KEITH THOMAS. Fordította: Nagy László

.KEITH THOMAS.

.A csökken¤ távolság. Fordította: Nagy László

K

étségtelen, a házikedvencek megfigyelése támasztotta alá azt a nézetet, hogy az állatok értelmesek és jellemük van. Ezt láthatjuk a tizenhatodik században, amikor Dr Caius kijelenti, hogy „néhány kutya ki nem állhatja, ha a kandalló körül szerteszóródik a parázs, és mancsaival összekotorja az izzó szenet, el√bb azonban elt∫n√dik és megvizsgálja, hogyan lehetne ezt kényelmesen véghezvinni”. Ezt láthatjuk a Stuart korban, amikor a galambbarátok, mint William Ramesey, órákat töltenek el madaraikat figyelve, gyönyörködve „kölcsönös szerelmükben, tisztaságukban és állhatatosságukban, a n√stény hímnek való engedelmességében és fiókáiról való gondoskodásában”; és ezt láthatjuk, amikor John Aubrey a Jermyn utcán sétálva felfedezi „az igazságosság szikráit és az elnyomás utálatát egy bátor foltos masztiffban, mely — hogy orvosolja az igazságtalanságot — vadul nekitámadt egy hatalmas, kegyetlen masztiffnak, mely … majdnem megölt … egy szegény, kicsi, ártatlan korcsot”.1 És mindenhol ezt látjuk a tizennyolcadik században, akár Thomas Gainsborough-t nézzük, amikor bullterrierjét, Bumpert leírja („a legrendkívülibb, értelmes korcs”); akár Richard Deant tekintjük, amikor azt állítja, hogy ismer olyan kedvenceket, amelyek „inkább felakasztatnák magukat, semhogy csenjenek vagy lopjanak, érezzék akár a leger√sebb késztetés rá”; akár Henry Needlert vesszük, amikor visszaemlékezik a Portsmouth hajógyárban dolgozó lóra, mely mindig abbahagyta a munkát, amikor meghallotta, hogy 12 órát harangoznak; akár Erasmus Darwint nézzük, amikor elutasítja azt a régi elképzelést, mely szerint az állatoknak nincsenek jo-

gai, mivel nem képesek szerz√déseket kötni: „A mindennapos megfigyelések talán nem arról gy√znek meg bennünket, hogy barátsági szerz√déseket kötnek egymással [és] az emberiséggel? Amikor a kölyökkutyák és a kismacskák egymással játszanak, nincs talán közöttük hallgatólagos megegyezés, hogy nem bántják egymást? És kedvenc kutyád nem várja el talán t√led napi táplálékát szolgálataiért, és azért, hogy vigyáz rád?”2 A kutyák, macskák és lovak „rendkívüli okosságáról” tanúskodó anekdoták ekkorra már jól ismert irodalmi m∫fajjá váltak.3 Mint a legtöbb irodalmi m∫fajnak, ennek mintái is ókoriak voltak. Aelianus, Plinius és Plutarkhosz mind meséltek történeteket értelmes állatokról, mint például a lelkiismeretes idomított elefántról, mely felkelt az éjszaka közepén, hogy táncát gyakorolja, mikor úgy érezte, hogy teljesítménye bizonytalan. Azonban nem a klasszikus hagyomány, hanem a közvetlen tapasztalat mozdította el√ leginkább azon meggy√z√dés meger√södését, mely szerint az állatok értelmesek. A házikedvencek megfigyelése, összefonódva a háziállatokkal kapcsolatos tapasztalatokkal, támaszul szolgált ama nézet számára, hogy a házikedvencek racionálisak, fogékonyak és irányíthatók. Mint George Eliot megjegyezte, „mindenkinek, aki ismer illedelmes és »úriemberhez méltó viselkedés∫« kutyákat …, el kell fogadnia, hogy részük van a legmagasabbrend∫ emberi tulajdonságokban; és ami igaz rájuk, az többé kevésbé igaz az állatokra általában”.4 A házikedvenc-tartás fényében kell szemlélnünk azt a korai modern korban feler√söd√ tendenciát,

Keith Thomas: Men and the Natural World. History of the Modern Sensibility, Pantheon Books, New York, 1983. The Narrowing Gap, 121-137.

81

Keith Thomas

hogy a tudósok és az értelmiségiek megpróbálták eltörölni az állatok és az emberek közötti merev választóvonalat, melyeket a korábbi teoretikusok próbáltak meghúzni. A hagyományos nézetet két különböz√ irányból érte támadás. Voltak, akik azt mondták, az emberek erkölcsileg nem különbek, mint az állatok, talán még rosszabbak is; és voltak, akik azt mondták, az állatok szellemileg majdnem olyan szinten állnak, mint az emberek. Az el√bbi csoportba tartoztak a szkeptikusok és a szabadgondolkodók, akik — mint az ókor cinikus gondolkodói — lekicsinyelték az emberi nemet, azt hangoztatva, hogy az emberek hajlamai állatiasak, és az emberek olyan b∫nökre képesek, amilyenekr√l az állatok még csak nem is álmodnának. Humanista közhely volt, hogy az ember — pusztán azért, mert ésszel és szabad akarattal rendelkezik — végtelenül mélyebb erkölcsi szintre süllyedhet, mint az állatok; úgy vélték, az úgynevezett állati ösztön sokkal kevésbé esend√, mint az ész.5 Rengeteg kommentátor rámutatott, hogy az állatok nem isznak, nem hazudnak, nem szadisták, nem háborúznak saját fajtájuk ellen. „Egyetlen állat sem hasonlítható az emberhez, legyen bármilyen rossz is” — mondta egy Jakab korabeli püspök; és John Locke is egyetértett vele: „az ember eleven szelleme a kegyetlenség állati szintje alá süllyesztheti az embert, amikor nem hallgat az értelmére”.6 Bizonyos, írta Thomas Tryon 1683-ban, hogy az oroszlánok és a tigrisek „nem vadabbak és kegyetlenebbek, a szamarak feleannyira sem buták; a rókák és az öszvérek kevesbé aljasak, illetve nevetségesek; a farkasok nem falánkabbak, és a kecskék sem bujábbak, mint az a rengeteg komoly, szakállas állat, mely a racionális lélek üres címkéjével kérkedik”.7 E szkeptikusok közül néhány odáig ment, hogy azt állította, az emberekre, akárcsak az állatokra, haláluk után megsemmisülés vár. Ez volt a véleménye sok tizenhatodik századi francia szabadgondolkodónak, s e nézetnek voltak támogatói Angliában is, és nem csak magas értelmiségi szinten. Soha nem fogjuk pontosan megtudni, hány falusi materialista volt, aki — hasonlóan John Derpier-hez, egy wiltshire-i úriemberhez 1622-ben — úgy hitte, hogy „nincs Isten és Feltámadás, és az emberek ugyanolyan halált halnak, mint az állatok”. Azonban sok ilyen hitetlenr√l nem számolnak be az egyházi bíróságok jegyz√könyvei, és továbbra is kutatni kell utánuk.8 A háziállattartók, mivel tisztában voltak azzal, hogy az emberek és az állatok hullái ugyanúgy bomlanak fel, nem mindig hitték el könnyen, hogy az egyik lelke fenn-

marad, a másiké viszont megsemmisül. A középkori Európa számos részén éltek parasztok, akik úgy hitték, hogy az ember és az ökör ugyanolyan halált hal. A Prédikátor Könyvének szavaival (3.19): „Az emberek fiainak vége hasonló az oktalan állatnak végéhez, és egyenl√ végök van azoknak; a mint meghal az egyik, úgy meghal a másik is; és ugyanazon egy lélek van mindenikben; és az embernek nagyobb méltósága nincs az oktalan állatoknál”.9 Kevésbé széls√séges álláspontot képviseltek a mortalisták, akik azt tanították, hogy a lélek a testtel együtt alszik az Általános Feltámadásig, amikor is mindkett√ felébred. Ezt a nézetet széles körben vallották a kora modern kori Angliában.10 Támogatóit, legyenek akár egyének, mint Thomas Hobbes vagy John Milton, akár egész szekták, mint a Muggletoniánusok, valamint a Ranterek és Familisták nagy része, az a meggy√z√dés egyesítette, hogy az emberek nem különböznek lényegesen a természet többi részét√l. „Ha az ember elbukott — írta Richard Overton Man’s Mortality (1644) cím∫ könyvében —, és az állatokat elátkozták az √ kedvéért, akkor az embernek éppúgy halandónak kell lennie, mint nekik.”11 Ez tette az eretnekséget olyan megbotránkoztatóvá. Azzal, hogy elutasították a test és lélek keresztény dualizmusát, és tagadták, hogy a lélek a testt√l függetlenül létezhet, a mortalisták nem pusztán gyengítették a jutalmakba és büntetésekbe vetett hitet, melyen általános vélekedés szerint az alacsonyabb osztályok helyes magatartása alapul, hanem eltávolították azt a nélkülözhetetlen tartópillért is, mellyel rendszerint alátámasztották, hogy az embernek joga van uralkodni az alacsonyabbrend∫ fajokon. Amikor Overton amellett érvelt, hogy az emberek és az állatok egyaránt halandók, az emberi faj elárulásával vádolták. „Ez a veszélyes áruló — mondta egy ellenfele — megpróbálta elrabolni az embert√l fels√bbrend∫ségét.”12 A léleknek halandóságot tulajdonítani, értett egyet Sir Kenelm Digby, annyi, mint „felszámolni minden erkölcsöt, és állattá változtatni az embereket”. Az „ateistákat” és az „epikureusokat” tehát azzal a nézettel kapcsolták össze, hogy az állatok és az emberek egyenl√ mértékben halandók.13 A mortalisták számára az ember állatokkal szembeni fels√bbrend∫sége olyasmi volt, ami csak a Feltámadáskor válik nyilvánvalóvá.14 A tizennyolcadik században az ember feltételezett egyedülállósága ellen intézett ezen eretnek támadást hathatósan meger√sítette az olyan francia gondolkodók materializmusa, mint La Mettrie, aki elvetette a szellem és az anyag, a test és a lélek közötti

82

A csökken√ távolság

ókori megkülönböztetést, melyen az ember termé- ségben maradtak, álláspontjuk nem volt általánoszett√l való elkülönítése alapult. Bár elismerték, san jellemz√ a m∫velt emberek nézetére. Másfel√l hogy az ember képességei jóval magasabbrend∫ek, sokkal több ember fogadta el, hogy az állatok messze úgy látták, hasonló szervi alapok magyarázzák az ál- nem ütik meg az ember szintjét. Mindennek ellenére lati és az emberi intelligenciát. „Az átmenet az álla- az ember és az állat közötti különbséget sokáig nem tok és az emberek között — írta La Mettrie — nem min√ségi, hanem fokozati különbségként ábrázoléles.”15 Az emberek, gondolta a szkeptikus Viscount ták. Mint egy kommentátor 1679-ben megjegyezte, Bolingbroke, lényegében maguk is állatok. Az em- „túlságosan széles körben ismert, és túlontúl gyakran beri faj fels√bbrend∫ képességei figyelemre méltóak kétségbe vonják, hogy néhány állat cselekvéseiben ugyan, írta Bolingbroke, „de az, hogy nagyszer∫ek, fellelhet√k bizonyos nyomai az értelemnek, bizomég nem emel ki bennünket az állatok osztályából… nyos megnyilvánulásai a következtetésnek”.18 A köA metafizikusok, akik azt képzelik magukról, hogy zépkori kereszténység az embert mint sui generis-t tiszta értelem tölti el √ket, … éppúgy éhséget és festette le, a klasszikus ókorban azonban közhely szomjúságot fognak érezni, A madarak nem annyira állatiasak, bestiálisak. Megle- volt, hogy vannak hasonlóés üvöltenek majd a vese- het√sen tiszták mind gondolataikban mind szokásaik- ságok az emberek és az álgörcst√l.” Bolingbroke, je- ban, életük édes és éteri. Nem hemperegnek a koszban, latok között, és az értelem gyezte meg egyik olvasója, hanem a tiszta égen repkednek, nem röfögnek és túrják nem kizárólagosan emberi a földet, hiszen lágy dallamaikat fák és bokrok magasaz emberi értelem legmaga- lataiból adják el√. Még szexuális életük is bizonyos fo- tulajdonság.19 De még a kesabb fokát vette igénybe, kig kifinomult, amit alig találunk meg a kutyák és disz- resztény id√kben is úgy ábhogy állatnak bizonyuljon. nók között, a nyulakról nem is beszélve. rázolták az embert a teolóAz effajta materializmus A madár más állattokkal szemben több szempontból a gusok, hogy közelebb áll az burzsoá erkölcs eszményképe. A legtöbb kismadár tarszámos hívet szerzett. „Az tós nukleáris család kötelékében él, és biztonságos fé- állatokhoz, mint Istenhez.20 ókoriak szerették emberré szekben gyengéd szeretettel övezi fiókáit. Mint szabad, Ugyanilyen kétértelm∫ demokratikus és buzgó égi polgárok, a liberalizmus és tenni az állatokat — jevolt a létez√k nagy láncolagyezte meg Edward Tyson individualizmus lelkét reprezentálták. A madarak visel- tának széles körben vallott 1699-ben —, most viszont a kedését tanulmányozva jobb emberré lehetett válni. elképzelése. Egyfel√l a tefilozófiai alapevekkel legteljesebben ellenkez√ mó- remtés világos hierarchiáját feltételezte, melyben az don az a divat, hogy az embereket állatokká és ember magasan az állatok fölött és mélyen az ananyaggá tegyük.”16 A régész Martin Folkes, a Royal gyalok alatt helyezkedik el. Másfel√l azt sugallta, Society elnöke (1741-53) volt az egyik prominens hi- hogy nincs szakadás a láncban, hanem mindegyik faj tetlen és gúnyolódó, aki arról volt nevezetes, hogy olyan közel áll az utána következ√höz, hogy az ema Royal Society ülésein hangos nevetéssel üdvözölt bert az állatoktól elválasztó vonal alig kivehet√.21 Így minden utalást Mózesre, az Özönvízre vagy más vall- amikor 1615-ben John Preston és Metthew Wren nyilási témára. „Azt gondolta, nincs különbség köztünk vános vitát folytatott Cambridge-ben I. János el√tt és az állatok között — számol be egyik kortársa —, arról a kérdésr√l, hogy tudnak-e gondolkodni a kués minden majmok keresztatyjának vallotta magát.” tyák, akkor nem pusztán egy professzoros játékot Hozzá hasonló embereket vádolt 1773-ban Burke a ∫ztek, hanem egy hírhedten zavarba ejt√ filozófiai Parlamentben azzal, hogy „szkeptikusok, akik azon problémával viaskodtak.22 És minél inkább próbálták munkálkodnak, hogy lealacsonyítsanak bennünket tisztázni a filozófusok, annál illékonyabbá vált a réaz állatok szintje alá; szkeptikusok, akik örömest gi megkülönböztetés ész és ösztön között. A tizenhemeggy√znének bennünket arról, hogy alacsonyabb- tedik században a legáltalánosabb értelmiségi nézet rend∫ek vagyunk azoknál az állatoknál, melyek a az volt, hogy az állatok rendelkeznek ugyan egyfajdisznóólban fetrengenek”. De azért egyre több tu- ta értelemmel, de ez alacsonyabbrend∫. Fogékonyak, dós vélte úgy, mint Sir Everard Home, F. R. S. (1756- képzelettel és emlékezettel bírnak, az elmélkedés 1832), hogy az emberi szellem csak az anyag finom képességével azonban nem rendelkeznek; mint John elrendez√dése, s az emberek kizárólag testi felépí- Locke mondja, nem tudnak ideákat összehasonlítatésük magasabbrend∫ségével múlják felül a többi ál- ni vagy elvontan gondolkodni.23 Mindazonáltal Locke latot.17 filozófiája, úgy t∫nik, minden gondolatot az érzékeAz eretnekeknek és a materialistáknak, akik amel- lésre redukált, mellyel az állatok kétségtelenül renlett érveltek, hogy az ember pusztán állat, voltak delkeznek; továbbá sok kortársa nem látott semmi ugyan követ√ik, de a tizenkilencedik századig kisebb- furcsát abban, hogy Milton Istene azt mondja

83

Keith Thomas

Ádámnak: az állatok „gondolkodása nem lebecsülend√”.24 Sir Metthew Hale úgy gondolta, a rókákat, kutyákat, emberszabású majmokat, lovakat és elefántokat „értelem, el√relátás, tanulékonyság” jellemzi, „és még valami, ami a következtetéshez hasonlít”. Winchester f√esperese 1683-ban a Whitehallban prédikálva az állatok és az emberek közti hasonlóságokat hangsúlyozta. „Úgy t∫nik, még abban is részesednek, amit az ember különleges kiváltságunknak tartunk, nevezetesen a logikus gondolkodásban… Tudásuk nem pusztán egyszer∫ tárgyakra terjed ki, hanem — mint nyilvánvaló a ravaszságból és tanulékonyságból, mely sokukban oly csodálatos — a kijelentésekre, feltevésekre és következtetésekre is”. Az állatok nem automaták, mondta a matematikus Humphry Ditton. „Cselekvéseik nyilvánvalóan gondolkodásról és tervezésr√l árulkodnak.”25 A tizennyolcadik század közepén David Hume megadta az állatoknak a „tapasztalati okoskodás” képességét, hozzátéve, hogy ha nem az értelmük vezeti √ket mindennapos cselekvéseikben, akkor „a gyerekeket sem, s√t mindennapos cselekedeteikben és következtetéseikben … az emberek többségét sem”. David Hartley hasonlóképpen azt gondolta, hogy az állatok több értelemmel rendelkeznek, mint amennyit nyelvüket illet√ tudatlanságában az ember megérthet. A kutyák és a lovak példája azt sugallta, hogy ha igyekeznének, akkor az állatok tanulékonysága és okossága meglep√en magas szintet érhetne el; az okos négylábúakat a néma emberekhez lehetne hasonlítani, akik elérték a feln√tt kort, sok imerettel rendelkeznek, de — a gesztusoktól eltekintve — nem képesek kifejezni gondolataikat. A tizennyolcadik század végén az volt a legáltalánosabb nézet, hogy az állatok tudnak gondolkodni, csak alacsonyabbrend∫ módon.26 Ahogy „az állatvilág rendkívüli okosságát” tanúsító anakdoták gy∫ltek, egyre nehezebb lett fenntartani, hogy az ember szellemi fels√bbrend∫sége több mint fokozati, vagy meg√rizni a bizonyosságot, hogy az összes ember racionálisabb, mint az összes állat. Az állati ösztön leny∫göz√ eredményeit mindig is csodálták, mint például azt az ügyességet, ahogy a madarak és a méhek megépítik fészkeiket vagy gondoskodnak utódaikról. „Az értelem híján lév√ teremtményeknél egész életem során nem talákoztam annál nagyobb m∫vészettel és érdekességgel — számolt be egy Erzsébet korabeli tengerész a dél-amerikai vadkacsákról —, mint ahogy elhelyezik és megépítik fészküket: az egész domb úgy tele volt velük, hogy a világ legnagyobb matematikusa sem

tudta volna kigondolni, hogyan helyezzen el eggyel többet, mint amennyi a dombon volt, csak egy ösvényt hagyva a madaraknak, hogy elmenjenek közöttük.” S√t, egy vidéki lelkész Anna királyn√ uralkodása idején azt állította, látott egy csapat varjút, amint tölgyligetet ültetnek, mely — huszonöt évvel kés√bb — elég magas volt ahhoz, hogy biztonságos helyet nyújtson fészkeiknek.27 Az „ösztönt”, ezen a szinten úgy t∫nt, nehéz megkülönböztetni az észt√l. Természetesen sok filozófus továbbra is fenntartotta, hogy az ösztön, az értelemt√l eltér√en, nem fejleszthet√; hogy az állatok és az emberek közötti különbség min√ségi, nem pedig fokozati; és hogy az ember és az állat közötti határvonal egyértelm∫en felismerhet√.28 Mások viszont az „állati ösztönt” és az „emberi értelmet” pusztán ugyanazon min√ség eltér√ fokozatainak tekintették. Az ember csak azért magasabbrend∫, mert többet szerzett az ilyen „ösztönökb√l”. „A tapasztalati gondolkodás — mondta David Hume — nem egyéb, mint az ösztön egy fajtája”.29 Az állatok racionalitását hangsúlyozva az értelmiségiek pusztán kimondták, amit sok iskolázatlan ember mindig is tudott. A mez√gazdasági munkások tudták, hogy az állatok sok bonyolult m∫velet elvégzésére betaníthatók. A pásztorok sohasem kételkedtek kutyáik okosságában. A lóidomárok mindig magától értet√d√nek tekintették, hogy lovaik emlékezettel, képzel√- és ítél√er√vel rendelkeznek.30 A méhek, gondolta egy mez√gazdasági író 1616-ban, rendelkeznek „egyfajta bölcsességgel, mely megközelíti az emberi értelmet”. A disznók okossága, ahogy éjszaka a hideg ellen védekeznek, „egészen csodálatos”, írta William Cobbett.31 A népszer∫ vásározók rendszerint egy úgynevezett „tanult” kutyát vagy disznót vagy más állatot mutogattak; némelyikük kétségtelenül csalás volt, mások viszont igen meggy√z√ek voltak, mint például Morocco, „a csodálatos fehér ló”, mely tudott számolni, táncolni, és azt beszélték róla, hogy 1600-ban egy nevezetes alkalommal megmászta a Szent Pál Székesegyház tornyát.32 Amikor 1582-ben Edward Fenton és legénysége elfogott egy kalózhajót, a fedélzetén találtak egy kutyát, mely tudott táncolni és gúnydalokat énekelni. Néhány pávián, gondolta Topsell, tud levelet írni és olvasni.33 Még a nem idomított állatok is igen okosak. „A kutyák — mondta Bacon — felismerik a sintért. Amikor, mint ragály idején, valamelyik kis kartársat kiküldik, hogy megölje a kutyákat, … a kutyák, bár sosem látták azel√tt, el√jönnek, megugatják és rátámadnak.” „Naponta látjuk — értett egyet Sir Knelm Digby —, hogy a kutyák idegenked-

84

A csökken√ távolság

nek azoktól a keszty∫készít√kt√l, akik kutyab√rb√l 1661-ben —, hogy az állatokban érzéki megismerékészítik portékájukat.”34 sük révén megvan a megfelel√ akarat, hogy elvegyeA vidéki emberek szintén hittek a vadállatok in- nek vagy visszautasítsanak valamilyen tárgyat; hogy telligenciájában. Azt beszélték, a vetési varjak ész- hangokkal vagy hangok árnyalataival kifejezzék váreveszik a puskát, és tudják, mit jelent. A sündisz- gyaikat; hogy barátságos vagy ellenséges magatarnót sokan „az ügyesség és a ravaszság valóságos meg- tás révén kinyilvánítsák szeretetüket vagy gy∫löletestesít√jének” tekintették. A mezei nyulak tudtak a tüket, örömüket és bánatukat pedig más hangokkal zene ütemére táncolni. A fókákról azt mesélték, hogy és zajokkal”.40 Az nem bizonyít semmit, hogy az emamikor a Cornish parton vadászták √ket, visszafor- berek általában nem értik az állatok nyelvét; végül dultak, és kövekkel megdobálták üldöz√iket. A ti- is hány angol ért japánul? „Nem értjük jobban √ket, zennnyolcadik századi királyi patkányfogó, Robert mint √k bennünket — jegyezte meg Montaigne —; … Smith még a rágcsálókat is tisztelte „csodálatos ra- ugyanolyan alapon tarthatnának bennünket állatokvaszságukért és okosságukért”.35 nak, mint mi √ket.”41 Sir Kenelm Digby-nek számos Ezenkívül, akik ismerték Ugyanakkor a madárkedvel√k és ornitológusok nem min- ismer√se volt, aki úgy vélaz állatokat, nem szükség- den madarat kultiváltak hasonlóan. Voltak „jó” és „rossz” te, hogy „az állatok id√nképpen hitték azt, hogy madarak. A legtöbb széptollú, kistest∫ énekesmadarat ként beszélgetnek”; a köegyedül az ember rendel- kedves madárnak tartották: csodás fészkeket építettek, vetkez√ században pedig az vegetáriánusok vagy rovarev√k voltak, egy évben egykezik nyelvvel. A Jakab ko- szer párosodtak, és soha nem bántottak más, fészket ra- esztéta William Gilpin egyrabeli törvényhozók azt kó madarat. Sokan közülük h∫ségesen visszatértek évr√l- szer∫en követte a divatot, tartották, hogy azokat, akik évre, remélhet√leg ugyanazzal a társsal. Életüket olyan amikor azt mondta, tekintazt gondolják, hogy a ma- értékek jellemezték mint a házasság, hitvesi h∫ség és ta- het√ úgy, hogy az állatok karékosság. Másrészr√l a „rossz” madarakat ellen√rzés darak és az állatok tudnak alatt kellett tartani. Ezek a „rossz” madarak a ragado- „rövid, tömör, tagolatlan beszélgetni, mint Ezópusz zók, akik megtámadták a szép madarakat, hús és dögev√k mondatokban beszélgetnek meséiben, hivatalosan idió- voltak. S√t olyan is akadt köztük, aki mások fészkében egymással, melyek kétségtának kell nyilvánítani; a rakta le tojásait szül√i gondoskodás nélkül magukra telenül saját örömeik és tizennyolcadik században a hagyva fiókáit. szociális érzéseik kifejezé42 m∫velt írók egyre ellenségesebbek voltak az antro- sei”. John Locke-ra nagy hatást gyakorolt a Móric pomorfikus történetek iránt, melyekben az állatok herceg beszél√ papagájáról szóló történet. Volt azonúgy viselkednek, mint az emberek, azt követelve, ban egy még híresebb történet, mégpedig VIII. Henhogy „a gyerekeket tiltsák el az összes olyan mesét√l, rik papagájáról, mely amikor beleesett a Temzébe, mely értelmet és nyelvet tulajdonít az állatoknak, így kiáltott: „Egy csónakot! Egy csónakot! Húsz fonmivel ezek csak a félrevezetés eszközei”.36 A vidéki tot egy csónakért!” De amikor egy arra haladó haAnglia lakói sohasem kételkedtek abban, hogy a vad- lász kiemelte, és a jutalom reményében a királyhoz állatok tudnak kommunikálni, vagy hogy a háziálla- vitte, a madár más hangon kezdett beszélni, és azt tok ki tudják fejezni érzéseiket. A népmesék tele van- mondta, „Egy négypennyst a csirkefogónak!”.43 nak bölcs madarakkal és állatokkal, melyek tanácsot A tizenhetedik században senki nem hitt jobban adnak az embereknek, vagy kimentik √ket vala- az állatok képességeiben, mint Margaret Cavendish, milyen szorult helyzetb√l. A kismadarak meséket Newcastle hercegn√je, egy különc és rosszul iskolámondanak, a katicabogár pedig hazaszáll, miután a zott, de igen egyéni író. 1658-as és 1660-as költemégyerekek elmondták a megfelel√ verset.37 A nagy nyeiben és tanulmányaiban elutasította az egész antszéncinege azt mondja, hogy „sit ye down”; a fürj azt ropocentrikus hagyományt, egyfajta kulturális relakiáltja, hogy „wet my lips! wet my lips”, a pinty pe- tivizmust alkalmazva a fajok közti különbségekre, és dig azt énekeli, hogy „pay your rent”.38 A madárbar- amellett érvelve, hogy nem az ember monopóliuma átok még abban is hittek, hogy a madarak helyi di- az értelem vagy ész. Azt állította, az állatok az emalektusokban énekelnek.39 beri szenvedélyek egész tartományát megtapasztalA tizenhetedik század közepére már sok m∫velt hatják, és megvan a maguk saját értelme és nyelve, ember is hajlandó volt a nyelv valamilyen formáját mely valószín∫leg ugyanolyan mély és kifejez√, mint tulajdonítani az állatoknak, kijelentve, hogy a mada- az embereké. Az ember el√nye kizárólag felépítérak és az állatok mozgás, hang és gesztus segítségé- séb√l származik; és pusztán arroganciája miatt gonvel éppúgy átadhatják gondolataikat, mint az embe- dolja magát szellemileg fels√bbrend∫nek. „Büszkerek. „Minden ember láthatja — írta Nathanel Homes sége”, „önhittsége” és „elbizakodottsága” vitte rá ar-

85

Keith Thomas

ra, hogy más teremtményeket emberi mércék alapján ítéljen meg, és ne ismerje fel, hogy a nyelv és az értelem nem-emberi formát is ölthet. „Mit tudja az ember, hogy a hal nem tud-e többet a víz természetér√l, a tenger áramlásáról, apályáról és sósságáról? Vagy talán a madarak nem tudnak többet a leveg√ természetér√l és h√mérsékletér√l vagy a viharok okairól? Vagy talán a férgek nem tudnak többet a föld természetér√l és arról, hogyan teremnek a növények? Vagy talán a méhek nem tudnak többet a virágok különböz√ nedveir√l, mint az ember? … Az ember a tudásnak az egyik fajtájával rendelkezhet, más teremtmények pedig egy másik fajtájával, és más lények módszere vagy eljárása ugyanolyan értelmes és megvilágító lehet számukra, mint az ember számára a magáé…”. Szerinte még a növényeknek és az ásványoknak is megvan a maguk értelme. „De mivel nem olyan módon cselekszenek, mint az emberek, az ember értelemmel és ésszel nem rendelkez√knek tartja √ket; és mivel nem locsognak és beszélnek úgy, mint az emberek, azt hiszi, hogy nincs annyi eszük, mint neki.” Tehát az emberek tudatlanságuk miatt „nézik le a többi teremtményt, és képzelik magukat kis isteneknek a természetben”.44 Ezek az eszmék Montaigne és a francia szabadgondolkodó szerz√k hatását tükrözték;45 és a legtöbb mai olvasó kirívó értelmetlenségnek gondolná √ket. Az indulatok viszont felt∫n√en hasonlítanak az emberi „fajközpontúság” ellen intézett modern támadáshoz, ahogy egy pszichológus néhány évvel ezel√tt nevezte azt az „ösztönös önzést és arroganciát, mely arra bír bennünket, hogy csak önmaguknak tulajdonítsunk tudatot és öntudatot, más fajoktól pedig megtagadjuk ezeket”.46 Margaret Cavendish valójában arra a kiábrándítón konvencionális végkövetkeztetésre jutott, hogy az ember mégis csak egyedülálló — „Az összes többi teremtménynek csak értelemben van része, / Az emberben azonban van valami több, ami isteni; / Lelke van, és vágyakozik a Menny után.”47 A korai modern korban egyre er√södött tehát az a tendencia, hogy az állatokat felruházzák értelemmel, intelligenciával, nyelvvel és szinte az összes többi emberi tulajdonsággal. A háziállatok, gondolta Abbot érsek, érzékenyek gazdáik lelkiállapotaira. „Úgy gondolom, nem élek vissza a kifejezéssel, ha azt mondom, hogy némelyikük bizonyos dolgokban együttérez velünk.” „Az elefánt — írta Oliver Goldsmith — nagy élvezettel és odaadással szed virágokat; egyenként letépi és csokorba gy∫jti √ket, és — úgy t∫nik — élvezi illatukat.”48 Senki nem gondolta, hogy a vadállatok vagy a háziállatok teljesen embe-

riek lennének, de a tizennyolcadik századra általában sok emberi jellemz√t tulajdonítottak nekik. Az ember és az állat közötti határvonal így sokkal bizonytalanabbá vált, mint a teológusok szerették volna. „Az ember állatvilágtól való elkülönítésének értelme — írta egy modern történész — kezdett szertefoszlani.”49 A legfontosabb talán az volt, hogy az összehasonlító anatómia hasonlóságokat fedezett fel az emberi és az állati test felépítése között. Mindenki tudja, mennyire zavarba hozta az európai gondolkodást az afrikai és a dél-kelet ázsiai emberszabású majmok felfedezése.50 Vesalius óta az anatómusokat zavarba ejtette, hogy nem találtak eltérést az emberi agy szerkezete és a magasabbrend∫ állatok agyának szerkezete között. „Az agyban, melyet az értelem székhelyének nevezünk — jegyezte meg Sir Thomas Browne — nincs semmi fontos, mit ne fedezhetnék fel egy állat koponyájában.”51 A tizenhetedik század végén az összehasonlító anatómia fejl√désével a dolgok még riasztóbbá váltak. 1698-ban Edward Tyson, a Surgeons Hall anatómiatanára felboncolt egy csimpánz bébit (melyet √ orangutánnak nevezett), megmutatva, hogy — mint gondolta — lényegében hasonló az emberi szervezethez. „Anatómusok értekeznek arról, hogy az állati szervek mennyire hasonlítanak a mi szerveinkhez”- kommentálta Matthew Prior.52 A természet rendszere cím∫ munkájában Linné elutasította a „racionális” állatok (emberek) és az „irracionáls” állatok (nem-emberek) közötti korábbi megkülönböztetést. Az embert egyértelm∫en az állatvilág részeként határozta meg, abba a rendbe (primates) sorolva, mely nemcsak az emberszabású majmokat, hanem még a denevéreket is magában foglalta, és ugyanabba a genusba (homo), mint az orangutánt (homo sylvestris).53 Végül 1774-ben Lord Monboddo, a skót bölcs, azon tételét követve, hogy a beszéd nem egyetemes jellemz√je az emberi lényeknek, azt állította, hogy az orangután egyáltalán nem is állat, hanem az emberi nem alfaja, mely még nem tanult meg beszélni, és megrekedt a fejl√dés egy korábbi szakaszában; úgy gondolta, Angola erdeiben még mindig vannak vadember hordák, melyek beszéd nélküli állati állapot54 ban élnek. Monboddo ezt az elképzelést JeanJacques Rousseau-nak köszönhette, aki néhány évvel korábban azt állította, hogy az orangutánok emberek, akiknek még nem volt alkalmuk kibontakoztatni képességeiket. Rousseau szerint a nyelv nem ösztönös emberi tulajdonság, hanem az emberi társadalom találmánya.55 Monboddo — ugyanebben a szellem-

86

A csökken√ távolság

ben — azt állította, hogy az ember magasabbrend∫sé- ben egyszer minden ember élt. Ésszer∫ következtege pusztán a társadalmi evolúció évszázadainak tés volt, hogy a régi britek, mint John Aubrey monderedménye. Nem tükröz bels√ kiválóságot, hanem a ta, „majdnem olyan vadak és állatiasak voltak, mint társadalomban való élet eredménye, ahol a nyelv és akiknek a b√rük az egyedüli öltözetük”. Egy tizena tudás mesterségesen létrejött, meg√rz√dött és át- nyolcadik század eleji költ√ emlékezetbe idézte, hogy örökl√dött. „Természeti” állapotában az ember ru- a rómaiak érkezése el√tt az √slakosok, „Vadak és házat nélkül, házak nélkül és nyelv nélkül élt. er√szakosak, kereskedelem még nem pallérozta Linné azon álláspontjának következményeit, hogy √ket,/ Alig különböztek az állati fajtól;/ M∫veletleaz ember az állatok közé tartozik, sok korabeli tudós nek, tudatlanok és durvák,/ Egy festett horda, mely elutasította, aki, mint Buffon, továbbra is elfogadta a síkságokon és az erd√kben kóborolt,/ És tápláléazt a doktrínát, mely szerint abszolút diszkontinui- kért zsákmányul ejtette állattársait.”59 tás van emberek és nem-emberek között;56 és MonA tizennyolcadik századi filozófusok az ilyen boddo orangutánjai számos gúnyos megjegyzés cél- evolúciós elméletek iránti érdekl√désük miatt csaptáblái voltak. De sokan tak le az erd√kben id√r√l A Kismadarak Barátai nemcsak a madarakat ér√ kegyetmeghajoltak a skót férfiú lenség ellen harcoltak Svédországban. A problémát az id√re felfedezett „vadon emberi fejl√désr√l alkotott jelentette, hogy Dél-Európában a kis látogatókat a helyi nevel√dött gyerekekre”, kik nézete el√tt. Végül is az barbárok csapdába ejtették és megették téli vándorlá- meztelenek voltak, és nem ember társadalmi kialaku- suk során. (“Az állatok elleni kegyetlenség virágkorát a tudnak beszélni, ékes bizoországokban érte el”, ahogy arról az egyik éves lásának tana régi elképze- Katolikus nyítékaként annak az állariport beszámol.) lés. A klasszikus ókorban „Béke a kismadaraknak!”, a Társaság zászlajára hímzett potnak, melybe minden Prótagorasz, Diodorosz Si- mottó egy szórólap fejlécére is rákerült, és ezt a Föld- ember visszaesne, ha kizárculus, Lucretius, Horatius, közi-tenger népei között terjesztették különböz√ nyel- nák a társadalomból.60 Cicero és Vitruvius mind- veken azzal a céllal, hogy a madárev√ket megreformálDe nem csak az elvadult ják. Ez nem kizárólagosan déli probléma volt. Ma a legannyian azt állították, hogy több svéd a kismadárpecsenye gondolatát teljességgel gyerekekr√l vélték úgy, az ember csak fokozatosan felhábórítónak találná, de nem mindig volt ez így. E szá- hogy a társadalmi élet fejemelkedett ki az állati álla- zadban még létezett egy fogalom az ehet√ kismadárra l√désükre szolgálhat. Ha az potból, hosszú id√ alatt fej- (karmsfagel), amely mostanra kihalt a nyelvb√l. A Krams- emberek kibontakozhattak fagel hagyományos inyencségnek számított, nemcsak a lesztve ki a nyelvet és a ci- nemesi otthonokban, hanem bizonyos paraszti háztar- társadalmilag, akkor az álvilizációt. Az epikureusok, tásokban is. Sven Nilsson Skandináv állatvilág cím∫ latok miért ne tehetnék mint egy tizennyolcadik m∫vében a rigó leírása azzal végz√dik, hogy „húsa por- ugyanezt? Már a korabeli századi prédikátor magya- hanyós és finom”, és a lábjegyzet beszámol arról, hogyan természetkutatók is azt sucsapdába ejteni a madarat hagyományos paraszti rázta, azt tartották, hogy lehet gallták, hogy sok úgynevetechnikát alkalmazva. „az ember eleinte csak egy zett állati „ösztön” a tapaszfokkal emelkedett a mez√ állatai fölé, és csak kor- talatszerzés során alakult ki. Az emberekt√l való fészakok sora alatt csiszolódott és fejl√dött olyan lelem például olyan késztetés, melyet a vadállatok lénnyé, amilyen most”.57 A kereszténység általában fokozatosan sajátítottak el és örökítettek át utódaikellenséges volt az ilyen evolúciós elméletek iránt, ra.61 A rovarok ügyessége, a madarak vándorlása, de de még a keresztény hagyományban is voltak olya- még a macska rendszeret√ szokásai is a próba és hinok, akik úgy hitték, hogy a B∫nbeesés után az em- ba módszerrel alakultak ki, állította Erasmus Dar62 63 ber úgy kóborolt a földön, mint az állatok, csak las- win. A madárdal szintén szerzett jártasság. Mindsan fejlesztve ki a társadalmi erényeket. Thomas ebb√l az következett, hogy ha adottak lennének a Starkey az 1530-as években megjegyezte, „sok és kü- megfelel√ feltételek, az állatok tovább fejl√dhetnélönféle történet” beszéli el, hogy az emberek egyko- nek. Mint Bishop Butler megjegyezte, lehetetlen megron a mez√kön és az erd√kben kóboroltak, „ugya- állapítani, milyen lappangó er√kkel és képességeknúgy, mint azok a vadállatok, melyeket most látunk”. kel rendelkezhetnek az állatok; ugyanúgy, mint az A Tudor korszak középs√ szakaszának egyik kom- emberek egy „számottev√ része”, akik csecsem√mentátora szerint az emberi lények, miután elvesz- vagy gyerekkorukban meghalnak, miel√tt képessétették a Paradicsomot, sokáig „a földön csúsztak, geiket kibontakoztathatnák. Lord Monboddo ismert 58 mint a vadállatok”. Az Új Világ meztelen „vadjai- egy tapasztalt állatidomárt, aki úgy gondolta, ha az nak” tizenhatodik és tizenhetedik századi felfedezé- állatok tovább élnének, és elegend√ gondoskodásse drámaian emlékeztetett arra az állapotra, mely- ban lenne részük, akkor nem lehetne megmondani,

87

Keith Thomas

milyen szintre fejl√dhetnének. Tyson nem talált semmilyen fizikai okot, mely kizárná, hogy a csimpánzok képesek legyenek beszélni, és vizsgálódásai meger√sítették azt a reményt, hogy egy napon majd megtaníthatók.64 1661-ben Pepys látott egy Guineából származó furcsa teremtményt (feltehet√leg csimpánzt vagy gorillát), melyr√l azt írta, hogy „a legtöbb dologban annyira hasonlít az emberhez … Nem hihetek mást, mint hogy ez egy ember és egy n√stény pávián szörnyszülöttje. Azt hiszem, már sokat ért angolul; és úgy vélem, megtanítható beszélni és jeleket használni”.65 Sir Ashton Lever (1729-88) valóban birtokában volt egy orangutánnak, melyr√l azt mesélték, hogy megtanult különböz√ hangokat képezni.66 Sokan hitték Erasmus Darwinhoz hasonlóan, hogy a disznók sokkal tovább fejl√dhetnének, ha az ember nem zárná be √ket, és hosszabb életet engedélyezne nekik. John Sturt Mill ugyanehhez a hagyományhoz csatlakozott, amikor azt írta, hogy a nevelés rendelkezik azzal az er√vel, hogy nemcsak az emberben, hanem jelent√s mértékben a háziasított állatokban is leigázza az állati ösztönöket.67 Az emberi nem társadalmi evolúciójába vetett hit er√södése tehát azt a nézetet bátorította, hogy az emberek csupán állatok, melyeknek sikerült kibontakoztatni magukat. Ezáltal súlyos csapást mért az ember egyedülállóságának tanára. Még nagyobb kihívást jelentett azonban az ember biológiai evolúciójának felfedezése. A korai görögök óta él egy hagyomány, mely szerint az ember állatoktól származik.68 Bár a kereszténység mereven elutasította, az elképzelés értelmiségi körökben a föld alatt tovább élt, és id√r√l id√re felbukkant azok írásaiban, akik ismerték Diodorus Siculus, Lucretius és az ókor más szkeptikus gondolkodóinak munkáit. 1653-ban például John Bulwer beszámolt arról, hogy egy korabeli filozófus azt mondta neki egy beszélgetés során, hogy „az ember pusztán mesterséges teremtmény, és el√ször csak egy emberszabású majom vagy pávián volt, mely az id√k folyamán iparkodása révén (lépésr√l lépésre) az ember tökélyére fejlesztette alakját és értelmét”. Bulwer hitt abban, hogy néhány embernek nem sikerült az átalakulás, és négykézláb maradt, mint az állatok.69 Egy évvel kés√bb a richmondi John Hall komolyan felvetette azt a lehet√séget, hogy az ember felegyenesedett testtartása természetellenes fejlemény. Kísérletként azt javasolta, válasszunk ki gyerekeket, fosszuk meg √ket attól a lehet√ségt√l, hogy bárkit is függ√leges testhelyzetben lássanak, engedjük meg nekik, hogy négykézláb maradjanak, valamint azoknak is kelljen négykézláb

mozogniuk, akik táplálják és tanítják e gyerekeket; mindez hamarosan bebizonyítaná, vajon a felegyenesedett testtartás ösztönös vagy pusztán tanult. Harminc évvel kés√bb John Locke egyik levelez√partnere megjegyezte, hogy a németek és a skandinávok nem járhattak mindig kétlábon, ugyanis akkor nem neveznék a keszty∫t „kézcip√nek” (Handschuhe).70 A tizennyolcadik században sok tudós tárgyalta azt a lehet√séget, hogy az ember az élet alacsonyabbrend∫ formáiból fejl√dött ki. Lord Monboddo véleménye szerint az ember „nem egyszerre, hanem lépésr√l lépésre és fokozatosan” alakult ki, „el√ször ugyanis alig t∫nt többnek, mint puszta növény, szinte meg sem érdemelve a növényállat nevet; ezután érzékekre tett szert, de alig többre, mint egy izom [azaz kagyló]; majd bonyolultabb állattá vált; kés√bb racionális lénnyé; legvégül pedig intelligens, tudós emberré, ami természetünk csúcspontja és beteljesedése”.71 Idáig az emberi történelem id√skálája hivatalosan arra a hatezer évre korlátozódott, melyet a bibliai kronológia sugallt, a hagyományos gondolkodásmód keretén belül az organikus evolúció eszméjével nem lehetett foglalkozni. Csak a tizennyolcadik század elején kezdték az √störténettel foglalkozó régészek felismerni, hogy az emberi fejl√dés története összehasonlíthatatlanul hosszabb lehet, mint korábban becsülték. 1820 és 1840 között a geológusok mérhetetlenül kiterjesztették a Föld feltételezett korát, miközben a kövületek és csontleletek tanulmányozása bebizonyította, hogy az ember már a negyedkorban is élt.72 Ez az új id√keret rendkívül megkönnyítette, hogy elfogadják Lamarck és Darwin evolúciós elméleteit. Ezek a fejlemények jól ismertek. A történészek azonban nem hangsúlyozták eléggé, hogy az ember állati származásába vetett hit alapját alacsonyabb intellektuális szinten nagyrészt már el√készítették. Mint Marx megjegyezte, az arisztokratikus aggodalom a jó családok közötti házasság és a származás miatt sokáig bátorította „a természeti, állattani gondolkodásmódot”.73 A háziállatok szelektív tenyésztésével való több évszázados kísérletezés tudatosította, hogy az állatállomány alakítható; és sok ironikus megjegyzést kiváltott, hogy az ember saját fajtájára nem alkalmazza a szelektív tenyésztés elméletét. Egy úriembernek, gondolta Timothy Nourse 1686-ban, „legalább annyira kell ügyelnie fajtájára, mint lovaira, ahol a legtisztábbat és legszebbet választja ki tenyésztésre”. Az emberi nem fajegészségtani eszközökkel történ√ javítását szorgalmazó kés√bbi javaslatokban benne rejlett az az elképzelés, hogy

88

A csökken√ távolság

az emberi nem is alakítható állomány, és gondos- ben lopakodtak, nem felejtették el, hanem tovább élkodni kell arról, hogy ne essen vissza „alacsonyabb- tek a szobrászatban, a fafaragásokban, az ikonogrend∫” formákra.74 ráfiában, a felvonulásákon és a népi képzeletben.79 Ezenkívül a népi mitológiában az állatok és az em- Klasszifikációs rendszerében Linné talált helyet a berek közötti határvonalat állandóan megsértették. „négylábú, néma és sz√rös” vadember (homo ferus) Léda és Európa ókori meséiben vagy a békaherce- számára, és tíz példát hozott rá az el√z√ két évszágekr√l és állat-kedvesekr√l szóló gyermektörténe- zadból. A Jakab korabeli clevelandi emberek azt metekben a teremtés különböz√ rendjei közti együtt- sélték, a helyi halászok kifogtak egy tengeri embert, élés lehet√sége elevenen élt;75 továbbá hatalmas és nyershal diétán tartották, míg meg nem szökött. gy∫jteménye volt a feltételezett hibrid lényeknek, Sir Joseph Bank levelez√je elmondja, hogy 1797 és 1811 mint a klasszikus antikvitás kentaurjai, szatírjai és között legalább három sell√t láttak a skót partoknál.80 minotauruszai vagy a kutyafej∫ emberek, törpék, vaAbban is széles körben hittek, hogy az ember és lamint trogloditák, akikr√l úgy hitték, még mindig az állat közötti nemi kapcsolatból utódok születhetélnek a földgolyó eldugott A XIX. század folyamán megfigyelhet√ — és ebben nem nek. Néhányan úgy gonrészein. Ilyen teremtmé- kis szerepük volt a Kismadarak Barátainak — az új étel- dolták, az eredmény vagy nyek képei díszítették a ko- tabu felbukkanása: a kismadarakat többé nem nyilvá- ember vagy állat lenne,81 nítják ehet√knek. Amikor elnökük, egy zoológus, marai térképek margóját, és a dárkiállítást rendezett az 1870-es években, a madarakat legtöbben azonban úgy vélróluk szóló beszámolók két csoporba osztotta: „terméketlenek” (piros jel∫ek) és ték, hogy hibrid lenne. Az szokásos kellékei voltak az „termékenyek” (fehér jel∫ek). A kismadarak az utóbbi állatiasság az oka, hogy utazók meséinek. Azt be- kategóriába tartoztak, amely magába foglalt ehet√ fajo- „undorító szörnyetegek” kat is (fajd és más nagytest∫ vadmadarak). A kiállítás beszélték, nemcsak Írország- mutatásakor az elnök hangsúlyozta, hogy egy gentleman születnek, jelentette ki Wilban, hanem Kubában is él- vadásznak meg kell elégednie az itt ehet√ként definiált liam Gouge. Az efféle ternek emberek, akiknek far- madarak lelövésével. „Az ici-pici steak kedvéért nem mészetellenes párosodásmegfosztani az erd√t költ√i dallamaitól és gyökuk van; mint hírlett, való- szabad ból, mondta William Ramenyör∫ színeit√l.” jában ez közelebbi otthosey, olyan szörny születne, (Orvar Löfgren: Our Animal Friends. Ephnos 1985, 3-4: 184–213. nuk. 1653-ban „egy szellemelynek „testrészei részben Fordította: Kalocsai Csilla) mes és becsületes úriemaz embert√l, részben az álber” bizalmas körben arról számolt be, hogy ismer lattól származnak”82. Az ilyen lények mindig a legnaegy kenti családot, akiknek még mindig megvan a gyobb nyilvánosságot kapták; mint egy prédikátor farkuk.76 Egy évszázaddal kés√bb Lord Monboddo azt megjegyezte, „amikor egy szörny születik, a falu kömondta, jogi bizonyítékot tud szolgáltatni arra, hogy réje gy∫lik”. 1580-ban Shrewsburyben egy nyolcéves élt egy matematikatanár Invernessben, akinek hat fiút mutogattak, akinek „mindkét lába patás volt, vainch hosszú farka volt, melyet élete során elrejtett, lamint jobbkeze is, mint egy birka lába”.83 1674-ben de halála után felfedezték. 1670-ben Samuel Gott ki- a Chichesterhez közeli Birdhamben, hogy senkinek jelentette, „az állatok néhány hiszékeny csodálója el ne kerülje a figyelmét, kiszögelték a templom önmagunk és az emberi természet szégyenére befo- el√csarnokában egy szörnyszülött holttestét, melyr√l gadja √ket az emberiség családjába, s az ember és azt feltételezték, hogy egy kecske és egy fiatalember az emberszabású majmok, páviánok, selyemmajmok, nemzette. Néhány évvel korábban a fajtalan Antmandrillek és nem is tudom miféle szörnyalakok és hony Wood elment megnézni egy ír asszony nyomoszatírok közötti rokonságot követelik, mint amelyek rék gyermekét, akit „eredetileg egy férfi nemzett, de csak egy rokonsági fokra állnak t√lünk”.77 egy masztiff vagy egy majom is adott hozzá egy kis Angliában mindig voltak családok, melyek vadál- spermát”.84 latoktól származtatták √seiket, mint például Siward, Ezek a visszataszító történetek azt mutatják, hogy Hitvalló Edward Northumberland grófja, akinek nagy- — legalábbis a népi megítélés szerint — az ember nem anyját meger√szakolta egy medve; vagy a dewons- olyan elkülönült faj, hogy ne keveredhetne az állatokhire-i Sucpitches család, akik a tizennyolcadik szá- kal. Éppen azért védelmezték olyan er√teljesen az zadban úgy tartották, √süket a porosz erd√kben ta- ember és az állat közötti választóvonalat, mert az emlálták, amint szoptatja egy farkas.78 A korai modern beri faj elkülönültségének eszméjét igen kétesnek és periódus hemzsegett a hiányzó — félig ember, félig könnyen megingathatónak tartották. A tizenhetedik állat — láncszemekt√l. Az állati vágyaiknak él√ vad- század végén Edward Tyson arra törekedett, hogy embereket, akik állítólag a középkori Európa erdei- eloszlassa azt az elképzelést, hogy a torzszülöttek em-

89

Keith Thomas

„finomak, éleselméj∫ek, találékonyak”.87 Mindazonáltal a meggy√z√dés, hogy az összes ember közös √st√l származik, megnehezítette, hogy fenntartsák azt a nézetet, mely szerint egyesek közelebb állnak az állati állapothoz, mint mások. De amint az emberek és az állatok közötti különbség nem t∫nt abszolútnak, a poligenezis igen vonzóvá vált. Meg√rizte az európaiak fels√bbrend∫ségét azáltal, hogy megmutatta, „az emberek legalacsonyabbrend∫ osztálya” áll a legközelebb — mint Tyson mondta — „a magasabbrend∫ állatokhoz”.88 Azt a gondolatot, hogy az emberi nem különböz√ fajokból áll, Sir William Petty vetette fel 1677-ben, akire nagy hatást tettek a tengerészek beszámolói a tengeren túl látott primitív népekr√l. Az elképzelést a tizennyolcadik században magáévá tette David Hume, Lord Kames, valamint a felvilágosodás más filozófusai; a tizenkilencedik század közepén pedig már ez volt az antropológiai hagyomány.89 Az elképzelés térhódítása azt eredményezte, hogy a négereket majdnem arra a szintre süllyesztették, amelyet az állati képességekbe vetett hit az állatok számára lehet√vé tett. Edward Long 1774-ben írt Jamaika története cím∫ munkájában már kijelenthette, hogy az orangután közelebb áll a négerhez, mint a néger a fehéremberhez. 1799-re kialakult az angol rasszizmus, ugyanis ez volt az az év, amikor Charles White, manchesteri sebész elemezte „a szabályos lépcs√zetességet a fehér európaitól az emberi fajokon keresztül le az állati lényekig, melyb√l kit∫nik, hogy azokban a dolgokban, melyekben az emberi nem túltesz az állatokon, az európai ember túltesz az afrikain”.90

ber és állat párosodásának eredményeként jönnek világra,85 a hagyomány azonban tovább élt. A tizennyolcadik században tehát az állatokkal kapcsolatos népszer∫ és tudós nézetek összekapcsolódtak, és gyengítették az ember egyedülállóságának ortodox doktrínáját. Az ember és az állat közti merev választóvonal létének tagadása csapás volt az emberi büszkeség számára. Ezt a büszkeséget azonban megmentették — legalábbis az európaiak számára — a tizennyolcadik század végén kialakuló elméletek, melyeket manapság rasszistának neveznek. Az ilyen elméletek addig hiányoztak. Az ortodox tanítás az volt, hogy minden ember biológiailag különbözik az állatoktól, és egy közös √st√l származik, a különböz√ b√rszínek pedig egyszer∫en a fizikai környezet — a klíma, a táplálék, a talaj vagy — néhány elképzelés szerint — a túlzott testfestés eredményei. A poligenezis, a különálló emberi fajok elképzelése, eretnek és „ateista” eszme volt; csak a legelszigeteltebb és legelhajlóbb gondolkodók tették magukévá.86 Igaz, a monogenezis elmélete nem akadályozta meg a faji fels√bbrend∫ség eszméinek kialakulását, ugyanis a fekete b√rszínt általában rendellenességnek tekintették, és a világon él√ emberek különböz√ változatait gyakran azzal magyarázták, hogy a feketék elfajzottak a közös √st√l, Ádámtól, míg a fehérek ugyanolyanok maradtak, s√t javultak. Linné például a monogenezis híve volt, de b√kez∫en adományozta a kedvez√tlen jelz√ket a nem európai embereknek: az ázsiaiak „ridegek, g√gösek, nagyravágyók”, az afrikaiak pedig „ravaszak, lusták, felel√tlenek”. Csak az európaiak voltak

Jegyzetek

1 Caius, Englishe Dogges, 31; William Ramesey, Mans Dignity (1661), 55; Aubrey on Education, szerk. J. E. Stephens (1972), 133. 2 John Hayes, Thomas Gainsborough (1980), 77; Richard Dean, An Essay on the Future Life of Brutes (Manchester, 1767), ii. 71; The Works of Mr Henry Needler (2. kiadás, 1728), 213; Erasmus Darwin, Zoonomia (1794–6), i. 169. 3 Egyes történetekhez lásd Plinius, Nat. Hist., viii. 3.; Plutarkhosz, De Sollertia Animalum; Aelianus, De Natura Animalum; William Derham, Physico-Theology (1713), 203; Dean, Essay on Future Life of Brutes, ii. xvi–xviii; Kirby’s Wonderful and Eccentric Museum, ii. 5–6; antológiákhoz pedig lásd Benley, An. Biog.; Taylor, General Character of the Dog; id., The Wonders of the Horse (1808); Wakefield, Instinct Displayed; Capt. Thomas Brown, Biographical Sketches and Authentic Anecdotes of Dogs (1829); id., Biographical Sketches of Horses (1830); F. O. Morris, Records of Animal Sagacity (1861); W. és R. Chambers, Kindness to Animals illustrated by Stories (1877); J. G. Wood, Man and Beast Here and Hereafter (8. kiadás, 1903). 4 Idézi Dog in Britsh Poetry, szerk. Leonard, 302–3. 5 Herschel Baker, The Image of Man (New York, 1961), 298; Arthur O. Lovejoy és George Boas, Primitivism and Related Ideas in Antiquity (reprint, New York, 1973), 13. fej.; George Boas, The Happy Beast in French Thought of the

Seventeenth Century (Baltimore, 1913). 6 Arthur Lake, Sermons (1629), 478; Jonh Locke, Two Treatises of Government, szerk. Peter Laslett (Cambridge, 1960), 200 (i. 58. paragrafus). 7 ‘Philotheus Physiologus’ [Tomas Tryon], The Country-Man’s Companion (2. kiad. [1683]), jel. A2–3. Vö. Ames, Conscience, iv. 198; Margaret Cavendish, Marchioness of Newcastle, Orations of Divers Sorts (1662), 195; Matthew Griffith, Bethel (1634), 296; Brooks, Crown and Glory, 42; Francis Rous, Oile of Scorpions (1623), 67–8. 8 M. J. Ingram, ‘Ecclesiastical Justice in Wiltshire, 1600–1640’ (Oxford, Filozófia Doktori tézis, 1976), 81. Vö. HMC, Various Collections, i. 132–3; J. A. F. Thomson, The Later Lollards (1965), 27, 82; G. B. Harrison in Willobie his Avisa (Edinburgh, 1966), 264; Studies in Church History, ii, szerk. G. J. Cuming (1965), 255; DNB, ‘North, Dudley, 4th Baron’. A szabadgondolkodókról lásd René Pintard, Le Libertinage érudit (Paris, 1943); J. S. Spink, French Free-Thought from Gassendi to Voltaire (1960). 9 Alexander Murray, ‘Religion among the Poor in Thirteenth-Century France’, Traditio, xxx. (1974), 323; Emmanuel Le Roy Ladurie, Montaillou, ford. Barbara Bray (1978), 320–21; Carlo Ginzburg, The Cheese and the Worms, ford. John és Anne Tedeschi (1980), 69, 123. Vö. William Pemble, Salamons Recantation

90

A csökken√ távolság (1627), 37; William Darrel, The Gentleman Instructed (1738), 575–7. 10 Norman T. Burns, Christian Mortalism from Tyndale to Milton (Cambridge, Mass., 1972); Christopher Hill, Milton and the English Revolution (1977), 25. fej. 11 R. Overton, Mans Mortalitie (Amsterdem, 1644), 6. 12 The Prerogative of Man (Oxford, 1645), 6. 13 Sir Kenelm Digby, Two Treatises (1645), ii. 86; The Whole Works of Edward Reynolds (1826), iv. 96; William Strachey, The Historie of Travel into Virginia (1612), szerk. Louis B. Wright és Virginia Freund (Hakluyt Soc., 1953), 100. 14 Christopher Hill, ‘John Reeve’ in Prophecy and Millenariarism, szerk. Ann Williams (1980), 321. 15 Aram Vartanian, La Mettrie’s L’Homme Machine (Princeton, 1960), 162. 16 The Works of … Henry St John, Lord Viscount Bolingbroke (1809), viii. 348; Letters from Mrs Elizabeth Carter to Mrs Montagu, szerk. Montagu Pellington (1817), i. 115; M. F. Ashley Montagu, Edward Tyson (Philadelphia 1943), 288. 17 The Family Memoirs of the Rev. William Stukeley, szerk. W. C. Lukis (Surtiees Soc., 1882–7), i. 100; The Parliamentary History of England, xvii. (1813), 782; James Raine, A Memoir of the Rev. John Hodgson (1857), i. 363–4. 18 W. Howell, The Spirit of Prophecy (1679), 266. 19 Arisztotelész, Hist. An., 588b; Sir Matthewe Hale, The Primitive Origination of Mankind (1677), 49–50. 20 Pl. William Attersoll, A Commentarie upon … Numbers (1618), 900. 21 Arthur O. Lovejoy, The Great Chain of Being (1936; New York, 1960), 227, 231; Winthrop D. Jordan, White over Black (Baltimore, 1968), 228; The Works of Symon Patrick, szerk. Alexander Taylor, ix. (Oxford, 1858), 273. 22 Thomas Ball, The Life of the Renowned Doctor Preston, szerk. E. W. Harcourt (1885), 21–5. Egy hasonló téma kés√bbi tárgyalása Charles Webster, The Great Instauration (1975), 135. 23 John Locke, An Essay concerning Human Understanding, szerk. Peter Niddith (Oxford, 1975), 160 (ii. xi. 11.) (Magyarul: Értekezés az emberi értelemr√l, második könyv, XI. 11. paragrafus. Budapest, Akadémia, 1979.) 24 Az elveszett Paradicsom, viii. 374. sor. 25 Hale, Primitive Origination, 16; Richard Meggott, A Sermon preached at White-Hall (1683), 10; Humphry Ditton, A Discourse concerning the Resurrection of Jesus Christ (1712), 517. 26 David Hume, Essays Moral, Political, and Literary, szerk. T. H. Green és T. H. Grose (új utánnyomás, 1898), ii. 85–8 (Magyarul: Tanulmány az emberi értelemr√l, Magyar Helikon, 1973, 162.o.); David Hartley, Observation on Man (negyedik kiadás, 1801), i. 409–10. Vö. Mandeville, Fable of the Bees, ii. 166 (Magyarul: A méhek meséje, Magyar Helikon, 1969); Works of Bolingbroke, viii. 231; [John Gregory], A Comparative View of the State and Faculties of man (második kiadás, 1766), 13; Lawrence, Horses, i. 78; Robert M. Young, ‘Animal Soul’ in The Encyclopedia of Philosophy, szerk. Paul Edwards, i. (1967), 124. 27 Hawkins, Voyages, 195–6; Thomas Robinson, A Vindication of the … Mosaick System of the Creation (1709), 97. 28 Pl. Spectator, 120 (1711); Rambler, 41 (1750); [James Burnet, Lord Monboddo], Antient Metaphysics (1779–99), iii., iii. fej. függelék. 29 Hume, Essays, szerk. Green és Grose, ii. 88 (Magyarul: Tanulmány az emberi értelemr√l, 165. o.); Matthew Prior, Poems on Several Occasions, szerk. A. R. Waller (Cambridge, 1905), 270. Vö. Smellie, Philosophy of Natural History, i. 152; Charles White, An Account of the Regular Gradation in Man (1799), 65; George Warren, A Disquisition on the Nature and Properties of Living Animals (1828), 135. 30 Pl. Richard Berenger, A New System of Horsemanship (1754), 64–5. 31 Charles Stevens és John Liebault, Maison Rustique, ford. Richard Surflet, szerk. Gervase Markham (1616), 321; William Cobbett, A Year Residence in America (Abbey Classics, é.n.), 139. 32 Maroccus Extaticus (1595); D N B, ‘Banks, -’; Francis Douce, Illustrations of Shakespeare (új kiadás, 1839), 131–2. Más „tanult” állatokhoz lásd pl. Archeologia, xxxvii. (1857), 200; Pepys, Diary, ix. 297, 301; VCH, Warws., vii. 221; John Ashton, Social Life in the Reign of Queen Anne (új kiadás, 1897), 197–8; John Hill, An History of Animals (1752), 317; E. C. Cawte, Ritual Animal Disguise (Folklore Soc., 1978), 41; R. M. Wiles, ‘Crowd-pleasing Spectacles in Eighteenth-Century England’, Jnl of Popular Culture, i. (1967), 94; Frederik Cameron Sillar és Ruth Mary Meyler, The Symbolic Pig (1961), 61–2; Richard D. Altick, The Shows of London (1978), 40–41, 306–7. 33 An Elizabethan in 1582, szerk. Elizabeth Story Donno (Hakluyt Soc., 1976), 112; Topsell, 10. 34 Bacon, ii. 666; Digby, Two Treatises, i. 407. 35 Bingley, An. Biog., ii. 256–7; Sternberg, 160; Caius, Englishe Dogges, 16; BL,

Add. 53, 726, folio 37; Smith, Universal Directory, iv. 36 Henry Swinburne, A Brief Treatise of Testaments and Last Wills (1635), 69; William Cowper, ‘Pairing Time Anticipated’, lábjegyzet (idézi Rousseau, Emile) 37 Hunter, Hallamshire Glossary, 55–6; Moor, Suffolk Words, 15; Wright, Rustic Speech, 310–11. 38 Gilbert White’s Journals, szerk. Walter Johnson (1931; reprint, Newton Abbot, 1970), 79; Robinson, South Down Farm, 59; H. Kirke Swannn, A Dictionary of English and Folk-Names of British Birds (1913, új kiadás Detroit, 1968), 44. 39 Pennant, Zoology, ii. 365; Daines Barrington, ‘Experiments and Observations on the Singing of Birds’, Philosophical Trans., lxiii (1773). 40 Nathaniel Homes, The Resurrection-Revealed Raised above Doubts and Difficulties (1661), 244. Továbbá John Bulwer, Chirologia (1644), 5; John Webster, Academiarum Examen (1654), 31; Tyron, Country-Mans Companion, 59–60. 41 John Oswald, The Cry of Nature (1791), 118–19; Montaigne, Essays, ford. John Florio (1603; 3. kiadás 1893), ii. 145. 42 Digby, Two Treatises, i. 374; William Gilpin, Remarks on Forest Scenery (1791), ii. 117. 43 Locke, Értekezés, ii. xxvii. 8.; Ray, Willoughby, 109. 44 Margaret Cavendish, Newcastle hercegn√je, Philosophical Letters (1664), 40–41, 43. Vö uo., jel. a1, b2; 34–5, 147, 192; Poems and Phancies (2. imp., 1664), 115, 124, 128–9, 283; The Worlds Olio (1665), 140–43. 45 Különösen talán az ismeretlen szerz√t√l származó Theophrastus Redivivus (1659); lásd Spink, French Free-Thought, 69; és Montaigne, Essays, szerk. Albert Thibaudet (Pléide kiadás, Párizs, 1950), 479. 46 N. S. Sutherland in TLS, 26 December 1975, 1542. 47 Cavendish, Poems and Phancies, 86. 48 George Abbot, An Exposition upon the Prophet Ionah (1600), 469–70; Goldsmith, iv. 259. 49 Lovejoy, Great Chain of Being, 231. 50 Lásd Thomas H. Huxley, Man’s Place in Nature (1894), I. fej.; H. W. Janson, Apes and Ape Lore in the Middle Ages and the Renaissance (1952). ix. fej.; Robert M. Yerkes és Ada W. Yerkes, The Great Apes (1929), I. rész; Robert Wokler, ‘Tyson and Buffon on the Orang-Utan’, Studies on Voltaire, cli–clv (1976). 51 Sir Thomas Browne, Religio Medici (1643), i. 36. paragrafus; Vö. Richard Baxter, Of the Immortality of Mans Soul (1682), 40–41. 52 Edward Tyson, Orang-Outang, sive Homo Sylvestris (1699); Prior, Poems on Several Occasions, 11. 53 Carolus Linneaus, Systema Naturae (10. kiad., Stockholm, 1758–9), i. 20–32. A korábbi felosztáshoz, mely a nem emberi állatokat „irracionálisként” osztályozta, lásd Walter Charleton, Onomasticon Zoicon (1668), I. Arisztotelész viszont az embert az állatok közé sorolta, azok közé, melyek „politikaiak” és „szelídek”. Hist. An., 488a. 54 James Burnet, Lord Monboddo, Of the Origin and Progress of Language (Edinburgh, 1774–92), különösen i. 144–5, 187–8, 270, 409; ua., Antient Metaphysics, iii. 40–42, 359–77. Kelet-Indiában azonban létezik egy bennszülött hagyomány, mely szerint az emberszabású majmok valójában emberi lények, akik úgy döntöttek, nem beszélnek, hogy elkerüljék, hogy a fehérember munkára fogja √ket; Anthony Le Grand, An Entire Body of Philosophy, ford. Richard Blome (1694), ii. 237.) 55 Rousseau, Discours sur l’inégalité (1755). (Magyarul: Értekezés az egyenl√tlenség eredetér√l, in. Jean-Jacques Rousseau, Értekezések és filozófiai levelek, Magyar Helikon, 1978.) 56 Lásd Maurice Mandelbaum, ‘The Scientific Background of Evolutionary Theory in Biology’, JHI, 18 (1957), 352–3. 57 Henry Grove, Sermons (1740), ii. 163. Vö. Primitivism and Related Ideas in Antiquity, 208f., 221, 229, 243–6, 371–2, 374–5. 58 Thomas Starkey, A Dialogue between Reginald Pole and Thomas Lupset, szerk. Kathleen M. Burton (1948), 60; Wilson’s Arte of Rhetorique, szerk, G. H. Mair (Oxford, 1909), jelzés Aviv. Vö. Quentin Skinner, The Foundations of Modern Political Thought (Cambridge, 1978), ii. 346; Harro Höpfl és Martyn P. Thompson in American Hist. Rev., 84 (1979), 936n; Bernard W. Sheehan, Savigism to Civility (Cambridge, 1980), 69–71. 59 John Aubrey, Brief Lives, szerk. Anthony Powell (1949), I; Works of Henry Needler, 17. 60 Oldenburg, v. 101–2; Monboddo, Antient Metaphysics, iii. 41, 45–7, 57, 367–77; vi. 137n, 299; Origin and Progress of Language, i. 186–7, 199–201; The Wild Man Within, szerk. Edward Dudley és Maximillian E. Novak (Pittsburg, 1972), 183ff.; Ashton, Social Life in Reign of Anne, 209–10; Lucien Malson, Wolf Children, és Jean Itard, The Wild Boy of Aveyron (angol ford. 1972); The Banks Letters,

91

Keith Thomas szerk. Warren R. Dawson (1958), 188–9; Richard Carlile, The Republican, xii. (1825), 221; Jean Ehrard, L’Idée de la nature en France dans la premiere moitié du XVIII siecle (Paris, 1963), 686. Legalább ötvenhárom ilyen vad gyermekr√l számoltak be a tizennegyedik század óta; lásd Lucien Malson, Wolf Children (angol fordítása 1972), 80–82. 61 Ramesey, Mans Dignity, 53–4; Digby, Two Treatises, 403–5. 62 Darwin, Zoonomia, i. 178–9, 164, 160–61. 63 Bingley, An. Biog., 24–5. 64 Joseph Butler, The Analogy of Religion, szerk. W. E. Gladstone (World’s Classics, 1907), 36; Monboddo, Origin and Progress of Language, i. 148–9; Tyson, Orang-Utang, 51–2; Vartanian, La Mettrie’s L’Homme Machine, 160, 214; John C. Greene, The Death of Adam (Ames, Iowa, 1959), 686. 65 Pepys, Diary, ii. 160. 66 Monboddo, Antient Metaphysics, iii. 40. 67 Darwin, Zoonomia, i. 162–3; Bingley, Quadrupeds, 452–4; John Stuart Mill, A System of Logic, szerk. J. M. Robson (1973–4), 859. 68 E. P. Evans, Evolutional Ethics and Animal Psychology (1897), 9–11. 69 Bulwer, Anthropometamorphosis, jelz. B3; Vö. Spink, French Free-Thought, 40. 70 John Hall of Richmond, Of Government and Obedience (1654), 444–6; Locke Corr., ii. 344. 71 Monboddo, Origin and Progress of Language, i. 183. 72 Lásd Francis C. Haber, The Age of the World (Baltimore, 1959), 264; Glyn Daniel, The Idea of Prehistory (1962). 73 Karl Marx, Early Writings, ford. Rodney Livingstone és Gregor Benton (Harmondsworth, 1975), 175. 74 Nourse, Discourse upon the Nature of Man, 359. Vö. [Samuel Gott], Nova Solyma, szerk. Walter Begley (1902), i. 90; William Penn, The Peace of Europe (EL. é.n.), 36; Gregory, Comparative View of the State and Faculties of Man, 17–18; Robert M. Young in Past & Present, 43 (1969), 113; W. Lawrence, Lectures on Physiology, Zoology, and the Natural History of Man (1819), 393–5; Herbert Spencer, The Study of Sociology (14. kiad., 1888), 369. 75 Stith Thompson, Motif Index of Folk Literature (jav. kiad., Koppenhága, 1955–8), i. 461–9. 76 Margaret T. Hodgen, Early Anthropology in the Sixteenth and Seventeenth Centuries (Philadelphia, 1964), 19; Bulwer, Anthropometamorphosis, 410; John Block Friedman, The Monstrous Races in Medieval Art and Thought (1981), 11–21; Vö. S. Baring-Gould, Curious Myths of the Middle Ages (új kiad., 1897), 145–9; James Orchard Halliwell, A Dictionary of Archaic and Provincial Words (5. kiad. 1845), ‘Long-Tails’. A kentiekr√l azért beszélték, hogy farkuk van, mert egyik √sük levágta Thomas Becket lovainak farkát, és így átkozták meg √t. Ehhez és más hagyományos magyarázatokhoz lásd Samuel Pegge, An Alpha-

bet of Kenticism, szerk. Walter W. Skeat (English Dialect Society, 1876), 64–5, és Thomas Fuller, The Worthies of England, szerk. John Freeman (1952), 258–9. A farokkal rendelkez√ írekr√l lásd fent, 42–3. o. 77 Monboddo, Origin and Progress of Language, i. 262n; [Samuel Gott], The Divine History of the Genesis of the World (1670), 420. 78 DNB, ‘Sivard’; W. G. Hoskins és H. P. R. Finberg, Devonshire Studies (1952), 108. 79 Richard Bernheimer, Wild Men in the Middle Ages (Cambridge, Mass., 1952); G. C. Druce, ‘Some Abnormal and Composite Human Forms in English Church Architecture’, Archeol. Jnl, 72 (1915), 168–9; Lillywhite, London Signs, 247–50; David M. Bergeron, English Civic Pageantry 1558–1642 (1971), 56, 70–71; Timothy Husband, The Wild Man (New York, 1981). 80 Linnaeus, Systema Naturae (10. kiad.), i. 20; ‘A Description of Cleveland’, The Topographer & Genealogist, ii. (1853), 416; Banks Letters, 563, 601, 625; Vö. Altick, Shows of London, 302–3. 81 Pl. [Gott], Nova Solyma, ii. 16. 82 William Gouge, Of Domesticall Duties (3. kiad., 1634), 185; Remesey, Mans Dignity, 97. Vö. Coke, Institutes, iii. x. fej.; Andrew Willet, Hexapla in Exodum (1608), 505; uo. Hexapla in Leviticum (1631), 434; Bulwer, Anthropometamorphosis, 434–5, 447; Locke, Értekezés, iii. vi. 23. 83 Vavasor Powell, God the Father Glorified (1649), 85; W. A. Leighton, ‘Early Cronicles of Shrewsbury’, Shropshire Archaeol. $ Nat. Hist. Soc., iii. (1880), 283. 84 William Turner, A Compleat History of the Most Remarkable Providences (1697), ii. rész, 27. fej.; Life and Times of Anthony Wood, ii. 378. 85 Edward Tyson in Philosphical Trans., 21, 431–5. 86 A hagyományos monogenezis-elmélethez lásd pl. Sir Christopher Heydon, A Defence of Iudiciall Astrologie (Cambridge, 1603), 529; Bacon, ii. 473; Hale, Primitive Origination, több helyen; Bulwer, Anthropometamorphosis, 467–8; Hodgen, Early Anthropology, 213–14. 87 Sir Charles Linné, A General System of Nature, szerk. William Turton (1806), i. 9. Vö. James Cowles Prichard, Researches into the Physical History of Man (1813), szerk. George W. Stocking (Chicago, 1973), liv–lv.; David Brion Davis, The Problem of Slavery in Western Culture (Ithaca, N. Y., 1966), 15. fej.; Jordan, White over Black, I. fej.; Léon Poliakov, The Aryan Myth, ford. Edmund Howard (1974), 160–75. 88 Tyson, Orang-Outang, ‘Epistle Dedicatory’. 89 Petty Papers, ii. 31; Jordan, White over Black, 253; Henry Home of Kames, Sketches of the History of Man (új kiad., Glasgow, 1817), i. 90 Edward Long, The History of Jamaica (1774, reprint, 1970), ii. 371; White, Account of the Regular Gradation, 80. A poligenezis elméletének kialakulásához lásd Hodgen, Early Anthropology, 415–26; Poliakov, Aryan Myth, 175–82; Davis, Problem of Slavery, 15. fej.

Rembrandt Hermesz van Rijn: Elefánt, 1637

92