Katharine Kincaid Boldog rabszolgaság

Katharine Kincaid Boldog rabszolgaság Eredeti cím: Beloved Bondage A FÉRFI A NŐ RABSZOLGÁJA VOLT… – Úrnőm, nem is figyel rám – csattant fel Lucas. – Foglalkoztatja valami más is ezen a hiábavaló vitán kívül? Soha nem fog meggyőzni engem, és én sem magát, hogy szeretnünk kellene egymás hazáját… Én gyűlölöm Rómát, maga pedig lenézi az alázatos Britanniát. – Nem igaz! – tiltakozott Mira. – Igenis felnyitottad a szemem, hogy meglássam, sok minden csodálnivaló van Britanniában. – De akkor is úgy érzi, hogy a római kultúra felsőbbrendű, igaz? És csak mert patríciuscsaládban született, azt hiszi magáról, hogy felsőbbrendű nálam. – Lucas odalépett a nőhöz, aki egy aranyozott széken ült, megfogta a kezét, és felállította. A férfi kezének szorítása akarata ellenére tőrbe csalta Mirát. Tudta, hogy Lucas meg akarja csókolni, és hirtelen úgy érezte, felkészült rá… valójában még sokkal többre is. A férfi úgy csókolta őt, mintha ezzel minden létező titkát kiszedhette volna belőle. Úgy csókolta, mintha tudta volna, hogy a nő azt képzeli, hogy meztelen… és őt kóstolgatja… simogatja… ott is, ahol még férfi nem érintette. Amikor Lucas végre elhúzódott tőle, éhes vágy és vidámság csillogott élénk kék szemében. – Úrnőm – nyögte rekedten –, ha minden férfi rabszolgáját így csókolja meg, akkor ez szinte elég, hogy meggyőzzön, valami mégis a rabszolgaság mellett szól. A gyakrabban előforduló idegen szavak jelentése Elízium = az üdvözültek árnyainak tartózkodási helye lanista = a gladiátorok kiképzője stóla = Rómában a férjes asszonyok bokáig érő öltözete tóga – a teljesjogú polgárok felső ruházata az ókori Rómában; ujjatlan, ráncokban leomló hosszú lepel Hádész – az alvilág királya (a rómaiaknál Pluto) tunika = az ókori rómaiak ingszerű alsó ruhája matróna = patríciusasszony, családanya a régi rómaiaknál Júnó = a házasság és a születés védnöke az ókori római mitológiában (a görögöknél Héra) Sul = a Nap istene frigidárium = hideg vizes medence az ókori római fürdőkben caldarium = forró légfürdővel és meleg vizes medencével berendezett helyiség az ókori római fürdőkben tepidarium = gőzfürdő langyos előtere a régi római fürdőkben strigilis = az atléták hajlított alakú eszköze, amellyel magukról a verseny után a szennyeződéseket lekaparták hyposcaustum = az ókori görög-római épületek padlójába épített meleglevegő-fűtés centurió = századosi rang a régi római hadseregben tablinum = fogadóterem a régi római házakban spina = az ókori cirkuszok arénájának közepén hosszanti irányban futó, szobrokkal díszített fal vagy korlát

PROLÓGUS Nagy-Britannia egyik szigete, i. sz. 37 Vörös köd homályosította el a férfi látását. Nyelvén érezte a vér sós ízét. Egyetlen testrészét sem tudta mozdítani, majdnem eszméletét vesztette a fájdalomtól. A vörös ködön áthatolva hangok jutottak el hozzá, hol hangosabban, hol halkabban. Hatalmas akaraterővel a hangokra koncentrált, hogy megértse, mi történt vele, és azt, hogy milyen körülmények között van. Az egyik hang fájdalmasan ismerős volt: …igen, ismerte a férfit, és a nyelvet is, amin az beszélt. Nem az anyanyelve volt. Ezt a nyelvet még sokat kell tanulnia, mert úgy gondolta, hasznos dolog, ha ismeri ellenségeinek, a kapzsi, telhetetlen rómaiaknak a nyelvét, akik dédapja idejében megpróbálták leigázni hazáját, és akik egy napon majd újra eljönnek… Így szólt az egyik hang. – Gyere, barátom, na, mit szólsz? Hát nem olyan, mint amilyet ígértem? Láttál már valaha ilyen testalkatot? – Tényleg olyan, amilyet ígértél, sőt még annál is jobb. Olyan a teste, mint egy óriásé, ilyen izmokat pedig még csak bikán láttam. Szép pénzt fogunk kapni érte, ha eladjuk valamelyik gazdag patrónusnak, aki a birodalom legjobb gladiátorait támogatja. De biztos vagy benne, hogy a családja vagy a törzse nem áll majd bosszút érte, ha felfedezik, hogy eltűnt? Te mondtad, hogy főnök lesz belőle, vagy hogy nevezik a királyt ebben a barbár országban… Időbe telik, amíg elvisszük a szigetről, és nekem a saját életem többet ér, mint az a pénz, amit Rómában kapok ezért a rabszolgáért. – Biztosíthatlak, hogy mindenki, aki ebben a foglyul ejtésben részt vett, hallgatni fog. Olyan lesz, mintha eltűnt volna a hatalmas ködben, mely beborítja a mocsarakat és az erdőket ezen a sötét, nyirkos vidéken… De figyelmeztetlek: húsz emberre volt szükség, hogy elfogjuk. Sokat kell fizetned nekem, hogy megadhassam mindenkinek az ígért, kövér jutalmat. Aztán a saját biztonságodra is legyen gondod. Ha a rabszolga felgyógyul, megpróbál majd elszökni, de előbb téged akar megölni. Ezeknél a nyomorultaknál a törzsi tisztesség úgy kívánja, hogy minden ellenük elkövetett gonoszságért bosszút álljanak, ő Cassivellaunus dédunokája, azé az emberé, aki magát Julius Caesart űzte el a szigetről, ezért benne a törzsi tisztesség sokkal erősebben él, mint bárki másban… – Ugyan már! Ő csak egy barbár, aki még mindig bőrökben jár. Mit tudhat ő a tisztességről? Azonkívül láncra van verve… Lehet, hogy óriás, én akkor sem félek tőle. Ha visszamegyünk a szárazföldre, építtetek egy ketrecet, és abban lesz addig, amíg el nem viszem Rómába, ahol valószínűleg a gladiátorok dicsőséges sorsa vár rá. Nekem ő ugyanolyan állat, mint az a sok száz, melyeket elfogtam, és Rómába vittem a vérszomjas tömegek szórakoztatására. Most pedig beszéljünk az árról. Hány szeszterciusba kerül egy ilyen izomkolosszus? Miután alkudozni kezdtek, a férfi nem figyelt rájuk tovább. Legalább egyikük hangját felismerte. Basil volt, a ravasz kis kereskedő, aki megvásárolta az emberektől az összes bádogot és kukoricát – de szemet vetett a jól képzett fogathúzó lovakra is –, és olyan fényűző dolgokat mutatott nekik, melyek ez ideig ismeretlenek voltak a brit szigeten. Sokszor jött ide hosszabb időre, mialatt latinul tanította őt, és gyakran mesélt neki, apjának és öccseinek hihetetlen történeteket a rómaiak gazdagságáról és előkelőségéről. Basil olyan nyilvános fürdőkről beszélt, melyekben nemesek és polgárok együtt fürödtek, vízvezetékről, mely Róma egyik végéből a másikba vezette a vizet, és rémséges történeteket mesélt a hatalmas amfiteátrumokról, ahol különböző nemzetiségű rabszolgák oroszlánokkal, tigrisekkel, medvékkel, bikákkal és más egzotikus állatokkal, valamint egymással mérték össze erejüket. Most azonban Basil elárulta őt, és ősi ellenségei kezére adta. Micsoda

szégyen! Bízott benne, és nem volt elég elővigyázatos, ezért esett a csapdájába. Hiszékenyen, mint egy ostoba gyerek, elfogadta Basil meghívását, hogy titokban megnézzen néhány zománcedényt, mely apja névnapi ajándéka lett volna. A megalázottság érzése sokkal jobban fájt neki, mint a sebek, melyeket a hasztalan küzdelemben szerzett, amikor húsz felfegyverzett ember ellen próbált harcolni, akik rá vártak az erdőben. Miért nem hallgatott apjára, aki azt mondta, hogy kívülállókban – kereskedőkben, messzi földről érkezett látogatókban – soha ne bízzon meg? Egy napon a rómaiak újra eljönnek, – jósolta apja, és évenkénti adót fognak követelni, rabszolgákat hurcolnak el, megpróbálják elpusztítani a szétszakadt törzseket, egyiket a másik után, hogy alkudozás nélkül szerezhessék meg a vagyonukat. Egyszer ő is szerette volna saját szemével látni mindazt a csodát, amit Basil mesélt, de nem így! Egyáltalán nem így. Felnyögött, és harcolni kezdett a láncaival, de minden mozdulat szörnyű kínokat okozott neki. A fájdalom eszébe juttatta, mit veszít el… és mit vesztett már el. – Ó… éledezik már – mondta Basil –, mennem kell. Mivel az árban már megegyeztünk, nincs értelme tovább maradnom. Bízom benne, hogy a szolgája a megfelelő mennyiségű pénzzel tömi meg a pénzes ládámat. – Ez természetes. Várj csak, mi a neve az óriásnak? Még nem mondtad. Csak kíváncsiságból kérdezem, mert aligha leszünk beszélő viszonyban, mégis szeretném tudni. Basil megvetően felhorkant. – Egy tipikus kiejthetetlen név, amit az angolok előszeretettel adományoznak nemesi származású gyerekeiknek. Adj neki inkább új nevet. Az az ember, aki volt, már úgyis halott. Nincs többé. Átvette a helyét egy új személy, egy egyszerű rabszolga. – Igen, igazad van. Új körülményeinek megfelelően nem is lesz neve. Egyszerűen csak a Britnek fogjuk hívni, születési helye után. A játékokon is valószínűleg így fogják nevezni – a hatalmas, szőke óriás Britanniából. – Igen, a Brit elég jó név egy ilyenfajtának. Ezek az emberek barbárok, még a nemesség is az. Alig élnek jobban, mint, az állatok… Régóta mondom már római mestereimnek, hogy Britanniát le kellene igázni. Miért fizessünk valamiért, ami amúgy is a miénk lenne, hiszen nekünk felsőbbrendű a kultúránk? Egyszer majd hallgatni fognak rám. Isten áldjon, barátom. Sok szerencsét az új szerzeményhez. Bízom benne, hogy olyan gazdaggá tesz, amilyet még legmerészebb álmaidban sem reméltél. Civilizációs és nevelésbeli hiányosságaiért bőven kárpótolnak fizikai adottságai. Rögtön tudtam, ahogy megláttam, hogy ő egy „suspirium puellarum”, akiért megőrülnek a nők. Csodálni fogják Rómában, és még jobban fognak örülni, ha látják meghalni. Disznó, – gondolta a férfi, miközben tehetetlenül csörgette a láncait, és ajkába harapott a nagy fájdalomtól, amit ez a cselekedete okozott. „Még találkozunk, Basil! Mindent megteszek, hogy ezt túléljem, és visszanyerjem az erőmet, mert még találkozunk.”

ELSŐ FEJEZET Róma, i. sz. 40 – Megérkeztünk, úrnőm – suttogta Chilo Mirának a hordszék selyemfüggönyén keresztül. Mira a fehér selyemgubó magányában és ismeretlenségében felsóhajtott, és megigazította a kendőjét. Szeretett volna inkább otthon lenni, elmélyülten tanulmányozni poros kéziratokat férje könyvtárában, de nem tehetett mást, el kellett jönnie. Ha a császár felesége meghívott valakit,

akkor azt egy egyszerű – és veszélyes republikánus nézeteket valló – szenátor felesége nem utasíthatta vissza. – Caesonia úrnő megérkezett már? – tudakolta Mira halkan. – Igen, úrnőm… a hordszéke itt van az udvaron, de a császárnőt sehol sem látom. – Akkor elkéstem! – Mira félresöpörte a hordszék függönyét, és szandálos lábát a járdakőre tette. – Nem tudtál jobban sietni, Chilo? – Nagyon sajnálom, úrnőm – mentegetőzött a férfi, és sovány aszkéta arcában komolyan csillogott barna szeme. Megfogta úrnője kezét, és lesegítette a nőt. – A forgalom most is olyan szörnyű volt, mint máskor. Szerencsések vagyunk, hogy egyáltalán megérkeztünk. A császárné biztosan meg fogja érteni. – Nem hiszem – dünnyögte Mira, és halálosan meg volt rémülve, hogy késésével máris megsértette Caesoniát. – A tömeg mindig utat ad az ő hordszékének vagy gyaloghintójának. Jól tudják, mi történik velük, ha nem teszik… „Hol lehet a lanista”? A „lanista” a gladiátoriskola vezetője volt. Ide hívta – nem, parancsolta – Caesonia Mirát. Nem sokkal azután, hogy Mira megszólalt, a napsütötte, magas falú udvar egyik végében kinyílt egy nehéz dupla ajtó, és kilépett egy hatalmas, súlyos testű, kopaszodó férfi. Ropogós, fehér tunikát viselt, és feléjük sietett. Az, hogy nem tógát hordott, rögtön elárulta, hogy nem római, mégis olyan magabiztosan mozgott, mint akinek hatalma van. – Úrnőm! – kiáltotta, és mélyen meghajolt, amikor odaért hozzájuk. – Micsoda megtiszteltetés, hogy két ilyen jelentős római hölgy ellátogat szerény intézményünkbe! Mira bizonytalanul méregette a hatalmas embert. Izmos felépítése és harcias megjelenése elárulta foglalkozását, ő volt a gladiátorok kiképzője. – Örülök, hogy itt lehetek – hazudta udvariasságból, miközben fogalma sem volt, hogy miért hívták ide. Caesonia nem volt a közelben, hogy elárulja. – Caesonia odabent van? – Igen, úrnőm… úgy gondoltam, frissítőt szolgálok fel neki, amíg önre vár. Jöjjön, odavezetem… Mira bólintott, majd odaintett Chilónak. – Maradj itt a többiekkel, Chilo! Gondom lesz rá, hogy a frissítőket kiküldjék nektek is. – Köszönöm, úrnőm – hajolt meg Chilo tiszteletteljesen, és hátralépett a hordszék mellé, melyet még mindig tartott a két rabszolga, akik elhozták Mirát házából, Róma egyik legelőkelőbb hegyéről, a Palatínusról. Onnan, ahol maga a császári palota is állt. Lágy, kék gyapjúruhája a földet súrolta, és halkan suhogott, amint Mira követte a „lanistát” a súlyos faajtón keresztül, végig egy hosszú márványfolyosón, mely néma volt, mint a sír. Túl csendes volt gladiátoriskolának, főleg egy olyannak, amelyben közel ötezer ember edzett a nap minden időszakában. Mira azonban még sohasem járt ilyen helyen, ezért nem is tudta, mit várjon. Gyomra ismét görcsbe rándult az idegességtől, és újra azt kívánta, bárcsak otthon lenne az ismerős és szeretett falak között, nem pedig itt, ezen a furcsa, zavarba ejtő helyen. Találkozni fog egy nővel, akinek fél a szeszélyességétől és hatalmától, és akinek a társaságát soha nem élvezte. A „lanista” egy boltíves ajtón át egy hatalmas, levegős terembe vezette, melyben elszórva székek, egy lila vászonnal letakart kanapé és számos, küzdő férfiakat ábrázoló falfestmény volt. Egy nő feküdt a kanapén, körülötte férfi és női rabszolgák serege sürgölődött. Amikor észrevette Mirát, azonnal elküldte őket. – Hát végre itt vagy, Mira! Már kezdtem azt hinni, hogy csalódást okozol nekem. Mira odasietett hozzá.

– Ó, nem, úrnőm, ilyet soha nem tennék! Caesonia felült és felé nyújtotta tejfehér karját, – így hívta, hogy üljön le mellé a kanapéra. A két nő átölelte egymást, majd Mira elfogadta az aranykehelybe töltött bort, és óvatosan leült a lila szövettel bevont kanapéra. Nagyon kiszáradt a szája, ezért örömmel fogadta az italt, Magában megjegyezte, hogy a bor kitűnő minőségű, csakúgy, mint minden, ami Caesoniával kapcsolatos. – „Lanista”, hagyj magunkra egy pillanatra, amíg a barátnőm felfrissíti magát, aztán készen állunk, hogy megtekintsük szép intézményedet, és az üzlet után nézzünk, ami idehozott minket – parancsolta Caesonia. Miután a „lanista” hajlongva távozott, és a szolgák is elvonultak, Mira kelyhének széle fölött a császárnéra lesett. Caesonia gyönyörűen hímzett ruhát viselt, melyet fehér kendője fölött fenséges bíbor szegélyezett. Haja a szokásos bonyolult módon volt megfésülve, száz tökéletes formájú, sötét, fényes csiga volt a feje tetejére tűzve. Nem volt szép nő, de valami nyers, kényszerítő szexuális kisugárzás áradt belőle… Azt beszélték, hogy férjét, az életerős Gaius Caligulát, a férfiéhoz hasonlóan szenvedélyes és romlott természetének köszönhetően szerezte és tartotta meg. Mirával azonban mindig a legudvariasabb, legóvatosabb hangnemben társalgott, félretette valódi énjét, hogy barátnőjévé tegye a fiatalasszonyt, aki fiatalsága és az előkelőségben megmutatkozó apróbb hiányosságai miatt kilógott a többi szenátorfeleség közül. Mira idősödő férjének harmadik, Caesonia pedig Caligulának negyedik felesége volt, ami némileg közelebb hozta őket egymáshoz. Egyiküknek sem volt barátja a nemesség körében, és mindketten szerették a madarakat. De a hasonlóságok ezzel véget is értek. Caesonia nem szerette a történelmet, sem a tudományokat, és gyakran ki is gúnyolta Mirát azért, mert ő tanult. Mira a férje könyvtárában eltöltött értékes órákért élt, ezért soha nem tudta megérteni azokat a hirtelen és keresetlen meghívásokat, melyek otthonába érkeztek, és felszólították, hogy ezen vagy azon a rendezvényen csatlakozzon Caesoniához. Gyakran frivol események voltak ezek, melyeket Mira vagy megvetett, vagy unt. Caesonia ravasz mosollyal lebiggyesztett, festett ajkai körül Mirát figyelte. – De hiszen te szomjas vagy, szegény gyermekem… Ennyire kimerítő volt az út? – Igen – vallotta be Mira. – Nagyon kimerítő. A völgyben sokkal elviselhetetlenebb a hőség. A hegyen sokkal hűvösebb van. Caesonia együttérzés nélkül elmosolyodott. – A völgyben mindig melegebb van. Egy igazi római soha nem jegyzi ezt meg, hacsak nem… – elhallgatott, és kezét láthatóan kidomborodó hasára tette – , …mint én is, a családi vagyon örökösét várja. – Ó, ne! – fakadt ki Mira. – Sajnos, én nem vagyok olyan szerencsés, mint ön, úrnőm. Fulcinius és én… úgy tűnik, nem tudunk… egy… – elkínzottan elhallgatott, mert a téma túl fájdalmas volt ahhoz, hogy beszéljen róla. A kudarc, hogy nem tudott férjének gyermeket szülni – vagy legalábbis úgy felingerelni őt, hogy teljesíthesse férji kötelességét –, életének legnagyobb szégyene és megaláztatása volt. Házasságuk négy éve során Fulcinius mindössze fél tucatszor feküdt le vele, azt is csak az első évben. Most már inkább úgy bánt vele, mint egy szeretett leánygyermekkel, nem pedig úgy, mint egy feleséggel… de Mira tudta, hogy azért vágyik egy gyermekre. Látta fakókék szemében a vágyat és a csalódottságot, akárhányszor a férfiak fiukról vagy örökösükről beszéltek, vagy amikor találkozott azokkal apjuk társaságában. Mindenekfölött Fulcinius örököst akart… Ezért vette el őt, egy harminc évvel fiatalabb nőt feleségül.

– Ne magadat okold, gyermekem… A terméketlenséged nem a te hibád – szidta meg Caesonia. – Mindenki tudja, hogy a férjed impotens. Az előző két felesége nem csinált titkot belőle, te miért tennéd? Biztosan jót tenne neked, ha beszélnél arról, milyen csalódott vagy, hogy egy eunuchhoz mentél feleségül. De te túlságosan erényes vagy. Ez nem természetes. – De ő nem impotens! – tiltakozott Mira. – Az a helyzet, hogy… ő… mi… vagyis… – Érezte, hogy már a gondolattól is, hogy ilyen személyes dologról kell beszélnie, dühében elpirul. Hogy került ez szóba? Caesonia nevetése csilingelt, mint a harangok. – Szégyenlős kis Mira! Kimondani sem tudod, ugye? Párosultatok? Ha igen, ez nem megy csodaszámba, és egyáltalán nem kell szégyenkezned miatta. Az előző két feleségével egyszer sem tudta megtenni, legalábbis ők ezt állították. Ezért váltak el tőle, mert nem volt képes arra, hogy házastársi kötelezettségének eleget tegyen. – Fulcinius nem impotens! – ismételte Mira, ezúttal erőteljesebb hangon. – Az előző két felesége hazudott, ha ezt mondta… Biztos vagyok benne, hogy csakis az én hibám, hogy még nincs gyermekünk. Boldog házasságban élünk. Én csodálom Fulciniust, és nem értem, miért akarna bárki is ilyen szörnyűségeket terjeszteni erről a drága, kedves emberről. Mirát már nem érdekelte, hogy a császár feleségére emeli a hangját. Elborzasztotta a gondolat, hogy az emberek kinevetik gyengéd, tiszteletre méltó, tudós férjét, de Caesonia úgy látszott, mulatságosnak találta a helyzetet. Tovább nevetett. – Ó, Mira drágám! Azt hiszem, ezért élvezem úgy a társaságodat! Olyan szelíd és szende vagy… olyan védett és ártatlan. Feltételezem, hogy ez annak az eredménye, hogy fiatal korodban vidéken éltél. De ha szurkálnak, azt nem hagyod annyiban. Akkor nem rejtesz semmit véka alá. Az egész világ felé kitárod az érzéseidet. Olyan tiszta vagy, mint a napsugár, lényed üdítő ebben a városban, ahol senkiben sem lehet megbízni, és a gonosz intrikák olyan gyakoriak, mint patkányok a gabonatárolóban. – Fulcinius nem impotens! – ismételte Mira harmadjára. – Ha az emberek visszataszító pletykákat akarnak terjeszteni, akkor inkább rólam beszéljenek. Mondja meg nekik, úrnőm, hogy az én hibám… én… én nem tudok a férjem kedvére tenni a hálószobában. Először tudtam, de… de… attól félek, valami hiányzik belőlem. Nem érzek semmit, amikor ő… amikor ő… – Amikor ő micsoda? Öregember létére nyáladzik, és téged fogdos? Mi ez a képtelenség, hogy belőled hiányzik valami? – Caesonia illetlenül felhorkant. – Gyönyörű vagy, kicsi Mira! Bárkit kielégítenél karcsú, édesen gömbölyded testeddel, dús, hollófekete hajaddal és természetellenesen nagy, zöld szemeddel, melyet hosszú, fekete szempillák kereteznek… Nincs kétségem afelől, hogy az én Caligulám egy pillanat alatt a magáévá tenne, ha én nem tudnám jobban bárki másnál, hogy mi kell ahhoz, hogy szokatlan igényeit kielégítsem, és ezt ő is jól tudja. De az, hogy nem kelhetsz velem versenyre, még nem jelenti azt, hogy csúnya vagy ügyetlen vagy. Éppen ellenkezőleg. Mira nagy zavarában elfordult. A császárné rabszolgái egy falfestmény alatt várakoztak, mely három férfit ábrázolt, amint éppen egy oroszlánt hálóztak be. A szolgák bizonyára minden egyes szót hallottak. Nem mintha az uralkodó különleges, falánk étvágya meglepő lenne számukra. Caligulának, mielőtt Caesoniát feleségül vette, az volt a szokása, hogy amikor kedve támadt, ágyába rendelte egy-egy nemesember feleségét. Fulcinius elmondta, hogy a császár hogyan kényszerít egy nőt arra, hogy elmenjen vele egy mulatság kellős közepén, és miután visszatért, részletesen beszámol vendégeinek arról, hogy ők ketten mit csináltak együtt, és hogy a hölgy mennyire járatos a szerelem művészetében. Mira halálosan félt attól, hogy egyszer vele is megtörténik ez. Ha a

szőrös uralkodó megérintené őt szőrös kezével, biztosan egyenesen az arcába hányná ki a vacsoráját! Szerencsére ő és Fulcinius idejük nagy részét vidéki házukban töltötték, nem pedig Rómában, és még ha az üzleti ügyek a városba is szólították őket, akkor is csendesen éltek a hegyekben, és a lehető legkevesebbszer mentek szórakozni. Mira úgy gondolta, Caligula azt sem tudja, hogy ő a világon van, de most már bizonyára tudomást szerzett róla, hiszen valamilyen furcsa, titokzatos okból Caesonia barátnőjévé tette őt. – Azért hívott ide, hogy a férje hálószobatitkairól beszélgessünk? – kérdezte merészen Mira, mert nagyon szeretett volna már véget vetni ennek a felháborító beszélgetésnek. Caesonia ismét felnevetett. – Ez az! Már megint ezt csinálod, Mira! Váratlan dolgokat mondasz… az egyik pillanatban szégyenlős és félénk vagy, a másikban pedig hetyke és szókimondó… Nem, nem ezért hívtalak ide, bár szeretnék egy tanácsot adni, és figyelmeztetni is valamire… De erről majd később. Valójában azért hívtalak, mert szeretném hallani a véleményedet, amikor egy különleges ajándékot veszek a férjemnek. – Ajándékot, úrnőm? Milyen ajándékot? – kérdezte Mira udvariasan, de gondolatai még mindig a „figyelmeztetés” körül forogtak, amit Caesonia említett. Lehet, hogy valami köze van Fulcinius beszédéhez, amit két napja a szenátusban mondott? Könyörgött neki, hogy változtasson rajta, mert annyira feltűnően és botrányosan republikánus érzületű volt, nehogy valaki azt mondja rá, hogy áruló. Félelem kúszott fel Mira hátán, ezért alig tudott Caesonia válaszára figyelni. – Tudod, drágám, Caligula az Augustus isten templomának felszentelését követő játékokat szervezi most. A város történelmének legpompásabb játéka lesz, ahogy az egy ilyen alkalomhoz illik. Ezért döntöttem úgy, hogy egy különleges ajándékot adok neki: a város legjobb gladiátorát. – A legjobb gladiátort? – ismételte Mira, de esze még mindig férje beszédén járt. Fulcinius megnyugtatta őt, hogy megváltoztatta a szöveget. Mégis lehet, hogy rosszul leplezett lojalitása a régi kormányzás iránt – ahol az emberek maguk választották vezetőiket, nem pedig rájuk erőszakolták őket – nem tetszett Caligula kémeinek és híveinek a szenátusban. Bármilyen gyalázatos dolgot mondott vagy tett az uralkodó, Fulciniuson kívül csak néhányan merték bírálni. Mira idegesen ivott még egy korty bort, mielőtt folytatta. – És ez a gladiátor itt van az iskolában, úrnőm? – A „lanista” azt állítja, hogy igen… Két jelöltje is van. Természetesen mindkettőt megnézem, de már látatlanban is a núbiai tetszik jobban. – Miért? – kérdezte Mira, miközben kétségbeesetten kutatott az emlékezetében férje szövegének leginkább uszító kifejezései után. Csak nem hagyta meg azt a részt, amikor élesen elítéli Caligula legújabb pénzügyi kiadását, a mostani játékokat? A császár elképesztő összegekért hozatott vadállatokat a világ különböző tájairól, hogy felhasználja őket a játékokon. – A férjem kedveli a négereket, mert olyan ritkák a világnak ezen a részén – magyarázta Caesonia. – Ezért gondolom, hogy egy fekete bőrű férfi tetszene neki… A másik egy brit, egy barbár, állatbőrbe öltözve. Lehet, hogy egy óriás, de akkor is könnyen eladható gallnak… és a gallok nem ritkák az arénában. Én valami különlegeset szeretnék, ami Caligulát és a tömegeket is egyaránt lázba hozza. Ha a núbiai jól küzd, és valóban olyan, amilyennek a „lanista” mondja, akkor megveszem a Brit helyett. Sajnos, a „lanista” ragaszkodik hozzá, hogy a másikat is nézzem meg legalább. Az nyilvánvalóan egy szörnyeteg. – Úrnőm – szemérmeskedett Mira –, én semmit sem tudok a gladiátorokról. Ebben az ügyben nem adhatok önnek tanácsot. Valaki mást kellett volna hívnia.

– Nem, te tökéletesen megfelelsz nekem, kicsi Mira. Nagyon jól tudom, hogy te és a férjed nem vesztek részt ilyen játékokon, amin hamarosan változtatni kell, drágám. De éppen ezért, mert kerülitek, objektíven tudsz nyilatkozni róla. Ha majd meglátod a férfiakat küzdeni, nem fog befolyásolni az, amit már régebben láttál, és nem lesz előre kialakított elképzelésed arról, hogy mit neveznek bátorságnak. Minden ember közül te vagy az, aki az ártatlanságának köszönhetően felismeri azokat a különleges képességeket, melyek egy hétköznapi embert olyanná tudnak formálni, hogy méltó legyen a császár támogatására. Két kifejezés tovább fokozta Mira növekvő félelmét: „hamarosan változtatni kell”, és „ha majd meglátod küzdeni a férfiakat”. Az első bizonyára azt jelenti, hogy Fulcinius mégis kivívta a császár támogatóinak – talán magának a császárnak is – a haragját, és ezért most titokban nyomoznak utána. Egész életét olyan megvilágításban vizsgálják meg, hogy lehetséges, hogy elárulta országát és uralkodóját. A második azt jelentette, hogy kénytelen lesz végignézni, ahogy két férfi megpróbálja egymást megölni… pedig Mira már a vér szagától és látványától is elájult. – Úrnőm, kérlek, ne kérd tőlem, hogy részt vegyek ebben! Én nem tudom elbírálni, hogy ki a bátor és vakmerő… azért nem járok a játékokra, mert gyenge a gyomrom… a férjem pedig azért nem jár, mert megérti a gyengeségemet. – Akkor meg kell edzened a gyomrodat, hogy erős legyen, mert ha valaki nem jár el a játékokra, azzal megsérti a császárt, aki pedig direkt a szórakoztatásotokra rendezi meg ezeket a küzdelmeket. Caligula nagybátyja, Claudius is részt vesz a játékokon, pedig régebben az ő gyomra sem bírta. De kitartó volt, és most már élvezi azt, amiben eddig csak vért és sebeket látott. – Claudius élvezi? – kérdezte Mira csodálkozva. Claudiust időnként vendégül látták otthonukban, az igazat megvallva ma is náluk fog vacsorázni. Soha nem beszéltek a játékokról, ha együtt voltak, inkább az etruszkok ősi történelme volt a témájuk. Mindketten, Fulnicius is és Claudius is történelemtudósok voltak, és saját értelmezésükben írták le a múlt eseményeit. – Ha még ez az ostoba, fajankó Claudius is képes élvezni a játékokat, akkor neki is legalább annyira tetszik az, ha az egyik barom legyőzi a másikat, mint neked vagy nekem. – Caesonia végighúzta hosszú, éles körmét boroskelyhének karimáján. – Ezt az ízlést meg kell szerezni, drágám, és nagyon fontos, hogy te már ma délelőtt elkezdd. Már megint egy burkolt célzás arra, hogy valami készül, valami cselszövés vagy terv, hogy rossz hírbe keverjék, vagy elpusztítsák az ő drága Fulciniusát. Valahogy le kell győznie hányingerét, amit mindig érzett, valahányszor elég hosszú ideig tanúja volt erőszaknak. – Az ön kedvéért, úrnőm, megpróbálom elkerülni az ájulást vagy a rosszullétet… – Rendben van. Akkor elküldök a „lanistáért”, és kezdhetjük. – Poharát letette egy közeli asztalra, tapsolt egyet, mire egy szolga odasietett hozzá. – Hozd ide a „lanistát”! – parancsolta. – Igenis, úrnőm… Először az iskolát járták be, ahol számtalan embert láttak, akik fabábukat csépeltek, gyakorlatokat végeztek, gerelyt hajítottak, vagy párokban bokszoltak. Mira alig figyelt rájuk, annyira aggódott a férjéért. Növekvő riadalommal gondolt vissza arra, hogy Claudius tapintatosan figyelmeztetni próbálta Fulciniust, hogy veszélyes magatartása feltűnt egyeseknek. Ő is próbálta rábeszélni Fulciniust, hogy járjon a játékokra, a cirkuszba és más szórakozási alkalmakra, melyet Caligula hozott létre, mert a császár megsértődött, ha valaki nem élvezett valamit ugyanúgy, mint ő. Ha Fulcinius egyszer árulás vádjával bíróság elé kerül, a bizonyíték ellene sokkal súlyosabb lesz, ha párosul a republikánus nézeteiről terjengő pletykákkal. Mióta Caligula trónra lépett, még nem volt ilyen tárgyalás. Tiberius uralma alatt azonban a nemesség örökös rettegésben élt, hogy

egy-egy elejtett megjegyzést vagy cselekedetet jelentenek az uralkodónak, aminek az eredménye az lett, hogy az árulót és egész családját megölték, vagyonukat pedig elkobozták. Miután a látogatás véget ért, Mira némán követte Caesoniát és a „lanistát” egy kis erkélyre, mely egy római amfiteátrumra emlékeztető apró arénára nézett, ahol az igazi játékokat rendezték. A császárné hívta, hogy üljön le mellé egy aranyozott faszékre, és Mirának, akinek már így is kavargott a gyomra, figyelmesen végig kellett néznie egy núbiai – akit a császárné meg akart venni – és egy fekete párduc küzdelmét. Caesonia – hála istennek! – már egy órája elmélyülten beszélgetett a „lanistával”, de most ravasz mosollyal Mirához fordult. – Szedd össze a bátorságodat, drága Mira. A megpróbáltatásaid azonnal elkezdődnek – majd látva Mira arcát, felnevetett. – Ugyan már, nem lesz ez ennyire rossz! – Azt hittem, hogy a két férfi egymás ellen fog harcolni – mondta Mira mereven, és ajka megremegett. – Reménykedtem, hogy mivel mindketten olyan jól képzettek, talán nem lesz vérontás. Miért harcol a núbiai egy fekete párduccal, a Brit pedig egy bengáli tigrissel? – Miért? Hát azért, mert mindketten olyan értékesek! Nem voltál itt, amikor azt mondtam, hogy nem harcolhatnak egymás ellen? Kár lenne, ha ebben a látványban csak nekünk lenne részünk. Meg kell hagynunk Caligulának és az amfiteátrumnak. Viszont ha gyengébb emberekkel harcolnak, akkor az nem igazi erőpróba. Ezért javasoltam a tökéletes megoldást! Küzdjenek úgy, mint a bestariusok – alacsonyabbrendű harcosok, mint a gladiátorok –, akik csak állatok ellen harcolnak. Ennek ellenére egy ilyen verseny jól megmutatja, hogy mindketten milyen bátrak, és így tudunk majd választani közülük. – Igen, és így nem egy jól képzett ember vére fog ma folyni… csak egy szerencsétlen, nyomorult állaté – vágott vissza Mira, majd elharapta a mondat végét, amikor eszébe jutott bizonytalan helyzete. De Caesonia nem haragudott meg. Mosolya kiszélesedett. – Pontosan, drágám! Ja, és kértem még egy változtatást, ami segít nekünk eldönteni, melyikük a bátrabb és férfiasabb… és ugyanakkor külön szórakozást is nyújt számunkra. Mira fáradtan a császárnéra emelte tekintetét. – Mi lenne az, úrnőm? – Azt parancsoltam, hogy meztelenül harcoljanak, minden ruhadarab nélkül, ami eltakarhatná csodálatos testüket. Mira nagyot nyelt, mire Caesonia viharos nevetésben tört ki. – Ó, drágám, ha most látnád magad! Olyan fehér vagy, mint a kendőm! Egy férfi férfiasságának látványa nem kellene hogy így megrémisszen, ha ahogy mondtad, a férjedet már láttad. – Hát… nem láttam igazából – dadogta Mira. Caesonia nevetése visszhangzott a kis, magas falú arénában, de Mira összeszedte magát, és azt kérdezte. – Úrnőm, feltétlenül szükséges ez, vagy csak azért csinálja, mert élvezi, hogy megaláz és zavarba hoz? – Ó, Mira, persze hogy nem! Nem akarlak zavarba hozni. Bár az igazat megvallva, szórakoztat, hogy elpirulsz. De azért is csinálom, mert azt hallottam – és magam is szeretnék erről meggyőződni –, hogy egy férfinak minél nagyobb a „szerszáma”, annál bátrabb. – Mi köze van ennek a… szerszáma… méretéhez? – fakadt ki Mira, és elpirult, hogy egy ilyen nyers kifejezést használt a férfitest azon részének megnevezésére, amit vegyes társaságban, valójában azonban bármilyen társaságban megnevezhetetlennek tartott.

– Nem illik két hölgynek olyan férfi testéről véleményt mondania, aki nem a férje. – De hát a férfi szerszámának mérete mindent elárul! Egy férfi a bátorságát a férfiasságából meríti, az pedig a szerszámától függ… vagy talán Caligula szerint, a kitartásától… tehát ebből következik, hogy ha két férfi minden más tekintetben egyforma, akkor ezt a tényezőt kell megvizsgálni, hogy meglássuk, bizonyítható-e valami a kettőjük közti különbséggel… „Lanista”! Nem így van? Mi a véleményed? A „lanista” mereven, égő arccal állt mögöttük, de Caesonia megfordult a székén, és szembenézett a férfival, mire az köhögni kezdett, és megtörölte kezével a száját. – Nem tudom, úrnőm. Ezt… az elméletet érdemes megvizsgálni. – Pontosan! – helyeselt Caesonia ismét a kedvenc kifejezését használva. – Kezdődjön hát a verseny! És ha olyan szégyenlős vagy, Mira, hogy nem mersz megnézni egy igazi férfit, akkor csak a derekuk fölött nézd őket. Ami engem illet, én mindkettőjüket tetőtől talpig megvizsgálom… mindent megteszek, hogy biztos legyek benne, hogy a legjobb döntést hozom. „Lanista”? – Igen, úrnőm! Engedjétek el a párducot! – kiáltotta a férfi, mire az aréna távolabbi végében láthatatlan csigákon felemelkedett egy vasrács. Egy pillanattal később egy gyönyörű fekete párduc szökkent ki a homokra, dühösen vicsorogva, izmai hullámzottak a tetőablakon beszűrődő napsütésben. – Jól tápláltnak tűnik – merengett Caesonia –, de éhes is. – Két napja nem evett, úrnőm. Nagyon éhes – felelte a „lanista”. – Így még érdekesebb a küzdelem. Egy másik rács is felnyílt nyikorogva, és egy magas, ébenfekete, fényes bőrű férfi lépett a ringbe. Mira csak azt figyelte meg, hogy egy háló és egy háromágú szigony van nála. Azután behunyta a szemét. – Mira! – csattant fel Caesonia. – Nyisd ki a szemed, és nézd! Hogy fogsz nekem segíteni a döntésben, ha nem is nézel oda? Mira engedelmesen kinyitotta a szemét… és elkeseredetten csak a núbiai dereka fölötti részre rögzítve tekintetét, figyelni kezdte a küzdelmet.

MÁSODIK FEJEZET A Brit izmait hajlítgatta, miközben a kapun keresztül a ringben küzdő meztelen núbiait és a fényes szőrű fekete párducot figyelte. Nem várt nagy harcot, és nem is volt. A núbiai abban a pillanatban lendítette fel a hálóját, amikor a párduc ráugrott. Aztán kecsesen félrelépett, erősen megrántotta a hálót, és amíg az állat elkeseredetten vonított és küzdött a hálóval, ő a bordái közé merítette a szigonyt. Vége volt, mielőtt elkezdődött volna. A Brit Sulhoz, a napistennőhöz imádkozott – akit népe imádott –, hogy az ő harca is ilyen könnyű legyen, de valahogy nem volt biztos benne, hogy így lesz. Sul régóta elhagyta őt, azon a napon, amikor engedte, hogy ellenségei elfogják. De ami ebben a pillanatban nagyon aggasztotta, az az volt, hogy nem úgy harcolt, mint egy retiarius, hálóval és szigonnyal, hanem mint egy trák, vékony mellvérttel, kerek pajzzsal és egy rövid, görbe karddal. Mérete miatt „myrmillones”-nek vagy „Galli”-nak akarták – így hívják a legnagyobb testűeket –, hogy teljes fegyverzetben, hosszú karddal harcoljon, de ő visszautasította, és bebizonyította, hogy van olyan gyors és ügyes, mint egy trák. Most azonban szerette volna, ha neki is vannak olyan fegyverei, mint a núbiainak. Úgy sokkal könnyebb lenne legyőznie ellenfelét. Sajnos, soha nem gondolta, hogy egyszer egy bengáli tigris ellen fog harcolni. Csak az alacsonyabb rendű

bestariusok harcoltak állatokkal, de mostanáig azzal dicsekedett, hogy ő jobb, mint azok együttvéve. Ő volt a Brit, a legjobb. Ügyességét igazi tapasztalatokból szerezte, és olyan leckékből, melyeket a szomszédaival való háborúskodás során tanult meg még Britanniában, nem pedig itt, az elmúlt években kapott kiképzése alatt. A képzés csak csiszolta meglevő képességeit, és most már nyughatatlan és türelmetlen volt, hogy Rómában a császár, Gaius Caligula előtt küzdhessen az amfiteátrumban. Hosszú idő után végre lemossa magáról a szégyent, hogy becsapták, és húsz, vézna, felbérelt szolga foglyul ejtette. Azt hallotta, hogy a legbátrabb és az arénában legyőzhetetlen harcos elnyerheti szabadságát, és emellett nagy vagyont is, neki pedig nem volt kétsége afelől, hogy bárkit legyőz, akit ellene kiállítanak, még a núbiait is. Vitathatatlanul gyorsabb volt, és a fekete nem ért fel sem az erejével, sem a kondíciójával. Soha nem tudná csapdába ejteni úgy, ahogy a párducot is a hálójába csalta, nem tudná megölni őt, inkább ő halna meg. De mi ez a képtelenség, hogy állatokkal kell harcolniuk? Egyiküknek sem árulták el, hogy miért kell párduc, illetve tigris ellen harcolniuk, vagy hogy ki előtt kell bizonyítaniuk bátorságukat, és miért kell meztelenül küzdeniük, hogy még a szokásos ágyékkötő sem lehet rajtuk, ami eltakarná intim testrészüket. Ez is csak egy újabb lealacsonyítás és megalázás volt, amiért a rómaiaknak egy napon fizetniük kell… és meg is fognak fizetni érte. Maga Caligula is… a Brit ebben biztos volt. Először azonban le kell győznie a tigrist, de sajnos, neki nem volt hálója, mint a núbiainak, csak egy rövid kardja és egy kis, kerek pajzsa, ami a hagyomány szerint a bal oldalát védte. Újra meghajlította beolajozott izmait, és figyelte, ahogy a núbiai a párduc holttestére lép, és derékból meghajol a nézőtéren lévő fülke felé. A kíváncsisága egyre nőtt, és a rácshoz préselte arcát, de nem látta, hogy ki van a fülkében. Lehet, hogy maga a császár jött el, hogy megvegye a gladiátorokat, akik az Augustus isten templomának felszentelésekor tartandó játékokon fognak küzdeni? A „lanista” éjjel-nappal edzette őket erre a nagy eseményre. A núbiainak is, és neki is ez lesz az első alkalom, hogy közönség előtt küzdenek. Az iskola vezetője hetek óta lehetőséget biztosított gazdag patrónusoknak, hogy ellátogassanak az iskolába, figyeljék az edzéseket abban a reményben, hogy legjobb harcosait eladhatja, akik aztán valamely előkelő római család pártfogása alatt fognak harcolni. A Brit tudta, hogy többen tettek már ajánlatot érte és a núbiaiért is, de a „lanista” mindet elutasította, mondván, hogy ilyen ígéretes emberekért sértés olyan kis összeget felajánlani. A mai látogatók azonban különlegesek lehetnek, mivel a „lanista” beleegyezett a küzdelembe. Általában nagyon vigyáz rá, hogy egyik kedvence – aki anyagi tekintetben reményeit felkorbácsolta – se legyen idő előtt kitéve igazi veszélynek. Azt engedte, hogy egy-egy sérülést összeszedjenek, de vajon miért egyezett bele ebbe a kockázatba ma? Biztosan a császár van itt. A Brit egy utálkozó morgással visszahúzódott a rácstól. Várnia kell, amíg kiürül az aréna, csak azután láthatja meg, hogy ki ül az erkélyen. Most rajta volt a sor, hogy kimenjen. Érezte magán a félelem első jeleit, ezért elkezdte kidolgozni a tervét. Milyen nagy a tigris? Milyen súlyos? Sokszor hallotta, amikor a bestariusok arról beszéltek, hogy lehet legjobban legyőzni az oroszlánt, a tigrist, a medvét és más állatokat, de soha nem figyelt oda rájuk, és még soha nem állt egyetlen állat mellé sem úgy, hogy a harc szempontjából vegye figyelembe. A nyakára vagy a szívére kell mennie, döntötte el, és úgy felnyársalni a tigrist, hogy annak saját súlya döfje egyre mélyebben testébe a kardot, amikor ráugrik. Erősen kell tartania a kardot, nem szabad engednie, hogy meginogjon vagy kiessen a kezéből. Hirtelen azt kívánta, bárcsak egy gerely lenne nála kard helyett, de ahogyan a háló, úgy a gerely használatát sem tanították meg neki, mégis, elfogása előtti életéből még emlékezett rá, hogyan kell használni. Mélyeket lélegzett, és hogy uralkodjon egyre növekvő félelmén, a rómaiak iránt érzett gyűlöletére koncentrált. Hallotta, hogy egy ember megtapsolja a núbiait, de a hangot hamarosan

elnyomta a fülében dörömbölő vér, szíve pedig hangosan dobogott, amint látta, hogy egy csapat férfi rabszolga kivonszolja a párduc testét az arénából. Egy pillanattal később a közelben megcsörrent egy rács, majd felhangzott egy hatalmas üvöltés, amitől felállt a szőr a Brit hátán. Egy hatalmas sárgásbarna, fekete-fehér csíkos macska ugrott az arénába, majd az ő rácsa is csikorogva felhúzódott, miután ott állt ő a feldühödött állat előtt. Nem volt hova menekülni. Egy ketrecfélében állt, mögötte a leengedett rács. A tisztességét megőrizve az egyetlen lehetséges dolgot tette. Nyugodtan besétált az aréna közepére, miközben feszülten figyelte a tigrist, hogy az mit felel erre. A látványa vagy az illata volt, ami felhívta rá az állat figyelmét, de közeledtére a tigris lefeküdt. Farkát a feje köré csavarta, és így egy óriási, játékos kiscicára emlékeztette, aki egy gyanútlan rágcsálóra készül lecsapni. Csak éppen nem kiscica volt, hanem egy jól fejlett, félelmetes erejű és szépségű tigris. Szerencsére ő sem volt gyámoltalan kisegér. Legalább volt fegyvere, nem úgy, mint azoknak a szerencsétlen, kiképzetlen elítélteknek, akiket reggel a játékok kezdetén vadállatok elé vetnek, hogy meghozzák a tömegek étvágyát a délutáni gladiátorharcokhoz. A tigris azonban sokkal nagyobb volt, mint amire számított. Hatalmas feje volt, és apró, sárga szeme csillogott a beeső délutáni fényben. – Öld meg! – kiáltotta egy női hang az erkélyről. A férfi nem tudta, hogy a nő kiáltása neki vagy az állatnak szólt. Felemelte kardját, és várt. A tigris továbbra is fekve maradt, farka hatalmas feje körül rángatózott. A férfi lassan megindult felé, fűzős szandálja halkan csikorgott a mély homokban, ahogy ment. A homok azért volt, hogy felfogja a vért. A férfi most egy nagy vöröses folt előtt állt meg, ott, ahol az előbb a párduc feküdt véresen a hálóban. A tigris orrát megcsapta a vér szaga, mellső lábain karmait kiengedve előrelendült, és vicsorgott. Nagyon szép állat, – gondolta a Brit, és megcsodálta sárgásbarna, hullámzó izmait és vastag bundáját. Bőréből csodálatos ruhát lehetne varrni télire. Sajnálta, hogy meg kell ölnie egy ilyen gyönyörű példányt, de ez volt az egyetlen lehetősége. Ó, hatalmas Sul, adj erőt és bátorságot. Még közelebb ment. A tigris egy lépést hátrált. Ez azt jelenti, hogy mégsem akarja megtámadni? Felemelte pajzsát. Egy zokogáshoz hasonló hang hallatszott az erkélyről. A következő pillanatban a tigris ugrott. Mira felkiáltott. Hangja egyszerre volt rémült, elutasító és lenyűgözött. Szemét nem tudta levenni a látványról, ahogy a tigris a szőke óriásra vetette magát. Önkéntelenül felugrott, és megmarkolta a fülke rácsát csakúgy, mint Caesonia, aki izgalmában és vérszomjúságában tette ugyanezt. A tigris és a férfi elestek, az állat teste betakarta a férfiét, hátratántorította, és egy pillanatig úgy tűnt, mintha átölelték volna egymást. A férfi hátradőlt, és a tigris alá esett. Mira biztos volt benne, hogy az állat darabokra tépi, vagy élve felfalja. Miért nem döfött a kardjával, vagy miért nem használta a pajzsát, hogy megvédje magát a karmaitól? Nem látta a kardot, ezért azt hitte, hogy a Brit elvesztette a dulakodásban. A tigris felpúposította a testét, és hátsó lábaival végigszántotta a férfi combjait, mellső lábai pedig a feje melletti két oldalon a homokot. Úgy tűnt, mintha felállt volna négy lábára, majd hirtelen összeesett, és hatalmas sárgásbarna teste majdnem teljesen beborította a hasonlóan nagy férfitestet . – Gyönyörű látvány… – mondta Caesonia, s izgatottan kapkodta a levegőt. – De sajnos, túl rövid… Mira lerogyott a székére, mert térde úgy remegett, hogy attól félt, összeesik. Hányingere egyre erősebb lett, de minden akaraterejét összeszedve sikerült legyőznie. Hangosan zihált, becsukta a szemét, hogy ne is lássa a haldokló férfin elterpeszkedő tigrist, de képtelen volt nem odanézni, ezért megint kinyitotta. Hihetetlen! A férfi felemelte a tigris testét, lebillentette magáról, és

felállt. Teste és a halott állat fehéres hasa alja véres volt. Szinte gőgösen húzta ki beledöfött kardját. Dicsőség Zeusznak! Megölte a tigrist, de milyen áron? Lábán és karján a párhuzamos karmolások vérben áztak. Mirát elfogta az ismerős gyengeség. Hogy ne ájuljon el, a sebek helyett a gladiátor hatalmas termetére és izmos felépítésére koncentrált. A szőke óriás, aki valóban a leggyönyörűbb férfi volt, akit valaha is látott, meggondolatlanul felegyenesedett, a fülke felé nézett, és úgy állt egy percig Caesoniát és őt bámulva a világ legtüzesebb és legkékebb szemével. Mira megkövült. Még Caesoniának is elakadt a szava. Ő is olyan komolyan nézte a Britet, mint az őt. – Nem is volt rossz egy brittől – mondta végül vonakodva. – „Lanista", szeretném mindkettőt együtt látni. Maradjanak meztelenek, de előbb tisztítsa meg az arénát, és mossa le a Britről a vért. A barátnőm rosszul van a vértől… ja, és hozzon még bort. – Parancsára, úrnőm, máris intézkedem. A „lanista” elsietett, hogy teljesítse a császárné parancsát, aki aztán elfoglalta helyét Mira mellett. Felsóhajtott, és kisimított egy tincset a homlokából. – Valld be, hát nem izgalmas? Nem érezted, hogy valami csodálatosan ingerlő és szenvedélyes érzés árad szét benned? Jobb, mint egy éjszaka a férjem karjában, persze ezt soha nem vallanám be neki. De az ilyen heves érzések jogosan hasonlíthatók a szexuális gyönyörhöz, nem gondolod? Mira csak bámult, megszólalni nem tudott. Caesoniából kitört a nevetés. – Jaj, elfelejtettem, te semmit se tudsz a gyönyörről. Szegény, kicsi Mira! Nagyon sokat veszítesz, de mostantól már tudod, hogy mit. Fiatalabb férjre van szükséged, nem arra a kiszáradt, vén csontra, akihez feleségül mentél. Ettől Mira újra magához tért. – Kérem, ne nevezze az én drága Fulciniusomat vén csontnak – mondta elakadó lélegzettel. – Soha nem kell nekem más férj, csak ő. – Micsoda? – Caesonia hitetlenül rebegtette szempilláit. – Nem szeretnél valakit, aki robusztusabb? Valakit, olyat, mint mondjuk a szőke Brit? Itt van a férfi számodra, gyermekem. Soha nem láttam még nála szebb példányt. Még magával Jupiterrel és Marssal is felveszi a versenyt. Olyan, mint egy isten. Milyen kár, hogy a férjemnek akarok férfit választani, nem pedig magamnak! – Mégis a núbiait választja? – Mira ruhájába törölte izzadt tenyerét. Mellkasa is nyirkos volt, és hullámzott inge alatt. – Mindketten valóban bátran küzdöttek, mégis úgy gondolom, hogy a Brit harca nagyobb teljesítmény volt, hiszen neki csak egy rövid kardja volt, míg a núbiainak hálója és szigonya. – Pontosan, kis Mira, én is így gondolom. De… nos, majd meglátjuk. Mindkettőt alaposan megnézem, mielőtt végleg eldönteném, kit választok. Egy szolga bort hozott, amiből Mira mohón inni kezdett. Az ital megnyugtatta remegő gyomrát, és közben próbált nem gondolni arra, hogyan csöpögött a vér a brit lapos hasára, s milyen sebei voltak a lábán és a karján. Ugyanakkor nagyon szeretett volna meggyőződni arról, hogy sérülései nem komolyak, és idővel majd begyógyulnak. Rövid idő múlva a „lanista” visszatért. Ezúttal az arénát átszelve közeledett feléjük. Mögötte jött a két gladiátor. Szíjas szandáluktól és a Brit sebeit bekötöző rongydaraboktól eltekintve olyan meztelenek voltak, mint akkor, amikor kijöttek anyjuk hasából. Mira a szőke óriás arcát nézte mereven. Megfogadta, hogy nem néz lejjebb a derekánál. Bármilyen csábító is, nem fogja kielégíteni saját buja kíváncsiságát, hogy milyen „ott lenn”. Caesoniának nem voltak ilyen gátlásai. Előrehajolt székében, lebiggyesztette ajkát, és mély torokhang tört föl torkából.

– Ó, ó – nyögte –, ha csak a szerszámuk mérete alapján kellene választanom, úgy hiszem, a Brit legyőzné az én núbiaimat… Mira érezte, hogy arca bíborszínűre változik. Növekvő szégyenérzettel, tekintete összekapcsolódott a Britével. Megdöbbentették a férfi arcának szép, szabályos vonásai. Kék szeme vadul tüzes volt, orra és magas pofacsontjai vitathatatlanul nemesi vonalúak és tökéletesen formáltak. Csak a szája nem vallott finomságra. Több volt, mint egy megfeszült, vékony vonal, mely a gyűlölettől legörbült. Mennyire gyűlölheti őket, akik azért jöttek ide, hogy azon szórakozzanak, ahogy ő a vérét ontja! A gyűlölet csodálatosan arányos testének minden izmából sugárzott feléjük. De éppen emiatt a gyűlölet miatt úgy festett, mint Zeusz szobra, mely méltán díszítené a templomot, ahová helyezték. Mira kóborló tekintete a férfi hajára siklott. Lámpafénynél aranyszínűnek látszott, de saját fényétől csillogott, és rakoncátlan hullámokban omlott a vállára. A homlokára kötött bőrszíj akadályozta meg, hogy ne hulljon a szemébe. Akaratlanul is megborzongott, amikor a férfi gyönyörű, kék szemébe nézett. Még soha nem nézett rá senki ilyen megvetően és ennyi gyűlölettel. A férfi tekintetét élesen elrántotta Miráról, Caesoniára villantotta, lenézően végigmérte, majd visszatért Mirára. Mira megbabonázva bámulta őt, olyan intenzíven, hogy alig hallotta Caesonia megismételt kérdéseit. – Nos, Mira, mi a véleményed? Te melyiket választanád? Mira nyelt egyet, és tekintetét kényszeredetten a núbiaira fordította, akire eddig még rá sem nézett. Ő is a férfiasság mintaképe volt. Kicsit magasabb, mint a brit, nem volt olyan izmos, de pontosan olyan karcsú és csillogó, mint a párduc, amit oly könnyedén, szinte kecsesen megölt. Haja fekete volt, arca közömbös, szeme úgy csillogott, mint egy vulkáni üveg, de nem árult el semmit abból, amit belül érzett. Kurta, göndör haja úgy fedte fejét, mint egy sapka, és széles, fekete mellkasán egyáltalán nem volt szőr. Mira nem nézett lejjebb. – A núbiai valóban egzotikusabb – merészelte megjegyezni, miközben próbált igazságos lenni, de azt is mondani, amiről azt gondolta, hogy a császárné hallani akarja. – Igen, határozottan egzotikusabb – értett vele egyet Caesonia, mintha a kérdéses férfi nem hallaná, amit beszélnek. De biztosan egyikük sem érti, amit hall, – nyugtatta meg magát Mira. Ha igaz, amit a gladiátorokról beszélnek, akkor mindannyian műveletlen barmok, akiket távoli földrészekről hoznak ide, és akik nem tudnak sem latinul, sem görögül, és nem ismerik az élet finomabb dolgait. Alig jobbak, mint az állatok, és megtiszteltetésnek kellene venniük, hogy a jobb embereket szórakoztathatják, és esélyük van a felemelkedésre, szabadságuk elnyerésére, ha túlélik az amfiteátrumot. – A brit mégis valahogy tüzesebbnek látszik – jegyezte meg Mira –, de hosszabb időre volt szüksége, hogy megölje az ellenfelét. – Igaz. – Caesonia belekapaszkodott ebbe a válaszba, hogy igazolja, helyesen ítélt, amikor még egyiküket sem látta küzdeni. – A felhasznált idő többet mond, mint a „szerszámuk” mérete, nem igaz? A szerszáma. Mira, mielőtt még megállíthatta volna magát, önkéntelenül is elfordította tekintetét az átható kék szemekről, le az óriás hatalmas combjának találkozásához, ahol az arany szőr úgy ragyogott, mint a fején a haja. A bozontos aranyszínű szőr között egy rész nyúlt ki, és mozgott a nő megdöbbent tekintete előtt. De Mira mit csinált? A Veszta-szüzek vére festette vörösre arcát, amikor ismét az óriás arcára emelte pillantását. Csak nem egy gúnyos mosoly játszott a brit szája körül? Pedig mosolynak kellett lennie. Az is volt. A férfi pontosan tudta, hogy a nő mit érez, és mulatott nyilvánvaló zavarán. Mirát forróság öntötte el, meg kellett kapaszkodnia a székében, nehogy elájuljon. – Nem tudom – dünnyögte Caesonia. – Egyszerűen nem tudom. Mindketten csodálatosak. Ha a saját igényeimet akarnám kielégíteni, akkor a britet választanám, de mivel most a férjemnek

akarok örömet szerezni, azt hiszem, mégis a núbiait választom. „Lanista"! Mi lesz azzal, akit nem veszek meg? A „lanistát” megijesztette a kérdés. – Miért kérdi, úrnőm, valaki biztosan meg fogja venni, vagy ha nem, akkor én magam fogom a játékokon patronálni. Caesonia izgalmában talpra ugrott, és megrázta a fejét. – Nem, nem, nem. Ez így nem lesz jó. Akármelyiket választom, a végén úgyis egymás ellen fognak küzdeni, és ha most azt választom, amelyik nem győz, akkor a férjem jogosan fog dühöngeni. Kétségtelenül hatalmas fogadást fog kötni, és utál veszíteni. – Akkor talán mind a kettőt meg kellene vásárolnia, úrnőm javasolta a „lanista”. – Így maga irányíthatná az egész dolgot. – Hát persze, hogy ezt javasolod, ez tetszene neked, ugye? Egész életedben nem lenne több anyagi gondod, ha úgy döntenék, hogy mindkettőjüket megveszem. De nem, én csak az egyiket akarom – a legnagyobbat, a legjobbat… – Úrnőm, csak akkor lehet eldönteni, hogy ki a jobb, ha egymás ellen harcolnak – tiltakozott logikusan a „lanista”. – Azt viszont nem engedhetem, mert esetleg mindketten súlyosan megsebesítik a másikat, és akkor egyikükből sem lesz hasznom. – Én tudok egy jobb megoldást – jelentette ki Caesonia, miközben Mira a Brit tüzes, kék szemébe bámult, és neheztelt azért a röpke, gúnyos mosolyért. – Mi lenne az, úrnőm? – érdeklődött udvariasan a „lanista”. – Megveszem a núbiait, ahogy eredetileg terveztem, de hogy elkerüljem azt, hogy esetleg legyőzi őt az a nyomorult óriás, el kell tiltania a Britet a gladiátorokkal való küzdelemtől. Csak állatokkal harcolhat, ahogy ma is. – De úrnőm, ezt nem tehetem! – toporzékolt mellettük a „lanista", és kezét tiltakozóan felemelte. – Túl képzett gladiátor ahhoz, hogy egy bestarius szintjére alacsonyodjon. A tömeg rögtön észre fogja venni a bátorságát, és csodálkozni fog, hogy miért tartom vissza. Már csak a testméretei is kiemelik az átlagos emberek közül. Így elveszthetném a jó híremet, csalással vádolnának, hogy előre eldöntöm a végeredményt, vagy hogy más hasonló bűnöket követek el. Caesonia olyan vészjóslóan húzta ki magát, amilyen vészjóslóan csak tudta. Mira kiegyenesedett a székén, mert tartott a császárné természetétől – ami egyesek szerint legalább olyan rossz volt, mint a császáré, ha nem rosszabb –, és egy időre megfeledkezett a Britről. – Vitatkozni merészelsz a császár feleségével? Biztos vagyok benne, hogy valamit ki tudsz találni, te hitvány féreg. Egy egész sereg oroszlán vagy tigris ellen állítsd ki, mert muszáj! Mondd, hogy ez egy különleges esemény, egy egyedülálló verseny, ahol egy óriás méri össze az erejét a nagymacskákkal. Nem érdekel, mitcsinálsz, de csinálj valamit! Nem hagyom, hogy a Brit mindenkit legyőzzön a játékokon, és végül az én núbiaimmal kerüljön szembe, akit megöl. Ezt nem akarom. Megértetted? Ezt nem akarom! Nem hagyom, hogy a férjemet egész Róma előtt megszégyenítsék. – Tökéletesen megértem, úrnőm – hunyászkodott meg a „lanista”, és bronzszínű arca falfehér lett, ajka pedig dühösen megfeszült. – Úgy lesz, ahogy javasolta. Egyszerre egy tucat vadállat ellen fog kiállni. Mira mozdulatlanul ült, kezdte felfogni, hogy mit is hallott. Ez igazságtalanság! Rendszerint csak a legelvetemültebb gonosztevőket büntették azzal, hogy több állat ellen kellett küzdeniük. Valójában ez kivégzés volt.

Senki sem – még egy rövid karddal és egy kerek pajzzsal felfegyverzett óriás sem – tud legyőzni egy tucat éhes oroszlánt és tigrist. Tekintete visszatért a férfira az arénában, aki olyan bátran harcolt ma, csak azért, hogy egy nő szeszélye a biztos halálba küldje. Azon vette észre magát, hogy talpra ugrik. – Úrnőm, Caesonia, …várjon! Én tudok egy másik megoldást. Caesonia odafordult hozzá, festett arca még mindig vörös volt, szeme villogott. – Mi az, Mira? Összeszedted magad annyira, hogy végre elmondd a véleményedet, amiért idehívtalak? – Igen, úrnőm. Nincs szükség arra, hogy a Britet a biztos halálba küldjük, vagy hogy a „lanistát” megfosszuk a pénzétől, amit egy becsületes eladás után kapna. Jobb ötletem van. Én magam veszem meg a Britet. Jogom van hozzá, ha úgy akarom. Caesonia egy pillanatig rábámult, majd hátrahajtotta a fejét, és felröhögött, mint egy közönséges halkereskedő felesége. – Te? Te veszed meg a Britet? – A nevetéstől csuklani és köpködni kezdett. – Mi okból, ha szabad kérdeznem, mivel már megmondtam, hogy nem kívánom újra az arénában látni, ha csak nem vadállatok ellen küzd, gladiátorok helyett? – Hát, nem is tudom. De majd kitalálok valamit. Biztosan jó hasznát veszem majd hatalmas erejének. – Jó hasznát! Ó, igen, kicsi Mira… és csodálatos szerszámának is! Ez áll váratlan ajánlatod mögött? – Caesonia erkölcstelen mozdulatot tett, mielőtt abbahagyta volna trágár nevetését. – Ó, ez már igen! Caligula fetrengeni fog a röhögéstől, ha elmondom neki, mi történt itt ma! A szende kis Mira úrnő ágyába szeretné vinni a szőke óriást. – Nem az ágyamba! – vágta rá Mira. – Soha nem tennék ilyet szegény Fulciniusommal, akarom mondani, drága Fulciniusommal. – Ó, és miért nem, drága gyermekem? Nem te lennél az első római hölgy, aki egy rabszolgát vesz, hogy felmelegítse az ágyát, ha már a férje nem teszi meg neki. Nézd meg azt a férfit, szemérmes kis galambom! Nyisd ki azt a hatalmas zöld szemed, és nézd meg! Mira megnézte, de már halálosan megbánta elhamarkodottan tett ajánlatát. A Brit is őt nézte, és szája megint gúnyos mosolyra húzódott, mintha a kínos beszélgetés minden egyes szavát értené. Valóban megértette? Az utóbbi néhány percben egyre fehérebb lett, mostanra pedig hamuszínű ábrázata a „lanistáéhoz” hasonlított, pedig előtte bronzbarna volt. – Bolond lennél, ha nem vennéd meg, és nem használnád kedved szerint, Lady Mira, amit magam is szívesen megkockáztatnék. Ha az a szerencsétlen férjed kifogásolná, mondd meg neki, hogy én parancsoltam neked, hogy vedd meg, hogy ne kerülhessen szembe az én núbiaimmal az amfiteátrumban. – Caesonia megpördült, és a „lanistára” nézett. – Gyere, barátom! Mi a legalacsonyabb és legjobb ajánlatod ezekért a férfiakért? A „lanista” mindkettőjükre ugyanazt az összeget mondta. Mirának felháborítóan sok volt. Hozományának majdnem a felét oda kellene adnia érte – bár még teljes egészében megvolt, mert Fulcinius mindent megadott neki, amire csak szüksége volt –, de mit mond majd a férjének? Hogy magyarázza meg, hogy ilyet magától felajánlott? Csúnya, gonosz pletykák fognak elterjedni róla. Fulcinius talán sejteni fogja, hogy azért tette, amit Caesonia is mondott. Mennyire meg fogja vele bántani! – Az túl sok – csattant fel Caesonia. – Én könnyen kifizetem, de Lady Mirának ez nagyon sok.

– Megér annyit, úrnőm. Több pénzt kapnék érte, ha azt tenném, amit eredetileg javasolt, hogy vadállatok ellen állítsam ki, és fogadásokat kössek a végeredményre. Most, hogy belegondolok, sokkal jobb megoldás lenne. A tömeg imádná. – Kifizetem! – hallotta magát Mira. A „lanista” elégedetten elmosolyodott. – Akkor megegyeztünk, hölgyeim. Ma este ott lesz az áru láncra verve a kapujukban. – Kitűnő! – Caesonia is elmosolyodott, és megfogta Mira karját. – Ne nézz már olyan kétségbeesetten, gyermekem! Lehet, hogy a te szerzeményed szórakoztatóbbnak és értékesebbnek fog bizonyulni, mint az enyém. A jövőben kíváncsian fogok várni minden részletet arról, hogyan alkalmazkodik az új szolgád a ti túlságosan is komoly és csendes otthonotok életéhez. Igyunk még egy pohár bort, mielőtt elmegyünk. Van még egy dolog, amit meg kell beszélnünk, ami sokkal fontosabb, mint gladiátorok vagy jóképű rabszolgák vásárlása. – Igen, úrnőm. Mirát halálos rettegés kerítette hatalmába, ahogy követte Caesoniát le az erkélyről.

HARMADIK FEJEZET Tunikába öltözve cellájában a Brit lerogyott egy háromlábú székre, mely az egyetlen bútordarab volt a kis fülkében, eltekintve a megemelt, keskeny szalmazsáktól, amin aludt. Megvetette magát a gyengeségéért, és próbálta fékezni a remegését. Bénító félelmet érzett, ha eszébe jutott, milyen sors várna rá, ha a karcsú, kis római nő nem vette volna meg, hogy a személyes rabszolgája legyen. Sértette a gondolat, de be kellett vallania, hogy a nő megmentette az életét. Akkor sem tudna legyőzni tizenkét olyan vadállatot, mint a mai, ha úgy harcolna, mint egy isten. Nem lett volna több lehetősége. Szerencséje volt, hogy meg tudta ölni a tigrist. Ha elmulasztja azt az első esélyt, amikor gyomrába mártotta a kardot, és végighasította a hasát, hogy a szívét elpusztítsa, a tigris széttépte volna. A kép és az állat átható bűzének emléke ismét oktalan félelemmel töltötte el. A velejéig hatolt a szégyenérzet. Lehajolt, és megérintette a lábszárán a kötést. Csontig szántottak bőrébe a tigris karmai, pedig az állat nem is teljes erejéből támadott. Kínzó gyötrelem volt a fájdalom, a vér átütött a kötéseken. Még előtte állt a megpróbáltatás, amikor cafatokban lógó húsát újra összevarrják, de ez most egyáltalán nem számított. Nem, az, amitől úgy remegett, mint egy nyárfalevél, nem volt más, mint a tény, hogy minden, amiért az elmúlt három évben harcolt és élt, egy nő szeszélye miatt egyetlen pillanat alatt majdnem odalett. Csak egy másik nő ajánlata mentette meg, de ő is azonnal megbánta, ahogy megtette. Rögtön látta szép arcán és zöld szemében. Mindkét nőt gyűlölte. Megfosztották őt a lehetőségtől, hogy tisztességesen harcoljon az amfiteátrumban, és megvalósítsa tervét, ami erőt adott neki, hogy kibírja mindazokat a kínokat, amiket egy ember csak elszenvedhet… Most hogy kerüljön a császár közelébe? Hogy pusztítsa el őt és mindazt, amit képvisel? Régebben minden gyűlölete a jelentéktelen kereskedő, Basil ellen irányult, de azóta talált egy nagyobb célpontot: Gaius Caligulát, a jelenlegi császárt. Ő az, aki árulásra ösztönzi az olyan söpredéket, mint Basil. Ha megölné a kereskedőt, azzal semmin sem segítene. Csak a császár megölésével tudna bosszút állni önmagáért, de nemcsak önmagáért, hanem azért a száz és ezer emberért, akik vérük kiontásával szórakoztatják a római kutyákat, akik elegáns tógába öltözve, büszkén vallják magukat a világ urainak. Elhatározta, hogy olyat tesz, amit soha életében nem fognak elfelejteni. Úgy tervezte, hogy azon a napon, amikor az amfiteátrum éljenző közönsége

előtt elnyeri szabadságát, átugrik a barikádokon, kivágja a császár fekete szívét, majd egész Rómához fellebbez, hogy hagyják meg életét, mert megszabadította a világot a legsötétebb szörnyetegtől. De még ha halálra is ítélik, legalább boldogan hal meg abban a tudatban, hogy bosszút állt, és megtette, amit a törzsi tisztesség kívánt tőle. Most pedig élete hátralévő részét azzal töltse, hogy ölebe lesz annak a nőnek, aki elpirult a meztelensége láttán, de semmit nem tett, hogy megakadályozza a megaláztatást? Ő aztán nem! Ő, aki egykor egész Britannia uralkodója lehetett volna. Azé az országé, ahol a legközönségesebb bugris is messze felülmúlja a legelőkelőbb római polgárt is. Megesküdött, hogy kivárja a megfelelő pillanatot, és megöli a nőt. Amikor az ágyába hívja, először ő maga kielégül – felszántja a nő hasát, hogy majd belehal –, aztán fehér nyakára fonja ujjait, és lassan kiszorítja belőle az életet, majd megtört, meztelen testét a Tiberisbe dobja. Ez a gyors halált fogja jelenteni számára, mivel termete és ereje miatt végül vissza fog kerülni az arénába. Csak ott tudja visszaszerezni a becsületét, ami nélkül nem más, mint egy nyafogó, értéktelen lény, aki arra sem érdemes, hogy egyáltalán valamilyen neve legyen, nemhogy az, amit apja adott neki. Szivárgó sebeitől elvonta figyelmét az a reményteljes gondolat, hogy mit tehet azért, hogy megszépítse tönkretett életét. Bereteszelt cellaajtajánál mozgolódás támadt, mely megszakította komor gondolatainak menetét. Felnézett, és meglátta a belépni készülő „lanistát” és egy barna hajú, barna szemű leányt. – Brit! Hoztam egy varrónőt, hogy összevarrja sebeidet! – dörögte a „lanista”. – De csak ennyit fog tenni, én pedig közben itt fogok állni, és figyelek. A Brit felemelkedett, és így a lány és a „lanista” fölé tornyosult. A lány belépett, egyik kezében egy kosarat, másikban egy vizeskancsót tartott. – Azt mondtad, ha jól harcolok, egy órára őt is megkaphatom – emlékeztette edzőjét, aki egyáltalán nem volt híres arról, hogy kemény edző, és tudja, hogyan kell harcolni. – Igaz, de nem téged választott a császárné. – A „lanista” bereteszelte az ajtót, és hűvösen figyelte a Britet a rácson keresztül. – Ezért most nem kaphatod meg a lányt. A núbiaié lesz egy órára. Azonkívül a néger még kap egy királyi vacsorát is és egy tömlő finom bort, amilyet te még soha nem kóstoltál nyomorúságos életed során. – Tehát a császárnét szórakoztattuk ma – jegyezte meg magának a Brit. – Gondoltam. – És még egy gazdag, befolyásos szenátor feleségét. Micsoda szerencséd van, hogy a halál torkából egy ilyen szép, fiatal hölgy ágyába mehetsz. Most pedig ülj le, hadd kezdje el a lány a dolgát. Nem küldhetlek Lady Mirához véresen és cafatokban lógó hússal. Elájulna, ha meglátna. A férfi leült a szalmazsákra, egyik lábát kinyújtotta és a székre tette, a lány pedig buzgón fölé hajolt. Csinos, pirospozsgás, gömbölyű teremtés volt. Visszataszító szaga ellenére a férfi már alig várta, hogy az ágyába vihesse… de nem mosolygott rá, és nem is árulta el, hogy mekkorát csalódott. Azóta nem mosolygott őszintén, amióta láncra verve, lázasan elhurcolták hazájából, és egy ketrecben Rómába szállították. Túl sokszor csalódott azóta, ami távolról sem volt már normális. Nem, nem szerzi meg a „lanistának” azt az örömöt, hogy megtudja, mennyire akarta a lányt. Csak azért akarta, hogy megint megérinthessen valami puhát, és megtudja, hogy még mindig férfi, mindazok ellenére, amiket elvettek tőle. Nem nézett a lányra, miközben az dolgozott, és a „lanistára” sem fordított több figyelmet. Ehelyett azon tűnődött, milyen lesz az új élete azonkívül, hogy „szerszámát” egy gazdag római hölgy testébe teszi. Csak nem hitte, hogy nem hallja a beszélgetésüket? Vagy talán nem érti? A római nők éppolyan romlottak, mint a férfiak, mégis volt bátorságuk a briteket barbároknak és faragatlanoknak nevezni! – Légy tisztelettudó Lady Mirával szemben! – figyelmeztette a „lanista”.

– Különben rövidesen visszakerülsz ide, aminek én nagyon örülnék. A Brit felhúzta a szemöldökét, de nem tudott lenézni a „lanistára”. Első találkozásuk óta ellenségek voltak. Bántotta a tréner büszkeségét, hogy már olyan sok mindent tudott a küzdelemről, az pedig még annál is jobban, hogy jól beszélt latinul, és valamennyit még görögül is és németül is. Kigúnyolta őt, mert alacsony helyzete ellenére megjátszotta az előkelőt, és megtett mindent azért, hogy megalázza és megfossza a büszkeségétől, de semmi nem olthatta ki a gladiátor szívében izzó gyűlöletet. Nem felelt. Arcizma sem rándult, amikor a lány savanyú bort öntött a sebére, és hozzálátott, hogy bekötözze. – Készen vagyok – mondta, és felállt, miközben őszinte elismeréssel a férfira mosolygott. – Olyan jó, mintha egészséges lenne. Minden jót kívánok neked, bárhová is vet a sors. Három év alatt ez volt az első kedves szó, amit hallott. Válaszképpen kinyújtotta kezét, és megmarkolta a nő telt, puha mellét. Tenyere alatt érezte a lány heves szívdobogását, aki meg sem próbált elhúzódni. – Hé, vedd le róla a kezedet! – kiáltott rá a „lanista”. – A núbiaihoz megy, te pedig, ahogy rendesen meg leszel láncolva, mész az új úrnőd házába, javasolni fogom neki, hogy minden héten egyszer veressen meg. Ha ért valamit az új rabszolgák betöréséhez, akkor egy cellába zárat, és egy teljes hónapig nem ad mást, csak kenyeret és vizet. A Brit nem is figyelt kínzójára. A puha mellű lány barna szemébe nézett, és megesküdött magának, hogy nem felejtkezik meg a tervéről. Bosszút áll önmagáért, a lányért és számtalan hozzájuk hasonló emberért, akik mind Caligula hatalmának és erejének az áldozatai voltak. A bosszú tartotta életben. Úgy vágyott rá, mint egy szomjhalál küszöbén álló ember a vízre. Akár az életét is odaadta volna érte. – Viszontlátásra – suttogta a lány. A férfi megszorította a mellét, majd elengedte, és amíg a lány el nem ment, a falat bámulta. Már majdnem vacsoraidő volt, mire Mira hazaérkezett. Amikor kilépett a hordszékből, Chilo felesége, Ifida sietett elé. – Úrnőm, úgy örülök, hogy végre itt van! A nemes Claudius, a vacsoravendége már megérkezett. Ő és az úr az ebédlőben várják önt. Mira szíve nagyot dobbant. Már nem tud Fulciniusszal négyszemközt beszélni vacsora előtt. El kell viselnie az egész esti étkezést, italozást, zenét, felszínes csevegéseket, melyek már nem kötötték le a figyelmét, hiszen egy hatalmas római kard függött a fejük felett arra várva, hogy lecsapjon rájuk. Bájosnak kell lennie, és mosolyognia annak ellenére, hogy szívét félelem marcangolja, és az el nem mondott kín súlyos teherként nehezedik lelkére. Júnó, segíts! Nem hitte, hogy képes lesz rá. – Mondja meg a férjemnek, hogy megérkeztem, és hamarosan csatlakozom hozzá. De először meg kell mosakodnom, és át is kell öltöznöm. Küldd Serenillát a hálószobámba, és mondd meg a konyhai szolgáknak, hogy feltálalhatják az első fogást. – Igenis, úrnőm. Ifida meghajolt, és elsietett, Mira pedig belépett a ház előcsarnokába. A szökőkút lágyan csobogott, a csillagok már fenn ragyogtak, a levegőben rózsaillat terjengett. Mira nem állt meg gyönyörködni a békés látványban, a márványoszlopok között a hálószobájába sietett. Megállt egy hatalmas szekrény előtt, melyben a ruhái voltak. Nem várta meg Serenillát, levetette utazóruháját, kinyitotta szekrényét, és kivett egy puha, citromsárga stólát, egy arannyal kivert övet és egy hozzáillő brosst, melyben gyémántok csillogtak. Már majdnem teljesen felöltözött, mire Serenilla kifulladva megérkezett. – Nagyon sajnálom, úrnőm, hogy megvárakoztattam. A nemes Claudius kiöntött egy pohár bort a tógájára, és megpróbáltam kivenni a foltot.

– Semmi baj, Serenilla. Gyorsan fésülj meg! – Leült egy apró ébenfa székre, és lüktető halántékára szorította ujjait. Más körülmények között a Claudius tógájára esett folt nagy aggodalom tárgya lett volna. Amikor ellátogatott hozzájuk, mindig történtek kisebb balesetek, ügyetlen mozdulatok, mert Claudius sántított, dadogott és nyáladzott, ami egy furcsa szerencsétlenség eredménye volt, és egyetlen orvos sem tudta meggyógyítani. Mira mindig félt, hogy Claudius zavarban érzi magát emiatt, és így nem élvezi a náluk töltött időt, ezért apróbb dolgokban mindig megpróbált enyhíteni kényelmetlen érzésén, és elkerülni az ilyen baleseteket, de most nem tudta sajnálni. Csak Fulciniust sajnálta. Szörnyű veszélyben voltak. Caesonia nemcsak azért hívta Mirát a gladiátoriskolába, hogy segítsen kiválasztani férjének szánt ajándékát, hanem azért is, hogy bizalmasan figyelmeztesse, életük veszélyben van, mert Caligulának sürgős szüksége van a kincstárai feltöltésére. A császár arra használta hatalmas vagyonát, hogy megépíttesse Augustus isten templomát, és pénzelje a felszentelési ünnepen megrendezett játékokat. Ezért most már nem tudta kielégíteni a terjeszkedő, mohó birodalom pénzéhségét. Tartozásainak nyomására kétségbeesetten új forrásokat kezdett keresni, ahonnan pénzt szerezhet anélkül, hogy több millió szeszterciuszt kellene kifizetnie azért, hogy csapatai eljussanak a föld legtávolabbi sarkaiba is, ahol távoli népek még arra várnak, hogy leigázzák őket. A legkönnyebb és legkényelmesebb módot azonban itthon találta meg. Csak annyit kell tennie, hogy jó indokot találjon arra, hogy idősödő római szenátoroktól, mint például Fulcinius is, elkobozza a földjét, villáit, címeit, olívaligeteit. Az indok természetesen árulás lenne. Az árulási tárgyalások, amiktől úgy rettegtek Tiberius uralkodása alatt az emberek, lassan kezdtek újra visszatérni. Természetesen az áldozatok az olyan szókimondó, független gondolkodású, gyakran kritikus szenátorok voltak, mint Fulcinius, akik a régi rendszer után vágyódtak, és az erényes köztársaság visszatérését óhajtották. Caesonia attól félt, hogy ha egyszer elkezdődnek ezek a tárgyalások, akkor semmi a világon nem állíthatja meg őket, és nem befolyásolhatja a kimenetelüket – ami nem más, mint azonnali halál az elítélt, felesége, örökösei és legközelebbi családtagjai számára. A szenátus olyan lenne, mintha egy hatalmas seprű kisöpörte volna belőle az összes embert, aki egyetlen bíráló szót mert szólni maga a császár vagy uralkodási módszer ellen. És így Caligula kincstárát újra elárasztaná az arany. Lehet, hogy Fulcinius számára már túl késő, – mondta Caesonia Mirának, de ha a férfi eljárna a játékokra és a cirkuszba, hízelegne az uralkodónak, vagyonának egy részét pedig felajánlaná a császár kisded játékainak a finanszírozására – és ha Mira több időt töltene Caesonia mellett, hízelegne a császárnak, amiben csak tudna –akkor talán… talán Caligula haragja Fulcinius helyett valaki másra irányulna. Caesonia azért figyelmeztette Mirát, mert nagyon kedvelte – tudta róla, hogy ártatlan és erényes, de legfőképpen azért, mert szórakoztató különcnek találta. – A magad módján, kicsi Mira – mondta neki –, te is éppen olyan érdekes vagy, mint a núbiai, akit ma vettem. Nem érdekel a pocakos férjed, miatta nem tettem volna semmit, hogy figyelmeztesselek… De miattad, Mira, mert olyan őszintén kedves vagy hozzám, nem terjesztesz pletykákat rólam, nem gyalázol a hátam mögött, mert te vagy az utolsó ebben a városban, aki elcsábítanád tőlem a férjemet, megadom neked ezt az esélyt, bár elég csekély, hogy javíts a férjed és a saját viselkedéseden, mielőtt még túl késő lenne. De hogyan tudná Mira elkerülni a katasztrófát ilyen rövid idő alatt? Caligula a felszentelési ünnep után kívánja kiválasztani az első áldozatot, és addig mindössze három hét van. Kémei azóta már gyűjtik a bizonyítékokat, lefizetnek rabszolgákat, és sötét sarkokban hallgatóznak. Lehet, hogy már a házba is beférkőztek. Mira megrándult, amikor Serenilla meghúzta a haját. Mit tud valójában a szolgájáról, aki a haját fésüli, elkészíti az ételét,

márványpadlóját sikálja, és valószínűleg minden szót hall, ami ő és Fulcinius, valamint Fulcinius és vendégei között elhangzik. Büszke volt rá, hogy kedves és jóakaratú gazda, de lehet, hogy a szabadság ígérete és a jog, hogy a rabszolgák durva tunikája helyett tógát hordhat, ellenállhatatlan csábítás még Chilónak is, akiben pedig Mira mindenkinél jobban megbízott. Legfőbb szolgája ne akarná, hogy fia szabad emberként nőjön fel? Ifidának ne lenne titkos vágya, hogy még gyermek lánya egyszer majd egy római polgárhoz megy feleségül, nem pedig egy rabszolgához? És mi a helyzet Serenillával, aki annyira odavan a selyemcicomákért és a nárdusés rózsaolajparfümökért? Mindenhol lehetséges kémek vesznek körül. A gondolat úgy hasított bele, mint egy villám, és teljesen elpusztította Mira biztonságérzetét, amit pedig otthonában mindig érzett. A béke, az elegancia és az üdvös csend bizalmas légkörében, távol az utcai csőcseléktől és a fórum szónokaitól, ő és Fulcinius rendszeresen vitatkoztak politikáról, történelemről és olyan elméletekről, melyeket csak a bolond merne nyilvánosság előtt szóba hozni. Néha meghívtak magukhoz hasonló gondolkodású embereket, hogy részt vegyenek gyakran túlfűtött vitáikban. Ma esti vendégüknek, Claudiusnak, minden szerencsétlensége ellenére gyors és érdeklődő agya volt, és mert ő is vágyakozva gondolt vissza a római köztársaság elmúlt dicsőségére, gyakran hívták meg asztalukhoz. Isten óvja őket! Claudius a császár nagybátyja. Lehet-e kétséges, kihez hűséges? Mirának úgy lüktetett a feje, hogy alig bírta elviselni. – Valami baj van, asszonyom? – Serenilla letette az elefántcsont fésűt, és egy arany hajtűért nyúlt. – Olyan sápadtnak tűnik. Beteg? – Nem! Nem. Jól vagyok – hazudta Mira, és szeretett volna az ebédlőbe rohanni, hogy biztonságosabb területre terelje a beszélgetést, mint például az időjárás vagy a közelgő játékok. – Elég a fésülésből, Serenilla. Jó lesz ez így is. Felállt a székről, és kiviharzott a hálószobából, Serenillával a nyomában. – De, úrnőm, az ékköves fésűje! Egy pillanat alatt feltűzöm a… Mira már félig átment az oszlopos udvaron, aminek a végén volt az ebédlő, amikor Ifida sietett elé felemelt kezekkel. – Úrnőm, valami felfordulás van az udvaron! – Akkor várjanak. Nincs időm ilyen apró-cseprő problémákkal bajlódni – csattant fel szokatlanul goromba hangon, ami láthatóan meg is döbbentette Ifidát. – Küldd oda Chilót, hogy nézze meg, mi az. Félrelökte a meglepődött szolgát, és meghallotta férje izgatott hangját. – Én mondom neked, Claudius, ha a köztársaságot nem állítják vissza, Róma tovább süllyed a romlás és korrupció mocsarába, amíg végül a dicsőséges birodalomból nem marad más, csak egy büdös pocsolya. Árulás, – gondolta Mira. Árulást követ el mindenki füle hallatára! Úgy rohant be az ebédlőbe, mintha égne a ruhája. – Fulcinius drágám, bocsáss meg, hogy elkéstem… Claudius, mennyire örülök, hogy újra láthatlak! A két férfi, ahogy meglátták Mirát, felkeltek kanapéjukról. Claudius előtt egy borospohár a márványpadlóra esett. – J-Jupiterre! – átkozódott Claudius. – E-ez ma már a mmá-sodik e-eset. Á-átkozott ü-ügyetlenségem! Ha ideges volt, dadogása fokozódott, és így szinte érthetetlen volt, amit mondott. Mira odasietett hozzá. – Kérlek, ne izgasd fel magad, barátom. Ez csak egy egyszerű pohár bor. A szolgák majd hamar feltakarítják. Ahogy kimondta, a szolgák rögtön siettek feltakarítani. Két felszolgáló fiú összeterelte a kiömlött bort, majd vászondarabbal feltörölték. – De e-ez n-nagyon j-jó bor, Lady M-Mira! A l-legjobb… – dadogta Claudius. Szája sarkából vékony csíkban nyál csorgott ki, és lefolyt az álláig. Mira odanyújtott neki egy kendőt.

– Tessék. Töröld meg a szádat, és feküdj vissza az asztalhoz. Nyugodj meg, nem haragszom a bor miatt. De ha ilyen apróság miatt felizgatod magad, akkor kétségbeesem. Claudius hálásan elfogadta a kendőt, megtörölte a száját, és visszasántikált az asztalhoz, majd leült az egyik háromlábú székre. Végtelenül hálás volt, hogy Mira nem szidta meg, és nem nevetett rajta. Mira kíváncsi volt, hogy milyen lehet az élete a kastélyban: egy felnőtt ember, aki egy ügyetlen gyerek megalázó szellemi színvonalán van. Gondjai ellenére kényszeredetten elmosolyodott, mire Claudius is gyengéden visszamosolygott rá, s mosolya felderítette együgyű arcát. Nem volt se jóképű, se feltűnően csúnya, átlagos súlyú és magasságú, kellemes kinézetű férfi volt, őszülő vörös hajjal és kék szemmel. Ha nem lenne fogyatékos, még talán vonzónak is lehetne nevezni, – gondolta Mira, de aztán eszébe jutott, hogy ki is valójában, és mosolya fájdalmas arckifejezésre váltott át. – Mi tartott ilyen sokáig, drágám? – kérdezte Fulcinius, és leült a szokott helyére. Gyűrűkkel teli kezét egy kis tál fekete olívabogyó felé nyújtotta, miközben felvonta koránál fogva már hamuszínű, bozontos szemöldökét, és úgy nézte feleségét. – Drága férjem, hát Ifida nem mondta? Caesonia úrnő személyes ügyben hívatott magához. Jézusom! – kiáltott fel, mert hirtelen eszébe jutott a Brit. Sokkal komolyabb gondjai miatt teljesen megfeledkezett róla. – Mi az? – kérdezte Fulcinius. – Várj! Először igyál egy pohár bort, és egyél egy falatot, drágám. Biztosan már farkaséhes vagy. Átnyújtott a nőnek egy ezüstkelyhet, és elnézően mosolygott, úgy, mint amikor felesége fiatalos lelkesedése szórakoztatja. Mira tekintete szinte felfalta, észrevette könnyedségét és nyugalmát, és tudta, hogy ennek hamarosan véget kell érnie. Fulcinius úgy nézett ki, mint egy jól szituált, öreg családfő, csak éppen neki nem volt gyereke. Ha lett volna, biztosan bosszantotta volna őket apjuk méltósága és hidegvére. Fulcinius haja hófehér volt, orra az irigyelt római stílusban felfele ívelt, ajkai vékonyak és vértelenek voltak. Törékeny, csontos, kissé görbe tartásúvá vált az évek során, de még mindig büszkén viselte tógáját. Mira az első naptól kezdve, ahogy meglátta, vagyis az esküvője napjától kezdve tisztelte, mert mindazok az ősi római erények, amikre gyermekkorában tanították, megtalálhatóak voltak benne. Takarékos, tudós, nemes lelkű és végtelenül becsületes és igazságos volt. Nem bánta, hogy ősz a haja, mert imádott apjára emlékeztette, aki már meghalt, és aki egykor Fulcinius barátja és üzlettársa volt. Mira szeretett volna férje kedvére tenni, és egyúttal elodázni a pillanatot, amikor felidegesíti, ezért nagyot kortyolt a gyantás borból. Nem volt olyan finom, mint amilyet korábban ivott ma, de azért jó volt, és főleg saját termés. Miután ivott, letette a poharat, megnyalta a száját, és így szólt. – Fulcinius, valami történt ma, amiről beszélnem kell neked. Vagyis sok minden történt, de most csak egyet említek. Chilo lélekszakadva berontott az ebédlőbe, és félbeszakította Mirát. – Úrnőm, jöjjön azonnal! Nem zavartam volna, ha nem lenne ilyen fontos, de… de… – De micsoda, jóember? – követelte Fulcinius a választ. – Ha olyan fontos, akkor ki vele, tegyünk pontot a végére. – Egy férfit, egy óriás férfit hoztak ide a gladiátoriskolából, ahová ma reggel vittem Lady Mirát. Mondtam az őröknek, hogy itt valami tévedés lesz, de ők azt mondták, hogy nem, azt a parancsot kapták, hogy hozzák ide Lady Mira házába. Mira? – fordult Fulcinius kérdő tekintettel a feleségéhez.

– Éppen most akartam megmagyarázni… – felelte Mira – …hosszú történet. – Akkor most azonnal mondd el! De előbb hozzák elénk az óriást, hadd lássam, mit küldött nekünk az iskola. Gladiátoriskola, Mira? Mi dolgod volt neked ott? – Nem nekem volt ott dolgom, hanem a császárnénak – kezdte Mira, és szíve majd kiugrott a helyéből. Izgalmában olyan dolgokat mondott, amiket nem gondolt át. – Meg kellett vennem az óriást, Fulcinius, hogy megmentsem a tigrisektől. Nagyon bátran küzdött ma, amikor legyőzött egy hatalmas csíkos vadállatot, dejutalmul egy egész csapat tigris ellen kellett volna kiállnia. – Te egy gladiátorküzdelmet néztél meg ma? – kérdezte Fulcinius hitetlenkedve. – Te, aki a vér látványától is elájulsz, végignézted, hogy egy férfi megölt egy tigrist? – Egy másik pedig egy párducot. Caesonia megvette a másik férfit, de nem akarta, hogy a Brit szembekerüljön vele a játékokon, ezért kegyetlen halálra ítélte. Azt parancsolta, hogy meztelenül harcoljanak, Fulcinius, és ez szörnyű volt, de valamilyen furcsa módon, amit én sem értek, mégis valahogy csodálatos… – tudta, hogy szinte összefüggéstelenül fecseg, de nem tudta leállítani magát. A lánccsörgés azt jelezte, hogy a Brit megjelent az ajtóban. Elnémult, és odafordult, hogy megnézze. Ugyanabban a pillanatban Claudius döbbenten dadogni kezdett. – E-ez e-egy ó-óriás! S-soha n-nem l-láttam mmég e-ekkora e-embert!

NEGYEDIK FEJEZET A Brit megállt az elegáns ebédlő küszöbén, és gőgösen figyelte a két idősödő arisztokratának tűnő, fehér tógás férfit, akik egy gazdagon megterített asztal mellett feküdtek. A nő is ott volt, a karcsú hölgy, aki őt megvette, mintha nem lenne más, csak egy bútordarab vagy egy beszélő papagáj, egy játékszer, amivel felingerli eltompult érzékeit. Az egyik őr megbökte kardjának markolatával, mire beesett a terembe, de gyorsan felegyenesedett, miközben lelkében forrt a düh. Sulra, mennyire gyűlölte a rómaiakat! Még a legalacsonyabb rendű emberben is megvolt a kegyetlenségre való hajlam. Nem voltak jobban méltók arra, hogy a világot uralják, mint egy csapat sakál, keselyű vagy lógó fülű szamár. Nem látott semmit, amit tisztelhetett volna ebben a két henyélő öregemberben, akik belefulladnak a borukba, és minden kívánságukat szolgák lesik. Egyik nyáladzik, a másik meg majdnem rokkant. Nem csoda, hogy a kis szépség megvette őt, hogy felmelegítse az ágyát. Ha ettől a két öregtől függ, hogy kielégítsék a vágyát, akkor biztosan olyan éhes, mint egy kielégítetlen kanca. – Azt mondtad, hogy megvetted őt, Mira – mondta az idősebbik. – Mi célból, drágám? Az idős férfi hangjából neheztelés érződött, amiből a Brit arra következtetett, hogy ez a nő férje, bár kora alapján az apja lehetne. – Igen, megvettem, Fulcinius, de ahogy már mondtam, hirtelen elhatározásból, és csak azért, hogy megmentsem a biztos haláltól… a kegyetlen, igazságtalan, aljas haláltól… „Nem igaz! A vágyad miatt tetted. A császár felesége átlátott rajtad, ahogyan én is. Féltél rám nézni, de mégis kívántál.” – Még nem volt időm eldönteni, hogy mi legyen vele – folytatta a fiatal nő. – Talán kiküldhetnénk az egyik vidéki birtokodra. Mindig szükség van ott az erős munkáskézre. – Talán – értett egyet az idősödő római, de hangjában kétkedés érződött.

– Nem tűnik elég kezelhetőnek a földmunkára. Fiú, gyere közelebb, hadd vizsgáljalak meg! Egy percig tartott, amíg a Brit rájött, hogy neki szóltak. Nyolcéves kora óta nem hívta senki fiúnak. Azóta jól ismerték. Az egyik őr megint megbökte, mire előrelépett, és a bokáit összekötő lánc hangosan csörömpölt a márvánpadlón. – Mit gondolsz, Claudius? Ez a barbár nekem úgy tűnik, semmi másra nem alkalmas, csak az amfiteátrumban való küzdelemre. Nem így gondolod? – De igen! G-gladiátornak k-kellett v-volna m-maradnia – jegyezte meg a nyáladzó férfi. – N-nem t-tétováznék, ha f-fogadnom k-kellene r-rá. – Akkor megérted, Fulcinius, hogy miért kellett megvennem – esedezett a nő. – Caesonia félt, hogy mindenkit legyőz a versenyben, és végül az ő núbiai harcosával kerül szembe. Ez pedig nem lenne jó, mert a núbiai fogja képviselni a császárt a felszentelési ünnepségen. A karcsú, fiatal teremtés rémülten figyelte, hogy reagál a férje. Zöld szeme túl nagy volt apró, sápadt arcához, ajka pedig remegett. Mindezek ellenére sokkal elragadóbbnak tűnt most így közelről, mint távolról az erkélyről az arénában. A lámpa fénye csillogott kékesfekete, ragyogó haján, és kirajzolta sárga ruhás alakját. Haja egy része gyűrűkbe fogva arcát keretezte, a többi pedig vállára omolva majdnem derekáig leért… milyen karcsú a dereka. Nem vastagabb, mint egy gyermeké! Talán mégsem bánná, ha a nő az ágyába hívná. Kellemesebb időtöltés lenne, mint tigriseket ölni, – ismerte be komoran. És végül még megtalálhatja a módját, hogy szembekerüljön a hatalmas császárral. Az idős férfi homlokráncolva fordult feleségéhez. – Biztosan rengeteg pénzbe került. Nem vall rád, Mira, hogy ilyen tékozló légy, pláne, hogy nem is beszélted meg velem előtte. A nő beharapta alsó ajkát, édes, telt ajkát, mely inkább való csókolózásra, mint arra, hogy idegességében harapdálja. – A pénz miatt nem kell aggódnod, Fulcinius. A hozományomból fogom kifizetni. Kérlek, ne légy dühös. Segítened kell eldönteni, hogy mi legyen vele. Félek, hogy nem… nem kezelhető, ahogy te is gyanítottad. Az egyik őr megköszörülte a torkát, s a hang hangosan visszhangzott a Brit fülében. – Nemes Fulcinius, bocsásson meg, hogy közbeszólok, de megbíztak, hogy mondjam el, hogy ez a férfi valóban nem kezelhető. Az iskolában, ha éppen nem edzett, akkor vagy a cellájában ült, vagy láncra vertük, ahogy ön is látja most. A mesterem azt tanácsolja, hogy egy ideig éheztessék és verjék, hogy engedelmességet tanuljon,különben semmi hasznát nem fogják venni. Arrogáns, és senkinek sem hajlandó engedelmeskedni. Csak a korbács és a vízen és kenyéren való éheztetés javított a viselkedésén az utóbbi időben. A Brit a fogát csikorgatta, és észrevétlenül ökölbe szorította a kezét. Sem a verés, sem az éheztetés nem tudta rábírni arra, hogy együttműködjön fogvatartóival, csakis az a távoli lehetőség, hogy megöli a császárt. – És te ostoba módon megvetted ezt a lázadót? – Az öreg felhúzta szemöldökét. – Nem tudom elhinni, hogy ilyen felelőtlen voltál, Mira! Nem akarom, hogy egy Spartacusféle felbujtsa és tévútra vezesse szolgáimat. Mit csináljunk vele? Ki lehetett Spartacus, – gondolta a Brit, mert érdekelte a dolog, hogy valaki ezek szerint egyszer felbujtotta a passzívnak tűnő rabszolgákat, hogy fellázadjanak hatalmas uraik ellen. – Kedvesen kell vele bánnunk – fakadt ki Lady Mira. – Ha látja, hogy nem akarunk neki rosszat, biztosan engedelmeskedik majd az akaratunknak. – De nézz rá! – parancsolta a férje.

– Ez egy söpredék. Még a nyelvünket sem érti. A népe annyira sem intelligens, mint a kutyák. Azt mondják, minél nagyobb egy ember, annál kisebb az agya. Ez a férfi pedig bizonyíték a mondásra. Nézd meg a szemét! Olyan, mint a veszett kutyáé. Egy gonosz, ravasz állatot hoztál a mi finom házunkba. Egy lényt, akinek nincsen modora, erkölcse, esze és erénye, ami mellette szólna. Ez egy korcs szülemény, akit a születése után ki kellett volna tenni egy hegyre, és hagyni meghalni. A szülei biztosan vadállatok voltak, hogy ilyen groteszk szörnyet nemzettek. A Brit nem bírta tovább hallgatni a sértéseket, főleg amikor a szülei is szóba kerültek. Dühös kiáltással előrevetette magát, átnyúlt a márványasztal felett, hogy megfojtsa az öreg rómait, akinek közönye annyira megdöbbentette és felbőszítette. Láncai ellenére sikerült ujjait a torkára fonnia, és hüvelykujját sérülékeny légcsövébe nyomni. A férfi kiáltozása csak megerősítette szándékát, hogy megöli ezt az embert, vagy ha nem sikerül, akkor ő hal meg. – Ő-őrök, á-állítsátok meg! – Fulcinius! Ó, áldott Jupiter, a Brit megöli a férjemet. – Ütések záporoztak a Brit fejére és vállára. Mind a hat őr, aki őrizte, rávetette magát. A Brit elengedte az öreg rómait, és összeláncolt kezével az őröket kezdte ütni. Kardok villantak meg a lámpa fényében. Hát legyen, gondolta. Legyen végre vége. – Ne! Ne öljék meg! – sikította a nő, amikor a gladiátort a sarokba szorították, és testének középső részére hat kard szegeződött. – Tegyék ártalmatlanná, de ne öljék meg! – Öljetek meg! – ellenkezett a Brit, mert hirtelen belefáradt a kicsinyes, értelmetlen harcba, amikor a háborút már úgyis elvesztette. Olyan tisztán szólalt meg, ahogy csak tudott, nehogy valaki ne értse meg. – Öljetek meg, gyáva férgek! Vessetek véget a szenvedéseimnek! Örömmel fogadom a halált! Az őrök megijedtek a fiatal nő könyörgésétől, mely visszhangzott a márványteremben. – Nem, nem ölhetitek meg! Ő az én tulajdonom, én döntöm el, hogy meghal-e, vagy sem! A Brit bármely pillanatban várta a halált, ezért a falhoz lapult. Körülötte minden, a tárgyak és az emberek ingadozni kezdtek. Hatalmas ereje hirtelen elhagyta, zihálva vette a levegőt. Lenézett a lábára, és látta, hogy sebe ismét felnyílt, és megint vérzett. Új, még fájdalmasabb sérülések borították testét. Nem érezte, amikor megszúrták, de egy kard az oldalába, egy pedig a combjába fúródott. A mellkasán is folyt a vér, összekente tunikáját, ami arra vallott, hogy kulcscsontja szabadon van… Vajon komolyak annyira a sérülései, hogy végre, hosszú idő után megöljék?Remélte, hogy igen. Régóta tudta, hogy csak a halál mentheti meg a rabszolgaságtól és a gyalázattól. Térde összecsuklott, és elterült a földön. Imádkozott, hátha sikerült megölnie az öreg rómait, bár tekintettel ellenfele értéktelenségére, a bosszú csekély lenne, de mégis jobb, mint a semmi. Küzdött, hogy eszméleténél maradjon, amíg megtudja a próbálkozásának eredményét. Minden erejére szüksége volt, hogy megkülönböztesse a hangokat. – M-Mira! F-Fulcinius él? – Igen, istennek hála. Életben van, és élni is fog, de a gladiátor nem biztos. Nem sikerült. Még ez a kis bosszú sem lehetett az övé. Ha valóban meghal, akkor úgy tér vissza őseihez, hogy becsületén kitörölhetetlen folt esett, és büszke családi neve örökre befeketedett. Már nem próbálta legyőzni a tudatlanság ködét, amely elborította agyát. Inkább örült neki, átadta magát, belesüppedt… Hálás volt, hogy megszűntek a gondolatai. Amikor legközelebb felébredt, valami hosszú keskenyen feküdt, feje alatt puha párna volt, sebei lüktettek, de nem elviselhetetlenül,

orrát pedig a rózsa finom illata töltötte meg. Nem tudta, hogy ez már a másvilág-e vagy valami szívfájdító álom, ami becsapja, de szemét zárva tartotta, és feszülten figyelt a női hangra, amely egyenesen hozzá beszélt. – Mesteri munkát végeztél, Chilo… Nem hiszem, hogy egy orvos jobban le tudta volna zárni a sebeit. Szépen néznek ki, és nincs rothadó szaguk. De még gondosan ügyelj rá – te is, és Ifida is. Nem kétlem, hogy meghalt volna, ha sikerül a terve. Még sohasem találkoztam olyan emberrel, aki ennyire vágyott volna a halálra. Rettentő nagy ostobaság volt megtámadni a férjemet hat robusztus őr szeme láttára, miközben láncra van verve, és a korábbi sérüléseiből származó vérveszteségtől még mindig gyenge. Vajon miért harcolt olyan bátran a tigris ellen, ha annyira meg akar halni, amennyire állítja? „Mert nem kellemes halál az, ha elevenen felfalják az embert” – gondolta a Brit válaszul. „És mert abban a pillanatban volt rá esélyem, hogy végre bosszút álljak.” – Jupiterre! – kiáltott fel az édes hang. – Azt hiszem, kezd magához térni. Biztos vagyok benne, hogy megváltozott az arckifejezése… talán még el is mosolyodott. Te is láttad, Chilo? – Nem, úrnőm. Én még egy röpke mosolyt sem láttam az arcán. Könyörgök, jöjjön távolabb tőle, a biztonság kedvéért. Ostobaság volt levenni a láncait. Ha magához tér, lehet, hogy megint dühös lesz és veszélyes, mint egy vadállat. Mira lágy ujjai a Brit homlokát simogatták, kisimították belőle a haját. – Nem, Chilo. Ő nem vadállat. Ő egy ember, nem pedig egy szörnyeteg, ahogy a férjem igazságtalanul állítja. Olyan jól beszéli a nyelvünket, mint te vagy én. Mindent értett, amit mondtunk. Azért támadta meg Fulciniust, mert megsértette őt. Bármelyik római ugyanezt tette volna, ezt még Fulcinius is elismeri. Csak azért hordta úgy le, mert azt hitte, hogy latinul nem ért, csak saját barbár nyelvén. Az a tény, hogy beszél latinul, azt bizonyítja, hogy intelligens, képes tanulni, és nem állat, mint ahogy mindannyian hittük róla. Ha majd magához tér, beszélek vele, és elmondom neki, hogy mennyire más lesz az élete mostantól fogva. Meglátod, bele fog egyezni, hogy itt szolgáljon a házban. Egyetlen intelligens ember sem kedvelné jobban az amfiteátrum veszélyes küzdelmeit egy csendes, békés, nyugodt életnél. Téved, – gondolta a Brit, és kinyújtotta a karját, hogy megfogja a nő kezét, ami a homlokát simogatta. Kinyitotta szemét, és egy hatalmas zöld szempárba nézett, mely tágra nyílt, de nem a félelemtől, hanem az örömtől, hogy végre magához tért, és tud mozogni. – Tudtam! Magadhoz tértél! A nő válla mögött megjelent egy magas, vékony, barna szemű, keskeny arcú, enyhén felfelé ívelő orrú férfi. – Lady Mira, ide hozok még néhány rabszolgát, hátha meg kell fékezni. A Brit legnagyobb meglepetésére a nő csilingelő hangon felkacagott. Édes, fiatalos hangon, mely a fuvolára emlékeztette a férfit. – Nem! Maradj itt, Chilo! Nincs rá szükség. Csak a kezemet fogja. A fájdalom és a szenvedély úgy kiszívták az erejét, hogy bármikor visszahúzhatom, amikor csak akarom. Megrántotta a kezét, és amikor a Brit nem engedte el, rosszallóan összeráncolta homlokát. – Kérlek, Brit, engedd el a kezem, mielőtt Chilo gutaütést kap, hogy ártani akarsz nekem. Én nem akarlak téged bántani, mint ahogy senki sem ebben a házban. Jó helyre kerültél, soha többé nem kell féltened az életedet vagy a jövődet. Boldog leszel itt, ígérem neked, amíg mindannyian megőrizzük a boldogságunkat és a biztonságunkat. Az utolsó mondatot már suttogva mondta, és valami sötét átsuhant szép arcán. Rózsaszín nyelvecskéjével megnedvesítette ajkát, és határozott elszántsággal újra mosolyogni kezdett. A Brit meglepődött azon a hullámon, ami testét elöntötte a

nő szavainak és érintésének a hatására. Egy pillanattal tovább tartotta fogva a kezét, majd vonakodva kinyitotta ujjait, és elengedte. Megpróbálta felemelni a fejét, de a mozdulat kimerítette, és szédülni kezdett. Azóta nem volt ilyen rosszul, mióta elfogták, és haldokolva vérben feküdt, miközben foglyul ejtői a dicsőségüket beszélték meg felette. Mióta volt eszméleten? Észrevette, hogy Lady Mira már nem sárgában van, hanem halványkék ruhában, amitől a szeme a lámpa fényében olyan zöldnek tűnt, mint a friss tavaszi fű. Haja most egyszerűbben volt megfésülve. Mint egy kékesfekete folyó, úgy omlott vállaira és le a hátán. A férfi hirtelen heves vágyat érzett, hogy megérintse és megtapintsa a nő haját. Biztosan nem olyan lágy és selymes, mint amilyennek látszik. Mira mintha megérezte volna a férfi zavarát, meleg szimpátiával felelt ki nem mondott kérdésére. – Három napig voltál beteg és lázas. Fájdalomcsillapítókat kellett adnunk neked, hogy enyhítsük kínjaidat, és kivehessük sebeidből a mérget. Chilo és felesége ápoltak, és én is, ha a dolgaim engedték. Szerencsére a férjem hamar felgyógyult a veled való első összeütközésből, és ma már elég jól érezte magát ahhoz, hogy felmenjen a szenátusba. Ma a barátaival vacsorázik a városban. Mira félrehajtotta a fejét, és jószándékúan nézte a férfit. Nem ijesztette meg korábbi viselkedése. – Nem beszélsz, Brit? Legalább a neved mondd meg. Mindannyian azon gondolkoztunk, hogy hogyan hívjunk. – Nincs nevem – suttogta a férfi összepréselt ajka közül, melyet hirtelen hatalmasnak, vastagnak és nehézkesnek érzett. – Csak ennyi, a Brit. Ezt akarom. – De ez nem jó – tiltakozott szelíden Mira. – Én sem hívom Chilót a Szíriainak, Ifidát az Egyiptominak, vagy bármely más szolgámat a születési helye vagy a nemzetisége alapján. Neked is kell, hogy legyen neved. A Brit haragosan összevonta a szemöldökét, amikor a nő szemébe nézett, és elátkozta kitartásáért és kedvességéért, mikor pedig gyűlölni akarta. – Egykor egy büszke, nemesi család nevét viseltem Britanniában. Amikor hagytam, hogy ellenségeim foglyul ejtsenek, elvesztettem ezt a nevet. Nem vagyok már méltó, hogy hordjam, ezért nem is ejtem ki többé. Most az alantas világban élek, ahol az emberek csak árnyékok, és nincs szükségük névre. – Micsoda keserűség! – szidta meg Mira a férfit. – De rendben van, ha ragaszkodsz hozzá, nem kényszerítelek, hogy áruld el a neved. Szép, elegáns homloka hirtelen támadt zavarában összeráncolódott. – Te Rómát Hádeszhoz hasonlítod, az elkárhozottak félelmetes, sötét börtönéhez, pedig Róma a világ közepe, minden tudás, kultúra és civilizáció csúcsa… legalábbis nekünk, rómaiaknak, így tanítják – tette hozzá szomorú mosollyal. – Róma egy büdös pocsolya – vitatkozott komoran a férfi. – Az egész univerzum legalja. Mira megrázta a fejét. – Ez nem túl eredeti sértés. Hallottam már rosszabbakat is. A szenátusban mondtak ennél is szörnyűbbeket azok, akik ellenzik a jelenlegi politikát. – Mira egy pillanatig a férfit vizsgálta, zöld szeme elsötétült, majd tapsolt kicsiny, fehér kezével, és rámosolygott. Ez a mosoly megingatta a férfi védekezését. – Tudom már, hogy foglak hívni. Lucas-nak! A görög Lucanus egyik változata ez, és valahogy illik rád. A nő mögött Chilo bosszúsan vonta össze szemöldökét. – Miért Lucas, úrnőm? Egyáltalán nem hasonlít a híres és tehetséges orvoshoz, akitől csekély tudományomat tanultam… Nem jó, ha két ennyire különböző embernek hasonló neve van.

– Tévedsz, Chilo. Ez a brit nagyon is hasonlít hozzá. Ugyanaz a kék tűz ég a szemében, megperzsel mindenkit, aki belenéz. Az ő haja is szőke, bár ha Lucanus az orvos, akit most Lukenak hívnak, még él, akkor az ő haja most bizonyára olyan fehér, mint Fulciniusé. Aztán a Rómáról alkotott véleményük is hasonló. Öreg barátomnak sem volt túl hízelgő véleménye a városról. – Lucas – dünnyögte a Brit. Ízlelgette a nevet, de idegen hangzása sehogyan sem tetszett neki. – Nincs valami köze a fényhez? Lady Mira arca hirtelen felragyogott. – De igen! A szó a fény szóból ered, bár mi általában egy másik változatát, a Luke-ot használjuk, vagy még gyakrabban a Luciust. Mind a Luke, mind a Lucius túl rómainak tűnt a Britnek. Ha már a nő mindenképpen új nevet akart neki adni, akkor a görög változat, a Lucas tetszett neki a legjobban. – Elfogadom az orvos régi nevét, ha muszáj. – Akkor Lucas leszel… Pihenj, Lucas, nyerd vissza az erődet. Ha valamire szükséged van, csak szólj, és Chilo vagy Ifida idehozza. – A szabadságomat – vágta rá Lucas gondolkodás nélkül. – Adja vissza a szabadságomat, Lady Mira, mert semmi az életben nem fontosabb számomra. Mira alabástromarcán két fényes pont jelent meg. – Ne gúnyolódj velem, Lucas. Sok pénzt fizettem érted. Megérdemlem, hogy kapjak érte valamit. Kiváltottam a férjem nemtetszését is, először azzal, hogy megvettelek, másodszor pedig, hogy ragaszkodtam hozzá, hogy itt maradj szolgálni, és helyrehozd a viselkedésedet a szemünkben. Nagyot ártottál azzal, hogy megtámadtad a férjemet, de magad is majdnem elvesztetted az életedet, ezért nem rójuk fel neked. Chilo tudása nélkül – amire a névrokonod tanította – meghaltál volna. Kétszer mentettelek ki a biztos halálból. A becsületed nem követeli meg, hogy hűséges szolgálatoddal fizess meg érte? Vagy a barbárok nem ismerik a becsületet? Semmi más nem tapinthatott volna jobban a Brit elevenére, mert az, ami a szabadságnál is fontosabb volt számára, az a becsülete volt. – Nekünk briteknek a legkisebb körmünkben is több becsület van, mint a rómaiaknak az egész testükben – sziszegte, és álla dühösen megkeményedett. Mira elégedetten elmosolyodott. – Akkor, ahogy visszanyered az erődet, már nem kell féltenem az életemet, sem a férjemét, sem Chilóét vagy Ifidáét vagy bárki másét ebben a házban, ugye? Szelíd, alázatos óriás leszel, engedelmeskedsz az akaratomnak, és lesed minden kívánságomat… így lesz, Lucas? Játékos hangszínnel mondta mindezt, ami Lucast arra emlékeztette, ahogy lánytestvérei ugratták őt ostoba, gyerekes viselkedésükkel. Elhessegette magától az éles fájdalmat, amit elveszett családjának felidézése okozott, inkább az erőszak ismerősebb és kellemesebb témájához terelte vissza gondolatait. Egy rövid pillanatig kéjesen elképzelte, hogy itt és most Chilo és mindenki szeme láttára megragadja Mirát, és megfojtja, mielőtt még bárki is megakadályozhatná. Aztán visszatért a valóságba. Ki van szolgáltatva Lady Mirának, és ezt mindketten jól tudják. A becsület valóban azt kívánja, hogy szolgálja őt ahelyett, hogy elpusztítja. Addig a napig, amíg bosszúvágyát nem elégítheti ki, úgy kell viselkednie, mint egy báránynak, és nem úgy, mint egy oroszlánnak. – Nem kell tőlem félnie, Lady – adta meg magát keserűen. – Milyen munkára óhajt felhasználni? Én a küzdéshez értek, és nem az asztalterítéshez vagy a bor töltögetéséhez. Nem tudom könnyen megváltoztatni a tulajdonságaimat. Mira azonnal magához tért.

– Lehet, hogy az erődre és a küzdési tudományodra lesz szükségünk, Lucas. Kívánom, hogy ne így legyen, de… de… Remegni kezdett, és elfordult, de nem elég gyorsan ahhoz, hogy Lucas ne lássa meg ragyogó zöld szemében csillogó könnyeit. – Úrnőm… – mondta vigasztalóan Chilo –, nem fog bekövetkezni. Biztos, hogy nem! Mira felpattant a székről, mely Lucas ágya mellett állt, hátat fordított a férfinak, és próbálta visszanyerni önuralmát. – Hamar meg kell gyógyulnod, Lucas, mert ahogy erőre kapsz, az lesz a feladatod, hogy mindenhová követned kell, és életed árán is meg kell védelmezned a férjemet… – Hirtelen vadság töltötte el, és a férfi felé fordult. – Megesküszöl a becsületedre és minden istenre, aki kedves neked, hogy megteszed ezt nekem? – Azt akarja, hogy azt az embert védjem meg, akit meg akartam ölni? – kérdezte Lucas hitetlenkedve. Tekintetük összekapcsolódott. A férfi meglátta Mira tekintetében a kétségbeesett félelmet, a hatalmas pánikot, és tudta, hogy a nő képes a legkisebb szalmaszálba is belekapaszkodni. Még a lehetetlent is megkísérli, hogy az a férfi, aki megpróbálta megölni a férjét, most beleegyezik, hogy távol tartja őt minden veszélytől. – Ha megesküszöl, én hiszek neked… Esküdj, könyörgöm, esküdj meg! – Valóban fegyvert is akar a kezembe adni? – kérdezett Lucas tovább kitartóan. Mira kétségbeesetten sóhajtott. – Hát persze. Nemcsak neked vannak ellenségeid, Lucas. Csak most tudtam meg, hogy összeesküvést szőnek ellenem és a férjem ellen. Fulcinius ma éjszaka próbálja meg kideríteni, hogy a barátai hallottak-e róla, és ha igen, meg merik-e mondani neki. Lehet, hogy egyikük sem vall be ilyen veszélyes dolgot. Csak akkor fogjuk megtudni, hogy valóban így van, amikor a katonák hirtelen megjelennek. Római katonák itt a házunkban és a Fórumon is. Eljönnek Fulciniusért, hogy elvigyék. És ha egyszer elvitték, akkor már nincs remény. El fogják ítélni, talán meg is ölik, de persze azt fogják mondani, hogy öngyilkos lett, hogy mentse a becsületét. Azután a katonák eljönnek értem is. – Hangja megremegett, és kifejezéstelenül a semmibe meredt, mintha most végignézné a saját és a férje halálát. Egy pillanat múlva zöld szemét ismét Lucasra emelte. – Nem szabad engedned, hogy a katonák elvigyék, Lucas. Amíg szabad, addig még van esélye, hogy tisztára mossa a nevét, és megkérje a barátait, hogy álljanak mellé, és a nevében beszéljenek. Ez lesz a feladatod: védd meg drága férjemet! Lucas mereven feküdt az ágyon, alig hitte, amit hallott. Azt gondolta, hogy a nő az ágyába akarja vinni, ehelyett azt kívánja tőle, hogy megvédje a férjét. Ő lenne az a ritka, valószínűtlen teremtmény – az erényes római nő? A hűséges feleség? Sulra, ez hihetetlen! A gladiátoriskolában számtalan történetet hallott a római nemesség vágyáról. Ő és harcostársai ki voltak éhezve a női társaságra, ezért szinte falták az olyan történeteket, melyek előkelő római feleségekről szóltak, akik titokban meglátogatták a győztes gladiátorokat, hogy féktelen, buja módon fejezzék ki csodálatukat irántuk. Lucas nem tudta összeegyeztetni Lady Miráról szerzett első benyomását azzal a szeretet-megnyilvánulással, amit a nő most fejezett ki egy férfi iránt, aki akár a nagyapja is lehetne. Mégis, a gyönyörű szemében csillogó könnyek csak azt jelenthették, hogy szereti őt. – Megteszed ezt nekem, Lucas? – esedezett Mira, és a férfi ágya mellett térdre ereszkedett. Megfogta kezét, és arcához szorította. Lehulló könnyei megnedvesítették Lucas ujjait. – Imádkoztam Júnóhoz és Vesztához, hogy mutassák meg, mit kell tennem, hogy megmentsem a

férjemet… aztán rájöttem, hogy már eldöntötték, hogyan segítenek, amikor elküldtek téged hozzám. Fulcinius öreg és gyenge, de te, Lucas, te erős vagy, és fiatal. Ha te mellette vagy, már nem kell attól félnie, hogy behúzzák egy sötét sarokba, és belémártanak egy kést, mielőtt egyetlen szóval is védekezhetne. – Lady, a római katonák nem fognak félni tőlem – tiltakozott Lucas. – Nem tudom megvédeni a férjét, ha egy egész csapat katonát küldenek a letartóztatására. – Nem lesz annyi! Csak egy maréknyi legjobb esetben, és akkor is titokban. A jelenléted már önmagában is visszariasztja őket. Hát nem érted? – Némán esedezve emelte fel csillogó szemét, hosszú fekete haja a férfi kezére omlott, és ott is maradt. Olyan lágy volt, mint a selyem. – Mivel ő szenátor, addig nem tartóztathatják le, amíg be nem bizonyítják, hogy bűnös. Ha ennél előbb jönnek érte, akkor meg kell ölniük, hogy ne tarthassanak tárgyalást. Ha meg tudjuk akadályozni, talán ezzel meghiúsíthatjuk gonosz terveiket. Minél tovább van életben, annál nagyobb esélye van arra, hogy sikeres védőbeszédet állítson össze. – Lady, ön lehetetlent kér tőlem. Én minden rómait megvetek, beleértve önt és a férjét is. – De megteszed! – Mira izgalmában a férfi kezét a mellére szorította. Lucas ujjai alatt érezte a fiatal test gyengéd domborulatát. – Becsületes ember vagy, látom a szemeden. Tartozol nekem ennyivel, és nem fogsz cserbenhagyni. Az istenek rendelték így, hogy mi találkozzunk, és te engem szolgálj. A rabszolgám vagy, és azt kell tenned, amit parancsolok neked. – Nem… – sziszegte Lucas. – Én senkinek sem vagyok a rabszolgája, se nőnek, se férfinak. Mira szorosabban szorította puha mellére a férfi kezét. – Ha ezt megteszed nekem, akkor nem sokáig leszel rabszolga többé, Lucas. Erre esküszöm. Ahogy elmúlik a veszély, felszabadítalak, adok pénzt, és elintézem, hogy biztonságban visszajuss a szülőföldedre, ha ezt akarod. – Nem! – Nem térhetett így haza, hogy három évet elvesztett az életéből, és ezért senkin nem állt bosszút, senkinek nem ontotta ki a vérét. Túl nagy lenne a szégyen. – Azt akarom… azt szeretném, hogy néhány percet egyedül tölthessek… egy találkozást… a hatalmas Caligulával. Mira leült a sarkára, és kíváncsian méregette a férfit. – Egy ilyen találkozásból semmi jó nem sülne ki, Lucas. Csak rossz. És ha lehetővé tenném neked ezt a találkozást, kétlem, hogy élve megúsznád, vagy hogy valaha is viszontlátnád a hazádat. – Nem, jó fog kisülni belőle – biztosította Mirát Lucas –, de nem Caligula számára. Érdekli annyira az uralkodó sorsa, azé az emberé, aki magát és a férjét fenyegeti, hogy megtagadja ezt tőlem? Mira tétovázott. Határozatlanságot tükrözött az arca. – Lady! – könyörgött a Szíriai. – Ne kössön üzletet ezzel az emberrel! Ostobaság és bűn. – Az a bűn, amit Caligula tervez ellenünk, Chilo! Egyetlen könnyet sem fogok ejteni, ha az az őrült megkapja, amit megérdemel, és azt hiszem, a fél birodalom is ugyanígy gondolja. Az emberek táncolni fognak az utcákon. Talán még a köztársaságot is visszaállítják. Hirtelen elhallgatott, mintha túl sokat mondott volna. Magában már döntött, és Lucashoz fordult. – Ha se nekem, se a férjemnek nem esik baja, elviszlek Caligula egyik kis zártkörű mulatságára. Úgy fogsz elkísérni, mint a személyes rabszolgám, ami Caesoniának biztosan

nagyon fog tetszeni, de meg kell ígérned, hogy a császárnénak nem esik bántódása, bármit is tervezel az uralkodó ellen. Ő figyelmeztetett arra, hogy mi készül ellenünk, és én nem sodrom őt veszélybe csak azért, hogy a saját életemet mentsem. – Ezek szerint a rómaiaknál is létezik még a becsület – jegyezte meg Lucas szárazon. – Nem hittem, hogy ez lehetséges ilyen romlott embereknél. Mira hirtelen megdöbbent, hogy még mindig fogja a férfi kezét, ezért nyomatékosan visszatette az ágyra. – És az erény is létezik még, cinikus britem. Felállt, és olyan gőggel nézett le a férfira, ami meghazudtolta csepp termetét és előbbi könnyeit. Ismét mosolygott, és nyugodt volt. – Pihenj, és gyógyulj meg gyorsan, Lucas. Üzletet kötöttünk. Én Júnóra, a nők istennőjére és Vesztára, otthonom istennőjére esküszöm, hogy betartom az ígéretemet. Te kire esküszöl? – Sulra – mondta Lucas –, aki a nap és ezáltal az élet istennője. – Mindkettő pogány isten – morogta a Szíriai a bajusza alatt. Nemtetszése kifejezéseképpen megrázta a fejét, és furcsa jelet csinált homlokánál, ajkánál és mellkasánál. – Úrnőm, azt javaslom, gondolja át még egyszer. Még ha meg is bízik ebben a férfiban, ez az üzlet akkor is veszélyes. – Nem tehetek mást – suttogta elhalóan Mira, sarkon fordult, és hálószobájába sietett.

ÖTÖDIK FEJEZET – Fulcinius, ennyire rossz híreket kaptál? – Mira megfogta férje kezét, de az nem nézett rá. Feküdt tovább párnázott kőágyán, és borospoharába bámult, mintha a rubin színe megigézte volna. – Fulcinius –könyörgött Mira –, kérlek, nézz rám! Szólj valamit! Mondd el, mit történt tegnap éjjel! Korán reggel volt, Mira kijött az ebédlőbe, hogy reggelizzen, és itt találta férjét, aki komor tekintettel a semmibe bámult. Késő éjjel vagy korán reggel tért haza. Mivel külön hálószobában aludtak, Mira nem tudta pontosan, hány órakor, de férje legyőzött kinézete arról vallott, hogy a barátaival töltött este katasztrofális volt. – Mindennek vége, Mira – szólalt meg végül. – Vége ennek az idillnek, amiben éltünk, mindennek – kezével körbemutatott a szobán, az udvaron és végül Mirán is –, mindennek vége. Valóban halálra vagyunk ítélve. Nem látom értelmét, hogy harcoljak ellene. – A barátaid mondták ezt? Hallották, hogy a császár árulással vádol téged? – Mira leült elkínzott arcú férje mellé, és elküldte a szolgát, aki egy tálcán sajtot és gyümölcsöt hozott be. Fulcinius keserűen felnevetett. – Nem kellett mondaniuk, az arcukra volt írva. Ketten nevetséges okra hivatkozva korán elmentek, hogy megszabaduljanak jelenlétemtől. Még a vendéglátónk is fáradtságot színlelt, hogy a szokásosnál korábban jöjjek el. Claudius dadogta a fülembe, hogy nagyon aggasztó pletykákat hallott. Könyörgött, hogy menjek el Caligulához, és ajánljam fel fele vagyonomat, hogy megmeneküljek a bűnvádi eljárástól. Úgy gondolja, ha bőségesen bocsánatot kérek, amiért kétes állításokat hangoztattam, és megadom neki, amit valójában akar, a vagyonomat, akkor talán megbocsátja egy szenilis öregember részegségét, és más ellen fordítja a haragját. – Ó, Fulcinius! – Mira megszorította férje kezét.

– Nem értem, hogy történhetett mindez ilyen hirtelen! Caesonia azt mondta, hogy a felszentelési ünnepig nem hoznak döntést. Abba a hitbe ringatott, hogy egy kis hízelgés Caligulának elég ahhoz, hogy jó viszonyban maradjunk a császári családdal. – Caesoniának fogalma sincs, milyen szeszélyes és kegyetlen tud lenni a férje, ha egyszer valamit a fejébe vesz – dünnyögte Fulcinius. Bőre olyan volt, mint a fehérített vászon, szája körül mély ráncok húzódtak, melyek üressé és csontvázszerűvé tették az arcát. – Már túl késő hízelegni. Nem tudom, mit tegyek, Mira. Ha az ügy nyilvánosságra kerül, semmi nem menthet meg minket. Caligula hívei örömmel tanúskodnak ellenem, csak hogy behízelegjék magukat a császárnál. Még azok is, akik nem támogatják, úgy hagynának el engem, mint patkányok a süllyedő hajót. Félnek a következményektől, ha a védelmemben beszélnek, vagy egyetlen együttérző baráti szót is kiejtenek. – Ez nem lehet igaz, Fulcinius! Gazdag, befolyásos ember vagy, akinek gazdag és befolyásos barátai vannak. Ha a barátaid félnek kiállni érted, akkor hogyan várják el, hogy valaki melléjük áll, ha majd ők kerülnek ilyen helyzetbe? Mert ők is sorra fognak kerülni. Tiberius uralkodása idején is így volt. Senki nem volt biztonságban, bármikor megvádolhatták árulással. – De én nem mondtam és nem tettem olyat, ami árulás lett volna! – fortyant fel hirtelen Fulcinius. Szürke szeme csak úgy villogott. – Csak a nép kezébe akartam adni a kormányzás jogát, hogy ők maguk választhassák meg vezetőiket ahelyett, hogy kicsinyes zsarnokok uralkodnak rajtuk, és kenyérrel és cirkuszokkal csendesítik le őket. Ó, micsoda színjáték! Hát nem ígérte meg a császár, hogy amint elhárul a veszély a birodalom feje felől, visszaállítják a köztársaságot? Mindenkit szép szavakkal hitegetett, aztán senki sem tett semmit, legfőképpen Caligula nem, aki istennek nyilvánítja magát, és most isteni jogon kíván uralkodni. Milyen málészájúak lettünk, Mira! Nem az a bűnöm, hogy túl sokat mondtam, hanem az, hogy ilyen sokáig vártam azzal, hogy kimondjam azt a keveset, amit mondtam. Mira átfogta férje törékeny vállát, és magához szorította. – Drága Fulcinius. Te vagy Róma legbátrabb embere, és csak az igazat mondtad, s az nem volt árulás. Ezt én is tudom, mint ahogy tudja Caligula is és az egész szenátus is. El kellene menned az uralkodóhoz, és megszégyenítened. – Ugyan már! – Fulcinius lerázta magáról felesége karját. – Az az ember őrült! Semmivel sem lehet megszégyeníteni. Nem emlékszel arra, amikor behozta a kedvenc lovát, Incitatust a szenátusba, és azzal fenyegetőzött, hogy konzullá nevezi ki? És amikor beleszeretett Mnesterbe, a színészbe, és a színház teljes közönsége előtt csókokkal borította be meztelen felsőtestét? És Valerius Catullusszal mi van, aki szégyentelenül azzal dicsekedett, hogy teljesen kimerítette a császárt az ágyban? Mielőtt Caligula elvette volna Caesoniát, minden lánytestvérével lefeküdt egymás után, és megerőszakolta minden barátjának a feleségét. Amikor halálra ítéli az áldozatát, azt mondja a hóhérnak. – Öld meg, de úgy, hogy érezze, hogy haldoklik. Én mondom neked, Mira, ez az ember annyira őrült, mint amennyire romlott, és senki emberfiára nem hallgat. – Tudom… tudom, szerelmem. – Mira képtelen volt igazi vigasztaló szavakat mondani, ezért csak tehetetlenül simogatta férje kezét. – Mit fogsz most csinálni, és én miben tudok neked segíteni?

Bármi is történik, én melletted leszek… – Nem tudom, Mira. El kell gondolkoznom ezen a dolgon, és megnézni, találok-e valamilyen kiutat ebből a csapdából, amit olyan ügyesen állítottak nekünk. Vigyáznunk kell, hogy mit teszünk vagy mondunk mások előtt. Beszéltél a szolgáknak a gondunkról? Mira habozott. Chilo és Ifida előtt kikotyogta, mert mindketten látták rajta, hogy valami nagyon nyomasztja, és szerették volna enyhíteni a szomorúságát. Mostanra azonban már megbánta a könnyelműségét. Ostobaság volt megbízni a szolgákban, még az olyan hűségesekben is, mint Chilo vagy Ifida. De az, hogy felfedte a lelkét a most érkezett Lucas előtt, szörnyű hiba volt. De másképp hogy vehette volna rá, hogy megvédje Fulciniust? – Igen, drága férjem – vallotta be elkínzottan. – Bárcsak tartottam volna a nyelvem! Fulcinius felsóhajtott. – Kétségtelen, hogy előbb-utóbb maguktól is rájöttek volna. Rómában semmi sem marad titokban. Claudius egy megbízható, felszabadított rabszolgától hallotta, aki az iratait másolja. Ő egy szolgától, aki a császári palotában dolgozik, ő pedig Caesonia szobalányától. Úgy tűnik, Caesonia megpróbálta megbeszélni az ügyünket férjével, aki olyan dühös lett, hogy megütötte feleségét, és kiviharzott a szobából. – Szegény Caesonia – dünnyögte Mira. – Minden mocskos pletyka ellenére, amit róla terjesztenek, ő mégis a barátunk. – Caesonia is egy disznó, aki a hímjével, azzal az undorító párosodó vadkannal együtt a sárban fetreng. Még az éjszaka folyamán kibékültek, és az, amit mindenki szeme láttára a palota kertjében műveltek, megdöbbentette még a szolgáikat is, akik pedig már hozzászoktak, hogy természetellenes és állatias párzási aktusokat kénytelenek végignézni, olykor pedig még részt is venni bennük. Mira kinyitotta száját, hogy tiltakozzon Caesonia becsmérlése ellen, aztán hirtelen meggondolta magát. Nem mondhatott semmit, amivel csökkenthette volna férje félelmét, mert számára is úgy tűnt, hogy a sorsuk meg van pecsételve. Csak idő kérdése, hogy mikor jönnek el érte és Fulciniusért a katonák. – Legalább nem kell félned attól, hogy egy sötét sikátorban vagy az utcán titokban leszúrnak. Rávettem Lucast, a gladiátort, akit tegnap vettem, hogy őrizzen téged. Szépen gyógyulnak a sebei, és hamarosan képes lesz… – A gladiátort! Azzal bíztad meg, hogy megvédje az életemet? Sokkal valószínűbb, hogy az első adandó alkalommal a szívembe mártja a kését. – Nem, Fulcinius. Mi üzletet kötöttünk. – Idős korához és törékenységéhez képest Fulcinius karomszerű ujjai meglepő erővel szorították meg Mira csuklóját. – Mit ajánlottál fel? Milyen indítékot szolgáltattál neki, hogy megédesítsd a kedvét, és meggyilkolásomról a megvédésemre térítsd át? Fulcinius vékony, arisztokratikus vonású arcán gyanakvás tükröződött. Mira még sosem látta ilyen dühösnek és megbántottnak. – Fulcinius, nem úgy van, ahogy gondolod! Én teljesen hűséges vagyok hozzád… és a Brit nem egy szörnyeteg, hanem egy nemesi származású ember. A becsület benne éppen olyan nagy, mint benned vagy bennem. – Becsület? Képes egyáltalán erre? Én már nem hiszek a becsületben, Mira, mert saját magam még sohasem tapasztaltam. A barátaim cserbenhagynak. Az uralkodóm a vagyonomat akarja, ezért képes elpusztítani. Már a leghűségesebb szolgáimban sem merek bízni. És most legdrágább feleségem is kikezd az első fiatal, jóképű férfival, aki szemet vet rá.

– Ez nem igaz, Fulcinius! Elkeseredésedben ne vádolj engem házasságtöréssel! Én erényes nő vagyok, és a halálom napjáig hűséges leszek hozzád… A becsületemre esküszöm! – Ó, Mira, Mira… Bocsáss meg! – Fulcinius zokogva magához húzta feleségét. – Bocsáss meg! Mindenkit gyűlölni kezdtem, és mindenkire gyanakszom. Az életem összeomlik, és nem tudom, hogy kihez forduljak, vagy kiben bízzak. Nincs kiút ebből a csapdából? – Megpróbálhatjuk, amit Claudius javasolt – mondta Mira. – Ha Caligula könyörületére nem apellálhatunk, akkor használjuk ki a kapzsiságát. Adjunk meg neki mindent, amit akar, mielőtt még ő nyúl érte, hogy elvegye. Nekünk nincsenek örököseink. A mi igényeink kicsik. Talán Caligula megengedi, hogy megtartsuk a könyvtárat és még néhány szolgát. Ennyi bőven elég lesz. Fulcinius Mira keblén zokogott, a nő pedig gyengéden simogatta férje vállát. Úgy vigasztalta, mint egy gyereket. Egy apró nesz, nem hangosabb, mint egy visszafojtott lélegzet, az ajtó felé vonzotta a tekintetét. A Brit állt ott, nehézkesen a márványajtóra támaszkodva. Mira nem hitte, hogy már képes elhagyni az ágyát, mégis ott volt, tudomást sem véve a fájdalomról, mely bizonyára hatalmas volt. Egyikük sem szólt egy szót sem. Némán nézték egymást, miközben Fulcinius kétségbeesett zokogásának hangja betöltötte az ebédlőt. Egy perc múlva Lucas elsántikált abba az irányba, amerről jött. Minden nehézkes lépés hatalmas erőfeszítésébe kerülhetett. Mira addig nézett utána, amíg el nem tűnt. A férfi bátorsága csodálattal töltötte el, és új erőt adott neki a szánalom, amit tüzes kék szemében látott felvillanni. Tíz nappal azután, hogy megérkezett Lady Mira házába, Lucas már képes volt könnyebb feladatokat elvégezni, és az egész napot úgy eltölteni, hogy a hirtelen támadt gyengeségében nem kellett lefeküdnie. Folytatta a gyakorlatokat, melyek olyan erőssé és egészségessé tették, mint amilyen egykor, régen volt. Ez alatt az idő alatt csak egyszer látta Mirát, akkor ott, az ebédlőben. Legtöbb idejét Chilo mellett töltötte, akit szigorú, dolgos, komoly embernek ismert meg, s aki ragaszkodott urához és úrnőjéhez. De főleg az úrnőjéhez, akinek gyermekkori házában nőtt fel. Chilo Mira hozományának egy része volt, és mint ilyet, kitanították arra, hogyan kell vezetni egy nemesi házat, igazgatni a többi szolgát, és kezelni a pénzt. Kitűnő szolgálatáért hozzáadták feleségül a fekete szépséget, Ifidát, akitől már volt egy hároméves fia és egy újszülött leánya. Chilo mindent megkapott, amit egy rabszolga csak kaphatott a szabadságán kívül. Egy kicsi, de kellemes házban lakott a családjával, a házat körülvevő terjedelmes kert végében. Lucas odaérkezésének kilencedik napján Chilo elárulta, hogy mielőtt meghal, szeretné elnyerni a szabadságát, bár amíg Lady Mira él, addig őt nem hagyja el, addig őt szolgálni fogja. Lucas válaszképpen gőgösen kijelentette, hogy ő soha nem tudta megérteni, hogy elégedhet meg egy ember azzal, hogy másokat szolgál, olyan házban lakik, ami nem az övé, vagy nem ő építette, és hogy hogyan lehet hűséges egy nőhöz, aki rabszolgává tette a szüleit. Chilo megsértődött, és azt parancsolta neki, hogy az egész napot azzal töltse, hogy a ház összes éjjeliedényét kitisztítja. – Ez majd megtanít az alázatosságra – csattant fel Chilo. – Ha pedig ellenszegülsz a parancsomnak, gondoskodom róla, hogy bezárjanak egy sötét, kis pajtába, ahol két teljes napig nem kapsz se ételt, se vizet, helyette elgondolkodhatsz a pimaszságodon. – Tehát te is megtanultad a kegyetlenséget, mint római mestereid – gúnyolódott Lucas. – És mint a többi barbár, te sem ismered a hálát egy olyan ember iránt, aki éjszakákon át virrasztott melletted, lecsapolta sebeidből a bűzös váladékot, összevarrta a húsodat, kiürítette és kitisztította az éjjeliedényedet, amíg te túl beteg voltál ahhoz, hogy magadnak megcsináld –

vágott vissza Chilo bátran. Lucas rájött, hogy valóban hálával tartozik neki, ezért befogta a száját, és azt tette, amire Chilo utasította, bár az alantas, büdös munka minden pillanatát gyűlölte. A rabszolgák udvarában üldögélt egy padon a villa mögött. Halálos csendben dolgozott, s közben fortyogott a dühtől. A becsület túl sokat kívánt tőle. Már majdnem meggyógyult ahhoz, hogy megszökhessen. Még egy-két hétig rendesen eszik, pihenget, és visszanyeri erejét és korábbi formáját.Ha végre visszanyeri régi önmagát, hogy tartsa be az üzleti megállapodást, amit Lady Mirával kötött? Undorodott a gondolattól, hogy éjjel-nappal egy szipogó vénembert kell kísérgetnie hivatalos körútjaira. Fulcinius megérdemelte a sorsát, amit az uralkodó neki szánt. Lucasnak nem volt szándékában őriznie és megvédenie a vén kecskét, és nem volt benne biztos, hogy Lady Mira is betartja a ráeső részt a megállapodásból. Nem, – gondolta Lucas, jobb lesz, ha megszökik, amíg tud, elrejtőzik a zsúfolt utcákon, piacokon, majd lop fegyvert és élelmet, és saját maga teremti meg a lehetőséget, hogy megölje Caligulát. A felszentelési ünnepségen biztosan Róma utcáin fog keresztülmenni fogatán vagy gyaloghintaján. Akkor majd ő, Lucas átverekszi magát az őrökön, és megöli, mielőtt még bárki is megállíthatná. A keletkező zűrzavarban és hisztériában eltűnhet a tömegben, és így elkerüli, hogy elfogják. Azután elrejtőzik egy hajó fedélzetén, ami hazájába tart. Ilyen módon úgy térhet vissza Britanniába, hogy visszaszerezte becsületét és büszkeségét, és készen áll arra, hogy átvegye a törzsi vezető tisztségét, amit távollétében bizonyára egyik ambiciózus öccse bitorol. Ez a terv kétségkívül ésszerűbb volt, mint ittmaradni ebben a házban. Itt belefullad az alázatosságba, és olyan munkákat végez, amiket csak alacsony származású szíriaiak végeznek, akik nem ismerik az igazi szabadságot, és nem tudják, mit jelent embernek lenni. Csak egy dolog tartotta vissza attól, hogy még aznap megszökjön, az az emlék, ahogy Lady Mira síró, gyáva férjét vigasztalta, és ahogy ránézett hatalmas, szomorú zöld szemével, amikor ő az ebédlő ajtajában állt. Ha a rómaiak megölik Lady Mira apró férjét, nem lesznek olyan ostobák, hogy a feleségét életben hagyják, hogy igényt tarthasson a vagyonra. Ő is meg fog halni, és az egész vagyont Caligula szerzi meg. Ha Lucasnak sikerül megölnie a császárt, akkor az összes pénz Caesonia kezébe kerül. Lucas jól emlékezett az érzéki, buja nőre, aki elrendelte, hogy meztelenül küzdjön, hidegvérrel végignézte, ahogy a tigrissel harcol, majd arra ítélte, hogy egy tucat vadállat ellen álljon ki. Egy ilyen nő majd sajnálná szegény, kicsi barátnőjét, Mirát. Könnyelműen és nevetve eltékozolná a vagyonát. Mira komoly veszélyben volt. Nemcsak hogy egy öreg, tehetetlen ember felesége, aki nem képes őt megvédeni, de olyan barátai vannak, akik valójában az ellenségei. Ostoba módon olyanokban bízott meg, akikben nem lett volna szabad, mint például benne, Lucasban. Nehezére esett itt hagyni ezeknek a mohó vadállatoknak, amikor a nő kétszer is megmentette őt ugyanettől a sorstól. – De miért érdekel, hogy mi történik vele? – kérdezte magától, miközben egy sárgaréz éjjeliedényt addig fényesített, amíg az nem csillogott. – Semmit nem jelent számomra. Még csak nem is kívánom. Én az otthoni, pirospozsgás, erős csípőjű lányokat kedvelem, nem egy ilyen szinte még gyermek nőt, akinek túl nagy a szeme az arcához képest, és olyan fekete a haja, mint az éjfél, én pedig a fonott, szőke hajat szeretem. Becsmérlő véleménye ellenére ágyéka megduzzadt a gondolatra, hogy egyenként lefejti a nőről ruháit, és megízleli lágy, fehér bőrét. Azon tűnődött, vajon milyen alakú lehet puha melle, amit stólája eltakart. Elég gömbölyű ahhoz, hogy elcsábítson egy férfit, efelől nem volt kétsége, mert még emlékezett arra, hogy mit érzett, amikor a nő a mellére vonta a kezét. Egy pillanatra behunyta a szemét, és felidézte fenekének és csípőjének ívelt vonalát. Kicsi volt, de nőies. Egy hozzá hasonló méretű férfira nagyobb kényelmetlenség nélkül rá tudna ülni lovaglóülésben.

Ahelyett, hogy félig agyonnyomná hatalmas súlyával, magára ültetné, hogy ő irányítsa egyesülésüket saját belátása szerint. Ó, igen, akkor… akkor megadná neki, amit fiatal élete során még nem ismert meg. Sikoltozna a gyönyörtől. Ha valóban hűséges volt idős férjéhez, akkor bőven van mit tanulnia az érzéki örömökről, ő pedig boldogan lenne a tanítómestere. Biztosan fogalma sincs arról, hogy egy fiatal férfi, ha elég ügyes, órákig is képes elnyújtani a szeretkezést. Lucas megtanulta ezt egy érett, de csinos asszonytól, aki szerelmes volt a fiatalságába és a szépségébe. Ő tanította meg neki, hogy a szabad ég alatt egész éjjel csodálatos szeretkezést folytasson, miközben a férj állatbőrből készült ágyában horkol. Lucas elmosolyodott az emléken. Letette a sárgaréz éjjeliedényt, és ábrándozni kezdett arról, hogy Mira édes, fiatal testét kóstolgatja úgy, ahogy régen tette azzal a nővel hazájában. Szinte érezte rózsaillatú hajának és testének illatát, mely ugyanolyan volt, mint a villa kertjében, a szökőkút mellett virágzó bíborvörös rózsák illata. Hirtelen úgy érezte, van mellette valaki. Felemelte fejét, és tekintete Mira kíváncsi zöld szemével találkozott. A nő gyengéden szidta. – Lucas, mi az ördögöt csinálsz itt kint egyedül? A férfi olyan erővel tette le az éjjeliedényt, hogy a kavicsok behorpasztották. – Miért, mit gondol, mit csinálok? Addig nem ismeri fel az éjjeliedényt, amíg nem csillog úgy, mint a nap, és nem olyan tiszta, hogy ürülék helyett ételt lehetne benne tartani? Durvaságától Mira elpirult. Arca olyan színű lett, mint a fekete hajába font rózsaszínű szalag. Ma fehér tunikát viselt, melyen melle alatt volt egy másik rózsaszínű szalag. Lucas nem tudta megállni, hogy ne bámulja meg csábos alakját, hiszen most nem rejtette el sem stóla, sem más ruha. Nagyon elbűvölőnek találta, gyengének, mégis nőiesnek. Úgy szökött fel benne a vágy, mint egy szökőkút. – Lucas, beszélnem kell veled! – suttogta idegesen, és leült mellé a padra. Izgatottsága jéghideg zuhanyként oltotta ki a férfi szenvedélyét.A nő szemébe nézett. – Akkor miért tétovázik? Maga az úrnő, én pedig a rabszolga. Nem kell engedélyt kérnie. – Nem az engedélyedet kérem, csak a teljes figyelmedet szeretném magamra vonni. Úgy tűnik, valamivel el vagy foglalva. – Mira elvette tőle a rongyot, amivel az éjjeliedényeket fényesítette, és félredobta. Zavart tekintettel nézett a férfira. – Lucas, meggyógyultál már annyira, hogy elkezdd a feladatodat: a férjem védelmét? Tudom, hogy még túl hamar van ahhoz, hogy tökéletesen meggyógyulj, de mégis meg kell kérjelek. A játékok már itt vannak a nyakunkon, és még mielőtt elkezdődnének, Fulcinius szeretné meglátogatni a császárt, és… és… – És mi, úrnőm? – A császár említésére Lucasnak már nem volt nehéz lecsitítania vágyát. Minden izma és idegvégződése új céllal vibrált, a bosszú utáni vággyal. – Beszélni akar vele, és felajánlani, amit csak kér, cserébe a védelemért és a további jó viszonyért és barátságért. Ez még nem az a lehetőség, amire vársz, Lucas, ne nézz ilyen izgatottan! Viszont ha Fulcinius sikerrel jár, akkor a te időd is közeledni fog. Persze, nem most azonnal, de hamarosan. – Mennyire hamarosan? – kérdezte Lucas. – Nem tudom. Nem tudom megmondani. Először meg kell bizonyosodnunk róla, hogy Caligula valóban elállt a tervétől, hogy… hogy elpusztítsa a férjemet. Ha ez a nap eljön, nem fogok megfeledkezni az ígéretemről. El fogsz kísérni a császár palotájába, és hogy azután mit csinálsz ott, az már nem az én gondom. – Eléggé meggyógyultam ahhoz, hogy elkísérjem a férjét – mondta Lucas bosszúsan. – Mikor akar odamenni?

– Holnap. Be kell mennie a városba, mert a szenátus összeül, hogy lehetőséget adjon Caligulának arra, hogy jóváhagyást kérjen a felszentelési ünnepségre és játékokra. Persze, a szenátus jóváhagyása csak formalitás, mivel senki nem merne ellene szavazni. Ez lesz az utolsó alkalom, hogy a férjem nyilvánosság előtt beszélhet a császárral. Csak egyedül nem mer odamenni. Ideális alkalom lenne a merényletre. Amikor belép vagy elhagyja a Fórumot, feltartóztathatják és megölhetik. Ó, Lucas! Mira megragadta a férfi kezét, és megszorította. – Fulciniusnak meg kell adni ezt az esélyt! Meg kell győződnöd róla, hogy megkapja! Nem látok más lehetőséget arra, hogy üzletet kössön a császárral, még mielőtt túl késő lenne. – Meg fogja kapni ezt a lehetőséget – biztosította Mirát Lucas, és hirtelen azt kívánta, bárcsak vele törődne ilyen gyengéden a nő, nem pedig Fulciniusszal. – Ad valami tőrt vagy kardot? – Igen. Egy tőrt, mert azt elrejtheted a ruhád alatt. A rabszolgák nem hordanak magukkal kardot a Fórumban. De a szenátorok sem. – Egy tőr is jobb, mint a semmi. – Felemelte kezét, amelyet Mira fogott, és hirtelen ötlettől vezérelve megcsókolta a nő behajlított ujjait. Mira úgy reagált, mintha a férfi megütötte volna. Nem kapott levegőt, visszarántotta a kezét, és talpra ugrott. – Hogy merészelsz velem ilyen tiszteletlenül és bizalmaskodóan viselkedni? – Nem tartom tiszteletlennek, ha valaki megcsókolja az úrnője kezét… azonkívül maga is megcsókolta már egyszer az enyémet. – Nem igaz! – tiltakozott Mira. – Lehet, hogy nem, de puha arcához emelte, aztán a melléhez, ami még puhább volt. Az érintése a kezemben égett, mintha tüzes vassal bélyegeztek volna meg. A haja az ujjaimra omlott, az illata elkábított… végül ezért fogadtam el az ajánlatát. – Nem azért egyeztél bele az üzletbe, mert csábítónak találtál – vitatkozott hevesen Mira. – Azért egyeztél bele, mert én a becsületedre építettem, és azért, mert lehetőséget láttál arra, hogy a legnagyobb és leghatalmasabb rómain állj bosszút. – Igen – felelte Lucas. – De most már más oka is van annak, hogy azt teszem, amit parancsol, úrnőm. – Engem nem érdekel az az ok! A római nőkről alkotott lealacsonyító véleményed bizonyos esetekben helytálló, de az én esetemben nem. Én szeretem a férjemet. Érted? Éppen ezért azt ajánlom, hogy ne felejtsd el, ki vagy! A beleegyezésem nélkül nem érinthetsz meg. Nem csókolhatod meg a kezemet, de még a ruhám szegélyét sem. És nem hozhatsz zavarba azzal a szemtelen pillantásoddal. Lucas felvonta a szemöldökét. – Miféle szemtelen pillantással? – Olyannal, mint amivel most is rám nézel. Hagyd abba azonnal! Lucas nagy akaraterővel megakadályozta, hogy felnevessen. Mira olyan dühös volt és olyan gyönyörű, villogó zöld szemével és élénk színű arcával. – Bocsásson meg nekem, Lady Mira, de képtelen vagyok uralkodni a tekintetemen, ami mindig magát keresi. Bezzeg az én hazámban a nők a saját lábukban is megbotlottak, csak hogy elkapják a tekintetem. – Én erényes nő vagyok – sziszegte Mira –, nem pedig egy szajha, mint… mint… – Mint a császár felesége? – segítette ki Lucas. – Bocsásson meg, de én két nőt láttam a gladiátoriskolában, akik mohón figyelték, amint meztelenül küzdök az arénában… és azt hittem, két nő vitatja meg férfias tulajdonságaimat… mint például a „szerszámomat”. Lady Mira erre még vörösebb lett, mint a hajában és ruhájában lévő szalag.

– Nem hittem, hogy érted, amit beszélünk. És ahogy visszaemlékszem, én alig beszéltem, …csak hallgattam. – Igen, de nézett… – Nem! Legalábbis megpróbáltam nem nézni. – Ó, de miért kellett egyáltalán próbálkoznia. Nem kell olyan keményen fáradoznia, hogy az én számlámra erényes legyen. Nem idegenkedem a gondolattól, hogy előveszem a „szerszámomat", és megmutatom magának, hogy milyen jól tudok bánni vele – mormolta lágyan, és képtelen volt abbahagyni a nő molesztálását. – A férje fegyvere biztosan nem hasonlítható az enyémhez és ahhoz, amit én tudok vele művelni. Ha Lucas azt hitte eddig, hogy Lady Mira dühös, akkor az semmi nem volt ahhoz képest, amilyen most lett. Kicsiny orrlyukai kitágultak, zöld szemében félelmetes tűz lobogott, és egész teste remegett a dühtől. – Egy túlméretezett „szerszám” nem elég ahhoz, hogy felkeltse és megtartsa egy nő vágyát. Bármelyik férfi jól bánhat a fegyverével, de nem mindegyik tudja megérinteni a nő szívét. Nem tudja felkelteni benne a gyengédséget, a melegséget és azt a vágyat, hogy egész életében hűséges legyen hozzá. Nem tudja rávenni, hogy önként vállalja, hogy testében kihord egy gyermeket, gyermekágyi lázban szenved, esetleg bele is hal. Amit a férjem nem ért el a „szerszámával”, elérte az irántam tanúsított gyengédségével és őszinte ragaszkodásával. Kétszer olyan férfi, mint te. Nem, nem, tízszer olyan férfi. Nemcsak a testemet szereti, de a lelkemet is. És én teljes szívemből viszontszeretem, becsülöm és tisztelem őt. Mira könnyekre fakadt, s elrohanva a férfitól beszaladt a házba. Lucas csak állt a napsütötte udvaron, a nő után bámult, és szégyellte magát, amiért sürgette és gonoszul kigúnyolta. Nem értette, mi ütött belé, miért féltékeny az öreg férfira, Mira férjére és szeretőjére. Milyen lehet az, ha ilyen hűséges és állhatatos teremtés az ember felesége? Lelkét és csodálatát birtokolni éppen olyan csodálatos lehet, mint édes, karcsú testét. Irigyelte az öreg rómait, és ugyanakkor gyűlölte is. Ahelyett, hogy megvédi, szerette volna megölni, elvenni fiatal feleségét, és megszökni vele oda, ahol sohasem találnak rájuk. De ha elszökteti és kényszeríti, azzal aligha nyeri meg ragaszkodását. Szemében csak gyűlölet izzana, nem pedig az a harmatos gyengédség, amit idős férje számára tartogatott. Felemelte az éjjeliedényt, egy pillanatig nézegette, majd olyan magasan, ahogy csak tudta, átdobta a kerítésen. Sulra, a nő megbabonázta! Áldozatot kell bemutatnia az istennőnek, és könyörögni neki, hogy szabadítsa meg ettől a rabságtól, hogy egyetlen életcéljára, a bosszúra fordíthassa minden figyelmét. Ha pedig ez nem sikerül, akkor keresnie kell egy nőt, hogy csillapítsa vágyát. Ha egy férfi ennyire kíván egy nőt, akkor bármilyen nőnemű teremtés megfelel neki… nem igaz?

HATODIK FEJEZET Másnap reggel Lucas elkísérte Mira férjét a Fórumra. Azóta, hogy nagyon régen, ketrecbe zárva egy szekéren Rómába szállították, nem volt lehetősége arra, hogy kitegye a lábát a gladiátoriskolából. Ezért most megdöbbentette a tömeg, az érett illatok, a Róma két hegye közti völgyben épült csodálatos épületek és maguk a hegyoldalak is. Még a legátlagosabb polgár is olyan életszínvonalon élt, amely a világ más részén ismeretlen volt. Fulcinius gyaloghintóját négy fiatal férfi rabszolga vitte a kanyargós utcákon át. Lucas követte, s közben figyelte a többemeletes épületeket, egyiket a másik után. A házak három-, négy-, gyakran többszintesek is voltak, kőből épültek, de az erkélyük fából volt.

Az utca magasságában boltok helyezkedtek el, fölöttük kereskedők, kocsisok, ügynökök és munkanélküliek laktak. A lakások nyitott ablakaiból a világ összes nyelvén beszélgetések szűrődtek ki, az utcán pedig az összes nemzetiség megtalálható volt. Szamarak ordítottak, lovak nyerítettek, ökrök bőgtek, kutyák ugattak, férfiak, nők és gyerekek kiabáltak, sikítoztak, nevettek és lökdösődtek. Iszonyatos volt a hangzavar. Lucas elhatározta, hogy megjegyzi az útvonalat, amerre jár, emlékezetébe vés jellemző pontokat, hogy később egyedül is eligazodjon a városban. Néhány perc múlva azonban, amikor a városközpont egyik forgalmas utcájára értek, teljesen összezavarodott. Még akkor sem talált volna vissza Fulcinius házához, ha az élete függött volna tőle. Nyilvánvaló volt, hogy segítség nélkül nem tud megszökni Rómából, de még a Tiberishez sem találna el, ami a tengerbe ömlik. Ostia kikötőjében kell hajóra szállnia, ha végül majd hazatér Britanniába, de megrémítette a gondolat, hogy egyedül kell odáig eltalálnia. Egyáltalán semmilyen városhoz nem volt hozzászokva, nemhogy ilyen hatalmashoz. Félre kellett lökdösnie az embereket az útjából, hogy lépést tudjon tartani a ruganyos, fiatal szolgákkal, akik a gyaloghintót vitték az emberek, állatok, fogatok és szekerek nyüzsgő tömegén keresztül. Mire megérkeztek a Forum Romanumhoz, a nagy köztérhez, ahol a legfontosabb kormányépületek, templomok és boltok álltak, szíve hevesen dobogott, tenyere pedig izzadt. Szinte futnia kellett, hogy követni tudja a szenátor gyaloghintóját, ezért nem is figyelt a környezet szépségére. Szerencsére a forgalom hirtelen csökkent. A Fórumon mindenki gyalogosan, vagy mint Fulcinius, gyaloghintón közlekedett. Komoly arcú, fehér tógába öltözött emberek, akiknek ruháját magas hivatalt jelképező lila sávok díszítették, ide-oda siettek, tudomást sem véve a fogatok és taligák áradatáról. Miközben Fulcinius kiszállt a gyaloghintóból, Lucas egyik kezét a tunikája alá rejtett, combjához szíjazott tőrön nyugtatta, és lehetséges merénylőket keresett –személyes érzelmei ellenére –, mivel szavát adta Lady Mirának, hogy megvédi a férjét, s ezt meg is teszi. – Maradj mellettem! – mondta Fulcinius, még mielőtt öreg korához képest meglepő gyorsasággal kiszállt volna a gyaloghintóból. Lucas követte, s közben figyelmet sem fordított a kanyargós márványés aranyozott folyosóra, amin haladtak. Inkább a szembejövők arcát és szemét figyelte, hátha meglát rajtuk valami rosszakaratot, amely figyelmeztetné a közelgő támadásra. Katonák és szenátorok haladtak el mellettük, de egyikük sem nézett Fulciniusra, nem is szólt hozzá, így minden baj nélkül elérték a szenátus termének ajtaját. – Itt várj meg! – utasította Lucast a szenátor. – Ez nem a főbejárat, tehát senki nem fog zaklatni. Ahogy végeztem, visszajövök érted, és indulhatunk haza. – Azt gondolom, hogy a terembe is követnem kellene magát – felelte Lucas halkan. – A felesége nem fog örülni, ha megtudja, hogy szem elől tévesztettem. Az öreg megmerevedett, és Lucas látta, hogy a férfiban van még büszkeség és bátorság. – Te az őröm vagy, nem pedig a dadám. Itt fogsz várni, ahol mondtam, és nem vitatkozol. Lucas mereven nézett a férfi szemébe, de az állta a tekintetét. – Ahogy parancsolja – egyezett bele végül, és elismerően fejet hajtott a férfi makacssága és talán józan esze előtt. Fulcinius belépett a terembe, és bezárta maga mögött a súlyos ajtót. Hosszú idő múlva jelent meg újra. Amikor visszatért, már nem volt ugyanaz az ember, aki biztosan állta Lucas tekintetét, és szilárd hangon parancsokat adott neki. Tíz évet öregedett. Megbotlott a

küszöbön, amikor kilépett, úgyhogy Lucasnak kellett megfognia a karját. Levegőt is alig kapott, arca halálsápadt volt. – Mi az? – kérdezte Lucas, miközben erősen tartotta, attól félve, hogy teljesen összecsuklik. – Mi történt? Találkozott a császárral? – Nem… nem fogadott négyszemközt. Helyette hosszú, drámai beszédet tartott arról, hogy meg kell tisztítani a szenátust, és kiirtani a viperákat, akik a torkára támadnak, és megpróbálják aláásni az államot. És egész idő alatt csak engem nézett! – Fulcinius elsápadt, rémült szeme Lucast kereste. – Halott ember vagyok, Brit. Az urad egy halott ember. – Jöjjön, hazaviszem a feleségéhez. – Lucas ellenséges érzületébe egy kis részvét is vegyült, miközben a gyaloghintóhoz kísérte az öregembert. Nehéz volt gyűlölnie egy olyan embert, mégha egy arrogáns öreg római is volt az, akinek még nála is kevesebb uralma volt a jövője felett. – Halott… halott ember vagyok – ismételgette Fulcinius különös, fakó, érzelemmentes hangon. – Minden el van döntve. Példát statuálnak rajtam és az én ártatlan, kicsi Mirámon. Mirának nem kellett megkérdeznie, hogy sikerült-e férjének találkoznia a császárral. Mielőtt még Fulcinius egy szót is szólt volna, Mira tudta, hogy útja sikertelen volt. Ahogy kilépett a gyaloghintóból, felesége odafutott hozzá. – Drágám, gyere be a házba azonnal… Kimerültnek látszol. Chilo, hozz frissítőket! – Mira megrémült, hogy férje mennyire remeg, és milyen törékenynek tűnik. Alig tudott lépni, ezért szinte teljes súlyával feleségére támaszkodott. Lucas félretolta Mirát, és saját izmos karját ajánlotta fel a totyogó vénembernek. – Engedje, majd én… Sokkot kapott, le kell feküdnie azonnal – mondta Lucas halkan. – Sokkot! – Mira megpördült, és férje elé sietett, amikor az belépett a házba. – El kell mondanod, hogy mi történt, Fulcinius. Nem lehet olyan kilátástalan a helyzetünk… Fulcinius? Fulcinius nem nézett rá, Mirának közelebb kellett hajolnia hozzá, hogy hallja, mit mond. – Mira, én olyan fáradt vagyok. Nagyon, nagyon fáradt. Légy jó kislány, és készítsd elő a fürdőmet. Megfürdöm, mielőtt eszek. – De én tudni akarom, hogy mi… – kezdte Mira, de elkapta Lucas tekintetét, és rögtön elhallgatott. – Ahogy akarod, drágám. Lesz még bőven idő később, hogy elmeséld, mi volt. Egy fürdő majd felfrissít. Aulusért, a masszőrért is elküldetek, hogy megmasszírozza az izmaidat, hogy pihenhess még vacsora előtt. Mira még egyszer Lucasra nézett, mielőtt Chilóhoz és Ifidá-hoz fordult volna, akik segíteni jöttek. Szánalom tükröződött a gladiátor szemében. A következő pillanatban azonban arca megkeményedett, és Mira arra gondolt, lehet, hogy csak képzelődött. Lucasnak semmi oka nincs rá, hogy együttérezzen akár vele, akár Fulciniusszal. Inkább örülnie kellene, hogy a találkozó ilyen rosszul sikerült. Nemsokára, ha Caligula megszerzi, amit akar, két rómaival kevesebb lesz, akit gyűlölhet. Elszántan félretette saját félelmét és izgatottságát, helyette arra fordította minden figyelmét, hogy férje bánatát enyhítse. Szolgáit elküldte, hogy melegítsenek vizet az úr fürdőjéhez, és készítsék el kedvenc ételét vacsorára. Szerencsére voltak annyira gazdagok, hogy saját fürdőjük legyen a kert egyik végében. Lehet, hogy ez mégsem olyan nagy szerencse, – gondolta Mira

szomorúan, és azon tűnődött, vajon meddig engedik még, hogy az övék legyen. Egy rómainak, még a legszegényebbnek is a fürdés fontos szertartás és nagy jelentőségű társadalmi esemény volt. Fulcinius mégis inkább a magányt kedvelte a szenátorokkal való pletykálkodással szemben. Ezzel elzárta magától azokat az embereket, akik most esetleg segíthetnének rajta, – gondolta Mira. A kétségbeesés sötét szárnyai beborították, miközben jó feleséghez illő teendőit végezte, talán utoljára az életben. Miután Fulcinius elment a fürdőbe, Mira nekilátott, hogy a lehető leggyönyörűbbre varázsolja magát férje számára. Nem akarta megszégyeníteni azzal, hogy visszataszító érzelmek, mint például szomorúság vagy félelem tükröződik arcán. Bármi is történt ma, ő nem fog sírni vagy hisztériázni. Igyekezni fog, hogy barátságos, bájos, higgadt és figyelmes legyen. Ha ma este megjelennek a római katonák az ajtóban, nem fogja elveszíteni az önuralmát, – fogadta meg. Minden körülmények között megőrzi a méltóságát, ahogy azt anyja tanította neki. Egy erényes római matróna halála napjáig kecses és méltóságteljes. Világoszöld ruhát vett fel, Serenillával hozzáillő szalagokat fonatott a hajába, és felvett néhány értékes gyűrűt, amiket Fulcinius ajándékozott neki. Ezután bement az ebédlőbe, és várta a férjét. Minden készen állt. A bort kitöltötték, az olívabogyókból, sajtokból, hagymából és osztrigából álló első fogást felszolgálták, és az olajlámpát is meggyújtották. Csak Fulcinius hiányzott. Mira az egyik masszív ágyon ülve várt, mely tele volt élénk színű párnákkal, amik sehogyan sem illettek komor hangulatához. Ifida jött be, és megkérdezte, nincs-e még valamire szüksége az úrnőnek. Mirának nem jutott semmi az eszébe, ezért nemet intett. Elküldte a szolgákat, hogy a saját és a többi rabszolga vacsorájával törődjenek. Egy pillanatra eszébe jutott, Lucas vajon a többiekkel eszik-e, és ha igen, a nők kikezdenek-e vele. Sejtette, hogy igen, mivel túlságosan is jóképű volt ahhoz, hogy a nők észrevegyék, bárhol is legyen, bármit is csináljon. Mira az irigységhez hasonló valamit érzett. A rabszolgáknak nincsenek komoly gondjaik, legfeljebb csak mindennapi apró-cseprő problémák. És nem is várta el senki tőlük, hogy erényesek legyenek. Egyikük biztosan elnyeri a Brit tetszését, és megengedi neki, hogy az ágyába feküdjön. Mira egyenként sorra vette női rabszolgáit, felidézte alakjukat, és azon gondolkozott, vajon melyik tetszhetne a férfinak. Aztán amikor rájött, hogy mit is csinál, gondolatban megszidta magát a komolytalanságáért, hogy egy ilyen szomorú alkalomkor engedi, hogy egy teljesen jelentéktelen dolog lekösse a figyelmét. Összeomlik az élete, ő pedig itt ül, és románcokat szövöget a rabszolgái között! Ugyanakkor alig tudta megállni, hogy valamilyen ürüggyel magához ne hívassa Lucast, beszélgessen vele, minél többet tudjon meg róla, és kiprovokálja azt az őszinte csodálatot, amit néha a tekintetében látott. Valami miatt, amin nem gondolkozott el mélyen, úgy érezte, hogy valami vonzza a férfihoz. Olyan könnyű lenne megnyerni a bizalmát… fejét a vállára hajtani, és elmondani neki a félelmét… hagyni, hogy megérintse, mint tegnap az udvaron. De nem szabad. Júnóra, ki kell vernie a fejéből az ilyen bűnös gondolatokat! Felállt, és járkálni kezdett az ebédlőben. Hol lehet Fulcinius? Mi tart ilyen sokáig? A fürdés igaz, hogy hosszú szertartás, de azóta már régen itt kellene lennie, főleg, amikor Mira ennyire izgatottan várja, hogy megtudja, mi történt a városban. Oda kell mennie, és megnéznie, mi tart ilyen sokáig. Nincs szükség rá, hogy megzavarja a szolgákat vacsora közben, vagy hogy megkockáztassa a találkozást a jóképű brittel. Átsietett a kerten, és megérkezett az elegáns fürdőhöz. Az épületben két rész volt, egyik az övé, a másik a férjéé. Felszakította Fulcinius termének ajtaját, belépett az öltözőbe, de ott minden a helyén volt. Férje ruhája a fogason lógott, a padon összehajtogatott vászontörülközők feküdtek, melyekkel a fürdő végeztével szárazra törli magát. Mellette állt egy zöld olajoskancsó, egy tömlő bor és egy pohár, ha megszomjazna.

Mielőtt belépett volna a tepidariumba, a meleg helyiségbe, előbb belesett, de az is üres volt. A kis medencében nem volt senki, a mozaikpadlóra rajzolt halak vígan csillogtak a kristálytiszta vízben. A harmadik helyiségből, a caldariumból, vagyis a forró helyiségből pára szűrődött ki a félig bezárt ajtón. Mira sűrűn pislogott a párás levegő és a fojtogató meleg hatására, miközben közeledett a harmadik teremhez. – Aulus? – kiáltotta a masszőr nevét. – Bent vagy? Nem jött válasz, csak a víz halk csobogása hallatszott. Lábán nedvességet érzett, lenézett, és látta, hogy szandálja átnedvesedett, mert a padló is nedves volt, de nemcsak hogy nedves, hanem állt rajta a víz. Lába vízben állt, már majdnem ruhája szegélye is, miután a víz kiömlött az ajtón. – Aulus! – kiáltotta élesebben. Fulcinius nyilvánvalóan még nem jött ki a forró fürdőből, és még nem ment a jeges vízbe sem, a frigidariumba. Szandálja vízben állt. Egy pillanatra bosszúság fogta el. Kifolyt a dézsából a víz? Ha igen, Aulus miért nem csinált valamit? Fulcinius kedvenc szandálja tönkremegy, nem beszélve a vízről, amit elpocsékolnak. Még mindig félt megzavarni férje magányát, ezért a tepidariumban megállt, s onnan szólította. – Fulcinius? Jól vagy? Küldd ki Aulust, hogy megkérdezzem, mi történt! Aggódom, hogy talán rosszul lettél. A csend visszhangzott. Mira belélegzett egy adag gőzt, majd egy rózsaszínes csíkra lett figyelmes a kifolyó vízben. Megrémülve berontott a caldariumba, és a látványtól torkába ugrott a szíve. A helyiség majdnem üres volt, csak a vízzel teli dézsában feküdt férje meztelen teste. – Fulcinius! – sikította Mira, és a véres vízen átgázolva férjéhez szaladt. Mindkét csuklóján átvágta az ereket egy késsel, most is ömlött belőlük a vér. A kés, egy ékkövekkel díszített tőr, a dézsa mellett hevert egy kis asztalon egy pohár bor és néhány száraz kis vászontörülköző mellett. Fulcinius karjai élettelenül lebegtek a víz felszínén, feje azonban a dézsa fejtámlájához támaszkodott, szeme nyitva volt. Mira nem tudta, milyen állapotban van, ezért nyaka alá csúsztatta egyik karját, hogy megtámassza. Nagy megkönnyebbülésére még nem halt meg, bár bőrének kékes színe már halottra emlékeztette. Fulcinius ajka némán formálta Mira nevét, egyik kezét remegőn üdvözlésre emelte. – Ó, legdrágább férjem, mit tettél magaddal? – nyögte Mira, és magához szorította férje testét. A férfi megborzongott, és beszélni próbált. Mira fülét a férfi szájára tette, hogy hallja, amit mond. – Jobb lesz így – nyögte Fulcinius. – Ha én meghalok, nem ítélhetnek el árulásért, és Caligula nem jöhet el érted. – De megállíthattuk volna! Kitalálhattunk volna valamit! Mira elhúzódott, felkapott egy törülközőt, és megpróbálta elszorítani férje csuklóját, hogy megállítsa a vérzést. Fulcinius azonban ellökte a kezét. – Ne… – Nagy erőfeszítés árán megrázta a fejét. – Túl késő, Mira. Már haldoklom. Nem lehet rajtam segíteni. Ha szeretsz, ne hosszabbítsd meg a szenvedésemet. – Ó, Fulcinius! – Mira még egyszer megölelte, és a véres vízre ügyet sem vetve, magához szorította a férfi fejét és vállát. – Bárcsak tehetnék valamit! Ez olyan… igazságtalan… Fulcinius felemelte remegő kezét, és vigasztalóan megveregette Mira hátát. – Senki nem tehet semmit, Mira, legfeljebb mi. Ez az egyetlen megoldás. Lehet, hogy nem elég, de ha már meghaltam, közbenjárhatok az érdekedben az isteneknél. Szeretlek, Mira – folytatta elhaló hangon.

– Fiatal vagy, és gyönyörű, túl fiatal ahhoz, hogy meghalj. Ha én már nem leszek, Caligula hajlamos lesz a kegyelemre. Nem akarna elpusztítani egy ilyen szépséget. – De én nem akarok nélküled élni! – húzódott el Mira vadul. – Hogy tehetetted ezt, Fulcinius? Hogy? Nem tudtad, mennyire fontos vagy nekem? Nem tudom elviselni ezt a fájdalmat! – Most már szabad vagy, kicsi Mira, újra szerethetsz valakit – suttogta Fulcinius. – Lesznek gyerekeid, és megismered a hitvesi ágy örömeit is, amiket én nem tudtam megadni neked. – Nekem nem kell más öröm, csak hogy mindig veled lehessek! Nem halhatsz meg! Elszökhetünk! Olyan messzire megyünk, ahol a császár nem talál ránk! Kétségbeesetten magához szorította, de a férfi mozdulatlanul feküdt, kékes ajkán egy halvány mosollyal. – Nem menekülhetünk el. Róma irányítja a világot – mosolya kiszélesedett. – De ahová most megyek, ott nem találhat meg. Ez az egyetlen hely, ahova elszökhetek. Hörgés tört föl a torkából. Mira pánikba esett, és rázni kezdte – Fulcinius, ne menj el, könyörgöm, ne menj el. Szükségem van rád. Te vagy az egyetlen barátom. Becsüllek és tisztellek. Olyan voltál nekem, mint az apám. Semmi vagyok nélküled. Kérlek, ne hagyj itt, Fulcinius! – Sze… ret… lek… Mira – Fulcinius egy mélyet sóhajtott, aztán mozdulatlanná dermedt, szeme üresen bámult a semmibe. – Fulcinius!!! Valami megszakadt Mira lelkében. Hátravetette fejét, és sikoltozni kezdett. Csak sikoltozott egyre hangosabban. Engedte elmenni Fulciniust! Arcát végigszántotta körmeivel, ruháját leszaggatta magáról. Hallotta, hogy sikoltozik, de nem tudta abbahagyni. És azt sem, hogy letépje magáról a ruhát, a haját, a bőrét… Fulcinius halott. Lelkének egy része meghalt vele. Nem akarta, hogy bármi hozzáérjen. Ő is meg akart halni, követni őt, bárhová is ment. Őrjöngésében átesett az asztalon, és nekiütközött a dézsának. Haja átvetődött fején, eltakarta az arcát, ezért semmit sem látott, de nem is érdekelte. Csak az volt a fontos, hogy letépje magáról a ruhát, és kikaparja a szemét, hogy ne kelljen látnia Fulciniust holtan a fürdőjében… Hirtelen erős karok ragadták meg, kapálózott, hogy engedjék el, de nem tudott kiszabadulni. Izmos karok, olyan vastagok, mint egy fatörzs, átfogták derekát, és felemelték. – Ne! – sikította. – Engedj el! Tegyél le! Agyának egyik sötét sarkában felismerte, hogy Lucas az, aki karjában tartja, és megakadályozza, hogy elpusztítsa magát. Gyűlölte ezért, és harcolt ellene, de hiábavaló volt a próbálkozása. A férfi sokkal erősebb volt nála. Egyszerűen átfogta, karjával lekötözte, és kivitte a fürdőből. Erős szorítása miatt Mira nem kapott levegőt. Fuldokolva megpróbált szólni, hogy nem tud lélegezni, de egy hang sem jött ki a torkán. Fátyol ereszkedett a szemére, elzárta előle a külvilágot. Talán mégis sikerült megvakítania magát, – gondolta. Ahogy beborította a sötétség, feladta a küzdelmet, és erőtlenül lehanyatlott.

HETEDIK FEJEZET Chilo éppen akkor rohant a fürdőbe, amikor Lucas kihozta Mirát a karjában. Amikor a Szíriai meglátta eszméletlen úrnőjét, magyarázatot követelve nézett Lucasra. A Brit látta a vádakat a tekintetében, de nem állt le magyarázkodni. – Nézd meg az uradat! – mondta kurtán, és fejével a belső termek felé biccentett.

– Én a hálószobájába viszem Lady Mirát. Ezzel elsietett Chilo mellett, át a kerten, be a házba. A rózsaillatú előcsarnokban a Szíriai feleségével és Mira kis szobalányával, Serenillával találkozott össze. Ahogy megpillantották úrnőjük mozdulatlan testét és rendezetlen állapotát, Serenilla sikítani kezdett, Ifida pedig elsápadt. – Egyikőtök hozzon bort – parancsolta Lucas –, a másik pedig segítsen Chilónak a fürdőben! Heves hangja lecsillapította a két nőt, akik siettek megtenni, amit a Brit parancsolt nekik. Lucas könnyen megtalálta Lady Mira hálószobáját, bement és óvatosan lefektette úrnőjét az ágyára. Mira fehér volt, mint a fal, hideg, mint az alabástrom, és alig lélegzett. Lucas saját keze között kezdte dörzsölni hideg kezét, hogy valamennyire felmelegítse. Hirtelen eszébe jutott, hogy addig nem fog felmelegedni, amíg átnedvesedett ruháiban van. Nem törődött vele, hogy illik-e vagy sem, egyetlen türelmetlen mozdulattal letépte a nőről a vizes ruhákat. A belépő Serenilla, aki egy pohár bort hozott, rémülten sikított egyet, amikor meglátta, hogy mit csinál Lucas. – Mit m-művelsz? – dadogta a szobalány. – Azt akarod, hogy megfázzon, és kövesse a férjét a sírba? Keress valami szárazat, amit ráadhatunk – csattant fel Lucas, és levette Mira testéről a maradék nedves ruhákat is. Amíg Serenilla a legközelebbi ruhásládában kutatott, Lucas megcsodálhatta Mira meztelen testét. Karcsú volt, mint a nádszál, de ahol kellett, ott gömbölyded. Melle tökéletesen gömbölyű volt, rózsaszínű mellbimbói a hidegtől összehúzódtak, mégis olyan nőies volt, amilyet csak egy férfi kívánhatott. Dereka keskeny, csípője eléggé széles és nőies, combjai és lábai a legtökéletesebb formájúak, amilyet Lucas valaha is látott. Fekete, selymes, göndör szőre combjai között magára vonta a férfi megbűvölt tekintetét, de mielőtt alaposabban megnézhette volna, Serenilla egy vászonlepedőt terített úrnőjére, mely fejétől a talpáig betakarta. – Ez jó lesz addig, amíg találok egy megfelelő tunikát és stólát. A meleg ruhái egy másik hálószobában vannak. Elmegyek, és hozok egyet. – Rosszalló pillantást vetett Lucasra. – Nem leszek távol sokáig. Ahogy visszajövök, el kell menned. Nem akarná, hogy itt légy, amikor felébred. – Nem én fogok elmenni, hanem te. Miután idehoztad a ruhát, elmehetsz. A gazdád megölte magát. Sok tennivaló van – mondta Lucas a rémült lánynak. – Az úr meghalt? – ismételte Serenilla döbbenten. Nyilvánvalóan nem jutott el a tudatáig Lucas korábbi megjegyzése, miszerint Mira követhetné a férjét a sírba, ha megfázik. – Most már értem, miért tépte le magáról a ruhát Lady Mira, és miért karmolta össze magát. – Igen, és még több kárt is tehet magában, ha nem leszek itt, hogy megakadályozzam – figyelmeztette Lucas komoran Serenillát. Ebben a pillanatban a ház külső része felől sírás és jajveszékelés hallatszott. A lány az ajtó felé fordult, arcán fájdalom, félelem és zavar tükröződött. – Menj – mondta neki Lucas –, hozz egy meleg ruhát! – Serenilla bólintott, és kisietett a szobából. Amikor Mira felébredt, ott találta Lucast az ágya mellett. Egy széken ült, tüzes kék szeme mereven a nő arcára szegeződött. Az olaj lámpa pislákoló fényében arckifejezése komoly és megfejthetetlen volt, ajka véletlenül sem húzódott mosolyra. Mirát elbátortalanította átható tekintete, ezért lenézett magára, és látta, hogy a legmelegebb gyapjúruhája van rajta. Gyorsan körbepillantott a szobában, amivel meggyőződött arról, hogy kettesben vannak. Fogalma sem volt, hogy ez hogy lehet, de nem is érdekelte. Hirtelen eszébe jutott, mi történt Fulcinius-szal. Újra elöntötte szívét a fájdalom és a kétségbeesés. – Hagyj magamra! – mondta távoli hangon, mintha nem is az ő hangja lett volna.

– Nem – ellenkezett Lucas nyugodtan. – Nem akarom, hogy itt legyél! – fakadt ki a nő, miközben azon gondolkozott, hogy van-e valahol a szobában elrejtve egy tőr… Igen, van. Egy elefántcsont markolatú, rövid pengéjű tőr, ami egykor az apjáé volt. Vászonba csavarva a ruhásszekrény legalján van. Igaz, hogy kicsi, de ahhoz elég, hogy véget vessen a szenvedéseinek. – Nem érdekel, hogy akarja-e vagy sem, hogy itt legyek – felelte Lucas – és felemelt egy borospoharat. – Tessék, igya meg ezt. Ez majd felmelegíti, és jobban fogja érezni magát. Mira elfordította a fejét. – Semmitől sem fogom magam jobban érezni. Egyedül akarok lenni. Kérlek, ne ellenkezz. Nincs erőm makacs szolgákkal vitázni. Lucas félrebillentette a fejét, úgy tűnt, mintha ezen elgondolkozna, majd így szólt. – Nem vagyok makacs. Én egyszerűen csak őrzöm magát. Aludjon, ha akar. A többi szolga a férje holttestét készíti elő a temetésre. Nincs semmi tennivalója jelen pillanatban. – De igenis, rengeteg dolgom van. – Felült, lábát leemelte az ágyról, de hirtelen szédülni kezdett. – Mondja meg, mit akar csinálni, és én gondoskodom róla, hogy elvégezzék – folytatta Lucas kitartóan. Jóképű arca olyan nyájas volt, mint egy maszk. Makacsságában inkább tűnt egy távoli, gondtalan istennek, aki saját szórakoztatására bünteti meg a nőt, mint egy emberi lénynek. – Ne törődj vele! – csattant fel Mira. – Tőled nem kell semmi! Ellökte a férfi támogató kezét, és miközben harcolt a szédülés és az ájulás ellen, odament a ruhásszekrényhez, amiben a tőr volt. Amikor odaért, letérdelt, kinyitotta a faragott szekrény ajtaját, és az alján keresni kezdte a vászonba csavart kis csomagot. Néhány percbe telt, mire megtalálta. Amikor kivette, megbizonyosodott róla, hogy Lucas nem látja, mi az. Még mindig háttal a férfinak felállt, gyorsan kicsomagolta a tőrt, felemelte, és szívébe akarta döfni, mielőtt még Lucas megakadályozhatta volna. A férfi hatalmas termetét meghazudtoló gyorsasággal Mira mellett termett, és lefogta a kezét, abban a pillanatban, ahogy a tőr fényes hegye megkarcolta bal mellét. Mira harcolt, hogy megszerezze a fegyvert, Lucas azonban könnyedén kivette a nő kezéből, és magasan a feje fölé emelte. Csalódott könnyek öntötték el Mira égő arcát. – Add ide! Ha van benned egy szemernyi könyörület, akkor ideadod a tőrt, és hagyod, hogy azt tegyem vele, amit akarok. – Nem! – felelte Lucas, és szabad kezével magához szorította a nőt. Kemény mellkasához préselődött puha melle, mellbimbói pedig szinte fájtak a nyomástól. – Nem engedem, hogy megölje magát. A férje nem ér annyit. Egyetlen férfi sem ér annyit. – De Fulcinius igen! Te nem értheted ezt, te brit ökör. Fogalmad sincs, mit érzett irántam, és én mit éreztem iránta. Fulciniusnak igaza volt, a kutyák is értelmesebbek nálad! Egy ilyen, mint te, nem értheti meg a szerelem gyönyörűségét. Te képtelen vagy bármire a párosodáson kívül. Lucas szeme olyan sötét lett, mint az ónix. – A párosodás is lehet gyönyörű és titokzatos – vágott vissza. Leeresztette a tőrt, és a nőt a karjába zárta. Kemény, forró teste hozzányomult, merev fallosza pedig Mira hasát kutatta. – Elhiszem, hogy szentimentális kötődés fűzte ahhoz a gyenge öregemberhez, de semmiképpen sem éri meg feláldozni érte az életét. És az sem éri meg, hogy ne tapasztalja meg azokat az örömöket, amikben nyilvánvalóan még soha nem volt része. Én tudnék magának egykét dolgot tanítani a szerelemről. Mira teste lángolt, ahol Lucas hozzáért, legfőképpen ott, ahol hatalmas szerszámának vakmerő lökéseit érezte. Megrémítette a férfi otromba szexualitása éssaját testének reakciója. Tudta, hogy ki kell szabadulnia az ölelésből. Néhány pillanattal ezelőtt még halott volt belül, most pedig olyan érzéseket keltett benne életre ez a férfi, amiket eddig még soha nem érzett egész fiatalsága, asszonyi és hitvesi élete során.

– A férjem épp most ölte meg magát – emlékeztette keserűen önmagát és Lucast. – A teste még ki sem hűlt, te pedig máris úgy csaholsz utánam, mint egy kutya a szuka után. Nem szégyelled magad? Ezt csinálják a férfiak a te civilizálatlan hazádban, megerőszakolják az özvegyeket a férj halála után néhány perccel? Lucas azonnal elengedte őt, és hátralépett. – Nem – csikorogta. – Adunk neki egy kis időt a gyászolásra, mielőtt valaki más elfoglalná a férje helyét. Legalázatosabban könyörgöm, hogy bocsásson meg nekem, úrnőm, de maga gyönyörű, én pedig férfi vagyok. Ha megérintem, a testem magától reagál. – Szomorúan lenézett ágyékára. – Ez olyan csapás, ami felett nincs hatalmam. Mira követte Lucas tekintetét oda, ahol felébredt vágya ki-púposította tunikáját, s közben azon gondolkozott, hogy tud egy nő hozzászokni egy ilyen hatalmas férfihoz. Majd azon csodálkozott, hogy miféle gyengeség fogta el, hogy ilyen az eszébe jutott. Elöntötte a szégyen, ezért felemelte a tekintetét a férfi nyakáig, ahol olyan erősen lüktetett az artériában a vér, hogy szinte látható volt. – Könyörgöm, Lucas, hagyj magamra! Add vissza a tőrömet, és menj! Ez nem tartozik rád. Jogom van véget vetni az életemnek, ha azt akarom. Lucas lassan megrázta a fejét. – Nem így van. Se a maga, se az én isteneim nem nézik jó szemmel, hogy egy ilyen értékes áldozatot kapjanak. – Felemelte egyik kezét, és egyik ujját lassan végighúzta a nő arcának vonalán. – Én újra értelmet adhatok az életének, Mira, mint ahogy maga is az enyémnek. Valamit életre keltett bennem, amiről azt hittem, hogy már régóta halott.Elutasíthatja az olyan érzéseket, mint a puszta vágy, ha akarja. Lehet, hogy valóban csak ennyi az egész, de a vágy is elég jó ok arra, hogy éljünk, ugyanúgy, mint bármi más. Természetesen, kevésbé fájdalmas, mint a szerelem. Az ön férje iránt érzett szerelme túl sok áldozatot követel. Mira belefáradt a vitába, ezért elfordult, és leült az ágyra. Nem volt értelme olyan dolgon vitatkozni, amiben soha nem juthatnak egyezségre. Egyszerűen nem vesz róla tudomást mostantól kezdve. Talán akkor majd elmegy. Megkövült csendbe burkolózott, nem szólt, nem is nézett Lucasra. A férfi azonban nem ment el, végül pedig leült az ágy másik végére. Az éjszaka szörnyű percei és órái elillantak, s közben Lucas egy pillanatra sem vette le Miráról a szemét. Ifida, Chilo és Serenilla több ízben benéztek hozzá, de Lucas nem engedte be őket a szobába. Hoztak ételt és italt, és egyre próbálták rávenni úrnőjüket, hogy egyen és igyon, de ő nem volt hajlandó. Nem tudta elképzelni, hogy olyan földi dolgot érezzen, mint az éhség vagy a szomjúság. Ha másképp nem tudja elérni célját, akkor az éhhalál fog végezni vele. A néma nyugalomban Mira felidézte házassága minden egyes pillanatát. Azon kívül, hogy nem tudott férjének gyermeket szülni, házasságuk boldog volt. Fulcinius is szerette a történelmet, és tanította őt, felfedte előtte az irodalom, a költészet és a szónoklás szépségeit. Mira szorgalmas diák volt, olyan buzgalommal szívta magába a tudást, mint amilyennel egy kiskacsa a vízhez vágyik. – Én kicsi szivacsom – becézte őt kedveskedőn Fulcinius. – Milyen kár, hogy nőnek születtél. Ha férfi lennél, ki tudja, milyen magasra ívelne a csillagod a tudósok és komoly gondolkodók körében. Fulcinius elősegítette intellektuális fejlődését, de, – ismerte be szomorúan Mira, – nem sokat tett, hogy asszonnyá avassa. Ez a része még szinte érintetlen volt, ilyen téren még ugyanolyan gyerek volt, telve homályos vágyakkal, mint akkor, amikor először lépett ebbe a házba, mint menyasszony. Milyen keményen próbálkozott, hogy tökéletes feleség, tökéletes társalgópartner és tökéletes szerető legyen. Naiv volt, mert azt hitte, hogy nem kell semmi más egy boldog házassághoz és egy hosszú, elégedett élethez. Most már tudja, mekkorát tévedett, milyen közömbös és ostoba volt. Caesoniának igaza volt, hogy kinevette álszent erényességéért. Mire ment vele? Ha szeretőket tartott volna, hogy kielégítsék

titkos vágyait, most nem érezné magát ilyen üresnek, becsapottnak, megfosztottnak és magányosnak. Legalább lenne egy ismerős, akit átölelhetne, és aki megvigasztalná. De most nem akart a hitvesi ágy csalódására gondolni. Ma éjjel csak arra gondol, ami jó volt közte és Fulcinius között, és aminek most már örökre vége. Hajnal előtt a legsötétebb órákban egyfajta kábulatba esett. Örömmel átadta magát neki, mert elzárt előle mindent, beleértve Lucast is. Minden érzelme, gondolata és érzése egy puha, szürke köpönyegbe volt csavarva. Semmi nem érinthette meg, semmi nem bánthatta. Itt végre béke volt, megszűnt minden félelme és izgatottsága. Végül úgy érezte, ha elég erősen próbálja, ő is elnyerheti a megváltást, amit Fulcinius elnyert. Egyszerűen olyan mélyen visszafordult önmagába, ahonnan senki nem hozhatja vissza. Aztán Lucas – átkozott, mert beleavatkozott – kezére tette a kezét, és beszélni kezdett. Behatolt belső csendjébe, visszahívta a mély szakadék pereméről, ahol már ingadozott. – Szerettem egyszer egy nőt – mondta halk hangon. – Bár inkább lánynak kellene hívnom, hiszen még gyerek volt. Mira akarata ellenére érdeklődni kezdett. – Tudom, hogy nem hisz nekem – gúnyolódott Lucas szelíden. – Azt hiszi, hogy a britek képtelenek ilyen fennkölt érzelmekre, de én igazán szerettem őt. Eljegyeztük egymást, bár ő még túl fiatal volt a házassághoz. Eljegyzésünkkor teste még egy gyerek teste volt, melle éppen csak nőni kezdett, havi ciklusa még nem kezdődött el. Ezért nagyon különös volt, hogy annyira szeretett. Nem kívántam őt, de valahányszor ártatlan arcára és csodálatos szemébe néztem, mindig melegséget és boldogságot éreztem. Meg akartam védeni, biztonságban tartani. Amikor mosolygott, kisütött a nap, ha szomorú volt, felhők gyűltek az égre. Szerettem volna, ha minél hamarabb felnő, de bizonyos dolgokat nem lehet sürgetni, nekem pedig meg kellett fékeznem a türelmetlenségemet. – Amíg arra vártam, hogy a gyermeklány nővé serdüljön, más nőknél kerestem örömöket. Elszórakoztattak, kielégítették az igényeimet, de egyik sem érintette meg úgy a szívemet, egyik sem keltette fel bennem azt a boldogságot, amit az én apró, szőke hajú erdei tündérem. Hangja elnémult, ahogy visszaemlékezett. Mira érdeklődni kezdett, és azt kérdezte. – Mi történt vele? Feleségül vetted végül? – Nem. Nem volt rá alkalmunk. Esküvőnk estéjén egy szomszédos törzs rátámadt a falunkra, és megölte őt. Ezután nem akartam megnősülni. Úgy éreztem magam, mint most ön. Életemnek nem volt többé értelme és célja. Nem akartam gyerekeket, csak azokat, akiket ő adhatott volna nekem, és egy ideig nem is néztem más nőre. Ehelyett háborúztam, raboltam, gyilkoltam, feldúltam a környéket, hogy bosszút álljak. Még akkor sem tudtam elfelejteni a kedvesemet, miután megöltem és beleit megsütöttem a törzs vezérének, aki a halálát okozta. Csak akkor kerestem vigasztalást más nő karjában, ha vágyam túl heves volt ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyjam. Egész idő alatt fogathajtással foglalkoztam. Edzettem, tökéletesítettem tudásomat,hogy se ember, se állat ne győzhessen le egész Britanniában. – Akkor tehát fogathajtó vagy – mondta Mira. – Kitalálhattam volna. Julius Caesar a krónikáiban megemlítette a legfőbb okot, amiért nem tudott titeket leigázni. Mert olyan ügyesek voltak a honfitársaid. – Mi vagyunk a világ legjobb fogathajtói – jelentette ki Lucas olyan természetességgel, mintha ez tény volna, és nem üres dicsekvés. – Akkor hogyan ejtettek foglyul? Miért nem szöktél meg az ellenségeidtől a fogatodon? – kérdezte Mira, és a férfi felé fordult. – Mert csapdába csaltak… – szőke szemöldökét összevonta szégyenében. – Csapdába csaltak, úgy ejtettek foglyul. Megbíztam egy Basil nevű római kereskedőben, aki elcsalt messze a törzsemtől és a családomtól, majd rám uszított húsz útonállót az erdőben. Mégis

Basilt nem vádolhatom, nem úgy, mint azt, aki őt küldte. Gaius Caligulát. Erre nem sokkal azután jöttem rá, hogy megérkeztem Rómába, és elkezdtem az edzéseket a gladiátoriskolában. Minden embert megaláztak, megfosztottak szabadságától, csak azért, hogy kielégítsék Caligula kielégíthetetlen vágyát, az ember vérontásának látványát. – Nemcsak a császár élvezi a vérontást, Lucas. Majdnem az egész népet megfertőzte ez a betegség. Vannak azonban kivételek. Én személy szerint mindig is gyűlöltem a játékokat, és Fulcinius sem talált bennük sok élvezetet. Mi, amikor csak lehetett, elkerültük. Tekintettel gyenge gyomromra, Fulcinius ritkán látogatott el az ilyen mulatságokra, amivel megsértette a császárt, és előkelőbbnek mutatta magát, mint a többi szenátor. Most már látom, hogy sok cselekedete csak irigységet és rosszindulatot keltett egyesekben, ezért hagyták cserben a barátai. Milyen ostobák voltunk, hogy azt gondoltuk, sokan csodálnak minket, mert mi tartózkodunk a bűntől, és erényesek vagyunk! Lényegében a saját pusztulásunkat készítettük elő. Mirát keserűség öntötte el. Komor némaságba merült, amíg Lucas arra nem kérte, hogy folytassa. – Meséljen a férjéről… Meséljen az életükről… Mira örült, hogy témát válthat. Elmondta, hogy férje mennyire szeretett tanulni, és hogy őt is tanította. Elmondta, mennyire kedves volt, és gyengéd, tisztelte a régi rendszert, és a köztársaság visszaállítását szerette volna, amivel kivívta a császár haragját. – Amikor feleségül mentem Fulciniushoz, egy félénk, tanulatlan lány voltam, akit kitanítottak a feleség- és anyaszerepre, de aki semmit nem tudott a történelemről és a politikáról. Fulcinius nagyon szeretett tanítani engem, és együtt felfedeztük a legnagyobb boldogságot. Nekem mindig úgy tűnt, hogy ő mindent tud, amit csak tudni lehet. Minden homályos utalást, minden költői képet meg tudott magyarázni. Szinte faltuk a görögöket: Homéroszt, Aeschylust, Szophoklészt, Euripidészt és Menander komédiáit. Aztán Vergiliusban, Horáciusban és Terentiusban, Menander latin követőjében gyönyörködtünk. – Terentiusról és Menanderről már én is hallottam – mondta Lucas, de úgy, mintha védekezne, – gondolta Mira. – Én is szerettem volna minél többet tudni a rómaiakról, mivel ők az ősi ellenségünk, és ők jelentik a legnagyobb veszélyt a függetlenségünkre. Minden apró információt szinte faltam, amit a római kereskedőktől, mint például Basiltól megtudhattam. A családom, de főleg a testvéreim gyakran kinevettek, mert latint tanultam, és szerettem volna mindent elsajátítani, amit egy római gyereknek tudnia kell. – Csak a fiúgyermekeknek – javította ki Mira, és bántotta a gondolat, hogy valaki kinevette Lucast. – Milyen furcsa, hogy rajtad is nevettek, amiért tanulni akartál! Rajtam is, az összes ismerősöm, kivéve Fulciniust és Claudiust. Áldott Jupiter! Elfelejtkeztem Claudiusról. Értesíteni kell Fulcinius haláláról. Reggel üzenetet kell küldenem a férjem minden barátjához és ismerőséhez. Meg kell szerveznem a temetést, szólnom kell Caesoniának, és értesíteni magát a császárt is. Mirát újra elöntötte a fájdalom, ami ezúttal már nem volt olyan hatalmas. Sokat segített, hogy beszélhetett Fulciniusról, megoszthatta emlékeit Lucasszal. Egész éjjel visszatartott könnyei szemébe gyűltek. Ezek a könnyek megtisztíthatják lelkét, nem pedig tovább roncsolják. Egyik kezével letörölte arcáról a sós nedvességet, Lucas azonban átölelte derekát, és karjába zárta. – Engedjen szabad utat a könnyeknek, Mira. Ne fojtsa vissza. Elvesztett valakit, aki megérdemli, hogy sírjon érte. – Akkor megérted, hogy miért nem akarok tovább élni? – szipogta, és megragadta Lucas felkarját, ahol úgy kidomborodtak az izmai, hogy a nő nem érte át őket.

– Nem akar meghalni – vitatkozott a férfi szelíden. – Csordultig telt az élettel, a gyönyörű, bőkezű élettel. Lehet, hogy azt hiszi, hogy meg akar halni, de éppen az ellenkezőjét szeretné. Lucas lenézett Mira szemébe, arca csak centiméterekre volt az arcától, szája majdnem megérintette az övét, és Mira hirtelen rádöbbent, hogy igaza van. Egyetlen nő sem gondolna a halálra egy ilyen férfias és jóképű férfi karjában. Már nem érezte azt, hogy el kell pusztítania magát. Alighogy ez a gondolat az agyába villant, megérezte a férfi forró testének félreérthetetlen vágyát. Bőre több meleget sugárzott, mint egy izzó szénnel teli szénserpenyő. Szemében égett a vágy, ajka csókot formált, de ő csak izmos mellkasához szorította Mirát, aki mellén érezte a férfi heves szívdobogását. Megremegett, és még jobban belekapaszkodott. Behunyta a szemét, és hagyta, hogy könnyei eleredjenek. – Igazad van – zokogta –, élni akarok… Olyan sok minden van, amit még nem tudok… amit még nem éltem át… Ki tanítja meg nekem most, hogy drága Fulciniusom nincs többé? Ő volt a barátom, a tanítóm, az apám. – Az apja? – kérdezte Lucas. – Akarom mondani, a férjem – javította ki magát Mira, és csak most döbbent rá, hogy Fulcinius valóban inkább volt az apja, mint a férje a hosszú évek során, és ezért újra sírni kezdett. Lucas magához ölelte, simogatta a hátát, és a saját nyelvén halkan olyan szavakat dünnyögött, amiket Mira nem értett. – Mira – hallotta a nő a suttogását. – Ne félj, kicsim, én megtanítalak mindenre. Mira vigaszt talált a karjában, s ez egyszerre meglepte és megrémisztette: hova vezet az, ha egy rabszolga iránt táplál mélyebb érzéseket? Különösen egy olyan rabszolga iránt, aki gyűlöl mindent, ami római. Ebből a gondolatból egyenesen következett a másik, ami legalább ennyire zavarba ejtő volt. Ahogy Fulcinius is mondta, a halála újra szabaddá tette, hogy szeressen, és ágyába hívja azt, akit akar.

NYOLCADIK FEJEZET Fulcinius temetése a lehető legnagyobb szabású és legpompázatosabb esemény volt. Egy szerény, titokban megtartott temetés egyenlő lett volna a bűnösség beismerésével, ezért Mira nem sajnálta rá a pénzt. Chilo segítségével, aki sokszor kitalálta úrnője gondolatait, Mira egy körmeneti temetést szervezett meg. Felbérelt tucatnyi hivatásos gyászolót, vagy húsz színészt, akik Fulcinius tiszteletre méltó őseinek maszkját viselték, és egy nagy csoport zenészt, akik elkísérték a halottat végső nyughelyére. A sír a Rómából Brindisi felé vezető út, a Via Appia mentén volt. Fulcinius cédrusfából készült, gyümölcsök és virágok faragásával díszített ravatalozóágyon feküdt, legjobb tógájába öltöztetve, melyen a lila sáv azt jelképezte, hogy a szenátus tagja volt, és számos magas rangú tisztséget, köztük a konzuli tisztet is betöltötte élete során. Amikor a szertartás befejeződött, és már nem volt hátra más, csak maga a hantolás, Mira szakított néhány pillanatot arra, hogy megnézze, kik azok a gyászolók, akik a perzselő nap elől a fenyőfák alatt kerestek menedéket. Senkit nem akart megbántani azzal, hogy nem veszi észre, ha már vette a bátorságot és eljött. De emiatt nem kellett aggódnia. Egyetlen barátjuk vagy ismerősük sem jelent meg. Mira tudta, mi tartja vissza őket. Mindenki arra várt, hogy az uralkodó mit fog tenni. Caligula maga is gyanúsan távol maradt, ami azt jelentette, hogy nem tetszik neki a dolog. Nyilvánvalóan elhatározta, hogy nem bocsát meg, és nem felejt. A fizetett gyászolók sírása és jajveszékelése közepette Fulcinius testét a sírba,

egy márvány díszkoporsóba helyezték. Mira utoljára még búcsúzóul megérintette férje hideg kezét és a márványfedelet, amit Fulcinius hamar elkészített képmása díszített. Majd a fedelet leeresztették, és a koporsóra erősítették. Színlelt fájdalom kétségbeesett sírása és kiabálása hangzott fel, s mikor Mira elment a sír közeléből, két most érkezett hordszéket vett észre, melyeken a császári család címere díszelgett. Szíve a torkában dobogott. Néhány szolga virággal teli kosarakat hozott és tett le lába elé. Egyikük, egy őszinte arcú nő így szólt. – Ezt úrnőm, Lady Caesonia küldi. Elnézést kért, hogy hosszabb ideig nem tud maradni, de fél, hogy feldühíti a császárt, viszont azt üzeni, ahogy lehet, küld önnek egy levelet. A lány meghajolt, sarkon fordult, és visszasietett a hordszékhez, amit már fel is emeltek, és hamar el is vittek. Caesonia ki sem szállt, de még csak a függönyt sem húzta el! Miközben Mira azon töprengett, hogy mit jelent a császárné látogatása és ígérete, hogy levelet küld neki, egy ismerős alak bújt ki a második hordszékből, és sántikálva közeledett felé. Claudius volt az, halálsápadtan és rettegve, hogy valaki észreveszi, és jelenti a császárnak, hogy itt volt. Ahogy odaért Mirához, arca eltorzult, és szipogni kezdett, mint egy gyerek. – Ó, d-drága M-Mira! Mi-micsoda sszörnyű t-tragédia! Mi-mióta meg-meghallottam, mi-mi történt, ccsak sí-sírok egyfolytában. Claudius dadogása rosszabb volt, mint valaha, az orra pedig folyt közben. Öntudatosan megtörölte orrát tógájának végével, de a sírást nem tudta abbahagyni. Amikor Mira látta, hogy őszintén szomorú, magához ölelte, és vigasztalni próbálta régi barátját. – Hamar meghalt, Claudius, nem szenvedett. Szenvedése kegyesen rövid volt. Bárhol van most, biztos vagyok benne, hogy tudja, hogy itt vagy, és örül neki. – I-gen, de ké-későn jö-jöttem, és n-nem maradhatok! C-Ca-ligula ő-őrjöngött, am-amikor memeghallotta, hhogy mit t-tett F-Fulcinius. L-le ak-akarta tar-tartóztatni, és bí-bíróság elé á-állítani, m-még a j-játékok e-előtt. – A játékok előtt? – ismételte döbbenten Mira. – Miért olyan hamar, hiszen a játékok csak – gyors fejszámolás után folytatta – kilenc nap múlva kezdődnek. – I-igen, í-így igaz. F-Fulcinius megfosztotta C-Caligulát a példastatuálástól, h-hacsak az uuralkodó téged nem ffog felfeláldozni. Nagy v-veszélyben vagy, M-Mira. – Claudius olyan erővel szorította meg Mira kezét, hogy majdnem összeroppantotta. – Nem érdekel, mi történik velem, barátom – jegyezte meg komoran Mira. – Szegény, nemes Fulciniusom! Azt hitte, ha meghal, megvéd engem. – L-lehetséges, hogy m-megvédett, csak t-tudod, mmennyi-re gyűlöli C-Caligula a ccsalódást. É-én közközbenjárok az é-érdekedben, M-Mira, de n-nem t-tudom, lesz-e v-valami eredménye. – Vigyázz, ne keverd magad bajba, Claudius. Sokat kockáztattál, hogy idejöttél. Csak te és Lady Caesonia jelent meg a barátaink közül. – F-félnek, M-Mira. N-nem v-vádolhatod ő-őket. É-én mma-gam is r-rettegek – Claudius feje és válla megrándult, ahogy félve körülnézett. Mirát meghatotta barátja bátorsága, ezért megcsókolta az arcát. – Köszönöm, hogy eljöttél, drága Claudius. De kérlek, most menj. Minél tovább maradsz, annál veszélyesebb neked. Miattam ne aggódj. Az történik velem, aminek történnie kell. Nem fogom bánni, ha férjem után megyek a sírba. – N-ne m-mondj i-ilyeneket, M-Mira! Caesonia és é-én m-mindent m-meg f-fogunk tenni, hhogy ne e-essen bbajod! Ne ke-keseredj el! Gyö-gyönyörű vagy, és lehet, hogy C-Cali-gulának ssok h-hibája v-van, de a sszépséget é-értékeli.

– Inkább meghalok, mint hogy a császár ágyába menjek, Claudius, ha erre célzol. Azt, amit Caesonia értem tett, én nem hálálom meg ilyen árulással. – B-bízz b-bennünk, M-Mira – könyörgött Claudius. – Caesonia és én m-mindent meg f-fogunk t-tenni, hogy llebeszéljük az u-uralkodót a-arról, hhogy az á-ágyába vigyen, v-vagy hogy F-Fulcinius helyett h-halálra ítéljen, és el-elkobozza a vvagyonodat. – Csak ezt akarja, ugye? A vagyonomat… – felelte Mira a saját kérdésére. – N-nem. F-Fulcinius k-kivégzésével pél-példát akart mutatni. M-most, hogy F-Fulcinius mmeghalt, ccsak te vvagy. De mi m-megpróbáljuk meg-megállítani. Mira sietve átölelte a férfit. – Isten veled, Claudius. Bármi történik velem, nem fogom elfelejteni, hogy mit tettetek értem. Claudius túl izgatott volt ahhoz, hogy tovább folytassa a beszélgetést, ezért ügyetlenül megfordult, és elsántikált a hordszékéhez. Miután elment, Mira fogta a császárné által küldött virágkosarat, és a virágokat férje koporsójára hintette. Azután megcsókolta a képmását a koporsófedőn, majd visszatért a házba. Lucas nagyon meglepődött, amikor Mira nem sokkal azután, hogy hazatért a temetésről, magához hívatta a hálószobájába. Ő is ott volt a temetésen, mint Fulcinius hordszékének egyik vivője, és maga is látta, milyen sápadt és kimerült Mira a pihenés nélkül töltött hosszú óráktól. Azt hitte, most sötét hálószobájában alszik, miközben Ifida vagy Serenilla vigyáz rá. Melegség öntötte el a szívét, hogy őt kívánta maga mellé. Az előcsarnokon keresztül vezetett az útja. Letépett egy gyönyörű, vörös rózsát, hogy átadva Mirának mosolyt csaljon az arcára. Miután átadta, ragaszkodni fog hozzá, hogy pihenjen, hiszen miután visszatértek a temetésről, majdnem összeesett. Némán lépett be a hálószobába, és meglepődött, amikor Mirát a nyitott ablak előtt találta. Mindössze egy könnyű, vékony tunikát viselt, melyet karcsú derekán arannyal kivert öv fogott össze. Fényes, fekete fürtjei pedig szabadon omlottak le a hátán. Valami az udvaron lekötötte figyelmét, ezért egy ideig nem vette észre Lucast, aki némán csodálva nézte őt. Amikor Mira nyugtalan volt, nehéz volt emlékeztetnie magát, hogy ő csak egy rabszolga, Mira pedig egy megvetésre méltó római úrnő. Mira elmerült a gondolataiban, meglepő módon nem kellemetlen gondolatokban. Lucas megkönnyebbülten vette észre, hogy alig sírt. Gyönyörű zöld szeme alig volt dagadt, arckifejezése nyugodt és békés volt, mintha megbarátkozott volna a veszteségével. Remélte, talán neki is szerepe van benne, mert nem tudta elviselni a gondolatot, hogy a nő megöli magát, vagy belehal a bánatba. Hirtelen kényelmetlenül kezdte érezni magát az érzések miatt, amik megrohanták, és illetlennek vélte, hogy rózsát hoz. Letette az ágyra, a párnájára, ahol Mira biztosan észreveszi, ha majd lefekszik, aztán megköszörülte a torkát, hogy jelezze, megérkezett. Mira felé fordult, s félénken elmosolyodott. Mosolya Lucas szívéig hatolt. – Jó napot, Lady – köszönt tisztelettudóan, annak ellenére, hogy tegnap olyan közel kerültek egymáshoz. Nem tudta, most milyen hangulatban van úrnője, ezért nem akarta megsérteni túlzott bizalmaskodásával. Lehet, hogy már el is felejtette, hogy a karjában sírt, és rövid időre hozzábújt. – Lucas – sóhajtotta rekedten Mira. Lucas csak most vette észre, milyen fátyolos zöld szeme, és szája mennyire remeg. Tévedett, amikor azt gondolta, hogy megnyugodott. Önuralma hatalmas erőfeszítés és ádáz büszkeség eredménye volt. – Lucas! Lennél olyan szíves, és becsuknád az ajtót? – kérte lágyan. A férfi zavartan felhúzta szemöldökét, de nem kérdezett semmit. Ha eljön az idő, majd megtudja. Nyugodtan becsukta az ajtót, majd visszament a nő elé. Mira mosolyával köszönte meg, majd következő kérdésével ismét meglepte szolgáját.

– Lucas, tudsz latinul olvasni? Azt mondtad, tanulmányoztad nagy íróink műveit. A férfi bólintott, és azon töprengett, hogy az úrnő miért kérdezte ezt. – Igen, Lady, tudok… bár néha megakadok egy-egy szónál, amit ritkán hallok az élőbeszédben. Mira mosolya kiszélesedett. – Valahogy biztos voltam benne, hogy írástudó vagy. Lehet, hogy barbár brit vagy, de kétségkívül nagyon figyelemre méltó ember. Lucas várt, és még mindig nem tudta, hogy a nő mit akar. Mira felsóhajtott, és eljött az ablaktól. – Felolvasnál nekem, Lucas? Én magam nem tudok odafigyelni arra, amit olvasok. Olyan nyomasztóak a gondolataim. De ha valaki felolvasna nekem, talán el tudná vonni a figyelmemet a bánatomról. – És Chilo? – kérdezte Lucas óvatosan, mert még mindig nem tudta, hogy ez hová fog vezetni. – Vagy a többi rabszolga? Valamelyikük biztosan jobban tud olvasni, mint én. Mira elutasítóan intett a kezével. – Nem, Chilo nem. Túl sok dolga van így is, mint ahogy a többi szolgának is, akiknek jó része nem is tud olvasni. Csak neked nincs jelenleg semmi fontos teendőd, Lucas. Most, hogy Fulcinius már nincs többé, nincs kit védened, csak engem, aminek könnyen eleget tehetsz, miközben felolvasol. Az történt, amitől Lucas félt, a nő emlékeztette felsőbbrendűségére. És ez nagyon fájt neki. Tudta, hogy ő bármelyik férfival vagy nővel egyenrangú, de Mira valószínűleg soha nem tekintené annak. Hát a tegnap éjjel nem változtatott meg semmit kettőjük között? Ő azt hitte, hogy igen, de láthatóan tévedett. – Ha azt parancsolja, hogy olvassak fel, akkor én engedelmeskedem – felelte mereven. – Nem, Lucas. Én nem parancsolom. Egyszerűen csak kérem. Ott a polcon találsz felcsavart papírtekercseket. Ha kedved van, hozz ide egyet, bármelyiket, és olvasd fel. Utána pedig megbeszéljük. – Örömmel teljesítem a kérését, Lady – felelte kissé megkönnyebbülten. – De azt tudnia kell, hogy én nem tudom pótolni a férjét. A múlt éjjel azt mondta, hogy gyakran olvastak el együtt valamit, aztán megbeszélték. Csak nem arra kíváncsi, hogy be tudome tölteni itt a helyét, esetleg még az ágyban is? – Túl korai még ilyenekről beszélni! – csattant fel Mira. – És te is túl szemtelen vagy. – Szemét hirtelen elöntötték a könnyek. – Nem akarom, hogy te vagy bárki más pótolja Fulciniust – folytatta szelídebben. – Csak arról van szó, hogy ha magányos voltam vagy unatkoztam, akkor mindig az olvasásban vagy a tanulásban kerestem vigaszt. Remélem, most is kiűzi a fejemből a fájdalmat és a félelmet. Lucas elszégyellte magát, amiért kigúnyolta a nőt, ezért odalépett hozzá. Arca sápadtsága és a szemében izzó gyötrelem megijesztette. Mit hallott? Látta, hogy a temetésen a sánta öreggel beszélgetett, és észrevette a két császári hordszéket is, amik a szertartás végén érkeztek. De egy szót sem hallott a beszélgetésből. – Mi az, úrnőm? Még mindig veszély fenyegeti a császár felől? Mira megvonta keskeny vállát. – A kivégzés még mindig érvényben van. – Akkor azonnal el kell szöknie! – Lucas megpróbálta megragadni, de Mira feltartotta a kezét. – Nem, sehova sem tudnék menni, és senki nem segítene nekem. A császárnak nagyon hosszú a keze, a világ minden sarkáig elér. Lucas elkeseredetten ragadta meg a nő csuklóját. – Britanniáig nem ér el. Ha valami módon eljuttathatnám oda, akkor az erdőinkben és a völgyeinkben biztonságban lenne. – Nem tudnál eljuttatni odáig – ellenkezett Mira nyugodtan, és szívszorítóan szomorú tekintettel nézett fel a férfira.

– Különben is a császárné megígérte, hogy hamarosan levelet küld nekem. Nem szabad semmit sem tennem, amíg meg nem kapom az üzenetét. Megmondja, hogy mit tartogat számomra a jövő, és mit tehetek, ha egyáltalán tehetek valamit azért, hogy lecsillapítsam a császár izzó haragját, amit a férjem öngyilkossága lobbantott lángra. – Ostobaság, hogy megbízik a császárnéban, Mira. Nem fog tenni semmit, hogy segítsen magán. Semmit, ami kényelmetlen vagy veszélyes lehet számára. Biztos tehet maga is valamit, elmehet valamilyen biztonságos helyre, vagy biztosan vannak barátai, akik elrejtik. – Nem, nem. Várnom kell, amíg üzen. – El akarta tolni magától Lucast, de az nem mozdult. Túl jó volt neki beszívni az illatát, a rózsa és a virágzó asszonyi test édes, csábító illatát. Keze akarata ellenére felemelkedett. Hüvelykujja végigsimította a nő kulcscsontját. Arcát két kezébe fogta, és úgy állt ott egy percig, csak nézte őt, miközben arra gondolt, milyen gyönyörű… milyen puha és sebezhető… milyen kívánatos. Mira zavartan nézett rá, majd szemérmesen lesütötte a szemét, és azt suttogta. – Kérlek, Lucas… még csak most temettem el drága férjemet. Még nem tudok a tiéd lenni. Visszautasítása nem keserítette el a férfit, inkább hatalmas, vad reménnyel töltötte el. Most először vallotta be, hogy vonzódnak egymáshoz. Azt mondta, hogy „még nem”, s nem azt, hogy „soha” vagy „talán”. Mira felemelte fejét, Lucas szája pedig végigsimította homlokán miközben beszívta félreismerhetetlen Mira illatát. – Én várok, amíg fel nem készül, de azt tudnia kell, az élet fájdalmasan rövid, és túl sok dolog van, amit megbánunk. Ott kell megtalálnia a boldogságát, ahol rátalál, és nem szabad azután vágynia, amit elvesztett, vagy amit nem érhet el. Vigaszra van szüksége. Én kész vagyok megvigasztalni magát. Ha valóban el akarja terelni a gondolatait, én a felolvasásnál sokkal nagyobb vigaszt nyújthatok a karomban. Mira felemelte tekintetét, és csillogó, zöld szemét a férfira szegezte. – Te megfogadod a saját tanácsaidat? Nem úgy tűnik. Mióta is vagy már Rómában? Néhány éve? Mégsem tudtál megbékélni a veszteségeiddel, és nem tudtad elfogadni új helyzetedet. – Én még mindig tudok változtatni az életemen és a helyzetemen – biztosította a nőt. – De maga nem tudja megváltoztatni azt a tényt, hogy a férje halott. És azt sem, hogy megölte önmagát. Kötelességének érzi, hogy gyászolja őt, ez érthető. De az nincs sehol megírva, hogy nem engedheti, hogy egy másik férfi vigasztalja. Hadd öleljem át egy percig, úrnőm. Nem teszek semmi mást, ígérem. – Múlt éjjel megöleltél – emlékeztette a férfit. – Hagytad, hogy a karodban sírjak. – És nem tett semmi kárt önben, ugye? – évődött Lucas, mert nagyon szerette volna újra a karjában érezni a nőt. Magához vonta, és hevesen dobogó szívére szorította. Mira úgy maradt egy ideig. Hozzásimult, hagyta, hogy a férfi a hátát simogassa, selymes hajába fonja ujjait. Az ablakon beszűrődő aranysárga fény eltűnt, Lucas azonban még mindig átölelve tartotta, teste a nő minden vonalát, porcikáját érezte. – Mesélj a népedről, Lucas – suttogta Mira a férfi nyakába. Lucas felsóhajtott, mert egyáltalán nem akart sem beszélni, sem olvasni, amikor oly sok más érdekesebb dolgot tehetett volna a szájával. – A népem tüzes, büszke, harcos nép – orrával Mira fülét simogatta. – De tudnak boldogok is lenni, tudnak nevetni, tudják élvezni az életet. Ugratni is szeretik egymást. Buja, erkölcstelen nép,

szeretik a trágár vicceket, még más rovására is képesek nevetni. De ezzel nem akarnak bántani senkit. Megcsipkedte Mira puha fülcimpáját, majd nyelvével megsimogatta. – Nem szégyenlősek, ha szerelemről van szó. A férfiak a legférfiasabb, leghevesebb emberek, akit egy nő csak kívánhat magának. A nők pedig nem szégyenlősek, ha akarnak egy férfit. A tudomására hozzák. – Valóban? – Lucas örömmel vette tudomásul, hogy Mira alig kap levegőt. – Hogy csinálják? A férfi merev szerszámát a nő hasához dörzsölte. – Hagyják, hogy csókot adjon, vagy esetleg egy merész simogatást. Megmarkolta Mira puha, kerek fenekét, és magához szorította. Mira remegett. Lucas szíve majdnem kiugrott a helyéből, amikor látta, hogy a nő mennyire kívánja őt. Most a magáévá tehetné. Kihasználhatná a helyzetet, elboríthatná csókokkal és simogatásokkal, amelyek túl ígéretesek ahhoz, hogy ellenálljon, de vajon Mira nem fogja-e gyűlölni érte később? Akarja ő, hogy a nő úgy emlékezzen első egyesülésükre, mint egy szégyenteljes eseményre, mellyel megszentségtelenítették férje temetésének a napját? De miért fontos neki, hogy mit gondol később Mira? – szidta meg magát. Ők nem egy hétköznapi pár, akik házasságra és törzsi egyesítésre pályáznak. Nem tudta, kije ő Lady Mirának, vagy egyáltalán kije lehet majd, de azt tudta, hogy nem akarja lerombolni a belé vetett bizalmát. Addig nem sürgeti, amíg önként, magától nem jön hozzá. Neki kell szabadon beleegyeznie. Nem erőszakkal. Nem csábítással. Nem úgy, ahogy először tervezte. Ezért most el kell engednie, mielőtt még saját szenvedélye teljesen elveszi az eszét. Komor mosollyal eltolta magától. – Ha azt akarja, hogy felolvassak, először meg kell gyújtanunk a lámpát. Kezd sötétedni. – Igen – helyeselt Mira remegő hangon. – Lámpát kell gyújtanunk. Lucas néhány percig azzal foglalatoskodott, hogy mindent előkészítsen. Azután levett a polcról egy tekercset, majd biztonságos távolságra Mirától leült egy székre, Mira pedig az ágyra ült. Észrevette és felvette a rózsát, amit Lucas tett oda, amikor bejött a szobába. – Ezt te hoztad nekem, Lucas? – kérdezte örömtől ragyogó szemmel. – Nem – dünnyögte Lucas, mert gyűlölte volna bevallani. – Biztosan Chilo vagy Serenilla, a szobalánya hozta. – Ó… – mondta Mira halkan, és igaz lenne? Csalódottan tette le a rózsát egy közeli asztalra. Lucas keze remegett, amikor feltépte a viaszpecsétet, kihajtotta a tekercset, és olvasni kezdett. „Gyűlölök, mégis szeretek: azt kérded, ez hogy lehet. Ki tudja? De érzem, hogy így van, és szenvedek.” – Catullus – mondta Mira, és halkan tapsolt egyet. – Catullust választottad. Lucas nem tudta, kit választott, ezt az írót nem ismerte, de az ismeretlen szerző szava, mintha pontosan róla szóltak volna. Szerelmes lenne Mirába? A gondolattól olyan gyenge lett, és úgy reszketett, mint egy újszülött csikó, aki születése után azonnal megpróbál felállni. Hova vezetne ez a szerelem? Biztosan még nagyobb rabszolgasághoz, mint amilyenben most van, – gondolta komoran. Nagy erőfeszítésébe került, hogy hangja szilárd maradjon, amikor a következő, Lesbia csókjai című versét kezdte olvasni. „Lesbiám, éljünk és szeressünk. Az öregekkel, akik prédikálnak, elítélnek, ne törődjünk. A nap, ha lemegy, újra felkel, de ha a mi rövid napunk kihuny, ránk hosszú, sötét éjszaka borul.” Ez a vers olyan volt, mintha csak erről az éjszakáról, erről a pillanatról írták volna, – gondolta Lucas ámulva. Mira nem szólt, csak hallgatott, és égő, zöld tekintetével nézte a férfit.

– „Csókolj – folytatta Lucas – …ezer csókot, majd még százat, most pedig kétezret és százat, és most több ezret, több százat, amíg a százezret már nem számoljuk, és elvétjük a számolást, hogy senki ne mondhassa ránk, ő folytatta a számolást…” Lucas abbahagyta az olvasást, és Mirára nézett. A csend súlyos teherként nehezedett közéjük. A férfi mellében, hasában, ágyékában vadul tombolt a vágy. Ha most megcsókolná vagy szeretkeznének, senki nem tudná meg, hát nem látja ezt Mira? – Lesbia megcsalta Catullust – törte meg a csendet Mira. – Végtelen szenvedést okozott neki… és Gallus, aki Catullus után következett, verseiben állandóan szerelme ingatagságára panaszkodik. Milyen szomorú, hogy egyik férfi sem találta meg a boldogságot a mellett a nő mellett, aki ilyen gyönyörű sorokat ihletett. Lucas bólintott. – Igen, nagyon szomorú. Úgy tűnik, olyan nőre pazarolták tüzüket, aki nem szerette viszont őket. Kemény tekintettel nézett Mirára, és hagyta, hogy a nő meglássa szemében forrongó, féktelen vágyait. Mira arcát elöntötte a vér, és lesütötte szemét. – Mára elég lesz – suttogta. – Hagyj magamra, Lucas! Talán holnap újra felolvashatsz. – Biztonságosabb témájú műveket, úrnőm? – jegyezte meg gúnyosan, miközben felcsavarta a tekercset. – Holnap Cicerótól fogsz felolvasni – mondta Mira –, vagy Líviustól. Most nincs hangulatom a szerelmes versekhez. – Milyen különös – vágott vissza Lucas. – Én nagyon is olyan hangulatban vagyok, főleg hogy magának olvasom. Ezzel otthagyta Mirát az ágyon ülve, gondolataiba mélyedve, és remélte, a nő is legalább annyira csalódott, mint amennyire ő maga.

KILENCEDIK FEJEZET Másnap reggel, egy hosszú, álmatlan éjszaka után, Mira a larariumba, a családi szentélybe sietett, hogy tömjént és bort ajánljon fel házát védelmező kedvenc isteneinek és istennőinek. A házban elszórva olyan istenek bronzszobrai álltak, melyeket Fulcinius is és minden római imádott: Jupiter, Mars, Merkúr, Bacchus. Egy nem könnyen látható helyen még Caligula mellszobra is megtalálható volt, melyet istenné avatásakor készítettek. A szentélyben csak Mira imádkozhatott, Fulcinius mindig átengedte neki, amivel megtisztelte a házukat védelmező isteneket. Mirának saját kedvencei voltak: Veszta, aki a házi tűzhelyet védte, Minerva, a bölcsesség istennője, Déméter, a földművelés istennője, és természetesen Júnó, a leghatalmasabb, aki elsősorban a gyermekáldást óvta. Sajnos, Mirának nem volt szüksége Júnó segítségére. Ajándékait letette az egybegyűjtött bronz- és márványszobrok elé egy kis táblára. Összehúzta magán a ruháját, mert ebben az évszakban a reggelek már nagyon hidegek voltak, és a mozaikpadló – melyet ágacskák, golyók és madarak szépen rendezett rajza díszített – szinte sugározta lábára a hideget. Csak a helyiség mindkét oldalán függő lámpa nyújtott némi meleget és fényt a szürke sötétségben, bár ezen a reggelen Mira nem bánta a szentély egyszerűségét és hideg fényűzését. Az éjszaka folyamán gondolatai túlfűtöttek, szinte lázasak voltak, és most nem tudta, mivel hűtse le magát. Lucas iránt érzett forró vágya hasában lüktetett, és elhomályosította Caligulától való félelmét, aggódását, hogy mi fog történni vele, de még az utóbbi napokban érzett fájdalmát és kimerültségét is. Szinte csak a szeretkezésre tudott gondolni egész nap. Vágyott rá, hogy a férfi hatalmas, erős karjában tartsa, százszor, ezerszer csókolja, úgy, hogy elveszítse a fejét a szenvedélytől, amit Lucas szemében látott, és testében érzett. Saját éhsége megdöbbentette, és szégyellte magát érte. Soha nem gondolta volna

magáról, hogy ennyire képes kívánni egy férfit. Nem is tudta megbocsátani magának, hogy nem sokkal férje halála után – de ha őszinte volt, akkor be kellett ismernie, hogy még a halála előtt – megkívánt valaki mást. Amióta először megpillantotta Lucast, természetellenesen kezdett viselkedni: először azzal, hogy megvásárolta, majd azzal, hogy engedte, hogy vonzalmat érezzen iránta – nem mintha ezt megakadályozhatta volna, de erősebben is harcolhatott volna ellene. A legrosszabb azonban az volt, hogy hagyta, hogy lerombolja szívében a falat, ami eddig érzelmileg távol tartotta Fulciniuson kívül minden más férfitól. Most pedig arra éhezett, hogy minél többet tudjon meg a magas, szőke britről. Szerette volna tudni, milyen volt az élete, mielőtt vele találkozott, minden részletre kíváncsi volt. Tudni akarta, milyen ételt, italt, ruhát, mulatságot, irodalmat, nőket szeret. Mi szórakoztatja, és mi az, ami megnevetteti? Mi érinti meg a szívét? A szőke vagy a sötét hajú nőket szereti? Nemcsak azért akarta, hogy felolvasson neki, hogy elvonja a figyelmét – ha róla volt szó, akkor amúgy is megfeledkezett minden másról –, hanem azért is, hogy megtudja, milyen gondolatai vannak a költészettel, történelemmel, politikával kapcsolatban, melyek őt nagyon érdekelték. Mindig sejtette, hogy értékes ember lakozik izmos teste és külső szépsége alatt. Nagyon csalódott lett volna, ha kiderül, hogy ostoba és írástudatlan. – Ó, áldott Minerva – imádkozott halkan. – Adj nekem bölcsességet, hogy tudjam, mit akar a szívem! Segíts, hogy ne vezessenek tévútra testem sötét vágyai! Komolyabb gondjaim is vannak, mint egy jóképű rabszolga iránt érzett bűnös vágy. Az életem még mindig veszélyben van. Éjszaka ébren arról álmodozom, hogy megérint az a férfi, ahelyett, hogy a többi problémámon törném a fejem, és azon, hogy mit tehetnék, hogy megoldjam őket. Védelmezz, és sürgesd meg Lady Caesoniát és Claudiust, hogy kitaláljanak valamit, amivel segíthetnének rajtam! Mira hirtelen megérezte, hogy valaki még van a teremben. Hirtelen hátrafordult, és megpillantotta Chilót, aki egy oszlop árnyékában állt, és őt figyelte. – Mit akarsz, Chilo? – kérdezte Mira. – Miért zavarod meg az imádkozásomat? – Úrnőm! – kezdte a férfi. – Azt hiszem, hogy rossz helyen keres bölcsességet és vigaszt. Mira tudta, hogy Chilo Lucasra céloz, és helyteleníti, hogy a múlt éjjel a Brit a szobájában töltötte az éjszakát. Chilo volt mindig is az erkölcs képviselője ebben a házban. Nem volt zsidó, de néha olyan szigorú erényről és tisztességről tett tanúbizonyságot, amit Mira a zsidókkal azonosított. A férfi ritkán szalasztotta el az alkalmat, hogy elítélje a léhaságot és a kicsapongásokat, melyet a római istenek elnéztek. Ilyenkor mindig emlékeztetnie kellett magát, hogy ki az úrnő, és ki a rabszolga. – Nem való hozzád, hogy kémkedsz utánam, akár imádkozom, akár enyhítem a magányomat. Most menj, és ébreszd fel Lucast. Miután megmosakodott és megreggelizett, mondd meg, hogy jöjjön utánam a könyvtárba. Chilo tisztelettudóan meghajolt. Csak barna szeme árulta el, hogy megbántotta a rendreutasítás. – Igenis, úrnőm. Amikor menni készült, Mira utánaszólt. – Barátom! Köszönöm, hogy törődsz velem, és aggódsz értem! Egy apró mosoly tűnt fel a Szíriai szája szegletében. – Hát nem törődtem mindig magával egészen kicsi korától kezdve, amikor még apró, kíváncsi gyermek volt, aki állandóan kérdésekkel ostromolt? – De igen, Chilo… csak attól félek, ha most is ezt tenném, nem tudnál válaszolni a kérdéseimre, amik jelenleg gyötörnek. – Lehet, hogy igaza van, úrnőm – Chilo még egyszer meghajolt, és elment, halkan lépkedve egyszerű

bőrszandáljában. Mira az egész napot a könyvtárban töltötte Lucasszal. Könyvekből olvastak fel, majd megvitatták az olvasottakat. A legértékesebb műveket ábécésorrendbe rendezve, a fal mentén, kis kamrácskákban, hosszú sorokban tartották. A kis kamrácskák a padlótól a plafonig értek, bennük bőrés bronzdobozkák voltak, melyek gyönyörűen illusztrált, kézírásos papírtekercseket tartalmaztak, olyan híres szerzőktől, mint Apicius, Quintus Gavis, Vergilius, Vitrinius és még sokan mások. Egy másik fal görög szerzők műveit rejtette magában, de Mira csak római művekkel akart foglalkozni. Tudta, hogy Lucas mennyire gyűlöli a rómaiakat, ezért szerette volna vele megbeszélni azokat, és megtudni, mit gondol róluk. Számára Cicero, Horatius, Lívius, Ovidius, Sallust, Terentius, Tibuli us és Vergilius ábécésorrendben Róma és a római nép szívét és lelkét képviselték. Ezeknek a szerzőknek a műveiben benne van Róma történelme, mítoszai, legnagyobb vezéreiről szóló történetek, bizonyíték dicsőséges sorsára, és az ok, hogy miért olyan most a birodalom, amilyen. Mira gyökerei – családja és Fulcinius gyökerei – mélyen nyúltak Róma történelmébe és politikájába. Mira ősei katonai hősök, szenátorok voltak, sőt egy-két konzul is akadt köztük. Gaius Julius Caesarral, minden idők legnagyobb patríciusával, államférfijával és tábornokával is távoli rokonságban állt, még ha később diktátor is lett belőle. Sajnos, Lucas nem osztozott Mira lelkesedésében, amikor gyermekkora hőseiről és előkelő őseiről mesélt. – Julius Caesar nem volt más, mint egy erőszakos, kapzsi hódító, egy katona, aki csapdába csalta a világot, hogy területeket szerezzen, amelyek nem voltak az övé, büszke, szabad embereket igázzon le, és másokra kényszerítse az akaratát. Hány ezer rabszolgát hozatott Rómába láncra verve? Hány férfi, nő és gyerek ontotta ki miatta a vérét az arénában? Nemesség köpönyegébe rejtette ambícióit, de az eredmény ugyanaz volt, mint most Caligula idején. Mirát nagyon felbosszantotta Lucas kitartó ellenséges magatartása, mert úgy gondolta, hogy azt mutatta meg neki, milyen nagy ember volt Julius Caesar, és milyen nagy hatással volt a civilizált világra. Azt remélte, enyhíti a férfi keserűségét, ha elmondja, milyen nagyszerű dolgokat vitt véghez Julius Caesar, de ezzel csak fokozta gyűlöletét. – Csak azért mondod, mert a néped ellen harcolt! – kiáltotta Mira. – Hát nem látod, milyen nagy dolgokat tett? Igaz, hogy nem állította vissza a köztársaságot, ahogy ígérte, és amiért magam sem tudok megbocsátani neki, de akkor is nagy ember volt. A neve örökké élni fog! – Ugyan már! – horkant fel Lucas, és járkálni kezdett a napsütötte teremben. – Ha mindenképpen nagy emberekről akar beszélni, akkor beszéljünk Cassivellaunusról, akinek a vére az én ereimben folyik. – Rendben van. Beszéljünk róla – felelte Mira kihívóan. Úgy is lett. És Mira megtudta, hogy Lucas is legalább olyan büszke az őseire, mint ő, talán még büszkébb. Az ő elmondásában a népe hibátlan volt, míg a rómaiak maga a megtestesült gonoszság. Be kellett vallania, hogy a római kultúrában és történelemben is sok megvetésre méltó dolog van. Ahogy vitáztak, Mira nem emlékezett, hogy valaha is ennyire izgatott és szellemileg felfokozott lett volna. Lucas több volt, mint egy értékes vitapartner. Szónoknak kellett volna lennie, – gondolta Mira. Nagyon nagy hatást gyakorolt rá, ahogy előtte állt a napfényben, és széles mozdulatokkal, mennydörgő hangon magyarázott. Miközben ősi csatákról és hadicselekről mesélt, szeme élénkkéken ragyogott, jóképű arca átszellemült, tartása pedig nemes, szinte isteni jelleget kapott. Olyan választékosan beszélt róluk, mintha maga is részt vett volna bennük. Mirát Marsra, a háború és a földművelés istenére, Neptunuszra, a tenger istenére, és a legnagyobb istenre, Jupiterre emlékeztette Lucas. Ha ezek az égből származó istenek lealacsonyodnának odáig, hogy a földi halandók között járkáljanak itt lent a földön, akkor biztosan úgy néznének ki, mint Lucas. Gyönyörű volt, erős, szellemes is, amikor Cassivellaunus cselét, hogy kicsalogassa az erődből az ellenséget, ahhoz

hasonlította, mint amikor a róka meglengeti a vadász előtt bozontos farkát, majd egyenesen egy medve karmai közé vezeti. Mira belefelejtkezett Lucas meséibe, történeteibe, amiket a férfi gyerekkorától kezdve tábortüzek mellett hallgatott, és amiket Mira szerint lehet, hogy kitalált, de legalábbis megszépített. Csodálni kezdte a britek szilárd erejét, keménységét és szabadságát. A britek nem imádtak egyetlen embert, nem avatták istenné, nem engedelmeskedtek neki feltétel nélkül, nem gyilkoltak meg embereket csak azért, mert a látvány örömet okozott másoknak, nem ettek olyan kenyeret, amit nem ők sütöttek, és olyan húst, amit nem ők ejtettek el. Mindezt csodálta, de nem hitte el, hogy ő, aki hozzászokott a legnagyobb kényelemhez, ahhoz, hogy szolgák lesik minden kívánságát, képes lenne ilyen primitív körülmények között élni. Szabad tűzön félig sült húst enni, a meleg fürdő helyett hideg folyóban fürödni, a legfinomabb, legpuhább tunikák és stólák helyett állatbőröket vagy durva gyapjúruhákat viselni. Azt kérdezte magától, hogy miért jut egyáltalán ilyen az eszébe, hisz ő sohasem akarja elhagyni Rómát, és meglátogatni ezt a vad tájat, amiről Lucas olyan élénk lelkesedéssel beszélt. Eszébe jutott, hogy a férfi azt mondta, ott biztonságban lenne, de nem, ő Caesoniától és Claudiustól várja a segítséget. Róma volt az ő múltja, jelene és jövője, ha egyáltalán lesz neki ilyen. Imádta a birodalmat, és egyetlen aranyhajú, ügyes nyelvű brit sem beszélheti rá, hogy elhagyja. Vagy mégis? Gondolatai a történelemről teste vágyaira terelődtek. Egész lényét forró hullám öntötte el, ahogy elképzelte Lucas bronzbarna testét, amint szeretkezés közben betakarja az övét. A férfi hirtelen abbahagyta a beszédet, és a nőre nézett, mintha pontosan tudná, mire gondol. Tekintete végigsiklott a nő száján, megpihent lüktető mellén, ölét simogatta, végigpásztázta remegő lábát… aztán visszatért az arcára. – Úrnőm, maga nem is figyel rám – csattant fel Lucas. – Foglalkoztatja valami más is ezen a hiábavaló vitán kívül? Soha nem fog meggyőzni engem, ahogy én sem magát, hogy szeretnünk kellene egymás hazáját. Én gyűlölöm Rómát, maga pedig lenézi az alázatos Britanniát. – Nem igaz! – tiltakozott Mira. – Igenis felnyitottad a szemem, hogy meglássam, sok minden csodálnivaló van Britanniában. – De akkor is úgy érzi, hogy a római kultúra felsőbbrendű, igaz? És csak mert patríciuscsaládban született, azt hiszi magáról, hogy felsőrendűbb nálam. Lucas odalépett Mirához, aki egy aranyozott széken ült, megfogta a kezét, és felállította. A nő nem ellenkezett, Lucas kezének szorítása megtörte ellenállását. Magához húzta, teste izzó vasként perzselte Mira testét vékony tunikáján és stóláján keresztül. Beszívta a férfi illatát, amely tiszta volt, mégis egy kicsit pézsmaillatú. Még az illata is férfiasságot sugárzott. Tudta, hogy Lucas meg akarja csókolni, és hirtelen úgy érezte, felkészült rá. Valójában még sokkal többre is, mint egy csók. Nem volt elég erős, hogy megtagadjon tőle bármit is. Érzékei sóvárogtak utána, teste sajgott. Még mielőtt megcsókolta volna, már száján érezte a csókját. Lucasnak le kellett hajolnia, hogy elérje. Ajka először gyengéden simogatta a száját. Kóstolgatta. Majd a csók elmélyült. A férfi úgy csókolta, ahogy még senki nem csókolta őt. Úgy, mintha ezzel minden létező titkát és erotikus vágyát felszínre hozhatta volna. Úgy, mintha tudta volna, hogy Mira azt képzeli, hogy meztelen… és őt kóstolgatja, simogatja… ott is, ahova Fulcinius keze nem merészkedett. Fulcinius. Mira megpróbált elhúzódni, mert szíven ütötte a gondolat, hogy ezzel megcsalja a napokban eltemetett férjét. De Lucas nem engedte el. Nem hagyta abba a csókot. Mira érezte ajkát, leheletét, fogait, nyelvét. Mindezek együtt pusztító erővel bírtak. Kavargó, örvénylő, mindent felemésztő vihart kavartak testében és azon kívül is. Ha Lucas bizonyítani akarta, hogy

hatalma van felette, bizonyítani akarta férfias felsőbbrendűségét, akkor nem is választhatott volna jobb módot rá. Mira összecsuklott a karjában, képtelen volt megállni a lábán. Lucas pedig még mindig tartotta, nyelvével és szájával érzékeit támadta. Amikor végül elhúzódott tőle, éhes vágy és vidámság csillogott élénkkék szemében. – Úrnőm – nyögte rekedten –, ha férfi rabszolgáját így csókolja meg, akkor ez szinte elég, hogy meggyőzzön, valami mégis a rabszolgaság mellett szól. Mira önkéntelenül felnevetett. A humora legalább annyira tetszett neki, mint perzselő csókja. – Ha azt parancsolnám, hogy megint csókolj meg, ellenszegülnél a parancsomnak, nagy, szőke Brit? Lucas elgondolkozott, majd komoly hangon így felelt. – Talán. Ki kellene próbálnia. – A kihívás ragyogó tűzként csillogott szemében. – Parancsolja meg, úrnőm, mert biztosíthatom, hogy az engedélye nélkül nem tennék ilyen szemtelenséget. Én alázatos vagyok. Hogyhogy nem vette ezt eddig észre? Mirából kitört a nevetés. Egyetlen ember sem volt még ilyen szemtelen hozzá, mint Lucas. Egyszerű tunikáját úgy hordta, mint egy király, a legkisebb kívánságtól is felháborodott, és soha nem mutatta azt a tiszteletet, amit Mira megszokott rabszolgái körében. Az alatt a rövid, ám annál intenzívebb idő alatt, amióta ismerte, a férfi egyszer sem viselkedett úgy, ahogy egy szolgához illik. Az, ahogy önkényesen megcsókolta, jól példázta, hogy mennyire nem érzi szükségét annak, hogy valamire is engedélyt kérjen. Mira tekintete a férfi élénk szeméről érzéki ajkára siklott. Milyen szegényes érzelmei voltak Catullusnak, amikor Lesbia csókjaira vágyott! – Lucas – suttogta, és már éppen meg akarta parancsolni, hogy egész éjjel csókolja őt, amikor az ajtó felől érkező hangra hátraugrott. Szégyellte magát, amiért egy gyenge pillanatában rajtakapták. – Úrnőm! Ifida azt üzeni, hogy a vacsora tálalva van. – Rögtön megyek, Chilo – felelte Mira, miközben sajnálkozó tekintetet vetett Lucasra. Túl korai még, szidta meg magát. És mi amúgy is olyan különbözőek vagyunk. Minél jobban megismerem, annál biztosabb vagyok benne, hogy soha nem lenne elégedett azzal, hogy rabszolga legyen, akkor sem, ha az én rabszolgám lenne. Főleg akkor nem. De ha nem lesz rabszolga, nem fog sokáig Rómában maradni. Mira bimbózó érzelmei és gyötrő vágya miatt bölcsen vagy mégsem olyan bölcsen, másnap nem kereste meg Lucast. És az azutáni napon sem. Chilónak elmondta, hogy Lucasnak milyen parancsokat adjon át, aztán a könyvtárban olvasgatott egyedül. Lucasnak a kertben kellett dolgoznia, ahol nem volt rá sok esély, hogy összetalálkoznak. Mira szörnyen szenvedett, és végtelenül magányos is volt. Képtelen volt az olvasásra koncentrálni. Még Fulciniusnak az etruszkok történeteiről írt kéziratait – amin a halála előtt dolgozott – sem tudta összerendezni. Gondolatai állandóan Lucashoz vándoroltak, és amikor elszántan másra gondolt, azon gyötrődött, hogy Lady Caesonia miért nem írt még. Azt várta, hogy a császárné vagy Claudius rögtön a temetés után értesíti. A késedelem kezdett baljóssá válni, csakúgy, mint az a tény, hogy egyetlen barátjuk vagy ismerősük sem jött el titokban részvétlátogatásra. Mira úgy érezte magát, mint egy halálraítélt, aki a hóhér érkezését várja, de nem tudja, hogy mikor jön, csak azt, hogy biztosan eljön végül. Számolta a napokat a felszentelési ünnepségig. Már csak öt nap volt hátra. Caligula még előtte szerette volna bemutatni új politikáját, a szenátus tisztára söprését. Meddig vár még, amíg eljön első áldozata feleségéért? Több alkalommal elhagyta a könyvtárat, és valami ürügyet talált arra, hogy elhaladhasson egy ablak mellett, ahonnan lenézve megpillanthatta Lucast. Egyszer a férfi, miközben az elpusztult rózsaszálakat távolította el a rózsakertből, felnézett, és meglátta Mirát, amint őt figyeli. Arca

elárulta, mennyire dühös, hogy ilyen alantas munkát kell végeznie minden magyarázat nélkül, és azért is, mert Mira semmibe vette érzéseit és felkavaró csókjukat. Mira csak állt, nézte őt, és újból rádöbbent, milyen nagy a különbség köztük. Ő mindig lenézne a férfira, az pedig fel rá, és közben neheztelne emiatt. Nem lett volna szabad megengednie, hogy megcsókolja, mert ezzel reményt adott neki, hogy talán több is fog történni. De nem történhet semmi több. Minden valószínűség szerint neki fel kell készülnie a kivégzésre, Lucasnak pedig arra, hogy egy új tulajdonost szolgáljon, aki bizonyára visszaküldi az arénába. Az ünnepség előtti negyedik napon Mira éppen csak hogy felkelt, megmosdott és fésülni kezdte összekócolódott haját, amikor valaki dübögni kezdett hálószobájának súlyos ajtaján. – Lady Mira! – szólt Chilo izgatottan. – Most érkezett egy levél, amin a császári pecsét van. Mira sietve felkapott egy stólát, és belebújt, hogy eltakarja hálóingét, mivel még nem öltözött fel. Gyorsan összefogta derekán egy övvel, a hideg márványpadlón mezítláb az ajtóhoz futott, és kinyitotta. Chilo besietett, vékony, csontos arcán izgatottság tükröződött. – Éppen most jött. Gondoltam, szeretné rögtön elolvasni. – Köszönöm. Valóban most azonnal el akarom olvasni. – Miközben Mira elvette a tekercset, és feltörte a pecsétet, Lucas bejött a szobába, mintha minden joga meg lenne rá, hogy ott legyen. Chilo arca elsötétült, de mielőtt még szólni tudott volna, Mira közbeavatkozott. – Hadd maradjon, Chilo. Tudja, mennyire vártam már ezt a levelet, ahogy te is jól tudod. De azt egyikőtök sem vette észre, mennyire ideges voltam, hogy nem jött már korábban. Hát most megtudjuk, hogy jó hírt közöl-e, vagy rosszat. Mira átfutott a levélen, az ismerős aláírást kereste. Ott volt az alján. Valóban Lady Caesonia levele volt. Írt, ahogy megígérte. – A császár felesége küldte, ezt vártam annyira; de nehéz kiolvasni a kézírását. – Odament a csukott ablakhoz, ahol valamivel világosabb volt, majd olvasni kezdte. Miután végigolvasta Chilónak és Lucasnak, mivel előttük nem volt semmi titkolnivalója, saját szavaival elmondta a tartalmát. – Lady Caesonia elnézést kér, amiért nem tudott hosszabb ideig maradni férjem temetésén, de nem akarta megkockáztatni, hogy még jobban feldühítse a császárt. Úgy van, ahogy Claudius mondta: Caligula őrjöng, amiért Fulcinius megölte magát azelőtt, hogy ő ölte volna meg, vagy megölette volna mással. Szerencsére úgy döntött, hogy az én ügyemmel csak az ünnepség után foglalkozik. Caesonia kieszelt egy tervet, ami talán megmenthetne. Azt javasolja, hogy a játékokon gyászruhában jelenjek meg, hajam leengedve, hamuval beszórva. Ismerjem el, hogy a férjem árulást követett el, vessem magam a császár lába elé, és könyörögjek, hogy kegyelmezzen meg nekem. – Azt akarja, hogy vallja be a férje bűnösségét? – fakadt ki Lucas, és közelebb lépett a nőhöz, mire Chilo mérges tekintetet vetett rá. – A császár már így is bűnösnek hisz engem is. Bármilyen bűnt követ el a férj, abban osztozik a feleség is, és az utódok is, ha vannak. – Ez nevetséges! – háborgott Lucas ugyanolyan jogon, amilyenen a hálószobába lépett. – Lehet, de a császárnak ez nagyon is előnyös. Így ugyanis joga van megfosztania a bűnös embert a földjétől olyan módon, amilyenen csak akarja. Jelenleg Caligula kétségbeesetten keres valami módot arra, hogy pénzt szerezzen, és finanszírozni tudja az extravagáns játékokat és az ünnepséget. Nem lep meg, hogy újabb vért ont a pénz miatt. – De ön mit remél, mit ér el azzal, ha bűnösnek vallja magát? – kérdezte hevesen Lucas. – Caesonia azt gondolja, ha ezt megteszem, Caligula nagylelkű lesz velem szemben. Haragja ellenére megengedi, hogy éljek, talán még némi pénzt is hagy nekem az örökségemből, amíg egy megfelelő férj be nem tölti Fulcinius helyét.

– És ki találná azt a férjet? – horkant fel Lucas, mintha joga lenne arra, hogy féltékeny legyen. – Természetesen a császár… ki más? Úgy adna oda, mint egy adományt egy szegény embernek, akit patronál. Az új férjem végtelenül hálás lenne, hogy az uralkodó legapróbb kérését is teljesítheti. Ha továbbra is szálka leszek a császári család szemében, akkor meg is ölhetnek vagy megkorbácsolnak, vagy egy távoli szigetre száműznek, persze csakis az új férjem kérésére, és így senki sem vádolná Caligulát. – Hogy lehet a császárné a barátja, ha ilyet javasol? – Lucas idegességében fel-alá járkált a szobában, Chilo pedig, aki az egyik sarokban állt, legalább annyira dühös volt, mint a Brit. – Megpróbálja megmenteni az életemet – magyarázta Mira türelmesen. – Hallgassátok, ezt írja… felolvasom nektek. „Ez az egyetlen mód arra, hogy megmentsd az életedet, Mira. Caligula árulóvá nyilvánítja a férjedet a halála után, mert szüksége van valami ürügyre, hogy nyomozást kezdhessen a szenátusban. Az egyetlen reményed, ha a férfiasságára és a büszkeségére építesz. Zokogj a lábánál. Könyörögj kegyelemért. Szaggasd a ruhádat, és esküdj meg, hogy egész életedben az egyetlen istenként fogod őt imádni. Ha ezt megteszed, talán megmenekülsz a kivégzéstől. Azért mondom, hogy talán, mert a férjem szeszélyessége és kiszámíthatatlansága napról napra egyre rosszabb.” – Felháborító! – suttogta Chilo falfehéren. Lucas dühe szavakkal nem volt kifejezhető. A szoba közepén állt, mint egy felbőszült vadállat, arca vörös volt a dühtől, szeme szikrákat szórt. Mira attól félt, hogy valami ostobaságot csinál ebben az állapotban. Meglepte, hogy a férfi ennyire törődik vele. Azt gondolta, hogy titokban örül annak, hogy ő ilyen bajban van, mert ez olyan jellegzetesen római volt. – Magával megyek az ünnepségre, és megölöm – csikorogta Lucas. – Amíg én élek és lélegzem, addig maga nem alázkodik meg ez előtt a szörnyeteg előtt, és nem könyörög az életéért. Chilo tiltakozva emelte fel a kezét. – De akkor őt is megölik, és téged is! A császár egy lépést sem tesz az őrség nélkül. – Egy tucat őrt is könnyen meg tudok ölni – válaszolt Lucas komoran. – És mi van azokkal a hatalmas germán harcosokkal, akik mindenhová követik? – Egy tucat vagy annál is több germánt is meg tudok ölni – mondta makacsul Lucas. – Nem, úrnőm, én nem hiszek neki – tiltakozott Chilo. – Nincs más választása, azt kell tennie, amit a császárné tanácsol. – Gondolkoznom kell, mielőtt eldöntöm, hogy mit tegyek – mondta nekik Mira. – Hagyjatok magamra mindketten. Egy óra múlva majd hívatlak benneteket. A mindig engedelmes Chilo meghajolt, és vonakodva távozott. Lucas, lázadó természetéhez híven, maradt. – Lady, hadd maradjak itt. Beszéljük meg együtt, ezt nem szabad egyedül eldöntenie. – Ebben a pillanatban semmit nem akarok eldönteni, Lucas, már mondtam. Gondolkoznom kell. Nem kell sietnem, van időm. Ha készen állok, én magam fogom eldönteni, hogy mit teszek. – Mira letette a levelet, és minden figyelmét Lucasra fordította. Mint rendszerint, most sem tudta megtenni anélkül, hogy ne érezne felkavaró vágyat. Olyan erővel lett úrrá testén, mint egy ádáz téli szél. Letagadhatta volna vágyát és a férfiét is, de nem lett volna értelme. Itt állt egy férfi, akit kívánt, és aki őt is kívánta, és éppen most ajánlotta fel, hogy csatázna érte, és az életét is feláldozná, ha kell. Nem ő kérte vagy parancsolta, magától ajánlotta fel… De miért törődöm én a jövővel, ha egyszer úgysem lesz benne részünk? Kinek tartogatom magam? Egy férfinak, akit a császár fog kiválasztani nekem? Valakinek, akit biztosan megvetnék, ha élnék addig? Még volt hátra néhány nap, ami alatt eldönthette, hogy úgy tesz-e, ahogy a császár felesége javasolta, vagy sem. Ahogy Lucasnak is mondta, nem kell sietnie. Ki fogja használni az időt, hogy alaposan átgondolja. De addig itt van ez az óra, ez a pillanat… Catullus sorai csengtek a fülébe: „A nap, ha

lemegy, felkel, de ha a mi rövid napunk kihuny, ránk hosszú, sötét éjszaka borul.” Milyen ostoba lenne, ha elszalasztaná ezt az alkalmat, amikor megtudhatná, milyen az igazi szenvedély, átélhetné mindazt a gyönyört, amit a test nyújthat. Milyen gyáva, ha nem vállalja a kockázatot, hogy esetleg több van közte és a Brit között puszta testi vágynál. – Lucas – suttogta. – Mivel eldöntötted, hogy parancsom ellenére a szobámban maradsz, és mivel én is eldöntöttem, hogy nem fosztom meg magamat a boldogságtól, mielőtt meghalok, lennél olyan szíves, és becsuknád, majd bereteszelnéd az ajtót, hogy kettesben lehessünk? Lucas zavartan a homlokát ráncolta, majd felragyogott a szeme. Elképesztő fürgeséggel és meglepő szolgálatkészséggel úgy tett, ahogy úrnője kérte. Mira örült, hogy eszébe jutott, hogy kérjen, és ne parancsoljon. Ezúttal nem akarta, hogy a férfi nehezteljen valamiért, és ezen vitázni kezdjenek. Amikor Lucas visszatért, mély levegőt vett, és egy szuszra kimondta következő kérését. – Most pedig lennél szíves levenni a ruháidat?

TIZEDIK FEJEZET A halk kérés mellbe vágta Lucast. Tartózkodó csodálkozással nézett Mirára, nem hitt a fülének. Lehetséges, hogy a nő feladta a harcot, és megadja magát a kölcsönös vágynak? – Mindet, úrnőm? – kérdezte hitetlenkedve, és közben szerette volna tudni az okát ennek a hirtelen változásnak. – Mi célból, ha szabad érdeklődnöm? Mira egy centivel feljebb emelte állát, fénylő tekintetét a férfira szegezte. Neveltetése és származása nyilvánvaló volt királyi tartásában. – Az úrnőd vagyok, és most teljes valódban meg akarlak vizsgálni. Lucas nem hitte el, hogy a nő ilyen merész. Ha más nem, de az arcán ragyogó pír és bájos ábrázata elárulta, hogy valójában mit gondol. Hova tűnt a félénksége? Egy másik nő volt, aki elhatározta, hogy a legkisebb jelét sem mutatja a zavartságnak, miközben a férfi egyenként vetette le ruháit. Amikor Lucas mindent levett, kivéve az ágyékkötőt, felnézett Mira szemébe. – Ennyi elég, vagy folytassam? Mira mély lélegzetet vett, és csak azután válaszolt. – Folytasd! Mindent vegyél le! Mindig is szerettem volna megnézni egy meztelen férfit, de eddig túlságosan féltem megtenni. – És most már nem fél? – kérdezte Lucas, s közben gyorsan kioldotta az ágyékkötőt, és félredobta. – Nem! De igen! – kiáltotta Mira, amikor meglátta Lucast teljesen meztelenül. Egy hosszú pillanatig csend volt, mialatt Lucas érezte, hogy teste reagál a nő perzselő tekintetére. Mira őt nézte, ő pedig Mirát, és azt kívánta, bárcsak ugyanolyan meztelen lenne ő is. Vékony stólája alatt melle egyre szaporábban emelkedett és süllyedt, ahogy légzése egyre gyorsult. Orrlyukai enyhén kitágultak, ajkai szétnyíltak. Amikor végül felemelte tekintetét, visszafojtott könnyek csillogtak zöld szemében. – Olyan gyönyörű vagy! – mondta. – Olyan, amilyet elképzeltem. A leggyönyörűbb, akit valaha is láttam. – Feltételezem, hogy a néhai férjén kívül mást még nem látott, ezért ezt aligha lehet bóknak tekinteni. Ő öreg volt, míg én most vagyok a legszebb férfikorban. – Igen – értett vele egyet Mira. – A legeslegszebb férfikorban. – Ez minden, amit akar? Nézni? Vagy remélhetem, hogy meg is érinti, amit már látott? Mira arca még vörösebb lett.

– Nem kell lefeküdnöd velem, ha nem akarsz – mondta. – Bár remélem, hogy te is ugyanúgy szeretnéd, mint én, hogy kellemessé tegyük ezt a rövid időt, amíg élek. Odalépett a férfihoz, és felemelte a kezét, hogy végigsimítsa arca élét. Hangja remegett, amikor azt suttogta. – Szeretkezz velem, Brit! Még soha nem éreztem azt, amiről a nők beszélnek, ha a házukban összegyűlnek, és pletykálkodni kezdenek. Amíg te nem jöttél, nem ismertem a testi vágyat. Fulcinius nem talált elég vonzónak ahhoz, hogy néhány alkalomnál többször lefeküdjön velem, én pedig nem tudtam élvezni azokat az együttléteket, nemhogy kívánni. – Nem talált elég vonzónak! – ismételte Lucas döbbenten. Önmagát gyötörte azzal, hogy elképzelte, amint Mira idős férje felesége fiatal, karcsú testét érinti. Most megkönnyebbült, hogy megtudta a férfi tartózkodását, de Mirára mérges volt. – Mi baja volt? Vak volt talán? – Nem volt vak. És neked sem kell színlelned, hogy kívánsz, ha nem így van. Meg fogom érteni. – Sulra, hát nem érted ezt? – megragadta Mira kezét, ujjait szétnyitotta, és nyitott tenyerét lüktető, merev szerszámára szorította. A puha érintéstől vágyakozva felnyögött, mégis kényszerítette a nőt, hogy szorítsa össze ujjait, és tapasztalja meg teljes hosszát a bizonyítéknak, hogy mennyire kívánja. – Ha nem kívánom, akkor miért olyan vastag, mint egy evezőlapát? Mira felnézett rá, és mosolygott. – Ez nem evezőlapát, ez egy kard, és nagyon félek, hogy a hüvelyem nem lesz elég nagy, hogy befogadja ezt a hatalmas méretet. Mikor Mira elengedte őt, Lucas a derekára fonta kezét, remegő, apró testét felemelte, és magához szorította. – Van rá többféle mód is, hogy a különböző méretű kardok és hüvelyek egymásba csússzanak. Sulra, én megtanítom mindegyiket! – Ilyen rövid idő alatt, Lucas? Lehetséges ez? – Úrnőm, a jelen helyzetben bármi lehetséges. Vizet adott a szomj halál küszöbén álló embernek. Belefáradok az ivásba? Azt hiszem, nem, inkább sokáig és sokat iszom, meghosszabbítom az élvezetet addig, amíg a végén fel nem kiáltunk a gyönyörtől. Mira mosolya szélesebb lett. – A kiáltás nem szörnyen nőietlen dolog? Lucas felkapta a nőt, és körbeforgott vele a szoba közepén, majd orrát a melle közötti völgybe fúrta, belélegezte az illatát addig, amíg szinte már szédült. – Ha a kiabálás nem tetszik magának, akkor úgy csinálom, hogy sikoltozzon és nyöszörögjön, kicsi Mira. Mindig erről a pillanatról álmodtam, de az igazat megvallva, nem hittem, hogy egyszer alkalmam lesz rá, hogy megmutassam magának a szeretkezés gyönyöreit. A férfi letette a nőt, de hirtelen megriadt és elhúzódott tőle. – Biztos benne, hogy ezt akarja? Nem vall magára az ilyen merészség. Az igazat megvallva én inkább azt szeretném, nem is igazán szeretném, de azt hiszem, mégis inkább azzal kellene tölteni ezt a kevés időt, amink még van, hogy eldöntsük, mit kellene tennünk. Ha nem egyezik bele, hogy megöljem a császárt, még mindig azt gondolom, el kellene szöknünk a városból. Együtt elmenekülhetnénk Britanniába. – Csitt! – Mira Lucas szájára tette az ujját, hogy elhallgattassa. – Már mondtam, nem tudunk elszökni. A férjem egyik barátja sem segítene nekünk, én pedig mást nem ismerek, akit megkérhetnénk. Caesonia megtette, amit tudott, de a könyörgése nem segített. Az egyetlen lehetőségem, ha úgy cselekszem, ahogy javasolta, és leborulok a császár lába előtt. Ha nem tudom ezt megtenni,

akkor szembe kell néznem azzal a sorssal, amit az uralkodó nekem szánt. Nekem is van büszkeségem. Ha így kell meghalnom, akkor olyan bátran fogok elébe menni, mint drága Fulciniusom. Nem fogok elfutni és elbújni, ha a katonák eljönnek értem. – Egy ujjal sem fognak magához nyúlni! – jelentette ki Lucas hevesen. – Nem fogom engedni, hogy elvigyék. Mondhat, amit akar, az életem árán is megvédem. – Nem éri meg, Lucas – mondta Mira csúfolódva. – Egy nő sem ér annyit, hogy feláldozzanak érte egy életet. Lucas elképesztő bizonyossággal, amit még soha nem érzett azelőtt, felszegte állát, és azt felelte. – Régebben még egyetértettem volna magával, úrnőm, de most… már nem. Félek még szavakba önteni az érzéseimet, de azt jegyezze meg: nem tudom tétlenül végignézni, ahogy leszúrják vagy levágják csinos fejét. Ha meg kell halnia, akkor én is meghalok. – Akkor mindkettőnknek jó oka van rá, hogy élvezzük az élet örömeit, amíg lehet. Ha minden lélegzetvételünk meg van számlálva, akkor ne vesztegessünk egyet sem. Mira hátralépett, és karcsú kezét aranyövére tette. Kicsatolta, levette, és egy ládára tette. Lassan kibújt ruháiból, miközben végig Lucas arcát nézte. Lassan felfedte meztelen testét, amire az oly régen vágyott már. A férfi nem tudta, hogy karjába ölelje, vagy lába elé boruljon, és úgy imádja, mint egy istennőt, ezért nem tudott mozdulni. Amióta először meglátta, csodálta érzéki szépségét, de arra a tökéletességre, ami most tárult szeme elé, nem készült fel. Mira bársonyos bőre meleg volt, és fényes, és a bezárt ablakon átszűrődő fénysugarak visszaverődtek róla. Melle aranyszínben játszott, köldöke homályos titokzatosság volt, combjai pedig olyan, mint a legsimább márvány. Lucas csak bámulta őt, mint egy zöldfülű kamasz, aki előtt először tárul fel a női titokzatosság. Szentségtörésnek tűnt a megérintése. Attól félt, hogy saját teste lángra gyullad, ha megteszi. – Lucas – suttogta Mira. – Ha továbbra is így nézel, a tekinteted hatására elolvadok, mint egy gyertya a tűzben. Miért nem érintesz meg? Nem tetszem? Bájos arcán őszinte aggódás látszott. Valóban azt hitte, hogy nem csinos. Remegés futott végig karcsú testén, mely kizökkentette álmodozásából a férfit. Karjába zárta Mirát, és ölében tartva az ágyhoz vitte, melyet sáfrányszínű huzattal vontak be. Amikor lefektette rá, kékesfekete haja úgy terült szét, mint egy köpeny. Egy tincs csábítóan jobb mellére tekeredett, oda, amire olyan nagyon vágyott már a férfi. – Lady – suttogta zihálva. – Jobban tetszik nekem, mint a nap vagy a levegő, vagy az életet adó víz, vagy mint hazám ködös völgyei. Mira kitárt karját felé nyújtotta, mire Lucas lefeküdt mellé a széles, kényelmes ágyra. Csípője súrolta a nő sziromszerűen lágy testét, amikor az arrébb húzódott, hogy helyet adjon neki. Lucas az izgalomtól alig kapott levegőt, a vér tombolt a halántékában. Minden része, izma, idegszála azt kívánta, hogy ráfeküdjön, szétfeszítse lábát, és… de ő nem akarta megbántani vagy csalódást okozni azzal, hogy magának szerez örömet, mielőtt a nő felkészült volna rá. Oldalára fordult és felkönyökölt, hogy hosszan, simogatóan és felkavaróan szánthassák végig ujjai a gyönyörű női testet. A fejénél kezdte, majd fényes, hosszú hajába túrt. Lejjebb haladt gyönyörű arcának vonalára. Ujjai belemélyedtek a nyaka és a válla közti üregbe, majd karja belső vonalát simítva végig bejárták törékeny csuklóját. Amikor elért a kezéhez, Mira megfogta ujjait, és ajkához emelte. Egymás után mindegyiket megcsókolta, miközben tekintetük összekapcsolódott, és néma üzeneteket küldtek egymásnak. Lucas Mirára feküdt, száját szájára préselte, és megízlelte édes ízét, mely vetekedett a legfinomabb mézzel. Nyelvét bedugta a nedves, meleg üregbe, hogy felfedezze azt. Amikor Mira nyelve az övével összefonódott, majdnem elvesztette a fejét. Úgy csókolták egymást, mint azelőtt, vég nélkül. Lucas nem tudta elvenni a száját, miután összeforrt a nőével. Végül győzött a vágy, hogy teste többi részét is

megízlelje. Csókokkal borította nyakát és mellét, ahol a rózsaszínű bimbó úgy állt, mint egy őr, aki arra csábítja, hogy fedezze fel ezt a csodálatos tájat. Mira torkából mély nyögés tört fel, hátát ívben megfeszítette, hogy felemelje magát a férfi éhes szájához. Lucas addig szopogatta bimbóit, amíg azok vörösek, fényesek lettek, és kemények a vágytól. Lucas még sohasem érzett ilyen örömöt! Akárhányszor túl közel került ahhoz, hogy elveszítse az önuralmát, megállt pihenni, de közben nem tudta megállni, hogy ne érintse, vagy ne simogassa Mirát. A nő teljesen megőrjítette. Gyönyörködött combjai hihetetlen bársonyosságában, nem tudott ellenállni a csábításnak, hogy nyelvével végigsimogassa lábujjait, és megbűvölten nézte gödrös térdét. A szobában egyre melegebb és világosabb lett. A nap már magasan állt az égen, aminek a férfi nagyon örült, mert szerette volna látni is Mirát, nemcsak érezni. Ameddig csak tudta, távol tartotta magát a combja közötti édes, fekete háromszögtől. Amikor már nem bírta tovább, ujjait a lyukba dugva meggyőződött róla, hogy a nő készen áll az egyesülésre, de Mirának más ötlete támadt. – Lucas – nyögte rekedten, miközben eltolta a férfi kezét. – Elgyengültem, annyira kívánlak, de eddig csak te fedezted fel a testemet, és olyan gyönyört váltottál ki belőlem, ami szinte túl édes ahhoz, hogy elviseljem. Kérlek, most én is szeretném ugyanezt tenni veled. Nemcsak te ismerheted a testemet, én is szeretnélek ismerni. Lucas nagyot nyelt meglepődésében. Mira tele volt meglepetéssel. A legtöbb nő megelégedett azzal, hogy csak feküdt és hagyta, hogy a férfi irányítson. De nem Mira. Ő felfedező útra indult a testén, addig, amíg egy ponton le nem kellett fognia a kezét, mert ha folytatja, akkor túlment volna a határon. – Elpusztítasz – magyarázta Lucas, mire Mira fátyolos nevetéssel válaszolt. – Nem bízol bennem, Brit? Megígérem, hogy nem okozok semmit, ami rossz lenne neked. Csak én olyan szörnyen kíváncsi vagyok. Ha ugyanazt teszem veled, mint te velem, neked is olyan jó lesz? Jézusom, de hiszen teljesen megőrjíti, ha ugyanazt teszi vele! Továbbra is lefogta a nő kezét, hogy ne tudja megérinteni, majd folytatta. – Kicsim, a férfi más, mint a nő! A nő órákig is élvezheti azt, amit egy férfi csak egy pillanatig tud. – Én magam akarom felfedezni, hogy mit bírsz ki, és mit nem – suttogta Mira. – Kérlek, Lucas… Ha arra kérte volna, hogy fogja be a napot egy kocsi elé, akkor sem tudott volna nemet mondani. – Ha parancsolja, nekem engedelmeskednem kell – egyezett bele végül vonakodva és izgatottan. – Mit fog velem tenni, Lady? – Feküdj le, ahogy én feküdtem – mondta Mira. – Feküdj le, és engedd, hogy ugyanolyan gyengéden szeresselek, mint te engem. – Jupiter, segíts! – nyögte, amikor Mira úgy tett, ahogy mondta. Abban azonban nem volt biztos, hogy Jupiter, Sul vagy más istenség rá tudja venni, hogy sokáig nyugodtan feküdjön. Mira felült mellé. A nap meleg aranysugarai körbefogták testét, haja mint egy fodrozódó fekete folyó,úgy omlott vállára. – Most pedig – suttogta – úgy foglak szeretni, ahogy szívem és testem parancsolja. Ahogy Mira végignézett Lucas bronzbarna, izmos testén, olyan hatalmas öröm öntötte el, ami egész lényét megrázta. Az igazságot nem lehetett letagadni: ez a férfi volt az igazi társa, az, akire egész

életében vágyott, bár túl gyáva volt ahhoz, hogy ezt elismerje. Fulciniushoz való hűsége és ragaszkodása vakká tette minden férfival szemben. Ennek így is kellett lennie, de Fulcinius már nem él, és Mira olyan bizonytalanságba zuhant, hogy ostobaság lett volna letagadnia viharos érzelmeit. Kívánta Lucast, de olyan szenvedéllyel, amitől úgy remegett, mint egy nyárfalevél. Szerelem, szenvedély, varázslat… bárhogy hívjuk, nem számít. Teljesen, visszafogottság nélkül át kell adnia magát neki. De először ismernie kell őt. Minden sebhelyet, izmot, foltot és szőrszálat. Vágyott rá, hogy érezze illatát, ízét. Szerette volna puha testét kemény férfiasságához dörzsölni, és csókokkal borítani be. Majdnem ugyanúgy simogatta és becézte a férfit, mint az őt, csak neki hosszabb időbe telt. Mira haja csak egy kicsit volt selymesebb a férfi hajánál. Lucas hajának sajátos tapintása volt, könnyen az ujjai köré csavarodott. Kioldotta a szíjat, ami összetartotta, és végigsimította le egészen a válláig. Azután fülkagylóját és arcának lágyságát vizsgálta meg. Arcán már kiserkent a szőr. Fulcinius gyaloghintójának egy hordára, egy tizenkilenc éves fiú borbély volt, ezért Fulcinius már régóta megbízta azzal, hogy tartsa rendben az ő arcát és a rabszolgákét is. Nyilvánvalóan Lucas is igénybe vette a szolgáltatását, de végtelen küzdelem lehet, amit arany szakálla ellen folytat. Mira fölé hajolt, és arcát arcához simította, miközben élvezte a dörzsölést, amit a borosták okoztak. Biztosan ugyanilyen jó lesz, ha a mellén is érezni fogja ugyanezt, – gondolta, így is volt, de Lucas nem volt olyan, mint aki kihagyna egy ilyen alkalmat. Szájába vette az egyik, már megkeményedett mellbimbót, és olyan erősen húzta meg, hogy attól félt, felrobban, mint egy érett gránátalma. A fájdalmas gyönyörtől Mira egész testében megremegett. Addig tartotta magát a férfi szája felett, amíg combja között olyan hevessé nem vált a vágy, amit már nem tudott figyelmen kívül hagyni. Mély sóhajjal visszahúzódott, és lüktető mellét a férfi szőrös mellkasára helyezte. Ettől új, csodálatos érzések öntötték el, és eszébe juttatták eredeti célját: felfedezni a férfi testének minden porcikáját. Lovaglóülésben a hasára ült, és szopogatni kezdte a mellbimbóját, mely sűrű szőre közt alig látszott. Legnagyobb meglepetésére és örömére reakciója olyan megdöbbentő volt – mint a sajátja. Felnyögött és összerándult, ami hátrabillentette Mirát. Merev fallosza, mint izzó dárda, úgy perzselte a nő fenekét. Mira újra odadörzsölte hozzá a fenekét, amitől Lucas ismét felnyögött, és egyre vadabbul rándult össze, ezzel majdnem levetve magáról a nőt. Mira ráhajolt a mellkasára, és így minden porcikájával érezte testének keménységét és erejét. Kissé szét kellett tennie a lábát, hogy alkalmazkodjon a férfi erekciójához, és felfedezte, hogy a legapróbb mozdulat is csodálatos dörzsölést eredményez. Nem tudott ellenállni neki, mert ez szinte már enyhítette a sajgó fájdalmat, amit combja között érzett. Néhány hosszú, varázslatos pillanatig előre-hátra mozgott a férfin, és annyira átadta magát saját izgalmának, hogy nem vette észre, a férfi milyen izgatott lett. – Mira – könyörgött, és megfeszítette magát. – Mira, nem bírom ezt sokáig! – Mutasd meg, mit tegyek – esdekelt a nő, mert már ő is szinte elérte a határt. Lucas azonnal megfogta csípőjét, és felemelte. – Vezess magadba – utasította rekedten. Mira legjobb tudása szerint elhelyezkedett, majd ráereszkedett a férfi vesszőjére, és felnyögött, amikor beléhatolt. Egyek voltak! Nem tudta, hogy tágult ki annyira, hogy befogadta egész szerszámát, de semmiféle fájdalmat nem érzett, mint régen Fulciniusszal. Lucas mozdulatlanul feküdt alatta, egyedüli mozgás a lélegzetvétel volt hatalmas, feszes testében. – Fájt? – kérdezte a szenvedélytől rekedt hangon. Mira érezte, hogy milyen mélyen egybeforrt testük.

Hatalmas öröm töltötte el, és égető vágy, hogy mozogjon. – Nem. Neked fájt? Lucas felnevetett. – Igen, úrnőm, szörnyű fájdalmat érzek, amit csak ön tud enyhíteni. Mira riadtan felemelkedett, mire Lucas megragadta csípőjét, és visszanyomta. Az érzés csodálatos volt. Mira előrehajolt, és megismételte a mozdulatot, mire Lucas felnyögött az örömtől. – Jól csinálom? – kérdezte Mira elakadó lélegzettel. – Ha megáll, a legszörnyűbb szenvedést okozza nekem – felelte Lucas. A nő növelte a mozdulatokat. Forróság és nyomás keletkezett ott, ahol testük egyesült. Minden lökés varázslatos érzést adott mindkettőjüknek. A férfi összeszorította a nő fenekét, és felemelte. Egyszer, kétszer, aztán újra és újra. Minden alkalommal Mira levegőért kapkodott, és visszaült. Megtaláltak egy ritmust – felemelés, visszaülés –, miközben a férfi a nő fenekét markolászta, és nevét kiáltotta. Kezét a mellére tette, nyomkodta, emelgette, miközben ő egyre hevesebb lökéseket adott, amivel mindkettőjüket felemelte az ágyról. Mira a férfi tenyerébe simult, és minden lökést halk nyögéssel fogadott. Soha nem gondolta, hogy a szeretkezés ilyen gyönyörű is lehet. Mindenről elfeledkezett, csak az alatta mozgó testre figyelt. Amikor már-már elájult a gyönyörtől, akkor a férfi még többet adott. ucas a nő hasára tette a kezét, és hüvelykujját nedves szőre közé csúsztatta, és lassan, körkörösen mozgatni kezdte. Mira testében kirobbant a gyönyör. Összehúzódások rázták meg a testét, elterült a férfi mellkasán, miközben combjával teljes erejéből összeszorította. Lucas hátrafeszítette testét, karját Mira derekára fonta, és hangosan felkiáltott. Egy pillanattal később visszahanyatlott az ágyra, és magával húzta a nőt is, jóllakottan, kielégülve. Mira túl fáradt volt ahhoz, hogy beszéljen vagy megmozduljon, ezért csak pihent. Lucas később beletúrt a hajába, és fülcimpáját harapdálva azt suttogta: – Aludj, kicsim… megérdemled a pihenést. Mira felemelte a fejét, ránézett, és azt kívánta, bárcsak azt mondaná, hogy szereti. Nagyon megrémült attól, hogy ő szereti a férfit. Minden porcikájával, lelkének minden rezdülésével szerette. Hosszan néztek egymás szemébe. – Pszt! Ne mondd ki! – suttogta végül a férfi. – Nem bölcs dolog, ha kimondod a boldogságodat, és ezzel kivívod az istenek féltékenységét és haragját. – Gondolod, hogy az isteneket érdekli, hogy mit érzünk mi, földi halandók? Én az egész életemet nekik áldoztam, de nem mondhatnám, hogy valaha is válaszoltak volna. Lehet, hogy az istenek nem is léteznek, Lucas. Mira az imáira és áldozataira gondolt. Hirtelen mind hiábavalónak tűnt. Az istenek nem avatkoznak híveik életébe. Ők az emberiségtől külön élnek, a saját örömeiket keresik, és nem érdekli őket, hogy mi történik odaadó híveikkel. Soha nem érezte magát igazán közel hozzájuk, – döbbent rá. Most, először életében, igazán kételkedett a létezésükben. – Lehet, hogy igazad van – felelte Lucas pillanatnyi gondolkodás után. – Mégse kockáztassunk – emelte fel hangját, és komoran folytatta. – Azon kívül, hogy nagyon kívánjuk egymást, nem jelentünk semmit egymás számára, Mira. Az istenek értsék meg. Te nem szeretsz engem, és én sem szeretlek téged. Mira a férfi mellkasához simult, arcát a finom szőrzethez dörzsölte. – így van. Megvetjük egymást… egy brit és egy római soha nem lehet boldog együtt. Valami más ok miatt mondtad, hogy képes vagy az életedet is feláldozni értem, nem azért, mert szeretsz. – Nem felejtettem el, hogy bosszút esküdtem – emlékeztette Lucas a nőt. – Ha megvédelek, esetleg lehetőségem lesz arra, hogy római katonákat öljek, esetleg magát a császárt is, ha a helyzet úgy alakul.

– Tehát meggyőzted az isteneket, hogy nem érzel irántam szerelmet. De ne mondd tovább, mert még engem is meggyőzöl – suttogta Mira. – Ölelj a karodba, nagy, szőke Brit, amíg elalszom és kipihenem magam. Lucas megcsókolta a haját és elnehezülő szemhéját. – Igen, pihenned kell, kicsim. Pihenj, és nyerd vissza az erődet. Ne felejtsd el, hogy azt kérted tőlem, tanítsak meg mindent, amit tudok a szeretkezésről. Lehet, hogy most azt hiszed, hogy ez volt minden, de biztosíthatlak, hogy nem… A leckék még csak most kezdődnek. Mira elaludt, és közben arra gondolt, mi több lehet még, amit meg kell tanulnia.

TIZENEGYEDIK FEJEZET Aznap este Mira, miután aludt egy keveset, és Lucasszal az ebédlőben megvacsorázott, behívatta Chilót és a többi rabszolgát. Eldöntötte, mivel akarja az ünnepségig eltölteni azt a néhány napot. Még nem tudta, mit csináljon a császár előtt, de azt már tudta, hogy az elkövetkezendő néhány nap alatt mit csináljanak. Hűséges szolgái szomorú arccal és ideges tekintettel, némán vonultak az ebédlőbe. Láthatóan mindannyian tisztában voltak úrnőjük helyzetével, és féltek attól, hogy mi lesz velük. Chilo, Ifida és gyermekeik kivételével mindenki ősidők óta szolgálta Fulcinius családját. Csak Serenilla volt viszonylag új szerzemény, mivel kifejezetten azért vették, hogy Mira hajáról, kifestéséről, ruhájáról és ékszereiről gondoskodjon, amikor a nő férjhez ment, és beköltözött ebbe a házba. Amikor a szolgák észrevették Lucas új helyzetét, titkos pillantásokat váltottak, és lopva egymásra mosolyogtak. Lucas előtt az asztalon még ott voltak a vacsora maradékai, olívabogyó, sajt, kenyér, bor. A férfi némán az egyik ágyra ereszkedett, és figyelte, ahogy a férfiak, nők és gyermekek felsorakoznak az alacsony asztal előtt, ahol Mirával vacsorázott azelőtt nem sokkal. Mira felült az ágyon. Mindenkinek szerette volna látni az arcát, mielőtt kiosztotta volna parancsait. Amikor mindannyian bejöttek, Chilo előlépett és meghajolt. – Úrnőm, idehívtam a szolgákat, ahogy kérte. – Köszönöm, Chilo – felelte Mira. További felesleges szó nélkül rátért a tervére és arra, hogy miért ezt találta ki. – Látom az arcotokon, hogy tisztában vagytok bizonytalan helyzetemmel. Most még nem tudom nektek megmondani, hogy mi történik velem vagy veletek. De abban biztos vagyok, hogy az elkövetkezendő néhány napot nem komor találgatásokkal szándékozom eltölteni. Bármennyi időnk is van hátra, ki fogjuk használni. Élvezni fogjuk néhai férjem vagyonát, és minden pillanatot emlékezetessé teszünk. – Chilo, te zenészeket és táncosokat hívsz. Holnap egy nagy mulatságot rendezünk. Felsikáljátok a házat, hogy ragyogjon, majd felveszitek a legszebb ruháitokat. – Úrnőm! – döbbent meg Chilo. – Elment az esze? Kit hív meg erre a mulatságra? Ha senki nem mert elmenni a temetésre, aligha fog valaki is eljönni az ünnepségre. Különben is gyászol… Ez nem illő dolog! Mira nemtörődömségét alig tudta féken tartani, kis híján a felháborodott Szíriai arcába nevetett. – Senkit nem akarok meghívni, Chilo. Ezt az ünnepséget csak ennek a háznak a lakói számára rendezem. Most az egyszer a szolgák is úgy fognak vacsorázni, mint az úrnő, ugyanolyan mulatságokban vesznek részt, ugyanolyan bort isznak. Azt akarom, hogy minden szobában legyen virág. Ritka illatok töltsék meg a levegőt. Zenészek, bűvészek, táncosok lesznek itt. Elhallgatott, és intett a kezével.

– Most menjetek, és kezdjetek hozzá az előkészületekhez. Ne sajnáljátok a munkát és a pénzt. Tegyétek félre sötét gondolataitokat, és csak a következő napok öröme járjon az eszetekben. Azt szeretném, ha boldog lenne ez a néhány nap, amire egész életünkben jóleső érzéssel gondolhatunk vissza. A szolgák Chilo és Ifida kivételével izgatott pusmogásba kezdtek. Ifida aggódva nézett férjére, akin még mindig látszott a bosszúság. – Mosolyogj, Chilo – korholta Mira. – Azt parancsolom, hogy mosolyogj, és ne rontsd el a többiek örömét komor ábrázatoddal és bosszús dünnyögéseiddel. – De… nem helyes, amit tesz, úrnőm! – És az helyes, amit a császár velem tesz? – Nem… ez igaz – értett vele egyet Chilo. – Akkor légy vidám, öreg barátom! Engedd meg, hogy egy kicsit boldog legyek, mielőtt elveszítek mindent, talán az életemet is! – Én mindig azt akartam, hogy boldog legyen, úrnőm – felelte feszülten Chilo. Mélyen meghajolt, majd tapsolt egyet. – Hallottátok az úrnőt? Kezdjünk hozzá az előkészületekhez! Aki nem tesz meg mindent, azt nem engedem részt venni ezen az illetlen ünnepségen. Mira felsóhajtott, amikor meghallotta az újabb kritikát. Ha Fulcinius élne, Chilo nem merne ilyen nyíltan beszélni, mivel tisztelte és fenntartás nélkül engedelmeskedett néhai férjének. Miután a szolgák elmentek, Lucas megfogta Mira kezét. – A Szíriai szemtelen, Mira. Akarod, hogy beszéljek vele? Mira felnevetett. – Nem szemtelenebb, mint te. Az igazat megvallva, távolról sem olyan szemtelen, mint te. Csak túl sokat aggódik miattam és a jó hírem miatt. De ez mindig is így volt. Személyes feladatának tekinti, hogy vigyázzon rám, és bármi rosszat teszek, az az ő erényén is foltot ejt. – Ezután már nem kell vigyáznia rád – mondta Lucas halkan. – Már van valaki, aki megvéd. Mira a férfi felé fordult az ágyon, kezével átölelte nyakát, és helyes arcát ajkához húzta. – Ha te vagy az, aki megvéd, akkor az elkövetkezendő napokban éjjel-nappal mellettem kell lenned. Az alatt a rövid idő alatt, ami maradt nekünk, azt szeretném, hogy úgy szeressük egymást, ahogy még senki ezelőtt. Egy életet sűrítsünk bele néhány napba – suttogta Mira halkan. Aztán olyan hevesen csókolta meg a férfit, mint az a nő, aki nem tud betelni szeretőjével. Lucas ellenállás nélkül magához húzta, és olyan vággyal falta száját, ahogy az az övét. Amikor Mira felemelte a fejét, meglátta a férfi szemében az izzó vágyat, és látta, hogy szája csábító mosolyra húzódik. Lucas határozottan megfogta Mira kezét, és merev szerszámához vitte. A nő egy percig simogatta, majd hátradőltek az ágyon, ahol folytatta a cirógatást. Mennyire szerette és kívánta őt! – Ó, Lucas – sóhajtotta. – Ha az a sors vár rám, hogy kard által halok meg, akkor legyen az a te kardod, ami kizárja, hogy fájdalmat és rettegést érezzek az utolsó órámban. Ha meghalok, szeretném, ha a gyönyör pillanatai lennének az utolsó emlékeim. – Nem fogsz meghalni! – nyögött fel Lucas, és megremegett, amikor Mira megszorította szerszámát. – Nem engedem! Mira, hagyd abba, túlságosan feltüzelsz! – Megfogta a nő kezét, és elvette testének arról a részéről, ami úgy tetszett a nőnek. – Mutass nekem egy új módot a szeretkezésre! – könyörgött Mira, és testét a férfiéhoz dörzsölte. – Nagyon szeretném mindet megtanulni, és azt ígérted, hogy megtanítod!

– Túlságosan készséges vagy, kicsi, buja nő! – tréfálkozott Lucas, és megpuszilta az orra hegyét. – Jobb lesz, ha ezúttal óvatosabb leszek, mert különben túl hamar véget ér az egyesülésünk. Felhúzta Mirát az ágyról, megfordította, hogy háttal álljon neki, és karja alatt átnyúlva a ruhán keresztül simogatni kezdte a mellét. Ugyanakkor a nyakát csókolgatta, és fenekéhez préselve az övét, gyengéd lökéseket végzett. Rövid idő múlva Mira már nyöszörgött a vágytól. Lucas igazított saját öltözékén, majd felemelte a nő tunikáját, és az ágyra hajtotta a nőt. Mögötte állva térdével szétfeszítette lábát, és beléhatolt. – Lucas! – lihegte Mira, félig döbbenten, félig gyönyörében, amiért ilyen szokatlan helyzetben voltak. A férfi tenyerébe vette mellét, és közben azt suttogta a fülébe. – Mondd, ha fáj, kicsim. – Nem fáj! – Nem is fog – ígérte, és mozogni kezdett. Eksztázis volt, egyszerűen eksztázis, és Mira tudta, addig fog rá emlékezni, amíg a halál pillanatában le nem csukódik szeme, és minden emléke meg nem szűnik. Lucasnak és Mirának az éjszaka és a következő nap maga volt a boldogság és a gyönyör, mely minden képzeletet felülmúl. Reggel Mira egy elefántcsontszínű ruhát vett fel, mely pont annyit mutatott meg, amennyit eltakart. Amíg parancsait szolgák teljesítették, ő Lucasszal a kertben sétálgatott. Csókokat és tüzes simogatásokat cseréltek a fügefák alatt, Mira kezéből etette a férfit zamatos gyümölccsel, majd felváltva felolvastak egymásnak. Mira ezúttal Szókratész, Ezópusz és Epikurosz műveit választotta. Amikor ez a téma túl súlyos lett számukra, visszatértek a költőkhöz, kedvencéhez, Catullushoz és Ovidiuszhoz, majd olvastak verseket Horatiustól és Martialistól is összehasonlításképpen. Ha már a költészetbe is belefáradtak, akkor az élet értelmén kezdtek vitázni, és azon, vajon az ember sorsa előre el van-e rendelve az istenek által. Lucas nem szeretett arra gondolni, hogy Sul azt rendelte el számára, hogy foglyul ejtsék, és egy ketrecben Rómába szállítsák. Mira viszont életének minden részében egyfajta elkerülhetetlenséget látott. – Tudod, mit mondanak Rómáról? Hogy minden út idevezet – mondta Lucasnak. – Én is így érzek veled kapcsolatban. Minden utam hozzád vezetett, Lucas. Karjával átölelte a férfi nyakát, és mély, részegítő csókot adott a szájára, mely azonnal felébresztette a férfi vágyát. Lucas mégis ellenállt, mert félt, hogy már fájdalmat okozna. Gondolta, hogy Mira egy teljes római ünnepséget tervez estére, és nem akarta számára elrontani. Ő maga egész nap tudott volna szeretkezni minden gond nélkül, de Mira gyenge teste pihenőt érdemelt. Chilo sötét arckifejezése és nyilvánvaló neheztelése ellenére az egész ház felbolydult. Kacagó fiatal nők az előcsarnokot és a kerteket virágokkal hintették tele, felmásztak az egyik falra, és teleszórták az impluriumot, azaz a központi medencét, mely az esővizet gyűjtötte össze. Ifida és Serenilla a fürdőház, a konyha, a szőlőlugas és a cserépedény-tároló között futkosott ideoda. A délután közepén Serenilla jött és jelentette, hogy a fürdőházban minden készen áll. – A fürdőház! – kiáltotta Lucas, mert gyűlölt volna újra belépni oda, ahol Mira férje nemrégen meghalt. – A férjem részét lezártuk. Az én részembe megyünk – magyarázta Mira. – Ha nem fürdünk meg rendesen, nem vehetünk részt az ünnepségen. Elbűvölően a férfira mosolygott. – Nem bízol bennem, ha egy strigilis van a kezemben? Lucas tudta, hogy a strigilis egy olyan eszköz, mellyel a rómaiak a fürdés során a magukra kent olajat kaparják le. Egy késre vagy valamilyen fegyverre hasonlított. –

Ha titkos vágya, hogy ártson nekem, úrnőm, akkor már többször megtehette volna. Égek a vágytól, hogy elkísérjem a fürdőbe. Felállt a padról, ahol ültek, és intett a szolgának, hogy mutassa az utat. Követték Serenillát a fürdőházig, de a bejáratnál Mira megállt. – Elrendeztél mindent, ahogy parancsoltam? A lány egy vidám, mindentudó tekintetet vetett rájuk, majd lesütötte a szemét. – Igen, úrnőm. – Akkor most elmehetsz. Készítsd elő magadat az esti ünnepségre. Serenilla szélesen mosolygott, szeme ragyogott. – Köszönöm, úrnőm. Olyan izgatott vagyok. Ez jobb lesz, mint a Szaturnália. – A Szaturnália? – kérdezte Lucas. – Ez az az ünnepség, amikor a szolgákból urak lesznek, az urakból pedig szolgák? Mira bólintott. – A szolgáknak ez a kedvenc napjuk az év során. Néhány óráig élvezhetik azt a luxust, amit gazdáik, anélkül, hogy hétköznapi problémáik miatt kellene aggódniuk. – Mint például felbosszantani a császárt, aztán arra kényszerülni, hogy kegyetlen, természetellenes kívánságainak eleget tegyen? Mira gyorsan Lucas szája elé tette a kezét. – Pszt. Ma este nincsenek problémák, nincsen császár, senki, csak mi, hogy jól érezzük magunkat. Gyere be velem a fürdőbe, Lucas. Olyan élményt ígérek, amit sehol máshol nem kaphatsz meg. – Ha velem akarsz fürdeni, akkor olyan élmény vár rám, amit szegényes fantáziám elképzelni sem tud. Amikor beléptek az ajtón, Mira pajkos pillantást vetett hátra a válla felett. – Hát persze, hogy veled akarok fürödni. Le azzal a tunikával, engedelmeskedj az úrnődnek… Brit. Hamar! A fürdő rózsaillatban úszott. Mira látta Lucas arcát, amikor a férfi mélyen beszívta az illatot. Tüzes kék szeme a csodálattól meglágyult, érzéki szája mosolyra húzódott. – Maga Sul sem fürdik nagyobb luxusban, mint ez. Ez a fürdő isteneknek és istennőknek való – dünnyögte, miközben kioldotta tunikáját, és hagyta, hogy az öltöző márványpadlójára essen. Úgy tűnt, nem veszi észre, hogy izmos teste teljes valójában feltárult, de Mira észrevette. Éppen így képzelte el, hogy rózsafüggöny mögött áll, mint a görög Adonisz megelevenedve, és ő lesz az ő Afroditéje. – Ez csak a miénk, senki másé. Gyere velem a caldariumba, ott majd bedörzsölöm a testedet olajjal. Mira átvezette Lucast a tepidáriumon egy párás, belső terembe, ahol még több rózsa volt a medence köré hintve, melybe alabástromfehér lépcsők vezettek le. Mira maga találta ki a lépcsőt, mert szerinte kényelmesebb így, mint állandóan ki-be mászni a vízből. A hypocaustum fűtötte a fürdőt is, mely hasonló volt a ház padlójába épített meleglevegő-fűtéshez. Mira megmondta a szolgáknak, hogy melegítsék fel a vizet, de ne túl forróra. A medence egyik oldalán a meztelen Venusnak és Apfrodité római változatának szobra állt. Mindkettő rózsafüzérrel volt díszítve. Lucas egy pillanatig nézte, majd ragyogó mosollyal Mirához fordult. – Ugyanolyan gyönyörű, mint te – suttogta, és felé nyújtotta a kezét. Mira a várakozástól remegve ellépett előle, és megparancsolta neki, hogy üljön le a márványpadra, a medence mellé. – Ülj le ide, amíg bedörzsöllek olajjal. Ma nem a megszokott sorrendben fogunk fürödni. Először beolajozlak. Miután lekapartam, bemész a medencébe.

– Nem! – Mirát meglepte Lucas visszautasítása. – Addig nem megyek bele a medencébe, amíg én is be nem olajoztam a bőrödet, és le nem kapartam. Égő tekintettel nézte a nőt. Mira érezte, hogy elpirul a gondolattól, hogy a férfi hatalmas, gyengéd keze olajat dörzsöl remegő testébe. – Hát nem volt még elég a szeretkezésből, Brit? Néhány nap alatt többször csináltuk, mint sok házaspár egy év alatt. Lucas lustán és sokatmondóan elmosolyodott. – Soha nem lesz elegem belőle. Úgy néz ki a szerszámom, mintha el lenne fáradva? Tudtam, hogy felhívja rá a figyelmet, – gondolta mosolyogva Mira. Még nem látta ezt a varázslatos testrészét nyugalmi állapotban. Ahogy ránézett vagy megérintette, ez a csodálatos fegyver életre kelt. Mint most is, a nézése hatására nőtt és keményedett. Mira térde hirtelen elgyengült. Elszántan félrenézett, nehogy túl hamar véget érjen ez az álom. – Ülj le – ismételte meg erőteljesebben. – Nehogy azt hidd, hogy egy újabb szerelmi hancúrozással eltéríthetsz a célomtól. Lucas még mindig vigyorgott, de leült a padra. – Ez a hely tökéletes a hancúrozáshoz… De jó lenne, ha ma lenne a Szaturnália! Akkor én lehetnék az úr, te pedig a szolga. Szeretném rajtad gyakorolni a hatalmamat egy ilyen helyen, mint ez. Mira szempillái alól félreeső pillantást vetett rá. – Talán beleegyezem, hogy a rabszolgád leszek, de csak ha megígéred, hogy fürödni is fogunk, mielőtt távozunk. Nagy kár lenne, ha mindez a munka és díszítés felesleges lenne. – Esküszöm, hogy fogunk fürödni – mondta Lucas egyszerűen, és kérges tenyerét Mira karjára tette. – Lennél a rabszolgám egy órára? Bár a pára vastag felhőkben vette őket körül, Mira hirtelen megremegett az izgalomtól, és arra gondolt, vajon mit kérhet tőle a férfi. A torka kiszáradt, ezért egy szót sem tudott szólni, csak némán bólintott. – Jól van – felelte Lucas –, akkor kezdheted azzal, hogy leveszed a tunikádat. Mira ujjai megremegtek, amikor ki akarta kapcsolni a brosst a vállánál, ezért Lucasnak segítenie kellett. A ruha lehullott a földre. Mira kilépett belőle, és bizonytalanul állt a férfi előtt, aki a padon ülve égő kék szemével bámulta őt. – Hol van az olaj, rabszolga? – kérdezte gúnyosan. – Azt hiszem, be akartál olajozni. A fal mellett álló márványpolcon volt az összes kellék: kék üvegkancsóban édes, rózsaillatú olaj, egy sor strigil és egy halom gyapjútörülköző a legfinomabb anyagból. Mira megfogta az olajat és kedvenc strigiljét, majd visszatért a férfihoz, aki a padon ülve várta. – A hátadat olajozzam be először? – kérdezte remegő hangon. – Nem – felelte Lucas. – Majd én utasítalak, hogy hogyan olajozz. Önts egy keveset a tenyeredbe. Mira úgy tett, majd kérdően nézett fel rá. – Tedd a kancsót a padra – parancsolta Lucas, és miután a nő ezt is megtette, folytatta. – Most kend az olajat a melledre, de lassan, hogy közben nézhesselek. Mira megijedt a kéréstől, de azért végrehajtotta a parancsot. Simogatta, cirógatta mellét, de miközben ezt csinálta, arra gondolt, mennyivel jobb lenne, ha a férfi simogatná. Lucas is erre gondolhatott, mert kinyújtotta a kezét, megérintette a mellbimbóját, és addig húzogatta, amíg meg nem keményedett. – Még több olajat – dorombolta rekedten. – Még több olajra van szükségünk. Amíg Mira tenyerébe öntött még egy keveset, addig Lucas a mellbimbóját húzogatta, amivel elvonta a nő figyelmét munkájáról. Úgy tűnt, csak meg kell érintenie, és teste lángra lobban. Mira nem tudott másra gondolni, csak arra, hogyan fogja a férfi ezúttal a magáévá tenni. – Olajozd be a hasad – mondta Lucas elhaló hangon. – És édes, selymes combodat is.

Alig kezdett hozzá, Lucas máris megkönnyítette munkáját. Hatalmas, érdes keze biztosan mozgott a nő testén, bőrébe dörzsölte az olajat. Mira úgy érezte, mintha csontjai megolvadnának. Elerőtlenedett, elkábult, és a férfi tenyerére támaszkodott. Lucas ezután megfordította, és a hátát kezdte masszírozni. Öntött még olajat a tenyerébe, majd először vállát, később háta alsó részét, végül érzékeny fenekét kezdte el gyúrni. Ujjaival simogatva bedörzsölte az olajat a nő testének minden részébe, zugába, minden dombjába és völgyébe, hosszan időzött intim testrészein, amíg Mira eszét nem vesztette. Végül visszafordította a testét, de már az ő szemében is égett a vágy. – Most pedig, rabszolga – morogta –, te olajozod be a testemet, de a kezedet nem használhatod, csak a testedet. – Igen, uram – felelte Mira engedelmesen, miközben ereiben tombolt a vér. – Feláll vagy ülni fog, amíg csinálom? – Lefekszem – mondta Lucas gonoszul vigyorogva, és hanyatt feküdt a márványpadon. Mirának nem volt más választása, rámászott, de nem volt nehéz engedelmeskedni parancsának. Mellkasán elnyúlva, mint egy kis cica a napon fekve, testével bedörzsölte az olajat a férfi testébe. Az olajat felforrósította bőrük súrlódása. A rózsaillat egyre erősödött, és összekeveredett a vágy illatával, amely mindkettőjükből áradt. Amikor Mira túl bátor lett és azon volt, hogy ráüljön a férfi szerszámára, Lucas hirtelen felült. – Nem, rabszolga, nem szabad elébe vágni a dolgoknak. Még nem fejezted be. Mi lesz a hátammal? – Nem tudom bekenni a hátát, ha rajta fekszik – panaszkodott Mira, de nem érdekelte, hogy mi van a hátával, mikor az eleje olyan csábító volt. Lucas könnyed mozdulattal felállt, és a nő fölé tornyosult. – Most már csinálhatod – mondta. – De ne felejtsd el, csak a testedet használhatod, a kezedet nem! Mira felkelt a padról, Lucas mögé lépett, és testével hozzásimult félelmetesen nagy testéhez. Mellét hátának feszes, kemény izmaihoz dörzsölte, combját robusztus, fatörzsvastag lábához, hasát pedig izmos fenekéhez. Mira karjával átölelte a derekát, tenyerét pedig a mellkasára tette, és bámulatosan kiépített izmos testében gyönyörködött. Bőre szinte perzselt. Azon gondolkozott, elájulhat-e valaki a vágytól. Lucas hirtelen megfordult, megfogta az olajos kancsót, és tartalmának felét a nő testére öntötte. Mirát hirtelen jeges érzés fogta el, és így kiáltott. – Vigyázz! Ez a legfinomabb és legdrágább olaj, amit kapni lehet! – És a te tested a legszebb, legédesebb test, amit érinteni fog – dünnyögte a férfi. Letette az üveget, és mindkét kezével simogatni kezdte a nőt a nyakától az ágyékáig. Térdével szétfeszítette lábát, és olajos ujjait hüvelyébe dugta. Mira lélegzetet sem kapott, majd könyörögni kezdett. – Brit, kérlek, ne csináld ezt! – Miért ne? – kérdezte Lucas, miközben mélyen feldugta egyik ujját, majd még egyet. – Nem jó, ha ezt csinálom? Ujjaival lökéseket végzett, amire Mira megremegett a gyönyörtől. – Túl jó – vallotta be. – Add át magad nekem, rabszolga – suttogta, miközben a nő fülét harapdálta, és közelebb húzva magához, szabad kezével megmarkolta a fenekét. – Ne tarts vissza semmit az uradtól. Valld be, hogy teljesen ő irányít. – Teljesen te irányítasz! Lucas ujjait kitárta, kifeszítette, majd újra és újra lökéseket végzett, mellyel a forróság egyre magasabbra szökött Mira testében. – Brit! Uram! Tégy a magadévá, Lucas, könyörgöm! Ez kínzás! A férfi ujjai abbahagyták a lökéseket, és Lucas magához ölelte a nőt, szívdobogása hangosan visszhangzott Mira fülénél.

– Még félig sem végeztem… gyere, pihenjünk egy kicsit, addig lekaparjuk egymás testéről az olajat. Aztán fürdünk, ahogy megígértem. Amikor elhúzódott tőle, Mira kis híján összeesett. Testét szinte égette a vágy. Bőre olyan érzékeny volt, hogy a párát is simogatásnak érezte. Lucas hasra fektette Mirát a padon, mire a hűvös márvány kissé lehűtötte a teste belsejét és felszínét perzselő forróságot. De amikor Lucas végighúzta a strigil pengéjét vállán és hátán, tudta, hogy bár sikerült csillapítania egy tüzet, de csak azért, hogy egy másik újra fellobbanjon. Meg kellett fognia a pad szélét, és fogait összeszorítani, hogy ne sikoltson fel, amikor a férfi türelmesen, szándékosan érzéki lassúsággal végighúzva a strigil tompa élét remegő testén, lekaparta róla az olajat. Hosszan időzött a fenekénél, s amikor végre megfordította, Mira már nyöszörgött a vágytól, fejét jobbrabalra forgatta, szemét szorosan behunyta, testét ívben megfeszítette, lábát szégyentelenül szétnyitotta, hogy magába hívja a férfit. De Lucas még ekkor sem tette magáévá. – Olyan gyönyörű vagy! – dorombolta, majd néhány pillanatig saját hazájának érthetetlen nyelvén kezdett beszélni, miközben egyik kezével a strigilt irányította, másikkal simogatott, becézgetett. Végre letette az édes kínzószerszámot, és orrát Mira combjának találkozásához hajtotta. Ez már több volt, mint amit Mira el tudott viselni. Amikor nyelve először érintette megduzzadt, lüktető puhaságát, eltolta magától a férfit, és kimászott alóla. – Nem leszek a szolgád tovább! – mondta a sírás szélén. – Lucas, kívánlak! Miért nem teszel a magadévá? Lucas egy ferde mosoly kíséretében átnyújtotta neki a strigilt. – Bocsáss meg, ha szenvedést okozok neked, kicsi rabszolgám. Minél nagyobb a vágyad, annál nagyobb lesz a gyönyör is. Most te következel. Tégy, amit akarsz ezzel. Mira remegő kézzel elvette a strigilt, és kíváncsi volt, hogy ő is elő tud-e csalni a férfiból ugyanolyan heves reakciót, amilyet ő maga érzett. – Feküdj le – utasította Lucast, mire az szomorúan megrázta a fejét. – A szolga nem parancsol az urának. Ülni fogok, amíg lekaparod rólam az olajat. – Ha úgy akarod, legyen. – Mira felkelt, és a háta mögé lépett, majd vastag nyakánál kezdve végigment a hátán. Végtelen gyengédséggel leszedte róla az olajat, és megcsókolt minden pontot, ahol már végzett. Lucas bőre sima volt, és bronzbarna, kivéve a régi sebhelyek fehér és az új sebhelyek rózsaszín vonalait. Lucas nyugodtan, mozdulatlanul tartotta magát, és Mira már azt hitte, nem is figyel rá, de amikor elé lépett, meglátta, hogy szemét szorosan csukva tartja, arca feszült, mintha minden érintést élvezne. Miközben a mellkasáról kaparta le az olajat, másik kezével intim testrészét simogatta. Amikor a strigilt merev vesszőjén is végig akarta húzni, Lucas felnyitotta a szemét, és rekedt hangon így szólt. – Elég, rabszolta! Ideje fürödnünk. Mirának alig volt ideje letenni a kést, Lucas máris ölbe kapta, és úgy vitte le a lépcsőn, bele az illatos, gőzölgő vízbe. Mira számítása szerint a víz mély volt, a legmélyebb részén nyakig ért neki. De a kavargó víz Lucasnak csak a mellkasáig ért. Mirát a téglalap alakú medence legmélyebb részéhez vitte, és könyörtelenül a karjába húzta. – Nyisd szét a lábadat, Mira! – suttogta síri hangon, és a nő tudta, hogy a Szaturnália játéknak vége. Hagyta, hogy a férfi a vízben tartsa, miközben ő lábát a derekára kulcsolta. Lucas egy biztos, hirtelen lökéssel beléhatolt, olyan mélyen, hogy Mira felnyögött az élvezettől. – Mira… Mira! – kiáltotta a férfi, és száját a szájára tapasztotta, miközben alsótestük is összetapadt. Kezével megmarkolta a nő fenekét, és szabad folyást engedett szenvedélyének. Mira melle a mellkasához préselődött. A nő érezte, hogy vesszője méhének alsó végét döngeti, és megfeszült,

hogy még többet kapjon. Egy pillanatra elhúzódott a férfitól, belélegzett egy kevés párát és rózsaillatot, majd folytatta forró, nedves csókjukat. Nem tudott lélegezni, gondolkozni… Csak érezni… a forróságot… a dörzsölést… a gyönyört. A gyönyör hullámait, amik elborították, elöntötték, és hatalmas robbanásban kitörtek! Együtt a víz alá merültek, majd felbukkantak nevetve, köhögve és a szemüket dörzsölve. Lucas átölelte, testük még nem vált szét, és mint egy sebzett medve, felmordult. – Mira, szeretlek, szeretlek, szeretlek. Nem érdekel, hogy az istenek meghallják-e. Édes Sul, mennyire szeretlek! – Én is téged, Lucas! Ne engedj el! Örökre így ölelj! A vízben maradtak, és addig játszadoztak, amíg besötétedett, és Mira bőre a pergamenhez lett hasonló. Amikor végre kijöttek a vízből, Lucas ragaszkodott hozzá, hogy megtörli, és még egyszer beolajozza Mira testét. Ez talán egy újabb szeretkezéshez vezetett volna, de Ifida és Serenilla értük jött. A szomszédos tepidáriumból Ifida bekiáltott hozzájuk. – Úrnőm? Hoztam egy lámpát. Már régen elmúlt tizenegy óra, és a mulatság már elő van készítve. Készen van? Mira hosszan és bánatosan felsóhajtott. Túl hamar ért véget közös fürdőzésük. – Igen – felelte –, hamarosan ott leszünk. – Jó, úrnőm – mondta Ifida, és hangjában egyértelműen érződött a rosszallás. – Amíg Serenilla megfésüli a haját, Chilo utasítja a konyhai személyzetet, hogy tálalják fel az első fogást. A táncosok, akiket hívatott, már kezdenek türelmetlenkedni. – Áldott Minerva! Megfeledkeztem a táncosokról! – kiáltott fel. – Gyere, Lucas, sietnünk kell! – Én inkább itt szeretnék maradni – tiltakozott a férfi, és kisimított egy vizes arany tincset a szeméből. – Ami boldogságot csak ismertem, azt itt találtam meg ebben a fürdőben. – Talán holnap is fürödhetünk – győzte meg Mira, és egy törülközőt csavart a férfi derekára, majd betűzte a végét az oldalán. – Biztos vagyok benne, hogy szükségünk lesz egy újabb fürdőre. Ha továbbra is folytatjuk ezeket a megerőltető gyakorlatokat, akkor gyakrabban lesz szükségünk a fürdésre is. – Adj ennem, és kész leszek még több gyakorlatra is – ígérte Lucas. – Túl sokáig voltam csődör kanca nélkül. – Én pedig túl sokáig voltam kanca, akitől megtagadták a csődört – felelte Mira, és egy utolsó csókot nyomott a férfi szájára. „És most, hogy megtaláltalak, férfias csődöröm, el kell hogy veszítselek?” – gondolta magában, de nem mondta ki hangosan.

TIZENKETTEDIK FEJEZET A házból nevetés szűrődött ki, és majdnem elnyomta a pánsíp, lant és kithara sajgóan édes, szomorkás dallamát. Egy hiányosan öltözött fiatal nő szőlővel etette tüzes férfi csodálóját, aki leszopogatta a nő ujjait, majd a holdfényes kertbe űzte. A ház borfelelőse, egy pocakos, öreg férfi nagyot húzott a jó falerniai borból, majd vidáman a szakács után csoszogott, aki hangosan nevetett.

Lucas kinyújtotta a nyakát, hogy lássa, merre mennek, de elvesztette őket szem elől, amikor a négy görög táncos kígyózó teste elzárta előle a kilátást. Felemelte a borát – ugyanazt a jó falerniait, amit a borfelelős is ivott –, és még egyet kortyolt belőle. Kellemesen spicces volt, de nem teljesen részeg. Nem is akart az lenni, mert nem akarta elfelejteni egyetlen pillanatát sem ennek a hihetetlen napnak és éjszakának. – Nem ízlik a bor? – kérdezte Mira a szemben lévő ágyon könyökölve. Lucas másik karjára támaszkodott. – Ez a legfinomabb bor, amit valaha is ittam. – És az étel? Ízlett a vacsora? – Soha nem ettem még jobbat. – Akkor miért vagy szomorú? Nem vagy boldog? Mira szemében is szomorúság csillogott, de mosolya ugyanolyan meleg volt, mint mindig. Elhatározta, hogy nem törődik a gondjaival addig, amíg a római katonák meg nem jelennek az ajtóban. Vagy így volt, vagy pedig úgy, hogy egyszerűen nem vett tudomást a nehézségekről a felszentelési ünnepség napjáig, amikor végül el kell döntenie, hogy hogyan cselekszik. Lucas kinyújtotta a kezét, a rövid távolságra, ami elválasztotta egymástól ágyukat. Mira is felé nyújtotta kezét, és Lucas bátorítóan megszorította az ujjait. – Az örömöm nem ismer határokat. Chilo és Ifida kivételével, úgy látom, a többi szolga is ugyanolyan boldog, mint én. – Ó, igen! – sóhajtotta Mira, és elismerte, hogy két legkedvesebb szolgája egész este haragos, és nem szól egy szót sem. – Chilo és Ifida nagyon elkeserítenek. Én mindig erényes voltam, és egyenes, úgy viselkedtem, ahogy a szüleim tanították. Most pedig vétkes erkölcstelenségbe süllyedtem, és hűséges, jó barátaim nem tudják, mit gondoljanak rólam. – Miért kell nekik egyáltalán gondolniuk valamit is rólad? Ez nem rájuk tartozik, és nincs joguk, hogy ítélkezzenek feletted. – Tudom, Lucas. Ugyanakkor azonban megértem, hogy zavartak és csalódottak. A férjem teste még szinte ki sem hűlt a sírban, én pedig itt fekszem, iszom, mulatozom, testem már a másé, és a szívem is. Nem csoda, ha nem tisztelnek már a szolgáim. – Csak azt teszed, amit a legtöbb gazdag római csinál nap mint nap. – Ez a baj… én nem vagyok a „legtöbb római”. Inkább mindig is különc voltam. Most pedig olyan mélyre süllyedtem, amilyenre azok, akiket egész életemben megvetettem. Mira szipogott, és letörölt egy könnycseppet. Túl sok bort ivott, és láthatóan nagyon kimerült volt, ezért már nem hallgatott a logikus magyarázatra. Lucas ennek ellenére vigasztalni próbálta. – Nem hiszem, hogy a szerelmünk bűn lenne – mondta halkan. – És azt sem, hogy érzéketlenek és közömbösek vagyunk, amiért megünnepeljük. Ez a legjobb dolog, ami valaha is történt velem. Túl sokáig hordtam egy súlyos kődarabot a szívem helyén. Túl sokáig hittem, hogy a világon már nincs semmi jó és gyönyörű. Te visszaadtad a hitemet és a reményt, Mira. Te tanítottál meg arra, hogy a jóság és a gyengédség még létezik. – Tényleg létezik, Lucas? – Mira könnyei megeredtek, szabadon, ezüstpatakokban folytak le arcán. – Ha a jövőbe tekintek, nem látok mást, csak ocsmányságot és fájdalmat. Amire rátaláltunk, elveszik tőlünk. Ha nem a féltékeny istenek, akkor a császár, Gaius Caligula. Nem tudnám elviselni, ha elvesztenélek, Lucas, hiszen egész életemben rád vártam! Kitört belőle a zokogás, és Lucas végre megértette, miért rendezte a mulatságot, a táncot, a rózsákat a fürdőházban. Csak

azért, hogy legyőzzék félelmét és kétségbeesését, elfelejtsen mindent, és halogassa a döntést, amíg csak tudja. Lucas felállt az ágyról, odament hozzá, és a karjába vette a zokogó nőt, aki készségesen hozzásimult. Felemelte, mint egy gyereket, és ölében kivitte az ebédlőből, de összetalálkozott a belépő Chilóval. Mira nem látta a Szíriáit, mert könnyes arcát a férfi mellkasába temette. Chilo rosszalló, sötét tekintete találkozott Lucaséval. – Beküldjem a feleségemet Lady Mira hálószobájába, hogy megvigasztalja az úrnőt? – kérdezte halk hangon, amiből világos volt, hogy Lucast nem tartja alkalmasnak a feladatra. – Nem, majd én gondoskodom róla – felelte Lucas keményen. Chilo becsmérlő tekintetet vetett a táncosokra, akikhez már csatlakozott néhány szolga is, és így együtt táncolták züllött táncukat. – Nem csoda, hogy sír – dünnyögte. – Nem ez a módja annak, hogy megoldja a problémáit. – Ha tudsz jobbat, akkor mindenkinek kárt okozol azzal, hogy magadban tartod – morogta Lucas, és elsietett mellette, hogy a hálószobába vigye Mirát.

A felszentelési ünnepség előestéjén Mira még mindig nem döntötte el, hogy megfogadja-e a császárné tanácsát, vagy sem. De még azt sem, hogy mit fog tenni, hogy enyhítse az uralkodó haragját, és megakadályozza, hogy kivégezzék. Lucas aznap kétszer is megpróbálta megbeszélni vele a dolgot, de ő nem volt hajlandó, helyette inkább elcsábította. Csak a karjában tudott megfeledkezni a veszélyről, ami úgy tornyosult felette, mint egy sötét viharfelleg, ami csak arra vár, hogy beborítsa és elpusztítsa őt. Ameddig még lehetett, abba az illúzióba ringatta magát, hogy az élet korlátlan lehetőségeket biztosíthat számára. Ezek közül is a legcsodálatosabb az volt, hogy ő és Lucas boldogok lehetnek új szerelmükben, kizárhatják a külvilágot, és egyiküket sem fogja soha baj érni. Azt szerette volna, ha a ma estére szervezett mulatság és szórakozás minden eddigit felülmúlna. Most egy egész csapat táncost hívatott, akik erotikus pantomimot fognak előadni, ami állítólag nagyon izgalmas és megdöbbentő a különlegessége miatt. Mira tudta, hogy valamilyen drasztikus dologra van szüksége, hogy elfelejtse növekvő félelmét, és kicsikarja az utolsó csepp örömöt is az élettől, mielőtt még mindent feláldozna. Azt is szerette volna, ha Lucas megkap minden lehetséges luxust, mivel egész biztosan visszakerül az arénába, miután a császár lefoglalta Mira minden vagyonát. Ha már ezt nem akadályozhatta meg, legalább lélegzetelállító emlékeket ad Lucasnak, amiket magával vihet. Most azonban csak az esti ünnepségre koncentrált, kirekesztette gondolataiból a félelmet, és különös gonddal kezdett öltözködni. Egész testét bekente rózsaolajjal, mert azt szerette volna, hogy Lucasnak erről az illatról mindig ő jusson az eszébe. Világoszöld stóláját válla helyett melle alatt kapcsolta össze. A stóla fölé egy csodálatosan hímzett köpenyt vett fel, ami ha lehull válláról, felfedi meztelen mellét Lucas tekintete előtt. Magában mosolygott, ahogy elképzelte a férfi meglepett arcát, amikor az este folyamán egyszer csak leveti előtte a stóláját. És hogy még jobban fokozza vágyát, rézszínűre festette mellbimbóját, ahogy állítólag a meztelen táncosok csinálják. Serenilla ettől kacagni kezdett, miközben Mira hajával foglalatoskodott. – Ó, úrnőm, a Brit nem fog tudni ellenállni önnek. Sohasem láttam még ennél gyönyörűbbnek. Lehet, hogy az ünnepség közepén, még az ebédlőben a magáévá teszi. – Ha úgy is lenne, jobb lesz, ha nem maradtok ott tátani a szátokat. De te biztosan el leszel foglalva, hogy elmenekülj a gyaloghintóhordárok elől, akik mostanában üldöznek. Serenillából ismét kitört a nevetés.

– Lehet, hogy ma este hagyom, hogy megfogjanak – kiáltotta. – Nem érdekel, hogy mit gondol Chilo és Ifida. Örülök, hogy végül úgy döntött, hogy kalandos életet él. Ez a ház mindig is csendes és túl unalmas volt. Most végre nekem is lesz miről pletykálnom, ha találkozom más házbeli szolgákkal. Ez a megjegyzés meglepte Mirát. – Ezt csináljátok, amikor más szolgákkal találkoztok? Az uratokról és úrnőtökről pletykáltok? – Persze, úrnőm. Sok mindenről tudnék én mesélni. Például a legnagyobb romlottságról, ami Róma egyik legelőkelőbb családjában történik. Tudta, hogy Castor Appolónius jobban szereti a fiúkat, mint a nőket? És hogy a felesége annyira vágyik az élvezetre, amit megtagad tőle a férje, hogy kétségbeesésében gyakran párosodik egy nagy kutyával, ami a házukat őrzi? – Serenilla! Hogy hihetsz el ilyen képtelenséget? De hiszen az a férfi Tiberius császár konzulja volt… és a felesége Róma egyik legrégibb és legtiszteletreméltóbb családjából való. – De maga Tiberius is élvezkedett kisfiúkkal és fiatal férfiakkal, ezt mindenki tudja. És bármilyen is a híre Castor feleségének, ő nem olyan ártatlan, mint ön, úrnőm. Ez is közismert tény. – Hát én ezt nem tudtam, de nem is akarom tudni. Lealacsonyítod magad, Serenilla, hogy ilyen rágalmakat elmondasz – mint ahogy én is, hogy így öltözöm fel azért, hogy elcsábítsam a rabszolgámat – mondta Mira magában hirtelen szégyenében. Gyorsan levette köpenyét, és stóláját a vállánál kapcsolta össze, hogy eltakarja rézszínű mellét. – Úrnőm, miért gondolta meg magát? – kérdezte Serenilla tiltakozóan. – Nem bűn, ha a szeretője előtt feltárja bájait. Chilót és Ifidát kivéve egyikünk sem ítéli el, amiért az ágyába viszi a Britet. Ön olyan fiatal és szép, mégis hosszú évekig egyedül aludt. Az erényessége természetellenes volt, megérdemli most ezt az örömöt. Mi mindannyian olyan boldogok vagyunk, hogy végre elégedett és gondtalan. – Gondtalan? – ismételte Mira keserűen és döbbenten. – Azt hiszed, hogy gondtalan vagyok, Serenilla? – Ó, mi tudjuk, hogy aggódik a császár miatt, de csak kegyelemért kell könyörögnie, és ő meg fog bocsátani, és elengedi önt, Lady Mira. – Nyilvánvalóan nem ismered az egész történetet. Még ha meg is bocsát nekem, akkor is a legjobb, amiben reménykedhetem, hogy feleségül ad egy régi barátjához, akit soha nem lennék képes szeretni. – De talán megtarthatja néhány régi szolgáját, például Lucast és engem! – javasolta a lány. – És az új férje bizonyára nem fog haragudni, hogy a szolgájával tölti a kedvét, ha egyszer ő amúgy is elfoglalt. – Erre soha nem lennék képes – tiltakozott Mira. – A házasságtörés egyesek számára elfogadható lehet, de számomra nem. Örömmel feladnám mindenemet, ha Lucas és én örökre együtt maradhatnánk. – Ne mondjon ilyeneket, úrnőm, mert az istenek esetleg meghallják, és teljesítik a kívánságát! – mondta Serenilla idegesen. – A haja készen van, a szeretője pedig az ebédlőben várja. Menjen, és felejtse el a gondjait, ahogy én is elfelejtem ma este. Soha nem jó, ha az ember a távoli jövőbe néz. Ha ön is rabszolga lenne, erre már régen rájött volna. Az a biztos, ami ma van. – Nem kétlem, hogy igazad van, Serenilla. Chilo mégsem értene egyet veled. – Chilo túl sokat hallgat azokra a fanatikusokra, akik az ács fiát követik – vélekedett a lány. – Az ács fiát? Ki az? – Mira felállt a székről, amin ült, és szembefordult szolgájával.

– Úrnőm, még nem hallott róla? Zsidó, és néhány évvel ezelőtt keresztre feszítették, miután felkelés bűnével vádolták. Egy vallási kultusz nőtt fel a nyomdokain. A követői gyakran titokban találkoznak, hogy terveket szőjenek a visszatérésére. – A visszatérésére? Hogy térhet vissza, ha egyszer már meghalt? Serenilla megvonta keskeny vállát. – Én nem tudom, úrnőm. Ha többet akar tudni, kérdezze meg Chilót. – Majd megmondom én Chilónak, hogy foglalkozzon a saját ügyeivel, amik az én ügyeim. Ha egy vallási kultuszba keveredik, és titkos találkozókra jár, nagy veszélyt jelenthet, főleg most, hogy Caligula istenné avatta magát. Ha Chilo jobb jövőt akar magának és a gyerekeinek, akkor jobban teszi, ha az uralkodót imádja, nem pedig az ismeretlen zsidó ács fiát. Most, hogy visszagondolok, emlékszem, hogy hallottam már erről a kultuszról, de soha nem hittem volna, hogy betört az én házamba is. – És Chilóval most sokkal nehezebb kijönni, úrnőm – tette hozzá Serenilla egy önelégült mosollyal. – Amióta találkozgat azokkal az emberekkel, megmondja nekünk, hogyan éljünk. Mira élesen a lányra nézett. – Úgy érted, előadásokat tart a viselkedésetekről? Serenilla bólintott. – Helyteleníti a lazaságot a rabszolgák körében és a részegséget és bármifajta önzést. Állandóan arra int, hogy változtassak a viselkedésemen, és jóval viszonozzam, ha az emberek rosszat tesznek ellenem. Hát el tud képzelni ilyen ostobaságot? – Ha túlélem a holnapot, beszélek vele – döntötte el Mira. – Az én házamban nem lesznek kultuszhívek. Persze, ha nem élem túl, akkor már úgyis mindegy, milyen ostobaságokban hisz. Új urának vagy úrnőjének kell majd tennie valamit. – Igen, úrnőm – értett vele egyet Serenilla. Ezután Mira az ebédlőbe sietett Lucashoz. Lucas a Mira ágya melletti ágyon fekve döbbenten nézte, amint két meztelen táncos – egy férfi és egy nő – a márványpadlón vonaglik, miközben szexuális egyesülést mímelnek. Azonban egyáltalán nem mímelték, hanem valóban csinálták is. Mintha nem lenne közönsége, a férfi megtett mindent, amit egy nővel tehet a párosodás előtt, és a nő is hasonló gátlástalan dolgokat művelt a férfival. Most pedig ott voltak együtt a földön. Arrébb az egyik oldalon egy másik pár foglalatoskodott. Még megdöbbentőbb volt ez a látvány, két férfi és két nő volt együtt. Nyilvánvalóan ez a hatalmas népszerűségnek örvendő tánccsoport mindenféle ízlést és perverz étvágyat ki tud elégíteni. Lucas arcát forró vér öntötte el, de nem a vágytól, hanem a dühtől és a zavartól. Ahelyett, hogy felizgatta volna a meztelenség és az intim viselkedés bizarr és ízléstelen megnyilvánulása, felháborodott. A rémes, kihívó táncnak, ha ezt egyáltalán táncnak lehet nevezni, semmi köze nem volt ahhoz, amit ő és Mira az utóbbi napokban csinált. Ebben nem volt varázs, gyengédség, örömteli felfedezés, csodálatos érzések életre keltése. Ez mocskos, kihasználó, manipuláló volt. Az egyszerű primitív vágynál több érzelem nem volt benne, és így az eredmény is inkább undorító volt, mint gyönyörű. Lucas Mirára nézett, és arcán látta, hogy ő is ugyanolyan zavart – vagy inkább „megalázott” lenne rá a legjobb szó. Nem nézett a táncosokra, helyette egyfolytában a borospoharába bámult, és arca olyan vörös volt, mint a bora. Zöld szemét Lucasra villantotta, és megrázta a fejét, mintha mentegetőzne. Aztán valóban mentegetőzött. – Lucas, sajnálom. Nem tudtam, hogy ilyen lesz. Nem akartam lealacsonyítani azt, amit egymás iránt érzünk. – Küldd el őket! – sürgette a férfi. Elvette tőle a bort, és letette egy szandarakfa asztalra.

– Semmi közük sincs hozzánk. Még sohasem láttam ilyen tisztán: a párosodás szerelem nélkül üres, felületes és keserű, mint a zabálás. Az embernek hánynia kell tőle. Nincs benne igazi éhség vagy szomjúság, csak a vágy, hogy még több ételt tömjön az ember magába… Mira szomorúan elmosolyodott. – Ezt csinálják a római mulatságokon… egyszer még hashajtót is be kellett vennem, hogy megtisztítsam a beleimet, és tovább tudjak emészteni. – Ti rómaiak, romlott emberek vagytok – mondta Lucas gőgösen. – Hogy tudod elnézni, hogy ilyen pocséklás folyik itt, amikor vannak emberek, akik éheznek? Mira mosolya eltűnt. – Igen, romlottak vagyunk – ismerte be szomorúan. – A római társadalom és kultúra olyan, mint egy gyönyörű, fényes alma, aminek a magháza rothadt, húsa pedig kukacos. Most, hogy belegondolok, tényleg visszataszítóak vagyunk. – De te nem! – javította ki sietve Lucas. – Nem úgy értettem, hogy te magad romlott vagy, hanem úgy, hogy Róma a korrupt és dekadens. – Attól félek, hogy én is megfertőződtem – hajtogatta Mira, és felült, hogy tapsoljon. – Végül is én rendeztem ezt az egészet. A taps hangjára a földön fekvő férfi egy utolsót röffent, és partnerére hanyatlott. A másik három pár abbahagyta, amit csinált, és kíváncsian, elnehezülő szemhéjuk alól ködös tekintettel néztek Mirára és Lucasra. – Keljetek fel, és menjetek – parancsolta Mira. – Keressétek meg a szolgámat, ő majd kifizet benneteket. Csak menjetek innen, amilyen gyorsan csak tudtok. – Elmenni? – kérdezte az egyik férfi, aki férfi szeretője karjaiban állt. – De úrnő, még nem fejeztük be. Biztosíthatom, hogy én és a partnerem jól el fogjuk szórakoztatni. Csak hagyja, hogy elérjünk ahhoz a részhez, amikor… – Tűnjetek el! – ordította Lucas, és felállt, hogy beledobja a táncosokat az előcsarnok medencéjébe, hogy lehűtse perverz vágyaikat. – Igenis, uram, máris megyünk! – kiáltották, és az ajtó felé iszkoltak. Lucas visszafeküdt, és komor megelégedéssel vette észre, hogy az összes férfi „szerszáma” egyből lehervadt. Vad, heves vágy töltötte el, hogy tőből levágja őket. Hogy adhatnak elő ilyet pénzért? Nem voltak jobbak, mint egy közönséges prostituált. Valójában ők még annál is rosszabbak. A prostituáltak legalább sötétben űzik mesterségüket, és olyan távol a kíváncsiskodó szemektől, amilyen távol csak lehet.Ezeknek az úgynevezett táncosoknak viszont se szerénységük nincs, se büszkeségük. Amikor végre elmentek, Lucas Mirához hajolt, és ujjait a nő ujjaiba fonta. – Mira – kezdte –, beszélnünk kell. Lucas meglepődött, hogy a nő elhúzódott, arca rezzenéstelen volt, szemét lesütötte, nem akart a férfi szemébe nézni. – Úgy szégyellem magam, Lucas. Azt akartam, hogy ez az éjszaka legyen életed leggyönyörűbb éjszakája, és ehelyett elrontottam az egészet ezzel a durva, közönséges szórakoztatással. – Az éjszakának még nincs vége – emlékeztette a nőt, és felemelte állát, hogy ismét a szemébe nézzen. – Nekem minden hely gyönyörű, ha te is ott vagy. A puszta jelenléted paradicsommá változtat még egy trágyadombot is. – Ó, Lucas! – suttogta Mira, és zöld szeme csillogott. – Annyira szeretlek! Ne kérdezd, hogy mit fogok holnap tenni, mert még nem tudom, de egy percet sem akarok arra pazarolni a drága időnkből, hogy ezen filozofáljunk.

– Akkor mit csináljunk, szerelmem? – kérdezte Lucas szelíden, és azt kívánta, bárcsak könnyíteni tudna a nő szívén, ugyanolyan könnyedén, ahogy ő tette vele, amikor olyan boldoggá tette, amilyenről nem is álmodott. Mira a kezébe nyomta a boros kelyhet. – Igyál velem, nevess velem, egyél velem… beszélj semmiségekről, és amikor már nincs több mondanivalód, végy a karodba, és szeress, hogy ne számítson semmi, csak a forró vágyunk és összeolvadó testünk. – Ez nem lesz nehéz – egyezett bele Lucas, bár szerette volna, ha a császár megölésére is kidolgoznak valamilyen tervet. Felemelte a kelyhet, és nagyot kortyolt belőle, majd Mira szájához tartotta, hogy ő is igyon. Amikor a nő befejezte az ivást, Lucas közelebb hajolt, lenyalta a szájáról az ottmaradt borcseppeket, és csábítóan megcsókolta. Mira halkan felnyögött, és kitárta karját felé, miután hátradőlt az ágyon. Alighogy Lucas betakarta volna testével, valaki köhintett mögöttük. Lucas felemelte a fejét, és szeme összetalálkozott Chilóéval, aki mereven és mozdulatlanul állt az ágy végénél. – Úrnőm, bocsánatát kérem, amiért megzavartam, de vendége van. Mira kiszabadította magát, és felült. – Vendég? Hogy lehet az? Senkit nem hívtam. Ha hívtam volna, akkor sem jött volna el senki. Jelenleg a házam olyan vonzó, mint a leprások barlangja. – Beküldjem őt, úrnőm? Úgy gondolom, nagyon fog örülni, hogy eljött, amikor szüksége van rá. – De ki az, Chilo? – követelte Mira a választ, miközben kiegyenesedett, és rendbe hozta haját és öltözékét. – Egy régi barát – ez volt minden, amit Chilo mondott róla. Meghajolt, sarkon fordult, és elment. Mira pedig csak nézett utána, és teljesen meg volt döbbenve. – El sem tudom képzelni, hogy ki jön el hozzám ilyen késő éjszaka, és pontosan az ünnepség előestéjén. Ó, Lucas, nagyon félek! Lucas felkelt, az ebédlő bejárata és a nő közé állt. – Ne félj, Mira. Bárki legyen is az, nem engedem, hogy bántson. Lucas azon töprengett, ez vajon nem valami csel-e, amit a katonák vetnek be, hogy bejussanak a házba. De nem, ha valóban a katonák azok, nem pocsékolják az időt cselekre. Egyszerűen betörik az ajtót, és bejönnek, mert azt hiszik, hogy senki sem állíthatja meg őket. Valaki más lesz az, nem a katonák. De kicsoda? És miért pont ezen az éjszakán?

TIZENHARMADIK FEJEZET Lucas legnagyobb meglepetésére egy magas, ősz hajú, ősz szakállú férfi, poros, kopott köpenyben és tunikában lépett az ebédlőbe. Egy pillanatig csak állt,majd kinyújtotta karját Mira felé. – Gyermekem, hát nem ismered meg öreg doktorodat és gyermekkori barátodat? Mira tágra nyílt szemmel bámult, majd leugrott az ágyról, és az öregember karjába repült. – Luke! Drága Luke! – kiáltotta. – Áldott légy, Minerva! Azt hittem, már régen meghaltál! Szüleim temetése óta nem hallottam felőled semmit. Mikor is volt az? Nem sokkal házasságkötésem után. Lucas fellélegzett, amikor Mira megismerte az öregurat, akinek a neve nagyon hasonlított az övéhez, de azért nem tágított a nő mellől. Még mindig attól tartott, hogy ennek az ártatlannak tűnő

vendégnek az érkezése valamiféle csel vagy trükk. Emlékezett rá, hogy Mira már említette neki az öreg orvost, de hirtelen felbukkanása éppen ma, éppen ebben a pillanatban egy kicsit sok volt véletlen egybeesésnek. – Ó, hadd nézzelek meg! – Mira elhúzódott a férfitól, de kezét még mindig vállán tartotta. – Drága Luke, semmit sem változtál. Ugyanaz a tüzes kék szem, ugyanaz a büszke tartás és görög elegancia. Az öreg felmordult, és felemelte hosszú, csontos ujját, mely még mindig fiatalos kecsességet sugárzott. – Elég, gyermekem. Olyan öreg vagyok, hogy minden ízületem nyikorog, ha megmozdulok… de addig még nem halok meg, amíg itt el nem végeztem a munkámat. Éppen ezért nem meditálok a koromon, inkább a feladataimra gondolok, melyek közül egy, hogy régi barátaim betegségét meggyógyítsam. – De én nem vagyok beteg! – mondta Mira. – Miért döntöttél úgy, hogy eljössz hozzám? Kóborlásaid során elért hozzád Fulcinius halálának híre? – Igen, gyermekem. Chilo és felesége, Ifida hívott ide, mert félnek, hogy beteg a lelked. De nem mutatsz be hatalmas védődnek, és biztosítod, hogy nem akarok ártani neked? Nem tetszik, hogy olyan sötét pillantásokat vet felém. Mira bosszúságában tapsolt egyet. – Ó, bocsáss meg, Luke… Ő Lucas… Lucas, ő Luke, aki gyermekkoromban kigyógyított egy szörnyű betegségből. Egyszer már beszéltem róla, emlékszel? Lucas bólintott, de nem fogadta el a barátian felé nyújtott kezet. Nem tehetett róla, de féltékeny volt arra, ahogyan Mira becsülte az orvost. Ezért gyanakvó maradt. Luke ahelyett, hogy megsértődött volna, csupán elmosolyodott, és végtelen kedvességgel és meleg aggódással nézett Lucasra, akit még jobban bosszantott ez a reakció. – Lucanus volt régen a nevem – mondta Luke –, és a Lucas is ebből származik. Hogy kaptad ezt a hasonló nevet, barátom? Te is görög vagy talán? Az öreg tekintete zavarba hozta Lucast, mert úgy érezte, hogy a pillantása a velejéig hatol. – Az úrnőm adta nekem ezt a nevet. Nem vagyok görög, brit vagyok. Elfogtak és eladtak rabszolgának. Luke szúró, kék tekintete Mira felé fordult. – Ha énutánam nevezted el ezt a férfit, akkor biztosan jelent valamit számodra. Mira büszkén felszegte állát, ami kissé lecsillapította Lucast. – Igen, Luke. Ő a mindenem. Amikor először rám nézett, a te szemedet láttam, ugyanolyan büszke, tüzes, gőgös volt, és tele gyűlölettel. De te megváltoztál, és remélem, ő is meg fog egyszer. Van benned valami szelídség, amit eddig még nem láttam. Békét találtál öregkorodra. Az idős férfi arca belső tűztől ragyogott. – Így igaz, gyermekem, és azért jöttem most, hogy neked is békét adjak, ha tudok. – Senki nem képes rá, Luke… De azért nagyon örülök, hogy eljöttél. Gyere, feküdj az asztalunkhoz, és mesélj az utazásaidról és arról, hogy mit csináltál ez alatt a sok év alatt. Elfeküdtek az ágyakon, majd Mira megkínálta az öreget étellel és itallal. Ő azonban csak keveset ivott, és csak néhány olívabogyót, kis kenyeret, sajtot és egy-két fügét evett. Lucas viszont bőségesen ivott, mert nem tetszett neki, hogy valaki betolakodik hozzájuk, és megfosztja őket drága idejüktől. Amikor az öreg beszélni kezdett, Lucast, bár elhatározta, hogy megtartja tartózkodását és dühét, érdekelni kezdték a férfi furcsa meséi. Egy római népvezér adoptált fia volt, és otthonától távol, Alexandriában tanult. Amikor felnőtt, híres orvos lett belőle, akit a szegények és gazdagok egyaránt felkerestek. A gazdagok legnagyobb utálatára ő ragaszkodott hozzá, hogy a szegényeket is gyógyítsa, és a hosszú évek során, ahogy figyelte szenvedésüket, egyre keserűbbé és cinikusabbá vált.

– A gyógyítás itt volt ezekben a kezekben – mondta Luke, kinyújtva hosszú, csontos ujjait. – De a szívemben nem! Hideg voltam, mint a kő, és semmi, se a gazdagság, se a hízelgés, se a testi szerelem nem tudta felmelegíteni a szívemet. Másokat meg tudtam gyógyítani, de magamat nem. – És hogyan változtál meg? – kérdezte érdeklődve Mira, és szemét az öreg férfi jóképű arcára szegezte. Lucas ásított, de közben lopva őket figyelte. A bor elálmosította, de nem akart lemaradni Luke válaszáról. Félig azt várta, hogy az öreg azt mondja, megtalálta az igazi nőt, és a szerelme új emberré varázsolta, mint ahogy ő is újjászületett Mira szerelmétől. – Végre megtaláltam azt, amit a hosszú, üres évek alatt kerestem – vallotta be Luke, és kék szeme ragyogott. – Hallottam egy férfiról, egy zsidó ács fiáról, aki szelíd egyszerűségben és kedvességben élt, de olyan dolgokat hirdetett, amik képesek az egész világot megváltoztatni. – Már én is hallottam róla – mondta Mira, ami meglepte Lucast. Nem hitte, hogy Mira egy ilyen ismeretlen emberről már hallott. – De keresztre feszítették őt, ugye? Tehát elpusztították, ezért a tanításai már nem érvényesek ránk, akik még élünk ebben a gonosz világban. – Tévedsz, Mira – vitázott szelíden Luke. – Három nappal azután, hogy a sírba tették, feltámadt halottaiból, és így beigazolta az ősi zsidó jövendöléseket. Most már a tanításai is élnek, ahogyan ő maga is, mennybéli atyjának jobbján az égben. – Ugyan már, Luke… nem hiheted el mindezt! – jelentette ki Mira. – Senki sem támadhat fel, miután meghalt, azonkívül te nem is vagy zsidó, honnan tudnál az ősi zsidó jövendölésekről és úgynevezett mennybéli atyákról? – Olvastam és kutattam, gyermekem. Ezenfelül beszéltem olyanokkal, akik személyesen is ismerték a Mestert, többek közt saját anyjával is, egy bájos asszonnyal, aki… – Mester? – vágott közbe Lucas, miután felébredt kábultságából, és képes volt elmondani cinikus megfigyelését. – Királynak kiáltotta ki magát, aztán adót követelt új rabszolgáitól? – Nem, Lucas – felelte Luke mosolyogva. – Sem adót nem követelt, sem rabszolgának nem tekintette az embereket. Azért jött, hogy felszabadítsa őket, nem azért, hogy leigázza. Azt mondta, hogy az ő királysága nem a földön van, és arra kérte az embereket, hogy testvérükként szeressék az ellenségeiket, és jóval viszonozzák, ha ártana nekik. Ha mindezt megteszik, akkor egy nap majd vele örvendezhetnek az ő királyságában… – Úgy tűnik nekem, hogy egy ostoba pojáca volt – ásított Lucas újból, és úgy csökkent érdeklődése, ahogy nőtt a fáradtsága. – Lehetetlen szeretni az ellenséget. – Nem értek semmit – mondta Mira. – Ez az ács fia valóban ostobának, de legalábbis naivnak tűnik. De ha rád ilyen nagy hatással volt, Luke, akkor biztos nem akármilyen ember. Beszélj még róla, és mondd el, mit hasznosíthatok én ebből… – Te nagyon boldogtalan vagy, Mira – jegyezte meg bátran Luke –, és nagyon félsz. Én is ilyen voltam, mielőtt megtaláltam volna a Mestert. Felnyitotta a szemem, hogy meglássam, mi az élet igazi értelme, és megtanította, hogyan szerezzem meg az örömöt és békét, amit oly régóta kerestem. Chilo még nem közülünk való, nem követője az ács fiának, de annyit már tud, hogy hozzám fordult, amikor látta, milyen szörnyű állapotban vagy mostanában. Amikor meghallotta, hogy Rómába jövök, üzent, hogy siessek. Könyörgött, hogy jöjjek el hozzád rögtön, ahogy megérkeztem, és legalább beszéljek veled.

– Nagyon köszönöm, hogy aggódsz értem, barátom, de nem hiszem, hogy tudnál valamit tenni azért, hogy megjavítsd azt, ami elromlott az életemben… és egy ács halott fia sem tud nekem vigaszt nyújtani. Úgy beszélsz róla, mintha ő maga lenne az isten, de ha ez igaz, akkor miért engedte, hogy ilyen kegyetlen és fájdalmas halál végezzen vele? – Azért, hogy megmentsen bennünket, és beteljesítse a jövendöléseket. Nem tudok mindent olyan könnyen elmagyarázni egy óra alatt, ahogy szeretném, de itthagyok egy kéziratot, amit én írtam a Mester életéről és tanításairól. Chilo elvett tőlem egy zsákot, abban van az evangélium, amit írok. Feljegyzek mindent, amit a Mester életében mondott és csinált, és azután is, amikor halála után még köztünk élt. Itt hagyom neked, és nagyon remélem, hogy megtalálod benne a vigaszt, amire most szükséged van. – Ó, Luke, ugye, nem kell máris menned? – kérdezte Mira könyörgő hangon, és kezét az öreg férfi karjára tette. – Sajnos, mennem kell, gyermekem – felelte Luke. – Már így is túl sokáig maradtam. Bocsáss meg, hogy el akarok menni, de mások is várnak még rám ma este. Ahogy a Mester mondta egyszer, az aratás nagy, az arató pedig kevés. Szerette a velős mondásokat – tette hozzá egy bánatos mosollyal. – De én nem értem! Mit jelent az, hogy az aratás nagy, az arató pedig kevés? – Olvasd el a kéziratomat, és mindent meg fogsz tudni, amire szükséged van, Mira. Egy vagy azok közül a kevés szerencsések közül, aki tud olvasni, mert azok, akik nem tudnak, többen vannak, mint ahány homokszem van a tengerparton. Ezekhez az emberekhez személyesen kell elmennem, és terjesztenem a tanításokat. A kéziratom önmagában nem elég. – De túl öreg vagy ahhoz, hogy beutazd a világot, és egy ismeretlen istenről prédikálj! – Mira akkor sem engedte el az öreg karját, amikor az határozottan felállt. – Nagyon késő van, legalább kényelemben töltsd az éjszakát itt nálam. – Nem tehetem, gyermekem… – Egy pillanatra Mira fejére tette az egyik kezét, és egy furcsa jelet rajzolt a levegőbe. A jel egy kereszt volt. – Áldjon meg az Úr, és adjon lelkednek békét – kántálta, majd megfogta Lucas vállát. – Neked is, Lucas. A neved valóban nagyon illik rád, mert fiatalkori önmagamra emlékeztetsz. Én nem vágytam a bosszúra, de én is annyira elégedetlen voltam az élet egyenlőtlenségeivel, mint te. Lucas rémülten nézett Luke mindent tudó kék szemébe. – Honnan tudod, hogy bosszúra vágyom? Chilo mondta? A Szíriai túl sok mindenbe üti bele az orrát. Luke megrázta a fejét. – Nem, fiam, Chilónak nem kellett elmondania. A szemedben látom a kétségbeesést, ami ugyanolyan nagy, mint az enyém volt régen. Lehet, hogy nem hiszed el, amit most mondok, de minden ember rabszolga, még a szabadok is. Ha szabad lennél, követned kellene a Mestert, aki a sötétségből kivezet a fényre. Mielőtt Lucas valami csípős válaszon törhette volna a fejét, az ajtóban megjelent Chilo, kezében egy poros,piszkos zsákkal. – Behoztam, mert gondoltam, hogy már távozik, Luke. Azt mondta, nem maradhat sokáig. Luke intett a kezével. – Ezt itt hagyom Lady Mirának. Ha elolvasta, tudod, hova vidd, fiam. Chilo bólintott. – Igen, tudom. Gondoskodom róla, hogy megkapja. Luke Mira és Chilo kíséretében az előcsarnokba ment, Lucas viszont ott maradt, ahol volt, az ebédlőben, az ágyon fekve. Szomorúan nyúlt a borospohárért, majd kiitta a tartalmát. Az öreg megzavarta őt, és ami még rosszabb, felizgatta Mirát ezzel a képtelenséggel, egy új istennel, aki szeretetet és megbocsátást hirdet, és állítólag feltámadt!

Az egész dolog ostobaság. Felfoghatatlan. Abszurd és zavaró. Néhány perc múlva Mira visszasietett az ebédlőbe, a zsákot szorosan magához ölelve. – Csak nem akarod elolvasni az öreg ömlengéseit? – csattant fel Lucas. Mira sebzett tekintetét a férfira vetette, és meglepődött. – Dehogyisnem. Méghozzá ma éjszaka, vagy legalábbis egy részét, hogy megnézzem, milyen csodálatos igazságot tartalmaz. Luke nagyszerű orvos és nagyon bölcs ember. Azért jött el hozzám az éjszaka kellős közepén, mert úgy gondolta, hogy szükségem van rá. Nem utasíthatom vissza a segítségét ilyen durván. – Jobb lenne, ha azon gondolkoznánk, hogyan öljük meg holnap a császárt – morogta Lucas, és dühösebb volt, mint valaha. Arra is rádöbbent, hogy vadul, szinte ésszerűtlenül féltékeny volt. Mi volt abban az öregben, ami így felkeltette Mira csodálatát és tiszteletét? – Itt fogok ülni melletted, amíg olvasok – mondta Mira békítőleg, de csak még jobban felmérgesítette a férfit. – Esetleg hangosan is olvashatnám, hogy mindketten megtudjuk, miért találta Luke olyan fontosnak, hogy egy egyszerű ács fiáról írjon. – Nem, én nem akarom hallani. – Lucas hátat fordított neki, és behunyta a szemét. – Egyikünknek tiszta fejjel kell az uralkodó elé mennie. Inkább alszom, minthogy ezt az ostobaságot hallgassam. Mira nem felelt. El volt foglalva azzal, hogy kinyissa a zsákot. Amikor a hajnal első sugara bekúszott a márványpadlóra, és megvilágította a freskóval teli falakat, Mira letette Luke kéziratának utolsó tekercsét is. Könnyek folytak végig arcán, de ő nem törődött vele, hogy letörölje. Örömkönnyek voltak, nem a bánat könnyei. Végtelen öröm áradt szét lelkében. Az ámulattól megrázta a fejét, és könnyein keresztül mosolyogni kezdett. Akár igaz volt, akár nem, a názáreti ács fiának története gyönyörű volt. Szeretetet és megbocsátást hirdetett, és még kivégzőinek is megbocsátott, amikor haldokolva függött a kereszten. „Szeressétek egymást, ahogyan én szerettelek benneteket” – mondta követőinek. Senki nem kerülte el a figyelmét, bármilyen alacsonyrendű vagy jelentéktelen ember is volt. „Hadd jöjjenek hozzám a kicsinyek”… „Boldogok vagytok, ti szegények, mert tiétek az isten országa. Boldogok vagytok, hogy most éheztek, mert bőségben lesz részetek. Boldogok vagytok, hogy most sírtok, mert sírástok nevetésre fordul…” Az egyetlen, aki elé feladatot tűzött ki az ács fia, azok a gazdagok voltak. „Könnyebb a tevének átmenni a tű fokán, mint a gazdagnak bejutni Isten országába.” Tanácsa a gazdagokhoz rövid volt és egyértelmű. „Adjátok el, amitek csak van, és kincsetek lesz a mennyben…” Lehet, hogy mindez csak egy csodálatos mese? – gondolta Mira. Vagy a názáreti valóban Isten Fia? És ha igen, akkor melyik istené? Luke sehol sem említi azokat az isteneket, akiket Mira ismert. Jupitert, Marsot, Venust, Júnót vagy Minervát, de még a görögöket sem, Zeuszt, Hermészt, Athenét, akiket Luke ismert nagyon jól. Mira szeretett volna hinni egy szelíd, kedves, könyörületes istenben kegyetlen, szeszélyes isteneik helyett, akiknek olyan nehéz volt a kedvükre tenni, vagy megérteni őket. Bár nem tudta teljes szívéből elfogadni ezt az új vallást, mégis jobban érezte magát. Luke-nak igaza volt. Reményt adott neki, és amellett még egy kitűnő ötletet is: ha már nem lesz vagyona – mert elajándékozza, ahogy a názáreti javasolja –, Caligulát nem fogja érdekelni, hogy mi történik vele. Azt semmiképpen sem akarta, hogy volt férje vagyonát a császár kegyetlen és szörnyű gyilkos játékaira költse. Sok más dolog is volt, amire fel lehetett használni a pénzt, és ha már úgyis elveszíti, miért ne költse jó dologra a rossz helyett? Ezért rabszolgáinak visszaadja a szabadságát, hogy élhessék a saját életüket ahelyett, hogy egy új, valószínűleg keményebb gazdát szolgáljanak. Igen! – gondolta Mira. Azt nem tudja megakadályozni, hogy Caligula elpusztítsa őt és a jövőjét, de azt igen, hogy vagyonát gonosz mulatságaira pazarolja, és tönkretegye rabszolgái boldogságát. Csordultig telt örömmel és

dicsőséggel, és már nem félt. Inkább alig várta a találkozást a sorsával. Úgy tesz, ahogyan Caesonia tanácsolta, találkozik a császárral az ünnepségen. De nem lehajtott fejjel, hamuval beszórt hajjal, elszaggatott ruhával és kibontott hajjal. Ő nem tett semmit, ami miatt bűnösnek kellene éreznie magát, mint ahogy Fulcinius sem. Ezért nem fog könyörögni a császár előtt, hogy kegyelmezzen neki, és ne ölje meg. Ha egy egyszerű ács fia a legkegyetlenebb halált méltósággal és tartással tudta elfogadni, akkor egy római polgár is – aki ártatlan – meg tudja mutatni, hogy nyugodtan és bátran vállalja a sorsát, akár a halált is. Megvédi saját és férje nevét, majd tájékoztatja a császárt, hogy a vagyona már nem létezik. Addigra minden odalesz. Félretette a tekercseket, és gyorsan felállt. Ideje volt felébresztenie Chilót. Sok dolguk lesz ma reggel, sietniük kell. Egy halk hang Lucas felől megállította. Odafordult hozzá, és látta, hogy még mindig alszik, hatalmas, izmos teste teljesen elernyedt. Fölé hajolt, és egy csókot lehelt enyhén szétnyílt ajkára. Lucas nem értene egyet a tervével, – gondolta Mira, ezért elhatározta, hogy nem mondja el neki. Lucas semmibe sem egyezne bele, csak a császár meggyilkolásába. Valahogyan meg kell győznie, hogy fogja vissza magát, és ne próbáljon meg merényletet elkövetni, vagy megtámadni az uralkodót, mert úgysem sikerülhet. Végigsimította erős karját, és azon tűnődött, hogyan tudná legjobban rávenni arra, hogy türelmes legyen, de semmi nem jutott hirtelen az eszébe. Szerencse, hogy éppen aludt, így minden gond nélkül tud intézkedni. – Aludj, szerelmem – suttogta, és kisimított egy eltévedt tincset a szeméből. – A szelíd Isten, ha valóban létezik, vigyázzon ránk, és óvjon minket a bajtól! Lucas csak hat óra múlva ébredt fel, amikor már a nap pontosan a feje felett állt. Kinyitotta a szemét, de rögtön be is hunyta, mert a falakról visszaverődő éles fény bántotta a szemét. Felnyögött, mert halántéka iszonyúan lüktetett a tegnapi borivástól. Hasra fordult, és látta, hogy egyedül van az ebédlőben. A múlt éjszakai ünnepség maradványait már eltakarították, kisöpörték az ebédlőt is, csak az ágyat hagyták ki, amin Lucas aludt. Biztosan nagyon mélyen aludhatott, ha nem hallotta a szolgák sürgölődését, sem azt, hogy Mira elment. Felült, és megint felnyögött, mert halántéka úgy lüktetett, mintha kalapáccsal ütögették volna a fejét. – Édes Sul! – mormolta. – Hogy lehetek én ma az úrnőm hasznára, ha még lábra állni sem tudok? Szájában szörnyű ízt érzett. Egy dolgot tehet: mielőtt megkeresné Mirát, elmegy Chilóhoz, hogy kérjen valami nyugtató gyógyteát. Csodálatosan csillapítja a fájdalmat és a kényelmetlen érzéseket, emlékezett vissza, hátha a mostani állapotán is tud segíteni, hogy tiszta fejjel gondolkodhasson. Felállt, és várt egy percet, amíg elmúlt a szédülése, majd kiment az ebédlőből, és egyenesen a szolgák szállása felé vette az irányt. A ház szokatlanul csendes volt. Az egyetlen lélek, akivel találkozott, Ifida volt, aki a konyhából jött ki. – Ifida, hol van a férjed és a többiek? A ház olyan kihalt, mint egy temető. – Mindenki elment – felelte Ifida. – Az úrnő mindenkit elengedett. – Elengedett? – kérdezte Lucas. – Pont ma? – Igen, Brit… Amíg te a részegségedet aludtad ki, az úrnő a császárral való találkozásra készült. – Ifida rosszalló véleménye nyilvánvaló volt villámló sötét szemében. – Soha nem fogom megérteni, hogy miért csüng rajtad. Senkinek sem vagy a hasznára, csak ahhoz értesz, hogy tönkretedd az úrnő

becsületét és jó hírét. Szavaitól Lucas elszégyellte magát, és semmit nem tudott felhozni mentségére. Most, amikor a legnagyobb szüksége lett volna rá Mirának, ő végigaludta az egész délelőttöt. Nemsokára indulnia kell a nőnek az ünnepségre, és Lucas még mindig nem tudta, hogy mit akar tenni. – Hol van az úrnő? – kérdezte Ifidától. – Most azonnal megkeresem. – Ha még nem hagyta el a házat, akkor a hálószobájában van. Lucas hirtelen megfeledkezett a fejfájásáról, gyorsan irányt változtatott, és elindult Mira szobája felé. Amikor odaért, megtorpant az ajtóban, és a látványtól szólni sem tudott. Mira az ablaknál állt egyedül, és az utolsó simításokat végezte haján és öltözékén… az öltözékén, ami a leggyönyörűbb volt, amit Lucas életében látott. Tunikája fehér volt, de a stólája, mely művészien fodrozódott rajta, vert aranyra hasonlított. Arany csillogott a vállán, keskeny derekán, az ujjain és gondosan elkészített hajában is. Akkor sem öltözhetett volna gazdagabban, ha a legfényűzőbb császári mulatságra készült volna. De az öltözékénél is meglepőbb volt a viselkedése. Nyugodtnak, fenségesnek és békésnek tűnt… rózsaszín ajka mosolyra húzódott, és szeme vidáman csillogott valamilyen kimondatlan gondolatától. Megérezte Lucas jelenlétét, mert felé fordult. Mosolya kiszélesedett, szeme pedig felragyogott. – Lucas! Végre felébredtél! A férfi odament hozzá, és bűnbánóan fél térdre ereszkedett előtte. – Úrnőm, bocsáss meg nekem! Nem akartam ilyen sokáig aludni, főleg ma nem. – Kelj fel, Lucas – kérte Mira, és olyan lágyan, mint egy pillangó, felsegítette a földről. – Felkeltettelek volna, ha vigaszra vagy tanácsra lett volna szükségem. De nézz rám! Úgy nézek ki, mint aki a halálba megy? Nem, többé nem vagyok az a gyáva nő, aki fél a császár szemébe nézni, és elmondani neki az igazat. Lucas felemelkedett, és csodálkozva nézte Mirát. Igaz volt, amit mondott. A fátyolos kifejezés eltűnt gyönyörű, zöld szeméből, és olyan magabiztos volt, mint maga a császárné. Hirtelen remegni kezdett a keze, és úgy simogatta meg a nő arcát. A változás vagy varázslat valamelyik isten műve volt. Mi mással lehetett volna magyarázni ezt a bámulatos átváltozást? – Mi történt, Mira? – kérdezte, és haragudott magára, amiért ilyen babonás dolgok jutnak az eszébe, amik miatt félt a válaszától. Mira mosolya ragyogóbb volt, mint stólája vagy arany ékszerei. – Semmi sem történt, Lucas… vagy úgy is mondhatnám, hogy minden. Nincs most idő erről beszélni, és nem is vagyok benne biztos, hogy szavakba tudom foglalni. Amit érzek, az ellentmond minden ésszerű magyarázatnak és logikának. Csak azt tudom, hogy már nem félek. Elolvastam, amit barátom, Luke írt az ács fiáról, és a szívembe öröm költözött. Biztos vagyok benne, hogy minden jól fog végződni. – Megbabonázott! Ez a sátán műve, nem a jó szellemé. Áldozatot kellene bemutatnod a házat védő isteneknek, mielőtt elindulsz. Kérned kell, hogy védjenek meg. – Nem, Lucas. Az istenek régen elhagytak már engem. Talán most új istent keresek. Legalábbis nyitott vagyok a keresésre. Örülj annak, hogy bátorságra találtam. Bármi is történik ma, én felkészültem rá. – De én nem! A kard, Mira! Lenni kell nálam egy kardnak! – Lucasnak baljós előérzete támadt. Megragadt a nő csuklóját, és így szólt.

– Adj nekem valamilyen fegyvert, hogy megvédhesselek! – Nem lesz nálad kard, Lucas. Csak úgy jöhetsz velem, mint a szolgám vagy az őröm, de úgy nem, mint egy merénylő. Meg kell ígérned, hogy nem csinálsz semmi ostobaságot, mert különben megtiltom, hogy elkísérj. – Nem tilthatod meg, és az egyetlen dolog, amire megesküszöm, hogy megölöm a császárt, ha alkalmam lesz rá. Mira körmeit a férfi karjába vájta, higgadtsága hirtelen eltűnt. – Nem szabad, Lucas! Az erőszak erőszakot szül. Mióta elolvastam Luke evangéliumát, világosan látom: „Kard által vész, ki kardot ragad.” Különben is van rá esély, hogy a császár megkegyelmez nekem. Remélem, így lesz. Lépéseket tettem ennek érdekében. De ha te megfenyegeted vagy meg is támadod, a biztos halál vár mindkettőnkre. – Ne kérd tőlem, hogy tétlenül álljak, ha csak annyit is tesz, hogy tiszteletlenül néz rád – morogta Lucas. – Nem vagyok rá képes. Nemcsak amiatt, mert bosszút esküdtem azért, amit velem és még több ezer hozzám hasonlóval tett, de amiatt is, mert engedelmeskednem kell legmélyebb ösztöneimnek, hogy téged megvédjelek. Te az enyém vagy, Mira, és az is maradsz, amíg egyikünk vagy mindkettőnk meg nem hal. És ha az istenek azt rendelték, hogy ma lesz az a nap, akkor Gaius Caligula még mielőttünk fog meghalni. – Drága szerelmem! – Mira átölelte Lucast, és magához szorította. – Remélem, még hosszú éveket tölthetünk együtt, mielőtt meghalunk. Nem mertünk még a távoli jövőről beszélni, de legdrágább kívánságom az, hogy veled éljek örökké, a te gyermekeidet hordjam, és megosszam veled az ágyadat, amíg csak olyan öregek nem leszünk, mint Luke. Ezért meg kell ígérned, hogy semmi elhamarkodott dolgot nem teszel, még mielőtt beszélnék a császárral. Az irántam érzett szerelmedet a bosszúvágyad elé kell helyezned. Könyörgöm, Lucas. A szerelmünk kedvéért ne cselekedj elhamarkodottan! Lucas felemelte Mira karcsú, remegő testét, és egy percig szorosan magához ölelve tartótta, belélegezte illatát, és közben próbálta kavargó érzelmeit rendbe szedni. Most először vallotta be Mira, hogy többet akar egy szenvedélyes közjátéknál, ami biztos halálra van ítélve. Lehet, hogy hajlandó lenne visszatérni vele Britanniába, ha egyáltalán élnek addig, és megtalálják rá a módot? Félt attól, hogy mit válaszolna, ezért nem merte megkérdezni. Mira már mondta neki, hogy soha nem tudná elhagyni Rómát, de azt is tudnia kell, hogy Lucas egy nappal sem maradhat tovább, ha már bosszút állt. Milyen csodálatos lenne, ha meggondolná magát, és beleegyezne, hogy visszatérjenek hazájába. – Rendben van, Mira – adta meg magát Lucas. – Megígérem, hogy nem teszek semmit, amíg nem tudom, hogy honnan fúj a szél. – Köszönöm, szerelmem… köszönöm… – Egy szenvedélyes ölelés után Mira elhúzódott a férfitól. Lucas vonakodva letette a földre. Mira úgy mosolygott, mintha a császárral való találkozása valamiféle csodálatos kaland lenne, nem pedig egy sorsdöntő „összeütközés”, mely talán a halálát is jelentheti. – Most mennünk kell – mondta –, különben lekéssük az egész szertartást. Gyorsan, menj, és vegyél fel tiszta tunikát. Fésülködj meg. Ugyanolyan ragyogónak kell lenned, mint amilyen én vagyok. Caligula imádja, ha olyanokra taposhat, akiket magánál alacsonyabbnak tart. Meg kell mutatnunk neki, hogy egyenlőek vagyunk vele. – Akarod, hogy én is vertarany tunikát vegyek fel, ami illik a stóládhoz? – viccelődött Lucas, pedig nagyon is tisztában volt a kettőjük közti hatalmas különbséggel. – Nem kell aranyat viselned, szerelmem. A hajad arany, és olyan izmokkal büszkélkedhetsz, mely a legfinomabb márványhoz fogható. A szemed ritka, ragyogó ékkő, és olyan hatalmas és tekintélyes vagy, mint egy római sas.

– Azt hiszem, csak azért mondasz nekem ilyen túlzó bókokat, hogy elvond a figyelmemet arról, amire készülsz. – Lehet, hogy így van, de amit mondtam, az igaz. Ne aggódj amiatt, hogy mit fogok tenni és mondani. És amiatt sem, hogy honnan kapom az inspirációt. Életemben először érzem, hogy egy isten irányít és védelmez, egy olyan isten, aki nemcsak isten, de barát is. Vigyázni fog ránk, Lucas. Valahogy olyan biztos vagyok benne, mint abban, hogy szeretlek. Lucas nehéz szívvel nézte a nőt, és azt kívánta, bárcsak ő is érezné ezt a bizonyosságot. De az istenekkel kapcsolatban neki már nagyon sok kétsége volt.

TIZENNEGYEDIK FEJEZET Augustus isten templomának magas oszlopai fehéren csillogtak a délutáni napfényben. Az áldozati bikát már megölték, az imákat elmondták, a dalokat elénekelték, a beszédet megtartották. A császár majdnem befejezte imádkozását az új istenhez, Gaius Octavius Thurinushoz, ahogy régen Augustus istent hívták, és akinek életnagyságúnál is nagyobb szobra az elegáns templom közepén állt. Lucas mellett Mira már idegesen állt, alig várta, hogy megállíthassa Caligulát, amikor lejön az új templom lépcsőjén. – Ne felejtsd el, Lucas – suttogta Mira a férfi fülébe –, bármi is történik, erőszak ne legyen. Lucas kurtán bólintott, és megtapogatta tunikája alatt a combjához szíjazott tőrt. Ez volt az egyetlen fegyver, amit talált a házban, mert Mira az összes többitől megszabadult. A nő még nem vette észre, hogy van nála fegyver, de majd észreveszi, ha a császár valami fenyegetőt vagy veszélyes dolgot tesz vagy mond. Nem fogja veszélybe sodorni Mirát azzal, hogy rögtön megtámadja Caligulát, de azt sem fogja engedni, hogy megalázza. Lucas jól megnézte a bámészkodókat, majd az őrséget is. Ragyogóak voltak bronzpáncéljukban, bíborvörös köpenyükben és tollas sisakjukban. Mindannyian magasak voltak, edzettek és izmosak, néhányuk olyan nagy volt, mint Lucas. Az egyik vad tekintetű germán még nála is magasabb volt, valódi óriás. Bőrökbe volt öltözve, és lenyűgöző fegyvertára volt, köztük egy tüskés buzogány is. Lucast nagyon meglepte, hogy Caligula megengedi, hogy a rendezetlen öltözetű, hajú és szakállú germánok ilyen közel legyenek hozzá. Biztosan a hűségükre támaszkodik, – döntötte el. Kétségtelenül vadak voltak. Bármelyikük méltó ellenfele lett volna egy jól képzett gladiátornak. Lucas könnyen elbánt volna egyszerre fél tucat ellenféllel is, ha azok nem a germánok vagy az őrök lettek volna. Itt ennyi félelmetes fegyveres közvetlen közelében a császár megölése egyenlő lenne az öngyilkossággal. Mégis megtenné, ha nem lenne más választása. Lucas felriadt álmodozásából, amikor a tömeg felmorajlott, és ő is nyújtogatta a nyakát, mint a többi szolga és úr, hogy lássa a császárt, aki befejezvén imádkozását, a nézők felé fordult. Caligula hátrahajtotta a fejét, kinyújtotta gyűrűkkel teleaggatott kezét, és fensőségesen lenézett a tömegre. Viharos taps tört ki. Ekkor Mira előrelépett, és elnézést kérve átvágott a tömegen. Lucas követte, miközben állandóan valakinek a lábára lépett. – Ügyetlen barom! – kiáltotta egy nő, de Lucas nem állt meg bocsánatot kérni. Sokkal fontosabb dolog foglalkoztatta, mint az udvariasság. Caligula több is volt, és kevesebb is, mint amit Lucas várt. Aprónak tűnt a gigászi őrök mellett, kopaszodott, de nyaktól lefelé olyan szőrös volt, mint egy állat.

Esetlenül mozgott, mintha nem tudná, mit csináljon a lábával, de ennek ellenére arrogancia és önhittség sugárzott lényéből. Császári bíbor tógájának végét egyik karjára vetette, és bólintott őrülten tapsoló közönsége felé, mintha teljesen jogos lenne dicsőítésük, és egy kicsit fintorgott is, mintha kevésbé ünnepelnék annál, amit megérdemel. Ahogy Mira és Lucas a közelébe jutott, a császár tekintete megdöbbentette a férfit. Sápadt, végtelenül elgyötört arcában apró, sötét és ravasz szeme villogott. Egy ilyen hatalmas ember, mint Gaius Caligula, kimerültnek, szinte elkínzottnak tűnt, mintha napok óta nem aludt volna, és puszta akaraterővel tudna csak talpon maradni. Szétszórt tekintete egyszerre nézett mindenhová, szája sarka pedig rángatózott, ami Lucast az öreg Claudiusra emlékeztette. A rángatózáson kívül semmi rokon vonás nem volt a nagybáty és az unokaöcs között. Míg Claudius ügyetlen és bizonytalan volt, addig ez az ember úgy viselkedett, mintha ő uralná az egész világot, ami persze igaz is volt. Mira maga mögött hagyta a tömeget, és a császár felé indult. Amikor Caligula megpillantotta a nőt, arca még jobban eltorzult. Vastag, bozontos szemöldökét összeráncolta, orrlyukai kitágultak, mintha valami rossz illatot érezne. Gyenge a szája, – gondolta hirtelen Lucas. Vastag, lebiggyedő szája van, mint egy homoszexuálisnak, aki szégyentelenül kielégíti alantas étvágyát a borral és a kisfiúkkal. Azonkívül kövér, elpuhult keze van, – bújt ki ismét Lucasból a gladiátor. – Gaius Caligula – kiáltotta neki Mira tisztán és hangosan. – Gaius Caligula, hallgass meg, mert könyörgöm neked! Mielőtt Mira közelebb léphetett volna, az őrök vezére elélépett, amivel elzárta az útját. Lucas megfeszülve várta az összeütközést, de Caligula ekkor magas, ingerült hangon megszólalt. – Jól van, Cassius. Ismerem a hölgyet, bár csodálkozom a vakmerőségén, hogy van mersze becsületes rómaiak között megjelenni. Cassius, az őrök vezére megvonaglott a császár hangnemétől, és felszegte a fejét. Lucas az őr sötét tekintetéről és megvonagló szájáról rögtön látta, hogy nem szereti a császárt, és gyűlöli, hogy szolgálnia kell. A gladiátoroknak is ugyanilyen fájdalmas kifejezés ült az arcán, ha a „lanistának” kellett engedelmeskedniük, vagy éppen elszenvedni a következményeket. Az őr félreállt, hogy elengedje Mirát, de Lucas előtt megállt, nem engedte, hogy kövesse a nőt. Mira felemelte kezét, ezzel elejét vette a férfi tiltakozásának. – Maradj itt, Lucas – suttogta. – Ne aggódj, nem lesz semmi bajom. Lucas követni akarta, de az őr kirántotta a kardját, és kőkemény tekintettel nézett rá. Legalább egy tucat őr rontott rá, mindegyiknek kardja markolatán volt a keze. Lucas nem akarta veszélybe sodorni Mirát, ezért megadta magát, de csak néhány lépést hátrált oldalra, ahonnan jól láthatta, mi történik. Az őr megnyugodott, és győztes mosollyal nézett Lucasra, hogy a brit – hatalmas mérete ellenére – mégis alacsonyabb rangú, mint egy római. Lucast nem érdekelte, mit gondol az őr, ő csak Mirát nézte, ahogy királynői tartással a császár elé vonult. Fejét felszegte, hátát kihúzta. Minden szem érdeklődve őt nézte, Lucas is, kicsit irigykedve és csodálva. Senki a tömegből nem vehette volna fel a versenyt vele szépségben és eleganciában. Mindenkit felülmúlt, még a császár feleségét is, aki az egyik oldalon tágra nyílt szemű nők társaságában állt. Mira aranystólája összegyűjtötte a nap sugarait, amitől úgy látszott, mintha tűzbe öltözött volna. Haja csillogó, kékesfekete folyó volt, és szép, mint egy istennőé. Nem mosolygott a császárra, de nem is vette le róla a szemét egy pillanatra sem, és nem tett semmit, amivel alázatosságot mutatott volna. Egy karnyújtásnyira állt meg tőle. Csak állt kecsesen és méltóságteljesen, nézte az uralkodót, ami a tömegeket és Lucast is felbosszantotta. A

büszkeségtől Lucas nem tudott szólni, és azt gondolta, hogy a császár ezután biztosan szégyell majd Mira szemébe nézni. De Caligula csak türelmetlenül elfordította róla a tekintetét. – Miért jöttél ide, Fulcinius özvegye? Mit akarsz tőlem? – kérdezte ingerült, férfiatlan hangon. – Azért jöttem, hogy megtiszteljem Augustus istent, uram. És azért, hogy megkérdezzem, mikor akarja elkobozni boldogult férjem vagyonát, és engem kitenni a házamból. A tömegben zúgolódás támadt. A császár felkapta a fejét az arcátlanság hallatán. Ahogy ránézett a nőre, a tömeg ismét elcsendesedett, és az egyetlen hang csak a szél süvöltése volt, amint bejárta az újonnan felszentelt templomot. – Meg akarlak fosztani minden vagyonodtól? – kérdezte Caligula gúnyosan. – Valaki mondja meg nekem, hogy mi folyik itt, mert én az istenekre esküszöm, hogy nem tudom. Mira ártatlanul elmosolyodott. – Akkor én azt mondom, hogy ne tegye. Végtelen örömmel tölt el, Caesar, hogy ezt mondhatom, mivel azért jöttem ide, hogy tájékoztassam, már nincs vagyonom, amit elkobozhatna. Caligula összehúzta szemét, és elfintorította száját. – Mit értesz ezalatt? Neked igenis van vagyonod. Boldogult férjed Róma gyakorlatilag leggazdagabb embere volt, természetesen rajtam kívül. – Igen, Caesar, de jelen pillanatban férjem pénzét, aranytányérjait, ékszereit és minden kincsét eladom vagy szétosztogatom a városban élő szegényeknek és betegeknek. Futárokat küldtem a távoli birtokokra is, hogy osszák fel Fulcinius földjét és javait az elszegényedett parasztok között. Előkészítettem ezenkívül a szükséges dokumentumokat, hogy felszabadítsam az összes rabszolgámat. Férjem gazdag könyvtárát, értékes könyveit és kéziratait pedig az Apolló könyvtárnak ajándékoztam. Így sokan, még talán felséged is hasznosíthat valamit a rengeteg irományból. Minden egyes szó után, amit Mira kiejtett, a császár egyre vörösebb lett. Mire a nő befejezte, arca hamuszürkére váltott, száját összeszorította, és hangja remegett a dühtől. – Ha valóban elajándékoztad az összes vagyonodat, nemcsak egyszerűen elrejtetted, akkor hogy akarsz élni most? Lucas visszatartotta a lélegzetét, és várta a választ. Fogalma sem volt róla, hogy Mira ezzel akarja leszerelni a császár kapzsiságát. Ez őrültség volt, tiszta őrültség, hogy ilyen naiv, ostoba módon szegült ellen a császár akaratának. Most már nem lesz más választása, mint hogy harcoljon, hogy megmentse a nőt a császár haragjától. Caligula annyira dühös volt, hogy szeme kidülledt, mint egy kecskebékának. – Ha a szerelmem hajlandó feleségül venni – folytatta tisztán Mira, és szerelmes tekintetet vetett Lucasra a válla fölött –, akkor én hozzámegyek, ezúttal szerelemből, nem pedig apám akaratának engedelmeskedve. Hogy hol fogunk élni, az nagy részben felségedtől függ. Férjem hatalmas birtokai közül csak egy szerény vidéki házat és olívaligetet tartottam meg. Ha felséged megengedi, hogy oda visszavonuljak, akkor én boldogan megteszem, és meghívom szerelmemet, hogy kísérjen el ebbe az önként vállalt száműzetésbe. Nem lesz nagy áldozat részemről, erről biztosíthatom, mivel egyszerű életre vágyom, hogy csak az igazság, a tudás és az élet igazi értelme keresésének szentelhessem időmet. Lucas megdöbbent. Ez volt hát Mira válasza. Hihetetlennek tűnt, de mégis igaz, hogy hajlandó feleségül menni hozzá, és feladni minden kényelmét azért, hogy szerényebb körülmények között és bizonytalanságban éljenek. De hiszen ő nem ért semmit az olívatermesztéshez, és nem is akar tanulni sem! Mégis, ha ez azt jelenti, hogy együtt lehetnek, talán lesz rá esélye, hogy rábeszélje, térjen vele haza Britanniába. Lelkesedése fellángolt, majd hirtelen kihunyt. Éppen Mira magyarázta el neki, hogy élve nem hagyhatják el Rómát. Minden

római tökéletesnek tartotta Rómát, és számukra a száműzetés a legszörnyűbb büntetés volt. Nem lehet, hogy Mira kérése, hogy Rómán kívül éljen, árulásnak számít, vagy legalábbis az őrültség egyik jele? Az elmúlt napok feszültsége valóban megterhelte az agyát, vagy pedig Luke babonázta meg ostoba fecsegéseivel, hogy szeretni kell az ellenségünket. Úgy tűnt, Caligula is erre gyanakodott. – Nyilvánvaló, hogy a bánat elvette az eszedet! – kiáltotta. – Nem lesz szerelmi fészked vidéken! Azonnal küldöm a katonáimat, hogy állítsák meg férjed vagyonának eltékozlását, ami mind engem illet, mivel férjed árulást követett el! Az a kötelességed, hogy kövesd férjedet végső száműzetésébe, vagy ha ez nem jó, akkor feleségül menj ahhoz, akit én választok ki neked. Amíg visszatér a józan eszed, bezárlak a palotába, ahol a legjobb orvosok fognak kezelni. Őrség! Vigyétek el Lady Mirát! Ahogy Lucas kioldotta a tőrét, Cassius ugrott, hogy teljesítse a császár parancsát. Most már nem volt semmi vesztenivalója. A palotába vezető úton Mirát „véletlen baleset” fogja érni, és így a császár megkapja, amit akart: jogosan elkobozhatja Mira férjének vagyonát, ami most még Miráé. Nem lesz szükség tárgyalásra sem, és az uralkodót sem fogják azzal vádolni, hogy elvette azt, ami a másé. Amikor a katonák rátették kezüket Mirára, Lucas tele torokból angol csatakiáltást hallatott, és rávetette magát Caligulára. Mira és a császár ugyanabban a pillanatban vette észre Lucas felemelt tőrét. Mira mellett Caligula rögtön sikoltozni kezdett. – Merénylet! Merénylet! Meg akar ölni! A pánikba esett uralkodó megragadta Mira stóláját, maga elé rántotta a nőt, és megpróbált mögötte elbújni. Mira majdnem elesett, amikor Caligula térden állva ruhájába kapaszkodott, és egyfolytában az őrökért kiabált. – Fogjátok el! Öljétek meg! Meg akar ölni! Legalább száz őr és elszánt tekintetű germán rontott Lucasra kivont kardokkal, lándzsákkal és más fegyverekkel a kezükben. – Ne! – hallotta magát Mira. – Ne! Ne öljétek meg! – Megpróbálta kiszabadítani ruháját a császár keze közül, és elérni Lucast, mielőtt valaki belemártaná a kardját a szívébe. Szeme sarkából látott egy hatalmas, vastag barna bőrbe öltözött férfit, aki egy súlyos vasláncot tartott kezében, aminek végén egy tüskés golyó volt. Lucas már majdnem elérte Mirát, amikor oldalról fejbe találta a golyó, és ő a nyüzsgő emberek között a földre rogyott. Bíbor köpenyek lengték körül, amikor a katonák odasereglettek. – Ne! – kiáltotta megint Mira. A hisztéria elöntötte testét. Stólája elszakadt, amikor kitépte magát a császár karjából, de nem jutott messzire, mert egy magas, kemény tekintetű őr erős karját derekára fonta, és erőfeszítés nélkül egy helyben tartotta. Mira eszelősen a császárhoz fordult. – Ő nem merénylő, Caesar, hallgass rám! Ő az én szolgám, akit szeretek, és akihez feleségül akarok menni. Csak engem akart megvédeni, de buzgóságában elvesztette a fejét, de ő nem merénylő! Caligula már felállt, és leporolta bíborvörös ruháját. Két oldalról két hatalmas germán őr támogatta. Miközben egy szolga félve újra rendezte tógájának ráncait, Caligula gyilkos pillantást vetett Mirára. – Megpróbált megölni. Először eltereled a figyelmemet azzal, hogy őrültnek tetteted magad, és amíg nem tudok magamhoz térni a döbbenettől, hogy megszabadúltál férjed összes vagyonától, akkor a szolgád, vagyis a szeretőd rám támad egy tőrrel. Én ezt gyilkossági kísérletnek nevezem. Mindenki látta. Még azt is bevallottad, hogy ez a szolga a szeretőd. Ketten kiterveltétek, hogy megöltök, ezért együtt büntetlek meg benneteket. Cassius!

– Igenis, uram! – felelte a magas őr. – Vigye őket az amfiteátrumba, és mindkettőt vesse börtönbe. Holnap a játékokon szörnyű kivégzés lesz a jutalmuk, hogy megmutassam, mi történik még egy szenátor feleségével is, ha elárulja a császárt. – De én nem árultam el felségedet! – tiltakozott Mira, és nem tudta, hogy magát védje, vagy azt nézze meg, hogy Lucas él-e még. A katonák felemelték Lucas eszméletlen testét. Vérző feje hátracsuklott, és bíbor cseppek jelezték útját a márványlépcsőkön. – És a szolgám se árulta el! – tartott ki Mira. – Csak engem akart megvédeni. Nem azért jöttünk ide, hogy megöljük. – Hazugság! Mind egy szálig hazugság! – kiabálta Caligula. Körbemutatott az őrökön és a nézőkön. – Ti vagytok a tanúk. Ha nem védtek volna meg hűséges őreim és Augustus isten, akkor most itt feküdnék egy tőrrel a szívemben, vagy a torkom becstelenül átvágva. Cassius! Téged bízlak meg, hogy ellenőrizd, hogy a parancsaimat teljesítsék. Ez a kettő kegyetlenül fog szenvedni, mielőtt meghal. Úgy öld meg őket, hogy tudják, hogy haldokolnak. Caligula nevetni kezdett, nevetése egyre fokozódott, végül visszataszító, háborodott vihogásba ment át. Szeme megtelt könnyel, ahogy a vidámság elöntötte lelkét. – Ők lesznek a fő attrakció az egész játékokon! – fulladozott a röhögéstől. – Egy lenyűgöző parádét kerestem, és most megtaláltam. A tömeg imádni fogja, ugye, Cassius? – Igen, felség – helyeselt az őr. – A tömegek meg fognak őrülni, ha végignézik egy szenátor feleségének és szolgájának, pláne egy ilyen hatalmas szolgának az agóniáját – intett fejével az eszméletlen Lucas felé. – Ez a férfi nem könnyen adja meg magát. Harcolni fog az életéért, és a tömeg imádja, ha egy elítélt bűnöző harcol és veszít. – Igen! Igen! Persze hogy veszít! – károgott a császár. – Efelől biztosak lehetünk. Állítsátok össze az én emberemmel, a núbiaival, akit a feleségem adott nekem. Azt mondják, ő a legjobb gladiátor egész Rómában. De még nem tudom, hogy Lady Mirával mit csináljak. Egy szenátor feleségéhez méltó halállal kell meghalnia. Mira nem tudta, honnan kapjon segítséget, de ösztönösen Caesonia felé nézett, aki falfehéren állt néhány méterre tőlük. A császárné felemelte ujját, és a szája elé tette figyelmeztetésképpen. Mira megértette, hogy ez azt jelenti, nincs már értelme a császár feleségéhez könyörögni, hogy mentse meg. Túl messzire mentek a dolgok. Mira megadta Caligulának az ürügyet, hogy elpusztíthassa, ha egyáltalán szüksége volt ürügyre. Amikor Mira megadta magát, válla összeesett, fejét lehajtotta. Majd elszántan kiegyenesedett. Nem szerzi meg Caligulának azt az örömet, hogy lássa őt megalázkodni. Egyenesen a szemébe nézett. Lehet, hogy a császár győzött, de a szellemét nem győzte le. Eszébe jutott, hogy esett térdre, és bújt el mögötte, amikor a halál fenyegette. Ó csak egy nő volt, de nem gyáva, mint az uralkodó. Egyenesen állt, keze összeláncolva, és akkor sem ingott meg, amikor Lucas kezére bilincset csatoltak. Az őrök körbevették őt és Lucast, majd elvezették a császár elől az ámuló nézők tömegén át. Mira ismerős arcokat látott, köztük Claudiusét is. Öreg barátjának arca olyan volt, mint a halotti lepel. Majdnem elsírta magát. Mira egészen addig tartotta magát, amíg az amfiteátrum föld alatti börtönébe vezették. Amikor azonban durván belökték egy sötét, nedves kis lyukba, ami egy állatketrecre hasonlított, megfordult, és odakiáltott az őrnek, aki leengedte mögötte a rácsot. – Várjon! – Odament az ajtóhoz, és belekapaszkodott a rácsokba. – Mit fog csinálni a szolgámmal? Ha fejsérülését nem látják el, nem fog tudni holnap harcolni. Az őr Mirára nézett a félhomályban, és a nő átható, vizsgálódó tekintete hatására arca meglágyult.

– Ez igaz, hölgyem… és nem kaptam parancsot arra, hogy külön cellába tegyem magukat. Mivel mindketten meghalnak, ha egy helyre teszem magukat, nem ártok vele senkinek. Ez több volt, mint amiben Mira reménykedett. Könnyek gyűltek a szemébe. – Köszönöm! Nagyon köszönöm. Mindketten ártatlanok vagyunk, és nem érdemeljük meg azt a sorsot, amit a császár kiszabott ránk. Az őr arca ismét megkeményedett. – Alig van itt valaki, aki megérdemli a sorsát, mégis itt vannak, és senki sem tudja őket megmenteni. – Tudom, hogy maga nem tud minket megmenteni – ismerte el Mira –, de akkor is nagyon köszönöm a könyörületességét. Mi a neve? – Cassius Chaerea, úrnőm, de a császár szeret bosszantani azzal, hogy női neveken szólít, például Vénusz vagy Priapus. Néha a társaim is így szólítanak a hátam mögött, és azt hiszik, nem veszem észre, milyen tiszteletlenek. – Az őr arcán árnyék suhant át, szája megkeményedett. – Pedig észreveszem. – Akkor maga is gyűlöli őt. Úgy értem, a császárt. Ha mindannyian tudjuk, hogy kegyetlen, gonosz és őrült, akkor miért engedjük, hogy még mindig ő legyen a császár? Meg tudja ezt nekem mondani, Cassius Chaerea? Az őr egy percig Mirát nézte, mintha már magának is feltette volna ezt a kérdést. – Azért, mert félünk – válaszolta végül. – Nincs bennünk bátorság. Egyikünk sem olyan bátor vagy vakmerő, mint maga vagy a szolgája. – Odalépett a férfihoz, aki elkísérte őket. – Tegyétek be a nagy férfit ide! Aztán hozzatok vizet, bort és egy kis kenyeret a foglyoknak. Visszafordult Mirához. – Ez minden, amit tenni tudok önökért. Sajnálom. Remélem, gyors és fájdalommentes haláluk lesz. A bor talán segít. Ha maguknak lennék, én meghagynám reggelig, és csak akkor innám meg, ha jönnek értem. Mira nyelt egyet, és nem tudta, hogy erre mit feleljen. Tudta, hogy a haláluk nem lesz se rövid, se fájdalommentes, és ezt az őr is jól tudta. A császár mást parancsolt, és az őrnek engedelmeskednie kell. Bólintott, majd visszalépett a rácstól, hogy az őrök behozhassák Lucast. Még mindig eszméletlen volt a férfi. Ledobták egy halom koszos szalmára a sarokba. A rács leereszkedett a kilépő őrök mögött, Mira és Lucas pedig egyedül maradt a sötétben.

TIZENÖTÖDIK FEJEZET Lucas arra ébredt, hogy oroszlánok bömbölnek, más vadállatok morognak és prüszkölnek. Kinyitotta a szemét, de csak fekete sötétséget látott. Mozdulatlanul feküdt, próbált rájönni, hogy hol van. Voltak ott más hangok is, döbbent rá. Megpróbálta bejuttatni ködös agyába, és rendezni őket. Emberek – nők és férfiak egyaránt – sírtak. Valaki – egy férfi – Íziszhez imádkozott, hogy jöjjön és mentse meg őt. Valahol távol víz csöpögése hallatszott. Egy férfi érthetetlen nyelven ordibált, hangja erősödött. Erősödött… visszhangzott a falakról… és szaggatott zokogásba fulladt. Oroszlánok – de lehet, hogy tigrisek vagy párducok – még hangosabban bömböltek éhségükben és a bezártság miatt. Lucas azt kívánta, bárcsak sose ébredt volna fel, ezért újra behunyta a szemét. Felemelte a kezét, hogy valami leheletszerű és csiklandozó dolgot kisimítson az arcából. A mozdulattól megcsörrent lánca, a hang mintha saját kétségbeesését visszhangozná. Hirtelen valaminek – vagy valakinek – a motoszkálását hallotta meg maga mellett. – Lucas? – kérdezte egy ismerős hang, mire a férfi felriadt.

– Mira! Te is itt vagy? Egy helyre tettek minket? Lucas a sötétben meglátta a nő alakját, ahogy mellette térdelt. Fehér tunikája összegyűjtötte azt a kevés fényt, ami a helyiségben volt, és Lucas emlékei hozzátették a többit, amit égő szeme nem látott. Vállán a bross és hajában az arany fényesen csillogott. Úgy tűnt, hogy a szeme is csillog, s bár nem hallatszott, Lucas megérezte, hogy sír. Kinyújtotta felé a karját, és magára húzta testét. Az apró mozdulat is hatalmas fájdalmat okozott fejében, ami emlékeztette sérülésére. Nem volt benne biztos, hogy fel tud állni. Szerencsére nem is akart felállni, csak ölelni Mirát, hogy elfeledje a poshadt szalma, a vizelet és a félelem orrfacsaró szagát. – Az őr megengedte, hogy ide tegyenek mellém – suttogta Mira Lucas fülébe. – Vizet, bort és kenyeret is hozatott nekünk. Már lemostam a fejedről a vért. Azt hittem, sohasem ébredsz fel. Reméltem, hogy nem. Mira ügyetlenül megölelte volna a férfit, de láncai nem engedték. Lucas rájött, hogy neki elég hosszú a lánca ahhoz, hogy átölelje karjával a nőt. Így feküdtek egymás mellett, dobogó szívük és lábuk egymáshoz préselődött. Csak nagy sokára szólalt meg Lucas. – Miért tetted, Mira? – kérdezte végül. – Ha szándékosan akartad volna feldühíteni a császárt, akkor sem csinálhattad volna jobban. Mira megmozdult karjában, és felemelte a fejét. – Nem gondoltam, hogy ez lesz belőle, szerelmem! Azt hittem, hogy ha már nem lesz vagyonom, Caligulát nem fogja érdekelni, hogy mi lesz velem. – Akkor miért nem adtál oda neki mindent? Talán hajlandó lett volna elfelejtkezni rólad, ha már megkaparintotta Fulcinius vagyonát. – Mert azt akartam, hogy a vagyont jó célokra használják fel, ne pedig rosszra. Ó, Lucas, ha elolvastad volna, amit Luke írt az ács fiáról, megértenéd, hogy miért tettem! Lucas ezen elgondolkozott, de még mindig nem értette. – Nem vagyok buta, Mira. Nem tudnád megmagyarázni? Rossz és vakmerő dolognak tűnik nekem, hogy valaki annyira befolyásol téged, hogy elajándékozod az összes vagyonodat, mielőtt az uralkodó rátehetné a kezét. Meggondolatlanság és ostobaság volt keresztezni Caligula terveit. Az csinál ilyet, akinek baj van a fejével. – Lucas érezte, hogy Mira válla megrázkódik, és azt hitte, hogy még jobban sír, de rájött, hogy nevet! – Ó, igen, Lucas. Tényleg veszélyes, vakmerő és eszement dolog, ha úgy élünk, ahogy az ács fia szeretné, hogy éljünk. Ahhoz, hogy ezt megtegyük, teljesen át kell formálnunk magunkat, és elfelejteni mindent, amit idáig megtanultunk. – Ennek nincs semmi értelme! – csattant fel Lucas, és félt, hogy Mira tényleg megbolondult. – De igen, Lucas! Ez benne a legnagyobb csoda! Csodálatos értelme van. Ha úgy szeretjük a szomszédainkat, mint önmagunkat, ha ételt adunk az éhezőknek, ruhát a szegényeknek, ha az égi vagyonra vágyunk, nem pedig a földire, ha olyan jót teszünk másokkal, amilyet tőlük is elvárunk, ha mindezt megtesszük, akkor ez a világ egy csodálatos hely lesz. – Ez soha nem fog megtörténni – mondta Lucas, és próbált nem gondolni arra, hogy az emberek úgy is viselkedhetnek, ahogy Mira elmondta. – Az emberek soha nem lehetnek ilyen nemesek és önzetlenek. Ha megpróbálnak azok lenni, mások ezt azonnal kihasználják. – Az eszem azt mondja, igazad van, Lucas, de a szívem azt mondja, hogy nincs. A szívem nagyon szeretne hinni… Te nem adnál fel mindent a szerelmemért? Én igen, valójában már meg is tettem. Csak egy kis házat hagytam meg, ahol azt hittem, boldogan élhetünk majd együtt. – Én is feladtam érted mindent – mondta Lucas, és a bosszújára gondolt, valamint arra az elveszett reményre, hogy egyszer elhagyja Rómát. Ebben a pillanatban az a gondolat, hogy

Mirával egy kis házban élhet, elég lehetetlennek tűnt. Figyelembe véve, hogy kik ők, és mit akarnak az élettől, ez sohasem valósulhatna meg. De valahogy nem érzett fájdalmat, mert mindig is tudta, hogy kapcsolatuk eleve halálra van ítélve. – Mira, az egymásért hozott áldozataink talán ésszerűtlennek tűnnek, de érthetőek, mert szeretjük egymást. Egy apa vagy egy anya is feladna mindent szeretett gyermekéért. De te azt hirdeted, hogy az idegenek is szeressék az idegeneket. Ki képes erre? – Jézus azt mondta, hogy képesek vagyunk rá. – Jézus? – Lucas nem ismerte ezt a nevet, de a hallatán remegés fogta el. Már maga a név is félelmetes hatalmat sugárzott. – Az ács fia. Luke szerint Jézus valóban egy hatalmas isten fia. Az igazi Istené. Az egyetlen Istené. Ő – Jézus – lejött közénk a földre, hogy megmutassa, hogyan éljünk úgy, hogy szeretjük egymást, és jót teszünk még az ellenünk vétkezőkkel is. Amikor Jézus elvégezte feladatát a földön, megtért mennyei atyjához úgy, hogy szörnyű halált halt. De ezzel biztosította nekünk, hogy örök életünk legyen az ő királyságában. Előrement, hogy előkészítse nekünk. – Mira, én nem értem, amit mondasz, és azt, hogy mindez hogyan lehet igaz, de ha ez a furcsa isten téged megvigasztal… ha erőt ad, hogy a holnap elé nézz… akkor én örülök neki. Lehet, hogy jó életed lesz a túlvilágon, mert nagylelkű voltál az idegenekhez. Ami engem illet, kétlem, hogy az én túlvilági életem jobb lesz, mint az e világi. Már mondtam neked, én Sul istennőben bíztam, de ő elárult engem. Az egyetlen jóság és szelídség te vagy. Nem csoda, hogy beléd szerettem. Te vagy az egyetlen, akibe kapaszkodhatok. Nekem már túl késő, hogy új vallásban higgyek. Csak benned hiszek, és rád gondolok az alatt a néhány óra alatt, ami még hátra van. Lucas szorosan magához ölelte Mirát, és úgy lélegezte be illatát, mintha az lenne az életet adó levegő. Számára az volt. Kezével végigsimított karcsú testén, megfogta kerek fenekét, magához húzta, és szerette volna, ha még egyszer utoljára egyesülne testük. – Lucas – suttogta Mira –, annyira sajnálom, hogy ilyen helyzetbe hoztam magunkat. Csak azt próbáltam tenni, ami szerintem helyes volt. Beismerem, hogy elragadott egy álom, egy ideális világ képe. Valóban keresztre feszítették Jézust. Talán mindenkit keresztre fognak feszíteni, aki meg akar valósítani egy álmot. De olyan csodálatos álom volt! Nem bántam meg, hogy a magam módján meg akartam valósítani… és azt sem bánom, hogy megszerettelek. Jogunk van szeretni egymást. A szerelmünk szép és jó. Ezáltal kerültem a legközelebb a mennyországhoz. Tudom, hogy boldogok lehettünk volna abban a kis házban. Megalkothattuk volna a mi kis külön világunkat. – Nem, Mira. Egy ideig talán valóban boldogok lettünk volna, de hamarosan én vissza szerettem volna térni Britanniába, te pedig minél közelebb maradni Rómához, ha nem magában a városban. De miért kell ezen vitáznunk? Soha nem lett volna közös jövőnk. Csak a most létezik, ez a perc. Szeress még egyszer utoljára, úrnőm – kérte Lucas –, szeress, amiért soha többé nem lesz alkalmunk, hogy szeressük egymást. Szeress azért, ami lehetett volna, ha máskor máshová születünk. Segíts, hogy elfelejtsem a rosszat és a sötétséget, ami körülvesz. – Igen, szerelmem, szeretni foglak. Elfeledtetem veled a fájdalmat és a szomorúságot, a félelmet és a visszataszító dolgokat. A férfi szájára tapasztotta a száját. Ő volt a lágyság, a melegség, a nőiesség… minden, ami édes, szelíd és tiszta volt ebben a brutális és kegyetlen világban. Lucas elfelejtette, hogy börtönben van, láncra verve a sötétben, körülötte éhségtől bömbölő vadállatok és félelemtől zokogó emberek. Mindent elfelejtett, és csak Mira ragyogó szerelmére tudott gondolni… szelídségére…

törődésére… remegő vágyára, ahogy adott és kapott… ahogy magasra szárnyalt vele a vágy szárnyain, magába fogadta őt, a testét és lelkét. Mindent elhitt a karjában, a csodálatos mesét is a zsidó ács királlyá lett fiáról, aki egy másik világban boldogságot és dicsőséges jövőt ígért. Hát nem lenne csodálatos, ha mindez igaz lenne? Örökké a karjában tarthatná Mirát, és örökké szerethetné. Semmi sem választhatná el őket egymástól. Legyőznék a halált, és halhatatlanok lennének. Megfosztanák a kis isteneket attól a kegyetlen örömtől, hogy a szegény, nyomorúságos emberiséget kínozzák. Rájönnének, hogy a boldogság valóban létezik egy kis házban, egy olívaliget mellett. Az éjszaka közepén, miután aludtak egy keveset, és borzongva egymáshoz bújva felébredtek, Mira álmosan azt suttogta. – Mondd meg a neved, Lucas, az igazi neved. Nem szeretnék úgy meghalni, hogy nem tudom. Lucas sokáig gondolkozott, mielőtt válaszolt volna, igazi neve olyan lényegtelennek tűnt most. Régóta elvesztette, és mivel már nem volt semmi esélye, hogy visszatérjen Britanniába, nem látta szükségét, hogy újra kimondja. Talán már nem is létezik, csak agyának egyik legtávolabbi sötét zugában. – A nevem Lucas – felelte végül. – Ez az igazi nevem. Ez, aki most vagyok. – Megint visszautasítod a kérésemet? – Túl sötét volt ahhoz, hogy a férfi láthassa Mira arcát, de a hangjából érezni lehetett, hogy megbántódott. – Mindazok után, ami köztünk történt, és amit egymás számára jelentünk, nem bízol bennem annyira, hogy megmondd az igazi neved? – Ez nem visszautasítás, szerelmem. Csak egy vallomás, hogy Lucas ölel most téged. Már mondtam egyszer, hogy az a másik ember már nem létezik. – De én nem ismertem – kiáltotta Mira. – Most jöttem rá, hogy nem is ismertem, pedig szerettem volna megismerni. Lucas rekedten felnevetett, és megölelte Mirát. – Ha ismerted volna azt, aki Britanniában élt, lehet, hogy nem találtad volna olyan vonzónak! Az a kép, amit a férjed halála napján festettem róla, csak egy megszépített változat volt. Azt nem mondtam, hogy kandisznózsírt kent magára abból a téves hitből kifolyólag, hogy ez majd segít megfélemlíteni a vadkant. De azt sem említettem, hogy sokkal ritkábban fürdött, mint ahogyan itt… és nem foglalkozott olyan dolgokkal, hogy a haját vagy szakállát levágja, csak amikor már tetvek költöztek belé. – Tehát igazi barbár voltál? – Igen, Mira, és attól félek, hogy még mindig az vagyok. Most is szívesebben feküdnék Britannia nedves földjén, tetveket szedegetve a szakállamból, mint hogy itt sínylődjek ebben a börtönben. De persze, szeretném, ha mellettem lennél… – Én is melletted szeretnék lenni, bár nem tudom, hogy el tudnám-e viselni a tetveket. Még ezen a szörnyű helyen sem tudom elviselni őket. – Mira valamire rácsapott a lábán, és a mozdulat hangos lánccsörgést eredményezett. – És sok más dolgot sem tudnál elviselni, drágám… – mondta Lucas lágyan. – Az az élet, amit én éltem Britanniában, nem egy finom úri hölgynek való. – Nem kétlem – vallotta be Mira szégyenlősen, mintha önmagában csalódott volna. – Ezért gondoltam a kis házra. Feleségül vettél volna, és beleegyeztél volna, hogy ott éljünk? – kérdezte remegő hangon. Lucas néhány pillanatig gondolkozott, mert nem akarta másodszor is megbántani a nőt. –

Talán – felelte kitérően – de megpróbáltalak volna rábeszélni, hogy térj velem haza Britanniába. – Te megtetted volna? – Milyen nehéz kérdések, Lucas! – kiáltotta Mira kétségbeesetten. – Talán jobb is, hogy nem kellett ilyen nehéz döntéseket hoznunk. De én mégiscsak szeretném tudni a valódi nevedet, szerelmem. – Hagyd el, Mira… – sóhajtott Lucas szomorúan. – Ha arra készülnék, hogy visszatérek, és te is elkísérnél, akkor megmondanám. De mivel ez soha nem lesz így, nem akarom, hogy tudd. Inkább Lucasként halok meg, aki a gyönyörű Mira rabszolgája és szeretője volt. – De te már nem vagy a szolgám! Felszabadítottalak. Nem hallottad, amikor elmondtam a császárnak, hogy minden rabszolgámat felszabadítottam? Lucas visszahajtotta mellére Mira fejét, mert a nő izgalmában felemelte. – De, hallottam. Akkor is a rabszolgád vagyok. Sokkal inkább, mint eddig. A szerelmem miatt, ami hozzád köt. Erre gondolj holnap. Külön fognak választani, de a szerelem minden láncnál erősebben összetart majd minket. – Nem akarok a holnapra gondolni – suttogta Mira. – Nem vagyok hajlandó rágondolni. Csend telepedett közéjük, s ők némán feküdtek a sötétben. Az oroszlánok folytatták bömbölésüket, melyet csak néha szakított félbe egy-egy elgyötört emberi kiáltás. Csak a holnapra tudtak gondolni. A hajnal túl hamar felvirradt. Mira onnan tudta, hogy a cellában fokozatosan szürkébb lett a sötétség. A rácsok, a fal és az ajtó láthatóvá váltak. Végül már a koszos szalmát is látta, amin feküdtek, majd szerelmese arcát is. Szerencsére az oroszlánok abbahagyták az üvöltést, és a börtönre különös, hátborzongató csend telepedett. Már nem hallottak sírást, imádkozást, egyetlen emberi hangot sem. Lucas felült, ivott egy kis vizet, majd Mira szájához tartotta a bort, ő azonban megrázta a fejét. – Nem, te igyál először. – Én nem iszom bort – mondta a férfi. – Az agyam így is elég ködös. Te idd meg. Gyorsan, az egészet! – Ezt mondta az őr is. – Mira egy aprót kortyolt a savanyú léből, és egy fintort vágott. – Ez szörnyű. Nem csoda, ha eltompítja az érzékeimet. – Egy határozott mozdulattal eltolta maga elöl a tömlőt. – Nem iszom többet. – De muszáj – felelte Lucas. – A te érdekedben. Mira a férfi szemébe nézett, és meglátta benne a fájdalmat és a vágyat, hogy megszabadítsa őt a rá váró szenvedéstől. – Ha így kell meghalnom, akkor a legvégsőkig észnél akarok lenni, Lucas. Nem hagyom, hogy a jó pillanatokat elfelejtsem, csak azért, hogy a rosszakat ne érezzem. – Nincs már több jó pillanat – vitázott Lucas. – Nincs – és arca keserűen elsötétült. Mira megfogta a kezét. – De igen… most is az van. – Mira – kezdte, majd hirtelen elhallgatott. – Mi az? – sürgette a nő. – Mondd el. – Mira! Nem engedem, hogy szenvedj – bökte ki végül. – Ha értünk jönnek, nem engedem, hogy elvigyenek téged. Mira egy hosszú pillanatig néma, döbbent tekintettel nézte a férfit, és arra gondolt, vajon azt akarta-e ezzel mondani, amit ő is sejtett. Tüzes kék szeme szilárdan állta a nő tekintetét, majd bólintott. –

Nem engedem, hogy kiállj a tömeg elé, a sikoltozó csőcselék elé, aki a véredet akarja. Olyan gyorsan és fájdalommentesen fogom csinálni, ahogy csak tudom – ígérte Lucas. Mira szemébe könnyek gyűltek, ruháját gyűrögette, és elhomályosuló tekintettel nézett lefelé. – Nem, Lucas! Nem szabad tenned semmit, amivel megnöveled a büntetésedet. Caligula dühöngeni fog. Ki tudja, milyen szörnyű kínoknak vet alá, ha megfosztod attól az örömtől, hogy láthat engem meghalni. – Nem érdekel, mit talál ki. Én hozzá vagyok szokva a fájdalomhoz, te nem. És nem tudom elviselni a gondolatot, hogy Caligula nevet, amíg te szenvedsz. Mira megfogta Lucas kezét, és arcához szorította. – Kérlek, Lucas… ne tedd! Nagyon keményen próbáltam magam felkészíteni arra, ami rám vár. Most már felkészültem. Ez nem a vég, ez csak a kezdet. Bármi jön ezután, én meg akarom osztani veled. De hogy tehetném meg, ha te vetsz véget az életemnek? – A te Jézusod elítélne, ha megölnélek, akkor is, ha azért tenném, hogy megkíméljelek a szenvedéstől? – Nem tudom, Lucas, de az élet és a halál az istenek kezében kell legyen, nem az emberében! Ha nem választhatjuk meg, hogy mikor születünk, akkor milyen alapon választhatnánk ki a halálunk napját és módját? Bűn halált okozni a másik embernek, bármi is az indíték. Caligula is azt hiszi, hogy az ő indítéka jó, ahogyan a katonák, a hóhérok és a rablók is. – Mira! Miért zavarsz így össze? – sóhajtotta Lucas, és magához ölelte a nőt. – Nem akarlak összezavarni, szerelmem. Csak azt szeretném, ha te is látnád azokat a dolgokat, amiket én látok, vagy legalábbis azt remélem, hogy igazak. – Nem kellett volna szólnom, mielőtt megteszem. De még megtehetem. – Nem! Ne ölj meg, csak ölelj. Addig ölelj, amíg értünk nem jönnek. – Jól van – mondta Lucas – ölelni foglak. Sokáig a karjában tartotta Mirát, mégsem elég sokáig. Hamarosan távoli hangok hallatszottak: lépések zaja a fejük felett, emberek nevetése, akik a nap eseményeit tárgyalták meg, egy nő könyörgése, hogy láthassa a férjét, mielőtt kimegy az oroszlánok elé, és ugyanennek a nőnek a jajveszékelése, amikor megtagadták a kérését. Még több lépés, még több sírás. Egy felébredt vadállat vicsorgott és üvöltött. Egy gyerek hívta az anyját. Emberek kiabáltak egymásnak, miközben beáramlottak az amfiteátrumba. A játékokon árusított népszerű étel, a főzőkolbász illata is eljutott hozzájuk. Lucas olyan szorosan ölelte Mirát, hogy az alig tudott lélegezni. – Most kellene megtennem – suttogta. – Mira, most kellene megtennem. – Nem! – zihálta Mira. – Nem szabad, Lucas! Amíg élünk, van esélyünk. Lucas nem válaszolt, de az ölelése egyre szorosabb lett, és Mira már arra gondolt, hogy össze akarja roppantani. Aztán meghallotta a katonák szöges bakancsának zaját, amint feléjük közeledtek, majd a pajzsok és kardok fémes csattogását. – Szeretlek, Lucas! – kiáltotta Mira. Megcsókolta arcát, és elhúzódott tőle, mielőtt a férfi megakadályozhatta volna. Kék szeme a nő szemébe fúródott, de nem szólt semmit. Sápadt volt, és sebzett, de nem magát féltette, hanem Mirát. A nő rámosolygott, és kinyújtotta felé a kezét. – Mutassuk meg nekik, hogy kell meghalni, szerelmem! – kérte, és Lucas felállt vele, hogy állva fogadják a belépő őröket.

TIZENHATODIK FEJEZET Mira hunyorgott, ahogy a ragyogó reggeli napfény a szemébe vágott. Mellette Lucas is elfordította a fejét, hogy elkerülje a vakító fényt. Amikor az őrök végigkísérték a föld alatti börtön hosszú kőfolyosóján, megbotlott. Bizonytalanul lépegetett, láthatóan szédelgett, valószínűleg az előző napi fejsérülése miatt. – Mozgás, arra! – csattant fel valaki, és Mira körülnézett, ki szólt. Egyik katonát sem ismerte, és egyikük sem válaszolt arra a kérdésére, hogy mi fog történni velük. Mira emlékezett, hogy a gladiátorok csak délután küzdenek. Reggel általában a megnyitó zajlik le, mely magában foglal vallási szertartásokat, az áldozatok felsorakoztatását, akrobatikus bemutatókat és egy-két látszatharcot két gladiátorral, mely egyike a római katonákat, másika a legyőzött népeket szimbolizálja. Délben az elítélt bűnözőket, akiknek semmilyen harci tudásuk nincs, vetik a vadállatok elé vagy bekenik kátránnyal vagy gyantával, aztán meggyújtják őket, mint egy élő fáklyát. Amikor Mira arra gondolt, mi fog vele történni, torkában gombóc nőtt. Talán mégis engednie kellett volna Lucasnak, hogy megölje, de valami legbelül azt súgta neki, hogy nem halhat meg ma. Valahogyan meg fognak menekülni mindketten. Ez a remény egy kicsit alábbhagyott lelkében, amikor rövid menetük megállt az amfiteátrum kis udvarán, hogy utat adjon egy hosszú sornak, amelyben rongyokba öltözött férfiak, asszonyok és gyerekek meneteltek, akik érthetetlen nyelven fecsegtek, és félelmükben egymásba kapaszkodtak. Mira rájött, hogy ezek az emberek a Római Birodalom valamelyik távoli részéből jöhettek, és azért kerültek ide, mert valamilyen módon megsértették a császárt vagy annak képviselőjét. Rómának mindig is megvoltak a maga ellenségei, azok, akik fellázadtak vagy összeesküvést szőttek, hogy lerázzák magukról az igát. Ha a leigázottak nem hajtottak fejet a császár hatalmának, rabszolgaság várt rájuk, vagy halál az arénában. A szegény nyomorultak bevonultak a hatalmas, homokos arénába a vakító napsütésben, majd eltűntek az egyik oldalon, ahol már Mira nem láthatta őket. Jobb kéz felől, egy súlyos ajtón át megjelentek a büszke gladiátorok a magas, fekete núbiai vezetésével, akit Mira először a gladiátor iskolában látott. A gladiátorok nem néztek se jobbra, se balra, egyenesen bevonultak az arénába, Mira, Lucas és az őrök előtt. Ott megálltak, megfordultak, és köszöntötték a császárt. A nagy távolság ellenére Mira tisztán hallotta a köszöntésüket, „Ave, imperátor, morituri te salutant.” „Üdvözlünk, Caesar, azok, akik meghalnak, üdvözölnek téged.” A következő pillanatban Mirát meglökték, és a mellette mereven lépkedő Lucasszal együtt bekényszerítették az arénába. Vastag, mély homokrétegen lépdeltek, mely már forró volt a ragyogó napsütéstől. Körös-körül hatalmas körben, ahonnan megszökni lehetetlen volt, magas kőfal állt. A fal felett fehér tógákba öltözött nézők ültek hosszú sorokban. Izgalmukban a kezüket lengették, és örömujjongásban törtek ki, hogy a játékok megkezdődtek. Mira a császári bokszot kereste, és meg is találta. A császárt könnyen felismerte lila köntöséről. Mellette állt Caesonia, sápadtan és elgyötört arccal, szintén császári bíborruhában. A császár mögött a konzul helyén állt Claudius, aki még sápadtabbnak tűnt, mint a császárné. A tömeg éljenzett. Trombiták harsogtak, és az őrök a császári pár elé kísérték Mirát és Lucast. Mira még sohasem érezte magát ilyen kicsinek és sebezhetőnek. Hirtelen eszébe jutott, milyen rendezetlen az öltözéke és a haja. Stólájának egy részét arra használta fel, hogy lemossa Lucas fejsebét, és bár nem bánta meg, mégis sértette hiúságát, hogy ilyen állapotban jelenik meg ekkora tömeg előtt. Hiába közelgett a halál, a női büszkesége cseppet sem volt kisebb. A császár rendre intette az embereket, így minden szem Caligula felé fordult. Látható volt, mennyire élvezi a hatalmat, ezért egy teátrális mozdulattal karjára vetette bíbortógájának végét.

– Rómaiak! – ordította a csendbe. – Üdvözöllek benneteket a játékokon, melyek Augustus isten templomának felszentelését ünneplik… Erre a napra sokáig emlékezni fogtok. A legizgalmasabb szórakozást szerveztem meg mára. Mielőtt elkezdenénk, meg kell magyaráznom, hogy mit keres az arénában egy szenátor felesége. Mosolya eltűnt. Homlokát összeráncolta, miközben folytatta. – Ahogy már talán hallottátok, tegnap kis híján meggyilkoltak. Az a két ember, aki kitervelte a gyilkosságot, és majdnem végre is hajtotta, itt áll előttetek – mutatott Mirára és Lucasra. – Nem vall rám, hogy kegyesen bánok azokkal, akik Róma szívét és lelkét, vagyis szeretett császárotokat fenyegeti. Azonban drága feleségem rámutatott, hogy a hölgynek eszét vette a bánat a napokban elhalálozott férje miatt, ezért nem tudta, mit cselekszik. Hogy bebizonyítsam, hogy őrült, nem kell messzire mennem. Mielőtt elém járult, férje vagyonát az utolsó dénárig elajándékozta. Jog szerint ez a vagyon engem illet, hogy a birodalom javára fordítsam. Ha férje nem ölte volna meg magát, hamarosan bíróság elé állították volna, és árulás vádjával kivégezték volna. Az isteneknek hála, nekem sikerült megmentenem az egész vagyont, néhány értéktelen szolgától eltekintve. Ez okból, és mert olyan könyörületes vagyok, hajlandó vagyok kegyelmet adni ennek a párnak, és lehetőséget arra, hogy jóvátegyék hibájukat. Mira és Lucas egymásra néztek. Egy pillanatra Mira lelke magasan szárnyalt az égen. Legalább néhány szolgája megmenekült, és úgy tűnik, ők is megmenekülhetnek. De a császár következő mondata földig rombolta reményeit, és újra bebizonyította, hogy ostobaság az uralkodó könyörületében és jó szándékában bízni. – Ezért elrendelem, hogy a hölgy felszabadított szolgája az én emberem ellen álljon ki. Ha győz, ez Augustus isten kegyelmét fogja jelenteni, tehát mindketten életben maradhatnak. Ha viszont veszít, akkor bűnössége tagadhatatlan lesz, és Lady Mira azonnal meg fog halni. A küzdelemre ma délután kerül sor a játékok zárásaként. Amíg a Lady az istenek döntését várja, itt fog ülni mellettem, és esetleges halálának öltözékét fogja viselni: a „tunika molestát”. Mira megszédült. Tehát lángra gyújtják, úgy hal meg. Mindenki tudta, hogy a „tunika molesta” egy olyan ruha, mely azonnal lángba borul, ha egy fáklyával megérintik. A legközelebb álló katonák megfogták, hogy ne essen össze. Távolról hallotta Lucas hangját. – Ne félj, Mira. Nem fogok veszíteni. Ettől Mirába kicsit visszatért az élet, és annyi erőt kölcsönzött neki, hogy támogatás nélkül is meg tudjon állni. Tehát még nincs mindennek vége. Megkapták azt az esélyt, amiért imádkozott. Ha Lucas meghal, az ő élete sem lesz már fontos. Örömmel fogja fogadni a halált, akár a „tunika molesta”, akár más hozza el neki. A tunikában legalább gyorsan fog elégni. – Lady Mira! – kiáltotta Caligula. – Lépj elő, és csatlakozz hozzám az emelvényen! Mirának annyi ideje sem maradt, hogy megforduljon, és búcsút mondjon Lucasnak, a katonák máris elvezették. A kőfalban kinyílt az ajtó, amikor odaért. Felment néhány lépcsőn, és már ott is volt az emelvényen a császár, Caesonia és Claudius mellett, aki egy halovány mosolyt küldött felé bátorításképpen és üdvözlés helyett. Caligula futó pillantást vetett rá, és szája sarkából ezt suttogta. – Remélem, nagyra becsülöd, Lady Mira, hogy mit adtam neked nagy könyörületességemben: a lehetőséget, hogy élj. Ha túléled a játékokat, a legjobb orvosok fognak kigyógyítani az őrültségedből. Ha meggyógyultál, elhelyezlek majd valami csendes helyen – talán vidéken, ha annyira vonzódsz oda

–, és adok melléd egy megfelelő férjet, aki a gondodat fogja viselni. Biztosnak kell lennünk abban, hogy nem vesz rajtad újra erőt az őrület. A feleségemnek köszönheted, hogy nem tapostatom szét a fejed egy elefánt lába alatt, ahogy eredetileg terveztem. A „tunika molesta” azonban szebb látvány. Nem fogom engedni, hogy Caesonia erről is lebeszéljen. Ha a szabad rabszolgád veszít, égni fogsz, és a hamudat a legközelebbi trágyadombra fogjuk szórni. – Őr! Add a Ladyre a tunikát! Cassius Chaerea kivált az őrség soraiból az emelvény hátsó részén, odalépett Mirához, és anélkül, hogy ránézett volna, ügyesen átbújtatta fején a bűzös, merev tunikát. Láncai miatt Mira nem tudta átdugni rajta a kezét, de Cassius gyorsan felvágta a vállánál, és stólájának brosstűjével tűzte össze. Ezután egy kis székre mutatott, mely külön állt, de elég közel a korláthoz, hogy mindent jól láthasson, ami az arénában történik. – Itt fog ülni, Lady, és figyeli a játékokat, amíg az ön rabszolgája nem kerül sorra. Akkor az a parancsom, hogy vigyem vissza az arénába, kötözzem egy karóhoz, és álljak készenlétben egy fáklyával. Közömbös hangon beszélt, de sötét szeméből sütött a gyűlölet, amit tennie kell, és reméli, hogy minderre nem lesz szükség. – Köszönöm, Cassius – suttogta olyan halkan, hogy a császár ne hallja meg. Caligula ekkor ismét a tömegekhez szólt, de Mira már nem figyelt rá. Tekintete Lucast kereste. A férfi kedvéért sikerült elmosolyodnia. Lucas bólintott felé, ragyogó kék szeme biztatást sugárzott, de ahogy elvezették, Mira észrevette, hogy megint megbotlott. A núbiai viszont, mint egy páva, peckesen, hatalmas büszkeséggel és arroganciával lépdelt el a császár előtt. Testileg és szellemileg kitűnő formában volt, Mirának nem volt kétsége, hogy felkészült bármilyen küzdelemre, bármikor, bárhol – legfőképpen arra, ami rá vár. Amikor a megnyitó véget ért, a császár leült. Mira is úgy tett, és közben Caesoniára pillantott. A császár az akrobatikus bemutatóval volt elfoglalva, ezért a császárné kihasználva, hogy a férje nem figyel, egy egyszerű üzenetet formált néma ajkán. Mirának nem volt nehéz megfejtenie: „Sajnálom. Mindent megtettem, amit csak tudtam.” Mira elmosolyodott, és szomorúan megrázta a fejét. – „Tudom – üzente vissza –, köszönöm.” A nap hosszú volt, forró és szörnyű. Claudius többször felajánlott Mirának bort és egyszer még bonbont is. Mira nem tudott se enni, se inni. Gyomra felfordult, szája száraz volt, mint a homok, és állandó hányinger gyötörte. A haldokló emberek kiáltásai, a megvadult állatok bömbölése és a mámoros tömeg éljenzése bántotta fülét, csakúgy, mint Caligula őrült nevetése. A császár a korlátnál állt, és sürgette az elesetteket, hogy álljanak fel, és folytassák a küzdelmet. Egyik véres látvány a másikat követte. Csupán annyi szünet volt köztük, amíg a szolgák kivonszolták a holttesteket és a döglött állatokat az arénából. A legszörnyűbb látvány Mira számára nem sokkal dél után következett. Egy csapat báránybőrbe bújtatott gyermek állt az aréna közepén remegve, sírva, a szüleik után kiáltozva. Az őrök az aréna szélén végigfutottak, majd mindkét oldalon nyikorogva lassan felemelkedtek a rácsok. Gyilkos farkasok rontottak elő a ketrecekből. Mira behunyta a szemét. Nem akarta látni a gyilkolást, de hallotta a gyermekek kétségbeesett sikításait, a farkasok vicsorgását, ahogy a kis testekre vetették magukat, és a vérszomjas tömeg őrült üvöltését. Ó, szégyenteljes Róma! – gondolta Mira. Hogy süllyedhettél ilyen mélyre? És én hogy voltam képes évekig ennyire szeretni téged, mikor pedig tudtam, hogy idáig alacsonyodtál le? Visszagondolt azokra a filozófiai vitákra, melyekben ő, Fulcinius és Claudius vett részt. Órákig vitatkoztak azon, hogy a republikanista vagy az imperialista kormányzás a jobb a világ irányítására. Arról kellett volna vitázniuk, hogy Róma egyáltalán fennmaradjon-e, vagy sem. Könnyek csorogtak végig arcán, és a csüggedés úrrá lett rajta. Jobb lenne, ha ő és Lucas

meghalnának ma. Ha esetleg mégsem halna most meg, abban biztos volt, hogy álmait örökké kísérteni fogják azoknak a sikolyai, akik ma meghaltak. Valaki megérintette a karját. Felnézett, és Claudius kedvesen mosolygó arcát pillantotta meg. – N-nem szenvednek sokáig – nyugtatta meg az aréna felé biccentve. – Ti-tizenöt p-perc, aaztán v-vége. – Claudius bátyám! – vakkantotta Caligula. – Hagyd békén a hölgyet. Ne pocsékold a sajnálatodat azokra a kölykökre az arénában! Megérdemlik a halált. A falu,ahonnan jöttek, a római uralom ellen szított lázadás bölcsője. Példát kell mutatni politikai okok miatt, érted! – I-igen, ő-öcsém! – sietett helyeselni Claudius. A császárhoz sántikált, letörölte szájáról a nyálat, és így szólt. – M-még-is ccsak ggyerekek… M-magad is apa lleszel n-nemsokára, CCaligula. N-nem s-sajnálod a vvédtelen ggyerekeket? – Egy cseppet sem! – jelentette ki. – Nem, ha az a sors vár rájuk, hogy felkelésben vegyenek részt. Az igazat megvallva a tigriseket, párducokat, medvéket és orrszarvúakat sokkal jobban sajnálom. Ezek az átkozott vadak egy vagyonba kerülnek. Alig lehet már egy valamirevaló oroszlánt találni. Mezopotámiában és Núbiában is egyre kevesebb az orrszarvú. De gyerekből van elég. Rengetegen vannak. A lázadók gyorsabban szaporodnak, mint ahogy fel tudom őket használni! A farkasok sokkal drágábbak, mint az emberek, mégsem siratja őket sen-ki. – I-igazad van, C-Caesar! – mondta Claudius békítőleg. – É-én ggyászolom a f-farkasokat. Ggondolom, í-íjászok f-fogják őket le-lenyilazni. Caligula vidáman tapsolt egyet. – miután végeztek a gyerekekkel. Csak ezúttal az íjászok nők lesznek, akiket külön erre az alkalomra képeztek ki. – M-m-ilyen ő-ő-ötletes, C-Caesar! Az e-emberek hhetekig e-erről fognak be-beszélni! – Évekig, Claudius! Azt akarom, hogy évek múlva is erről beszéljenek, hogy a nevem úgy maradjon fenn az utókor számára, mint azé a római császáré, aki a legemlékezetesebb játékokat rendezte. – K-kétségtelenül, a n-neved ő-örökké é-élni fog, Caesar! Mira nem hallgatta tovább. Reménytelen kábulatba süllyedt, és csak akkor riadt fel, amikor Cassius Chaerea hirtelen megjelent előtte. – Elérkezett az idő – mondta –, vissza kell mennie az arénába. Mira riadtan vette észre, hogy a forró, déli napsütés átadta helyét a kellemes délutáni arany fénynek. Várakozásteljes csönd uralkodott a hatalmas nézőtéren. Caligula Mirát figyelte, apró szeme vidáman csillogott, mintha mindez csak egy nagyszerű tréfa lenne, Caesonia előrehajolt a székén, és kezét férje szőrös karjára tette. – Caligula, drágám, nem gondolod, h…? – Nem, nem gondolom – csattant fel Caligula. – Ne is próbálj meg lebeszélni, Caesonia. Megígértem a tömegeknek a mulatságot, hát meg is kapják. Vidd le Lady Mirát az arénába, Cassius. – Igenis, Caesar – felelte Cassius. Mira szó nélkül felállt. Tudta, hogy felesleges lenne könyörögni vagy egyezkedni. Furcsa módon örült, hogy vége van, mert a feszültség kezdett már elviselhetetlenné válni. Követte Cassiust le az arénába vezető márványlépcsőkön, és amikor leért, elfordította tekintetét a barnásvörös foltokról, az őt megelőző áldozatok véréről, mely már beleivódott a homokba. Az aréna közepén egy faoszlop állt. Valaki – talán a császár vagy más parancsára – hirtelen támadt jókedvében elefántcsont- és rózsaszínű rózsákkal aggatta tele. Mira hálát adott az égnek, hogy nem vörös rózsákkal. A gúny elviselhetetlen lett volna. Cassius egyenesen az oszlophoz vezette Mirát. A császár felé fordította, amíg kioldotta láncait, majd két kezét az oszlop háta mögé téve újra összeláncolta. Mira orrát megcsapta a rózsák illata, de ő Lucast kereste tekintetével, azonban se ő, se a núbiai nem jött még be. Cassiust leszámítva

egyedül volt az egész arénában. Egy katona közeledett a véráztatta homokon, kezében égő fáklyát hozott. Széles mozdulattal Cassiusnak nyújtotta. – Nem – felelte az őr. – Tartsd meg! Nem érdekel, mit gondol a császár. Méltóságon aluli dolog, hogy az őrség parancsnoka égessen meg egy nőt, akit még nem nyilvánított bűnösnek a bíróság. Állj oda mellé, centúrió.Ha a Brit nem győzi le a núbiait, teljesítsd a kötelességed, de légy nagyon gyors. – Igenis, uram – felelte pattogósan a centúrió, és elfoglalta helyét az oszlop bal oldalán. Mira a testén jegesnek érezte a láncokat, de szíve még jegesebb volt, tele rettegéssel és félelemmel. Borzongás futott végig a hátán, megmarkolta maga mögött az oszlopot, de ujjai remegtek. A fáklya füstje csípte a szemét, ezért sűrűn pislogott, hogy kitisztítsa könnyeivel. A nyikorgó hangra – mely a rács felemelkedését jelezte – Mira felkapta a fejét, és látta, hogy az egyik gladiátor bejött. A núbiai… Bőre olajos ragyogással fénylett, meztelen testét csak egy ágyékkötő fedte. Egyik kezében egy hálót, másik kezében pedig egy bronzszigonyt tartott. Mira visszaemlékezett, hogy milyen könnyedén ölte meg a párducot, és szíve hevesen dobogni kezdett. Hangos nyikorgással felnyílt egy másik rács is. A magas falba épített kis fülkéből Lucas lépett elő, és nyugodtan Mira felé közeledett. Egyszer sem pillantott a nőre. Tekintete egy pillanatra sem hagyta el a núbiait. Ő is csak egy ágyékkötőt viselt, és hasonlóan az iskolában vívott küzdelméhez, most is csak egy rövid kard és egy kis kerek pajzs volt nála. Vállig érő hosszú, szőke haját egy bőrszíj akadályozta meg abban, hogy a szemébe hulljon. Szája keskeny vonallá préselődött össze. Egyik férfi sem szólalt meg. Leguggoltak, és egymás körül kezdtek körözni, nézegetve az ellenfél reflexeit és gyenge pontjait. Mira egyikükben sem látott gyenge pontot, de tudta, hogy Lucas előző éjszaka alig aludt, és nem is evett. Azonkívül egyik halántékán a kékeslila véraláfutás arról tanúskodott, hogy nemrégen hatalmas ütést kapott. Sokkal izmosabb volt, mint a núbiai, ezért valószínűleg sokkal erősebb is, de nem volt csúcsformában. A núbiai viszont minden valószínűség szerint gyorsabb volt. Csak ki kellett volna dobnia a hálóját, elkapni vele Lucast, majd szívébe döfni a szigonyt. Miközben ők egymást nézegették, támadtak, visszakoztak, a tömeg két pártra szakadt. – Öld meg a Britet! Gyilkold le a núbiait! Dobd ki a hálódat, úgyis túl lassú, hogy elmeneküljön! A núbiai kidobta, de elvétette. Lucas válaszul előrelépett, és döfött a kardjával. A núbiai elhárította a szigonnyal, de így összeakadtak, mégsem tudott egyikük sem felülkerekedni a másikon. A núbiai hátralépett egyet. Lucas végighúzta a karján a kardját. Kiontotta az első csepp vért. A tömeg felkiáltott, és talpra ugrott. A núbiai félreugrott, és újra eldobta hálóját, ami beleakadt Lucas kardjába. A Brit egy pillanatig harcolt vele, mert majdnem kiverte a kezéből a kardot, de végül sikerült kiszabadítania a fegyverét. Amíg ezzel volt elfoglalva, a núbiai felé szúrt a szigonnyal. Fényes hegye felsértette Lucas vállát. A vér végigfolyt a karján, majd a földre csöpögött. Mirából kitört a zokogás. Alig tudott magáról, amikor imádkozni kezdett. – Áldott Jupiter! Védd meg őt – könyörgöm! Ne hagyd, hogy megöljék! Hirtelen rájött, hogy olyan istenhez fohászkodik, akiben már nem hisz, ami már nem jelent számára semmit. Szemét az egykor kék égre emelte, és mormolni kezdte: – Jézus, a Mindenható Isten fia, mentsd meg Lucast! Ha valóban létezel, legyen ez rá a jel! Mentsd meg a férfit, akit szeretek! Ebben a pillanatban Lucas megtántorodott egy szigonydöféstől. A núbiai a fején találta el. Miközben megpróbált feltápászkodni és újra összerogyott, a núbiai kivetette hálóját. Lucas vállára esett, de mielőtt a néger meghúzhatta volna, Lucas lerázta magáról, majd ellenfelére vetette magát, és gyomrába szúrta kardját. A tömeg sikoltozva és kiabálva talpra ugrott. A núbiai térde összecsuklott. Elejtette hálóját és szigonyát, és a gyomrához kapott.

Széttárt ujjai közül vér spriccelt ki, és valami rózsaszínes, csillogó folyadék tört elő az elrejtett sebből. – Öld meg! – hangzott a kiáltás a nézőtérről. Lucas felemelte véres kardját, és az uralkodóra nézett. Az emelvényen Caligula jobbra-balra tekingetett, a tömeg akaratát próbálta kitalálni. – Hagyd meg az életét! Bátran harcolt! – mondták mások. Fehér zsebkendőket lebegtettek, kérve, hogy ne ölje meg. Mira újra kétségbeesetten imádkozni kezdett. – Mentsd meg a núbiait is, Istenem. Mindkettőt mentsd meg, ha akarod. Caligula kinyújtotta a karját, kezét ökölbe szorította, és hüvelykujját lefele fordította. A tömeg éljenzett és kiabált, de Lucas ledobta kardját és a pajzsát a földre. Elment a sebesült néger mellett, a centúrióhoz lépett, kivette a fáklyát a kezéből, és eloltotta a homokban. – Oldozd ki a nőt! – kiáltott a rémült katonára, majd saját maga kezdte rángatni Mira láncait. – Lucas, ó, Lucas! – kiáltotta Mira sírva és nevetve egyszerre. – Imádkoztam az ács fiához, hogy mentsen meg, és megtette! Legalábbis azt hiszem, hogy ő tette. A centúrió levette Mira kezéről a láncot. Ahogy a nő kiszabadult, meg akarta ölelni Lucast. A férfi inkább a „tunika molestát” próbálta lerángatni róla, ezért nem tudta viszonozni az ölelést. Ahelyett, hogy örült volna, távolinak és elérhetetlennek tűnt. Arca olyan volt, mint a márvány. Csak kék szeme árulta el érzéseit. Miközben darabokra tépte a tunikát, tekintete Mira lelkébe égett. – Brit! – csattant fel a centúrió. – A császár vár téged és a Ladyt. – A katona az emelvény felé mutatott, ahonnan Caligula fintorogva őket figyelte. Lucas megfogta Mira kezét. – Gyere! – mondta neki. – Nézzük, mit szándékozik tenni velünk a császár.

TIZENHETEDIK FEJEZET – Gratulálok, Herkules… neked jár a győztes jutalma – mondta Caligula gúnyosan, amikor köszöntötte Lucast. Megfogta felesége kezét, és előrehúzta. – Koronázd meg őt, Caesonia. Tiszteld őt! Legyőzte azt a férfit, aki állítólag a legjobb gladiátor volt egész Rómában. – Nem tudom, hogy hibázhattam ilyen nagyot, drágám – turbékolta a császárné. – Áthajolt a márványkorláton, és Lucas fejére ejtette a babérkoszorút. – Ez a férfi egy kolosszus… Ha láthattam volna őt is, mielőtt megveszem a núbiait, biztosan őt választottam volna. – Mira! – Caesonia egy figyelmeztető tekintetet vetett Mirára, hogy ne szóljon a találkozásukról a gladiátoriskolában. Caesonia ezek szerint nem beszélt férjének arról a napról. – Igazítsd meg szabad rabszolgád fején a koszorút, majd engedd, hogy fogadja csodálói hódolatát! – Hatalmas mérete nem sokat segített neki – jegyezte meg Caligula, miközben Mira megigazította Lucas fején a koszorút. – A legfontosabb az edzés. Csak akkor győzheti le a másikat, ha edzett. Milyen iskolában tett szert ilyen képességre Fulcinius szolgája? Fulcinius megvetette a játékokat, azért kétlem, hogy támogatott volna egy gladiátort. – Talán Augustus isten adott neki tudást – felelte Caesonia halkan. – Te magad mondtad, hogy ez a bizonyíték, hogy bűnös-e, vagy ártatlan. Mira felé intett, hogy Lucas forduljon a nézők felé. Mira is azt szerette volna, ha a császár nem tudja meg, hogy Lucast a császárné azért adta át neki, hogy megvehesse a núbiait. Ezért örömmel megfogta Lucas karját, és a tömeg felé fordultak. Az

éljenzés és tapsolás fülsiketítő volt. Lucas hős lett, pedig nem is integetett, még csak el sem mosolyodott. Arcán látszott, hogy legszívesebben átugorna a magas falon, és belémártaná kardját a császár hasába. Amikor a taps alábbhagyott, Caligula megint Lucashoz szólt. – Herkules! Figyelj rám! Lucas megfordult, és égő kék szemét a császár sötét arcára emelte. – Caesar? – kérdezte mély, óvatos hangon. – Meglep, hogy ilyen jó formában vagy. Mit szólnál hozzá, ha én pártfogolnálak az arénában? Nagy megtiszteltetés lenne, hogy ily módon szolgálhatod császárodat, és amellett nagyszerű lehetőség is, hogy hírnevet és nagy vagyont szerezz. Egy idő után, mondjuk három év múlva, talán beleegyezem, hogy visszavonulj. Akkorra, feltéve, ha élsz addig, olyan gazdag lehetsz, amilyenről nem is álmodtál, és azt választasz feleségedül, akit akarsz. Még egy patrícius lánya sem lesz magas rangú hozzád. Mielőtt Lucas válaszolhatott volna, Mira sietve közbevágott. – Nem, Caesar, ez a férfi nem bírná ki az állandó küzdelmek kemény megpróbáltatásait. Nézze meg a sebeit! Elgyengítik őt. A gladiátorsors a halált jelentené számára, jóval hamarabb, mint három év. – Hallgass, Mira! Nem kértem a véleményedet – felelte a császár feszülten. – Amellett ez a férfi már nem tartozik hozzád, ezért nem te mondod meg, hogy mi legyen vele. Helytelenül felszabadítottad, és így most már az én tulajdonom, és ha én azt mondom, hogy a gladiátorom lesz, akkor senki ne kíséreljen meg lebeszélni. – Nemes férjem – vágott közbe Caesonia hirtelen, és ravasz tekintetet vetett rá szempillái alól. – Meglep, hogy nem vetted még észre, hogy ez a férfi brit. Talán jól tud bánni a lovakkal is. Mivel a fogathajtók segítségével semmisítették meg Britannia nyomorult lakói Julius Caesart, talán ez a brit is több hasznot hozna a Circus Maximusban, mint az amfiteátrumban. Caligulának felderült az arca. – Herkules! Ez igaz? Te brit vagy, és értesz a lovakhoz is? Mira látta, hogy Lucas nem akar válaszolni. Egyetlen vágya, hogy megölje a császárt, és elmeneküljön. De ez lehetetlen. Több tucat katona és őr áll az emelvényen, és ha Lucas egy hirtelen mozdulatot is tesz, azon nyomban megölik. Mira úgy gondolta, hogy csak így mentheti meg az arénától, és ezt Caesoniának köszönheti. – Így igaz, Caesar! – felelte bátran. – Ez a férfi, aki már az ön szolgája, valóban nagyon ért a lovakhoz. Hazájában ő volt a legjobb fogathajtó. Kár lenne elpocsékolni tehetségét az arénában, amikor az ön színeiben indulva versenyeket nyerhetne. Érezte, hogy Lucas megmerevedik mellette, miközben úgy rendezi el a jövőjét, hogy még csak rá sem néz, hogy ő egyáltalán mit akar. Pedig Mira tudta, hogy mit akar Lucas, de azt is tudta, hogy azt nem teheti. Mint ahogy ő sem kaphatta meg, amit akart. Lucast és azt a kis házat vidéken. Hirtelen világosan látta, hogy ha meg akarja menteni az életét, akkor le kell mondania róla, legalábbis egy időre. Caligula a korlátra támaszkodott, és rájuk ragyogtatta széles mosolyát. – Ah… – sóhajtotta elégedetten –, Lady Mira, tudtad, hogy az egyetlen dolog, amit jobban szeretek az arénánál, az a Circus? Régóta nincs már kedvenc csődörömnek, Incitatusnak méltó hajtója. Megengedem, hogy ez a brit kipróbálja. Ha jó párosnak bizonyulnak, akkor ki tudja, milyen magasságokig szárnyalhat ez az alantas rabszolga.

– Caesar! – kiáltotta Lucas, és lerázta Mira kezét a karjáról, amit a nő idegességében szorongatott. – Egész életemben a hajtójaként kell szolgálnom önt? Vagy megadja nekem azt a lehetőséget, amit akkor adna, ha a gladiátora lennék? Hány évig kell hajtanom, hogy megkapjam a szabadságomat? Caligula dús szemöldöke felhúzódott. Ugyanolyan döbbenten nézett rá, mintha egy bogár merészelt volna kérdést intézni hozzá. – Addig szolgálsz, amíg én úgy akarom – addig, amíg nyersz, addig az én fogathajtóm leszel, de azon a napon, amikor veszítesz, visszakerülsz az arénába, ahol tíz gladiátor ellen kell majd küzdened. Gondold meg, brit, és adj hálát az isteneidnek, hogy ilyen lehetőséget kaptál! Centúrió! Vidd ezt az arrogáns bolondot a Circusba, és gondoskodj róla, hogy edzését azonnal kezdjék meg. Ha ellenáll, akkor értesíts, és Lady Mirával szenvedni fognak érte. Megértettél, brit? Én vagyok a császár, és minden úgy lesz, ahogyan én akarom! Lucas testében minden izom megfeszült. Mira imádkozott, hogy ne veszítse el a fejét, mert azzal mindent elrontana, amit ő már megnyert. Lucas hosszan nézte az őröket, a fal magasságát és a távolságot a kijáratokhoz, melyek mindegyike el volt reteszelve, majd ismét a császárra nézett. – Igen, Caesar – morogta végül. – Megértettem. – Jól van – felelte Caligula. – Lady Mira visszakísér minket a palotába, és ma este velünk vacsorázik. Szeretném, ha az orvosok minél hamarabb kezelésbe vennék. – Igenis, Caesar – suttogta Mira. Ebben a pillanatban jött rá, hogy soha többé nem látja Lucast. Képtelen volt visszafogni magát, karját a férfi nyaka köré fonta, és hevesen megölelte. – Ha szeretsz, Lucas – suttogta eszelősen a fülébe –, nem csinálsz semmi ostobaságot. Maradj életben! Meg fogom találni a módját, hogy újra találkozzunk. Jézus nevére esküszöm! – Legnagyobb meglepetésére és rémületére Lucas volt az, aki lefejtette karját a nyakáról, és eltolta magától. – Ég áldja, úrnőm! – felelte jegesen, és szeme elsötétült. – Ne vesztegesse idejét elérhetetlen vágyakozással. Kétlem, hogy még egyszer látjuk egymást az életben. Nem veszi észre, hogy másfelé visz az utunk? Hidegen sarkon fordult, és követte a centúriót ki az arénából. Később, még aznap este, Mira negyedszer intett nemet egy szolgának, aki tele akarta tölteni a poharát borral. Nem is evett a császári ebédlőben körbejáró gazdag ételkülönlegességekből, melyeket a luxuságyakon heverő vendégek adtak tovább egymásnak. A mulatság már órák óta tartott, de még távolról sem tűnt úgy, hogy be akarna fejeződni. Caligula egy ágyon hevert, két oldalán két csinos rabszolganővel, Mira pedig nem vonulhatott vissza csendes hálószobájába, amit a császárné jelölt ki neki a palotában. Nem tudom elviselni – gondolta –, beleőrülök, ha itt kell laknom, és hajnalig tartó részeg és erkölcstelen orgiákon kell részt vennem. Behunyta szemét, hogy ne is lássa, amint nyáladzó, öreg férfiak meztelen rabszolganőket fogdosnak, de a hangokat és a szagokat nem tudta kirekeszteni tudatából. Valaki a közelben egy tálba hányt, amit egy szolga tartott. Amikor befejezte, egy utolsót böfögött, és azt mormolta maga elé: – Na, ez is megvolt. Hozzatok még ételt, még bort! Szolgák, ide hozzám! A levegőben sült hús illata keveredett virágok illatával, valamint az olajlámpa és a hányadék szagával. Mira szája elé tette a kezét, majd ivott egy korty bort, hogy lecsillapítsa háborgó gyomrát. Nem tudta, hogy társasága van, amíg egy női hang nem suttogta a nevét. – Mira, nyisd ki a szemed! Mutasd, hogy örülsz, hogy itt lehetsz – a császár figyel! Mira kinyitotta a szemét. Caesonia ült az ágyára, és fél könyökre támaszkodva rámosolygott. Mira idegesen a császárra nézett, de Caligula éppen egy nő fülét rágcsálta, és nem figyelt rájuk.

– Csak ugratott, úrnőm, nem is figyel minket – tiltakozott. – Ó, Caesonia, hogy tudja mindezt elviselni! – Mindezt? – Caesonia vidám, elnéző tekintettel nézett körül. – Miért, drágám, te nem tudtál erről? Ez a civilizáció és az előkelőség csúcsa. Látod ott az öreg Verecundust az én ágyam mellett? A vén kecske már ötször szellentett az arcomba ma este… de olyan gazdag és a családja olyan gőgös, hogy úgy kell belélegeznem a szagot, mintha a legfinomabb parfüm lenne! Mira nem tudta megállni nevetés nélkül. Kitört belőle, amivel egy kicsit oldódott a feszültsége. – Milyen undorító! Nem is tudtam, hogy ilyesmit kell elszenvednie, úrnőm. Azt hittem, hogy az élete csupa szép pillanatok sorozata. Nem is gondoltam, hogy önnek is vannak terhei. – Drága Mira, az én terheim olyan súlyosak, amit te el sem tudsz képzelni. Ezért voltam olyan boldog, hogy itt vagy. Egy ismerős, kedves teremtés, akiben megbízhatok ezek között a viperák között, akik rajtam és szegény Caligulán élősködnek. Ne ítéld el, amiért olyan kegyetlenségeket követ el – tette hozzá lágyan. – Nincs olyan ember, aki normális tudna maradni, ha ekkora súly nehezedne a vállára, és állandóan árulástól rettegne. Mira óvatosan letette poharát, és Caesonia szépen kifestett és bepúderezett arcát figyelte. Értékes ékszerek csillogtak a hajában, a fülében és a mellén. Stólája olyan gazdagon volt hímezve, hogy egy szolga biztosan megvakult, amíg megvarrta. Bár egész megjelenése és öltözéke gazdagságot és hatalmat sugárzott, Caesonia mégsem látszott boldognak. A festék alatt aggódás és fáradtság véstek ráncokat arcára. Ajka mindig lefelé görbült, szemében fekete árnyék bújt meg. Hogy lehet boldog egy nő, ha az őrült Caligula a férje? – gondolta Mira. Hogy élhet úgy, hogy tudja, milyen szörnyűségeket követett el a férje, és mindezek felett még mentséget is kell keresnie rá? Mira még csak nagyon rövid ideje volt itt, de már nehezére esett, hogy elviselje Caligula jelenlétét, és hogy egy levegőt szívjon vele. – Bárcsak azt mondhatnám, hogy örülök, hogy itt lehetek – vallotta be keserűen. – De nem így van, úrnőm. Nem tudná rávenni a császárt, hogy engedjen el? Caesonia a homlokát ráncolta. – Hova mennél, Mira? Hogy élnél? Nemesi származású hölgy vagy, akinek születésétől fogva minden óhaját szolgák lesték. Nem tudnál az utcán élni. Csak abban reménykedhetsz, hogy második házasságod jól fog sikerülni, de ebben segítek neked, ahogy csak tudok. – Ha Lucas nem lehet az enyém, akkor senki sem kell! – fakadt ki Mira, és elhatározta, hogy elmondja Caesoniának, kezdettől fogva mit érez. – Beleszerettem, úrnőm. – Gondolom, Lucas a gladiátorod neve – biggyesztette le rosszallóan az ajkát a császárné. – Azt reméltem, hogy örömöd leled majd a szőke óriásban, de te tovább mentél, és a szívedet neki adtad. – Igen, úrnőm, és ő is nekem adta az övét. Szeretjük egymást. Tudom, ha együtt lehetnénk, egész életünkben boldogok lennénk. – Ugyan már! – horkant fel Caesonia. – Nem tudtad, hogy a boldogság nem létezik? Már maga a szerelem is illúzió. Soha nem tart sokáig. Jobb, ha a szép ékszerekben, ruhákban, ételben és italban keresed az örömöt. Ez az, ami számít az életben. Csak ezek a fontosak. A rubin, a gyöngy, a smaragd soha nem rozsdásodik, és nem fakul ki. – Nem, úrnőm, téved. – Mira hajthatatlan volt. – Amire Lucasszal rátaláltunk, az örökké tart. – Nem ő ölelt és csókolt meg ma délután, gyermekem. Te voltál az, aki ráakaszkodtál. Már kezd elfelejteni. – Dühös volt, amiért igazságtalanul el kell válnunk! – védte Mira hevesen Lucast. – Megveti a szolgaságot, szabad akar lenni. Nem olyan nehéz ezt megérteni, ugye, úrnőm?

– Nem, de valamit neked kell megértened: az ember sohasem szabad igazán, kicsi Mira. Minél hamarabb megérted ezt, annál hamarabb tanulod meg élvezni azt, amit megkaphatsz, és nem vágysz arra, ami nem lehet a tiéd. – Ha Lucas nem lehet az enyém, akkor is örökké vágyni fogok rá! – vallotta be Mira, és lehajtotta fejét, hogy elrejtsen egy kibuggyanó könnyet. – Ostobaság! Ő nem vágyik rád. Várj, és te magad meggyőződhetsz róla… Az idő majd megmutatja, hogy egy férfinak csak egy újabb ölelő karra van szüksége, hogy elfelejtse az előbbit. Ha a gladiátorod fogathajtó lesz, és megnyer minden versenyt, akkor a nők a lába előtt fognak heverni. Azt választja majd, akit csak akar. Hamar el fog felejteni téged, kicsi Mira. – Nem hiszem el! Hűséges lesz hozzám! Tudom, hogy így lesz! – Csitt… csitt – nyugtatta Caesonia. – Nem akartalak megharagítani, azért jöttem, hogy felvidítsalak, és megmondjam, mennyire örülök, hogy itt vagy a palotában. Látom, még nem készültél fel arra, hogy egy újabb házasságról beszéljünk, ezért egy ideig hagyjuk ezt a témát. Az igazat megvallva örülök is, hogy még nem akarsz férjhez menni. Szükségem van egy barátnőre, de nem rabszolganőre, akivel beszélgethetek és múlathatom az időt. – Caesonia keze gömbölyödő hasára csúszott, s lassan simogatni kezdte. – Hamarosan túl esetlen és idomtalan leszek ahhoz, hogy a nyilvánosság előtt megjelenjek. Magányos vagyok, miközben egy gyermek születését várom. Caligula már unja a velem való beszélgetést. Csak a gyerekről beszélek és arról, hogy a pici mit fog enni, és milyen ruhát fog viselni. A férjem ugyanúgy akarja ezt a gyereket, mint én, de nincs türelme a terhességemhez. Nagyon nagy szükségem van egy barátnőre ezekben a hónapokban. – Caesonia megfogta Mira karját. – Mira, lennél a barátnőm és a bizalmasom? Mira nem tudta, mit feleljen. Ma délelőtt még a férje parancsára viselte a „tunika molestát”, és szörnyű halállal kellett szembenéznie. Múlt éjjel még Lucasszal feküdt egy cellában, és hallotta az éhes oroszlánok bömbölését. Megismerte a félelmet és a rettegést. Most is olyan szomorú volt, amiért el kellett válnia Lucastól, hogy azt hitte, nem tudja elviselni a fájdalmat. Mégis a császárné az ő segítségét kéri. – Én… én nem tudok semmit a csecsemőkről. Talán egy olyan nőt kellene keresnie, akinek több tapasztalata van ezen a téren. – Ó, annyi orvos, bába és tanácsadó van körülöttem, hogy akár egy tucat gyereket is meg tudnék szülni. Nekem barátra van szükségem, valakire, akivel elüldögélhetek a hosszú délutánokon és estéken, miközben az életről és a szerelemről beszélgetünk. Most pillanatnyilag nem tudsz hova menni, és távoli reményed sincs arra, hogy újra együtt légy a gladiátoroddal. Egy ideig maradj velem. Megmondom Caligulának, hogy túl fárasztóak már ezek a mulatságok egy nőnek ilyen állapotban. Ez jó ürügy lesz arra, hogy távol maradjunk. Én pihennék, te pedig szórakoznál. Na, mit szólsz hozzá? Mira rájött, hogy nem mondhat nemet. – Rendben van, úrnőm – egyezett bele. – Itt maradok a palotában, amíg a gyerek megszületik. Caesonia szélesen elmosolyodott, majd megölelte és megcsókolta Mirát. – Olyan boldog vagyok. Ígérem, jó lesz itt neked. Lesz időd elfelejteni a gladiátort, mert ő biztosan el fog téged felejteni. Mint drága, hűséges társamnak, jogod lesz belekóstolni olyan luxusba, amilyet az élet csak nyújthat. Mira behunyta a szemét, hogy visszafojtsa könnyeit. Nem volt értelme Caesoniával ezen vitatkozni. A császárné egyszerűen képtelen volt megérteni… de Mira teljesen biztos volt benne, hogy soha nem fogja elfelejteni Lucast.

Lucas Incitatus istállójának sarkában állt, és mézes süteménnyel etette a fehér csődört, hogy megnyerje a bizalmát. Amikor először meglátta a hatalmas, büszke állatot, már tudta, hogy minden versenyt meg fognak nyerni, ha ő lesz a vezérállat. A másik három is nagyszerű ló volt, de Incitatus valahogy mindegyiket felülmúlta. Hatalmas barna szeme kíváncsian, arrogánsan és fáradtan követte Lucas minden mozdulatát, pontosan úgy, ahogy Lucas az övét. Ez a ló egy istenhez méltó – gondolta a férfi, és nem tudta visszafojtani izgatottságát, amikor arra gondolt, hogy egy ilyen pompás állattal fog együtt dolgozni. Amikor az etetésnek vége lett, Incitatus orrával meglökdöste Lucas kezét és mellkasát. A férfi megfogta a ló fülét, és addig csavarta, amíg az állat abba nem hagyta a lökdösést. – Micsoda viselkedés ez, fehér barátom? Ne csipkedj, mert megütöm azt a szelíd, fehér orrodat! A hatalmas csődör felhorkant és prüszkölt egyet, de nem csukta össze a száját. – Szerencsés vagy, hogy nem harap ki egy darabot a kezedből, vagy nem szabadít meg egy ujjadtól – mondta Incitatus lovásza az istálló bejáratán lévő vastag lánc túloldaláról. – Nem harap… Megértjük egymást – felelte Lucas a ló fényes, izmos nyakát simogatva, miközben az állat a ruhájában elrejtett mézes süteményt kereste. – Azt mondta nekem, hogy gazdaggá és híressé akar tenni engem… – Úgy érted, ha előbb nem tapos agyon – vakkantotta a lovász, egy alacsony, karikalábú, Turbo nevű férfi. – Nem lehet megbízni ebben a vadállatban. Jobb, ha ezt tudod, mielőtt dolgozni kezdenél vele. Olyan kiszámíthatatlan, mint a gazdája. – Jól ismered a gazdáját? – kérdezte Lucas homlokát ráncolva. Ahogy Caligulára gondolt, megfeledkezett a ló miatt érzett öröméről. A császár nem érdemelt meg egy ilyen pompás állatot. Az igazat megvallva nem érdemelt mást, csak gyors, kegyetlen halált. Mivel aznap nem sikerült megtennie, Lucas próbált nem gondolni a császárra és Mirára. Túl fájdalmas volt a nőre gondolnia. Valahogy mindig is tudta, hogy soha nem lehet az övé, se ebben az életben, sem a következőben. Az istenek nem lesznek ilyen kegyesek és könyörületesek, még az új isten, az ács fia sem, akit Mira olyan sokra tart. Ha azt akarta, hogy ma megmeneküljenek a haláltól, akkor csakis azért, hogy még hosszabb és szörnyűbb legyen a szenvedésük. Az istenek mind egyformák: bosszúállók, szeszélyesek, és örömüket lelik abban, ha az emberek szenvednek. Mielőtt Turbo válaszolhatott volna, lesöpört egy szalmaszálat koszos tunikájáról. – Elég jól ismerem! Egyszer kibelezett egy embert, amiért nem takarította ki Incitatus istállóját rendesen, és megesküdött, hogy mindenkivel ezt teszi, ha a lova a mocsokban hempereg, és bepiszkítja a szőrét, mielőtt elé kerülne. Lucas keze megállt a ló fényes nyakán. – Gyakran jön ide Caligula, hogy Incitatust megnézze? – Nem, nem túl gyakran… de persze majdnem minden versenyre eljön. És ha nem a zöld szín nyer, valakinek mindig fizetnie kell érte. – Mostantól fogva a zöld szín fog nyerni – mondta Lucas határozottan. – Incitatus és én gondoskodni fogunk róla. – Hát, ha rendszeresen győzni fogsz, hatalmas jutalmat fogsz kapni. Ha a saját győzelmedre fogadsz, egy vagyont szedhetsz össze. Talán még a császár is meghív egyik pazar mulatságára, ahol nincs vége az ételnek, italnak, nőknek… – Nők is vannak ott? – kérdezte halkan, és nem tudta elűzni egy zöld szemű, omló fekete hajú nő

képét lelki szemei elől. – Igen… a leggyönyörűbb nők, akiket csak el tudsz képzelni… és nem fukarkodik, ha meg kell őket osztania másokkal, legalábbis én így hallottam. – Megosztja másokkal? Hogy érted ezt? – Lucas eltolta a ló orrát a tenyeréből, és minden figyelmét a piszkos lovásznak szentelte. Turbo nem ért feljebb a vállánál, haja színe és tapintása olyan volt, mint a szalma, szeme vörösesbarna, fogai pedig olyanok, mint Incitatusé. Mindezek karikalábával együtt egy meglehetősen furcsa, szinte kellemetlen külsejű embert alkottak, de legalább barátságos volt, és szerette volna, ha Lucas győz. – De hiszen ez a szokás a palotában, megdönteni a nőket. Vagyis addig így volt, amíg a császár feleségül nem vette Caesoniát, a mostani feleségét. Most, hogy a nő várandós, a császár valószínűleg visszatér régi szokásához, hogy minden nő tunikáját felemelje, akit csak lát. Lucas elképzelte Mirát Caligula szőrös karja közt, és a düh köde elborította az agyát, elhomályosította még a nagy ló és a kis lovász képét is. – Ha egy ujjal is hozzáér, megölöm – mormolta a fogai között. – Ha kihez nyúl hozzá? – kérdezte Turbo. – Hogy ismerhet egy ilyen senki, mint te, valakit a palotából? Rabszolga a nő? – Nem, nem rabszolga… bár ugyanannyira nincs hatalma a saját élete felett, mint egy rabszolgának. Ő az én asszonyom, és ha egy ujjal is hozzáér, megtalálom a módját, hogy megöljem. – Honnan fogod megtudni, hogy megérinti vagy sem? Vannak más barátaid is a palotában? –Tudni fogom… – biztosította Lucas. – Valahogy majd megtudom. – Te valóban különös ember vagy – sóhajtotta Turbo. – Először idejössz, és úgy megbabonázod ezt a gyilkos lovat, hogy nyugodtan eszik a tenyeredből, majd azt állítod, hogy tudod, mi folyik a császári palotában. Ha neked lennék, barátom, én vigyáznék a nyelvemre. Ha valaki más is meghallja az öreg Turbón kívül a dicsekvésedet, hogy megölöd a császárt, könnyen lehet,hogy nem éred meg a holnapot. Nem bölcs dolog, hogy kimutatod, alázatos hálán kívül mást is érzel hatalmas uralkodónk iránt. Merő szeszélyből is meggyilkol embereket, pusztán azért, mert ez örömet okoz neki. – Egy napon ő is egy szeszély miatt fog meghalni. Az én szeszélyem miatt. – Édes Jupiter! Remélem, jó messze leszek tőled, ha rád jön ez a mánia. Most pedig jobb lesz, ha elköszönsz, és kijössz az istállóból! Ideje lesz lefeküdnünk. – Te mehetsz, én itt maradok. Van itt elég szalma nekem meg Incitatusnak, hogy kényelmesen aludjunk. – Csak nem akarsz a lóval aludni? – De igen – felelte Lucas. – Mostantól fogva együtt eszünk, együtt alszunk, és együtt fogunk edzeni is. Nem lesz olyan, amit ne ismernék ebben a lóban… ezért fog minden versenyt megnyerni nekem. Turbo csodálkozva rázta meg a fejét. – Hatalmas Zeusz! Ugyanolyan őrült vagy, mint maga a császár! Lucas komoran elmosolyodott. – Lehet, barátom… lehet.

TIZENNYOLCADIK FEJEZET – M-Mira, úgy ő-örülök, h-hogy újra l-látlak! – kiáltott fel Claudius, és a császári könyvtár előcsarnokában odasántikált a nőhöz. Mira letette a néhány papírtekercset a legközelebbi padra, és boldogan ölelte meg az öregembert. Régóta nem látta már Claudiust. Caesonia kislánya, Júlia

Drusilla születése óta túlságosan lefoglalta a feladat, hogy a bébiről és anyjáról gondoskodjon, és nem volt ideje a könyvtárba elmenni. Itt azelőtt gyakran összefutott Claudiusszal. – Drága barátom! Nagyon hiányoztál! – sóhajtotta Mira, és elhúzódott tőle, hogy megnézze. – Jól nézel ki. Jól érzed magad? Úgy hallottam, beteg voltál. – Ó, ccsak r-romlott halat ettem. M-már jól v-vagyok. M-megkaptad a Ch-Chaldean jóslatok m-másolatát, aamiket n-neked k-küldtem? – Igen, megkaptam, és szeretném megköszönni. Nem hiszem, hogy valaki más meg tudta volna szerezni nekem, vagy egyáltalán tudta volna, hogy miről beszélek, amikor kerestem őket. – De – azt n-nem m-mondtad, M-Mira, h-hogy miért kkérted! Ggyere, ü-üljünk le ide a nnapra, és bbeszélgessünk e-egy kicsit! N-nincs t-túl h-hideg ma, de én v-vágyom a m-melegre. Claudius egy padhoz vezette Mirát a császári kertben, oda, ahol a délutáni napfény elűzte a római tél fagyos leheletét. A napokban meglehetősen hideg volt, de most jólesett a napsugár, és Mira örült, hogy kint lehet a levegőn, nem pedig bent a fülledt teremben, ahol a szénserpenyők füstjétől néha könnyezett a szeme. – T-tehát – kezdte Claudius. Leült Mira mellé, és tógáját megigazította csontos lábán. – Az eelső dolgot eelőször… H-hogy v-van a kis J-Julia és b-büszke mmamája? – Caesonia már teljesen felépült a szülés után. Még hamar elfárad, de szerintem nyugodtan elmehet a holnapi lakomára, amit a gyermek születése alkalmából rendeznek, és azért, hogy megmutassák Caesoniát a császár barátainak. Azt mondja, itt az ideje, hogy újra folytassa háziasszonyi kötelességeit. Valójában unja az anyaság kötelékét, és vágyik valami változatosságra. – És te, M-Mira? Neked nincs szükséged vváltozatosságra? – Claudius kedves, kék szeme feszülten figyelte a nőt. – Ú-úgy élsz itt a palotában, mint egy remete. A ccsászárnén kívül ssenki s-sem lát t-téged. Mira lesimított egy ráncot meleg gyapjústóláján, mielőtt válaszolt volna. – Hogy őszinte legyek, Claudius, jobb szeretem elkerülni az uralkodó mulatságait. Most, hogy Lady Caesonia újra elfoglalja helyét férje oldalán,azt hiszem, nekem is részt kell vennem ezeken a lakomákon, bár szeretném, ha nem kellene. – Ccsak n-nem azt a-akarod m-mondani, M-Mira, hhogy m-még mindig az után a g-gladiátor után búsulsz? Nem volt értelme tagadni. Mira tudta, hogy nem tudná becsapni Claudiust, aki tisztában volt vele, mennyire szereti Lucast. Ő volt az, aki híreket hozott arról, hogy hány versenyt nyert meg Lucas a Circusban. Claudius részletesen leírta, hogy néz ki, mit visel, milyen hosszú a haja, milyen az arckifejezése, hogy bánik a lovakkal és így tovább, a rengeteg kérdésre válaszolva. – Nem felejtettem el őt, Claudius – felelte halkan. – Hogyan is tehetném, mikor ő a szívem, a lélegzetem, az egész lényem? – Ugyan… ugyan… – rázta meg a fejét Claudius. – Ssok h-hónap eltelt m-már azóta, h-hogy utoljára láttad őőt. M-mostanra m-már el kellett volna f-fel-ejtened. – Soha nem fogom elfelejteni, Claudius. A mi szerelmünk sokkal szilárdabb annál. – T-talán számodra í-így van, M-Mira. De a te ggladiátorod m-már h-híres h-hajtó. A nők v-virágot, ppénzt és m-mindenféle f-furcsa a-ajándékokat kküldözgetnek n-neki. L-lerohanják az u-utcán. F-falakra firkálják fel a n-nevét, és a háza e-előtt á-ácsorognak, hhátha egy p-pillanatra m-megpillanthatják. Ő is csak eember, hogy tudna m-mindennek e-ellenállni? B-Biztosan t-talált m-már új sszeretőt m-magának. – Hallottál pletykákat arról, hogy új asszonya van? – kérdezte Mira, és a meleg napsugár ellenére kirázta a hideg.

– N-nem, de m-mivel b-beteg v-voltam, és egy i-ideig n-nem b-beszélgettem s-senkivel, nnem h-hallottam a lleg-újabb h-híreket. – Tudom, hogy el kellene felejtenem őt, Claudius. Neki megvan a saját élete, nekem is megvan a sajátom, és úgy tűnik, nincs rá mód, hogy együtt legyünk. De képtelen vagyok rá! Éjjel-nappal üldöz az emléke. Azzal gyötröm magam, hogy felidézek minden pillanatot, amit együtt töltöttünk. Nagyon rövid pillanatok voltak, mégis többet jelentenek nekem, mint a Fulciniusszal eltöltött hosszú évek! Mi a baj velem, Claudius? Miért vagyok ilyen hálátlan és ingatag? Fulcinius teste még szinte ki sem hűlt a sírban, és én máris Lucashoz fordultam! Gonosznak hiszel, amiért a rabszolgámat jobban szerettem, mint a tulajdon férjemet? Claudiust láthatóan megdöbbentette és zavarba hozta Mira szenvedélyes kifakadása, csakúgy, mint a nőt magát. Ügyetlenül megveregette a nő vállát. – N-nem, nnem, ggyerme-kem. Persze hogy n-nem. Mi, egyszerű hhalandók nem tehetünk semmit, ha m-megérint az isteni őrület. Én m-magam is m-megbolondulok, h-ha i-imádott MMessalinámról esik szó, aki fele olyan idős, mint én! Mmég most sem t-tudom elhinni, hogy beleegyezett, hogy a ffeleségem lesz. K-két sikertelen h-házasság után nem hittem, hogy az én koromban még e-el-kap a szenvedély. De az e-ember nem t-tehet semmit, ha a sszerelem a rabszolgájává teszi. Claudius szavai Mira eszébe juttatták Lucas vallomását, hogy még azután is rabszolga maradt, hogy Mira felszabadította. Vajon még mindig így érez? Még mindig láncoknál erősebben köti hozzá a szerelem? Mira szomorúan kezdett kételkedni ebben. – Boldog vagyok, hogy megnősülsz, és egy kicsit irigyellek is, Claudius, az új házasságod miatt. Bárcsak én is rátalálhatnék erre a boldogságra! – Chilo és Ifida nem jelentettek vigaszt számodra? Azt hittem, talán meg fognak vigasztalni. Ezért kerestem meg, és hozattam őket ide a palotába. Mira szipogott, de tenyerével letörölte könnyeit. – Ne hidd, hogy hálátlan vagyok, Claudius… Chilo és felesége valóban nagy vigaszt jelentettek nekem. Hűségük nagyon megható. Emlékszel, felszabadítottam mindkettőt, de szerencsére őket nem találta meg Caligula, és nem adta el a piacon, hogy fedezze adósságait. Kereshettek volna munkát maguknak, ők mégis visszajöttek hozzám, hogy ne legyek egyedül itt a palotában. Rajtuk kívül csak Caesonia és te vagytok nekem… Mindannyian jó barátaim vagytok. Csak ha az ember már megismerte az igazi szerelmet, a barátság többé nem elég önmagában. Lucas az én másik felem. Nélküle elveszett vagyok, és összetört. – Sszegény gyermekem! Nem t-tudtam, hogy ennyire ggyászolod. Azt h-hittem, hogy mostanra már b-biztosan elelfelejtetted. – Ha csak még egyszer láthatnám! Ha látnám, hogy boldog és elégedett, talán belenyugodnék, hogy nélküle éljek. El tudnám felejteni, és felhagynék a szomorkodással. – De Mira, látni f-fogod holnap e-este! Micsoda? Mira hitetlenkedve kutatta Claudius arcát. – Mit mondasz, Claudius? Hol fogom újra látni őt? – Nem mész a m-mulatságra holnap, amit a kis Julia Drusilla születése és a császárné visszatérése alkalmából rendeznek? – Dehogynem. Csak nem azt akarod mondani, hogy Lucas is ott lesz? – Biztos vagyok benne, hogy igen. C-Caligula végtelenül e-elégedett a g-gladiátorod teljesítményével a C-Circusban. Lucas m-minden versenyt megnyert, amin csak indult, és most az uralkodó meg akarja tisztelni azzal, hogy meghívja egy ilyen f-fontos eseményre. – De nekem erről miért nem szólt senki? – kiáltott fel Mira, és talpra ugrott. – Caesonia még csak nem is említette.

– Lehet, hogy meg akart l-lepni, de az is lehet, hogy azt gondolta, hogy m-már t-tudod. Előtte is f-felfedted az érzéseidet, úgy, ahogy e-előttem? – Nem. Nem beszéltünk Lucasról és arról, hogyan éltem, mielőtt idekerültem. Azt hiszem, Caesonia el is felejtette, hogy én azelőtt is éltem, mielőtt az ő állandó barátnője lettem volna… Csak az ő gondjairól beszélgetünk, elsősorban a piciről. Azonkívül egyszer megparancsolta, hogy felejtsem el Lucast. Azt hiszi, hogy mint minden rendes szolga, engedelmeskedem az úrnőm parancsának. – Mira nem tudta leplezni keserűségét. Claudius oldalra billentette a fejét, és aggódva figyelte Mirát. – Bele f-fogsz betegedni ebbe, Mira, ha ezt így folytatod. Nem eegészséges, ha m-magadba fojtod az éérzelmeidet, és azon ggyötrődsz, amin nem tudsz változtatni. – Ó, Claudius! – Mira izgalmában csavargatni kezdte a kezét. – Teljesen biztos vagy benne, hogy Lucas eljön holnap? Nem tudom, hogy képes leszek-e elviselni, hogy egy helyiségben leszek vele, mégsem válthatok vele néhány szót bizalmasan! A császár biztos perverz örömöt talál majd abban, hogy távol tart minket egymástól. Ha megpróbálom felkutatni őt Caligula biztos kémkedni fog utánam, és talán meg is tiltja, hogy beszéljünk egymással. Nagyon rá vallana. – Igazad v-van, Mira – értett egyet vele Claudius. – És talán Caesonia is megharagszik, ha a parancsa e-ellen cselekszel. – Gondterhelt kifejezés ült ki arcára. – Mégis úgy gondolom, meg lehetne sszervezni, hogy ti ketten bizalmasan beszélgethessetek v-valamikor a mulatság után, m-mielőtt Lucas elhagyja a p-palotát. – Áldott Jupiter! Gondolod, hogy ez lehetséges? – Mira térdre borult Claudius előtt. – Drága barátom, bármit megteszek, amit csak kérsz, ha ezt el tudod intézni! Claudius idegesen pillantott körbe a kertben, de nem volt senki a közelükben. – Pszt, gyermekem. T-titokban kell csinálnunk, ha e-egyáltalán ccsináljuk. M-meglátom, mmit tehetek, aztán Chilóval üzenek neked. M-most pedig kelj fel, m-mielőtt valaki m-meglát. Mira megfogta Claudius kezét, és megcsókolta csontos ujjait, mielőtt felállt volna. – Köszönöm, öreg barátom, köszönöm! A férfi elvörösödött, és visszahúzta a kezét. – Ggyere, ülj vissza m-mellém, és m-mondd el, m-mit olvastál m-mostaná-ban. Miért aakartad látni a Chaldean jjóslásokat? E-egyetlen komoly tudós sem tulajdonít jelentőséget nekik. Csak a zsidók h-hisznek abban a képtelenségben, hogy egy i-isten majd eljön, hogy felszabadítsa őket az el-elnyomás alól. Ahogy Mira visszaült Claudius mellé, nehezére esett, hogy másra gondoljon, mint arra a csodálatos lehetőségre, hogy holnap este talán újra látni fogja Lucast. A férfi kitartó kérdezősködése hatására viszont azon kezdett gondolkozni, hogy mit mondjon a jóslásokról és arról, hogy miért kíváncsi rájuk. Az elmúlt hét vagy nyolc hónap alatt, amíg a palotába volt bezárva, azzal töltötte szabad idejét, hogy a zsidók hiedelmeit kutatta és tanulmányozta. Szerette volna jobban megérteni az ács fia körüli kultuszból életre kelt új vallást. Chilo és Ifida rendszeresen jártak a kultusz titkos gyűléseire. Szolgái növekvő buzgalma ösztönözte, és végül maga is egyre jobban az új, szokatlan vallás hatása alá került. Nem merte elhagyni a palotát, de éhesen figyelt minden szót, amit Chilo és felesége mesélt arról, ami a gyűléseken elhangzott. A titkos találkozásokat a katakombákban, a város alatt kiépített temetkezési alagútban tartották. Azonban minél többet tanult és kutatott, annál biztosabb volt benne, hogy a keresztények, ahogy a kultusz hívei nevezték magukat, a végső katasztrófa felé haladnak. A zsidók már régen összecsaptak a rómaiakkal azon a témán, hogy a zsidó templomokba állítsanak-e római istenek szobrait. Jelen pillanatban is komoly vita folyt ezen. Caligula a napokban rendelte el, hogy a róla készült szobrot állítsák fel Jeruzsálem templomában.

A zsidók tiltakoztak, Heródes Agrippa és Szíria kormányzója, Petronius pedig támogatták őket. Ezt követően a zsidók képviselői Rómába jöttek, hogy tárgyaljanak Caligulával, hogy vonja vissza a rendeletet. – Felséges személyem nem köt kompromisszumot! – kiáltotta Caligula a képviselőknek. – Maga Diana istennő hív az ágyába, ha telihold lesz! Vagy felállítjátok a szobromat, vagy az életetekkel fizettek érte! Azok, akik nem tartanak istennek, rosszabbak, mint a bűnözők. Mira attól félt, hogy vér is fog folyni, de nemcsak a zsidók vére, hanem az új kultusz híveinek a vére is, mert a keresztények éppen olyan ésszerűtlenek voltak, mint a zsidók. Hittek abban, hogy csak az egyetlen igaz Isten és fia, Jézus – aki egyszerű ács fiaként született a földön – méltóak az imádásra. Mivel még a keresztények túl fiatalok ahhoz, hogy politikai hatalmuk vagy befolyásos római barátaik legyenek, biztosan szenvedni fognak, ha a császár tudomást szerez létezésükről. Ezért Mira még az olyan közeli barátját is, mint Claudius, félt beavatni bimbózó meggyőződésébe. – Én… én csak a különböző vallásokat tanulmányozom – dadogta válaszképpen, Claudius pedig türelmesen várta, mit mond. – Tudni akartam, hogy miről folyik a vita Caligula és a zsidók között. Ezért gondoltam, hogy tanulmányozom az ősi jóslásaikat. – Drága Mira! Ne pocsékold azzal az idődet, hogy ebben a szederbozótban turkálsz! Mindenki tudja, hogy a zsidók nehezen kezelhető, büszke, pörlekedős nép. Heródes Agrippa az egyik legjobb barátom, néha azonban lehetetlen megérteni őt. Csakúgy, mint a zsidókat, ha engem kérdezel. A vallás kérdésében nem hajlandóak a kompromisszumra. Tudod, minek tartják a mi isteneinket? Bálványoknak! Hamis bálványoknak! És sokan a halált is képesek vállalni a hitükért. – Én is így hallottam – dünnyögte Mira. – Hallottad azt, hogy még ők is megoszlanak? – kérdezte Claudius. – Egyesek azt állítják, hogy a mmegváltó, akit v-vár-tak, végre eljött. Nem k-király, mint Heródes, hanem ccsak egy egyszerű ács f-fia. Claudius nevetésben tört ki, amivel összenyálazta koszos tógájának elejét. – Képzeld e-el! K-Keresztre feszítették, megölték, de a zsidók m-mégis azt állítják, hogy ő az Isten, akit régóta v-várnak. – Tehát azt hiszed, hogy ez csak egy tréfa? – Mira csalódott Claudiusban. Fulciniuson kívül ő volt a legműveltebb, legolvasottabb ember, akit ismert. A véleménye nagyon sokat számított neki. – Ó, igen. T-te nem? E-egyetlen isten, aki m-méltó a nevére, nem tűrné, hogy egy istállóban szülessen, ahogy ez az isten á-állítólag született, és nem hagyná, hogy megöljék és k-kine-vessék, ugye? Ebben a k-kérdésben a zsidó v-vezetőkkel é-ér-tek egyet. Ó nem lehet i-isten. – A követői azt mondják, hogy feltámadt halottaiból – mondta Mira. – E-el vitték a h-holttestet a s-sírból! Ezt t-tették kkövetői – kuncogott Claudius. – Bbármelyik b-bolond kitalálná. – Azt hiszem, igazad van – értett vele egyet Mira. Nagyon letörte Claudius gúnyolódása. – H-hát – köpködött Claudius – ha a k-kultusz túl sszóki-mondóvá és v-veszélyessé válik, Caligula ttalált egy új forrást, ahonnan á-áldozatokat szerezhet a játékokhoz. – Kétségtelen. Mira gyűlölte magát, de képtelen volt bármit mondani, amivel jobb színben tüntethette volna fel a keresztényeket Claudius szemében. Ha kedvesen is, de a férfi kigúnyolta őket, és a kultusz jövője minden bizonnyal kétséges volt. Rámutatott, hogy Rómának mindig is szüksége lesz újabb emberekre, akik enyhítenék csillapíthatatlan étvágyát a szórakozásra, és a keresztények tökéletes áldozatok lennének. Csak idő kérdése, hogy a császári család felfigyeljen rájuk. De Mira nem fogja őket elárulni.

– Bocsáss meg, Claudius, hogy témát váltok, de ugye, nem felejtesz el üzenni, hogy mikor és hol találkozhatok Lucas-szal? – Persze hogy n-nem, gyermekem. K-küldd el Chilót hozzám ma e-este! Akkorra m-majd kikigondolok valamit. – Még egyszer köszönöm, Claudius. Most már tényleg mennem kell. Caesonia keresni fog. Nem szereti, ha sokáig elmaradok. – Mira felállt a padról. – Valahogyan majd viszonozni fogom ezt a csodálatos szívességet, drága barátom. – Hadd lássam, hogy újra kipirul az arcod a boldogságtól, Mira, csak ennyit kérek. Már a gondolattól is, hogy találkozhatsz a gladiátoroddal, sokkal jobban nézel ki. Mira legmelegebb mosolyát mutatta meg Claudiusnak, majd elsietett, hogy visszategye a tekercseket a könyvtárba, mielőtt visszatér a császárnéhoz. Akaratlanul is bűnösnek érezte magát, amiért nem kelt a keresztények védelmére, pedig az ő hitük nyújtott neki egyedül vigaszt a hosszú, boldogtalan hónapok alatt. – Úrnőm, most jövök Claudius szobájából – jelentette be Chilo, mintha Mira nem tudná, holott éppen ő küldte oda. Nagyon későn volt már, Mira egy aranyozott asztalkához húzott széken, lámpafénynél olvasott már egy ideje. Most viszont félretette a kéziratot, és minden figyelmét Chilónak szentelte. – Mit mondott? – kérdezte elakadó lélegzettel, miközben izgalma egyre fokozódott. – Azt üzente, hogy vonuljon vissza a mulatságról, amikor már nem veszik rossz néven… De ne saját szobájába térjen, hanem Claudiuséba, és ott várjon addig, amíg ő odahozza Lucast. – Ó, igen! – lélegzett fel boldogan Mira, és behunyta a szemét, hogy jobban értékelje a pillanatot. – Ez csodálatos terv! Sokkal jobb, mintha itt vagy a kertben találkoznánk. Senki nem gyanakodna Claudiusra, hogy menedéket nyújt nekünk a kíváncsiskodó szemek elől. Köszönöm, Chilo, most elmehetsz. – Úrnőm! – mondta Chilo tétován, mire Mira kinyitotta a szemét, hogy megnézze, mi zavarta meg szolgáját és barátját. – Mi a baj, Chilo? Nem helyesled, ugye? De miért? Szeretem Lucast, és ha tehetném, feleségül mennék hozzá. Nem helytelen, ha keresem a társaságát. – De hiábavaló, úrnőm. A találkozás csak fájdalmat fog okozni önnek – tiltakozott Chilo sietve. – A császár soha nem egyezne bele a házasságukba, ezért bűnös dolog az egyesülésük. Jobb lenne, ha kényszerítené magát arra, hogy elfelejtse. Mira keményen Chilo szemébe nézett, de a férfi ugyanazokat a fájdalmas aszkéta vonásait és megfejthetetlen sötét tekintetét mutatta, amit mindig. Mira nem látott elítélést vékony, barna arcán, csak sajnálatot. – Előbb-utóbb a császár oda fog adni engem egy lezüllött barátjának, mint egy játékszert. Ez lesz a bűnös dolog, mert ha odaadom magam neki, abban nem lesz szerelem, és a bűn is ellenem fog irányulni. Lucas szívem szerint a férjem. Számomra mi már házasok vagyunk. Nincs szükség rá, hogy egy ceremónia is hitelesítse a tényt, és azt sem hiszem, hogy Jézus elítélne ezért. – Úrnőm, a tömeg az utcákon csak a britről beszél. Már nem olyan, mint amilyennek ön ismerte. A császár gyönyörű rabszolganőket küldött neki, hogy lessék minden kívánságát, és csillapítsák étvágyát. Azt mondják, hogy a hét minden napján más asszonya van. Ha az uralkodó kedvel valakit, akkor nem ismer határokat a nagylelkűsége. Nagyobb kényelemmel és luxussal kötötte magához a britet, mint amit ön valaha is ismert. Mira nem tudta, mit szeretne jobban: sírni vagy megfojtani szolgáját, amiért ilyen zavaró dolgokat mond neki.

– Miért tartottad mindezt magadban, Chilo, miért nem beszéltél eddig erről soha nekem? Meg akartál kímélni a fájdalomtól? Már tudom, hogy Lucas után futnak a nők. Még szenátorok feleségei is az ágyukba hívják őt, de amennyire én tudom, nem fogadja el a meghívásokat. – Miért is fogadná? – folytatta kitartóan Chilo. – A lakásában már így is rengeteg nő van. Az összes szolgája nő, nincs egyetlen férfi sem. A császár olyan életet biztosított neki, amiről sok férfi még álmodni sem mer. Nem várhatja el, hogy ugyanúgy vágyakozzon ön után, ahogy úrnőm utána. Ne menjen Claudius szobájába. Lucas és ön között vége a kapcsolatnak. Claudius azt nem mondta, hogy Lucasnak csinos szolgái vannak, de azt sem, hogy a házában nincsenek férfiak. Ez mélyen megviselte Mirát, de mégsem tudta elhinni, hogy a férfi elfelejtette őt és azt, hogy mit jelentettek egymásnak. – Te sohasem szeretted őt, ugye, Chilo? – vádolta Mira öreg szolgáját. – Soha nem értetted meg, hogy ugyanúgy nem tudtunk ellenállni egymásnak, mint ahogy egy szalmaszál sem tudja elkerülni, hogy lángra ne lobbanjon, ha tűz érinti meg. Túl sokat kérsz tőlem. Ha a keresztények elítélnek azért, hogy szeretem Lucast, akkor a te hited ugyanolyan szigorú és elítélő, mint bármely más vallás. De legalább házasságtöréssel nem vádolhatsz. Fulcinius halála előtt nem feküdtem össze Lucasszal. Beismerem, hogy helytelenül hamar az ágyamba vittem, de csak azért, mert azt gondoltam, hogy hamarosan meghalok. – Én semmivel sem vádolom önt, úrnőm. Csak a fájdalomtól szeretném megkímélni. – Chilo mélyen meghajolt, majd felemelkedett és hátralépett. – Most, ha megbocsát, Ifida és én szeretnénk elmenni a városba a titkos gyűlésre. Engedélyezi, hogy elmenjünk? – Nincs szükséged az engedélyemre – emlékeztette Mira fanyarul. – Nem vagytok a szolgáim. Azt tehettek, amit akartok. – Ez esetben elmegyünk a találkozóra, és amíg ott leszünk, imádkozni fogunk önért. – Igen, kérlek, imádkozzatok! – kiáltott fel Mira. – Imádkozzatok, hogy kiszabaduljak ebből a rabságból. Imádkozzatok, hogy találjak valami boldogságot, ami beragyogja gyötrelmes életemet! Imádkozzatok, hogy ne haragítsam meg az uralkodót, és ne vessen holnap reggel az oroszlánok elé! Imádkozzatok, hogy Lucas még mindig szeressen, vagy kétségbeesésemben azt teszem, amit a férjem tett, hogy véget vessek ennek a szenvedésnek, amiből másképp nem tudok kimenekülni! – Úrnőm, én nem akartam… Ó, bocsásson meg, hogy ilyeneket mondtam. – Chilo fél térdre esett Mira előtt, megragadta ruhájának szegélyét, ajkához emelte, és hatalmas bánatában megcsókolta. – Bocsásson meg, hogy így elkeserítettem! Csak szeretném önnek átadni azt a békét, amit én és Ifida már megtaláltunk… de ehelyett csak felizgattam. – Ó, Chilo, kelj fel! – sóhajtotta Mira. Visszafojtotta könnyeit, és kezét a szíriai vállára tette. – Bármilyen hibás is az érvelés, tudom, hogy a szándékaid jók. Kelj fel, és menj! Gondolkozom azon, amit mondtál, és talán végül úgy döntök, hogy nem találkozom Lucasszal. A szíriai felállt, az ő sötét szemében is könny csillogott. – Úrnőm, bárcsak eljöhetne ön is a gyűlésre velünk! Ha láthatná, mennyire szeretik egymást a keresztények! Újra megismerné a boldogságot még a brit nélkül is. – Chilo, kutatok és tanulok – mondta Mira, és próbált türelmes maradni. – Talán egyszer eljön az ideje, hogy elmehetek veletek, de most nem. Hiszem, hogy Jézus mentette meg Lucast és engem Caligula haragjától. Segített Lucasnak legyőzni a núbiait.

Imádkoztam, hogy Lucas nyerjen, és úgy is lett. Most azért imádkozom, hogy legyen rá mód, hogy együtt lehessünk. Imádkozom, hogy ne felejtsen el, mert ha már elfelejtett, nem hiszem, hogy még valaha boldog tudok lenni. – Imádkozzunk együtt! – mondta Chilo. Megfogta Mira kezét, és megszorította. – Jézus megtanított nekünk egy tökéletes imát, amit most én is megtanítok önnek. – Részekre emlékszem belőle – mondta Mira. – Luke evangéliumában olvastam. Úgy kezdődik, hogy „Miatyánk, ki vagy a mennyekben…” – Igen, ez az, úrnőm… „Miatyánk, ki vagy a mennyekben, szenteltessék meg a neved…” Mira együtt mondta Chilóval az imát. Vigaszt talált az egyszerűségében és abban, hogy van jóakaratú, szerető pártfogó, aki minden gyermekével törődik, és kívánságait teljesíteni próbálja. Amikor ahhoz a részhez értek, hogy „Add meg mindennapi kenyerünket”, akkor Mira hozzátette: „Lucas az én kenyerem, ó, Uram, és szenvedek az éhségtől… kérlek, ha el tudod intézni, add vissza őt nekem!” Miután befejezték az imádkozást, és Chilo is elment, Mira felvette köntösét, és néhány percig némán ült, majd bebújt magányos ágyába. A téli éjszaka dermesztően hideg volt, és a kis szénmelegítőben parázsló szén aránytalanul kevés meleget adott a fagyos szobának. Mégis Mira nagyon hosszú idő óta valahogy most melegebbnek érezte.

TIZENKILENCEDIK FEJEZET A palota falain kívül Lucas a sötétben kiszállt a gyaloghintóból, amin idáig jött. A hordároknak intett, hogy elmehetnek, ő pedig megállt és a Palatinusdombról nyíló kilátásban gyönyörködött. Hideg szél fújt, ezért megfogta lobogó ruhájának végét, és a bonyolult faragással díszített övébe dugta a derekán. Szandálja a legfinomabb bőrből készült, karszalagja aranyból volt, és homlokán haját koszos bőrszíj helyett vastag aranyszalag fogta át. Berill- és opálkövekkel ékesített gyűrűk díszítették ujjait. Minden rajta volt, ami hírnevet és gazdagságot jelképez, kivéve a kizárólag római polgároknak járó fehér tógát. Mindazok ellenére, amit elért, még mindig rabszolga volt, Caligula akaratának a rabszolgája. Keze a tunikája alá rejtett tőrre csúszott, amit combjához szíjazott, de tudta, ma este nem kockáztathatja meg, hogy használja. Túl sokat veszíthet. Ha egyszer végre megöli a császárt, akkor azt csakis a Circus-ban tehetné, ahol a tömeg megvédené, nem pedig itt a palotában, ahol Caligulát őrök és talpnyalók veszik körül. De hamar megnyugtatta magát azzal, hogy a császár egyszer el fogja követni azt a végzetes hibát, hogy az egyik győztes verseny után odahívja magához az emelvényre. Ha így tesz, akkor megöli, és védelmet keres a rajongói körében, akik mindannyiszor betódulnak a homokra, ahányszor csak győzelemre vitte Incitatust. Nem vetette el régi tervét, csak finomította. Azt remélte, hogy élve kerül ki abből a helyzetből, megmenti Mirát a palotából, s a vagyona segítségével megszöknek Rómából, és új életet kezdenek valahol távol a város gonoszságától és romlottságától. Még egyszer meg akarta kérni a nőt, hogy szökjön el vele Britanniába. Hosszú hónapok alatt volt ideje gondolkozni, és rájött, hogy nem lenne képes ebben az országban maradni, távol az otthonától, örökségétől és sorsától. Vissza kell térnie. Nem arra született, hogy olívakertet gondozzon valahol vidéken, hanem arra, hogy vezesse népét a szabadságért vívott harcban, hogy ne legyenek alárendelve Rómának, ne igázza le őket a római

sas hatalmassága. Mirának kell változnia és alkalmazkodnia. De különben is, mi vár itt rá? Britanniában egy büszke, szabad vezér felesége lenne. Biztosan elege van már abból, hogy ki van szolgáltatva egy despota akaratának. Biztosan szereti annyira, hogy elmegy vele Britanniába. A gondolattól, hogy viszontláthatja őt, hevesen kezdett verni a szíve, és izzadt a tenyere, mint minden verseny előtt. Kétségbeesetten remélte, hogy a szolga – aki Claudiustól, Mira barátjától jött – igazat mondott, amikor azt állította, hogy a mulatság után találkozhat Mirával Claudius szobájában. Azon gondolkozott, hogy ugyanolyan lesz-e, mint régen, vagy pedig kényszerből részt vett a császár híres orgiáin, amin meggyalázták és megalázták. Amíg Mira él, emlékezik rá, és szereti, akár száz ember is hozzányúlhat, mégsem fognak megváltozni az érzései iránta. Mira hozzá tartozott, senki máshoz, úgy, ahogy Lucas hozzá és senki máshoz. Ami őt illeti, hűséges maradt hozzá. Minden nőt, akit a császár küldött neki, a Circus közelében álló tágas lakása egyik hatalmas emeleti szobájába zárt be. Ott laktak mindannyian, csak házimunkát végeztek, fecsegtek, mint a verebek, és együttéreztek egymással, mert egyikük sem tetszett meg Lucasnak. Az egyik nő azt gondolta, hogy talán nem is a nőket szereti, ezért kisöccsét is elhozatta, hogy kiszolgálja. Lucas jól leszidta a lányt, a kisfiút pedig az istállóba tette dolgozni, hogy Turbóval együtt hordja ki Incitatus alomját. Hogy tudott volna mással szeretkezni, amikor egyfolytában Miráról álmodott. Hogy élvezhette volna egy másik nő testét, amikor Mira több gyönyört adott neki, mint amiről álmodott? Képtelen lett volna megtenni. Amikor feltűnt a színen a csábítás, amikor egy rabszolganő megpróbálta elcsábítani, vagy megjelent éjjel az ágya mellett, azt tette, amit mindig, hogy elűzze a démont, aki gyötörte: a kimerülésig kifárasztotta a testét. Egyre rótta a köröket a Circusban, nehéz tárgyakat emelt, nyilvános fürdőkbe ment, és a gőzben izzadt – de csak akkor, ha anélkül tudott eljutni odáig, hogy a tömeg megrohanta volna. Ez pedig csak a kora hajnali órákban volt lehetséges. Olyan jó formában volt, mint valaha, talán még jobban is, mert most rendszeresen evett. Azonban arra vigyázott, hogy ne egyen túl sokat, mert a sok cukorkától lomhának és gyengének érezte magát. Attól eltekintve, hogy hiányzott neki Mira, a Circusban eltöltött hónapok jó időszak volt az életében. Az igazat megvallva csodálatos időszak. Azt csinálta, amire a hazájában tanították, lovakkal dolgozott, edzette őket, és versenyzett. Incitatusnál nemesebb ló még nem élt a földön. A másik ló is hasonlóan pompás állat volt. Lucas jobban ismerte őket, mint a saját testvéreit, és legalább annyira szerette is őket. De azt soha nem felejtette el, hogy még mindig Caligula rabszolgája, és nem lehet övé a nő, akit szeret. A régi gyűlölet még ugyanúgy izzott szívében, mint a Mira iránt érzett szerelme. Bosszúvágy égette éjjel és nappal, ennél nagyobb már csak az a vágya volt, hogy együtt lehessen a szerelmével. A hatalmas vagyon semmit sem számít, ha Mira nem lehet az övé. Mélyet lélegzett, hogy a hideg téli levegő kitisztítsa fejét, mielőtt belép a palotába, és végigszenved egy hosszú lakomát. Hordszékek hosszú sora kígyózott alatta az úton, mind a palotába tartott. A fáklyák, mint szentjánosbogarak villogtak a hold hideg fényében, maga a palota pedig úgy csillogott, mint egy hatalmas templom. Mira ott várta valahol bent. Ha titkos találkájuk előtt pillantja meg, ügyelni fog rá, hogy ne mutasson túlzott érdeklődést iránta. Nem hitte, hogy annyi vendég között alkalma lesz egyáltalán szót váltani vele. Remélte, hogy nem kell telezabálnia magát a császár ételeivel, nem kell vedelnie a borát, nem kell hízelgő nőkkel és férfiakkal csevegnie, akik mind az edzés titkait akarják kiszedni belőle. Sajnos, azonban elég lakomán vett már részt a gazdagok házában, hogy tudja, mit várnak el tőle. Ő volt az érdekesség… a kellemes izgalom… egy újabb táncoló kutya

vagy táncoló medve, aki felingerli az előkelő urak és hölgyek eltompult érzékeit. Addig nem fogják elengedni, amíg mindenki le nem részegedik, vagy el nem alszik. Remélte, hogy Caligula lesz az első, aki megadja magát a bódulatnak, mert amíg a császár el nem ájult vagy el nem ment, Lucas nem tűnhetett el. Hirtelen egy kis ember lépett elé, és egy lámpást emelt az arcához. – Uram? Ön is egy vendég? – Igen – felelte Lucas. – Én vagyok Lucas, a fogathajtó. A kis ember szeme hirtelen felragyogott, valójában csak az egyik, mert a másikat tejszínű fehérség borította. – Lucas, a fogathajtó! Ó, uram, micsoda megtiszteltetés, hogy én fogadom azt az embert, akit egész Róma tisztel és csodál… Én Demas vagyok, a palota egyik szolgája. A mi feladatunk, hogy meggyőződjünk róla, hogy minden vendég megtalálja-e a helyét az asztalnál. Hadd vezessem be, uram. Nem kellene idekint álldogálnia egyedül. Hol vannak a szolgái és a hordárai? – Elküldtem őket – válaszolta Lucas. – Gyönyörködni akartam a kilátásban, mielőtt belépek. – Ó, igen, csodálatos a kilátás, ugye? Ezért építették a palotákat mindig erre a dombra. Sehonnan sem nyílik ilyen gyönyörű panoráma a városra és szép épületeire, beleértve a Circus Maximust is. De most kövessen, bevezetem a palotába. Nagyon könnyen el lehet tévedni, ha az ember nem ismeri az utat. Járt már máskor is a palotában? – Nem – felelte Lucas. – Most vagyok itt először… – Akkor örömmel felhívom a figyelmét minden érdekességre. Mialatt Lucas követte Demast a palotakomplexumot alkotó épületek, kertek, előcsarnokok labirintusán keresztül, gondosan megjegyezte a szobrok, medencék, szökőkutak és értékes művészeti alkotások helyét, hogy megtalálja az utat visszafelé is, ha majd távozik. De amikor belépett a terembe, ahol a mulatságot rendezték, elfelejtette azt, hogy merről jött, de azt is, hogy miért. Hirtelen megpillantotta Mirát, és azonnal minden távolinak tűnt. Alig vette észre Demast, a nőt, aki tunikájának ujját rángatta, hogy felhívja magára a figyelmét, a zenészeket, akik azért álltak meg, hogy neki játsszanak. Csak Mira létezett a zajos, zsúfolt teremben. Egyszerű fehér tunikát és stólát viselt, nem volt rajta hímzés, se ékszerek, de fényes fekete hajába – hihetetlen, hiszen tél volt – vörös rózsák voltak betűzve. Arcán is rózsák ragyogtak, szája pedig egy gyenge rózsabimbó volt. Gyönyörű, zöld szeme nyugtalanul kutatta a tömeget, valamit vagy valakit keresve. Aztán hirtelen észrevette Lucast. Tekintetük találkozott, és hosszú, fájdalmas pillanatig egyszerűen csak bámulták egymást. – Brit! – dörrent meg durván egy hang. – Ébredj fel, te ostoba! Mi bajod van, beteg vagy? Csak nem rúgott fejbe véletlenül a lovam? Lucas felkapta a fejét, és szembetalálta magát a császárral. A bíborba öltözött Caligulának hátra kellett hajtania a fejét, hogy felnézhessen Lucasra, ami láthatóan nem tetszett neki. – Térdelj le, te ostoba! Térdelj le, és imádd császárodat, az istenedet! Azért hívtalak ide, hogy megtiszteljelek, de előbb neked kell megtisztelned engem! Heves, tehetetlen düh fogta el Lucast. Milyen könnyű lenne megragadni Caligula nyakát, és kipréselni belőle az életet! A kopasz kis zsarnok várakozóan nézett rá, apró szeme elégedetten csillogott, amitől Lucas majdnem megtagadta a parancsot. Caligula mögött két hatalmas germán figyelte őt, mögöttük pedig körbenálltak az őrök. Lucas kelletlenül térdre ereszkedett, de még így is szinte olyan magas volt, mint a császár. – Hajts fejet! – visította Caligula. Lucas engedelmeskedett, mire az uralkodó az egyik szőrös kezét a vállára tette, másikat pedig a magasba emelte, hogy mindenki jól lássa. – Ez a férfi alázatos szolgám, és egyben a fogathajtóm is! – jelentette be az összegyűlt vendégeknek.

– Az ő gyámsága alatt a lovaim minden versenyt megnyertek. Mostanában a zöld a győzelem színe a Circusban! Ha a zöldre fogadsz, gazdag ember leszel. Ugye, így van? A tömeg éljenzésben tört ki, és valaki felkiáltott. – Igen, Caesar, a fogadásokon nyert pénz feltöltötte pénzesládáimat! Ez a férfi több szeszterciust hozott nekem, mint amennyit képes vagyok megszámolni. – Jól van! Akkor nem lehet kifogásotok, ha emelem az adótokat! – mondta Caligula mohó tekintettel. A vendégek egyszerre nyögtek fel, de az uralkodó egy kézlegyintéssel elhallgattatta őket. – Jól van, jól van… ne panaszkodjatok! Ma este ünneplünk. Kegyességem jeléül meghívtalak benneteket, hogy örvendezzetek leányom születésének, és annak, hogy feleségem visszatér a társaságba. Szóljon a zene, ünnepeljünk, táncoljunk! Érezzétek jól magatokat, barátaim! Ha valamire szükségetek van, a szolgák rendelkezésetekre állnak. A legcsinosabb lányokat és fiúkat válogattam ki, hogy minden kívánságaitokat és vágyaitokat teljesítsék. Egy nő kacagni kezdett, majd magas, érdes hangon így szólt. – Én jobban szeretném, ha a lábad előtt heverő rabszolga szolgálna ki, vagyis nyújtaná a szolgáltatásait nekem, Caesar. Ideküldené az ágyamhoz, ha befejezte vele a beszélgetést? Caligula felröhögött, és megütögette Lucas vállát. – Emelkedj fel, Brit, és készülj fel egy egész éjszakai eksztázisra. A nőknek most is folyik a nyáluk érted. Vigyázz, kiket választasz ma, mert aki nem kell neked, megátkoz a következő versenyed előtt. Mindenkit nem tudsz kiszolgálni, de Jupiterre, jól fogsz szórakozni a próbálgatással! Lucas felegyenesedett, és mereven állt, nem tudta elrejteni arcáról a rosszallást. Ha tiltakozik, akkor megsérti a császárt, és szertefoszlik minden reménye, hogy később találkozhat Mirával. De nem akarta kiszolgálni Caligula női vendégeit sem, és ha kényszeríteni fogják, akkor tiltakozni fog. Remélte, hogy a császár nemcsak ezért hívta, bár tökéletesen valószínű volt, hogy igen. – Ne légy morcos és komor, Brit! – parancsolta Caligula. – Nem vagy boldog, hogy itt lehetsz? Ritka eset, hogy egy rabszolgát meghívok egy lakomára a palotába, de az még ritkább, hogy válogathat a szebbnél szebb asszonyok között. – De, Caesar, le vagyok nyűgözve – Lucas egy mosolyt kényszerített arcára –, de egyúttal meg is ijedtem. Olyan sok szép hölgy van itt, hogy félek, nem fogok tudni választani a sok bűbájos teremtés közül. – Diplomatikus! Az óriás diplomatikus! – károgta Caligula. – Hozzatok neki egy pohár bort… mutassatok neki egy előkelő helyet az asztalomnál. Talán fogathajtó helyett szenátorrá vagy konzullá kellene kineveznem őt. Leckéket adhatna diplomatikusságból a belföldi és külföldi ügyekkel foglalkozó tanácsadóimnak. Szükségem van egy diplomatára. Minden tanácsadóm a kincstárat akarja kiüríteni, hogy megoldja a problémáinkat. Hangos nevetés közepette Caligula elfordult Lucastól, hogy a többi vendégét is üdvözölje. Ugyanakkor megjelent mellette Demas, és így szólt. – Jöjjön, uram… – sürgette –, megmutatom, hová fekhet és helyezheti kényelembe magát. Lucas örömmel követte, de közben azt a helyet nézte, ahol azelőtt Mirát látta. A nő azonban már nem volt ott. Tekintete átsiklott egy csapat nőn, akiknek arca ki volt festve, hajuk bonyolult módon feltornyozva, ruhájuk fényesen csillogott. Mira nem volt köztük. Demas két márványoszlop között átvezette egy emelvényhez, mely a többi asztal és ágy szintjénél magasabban állt. Az emelvényen három bíborral bevont ágy vett körül egy csodálatos aranyasztalt, melyet elefántcsont berakás díszített. Ez volt a császár asztala. – Nem tudnál valami más helyet mutatni? – kérdezte Lucas, mert gyűlölte, hogy ilyen közel kell lennie az uralkodóhoz.

– De a Caesar azt mondta, hogy az ő asztalánál foglaljon helyet. Ön a díszvendég! – felelte Demas. – Nem gondolta komolyan, csak viccelt. Én sem vagyok magasabb rangú, mint te. Ugyanolyan rabszolga vagyok én is. – De ön nem közönséges rabszolga, uram. Ha úgy teszek, ahogy ön kéri, talán megkorbácsolnak. – Ha a császár tiltakozni fog, majd én vállalom a felelősséget. Megmondom neki, hogy én kértem, hogy kevésbé előkelő helyre ültess. Demas megrántotta a vállát, és végül beleegyezett. – Rendben van, uram, ha ragaszkodik hozzá. Odavezette Lucast egy asztalhoz, mely körül szintén három ágy állt, de félig eltakarta őket egy oszlop. Lucas sajnálkozó sóhajjal rogyott le az egyik fekhelyre. Azt remélte, hogy az est folyamán legalább nézheti Mirát, de a nő teljesen eltűnt. A császár, a császárné és gyermekük hangos trombitaszó közepette belépett a terembe, majd elfoglalták helyüket az emelvényen. Mira még ekkor sem jött vissza. Lucas körül elfoglalták a vendégek az ágyakat, majd kérdésekkel kezdték bombázni a férfit, természetesen a Circusszal kapcsolatban. Lucas nem volt udvarias velük szemben, ezért a csalódott érdeklődők hamar felhagytak a hízelgéssel. Lucas itta a finom bort, amit hoztak neki, továbbadta az első fogást, az osztrigákat, evett néhány olívabogyót, majd tűnődve várta a megfelelő alkalmat. Mira fel-alá járkált a félhomályban, Claudius szobájában. A lakoma már órák óta tartott, de Lucas még nem jött, és Mira nem tudta, hogy mikor jön, és azt sem, hogy jön-e egyáltalán. Csak saját magát okolhatja ezért a gyötrelmesen hosszú várakozásért és fel-alá járkálásért. De ahogy először megpillantotta Lucast a teremben, tudta, hogy nem bírná elviselni, hogy egész este egymást figyeljék távolról. Biztosan minden érzelme az arcára lenne írva, mint ahogy Lucasnak is az arcára voltak írva érzései. Valaki végül biztosan észrevenné, leginkább Caesonia, akinek éles szemét nem sok minden kerülte el. Talán maga a császár is felfigyelt volna rájuk. Katasztrofális lett volna, ha ilyen nagy feltűnést keltenek. Aztán ott volt az a kellemetlen beszélgetés Volpusszal, a császár egyik barátjával, akinek az ágya az övé mellett állt. Mira megborzongott, ahogy visszagondolt rá. Volpus egy undorító, hájas ember volt kövér kezekkel és vastag, lebiggyedő ajkakkal. A palotában terjengő pletykák szerint egyetlen alkalmat sem szalasztott el, hogy fiatal fiúkat megvegyen, házába vigyen, és saját igényei kielégítésére használjon. Ha valamiért nem feleltek meg neki, akkor kiherélte, és újra eladta őket. Akkor is eladta, ha kezdett nőni a szakálluk. Ezért Volpus állandóan „pikáns kismalacokat” keresett, ahogy ő hívta a fiúkat. Caesonia ezt az undorító szokását jó tréfának tartotta, és szeretett róla hosszan beszélni, de Mira teljes szívéből megvetette ezt az embert, és nagyon zavarba jött, hogy éppen mellé ültették. Félelme fokozódott, amikor egy szolgát éppen arra kért, hogy keressen neki egy másik helyet, és ekkor Volpus elé állt. – Lady Mira! – kiáltott fel bátran. – Nem is tudja, mennyire örülök, hogy láthatom ma este! A császár megígérte, hogy az ön közelében fog elhelyezni. Remélem, összebarátkozunk, mert úgy tűnik, nekem feleségre van szükségem, magának pedig férjre. Mira úgy megdöbbent, hogy megszólalni sem tudott, csak levegőért kapkodott. – A császár egy ágyat jelölt ki nekünk? – Nem, nem egészen – kacsintott rá Volpus, és borgőzös leheletét Mirára fújta –, de biztosíthatom, hogy mielőtt véget érne a mulatság, egy ágyon fogunk feküdni. Milyen ízletes kis uborka maga, drágám! Caligula esküdött rá, hogy úgy van, de én csak most tudtam közelebbről is megnézni magát. Mohó tekintetét végigfuttatta Mira testén, miközben önelégülten mosolygott, és a száját nyalogatta.

– Nem nagyobb, mint egy fiúcska, ugye? – kérdezte. Félrebillentette a fejét, és szemét összehunyorította, hogy még alaposabban megvizsgálhassa. – Ha nem lenne olyan hosszú a haja, könnyen eladhatnám egy serdülő fiúcskaként. Persze, azok a dinnye nagyságú mellei kis problémát jelentenének, nemdebár? Mirát rettegés fogta el. A császár nem gondolhatja komolyan, hogy egy olyan emberhez adja feleségül, mint Volpus! Már a gondolattól is rosszul volt. Mégis, ez ugyanolyan őrült, kegyetlen dolog, amire Caligula nagyon is képes. És sem Mira, sem Caesonia nem tehet ellene semmit. Efelől biztos volt. Caesonia sem szólhatott semmit, amikor ma Caligula kiadott egy parancsot, amit Mira még most is alig tudott elhinni. Tél volt, és mint mindig ilyenkor, sok volt a hiánycikk, az árak pedig magasak. A hús, amivel az amfiteátrumban a következő játékokon szereplő állatokat etették, csillagászati összegbe került. Amikor Caligula ezt meghallotta, elrendelte, hogy a foglyokat dobják oda az állatokna ahelyett, hogy a piacon marha-, bárány- vagy kecskehúst vennének nekik. Caesonia tiltakozott, de hiába. Ma este a vadállatok emberi húst vacsoráztak. Nem, Caligula nem találna semmi kivetnivalót abban, hogy egy erkölcstelen, romlott, kisfiúkat elcsábító férfihoz adja feleségül. Mira más-más okok miatt, de szeretett volna Volpus és Lucas elől elmenekülni, ezért üzenetet küldött a császárnénak, hogy szörnyű fejfájás kínozza, ezért nem tud ma részt venni a lakomán. Így amíg Lucas a császárral volt elfoglalva, kiszökött a teremből, és Claudius szobájába sietett, hogy Lucas érkezését várja. Átkozott, végtelen és gyötrelmes várakozás! Azon gondolkozott, mit tegyen, ha Caligula megparancsolja, hogy menjen hozzá Volpushoz, de úgy tűnt, nem tehet semmit, ha a császár egyszer azt mondja, hogy muszáj. Talán ez lesz az utolsó esélye, hogy Lucast lássa! Miután feleségül ment Volpushoz, haját rövidre nyírták, és elrejtették egy vidéki házban, senki sem fog hallani róla. Valószínűleg Caligulának éppen ez volt a célja. Az utóbbi hónapokban számos tárgyalást tartottak árulás miatt, és a bűnösöket családjukkal együtt kivégezték. Caligula áldozatai közül – gazdag szenátorok, feleségeik és örököseik közül – csak ő volt életben egyedül. Hogy tudna most elmenekülni a csapdából, amit az uralkodó neki állított? Talán nem is kellett volna ezt a találkozót megszerveznie! Ha Lucas még mindig szereti, csak fájdalmat okozna neki, ha látná, hogy úgysem lehet az övé. Talán valami őrültséget követne el, amivel tönkretehetné az új életét, és ami csakis halállal végződhetne számára. – Nem kellene találkoznom vele – mondta hangosan, és csak akkor vette észre, hogy ki is mondta, amikor meghallotta saját hangját. Körülnézett a kis, egyszerű szobában, ahol Claudius dolgozott és étkezett. Senki nem válaszolt, senki nem volt a helyiségben. Csak egy asztal, néhány meglepően rossz szék és egy kényelmesnek tűnő ágy állt ott, melyen Claudius pihent, ha éppen nem olvasott, vagy nem írt. A falban mélyedések voltak, melyekben számtalan kézirattekercs feküdt. Az asztalon gyümölcsöt és bort hagytak ott neki, és egy magányosan égő lámpát. Claudius szolgái mind elmentek már, mielőtt ő megérkezett. Senki nem fogja megtudni, hogy ott volt, vagy hogy elment, mielőtt Lucas megjött, és azt sem, hogy hová ment. Lucas egyszerűen csak egy üres szobát talál majd itt. Visszafojtotta zokogását, és az ajtóhoz szaladt. Kinyitotta, hogy elmenjen… de túl késő volt. Egy magas, ismerős férfi csillogó, kék köpenybe öltözve elállta a kijáratot. Egy elfojtott kiáltással Mira sírva a karjába omlott.

HUSZADIK FEJEZET

– Mira! Mira! – Lucas hangja rekedt hörgés volt. Karjába zárta a nőt, felemelte, és visszavitte a szobába. Gyorsan bezárta maga mögött az ajtót, majd heves csókokkal árasztotta el a száját. Lucas testének illata és tapintása elkábította Mirát, elöntötte érzékeit, megszédítette fejét. Egyszerre örült, és sajnálta, hogy azelőtt jött meg, hogy ő elszökhetett volna. Nem tudott semmit csinálni, csak viszonozni a férfi csókjait, karját a nyaka köré fonni, és hatalmas, izmos testéhez simulni. Lucas csókjai elvették a lélegzetét. Szenvedélyes támadása után, amivel üdvözölte őt, szertefoszlott minden kétsége, hogy talán már nem szereti őt. Nem csókolhatott egy másik nőt ugyanígy, nem kívánhatott mást így, mint őt! A férfi lobogó vágya felizzította az övét is. Később is tudnak még beszélgetni, – gondolta. Most egymásra volt szükségük. Lucas letette Mirát a földre, éhes kezét végigfuttatta ruháján, megfogta mellét, csípője domborulatát, megsimogatta hasát, combját, megmarkolta fenekét, és magához szorította. Mira hozzásimult forró, kemény szerszámához, de nem tudott elég közel kerülni, hogy vágyát csillapítsa. Lucas felemelte, így szinte ráült vesszejére, bár a ruhák megakadályozták egyesülésüket. – Mira… Mira… Mira… – nyögte, és lökéseket végzett. Mira lerángatta magáról stóláját és tunikáját, szenvedélyesen vágyott rá, hogy meztelen bőrük érintkezzen. Lucas csak annyira engedte el, hogy kiszabadíthassa mellét a ruha alól, majd kezébe fogta, újra és újra felemelte Mirát, hogy szájával elérhesse a mellét. Ajka közé vette az egyik bimbót, és szívogatni kezdte, ami csodálatos érzéseket ébresztett fel nemcsak a mellében, de alhasában is. Mira kidomborította mellkasát, hogy még többet adjon magából, mire Lucas a másik mellét is ugyanolyan vadul kezdte szopogatni, mint az elsőt. Mira beletúrt a férfi hosszú, szőke hajába, hozzáért a halántékán futó hideg aranypánthoz, és forró arcát a hideg fémhez szorította. – Ó, Lucas… drága Lucas, mennyire hiányoztál! – Te is nekem, gyönyörű Mira! A férfi letépte a nő maradék ruháit is, még magasabbra emelte, hogy hasát is végig tudja csókolni. Mira segített neki – tenyerével a vállára támaszkodott, miközben Lucas a combját karolta át. Orrát combja találkozásába temette, és mélyet lélegzett, majd meleget lehelt érzékeny testrészére. – Még itt lent is rózsaillatod van – mormolta, miközben gyengéden simogatta szájával, majd nyelvével becézte, ingerelte, s felszította vágyát. – Ne kínozz, Lucas! – suttogta Mira, és a férfi fejét hasához szorította. – Magamban akarlak érezni, az egészet akarom, szerelmem! Túl sokáig voltunk távol egymástól. Ó, mennyit álmodoztam erről a pillanatról, és imádkoztam, hogy újra lássalak! Lucas felemelte fejét. Szemében égett a szenvedély, ahogy Mirára nézett. – Akkor hová akartál menni? És miért sírtál? – Én… én kezdtem már türelmetlen lenni – hazudta Mira, mert nem akarta elrontani szeretkezésüket azzal, hogy Volpusról beszél, és elárulja, hogy kétségbeesésében el akart menni, mielőtt Lucas megérkezett volna. – Azt hittem, valami közbejött, és mégsem tudsz eljönni. – Ha tűzön kellett volna átjönnöm, akkor is jöttem volna… Legyőztem volna egy tucat oroszlánt is, hogy… Mira Lucas szája elé tette az ujját. – Ne beszélj, Brit! Hát nem tudsz jobb dolgot csinálni a száddal és a testeddel? – De igen, és már csinálom is… – válaszolta az nevetve. Odavitte Mirát az ágyhoz, és lefektette. Majd ő is ráfeküdt, de kezén támaszkodott, nehogy agyonnyomja nagy súlyával. Mira szétnyitotta combját, hogy befogadja a férfit, majd egy kicsit felemelte a csípőjét. Miközben Lucas lassan hatolt egyre beljebb, hogy meghosszabbítsa a gyönyört, a nő szemébe nézett, és a nevét suttogta. – Mira… szerelmem… te én vagyok, én pedig te. Az istenekre esküszöm, hogy egyszer férj és feleség leszünk… Mira visszafojtotta a sírást, mert tudta, hogy ez soha nem valósulhat meg, de még nem akarta elmondani neki. Még nem mondhatta el.

– Igen… igen… – nyöszörögte, és forgatta a csípőjét, hogy még többet kapjon a férfiból. Lucas egyszer egy mélyet lökött, majd visszahúzódott, és csókolni kezdte a nő arcát, homlokát, szemhéját és nyakát. Ezután nyelvét a szájába fúrta. Nyelve mozgásával egyszerre csípőjét is mozgatni kezdte. Mira alsótestében a forróság és a nyomás egyre fokozódott. Gyönyör borította el egész lényét. Lucas hátát végigszántották ujjai, és testéhez feszült. A csodálatos nyomás egyre nőtt, és a vágy szinte az öntudatlanságig repítette. A megváltás hatalmas hullámban ömlött végig mindkettőjük testén. Lucas magját Mirába lövellte, majd megmerevedett és felkiáltott. – Mira… Haaah, Mira! Mira néhány pillanatra elvesztette az eszméletét, legalábbis azt hitte. Lassan újra visszatért tudatába a valóság: ziháló légzésük hangja, az olaj lámpa sercegése, füstös szaga beborította összefonódott testüket… az ágyterítő susogása, amint Lucas leszállt a testéről, és melléfeküdt. – Mire gondolsz most? Hirtelen olyan távolinak tűnsz! Mira nem akarta elmondani, nem akarta megtörni a bensőséges, örömteli pillanatot, mégis meg kellett tennie. – Lucas, azt hiszem, hogy a császár feleségül akar adni egy Volpus nevű emberhez. Lucas ujjai megálltak. – Volpus? Ki az? Mira felé fordult, és ránézett. Kék szeméből eltűnt a lágyság, helyette a régi vadság csillogott benne. – Egy undorító, gonosz férfi, aki a kisfiúkat jobban szereti, mint a nőket. Nem tudom, mért kell neki egy feleség, hacsak nem azért, hogy gyermeket szüljön. Amikor az ember elér egy bizonyos kort, csillapíthatatlan vágyat érez, hogy utódokat nemzzen… De azt is szeretné, hogy egy nemes öreg római családfő képét alakítsa ki magáról. Az ő esetében jobb lenne, ha egyáltalán nem nemzene utódokat, pláne nem az én testemből. Lucas visszahúzta ujjait, és birtoklóan Mira hasára tette a kezét. – Ne félj, Mira. A te méhedből ő soha nem fog gyermeket kapni. Hamarabb elmegyünk innen, mielőtt ez megtörténhetne. Mira aggódva figyelte Lucas aranybarna arcát, és észrevette a szeme és szája körüli ráncokat. A napon töltött hosszú idő, ha lehet, még szebbé tette. Bőre az ősi etruszk barnához hasonlított, a hajában megbúvó ezüstszálaktól pedig kék szeme valósággal csillogott. – Hogy érted ezt, hogy hamarosan elmegyünk? Amíg az uralkodó azt akarja, hogy maradjunk, addig egyikünk sem mehet sehová. Ő irányít minket, ő pedig kegyetlen, könyörtelen és háborodott. Ha megtudja, hogy még mindig szeretjük egymást, meg fogja parancsolni, hogy már holnap legyen meg az esküvőm. Kaján örömmel tölti el, ha másokat szenvedni lát. Lucas felkönyökölt, és gyengéden kisimított néhány kócos fürtöt Mira homlokából. – Mira, én már gazdag vagyok. Elvihetlek messzire, ahol a császár soha nem talál ránk. Britannia vár minket. Boldogok lehetünk Britanniában. Ott egyetlen római katona sem találna ránk. De mielőtt elmegyünk, meg akarom ölni Caligulát. Nemcsak azért, hogy ne tudjon keresni minket, felkutatni a szigetet, és megbüntetni, ha ránk talált. Azért is meg kell tennem, mert a becsületem úgy kívánja, hogy megöljem azt az embert, aki így megalázott és rabszolgasorsra juttatott. Britannia, – gondolta Mira. Tehát Lucas még mindig Britanniába vágyik. De ezen most nem ért rá gondolkozni, hiszen sok más megbeszélnivalójuk volt. – De szerelmem, hogy ölöd meg, hogy téged meg ne öljenek? Ha olyan könnyű lenne megölni a császárt, és sértetlenül elmenekülni, akkor Caligula már régen a sírjában feküdne. Nagyon sokan félnek tőle és gyűlölik, de ő hűséges őrökkel veszi magát körül, és mindenkit kivégeztet, akit árulással gyanúsít, vagy aki ellene összeesküvést sző. – Senki sem sebezhetetlen, Mira. A Circusban az én népszerűségem nagyobb, mint az övé. Ha az előtt a tömeg előtt ölöm meg, aki minden győzelmemnél éljenez és ünnepel, akkor az a tömeg

a védelmébe vesz majd. Eltűnök az emberek közt, mielőtt az agyondicsért őrség megmozdulhatna. Sokszor eszembe jut, vajon mennyire hűségesek hozzá az őrök. Lehet, hogy nem mentenék meg olyan sietősen, ahogy azt sokan hiszik. Mirának hirtelen Cassius Chaerea, az őrség parancsnoka jutott eszébe. – Talán igazad van, Lucas, de nem vállalhatod ezt a kockázatot. Most jó életed van. Miért tennél mindent kockára, csak azért, hogy megöld a császárt? Lucas felhorkant. – Miért? Három jó okot mondok neked. Először: az életem semmit nem jelent számomra, ha te nem lehetsz az enyém. Másodszor: attól függetlenül, hogy mit érzek irántad, személyes okom is van rá, hogy gyűlöljem Caligulát. És végül harmadszor: ez a világ sokkal jobb lenne, ha megszabadulna egy olyan embertől, mint Caligula. – Ez árulás, amit mondasz, Lucas! Fulcinius ártatlan volt, mégis a legdrágább árat kellett fizetnie. Mi bűnösök vagyunk, akkor mi mit érdemlünk? – Ezek szerint képes vagy lemondani rólam? – Lucas kék szeme Mira lelkéig hatolt. – Csak azért szervezted meg ezt a találkát, hogy örökre elbúcsúzz tőlem? Mira egy percig habozott, majd mély lélegzetet vett, és egyenesen beismerte. – Igen… Még mielőtt Volpus jött volna, azt hittem, hogy nekünk már nincs több esélyünk. Ha nem Volpus, akkor jön majd más valaki. Nem maradhatok továbbra is távol a császár lakomáitól. Eljön majd a nap, amikor olyan könnyedén ad oda másnak, mint amilyen könnyelműen keresi a saját örömét más nőnél. Meglepő, de ahogy én tudom, eddig hűséges volt Caesoniához, de még mindig nagy örömmel szervez orgiákat a barátainak. És most, hogy Caesonia újra visszatér a társasági életbe, nem lesz rá okom, hogy távol maradiak a lakomáktól. Egy másik férfi ágyába fog kényszeríteni, Lucas! ÉS akkor már túl szennyes és mocskos leszek ahhoz, hogy a tiéd lehessek, még akkor is, ha változnának a körülmények, és lehetséges lenne… Amikor Mira fel akart kelni az ágyról, Lucas visszanyomta, és testével odaszegezte. – Nem, Mira. Te soha nem leszel szennyes vagy mocskos nekem. Ne hidd, hogy hazudok. Azt hittem, már eddig is kényszerítettek, hogy más férfiakkal hálj, mégsem számított nekem. Amit mi megtaláltunk, azt csak mi tudjuk tönkretenni, más nem. Még Caligula sem. Csak mi tudunk véget vetni a szerelmünknek, Mira. Hát nem érted? Mira, ahogy szerelmese szemébe nézett, hirtelen megértette. Nem számított, hogy talán Lucas is más nőkkel feküdt le. Csakis őt szerette. A többi nő – a gyönyörű rabszolganők, a rengeteg rajongó nő – csak szórakozás volt számára, ha egyáltalán örömét lelte bennük. A testét, lehet, hogy kielégítették, de a szívét nem érintették meg… vagy mégis? – Lucas – szólalt meg Mira félénken. – És te? Még egyszer megkérdezem, hogy gondolhatod, hogy feladsz mindent, amit eddig megszereztél? A hírnevet, a dicsőséget, a vagyont, a hízelgő nőket. Lucas a homlokát ráncolta. – Szóval ez zavar téged! A hízelgő nők… Vad történeteket hallottál, és most féltékeny vagy. Nem hiszed el, ha azt mondom, hogy mind hazugság, és hogy az életem semmit sem ér nélküled. – Nem mondtad még, hogy mind hazugság – emlékeztette Mira komoran. – És feltűnően hallgattál is új helyzetedről, mint Róma legközkedveltebb, legirigyeltebb embere. – Hallgass! Mikor tudtam volna beszélni? – Lucas hátradőlt, és fejét ingerülten hátravetette. – Édes istenem! Nem tudom elhinni! Túl hamar egymásnak estünk, nem volt időnk magyarázkodni és hűséget esküdni. De soha nem gondoltam volna, hogy kétségbe vonod a hűségemet! Hogy tehetted, Mira? Én hajlandó vagyok megbocsátani minden viszonyodat azóta, hogy utoljára láttuk

egymást, te pedig hagyod, hogy féltékenység támadjon a szívedben, és belülről mardosson, mint egy lassan ölő méreg, ami végül ellenem fordít. Mira szipogott, majd kicsordult a könnye. – Azt hiszem, most veszekszünk először igazán, Lucas. Bocsáss meg, az én hibám volt! Nem beszélünk róla többet! Nem érdekel, ha tucatnyi gyönyörű nő vár rád. Lucas feltérdelt, és Mira hasára ült, két lába a nő két oldalán volt, csuklóit pedig az ágyhoz szegezte. – De igenis, fogunk róla beszélni. Igen, sok nő van a lakásomban, és még több küldözget nekem ajándékokat, virágot, erotikus verseket… még egy leopárdot is. De én egy ujjal sem értem hozzá egy nőhöz sem, Mira. A testem is csak a tiéd. Megragadta a nő kezét, és saját lába közé szorította. – Ez a szerszám csak a tiéd. Csak a te hüvelyed az otthona. Érezd, hogyan reagál az érintésedre, Mira! Inkább levágom, minthogy más nő is megérintse. Mira könnyein keresztül lenézett oda, ahol keze megmarkolta a férfi szerszámát. És valóban, ez a csodálatos testrész reagált az érintésére. Mirát újra elöntötte a vágy. Ezúttal Lucas gyors, erőteljes mozdulattal hatolt bele. Mira belekapaszkodott, hintázott alatta, és újra élvezni kezdte a csodálatos forróságot és dörzsölést. Vadul, nyersen szeretkeztek, melyben nem volt gyöngédség. Lucas a tulajdonjogát akarta érvényesíteni. Mira sírt és nevetett, amikor megrázkódott a gyönyörtől a férfival együtt, szégyentelenül élvezte heves birtoklását, és szinte belefulladt az iránta érzett szerelembe. Miután lecsendesültek, Lucas lecsókolta könnyeit, és addig tartotta a karjában, amíg szívdobogása helyreállt. Ekkor leszállt róla, és azt ígérte: – Össze fogunk házasodni, Mira! Esküszöm neked. Együtt fogunk megöregedni, és az unokáink majd a lábunk előtt fognak játszadozni. – De hogyan, Lucas? Mondd, hogy lehetséges ez? – könyörgött Mira, és majdnem ismét elsírta magát. Lucas leült az ágyra, és Mirát is felültette. – A Palatinus-fesztivál nemsokára elérkezik. Versenyek is lesznek, amiket meg fogok nyerni. Ha Caligula magától nem ajánlja fel, hogy felmenjek a császári páholyba átvenni a babérkoszorút, akkor én magam fogom kérni. Nem utasíthatja vissza a kérésemet, a tömeg követelni fogja. És abban a pillanatban, hogy a fejemre helyezi a koszorút, én a hasába döföm a tőrömet, és felvágom a testét egészen a szívéig… Ezt a sérülést senki nem éli túl. Mielőtt az őrök közbeavatkozhatnának, bemenekülök a tömegbe, vagy kérem őket, hogy mentsenek meg a katonák dühétől, mivel megszabadítottam a világot egy őrült uralkodótól. – Nem, Lucas, nem! Ebben túl sok a kockázat! Az őrök megölnek, mielőtt elszökhetnél vagy felszólalnál. Nem szabad megtenned! Lennie kell valami más megoldásnak is. – Mira, nincs más megoldás! – Lucas átkarolta a nő derekát, és hosszan, keményen a szemébe nézett, így kényszerítette, hogy fogadja el az elkerülhetetlent. – Vállalnunk kell a kockázatot! Talán az őröket le lehet fizetni. Nem hiszem, hogy annyira szeretik a császárt, hogy visszautasítanának annyi aranyat, amennyit tizenkét év alatt sem keresnének. – Várj! – kiáltotta Mira, mert eszébe jutott valami. Kétségbeesésében örömmel ragadta meg az ötletet. – Talán nem is lesz rá szükség, hogy lefizesd őket… Talán valóban annyira gyűlölik Caligulát, hogy hagynak elszökni. Ha Cassius Chaerea is ott lenne… ő az őrök parancsnoka. Nincs hatalma a germánok felett, de esetleg el tudja intézni, hogy aznap máshová küldjék őket. Ó, Lucas! Cassius talán hajlandó lesz segíteni nekünk! Tudom, hogy a császár kegyetlensége feldühíti, és a parancsoknak a felét sem helyesli, amiket végre kell hajtania. – Beszélsz vele?

– Én? Azt akarod, hogy én beszéljek vele? – kérdezte Mira ostobán, majd szégyenében megrázta a fejét. Lucasnak természetesen nem lesz rá lehetősége, hogy beszéljen vele. Egyedül Mira tud kapcsolatba lépni vele, és meggyőzni őt. – Ha beszélsz vele, ha nem, Mira, én nem várok tovább a fesztiválnál. Ez tökéletes alkalom lesz. Hatalmas tömeg gyűlik majd össze. Ha tovább várunk, akkor lehet, hogy már férjes asszony leszel, mire adódna egy újabb lehetőség. – De… de… jól van, beszélek vele – egyezett bele hirtelen Mira. – Ha azonban Cassius valóban hű az uralkodóhoz, lehet, hogy megemlíti Caligulának a beszélgetésünket. Akkor viszont árulás miatt kivégeznek. – Óvatosnak kell lenned – figyelmeztette Lucas. – Ne mondd meg neki pontosan, hogy mit tervezünk, csak kérdezd meg, hogy neki van-e valami ötlete a császárral kapcsolatban. Mira máris félt. – Nagyon nehéz lesz megtalálni a megfelelő szavakat. – Nekem is nehéz lesz megölnöm a császárt, és elszöknöm, ha ő nem segít! – felelte Lucas. – Semmi sem megy könnyen, Mira. Én mégis kész vagyok vállalni a kockázatot. És te? Mira nem szabadulhatott Lucas égő, kék szemétől, amely őszinte választ követelt tőle. – Én is… ha csak ez az egy módja van, hogy együtt lehessünk. De Lucas, milyen emberek lettünk, hogy ilyen könnyedén szervezzük meg valakinek a halálát? – A te kezedhez nem fog vér tapadni, Mira, csak az enyémhez. – Ez nem igaz. Ugyanolyan bűnös leszek az árulásban és a merényletben, mint te. És én nem így akarok élni, Lucas. Én követni akarom az ács fiának a tanításait, és szeretni az ellenségeimet, nem pedig megölni őket! – Tudnád szeretni Caligulát, azt az embert, aki báránybőrbe öltöztet fel kis gyerekeket, és éhes farkasok elé veti őket? Azt, aki ezreket küld a halálba, csak hogy szórakozzon? Azt, aki a saját lánytestvéreivel feküdt össze, istenné avatta magát, és emberhússal etette az állatait, csak mert az állathús drága? Mira oldalról rápillantott. – Te is hallottál róla? – Egész Róma tud róla, még sincs bátorsága senkinek, hogy megállítsa ezt az őrültet, és bosszút álljon a szörnyű bűnökért, amiket elkövetett. Ha lenne más megoldás a gyilkosságon kívül, azt választanám, Mira, de nincs! Mindketten tudjuk, hogy nincs! Ha sikerül a tervünk, és élve megússzuk az egészet, hajlandó vagyok az ács fiának a tanításai szerint élni, legalábbis hajlandó vagyok megpróbálni. De ha nem szabadítjuk meg a világot Caligulától, akkor erre nem lesz semmi esélyünk. Lucas érvei nagyon meggyőzőek, voltak, de a legmeggyőzőbb maga Lucas volt. Mira semmiféle vallás, filozófia vagy erényesség kedvéért sem tudott lemondani róla. Teljes szívéből azt kívánta, bárcsak anélkül is meg tudná tartani, hogy ölni kelljen, de tudta, hogy ez lehetetlen. Ami a Britanniába való elutazást illeti, még túl korai volt gondolni is rá. Ezzel később is foglalkozhatnak. Ha eljön az idő, hogy döntsenek, minden lehetőséget figyelembe kell venniük. – De Caesoniának és a kis Julia Drusillának ne essen semmi bántódása – mondta Mira, és máris megborzongott a feltételezéstől. – Meg kell szabadulnunk Caligulától, de ők ne szenvedjenek, mert ők nem gonoszok. – Nem teszek ellenük semmit – ígérte Lucas. – Nem valószínű, hogy egyáltalán ott lesznek. Amíg Julia Drussila felnő és férjhez megy, a szenátus fog kormányozni. Ez lesz a legjobb Rómának. Az üldözések befejeződnek a szenátusban, és az egész birodalom megkönnyebbülten sóhajt majd fel. Mira hirtelen jött félelmében remegve Lucasba kapaszkodott.

– Remélem, Lucas, remélem! Kérlek, ne haragudj rám, de annyira félek! Soha nem gondoltam, hogy áruló leszek, és a császár meggyilkolását fogom kitervelni! – A történelem hálás lesz nekünk, Mira. A jövő történészei csak azt nem fogják majd érteni, miért tartott ilyen sokáig, hogy valaki megölje Caligulát. Évek múlva is azon fognak csodálkozni, hogy engedhettük, hogy ilyen kegyetlenségeket és szörnyűségeket műveljen. – Gondolod, hogy majd az emberek a római amfiteátrumokban vagy éppen a most épülő új Colosseumban állva azt kérdezik maguktól, hogy engedhettük, hogy ilyen játékokat megrendezzenek? – kérdezte Mira, és átölelte Lucast. A férfi határozott célja megvigasztalta. – Lehetséges. De nekik is lesznek olyan szörnyűségeik, amik miatt bűnösnek érzik majd magukat. – Kíváncsi vagyok, hogy az ács fiának kultusza megváltoztat-e valamit, és jóvá formálja-e az embereket – suttogta Mira. – Valaminek meg kell érintenie a szívünket, mert ha nem, semmi sem állíthatja meg a gonoszságot. Örökké folytatódni fog. Lucas hátrahajtotta a fejét, hogy Mirára nézzen. – A te Jézusodnak egy dologban igaza volt. Ha valami megváltoztathatja a világot, annak a szeretetből kell fakadnia. A te szerelmed is megváltoztatott engem. Új célt adott az életemnek, visszaadta a reményt… és lerombolta a cinizmusomat. A világon ez a leghatalmasabb erő, sokkal hatalmasabb, mint a gonoszság, és úgy hiszem… Mira átölelte Lucast, és szorosan magához szorította. – Imádkozom, hogy igazad legyen, Lucas. Édes istenem, imádkozom, hogy igazad legyen!

HUSZONEGYEDIK FEJEZET A palota gyermekszobájában Mira a kis Julia Drusilla fölé hajolt, hogy betakarja egy meleg gyapjútakaróval. Egy ideig még a bébi puha, sötét karját simogatta. Olyan édes, csodálnivaló, ártatlan kis lény volt. Szinte lehetetlennek tűnt, hogy Caligula nemzette. Ez volt a vitathatatlan bizonyíték arra, hogy a gonoszokból is származhat jó. Bárki is irányította a világot, még nem mondott le a földről. Ez a gyönyörű csecsemő reményt adott Mirának, hogy talán Rómát még meg lehet menteni – ha Caligula nem rontja el a lányát, mialatt felnő ebben az erkölcstelen házban. Bár ha sikerül a tervük, akkor Caligulának nem lesz rá alkalma, hogy elrontsa a lányt. Ma beszélnie kell Cassius Chaereá-val, emlékeztette magát Mira. Három nap telt már el, de még egyszer sem volt rá lehetősége, hogy beszéljen vele. Félt attól, hogy ő keresse meg, de ha nem találkozik vele, hamarosan muszáj lesz neki felkutatnia. A Palatinus-fesztivál már nem volt messze. Január végén kezdődik, a versenyek pedig január 24-én, hat nap múlva lesznek. Mira a kis emelvényen álló erős, bronzbölcsőre támaszkodva lehajolt, és egy csókot lehelt a kis Julia homlokára. A gyermek aludt tovább, sejtelme sem volt arról, milyen komor gondolatok fordultak meg Mira fejében. Mira felegyenesedett, és arra gondolt, vajon lesznek-e neki is saját gyermekei – aranyhajú, pirospozsgás arcú, kék szemű gyermekek, akik Lucasra hasonlítanak. Ez volt a legszebb álma, a legdrágább reménye, mégsem hitte, hogy megvalósul. Ennek a csöppségnek az apja, egy szörnyeteg állt közte és álmai közt. Ha nem pusztítja el, nem lesz még esélye sem. De olyan sok minden volt, ami balul üthet ki. És bárhogyan is próbálja meggyőzni magát, az akkor is gyilkosság, amit Lucasszal kitervelt. – Mira? Mira, drágám, hol vagy? Ó, hát itt vagy. – Caesonia beviharzott a gyerekszobába, de megtorpant, és lassabban kezdett lépkedni, amikor Mira figyelmeztetően emelte szájához az ujját. –

Alszik? – kérdezte halkan, és lesöpört egy láthatatlan porszemet elegáns kék stólájáról. Mira bólintott. Caesonia bekukkantott a bölcsőbe, elmosolyodott, majd elhúzta onnan Mirát. – Jól van, most pedig gyere velem. A császár téged keres. – De úrnőm, még csak most aludt el! – suttogta hangosan Mira a csendes szobában. – Mi lesz, ha felébred, és sírni fog értem? Tudja, hogy csak én tudom megnyugtatni. – Ez most sokkal fontosabb, Mira. Majd a szolgák vigyáznak rá. – Caesonia az ajtó felé terelte Mirát. A szomszédos szobában egy öreg nő gyapjút font a csecsemő ruhájához. Felnézett, amikor Caesonia Mirát húzva elhaladt a rokka mellett. – Eumachia, vigyázz Juliára! Mira, gyere már… A császár nem fogad el kifogásokat, ha látni akar. Különben is több időt töltesz Julia mellett, mint én magam, és többet, mint bármelyik szolgám. Azt hinné az ember, hogy félsz elhagyni ezt a szobát. Mira nem tehetett mást, követnie kellett Caesoniát ki a gyerekszobából, végig a hosszú folyosón, egészen Caligula tabli-numjáig, mely saját otthoni fogadóterme volt. Mira még sosem volt bent, de egyáltalán nem bánta. Caesoniának igaza volt, félt. Nagyon gondosan próbálta nem felhívni magára Caligula figyelmét az alatt az idő alatt, amíg a palotában lakik. Legtöbbször sikerült is. Vajon most miért akarja látni? Szíve hangosan vert a félelemtől, amikor belépett a széles, tágas terembe, melynek falait gyönyörű színű festmények díszítették. Többnyire a görög mitológiából vett jeleneteket ábrázoltak, de volt köztük néhány kimondottan szerelmi témájú kép is, melyeken istenek és istennők szerepeltek. Az egyikük úgy nézett ki, mint Lucas. Caligula egy ágyon feküdt. Mira idegesen állt meg előtte, és várta, hogy észrevegye. A császár datolyát evett, és csak akkor nézett fel, amikor Caesonia megszólalt. – Drága uram, elhoztam a barátnőmet, Lady Mirát, ahogy kérted. Nyugtasd meg, hogy nincs mitől félnie, mert nagyon elsápadt, amikor meghallotta, hogy látni kívánod. Caligula feltekintett, szája ragacsos volt a datolyától. Nem szólt egy szót sem, csak evett tovább, mintha az egészsége függött volna attól, hogy rendesen megrágja a pépes gyümölcsöt. Szolgák járkáltak ide-oda némán a teremben, és Mira hirtelen megpillantotta Cassius Chaereát, aki a fal mellett állt. Az őr teljes fegyverzetben volt, még bíborszínű köpenye és sisakja is rajta volt. Úgy állt, mint egy szobor, előrenézett a semmibe, és még egy izma sem mozdult meg, nem is nézett Mira felé. Egész nap Caligula fényűző termében van, és a császárt őrzi? – gondolkodott Mira. Ha így van, akkor hogyan lesz alkalma beszélni vele, vagy rávenni arra, hogy segítsen nekik a császár megölésében? – Hát akkor… – kezdte hirtelen Caligula, és apró szeme érdeklődve figyelte Mirát. – Látom, hogy még élsz, Lady Mira. – Már kezdtem azt hinni, hogy meghaltál vagy kővé váltál valahol a feleségem szobájában vagy a gyerekszobában. Sehol nem látlak. Még a csodálatos lakomámon sem vettél részt néhány nappal ezelőtt. Kigyógyultál már a szörnyű fejfájásodból? Vagy hívjam az orvosaimat, hogy megvizsgáljanak? Mira már el is felejtette, milyen rosszul sikerült ürügyet talált ki, hogy távol maradjon a mulatságból. Semmi kedve nem volt ahhoz, hogy megint a császár orvosai vegyék kezelésbe, nyelvüket csattogtassák, mint akkor, amikor először jött a palotába, és vacak gyógyteafőzeteket írtak fel, hogy kikúrálják állítólagos őrültségéből. – Tökéletesen meggyógyultam, Caesar – felelte Mira, és tiszteletteljesen bólintott. – Köszönöm, hogy érdeklődik irántam, de ne aggódjon miattam. Egyszerűen csak szeretem a

csendet, a nyugalmat. A gyermekszoba jobban megfelel nekem, mint az ebédlő, tele zajos vendégekkel és zenészekkel. – Ó, mennyire örülök, hogy ezt hallom! – vihogott Caesar, felült az ágyon, és kinyújtotta ragacsos kezét. Egy szolga rögtön odasietett, hogy vizet öntsön a kezére, melyet egy tálban fogott fel, majd szárazra törölte ujjait egy ruhával. – Szóval te valóban élvezed a büdös, ordibáló kis porontyok társaságát, mint amilyen Julia is… ugye? – Caesar, de hiszen ő még csak egy csecsemő! – kelt Mira azonnal a gyermek védelmére. – Nem lesz mindig büdös és ordibáló, egyébként most sem az. Igen bájos kisbaba, és sokkal jobban élvezem a társaságát, mint némely felnőttét. A csecsemők és a gyerekek minden asszony öröme. Caligula felvonta a szemöldökét. – Hallottad, Caesonia? Ha a csecsemők és a gyerekek minden asszony öröme, akkor te miért unod az anyaságot, és miért akarsz annyira visszatérni csodálatos mulatságainkhoz? Nem szereted a lányunkat? Caesoniát nem hozta zavarba férje kérdése. – Dehogynem szeretem. Te is tudod, hogy úgy imádom őt, mint te. De magányos vagyok nélküled, drágám. Túl hosszú ideig voltam távol inspiráló társaságodtól terhességem hosszú és fárasztó hónapjai alatt. Caesonia közelebb lépett férjéhez, karját a válla köré fonta, és úgy hajolt rá, hogy melle az arcához közel legyen. – Én nem hiányoztam neked, édesem? Caligula észrevette, hogy milyen közel vannak hozzá felesége telt mellei, ezért készségesen beletúrta orrát a nő ruháján keresztül. – De igen – felelte nyöszörgő hangon –, szeretnék már játszani olyan játékokat, amiket kettesben vagy néha közönség előtt is játszottunk. Tudod, hogy hiányoztál, Caesonia. Csak te érted meg legsötétebb vágyaimat, és csak te tudod, hogy mit szeretek… de elég ebből az elterelő műveletből… – hirtelen eltolta magától feleségét. – Lady Mira foglalkoztat most. Megtaláltam számára a tökéletes férjet. Caesonia Mirára ragyogtatta mosolyát. – Már napok óta tudja, ki az, de nekem nem árulta el. Hát nem csodálatos, drágám? Biztos vagyok benne, hogy finom úriember, és nagyon gazdag. Többször emlékeztettem rá, hogy a nő, aki mellettem volt egész terhességem és szülésem alatt, a legjobbat érdemli. – Ó, ő a legjobb! – kiáltotta Caligula. – Kettőjüket egymásnak teremtették, Caesonia. Azt mondtad, hogy gyereket akar. A férfi is. Hát nem éppen most mondta, hogy a gyermek az asszony öröme? – De igen, drágám, te is hallottad – felelte Caesonia, miközben Mira szíve egyre nehezebb lett. Pontosan tudta, kit szánt neki a császár. Már csak az volt a kérdés, hogy mikor akarja megtartani az esküvőt. – Ez a férfi hűséges kebelbarátom – folytatta Caligula. – Akkor sem találhattam volna jobb férjet Lady Mirának, ha az egész hatalmas birodalmat felforgattam volna. Ezt a frigyet az istenek tervezték el. Soha nem gondoltam volna, hogy feleséget akar, de egyszer csak azt kérdezi, kit tudnék neki ajánlani. Én pedig rögtön Mirára gondoltam. Azt mondta, hogy a nőnek gyönyörűnek kell lennie, egészségesnek és termékenynek. Jó családból származzon, és legyen erényes, visszahúzódó, ne olyan, aki szereti a hangos mulatságokat és a színházat, mert vidéken fognak élni, ahol a levegő jobb a gyermekek számára. – Ki az? – kérdezte Caesonia, és türelmetlenségében tapsolt egyet. – Eddig úgy tűnik, tökéletes Mirának. Van könyvtára? És megengedi neki, hogy használja? Caligula gyűrűkkel teleaggatott kezével intett.

– Ó, hát persze, hogy van könyvtára. Mindenkinek van. És ha Mira mintafeleség lesz, biztos vagyok benne, hogy meg fogja neki engedni, hogy használja. – Akkor áruld el végre, hogy ki az! – követelte Caesonia, és Mirára mosolygott. – Kifúrja az oldalunkat a kíváncsiság. – Volpus! – jelentette be Caligula. – Drága barátom, Volpus! Caesonia szeme kikerekedett a döbbenettől. – Volpus! Csak nem az a Volpus, aki kisfiúkat gyaláz meg, és eladja, ha az első szőrszál megjelenik az állukon? – Volpus! A barátom! – mondta Caligula, mintha ezzel tökéletesen megvédte volna. – Vonzónak találja Lady Mirát, én pedig már neki ígértem… így hát, kedves feleségem, ez van! – De… de… – háborgott Caesonia. Láthatóan megdöbbent. – De hát ő egy szodomista! Homoszexuális! Nem adhatod oda Mirát egy ilyen undorító alaknak! – Volpus a barátom! – kiáltotta Caligula, és hátradőlt az ágyon a párnákra. – De biztosíthatlak, hogy tudja, hogyan kell bánni a nőkkel. Ha megkapja a gyerekeket Mirától, kétségkívül békén fogja hagyni. Akkor Mira kereshet egy kedvére való szeretőt, ha annyira megveti férje szexuális hajlamait. – De Caligula! Mira nem szólhat bele, hogy kihez akar férjhez menni? – folytatta a vitát Caesonia. – Igazságtalanság, amit teszel. Többet érdemelne az a nő, aki olyan sokat törődött velem és a kislányoddal a hosszú hónapok alatt. – Nagyon is könyörületesen bánok el egy áruló feleségével, aki maga is gyanúba keveredett! – Caligula ásított egyet, és kényelmesebben helyezkedett el az ágyon. – Ilyen hamar elfelejtetted, hogy a férje, Fulcinius mit próbált meg tenni ellenem? És amit a nő rabszolgája kísérelt meg? Térdre kellene borulnia, és hálát rebegni, hogy ilyen kegyesen bánok vele. Irányába mindig is nagy könyörülettel viseltettem. Ahelyett, hogy elevenen megégettem volna, ahogy terveztem, idevettem magam mellé a palotába, könnyű munkát adtam neki, saját orvosaimmal gyógyíttattam ki az őrültségéből. Nem így van, Lady Mira? Caligula fél könyékre támaszkodott, és vádlóan rászegezte az ujját. – Nem voltam a legkedvesebb, legjószándékúbb uralkodó, akit csak kívánhatsz? Nem folyik ereimben a legfinomabb és legnemesebb nektár? A szolgádat is olyan magasra emeltem, hogy dicsőségénél csak az enyém nagyobb. Felelj nekem, Lady Mira! – Igen, Caesar, igazad van – felelte kötelességtudóan. – Valóban különlegesen bánsz alázatos, értéktelen alattvalóiddal. – Na, ugye! – kiáltotta Caligula megdicsőülten, és nem vette észre az utolsó mondatban rejlő gúnyt. Feleségére mosolygott. – Egyetért velem! Nem tiltakozhat, hogy férjhez menjen ahhoz az emberhez, akit én választok ki neki, és hogy megszülje a gyermekeit. – És ha nem esik teherbe? – Caesonia ingerülten ráncolta homlokát, miközben leült férje mellé az ágyra. – Fulciniusnak sem szült gyermeket, pedig biztosíthatlak, hogy a férfi ugyanúgy vágyott rá, mint barátod, Volpus! – Hah! Nem fogsz meg, Caesonia! – károgott a császár. – Magad mondtad, hogy Fulcinius impotens volt. Egyetlen nőtől sem született gyereke. De Volpust ne féltsd! Olyan kéjsóvár, mint egy fiatal bika, és hajlandó változtatni a szokásain. Nincs kétségem afelől, hogy Lady Mira házasságának első néhány évét háton fekve fogja eltölteni! Volpus biztosított, hogy halandó oda ültetni a magját, ahol végre gyökeret ver. Legalább fél tucat gyereket akar. Persze, én emlékeztettem erre a polgári kötelességére. Minél több utódot nemzeni az előkelő rétegen belül. Tiberiusnak igaza volt, hogy támogatta a nemességet, hogy minél több utódot hozzanak világra. Ha nem tesszük, akkor hamarosan csak a csőcselék marad fenn, hogy benépesítse a birodalmat, és elvegye a hatalmunkat.

– Igazad van, drága uram – értett vele egyet Caesonia vonakodva, és megveregette a kezét. – De örültem volna, ha velem is megbeszéled a dolgot, mielőtt Mirát Volpusnak ajánlod. Szegény, kicsi Mira jogosan fél. Látom a szemén, hogy nem akar hozzámenni ehhez a… ehhez a… bizonyos barátodhoz. Caligula újra vizsgálódva figyelte Mira arcát. – Van bátorságod csalódott lenni, Lady Mira? Gyere közelebb… Na gyere… mondd el, mit érzel igazából. Mira összeszedte minden bátorságát, mert talán ez volt az utolsó lehetőség, hogy rábírja a császárt, hogy gondolja meg magát. Tudta, hogy azt nem mondhatja el, amit valójában érez, de legalább lebeszélheti Volpusról, és nyer vele egy kevés időt. Mi lesz, ha rögtön hozzá akarja adni? – Nem hiszem, hogy valaha is tudnék szeretni egy olyan embert, mint Volpus, Caesar… Könyörgöm, gondolja meg még egyszer, nincs-e valaki más, akihez férjhez adhatna. Az igazat megvallva, egyáltalán nem kívánok férjhez menni. Sokkal szívesebben segítenék a feleségének felnevelni a kis Juliát, vagy a város valamelyik templomában dolgoznék… Igen, nagyon megfelelne nekem, ha csöndes, visszahúzódó életet élhetnék… ha… – Te nemesi származású asszony vagy! – csattant fel Caligula. Szőrös karjait az ágy két szélére dobta, és felült. – A te kötelességed is az, hogy még több felsőbb osztálybeli utódot szülj. Ezért nem adlak soha a felszabadított szolgádhoz, Lucashoz, aki most az én fogathajtóm. A barbárok gyermekei csak barbárok lehetnek, bármennyire is azzal áltatjuk magunkat mi, rómaiak, hogy csak egy tógát kell az emberre adnunk, és máris közülünk való. Ez nem igaz. Egy vacak brit az mindig is csak egy vacak brit lesz, bármit is visel. Éppen ezért nem fogom soha felszabadítani Lucast. Ha erre az óriásra tógát adnék, még veszélyesebb lenne, mint amilyen most. Amennyire isteníti a tömeg, lehet, hogy maga is császár akar lenni. Mira azt gondolta, hogy Caligula már régen elfelejtette, hogy egykor bevallotta szerelmét Lucas iránt, és megesküdött, hogy máshoz nem akar férjhez menni, csak hozzá. De az uralkodó ezek szerint minden szóra emlékezett, és Lucas lehetőségein is gondolkozott… igaza volt, Lucas veszélyt jelentett, bárhol is volt, bármit is viselt. Mindenben kitűnt, amihez csak hozzáfogott. Az ő nevét harsogták férfiak és nők. Róma polgárai gyakorlatilag istenként imádták. Kétségkívül hatalmas vezető vagy politikus válna belőle. Nem, Caligula soha nem szabadítana fel egy ilyen veszélyes embert, mint a szőke, brit óriás, aki úgy nézett ki, mint egy görög vagy római isten. Mira felemelte állát. Mindent meg kell tennie, hogy eloszlassa a császár kétségeit, hogy esetleg még szereti. Ha nem teszi, Caligula talán rajta állna bosszút. – Örülök, Caesar, hogy nem adta nekem Lucast, ahogy szerettem volna – mondta tiszta, nyugodt hangon, mely meghazudtolta belső remegését. – Most már tudom, hogy csak múló szenvedély volt, amit iránta éreztem, nem méltó egy nemesasszonyhoz. De ennek ellenére nem érzek vonzalmat Volpus iránt. Kérem! Nem találna más férfit nekem? – Volpus lesz a férjed! Már eldöntöttem! A Palatinusfesztivállal összekötjük az esküvődet. Január 24én este lesznek a versenyek, és te és Volpus akkor lesztek férj és feleség. Mira nagyot nyelt, és próbálta elrejteni érzéseit. Caesonia szomorúan megrázta a fejét. Hangja beletörődő volt, amikor megszólalt. – Jobbat szántam neked, Mira, de talán Volpus mégsem lesz olyan szörnyű… Iszonyúan gazdag. Mindened meglesz, amit csak akarsz… addig jól fog bánni veled, amíg te is akarsz gyereket, ahogyan ő. Én személy szerint ragaszkodom hozzá, hogy jól bánjon veled.

– Mit gondolsz, talán naponta kétszer meg fogja verni? – mérgelődött Caligula. – Már mondtam neked, hogy odavan Miráért. Csak önkéntesen szét kell tennie a lábát, és Volpus lesz az ő rabszolgája, nem pedig ő Volpusé. – Csak ennyit kell tennie egy nőnek? – búgta Caesonia Caligula combját simogatva. A császár vigyorgott. – Igen, és legyen ügyes a szája és a nyelve… Most pedig mindenki menjen el. Hagyjatok magunkra. A feleségem és én kettesben szeretnénk maradni. Mira már félúton volt az ajtó felé, amikor Caligula utánaszólt. – Lady Mira! Várj egy percet… Ma estére szerveztem egy kis mulatságot, amire Volpust is meghívtam, és amin te is részt fogsz venni. Ott bejelentem az eljegyzéseteket. Elvárom, hogy gyönyörű légy, és bájos, ragyogj a boldogságtól, és légy figyelmes jövendőbeli férjedhez. Figyelembe véve, hogy milyen kegyes vagyok hozzád, ez a legkevesebb, amit megtehetsz… – Kölcsönadom neki az egyik legszebb ruhámat és néhány szép ékszert is az alkalomra – mormolta Caesonia, miközben férje fülét harapdálta. – Így mindig emlékezni fog a rá váró pazar életre egy gazdag, befolyásos római feleségeként… Caesonia ezután még csak rá sem nézett Mirára. Túlságosan lefoglalta az, hogy elcsábítsa férjét. Mira gyomra dühösen összerándult. Milyen könnyen felejtette el a császárné mindazt, amit érte tett. Elviselte bolondságát a terhessége alatt. A vajúdás alatt mellette volt, a homlokát törölgette, és biztató szavakat suttogott a fülébe. Fogta a kezét, amikor szült és fájdalmában sikítozott. Olyan gyengéden és szeretettel gondozta a kis Juliát, ahogy erre egy nő csak képes. Csak az számított Caesoniának, hogy Mira férje gazdag legyen. De akkor hol van a szerelem és a kölcsönös szenvedély gazdagsága? A megosztott álmok, remények, illúziók? Hol van a jog, hogy szabadon eldöntse, kinek a gyermekét hordja majd a szíve alatt? Távozásakor Mira egy pillanatra megállt, hogy megnézze a festményt, amin Lucas hasonmása volt. Először izmos teste, aranyhaja és kék szeme ragadta meg… de az arca nem Lucas arca volt. A festményen lévő alak arcán kéjsóvár, önelégült kifejezés ült, nem az a gyengédség és varázslat, amit ő annyira szeretett Lucasban. Amikor a férfi szeretkezett vele, nemcsak a testét kívánta, hanem a lelkét is. Elhalmozta a szerelmével, és legbelsőbb énjét is átadta neki. A festett alak csak a saját örömét kereste. A fiatal nő akármelyik nő lehetne, a férfi pedig akármelyik férfi. Könnyek öntötték el Mira szemét, amint a durván erotikus jelenet ürességét átérezte. Gyomrát undor kavarta fel. Kirohant a császár fogadóterméből, és sietségében majdnem feldöntötte Cassius Chaereát, aki ugyanakkor távozott. – Cassius! – kiáltotta, és suttogóra fogta a hangját. – Cassius! – Beszélhetnék magával? Az őr körülnézett az előcsarnokban, majd ránézett. – Most nem, úrnőm. A császár küldetést bízott rám. – Ó, értem… talán később beszélhetnénk? A férfi kíváncsian és ugyanakkor távoli ridegséggel nézte őt. – Miről tudnánk mi ketten beszélni? Én vagyok a császár kutyája, akibe alkalmanként örömmel belerúg, maga pedig az édes kis jérce, akit éppen most vetett oda egy éhes farkasnak. – Talán éppen ezt kellene megbeszélnünk – felelte Mira óvatosan. Cassius arcán elmélyültek a ráncok, különösen orra két oldalán. Csillogó sisakja alatt szeme sötét volt, és olvashatatlan. – Nagyon veszélyes lehet, úrnőm. Már az is veszélyes, hogy itt állok, és magával beszélgetek. Mira kihúzta magát. – Bocsásson meg! Legközelebb óvatosabb leszek. – Ha lesz legközelebb… – Cassius kurtán bólintott, majd hátralépett, és a dolgai után indult. Mira, miközben utánanézett, azon gondolkozott, vajon a férfi visszautasította, vagy csak arra figyelmeztette, hogy legyen óvatosabb. Ma este, a lakoma után újra meg kell próbálnia, és ha nem sikerül, akkor holnap meg kell keresnie a férfit. Hasonlata, amivel kettőjük helyzetét leírta,

ugyanazt az elégedetlenséget fejezte ki, amit Mira minden alkalommal érzett benne, amikor találkoztak. Muszáj négyszemközt beszélnie vele, és pontosan megtudni, hogy mit érez a császár iránt, és meddig képes elmenni azért, hogy örökre megszabaduljanak tőle.

HUSZONKETTEDIK FEJEZET – Ah, Mira… milyen édes, kis cukorfalat vagy… – mormolta Volpus, és borgőzös leheletét Mira ruhájába fújta. Kezének izzadtsága áthatolt tunikájának és stólájának finom anyagán. Mira hiába próbált feltűnés nélkül elhúzódni tőle a széles ágyon. Volpus mindenáron meg akarta fogni a fenekét, ezért követte, miközben olyan erősen vájta bőrébe ujjait, hogy Mira biztos volt abban, hogy másnapra tele lesz véraláfutásokkal. – Na, na… – búgta. – Miért félsz ennyire? Nem szégyen az, ha a férfi meg akarja kóstolni a nőt, aki nemsokára a felesége lesz. Mindenki meg fog lepődni itt a teremben, ha nem mutatom ki, mennyire vonzódom hozzád. Mira már egészen az ágy szélén volt. Máshova nem tudott menni, csak a szomszédos ágyra, mely a pazar ebédlőben lévő fél tucat asztal egyike mellett állt. – Kérlek, Volpus… – suttogta Mira kétségbeesetten. – Időre van szükségem, hogy hozzászokjak ehhez az új helyzethez. Csak ma reggel tudtam meg, hogy a császár valóban be akarja jelenteni este az eljegyzésünket. – De most, hogy már bejelentette, és mindenki, hogy úgy mondjam, pihen és szórakozik, nem tudom, miért ne tehetnénk ezt mi is, Mira. Biztosíthatlak, hogy senki nem fog rosszat gondolni rólunk, ha elkap bennünket a hév, és most itt ezen az ágyon tartjuk meg a nászéjszakánkat. Mira megdermedt a rémülettől. – Itt? Most? – nyögte. Volpus lihegve felnevetett, és az ágyhoz szegezte Mirát. Vörös, fényes arca, vastag szája és lelógó állkapcsa undorító volt. Mira keményen nézett húsos, kerek arcába. – Nem hiszem, hogy valóban megteszed, vagy sürgetsz engem, hogy megtegyem – zihálta. – Mint jövendőbeli feleséged, megérdemlem a tiszteletet. – Tiszteletet? – röhögött fel Volpus. – De hát az a legnagyobb tisztelet, hogy kívánlak. Ez a legnagyobb bók, amit egy nő kaphat. Nem vettél még részt a császár kis mulatságain, ha azt hiszed, hogy valakit is érdekel vagy zavar az, ha mi itt ezen az ágyon most játszadozunk egy kicsit. A császár egyenesen el lenne ragadtatva. Az meg különösen izgató, ha közben másokat is látunk vonaglani a gyönyörtől. – Én nem érezném jól magam, Volpus. Nem arra neveltek, hogy élvezzem az exchibicionizmust. Könyörgöm neked a jövőbeli boldogságunk kedvéért, ne kényszeríts, hogy itt és most átadjam magam. Volpus belevájta húsába ujjait, és arca még vörösebb lett. – Lady Mira… ne álmodozz a jövőbeli boldogságunkról. A feleségem leszel, és mindenben kiszolgálsz, amiben csak akarom, bármi is legyen az. Ha megteszed, és gyermekeket szülsz nekem, kedves leszek hozzád. Ez minden. De te nem kérhetsz tőlem semmit. Csak én leszek az, aki kér. Megértetted? Mira összeharapta az ajkát, hogy visszafojtsa a kiáltását. Volpus ujjai kegyetlenül szorították, de senki sem figyelt rájuk, hogy mit csinálnak. Mira szemébe könnyek gyűltek. – Igenis, uram. Hirtelen a férfi elengedte, és simogatni kezdte a helyet, ahol az előbb megcsípte.

– Majd te is meglátod, mennyire értek hozzá, hogy rákényszerítsem a partnereimet, hogy azt tegyék, amit én akarok – mondta halkan. – Nagy gyakorlatom van már benne. Mira a kisfiúkra gondolt, és megborzongott. Ez tetszett Volpusnak. Közelebb húzódott hozzá, és orrát a nyakához tette. – Mmmmm, jó illatod van, Lady Mira… és a hajad is lágy. Talán mégsem vágatom le, ha összeházasodunk. Szeretnéd, ha meghagynám a hajadat? Mira nagy akaraterővel fogta vissza magát, nehogy felsikoltson, vagy ellökje magától a férfit. – Igen, uram… Nem gondoltam rá, hogy valaha is levágatom. – De le fogod, ha én azt parancsolom. Bár nem hiszem, hogy szükség lenne rá. Becsukom a szemem, és úgy jól el tudom képzelni, hogy egy édes kis malacka vagy. Finom kis kocám, akibe beültetem a magomat, hogy új, még érdekesebb kis malackákat szülj. Mirát hányinger fogta el. Csak nem arra gondolt, h… Nem gondolhatott arra, hogy azért akar gyerekeket, hogy… Senki sem lehet ennyire romlott és erkölcstelen! Lassan elfordította a fejét, alázatosan, hogy visszautasítása ne legyen túl feltűnő és sértő. Tekintete találkozott a császáréval. Caligula néhány asztallal balra feküdt tőle. Caesonia elnyúlt mellette, mint egy macska. Úgy tűnt, hogy alszik. Bizonyára túl sok bort ivott, csakúgy, mint Claudius, aki már több mint egy órája kidőlt. De Caligula tökéletesen éber volt. Mirára vigyorgott, majd felemelte poharát, és azzal köszönt a nőnek. Mira végtelen gyűlölettel és undorral nézte, amint felhajtja a bort, leteszi a poharat, kéjesen megnyalja a száját, majd rákacsint. Gyorsan elfordult, miközben Volpus a nyakát nyálazta össze, kezével pedig újra a fenekét markolászta. Áldott Minerva! Mindjárt rosszul lesz! Hirtelen a saját pohara után nyúlt. A gazdag lakoma maradványai – kagyló, saláta, disznóhúsból sütött pogácsa, galamb, töltött fácán és páva, sokféle gyümölcs, mézzel készült ételek – még az asztalon voltak. A maradékok nem voltak étvágygerjesztőek. A bor viszont még jólesett. Jó minőségű Albanum volt, amiből eddig keveset ivott. Most viszont bőségesen fog inni, hogy kizárja tudatából az undorító valóságot, és megnyugtassa felkavarodott gyomrát. Ahogy felemelte a majdnem teli poharat, jobb ötlete támadt. Úgy tett, mintha beütötte volna a kezét az asztalba, és így az egész folyadékot Volpus fejére és saját ruhájára öntötte, arra a gyönyörű stólájára, amit a császárné adott neki kölcsön. Volpus káromkodott egyet, és elhúzódott Mirától, szájának nyoma azonban még mindig ott égett a nő nyakán. – Milyen ügyetlen vagyok! – kiáltotta Mira. – Drága Volpus, nagyon sajnálom! Attól félek, alaposan eláztattalak, és magamat is. Volpus magában szitkozódva lesöpörte arcáról és ruhájáról a bort. Mira meggondolatlanul elszakította a ruhát az ezüstcsatnál, ami a vállánál összefogta, és megtörölte vele a férfi nedves arcát. Egy szempillantáson belül mellettük termett egy rabszolgalány, hogy átvegye a feladatot. Egy száraz, fehér törlővel kezdte felitatni a bort. Mirának így alkalma volt megnézni, mekkora kárt okozott a császárné ruháján, mely halvány levendulaszínű volt, ezüstszállal kihímezve. – Jaj, ne! A császárné gyönyörű stólája csupa bor lett, pedig az eljegyzésünk alkalmából adta kölcsön nekem. Gyorsan a szobámba kell mennem, hogy kivegyem a foltokat, mert különben soha nem jön ki belőle. – Micsoda? Micsoda? – ismételte Volpus, és ködös tekintettel bámult Mirára. – És a te finom tógádon is vannak foltok! – jajgatott Mira. – Ez megbocsáthatatlan tőlem, Volpus! Még soha nem voltam ilyen ügyetlen! Mira úgy tett, mintha a férfiról is le akarná venni a tógát, de Volpus ellökte kezeit.

– Nem! Nem! Hagyd… ennek már úgyis mindegy. Szerencsére van még otthon ugyanilyen tógám. De meg kell tanulnod óvatosabbnak lenni, Mira. Az ügyetlenség alacsony származásra vall, és én nem tűröm el. – Volpus, szörnyen sajnálom! Kérlek, engedd meg, hogy egy időre visszavonuljak. Miután gondoskodtam a stóláról, visszajövök. – Hát… ha valóban a császárné ruhája, akkor gondolom, azonnal ki kell tisztítani. De gyere vissza, Mira. Csak most kezdtem bele a dologba, és pont a legrosszabbkor kell abbahagynom – megmozdította hatalmas, súlyos testét nagy erőfeszítések közepette, majd tógája alá nyúlt, hogy megigazítson egyet s mást. Mira nem kérdezte meg, mire céloz ezzel. Nagyon jól tudta, és elfojtott egy mosolyt. – Szegény, szegény Volpus. Tehetek még valamit érted, mielőtt elmegyek? Kérsz még bort? Szolga… töltsd tele az uram poharát! A lány abbahagyta a férfi tógájának törölgetését, és bort töltött a poharába. Volpus dühösen félrelökte a lányt, és felemelte a poharát. – Csak női szolgák vannak itt ma este? Egy kisfiú sincs? – kérdezte ingerülten. A lány nem válaszolt. Amilyen gyorsan csak tudott, elsietett, csakúgy, mint Mira. – Hamarosan itt leszek, uram – ismételte meg a válla fölött hátranézve, majd kiment az ebédlőből. Miután kiment, megpillantott egy lányt, kezében egy nagy tálca gyümölccsel és borral. – Lány! – szólt neki lágyan. – Várj egy percet. Ismered Volpust, az uramat, Caesar barátját? A lány bólintott. – Igen, úrnőm. Ő az akinek az eljegyzését bejelentette a császár ma este, ugye? És nem ön az a hölgy, aki hozzá fog menni? Most Mira bólintott. – De igen… de hirtelen nem érzem jól magam. Várj itt néhány percig, aztán menj, és mondd meg Volpusnak, hogy ma este már nem tudok visszatérni hozzá. Valami rosszat ehettem, ezért lepihentem, és a szolgák gondoskodnak rólam. – Megmondom neki, úrnőm, ha azt akarja. – Igen, ezt akarom – felelte Mira. – Mondd meg neki, hogy végtelenül sajnálom, és bocsánatát kérem emiatt. Egész este ügyelj rá, hogy mindig tele legyen a pohara. – Igenis, Lady. – A lány tiszteletteljesen meghajolt, Mira pedig szobájába tért, abban a hitben, hogy jó ürügyet talált a távolmaradásra, Volpus biztosan dühös lesz, de nem jöhet utána. Mira szobája a gyerekszoba közelében volt, azon a részén a palotának, ahová a császár vendégei nem mehettek be. Miután odaért, felkeltette Ifidát a szalmazsákról, hogy vegye ki a borfoltokat a császárné ruhájából. Ifidát aznap éjjel többször is felkeltette egy bolond csecsemő, s most morgolódva fogadta az újabb feladatot. – Úrnőm, ez valószínűleg már nem fog kijönni. Miért kérte kölcsön egyáltalán ezt a stólát? A császárné nagyon mérges lesz, ha meglátja. – Ő ragaszkodott hozzá, hogy felvegyem, Ifida – mondta Mira a ködös szemű asszonynak. – Azt akarta, hogy különlegesen szép legyek, amikor bejelentik az eljegyzésemet. – Az eljegyzését! – A fekete hajú, fekete szemű szolga döbbenten nézett fel. – De úrnőm, miért nem szólt Chilónak vagy nekem, hogy férjhez megy? – Ma reggelig én sem tudtam róla. Aztán már nem akartam, hogy más is tudjon a szomorú helyzetemről. A császár egy olyan férfinak ad, akit megvetek. – Ó, úrnőm… nagyon sajnálom. – Ifida azonnal letette a ruhát, és odasietett Mirához, hogy megölelje.

–Tudtam, hogy ez fog történni! Tudtam, hogy előbb-utóbb férjet fog magának választani, és ha az nem a Brit, akkor magának nem kell. Mirát hirtelen elöntötték az érzelmek, amiket eddig elnyomott, és megadta magát a zokogásnak. Hűséges barátja és szolgája karjában kisírta magát. – Szörnyű embert választott nekem, Ifida. Szörnyű, szörnyű embert, aki megszegi a természet törvényeit, hogy a keresztény és zsidó istenek törvényeit már ne is említsem. Ifida néhány percig a karjában tartotta, amíg Mira zokogása el nem csendesült, majd elhúzódott tőle, de kezét még mindig a vállán tartotta. – Úrnőm, talán megszabadulhatna ettől a házasságtól, és elszökhetne valamilyen biztonságos helyre. Talán Chilo és én segíthetnénk önnek. Mira megtörölte könnyes szemét. – Mit értesz ezen, Ifida? Hová mehetnék? Nem beszélt Ifidának a Lucasszal kigondolt tervükről. Kettőjükön kívül senki nem tudott róla. Meg fog menekülni ettől a házasságtól, ezért ostobaság volt sírni miatta. Csak azért sírt, mert felszínre törtek érzései és félelmei. Ifida egy percig habozni kezdett, majd vett egy mély lélegzetet, és kibökte. – Ahogy ön is tudja, úrnőm, Chilo és én a keresztényekkel találkozgatunk a városban… A föld alatti alagutakban, a katakombákban találkozunk, mert megsértjük a császár rendeletét, hiszen nem őt istenítjük úgy, mint minden dolgok urát. Az ács fiának – vagy úgy is mondhatnám, az Isten fiának – követői közt sok barátunk van, akik talán tudnának segíteni magának a szökésben. – Luke is a városban van? – kérdezte Mira izgatottan. – Ő biztosan segítene. – Nem, úrnőm, most nincs itt. De vannak mások, nagyon könyörületes emberek. Egy ideig elrejtenék önt, mondjuk, amíg elszökik a városból. Hogy innen hova menne, azt nem tudom, de sokáig nem maradhat. Túl veszélyes lenne, és a katakomba különben sem egészséges hely. – Nem kellene sokáig a városban maradnom! – nyugtatta meg Mira. Izgalma egyre fokozódott. – Lucas és én, amilyen hamar csak tudunk, elutazunk a hazájába. Reméltem, hogy nem lesz rá szükség, hogy ilyen messze menjek Rómától, de… – Lucas! – visszhangozta Ifida meglepetten és döbbenten. – Úrnőm, én egy szóval sem említettem Lucast! Csak arról beszéltem, hogy maga megszökik. – De én nélküle nem megyek sehová! – felelte Mira, és összeszűkült szemmel nézett ijedt szolgájára. – Tudom, hogy te és Chilo nem helyeslitek, de én szeretem őt, és ha el tudunk szökni Rómából, akkor hozzámegyek feleségül. – Úrnőm, ez lehetetlen! Maga felvehet egy olyan köpenyt, amilyet a szolgák hordanak, és így el tud vegyülni a tömegben. De Lucast az egész birodalom ismeri! Az uralkodó mindent felforgatna, hogy megkeresse, és meg is találná. Csak egy kevés jutalmat kellene felajánlania, és minden boltos, rabszolga, cseléd és római polgár éjjel-nappal az utcákat járná, hogy megtalálja a magas, feltűnő férfit. Hatalmas termetét nem tudja elfedni egy köpeny. – Még a keresztények is? Ők is elárulnák őt egy marék aranyért? – kérdezte Mira. – Úgy, ahogy Júdás elárulta a Mestert? – Ifida megrázta a fejét. – Nem, úrnőm, a keresztények nem. Ők nem árulnák el Lucast… De gondoljon bele, mi történne, ha Caligula megtudná, hogy Lucasnak búvóhelyet biztosítottunk magunk között. Akkor bekövetkezne az, amitől mindig féltünk: a császár megtalálná az ürügyet, hogy beindíthassa gonosz kampányát ellenünk. Ez idáig

sikerült elkerülnünk az uralkodó dühét, de előbb vagy utóbb… Ifida hangja elvéknyodott, és gyámoltalanul intett kezével. Mira pontosan tudta, mire gondol, mert ő is pontosan arra gondolt. A keresztények nem engedhetik meg, hogy felfigyeljenek rájuk. Egyszer úgyis be fog következni, …csak kérlek, Istenem, még ne, most még ne! Talán soha sem kerül rá sor… de így Mira megint ott tartott, ahol elkezdte. Az egyetlen megoldás erre a gyalázatos helyzetre az volt, ha örökre megszabadítják a világot a császártól. Találkoznia kell Cassius Chaereá-val, ahogy megígérte Lucasnak. – Igazad van – sóhajtotta Mira, és újra megölelte szolgáját. – Nem akarom veszélybe sodorni a barátaidat. De Lucas nélkül nincs hová mennem, ahol biztonságban lennék, és megszabadulnék végre az uralkodótól. Életem végéig a katakombákban kellene rejtőzködnöm, amivel az életét kockáztatnám azoknak, akik jó szívvel segítettek nekem. – Nincs valaki igaz barátja valahol a birodalom távol eső részén, aki befogadná és elrejtené? – kérdezte Ifida, és szorosan megölelte Mirát. Mira visszahúzódott, és szomorúan elmosolyodott. – Nincs… Rajtad, Chilón, Claudiuson, Luke-on és persze Lucason kívül nincsenek barátaim ezen a világon. Fulcinius halála után jöttem erre rá. Caesoniában már nem bízhatok meg. Elsősorban a császár felesége, és csak azután az én barátnőm. – Milyen kár, hogy a szülei már nem élnek, és nem tud hozzájuk menni. – Ha még élnének, az lenne az első hely, ahol a császár keresne… A szüleim régi házába se térhetek vissza, se abba a kis vidéki házba, ahol felnőttem. Minden vagyonom a férjemé lett, miután férjhez mentem, és a szüleim is meghaltak. A férjem halála után pedig Caligula elkobzott mindent. Még azt a kis házat is az olívaligetekkel, amit meg akartam tartani. Nincs semmim, Ifida, úgy értem, semmi anyagi természetű vagyonom. – Nagyon sajnálom önt, úrnőm… sajnálom, hogy egy gonosz emberhez kell hozzámennie, és le kell mondania arról, akit a szíve választott. De Chilo és én mindig ön mellett maradunk. Chilo, mivel már szabad ember, könnyen találhatna házat és munkát a városban, de én tudom, hogy nem fog. De nem is akarnám. Elkísérjük önt az új férje házába is. Nem hagyjuk, hogy egyedül legyen! Mira nem árulta el Ifidának, hogy nincs szándékában feleségül menni Volpushoz. Most nem kockáztathat semmit azzal, hogy bárkinek, még a leghűségesebb, legkedvesebb barátainak is elmondjon valamit. – Köszönöm, barátom – suttogta, és megszorította a nő kezét. – Későre jár. Menj, feküdj le, én is azt fogom tenni! – Köszönöm, úrnőm. Ifida arcán az együttérzés és aggódás mosolyával elment, Mira azonban még nem feküdt le, bár nagyon szeretett volna. Helyette fel-alá járkált a szobában, és azon gondolkozott, hogy állíthatná meg Cassiust úgy, hogy senki ne lássa meg őket. Egy-két óra múlva a császár és minden vendége ki fog dőlni az ebédlőben. Senki sem megy haza az éjszakai sötét órák alatt vagy kora hajnalban. Róma utcáin sötétedés után túl veszélyes volt közlekedni. Az ilyen lakomák után a vendégek rendszerint ott maradtak éjszakára, és gyakran ugyanott aludtak, ahol este étkeztek. Mira elhatározta, hogy vár, amíg minden elcsendesedik, aztán visszamegy az ebédlőbe, és elhívja Cassiust a palota egyik sötét sarkába, ahol észrevétlenül beszélgethetnek. A ma éjszaka – vagyis inkább már reggel – lesz az egyetlen esélye. Nagyon körültekintőnek kell lennie. Mindenki tudta, hogy Caligula keveset alszik, és nagyon rapszodikusan. Egész éjjel ébren tudott maradni, és gyakran meg is tette. Csak egy-két órát aludt mindössze, rendszerint hajnal előtt. Cassius legalább addig szolgálatban lesz, amíg az őrségváltásra sor nem kerül, hogy a császár, ha felébred, új arcokat lásson maga körül. Mira akkor szólíthatná le az őrt, amikor kijön az ebédlőből, hogy szobájába

térvén lepihenjen. Ha szerencséje van, olyan korai órában senki nem lesz a folyosón, és csak Cassius fogja látni őt. Egy óra múlva Mira magára vett egy sötétkék köpenyt, és átsietett több sötét folyosón. Elkerülte azokat a helyeket, ahol őrök álltak, és így kerülő úton jutott el végre az ebédlőhöz. Nem ment be, amikor odaért, inkább először óvatosan belesett a terembe. Néma volt minden, ahogy gondolta. Csak néhány lámpa világított. A szolgák már eltakarították a lakoma maradványait, és elmentek. Egy tucat katona – köztük Cassius is – még őrt állt, de a germánok nem voltak a közelben. Caligula mozdulatlanul feküdt Caesonia mellett elnyúlva. A fal közelében Cassius és egy másik katona állt. Miközben Mira figyelte őket, a katona átvette Cassius helyét. Néhány szót váltottak, majd a katona tisztelgett az őrnek, aki most az ajtó felé közeledett. Micsoda szerencse! – gondolta Mira. Éppen időben érkezett, hogy megállítsa Cassiust, amikor az kilép az ebédlőből. A császár ágyához a legközelebb eső fekhelyen mozgolódás hívta fel magára Mira figyelmét. Egy fehér tógás férfi állt fel, és követte az őrt ki az ebédlőből. Mira gyorsan visszaugrott a küszöbről, és elrejtőzött egy oszlop mögött. Szívdobogva várta Cassiust. Az őr és a férfi szinte egyszerre értek az ajtóhoz. – Cassius! – sziszegte a férfi félhangosan. Mira könnyedén hallotta az őr ijedt válaszát. – Ki az? Mit akar? Néhány pillanat eltelt, a férfi csak azután felelt. – Marcus Vinicius vagyok. Miért, ki mást várt ilyen korai órában? – Beszéljen halkabban! – csattant fel Cassius. – Nagy kockázatot vállal, hogy most szólít le, amikor a császár ilyen közel van. – Ugyan már! Egész éjszaka figyeltem. Annyi bort ivott, amennyi egy elefántnak is sok lenne. Napkelte előtt nem fog felébredni, de a többiek sem. Beszélnem kell magával. – Miről? – Tudja, hogy miről! Megteszi egyáltalán, vagy megijedt? – Nem ijedtem meg. Csak a megfelelő alkalomra várok. – Ha sokáig vár, akkor én és azok, akik támogatják magát, már holtan fogunk nyugodni a sírunkban, mert a császár valami szeszélye miatt megöletett minket! De igazán, Cassius… azt hittem, hogy maga a legbuzgóbb közülünk. Mondja, mi volt a mai jelszó? – Piros pofa – jött a tömör válasz. – Piros pofa – röhögött fel halkan a másik. – Napról napra gúnyosabb lesz, nem? El tudom képzelni, milyen sértő lehet magának egész éjjel ismételgetni ezt az őreinek. Hogy kinevethetik a háta mögött! Hirtelen dulakodás hangja és egy nyögés hallatszott. Majd Cassius szólalt meg, hangja halk és fenyegető volt. – Igen, kinevetnek; Marcus Vinicius, de azzal, hogy az orrom alá dörgöli, még nem fogok gyorsabban cselekedni! – Jaj – nyögte Marcus Vinicius –, kitöri a karom! – Akkor mutasson több tiszteletet irántam! Ne felejtse el, ha az uralkodó valamiért hirtelen elfordul magától, akkor engem fog kiküldeni, hogy elintézzem. Nincs kétségem afelől, hogy milyen parancsot fog adni: „essen a saját kardjába”! – Alázatosan kérem, hogy bocsásson meg nekem! Nem érti a tréfát? – Akkor nem, ha a férfiasságom ellen irányul, szenátor úr. Annyi ehhez hasonlót hallottam már, ami egész életemre elég lesz. Mondhatná valaki, hogy az kényszerít rá, hogy áruló legyek, és megöljem azt az embert, akinek a védelmére felesküdtem, hogy nincs humorérzékem.

– Nem bosszantom többet, Cassius… Csak mondjon egy határozott dátumot. A többiek már kezdenek türelmetlenkedni. Valamit mondanom kell nekik. – A Palatinus-fesztivál. Megmondhatja nekik. Vagy közvetlenül előtte vagy a fesztivál alatt fogom elintézni. Hogy pontosan hogyan, és mi lesz benne a maga szerepe, azt majd megtudja. – Jól van. Most, hogy már tudom, amire kíváncsi voltam, jó éjszakát kívánok, és megnézem, milyen komoly a sérülésem. Azt hiszem, kimozdította a vállamat! – Ha megint ilyen vigyázatlan módon közeledik hozzám, rosszabbul is járhat – fenyegette meg Cassius szigorúan. A két férfi elment, lépéseik két különböző irányból hallatszottak. Mira ott maradt, ahol volt, az oszlophoz préselődve, és próbálta megemészteni, amit hallott. Már szervezik az összeesküvést a császár megölésére. Ez azt jelenti, hogy Lucasnak végül mégsem kell megtennie! Hatalmas megkönnyebbülést érzett. Eufórikus öröm lett úrrá rajta. Valahogy értesíteni kell Lucast. Inkább ő maga keresi fel. Könyörögni fog Chilónak, hogy vigye oda hozzá. Minden jó lesz. Ha a császár meghal, már nem kell elszökniük a városból! Lucas, a híres, gazdag fogathajtó feleségül veheti Mirát, és boldogan élhetnek Rómában egész életükben. Talán Lucas még befolyásos politikus is lehet, és a köztársaság visszaállításán dolgozhatna. „Ó, Lucas, szerelmem! – suttogta magában. – Minden sokkal jobban alakul, mint ahogy reméltük.”

HUSZONHARMADIK FEJEZET – Ez az, úrnőm – morogta Chilo, és egy magas falú, háromemeletes házra mutatott, amiben Lucas lakott. – Várjon itt, amíg megnézem, fel tudok-e kelteni egy szolgát, hogy engedélyt kapjunk a belépésre. Mira megragadta a férfi kabátujját, mielőtt elment. – Köszönöm, Chilo, hogy annak ellenére is elhoztál ide, hogy mennyire nem helyesled. Chilo felhorkant. – Szerencsések vagyunk, hogy nem raboltak ki vagy nem öltek meg idefelé. Még nagyobb szerencsénk van, hogy nem zúdult a nyakunkba semmiféle koszos lé, mert az emberek csak úgy kiöntenek az ablakon mindenféle undorító, koszos löttyöt, nem érdekli őket, hogy ki van lent az utcán. Ha ilyenkor az utcán sétál, azzal a saját kezébe veszi életét. – Te és Ifida állandóan ezt csináljátok – emlékeztette Mira a férfit. – Az éjszaka leple alatt szöktök el a találkozóra. – De mi nem az előkelő osztály tagjai vagyunk – felelte Chilo. – Mi már hozzászoktunk, de ön nem. Bárcsak hozhattunk volna egy gyaloghintót vagy egy hordszéket! Még gyalog sohasem járt az utcán, úrnőm, ráadásul nem hajnalban egyetlen lámpa vagy fáklya nélkül. Még mindig azt mondom, hogy ez abszurd és veszélyes. Mindketten hátraléptek, és egy bejárathoz simultak, amikor egy ökrök által húzott társzekér gurult el mellettük, majd követte egy szamár húzta kocsi. Alig egy óra volt még napkeltéig, de az utca nagyon forgalmas volt. Mira már elfelejtette, hogy a császár régen egy olyan parancsot adott ki, hogy a császári eszközökön kívüli egyéb forgalom csak az éjszaka bizonyos óráiban közlekedhet az utcákon, mert nappal akadályozzák őket a gyalogos járókelők. Amíg tudta, Mira kihasználta az alkalmat, és egy könnyű csókot lehelt a szíriai arcára. – Ezért vagyok annyira hálás, hogy mégis elhoztál ide, Chilo. Azonnal látnom kellett Lucast. Nem mondhatom meg, miért, de bízz bennem. Tudod, hogy nem tenném, ha nem lenne ennyire sürgős.

Chilo mélyen és bánatosan sóhajtott. – Remélem, nem akar semmi ostobaságot csinálni, úrnőm. Jól tudja, mit gondolok a kapcsolatáról Lucasszal. Kezdettől fogva halálra van ítélve. – Túl sokat aggódsz, Chilo. Megígérem neked, hogy minden rendben lesz. Most menj, és keltsd fel az egyik szolgát. Nincs sok időnk. Vissza kell érnem a palotába, mielőtt valaki észrevenné, hogy eltűntem. – Jól van, úrnőm. Maradjon itt, ahol a legsötétebb van. Jelezni fogok, ha jöhet. Mira a faajtóhoz simult, és nézte, amint Chilo átvág a macskaköves utcán. Alig látta a feketeségben, bár már szeme régen hozzászokott a sötétséghez. Hosszú volt az út a palotától a Circus Maximusig, majd a kis mellékutcáig, ahol Lucas háza állt. Mégsem volt annyira messze, és Mira azon gondolkozott, miért nem osont ki már hamarabb is, hogy így találkozzanak. A cselédbejárót használták, mert azt nem őrizték annyira. Könnyen kijutottak az álmos őrök mellett, akik azt hitték, hogy egyszerű szakácsok vagy szolgák a palotából. Nyilvánvalóan ki-be jártak itt az emberek. Egy újabb sötétkék köpenyes szolga nem keltett nagy feltűnést. Mira felkészült rá, hogy azt mondja, ő egy prostituált vagy egy táncos, akit a lakomára rendeltek, de nem volt szükség rá. Senki nem kérdezett tőle semmit. Ha tudta volna, hogy ez ilyen könnyű, akkor hamarabb is elszökött volna a palotából, hogy találkozhassanak. Bosszankodva gondolt a sok elszalasztott lehetőségre. Másfelől azonban túláradó érzelmek töltötték meg szívét. Alig tudta elhinni, hogy ilyen jó híreket hoz Lucasnak. Összerezzent a hangra, amikor Chilo bedörömbölt a faajtón, ami a magas falba volt beépítve. – Nyissák ki! – mondta szinte kiabálva. – Lucast, a fogathajtót keresem! Végül egy reteszt eltolt valaki az ajtó felső részén, és egy álmos női hang azt kérdezte: – Ki az? Mit akar? – A császár küldött. Azt mondta, hozzam el ezt a táncosnőt Lucashoz, a fogathajtóhoz. – Még egy nem kell – felelte a nő fáradtan. – És miért ilyen korai órában? – Én nem kérdőjelezem meg az uralkodó kívánságait. Ha parancsot kapok, azt teljesítenem kell, amilyen gyorsan csak lehet. A nő itt van kint. Nyisd ki az ajtót, és engedj be bennünket! – Hol vannak a katonák? – kérdezte a nő. – Katonák szokták elkísérni ide a nőket, akiket a császár küld. Engem is katonák hoztak. – Honnan tudnám, hogy hol vannak a katonák? Én vagyok a tánccsoport vezetője, ami ma este a császár lakomáján táncolt – vitázott Chilo, és azt a történetet mesélte el, amit előzőleg Mirával kitaláltak. – Nekem annyit mondtak, hogy hozzam ide azonnal a nőt, én pedig úgy tettem. Nem engem fognak felelősségre vonni, ha nem engedi be. – Jól van… na… Várjon egy percet. Elhúzom a reteszt. Egy pillanattal később az ajtó kinyílt. Mira nem várta meg, hogy Chilo szóljon neki. Átsietett az utcán, és a férfi előtt besietett a kapun. – Vezess az uradhoz! – mondta az ijedt nőnek, aki a felemelt olaj lámpa fényénél az arcát vizsgálta. Tetőtől talpig végigmérte. – Te sokkal szebb vagy, mint azok a nők, akiket ideküldtek. Mégsem hiszem, hogy sikerrel jársz. Az úr következetesen visszautasít mindent, ami a nőkkel kapcsolatos. Ha arra pályázol, hogy megoszd vele az ágyát, akkor csalódni fogsz. – Nem maradok sokáig – mondta Mira. – Azt parancsolták, hogy csak rövid ideig legyek az úrnál – tette hozzá hirtelen. – Máshol lakom, de olyan gyakran jöhetek, ahogy csak az úr akarja. Ha akarja…

Chilo ijedtében elfojtott egy kiáltást, de Mira nem figyelt rá. Most, hogy már tudja, milyen könnyű, nem habozna újra eljönni, ha a palotában a körülmények lehetővé tennék. – A barátom itt fog várni rám. Jólesne neki egy pohár bor vagy valami más frissítő és egy kényelmes ágy, amíg várakozik. Te pedig vezess az urad szobájához. – Ha ragaszkodsz hozzá… – felelte a szolga kelletlenül. – De még egyszer mondom, hogy valószínűleg el fog küldeni. Én is bementem hozzá egyszer meztelenül, de nem engedte, hogy ott maradjak. A többi nő sem járt több sikerrel, akiket a császár ideküldött. Mira nem állta meg mosoly nélkül, miután meggyőződött róla, hogy a nő csinos, érett és láthatóan mindenre kapható. Chilóra nézett, és szemében ez tükröződött: „Na ugye, megmondtam!” Majd a nő után sietett, Chilót pedig otthagyta. A ház tágas, magas mennyezetű épület volt, már amennyit Mira látott a sötétben. A falfestmények domináns szereplői a lovak voltak, melyből nyilvánvaló volt, hogy ez a ház a császár legjobb hajtójának a háza, bárki legyen is az. Mira és a nő hamar egy gyönyörűen faragott ajtóhoz érkeztek. – Bent van, de bizonyára alszik – mondta a nő Mirához fordulva. – Hogy mostantól mit csinálsz, az már a te dolgod. Én gondoskodom a szolgádról. Van egy kis helyiség az előcsarnok mellett, ha itt végeztél, a szolgádat ott fogod megtalálni. Még a kakas nem is kukorékolt. Visszamegyek, alszom néhány órát. – Mi a neved? – kérdezte Mira. – Ha úgysem maradsz sokáig, akkor miért érdekel, hogy hogyan hívnak? – felelte a nő. – Erősen kétlem, hogy még látjuk egymást a ma éjszaka, vagyis inkább a ma reggel után. Meglátod, el fog küldeni… Férfias szépsége és megjelenése ellenére, néha arra gondolok, hogy talán a fiúkat szereti. De azokat is lett volna alkalma kipróbálni, ő viszont az istállóba küldte őket dolgozni. A fiatal nő bosszankodása újra mosolyt csalt elő Mirából. Megmondhatta volna neki az igazat, de úgy döntött, jobb, ha kétségek között hagyja. Lucas titokzatos marad, akit egy nő sem tud kiismerni. Nagyon jólesett neki, hogy hűséges maradt hozzá, nem mintha kétségbe vonta volna a szavát, de mégis jó volt hallani, hogy ezt egy nő is megerősíti. Szíve csordultig telt szerelemmel és boldogsággal. Alig várta már, hogy felébressze csókjaival. – Akkor jó éjszakát… vagy inkább jó reggelt. – Aludj jól – mondta a fiatal nőnek. – Várj! Nem adnád ide a lámpádat, hogy lássak valamit, ha bemegyek? A nő szó nélkül átadta a lámpát, majd eltűnt a folyosó végén. Csak ezután lépett be Mira a szobába. Lucas a hasán feküdt egy széles ágyon, mely szinte betöltötte a szobát. Lábujjhegyen odaosont hozzá, és óvatosan letette a lámpát egy kis aranyasztalkára. Fejéről levette a köpeny csuklyáját, majd mohón végignézett a férfi félmeztelen testén. Szőke haja csillogott a lámpafényben. Gyönyörű volt. Mind az arca, mind a teste. Csak egy ágyékkötőt viselt, mely szabadon hagyta csodálatos testének többi részét. Micsoda tökéletesség! Semmi nem melegítette a szobát, Lucas saját teste sugározta a meleget. Mira érezte, amikor fölé hajolt és nyakára csókot nyomott. Lucas valamit motyogott, majd elfordította a fejét. Mira megcsókolta a kulcscsontját, melyen enyhe sós ízt és a férfi sajátos illatát érezte. – Menj el – morogta. – Hagyj békén, és menj vissza az ágyadba. – Túl messze lenne, Lucas – felelte Mira lágyan. – És fázom is. Lucasnak egy percig tartott, amíg rájött, hogy ki az. Amikor felismerte a hangot, leugrott az ágyról. – Mira? Sulra, ez nem álom! Tényleg te vagy? De hogyan? Mikor? Mira nevetve kitárta karjait, és szerette volna a férfi testét magára húzni, hogy megfelelő módon köszöntsék egymást. De Lucas nem akarta. Megfogta Mira felső karját, és kartávolságra tartotta maga előtt. – Mit keresel itt? Hány óra van? Édes Sul, még sötét van… Hogy jöttél idáig?

– Chilo hozott el. – Mira az ágyra térdelt, és Lucashoz bújt. – Ó, Lucas, csodálatos hírem van! Nem kell már a császár meggyilkolásával törődnünk. Az őr, Cassius Chaerea és egy Marcus Vinicius már szervezik. – Pszt! – parancsolta Lucas. – Várj egy kicsit! Odament az ajtóhoz, kinyitotta, és miután meggyőződött, hogy senki nincs ott, visszament az ágyhoz. Kék szeme összeszűkült, úgy nézte Mirát. – Honnan tudod? Ki mondta neked? – Senki – felelte Mira, és visszaült a térdére. Rosszulesett neki a férfi durva, gyanakvó modora. Először is egy csókot szeretett volna, és egy meleg üdvözlést. Aztán megbeszélhetik azt, amiért idejött. – Én magam hallottam! Ma, a lakoma után, amit azért rendezett Caligula, hogy bejelentse az eljegyzésemet Volpusszal, az ebédlő előtt vártam Cassiusra, hogy beszéljek vele. Mielőtt elég közel jött volna hozzám, hogy megszólítsam, egy szenátor, Marcus Vinicius, aki gyakran tartózkodik a császár társaságában, megelőzött, és az ő beszélgetésüket hallottam. Úgy tervezik, hogy a Palatinus-fesztivál előtt vagy alatt ölik meg Caligulát. – Tehát ma este bejelentették az eljegyzésedet… és mikor lesz az esküvőd Volpusszal? – kérdezte Lucas. Átugorva a fontos híreket, helyette Mira közelgő lakodalmáról kérdezősködött. Szeme viharosszürke volt, és nem értette Mira, miért olyan dühös. Már mondta, hogy hozzá akarják adni Volpushoz! – A versenyek napján, január 24-én. De nem kell aggódnod miatta. A császár akkorra már halott lesz. Valaki más jóvoltából. – És ha nem? – Hát… biztos vagyok benne, hogy igen. Persze, ha nem… – Mira bizonytalanul elhallgatott, mert annyi ideje még nem volt, hogy erre is gondoljon. – Akkor gondolom, ki kell találnom valami kifogást, hogy miért nem mehetek hozzá Volpushoz. Talán betegséget színlelek. Addig leszek beteg, amíg végre összeszedik a bátorságukat, és megölik Caligulát. – Eljöttél idáig. Kockáztattad, hogy felismernek, nem is beszélve arról, hogy meg is támadhattak volna, mindezt azért, hogy elmondd, ne öljem meg a császárt a versenyek után? Mert majd valaki más megteszi? – Igen… de ez csodálatos hír, Lucas! Megérte azt a kis kockázatot, amit az idejövetelemmel vállaltam. Így már nem kell gyilkosságot elkövetnünk, és az ács fiának a tanításait is megszegnünk. És ami a legjobb, ha a császár már meghalt, nem kell elszöknünk az országból! Összeházasodhatunk, és itt maradhatunk Rómában! Ha megszabadulunk a rajongóidtól, ebben a házban is élhetnénk. A versenyeid hoznának elég pénzt. Kényelmes életünk lenne, Lucas, és ki tudja, milyen magasra emelkedhetsz még a római társadalomban. Ez az, amiért mindig is imádkoztam! – De én nem ezért imádkoztam! – csattant fel Lucas olyan hangon, amilyet még sohasem használt Mirával szemben, még akkor sem, amikor sebesülten, láncra verve a házába szállították. Reakciójától rettegés fogta el Mirát. Belül remegve várta, hogy folytassa, hogy megmagyarázza ezt a váratlan reagálást egy olyan hírre, amitől örvendeznie kellene. Lucas mereven egyik térdére ült az ágyon, megfogta Mira kezét, és a szemébe nézett. A tekintetében tűz égett. – Mira, azt állítod, hogy szeretsz, mégis úgy tűnik, hogy nem értesz meg. Én nem próbálom elkerülni a császár megölését. Én örömmel teszem. Ezt kívánja a becsületem. Nem emlékszel, amikor régen elmondtam neked, hogy amikor elfogtak és Rómába hoztak, egyetlen dolog tartott

csak életben: az, hogy egy napon bosszút állok, és visszatérek hazámba. Hát nem tudod megérteni? A rómaiak az ellenségeim. Mindenki, aki ebben az átkozott városban él, az ellenségem. – Nem mindenki, Lucas! Én nem vagyok az ellenséged, a keresztények sem, és gondolom, a zsidók sem, úgy, ahogy sok százezer ember sem. – Mindenki, aki vérért kiáltott a játékokon, az az ellenségem, Mira. Nem győzhetsz meg ennek az ellenkezőjéről. És arról sem tudsz lebeszélni, hogy megöljem a császárt, csak azért, mert azt hallottad, hogy más is ezt tervezi. Meg akarom előzni őket. Túl sokáig vártam ahhoz, hogy most elszalasszam az alkalmat. – De Lucas, ha szeretsz, nem teszed meg! Gondolod, hogy feleségül akarok menni egy olyan férfihoz, aki élvezi a gyilkolást? – A szavak kicsúsztak Mira száján, mielőtt még átgondolta volna őket. Hirtelen tudta, hogy hibázott. Az sem számít, hogy őszintén és az új hite iránti buzgalomból beszélt így. Lucas hitetlenkedve nézett rá. – Azt hiszed, hogy most nem vagyok bűnös, csak mert még nem emeltem fel a kardomat? De már bűnös vagyok, Mira, ha tettben nem is, de gondolatban igen. Minden ízem a császár halálát kívánja. Számtalanszor elterveztem már a legapróbb részletekig. Hogy kérheted tőlem, hogy bújjak egy római őr pajzsa mögé, és hagyjam, hogy más tegye meg helyettem? Ilyet csak egy gyáva ember tesz. Egész életemben azért edzettem, hogy harcos és hatékony, kegyetlen gyilkos legyek. Ez ugyanúgy a részem, mint a szőke hajam vagy hatalmas izmaim. Azt hitted, hogy egy játék férfit szeretsz, akit úgy kényeztethetsz, ölelgethetsz és utasíthatsz, mint egy nagy vigyorgó, lógó fülű kiskutyát? – Nem, Lucas, tudod, hogy nem így van – tiltakozott Mira, bár valóban más választ várt. – Tudom, hogy bátor és mély érzésű ember vagy. De azt hittem, hogy te is ugyanolyan undort érzel a gyilkosság iránt, mint én. Hát nem te mondtad, hogy miután Caligula meghalt, hajlandó leszel követni az ács fiát? – De nem úgy, hogy elvesztem a férfiasságomat, és feláldozom a becsületemet! Talán csókoljam meg ennek a Volpusnak a kezét, és mondjam neki, hogy szeretem? Hozzád nyúlt ma este, Mira? Édes, intim szavakat suttogott a füledbe? És ha igen, mosolyogjak, és tudomást se vegyek róla? Milyen messzire kell elmennem, hogy megfeleljek nevetséges elvárásaidnak? – Miért csinálod ezt, Lucas? – kérdezte Mira könnyes szemmel. – Azért jöttem ide, hogy veled legyek, jó híreket közöljek, és együtt örüljünk, hogy Caligula örökre eltűnik az életünkből, erre te csak kiabálsz, és kegyetlenségeket mondasz nekem! Azt hittem, te vagy a legértelmesebb, legmegértőbb ember, de úgy látom, hogy kicsinyes vagy, féltékeny és mindezek tetejébe ugyanolyan bosszúálló és vérszomjas. Mira szipogott, és letörölt arcáról egy könnycseppet. – Akár haza is mehetek. Csakhogy már nincs otthonom többé… Azt hittem, az az otthonom, ahol te vagy, de azt hiszem, tévedtem. Nem tudom, miért voltam olyan buzgó, hogy idejöjjek. Bárcsak sohasem jöttem volna! – Mira… Mira… – sóhajtotta Lucas, de nem érintette meg. – Mindig elfelejtem, hogy milyen ártatlan és védtelen vagy. Tudom, hogy kevés időnk volt erről beszélgetni, de azt reméltem, hogy te is el akarsz szökni velem Britanniába. Hidd el, nem olyan rossz ott. Nem lesz olyan nagy luxus, amilyenben mindig is éltél, de ha egyszer hozzászoksz… – Tehát azt gondolod, hogy elkényeztetett vagyok, ugye? – Mira lemászott az ágyról. – Nem hiszed, hogy jó felesége lennék egy ádáz törzsi vezérnek Britanniában. Nem hiszed, hogy van elég bátorságom hozzá, ugye? – kérdezte Mira kihívóan.

Ha megijedsz és remegsz a vér látványától vagy szagától, ha nehezedre esik megölni az ellenségedet, mielőtt az öl meg téged, akkor valóban nincs elég bátorságod – értett egyet komoran Lucas. – A harc az, amivel majdnem minden brit foglalkozik. És ha azt feltételezzük, hogy a rómaiak újra eljönnek, hogy leigázzanak, akkor a jövőben is ezt fogjuk csinálni. Gondold ezt át jó alaposan, Mira. Talán nem is akarsz igazán feleségül jönni hozzám. Talán nem tudod elviselni, hogy itt hagyd drága Rómádat és mindazt, amit képvisel számodra. Nem ismerted még a nehézségeket, az éhséget, a szükséget. Nem aludtál még a kemény földön a csillagok alatt, nem meneteltél napokig anélkül, hogy rendesen fürödhettél volna, csak úgy, ahogy egy patakban lehet. Soha nem vadásztál még az ennivalódra, nem számítottál magadra, hiszen minden kívánságodat szolgák lesték. Mindig is bennem volt, hogy meg kell ölnöm Caligulát, és vissza kell térnem a hazámba. Ebből nem is csináltam titkot. Ha te nem ezt akarod, nem tudsz együtt élni ezzel, akkor nincs közös jövőnk. Én nem tudok itt maradni örökre. Bocsáss meg, Mira, de még érted sem tudom ezt megtenni. – Ó, Lucas – kiáltotta Mira, és kínjában a kezét csavargatta. – Azért értünk el idáig, hogy egy ostoba nézeteltérés miatt váljunk szét? Olyan gyenge a szerelmünk, hogy az első igazi kihívást sem tudja legyőzni? Meg tudom tanulni, amit még nem tudok! Tudok alkalmazkodni az új életkörülményekhez! De amit nem tudok, az az, hogy nélküled éljek. Lucas sután a karjába vonta a nőt. – Mira! Mira! Nem tudok minden kérdésedre válaszolni, de az egyetlen dolog, amiben biztos vagyok, hogy ha Caligula a versenyek napján még élni fog, akkor én ölöm meg. És azután, ha hajlandó vagy, elviszlek haza, Britanniába. – És ha nem vagyok hajlandó? – kérdezte suttogva Mira, hogy próbára tegye a férfit, és megtudja, komolyan gondolta-e mindazt, amit mondott. – Akkor nélküled megyek haza – felelte Lucas. – Ez a kötelességem és a sorsom, Mira. Ez már nem jelentéktelen veszekedés volt, hanem komoly döntés a kapcsolatukról, – gondolta Mira nehéz szívvel. Szomorú tény volt, hogy a szerelmük nem tart örökké. Miért nem beszéltek többet a jövőről? – gondolta bánatosan. Talán mert olyan kétséges volt, hogy lesz-e egyáltalán jövőjük. Úgy fogadták el az örömöket, ahogy találták – egy röpke, csodálatos, értékes ajándékként, ami nem élhet örökké. Most, amikor úgy tűnik, mégis megkaphatják, amire vágytak – összeházasodhatnak, és mindig együtt lehetnek – szörnyű, előre nem látható akadályok tűnnek fel. – Ne gondolj most erre, Lucas! – kérte Mira, és rémülten hozzábújt. – Könyörgöm, ne gondolj most rá! Nem szerethetnénk most egymást ezek nélkül a furcsa bonyodalmak nélkül? Gondoljunk inkább csak a jelenre, és ne a jövőre. – Te voltál az, aki az éjszaka közepén ide jöttél, mély álmomból felkeltettél, és egy teljesen új életet jelentettél be nekem – emlékeztette őt szelíden Lucas. – Nekem megfelelt a régi terv is, kivéve, hogy reméltem, te is szerepelni fogsz benne. Mira testét a férfiéhoz szorította, szégyenkezés nélkül kívánta, és kétségbeesetten szerette volna, hogy elűzze minden rossz érzését. – Nem hagyhatsz el soha, Lucas. Hogy tudnál hátat fordítani ennek? Hozzádörgölőzött, majd ágyékkötőjén keresztül simogatni kezdte lába között. – Soha nem volt és nem is lesz a mi szenvedélyünkhöz hasonló a földön. – Lady – mormolta Lucas zihálva. – Nem tisztességes ez a küzdelem. – Miért kell egyáltalán küzdelem, Lucas? Békét szeretnék… békét, szerelmet, nyugalmat, az otthon, a tűzhely és elsősorban a hálószoba egyszerű örömeit. Ezt akarod te is, vad, heves britem,

gladiátorom, barbárom, hajtóm… katonák, császárok, királyok leendő merénylője. Lucas édes, forró csókjaival vetett véget a szóáradatnak, és a vitájuk már nem volt fontos többé. Később majd újra az lesz. Később majd Mira felidéz minden egyes szót, és azon fog gyötrődni, mennyire különböznek egymástól. De most csak Lucas volt a fontos, és kavargó szenvedélyük.

HUSZONNEGYEDIK FEJEZET – Lady! Lady! Itt van benn? Úrnőm, ébredjen! Mira azt álmodta, hogy Chilo a nevét kiabálja, és az ajtón dörömböl, hogy bejusson a szobába. Túl jól érezte magát, és túl kényelmesen feküdt ahhoz, hogy megmozduljon, ezért csak a szemét nyitotta ki. Rájött, hogy nem álmodott. Chilo valóban dörömbölt az ajtón. A szobában lévő fényből arra következtetett, hogy már jóval elmúlt hajnal. A délelőttben már jócskán benne jártak! Meglepődött, hogy egyedül van – Lucas már nem volt mellette –, majd felült, és a ruhájáért nyúlt. Gyorsan felöltözött, és kinyitotta az ajtót. – Chilo! Hol van Lucas? Miért hagytad, hogy ilyen sokáig aludjak? Órákkal ezelőtt vissza kellett volna mennünk a palotába! – Én magam is elaludtam, úrnőm – felelte Chilo bosszúsan. – Fogalmam sincs, hol van Lucas. Azt hittem, bent van magával. – Ott volt, de már nincs. Menj, és keresd meg, amíg felveszem a köpenyemet. Azonnal indulnunk kell. – Tudtam, hogy nem lett volna szabad idehoznom… – dörmögte Chilo, és elfordult. – A katonák már biztosan faggatják Ifidát, hogy hol lehet az úrnő. – Bízz egy kicsit jobban a feleségedben, Chilo! Ifida jól tudja, hogy kell feltartani őket. Ha esetleg mégis keresett volna már valaki, biztosan tucatnyi jó kifogást talált arra, hogy miért nem hagyom el a szobámat, és miért nem fogadok látogatókat. – A kifogások nem tartják vissza a császárt, hogy elküldje magához az orvosait – mondta Chilo a háta mögött, miközben végigsietett a folyosón. Mira a köpenyét igazgatta magán, és megpróbálta rendbe szedni kócos haját, s közben egyre izgatottabb lett. Már nem tud Lucasszal beszélni, mielőtt elmegy, nincs rá idő, hogy elrendezzék a nézeteltéréseiket, és egyezségre jussanak abban, hogy mit kellene tenniük. Most is félretették a fontos megbeszélnivalójukat a szenvedély kedvéért. Ki tudja, látja-e még újra a férfit? Megpördült, hogy kilépjen a szobából, és majdnem összeütközött az éppen belépő Lucasszal. – Mira! Még mindig itt vagy? Azt hittem, már régen elmentél. – Már régen el kellett volna mennem! Hol voltál? Miért nem ébresztettél fel? – Turbo, a lovászom jött értem nem sokkal pirkadat után. Incitatus, a császár lova különösen viselkedik, úgy tűnik, beteg. Felkeltettelek, legalábbis azt hittem, hogy felkeltél. Felemelted a fejed, és a nevemet mondtad. – Igen? – Mira nem emlékezett rá. – Biztosan túl álmos voltam ahhoz, hogy tudjam, mit csinálok. Mivel visszajöttél, gondolom, a ló jól van. – Ma nem tudna megnyerni egy versenyt, de már sokkal jobban van. – Ahogy Lucas közelebb jött hozzá, Mira észrevette, hogy egy mélykék, gyűrött, izzadt tunikát visel, mely illett a

szeméhez. Más talán vadnak gondolta volna, Mira azonban gyönyörűnek látta. De nem tűnt boldognak, hogy a nő még mindig ott van. – Jobb lenne, ha a lehető leggyorsabban visszamennél a palotába – mondta minden érzelem nélkül. – Reménykedjünk, hogy még senki sem vette észre az eltűnésedet. Nyugalma csak még jobban megtépázta Mira amúgy is kavargó érzéseit. – De Lucas! Semmiben sem állapodtunk meg. Kérlek, ígérd meg, hogy megadod Cassiusnak a lehetőséget, hogy megölje a császárt. Lucas tekintete hideg lett, és kemény. – Nem, Lady. Ezt már megbeszéltük. Ha Caligula még élni fog a versenyek napján, megölöm. Nem fogok várni. Készülj fel, hogy velem szöksz… vagy itt maradsz, ha muszáj. Már mondtam, Mira, be kell töltenem a sorsomat. – És mi lesz az én sorsommal? – csattant fel Mira, mert annyira feldühítette a férfi makacssága. – És Rómáé? Itt kell hagynom Caesoniát és a kis Juliát, hogy elkísérjelek a vad világba? Mindent, amit tudok, és amivel törődöm, áldozzam fel az őrült bosszúvágyad miatt? Itt új életed van, Lucas! Jó életed, élvezed azt, amit csinálsz. Miért kell neked megölnöd a császárt, és elhurcolni engem a senki földjére, ahol még a nyelvet sem beszélem? Eddig a pillanatig nem tudta, hogy ilyen erősek az érzései. Imádta Rómát. Minden hibája és romlottsága ellenére Róma volt a világ leghatalmasabb városa, Britannia pedig csak egy kis távoli sziget, amit állatbőrbe öltözött barbárok népesítettek be. Nem vallott józan észre, hogy Lucas feláldozná a vagyonát, a hírnevét, a szerencséjét – és Mirát – csak azért, hogy visszatérjen arra a sötét, primitív helyre, ahol született. Csak türelmesnek kellene lenniük, és megvárni, amíg valaki más elintézi Caligulát, mert akkor már nem kellene feláldoznia semmit. – Tudtam, hogy ide lyukadunk ki végül. – Lucas hangja furcsán közömbös volt, de szeme palaszínűre változott, s állkapcsán megrándult egy izom. – Valahogy mindig is tudtam. A hazámban, mielőtt foglyul ejtettek, nagy tisztelettel bántak velem az emberek. Mindenki tudta, hogy egy napon én leszek a törzsem vezére, és elpusztítom a többi törzset. Itt Rómában a legjobb esetben egy ügyes fogathajtónak tekintenek, legrosszabb esetben pedig egy alantas rabszolgának, aki csak arra jó, hogy az arénában a tömegek szórakoztatására a vérét ontsa, és meghaljon. De veled mindezek fölé emelkedtem, Mira, legalábbis azt hittem. Új személyiséget találtam, egy szélesebb látókört arra, hogy vezér legyek, amire mindig is vágytam. Megismertem a gyengédséget és az erőt. Felfedeztem a szelídséget és a könyörületet. Az is megfordult a fejemben, hogy talán egyesítenem kellene hazám törzseit ahelyett, hogy harcolok ellenük. Most már látom, hogy ez lehetetlen. Csakúgy, mint az, hogy egy előkelő római asszony igazán szeressen egy rabszolgát. Isten áldjon, Lady. Ne gyere ide többé. Ez lenne a legnagyobb kegyetlenség. Kitépted a szívem, és könyörgöm, ne szórj sót is a sebembe! – Lucas! Azt mondod mindezzel, hogy nem szeretlek eléggé. De te vagy az, aki nem szeretsz eléggé! – Ha a szerelem magasságát, mélységét és szélességét akarod megvitatni, akkor menj és tedd azt a keresztény barátaiddal! Nekem erre se időm, se kedvem. Engem nem feszítenek keresztre a szeretet nevében, mint a te Jézusodat! Az ács fia olyan dolgokat hirdet, amit egyetlen ember sem tarthat be. Túl sokat kíván tőlünk… Még te is, aki olyan mélyen hiszel benne, képtelen vagy feladni mindent a szerelemért. – Lucas! – kiáltotta Mira. Túl döbbent volt ahhoz, hogy többet mondjon. Chilo hirtelen megjelent mellette, és megráncigálta a köpenyét.

– Úrnőm, mennünk kell! Nem maradhatunk tovább… azonnal indulnunk kell! Mira úgy érezte, mintha megfulladna. Nem tudott lélegezni, nem tudott gondolkozni. Kábultan követte Chilót, aki kivezette a szobából, majd a házból. Perceken belül kint voltak a forgalmas utcán. Mira nem vett tudomást a külvilágról, miközben követte Chilót a meredek, kanyargós utcákon a palotáig. Nem figyelt arra, mikor átvezette számos cselédbejárón, s hazug magyarázatokat adott arra, hogy ki ő, és mit keres itt, becsempészte a palotába, majd végül átadta Ifidának. – Hála istennek, hogy itt van, úrnőm! – kiáltott fel Ifida, és levette Mira köpenyét. – Már úgy aggódtam. Már kétszer is érdeklődtek ön után. Először Volpus főrabszolgája jött, majd a császárné szobalánya. Azt mondtam nekik, hogy túl sokat evett és ivott tegnap este, ezért most pihenésre van szüksége… Úrnőm? Jól érzi magát? Betegnek tűnik. Mira nem felelt. Egyszerűen odament az ágyához, lefeküdt, és kábultan a falat bámulta. A versenyek előestéjén, éjfél körül Turbo megint Incitatus istállójába hívatta Lucast. – Uram, nem tudom, mi baja lehet. – Turbo barnásvörös szeme aggodalmasan csillogott. – Éjjelnappal őrzöm, ellenőrzöm az ételét, és csak magát és az istállófiút engedem a közelébe… de mégis valami baja van. Jöjjön, nézze meg. Lucasnak nem kellett több rábeszélés. Az óta az éjszaka óta aggódott a ló miatt, amikor Mira eljött hozzá. Incitatus valóban különösen viselkedett. Az edzéseken mindent beleadott, de nem evett rendesen, gyakran találták fekve az istállóban, és szeme és szőre fakóbb volt, mint máskor. Lucas mégsem tudta az okát ennek a rejtelmes változásnak. Erősen gyanította, hogy valamilyen alattomos, lassan ölő mérget kapott az állat. Nem volt meglepő, hogy a versenytársak gyakran piszkos eszközökhöz is folyamodtak a győzelem érdekében, mint például a mérgezés vagy az ellenfél csapatának elkábítása. Penészes szénát vagy homokot könnyen beadhattak a lónak, esetleg veszélyesebb gyógyfüveket belekeverhettek az ételébe, és még ki sem deríthető, hogy ki volt az. Lucas minden óvintézkedést megtett, hogy ezt elkerülje, de nem zárhatta ki a lehetőséget, hogy valaki kijátszotta az éberségét. Ha Incitatust valóban megmérgezték, akkor kis adagokban kellett adagolniuk a mérget. Nem kellett sok ahhoz, hogy lefaragjanak valamennyit az erejéből, és elvegyék a kedvét, hogy győzzön. A szokásaiban vagy étrendjében bekövetkező legkisebb változás is okozhatja, hogy elveszíti a versenyt – és a vereség Lucas terveinek végét jelentené. Ami Caligulát illeti, tegnap még élt. Ha ma éjszaka nem hal meg, Mirának nem lesz más választása, hozzá kell mennie Volpushoz. Lucas nem hitte, hogy az uralkodó elfogad bármilyen kifogást vagy visszautasítást. Amikor megérkezett az istállóhoz, besietett. A két őr, akik az ajtóban álltak, gyorsan utat adtak neki. – Járt itt valaki? – kérdezte gorombán. – Senki – felelték az őrök. Lucas belépett a hatalmas, lámpák által megvilágított márványistállóba, és a lovat az oldalán fekve találta. Testét vékony izzadságréteg fedte, mintha futott volna, tekintete ködös volt. Amikor meglátta Lucast, felemelte a fejét, felnyerített, megcsóválta a farkát, és megkísérelt felállni, de nem bírt, és visszarogyott. Ez az egyszerű mozdulat is kimerítette. Lucas még nem látta ilyen rossz állapotban. Hirtelen majdnem pánikba esett, torkát elszorította a félelem. Ez a ló volt az egyetlen esélye a dicsőségre és a bosszúra, de egyben a barátja is volt. Időről időre válaszolt biztató szavaira, és új erőre kapott, amikor már maximális erejét is beleadta. Lucas nem engedte, hogy szenvedjen, túl nagy kegyetlenség lett volna, ha így hálálja meg hosszú, hálás, kitartó szolgálatát. Ha kell, inkább elvágja a nyakát, de nem hagyja, hogy szenvedjen, de előtte megtesz mindent, amit csak tud, hogy meggyógyítsa. Letérdelt mellé, fölé hajolt, és fülét az állat széles, fényes hasához tette. Baljós némaság fogadta. Az egészséges belekre jellemző csobogás és morajlás gyanúsan hiányzott.

Végigsimította a ló fényes izmait, majd mind a négy lábát, egészen a patákig. Sehol nem tapasztalt rendellenes melegséget vagy kidudorodást. Bármi baj is volt vele, az a gyomrában és beleiben volt. – Fel kell állítani és járatni – mondta Lucas Turbónak, aki idegesen topogott a közelben. – Ivott vizet? Nem várta meg a választ, gyorsan felállt, és megnézte a vizet a bronzvályúban a sarokban. A víz tetején valami zöldes dolog úszkált. – Hát ez meg micsoda? – kiáltotta dühösen. – Mi, uram? – kérdezte Turbo remegő hangon. – Ez a szemét a víz tetején. – Nem tudom, uram, de Incitatus néha szereti a szénáját a vízbe mártani, mielőtt megeszi. – Cserélje ki a vizet! Merje ki az egészet, súrolja ki a vályút, aztán töltse tele friss vízzel. Honnan jön a víz? – Hát a vízvezetékből, uram. Az istálló mellett lévő oszlopsorban urnákban tároljuk. Azután vödrökkel behordjuk a vályúba. – Mostantól nem így lesz – mondta Lucas. – Vigyáztatok az ételére, de nyilvánvalóan elfelejtkeztetek a vízről. Ezentúl a vízvezetékből hordjátok, és ne tároljátok az oszlopsorban, ahol bárki be tudja szennyezni, aki csak arra jár. És a többi lónál is ugyanígy tegyetek meg minden szükséges óvintézkedést. – Ó, uram, nem is gondoltam. – Ez a probléma! Nem gondolkoztok! Amíg én talpra állítom Incitatust, addig te hozz egy vödör vizet, friss vizet, ne olyat, amit az urnákban tároltok. Ha a lovat megmérgezték, az egyetlen dolog, amit tehetünk, hogy kidolgozzuk a szervezetéből a mérget. Ezt pedig úgy tudjuk elérni, hogy mozgatjuk, futtatjuk. – De olyan rosszul van! – Tedd, amit mondtam! – ordította Lucas, mire a karikalábú kis ember sietett teljesíteni a parancsot. Beletelt egy kis időbe, de Lucas végül rá tudta venni a nagy lovat, hogy lábra álljon. Incitatus, miután felállt, lehajtotta a fejét, oda sem figyelt a jutalmazó veregetésekre és dicsérő szavakra. Lucas körbejáratta az istállóban, és amikor ez sem segített rajta, kivezette az épületből, hogy Incitatus az oszlopsor mellett ügessen oda-vissza. Turbo visszatért egy vödör friss vízzel, amit Incitatus hálásan meg is ivott. Az éjszaka így telt el. Lucas hol járatta és futtatta a lovat, hol noszogatta, hogy igyon. Mire visszavitte az istállóba, újra olyan volt, mint régen. Újra lehetett hallani beleiben a csobogást és a morajlást, és amikor a helyére vezették, mohón nyúlt a friss széna után. Lucas azonban aggódott, hogy az incidens megrendítette az erejét. Csak találgatni lehetett, hogy aznap hogyan fog versenyezni. Miután kora hajnalban visszatért szobájába, hogy felöltözzön a versenyre, úgy érezte, hogy neki magának is alig van ereje. Mira volt az ő ereje, belőle merített energiát, ő adott neki életkedvet. Nélküle – és anélkül, hogy tudná, hogy szereti és bízik benne – gyengének és bizonytalannak érezte magát, úgy, mint Incitatus. Még ha eddig hajlandó is lett volna arra, hogy várjon, amíg mások ölik meg a császárt, most már nem volt más választása, saját kezűleg kellett megtennie. Mira nem fogja tudni rábeszélni Caligulát, hogy halasszák el az esküvőt. Ha az uralkodó egyszer valamit a fejébe vett, attól semmi a világon nem tántoríthatta el. Őrültségének egyik jele volt, hogy nem hallgatott semmilyen érvre. A boldogtalan napok során, amióta utoljára látta Mirát, elég ideje volt a vitájukon gondolkozni, és kétségbe vonni saját álláspontját. Talán túl sokat várt Mirától. Talán a nő mégsem alkalmas arra, hogy egy törzsi vezér felesége legyen Britanniában. Sok mindenen ment keresztül ebben az évben, de ennek ellenére nem ismerte azt az életstílust, amit – remélte Lucas – ugyanolyan lelkesedéssel vár, mint ő. Azt kérte tőle, hogy mindenét áldozza fel, hogy bebizonyítsa a szerelmét. Cserébe ő csak a saját szerelmét tudta felajánlani, és két erős karját, hogy gondoskodjon róla és megvédje. Miután olyan sok hosszú évig távol volt hazájától, nem lehetett benne biztos, hogy meleg fogadtatásban lesz rcsze, ha majd visszatér. Úgy tűnt, kezdettől fogva halálra volt ítélve a szerelmük. Ő ezt mindig is

tudta, mégis ostoba módon fellázadt az igazság ellen, és mindkettőjükre rá akarta kényszeríteni akaratát. Ha ma sikerül megölnie Caligulát, Mira talán úgy dönt, hogy nem megy vele. Ezt el kellett fogadnia – de olyan nehéz volt, olyan nagyon, nagyon nehéz! Szinte a nő megszállottja lett. Ő volt számára az életcél, minden, ami jó, hasznos, örömteli és értelmes volt az életében. A pillanat hevében nem döbbent rá, de amikor először szeretkezett Mirával, és testét az övével egyesítette, azzal a szívét is hozzáláncolta. Minden alkalommal, amikor szeretkeztek – azon a csodálatos napon a fürdőházban vagy a börtönben –, úgy forrt össze testük, mint az olvadt fém. Nem tudta, hol végződik Mira teste, és hol kezdődik az övé. Miért nem érezte Mira is ugyanezt? Ostobának, gyengének és szentimentálisnak érezte magát, amiért ennyire összetörte és megbántotta az, hogy a nő visszautasította őt és a becsületét, mely szerves része volt személyiségének. Mégsem tudta figyelmen kívül hagyni, legyőzni kétségbeesését, keserűségét és végtelen elhagyatottságát. Titkon azt remélte, hogy nem éli túl a merényletet. Ha Mira nem megy vele, rettegett a gondolattól, hogy magányosan élje le élete hátralévő részét. Ha ő vele lenne, minden nehézség és kihívás öröm lenne, boldogan győzné le őket, hogy felépítsen egy új életet kettőjük és leendő gyermekeik számára. De nélküle egyáltalán nem fontos, hogy mi történik vele. Mégsem tudta megtenni, amit kért tőle – várni, amíg az idő és mások gyűlölete végez Caligulával. Kardot ragadott, és ezért – Mira jóslata szerint – kard által fog meghalni. De legalább a becsületéért és a szabadságáért harcolt. Nem mondhat le erről, mert csak így lehet férfi. Miközben felvett egy zöld, aranyhímzéses tunikát, keserű megbánásokkal gyötörte magát. Mira! Nem akartalak megbántani azzal, hogy szeretlek. De azt hiszem, mindkettőnket jóvátehetetlenül megbántottam. Trombitaszó közepette, ami a császár érkezését jelentette, Mira is bevonult a Circus Maximus császári páholyába Volpusszal az oldalán. Amikor Caligula előkelően a korláthoz lépett, fülsiketítő éljenzés hangzott fel. A császár bólogatva fogadta a hízelgő rajongást, majd bíbortógájának végét szabad karjára vetve visszasétált ülőhelyéhez. Mira és Volpus követték őt. Ezen a napon, az esküvőjük napján – ők voltak a császár díszvendégei. Mirát nagyon megviselte a zaj, a feszültség és az izgalom, ezért mély lélegzetet vett, nehogy elájuljon. Minden idegszála megfeszült. Azóta, hogy Lucasszal összevesztek, nem evett és nem aludt rendesen. Ma reggel, mielőtt elindultak volna a császárral a palotából, Caligula megjegyezte, milyen sápadt. Hangosan azon gondolkozott, vajon nem fogja-e ő is lemondani a meghívást, mint felesége, aki egy ilyen fontos eseménykor megbetegedett. Caesonia szokatlan makacsságot tanúsított, ha a férjéről volt szó. Kimerültségre panaszkodott, mivel előző éjszaka többször fel kellett kelnie nyűgös kislánya miatt, mert szegénynek jön a foga. Kereken visszautasította, hogy elkísérje férjét a versenyekre, de azt ígérte, este talán hajlandó lesz csatlakozni hozzá a színházban. Mira megnyugtatta a bosszús császárt, hogy a világ minden kincséért sem mulasztaná el a versenyeket. Volpus ezután odakísérte az őket váró hordszékhez, és közben a fülébe súgta. – Lady Mira, ez a halovány ábrázatod már sokkal jobban tetszik. Arról árulkodik, hogy igyekszel jövendőbeli férjednek a kedvére tenni a hálószobában. Tudod, hogy az élénk, robusztus emberek helyett a sápadt, vékony fiúcskákat szeretem, így most szeretnéd a kegyeimet keresni azzal, hogy nem eszel, és nem iszol rendesen? Mira legszívesebben ott helyben felfalt volna egy zsírtól csöpögő roston sült combot, csak hogy bebizonyítsa, hogy Volpus téved. Ehelyett azonban csak alázatosan így szólt. – Természetesen, szeretnék a kedvedben járni, uram. A nő kötelessége, hogy jövendőbeli férjének kedvében járjon. Volpus tollászkodott, mint egy páva, majd vidáman megtapogatta és

megölelgette Mirát a hordszék elhúzott függönye mögött, miközben továbbra is a nászéjszakájukról és a neki tartogatott örömökről sugdosott a fülébe. Mira tudta, hogy azok nem örömök lesznek, hanem megalázó tettek, és gyűlölte, hogy ilyen jó modorral el kell tűrnie mindezt. Ha nem sikerül a terv, amit Lucasszal kieszeltek, akkor nem marad más választása, mint férjhez menni Volpushoz. Most, hogy belegondolt, a kard jobb megoldásnak tűnt. Volpus a páholy párnázott padjára mutatott, amit Mirának meg kellett osztania vele. Mira azonban Lucast kereste a tekintetével, de sehol sem látta. A hatalmas, frissen felgereblyézett aréna szélesen és üresen terült el a ragyogó kék, téli ég alatt. Amíg a jelre várt, hogy leülhessen, Mira alaposan megnézte a pályát, ahol Lucas élete legfontosabb versenyét fogja futni. A Circus Maximus ötszázötven méter hosszú, száznyolcvan méter széles volt, és könnyen be tudott fogadni kétezerötszáz embert. Mira úgy becsülte, hogy ma is lesznek ennyien. Márványfülkékben szobrok álltak, és lenéztek az aréna két hosszú falára és az egyik lekerekített végére, ahol a nézők ültek. A pálya egyenes végénél voltak az istállók. Innen indult a verseny. A téglalap alakú aréna közepén futó fal a „spina", mindkét végén három-három obeliszk állt. Azon voltak a bronzjelek is, melyek a verseny folyamán azt jelezték, hogy hány kör van még hátra. Egy verseny hét körből állt, ami kilenc kilométernek felelt meg. Általában húsz versenyt tartottak egyetlen nap alatt, de most a császárra való tekintettel mindössze csak ötöt, mert az uralkodó délután színházba is akart menni. A bejáratnál kiírt program szerint az első három versenyt kétlovas fogatok, a negyediket tízlovas, és az ötödiket, a legfontosabbat a négylovas fogatok futják majd. A kiírás szerint az utolsón lesz a legtöbb induló, tizenkettő, ami azt jelenti, hogy különösen veszélyes lesz, ha a spina lekerekített végénél befordulnak a kocsik. Minden fogat azon fog versengeni, hogy minél közelebb maradjon a sarki oszlopokhoz, és így az összeakadó kerekek veszélyes baleseteket okozhatnak. A spina mellett már rengeteg rabszolga várakozott. Azért álltak ott, hogy levigyék a pályáról az összetört kocsikat, a sérült vagy halott hajtókat és lovakat, még mielőtt a versenyzők újra körbeérnek. Sokuknál egy vödör víz is volt, amivel az égő kerekeket locsolták le, mert a tűz mindig nagy veszélyt jelentett. A fogathajtó versenyek mindig rejtettek magukban veszélyes helyzeteket, de Mira biztos volt Lucas tudásában és lovaiban. Ez idáig még senki nem győzte le őket. A legjobb hajtó és a legjobb lovak tökéletes párosát még csak meg sem közelíthették. Néhány percig Mira a férfi teljesítménye miatt érzett büszkeségét ízlelgette. Még sosem mondta neki, hogy büszke rá – döbbent meg hirtelen, és elszégyellte magát, amiért vakon bízott képességében. A páholy sarkában megjelenő bíborszín magára vonta figyelmét. Odafordította a fejét, és meglátta, hogy Cassius Chaerea belépett, és elfoglalta őrhelyét a páholy távoli sarkában. Mostanra a páholyt három oldalról két sor bronzsisakos őr vette körül, de a germán őröknek nyoma sem volt. Mira megkönnyebbülten felsóhajtott. Néhány germán elkísérte Caligula és az ő hordszékét a Circusba, de szerencsére most nem voltak szolgálatban. Talán a visszaindulásig nem is jelennek meg. Mira körülnézett, Claudiust kereste, de egyik közeli páholyban sem látta. A páholyokat a legelőkelőbb római szenátorok és családjaik foglalták el. Claudius csak akkor nem jött, ha beteg volt, – gondolta Mira, és újra aggódni kezdett. Persze az is lehet, hogy Caligula egyszerűen megtiltotta neki, hogy eljöjjön. Dadogása és ideges ügyetlenkedése annyira felbosszantotta a császárt, hogy néha napokig is megtiltotta neki, hogy felséges közelében legyen. Majd többnyire elfelejtette, hogy az ő parancsa miatt marad távol, és panaszkodni kezdett, hogy nagybátyja nem jelenik meg a fontos eseményeken, a császári udvarban. Senki nem tudta, mikor és hol találkozik össze szegény Claudiusszal. Mira már eljegyzése óta nem látta őt. Felhangzott a jel, ami a leülést engedélyezte, és Mira óvatosan leereszkedett a pad szélére. Nagyot nyelt, hogy visszatartsa hányingerét, s közben imádkozott, hogy a keresztény Isten vigyázzon ma rá és Lucasra. A keresztény Isten már egyszer megmentette őket a pusztulástól, akkor talán most is meg tudja tenni. Vagy esetleg elítéli

Lucast azért, amit tenni készül, Mirát pedig azért, mert nem tesz semmit azért, hogy megakadályozza? Mira elhatározta, hogy mit fog tenni, ha Lucas vakmerő merénylete sikerül. Ahogy Caligula holtan összeesik, Cassius Chaerea lába elé veti magát, emlékezteti az őrt az árulására, majd könyörög neki, hogy engedje őt és Lucast szabadon elmenekülni. Aztán ha a férfi még mindig akarja őt, követi bárhová, ahová csak menni akar. Még Britanniába is, ha sehogy sem tudja rávenni, hogy gondolja meg magát. Hogy Lucasnak még mindig szüksége van-e rá, vagy sem, azt majd ráér eldönteni a császár halála után is. Rájött, hogy ő nem tudna a férfi nélkül élni. Igaz, hogy különböző világból származnak, majdnem mindenről más a véleményük, és hatalmas akadályok állnak előttük, hogy egy új élethez alkalmazkodjanak, de Mira hajlandó volt megpróbálni. Ha kell, edényeket is mosogat, hogy bebizonyítsa, szereti Lucast, és képes alkalmazkodni az új életükhöz Britanniában. Mégis szerette volna, ha nem kell elhagyniuk Rómát. Azt kívánta, bárcsak Cassius Chaerea és Marcus Vinicius megölte volna a császárt. Akkor most nem kellene itt ülnie, arra várnia, hogy elkezdődjön a verseny, és azon aggódnia, vajon Lucas túléli-e a merényletet. Bárcsak ne lenne az életükben olyan sok lehetetlen választás. Ahogy Lucasnak is mondta, ő nem akart mást, csak nyugalmat, békét és lehetőséget, hogy jobban megismerhesse az új vallást… de mindenekelőtt Lucast magát. Hirtelen Volpus felugrott mellette, megragadta a karját, és őt is felrántotta. – Állj fel, és üdvözöld a császár színeit! – sziszegte a fülébe. – Nem figyelsz? A felvonulás elkezdődött, és a császár fogata a páholyhoz közeledik. Mira ijedten az arénába nézett. A tömeg éljenzett, és még nagyobb lelkesedéssel köszöntötte a császár színeit, mint magát a császárt. Lent a pályán Caligula színarany kocsiját négy ágaskodó, prüszkölő, csillogó fehér ló húzta, a hajtója pedig Lucas volt. A pompás állatok kantárját egyik kezébe fogta, másikat pedig a császár felé emelte, és római módon köszöntötte őt. Kék szeme azonban Mirát kereste. Nem mosolygott rá, nem is bólintott felé, Mira mégis úgy érezte, mintha tekintete egy kés lenne, mely a szívébe fúródik. Miközben Lucas elhaladt a páholy előtt, Mira csak nézte vágyakozón, félelemmel telve és megrökönyödve. Szája olyan száraz volt, mintha fűrészport nyelt volna. Szíve majd kiszakadt a tüdejéből, olyan hevesen dobogott. Lucas zöld köpenyét fellibbentette a téli szél, és eltakarta arcát, de nem takarta el az aranyszalagot, mely úgy fogta körül a karját, mint egy kígyó. Mira csak nézte megbűvölve, mert újra elképesztette a férfi hatalmas ereje és dicsősége. Lucas harcolt érte, szeretkezett vele, öntudatlanná tette, úgy felszította vágyát, és annyi örömöt adott neki, amennyiről nem is álmodott. De meg is bántotta a büszkeségével, a kétségeivel és hajthatatlan makacsságával. Lucas a rabszolgája volt, de Mirát is a rabszolgájává tette. Ha Mira nem kaphatja meg őt, akkor elhervad és elpusztul, mint a szőlő, ha nem kap napfényt és vizet. Remegve leült, alig figyelte Volpust, aki birtoklóan megfogta térdét. – Nagy fogadást kötöttem a császári fogatra. Ha nyer, gyöngyöket adok neked ajndékba, melyek jól illenek a bőrödhöz és smaragdzöld szemedhez, Mira. Kék stólád gyönyörű, de én inkább úgy szeretnélek látni, hogy karcsú testeden nincs más, csak gyöngyök, melyeket én adtam neked. Még egyetlen szeretőmnek sem adtam gyöngyöket. Nem okoz ez neked örömet, Lady? Gyöngyöket fogsz viselni, ha majd az ágyamba viszlek: a hollófekete hajadban, fehér nyakad körül, csodálatos ujjaidon, a köldöködben… és bárhol, ahova vagy amibe parancsolom, hogy becsúsztasd őket. Mély, rekedt hangon felnevetett, közelebb hajolt Mirához, és képzeletben tovább szőtte egekig szárnyaló perverzitását. Mira távolról hallotta a hangját, mintha egy mély kút fenekéről suttogna obszcén dolgokat a fülébe. Furcsa érzés fogta el, mintha már nem lenne a testében, és nem Volpust hallgatná. Lent volt Lucas mellett a fogaton, a fényes lovakat nézte, és készült a versenyre… a győzelemre… a gyilkosságra… „Ó, Istenem, vigyázz rá! Édes Jézus, őrizd meg őt! Most utoljára, alázatosan könyörgöm neked!”

HUSZONÖTÖDIK FEJEZET

Itt van Mira! – gondolta Lucas, de izgalma hirtelen lelohadt, amikor meglátta, ki van vele. Az a kövér férfi biztosan Volpus, akihez ma este hozzá kell mennie. Lucas válla fölött visszanézett. A császri páholyban mindenki elfoglalta a helyét. A kövér férfi gyakorlatilag Mira ölében ült, és a keze úgy tűnt, mintha Mira térdét fogná. Lucast elöntötte a gyűlölet és a féltékenység, és majdnem eldobta a kantárt a kezéből. Nem mintha számított volna valamit, mivel a verseny szabályainak megfelelően a derekára is oda volt erősítve. Ugyancsak a szabályok miatt aranyövére volt szíjazva egy tőr, hogyha összeütközik egy másik fogattal, vagy ha kiesik a kocsiból, el tudja vágni a kantárt, hogy kiszabadíthassa magát. De a tőr más célt is szolgált: a császárt és talán Volpust is megöli vele, ha úgy hozza a helyzet. Ahogy a menet megkerülte a spinát, Lucas combizmai begörcsöltek a feszültségtől. Ha Incitatus nem fut jól, akkor nem lesz alkalma megölni Caligulát és Volpust. A ló a szokásos izgalommal és izgatottsággal toporgott, de Lucas nem tudta, milyen állapotban van. Az a legfontosabb, hogy milyen hamar fogy el az ereje – már az első kör után, vagy csak a hetedik után. Mint máskor, Incitatus most is a vezető helyet foglalta el – legbelül –, ahol ereje, kitartása és bátorsága egyszerre összetartotta és inspirálta is a többi lovat. Ahova Incitatus ment, a többiek követték bátran, harcolva, hogy tartsák az iramot, amit diktál. Miután Lucas visszatért az aréna távolabbi végébe, átvezette fogatát a sassal díszített fa boltív alatt, hogy átadja a pályát az első verseny résztvevőinek. Turbo és néhány szolga sietett felé, hogy átvegyék a lovakat, Lucas pedig leugrott a kocsiról. – Járasd meg őket, aztán hagyd pihenni – utasította Turbót. – Adj nekik vizet, de szénát ne! Időben itt leszek a versenyre. – Nem marad itt, hogy megnézze a többi versenyt, uram? – kérdezte Turbo homlokát ráncolva. A kis karikalábú ember láthatóan nem helyeselt, hogy Lucas eltér a szokásos rendtől. – Nem megyek messze – nyugtatta meg Lucas, és a hosszú alagút felé indult, mely a nézőtér alatt húzódott. Gyorsan végigment a sötét folyosón, majd kiért egy kis elkerített részhez a pálya lekerekített végénél álló fal mögött. Ez volt az egyik olyan hely, ahová a szolgák az ütközések után behúzták a holttesteket és a széttört kocsikat. Mivel a versenyek még nem kezdődtek el, most még üresen állt, és kitűnő rálátást nyújtott a császári páholyra. Nem látta a fő vendégeket, köztük Mirát, de az őröket igen. Nem voltak ott a germánok, figyelte meg megkönnyebbülve. Akkor akarta megnézni a páholyt, amikor elvonult előtte, de Mira és a mellette álló férfi elvonták a figyelmét. A távolság, amit a páholyból az elkerített részig kell átugrania, kb. két testhossznyi volt. Számára ez nem jelentett gondot, tökéletes menekülési lehetőség volt. Mirának azonban életveszélyes. Eltörheti a lábát, kificamíthatja a bokáját, vagy még rosszabb is történhetne vele. Meg kell fognia, amikor leugranak, hogy tompítsa az esését. Nem a legjobb megoldás, de nincs más lehetősége. Meg tudja tenni. Meg fogja tenni. Az alagút a leggyorsabb és legrövidebb út a menekülésre, Incitatus pedig várni fogja az istállóban. Megmondja Turbónak, hogy oldozza ki a másik három lovat, de Incitatust hagyja befogva, hogy végigmehessen a szokásos dicsőséges körúton Róma utcáin, miután a babérkoszorút a fejére tették… Ezúttal azonban nem lesz dicsőséges körút, sem babérkoszorú. Helyette vér és halál, majd káosz és zűrzavar. Amikor a tömeg felmorajlott, jelezve, hogy megkezdődött az első verseny, Lucas visszasétált az istállóba, ahol Turbo még mindig a távozása miatt morgolódott.

Lucas nem nézte a versenyt, inkább lovaival társalgott. Halk szavakat suttogott nekik, fényesen csillogó testüket dörzsölgette és vakargatta, elmondta nekik, mennyire fontos a mai győzelem. Elsősorban Incitatushoz beszélt, aki – mint rendszerint – most is a legintenzívebben figyelt, miközben Lucas anyanyelvén beszélt hozzá. A csődör nagy, sötét szeme értelmesen és együttérzően csillogott. Néhányszor orrával megütögette Lucas mellkasát, mintha megszidná, amiért izgul. Mert Lucas valóban izgult, és ezt nem tudta eltitkolni érzékeny barátja elől. A ló közelebb állt hozzá, mint a testvére, de még egy testvérért is aggódik az ember, ha ártalmas dolgot eszik. Incitatus lehet, hogy nagy volt és bátor, de mégiscsak csont, vér és izom – és éppen olyan sebezhető, mint egy ember. Mint maga Lucas. A trombitaszó a délelőtti utolsó versenyszámot jelezte, mire a startvonalnál felsorakozott tizenkét csillogó fogat, melyek mindegyikét négy-négy ágaskodó ló húzott. Mira könnyen felismerte Lucas kocsiját, mivel a tizenkettő közül csak az övé előtt állt négy fehér ló, azonkívül csak az ő kocsija készült színaranyból, mely élesen elütött a többi aranyozottól. De ha ezek nem is lettek volna, akkor is a magassága és lovai kantárján a zöld toll egyértelműen jelezték volna helyét a többiek között. A felvonulás után felvett egy bronzsisakot és bronzból készült csuklóvédőt, hogy megvédjék, ha elesik. Nála azonban nem volt ostor, és annak sem látta szükségét, hogy a kantárt rángassa, nehogy lovai ki ugorjanak a rajt előtt. Az ő fogata tökéletesen tisztában volt az illemmel, míg mások lovai ágaskodtak, felnyerítettek, táncoltak, és több esetben el is mozdultak helyükről. A pillanat feszültsége kézzelfogható volt. A nézőtér elcsendesedett, csak egy-egy nyerítést és a hajtó halk, csitító szavait lehetett hallani. Amikor minden fogat felsorakozott, Caligula a korláthoz lépett, és gyűrűs kezében feltartott egy fehér vászonkendőt. Várt egy kicsit, hogy még jobban fokozza a feszültséget, majd lassan elengedte a kendőt. Amikor leért az arénába, a nézők kiabálva talpra ugrottak. A fogatok megindultak a pályán, s a színek egybeolvadtak. Mira elvesztette szem elől Lucast, majd újra megpillantotta, amint előretört, átvette a vezetést, és a császári páholy felé vágtatott. – Kitűnő! Lucas már az élen van! – kiáltotta Volpus Mira mellett, és vidáman összedörzsölte a kezét. – Már szinte hallom, ahogy csörögnek az aranyak a pénzesládámban! Mirát egy pillanatra meglepte, hogy milyen könnyedén használja Volpus Lucas nevét. Nehéz volt arra gondolnia, hogy egész Róma ismeri az ő szerelmét, és a múltban már számtalanszor látták versenyezni. Csak neki volt új ez az élmény. Izgalmában ujjait csavargatta, és félt a pályára nézni. Mindenki Lucast biztatta – nevét állandó kórus zengte Mira pedig azon imádkozott, hogy ne érje őt semmilyen szörnyű baleset. Amikor a fogatok a páholy előtt vágtattak el, Mira nem tudott nem odanézni. Lucas ezúttal nem nézett rá, csak a versenyre figyelt, és az első kanyarra a spina körül. Mira hunyorgott, hogy jobban lássa a versenyzőket a felvert poron keresztül. Hogy tudja mind a tizenkét fogat bevenni azt a veszélyes kanyart? A válaszra hamar fény derült. Sehogy. Katasztrófa sújtott le a spina közelében. Még onnan is, ahol Mira ült, világosan látszott, hogy a hajtó nem fogja tudni tartani a helyzetét, amint a többi kocsi körbevette. A külső kerék hozzáért a sarokoszlophoz, és a fogat a mellette futó kocsira dőlt. Hangos reccsenés jelezte, hogy a fa darabokra tört. Mindkét fogat összetört, hajtóik kirepültek, és az irányítatlan lovak egymásnak mentek. Az ütközés kezdetén Lucas az előnyös belső helyet foglalta el. Mira nem látta, amint élre tört, mivel a spina mögött eltűnt, de a másik oldalon ülő tömeg hangos kiabálásából arra következtetett, hogy ismét elöl van. Amíg a versenyzők eltűntek, a baleset maradványait gyorsan eltakarították a pályáról. Meglepő módon mindkét csapat ló sértetlen maradt, és legalább az egyik hajtó a saját lábán tudott távozni. Néhány pillanattal később a két bronz el közül – melyek a köröket jelölték – egyet az állvány másik oldalára helyeztek át, és a fogatok ismét megjelentek

Mira látóterében. Lucas még mindig vezetett, de már alig volt előnye. Kívülről erősen közeledett egy csodálatos csapat pej ló. Fekete sörényük, farkuk és lábaik fénylettek a napsütésben, miközben megpróbálták átvenni a vezetést. – Tartsd az előnyöd! – kiáltotta Volpus, és idegesen talpra ugrott. – Ne engedd, hogy a kék átvegye a helyed! Caligula mozdulatlanul ült, mint egy kőoszlop, izmai rosszallóan megfeszültek. – Ez még csak a második kör – dünnyögte. – Rengeteg ideje van még, hogy visszanyerje előnyét. Hagyja, hogy a kéknek elfogyjon az ereje, amíg ő tartalékolja a sajátját az utolsó körre. – De ez nem megszokott! – tiltakozott Volpus. – Lucas mindig szeret hamar az élre törni, gyors ütemet diktálni, és a célig megtartani vezető helyét. Nem ő dicsekszik mindig azzal, hogy a lovai nem nyelik le a port, amit más ló felver előtte? – Talán új terve van – csattant fel Caligula. – Amivel még jobban elképeszt és szórakoztat minket. Ajánlom, hogy új terve legyen, mert ha veszít, könnyen egy karón találhatja magát felnyársalva ma délután! Mira rettegve megmerevedett. Az egyetlen, amit nem várt, hogy Lucasnak azért forog kockán az élete, mert elvesztette a versenyt, és nem azért, mert megnyerte, és megölte a császárt. Szédülni kezdett, és majdnem elájult, ezért ismét becsukta a szemét. Amikor kinyitotta, a tömeg kiáltása egy újabb balesetet jelzett. Egy csodálatos összhangban lévő fogat fehér lábú és fehér orrú lovait kiszorították a külső falhoz, amikor befordult, hogy elkezdje a harmadik kört. A hajtó a falhoz csapódott, a lovak közül kettő pedig a fájdalomtól felnyerítve elesett. Szolgák ugrottak le a falról, és a helyszínre siettek, hogy eltakarítsák az útból a sérült fogatot. De újabb tragédia fenyegetett. El tudják-e vinni, mielőtt újra körbeér a többi hajtó? A szolgák megragadták a rémült lovakat, és megpróbálták levonszolni őket a pályáról, de az elesett állatok nem tudtak felállni. Egy fényes fehér lábszárcsont állt ki az egyik ló véres lábából. Amíg Mira felkavarodott gyomorral nézte a jelenetet, az egyik szolga elvágta a ló nyakát, tíz másik pedig köteleket csavart a testére, és megpróbálta elhúzni. Mivel Mira nem figyelt a versenyre emiatt a döbbenetes tragédia miatt, készületlenül érte a fogatok hirtelen megjelenése, amint elkezdték a negyedik kört. Lucas már nem vezetett. A pej színű lovak fogata az élre tört, Lucas mögött pedig egy fekete fogat erősen feljött. – Az átkozott! Mi van vele? – Volpus magánkívül volt. – Zeusz nevére, mi az ördögöt művel? Háromezer szeszterciust tettem rá! – Mi az a pénz, nekem a jó hírem függ tőle! – felelte Caligula. Felállt, kezével tölcsért formált szája elé, és azt kiáltotta: – Ostorozd meg a lovakat, te ostoba! Miért nincs ostor annál az idiótánál? Vigyázz! Nekimész annak a döglött lónak! Mira talpra ugrott, és eltakarta a szemébe vágó fényt, mely a spináról tükröződött vissza. Tényleg úgy tűnik, hogy Lucas nekimegy a tetemnek, melyet a szolgák megpróbáltak levonszolni a pályáról. Sajnos, nem volt annyi idejük, ezért eldobták a köteleket, és két oldalra elfutottak a szekerek elől. A holttest ott maradt Lucas előtt. A két másik kocsi két oldalról kikerülte az akadályt, de Lucasnak pont az útjában feküdt. Elkanyarodni már nem volt idő, nem maradt más választás, csak az ugrás. A fogat felemelkedett a levegőbe, Lucas kis híján kirepült belőle, de valahogy sikerült megkapaszkodnia és megtartania egyensúlyát. Biztató szavakat kiabált a lovaknak, hogy gyorsítsák a tempót. Ezzel a manőverrel ismét átvette a vezetést, mire Caligula és Volpus boldogan felnevettek. – Kötélből vannak az idegei! – károgta a császár. – Még sohasem láttam ilyen hajtást. Ez az ember félelmetes. – Ezért olyan kiváló hajtó, Caesar, megérdemli az ön pompás lovait – felelte

Volpus elégedetten. Lucas az ötödik és hatodik körben is megtartotta első helyét. De akkor hirtelen a nagy fehér ló ereje hanyatlani kezdett. Léptei csökkentek és rendszertelenné váltak. A császár majdnem ugyanakkor vette észre, mint Mira. – Valami baj van Incitatusszal! – kiáltotta Caligula. – Húzza a jobb mellső lábát! Jupiterre, megbotlott! Mira visszatartotta a lélegzetét, amíg a ló helyrejött és folytatta a futást – de léptei már nem voltak összhangban a többi lóval. A négy ló már nem futott folyamatos, kecses, tökéletes összhangban… Lassult az iramuk. Mira látta, hogy Lucas próbálja biztatni őket, beszél hozzájuk, gyengéden meghúzogatja a kantárt, de közben két versenytársa is elhúzott mellette, és a maradék hat fogat is felzárkózott a harmadik helyen futó mögé. Incitatus, bár kimerültnek és elkínzottnak tűnt, mégis elszántan próbálta felvenni a korábbi iramot. Hamarosan a négy ló ismét egyszerre futott. A kanyar felé közeledve a hat fogat elé kerültek, de az elöl futó két kocsi még messze volt. Lucas olyan közel ment a sarokoszlophoz, hogy a kereke majdnem hozzáért, és majdnem az történt vele, ami az első körben a másik fogattal. Miközben elhaladt az oszlop mellett, egy szolga ráöntött egy vödör vizet a füstölgő kerékre. Ezután Lucas eltűnt a spina mögött. – Átkozott spina, eltakarja előlem a versenyt! – panaszkodott Caligula, és felpattant, hogy felalá járkáljon a korlátnál. – Jobban kell megtervezni a Circust. A közepére nem szabad spinát tenni, mert eltakarja a kilátást! – Talán a császári páholyt a fordulóba kellene tenni – javasolta Volpus. – Bár azt hiszem, onnan sem látna többet, mint innen. A lovak mindig vagy ön felé, vagy öntől távolodva futnának. Mira elviselhetetlennek találta a feszültséget. Belülről remegett, miközben az istállók előtti kanyart figyelte. A célvonal a páholy előtt volt, a szolgák pedig egy fehér szalagot feszítettek ki a pálya szélességében. Az, aki átszakítja, az lesz a győztes.Hatalmas kiabálás hangzott fel, amikor feltűnt a harmadik élen futó fogat. Fej fej mellett haladtak. Lucas volt középen. A két szélső hajtó ostorral csapkodta a lovakat, úgy, hogy a hangot még a tömeg kiabálása ellenére is hallani lehetett. Csak Lucas nem ütötte a lovakat. Minden figyelme rájuk irányult, ahogy előrehajolva biztatta őket. A lovak füle hátrahajolj hallgatták, mit mond a hajtójuk. Úgy tűnt, hárman egyszerre érnek célba. Volpus kiabálva, sikítozva a korláthoz rohant. Caligula öklét felemelve kiabált, biztatta Incitatust. Mira nem mozdult a helyéről, csak imádkozott, de hogy miért, maga sem tudta. Aztán hirtelen az egyik fekete ló megbotlott, és kiesett az ütemből. Lucas és a másik fogat repült a cél felé. Lucas biztatására Incitatus nekilódult, és orrával a célszalag felé nyúlt. Három másik orr követte. Lucas fogata egy orrhosszal előbb szakította át a szalagot, mire a tömeg felugrott, kiabált, és egymást átölelve éljenzett. Alighogy beértek a célba, és Lucas rádöbbent, hogy nyert, Incitatus megremegett. A mozdulat végighullámzott testén és a kantáron. A csődör kiesett az ütemből, társai egymás után vesztették el a ritmust. Lucas megpróbálta korrigálni, de nem tudta biztonságosan lelassítani az iramot, amíg a többi kocsi el nem haladt mellette. Szörnyű, hörgő hang ütötte meg a fülét. Incitatus nem szabályosan lélegzett. Lucas válla fölött hátranézett, de nem látott senkit maga mögött, az utolsó fogat most haladt el mellette balra. Rettegés hasított a szívébe, miközben ügetőre, majd sétára fogta vissza a tempót. Incitatus társai jól lélegeztek, ritmikusan emelkedett és süllyedt oldaluk, de Incitatus úgy hörgött, mint egy eltört fújtató. Oldala rendszertelenül hol felemelkedett, hol lesüllyedt, miközben teste néha megrándult, megborzongott és megremegett. Izzadság fedte testét, besötétítette fehér szőrét. Fejét lehajtotta, miközben egyfolytában remegett és rázkódott. Megöltem őt! – gondolta elkínzottan Lucas. Túl

sokat kértem tőle, és nem bírta a szíve. A bűntudat keserűen égette lelkét. Győzni akart, hogy bosszút állhasson, de közben elpusztította a legtökéletesebb állatot, melyet csak ismert. Övéből kivette a tőrt, hirtelen elvágta a kantárt. A többit a kocsihoz kötötte, Incitatusét pedig kezében tartva leugrott a fogatról, és odaszaladt a lóhoz. A csődör gyászos tekintetet vetett rá, miközben remegve állt, képtelen volt egy lépést is tenni. Lucas lelkéből mély nyögés tört fel, és fejét az állat izzadt nyakához simította. – Incitatus, bocsáss meg… Nagyon sajnálom, meg kellett volna állnom, amikor először megbotlottál. De helyette én többet akartam, mint amennyit egy embernek joga van kérni egy bátor, hűséges baráttól. A tömeg minden oldalról éljenzett, de Lucas nem figyelt rájuk. Az ostobák nem tudták, de ő már igen, Incitatus soha többé nem fog versenyezni. Szerencsés, ha még egy óráig életben marad. Turbo hirtelen ott termett mellette, szalmahaja felállt, és sárgán csillogott a napfényben. – Uram, mi baj van? Mi történt? Olyan gyorsan jöttem, ahogy csak tudtam. – Megöltem őt – felelte Lucas. – Többet kértem tőle, mint amennyit adni tudott, de mégis megadta, és most… – Száraz zokogás tört fel a lelkéből, és nem tudta befejezni a mondatot. Amikor a ló megingott, Lucas leoldotta róla a szíjat, és intett Turbónak, hogy vezesse el a többit. – Nem lehet, hogy haldoklik. Ő Incitatus, a császár bajnoka, a világ legpompásabb lova! – De haldoklik. – Lucas hajthatatlan volt. – És sem te, sem én, sem senki nem tehet már semmit, hogy megmentse. Vidd a többi lovat az istállóba, és hűtsd le őket. Turbo sápadtan, összeszorított szájjal megragadta a legközelebbi ló kantárját. Miközben elvezette őket, a lovak felnyerítve tiltakoztak, hogy a vezérük ott maradt. Incitatus megpróbált visszanyeríteni, de csak egy halk, megtört hang tört fel a torkából, mely mély, rekedt sóhajban végződött. Lehajtotta fejét a homokba, mintha azt nézné, elég kemény-e, hogy megtartsa súlyát, ha lefekszik. Majd térdben behajlította mellső lábait, és lassan lerogyott Lucas lába elé. A tömeg végül rájött, hogy mi történt, mire hihetetlen és megdöbbent kiáltások hangzottak fel. – Incitatus! – Ezernyi hang a ló nevét kiabálta. – Incitatus! Incitatus! Incitatus! Lucas még sohasem sírt – akkor sem, amikor elfogták és börtönbe vetették –, ezért most sem, legalábbis kívülről nem látszott. Térdre rogyott a ló mellett, és karját remegő nyakára tette. Amikor az állat oldalra dőlt, fejét ölébe vette, hogy ne úgy haljon meg, hogy feje a forró homokba ér. Fülébe zúgott a ló nehéz légzése, miközben felnézett a császári páholyba. Caligula nem nézett rá, Cassius Chaereára, az őrre figyelt, aki komor arccal mondott neki valamit. A császár mellett állt Mira, mellette pedig a kövér férfi. Mira arca fehér volt, mint egy halotté, a kövéré pedig vörös, mint a rák. Most kellene felmennem, és megölnöm Caligulát, gondolta Lucas. De nem tudta otthagyni Incitatust, hogy magában, idegenekkel körülvéve haljon meg. Lesz még rá idő később, amikor már mindennek vége, hogy felmenjen, és engedélyt kérjen, hogy felmehessen a falba rejtett lépcsőkön is. Amikor felér, megöli az őrültet, akinek győzelemittassága ehhez az új tragédiához vezetett. Csak Lucas nem vádolta Caligulát a ló értelmetlen és ostoba halála miatt. Ő saját magát okolta érte. Annyira győzni akart, hogy nem figyelt a figyelmeztető jelekre, és képességeinek határán túl hajtotta a lovat. Azért akart annyira győzni, hogy megölhesse Caligulát. Bármelyik másik versenyen inkább lelassított volna, vagy kiállt volna a versenyből, de nem hajtotta volna halálra legjobb lovát. Caligula a korláthoz lépett, és lenézett rá, majd csendre intette a tömeget. Amikor az emberek elhallgattak, a császár kiáltása az egész arénában hallatszott.

– Lucas, a fogathajtó! Mi baja van a lovamnak? Nem látok rajta sérülést. Miért fekszik a földön, és zihál, mint egy öreg szamár, amelyik túl nehéz terhet cipelt? Lucas nem állt fel, úgy válaszolt. Addig nem fog felállni, amíg Incitatus ki nem leheli a lelkét. – Túlterhelt a szíve és a tüdeje. Haldoklik, Caesar. Az utolsó versenye volt a mai. – Haldoklik! – vágott közbe Caligula. – Nem lehet! Mit tettél vele? Állítsd fel, és járasd! Ha meghal, téged vonlak felelősségre! – Örömmel adnám oda az életemet, ha megmenthetném vele, Caesar – felelte Lucas. – De attól félek, soha többé nem fog felkelni. – Ugyan! Nem hiszem el. – Caligula utálkozva intett a kezével. – Ő Incitatus! És a legjobb korban van. Hagyd, hogy pihenjen néhány percig, hogy kifújja magát. Aztán fel kell kelnie, hogy átvegye a koszorúját. Te is Lucas, a legkiválóbb fogathajtóm, pompás teljesítményt nyújtottál ma. Ma feljössz a páholyomba, hogy átvedd a babérkoszorút… és ma este egy különleges lakomán fogsz részt venni, mely a barátaim esküvője is lesz egyben. Egyikük régi ismerősöd… Akkor majd a páratlan győzelmedet is meg fogjuk ünnepelni. Lucas némán megrázta a fejét a császár végtelen közömbösségén és érzéketlenségén. Halála pillanatáig Caligula azt fogja hinni, hogy az egész világnak parancsolhat, és mindenki azt fogja tenni, amit ő akar. Azt sem tudja felfogni, hogy a lova itt fekszik és haldoklik. A saját halálát sem fogja elfogadni, csak az utolsó pillanatban? – Igenis, Caesar – felelte Lucas. – Adjon egy percet, és boldogan felmegyek a páholyába, hogy átvegyem a babérkoszorút. „És átadjam neked is” – gondolta magában. Megtört szívvel nézett le Incitatusra. A csődör már valamivel könnyebben lélegzett, de tekintete ködös és távoli volt. Lucas fényes, izzadt nyakát simogatta, beletúrt ezüstös sörényébe. Anyanyelvén vigasztaló és nyugtató szavakat suttogott neki. Szinte érezte, ahogy a ló ereje hanyatlik, és az élet lassan elszökik testéből. Incitatus lába hirtelen ügető mozdulatokat utánzott, mintha még mindig versenyezne… gyorsabban, mint bármely más ló… gyorsabban, mint a szél… gyorsabban, mint a gondolat vagy az ima. Caligula hangja feldördült a páholyban. – Egy rövid szünetet tartunk, amíg a lovam visszanyeri az erejét. Hamarosan visszatérek. Majdnem dél van, ezért üljetek és pihenjetek. Fogyasszatok frissítőket, amíg én elmegyek, hogy üdvözöljem az új színtársulatot, amelyik ma délután fog fellépni a színházban. – Jól van, menj és üdvözöld a színészeket – morogta Lucas magának. – De biztosíthatlak, Caesar, hogy nem leszel ott az előadáson. Lehajtotta fejét, és arcát Incitatus puha orrához tette. Már nem érzékelte, hogy lélegzik, és nem látta emelkedni az oldalát sem. Egyetlen lélegzet, olyan, mint egy sóhaj, szökött csak ki kitágult orrlyukain. Lucas még ottmaradt orrára hajolva, de már nem hallott újabb légvételt, és nem mozdult az állat oldala sem. Incitatus elment, visszatért az őseihez. Most már biztosan Elízium mezein üget valahol.

HUSZONHATODIK FEJEZET Mira tudta, mi fog történni, ha Caligula visszatér a páholyba. Tudta, félt tőle, mégsem tehetett ellene semmit, csak azt, hogy előre figyelmezteti a császárt. Visszatért a helyére, és kábultan leült. Feje iszonyúan fájt, gyomra émelygett. Nem tehetett mást, csak várt… várt és tovább aggódott. Tovább gyötörte magát komor találgatásokkal. Ha Incitatus tényleg meghal, Caligula meg fogja büntetni Lucast ahelyett, hogy a páholyába hívja? Volpus nehéz léptekkel visszatért

hozzá, és leült. – Micsoda különös nap, nem? A császár lova haldoklik, ő viszont elmegy, hogy üdvözöljön egy tánccsoportot, és itthagy minket, hogy várjunk, amíg visszatér. Nekünk legalább van tető a fejünk felett, hogy eltakarja a napot, de Róma többi lakosa nem ilyen szerencsés. Az évszakhoz képest nagyon meleg van ma. – Caligulát ismerve, ez normális viselkedés – felelte Mira. – És azt hiszem, nem tánccsoportot köszönt, hanem egy színtársulatot. – Azt hallottam az őrtől, Cassius Chaereától, hogy Ázsiából érkeztek. Nemesi családból származó fiúk, és a trójai háborút fogják eltáncolni. Ez azt jelenti, hogy táncosok, vagy azt, hogy színészek? – Mindkettőt jelentheti – mondta Mira kedvetlenül. – Kíváncsi vagyok, lesz-e időnk ebédelni, mielőtt a színházba megyünk – jegyezte meg Volpus bosszúsan. – Lehet, hogy nem. Reggel Caligula panaszkodott, hogy másnapos a tegnapi ivászat miatt. Tegnap késő estig fennmaradtunk, és fenekére néztünk egy finom Falrniannak, és ma reggel azt mondta, hogy nincs étvágya. Mira nem felelt. Cseppet sem érdekelte, hogyan töltötte Volpus és Caligula a tegnap estét, vagy hogy van-e étvágyuk ma, vagy sem. Ő az éjszakát nagyon rosszul töltötte, csak forgolódott ágyában, félholt volt az idegességtől. Kínos csend telepedett közéjük. Néhány perc múlva a nézőtéren felhangzó moraj, zúgolódás magára vonta figyelmüket. Döbbent és rémült kiáltások hangzottak fel itt-ott, mire Volpus a korláthoz lépett, hogy megnézze, mi történt. – Na, a nyomorult állat kilehelte a lelkét – jelentette be, lenézve az arénába – Caligula dühöngeni fog. – Meghalt? Incitatus tényleg meghalt? – Mira Volpus mellé lépett a korláthoz, és látta, amint Lucas fájdalmában a hatalmas fehér ló mozdulatlan testére hajol. – Ó, szegény Lucas! – kiáltott fel gondolkozás nélkül. Volpus felkapta a fejét. – Szegény Lucas? – ismételte. – Kid neked ez a fogathajtó? – Senkim – tagadta ijedten Mira. – Csak úgy értettem, hogy biztosan lesújtotta egy ilyen csodálatos állat halála a verseny után. Melyik ló veszi át Incitatus helyét a fogatban? – Tényleg, melyik – találgatott Volpus. – Azt hiszem, el kellene mondanom az uralkodónak. Nem, inkább elmondom Cassiusnak, hogy ő mondja el a császárnak. Ő pénzt kap azért, hogy rossz híreket közöljön, én nem. Most már biztos, hogy nem fogunk ebédelni. Talán a színházba sem megyünk el. Caligula az egész birodalomban gyászt fog elrendelni. Rengetegen fognak gyászolni, az biztos. Incitatus sok gazdag embert tett még gazdagabbá. Persze, jó néhányat szegényebbé is. – Én itt maradok, és megvárlak, amíg visszajössz. – Nem, velem kell jönnöd – ragaszkodott hozzá Volpus. – Szükségem van valakire, aki tanúsítja, hogy mi történt. És különben is, nem szeretnék egyedül ott lenni, amikor Caligula haragra gerjed. – Volpus megfogta Mira karját, és a kijárat felé kormányozta. – Engedj ki, centurió! – mondta az ajtóban álló őrnek. – Merre ment a parancsnokod? Meg kell találnom őt és a császárt azonnal. – Arra… – mutatott a százados egy hosszú oszlopcsarnok felé, ahol Mira még sohasem járt. De Caesoniától tudta, hogy egy udvar van mögötte, ahol a császár és vendégei szórakozhatnak, akik a versenyekre érkeznek.

– Ha utol akarja érni őket, akkor jobb, ha siet. Azt hiszem, már el is mentek a színházba. Mielőtt elindultak volna, a császár valami olyasmit mondott, hogy szeretné látni az előadást, most rögtön. – Most? – visszhangzott Volpus. – Amíg mindenki arra vár, hogy visszatérjen? A centurió megrántotta a vállát. – Nem az én dolgom, hogy a császár mit csinál és mikor, és ha szabad megjegyeznem, az öné sem. Volpus bosszúsan felhorkant, majd Mirát az oszlopcsarnok felé húzta. – Gyere, Mira. Minél hamarabb ott leszünk, annál jobb. A homokon visszatükröződő vakító nap után az oszlopcsarnok hideg volt, sötét és árnyékos. Azonkívül feltűnően csendes. Végigfutottak az oszlopsor mentén, egészen a végéig, majd el kellett dönteniük, hogy merre mennek – jobbra vagy balra. – A centurió nem volt túl pontos a helyet illetően, a pimasz szamár! – lihegte Volpus. A gyors tempó kifullasztotta, nyilvánvalóan nem volt hozzászokva a fizikai megterheléshez. – Próbáljuk meg erre, és reménykedjünk, hogy ez a jó út, bár az igazat megvallva, nem vagyok annyira elragadtatva, hogy átadjam ezt a lesújtó hírt. Mira nem szólt semmit. Befordultak a sarkon, tovább futottak, majd befordultak egy újabb sarkon. Félúton Volpusnak földbe gyökerezett a lába, Mira pedig nekiütközött. – Mindenható Zeusz! – lihegte. – Ó, áldott Jupiter! Az istenek őrizzenek engem! – Mi az? – kérdezte Mira, és mellé lépett, hogy ő is lássa. Néhány méterrel előttük egy eltorzult alak feküdt kiterülve a földön, összecsavarodott bíbortógáján sötétvörös foltok éktelenkedtek. Semmi kétség, Caligula volt az. Mégis Mira kényszert érzett, hogy saját szemével is meggyőződjön róla. Felemelte saját köpenyének szélét, és arca elé tette, mintha a ruha megvédte volna a gonosz lélek ártalmas kigőzölgésétől és a friss vér szagától. Óvatosan a holttest felé lépett, és valami életjelt keresett rajta. Nem talált semmit. Caligula a hátán feküdt, állkapcsa nyitva volt, szeme kikerekedett, rémülettel és meglepődéssel volt tele. Vérfoltok éktelenkedtek mindenütt, tógáján, tunikáján. Mindkettő össze volt fogva térde felett. Teste alatt is összegyűlt a vér a köveken. Mirának hányingere lett. Több késszúrás helye látszott testében! – V-vadállatok! Ggyilkosok! Merénylők! – dadogta Volpus Mira mögött. – Nézd, mit tettek vele! Ez árulás, anarchia, mindennek vége. Megállt rémületében, álla dühtől és félelemtől remegett. Egyik oldalról kiáltást hallottak, majd futóléptek közeledtek feléjük. Izgatott férfi hangok visszhangzottak az oszlopok között. – Intézzétek el a feleségét és a lányát – kiáltotta valaki. – Senki sem maradhat életben ebből a családból! – Igen! Intézzetek el minden szenátort, aki támogatta őt! Minden gyáva férget, aki kémkedett neki, hazudott neki, nevetett a kegyetlen tréfáin… Intézzetek el mindenkit! Mindenkit, aki a barátja volt! Megtisztítjuk a birodalmat! Egyetlen barátja, családtagja és támogatója sem menekülhet meg! Mira döbbenten állt, és arra várt, hogy a katonák bármelyik pillanatban megjelennek, kirántják véres kardjukat, és lekaszabolják őt és Volpust a helyszínen. Amikor mégsem történt ez meg, és a léptek távolodtak, Lucas jutott eszébe. A férfi nem tudta, hogy Mira hova ment, még azt sem, hogy a császár meghalt. Megfordult abba az irányba, ahonnan jöttek. Volpus mögötte állt kidülledt szemmel, és remegett. – Most mit csináljunk? Hol leszünk biztonságban? – Fuss, és rejtőzz el, Volpus! Én visszamegyek a páholyba. Te jobb, ha nem jössz velem.

– Ne hagyj itt! – kiáltotta a férfi, és megragadta Mira köpenyét. Mira lerázta magáról a férfit, és szaladni kezdett. Olyan gyorsan futott, ahogy csak bírt. Meglepő módon, senkivel sem találkozott az úton. Az oszlopcsarnoknak számtalan bejárata volt, de ő csak azt ismerte, ahol bejöttek. Csak az járt a fejében, hogy el kell érnie Lucast, hogy megmondja neki, mi történt. A Circusba érve azt tapasztalta, hogy a centúrió eltűnt, az egész aréna pedig felbolydult. Az emberek sikoltoztak és kiabáltak. Bíborköpenyes katonák jelentek meg az előkelő osztály páholyaiban, megragadtak egy-egy embert, és vagy kardot szegezve rájuk kikísérték a páholyból, vagy ott a helyszínen megölték. Megzavarodott emberek, mint rémült nyulak ide-oda futkostak. Néhányan átugrottak a falon, le a versenypályára, és az istállók felé menekültek. Mások a magas falba épített kijáratokat keresték. Az arénában káosz és zűrzavar uralkodott. A császári páholyba három katona lépett be. – Hol van az a férfi, aki elkísérte önt a Circusba, Lady? – kiáltotta az egyik. Kezében vértől csöpögő kardot tartott. – Nem tudom – hazudta Mira. – Hol van Cassius Chaerea? – El van foglalva! A birodalom érdekében a kötelességét végzi. A másik katona is felemelte a kardját. – Miért tétovázol, Giordanus? – ordított fel a másik. – Ez a nő Caligula kurvája, különben miért ülne itt a császári páholyban? Intézd el azonnal! – Készülj a halálra, kurva! – kiáltotta az első katona, és halálos csapásra emelte kardját. Fülsiketítő kiáltás hangzott fel mögöttük. Mira bárhol megismerte volna, bár még csak egyszer hallotta… Lucas népének csatakiáltása volt. Lucas is megjelent az arénára néző, falba épített lépcsők tetején. Az átjáróhoz vezető ajtó eddig zárva volt. Valaki azóta biztosan kinyitotta. A katonák a betolakodó felé fordultak, majd fémes csattanás jelezte, hogy a tőr és a kardok összecsaptak. Lucas olyan gyorsan mozgott, hogy Mira szinte nem is tudta követni az eseményeket. Lucas, miután elhárított egy ütést – ami a kezét vágta volna le –, belemártotta tőrét a katona torkába. Vér spriccelt ki, és végigfolyt mellvértjén. Ugyanabban a pillanatban Lucas a haldokló kardjáért nyúlt. Megpördült, hogy a másik katonával is szembeszálljon, aki a váratlan támadástól hirtelen mozdulni sem tudott. Azonban hamar visszanyerte lélekjelenlétét, és egy ijedt kiáltással Lucasra támadt, majd vívni kezdett. A két férfi a páholy egyik végétől a másikig mozgott vívás közben. Mira füle csengett a kardcsattogástól. Féltette Lucas életét, de a férfi csodálatos képessége hamar a katona vesztét okozta. Lucas a sarokba szorította, majd hamar végzett vele, és Mirához fordult. Mielőtt megszólalhatott volna, egy halálra rémült kiáltást hallottak a hátuk mögül. – Mira! Mira! Ments meg! Volpus volt az, úgy rohant feléjük, mintha démonok üldözték volna. Tógája nevetségesen libegett teste körül. Egy centúrió és két gyalogos katona követte, akik nevettek kétségbeesett menekülésén. – Mira! – ért oda Volpus a nő elé. – Mira, mondd meg nekik, hogy nem voltam Caligula barátja! Gyűlöltem a császárt! Mondd meg nekik, Mira! Mondd meg nekik, és akkor meghagyják az életemet! – Te senkinek sem voltál a barátja, Volpus – értett vele egyet Mira. – Kétlem, hogy lehettél is valakinek, bármilyen keményen is próbálkoztál. A centúrió felemelte kardját, és ott helyben leszúrta Volpust. – Mira! – zihálta Volpus, és térdre rogyott.

– Nem ezt a választ vártam tőled. Vér ömlött a szájából, majd előrebukott a földre. A centúrió ezután Mirára és Lucasra mutatott. – Öld meg mindkettőt. Az óriás leszúrta a társunkat, hogy megvédje a nőt. Mindketten Caligula barátai. – Nem! – kiáltotta Mira. – Nem voltunk azok! Lucas nem vesztegette az időt vitával. Inkább felemelte kölcsönvett kardját, és egy laza mozdulattal lefejezte a hozzá közelebb álló katonát. A férfi feje Mira lábához esett, mire ő hátráugrott, a korlátnak ütközött, és át is esett volna rajta, ha Lucas nem kap utána. Maga mögé lökte, és megtámadta a másik katonát. Ez már nehezebb feladat volt. Néhány percig némán harcoltak, mindketten meg akarták ölni a másikat. Lucas ereje és ügyessége ismét győzött, első szúrása a katona szívébe fúródott. Nem volt idő az ünneplésre, mert újabb katonák jöttek az oszlopcsarnokból. – Gyere! – kiáltotta Lucas, és megragadta Mira karját. Elvonszolta a páholyból, le a lépcsőkön. Amikor elérték az arénát, elvezette a fal mellett a második nyílásig, ami az elkerített részhez vezetett. A kis helyen két összetört szekér feküdt. Az egyik kerék mögé bújtak, amikor beözönlöttek a katonák az arénába, őket vagy más áldozatokat keresve, akik ismerték a császárt. Egy katona megállt, és benézett a kis elkerített helyre, de nem ment be. – Nincs itt senki! – ordította. – Nézzük meg a spinát és az istállókat! Mira visszafojtotta zokogását, miközben Lucas szorosan átölelte. A katonák nemsokára elmentek. Miután már nem látták őket, Lucas összetolta a két szekeret, és így egy jobb és biztonságosabb búvóhelyet alakított ki. – Itt fogunk várni addig, amíg el nem mennek a Circusból – mondta. – A gyilkolás lehet, hogy estig is eltart, vagy még tovább. Nem hittem, hogy Caligulát ennyire gyűlölték a saját őrei. – Én mondtam neked, Lucas. Én mondtam – emlékeztette könnyes szemmel Mira. – Csak várnunk kellett, hogy mások megtegyék. Úgy történt minden, ahogy mondtam. – Igen, te mondtad, és mivel én nem hallgattam rád, túlhajtottam a lovamat, és megöltem. Olyan volt, mintha saját kezűleg döftem volna egy tőrt bátor szívébe. Tudtam, hogy gyenge, mégis hajszoltam tovább. – Elkínzottan elhallgatott. Komor és megbánó kifejezés ült arcán. Mira Lucas széles vállára hajtotta a fejét. – Most mit fogunk csinálni? Nem merek visszamenni a palotába. Mindenkit, aki Caligula vendégeként élt ott, valószínű, hogy megölik. – Én sem merek visszatérni a házamba, hasonló okok miatt. Én voltam az ünnepelt fogathajtója. Micsoda irónia! Lucas undorodva megrázta a fejét. – Soha nem hittem, hogy azért lesz veszélyben az életünk, mert kapcsolatban álltunk Caligulával. Hát nem látják az ostobák, hogy nem volt más választásunk? – Talán, ha egy kicsit csillapodik a katonák vérszomja, hajlandóak lesznek hallgatni az ész érvekre… Rettegve gondolok arra, mi történt Caesoniával, a kis Julia Drusillával és Claudiusszal. Hallottam az egyik katonát, aki azt mondta, hogy mindenkit megölnek, aki valamilyen kapcsolatban állt Caligulával. – Már biztosan mindannyian halottak. Csakúgy, mint a legtöbb előkelő római család, vagy ha nem is halottak, de börtönbe vetették őket, hogy a tárgyalásra várjanak. Kíváncsi vagyok, ki lesz most a császár? Mira ugyanazon gondolkozott. – Ó, Lucas. Tudom, hogy örülnöm kellene, hogy Caligula halott… de annyira félek – vallotta be könnyeit visszafojtva. – Iszonyodom, hogy az elszabadult gyűlöletnek vagyok a tanúja, és

végig kell néznem, ahogy válogatás nélkül gyilkolnak le embereket. Miért történhet ez meg Rómában, pedig ez a világ legcivilizáltabb városa? – Azért, mert csak a felszínen civilizált. A márvány és az arany alatt nem jobb, mint Britannia vagy bármely más ország. Valójában még rosszabb, mert nem látod tisztán, hogy igazából ilyen… – Most már látom – nyögte Mira, és remegni kezdett mindazok hatására, amiket ezen a szörnyűséges napon látott. Lucas nekidőlt a kocsi kerekének, karjába vonta Mirát, és gyengéden kisimította homlokából a haját. – Csitt, Mira… Csitt – búgta. – Később majd eldöntjük, mit tegyünk, most még egy ideig itt maradunk elrejtőzve. Nem mutatkozhatunk Róma utcáin. Addig bújtak meg a kis helyen, amíg le nem szállt az éjszaka, amikor is sötét lett, és jéghidegre fordult az idő. Lucas kétszer ment ki az utcára, de mindkétszer azt mondta, hogy még nem biztonságos kimenniük. Katonák járkáltak mindenütt, mindenkit megállítottak, akivel találkoztak. És mindenkit letartóztattak, aki a legapróbb gyanút is felkeltette. Mostanra minden római bereteszelte ajtaját, és beláncolta a kapuját. Egyetlen bolt sem volt nyitva, de még a koldusok és a prostituáltak sem merészkedtek ki az utcára. Az istállót szigorúan őrizték. Lucas megpróbált besurranni, hogy megkeresse Turbót, de mind a mellék-, mind a főbejáratnál katonák álltak. Senkit sem engedtek se ki, se be, és Lucas csak reménykedni tudott, hogy Turbo és a lovak biztonságban vannak. Ebben legalább Lucas egyetértett a katonákkal. A császári fogat másik három lova nagyon értékes tulajdon. Mindent meg kellett tenni, hogy megakadályozzák, hogy ebben a felfordulásban és bizonytalanságban valaki ellopja őket, vagy valami kárt tegyen bennük. Mira azon gondolkozott, hova mehetnének, vagy ki fogadná be őket, de semmi biztonságos hely nem jutott az eszébe. Mivel ő a császárné legközelebbi társa volt, Lucas pedig a császár fogathajtója, mindenki túl nagy kockázatot vállalt volna, ha segít rajtuk. Cassius Chaerea jól ismerte őket. Ha a katonái meg akarták „tisztítani” a birodalmat, ki mással kezdenék, mint vele és Lucasszal? Mira levette gyapjúköpenyét, és Lucas vállára terítette, aki csak egy rövid tunikát viselt. Mirát az ő karjai eléggé felmelegítették. Így készültek eltölteni az éjszakát, és abban reménykedtek, de nem igazán hittek benne, hogy a holnap talán valami megoldást hoz bizonytalan helyzetükre. Valamikor éjfél és hajnal között Mira felébredt, felemelte fejét Lucas melléről, és fülelt. – Mi az? – dünnyögte a férfi álmos hangon. – Hallottam valamit! – suttogta Mira. – Vagy lehet, hogy csak álmodtam. Úgy hallottam, mintha valaki a nevemet kiáltotta volna. – Csak álmodtad – felelte Lucas, és karjába vonta Mirát. – Én semmit nem hallottam. – Várj! – sziszegte halkan. – Megint hallom. Mindketten füleltek, és ezúttal mindketten hallották. Valaki fel-alá járkált a császári páholyban, és halkan azt kiáltotta. – Lady! Úrnőm, itt van valahol? Én vagyok az, Chilo. – Chilo! – kiáltott fel Mira, és felpattant. Lucas azonnal lehúzta a földre. – Várj… lehet, hogy most más is meghallotta rajtunk kívül. A szíriainak elment az esze? Maradj itt, én majd értemegyek. Ha az istállónál álló őrök is felfigyeltek rá, hamarosan eljönnek átvizsgálni a helyet. Lucas kimászott a szekerek mögül, és otthagyta Mirát, aki izgalmában kezét tördelte. Néhány perc múlva visszatért, mögötte egy csuklyás köpenybe öltözött sötét alakkal. – Lady Mira! Úrnőm! Olyan boldog vagyok, hogy megtaláltam. Ifida és én szinte belebetegedtünk az aggódásba. Azt hittük, önt is meggyilkolták ezen a szörnyűséges napon, mint oly sok mindenkit. Mira egy elfojtott örömkiáltással öreg barátja és hűséges szolgája nyakába borult. – Chilo! Nagyon örülök, hogy megtaláltál. Én is aggódtam értetek. Mi történik a palotában? Mi van Caesoniával és a kis Juliával?

– Ó, úrnőm! – sóhajtotta gyászosan Chilo, és megrázta a fejét. – Szörnyű volt… a természet és az emberiség elleni bűn. A császárnét a szobájában ölték meg, aztán bementek a gyerekszobába. Egy katona megfogta a kislányt a bokájánál, felemelte, és a fejét a falhoz csapta. Ifida látta az egészet. Hallotta a zajt a császárné szobájában, ezért a gyerekszobába ment, hogy megnézze a kis Juliát, ahogy ön is tette volna, úrnőm. Amikor a katonák berohantak a gyerekhez, ő elbújt a függöny mögött. A katonák nem vették észre, annyira lefoglalta őket bűnös cselekedetük. – Meghalt! Mindketten meghaltak! – Mira eltakarta arcát. – Azt még megértem, hogy Caesoniát miért ölték meg, de hogy tudtak meggyilkolni egy ártatlan gyermeket? A kis Julia nem tehetett arról, hogy az apja ilyen bűnöket követett el. Olyan édes volt! Olyan szép és jó! – A római katonák sok ártatlan gyereket megöltek, Mira – emlékeztette Lucas, és derekára tette karját, hogy támogassa. – Nekik nem számít, hogy eggyel több vagy kevesebb. – De ez olyan kegyetlen, olyan szívtelen dolog! – Mira köpenye végével törölte le könnyeit. – És Ifida hol van? – Fogta a gyermekeinket, és elszökött a palotából. Féltünk ott maradni, ezért is jöttem el, úrnőm, hogy megkeressem önt, és elvezessem barátainkhoz, a keresztényekhez. Arra gondoltam, hogy vagy megtalálom a holttestét, és eltemetem, vagy megtalálom önt, ha itt rejtőzködik valahol a közelben. Érdeklődtem korábban, és megtudtam, hogy nem tartóztattak le olyan személyt, akire illett volna az ön személyleírása. A barátaink segíteni fognak, legalábbis egy rövid ideig, amíg kiderül, mi lesz ezután. – Mi lesz ezután, Chilo? Tudja egyáltalán valaki? Chilo megrázta a fejét. – Nem, úrnőm, fogalmam sincs. A Julius-Claudius ház egyetlen túlélője, Caligula vérrokona, az öreg Claudius, a nagybátyja. – Claudius! Úgy érted, a katonák nem ölték meg Caesoniával és a kis Juliával együtt? Attól féltem, hogy ő lesz az első áldozat. Chilo ismét megrázta a fejét. – Nem, úrnőm. Úgy látszik, nem az a sorsa, hogy hamarosan meghaljon. A katonák a szobájában találtak rá. A függöny mögött állt, és remegett a félelemtől. Kirángatták, hogy megöljék, mivel a ruháján látszott, hogy fontos személyiség, de akkor az egyik katona felismerte. – Ez csak az öreg, bolond Claudius, akit Caligula mindig kigúnyolt és ócsárolt – mondta. – Nem éri meg vesztegetni vele az időnket. De ennek ellenére megfogták, és a táborukba hurcolták. – Honnan tudod? – kérdezte Lucas. – Saját szemeddel láttad? – Nem, de olyantól hallottam, aki látta. Claudius írnokától, aki a tudományos munkájában segít neki. – Biztosan Polybius volt, a könyvtárosa és kutatója – mondta Mira. – Megbízható tanú, és mindenekelőtt rajong az uráért. Miután minket biztonságba helyeztél, menj és próbáld meg kideríteni, mi történt Claudiusszal a katonák táborában. Imádkozom, hogy bárcsak meghagyták volna az életét. Remélem, igen, mert mindenki tudja, hogy Caligula végtelenül megvetette. – Holnap majd meglátjuk, mit tudok kideríteni, úrnőm. De ma éjszaka biztonságba helyezem önöket. Jöjjenek. Ott megyünk ki, ahol bejöttem. Azt a bejáratot a katonák nem őrzik. Általában csak a rabszolgák használják, ha küldetésüket teljesítik. – Tudom, melyik az – mondta Lucas. – Bölcs voltál, hogy ott jöttél be. Ha a katonák tudnak is róla, nem hiszem, hogy eszükbe jut őriztetni.

HUSZONHETEDIK FEJEZET

Miután elhagyták a Circust, Chilo Mirát és Lucast egy sötét, nedves és félelmetes alagúthoz vezette, mely a dombok között, a város szélén, a föld alatt futott, ahová a szegények a halottaikat temették. Mira Chilo és Lucas nélkül nem mert volna belépni egy ilyen helyre. Az alagútban penész és halál szaga terjengett, még Lucas is nagyon körültekintően viselkedett. – Mi ez a hely? – morogta Chilónak, miközben a sötétség beborította őket. – Egy katakomba, egyike azoknak, ahol a keresztények összegyűlnek, hogy vallásukat titokban ünnepeljék. – Olyan szag van, mintha egy sírban lennénk – panaszkodott Lucas, mire a szíriai felnevetett. – Mindkét falon végig sírok vannak – felelte. – De ne aggódj, fent már lesznek fáklyák, amik mutatják az utat egy nagy teremhez, ahol a szertartásainkat tartjuk. Csak itt a bejárat közelében van ilyen sötét… – Nem tetszik nekem ez a hely – morogta Lucas. – A levegő büdös és egészségtelen. Úgy érzem, mintha csapdába estem volna. – Nemsokára megérkezünk – nyugtatta meg Chilo. – Fel a fejjel! Legalább biztonságban leszel. El tudod képzelni, hogy a római katonák bejönnek ide téged keresni? Nem gondolják, hogy valaki is a halottak között bujkál. De még ha ide is jönnének, nem találnának ránk. Meghallanánk a lépteiket, és új helyre szöknénk. Ez az alagút egy labirintus. Csak néhányan jönnek ide olyan sűrűn, hogy feltérképezzék az egészet. A babonás római katonák ritkán merészkednek erre. – Meg tudom érteni őket – felelte Lucas. Végül elérték azt a helyet, ahol már fáklyák világították be a járatot. Szemüket csípte a füst, s Mira megpróbált nem nézni a falakra, ahol végig kőtáblákkal jelzett sírhelyek voltak, némelyik nem is volt rendesen beillesztve a falba. Próbálta nem mélyen belélegezni a poshadt levegőt, inkább arra koncentrált, hogy ne essen el, és ne érintse meg a szűk alagút két oldalát. Egy örökkévalóságnak tűnő idő után elértek egy nagy terembe, ahol egy csoportnyi ember várta őket. Szegényes öltözetű férfiak és nők fordultak feléjük, egyikük Chilóhoz szólt. – Chilo, már azt hittük, hogy nem jössz vissza, vagy nem sikerül megtalálnod az úrnődet. – A férfi a műveletlen emberek nyelvezetét használta, és Mira a ruháját és az arcát vizsgálta, hogy valami elárulja rajta, hogy milyen ember. Egyikük sem volt előkelő származású, de barátságosak voltak. Néhány nő Mirára mosolygott, mintha köszöntenék, egy csoport férfi pedig Lucashoz lépett, akinek a feje majdnem súrolta a mennyezetet. – Isten hozta önöket, barátaim… érezzék magukat otthon – mondta egy alacsony, sovány, szakállas férfi, aki egyszerű, barna tunikát viselt. – Most még idegenek vagyunk maguknak, de már nem sokáig. Chilo és Ifida már mindent elmesélt magáról, úrnő. Ön Lady Mira, és ön… – Lucast kíváncsisággal vegyes tisztelettel nézte, majd így folytatta. – Csak nem Lucas, a híres fogathajtó? – De igen, az vagyok – mondta Lucas. – És te ki lennél? – Én Joazar, alázatos szolgád, uram, és a Mester követője, – ahogyan itt mindenki – a többiek felé mutatott, akik előresiettek, hogy bemutatkozzanak. – Bartholomew vagyok. – Én Ruth. – Én Terentia.– Én Tullius.

Így folytatódott tovább a bemutatkozás. Tizenegyen voltak összesen, egyszerű, de barátságos emberek, és kevésbé félénkek, mint amilyennek Mira gondolta őket, tekintettel a találkozásuk furcsa körülményeire. Vagy talán éppen ez a furcsaság oldotta meg a nyelvüket, hogy úgy üdvözöljék őket, mintha egyenrangúak lennének. Mira még sohasem tapasztalt ilyet. A legtöbb alacsonyabb rendű ember szolga volt, vagy rabszolga, és mindannyian tartottak tőle. Ezek az emberek viszont túlnéztek az előkelő rangján, és képesek voltak úgy tekinteni őt, mint egy egyszerű embert, akinek segítségre van süksége. Lucas volt az egyetlen, akit félve tiszteltek. Az izmait figyelve csodálkozó pillantásokat váltottak, és maguk között suttogtak. – Hol van a feleségem és a gyermekeim? – kérdezte Chilo, amikor a beszélgetés egy pillanatra abbamaradt. – Cornutusszal hazamentek. A gyerekek éhesek voltak, és álmosak… azonkívül ez a hely nem is nekik való. Úgy döntöttünk, hogy néhányan elmennek, néhányan pedig maradnak, hogy bármiben segíthessünk, ha megérkeztek. – Mind a tizenegyen önként vállaltátok, hogy itt maradtok, és megvárjátok, amíg Chilo visszatér? – kérdezte Lucas hitetlenkedve. – Mit csináltatok ebben a nyomorúságos lyukban, amíg vártátok őt? Joazar elmosolyodott a kérdésen. – Rendszeresen találkozunk itt, Lucas. Néha csak tízen-húszan, de néha több mint százan. Amikor Luke, Péter vagy Pál vagy más vezetőnk itt van Rómában, akkor ez a szám sokkal nagyobb. Annyian vagyunk, hogy szinte el sem férünk ebben a teremben. Együtt imádkozunk. Úgy törjük meg a kenyeret, ahogy a Mester tanította nekünk. Ételt adunk az éhezőknek, és ruhát azoknak, akik fáznak. Röviden: a Mester munkáját folytatjuk. Lucas a homlokát ráncolta. – Nem értem. – Nem kell, hogy megértse – mondta Joazar kedvesen. – Ha a Mester azt akarja, akkor felnyitja a szemét… ha nem – megvonta a vállát –, akkor is segítünk magán. Ezt mondta a Mester. Szeressük a felebarátainkat, és ne nézzük, hogy ki ő vagy mi ő. A Mester maga is szerette a prostituáltakat, az adószedőket s a hasonló alacsonyrendű embereket. Lucas morgott egyet, és zavartan felhúzta a szemöldökét. Mira szerette volna megmagyarázni, de ő maga sem értette pontosan. Lucashoz hasonlóan ő is hihetetlennek találta, hogy idegenek ilyen buzgón segítsenek rajtuk. Ezek az emberek az életüket kockáztatták, pedig semmi jutalmat nem remélhettek érte. Biztosan tisztában voltak vele, hogy Lucas és ő semmilyen módon nem tudná őket megfizetni a szolgálatukért. – Lady – szólt a Terentia nevű nő. – Jöjjön velem, ha akar. Előkészítettünk magának egy szalmazsákot egy másik teremben. A nők az egyik teremben lesznek, a férfiak a másikban. Ők itt maradnak, hogy a betolakodók ellen megvédelmezzenek, mi pedig beljebb megyünk a katakombákba. Ott ehet és alhat is, és a levegő is frissebb lesz, mert az a helyiség szellőzik. Mi majd ott maradunk maga mellett, és vigyázunk magára, amíg alszik. Mirát könnyekig meghatotta a nő féltő gondoskodása, de nem szívesen hagyta ott Lucast. – Nem szükséges annyit fáradnod. Lucas és én jól el leszünk egy biztonságos helyen. Ha haza akarsz térni otthonodba, nyugodtan elmehetsz. Mi itt maradunk egyedül is… – Nem, Lady. – A nő hajthatatlan volt. – Amikor Chilo azt üzente, hogy veszélyben van az élete, vagy talán már meg is halt, mindannyian megegyeztünk, hogy mit kell tennünk. Ide jövünk a katakombákba, és felváltva várjuk, hogy megérkezzen. Ha Chilo megtalálja, segíteni fogunk magának. Reggel mások jönnek, és mi hazamehetünk pihenni. Nem hagyjuk itt ezen a helyen egyedül.

Mindenben segítünk. Adunk ételt, italt, ruhát, menedéket, és elvezetjük a városban, ha eldöntötte, hová akar menni innen. Mira gyámoltalanul Chilóra nézett. – Ez igaz, barátom? – kérdezte lágyan. – A kockázatot figyelembe se véve, a barátaid segítenek nekünk, amíg a veszély el nem múlik? – Természetesen, úrnőm – felelte Chilo halkan. – Mindkettőjükön segítünk. Tudjuk, milyen veszélyes, de vállaljuk. A Mester soha nem mondta, hogy először a kockázatot becsüljük fel, mielőtt segítséget nyújtunk. A barátaink emlékeztettek erre minket, Ifidát és engem, és végül beleegyeztünk. – Az új vallásotok ismét kíváncsivá tett, és megdöbbentett, Chilo. – Mira Lucasra nézett. Az ő arcán is ugyanazt a vágyat látta, amit ő érzett, hogy tovább ragaszkodjon ahhoz, hogy kettesben maradhassanak. Neveletlenség lenne visszautasítani a segítséget, amit ezek a jó emberek felajánlottak nekik. – Jó éjszakát, Lucas – suttogta. – Majd reggel beszélgetünk. Lucas bólintott, és nem szólt egy szót sem, de nem is volt rá szükség, Mira tudta, mire gondol. Csak kérniük kell, és a keresztények elvezetik őket a városon keresztül Ostia kikötőjébe. Talán még azt is elintézik nekik, hogy egy hajó fedélzetén eljussanak Britanniába. Lucas karnyújtásnyira állt attól, amire mindig is vágyott. Most már csak az volt a kérdés, Mira mit akar? A kérdés megállította a nőt, miközben azon gondolkozott, mi történt ma, és mi lehet ennek a következménye. Most, hogy Caligula meghalt, Róma jövője rejtély volt. Hogy hagyhatná itt a várost úgy, hogy nem tudja, mi lesz a sorsa? Miután elül a mostani erőszakhullám, talán a köztársaságot is vissza lehetne állítani. Ha mégsem, akkor az új császár valószínűleg olyan lesz, akit jobban el lehet viselni. Esetleg még a szabadságukat is megadja, és azt a jogot, hogy nyugalomban éljék le az életüket. Talán még boldogan és kényelemben Rómában is tudnának élni! Semmiképpen nem volt rá okuk, hogy hirtelen elszökjenek egy vad világba. Ha Lucas igazán szereti, ki tudja várni, amíg ő mérlegeli a lehetőségeket. Remélte, hogy igen. Ahogy Lucas ránézett és a gondolatait próbálta kitalálni, elsötétült a tekintete. Homlokát összeráncolta, Mira érezte, hogy elpirul. Szinte azt kívánta, bárcsak ne lennének ennyire közel egymáshoz fizikailag és érzelmileg – és bárcsak ne beszéltek volna erről a múltban. Lucas várta, hogy Mira szóljon valamit, csak egy szót, amivel megnyugtatja, hogy követni fogja… de Mira hirtelen nem tudta kimondani. Miért kell mindig neki megadnia magát? Miért nem szereti őt Lucas annyira, hogy figyelembe vegye azt is, amit ő akar. Ha úgy egyezik bele, hogy legalább még egyszer nem fejti ki saját álláspontját, akkor soha nem fogja megtudni, hogy mennyire szereti őt Lucas. Vagy esetleg megtudja, de az eredmény nem lesz kellemes. Rájönne, hogy a férfi csak a maga módján szereti… csak úgy, hogyha hajlandó mindent feláldozni, ő pedig semmit. Gyűlölte magát, amiért ilyen önző gondolatai támadtak, de nem tudta elűzni őket. Nem önző Lucas is? Ha az élet Britanniában túl szigorúnak bizonyul számára, a büntetése meglehet, hogy halál lesz. Itt, Rómában például képzett orvosok és bábák vannak, akik segítenek világra hozni egy csecsemőt. Az ő országában mit csinálnak a nők? Leguggolnak, és a porba szülik meg a gyermeküket? Még túl korai volt megállapítani, de jelenlegi émelygése és étvágytalansága lehet, hogy a terhesség jele, és nemcsak az idegesség és a feszültség váltja ki. Caesonia szinte a kis Julia megfogantatásától kezdve hasonló tünetekkel küzdött. Ha valóban terhes, akkor az utazás elveszi az erejét. Még a legjobb időben is veszélyes és kimerítő utazni. Az előkelő származású terhes nők ritkán utaznak, terhességük alatt elkülönítve élnek, és csak egy csapat figyelmes szolga van körülöttük. Ki törődne vele Britanniában? – Jöjjön, úrnőm – sürgette Terentia, megszakítva a rövid, de kellemetlen csöndet. – Sápadtnak és fáradtnak tűnik. Kétségtelenül kimerítő nap volt. Jöjjön, és engedje, hogy segítsünk, és kényelembe helyezzük.

– Jól van – mondta Mira. – Igen, pihennem kell, hogy tiszta fejjel gondolkozhassak. Miközben a nők elvezették, Mira válla felett hátranézett Lucasra. A férfi tekintete baljós sejtéseket ébresztett fel szívében. Nem mosolygott, és semmi jelét nem adta annak, hogy szereti. Sötét, árnyékos szeme rászegeződött, szája komor, szigorú vonal maradt egészen addig, amíg Mira el nem tűnt az alagút végén, ahol már nem láthatta őt. Lucas lefeküdt a szalmazsákra, amit a férfiak készítettek el neki, de nem tudott elaludni. Ahányszor behunyta a szemét, mindig Mira arcát látta, és azt a kifejezést, ami arcán tükröződött, miközben a nők elvezették. Vonásaira volt írva a könyörgés, hogy gondolja meg még egyszer, vissza akar-e térni Britanniába. Olyan kifejezés volt, mely szíve mélyéig hatolt… mégis, hogyan maradhatna, amikor előtte áll a lehetőség, hogy elmenjen? Legnagyobb ellensége halott, elviselhetetlen bosszúvágya elszállt. Valójában abban a pillanatban, amikor a Circusban a homokban térdelve Incitatus fejét ölébe vette, és arra gondolt, milyen drágán megfizetett ezért a heves érzésért. Minden megváltozott – mégis minden maradt a régiben. Amikor szíve mélyére nézett, rájött, hogy soha nem lenne boldog, ha Rómában maradna, bárki is lesz az új császár. Ő akkor is brit volt, és sorsa, hogy a népe vezére legyen, erősebben hívta, mint valaha. Nem számít, ki lesz az uralkodó, Róma nem fog megelégedni jelenlegi határaival. Ahogy új császár ül a trónra, a birodalom terjeszkedni vágyása újra fellobban, éppen olyan hevesen, minta múltban. Milyen tisztán látta… Mira miért nem látja ezt? Haza kell mennie, hogy egyesítse ellenséges törzseit, mert csak így tudnak ellenállni a támadásoknak, melyek szabadságuk, öntudatuk és önállóságuk ellen fog irányulni. Most, hogy Incitatus már nem él, a vágy, hogy hazatérjen, még erősebb volt. Mirán kívül semmi más nem tartotta itt, és nem kérdőjelezte meg hűségét hazája iránt. Ha Mira igazán szereti – úgy, ahogy mondja –, akkor azt teszi, amit a nőnek tennie kell: jövője sorsát annak a férfinak a kezébe teszi, akit szeret. Ha nem akar hozzámenni feleségül, és nem akarja elkísérni Britanniába, az azt jelenti, hogy nem szereti eléggé, vagy azt, hogy még mindig úrnőnek tartja magát, Lucast pedig rabszolgának, akinek az igényei és vágyai nem is jöhetnek szóba az övéi mellett. Megszakad a szíve, ha itt kell hagynia őt, de meg kell tennie, hogy férfi maradjon. A választás Mirán áll. Vagy beleegyezik, hogy vele megy, vagy úgy dönt, hogy marad. Reggel el kell döntenie, mert Lucas olyan hamar el akart indulni, amilyen hamar csak lehet. Rögtön, ahogy biztonságosan kimehet az utcára. Azon gyötrődött, hogy Mira mit fog választani. Kétségbeesésében és izgalmában azzal nyugtatta magát, hogy Mira elég erős ahhoz, hogy kibírja a fárasztó utat, és hozzászokjon egy teljesen új életstílushoz. Mióta megismerte, minden tettéből sugárzott az erő. Elképesztően rugalmas nő volt. Bátrabb, mint sok férfi. De akkor miért retteg úgy, és miért remeg a gyomra az idegességtől? Egész lényét átjárta az aggódás, ezért nem talált nyugalmat vékony, keskeny szalmazsákján, és nem tudta csillapítani félelmét. Reggel, mielőtt Mira beszélhetett volna Lucasszal, Chilo és Ifida jött oda hozzá, és egymás szavába vágva újságolták a jó hírt. A többi nő tiszteletteljesen visszahúzódott az egyik sarokba, Ifida pedig boldogan ölelte meg Mirát, és megnyugtatta, hogy a gyerekekkel együtt biztonságban vannak Cornutus házában. Majd elhúzódott úrnőjétől, és ragyogó szemmel figyelte. – Úrnőm, korán reggel elmentem a palotába, hogy megnézzem, mit tudok meg szegény Claudiusról. Tudtam, hogy önt érdekli, mi van vele, és reméltem, hogy a szolgáitól megtudok valamit. – A tudtom nélkül ment oda – vágott közbe Chilo homlokát ráncolva. – Ha tudtam volna, mire készül, megtiltottam volna, hogy a palota közelébe menjen. Elfoghatták volna, mint a császár tulajdonát, és se én, se a gyerekek nem láttuk volna soha többé.

– Hallgass, Chilo! Nem fogtak el, és amit megtudtam, az bőven megérte azt a kis kockázatot, amit vállaltam. Ó, úrnőm, nem fogja elhinni, amit mondok! – Mi az? – kérdezte Mira, és kisimított a szeméből egy tincset. Még nem volt ideje megfésülni összekócolódott haját, de hát nem is volt fésűje. – Lady, úgy indult, mint egy tréfa, de komolyra fordult. – Mi indult úgy, mint egy tréfa? – sürgette Mira türelmetlenül Ifidát. – Amikor a katonák tegnap megtalálták az öreg Claudiust a palotában, a Palatinus-dombon majdnem megölték… de aztán valaki felismerte, hogy ő Caligula nagybátyja, aki mindig a császár otromba tréfáinak céltáblája volt. Azt gondolták róla, hogy együgyű, ezért fejébe nyomták a koronát, ráadtak egy bíborköpenyt, és kituszkolták a táborukból azzal a jelszóval, hogy ő a leendő császár. Végül is ő az egyetlen élő férfi a császári családban. – Lassabban, Ifida, és gondold át, amit mondasz – dörmögte Chilo. – Olyan gyorsan hadarsz, hogy egy szót sem értünk az egészből. – Én értem – vágott közbe Mira, mert kezdett izgatott lenni. – Folytasd… – Úgy tűnik, hogy a katonák megölték Caligulát, de arról fogalmuk sincs, hogy ki legyen a következő császár helyette. Most döbbentek rá, hogy a birodalomnak szüksége van császárra. Valakire, akiben a katonák megbíznak, hogy jól fog velük bánni, és aki megakadályozhatja a szenátus cselszövéseit, ami közismerten mindig is a legnagyobb probléma volt… Az öreg Claudius is rájöhetett erre, mert ahogy az írnoka, Polybius elmondta nekem, a katonák táborába való érkezésekor fejenként százötven aranyat ajánlott fel mindegyiküknek, ha meghagyják az életét, és megóvják a veszélytől. És úrnőm, a katonák azzal fizettek, hogy őt nevezték ki az új császárnak, és örök hűséget fogadtak neki! – Szentséges Jupiter! És Claudius mit szólt? – hökkent meg Mira. – Teljesen megdöbbent, Lady. Azt remélte, hogy lefizeti az őröket, hogy megvédjék azoktól a politikusoktól, akik szívesebben látnák holtan. Azt viszont álmában sem gondolta volna, hogy ő maga lesz a császár. Polybius szerint kereken visszautasította az ajánlatot, de a katonák ragaszkodnak hozzá. Rámutattak, hogy a római légiók mindig is tisztelték halott testvérét, Germanicust, és anyját, Antoniát, Marcus Antonius és Octavia lányát… Őt nem hibáztatják azért, hogy az unokaöccse őrült lett. Még úgy tűnik, a dadogása sem zavarja őket. – Ó, efelől nincs kétségem – nevetett fel Mira. – Sokkal valószínűbb, hogy azt gondolják róla, hogy ostoba, és így könnyű kézben tartani. De nagy meglepetésben lesz részük. Claudius minden, csak nem ostoba, és ha Rómának császárra van szüksége, akkor én is Claudiust választanám. Remélem, hogy beleegyezett. – Nem, úrnőm. Polybius azt mondja, hogy még gondolkozik. Polybius elküldött Claudius régi barátjáért, Herodes Agrippáért, hogy megkérje, beszélje rá urát, hogy fogadja el a trónt. Minden szolgája, aki tudja róla, hogy nem nyáladzó idióta, hanem kivételes műveltségű ember, reméli, hogy rá lehet beszélni. – Persze, hogy ezt remélik, amiért nem is ítélem el őket. Saját helyzetük jelentős mértékben javulna, ha Claudius lenne a császár. Ó, mennyire szeretném, hogy elfogadja az ajánlatot! Ilyen nagy hatalommal könnyen megteremthetné az alapokat ahhoz, hogy a köztársaság visszatérjen, hiszen mindig is erre vágyott. – Ha az öreg Claudius valóban császár lesz, nem fog lemondani a hatalmáról csak azért, hogy visszaállítsa a köztársaságot – horkant fel Chilo. – Ezt az ábrándot el is felejtheti, úrnőm. Bármilyen nagyra is becsüli Claudiust, lehetetlent vár tőle, ha azt hiszi, hogy önként megválik a bíbortógától, miután már hozzászokott a viseléséhez.

– Én jobban ismerem őt, mint te – szidta meg Mira a szolgáját. – Ha Claudius megteheti, akkor meg fogja tenni… de elég. Én magam fogom rábeszélni, hogy fogadja el a bíbortógát. Róma kedvéért el kell vállalnia. Ha nem teszi, akkor a szenátusi sakálok fogják szétszabdalni és pusztulásba dönteni a birodalmat, miközben egymás ellen harcolnak a hatalomért. Claudius az egyetlen, aki rendben és békében tudja tartani a dolgokat. Az emberek elfogadnák őt, én tudom. Ugyanúgy tisztelték a testvérét, mint a légiók. – A szenátusnak is el kell fogadnia? – kérdezte Ifida. Mira bólintott. – Igen… és azt hiszem, el is fogják fogadni. Jobban járnak, ha elfogadják Claudiust, mintha hatalmas áron véget nem érő csatározások kezdődnének meg, melyet csak egyetlen ember nyerhet meg. – De, úrnőm, ugye nem most rögtön akarja meglátogatni Claudiust? Még nem biztonságos – figyelmeztette Chilo. – Még mindig letartóztatnak és megölnek embereket az utcákon? – kérdezte Mira. – Nem, most már sokkal nyugodtabb a helyzet – ismerte el a férfi. – Már a boltok is nyitva vannak. De ez még nem jelenti azt, hogy… – Éppen ellenkezőleg. Ez pontosan azt jelenti, hogy a gyilkolásnak vége – vágott közbe Mira nevetve. – Hacsak nem hiszed azt, hogy a rómaiak az életüket kockáztatják, csak hogy vásároljanak. Lehet, hogy valaki azt állítja, de én nem hiszem el. Ma délután megyek el Claudiushoz. Ő nem fogja engedni, hogy a katonák bántsanak. Végül is, ha azt akarják, hogy Claudius császár legyen, kezdhetik is az engedelmeskedést. – És Lucasszal mikor fog beszélni? – kérdezte Chilo vonakodva. – Amikor keresztüljöttem a termen, ahol aludt, megkért, hogy mondjam meg, ő készen áll, ha ön is. Lucas. Igen, – gondolta Mira. Feltétlenül beszélnie kell vele. – Néhány perc múlva ott vagyok. De először valamit tennem kell a kócos hajammal. – Elhoztam néhány dolgot a palotából – ezzel Ifida felemelt egy kosarat, amit Mira csak most vett észre a nő kezében. – Összegyűjtöttem a legértékesebb hajtűket és brossokat, amiket a császárné adott önnek, és hoztam még egy váltás ruhát és néhány személyes holmit is. – Fésűt vagy kefét? – kérdezte reménykedve Mira. – Természetesen, úrnőm… Annyi sok év után, amíg önt szolgáltam, már tudom, mire van szüksége. – Köszönöm, Ifida, és neked is, Chilo. Nem tudom szavakkal kifejezni a hálámat mindazért, amit értem tettetek. Chilo bólintott, szeme gyanúsan csillogott. – Szeretjük önt, úrnőm. Nem nagy áldozat azt szolgálni, akit szeretünk. Legutolsó megjegyzése szíven ütötte Mirát. Lucas hajlandó volna egy kis áldozatot hozni érte? Most volt itt az idő, hogy kiderüljön. Elvette Ifida kezéből a kosarat, és elvonult, hogy előkészítse magát a találkozóra, amin egyszer és mindenkorra kiderül az igazság a szerelmükről…

HUSZONNYOLCADIK FEJEZET – Mira – suttogta Lucas, és egy pillanatra nem jutott szóhoz, amikor meglátta a nőt. Harmatos, pikáns bája elfeledtette vele a katakombák sötétségét és nedvességét. Egy virágzó, gyönge rózsaszálhoz hasonlított, mely a penész és a halál birodalmában nő. Tudta, hogy Ifidának köszönhető ez a hajdani, elbűvölő látvány, mely úgy megérintette a szívét. Mira fehér tunikája és stólája makulátlan volt, haja egyszerűen fésült, de fénylett, ékszerei szerények, de mégis elképesztően gazdagok. Azoknak a nőknek szürke, színtelen öltözékéhez képest, akik lekísérték őket ide, Mira éterinek, túlviláginak hatott. Lucast rádöbbentette, hogy maga milyen nyirkos,

piszkos tunikát visel, álla borostás, és külseje meglehetősen elhanyagolt. Kényszeredetten arra gondolt, ami elválasztotta őket egymástól. Nemsokára ő ismét állatbőröket fog viselni. Hogy kérheti ugyanezt ettől a tüneményesen gyönyörű teremtéstől? – Lucas – suttogta Mira. – Jó reggelt. Jól aludtál? Lucas nem árulta el; hogy egy percre sem hunyta le a szemét, csak bólintott. – És te? Jól aludtál? Milyen kimérten udvariasak! Életük legfontosabb beszélgetése előtt állnak, és úgy kerülgetik egymást, mint a tapasztalatlan gladiátorok, akik először állnak ki harcolni. – Kényelmes volt a szalmazsák – felelte Mira kitérően. – Eljössz oda a sarokba? Valami fontosat akarok mondani. – A nőkre mosolygott, és hozzátette. – Bocsássatok meg! A nők szinte vonakodva engedték meg Mirának, mintha ez alatt a rövid idő alatt úgy kezdték volna tekinteni, mint úrnőjüket. A szolgaságot nehéz kitörölni az emberből, ha egyszer már beleivódott lényébe – gondolta Lucas undorodva. Még ő maga is harcolt az érzés ellen, hogy felsőbbrendű lénynek tekintse Mirát. Szigorúan emlékeztette magát, hogy ő nem egy elkényeztetett úrnőt akar, hanem egy feleséget. Ahogy a sarok felé mentek, amit Mira jelölt ki, a nők eltűntek az alagútban. A férfiak, akik velük voltak, siettek a társaik után. Lucas és Mira egyedül maradtak a teremben, mely hirtelen sokkal nagyobbnak és üresebbnek tűnt. Lucas hangja visszhangzott, amikor megszólalt. – Mit akarsz mondani? – kérdezte, és visszafogta magát, nehogy megölelje, most, hogy végre kettesben voltak. Túl piszkosnak érezte magát ahhoz, hogy megérintse, de attól is félt, hogy talán Mira nem fogadná szívesen az érintését. Ő nem mozdult felé, hogy megérintse, de még csak a szemébe se nézett. Helyette egy mély, nedves hasadék iránt tanúsított különleges figyelmet. Könnyedén végigsimította ujjaival, miközben így szólt. – Az őrök nem ölték meg Claudiust tegnap. Még mindig él, és a katonák őt akarják kinevezni császárnak. Ha elfogadja, bizonyára nagy harc lesz a szenátusban a megerősítés miatt. Azt hiszem, meg tudja nyerni a harcot, de először bele kell egyeznie, hogy ő lesz a következő császár. Ma délután el akarok menni hozzá, hogy rábeszéljem. Csodálatos uralkodó lenne, sokkal jobb, mint Caligula. Természetesen, én jobban szeretném, ha a köztársaság térne vissza, és tudom, hogy Claudius is azt akarja, de ez ebben a pillanatban még nem reális… Később talán sikerülhet. Lucas úgy döntött, jobb, ha Mira most azonnal megtudja, ő hányadán áll. – Nem érdekel Róma politikája. Bárki is lesz a császár, Róma akkor is egy mohó oroszlán lesz, aki a kisebb népeket akarja felfalni. Rázd le ennek a gonosz városnak a porát a szandálodról, és gyere velem Britanniába! Ma akarok indulni, ma délután. Joazar azt mondta, hogy elvezet minket Ostia kikötőjébe. Ha megérkezünk, megmondja, hogy hol keressük a többi keresztényt, akik segítenek végleg elhagyni a birodalmat. Végre Mira teljes figyelmét neki szentelte. Csillogó tekintetét felemelte. – De mondtam, hogy ma délután Claudiushoz megyek. Nem tudsz addig várni, amíg ezt megtettem, ha már ennyire sürgetsz, hogy döntsek a jövőmről? – A te jövőd itt van, Mira? Vagy ott, ahol én? Ha ott, ahol én, akkor nem kell rábeszélned Claudiust, hogy fogadja el a trónt. Nem leszünk itt, hogy örüljünk vagy szenvedjünk az eredményt illetően.

– De Róma örülni fog vagy szenvedni, Lucas! És én római vagyok! Ráadásul Claudius a barátom! Nem adsz időt, hogy elrendezzem a dolgaimat, hogy gyászoljam Caesoniát és a lányát, hogy eldöntsem, mit akarok kezdeni az életemmel. – Bocsásson meg, úrnőm… – hajolt meg Lucas mereven. – De azt reméltem, hogy már eldöntötte, hogy az életét velem akarja leélni. – Igen, veled akarom leélni, Lucas! – Mira sápadt arcán két fényes vörös folt jelent meg. – De nem vagyok biztos benne, hogy Britanniában, ahol mindentől és mindenkitől el leszek vágva, akit és amit csak ismertem és szerettem. – Elvihetjük magunkkal Chilót és Ifidát is. Hűséges szolgák, nincs kétségem afelől, hogy követnének bárhová, csak hogy szolgálhassanak téged. Olyan hűséget tanúsítanak irántad, amilyet szeretném, ha te is tanúsítanál irántam, a férfi iránt, akit állítólag szeretsz. Mira arcát elöntötte a vér. – Vagy te irántam, a nő iránt, akit állítólag szeretsz – vádolta Lucast. – Ami Chilót és Ifidát illeti, gyermekeik vannak, akikre tekintettel kell lennünk. Az út túl fárasztó lenne a kicsiknek. És vajon befogadnák-e őket Britanniában? Vagy idegenekként, kívülállóként bánnának velük? Mi mindannyian rómaiak vagyunk, Lucas! Minket különcnek, esetleg ellenségnek tekintenének. – Nem, téged nem, te a feleségem lennél. Idővel kényelmes házat építenék. Nem szenvednél hiányt semmiben, bár nem ígérhetem, hogy megkapod ugyanazt a luxust, amit itt. – Ó, Lucas, nem a kényelem hiánya aggaszt engem. Hanem minden másnak a hiánya! Nem tudnál addig várni, amíg biztosan nem tudom, hogy Claudius császár lesz-e? Ha igen, akkor itt is élhetnénk Rómában! Nem kellene itthagynom Chilót és Ifidát, Claudius pedig valószínűleg visszaadná a volt férjem minden birtokát és vagyonát, előtted pedig olyan lehetőség állna, hogy meg sem tudnád számolni őket. Egész Róma a lábad előtt heverne! Gondolj az előnyökre és a kihívásokra. Mint a férjem, egy szabad polgár és a császár barátja, a legmagasabb hivatalra is pályázhatnál. Még szenátor is lehetnél, de a konzulság sem lenne elérhetetlen tisztség számodra. Lucas, gondold meg, hogy mit dobsz el magadtól! Mira ujjai a férfi felsőkarjára kulcsolódtak, de Lucas nem érezte, hogy megrendült volna elhatározása. Csak megvetéssel tudott gondolni arra, amit most Mira felajánlott neki – és hatalmas szomorúsággal, hogy a nő nem önmagáért szereti. Nem törődött a lelkében izzó érzéssel, és lefejtette magáról a nő ujjait. – Könnyebb szívvel jönnél velem, ha nem Claudius lenne az uralkodó? – Miért, igen, de… remélem, hogy ő lesz a császár. Rá akarom beszélni. Ő a legjobb és az egyetlen jelölt. Senki más nem vehetné magára a bíbortógát anélkül, hogy ne törne ki a polgárháború. Caligula sok értékes embertől megszabadult, akik pedig megmaradtak, azok mind ravaszak és fortélyosak, és legalább olyan rossz császár válna belőlük, mint amilyen Caligula volt. Claudius lehet, hogy dadog és ügyetlen, de ugyanakkor szelíd, jóakaratú ember és képzett tudós, aki tisztában van a múlt hibáival. Ő a legkisebb rossz, ami Rómára várna, nem csoda, hogy a katonák is őt választották. – Tehát Rómában akarsz maradni. Én pedig a játék majmod lennék, aki parancsra trükköket mutat be. – A férjem lennél, Lucas. Mi vonz úgy Britanniában, amit itt nem találsz meg? Ha tömegek rajongását akarod, már megkaptad. Ha vagyont akarsz, azt is megszerezted már. Ha befolyást akarsz, te lehetsz Róma legbefolyásosabb embere, persze csak Claudius után. Mi mást akarsz? – Tényleg, mi mást? – gondolta Lucas, és Mira gyönyörű zöld szemébe nézett… De bárhogyan is próbálta, nem tudta meggyőzni magát arról, hogy boldog lenne, ha hátat fordítana a népének.

– Mira – szólalt meg szelíden. – Én egy olyan feleséget akarok, aki önmagamért szeret, és nem azért, amit ebben a romlott városban elérhetek. Olyan feleséget, akinek az a legnagyobb boldogság, ha éjszaka a karomban feküdhet. Nem kívánom, hogy áldozz fel mindent. – De igen… – Nem – tiltakozott Lucas. – Ha a feleségem azt kívánná, hogy poros kéziratokat tanulmányozhasson, szereznék neki kéziratokat. Ha vagyonra vágyna, addig dolgoznék, amíg bele nem szakadok, hogy előteremtsem neki. Ha megnyugvást talál egy új vallásban, akkor én is azt az istent imádom, akit ő. Ezekben a dolgokban a rabszolgája lennék, és azt szeretném, hogy megkapjon mindent. Csak egyetlen dolgot kérnék cserébe. – Mit? – kérdezte Mira, és könnytől csillogó szemét ráemelte. – Azt a férfit szeresse, aki én vagyok, és ne próbáljon meg átformálni. Én pedig brit vagyok, Mira… egy törzs vezére, akinek az a sorsa, hogy megvédje a népét a római sas karmaitól. Mennyire szeretnél, ha úgy formázhatnál, mint egy darab agyagot? Akkor az már nem is én lennék, hanem egy másik ember. – És belőlem mi lesz, ha te is úgy alakítasz, mint egy darab agyagot? – könnyek gördültek le Mira arcán. – A feleségem leszel, a szívem és a lelkem – ígérte Lucas. – Te lennél a tudatom és a magabiztosságom. Te tudnád egyedül a titkaimat, és halálom napjáig szeretnélek. Mira most már nyíltan zokogott. – Kérlek, engedd meg, hogy meglátogassam Claudiust, Lucas. Legalább hagyd, hogy könnyítsek a lelkiismeretemen azzal, hogy meggyőződöm róla, szeretett Rómám nélkülem is túléli. Nem olyan nagy dolog, ugye? Ennyivel tartozol nekem. Ha már arra kényszerítesz, hogy hagyjam itt a várost és az embereket, akik olyan sokat jelentenek számomra, akkor ezt a kis szívességet meg kell adnod nekem. Lucas a karjába zárta Mirát, és azon gondolkozott, miért nem érez dicsőséget, hogy a nő megadta magát. Sírt és reszketett, mintha megkorbácsolta volna, nem pedig örök hűséget fogadott volna neki. Néhány percig így tartotta, mialatt a nő keserű könnyeivel eláztatta fehér tunikáját. – Rendben van, Mira! Menj! – mondta neki. – De csak az éj leszálltáig várok rád. Jobb, ha sötétben utazunk, Joazar is egyetért velem. Megígérte, hogy ma azzal tölti a napot, hogy az útra összeszed néhány dolgot. Nem lesz szükségünk sok mindenre. A keresztények ellátnak mindennel, legalábbis addig, amíg nem találunk egy hajót, ami elvisz bennünket Britanniába. Ha megérkeztünk, a családom majd kifizeti a kapitányt. Lehet, hogy a te szemedben szegénynek és primitívnek látszunk, de meg fogod látni, hogy vagyunk annyira gazdagok, hogy fedezzük a felmerülő költségeinket. – Nem kell gúnyosnak lenned – mormolta Mira Lucas mellkasába. – Nem képzeltem, hogy te magad is állatbőröket viselsz, vagy hogy nem tudod kifizetni az adósságaidat. Lucas arra gondolt, mit viselt, amíg felnőtt – állatbőrökből készült ruhákat, és büszkén hordta, mert ő ejtette el az állatokat. Anyja legalább ilyen büszkén varrta meg, Lucas valahogy úgy gondolta, hogy ezek sokkal kényelmesebbek, mint a primitív szövőszékeken felületesen összevarrt, durván szőtt ruhák. Bűntudat hasított belé – vagy talán félelem. Attól félt, hogy Mira nem jön vissza ma este. Mirát elkeserítette, nem pedig örömmel töltötte el a döntés. Ha Claudius észreveszi szomorúságát, talán megpróbálja lebeszélni az útról, és valószínű, hogy sikerülni is fog neki.

Felemelte a nő állát, megcsókolta remegő ajkát, majd vörös szemhéját. Mira eltűrte a csókot, de nem viszonozta. Csalódottsága és fájdalma túl nyilvánvaló volt. Lucas újra megcsókolta, ezúttal durvábban. Magához húzta testét, nyelvét pedig követelőzően a szájába dugta. Végül Mira megadta magát… hozzásimult, szétnyitotta ajkát, majd combját, hogy lába közé szorítsa a férfi megduzzadt szerszámát. Lucas a falhoz nyomta, és lökéseket imitált, hogy elfeledtesse minden kétségét és félelmét egy szenvedélyes szeretkezéssel. Ruháján keresztül megfogta telt mellét, mire a mellbimbók az érintéstől megkeményedtek. Amikor fel akarta emelni tunikájának az alját, Mira megfogta a kezét. – Ne, Lucas… Itt ne! A keresztények bármelyik pillanatban visszajöhetnek. Azonkívül ez egy katakomba, a halál birodalma. A visszautasítás olyan volt, mintha Mira arcul ütötte volna. Még soha nem utasította el ilyen durván! A keresztények… ez egy újabb ellentmondásos téma volt, egy újabb ok, hogy Rómában maradjon. Britanniában nincsenek keresztények. És ha Mira megpróbálná az ő népének megmagyarázni ezt az új vallást, valószínűleg kinevetnék… vagy azt hinnék, hogy megőrült. És Mira vajon mit gondolna az ádáz, harcos,szakállas férfiakról és szókimondó, büszke nőkről, akikre ő oly jól emlékezett? Hátralépett, és a nő csillogó szemében meglátta a saját tükörképét. Máris úgy nézett ki, mint egy vadember – aki bárhol magáévá tenne egy nőt, még egy sírban is. Amikor elöntötte a vágy, inkább volt vadállat, mint ember. Amíg Mira nem emlékeztette rá, hogy hol vannak, ő egyáltalán nem gondolt rá. – Fuss a te Claudiusodhoz – morogta. – De ne felejtsd el, ha feljön a hold, indulok. Ha addig nem jössz vissza, egyedül megyek. Mira kiegyenesedett, amitől ruhája szorosan mellére feszült. Lucas tehetetlen vággyal nézte, és lénye minden porcikájával kívánta. – Visszajövök – suttogta Mira, de szemében olyan nyilvánvalóan látszott a szenvedés, hogy Lucas tudta, hogy hazudik. Soha nem látja többé. – Isten veled, Mira – dünnyögte, és szíve majdnem kiugrott a helyéről. – Isten veled, Lucas. – Mira elfordult, és a belső terem felé futott. Nem sokkal később Chilo és ő elhagyták a katakombákat. – Mira!… Ó, á-áldott Minerva, k-köszönöm! – kiáltott fel boldogan Claudius, miután az őrök bevezették Mirát a kicsi, piros-fehér csíkos vászonsátorba. Claudius felállt a székről, ahol eddig egy kéziratot olvasott. – Biztos voltam benne, hogy m-meghaltál – magyarázta, és a kéziratot egy közeli asztalra tette. Odasántikált Mirához, majd melegen megölelték egymást. Claudius intett a katonák felé. – E-elmehettek. N-ne a-aggódjatok, a h-hölgy r-régi b-barátom! Mira a távozó katonák után bámult. – Attól félnek, hogy én bántalak téged? Én pedig attól féltem, hogy ők bántanak téged. Claudius elvigyorodott, kék szeme csillogott. Teljesen más ember lett belőle. Szeméből eltűnt a rémült kifejezés, magasztosabbnak és magasabbnak tűnt. Caligula halála és saját megmenekülése elűzte belőle az óvatosságot és a félénkségét. Az asztalon, ahová a kéziratot tette, egy bíborköpeny és egy babérkoszorú feküdt. Claudius követte Mira tekintetét, és mélyen elpirult.

– M-már nem kell f-félned t-tőlük, Mira. H-hűséget esküdtek nekem. Azt a-akarják, hogy én llegyek a következő ccsá-szár… Hát nem h-hihetetlen? Képzeld el, h-hogy v-valaki azt a-akarja, hogy a d-dadogós Claudius v-vegye fel a b-bíbort! – Azt hiszem, fel kellene venned, Claudius. Azért jöttem, hogy rábeszéljelek. Engem nem lep meg, hogy valaki úgy gondolja, méltó vagy rá. Megérdemled. Rómának szüksége van rád, és ezt nem utasíthatod vissza. Claudiusnak a szája is tátva maradt Mira felindultságát látva. Nyál csorgott le állán, mire hirtelen becsukta száját, és úgy nézett Mirára, mintha valami nevetségeset mondott volna. – Ne nézz olyan döbbenten, barátom. Nemcsak én és a katonák gondolják így. Herodes Agrippa úton van hozzád, hogy elmondja ugyanezt. – Herodes? – kérdezte Claudius, és elsápadt. – De hogy l-lehetnék én ccsászár, a-amikor mmindig is a kköztársaság híve v-voltam, mint te és Fulcinius?… Ezt persze s-soha nem mmondtam az u-unokaöcsémnek. – Gondolod, hogy a szenátus támogatná ezt, Claudius? Én nem hiszem. Caligula gondoskodott róla… Nem, mindenképpen új császárra van szükség. Ha te nem, akkor ki? Claudius felvonta szemöldökét, és intett Mirának, hogy hozzon magának egy széket, miközben gondolkozott. Mira meglátott egyet a sátor egyik sarkában, odavitte, és letette a másik mellé. Mindketten leültek, de Claudius még mindig nem válaszolt. – Na ugye, nem tudsz senkit mondani! – De igen, s-sokat t-tudnék, aki sszeretne ccsászár llenni. A l-legnehezebb azt e-eldönteni, hogy ki l-legyen az. – Azért nehéz, mert bárkit is választanál, kitörne a harc a szenátusban és máshol is. Talán háború is lenne. Ismerd be, Claudius, te vagy az egyetlen ésszerű jelölt… – De é-én n-nem a-akarok ccsászár l-lenni! N-nem t-tudom, hogy k-kell ccsinálni. – De tudod! – érvelt türelmesen Mira. – Egész életedben a birodalom működését tanulmányoztad… valamint a régi császárok életét kutattad, és írtál is róluk. Semmit nem tanultál a kutatásaidból? Mind hiába volt, ahogy Caligula hitte? Egész életed munkáját mindössze ostoba feladatnak tekintetted, ami lefoglal és elrejt a nyilvánosság elől… de én nem hiszem, hogy te is így gondolod. – Nem így gondolom! – Claudius arcát újra elöntötte a vér. – A történelem fontos dolgokat tanít meg nekünk. Például azt, hogy kerüljük el a hibákat, amiket elődeink elkövettek! – Elképesztő! – suttogta Mira maga elé, de Claudius meghallotta. – Mi az elképesztő? – kérdezte hevesen. – Amikor szenvedélyesen beszélsz, és azt mondod, amit igazán érzel, megszűnik dadogásod. – Jupiterre, igazad van! – kiáltotta, majd szégyenkezve hozzátette. – M-miért n-nem vettem ezt e-eddig észre? – Talán mert hozzászoktál, hogy szenvedélyes gondolataidat magadban tartsd. De ha császár leszel, szónoknak is kell lenned, hogy elmondd mindazt, amit az évek során gondoltál. – Ez i-igaz! – értett egyet Claudius tágra nyílt szemmel. – És é-életemben e-először az eembereknek f-figyelniük kellene r-rám, és k-komolyan k-kellene venniük. – Már nagyon régen komolyan kellett volna venni téged, Claudius… Fulcinius és én minden írásodat elolvastuk, és úgy gondoljuk, hogy nagyon értelmes gondolkodó vagy. Majdnem minden érveddel egyetértettünk, amiket a tanulmányodban megemlítettél. Ha mások is elolvasnák, biztosan képesek lennének a hátrányosságaidon túlnézni. – A ccsaládban d-drága t-testvéremen, GGermanicuson k-kívül s-senki sem tudott t-túlnézni a hhátrányosságaimon. Az e-egész ccsaládom b-bolondnak tartott…

– Nem vagy bolond, Claudius, és itt áll előtted a lehetőség, hogy ezt be is bizonyítsd. Fogadd el, amit az őrök ajánlanak. Ha az őrség melléd áll, a szenátusnak jóvá kell hagynia a kinevezésedet. – Az ő-őrség á-árulta el C-Caligulát – dünnyögte Claudius. – E-ezt még t-talán meg t-tudom nnekik bbocsátani, de azt m-már nem, h-hogy Caesoniát és a kkis Juliát is meggyilkolták, majd vvérfürdőt r-rendeztek az u-utcákon. – Ezt én sem tudom elfelejteni – mondta Mira. – Ha császár leszel, arra is lesz hatalmad, hogy megvizsgáld, kik voltak azok, akik túllépték a hatáskörüket, és nemcsak annyit tettek, hogy megszabadítsák Rómát Caligula szorításától. Ha császár leszel, ezt megteheted, és minden mást is, amit Rómában megváltoztatnál. – M-mindenképpen szükség v-van egy új vvízvezetékre – vakarta meg az állát Claudius. – CCaligula k-két t-tervet is k-készíttetett, de m-mint t-te is t-tudod, a p-pénzt i-inkább k-költötte nnyilvános sszórakozásokra és sszemélyes m-mulatságaira, mint u-unalmas sszükséges ddolgokra. Mira kezével eltakarta a száját, hogy elrejtsen egy mosolyt. – Kétségtelen, hogy te sokkal több olyan dologra fogsz gondolni, amire a városnak szüksége van. – T-talán, de s-segítened kell! – fordult hozzá Claudius. – M-mivel rá-rábeszéltél, hogy ttegyem a k-kötelességem, itt kell é-élned a palotában, és ggyakran k-kell m-meglátogat-nod! Ggondoskodni f-fogok róla, hogy a v-vagyonodat v-visszakapd, és hogy f-feleségül mehess a ggladiátorodhoz. Az az u-undorító Volpus mmeghalt, ugye? Nem s-sajnáltam, mert s-sohasem kkedveltem. De a-amikor ezt m-megemlítettem CCaligulának, f-feldühödött, és m-megtiltotta, hogy r-részt vegyek az értékes sszórakozásain. – Ezért nem voltál ott a Circusban tegnap? Igen, Volpus halott, és így hozzámehetek a gladiátoromhoz… De ez nem azt jelenti, hogy itt fogok élni Rómában, és tanácsokat adhatok neked a kormányzásban. Elhagyom Rómát, Claudius… – E-elhagyod R-Rómát! – kiáltotta a férfi, és felpattant, amivel felborította a székét. – De e-ezt n-nem t-teheted, Mira! R-Római vagy, és hol l-lehetne b-boldog egy római, ha n-nem RRómában?… H-hová m-mész? – Lucasszal – felelte halkan Mira. – Mert ő brit, és azt gondolja, hogy egy brit csak Britanniában lehet boldog, sehol máshol. Claudius döbbenten nézett rá. Feje megrándult, válla összeesett. Arcára szomorúság ült ki. – Britannia, Mira… A-az e-egy b-barbár ország, a-ahol b-barbárok laknak. Hha ccsászár leszek, lehet, hogy e-egyszer meg kell ttámadnom. A-Ahogy te is tudod, J-Julius C-Caesar is mmegtámadta e-egyszer, de n-nem sikerült l-leigáznia. – Tudom, barátom – felelte Mira, és lesepert egy porszemet a ruhájáról. – De Lucast nem tudom meggyőzni, hogy Rómában maradjunk, és magamat sem, hogy nélküle éljek. – Ó, Mira… – Claudius esetlenül megveregette a vállát. – M-megértelek, i-igazán. Ha az én ggyönyörű ffeleségem, M-Messalina e-egyszer f-fejébe venné, h-hogy el-elhagyja Rómát, azt hiszem, nnekem is k-követnem kkellene. Mira visszafojtotta zokogását. Már döntött, és elhatározta, hogy nem sír miatta többet. De annyira fájt neki, hogy Lucas nem ajánlotta fel az ő kedvéért, hogy Rómában is maradhatnak. Ha nem érkezik vissza időben a katakombákba, a férfi megesküdött, hogy nélküle megy el. Egyáltalán fájdalommal és megbánással nézne vissza? A tudat, hogy Lucas nem szerette őt olyan mélyen, mint ahogy ő szerette a férfit, súlyos kőként nehezedett a szívére. Egy könnyű

megjegyzést akart tenni, s közben imádkozott, hogy ne ájuljon el, és ne törjön ki belőle gyötrelme és csalódottsága miatt a zokogás. – Ha úgy határozol, hogy leigázod Britanniát, bánj könyörületesen a foglyokkal. Ne feledd, hogy talán Lucas és én is köztük vagyunk. – Te nem fogsz harcolni ellenem, Mira. Mint egy igazi római, tárt karokkal fogsz várni. – Nem tudom, mit tennék, Claudius. Egy jó feleségnek az ura mellett kell állnia. Lucas pedig soha nem fogadná szívesen a római sast a hazája földjén. – N-ne m-mondj többet, M-Mira. N-nem a-akarom mmeg-rontani a b-barátságunkat. Talán nnem is k-kerül eerre sor. N-Nem hiszem, h-hogy B-Britannia leigázása az e-első d-dol-gom lesz. – Te vagy a legjobb és legmegértőbb barát, Claudius, de most el kell búcsúznom tőled. – Mira felállt, megfogta Claudius kezét, és érezte, hogy gombóc van a torkában. – Chiló-nak azt mondtam, hogy várjon meg kint. Ideje, hogy induljak. – Ne menj még! – Claudius meglepő erővel szorította meg Mira ujjait. – Legalább vacsorára maradj velem. És természetesen nem hagyhatod el Rómát, amíg a szenátus jóvá nem hagyja a kinevezésemet, feltéve, ha valóban jóváhagyja. Aztán a koronázás… – Claudius! Drága Claudius, bocsáss meg, de máris mennem kell! – Mira érezte, hogy forró könnyei szemében égnek. Mielőtt sírva fakadt volna, karját Claudius köré fonta, és szorosan megölelte barátját. – Minden jót kívánok neked, Tiberius Claudius Nero,nemsokára Róma ötödik császára. Tudom, hogy bölcsen és igazságosan fogsz uralkodni, és a történészek egy napon majd a legnagyobb császárnak fognak tartani. Claudius vállát nevetés rázta meg – vagy talán az elválás miatti fájdalom. – Én a-azzal is m-megelégszem, ha n-nem ú-úgy ffognak e-emlegetni, hogy C-Claudius a ddadogós. – Biztos, hogy nem! Isten áldjon, öreg barátom! Mira megpuszilta a férfi arcát, majd elengedte és futott, hogy Chilóhoz csatlakozzon. Egy pillantást vetett az égre, és látta, hogy a nap már lenyugvóban van. Sokkal több volt az idő, mint gondolta, és hirtelen vad pánik tört rá. A katakombák messze voltak az őrök táborától. Az egész utat futva kell megtenniük, ha még el akarják érni Lucast, mielőtt elindul. Mély lélegzetet vett, és megragadta Chilo karját. – Gyorsan, Chilo! Sietnünk kell, mert Lucas nem fog megvárni!

HUSZONKILENCEDIK FEJEZET Lassan az ég lilára sötétedett, és az éjszaka beborította a várost. Lucas kilépett a katakombákból, végigsétált a két magas fallal körbevett úton, és végignézett a boltokkal és zajos épületekkel szegélyezett utcán. Egy ökrös szekér elzárta az utat, mögötte néhány köpenyes alak sietett valahová, de Mira és Chilo nem volt köztük. Emlékezett, hogy Mira ragyogó kék köpenyt viselt fehér tunikája és stólája fölött, amit nagyon könynyű lett volna megpillantani a tömegben. Azonban a lökdösődő gyalogosok között nyoma sem volt annak a kék színnek. Lucas minden eltelt perccel egyre idegesebb lett, felalá járkált az utcán. Végigsétált az úton, és hamar egy forgalmas kereszteződéshez érkezett. A sötétség leszállta után a forgalom megnövekedett. Joazar mellette haladt, és most megrángatta a ruháját. – A katakombákban kellene maradnia, amíg az úrnő megérkezik. Még nincs elég sötét, hogy biztonságos legyen az utcán mászkálni. Valaki még felismeri, és tömeg gyűlik maga köré. Ha viszont ez megtörténik, nem ígérem, hogy elutazása titokban marad.

– Nem fog jönni, Joazar. Sejtettem, de nem akartam elhinni. Nem tudja itthagyni drága Rómáját. – Biztos vagyok benne, hogy téved, Lucas… Ha azt mondta, hogy jönni fog, akkor jönni fog. Lucas felhorkant, és megrázta a fejét. – Több oka van arra, hogy maradjon, mint arra, hogy elmenjen. Vérbeli római. Ostoba voltam, hogy azt hittem, szeret annyira, hogy visszatérjen velem a hazámba. Még azt is felajánlottam, hogy Chilo és Ifida is elkísérheti, de azt mondta, hogy az út túl fárasztó lenne a gyerekeiknek. Keservesen sírt, hogy el kell mennie Rómából. Most pedig meggondolta magát. – Talán így van, Lucas… talán nem. Messze van ide az őrök tábora, és az éjszakai forgalom már elkezdődött. Ez Róma átka, nappal a gyalogosok zárják el az utakat, éjjel a hintók és a szekerek. Chilo és Lady Mira egyszerűen csak késnek. Inkább várjuk meg őket a katakombákban. – Nem! – Lucas kirántotta a karját a kedves Joazar kezéből. A férfi türelme és kedvessége csak még jobban feldühítette. – Nem fog jönni, megmondtam. Akár most is indulhatunk, ne várjunk egy perccel se többet. Most már elég sötét van ahhoz, hogy ne ismerjenek fel. – De még vissza kell mennünk a köpenyekért és a csomagokért, amit összekészítettem. Fázni fog a tunikájában, és meg fog éhezni a hosszú út alatt Ostiáig. – Sokszor fáztam és éheztem már, mégis túléltem – csattant fel Lucas. „És ezt a kínt is túl fogom élni!” – tette hozzá magában. – Ha ragaszkodsz hozzá, várunk még egy percet, aztán indulunk, ahogy megmondtam. Ha annyira akarod, akkor te visszamehetsz a köpenyekért és a csomagokért. Lucas most, hogy már eldöntötte, hogy Mira nem fog jönni, kétségbeesetten indulni akart. Minden újabb pillanat, amit Rómában tölt el, meghosszabbítja a csalódás miatt érzett szenvedését. Minél hamarabb útra kel Joazarral, annál hamarabb tud a jövőbe tekinteni, és a múltat elfelejteni. Amíg Joazar visszament a katakombákba, ő a szűk utcán járkált oda-vissza, ahol Mirának már jönnie kellett volna. Háromszor kellett félreugrania, hogy utat adjon egy-egy dühös fogathajtónak vagy szekérhajtónak, hogy veszélyes tempóban haladhassanak tovább. Egyszer átkozódott is, amikor egy fogat súrolta a könyökét. A szekéren egy szolga ült, és egy lámpást tartott a kezében, hogy világítson. A vezető pedig el volt foglalva a lovak ostorozásával, és nem vette észre Lucast. Úgy hajtott, mintha a Circusban versenyezne. Lucas félreugrott a járművek elől, és visszaindult a katakombák felé. Elege volt. Elmegy Joazarért, és azonnal felkerekedik. Alig érte el a forgalmas kereszteződést, valami kéket pillantott meg. Szíve összeszorult, majd vak dobogással verni kezdett. – Miral – kiáltotta, mert biztos volt benne, hogy ő az. Két férfi és egy súlyosan megrakott öszvér eltakarták a kilátást. Az utca közepére lépett, hogy kikerülje őket. Egy kis csoport gyalogos megvilágította az apró, kék köpenyes alakot, a fény az arcára esett, és felfedte kilétét… Mira volt az. Lucas a forgalom között tolakodott előre, és a nő nevét kiabálta. Mira is észrevette őt, és boldog mosoly ragyogott fel az arcán. Meggyorsította lépteit, majd futni kezdett. Chilo pedig – úgy tűnt, hogy ő az, Chilo néhány lépéssel lemaradva követte. Egy juhász egy juhnyájjal ment át Lucas előtt az úton, így várnia kellett, de nem számított, Mira futott felé. Végül mégis úgy döntött, hogy elkíséri! Amikor megindult a kereszteződésben, fülében olyan hangosan dübörgött a vér, hogy nem látott és nem hallott semmit maga körül. Kitárta karját Mirának, aki felé futott. Hirtelen azonban szeme elkerekedett, és szerelmes tekintete rémületbe fordult.

– Lucas! – sikoltotta, és az útra nézett Lucas mellett. – Lucas, vigyázz! Lucas elfordította a fejét, hogy megnézze, mitől ijedt meg Mira. Két ügető ló húzott egy fogatot, s vészesen közeledtek felé. Csak ekkor hallotta meg az utcán lévő emberek figyelmeztető kiáltásait. Felmérte, mennyi időbe telik, amíg a lovak elérik, és úgy becsülte, rengeteg ideje van még átkelni a kereszteződésen. Megindult előre, de beleütközött egy puha, apró testbe. Kitárt karok fonódtak köré, hogy elhúzzák a vész elől. Meglepetten felkiáltott, elvesztette egyensúlyát, és hátraesett. Egy szörnyű, tompa puffanás hallatszott, amikor a legközelebbi ló belerúgott valamibe, miután egy karcsú alak repült át fölötte a levegőben. Egy újabb rémületes puffanás – szinte reccsenés – hallatszott nemsokára. Aztán Lucas csak sikoltozást és távolodó lódobogást hallott. Az oldalára gördült, és Mirát kereste. Nem messze tőle az úttest mellett feküdt. Feje mellett egy nagy kő volt, olyan, amivel az utat kövezik. Valami nedves és sötét fénylett a kövön. Mira szeme csukva volt, arca a földön feküdt, feje alatt pedig ugyanaz a sötét nedvesség folyt szét. Lucas feltápászkodott, és odarohant hozzá. Miközben letérdelt mellé, hogy megvizsgálja, az emberek lökdösődtek körülötte. – A lovak majdnem eltaposták – kiáltott fel egy öreg férfi, és közelebb furakodott. – A vezető biztosan tudta, hogy elütött valakit, de még csak le sem lassított. Biztos valamelyik részeg, fiatal patrícius. Csak mert díszes fogata van, azt hiszi, hogy övé az úttest. Egy másik hang is felkiáltott. – Ez a szép, fiatal nő pedig biztosan meghalt. Nézzék a fejét! Beütötte abba a kőbe. Lucas félt megmozdítani Mirát, valahogy mégis a karjába vette. Nem hagyhatta itt feküdni az úttest mellett. Egy másik fogat vagy szekér biztosan elütné. Dühösen felemelte, és háborodottan Joazart és Chilót kereste tekintetével. Chilo hamar megérkezett. Arrébb lökdöste az útjában álló bámészkodókat, majd Lucas elé érve rémült tekintettel nézett rá. – Ó, kegyes Isten! Súlyosan megsebesült? – kérdezte. – Beütötte a fejét egy kőbe – felelte Lucas. – Gyorsan el kell vinnünk innen valahová. – A katakombákba. Ez az egyetlen hely a közelben. Ott legalább le tudjuk fektetni, és elláthatjuk a sérüléseit. – Vágj utat, és én majd követlek – utasította Lucas. Furcsán zsibbadtnak érezte magát, mintha Mirát és magát egy álomban látná szerepelni. Semmi nem tűnt valóságosnak. Egyik pillanatban Mira tele élettel, szikrázó örömmel futott felé, örült, hogy látja őt, másikban pedig a földön feküdt mozdulatlanul, sápadtan, mint egy halott, s gyönyörű haját és ruháját vér áztatta. Valahogy sikerült követnie a tömegen keresztül Chilót. A bámészkodók meglepetten és rosszallóan kiáltottak fel, amikor látták, hogy Lucas hová viszi a nőt. – Miért menne a katakombákba? – mormolta az egyik nő. – Csak nem gyászolás és temetés nélkül akarják eltemetni most azonnal? – Nem, biztosan keresztények – suttogta egy másik nő. – Az ostobák azt hiszik, hogy titokban találkoznak, de én többször láttam őket ki-be járkálni a katakombákban. Ki tudja, mit csinálnak ott bent? A bejáratnál Joazarral találkoztak, aki egyik kezében egy égő fáklyát, másikban két nagy csomagot tartott. – Szentséges Atyám a mennyekben! – kiáltotta. Eldobta a csomagokat, és félrelépett, hogy beengedje Lucast. Szerencsére az emberek túl babonásak voltak ahhoz, hogy este bemerészkedjenek a temetkezési alagútba, így Lucas hamar egyedül találta magát Joazarral, Chilóval és Mirával, akinek feje mellkasára hanyatlott, és összevérezte tunikáját. Amikor a hatalmas, belső terembe

értek, Joazar sietve leterített egy szalmazsákot az egyik kőpárkányra a fal mellett. Azután égő fáklyákat helyezett a szemben lévő fal tartóiba. A kőpárkány egy asztalhoz vagy egy kőágyhoz hasonlított. Joazar ezt követően hozott egy összehajtogatott köpenyt Mira feje alá, letépett egy darabot tunikájából, és Mira véres halántékát kezdte törölgetni. – Hol vannak a nők? – kérdezte Lucas. – Nincs köztük valaki, aki ért valamit a gyógyításhoz? – Sajnálom – mentegetőzött Joazar de mivel úgy volt, hogy ma este elmennek, hazaküldtem az asszonyokat. – Elfelejtetted, Lucas – szólalt meg Chilo szemrehányó hangon –, hogy én is értek valamit a gyógyításhoz… Bár szeretném, ha Ifida is itt lenne. Elhoznád ide Cornutus házából, Joazar? Mondd meg neki, mi történt, ő majd összegyűjti, amire szükségem van. Talán Cornutus felesége is segít neki összeszedni néhány dolgot. Mondd meg nekik, hogy kérjenek a szomszédoktól, ha szükséges. Legalább az alapvető dolgokat szeretném megkapni. – Örömmel idehozom Ifidát. – Joazar átadta Chilónak a rongyot. Lucas nagy akaraterővel visszafogta magát, nehogy kitépje Chilo kezéből, és maga kezdje letisztogatni a sebet. Joazar egy újabb fáklyát gyújtott meg a már égő lángjából, majd elment. Lucas pedig Mira fölé hajolt, és összeszűkülő szemmel figyelte a szíriai ténykedéseit. – Nem néz ki túl súlyosnak a sebe – jegyezte meg reménykedve. Most, hogy a vért letörölték róla, Lucas már látta a hosszú sebet, mely átvágta Mira bal szemöldökét, egészen a hajáig. Nem tűnt mélynek, de a környéke feldagadt, és a bőr lilás színűre váltott. – Szorítsd rá ezt a rongyot – utasította Chilo Lucast. – A nyomás mindjárt elállítja a vérzést. Én addig átvizsgálom a testét, hogy nem tört-e el valamije, vagy nincs-e más sérülése. Lucas úgy tett, ahogy utasították, Chilo pedig gondosan átvizsgálta Mira testét tetőtől talpig. Lucas aggódva nézte Mira halottsápadt arcát. Ajka kékes árnyalatú volt – rossz jel, gondolta és nem adta semmi jelét annak, hogy fel akar ébredni. – Mira – suttogta –, Mira, hallasz engem? Semmi válasz. – Ne várd, hogy hamar visszanyeri az eszméletét – figyelmeztette Chilo. – Nagyon nagy ütés érte a fejét. Szerencsére nem látok rajta más sérülés nyomát. – Fel fog ébredni – jelentette ki Lucas, de Chilo nem válaszolt. A szíriai arcáról nem lehetett semmit leolvasni. Csak akkor fedte fel saját aggódását és szenvedését, amikor Lucas szemébe nézett. – Remélem, Lucas, de hogy őszinte legyek, nem tudom garantálni. Az istenek, az Isten tudja csak, milyen kárt okozott az ütés a fejében. Ha túl is éli a megrázkódtatást, talán nem lesz ugyanolyan, miután felébred. Lucast lelke legmélyéig megrázta ez a kijelentés. Megragadta Chilo vállát. – Hogy érted azt, hogy nem lesz ugyanolyan? A szíriai állta Lucas tekintetét, de barna szemében végtelen szomorúság csillogott. – Talán megzavarodik az agya. Lehet, hogy meg sem fog ismerni minket, és csak összevissza érthetetlenségeket fog beszélni. Láttam már ilyet. Mira szüleinek a házában egy rabszolga gyerek kiesett az erkélyről, és beütötte a fejét a kőjárdába. Két napig nem tért magához, és amikor végül felkelt, idióta lett. Nem volt emlékezete, intelligenciája, és nem tudott beszélni. Lucas megszédült. Lába megroggyant, és a falnak kellett dőlnie, nehogy elessen. – Mi történt aztán? Meghalt végül? Chilo szomorúan bólintott.

– A szülei elrejtették a kunyhójukban, és nem engedték, hogy más is lássa. Egy éven belül meghalt. Talán élhetett volna még, de az apja nem tudta elviselni a szenvedését. A fájdalom okozta őrültségében megfojtotta a gyereket. – Mirával ez nem fog megtörténni! – kiáltotta felindultan. – Én gondoskodni fogok róla. Meg fog gyógyulni! Nem fog meghalni! Most Chilo fogta meg Lucas vállát. Vigasztalásként tette, de Lucast nem vigasztalta meg. Ez a fájdalom mindennél nagyobb volt. Semmi más nem hasonlított hozzá. – Megteszek mindent, amit csak tudok – ígérte Chilo. – De az ilyen sérüléseknél az eredmény mindig bizonytalan, lehet, hogy egy óra múlva felébred, és megszid minket, amiért ilyen sokat aggódtunk miatta, de az is lehet, hogy szép csendben elmegy, anélkül, hogy kinyitná a szemét. – Nem ismersz senkit Rómában, aki segíteni tudna rajta? Elmegyek Claudiushoz, és megkérdezem, nincs-e olyan orvosa, aki többet tud nálad. – Csak egyetlen olyan ember van, aki nálam és Róma összes orvosánál többet tud. Ő pedig nem más, mint Luke, Mira gyermekkori orvosa, aki a halál torkából hozta vissza az úrnőt, amikor kislány volt. – Hol van? – megragadta Chilo vállát. – Mondd meg, hogy hol van, és én elmegyek érte! Chilo gyászosan megrázta a fejét. – Nem tudom, Lucas, és se Joazar, se a többi keresztény nem tudja, hogy hol lehet most Luke, csak akkor jön Rómába, ha az Úr ideszólítja, semmivel sem korábban. Közben utazgat, prédikál vagy néhány napig egy helyben marad, hogy az evangéliumán dolgozzon. Öreg ember már, talán meg is halt, és a hír el sem jutna hozzá. – Akkor mit tehetünk? – Lucas érzelmeitől remegve Mira fölé hajolt. Nem mutatott semmi jelet, hogy eszméletén lenne, csak feküdt mozdulatlanul, mint a kő. Egyedül mellkasának alig látható emelkedése és süllyedése jelezte, hogy még él. – Csak imádkozhatunk, Lucas, ez az egyetlen, amit tehetünk. Imádkozhatunk. A javaslat nem tetszett Lucasnak. Kihez imádkozzon? Egy istennőhöz, akiben már nem hitt? Egy istenhez, akit elutasított, és nem értett meg, és akit a múltban kigúnyolt? – Nem tudom, hogy kell imádkozni – mondta. – És még ha tudnám is, a te Jézusod nem hallgatna rám. Nem ismer engem. Én idegen vagyok a számára. – Nem, Lucas… az egyetlen dolog, amiben mindig biztos lehetsz, hogy a Mester ismer téged. Egész életedben ismert, és még a túlvilágon is ismerni és szeretni fog. Lucas megrázta a fejét, túlzottan kétségbe volt esve ahhoz, hogy vitatkozzon. Egyetlen isten sem szeretheti őt. Őt nem lehet szeretni. Csak Mirának van akkora szíve, hogy egy ilyen brutális, önző, faragatlan alakot szeressen, mint ő. Mindent hajlandó lett volna feladni érte. Hozzáment volna feleségül, gyerekeket szült volna neki, egy távoli világban élt volna vele, feláldozva minden barátját. Az életét is odaadta volna érte. Saját biztonságát figyelembe sem véve, egy közeledő fogat elé ugrott, csak hogy őt megmentse. Lucas megragadta a kőágy szélét, térdre rogyott, fejét lehajtotta, és szabadjára engedte az érzéseit, amelyeket már nem tudott tovább tagadni. Életében először keservesen zokogott, nem törődve azzal, hogy a hang visszhangzik a falak között. Bő patakokban folytak végig az arcán a könnyei. Milyen ostoba volt! Egy önző, hálátlan bolond! Az ő hibája, hogy most Mira itt fekszik haldokolva. Ultimátumot adott neki – amely erőszakos és önző volt –, hogy térjen vissza az éj leszállta előtt.

Aztán, nem is gondolkozva megállt az út közepén, várta őt, átkozta őt, és arra kényszerítette, hogy elébe szaladjon. Térdelt és zokogott, és amikor már nem volt több könnye, akkor saját vére vált könnyé. Eltelt egy éjszaka, majd még egy, Mira azonban még semmi jelét nem mutatta, hogy magához térne. Az egész városból odagyűltek a keresztények, hogy imádkozzanak érte. Zsoltárokat és himnuszokat énekeltek. Egymás után vonultak el ágya mellett – melyet oltárnak neveztek el –, megérintették a kezét, vagy megcsókolták az arcát, és vigasztaló szavakat suttogtak Lucasnak, Chilónak és Ifidának. Ez a hatalmas melegség és féltés megdöbbentette Lucast. Ezeknek az embereknek legtöbbje soha nem is látta még Mirát… Csak Chilót és Ifidát ismerték. De mert Mira Chilo és Ifida szeretett úrnője volt – és mert a halálán volt –, eljöttek, hogy vigaszt nyújtsanak. És ott maradtak azután is, hogy részt vegyenek a misén. Szinte senki nem tehetett semmit. Mira csendben eltávozott tőlük. Ifida egy tiszta tunikát és stólát kerített neki. A fején egy fehér kötés volt, ez fedte a vágást a halántékán. Haját megmosták, megfésülték, és gondosan a mellére rendezték. Kezét mellén összekulcsolták. Máris úgy tűnt, mintha halott lenne. Bájos arca viasszínű lett, keze fehér és vértelen. Lucas egy pillanatra sem mozdult mellőle. Nem evett és nem ivott. A zsoltárok és himnuszok távoli zümmögésnek tűntek. Fájdalma ködén alig hatoltak át. Tudta, hogy a katakombákban már kijelölték számára a helyet. Oda fogják tenni, ha végül meghalt. Chilo és Ifida sem mozdultak Mira mellől. Egyikük a fejénél, másikuk a lábánál állt. Lucas legtöbbször mellette térdelt, és próbálta megtalálni a szavakat, hogy meggyőzze valamelyik istent vagy istennőt, aki hallgat rá, hogy mentsék meg Mirát… De már nem hitte, hogy valaha is fel fog ébredni. Azt kívánta, hogy mindenki menjen el, és egyedül maradhasson vele. Amikor az utolsót lehelné ki tüdejéből, egy tőrt döfne saját szívébe, és ő is meghalna mellette. Semmi nem számított többé – se a tervei, se az álmai, se a hűsége a népéhez és hazájához, amit már évek óta nem látott. Így térdelt a kétségbeesés legmélyére zuhanva, amikor felbolydulást hallott az emberek között. – Luke! Luke! Itt van Luke! – Eljött Luke, hogy megmentse! – Adjatok utat Luke-nak, a gyógyítónak és orvosnak! Igaz lenne? Lucas felemelte a fejét. Az ősz hajú férfi valóban az oltár felé közeledett a tömegben, oda, ahol Mira feküdt. Lassan haladt, mert meg-megállt, hogy keresztet rajzoljon az áhítatos keresztények felé, akik kinyúltak, hogy kezét vagy utazóköpenyének szélét megérinthessék. – Menjetek az útjából! – ordított fel Lucas, és felállt, hogy maga tisztítsa meg az utat az öreg férfi előtt. Luke elnézett Lucas mellett, és meglátta Mirát, mire ráncos arca meglágyult, szomorúság gyűlt élénkkék szemébe. – Tudtam, hogy valami oka van annak, hogy Rómába hívtak – mondta, miközben Lucas felé közeledett. – De mostanig nem tudtam, mi az az ok… Most azonban minden világos. – Ki mondta, hogy szükség van magára Rómában? – kérdezte Lucas. – A keresztények küldtek futárt, hogy megkeresse? Luke kék szemében vidám csillogás ragyogott fel. – Nem, Lucas. Nem földi futár volt az, mely arra ösztönözte öreg csontjaimat, hogy Rómába siessek. Szerencsére nem voltam messze a várostól. Épp akkor érkeztem Ostia kikötőjébe. – Akkor ki volt az? – kérdezte újra Lucas. – Ki küldött önért? – A Mester küldött ide, Lucas – felelte szelíden Luke. – Te úgy ismered őt, mint egy zsidó ács fiát, mi, keresztények pedig úgy, mint a Mindenható Isten Fiát. Amikor hívott, nem tehettem mást, jöttem. – Most nincs idő rejtvényekre – csattant fel Lucas. – Tud segíteni vagy sem?

– Nem az én kezemben van a segítség, Lucas, de nem hiszem, hogy hiába hívott ide az Úr. Amíg megvizsgálom, mondd el, mi történt. – Az történt – mondta Lucas –, hogy makacsabb és érzéketlenebb voltam, mint egy öszvér.

HARMINCADIK FEJEZET Mira hangokat hallott. A hangok beszűrődtek emlékezetébe, de nem tudta megkülönböztetni egyiket a másiktól, és felismerni, hogy ki beszél. Fájt a feje. Olyan erősen lüktetett, mintha egy kőfaragó kalapált volna egy gránittömböt. Szája teljesen kiszáradt, szeme égett. Ha kinyitná, – gondolta, vakító fény tűzne a szemébe. De túlságosan fájdalmas volt kinyitni, ezért maradt, ahogy volt, szinte öntudatlanságban lebegve az ébrenlét és az alvás között. Álmodott valamit, és az álom még mindig nem múlt el. Álmában egy hosszú, sötét oszlopcsarnokban ment, melynek végén egy ajtó állt. Az ajtó körvonalai mentén fény szűrődött ki, mintha mögötte teljes fényben ragyogott volna a nap. Ki akarta nyitni az ajtót, de minden alkalommal, amikor a kilincs felé nyúlt, tompa sírás hangja állította meg. Egy férfi sírt, és zokogása összeszorította szívét. Tudta, ha kinyitja az ajtót, a férfi fájdalma elviselhetetlen lesz. Most meghallotta a férfi hangját – olyan kínzóan ismerős volt –, de a szenvedés annyira eltorzította, hogy nem tudta felismerni. Beszélgetés foszlányai szűrődtek át az agyát borító sűrű ködön. – Én vagyok az oka, az én hibám volt. Én kényszerítettem, hogy válasszon köztem és imádott Rómája, barátai és új vallása között. Engem kell megbüntetni. Nem érdemlek semmit! Ha újra kezdhetnénk, úgy szeretném őt, ahogy ő szeretett engem. Teljesen megadnám magam neki, és gyengéden figyelembe venném, hogy ő mit akar. Nem érdemlem meg őt. Az Istenednek igaza van, ha megbüntet. Most egy másik hang szólalt meg, mely szintén ismerős volt, de Mira képtelen volt felismerni. – A mi Istenünk nem bosszúálló, azonkívül nemcsak a mienk. A tied is, Lucas. Lucas – tehát Lucas volt az, aki sírt, akinek hatalmas kétségbeesése még a sűrű ködön is áthatolt, ami körbevette. A második hang így folytatta. – Ha vétkeztél, ő megbocsát neked, fiam. Csak kérned kell a bocsánatát. – Bocsáss meg! – visszhangozta Lucas, de hangja zokogásba fulladt. – Senki nem bocsáthat meg nekem… Soha nem fogok tudni megbocsátani magamnak… Lucas sír? – gondolta Mira csodálkozva. Olyan kétségbeesetten zokogott, hogy az ő szemébe is könnyek gyűltek. Mit kellett megbocsátani? Lucas csak önmaga volt, egy brit, aki vágyott haza a szülőföldjére, hogy megmentse népét Róma kapzsi zsarnokságától. Mira volt a bűnös. Ő próbálta arra kényszeríteni, hogy válasszon közte és a sorsa között. Ami őt Rómában tartotta, kevésbé volt fontos, mint az, ami Lucast Britanniába hívta. Ahelyett, hogy örömmel és önként adta volna neki a szerelmét, vonakodva adta, mint ahogy egy zsugori adja a legkisebb érmét a koldusnak, aztán mindenkinek eldicsekszik végtelen nagylelkűségével. Forró szégyenérzet ömlött szét testében, mely felmelegítette hideg kezét és lábát. – Luke! – kiáltotta egy harmadik hang. – Kezd visszatérni a színe. Luke. Tehát Luke újra eljött, hogy megmentse, és megakadályozza, hogy kinyissa az ajtót. Igen, nagyon régen már látta ezt az álmot. Akkor is Luke hozta vissza az életbe, mint most.

– Mira! – mondta Luke kemény hangon, mégis Mirának olyan volt, mint a méz. – Mira, ébredj fel! Ó, Mester, add vissza őt nekünk, könyörgöm! Ne vedd még magadhoz. Nézd, hogy szereti őt ez a férfi. Nézd, hogy sír, hogy könyörög a bocsánatodért. Uram, nem te mondtad, hogy kopogtass, és az ajtó kinyílik, kérj és kapsz? Nézz ránk, azért gyűltünk itt össze, hogy könyörögjünk neked, mentsd meg ezt a fiatal nőt. – Mester, könyörgünk – mondta egy könnyes férfihang. Mira ezúttal felismerte: Chilo volt, az örökké hűséges szolgája és barátja. Valahol a közelben egy kórus könyörgése hangzott fel. „Miatyánk, ki vagy a mennyekben…” Mira feszülten figyelt az egyetlen, a legdrágább hangra. Igen! Lucas is mondta velük, nyelve megbotlott az ismeretlen szavaknál, és csak néhány pillanattal később ismételte el, ahogy a többiek kimondták. „Bocsásd meg a bűneinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek”… Melegség és ragyogás áradt szét Mirában, elfedte még a fejfájását is, és új erővel és életkedvvel töltette fel. Egy pillanatig – egy ragyogó, gyönyörű pillanatig – tökéletes békét és boldogságot érzett. Nyugalom szállta meg. A szíve majd kiugrott a helyéből. Úgy tűnt, mintha kinyílt volna az ajtó álmában, és a nap fényes ragyogása beborította volna testét. Majd az ajtó újra becsukódott, a fény eltűnt, és csak mély megnyugvást és csendes örömöt hagyott maga után. Fel kell ébrednem, – gondolta izgatottan, és megmondom Lucasnak, hogy élek. Nem fogok meghalni! Megpróbálta kinyitni a szemét, de szemhéja ólomsúlyú volt. Olyan nehéz volt kinyitnia, mintha egy akkora súlyt kellett volna felemelnie, mint a saját teste. – Isten meghallgatott minket! Felébred! – kiáltott egy nő. Ifida. Mindenki itt volt, aki sokat jelentett neki: Luke, Chilo Ifida… és Lucas, aki a legfontosabb volt számára. – Lucas! – suttogta, de nem volt könnyű kiszáradt nyelvével szavakat formálni. Lucas ott volt mellette, amikor végül sikerült kinyitnia a szemét. Drága, imádott arca fölé hajolt, kék szemében meglepődés ragyogott. – Élsz! – mondta, és alig kapott levegőt. – Még élsz! Mira nevetni akart döbbenetén és zavarán, de annyira kimerült volt, hogy csak egy mosolyra futotta az erejéből. – Igen. Valami csoda folytán még mindig élek… csak nagyon fáradt vagyok. Olyan nagyon, nagyon fáradt. – Hagyd most aludni, Lucas! – figyelmeztette kedvesen Luke. – Bőven lesz időtök később beszélgetni. Mira aludni szeretett volna, de először Lucasra nézni. Még sohasem látta könnyes arccal és ilyen gyengédséggel a szemében. Egy maszk hullott le vonásairól, és legmélyebb érzései is az arcára voltak írva. – Aludj, Mira… De tudd, hogy nem viszlek el Rómából. Itt maradunk, ha akarod. Azt teszem, amit te akarsz, csak gyógyulj meg. Aludj, és erősödj meg! Aludj, és gyógyulj meg! Mira összeszedte minden erejét, és elmosolyodott. – Érted, hatalmas, szőke britem, bármit megteszek… Az álom hamarosan elragadta, és már nem tudott többet mondani. Biztos volt benne, hogy ha felébred, akkor is mellette lesz, ezért átengedte magát az álomtalan gyógyító alvásnak. Négy rövid nap múlva Mira képes volt felülni, beszélni, egyedül enni, és még egy kis sétát is tenni anélkül, hogy előjött volna az a rövid, de erős fejfájás és szédülés, amitől az előző három nap alatt oly sokat szenvedett. Ha felgyógyulása valóban csoda volt, akkor – szidta meg Luke-ot – miért fájt még a feje, és miért volt még gyenge? Chilo megrovóan nézett rá, amiért hitetlenül és tiszteletlenül beszélt Luke-kal, de az öreg férfi csak tehetetlenül széttárta csontos kezét. – Ki ismerheti tökéletesen az Úr útjait? – mondta. – Én nem állítom, hogy meggyógyítottalak vagy csodát tettem, gyermekem. Úgy tűnt, hogy haldokolsz, de lehet, hogy csak véletlen

egybeesés volt, hogy éppen akkor ébredtél fel, amikor felébredtél. Az is lehet, hogy Lucas szerelme hozott vissza. Egy férfi és egy nő szerelme már önmagában is csoda. Tudod, a Mester minden ember iránt érzett végtelen szeretetének egyfajta tükröződése. Mira eltűnődött azon, amit Luke mondott, és ha neki voltak is kétségei, a keresztényeknek viszont nem. Az egész városban futótűzként terjedt el a hír, hogy Luke csodát tett, egy haldokló nőt visszahozott az életbe. Minden éjjel emberek özönlöttek a katakombákba, hogy hallják őt prédikálni. Az egyik sarokban Lucas állt magában, és komoly arccal, de zavart szemmel hallgatta őt, mintha szeretett volna hinni, és mégsem tudna. Azt, hogy Jézus feltámadt, határozottan elutasította, amiben Mira is egyetértett vele. Eszébe jutott, hogy Claudius milyen gúnyosan fogadta ezt a dolgot, és hogy lehetetlennek tartotta. Igaz lehet, hogy a hit nagy ajándék, de sajnos, ő és Lucas még nem kapták meg. Mira nagyon szeretett volna egyedül lenni Lucasszal, hogy megbeszélhessék ezeket a dolgokat, de nemcsak a vallást, hanem a jövőjüket is. A felépülése alatt egyszer sem adódott ilyen alkalom. Végül a negyedik éjszakán Mira könyörgött Lucasnak, hogy vigye ki a zsúfolt katakombából, és keressenek egy olyan helyet, ahol egyedül lehetnek. – Nem járkálhatsz túl sokáig – emlékeztette Mirát –, és Luke nem akarja, hogy lökdössenek és feleslegesen felizgassanak. Hamarabb is kivittünk volna a katakombákból, ha ő úgy gondolta volna, hogy biztonságos. – Ma úgy érzem magam, mint régen, Lucas. Nem hiszem, hogy bajom esne, ha kivinnél. – De… nem akarsz itt maradni a misén, hogy halld Luke-ot prédikálni? – kérdezte hitetlenkedve. Mira csak ekkor döbbent rá, hogy a férfi milyen visszafogott és szokatlanul csendes volt mostanában. Nem tudta, mi játszódik le a fejében, de meg akarta tudni. – Ma este nem, Lucas. A katakombák börtönbe zárnak. Nagyra értékelem mindenki gondoskodását és aggódását az állapotom miatt, de szeretném már látni a csillagokat. Vágyom, hogy láthassam a napot és a holdat. Most már nem veszélyes az utcán mutatkozni. Most, hogy Claudius császárrá való kinevezését a szenátus is jóváhagyta, a katonák már nem tartóztathatnak le senkit az utcákon, ha nincs rá nyomós okuk. Már nincs mitől tartanunk. Chilo ellátta őket a legfrissebb hírekkel. Róma örül az új császárnak. Nem sokan ismerik Claudiust, de úgy gondolják, hogy bárki jobb Caligulánál, még egy nyáladzó, dadogó ember is, mint Mira öreg barátja. A pletykák azt tartják, hogy Claudius testvére volt a régóta halott, nagyra becsült Germanicusnak. – Bárcsak én is olyan biztos lennék benne, mint te, hogy az erőszaknak vége – mondta Lucas csendesen. – A hatalom furcsa dolgokat művel az emberrel. Lehet, hogy Claudius a szemed láttára változik meg. – Ha így is lenne, akkor sem egyetlen éjszaka alatt változna át, Lucas. Kérlek, menjünk el innen, és keressünk egy nyugodt helyet. – Nem járkálhatsz sokat – makacskodott Lucas. – És hova mehetnénk, hogy egyedül legyünk? Chilo elment a házamba, és azt találta, hogy a katonák lefoglalták a császár részére, hogy a legjobb fogathajtónak adják majd át. Mivel még nem voltam hajlandó munkáért folyamodni, azt hiszem, jobb, ha nem megyünk oda. – A Palatinus-dombon vannak olyan helyek, ahol sötétedés után ritkán járnak, főleg ebben az évszakban. Menjünk oda, Lucas! Ha elfáradok, vihetsz a karodban is, nem igaz? – Ha ragaszkodsz ehhez a meggondolatlansághoz, akkor egész úton a karomban foglak vinni – morogta Lucas, és karjába zárta Mirát. Úgy is tett, ahogy mondta. Kiválasztotta a legritkább forgalmú utat, és ölben vitte végig Mirát a városon, átvágott a sötét Fórumon, majd felment a Palatinusdombra vezető kanyargós ösvényen. Miután megérkeztek, egy, a városra néző kiálló sziklapárkányhoz, letette a nőt a földre, és miután körbecsavarta rajta a köpenyét, karjába zárta, hogy még jobban felmelegítse. Mira úgy érezte, hogy a feje tökéletesen tiszta, mintha egyáltalán

nem sérült volna meg. Még soha nem volt ilyen biztos abban, hogy mit akar. Alig várta, hogy tisztázza Lucasszal a jövőjüket, ezért felé fordult. – Elveszel feleségül, Lucas? – kérdezte bátran. Lucas egy pillanatra megdöbbent. Aztán elmosolyodott. – Úrnőm, mindig tartogat számomra meglepetéseket. Nem lenne szokványosabb és illendőbb, ha én tenném fel ezt a kérdést? – Az az igazság, hogy az a legszokványosabb, hogy a nő jövőjét mindenki, de elsősorban ő maga megkérdezése nélkül döntik el. Általában a szülők, vagy ha nem ők, akkor valamelyik férfi a családból, vagy a nő gyámja. Mielőtt egy másik férfi jönne, hogy a sorsom felől döntsön, gyorsan kimondom, hogy én mit akarok. Te vagy az egyetlen férfi, akit férjemül szeretnék. Mit válaszolsz? Igent? Lucas megfogta Mira kezét. – Drága Mira, nincs a világon még egy olyan dolog, amit jobban akarnék, mint hogy veled összeházasodjam. Mondd meg, mikor, hol, és én ott leszek. Mira mély lélegzetet vett, és kibökte. – Holnap este a katakombákban, amikor összegyűlnek a keresztények. Nem akarok római szertartást, ahol a menyasszony narancsszínű fátylat visel, áldozatot mutatnak be az isteneknek, a szerződést tíz tanú előtt írják alá, aztán mindenki túl sokat eszik és iszik. Te nem vagy római, ezért nem tetszene neked. De én sem tudnám elképzelni, hogy a te néped hagyományai szerint házasodjunk össze, akiknek szokásai ismeretlenek előttem. Ezért azon gondolkoztam, vajon hajlandó lennéle a keresztény szokások szerint összeházasodni. Sokkal egyszerűbb módon ünnepelnek, és mindössze csak a tanúk előtt esküt tesznek egymásnak. De mindenképpen meg kell esküdnünk, mert már így is túlságosan igénybe vettük ezeknek a szegény embereknek a segítségét. – A keresztény szertartás megfelelő lesz, Mira. Mira elhúzódott, hogy lássa Lucas arcát. – Biztos vagy benne? Tudom, hogy fenntartásaid vannak a keresztények hitével kapcsolatban. Lucas komoran nézett rá, kék szeme zavart tükrözött. – Bevallom, nem tudom, miben higgyek ezután, Mira. Valóban a halálodon voltál, és Luke imái visszahoztak az életbe, vagy legalábbis úgy tűnt. Akkor nem voltak kételyeim semmiben. Később, miután volt időm átgondolni, akkor döbbentem rá, hogy kétségeim vannak afelől, ami történt, és a többi hiedelmeiken is gondolkoztam. Bárcsak én is olyan szilárdan és örömmel tudnék hinni, mint a keresztények. Ahogyan viselkednek, ahogy egymást és minket szeretnek, az maga a csoda. Mélyen tisztelem őket ezért, de én nem tudok így élni, nem tudom szeretni az ellenségeimet, amikor az ellenségeim megpróbálnak megölni. – Ó, Lucas, én is pontosan így érzek! Én is nagyon szeretnék hinni, de mindazok ellenére, ami történt, tétovázom és megelégszem azzal, hogy csak nézem és csodálom őket, mert csatlakozni hozzájuk nem tudok. Azt hiszem, attól félek, hogy a keresztények túl sokat kérnek tőlem, vagy hogy valahogyan nem vagyok méltó hozzájuk. Mégis… úgy érzem, hogy megváltoztam már annak hatására is, hogy megismertem őket. Az én szerény módomon szeretnék úgy élni, ahogy a Mester tanított minket… Szeretném, ha a jóság és a szelídség ereje az enyém lenne, hogy ellent tudjak állni a gonosz erejének. – Te már így is maga vagy a jóság és a szelídség, Mira. – Lucas magához szorította a nőt, és a haját simogatta. – És már azelőtt is az voltál, hogy a keresztényekről hallottál volna. – Ha így van, akkor honnan jött az ösztönzés, Lucas? Lehet, hogy igaz, amit Chilo és Luke mond, hogy a Mester már azelőtt is ismert, szeretett és magához vett minket, mielőtt mi megismertük őt. – Azt hiszem, ezen a halálunk napjáig vitatkozhatnánk, szerelmem. Szerencsére

nem kell túl messzire mennünk ahhoz, hogy megkérdőjelezzük és megfigyeljük azokat, akiknek a hite erősebb a miénknél. Ha Rómában maradunk, lesz alkalmad olyan gyakran látni Luke-ot, amilyen gyakran a városba jön. Mira megint elhúzódott, hogy Lucas arcába nézhessen. – Rómában maradunk? Hogy érted ezt, Lucas? Én nem akarok itt maradni. Ahogy meggyógyultam, indulhatunk Britanniába. Lucasnak tágra nyílt a szeme. – Ezt hogy érted? Indulunk Britanniába? Mondtam, hogy hajlandó vagyok itt maradni, és azt teszem, amit a legjobban szeretnél, csak gyógyulj meg. – Lucas, amit legjobban szeretnék, az az, amit te szeretnél… – suttogta Mira, és csábítóan a férfi izmos testéhez dörzsölte karcsú testét. – Csak nem tagadod, hogy még mindig vágysz haza? – Persze, hogy nem tagadom! De nem tudom ezt megtenni veled! Sírtál, mert el kell menned. Összetört a szíved! – Nem, Lucas. Én azért sírtam, mert azt hittem, hogy nem szeretsz eléggé ahhoz, hogy azt is figyelembe vedd, amit én gondolok az egész dologról. Most, hogy már tudom, hogy annyira szeretsz, még a sorsodnak is képes vagy hátat fordítani, nem érzem a csalódottságot. Furcsának tűnhet, de már alig várom, hogy nekivágjunk ennek az új, nagy kalandnak. Lucas Mira vállára tette a kezét, és eltolta magától. – Mira, ott idegen leszel. Amikor megérkezünk, nem lesznek barátaid. – De te ott leszel nekem. Mi többet kívánhatnék? – Nem lesz nagy kényelem, márványfalú házak, hízelgő szolgák. Mira egy csókkal állította meg az ostoba felsorolást, és amikor sikeresen elnémította a férfit, felnevetett. – A te szerelmed többet jelent nekem, mint Róma összes márványfalú háza, hízelgő szolgája és kényelme. Ha te szeretsz, akkor enyém a föld minden kincse, amire csak vágyhatok. – De mi lesz, ha megint megsérülsz? Mi lesz, ha beteg leszel, vagy gondok lesznek a gyermekszülésben? Ott nincsenek képzett orvosok, mint Chilo és Luke! Nem hagyom, hogy az életed azért kerüljön veszélybe, mert ott nincsenek olyan nagy tudású emberek, amilyenek itt Rómában. – Kétszer majdnem meghaltam, és kétszer megmenekültem, Lucas. Te magad is többször voltál életveszélyben, amióta ismerlek. Lehet, hogy nem értjük, miért történtek így ezek a dolgok, de abban egyetérthetünk, hogy a sorsunk irányítása nem a mi kezünkben van. Ezt figyelembe véve, hajlandó vagyok vállalni a kockázatot, és megbízni abban az istenben, aki vigyáz ránk. Emlékszel az imára, amit Luke után ismételtél? – Hogy felejthetném el? A szavak beleégtek az emlékezetembe. Soha nem felejtem el, hiszen saját szememmel láttam, hogy visszatér beléd az élet, miközben mondtam. – Akkor csak ezt az imát kell elmondanunk, ha a felsőbb hatalmat akarjuk segítségül hívni. Nem lesz szükségünk Chiló-ra és Ifidára, hogy elhívja nekünk. Az Úr imája lesz a kapocs közöttünk és a keresztények között és mindaközött, amit képviselnek. Egy talizmán lesz, ami megoltalmaz és vezérel minket az új életünkben. Ha sokszor ismételjük, egyszer talán nekünk is megadatik a hit ajándéka. – A logikád megdöbbent, kicsi cselszövőm. Annál is inkább, mert nem tudom megcáfolni. De mi lesz a Róma iránt érzett szereteteddel? Nem leszel szomorú, hogy itt kell hagynod? – De igen, Lucas, szomorú leszek. Hiányozni fog Róma. De már úgy érzem, ideje elmennem. Már nem érzem magam felelősnek érte. Claudius is úgy szereti Rómát, mint én. Gondját fogja viselni, és erőssé teszi. – Nincs kétségem afelől, hogy túl erőssé fogja tenni – morogta Lucas. – Ez a legfontosabb ok, amiért haza kell térned, Lucas. Az irántad érzett szerelmem felnyitotta a szemem, a világ

civilizálása nem feltétlenül „romanizálást” jelent. Még a barbár Britannia is megérdemli, hogy a saját életét élje. – Ezt tényleg elismered? Belátod, hogy mi sem vagyunk alacsonyabbrendűek, csak azért, mert máshol élünk, és másképpen kormányozzuk az országunkat? – Mindenképpen belátom, mert a gyermekeim nem rómaiak lesznek. Mira melegen elmosolyodott, és még mindig nem volt benne biztos, hogy terhes-e, de remélte, hogy igen. Amikor ma reggel felébredt, hányingere volt, és a melle is teltebbnek és lágyabbnak tűnt. – A gyermekeinkben egyesülni fognak jó és rossz tulajdonságaink. Megtanítom őket arra, hogy büszkék legyenek kettős örökségükre, és tiszteljék a kulturális különbségeket. Nem úgy fognak felnőni, hogy előítéletük lesz valamely nép vagy nemzet iránt. Egyetértesz velem? – Teljes szívemből, drágám. Ó, Mira… – Lucas felsóhajtott, és gyengéden megölelte. – Ebben a pillanatban nincs semmink, mégis minden a miénk, úgy érzem. – Valóban minden a miénk – suttogta Mira. – Minden, ami számít! Újra megcsókolták egymást, majd egymásra mosolyogtak a holdfényben. Túl boldogok voltak ahhoz, hogy egy szót is szóljanak. Nem sokkal később Lucas ölbe vette Mirát, és visszavitte a katakombákba, ahol előttük állt a közelgő esküvőjük. A katakombák belső termében házasodtak össze. Chilo és Ifida volt a két tanú, Luke pedig az eskü szövegét mondta. A szertartás után a keresztények fáklyákat tartva és örömteli dalokat énekelve elkísérték őket Cornutus házába, ami messze a Capitolinus-dombon állt. Cornutus Róma gazdag és befolyásos családjaihoz képest nem volt gazdag, de szegény sem. Mira meglepetten tapasztalta, hogy a ház, ahol Chilo és Ifida gyermekeikkel laktak, elég nagy ahhoz, hogy több család is kényelmesen elférjen benne. Cornutus és felesége sok gyermeket szeretett volna, akik megáldják házasságukat, de sajnos nem született gyermekük. Mivel nem volt családi tennivalójuk, ő és felesége – egy kövérkés, jókedvű asszony, Eunice – minden energiájukat a fűszerkereskedelembe fektették, ami nagyon jövedelmező lett. Gyermekek helyett szegény rokonaikkal töltötték meg a házat, akik az üzletben dolgoztak, és végül saját házaikba költözhettek. Több szobát is építettek a házhoz az évek során, melyek most már üresen álltak, kivéve azokat, ahol Chilo és családja lakott, akiket Eunice nagyon szeretett. Miközben Ifida Mirának segített felkészülni a nászéjszakára, bizalmasan megsúgta úrnőjének, hogy Eunice és Cornutus meghívták őket, hogy lakjanak náluk. Chilo vezetné Cornutus könyvelését, ami rengeteg olvashatatlan számlából áll. Ifida segítene a házat vezetni addig, amíg saját házba nem tudnának költözni. – Annyira örülök, hogy boldogultok – mondta Mira, miközben Ifida talán utoljára megfésülte a haját. Mira abban a hálószobában ült, amihez Eunice ragaszkodott, hogy az övék legyen nászéjszakájukon. Letörölt egy örömkönnyet az arcáról, melybe szomorúság is vegyült, mert nemsokára búcsút kell mondania drága, hűséges barátainak. – Én is örülök, hogy úrnőm boldog. – Ifida egy fürtöt Mira vállára helyezett, majd hátralépett, hogy megcsodálja az eredményt. – Lucas csodálatos férj lesz. Bocsánatot kérek, amiért régebben kritizáltam. Látom, hogy igazán szereti önt, és nem fogja engedni, hogy baja essen abban a primitív országban. – Tudni akarsz egy furcsa dolgot, Ifida? – Mira megragadta a vékony, barna kezet, mely még mindig az elefántcsont fésűt tartotta.

– Alig várom már, hogy elutazzak Lucasszal a hazájába, és ott éljünk együtt. Egész életemben kényelemben éltem, amit mások biztosítottak nekem. A tanuláson kívül napjaimat unatkozással, tétlenül töltöttem, és azon gondolkoztam, mivel múlassam az időt. Most viszont egy új életet fogok felépíteni, egy örökséget, amelyet továbbadok a gyermekeimnek és azok gyermekeinek. Hosszú idő után valami igazán értékeset és fontosat fogok tenni… én magam fogom irányítani a sorsomat és a jövőmet, amit nagyon izgalmasnak találok. – Igen, úrnőm, tökéletesen megértem, hogy mit érez. Pontosan ezt fogjuk mi is tenni Chilóval. Életünkben először mi döntjük el, hogy mit csinálunk, nem mintha valaha is megbántuk volna, hogy önt szolgáltuk. Ifida mosolya eltűnt. – Az igazat megvallva aggódunk, hogy hogyan fog boldogulni nélkülünk. Ha nem lesznek szolgái, ki fog segíteni önnek a házimunkában? Nincs hozzászokva a fizikai munkához! – Lucas megnyugtatott, hogy lesznek asszonyok, akik segítenek mindenben, amiben kell. Így nem félek a kemény munkától. Már mondtam, hogy élvezem a gondolatot, hogy hasznos és nélkülözhetetlen leszek. Semmi nem okoz nekem nagyobb örömöt, mint ha egyenlő társa lehetek a férjemnek, s nem csupán egy bájos dísz a házában. – Lucas mellett nem lehet csupán csak dísz. Látszik, mennyire szereti magát, és tiszteli a tanácsait. Mindenben ki fogja kérni a véleményét. – Remélem, hogy így lesz, Ifida. Nagyon csalódott lennék, ha haszontalannak tartaná a véleményemet. Hangos, türelmetlen kopogás hallatszott az ajtón. – Mira, mikor leszel kész? Nincs semmi bajod? Ifida elmosolyodott. – A vőlegény türelmetlenkedik. Beengedjem? Vagy kíván még valamit tőlem? – Nem, Ifida, minden készen áll. – Mira felállt, és átölelte barátját. A két nő könnyes szemmel átölelte egymást, majd Ifida sietve hátralépett. – Jó éjszakát, úrnőm! Jobb, ha beengedem, mielőtt betöri az ajtót. – Jó éjszakát! – mondta Mira, majd az ágyhoz ment, és bizonytalanul leült a szélére. Hirtelen olyan félénknek és szégyenlősnek érezte magát, mint egy szűz lány. Egy pillanattal később Lucas berontott a szobába, és Mirához sietett, miközben Ifida kiment, és halkan becsukta maga mögött az ajtót. – Mi tartott olyan sokáig? – kérdezte. – Már kezdtem aggódni. Arca meglágyult, amikor Mirára nézett. – Bár be kell vallanom, megérte a várakozást. Te vagy az egész világon a leggyönyörűbb nő. Még soha nem volt ilyen szép felesége senkinek! Mira szendén lesütötte a szemét. – Aggódtál, vagy csak türelmetlen voltál? – Türelmetlen, hogy veled lehessek, de nem azért, hogy szeretkezzek, ha erre célzol. Mira felkapta a fejét, és szíve kihagyott egy dobbantást, amikor Lucas haragos tekintetébe nézett, és azon gondolkozott, most mi romlott el. – Azt mondod, hogy nem akarsz szeretkezni velem? – Megőrülök a vágytól, hogy szeretkezzek veled – javította ki magát Lucas. – De nem ma éjszaka. Még nem. Túl hamar lenne súlyos sérülésed után. Nem kísértem meg törékeny egészségedet. Legalább néhány hétig várunk még, amíg tökéletesen meggyógyulsz. – Néhány hétig?! Lucas, nem fogunk néhány hétig várni, de még néhány napig sem. Most már a feleséged vagyok, és elvárom, hogy úgy is bánj velem.

– Mindent megteszek, hogy boldoggá tegyelek és megvédjelek – felelte Lucas, és állát makacsul felszegte. Ezt a mozdulatát Mira már jól ismerte. – És ez azt is jelenti, hogy magamtól és őrjítő vágyamtól is megvédelek. Azt mondom, hogy ma éjszaka nem fog egyesülni a testünk. Csak átöleljük egymást, és szép csendben elalszunk. Mirának elege volt ebből a sületlenségből. Mégis látta Lucason, hogy komolyan beszél, aggódik és elszánt, mint egy féltő férj. Óvatosan kell beszélnie vele, nehogy megsértse az érzéseit. – Drága Lucas… azt nem tagadhatod meg tőlem, hogy megcsókoljalak és megérintselek. Ha annyira aggódsz, akkor nem kell továbbmennünk. Csak hadd legyek közel hozzád. Lucas gyanakodva méregette Mirát. – Nem fogod felizgatni vagy megerőltetni magad? Sem engem felizgatni? – Nem, Lucas… nagyon vigyázok, hogy a legnagyobb óvatossággal cselekedjek. – Testét a férfi testéhez szorította. Semmi megerőltetőt nem teszünk. Hogy árthatna az, ha csak simogatlak és megcirógatlak? Felemelte kezét, ujjait hosszú, szőke hajába fésülte, és kioldotta a szíjat, ami lefogta. Lábujjhegyre állt, és száját végigsimítva nyelvével megízlelte és megcirógatta. Ruháján keresztül érezte a férfi izmait, és hozzádörzsölte sajgó mellbimbóit. Lucas felnyögött, felemelte Mirát, és óvatosan az ágyra tette. – Ez őrültség – suttogta, miközben fölé hajolt. – Nem kellene ezt csinálnunk, mert ha egyszer elkezdjük, akkor nem tudjuk abbahagyni. – Az lenne az őrültség, ha nem csinálnánk – suttogta Mira, és magára vonta a férfit. – És imádkozom, hogy ne állj meg. Szeress, gyönyörű gladiátorom… te tudod, hogyan kell gyengéden szeretni. Mira felemelte kezét, hogy kioldja a brosst, ami összetartotta a sáfrányszínű, puha ruhát, amit Eunice adott neki. Felfedte keblét, lehúzta rá Lucas fejét, és azt suttogta. – Szeress, csodálatos brit, legdrágább férjem… szeress, szeress, szeress! – Lehet, hogy a férjed vagyok, úrnőm, de úgy tűnik, hogy örökké a rabszolgád leszek. Örök életemben rabszolgaságra vagyok ítélve. De ezt a fogságot élvezem, és soha nem akarok belőle kiszabadulni. Azt teszem, amit parancsolsz. Szájába vette a lüktető mellbimbókat, Mira pedig hátát ívben megfeszítette, mikor szívni kezdte. Behunyta a szemét, és arra gondolt, amit tőle akart, és meg is kap, mielőtt vége lenne az éjszakának. Szerette volna, ha ezt az éjszakát egyikük sem felejtené el soha. Ez volt házasságuk első éjszakája. Végre férj és feleség voltak, sorsuk összefonódott. Mira azt remélte, egész életükre. Kezét testük közé csúsztatta, hogy megérintse Lucas hatalmas szerszámát. Ha magja még nem sarjadt ki testében, akkor ezen a csodálatos éjszakán ki fog, – fogadta meg. Pompás gladiátora erős fiúkat és gyönyörű lányokat fog nemzeni. Együtt egy dinasztiát alapítanak, egy életerős, erőtől duzzadó népet, hogy a föld legtávolabbi sarkait is benépesítsék. Semmi nem elérhetetlen számukra. Együtt meghódítják a világot.

EPILÓGUS

Három hónappal később Mira a Dignitas nevű kereskedőhajó orrában állt, és mélyen belélegezte a friss, sós levegőt. Ő és Lucas úton voltak Britannia és a jövőjük felé. Ostia már messze elmaradt mögöttük, ahogy Róma is. A világ már így is más volt, és különös. Köröskörül hatalmas, fehér hullámok, kék tenger, sötétlő égbolt látszott, ahol már kezdtek felragyogni a csillagok. Összehúzta magán a köpenyét, hogy ne fázzon. Arra vágyott, bárcsak Lucas karjai

melegítenék föl, de a férfi hátrament a hajó farába, hogy megnézze Aeolust, a magas, hosszú lábú csikót, amit Cornutus ajándékozott nekik az elutazásuk alkalmából. Szegény állat egy fából készült bokszba volt zárva, és panaszosan felnyerített, akárhányszor Lucas hosszabb időre eltűnt mellőle. Cornutus azt állította, hogy Incitatus csikója, de eladásra szánták, mert túl vad és akaratos volt ahhoz, hogy fogat elé fogják. A kereskedő megvette ajándékba Lucasnak, abban a reményben, hogy a férfi örülni fog egy lónak, ami Incitatustól, a császári lótól származik, mely a karja között halt meg. Lucasnak nagyon tetszett az állat, és Vergilius Aeneasában szereplő görög istenről, a szelek királyáról Aeolusnak nevezte el. Aeolus olyan vihart támasztott, mely szétverte a trójai flottát. Mira tudta, hogy a férje a római flottát akarja szétverni vele, ha olyan meggondolatlanok lesznek, hogy megtámadják Britanniát. Mira arra gondolt, mi mindent hagyott maga mögött, és hirtelen heves honvágyat érzett. Hiányzott neki Chilo és Ifida, Cornutus és Eunice, és mindenki más, aki segített nekik eljönni. Cornutus ajándéka a csikó volt, Eunice-é pedig az a köpeny, amit most visel, valamint egy erszény arany, amit az övéhez erősített. Eunice ragaszkodott hozzá, hogy annyi mindent vigyenek magukkal – több vég finom anyagot, egy rakás konyhaedényt, egy kis sátort, hogy abban lakjanak a hajóút alatt, és bort és ételt az útra és későbbre is. Mira nem tudta, hogy fizesse vissza a keresztények végtelen nagylelkűségét. Úgy gondolta, Luke tanácsát kell követnie: „Add vissza másnak, amit te kaptál, Mira. Ezt tanítja nekünk a Mester!” Drága Luke! Mira félt, hogy soha többé nem látja már! Biztosan régóta halott lesz, mire Lucas és ő visszatérnek Rómába! – ha egyáltalán vissza fognak menni. Mégis remélte, hogy még találkozni fognak, ha nem is e világon, akkor a túlvilágon. Megfogadta, hogy gyermekeinek mesél majd a keresztényekről és Luke-ról, erről a szent emberről. A gyermekeire gondolva védelmezően hasára tette a kezét. Láthatóan megnőtt, egy új élet növekedett benne. Chilo és Ifida szerették volna, ha csak a pici megszületése után vállalkozik erre a hosszú és valószínűleg veszélyes útra. Mira azonban úgy gondolta, hogy még jobb akkor elutaznia, amikor terhes, mint várni, és egy újszülöttel elindulni. Ez volt a legkedvezőbb évszak az utazáshoz – a tavasz. Azonkívül így elég idejük lesz letelepedni Britanniában, még a szülés előtt. De ha várnak, akkor leghamarabb csak egy év múlva tudnak elindulni, és a hajók ritkán járnak télen. „Ne gondolj arra, amit elhagysz – szidta meg magát, mert elege volt a melankolikus érzésekből. – Arra gondolj, ami előtted áll.” Valami érthetetlen ok miatt lelkesedése az ismeretlen élet iránt ma hiányzott. Ez inkább a nosztalgikus visszaemlékezések éjszakája volt. A sötétedő égbolt szépségére koncentrált, amikor Lucas átölelte, és meleg,izmos testéhez húzta… Legalábbis remélte, hogy Lucas az, aki átöleli és forró leheletét fülébe fújja. – Mire gondolsz, kis feleségem? Olyan szomorúan nézed a tengert. Mira nem akarta terhelni honvágyával, helyette inkább egy olyan kérdést tett fel, amit már nagyon régóta szeretett volna megkérdezni. – Azon gondolkoztam, hogy vajon most már elárulod-e az igazi neved, Lucas. Végül is úton vagyunk a hazád felé, és azt hiszem, tudnom kellene, mielőtt a családod és a barátaid neveden szólítanak. Ostobának érezném magam, ha nem tudnám, kiről beszélnek. – Az igazi nevemet? – Lucas arcát Mira hajába temette, és megcsókolta a nyakát. – Édes Sul, szinte már el is felejtettem, annyira hozzászoktam, hogy Lucasnak szólítanak. Nem vagyok benne biztos, hogy hallgatni fogok az igazi nevemre. Tetszik, hogy olyan nevet

viselek, ami Luke nevéhez hasonlít, mert őt mindenkinél jobban csodálom. Mira a férfi felé fordult. – Én mindig Lucasnak foglak hívni. Számomra ez az igazi neved. Én így gondolok rád – a nap adójára. Te vagy a nap, amely elűzi a sötétséget, és beragyogja az életemet is. És te leszel a nap, aki fényt hoz a néped életébe, ahogy Luke is fényt vitt oly sok ember életébe. De mégis szeretném tudni, hogy a szüleid milyen néven szólítanak. – Caracatus a nevem – mondta Lucas. – Olyan furcsán hangzik már, szinte kimondani is alig tudom. Caracatus. Azt hittem, sohasem hallom újra, hogy úgy halok meg, hogy nem ejtettem ki. De nem is érdemeltem meg, hogy kiejtsem. Caracatus. Ki az a Caracatus? Az az ember, aki voltam, de aki már nem vagyok többé. – Caracatus – mondta Mira lágyan. – Szeretlek, Caracatus. Ó, tényleg olyan furcsán hangzik! Szép név, de kell egy kis idő, amíg hozzászokom! – Ha azt hiszed, hogy nehéz kiejteni a nevem, akkor várj, amíg meghallod a bátyámét: Togodumnus. Mindkét név büszke emberek büszke neve, olyan embereké, akik soha nem engedik, hogy Britannia római kézre kerüljön. – Igen – suttogta Mira. – Ebben biztos vagyok. Caracatus. Togodumnus. Mira kissé megborzongott, amikor eszébe véste a neveket. Hirtelen olyan előérzete támadt, hogy valami jelentőségük van, és évek múlva valami fontosat fognak jelenteni. Amíg Caligula, Claudius és Julius Caesar nevét emlegetik, addig Caracatus neve is fennmarad. – Köszönöm, hogy végül bíztál bennem annyira, hogy eláruld az igazi nevedet – mondta Mira, és Lucas karjába simult. – Nem arról volt szó, hogy nem bíztam benned, Mira. Csak azt hittem, hogy ez a név már a múlté, és nem érdemlem meg többé. A népem elvárásai szerint még most sem érdemlem meg, mert nem én öltem meg Caligulát, hanem Cassius Chaerea. – De harcoltál a katonákkal, és megölted őket… – emlékeztette Mira. – Ha a becsületed miatt vannak aggályaid, akkor ezt elmondhatod népednek. Lucas megsimogatta Mira haját. – Nem mondok nekik semmit, mert már nem aggódom a becsületem miatt… Megtanultam, hogy vannak fontosabb dolgok is az életben, mint a becsület… Például a szerelem, amiből szerencsére nekem bőven jutott. Mira felemelte a fejét. – Ó, Lucas, annyira jólesik ezt hallani! Amíg szeretjük egymást, senki és semmi nem győzhet le minket! – Teljes szívemből egyetértek. Mégis Lucas és Caracatus egy és ugyanaz az ember, Mira. Gondolod, hogy mindkettőt tudod szeretni? – Igen – válaszolta Mira magabiztosan. Megkönnyebbülten sóhajtott fel, hogy visszatért az optimizmusa. Ezek a hirtelen hangulatváltozások biztosan csak a terhessége miatt vannak, döntötte el magában. – Szeretlek, bármi legyen is a neved. – Akkor miért kérdezted? – tudakolta Lucas jókedvűen. – Csak kíváncsiságból… semmi más miatt, szerelmem. Mesélj még a hazádról. Soha nem unom meg, ha mesélsz róla. – De már mindent elmondtam, amit tudok! – Mondd el még egyszer… Egész éjszaka hallgatlak. Lucas nagyot sóhajtott. – Akkor gyere velem a sátrunkba, mert szeretnélek a karomban tartani, mialatt mesélek. Mira a férfi kezéért nyúlt.

– Én készen állok – mondta. – Bármikor, amikor te is. – Én mindig készen állok – válaszolta Lucas mosolyogva, és Mira tudta, hogy nemcsak az emlékeiről való mesélést érti ezen. Visszamosolygott rá, ujjait a férfiéba fonta, és átvezette a sötét fedélzeten, hogy elkezdjék közös jövőjüket. UTÓSZÓ Azoknak, akik a római történelemmel behatóbban foglalkoznak, a Caracatus név valóban ismerős lehet. A törzsi vezér egyesítette Britannia állandóan harcban álló törzseit, hogy együttes erővel szálljanak szembe a római hadsereggel, mely Claudius császársága idején i. sz. 46-ban támadta meg az országot. Caracatus testvérét, Togodumnust megölték, de maga Caracatus elrejtőzött a skót hegyekben, és éveken keresztül zaklatta a római hódítókat. Végül elfogták, és feleségével és gyermekeivel láncra verve Rómába hurcolták. Caracatus olyan ékesszólóan beszélt saját maga védelmében, hogy Claudius végül felszabadította, és egész családjával együtt befogadták Rómában. Elmondta, hogy Rómát sokkal jobban szolgálnák új alattvalói, ha igazság helyett könyörületet mutatnának a legyőzöttek iránt. Caracatus kihasználva befolyását, Britannia érdekeit védve boldogan élt ezután családjával Rómában. Ennek a tehetséges vezérnek és szónoknak korábbi életét homály fedi, ezért én kitaláltam egy történetet. Néhány más változtatást is eszközöltem a római történelem némely vonatkozásán, de úgy, hogy az megfeleljen a kor szellemének és a valóságos személyek természetének. Katharine Kincaid

TÖRTÉNELMI ROMANTIKA sorozatban eddig megjelent Elona Malterre: Sasok Úrnője Heather Graham: A viking asszonya Marylyle Rogers: Büszke szívek Marsha Canham: A sűrű ködön át Marylyle Rogers: Hajnalének Rebecca Sinclair: Vad skót ölelés Lynn Armistead McKee: A köd asszonya Joanne Redd: Tűztáncos Patrícia Grasso: Skócia szépe Sandra Dustin: Skót szívek Patrícia Grasso: A smaragd varázsa Marylyle Rogers: A Sas dala Lynn Armistead McKee: Ragyogó csillag Linda Andersen: A sors hatalma Linda Madl: Szívem vágya Julie Marti: A szerelem habjai Christine Dorsey: A kapitány foglya Katharine Kincaid: Boldog rabszolgaság