tása Ozerával hetyeg éppen. Anyám ajtaja tárva-nyitva volt, és amikor beléptünk, láttam, hogy rögtönzött hadiszállást vertek fel a szobában. Rengeteg test r nyüzsgött a környéken, ki-be járkáltak és stratégiai megbeszéléseket tartottak. Páran furcsán néztek ránk, de senki nem állított meg vagy kérdezett ki minket. Lissával lehuppantunk


egy kisebb kanapéra, hogy meghallgassuk, mir l beszélgetnek az anyámék. egy kis csoport test rrel álldogált, közt k volt Dmitrij is. Ennyit arról, hogy majd elkerülöm. Barna szeme futólag rám pillantott, mire elfordítottam a tekintetem. Pillanatnyilag nem óhajtottam az iránta táplált zavaros érzelmeimmel foglalkozni. Lissával hamar kiderültek számunkra a részletek. Nyolc morát öltek meg az öt test rükkel együtt. Három mora elt nt, vagy meghaltak, vagy strigává változtak. A támadás nem a környéken történt, hanem valahol Észak-Kaliforniában. Ezzel együtt egy ilyen tragédia szükségszer en felkavarja a morák világát, és voltak, akiket még a kétállamnyi távolság sem nyugtatott meg. Az emberek halálra rémültek, és gyorsan kiderült, mi tette ezt a konkrét támadást annyira különlegessé. – Valószín leg többen voltak, mint legutóbb – mondta az anyám. – Többen? – kiáltott fel az egyik test r. – Az a legutóbbi csoport hallatlan méret volt. Még mindig nem tudom felfogni, hogy kilenc striga képes együttm ködni – azt várod t lem, hogy elhiggyem, még ennél is szervezettebbé váltak? – Igen – csattant fel az anyám. – Voltak emberekre utaló jelek? – kérdezte valaki más. Az anyám habozott, majd azt felelte: – Igen. Megtörték a véd varázst. És ahogy az egészet megrendezték… ugyanolyan volt, mint a Badica-mészárlás. A hangja kemény volt, de kihallottam bel le némi kimerültséget is. Nem fizikai fáradtságra gondolok. Szellemileg lett elege, jöttem rá. Feszültté vált, és bántotta, amir l beszéltek. Mindig úgy gondoltam az anyámra, mint valamiféle érzelemmentes gyilkológépre, de most egyértelm en látszott, milyen nehéz neki. Ez egy sötét, csúnya téma volt – de ugyanakkor anyám habozás nélkül belevágott. Mert ez volt a kötelessége.

RICHELLE MEAD 150

Egy gombóc n tt a torkomban, de gyorsan lenyeltem. Emberek. Ugyanolyan, mint a Badica-mészárlás. Az els támadás óta folyamatosan azt elemeztük, milyen valószín tlen, hogy egy ilyen nagy strigacsapat fogjon össze, és ráadásul embereket is besorozzon. Homályos megjegyzéseket tettünk arra nézve, hogy „ha még egyszer valami ilyesmi történne…”. De senki nem gondolta komolyan, hogy ez a csoport – a Badicáék gyilkosai – ismét akcióba lépne. Egyszer bármi el fordulhat – lehet, hogy egy csapat striga véletlenül összefutott, és hirtelen ötlett l vezérelve portyázni indult együtt. Az ilyesmi rettenetes, de nem kell számolni vele. De most… most úgy t nt, hogy az a strigacsoportosulás nem véletlenszer esemény volt. Szándékosan fogtak össze, stratégikusan alkalmaztak embereket és újra támadtak. Ez most már modus operandinak számít: strigák, amint aktívan áldozatok nagyobb csoportját kutatják fel. Sorozatgyilkosság. Immár nem bízhatunk a véd varázslatok erejében. Még a napfényben sem. Az emberek napközben is ki tudnak járni, hogy leselkedjenek és szabotáljanak. A napfény már nem biztonságos. Eszembe jutott, mit mondott Dmitrij a Badica-háznál: Ez mindent megváltoztat, nem? Az anyám belelapozott pár papírba a felírótábláján. – A helyszínel k még nem készültek el a jelentésükkel, de ugyanannyi striga nem lett volna képes végrehajtani a dolgot. Egy Drozdov sem tudott elmenekülni, és az alkalmazottaik sem. Az öt test r a hét strigát lefoglalta volna annyira – legalábbis átmenetileg –, hogy páran megszökhessenek. Itt most kilencr l vagy tízr l lehetett szó. – Janine-nek igaza van – vetette közbe Dmitrij. – És ha megnézitek a lakóhely területét… túl nagy. Heten nem lettek volna rá elegen. A Drozdovok a tizenkét uralkodói család egyike voltak. Egy nagy és virágzó család, nem olyan, mint Lissa kihalófélben lé-


klánja. Rengeteg családtagjuk volt, de persze egy ilyen támadás akkor is rettenetes. Ráadásul velük kapcsolatban valami piszkálta az agyamat. Van valami, amire vissza kellene emlékeznem… amit tudnom kéne a Drozdovokról. Miközben az egyik részem ezen töprengett, leny gözve figyeltem az anyámat. Hallottam már a történeteit. Láttam és éreztem, hogy verekszik. De úgy igazából még soha nem láttam, hogy viselkedik krízishelyzetben. Ugyanolyan eltökélt önuralmat tanúsított, mint velem szemben, de itt láttam, menynyire helyénvaló is ez. Egy ilyesfajta helyzet pánikot teremt. Még a test rök között is felfedeztem azokat, akik annyira ki voltak vetk zve magukból, hogy drasztikus lépéseket akartak tenni. Az anyám biztosította az ésszer séget, emlékeztetett mindenkit, hogy összpontosítani kell, és minden részletre kiterjed en felmérni a helyzetet. Az összeszedettsége mindenkit lecsillapított; a határozott modora motiválta az embereket. Így viselkedik, döbbentem rá, egy vezet . Dmitrij éppen olyan összeszedett volt, mint az anyám, de átadta neki az irányítást. Néha emlékeztetnem kellett magam, hogy a test rök között még elég fiatalnak számít. Tovább tárgyaltak a támadásról, arról, hogy a Drozdovok egy kés i karácsonyi bulit tartottak éppen egy bálteremben, amikor megtámadták ket. – El ször a Badicák, utána a Drozdovok – dünnyögte az egyik test r. – A nemeseket pécézték ki. – A morák voltak a célpontjaik – jegyezte meg Dmitrij szárazon. – A nemesek, a közemberek, mindenki. Nemesek. Közemberek. Hirtelen megértettem, mi olyan fontos a Drozdovokkal kapcsolatban. Az ösztöneim arra késztettek, hogy ugorjak fel, és azonnal kérdezzek meg valamit, de ennél több eszem volt. Ez itt a való élet.

RICHELLE MEAD 152

Itt nincs helye heveskedésnek. Éppen olyan er s akartam lenni, mint az anyám és Dmitrij, úgyhogy megvártam, amíg befejezik a megbeszélést. Amikor a csoport elkezdett szétszéledni, leugrottam a kanapéról, és utat vágtam az anyámhoz. – Rose – mondta meglepetten. Mint Stan óráján, most sem vette észre, hogy a helyiségben vagyok. – Mit keresel itt? Ez olyan ostoba kérdés volt, hogy meg se próbáltam válaszolni rá. Mégis mit gondolt, mit kerestem ott? Ez volt az egyik legnagyobb esemény a morák életében. A jegyzetei felé böktem. – Kit öltek még meg? Anyám ingerülten ráncolta a homlokát. – A Drozdovokat. – És még? – Rose, most nincs id nk… – Voltak alkalmazottaik is, igaz? Dmitrij azt mondta, hogy közembereket is megöltek. Kiket? Megint kimerültnek t nt az anyám. Ezeket a haláleseményeket nagyon a lelkére vette. – Nem tudom a nevüket. – Végiglapozott pár oldalon, majd felém fordította a lapot. – Tessék. Végignéztem a listán. Elszorult a szívem. – Rendben – szólaltam meg. – Köszönöm. Lissával hagytuk ket tovább dolgozni. Azt kívántam, bár tudnék nekik segíteni, de a test rök nélkülünk is simán és hatékonyan elintéztek mindent; nem volt szükségük körülöttük tébláboló test rtanoncokra. – Ez meg mi volt? – kérdezte Lissa, amikor elindultunk a szállásunk f épülete felé. – A Drozdovok alkalmazottai – válaszoltam. – Mia anyukája nekik dolgozott… Lissa leveg után kapkodott.


– És? Sóhajtottam. – És rajta volt a neve a listán. – Te jó ég – állt meg Lissa az út közepén. A messzeségbe bámult, és megpróbálta visszapislogni a könnyeit. – Te jó ég – ismételte meg. Elé álltam, és a vállára tettem mindkét kezem. Lissa reszketett. – Semmi baj – nyugtatgattam. A félelme hullámokban támadt rám, de ez egy tompa rettegés volt. Sokk. – Minden rendben lesz. – Hallottad ket – folytatta Lissa. – Egy csapat striga szervez dött össze, hogy támadásokat intézzen ellenünk! Hányan lehetnek? Ide tartanak? – Nem – vágtam rá határozottan. Bizonyítékom persze nem volt erre. – Itt biztonságban vagyunk. – Szegény Mia. Erre semmit nem tudtam mondani. Úgy gondoltam, Mia egy szégyentelen boszorkány, de ilyesmit nem kívánnék senkinek, még a legádázabb ellenségemnek sem – aki egyébként pont Mia. Bár ezt a gondolatot azonnal helyesbítettem magamban. Nem Mia a legádázabb ellenségem. A nap további részében egy tapodtat sem voltam hajlandó elmozdulni Lissa mell l. Tudtam, hogy a szállásunkon nem leselkednek ránk strigák, de az óvó-véd ösztöneim túlságosan beindultak. A test rök megvédelmezik a moráikat. Mint általában, most is tartottam attól, hogy felizgatja magát vagy kiborul, úgyhogy mindent megtettem az ilyesfajta érzelmei lecsillapítása érdekében. A többi test r is ügyelt a morák biztonságára. Nem nyüzsögtek a nyomukban, de meger sítették a szállás védelmét, és folyamatos összeköttetésben maradtak a támadás helyszínén tartózkodó test rökkel. Egész nap csak áradtak az információk a

RICHELLE MEAD 154

véres részletekr l, csakúgy, mint az elméletekr l, hogy vajon hol tartózkodhatnak éppen a strigák. Persze a test rtanoncokkal nem sok mindent osztottak meg. Míg a test rök azzal foglalkoztak, amihez a legjobban értettek, a morák is azzal foglalkoztak, amihez – sajnálatos módon – a legjobban értettek: a szájukat jártatták. Mivel olyan sok nemes és nagy hatalmú mora volt a helyszínen, szerveztek egy gy lést aznap estére, hogy megbeszéljék, mi történt, és mit tehetnek a jöv ben. Hivatalosan semmit nem döntöttek el ezen; a moráknak van egy királyn jük és egy kormányzótanácsuk az ilyen döntések meghozatalára. De mindenki tudta, hogy az itt összegy jtött hozzászólások a döntéshozók asztalára is eljuthatnak. A biztonságunk nagymértékben múlhat azon, amit itt megbeszélünk. A gy lést egy hatalmas konferenciateremben tartották meg a szálláson belül, amiben pódium és rengeteg ül hely is volt. A hivatalos küls ségek ellenére látszott, hogy ezt a helyet nem a mészárlások és a védelmi stratégiák megtárgyalására tervezték. A sz nyeg bársonyos anyagból készült, és ezüst-fekete szín díszes virágmintát sz ttek bele. A székek fekete, csiszolt faszékek voltak, magas támlával, láthatóan díszvacsorákhoz szánták ket. Rég meghalt mora nemesekr l készült festmények lógtak a falakon. Futólag rápillantottam egy királyn re, akinek nem tudtam a nevét. Régimódi ruhát viselt – amit az én ízlésemhez túl sok csipke díszített –, és éppen olyan világos haja volt, mint Lissának. Valami általam ismeretlen pasas vezette a megbeszélést, állt a pódiumon. A legtöbb jelen lév nemes a terem elejébe gy lt. Mindenki más, a diákokat is beleértve, oda ült, ahol helyet talált. Christian és Mason ekkorra megtaláltak minket Lissával, és mindannyian elkezdtünk volna hátrad lni, amikor Lissa hirtelen megrázta a fejét. – Én el remegyek.


Mi hárman rámeredtünk. Én túlságosan megdöbbentem ahhoz, hogy letapogassam az elméjét. – Nézzétek – mutatott el re. – A királyi családok tagjai ott ülnek, családonként. Ez így is volt. A klánok tagjai egymás köré gy ltek: a Badicák, az Ivaskovok, a Zeklosok s a többi. Tása is elöl volt, de egyedül. Rajta kívül Christian képviselte az egyetlen Ozerát a helyszínen. – Oda kell mennem – jelentette ki Lissa. – Senki sem várja el, hogy odamenjél – figyelmeztettem. – Képviselnem kell a Dragomirokat. Christian gúnyos arcot vágott. – Az egész nemeskedés csak bohóckodás. Lissa arcára eltökélt kifejezés ült ki. – Ott kell lennem. Megnyitottam az elmém Lissa érzelmei el tt, és tetszett, amit találtam. A nap legnagyobb részét csendben és rettegésben töltötte, úgy, mint amikor megtudta, mi történt Mia anyukájával. Még mindig benne volt a félelem, de most már felülmúlta a szilárd magabiztosság és az eltökéltség. Lissa felismerte, hogy az uralkodó morák egyike, és bármennyire is megijesztették a portyázó strigabandák, is meg akarta tenni a kötelességét. – Igazad van – mondtam csendesen. Az is tetszett, hogy ellentmond Christiannek. Lissa elkapta a tekintetemet, és elmosolyodott. is tudta, amit én megéreztem. Egy pillanattal kés bb Christian felé fordult. – Neked is csatlakoznod kellene a nagynénédhez. Christian kinyitotta a száját, hogy tiltakozzon. Ha nem ebben a szörny helyzetben történt volna, jót mulattam volna azon, ahogy Lissa parancsolgat neki. Christian mindig olyan makacs és kekecked ; akik kényszeríteni próbálják bármire is,

RICHELLE MEAD 156

nem szoktak sikerrel járni. Az arcát figyelve láttam, hogy ugyanazt érzi Lissával kapcsolatban, amit én. is szívesen látta a barátn met ilyen er snek. Egy grimasszal összeszorította az ajkát. – Rendben. Megfogták egymás kezét, és el resétáltak. Mi Masonnel leültünk. Közvetlenül azel tt, hogy elkezd dött volna, Dmitrij is helyet foglalt a másik oldalamon. A haját hátul összefogta, a b rkabátja hullámzott körülötte, ahogy leült. Meglepetten pillantottam rá, de nem mondtam semmit. Kevés test r jött el a gy lésre; a legtöbben menteni próbálták, ami még menthet . Ez aztán szép helyzet. Ott ragadtam életem két pasija között. A megbeszélés nem sokkal ezután elkezd dött. Mindenki nagyon lelkesen ecsetelte, szerinte hogyan kellene megóvni a morákat, de igazán csak két ötlet ragadta meg a figyelmemet. – A válasz itt van körülöttünk – jelentette ki az egyik nemes, amikor szót kapott. A széke mellett állt, és körbenézett a teremben. – Itt. Az ilyen helyeken, mint ez a szállás. És a Szent Vlagyimir. Biztos helyekre küldjük a gyermekeinket, ahol a számok garantálják a biztonságot, és amiknek az rizetér l könnyebb gondoskodni. És nézzétek csak meg, hányan eljöttünk ide, gyerekek és feln ttek egyaránt. Miért nem élünk mindig így? – Rengetegen már most ezt tesszük – kiabálta be valaki. A férfi erre csak legyintett. – Pár család imitt-amott. És azok a városok, ahol sok mora lakik. De azok a morák még mindig decentralizálva élnek. A legtöbben nem osztják meg a forrásaikat: a test reiket, a varázserejüket. Ha ezt a modellt le tudnánk utánozni intett körbe –, akkor soha többé nem kellene a strigák miatt aggódnunk. – És a morák soha többé nem tudnának kapcsolatba kerülni a nagyvilággal – dünnyögtem. – Mármint amíg az emberek fel


nem fedezik a titkos vámpírvárosokat a vadonban. Akkor bizony rengeteg módon kapcsolatba kellene lépnünk velük. A másik ötlet, ami a morák megóvásával volt kapcsolatban, kevesebb logisztikai problémával járt, viszont sokkal nagyobb volt a személyes jelent sége – különösen számomra. – Az a probléma, hogy nincs elég test rünk. – Ezzel a gondolattal egy n állt el a Szelsky klánból. – Úgyhogy a válasz egyszer : többet kell szereznünk. A Drozdovoknak öt test rük volt, és ez nem bizonyult elegend nek. Csak hatan védelmeztek egy tucat morát! Ez elfogadhatatlan. Nem csoda, hogy ilyesmi megtörténhet. – És szerinted honnan kellene több test rt szereznünk? – érdekl dött az a férfi, aki a morák összeköltözése mellett érvelt. – Elég végesek a forrásaink. A n arrafelé mutatott, ahol én ültem a többi test rtanonccal. – Már most is rengeteg van. Figyeltem, ahogy edzenek. Halálosak. Miért várjuk meg, amíg betöltik a tizennyolcat? Ha felgyorsítanánk a képzésüket, és nagyobb hangsúlyt fektetnénk a közelharcra, mint az elméletre, akkor tizenhat évesen már test rök válhatnának bel lük. Dmitrij mély torokhangot adott ki, ami egyáltalán nem t nt vidámnak. El rehajolt, a térdére könyökölt, és az állát a tenyerébe vette, miközben a szeme elkeskenyült a töprengést l. – És nemcsak err l van szó, hanem rengeteg potenciális test r kárba is vész. Hol vannak a dampyr n k? A mi fajtánk összefonódva tud csak túlélni. A morák megteszik a kötelességüket, hogy a dampyrok fennmaradjanak. Ezek a n k miért nem? Miért nincsenek itt? Válaszul egy hosszú, perzsel nevetés hangzott fel. Minden tekintet Tása Ozera felé fordult. Bár a többi nemes közül sokan kiöltöztek, a köznapi ruhájában maradt. A szokásos farmerét

RICHELLE MEAD 158

viselte, egy fehér fels t, ami kicsit ki volt vágva, és egy kék, csipkésen kötött kardigánt, ami egészen a térdéig leért. A moderátorra pillantva megkérdezte: – Szabad? Az bólintott. A Szelsky n leült; Tása felállt. A többi felszólalóval ellentétben egyenesen a pódiumhoz masírozott, ahol mindenki jól láthatta. Fényes, fekete haját lófarokban fogta össze, ezzel teljesen láthatóvá téve a hegét, szerintem szándékosan. Az arca bátor volt és harcias. Gyönyör . – Azok a n k nem azért nincsenek itt, Monica, mert túlságosan lefoglalja ket a gyermeknevelés – tudod, azoké a gyerekeké, akiket a frontra akarsz küldeni, amint megtanulnak járni. És kérlek, ne sérts meg mindannyiunkat azzal, hogy úgy csinálsz, mintha a morák óriási szívességet tennének azzal a dampyroknak, hogy segítenek nekik szaporodni. Lehet, hogy a te családodban ez másképp van, de számunkra a szex élvezet. A morák, akik dampyrokkal csinálják, nem hoznak olyan hatalmas áldozatot. Dmitrij ekkorra kiegyenesedett, és már nem volt dühös az arckifejezése. Lehet, hogy felizgatta, hogy az új barátn je a szexr l beszél. Ingerültség futott rajtam végig, és abban reménykedtem, hogy ha gyilkos tekintet ül az arcomon, az emberek azt feltételezik, hogy a strigák ellen irányul, nem pedig az éppen felszólaló n ellen. Hirtelen észrevettem, hogy Dmitrij mögött Mia ül egymagában a sor végén. Eddig fel se t nt, hogy jelen van. El re esett vállakkal gubbasztott a székén. A szeme körül vörös karikák, az arca a szokásosnál is sápadtabb volt. Furcsa fájdalom gyúlt ki a mellkasomban, az a fajta, amir l soha nem gondoltam volna, hogy ki tudná váltani bel lem. – És azért várjuk meg, hogy ezek a test rök betöltsék a tizennyolcat, hogy lehet ségük nyíljon egy kicsit úgy tenni, mintha lenne életük, miel tt a hátralév éveiket folyamatos életveszélyben kell majd tölteniük. Szükségük van arra a plusz


pár évre, hogy mentálisan is éppen úgy feln hessenek, mint fizikailag. Rángassátok ki ket, miel tt felkészültek volna, kezeljétek úgy ket, mintha csak eszközök lennének… és csak abrakot gyártotok a strigáknak. Páran leveg után kezdtek kapkodni Tása merész szóhasználata miatt, de legalább sikerült mindenki figyelmét felkeltenie. – És azzal is csak abrakot gyártotok, ha megpróbáljátok a többi dampyr n t is rávenni a test rködésre. Nem kényszeríthetnek ket semmire, amit nem akarnak. Ez az egész terv, hogy még több test rt szerezzünk, azon alapul, hogy gyerekeket és vonakodó ártatlanokat akartok a halál torkába dobni, pusztán azért, hogy – éppen hogy csak – egy lépéssel lekörözzétek az ellenfelet. Erre azt mondanám, hogy a legostobább ötlet, amit valaha hallottam, ha nem kellett volna el tte az övét is végighallgatnom. Az els felszólalóra mutatott, aki azt szerette volna, hogy a morák táborokba tömörüljenek. A férfi arcát szégyen árnyékolta be. – Világosíts hát fel minket, Natasa – szólalt meg. – Áruld el, szerinted mit kellene tennünk, ha már láthatóan ennyi tapasztalatod volt a strigákkal? Halvány kis mosoly játszott Tása ajkain, de nem reagált a sértésre. – Hogy szerintem mit kellene tennünk? – Közelebb lépdelt a színpad elejéhez, és ránk meredt, miközben válaszolt a kérdésre. – Szerintem fel kellene hagynunk az olyan tervekkel, amiknek az a lényege, hogy mások védjenek meg minket. Úgy gondoljátok, hogy túl kevés a test r? Nem ez a baj. Az a baj, hogy túl sok a striga. És mi hagytuk, hogy elszaporodjanak és egyre er sebbé váljanak, azzal, hogy nem tettünk ellenük semmit, leszámítva az ilyen ostoba megbeszéléseket. A dampyrok háta mögé bújunk, és nem ügyelünk a strigákra. Ez a mi hibánk. Mi

RICHELLE MEAD 160

vagyunk az oka a Drozdovok halálának. Hadsereget akartok? Hát, itt vagyunk. Nem csak a dampyrok tudnak meg tanulni harcolni. Nem az a kérdés, Monica, hogy hova t ntek a dampyr k a frontról. A kérdés az: mi hova t ntünk? Tása mostanára már kiabált, és a meger ltetést l kipirult az arca. Szemében csillogott a szenvedély, és ez, a többi csinos vonásával együtt – még a sebhelyét is beleértve – leny göz en jól állt neki. A legtöbben le sem tudták venni róla a szemüket. Lissa csodálattal bámulta Tását, és nagy hatással voltak rá a szavai. Masont egyszer en hipnotizálta. Dmitrijt is leny gözte. És Dmitrijen túl… Dmitrijen túl Mia ült. Már nem esett el re a válla. Kihúzta magát, olyan egyenes háttal ült, mint aki karót nyelt, és a lehet legtágabbra nyílt a szeme. Úgy bámulta Tását, mintha nála lenne a válasz az élet összes kérdésére. Monica Szelsky már kevésbé volt meghatva. is Tását fixírozta. – Ugye nem azt akarod javasolni, hogy a morák is harcoljanak a test reikkel együtt, amikor jönnek a strigák? Tása a szemébe nézett. – Nem. Azt akarom javasolni, hogy a morák és a test rök már akkor vegyék fel a harcot, még miel tt a strigák eljönnének. Egy húsz év körüli fickó, aki úgy nézett ki, mint a Ralph Lauren cég arca, pattant fel a helyér l. Pénzbe is lefogadtam volna, hogy nemesi származású. Senki más nem engedhetne meg magának ilyen tökéletes melírt. A fickó leoldotta a drágának t pulcsiját a derekáról, és a széke támlájára borította. – Ó – szólalt meg gúnyos hangon, anélkül, hogy engedélyt kapott volna. – Szóval kiosztasz pár dorongot és karót, majd csatába küldesz minket? Tása vállat vont.


– Ha csak ennyibe kerül, Andrew, akkor persze. – Gonosz kis mosoly futott végig csinos ajkain. – De vannak más fegyvereink is, amiket megtanulhatunk használni. Olyanok, amik a test reinknek nem állnak rendelkezésükre. A srác arckifejezése elárulta, mennyire elmebetegnek találja a gondolatot. A szemét forgatva szólalt meg: – Ó, tényleg? És mik azok? Tása mosolya vigyorrá szélesedett: – Például ez. Intett a kezével, és a szék háttámláján fekv pulóver lángba borult. A fickó meglepetésében felkiáltott, majd a földre lökte és megpróbálta eltaposni a tüzet. A terem egy emberként leveg után kapott. Utána pedig… kitört a káosz.

Tizenhárom Többen felálltak, és kiabálni kezdtek, mindenki hallatni akarta a véleményét. A legtöbbjük ugyanarra gondolt: Tása téved. rültnek nevezték. Azt mondták, hogy ha a morákat is a strigák ellen akarja küldeni, azzal csak felgyorsítja mindkét faj kihalását. Még ahhoz is volt képük, hogy megvádolják Tását, pontosan ez a terve – hogy valami módon a strigákkal játszik össze ebben az egészben. Dmitrij felállt, és undor ült az arcán, miközben a z rzavart figyelte. – Akár el is mehettek. Már semmi értelmes nem fog itt történni. Masonnel felálltunk, de a fiú megrázta a fejét, amikor Dmitrij után indultam. – Te csak menj – mondta nekem. – Én még meg akarok tudni valamit. Az álló, vitatkozó tömegre pillantottam. Vállat vontam. – Sok szerencsét. Nem tudtam elhinni, hogy csak pár nap telt el, mióta Dmitrijjel beszéltem. Amikor kiléptem vele a folyosóra, éveknek t nt. Az elmúlt pár nap Masonnel fantasztikus volt, de most, hogy ismét láttam Dmitrijt, az összes régi iránta érzett dolog elborított. Mason hirtelen csak egy kölyöknek t nt. És a


Tásával kapcsolatos helyzet miatti feszültségem is visszatért, úgyhogy ostoba szavak csúsztak ki a számon, még miel tt megállíthattam volna ket. – Nem odabent kellene lenned, hogy megvédd Tását? – kérdeztem. – Miel tt meglincselik? Nagy bajba fog kerülni, amiért ilyesmire használta a mágiát. Dmitrij felvonta a fél szemöldökét. – Tud magára vigyázni. – Igen, tudom, egy király mágiakarate-bajnok. Felfogtam. Csak úgy gondoltam, hogy mivel te leszel a test re, meg minden… – Ezt meg kit l hallottad? – Megvannak a forrásaim. – Valahogy az, hogy az anyámtól hallottam, kevésbé t nt volna vagánynak. – Már eldöntöttétek, igaz? Úgy értem, ez nagyszer lehet ségnek t nik, különösen, hogy Tása extra juttatásokat is biztosíthatna számodra… Dmitrij mélyen a szemembe nézett. – Ami közte és köztem történik, ahhoz neked semmi közöd – jelentette ki nyersen. A közte és köztem szavak belém martak. Ez úgy hangzott, mintha Tasával már eldöntötték volna a dolgot. És mint az gyakran megesett, amikor megbántottak, a temperamentumom és a pimaszságom kerekedett felül. – Nos, biztos vagyok benne, hogy nagyon boldogok lesztek együtt. Ráadásul pont az eseted… Tudom, mennyire szereted a t led eltér korú n ket. Úgy értem, mennyi, hat évvel id sebb nálad? Héttel? Én pedig hét évvel fiatalabb vagyok. – Igen – válaszolta Dmitrij több másodpercnyi csend után. – Annyival vagy fiatalabb. És ennek a beszélgetésnek minden egyes másodperce csak azt bizonyítja, milyen nagyon fiatal vagy még. Juj. Az állam majdnem a padlóig zuhant. Még az anyám sem ütött meg ilyen keményen. Egy szívdobbanásnyi id re

RICHELLE MEAD 164

mintha megbánást láttam volna Dmitrij szemében, mintha is rádöbbent volna, milyen nyers szavakat használt. De a pillanat elmúlt, és a vonásai ismét megkeményedtek. – Kicsi dampyr – szólalt meg hirtelen egy hang a közelünkben. Lassan, még mindig sokkos állapotban Adrian Ivaskov felé fordultam. rám vigyorgott, és röviden biccentett Dmitrij felé, mintegy tudomást véve a létezésér l. Azt gyanítottam, hogy az arcom ég vörös. Mennyit hallhatott Adrian? nemtör döm mozdulattal emelte a magasba a kezét. – Nem akarok semmit félbeszakítani, vagy ilyesmi. Csak beszélni szeretnék majd veled, amikor lesz egy kis id d. Meg akartam mondani Adriannek, hogy nincs id m a kisded játékaira, de Dmitrij szavai még mindig égettek. most a fiút nézte, nagyon helytelenít tekintettel. Gyanítottam, hogy is, mint mindenki, hallott Adrian rossz hírér l. Remek, gondoltam. Hirtelen arra vágytam, hogy féltékennyé tehessem. Szerettem volna éppen annyira megbántani, amennyire bántott engem mostanában. Lenyeltem a fájdalmam, és magamra öltöttem a férfifaló mosolyomat, amit már nagyon régen nem használtam ekkora mértékben. Odasétáltam Adrianhez, és a karjára tettem a kezem. – Most is van id m. – Biccentettem Dmitrijnek, és elkormányoztam onnan Adriant, szorosan mellette haladva. – Viszlát, Belikov test r. Dmitrij sötét tekintete mereven követett minket. Majd elfordult, és vissza se nézett. – Nem szereted az id sebb pasikat, mi? – kérdezte Adrian, amint egyedül maradtunk. – Csak képzel dsz – közöltem vele. – Nyilvánvaló, hogy a letaglózó szépségem elvette az eszed. Adrian eleresztette azt a vonzó nevetését.


– Ez teljes mértékben lehetséges. Egy kicsit elhátráltam t le, de körém vetette a karját. – Nem, nem, el akartad játszani, hogy milyen jóban vagyunk… Hát most már végig kell csinálnod. Én forgatni kezdtem a szemem, de hagytam, hogy a keze ott maradjon. Éreztem rajta az alkohol szagát, ahogy az állandó szegf szegillatot is. Kíváncsi voltam, hogy most vajon részege. Volt egy olyan érzésem, hogy valószín leg nagyjából ugyanúgy viselkedik, akár részeg, akár józan. – Mit szerettél volna? – kérdeztem. Adrian pár másodpercig némán figyelt. – Azt szeretném, ha fognád Vasziliszát, és velem jönnétek. Szórakozunk egy kicsit. Valószín leg fürd ruhára is szükségetek lesz. – Egy kicsit csalódottnak t nt, amikor ezt közölte. – Hacsak nem akartok inkább meztelenül menni. – Mi? Egy csapat morát és dampyrt az imént mészároltak le, te meg úszni akarsz és „szórakozni”? – Nem csak úszásról van szó – válaszolta Adrian türelmesen. – Különben is, pont a mészárlás miatt kell ezt tennünk. Még miel tt vitába szállhattam volna vele, észrevettem, hogy a barátaim fordulnak be a sarkon: Lissa, Mason és Christian. Eddie Castile is velük volt, amin nem lett volna szabad meglep dnöm, de Mia is – ezen márpedig határozottan megledtem. Mély eszmecserébe merültek, bár amikor megláttak, mindannyian elhallgattak. – Hát itt vagy – mondta Lissa értetlen arckifejezéssel. Eszembe jutott, hogy Adrian még mindig átkarol. Kibújtam a karja alól. – Sziasztok, srácok – köszöntem. Egy pillanatra félszeg csend ereszkedett közénk, és meglehet sen biztos voltam benne, hogy egy halk kaccantást hallottam Adrian fel l. Rámosolyogtam, majd a barátaimra is. – Adrian épp most hívott meg minket úszni.

RICHELLE MEAD 166

k elképedten meredtek rám, és szinte láttam, ahogy csikorogva forogni kezdenek a fejükben a fogaskerekek. Mason arca egy kicsit elsötétült, de a többiekhez hasonlóan sem mondott semmit. Elfojtottam egy nyögést. Adrian meglehet sen jól reagált arra, hogy meghívtam a többieket is a titkos bulijára. Az laza hozzáállásával nem is számítottam másra. Magunkhoz vettük a fürd ruhánkat, és az utasításait követve egy ajtóhoz mentünk a szállás egyik távolabbi szárnyában. Mögötte egy lefelé – majd még lejjebb és még lejjebb – vezet lépcs t találtunk. Szinte elszédültem, miközben körbe-körbe kanyarogtunk. Elektromos lámpák lógtak a falakon, de ahogy továbbmentünk, a festett falakat termésk váltotta fel. Amikor célba értünk, kiderült, hogy Adrian igazat mondott – tényleg nem csak úszásról volt szó. Egy különleges fürd komplexumba értünk, amit csak a morák krémje számára tartottak fent. Ebben az esetben konkrétan egy csapat uralkodói sarj használta, gondolom, Adrian barátai. Olyan harmincan lehettek, vagy vele-korúak, vagy id sebbek, és a vagyon, illetve az elitizmus jeleit viselték magukon. A fürd egy sor termálvizes medencéb l állt. Lehet, hogy egykor egy barlang volt, vagy ilyesmi, de a szálló épít i már rég megszabadultak mindenféle rusztikus elemt l. A fekete k falak és a mennyezet éppen olyan kifinomultan és gyönyör en festett, mint minden egyéb az épületben. Tényleg úgy érezhettük magunkat, mintha egy barlangban lennénk – egy nagyon szép, dizájnos barlangban. A falak mentén törölköz k lógtak, továbbá asztalok álltak egzotikus ételekkel. A fürd k illettek a helyiség rafináltan minimalista stílusához: k vel szegélyezett meleg vizes medencékb l álltak, amiket valami föld alatti forrás f tött. G z töltötte meg a helyet, és valami halvány, fémes szag lebegett a leveg ben. A bulizok nevetése és fröcsköl hangok visszhangoztak körülöttünk.


– Miért van Mia veletek? – kérdeztem Lissát halkan, miközben végigmentünk a termen, szabad medencét keresve. – Masonnel beszélgetett, amikor indulni készültünk – válaszolta Lissa. is éppen olyan halkan beszélt. – Gonosz dolognak t nt volna csak úgy… nem is tudom… otthagyni t… Ezzel még én is egyetértettem. Mia arcán a gyász nyilvánvaló jelei látszottak, de mintha legalább pár pillanatra elterelte volna a figyelmét a Masonnel való beszélgetés. – Nem is tudtam, hogy ismered Adriant – tette hozzá Lissa. Neheztelés sugárzott a hangjából és a kötelékünkb l is. Végül találtunk egy nagy medencét, ami kicsit kiesett az útból. Egy srác és egy lány voltak a túlsó végén, teljesen egymásba feledkezve, de rengeteg helyünk maradt. Nem volt nehéz megfeledkezni róluk. Az egyik lábamat a vízbe dugtam, de azonnal vissza is húztam. – Nem is ismerem – válaszoltam. Óvatosan, centiméterr l centiméterre visszadugtam a lábam, amit lassan a testem többi része is követett. Amikor a hasamhoz értem, fintorogtam egyet. Egy bordó bikini volt rajtam, és a forró víz érintése felkészületlenül érte a b röm. – Legalább egy kicsit ismerned kell. Meghívott egy buliba. – Igen, de most itt látod velünk? Lissa követte a tekintetem. Adrian a terem túlsó végében ácsorgott egy csapat, az enyémnél sokkal kisebb bikinit visel lány között. Az egyik egy Betsy Johnson fürd ruhát viselt, amit egy magazinban láttam, és rettenetesen vágytam rá. Felsóhajtottam és másfelé néztem. Ekkorra mindannyian belecsusszantunk a vízbe. Olyan forró volt, hogy úgy éreztem magam, mint egy leveses kondérban. Most, hogy Lissa láthatóan meggy dött az Adriannel való kapcsolatom ártatlanságáról, elkezdtem a többiek társalgására figyelni.

RICHELLE MEAD 168

– Mir l beszélgettek? – szóltam közbe. Ez könnyebb volt, mint hallgatózni és úgy kideríteni. – A gy lésr l – válaszolta Mason izgatottan. Láthatóan túltette magát rajta, hogy Adriannel látott. Christian leült egy kis párkányra a medencén belül. Lissa mellé bújt. A fiú birtokló mozdulattal átkarolta, és nekid lt a medence peremének. – A fiúd szeretne egy hadsereget vezetni a strigák ellen – tájékoztatott. Láttam rajta, hogy csak azért mondja, hogy provokáljon. Kérd pillantást vetettem Masonre. A „fiúd” megjegyzés nem ért annyit, hogy ellenkezni kezdjek. – Hé, a te nagynénéd ötlete volt – emlékeztette Mason Christiant. – csak annyit mondott, hogy nekünk kellene megkeresni a strigákat, még miel tt k találnak meg minket – vágott vissza Christian. – Nem akarta, hogy a tanoncok is harcoljanak. Az Monica Szelsky ötlete volt. Ekkor egy pincérn jött oda egy tálca rózsaszín itallal. Elegáns, magas talpú kristálypoharakban voltak, amelyeknek cukros volt a pereme. Gyanítottam, hogy ezek alkoholos italok lehetnek, de nem feltételeztem, hogy bárkit l, aki bejutott erre a bulira, igazolványt kérnének. Fogalmam nem volt, mi lehet a poharakban. Az alkohollal kapcsolatos élményeim nagy része az olcsó sörr l szólt. Elvettem egy poharat, és visszafordultam Masonhöz. – Szerinted ez jó ötlet? – kérdeztem t le. Óvatosan belekortyoltam az italba. Mint leend test r, mindig úgy éreztem, hogy résen kell lennem, de aznap éjjel megint lázadó hangulatba kerültem. Az italnak puncsíze volt. Grépfrút. Valami édes, talán eper. Meglehet sen biztosra vettem, hogy alkohol is van benne, de nem t nt elég er snek ahhoz, hogy álmatlan éjszakákat okozzon.


Egy másik pincérn jelent meg egy harapnivalókkal megrakott tálcával. Végignéztem rajta, és szinte semmit nem ismertem fel. Láttam valamit, ami nagyjából úgy nézett ki, mint a sajttal töltött gomba, illetve egy másik valamit, ami olyan volt, mintha kicsi, kerek hús- vagy virslipogácsa lenne. Született ragadozóként egy ilyenért nyúltam, mondván, ez biztos nem lehet rossz. – Az foie gras – tájékoztatott Christian. Olyan mosoly ült az arcán, ami nem tetszett túlságosan. Bizalmatlanul méregettem. – És az mi? – Nem tudod? – Pimasz volt a hangja, és életében el ször tényleg egy valódi uralkodói sarjnak t nt, aki az elit ismereteivel vág fel az alattvalói el tt. Vállat vont. – Kockáztass. Kóstold meg! Lissa fásultan sóhajtott. – Az libamáj. Visszarántottam a kezem. A pincérn továbbment, Christian pedig nevetett. Csúnyán néztem rá. Eközben Mason még mindig azon a kérdésemen rágódott, hogy vajon jó ötlet-e, ha a test rtanoncok harcba indulnak, még miel tt elvégeznék a középiskolát. – Mi egyebet tehetnénk? – kérdezte. – Te mi egyebet csinálsz? Belikovval rohangálsz körbe-körbe minden reggel. Az mire jó neked? Mire jó a moráknak? Mire jó nekem? Arra, hogy felgyorsítsa a szívverésemet, és illetlen gondolatokra sarkalljon. – Nem vagyunk még felkészülve – emlékeztettem inkább Masont. – Már csak fél évünk maradt – szólt bele Eddie is. Mason egyetért en bólintott. – Igen. Szerinted mennyit tanulunk ezalatt?

RICHELLE MEAD 170

– Rengeteget – válaszoltam arra gondolva, hogy mennyit felszedtem a különóráink alatt Dmitrijjel. Befejeztem az italomat. – És egyébként is, hol a határ? Mondjuk, fél évvel korábban befejezik az iskolát, és elküldenek bennünket. Mi lesz a következ ? Úgy döntenek, hogy még jobban eltolják, és elveszik az egész utolsó évet? Majd a harmadikat is? Mason vállat vont. – Én nem félek a harctól. Már másodévesen el tudtam volna bánni egy strigával. – Aha – válaszoltam szárazon. – Mint a síeléssel azon a lejn. Mason arca, ami már eleve színes volt a melegt l, még vörösebb lett. Azonnal megbántam a szavaimat, különösen, amikor Christian nevetésben tört ki. – Nem gondoltam volna, hogy megérem a napot, amikor egyetértünk valamiben, Rose. De sajnos bekövetkezett. – Ismét odajött a koktélos pincérn , és Christiannel mindketten szereztünk egy újabb italt. – A moráknak el kell kezdeniük segíteni megvédeni magukat. – Mágiával? – kérdezte váratlanul Mia. Most el ször szólalt meg, mióta ideértünk. Csend követte a szavait. Szerintem Mason és Eddie azért nem válaszoltak neki, mert k semmit nem tudtak a harci mágiáról. Lissa, Christian és én tudtunk – és nagyon próbáltunk úgy tenni, mintha nem tudnánk. De Mia szemében volt valami fura reménykedés, és elképzelni sem tudtam, min mehetett át aznap. Arra ébredt, hogy az anyja meghalt, utána pedig több órán keresztül politikai csatározásoknak és haditanácskozásnak volt kitéve. A tény, hogy ott ült velünk nagyjából összeszedetten, önmagában is egy csoda volt. Én azt hittem, hogy azok, akik szeretik is az anyjukat, alig lehetnek képesek egyáltalán funkcionálni egy ilyen helyzetben.


Amikor láthatóan senki más nem akart válaszolni neki, végül azt mondtam: Gondolom. De… én nem tudok sokat az ilyesmir l. Végeztem az italom maradékával, és elfordítottam a tekintetem, azt remélve, hogy majd valaki más felveszi a beszélgetés fonalát. De nem tették. Mia csalódottnak t nt, de nem mondott semmit, amikor Mason visszatért a striga vitára. Elvettem egy harmadik italt is, és olyan mélyen merültem a vízbe, amennyire a kezemben a pohárral csak tudtam. Ez az ital másfajta volt. Csokisnak t nt, és tejszínhab volt a tetején. Megkóstoltam, és határozottan éreztem az alkohol marását. De úgy véltem a csokoládé biztos kioltja a hatását. Amikor készen álltam egy negyedik italra is, a pincérn sehol nem volt. Mason hirtelen nagyon-nagyon vonzónak t nt. Jólesett volna egy kis romantikus figyelmesség a részér l, de még mindig a strigákról hablatyolt, és a nappali támadások logisztikájáról. Mia és Eddie lelkesen bólogattak hozzá, és olyan érzésem támadt, hogy ha most azonnal el akarna indulni strigákra vadászni, akkor is követnék. Christian is beszállt a beszélgetésbe, de inkább az ördög ügyvédjét játszotta. Jellemz . Úgy gondolta, hogy egy ilyesfajta megel csapáshoz test rök és morák is kellenének, éppen ahogy Tása mondta. Mason, Mia és Eddie úgy érveltek, hogy ha a morák erre nem hajlandóak, akkor a test röknek a saját kezükbe kell venniük az irányítást. Bevallom, a lelkesedésük elég ragályos volt. Nekem tetszett az ötlet, hogy csapjunk le a strigákra. De a Badica- és a Drozdov-vérengzésben az összes test r meghalt. A strigák nyilvánvalóan nagyobb csoportokba álltak össze, és segítségük is volt, bár ez nem jelentett számomra többet, mint hogy különösen óvatosnak kell lennünk. A vonzóságától függetlenül nem akartam továbbra is azt hallgatni, hogy beszél Mason a harci képességeir l. Még egy

RICHELLE MEAD 172

italt akartam. Felálltam, és kimásztam a medence szélére. A legnagyobb elképedésemre forogni kezdett velem a világ. Már történt velem ilyen, amikor túl gyorsan ugrottam ki a kádból vagy a meleg vízb l, de amikor a dolgok csak nem akartak egyenesbe jönni, ráébredtem, hogy azok az italok er sebbek lehettek, mint gondoltam. Azt is kikövetkeztettem, hogy egy negyedik nem biztos, hogy olyan jó ötlet lenne, de nem akartam visszamenni, és mindenki tudtára adni, hogy berúgtam. Elindultam egy kis mellékhelyiség felé, amerre elt nni láttam a pincérn t. Reménykedtem, hogy van valahol egy titkos sütikészlet, csokikrémmel libamáj helyett. Séta közben különösen odafigyeltem a csúszós padlóra, szem el tt tartva, hogy ha beleesem az egyik medencébe, és betöröm a fejem, az elég ciki lenne a többiek el tt. Annyira csak a lábamra figyeltem, és arra, hogy ne imbolyogjak, hogy neki ütköztem valakinek. Mentségemre szóljon, hogy az hibája volt; hátrált: belém. – Hé, figyelj oda! – szóltam rá, miközben visszanyertem az egyensúlyom. De oda se figyelt rám. A tekintete egy másik pasason volt, akinek vérzett az orra. Egy verekedés közepébe sétáltam bele.

Tizennégy Két általam ismeretlen srác állt egymással szemben. Huszonéveseknek t ntek, és egyikük sem vett engem észre. Az, aki belém ütközött, er sen meglökte a másikat, amit l az hátratántorodott. – Te félsz! – kiabálta a mellettem álló srác. Zöld úszónadrág volt rajta, és a fekete haja vizesen hátrasimult. – Te félsz. Azt szeretnéd, ha elrejt zhetnél a palotáitokban, és a test rök végeznék el helyetted a piszkos munkát. Mihez kezdesz, amikor mind meghal? Akkor ki fog megvédeni? A másik srác a keze fejével letörölte a vért az arcáról. Hirtelen felismertem hála a sz ke melírjének. volt az a nemes, aki bekiabált Tásának a morák harcba szállásával kapcsolatban. Andrew-nak szólították. Megpróbált bevinni egy ütést, de nem sikerült; nagyon rossz volt a technikája. – Ez a legbiztonságosabb út. Hallgass csak arra a strigabérencre, és mind meghalunk. az egész fajunkat próbálja kiirtani! – meg akar minket menteni! – Arra akar rávenni, hogy fekete mágiát használjunk! A „strigabérenc” biztosan Tása. A nem nemesi srác volt az els ember a mi köreinken kívül, akit mellette hallottam felszólalni. Kíváncsi lettem volna, hányan osztják a véleményét.

RICHELLE MEAD 174

Megint megütötte Andrew-t, és az elemi ösztöneim – vagy talán a puncs – miatt én is harcba szálltam. El reugrottam, és közéjük vetettem magam. Még mindig szédültem, és egy kicsit imbolyogtam. Ha nem álltak volna olyan közel, akkor valószíleg átestem volna a lábamon. Mindketten haboztak, láthatóan váratlanul érte ket a megjelenésem. – T nj innen! – csattant fel Andrew. Férfiként és moraként magasságban és súlyban is felülmúltak, de én valószín leg er sebb voltam náluk. Abban reménykedve, hogy ez majd segít, mindkett nek megragadtam a karját, magam felé húztam, majd olyan er sen ellöktem magamtól ket, ahogy csak tudtam. Tántorogni kezdtek, mert nem számítottak az er mre. Egy kicsit én is imbolyogtam. A nem nemes dühösen rám meredt, és felém indult. Abban reménykedtem, hogy régimódi jellem, aki nem ütne meg egy lányt. – Mit m velsz? – kiáltott fel. Többen körénk gy ltek, és izgatottan bámultak minket. Viszonoztam a dühös pillantást. – Megpróbállak megakadályozni titeket, hogy még nagyobb ostobaságot csináljatok! Segíteni akartok? Akkor ne egymással harcoljatok! Ha letépitek a másik fejét, azzal nem mentitek meg a morákat, kivéve persze, ha a hülyeséget akarjátok eltávolítani a génállományotokból. – Andrew-ra mutattam. – Tása Ozera nem megölni akarja az embereket. Azt szeretné elérni, hogy ne viselkedjetek áldozatként. – A másik fickóhoz fordultam. – Ami pedig téged illet, még nagyon sokat kell fejl dnöd, ha azt hiszed, hogy így meg lehet gy zni bárkit is. A mágiához – különösen az offenzív mágiához – rengeteg önuralomra van szükség, és eddig a tiéd nem tett rám túl mély benyomást. Még nekem is több van bel le, mint neked, és ha bármennyire is ismernél, akkor belátnád, ez milyen nagy szó.


A kél srác megkövülten meredt rám. Láthatóan hatékonyabb voltam, mint egy sokkoló. Legalábbis pár másodpercig. Mert amint elmúlt a szavaim okozta döbbenetük, ismét egymásnak estek. Én két t z közé kerültem, és félrelöktek, de úgy, hogy majdnem elestem. Hirtelen Mason érkezett mögülem a megmentésemre. Behúzott egyet az els embernek, akit ért; a nem nemesnek. A pasas hátrarepült, és nagy loccsanással beleesett az egyik medencébe. Én felsikoltottam, mert eszembe jutott a korábbi félelmem, hogy betöröm a fejem, de pár másodperccel kés bb a srác megtalálta a lábát, és kidörzsölte a vizet a szeméb l. Megragadtam Mason karját, és megpróbáltam visszafogni, de levakart magáról, és Andrew után vetette magát. Er sen meglökte t, egyenesen pár mora – gondolom, a barátai – közé, akik láthatóan éppen próbálták megakadályozni a verekedést. A medencés fickó kimászott, igen dühös arccal, és Andrew felé indult. Ezúttal Masonnel mindketten az útját álltuk. mérgesen nézett végig rajtunk. – Ne – figyelmeztettem. A srác ökölbe szorította a kezét, és úgy nézett ki, mintha ki akarna kezdeni velünk. De mi ijeszt ek voltunk, és neki nem volt akkora baráti sleppje, mint Andrew-nak – aki csúnya szavakat kiabált, miközben odébb vezették. Néhány elmorgott fenyegetéssel a másik srác is visszavonulót fújt. Amint elt nt, Mason felé fordultam: – Elment az eszed? – Mi van? – kérdezte. – Beugrattál az egész közepébe! – Te is – világított rá Mason. Vitatkozni kezdtem volna, de rádöbbentem, hogy igaza van. – Az más – morogtam. Mason el rehajolt. – Berúgtál?

RICHELLE MEAD 176

– Nem. Persze hogy nem. Csak meg akartam akadályozni, hogy ostobaságot csinálj. Csak mert az a téveszméd, hogy képes lennél végezni egy strigával, még nem kéne mindenki mást is megverned. – Téveszmém? – kérdezte Mason mereven. Ebben a pillanatban kezdett nagyon felkavarodni a gyomrom. Szédelegve folytattam az utam a kis félrees helyiség felé, abban reménykedve, hogy nem botlom meg. De amikor odaértem, kiderült, hogy szó sincs semmilyen bárról vagy desszertr l. Legalábbis olyan értelemben, amiben én reménykedtem. Egy etet helyiség volt ott. Emberek hevertek szaténnal bevont hever kön, maguk mellett morákkal. Jázminillatú füstöl égett a szobában. Döbbentem figyeltem, valamiféle bizarr érdekl déssel, ahogy egy sz ke srác el rehajol, és beleharap egy igen csinos vörös lány nyakába. Az összes etet különösen megnyer külsej volt, mint arra rádöbbentem. Mintha színészn k vagy modellek lennének. A nemeseknek csak a legjobbat. A srác hosszan és mélyen ivott, a lány pedig lehunyta a szemét, és szétnyílt a szája, hogy színtiszta élvezet üljön ki az arcára, miközben mora endorfinok töltötték be az ereit. Megborzongtam, mert eszembe jutott, amikor én éltem át ugyanezt az eufóriát. Az alkoholtól ködös elmémben az egész dolog hirtelen megdöbbent en erotikusnak t nt. Igazából szinte hívatlan betolakodónak éreztem magam – mintha szex közben lesnék meg másokat. Miután a mora végzett, és lenyalta a vér utolját, egy lágy csókkal a lány arcához érintette az ajkait. – Szeretnéd kipróbálni? Gyengéd ujjak értek a nyakamhoz, mire összerezzentem. Megfordultam, mire Adrian zöld szemét láttam magam el tt, és a mindentudó félmosolyát. – Ne csináld ezt – szóltam rá, és ellöktem a kezét. – Akkor mit keresel itt? – kérdezte.


Magam köré intettem. – Eltévedtem. Adrian rám meredt. – Berúgtál? – Nem. Persze hogy nem… de… – A hányingerem kicsit csillapodott, de még mindig nem éreztem jól magam. – Szerintem le kellene ülnöm. Adrian megfogta a karom. – Nos, ne itt tedd. Valaki esetleg félreérti. Menjünk valami csendesebb helyre. Elvezetett egy másik helyiségbe, ahol kíváncsian néztem körül. Egy masszázsszalon volt. Morák feküdtek asztalokon, és masszíroztatták a hátukat vagy a lábukat. A masszázsolajnak olyan illata volt, mint a rozmaringnak vagy a levendulának. Minden más körülmény között remekül hangzott volna egy masszázs, de pillanatnyilag el sem tudtam volna képzelni roszszabbat, mint hogy hasra feküdjek. Leültem a sz nyegre, és a hátamat a falnak döntöttem. Adrian otthagyott, majd egy pohár vízzel tért vissza. is leült, és átnyújtotta. – Idd meg ezt. Segíteni fog. – Mondtam már, hogy nem vagyok részeg – motyogtam. De azért lehúztam a vizet. – Aha – mosolygott rám Adrian. – Szép munkát végeztél ott a balhézókkal. Ki volt az a srác, aki segített neked? – A fiúm – válaszoltam. – Vagy olyasmi. – Miának igaza volt. Tényleg sok pasas van az életedben. – Nem arról van szó. – Oké. – Még mindig mosolygott. – Hol van Vaszilisza? Azt hittem, le sem szálltok egymásról. – az fiújával van. – Adrian arcát figyeltem. – Mi ez a hangsúly? Féltékeny vagy? Ki szeretnéd sajátítani?

RICHELLE MEAD 178

– Te jó ég, dehogy. Csak nem bírom a srácot. – Rosszul bánik vele? – kérdezte Adrian. – Nem – ismertem be. – Imádja Lissát. De egy bunkó. Adrian láthatóan nagyon élvezte a dolgot. – Ó, te tényleg féltékeny vagy. Lissa több id t tölt vele, mint veled? Erre nem válaszoltam. – Miért kérdez sködsz Lissáról? Érdekel? Adrian nevetett. – Nyugalom, nem úgy érdekel engem, mint te. – De érdekel. – Csak beszélgetni szeretnék vele. Felállt, hogy hozzon még vizet. – Jobban érzed magad? – kérdezte, miközben átnyújtott egy poharat. Nagyon szép, finoman metszett darab volt kristályból. Túl csicsásnak t nt a sima vízhez. – Aha… nem gondoltam volna, hogy ilyen er sek azok az italok. – Ez bennük a szép – kuncogott Adrian. – És ha már a szépségr l beszélgetünk… nagyon jól áll neked ez a szín. Testhelyzetet változtattam. Lehet, hogy nem mutatok magamból annyit, mint a többi lány, de azért sokkal több látszott bel lem, mint amennyit Adriannel láttatni szerettem volna. Vagy nem? Volt a srácban valami fura. Az arrogáns modora idegesített… ezzel együtt élveztem a társaságát. Lehet, hogy a bennem lakozó nagyszájú felismerte a lelki társát. Valahol az ittas elmém hátuljában valami bekattant. De nem igazán tudtam rájönni, micsoda. Ittam még egy kis vizet. – Már legalább tíz perce nem szívtál el egyetlen cigarettát sem – mutattam rá, mert szerettem volna témát váltani. Adrian fintorgott egyet. – Itt nem szabad dohányozni. – Biztos vagyok benne, hogy kárpótoltad magad a punccsal.


Adrian elmosolyodott. – Hát, egyesek közülünk bírják az italt. Ugye nem fogsz hányni? Kicsit még spicces voltam, de már nem kavargott a gyomrom. – Nem. – Akkor jó. Eszembe jutott, amikor róla álmodtam. Az ténylegesek egy álom lehetett, de nem tudtam kiverni a fejemb l, különösen azt a részét, hogy engem sötétség vesz körül. Err l meg akartam kérdezni Adriant… bár tudtam, hogy ostobaság. Az én álmomról volt szó, nem az övér l. – Adrian… A fiú felém fordította zöld szemét. – Igen, kedvesem? Nem tudtam rávenni magam, hogy megkérdezzem. – Nem, semmi. Adrian már mondott volna erre valamit, de akkor az ajtó felé billentette a fejét. – Á, itt is van. – Kicsoda… Lissa lépett a helyiségbe és nézett körül. Amikor észrevett bennünket, láttam, hogy megkönnyebbülés önti el. De érezni nem tudtam. A pszichoaktív szerek, mint például az alkohol, eltompítják a kötelékünket. Még egy ok, ami miatt nem lett volna szabad kockáztatnom ma este. – Hát itt vagy – térdelt le mellém Lissa. Adrianre pillantott, és biccentett felé: – Szia. – Neked is szia, kuzin – válaszolta Adrian a morák között megszokott családias megszólítást használva. – Jól vagy? – kérdezte Lissa. – Amikor láttam, milyen részeg vagy, már attól tartottam, beleestél valamibe és megfulladtál.

RICHELLE MEAD 180

– Én nem is… – De inkább meg se próbáltam már tagadni. – Jól vagyok. Adrian szokásos arckifejezése komollyá vált, miközben Lissát figyelte. Megint az álmom jutott az eszembe. – Hogy találtad meg Rose-t? Lissa értetlenül nézett rá. – Én, izé, benéztem az összes terembe. – Ó. – Adrian csalódottnak t nt. – Abban reménykedtem, hogy a köteléketek segítségével. Lissával mindketten rámeredtünk. – Arról meg honnan tudsz? – követeltem magyarázatot. Az iskolában csak pár embernek volt tudomása a dologról. Adrian olyan fesztelenül említette, mintha a hajszínemr l beszélt volna. – Hé, nem árulhatom el az összes titkomat, igaz? – kérdezte rejtélyeskedve. – Ráadásul van ez a sajátos stílusotok is, ahogy egymással viselkedtek… nem könny megmagyarázni. De ez nagyon klassz… az összes régi legenda igaz. Lissa bizalmatlanul méregette. – A kötelék csak az egyik irányba m ködik. Rose fogni tudja, amit én érzek és gondolok, de én nem vagyok képes erre vele. – Á. – Pár másodpercig csendben ültünk, és én ittam még egy kis vizet. Ismét Adrian szólalt meg: – Egyébként mire szakosodtál, kuzin? Lissa zavartnak t nt. Mindketten tudtuk, milyen fontos, hogy titokban tartsuk a lélek hatalmát mások el l, akik kihasználhatnák a gyógyításra való képességét, de a fed történet, miszerint nem szakosodott, mindig is zavarta a barátn met. – Semmire – válaszolta. – És azt mondják, fogsz még? Csak kés n ér típus vagy? – Nem.


– De minden elemben elég jó vagy, nem? Csak ahhoz nem elég er s, hogy bármelyikre szakosodjál? – Adrian odanyúlt, hogy megveregesse Lissa vállát, az együttérzés túlzott megnyilvánulásaként. – Igen, de ezt honnan… Amint hozzáértek Adrian ujjai, Lissa leveg után kezdett kapkodni. Olyan volt, mintha áramütés érte volna. Nagyon furcsa kifejezés ült az arcára. Még ittasan is éreztem azt a gyönyört, ami a kötelékünkön keresztül áramlott belém. Lissa csodálattal meredt Adrianre. A fiú farkasszemet nézett vele. Nem értettem, miért néznek így egymásra, de eléggé zavart. – Hé – szóltam rájuk. – Hagyjátok abba! Mondtam neked, hogy van barátja. – Tudom – válaszolta Adrian, továbbra is Lissát nézve. Egy kis mosoly költözött az ajkaira. – Valamikor elcseveghetnénk egymással, kuzin. – Igen – helyeselt Lissa. – Hé – zavarodtam össze még jobban. – Neked van barátod. Ott jön. Lissa pislogva visszatért a valóságba. Mindhárman a bejárati ajtó felé fordultunk. Ott állt Christian és a többiek. Hirtelen bevillant, amikor Adrian karjával a vállamon kaptak rajta. Ez sem volt sokkal jobb. Lissával a két oldalán üldögéltünk, nagyon közel hozzá. Lissa felugrott, és enyhén b ntudatosnak t nt. Christian kíváncsian méregette. – Távozni készülünk – tájékoztatott minket. – Oké – válaszolta Lissa. Lenézett rám. – Mehetünk? Bólintottam, és elkezdtem feltápászkodni. Adrian elkapta a karom, és felsegített. Lissára mosolygott. – Örülök, hogy beszélhettünk. – Nekem azt dünnyögte nagyon halkan, hogy: –

RICHELLE MEAD 182

Ne aggódj! Már mondtam, hogy nem úgy érdekel. nem néz ki olyan jól fürd ruhában, mint te. Valószín leg anélkül sem. Elhúztam a karom. – Hát, ezt soha nem fogod megtudni. – Nem gond – válaszolta. – Jó a fantáziám. Csatlakoztam a többekhez, és elindultunk vissza a szállás épülete felé. Mason éppen olyan furán nézett rám, mint Christian Lissára, és nem mellettem sétált, hanem Eddie-vel elöl. Legnagyobb meglepetésemre és zavaromra azon kaptam magam, hogy Mia mellett bandukolok. borzasztóan festett. – Én… én nagyon sajnálom, ami történt – szólaltam meg végül. – Nem kell úgy tenned, mintha érdekelne, Rose. – Nem, nem. Komolyan mondom. Ez rettenetes… annyira sajnálom. – Mia nem volt hajlandó rám nézni. – Az… ugye nemsokára találkozol az apáddal? – Majd a gyászszertartáson – válaszolta Mia mereven. – Ó. Nem tudtam, mi mást mondhatnék, és feladtam a próbálkozást, inkább a lépcs fokokra kezdtem koncentrálni, miközben felmásztunk a szállásépület földszintjére. Egyszer csak, meglemódon Mia szólalt meg. – Láttam, amikor beavatkoztál abba a bunyóba… – mondta lassan. – Említetted az offenzív mágiát. Úgy beszéltél róla, mintha tudnád, mi az. Remek. Most majd mindjárt megzsarol… vagy nem? Abban a pillanatban Mia egészen kulturáltnak t nt. – Csak tippeltem – válaszoltam. Nem fogom lebuktatni Tását és Christiant. – Tényleg nem tudok túl sokat. Csak mindenféle mendemondákat. – Ó – komorult el Mia arca. – Miféle mendemondákat? – Izé, hát… – Megpróbáltam kigondolni valamit, ami se nem túl általános, se nem túl konkrét. – Mint azoknak a srá-


coknak is mondtam… nagyon kell koncentrálni. Mert ha egy strigával harcolsz, mindenféle elterelheti a figyelmed. Úgyhogy nagy önuralomra van szükség. Ez igazából a test rök egyik alapszabálya volt, de Mia valószín leg még nem hallotta. A szeme elkerekedett a lelkesedésl: – És még? Milyen b vigéket szoktak használni? Megráztam a fejem. – Azt nem tudom. Még azt sem tudom igazán, hogy m ködik a mágia, és mint már említettem, ezek csak… mendemondák. Arra tippelnék, hogy az elemedet kell fegyverként használnod. Mint például… a t zmágusok el nyben vannak, mert a z megöli a strigákat, szóval nekik könny . A leveg mágusok pedig meg tudják fojtani az embert. – Ez utóbbit egyébként én is megtapasztaltam Lissán keresztül. Rettenetes volt. Mia szeme még nagyobbra nyílt. – Mi van a vízmágusokkal? – kérdezte. – Hogyan lehet vízzel bántani egy strigát? Kicsit elhallgattam. – Én, ööö, még soha nem hallottam semmit a vízmágusokról. Bocs. – De nincs valami ötleted? Hogyan tudna olyasvalaki, mint én, megtanulni harcolni? Szóval innen fujt a szél. Ez nem is akkora hülyeség. Visszaemlékeztem, milyen izgatottnak t nt Mia, amikor Tása a strigák megtámadásáról beszélt. Mia bosszút akar állni a strigákon, amiért megölték az anyját. Nem csoda, hogy olyan jól kijönnek Masonnel. – Mia – mondtam kedvesen, miközben tartottam neki az ajtót. Már majdnem az el csarnokban voltunk. – Tudom, hogy nagyon szeretnél… tenni valamit. De szerintem jobb lenne, ha most inkább, izé, a gyászmunkával foglalkoznál egy kicsit. Mia elvörösödött, és hirtelen a jó öreg, dühös Miát láttam magam el tt.

RICHELLE MEAD 184

– Ne próbálj lekezelni – mondta. – Hé, nem err l van szó. Komolyan mondom. Csak annyi, hogy szerintem nem kellene semmit elhamarkodnod, amíg ilyen zaklatott vagy. Egyébként meg… – Elharaptam a mondatot. Mia szeme összesz kült. – Mi az? A francba! Meg kell mondanom neki. – Hát, nem tudom, mit tehetne egy vízmágus egy striga ellen. Ellenük valószín leg ez a legkevésbé hasznos elem. Felháborodás töltötte be Mia arcát. – Te egy szemét ribanc vagy, ugye tudod? – Csak az igazat mondom. – Hát, én is hadd mondjam meg neked az igazat. Te egy idióta vagy, ha a pasikról van szó. Dmitrij jutott eszembe. Mia nem tévedett túl nagyot. – Mason remek srác – folytatta. – Az egyik legrendesebb srác, akit ismerek… Te meg észre sem veszed! bármit megtenne érted, te meg Adrian Ivaskov nyakába veted magad. A szavai megleptek. Létezik, hogy Mia belezúgott Masonbe? És bár én határozottan nem vetettem magam Adrianre, értettem, miért gondolja így Mia. És még ha nem is így van, attól még Mason ugyanolyan megbántva és elárulva érzi magát. – Igazad van – mondtam. Mia rám meredt, és annyira el volt képedve, hogy egyetértek vele, hogy az út hátralév részében semmi egyebet nem mondott. Ahhoz a részhez értünk, ahol a szállás fiúszárnya és lányszárnya elvált egymástól. Megragadtam Mason karját, miközben a többiek elsétáltak. – Várj egy kicsit! – mondtam. Nagyon meg akartam nyugtatni Adrian fel l, de egy apró kis részem azon töprengett, hogy vajon azért csinálom, mert kedvelem Masont, vagy csak az tet-


szik, hogy tetszem neki, és ezt önz módon nem akarom elveszíteni. Mason megállt és rám nézett. Bizalmatlan volt az arca. – Csak azt akartam mondani, hogy ne haragudj. Nem lett volna szabad kiabálnom veled a verekedés után… Tudom, hogy csak segíteni akartál. Adriannel pedig… semmi nem történt. De tényleg. – Hát nem úgy nézett ki – válaszolta Mason. De a harag kezdett elt nni az arcáról. – Tudom, de higgy nekem, csak tünteti fel úgy. A hülyéje belém esett, vagy mi. Valószín leg meggy lehetett a hangsúlyom, mert Mason elmosolyodott. – Ezt nehéz elkerülni. – Engem nem érdekel – folytattam. – És senki más sem. – Ez nem volt egészen igaz, de nem hittem, hogy abban a pillanatban ez számítana. Dmitrijen nemsokára túlteszem magam, és Miának igaza volt Masonnel kapcsolatban. Mason remek srác, kedves és helyes. Idióta lennék, ha nem kapnék az alkalmon… igaz? A karom még mindig az karján volt, és magam felé húztam. Masonnek nem is kellett több. Lehajolt, megcsókolt, és éreztem, hogy eközben a falnak szorít – egészen úgy, mint Dmitrij az edz teremben. Persze messze nem éreztem úgy magam, mint Dmitrijjel, de a maga módján ez is jó volt. Átkaroltam Masont, és közelebb húztam magamhoz. – Elmehetünk… valahová – javasoltam. Mason eltolt, és felnevetett. – Addig nem, amíg ittas vagy. – Nem vagyok már… olyan… ittas – válaszoltam, miközben megpróbáltam visszahúzni magamhoz. Mason egy puszit nyomott az ajkamra, és hátralépett.

RICHELLE MEAD 186

– De elég ittas vagy. Nézd, ez nem könny , higgy nekem. De ha holnap még mindig akarsz, józanon is, akkor majd beszélünk. Ezzel el rehajolt és megint megcsókolt. Ismét megpróbáltam átölelni, de megint lefejtette magáról a karom. – Csak lazán, kislány – ugratott, miközben a folyosója felé hátrált. Én csúnyán néztem rá, de ezen csak nevetett, és megfordult. Miközben elsétált, a haragom lecsillapult, és egy mosollyal az arcomon indultam vissza a szobámba.

Tizenöt Reggel éppen a lábkörmöm próbáltam kifesteni – ami nem könny egy ilyen borzalmas másnapossággal –, amikor kopogás hangzott fel az ajtómon. Lissa már elt nt, mire felébredtem, úgyhogy végigbotorkáltam a szobán, miközben megpróbáltam nem elkenni a körömfestékemet. Az ajtót kinyitva a szálloda egyik alkalmazottját láttam magam el tt, egy nagy dobozzal, amit mindkét kezével tartott. Egy kicsit elmozdította, hogy rám tudjon nézni mögüle. – Rose Hathawayt keresem. – Én vagyok az. Elvettem t le a dobozt. Nagy volt, de egyáltalán nem olyan nehéz. Egy gyors köszönömmel becsaptam az ajtót, azon gondolkozva, hogy kellett volna-e borravalót adnom. Na mindegy. Leültem a dobozzal a padlóra. Nem volt rajta felirat, és szigetel szalaggal ragasztották le. Kerestem egy tollat, és felszúrtam a ragasztót. Amikor eleget leszedtem bel le a dobozról, kinyitottam, és belekukucskáltam. Tele volt parfümmel. Legalább harminc kis üvegcse volt a dobozban. Néhányról már hallottam, néhányról még nem. Az rülten drága, filmsztár kategóriától a közértek olcsó kínálatáig terjedtek. Eternity. Angel. Vanilla Fields. Jade Blossom. Michael Kors. Poison. Hypnotic Poison. Pure Poison. Happy.

RICHELLE MEAD 188

Light Blue. Jyvan Musk. Pink Sugar. Vera Wang. Egyenként kivettem a dobozokat, elolvastam a parfümök leírását, majd kihúztam az üvegeket, hogy megszagoljam ket. Körülbelül félúton járhattam, amikor rádöbbentem a valóságra. Ezek csak Adriant l jöhettek. Nem tudom, hogy sikerült ilyen gyorsan ideszállíttatnia mindet a hotelbe, de pénzzel bármit el lehet érni. Ezzel együtt nekem nem hiányoztak a gazdag, elkényeztetett morák figyelmességei; úgy t nik, nem vette a jelzéseimet. Mély sajnálattal elkezdtem visszapakolni a parfümöket a dobozba – majd megállt a kezem. Természetesen visszaadom ket… de nincs abban semmi rossz, ha a többit is végigszagolgatom el tte. Még egyszer elkezdtem kihúzogatni az üvegeket egymás után. Volt, amelyiknek csak a kupakját szagoltam meg; párból belefújtam a leveg be. Serendipity. Dolce & Gabbana. Shalimar. Daisy. Egyik illat a másik után: rózsa, viola, szantálfa, narancs, vanília, orchidea… Mire végeztem, már alig m ködött az orrom. Ezeket mind emberek számára tervezték. Nekik gyengébb a szaglásuk, mint a vámpíroknak vagy akár a dampyroknak, úgyhogy ezek az illatok különösen er sek voltak. Újraértelmeztem Adriannek azt a mondatát, hogy csak egy csepp parfümre van szükség. Ha én elszédülök ezekt l az üvegekt l, akkor el sem tudom képzelni, mit érezhet t lük egy mora. És az érzékszerveim túlterhelése a fejfájásomon sem segített túlságosan, ami a felébredésem óta gyötört. Ezúttal végleg visszacsomagoltam a parfümöket, és csak akkor haboztam, amikor egy bizonyos fajtához értem, ami különösen tetszett. A kis dobozzal a kezemben megálltam. Utána ismét kivettem a vörös üveget, és megint megszagoltam. Nyers, édes illata volt. Valamilyen gyümölcs – de nem aszalt vagy cukrozott gyümölcs. Végigkutattam az emlékeimet az illat után, amit egy lányon éreztem az egyik kollégiumban. Meg


is mondta, mi az. Olyan volt, mint a meggy… csak élesebb. Ribizli, ez az. És itt volt ebben a parfümben, pár virággal elkeverve; gyöngyvirággal, és még néhánnyal, amit nem tudtam azonosítani. Bármib l is keverték össze, nagyon vonzónak találtam. Édes volt – de nem túl édes. Elolvastam, mi áll a dobozán, a nevét keresve. Amor Amor. – Illik hozzám – dünnyögtem, arra gondolva, mennyi szerelmi problémám akad mostanában. Ezt a parfümöt megtartottam, a többit meg elpakoltam. A dobozt a karomban tartva lementem a recepcióra, és szereztem némi szigetel szalagot, hogy visszazárjam. És azt is megkérdeztem, merre van Adrian szobája. Mint kiderült, az Ivaskovoknak szinte egy egész épületszárnyuk van. Nem meszsze Tásától. Úgy érezve magam, mint egy kézbesít , végigsétáltam a folyosón, és megálltam Adrian ajtaja el tt. Még miel tt be tudtam volna kopogtatni, magától kinyílt, és Adrian állt a túlsó oldalán. Éppen olyan meglepettnek t nt, ahogy én éreztem magam. – Szia, kicsi dampyr – köszöntött szívélyesen. – Nem számítottam rád itt. – Csak ezeket hoztam vissza. – Felé dobtam a dobozt, még miel tt ellenkezni tudott volna. Esetlenül elkapta, és meglepetésében kicsit megtántorodott. Amint sikerült fogást találnia rajta, hátralépett párat, és a földre tette. – Egyik sem tetszett? – kérdezte. – Szerezzek még néhányat? – Ne küldözgess nekem ajándékokat. – Ez nem ajándék. Ez közszolgálat. Milyen n az, akinek nincs parfümje? – Ne csinálj ilyet többet – mondtam határozottan. Hirtelen egy hang szólalt meg mögötte. – Rose! Te vagy az?

RICHELLE MEAD 190

Bekukucskáltam. Lissa. – Mit keresel itt? A fejfájásom, és amiatt, ami valami összezörrenés lehetett Christiannel, amennyire csak tudtam, kizártam t magamból aznap reggel. Normál körülmények között amint odaérek, tisztában lettem volna vele, hogy ott van a szobában. Megint megnyitottam magam, és hagytam, hogy a döbbenete belém áradjon. Nem számított arra, hogy felbukkanok ott. – Te mit keresel itt? – kérdezett vissza. – Hölgyek, hölgyek – szólt közbe Adrian hamiskásan. – Nem kell összeverekednetek rajtam. Rámeredtem. – Nem is tesszük. Csak tudni szeretném, hogy mi folyik itt. Egy leheletnyi arcszesz csapott meg, és egy hangot hallottam magam mögött: – Én is. Összerezzentem. Hátrapördülve Dmitrijt láttam meg a folyosón. Fogalmam nem volt, mit kereshetett az Ivaskovok épületrészében. Úton volt Tása szobája felé, súgta a fejemben egy hang. Dmitrij minden bizonnyal számított arra, hogy engem mindenféle z rös helyzetben talál, de Lissa jelenléte szerintem teljesen váratlanul érte. Elment mellettem, és belépett a szobába, egyikünkr l a másikunkra nézve. – A fiú- és a leánytanulóknak nem szabad egymás szobájában tartózkodniuk. Tudtam, hogy ha rámutatok, miszerint Adrian nem tanuló, az sem húz ki minket a bajból. Semmilyen pasas szobájában nem szabadott lennünk. – Hogy csinálod ezt mindig? – kérdeztem frusztráltam. – Mit? – Hogy rossz színben tüntetsz fel minket! Adrian felnevetett. – De hát ti jöttetek ide.


– Nem lett volna szabad beengedned ket – rótta meg Dmitrij. – Biztos vagyok benne, hogy ismered a Szent Vlagyimir szabályait. Adrian vállat vont. – Igen, de rám nem vonatkoznak a hülye iskolai szabályok. – Talán nem – válaszolta Dmitrij hidegen. – De azt hittem volna, azért tiszteletben tartod ket. Adrian a szemét forgatta. – Kicsit meglep , hogy pont te oktatsz ki kiskorú lányokkal kapcsolatban. Láttam, ahogy harag gy l Dmitrij tekintetében, és egy pillanatra azt hittem, tanúja leszek egy olyan kitörésnek, mint amivel kapcsolatban ugrattam. De higgadt maradt, és csak az ökölbe szorított kezéb l látszott, milyen mérges. – Különben is – tette hozzá Adrian –, semmiféle hitványságot nem m veltünk. Csak beszélgettünk. – Ha fiatal lányokkal szeretnél „beszélgetni”, azt tedd a közös helyiségekben. Nekem nem igazán tetszett, hogy Dmitrij „fiatal lányoknak” titulál minket, és kicsit úgy éreztem, túlreagálja a dolgot. Azt is gyanítottam, hogy részben azért teszi, mert én is itt vagyok. Adrian ekkor elnevette magát, de nagyon furcsán, libab rös lettem t le. – Fiatal lányokkal? Fiatal lányokkal? Persze. Egyszerre vének és fiatalok. Alig láttak még valamit az életb l, de már most túl sokat láttak. Az egyiken az élet jegye van, a másikon a halálé… és te értük aggódsz? Aggódj magadért, dampyr. Aggódj magadért és értem. Mi vagyunk a fiatalok. Mi, többiek, csak bámultunk. Szerintem senki nem számított arra, hogy Adrian hirtelen tesz egy kis kitér t rültekházára. De a fiú megint nyugodtnak és teljesen normálisnak t nt. Elfordult és az ablakhoz ment, majd fesztelenül hátranézett ránk, miközben el vette a cigarettáit.

RICHELLE MEAD 192

– Ti, hölgyeim, jobb, ha most mentek. Én rossz társaság vagyok. Lissával egymásra pillantottunk. Gyorsan kimentünk mindketten, és követtük Dmitrijt a folyosón az el csarnok felé. – Hát ez… furcsa volt – szólaltam meg pár perccel kés bb. Ezzel csak azt mondtam ki, amit mindenki tudott, de végtére is valakinek ki kellett mondania. – Nagyon – válaszolta Dmitrij. Nem is annyira mérgesnek nt, mint inkább értetlennek. Amikor odaértünk az el csarnokba, követni kezdtem Lissát a szobánk felé, de Dmitrij utánam szólt. – Rose – mondta –, beszélhetnék veled? Lissa fel l megcsapott az együttérzés rohama. Dmitrij felé fordultam, és félreálltunk a fal mellé, el a folyosón elhaladók útjából. Egy gyémántba-sz rmébe öltözött mora társaság ment el mellettünk ingerült arccal. Kifutófiúk loholtak utánuk b röndökkel. Még mindig távoztak emberek, biztonságosabb helyeket keresve. A strigáktól való esztelen rettegésnek még messze nem volt vége. Dmitrij hangja hallatán ismét rá kezdtem figyelni. – Az ott Adrian Ivaskov volt. – Ugyanazzal a hangsúllyal ejtette ki a nevét, mint mindenki más is. – Igen, tudom. – Most látlak vele másodszor. – Igen – vágtam rá habozás nélkül. – Néha találkozgatunk. Dmitrij felvonta egyik szemöldökét, majd arra intett a fejével, amerr l jöttünk. – Sokat találkozgattok a szobájában? Több visszavágási lehet ség merült fel bennem, majd gy zött az arany érmes. – Ami közte és köztem történik, ahhoz neked semmi közöd. – Sikerült pont ugyanolyan hangsúllyal mondanom, mint amit használt, amikor ugyanezt mondta Tásáról és magáról.


– Ami azt illeti, amíg az akadémia tanulója vagy, addig van közöm hozzá. – A magánéletemhez nincs. Abba nincsen beleszólásod. – Még nem vagy feln tt. – De már majdnem. Egyébként is, ez nem olyan, hogy a tizennyolcadik születésnapomon majd varázsütésre feln tté változom. – Az biztos – válaszolta Dmitrij. Elvörösödtem. – Nem így értettem. Úgy értettem… – Tudom, hogy értetted. És a technikai részletek most nem számítanak. Az akadémia tanulója vagy. Én a tanárod vagyok. Az én dolgom, hogy segítselek és garantáljam a biztonságod. Olyasvalakinek a hálószobájában tartózkodni, mint … nos, az nem biztonságos. – Elbánok Adrian Ivaskovval – dünnyögtem. – fura… nagyon fura, mint kiderült… de ártalmatlan. Titokban azon töprengtem, nem lehet-e, hogy Dmitrij egyszer en csak féltékeny. Lissát nem vonta félre, hogy kiabáljon vele. A gondolattól egy kicsit vidámabb lettem, de utána eszembe jutott a korábbi kérdésem, hogy mit is keresett ott Dmitrij. – Ha már a magánéletünkr l beszélgetünk… gondolom, te Tásához tartottál éppen, ugye? Tudtam, hogy kicsinyes vagyok, és egy „semmi közöd hozzá” jelleg válaszra számítottam. Ehelyett Dmitrij azt felelte: – Igazából az anyádat látogattam meg. – Vele is össze akarsz jönni? – Persze tisztában voltam vele, hogy err l szó sincs, de nem hagyhattam ki ezt a ziccert. Úgy t nt, ezzel Dmitrij is tisztában van, és egyszer en csak egy fásult pillantást vetett rám. – Nem. A strigákkal kapcsolatos legújabb információkat néztük át a Drozdov-támadás kapcsán.

RICHELLE MEAD 194

A haragom és a paprikás kedvem egyb l elszállt. A Drozdovok. A Badicák. Hirtelen minden, ami aznap délel tt történt, végtelenül jelentéktelenné vált. Hogyan ácsoroghatok ott Dmitrijjel olyan szerelmi kalandokról vitatkozva, amik vagy megtörténtek, vagy nem, miközben a többi test r minket próbál védelmezni? – Mit derítettetek ki? – kérdeztem halkan. – Sikerült a nyomára bukkannunk pár strigának – válaszolta. – Vagy legalábbis a velük tartó embereknek. Pár szemtanú, aki arrafelé lakott, kiszúrta a kocsikat, amiket a csoport használt. A rendszámtáblák különböz városokból származtak. Úgy t nik, a csoport szétoszlott, hogy még jobban megnehezítsék a dolgunkat. De az egyik szemtanú megjegyezte az egyik rendszámtáblát, ami egy spokane-i címre van regisztrálva. – Spokane? – kérdeztem hitetlenkedve. – A washingtoni Spokane? Ki akarna Spokane-ben rejt zködni? – Egyszer már jártam ott. Éppen olyan unalmas, mint minden északnyugati, erdei város. – A strigák, úgy t nik – válaszolta Dmitrij rezzenéstelen arccal. – A cím nem volt valódi, de a bizonyítékok arra utalnak, hogy tényleg ott vannak. Van arrafelé egy bevásárlóközpont pár föld alatti alagúttal. Azon a környéken láttak strigákat. – Akkor… – vontam össze a szemöldökömet. – Megtámadjátok ket? Utánuk megy valaki? Úgy értem, Tása pont err l beszélt… Hogyha tudjuk, merre vannak… Dmitrij megrázta a fejét. – A test rök semmit nem tehetnek fels bb engedélyek nélkül. Arra pedig nem számíthatunk a közeljöv ben. Felsóhajtottam. – Mert a morák túl sokat beszélnek. – Csak óvatosak – válaszolta Dmitrij. Éreztem, ahogy megint felmegy bennem a pumpa.


– Ne már. Ezúttal még te sem akarhatsz óvatoskodni. Azt már tudjuk, hol rejt zködnek a strigák. Azok a strigák, akik gyermekeket mészároltak le. Nem akarod elkapni ket, amíg nem számítanak ránk? – Most úgy beszéltem, mint Mason. – Az nem olyan könny – válaszolta Dmitrij. Mi a Test rtanácsnak és a mora kormánynak felelünk. Nem rohanhatunk el és reagálhatunk zsigerb l. És különben sem tudunk még mindent. Soha nem szabad belemenni semmilyen helyzetbe anélkül, hogy ismernénk a részleteit. – Újabb zen életvezetési leckék – sóhajtottam. Végigsimítottam a hajamon, és a fülem mögé t rtem. – Egyébként is, miért mondod el mindezt nekem? Ezek test rtitkok. Ilyenekbe a tanoncokat nem szokták beavatni. Dmitrij átgondolta a válaszát, és ellágyultak az arcvonásai. Mindig elképeszt en jól nézett ki, de ilyennek szerettem a legjobban: – Mondtam pár dolgot… a múltkor… amit nem kellett volna. Sért hangnemben beszéltem a korodról. Tizenhét éves vagy… de képes arra, hogy kezelj és feldolgozz olyan dolgokat, mint a nálad sokkal id sebbek. A szívem könny vé vált és repkedni kezdett. – Tényleg? Dmitrij bólintott. – Sok szempontból még mindig fiatal vagy, és úgy is viselkedsz, de ez csak akkor fog megváltozni, ha feln ttként kezellek. Ezt többször kéne tennem. Tudom, hogy megérted, milyen fontos ez az információ, és megtartod magadnak. Nem szerettem, ha olyanokat mondanak nekem, hogy gyerekesen viselkedek, de tetszett a gondolat, hogy egyenl ként szeretne bánni velem. – Gyimka – szólalt meg egy hang. Tása Ozera sétált oda hozzánk. Amikor meglátott, elmosolyodott. – Szia, Rose. – Ezzel el is ment a jókedvem. – Szia – válaszoltam nem túl lelkesen.

RICHELLE MEAD 196

Tása az egyik kezét Dmitrij alkarjára tette, és az ujjait végigcsúsztatta a b rkabátján. Én dühösen meredtem az ujjaira. Hogy merik megérinteni Dmitrijt? – Megint úgy nézel – közölte a férfival. – Hogy nézek? – kérdezte Dmitrij. A szigorú pillantása elnt. Kicsi, mindentudó mosoly költözött az ajkaira. Szinte már játékos volt. – Úgy, mint amikor egész nap szolgálatban vagy. – Tényleg? Van ilyen nézésem? – A hangjából év dés, játékos gúny csendült ki. Tása bólintott. – Hivatalosan mikor fejez dik be a m szakod? Dmitrij konkrétan – esküszöm – jámbornak t nt. – Egy órával ezel tt. – Ezt nem folytathatod – mordult fel Tása. – Szükséged van a pihenésre. – Nos… ha figyelembe vesszük, hogy mindig Lissa test re vagyok… – Egyel re – tette hozzá Tása sokatmondóan. Nekem jobban kavargott a gyomrom, mint el este. – Az emeleten nagy biliárdverseny folyik éppen. – Nem tehetem – válaszolta Dmitrij, de továbbra is mosolygott. – Bár nagyon régen nem játszottam… Mi a…? Dmitrij szokott biliárdozni? Hirtelen nem számított, hogy az el bb arról beszélgettünk, feln ttként bánik velem. Egy kis részem tisztában volt azzal, micsoda elismerés volt ez de a többi részem azt szerette volna, hogy úgy kezeljen, mint Tását. Játékosan. Ugrasson. Legyen velem laza. k annyira közvetlenek voltak egymással, annyira elengedték magukat. – Akkor gyere már – könyörgött Tása. – Csak egy körre! Mindenkit lenyomunk.


– Nem tehetem – ismételte meg Dmitrij. Bocsánatkér volt a hangja. – Most erre nincs id . Tása egy kicsit kijózanodott. – Nem, azt hiszem, tényleg nincs. – Rám pillantott, és viccedve azt mondta: – Remélem, tisztában vagy azzal, milyen keményvonalas példaképet kaptál a személyében. Számára mindig a kötelesség az els . – Nos – utánoztam a korábbi hanghordozását –, legalábbis egyel re. Tása értetlenül nézett. Nem hinném, hogy felmerült volna benne, hogy t gúnyolom ki. Dmitrij sötét pillantása elárulta, hogy pontosan tisztában van azzal, mit m velek. Azonnal ráébredtem, hogy ezzel kivégeztem minden el relépésemet a felttség terén. – Végeztünk, Rose. Ne felejtsd el, amit mondtam! – Aha – válaszoltam, miközben elfordultam. Hirtelen már csak arra vágytam, hogy a szobámban pihenhessek. Ez a nap már most kifárasztott. – Semmiképpen. Nem jutottam messzire; amikor összefutottam Masonnel. Te jó ég. Mindenütt férfiak. – Dühös vagy – mondta, amint meglátta az arcom. Nagy tehetséget tanúsított a hangulataim felismerésében. – Mi történt? – Csak… némi összeütközésbe kerültem a fels bb hatalmakkal. Furcsa reggelem volt. Felsóhajtottam, mert képtelen voltam kiverni Dmitrijt a fejemb l. Masont megpillantva eszembe jutott, milyen határozottan komolyra szerettem volna fordítani vele a dolgokat el este. Nem vagyok normális. Senkivel kapcsolatban nem tudok dönteni. Úgy döntöttem, hogy kutyaharapást sz rével, úgyhogy megragadtam Mason kezét, és magammal vonszoltam. – Gyere! Nem arról volt szó, hogy ma elmegyünk valami… izé, meghittebb helyre?

RICHELLE MEAD 198

– Azt hittem, ma már nem vagy részeg – viccelt Mason. De a tekintete nagyon-nagyon komoly volt. És érdekl . – Azt hittem, lefújod az egészet. – Hé, én ragaszkodom a követeléseimhez, történjék bármi. – Megnyitottam az elmémet, és Lissa után kezdtem kutakodni. Már nem volt a szobánkban. Megint elment valami nemesi rendezvényre, kétségkívül azért, hogy tovább gyakoroljon Priscilla Voda nagyszabású vacsorájára. – Gyere – mondtam Masonnek. – A szobámba megyünk. Azt leszámítva, amikor Dmitrij szerencsétlen módon éppen elment az ember szobája el tt, senki nem igazán tör dött a nemek keveredésével. Gyakorlatilag minden úgy ment, mint az akadémiai kollégiumban. Miközben Masonnel felmentünk az emeletre, beszámoltam neki arról, amit Dmitrij mesélt a spokane-i strigákról. Dmitrij ugyan arra kért, tartsam meg a dolgot magamnak, de megint haragudtam rá, és semmi rosszat nem láttam abban, hogy Masonnek is elmesélem. Tudtam, hogy ez érdekelni fogja. Igazam volt. Mason teljesen beindult. – Micsoda? – kiáltott fel, miközben bementünk a szobámba. – Semmit nem akarnak tenni? Vállat vontam, és leültem az ágyamra. – Dmitrij azt mondta… – Tudom, tudom… hallottam. Hogy óvatosnak kell lenni, meg minden. – Mason dühösen fel-alá járkált a szobámban. – De ha azok a strigák megint a morákra támadnak… egy újabb családra… az isten verje meg! Akkor majd azt kívánják, bár ne óvatoskodtak volna annyit. – Felejtsd el! – javasoltam. Kicsit felhúzott, hogy az ágyon fekv személyem nem elég ahhoz, hogy elterelje a figyelmét az rült harci terveir l. – Mi semmit nem tehetünk. Mason megtorpant. – Mi is odamehetnénk.


– Hova? – kérdeztem ostobán. – Spokane-ba. A városból indulnak buszok. – Én… várj. Azt akarod, hogy menjünk Spokane-ba, és végezzünk a strigákkal? – Persze. Eddie is hajlandó lenne… elmehetnénk abba a bevásárlóközpontba. k nem szervezettek, vagy ilyesmi, szóval lesben állhatnánk, és egyesével leszedhetnénk ket… Csak bámultam. – Te mikor lettél ilyen ostoba? – Ó, értem. Köszönöm a bizalmat. – Ez nem a bizalomról szól – vitatkoztam, miközben felálltam és Mason felé indultam. – Te nagyon klassz harcos vagy. Már tapasztaltam. De ez… ennek nem ez a módja. Nem tehetjük azt, hogy szólunk Eddie-nek, és indulunk strigát ölni. Több emberre van szükségünk. Több tervezésre. Több információra. Mason mellkasára tettem a tenyerem. is rátette a sajátját, és elmosolyodott. A szemében még mindig lobogott a harci z, de láttam rajta, hogy az agya már sürget bb dolgokkal van elfoglalva. Például velem. – Nem akartalak ostobának nevezni – mondtam neki. – Ne haragudj! – Ezt csak azért mondod, mert a kedvedet akarod tölteni rajtam. – Hát persze – nevettem megkönnyebbülve, hogy elengedte magát. Ennek a beszélgetésnek a jellege egy kicsit arra emlékeztetett, ahogy Lissa és Christian társalogtak a kápolnában. – Nos – tette hozzá Mason –, szerintem nem fogok túlságosan ellenkezni. – Az jó. Mert rengeteg ötletem van. Felcsúsztattam a kezem a nyaka túloldalára. A b re meleg volt az ujjaim alatt, és felidézte, milyen jó volt vele csókolózni el este.

RICHELLE MEAD 200

Egyszer csak, derült égb l villámcsapásként Mason azt mondta: – Tényleg az tanítványa vagy. – Kié? – Belikové. Csak az jutott eszembe, ahogy azt mondtad, hogy több információra van szükségünk, meg ilyesmi. Pontosan úgy viselkedsz, mint . Tisztára megkomolyodtál, mióta vele töltöd az id d. – Nem is. Mason közelebb húzott magához, de hirtelen már nem is éreztem magám olyan romantikusan. Csókolózni akartam és megfeledkezni Dmitrijr l, nem pedig róla beszélgetni. Ez meg hogy jött ide? Masonnek kellett volna a gondolataimat elterelnie. nem vette észre, hogy bármi gond lenne. – Csak megváltoztál, ennyi. Ez nem rossz… csak más. Valamiért ett l dühös lettem, de még miel tt visszavághattam volna, Mason ajkai az enyémre forrtak egy csókban. Az értelmes megbeszélés lehet sége nagyjából elt nt. Megint n ni kezdett bennem egy kicsit az a sötét er , de most egyszer en a fizikalitásban éltem ki azt az energiát, miközben Masonnel egymásnak estünk. Lerántottam az ágyra, és ezt sikerült valahogy úgy véghezvinnem, hogy közben nem hagytuk abba a csókolózást. Nagyon jó vagyok a többfelé koncentrálásban. A hátába vájtam a körmöm, miközben a kezem felkúszott a tarkómra és kibontotta a copfomat, amit pár perccel azel tt fogtam össze. Mason belefúrta az ujjait a kiengedett hajamba, majd lecsúszott a szája, és a nyakamat kezdte csókolni. – Te… elképeszt vagy – mondta. És láttam rajta, hogy komolyan is gondolja. Az egész arca ragyogott az irántam érzett szenvedélyt l. Én el rehajoltam, és hagytam, hogy az ajkai er sebben nyomódjanak a b römre, miközben a keze becsúszott a blúzom


alá, majd felfelé indult a hasamon, éppen hogy csak megérintve a melltartóm alját. Tekintetbe véve, hogy az el pillanatban még veszekedtünk, meglepett, hogy ilyen gyorsan elszalad velünk a ló. De úgy szintén… nem is bántam. Én így éltem az életemet. Körülöttem mindig minden gyors és intenzív volt. Aznap éjjel, amikor Dmitrijjel áldozatul estünk Viktor Daskov szerelmi b bájának, akkor is elég szenvedélyesre fordultak a dolgok. De Dmitrij uralkodott magán, szóval id nként lassabbra fordult a tempó… és a maga módján az is csodálatos volt. De az id nagy részében nem voltunk képesek visszafogni magunkat. Újra éreztem az egészet. Ahogy a keze végigfutott a testemen. Azok a mély, er teljes csókok. Ekkor jöttem rá valamire. Masonnel csókolóztam, de a fejemben Dmitrijjel voltam. És nem is csak visszaemlékeztem a dolgokra. Konkrétan elképzeltem, hogy Dmitrijjel vagyok – ebben a pillanatban –, és újraéltem azt az éjszakát. Csukott szemmel könny volt elképzelnem. De amikor kinyitottam, és megláttam Mason tekintetét, tudtam, hogy velem van. imád, és nagyon régóta meg akart kapni. Ez, amit csinálok… hogy vele vagyok, de úgy teszek, mintha mással lennék… Nem helyes. Kificánkoltam a keze alól. – Ne… ne csináld. Mason azonnal megállt, mert az a típus volt. – Ez túl sok? – kérdezte. Én bólintottam. – Semmi gond. Nem kell ezt csinálnunk. Megint értem nyúlt, én meg még távolabb mentem. – Ne, én egyszer en nem… nem is tudom. Hagyjuk inkább abba, jó?

RICHELLE MEAD 202

– Én… – Mason egy pillanatra nem találta a szavakat. – Mi történt azzal a „rengeteg” dologgal, amit csinálni akartál? Aha… ez így elég csúnya volt, de mit mondhattam volna? Nem csinálhatjuk ezt, mert amikor hozzám érsz, arra a másik pasasra gondolok, akit igazából akarok. Te csak pótszer vagy. Nyeltem egyet, és ostobán éreztem magam. – Ne haragudj, Mase. Erre nem vagyok képes. felült, és végigsimított a haján. – Oké. Rendben. Hallottam, milyen kemény a hangja. – Haragszol rám. Mason rám pillantott, arcán viharos kifejezéssel. – Csak nem értelek. Nem tudok olvasni a jeleidben. Az egyik pillanatban forró vagy, a másikban jéghideg. Azt mondod, akarsz, utána meg azt, hogy nem. Ha kiválasztanád az egyiket, azzal semmi bajom nem lenne, de mondasz valamit, utána meg totálisan ellenkez irányba mész. Nemcsak most, hanem mindig. Ez igaz volt. Folyamatosan ide-oda táncoltam vele. Id nként flörtöltem, máskor meg oda sem figyeltem rá. – Van valami, amit szeretnél t lem? – kérdezte, amikor nem válaszoltam. – Valami, amit l… nem is tudom. Amit l jobban kedvelnél? – Nem tudom – válaszoltam er tlenül. Mason felsóhajtott. – Akkor mit szeretnél úgy általánosságban? Dmitrijt, gondoltam. De ehelyett csak megismételtem, amit mondtam: Nem tudom. Mason egy nyögéssel felállt, és az ajtó felé indult. – Rose, ahhoz képest, hogy olyannak állítod be magad, mint aki a lehelegtöbb információt be akarja gy jteni mindenr l, magadról még nagyon sokat kéne tanulnod.


Becsapódott mögötte az ajtó. A hangjától megrándult az arca, és miközben arra a pontra meredtem, ahol korábban állt, rájöttem, hogy igaza van. Tényleg sokat kell még tanulnom.

Tizenhat Lissa talált rám valamivel kés bb. Miután Mason elment, álomba merültem, mert túlságosan levert voltam ahhoz, hogy felkeljek az ágyból. Lissa ajtócsapkodása felébresztett. Örültem, hogy látom. Ki kellett öntenem a lelkem a Masonnel kapcsolatos z rökr l, de még miel tt megtehettem volna, beleolvastam az érzelmeibe. éppen olyan zaklatott volt, mint én. Úgyhogy szokás szerint átadtam neki az els bbséget. – Mi történt? Lissa leült az ágyára, és a pehelydunyhába süppedt, éppen olyan dühösen, mint amilyen szomorúan. – Christian. – Tényleg? – Soha nem hallottam ket veszekedni. Rengeteget ugratták egymást, de attól biztosan nem lábadna könnybe Lissa tekintete. – Megtudta, hogy… Adriannél voltam ma reggel. – Jaj, húha – válaszoltam. – Aha. Ebb l baj lehet. – Felálltam, odasétáltam a fésülköd asztalhoz, és megkerestem a hajkefém. Fintorogva az aranyozott keret tükör elé álltam, és elkezdtem kifésülni az alvás alatt szerzett csomókat. Lissa felnyögött.


– De semmi nem történt! Christian a bolhából csinál elefántot. Nem tudom elhinni, hogy nem bízik bennem. – De bízik benned. Csak ez az egész nagyon fura, ennyi. – Eszembe jutott Dmitrij és Tása. – A féltékenységt l ostobaságokat gondolnak és csinálnak az emberek. – De tényleg semmi nem történt – ismételte meg Lissa. – Úgy értem, te is ott voltál, és… hé, nem is mondtad el. Te mit kerestél ott? – Adrian küldött egy csomó parfümöt. – … úgy érted, azt a nagy dobozt, amit odahoztál? Bólintottam. – H ha. – Igen, azért mentem, hogy visszavigyem – mondtam. – Csak az a kérdés, te mit csináltál ott? – Csak beszélgettünk – válaszolta Lissa. Kezdett felderülni, és majdnem elárult valamit, de utána habozni kezdett. Éreztem, hogy a gondolat majdnem eléri az elméje felszínét, de sikerült elfojtania. – Rengeteg mesélnivalóm akad, de el ször áruld el, veled mi van. – Velem semmi nincs. – Jaj, ne már, Rose. Én nem vagyok gondolatolvasó, mint te, de látom, ha ki vagy borulva. Karácsony óta eléggé le vagy törve. Mi a baj? Nem most jött el a megfelel pillanat arra, hogy belemenjünk, mi történt karácsonykor, amikor az anyám mesélt nekem Tásáról és Dmitrijr l. De a masonös sztorit elmondtam Lissának – bár kihagytam, hogy miért álltam le –, és egyszer en csak arról beszéltem, amit tettem. – Nos… – mondta Lissa, amikor befejeztem. – Ehhez jogod volt. – Tudom. De tényleg hülyét csináltam bel le egy kicsit. Értem, hogy miért volt dühös.

RICHELLE MEAD 206

– De valószín leg sikerül majd túltennetek magatokat rajta. Menj, és beszélj vele. meg rül érted. De többr l volt szó, mint kommunikációs problémáról. A köztünk lév dolgokat nem lehetett olyan egyszer en befoltozni. – Nem tudom – ingattam a fejem. – Nem mindenki olyan, mint te és Christian. Lissa arca elsötétült. – Christian. Még mindig nem tudom elhinni, hogy ilyen ostobán reagált. Nem akartam, de muszáj volt nevetnem. – Liss, egy napba sem fog telni, hogy megcsókoljátok egymást és kibéküljetek. S t, valószín leg nem csak csókolózni fogtok. Ez kicsúszott a számon, még miel tt megállíthattam volna. Lissa szeme tágra nyílt. – Szóval tudod. – Fásultan megcsóválta a fejét. – Miért is ne tudnád. – Ne haragudj – mondtam. Nem állt szándékomban tájékoztatni, hogy tudok a szexelésükr l, amíg maga meg nem említi. Lissa szigorúan nézett. – Mennyit tudsz? – Ööö, nem sokat – hazudtam. Befejeztem a fésülködést, és játszani kezdtem a hajkefém nyelével, hogy el tudjam kerülni a tekintetét. – Muszáj lesz megtanulnom téged kizárni az elmémb l – dünnyögte. – Az utóbbi id ben csak így tudok veled „beszélgetni”. – Egy újabb elszólás. – Ez meg mit jelentsen? – követelt magyarázatot Lissa. – Semmit… én csak… – éles pillantást vetett rám. – Én… nem is tudom Csak úgy érzem, mostanában nem beszélgetünk eleget.


– Kett n áll a vásár – válaszolta Lissa sokkal kedvesebb hangon. – Igazad van – válaszoltam, és nem említettem, hogy csak akkor állna kett n a vásár, ha nem a fiújával töltené minden idejét. Igaz, én is hibás voltam abban, hogy a magam módján eltitkoltam el le dolgokat – de én többször szerettem volna beszélgetni vele az utóbbi id ben. Egyszer en csak soha nem t nt jónak az id zítés… még most sem. – Tudod, soha nem gondoltam volna, hogy te csinálod el bb. Vagy, azt hiszem, azt nem gondoltam volna, hogy végsként még sz z leszek. – Ja – válaszolta Lissa szárazon. – Azt én sem. – Hé! Ez meg mit akar jelenteni? Lissa elvigyorodott, majd az órájára pillantott. Alábbhagyott a mosolya. – Jaj. El kell indulnom Priscilla bankettjére. Christiannek velem kellett volna jönnie, de nem jön, mert egy idióta… – A tekintete reménykedve rám szegez dött. – Mi? Ne! Kérlek, Liss! Tudod, hogy mennyire utálom a hivatalos nemesi rendezvényeket. – Jaj, ne már – könyörgött Lissa. – Christian cserbenhagyott. Nem vethetsz a farkasok elé. És nem azt mondtad az imént, hogy többet kellene beszélgetnünk? – Ett l felnyögtem. – Különben is, amikor a test röm leszel, folyamatosan ilyesmit kell majd csinálnod. – Tudom – válaszoltam sötéten. – Azt reméltem, hogy esetleg kiélvezhetem a szabadságom utolsó hat hónapját. De végül Lissának sikerült rávennie, hogy menjek vele, mint azt mindketten tudtuk el re. Nem volt sok id nk, úgyhogy sebesen kellett zuhanyoznom, hajat szárítanom és sminkelnem. Puszta szeszélyb l hoztam magammal a Tása-féle ruhát, és bár még mindig jelent s szenvedéseket kívántam neki, amiért vonzódik Dmitrijhez, most hálás voltam az ajándékáért. Magamra húztam a selymes anyagot,

RICHELLE MEAD 208

és boldogan állapítottam meg, hogy ez a fajta vörös éppen olyan letaglózó volt rajtam, mint amire számítottam. Hosszú, távol-keleti stílusú ruha volt a selyembe hímzett virágokkal. A magas nyaka és a hosszú szoknyája nagyon sokat takart, de az anyaga rám simult, és egészen másképp volt szexi, mint a meztelenkedés. Mostanra szinte teljesen elt nt a monokli a szemem körül. Lissa, mint mindig, gyönyör volt. Sötétlila ruha volt rajta, amit Johanna Raski, egy ismert mora divattervez készített. Ujjatlan volt és szaténból készült. A pántokba vert apró ametisztszer kristályok csillogtak a sápadt b rén. A haját laza, m vészien befésült kontyban viselte. Amikor odaértünk a bankett-teremhez, magunkra vonzottunk pár tekintetet. Nem hinném, hogy a nemesek számítottak volna rá, hogy Lissa a dampyr barátn jét hozza el erre a nagy presztízs meghívásos vacsorára. De végtére is Lissa meghívóján az állt, hogy „és vendégét”. Az egyik asztalnál ültünk le pár nemessel, akiknek a neve azonnal kirepült a fejemb l. k boldogan megfeledkeztek rólam, én meg boldog voltam, hogy így tettek. Egyébként is, rengeteg egyéb minden szórakoztatott. Ez a terem csupa ezüst és kék volt. Éjfélkék selyemleplek borították az asztalokat, olyan fényesek és simák, hogy alig mertem rajtuk enni. A fali gyertyatartókban méhviasz gyertyák égtek mindenütt, és egy színezett üveggel dekorált kandalló tüze ropogott az egyik sarokban. Ennek egy nagyon látványos szín- és fénypanoráma lett az eredménye, ami elszédítette a fejet. A sarokban egy vékony mora n halk csellózenét játszott, álmodozó arccal koncentrálva a zenére. A kristály borospoharak csilingelése jól illett a húrok mély, édes hangjaihoz. A vacsora ugyanilyen elképeszt volt. A menüt kifinomultan készítették el, de mindent felismertem a tányéromon (ami természetesen porcelánból készült), és minden tetszett is. Itt


ugyan nem volt foie gras. Lazac shiitake-gomba-szószban. Saláta körtével és kecskesajttal. Desszertnek mandulával töltött kecses kis sütemények. Az egyetlen bánatom az adagok kicsinysége volt. Úgy t nt, mintha az étel inkább csak dekorációs célokat szolgálna a tányéron, és esküszöm, tíz falat alatt végeztem. Lehet, hogy a moráknak ételre is szükségük van a vér mellett, de annyira biztos nem, amennyire egy embernek – vagy mondjuk egy fejl désben lév dampyr lánynak. Ezzel együtt, már a vacsoráért megérte eljönni, vontam le a következtetést. Viszont amikor befejeztük az evést, Lissa közölte velem, hogy még maradnunk kell. – Vegyülnünk kell egy kicsit – súgta oda nekem. Vegyülnünk? Lissa nevetett a zavaromon. – Te vagy a társasági ember kett nk közül. Ez igaz volt. Normál körülmények között én vagyok az extrovertáltabb, aki nem fél beszélgetni az emberekkel. Lissa szégyenl sebben viselkedik. Viszont ebben a közegben pont fordítva állt a helyzet. Itt volt elemében, nem én, és elképesztett, hogy milyen jól tudja kezelni a nemesi társadalom tagjait. Tökéletesen viselkedett, kifinomult volt és udvarias. Mindenki vele szeretett volna beszélgetni, és mintha mindig tudta volna, kinek mit kell mondania. Nem használta a b bájt, úgy direktben, de határozottan olyan modort vett fel, ami odavonzotta hozzá az embereket. Szerintem ez a lélek egyik mellékhatása. Még a gyógyszerek ellenére is átjött Lissa mágikus és természetes karizmája. Bár a szociális érintkezéseket egykor er ltetettnek és stresszesnek érezte, most könnyedén ment neki minden. Büszke voltam rá. A társalgás legnagyobb része elég felszínes dolgokról szólt: a divatról, a nemesek szerelmi életér l s a többi. Úgy t nt, senki nem akarja a durva strigás témákkal rontani a hangulatot.

RICHELLE MEAD 210

Úgyhogy Lissa mellett maradtam az éjszaka hátralév része alatt. Megpróbáltam bebeszélni magamnak, hogy csak a jöv nk érdekében gyakorlom a dolgot, amikor majd úgyis csendes árnyékként követem majd mindenhova. Az volt az igazság, hogy egyszer en túl kényelmetlenül éreztem magam ebben a társaságban, ahol a szokásos, éles nyelv védelmi taktikámat nem igazán tudtam volna használni. Ráadásul abban a kellemetlen tudatban tartózkodtam ott, hogy én vagyok az egyetlen dampyr vendég. Persze voltak más dampyrok is, de k hivatalból cserkésztek a helyiség szélein. Miközben Lissa megdolgozta a tömeget, odasodródtunk egy kisebb mora csoporthoz, akik egyre hangosabban beszéltek. Egyiküket felismertem. volt az egyik srác abból a verekedésb l, aminek segítettem véget vetni, csak ezúttal fürd nadrág helyett egy lélegzetelállító fekete szmokingot viselt. felnézett, amikor közelebb értünk, szemérmetlenül megbámult minket, viszont láthatóan nem emlékezett rám. Aztán ránk se bagózva folytatta a vitatkozást. Nem meglep módon a morák védelme volt a téma. volt az a srác, aki amellett érvelt, hogy a morák lendüljenek támadásba a strigák ellen. – Mit nem értesz azon, hogy „öngyilkosság”? – kérdezte egy közelben álldogáló férfi. Ezüstszín haja volt, és s bajusza. is szmokingot viselt, de a fiatalabb srácon jobban állt. – Ha a morákat is besorozzuk katonának, az a fajunk végét fogja jelenteni. – Ez nem öngyilkosság – kiáltott fel a fiatal srác. – Ez a kötelességünk. Meg kell tanulnunk megvédeni magunkat. Ha megtanulnánk harcolni a mágikus képességeink felhasználásával, az lenne a legnagyobb er forrásunk a test reink mellett. – Igen, de a test rök mellett nincs szükségünk más er forrásra – válaszolta Ezüst Haj. – Ezt csak a köznép mondja. Nekik nincsenek saját test reik, persze hogy meg vannak ijedve.


De ez nem ok arra, hogy minket is magukkal rántsanak, és a mi életünket is kockára tegyék. – Akkor ne tegyék – szólalt meg hirtelen Lissa. A hangja lágy volt, de a kis csoportban mindenki elhallgatott és ránézett. – Amikor a morák harcra való betanításáról van szó, akkor úgy beszélnek, mintha ez egy „mindent vagy semmit” ügy lenne. De nem az. Aki nem akar harcolni, annak ne kelljen. Én teljességgel megértem ket is. – A férfi enyhén anyámasszony katonájának kezdett t nni. – De csak azért, mert itt mindenki számíthat a test reire. Ugyanakkor rengeteg mora van védelem nélkül. És ha meg akarják tanulni az önvédelem technikáit, miért ne tehetnék? A fiatal srác gy zelemittasan vigyorgott az ellenfelére. – Látja? – Ez nem ilyen egyszer – vetette ellen Ezüst Haj. – Ha csak arról lenne szó, hogy pár rült meg akarja magát öletni, akkor rendben. Menjenek csak. De hol akarják megtanulni ezeket az úgynevezett harci technikákat? – Majd magunktól kitaláljuk a mágikus eszközöket. A fizikai részét meg megtanuljuk a test reinkt l. – Igen, err l van szó. Rögtön tudtam, hogy erre megy ki a dolog. Még ha mi, többiek nem is veszünk részt ebben az öngyilkos küldetésben, akkor is el akarjátok venni t lünk a testreinket, hogy kiképezzétek a játék hadseregeteket. A fiatal srác összevonta a szemöldökét a „játék hadsereg” szóra, és én latolgatni kezdtem, hogy elszáll-e vajon az ökle. – Ennyivel tartoznak nekünk. – Nem tartoznak – ellenkezett Lissa. Érdekl pillantások fordultak felé ismét. Ezúttal Ezüst Haj vetett Lissára gy zelemittas pillantást. A fiatal srác arca vörös lett dühében. – A test rök a legf bb er forrásaink a csatában.

RICHELLE MEAD 212

– Így van – értett egyet Lissa –, de ett l még nincs jogunk elvonni ket a kötelességükt l. – Ezüst Haj majd szétpukkadt az önelégültségt l. – Akkor hogyan fogunk tanulni? – követelt megoldást a srác. – Ugyanúgy, ahogy maguk a test rök – tájékoztatta Lissa. – Aki meg akar tanulni harcolni, az menjen el valamelyik akadémiára. Csináljanak nekik egy kurzust, és kezdjék k is az elején, mint a test rtanoncok. Így nem vonják el a test röket a védelmi feladataiktól. Az akadémiák területe biztonságos, és az ottani rök úgyis a tanításra specializálódtak. – Elgondolkozva elhallgatott. – S t, az önvédelmet eleve fel lehetne venni az ott tanuló morák tanrendjébe. Elképedt tekintetek állapodtak meg Lissán, az enyémet is beleértve. Ez annyira elegáns megoldás volt, és erre körülöttünk mindenki más is rájött. Egyik fél sem kapta meg minden követelését, de az elképzeléseik olyan formában találkoztak, amelyb l egyiküknek sem származott kára. Zseniális gondolat volt. A másik mora leny gözve csodálta Lissát. Hirtelen mindenki egyszerre kezdett beszélni, fellelkesülve az ötlett l. Lissát is bevonták, és nemsokára már szenvedélyesen vitatták meg a tervét. Én kiszorultam a terem szélére, és úgy véltem, jól is van ez így. Majd teljesen visszavonultam, és kerestem egy ajtó melletti sarkot. Útközben elmentem egy hors d’oeuvres-rel teli tálca mellett. Még mindig éhes voltam, és bár gyanakodva méregettem, semmi olyasmit nem láttam rajta, mint a foie gras volt el nap. Az egyik felé mutattam, ami úgy nézett ki, mint a párolt nyers hús. – Az libamáj? – kérdeztem. A pincérn megrázta a fejét. – Borjúfodor. Ez nem hangzott olyan rosszul. Érte nyúltam.


– Az hasnyálmirigy – tájékoztatott egy hang hátulról. Viszszarántottam a kezem. – Mi? – nyávogtam. A pincérn visszautasításként értelmezte a döbbenetemet, és továbbment. Adrian Ivaskov t nt fel a szemem el tt, mélységesen önelégült arccal. – Szórakozol velem? – kérdeztem. – A borjúfodor az hasnyálmirigy? – Nem tudom, miért döbbentem meg ezen annyira. A morák vért isznak. Miért ne ennének bels , szerveket is? Ezzel együtt el kellett nyomnom egy borzongást. Adrian vállat vont. – Nagyon finom. Én undorodva ráztam a fejem. – Te jó ég. A gazdagok gusztustalanok. Adrian továbbra is jól szórakozott. – Mit csinálsz itt, kicsi dampyr? Engem követsz? – Természetesen nem – csattantam fel. A fiú megint tökéletesen volt öltözve, mint mindig. – Különösen azok után nem, amilyen bajba kevertél minket. Adrian rám villantotta azt a szívfájdító mosolyát, és annak ellenére, hogy mennyire idegesített, megint éreztem azt a legy zhetetlen késztetést, hogy a közelében maradjak. Ez meg mit l lehetett? – Nem is tudom – ugratott. Ezúttal tökéletesen józannak nt, nyoma sem volt benne annak a furcsa magatartásnak, amit a szobájában tapasztaltunk t le. És igen, sokkal jobban nézett ki szmokingban, mint bármelyik másik srác a teremben. – Ahányszor mi összefutunk… hányadik találkozásunk is ez, az ötödik? Kezd gyanúsnak t nni. De ne aggódj. Nem árullak be a fiúdnak. Egyiknek sem. Kinyitottam a számat, hogy ellenkezzek, majd eszembe jutott, hogy látott engem Dmitrijjel korábban. Nem voltam hajlandó elpirulni.

RICHELLE MEAD 214

– Nekem csak egy fiúm van. Vagy valami olyasmim. Lehet, hogy már nincs is. És egyébként is, nem tudnál mit beárulni. Én még csak nem is kedvellek. – Nem? – kérdezte Adrian még mindig mosolyogva. Felém hajolt, mintha valami titkot szeretne velem megosztani. – Akkor miért viseled a parfümömet? Ett l már muszáj volt elpirulnom. Hátraléptem. – Nem is viselem. Adrian felnevetett. – Dehogynem. Megszámoltam az üvegeket, miután elmentél. Egyébként is érzem rajtad az illatát. Finom. Csíp s… mégis édes, mint amilyen te is vagy a lelked mélyén szerintem. És, tudod, sikerült eltalálnod. Éppen csak annyi, hogy karakterizáljon… de ne nyomja el a saját illatod. – Az szájából úgy hangzott az „illat” szó, mintha valami mocskos dolog lenne. A mora nemesekt l zavarba jövök, de attól, ha valami beképzelt pasi kikezd velem, soha. Rendszeresen belefutottam az ilyen helyzetekbe. Levetk ztem a szégyenl sségemet, és eszembe idéztem, ki is vagyok. – Hé – dobtam hátra a hajam. – Minden jogom megvolt, hogy megtartsam az egyiket. Te ajánlottad fel. Ott követed el a hibát, hogy azt feltételezed, ez jelent is valamit. Pedig nem. Hacsak azt nem, hogy jobban meg kellene gondolnod, mire szórod a pénzed. – Ó, Rose Hathaway visszatért, emberek. – Adrian elhallgatott, majd elvett egy pohár pezsg nek látszó valamit az egyik pincért l. – Kérsz? – Nem iszom. – Aha, persze. – Adrian ennek ellenére átnyújtott egy poharat, majd elhessintette a pincért, és beleivott a pezsg be. Volt egy olyan érzésem, hogy nem az volt aznap este az els itala. – Nahát. Úgy hallom, Vaszilisza helyrerakta az apámat.


– A te… – arra a csoportra pillantottam, amit az el bb elhagytam. Ezüst Haj még mindig ott állt, és vadul gesztikulált. – Az a te apád? – Legalábbis az anyám szerint. – És egyetértesz vele? Hogy a harcoló morák öngyilkosjelöltek? Adrian vállat vont, és ivott még egy kortyot. – Err l nincsen különösebb véleményem. – Olyan nincs. Hogy lehet, hogy egyik irányba sem tendálsz? – Nem tudom. Ez egyszer en nem olyasmi, amin gondolkozni szoktam volna. Jobb dolgom is van. – Mint például engem zaklatni – tippeltem. – És Lissát. – Még mindig tudni szerettem volna, mit keresett a barátn m a szobájában. Adrian ismét elmosolyodott. – Mondtam már, hogy te követsz engem. – Igen, igen, tudom: Ötször is… – Elhallgattam. – Ötször? Adrian bólintott. – Nem, csak négy volt. – A szabad kezemen leszámoltam. – Volt az els este, a barlangfürd , utána, amikor átmentem a szobádba, és most. Adrian mosolya titokzatossá vált. – Ha te mondod. – Igenis ezt mondom… – Megint elhallgattam. Még egy alkalommal beszélgettem Adriannel. Vagy valami olyasmi. – Nem mondhatod… – Mit nem mondhatok? – Kíváncsi, mohó kifejezés csillant fel Adrian szemében. Inkább reményked volt, mint önelégült. Nyeltem egyet, miközben visszagondoltam az álmomra. – Semmit. – Anélkül, hogy tudatosult volna bennem, beleittam a pezsg be.

RICHELLE MEAD 216

A terem túlsó végéb l átsütött Lissa nyugodt, elégedett hangulata. Ez jó. – Miért mosolyogsz? – kérdezte Adrian. – Mert Lissa még mindig ott van, és az embereken dolgozik. – Ez nem meglep . azok közé tartozik, aki bárkit képes elb völni, ha tényleg akarja. Még azokat is, akik utálják. Lapos pillantást vetettem rá. – Én is így érzem magam, amikor veled beszélgetek. – De te nem utálsz – itta meg az utolsó korty pezsg jét Adrian. – Legalábbis nem igazán. – Nem is kedvellek. – Legalábbis ezt mondogatod – tett felém egy lépést, nem fenyeget en, csak hogy meghittebb legyen köztünk a távolság. – De kibírom. – Rose! Anyám éles hangja vágott a leveg be. Pár hallótávolságban lév ember pillantott oda ránk. Az anyám – mind a százötven dühös centijével – odaviharzott hozzánk.

Tizenhét – Mégis, mit képzelsz magadról? – esett nekem. A hangja az én véleményem szerint még mindig túl hangos volt. – Semmit, én… – Bocsásson meg nekünk, Ivaskov úr – morrant fel anyám. Utána, mintha ötéves lennék, megragadta a karom, és kirángatott a szobából. Pezsg loccsant ki a poharamból és ömlött a ruhám szoknyarészére. – Mégis, te mit képzelsz magadról? – kiabáltam, amint kiértünk a folyosóra. Gyászosan végigpillantottam a ruhámon. – Ez selyem. Lehet, hogy tönkretetted. Anyám kikapta a kezemb l a pezsg spoharat, és lerakta egy közeli asztalra. – Remek. Akkor ezentúl talán majd nem öltözöl úgy, mint egy olcsó ribanc. – Hé – válaszoltam döbbenten. – Ez egy kicsit durva. És mil támadtak fel benned most így hirtelen az anyai ösztönök? – A ruhára mutattam. – Ezt meg nem nevezném olcsónak. Azt mondtad, kedves Tásától, hogy ilyet ad nekem. – Csak azért, mert nem számítottam arra, hogy a morák között fogod mutogatni magad benne. – Nem is mutogattam magam. És egyébként is, mindenhol takar.

RICHELLE MEAD 218

– Az a ruha, ami ilyen sz k, olyan, mintha nem is lenne rajtad semmi – vágott vissza anyám. persze a test rök feketéjét viselte: jól szabott fekete vászonnadrágot és egy hozzá ill zakót. Neki is megvoltak a maga domborulatai, de a ruhája eltakarta ket. – Különösen, amikor ilyen társaságban vagy. A tested… fel. És az sem segít, ha morákkal flörtölsz. – Nem is flörtöltem vele. A vádtól dühös lettem, mert az utóbbi id ben nagyon jó kislánynak éreztem magam. Régebben egyfolytában flörtöltem – t – a mora fiúkkal, de pár beszélgetés és egy kínos jelenet után Dmitrijjel rájöttem, milyen ostoba voltam. A dampyr lányoknak óvatosan kell viselkedniük a mora fiúkkal, és ezt most már mindig szem el tt tartottam. Eszembe jutott egy kis aljasság. – Egyébként is – gúnyolódtam –, nem ez a kötelességem? Összejönni egy morával, és fenntartani a fajunkat? Te is ezt csináltad. Anyám dühösen meredt rám. – De nem a te korodban. – Csak pár évvel voltál nálam id sebb. – Ne csinálj hülyeséget, Rose – válaszolta. – Túl fiatal vagy még egy gyerekhez. Nincs meg hozzá az élettapasztalatod… te még nem is éltél. Nem lennél képes úgy nevelni, ahogy szeretnéd. Megalázottan felnyögtem: – Most tényleg err l beszélgetünk? Hogyan jutottunk el a feltételezett flörtölésemt l a gyermekáldásig? Én nem szexelek sem vele, sem mással, és még ha szexelnék is, akkor is tudnám, hogy kell védekezni. Miért beszélsz úgy velem, mint egy gyerekkel? – Mert úgy viselkedsz. – Ez nagyon úgy hangzott, mint amit Dmitrij mondott nekem. Rámeredtem.


– Szóval most akkor beküldesz a szobámba? – Nem, Rose. – Anyám hirtelen fáradtnak kezdett t nni. – Nem kell a szobádba menned, de oda se menj vissza. Remélheleg nem keltettél túl nagy felt nést. – Úgy beszélsz, mintha sztriptízt jártam volna odabent – mondtam. – Csak vacsoráztam Lissával. – El sem hinnéd, mib l születnek a pletykák – figyelmeztetett anyám. – Különösen, ha Adrian Ivaskovról van szó. Ezzel megfordult, és elindult a folyosón. Miközben néztem, éreztem, hogy harag és ellenszenv lángol végig rajtam. Nem reagáljuk ezt túl egy kicsit? Nem csináltam semmi rosszat. Tisztában voltam vele, hogy van ez a vérszajha-paranoiája, de ez a kitörés még t le is túlzás volt. És ami a legrosszabb, kirángatott ide, és ezt többen végignézték. Ahhoz képest, hogy nem szerette volna, ha felt nést okozok, elég sokat tett érte. Pár mora sétált ki a teremb l, akik a közelünkben voltak, amikor Adriannel beszélgettünk. Felém pillantottak, és súgtak valamit, miközben elmentek mellettem. – Köszi, anyu – dünnyögtem magamban. Megszégyenülten elkullogtam az ellenkez irányba, anélkül, hogy tudtam volna, merre megyek. A szállás hátsó traktusa felé indultam, el a nyüzsgés közeléb l. A folyosó végül véget ért, de baloldalt egy ajtó vezetett egy lépcs felé. Nem volt bezárva, úgyhogy felmentem a lépcs n a következ ajtóig. Örömömre, egy kis tet teraszra nyílt, amit láthatóan nem sokan használtak. Hótakaró borította, de idekint kora reggel volt, és ragyogóan sütött a nap, amit l minden csillogott. Lesepertem a havat egy nagy, dobozszer valamir l, ami mintha a szell rendszer része lett volna. A ruhámmal nem tör dve helyet foglaltam rajta. Magam köré fontam a karom és a távolba meredtem, végignézve a tájon és a napsütésen, amit olyan ritkán élvezhettem.

RICHELLE MEAD 220

Összerezzentem, amikor pár perccel kés bb kinyílt az ajtó. Hátranézve még jobban megdöbbentem, hogy Dmitrij lép ki rajta. A szívem beledobogott, én meg elfordultam, és nem is igazán tudtam, mit gondoljak. Dmitrij bakancsa alatt csikorgott a hó, miközben a férfi odasétált, ahol ültem. Egy pillanattal kébb levette a hosszú kabátját, és a vállamra terítette. Leült mellém. – Biztos fázol. Tényleg fáztam, de nem akartam bevallani. – Süt a nap. Dmitrij hátrabillentette a fejét, és felnézett a makulátlanul kék égre. Tudtam, hogy neki is éppen annyira hiányzik a nap, mint nekem szokott. – Igen. Ezzel együtt egy hegyen vagyunk a tél közepén. Nem válaszoltam. Egy ideig meghitt csendben üldögéltünk. Id nként egy-egy szell hófelh t fújt körénk. A moráknak ez éjszaka volt, és a nagy részük ilyenkor már aludni tér, úgyhogy a sípályák kihaltak voltak. – Az életem egy katasztrófa – mondtam végül. – Nem katasztrófa – vágta rá Dmitrij automatikusan. – A vacsoráról jöttél utánam? – Igen. – Észre sem vettem, hogy ott vagy. – Sötét ruhája arra utalt, hogy valószín leg test ri kötelességét teljesítette a rendezvényen. – Szóval tanúja voltál, ahogy a híres Janine botrányt okozva kivonszol. – Nem volt botrány. Szinte észre sem vette senki. Én is csak azért láttam, mert téged figyeltelek. Nem voltam hajlandó ezen fellelkesülni. – nem ezt mondta – válaszoltam. – Ahogy látta a dolgokat, akár a sarokra is kiállhattam volna. Felidéztem, mir l beszélgettünk a folyosón.


– Csak aggódik érted – foglalta össze Dmitrij, amikor végeztem. – Túlreagálta a dolgot. – Az anyák néha túlságosan féltik a gyereküket. Rámeredtem. – Igen, de ez az én anyám. És igazából nem t nik úgy, mintha annyira féltene. Szerintem sokkal jobban aggódott azért, hogy szégyent hozok rá, vagy ilyesmi. És ez a „túl fiatal vagy az anyasághoz” hülyeség egyszer en ostobaság volt. Semmi ilyesmit nem tervezek. – Lehet, hogy nem rólad beszélt – jegyezte meg Dmitrij. Ismét csend. Leesett az állam. Nincs meg hozzá az élettapasztalatod… te még nem is éltél. Nem lennél képes úgy nevelni, ahogy szeretnéd. Az anyám húszéves volt, amikor megszülettem. Gyerekkoromban ez mindig nagyon öregnek t nt nekem. De most… az már csak pár év. Egyáltalán nem leszek még öreg. Úgy gondolja, hogy túl hamar szült meg engem? Hogy egyszer en azért nem volt olyan remek anya, mert nem volt meg hozzá a tapasztalata? Lehet, hogy megbánta, ahogy köztünk alakultak a dolgok? És esetleg… lehetséges volna, hogy volt valami személyes tapasztalata a mora férfiakkal, és a róla terjeng pletykákkal? Én nagyon sok küls jegyet t le örököltem. Úgy értem, pont ma este t nt fel, milyen jó alakja van. És az arca is csinos – már úgy értem, egy negyven felé járó n höz képest. Valószíleg nagyon-nagyon jól nézett ki, amikor fiatalabb volt… Felsóhajtottam. Nem akartam ezen gondolkozni. Ha azt tenném, valószín leg újra kellene értékelnem a vele való kapcsolatomat – esetleg önálló személyként elfogadnom az anyámat – és már így is túl sok kapcsolat stresszek. Folyamatosan aggódtam Lissáért, bár a változatosság kedvéért most mintha jól lett volna. A Masonnel folytatott úgynevezett románcom romokban állt. És persze itt van Dmitrij is…

RICHELLE MEAD 222

– Most nem is veszekszünk – bukott ki a számon. Dmitrij lapos pillantást vetett rám. – Veszekedni akarsz? – Nem. Utálok összecsapni veled. Már úgy értem, szóban. Az edz teremben semmi bajom vele. Mintha egy mosoly árnyékát pillantottam volna meg. Nekem mindig csak félmosolyok járnak. Szinte soha nem kapok egészet. – Én sem szeretek veszekedni veled. Mellette ülve elcsodálkoztam, milyen meleg és boldog érzések törnek fel bennem. Volt valami nagyon jó abban, hogy a közelében lehetek, olyasmi, amit Mason mellett soha nem éreztem. A szerelmet nem lehet er ltetni, döbbenteni rá. Az vagy megvan, vagy nincs. Ha nincs, akkor tudni kell beismerni. Ha megvan, akkor mindent meg kell tennünk, hogy megvédjük a szeretteinket. A következ szavak, amik kibuktak a számon, elképesztettek, egyrészt azért, mert tökéletesen önzetlenek voltak, másrészt azért, mert teljesen komolyan gondoltam ket. – El kellene fogadnod. Dmitrij összerezzent. – Micsodát? – Tása ajánlatát. A szaván kéne fognod. Ez nagyszer leheség lenne számodra. Visszaemlékeztem anyám szavaira a gyerekekre való felkészülésr l. Én még nem voltam kész. Lehet, hogy sem volt annak idején. De Tása készen van. És tudtam, hogy Dmitrij is. k nagyon jól kijönnek. Dmitrij megvédheti Tását, gyerekeket csinálhat neki… mindketten jól járnának. – Soha nem számítottam arra, hogy ilyesmit mondasz nekem – szólalt meg feszült hangon. – Különösen, miután…


– Miután olyan idiótán viselkedtem? Aha. – Jobban magam köré húztam a kabátját a hideg ellen. Olyan illata volt, mint Dmitrijnek. Megrészegültem t le, és szinte el tudtam képzelni, hogy az karjaiban vagyok. Lehet, hogy Adriannek igaza volt a szagok erejével kapcsolatban. – Nos. Mint már mondtam, nem akarok többé veszekedni. Nem akarom, hogy utáljuk egymást. És… hát… – Összeszorítottam a szemem, majd megint kinyitottam. – Függetlenül attól, mit érzek velünk kapcsolatban… szeretném, ha boldog lennél. Ismét csend. Észrevettem, hogy elszorul a mellkasom. Dmitrij odanyúlt, és átkarolt. Magához húzott, én pedig a mellkasára hajtottam a fejem. – Róza. – Csak ennyit mondott. Ez volt az els alkalom, hogy tényleg hozzám ért a szerelmi báj óta. Az edz teremben más volt… az állatiasabb volt. Ez nem a szexr l szólt. Hanem csak arról, hogy közel legyünk ahhoz, akit szeretünk, azokról az érzelmekr l, amik az ilyesfajta kapcsolatokban elárasztják az embert. Lehet, hogy Dmitrij lelép Tásával, de én akkor is szeretem. Valószín leg mindig szeretni fogom. Masont is kedvelem. De belé soha nem leszek szerelmes. Belesóhajtottam Dmitrijbe, és azt kívántam, bár örökre így maradhatnánk. Olyan helyénvalónak éreztem, hogy együtt vagyunk. És – függetlenül attól, mennyire fájt rá Tásával gondolni – azt is helyénvalónak éreztem, hogy az érdekeit nézem. Tudtam, hogy most eljött az ideje, hogy befejezzem a gyáváskodást, és olyasmit csináljak, ami helyes. Mason azt mondta, sok mindent kell még magamról tanulnom. Most megtanultam valamit. Vonakodva elhúzódtam, és átnyújtottam Dmitrijnek a kabátját. Felálltam. kíváncsian végignézett rajtam, mert megérezte a feszültségemet. – Hová mész? – kérdezte.

RICHELLE MEAD 224

– Összetörni egy szívet – válaszoltam. Még egy szívdobbanás idejéig csodáltam Dmitrijt – a sötét, mindentudó tekintetét és a selymes haját. Utána elindultam befelé. Bocsánatot kellett kérnem Masont l… és megmondanom neki, hogy soha nem lesz köztünk semmi.

Tizennyolc A magas sarkú kezdte törni a lábam, úgyhogy levettem, amikor bementem, és mezítláb sétáltam végig a szálláson. Nem jártam még Masonnél, de emlékeztem a szobaszámra, amit említett, és minden nehézség nélkül meg is találtam. Shane, Mason szobatársa nyitotta ki az ajtót pár pillanattal azután, hogy bekopogtam. – Szia, Rose. Félreállt, én meg körbekukucskálva benéztem. Valami reklám ment éppen a tévében – az éjszakai életmód egyik hátránya a jó m sorok hiánya –, és üres üdít sdobozok hevertek szerteszét mindenütt. Masonnek nyoma sem volt. – Hol van? – kérdeztem. Shane elnyomott egy ásítást. – Azt hittem, veled van. – Egész nap nem láttam. még egyet ásított, majd eltöprengve ráncolni kezdte a homlokát. – Nemrég bedobált pár cuccot egy táskába. Azt hittem, elszöktök valami rült, romantikus kiruccanásra. Piknikezni, vagy ilyesmi. Hé, tök jó a ruhád. – Köszi – dünnyögtem, miközben éreztem, hogy én is mindjárt ásítok.

RICHELLE MEAD 226

Mason összepakolt? Ennek semmi értelme nincs. Innen nincs hová menni. És nincs hogyan elmenni sem. Ezt az üdül t éppen olyan szorosan rizték, mint az akadémiát. Lissával onnan is csak a báj segítségével sikerült kijutnunk, és még így is nagyon nehéz volt. Ugyanakkor mi a csudáért pakolna Mason össze, ha nem elmenni készül? Feltettem még Shane-nek pár kérdést, és úgy döntöttem, számolok ezzel a lehet séggel is, bármilyen rültségnek is t nik. Megkerestem azt az rt, aki a biztonságért felelt és a m szakokat tartotta számon. megadta a nevét azoknak az röknek, akik az üdül küls területein voltak szolgálatban, amikor Masont utoljára látták. A legtöbb nevet ismertem, és szinte mindegyikük befejezte már a szolgálatát, vagyis könny volt ket megtalálni. Sajnos az els pár r nem látta Masont aznap. Amikor megkérdezték, miért szeretném tudni, akkor homályos válaszokat adtam és elsiettem. A listámon szerepl harmadik személy egy Alan nev pasas volt, aki általában az akadémia alsó tagozatánál dolgozott. éppen befelé jött síelés után, az ajtó mellett vette le magáról a felszerelését. Felismert, és elmosolyodott, amikor elindultam felé. – Persze, láttam – mondta, miközben lehajolt a bakancsához. Megkönnyebbülés ömlött rajtam végig. Addig nem is voltam tudatában, mennyire aggódtam. – Tudja, merre van? – Nem. Kiengedtem t és Eddie Castile-t… és a hogyishívják, a Rinaldi lányt az északi kapun, azóta nem láttam ket. Rámeredtem. Alan úgy folytatta a síléce lecsatolását, mintha a pályák állapotáról csevegnénk. – Kiengedte Masont, Eddie-t… és Miát? – Aha.


– Miért? végzett és felnézett rám, egyfajta vidám, csodálkozó arckifejezéssel. – Mert megkértek rá. Jeges ujjak másztak végig rajtam. Kiderítettem, melyik r vigyázott az északi kapura Alannel, és azonnal megkerestem. Attól az rt l ugyanezt a választ kaptam. Kiengedte Masont, Eddie-t és Miát minden kérdés nélkül. És Alanhez hasonlóan sem érezte úgy, hogy ezzel bármi gond lenne. Szinte bódultnak nt. Ezt az arckifejezést már láttam… így szoktak nézni az emberek, miután Lissa b bájt alkalmaz rajtuk. Különösen akkor szokott el jönni, amikor Lissa nem akarja, hogy mások kés bb emlékezzenek dolgokra. Ilyenkor eltemeti bennük az emlékeket, amiket vagy teljesen kitöröl, vagy elrak kés bbre. De annyira jó a b bájban, hogy az emlékek teljes hiányát is el tudja érni valahogy. Ha ezek mégis emlékeznek pár dologra, az azt jelenti, hogy egy gyengébb képesség illet dolgozott rajtuk. Mint például Mia. Én nem vagyok az az ájuldozós típus, de egy pillanatra úgy éreztem, mindjárt összeesek. A világ megfordult körülöttem, én meg lehunytam a szemem, és vettem egy mély leveg t. Amikor visszanyertem a látásomat, a környezetem már megint szilárdan a helyére került. Oké. Semmi gond. Meg fogom oldani. Mason, Eddie és Mia valamikor elhagyták az üdül t. Ráadásul b báj segítségével – ami szigorúan tilos. Nem szóltak senkinek. Az északi kapun keresztül távoztak. Ismerem az üdül térképét. Az északi kapu egy aszfaltúira nyílik, ami a környék egyetlen komolyabb f útjába csatlakozik bele, egy kisebb autópályába, ami a körülbelül húsz kilométerre lév kisvárosba vezet. Abba, ahonnan, mint azt Mason említette, buszok is indulnak. Spokane-be.

RICHELLE MEAD 228

Spokane-be – ahol valószín leg az a strigavándorcsoport és az embereik élnek. Spokane-be – ahol Mason beteljesítheti az rült, strigaöl álmait. Spokane-be – amir l csak és kizárólag t lem tud. – Ne, ne, ne! – motyogtam magamban, szinte futva a szobám felé. Ott ledobtam magamról az estélyit, és vastag téli ruhát vettem: bakancsot, farmert és egy pulóvert. Felkapva a kabátom és a keszty m, visszarohantam az ajtóhoz, majd megálltam. Nem gondolkoztam, miel tt cselekedni kezdtem. Mit akarok tenni tulajdonképpen? Szólnom kell valakinek, ez egyértelm … de akkor a trió komoly bajba kerülne. És Dmitrij is rájönne, hogy eljárt a szám a spokane-i strigákkal kapcsolatos adatokról, amiket bizalmasan árult el nekem, az érettségem elismeréséül. Megnéztem, hány óra van. Beletelik némi id be, miel tt bárki észrevenné, hogy elt ntünk az üdül l. Ha egyáltalán sikerül kijutnom. Pár perccel kés bb Christian ajtaján kopogtattam. kinyitotta, álmosan, és a szokásos cinikus arckifejezésével. – Ha azért jöttél, hogy bocsánatot kérj a nevében – mondta gösen –, akkor jobb, ha mész, és… – Jaj, fogd már be – csattantam fel. – Ez most nem rólad szól. Hadarva vázoltam neki a történteket. Erre még Christianbe is belefagyott a szellemeskedés. – Szóval… Mason, Eddie és Mia Spokane-be mentek, hogy strigákat öljenek? – Igen. – Szent ég! Te miért nem mentél velük? Ez a te stílusodnak nik. Elfojtottam a késztetést, hogy megcsapjam.


– Mert nem vagyok rült! De visszahozom ket, miel tt még nagyobb ostobaságot csinálnának. Christiannek ekkor leesett a dolog. – És mit akarsz t lem? – Ki kell jutnom az üdül területér l. Rávették Miát, hogy alkalmazzon b bájt az rökön. Azt szeretném, ha te ugyanezt tennéd. Tudom, hogy gyakoroltad. – Igen – ismerte be Christian. – De… szóval… – Most el ször életében mintha zavarba jött volna. – Nem vagyok benne túl jó. És dampyrok ellen szinte lehetetlen bedobni. Lissa ezerszer jobb nálam. Vagy bármelyik moránál, valószín leg. – Tudom. De nem akarom bajba keverni. Christian felhorkantott. – Engem viszont igen? Vállat vontam. – Azt nem bánnám. – Te is megéred a pénzed, ugye tudod? – Aha. És tényleg így van. Öt perccel kés bb az északi kapunál találtuk magunkat. A nap éppen felkelni készült, úgyhogy a többiek nagy része már odabent volt. Ez jól jött, abban reménykedtem, így könnyebben kijutunk. Hülye, hülye, gondoltam folyamatosan. Ebb l még nagy baj lesz. Miért tett ilyet Mason? Tudtam, hogy van benne egy kis rült lázadó… és tényleg látszott rajta, mennyire bántja, hogy a test rök nem lépnek semmit a mostani támadással kapcsolatban. De akkor is. Tényleg ennyire megtébolyodott volna? Tudnia kellett, milyen veszélyes ez. Lehetséges… lehetséges, hogy én keserítettem el annyira azzal a katasztrófába fordult magakelletésemmel, hogy emiatt vágott bele a dologba? Ez elég lett volna ahhoz, hogy ilyesmire bírja, és ráadásul Miát és Eddie-t is magával vigye? Nem mintha ket olyan nehéz lenne meggy zni.

RICHELLE MEAD 230

Eddie bárhová követné Masont, Mia pedig éppen olyan harcias, ha strigaölésr l van szó, mint Eddie. De az összes kérdés közül, amit ezzel kapcsolatban feltettem magamnak, egyvalami nyilvánvaló volt. Én meséltem el Masonnek a spokane-i strigákról. Ez egyértelm en az én hibám volt, és nélkülem az egész nem történt volna meg. – Lissa mindig szemkontaktust teremt – oktattam Christiant, miközben a kijárat felé közeledtünk. – És nagyon, izé, nyugodt hangon beszél. Többet nem tudok. Úgy értem, ezenkívül nagyon koncentrál, úgyhogy próbáld meg azt is. Fókuszálj arra, hogy rájuk kényszerítsd az akaratod. – Tudom – csattant fel Christian, – Láttam, hogy csinálja. – Jó – vágtam vissza. – Csak segíteni próbálok. Hunyorítottam, és láttam, hogy csak egy test r van a kapunál, ami nagyon nagy szerencse. Éppen két váltás között voltak. Most, hogy feljött a nap, elt nt a strigaveszély. Az rök továbbra is teszik a dolguk, de egy kicsit lazíthatnak. A szolgálatban lév pasast nem rázta meg különösebben a megjelenésünk. – Mit csináltok itt, srácok? Christian nyelt egyet. Feszült ráncok jelentek meg az arcán. – Ki fogsz minket engedni a kapun – jelentette ki. Az idegességt l megremegett a hangja, de egyébként elég jól imitálta Lissa megnyugtató hangsúlyozását. Sajnos az rre nem volt hatással. Mint Christian korábban rámutatott, a b bájt szinte lehetetlen rökön alkalmazni. Miának szerencséje volt. Az r ránk vigyorgott. – Mi? – kérdezte csodálkozva. Christian ismét megpróbálta. Ki fogsz minket engedni. – A pasas mosolya egy kicsit halványabb lett, és láttam, hogy meglepetten pislog.


A tekintete nem homályosult úgy el, mint Lissa áldozataié, de Christian eleget tett ahhoz, hogy rövid id re megb völje. Sajnos ott helyben meg tudtam állapítani, hogy ez nem lesz elég ahhoz, hogy kiengedjen és elfelejtsen minket. Szerencsére én azt tanultam, hogy lehet meggy zni másokat varázslat nélkül is. Az rhely mellett ott hevert a hatalmas elemlámpája, ami hatvan centi hosszú volt, és legalább három kiló. Megfogtam, és tarkón csaptam vele az rt. felnyögött és a földre rogyott Szinte nem is tudatosult benne, mi történt, és annak ellenére, hogy milyen rettenetes dolgot is tettem, kicsit sajnáltam, hogy nem volt ott valamelyik tanárom, aki leosztályozhatta volna a remek teljesítményemet. – Jézusom – kiáltott fel Christian. – Te leütöttél egy rt. – Aha. – Ennyit arról, hogy visszahozzuk a srácokat anélkül, hogy bárki bajba kerülne. – Nem tudtam, hogy ennyire hülye vagy a b bájhoz. A veszteségekkel majd kés bb foglalkozom. Köszönöm a segítségedet. Haza kellene indulnod, miel tt ideér a váltás. Christian megrázta a fejét és vágott egy grimaszt. – Nem, veled tartok. – Nem – vitatkoztam vele. – Csak arra kellettél, hogy kijuttass a kapun. Nem akarom, hogy bajba kerülj miattam. – Már most bajban vagyok – mutatott Christian az rre. – Látta az arcom. Mindenképp meg vagyok l ve, úgyhogy akár segíthetek is neked megmenteni a többieket. A változatosság kedvéért jobb lenne, ha abbahagynád a szemétkedést. Elsiettünk, de én azért vetettem egy utolsó, b ntudatos pillantást az rre. Meglehet sen biztos voltam benne, hogy nem ütöttem elég nagyot ahhoz, hogy komoly kárt okozzak benne, és mivel már fent van a nap, nem fog megfagyni, vagy ilyesmi. Körülbelül öt perccel azután, hogy elindultunk az autópályán gyalog, tudtam, hogy bajban leszünk. Annak ellenére,

RICHELLE MEAD 232

hogy be volt bugyolálva és napszemüveget viselt, a nap kezdte megtenni a hatását Christianre. Lelassított minket, ráadásul nem kell hozzá sok id , hogy megtalálják az rt, akit leütöttem, és a nyomunkba eredjenek. Egy autó – nem az akadémiáé – jelent meg mögöttünk, és én hoztam egy döntést. Egyáltalán nem vagyok a stoppolás híve. Még a hozzám hasonlók is tudják, milyen veszélyes. De gyorsan be kellett érnünk a városba, és én imádkoztam, hogy Christiannel el tudjunk bánni az esetleges beteg támadóinkkal. Szerencsére, amikor az autó megállt mellettünk, csak egy középkorú pár ült benne, akik inkább aggodalmasnak t ntek, mint bármi másnak. – Valami baj van, gyerekek? Magam mögé böktem a hüvelykujjammal. – Az autónk lecsúszott az útról. El tudnának vinni a városba, hogy felhívhassam az apámat? Ez bejött. Tizenöt perccel kés bb kiraktak minket egy benzinkútnál. Igazából nem is volt könny megszabadulnom t lük, annyira segíteni akartak. Végül meggy ztük ket, hogy nem lesz semmi bajunk, és lesétáltuk a pár saroknyi távolságot a buszmegállóig. Mint azt gyanítottam, ez a város nem tartozott a forgalmasabb utazási csomópontok közé. Három járat indult a városból: kett más síüdül khöz vezetett, egy pedig az idahói Lowstonba. Lowstonból már más helyekre is tudtunk menni. Félig-meddig abban reménykedtem, hogy esetleg utolérjük Masont és a többieket, még miel tt elindulna a buszuk. Akkor minden gond nélkül visszazsuppolhattuk volna ket. Sajnos nyomukat se láttuk. A pénztár mögött ül vidám n is pontosan tudta, kir l beszélünk. Meger sítette, hogy mind hárman Spokane-be vettek jegyet, Lowstonon keresztül. – A francba – mondtam. A n felhúzta a szemöldökét a kirohanásomtól. Christianhez fordultam. – Van pénzed a buszra?


Nem sokat beszélgettünk Christiannel útközben, leszámítva, hogy megmondtam neki, milyen ostobán viselkedett Lissával és Adriannel kapcsolatban. Mire Lowstonba értünk, sikerült meggy znöm err l, ami felért egy kisebbfajta csodával. A Spokane-be vezet út hátralév részét átaludta, de én nem bírtam elszenderedni. Folyamatosan arra kellett gondolnom, hogy az egész az én hibám. Kés délutánra értünk Spokane-be. Meg kellett kérdeznünk pár embert, de végül valaki tudta, merre van a Dmitrij által említett bevásárlóközpont. Messze volt a buszmegállótól, de még gyalogos távolságban. A lábam megmacskásodott az ötórás út alatt, jólesett neki a mozgás. A nap még egy ideig nem szándékozott lenyugodni, de már lejjebb ereszkedett, és nem volt olyan veszélyes a vámpírokra, úgyhogy Christian sem bánta a sétát. És, mint az gyakran megtörtént ilyen nyugodt körülmények között, megéreztem Lissa elméjének a vonzását. Hagytam magam behúzni, mert tudni szerettem volna, mi folyik az üdül ben. – Tisztában vagyok vele, hogy szeretnéd megvédeni ket, de tudnunk kell, merre járnak. Lissa a szobánkban ült az ágyon, Dmitrij és az anyám tekintetének kereszttüzében. Dmitrij beszélt hozzá. Érdekes volt t Lissa szemén keresztül látni. mélyen tisztelte, egészen mást váltott ki bel le, nem azt az intenzív érzelmi hullámvasutat, mint bel lem. – Mondtam már – jelentette ki Lissa –, nem tudom. Fogalmam sincs, mi történt. Frusztráció és az irántunk érzett aggodalom égett benne. Elszomorított, hogy ilyen idegesnek látom, de ugyanakkor örültem, hogy nem kevertem t is bele. Amir l nem tudott, azt nem árulhatta el.

RICHELLE MEAD 234

– Nem hiszem el, hogy nem mondták meg neked, hova mennek – jelentette ki az anyám. A szavai érzelemmentesen csengtek, de az arcán aggodalmas ráncok voltak. – Különösen a ti… köteléketekkel. – Az csak egy irányba m ködik – jegyezte meg Lissa szomorúan. – Ezt mindenki tudja. Dmitrij letérdelt, hogy egy magasságba kerüljön Lissával, és a szemébe nézett. – Biztos vagy benne, hogy nincsen semmi? Semmi, amit elmondhatnál nekünk? Nincsenek a városban. A férfi a buszmegállóban nem látta ket… de biztosak vagyunk benne, hogy csak oda mehettek. Szükségünk van valamire, bármire; amin elindulhatunk. A férfi a buszmegállóban? Ez egy újabb szerencsés körülmény. A n , aki eladta nekünk a jegyeket, biztos hazament már. A váltótársa nem láthatott minket. Lissa összeszorította a fogát, és Dmitrijre meredt. – Azt hiszed, ha tudnám, nem mondanám el? Nem gondolod, hogy én is aggódom értük? Fogalmam sincs, merre lehetnek. Semmi ötletem. És hogy egyáltalán miért mentek el… ennek semmi értelme. Különösen, hogy miért pont Miával. – Fájdalom futott rajta végig, amiért kihagytuk t abból, amit csináltunk, bármilyen b nös dolog is legyen. Dmitrij felsóhajtott, és hátrad lt a sarkára. Az arckifejezésél ítélve biztosan hitt Lissának. Egyértelm en látszott rajta, hogy aggódik – és nem csak munkaköri kötelességb l. És az aggodalmát látván – az irántam érzett aggodalmát – elszorult a szívem. – Rose? – Christian hangja visszakormányzott önmagamba. – Itt vagyunk. Azt hiszem. A pláza egy nagy, nyitott területb l állt egy bevásárlóközpont el tt. Egy kávézót zsúfoltak be a f épület sarkába, aminek az asztalai kiáradtak az utcára is. Az épület bejáratánál nagy


volt a gyalogosforgalom mindkét irányban, még a napnak ebben a szakában is. – Szóval, hogy találjuk meg ket? – kérdezte Christian. Vállat vontam. – Talán ha strigának tettetjük magunkat, akkor megpróbálnak megölni. Keskeny, visszafogott mosoly játszott Christian ajkain. Soha nem ismerte volna be, de viccesnek találta a poénom. Bementünk az épületbe. Mint az összes többi bevásárlóközpont, ez is az ismer s üzletláncokkal volt tele, és az az önz gondolat futott át az agyamon, hogy talán ha elég hamar megtaláljuk a strigákat, akkor még nyitva lesznek a boltok, mire végzünk. Christiannel kétszer végigsétáltunk rajta, de a barátainknak, vagy bárminek, ami alagútra hasonlítana, nyomát sem láttuk. – Lehet, hogy rossz helyen vagyunk – mondtam végül. – Vagy k vannak rossz helyen – vetette fel Christian. – Lehet, hogy valamelyik másik… várjunk csak. Rámutatott valamire, én meg arra néztem. A három szökevény egy asztal mellett ült az étkez rész közepén, elég leverten. Olyan elkeseredettnek t ntek, hogy szinte már megsajnáltam ket. – Ölni tudnék egy fényképez gépért – vigyorgott Christian. – Ez nem vicces – szóltam rá, miközben a csoport felé indultam. Mélyen odabent megkönnyebbülten kifújtam a leveg t. A srácok egyértelm en nem találtak egyetlen strigát sem, még mindig élnek, és vissza tudjuk ket vinni, miel tt még nagyobb bajba kerülnének. Észre sem vettek engem, amíg szinte melléjük nem kerültem. Eddie feje szökött fel. – Rose? Te meg mit keresel itt? – Elment az eszetek? – kiabáltam. Páran a közelben meglepett pillantást vetettek ránk. – Tisztában vagytok vele, mekkora

RICHELLE MEAD 236

bajba kevertétek magatokat? Mekkora bajba kevertetek minket? – Hogy a fenébe találtatok meg? – kérdezte Mason lehalkított hangon, idegesen körbenézegetve. – Hát ti nem vagytok éppen a legélesebb elméj gaztev k – válaszoltam. – A kém a buszmegállóban elárult titeket. Ez az egyik, a másik az, hogy rájöttem az értelmetlen strigavadász küldetésetekre. A pillantás, amit Mason rám vetett, arról árulkodott, hogy nem örül nekem túlságosan. De válaszolni Mia válaszolt. – Nem értelmetlen. – Ó? – kérdeztem. – Hány strigát öltetek meg? Egyáltalán, hányat találtatok? – Egyet sem – ismerte be Eddie. – Jó – válaszoltam. – Akkor szerencsétek volt. – Miért ellenzed annyira a strigaölést? – kérdezte Mia hevesen. – Nem erre képeztek ki? – Engem józan küldetésekre képeztek ki, nem ilyen gyermeki csínyekre, mint ez. – Ez nem gyerekes! – kiabálta Mia. – Megölték az anyámat. És a test rök nem tettek semmit. Még az információik sem helytállóak. Nem is voltak strigák az alagútban. Valószín leg a városban sincs egy sem. Christian elismer en nézett. – Megtaláltátok az alagutakat? – Igen – válaszolta Eddie. – De mint már mondta, használhatatlanok voltak. – Meg kellene néznünk ket, miel tt elmegyünk – mondta Christian. – Az elég klassz lenne, és ha az információ nem volt helytálló, akkor nincs veszély. – Nem! – csattantam fel. – Hazamegyünk. Most azonnal. Mason kimerültnek t nt.


– Megint átkutatjuk a várost. Még te sem tudsz minket viszszakényszeríteni, Rose. – Nem, de az iskola test rei igen, amikor majd elárulom nekik, hogy itt vagytok. Nevezzük ezt zsarolásnak vagy árulkodásnak, az eredmény szempontjából mindegy. Mindhárman úgy néztek rám, mintha egyszerre vágtam volna ket gyomorszájon. – Tényleg képes lennél erre? – kérdezte Mason. – Így elárulni bennünket? Megdörgöltem a szemem, elkeseredetten töprengve azon, hogy miért is próbálok én lenni itt az értelem hangja. Hová t nt a lány, aki megszökött az iskolából? Masonnek igaza volt. Tényleg megváltoztam. – Ez nem az árulásról szól. Hanem az életben tartásotokról. – Szerinted mi annyira védtelenek vagyunk? – kérdezte Mia. – Úgy gondolod, azonnal megölnének minket? – Igen – vágtam rá. – Hacsak azóta nem találtad ki, hogyan használhatod a vizet fegyverként. Mia elvörösödött, de nem mondott semmit. – Hoztunk ezüstkarót – jegyezte meg Eddie. Fantasztikus. Valószín leg lopták. Könyörg pillantást vetettem Masonre. – Mason. Kérlek! Fújd le! Menjünk vissza! hosszan rám nézett. Végül felsóhajtott. – Rendben. Eddie és Mia elszörnyedve néztek rá, de Mason vállalta közöttük a vezet szerepet, és nem volt bennük elég kezdeményeképesség, hogy nélküle folytassák. Ezt láthatóan Mia fogadta a legnehezebben, és én együtt éreztem vele. Alig volt elég ideje meggyászolni az anyját; egyenesen a fedélzetre pattant ezzel a bosszúállós dologgal, hogy túltegye magát a fájdalmán. Rengeteg mindennel meg kell majd birkóznia, amikor visszaérünk.

RICHELLE MEAD 238

Christiant még mindig izgatták a föld alatti járatok. Tekintetbe véve, hogy az ideje nagy részét egy padláson töltötte, ez nem volt túl meglep . – Megnéztem a menetrendet – mondta. – Van még egy kis id nk a következ busz el tt. – Nem sétálhatunk be egyenesen egy strigafészekbe – vitatkoztam vele, miközben a bevásárlóközpont bejárata felé vettük az irányt. – Ott nincsenek strigák – mondta Mason. – Tényleg csak takarítóeszközök vannak. Semmi nyoma semmi furcsaságnak. Komolyan úgy gondolom, hogy hamis információkat kaptak az rök. – Rose – szólalt meg Christian –, legalább valami örömünk legyen ebb l az egészb l. Mind rám néztek. Úgy éreztem magam, mint egy anyuka, aki nem hajlandó cukorkát venni a gyerekeinek a boltban. – Jó, legyen. De csak bekukkantunk. A többiek elvezettek engem és Christiant a bevásárlóközpont túlsó végébe, egy „Csak alkalmazottak” feliratú ajtóhoz. Elbújtunk pár takarító el l, majd beslisszoltunk egy másik ajtón, ami egy lefelé vezet lépcs re nyílt. Volt egy pillanatnyi déjà vum, ahogy eszembe jutott az Adrian fürd s bulijához vezet lépcs . Viszont ez piszkosabb volt, és rettenetesen büdös. Leértünk az aljára. Nem annyira alagút volt, mint inkább egy keskeny folyosó, amit mocskos beton határolt. Ronda fénycsövek világítottak itt-ott a falon. A folyosó t lünk jobbra és balra folytatódott. Körülöttünk több doboz takarítóeszköz és elektronikus cucc hevert. – Látjátok? – kérdezte Mason. – Unalmas. Én rámutattam mindkét irányra. – Mi van odalent? – Semmi – sóhajtotta Mia. – Mindjárt megmutatjuk.


Elsétáltunk jobbra, ahol csak ugyanazt találtuk. Kezdtem egyetérteni azzal, hogy ez unalmas, amikor egyszer csak valami fekete írást pillantottam meg mellettünk a falon. Megálltam és végignéztem rajtuk. Egy sor bet volt: D B C O T D V L D Z S I Néhány mellé vonalakat és kereszteket is húztak, de leginkább csak értelmezhetetlen volt az üzenet. Mia észrevette, hogy vizsgálódom. – Valószín leg csak a takarítók voltak – jegyezte meg. – Vagy valami banda. – Valószín leg – válaszoltam, továbbra is a falat nézve. A többiek türelmetlenül toporogtak, nem értették, miért ny göz le ennyire pár bet . Én sem értettem, de valami a fejemben maradásra késztetett. És akkor rájöttem. B, mint Badica, Z, mint Zeklos, I, mint Ivaskov… Csak bámultam. Minden uralkodói családnév els bet je ott volt. D bet sb l három is van, de a sorrendb l kiindulva akár nagyság szerinti sorrendként is lehetett értelmezni a listát. A kisebb családokkal kezd dött – a Dragomirokkel, Badicákkal, Contákkal –, és egészen a hatalmas Ivaskov klánnal végz dött.

RICHELLE MEAD 240

Nem értettem a nevek melletti vonásokat, de azt hamar észrevettem, melyikek mellett vannak X-ek: a Badica és a Drozdov mellett. Hátrálni kezdtem a faltól. – El kell menekülnünk innen – mondtam. Kicsit megijesztett a saját hangom. – Most azonnal. A többiek meglepetten néztek rám. – Miért? – kérdezte Eddie. – Mi a baj? – Majd kés bb elmondom. Most muszáj elmennünk. Mason abba az irányba mutatott, amerre haladtunk. – Itt lesz egy kijárat pár saroknyira. Ez közelebb van a megállóhoz. Belebámultam az ismeretlen sötétségbe. – Nem – válaszoltam. – Ugyanarra megyünk vissza, amerr l jöttünk. Mind úgy néztek rám, mintha meg rültem volna, miközben visszafelé haladtunk az utunkon, de egyel re senki nem kezdett kérdez sködni. Amikor felértünk a bevásárlóközpont elejénél, megkönnyebbült sóhajjal nyugtáztam, hogy a nap még mindig fent van, bár tempósan haladt a látóhatár felé, és narancsosvöröses fénnyel terítette be az épületeket. A maradék fény pont elég lesz ahhoz, hogy visszaérjünk a buszmegállóba, miel tt azt kockáztatnánk, hogy strigákkal találkozunk. És most már biztosan tudtam, hogy Spokane-ben strigák vannak. Dmitrij információi helyesek voltak. Azt nem tudtam, mit jelent a lista, de egyértelm en a támadásokhoz volt valami köze. Azonnal jelentenem kellett az iskolai test röknek, viszont a többieknek nem mondhatom el, amire rájöttem, amíg biztonságban vissza nem érünk az üdül be. Mason valószín leg visszamenne a járatokba, ha tudná, amit én. A visszaütünk legnagyobbrészt csendben folyt. Szerintem a hangulatomtól elbátortalanodtak a többiek. Mintha még Christiannek is elfogytak volna a gonosz kis megjegyzései.


Bennem örvénylettek az érzelmek a harag és a b ntudat között oszcillálva, miközben újra és újra megvizsgáltam a szerepemet az egészben. El ttem Eddie megtorpant, én meg majdnem beleszaladtam. Körbenézett. – Hol vagyunk? Visszatértem a földre a gondolataimból, és én is végignéztem a területen. Nem emlékeztem ezekre az épületekre. – A fenébe – kiáltottam fel. – Eltévedtünk? Senki nem figyelte, hogy merre megyünk? Ez igazságtalan kérdés volt, mivel nyilvánvalóan én is mással voltam elfoglalva, de az indulat elvette a józan eszem. Mason pár másodpercig csak nézett, majd kinyújtotta a mutatóujját. – Arra. Megfordultunk, és végigsétáltunk egy keskeny kis utcán két épület között. Nem hittem, hogy jó irányba haladunk, de tényleg nem volt jobb ötletem. És ott vitatkozni sem akartam tovább. Nem jutottunk nagyon messze, amikor egy autómotor zúgását és kerékcsikorgást hallottam. Mia az út közepén sétált, és az óvó-véd reflex beugrott, még miel tt megnézhettem volna, mi közeledik. Megragadtam Miát, és az út szélére rántottam az egyik fal mellé. A fiúk is félreugrottak. Egy nagy, szürke, sötétített üveg furgon fordult be a sarkon és indult el felénk. A falnak lapulva vártuk, hogy elhúzzon mellettünk. De nem tette. Közvetlenül el ttünk csikorogva megállt, és kinyílt mindkét oldali ajtaja. Három nagydarab fickó pattant ki bel le, és megint m ködésbe léptek az ösztöneim. Fogalmam sem volt, kik lehetnek, és mit akarhatnak, de egyértelm en nem barátsá-

RICHELLE MEAD 242

gos szándékkal közeledtek felénk. Ennél többre nem is volt: szükségem. Az egyikük Christian felé indult, én meg odanyúltam és megütöttem. A pasas éppen hogy csak megtántorodott, de láthatóan meglep dött, hogy egyáltalán megérezte. Valószín leg nem számított rá, hogy valaki, aki olyan kicsi, mint én, veszélyt jelenthet rá. Christiant figyelmen kívül hagyva felém indult. A perifériás látómez mben megláttam, hogy Eddie és Mason a másik kett vel harcol. Mason el húzta a lopott ezüstkaróját. Mia és Christian k vé dermedve ácsorogtak. A támadóink a nagy tömegükre építettek. k nem részesültek olyan kiképzésben, mint mi a támadó- és a védekez technikák terén. Ráadásul emberek voltak, nekünk pedig dampyrer nk van. Sajnos ugyanakkor sarokba szorultunk egy fal mellett. Nem tudtunk merre menekülni. És, ami a legfontosabb, volt vesztenivalónk. Például Mia. A Masonnel viaskodó pasas is láthatóan rájött erre. Elhátrált Mason el l, és inkább megragadta Miát. Rövid id re megláttam egy pisztoly villanását, még miel tt a csöve Mia nyakának nyomódott volna. Én is hátrálni kezdtem a saját ellenfelemt l, és odakiabáltam Eddie-nek, hogy hagyja abba. Mindannyiunkat arra képeztek ki, hogy engedelmeskedjünk az ilyesfajta parancsoknak, úgy hogy Eddie abbahagyta a bunyót, és kérd pillantást vetett rám. Amikor meglátta Miát, elsápadt. Én semmire nem vágytam jobban, mint tovább aprítani ezeket a pasasokat bárkik is legyenek –, de nem kockáztathattam, hogy Miának baja essék. Ezzel a fogvatartója is tisztában volt. Még csak megfenyegetnie sem kellett minket vele. Ember létére eleget tudott rólunk ahhoz, hogy biztos legyen benne, mindenáron megvédjük a moráinkat. A test rtanoncoknak van egy szavajárásuk, amit


kora ifjúkorunktól belénk plántálnak, miszerint csak k számítanak. Mindenki abbahagyott mindent, és egyikünkr l a másikunkra pillantottak. Úgy t nt, kett nket neveztek ki f nökké. – Mit akarnak? – kérdeztem nyersen. A pasas még jobban odanyomta a pisztolyát Mia nyakához, aki felzokogott. Ahhoz képest, mennyit járt a szája a harcolásról, kisebb volt nálam, és közel sem olyan er s. És túlságosan beijedt ahhoz, hogy megmozduljon. A férfi a furgon nyitott ajtaja felé döntötte a fejét. – Azt akarom, hogy beszálljatok. És odabent se legyenek ötleteitek. Ha mégis, akkor neki vége. Miára pillantottam, majd a furgonra, a többi barátomra, és vissza a fickóra. A fenébe.

Tizenkilenc Utálom a tehetetlenséget. És utálom harc nélkül megadni magam. Ami odakint történt a sikátorban, az nem volt igazi harc. Ha az lett volna – ha kénytelen lettem volna az er fölényük el tt fejet hajtani… nos, igen. Azt talán el tudtam volna fogadni. Talán. De nem gy ztek le, alig piszkítottam be a kezem. Hanem megadtam magam. Amint a furgon padlójára kerültünk, mindannyiunk kezét hátrakötötték vastag kábelbilinccsel – m anyag csíkokkal, amik magukba záródtak, és éppen olyan er sen tartottak bármit, mint az acél. Ezután csendben utaztunk. A férfiak id nként dünnyögtek valamit egymásnak, de túl halkan ahhoz, hogy bármit is megértsünk. Christian vagy Mia lehet, hogy képesek lettek volna megérteni a szavakat, de k nem voltak olyan helyzetben, hogy bárhogyan kommunikáljanak velünk, többiekkel. Mia éppen olyan rémültnek t nt, mint az utcán, és bár Christian félelmét sebesen felváltotta a tipikus, indulatos haragja, még sem mert kötözködni a mellette lév rökkel. Nagyon örültem Christian önuralmának. Kétségem sem volt afel l, hogy bármelyik pasas nyakon vágná, ha átlépné a határt, és sem én, sem a többi test rtanonc nem volt olyan helyzetben, hogy ezt meg tudjuk akadályozni. Ez volt az egészben a leg rjít bb. A morák megvédelmezésének ösztöne olyan mélyen be-


lém ivódott, hogy még magamért aggódni sem volt id m. Christianre és Miára koncentráltam. k azok, akiket ki kell húznom ebb l a csávából. És hogy kezd dött ez az egész? Kik ezek a mi támadóink? Rejtély. Emberek voltak, de nem hittem abban, hogy egy dampyrokból és morákból álló csapatot véletlenül rabolna el bárki. Valami céljuk volt velünk. A fogvatartóink kísérletet sem tettek rá, hogy bekössék a szemünk vagy eltitkolják el lünk az útvonalat, amit nem vettem jó jelnek. Tényleg azt hinnék, hogy nem ismerjük elég jól a várost ahhoz, hogy visszataláljunk majd? Vagy úgy gondolják, hogy ez nem számít, mert úgysem szabadulunk onnan, ahova visznek? Én csak annyit érzékeltem, hogy a belvárosból kifelé visznek bennünket, egy külvárosibb rész felé. Spokane éppen olyan unalmas volt, mint amilyennek képzeltem. Ahol nem sz z hó volt, ott latyakos, szürke tócsák szegélyezték az utcákat, és piszkos foltok pettyezték az el kerteket. Ráadásul sokkal kevesebb volt az örökzöld, mint amihez én szoktam. Az ágas-bogas, levél nélküli lombhullató fák csontvázaknak t ntek hozzájuk képest. Csak még vészjóslóbbá tették a hangulatot. Érzésre valamivel kevesebb, mint egy óra múlva a furgon befordult egy csendes zsákutcába, és felhajtottunk egy meglehet sen átlagos – de nagy – házhoz. A többi ház – ugyanolyan egyformák, amilyenek a külvárosi épületek lenni szoktak – közel volt ehhez, amib l reményt merítettem. Talán a szomszédok majd segítenek rajtunk. Behajtottunk a garázsba, és amint visszaereszkedett az ajtó, a férfiak betereltek minket a házba. Az épület belül sokkal érdekesebben nézett ki. Antik, karmos lábú kanapék és székek. Egy nagy sós vizes akvárium. Keresztbe tett kardok a kandalló felett. Egy olyan ostoba, modern festmény, ami a vászonon végighúzott pár vonalból áll. Az egyik részem, ami szeretett rombolni, szívesen megnézte volna a kardokat közelebbr l is, de nem a földszint volt a vég-

RICHELLE MEAD 246

célunk. Hanem egy keskeny lépcs n vezettek minket le egy pincébe, ami éppen olyan nagy volt, mint a felette lév emelet. Viszont a földszint egybefügg , nagy terével ellentétben a pince egy sor folyosóból és csukott ajtóból állt. Olyan benyomást keltett, mint egy patkánylabirintus. A fogvatartóink habozás nélkül vezettek minket végig benne, egyenesen egy kis szobába, aminek betonpadlója és festetlen fala volt. A benti bútorzat pár nagyon kényelmetlennek t faszékb l állt, rácsos támlákkal, amikhez könny nek bizonyult odakötni a kezünket. A férfiak úgy ültettek le minket, hogy Mia és Christian kerültek a helyiség egyik oldalára, minket, dampyrokat pedig a másikra raktak. Az egyik fickó – aki a f nöknek t nt – alaposan végignézett rajtunk, miközben az egyik bandatársa új kábel-kötegel vel fogta össze Eddie kezét. – k azok, akiket különösen figyelnetek kell – biccentett felénk. – k tudnak verekedni. A tekintete Eddie arcára vándorolt, majd Masonéra és az enyémre. Több másodpercig farkasszemet néztünk a pasassal, én mérgesen meredtem rá. visszanézett a társára. – Ezt itt nagyon tartsd szemmel. Amikor elégségesnek találta a biztonsági intézkedéseket, odavakkantott még pár parancsot a többieknek, majd kiment a szobából, hangosan becsapva maga mögött az ajtót. A léptei végigvisszhangoztak a házon, miközben felsétált a földszintre. Pár pillanattal kés bb csend lett. Ott ültünk egymást bámulva. Pár perc múlva Mia felzokogott és megszólalt. – Mit fognak… – Kuss legyen! – mordult fel az egyik férfi. Fenyeget en Mia felé lépett. Mia elsápadt és összerezzent, de úgy t nt, mintha ennek ellenére mondani szeretne még valamit. Elkap-


tam a tekintetét és megráztam a fejem. Mia csendben maradt, a szeme tágra nyílt, az ajka pedig alig észrevehet en remegett. Nincs annál rosszabb, mint várni, anélkül, hogy tudná az ember, mi fog történni. A képzel er nk kegyetlenebb bármely rabtartónál. Mivel az reink nem voltak hajlandóak beszélni hozzánk vagy elárulni, mit tartogatnak számunkra, mindenféle szörny séget elképzeltem. A pisztolyok jelentették a legközvetlenebb veszélyt, és azon kezdtem töprengeni, milyen érzés lehet, ha megl nek. Valószín leg fájdalmas. És hova l nek vajon? A szívembe vagy a fejembe? Az gyors halál. De ha máshova? Mint például a hasamba? Az lassú és fájdalmas. Beleremegtem a gondolatba, hogy elfolyik bel lem az élet. Annak a rengeteg vérnek a gondolatáról eszembe jutott a Badica-ház, és az, hogy esetleg a torkunkat vágják át. Ezeknek a férfiaknak éppen úgy lehet késük, mint l fegyverük. Persze kénytelen voltam azon is eltöprengeni, hogy miért vagyunk még életben egyáltalán. Nyilvánvaló, hogy akarnak t lünk valamit, de mit? Nem kérdeztek semmit. És emberek. Mit akarhatnak t lünk emberek? Általában az emberekkel kapcsolatban attól tartottunk leginkább, hogy vagy összefutunk valami elmebeteg baltás gyilkossal, vagy olyasvalakikkel, akik kísérletezni akarnak rajtunk. Ezek egyiknek sem t ntek. Akkor mit akarnak? Miért vagyunk itt? Újra és újra elképzeltem mindenféle rettenetes, véres jelenetet. A barátaim arckifejezése arról árulkodott, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki képes maga elé képzelni kreatívan végrehajtott kínzási procedúrákat. Verejték és félelem szaga töltötte be a helyiséget. Elveszítettem az id érzékemet, és hirtelen a fantáziálgatásamból is kirángattak a lépcs n felhangzó léptek. Az elrablóink nöke járt a folyosón. A többiek felegyenesedtek, és feszültség pattogott a leveg ben körülöttük. Te jó ég. Most következik, döbbentem rá. Eljött, amire vártunk.

RICHELLE MEAD 248

– Igen, uram – hallottam a f nök hangját. – Idebent vannak, ahogy kérte. Végre, gondoltam. Itt van, aki elraboltatott minket. Pánik suhant végig rajtam. Muszáj megszöknöm valahogy. – Engedjenek ki! – kiabáltam a kötelékeimet rángatva. – Engedjen ki minket, maga szemétlá… Elhallgattam. Valami összeszorult bennem. Kiszáradt a torkom. A szívem majdnem megsz nt dobogni. Az r egy férfival és egy n vel tért vissza, akiket nem ismertem. De azt láttam rajtuk, hogy… …strigák. Hús-vér, eleven – mármint képletes értelemben – strigák. Hirtelen összeállt a kép. Nem csak a spokane-i búvóhelyr l szóló hírek voltak igazak. Amit l mindnyájan rettegtünk – az emberekkel összedolgozó strigák az most valóra vált. Ez mindent megváltoztat. A napfény már nem jelent biztonságot. Egyikünk sincsen már biztonságban. És ami még roszszabb, ráébredtem, hogy ezek valószín leg a renegát strigák – azok, akik a két mora családot is megtámadták az emberek segítségével. Megint felködlöttek bennem a rettenetes emlékek: mindenütt halottak és vér. Gyomorsav szökött a torkomba, és megpróbáltam visszaterelni a gondolataimat a múltról a jelenre. Nem mintha a jelen megnyugtatóbb lett volna. A moráknak világos a b rük, könnyen elpirulnak vagy leégnek. De ezeknek a vámpíroknak… az övék hófehér volt, krétaszín , olyan, mint egy rossz smink eredménye. A pupilláik körül vörös gy lángolt, amit l még jobban látszott, milyen szörnyetegek is k. A n leginkább Nataljára emlékeztetett – szegény barátn mre, akit az apja rábeszélt, hogy váljon strigává. Beletelt pár másodpercbe, amíg rájöttem, miben is hasonlít rá, mert amúgy teljesen másképp néztek ki. Ez a n alacsony volt – ember lehe-


tett, miel tt strigává vált –, a haja pedig barna, elcseszett melírral. És akkor rádöbbentem. Ez a striga is egy friss példány, akárcsak Natalja volt. Ez akkor vált egyértelm vé, amikor öszszehasonlítottam a férfival. A n arcában volt némi élet. De a férfi… a halál maszkját viselte magán. Semmiféle melegség vagy gyengédség nem tükröz dött rajta. A tekintete hideg volt, számító, némi rosszindulatú der vel. Magas volt, akárcsak Dmitrij, és kecses testalkatú, ami arra utalt, hogy mora lehetett, miel tt átváltozott. Vállig ér fekete haj keretezte az arcát és állt kontrasztban skarlátszín ingével. Olyan sötétbarna szeme volt, hogy a vörös gy nélkül nem is lehetett volna megállapítani, hol végz dik a pupillája és hol kezd dik a szivárvány hártyája. Az egyik r keményen megtaszított, noha már elhallgattam. Felnézett a striga férfira. – Szeretné, hogy felpeckeljem a száját? Hirtelen ráébredtem, hogy hátrafeszülve ülök a széken, tudattalanul is azon igyekezve, hogy minél távolabb kerüljek a strigától. Ezt is észrevette, és keskeny, zárt mosoly futott át az ajkán. – Nem – válaszolta. Selymes, mély hangja volt. – Szeretném hallani, mit akar mondani. – Rám nézve felhúzta a fél szemöldökét. – Tessék csak! Folytasd! Nyeltem egyet. – Nem? Nincs mit hozzátenned? Nahát. Nyugodtan add ki magadból, ha valami még eszedbe jut. – Isaiah! – kiáltott fel a n . – Miért tartjuk ket itt? Miért nem szóltál a többieknek? – Jelena, Jelena – dünnyögte neki a férfi. – Viselkedj! Nem akarok lemondani a lehet ségr l, hogy két morával és… – A székem mögé sétált, és megemelte a hajam, amibe beleborzongtam. Pár pillanattal kés bb Mason és Eddie nyakát is

RICHELLE MEAD 250

ugyanúgy megnézte. – …három vértelen dampyrral szórakozzak. – Ezeket a szavakat szinte boldog sóhajjal ejtette ki, amit l rádöbbentem, hogy a tetoválásokat kereste. Ezt követ en Miához és Christianhez vonult, és csíp re tett kézzel végignézett rajtuk. Mia csak egy másodpercig állta a pillantását, miel tt elfordult volna. Christian félelme nyilvánvaló volt, de sikerült viszonoznia a vizsgálódó tekintetet. Büszke voltam rá. – Nézd meg ezeket a szemeket, Jelena. – Jelena odasétált és Isaiah mellé állt, miközben az folytatta. – Világoskékek. Mint a jég. Mint az akvamarin. Ilyet szinte sose látni az uralkodócsaládokon kívül. A Badicákon, Ozerákon és egy-egy Zekloson kívül. – Ozera – szólalt meg Christian, er sen igyekezve azon, hogy ne hallatsszon a hangján a félelem. Isaiah félrebillentette a fejét. – Tényleg? Csak nem… – közelebb hajolt Christianhez. – De pont olyan korú… és ez a haj… – Elmosolyodott. – Lucas és Moira fia? Christian nem mondott semmit, de az arcáról lerítt a válasz. – Ismertem a szüléidet. Remek emberek voltak. Páratlanok. Nagyon sajnálatos, hogy meghaltak… de, nos… azt kell mondjam, k tehettek róla. Megmondtam nekik, hogy nem szabad visszamenniük érted. Pazarlás lett volna, ha olyan fiatalon ébresztenek fel. k azt állították, hogy egy ideig még nevelnek, és csak utána fognak felébreszteni. Figyelmeztettem ket, hogy ebb l még nagy bajok származhatnak, de, nos… – kecsesen vállat vont. A strigák a „felébredés” kifejezést használták az átváltozásukra. Ez úgy hangzott, mintha valami vallásos élményr l lenne szó. – Nem hallgattak rám, és a baj más formában érte el ket. Mély és sötét gy lölet lobogott Christian szemében. Isaiah ismét elmosolyodott.


– Nagyon megható, hogy ennyi id múlva megtaláltad hozzám az utat. Lehet, hogy végül én valóra válthatom az álmukat. – Isaiah – szólalt meg a n , vagyis Jelena, ismét. Minden szavát nyafogva ejtette. – Hívd ide a többieket… – Ne parancsolgass nekem! – Isaiah megragadta a vállát, ellökte, és a lendülett l Jelena átrepült a szobán, majdnem a falon is. Alig sikerült id ben kinyújtania a kezét ahhoz, hogy mérsékelje a becsapódást. A strigáknak jobbak a reflexeik, mint a dampyroknak vagy akár a moráknak; Jelena esetlensége arra utalt, hogy a támadás teljesen váratlanul érte. És Isaiah tényleg alig ért hozzá. Könnyedén lökte meg – mégis olyan er vel, mint egy kisebb gépkocsi. Ez még jobban meger sítette a meggy désemet, hogy egy teljesen más kategória. Az ereje nagyságrendekkel felülmúlta a n ét, aki hozzá képest csak egy elhessinthet légy volt. A strigák ereje csak n tt a korral – továbbá a morák vérének, és kicsit a dampyrok vérének fogyasztásával is. Ez a pasas nem egyszer en id s, döbbentem rá. söreg. És rengeteg vért ivott élete során. Rettegés ült ki Jelena arcára, és meg is értettem a félelmét. A strigák állandóan egymásnak esnek. Isaiah a fejét is le tudta volna tépni, ha arra támadt volna kedve. Jelena összehúzta magát, és elfordította a tekintetét. – Én… ne haragudj, Isaiah. Isaiah lesimította az ingét – nem mintha összegy dött volna. A hangjába visszaköltözött a korábbi hideg kedvesség: – Látom, hogy van véleményed, Jelena, és kulturált hangnemben nyugodtan el is adhatod. Szerinted mit kellene tennünk ezekkel a kölykökkel? – Fogd… Úgy értem, szerintem most rögtön végeznünk kellene velük. Különösen a morákkal. – Látszott rajta, mennyire igyekszik, hogy ne nyafogjon és idegesítse fel ismét. – Hacsak… nem akarsz megint vacsorát rendezni, ugye? Az tiszta

RICHELLE MEAD 252

pazarlás. Akkor osztoznunk kell rajtuk, és tudod, hogy a többiek nem lesznek hálásak érte. Soha nem azok. – Nem rendezek vacsorát bel lük – jelentette ki Isaiah g gösen. Vacsorát? – De nem is ölöm meg ket. Te még fiatal vagy, Jelena. Csak az azonnali örömök járnak az eszedben. Amikor annyi id s leszel, mint én, akkor sokkal kevésbé leszel… türelmetlen. Jelena a szemét forgatta, amikor a férfi nem arra nézett. Isaiah megfordult, hogy rám, Masonre és Eddie-re vesse a pillantását. – Nektek ott hárman, attól tartok, meg kell halnotok. Ez elkerülhetetlen. Szeretném azt mondani, hogy sajnálom, de, nos, nem sajnálom. Ilyen az élet. De választhattok, hogyan haltok meg, mégpedig a magatartásotok által. – A tekintete rajtam állapodott meg. Soha nem értettem, miért pécéz ki mindig mindenki engem mint bajkever t. Vagyis hát azért vannak ötleteim. – Páran közületek fájdalmasabban fognak meghalni, mint a többiek. Nem kellett Masonre és Eddie-re néznem ahhoz, hogy tudjam, k ugyanúgy megrémültek, mint én. S t, nagyon úgy hallottam, mintha Eddie felnyivákolt volna. Isaiah hirtelen katonásan sarkon fordult, és Miára, illetve Christianre nézett. – Nektek, szerencsétekre, van választásotok. Csak az egyitök fog meghalni. A másik dics halhatatlanságot élvezhet majd. Még arra is hajlandó leszek, hogy a szárnyaim alá vegyem az illet t, amíg egy kicsit id sebb nem lesz. Ennyire nagylelk vagyok. Nem tudtam visszafojtani. Muszáj volt felnevetnem. Isaiah megpördült és rám meredt. Én elhallgattam, és vártam, hogy engem is keresztüldobjon a szobán, mint Jelenát, de nem csinált semmit, csak nézett.


Az is elég volt. A szívem zakatolni kezdett, és éreztem, ahogy könnyek gy lnek a szemembe. Szégyelltem, hogy félek. Olyan akartam lenni, mint Dmitrij. Vagy akár az anyám. Pár hosszú, fájdalmas pillanattal kés bb Isaiah visszafordult a morák felé. – Szóval. Mint azt már mondtam, az egyik töket felébresztjük, hogy örökké élhessen. De nem én foglak felébreszteni benneteket. Szabad akaratotokból ébredtek majd. – Az nem valószín – jegyezte meg Christian. Annyi pimasz harciasságot s rített abba a két szóba, amennyit csak tudott, de még így is mindenki tudta a helyiségben, hogy halálra van ijedve. – Ó, mennyire szeretem az Ozerák lelkierejét – merengett el Isaiah. Ég vörös tekintetével Miára pillantott. A lány összehúzta magát félelmében. – De ne hagyd, hogy elnyomjon, kedvesem. A köznép vérében is van er . És megmondom, hogy fogunk dönteni. – Ránk, dampyrokra mutatott. A tekintetét l megfagytam, és úgy képzeltem, érzem a rothadás szagát. – Ha élni akartok, nem kell mást tennetek, mint valamelyiküket megölnötök. – Visszafordult a morákhoz. – Ennyi. Egyáltalán nem kellemetlen. Csak szóljatok majd az uraknak. k kioldoznak titeket. Utána isztok valamelyikb l, és felébredve olyanok lesztek, mint mi. Amelyik tök el bb megteszi, az szabadon elsétálhat. A másik Jelena és az én vacsorám lesz. Csend ereszkedett a helyiségre. – Nem – válaszolta Christian. – Nem fogom megölni a barátaimat. Nem érdekel, mit tesz velem. El bb én halok meg. Isaiah erre csak legyintett. – Könny bátornak lenni, amikor nem vagy éhes. Csak próbáld ki pár napig táplálék nélkül… és igen, ezek hárman nagyon kívánatosnak fognak t nni. Azok is. A dampyrok finomak. Néhányan a moráknál is jobban szeretik ket, és bár én

RICHELLE MEAD 254

soha nem osztottam a véleményüket, a változatosságot azért tudom értékelni. Christian dühösen meredt rá. – Nem hiszel nekem? – kérdezte Isaiah. – Akkor hadd bizonyítsam be. – Visszasétált a szobának abba a részébe, ahol én voltam. Rádöbbentem, mit akar tenni, és megszólaltam anélkül, hogy belegondoltam volna, mit mondok. – Használjon engem – bukott ki a számon. – Igyon bel lem! Isaiah önelégült arckifejezése egy pillanatra halványabb lett, majd a férfi megemelte a szemöldökét. – Önként vállalkozol rá? – Én már csináltam ilyet. Már ittak bel lem morák. Engem nem zavar. Szeretem. A többieket hagyja békében. – Rose! – kiáltott fel Mason. Nem méltattam figyelemre, Isaiah-t néztem esdekelve. Igazából nem akartam, hogy igyon bel lem. A gondolattól is roszszul voltam. De tényleg adtam már vért korábban, és inkább igyon bel lem egy litert, mint hogy Eddie-hez vagy Masonhöz érjen. Nem tudtam az arckifejezésében olvasni, miközben végigmért. Fél másodpercre már azt hittem, hogy belemegy, de azután megrázta a fejét. – Nem. Nem te leszel az. Még nem. Odasétált Eddie-hez, és megállt el tte. Olyan er sen megrántottam a kezemen lév kábelkötegel t, hogy fájdalmasan a römbe vágott. De nem engedett. – Ne! Hagyja t békén! – Csendet! – csattant fel Isaiah anélkül, hogy rám nézett volna. Az egyik kezét Eddie arcán nyugtatta. Eddie megremegett, és annyira elsápadt, hogy azt hittem, mindjárt elájul. – Csinálhatom úgy, hogy könny legyen, és úgy, hogy fájjon. Ha csendben maradsz, nagyobb az esélye, hogy az el bbit választom.


Sikoltozni akartam, ocsmány kifejezésekkel akartam illetni Isaiah-t, fenyeget zni akartam. De nem tehettem. A tekintetem végigcikázott a helyiségen, menekül utat keresve, mint már korábban is annyiszor. De nem volt ilyen. Csak sima, csupasz, fehér falak. Ablakok nélkül. Egyetlen, vágyott ajtóval, amit folyamatosan riztek. Tehetetlen voltam, éppen olyan tehetetlen, mint eddig is folyamatosan, mióta berángattak minket a kocsiba. Sírhatnékom volt, inkább a frusztrációtól, mint a félelemt l. Milyen test r vagyok, ha még a barátaimat sem tudom megoltalmazni? De csendben maradtam, és Isaiah arcán elégedett kifejezés suhant át. A fénycsövekt l beteges, szürkés árnyalatot kapott a b re, és hangsúlyosabbá váltak a szeme alatti mély árkok. Meg akartam ütni. – Nagyszer . – Eddie-re mosolygott, és úgy tartotta a fiú fejét, hogy egymás szemébe nézzenek. – Te nem fogsz küzdeni ellenem, igaz? Mint már említettem, Lissa értett a b bájhoz. De ezt nem tudta volna megtenni. Alig egy másodperc múlva Eddie már mosolygott. – Nem. Nem fogok küzdeni. – Nagyszer – ismételte meg Isaiah. – És ideadod a nyakad magadtól, igaz? – Persze – válaszolta Eddie, miközben hátrahajtotta a fejét. Isaiah szája leereszkedett, én pedig másfelé néztem, inkább a kopottas sz nyegre koncentráltam. Ezt nem akartam látni. Hallottam, hogy Eddie száját halk, boldog nyögés hagyja el. Maga az ivás elég csendben zajlott – semmi szürcsögés, vagy ilyesmi. – Tessék! Amikor ismét meghallottam Isaiah hangját, visszapillantottam. Vér csepegett az ajkairól, és végigfuttatta rajtuk a nyelvét. Eddie nyakán nem láttam sebet, de feltételeztem, hogy az is véres és borzalmas. Mia és Christian elkerekedett szemmel bá-

RICHELLE MEAD 256

multák, egyaránt rettegve és leny gözve. Eddie boldog, drogos kábulatban meredt maga elé, részben az endorfinoktól, részben a b bájtól. Isaiah felegyenesedett és a morákra mosolygott, miközben a vér maradékát is lenyalta az ajkáról. – Látjátok? – kérdezte, miközben az ajtó felé indult. – Enynyire egyszer .

Húsz Egy szökési tervre volt szükségünk, mégpedig gyorsan. Sajnos minden ötletem rajtunk kívül álló dolgoktól függött. Például attól, hogy magunkra hagyjanak minket, és elszökhessünk. Vagy hogy az reink elég hülyék legyenek ahhoz, hogy átverhessük ket és leléphessünk. De legalább az jó lett volna, ha elég gondatlanul kötöznek meg minket ahhoz, hogy kiszabadulhassunk. De ebb l semmi sem valósult meg. Majdnem huszonnégy óra alatt szinte egyáltalán nem változott a helyzetünk. Még mindig rabok voltunk, még mindig szorosan megkötözve. A fogvatartóink élénkek maradtak, és majdnem ugyanolyan hatékonyak, mint egy test rcsoport. Majdnem. A szigorúan ellen rzött – és rendkívül kínos – vécézéseink során kerültünk a legközelebb a szabadsághoz. Az reinkt l se ételt, se vizet nem kaptunk. Ezt nem viseltem könnyen, de az emberi és a vámpírtulajdonságok keveredését l keménnyé válnak a dampyrok. Megbirkóztam a kényelmetlenségekkel, bár hamar elértem azt a pontot, amikor ölni tudtam volna egy sajtburgerért, és némi nagyon-nagyon zsíros sült krumpliért. Ami Miát és Christiant illeti… hát, nekik egy kicsit nehezebb dolguk volt. A morák hetekig elteng dnek étel és víz nélkül, ha elég vért kapnak. Vér nélkül pár napig bírják, miel tt

RICHELLE MEAD 258

megbetegednének és legyengülnének, amennyiben van más táplálékuk. Így sikerült Lissával is túlélnünk, amíg szökésben voltunk, mivel én nem tudtam mindennap megetetni. Ha elvesszük az ételt, a vért és a vizet, a morák t képessége a padlóra zuhan. Én éhes voltam, Mia és Christian viszont meg rültek az éhségt l. Az arcuk ekkorra beesett, a tekintetük szinte lázasnak t nt. Isaiah csak rontott a dolgokon a rendszeres látogatásai során. Minden alkalommal, amikor lejött, belefogott az idegesít , gúnyos szónoklatába. Utána, miel tt távozott volna, ivott Eddie-b l. A harmadik alkalommal szinte már láttam, ahogy Mia és Christian nyála folyni kezd. Biztos voltam benne, hogy az endorfinok és a táplálék hiánya miatt Eddie már azt sem tudja, hol vagyunk. Ilyen körülmények között nem igazán tudtam aludni, de a második napon id nként már elszundítottam. Az éhség és a kimerültség ezt teszi az emberrel. Egy ponton konkrétan álmodtam is, ami meglep , mivel nem hittem volna, hogy ilyen rült helyzetben képes vagyok mélyebben elaludni. Az álmomban – és pontosan tudtam, hogy ez csak álom – egy tengerparton álltam. Beletelt pár másodpercbe, amíg felismertem, hol is vagyok. Az oregoni part mentén álltam, ami homokos és meleg, a távolban a Csendes-óceán látszott. Lissával már jártunk itt egyszer, amikor Portlandben éltünk. Csodálatos nap volt, de nem bírt olyan sokat kint tartózkodni a napfényben. Emiatt rövidre fogtuk a kirándulást, de mindig azt kívántam, bár tovább maradhattam volna és kiélvezhettem volna. Most minden fényt és meleget megkaptam, amire csak vágytam. – Kicsi dampyr – szólalt meg mögöttem egy hang. – Már éppen ideje volt. Meglepetten megfordultam, és láttam, hogy Adrian Ivaskov néz rám. Rövidnadrág volt rajta egy b inggel, és – t le meglemódon – nem viselt cip t. Szél borzolt bele barna hajába, a


kezét pedig zsebre dugva tartotta, miközben a védjegyének számító gúnyos mosolyával figyelt. – Még mindig viseled a véd felszerelésed – tette hozzá. Összevontam a szemöldököm, mert egy pillanatra úgy láttam, mintha a mellemet nézné. Utána rájöttem, hogy a hasam felé irányul a tekintete. Farmer volt rajtam egy bikinifels vel, és most is ott lógott a köldökömnél a kis kék szem medál. A csotki a csuklómon volt. – Te meg megint idekint vagy a napon – válaszoltam. – Szóval ez biztos a te álmod. – A mi álmunk. Megficergettem a lábujjaimat a homokban. – Hogy lehet két embernek ugyanaz az álma? – Az emberek folyamatosan megosztják egymással az álmaikat, Rose. Homlokráncolva néztem fel rá. – Tudnom kell, mire gondoltál. Azzal kapcsolatban, hogy sötétség vesz körül. Az mit jelent? – Tényleg nem tudom. Mindenkit fény vesz körül, téged kivéve. Téged árnyékok. Lissától veszed el ket. Ez csak még jobban összezavart. – Nem értelek. – Most ebbe nem mehetek bele – folytatta Adrian. – Nem ezért vagyok itt. – Valami okból vagy itt? – kérdeztem, miközben a szemem a kékesszürke vízre vándorolt. Teljesen rabul ejtett. – Nem csak azért, hogy… itt legyél? Adrian el relépett és megfogta a kezem, miközben kényszerített, hogy felnézzek rá. Minden vidámság elt nt róla. Halálkomoly volt. – Hol vagy? – Itt – válaszoltam megrökönyödve. – Csakúgy, mint te. Adrian megrázta a fejét.

RICHELLE MEAD 260

– Nem, nem így értettem. A való világban. Merre vagy? A való világban? Körülöttünk hirtelen életlenné vált a tengerpart, mint egy film, amib l elt nik a fókusz. Pár pillanattal kés bb minden egyenesbe jött. Megfeszítettem az agyamat. A való világ. Képek özönlöttek elém. Székek. rök. Kábelbilincsek. – Egy pincében… – válaszoltam lassan. Hirtelen aggodalom törte szét a pillanat varázsát, ahogy mindenre visszaemlékeztem. – Ó, istenem, Adrian. Segítened kell Mián és Christianen. Én nem tudok… Adrian megszorította a kezem. – Hol? – A világ ismét villódzni kezdett, és ezúttal nem is élesedett vissza. Adrian káromkodott. – Hol vagytok, Rose? A világ elkezdett szétesni. Adrian is elkezdett szétesni. – Egy pincében. Egy házban. Ott… Adrian elt nt. Felébredtem. A szoba ajtajának nyílása viszszarántott a valóságba. Isaiah lejtett be, nyomában Jelenával. Vissza kellett fojtanom a vicsorgást, amikor megláttam. Isaiah arrogáns volt, rosszindulatú, és minden szempontból gonosz. De ezt azért engedhette meg magának, mert volt a f nök. Megvolt az ereje és a hatalma ahhoz, hogy alátámassza a kegyetlenségét – még ha nekem nem is tetszett a dolog. De Jelena? Jelena nem több egy kisinasnál. is fenyeget zik, és gonosz kis megjegyzéseket tesz, de csak azért teheti meg, mert Isaiah szárnysegédje. Egy talpnyaló. – Sziasztok, gyerekek – szólalt meg a férfi. – Hogy vagyunk ma? Durcás pillantásokat kapott válaszul. Isaiah a háta mögött összefont kézzel odasétált Miához és Christianhez. – Nem változtattátok meg a véleményeteket, mióta utoljára erre jártam? Nagyon hosszúra kezd nyúlni ez a


dolog, Jelena teljesen felidegesítette már magát. Tudjátok, nagyon éhes, bár azt gyanítom, nem annyira, mint ti ketten. Christian szeme összesz kült. – Menjen a picsába! – mondta fogcsikorgatva. Jelena felmordult és el revetette magát. – Ne merészelj… Isaiah egy kézmozdulattal visszaparancsolta. – Hagyd békén! Ez csak annyit jelent, hogy egy kicsit tovább kell várnunk, és szintén szólva, meglehet sen szórakoztató ez a várakozás. Jelena szeme szikrákat szórt Christianre. – Most komolyan – folytatta Isaiah Christiant nézve –, nem is tudom eldönteni, mit szeretnék jobban: megölni téged, vagy kényszeríteni, hogy csatlakozz hozzánk. Mindkét lehet ségnek megvan a maga varázsa. – Nem unja már a saját hangját? – kérdezte Christian. Isaiah eltöprengett. – Nem. Nem igazán. És ezt sem unom. Megfordult, és Eddie felé indult. Szegény Eddie már alig bírt egyenesen ülni a székben ennyi rengeteg etetés után. Ami még rosszabb, Isaiah-nak már nem is kellett a b bájt használnia. Eddie arcán magától is felragyogott egy ostoba vigyor, ahogy a következ harapást várta. Éppen olyan függ lett, mint egy etet . Harag és undor ömlött végig rajtam. – A fenébe! – ordítottam. – Hagyja már békén! Isaiah hátrafordulva rám pillantott. – Csend legyen, leány. Téged messze nem talállak olyan szórakoztatónak, mint Ozera urat. – Igen? – vicsorogtam. – Ha annyira bosszantom, akkor használjon inkább engem a kisded játékaihoz! Harapjon meg engem! Tegyen a helyemre, és bizonyítsa be, milyen nagy vagány. – Nem! – kiáltott fel Mason. – Használjon engem!

RICHELLE MEAD 262

Isaiah gúnyosan forgatta a szemét. – Te jó ég. Micsoda egy önfeláldozó népség. Ti mind Spartacusok vagytok, ugye? Elsétált Eddie mell l, és Mason álla alá dugta az ujját, majd megemelte a fiú fejét. – De te – mondta – nem gondolod komolyan. Csak a lány miatt mondtad. – Elengedte Masont, és elém sétált, majd lebámult rám azzal a sötét, sötét tekintetével. – Te pedig… El ször neked sem hittem. De most? – letérdelt, hogy egy szintbe kerüljön velem. Nem voltam hajlandó elfordítani a tekintetemet, bár tudtam, hogy így kiszolgáltatottá válok a b bájra. – Szerintem te komolyan gondolod. És nem csak a nemes elhivatottságodról van szó. Tényleg akarod. Téged tényleg haraptak már meg. – A hangja mágikus volt. Hipnotikus. Nem alkalmazott bájt konkrétan, de egyértelm en körbelengte valami természetfeletti karizma. Mint Lissát és Adriant. Csüggtem a szavain. – Rengetegszer, úgy gondolom – tette hozzá. Felém hajolt, és megéreztem a forró leheletét a nyakamon. Valahol mögülem Mason kiabált valamit, de én arra koncentráltam, milyen közel járnak Isaiah fogai a nyakamhoz. Az elmúlt pár hónapban csak egyszer harapott meg Lissa – és akkor is vészhelyzet volt. Azel tt legalább hetente kétszer megharapott két éven keresztül, és csak a közelmúltban döbbentem rá, mennyire függ vé váltam. A világon semmi – de semmi – nem versenyezhet egy mora harapásával, azzal a gyönyörfolyammal, amit az emberbe küld. Persze a strigaharapások minden tekintetben még er sebbek… Nyeltem egyet, és hirtelen rádöbbentem, mennyire zihálok, és hogy zakatol a szívem. Isaiah halkan felkuncogott. – Igen. Te egy leend vérszajha vagy. Ez annál is sajnálatosabb, mert én nem fogom neked megadni, amit akarsz. Elhátrált, én meg el rerogytam a székemben. Isaiah minden további késlekedés nélkül visszatért Eddie-hez, és ivott. Nem


voltam képes odanézni, de ezúttal az irigység, nem pedig az undor miatt. Égett bennem a vágyakozás. Sóvárogtam arra a harapásra, minden idegszálammal sóvárogtam rá. Amikor Isaiah végzett, kifelé indult a szobából, majd megállt. Miának és Christiannek címezte a mondanivalóját. – Ne várjatok addig, amíg túl kés – figyelmeztette ket. – Ragadjátok meg az alkalmat, hogy megmenekülhessetek. – Felém biccentett. – Még egy szabad akaratából jelentkez áldozat is a rendelkezésetekre áll. Ezzel kiment. A szoba túlsó végéb l Christian a szemembe nézett. Az arca valahogy még beesettebbnek t nt, mint pár órával azel tt. Éhség lobogott a pillantásában, és tudtam, hogy az enyém kiegészíti az övét: az én szememben az a vágy égett, hogy kielégítsem az éhségét. Istenem. Nagyon nagy csávában vagyunk. Szerintem Christian ebben a pillanatban döbbent rá ugyanerre. Az ajka keser mosolyra húzódott. – Sose voltál még ilyen vonzó, Rose – sikerült kinyögnie, miel tt az rök rá nem szóltak, hogy fogja be. Szundítottam egy kicsit napközben, de Adrian nem tért viszsza az álmomba. Ehelyett, amíg az álom és az ébrenlét határán lebegtem, azon kaptam magam, hogy ismer s területre tévedek: Lissa fejébe. Ennek a két napnak az összes bizarrsága után úgy éreztem magam a fejében, mintha hazaértem volna. Az üdül egyik bankett-termében tartózkodott éppen, ami üres volt. A földön ült, az ajtóval szembeni oldalon, és megpróbált észrevétlen maradni. Várt valamire – vagy inkább valakire. Pár perccel kés bb Adrian szökött be hozzá. – Kuzin – mondta köszönés gyanánt. Leült mellé és felhúzta a térdét, nem is tör dve a drága szövetnadrágjával. – Ne haragudj, hogy késtem. – Semmi baj – válaszolta Lissa. – Nem tudtad, hogy itt vagyok, amíg meg nem láttál, igaz?

RICHELLE MEAD 264

Lissa csalódottan rázta a fejét. Én jobban összezavarodtam, mint valaha. – És miközben itt ülsz velem… nem veszel észre semmit? – Nem. Adrian vállat vont. – Hát, remélhet leg hamar eljön az is. – Te milyennek látod? – kérdezte Lissa, égve a kíváncsiságtól. – Tudod, mi az az aura? – Olyan, mintha… fénykör lenne az ember körül? Valami ezoterikus cucc? – Valami olyasmi. Mindenkiben van egyfajta spirituális energia, amit kisugároz. Vagyis hát, szinte mindenkiben. – A habozásánál elgondolkoztam, hogy rám gondol-e, és az engem állítólagosan körülvev sötétségre. – A színét l és a megjelenését l függ en tényleg nagyon sokat elárul az emberr l… vagyis hát, amennyiben van, aki lássa az aurát. – És te ilyen vagy – válaszolta Lissa. – És az aurámból meg tudod állapítani, hogy lélekhasználó vagyok? – A tiéd leginkább aranyszín . Mint az enyém. Helyzett l függ en másféle árnyalatokat is felvehet, de az arany mindig megmarad. – Hány olyan embert ismersz még, mint mi vagyunk? – Nem sokat. Csak id nként találkozom ilyenekkel. Eléggé maguknak valóak. Te vagy az els , akivel konkrétan beszélnem is sikerült. Azt sem tudtam, hogy „lélek”-nek hívják. Bárcsak tudtam volna err l a szakosodáskor. Azt hittem, valamiféle elfuserált csodabogár vagyok. Lissa felemelte a karját, és rámeredt, miközben er sen próbálta meglátni körülötte a fényt. De semmi. Felsóhajtott, és hagyta leesni a karját. És ekkor értettem meg.


Adrian is lélekhasználó. Ezért volt olyan kíváncsi Lissára, ezért akart beszélni vele, ezért kérdezgette a kötelékünkr l és a szakosodásról. Ez egyéb dolgokat is megmagyarázott – mint például a karizmáját, aminek nem tudtam ellenállni a közelében. Aznap is b bájt használt, amikor Lissával a szobájában voltunk – azzal késztette Dmitrijt arra, hogy futni hagyja. – Szóval végül elengedtek? – kérdezte Adrian Lissától. – Igen. Végül belátták, hogy tényleg nem tudok semmit. – Oké – válaszolta a fiú. Összehúzta a szemöldökét, és rájöttem, hogy kivételesen józan. – És biztos vagy benne, hogy tényleg nem? – Már mondtam. Én nem tudom használni a köteléket. – Hmm. Hát, pedig muszáj lesz. Lissa dühösen rámeredt. – Mi, azt hiszed, hogy visszafogom magam? Ha meg tudnám találni Rose-t, már meglenne! – Tudom, de ahhoz, hogy egyáltalán létezhessen a kötelék, er s kapcsolatnak kell lennie közöttetek. Használd fel azt arra, hogy beszélj vele álmában. Én megpróbáltam, de nem sikerült elég ideig ott maradnom ahhoz, hogy… – Mit mondtál? – kiáltott fel Lissa. – Beszéljek vele álmában? Most Adrian t nt meglepettnek. – Persze. Hát nem tudod, hogy kell? – Nem! Viccelsz? Hogy lehetséges az egyáltalán? Az álmaimban… Visszaemlékeztem, hogy Lissa beszélt valami megmagyarázhatatlan jelenségr l a morák közt, hogy lehetnek nem csak gyógyításhoz ért lélekhasználók is, olyan dolgok, amikr l egyel re senki nem tud. Úgy t nik, Adrian nem véletlenül bukkant fel az álmaimban. Sikerült bejutnia a fejembe, talán hasonló módon, mint ahogy én tudok belenézni Lissa agyába. Ett l a gondolattól a hideg rázott. Lissa alig értette meg.

RICHELLE MEAD 266

Adrian beletúrt a hajába, és hátradöntötte a fejét, a magasban lév kristálycsillárt bámulva, miközben eltöprengett. – Oké. Szóval te nem látsz aurákat, és nem beszélgetsz emberekkel álmukban. Akkor mit csinálsz? – Én… én embereket tudok gyógyítani. Állatokat. Növényeket is. Fel tudom támasztani a holtakat. – Tényleg? – Adrian elismer en nézett. – Oké. Ez nem semmi. És még? – Ööö, képes vagyok b bájt használni. – Arra mindenki képes. – Nem, én tényleg nagyon értek hozzá. Nem nehéz. El tudom érni, hogy mások azt csinálják, amit akarok, akár rossz dolgokat is. – Én is. – Adrian tekintete felcsillant. – Kíváncsi vagyok, mi történne, ha rajtam próbálnád ki… Lissa habozott, és szórakozott mozdulattal végighúzta az ujját a vörös sz nyegen. – Nos… nem vagyok rá képes. – Azt mondtad, képes vagy rá. – Általában igen… csak most nem. Gyógyszert szedek… a depresszióra meg a többire… és emiatt nem tudom használni a mágiát. Adrian a leveg be dobta a kezét. – Akkor hogy tudnálak megtanítani besétálni az álmokba? Hogy fogjuk megtalálni Rose-t? – Figyelj – vágta rá Lissa dühösen. – Én nem akarok gyógyszert szedni. De amikor nem szedtem… rült dolgokat csináltam. Veszélyes dolgokat. Ezt teszi az emberrel a lélek. – Én nem szedek semmit, mégis jól vagyok – válaszolta Adrian. Ez nem is volt igaz. És erre Lissa is rájött.


– Nagyon furcsán viselkedtél aznap, amikor Dmitrij a szobádban volt – hozta fel. – Összevissza hadoválni kezdtél, és nem volt semmi értelme. – Ó, az? Igen… id nként el fordul. De tényleg nem túl gyakran. Havonta egyszer, vagy ilyesmi. – szintének t nt. Lissa rámeredt, és hirtelen újraértékelte a dolgokat. Mi van, ha Adrian tényleg képes rá? Mi van, hogyha használni tudja a lelket gyógyszerek és káros mellékhatások nélkül? Ennél többet nem is kívánhatna. Ráadásul abban sem volt biztos, hogy a gyógyszerek még mindig segítenek… Adrian elmosolyodott, mert kitalálta, mire gondol Lissa. – Mit mondasz, kuzin? – kérdezte. Nem volt szüksége b bájra. Az ajánlata önmagában is elég vonzó volt. – Ha megint visszatérnek a mágikus képességeid, mindenre megtanítalak, amit tudok. Beletelik egy kis id be, hogy kiürüljenek a szervezetedb l a gyógyszerek, de amint megtörténik…

Huszonegy Ez annyira nem hiányzott. Bármi mással képes lettem volna megbirkózni, amit Adrian csinál; ha ráhajt Lissára, ha rábeszéli, hogy próbálja ki a nevetséges cigarettáit, bármivel. De ezzel nem. Pontosan azt szerettem volna elkerülni, hogy Lissa letegye a gyógyszereket. Vonakodva kimásztam a fejéb l, és visszatértem a saját gyászos helyzetembe. Szerettem volna látni, mi történik még Adrian és Lissa között, de semmi értelme nem lett volna tovább figyelni ket. Oké. Tényleg szükségem van egy tervre. Valamit tennem kell. Ki kell jutnunk innen. De körbepillantva nem éreztem közelebb magam a szabaduláshoz, mint eddig, és a következ pár órát búskomoran, spekulálgatva töltöttem. Aznap három rünk volt. Egy kicsit mintha unatkoztak volna, de annyira nem, hogy elaludjanak. A közelben Eddie eszméletlennek t nt, Mason pedig üres tekintettel meredt a padlóra. A szoba túlsó végén Christian meredt a semmibe, Mia pedig szerintem elaludt. Annak fájdalmas tudatában, milyen száraz a torkom, majdnem felnevettem, amikor eszembe jutott, hogy magyaráztam neki, hogy a vízmágia haszontalan. Lehet, hogy harc közben nem sokat ér, de bármit megadtam volna, ha megidéz egy kis… Mágia.


Ez miért nem jutott eszembe hamarabb? Nem vagyunk tehetetlenek. Nem teljesen. Lassan egy terv bontakozott ki a fejemben – egy minden bizonnyal elmebeteg terv, de ez volt a legjobb, amivel ki tudtam rukkolni. A szívem kalapált az izgalomtól, úgyhogy azonnal ráncba szedtem az arcvonásaimat, még miel tt az röknek felnne a hirtelen revelációm. A szoba túlsó végéb l Christian figyelt. Észrevette az izgalom gyors felvillanását, és rájött, hogy kitaláltam valamit. Kíváncsian, és éppen olyan tettre készen nézett, mint amilyen én voltam. Istenem. Hogy tudnánk ezt megoldani? Szükségem volt a segítségére, de nem volt rá módom, hogy a tudtára adjam, mit akarok. Igazából még abban sem voltam biztos, hogy tud nekem segíteni – meglehet sen gyenge volt. Farkasszemet néztem vele, amivel azt akartam a tudtára adni, hogy valami történni fog. Az arca zavart volt, ugyanakkor eltökélt. Miután ellen riztem, hogy egyik r sem engem figyele éppen, kicsit áthelyezkedtem, miközben óvatosan megrángattam a csuklóm. Amennyire csak módomban állt, magam mögé pillantottam, majd ismét Christian szemébe néztem. összeráncolta a homlokát, én meg megismételtem a mozdulatot. – Hé! – szólaltam meg hangosan. Mia és Mason összerezzentek meglepetésükben. – Maguk tényleg ki akarnak éheztetni minket? Nem adnának legalább egy kis vizet, vagy valamit? – Fogd be – mondta az egyik r. Általában ugyanezt a választ kaptuk, bármelyikünk is szólalt meg. – Ne már – nyivákoltam, amennyire t lem tellett. – Még egy kortyocskát sem? Ég a torkom. Gyakorlatilag lángokban áll. – A tekintetemet Christianre vetettem az utolsó pár szó alatt, majd visszanéztem az rre, aki válaszolt. Mint arra számítottam is, felugrott, és felém vetette magát. – Ne kelljen megismételnem – förmedt rám. Nem voltam biztos benne, hogy tényleg er szakra ragadtatná-e magát, de

RICHELLE MEAD 270

egyel re nem állt érdekemben kiprovokálni. Ráadásul a célomat is elértem. Ha Christian nem veszi a lapot, akkor semmit nem tehetek. Abban reménykedve, hogy elég riadtnak nézek ki, elhallgattam. Az r visszaült a székére, és egy id után levette rólam a szemét. Ismét Christianre néztem, és megrángattam a csuklóm. Gyerünk, gyerünk, gondoltam. Rakd már össze, Christian! Hirtelen a magasba szökött a szemöldöke, és elképedten nézett rám. Nos. Láthatóan kitalált valamit. Csak reménykedtem, hogy azt, amire gondoltam. A pillantása kérd vé változott, mintha azt szerette volna tudni, hogy komolyan gondoltam-e. Empatikusan bólintottam. Pár pillanatra a gondolataiba merült, majd vett egy mély, er t adó lélegzetet. – Rendben – szólalt meg. Ismét mindenki összerezzent. – Fogd be – vágta rá automatikusan az egyik r. Fásultnak nt. – Nem – válaszolta Christian. – Kész vagyok. Inni akarok. A szobában mindenki mozdulatlanná merevedett pár szívdobbanásnyi id re, engem is beleértve. Nem pont erre gondoltam. Az rök vezet je felállt. – Ne merészelj szórakozni velünk. – Nem szórakozom – válaszolta Christian. Lázas, mindenre képes pillantás ült az arcán, szerintem nem csak megjátszásból. – Belefáradtam. Ki akarok szabadulni innen, és nem akarok meghalni. Inni fogok… és t akarom – biccen tett felém. Mia rémülten felsikkantott. Mason egy olyan szót használt Christianre, amiért az iskolában tennie kellett volna egy látogatást az igazgatónál. Határozottan nem erre gondoltam. A másik két r kérd pillantást vetett a f nökükre. – Idehívjuk Isaiah-t? – kérdezte az egyik.


– Szerintem nincs itt – válaszolta a f nök. Pár másodpercig tanulmányozta Christiant, majd döntésre jutott. – És nem akarom zavarni, ha ez csak egy vicc. Kötözzétek ki, és kiderül. Az egyik férfi el vett egy éles fogót. Christian mögé ment, majd lehajolt. M anyag csattant, ahogy a kábelkötegel megadta magát. Az r megragadta Christian karját, felrántotta a fiút, és odavezette elém. – Christian! – kiáltott fel Mason düht l tajtékozva. Rángatni kezdte a kötelékeit, amit l a széke is megugrott. – Elment az eszed? Ne hagyd, hogy ezt tegyék! – Nektek meg kell halnotok, de nekem nem muszáj – vágott vissza Christian, miközben kisöpörte fekete haját a szeméb l. – Ebb l nincs más kiút. Nem nagyon értettem, mi ez az egész, de azt tudtam, hogy több érzelmi megnyilvánulást illene tanúsítanom így életveszélyben. Két r vette közre Christiant két oldalról, gondosan figyelve t, miközben felém hajolt. – Christian – suttogtam, meglep dve azon, milyen könny félelmet csempészni a hangomba. – Ne tedd! A fiú ajkai keser mosolyba torzultak, ami annyira könnyen jött nála. – Te és én sose bírtuk egymást, Rose. Ha már meg kell ölnöm valakit, legjobb, ha te leszel az. – A szavai jegesek, precízek voltak. Hihet ek. – Egyébként is azt hittem, hogy ezt akarod. – Nem ezt. Kérlek, ne… Az egyik r meglökte Christiant. – Rajta, csináld, vagy t nj vissza a székedre. Még mindig azzal a sötét mosollyal, Christian megvonta a vállát. – Ne haragudj, Rose. Te így is, úgy is meghalsz. Akkor már miért ne tehetnéd nemes célból? – A nyakamhoz hajolt. – Ez valószín leg fájni fog – tette hozzá.

RICHELLE MEAD 272

Én ebben azért kételkedtem… mármint, hogy megteszi. Mert nem arra készül… ugye? Rémülten fészkel dtem. Mindenesetre, ha az embernek kiszívják a vérét, akkor kap elég endorfint menet közben ahhoz, hogy a fájdalom legnagyobb részét kioltsa. Olyan lehet, mint elaludni. Persze ez csak spekuláció. Azok, akik vámpírharapásba halnak bele, általában nem szoktak visszatérni, hogy beszámoljanak az élményeikr l. Christian a nyakamhoz nyomta az orrát, és az arcát a hajam alá tolta, hogy részben takarásban legyen. Az ajka a b römet súrolta, és éppen olyan puha volt, mint akkor, amikor Lissával csókolóztak. Egy pillanattal kés bb a szemfogai hegye a b römhöz ért. Ekkor fájdalmat éreztem. Valódi fájdalmat. És nem a harapástól. Christian foga csak a b römnek nyomódott, de nem szakította át. A nyelve a nyakamat nyaldosta, de nem volt vér, amit ihatott volna. Leginkább egy fura, perverz csókra hasonlított az egész. Nem, a fájdalmat a csuklómban éreztem. Éget fájdalmat. Christian mágikus képességei segítségével h t vezetett a bilincsembe, pont, ahogy kértem. Megértette az üzenetet. A m anyag egyre forróbbá vált, miközben folytatta a megjátszott ivást. Bárki meg tudta volna állapítani közelr l, hogy színjáték az egész, de túl sok haj volt az rök tekintetének útjában. Tudtam, hogy a m anyagot nehéz megolvasztani, de csak most értettem meg, mit jelent ez igazából. A károsításához szükséges h mérséklet rettenetesen magas volt. Úgy éreztem, mintha forró lávába dugtam volna a kezem. A kábelbilincs fortyogott a b römön, rettenetesen égetett. Izegtem-mozogtam, hátha az enyhíti a fájdalmat. De nem. Viszont észrevettem, hogy a bilincs enged egy kicsit, amikor megmozdulok. Lágyabb lett. Oké, ez is valami. Csak egy kicsit kell még kitartanom. Elkeseredetten próbáltam Christian harapására koncentrálni, és elterelni vele a figyelmemet. Ez körülbelül öt másod-


percig m ködött. Nem túl sok endorfint kaptam t le, annyit semmiképpen, hogy legy zze az egyre elviselhetetlenebb fájdalmat. Felnyögtem, amit l valószín leg csak még meggy bb lettem. – Nem hiszem el – motyogta az egyik r. – Tényleg megteszi. – Mögülük mintha Mia sírását hallottam volna. A bilincs egyre jobban égetett. Még soha nem éreztem ekkora fájdalmat életemben, pedig sok minden volt már mögöttem. Az elájulásom valószín sége sebesen n tt. – Hé! – szólalt meg hirtelen az r. – Mi ez a szag? Az a szag az olvadó m anyag volt. Vagy talán az olvadó b röm. szintén szólva ez nem is számított, mert amikor ismét megmozdítottam a csuklómat, átszakadt a nyúlós, éget bilincs. Tíz másodperc el nyt jelentett számomra a meglepetés, és mind ki is használtam. Felugrottam a székb l, egyúttal Christiant is ellöktem. Neki mindkét oldalán egy-egy r volt, és az egyikük még mindig a kezében tartotta a fogót. Egyetlen mozdulattal elvettem a szerszámot a pasastól, és az arcába vágtam. Gurgulázva ordítani kezdett, de nem vártam meg, mi lesz vele. Az el nyöm egyre csökkent, nem vesztegethettem az id met. Amint elengedtem a fogót, megütöttem a másik pasast. A rúgásom általánosságban véve er sebb volt, mint az ütésem, de még így is elegend nek bizonyult ahhoz, hogy meglepjem a férfit, aki tántorogni kezdett. Ekkorra a f nökük már a tettek mezejére lépett. Beigazolódott, amit l tartottam, még mindig nála volt a fegyvere, és el is kapta. – Ne mozdulj! – kiáltotta rám célozva. Megdermedtem. Az r, akit megütöttem, el relépett, és megragadta a karom. Mellettünk ott nyögdécselt a padlón a másik, akit megszúrtam. A f nök még mindig rám célozva a fegyverrel mondott valamit, majd felvakkantott ijedtében. A kezében tartott pisztoly narancssárgán felizzott, és leesett. A

RICHELLE MEAD 274

re haragosvörösre égett, ahol hozzáért. Christian felforrósította a fémet, döbbentem rá. Igen. Már az elejét l használnunk kellett volna a mágiát. Ha kijutunk innen, felkarolom Tása ügyét. A mora antimágiás hozzáállása annyira az agyunkba égett, hogy eszünkbe sem jutott ezzel korábban megpróbálkozni. Ostobák voltunk. Rátámadtam a pasasra, aki tartott. Szerintem nem számított arra, hogy egy akkora lány, mint én, ennyire er s, ráadásul még mindig meg volt döbbenve azon, ami a másik pasassal és a fegyverrel történt. Sikerült elég teret nyernem ahhoz, hogy hasba rúghassam, mégpedig úgy, hogy edzésen jelest kaptam volna érte. Belemarkoltam a hajába, és a padlóhoz vágtam a fejét elég er sen ahhoz, hogy elájuljon, de ne haljon meg. Azonnal felpattantam, meglepetten, hogy a f nök még nem támadott meg. Nem kellhet ennyi id ahhoz, hogy magához térjen a forró pisztoly okozta sokkból. De amikor megfordultam, a szoba csendes volt. A f nök eszméletlenül hevert a padlón, és egy frissen kiszabadított Mason hajolt fölé. Mellette Christian állt egyik kezében a fogóval, a másikban a pisztolylyal. Még mindig forró volt, de Christiant valószín leg védte a mágikus ereje. Arra a férfira célzott, akibe a fogót döftem. A pasas nem volt eszméletlen, csak vérzett, de hozzám hasonlóan is mozdulatlanná merevedett a cs vel szemben. – Te jó ég – motyogtam, miközben végignéztem rajtuk. Odabotorkáltam Christianhez, és kinyújtottam a kezem. – Add azt ide, miel tt kárt tennél valakiben. Valami harapós megjegyzésre számítottam, de egyszer en, remeg kézzel átnyújtotta a pisztolyt. Az övembe t ztem. Jobban megnézve észrevettem, milyen sápadt Christian. Úgy nézett ki, mintha bármelyik pillanatban összeeshetne. Elég komoly mutatványokat hajtott végre úgy, hogy két napja éhezett. – Mase, hozd ide a bilincseket – szólítottam fel. Mason, anélkül, hogy hátat fordított volna nekünk, tett pár lépést hátra,


a doboz felé, amelyben a fogvatartóink a kábelkötegel készletüket tartották. El húzott három m anyag csíkot, és még valamit. Kérd pillantást vetett rám, majd felmutatott egy tekercs szigetel szalagot. – Tökéletes – mondtam. A székekhez kötöztük az elrablóinkat. Csak egyikük maradt eszméleténél, de t is leütöttük, majd leragasztottuk a szájukat. El bb-utóbb felébrednek majd, és nem akartam, hogy bármi hangot adjanak. Miután kioldoztuk Miát és Eddie-t, mind az öten összedugtuk a fejünket, és elkezdtük a következ lépésünket tervezni. Christian és Eddie alig álltak a lábukon, de Christian legalább tudatánál volt. Mia arcát könny csíkozta, de úgy sejtettem, képes lesz felfogni az utasításokat. Maradtunk mi ketten Masonnel, mint a csoport legfunkcionálisabb tagjai. – Ennek a pasasnak az órája szerint reggel van – mondta. – Csak ki kell jutnunk, ott már nem tudnak bántani. Legalábbis, ha nincs több ember a környéken. – Azt mondták, Isaiah nincs itt – szólalt meg Mia vékony hangon. – Akkor nekünk is sikerülhet kijutnunk, nem? – Ezek az rök órák óta nem mentek ki innen – mondtam. – Lehet, hogy tévednek. Ne csináljunk hülyeséget. Mason óvatosan kinyitotta a szobánk ajtaját, és kikukucskált az üres folyosóra. – Gondoljátok, hogy van idelent kivezet ajtó? – Az megkönnyítené a dolgunkat – dünnyögtem. Visszapillantottam a többiekre. – Maradjatok itt. Átnézzük a pince többi részét. – Mi lesz, ha jön valaki? – kiáltott fel Mia. – Nem fog – nyugtattam meg. Igazából meglehet sen biztos voltam benne, hogy senki nincs a pincében; a csetepaté hangjaira odarohantak volna. És ha bárki megpróbált volna lejönni a lépcs n, akkor meghallottuk volna.

RICHELLE MEAD 276

Ezzel együtt óvatosan mozogtunk Masonnel, miközben egymást fedezve felderítettük a pincét, minden sarkot átnézve. Pontosan egy olyan patkánylabirintus volt, mint amilyenre emlékeztem akkorról, amikor idehoztak minket. Kanyargós folyosók és rengeteg szoba. Egyesével kinyitottunk minden ajtót. Az összes szoba üres volt, leszámítva egy-egy széket itt-ott. Végigfutott a hátamon a hideg, amikor arra gondoltam, hogy ezeket is börtöncellaként használhatták, mint a miénket. – Egy átkozott ablak sincsen az egész helyen – dünnyögtem, amikor végeztünk a bejárással. – Fel kell mennünk a földszintre. Elindultunk vissza, a szobánk felé, de még miel tt odaértünk volna, Mason megragadta a kezemet. – Rose… Megálltam és ránéztem. – Igen? Mason kék tekintetében, ami komolyabb volt, mint valaha, megbánás tükröz dött. – Nagyon elszúrtam a dolgokat. Végiggondoltam az ide vezet eseményeket. – Mi szúrtuk el, Mason. A fiú felsóhajtott. – Remélem… remélem, hogy amikor ennek vége lesz, leülhetünk, és megbeszélhetünk mindent. Nem lett volna szabad megharagudnom rád. Meg akartam mondani neki, hogy ez nem így lesz, hogy amikor elt nt, akkor konkrétan hozzá indultam, hogy elmondjam neki, nem fognak rendbe jönni köztünk a dolgok. Mivel ez nem volt se a megfelel hely, se a megfelel id a szakításhoz, hazudtam. Megszorítottam a kezét. – Én is remélem. Mason elmosolyodott, és visszamentünk a többiekhez. – Rendben – közöltem velük. – Ezt fogjuk csinálni.


Gyorsan összedobtunk egy tervet, majd fellopakodtunk a lépcs n. Én mentem elöl, Mia követett a vonakodó Christiant támogatva. Mason volt a sereghajtó, aki gyakorlatilag vonszolta Eddie-t. – Nekem kellene elöl mennem – dünnyögte Mason, amikor feljutottunk a lépcs tetejére. – Nem – csattantam fel, a kilincsen nyugtatva a kezemet. – Igen, de ha történik valami… – Mason – vágtam közbe. Kemény pillantást vetettem rá, és hirtelen bevillant, milyen volt az anyám aznap, amikor kiderült a Drozdov-mészárlás. Higgadt volt és határozott, még ilyen rettenetes körülmények között is. Ott vezet re volt szükség, mint most itt is, és én nagyon igyekeztem, hogy a lehet legjobban képes legyek utánacsinálni. – Ha történne valami, mentsd ket ki innen. Fussatok gyorsan és messzire. Vissza ne gyertek egy csapat test r nélkül. – Te leszel az els , akit megtámadnak! Mit csináljak? – sziszegte Mason. – Hagyjalak itt? – Igen. Felejts el engem, ha ket ki tudod vinni. – Rose, én nem foglak… – Mason! – Ismét az anyám jutott eszembe, és azon küszködtem, hogy éppen olyan er s vezet legyek, mint . – Képes vagy rá, vagy nem? Egymásra meredtünk pár súlyos pillanatra, miközben a többiek visszafojtották a lélegzetüket. – Képes vagyok rá – válaszolta végül Mason mereven. Bólintottam, és megfordultam. A pinceajtó nyikorgott, amikor kinyitottam, amit fintorgással nyugtáztam. Leveg t is alig véve, tökéletesen mozdulatlanul várakoztam hallgatózva a lépcs tetején. A ház és az excentrikus dekorációja ugyanúgy nézett ki, mint amikor idehoztak minket. Sötét függöny takarta az összes ablakot, de a széleiknél láttam, ahogy ragyogó fény világít be. A napfénynek még

RICHELLE MEAD 278

soha nem volt olyan édes íze, mint abban a pillanatban. A szabadságot jelentette. Semmi zaj vagy mozgás nem hallatszott. Körbenéztem, és megpróbáltam visszaemlékezni, merre volt a bejárati ajtó. A ház túloldalán lehetett – objektíven nézve nem túl messze, de pillanatnyilag mintha egy tátongó szakadékon kellett volna átkelnünk hozzá. – Gyere velem felderíteni – suttogtam Masonnek, abban reménykedve, hogy ez megvigasztalja, amiért jött leghátul. hagyta, hogy Eddie Miára támaszkodjon, majd odajött mellém, hogy gyorsan átfésüljük a lakórészt. Semmi. Az utunk eseménytelen volt innen a bejárati ajtóig. Megkönnyebbülten felsóhajtottam. Mason ismét megragadta Eddie-t, és elindultunk, mindannyian feszülten és idegesen. Istenem. Meg fogjuk csinálni, döbbentem rá. Tényleg meg fogjuk csinálni. El sem tudtam hinni, milyen szerencsénk van. Olyan közel jártunk a véghez – és éppen hogy csak sikerült elkerülnünk. Ez is egy olyan pillanat volt, amikor az ember ráébred, milyen értékes az élete, és fordítani akar a dolgokon. Amikor kap egy második esélyt, és megesküszik, hogy ezt nem pazarolja el. Amikor rádöbben, hogy… Szinte ugyanabban a pillanatban hallottam meg ket, mint ahogy megláttam magam el tt. Olyan volt, mintha egy b vész varázsolta volna el Isaiah-t és Jelenát a leveg l. De tudtam, hogy ezúttal szó sincs mágiáról. A strigák egyszer en ilyen gyorsan mozognak. Valószín leg valamelyik másik szobában voltak, amir l azt feltételeztük, hogy üres – nem akartuk további kutatásra vesztegetni az id nket. Belül rjöngtem magammal, amiért nem ellen riztük a lakórész minden négyzetcentiméterét. Valahol az emlékeimb l visszahallottam, hogy cikizem az anyámat Stan óráján: Nem is tudom. Nekem nagyon úgy t nik, hogy valamit elszúrtak. Miért nem vizsgálták át eleve a helyet és gy dtek meg róla, hogy nincsenek ott strigák? Az


valószín leg sok kényelmetlenségt l megkímélt volna mindenkit. A karma egy büdös ribanc. – Gyerekek, gyerekek – károgta Isaiah. – Ez nem így m ködik. Megszegtétek a szabályokat. – Kegyetlen mosoly játszott az ajkain. Viccesnek talált minket, és a legkevésbé sem veszélyesnek. És szintén szólva, igazat is adtam neki. – Gyorsan és messzire, Mason – mondtam halkan, le nem véve a szememet a strigákról. – Istenkém, istenkém… ha pillantással ölni lehetne… – Isaiah felvonta a szemöldökét, ahogy valami eszébe jutott. – Azt hiszed, egyedül le tudsz gy zni minket? – Felkuncogott. Jelena is. Én a fogamat csikorgattam. Nem, nem hittem, hogy le tudom ket gy zni. Ami azt illeti, meg voltam róla gy dve, hogy meghalok. De abban is biztos voltam, hogy el tte fene nagy egérutat tudok nyújtani a barátaimnak. Isaiah felé vetettem magam, de Jelenára l ttem közben. Az embereket meg lehet lepni, de a strigákat nem. Szinte már azel tt észrevették, mit csinálok, miel tt megmozdultam volna. De arra nem számítottak, hogy fegyverem is van. És miközben Isaiah különösebb er feszítés nélkül kivédte a támadásomat, azért csak sikerült belel nöm Jelenába, még miel tt Isaiah elkapta a kezem és lefogott. A fegyver dörrenése hangosan csengett a fülemben, Jelena pedig felsikoltott fájdalmában és meglepetésében. A hasára céloztam, de a rántás miatt a combját találtam el. Nem mintha ez számított volna. Egyik seb sem lett volna halálos, csak a hasa sokkal jobban fájt volna. Isaiah olyan er vel fogta a kezem, hogy azt hittem, eltöri. Elejtettem a pisztolyt. A földre esett, felpattant és az ajtó felé csúszott. Jelena dühösen sikoltozott, és felém markolt. Isaiah felszólította, hogy fegyelmezze magát, és arrébb tolt engem a lány hatótávolságából. Mindeközben folyamatosan hadonásztam, nem is

RICHELLE MEAD 280

azért, hogy kiszabaduljak, hanem hogy eltereljem a figyelmüket. És ekkor meghallottam a világ legszebb hangját. Kinyílt a bejárati ajtó. Mason kihasználta a man veremet. Eddie-t Miánál hagyta, és minket megkerülve odarohant kinyitni az ajtót. Isaiah megpördült azzal a villámgyorsaságával, és felsikoltott, ahogy elöntötte a napfény. De a szenvedései ellenére is gyorsak maradtak a reflexei. Kivetette magát a fényfoltból, be a nappaliba, Jelenát és engem is magával rángatva – t a karjánál, engem a nyakamnál fogva. – Vidd ki ket! – kiabáltam. – Isaiah… – szólalt meg Jelena, miközben megpróbált kibontakozni a férfi szorításából. Isaiah a földre lökött, majd megpördült, és a menekül foglyaira meredt. A torkom felszabadultával leveg után kezdtem kapkodni, és az összekócolódott hajamon keresztül az ajtóra meredtem, még id ben ahhoz, hogy lássam, amint Mason kirángatja a küszöbön Eddie-t a napfény biztonságába. Mia és Christian már elt ntek. Szinte zokogtam megkönnyebbülésemben. Isaiah viharos dühvel fordult felém vissza, a szeme fekete volt és rettenetes, ahogy fölém hajolt a hatalmas magasságból. Az arca, ami mindig is ijeszt volt, leírhatatlanná vált. A „szörny ” jelz közel sem járt volna a pontos leírásához. A hajamnál fogva rántott fel. Felsikoltottam fájdalmamban, meg lejjebb eresztette a fejét, hogy az arcunk egymáshoz nyomódjon. – Azt akarod, hogy megharapjalak, te lány? Vérszajha szeretnél lenni? Nos, azt elintézhetjük. A szó minden értelmében. És nem lesz kellemes. És nem lesz fájdalommentes. Szenvedni fogsz… tudod, a b báj mindkét irányban m ködik, és teszek róla, hogy életed legborzasztóbb fájdalmát éld át. És arról is te-


szek, hogy a haldoklásod nagyon-nagyon hosszú ideig tartson. Sikoltozni fogsz. Sírni fogsz. Könyörögni fogsz, hogy fejezzem be, és hagyjalak meghalni… – Isaiah! – kiáltott fel Jelena kimerülten. – Öld már meg! Ha hamarabb megtetted volna, ahogy tanácsoltam is, ez nem történt volna meg. Isaiah továbbra is szorongatott, de a pillantása Jelena felé cikázott. – Ne szakíts félbe! – Melodramatizálással vesztegeted az id nket – folytatta Jelena. Igen, tényleg nyafogós lány. Soha nem gondoltam volna, hogy egy striga is lehet ilyen. Szinte már vicces volt. – És ne merj visszabeszélni! – tette hozzá Isaiah. – Éhes vagyok. Csak azt mondom, hogy nem kellene… – Engedd el, vagy megöllek! Mindannyian az új hang felé fordultunk, ami sötét és dühös volt. Mason állt az ajtó fényes keretében, kezében az elejtett pisztolyommal. Isaiah pár másodpercig csak nézte. – Persze – mondta végül. Unottnak t nt. – Próbáld csak meg! Mason nem habozott. L tt, és abba se hagyta, amíg az egész tárat Isaiah mellkasába nem ürítette. A striga arca minden golyótól megrándult egy kicsit, de továbbra is állva maradt, és engem sem engedett el. Ilyen egy öreg és nagyon er s striga, döbbentem rá. A combjába kapott golyó fájhat egy olyan fiatal vámpírnak, mint Jelena. De Isaiah-nak? Ha többször mellkason lövik, az csupán egy kis bosszúság. Erre Mason is rájött, és megkeményedtek az arcvonásai, miközben eldobta a fegyvert. – T nj el innen! – sikoltottam. Még mindig a napon volt, még mindig biztonságban. De nem hallgatott rám. Felénk futott, otthagyta a fény védelmét. Én még jobban verg dni kezdtem, abban reménykedve,

RICHELLE MEAD 282

hogy sikerül elterelnem Isaiah figyelmét Masonr l. Nem sikerült. Isaiah Jelenához lökött engem, miel tt Mason akár a fele útját megtette volna felénk. Utána gyorsan elkapta és leszorította, mint azt velem is tette korábban. Csak velem ellentétben Isaiah Masonnek nem a karját fogta le. Nem rántotta fel t a hajánál fogva, nem kezdett hosszú szónoklatba a rá váró keserves halálról. Egyszer en csak kivédte a támadását, mindkét kezével elkapta Mason fejét, és egy gyors mozdulattal csavart egyet rajta. Valami gyomorforgató hanggal reccsent egyet. Mason tekintete tágra nyílt. És üressé vált. Isaiah egy türelmetlen sóhajjal elengedte, és arrafelé lökte Mason élettelen testét, ahol Jelena tartott engem fogva. El ttünk ért földet. A látásom elhomályosult, ahogy hatalmába kerített a szédülés és a hányinger. – Tessék – mondta Isaiah Jelenának. – Hátha ezzel kihúzod. És nekem is hagyjál!

Huszonkett Rémület és döbbenet kerített a hatalmába, olyan er vel, hogy azt hittem, darabokra szakad a lelkem, hogy a világ ott helyben megáll – mert az biztos, biztos, hogy így nem mehet tovább. Senki nem folytathatja ezek után. Ki akartam sikoltani a fájdalmamat a világegyetembe. Addig akartam sírni, amíg el nem olvadok. Le akartam rogyni Mason mellé, és vele együtt meghalni. Jelena elengedett, valószín leg azzal a meggy déssel, hogy közte és Isaiah között állva nem jelentek veszélyt. Mason holtteste felé fordult. Ekkor megsz ntem érezni. Egyszer en csak cselekedtem. – Hozzá. Ne. Érj. – Fel sem ismertem a saját hangom. Jelena forgatni kezdte a szemét. – Te jó ég, milyen idegesít vagy. Kezdem megérteni Isaiah-t… Tényleg megérdemled, hogy szenvedj, miel tt meghalsz. – Ezzel elfordult, letérdelt a padlóra, és a hátára fordította Masont. – Hozzá ne érj! – sikoltottam. Megpróbáltam ellökni, de nem sok sikerrel jártam. visszalökött, és majdnem feldöntött. Alig bírtam megállni a lábamon és kiegyenesedni. Isaiah érdekl dve figyelt bennünket, majd a földre hullt a tekintete. Lissa csotkija kiesett a zsebemb l. Isaiah felvette. A

RICHELLE MEAD 284

strigák megérinthetik a szent ereklyéket, nem igaz a legenda, miszerint félnek a keresztt l. Csak megszentelt földre nem léphetnek. Isaiah megfordította a keresztet, és végighúzta az ujját a belevésett sárkányon. – Ó, a Dragomirok – merengett el. – Róluk meg is feledkeztem. Nem nehéz. Hány is maradt bel lük, egy? Vagy kett ? Szinte szóra sem érdemesek. – Azok a rettenetes vörös szemek rajtam állapodtak meg. – Ismered bármelyiküket? Muszáj lesz meglátogatnom ket mostanában. Nem lesz túl nehéz… Hirtelen egy robbanást hallottam. Az akvárium esett darabokra, ahogy az üveget széttörve kizúdult bel le a víz. Néhány darabja felém szállt, de szinte észre sem vettem. A víz összeállt a leveg ben egy aszimmetrikus gömbbé. Lebegni kezdett. Isaiah felé. Leesett az állam, miközben bámultam. Isaiah is a vizet figyelte, inkább értetlenül, mint rémülten. Legalábbis amíg körbe nem ölelte az arcát, és fullasztani nem kezdte. Éppen úgy, ahogy a golyók, az oxigénhiány sem képes megölni egy strigát. De fene kellemetlen bír lenni. Isaiah keze az arca felé rebbent, és megpróbálta lehessenteni róla a vizet. Hasztalanul. Az ujjai egyszer en keresztülhatoltak rajta. Jelena megfeledkezett Masonr l, és talpra ugrott. – Mi az? – sikoltotta. Megrázta a férfit, ugyanolyan eredménytelenül, hogy kiszabadítsa. – Mi történik? Én ismét megsz ntem érezni. Csak cselekedtem. A kezem ráfogott egy nagy üvegszilánkra a törött akváriumból. Recés volt és éles, belevágott a tenyerembe. El revetettem magam, és Isaiah mellkasába döftem a szilánkot, a szívére célozva, amit olyan kemény munkával tanultam meg megtalálni az edzéseken. Elfojtott sikoly hallatszott fel a víz mögül, és Isaiah a földre rogyott. A szemei befordultak, ahogy elöntötte a fájdalom.


Jelena rámeredt, éppen olyan döbbenten, mint én, amikor Isaiah megölte Masont. Isaiah persze nem halt meg, de átmenetileg cselekvésképtelenné vált. Jelena arcán tisztán látszott, hogy ezt nem tartotta lehetségesnek. Ebben a pillanatban az lett volna az okos döntés, ha az ajtó felé futok, a biztonságos napfényhez. Ehelyett az ellenkez irányba rohantam, a kandallóhoz. Lekaptam az egyik antik kardot, és visszafordultam Jelena felé. Nem kellett messzire mennem, mert összeszedte magát és felém indult. A düht l tajtékozva megpróbált megragadni. Én soha nem gyakoroltam a kardozást, de arra megtanítottak, hogy bármilyen rögtönzött fegyvert használni tudjak. Arra használtam a kardot, hogy megtartsam közöttünk a távolságot, esetlen, de egyel re hatékony mozdulatokkal. Jelena szájában fehér vámpírfogak villantak fel. – Most megtanítalak… – Szenvedni, keszty be dudálni, megbánni, hogy megszülettem? – érdekl dtem. Visszaemlékeztem arra, amikor az anyámmal harcoltam, és végig csak védekeztem. Az most nem m ködne. Támadnom kell. El revetettem magam, és megpróbáltam beleszúrni Jelenába. Nem volt szerencsém. Minden mozdulatomra számított. Isaiah hirtelen felnyögött mögötte, ahogy kezdett magához térni. Jelena hátrapillantott, éppen hogy csak, és ekkor sikerült végighúznom a kardot a mellkasán. Átvágtam az ingét és megkarcoltam a b rét, de ennyi. Ennek ellenére megrándult az arca, és rémülten pillantott lefelé. Szerintem még frissen élt a fejében az Isaiah mellkasába szúrt üvegszilánk. És pontosan erre volt szükségem. Minden er met összeszedve hátrahúztam a kardot, majd meglendítettem. A penge éle Jelena nyakába vágott, er sen és mélyen. A n szájából felhangzott egy rettenetes, vérfagyasztó kiáltás, egy

RICHELLE MEAD 286

olyan sikoly, amit l lúdb rös lettem. Megpróbált odajönni hozzám. Én hátraléptem, és ismét lecsaptam. Jelena kezével a torka felé kapott, és térdre rogyott. Én csak csapkodtam és csapkodtam, és minden egyes alkalommal mélyebben vágott belé a penge. Egy fejet levágni nehezebbnek bizonyult, mint gondoltam. Valószín leg a régi, tompa kard sem a legjobb volt a célra. De végül eléggé magamhoz tértem ahhoz, hogy észrevegyem, Jelena nem mozdul többé. Ott hevert a feje, a testét l elválasztva, és halott szemeivel úgy nézett fel rám, mintha el sem tudná hinni, ami történt. Ezzel én is így voltam. Valaki sikoltozni kezdett, és egy szürreális pillanatra azt hittem, Jelena az. Majd felemelkedett a tekintetem, és végignéztem a szobán. Mia állt az ajtóban kidülled szemmel és zöldes rrel, mintha mindjárt elhányná magát. Valahol messze, az agyam túlfelében rádöbbentem, hogy volt az, aki felrobbantotta az akváriumot. Úgy t nik, a víz mágiája mégsem teljesen haszontalan. Isaiah még mindig kicsit elgyötörten próbált a talpára állni. De rávetettem magam, még miel tt teljesen sikerült volna. Énekelni kezdett a kard, minden egyes csapással vért és fájdalmat fakasztva. Most már profinak éreztem magam. Isaiah hanyatt esett a padlón. A fejemben továbbra is láttam, ahogy kitöri Mason nyakát, és csak csapkodtam, amilyen er sen csak tudtam, mintha az er szakkal valahogy kitörölhetném a fejeml azt az emléket. – Rose! Rose! A gy löletem ködén át alig ismertem fel Mia hangját. – Rose, meghalt! Lassan, reszketve visszafogtam a következ csapást, és lenéztem a testre – és a fejre, ami már nem volt rajta. A világom lelassult, két nagyon egyszer feladatra egyszer södött. Meg-


ölni a strigákat. Megvédeni Masont. Semmi mást nem voltam képes felfogni. – Rose – suttogta Mia. Reszketett, és félelemmel teltek meg a szavai. T lem félt, nem a strigáktól. – Rose, mennünk kell. Gyere! Letéptem róla a tekintetem, és lenéztem Isaiah maradványaira. Pár pillanattal kés bb odakúsztam Mason holttestéhez, még mindig a kardot szorongatva. – Nem – krákogtam. – Nem hagyhatom itt. Lehet, hogy további strigák jönnek… Égett a szemem, mintha elkeseredetten sírni akartam volna. Nem tudtam biztosan megállapítani. Még mindig dübörgött bennem a vérszomj, nem voltam képes mást érezni, csak er szakot és dühöt. – Rose, vissza fogunk jönni érte. Ha további strigák jönnek, akkor el kell menekülnünk innen. – Nem – ismételtem meg rá se nézve. – Nem hagyom itt. Nem hagyom egyedül. – A szabad kezemmel megsimogattam Mason haját. – Rose… Felrántottam a fejem: – T nj el innen! – kiabáltam rá. – nj el, és hagyj minket békén! Mia felém indult, én meg felemeltem a kardot. Mia megdermedt. – T nj el! – ismételtem meg. – Menj, és keresd meg a többieket! Mia lassan az ajtó felé kezdett hátrálni. Egy utolsó elkeseredett pillantást vetett rám, miel tt kirohant volna. Csend ereszkedett a szobára, és én ellazítottam a szorításomat a kardon, de lerakni nem voltam hajlandó. A testem el reomlott, és Mason mellkasára hajtottam a fejem. Érzéketlenné váltam mindenre: a körülöttem lév világra, magára az id re. Lehet, hogy csak másodpercek teltek el. Lehet, hogy órák. Nem tudtam. Semmit

RICHELLE MEAD 288

nem tudtam, csak hogy nem hagyhatom Masont magára. Egy megváltozott tudatállapotban léteztem, olyanban, amiben éppen hogy csak sikerült távol tartanom a gyászt. Nem tudtam elhinni, hogy Mason meghalt. Nem tudtam elhinni, hogy az imént én is halált osztottam. Amíg egyiket sem vagyok hajlandó beismerni, addig úgy tehettem, mintha meg sem történtek volna. Végül lépteket és hangokat hallottam, és felemeltem a fejem. Emberek özönlöttek be az ajtón, rengetegen voltak. Egyikük arcát sem tudtam kivenni. Nem is akartam. Veszélyt jelentettek, olyan veszélyt, amit l meg kell óvnom Masont. Páran odajöttek hozzám, és én felpattantam a kardot a magasba emelve, és védelmez en Mason teste fölé tartva. – Maradjanak, ahol vannak! – figyelmeztettem ket. – Hozzá ne merjenek érni! Egyre csak közeledtek. – Álljanak meg! – kiabáltam. Meg is álltak. Kivéve egyvalakit. – Rose – csendült fel egy kedves hang. – Tedd le a kardot! Remegett a kezem. Nyeltem egyet. – T nj el innen! – Rose. Ismét megszólalt a hang, az a hang, amit a lelkem bárhol felismert volna. Vonakodva hagytam, hogy tudatosuljon bennem, mi van körülöttem, kezdtem észrevenni a részleteket. A tekintetem az el ttem álló férfi vonásaira fókuszált. Dmitrij barna, gyengéd és határozott szemei néztek le rám. – Semmi baj – mondta. – Minden rendben lesz. Leteheted a kardot. A kezem még inkább remegni kezdett, miközben azon er lködtem, hogy sikerüljön megtartanom a markolatot. – Nem tudom. – Fájtak a kiejtett szavak. – Nem hagyhatom egyedül. Meg kell védenem.


– Megvédted – válaszolta Dmitrij. A kard kiesett a kezemb l, és hangosan csattant a fapadlón. Én is követtem, négykézlábra rogyva, és sírni akartam, de még mindig képtelen voltam rá. Dmitrij karja körém fonódott, ahogy felsegített. Hangok zsongtak körülöttünk, és szépen, egyenként felismertem az embereket, akiket ismertem és akikben megbíztam. Dmitrij az ajtó felé kezdett húzni, de egyel re ellenálltam. Még nem álltam készen. A kezem az ingébe markolt, összegy rte a vásznat. Dmitrij, még mindig rajtam tartva a karját, kisimította a hajamat az arcomból. Ráhajtottam a fejem, meg továbbra is a hajamat simogatta, miközben oroszul motyogott. Egy szót sem értettem bel le, de a gyengéd hanghordozása megnyugtatott. rök lepték el a házat és vizsgálták át minden egyes négyzetcentiméterét. Páran odajöttek mellénk, és letérdeltek a holttestek mellé, amelyekr l nem voltam hajlandó tudomást venni. – csinálta? Mindkett t? – Ezt a kardot évek óta ki sem fenték! Valami fura dolog hangzott fel a torkomból. Dmitrij vigasztalóan szorította meg a vállamat. – Vidd ki innen, Belikov! – hallottam mögüle egy ismer s i hangot. Dmitrij ismét megszorította a vállam. – Gyere, Róza! Ideje kimenni. Ezúttal vele tartottam. Kivezetett a házból, és minden egyes kínszenvedést okozó lépésem során tartott. Az elmém még mindig nem volt hajlandó feldolgozni a történteket. Nem voltam képes sokkal többre, mint követni a körülöttem lév k utasításait. Végül az akadémia egyik magángépén kötöttem ki. Hajtóvek dübörögtek körülöttünk, miközben a gép elemelkedett a földr l. Dmitrij motyogott valamit arról, hogy nemsokára viszszajön, és magamra hagyott a székemben. Egyenesen magam

RICHELLE MEAD 290

elé meredtem, és az el ttem lév ülés támláját tanulmányoztam. Valaki leült mellém, és egy takarót borított a vállamra. Csak ekkor vettem észre, milyen csúnyán reszketek. Meghúzkodtam a takaró széleit. – Fázom – mondtam. – Hogy fázhatok ennyire? – Sokkos állapotban vagy – válaszolta Mia. Megfordultam és ránéztem, végigpillantottam a sz ke tincsein és a nagy kék szemén. A látványa valahogy kiszabadította az emlékeimet. Minden visszatért. Szorosan lehunytam a szemem. – Ó, istenem – leheltem. Kinyitottam a szemem, és ismét Miára összpontosítottam. – Te mentettél meg… megmentettél, amikor felrobbantottad az akváriumot. Nem lett volna szabad. Nem lett volna szabad visszajönnöd. Mia vállat vont. – Neked sem lett volna szabad a kardért menned. Igaz. – Köszönöm – mondtam neki. – Amit tettél… nekem soha eszembe nem jutott volna. Zseniális ötlet volt. – Hát, nem is tudom – merengett el Mia bánatos mosollyal. – A víz nem igazán használható fegyverként, emlékszel? Kitört bel lem a kuncogás, bár nem igazán találtam azokat a régi szavaimat viccesnek. Már nem. – A víz remek fegyver – mondtam végül. – Amikor visszaérünk, majd gyakorolnunk kell a használatát. Mia arca felragyogott. Harciasság sütött a tekintetéb l. – Az jó lenne. Mindennél jobban szeretném. – Sajnálom… sajnálom az anyukádat. Mia egyszer en csak bólintott. – Szerencsés vagy, hogy a tiéd még él. Nem is tudod, milyen szerencsés.


Megfordultam, és ismét az ülésre meredtem. Ami ekkor kicsúszott a számon, az nagyon meglepett: – Bárcsak itt lenne. – Itt van – válaszolta Mia meglepett hangon. – is ott volt a kommandósok között, akik lerohanták a házat. Nem láttad? Megráztam a fejem. Csend ereszkedett közénk. Mia felállt, és elment. Egy perccel kés bb valaki más ült le mellém. Nem kellett odanéznem, hogy tudjam, ki az. Egyszer en csak tudtam. – Rose – mondta az anyám. Most el ször életében bizonytalan volt a hangja. Talán egyenesen ijedt. – Mia azt mondta, hogy látni szeretnél. Nem válaszoltam. Nem is néztem rá. – Mit… mire van szükséged? Nem tudtam, mire van szükségem. Nem tudtam, mit tegyek. A szememben a szúrás elviselhetetlenné vált, és még miel tt észbe kaptam volna, már sírtam. Nagy, fájdalmas zokogórohamok rázták a testem. Arcomon végigömlöttek a könnyek, amelyeket olyan sokáig visszatartottam. A félelem és a gyász, amivel nem voltam hajlandó szembesülni, végül kiszabadult, és a mellkasomban égett. Alig kaptam leveg t. Az anyám átölelt, én meg a melléhez nyomtam az arcom, és még er sebben kezdtem sírni. – Tudom – mondta kedvesen, még szorosabban ölelve. – Megértem.

Huszonhárom Az id járás felmelegedett a molnyija szertartás napján. Ami azt illeti, olyan meleg lett, hogy rengeteg hó olvadásnak indult az iskola területén, és folyt végig a k épületek mellett keskeny, ezüstös patakocskákban. A télnek még messze nem volt vége, úgyhogy tudtam, hogy pár nap múlva minden szépen visszafagy. De pillanatnyilag olyan volt, mintha az egész világ zokogna. A spokane-i kalandot pár apró véraláfutással és karcolással megúsztam. A legsúlyosabb sérülésem az égési seb volt, amit a anyag bilincs elolvasztásakor szenvedtem el. De még mindig nem volt könny szembenéznem azokkal a halálesetekkel, amelyeknek én voltam az oka, és azzal, amit végig kellett néznem. Nem sokkal vágytam többre, mint összegömbölyödni egy sarokban, és nem szólni senkihez, kivéve talán Lissát. De a visszaérkezésünk utáni negyedik napon az akadémián megkeresett az anyám, és elmondta, hogy ideje megkapnom a tetoválásaimat. Beletelt pár pillanatba, amíg felfogtam, mire gondol. Utána ráébredtem, hogy amikor levágtam két striga fejét, akkor egyúttal két molnyijára is rászolgáltam. Az els tetoválásaimra. Megdöbbentem a felismerést l. Egész élelemben, miközben test rként képzeltem el a jöv met, alig vártam a tetoválásokat.


Kitüntetésnek tekintettem ket. De most? Leginkább csak valami olyasmire fognak emlékeztetni, amit el akarok felejteni. A szertartás a test rök épületében folyt le, egy nagyteremben, amit értekezletekre és bankettekre használtak. Egyáltalán nem úgy nézett ki, mint a hatalmas ebédl az üdül ben. Célszevolt és praktikus, mint maguk a test rök. A padlóját kékesszürke, lapos, s n szövött sz nyeg borította. A csupasz, fehér falakon bekeretezett fekete-fehér fotók lógtak, amelyek Szent Vlagyimirt ábrázolták különböz id szakokban. Semmilyen további díszítést vagy dekorációt nem láttam a teremben, de a pillanat ünnepélyessége és ereje szinte kézzelfogható volt. Az iskola összes test re jelen volt, a test rtanoncok közül viszont senki. Az épület legnagyobb tárgyalója körül nyüzsögtek, csoportokat alkottak, de nem beszéltek. Amikor elkezd dött a szertartás, rendezett sorokba tömörültek anélkül, hogy erre utasítást kaptak volna, és rám néztek. Én egy hokedlin ültem a terem sarkában, el rehajolva, és a hajam az arcomba lógott. Mögöttem egy Lionel nev test r tartott tetoválót t a nyakamhoz. t ismertem, mióta csak az akadémiára jártam, de nem tudtam róla, hogy képzett molnyija tetováló. Miel tt nekikezdett volna, halkan elbeszélgetett az anyámmal és Albertával. – Nem lesz rajta az ígéret jele – mondta. – Még nem végzett. – Van ilyen – válaszolta Alberta. – A strigákat megölte. Csináld meg a molnyijákat, az ígéret jelét majd megkapja kébb. Tekintetbe véve, hogy milyen fizikai meger ltetéseken szoktam átesni, nem hittem volna, hogy ennyire fájnak majd a tetoválások. De az ajkamba haraptam, és csendben maradtam, miközben Lionel felrajzolta rám a jelképeket. Úgy éreztem, mintha soha nem akarna véget érni a m velet. Amikor végzett,

RICHELLE MEAD 294

el húzott pár tükröt, és némi igazgatás után megnézhettem a nyakam hátulját. Két apró, fekete rajzolat volt rajta a vörös, sajgó b römön. A molnyija oroszul villámot jelent, ezt szimbolizálják a cikcakkos jelek. Két tetoválás. Egy Isaiah-ért, egy Jelenáért. Miután megnéztem, Lionel leragasztotta ket, és elmagyarázta, hogyan ápoljam a b röm, amíg be nem gyógyulnak. A magyarázat nagy részére nem tudtam figyelni, de úgy gondoltam, majd kés bb megkérdezem. Még mindig sokkos állapotban voltam az egészt l. Ezután az összes összegy lt test r egyenként elém járult. Mindenki kifejezte az együttérzését egy-egy gesztussal – egy öleléssel, egy puszival – és néhány kedves szóval. – Üdvözöllek a sorainkban – mondta Alberta, és viharvert arca gyengéddé vált, miközben szorosan megölelt. Dmitrij nem mondott semmit, amikor következett, de mint mindig, a tekintete rengeteget elárult. Büszkeség és gyengédség ült ki az arcvonásaira, amit l muszáj lett visszanyelnem a könnyeimet. Gyengéden az arcomra tette a kezét, biccentett, majd továbbment. Amikor Stan – az a tanárom, akivel az els naptól kezdve hadilábon álltam – ölelt meg és mondta, hogy „mától kezdve közénk tartozol; mindig is tudtam, hogy te vagy az egyik legtehetségesebb”, akkor azt hittem, elájulok. És amikor az anyám jött oda hozzám, nem tudtam visszafogni az arcomon végigguruló könnycseppet. letörölte, majd megsimogatta a nyakam túloldalát. – Soha ne felejtsd el – mondta. Senki nem gratulált, és ennek örültem. A halál nem ad okot örömre. Amikor ezzel végeztünk, italokat és ételt szolgáltak fel. Odasétáltam a svédasztalhoz, és egy tányérra pakoltam pár miniat r fetás lepényt egy szelet mangós túrótorta kíséretében.


Anélkül ettem, hogy egyáltalán éreztem volna az étel ízét, és úgy válaszoltam a kérdésekre, hogy a felét fel sem fogtam. Olyan voltam, mint egy Rose robot, végigcsináltam, amit elvártak t lem. A nyakamon sajgott a b r a tetoválásoktól, és a fejemben folyamatosan Mason kék, illetve Isaiah vörös szemét láttam. Lelkifurdalásom volt, hogy nem tudom kiélvezni a nagy napomat, de megkönnyebbültem, amikor a csapat végre oszlani kezdett. Az anyám odasétált hozzám, miközben a többiek halkan búcsúzkodtak. A ceremónián elhangzott szavakat leszámítva nem beszéltünk túl sokat a repül n bekövetkezett idegösszeomlásom óta. Még mindig egy kicsit furán éreztem magam emiatt… és egy kicsit zavarban is voltam. Anyám említést sem tett róla, de a kapcsolatunk természetében egy nagyon apró átrendez dés következett be. Közel sem jártunk ahhoz, hogy barátok legyünk… de már ellenségek sem voltunk igazán. – Szelsky nagyúr nemsokára távozik – mondta anyám, miközben az épület f bejáratánál ácsorogtunk, nem messze onnan, ahol rákiabáltam az els nap, amikor beszéltünk. – És én is vele megyek. – Tudom – válaszoltam. Nem volt kétséges, hogy elmegy. Ez így m ködik. A test rök követik a morájukat. k az els k. Anyám pár pillanatig csak nézett rám az elgondolkodó, barna szemével. Hosszú ideje most el ször éreztem úgy, mintha tényleg egymás szemébe néznénk, nem pedig nézne le rám. És ennek már nagyon itt is volt az ideje, tekintve, hogy egy arasszal magasabb vagyok nála. – Szép munkát végeztél – mondta végül. – A körülményekhez képest. Ez csak egy fél elismerés volt, de nem is érdemeltem többet. Megértettem a hibákat és a rossz döntéseket, amik Isaiah házához vezettek minket. Volt, ami rajtam múlott; volt, ami nem. Azt kívántam, bár vissza tudnám csinálni pár cselekedetemet,

RICHELLE MEAD 296

de tudtam, hogy anyámnak igaza van. A végén a t lem telhet legjobb teljesítményt nyújtottam abban a csávában. – Strigákat ölni nem olyan dics séges, mint gondoltam – közöltem vele. Anyám rám mosolygott. – Nem. Soha nem az. Ett l elgondolkoztam a nyakán lév tetoválásokon, azon a rengeteg strigán. Megborzongtam. – Jaj, figyelj! – Alig várva, hogy témát válthassak, a zsebembe nyúltam, és el húztam a kis kék szemes medált, amit t le kaptam. – Ez az izé, amit adtál. Ez egy n… nazari. – Belesültem a szóba. Anyám meglepettnek t nt. – Igen. Honnan tudod? Nem akartam az adrianes álmaimról magyarázkodni. – Valaki mondta. Ez egy véd amulett, nem? Anyám arcán tépel dés futott át, majd kifújta a leveg t, és bólintott. – Igen. Egy régi közel-keleti babonából ered… Vannak, akik úgy gondolják, hogy aki bántani akar minket, az megátkozhat vagy „szemmel verhet”. A nazar a szemmel verés ellen van… és általánosságban megvédi a visel jét. Végighúztam az ujjam az üvegdarabon. – A Közel-Keleten… mint például, szóval, Törökországban? Anyám ajka megrándult. – Pontosan úgy, mint Törökországban. – Habozott. – Ez… ajándék volt. Egy ajándék, amit nagyon régen kaptam… – A tekintete befelé fordult, beleveszett az emlékeibe. – A te korodban nagyon sok… figyelmességet kaptam. Olyan figyelmességeket, amik eleinte hízelg nek t ntek, de a végén már nem. Néha nehéz megállapítani a különbséget a valódi érzelmek és aközött, ha valaki csak ki akar használni. De amikor valami igazi… nos, azt tudni fogod.


Ekkor megértettem, miért volt olyan túlérzékeny a hírnevemet illet en – veszélybe sodorta a sajátját fiatalabb korában. És talán még ennél is több kár érte. Azt is tudtam, miért adta nekem a nazart. Az apámtól kapta. Nem éreztem úgy, hogy tovább szeretne beszélni róla, úgyhogy nem kérdez sködtem. Elég volt a tudat, hogy talán, nagyon talán, a kapcsolatuk esetleg nem csak az üzletr l és a genetikáról szólt. Elköszöntünk egymástól, és én visszamentem az óráimra. Mindenki tudta, hogy hol jártam reggel, és a test rtanonctársaim meg akarták nézni a molnyijáimat. Nem is hibáztattam ket. Ha fordított helyzetben lettünk volna, és is ezzel zaklattam volna magamat. – Ne már, Rose – könyörgött Shane Reyes. A reggeli edzésl sétáltunk kifelé, és folyamatosan a lófarkamat csapkodta. Emlékeztettem magam, hogy másnap ne felejtsem el leengedve hagyni a hajam. A többiek is követtek bennünket, Shane kérését visszhangozva. – Igen, ne már. Hadd nézzük meg, mit kaptál a vívótudományodért! A tekintetükben kíváncsiság és izgalom csillogott. H s voltam, az az osztálytársuk, aki eltette láb alól a minket rettegésben tartó, vérengz strigacsapat vezet it. De elkaptam a pillantását valakinek, aki a tömeg szélén ácsorgott, és aki nem t nt se kíváncsinak, se izgatottnak. Eddie volt az. Amikor egymásra néztünk, eleresztett egy apró, szomorú mosolyt. értette. – Bocs, fiúk – mondtam hátat fordítva a többieknek. – Nem vehetem le róluk a ragtapaszt. Orvosi utasítás. Ezt morgás fogadta, amit hamarosan kérdések váltottak fel azt illet en, hogy hogyan végeztem a strigákkal. A lefejezés az egyik legnehezebb és legritkább módja a vámpírok megölésének; egy kardot hurcolni magunkkal nem éppen praktikus dolog. Úgyhogy a t lem telhet legügyesebben elmeséltem a ba-

RICHELLE MEAD 298

rátaimnak, mi történt, odafigyelve arra, hogy ragaszkodjak a tényekhez, és ne valamiféle dics tettként emlegessem a strigaöléseket. Az óráknak még pont idejében vége lett, és Lissa visszasétált velem a lakóépületembe. Nem igazán volt lehet ségünk hosszabban elbeszélgetni a spokane-i ügyek lecsengése óta. Engem folyton éppen kikérdezett valaki, és ott volt Mason temetése is. Lissának is rengeteg dolga akadt, miközben a nemesek távoztak az iskola területér l, úgyhogy neki sem volt több szabadideje, mint nekem. Jólesett a közelében lenni. Noha bármikor a fejébe tudtam bújni, az egyszer en nem volt ugyanaz, mint fizikailag ott lenni egy él lény mellett, aki tör dik velem. Amikor a szobám ajtajához értünk, észrevettem egy csokor fréziát mellette a padlón. Felsóhajtottam, és felvettem az illatos virágokat, rá se pillantva a mellékelt kártyára. – Az meg mi? – kérdezte Lissa, miközben kinyitottam az ajtót. – Adrian küldte – válaszoltam. Besétáltunk, és az asztalomra mutattam, ahol pár hasonló csokor várakozott. Melléjük raktam a fréziákat. – Boldog leszek, ha elmegy innen. Nem hiszem, hogy túl sokáig bírom ezt. Lissa meglepetten fordult felém. – Ó. Szóval nem tudod. Megéreztem azt a figyelmeztet rándulást a kötelékünkben, ami arról árulkodott, hogy nem fog tetszeni, amit hallok. – Mit nem tudok? – Izé, hogy nem megy el. Egy darabig itt marad. – Muszáj elmennie – szálltam vele vitába. Tudomásom szerint az egyetlen ok, amiért egyáltalán idejött, Mason temetése volt, és még ezt sem értettem igazán, mivel alig ismerte Masont. Lehet, hogy csak a látszat kedvéért csinálta. Vagy hogy


Lissát és engem molesztálhasson. – Egyetemre jár. Esetleg javítóintézetbe. Nem tudom, de biztos csinál valamit. – Félévet halaszt. Csak néztem. A döbbenetemen mosolyogva Lissa hozzátette: – Itt marad, hogy folytassa velem a kutatómunkát… és Carmack tanárn vel. Eddig még csak azt sem tudta, mi a lélek. Csak annyit tudott, hogy nem sikerült szakosodnia, viszont van egy csomó fura képessége. Ezt megtartotta magának, kivéve, amikor egy másik lélekhasználóval találkozott. De k se tudtak többet Adriannél. – Ezt hamarabb is kitalálhattam volna – merengtem el. – Volt valami a modorában… Mindig kedvem támadt beszélgetni vele, érted? Van ez a… karizmája. Mint neked. Gondolom, az egész összefügg a lélekkel meg a b bájjal, meg ilyesmi. Amiatt kedvelem… pedig nem is bírom. – Biztos? – ugratott Lissa. – Biztos – jelentettem ki határozottan. – És azt az álmos dolgot sem szeretem. Lissa jádezöld szeme tágra nyílt a lelkesedést l. – Az annyira klassz – mondta. – Te mindig meg tudod állapítani, hogy mi zajlik bennem, én viszont soha nem vagyok képes visszafelé kommunikálni veled. Örülök, hogy végül sikerült kiszabadulnotok… de bárcsak sikerült volna ráéreznem erre az álmos dologra, és segíthettem volna megtalálni titeket. – Én ezt nem kívánom – válaszoltam. – Örülök, hogy Adriannek nem sikerült rábeszélnie, hogy abbahagyd a gyógyszereket. Ez csak pár nappal azután derült ki számomra, hogy visszaértünk Spokane-be. Lissa, mint kiderült, nemet mondott Adrian javaslatára, hogy a gyógyszerezés elhagyásával tanuljon meg többet a lélekr l. De kés bb beismerte, hogy ha Christiannel tovább maradunk elt nve, lehet, hogy beadta volna a derekát.

RICHELLE MEAD 300

– Hogy érzed magad mostanában? – kérdeztem, ahogy eszembe jutottak a gyógyszereivel kapcsolatos aggodalmai. – Még mindig úgy gondolod, hogy a gyógyszerek nem m ködnek? – Mmm… hát, nehéz elmagyarázni. Még mindig közelebb érzem magam a mágiához, mintha már nem blokkolnának anynyira. De a többi mentális mellékhatásnak nyoma sincs… nem vagyok feszült, vagy ilyesmi. – Hú, ez remek. Lissa arcán gyönyör mosoly ragyogott fel. – Tudom. Ez reményt ad, hogy esetleg egy szép napon mégis képes leszek újra a mágiára. Attól, hogy ilyen boldognak látom, muszáj volt visszamosolyognom rá. Nem tetszett, amikor azokat a sötét gondolatokat láttam visszatérni, és örültem, hogy elt ntek. Nem értettem, hogyan vagy miért, de amíg Lissa jól érzi magát… Mindenkit fény vesz körül, téged kivéve. Téged árnyékok. Lissától veszed el ket. Adrian szavai robbantak a fejembe. Szorongással telve elgondolkoztam az elmúlt pár hétben tanúsított viselkedésemen. A dühkitöréseken. A lázadásomon – ami még t lem is szokatlan mérték volt. Az érzelmeim sötét örvényén, ami az én mellkasomban kavargott… Nem, jutottam elhatározásra. A két dolog nem ugyanaz. Lissa sötét hangulatai mágikus eredet ek. Az enyémeket meg a stressz váltja ki. És különben is, most jól érzem magam. Látván, hogy Lissa engem néz, megpróbáltam visszaemlékezni, hol hagytuk abba a beszélgetést. – Lehet, hogy végül megtalálod a módját. Úgy értem, ha Adriannek sikerül a lelket használnia, és nincs szüksége gyógyszerekre… Lissa váratlanul elnevette magát. – Te nem jöttél rá, ugye? – Mire?


– Hogy Adrian is kábítja magát. – Igen? De azt mondta… – Felnyögtem. – Hát persze. A cigaretták. Az ivás. És isten tudja, még mi. Lissa bólintott. – Aha. Szinte mindig van valami a szervezetében. De éjszaka valószín leg nincs… és ezért tudja felütni a fejét az álmaimban. – Ó, bár én is meg tudnám azt csinálni – sóhajtott fel Lissa. – Lehet, hogy egy szép napon majd megtanulod. Csak ne válj alkoholistává menet közben. – Nem fogok – nyugtatott meg a barátn m. – De meg fogom tanulni. A többi lélekhasználó egyike sem volt rá képes… persze Szent Vlagyimirt leszámítva. Én is meg fogom tanulni, amit tudott. Megtanulom használni… és nem hagyom, hogy ártson nekem. Elmosolyodtam, és megérintettem Lissa kezét. Kétségem sem volt vele kapcsolatban. – Tudom. Az este legnagyobb részében beszélgettünk. Amikor eljött az edzésem ideje Dmitrijjel, elváltak az útjaink. Miközben elsétáltam, rágódni kezdtem valamin, ami zavart. Bár a minket megtámadó strigacsoportoknak sokkal több tagjuk volt, a teströk biztosra vették, hogy Isaiah volt a vezet jük. Ez nem jelentette azt, hogy nem leselkednek ránk egyéb veszélyek a jöben, de úgy érezték, beletelik egy kis id be, amíg a követ i összeszedik magukat. Én viszont nem tudtam kiverni a fejemb l azt a listát, amit a spokane-i föld alatti járatban találtunk, amin a királyi családok voltak felsorolva nagyság szerint. És Isaiah név szerint is megemlítette a Dragomirokat. Tudta, hogy szinte már teljesen végük, és úgy t nt, szívesen venné, ha törölhetné el ket a föld színér l. persze már meghalt… de nincsenek további strigák, akik ugyanezt forgatják a fejükben?

RICHELLE MEAD 302

Megráztam a fejem. Nem tudok ezzel foglalkozni. Ma nem. Még mindig rengeteg egyebet is fel kell dolgoznom. De nemsokára. Nemsokára ezzel is muszáj lesz kezdenem valamit. Nem tudtam, hogy áll-e még az edzésünk, de ennek ellenére bementem az öltöz be. Miután felvettem a tornaruhámat, elindultam az edz terembe, és egy szertárban meg is találtam Dmitrijt, amint éppen az egyik kedvenc westernjét olvassa. Amikor beléptem, felnézett. Nem sokat láttam bel le az elmúlt pár napban, és úgy gondoltam, biztos Tásával van elfoglalva. – Sejtettem, hogy eljössz – mondta, miközben könyvjelz t helyezett két oldal közé. – Itt van az edzés ideje. Dmitrij megrázta a fejét. – Nem. Ma nem fogunk edzeni. El tte még rendbe kell jönnöd. – Teljesen egészséges vagyok. Készen állok. – Annyi eredeti Rose Hathaway-vagányságot s rítettem a hangomba, amenynyit csak tudtam. Dmitrij nem d lt be nekem. A mellette álló székre mutatott: – Ülj le, Rose! Csak egy pillanatig haboztam, miel tt engedelmeskedtem volna. Dmitrij az enyém mellé tolta a saját székét, hogy közvetlenül egymással szembe kerüljünk. A szívem beleremegett, amikor belenéztem a gyönyör , sötét szemébe. – Senki nem teszi túl magát az els halálos párbaján… párbajain… könnyedén. Még ha strigákról is van szó… ez gyakorlatilag akkor is gyilkosság. Ezt nem könny feldolgozni. És amennyi mindenen te keresztülmentél… – Felsóhajtott, majd odanyúlt, és a kezébe vette az enyémet. Éppen olyanok voltak az ujjai, mint emlékeztem, hosszúak és er sek, kérgesek a sokévi használattól. – Amikor megláttam az arcod… amikor megtaláltunk abban a házban… el nem tudod képzelni, hogy éreztem magam.


Nyeltem egyet. – Hogy… hogy érezted magad? – Keservesen… le voltam sújtva. Éltél, de ahogy néztél… nem hittem volna, hogy valaha is helyrejössz. És összetörte a szívem a gondolat, hogy ilyen fiatalon ilyesmi történik veled. – Megszorította a kezem. – Helyre fogsz jönni… most már tudom, és örülök neki. De nem tartasz ott. Még nem. Elveszíteni valakit, akit szeret az ember, soha nem könny . Lesütöttem a tekintetem, és a padlót kezdtem tanulmányozni. – Az én hibám volt – mondtam vékony hangon. – Mi? – Mason. Hogy megölték. Nem kellett Dmitrij arcára néznem ahhoz, hogy tudjam, együttérzés tölti el. – Ó, Róza. Nem. Hoztál pár hibás döntést… Szólnod kellett volna a többieknek, amikor kiderült, hogy Mason elment… de nem hibáztathatod magad. Nem te ölted meg. Könnyek gy ltek a szememben, amikor visszanéztem rá. – De akár én is megölhettem volna. Én vagyok az oka, hogy odament… az egész az én hibám. Összevesztünk… és meséltem neki Spokane-r l, annak ellenére, hogy te arra kértél, ne tegyem… Egy könnycsepp csordult ki a szemem sarkából. Err l tényleg illene már leszoknom. Éppen úgy, ahogy az anyám tette, Dmitrij is gyengéden letörölte a könnycseppet az arcomról. – Ezért nem hibáztathatod magad – mondta. – Megbánhatod a döntéseidet, és kívánhatod azt, bár másképp cselekedtél volna, de végs soron Masonnek is a kezében volt a döntés. választotta meg, mit tesz. Végeredményben az akaratán múlt minden, függetlenül a te korábbi szerepedt l. – Amikor Mason visszajött értem, döbbentem rá, hagyta hogy, az irántam táplált érzelmei irányítsák. Arról volt szó, amit l Dmitrij mindig is

RICHELLE MEAD 304

tartott, hogy ha kett nk között bármiféle kapcsolat kialakulna, az minket is, és az általunk védett morát is veszélybe sodorná. – Csak azt kívánom, bár képes lettem volna… nem is tudom, bármit is tenni… A további könnyeimet visszanyelve kihúztam a kezem Dmitrijéb l, és felálltam, még miel tt valami ostobaságot mondtam volna. – Mennem kell – jelentettem ki rekedtesen. – Szólj, ha majd újra elkezdhetjük az edzéseket. És köszönöm… a beszélgetést. Elkezdtem megfordulni; utána egyszer csak azt hallottam, hogy nem. Visszanéztem. – Mi? Dmitrij a szemembe nézett, és valami meleg, nagyszer , er s dolog cikázott végig köztünk. – Nem – ismételte meg. – Nemet mondtam neki. Tásának. – Én… – Befogtam a számat, még miel tt az állam a földre zuhant volna. – De… miért? Ilyen lehet sége csak egyszer van az embernek életében. Csinálhattatok volna egy kisbabát. És Tása… tudod, téged nagyon… Dmitrij arcán egy mosoly árnyéka futott végig. – Igen, nagyon. Még mindig. És ezért kellett nemet mondanom. Én nem tudom viszonozni… Nem tudom megadni neki, amit akar. Nem vagyok képes rá, amikor… – Tett felém pár lépést. – Amikor a szívem másnál van. Majdnem újra sírni kezdtem. – De annyira úgy t nt, mintha te is kedvelnéd. És folyamatosan arról beszéltél, milyen éretlenül viselkedem. – Éretlenül viselkedsz – válaszolta Dmitrij – mert még fiatal vagy. De te tisztában vagy dolgokkal, Rose. Olyasmikkel, amikr l nálad id sebbek még csak nem is tudnak. Aznap… – Pontosan tudtam, melyik napra céloz. A napra a fallal. – Igazad volt azzal kapcsolatban, hogy mindig próbálok uralkodni ma-


gamon. Ezt még soha, senki nem találta ki… és ez megijesztett. Megijesztesz, Rose. – Miért? Nem akarod, hogy bárki is tudja? Dmitrij vállat vont. – Az, hogy tudják-e vagy sem, nem számít. Az számít, hogy valaki, hogy te ennyire kiismertél. Nem könny , ha az embernek belelátnak a lelkébe. Akkor kénytelen kiadni magát. Sebezhet vé válni. Sokkal könnyebb olyanokkal lenni, akikkel felszínesebb barátságban vagyok. – Mint Tása. – Tása Ozera egy csodálatos n . Gyönyör és bátor. De nem… – nem ért meg téged – fejeztem be. Dmitrij bólintott. – Ezt tudtam. Ezzel együtt szerettem volna azt a kapcsolatot. Tudtam, hogy vele könny lenne, és hogy el tudna szabadítani led. Azt gondoltam, elfeledtet majd velem téged. Én is ugyanezt hittem Masonr l. – De nem volt rá képes. – Nem. És, hát… ez baj. – Mert nekünk helytelen lenne összejönnünk. – Igen. – A korkülönbség miatt. – Igen. – De még inkább azért, mert mindketten Lissa test rei leszünk, és rá kell koncentrálnunk, nem pedig egymásra. – Igen. Ezen elgondolkoztam egy pillanatra, majd egyenesen Dmitrij szemébe néztem. – Nos – mondtam végül –, ahogy én látom a dolgokat, még nem vagyunk Lissa test rei. Megacéloztam magam a válasza el tt. Tudtam, hogy megint egy zen bölcsességgel fog támadni. Mond majd valamit a lelki-

RICHELLE MEAD 306

er l és az állhatatosságról, arról, hogy a mostani döntéseink lesznek a jöv nk alapjai, vagy valami hasonló hülyeséget. Ehelyett megcsókolt. Megállt az id , ahogy odanyúlt értem, és a tenyerébe vette az arcomat. Lehajtotta a fejét, és a szájával végigsimított az enyémen. Az elején még alig lehetett csóknak nevezni, de hamarosan azzá fejl dött, mámorítóvá és szenvedélyessé vált. Amikor Dmitrij végül elhúzódott, csak azért tette, hogy a homlokomat is megcsókolja. Több másodpercig ott tartotta az ajkait, miközben a karja továbbra is engem ölelt. Azt kívántam, bár örökké tartana az a csók. Dmitrij elengedett, és néhány ujjával végigsimított a hajamon, majd az arcomon. Visszalépett az ajtó felé. – Viszlát kés bb, Rose. – A következ edzésünkön? – kérdeztem. – Ugye azokat azért folytatjuk? Úgy értem, még meg kell tanítanod nekem pár dolgot. Dmitrij az ajtóban állva visszanézett rám, és elmosolyodott. – Igen. Rengeteg mindent.

Köszönetnyilvánítás Mint az eddigiek, ez a könyv sem készülhetett volna el a barátaim és a családom segítsége nélkül. Különösen a Netes Tanácsadói Gárdámnak tartozom hálával: Caitlinnek, Davidnek, Jaynek, Jackie-nek és Katnek. Ti több alkalommal gubbasztottatok velem a gép mellett kés éjjel, mint azt meg tudnám számolni. Nélkületek nem lettem volna képes végezni ezzel a könyvvel, és kilábalni az idei rültségekb l. Az ügynökömnek, Jim McCarthynak is köszönöm, hogy egetföldet és határid ket megmozgatott, hogy befejezhessem, amit be akartam. Örülök, hogy mellettem állsz! És végül ezer köszönet Jessica Rothenbergnek és Ben Shranknek a Razorbillnél a folyamatos támogatásukért és a kemény munkájukért.

Richelle Mead Michinganben született 1976ban. Miel tt író vált volna bel le, több pályával is kacérkodott. Bölcsész végzettségét a Michigani Egyetemen szerezte, majd a Nyugat-Michigani Egyetemen diplomázott összehasonlító vallástanból, végül tanári diplomát szerzett a Washingtoni Egyetemen. Mindig is különös szenvedéllyel viseltetett a mitológia és a népi hagyományok iránt. A Vámpírakadémia a harmadik sorozata, amelynek eddig négy kötete jelent meg. Ha el tud szakadni a könyvekt l (akár írásuktól, akár olvasásuktól) utazik, tévét néz, új recepteket próbál ki és túl sok ruhát vásárol. Emellett önképzett kávéfügg . Jelenleg Seattle-ben él.

KI TUDJA, MI VÁR RÁD, HA EGYSZER BELÉPSZ A KAPUJÁN

Recommend Documents