A SZUKKUBUSZ DALA A Georgina Kincaid I. kötet

RICHELLE MEAD

A SZUKKUBUSZ DALA A Georgina Kincaid • I. kötet (TARTALOM) (KÖNYV)

A szerző eddig megjelent művei az Agave Könyvek gondozásában: Vámpírakadémia-sorozat: Vámpírakadémia Dermesztő ölelés A halál csókja Véreskü Örök kötelék A végső áldozat Vérvonalak-sorozat: Vérvonalak Agave Könyvek Richelle Mead: Succubus Blues Copyright © Richelle Mead, 2007 Hungarian translation © Török Krisztina, 2012 A fordítás az alábbi alapján készült: Richelle Mead: Succubus Blues Kensington Publishing Corp. Fordította: Török Krisztina ISBN: 978 61 5504 962 0

Felelős kiadó: Varga Bálint, Meznerics Gergely A borítót tervezte: Szabó Levente A kötetet tervezte: Kuszkó Rajmund Felelős szerkesztő: Csurgó Csaba Szerkesztő: Rácz I. Péter Korrektor: Boncz Éva

Ajánlom csodás szüleimnek, Richardnak és Brendának. Hát, én azt mondom, ne csodálkozzatok, ha egyszer egész gyerekkoromban mitológiakönyvekkel meg kalandregényekkel tömtetek.

Köszönetnyilvánítás

Legelsősorban is minden barátomnak és a családomnak, akik mindig mellettem álltak, és szeretetükkel kísértek írói kalandozásaim során. Ez a könyv egyszerűen nem születhetett volna meg a férjem, Michael nélkül. Amennyi szó Georgináról meg az idegbajairól esett a háztartásunkban, akár a feleséged is lehetne már. Szeretlek. Hálával tartozom az Original Richelle Fan Clubnak is: Michaelnek, Davidnek, Christinának és Marceenek. Kötelességtudón fogadtatok minden egyes oldalt, és hűségesen álltatok minden pillanatban a rendelkezésemre a véleményetekkel. A ti lelkesedésetek és bátorításotok tartotta bennem a lelket. Nyugi, egy szép napon Harbinger is megjelenik majd. De tényleg. Komolyan mondom. Végül hadd ünnepeljem kicsit az irodalmi és kiadói népeket, akik nem hagyták, hogy letérjek a pályáról: Kate McKean, Jim McCarthy és John Scognamiglio, végtelen sok köszönet az útmutatásért és a tanácsokért.

1. fejezet A statisztikák szerint a halandók nagy többsége öt okból kész eladni a lelkét: szexért, pénzért, hatalomért, bosszúból és a szerelemért. Ebben a sorrendben. Felteszem, ez meg kellene hogy nyugtasson, tekintve, hogy éppenséggel a numero uno kategóriában serénykedem, és mégis, engem ez az egész ügy valahogy… elbizonytalanít. Mocskosnak érzem tőle magam. Ami azért az én számból nem kevés. Talán csak kikopott belőlem az együttérzés, merengtem. Oly régóta csinálom. Hiszen boldogult szűz lány koromban az emberek még abban a hitben éltek, hogy hattyúk is felcsinálhatnak emberlányokat. Hugh mélységes türelemmel várta, hogy legyőzzem végre ódzkodásomat. Kezeit nettre vasalt kekigatyájának zsebeibe süllyesztve támasztotta hatalmas testét még hatalmasabb Lexusához. - Nem vágom, mi ez a műsor. Mindig is ezt csináltad. Ez így konkrétan nem felelt meg a valóságnak, de azért vettem, hogy érti. Egyszerűen csak eleresztettem hát a fülem mellett a megjegyzést, és belemerültem környezetem tanulmányozásába, ami kicsit se tuningolta a kedélyemet. A külváros valahogy mindig lelombozott: a sok tök egyforma ház, a makulátlan gyepek. És a kelleténél bőven több terepjáró. Meg egy kutya, aki az istennek se akarta befogni. - Nem csinálom - böktem ki végül. - Nekem is lehetnek elveim. Hugh nagy horkantással fejezte ki véleményét az úgynevezett elveimről. - Jó, ha neked úgy jobb, hát ne az elkárhozós kalapba rakd. Vedd úgy, hogy jótékonykodsz. - Jótékonykodom?! - Még jó! - vágta rá, és ugyanazzal a lendülettel előkapta menedzserkalkulátorát, és hirtelen egészen valószerűtlen, üzletemberi külsőt öltött. Nem mintha ezen olyan nagyon meg kellett volna lepődnöm. Hugh kisördög volt, nagymenő a lélekkufárkodásban, aki napi rendszerességgel adta-vette halandók lelkét, szerződések szakértője és jogi kiskapuk kiművelt ismerője, hogy a legmenőbb ügyvédek májzsugort kaptak volna mellette a komplexusoktól. És egyben jó haver. Ami sajátos színezetet ad annak a bizonyos közmondásnak a madarak tolláról meg az ember barátjáról… - Ide kagylózz - olvasta a monitorról -, nevezett Martin Miller, hímnemű, természetesen, bőrszínre fehér, vallásra lutheránus, bár templomba nem jár. A közeli bevásárlóközpontban dolgozik, a játékboltban. Lakni a szüleivel lakik, a ház alagsorában. - Anyám! - Mondtam. - Akár jótékonyság, akár nem, ez akkor is… perverz. Mit mondtál, hány éves? - Harmincnégy. - Íííí. - Ahogy mondod. Ha te is ennyi lennél, és még mindig semmi, hát te is kész lennél sok mindenre szűzi elkeseredésedben - szögezte le, majd az órájára pillantott. - Tehát csinálod, vagy nem csinálod? Egyértelműen randira sietett valami bombázóval, aki feleannyi sincs, mint ő, amin persze azt értem, amennyinek Hugh látszik, mert a kemény tények szerint valójában durván száz fölött jár már. Leraktam a táskám, és megdobtam egy figyelmeztető pillantással. - Az adósom vagy. - Ahogy mondod - biccentett. Az égnek hála, ez tényleg nem az én műfajom volt, a kisördög valahogyan mindig megoldotta ezeket nélkülem is, „kiszervezte”, bár ötletem sincs, kit tudott rávenni ilyesmire. Most a külső forrása is befuccsolhatott, vagy csak valami gikszer adódott. Elindultam a ház felé. - Georgina - szólt utánam.

- Egen? - Volna még valami… - Íiigen? - fordultam vissza. - Egy kérése volt - mondta Hugh, és egyből disznóságszagot szimatoltam. - Hogy úgy mondjam, ráérzett erre az ördögtémára, ha érted. Mármint úgy van vele, hogy ha tényleg eladja a lelkét egy numeráért a sátánnak, persze ez az ő fordulata, nem az enyém, akkor már valami nagy durranás legyen. Úgy értem, valami olyasmi, hogy legalábbis egy démon vegye el a szüzességét. Meg hasonlók. Erre még a kutya is majd’ lenyelné a nyelvét, esküszöm. - Csak ugratsz. Hugh nem felelt. - Én nem vagyok… Nem. Nem fogok… az teljesen kizárt. - Ugyan, Georgina. Mi az neked, csak megrázod magad. Kis füst, fátylak, miegyéb. Kérlek. A kedvemért - váltott hízelkedésre. Aminek nem könnyű ellenállni. Mint mondtam, elég profi a szakmájában. - Tényleg eléggé megszorultam, és ha most ki tudnál segíteni… hálás lennék. Felnyögtem, ennek a szánalmas pofának egyszerűen képtelenség volt nemet mondani. - Ha bárki is megtudja… - Lakat a számon - bólintott, és volt pofája a két ujjával össze is csippenteni az ajkait. Lehajoltam, és kicsatoltam a cipőmet. - Most meg mit művelsz? - A kedvenc Bruno Maglis-om. Nem akarom, hogy az alakváltáskor felszívódjon. - Jó, de amikor visszaváltozol, ezt is visszaváltoztathatod. - Az úgy már nem ugyanaz. - Egy fenét nem. Pont az, amit csak akarsz, hogy legyen. Ne legyél már hülye. - Ide figyelj - egyenesedtem fel -, most tényleg cipőkről akarsz velem vitatkozni, vagy inkább azt szeretnéd, hogy bemenjek oda, és férfivá tegyem a szüzikédet? Hugh befogta a száját, és a házra mutatott. Átvágtam a gyepen, a fű csiklandozta a meztelen talpam. A hátsó udvar valóban nyitva volt, ahogyan Hugh ígérte. Beosontam az alvó házba, remélve, hogy nem tartanak ők is kutyát, miközben azon morfondíroztam, ugyan hogy süllyedhettem idáig. Ahogy a szemem megszokta a sötétet, körvonalazódott körülöttem a kényelmes, középosztálybeli nappali a kanapéval, tévével és könyvespolcokkal. Tőlem balra lépcső indult az emeletre, jobbra pedig folyosó. Jobbra indultam, a folyosón, és menet közben váltottam alakot. Annyira hétköznapi érzés volt, a lényem része ez is, hogy még csak tükörbe se kellett pillantanom, hogy tudjam, mi történik éppen. Kicsit magasabb lettem, karcsúságom megmaradt, bár valamicskét gömbölyűbb lett, ahol kell, és keményebb, simább. A bőröm hullaszínre fakult, a nyárról maradt barnaság minden pigmentje lesápadt rólam. A hajam amúgy is a hátam közepét verdeste, de most a hullámok kiegyenesedtek, és éjfeketén fénylett. Egyébként is figyelemre méltó melleim még nagyobbra nőttek, hogy simán vertem volna azokat a nagy dudákat, ami a képregényekben a dögös cicáknak rajzolva van, mert hiszen nyilván ilyeneken nőtt fel a csórikám. Ruhakérdésben volt igazán forradalmi a változás: a laza Banana Republic gatyó és a blúzom helyébe tűsarkú, fekete, combig érő bőrcsizma, hozzáillő feszes trikó és oly kurta szoknya került, amiben a legperverzebb program lehajolni lenne. S hogy teljes legyen a kép, nőttek cuki szarvaim, hegyes szárnyaim és a kezembe korbács. - Isten az égben - nyögtem, ahogy egy falitükör előtt elhaladva átsuhantam a saját látómezőmön. Mélyen reméltem, hogy a helyi démonoknak soha nem jut ez a fülébe. Mind olyan kifinomult. Gyorsan elkaptam a fejem, hiszen a folyosó végén már ott várt a cél: egy ajtó, rajta sárga tábla: MUNKAVÉGZÉS felirattal. Mintha videojáték pityegése szűrődött volna ki odabentről, de ahogy bekopogtam, a zaj azonnal megszűnt.

És egy pillanat múlva durván egy-hetvenkettő magas, a feje tetején erősen kopaszodó, de egyébként vállig érő, zsíros szőke hajú srác állt előttem. Homer Simpson-os pólója felpöndörödött szőrös pocakján, kezében egy zacskó chips-et szorongatott. Ez utóbbi a padlón landolt, amint meglátott. - Martin Miller? - I-i-igen - hebegte. - Készen állsz egy kis hókamókára? - pattogtattam meg a korbácsomat. Kereken hat perccel később elhagytam a Miller-rezidenciát. Úgy fest, harmincnégy leélt esztendő sokat amortizál egyesek életerejéből. - Hú, de gyors voltál - jegyezte meg Hugh, ahogy meglátott a ház előtt. Még mindig a kocsiját támasztotta, és éppen dohányzott. - Ugye? Megdobsz eggyel? Vigyorogva tolta elém a dobozt, majd még egyszer alaposan végigmért. - Mellre szívod, ha azt mondom, beindítanak a szárnyacskáid? Csak elvettem a cigit, és mélyen letüdőztem. Aztán, hogy közel s távol nem volt egy lélek se, gyorsan visszaváltottam eredeti formámba. - Sokkal jössz ezért - emlékeztettem, ahogy visszavettem a cipőmet. - Tudom, nyilván. Bár sokan éppen fordítva gondolnák, hiszen csinos adag extra energiához jutottál, nekem hála. Ritkán akasztasz magadnak ilyet. Ezt nehezen cáfolhattam volna, bár jól azért még nem éreztem magam a dologtól. Szerencsétlen Martin, még ha nyomi alak is, hat percért eladni a lelkét az örök kárhozatnak… húzós. - Egy ital? - kérdezte Hugh. - Nem, késő van már. Megyek haza. Benne vagyok egy könyvben. - Ja, persze. Mikor is lesz a nagy nap? - Holnap. - Csak egy szimpla ponyvaíró - kuncogott a pokolfajzat az irodalmihős-kultuszomon. - Nem egy Nietzsche vagy Thoreau. - Hé, attól még, hogy nem transzcendentális vagy szürreális, lehet nagy író. Én csak tudom, nem egyhez volt szerencsém az elmúlt pár évben. - Távol álljon tőlem, hogy ily sokat megélt hölggyel vitába szálljak - hajtotta meg a fejét gúnyosan Hugh. Gyors csókot nyomtam a képére, és elgyalogoltam a kocsimhoz, amit kétsaroknyira hagytam. Ahogy az ajtót nyitottam, megcsapott a meleg, csiklandó érzés, ami másik halhatatlant jelzett a közelben. Vámpírt, pontosítottam magamban, és már ott is állt mellettem. Fene gyorsak. - Georgina, szépségem, édes szukkubuszom, kéjek istennője, te - énekelte kezét színpadiasan a szívére szorítva. Hurrá! Mi más is hiányzott volna még? Duane-nál kellemetlenebb halhatatlannal talán nem is találkoztam eddigi pályafutásom során. Szőke haját félcentisen viselte, és ezúttal sem zökkent ki a ruházkodásban és az illatszerek terén rá jellemző brutális ízlésficamból. - Kopj le, Duane! Nincs mondandóm a számodra. - Ugyan, ugyan - recsegte, és visszacsukta az ajtót, amint épp beszálltam volna. - Ne szerénykedj, no. Ordít rólad, mondhatnám, ragyogsz. Kellemes vadászat volt? Martin életenergiájának említése kicsit mélyre ment, de várható volt, hogy másnak is feltűnik majd. Egyre hevesebben próbáltam volna kitárni a kocsim ajtaját, mindhiába. Duane masszívan tartotta. - Ahogy elnézlek, napokig magához sem tér most - szimatolt végig a vámpír. - Persze, felteszem, bárki lett légyen is az áldozat, élvezte a menetet… rajtad, egyenesen a pokolba - húzódott lusta mosolyra a képe, hogy épp csak kivillanjanak fogainak hegyei. - Igen rendes ember lehetett, hogy ennyire jól nézel ki.

Mi történt? Nem úgy van, hogy csak a föld szemetjével hálsz? A rohadt szemétládákkal? - Változott a rend. Féltem, hogy esetleg feléled szívedben a remény. - Ó, Georgina - ingatta elismerőn a fejét -, te sosem okozol csalódást! Te meg a csípős nyelved! De hiszen a szajhák mindig is ügyesen forgatták eme testrészüket, legyen szó munkáról vagy szabadidőről. - Eressz! - rántottam egy nagyobbat az ajtón. - Hova a nagy sietség? Jogom van tudni, mit műveltél itt a kisördöggel. Az Eastside az én vadászmezőm. - Ránk nem vonatkoznak a „vadásztörvényeitek”, te is tudod. - Az udvariasság szabályai azonban azt diktálnák, hogy ha már az utcámba vetődsz, ami ez esetben szó szerint való, legalább beköszönj, ahogy illik. Különben is, miért nem találkozunk gyakrabban? Rendesen, ahogy azokkal a béna lúzerekkel szoktál. A béna lúzerek fordulat a barátaimat fedte, és egyben azokat a kisszámú rendes vámpírokat, akikkel valaha is összehozott az élet. A legtöbb olyan volt, mint Duane - pökhendi bugris, akit csak a birtokviszonyok izgatnak. Nem mintha a halandó férfiak között nem tengene túl a műfaj. - Ha nem engedsz utamra azonnal, kaphatsz egy kis bemutatót az udvariasság legújabb szabályaiból. Jó, ez ostobaság volt, mintha egy rossz westernből húztam volna elő, de jobb ötletem épp nem akadt. Igyekeztem fenyegetően hangozni, de persze ő is tudta, hogy csak a levegőt csépelem. A szukkubuszok adománya a vonzerő és az alakváltás; a vámpíroké az erő meg a gyorsaság. Egyszerűbben fogalmazva, egyikünk brillírozik a társaságban, másikunk egyetlen kézfogással száraz ágként roppantja el egy felnőtt férfi alkarját is akár. - Ezt vegyem fenyegetésnek? - Végigcirógatta az arcom kedélyesen, hogy minden egyes szőrszálam az égnek meredt a hátamon, szigorúan csakis az undortól. A nyomaték kedvéért megborzongtam. - Milyen imádnivaló! És izgató, ha úgy vesszük. Vajon milyen lehetsz, ha igazán bedühödsz? Ha jó kislány leszel, és… Ó, te kis kurva! Merthogy mindkét keze foglalt lett hirtelen, én meg éltem, amivel élhettem: jobb kezemre íziben hat centis karmokat alakváltottam, és a meglepetés erejével lecsaptam. Vámpírreflexek ide vagy oda, rendesen felhasítottam a képét, még a vére is eleredt. Aztán persze elkapta a csuklómat, és jól neki is csapta a karom a kocsiajtónak. - Gond van? Legyek talán még ennél is dühösebb kislány? - préseltem ki magamból még több béna westernt. Kegyetlenül fájt a kezem. - Cuki, Georgina, nagyon cuki. Kíváncsi vagyok, akkor is ilyen cuki leszel-e, amikor… De nem tudta befejezni, mert egysaroknyira tőlünk befordult az utcába egy kocsi, és felénk tartott. Töredék-másodpercnyi bizonytalanság villant Duane arcán. A sofőr tutira kiszúrja kis kettősünket, és még ha Duane könnyűszerrel végezne is vele, ha akadékoskodik, hiszen a halandók a vámpírok legfőbb zsákmányállatai, még akkor is itt lennék én, a kapcsolt áru, és a feljebbvalóink ezt nyilván nem néznék jó szemmel. És legyen bármekkora tulok ez a Duane, a felső vezetést még ő se szívesen rántaná magára. - Még nem végeztünk - sziszegte, de a csuklómat eleresztette. - Dehogynem - bátorodtam fel, most, hogy már a közelben villódzott a felmentő sereg reflektora. - És ha legközelebb csak a közelembe jössz, neked annyi. - Reszketek - nyöszörögte, és még egyet villant a szeme a sötétben. Aztán eltűnt, ahogy a kocsi elhúzott mellettem. Istennek legyen hála a viszonyért vagy a hirtelen fellobbanó jégkrémvágyért, ami a sofőrt épp ma űzte ki az éjszakába. Nem is öltem itt tovább az időt, bepattantam a kocsiba, és húztam vissza a városba. Igyekeztem tojni a reszkető kezeimre, és úrrá lenni a volánon, de tény, hogy Duane rám hozta a frászt. Ezerszer koptattam már le a halhatatlan haverjaim társaságában, és olyankor ment is a dolog, de így kettecskén sokkal rázósabb ügy lett. Pláne a kihalt utcán, távol a civilizációtól, ahol a nagy fenyegetőzésem meg pattogásom kopogósra ürült szólamoknak hangzott még a saját füleimnek is. Éppenséggel az erőszak minden formáját és fajtáját mélyen megvetettem. Talán abból fakadt az

undorom, hogy a történelem igen kegyetlen és brutális évszázadait tapasztaltam meg testközelből, oly fokú erőszakot, amiről a modern korok emberének fogalma sem lehet. Divatos dolog arról fanyalogni, hogy barbár, vad időket élünk, de aki ezt mondja, nem tudja, mit beszél. Oké, aláírom, hogy némi elégedettséggel töltötte el az ember szívét, amikor a régi időkben az erőszaktevőt szimplán és minden fakszni nélkül kiherélték a város főterén, s a fejekben meg se fordult a hosszas bírósági felvonások lehetősége vagy a „jó magaviselet okán” felére csökkentett büntetés. Csakhogy a bosszú és a fogat fogért elv híveinek ritkán sikerült igazságosan meghúzni a határokat, így ezerszer inkább bolyongok a mai igazságszolgáltatás bürokratikus útvesztőiben. Felrémlett, hogy első reflexből jégkrémvadásznak saccoltam ismeretlen megmentőmet, és gyorsan arra jutottam, hogy némi édesség nekem is jól jönne most. Így amint biztonságban visszaértem Seattle-be, bekanyarodtam egy éjjel-nappali parkolójába, ahol a marketing egy újabb zseniális találmányával ismerkedhettem meg: a tiramisu ízű jégkrémmel. Tiramisu és egyben jégkrém. A halandók találékonysága újra és újra meg tudott lepni. A pénztár előtt virágok sorakoztak, olcsó, viharvert holmik, de épp, ahogy elhaladtam mellettük, egy kétségbeesett fiatalember érkezett, s kezdett bolhászni köztük. Végül egy csokor rozsdás krizantém mellett döntött, és már vitte is. Én meg csak néztem utána nehéz szívvel, félig-meddig féltékenyen az ismeretlen lányra, aki majd kapja. Ahogy Duane kéjesen az eszembe idézte, általában lúzerekkel keveredtem, afféle bunkókkal, akik miatt nem kellett, hogy gyötörjön a bűntudat, ha pár napra kiütöttem őket. Ez a típus nem vesződik virágokkal, és a romantikának még a jelentését sem ismeri, nemhogy gyakorolná. A virágot vásároló tagokat meg messziről elkerültem. A saját érdekükben. Ez egy szukkubusz jellemrajzába nem kifejezetten illik bele, de eléggé kiégtem már ahhoz, hogy az ilyen apróságokon fennakadjak. Végtelen magányomban és boldogtalanságomban megragadtam egy csokor vörös szegfűt, és azt is vittem a jégkrémmel együtt. Ahogy hazaértem, megszólalt a telefonom, a kijelző szerint a hívó ismeretlen. - Uram és parancsolóm - szóltam bele a kagylóba. - A tökéletes befejezés egy tökéletes éjjelen. - Nem kell a rizsa, Georgie. Minek kellett belekötnöd Duane-ba? - Hogy mi van, Jerome? - Most hívott. Azt állította, hogy ok nélkül zaklattad. - Zaklattam? Mármint én őt? …- izzott fel bennem a felháborodás. - Ő kezdte. Ő cuppant rám, és - Megütötted? - Én… - Igen vagy nem? Nagy sóhaj. Jerome volt a seattle-i körzet fődémona és az én főnököm. Ő terelgetett mindannyiunkat, ő rendezte az ügyeinket, és ügyelt, hogy ellássuk a feladataink. És mint minden lusta démon, utálta, ha gond van velünk, mert azt mind neki kellett elsimítani. Most is, még a telefonon át is éreztem ingerültségét. - Jó, hát mondhatjuk, hogy megütöttem, bár én inkább nevezném legyintésnek. - Értem. Legyintés. És meg is fenyegetted? - Igen, ha mindenképpen a szavakon akarsz lovagolni, Jerome, akkor mondhatjuk, hogy igen. De az istenért, Jerome! Duane vámpír, soha nem tudnék kárt tenni benne. Ezt te is tudod. A fődémon erre elhallgatott, és még a hallgatásából is levettem, hogy gondolatban épp egymásnak ereszt bennünket a vámpírral, és nyilván gyorsan elveszítem a hipotetikus bunyót, mert Jerome nagyot fújtatott. - Igen, ez tény. Azért csak ne kekeckedj vele többet. Van épp elég dolgom a marakodásaitok nélkül is. - Mert mióta dolgozol? - kérdeztem felháborodva a marakodás szón. - Jó éjt, Georgie! És ne akaszkodj össze többet Duane-nal! Már le is tette. A felszínes csacsogás nem Jerome műfaja volt. Letettem hát én is, de mélységesen kiakadtam. Döbbenet, hogy Duane először szemétkedik, aztán meg engem feketít be, mintha én lennék a dög. És ami még ennél is keményebb, hogy Jerome ezt be is vette,

legalábbis elsőre. Asszem, ez fájt igazán. Mert attól, hogy elég hanyag és sajátos szukkubusz vagyok, a fődémonnal mindig is jól kijöttem, amolyan kis kedvencnek tekintettem magam nála. Valahogy eddig elég elnéző volt velem. Vigaszra szorultam, fogtam hát a jégkrémemet, pizsamára váltottam, és mentem is az ágyba. Aubrey, a cicám felpattant az ágy lába mellől, nagyot nyújtózott. Pár fekete maszattól a homlokán eltekintve tök fehér volt, a szeme zöld. Elég kedvesen pislogott rám. - Még nincs alvás - ingattam a fejem ásítozva -, előbb olvasunk. Elhelyezkedtem a dobozommal és a könyvvel, ismét eltöltött a boldogság, hogy holnap találkozom kedvenc írómmal egy dedikáláson. Seth Mortensen könyvei beszéltek hozzám, olyasmit keltettek életre lelkem félhomályában, amiről nem is sejtettem, hogy egyáltalán ott lapul. A Martin miatti bűntudatomat ugyan nem enyhítette legújabb regénye, A Glasgow-egyezmény sem, de legalább a fájó ürességet bestoppolta bennem. Hihetetlen, hogy a halandók röpke életük során milyen csodákat képesek alkotni. - Amíg halandó voltam, soha semmit nem alkottam - mondtam Aubreynak, amikor végeztem öt oldallal. Erre hozzám dörgölődzött és együtt érzőn dorombolt, nekem pedig épp csak annyi éberségem maradt, hogy elrakjam a jégkrémet, mielőtt bezuhanok az ágyba.

2. fejezet Másnap reggel a telefon ébresztett. Az éles hangtól majd’ megállt a szívem. Koszos, szürke fény szűrődött be a vékony függönyön át, vagyis nyilván betegesen korán volt még. Vagy épp dél, ebben a városban simán megeshetett az is a fényviszonyok miatt. Négy csöngés után úgy döntöttem, felveszem. Még előtte nagy gondatlanul lelöktem az ágyról Aubreyt, aki felháborodott nyávogással vonult el mosakodni. - Igen? - nyögtem bele a telefonba. - Hahó, Kincaid. - Téves - vágtam rá reflexből. - És nem megyek be. - Honnan veszed, hogy azért hívlak? - Onnan, hogy tudom. Mi a francért hívnál egyébként ilyen korán? Nem megyek be, mondom, ez a szabadnapom, Doug. Doug kolléga volt, eladó, ott, ahol én is a civil állásomban, ráadásul kedves tag, csak épp nem a pókerarc és -hang nagymestere. Most is, a nagy lazasága egyből lefoszlott róla, és elhatalmasodott rajta a kétségbeesés. - Majdnem mindenki beteg. Alig maradtunk páran. Nem teheted ezt velünk. - Hát én is beteg vagyok. Szóval nem teheted ezt velem. Jó, hát igazából nem voltam beteg, de a Martin-eset utóhatásai nem szívódtak még fel teljesen. A halandók ugyan nem láthatják a ragyogást, ahogy Duane, de érezni érzik, és nem tudnak ellenállni neki. Nők és férfiak egyaránt megmagyarázhatatlan vonzerőt éreznek ilyenkor, érteni persze nem értik, miért. A legbölcsebb ki se tenni a lábam, nehogy valami ostoba balesetből valaki belém bolonduljon. Ez azért rém szimpatikus a részemről, most nem azért. - Hazudsz. Soha nem szoktál beteg lenni. - Az már úgyis meg van beszélve, Doug, hogy este bemegyek a dedikálásra. Ha most még napközben is bemegyek, akkor az egész napot a boltban töltöm, és az tisztára perverz. - Üdv a klubban, csajszi. Mert nem igazán van választásod, már ha tényleg izgat a bolt jövője és a vevőink boldogsága. - Ezzel nem veszel le a lábamról, katona. - Ez esetben csak az a kérdés, hogy bejössz-e önszántadból, vagy nekem kell érted menni, kirángatni az ágyból, és bevonszolni ide. Ha az őszintét kérded, ez utóbbit se bánnám. Lelki szemeimet forgattam, és vagy ötvenmilliomodszor elátkoztam magam, hogy ugyan miért költöztem kétsaroknyira a melótól. Mellesleg a könyvesbolt jövőjéről futtatott szólama megtette a hatását, jól kalkulált, valóban abban a tévhitben leledztem, hogy a hely nélkülem rövid idő alatt összeomlana. - Inkább nem kockáztatok több szellemesnek ítélt szexi célzást a részedről, Doug, és megyek, ha annyira kell. De hadd kérjek valamit - fordítottam komolyabbra a szót. - Csupa fül vagyok. - Ne rakj a kasszába ma, lécci. Mintha habozott volna. - Doug, ott vagy még? Komolyan. Ne a főkasszához. Nem akarnék ma emberek között mozogni. - Oké - bökte ki végül. - Nem a főkasszához. - Esküszöl? - Esküszöm. Fél órával később kiléptem a lakásból, és gyalog indultam, hogy leküzdjem a kétsaroknyi távot a boltig. Súlyos, nagydarab fellegek tornyosultak az égen, egészen beborult, és a levegő is hűs volt, néhányan már kabátot is húztak. Nekem a zseníliapulcsi meg a zsebes naci bőven elég volt. A ruhám is, meg a szájfény és a szemceruza is valódi volt, gondosan és hosszadalmasan húztam ki vele a szemem, nem alakváltással

szedtem magamra. Bírtam a napi szöszölést a göncökkel, hogy mit mivel vegyek fel meg a sminkelést is, bár Hugh szerint ez elég beteges. A Smaragdváros könyvesbolt és kávéház testes intézmény, szinte egy egész háztömbnyit elfoglal a Queen Anne sugárúton. Két emelet magas volt, a kávézó a második szint egyik sarkában egyenesen a Space Needle-re nézett. A bejáratnál a vidámzöld ponyvatető alá húzódtak be a vevők, akik a nyitásra vártak. Én a személyzeti bejáraton jöttem be, a saját kulcsommal. Alig tettem két lépést odabenn, Doug már le is rohant. - Végre, már… - kezdte, de hirtelen elhallgatott, és alaposan szemügyre vett. - Hú, de szuperül nézel ki. Mi más ma rajtad? Jaj, csak az a harmincnégy éves szűz, futott át az agyamon. - Csak feldob, hogy kész vagyok feláldozni a napom, és beugrani, hogy kisegítselek benneteket. Mi a feladat? Menjek a raktárba? - Jaj, nem… - Doug próbált kiverekedni a bűvöletből, de egyelőre képtelen volt levenni rólam a szemét, amit egyre kínosabbnak éreztem. Nyílt titok volt, hogy időről időre randira hív, és én ugyanilyen szabályszerűen újra meg újra kosarat adok neki. - Gyere, mutatom. - Kértelek… - Nem a főkassza - ígérte. Csak a kávéstand az emeleten, a kávézóban. Elég ritkán passzoltunk ide bolti eladókat, ám néha megesett. Bruce, a kávézós akkor mászott elő a pult alól, amikor a géphez értünk. Visszatérő elméletem, hogy Bruce meg Doug amolyan fajok közötti ikerpár lehetne, ha létezik a többes alternatív valóságsík. Mindkettőnek hosszú, fésületlen lófarka van teljes munkaidőben, és a kockás ing az alapjárat a grunge tiszteletére, amiből egyiküknek se sikerült kinőnie. Egyedül a színösszeállításuk más: Doug japán- amcsi, egyenes, fekete hajjal és hibátlan bőrrel, míg Bruce az árja vonalat képviseli szöszke hajával és kék szemeivel. - Hahó, Doug, Georgina! - üdvözölt, aztán elkerekedett a tekintete. - De jól nézel ki! - Ez egy fokkal se jobb a főpénztárnál, Doug! Mondtam, hogy nem akarok ma a vevők közelébe menni. - Annyit kértél, hogy ne a főpénztárhoz tegyelek. Azt nem mondtad, hogy a kávézóba se. Épp tiltakozni készültem, amikor Bruce is rázendített: - Ugyan, Georgina! Alex lebetegedett, Cindy pedig felmondott - és az eltökéltségemet látva, gyorsan hozzátette: - A kasszával nem lesz gond, majdnem ugyanaz a rendszer, mint nálatok odalenn. Pillanatok alatt belejössz. - Nem mellesleg - utánozta a főnök hangját Doug -, eladóink bármely poszton helyt kell, hogy álljanak, ha a szükség úgy rendelné. - De a kávézó… - A bolt része. Figyi, nekem mennem kell nyitni. Bruce majd mindent elmagyaráz. Nyugi, menni fog tette még hozzá, és elpályázott. - Gyáva! - kiabáltam utána. - Tényleg nem lesz gond - ismételte Bruce, mert kissé félreértette ellenérzéseimet. - Te elveszed a pénzt, én csinálom a kávét. Na, te leszel az első vevő, begyakoroljuk. Fehér csokis mokka? - Az - adtam meg magam. Ezt a gyengémet minden munkatársam ismerte. Napi hármat is lenyomtam belőle. Mármint mokkából, nem munkatársból. Bruce lépésről lépésre begyakoroltatott velem mindent: mit írok a pohárra, mit nyomok meg az érintőképernyőn meg a többi. Oké, igaza volt, ment simán. - Született tehetség vagy - jelentette ki, és a kezembe nyomta a kávémat. Csak morogtam valamit, és betoltam a koffeinadagomat, mert amíg a mokkámat megkapom, nem lehet gond.

És nyilván tényleg nem akkora gáz itt fenn, mint odalenn a pénztáraknál. Ebben a napszakban, gondolom, alig téved erre bárki is. Hogy mennyire melléfogtam! Nyitás után pár perccel már öten sorakoztak a pult előtt. - Nagy latte - mondtam vissza az első ügyfélnek a rendelését, miközben gondosan megkerestem a megfelelő felületet a monitoron. - Már meg is van - mondta Bruce, és még nem is feliratoztam a poharat, ő már engedte bele az italt. Elégedetten vettem el a nőtől a pénzt, és fordultam a következő kuncsafthoz. - Nagy mokka, zsírszegény tejjel. - A zsírszegény ugyanaz, mint a sovány, Georgina. Vagyis felvéstem a nagy S-t a pohárra. Nulla para. Működik a gépezet. A következő vevő nagy szemeket meresztett rám, és egy pillanatra elveszítette a fonalat. Majd megrázta a fejét, és már darálta is a rendelést. - Egy kicsi americano, egy nagy, sovány vaníliás latte, egy kicsi dupla kapucsínó és egy nagy koffeinmentes latte. Na, most én veszítettem el a fonalat. Hogy tudta ezt mind megjegyezni? És kinek megy le a torkán az americano, most őszintén? Így telt a délelőtt, és minden balsejtelmem dacára hamarosan élvezni kezdtem a pörgést. Mindig ez van. Nekem ez a tempóm, így élem az életet. Imádok új dolgokat kipróbálni, még ha csak kávéfőzés is az. És hiába, hogy néha tényleg nyűgösek tudnak lenni az emberek, alapvetően szeretek velük foglalkozni. Ezért is kötöttem ki a szolgáltatóiparban. Ahogy felébredtem, üzembe került a belső szukkubusz vonzerőm is, és szokás szerint én lettem az első számú főszereplő a kávéházban; könnyedén flörtölgettem és tréfálkoztam a vevőkkel, amit a Martin-hozta csillogás az ellenállhatatlanságig fokozott. És lehet, hogy emiatt szép számmal utasítgathattam vissza a telefonszámokat meg az ajánlatokat, és néha a sor is határozottan felduzzadt miatta, de azért még igen sok kínos helyzetből is kisegített, így legalább hiába toltam el ezt vagy azt, a vevők nem panaszkodtak. Örültek, hogy velem hozta őket össze a sors. - Semmi probléma, kedves - nyugtatott meg egy idősebb hölgy, akinek a sovány, koffeinmentes lattéja helyett valahogy nagy fahéjas mokkát sikerült rendelnem -, úgyis nyitottabbnak kellene lennem. Néha nem árt kipróbálni új dolgokat is. Bűbájosan visszamosolyogtam rá, és reménykedtem, hogy nem cukorbeteg szegény. Később érkezett egy tag, kezében Seth Mortensen Glasgow- egyezményével. Az első jel, hogy milyen történelmi este készülődik. - Jön a dedikálásra? - kérdeztem, ahogy beütöttem a teáját. Huhh, micsoda gusztus. Ráadásul koffeinmentesen. Sokatmondóan végigmért, és már készítettem is fel magam az elutasító nemre. - Ja, ott leszek - mondta kedvesen a srác. - Akkor készüljön valami okos kérdéssel. Nehogy ugyanazokkal bombázza, mint mindig mindenki. - Mármint? - Hát tudja, a szokásos. „Hogy találja ki az ötleteit?” meg „Összejön-e Cady meg O’Neill végre valamikor?”. A srác ezen elgondolkodott, míg én összeszedtem az aprót. Helyes volt, az a kócos fajta. Barna haja világos, amiben néha vöröses-arany árnyalatok villannak, bár az árnyalatok az állán szaporodó szőrzeten nyilvánvalóbbak voltak. Nehéz lett volna megmondani, hogy éppen szándékos szakállnövesztésben van-e, vagy csak elhagyta a borotváját. Bármelyik eset állt is fenn, nagyjából egyenletesen nőtt, és a Pink Floydpólóval kombinálva egyfajta hippis-favágós összhatást keltett. - Szerintem attól, hogy egy kérdés mindig elhangzik, a kérdezőnek még ugyanolyan fontossággal bír bökte ki végül, bár látszott, hogy zavarba hozza, hogy kénytelen ellentmondani nekem. - Egy rajongónak

minden kérdés új és egyedi. Félrehúzódott, hogy a következő vevőt kiszolgálhassam, de a beszélgetést folytattuk, mert minden lehetőséget kényszeresen megragadok, ha Seth Mortensenről beszélhetek értelmesen. - Nem is a rajongókról van itt szó. Gondoljon szegény Seth Mortensenre. Nyilván legszívesebben felnyársalná magát, amikor egy ilyen kérdést kap. - A felnyársalás kissé talán erős szó ebben a kontextusban, nem gondolja? - Cseppet sem. Az a tag egy zseni. Az idióta kérdések nyilván halálra untatják már. A pasi jól szórakozott, azt láttam a mosolyán. Barna szemét le nem vette volna rólam. Aztán, amikor hirtelen észre tért, hogy nyíltan bámul, zavartan elkapta a tekintetét. - Nem hinném. Ha már egyszer felolvasó körútra megy, biztosan érdeklik a rajongói. Nem bánja, hogy ugyanazokat a kérdéseket kapja mindig. - Nehogy már emberbaráti önzetlenségből turnézzon! Azért jön-megy, mert a kiadója így rendelte vetettem ellen. - Jó nagy időpocsékolás, mellesleg. - Mármint a turnézás? - Rám meredt. - Ön nem akar vele találkozni? - De, dehogynem, persze hogy akarok, hogyne akarnék. Csak épp… jó, elmondom. De ne értsen félre. Még a lába nyomát is imádom annak az embernek, de tényleg, és végtelenül odavagyok, hogy ma este láthatom. Alig bírok magammal, hogy végre este legyen, és találkozhassam vele. Felőlem el is rabolhatna, és a szexrabszolgájává tehetne, feltéve, hogy mindig enyém az első tiszteletpéldány a regényeiből. De ezzel az egész turnéval csak pazarolja az idejét, a drága időt, ami alatt inkább a regényeit kellene írnia. Vagy csak nekem tűnt fel, mennyire iszonyatosan sokáig tart, mire végre kiizzad egy-egy könyvet? - Nem, az nekem is feltűnt. Ekkor egy panaszos vevő ügetett vissza a pulthoz, hogy a karamellszósza helyett szirupot kapott, bármi legyen is az. Mire végeztünk, és elhagyta a kasszát, a Mortensen-rajongótársam is lelécelt. Mikor ötkor végre végeztem a műszakkal, Doug jelent meg. - Érdekeseket hallottam odalenn a mai produkciódról. - Én folyamatosan érdekeseket hallok a te produkciódról, Doug, mégse járok a nyakadba, hogy ugrassalak. Kicsit még húzott, aztán csak utamra engedett, hogy felkészülhessek a dedikálásra, bár azt azért még sikerült belőle kicsikarnom, hogy milyen sokkal tartozik nekem a kedves áldozatosságomért. Úgy fest, újabban gyűjtöm magam köré az adósokat. Előbb Hugh, aztán Doug… Szó szerint rohanvást tettem meg az utat hazáig, hogy sietve megvacsizzak, és kiokoskodjam, hogy mit is vegyek fel a nagy eseményre. Már alig bírtam magammal, hiszen hatvanvalahány perc múlva megismerem a legkedvencebb írómat. Hát nem gyönyörű az élet? Dudorászva szedtem a lépcsőket kettesével, és olyan boldogan kaptam elő a kulcsaimat, hogy az másnak is szemet szúrhatott volna, ha más is van éppen a közelben. Így csak én álmélkodhattam önmagamon. Ahogy azonban kinyitottam az ajtót, egy kéz kapott el odabentről, és rántott be a saját, sötét lakásomba. Rémülten sikkantottam fel, mert a láthatatlan alak bevágta mögöttem az ajtót, és egyből nekilökött a fának. Hirtelen éles fények gyúltak, a levegőben kénszag terjengett. Bár a fényesség elvakított kissé, még hunyorogva is rájöttem, mi folyik körülöttem. Egy feldühödött démon pokolibb a pokolnál.

3. fejezet Azt persze nem árt jó előre tisztázni, hogy Jerome nem látszik démonnak, mármint nem vörös a bőre, nincsenek patái és szarvak a fején. Lehetséges, hogy létezik egy olyan formája is egy másik téridőben, de ebben a világban - Hugh-hoz és hozzám meg a többi halandóhoz hasonlóan - tökéletesen hétköznapi, emberi alakban mozog. Egy olyanban, ami kiköpött John Cusack. Komolyan, nem viccelek. A fődémon váltig állítja, hogy soha még a nevét se hallotta a színésznek, de ezt senki se kajálja be. - Jézus - nyögtem ingerülten -, engedj már el! Jerome szorítása enyhült ugyan, ám a tekintete ugyanolyan veszedelmesen villogott. - Milyen jól nézel ki - jegyezte meg önmaga számára is váratlanul. Megigazítottam a pulcsim, ahol a szorítása miatt teljesen összegyűrődött. - Elég sajátosan udvarolsz. - Tényleg jól - ragadt bele a saját gondolatába. - Ha nem ismernélek, azt mondanám, hogy… - Ragyogsz - morogta egy hang a démon mögött. - Úgy ragyogsz, Lilith lánya, mint csillag a koromfekete éjszakában, mint briliáns az örökkévalóság kopár pusztaságán. Ezen meghökkentem, mit szépítsem. Jerome ingerülten nézett hátra a kéretlen kommentelőre, utálta, ha nagymonológjait bárki is félbeszakítja. Én meg azt utáltam, ha hívatlan angyalokkal telt meg a lakásom. Carter meg csak somolygott. - Ott tartottam, hogy úgy festesz, mintha valami rendes halandóval lettél volna - fejezte be a gondolatot Jerome. - Csak egy apró szívesség Hugh-nak. - Vagyis nem valami üdvözlendő új szokás. - Azért a pénzért, amit fizetsz?! Jerome morgott valamit, de ez már a régi rutin volt közöttünk. Ő felrótta, hogy nem végzem rendesen a munkám, nem veszem elég komolyan meg a többi, erre én visszavágtam valami szellemeset, kicsit gyepáltuk egymást verbálisán, aztán helyreállt köztünk a status quo. Mondom, afféle kis kedvenc voltam nála. Most viszont, ahogy alaposabban megnéztem magamnak a komor képét, rögtön levettem, hogy ebből nem lesz humorizálás, és a bájam, ami a vevőket kivétel nélkül levette ma a lábáról, ezekkel itt úgyse fog működni. Jerome nem zökkent ki a rosszkedvből, és Carter képe is elég feszült volt, még ha a megszokott gúnyos félmosoly ott bujkált is az angyal szája szögletében. Jerome és Carter gyakran lógott együtt, pláne, ha pia is témában volt. Ezen nehezen tértem a magam részéről napirendre, hiszen a fáma szerint ezek elvileg örökös és kozmikus méretű harcban állnak egymással. Egyszer meg is kérdeztem Jerome-tól, hogy Carter nem bukott angyal-e esetleg, mire körberöhögött. Aztán, amikor végre kiheherészte magát, kifejtette, hogy nem, Carter nem bukott, mert ha elbukott volna, már nem is lehetne angyalnak nevezni, technikailag. A válasz közel sem elégített ki, de kénytelen voltam beérni azzal a privát következtetéssel, hogy nyilván azért ilyen nagy spanok, mert közel s távol nem akad senki kettejükön kívül, aki vissza tudna emlékezni mindenek kezdetére, az idő és teremtés hajnalára. Mi, a többi alacsonyabb rendű halhatatlan egyszer régen mind halandók voltunk; ők, a magasabb rendűek, mint Jerome meg Carter, soha. Az én számtalan évszázadom is alig kétpillanatnyi gondolat az ő létezésükhöz képest. Nem értettem, éppenséggel mit keres itt nálam az angyal, mert soha nem kedveltem. Nem mintha ő is taszító lett volna, mint Duane, csak épp önelégültnek meg dölyfösnek tűnt. Állandóan. Talán az angyalok ilyenek. És a humora is bizarr volt, soha nem lehetett tudni, hogy éppen gúnyolódik-e rajtam, vagy sem.

- Mit tehetek értetek, srácok? - kérdeztem, a szütyőmet a pultra hajítva. - Tudjátok, nekem ma este még jelenésem van. - Beszélj nekem Duane-ról - nézett rám összehúzott szemmel a démon. - Mit? Már mindent elmondtam. Nagy seggfej. - Ezért ölted meg? - Mi van? Egészen ledermedtem, és döbbenten faroltam ki a szekrényből, amiben éppen kerestem valamit. Kicsit azért úgy voltam vele, hogy lehet, hogy csak szívatnak ezek ketten. De Jerome is, és Carter is rezzenetlen komolysággal méregetett. - Megöltem? Mégis hogyan? - Azt inkább neked kellene tudni, Georgie. Csak most esett le, hova akar kilyukadni. - Stop. Te most tényleg azzal vádolsz, hogy megöltem Duane-t? De hát… ez baromság. Duane nem halt meg, nem halhatott meg. Jerome járkálni kezdett. - Biztosíthatlak, hogy nagyon is meghalt - kezdte kimódolt udvariassággal. - Reggel találtunk rá, hajnalban, valamivel napkelte előtt. - Igen? És mibe halt bele? A túlzott napozásba? - mondtam, mert eddig legfeljebb ilyesmiről hallottam. Hogy egy vámpír a napba hal bele. - Nem. A szívébe vert karóba halt bele. - Mííí? - Elmondod végre, kit vettél rá, Georgie? - Nem vettem én rá senkit. Nem értem, mi ez az egész. Duane nem halhatott meg. - Az éjjel beismerted, hogy összekülönböztetek. - Be… - Hogy megfenyegetted. - Jó, persze, de az csak vicc volt. - Ha jól emlékszem, valami olyasmit mesélt, mintha azt mondtad volna neki, hogy ne is merészkedjen többet a közeledbe menni. - Dühös voltam és ideges. A frászt hozta rám. Tiszta hülyeség ez az egész! Ráadásul Duane nem halhat meg. Ez volt a józanság utolsó morzsája, azért ismételgettem hát vég nélkül, ebbe kapaszkodtam. Mert a halhatatlanokat ezért nevezik halhatatlanoknak. Mert halhatatlanok. És pont. - Mit tudsz a vámpírokról? - Hogy nem halnak meg? Carter szürke szemében jókedv villant, de Jerome nem találta viccesnek a mondókámat. - Még egyszer, utoljára felteszem a kérdést, Georgina. Te öletted meg Duane-t? Igen vagy nem? - Nem - vágtam rá határozottan. Jerome Carterre sandított. Az angyal engem vizslatott egyenes, szőke haja függönye alól. És leesett, mit keres itt ma este: az angyalok mindig tudják, hogy a delikvens igazat mond-e. Végül kurtán biccentett Jerome-nak. - Kösz, hogy átmentem a teszten - mormogtam. De én már meg is szűntem létezni a szemükben. - Ez esetben - foglalta össze Jerome komoran - tudhatjuk, mi történt. - Biztosak azért nem lehetünk benne. - Én az vagyok. Carter jelentőségteljes pillantást vetett rá, és egy ideig csak álltak némán. Mindig is gyanítottam, hogy képesek szavak nélkül, valahogyan mentálisan is kommunikálni, amire mi, alacsonyabb rendű halhatatlanok egyedül képtelenek vagyunk. - Vagyis Duane tényleg meghalt? - kérdeztem.

- Igen - felelte Jerome, mint akinek a kérdésemről jut eszébe, hogy én is létezem. - Nagyon is. - De ki ölte meg? Most, hogy kiderült, nem én. Összenéztek, majd vállat vontak, de csesztek válaszolni. Mint a rossz szülők. Aztán Carter előhúzott egy doboz cigit, és rágyújtott. Hogy én mennyire rühelltem, amikor ezt csinálják! - Egy vámpírvadász - bökte ki végül Jerome. - Komolyan? - Rámeredtem. - Mint az a csaj a tévében? - Nem pont úgy. - És hova is mész az este? - kérdezte Carter társaságira váltva. - A Seth Mortensen-dedikálásra. És ne akarjatok témát váltani. Érdekel ez a vámpírvadász. - Le is fekszel vele? - Mi van? - Egy őrült pillanatig azt hittem, az angyal a vámpírvadászról beszél. - Mármint Seth Mortensennel? - Naná - fújta ki a füstöt Carter. - Ha én szukkubusz lennék, és ennyire a mániám lenne egy halandó író, nyilván ez lenne az első dolgom. Ti ráadásul imádjátok a hírességeket, vagy nem? - Dugig vagyunk hírességekkel - jegyezte meg mintegy mellesleg Jerome. Még hogy feküdjek le Seth Mortensennel? Jóságos ég! Ennél rettenetesebbet még soha nem hallottam, egészen ledöbbentem. Mert ha elszippantanám az életerejét, a végtelenségig várhatnám a következő könyvét, az biztos. - Nem, isten őrizzen, dehogy fekszem le vele! - Akkor mit csinálsz majd, hogy felfigyeljen rád? - Felfigyeljen rám? - Naná. A tag nyilván millió rajongóval találkozik nap nap után. Nem akarod, hogy emlékezzen rád? Ez meglepett. Eddig ilyesmi fel se merült bennem. Kellett volna? Manapság alig valamiben leltem örömömet, annyira kiégtem, Seth Mortensen regényei tényleg a ritka kivételeknek számítottak. Lehet, hogy ezt nem ártana megfogalmaznom, és megkísérelni valahogyan kapcsolatba lépni a művek atyjával is? Ma egyszer már kigúnyoltam az elborult agyú rajongókat, és akkor most lehet, hogy én magam is csatlakozom soraikhoz? - Hát… Paige, gondolom, bemutatja majd neki a bolt alkalmazottait az esemény után, majd akkor felfigyel rám. - Ó, hogyne - nyomta el Carter a cigit a mosogatómban -, erre nem gondoltam. Hiszen a könyvesbolti eladókkal valóban soha nincs alkalma összeismerkedni. Éppen ágálni kezdtem volna, amikor Jerome véget vetett a beszélgetésnek. - Elég - nézett ismét jelentőségteljesen Carterre. - Induljunk. - De… várjatok egy pillanatot! - kaptam észbe. Carternek csak sikerült elterelni a figyelmemet a vámpírvadászról. Hihetetlen. - Mi ez a vámpírvadász dolog? - Elég, ha annyit tudsz, hogy nem árt óvatosabbnak lenned, Georgie. Sokkal óvatosabbnak. És ez nem vicc. És tényleg határozottan csengett a hangja, ami meg is ijesztett. Kicsit. - De én nem vagyok vámpír. - Nem érdekel. Ezek a vadászok néha leragadnak egy-egy helyen, és próbálnak más halhatatlanokra is ráakaszkodni, hátha az elvezeti őket a vámpírokhoz. Nem szeretném, ha valamibe belekeverednél. Húzd meg magad! Ne nagyon mászkálj egyedül, mindig legyen társaságod - akár halhatatlan, akár halandó. Esetleg meg is ragadhatnád az alkalmat, és rendszerré tehetnéd a Hugh-nak tett szívességet, és szerezhetnél pár új tagot a táborba. Erre csak a szememet forgattam. - Komolyan beszélek, Georgie. Vigyázz magadra, ne nagyon villogj! És ne keveredj ebbe bele! - És add át az üdvözletem Seth Mortensennek - kacsintott rám Carter.

Azzal távoztak, halkan húzva be maguk mögött a bejárati ajtót. Ami merő formaság volt, hiszen mindketten teleportálhatták volna magukat idebentről is. Vagy kirobbanthatták volna bármelyik falat. Aubreyhoz fordultam, aki a kanapé mögül szemlélte az eseményeket, óvatosan csóválva a farkát egész idő alatt. - Most ezzel meg mit lehet kezdeni? - kérdeztem tőle. Duane ezek szerint tényleg meghalt? Jó, oké, tényleg egy görény volt, és az este komolyan bedühödtem rá, amikor megfenyegettem, de azt azért soha nem gondoltam igazából, hogy bár meghalna. És mi ez a vámpírvadász téma? Tényleg óvatosabbnak kell… - A francba! Ez a mikro órájának szólt, ami szerint nulla késlekedési időm maradt, gyakorlatilag már a boltban kellett volna lennem. Duane-t egy időre hidegre tettem az agyamban, és bezúgtam a hálószobába. Aubrey valamivel kecsesebben a nyomomban. Mit vegyek fel? Végül is maradhatok, amiben vagyok. A kekigatya meg a pulcsi kényelmes, rendezett, nincs vele semmi gond, hacsak az nem, hogy a pulcsi színe túlságosan is beleolvad a hajam világosbarnájába. Semmi különös, könyvesboltos ancúg. De tényleg semmi különös akarok maradni? Elképzelhető. Végül is ezt mondtam Carternek. És komolyan is gondoltam, hogy nem szeretnék semmi olyasmit művelni, ami esetleg felkelthetné a legkedvencebb íróm romantikus érdeklődését az irányomban. Viszont… Viszont abban is volt valami, amit az angyal arról mondott, hogy emlékszik-e majd rám. Mert az fix, hogy nem akartam egy lenni az arcok tengerében. Ez lesz a felolvasó körút utolsó állomása, nyilván már millió emberrel találkozott az elmúlt hónapban, és azok mind nagy masszává olvadtak össze az agyában az egyforma kérdéseikkel és megjegyzéseikkel. Azt a tagot is a kávézóban arra biztattam délután, hogy próbáljon valami érdekeset kérdezni, és a magam részéről én is érdekes leszek a megjelenésemmel. Öt perccel később ismét a tükör előtt szemrevételeztem magam, de már egészen más ruhában: lila, mélyen kivágott, ujjatlan selyemfelsőben és könnyű, virágos kisszoknyában, ami alig létezett, és pörgött. Isteni táncosholmi volt. Barna, pántos magas sarkút vettem hozzá, és közben Aubreyt vallattam. - Mit gondolsz? Túlságosan is szexi? Erre csóválni kezdte a farkát. - Szexi, az fix. De kifinomultan szexi. Már csak a haj miatt is. Romantikus kontyba fogtam, hogy pár tincs azért az arcomba hulljon, szép keretet adva a szememnek, amit némi alakváltással valamicskét zöldebbre tupíroztam. Aztán meggondoltam magam, és visszaváltottam a megszokott aranyos-zöldes fényű mogyoróbarnára. És minthogy Aubrey még mindig nem ájult el fergeteges szépségemtől, fogtam a kígyóbőr dzsekimet, és megrántottam a vállam. - Nem érdekel a véleményed. Szerintem így tökéletes vagyok. Vittem magammal A Glasgow-egyezmény példányomat, és magasról tettem a szitáló esőre. Egy kis alakváltásos trükk, és már le is pergett rólam a felesleges és kellemetlen víz. Rajongók özönlöttek befelé a boltba, mindenki ugyanolyan kíváncsi volt a férfira, akinek a könyvei uralták az elmúlt öt hét eladási listáit. Átnyomultam a tömegen, fel a lépcsőn a másodikra. - Ott a fal mellett találja az ifjúsági irodalmat - hallottam Doug barátságos hangját a közelből. - És ha bármi másban is segíthetek, csak szóljon. Azzal elfordult a vevőtől, akinek az infót adta, és ahogy meglátott, elejtette a nagy kupac könyvet, amit egyensúlyozott. A vevők udvariasan félreálltak, míg térdelve összeszedte őket. Megismertem, a korábbi Mortensen-regények puha kiadásai voltak. - Istenkáromlás - szóltam le hozzá - hagyni ezeket a porba hullni. Most kénytelen leszek elégetni őket, mint egy zászlót. Doug nem reagált, csak összekapkodta a könyveket, majd félrecibált a tömegből. - Milyen praktikus, hogy hazarohantál, és átöltöztél valami kényelmesebbe! Jesszus, le tudsz ebben

egyáltalán hajolni? - Miért, gondolod, muszáj lesz? - Nem is tudom. Attól függ. Warren is itt van. - Ez durva volt, Doug. Nagyon durva. - Te tehetsz róla, Kincaid - mért végig kénytelen-kelletlen elismeréssel, ahogy elindultunk fel a lépcsőn. - Durván jól nézel ki. - Kösz. Szeretném, ha Seth Mortensen felfigyelne rám. - Fel fog, nekem elhiheted. Hacsak nem homi. De szerintem még akkor is. - Azért nem vagyok kurvás, ugye? - Nem. - És közönséges? - Nem, az sem. - Kifinomultan szexis volt a célom. Szerinted? - Szerintem már eleget fényeztem az egódat. Pontosan tudod, hogy nézel ki. Közben felértünk a lépcsőn. A kávézó egész placcát elfoglalták a székek, és még a kertészeti és térképészeti részlegre is benyomultak. Paige, a közvetlen főnökünk épp drótokkal és vezetékekkel bűvészkedett, hogy valami erősítésfélét hozzon létre. Nem tudom, mire használták az épületet, mielőtt a Smaragdváros könyvesbolt beköltözött volna, de az biztos, hogy nem az akusztikája miatt béreltük a helyet. - Megyek, segítek neki - jelentette ki lovagiasan Doug. Paige három hónapos terhes volt. - Javaslom, olyasmivel üsd el az időd, melynek során nem kell húsz foknál nagyobb szögben elhajolnod, legyen szó bármely irányról. És ha bárki is rá akarna venni, hogy érintsd össze a hátad mögött a két könyöködet, ne dőlj be a trükknek. Alaposan oldalba böktem, mire megint majdnem hullottak a könyvek. Bruce még mindig a pult mögött serénykedett, kérés nélkül csinálta is a fehér csokis mokkámat, a negyediket a nap folyamán. Én meg félrevonultam vele a földrajzi könyvek közé, hogy ott várjam ki, kávézgatva, felgyorsulnak-e végre az események. A délutáni srác is itt téblábolt, akivel megtárgyaltuk Seth Mortensent a kávézóban. Még mindig a hóna alatt szorongatta A Glasgow-egyezményt. - Hahó - üdvözöltem, ő meg szabályosan összerezzent, annyira bele volt merülve egy Texasról szóló útikönyvbe. - Bocs, ha megijesztettem. Vagy megijesztettelek. Nem szándékos volt. - Nem, jaj, nem, dehogy - hebegte. Egy gyors pillantással végigmért, tekintete épp csak szemvillanásnyit pihent meg a dekoltázsomon meg a csípőmön, igazából az arcomon állapodott meg. - Átöltöztél - mondta, és mint akinek hirtelen leesett, mennyire kétértelműen hangozhatott ez, hosszas makogásba fogott -, nem mintha ez baj lenne. Nem. Sőt. Úgy értem… Zavara kezdett elhatalmasodni rajta, így inkább a polchoz fordult, hogy visszategye a texasos könyvet a helyére, fejjel lefelé. Mosolyognivalóan cuki volt. Manapság egyre ritkább produkció az ilyen félénk pasi. Mintha a modern randizós tempó miatt a férfiak kényszeresen igyekeznének mindig valami nagyot alakítani. Sajna, a nők nagy része meg vevő erre. Oké, elismerem, néha magam is vevő vagyok rá. Ám véleményem szerint a félénk srácokra is ráfér néha némi pozitív, el is határoztam, hogy ártatlan flörtölgetéssel megturbózom kissé az egóját, amíg a felolvasásra várunk. Nyilván totál peches a csajokkal. - Majd én - hajoltam el előtte, hogy elvegyem a könyvet. A kezem a kezéhez ért közben, és precízen visszatettem a művet a polcra, ahogy kell. - Így. Kicsit hátraléptem, mintha meg akarnám szemlélni az eredményt, de persze ügyeltem, hogy ne lépjek el messzire tőle, és a vállunk összeérjen. - A látvány elsőrendű fontossággal bír a könyvek esetében - magyaráztam. - Ebben a szakmában is elengedhetetlen.

Erre megkockáztatott felém egy pillantást. Kezdte valamicskét összeszedni magát. - Engem inkább a tartalom izgat. - Tényleg? - Áthelyeztem a testsúlyomat, hogy a meztelen karom az inge puha anyagához simuljon. Csak mert az előbb esküdni mertem volna, hogy mintha elragadott volna a látvány. Erre lesütötte a szemét, de elkaptam a mosolyát. - Akadnak olyan feltűnő dolgok, amik óhatatlanul magukra vonják a figyelmet. - És nem csinál kedvet a belső megismeréséhez? - Leginkább ahhoz csinál kedvet, hogy megküldjem neked a legelső tiszteletpéldányokat. A legelső példányokat? Hogyan…? - Seth? Seth, hol… Ó, hát itt van. Paige fordult be a polcok közé, nyomában Douggal. Egészen felvidult, amikor meglátott engem is, bennem meg nagy csörömpölve összeállt a kép, és a gyomromat egészen apró csomóba csavarta, majd kibokszolta a lábaim elé, hogy alaposan megtaposhassam. Nem. Az nem lehet! - Jaj, Georgina, látom, már összeismerkedtetek Seth Mortensennel.

4. fejezet - Végezz velem, Doug! Fojts meg, vagy bármi! Csak könyörülj rajtam, és vess véget nyomorúságomnak! A halhatatlanságomra fittyet hányva könyörgésem a szívem mélyéből fakadt. - Jézusom, Kincaid, mit mondtál neki? Oldalt álltunk a többiekkel. A székeket megtöltötte a rajongók hada, és igazi kincset jelentett, hogy innen, a dolgozóknak fenntartott páholyból remekül láthattuk az előadót, ahogy éppen felolvasott A Glasgowegyezményből. Nem mintha annyira szerettem volna már látszani. Sőt! Legszívesebben örökre elsüllyedtem volna, hogy Seth Mortensen színe elé se kerüljek többé. - Hát - sutyorogtam Doug fülébe, ügyelve, hogy Paige-nek ne tűnjön fel a dolog -, először lecikiztem a rajongóit, utána meg őt, hogy milyen csigalassan írja a könyveit. Doug úgy nézett, mint aki nem hisz a fülének. - Aztán meg, mivel gőzöm se volt, hogy ő Seth Mortensen, azt is mondtam, hogy akár a szexrabszolgája is lennék, ha mindig az enyém lehetne az első tiszteletpéldány. A rögtönzött flörtölést nem is említettem. Hogy képzelhettem, hogy épp egy félénk srác egóját tuningolom, te szentséges isten! Seth Mortensen nyilván azt és akkor visz ágyba, akit csak kedve szottyan. Pedig nem is tűnt olyannak. Eleinte a közönség előtt is ugyanolyan zavart volt, mint amikor velem beszélgetett. Utána elkezdett olvasni, és belemelegedett, elragadta a szöveg, és a hangja dallamosan csengett és szórakoztatón. - Milyen rajongó vagy te? - kérdezte Doug. - Azt se tudod, hogy néz ki? - Soha nincs róla kép a könyveiben! És valahogy idősebbnek képzeltem. - Mert tényleg inkább negyven fölé gondoltam az írómat, nem harminc-akárhánynak, amennyinek Seth tűnt, vagyis kicsit idősebbnek, mint amennyinek én látszom ebben a testben. - Mindenesetre megvan ennek is az előnye, Kincaid. Végül is azt akartad, hogy felfigyeljen rád. Hát tessék! Ezt elérted. Nagy sóhajjal adtam meg magam a borzalomnak, fejemet bénán döntve Doug vállának. Paige fegyelmezőn pillantott ránk. Szokása szerint lélegzetelállítóan festett: piros zakója irtó jól állt csokibarna bőréhez, és a három hónapos hasa éppen csak kezdett látszani. Én meg nem tudtam nem irigyelni érte. Amikor bejelentette, hogy így járt, hogy ugyan nem tervezték, de ő mégis teherbe esett, csak nevetett. - Tudod, hogy megy ez. Az ember egyszer véletlenül úgy marad. De én nem tudtam. Halandó koromban kétségbeesetten próbáltam volna teherbe esni, de nem ment, hogy a végén már mindenki engem gúnyolt a hátam mögött, bár néha nem is nagyon kellett elfordulnom. Azzal, hogy szukkubusz lettem, végleg elveszítettem az esélyt, hogy egyszer talán életet adjak, bár ezt akkor még nem tudtam. Pedig az örök ifjúságért és szépségért a testem termékenységét adtam. Egyik halhatatlanságot a másikért. Évszázadok hosszú sora elegendő, hogy az ember elfogadja, mit kaphat és mit nem, de azért az fáj, amikor az arcodba dörgölik a veszteséged. Engedelmesen Paige-re mosolyogtam, és Sethre kezdtem figyelni. Hamarosan a felolvasás végére ért, és jöttek a kérdések. Persze az első kettő a szokásos „Honnan jönnek az ötletei?” meg az „Összejön egyszer Cady meg O’Neill?” volt. Mielőtt válaszolt volna, rám pillantott, és fájón belém hasított a megjegyzésem, hogy ilyenkor nyilván legszívesebben felnyársalná magát. Seth azonban már rég a közönségre figyelt, és nagy komolyan kifejtette válaszát az első kérdésre, és könnyeden elintézte a másodikat is, nem mondva se ezt, se azt. Mindenre kifogástalan választ adott, néha finom szellemességgel fűszerezve. Mindig csak annyit beszélt, amennyit kellett, soha nem többet vagy kevesebbet. Nem érezte magát valami nagyon otthonosan a tömeggel szemközt, ami nekem némi csalódást okozott. Azt hiszem, olyasmire számítottam, hogy majd ugyanazzal a könnyed viccességgel riposztozik, mint a könyvében mindenki. Jobban esett volna, ha

magabiztosan ömlik belőle a sok okosság és szellem, és éppolyan vonzerő kerekedik körülötte, mint az enyém. Oké, amikor beszélgettünk, volt pár jó mondata, de ahhoz is idő kellett, előbb meg kellett engem szokni, be kellett melegednie. Elismerem, kicsit elrugaszkodott volt azt várni, hogy egy szimpla halandó éppolyan magával ragadó legyen, mint én, akinek ez a profilja, és évszázadok óta erre gyúr. És mégis. Soha nem képzeltem volna, hogy a legkedvesebb regényeimet egy némiképp bizonytalan, zárkózott alak kreálja. Nem túl fair a részemről, de ez van. - Minden frankó? - kérdezte egy hang a hátunk mögül. Ahogy hátrapillantottam, Warrent láttam, a bolt tulaját és a saját alkalmi ágytársamat. - Tökéletes - felelt rá Paige a szokásos határozott hatékonyságával. - Bő negyedóra múlva kezdjük a dedikálást. - Helyes. Warren tekintete szórakozottan végigpásztázta a felsorakozott személyzetet, majd rajtam elakadt. Egy szót se szólt, de ahogy végigmért, mintha a ruhákat hámozta volna le rólam. Újabban rászokott a szexre, mintha lenne valami órarendünk, rendszeresen igényelte, amivel alapvetően nekem se volt bajom, mert gyorsan és egyszerűen jutottam életerőhöz és energiához - még ha nem is túl sokhoz egyszerre. És egy erkölcsi nulla kizsákmányolása nem okozott nagy lelki terhet nekem. Miután elfogytak a kérdések, jött a tömeg csatornázásának problematikája, mindenki aláírást akart. Felajánlottam a segítségemet, de Doug állította, hogy remekül menni fog nélkülem is, kész a forgatókönyv. Félrehúzódtam hát, és igyekeztem kerülni Seth pillantását. - Gyere az irodámba, ha vége a mókának - sompolygott mellém Warren. Jól szabott, palaszürke öltönyben volt, kiköpött irodalmi nagymenő, és hiába néztem le mélységesen, hogy harmincas feleségét egy nálánál jóval fiatalabb alkalmazottjával csalja, azt el kellett ismernem, hogy bizonyos szempontból nagyon is vonzó és stílusos a pasi. De a mai nap eseményei után még egy púp is jobban hiányzott a hátamra, mint zárás után szétdobni a lábaimat az íróasztalán. - Nem megy - súgtam vissza, és a szememet le nem vettem volna a dedikálásról. - Programom van. - Nem igaz. Ez nem a táncos este. - Nem is a tánc. Hanem más. - Mi más? - Randim van - hazudtam könnyedén. - Nem igaz. - De igaz. - Soha nem szoktál randizni, szóval ne is próbálkozz ezzel. Egyedül velem randizol, az irodámban, és ha rajtam múlik, térdepelve - lépett még közelebb, hogy forró lehelete a fülemet csiklandozta. - Jesszus, Georgina, ma este olyan kibaszottul szexi vagy, hogy legszívesebben itt helyben hanyatt vágnálak. Van elképzelésed arról, mit művelsz velem ebben a ruhában? - Mit művelek veled? Nem művelek én az égvilágon semmit. Azt tudod, hogy az ilyen megjegyzések miatt dugják nők millióit fátyol alá?! Hogy ez az áldozat okolása?! - Kész vagyok tőled - kuncogott Warren. - Bugyi van rajtad? - Kincaid, hé! Be tudnál szállni? Ahogy a hang felé fordultam, egy komoran figyelő Dougot láttam. Persze most, hogy Warren rám mászott, már szükség volt rám. Még hogy kiveszett a világból a lovagiasság! Mert Doug azon kevesek közé tartozik, akik tudnak a Warren és köztem zajló viszonyról, és kifejezetten helyteleníti azt. Nekem meg kifejezetten jól jött a menekülőút, hogy legalább átmenetileg megszabadulhatok Warren ostromától, húztam is a pult mögé, hogy segítsek az eladásban. Közel két órába telt, mire az összes vevőt átsegítettük az aláírásszerzés tortúráján, és alig negyedóránk maradt zárásig. Seth Mortensen kissé elgyötörtnek, ugyanakkor jókedvűnek tűnt. A gyomrom szabályos haláltáncra kapott, amikor Paige mindenkit, aki a

zárásban nem volt illetékes, magához intett, hogy végre beszélgethessen a nagy íróval. - Warren Lloyd, a bolt tulajdonosa - kezdte a bemutatásokat, és haladt módszeresen körbe. - Doug Sato, a helyettesem, Bruce Newton a kávézóból, Andy Kraus az eladásról, és a másik helyettesemmel már találkozott, ő Georgina Kincaid. Seth udvarias biccentésekkel raktározta el a neveket, és mindenkivel sorban kezet rázott. Amikor én következtem, gyorsan lesütöttem a szemem, gondolva, elhúz előttem. De megállt, és én lelkileg igyekeztem összekalapálni magam valami megjegyzésre, amivel a korábbi produkcióimat értékeli mindjárt. Ő azonban csak egy szót mondott: - G. K. - Hogy? - pislogtam meglepetten. - G. K. - ismételte magától értetődően, mintha nem tök értelmetlenséget makogna. Ezért hát nem is villant megértés a szememben, csak bámultam továbbra is bután, mire a fejével a szórólapkupac felé bökött, amilyenekkel a ma esti programot reklámoztuk: „Ha még nem hallottál Seth Mortensenről, nagy eséllyel egy másik bolygón töltötted az elmúlt nyolc évet. Ő nem egyszerűen a legnagyobb durranás a kortárs regények piacán, művei mellett a konkurenciát csak kisiskolás irkafirkának nevezhetjük. A számos sikerkönyvet jegyző, nagyra becsült Mortensen úr tollából önálló regények és egy hihetetlenül népszerű regényfolyam, a Cady és O’Neill-sorozat is származik. A Glasgow-egyezmény a két nyughatatlan nyomozó kalandjait szövi tovább, újabb és újabb régészeti rejtelem sodrát bogozgatják időben és térben, miközben sziporkázóan szellemesek, szexik és imádnivalók, ahogyan azt az előző művekben megszokhattuk már. Srácok, ha a csajotoknak titokzatos programja akadt ma estére, ne is keressétek, úgyis itt találjátok nálunk, A Glasgow-egyezménnyel az ölükben, azon merengve, hogy ti miért is nem lehettek annyira dögösek, mint O’Neill.” G. K. - Te vagy G. K. Te írtad az ajánlót. És csak nézett rám, a beismerést várva, de nekem kivételesen összeragadt a szám, és az istennek se jött belőle hang se, nemhogy a szokásos okos riposzt. Betojtam. A korábbi melléfogásaim után nem akartam újabb bakit kockáztatni. A nagy hallgatásommal sikerült is eléggé összezavarni, mert bizonytalanul hozzátette még: - Te is író vagy? Mert jó a szöveg. - Nem. - Aha - vette tudomásul, és hallgattunk még egy sort. A csend kezdett körénk dermedni. - Hát, gondolom, vagyunk mi, akik írják a történeteket, és vannak mások, akik megélik őket. Ez amolyan hívómondatnak tetszett, de csak azért is összeharaptam a számat, és maradtam a jeges némaságnál, hátha eloszlatom a korábbi cicázás emlékét is. Paige egy mukkot se értett a feszültségből, csak érezte, ahogy azt is, hogy ezt nem hagyhatja. - Georgina nagy rajongója, Seth. Eksztázisba esett, amikor megtudta, hogy ellátogat hozzánk. - Aha, komolyan - csatlakozott Doug is nagy gonoszul -, igazi rabszolgája a könyveidnek. Kérdezd csak meg, hányszor olvasta már A Glasgow-egyezményt. Kapott egy igazán gyilkos pillantást is jutalmul, de Seth figyelme nem lankadt irányomban. Kezdett leesni, hogy próbálja a korábbi viszonyt feléleszteni, amit semmiképpen sem hagyhattam. - Hányszor? Nagyot nyeltem, mert cseppet sem akaródzott válaszolni. Eddigre azonban már túlságosan is felfokozódott a közönség érdeklődése.

- Még nem értem a végére - adtam meg hát az elegáns választ. Minden zavarom dacára megmaradtam magabiztosnak és kellemes jelenségnek. Hja, kérem, a sok évszázados gyakorlat! Seth ettől összezavarodott, ahogy mindenki más is, az egy Doug kivételével, aki pontosan ismerte a csattanót. - Még nem? - Warren a homlokát ráncolta. - De már vagy egy hónapja megjelent. - Tálald ki a sztorit, Kincaid! - vigyorgott Doug, a mocsok. - Mondd csak el, hány oldalt olvasol egy nap! Bár megnyílt volna alattam a föld, és nyelt volna el egészben! Mintha a riszáló lotyó imázsom nem lett volna elég egy estére, most még a nevetséges rigolyámat is kitálalhatom Seth Mortensen előtt. Hála Dougnak. - Ötöt - böktem ki végül. - Mindennap öt oldalt. Nem többet. - De miért? - kérdezte Paige, aki ezek szerint még nem hallott a dilimről. Éreztem, hogy paprikavörösbe borul a képem. Paige és Warren úgy méregetett, mintha legalábbis a Marsról járnék be dolgozni, Seth viszont ugyanazzal a töretlenül és rendíthetetlenül elgondolkodó ábrázattal vizslatott, mint egy ideje már. - Mert… mert annyira jó - hadartam, hogy gyorsan túlessek rajta -, és mert csak egyszer lehet elsőre olvasni egy könyvet, és szeretném, ha minél tovább tartana. Az élmény. Egyébként egy nap alatt vége lenne, és az olyan lenne… mintha egy ültő helyemben felfalnék egy egész doboz jégkrémet. Túl sok jó túl gyorsan. Így kicsit elnyújthatom, tovább tart a könyv, kiélvezhetem. Kénytelen is vagyok, mert elég sokat kell várni a következőre. Gyorsan befogtam, mert már megint belegyalogoltam Seth írói önbecsülésébe, nyilván. Ma már másodjára. De nem is reagált, az arckifejezését meg végképp nem lehetett értelmezni. Mintha fontolgatná, amit hallott. Elnyomtam egy újabb könyörgést a padló irányába, hogy ugyan nyílna meg végre, és nyelne magába azonnal, ki ebből a megaláztatásból, de ismételten makacs elutasításban volt részem. Doug biztatón mosolygott rám, szerinte nagyon cuki volt ez a dilim. Paige szerint nyilvánvalóan nem ez lett volna a megfelelő jelző, és határozottan osztotta a kívánságomat, hogy bár valahol egészen máshol lennék. Csak végigmért értetlenül, és sietve témát váltott. Én meg kiszálltam, oda se hederítve arra, mi zajlik körülöttem. Az zakatolt a fejemben, hogy Seth Mortensen most nyilván dilinyósnak tart, és másra se vágytam, mint hogy véget érjen végre az este. - Kincaid biztosan vállalja - ébredtem fel a nevem hallatán néhány perccel vagy órával később. - Mit? - néztem Dougra, aki a mondatot mondta. - Vagy nem? - Vagy nem mit? - Körbeviszed a városban Sethet holnap? - kérdezte türelmesen Doug, mintha egy kisgyerekhez szólna. Idegenvezetés. Hogy megismerje a környéket. - Az öcsém nem ér rá - tette hozzá Seth magyarázatképpen. Hogy jön ide az öccse? És mi a fenének akarná megismerni a környéket? Nem mertem visszakérdezni, mert az nyilvánvaló beismerése lett volna annak, hogy az elmúlt perceket az önsajnálat néma gyászába merülve töltöttem, távol a beszélgetéstől. - Ha nincs kedved… - kezdett rá Seth bizonytalanul. - Már hogyne lenne kedve! - bökött oldalba Doug. - Na, mondd meg neki, tessék szépen kimászni a csigaházból! Váltottunk pár súlyos pillantást, mintha csak Jerome-ot meg Cartert láttam volna. - Ja, persze, szívesen. Hogyne. Megbeszéltük hát a holnapot, hogy hol találkozzunk meg a többi, és csak néztem, mibe keveredtem már megint. Már kicsit se szerettem volna, ha felfigyel rám. Sőt, sokkal jobban örültem volna, ha egy az egyben örökre kitöröl az emlékezetéből. De a holnapi egész napos városnézés a kies Seattle városában

éppenséggel nem ezt az irányt favorizálta. Legföljebb azt, hogy még nagyobb idiótát csinálok magamból. A beszélgetés lassan kifulladt, és kezdtünk oszladozni. Akkor hirtelen eszembe jutott valami. - Jaj, Mortensen úr… izé… Seth! - Igen? - fordult vissza felém. A gondolatok dervistáncra perdültek az agyamban, szerettem volna valamit mondani, ami a káoszt is eloszlatja valamicskét, amibe a nap folyamán keveredtünk egymással. De sajnos nem jutott egyéb az eszembe, mint hogy „Honnan meríti az ötleteit?” és hogy „Összejön végre Cady meg O’Neill?” Eddig nem süllyedhettem, egyszerűen a kezébe nyomtam hát a könyvemet. - Kérhetek én is egy aláírást? - Hát hogyne - vette el. Szünet. - Holnap visszahozom. Úgyis találkozunk. Hát nem szenvedtem még eleget? Maradjak a könyvem nélkül egy egész éjszakán át? - Nem lehetne, hogy most, gyorsan… Csüggedten megvonta a vállát, mintha a döntés nem az ő kezében lenne. - Most nem jut eszembe semmi, amit írhatnék. - Egy aláírás. - Holnap hozom - ismételte, mintha meg se hallotta volna, amit mondok, és már indult is tovább, vitte A Glasgow-egyezményemet. Nekem pedig komolyan megfordult a fejemben, hogy rávetem magam, és kitépem a kezéből a könyvet, még ha el is kell törnöm érte a csuklóját. De Warren megragadta a karomat, és visszahúzott. - Még meg kellene beszélnünk azt a dolgot az irodámban, Georgina - duruzsolta kedélyesen, míg én a reményvesztettség partján omlottam magamba. Nem. Azt már nem. Semmiképpen. Egy ilyen nyomorúságos estét nem fogok testiséggel tetézni. Lassan felé fordultam, és megráztam a fejem. - Mondtam, hogy nem lehet. - Persze, tudom, az állítólagos randid. - Nem állítólagos, mert… - És a szemem lázasan kutatott a polcok között. Mivel azonban a gondviselés nem tárta ki hirtelen a kapuit a szakácskönyvek között, hogy elhúzhassak innen, egy srácnál állapodtam meg, aki az idegen nyelvű könyveknél nézelődött, és most érdeklődve viszonozta a pillantásomat. Egyetlen pillanat kellett, és meghoztam a tökös döntést. - …ott van, vele találkozom. Integettem szélesen az ismeretlennek. A srác érthetően meglepődött, de letette a könyvet, és jött. Én meg átkaroltam, és úgy néztem rá, amitől az elmúlt évszázadokban királyok hagyták oda trónjuk, s borultak lábaim elé. - Mehetünk? Könnyed ámulat villant - mellesleg gyönyörű zöldeskék - szemében, de legnagyobb megkönnyebbülésemre mesterien röptézte vissza a szervát. - Bárhová, bármikor - fonta derekamra a karját, tenyerét puhán a csípőmre csempészve. Igen magabiztos volt. - Bocs, hogy várnod kellett, de beszorultam a dugóba. Jaj, de cuki! - Mondj egy esőnapot - pillantottam ártatlanul Warrenre. Ő meg csak pislogott, rólam a srácra, a srácról vissza rám. - Hogyne, persze, ráér. Majd valamikor. Elméletileg úgy tekintett rám, mintha félig-meddig a csaja lennék, de egy fiatalabb versenytárs jelenlétében a félig-meddig érzelmek kevesek voltak egy kakasviadalhoz. A kollégák is érdeklődve figyeltek, nem Warren volt az egyetlen, aki soha még nem látta/hallotta, hogy bárkivel is randim lenne. Seth Mortensen a táskáját rakta össze, és mintha már el is felejtette volna, hogy a világon vagyok, felém se pillantott, még a búcsúzásomra se reagált. Talán jobb is. A „fiúm” és én távoztunk. Időközben elállt az eső, de a felhők mélyen ültek a városon, egy fia csillag se

látszott. Az utcalámpa fényében vettem szemügyre a partneremet, és szinte magam se bántam volna, ha tényleg randink lenne. Magas volt, nagyon magas, legalább huszonöt centivel magasabb, mint az én nyomorúságos egyhatvankettőm. Hullámos fekete haját kifésülte napbarnított homlokából, ami isteni háttér volt szeme kékeszöldjének, egészen ragyogott és csillogott, mint a tenger maga. Hosszú, fekete gyapjúkabátot és fekete-bordó-zöld kockás sálat viselt. - Kösz - fejeztem ki hálámat, ahogy megálltunk a sarkon. - Igen… kellemetlen helyzetből mentettél ki. - Örömmel tettem - nyújtott kezet. - Roman vagyok. - Szép név. - Ja. Pont, mint egy lányregényben. - Gondolod? - Aha. Az életben soha senkit se hívnak így, a lányregényekben viszont hemzsegnek: Roman, Wellington Ötödik Grófja. Vagy Roman, a Végtelen Tengerek Rettenetes, ám Szívdöglesztő és Hátborzongatóan Vonzó Kalóza. - Ja, asszem, ezt én is olvastam. Egyébként Georgina vagyok. - Látom - bökött a nyakamba akasztott személyzeti névtáblámra, de szerintem csak legálisan akarta megbámulni a dekoltázsomat. - A helyettes boltvezetők mind hasonló egyenruhában járnak? - Az egyenruhám kezd végtelenül kellemetlen viseletté válni - jegyeztem meg, mert az este során tényleg millió nyavalyám akadt már miatta. - Kéred a kabátomat? És hova szeretnél menni? - Hova szeretnék? Nem megyünk sehová, nem randizunk. Most mondtam, hogy egy kellemetlen helyzetből mentettél meg. Ennyi. - Azért ennél többet érdemlek - háborgott. - Egy kendőt emlékbe? Egy csókot? Egy telefonszámot? - Szó se lehet róla. - Ne csináld már! El kell ismerned, hogy fantasztikus voltam. Pillanatnyi kihagyás se volt onnantól fogva, hogy magadhoz bűvöltél azzal a pillantásoddal. Ez tagadhatatlan volt. - Legyen. 555-1200. - Ez a bolt száma. - Honnan tudod? A Smaragdváros reklámtáblájára mutatott a fejünk felett: rajta volt a bolt összes elérhetősége. - Tudok olvasni. - Hú! És ezzel máris öt fokozattal magasabb polcra kerültél, mint a valaha nekem udvarló srácok túlnyomó többsége. Erre reménykedni kezdett. - Vagyis mégis randizunk? - Kizárt. Nagyra értékelem a segítségedet, de soha nem randizom. - Akkor ne tekintsd randinak. Fogd fel egyfajta… lelki találkának. A tekintetéből viszont határozottan az az érzésem támadt, hogy a lelkemnél sokkal többel szeretne találkázni. Akaratom ellenére beleborzongtam, pedig nem fáztam. Sőt! Kezdett határozottan idegesítően melegem lenni. Kigombolta a kabátját. - Tessék. Mindjárt megfagysz. Felveheted, amíg hazaviszlek. A sarkon túl parkolok. - Itt lakom a közelben. De a kabátja még langyos volt a testétől és jó szagú. CK One illata keveredett a… férfiillattal. Hmm. - Akkor hazakísérlek. Kitartása elbűvölő volt, ami csak még sürgősebb befejezést igényelt. Pont az ilyen kedves srácokat kellett kerülnöm.

- Ugyan - nyaggatott Roman -, ez nem olyan nagy kérés. Nem vagyok szatir vagy ilyesmi. Egyszerűen csak haza szeretnélek kísérni, és ha akarod, soha többet nem kerülök a szemed elé. - Nem is ismerjük egymást… - kezdtem, de aztán átgondoltam, amit mondott. Nem lehetett kifogásom, de tényleg. - Legyen. - Legyen mi? - Legyen. Hazakísérhetsz. - Komoly? - virult ki az arca. - Ja. Három perccel később megérkeztünk a ház elé, és Roman nekikeseredve emelte kezeit az égre. - Ez nagyon tisztességtelen volt. Gyakorlatilag a szomszéd házban laksz. - Csak hazakísérsz. Ennyit szerettél volna. - Ez nem tisztességes - ingatta a fejét Roman. - Cseppet sem az. De… - nézett fel az épületre - legalább már tudom, hol laksz. - Hékás! Azt ígérted, nem vagy szatír. Elvigyorodott, gyönyörű, hófehér fogai vakítón villogtak barna bőre kontrasztjában. - Sose késő elkezdeni - mondta, azzal lehajolt, és megcsókolta a kezemet. - A mielőbbi találkozásig, szépséges Georgina. Majd sarkon fordult, és belegyalogolt a seattle-i éjszakába. Én meg csak néztem utána, kézfejemen éreztem ajka melegét. Micsoda váratlan, zavarba ejtő fordulat. Amikor már elnyelte a sötét, bementem én is a lépcsőházba, és csak odabenn esett le, hogy a kabátja még mindig rajtam van. Hogy fogom visszajuttatni neki? Hát persze, esett le hirtelen. Direkt csinálta. Direkt hagyta nálam. Már tudtam, hogy hamarosan viszontlátom Csalafinta Roman Grófot. Talán a hamarnál is hamarabb. Kuncogva másztam fel az emeletre, ahol ismerős érzés fogadott. A bejárati ajtó körül, ahogy korábban is. - Jaj, ne - morogtam. Mintha kisebb vihar előszele kavarogna a jöttömre, mintha méhek raja zümmögne finoman. Odabenn halhatatlanok vártak rám. Milyen új nyavalya ez már? Lehet, hogy belépti díjat kellene szednem? Vajon miért gondolják a halhatatlanok, hogy szabadon begyalogolhatnak hozzám, amikor nem vagyok otthon? Ekkor azonban bevillant, hogy Jerome és Carter jelenlétét nem éreztem meg a küszöbről. Totálisan váratlanul értek. Ami, most így belegondolva, elég különös, de akkor a mondandójuk miatt meg is feledkeztem róla. Ahogy a mostani, hirtelen támadt dühöm se sok energiát hagyott a fontolgatásra egyébként. Nem is tanakodtam tovább a furcsaságokon, megigazítottam a vállamon a táskámat, és beviharzottam a saját lakásomba.

5. fejezet - Ahhoz képest, hogy épp hideg fejjel megszerveztél egy gyilkosságot, mintha túlreagálnád kissé a helyzetet. Túlreagálom? Az elmúlt huszonnégy óra során szüzeket, rémes vámpírokat, gyilkosságot, vádaskodást és a kedvenc íróm előtti megszégyenülést kellett zsebre vágnom, igazán nem gondoltam, hogy a békés otthon utáni vágyam túlzott lett volna. Ahol a békesség helyett három betolakodó várt rám. Az rendben van, hogy a három betolakodó mindegyike a barátom, viszont az elven nem változtat. Naná, hogy egyikük se fogta fel, miért is akadtam ki ennyire. - Ez az én privát szférám! És nem szerveztem gyilkosságot, elegem van belőle, hogy mindenki ezzel jön! - Ha egyszer magad mondtad, hogy megteszed - terült el a kétszemélyes kanapémon Hugh, a kisördög. Úgy helyezkedett ott el, mintha nem is ő lenne a vendég. - Jerome mesélte. Vele szemben Cody barátunk mosolygott rám kedvesen. Ritka fiatal volt vámpírmércével mérve, és a soha nem volt kisöcsémre emlékeztetett. - Nyugi, maga kereste a bajt. Mi melletted állunk. - De én nem… - Csak nem hőn szeretett vendéglátónk hangját hallom? - kurjantott ki Peter a fürdőszobából, majd egy pillanatra rá a feje is követte a hangját.- Nagyon tipp-topp vagy agyafúrt gonosztevő létedre. - Nem vagyok… - kezdtem, de elég volt megpillantanom, és a gyilkosság meg a hívatlan vendégek gondolata is a homályba veszett. - Atyavilág, Peter! Mi történt a hajaddal? Elégedett pofával túrt bele az égnek meredő, félcentis tüskékbe, ami a frizuráját képezte. Megsaccolni se tudtam volna, mennyi hajápoló termék kellett, hogy így fittyet hányhasson a gravitációnak. És csak hogy még drámaibb legyen a helyzet, a tincsek hegye hófehéren világított az egyébként sötétbarna tövek fölött. - Egy munkatársam csinálta. - Egy gonosz vak? - Nálad undokabb szukkubuszt se láttam még - húzta el a száját Peter. - Szerintem a tüskék kifejezetten előnyösen hangsúlyozzák a… hm, hangsúlyozzák a szemöldököd ívét próbálkozott Cody. - Egyszerűen csak… kell egy kis idő, míg megszokjuk. Megcsóváltam a fejem. Bírtam Petert meg Codyt, igazából ők ketten voltak elviselhetőek a vámpírok közül, akikkel valaha is találkoztam. De idegek kellettek hozzájuk. Peter változatos neurózisai és Cody töretlen optimizmusa között gyakran éreztem magam az egyetlen józan heterónak a darabban. - Kinek kicsi, kinek sok - morogtam, és behoztam egy bárszéket magamnak a konyhából. - Te beszélsz? - húzta el a száját Peter. - A szárnyaiddal meg az ostorral? Hitetlenkedő döbbenettel fordultam Hugh felé. Az gyorsan eldobta a fehérnemű-katalógust, amit addig lapozgatott. - Georgina… - Lakat a szádon?! Még össze is csippentetted az ajkaid meg a többi. - Az a helyzet… véletlen volt… kicsúszott. - Komolyan, még szarvaid is voltak? - folytatta Peter. - Elég volt. Kifelé. Mindenki - mutattam az ajtóra. - Mára éppen elég volt már nélkületek is. - Azt még el se mesélted, Duane-nal hogy végeztél - nézett Cody könyörgő kiskutyaszemekkel. Belehalunk a kíváncsiságba. - A belehalást Duane már megtette - jegyezte meg mellékesen Peter. - Vigyázz a szádra - intette Hugh -, te lehetsz a következő. - Utoljára mondom, hogy nem öltem meg Duane-t - füstöltem, és kicsit meglepett, hogy kénköves bűz

nem füstölög belőlem a szavaimmal. - És Jerome hisz nekem, világos? - De megfenyegetted - merengett Cody. - Igen. És ha jól emlékszem, megtetted ezt már te is, meg ők is régebben. Ez most csak egy véletlen. Nekem semmi közöm hozzá, hogy… - háborogtam, de hirtelen beugrott valami. - Miért fogalmaztok mind úgy, hogy megszerveztem a halálát, meg hogy megbíztam valakit a gyilkossággal? Miért nem azt mondjátok, hogy én tettem? - Várjunk csak. Az előbb még azzal jöttél, hogy nem te voltál. Peter egy megsemmisítő pillantást vetett Codyra, majd komoly képpel fordult felém. Jó, a haja kicsit levont a komolyságból, de az alaphangot vettem. - Azért nem gondoljuk, hogy te voltál személyesen, mert te nem tudtad volna megcsinálni. - Pláne ebben a cipőben - szúrta közbe Hugh. - Hálásan köszönöm a képességeimbe vetett hitetek totális hiányát, de az nem lehet, hogy, mondjuk, váratlanul érte a támadásom? Mármint elméletileg, természetesen. - Az nem számít - mosolygott Peter. - Alacsonyabb rendű halhatatlanok nem ölhetik meg egymást. Nem is tudtad? Ilyen vénséges vagy, és nem tudtad? Ugratott. Rejtélyes ködbe burkoltuk mindketten a korunkat, viszont állandóan ment köztünk a verseny, hogy melyikünk is lehet az idősebb valaha-volt-halandó-halhatatlan. Mivel egyikünk se vallott színt a kérdésben, folyamatosan próbáltuk csapdába csalni egymást. Egy tequilás üvegekkel tarkított éjszakán elkezdtük az „Arra emlékszel, hogy…” játékot, de az ipari forradalom környékén jött a black-out. - Ha egyszer soha senki nem akart még megölni. De akkor ez azt jelenti, hogy a végtelen vámpírháborúskodás a területekért mind csak játék? - Azt nem mondanám. Mert rondán kárt tehetünk egymásban, hidd el. De meghalni nem hal meg senki. Amennyi területi vita folyik nálunk, már nem sokan járnánk a földön, ha végezni is tudnánk egymással. Próbáltam átgondolni a hallottakat. - De akkor hogyan… - kezdtem, de aztán eszembe villant, mit mondott Jerome. - A vámpírvadászok ölik meg őket. Peter bólintott. - De velük hogy van ez? Mert azt Jerome nem volt hajlandó elmondani. - Vámpírvadászok? - jött hirtelen izgalomba Hugh. - Mint az a dögös szöszi a tévében? - Ez nehéz este lesz - sóhajtott Peter, és lesújtó tekintettel mérte végig Hugh-t. Meg engem. - Nem fog ártani egy vámpírgyorstalpaló. De csak nem hagyod, hogy kiszáradjon a torkunk, Georgina? - Igyál csak, amit akarsz - intettem türelmetlenül a konyha irányába -, nem érdekel. Csak a vámpírvadászok. Peter kievickélt a nappaliból, útközben kis híján a nyakát szegte az egyik könyvkupacon, én meg igyekeztem végre maradandóan az eszembe vésni, hogy vegyek már ugyan egy nagyobb könyvespolcot. De épségben eljutott a hűtőig, s csak akkor komorodott el, amikor kinyitotta, és belenézett: egy harctéren több fogyasztható holmit talál az ember. - A házigazdavonalra is ráerősíthetnél kissé. - Ide figyelj, Peter… - Fura, hogy mostanában annyit hallani arról a másik szukkubuszról, Missoulában, ha jól emlékszem. Hogy is hívják? - Donna - segítette ki Hugh. - Igen, Donna. Hatalmas bulikat rendez, mindenkit szeretettel lát, és van kaja-pia. - Ha inkább buliznátok azzal a tíz montanaival, akkor lehet indulni, srácok. Én nem tartok vissza senkit, de akkor húzás. De Peterről lepergett a türelmetlenségem, és most a csokor vörös szegfűmet bámulta, amit a minap vettem hazafelé jövet abban az éjszakai közértben, és a mosogató mellé raktam egy vázába. - Ki küldött virágot?

- Senki. - Saját magadnak küldettél virágot? - remegett meg Cody hangja az együttérzéstől. - Francot. Vettem. Az nem ugyanaz. Nem… stop. Mit csámcsogunk rajtam, amikor valahol az éjszakában egy vámpírvadász kószál. Ti ketten például nem vagytok veszélyben? - Nem - vágta rá Peter. Vízzel kényszerült beérni, Codynak meg Hugh-nak pedig adott egy-egy doboz sört. - Hogyhogy nem? - Cody meglepetten nézett rá. Fiatalka volt még vérszívóként, mellettünk igazi csecsemő, és hogy úgy mondjam, Peter vezette be az iparba. - A vámpírvadász olyan halandó, akinek veleszületett tehetsége van arra, hogy komoly károkat tegyen a vámpírokban. Egy egyszerű halandó soha nem jutna még csak a közelébe se a vámpíroknak, szóval nem tudom, hogy is lehetséges ez egyáltalán a vadászokkal, legjobb tudomásom szerint nincs semmiféle oktatás a háttérben. A legtöbb vámpírvadásznak nevezett embernek fel se tűnik, hogy ilyen tehetsége van, akik meg véletlen rájönnek, hogy mi az ábra, alaposan meglovagolják a témát, és egzisztenciát építenek rá. Ötletszerűen felbukkannak itt meg ott, elkapnak egy-egy vámpírt, mint most is, és hatalmas csinnadrattát csapnak az ügyből, és így folytatják egészen addig, míg egy tökösebb vámpír vagy démon rá nem un, és végez velük. - Csinnadratta? - meresztett nagy szemeket Cody. - Neked Duane csinnadratta volt? Kicsit se aggódsz, hogy esetleg téged vesz legközelebb célba? Bennünket? - Nem. Kicsit sem. - De miért nem? - kapcsolódtam be én is Cody értetlenkedő táborába. - Mert ez a valaki, legyen akár nő, akár férfi, totális kezdő - hunyorgott Hugh-ra meg rám Peter. - Mit is mondott Jerome Duane haláláról? Már én is szükségét éreztem egy italnak. Hosszas nyomozás után a konyhaszekrényben találtam vodkát, összedobtam hát egy vodkás limonádét magamnak. - Azt akarta tudni, én voltam-e. - Nem, nem arra gondoltam - legyintett Peter. - Hanem a haláláról. Hugh a homlokát ráncolva igyekezett összerakni a darabkákat, és rátalálni a kívánt elemre. - Azt mondta, egy bazi nagy karóval a szívében találtak rá. - Ez az. Látjátok? Peter diadalmasan nézett ránk, mintha ezzel meg is magyarázott volna mindent. Mi meg bután néztünk vissza rá, mert szerintünk semmit se magyarázott meg. - Én nem látok semmit - tettem töredelmes vallomást végül. - Ha olyan halandónak születtél, aki valami félig-meddig isteni képességgel képes hidegre tenni a vámpírokat, akkor mindegy, mit használsz. Megölhetsz bennünket késsel, pisztollyal, akár egy félig égett gyertyacsonkkal is - fűzte be lemondó sóhajjal az oktatófilmet Peter. - A karó a szívbe amolyan legenda. Egy szimpla halandó azzal se menne semmire, legfeljebb a vámpír rágna be rá rendesen. Persze olyankor szellőztetik csak meg a sztorit, amikor hatékony, mert egy vámpírvadász csinálta, ezért hiszi mindenki, hogy ez olyan speckó módszer, mint az a dolog a tojással napéjegyenlőség idején. - Mi van? - bámult döbbenten Hugh. - Kénytelen vagyok beismerni, még ha ez kissé riasztó is, most éppenséggel értem, miről beszél dörzsöltem meg a szemem. - Van ez a városi legenda a tojással kapcsolatosan, hogy napéjegyenlőségkor megáll a csücskén, vagy hogy mondják. Van, hogy bejön, van, hogy nem, de ennek az esélye pont ugyanakkora, mint az év bármely más napján. Csak épp az emberek mindig napéjegyenlőségkor kísérletezgetnek vele, ezért beszélnek róla olyankor - pillantottam Peterre. - Vagyis azt akarod mondani, hogy egy vámpírvadász bárhogyan meg tud ölni egy vámpírt, viszont leginkább a karót kapcsolják nagy általánosságban a témához, ezért az lett a „halhatatlanság visszavonásának” klasszikusan elfogadott eszköze.

- Mármint az emberek fejében - egészítette ki -, mert valójában elég pepecs meló valakinek egy karót átdöfni a szívén. Ezerszer egyszerűbb a pisztoly. - És akkor azért gondolod, hogy ez a vadász kezdő, mert… - bizonytalanodott el Cody, akit nyilvánvalóan cseppet sem győzött meg a bájos tojásanalógia. - Mert nincs az a valamirevaló vámpírvadász, aki ne tudná magától is, tapasztalatból ugyanezt, és eszébe se jutna karót használni. Ez a mi emberünk abszolút zöldfülű. - Először is, ne használd azt a fordulatot, hogy valamirevaló. Elég ódivatú, és olyan öregesnek tűnsz tőle - dobtam meg egy baráti jó tanáccsal. - Másodszor, lehet, hogy éppenséggel nosztalgiázik, vagy hasonlók. Egyébként meg számít, hogy zöldfülű-e, vagy sem, ha egyszer levadászta Duane-t? - Igazi seggfej volt - vonta meg a vállát Peter. - Egy vámpír megérzi a vámpírvadászt, nem érheti váratlanul a támadása. Ráadásul ez egy kezdő volt, vagyis Duane-nak le kellett volna tudni rázni. Ha nem olyan ostoba hólyag. Ezzel azért maradéktalanul nem tudtam egyetérteni. Mert az tény, hogy Duane seggfej is volt, meg hólyag is, de hogy ostoba lett volna… nem, egy halhatatlan nem húzza sokáig, ha nincs agy a fejében. Hamar rá kell éreznünk a túlélés eszközeire ezeken a mi mezeinken, különben nekünk annyi. Vagy fogalmazhatnék úgy is, hogy pillanatok alatt fel kell nőnünk a feladathoz, nincs hosszas tökölés anyucika szoknyája mellett. Megint eszembe jutott valami. - És ezek a vámpírvadászok más halhatatlanokra is veszélyesek? Vagy csak a vámpírokra? - Amennyire tudom, csak a vámpírokra. Valami sántított ebben, pláne annak tükrében, amit korábban Jerome mondott, de nem tudtam volna pontosan rátapintani, mi is az a sántikáló pont, így inkább megtartottam magamnak a kifogásaimat, és hallgattam a többieket. Elég gyorsan lekattantak a vámpírvadász témáról, mert azt amúgy is sokkal izgalmasabbnak találták volna, ha én béreltem volna fel valakit. És Codyt meg Hugh-t láthatóan megnyugtatta Peter elmélete arról, hogy ez a vadász ráadásul béna újonc is. - Azért csak vigyázzatok magatokra ti ketten - kötöttem a két vámpír lelkére, ahogy szedelődzködni kezdtek. - Attól még, hogy béna kezdő, Duane-t elintézte. - Igen, anyu - felelte rá Peter félvállról. - Vigyázni fogok, Georgina - vette sokkal komolyabban a témát Cody, aki még befolyásolhatóbb volt. - Hívjatok, ha valami furcsa történik. Cody bólintott, Peter csak a szemét forgatta. - Gyere, menjünk vacsizni - karolt bele a pártfogoltjába. Ezen csak somolyogtam, mert ennek a két vámpírnak a vacsoratervei nem sok vérontást hoztak a világra. Utáltak emberre vadászni, és ha néha meg is tették, akkor is csak némi vér folyt, áldozatok nem estek, hacsak baleset nem történt. Alapvetően a bejáratott hentesüknél vették az extra minőségű, véres bélszínt. Ők is legalább olyan komolyan hanyagolták pokoli feladatkörüket, mint én. - Te várj még, Hugh! - állítottam meg a kisördögöt, mielőtt lelécelhetett volna a vámpírokkal. - Csak egy szóra még. Cody és Peter részvétpillantásokkal távozott, Hugh behúzta a nyakát, de maradt. - Kizárólag vészhelyzetre adtam a kulcsot, Hugh. - Miért, a vámpírgyilkosság talán nem számít annak? - Komolyan beszélek, Hugh! Épp elég baj nekem, hogy Jerome meg Carter teleportálja magát, amikor kedvük szottyan rá, nem kell, hogy még te is idecsődítsd nekem a fél világot, meg ki tudja még, ki az istent. - Ő éppenséggel nem kapott meghívót. - Arról nem is beszélve, hogy fecsegtél a démonszerkómról. - Jaj, ne csináld már, azt csak nem tarthattam magamban, az annyira jó volt. És a barátaid. Szóval semmi jelentősége.

- Nagyon is van jelentősége, mert azt ígérted, hogy nem mondod el senkinek, és mégis elmondtad morogtam. - Jó kis barát vagy, mondhatom. Pláne a tegnap esti szívesség után… - Jesszus, Georgina, sajnálom. Nem hittem, hogy ennyire magadra veszed. - Nem az… - túrtam bele a hajamba -, csak… valahogy… nem stimmel nekem ez az egész Duane-dolog. Jerome azt mondta… Hugh türelmesen várt, hogy összeszedjem a gondolataimat, érezte, hogy valami komoly nyomja a begyemet. Átgondoltam az este eseményeit, és alaposan szemügyre vettem a kisördög ormótlan formáját. Néha éppolyan hibbant, mint a vámpírok. Nehezen tudtam eldönteni, beszélhetek-e vele komolyan. - Honnan tudod, Hugh, hogy egy démon hazudik? Szünet, aztán leesett neki. - Mozog a szája - mondta ki halk kuncogással a poént. Szakállas vicc, de van, hogy ül. A konyhapultnak támaszkodva méregettük egymást. - Vagyis úgy gondolod, hogy Jerome hazudik nekünk? - Úgy - bólintottam. Megint szünet. - Hallgatlak. - Azt mondta, vigyázzak, mert esetleg vámpírnak hihetnek. - Nekem is ezt nyomta. - De Peter szerint a vámpírvadász csak a vámpírokra veszélyes. Minket nem tud megölni. - Toltak már át a szíveden egy karót? Mert lehet, hogy meg nem öl, de mibe, hogy nem imádnád az érzést? - Az tuti. Csakhogy Jerome szerint a vámpírvadász úgy jut el a célpontjához, hogy követi a zsákmányát. De ez baromság. Cody és Peter kivételek, ők szeretnek együtt lógni, de a legtöbb vérszívó ki nem állhatja a fajtáját, alapvetően kerülik egymást. Vagyis attól, hogy egyet követsz, még nem jutsz el többhöz is. - Ja, de ha ez egy kezdő? - Jerome semmi ilyesmit nem mondott. Ez csak Peter elmélete, a karó miatt. - Rendben - hümmögött beleegyezően Hugh. - Akkor mi a te elméleted? - Nem tudom. Csak annyit tudok, hogy a két vonal egymásnak ellentmond. És Carter is nagyon benne volt, mintha valamit titkolnának Jerome-mal. Közben meg mit érdekelheti ez őt? Az angyalok elméletileg inkább örülhetnek, ha valaki ritkítani kezdi az ellenérdekelt felet, nem? - Neki illetékessége, hogy mindenkit szeressen. Még az elkárhozottakat is. Pláne, ha az érintett elkárhozott az ivócimborája. - Nem tudom. Ennél azért komplikáltabb az ügy… és Jerome annyira mondta, hogy vigyázzak magamra. De ezek szerint neked is. - Te nagyon csinos vagy, Georgina - bökte ki erre némi hallgatás után Hugh. Hát ennyit a komoly beszédről. - Valamivel alapoztál a sör előtt? - Talán ezért vagyok hajlamos elfelejteni, hogy eszed is van - folytatta, meg se hallva a kérdésemet. Időm számottevő részét sekélyes nők társaságában töltöm… csupa külvárosi háziasszony, akinek a legnagyobb gondja, hogy nagyobb mellet és/vagy simább bőrt szeretne. Ilyen körülmények között az ember könnyen beleragad a régi előítéletbe, és elfelejti, hogy a csinos pofikád mögött ész is van. Te másképp tekintesz a dolgokra, mint mi, sokkal tisztábban, átfogóbban szemléled őket. Talán a korod miatt, már ne vedd sértésnek. - Tényleg túl sokat ittál. Ráadásul annyira azért nem vagyok nagy ész, hogy rájöjjek, mit titkol Jerome… hacsak… léteznek szukkubusz- meg kisördögvadászok is. - Te hallottál már ilyesmiről? - Soha. - Hát én se. Vámpírvadászokról viszont igen, méghozzá jóval a New Age előtt is már - Hugh a

cigisdobozáért nyúlt, de még időben letett a dologról, nyilvánvalóan eszébe jutott, hogy utálom, ha a lakásban bagóznak. - Azt nem hiszem, hogy bárki karót akarna verni bármelyikünkbe is a közeljövőben. Már ha ez aggaszt. - De te is úgy gondolod, hogy valamiből ki vagyunk hagyva? - Miért, mit vársz Jerome-tól? - Asszem… asszem meglátogatom Eriket. - Ő még él? - Legutóbb még élt. - Nem rossz ötlet. Ő többet tud rólunk, mint mi magunk. - Majd szólok, ha megtudok valami fontosat. - Inkább ne. Szívesebben maradnék meg az édes tudatlanságban. - Ha akarod. Most hová tartasz? - Túlórázom kicsit. Van egy új titkárnőm, ha érted, mire gondolok - vigyorgott, mondhatnám, kisördögien. - Húszéves, és a mellei fittyet hánynak a gravitációra. Én már csak tudom, magam raktam be neki. Ezen csak nevetni lehetett. Hugh-nak, ahogy mindannyiunknak, megvolt a hétköznapi melója, amit akkor folytatott, amikor épp nem a nagy pokoli masinériát működtette éppen, hintve a gonoszt és a káoszt. Az ő esetében a mezsgye igen keskeny volt a kettő között, mert civilben plasztikai sebészként praktizált. - Ezzel nem tudok versenyezni. - Tévedsz. A tudomány képtelen lenne megkettőzni a melleidet, míg ellenben. .. - Jólesik az elismerés egy szakmabelitől. Jó szórakozást. - Meglesz. És vigyázz magadra. - Te is. Sietve homlokon csókolt, és távozott. Én meg végre magamra maradtam a saját lakásomban, és egy ideig csak néztem és néztem a bejárati ajtót, hátha összeáll a kép. Aztán csak arra jutottam, hogy Jerome nyilván túlzásokba esik a nagy aggodalmaskodásával. Hugh is megmondta, kutya se hallott még szukkubusz- meg kisördögvadászról. De azért csak ráfordítottam a hevederzárat, és a láncot is beakasztottam. Mert még ha halhatatlan vagyok is, nem kenyerem a könnyelműsködés. Veszedelmes helyzetekben legalábbis nem.

6. fejezet Másnap eltökélten ébredtem: felgöngyölítem a vámpírvadász rejtélyt, megyek, és Eriktől megtudok mindent. És fogmosás közben bevillant a tegnapi nap másik nagy traumája: Seth Mortensen. Káromkodva fejeztem be a napi tisztálkodást, és Aubrey feddő tekintetétől kísérve hagytam el a fürdőszobát. Nem bírta a közönségességet. Pedig megtippelni se tudtam, mennyi időmet viszi majd el az idegenvezetés. Megeshet, hogy holnapig nem jutok el Erikhez, és ez a vámpírvadász addigra ismét lecsap. A lehető legkevésbé vonzó szerelésben indultam a Smaragdváros felé: farmerben és garbóban, a hajamat szigorú lófarokba fogva. Míg Sethre vártam a kávézónkban, Paige ragyogó mosollyal lépett hozzám: - Vidd el a Foster’s könyvesboltba is. Meg a Pugetbe - duruzsolta a fülembe, mint egy összeesküvő. Még nem hatott a mokka, váratott hát magára a felébredés is, nem is csoda, hogy nem értettem, mit akar ezzel. A Foster-féle meg a másik könyvesbolt a konkurencia volt, még ha nem is a legjelentősebb. - Azok csak lekoszlott lyukak. - Pontosan - villantak hófehér fogai ravasz mosolyra. - Vezesd körbe, hogy lássa, nálunk fog tudni a legjobban dolgozni. Csak néztem, és igyekeztem belelátni a rendszerbe, de nem ment. Talán túlságosan is lekötötte a szellemi kapacitásaimat a Duane-ügy, elvégre nem gyakran esik meg, hogy az ember halhatatlanságát visszavonják. - Már miért dolgozna itt? - Mert az a munkamódszere, hogy a laptopjával beül kávézókba. - Ja, azt tudom. De Chicagóban él. - Élt. Te hol voltál az este? - nézett nagy szemekkel. - Ideköltözik, hogy közelebb legyen a családjához. Beugrott, hogy Seth az este tényleg megemlítette az öccsét, csak akkor annyira lekötött nyomorult megszégyenülésem, hogy nem igazán figyeltem. - És mikor? - Most, ha jól tudom. Azért voltunk mi a turné utolsó állomása. Egyelőre a testvérééknél lakik, de mielőbb szeretne saját lakásba költözni - hajolt még közelebb Paige, és a szeme villogott, akár egy ragadozónak. - Tudod, mennyit dobna a hírünkön, ha egy híres író töltené itt rendszeresen az idejét, Georgina? Őszintén megvallva, a magam részéről magasról tettem rá, hol fog Seth alkotni a jövőben. Egyelőre sokkal inkább foglalkoztatott, hogy ezek szerint belátható időn belül nem kerül át egy teljesen más időzónába, ahol gyorsan elfelejthetne engem és a tegnapi produkciómat, s mind a ketten folytathatnánk békés életünket ott, ahol abbamaradt. Vagyis mostantól bármikor összefuthatok majd vele, és ez szó szerinti realitássá válhat, ha Paige nagy álma valóra válik. - De nem kavarna be az alkotásba, ha kikürtöljük, hogy nálunk dolgozik? Nyakára járna a sok rajongó meg ilyenek. - Majd ügyelünk, hogy az ne okozzon problémát. Megoldjuk, hogy a hírünknek is jót tegyen, de őt se zavarja. Vigyázz, jön! Utántöltöttem a mokkámat, hátha beindul az agyam. Paige-é mindenesetre ezerrel pörgött, amiért mindig is csodáltam. Olyan reklámötletei voltak, hogy általában csak a számat tátottam, nekem hasonlók eszembe nem jutottak volna. Lehet, hogy a tőkét Warren talicskázta bele a boltba, de hogy Paige marketingzsenije miatt lett az, ami, az száz százalék. - Jó reggelt - lépett az asztalunkhoz Seth. Farmerben, Def Leppard-os pólóban és barna kordbársony zakóban volt, a haját meg nyilván elfelejtette megfésülni ébredés után. Paige sokatmondón nézett rám, és én mély sóhajjal álltam fel. - Lóduljunk.

Seth némán kullogott a nyomomban, rám se nézett, ahogy én se őrá, és a feszültség kezdett tapintható fallá dagadni közöttünk. Csak amikor már kinn álltunk az épület előtt a Queen Anne sugárúton, jöttem rá, hogy semmit nem találtam ki előre, így aztán kénytelen leszek szóba állni vele. - Hol kezdjük? Seattle nem csak három részből áll, mint Gallia. Ezzel csak magamat akartam szórakoztatni, de Seth meglepő módon felnevetett. - Lássuk hát a pikt Seattle-t - vette a tréfát. - Ez így nem stimmel. A piktet csak Bede keverte bele, Caesar semmi ilyesmit nem említ. - Lehetséges. De a latinom elég gyászos - mosolygott huncutul. Ez a mosolya már ismerős volt, úgy látszik, gyakran bevetette. - Hát a tiéd? - Elmegy - vontam vállat, mert nehéz lett volna megtippelni, hogy reagál, ha bevallom, hány korból és területről való latin nyelvjárást beszélek és olvasok még mindig. Csak a római időkből. De a választ, úgy tűnik, érdektelenségnek vette, mert nem folytatta a témát, csak elnézett a távolba, és ismét ránk telepedett a csend. - Van valami, amit mindenképpen látni szeretnél? - Nem hinném. Nem hinném. Ám legyen. Akkor. Minél gyorsabban túlesünk ezen a hercehurcán, annál hamarabb eljutok Erikhez. Szóval, hajrá. - Gyere! Eleinte reméltem, hogy lassan azért beindul valami értelmes beszélgetés közöttünk a tegnapi béna kezdet dacára. Hamarosan kénytelen voltam azonban belátni, hogy Seth nem szándékozik se értelmesen, se értelmetlenül csevegni. Eszembe jutott, mennyire félénk volt a tömeg előtt, sőt, némelyik kollégám is hogy zavarba hozta. A tagnak komoly társasági fóbiái vannak, nyugtáztam magamban, hozzátéve, hogy elismerésre méltó erőfeszítéseket tett tegnap a leküzdésére, amikor a könyvespolcok között cicáztam vele. Csak aztán hátramenetbe kapcsoltam, amivel nyilván az életkedvét is elvettem amellett, hogy halálra rémisztettem. Nem kis meló lesz ez, Georgina. Talán ha sikerülne valami számára is vonzó témára akadnom, azzal visszarázkódhatna a tegnapi bizalmasabb viszonyunkba, természetesen csakis a plátói vonulatára gondolok ezzel. Próbáltam felidézni, milyen tartalmasabb vizekre eveztünk, de már megint csak a könnyed semmiségek jutottak eszembe. Nem volt mit tenni… - Szóval itt lakik a tesód? - Aha. - Merrefelé? - A Lake Forest Parkban. - Az szép rész. Te is ott keresel magadnak valamit? - Nem hinném. - Vagyis van valami elképzelésed? - Nem igazán. Jó, ez nem az az irány, amin messzire juthatunk. Eléggé kiakadtam, hogy aki olyan pompásan és mesterien kezeli a nyelvet írásban, hogy lehet ekkora balfék szóban, végül úgy döntöttem, hogy kizárom a beszélgetésből, és pont. Nagyon izzasztó lett volna, ha mindenképpen beszéltetni akarom, átmentem hát a bájos magánszámomba, és idegenvezettem: az ott a Pioneer tér, az a Pike Place piac, a Fermont Troll. És még Paige kérésének is eleget tettem, s elvittem a konkurencia kevéssé vonzó vonulatához. A Space Needle környékére nem sok szót vesztegettem, hiszen azt a Smaragdváros ablakaiból már láthatta, és ha nagyon igényelte az élményt, nyilván volt elég zsetonja, hogy megörvendeztesse magát egyedül a turistakalanddal. Az egyetemi negyedbe vittem kajálni, és nem tiltakozott, amikor a kedvenc vietnami helyemre vittem. Mindketten némán lapátoltuk be a tésztáinkat, kivételesen én is szüneteltettem a műsort, és csak bámultunk

ki a nyüzsgésre: a sok kocsira meg egyetemistára. - Jó kis hely ez - szólalt meg hosszabb idő óta először Seth, és kis híján félrenyeltem az ijedtségtől, annyira elszoktam már tőle. - Ja. Kinézetre nem egy nagy durranás, de a pho páratlan. - Nem az étteremre értem, hanem a környékre. Követtem a tekintetét, de első pillantásra csak a sok gyűrött, hátizsákos diákot láttam odakinn. Aztán, ahogy jobban belevesztem a részletekbe, észrevettem a sok kis tarka vendéglőt, a kávézókat, az antikváriumokat. Hangulatos kavalkád volt, kicsit talán kopottas, de egy Seth-féle huncutul intellektuális tagnak, pláne híres, befordult írónak, volt mit nyújtania. Végigmértem Sethet, aki várakozón nézett a szemembe. A nap folyamán mellesleg először. - Lakások is vannak errefelé? - Nyilván. Ha féltucatnyi kamasszal akarsz együtt lakni - tettem hozzá, aztán rájöttem, hogy ez talán nem is annyira taszító egy ilyen pasinak. - De ami annál komolyabb, az elég húzós áron van. Bár, gondolom, Cadyvel és O’Neill-lel a zsebben az sem okozna gondot. Ha gondolod, körbenézhetünk. - Jó, de előbb inkább oda szeretnék menni - bökött az ujjával az egyik antikvárium felé, éppen az utca túloldalán. - Ha nem gond. - Hogy lenne? Imádtam a használtkönyves-boltokat, de kicsit mindig bűntudatot éreztem bennük. Mintha valami csaló lennék. Elvégre naphosszat új könyvek között forgolódom, bármikor és bármiből szerezhetek magamnak reprintet. Ettől kicsit perverznek tűnt ez az én zsigeri örömöm, ami a régi könyvek között kapott el, a vonzódás a régi papír, a fűrészpor meg a por szagához. A régi tudásnak ez a birodalma mindig nosztalgiát csiholt a lelkemben a régi idők után, amitől egyszerre éreztem nagyon öregnek és mégis fiatalnak magam. Mert csak a könyvek öregedtek, én nem. A pultról szürke cirmos nézett fel ránk lustán, ahogy beléptünk. Megsimogattam, és köszöntem az öregnek, aki mellette válogatta a könyveket. Épp csak kurtán ránk mosolygott, de már ment is vissza a dolgához. Seth üdvözült képpel mérte fel a könyvektől roskadozó polcokat, és már ott se volt. Elnyelte a sok régi holmi. Én a szakácskönyvek felé szédelegtem. Mikrosütő és konyhagépek nélküli századokban tanultam meg főzni, talán nem árt lassan modernizálni a tudományomat. Végül egy görög szakácskönyv mellett döntöttem, tele volt színes képpel. És eszembe jutott, hogy ugyan hogyan tölthette az elmúlt félórát Seth. Ideje volt megkeresni. A gyerekkönyveknél akadtam rá, egy kupac mellett térdelt, és totálisan belefeledkezett valamibe. - Mit olvasol? - kuporodtam le mellé. Összerezzent, a közelségem is zavarba hozta, éreztem, és elég nehezen szakadt le az olvasmányáról. Közelről a szeme aranyos- borostyánbarna volt, szempilláiért csajok mentek volna ölre vele. - Andrew Land tündérmeséi - mutatta a kék borítójú könyvet, a címe talán nem meglepően a Kék tündérkönyv volt. Mellette a kupac tetején egy Narancssárga tündérkönyv hevert, alatta pedig a szivárvány összes többi színe. Seth kimelegedett az irodalmizsákmány-szerzésben, hirtelen egészen megfeledkezett róla, eddig milyen tartózkodó volt velem. - A hatvanas években adták ki. Annyit nem érnek, mint a századforduló előtti példányok, viszont az apámnak pont ezek voltak meg, ezekből olvasott nekünk annak idején. De neki csak pár darab volt belőle, itt meg a teljes sorozat megvan. Megveszem, és végigolvasom az unokahúgaimnak. Átlapoztam a Piros tündérkönyvet, és olyan meséket is láttam, amiről nem is hittem volna, hogy még mindig emlékeznek rá. De hiába forgattam, árat nem találtam rajta. - Mibe kerülnek? Seth egy kis táblácskára mutatott a polc mellett, ahonnan levette őket. - És ez nincs elszállva kicsit?

- Icipicit. De mivel az összeset megkapom egyben, nekem megéri. - Azt nem hagyhatom - szedtem össze a könyvek egy részét, ami belefért az ölembe, és feltápászkodtam velük. - Lealkudjuk. - De hogyan? - Szavakkal - mosolyogtam rá. Seth kétkedve követett, de az eladót két falatra bekaptam. A legtöbb férfi könnyű préda egy szép, vonzó nőnek, pláne, ha az a nő ragyogó életenergia-maradványokat hordozó szukkubusz. Mellesleg az anyatejjel szoptam magamba az alkudozást, a pasasnak esélye sem volt. A végén, legnagyobb gyönyörűségére, megörvendeztethetett huszonöt százalék kedvezménnyel, és a szakácskönyvet megkaptuk ajándékba. Ahogy a kocsihoz ballagtunk vissza a zsákmánnyal, Seth szabályosan álmélkodva vizsgálgatott. - Ilyet még soha életemben nem láttam. Hogy csináltad? - A gyakorlat teszi - dobtam meg egy olyan válasszal, ami akár az ő száját is elhagyhatta volna. - Kösz, mindenesetre. Bár meghálálhatnám valahogy. - Ugyan, nem tesz semmit… vagyis, simán meghálálhatod. Kísérj el egy másik könyvesboltba. Van ott egy kis dolgom, de elég párás hely. - Milyen szempontból? Öt perc múlva már derék barátom, Erik Lancaster munkahelye felé hajtottunk. Erik jóval előttem érkezett Seattle-be, és a környék minden ízű és szagú halhatatlanjai egytől egyig jól ismerték. Nagy mitológiai és természetfeletti szaktekintély volt, és újra meg újra kitűnő segítségnek bizonyult mindenben, ami paranormális. Ha fel is tűnt már neki, hogy a legjobb vevői némelyike gyanúsan nem öregszik, intelligensen visszafogta bármi, ezirányú megjegyzését. Az egyetlen kellemetlen tényező a vele való találkozásban az volt, hogy a Kristálycsillagba kellett elzarándokolni, ami díszes példánya volt a New Age félrecsúszott parakönyvesboltjainak. Valamikor a nyolcvanas években, amikor ez az egész beindult, nyilván a jó szándék és az érdeklődés vezette az életrehívóit, de mára a sok színes kacat és csecsebecse, amit kínáltak, legfeljebb árában bizonyult súlyosnak, misztikus tartalmában annál légiesebbnek. Érzésem szerint Erik volt ott az egyetlen eladó, aki értett is az ezoterikus tartalmakhoz. Egyébként életunt fazonok váltakoztak túlhevültekkel és szélhámosokkal. Talán még az első kategória okozta a legkisebb kárt a műfajnak. Leparkoltunk a bolt saját parkolójában, és jól meg is hökkentem, hogy mennyien lehetnek odabenn. A Smaragdvárosban ilyen tömeg már minimum dedikálást jelzett, de így, egy munkanap derekán… Füstfellegben sétáltunk be a bejáratnál, és ahogy néztem, Sethet is legalább annyira meglepte a sok ember és a nyüzsgés. - Pár perc az egész - fordultam hozzá -, addig csak nézz körbe. Nem mintha olyan sok néznivaló lenne errefelé. Már fel is szívódott. Én meg a fiatalemberhez fordultam, aki szakértelemmel terelgette a tömeget. - A gyűlésre jött? - kérdezte. - Hm, nem. Eriket keresem. - Milyen Eriket? - Erik Lancastert. Idősebb fazon, afroamerikai. Itt dolgozik. - Itt nincs semmiféle Erik - rázta meg a fejét a srác. - És amióta én itt vagyok, nem is volt. Ezt úgy mondta, mintha ő maga alapította volna a boltot. - És az mióta van? - Két hónapja. Hú, micsoda matuzsálem! - És akad valaki, egy eladó, akivel beszélhetnék? - Hát, Helena itt van valahol, de ő… igen, ott is van, látom - intett a nevezett nőszemély felé, akit mintha a felemlegetés idézett volna elő hirtelen.

Helena, hát persze, Helena. Vele is összehozott már a balszerencse. Világos hajú, a nyaka körül kristálysorok és egyéb misztikusan ősi szimbólum. És most a vállára vetve pávakék kendő. Egy terem bejáratánál állt, ahol a gyűlést tartották. Mint mindig, most is azon tűnődtem, amint megláttam, vajon hány éves lehet. Mert harminc-egynéhánynak saccoltam volna, de volt valami a tartásában meg a viselkedésében, ami sokkal idősebbet sugallt. Mindig bajban voltam vele. Talán csak szeretett plasztikai sebészhez járni. Ami nem is lenne annyira meglepő, figyelembe véve az egyéb sok műmájerséget, ami az egész lényét övezte. - Parancsoljanak, erre, ide, jöjjenek… - hallottam nyilvánvalóan tettetett magas hangját, ami úgy suttogás, hogy közben nagyon is hangos. De leginkább valami reszelős kellemetlenkedés volt, mintha mindig meg lenne fázva. - Ideje kezdeni. A tömeg - durván harminckettő szerencsétlen - bearaszolt a terembe, és én is hozzájuk csapódtam. Néhányan Helenára hajaztak, ugyanolyan sajátos ruházatban, vagy tiszta feketében, vagy lehetetlenül világító színekben, nyakuk és karjuk körül pentagramok, ohmok, kristályok és egyéb mágikus arkánumok arzenáljával. Mások normális lényeknek tűntek, ruhájuk átlagos volt, mint az én hétköznapi ruházatom, mondjuk, és érdeklődve nyomultak előre. Helena az arcára dermedt műmosollyal üdvözölt mindannyiunkat: - Legyetek üdvözölve - mormolta -, fürdőzzetek meg az energiában. Magát ismerem - enyészett el a mosolya, ahogy melléléptem. - Igen. - Maga az a nő - komorodott el még inkább az arca - abból a nagy könyvesboltból, az áruházból. Körülöttünk megtorpantak páran, és figyelték a beszélgetésünket, talán ezért sem emlegette fel Helena, hogy az a nő vagyok, aki a legutóbb álságos szélhámosnak nevezte őt, a szemére hányva, hogy alaposan túlárazott szemetet sóz rá a vevőire. Nagy volt a Smaragdváros, nagy, de azért áruháznak soha nem jutott volna eszembe nevezni. Azért csak ráhagytam. - Aha. Sajnos a piacnak szüksége van normális árut kínáló üzletekre is. Persze nálunk is megtalálni ugyanazokat a jóskártyákat és könyveket, mint itt, gyakran jelentős kedvezménnyel, pláne, ha az embernek van Smaragdváros hűségkártyája is - tettem hozzá ezt hangosabban, a körülöttünk állók kedvéért, mert az ingyenreklám sose jön rosszul. - És én miben segíthetek? - kérdezte Helena epésen, már nem azon a sipító hangon. - Eriket keresem. - Már nem dolgozik itt. - És hol találom meg? - Azt nem áll módomban közölni. - Mert? Talán aggódik, hogy máshol költöm el a pénzem? Attól nem kell félnie, soha fel se merült a veszélye, hogy itt egy fillért is hagyjak. Vékony ujjait a homlokához emelte, és mint aki transzba esett, majdnem kifordult szemekkel fürkészte az arcom. - Sötétség nyomja az auráját, fekete és vörös - szánkázott ismét a régi magasságokba a hangja, hogy a távolabb állók is felfigyeltek. - Próbáljon megtisztulni, a füstkvarc vagy a kriszpit segíthet. Nálunk mindkettőt megtalálja. Bármelyik jótékonyan világosítaná az auráját. Ezen nem tudtam nem mosolyogni. Nem mintha nem hittem volna az aura létében, nagyon is hittem, mert létezik. Csakhogy az én aurámnak semmi köze egy halandó lény aurájához, és egy ilyen Helena-színvonalú nő még csak nem is érezhetné. Pontosabban egy hozzáértő, érzékeny halandó csak annyit érzékelne belőle, hogy a tömegben én vagyok az egyetlen, akinél nem érez semmit. Még egy igen képzett halandó is csak az erejét érezné, ahogyan Erik is, és igen óvatosan, tisztelettel közelítene hozzám, nem úgy, mint ez a Helena. Látni azonban csak a Jeromemeg a Carter-kaliberű lények képesek.

- Hú! Hogy láthatja mindezt az aurakamerája nélkül? - mondtam kajánul, mert a Kristálycsillag egyik nagy büszkesége, csúcsszolgáltatása az aurafotózás volt, potom kilenc dolcsi kilencvenöt centért. - Mivel tartozom? - Nekem nem kell kamera ahhoz, hogy mások auráját lássam - húzta fel az orrát. - Én nagymester vagyok. És a gyűlésre idesereglett szellemek is sokat elárulnak magáról. - Ó! És mit mondanak? - mosolyogtam még szélesebben. Hosszas életem során sok dolgom még nem akadt szellemekkel és más éteri lényekkel, de a jelenlétüket bizton megéreztem volna. Most Helena lehunyta a szemét, ujjai ismét a homlokához rebbentek, és mély gondolkodóráncok árkolták az arcát. Egyre több kíváncsi gyűlt körénk. - Azt mondják, hogy igen sok a gondja, hogy az élete bizonytalan egyhangúságát kicsapongással igyekszik tompítani, de amíg a sötétség és bizalmatlanság ösvényét járja, nem érhet el a békességbe és a fényre - darálta, majd kék szeme kinyílt, és a túlvilági fények eksztázisát szikrázta. - Azt mondják, csatlakozzon közénk, jöjjön körünkbe, és adja át magát gyógyító erejüknek. A szellemek jobb élethez segíthetik. - Ahogy magát kisegítették a pornóiparból? A nő ledermedt, szabályosan lesápadt, és egy pillanatra szinte rosszul éreztem magam az utolsó mondatért. Nem csak az Erik-féle segítőket ismerte az egész halhatatlan kolónia, a Helena-típusú ütődötteknek is messzire jutott a híre. Valaki, aki a régi életében nagy rajongója lehetett a teljesítményének, felismerte, és persze sietett nagy felfedezését szétkürtölni. - Fogalmam sincs, miről beszél - nyögte végül, és igyekezett elfogadható arckifejezését megőrizni hívei körében. - Bocs, nyilván én tévedtem. Csak annyira emlékeztet egy Moana Likka nevű művésznőre, maga is épp úgy dörgölődzik a kristályaihoz, mint ő a… mindegy, nem lényeges. - Hát ebben éppenséggel téved - kapaszkodott higgadtsága maradékába Helena. - És Erik már nem dolgozik nálunk. Távozzon, kérem! Már jött volna az újabb riposzt a számra, de a háta mögött feltűnt Seth. Ő is csatlakozott a tömeghez, kíváncsian figyelte az eseményeket. És ettől valahogy elment a kedvem a cirkusztól, hirtelen csupán ostoba gonoszságnak tűnt már, hogy ezt a nőt alázzam a közönsége előtt. De azért emelt fővel hagytam őket a fenébe. Seth gyorsan utolért. - Várj, kitalálom - vetettem oda neki epésen. - Vannak, akik írják a történeteket, másokkal megtörténnek. - Nem tehetsz róla. Bárhová mész, nem maradsz észrevétlen. Feltételeztem, hogy épp gúnyolódik. De ahogy rásandítottam, csakis őszinteséget láttam az arcán, nulla gúnyt vagy kifogást. Ez a váratlan fordulat annyira meglepett, hogy azt se tudtam, hova lépek, és meg is botlottam. Persze hihetetlenül kifinomult mozgáskultúrámnak hála, nem terültem el, Seth azonban ösztönösen utánam kapott. És ez a mozdulat, ahogy nyúl utánam, váratlanul bevillantott valami… valami ködöset. Ahogy az első este is, ott az útikönyvek között a megmagyarázhatatlan közvetlenség, ami ránk szállt. Vagy a boldogság, amit a könyveit olvasva érzek. Röpke pillanat volt, ahogy jött, úgy el is szállt, mintha meg se történt volna. Úgy tűnt, őt is legalább ennyire meglepi az érzés, és csak habozva, kelletlenül eresztette el a karomat. Aztán egy hang a hátunk mögül véglegesen megtörte a varázst. - Elnézést… Egy lángvörösre festett, rövid hajú tinilány állt mögöttem, piercingkarimás fülekkel. - Eriket keresed, nem? - De… - Én szívesen megmondom, hol van. Úgy öt hónapja ment el, és saját boltot nyitott, Lake Cityben. A neve nem jut eszembe, de egy villanyrendőr van a sarkon, egy élelmiszerbolt meg egy nagy mexikói étterem között…

- Ismerem a környéket, megtalálom - biccentettem. - Köszi. Te itt dolgozol? - vettem szemügyre kíváncsian. - Igen. És Erik mindig jó fej volt velem, szóval inkább ő keressen, ne ez a bolt. Szívem szerint vele mentem volna, de egyedül is bírja a dolgot, így itt ragadtam a Félnótással - intett a háta mögé, Helena irányába. A lány egészen elütött a hely szellemiségétől, komolynak és gyakorlatiasnak tűnt, és most beugrott, hogy amikor megérkeztünk, láttam, ahogy néhány vevőt kiszolgál. - Ha utálod ezt a helyet, miért melózol itt? - Nem t’om. A könyveket szeretem. És kell a pénz. Beletúrtam a táskámba, és találtam egyet a „ritkán kell, de jó, ha van” névjegykártyáimból. - Tessék. Ha érdekel egy másik hely, egyszer ugorj be. - Köszi… - nézte meg a kártyát, és láthatóan meglepődött. - Én köszi az infóért. Erikről - mosolyogtam rá, majd új ötlet szállt meg, és még egy kártyámat a kezébe nyomtam. - Ha van még valaki, barátod, bárki, aki szívesen eljönne innen, csak add oda neki. - Ez törvényes volt? - kérdezte Seth később. - Gőzöm sincs. De a Smaragdvárosban létszámhiány van. Feltételeztem, hogy egy olyan kis, specializált boltocska, mint amilyet Erik nyitott, ilyenkorra bezár, ezért nem is kísérleteztem vele, a Lake Forest Park irányába indultam, hogy hazavigyem Sethet a testvéréhez. Bevallom, nem kis megkönnyebbülésemre. Elég melós program az embernek a saját hősével tölteni az időt, főleg, ha a beszélgetés ennyire nagy amplitúdókat jár be, mármint érzelmileg. Hol a teljes halál, hol meg egészen jól döcög. Arra jutottam, hogy a legjobb az lesz nekem, ha a viszonyunkat a könyveinek az olvasására korlátozom. Egy pofás kertvárosi ház előtt raktam ki, az előkertben mindenfelé gyerekjátékok hevertek. A gyerekeket, legnagyobb csalódásomra, nem láttam. Seth felnyalábolta a könyveit, egy újabb halovány mosollyal megköszönte a napot, és eltűnt a házban. Csak a Queen Anne-en jutott eszembe, hogy A Glasgowegyezményemet nem szereztem vissza tőle. Zaklatottan mentem be a házba, ahol a portás egyből megállított. - Miss Kincaid? Odamentem a pultjához, és rögtön elém tolt egy vázányi lila és sötét rózsaszín virágkazlat. - Ezt kegyednek hozták. Ennek megörültem, mélyen beszippantottam a rózsák, íriszek és liliomok dús illatát. Kártya persze nem volt. Jellemző. - Kicsoda? - Az a férfi ott - bökött a hátam mögé.

7. fejezet Megfordultam, és megláttam Romant. Az apró bejárati hall sarkában üldögélt, és egészen elképesztően festett a sötétzöld garbójában, arcából hátrafésült, sötét hajával. Rám mosolygott, én meg odaballagtam, és leültem mellé. - Uramatyám, te tényleg szatír vagy. - Nohát, te meg mennyire pökhendi. Csakis a kabátomért jöttem. - Ja - pirultam fülig. Milyen egy idióta vagyok. - És mióta vársz? - Nem túl rég. Először a könyvesboltba mentem, mert az nem annyira szatírkodós úgy. - Ma szabadnapom van - magyaráztam, és a röhejesen tarkabarka csokromra pillantottam. - Kösz a virágot. De enélkül is visszakaphattad volna a kabátodat. Roman megvonta a vállát, és a szívdöglesztő zöldeskék szemeivel szívdöglesztett. - Tény. Csak gondoltam, hátha velük meggyőzhetlek, hogy beülj velem valahová egy pohárra. Na tessék, mégis voltak hátsó szándékai… - Ezt ne is kezdjük… - Nahát, ha tényleg annyira nem akartad volna „ezt”, akkor az este kellett volna gyorsan felcsalnod magadhoz, és már túl is lennél rajta. De késő. Most akkor kezdődhet a hosszas szenvedés. Okosabb lett volna úgy túlesni rajta, mintha, teszem azt, egy sebtapaszt tépnél le. Vagy egy végtagot vágnál le. - Hú! És még azt állítják, hogy kihalt a világból a romantika - gúnyolódtam, de azért jólesett ez a könnyedség az egész napos kínkeserves Seth-beszéltetés után. - Igen? Akkor ezt vegyem úgy, hogy végül beadod a derekadat? Mert azt elismerem, hogy eddig vitézül álltad a sarat, és hősiesen kerültél. - Nem is tudom. Nekem inkább úgy tűnik, hogy egyszerűen csak beállítottál ide hozzám. Így hogy is tudnálak elkerülni? - mosolyogtam, de a várakozó arckifejezése láttán azért visszavettem a vicces hangnemből. Vajon mit akarhat? - Elég szimpatikus srácnak tűnsz, Roman, meg minden… - Jaj, ne, csak ezt ne kezdd - horkant fel. - Az semmi jót nem jelent, ha egy nő úgy kezdi, hogy „szimpatikus srácnak tűnsz”. Ezután mindig a gyors lerázós duma következik. - Nem az - ráztam meg a fejem. - Csak épp nem akarok senkivel semmi komolyat. - Hú, semmi komolyat? Lassíts, testvér. Nem a kezedet kértem meg vagy hasonlók. Épp csak eltöltenék veled egy estét, elmennénk moziba, megvacsorázhatnánk esetleg, némi pia. És oltári nagy mázlival behúznék egy búcsúcsókot a végén. De ha ettől a falnak mész, megelégednék egy kézfogással is. Hátradőltem, és a falnak támasztottam a fejem. Pár pillanatig így maradtunk, mérlegeltük a lehetőségeinket, felmértük egymást. Oké, nyilván nem lehetetlenség, hogy egy férfi és egy nő egyszerűen csak elmenjen együtt moziba meg a többi, és a végén ne az ágyban végezze, csakhogy nálam a randik általában nem így működtek. Ösztöneim a szexet keresték, és ahogy Romant elnéztem, vele még akkor is beindulna ez a dolog, ha a szukkubuszi éhségem nem errefelé törne. Tetszett nekem, a stílusa, a kinézete, az illata. Legjobban ez a bénán nyomulós udvarlása tetszett. De sajnos az életenergiát elszívó szukkubuszerőimet akkor se kapcsolhatom ki, ha szeretném. Mindenképp beindulna, vele ráadásul igen erőteljesen. Még a nagy tréfásan felemlített csók is elegendő lenne, hogy meglopjam az életét. - Nem is tudok rólad semmit - böktem ki végül, amikor már kicsit túlságosan is hosszasan hallgattam. - Mit szeretnél tudni? - mosolygott lustán. - Hát… nem is tudom. Mit szeretsz? Dolgozol egyáltalán? Még ha dolgozol is, elég laza hely lehet, hogy állandóan körülöttem legyeskedsz. - Állandóan, mi? Megint ez a pökhendiség, de egyébként van munkám, tanár vagyok. Nyelvészetet tanítok pár gimnáziumban errefelé. És nagyjából magam osztom be az órarendemet, osztályozom, meg

hasonlók. - Jó. Mi a vezetékneved? - Smith. - Kizárt. - Pedig Smith. - Elég nehezen passzol össze a Roman gróf-elmélettel - jegyeztem meg, és igyekeztem újabb kérdést kitalálni, amivel átvilágíthatnám. - Régóta laksz Seattle-ben? - Pár éve. - Van hobbid? - Akad - sommázta, majd félrebillentett fejjel várta a következő kérdést. - Valamit még szeretnél tudni? Hozzak esetleg iskolai bizonyítványokat? Teljes önéletrajzot és ajánlóleveleket? - Olyan véletlenszerű cuccokkal nem sokra mennék - legyintettem. - Engem csak a valóban fontos dolgok érdekelnek. - Mint? - Mint… mi a kedvenc dalod. A kérdés nyilvánvalóan váratlanul érte, de ahogy már tegnap este is, most is pillanatok alatt összekapta magát, és kész is volt a válasszal. Ezt imádtam. - Beatles, Abbey Road, az album második fele. - A második fele? - Ja, az egy pár dal, de valahogy egy egységgé áll össze, és… Gyorsan leállítottam. - Oké, vágom, megvan az az album. - Igen? - Igen, és jó válasz - rántottam egyet a copfomon, mert kellett valami kapaszkodó, hogy hogyan is legyen ez. Már majdnem a kezében voltam. - Asszem… nem. Bocs, tényleg, de nem lehet. Túlságosan bonyolult lenne. Akár egy randi is, mert abból nyilván lenne második, aztán meg egy harmadik és így tovább. - Te aztán folyton előrerohansz. És ha cserkész becsszavamat adom, hogy semmiképpen sem akarok majd második randit? - Megtennéd? - néztem rá kétkedőn. - Hogyne, ha ez megnyugtat. Bár kétlem, hogy élni akarsz majd vele az első együtt töltött esténk után. A hangsúly, ahogy ezt mondta, különös folyamatot indított be a gyomromban, olyat, amilyet már nagyonnagyon rég nem éreztem. De mielőtt ezt alaposabban megemészthettem volna, megszólalt a mobilom. - Bocs - mentegetőztem, miközben a telefont keresgéltem a táskámban. Megtaláltam, és Cody volt az. Igen? - Helló, Georgina. Történt valami furcsa ma este… Istenem, ez aztán bármit jelenthetett, kezdve egy újabb halálesettel, Peter új frizurájáig bezárólag. - Várj egy pillanatot. Üggyel-bajjal felálltam, egyik kezemben a mobilom, a másikban a vázányi virág. Roman is felállt, és aggodalmasan figyelt. - Minden rendben? - Ja, vagyis nem. Mármint, egyelőre nem tudom. Figyelj, Roman, most fel kell mennem, és beszélnem kell… vagyis fogadnom kell ezt a hívást. És tényleg kösz a virágot, de most nem megy ez a randidolog. Sajnálom, tényleg. Nem miattad, miattam. De tényleg. Ahogy elindultam, utánam indult, és egy tollat meg papírt rántott elő a zsebéből. Gyorsan felírt valamit, és a kezembe nyomta a cetlit. Egy telefonszám volt. - Ha esetleg meggondolod magad. - Nem fogom.

Erre csak mosolygott, kicsit oldalra biccentette a fejét, és távozott. Egy pillanatig bámultam utána, majd elindultam fel a lépcsőn. Mikor végre odabenn voltam, megszabadulhattam a virágtól, és ismét a fülemhez tettem a telefont. - Megvagy még? - Aha. Ki ez a Roman, és miért vetetted be a „nem miattad, tényleg, hanem miattam” dumát? - Az téged csak ne érdekeljen. Mi a helyzet? Meghalt valaki? - Nem, nem. Csak történt valami, bár Peter szerint nem nagy ügy. És Hugh azt mondja, hogy szerinted lehet, hogy egészen más folyik itt, mint amit mi hiszünk. - Mi történt? - Szerintem követtek bennünket az este. Cody elregélte, hogy az este, miután tőlem elmentek, folyamatosan lépteket hallott a hátuk mögül, de ahányszor csak megfordult, egy lelket se látott. Peter csak legyintett rá, mert nem érezték senki jelenlétét. - Lehet, hogy csak nem ismeritek a vámpírvadászok jelenlétét. Hogy az milyen. - Valamit azért csak éreztem volna. De még ha én nem is, Peter mindenképp. Az is lehet, hogy igaza van, és csak képzelődtem. Vagy egyszerű halandó volt, aki ki akart volna rabolni bennünket, vagy ilyesmi. Ezt nehezen tudtam elképzelni. A halandókat nem úgy éreztük, mint a magunkfajtát, de azért az, hogy bárki is vámpírokat tudna észrevétlen követni… nem sanszos. - Kösz, hogy elmondtad. Jól tetted. - És most mit csináljak? Különös, nyugtalanító érzés kúszott be az agyamba, ha arra gondoltam, hogy valami őrült Petert meg Codyt követi. Lehet, hogy vámpírnak nem voltak éppen tökéletesek, de attól még szerettem őket. Hosszú ideje már nem állt hozzám senki olyan közel, mint ők, olyanok voltak nekem, mint a családom. Nem hagyhattam, hogy bármi is történjen velük. - Amit Jerome mondott. Legyél nagyon óvatos. Soha ne maradj egyedül. És rögtön szólj, ha bármi történik! - És te? Nekem megint eszembe jutott Erik. - Én tiszta vizet öntök a pohárba.

8. fejezet Paige széles mosollyal fogadott, amikor másnap reggel nyitáskor megjelentem az irodájában. - Remek munka volt Seth Mortensennel - üdvözölt az íróasztalán csinosan feltornyozott iratok mögül. Fura, hogy a mi asztalunkon, amit a hátsó irodánkban Douggal közösen menedzseltünk, mindig káosz uralkodott, mintha éppen kitört volna egy kisebb világégés. - Milyen szempontból? - A meggyőzéséből. Hogy nálunk dolgozzon. Csak pislogtam. Az egyetemi városrészben bolyongás és a Kristálycsillag-béli kisebb ámokfutás során egyetlenegyszer se hagyta el a számat semmi hasonló. - Komoly? - Az előbb láttam odafönn a kávézóban. Azt mondta, pompásan érezte magát tegnap. Az államat keresgélve hagytam el Paige irodáját, és azon merengtem, hogy vajon mit aludtam át tegnap. Mert nekem egyáltalán nem tűnt olyan egetrengető napnak, de nyilván örült, hogy normális áron szerezhette meg azokat a könyveket. Azonkívül is történt volna még valami? Akkor váratlanul beugrott az a pillanat, amikor véletlen hozzáértem Seth kezéhez, és elöntött egy jól ismert, mélységesen otthonos érzés. De nem, az meg se történt talán, inkább csak képzelődés volt. Semmi több. Nem tehettem egyebet, mint hogy felmentem a kávézóba a saját reggeli koffeinadagomért, de ez sem enyhített a döbbenetemen. Seth valóban ott dekkolt az egyik sarokban, előtte laptop, amit szédítő tempóban püfölt, és a szemét le sem vette a monitorról. Tegnap óta csak a pólója változott, most a Muppet Show egyik mogorva vénsége díszlett rajta. - Hahó - álltam meg mellette. - Hahó - viszonozta, de fel se nézett rám. - Dolgozol? - Aha. Kicsit vártam, hátha bővebben kifejti, de semmi. Kénytelen voltam én folytatni. - Paige mondta, hogy itt fogsz dolgozni. Semmi válasz. Lehet, hogy meg se hallotta, amit mondtam. De aztán hirtelen felnézett, a szeme összeszűkült. - Jártál már Texasban? Ez váratlanul ért. - Ja. Melyik részén? - Austinban. Azt kéne tudnom, hogy milyen arrafelé az idő. - Mikor? Most például? - Nem. Inkább tavasz vége felé, nyár elején. Törtem kicsit a fejem. - Meleg. Inkább forróság. És viharos, kissé nedves. Mintha a viharzónák peremén élnél, ha érted, mire gondolok. - Aha - gondolkodott el Seth, majd röviden biccentett, és tért is vissza a monitorához. - Cady imádni fogja. Kösz. Beletelt némi időbe, mire leesett, hogy az egyik regényalakjáról van szó. Nina Cady köztudottan gyűlölte a hideget. Erre a gyomrom csomóba rándult, és a torkomba ugrott, csoda, hogy Seth nem hallotta, ahogy szétüti a garatomat. - Most éppen… éppen Cadyről meg O’Neillről írsz? Itt és most? - Ja - felelte könnyedén, mintha még mindig csak az időjárásról lenne szó. - A következő könyvet. Vagyis a következő utánit, mert a következő már a kiadónál van. Ennek meg a

negyedénél járok kábé. Megbűvölten meredtem a laptopra, mintha ősrégi aranybálvány lenne, ami csodás tettekre képes. Esőt csinálhat, néptömegeket lakathat jól, meg hasonlók. És hirtelen leblokkoltam. Képtelen voltam megküzdeni a gondolattal, hogy itt, a jelenlétemben születik éppen a következő mestermű, és akár bele is szólhatnék, alakíthatnám az eseményeket benne. Ez sok volt. Nagyot nyeltem, és lefeszegettem a tekintetemet a laptopról, igyekeztem nyugalmat erőltetni magamra. Végül is mi ez a nagy izgalom egy újabb rész miatt, amikor még a mostaninak se értem a végére? - Szóval Cady és O’Neill-regény. Hú. Ez igazán… - Igen, ja, és most nem is érek rá. Sietnem kell ezzel. Bocs. A szavak az elevenembe hasítottak. - Hogy? - Vajon épp le lettem rázva? - Beszélhetnénk kicsit később? Le lettem rázva. Méghozzá úgy lettem lerázva, hogy közben rám se néztek. Forróság öntötte el az arcom. - És az én könyvemmel mi van? - böktem ki nemes bunkósággal. - Hogy? - A Glasgow-egyezménnyel. Aláírtad? - Ja, az. - Vagyis? - Majd írok e-mailt. - Majd írsz, vagyis nincs itt a könyvem. Seth megrázta a fejét, és írt. - Aha. Értem - mondtam, bár ez az e-mail dolog nem volt épp világos, de nem fogok a figyelméért könyörögni. Annyi időm nekem sincs azért. - Jó, hát akkor majd beszélünk máskor. Ha bármire szükséged lenne, csak szólj - tettem hozzá jeges hivatalossággal, elvégre nekem ez a munkahelyem, és ez mind marketing. De szerintem fel se tűnt neki a sok nüansz. Összeszedtem magam, hogy ne csapkodjak és viharozzak le a lépcsőn. Mégis, honnan ez a hangnem? Pláne, hogy tegnap rászántam az időt, és megismertettem a várossal. Még ha híres író is, ki a fene ő, hogy ilyen tetű módon viselkedjen velem?! Mintha a lelkembe gyalogoltak volna. De mégis mivel gyalogolt a lelkembe? Hogy nem vett rólam tudomást? Szólalt meg egy józanabb hang is bennem. Nem csinált semmi extrát, egyszerűen csak dolgozik. Végül is, én magam nyavalyogtam, hogy nem ír elég gyorsan. Magasról tettem a józanabb hangra, és zaklatottan munkához láttam. Aztán annyira sok volt a dolog, hála részben a munkaerőhiánynak és a forgalmas napnak, hogy délutánra meg is felejtkeztem fájó sérelmemről és megalázott önbecsülésemről, és az irodámba is csak a műszak végén keveredtem vissza, hogy magamhoz vegyem a táskámat. Már mentem volna is el, amikor a számítógépemen kiszúrtam, hogy üzenetem jött. Kénytelen voltam visszaülni az asztalhoz, és megnyitni. Georgina! Feltűnt már valaha, hogy öltöznek, milyen kocsival járnak az ingatlanosok? Mert ahogy mondják, az élet vadabb dolgokat produkál a regényeknél. Az este megemlítettem az öcsémnek, hogy megtetszett az egyetemi városrész, és szívesen laknék ott. Erre felhívta egy ingatlanos ismerősét vagy talán barátját, és a nő kereken két perc múlva már az ajtóban is állt, ami nem kis teljesítmény, hiszen az irodája a város másik felén van. Vakítóan fehér Jaguarral érkezett, aminél csak Miss America mosolyának fehérsége volt vakítóbb. Ezzel a mosollyal megoldotta, hogy egyszerre ontsa a szót, hogy mennyire boldog, hogy éppen nekem kereshet lakást, és pötyögött a számítógépén akkora körmökkel, melyekre csecsemőket is fel lehetne nyársalni. (Látod, nem felejtettem el, hogy mennyire kedveled a felnyársalni szót.) Ha olyasmit talált, ami szerinte megfelelő lehetett volna, rögtön izgatottan lelkendezni kezdett, hogy „Igen, ez az, ez lesz az, igen,

igen!”, és mire az egész hercehurcának a végére értünk, totálisan kimerültem, szabályosan kiégtem, és átfutott az agyamon, hogy némi pénzt kéne dugnom a melltartójába. De a drámai produkció mellett is talált egy helyes lakást, egy társasházban, nem messze az egyetemtől, ami éppen olyan, amilyenre vágyom. Vadiúj, és tényleg méregdrága, ahogy jósoltad, de erre gondoltam. Estefelé Mistee, mert így hívják, el is visz oda. Kicsit félek, hogy reagál majd, ha tényleg ráharapok a helyre. Kétségtelen, hogy sokszoros orgazmushoz fogom ezzel juttatni. (Én meg még azt gondoltam, hogy a misszionárius póz az, ami miatt a nők nem juthatnak el a csúcsra.) Hát, csak gondoltam, elmondom, hogy állok, mert te vagy az agytröszt a háttérben, te vittél el az egyetemi negyedbe, neked lehetek hálás. Bocs, hogy korábban nem tudtunk beszélni, szívesen kikérdeztelek volna az ottani jobb helyekről, hol érdemes kajálni és hasonlók. Alig ismerem a helyet, és a testvérem meg a sógornőm nyakig van a kertvárosi életben, csak olyan vendéglőket ismernek, ahol gyerekmenü is van. De sajna, most vissza kell térnem a melóhoz, hogy az említett lakot meg is engedhessem magamnak. Ahogy korábban említetted, Cady és O’Neill türelmetlen úrnők, pontosabban úrnő és úr. És erről eszembe is jut A Glasgow- egyezményed, amibe őszintén szándékomban állt valami majdnem eredetit beleírni az éjjel, a tegnapi igen kellemes nap után, de az ingatlanörvény magába szippantott. Ezer bocsánat, amint lehet, hozom. Üdv, Seth Kétszer is elolvastam. Az fix, hogy rövidke ismeretségünk teljes ideje alatt Seth összesen nem mondott ennyi mindent, mint amennyit itt írt. És nem is csak a mennyiség, hanem hogy milyen szórakoztatóan írt, milyen viccesen. Mintha egy mini Cady és O’Neill-regénykét kaptam volna, csakis én. A ma reggeli tartózkodó lerázására még csak nem is hasonlít. Ha valami mérsékelten hasonlatos valaha is kijött volna a száján, amikor együtt voltunk, szerintem még az eszméletemet is elveszítem. - Elképesztő - mormoltam. Énem egy részét meglágyította a levél, a másik része azért még ki volt akadva, és ragaszkodott hozzá, hogy attól még lehetett volna valamivel kedvesebb reggel is, élőszóban, még ha olyan nagyon elfoglalt volt is. Énem maradéka pedig rámutatott, hogy ezzel a rengeteg énnel nem ártana szakemberhez fordulni, mellesleg nem érek rá mélázgatni, mert ma mindenképpen beszélnem kell Erikkel a vámpírvadászról. Dobtam hát neki egy gyors választ: Köszi a levelet! Talán kibírom még egy napig valahogyan a könyvem nélkül. Sok szerencsét az ingatlannal, de ha elfogadsz egy tanácsot, húzzál óvszert, mielőtt ajánlatot teszel. A lakásra. A környéken jó kaja van még a Han és fiainál, a Datolyaparadicsom kávézóban és a Kínai lótuszban. Georgina És már rohantam is, úgy felejtve el Sethet meg az egész incidenst, ahogy kell, mert már csak azon örömködtem, hogy milyen kevéssé lesz forgalom ilyen kora délután. A Lake Cityben nem volt ügy megtalálni a kereszteződést, amiről a csaj beszélt a Kristálycsillagban, csak akkor jött a kihívás, amikor a részletekbe kellett merülnöm. A környéken apró kis üzletek és sztriptízbárok miriádja fogadott, és több menetben is végigbogarásztam vagy ezer cégtáblát, mire valami ígéretesre bukkantam. Végül egy kevéssé forgalmas zugban feltűnt egy kisebb, fekete tábla az ARCANA Kft. felirattal. Mi, ha ez nem?

Leparkoltam előtte, és mélyen reméltem, hogy nyitva is lesz. Nyitva tartás jellegű információt sehol se láttam, lenyomtam hát a kilincset, és láss csodát, az ajtó kinyílt. Szantálfa füstölő illata fogadott, és a pulton kuporgó lejátszóból halk hárfamuzsika szólt. Sehol egy lélek, hát körülnéztem. Körben a polcokon rendes mitológiai és vallási könyvek sorakoztak, nem az a sok felfújt, semmitmondó, színes vacak, ami a Kristálycsillagban elárasztja az embert, kisebb, üveges szekrénykékben pedig kézműves ékszerek. Voltak még válogatott kegytárgyak és rituális eszközök, gyertyák, füstölők és szobrocskák, amitől a boltocska otthonosan zsúfoltnak tetszett és otthonossá vált. - Miss Kincaid, micsoda megtiszteltetés, hogy itt látom. Épp egy fehér Tara-szobrot nézegettem, és most kissé rémülten pördültem meg. Erik jött be, én meg igyekeztem úrrá lenni a meglepetésen, amit okozott. Mikor öregedett meg ennyire? Mert a legutóbb is öreg volt már, a sötét bőre ezer ránc, és a haja is őszült, de ez a csoszogás meg a hajlott hát és beesett szem új volt. Próbáltam felidézni, mikor is volt ez az utolsó találkozás, mert annyira régen azért nem lehetett. Öt éve? Tíz? A halandókkal elég nehezen lehetett számon tartani az ilyesmit. - Szabályos nyomozást kellett tartanom a Kristálycsillagban, hogy a nyomára bukkanjak, tudja? - Remélem, azért nem volt nagyon… kínos. - Semmi extra. És örülök, hogy eljött onnan - pillantottam körbe a homályos, zsúfolt helyiségben. Tetszik ez a hely. - Nem nagy, és nem is hoz sokat, de legalább az enyém. Erre spóroltam egész életemben, hogy utolsó éveimben legyen egy ilyen hely. - Azért hagyjuk a melodrámát - fintorogtam -, annyira nem öreg még. - Kegyed sem, Miss Kincaid - áradt szét enyhén gúnyos mosoly az arcán. - Sőt, ha mondhatok ilyet, még gyönyörűbb, mint az első találkozásunkkor - és meghajolt, kicsit talán mélyebbre, mint az ő korában orvosilag javallott lett volna. - Miben lehetek szolgálatára? - Tájékoztatásért jöttem. - Hogyne - intett egy alacsony asztalka felé, amin könyvek álltak halomban egy díszes gyertyatartó tövében. - Foglaljon helyet egy teára, ha ráér, és beszélgessünk. - Remek, időm, mint a tenger. Míg Erik teát főzött, én csinos kupacokba rendeztem az asztalról a könyveket az egyik polc előtt. Aztán teázgattunk és csevegtünk, amihez nem igazán volt most türelmem. És a nyughatatlanságom elég nyilvánvaló lehetett, mert az ujjaim folyamatosan a csésze peremén táncoltak, és a lábam önkéntelenül is topogott. - A vámpírvadászok érdekelnének - böktem ki végül. Bárki más furcsálkodva nézett volna rám egy ilyen mondatra, kivéve Erik. Ő csak bólintott. - Mire kíváncsi? - Mindenre. A szokásaikra, hogy hogyan lehet felismerni őket. Bármire, amit csak mondani tud. Hátradőlt, és vigyázva fogta a csészéjét. - Legjobb tudomásom szerint vámpírvadásznak nem tanul, hanem születik az ember. Az a tehetségük, hogy vámpírokat tudnak ölni - vágott bele, és mesélt hosszasan, bár a nagy része mintha csak Peter szavainak ismétlése lett volna. Eszembe jutott, amit Cody mesélt a láthatatlan követőjükről. - És van más sajátos képességük is? - kérdeztem hát. - Mondjuk például láthatatlanná tudnak válni? - Nem tudok róla. Léteznek ilyen halhatatlan lények, de a vámpírvadászok nem tartoznak közéjük, hiszen ők azért halandók, hiába az ősi tehetségük. Biccentettem, hiszen én magam is olyan halhatatlan volnék, aki szükség esetén akár láthatatlanná is válhat, még ha ritkán használom is ezt a képességemet. Egy pillanatra el is játszottam a gondolattal, hogy talán egy halhatatlan társunk követte láthatatlan alakban Codyékat, hogy jól megviccelje őket, csakhogy őt mindenképpen megérezték volna. Persze egy halandó vámpírvadászt is érezniük kellett volna. És a tény,

hogy se nem látták, se nem érezték, csak Peter elméletét erősíti, miszerint Cody csak képzelődött. - A vámpírokon kívül másokra is vadászhatnak a vámpírvadászok? Démonokra vagy más halhatatlanra? - Szinte képtelenség bármit is ártani egy halhatatlannak - kezdte Erik elgondolkodón. - A jó bizonyos erői, hatalmas papok például, képesek démonokat elűzni, de komolyabb kárt nem tudnak bennük tenni. És olyasmiről is hallottam már, hogy halandók foglyul ejtettek természetfeletti lényeket, de ennyiben ki is merült… Nem azt mondom, hogy kizárt és képtelenség, de soha nem hallottam még róla. Én azt mondanám, hogy a vámpírvadászok csak vámpírokat bánthatnak, mást nem. - És én sokkal inkább kész vagyok ezt elfogadni, ha maga mondja, mint bármilyen hivatalos információt. - De nem ezt a választ várta - fürkészett várakozón. - Nem is tudom. Nagyjából hasonlóakat hallottam én is, csak gondoltam, esetleg van még más is. Teljességgel lehetséges, hogy Jerome igazat mondott, és tényleg csak egy kósza vámpírvadásszal van dolgunk, és Hugh-t meg engem csak azért intett óva, hogy az esetleges kényelmetlenségektől is megkíméljen bennünket. És mégis képtelen voltam szabadulni a gondolattól, hogy Jerome valamit eltitkol előlünk, és erősen kétkedtem abban is, hogy Cody az a képzelődős típus lenne. - Ha gondolja, szívesen utánajárok a dolognak - vetette fel bizonytalanul Erik a zavarodottságomat látva. - Csak mert eddig nem hallottam semmi olyanról, aki képes kárt tenni halhatatlan lényekben, még nem jelenti azt, hogy nincs is ilyen. - Nagyon hálás lennék, köszönöm - bólintottam. - Nekem megtiszteltetés, hogy a segítségére lehetek kegyednek. És ha szeretné, a vámpírvadászokról is igyekszem többet megtudni - tette hozzá, majd elhallgatott, és igyekezett óvatosan fogalmazni. - Ha felbukkant volna egy ilyen lény a környéken, a helyi okkult közösségben bizonyára lenne ennek jele. Vásárolnának ezt meg azt, kérdezősködnének. Mert az ilyen lények nem maradhatnak észrevétlenül. Most én bizonytalanodtam el. Jerome óvatosságra intett bennünket, és valahogy az az érzésem támadt, hogy nem örülne, ha felcsapnék önkéntes bűnüldözőnek. Márpedig ez a beszélgetés Erikkel ezt bőséggel kimerítette. Nyilván, ha a saját érzékelőimet állítanám munkába, az nem számítana. De végül is ez csak infószerzés, nem próbálom meg én magam nyakon csípni ezt a valakit. - Hálás lennék azért is. Bárminek örülök - zártam le, és gyorsan felhajtottam a teám maradékát. - Azt hiszem, mennem kell. Erik is felállt. - Köszönöm a teát, Miss Kincaid, ilyen hölggyel, mint kegyed, csakis álmaiban találkozhat az ember. Nagyot nevettem ezen a tréfán, ami az ősrégi legendára utalt, hogy a szukkubusz álmában lepi meg a férfiembert. - De ez az álom teljességgel ártatlan, Erik. - Ha pár nap múlva ismét erre jár, egy újabb tea mellett szívesen beszámolok arról, amit megtudok. Elég hosszasan elücsörögtem nála, és közben egyetlen vevő se nyitott ránk. Most, ahogy körbenéztem, valahogy szerettem volna fellendíteni kicsit a forgalmát. - Esetleg vehetnék ebből a teából, ha már itt vagyok? Feddőn nézett rám, sötétbarna szemében jókedv villant, mint aki pontosan tudja, miben sántikálok. - Nekem mindig is inkább feketetea-pártinak tetszett, Miss Kincaid. A koffein nagy hívének. - Nahát, néha még én is szeretem a változatosságot. És fincsi volt… a maga gyógynövényes, koffeinmentes módján. - Majd továbbítom a bókjait a barátomnak. Ő keveri ki a teákat, amiket árulok. - Valami barátnő? - Barátnő, de csakis annyi, Miss Kincaid. Azzal bement a pult mögé, ahol egy fiókos szekrénykében tárolta a különféle teakeverékeket. A pult üveglapja alatt ékszerek hevertek, az egyik különösen szép darab: egy háromsoros rövid nyakék barackszín édesvízi gyöngyből és ötletszerűen közéjük illesztett réz- és zöld üveggyöngyből, a közepén réz

egyiptomi kereszttel. - Ezt is egy helyi kézműves készítette? - Egy régi barátom, Tacomában - felelte Erik, és már elő is vette a láncot, hogy megnézhessem. A gyöngyök simák voltak, és mind egy kicsit más, egyedi. - Belekevert némi egyiptomi vonalat, bár szerintem olyasmit akart csinálni, amilyet az ősi görög papnők hordhattak, amiben benne van a tenger, Afrodité szelleme. - A papnők soha ilyen szépet nem viseltek - mormoltam, és kézbe vettem a csodás darabot, közben megláttam az árát is, ami még szebb volt. A szavak önkéntelenül buktak ki a számon. - Viszont a legtöbb ősi görög városra igenis hatással volt Egyiptom. A ciprusi érméken nemcsak Afrodité szerepelt, hanem az egyiptomi kereszt is. A rézkereszt egy másik nyakláncot idézett fel emlékeimből, egy nyakéket, amit rég befedett az elmúlás pora. Az sokkal egyszerűbb darab volt: egy sor, rajta gyöngyök, melyekbe apró egyiptomi keresztet véstek. És a férjemtől kaptam házasságkötésünk reggelén. Tőle szokatlan merészséggel osont a házunkig, és én meg is feddtem türelmetlensége miatt. - Mit művelsz? Hiszen délután találkozunk, hogy utána életünk minden egyes napját együtt töltsük. - Ezt még az esküvő előtt át kellett adnom - nyújtotta a gyöngysort. - Még az anyámé volt. Szerettem volna neked adni, hogy viseld ma. Előrehajolt, és a nyakamba akasztotta. Ahogy az ujja hegye finoman a bőrömet érintette, valami meleg borzongás futott végig a testemen. Akkor, alig tizenöt esztendősen még nem tudtam, mi lehet az, bár szívesen éreztem volna újra meg újra. Mai, sokat próbált fejemmel már látom, hogy a vágy ébredése volt, a vágyé és még valami másé… Valamié, amit még ma sem értek teljesen. Valamiféle elektromos kapcsolat, az érzés, hogy egymáshoz tartozunk, és erről egy nálunknál hatalmasabb erő döntött. Hogy elkerülhetetlenül egymáséi vagyunk mi ketten. - Így - mondta, amikor a gyöngyök a helyükre kerültek, és a hajam is visszahullott a hátamra. - Tökéletes. Többet nem mondott, de nem is kellettek a szavak, a tekintete mindent elárult. Beleborzongtam. Kyriakos volt az első férfi, aki igazából rám nézett. Addig csak Marthanes nyúlánk lánya voltam, akinek a nyelve gyorsabban jár, mint az esze. (Alakváltással az első problémát még orvosolhatom, de a másodikat…) De Kyriakos mindig meghallgatott, és úgy nézett rám, mintha valaki lennék, egy kívánatos és szemrevaló teremtés, mint Afrodité szépséges papnői, akik a keresztény papoktól távol kitartóan imádták istennőjüket, és elvégezték szertartásaikat. Azt akartam, hogy megérintsen, az érintésére vágytam, annyira, hogy hirtelen azon kaptam magam, hogy a kezét megragadom, és a derekamra vonom. A szeme elkerekedett, de nem kapta el a kezét. Közel egyforma magasak voltunk, nem kellett hát mélyre hajolnia, hogy szája a szájamra tapadhasson forró csókban. Nekidőltem a langyos kőfalnak a hátam mögött, ő pedig hozzám simult, és éreztem őt minden ízében, de még ez sem volt elég. A csók egyre hevesebbé vált, mintha az ajkaink is feloldhatnák és megsemmisíthetnék a fájó távolságot, ami még mindig köztünk áll. Ismét a kezét fogtam, és feltoltam vele a combomon a ruhámat. A tenyere cirógatta a bőrömet, és lassan a két lábam közé csusszant. Csípőmet felé toltam, szinte hozzá dörgölődztem, hogy mindenemet érintse végre. - Letha! Hol kódorogsz? - hozta a nővérem hangját a szél. Még nem a közvetlen közelből, de felénk tartott, mindjárt itt lesz. Kyriakos elhúzódott, zihálva, dobogó szívvel álltunk egymással szemben. Úgy nézett rám, mint soha korábban még. Tűz lobogott a szemében. - Voltál már előttem mással is? - kérdezte kíváncsian. Megráztam a fejem. - Akkor hogyan… Soha nem hittem volna, hogy te ilyesmire… - Gyorsan tanulok. Erre elvigyorodott, és kezét az ajkaira nyomta. - Ma éjjel - lehelte -, éjjel majd…

- Ma éjjel - bólintottam. - Szeretlek - hátrált el még mindig lobogó szemmel. - Te vagy az életem. - Én is szeretlek - mosolyogtam rá. - Letha? - hallottam egy pillanatra rá a nővérem hangját megint. - Miss Kincaid? - rántott ki Erik hangja az emlékekből, és ismét a boltban voltam, messze távol a rég semmivé vált családi otthontól, ahol valaha éltem. - Ezt is szeretném - emeltem fel a láncot. - Nem azért vagyok a segítségére, Miss Kincaid - tapogatta meg zavartan az árcédulát -, úgy értem, erre semmi szükség. Nem a pénzért… - Tudom - nyugtattam meg. - Tudom. Azért még megvehetem, nem? És kérdezze meg a barátját, hogy csinálna-e hozzá illő fülbevalót is. Nyakamban a gyöngysorral távoztam, és a gondolataimban még mindig azon a reggelen jártam. Milyen lett volna, ha akkor és ott… először… az a férfi érint és simogat, akit szerettem. Mély levegőt vettem, és gondosan visszazártam az emléket, ahogy megtettem már máskor is, számtalanszor.

9. fejezet Kora este értem haza a Queen Anne-re, időm volt, mint a tenger. Csak épp mit kezdjek vele? Íme a kapcsolattalan szukkubusz. Egy röhej. Vagy inkább szomorú. És az csak még szomorúbbá teszi a helyzetem, hogy egyedül én voltam a hunyó, mert csak akarnom kellett volna, és van kapcsolat dögivel. Mert ott volt Doug, akit kikosaraztam, pedig próbálkozott nem egyszer és nem kétszer; most nyilván valami sokkal megfelelőbb és kellemesebb csajjal érzi jól magát. Vagy ott volt Roman a szép szemével meg mindennel, őt is elküldtem. Kicsit utáltam is magam érte, ahogy eszembe jutott szellemessége és elragadó modora. Mintha csak Seth regénye kelt volna életre benne, s személyében megkaptam volna a magam O’Neilljét. Erre rögtön beugrott az újabb tragikus tény, hogy még a könyvem sem kaptam vissza nevezett írótól, és hogy ez már a Harmadik Könyvtelen Nap. Keserves sóhajtással konstatáltam, hogy ezzel a maradék esti szórakozási lehetőségemtől is megfosztottam magam, mert annál jobbat el se tudtam volna éppen képzelni, mint hogy belemerülök Cady és O’Neill dolgaiba. A mocsok. Mármint Seth. Soha nem fogja visszahozni. Soha nem tudom meg… Felhördültem. A legszívesebben két kézre fogtam volna a saját fejem, és azzal csapkodtam volna a Queen Anne kövezetéhez, amilyen ostoba alak vagyok. Most akkor a város legnagyobb könyvesboltjában dolgozom, vagy nem ott dolgozom? Leraktam a kocsit, és nem egyenesen hazastartoltam, hanem a Smaragdvárosba. A dedikálásról szép halmok maradtak A Glasgow-egyezményből, magamhoz ragadtam a legfelső példányt, és már vittem is a pénztárhoz. Beth előtt nem is állt sor. - Kiszednéd belőle a mágnest nekem? - toltam elé a könyvet. - Persze - tolta keresztül a riasztót semlegesítő felületen. - Gondolom, üssem be a kedvezményedet. - Nem veszem meg - ráztam a fejem -, csak kölcsönbe kell. - Azt lehet? - Hogyne. A kisfőnököknek persze - hazudtam. Néhány perccel később már Aubrey előtt lobogtattam büszkén a zsákmányt, és engedtem is a vizet a kádba. Amíg a kád megtelt, gyorsan meghallgattam a rögzítőt - üzenet: zérus -, átnéztem a postát, amit odalenn magamhoz vettem - érdemleges: zérus. Nagy megelégedéssel vettem tudomásul, hogy semmi nem igényli ma estére a figyelmemet, ledobtam hát a gönceimet, és nyakig merültem a jó meleg vízbe, ügyelve, hogy A Glasgow-egyezmény nehogy elázzon. Aubrey egy szekrényen kucorgott, és összehúzott szemekkel figyelt, nyilvánvalóan azon merengve, hogy ugyan mi visz rá bárkit is, hogy önszántából ilyen töméntelen sok vízbe merüljön, és ha ez még nem lenne önmagában is elég drámai, abban hosszasan el is időzzön. Arra jutottam, hogy az elmaradt napokat simán bepótolhatom, vagyis öt oldalnál jóval többet olvashatok, aztán ahogy a tizenötödik végére értem, láttam, hogy alig három maradt a fejezet végéig, s gondoltam, akkor már eljutok odáig, hogy ne csak úgy hagyjam abba a közepén. Utána pedig csak feküdtem sóhajtozva. Romlottnak éreztem magam, eltöltött az orgazmikus lustaság, a boldogság maga. Mennyivel egyszerűbb is ez a dolog a könyvekkel, mint a szexszel! Másnap kipihenten és frissen indultam munkába, vidáman telt a nap. Délben az íróasztalunkon ücsörögve néztem, ahogy Doug az aknakeresővel nyomul a gépen, amikor Paige bejött az irodába. Mindketten villámgyorsak voltunk: én egy lendülettel vetődtem át az asztalról a székre, Doug ugyanazzal a svunggal zárta be a játékot. De nem ő érdekelte most Paige-et, én voltam a célpont. - Valamit kezdened kell Seth Mortensennel. - Mire gondolsz? - kérdeztem, mert egyből bevillant a megjegyzésem a vágyott szexuális rabszolgaságomról. - Pontosan nem tudom - vonta meg a vállát. - Bármit. Alig ismer még valakit, most költözött ide. Nyilván totálisan magányos.

A tegnap reggeli hűvösségét és az egyébként is állandó társalgási deficitjét figyelembe véve ez kicsit sem lepett meg. - Már körbevittem a városban. - Az nem számít. - Ott van a testvére. - Mi van vele? - Gondolom, vele állandóan csinálnak valamit. - Most mit problémázol? Azt hittem, nagy rajongója vagy. Nagy rajongója vagyok, sőt a legnagyobb, de mint kiderült, a könyveit olvasni és a társaságában tölteni az időt két összeegyeztethetetlen színvonalú élmény. A Glasgow-egyezmény maga a csoda, és az e-mailje is remek. De élőszóban… sok a kívánnivaló, amit hagy. Ezt persze Paige-nek nem mondhattam el, így rágtuk kicsit még a témát, Doug pedig nagy érdeklődéssel figyelte a fejleményeket. Végül beadtam a derekam, bár a gondolatától is borzongtam, hogy az ötletemmel Seth elé álljak, s akkor még az szóba se került, hogy milyen lesz kivitelezni a terveket. Amikor a nap második felére végre összeszedtem a bátorságomat, hogy elébe álljak, lelkemet megacélozva, és felkészülve az újabb elutasításra… totál meglepődtem, hogy széles mosollyal fogad. - Hahó! - üdvözölt olyan derűsen, hogy egyből arra jutottam, tegnap csak valami mélyponton lehetett. - Hahó! Hogy megy? - Nem valami jól - kopogtatta meg a laptop monitorát az ujja hegyével. - Nehezen adják meg magukat az akaratomnak, és egyszerűen nem találom a fogást ezen a jeleneten. Ennyi kellett, és már fülön is csípett a kíváncsiság. Nehéz napok Cadyvel meg O’Neill-lel? Mindig is úgy képzeltem, hogy ilyen tökéletes karakterekkel permanens öröm az élet. Hogy az ő melója az évszázad melója. - Szerintem szüneteltetned kéne őket. Paige amúgy is aggódik a társasági életed miatt. - Ó! Mert? - fordult vissza hozzám a monitortól. - Úgy véli, nincs elég programod. Hogy kutyát se ismersz a városban. - Ismerem a tesómat meg a családját. Meg Misteet - sorolta, majd elhallgatott. - És téged is ismerlek. - Az klassz, mert mától én leszek a programszerveződ. Seth szája enyhén megvonaglott, aztán megrázta a fejét, és ment vissza a gépéhez. - Igazán kedves Paige-től is, meg tőled is, de nem igénylem. Ez a hangnem nem a tegnapi lerázós volt, de mégis beakadt, hogy a nagylelkű ajánlatomat ilyen könnyedén lesöpri, pláne, hogy ennyire megerőltetem magam főnöki kényszer hatására, miatta. Jobban is értékelhette volna. - Ugyan már. Egyébként is, mit csinálnál amúgy? - Írnék. Ez érv volt. A szememben ezek a regények Isten Saját Teremtményei, hogy is szegülhetnék szembe a Teremtő akaratával? Csakhogy… nekem Paige kifejezett utasítást adott. Ami legalább annyira isteni kinyilatkoztatás. És ekkor megszületett bennem a kompromisszum. - És ha a dolog kapcsolódna a könyvhöz? Nem is tudom, valami kutatás vagy ilyesmi. Két legyet üthetnél egy csapásra. - Ehhez már kikutattam mindent. - És a nagyobb perspektívájú karakterfejlődés? Mit szólnál például a planetáriumhoz? - merthogy Cadyt lenyűgözte a csillagászat. Gyakran beszélt a csillagállásokról meg a hozzájuk kötődő történetekről, amik gyakran a saját történetük szimbólumai is lehettek. - Vagy… vagy egy hokimeccshez? O’Neill miatt. Nehogy elfogyjon a téma ezen a vonalon. - Nem fog - rázta a fejét. - Soha nem jártam még hokimeccsen amúgy sem. - Tessék? Nem hiszem el… ez képtelenség. Csak a vállát vonogatta.

- De akkor hogy tudsz írni a játékról? Honnan ismered a szabályokat? - Azokat ismerem. És ott van az internet, onnan felszedek ezt meg azt, és összerakom. Mintha elárultak volna, olyan érzés volt. O’Neill legnagyobb szenvedélye a Detroit Red Wings volt, és ez abszolút meghatározta a jellemét, tulajdonságai is ebből fakadtak: gyors volt, ügyes, és néha erőszakos. Eddig úgy hittem, hogy Seth a részletek kidolgozásának rabja, feltételeztem hát, hogy aprólékosan és mélyen ismeri a hokit, minden a kisujjában van, hiszen csakis így adhatott a regénye egyik főszereplőjének egy ilyen meghatározó tulajdonságot. Seth meg csak bámult, hogy milyen arcot vágok. - Hokimeccsre megyünk - jelentettem ki. - Nem, nem hiszem… - Hokimeccsre megyünk. Adj egy percet… És már rohantam is vissza az irodába, arrébb taszítottam Dougot a géptől, és már meg is volt az infó. Tessék, úgy volt, ahogy gondoltam, a szezon most kezdődött, és itt vannak a Viharmadarak. - Hat harminckor - álltam meg Seth előtt pár perccel később. - Key Aréna, a főbejáratnál. A jegyeket intézem én. Elég kétkedőn nézett vissza rám. - Hat óra harminc, jegyezd meg! - ismételtem. - Klassz lesz, és kicsit kikapcsolódsz. Plusz látod végre, milyen is valójában egy meccs. És úgyis azt mondtad, hogy ma nem haladsz rendesen. És úgy teljesítem Paige parancsát, hogy nem is kell a beszélgetésen görcsölni. Egy stadionban nyilván túl nagy ahhoz a lárma, és a meccs fogja lekötni a figyelmünket. - Gőzöm sincs, hol a Key Aréna. - Innen gyalog is megvan. Elindulsz a Space Needle irányában, ott van mellette, mind a kettő a Seattle Center része. Tehát mikor találkozunk? - kérdeztem némi fenyegető éllel a hangomban, hogy a tiltakozásának elejét vegyem. - Hat harminckor - húzta el a száját. Munka után intéztem a saját dolgaimat, de amíg Erik nem tud újat mondani vámpírvadász ügyben, addig azt pihentethetem, úgyse tudok semmit tenni, és az még pár nap biztosan. Kénytelen voltam a világi tennivalókba ölni energiáimat, mert az élet nem áll meg: vettem macskakaját, kávét és vodkát, szigorúan Grey Goose-t. És leragadtam a MAC pultjánál, a legújabb szájfényeknél. Még arról se feledkeztem meg, hogy beszerezzek egy „rakd össze magad” könyvespolcot, hogy a tűzvédelmi szabályokat súlyosan áthágó könyvkupacaimat felszámolhassam végre. Hatékonyságom nem ismert határokat. Vacsira beújítottam valami indiait, és mindezekkel együtt is pontban hat harminckor befutottam a Key Aréna főbejáratához. Seth még nem volt sehol, de nem estem pánikba, a környék hatalmas, és nem egyszerű a tájékozódás. Nyilván éppen valahol a Needle körül bolyong, és keresi az utat. Megvettem a jegyeket, letelepedtem a betonlépcsőkre, és lestem a népeket körülöttem. Özönlöttek a párok, kisebb társaságok, izgatott kamaszok, és mind a seattle-i kis csapat lelkes szurkolói. A csípős hideg dacára, amit a még vastagabbra alakváltott gyapjúpulcsimmal igyekeztem kordában tartani, remekül szórakoztam. Volt mit nézni. Hat ötven felé kezdtem izgulni. Már csak tíz percünk volt, és aggódtam, hogy Seth alaposan elkeveredhetett. Fogtam a mobilomat, és a boltot hívtam, hogy ott van-e még. Nem volt, de Paige tudta a mobilja számát, megkaptam, és már be is pötyögtem. Hangposta. Ingerülten nyomtam ki a hívást, és még jobban összehúztam magam, hogy mégse fagyjak át teljesen. Végül is időnk volt még, és Seth már nem volt a boltban, ami jó jel, hiszen elindult. De hétkor, vagyis a meccs kezdetekor, még mindig nem érkezett meg. Még egy próbálkozás a mobiljával, megint semmi. És csak néztem vágyakozva az ajtót, nem szerettem volna lemaradni az elejéről. Mert lehet, hogy Seth még soha nem járt hokimeccsen, én viszont igen. És imádtam. A folyamatos mozgás és a rengeteg energia magával ragadott, a sportok közül ezt imádtam a legjobban, még ha a

verekedés néha kellemetlenül elfajult is. Utáltam volna, ha lemaradok róla, ahogy azt is utáltam volna, ha Seth idejön, és én nem vagyok sehol. Vártam még negyedórát, közben hallgattam a kiszűrődő zajokat, hogy végül kénytelen voltam szembenézni az igazsággal. Engem bizony felültettek. Hallatlan! Ilyen velem nem esett meg vagy… legalább egy évszázada. Nem is annyira haragudtam, sokkal inkább a döbbenetemen nem tudtam úrrá lenni. Leesett az állam, és úgy maradt. Képtelen voltam mit kezdeni a ténnyel. Nem, az nem lehet, jutottam a végső következtetésre. Lehet, hogy nem volt nagy kedve a programhoz, de Seth nem olyan, hogy csak úgy tesz a fejemre, és szimplán fel se hív. Lehet, igen, könnyen lehetséges, hogy valami baja esett. Elgázolhatták. Vagy bármi. Duane halála után már bármi megtörténhet, a tragédia akármikor lecsaphat megint. Bár amíg a feltételezést nem erősítik meg, az egyetlen tragédia, amivel számolnom kell, az volt, hogy lemaradok a meccsről. Felhívtam még egyszer a mobilját, és meghagytam a számomat, meg hogy hol vagyok, és hogy hívjon, ha ideért, és kijövök érte. Eztán bementem a meccsre. A magányos üldögéléstől végképp magamba zuhantam, és átjárta lényem a helyzetem szomorúsága. Körülöttem párok ültek, és egy kisebb társaság, csupa fiatal srác, akik felváltva bámultak engem, és röhögve böködték egymást, hogy valamelyikük jöjjön, és szedjen fel. Az nem zavart, hogy valaki megpróbál felszedni, elég jól tudtam kezelni a témát, de hogy bárki is azt gondolja, hogy egy csettintésre nem lehetne annyi pasim, amennyit csak akarok, na, az zavart. Lehet, hogy éppen úgy döntök, hogy nem akarok járni senkivel, de ez még nem jelenti azt, hogy nyomorúságos vagyok és magányos. Még ha én magam néha annak érzem is magam. Az első játékrész után vettem egy vigasz hot dogot, és ahogy apró után kotorásztam a táskámban, a kezembe akadt a cetli Roman telefonszámával. Azt bámultam evés közben, és felidéztem kitartását s a saját nekikeseredésemet, hogy kénytelen vagyok elutasítani. Hirtelen jött fájdalmas elhagyatottságom élménye felszította bennem a vágyat, hogy társaságot kerítsek, és bebizonyítsam magamnak, hogy csak akarnom kell, máris van kivel lógni. A józan ész röpke, ám hiábavaló próbálkozást tett, hogy eszembe idézze pár évtizedes fogadalmamat a rendes pasik kerüléséről, de már írtam is be a számát. Akadna biztonságosabb módja is elpasszolni egy feleslegessé vált hokijegyet. Ott vannak például a vámpírok vagy Hugh. Ha őket hívnám, nyilván óvatosabban járnék el. De… de ők családtagként bántak velem, én voltam a hugicájuk, és imádtam is ezt így, csakhogy most nem családi kapcsolatra vágytam. És mellesleg ez úgyse lenne rendes randi, csak társaság. Plusz azok az óvatossági intézkedések - a meccs meg a nagy közönség -, amik Seth esetén a kommunikációs deficit kiiktatására szolgáltak volna, besegítenek Romannel is. Nincs ok az aggodalomra. És megnyomtam a hívás gombot. - Halló? - Ne nekem kelljen már raktározni a kabátodat. Az éteren át is hallottam, ahogy elmosolyodik. - Azt gondoltam, hogy egyszerűen kihajítottad. - Te megőrültél? Egy Kenneth Cole-t? Egyébként igazából nem is ezért hívlak. - Ja, sejtettem. - Nem akarsz eljönni velem egy hokimeccsre ma este? - Mikor kezdődik? - Kábé negyven perccel ezelőtt. Beállt a csend, amire Seth is büszke lett volna. - És most jutott eszedbe, hogy elhívj? - Hát… az van, hogy akivel eredetileg jöttem volna, nem jött el. - És most engem hívsz?

- Te ragaszkodtál annyira a randihoz. - Igen, de… várjunk csak! Én vagyok a szamár, ha nincsen ló? - Nem így kell ezt felfogni. Gondold azt, hogy te élhetsz azzal a lehetőséggel, amit valaki más, aki arra alkalmatlan volt, elmulasztott. - Mint az első udvarhölgy a Miss Amerikán? - Most akkor eljössz, vagy sem? - Nagy a kísértés, csak sajnos épp dolgom van. És ez nem kifogás - mondta, és megint elhallgatott. - De a meccs után beugrom hozzád. Nem, nem, ennek nem így kellett volna alakulnia. - A meccs után meg én nem érek rá. - Mert a meg nem jelent úrral van egyéb terved, vagy mi? - Nem… de… egy könyvespolc vár otthon. Össze kell raknom, és az nem kis idő. És nem egyszerű. Szóval dolgozom. - Véletlenül ügyes barkácsmester vagyok. Pár óra múlva nálad. - Várj! Nem, azt nem lehet… - tiltakoztam, de már a süket telefonnak. Csüggedten hunytam le a szemem egy röpke pillanatra, aztán mentem vissza a jégre. Szó szerint. Mert mit műveltem már megint? A meccs után hazakullogtam, mert még a szép győzelem se feledtette, hogy be kell engednem a lakásomba Romant. Hogy lesz ez… - Most hogy lesz, Aubrey? - Próbáltam segítséget kérni attól, akitől lehetett. Ám ő csak unottan ásított, kivillantva háziasuk, aprócska agyarait. - Sajnos nem bújhatok be veled az ágy alá. Azt nem venné be. Mindketten összerezzentünk a hirtelen kopogásra. A másodperc törtrészéig komolyan fontolóra vettem az ágy alá bújás lehetőségét, de végül csak beengedtem Romant. Aubrey fenségesen végigmérte, majd nyilvánvalóan túlzásnak ítélte egy szexisten jelenlétét kopár otthonunkban, és elvonult a hálóba. A szabadidősen öltözött Roman hozott egy hatos csomag Mountain Dew-t meg két zacskó tortilla chipset. És egy doboz gabonapelyhet. - Lucky Charms? - néztem a dobozra. - Varázslatosan isteni - magyarázta. - Bármilyen természetű barkácsolás elengedhetetlen kelléke. Csak a fejemet ingattam, mert még mindig képtelen voltam felfogni, hogy végül csak becsempészte magát az otthonomba. - Ez nem randi. - Magától értetődő - nézett rám felháborodottan. - Akkor Count Choculát hoztam volna. - Komolyan beszélek. Nem randi - keménykedtem. - Oké, oké, felfogtam - pakolta le a sok kaját az egyik szekrényre, majd tettre készen fordult felém. - Hol van? Essünk neki. Némiképp megkönnyebbülten sóhajtottam, hogy ilyen tárgyilagosra vette. Semmi cicázás, semmi tréfás flört, csak egyszerű és őszinte segíteni akarás. Összerakjuk a polcot, és már megy is. Feltéptük a gigászi dobozt, kiborogattuk a sok polcot meg elemet és egy maréknyi mindenféle csavart és imbuszkulcsot. Találtunk útmutatót is, amiben nem tengtek túl a szavak, annál inkább az érthetetlen ábrák és az ide-oda mutogató nyilak, amikből értenünk kellett volna, mit hová applikáljunk. Néhány percnyi elmélyült tanulmányozást követően úgy határoztunk, hogy a legbölcsebb a hátlappal kezdeni. Lefektettük hát a földre, és ráillesztettük a polcokat meg az oldalfalakat. Amikor ezzel elkészültünk, és minden a helyére került, Roman fogta a csavarokat és az imbuszkulcsot, és próbálta felmérni, mit hol kell rögzíteni. Szemügyre vette a csavarokat kétszer, majd újra kiforgatta a dobozt, aztán vissza a szekrényhez. - Furcsa. - Micsoda? - Általában úgy van, hogy az ilyen holmiknál előlyukasztják a helyet, ahová a csavarokat kell csavarni az

imbuszkulccsal. Lehajoltam a polchoz. Sehol egy előlyukasztott lyuk. Csak az imbuszkulcs. - Vagyis nekünk kell kifúrni a lyukat, ahová csavarunk. Roman bólintott. - Asszem, valahol kell lennie egy rendes csavarhúzónak. - Nem hinném, hogy az úgy működne - nézegette a fát Roman. - Ehhez egy fúró kell. Lenyűgözött, hogy milyen szakszavakat ismer. - Az viszont biztos, hogy nekem nincs. Elrohantunk egy nagy barkácsáruházba, sikerült zárás előtt tíz perccel beesni. Űzött képű eladó kalauzolt el bennünket a furórészlegre, majd elsprintelt, azt még hátraböfögve, hogy csipkedjük magunkat, mindjárt zárnak. Magunkra maradtunk a fúrókkal. - Gőzöm sincs, melyiket - vonta meg a vállát Roman segélykérő tekintetemet látva. - Mintha azt mondtad volna, hogy „ügyes barkácsmester” vagy. - Ja, hát… - hirtelen elbizonytalanodott, amit nála még nem láttam. - Az afféle túlzás volt. - Olyan hazugságféle? - Nem. Túlzásféle. - A kettő ugyanaz. - Hogy lenne?! - De miért mondtad? - tértem át a szemantikai mezőről a lelkiismeretire. Búsan rázta meg a fejét. - Részben, hogy találkozhassunk. Egyébként meg… nem is tudom pontosan. Azt hiszem, leginkább az váltotta ki, hogy azt mondtad, dolgozni fogsz, és ettől egyből feltámadt bennem a segítő szándék. - Én volnék a bajba került hölgy? - ugrattam. - Azt nem mondanám - vett szemügyre komoly képpel. - De szeretnélek jobban megismerni, és azt is szeretném, ha látnád végre, hogy veled kapcsolatban más is foglalkoztat, mint hogy mikor és hogyan vihetnélek ágyba. - Tehát ha most, itt a fúrórészlegen letepernélek, elutasítanál? - szaladt ki a számon a kacér kérdés. Csak annyi történt, hogy ezzel a komoly őszinteségével hirtelen nem tudtam mit kezdeni, és a zavaromat valami viccessel próbáltam leplezni, mint mindig. És a pasik nagy része tényleg csak ágyba akart vinni. Nem tudtam, mit kezdjek egy olyannal, aki mást szeretne. De a béna önvédelmi reflexem le is gyilkolta a bensőséges pillanatot, Roman visszaváltozott a jól bevált, magabiztos és lehengerlő önmagává. Én meg szinte sajnáltam, hogy ezt műveltem, mert hirtelen érdekelni kezdett, milyen lehet ez az új Roman, és mi egyebet mondhatott volna még. - Kénytelen lennék. Alig hat percünk van, és kidobnának, mielőtt valamire is jutnánk - fordult vissza a fúrókhoz újraéledt energiákkal. - És ami meg a barkácstehetségemet illeti, annyi biztos, hogy hihetetlenül gyorsan tanulok, tehát mégse túloztam akkorát. Mire ennek a végére érünk, tényleg mester leszek. Ez hazugság volt. Miután önkényesen kiválasztott egy fúrót az ezer közül, hazamentünk, és Roman nekilátott a polcnak. Az egyik elemet a hátlaphoz illesztette, beállította a csavart a kívánt pontra, és fúrni kezdett. A csavar ferdén haladt át a panelen, a polcnak a közelébe se jutott. - A kurva anyját - káromkodott. Ahogy közelebb léptem, megláttam a csavar előkandikáló hegyét. Nagy üggyel-bajjal eltávolítottuk, és csak néztük a ronda lyukat, ami utána maradt. - Úgyis könyveket rakok elé - próbálkoztam. Összeszorította a száját, és újra nekifeszült a feladatnak. A csavar most sem egyenesen indult, de legalább már eltalálta a polcot. De Roman megint kiszedte, és harmadjára egyenesen befúrta. Sajnos a továbbiakban is ez volt a menet, egyre szaporodtak a lyukak, míg végül bátorkodtam

megérdeklődni, hogy esetleg én is megpróbálhatnám-e. Lemondóan legyintett, és a kezembe nyomta a fúrót. Én első próbálkozásra tökéletesen a helyére fúrtam a csavart. - Jesszusom - kiáltott fel -, rám itt semmi szükség. Én vagyok a bajba került hölgy. - Már hogy lennél. Hiszen te hoztad a gabonapelyhet. Felfúrtam az összes polcot, és következtek az oldalfalak. A hátfalon apró bevágások jelezték, pontosan hogyan illeszkedik a dolog, és nagy gondosan igyekeztem a két oldalt egymással párhuzamosan elhelyezni. Minden küzdelmem hiábavaló volt, mert a polcokat nem tökéletesen egy vonalba rögzítettük, így hol a jobb, hol pedig a bal oldalon lógott kicsit túl a végük, így téve lehetetlenné, hogy az oldalfalakat a hátlap szélén párhuzamosan rögzítsem. Roman lehanyatlott a kanapémra, a szemeit dörzsölte. - Édes istenem. - Akkor rögzítjük úgy, ahogy lehet - álltam elő a nagy tervvel, miközben befaltam egy maroknyi Lucky Charmsot. - Ez egyetlen könyvet se bír majd el. - Dehogynem. Megtesszük, amit tenni lehet. Nekiugrottunk az első oldalnak, és bár beletelt némi időbe és küzdelembe, a végén csak felfúrtuk, és egészen használhatónak tűnt. Következett a másik oldal. - Azt hiszem, kénytelen leszek beismerni, hogy mégse megy nekem ez a dolog - jegyezte meg Roman. De neked mintha lenne hozzá érzéked. Igazi ezermester asszony vagy. - Na, ez új. Eddigi tudomásom szerint egyetlen tehetségem a víz felszínén evickélés. - Ezer kilométerről is felismerem a világfájdalmat. De mi az oka? Sok víznek a felszínén kellene fennmaradnod? - Mondhatjuk - intéztem el ennyivel, bár szívem szerint beleszakadtam volna a röhögésbe, tekintve az egész szukkubusz életviteli sémát. - Persze kinek nem, nem igaz? - De, de. A lényeg mindig az, hogy ne ragadj le a muszájoknál, hanem mindig illeszd be azokat a dolgokat is, amikhez igazán kedved van, szerintem. Különben mi értelme az életnek, akkor csakis a túlélésről szól minden. - Nekem ez kezd nagyon mély lenni és magas, Descartes - fúrtam be az utolsó csavart. - Ne akard elviccelni, komolyan beszélek. Mert mit vársz valójában az életedtől? A jövőtől? Örökre a könyvesboltban akarsz például dolgozni? - Még egy ideig biztosan. Miért, bajod van vele? - Nem, dehogy. Csak olyan könnyednek tűnik. Mintha csak az unaloműzésről szólna. - Pedig nem arról szól - mosolyodtam el. - Mellesleg, az ember a könnyed dolgokat is élvezheti. - Hogyne. Csak általában igaz az, hogy a legtöbben valami sokkal nagyobbra vágynak, izgalmasabbra. Valamire, ami őrültségnek tetszik, ami túlságosan is bonyolult vagy melós, vagy egyszerűen csak túl extravagáns. Mint a benzinkutas, aki rocksztár szeretne lenni, vagy a könyvelő, aki bánja, hogy könyvelést tanult, nem pedig művészettörténetet. Az emberek hajlamosak lemondani az álmaikról, csak mert lehetetlennek érzik, vagy egyszerűen úgy gondolják, hogy majd egyszer sort kerítenek rá - melegedett bele. A könyvespolcommal már egyáltalán nem foglalkozott, az arca egészen komolyra váltott. - Neked mi hát az álmod, Georgina Kincaid? A legőrültebb, amiről azt hiszed, hogy úgyse válhat soha valóra, de titokban eljátszol vele. Szívem leghőbb vágya, ha igazán őszinte akartam lenni, egy egyszerű, jól működő kapcsolat volt, egy kölcsönös szerelem a természetfeletti komplikációk nélkül. Apróság, gondoltam szomorúan, semmi az iménti nagy szavakhoz képest, semmi őrültség, mégis totális képtelenség. Azt ugyan nem tudtam pontosan, hogy azért vágyom-e rá ennyire, hogy valamiképpen kárpótoljam magam a valaha volt halandó házasságomért, amit tönkretettem, vagy egyszerűen az évszázadok során volt módom belátni, hogy a szerelem a hús gyönyörűségénél jóval többet is hozhat. Nem mintha a hús gyönyörűségeit lenéztem volna,

nem. Kívánni valakit és kívánva lenni klassz, a halandók és a halhatatlanok egyaránt vágynak rá. Csakhogy a vágyakozás és a szerelem nincs és nem is lehet ugyanazon a polcon. Logikus megoldásként kínálkozott, hogy más halhatatlannal próbáljak efféle tartós kapcsolatot kialakítani, csakhogy a pokol alkalmazottjainak nem erőssége a tartós elköteleződés. Próbálkoztam nem egy férfiúval ezen körökből, elmuzsikáltunk egy ideig valamiféle félig-meddig boldog kapcsolatban, de a végén mind gajra ment. Ezt azonban nem fogom Romannel megtárgyalni, se most, se bármikor a jövőben. Helyette bevallottam a második helyezett fantáziámat, mert magam is meglepődtem, mennyire jólesik erről beszélni. Soha senki nem kérdezte még tőlem, hogy mit várok az életemtől, általában arra kíváncsiak csak a férfiak, hogy milyen pózban szeretném tölteni. - Hát, ha nem a könyvesboltban dolgoznék, nem mintha nem érezném ott jól magam, akkor Vegasban koreografálnék táncos revüket. Roman arca széles vigyorra húzódott. - Látod, erről beszélek. Ez tipikusan az a fajta lehetetlen, meredeken más dolog - hajolt közelebb. - De mi tántorít el a pucér keblek és flitteres ragyogás világától, mondd csak? A kockázat? Hogy nagyra törő? Vagy hogy mások mit mondanak? - Nem igazán - ingattam a fejem szomorkásán. - Leginkább az, hogy nem tudnám csinálni. - Nem tudnád, nem tudnád… - Nem tudnám, mert nem tudom, hogyan kell egy koreográfiát kitalálni. Próbáltam. Nem megy. Kicsit se vagyok kreatív, az a gond. Nem tudok semmi újat létrehozni. - Az kizárt - dohogott Roman. - Nem kizárt. Ez a véres valóság. Egyszer valaki azt magyarázta nekem, hogy a halhatatlanokból általában hiányzik a teremtés képessége, a halandókat fűti a vágy, hogy rövid életük során nyomot hagyjanak, valami merészen újat találjanak ki, azért ők a kreatívak. De ez nem teljesen igaz így, mert én személy szerint is ismerek kreatív halhatatlanokat, ott van például Peter, aki a konyhában mindig valami meredeken újat alkot. Vagy Hugh, akinek a keze alatt a halandók teste a szűz felület, amiből újat teremt. Viszont én már halandó életemben se hoztam létre semmit. Már akkor hiányzott belőlem a tehetség. - El se tudod képzelni, mennyit erőltettem a kreatív dolgokat. Jártam festőórákra, zeneórákra. Ha őszintén ítélem meg magam, azt mondom, elkeserítően béna vagyok. Szépíthetem is, és akkor azt mondom, hogy néha sikerül mások zsenialitását lemásolni. - Ezt a polcot elég jól összeraktad. - De valaki más már megtervezte és megírta az útmutatót. Ez a rész remekül megy. Gyors vagyok és okos, tudok érvelni, átlátom az emberek motivációit, és kiválóan működöm a társas viszonylatokban. Le tudok másolni dolgokat, meg tudom tanulni a megfelelő mozdulatokat, lépéseket. Vegyük csak a szemem böktem a szememre. - Ki tudom sminkelni úgy vagy még szebben is, mint bármelyik kozmetikus vagy sminkes az áruházak illatszeres standjain. De az ötleteimet mind magazinokból meg képekről lopom, soha semmit nem ötlök ki önállóan. Soha. Ugyanez áll a Vegas- álmomra is. Táncolni tudnék, még egy revüben is, és tökéletes lennék, de tényleg. Más koreográfiájában még akár sztár is lehetnék. De rendes, valamirevaló koreográfiát képtelen lennék összehozni. Közben elkészültem. - Nem hiszem el - ellenkezett Roman. Szenvedélyessége egyszerre bűvölt el és lepett meg. - Szellemes vagy és életrevaló, értelmes, okos. Miért nem adsz magadnak egy esélyt? Kezdd el kicsiben, és majd meglátod. - Most jön az, hogy hinnem kell magamban? Hogy a határ a csillagos ég? - Nem, most az jön, hogy későre jár, és ideje mennem. A polc elkészült, és igazán kellemes este volt. Feltápászkodtunk, és felállítottuk a könyvespolcot is, nagy üggyel-bajjal nekitámasztottuk a nappali

falának. Hátraléptünk, megszemléltük. Erre még Aubrey is elő méltóztatott jönni a hálóból. Minden egyes polc lejtett valamerre. Az egyik oldalfal szinte tökéletesen illeszkedett a hátlap széléhez, bár a hangsúlyt a szintére vagyok kénytelen helyezni. A másik mellett azonban kisebb-nagyobb hézagok villantak, és a hátlapon hat darab lyuk éktelenkedett. A legérthetetlenebb azonban az volt, hogy az egész enyhén balra dőlt. Kitört belőlem a nevetés, és képtelen voltam abbahagyni. Roman pillanatnyi béna döbbenet spétjével beszállt. - Édes istenem - nyögtem végül, és letöröltem a könnyeimet. - Ilyen ocsmányságot se láttam még. Roman tiltakozni kezdett volna, de aztán meggondolta magát. - Elképesztő - mondta inkább, majd tisztelgett. - De a célnak megfelel, kapitány. Elhangzott még néhány vidám megjegyzés az este tevékenységének eredményét illetően, aztán visszaszolgáltattam a kabátját, végre nem felejtettük el, és az ajtóhoz kísértem. A viccelődés ellenére láttam, hogy őt jobban megviseli a polc kudarca, mintha valamiképpen cserbenhagyott volna. Amit még a szellemes válaszainál és bájos riposztjainál is elragadóbbnak láttam. Nem mintha az első kettőtől nem aléltam volna be. Alaposan szemügyre vettem még egyszer, az agyamon átfutott a lovagiassága, és hogy milyen szenvedélyesen hitt bennem, s abban, hogy követnem kellene, amit a szívem diktál. És valamicskét engedett a rettegés, amit az olyan emberek közelében éreztem, akiket szerettem. - Hékás, te még nem tártad fel a titkos és őrült álmodat. - Nincs benne semmi őrület - húzódott össze vidáman tengerszín szeme. - Csak az a randi veled. Ha az összejöhetne… Semmi őrület. Épp, mint az én nagy álmom: egy kapcsolat mindenféle hírnév és csillogás előtt. Ez mélyre ment. - Jó, akkor… holnap mit csinálsz? - Egyelőre semmit - ragyogott fel az arca. - Akkor gyere a boltba zárás előtt. Táncórát tartok. - A táncórán nem kevesen lesznek, vagyis egészen biztonságos kompromisszumnak tűnt. - Táncórát? - fakult valamicskét a lelkesedése. - Talán gond? Már nem is szeretnél annyira randizni? - Nem, dehogy, nem arról van szó… csak… olyan vegasos dologra készüljek? Flitter és kövek mindenütt? Mert rá tudok hangolódni. - Nem egészen. - Rendben - vonta meg szupervonzón a vállait. - Legalább a második randin is lesz mit csinálni. - Nem, nincs második randi, vagy elfelejtetted? Egyetlenegy, megbeszéltük. Utána nem látjuk többé egymást, cserkész becsszavadat adtad. - Lehet, hogy az kicsit túlzás volt. - Nem, azt hazugságnak nevezzük. - Aha - kacsintott. - Vagyis a kettő mégsem egészen ugyanaz. - Mármint… - hallgattam el, mert most megfogott. Ezt a logikát. - Isten áldjon, Georgina - hajolt meg lendületes eleganciával, majd távozott. Bementem a nappaliba, remélve, hogy nem csúsztam bele valami végzetesbe. Aubreyt a szekrény egyik polcán találtam. - Hohó, cica, csak óvatosan - intettem a vakmerő macskát -, szerintem az a hely strukturálisan káros az egészségedre. Elég késő volt már tényleg, mégse voltam fáradt. Ez az este felpörgetett, Romantől testben és lélekben is feltöltődtem. Energiáimat a polc megpakolására fordítottam, bár minden köteg újabb könyvnél remegve vártam az összeomlást, de a cucc egyre csak állt és állt.

Csak amikor Seth Mortensen regényeihez értem, akkor jutott eszembe, micsoda kataklizma váltotta ki ezt az egész estét. És ez újraszította bennem a haragot. Az író azóta se méltóztatott jelentkezni. Noha semmi olyan nem történt, ami miatt végleg kizárhattam volna az autóbaleset lehetőségét, az ösztöneim azt súgták, hogy él és virul. Egyszerűen csak felültetett. Felmerült bennem a kósza gondolat, hogy a művein élem ki a dühömet, és szétrúgom őket. De arra soha nem lettem volna képes, ezt beláttam. Szerettem őket. És egyébként is, mit tehetnek ők alkotójuk jellemgyengeségeiről? Vágyakozva vettem kézbe A Glasgow-egyezményt, hirtelen mindennél fontosabbá vált, hogy elolvassam a napi öt oldalamat. A pakolást hagytam a csudába, és a kanapéra telepedtem, Aubrey meg a lábamhoz. Már az adagom végére értem, amikor valami egészen hihetetlen fordulat állt elő: Cady szerelembe esett. Ami elképesztő. O’Neill mindig is nagy szoknyabolond volt, ő folyton sertepertélt valaki körül. De Cady tiszta és szeplőtlen maradt, még ha rendszeresen ugratták is egymást O’Neill-lel egészen alpári módon is. A pontig, ahol tartottam, még semmi konkrét nem történt közte és a között a glasgow-i nyomozó között, akivel összehozta őket a cselekmény, de minden jel arra mutatott, hogy ez nem fog örökké így maradni. Olvastam tovább. Itt nem lehetett abbahagyni. És minél tovább olvastam, annál nehezebb lett volna már letenni a könyvet. Hamar ráéreztem arra a titkos, tökéletesen irracionális elégedettségre, amit az ötoldalas szabály megszegése okozott. Mintha ezzel bosszút álltam volna Sethen. Telt-múlt az éjszaka. Cady lefeküdt a nyomozóval, amitől O’Neill totál kiborult, féltékenységi rohamai lettek, bár igyekezett megőrizni lehengerlő kedélyességét. A szent szarba! Összeszedtem magam, gyorsan pizsibe bújtam, be az ágyba Aubreystul, és már olvastam is tovább. Hajnali négykor értem a végére. A szemem égett, kimerültem. Cady párszor még randizott a skóttal, míg O’Neill-lel fel nem göngyölítették az ügyet, ami éppoly izgalmas és rejtelmes volt, mint a korábbi könyvekben, de most megfakult kissé a szereplők közötti fejlemények fényében. Majd elváltak egymástól, és két hősünk visszatért Washington D. C.-be, és helyreállt a status quo. Nagyot fújtatva raktam le a könyvet az ágy mellé, de a fáradtság elhatalmasodott a gondolataimon, egyelőre nem tudtam hova tenni az egészet. Egy hősies erőfeszítést még összehoztam, kikecmeregtem az ágyból, és bejelentkeztem a Smaragdvárosos-os e-mailemre. Rövid és tömör levelet fogalmaztam Sethnek: „Cadynek ez jól összejött. Hogy van ez most?” És mintegy mellesleg még azért hozzátettem „Ja, amúgy a hokimeccs is remek volt.” Igen elégedetten kapcsoltam ki a laptopot, hogy azért csak megkapta a gazember, majd mély álomba zuhantam… csak hogy pár órával később már ki is verjen az ágyból az ébresztőóra.

10. fejezet Jesszuska. Hogy is képzeltem ezt? Hiszen ma dolgoznom kell! Ami hagyján lenne, ha nem tíz perc múlva kellene beérnem. Öltözködésre és sminkre itt nincs idő, kénytelen-kelletlen alakváltottam magam a szokásosan pazar sminkemre, egy szürke gatyára és csontszín blúzra. A fogmosást és a parfümöt ilyen egyszerűen nem oldhattam meg, arra rá kellett áldoznom azt a néhány percet, de aztán már fogtam is a táskám, és tűz. Odalenn a portás azonban lestoppolt: - Van itt valami a maga számára - mondta, és egy lapos kis csomagot tett a pultjára. Rohanvást téptem fel a papírt, de kis híján felkiáltottam, amikor megláttam a csomag tartalmát. A Number Kit kiadótól a Bársonyfény-sorozat egy darabja volt. Alcíme: Alkosd meg a saját mesterművedet! Minden egyben, hogy igazi művészként alkothass az otthonodban. A mestermű, amit ebből a pakkból megalkothattam, egy sivatagi táj volt, egyik szegletében óriási kaktusszal, a másikban süvöltő sakállal. Az égen sas lebegett, valamint a közelében egy testetlen Bennszülött Amerikai Szellemfej. Az egész végtelenül leegyszerűsített és giccses volt. Apró cetlit ragasztottak rá: „Kezdd a legelején! Szeretettel, Roman” Szinte valótlanul gyöngybetűkkel. Még a boltba beérve se tudtam abbahagyni a nevetgélést. Az irodámban következett a reggel második meglepetése: e-mail Sethtől. Hajnali ötkor írta. Georgina! Néhány évvel ezelőtt, amikor az Aranyisteneket írtam, és ezért bejártam az egyetemre délamerikai archeológiát hallgatni, találkoztam egy lánnyal. Nem tudom, a nőknél hogy van ez, lehet, hogy teljesen más, mint a férfiaknál, velem mindenesetre megáll az idő, ha olyasvalakivel találkozom, akihez vonzódom. A bolygók hirtelen harmóniába rendeződnek, és még a lélegzetem is eláll. Angyalok ereszkednek alá az égből, a vállamra telepednek, és szerelemről meg szenvedélyről suttognak a fülembe, és persze kevésbé égi lények is jönnek sugdosni, csak épp jóval földhözragadtabb, alantasabb természetű ígéreteket. Gondolom, ez a férfitermészetemből fakad. Mindegy is, ezzel a lánnyal megtörtént a dolog, és alaposan egymásba szerettünk, hosszasan tartott közöttünk valami, ami néha nagyon intenzív volt, néha megszakadt, aztán újrakezdődött. Volt, hogy napokig percekre se nagyon akaródzott elválni egymástól, máskor meg akár hónapokig se beszéltünk egymással. Be kell valljam, hogy ez utóbbi inkább az én számlámra írandó, erről én tehettem. Mert, ahogy már említettem, Cady és O’Neill igen követelőző alakok. Azokban a szakaszokban, amikor belemerülök az írásba, annyira magába szippant a születő könyv, hogy senki és semmi másra nem tudok gondolni. Tudtam persze, hogyne tudtam volna, hogy ez a lány többet szeretne, hogy családra, csendes, nyugodt életre, egy működő kapcsolatra és gyerekekre vágyik. Én nem ilyen voltam - és talán még most se vagyok ilyen -, de az tetszett, hogy legyen valakim, akiben bízhatok, akit bármikor felhívhatok, ha végzek az írással és időm adódik. Nem volt szép így bánni vele, mindig csak akkor elővenni, ha nekem kényelmes volt. Figyelnem kellett volna, de túlságosan is önző és elkényelmesedett voltam. Aztán egy napon, amikor pár hónapnyi szünet után megint felhívtam, döbbenten hallottam egy férfi hangját a telefonban. Aztán átvette a kagylót, és elmondta, hogy találkozott valaki mással, és hogy velem nem találkozik többet. Hogy úgy ért a dolog, mint derült égből a villámcsapás, még finom megfogalmazás. Balhézni kezdtem vele, hogy mennyire szeretem, és hogy hogyan dobhatja

el csak így azt, ami köztünk van. Nagyon jól kezelte a hisztit, mert hihetetlen hisztit csaptam, míg végül azzal vágta rövidre az őrült monológjaimat, hogy megkérdezte, mégis, mire számítottam. Hogy majd örökre vár rám? Hogy neki nincsen saját élete? Két okból osztottam meg veled a Seth Mortensen-saga ezen epizódját. Először is szeretnék bocsánatot kérni a tegnap este miatt. Lehet, hogy kicsit morogtam, amikor felvetetted a meccs ötletét, az meg se fordult a fejemben, hogy ne menjek el. A találkozó előtt pár órával hazarohantam, hogy egyek valamit, és akkor hirtelen bevillant, hogyan oldhatnám meg a döcögős jelenetemet, amivel egész nap kínlódtam. Leültem, hogy egy órácskát szánjak rá, és leírjam, amit kell. Nyilván sejted már, hogy az egy órából jóval több lett. Annyira magával ragadott már megint a regényem, hogy a meccs, és vele te is, maradéktalanul kiment a fejemből. Annyira, hogy még a mobilomat se hallottam, amikor hívtál. Csak az számított, hogy a történetet papírra (vagy inkább a monitorra) vessem. Sajnos, gyakran van ez velem. Eljátszottam az exemmel, a családommal és most, igen elítélhetően, veled is. Az öcsémet ne is emlékeztesd, hogy késtem le kis híján az esküvőjüket. Olyan élő számomra a fejemben zajló világ és benne az emberek, hogy néha elveszítem a kapcsolatot a valósággal. Sőt, megesik, hogy igazából nem hiszem el, hogy nem Cady meg O’Neill világa a valóság. Nem áll szándékomban másokat megsérteni, és mindig pocsékul érzem magam miatta, de úgy tűnik, egyszerűen képtelen vagyok ezen változtatni. Ez cseppet sem ment fel engem az alól, hogy az este megfeledkeztem rólad, de talán némi betekintést enged kiegyensúlyozatlan és összevissza világlátásomba. És még egyszer: borzasztóan sajnálom, ami történt. Van még egy okom, hogy ilyen hosszú lére eresztem a levelem, hiszen nem hagyhatom figyelmen kívül a Cadyvel kapcsolatos megjegyzésedet sem, hogy „jól összejött neki”. Úgy képzelem el őket, Cadyt meg O’Neillt, hogy Cady sem az a fajta csaj, aki kész örökösen várni valakire. Ne érts félre, szerintem nem sokban hasonlít a néhai barátnőmre, nem erről van szó. Cady nem arról álmodik, hogy csinos kertvárosba költözzön O’Neill-lel, és együtt válasszák ki a függönyöket meg a többi. De okos, szenvedélyes nő, aki szereti az életet, és szeret élni. Sokan csalódottak voltak, hogy feladta az örökké hű, az O’Neillt kutyaszemekkel bámuló nő szerepét, de szerintem ennek így kellett lennie. Mondjuk ki kerek perec: O’Neill mindig is úgy volt vele, hogy bármi van is, Cady ott van neki. Éppen ideje volt felébredni. És hogy ez azt jelenti-e, hogy végül csak összejönnek végre, amire annyi olvasóm kíváncsi? Én, mint a teremtőjük, természetesen erről hallgatok, mint a sír, de legyen annyi elég, hogy még rengeteg regényt tervezek velük, és az olvasók valahogy hajlamosak elveszíteni az érdeklődést, amint a főhősök összeboronálódnak. Seth Ui. - Ja, és megvettem a pecót. Mistee annyira izgalomba jött, hogy ott helyben elkapott egy körre, és minden gránit munkafelületen szeretkeztünk. Uui. - Jó, ezt az utolsó részt csak kitaláltam, de hát férfi vagyok, ahogy azt már említettem. És író. Félig még mindig aludtam, a gondolataim csak igen lassan rakták össze a levél tartalmát. Tehát Sethnek volt egy barátnője. Fú! Mármint ezen nyilván nem kellene meglepődni, pláne, hogy milyen szexjelenetek bukkannak fel újra meg újra a regényeiben. Azokat csak nem a képzeletéből merítette. De akkor is nehezen láttam magam előtt a komoly kapcsolat megkívánta összetett társas folyamatok közepette Sethet. És akkor még ott van a levél másik fele, a magyarázat, hogy miért nem jött el a meccsre. Azzal mit lehet

kezdeni? Mert ahogy ő maga kifejtette, a hirtelen támadt ihlet még nem mentség arra, amit művelt velem. De azért a magyarázat elvette az élét a dolognak, már nem bunkónak gondoltam, csak figyelmetlennek. Nem, a figyelmetlen azért erős. Nevezzük inkább szétszórtnak. És ez a szétszórtság nem olyan vészes, hiszen csakis azért következett be, mert a regényei világán dolgozott, és ehhez ki kellett szállnia a valóságból. Csak épp nekem felejtett el szólni. Egész délelőtt ezen tűnődtem, a tegnap esti haragom lassacskán kihűlt és elenyészett, ahogy a zseniális írói agy működését próbáltam megérteni. Ebédidőre maximálisan túltettem magam a hokifiaskón. Igazán nem szándékosan hanyagolt el, és mellesleg remekül töltöttem így is az estémet. Késő délután felbukkant Warren is. - Szó sem lehet róla - vágtam mindennek elébe, ahogy megláttam a szeme csillogását. Utáltam, hogy hacsak rám néz, azt akarja, valami azonban mégis vonzott benne. - Pocsékul vagyok. - Majd én jobb kedvre derítelek. - Mondtam, most ehhez túlságosan is fel vagyok paprikázva. - Imádom, amikor fel vagy paprikázva - duruzsolta, és a szukkubusz-ösztönéhség ébredezni kezdett. Idegesen próbáltam visszanyelni, utáltam, hogy ilyen gyenge vagyok. - És rengeteg a dolgom. Mindenfélét el kell… intéznem… - tettem hozzá egyre kisebb meggyőződéssel, és Warrennek se kellett több. Az asztalhoz jött, és letérdelt a székem mellé. Simogatni kezdte a combom. Vékony, selymes anyagból volt a gatyám, az ujjai érintése még érzékibb volt, mintha a meztelen bőrömet simogatná. - Milyen volt a randid a minap? - suttogta a fülembe, majd a nyakamon folytatta. Minden nemesebb szándékom dacára oldalra hajtottam a fejemet, és élveztem, ahogy a szája egyre szenvedélyesebben dolgozik a nyakamon. Nyilván nem a pasim volt, semmi olyasmi, ugyanakkor ő esett a legközelebb ahhoz, amit kapcsolatnak lehet nevezni. És ez a semminél azért több. - Remek. - Lefeküdtél vele? - Nem. Egyedül töltöttem az éjszakát. - Nagyon helyes. - De ma este megint eljön. A táncórára. - Tényleg? - gombolta ki a blúzom két felső gombját Warren, hogy kibukkant halvány rózsaszín melltartóm. Ujja hegye leszánkázott a csipke peremén, fentről tartva lefelé, a két mell közötti árokba. Aztán folytatta a másik mellemen, gyöngéden játszadozott a mellbimbóval a csipkén keresztül. Lehunytam a szemem, meglepett, hogy mennyire ágaskodni kezdett bennem a vágy. Hiszen még csak most ugrottam be, hogy kisegítsem Hugh-t Martin ügyében, nem is gondoltam volna, hogy ennyire hamar töltekeznem kell megint. Pedig az éhség ott bujkált bennem, csak az alkalomra várt. Az ösztön. - Majd bemutatjuk Mariának. Maria Warren felesége volt. Elég vicces gondolat volt, hogy esetleg átpasszolom neki Romant. - Csak nem vagy féltékeny? - ugrattam, és magamhoz húztam. Erre az asztalra lökött, én meg már gomboltam is ki a nadrágját. - De az vagyok - morogta. Lehúzta a melltartóm pántját, és kiszabadította a mellemet, hogy ráhajoljon és nyalogatni kezdje. Aztán hirtelen abbahagyta. - Biztos nem dugtál vele? - Csak nem felejtettem volna el, ha igen? Kopogtak az ajtón, mire Warren lepattant rólam, és felrántotta a nadrágját. - A fenébe! Én is visszaültem a székembe, és amikor Warren félrefordult, egy kis alakváltással helyrehoztam magam. - Bújj be! - kiabáltam ki, mikor rendeződtünk. Seth nyitott be.

Gyorsan elkaptam az államat, nehogy az asztal alól kelljen kibányásznom. - Helló - pislogott egyikünkről a másikra Seth. - Bocs, ha zavarok. - Nem, nem, dehogy zavar - kapcsolt Warren ügyfélkapcsolati üzemmódba. - Csak megbeszélést tartottunk. - Egy teljesen jelentéktelen témában - tettem hozzá, mire Warren furcsán meresztette rám a szemét. - Hát… én csak azért néztem be… - vágott bele menekülésre készen Seth -, hogy esetleg nem akarnál-e ebédelni. Küldtem e-mailt az estéről. - Ja, tudom, megkaptam. És olvastam. Kösz. Rámosolyogtam, amivel próbáltam megnyugtatni, hogy minden meg van bocsátva. Olyan aggodalmas képpel állt ott, hogy a szívem is belesajdult, és már biztosra vettem, hogy az ő lelkiismerete ezerszer jobban megszenvedte a tegnap estét, mint az én egóm. - Remek ötlet - vigyorgott Warren. - Ebédeljünk együtt, a megbeszélést majd későbbre halasztjuk, jó, Georgina? - Nekem most nem megy. Eszébe idéztem, hogy milyen hiányos a személyzet, és hogy kénytelen vagyok én is beállni a sorba. Warren egyre komorabban hallgatott. - Miért nem veszünk már fel valakit? - Dolgozom rajta. Végül ő ment el az íróval ebédelni kettesben, ami szerintem Sethnek sem volt különösebben az ínyére, én pedig magamra maradtam, elhagyatva. Be kell valljam, szívesen hallgattam volna meg, mit tud még mesélni arról, hogyan szippantja be az általa teremtett világ az életét. De szívesen szexeltem volna is. És tessék, bebuktam mind a kettőt. Milyen végtelenül igazságtalan a világegyetem! De úgy látszik, némi jóval is adósa volt a karmámnak, mert négy körül beállított Tammi, a vörös hajú lány a Kristálycsillagból, hogy legalább a személyzeti gondjaimat orvosolja. És ahogy felvetettem neki, egy barátját is magával hozta. Rövid felvételi beszélgetést zavartunk le, és meg is győztek alkalmasságukról. Gyorsan fel is vettem őket, és örültem, hogy ezt legalább kipipálhatom. Zárás környékén már egészen hulla voltam, alaposan megittam a levét az éjszakai kicsapongásnak. És még a táncórát is menedzselnem kellett. Erről eszembe jutott, hogy ahhoz át is kellene öltöznöm, magamra zártam hát az irodát, és immár a második toalettembe váltottam alakot. Eléggé csalásszaga volt, én legalábbis mindig így éreztem. A tánchoz illő ujjatlan ruhát választottam, alakra simuló felsőrésszel, de bő szoknyával, ami szépen pörög majd. Narancsból barackszínbe váltott a színe, reméltem, felmelegíti a kedélyem. Ahogy azt is reméltem, senkinek se tűnik majd fel, hogy reggel mindenféle váltásruha nélkül érkeztem. Aztán az egyik pénztáros hangját hallottam a hangosbemondóban, ahogy figyelmeztette a vásárlóközönséget, hogy záróra. Most megint kopogtak. Ajtót nyitottam, hátha Seth tért vissza, de Cody volt az. - Hahó - préseltem ki egy mosolyt -, készen állsz? Vagy egy éve tanítottam meg szvingelni, és igazán jó tanítványnak bizonyult - részben talán a kivételes vámpírreflexek miatt -, annyira, hogy amikor elindítottuk ezt a mi házi tánctanfolyamunkat a kollégákkal, felkértem, hogy segítsen be a tanításba. Ő vállalta, bár váltig bizonygatja, hogy nem elég profi a feladathoz. Ami kicsit sem igaz, mert az eddigi két alkalommal csodásán bevált. - Mire? A táncra? Viccelsz? Körbesandítottam, hogy magunk vagyunk-e. - Nem történt azóta semmi furcsa? Cody megrázta szőke sörényét. - Semmi az égvilágon. Lehet, hogy tényleg képzelődtem. - Jobb félni, mint megijedni - figyelmeztettem, mint valami közhelynagyi. - És óra után mi a programod? - Peterrel találkozom egy bárban a belvárosban. Csatlakozol?

- Hogyne - bólintottam rá. Minél többen vagyunk, annál biztonságosabb. Kinyílt az ajtó, és Seth dugta be rajta a fejét. Ahogy meglátta Codyt, zavarba jött. - Helló… jaj, bocs, én csak… Bocs a zavarásért. - Ugyan, dehogy zavarsz - invitáltam be -, csak dumálunk. Egyáltalán mit keresel még itt? - ébredt fel a kíváncsiságom. - Te is maradsz a táncórára? - Hát… az van, hogy Warren meghívott… De azt nem hiszem, hogy táncolni is fogok. Ha nem gond. - Nem akarsz táncolni? Akkor mit csinálsz? Nézel, mint valami kukkoló? Seth megfontolt pofát vágott, ami hirtelen felidézte bennem azt a fickót, akivel a megismerkedésünk estéjén olyan fergeteges flörtbe bonyolódtam, és aki később a frappáns és könnyed sorokat írta az ingatlanügynökről meg a néhai szerelmi életéről. - Annyira még nem vagyok mélyen. Egyelőre legalábbis. Viszont mindenkinek biztonságosabb, ha én csak nézek. A környezetemnek, úgy értem. - Én is ezt mondtam, amíg meg nem tanított - karolta át Cody a vállam. - Majd megtudod, ha Georgina hozzáértő kezei közé kerülsz.Onnantól mindent másképp látsz majd. Mielőtt még mindannyiunkra rázuhant volna a megjegyzés pikáns éle, Doug bukkant fel a háttérben, cseppet sem eladási kollégának, sokkal inkább alvilági énjének grunge jelmezébe öltözve. - Na, elkezdjük végre a szeánszot, emberek? Direkt ezért az óráért zakatoltam vissza, Kincaid. Remélem, nem fogom megbánni! Helló, Cody. - Helló, Doug. - Helló, Seth. - Helló, Doug. - Jó, menjünk - morogtam. Tömegesen indultunk hát a kávézóba, ahol már félrepakolták az asztalokat és a székeket, hogy táncteremmé változzon. Seth és Cody útközben össze is ismerkedtek, a vámpír jelentőségteljes pillantásokkal ostromolt, ahogy leesett neki, hogy miféle Seth is ez. - Biztosan nem akarsz táncolni? - nyaggattam, mert ezzel a makacssággal nem sikerült mit kezdenem. - Biztosan. Nem sülne ki abból semmi jó. - Jó, ezután a posvány nap után nekem is a hátam közepére hiányzik még ez a zsúr, de ha már így alakult, próbáljuk meg élvezni. Mosolyogj, ez a főszabály. Seth eddig nyilvánvalóan nem ismerte a főszabályt, olyan bátortalanra sikeredett a mosolya, és egy pillanattal később még ez a bátortalan mintapéldány is lefagyott róla. - Azt mondtad, olvastad a mailemet. Vagyis… akkor… - Semmi gond. Felejtsük el! - nyugtattam meg, mert talán a társasági modorunk és szokásaink nem vágnak egybe, de azt semmiképp se szerettem volna, hogy még mindig a tegnap este miatt gyötörje magát. Tényleg - paskoltam meg a vállát, és kapott egyet a Szép Heléna-mosolyomból. De aztán a táncra kezdtem koncentrálni. Szinte az összes kolléga ott várakozott már, sőt, többen is visszajöttek, ha korábban végeztek, vagy bejöttek a szabadnapjuk dacára (lásd Doug). És ott volt Warren meg a felesége. És Roman. Mosolyogva indult felém, amint észrevett, bennem meg mindenféle szukkubuszi éhségtől függetlenül beizzott a vágy. Szívdöglesztően festett, már megint, a fekete nadrágjában meg a pávakék ingében, ami úgy ragyogott pont, mint a szeme. - Csoportos randi, mi? - A biztonság kedvéért. Mindig tartok magamnál féltucatnyi gardedámot. - Ebben a ruhában a fél tucat kevéske lesz - intett, és a szeme tetőtől talpig végigmolesztált. Fülig pirulva léptem távolabb tőle. - Attól még a sorodat ki kell várnod, ahogy mindenki másnak.

Ahogy félrefordultam, egyenesen Seth szemébe néztem bele. Nyilvánvalóan hallotta a kis interakciót, tehát még mélyebben elvörösödtem, és a táncparkett közepére menekültem, nyomomban Codyval. Gyorsan kiűztem az agyamból a hosszú és kellemetlen nap minden utálatosságát, magamra kaptam a „minden happy”-képemet, és vigyorogva fogadtam a munkatársaim, egyben tanítványaim üdvrivalgását. - Helló, banda, ugorjunk is neki. Doug ma nagy rohanásban van, szeretné mielőbb letudni a programot. Úgy tűnik, nála ez a tempó a legtöbb témában, legfőképpen a romantikusakban. Erre kaptam a közönségtől hideget és meleget, Dougtól meg egy ocsmány beintést. De nem zökkentem ki, újra bemutattam Codyt, aki nem fürdőzött annyira a figyelemben, mint én, és együtt felmértük a csoportot. Csajból volt több, ahogy mindig. És mindenki más-más szinten tartott. Úgy osztottuk be a párokat, hogy a legügyesebb csajokat összeraktuk, mert ők simán letáncolják most a férfilépéseket, és később könnyedén visszaváltanak majd a női oldalra. De nem mindenki volt ennyire profi, sokan küzdöttek még a ritmus követésével is. Ezért nem csaptunk bele a közepébe, először átismételtük, amit eddig tanultunk. Indítottam a zenét, és Codyval figyeltük a párokat, javítgatva, segítve, akiket kellett. Pár perc tanítás után már kiszállt belőlem a feszültség. Imádtam a szvinget, már a húszas években is nagy rajongója voltam, amikor megjelent, és most, hogy pár éve ismét divat lett, egészen lázba jöttem. Tisztában voltam vele, hogy úgyis hamarosan passzé lesz megint, ezért is akartam átadni a tudást minél több embernek, amíg még nem túlságosan lejárt lemez. Mivel nem tudtam, Roman mennyire tud táncolni, Paige-dzsel raktam össze, aki remek táncos. De pár pillanat elég volt, hogy lecsapjak rájuk. - Hé, te svindler - kaptam le a tíz körméről -, képes voltál etetni, hogy mennyire nem a te asztalod a tánc, közben meg profi vagy? - Néhányszor próbáltam már - szerénykedett, majd olyan forgást mutatott be, amit még nem is tanítottam. - Elég ebből. Ti nem maradhattok együtt, szükség van rátok egyebütt. - Jaj, ne csináld, hadd tartsam meg! - könyörgött Paige. - Olyan jó végre egy pasival, aki tudja, mit csinál. - Ő mondta, nem én - nézett rám jelentőségteljesen Roman. Kicsit forgattam a szemem, de gyorsan kerestem mind a kettőnek másik partnert. Kicsit még szemléztünk Codyval, aztán úgy láttam, hogy mindenki a helyén van, és belejött, amennyire a képességei engedik. Ideje volt továbblépni. A hátralépéses hintázás volt a soron következő fok. Különösebben nem lepett meg, hogy gyakorlatilag egyből kitört a káosz: a tehetségesek egyből ráéreztek, azok, akik eddig is pánikban voltak és küszködtek, küszködtek tovább, néhányan meg, akik az alapokat egészen jól elsajátították már, most hirtelen, a teher alatt összezuhantak. Codyval jártuk a tömeget, osztottuk az észt, és mentettük, ami menthető. - A csuklódat tartsd, Beth… de azért ne feszítsd annyira. Nehogy meghúzódjon. - Maradj szemben a partnereddel, ne veszítsd el menet közben. A tanítás teljes koncentrációt kívánt, és leginkább ezt imádtam benne. Már magasról tettem mindenféle vámpírvadászra meg a jó és a rossz örök harcára. Egyszer csak Seth került a látókörömbe. Egy széken ült a parkett szélén, ahogy beharangozta. - Hé, kukkolókám, nem gondoltad meg magad? - nógattam kifulladva a sok rohangászástól meg fontoskodástól. - Itt annyi látnivaló van - rázta meg a fejét halvány félmosollyal. Végigmért, majd felállt, egy végtelen ismerős mozdulattal előrehajolt, és könnyedén megigazította a ruhám egyik pántját, ami lecsúszott a vállamról. - Így ni, most már tökéletes. Ujjai meleg és gyengéd érintésébe beleborzongtam. Ismeretlen kifejezés suhant át az arcán, amit nála még eddig nem láttam. Valahogy egyszeriben már nem a szórakozott írónak tetszett, megváltozott rajta

valami… férfiasabbá vált, na. Ahogy végigmért. Elragadtatva. Sőt, várakozón, mint egy ragadozó. Aztán a kifejezés elenyészett, nem kellett egy pillanat, de bennem megragadt. - Ügyelj a pántra - figyelmeztetett Seth kedvesen. - Dolgozzon csak meg érte - intett a fejével a táncosok egy csoportja felé, ahol Roman épp az egyik kávézós kislányt tanította a kirúgásra. Egy pillanatra belefeledkeztem légies mozdulataiba, aztán visszafordultam Sethhez. - Nem olyan nehéz ám, tényleg. Gyere - nyújtottam a kezem -, szívesen megtanítalak rá! Láttam, hogy kis híján belemegy, végül azonban meggondolta magát. - Csak nevetségessé tenném magam. - Ó, persze, azzal bezzeg nem teszed magad nevetségessé, hogy itt ücsörögsz magadban, míg a parketten alig van pasi! - Talán igazad van - nevetett fel halkan, de azért nem ment bele. Én meg lassan visszamentem a táncosaimhoz, hogy Codyval bővítsük kicsit a repertoárt, néhány könnyedebb kirúgással, pár magyarázattal. Kicsit besegítettünk még, azután lehúzódtunk a parkett szélére, és onnan figyeltük nagy megelégedéssel a sok szorgosan kerengő párt. - Gondolod, egyszer a Moondance-re is készen állnak majd? - kérdezte Cody. A Moondance egy táncterem volt, ahol havonta szvingestéket rendeztek. Ez volt a kitűzött cél, hogy az egész csoport elmehessen oda egyszer. - Még egy óra, és emberek közé vihetjük őket - bólintottam. Ekkor egy kar fonódott a derekamra, és forgatott be a parkettre. Gyorsan magamhoz tértem, és már pörögtem is Romannel, aki egy igen bonyolult figurába vezetett. Körülöttünk páran abba is hagyták a táncot, szájat tátani. - Ideje, hogy rám is figyeljen kicsit a tanító néni - hányta a szememre. - Alig láttalak egész este. Szerintem ez nem is számít randinak. Hagytam, hadd vezessen a cifrábbnál cifrább figurákba, kíváncsi voltam, mennyire jó táncos. - Az a baj veled, hogy mindig mást szeretnél - panaszkodtam. - Először csak egy randit akartál. Most már szeretnél kettesben maradni velem. Nem ártana eldönteni végre, hogy mit szeretnél. És egyértelműen közölni velem. - Ja, értem. Ezt eddig senki se mondta - forgatott bele egy fordított lasszóba, és én hibátlanul le is táncoltam, amit durcás elismeréssel nyugtázott. - Felteszem, nincs kéznél a Nagy Georgina Kincaid Kézikönyv, amiből kitanulhatnám, hogy kerüljem el a hasonló botlásokat és baklövéseket. - Az első emeleten találod. - Valóban? - kezdett vad improvizációba, én meg egyre jobban élveztem a mulatságot a karján. - És találok benne pár sort arról is, hogyan hódíthatnám meg a bájos Georginát? - Még hogy pár sort? Egy egész fejezetet. - Kötelező olvasmány, nem igaz? - Mi az, hogy! Ja, és köszi a festőpakkot. - Remélem, ha legközelebb megyek hozzád, már a falon fog függeni. - Azzal az ocsmány előítéletes indiánábrázolással? Nem nálam fogod látni, hanem a szabadságjogok ombudsmanjának tiltólistáján. Kipörgetett, és ez volt az utolsó figura, könnyedén meghajoltam hát a közönség nagy tapsára. Mert eddigre mindenki megállt, és bennünket nézett, ami tényleg csak leheletnyit zavart az élvezetben, hogy milyen jó Romannel táncolni. - Gyakoroljatok, készüljetek, mert a jövő héten ebből vizsgáztok - jelentettem be. Ezen mindenki remekül szórakozott, és lassan eloszlott a nép, elkezdtek hazaszállingózni a többiek. Roman még mindig nem engedte el a kezem, ujjai az enyéimre fonódtak, és nem volt kifogásom ellene. Így jártunk körbe, köszöntünk el mindenkitől, és csacsogtunk kicsit. - Mit szólnál egy italhoz? - kérdezte csak tőlem, amikor éppen magunkra maradtunk. Szembefordultam vele, csak néztem a szépséges vonásait. A terem párásra táncolt levegőjében tisztán

éreztem kölnivel keveredő izzadságszagát, legszívesebben hozzásimultam volna, hogy csak azt érezzem. - Elvileg nem lenne… - kezdtem hímezni-hámozni, mert egyelőre nem tartottam éppen bölcs választásnak még alkoholt is keverni a felhorgadt állati ösztöneimhez, pláne, hogy éppen azon dolgoztam, hogy ne az ágyban fejezzük be az estét. A periferikus látásommal észleltem, hogy Cody elmélyülten tárgyal valamit Sethtel, amin kicsit meghökkentem, viszont rögtön a következő gondolatom eszembe idézte, hogy már elígérkeztem a vámpírhaverokkal abba a bárba. - A francba - motyogtam. - Sajnos mégse megy - mondtam, és Roman kezét egy pillanatra se eresztve Codyékhoz ballagtunk. El is hallgattak egyből. - Becsapva érzem magam - ugratott Cody. - Vele egy csomó olyat táncoltál, amit nekem meg se mutattál. - Ez mind házi feladat volt - vágtam vissza, majd megejtettem a bemutatásokat. - Ez itt Roman, Cody. Seth. Ismerkedjetek össze. Mind nagyon férfiasan kezet ráztak egymással. Ahogy ezzel megvoltak, Roman könnyedén a derekamra tette a kezét. - Épp azon vagyok, hogy elcsábítsam Georginát egy italra, de nagyon az az érzésem, hogy szereti kéretni magát. - Nem hinném, hogy szándékosan - mosolygott Cody. - Codynak már korábban megígértem, hogy vele tartok - magyarázkodtam Romannek. - Egy barátunkkal találkozunk. - Felejtsd el! - legyintett Cody. - Érezd csak jól magad. - Jó, de… - nyeltem le a mondandóm maradékát, és próbáltam inkább amolyan Jerome-Carter stílusban a sokatmondó tekintetemmel kommunikálni. Nagyon nem örültem volna, ha Cody tök egyedül mászkál, mert mi van, ha megint felbukkan a vámpírvadász. De ezt mégse mondhattam hangosan. - De akkor hívj egy taxit - maradtam a kihangosítható változatnál -, úgy gyorsabb is, mint gyalog. - Oké - vágta rá egyből, túlságosan is egyből. - Komolyan mondtam - szóltam rá. - Jól van már - dünnyögte. - Hívsz is egyet nekem? Én meg forgattam a szemem, míg hirtelen bevillant, hogy hiszen Seth is itt van. Kicsit kényelmetlen érzés telepedett rám, hogy mi hárman itt szőjük a programjainkat, őt meg teljesen kihagyjuk. Már épp azt mérlegeltem, hogy vajon magunkkal hívjam-e el vagy Codyra ruházzam rá, amikor, mintha csak belelátott volna a gondolataimba, kibökte: - Na, én megyek is. Majd találkozunk - és mielőtt még bárki észbe kapott volna, és mond valamit, ő sarkon fordult, és elment. - Beteg, vagy mi? - kérdezte Cody, mert ő eszmélt először. - Szerintem egyszerűen csak ilyen - magyaráztam, és kezdett derengeni, hogy talán sose leszek képes megérteni ezt az én írómat. - Fura - jegyezte meg Roman. - Lépünk? - fordult hozzám. Gyorsan megfeledkeztem Sethről, ahogy Romannel átgyalogoltunk a Smaragdvárossal szemközti kisvendéglőbe. Egymás mellé ültünk az asztalnál, és én egy vodkás limonádét, ő meg brandyt rendelt. - Legyek valakire féltékeny abból a társaságból? - kérdezte éppen, amikor letették elénk az italainkat. - A féltékenységhez szerintem még nem ismersz elég régóta. Egyelőre csak tartsd szárazon a puskaport kuncogtam. - Elvi szinten van ebben valami - biccentett. - De azért a híres író meg a szexi, fiatal táncos elég szélsőséges összeállítás. - Cody nem olyan fiatal már. - Épp elég fiatal. Nagyon jó barát? - Épp elég jó. De nem intim vagy ilyesmi, ha erre akarsz kilyukadni - és mivel jó közel rendeződtünk

egymáshoz, oldalba is böktem. - Ne az ismerőseimen kattogj. Beszéljünk végre valami másról. Mesélj a nyelvészetről! Bár ezt leginkább viccből tettem hozzá, Roman rögtön magyarázni kezdett a szakterületéről - ami a sors fintoraként épp a klasszikus nyelvek volt. Elég otthon volt a témában, éppolyan könnyedén és szellemesen beszélt róla, mint ahogy udvarolt. Mohón hallgattam, hiszen ritkán adódik alkalmam éppen erről beszélgetni valakivel, aki ráadásul érti is, amit mond. Azért nem ártott visszafogni magam, mert az mégiscsak különösen hatna, ha egy egyszerű könyvesboltos jártasabb lenne egy tudományban, mint az azt hivatás szerint művelő szakértője. Végig összebújva üldögéltünk, összeért a kezünk, a karunk és a lábunk is. Nem próbált megcsókolni, amiért extrémen hálás voltam, mert azzal aknamezőre tévedtünk volna. Eddig ideálisan alakult ez a randi: szellemes, ingerdús társalgás és épp annyi testi kontakt, ami még egy szukkubusszal is veszélytelen. Olyan frappánsan és magától értetődően beszélgettünk és ugrattuk egymást, mintha csak előre megírt szöveget mondtunk volna vissza. Egy szempillantás alatt felemésztettük az italokat, és még magamhoz se tértem, már odakinn álltunk a vendéglő előtt, és búcsúzkodtunk, egy újabb találkát egyeztetve. Próbáltam ugyan tiltakozni és elzárkózni, de mindketten éreztük, mennyire vérszegény próbálkozások is ezek. Az ellenérv, miszerint tartozom egy rendes, gardedámtalan randival, mindent vitt. És ahogy ott álldogáltunk, közelsége melegében ellazult és felengedett a lényem, s magam is beláttam, hogy talán én még jobban is vágyom arra a randira. A gáz az volt a fogadalmammal, miszerint a jó fiúkat megkímélem önmagámtól, hogy így állandóan magányosan aszalódtam. Most meg belevesztem Roman tekintetébe, és rájöttem, hogy egy időre elnapolnám kicsit a magányosságot. Így hát kivételesen csak megrántottam a vállam a lelki vészharangjaim intenzív csörömpölésére, és belementem az újabb találkába. Roman arca felragyogott, és tudtam, hogy most vagy soha alapon számíthatok az első rendes csókra. A gondolat is elég volt, hogy az izgalomtól és rémülettől majd kiugorjon a szívem a mellkasomból. Nagyon úgy fest viszont, nem múlt el nyom nélkül a korábbi vég nélküli idegbeteg hisztim, hogy nem akarok egyelőre senkitől semmi komolyat, mert végül beérte egy könnyed puszival az arcomon, és csak a kezemet szorongatta valamivel hevesebben. De egy pillanatig tartott az egész, mire azon kaptam magam, hogy már csak a hátát látom, ahogy távolodik a Queen Anne-en, és végre megmozdulok én is, hogy hazapályázzak kétsaroknyira. A bejárati ajtómra valaki egy levélkét ragasztott. A nevem szépségesen kirajzolt, cirkalmas betűkkel ívelt keresztül a papír elején, és a hátamon hirtelen végigszaladt a hideg. Elolvastam: Gyönyörű nő vagy, Georgina, oly gyönyörű, hogy még az angyalok is kísértésbe esnek, s akár a bukást is vállalják érted, ami manapság, sajnos, igen-igen ritka esemény. Szépségednek azonban tétje nincs, hiszen ruhaként váltogathatod kedvedre. Nagy testű barátodnak ez a kegy már nem adatott meg, ami a mai nap után, azt hiszem, meglehetősen sajnálatos. Még szerencse, hogy a munkája kéznél lesz, és a szerzett károkat korrigálhatja magán. Elfogott a rettenet, úgy bámultam a levélkét, mintha mindjárt leharaphatná a csuklómat is. Aláírás persze nuku. Leszaggattam az ajtóról, és rohantam be a lakásba, s gondolkodás nélkül tárcsáztam Hugh-t. Mert a nagy testű jelző és a munkájára való célozgatás egyértelművé tette, hogy csakis róla lehet szó. A telefon kicsengett, és csengett és csengett. Végül a rögzítő vette fel. Egyre idegesebben ütöttem be a mobilja számát. Itt a harmadik csengésre egy ismeretlen női hang válaszolt. - Beszélhetnék Hugh Mitchellel? Szünet. - Most… most nem tudom adni. Ki keresi?

- Georgina Kincaid vagyok. A barátja. - Jaj, igen, már beszélt rólad. Én meg Samantha vagyok. Lehet, hogy lehettem volna barátságosabb, de éppen nem volt idegzetem a kiskörökhöz. - Jó. Beszélhetnék vele? - Nem - jött a hallhatóan feszült, zaklatott válasz. - Valami szörnyűség történt vele, Georgina.

11. fejezet Hátborzongató, hideg és kopár hely egy kórház, az emberi élet halandóságának igazi mementója. Már a gondolatra is, hogy Hugh itt fekszik, összeszorult a gyomrom, de megkeményítettem magam, és keresztülsprinteltem a folyosókon, igyekezve megtalálni a lehető legrövidebb utat a kórteremig, amit Samantha említett. Hugh békésen hevert a hálóingében, megzúzódott végtagjai bekötözve. Mellette szőke alak ült egy széken, és a kezét szorongatta. Riadtan fordult hátra, ahogy berontottam a szobába. - Georgina - mosolygott rám haloványan Hugh. - Kedves tőled, hogy beugrottál. A szőkeség, nagy eséllyel Samantha, gondterhelten mért végig. Karcsú volt, őzikeszemekkel, és jöttömre még hevesebben szorongatta Hugh kezét. Feltételeztem, hogy az a bizonyos munkahelyi húszéves lesz, és természetellenesen gömbölyű mellei alá is támasztották feltételezésemet. - Nyugi - csitította Hugh -, ez Georgina. A barátom. Samantha. Georgina. - Helló - ráztam kezet a csajjal. A keze jéghideg volt és nedves, mint aki ideges. Le is esett, hogy nem a találkozás miatt görcsöl, hanem Hugh miatt aggódik. És ezen nagyon meghatódtam. - Magunkra hagynál kicsit Georginával, édesem? Mi lenne, ha innál valamit? Van az a kávézó - mondta neki kedvesen Hugh. Ezt a hangját én még soha nem hallottam, ahogy nyilván egyikünk se a társaságból. - Nem szívesen hagynálak magadra - tiltakozott Samantha. - Nem leszek egyedül, és muszáj valamit megbeszélnünk Georginával. És ő ráadásul izé… fekete öves, szóval semmi bajom nem eshet. Én csak a szememet forgattam a feltételezett fekete övemre, de kivártam, amíg Samantha döntésre jut. - Jó, hát akkor tényleg nem lehet gond. De ha bármi van, a mobilomon elérsz, ugye tudod? Csörgess meg, és már itt is vagyok. - Úgy lesz - nyomott egy csókot a szőke kezére Hugh. - Már most hiányzol. - Te nekem még jobban. Samantha felállt, még egy bizonytalan pillantással jutalmazott, de végül azért távozott. Egy ideig néztem utána, majd megragadtam a székét, és valamivel közelebb rángattam az ágy fejéhez. - Nagyon cuki. Mardos az irigység. - Csak mert te képtelen vagy tartalmas kapcsolatot létesíteni halandókkal, még kerüljük a csipkelődést. Ez kicsit mélyebbre ment, mint Hugh szánta, de nyilván még nagyon friss volt bennem a Roman-románc. - És eléggé felzaklatta, ami történt - tette még hozzá Hugh. - Ja, hát azt el tudom képzelni. Jesszus, rettentően festesz. Alaposabban megnéztem magamnak: a kötések alól itt-ott öltések kandikáltak ki, fekete, dagadt zúzódások és bevérzések tarkították a terepet. - Rosszabbul is járhattam volna. - Ennél? - szaladt fel a szemöldököm a homlokomra, mert ilyen rondán elintézett halhatatlant még hosszú létezésem során se láttam. - Naná. Először is, akár el is patkolhattam volna. Másodszor meg láttál volna délután, amikor behoztak! Azóta rengeteget javultam, csak az a kérdés, hogy fogok innen lelépni, mielőtt valakinek szemet szúr, milyen tempóban javul az állapotom. Mert én is éppolyan gyorsan gyógyulok, mint te, Georgina. - Jerome tud már róla? - Persze, Már korábban hívtam, de nem érte váratlanul, megérezte. Bármikor beeshet. Ő szólt neked? - Nem egészen. - Ingattam a fejem, de egyelőre nem szívesen avattam volna be a kis üzenetbe, ami az

ajtómon fogadott. - Hogy történt? Mikor támadtak meg? - Elég sok a sötét folt - vonta meg furán a vállát Hugh. Fekve nem egyszerű mutatvány ez. Meg persze már elmondhatta párszor a sztorit. - Kávéért ugrottam ki, és ahogy mentem vissza a kocsimhoz a tök üres parkolóházban, az az alak vagy mi előpattant a semmiből, és se szó, se beszéd, rám vetette magát. - Vagy mi? - Alaposabban nem tudtam megnézni - borult el a homloka -, csak annyit láttam, hogy nagy. Hatalmas. És erős, de annyira… Sokkal erősebb, mint képzeltem volna. Hugh maga se volt épp gyöngécske vagy nyeszlett. Jó, a testmozgást azt hanyagolta, de attól még hatalmasra megnőtt, és volt benne anyag. - És miért állt le? Valaki közbeavatkozott? - Nem. Egyszer csak abbahagyta. Az egyik pillanatban még kaszabolt és ütött, ahol ért, a másikban meg nem volt sehol. Utána vagy negyedóráig hevertem ott, mire valaki rám talált, és segített. - És pasas volt? - Honnan tudjam? - próbálkozott újabb vállrándítással. - Amennyit láttam belőle, akár egy szőke cicababa is lehetett. - Igen? Beszélgessek el Samanthával? - Jerome szerint senkivel se szabadna elbeszélgetned. Tényleg, Eriket megkerested? - Ja. És utánanéz valaminek. Meg azt is mondta, hogy egy vámpírvadász téged meg engem nem tudna megölni, vagy ilyesmi. Legalábbis ő még soha hasonlóról nem hallott. - Ez az alak se ölt meg - merengett Hugh. - De megpróbálta? - Valamit próbált, az fix. Úgy fest, ha meg tudott volna ölni, megölt volna, nem? - De nem tudott - jelentette ki egy hang a hátam mögött. - Mert mint azt már elmondtam, egy vámpírvadász csak némi kellemetlenséget okozhat nektek, de megölni nem tud. Jerome hangja váratlanul ért. És az még inkább, hogy ahogy megfordultam, Cartert is ott láttam már megint mellette. - Itt a jó öreg Jerome, az ördög ügyvédje - poénkodott az angyal. - Te mit keresel itt, Georgina? - kérdezte hidegen a démon. - Ezt… ezt hogy csináltad? - nyögtem, mikor végre a döbbenettől lebénult nyelvem forogni kezdett. Carter szakadt volt, mint mindig. Doug és Bruce is szakadtban nyomta, mint akik a grunge bandájukhoz öltöztek, de Carter egyenesen úgy nézett ki, mint akit még a banda is az utcára rakott. - Mit? - vigyorgott rám sandán. - Hogy találtam ki a szellemes poént, ami egyszerre utal Jerome megjegyzésére és arra, hogy ő maga ténylegesen a pokol szülötte? Ha ennyire érdekel, általában előre megírok egy halom ilyet, és bemagolom, hogy a megfelelő pillanatban… - Nem, nem azt. Hanem, hogy egyáltalán nem érezlek - hebegtem, mert a szememmel ugyan láttam az angyalt, de a kisugárzását, amit minden halhatatlan hoz magával, a sajátos jellegét egyáltalán nem éreztem. Ahogy, döbbentem rá hirtelen, nem éreztem Jeromét sem. - De téged sem. Egyikőtöket sem. És már a minap se, amikor este megjelentetek nálam. Az angyal és a démon összenézett, ahogy szoktak. - Álcázni tudjuk, ha kell - bökte ki végül Carter. - Hogy? Lekapcsoljátok, vagy mi? Mint valami kapcsolót? - Annál valamivel komplikáltabb az ügy. - Még soha nem hallottam, hogy ilyet lehet. És én is meg tudom csinálni? Meg Hugh? - Nem - vágták rá kórusban, majd Jerome hozzátette: - Csak a magasabb rendű halhatatlanok képesek rá. - És… minek csináljátok egyáltalán? - próbált felülni Hugh. - Még nem feleltél a kérdésemre, Georgie - terelte vissza a beszélgetést a számára kényelmesebb vágányba Jerome. - És megmondtam, hogy ne szólj senkinek - villantotta a szemét Hugh-ra.

- Nem is szóltam. Georgina magától állított be. Jerome visszafordult hozzám, mire előhalásztam a rejtelmes levélkét a táskámból, és a kezébe nyomtam. A démon kifejezéstelen pofával végigolvasta, majd Carter kezébe nyomta. Amikor az angyal is átrágta magát az üzeneten, megint összenéztek azzal a szokásos, jelentőségteljes arckifejezésükkel, amivel a világból is kiüldöznek, majd Jerome szépen összehajtogatta a cetlit, és a zakója belső zsebébe dugta. - Hékás, az az enyém! - Volt. - Akkor mostantól ejtjük a vámpírvadászos PC-szöveget, remélem! - vágtam vissza. - Ugyan miért tennénk? - szűkült vonallá Jerome szeme. - Ez az alak vámpírnak hitte Hugh-t, de mint arra már magad is rámutattál, megölni nem tudta. - Szerintem ez a valaki pontosan tudta, hogy Hugh nem vámpír. - Igen? És ezt te melyik ujjadból szopod? - A levélből. Utal az alakváltásomra, vagyis tudja, hogy szukkubusz vagyok. Akkor már azt is tudhatja, hogy Hugh kisördög. - Téged azért nem támadott meg, mert tudja, hogy szukkubusz vagy, Hugh-val viszont nem lehetett biztos a dolgában, ezért próbálkozott be nála. - Egy késsel - bólintottam, és eszembe jutott a vicc a démonról meg a hazugságról. - Nem az volt a sztori, hogy ez egy amatőr vámpírvadász, aki egy karóval csap le ötletszerűen erre meg arra? Csakhogy ez az alak tud rólam is, és Hugh-ra késsel támadott. Carter elnyomott egy ásítást. - Fejlődőképes alak - segítette ki Jerome-ot. - Aki mindenfélét kipróbál, hogy ne maradjon egész életében amatőr. Mindenki elkezdi valahol, de idővel felnő a feladathoz. Miért ne fejlődhetne egy vámpírvadász is? - De azt még egy gyerek is tudja - csaptam le a részletre, ami eddig még senkinek nem szúrt szemet -, hogy a vámpírok nappal alszanak, nem lehet vadászni rájuk. Hánykor támadtak meg, Hugh? - Késő délután - futott át valami egészen meglepett kifejezés a kisördög arcán. - Még fenn volt a nap. - Vagyis ez az alak tudta, hogy Hugh nem vámpír - néztem diadalmasan Jerome-ra. Jerome rezzenetlen képpel dőlt neki a falnak, és nem létező szöszöket szedegetett a nadrágjáról. Most aztán végképp kiköpött John Cusack volt. - Na és akkor mi van? A halandók mindig elszállnak. Nyilván ennek is a fejébe szállt a dicsőség, hogy Duane-t úgy elintézte, és nagyot álmodott, hogy ő majd elintézi a város összes gonosz lényét. Ez még nem változtat semmin. - Nem hinném, hogy halandó volt. Jerome és Carter eddig közönyösen nézelődött, de erre a mondatra egyszerre kapta felém a fejét. - Igen? Nagyot nyeltem, hirtelen zavarba ejtett a nagy figyelem. - Mármint, ti is úgy jártok-keltek újabban, hogy mi alacsonyabb rendűek észre se veszünk benneteket. Hugh sem érezte ezt az alakot. Plusz ott vannak a sérülései. Erik szerint egy halandó komolyabb… - hiába haraptam félbe a mondatot, már elszóltam magam. Carter kuncogott. - A fenébe is, Georgie - húzta ki magát egyszeriben Jerome. - Megmondtam, hogy csak bízd ránk az ügyet. Kinek jártattad még a szádat? Bármilyen álcaköpenyt viselt is eddig Jerome, most lerázta a hátáról, és egyből megéreztem az erőt, ami körberezegte. Mint egy sci-fiben, amikor hirtelen kinyílik az űrhajó ajtaja, és a vákuum minden elszabadult kacatot magába szippant. A szobában mindenki mintha az ő egyre duzzadó erejébe és hatalmába szívódott volna. A rettenet és az energia lobogó máglyájává változott hirtelen halhatatlan tekintetem előtt. Hugh ágyához lapultam, és a legszívesebben befogtam volna a szemeimet. A kisördög megfogta a

karomat, de abban nem lehettem biztos, hogy engem akar-e így támogatni vagy önmagát. - Senkinek, esküszöm. Csak Eriktől kérdeztem meg pár dolgot. Carter angyalian nyugodt képpel lépett a démonhoz. - Csak nyugi. Tizenöt kilométeres körzetben minden halhatatlan veszi a fényedet. Mint egy jelzőtűz, olyan lettél. Jerome tekintete csak engem látott, és évszázadok óta először járta át a lelkem valódi félelem. Aztán, mintha csak azt a kapcsolót kattintottá volna le, amit korábban emlegettem, elenyészett minden, és Jerome ismét úgy állt előttem, mint egy átlagos halandó, akinek se íze, se bűze a természetfeletti birodalomban. Hangosan kifújta a levegőt, és az orra tövét masszírozta kicsit. - Georgina - szólalt meg végül -, ellentétben minden elképzeléseddel, nem azon munkálkodunk, hogy téged zaklassunk. Kérlek, ne szegülj többet ellenem, hiszen amit Carterrel teszünk és mondunk, jó okkal tesszük és mondjuk. Méghozzá a ti sorsotokat viselve szívünkön. Cicázós természetemmel majdnem megkérdeztem, hogy egy démonnak biztosan van-e szíve, de közben valami fontosabb is eljutott az agyamig. - Hogyhogy Carterrel? Mitől fog össze hirtelen egy angyal és egy démon, és kezd inkognitóban sunnyogni a világban nagy titkolózva? Ti féltek valamitől, vagy mi? - Sunnyogni? - kérdezett vissza Carter tréfás megbántottsággal. - Kérlek, Georgie - ismételte hangsúlyos türelemmel Jerome, hogy felfogjam végre, ez utóbbi igazán fogytán van már nála -, akadj le a témáról! Ha tényleg hasznos akarsz lenni, megfogadod a korábbi tanácsomat, és kerülöd végre a veszedelmes helyzeteket. A személyes védelmedről nehezen gondoskodhatnék, ha azonban sokat erősködsz, tehetek róla, hogy valami biztos zugba bespájzoljalak, míg lezajlik ez az egész. Ne kavarj bele olyasmibe, amiről gőzöd sincs! Önkéntelenül is Hugh kezébe kapaszkodtam, hogy ne legyek már annyira egymagam. Abba bele se mertem gondolni, miféle biztos zugba akarhatna bespájzolni Jerome. - Értjük egymást? - kérdezte némi szünet után lassan a démon. Mire csak bólintottam. - Helyes. Azzal vagy a legnagyobb segítségemre, ha vigyázol magadra. Épp elég bajom van, hogy még a te biztonságod miatt is aggódnom kelljen. Megint biccentettem, mert megszólalni nem mertem. Ez a kis erődemonstráció megtette a hatását, és ideig-óráig összehúztam magam, bár az agyam hátsó fertályán már ott motoszkált a bizonyosság, hogy „leakadni” úgyse fogok a témáról, ha egyszer kijutok innen. De bölcsebbnek láttam ezt most nem megemlíteni. - Akkor végeztünk is, Georgie - szögezte le Jerome, és értettem a szóból. - Majd kikísérlek - ajánlkozott Carter. - Kösz, nem kell - próbálkoztam, de az angyal csak jött utánam. - És hogy ment a dolog Seth Mortensennel? - Rendben. - Csak rendben? - Csak rendben. - Hallom, ideköltözött. És az ideje javát a Smaragdvárosban tölti. - Hol hallasz te ilyesmit? - vettem szemügyre. - Szóval? - vigyorgott zavartalanul. - Nem is mesélsz róla? - Mit meséljek? - vágtam vissza bizonytalanul, hogy egyáltalán minek tárgyalok ezzel az alakkal. Beszélgettem vele párszor, és körbevezettem a városban. De nem igazán működik. Nem vagyunk egy hullámhosszon. - Hogyhogy? - érdeklődött tovább Carter. - Totál magába fordul. Alig szól. Csak néz. És egyébként se akarom bátorítani. - Vagyis csak még nagyobb némaságba taszítod. Megvontam a vállam, és hívtam a liftet.

- Asszem, van egy jó könyvem, amit épp az ilyen helyzetekre találtak ki. Majd előkerítem és kölcsönadom. - Nem kell, kösz. - Nem hamarkodd el. Segíteni fog, hogy könnyebben boldogulj Sethtel. Láttam egyszer egy beszélgetős műsorban, hogy mennyire jól beválik. - Te nem hallod, amit mondok? Egyáltalán nem akarok vele boldogulni. - Aha - összegezte nagy bölcsen Carter. - Ezek szerint nem buksz a zárkózottakra. - Nem, nem erről van szó. Nincs nekem semmi gondom a zárkózottakkal. - Akkor miért nem kedveled Sethet? - Nagyon is kedvelem. A fenébe, hanyagoljuk már a témát! - Tök normális, hogy így vagy vele - nyomott el egy mosolyt az angyal. - Mert ugye a múltbéli tapasztalatok alapján neked inkább a feltűnőbb, nyomulós srácok jönnek be. - Ez meg most mit akar jelenteni? - fogtam gyanút, mert akaratlanul is eszembe villant Roman, meg hogy mennyire vonzónak látom. - Én nem tudom - villant huncut fény az angyal szemében. - Szerinted, Letha? Már a kórház bejáratánál voltunk, és kis híján ki is sétáltam, hogy hagyom a kellemetlen alakot a francba, de a nevem visszarántott. Megpördültem, hogy a hajam a lendülettől a saját arcomba csapódott. - Hol hallottad ezt a nevet? - Megvannak az informátoraim. Valami hatalmas, beazonosíthatatlan és ködös érzés dagadt a mellkasomban. Valahol a gyűlölet és az elkeseredettség között mozgott, meghatározhatatlanul. Egyre forróbb lett, hogy a legszívesebben beleordítottam volna az angyal önhitt, mindentudó pofájába. Képen akartam volna törölni vagy valami fertelmessé változni. Fogalmam se volt, honnan derítette ki a nevemet, de már kiejtette, és ezzel egy mélyen alvó szörnyeteget riasztott fel a bensőmben. Hűvösen figyelt, nyilván a gondolataimban olvasgatott. Lassacskán magamhoz tértem, már láttam a hideg folyosókat és a zaklatottan mászkáló látogatókat és betegeket, a tovasiető orvosokat és nővérkéket. Lecsitítottam a szívem, és újra normálisan lélegeztem. - Soha többé ne szólíts így! Soha többé! - néztem bele keményen Carter szemébe. - Bocs - vonta meg a vállát mosolyogva az angyal. Erre sarkon fordultam, és otthagytam. A kocsimhoz száguldottam, de már a hídon jártam, amikor tudatosult bennem, hogy a volán mögött ülök, és a szememből könny szivárog.

12. fejezet - Ha engem fenyegetett volna Jerome elspájzolással, ember, én tutira nem szimatolnék tovább. - Én se szimatolok. Csak gondolkodom. Peter a fejét csóválta, és kinyitotta a sörét. Náluk ücsörögtünk a konyhában, és Codyval épp nekiestünk a pár perce érkezett Hawaii pizzának. - Miért nem veszed már tudomásul végre, hogy ez nem több annál, aminek látszik - próbálkozott tovább Peter, aki nem evett. - Egy vámpírvadász, és pont. - Mert nem. Mert nem az. Mert semmi sem illik úgy a képbe. Se Jerome és Carter fura viselkedése, se Hugh megtámadása, se a levél, amit kaptam. - Eddig azt hittem, te heti rendszerességgel kapsz dilis szerelmesleveleket. „Érted vérzik a szívem, Georgina”, vérrel festett betűkkel. Meg hasonlók. - Ja, tényleg az öncsonkítás indítja be a legjobban a csajokat - mormogtam nagy falat pizzával a számban. Majd rábuktam a Mountain Dew-ra. Nekem ez a pia a top, és ha a koffeint nem számítjuk, simán pariban van a mokkával. - Te meg miért nem eszel egyébként? - Fogyókúrázom - mutatta a sörét. Alaposabban megnéztem a címkét: Golden Village, csökkentett cukortartalmú világos. Csökkentett cukortartalom? Megállt a falat a villámon. - Figyelj, Peter. Egy vámpír nem épp állandóan alacsony cukortartalmú étrenden él? - Ne is fáraszd magad - kuncogott Cody. Az este során most hallottam először a hangját. - Ezt már végigbeszéltem vele. De nem érdekli. - Te ezt úgyse értheted - stírölte a pizzát Peter némi nehezteléssel. - Neked olyan a tested, amilyet szeretnél. - Igen, de… - kezdtem, majd Codyra néztem. - El tud hízni egyáltalán? Úgy értem, nem az van, hogy a halhatatlan test az változatlan? Időtlen? Meg a többi? - Ezt neked jobban kell tudni. - Mindenfélét összeeszünk - tapogatta meg a hasát Peter -, nem csak vért. Lerakódik. Duane halála óta ilyen furát nem hallottam. - Fejezd ezt be, Peter, tisztára nevetséges vagy. A következő az lesz, hogy befekszel Hugh-hoz, hogy feltöltesd az ajkaid? - Gondolod, segítene? - ragyogott fel Peter. - Nem! Úgy vagy jó, ahogy vagy. Mindig is ilyen voltál, mellesleg. - Nem tudom. Újabban bárhová megyünk, mindenütt Cody a sztár. Esetleg szőkíttessem ki még jobban a tüskéimet? Megálltam, és nem hozakodtam azzal elő, hogy Peter közel negyvenévesen lett vámpír, és már erősen kopaszodott. Cody viszont alig húsz volt, amikor halhatatlanná vált, jóképű, oroszlánsörényes, barna bőrrel. És a halandóból lett halhatatlanok megragadtak abban az alakban, amiben átlépték a mezsgyét. És ha a két vámpír még mindig egyetemi bulikba meg klubokba jár, akkor nem csoda, hogy Cody a menőbb. - Csak húzzuk az időt - váltottam témát, hogy eltereljem végre Peter figyelmét az önértékelési válságáról. - Rá kell jönnünk, ki támadta meg Hugh-t. - Jaj, de csőlátásod van - sóhajtott Peter. - Miért nem várod ki szépen, míg magától kiderül? Jó kérdés. Miért is nem? Valami nem hagyott nyugodni, hogy mielőbb a végére járjak, és meg tudjam védeni a barátaimat meg magamat persze. Én egy ilyen helyzetben képtelen lettem volna nyugisan kivárni, hogy mi lesz. - Halandó nem lehetett, legalábbis az alapján, amit Hugh mesélt a támadásról. - Igen, viszont nincs olyan halhatatlan, aki képes lett volna végezni Duane-nal. Ezt egyszer már

elmagyaráztam. - Alacsonyabb rendű nem - mutattam rá. - De magasabb rendű… Peter felkacagott. - Aha! Most jön a leveled, igaz? Szerinted valami bosszúálló démon lesz, nem igaz? - Az nyilván képes lenne… - Igen, de nincs semmi indíték. - Nem szükségsze… Különös érzés áradt szét bennem, csiklandós és ezüstös és selymes. Orgonaillata volt, és csengettyűként csengett. A többiekre pillantottam. - Mi a… - kezdte Cody, de Peter már ment is ajtót nyitni. A jegy, amit megéreztünk, hasonlított Carterére, csak könnyedebb, édesebb verzióban. Kevésbé ütős. Egy őrangyal. Ahogy Peter kitárta az ajtót, Lucindát pillantottuk meg: nett volt, mint mindig, csak épp most egy könyvet szorongatott. Igen, összeállt a kép. Főszabály szerint nem sok tapasztalatom volt az angyalokkal, az egy Cartert nem számítva, aki valami miatt elég gyakran bukkant fel a köreinkben, pontosabban Jerome köreiben. Azért persze ismertem a helyieket, ahogy Lucindát is. Nem igazi angyal volt, mint Carter, hanem őr, akik az örökkévalóság jó oldalának Hugh-i voltak, ugyanaz egy angyalnak, mint a kisördög a démonnak, és persze maga is valaha volt halandó, aki a mindenség végéig szolgál és futárkodik a jó ügyeiben. Nem kétséges, Lucinda is rengeteg szépet és jót vitt véghez napi rendszer szerint. Nyilván hajléktalanszállókban dolgozott, és szabadidejében kis árváknak olvasott fel könnyes történeteket. Kár, hogy amikor mi találkoztunk össze vele, elviselhetetlen kis liba lett belőle. És nemcsak én gondoltam így, például Peter is. - Parancsolsz? - fogadta hát hűvösen. - Halihó, Peter. Milyen… érdekes ma a frizurád - ráncolta a homlokát, ahogy végigmérte a vámpírt. Beengedsz? Peternek mélyre ment a hajára tett megjegyzés, a szemöldökén láttam, de túlságosan is jó házigazda volt ahhoz, hogy ne invitálja beljebb a vendéget. Lehet, hogy akadnak nekem is halandó gyagyáim, de az ő kínos tisztasági mániája meg etikett imádata szerintem már kényszerességbe hajlott, amit nem ártott volna kezeltetni. Szerintem, mondom. Lucinda beljebb perdült, bokáig érő, kockás, rakott szoknyája és magas nyakú pulóvere hibátlanul rendezett volt, ahogy a fényes szőkeségű bubisérója is. Bezzeg én. A mély kivágásommal, a feszülős farmeremmel és a „teperj le tűsarkaimmal” hirtelen elfogott az érzés, hogy akár itt a szőnyegen hanyatt vághatnám magam és szétdobhatnám a lábam. Álságosan lesütött pilláiból ítélve ő is épp ugyanezt gondolta rólam. - Mily boldogság ismét találkozni - csilingelte kimérten. - Carter úrtól hoztam egy küldeményt. - Carter úrtól? - kérdezett vissza Cody. - Szóval ez a vezetékneve? Én mindig azt hittem, hogy a kereszt. - Szerintem meg csak ez az egy van neki. Mint Chernek. Vagy Madonnának. Lucinda nem reagált a jópofáskodásra, csak a kezembe nyomott egy könyvet: A férfiak a Marsról jöttek, a nők a Vénuszról: Útmutató a másik nem megértéséhez. - Mi a halál ez? - kiáltott fel Peter. - Mintha láttam volna már valami beszélgetős műsorban. Hirtelen beugrott, ahogy sétáltunk ki Carterrel a kórházból, és említette, hogy van egy könyve, ami segíthet nekem Sethtel. Közönyösen hajítottam a könyvet az egyik szekrényre. - Csak Carter kibaszottul penge humora. Lucinda erre a haja tövéig elvörösödött. - Hogy beszélhetsz ilyen mocskos szájjal? Mintha… mintha a férfiöltözőben lennél! - Képtelenség - simogattam le a trikómat. - Kizárt, hogy ilyesmit viselnék egy férfiöltözőben. - Még csak nem is iskolai egyenpóló - bólogatott Peter. - Tegyük fel, hogy férfiöltözőben vagyok - ugrattam kicsit az őrangyalt -, de akkor null-mini

pomponlányszoknyát kell rám képzelned, bugyi nélkül. - És épp azt a bizonyos riszát csinálnád - szállt be a gonoszkodásba Peter is -, tudod, amikor szembeállsz a fallal a zuhanyzóban, kezeid a falon szétdobva, riszálsz egyet a seggeden, és pucsítasz. - Látom is magam - bólintottam rá -, mert én mindig készen állok bármire a csapatért. Ebbe még Cody is belepirult. Lucinda meg egészen ellilult. - Ti… ti ketten… ti a velejéig romlottak vagytok! - vágta ki végül. - Ó, persze - bólogattam szorgosan. - Ti meg a többi jókislánnyal a hímzőkörben vagy hol a nyavalyában töltitek az időt, gondolom, ilyesmiben ücsörögtök, térdig érő fazonban, térdzoknival. Gondolom, minden angyal bukik az iskolás stílusra. Ha Lucinda haver lett volna, most nyilván még jobban beindul a csipkelődés meg a nyelvköszörülés, de Lucinda nem volt haver, kihúzta magát, és kikérte magának. - Mi nem viselkedünk egymással ilyen tapintatlanul, vedd tudomásul - jelentette ki. - Mi tisztelettel és figyelmesen bánunk egymással. Mi nem marakodunk, nem kötözködünk. Az utolsó mondatot kifejezetten nekem címezte, felém villant célzatosan a szeme. - Ez meg mi akar lenni? - Tudod te azt - söpörte ki a kevéske arcába hulló haját a szeméből -, mindenki hallott már a kis önkényeskedéseidről. Először a vámpír, utána a kisördög. De engem már semmi sem lep meg, ha rólatok van szó. - Micsoda szemétség ez! - öntötte el most az én agyamat a szar. - Duane esetében már réges-rég tisztáztam magam. Hugh meg… hát az meg tiszta baromság. Hugh a barátom. - Számít is a ti köreitekben a barátság! De ő se jobb nálad, ha nem csalódom, ő mesélte fűnek-fának nagy ékesszólón, hogy festettél a szárnyas-korbácsos szerelésedben a minap. Ja, és mellesleg, ha tehetek egy megjegyzést ezzel kapcsolatban, ennél megalázóbbat még életemben nem hallottam. Még egy szukkubusz esetében sem - szónokolta, aztán egy röpke oldalpillantással nyugtázta a könyvet a szekrényen. - Majd szólok Carter úrnak, hogy megkaptad a könyvet. Azzal sarkon fordult, és minden további nélkül távozott. - Pökhendi kis kurva - motyogtam az orrom alatt. - Egyébként meg hányan hallottak arról a démoncsajszis ügyemről? - Egyik füleden be, a másikon ki - csitított Peter. - Ez csak egy kis senki. Egy angyal. Ismered a fajtáját, mi mindenre képesek. Kicsit ráncoltam a homlokom, és akkor bekattant. Hogy eddig ez eszembe se jutott! Lehet, hogy ezt a Lucindát nem ártana kicsit komolyabban venni? - Megvan! - Mi van meg? - potyogott Cody szájából a Hawaii pizza. - Egy angyal ölte meg Duane-t és támadta meg Hugh-t! Így minden klappol. Igazad volt abban, hogy egy démonnak nem állna érdekében a saját oldalát pusztítani. Na de egy angyalnak! Persze egy rendes angyalnak, nem az ilyen Lucinda-fajtának. - Jó, egy angyal nyilván képes lenne rá - ingatta a fejét kétkedőn Peter -, de az olyan kisstílű lenne. Te is tudod, hogy a kozmikus harc a jó és a rossz között ennél sokkal nagyívűbb. Nem személyes leszámolások sora. Totális időpazarlás lenne, ha egyenként akarna valaki leszámolni a gonosz erőivel. - Mi van, ha egy rebellis angyal volt? Aki nem akarja már betartani a szabályokat? - vetette fel Cody. Peterrel egyszerre fordultunk nagy meglepetésünkben a fiatal vámpír felé. Eddig alig szólt, már-már megfeledkeztünk róla. - Olyan nincs - tájékoztatta a mentora. - Vagy van, Georgina? - Jerome szerint olyan, hogy rossz angyal, nem létezik - spekuláltam a két pár vámpírszem kereszttüzében. - Ha egyszer elromlanak, már nem angyalok többé, hanem démonok. - És ezzel annyi is az elméletednek. Ha egy angyal valami rosszat tesz, elbukik, és már nem maradhat angyal. És akkor Jerome mindenképpen ismerné.

Engem azonban nem hagyott nyugodni Cody megjegyzése, hogy a „bukott” helyett a „rebellis” szót használta. - Lehet, hogy az angyaloknál is vannak fokozatai a bűnnek. Nem minden rossz cselekedet számít annak, úgy értem, lehet, hogy úgy van ez is, mint az embernél. Ha aki elköveti, nem tekinti rossznak, hanem jónak, az nem ugyanolyan súlyos. Értitek? Minden relatív, és lehet, hogy ez az angyaloknál is működik, vagyis akkor ez még nem bukott el. Ezt rágtuk kicsit. Az emberek abban a töretlen illúzióban élnek, hogy pontos szabályok határozzák meg, mi számít bűnnek és mi nem, és úgy is áthághatják ezeket a szabályokat, hogy esetleg észre sem veszik. Pedig az esetek többségében az emberek is pontosan érzik, mikor tesznek valami rosszat, legfeljebb nem hajlandóak erről tudomást venni. A bűn sokkal inkább szubjektív természetű, mint objektív. Régebben, a puritánok idején egy szukkubusznak irtó könnyű dolga volt, ha a rosszat akarta szolgálni, és lelkeket akart a kárhozatba taszítani, mert akkoriban szinte bármiféle szexszel kapcsolatos tett vagy akár gondolat bűnnek számított. Manapság alig akad valaki, aki a házasság előtti szexet bűnnek tekinti, szóval, nekünk szukkubuszoknak intenzíven használnunk kell a fantáziánkat, ha valakit meg akarunk rontani, és így energiához jutni. Ezt a logikát követve talán az sem kizárt, hogy egy rebellis angyal a tetteit jónak tekinti, vagyis nem követ el bűnt. És ha nincs bűn, nem is bukik el. Vagy igen? Beleszédült az agyam, és láthatóan Peter is hasonló véleményen volt. - Ugyan mi a különbség? Mitől bukik el egy angyal? Mintha elég nagy tétje lenne ennek az apró kis kérdésnek. - A levél - ugrott be a megoldás. - Levél? - kérdezett vissza Cody. - A levél, amit az ajtómon találtam, amiben valaki azt írta, hogy olyan szép vagyok, hogy még az angyalok is elbuknának értem. - Jó, hát tényleg nem nézel ki rosszul - jegyezte meg Peter, mire felvontam a szemöldökömet. - Oké, tényleg van valami gyanús a levélben. De az egész akkor már túlságosan is gyanús. Mert miért hagyna valaki egy ilyen ordítóan áruló jelet magáról? - Egy pszichotikus angyal lesz - jött hirtelen transzba Cody -, aki imádja az ilyen rejtélyes üzeneteket! Mint a filmeken azok a gyilkosok, akik az áldozatuk testébe metszenek bele dolgokat, és aztán lesik, hogy a zsaruk össze tudják-e rakni a mozaikokat. Beleborzongtam a képbe, és igyekeztem higgadtan átgondolni, hogy mit is tudok az angyalokról. Semmit. Mert a mi oldalunkkal ellentétben, a jó erői nem rendeződnek szigorú, alá-fölé rendelt struktúrákba, nincsenek felügyelők és regionális hálózatok, hiába hallani annyi mendemondát a kerubokról meg szeráfokról. Végül is, mi találtuk fel a középszintű vezetést, nem ők. Mindig is az volt a benyomásom, hogy a legtöbb angyal meg a jó egyéb polgára afféle magánnyomozóként vagy egyéni ügynökként tevékenykedik és hajtja végre angyali küldetését egy totálisan laza szervezeti kereten belül. Ennyi szabadsággal aztán bárkinek nyitva áll a lehetőség, hogy sunyiban a privát projektjeit bonyolítgassa. És a nagy titkolózás is magyarázná az angyali elkövetőt, szőttem tovább a gondolatot. Az ő oldalukat kínosan érintheti az ilyesmi. Jellemző. Mert a mi oldalunkon nem okozna nagy meghökkenést, de tényleg. Ők viszont égnének, ha kiderülne, hogy az egyikük bevadult, és mivel Carter olyan pusziban van Jerome-mal, elérte nála, hogy elsunnyogják az ügyet. A sok gúnyolódás meg a piszkálódás is csak gyengécske próbálkozás a részéről, hogy elterelje a figyelmemet. Minél többet agyaltam ezen a merész elméleten, annál inkább megszerettem. Adott egy felpaprikázott angyal, aki végre meg akarna dicsőülni, és ezt úgy tervezi elérni, hogy egyenként leszámol a gonosz erőivel. És egy rebellis angyal nyilván teljesen legális célpontnak tekint bennünket, és nem mellesleg magyarázza azt is, miért nem érzi senki a jelenlétét. Mert azt megtudtuk, hogy a magasabb rendű

halhatatlanok képesek rejtőzködni, ha úgy tetszik nekik. Amiről eljutottam Jerome és Carter rejtőzködéséhez. Ők meg miért kezdtek hirtelen bujkálni? Talán, hogy a semmiből csaphassanak le a rebellisre? Vagy… - De miért hagyta életben Hugh-t? - néztem egyik vámpírról a másikra. - Egy angyal bármelyikünket el tud intézni. Hugh azt mesélte, hogy esélye se volt, és senki nem avatkozott közbe. A támadó egyszerűen elunta a dolgot, és otthagyta. Miért? Miért ölte meg Duane-t és hagyta életben Hugh-t? Vagy engem. Mert rólam is pontosan tudja, hogy mi vagyok. - Azért, mert Duane egy seggfej volt - vetette fel Peter. - A személyes jellemvonásainkat leszámítva mindannyian ugyanannyit nyomunk a gonosz mérlegén. Hugh valamivel talán még többet is. Hugh egyébként tényleg halhatatlan élete delén járt. Már nem a Cody-féle újonc volt, aki még a tanulóéveit tölti a gonosz erőinél, de még nem égett ki, mint a másik vámpír vagy én. Hugh mestere volt a szakmájának, és szerette, amit csinált. Egy önkényeskedő rebellis angyalnak ő lehetett az ideális célpont, ha a világot szándékozott egy jobb hellyé tenni. Cody abszolút osztotta a társa véleményét. - Nem, mert vannak köztünk szimpatikusabbak és unszimpatikusabbak, még ha a gonoszt szolgáljuk is mind. És lehet, hogy egy angyal is figyelembe veszi ezt. - Gyanítom, hogy nem sok angyal lehet, aki bármelyikünket is szimpatikusnak tart… De el is hallgattam, mert egy ilyen angyal mindenképpen akad, méghozzá ismerjük is. Egy angyal, aki folyton velünk lóg, egy angyal, aki az utóbbi időben elválaszthatatlan Jerome-tól, és mindig a közelben van, ha történik valami. Egy angyal, aki ismer bennünket, tudja, mikor, mit, hogyan csinálunk, mik a gyengéink. Létezhet jobb taktika a kiismerésünkre és feltérképezésünkre, mint beszivárogni a kis társaságunkba és a barátunknak kiadni magát? Olyan grandiózus és veszedelmes gondolat volt ez, hogy kimondani is kellemetlen lett volna. Egyelőre nem is hozakodtam volna elő vele, hiszen Cody meg Peter még a rebellisangyal- elméletre se igazán harapott rá, nyilván nem tapsikolnának elismerésükben, ha egyből Cartert kezdeném vádolni. - Minden rendben, Georgina? - érdeklődött Cody, hogy így elnémultam. - Ja… hogyne, persze - hadartam, majd megpillantottam a tűzhely óráját, és felpattantam. A fejem lüktetett. - A fenébe, vissza kell rohannom a Queen Anne-re. - Minek? - kérdezte Peter. - Randim van. - Kivel? - bazsalygott Cody olyan célzatosan, hogy bele is pirultam. - Romannel. - Az melyik? - nézett segítségért a tanítványára Peter. - A menő táncos csóka. Georgina totál rá volt indulva. - Nem voltam. Ahhoz túlságosan is bírom. Erre kinevettek. - Figyu, megtennél nekem valamit? - kérdezte Peter, ahogy a kabátomat vettem. - Mit? - kérdeztem automatikusan, mert az agyam tele volt a korábbi rejtéllyel. Meg Romannel. Az utolsó randink óta párszor felhívtuk egymást, és egyre csak ámultam, mennyire összepasszolunk. - Tudod, vannak azok a számítógépes programok a fodrászatokban, amivel modellezik, ez meg az a fazon vagy szín hogyan állna az embernek. Azt gondoltam, te megcsinálhatnád nekem ugyanazt élőben. Felvennéd az alakom, és kipróbálnánk mindent, hogy milyen fazonnal hogy néznék ki. Codyval döbbenten meredtünk rá. Beállt a néma csend. - Ennél nagyobb baromságot még soha nem hallottam, Peter - sikerült végül kiböknöm. - Hát nem is tudom - vakarta meg az állát Cody -, tőle azért nem annyira vészes. - Annyi gondunk van éppen - zártam rövidre a témát, mert kivételesen nem volt türelmem kedvesen

lerázni Petert. - Nem fogom a hiúságodba ölni az energiáimat. - Ne csináld már - nógatott Peter-, még mindig fénylesz annak a szűznek az energiáitól. Igazán elpazarolhatnál rám belőle valamicskét. - Szukkubuszszabályzat, 101-es pont: minél nagyobb a változás az eredeti alak és a célalak között, annál több az energiaigény - daráltam, és felvettem a táskámat a földről. - A nemváltás igazi szívás, bár a fajváltás még annál is nagyobb lenne. Ez a kis játék leszívná majdnem az összes energiámat, miközben ezer meg egy jobb módját is tudom, hova tegyem - fenyegetően végigmértem. - Tanácsos lenne felkeresni egy szakembert önértékelési és önképzavaraid miatt, barátom. - Fajváltás? - támadt fel Cody érdeklődése. - Ha akarnál, át tudnál változni mondjuk tengeri uborkává vagy… mondjuk arizonai óriásgyíkká is akár? - Jó éjt, srácok. Elmentem. A lépcsőházból még hallottam, ahogy azok ketten éppen azon vitatkoznak, mi vinné el több energiámat: ha egy aprócska kis emlőssé változnék, vagy ha ember nagyságú hüllővé. Vámpírok. Komolyan, néha mintha az óvodában lennék. Rekordidő alatt hazaértem, és még arról se feledkeztem meg, hogy a csizmámból szerényebb szandit csináljak, és úgy fussak be a ház elé. Romannel egyszerre érkeztem. Elég volt megpillantanom, és el is illant mindenféle angyali összeesküvés gondolata az agyamból. Kérte, hogy hétköznapi holmit húzzak, és tényleg, ő se cifrázta, de rajta a farmer meg az egyszerű, hosszú ujjú ing is úgy állt, mintha a kifutóról szaladt volna elém. De nagy eséllyel én is hasonló hatással lehettem rá, mert alaposan magához szorított, és puszit is kaptam. - Helló, gyönyörűségem - súgta a fülembe, mert nem nagyon akaródzott neki elengedni. - Helló neked is! - lehámoztam magamról a karjait. - Milyen apró vagy! - babusgatta két kezében az arcomat. - Olyan édes. Ha tehették volna, a szemei most magukba szippantanak, gyorsan el is fordultam, mielőtt még valami bolondságra ragadtatom magam. - Indulás - rendelkeztem, ám azon nyomban kénytelen voltam megtorpanni. - Hová is megyünk? A kocsijához vitt, nem messze parkolt. - Mivel a lábaid igen profin működnek, gondoltam, elviszlek valahová, ahol a tested többi részét is próbára teheted. - Vagyis egy szállodai szobába? - A francba! Ilyen átlátszó lennék? Pár perccel később egy lepukkant épületegyüttes parkolójába fordult be. A bejárat fölött neonfelirat villogott: BURT BOWLINGBIRODALMA. Itt már a színjáték se segített, képtelen lettem volna leplezni undoromat. - Ide hoztál a randinkon? Bowlingozni? Egy ilyen redva helyre? - Mikor bowlingoztál utoljára? - tette fel rezzenetlen nyugalommal a kérdést Roman. Gyanítottam, hogy valamikor a hetvenes években lehetett. - Iszonyatosan rég. - Látod? - csacsogott, miközben sajnos bementünk az intézménybe, és egyenesen a pulthoz tartottunk. Kiismertelek. Azt állítod, hogy nem akarsz kapcsolatba bonyolódni, közben meg mintha ahhoz képest elég gyakran találkozgatnál ezzel-azzal. 44-est, legyen kedves. - 39-est kérek. A pénztáros két gusztustalan pár cipőt nyomott a kezünkbe, és magamban hálát adtam az örökkévalónak, hogy a lábgomba nekem nem téma. Roman fizetett, és a kislány a pályánkhoz kísért bennünket.

- A lényeg a lényeg, a szándékaidtól függetlenül nyilvánvalóan elég gyakran futsz bele randikba. Ezzel a külsővel nehezen tudnék mást elképzelni. - Vagyis? - Leültem egy székre, hogy levegyem a Birkenstockomat. Nem sikerült megbarátkoznom a bérelt cipőmmel sehogy se. - Jaj, ugyan, ne csináld már! - Felnézett a cipőkötözésből Roman. - A férfiak mindenütt megbámulnak. Nem lehet nem észrevenni. Elég, ha végigmész a könyvesboltodon. Vagy a minap, amikor beültünk arra az italra. Itt is, annyi idő alatt, hogy a pulttól átjöttünk ide, három pasi állt meg, hogy megbámuljon. - Lesz valami következtetés is? - Alkalomadtán. - Felállt, és megindult a bowlinggolyós állvány felé. - Akadnak férfiak, akik nem elégszenek meg a bámulással, és le is szólítanak, bepróbálkoznak. És néha kénytelen vagy beadni a derekadat, ahogy velem is. Igaz? - Gondolom. Pillanat szünet, amíg a golyókat tanulmányozta, majd megint kaptam egyet a szokásos lélegzetelállító, lelkemben kutakodó pillantásaiból. - Halljam, mi volt az utolsó randidon. - Az utolsón? - Valahogy nem gondoltam, hogy Martin Miller esete ebbe a kategóriába tartozott volna. - Az utolsó randidon. De rendes randin, nem az olyan spontánon, amikor csak úgy beülsz egy italra valakivel. Olyan randin, amit a tag a legjobb tudása szerint átgondolt és felépített, abban a reményben, hogy a végén az ágyadban landolhat. Kézbe vettem egy neon-narancssárga golyót, amin zöld minta futott körbe. Próbálgattam a súlyát. - Opera. És vacsora a Santa Luciában. - Szép. És előtte? - Jesszusom, hogy te mennyire kíváncsi vagy! Várjunk csak… talán egy kiállítás megnyitó. - Egyértelműen egy vacsorával megfejelve valami olyan helyen, ahol a pincérek merev derékkal hajlonganak, és megköszönik, hogy képes vagy fogást választani. - Lehetséges. - Ahogy gondoltam - ölelt magához egy tengerkék golyót. - Ezért nem érdekelnek a randik, és ezért nem akarsz kapcsolatot. Olyan nagyvad vagy, ami csak nagy puskát lát, téged csakis ötcsillagos randikkal mernek becserkészni. Vagyis neked ez az átlag. A férfiak mindent beleadnak, te viszont halálosan unod már őket - villogott huncutul a szeme. - Ki kell hát emelkednem a lúzer tömegekből, s ennek az a módja, hogy olyan helyekre viszlek, ahová az aprócska elitista lábacskádat magadtól soha be nem tennéd. Megmerítlek az élet sava-borsában. Visszatérünk az alapokhoz, a randi esszenciájához, lehántjuk a sok mézet meg mázat, és azt csináljuk, amiről ennek eredetileg szólnia kellene: két ember találkozik, és csakis egymással foglalkozik. Nem kell a körítés. Visszatértünk a pályánkhoz. - Röviden, szerinted én a mocsokban akarok hempergőzni. Kár a sok szép körmondattal vesződni. - Miért, nem erre vágysz? - Nem. - Akkor miért vagy velem? Eszembe jutott a legutóbbi esténk, amikor a klasszikus nyelvekről beszélgettünk. Okos volt és dögös. Most is. Nehéz nyerőbbet elképzelni. - Nem mondanám, hogy sok közöd van a mocsokhoz meg a benne hempergéshez. - Ez a golyó tetszik? - váltott mosolyogva témát. - Ja - néztem meg még egyszer a pszichedelikus mintájú golyómat. - Kezdem kapiskálni, hogy ma szürreálisban nyomulunk. Legyen teljes az élmény. Hátha később még tolunk kristályt is. Roman jól szórakozott.

- Lássuk, ezzel mit kezdesz - biccentett a fejével a pálya felé. Elbizonytalanodtam. Törtem a fejem, hogy hogyan is ment ez régen. Körülöttünk a többi pályán emberek gurították a golyót könnyedén, magabiztosan. Nem lehetett olyan ördöngösség. Odaálltam hát a vonalhoz, jobb kezembe fogtam a golyót, meglendítettem, és elengedtem. Az bénán repült vagy másfél métert, majd nagy reccsenéssel rázuhant a pályára, és egyből bele is csörgött az oldalsó vályúba. Roman mellém lépett, és együtt figyeltük, ahogy lassacskán nyomorúságos útja végére ér. - Mindig ilyen durván bánsz a golyókkal? - kérdezte végül. - Eddig még senki se panaszkodott. - Gondolom. Legközelebb úgy intézd, hogy a golyó elérje a padlót, mielőtt még elengednéd. - De ugye nem az a fajta pasi vagy, aki attól indul be, hogy bemutathatja a csajnak, mennyivel jobb mindenben? - sandítottam rá. - Nem. Ez csak baráti jó tanács volt. Ahogy visszakaptam a golyómat, újabb kísérletet tettem, a javaslatait szem előtt tartva. Így nem volt akkora a becsapódás, de a vége most is a vályú lett. - Oké, most te jössz - morogtam, és duzzogva ledobtam magam egy székre. Roman egy vadmacska kecsességével osont a vonalig, a golyó úgy omlott le a kezéből, ahogy a víz folyik ki a vödörből, puhán vitorlázott előre, és kilenc bábut letarolt. Amikor a golyó visszatért, könnyedén újrázott, és vitte a makacs tizediket. - Hú, de hosszú éjszaka lesz! - Fel a fejjel - pöckölte fel az állam. - Összehozzuk neked is. Fuss neki még egyszer, de célozz kicsit balra. Én hozok sört. Balra céloztam, és így a bal oldali vályúban végeztem. A következő körben kicsit visszavettem a lendületből, és el is kaptam az egyik bábut a bal szélen. Önkéntelenül is felsikoltottam örömömben. - Szép volt - csatlakozott az ünnepléshez Roman is. Két nagy korsó sört tett le az asztalunkra. Az elmúlt évtizedben csakis biosört ittam. - A lényeg, hogy ne rohanj a dolgok elébe. És ez igaznak is bizonyult. Az este előrehaladtával egyre több bábut tudtam már levadászni, csak sajnálatos módon rászoktam, hogy középütt hasítsam ki a keveset, amit tudtam, és utána hiába erőlködtem, a magányosakat mindig elhibáztam, még Roman legjobb tanácsai is hatástalanul peregtek le rólam. Egyébként tényleg ártatlan tanácsokkal jött, és alkalomadtán kézileg instruált. - A kezed így vigyed, és közben hajolj utána, így - magyarázta egyik kezével a csípőmön, a másikkal a kezemen. Az érintésétől bizseregni kezdett a bőröm, és felmerült bennem a gyanú, hogy nem az önzetlen emberbarátság viszi erre az áldozatos segítségnyújtásra, hanem talán a ravaszság, hogy így jól megtapogathasson. A szukkubuszmunkában én is gyakran éltem a hasonló trükkökkel és technikákkal. A férfiak megőrültek tőle, és most én is kezdtem ráérezni. De azért nem kértem, hogy fejezze be. A második játszmában értem fel a csúcsra, egyszer még taroltam is, de aztán a harmadikra beérett a sör és a fáradtság, és kezdtem visszabénulni. Roman ezt egyből levette, és a bowlingkalandot lezártnak nyilvánította, mellesleg szép szavakkal méltatta hihetetlen fejlődésemet. - Most még keresünk egy hot dogost is, hogy ezt a hempergős fantáziádat végigvigyük, vagy az alól felmentést kapok? - Gondolom, attól függ, hogy behálóztalak-e már furfangos bájammal, vagy sem. - Ha igent mondok, mehetünk valami rendes helyre? Mert néha elég jól ül egy-egy sznob választás is, ha eddig nem tudtad volna. Nagy megelégedésemre egy menő japán vendéglőben kötöttünk ki. Egyként élveztük az ételt és a beszélgetést, de most a hétköznapi témák körül forogtunk, beszéltünk politikáról, kultúráról, arról, hogy mit szeretünk, és mitől mászunk falra meg a többi, meg a többi. Kiderült, hogy Roman alaposan bejárta már a földet, és igen határozott nézeteket vall a politika és a gazdasági ügyek terén.

- Ez az ország totálisan bele van bolondulva önmagába - panaszolta a szakéval a kezében. - Nem több hatalmas tükörnél, önmaga előtt ücsörög naphosszat, és csodálja a látványt. Ha nagy ritkán hajlandó másra is rátekinteni, épp csak annyit vet oda másoknak, hogy „ezt csináld” vagy „legyél olyan, mint én”. A katonai és gazdasági politikánk csak a határainkon túliakat cseszteti, itthon meg a konzervatív erők csesztetik az állampolgárt. Rühellem. Érdekelt, amit mond, különös volt látni egy amúgy könnyed és laza srác komolyabb oldalát is. - Hát tegyél ellene. Vagy el is lehet menni. - Így beszél egy igazi, elkényelmesedett állampolgár - rázta meg a fejét. - A régi jó „ha nem tetszik, ne edd meg” politika. Kár, hogy ennél kissé nehezebb az embernek elszaggatnia a gyökereit - tette hozzá, majd hátradőlt, és megpróbálkozott egy kevésbé fajsúlyos mosollyal. - Egyébként meg szoktam tenni dolgokat. Apróságokat. Itt meg ott. Folytatom magányos harcomat a fennálló rendszerrel szemben. Részt veszek a tiltakozásokon, soha nem veszek olyasmit, ami a fejlődő országok kizsákmányolásával készült. - Semmi bunda, és csakis biokaja? - Ahogy mondod - kuncogott. - Vicces - mondtam némi hallgatás után. Mert eszembe jutott valami. - Micsoda? - Hogy egész idő alatt csupa nagy dologról dumáltunk. Semmi történet a nyomasztó gyerekkorról, főiskolás évekről, exekről meg hasonlókról. - És mi ebben a vicces? - Igazából semmi. Csak hogy az általános emberi párosodási szokások mintha azt írnák elő, hogy mindenki akarja a másikkal megosztani a történeteit. - Te is akarod? - Nem igazán - vágtam rá, mert ki nem állhattam az ismerkedésnek azt az etapját. Mindig ki kellett kozmetikáznom a múltamat, és utáltam hazudozni, utáltam, hogy mindig emlékeznem kell, mikor mit mondtam. - Szerintem a múltunk épp eléggé nyomot hagy rajtunk, felesleges lenne még a jelenbe is belekeverni. Én szívesebben nézek előre, mint hátra. - Rajtad is nyomot hagyott a múlt? - próbáltam belelátni a lelkébe. - De mennyire! Minden napom egy küzdelem, hogy a múltam nehogy felülkerekedjen rajtam. Van, hogy én nyerek. Van, hogy nem. Isten látja, mennyire igaz ez rám is. Különös érzés volt olyasvalakivel beszélgetni, aki ennyire hasonlóan van ezekkel. Vajon hányan róják még a földgolyót rajtunk kívül hasonlóan nehéz, láthatatlan batyuval a vállukon, amit soha nem tehetnek le, és soha nem csomagolhatnak ki senki előtt? Sőt, még a létét sem oszthatjuk meg senkivel. Fenn kellett tartanom a látszatot, őrizni a mosolyt. Életem legocsmányabb időszakaiban is csak mosolyogtam, és ha már végképp nem ment, fogtam magam, és a nyakam közé kaptam a lábam, még ha a lelkemet hagytam is hátra eközben. - Nohát - mosolyogtam halványan -, örülök, hogy ilyen egyetértésben horgonyoztunk le a jelennél. - Én is. Pláne, hogy a jelenem kifejezetten biztatóan alakul. És remélhetőleg ez a jövőmről is elmondható, ha ilyen szépen gyengül a nagy eltökéltséged. - Csak ne nyomulj. - Na, ugyan már! Ismerd el szépen, hogy vonzónak találod a vakmerőségemet. Sőt, szexinek. - Én sokkal inkább a „szórakoztató” szóra szavaznék. Ha vakmerőséget akarsz, összehozlak Douggal, a kollégámmal. Hasonlítotok. Nappal ő a meghízható és tiszteletre méltó eladó, aki ott segít, ahol tud, éjjel a lökött bandájában énekel a világ nyavalyáiról.

- Hol lépnek fel? - kérdezte kíváncsian. - Most szombaton például az Old Greenlake sörfőzdében. Megyünk is pár kollégával. - Tényleg? Hánykor mehetek érted? - Nem rémlik, hogy hívtalak volna. - Nem? Mert én esküdni mernék, hogy épp egy helyet és időpontot neveztél meg nekem. Dettó passzív meghívás. Tudod, az a fajta, aminél nekem kell megkérdeznem, hogy „nem bánnád-e, ha csatlakoznék”, mire te ráfeleled, hogy „nem, dehogy, gyere csak”, és meg is vagyunk. Én csak átugrottam pár sort. - Micsoda hatékonyság - jegyeztem meg. - Szóval… nem bánnád, ha csatlakoznék? - Jaj, Roman - nyögtem -, mondom, hogy nem folytathatjuk. Eleinte nagyon cuki volt ez így, de egyetlenegy randiban egyeztünk meg. Amit már teljesítettünk. A boltban már így is mindenki azt gondolja, hogy járunk. A minap Casey meg Beth is kifejezte irigykedését, hogy milyen főnyereményt fogtam ki magamnak. - Tényleg? - kérdezte nagy boldogan. - Nem viccelek. Komolyan gondolom, hogy nem akarok kapcsolatot. De ha mélyen magamba néztem, mégse gondoltam annyira komolyan. Hosszú évszázadokon át fosztottam meg magam a komoly, működő kapcsolat lehetőségétől, és szenvedtem. Még amikor szukkubusz aranykorom idején szántszándékkal behálóztam is jóravaló férfiakat, mindet ejtettem azon nyomban, hogy megvolt a szex. Most bizonyos szempontból még nehezebb volt a dolgom, mert a bűntudatot, hogy egy kedves fickó életenergiáit lopom, ugyan megúsztam, de őszinte kapcsolatban soha nem lehetett részem. Nem volt senkim, aki csak engem akar, szeret. Barátaim voltak, nem azt mondom, de mindnek megvolt a maga élete, és azokat, akik - mint Doug - túl közel kerültek, a saját érdekükben kellett azonnal lepattintanom. - Nem hiszel az alkalmi randikban? Vagy a férfi-nő barátságban? - Nem - szögeztem le határozottan. - Nem hiszek benne. - És mi van a többi hímmel az életedben? Azzal a Douggal. A tánctanárral. Vagy azzal az íróval. Ők a barátaid, vagy nem? - Igen, de az más. Hozzájuk nem vonzódom… Késő volt, már nem lehetett visszaszívni. Roman arca reménytelin ragyogott fel, egészen közel hajolt hozzám, és megérintette az arcomat. Nagyot nyeltem, a közelsége felizgatott és pánikba is ejtett. A sör és a szaké ködössé tette a világot, az érzékeimet, és gyorsan meg is fogadtam, hogy legközelebb nem iszom alkoholt. Persze, nem is lesz legközelebb, ha minden jól megy… A felkavart érzékeimmel már nem tudtam leválasztani az egyszerű, ösztönös testi vágyat a szukkubuszéhségről, bár épp elég veszedelem volt a közelében bármelyik, önmagában is. Ugyanakkor… a vágy nem számított, csakis ő számított. Hogy vele lehetek, hogy végre olyan valakivel beszélgethetek, aki megért, aki szeret. Akihez hazamehetek, és akivel hazamehetek. - Hányra menjek érted? - duruzsolta. - Csak későn kezdődik… - sütöttem le a szemem. Hirtelen egészen kimelegedtem. A keze a tarkómra siklott, puhán és gyöngéden, és még közelebb húzott magához, ujjai elmerültek a hajamban. - Csináljunk előtte valamit? - Nem szabad… - nyögtem, de alig mozgott a szám, mintha kocsonyában akarnék úszni. - Hétre ott vagyok nálad - súgta a fülembe Roman, és megcsókolta a fülem. - Hétre - ismételtem. Az ajkai vándorútra indultak, a fülemről az arcomra, tovább az orrom tövére, le, közvetlen a szám alá, az államra. Egész testemmel a szájára koncentráltam, már csakis azt éreztem, a melegét, a forróságát,

mintha külön élőlény lenne. A világ lelassult, az idő megállt. Akartam a csókját, akartam, hogy az ajkaink összeforrjanak, hogy a nyelve a nyelvemet ölelje. Akartam, és rettegtem tőle, s mégis képtelen voltam már küzdeni ellene. - Hozhatok még valamit? - Apró darabokra zúzta ledermedt világomat a pincér. Szédelegve tért vissza belém a józan ész, hálásan kapaszkodtam ebbe az utolsó szalmaszálba, mert végre ismét láttam, micsoda csapás lett volna akár egyetlen csók is. Mi történt volna Romannel? Jó, egy csóktól olyan nagyon nagy baj még nem, de már annyit sem engedhetek meg. Kibontakoztam az öleléséből, és megráztam a fejem. - Csak a számlát, legyen kedves. Utána nem sokat szóltunk már. Roman hazavitt, az ajtóig kísért, de már nem próbálkozott. Csak megcirógatta megint az államat, és az eszembe idézte, hogy szombaton hétkor itt van értem. Nyugtalanul bújtam az ágyba, csak a szexre tudtam gondolni. A piának hála, gyorsan elaludtam, de reggel, ahogy másnaposan, zúgó fejjel heverésztem az ágyban, felidéződött bennem a szája közelségének érzése, és már csakis erre tudtam megint gondolni. - Nem lesz ez így jó - morogtam Aubreynak, és feltápászkodtam. Csak három óra múlva kezdődött a mai műszak, és azt a rengeteg időt nem tölthettem delejesen erotikus álmok szövögetésével. Szerencsére eszembe jutott Erik, akiről elég rég hallottam már ahhoz, hogy éppen időszerű legyen egy út. Gondolom, mostanra mindent kiderített nekem a vámpírvadászokról, bár az elméletet a kukába dobtam, azért még megeshet, hogy valami hasznosat hallok. És a bukott angyalokról is kikérdezem legalább. Az „elspájzolós” fenyegetés után lehet, hogy nem volt éppen okos húzás újra az Arcana Kft. közelébe merészkedni… de nem hittem, hogy olyan drámai lenne a veszély. Pontosan tudtam például a fődémonomról, hogy nem az a kora reggeli típus. Nem mintha olyan nagy igénye és szüksége lenne a pihenésre, de nagyon ráérzett a délelőtti lustálkodás halandó luxusára. Feltételeztem, hogy még durmol valahol, és nem is álmodik róla, hogy én merrefelé kószálok. Felöltöztem, megreggeliztem, és már úton is voltam Lake Citybe. Már nem volt gond visszatalálni a boltba, de a kopársága és a parkoló kihaltsága most is összerántotta a gyomrom. Ahogy azonban beléptem, kellemesen meglepődtem, hogy rajtam kívül is akadt Eriknek forgalma: az egyik sarokban magas alak görnyedt egy kupac könyv fölé. Csak amikor kiegyenesedett, hűlt meg az ereimben a vér. - Helló, Georgina - villantak a gúnyos, szürke szemek. - Helló, Carter - nyeltem nagyot.

13. fejezet Carter felemelt egy könyvet a kupacról, lustán átlapozta. Sprőd, szőke haját baseballsapka alá gyömöszölte, a flanelinge szebb napokat is látott már. - Kifogytál az oltári szentségekből? - kérdezte mellékesen. - Vagy csak egy jó asztrológiatovábbképzésre jöttél? - Semmi közöd hozzá - vágtam rá, mert nagy felindultságomban, hogy máris lebuktam, nem jutott eszembe semmi frappáns. - És Jerome tudja, hogy itt vagy? - nézett fel. - Neki sincs köze hozzá. Miért? Innen egyből hozzá szaladsz árulkodni? Nagy volt a pofám, pedig az új elméletem szerint Cartertől még több félnivalóm is lehet akár, mint Jerome haragjától. - Meglehet - csukta be a könyvet. - Bár talán hosszú távon nagyobb lenne a szórakozásom, ha hagyom, hogy járjad a kis útjaidat és bogozgassad a haditerveidet. - Gőzöm sincs, miféle haditervről beszélsz. Az ember lánya már egy butikba se eshet be, hogy ne kérnék rajta számon? Egyébként meg én se zaklatlak, hogy ugyan mit keresel itt. Igazság szerint majd megevett a kíváncsiság, hogy miért jött ő is Erikhez, nem mintha nem gondoltam volna, hogy ismeri, hiszen a környéken mind ismertük. Csak hogy pont most jött ide, a friss események hátterében… az felkeltette a kíváncsiságomat. - Hogy én? - kérdezte, és elém tartotta a könyvet, amit nézegetett: Tanuld ki a boszorkányságot 30 nap alatt. - Nekem egy örökkévalóságot kell bepótolnom. - Cuki - adóztam előtte elismeréssel. - Egy igazi nagymester ajánlotta, azóta is megtisztelve érzem magam. Na, elég időt adtam, hogy összehozz valami hasonlóan cuki alibit? - tette le a könyvet. - Miss Kincaid - csoszogott be Erik, mielőtt válaszra nyithattam volna a számat. - De örülök, hogy beugrott, a barátom épp tegnap hozta meg a fülbevalóját. Erre totálisan összezavarodtam. De csak egy pillanatocska kellett, és leesett, hogy a múltkor mellesleg vásárolt nyaklánchoz rendelt fülbevalóról beszél. - Ilyen gyorsan elkészült? Hát ez csodás! - Ez mesteri volt - dünnyögte Carter, de tudomást se vettem róla. Erik aprócska dobozt vett elő, és kinyitva lerakta a pultra. Filigrán rézdróton három füzér édesvízi gyöngy lógott mindkét fülbevalón. - Ez gyönyörű - szaladt ki a számon önkéntelenül. Mert az volt. - Köszönje meg a nevemben is a barátjának. Van egy ruhám, amihez tökéletes lesz. - Micsoda megkönnyebbülés - jegyezte meg Carter, miközben Erik kezét figyelte. - Mármint a megfelelő kiegészítők megléte. Mert Cody említette, hogy mostanában felélénkült a szerelmi életed. Randi randi hátán. Felteszem, a könyvembe bele se néztél. Odaadtam a hitelkártyámat Eriknek. Cody csak a táncórán látta a sok pasit körülöttem, Romanről meg a találkozásainkról pedig csak az este meséltem nekik. - Mikor beszéltél te Codyval? - Tegnap este. - Fura, hogy én is. És ma reggel egyből összefutunk. Te követsz engem? - Én értem ide elsőnek - csillogott vidáman Carter szeme. - Vagyis talán inkább te követsz engem. Lehet, hogy annyira belejöttél ebbe a sorozatos randizásba, hogy most már engem is be akarsz hálózni. Aláírtam a flepnit, ami Erik kártyaleolvasójából kijött. A boltos némán figyelte, mire jutunk egymással Carterrel.

- Bocs, de nekem jobban bejönnek az élettel telibb pasik. Carter kuncogott. A halhatatlanokból nem nyertem energiát, hiába feküdtem volna le velük. - Néha komolyan megfordul a fejemben, Georgina, hogy érdemes lenne a nyomodba szegődni, csak hogy halljam, amiket összehordasz. - Akkor csatlakozik hozzánk egy teára, Carter úr? - nézett most fel Erik. Ha kényelmetlenül is érezte magát a kettőnk szópárbajának tűzvonalában, nem mutatta. - Mert kegyed megiszik velem egy csészével, ugye, Miss Kincaid? - Természetesen, Erik - mosolyogtam rá szikrázón. - Carter úr? - Nem, köszönöm. Dolgom van. Különben is, Georgina ideális üzemmódja egy férfira kalibrált. Örülök, hogy láttam, Erik, jó volt beszélgetni kicsit. Veled meg, Georgina, úgyis hamarosan találkozunk. Volt valami ebben a pár ártatlan szóban, amitől elfogott a félsz. - Carter - szedtem össze minden higgadtságomat. Carter már az ajtóból fordult vissza, a keze a kilincsen. - Jerome tudja, hogy itt jártál? Ravaszkás mosoly áradt szét lassan az angyal arcán. - Csak nem árulkodni akarsz, Georgina? És én még azt hittem, nagyot léptünk előre, te meg én. Lehet, hogy hosszasabban kellett volna csevegnünk egymással. Esetleg megérdeklődhetted volna, szerintem esike ma a délután folyamán, mire én bókolhattam volna, hogy mennyire csinos vagy és a többi és a többi. Ahogy az már lenni szokott. Nagyot pislogtam. Ezek a szavak… a levélből, igen, amit az ajtómra ragasztva találtam. Hogy a szépségem az angyalokat is megkísérti… Ez most újabb célzás akart volna lenni? Játszadozik velem, ahogy Cody vetette fel az este? Vagy csak én magyarázom bele, és egyszerűen önmagát adja, a tenyérbe mászó, mindig kellemetlen Cartert, az én keresztemet az örökkévalóságom hosszú során? Őszintén, fogalmam se volt, mit higgyek, de azt nem vetettem el egy pillanatra sem, hogy a város összes angyala közül Carter a legesélyesebb, hogy a gonosz oldaláról áldozatait szedje. - Miért, mennyire vagyok csinos? - csaptam hát le a megjegyzésre. - Hogy még az angyalok is kísértésbe esnek? - Éreztem, hogy én vagyok soron - rándult meg az angyal ajka. - Hát viszlát, később találkozunk, Georgina, Erik. Azzal távozott. - Mit akart itt? - kérdeztem, miután eltűnt odakinn. - Ugyan, Miss Kincaid - ingatta a fejét Erik, miközben két csészét tett az asztalkára. - A kegyed titkait is megőrzőm. Nem kívánhatja, hogy vele kevésbé méltányosan bánjak. - Persze, hogyne, igaza van. És persze, futott át az is az agyamon, ahogy az öreg eltűnt a hátsó helyiségben a teáskannáért, Eriket se szeretném belekeverni a közöttünk kialakuló konfliktusba. Már ha eddig még nem keveredett bele épp eléggé. Nem váratott sokáig, már hozta is a teát. - Nem sokkal azelőtt készítettem, hogy kegyed megérkezett. Így legalább együtt fogyaszthatjuk el. - Ez milyen tea? - kérdeztem, miután beleittam. Ez is valami gyógynövény volt. - A keverék neve: Vágyakozás. - Épp a megfelelő - kommentáltam, mert az angyal és a nagy tilosban járásom se verte ki egészen a szervezetemből Romant. - És mit talált még nekem? - Sajnos semmit. Körbekérdeztem, de semmi újat nem tudtam meg a vámpírvadászokról. És nincs annak se jele, hogy a környékre keveredett volna akár egy is.

- Nem lep meg - kortyolgattam a teát. - Egyre inkább azt gondolom, hogy nem erről van szó. Erik nem szólt semmit. Igen óvatos, mint mindig. - Elfogadom, hogy nem árulhatja el, mit keresett itt… - kezdtem olyan körültekintően, amennyire tőlem tellett -, de azt hadd kérdezzem meg, mit… hogyan vélekedik róla. Mármint Carterről. Nem viselkedett furcsán? Gyanúsan? Mint aki titkol valamit? - Már elnézését kérem, Miss Kincaid - mért végig különös pillantással -, de akad számos vevőm, kegyedet is ideértve, akikről ezt mind elmondhatnám. - Jó, hát akkor… nem tudom, hogy fogalmazzak - váltottam, mert persze, hogy igaza volt. - Maga bízik benne? - Carter úrban? - Meglepetten vonta fel a szemöldökét. - Kegyednél is régebb óta ismerem. Ha lehet szó bizalomról a gyanús és furcsa vevőim esetében, akkor ő az, akit a listám első helyére teszek. Az életemet is rábíznám. Ez se meglepő. Mert ha Jerome-ot át tudja vágni a palánkon, akkor egy halandót százszor is. - Mit tud a bukott angyalokról? - váltottam hát sebességet. - Azt gondolnám, hogy ebben a témában már otthonosan mozog, Miss Kincaid. Vajon a társaságomra célzott ezzel, vagy a régi legendára, hogy a szukkubuszok maguk is démonok lennének? Merthogy nem vagyunk azok, csak a tisztánlátás kedvéért jegyzem meg. - Soha ne a paptól akard megismerni az egyház történetét. Jobban jársz, ha kérdéseidet egy kívülálló tudósnak teszed fel. - Milyen igaz - mosolyodott el Erik. Kortyolt egyet a csészéjéből. - Nos, azt bizonyára kegyed is tudja, hogy a démonok valaha volt angyalok, akik hátat fordítottak az isteni akaratnak. Fellázadtak vagy, ahogy általában ezt mondani szokás, elbuktak. Lucifert tartják köztük az elsőnek, és a többiek mind őt követték. - Ez volt kezdetben, nem? Tömeges átvándorlás a másik oldalra - merengtem, mert a dolognak a technikai oldalát nehezen tudtam elképzelni. - És később? Vagy akkor egyszer történt ez meg? Erik megrázta a fejét. - Nekem az a benyomásom, hogy azóta is bármikor megeshet, és meg is történik alkalomadtán. Még bizonyos forrásokban is emlí… Nyílt az ajtó, és bejött egy párocska. Erik mosolyogva emelkedett fel ültéből. - Van esetleg könyve a tarot-ról? - kérdezte a lány. - Kezdőknek. Hogy van-e? Félpolcnyi. Utáltam, hogy épp most szakítanak félbe bennünket, de annak meg örültem, hogy esetleg beindul a bolt. Intettem Eriknek, hogy menjen csak, ő pedig energikusan felpattant, és a polchoz kísérte őket, közben magyarázott és kérdezősködött az igényeikről és elképzelésükről. Fogtam a kabátom és a táskám, meg egy csomaggal a Vágyakozás teakeverékből, és egy tízest tettem a pultra. - Az aprót tartsa meg - szóltam még neki, de már indultam is. - Várjon csak… - lépett egy pillanatra félre a párocskától -, olvassa el a… hol is… várjunk… igen, a Mózes I. könyve 6-ban vagy 7-ben, amit ír. Az segíthet. - Mózes I. könyve? A Genezis? Mármint a Bibliában? - kérdeztem, és Erik bólintott, mire gyorsan körbenéztem. - Hol találom? - Én nem tartok. De megvannak a megfelelő forrásai, Miss Kincaid. Ő visszatért a vevőihez, én meg ámuldozva távoztam, hogy létezik ember, aki fejből tudja, mit hol talál a Bibliában, közben meg nem tart belőle egyetlen példányt sem. De abban igaza volt, hogy nekem aztán nem kell messzire mennem érte. És a műszakom is hamarosan kezdődött. A Queen Anne-en egy árva szabad parkoló se volt, elővettem hát a parkolási kártyámat, kiakasztottam a visszapillantóra, és befordultam a privát parkolónkba a bolt melletti kis utcában. Nem volt valami tágas, és a legtöbben messziről jártak be dolgozni, főszabály szerint igyekeztem hát nem elfoglalni a többiek

elől. A bolt közelében két parkoló autó között Tammit szúrtam ki, a vörös haja messziről világított. Épp átugrott az egyik verda motorháza fölött. Sietve besasszéztam az árnyékba, és ismeretlen férfi alakját rántottam magamra, mert semmi kedvem nem volt most fecsegéssel húzni a drága időt, amit a Bibliabogarászásra is fordíthatnék. Bírtam Tammit, de elég sokat beszélt. Gond nélkül elhaladtam mellette, majd vissza is alakultam egyből. Az alakváltás megcsapta kicsit a fejem, ahogy azt tegnap Peternek is elmagyaráztam az idióta fodrászkodós ötlete apropóján, a nemváltás jó sok energiát zabált. Most pár napnyit el is herdáltam a Martin-féle fröccsből, de még így is jó vagyok néhány hétig. Bár a folyamatos Roman utáni epekedés már piszkálja a szukkubuszéhségemet, az is tény, noha még közel se lenne itt az ideje. A könyvesboltban a szokásos hétköznapi nyüzsgés fogadott, de én egyenesen a vallási részlegre mentem. Nem kellett keresgélnem, ezerszer meg egyszer irányítottam már ide vásárlókat. Csak épp könyvet nem kerestem még itt soha. Meg is hökkentem a kismillió különböző Biblia-kiadástól. - Jézusom - motyogtam, és csak bámultam a mindenféle fordítást és verziót. Tartottunk Bibliát férfiaknak, nőknek, kamaszoknak, illusztrált kiadást, nagy betűs kiadást gyengén látóknak. Aranykötésest. És ott volt a Jakab király-féle kiadás is. Erről se tudtam többet, mint a többiről, de ennek legalább ismerős volt a címe. Levettem a polcról, kikerestem a Mózes I. könyve 6-ot, és elolvastam, amit Erik ajánlott: „Történt pedig, hogy amikor az emberek kezdtek elszaporodni a földön, és leányaik születtek, látták az istenfiak, hogy szépek az emberek leányai, ezért feleségül vették közülük mindazokat, akiket kiszemeltek maguknak. Akkor ezt mondta az Úr: Ne maradjon a lelkem örökké az emberben, hiszen ő csak test. Legyen az életkora százhúsz esztendő. Abban az időben, amikor az istenfiak bementek az emberek leányaihoz, és azok gyermekeket szültek nekik - sőt még azután is -, óriások éltek a földön. Ők azok a vitézkedők, akik ősidőktől fogva hírnevesek voltak.” Na, hát igen. Minden tiszta. Párszor még újraolvastam a részletet, hátha valami mégis bekattan belőle, de végül kénytelen voltam azt a következtetést levonni, hogy biztosan Erik mondott rossz számot, és nem erre a részre gondolt. Éppen vevői voltak, már máshol jártak a gondolatai, nem is lenne csoda, hogy kivételesen tévedett. Ahogy én láttam, ennek köze nem volt angyalokhoz meg bukáshoz vagy akár a nagy kozmikus küzdelemhez, ami jó és rossz között dúl az idők kezdete óta. Nekem nagyon úgy tűnt, hogy az emberi szaporodásról szól, mert nem kellett ahhoz bibliaszakértőnek lenni, hogy mit is fed a „bementek az emberek leányaihoz” passzus. Na, már régen is a szexszel lehetett a legjobban eladni a könyveket, ez se újdonság. Lehet, hogy Erik meg akart tréfálni? - Rátaláltál a vallásra? Egy Pac-Man pólót láttam meg először a beszélőből, utána Seth kíváncsi képét. - Rátaláltam és el is veszítettem, mint mindig - mondtam, és becsuktam a könyvet. - Valamit kerestem benne. Hogy van Cady és O’Neill? - Remekül haladnak az ügyükkel - mosolygott az író kedvesen, és ahogy mellém térdelt, azon kaptam magam, hogy jólesik belemerülni a borostyánsárga szemeibe. Az elmúlt napokban intenzív e-mailezésben voltunk, és imádtam a csakis nekem szóló miniregényeket, de verbális vonalon nem sokat fejlődtünk. Épp egy fejezet végére értem, és gondoltam, járok egyet. Kiszellőztetem a fejem, iszom valamit, és hasonlók. - De nem koffeint - bólintottam, mert azt már tudtam, hogy Seth kerül minden koffeintartalmú italt, amit egyszerre éreztem ijesztő és természetellenes szokásnak.

- Nem koffeint. - Ne is. Még a végén gyorsabban írnál tőle. - Ja, persze, helyben vagyunk. Szerinted nem alkotok elég gyorsan. - Inkább én gondolkodom lassabban, mint ahogy beszélek - nyögtem fel, ahogy felidézte első beszélgetésünk kínos motívumait. - Semmiképp. Zseniális voltál, soha nem fogom elfelejteni azokat a mondatokat. Ahogy a táncóra végén is, egy pillanatra félrecsúszott a kutakodó értelmiségi maszkja, és férfiúi érdeklődés futott át az arcán. Hirtelen jólesett mellette térdelni, otthonosan éreztem magam, ahogy csak Douggal meg a halhatatlan cimborákkal szoktam. Mintha mindig is ismertük volna egymást. Biztos a regényei miatt volt ez így, azokból ismertem meg jó előre. Ugyanakkor volt ebben a közelségben valami kizökkentő, mert nem lehetett nem észrevenni az izmos karját, meg ahogy a kócos haja keretezi az arcát. A nap aranyfénye megcsillan a borostáján, és az ajkai ívesen formálódnak a nagy bozótban. Elfordultam, mert az életenergia-éhségem ébredezni kezdett, és vágy támadt bennem, hogy megérintsem az arcát. A kis utcai alakváltásom több energiát vitt, mint sejtettem, és a szukkubuszösztön harapóssá kezdett válni. Még bírtam, nem azt mondom, hogy nem, de hamarosan kaja után kellett néznem. Csakhogy az a kaja semmiképpen se lehet Seth. Gyorsan felálltam, a Bibliát se tettem vissza a helyére. Seth is felállt. - Na… - nyögtem, amikor már vagy fél percig egyikünk se szólalt meg -, nekem lassan mennem kell dolgozni. - Én… - biccentett hirtelen elbizonytalanodva. - Igen? Nagyot nyelt, és egy pillanatra félrenézett, hogy aztán nagy határozottan forduljon vissza felém. - Az van, hogy megyek ebbe a buliba vasárnap, és arra gondoltam, hogy ha esetleg ráérnél, és nem dolgozol, akkor esetleg, ha van kedved, velem jöhetnél. Szóhoz se jutottam. Seth Mortensen elhívott valahová? És… és az előbb majdnem hosszasan beszélgettünk. Mindezt megfejelte még az is, hogy épp most tűnt fel, mennyire vonzó pasi ő tulajdonképpen. Puff, a feje tetejére állt velem a világ. És ami még ennél is rosszabb, a legszívesebben igent mondtam volna a meghívására. Sethtel hirtelen minden természetesnek és helyesnek tűnt, még ha nem is az a magával ragadó izgalom fogott el, mint Romannel. Lassan, a döcögős és különös ismerkedési tempónk odáig jutott, hogy a regényeitől függetlenül megkedveltem az írót. De nem mondhattam igent. Semmiképpen sem. Hogy a fene evett volna meg, amikor csábítgatni kezdtem az első napon, azon nem tudja már túltenni magát, hiába tettem meg azóta mindent, hogy totálisan plátói síkra tereljem a kapcsolatunkat. Totálisan elszörnyedtem, hogy mit műveltem már megint. De kicsit örültem is. Azt azonban pontosan tudtam, mit kell tennem. - Nem - vágtam rá gorombán. - Ó! Nem volt választásom. Azt nem hagyhatom, hogy Seth engem akarjon. Kedvenc regényírómmal legfeljebb felszínesen baráti viszonyt ápolhatok, semmi többet és közelebbit. De azért ennyire bunkónak nem kellett volna lennem, megpróbáltam hát helyrehozni. Elég lett volna, ha egyszerűen azt mondom, hogy sajna, dolgom van, erre belekezdtem a handabandába, amit Douggal is bevetettem évekkel ezelőtt. - Mostanában, tudod, nem szeretnék semmi komolyabba keveredni. Mármint nem akarok kapcsolatot. Ne vedd magadra, semmiképp, nem te tehetsz róla. És a buli is jól hangzik, nem az, de nem fogadhatom el a meghívást. És amúgy se fogadok el soha semmi hasonlót. Szóval tényleg ne vedd magadra. Mert nekem úgy a legegyszerűbb, ha egyáltalán nem bonyolódom bele semmibe. Nem randizok. Soha. Seth alaposan megnézett magának, csak nézett és nézett, és beugrott, hogy épp így nézett akkor is, amikor az öt oldal per nap szabályt magyaráztam el az első találkozásunkkor. - Ó, jó, persze, értem - mondta végül. - De… azzal a nagyon magas, fekete sráccal nem randizol?

- Nem. Nem randizunk. Nem igazán. Vele csak… hát… csak barátok vagyunk. - Ó - ismételte Seth. - Vagyis barátok nem buliznak együtt ezek szerint? - Nem - bizonytalanodtam el, és legszívesebben a fejemet vertem volna a faiba, hogy miért kellett ezt a sok marhaságot összehordanom. - Néha megihatnak együtt egy kávét, mondjuk itt a boltban. - Nem kávézom. A hangja élesen csengett, mintha képen vágott volna. Utána csak álltunk, és ezek a pillanatok méltán kerülhettek fel életem öt legkínosabb pillanatainak listájára. - Mennem kell dolgozni - törtem meg végül a csendet a béna lerázós mondatommal. - Persze. Majd találkozunk. Csak barátok. Csak barátok. Hányszor fújtam már el ezt a nótát? Hányszor tűnt egyszerűbbnek a hazugság az igazságnál? Még a férjemnek is eldaloltam annyi évvel ezelőtt, amikor a dolgok félrecsúsztak közöttünk, és én nem tudtam rávenni magam az őszinte szembenézésre. - Csak barátok? - ismételte ugyanígy Kyriakos, sötét szeme egyetlen pillanatra sem eresztette az enyémet. - Persze. Neked is a barátod, tudod. Egyszerűen csak együtt töltjük az időt, amíg te nem vagy itthon. Mert nélküled magányos vagyok. Azt azonban nem említettem neki, milyen gyakran állít be hozzánk Ariston, a barátja, amikor ő éppen távol jár. És hogy egyre gyakrabban keressük a kifogást, hogy megérintsük egymást. Összeér a kezünk, vagy csak felsegít. Vagy az a nap, ami még most is elevenen él az emlékeimben, amikor egy amforát emelt le a fejem fölül, és a karja véletlen könnyedséggel végigsimította a mellemet. Én akaratom ellenére is levegő után kaptam, ő pedig a kelleténél tovább időzött a mozdulattal, mielőtt levette volna az edényt. És azt se említettem Kyriakosnak, hogy Ariston mellett úgy érzem magam, mint valaha a házasságunk kezdetén: okosnak, szépnek és kívánatosnak megint. Ariston ugyanazzal a figyelemmel árasztott el, mint Kyriakos annak idején; Ariston is imádta az éles nyelvemet, ami miatt már egészen kislány koromban is gyakran keveredtem bajba. Kyriakos meg… hát, gondolom, még mindig szerette bennem ugyanazokat ő is, csak épp már nem nagyon adta jelét. Egyre hosszabb és hosszabb órákat töltött az apja műhelyében, az apja dolgoztatta, hogy amikor este hazaért, fáradtan zuhant bele az ágyba. Vagy elvonult a furulyájával a zene magányába. Hogy gyűlöltem azt a furulyát! Gyűlöltem és imádtam. Gyűlöltem benne, hogy több figyelmet szentel neki, mint nekem. Mégis voltak éjjelek, amikor kiültem mellé a ház küszöbére, és belemerültem a játékába, és csak ámultam, milyen virtuózán és élettelin szólaltatja meg az édes dallamokat. Csakhogy még ez sem változtatott a tényen, hogy utána az ágyban érintetlenül hevertem mellette. Legalábbis a legtöbb éjszakán. Amikor a szemére vetettem, hogy így soha nem esem teherbe, csak kacagott, hogy hiszen előttünk az élet, és még annyi gyerekünk lehet, amennyit csak akarunk. Ezzel csak még jobban bosszantott, mert őszintén és alaptalanul - hittem abban, hogy ha születne egy kisbabánk, azzal minden helyreállna köztünk, és úgy élhetnénk megint, mint régen. Úgy vágytam már egy kisbabára, úgy vágytam arra az érzésre, amit gyerekkoromban éreztem, hogy a kishúgaimat ringattam a karomban. Imádtam a gyerekek őszinteségét és ártatlanságát, és hittem, hogy jó és boldog embereket tudnék felnevelni. Akkoriban semmi olyan elégedettséget nem okozott, mint felhorzsolt térdecskéket gyógyítani, apró kezecskéket fogni, és meséket duruzsolni a délutáni ágy mellett. Ráadásul voltunk már olyan rég házasok, hogy érezzem a kényszert is. Meg kellett bizonyosodnom, hogy képes vagyok gyereket szülni. Három éve keltünk egybe, három év akkor már igen hosszú időnek számított egy házasságban gyerek nélkül. Az emberek összesúgtak a hátam mögött, hogy szegény Letha talán meddő. Gyűlöltem ezt a susmorgást és a negédes sajnálatot. El kellett volna őszintén mondanom Kyriakosnak, min eszem magam, beszámolni minden apró részletről, ami foglalkoztatott. De annyira kedves volt, és olyan sokat dolgozott, hogy gondoskodjon rólunk. Nem

volt szívem felrázni ebből az elégedett és csendes életből, megbolygatni a házunk békéjét csakis a saját hiúságom és kényességem miatt. És egyébként se hanyagolta el teljesen a testemet, ha kicsit hízelegtem és cirógattam, máris készen állt teljesíteni vágyaimat. Olyankor az éjjel közepén talált egymásra testünk, és Kyriakos ugyanazzal a szenvedéllyel mozgott bennem, ahogyan a hangszerén is muzsikált. Néhanap azonban megakadt a szemem Aristonon, és akaratlanul is az jutott eszembe, hogy őt biztosan nem kellene biztatnom… És teltek-múltak a férjem nélküli hosszú nappalok, s a fantázia kezdett életre kelni. Csak barátok, csak barátok. Álltam ott a könyvesboltban, és néztem Seth távolodó hátát, hitetlenkedve, hogy is juthat még bárkinek is eszébe feltenni ezt a rég lejárt lemezt. Micsoda kérdés? Azért hallhatjuk időről időre ismétlődni, mert az emberek töretlenül elhiszik. Vagy legalábbis el akarják hinni. Dühödt szomorúság keveredett bennem a totális idiotizmussal. Ám az alsó szinten olyan jelenetbe sétáltam bele, ami egészen más vágányra terelte az érzelmeimet: a kasszák előtt a Kristálycsillag Helenája hadonászott és magyarázott hevesen. Helena itt. Az én terepemen. A Bibliával a hónom alatt öltöttem magamra vezetőhelyettesi nagyságomat, és a kasszákhoz mentem. - Segíthetek valamiben? Helena megpördült, hogy csak úgy csilingeltek a feje körül a kristályok. - Ez az! Ő az! Ő lopta el az alkalmazottaimat! A pénztárban Casey és Beth húzta össze magát, hálásan pislogva, hogy befutottam. Körülnéztem, szerencsére Tammi és a barátnője, Janice valahol a bolt belsejében tevékenykedett. Reméltem, hogy nem keverednek ide. Igyekeztem halkan és higgadtan kezelni a helyzetet, elvégre vevők közt voltunk. - Biztosítom, hogy fogalmam sincs, miről beszél. - Ezt ne is kezdje! Pontosan tudja, miről van szó. Besétált hozzánk, csapott egy nagy balhét, utána meg elcsábította a személyzetemet. Felmondás nélkül hagytak ott. - Hozzánk jelentkezett pár új ember mostanában - feleltem felindulás nélkül -, de hogy honnan jöttek, azt nem tudnám megmondani. Üzletvezető-helyettesként mindazonáltal átérzem a kellemetlen helyzetét, hogy egyik pillanatról a másikra maradt emberek nélkül. - Elég legyen! - rikoltotta Helena, és már morzsáiban sem emlékeztetett arra a hűvös, ezoterikus nagyasszonyra, akit a saját vizein szeretett játszani. - Azt képzeli, nem látok át a hazugságain? Maga körül minden fekete sötétség, az aurája tűzben ég. - Hol van tűz? - bukkant fel Doug és Warren. Nyilvánvalóan a perpatvar zajára jöttek. - Körülötte - bökött felém Helena. Warren kíváncsian nézett rám, mint aki a lángokat keresi. - Mármint Georgina körül? - Ellopta az alkalmazottaimat. Besétált a boltomba, és elhívta őket. Ezért be is perelhetném, tudja? Ha az ügyvédeimnek elmondom… - Melyik alkalmazottakról van szó? - Tammiról és Janice-ről. Összehúztam magam, felkészültem a legrosszabbra. Warrennek sok defektusa volt, de a profizmus hiánya és a vevőszolgálat elhanyagolása nem tartozott közéjük. Ha alaposan megvakargatja a dolgot, meg is üthetem a bokámat. Egyelőre a homlokát ráncolva igyekezett arcokat párosítani a nevekhez. - Várjunk csak… Nem az egyik ugrott át a kocsim motorháztetején épp ma délelőtt? - De. Tammi volt. - Hát azokat nem adjuk vissza - horkantott egyet türelmetlenül Warren erre. - Ezt nem… - lilult el Helena.

- Őszintén sajnálom a kellemetlenséget, asszonyom, de olyan munkavállalókat, akik már aláírták a belépőpapírokat, és egyébként sem kívánnak kegyednél dolgozni, nem áll módunkban visszaszolgáltatni. De a hírek madárszárnyon járnak, hamarosan talál majd helyettük mást, ezen ne aggódjon. - Ezt nem felejtem el - fordult vissza hozzám Helena, és a hegyes ujjával mutogatni kezdett rám. - Még ha most alul is maradtam, a világegyetem megfizet majd kegyetlen, beteg természetéért. Nyomorú magányban pusztul majd el, szeretet, barátok, gyermekek nélkül. Az élete kopár lesz és értelmetlen. Ennyit a New Age nagy szeretet és megbocsátás prédikálásáról. Amit a halálról mondott, az totál lepergett rólam, de a többi azért mélyre ment. Hogy szeretet meg barátok meg gyerek nélkül. Magányosan és nyomorultul. Warren azonban kicsit sem találta helyénvalónak a mini átkot. - Azt garantálhatom, asszonyom, hogy Georginánál kevésbé kegyetlen lény nemigen akad a környezetemben. És hogy az élete értelmetlen lenne, azon egyenesen nevetnem kell. Ezt a helyet ő tette azzá, ami, és minden téren elfogadom a véleményét, ideértve a személyzeti kérdéseket is, jelen esetben egészen konkrétan azt, hogy felvette a kegyed volt alkalmazottait. Most pedig, ha nem kíván valamit vásárolni, megkérem, távozzon, mielőtt még értesíteni kényszerülnék a hatóságokat. Helena még átkozódott kicsit, válogatott gonoszságokat szórva mindannyiunk fejére, így biztosítva az ingyencirkuszt a sorban várakozóknak. Legnagyobb meglepetésemre Warren nem tágított, kivételesen nem az ügyfélkapcsolatot helyezve mindenek fölé, hanem azt, hogy engem megvédjen a hárpiától. Üdítő volt a változás, hogy végre nem kellett látszatból nekünk meghunyászkodni, csak hogy a Smaragdváros a lehető legjobb benyomást tegye az ügyfélre. Mikor végre Helena elhúzott, ő egyenesen visszapályázott az irodájába, mi meg Douggal csak álltunk, és tátottuk a szánkat. - Veled aztán van gond, ezer, Kincaid. - Most meg mi?! Nehogy már ezt is rám verd! - Viccelsz? Mielőtt te idejöttél volna, soha be nem tette ide a lábát egyetlen vérivó boszorka sem! - És ezt mégis honnan veszed? Már rég itt melóztam, amikor te beálltál - ráztam le a hülyeséget, majd az órámra néztem. - Még itt vagy egy darabig, ugye? - Aha, nagy mázlista vagy. Miért? - Csak úgy - feleltem, és már ott is hagytam, mentem hátra az irodákhoz. De nem a miénkbe fordultam be, hanem Warrenhez. Az asztala mögött ült, a táskáját pakolta, épp indulni készült. - Nem mondod, hogy visszajött?! - Nem mondom - zártam kulcsra az ajtót. Erre felnézett. - Csak meg akartam köszönni. - Az agyatlan vevők eltávolítása mégiscsak az én feladatom - mért végig várakozón. - Ja. De a múltkor ugyanezért én kaptam a leszúrást. És a végén nekem kellett elnézést kérni. Csak vállat vont, és láttam, ahogy feldereng benne a közel egy éve történt kis incidens. - Hát az más volt. Akkor álszent, bigott nácinak neveztél egy idős hölgyet. - Mert az volt. - Ha te mondod - mondta, és árgus szemmel figyelte, ahogy az asztalához közelítek. Megkerültem az asztalt, és lovagló ülésben az ölébe pattantam, hogy a szűk, piros szoknyám egészen felcsúszott, még a fekete harisnyám csipkeszegélye is kikandikált. Ráhajoltam és megcsókoltam, először csak finoman harapdáltam az ajkát, aztán szenvedélyesen csókolni kezdtem. Visszacsókolt, a két keze mintegy reflexből a seggem markolta máris. - Édes Krisztusom - nyögte, amikor levegőhöz jutottunk. Az egyik kezével az arcomat simogatta, a másikkal a szoknyám alatt matatott, és a tangám csipkeszegélye alatt kalandozott. Az ujja lefutott a combom közé, be a vájatba, és már belém is hatolt. Először csak finoman, kutakodón, utána már mélyen, határozottan. A vágy hirtelen tört rám, de eddigre már alaposan benedvesített, és most az ujja simogatása

egészen kéjes érzés volt, hogy kezdtem zihálni. - Mire megy ki a dolog? - fürkészett Warren. - Micsoda mire? Nem ezt csináljuk állandóan? - De sohase te kezdeményezed. - Mondtam, hogy hálás vagyok. És ez éppenséggel igaz is volt. Szinte meghatott, hogy így a védelmébe vett. És a Roman utáni vágy, amihez most talán már a Seth utáni vágy is társult, ott izzott bennem: Warren igazán praktikusnak tetszett, hogy a feltámadt szukkubuszéhségemet valamicskét csillapítsam. Elgondolkodva kezdett játszadozni egy elszabadult hajtincsemmel, bár a másik keze közben egy pillanatra se állt le. - Figyelj, Georgina, azt remélem… remélem, azzal tisztában vagy, hogy ez a mi kettőnk dolga itt az irodámban cseppet sem befolyásolja a munkádat. Nincsenek kötelezettségeid, az állásodat nem fenyegeti az sem, ha esetleg… Felkacagtam, mert meglepett ez a hirtelen támadt aggodalma. - Tudom, persze hogy tudom. - Komolyan mondom. - Tudom - harapdáltam az alsó ajkát kicsit. - Ne kezdj itt nekem érzelgősködni, nem azért vagyok itt. Többet nem szólt, és belemerülhettem végre a fizikai érintések gyönyörébe: a nyelve erőszakosságába a számban, ujja vadságába, tapogató tenyere érintésébe. A délelőtti szexuális frusztrációt oldanom kellett valakivel, bárkivel. Kigombolta fekete selyemblúzomat, és a földre hajította. A szoknyám és a tangám is követte hamarosan, hogy csak a magas sarkúm, a harisnyám és a melltartóm maradt, egytől egyig fekete mind. Kicsit megemelkedett ültében, hogy lehúzhassam a nadrágját. Kemény volt és nagy, és már szabadultam volna az ujjától. Ki is húztam magamból, kezdett kevés lenni, a lábaimat a szék háttámlájára kulcsoltam, és minden további előjáték helyett beleereszkedtem a farkába. A hátam ívesen megfeszült, hogy minél mélyebbre hatolhasson belém, és mozogni kezdtem, fel-le, egyre gyorsuló ütemben. Közben néztem a farkát, ahogy ki-be csusszan. Csak a testünk cuppogása és a lihegésünk hallatszott. A behatolással érzelmek és érzések áradata szabadult rám. Mivel Warren leharcolt lélek volt, a dolog nem ütött úgy meg, mint Martinnal a múltkor. A szukkubuszmerítést az áldozat természete nagymértékben meghatározta. Az erősen erkölcsös férfiak jóval többet átadtak a szukkubusznak, és így nagyobbat is lehetett lakmározni belőlük. A romlott pasik kevesebbet veszítettek, vagyis náluk soványabb volt a termés. De az energiától és az erkölcsi tartástól függetlenül bele-beleláttam Warren gondolataiba és érzelmeibe is, ahogy lovagoltam rajta. Ez így rendjén is volt, az életerejével jött minden egyéb is. Persze a vágy töltötte ki leginkább a gondolatait. Meg a büszkeség, hogy egy fiatal, dögös csajt megkaphat, az izgalom és a meglepetés. Nem sok megbánást éreztem, amiért megcsalja a feleségét, és már irántam is csak a kéjvágy munkált benne. Hogy olyan szexi vagyok, nedves. Ahogy meglovagolom, és elélvezek mindjárt… Vágyai teljesültek, mert el is élveztem, nem egyszer. Egyre gyorsabban és gyorsabban mozogtam, a húsunk csattogott egymáson, a combizmaim megfeszültek, a nyakam hátrafeszült, a melleim izzadtan lüktettek, átjárt az orgazmus. Majd a zihálásunk lassan csillapult, már normálisan szedtük a levegőt, és a gyönyör hullámai is elültek. És az energia se volt épp kevés. Lassan csordogált át belém, a behatolás elején megindult, és mint a fénylő, csillogó gyöngysor, úgy gomolygott át belém. A legvégén felerősödött, kifényesedett, ömlött belém, egészen életre keltett, és a fizikai csúcsponthoz méltó tetőpontra juttatta halhatatlan létezésemet is. Aztán felöltöztünk, és én léptem is volna le, mert Warrent ilyenkor mindig kimerítette, hogy leraboltam az energiáit, még ha túl nagy szüret nem is volt nekem. Ő ezt annak tudta be, hogy egy jóval fiatalabb csajjal csinálta, és én nem próbáltam ebben a hitében megrengetni, de mindig ügyeltem, hogy sietve magára hagyjam, és ne tudatosuljon benne annyira a kettőnk közötti kontraszt. Tudtam, hogy bántja, hogy

azt kell éreznie, nem tud lépést tartani velem. - Georgina - szólt most utánam, amikor már az ajtónál jártam. - Mit keres nálad az a Biblia? Nem próbálod a vevőket térítgetni, remélem! - Hogy? Ja, ez. Csak kikerestem valamit egy barátomnak. De most eléggé ül, mert a szexről szól. - Ahány évet én a templomban már lehúztam - törölte le az izzadságot a homlokáról -, csak emlékeznék a szexes sztorikra. - Jó, hát sztorinak azért nem nevezném. Inkább a szaporodás orvosi leírásának. - Ja, abból van dögivel. Megszállt az ihlet, és visszamentem hozzá, a könyvet kinyitva Mózes I. könyve 6-nál. - Ez itt, nézd - mutattam a sorokat. - A sok duma arról, hogy a nők szültek nekik. Vagy háromszor megemlíti. Warren a homlokát ráncolva olvasta át a sorokat, és eszembe jutott, hogy nem csak a semmire nyitott könyvesboltot, valaha irodalmat tanult. - Azért ismétli meg, mert itt, amikor azt írja, hogy „az emberek kezdtek elszaporodni a földön”, akkor a halandó emberekről van szó. - Hogyhogy halandó emberek? - kaptam fel a fejem. - Úgy. Az „istenfiak” nem halandó emberek. Hanem az angyalok. - Mi van? - Ha most a kezemben lett volna a könyv, kiesett volna belőle. - Biztos vagy benne? - Teljes mértékben. Mondtam, hogy évekig koptattam a templomot. A Bibliában folyton így emlegetik őket - azzal átlapozott Jób könyvéhez. - Látod, itt is ugyanez: „Történt egy napon, hogy az istenfiak megjelentek és megálltak az Úr előtt. Velük együtt megjelent a Sátán is.” Itt is az angyalokról van szó, itt éppenséggel a bukott angyalokról. - És… és akkor - nyeltem nagyot - mit kerestek ott a Mózes I. könyvében? Mármint az „emberek leányaival”? Ezek szerint az… az angyalok szexeltek a halandó nőkkel? - Ha egyszer „szépek” voltak? Az vesse rájuk az első követ, nem? - vetett rám egy elismerő pillantást futólag. - De nem tudom. Erről túl sok szó nem esik a templomban, ezt azért sejthetjük. Az idő nagy részében az emberek bűnein és bűnhődésén rágódnak arrafelé, az meg engem hidegen hagy. Én csak bámultam a könyvet, elhatalmasodott rajtam a totális döbbenet, de az elméletek már ott nyüzsögtek az agyamban. Warren kíváncsian figyelt, hogy még az elejtett kis viccére se reagáltam. - Segítettem? - Nem is kicsit - szedtem össze magam. Gyöngéden szájon csókoltam, ami meg őt döbbentette le, és már ott se voltam.

14. fejezet - Szent pornó olvasására csődítettél össze bennünket? - hagyta ott közönyösen a konyhaasztalt Hugh. A vámpírokkal ott gyűltünk össze a Biblia körül. Már karcolás nyoma se látszott rajta. Cigit dugott a szájába, és kereste az öngyújtóját a kabátzsebében. - Itt ne gyújts rá! - szóltam rá. - Mit zavar? Ne mondd nekem, hogy nem bagóztad végig a huszadik század nagy részét! - Nem is mondom. Csakhogy már nem cigizek, és Aubreynak se tesz jót. A macska a konyhapulton mosakodott, és a neve hallatán felnézett Hugh-ra. A kisördög nagyot slukkolt a közben meggyújtott cigiből, és közvetlen a cica mellett nyomta el a pulton. Erre ő csak mosakodott tovább, Hugh meg a padlót kezdte koptatni a lakásban. Cody hajolt mélyen a kinyitott Biblia fölé. - Nem vágom, honnan veszed, hogy ezek angyalok. Az „Istenfiak” szerintem inkább az emberre vonatkozó általános izé. Mármint mi mindannyian elvileg isten fiai volnánk, vagy nem? - Tisztelet a kivételnek, természetesen - kiabált ki Hugh a nappaliból. Majd egy másodperc múlva hozzátette. - Krisztusom! Ezt a könyvespolcot meg honnan újítottad? Hirosimából? - Elvileg mindenképpen - engedtem el a fülem mellett a kisördög hőbörgését, a Codyval folytatott értelmes párbeszédet választva. Délelőtt óta már kismilliószor nyálaztam át a nagy könyvet, és kezdtem beleunni a szent szavakba. - De Warrennek abban igaza van, hogy ebben konzekvensen az angyalokra használják. És ha megnézed, a nőket nem „istenleánynak” nevezik, hanem az „emberek leányainak”. Ők emberek, de a férjeik nem. - De az is lehet, hogy egyszerűen a szokásos hímsovinizmus - kottyant közbe Peter. Végül leborotválta a haját, nem mintha a fejformájához ez annyira passzolt volna. - A Bibliában azért belefutni néha. - Nem, szerintem Georginának van igaza - tért vissza körünkbe Hugh. - Mert ugye azt tudjuk, hogy bizonyos angyalok elbuktak. És a bukásnak nyilván volt oka, ráadásul a kéjvágy ezerszer menőbb, mint a falánkság vagy a restség. - Vagyis? Mi ennek az egésznek az értelme? - akadékoskodott Peter. - Hogy jön ez az egész a „talán mégse egyszerű vámpírvadászról van szó” témakörhöz? - Így - böktem rá a passzus folytatására. - Itt azt írja: „Abban az időben, amikor az istenfiak bementek az emberek leányaihoz, és azok gyermekeket szültek nekik - sőt még azután is -, óriások éltek a földön. Ők azok a vitézkedők, akik ősidőktől fogva hírnevesek voltak.” A kulcsszavak, hogy „abban az időben” meg „sőt még azután is”. Mert ez azt jelenti, hogy az angyalok nemcsak egyszer buktak el a halandó nők miatt, hanem többször is. Itt a válasz arra, hogy vajon az angyalok elbuknak-e még manapság is. Elbuknak. - Ami egybevág az elméleteddel - bólogatott Cody -, hogy jelen esetben is épp egy ilyen bukást figyelhetünk meg. - Csak épp nem a kéjvágy a buktatója - jegyezte meg Hugh. - Ennek a tettlegesség a gyengéje. - Hacsak nem a Georgina utáni vágy van a háttérben. Mert azt már írta, hogy elég csinosnak talál ingatta a fejét Peter. Valami bekattant nekem. - Szerintetek a tettlegesség elég ok lenne? Főleg vámpírokkal meg kisördögökkel szemben. Jó, nem mondom, hogy nem kapna fejmosást a másik oldalon, de nem hinném, hogy a rossz oldal irtása olyan nagy bűnnek számítana, hogy amiatt angyalból rögtön démonná fokozzák. - A múlt tapasztalatai azt mutatják, hogy a másik oldal nem kezeli kifejezetten rugalmasan a szabálysértőket - igyekezett megcáfolni a kisördög. - Mert a miénk igen? - érdeklődött Peter. - Te most ki akarsz farolni a saját elméletedből? - vetett rám kritikus pillantást a másik vámpír.

- Nem, dehogy. Épp csak próbálom alaposabban átgondolni ezt a bukásmotívumot. Mert lehet, hogy a „megvadult” vagy „lázadó” jelző jobban illik a helyzetre. - Csakhogy a levélkében bukásról van szó - kifogásolta Hugh. - És nyilván nem egyszerűen a poén kedvéért írta ezt, hanem valamit jelezni akart vele. Ezt átgondoltam, és kénytelen voltam igazat adni Hugh-nak. A levél tartalmát nem hanyagolhattuk el, már csak az kellett volna, hogy meg is értsük, mire akart vele kilyukadni az írója. - Angyalok esetében a humor meglehetősen bizarr jelenség. Már ha Cartert vehetjük referenciaalapnak kommentelt Peter. És itt alkalom is adódott, hogy előálljak végre az elméletem második, kínosabb felével is. Elég nehezen szántam azért rá magam, de persze közben meg mindenki nagyon harapott erre az angyalos vonalra, szóval logikusnak tetszett, hogy felfedjem a lapjaimat. - Figyeljetek, srácok… úgy értem, szerintetek nem elképzelhető, hogy esetleg Carternek is van valami köze az egészhez? Hogy esetleg ő áll a háttérben? Egyszerre fordult felém mind a három fej. Lepadlóztak egytől egyig. - Te meghibbantál? - reagált elsőként Hugh. - Tudom, hogy állandóan szekáljátok egymást, de az ég szerelmére, nem hiheted komolyan… - Carter közénk tartozik - csatlakozott hevesen Cody. - Persze, persze - bólogattam, de azért vázoltam az okaimat, hogy lássák, nem csak üresben vádaskodom. Beszámoltam a különös találkozásról is Eriknél, meg hogy hogyan bukkan fel újabban mindig éppen ott, ahol én is vagyok. A reakció néma csend. - Ez az egész tényleg elég fura - ismerte el végül Peter. - De akkor is baromság. Carter nem lehet az. - Carter nem - bólogatott Hugh. - Ja, persze. Azt mindenki egyből elfogadja, hogy én intéztem el Duane-t, de hogy a tökéletes Carter, az kiveri a biztosítékot?! - támadtam rájuk haragosan. Ez a nagy szolidaritás az angyallal betett nekem. - És mégis, miért lóg folyton velünk? Hallottatok már valaha ilyet? Egy angyal a mifélénkkel? - Mi vagyunk a barátai - magyarázta Cody. - Mert mi viccesebbek vagyunk, mint a többiek - fejtegette Hugh is. - Hát ha ti ezt beveszitek… A szabályszegés előszobája, hogyha valaki angyal létére egy démonnal meg a cimboráival jár kocsmázni. Közben meg egyszerűen kémkedik utánunk, csak épp nem vagytok hajlandóak belátni, mert annyira jó ivócimbora. Elfogultak vagytok. - És az nem merül fel benned, Georgina, hogy az elfogultság talán a te esetedben is felmerülhet? figyelmeztetett Peter. - Elismerem, hogy ez a buggyantangyal-elmélet egyre valószerűbbnek tetszik, nekem is, de hogy jön a képbe Carter? - Nekem is hajánál előrángatottnak hangzik - így Hugh. - Tök ok nélkül jöttél vele elő, és persze az köztudott, hogy nem jössz ki vele. Hitetlenkedve mértem végig őket. - Nagyon is jó okom van rá, hogy eszembe jusson. Nem is egy. Mert azt például, hogy magyarázzátok meg, hogy éppen ott volt Eriknél? - Eriket mindenki ismeri - rázta meg a fejét a kisördög. - Carter is nyilván azért ment el hozzá, amiért te. - És amiket mondott nekem? - Mert? Miket mondott? - meresztett nagy szemeket Peter. - Talán azt, hogy „Helló, Georgina, remélem, megkaptad a levelemet”? Hát figyelj, nekem ez az egész nagyon erőltetett. - Jó, nem azt mondom, hogy bizonyítékom van, de a körülmények… - Nekem mennem kell - állt fel Cody a mondatom közepén. - Azt elfogadom, ha nem értesz velem egyet - dobtam meg egy jeges pillantással -, de azért még nem kell a mondat közepén itt hagyni. - Nem, tényleg dolgom van.

- Mások is randizgatnak, Georgina - forgatta a szemét Peter. - Be nem vallaná, de szerintem rejteget valahol egy csajt. - Élőt? - kerekedett el elismerőn Hugh szeme. - Tudatlan alakok vagytok mind - vette a kabátját Cody. - De azért óvatosan - figyelmeztettem csípőből. A feszültség hirtelen köddé is vált, már senki se haragudott rám a carteres elméletért. Azért azt levettem, hogy csak legyintenek rá. Nem vettek komolyan, ahogy az ember nem veszi komolyan egy kisgyerek félelmeit vagy a képzeletbeli barátait. A két vámpír együtt lépett le, és Hugh se maradt már sokáig. Én meg mentem aludni, de az agyam zakatolt, próbáltam összerakni a mozaikokat. A levélíró nyilvánvaló utalást tett rá, hogy szép nők miatt angyalok is elbuktak már. Ez mindenképpen jelent valamit. De hogy egyeztessem össze a Duane és Hugh elleni támadásokkal, aminek ezerszer több köze volt az erőszakhoz, mint a szépséghez vagy a vágyhoz. Másnap reggel újabb mail fogadott Sethtől. Összeugrott a gyomrom, hogy a tegnapi meghívás valamiféle folytatása lesz, de egy korábbi levelemre válaszolt csak. Északnyugatról váltottunk eszmét, és ugyanolyan szellemesen és szórakoztatóan értekezett, mint korábban is mindig írásban. A tegnapi béna kifogásomat mintha fel se vette volna, vagy talán meg se hallotta. Erről később személyesen is meggyőződhettem, amikor felmentem egy kávéra. Ugyanolyan hévvel verte a klaviatúrát a megszokott sarokban, mint a hét összes többi napján, pedig szombat volt. Ahogy megálltam mellette, fel se nézett, csak köszönt, kicsit se tűnt zaklatottnak vagy sértettnek, épp csak belemerült az írásba, mint mindig. Mint aki már el is felejtette. Aminek igazán örülhettem volna, közben meg, amilyen önző vagyok, csalódottság uralkodott el rajtam. Nem bántam volna, ha ennél mélyebb benyomást teszek rá, és az elutasításom gyötörni kezdi. Mert ott volt például Doug vagy Roman, ők nem hagyták annyiban az első elutasításom után. Micsoda egy állhatatlan nőszemély vagyok én! Elég volt a röpke összehasonlítás, hogy eszembe jusson az esti program, hogy az utóbbival az előbbi koncertjére megyünk. Roman gondolata megrészegített, és rögtön be is tojtam, hogy már megint ezt érzem, ha csak eszembe jut. Eltökéltségem egyre gyengült, pedig a kezdetektől fogva nem voltam épp profi az elutasításában. Ha így haladok, hamarosan eljön a katasztrófa, s hogy abból mi sül ki… Sejtéseim szerint akkor majd sajnálni fogom, hogy Roman bezzeg nem lépett túl olyan könnyedén az elutasításomon, mint Seth. De az aggodalmam azon nyomban köddé vált, amint nevezett úriembert este hétkor bebocsátottam a lakásba. Elegáns volt, a ruhája kékben és ezüstben játszott, még a haja szálai is tökéletesen simultak a fejére. Lehengerlő mosolyával lépett be, én meg koncentrálhattam, hogy ne akadjanak össze a lábaim, mint egy kamasz lánynak. - Nem mondtam, hogy punk-rock, skaszerű grunge-eseményre megyünk? Mindenki más farmerben meg pólóban nyomja majd. Esetleg bőrben. - Az igazán jó randi úgyis bőrben végződik - nézett körbe nálam. A szeme megakadt a könyvespolcomon. - De azt is mondtad, hogy későn kezdődik csak. - Aha. Tizenegykor. - Vagyis vár ránk négy tüzes óra, bébi. Öltözz át! - Mert így nem vagyok jó? - Végigmértem a fekete farmeremet meg a piros trikómat. - Jobb nem is lehetnél - ismerte el -, a lábadról nem is beszélve, de egy szoknyában vagy ruhában jobban éreznéd magad, hidd el. Olyasmiben, amilyet a táncórán viseltél. Csak fülledtebb kiadásban. - Garantálhatom, hogy a gardróbomnak nincs olyan darabja, amire illene ez a jelző. - Hadd kételkedjem. Na, nyomás! - mutatott a hálószoba irányába. - Ketyeg az óra. Tíz perccel később egy testre simuló, mélykék zsorzsettruhában jelentem meg a nappaliban. Vékony spagettipántja volt, és az alja aszimmetrikus, a bal combomon magasan felhasítva fodrosan, rongyosan. A hajamat kibontottam, most a vállaimra omlott. Roman összenézett Aubreyval.

- Fülledt - mondta, majd az asztalon heverő nyitott Bibliára mutatott. - Megleptél. Nem néztelek templomba járós fazonnak. Seth és Warren is elsütötte a hasonló természetű tréfáit. Nem tett jót a hírnevemnek ez a könyv. - Csak valaminek utána kellett néznem. De nem sok hasznát vettem. - Talán mert az egyik legpocsékabb fordítással próbálkoztál - nyújtózott nagyot Roman. - Mert te melyiket ajánlanád? - derengett fel bennem a többpolcnyi Biblia a boltban. - Nem értek hozzá - vonta meg a vállát. - De többre jutnál egy olyannal, amit nem kizárólag áhítatos használatra szántak. Olyannal, amiben vannak jegyzetek, amilyenből a gimnáziumokban is tanítanak. Elstokiztam az infót, mert ki tudja, még az is megeshet, hogy többet is kihámozhatok a pár soromból, de nem akartam most többet vesződni a témával. Elvégre randim volt. Egy apró, eldugott mexikói étteremben kezdtünk, ahol még soha nem jártam. A pincér spanyolul beszélt ahogy Roman is -, és a kajákat, mint kiderült, nem értékelték át az amerikai ízlés szerint. Elsőként két Margarita jelent meg az asztalon. Az egyik nekem. - Ma este nem iszom - mondtam, mert még elevenen élt bennem, mennyire kivetkőztem magamból a múltkori randin is. Úgy meredt rám, mintha legalábbis azt állítottam volna, hogy a változatosság kedvéért most egy ideig nem veszek levegőt. - Most csak viccelsz. A Rio Grandétól északra itt adják a legjobb Margaritát. - De ma este józan akarok maradni. - Jó, hát egybe még nem halsz bele. Úgyis eszünk mellé, szóval meg se fogod érezni - unszolt, de én összeszorítottam a szám. - Ugyan, Georgina. Legalább a sót nyald meg! Úgyis képtelen leszel ellenállni. Kelletlenül megnyaltam a pohár peremét. És már ittam is volna bele a tequilába, amit jobban kívántam, mint szukkubusz a szexet. Ennyi kellett, már fel is adtam, hiába minden korábbi józan fogadkozás. Belekortyoltam. Fantasztikus volt. Ahogy a kaja is, nem meglepő mód, és még mielőtt észbe kaptam volna, már ki is kértem a második Margaritát. De Romannek igaza volt, a kaja mellé tényleg nem ártott meg, épp csak jókedvet csinált, de nem gőzöltem be, és éreztem, hogy ura vagyok a helyzetnek, és ha nem viszem túlzásba, hamarosan ez is kitisztul a fejemből. - Még van két óránk - duruzsoltam Roman fülébe, ahogy kiléptünk a vendéglőből. - Kitaláltál még valami mást is? - Mi az, hogy?! - A fejével az utca túloldalára bökött. MIGUELHEZ, állt egy táblán a felirat. Ismerősnek tűnt. - Hallottam már róla… Várjunk csak… Ez egy salsázós hely, nem? - Talált, süllyedt. Próbáltad már? - Soha. - Komoly? Pedig én a parkett királynőjének hittelek. - Még a szvinggel se végeztem. Ha megkínoz, se vallottam volna be, hogy alig vártam már, hogy egyszer salsázzak. De a táncokkal is úgy voltam, mint Seth Mortensen könyveivel: nem akartam egyben behabzsolni, ha valami jóra rábukkantam, azt alaposan ki akartam élvezni. A szvinget is imádtam, addig nem akartam másik táncba fogni, amíg be nem sokallok vele. A hosszú élet titka, hogy az ember nem rohan a dolgok elébe, és mindent alaposabban kiélvez. - Akkor most kénytelen leszel megtanulni egyszerre több dologra figyelni - ragadta meg a kezem Roman, és már vitt is át az úton. Tiltakozni próbáltam, de beletört a bicskám az okfejtésbe, és ahogy korábban a Margaritáknál, ezúttal is kénytelen voltam feladni. Odabenn meleg volt és tömeg, a zene pedig perzselő. Már a pénztárnál járt a lábam a ritmusra. Egyenesen a tánctérre mentünk, és Roman ebben is profinak bizonyult. Nekem se okozott gondot ráérezni a ritmusra és a lépésekre, hamar belemelegedtem. Lehet, hogy a margaritás kihívás túlmutatott a képességeimen, de a tánc az más volt. Azt évszázadok óta

csináltam, a véremben volt. Mint kiderült, a salsa a szvingnél ezerszer szexisebb. Nem mintha a szving nem lenne az, csak ez valahogy füstösebb, simulósabb, az ember óhatatlanul is érzi a partner csípőjének ringását, a teste minden hajlását. Be is kattant, mit értett azon Roman, hogy fülledt. Vagy fél órát lejtettünk, akkor a pulthoz mentünk szuszogni kicsit. Meg inni. - Mojito következik - mondta Roman, és már mutatta is a pultosnak, hogy kettőt kérünk. - Ez egy latin est. - Nem lehet… De a mojitók a beleegyezésem híján is megérkeztek, és eszementen fincsik voltak. A kelleténél gyorsabban ki is végeztük, hogy mielőbb visszatérjünk a parkettre. Mire eljött az indulás ideje, Doug punk-rock, skaszerű ricsaja már nem tűnt annyira jó programnak. A tánc felpörgetett, folyt rólam a víz, és túl voltam még egy mojitón meg egy tequilán, amit kísérőnek dobtam be. A salsa lett a legújabb szenvedélyem, és csakis átkozhattam Roman nevét, amiért kirobbantotta bennem a táncőrületet, még ha imádtam is a mozgást. Csábító eleganciával táncolt, teste minduntalan hozzám simult, hogy már sajogtam a vágyakozásban. Kézen fogva, kifulladva és kacagva zuhantunk ki az utcára, a világ enyhén kerengett körülöttem, és talán jobb is, hogy kijöttünk, a motoros reakcióim kezdtek nem megfelelni a kihívásoknak. - Hol is parkolunk? - Na ne viccelj! - rángattam be az egyik sarkon, ahonnan egy taxi sárga foltját véltem felvillanni. Taxival megyünk. - Ne már, nincs semmi bajom. Azért volt annyi esze, hogy nagyon ne erőltesse a dolgot, fogtunk hát taxit, és gyorsan oda is értünk Greenlake-be a sörfőzdéhez. A tömeg itt is hullámzott, emberek járkáltak ki-be, Dougék előtt már két másik banda is fellépett. Ahogy gyanítottam, a flancos ruháink sikoltoztak az egyetemisták szakadt göncei közt, de már nem érdekelt. Nem is értettem, mit görcsöltem ezen korábban. - Nehogy már a divat mondja meg, hogy ki vagy - biztatott, ahogy befurakodtunk a zsúfolt épületbe. Ezek a srácok nyilván valami vénséges vén konformistáknak tartanak bennünket, közben meg ők vannak egyenruhában a maguk módján. A nonkonformizmus egyenruhájában. A kollégákat kerestem, reméltem, van asztalunk. - Jaj, ugye nem gőzölsz rá a politikára, ha iszol? - Egy fenét. Csak unom, hogy az emberek folyton be akarnak állni valamilyen sorba, passzolni valamilyen képbe, akár jobbról, akár balról. Büszkén vállalom, hogy én vagyok a legjobban öltözött ember ezen a helyen, és pont. Ha engem kérdezel, éljen mindenki a saját szabályai szerint. Észre is vettem végre Betht, és már vonszoltam is az asztaluk felé Romant. Ott ültek a többiek is a csapatból: Casey, Andy, Bruce… és Seth. A gyomrom összerándult. - Szép a rucid - fogadott Bruce. - Szereztünk neked széket - mutatott az üres székre Casey -, csak épp nem tudtuk, hogy nem egyedül jössz… A székhelyzet el se jutott az agyamig, mert csak Sethet láttam, aki közönyös, elgondolkodó fejjel méregetett. Bár el tudtam volna süllyedni! Vagy legalábbis sarkon fordulni, és kirohanni a világból. Micsoda egy idiótának tarthat, hogy két napja még a nemrandizásról magyaráztam neki komoly pofával, most meg seggrészegen, egy másik pasival kézen fogva állítok be. - Nem gáz - közölte Roman, akinek persze nem tűnt fel az érzelmi örvény, ami éppen magába rántott, a kollégák derült pillantásai pedig látványosan hidegen hagyták. Leült, és az ölébe húzott. - Elférünk ezen ketten is. Andy elment piáért, sört hozott mindenkinek az egy Seth kivételével, aki, úgy fest, nem csak a koffeintől tartózkodott. Romannel beszámoltunk az est korábbi fertályáról, és ódákat zengtem a salsáról, a világ legújabblegjobb táncáról. Mire a többiek kérlelni kezdtek, hogy azt is tanítsam meg nekik.

Hamarosan Doug meg a bandája is színpadra lépett, és mi illő üdvrivalgással fogadtuk a boltvezetőhelyettes Doug rockénekessé transzformálódott énjét. Éji óra. Ez volt a nevük. A sörből se fogytunk ki, pedig jelen állapotomban a legostobább döntés a még több sör befogadása lehetett csak, de túl voltam már azon az alkoholmennyiségen, ahol az ember még mérlegelni képes. Mellesleg volt épp elég egyéb aggódnivalóm is. Például az eddig némán ücsörgő Seth pillantásának kerülése. Vagy Roman testének közelsége, a combja a fenekem alatt, a mellkasa a hátamon, a karja a derekamon, az álla a vállamon, és hogy minduntalan a fülembe sugdosott, és ajkával a nyakamat cirógatta. A keménység a hátamban elég bizonyíték volt, hogy nem csak nekem kedvez ez a hirtelen beállt székhelyzet. A szünetben a csurom izzadt, ám mélyen túlfűtött Doug is meglátogatta az asztalt. - Nem öltözted kicsit túl az eseményt, Kincaid? - konstatálta elhelyezkedésemet. - Vagy alul. Nézőpont kérdése. - Bagoly mondja - intéztem el nagy bölcsen a második… vagyis lehet, hogy már a harmadik söröm végén. Mert Dougon szűk, vörös műbőr naci feszült, bakanccsal és pucér mellkasát villantó, hosszú, lila bársonyzakóval kombinálva. Rongyos filckalap ült hetykén a feje tetején. - Én a műsor része vagyok, bébi. - Magam sem kevésbé, bébi. Néhányan kuncogni kezdtek, de Dougnak nem tetszett, amit hallott, se amit látott. Innentől kezdve nem is foglalkozott velem, inkább Bethszel dumáltak, hogy milyen sokan eljöttek. Már annyit ittam, hogy csőlátásom lett, amit csak a kellő mennyiségű alkohol szokott magával hozni, amikor annyira eltölt a saját furcsa érzékelésem és a hirtelen a feje tetejére álló világ, hogy körülöttem minden, a beszélgetések és egyéb zajok összemosódnak, az arcok és a színek egymásba olvadnak, érdektelenné válik minden és mindenki, a létezés háttérdíszletévé lesz csupán. Egyedül Romant éreztem, minden idegszálam érte sikoltozott, és már csak arra tudtam gondolni, hogy bár feljebb siklana a derekamról a keze, és megérintené a mellemet. Éreztem, ahogy a ruha lágy anyaga alatt megkeményedik a mellbimbóm, és elmerengtem, vajon milyen lenne megfordulni ültömben, és meglovagolni őt, ahogy odabenn az irodában Warrent… - Vécé - kiáltottam el magam váratlanul, és már kászálódtam is fel Roman öléből. Hihetetlen, hogy az ember hólyagja hogy kerül egyik pillanatról a másikra a feszültség elviselhetetlen állapotába. Az előbb még semmi. - Merre van itt a klotyó? A többiek furcsán néztek rám, vagy legalábbis nekem úgy tetszett. - Ott hátul - mutatta Casey, és a hangja távolinak tűnt, hiába ült mellettem. - Minden frankó? - Ja - toltam vissza a helyére az egyik vállpántomat. - Csak ki kell mennem. Minél távolabb Romantól, tettem hozzá magamban, hogy higgadtan átgondolhassak mindent. Nem mintha ez utóbbi cselekedetnek bármi reális esélyét láttam volna az elkövetkező órák távlatában. - Elkísérlek… - emelkedett fel ugyanolyan részegen és kábán a székről Roman is. - Majd inkább én - sietett Doug. - Úgyis vissza kell már mennem, mindjárt kezdődik a következő blokk. Megragadta a karomat, keresztülrángatott a tömegen, míg egy kevésbé zsúfolt hátsó folyosóra értünk. Itt kicsit meginogtam, le is lassított, nehogy elhasaljak. - Mennyit ittál? - Mielőtt ideértünk? Vagy azóta? - A szent szarba. Totál eláztál. - És az baj? - Nekem aztán nem. Szerinted hogy ütöm el a szabadnapjaim előtti estéket? Leparkoltunk a női vécé előtt. - Gondolom, Seth most alkesznek tart.

- Miért tartana? - Mert nem iszik. Olyan egy elbaszott puritán. A semmi koffein, semmi pia szarságaival. Doug sötét szeme nagyot villant a szavak hallatán. - Nem nézi le minden nem piás a piásokat. És én éppenséggel most nem Seth miatt aggódom. Hanem Tipitapi uraság miatt. - Most Romanre gondolsz? - bizonytalanodtam el kicsit. - Elég szép utat jártál be a soha nem randizomtól a szinte nyílt színi dugásig. - És akkor mi van? - vettem fel dühödten a kesztyűt. - Én talán nem lehetek senkivel? Nekem nem jár, hogy a változatosság kedvéért azért csináljak valamit, mert ahhoz van kedvem, nem pedig mert muszáj? A szavak kicsit indulatosabbra sikerültek, mint terveztem. - Dehogynem - csitított -, de kicsit kivetkőztél magadból. A vége az lesz, hogy valami nagy hülyeséget csinálsz, amit te fogsz a legjobban bánni. Szerintem kérd meg Caseyt vagy Betht, hogy vigyen haza… - Na, szép kis alak vagy - kiabáltam. Éreztem, hogy totálisan irracionálissá váltam, hogy józanul soha nem támadnék így Dougra, de nem bírtam magammal. - Csak mert veled nem akarok járni, csak mert inkább Warrennel dugok, nem veled, te jössz a nagy dumával, közbeavatkozol, hogy akkor már ne legyek mással se. Ha te nem kaphatsz meg, ne kapjon meg senki más, mi? Doug elsápadt, aki a közelben volt, rendesen megbámult bennünket. - Jesszus, Georgina, szó sincs… - Micsoda egy elbaszottul álszent alak vagy te! - ordítottam a képébe. - Nincs jogod megmondani, hogy mit csináljak! Kurvára semmi jogod nincs! - Én nem… én… Meg se hallgattam, mit akar még mondani, sarkon fordultam, és beviharzottam a női vécébe, az egyetlen helyre, ahová ezek elől a pasik elől menekülni lehet. Mikor kezet mostam, a tükörbe néztem, hogy csekkoljam a helyzetet. Az arcom kipirult, az tény. És a hajam is szétzuhant kissé, de nem vészesen. És izzadtam, de azért egyben voltam még. Festhettem volna ezerszer rosszabbul. Nem szívesen mentem ki a vécéről, hátha Doug ott vár az ajtó előtt. Semmi kedvem nem volt folytatni ezt a beszélgetést. Bejött egy csaj cigivel, és lenyúltam egyre. Odabenn szívtam el az egészet, a fal tövében kuporogva, és csak akkor ítéltem biztonságosnak a terepet, amikor megszólalt megint a zene odakinn. Ahogy kisétáltam, egyenest Roman karjaiba futottam. - Minden rendben? - kapta el a derekamat, nehogy felbukjak. - Kezdtem aggódni, hogy hol vagy már. - Nincs baj… semmi… tényleg… asszem - borultam a nyakába, és kapaszkodtam bele. - Furcsán érzem magam. - Nincsen semmi baj - lapogatta meg a hátamat. - Minden rendben lesz. Akarsz elmenni? Tehetek érted valamit? - Nem… tudom - húzódtam el, hogy belenézzek a szemébe. Beleszédültem a zöldeskék mélységbe, zuhantam, és egyszerre már nem érdekelt semmi. Nem is tudom, melyikünk kezdte - bármelyikünk lehetett -, de hirtelenjében úgy fordult, hogy már csókolóztunk, ott a folyosó közepén, összefonódva, ajkaink egymásra tapadtak, és falták egymást szenvedélyesen. Az alkohol felerősítette a testi vágyaimat, de a szukkubuszenergia-vadászatomat letompította, pedig nyilván nagyon is működött, mert Roman egyszer csak kifulladva elhúzódott tőlem. - De különös - emelte a kezét a homlokához -, hirtelen úgy megszédültem. Egy röpke pillanatra elbizonytalanodott, aztán húzott is volna újból magához, épp, mint a többiek. Soha senkinek nem esett le, hogy én vagyok az oka, hogy miattam érzik rosszul magukat, és mindig mindenki folytatni akarta. Ez a kis szünet elegendő volt azonban, hogy a részeg köd oszolni kezdjen. Mit művelek? Mire vetemedtem ma éjjel? Romannel szép sorjában megszegtem minden szabályomat: először randizni se akartam; aztán hogy csak egyszer; ma este megfogadtam, hogy nem iszom, most meg alig állok a lábamon.

És a csókolózás. Azt a tiltást is megszegtem. Innen már csak egyetlen lépés van hátra… Lelki szemeim előtt már láttam magunkat az ágyban, szex után. Roman csak hever, félig élettelenül, fakón, alig piheg, mert elszívtam az életerejét. Mind átszökne belém, az enyém lenne, ő meg csak pislogna ernyedten, és nem értené, mi történhetett vele. Attól függően, hogy mennyit szívok ki belőle, akár több évet is veszítene az életéből. Hallottam már olyan mohó szukkubuszról is, aki egyetlen alkalommal kiszippantja áldozatából az életet. - Nem… nem szabad… Taszítottam volna el magamtól, ha nem szorít annyira magához. Ez a jövő nem következhet be. Roman mögött a lépcsőn Sethet pillantottam meg, felénk tartott, és ahogy meglátott bennünket, a földbe gyökerezett a lába. De most annyi fontosabb bajom volt az írónál. Egy hajszálnyira voltam attól, hogy újra megcsókoljam Romant, és elvigyem innen valahová, bárhová, ahol magunk lehetünk végre, és megtehetjük egymással mindazt, amiről annyi éjen át fantáziáltam már. Még egy csók… csak egyetlen csók, és nem lesz visszaút. Annyira akartam. Annyira akartam valaki olyannal lenni végre, akivel tényleg akartam. Csak egyetlenegyszer megint annyi sok száz év után. Hát ezért nem tehettem meg. - Georgina… - kezdte zavartan Roman, de el nem engedett. - Kérlek - suttogtam -, engedj el! Kérlek szépen, engedj el! El kell engedned. - Mi a baj? Nem értelek. - Engedj el, kérlek szépen! - ismételtem. - Engedj már el! - kiáltottam, és megrémültem a saját hangomtól. És ez elég is volt, megadta a kellő erőt, hogy kiszabaduljak a karjaiból. Roman próbált volna utánam nyúlni, a nevemet ismételte, de én hátrálni kezdtem. Hisztérikusra váltottam, mint aki meghibbant hirtelen, és Roman tekintetéből ítélve nem csak én gondoltam így. - Ne érj hozzám! Ne! Érj! Hozzám! Nem rá haragudtam, önmagamra, az életemre. Az alkohol felturbózta a dühöt, ami a sorsom miatt rágott, amit a világ mért rám. Milyen igazságtalan minden! Másoknak miért lehet tökéletes élete?! Miért lesznek csodálatos civilizációk az enyészeté? Miért születnek egyesek alig pár percre erre a világra, s hagyják el rögtön megint? Miért vergődöm én létemnek kegyetlen csapdájába zárva? Szolgálom a szerelmet egy örökkévalóságon át szeretetlenül. - Georgina… - Ne érj hozzám! Soha többé. Kérlek! - suttogtam rekedten, és már csak egyet tehettem. Menekültem. Hátat fordítottam Romannek, rohantam végig a folyosón, el tőle és el Sethtől, ki innen. Gőzöm se volt, hová rohanok, a lényeg az volt, hogy biztonságban legyek. És Roman biztonságban legyen. A saját fájdalmamat ugyan nem orvosolhatom már, de azt elkerülhetem, hogy őt még több érje. Többeknek nekirohantam, alig álltam már a lábamon, és a koordinációm se volt a régi, és a népek többkevesebb kedvességgel tessékeltek tovább. Nem néztem hátra, hogy lássam, Roman a nyomomban van-e, de ő is legalább annyit ivott, mint én, ő se boldogulhat jobban a kihívással. Találnom kellett volna egy helyet, ahol alakot válthatok, vagy egyszerűen láthatatlanná válhatok, és eltűnhetek innen… Feltéptem egy ajtót, és hideg éjszakai levegő vágott az arcomba. Lihegve álltam meg - a hátsó parkolóban dühöngő-őrjöngő perszóna. Autók mindenfelé meg néhány lézengő füvező, akik nagyjából ügyet se vetettek rám. Mögöttem az ajtó kinyílt, és megfordultam, de nem Roman jött utánam. Hanem Seth. - Ne gyere a közelembe! - figyelmeztettem. Felemelte a két kezét, tenyerét kifordítva, nyugtató gesztussal, és elindult felém. - Jól vagy? - kérdezte aggodalmaskodón. Hátrálni kezdtem, a táskám kerestem. - Jól. Csak el kell mennem, el innen… tőle - ástam elő a mobilomat a táskámból, hogy idecsődítsem valamelyik vámpírt. De kicsúszott a kezemből, és nem tudtam elkapni, nagy reccsenéssel landolt a parkoló betonján. - Ó, a picsába! Letérdeltem, és szörnyen nekikeseredtem, ahogy megláttam a képernyőt: hatalmas pókhálóvá változott a becsapódástól.

- A picsába! - ismételtem. - Segíthetek valamit? - térdelt le mellém Seth. Felnéztem rá, az arca egészen elmosódott a részeg ködben. - El kell tűnnöm innen. Minél messzebb tőle. - Jó. Gyere! Hazaviszlek. Seth karon fogott, és halvány emlékem van a vagy százméternyi keringésről a kocsik között, míg megtaláljuk a sötét színű kocsiját. Besegített, és már indultunk is. Én meg kicsit lenyugodtam, belesüppedtem az anyósülés puhaságába, elringatott az utazás, a zötykölődés előre-hátra, előre-hátra, előre… - Húzódj le! - Tessék? - Húzódj le! Most! Engedelmeskedett, én feltéptem az ajtót, és kiadtam a gyomrom tartalmát a kövezetre. Seth kivárta, míg végzek. - Mehetünk tovább? - kérdezte végül. - Bírod? - Aha. De néhány perccel később megismételtük a jelenetet. - Beledöglök ebbe a kocsikázásba… - nyögtem, ahogy újra továbbindultunk. - Nem bírom a mozgását… Seth összevonta a szemöldökét, és hirtelen bevágott jobbra, hogy kis híján a kocsiban szaladt ki a róka. - Bocs - mondta. Néhány perc múlva már éppen azon voltam megint, hogy újabb szünetet kérjek, amikor magától húzott be egy parkolóba, és megállt. Kikászálódtam, de nem ismertem fel az épületet. - Hol vagyunk? - Nálam. Mutatta az utat, egyenesen a fürdőszobájába, ahol rendesen letérdeltem a klotyó elé, hogy lerójam tiszteletemet a szaniterek királyának, és újabb adag folyadékot adtam ki magamból. Hol rejtegettem eddig? Halványan érzékeltem, hogy Seth ezenközben mögöttem áll, és a hajamat tartja. És eszembe jutott az is, hogy a magasabb rendű halhatatlanok, a Carter- meg Jerome-félék maguk választják meg, mennyire legyen hatással rájuk a pia, és ha úgy tartja kedvük, egyik pillanatról a másikra minden erőfeszítés nélkül kijózanodnak. A szemétládák! Nem tudom, milyen hosszan térdelhettem ott, Seth egyszer csak gyöngéden felsegített. - Tartsalak, vagy meg tudsz állni a lábadon? - Asszem. Az utóbbi. - Tisztára… olyan lett a hajad… meg a ruhád… lehet, hogy nem ártana átöltöznöd. Sóhajtva mértem végig a kék zsorzsett rucit. - Fülledt - motyogtam. - Hogy? - Semmi - intettem, és már toltam is le a vállaimról a pántokat, hogy kilépjek a ruhából. Seth szemöldöke a homlokára szaladt, és sietve elfordult. - Most meg mit csinálsz? - kérdezte műlazasággal. - Lezuhanyozom. Meztelenül bebotladoztam a zuhanyfülkébe, és megnyitottam a vizet. - Nem fogsz elzuhanni? - kérdezte még az ajtóból Seth, ahová időközben menekült, és végig nem nézett hátra. Ellenőriztem. - Remélem. Beálltam a forró víz alá, és elakadt a lélegzetem egy pillanatra, olyan forró volt. De hamar megszoktam, nekidőltem a csempefalnak, és egy ideig hagytam, hogy átmosson a gőzölgő forróság, kicsit a fejem is

kitisztult tőle. Láttam, ahogy a fürdőszoba ajtaja becsukódik Seth mögött, magamra maradtam. Keserves sóhajjal hunytam le a szemem, legszívesebben összekuporodtam volna a zuhanyzó aljában, és eleresztem a tudatomat. De kénytelen voltam gondolkodni, és persze hogy Roman jutott megint az eszembe. Hogy milyen csodálatos volt a csókja. Vajon mit gondol most rólam? Amikor elzártam a vizet, és kiléptem a kabinból, résnyire kinyílt a fürdőszobaajtó. - Itt vannak ezek, Georgina - nyújtott be Seth keze egy törölközőt meg egy nagy pólót. És az ajtó becsukódott megint. Megtörölköztem, és felvettem a pólót. Piros volt, Black Sabbathtal az elején. Szépen vagyunk. A cselekvéssor megerőltetőnek bizonyult, a gyomrom újra fordult egyet. - Jaj, ne - nyöszörögtem, és térdeltem vissza a vécéhez. - Jól vagy? - nyílt ki az ajtó, és jött be Seth végszóra, hogy megint tartsa a hajamat. Vártam, de nem jött semmi. Végül feltápászkodtam. - Jól vagyok - dülöngéltem. - Csak le kellene dőlnöm kicsit. A hálószobába vitt, ahol rögtön egy bevetetlen franciaágyra dőltem. Jót tett, hogy végre vízszintesen lehetek, bár a szoba forgott odafenn. Az író óvatosan leült az ágy szélére, közben aggodalmasan szemmel tartott. - Annyira sajnálom - mondtam. - Sajnálom, hogy miattam… - Nem gond. - A szerelem szívás - hunytam le a szemem. - Ezért nem randizom. Az ember csak megbántja a másikat. - A legjobb dolgok a legzűrösebb helyzetekből fakadnak - jegyezte meg filozofikusan. Eszembe jutott a levele, amiben a lányról beszélt, akivel sokáig együtt volt, de akit az írás miatt elhanyagolt. - Megtennéd megint? - kérdeztem. - Járnál megint azzal a lánnyal? Még ha tudnád is, hogy mi lesz a vége? - Igen - felelte némi gondolkodás után. - Hát én nem. - Te nem, mit? - Egyszer már voltam férjnél - néztem fel rá. Ez az a tipikus részeg vallomás volt, amit az ember józanul soha nem tenne meg, és ezt részegen is pontosan tudja. - Tudtad? - Nem. - Senki se tudja. - Nem működött? - kérdezte Seth, mivel magamtól nem folytattam tovább. Erre csak nevetni lehetett. Keserűen nevetni. Hogy nem működött? Finoman szólva. Ostoba voltam és gyenge, és megadtam magam ugyanazoknak a testi szükségleteknek, amiknek az előbb kis híján Romannel is. Csakhogy Aristonnal még csak a részegséget se vádolhattam a botlásomért. Színjózan voltam, és ha őszinte vagyok, még azt is hozzá kell tennem, hogy előre elterveztem mindent. Mindketten elterveztük. Átjött egy napon, mint oly sokszor korábban is, csakhogy most nem nagyon ment a beszélgetés. Addigra túljutottunk a beszélgetések időszakán. Nyughatatlanok voltunk, járkáltunk, nem tudtunk megülni egy helyben, és hiába is kísérleteztünk különféle témákkal, egyikünk se hallgatott oda igazán. Én már csak a testét láttam, ahogy az izmai ugrálnak a combján, a karjain. Olyan túlfűtött volt a levegő, csoda, hogy nem fúltunk bele. Az ablakhoz menekültem, és kibámultam a semmibe, míg Ariston türelmetlen lépteit hallgattam, ahogy járkál fel-alá. Aztán megállt mögöttem. Kezét a vállamra tette, életében először ért hozzám szántszándékkal. Ujjai beleégtek a bőrömbe, mint a bélyegzővas. Megborzongtam, hogy még közelebb lépett, még jobban szorított. - Letha - súgta a fülembe -, egyfolytában azon jár az eszem… azon, hogy milyen lenne… veled lenni. - Most is velem vagy.

- Tudod, hogy értem. Maga felé fordított, s a tekintete forró olajként csörgött végig a testemen, mindent lehámozott rólam. Keze felkúszott a nyakamon, egy pillanatra megnyugodott az arcomon. Lehajolt a számhoz, hogy a leheletét éreztem az ajkaimon. És akkor kinyújtotta a nyelvét, és finoman végigcirógatta vele a számat, finoman, alig érezhetően. Ajkaim szétnyíltak, és még előre is léptem, hogy jobban érezhessem, de ő mosolyogva lépett egyet hátra. Keze visszatért a vállamra, és megoldotta a ruhám csatját, hogy a könnyű anyag a lábaimhoz hullt. Ott álltam előtte meztelen. Zavarban kellett volna lennem, de nem voltam, pedig a szeme lángolt, és nem fordította el a fejét. És én csodálatosan éreztem magam, imádottnak, kívánatosnak, hatalmasnak. - Bármire kész lennék, hogy most veled lehessek - suttogta. A keze lecsusszant a vállamról, végig a mellemen, le a derekamra és a csípőmre. Anyám túlságosan keskenynek tartotta a csípőmet, de én most tökéletesnek éreztem a keze alatt, kihívónak és szexinek. - Ölnék érted, ha kell, keresztülszelném a világegyetemet. Bármit megtennék, amit csak akarsz, bármit, csak magam alatt érezhesselek, bármit, csak combjaidat a derekamra fond. - Ilyet nekem soha nem mondott még senki - feleltem neki halkan, végtelen nyugalommal, amin én lepődtem meg a leginkább. Mert közben majd’ elolvadtam. Az elkövetkező ezer év során számtalanszor viszonthallom majd ezeket és a hasonló fogadkozásokat és ígéreteket férfiak ezreitől, de akkor és ott először hallottam ezeket a szavakat. Ariston ajkai mosolyra húzódtak. - Hiszen Kyriakos bizonyára ezerszer is elmondta már ugyanezt - mondta némi nehezteléssel, mert a barátságuk dacára mindig is versengtek egymással. - Nem, ő nem. Ő a szemével imád. - Én a szememnél sokkal többet kívánnék használni. És ebben a pillanatban megértettem, milyen végtelen a nők hatalma a férfiak felett. A felismerés meglepett és gyönyörrel töltött el. Mit számít a politika és a vagyon? Az asszonyok a hálószobában uralkodnak, a húsuk, a bőrük és izzadságuk bilincsébe verik a férfit. Ez a tudás szétáradt minden porcikámban, s annyira felizgatott, mint soha semmi más vágyébresztő csodaszer. Kivirultam tőle, beleszerettem újdonatúj hatalmamba. Azt hiszem, ez a felismerés hívta fel rám a pokoli erők figyelmét később, s találtak alkalmasnak szukkubusznak. Remegő kézzel nyúltam most én a tunikája felé, s oldottam meg övét, ő pedig várt mozdulatlanul, bár a legkisebb érintésembe is beleborzongott a vágytól. Zihálva kapkodta a levegőt, ahogy most rajtam volt a szemlélés sora, s én néztem meg alaposan magamnak minden ízében, felfedezve az egyezéseket és különbözőségeket Kyriakos után. Ujjhegyeimmel cirógattam végig barna bőrét, kemény mellbimbóit, izmait, a hasát és le, egyre lejjebb, míg végül ujjaim rákulcsolódtak kemény és hosszú szerszámára. Ariston halkan felnyögött, de még mindig nem közelített, még mindig az engedélyemre várt. Felnéztem a kezemről az arcába. Igen, bármire kész lett volna értem, és ez a tudás csak még hevesebbé ostorozta saját vágyamat. - Bármit megtehetsz velem, amit csak akarsz - mondtam ki végül. Szavaim engedélynek, beleegyezésnek tetszettek, pedig mindennél jobban akartam, hogy bármit, mindent megtegyen velem. Ez a mondat megtörte a varázst, ami nem engedett egymáshoz bennünket, és mintegy varázsütésre, mintha egy gát szakadna át, úgy omlottunk, zuhantunk, ugrottunk egymásra. Mint amikor végre kiereszti a tüdő a percek óta bent tartott levegőt. A testem szabályosan belecsapódott az övébe, mintha eddig láthatatlan kötelékeknek feszült volna, amik nagy erőkkel tartották vissza. Ahogy megérintettem, rájöttem, hogy már réges-rég meg kellett volna ezt tennünk. Vad, forró csókkal rohant le, nyelvét belemélyesztette a számba, míg a keze magától indult a fenekem felé, hogy megragadjon, felemeljen, és a falhoz nyomjon. A lábaim a derekára kulcsolódtak, és akkor egyetlen határozott lökéssel belém hatolt. Nem tudom, ő volt-e túl nagy, vagy én túl kicsi, mindenesetre

fájt, de édesen fájt. Felsikoltottam, de meg se torpant, hogy jól vagyok-e, csak lökött és döfött tovább, agyán szétáradt az állati ösztön, ami fajunk fennmaradását garantálja. Csakis a saját gyönyörére figyelt, mintha minden sikolyommal és nyögésemmel növekedett volna benne a vágy és a kéj, és egyre hevesebben és gyorsabban mozgott bennem. Nem hittem volna, hogy ilyen vad együttléttel is eljuthatok a csúcsra, de eljutottam, nem is egyszer. A gyönyör mindannyiszor a zsigereim mélyéből indult, dagadozni kezdett, növekedni minden mozdulatra, minden dörzsölésre és lökésre, míg megtöltötte egész lényemet, szétfolyt bennem, megtöltött, minden idegemet elárasztotta és elborította. Akkor szétrobbant bennem az érzés, apró csillámokként rezgett, hogy ellágyultam, elomlottam, és csak pihegtem forrón a karjaiban. Mintha széjjelziláltak, majd újra összeraktak volna. Csodálatos volt, és minden egyes orgazmusomra csak még vadabbul dolgozott bennem, míg végül ő is elélvezett. Most én hevültem bele az ő kéjébe, körmeimet a hátába mélyesztettem, és szorítottam, tartottam, amíg még remegett, és mindent belém nem lövellt. De nem jutottunk még a végére, röpke idő alatt ismét készen állt, de ekkor már az ágyban tett magáévá, hátulról, térdeltemben. - Az öregasszonyok azt beszélik, hogy ebben a pózban fogan a legtöbb gyermek - duruzsolta a fülembe. Lélegzetvételnyi időt se hagyott, hogy ezen elgondolkodjam, már bennem is volt ismét, és ugyanolyan vadul és erőszakosan dolgozott megint rajtam, s nekem közben átfutott az agyamon, hogy talán nem is Kyriakos adja majd meg a gyermeket, hanem ő. Ettől kicsit bizonytalanul kezdtem érezni magam, a vágyam az egekbe ugrott megint, s szomorúság töltötte meg a szívem. Aristonba nem lopódzott be a szomorúság, s elégedetten hevert el mellettem az ágyon, miután végeztünk, s pihegtünk a forrón beáramló délutáni napsütésben. - Meglehet, hogy Kyriakos tehet róla - magyarázta -, nem te. És ahányszor ma magamévá tettelek, egészen biztosan megejtettelek. - Hátulról ölelt magához, két nagy tenyere a melleimen pihent, és elégedetten szopogatta a fülcimpámat. - Csordultig töltöttelek, Letha. A hangjában magabiztosság csengett, mintha a szexen túl valami mást is megszerzett volna magának. Kicsit el is bizonytalanodtam, hogy ki uralkodik tulajdonképpen a hálószobában… Csak feküdtem mellette, és gondolkodtam azon, hogy mit tettem, és hogy mit akarok tenni ezután. Hogy hogyan változik vissza az ember lánya feleséggé, miután egy egész délutánon át valaki más istennője volt. De nem juthattam döntésre, mert a következő pillanatban már Kyriakos hangját hallottam, engem szólított, és már az ajtó előtt járt. Ma hamarabb érkezett haza. Aristonnal egyszerre ültünk fel, döbbenten. Ügyetlen ujjakkal kapkodtam a takarókhoz, próbáltam volna kivergődni alóluk. A ruhám. Hol a ruhám, meg kellett találnom a ruhám, de nem volt sehol. A másik szobában hagytam. Talán hamarabb érek oda, mint Kyriakos. Talán gyorsabb leszek nála. De nem voltam az. - Ja, hát nem működött - feleltem egyszerűen csak Sethnek. - Egyáltalán nem működött. Megcsaltam. - Ó - mondta. Majd szünet. - Miért? - Mert megtehettem. Mert buta voltam. - Ezért nem randizol? - Túlságosan is fájdalmas volt. És sehogy sem lehetett jóvátenni a rosszat. - Nem tudhatod biztosan, hogy a következő is rosszul sülne-e el. A dolgok változnak. - De nem velem - hunytam le a szemem, hogy ne lássa a könnyeimet. - Most el fogok aludni. - Jó. Lehet, hogy ekkor kiment, lehet, hogy ott ült még mellettem. Nem tudom. Csak annyit tudok, hogy elaludtam, belemerültem az üres, bénító álomba.

15. Fejezet Az ember néha álmából ébred. Máskor meg, nagy ritkán, kivételes napokon, egy álomban ébred. Velem is ez történt. Lüktető aggyal nyitottam ki a szemeimet, annyit éreztem, hogy valami puha és meleg valamit ölelek, és a ragyogó napsütésben eleinte csak hunyorogni lehet. De megszoktam gyorsan, és végül azon kaptam magam, hogy Cady és O’Neill képébe bámulok bele közvetlen közelről. Úgy ültem fel, mint akibe belecsíptek, amit a fejem cseppet sem értékelt. Nyilván valami gikszer van, még nem ébredtem fel teljesen, hiszen mit keresnének azok itt. És mégis. Az ágy mellett egy íróasztal állt, amit hatalmas táblák és kartonok szegélyeztek. A táblákra újságkivágások tűzve, arcok és fejek, fotók és rajzok, és mind a Seth könyveiben szereplő alakok jól ismert jegyeit viselték. Volt egy részleg, ami fölött nagybetűs felirat díszelgett: NINA CADY, alatta alsó hangon is vagy húsz különböző, rövid, göndör szőke hajú, vékonyka csaj képe, mellette a BRYANT O’NEILL felirat alatt hasonló mennyiségű harmincas, mogorva, sötét hajú pasi. Voltak kivágások reklámokból, amiket felismertem, bár én még soha nem azonosítottam a szereplőket Seth regényhőseivel. Kevésbé fontos szereplők is felkerültek a táblákra, persze kevesebb képpel és eldugottabb helyekre. Egy másik, fehér táblára összevissza jegyzeteket írtak mindenféle színekkel, a legtöbb valami bizarr gyorsírásszerű rejtjelezéssel, amiből egy mukkot se értettem. Munkacím: Kék remények, nem végleges. 7. fej.-be bejön Jonah; 3-5 tisztáz; C&O Tampa vagy Nápoly? Számokat ellenőrizni; 8-ba Don Markos… és így, egymás fölött, alatt, mindenfelé. Csak bámultam és bámultam, mert időközben leesett, hogy Seth soron következő regényének vázát látom éppen. Az agyam egy része sürgetett, hogy ne nézzek oda, mert ezzel elrontom az élményt, de a többi részét annyira lenyűgözte, hogy beleláthat egy regény születésébe, hogy bolond lettem volna elfordulni. Végül a sült szalonna illata hámozta le a tekintetemet Seth íróasztaláról és környékéről, s ösztökélt arra, hogy kapirgáljam össze az emlékeimet, miszerint hogy a fenébe kötöttem ki nála. Összerándultam a felismerésbe, hogy mekkora baromarc voltam Romannel, Douggal és némileg Sethtel is, az éhség azonban átmenetileg lelohasztotta a lelkifurdalásomat. Meghökkentő volt, hogy az éjszakai vesszőfutás után a gyomrom még képes megéhezni, de ahogy Hugh, én is elég gyorsan visszapattanok a rendes kerékvágásba. Kibontakoztam a takaró és a mackó öleléséből, ez utóbbit ki tudja, hogyan és mi módon szereztem meg magamnak, és a fürdőszobába botorkáltam, hogy kiöblítsem a számat és csekkoljam a jelenséget: a hajam borzas, és a trikóban határozottan kamaszosan festettem. De semmi kedvem nem volt épp az alakváltásra vesztegetni az energiákat, maradtam, amilyen voltam, és megindultam a szalonnasercegés és a Golden Earring Radar Love-jának foszlányai felé. Seth világos, modern konyhában küzdött egy gigászi serpenyővel a tűzhely fölött. Vidám színek mindenütt, a konyhabútor juharfaszín, a gerendák a falon búzavirágkékre mázolva. Ahogy meglátott, lehalkította a zenét, és aggodalmasan kezdett pislogni. Ő Tom és Jerryben nyomult ma. - Jó reggelt. Hogy érzed magad? - Meglepően jól - céloztam be egy kétszemélyes asztalt, gyorsan letelepedtem, és igyekeztem minél lejjebb rángatni a pólót a combomon. - Eddig az egyetlen áldozat a fejem. - Kérsz gyógyszert? - Nem, majd helyrejön - mondtam, és mintha valami ismerős illatot szimatoltam volna meg hirtelen a sült zsíron túl. - Jól érzem, hogy kávét érzek? - Aha. Kérsz? - Normális kávé? - Aha - nyúlt egy kannáért, és már tele is töltött egy nagy bögrét. Cuki cukortartóval meg tejszínes kitöltővel tette le elém az asztalra.

- Nem azt mondtad, hogy te nem veszel magadhoz ilyesmit? - Nem is. Csak tartok itthon arra az esetre, ha koffeinrajongó nők ébrednének az ágyamban. - Gyakran megesik? Seth rejtélyesen elmosolyodott, és visszatért a serpenyőjéhez. - Nem vagy éhes? - Már félig éhen vesztem. - Hogy szereted a tojást? - Szétsütve. - Remek válasz. Szalonna is jöhet? Nem vagy vega vagy hasonlók? - Tisztességes húsevő vagyok. És ide mindennel… ha nem esem túlzásba. Elbizonytalanodtam egy kicsit, mert olyan fura volt, hogy így gondoskodik rólam. Megvárt meg minden. És már az éjjel is… mondjuk, nem úgy tűnt, mint akinek nagyon a terhére van a dolog. A „minden jóval” emberesebb volt, mint képzeltem: volt tojás, szalonna, pirítós, lekvár kétféle, kalács, kávé és narancslé. Mindent bepakoltam, és közben még Peter is eszembe jutott, hogy belefakulna az irigységbe a nyomorult szénhidrátszegény diétáján. - Kajakómába estem - panaszkodtam Sethnek, miközben segítettem a romokkal. - Kénytelen leszek visszazuhanni az ágyba, hogy ezt kialudjam. Te minden reggel így táplálkozol? - Kizárt. Csak azon esetekben, amikor a már említett nők itt tartózkodnak, így garantálom, hogy ne lépjenek le idejekorán. - Velem az nem eshet meg. Tekintve, hogy ez az összes ruhám. - Ami nem igaz - bökött a nappali felé. Ott lógott egy vállfán a ruhám, tisztán. A vállfa nyakába pedig a selyembugyimat is odabiggyesztette. - A címkén ugyan az van, hogy csakis tisztítóban tisztítható, de futottam egy kört a kímélő programon, és megúszta. Meg a… másik dolog is. - Kösz - biccentettem, de elég bizarr gondolat volt, hogy kimosta a bugyimat. - Mindent kösz. Tényleg, az egész estéért, mert nyilván tök buggyantnak tartasz. - Nem gond, csak… - vonta meg a vállát, aztán a konyhaórára sandított -, csak asszem, kénytelen leszek lelépni nemsokára. Te maradhatsz. Csak tudod, van az a buli. Délben kezdődik. Sandítottam én is az órára. Jézus. Tizenegy negyvenhét. - Délben! Miért nem ébresztettél fel? El fogsz késni! - Gondoltam, rád fér az alvás - vonta meg a vállát lazán. Elhajítottam a törölgető rongyot, és már startoltam is a ruhámért. - Te csak menj, én hívok egy taxit. Nem lesz semmi gond. - De nekem se gond, komolyan. Hazaviszlek. Vagy ha gondolod… hát, ha van kedved, éppenséggel velem is jöhetsz. Erre támadt némi kínosabb csend. A buli. Amire nem sok kedvem lett volna elbumlizni, mert legszívesebben húztam volna haza, hogy helyrehozzam, amit lehet Romannel meg Douggal. Viszont Seth olyan iszonyatosan aranyos volt velem. Ráadásul ebbe a buliba próbált már korábban is meghívni. Szóval tartozom neki, vagy nem? Ennyit csak megtehetek a kedvéért. Ráadásul egy ilyen délutáni buli csak nem tart a végtelenségig? - Kell vinni valamit? - kérdeztem végül. - Bort? Sajtot? Ilyesmit. - Nem hinném - rázta meg a fejét. - Az unokahúgom nyolcadik születésnapja. - Akkor a bor kilőve. - És szerintem inkább a szalámira bukik. - De ebben kicsit túlöltözöm a bulit - mértem végig a ruhámat. - Nincs valamid, amit rávehetnék? Hét perccel később Seth kocsijában ültem, és a Lake Forest Park felé tartottunk. Visszavettem a zsorzsettruhát, de fehér-kék-szürke kockás férfiflanelinggel kombináltam. És csak pár gombot gomboltam be. A hajamat befontam, nem alakváltottam semmit sehova, és most, útközben igyekeztem nem túlságosan

nirvánásra sminkelni magam. Annál a kertvárosi háznál landoltunk, ahová pár hete egyszer hazafuvaroztam Sethet, csak most rózsaszín léggömb imbolygott a postaláda fölött, és egy farmeres-pulcsis anyuka integetett épp a házban eltűnő kislányának a bejárat előtt. Nevezett anyuka utána beszállt a beállón járó motorral parkoló focicsapatbefogadóképességű terepjáróba. - Hú - emésztettem meg a látványt. - Még soha hasonlóban nem volt részem. - Amikor kicsi voltál, biztosan - jelentette ki Seth, ahogy leparkoltunk az út túloldalán. - Ja, persze - hazudtam -, de abban a korban még másként éli meg az ember. Kopogás nélkül mentünk be a bejárati ajtón. Azon nyomban négy aprócska, nőneműnek saccolt szőkeség csapódott bele Sethbe, rátapadtak a lábaira, szinte feldöntötték. - Seth bácsi! Seth bácsi! - Megjött Seth bácsi! - Azt nekem hoztad? Nekem? - Eresszetek, mielőtt a könnygázgránáthoz nyúlok - mondta kedvesen Seth, és lefejtett magáról egyet, aki kis híján tőből tépte ki a bal karját. És akkor az egyik, ugyanolyan szőke és hatalmas kék szemű, mint a másik három, kiszúrt engem. - Szia, te ki vagy? - szólított meg merészen. És mielőtt még válaszolhattam volna, ordítva bevágtatott a folyosóról a ház belsejébe. - Seth bácsi egy lánnyal jött! - Ő Morgan - fintorgott Seth. - Hatéves - majd az egyik kis klónjára mutatott. - Ő McKenna, az ikertesója, az ott Kayla, négy múlt, ez meg itt - kapta a karjába a négy közül a legmagasabbat, aki erre egyből kacarászni kezdett - Kendall, a szülinapos. És valahol a közelben megtalálod még Brandyt is, csak ő túlságosan is civilizált ahhoz, hogy így rám vesse magát. - Itt vagyok, Seth bácsi - szólt ki egy ötödik szőke kislány, Kendallnél pár évvel idősebb verzió a nappaliból, ahová a folyosó vitt, egy kanapé karfájáról. Körülötte egyéb gyerekek randalíroztak, gondolom, a meghívottak. Seth lerakta Kendallt, és beletúrt Brandy hajába, aki ezen a kamaszodó kislányok önérzetével kissé felháborodott. Ekkor Morgan tért vissza egy magas, szőke nővel. - Látod? Ugye, látod? - bizonygatta hevesen a kislány. - Én mondtam. - Körülötted mindig ekkora a felhajtás? - kérdezte a nő, és gyorsan megölelte Sethet. Boldognak és kimerültnek tűnt. Meg tudtam érteni. - Bár úgy lenne. De a rajongóim negyedilyen őrültek sincsenek. Ez itt Georgina, Andrea. Andrea, Georgina - mutatott be egymásnak bennünket, majd a saját fiatalabb kiadása felé intett, aki éppen bejött a nappaliba. - Ő pedig Terry, az öcsém. - Üdvöz légy az őskáoszban, Georgina - üdvözölt Terry. Körbepillantott a nyüzsgő gyerekhalmazon. - Nem pontosan értem, milyen megfontolásból hozott épp most ide Seth. Mert soha nem fogsz visszajönni. - Hé - rikkantotta Kendall -, nem ezt az inget kapta tőlünk Seth bácsi karácsonyra? Erre kínos csend zuhant ránk, felnőttekre, mindenki igyekezett mindenki más pillantását kerülni. Végül Andrea megköszörülte a torkát. - Jól van, srácok, vegyük fel a ritmust, és játsszunk valamit. Feltételeztem, hogy egy ilyen kölyökzsúr vad program lehet, de ami ezen a délutánon történt, még az én elképzeléseimet is überelte. De még ennél is meghatározóbb élmény volt, ahogy az ordítozó, ugrándozó, valahogy mindent megszálló gyerekhordát Seth öccse és sógornője kezelte. Terry és Andrea könnyed jó modorral kézben tartotta az eseményeket, mi Sethtel csak meghúzódtunk, és ha kérdést észleltünk a hallóterünkben, válaszoltunk rá legjobb tudásunk szerint. Meghökkentő élmény volt, és irreális, hogy én valaha képes legyek hasonlóra, rendszeres jelleggel. Padlót fogtam. Egyszer valahogy Terry egyedül maradt, és ahogy meglátott a közelben, beszélgetni kezdtünk.

- Örülök, hogy itt vagy - mondta. - Nem is tudtam, hogy Seth jár valakivel. - Csak barátok vagyunk - tisztáztam. - Akkor is. Jó hús-vér emberek társaságában látni. Olyanokkal, akiket nem ő talált ki. - Tényleg majdnem lemaradt az esküvőtökről? Terry fintorgott egyet. - És ő volt a tanúm. El tudod képzelni? Két perccel a szertartás kezdete előtt esett be, már éppen nekifogtunk nélküle. Annyira vicces volt. - Ha tényleg együtt lógtok - folytatta Terry a fejét csóválva -, próbáld valahogy egyben tartani. A bátyám zseniális, de nem ártana mellé egy gondnok néha. A játékot a torta követte, a tortát ajándékok. Kendall nagy hozzáértéssel vette kézbe Seth csomagját, megrázta, majd magabiztosan kijelentette: - Könyvek. Brandy, aki a legidősebb, következésképp a legbölcsebb és sokatlátottabb volt a társaságban, hozzám fordult: - Seth bácsitól mindig könyvet kapunk. Ez Kendallt kicsit se keserítette el, nagy elánnal szaggatta le a csomagolópapírt a könyvekről, és három kalózos regényt emelt ki ragyogva. - Kalózok? - néztem Sethre. - Az PC mostanság? - Ez csak pályaválasztási tanácsadás. Kendallnek egybevág a terveivel - mosolygott rám a szeme. A buli lassan kifulladt, szülők szállingóztak a vendégekért, és minden lecsendesedett, ahogy elfogyott a társaság. Kendall Sethet kezdte nyaggatni, hogy olvasson fel nekik, és én csatlakoztam az unokahúgok és a nagybácsi csapatához, hogy bevonuljunk a nappaliba, míg a kipurcant szülők a konyhában próbálnak rendet vágni. Seth ugyanolyan magával ragadóan olvasott most is, mint a Smaragdvárosban a dedikáláson, és boldogan fészkeltem be magam az egyik fotelbe, hogy elmerüljek a mesében és a látványban. Kicsit meg is lepődtem, amikor Kayla felkapaszkodott az ölembe. Ő volt a legkisebb a bandában, ő beszélt a legkevesebbet, bár sikoltozni ugyanolyan profin tudott, mint a többi. Alaposan szemügyre vett a kékséges szemeivel, kíváncsian megtapogatta a copfomat, és elégedetten elhelyezkedett. Nem tudom, mennyit értett abból, amit Seth olvasott, de jó puha, meleg és kislányszagú volt. Oda se figyeltem, csak simogatni kezdtem a selymes, lenszőke haját, és azon kaptam magam, hogy ugyanolyan copfokat fonok neki, mint a magamé. Ahogy Seth a mese végére ért, McKenna észlelte, min mesterkedem, és egyből jelentkezett: - Csináld meg nekem is. - De előbb nekem - ugrott oda Kendall -, nekem van szülinapom. Végül mind a négy kisebb lány haját befontam, egyedül az érettebb Brandy tartózkodott, de még szép, hogy nem ereszkedett le a kicsikhez. Mivel nem akartam négy kis klónt magam köré, mindnek másféleképp fontam, tekertem össze, kinek mi tetszett. Seth közben olvasott tovább, csak néha pillantott fel rám meg a kézimunkaszakkörre. Fizikailag és érzelmileg lenullázva kezdtünk végül búcsúzkodni. A gyerekek közelében mindig elkeseredem kicsit, a társaságuk elszomorít, és magam se tudom, miért, a szívem összefacsarodik. Seth elköszönt a testvérétől, én meg addig a küszöbön ácsorogtam, nézelődtem. És a szemem megakadt egy Biblián: Burberry magyarázott kiadása volt, a teljes és lábjegyzetekkel ellátott Ó- és Újszövetség. Eszembe jutott, hogy Roman rossz fordításnak tartotta a Jakab király-féle Bibliámat, felcsaptam hát ezt gyorsan Mózes I. könyvénél. Majdnem ugyanaz a megfogalmazás, talán valamivel maibb szóhasználattal és világosabb tördeléssel, de lényegében nem sokban más. Egyetlen apró kivétellel. Ahol eddig azt olvastam, hogy: „Abban az időben, amikor az istenfiak bementek az emberek leányaihoz, és azok gyermekeket szültek nekik - sőt még azután is óriások éltek a földön”, ebben a kiadásban úgy fogalmaztak, hogy: „Abban az időben, amikor az istenfiak bementek az emberek leányaihoz… nephilimek éltek a földön.” Nephilimek? A szó mellett lábjegyzetszám figyelt, elolvastam hát, ami hozzátartozott.

A nephilim szót gyakran „óriásnak” vagy „bukottnak” fordítják. A források eltérnek ezen angyali leszármazottak kérdésében, néha egyszerűen a kánaánitákkal szomszédos népnek, máshol meg titánszerű lényeknek tartják őket, akik egyenesen a mitologikus görög hősök gyermekei. (Harrington, 2001) Zaklatottan kerestem ki a bibliográfiában a harringtonos hivatkozást, és a Bibliai mítoszok és hitvilág című Robert Harrington-bejegyzést gondosan bevéstem az agyamba, majd visszaraktam a helyére a könyvet. És már jött is Seth. Némán autókáztunk a szürkülő seattle-i ég alatt, elég korán sötétedett már az évnek ebben a szakában. Máskor talán kínosnak vagy kellemetlennek éreztem volna a hallgatást, de most jólesett, és legalább morfondírozhattam a nephilimeken. Mindenképpen meg kell szereznem ezt a Harrington-könyvet, jutottam a nagy elhatározásra. - Jégkrémet nem kaptunk - szólalt meg váratlanul Seth, ezzel megszakítva termékeny mélázásomat. - Hogy? - Terryéknél. Nem volt jégkrém a tortához. Nincs kedved bepótolni? - Még nem vetted magadhoz a napi cukoradagodat? - Nem, csak a kettő együtt jár. Az a rend. - Alig tíz fok van - kifogásoltam, ahogy megálltunk egy fagyizó előtt, mert a jégkrém zord időben elég bizarr gondolatnak tűnt. - És fúj a szél. - Most viccelsz? Chicagóban egy ilyen hely ki se nyit ebben a hónapban. Itt kifejezetten balzsamos az idő. Bementünk. Seth két gombóc mentás csokit kért tölcsérben, én kalandosabbra vettem, és egy gombóc áfonyás sajttortával, egy gombóc kávés-mandulás örvénnyel villantottam. Az ablak mellett ültünk le, és hallgatagon nyaltuk a cukoradagunkat. - Ma nagyon csendes vagy - szólalt meg végül. Meglepetten néztem rá, egy pillanatra magára hagyva agyamban a nephilim-vonalat. - Kell a változatosság. - Mármint miben? - Ebben. Általában én tartalak téged túlságosan is csendesnek. És folyamatosan, kényszeresen beszélek és beszélek, hogy ne fenekeljünk meg. - Igen, feltűnt. Bocs, ezt nem úgy értem, ahogyan hangzik. Mert elég rosszul hangzik, de nem gondoltam rossznak, mert szerintem tök jó, hogy beszélsz, és mindig tudod, mit kell mondani. Mindig pont azt, amit kell, és ahol, ahogyan kell. - Kivéve tegnap éjjel. Akkor rettenetes dolgokat hordtam össze. Dougnak meg Romannek, asszem, sose fognak nekem megbocsátani - sajnáltam magam. - Dehogynem. Doug jó srác. Romant nem igazán ismerem, de… - De micsoda? Hirtelen zavarba jött. - Úgy vélem, neked nem nehéz megbocsátani. Egy pillanatig csak néztük egymást, aztán melegség áradt az arcomba. Nem a „felforr a vérem, és rögtön rávetem magam a másikra” -féle, hanem az otthonosan, baráti melegség. Mintha puha takaróba burkolództam volna bele. - Azért ez elég durva. - Micsoda? - Ez a párosítás - bökött a fagyim felé. - Hékás, ne fikázd, amíg nem kóstoltad. Nagyon is jól összepasszolnak. Seth csak felvonta a szemöldökét. Nem hitt nekem. Fogtam hát a székem, és közelebb húzódtam hozzá, és az orra alá toltam a fagyimat.

- Tessék. De mind a kettőbe nyalj bele, egyszerre. Úgy érvényesül. Előrehajolt, és ügyesen lekanyarintott mind a kettőből egy darabot a nyelvével. Közben a fél falat áfonyás sajttorta fagyi elszabadult, és az állán végezte. Én meg ösztönösen nyúltam utána, nehogy a ruháján landoljon, és az ujjammal visszapiszkáltam a szájába. Ő meg automatikusan lenyalta az ujjamat is. Megbizseregtem, és ahogy a szemébe néztem, láttam, hogy ő is ugyanazt érezte. - Tessék - ragadtam meg sietve egy szalvétát, hogy azzal megtörölhesse magát. A vágyat meg, hogy visszadugjam a szájába az ujjamat, gyorsan elnyomtam magamban. Seth meg is törölközött, de kivételesen nem fegyelmezte magát, és nem húzódott el. Maradt, ahol volt, sőt, közelebb is hajolt. - Isteni az illatod. Olyan… gardénia. - Tubarózsa - javítottam ki önkéntelenül, mert megszédített a közelsége. - Tubarózsa - ismételte. - És tömjén, ugye? Még soha nem éreztem ilyen illatot - hajolt közelebb még egy kicsit. - Michael, Michael Korstól. Jobb illatszerboltokban kapható - hadartam, és legszívesebben leharaptam volna a saját nyelvem, hogy ilyen baromságokat hordok össze. Az idegesség tehetett róla. - Cady is hordhatná. - Nem - ingatta a fejét Seth nagy komolyan. - Ez hozzád tartozik. Csakis hozzád. Ez te vagy, és máson biztosan nem ilyen lenne az illata. Megborzongtam. Azért ezt a parfümöt használtam, mert jellegében nagyon emlékeztetett arra, amit a halhatatlanok az én egyedi aurámban érezhettek. Ez te vagy. Pár ártatlan szó, és Seth az elevenembe talált, úgy éreztem, mintha egy titkos részemet leplezte volna le. Belelátott volna a lelkembe. És csak ültünk ott egymás mellett, izzott köztünk a levegő, de egyikünk se mozdult. Tudtam, hogy Seth nem fog megcsókolni, meg se próbálja, nem úgy, mint Roman. Sethnek elegendő volt, hogy nézhet, hogy a szemével szerethet. Váratlanul szélroham tépte fel a kis fagyizó ajtaját, a hajam az arcomba kavarodott, és a szalvéták lábra kaptak az asztalon. A fagyizó a szél szárnyára ült, mindenfelé papírcafatok és szalvéták röpködtek, a pultról leborult egy kiskanállal teli papírpohár, a sok műanyag beterítette a helyet. A pultosfiú kirohant a pult mögül, és nekifeszült az ajtónak, majd nagy küzdelemmel visszacsukta. Aztán komoly nehezteléssel meredt rá. A szél elsodorta a pillanatot is - akármi volt is benne -, és hamarosan összeszedelődzködtünk, és távoztunk. A könyvesboltnál rakattam ki magam, reméltem, hogy Doug bent van, és túl is eshetek az első bocsánatkérésen. Ja, és Harrington könyvét is meg akartam keresni. - Nem jössz be kicsit? Köszönni a srácoknak meg hasonlók - javasoltam, valahogy nehezen váltam el tőle, pedig lett volna dolgom elég. - Most nem - rázta meg a fejét -, már mennem kell. Találkozom valakivel. - Ó, bocs - rebegtem, és igen hülyén éreztem magam. Az is lehet, hogy randija van. Mert miért is ne lehetne? Nem én voltam az egyetlen ismerőse, az biztos, pláne, miután olyan kevéssé elegánsan lepattintottam a „soha nem randizom” dumámmal. Micsoda öntelt majomság annyit beleképzelni ebbe a fagyizós intermezzóba, arról nem is szólva, hogy elméletileg épp Romanért bomlok. - Jó, persze. Még egyszer kösz mindent. Egyszer mindenképpen meghálálom. - Ugyan - legyintett. - Elkísértél a buliba, ami épp elég hála. - De ott csak úgy voltam - ingattam a fejem. - Majd találkozunk - mosolygott rám. Kiszálltam a kocsiból, de ahogy becsaptam az ajtót, hirtelen bevillant: - Hékás, tudom, hogy szólhattam volna hamarabb - dugtam vissza a fejem az ablakon -, de aláírtad már a könyvemet? A Glasgow-egyezményt. - Jaj… Jézusom. Nem. Nem hiszem el, hogy megint kiment a fejemből. Hamarosan megkapod, oké?

Annyira sajnálom - tette hozzá, és őszintén zavarta a dolog, láttam. - Jó, persze, nem gond - igyekeztem könnyen venni, de már megbántam, hogy nem túrtam fel érte a lakását. Még egyszer elköszöntünk egymástól, és bepályáztam a boltba. Ha nem csalt az emlékezetem, Paige nyitott, és Doug volt a záró műszakban. Nem csalt, Doug ott dekkolt az infópultnál, és figyelte, ahogy Tammi felvilágosítást nyújt egy vevőnek. - Hahó - ballagtam egyenesen hozzá. A szívem elnehezült, ahogy eszembe jutott az esti goromba kirohanásom. - Beszélhetnék veled négyszemközt? - Nem. Hú… arra felkészültem, hogy zabos lesz, de hogy ennyire… - Először hívd fel a barátod. - Ki? Én? - Azt a tagot - magyarázta Doug -, azt a plasztikai sebészt. Aki folyton veled meg Codyval lóg. - Hugh-t? - Ja, igen, azt. Vagy százszor hívott már, és ugyanannyi üzenetet is hagyott. Asszem, aggódik érted - tette hozzá, és a tekintete gyors egymásutánban ellágyult, majd komorabbra váltott, ahogy észlelte rajtam a tegnapi ruha-flaneling kombót. - Ahogy én is. Vajon mi lehet olyan sürgős Hugh-nak? - Jó, megyek, és felhívom. De utána beszélünk? Doug bólintott, én meg már vettem is elő a mobilomat, amikor beugrott, hogy de hiszen az éjjel ripityára törtem. Az irodába mentem, és az íróasztal szélére telepedtem. - Halló? - Hugh? Te vagy? - Édes Krisztusom, Georgina. Hol a pokolban voltál idáig? - Az volt, hogy… sehol. - Egész éjjel kerestünk, és ma is, folyamatosan. - Nem voltam otthon - mentegetőztem. - És eltört a mobilom. Miért? Mi történt? Ugye nem történt senkivel semmi? - De, sajnos. Még egy gyilkosság, nem baráti péppé verés. És hogy téged se lehetett elérni, a vámpírokkal már eltemettünk, bár Jerome azt állította, hogy érzi, hogy veled minden rendben. - És kicsoda… - nyeltem nagyot. - Ki halt meg? - Ülsz? - Mondhatjuk. Megerősítettem a lelkem, felkészültem mindenre: démonra, kisördögre, vámpírra, szukkubuszra. - Lucinda. - Mi van? - düllesztettem a szemem. Nagy robajjal dőlt porba a gonoszt irtó bosszúálló angyal elmélete. - De az lehetetlen! Ő… ő… - ... angyal volt - fejezte be helyettem a mondatot Hugh.

16. fejezet - Georgina? - Itt vagyok, igen. - Elég nagy gáz, mi? Tönkrevágja az angyalos elméletedet. - Azért ebben nem vagyok olyan biztos. Első elborzadásom helyén máris újabb ötlet kezdte felütni kicsi fejét, valami, ami azóta érlelődött odabenn, amióta csak Terryéknél olvastam a másik Biblia-fordítást. Már csak az volt a kérdés… Az volt bizony a nagy kérdés, hogy biztosan angyallal van-e dolgunk. Már kívülről tudtam azt a passzust Mózes I. könyvéből: „Abban az időben… óriások éltek a földön. Ők azok a vitézkedők, akik ősidőktől fogva hírnevesek voltak.” - És Jerome mit mond? - Semmit. Miért, mire számítottál? - Mindenki más rendben van? - Legjobb tudomásom szerint. Mit akarsz tenni? Ne hirtelenkedj… - Valaminek utána kell néznem. - Georgina… - csengett figyelmeztetően Hugh hangja. - Egen? - Légy óvatos. Jerome szörnyen be van rágva. - El tudom képzelni - kacagtam nagyot. Csend. Sokatmondó csend. - Van még valami? Még némi habozás. - Megleptelek? Ugye meglepett ez a Lucinda-ügy? - Még jó, hogy meglepett. Mit gondoltál? Megint csend. - Csak mert… kicsit különös, nem? Először Duane, most meg… - Hugh! - És ráadásul senki se tudott elérni… - Mondom, hogy eltört a mobilom. Ezt nem gondolhatod komolyan! - Nem, dehogy. Csak… csak olyan… nem is tudom, Georgina. Majd beszélünk. Letettem. Lucinda meghalt? A bubifrizus, kockás szoknyás, rendes Lucinda? Képtelenség. Rettenetesen éreztem magam, alig pár napja még élt, és… és pökhendi kis kurvának neveztem, az tény, de ezt soha nem kívántam neki. Nem szerettem volna, ha meghal, ahogy Duane halálát se kívántam soha. Ki is akadtam, hogy Hugh-nak már megint ez jutott az eszébe, pedig valóban furcsán alakult a helyzet. Konfliktusom volt Duane- nal, aztán meg Luandával is, és utána mind a ketten… nem sokkal azután haltak meg, hogy velem összevitatkoztak. De Hugh hogy jött akkor a képbe? Szép kis barát. Úgy hallom, nagy élvezettel meséli fűnek-fának a szárnyas, ostoros szerelésedet. Valami hasonlót mondott Lucinda. És tényleg volt egy összezördülésünk a kisördöggel, közvetlen azelőtt, hogy megtámadták… Kis összezördülés, kis támadás. De ő legalább túlélte. Beleborzongtam, bár pontosan még nem értettem, mi ez az egész. Ekkor sétált be Doug. - Mindent elrendeztél? - Ja, köszi - bólintottam, majd álltunk kicsit egymással szemben, míg végül megnyitottam bűntudatom csapját. - Figyelj, Doug, én… - Nem számít, Kincaid. Tényleg. Nincs semmi gáz. - Nem kellett volna azokat mondanom. Csak épp… - Picsarészeg voltál. Van az úgy.

- Akkor se lett volna szabad. Te kedves voltál, én meg neked estem, mint egy pszichopata banya. - Annyira nem voltál pszichopata. - Csak banya? - Hát… - habozott, és bár a tekintetemet kerülte, én láttam, hogy bazsalyog. - Annyira sajnálom, Doug. Tényleg és őszintén. - Felejtsük el. Amúgy se tudom már elviselni ezt a nagy önostorozásodat. Megtapogattam, és a fejem egy pillanatra a vállára hajtottam. - Jó srác vagy, Doug. Fantasztikus. És jó barát. Bocs mindenért, ami történt és ami nem történt köztünk. - Jól van, elég lesz, de tényleg, Kincaid. Barátok közt megesik az ilyesmi - legyintett. Beállt a nehéz csend, mert tényleg zavarban voltunk mind a ketten. De asszem, kicsit más miatt. - Minden… mármint minden rendben volt végül veled? A koncert után nem láttalak sehol. És ez a gönc rajtad nem épp megnyugtató. - Sose találnád ki, kinek az inge ez - ugrattam, majd beszámoltam mindenről, ami az üvöltözésem után történt, a sorozatos hányásomat meg a szülinapi zsúrt se hagyva ki. Doug totális röhögőgörcsben fetrengett, mire a sztori végére értem, és volt egy olyan érzésem, hogy leginkább a megkönnyebbülés spannolja. - Mortensen jó srác - préselte ki végül nagy sommásan, még mindig alig látva a könnyeitől. - Ő dettó ugyanezt mondja rólad. - Ja, hát… - vigyorgott szélesen, majd a homlokára csapott. - Látod, a nagy mókázásban el is felejtem a lényeget - mondta, és kotorászni kezdett az asztalon felhalmozott papírok, dossziék és könyvek közt, míg végül diadalmasan előhúzott egy kicsi, fehér borítékot. - Tessék. Paige találta meg tegnap este, neked címezték. Remélem, jó hír. - Hát én is. De elég volt meglátnom a borítékot, rögtön balsejtelmem támadt. Óvatosan vettem át tőle, mintha felrobbanhatna. A papír is, és a kézírás is ugyanaz volt, mint a múltkori levélnél. Elolvastam: Nocsak, hát érdekelnek a bukott angyalok? Ám legyen, kapsz némi ízelítőt ma este. Sokkal inspiratívabb lesz, majd meglátod, mintha megint a főnököddel kellene kefélned a szövegértelmezés miatt, nem mintha nem ragadna magával, ahogy éppen kurválkodol. Felnéztem, bele egyenesen Doug aggodalmas tekintetébe. - Nincs semmi gáz - igyekeztem megnyugtatni őt is, magamat is, és összehajtogattam a papírt, majd bele a táskámba. - Már lejárt a szavatossága. Hugh szerint Lucindát az éjjel ölték meg, és ez a levél előtte érkezett, legalábbis Doug szerint. Lemaradtam a figyelmeztetésről. Tehát az írója vagy nem ismeri eléggé a programomat, vagy nem akarta, hogy óvintézkedjem, vagyis ez afféle taktikai húzás volt. De bármi volt is a célja szegény Lucindával kapcsolatban, nem számított, főleg annak tükrében, hogy ezek szerint valaki végigmozizta, ahogy Warrennel szexeltünk. Na, ettől lúdbőrzött csak igazán a hátam! - Most mi a programod? - Akár hiszed, akár nem, egy könyvet kell megtalálnom. - Hát akkor a legjobb helyen jársz. Együtt mentünk vissza az infópulthoz, ahová még mindig Tammi volt beosztva. Tetszett, hogy erre is betanítja, mert ha jönnek az ünnepek és a nagy roham, mindenkire mindenütt szükség lehet. - Lássuk, mit tanultál - fordultam a kis vörös hajúhoz. - Ezt a könyvet hol keressem? És megadtam a címet és a szerzőt. Ő bepötyögte a gépbe, majd zavartan nézett fel rám. - Sehol. De ha gondolod, megrendelhetjük.

Na, most megértettem, miért utálják annyira a népek, amikor ugyanezt hallják az én számból. - Hát remek - motyogtam. - Nekem ma este kéne. Eriknél talán találnék egy példányt, de ő most tutira zárva van. - Utálom, hogy ezt kell mondanom - ugratott Doug -, de a könyvtárban biztosan megvan. - Lehet… - kerestem egy órát, hogy ilyenkor ugyan nyitva van-e egy is a városban. - Bocs, Georgina - szólt közbe kissé bizonytalanul Tammi -, én tudok egy helyet, ahol megtalálod, és ami nyitva is van. - Komolyan? - néztem rá, de aztán leesett. - Na nem, azt nem. - Ez van - nézett bűnbánóan, hogy ilyen keserű híreket kell közölnie. - Amikor legutóbb ott jártam, három példány volt raktáron. Nem hinném, hogy mind eladták azóta. - Nem, én nem mehetek oda - fogtam két kézre a fejemet. - Doug, megtennél nekem egy szívességet? - Zárnom kell - ingatta a fejét. - Hova nem akarsz elmenni? - A Kristálycsillagba, a hibbant boszorkány tanyájára. - Ha fizetsz, se megyek oda. - Én mennék, ha tényleg fizetsz, de én is zárok - szállt be Tammi is. - Azért nincs mindig bent, ha ez segítség. - Ja - csatlakozott Doug is a biztatáshoz -, nincs az az igazgató, aki állandóan szolgálatban lenne. Csak akadnak helyettesei? - Már ha van elég alkalmazottja… - morogtam. A sors fintora, mi? Kénytelen voltam bevállalni a túrát. Útközben igyekeztem megemészteni a nap két legfontosabb hírét. Mindenekelőtt a nephilimek. Már a Jakab király fémjelezte változatban is szó van angyali ősökről, akik eltérnek az átlagtól, de azt olvasva nem gondoltam át, milyen következményekkel járhat egy ilyen származás, hogy milyen lehet egy félig angyal gyerek. A Terryék kiadásában talált nyúlfarknyi jegyzet is keveset tett hozzá a témához, ahhoz viszont eleget, hogy valami bekattanjon az agyamban. Ki utálhatná egyszerre a démonokat és az angyalokat is, ha nem egy amolyan félisten zabigyerek? Jó, tény, hogy az egész nephilimvonal csakis abból az idézetből következik, amihez Erik segítségével jutottam, meglehet, hogy jó nagy vakvágányra futottam vele. Megeshet, hogy igazából nincs semmiféle bukott angyal meg hasonlók, csak egy átlagos és kissé meghibbant halhatatlan vagdalkozik, és öldököl itt is egy kicsit, meg ott is egy kicsit. Azért teljesen Cartert se zártam ki a gyanúsítottak köréből, ahogy arra se találtam még normális magyarázatot, hogy Duane-t meg Lucindát miért nyírták ki, és miért nem végeztek Hugh-val. A nap másik újdonsága, az újabb levélke, nem szolgált túl sok újdonsággal, mert egyszerűen túl későn jutott el hozzám, tehát nem is változtathatott már semmin. A kukkolómmal meg, aki ezek szerint rám tapadt, úgyse tudok mit kezdeni. Csak egy kérdést vetett fel ez a második momentum: ugyan miért jár utánam ez a bizonyos személy? A dolgok jelenlegi állása szerint egyedül nekem jut ki a figyelméből, hiszen egyedül én kapok kis levélkéket. És ehhez kapcsolódik még valami, egy igen kellemetlen adalék: akivel csak konfliktusom támadt, mind rosszul járt. A Kristálycsillag közelében behúzódtam egy kihalt mellékutcába. Bár Tamminak és Dougnak nem említettem, akadt egy megoldás a kellemetlen találkozó elkerülésére. Gyorsan ledobáltam magamról a kék ruhát meg Seth ingét, nehogy bajuk essen, és alakváltottam. Magas, vékony thai nővé változtam lenvászon ruhában. Néha ebben az alakban vadászgattam. A könyvesbolt csendes volt, alig páran lézengtek odabenn. A pénztárnál a már ismerős srácot találtam, és - a nap fénypontja - Helenát nem láttam sehol. Még az álcámban is jobban örültem, ha kerülhetem vele a találkozást. Mosolyogva érdeklődtem meg a pultostól, merre keressem, amire szükségem van. Hülyén

visszavigyorgott - ez a külsőm se volt épp csúf -, majd egy polchoz kísért, amiben a logikát persze egyáltalán nem értettem, de ő egyből azt a könyvet emelte le a polcról. Tammi nem tévedett, még mindig megvolt mind a három példány. Már a pénztárnál jártunk a könyvemmel, és kezdtem hinni benne, hogy kivételesen megúszhatom, de persze hogyan is lehetne ekkora mákom? Mintha a csajban ott dübörögne valami hatodik vagy hetedik érzék, még éppen időben kivágódott a hátsó ajtó, amelyik mögött az előadóterem lapul, és kisiklott bentről Helena fuksziaszín klepetusban, nyakában a sokmázsányi nyakékeivel. Mintha cseszettül odavarázsolták volna. - Minden rendben, Roger? - kérdezte fátyolos fellépőhangján a pénztárosomat. - Igen, hogyne - sietett készségesen Roger a válasszal, mint akit tövig elbűvöl, hogy a főnökasszony a keresztnevén szólítja. - Ó, édesem - fordult akkor felém nagyasszonyi mosolyával -, hogy s mint ma este? - Remekül - erőltettem mosolyt a képemre, mert hiszen ebben az alakban nem feszültünk egymásnak. - Sejtettem - bólogatott komolyan, miközben átvettem a visszajárót Rogertől -, igen kitűnő fények villognak az aurájában. - Tényleg? - meresztettem érdeklődő nagy szemeket. Legalábbis mélyen reméltem, hogy olyanokat meresztek. Elégedetten biccentett, hájjal kenegette az érdeklődő közönség lehetősége. - Nagyon kitűnőek, fényesek. Színesek. Csupa csodás dolog vár magára - mondta. Mintha pár napja nem éppen az ellenkezőjét jósolta volna még bele a pofámba a Smaragdvárosban, gondoltam. Ahogy meglátta, mit is vásároltam, összeszűkült a tekintete, talán mert igen vaskos mű volt, és tele tudományosan megalapozott ténnyel, ami az ő boltjában kuriózumnak számított. - Micsoda meglepetés! Azt gondoltam, talán olyasmit keres, ami a tehetsége csiszolását segítené, a koncentráció elmélyítését. Amivel csakis a célra törhet. Mert úgy vélem, ez érdekelné igazán, és számos remek kötetet tudnék is ajánlani ebben a témában. Ez a csaj soha nem áll le a marketinggel vajon? - Hát az pompás lenne - sandítottam vissza a könyvesboltba vágyakozón -, kár, hogy most csak ennyi pénz volt nálam. - Azért csak hadd mutassak néhány érdekességet - bólogatott megértőn. - Hogy tudja, miért érdemes visszajönnie minél előbb. Haboztam. Melyik járna kevesebb bosszúsággal most: ha egy újabb testben is szembeszegülök vele, vagy ha hagyom, hogy a fejemet tömje még beláthatatlan ideig az idiótaságaival. De akkor megláttam a pult feletti órán, hogy negyedóra múlva zárnak, vagyis olyan sok időmet nem rabolhatja el. - Persze, az nagyon jó ötlet. Ha már ilyen kedves. Helena mosolyogva vezetett végig a bolton, mint a vágóhídra szánt marhát, ígérete szerint olyan könyveket mutatott, ami az aura erősségeinek minél hatékonyabb kihasználását segíti, párat a kristályvetítésről, és a végén, hogy mindezt megkoronázzuk, egy remekművet arról, hogy a vizualizálás micsoda nagyszerű eszköz lehet értő kezekben a vágyaink valóra váltásában. Ez utóbbi olyan fájdalmas volt, hogy legszívesebben addig vertem volna a fejemet vele, míg véget vetek szenvedéseimnek. - Nem szabad a vizualizáció erejét alábecsülni - súgta-búgta. - Így a kezébe veheti a sorsát, megszabhatja élete ösvényét, a szabályokat és kihívásokat, melyek mentén haladni kíván. Hatalmas lehetőségeket érzek önben, de ha még ezt is kitanulja, bármit elérhet az életben, boldog és teljes életet élhet. Mindent megkaphat, csak akarnia kell: karriert, szép családot, férjet, gyerekeket. Akaratlanul is Seth unokahúga jutott az eszembe, ahogy befészkeli magát az ölembe. Sietve elhessegettem a gondolatot és Helenát is. Egy szukkubuszra ilyesmi nem várhat, egy szukkubusz nem szül gyereket, még ha egy örökkévalóságig is próbálja vizualizálni. - Sajnos mennem kell. Köszönöm a segítséget.

- Szívesen - felelte bájosan, és a kezembe nyomta a listát, amire - mily praktikus - sorban felírta az összes elhangzott mű szerzőjét és címét. - És hadd adjak néhány tájékoztatót a közeljövőben megrendezésre kerülő programjainkról, ahová várjuk szeretettel. Ennek sosem lesz vége. Egyszer azért csak sikerült megszabadulnom tőle, mire a szatyromat telepakolta mindenféle szóróanyaggal és listával, amit persze a parkolóban bele is ürítettem egyenesen az egyik kukába, feltételeztem, hogy ezt kifejezetten erre a célra rendszeresítették itt. Édes istenem, hogy én mennyire gyűlöltem ezt a nőt! Azért a negédesen bájolgó sarlatán énje egy leheletnyit jobb volt, mint a Smaragdvárosban hőbörgő, fékevesztetten idegbeteg én, bár szoros volt a verseny a kettő között. Mindegy, próbáltam arra összpontosítani, hogy legalább a könyvet megszereztem, elvégre ez volt a lényeg. Hazafelé megálltam az egyik kedvenc kínaimnál, vittem magammal a könyvet, és Tso tábornok csirkéje kíséretében átrágtam magam a nephilimes passzuson: „Első ízben Mózes I. könyvének 6. szakaszában esik említés a nephilimekről, itt gyakran óriásoknak vagy bukottaknak nevezik őket. De a fordítástól függetlenül minden megfogalmazásban egyértelművé válik eredetük: ők az angyalok és földi asszonyok nászából született félisten gyermekek. Mózes I. könyve vitézkedőknek és hírneveseknek nevezi őket. A Biblia többi fejezetében alig esik említés angyali származásukról, de több könyvben is, Józsua könyvében, Mózes IV. és V. könyvében is előfordulnak az óriások vagy nagyhírű férfiak. Akadnak, akik szerint az elhatalmasodott emberi gonoszság, ami miatt az Úr az özönvizet a földre bocsátotta, a nephilimek megrontó hatásának volt az eredménye. Az olyan apokrifek, mint Enoch I. könyve, beszámolnak arról, ahogyan a bukott angyalok asszonyaiknak bűbájokat és varázslatokat tanítanak, miközben hatalmas sarjaik feldúlják a világot, viszályt és kétségbeesést szítva az emberekben. A nephilimek az ősi görög hősökéhez hasonlatosak képességeikben, ám az Úr elátkozta őket, szüleik pedig szabadjára eresztették mindahányukat, hogy létük végéig, vagy amíg az emberiség fennmaradása érdekében valaki nem végez velük, békétlenül járják a földet.” Nem tértem magamhoz. Miért is nem hallottam én még soha erről? Milyen igazam is volt, amikor azt mondtam Eriknek, hogy az érintettektől úgyis hiába akarja az ember a saját történetüket hallani. Miért nem mesélte már ezt el réges-régen valaki? Angyali ivadékok. Vajon tényleg léteznek nephilimek? Mármint még mindig? Vagy zsákutcába futottam velük, mert kihaltak egytől egyig rég, és okosabban tenném, ha olyan halhatatlanokra figyelnék, mint amilyen magam is volnék, meg Carter? Merthogy ezek a nephilimek felerészben azért mégiscsak emberek, vagyis annyira nagyon erősek nem lehetnek. Fizettem, és a parkolóban megnéztem a szerencsesütimet. Nulla üzenet. Milyen bájos. Szitált az eső, és megcsapott a fáradtság, amiben nem volt semmi meglepő, ha az elmúlt huszonnégy órámra visszagondolok. A Queen Anne-en se közel, se távol nem volt parkolóhely, pontosabban közel egy sem, vagy hétsaroknyira tudtam leállni. Nagy átkozódva fogadtam meg, hogy soha többet nem költözöm olyan házba, aminek nincs saját parkolója. Nyilván valami sportesemény zajlik valahol, hogy itt van a fél város. A szél, amit korábban Sethtel élvezhettünk, elült, ami nem nagy esemény, hiszen Seattle nem egy szélcsatorna. Viszont az eső egyre jobban rákezdett, ami nem tett jót az egyébként se rózsás hangulatomnak. Félúton jártam a kocsi és az otthonom közt, amikor lépteket hallottam, de ahogy megálltam és megfordultam, csak a kihalt, esőáztatta járdát láttam az utca mindkét oldalán. Sehol senki. Megszaporáztam a lépteimet, míg végül leesett, hogy akár láthatatlanná is változhatnék. Jerome-nak igaza lehet, tényleg kezd emberként járni az agyam. De miért is jöttem be ebbe a kihalt mellékutcába? Mielőbb vissza kellett jutnom a Queen Anne-re, ott mégiscsak nagyobb a közönség. Éppen befordultam a sarkon, amikor valami akkorát taszított rajtam hátulról, hogy vagy másfél métert repültem előre, s annyira váratlanul ért, hogy nagy meglepetésemben

vissza is változtam láthatóvá. Szerettem volna megfordulni, de valami úgy fejbe vágott, hogy térdre estem. Olyan volt, mintha ököllel húztak volna be, de az erő inkább valami eszközt, például baseballütőt sejtetett. És megint lesújtott, most a vállamra, én meg felkiáltottam, hátha valaki a segítségemre siet. De már jött is a következő ütés, bele a képembe, hogy elterültem a hátamon. Próbáltam felnézni, hogy lássam végre a támadómat, de csak egy nagy, alaktalan, fekete massza magasodott fölém és sújtott le megint, most épp az államra. Képtelenség volt felállni, zuhogtak rám az ütések, és a fájdalom jobban átjárta a tagjaimat, mint az eső, amiben feküdtem. Hirtelen hatalmas fényesség áradt szét mindenütt, olyan erős fény, hogy belesajdult a szemem. De már nem voltam egyedül. A támadóm el is eresztett azon nyomban, magas hangon felvisított. Én meg képtelen voltam leküzdeni a kíváncsiságomat, a fény forrását kerestem a tekintetemmel, míg végül megpillantottam egy fényességes alakot. Az agyam felizzott a látványtól, és az alak egyre közelebb ért hozzám: szépséges volt és rettenetes, csupa szín és semmi, fényesség és a sötét maga, szárnya volt, kezében kard, vonásai kivehetetlenek, folyamatosan változók. És már én sikoltottam, a látvány megnyúzta érzékeimet, bár már rég nem láttam, hiszen csak egyetlen pillanat volt az egész. A szemem fehér, a fehérnél is fehérebb fényességben fürdött, míg végül tompa feketeséggé vált minden, nem láttam semmit. És ekkor néma csönd támadt. Felültem és zokogtam, mindenem fájt, a testem és a lelkem, ami csak volt belőlem. Lépések közeledtek, éreztem, ahogy valaki letérdel mellém. És hiába, hogy nem láttam belőle semmit, tudtam, hogy nem a támadóm az, mert ő rég elhúzta a csíkot. - Georgina? - hallottam egy ismerős hangot. - Carter - kiáltottam, és a nyakába vetettem magam.

17. fejezet Aubrey dorombolására tértem magamhoz. Megérezhette, hogy már nem vagyok kiütve, mert közelebb húzódott, és a fülem tövét kezdte nyalogatni, a bajuszkái finoman csiklandozták az arcomat. Kinyitottam a szemem, és legnagyobb csodálkozásomra, már láttam színeket, fényeket és formákat, bár a részleteket még nem tudtam kivenni, minden egy lüktető, gomolygó formává torzult. - Látok - duruzsoltam Aubrey fülébe, de felülni már nem tudtam. Mert ahogy megmoccantam, minden ízemben fajdalom és kín rántott össze, jobbnak láttam hát nem feszelegni. A saját kanapémon hevertem, a nappalimban, egy ócska pléd alatt. - Még szép, hogy látsz - informált hűvösen Jerome hangja. - Bár megérdemelnéd, hogy ne láss, hogy ilyen ostoba voltál. Minek nézel rá egy angyali alakját felöltött angyalra? - Honnan tudtam volna? - nyögtem a felettem mászkáló hatalmas, sötét tömb felé. - Honnan is?! - Hagyd már! - jött Carter letört hangja a háttérből. Felemelkedtem, és körbenéztem, az angyal ködös alakja a falat támasztotta. Mellette ott tornyosult Hugh és Peter meg Cody is. Összegyűlt az egész béna család. Ezen csak nevetni lehetett. - És te ott voltál, ott voltál. Cody leült mellém, és ahogy az arcomba hajolt, kiélesedett a kép. - Mi történt? - simította végig egy ujjával óvatosan az arcom élét. - Olyan rosszul festek? - halt el a nevetésem. - Dehogy - hazudta -, Hugh ezerszer rosszabb volt. A kisördög felhorkant a távolban. - Azt pontosan tudjuk, mi történt - pattogott Jerome. Látnom se kellett, tudtam, hogy a démon engem néz szúrósan. - Csak azt nem, hogy miért. Próbáltad kikísérletezni a létező legveszedelmesebb helyzetet, vagy mi? Mi járt a fejedben? „Hohó, itt egy sötét, kihalt sikátor, menjünk csak be…” Valami ilyesmi? - Képzeld, nem - emeltem fel én is a hangom. - Semmi hasonló nem jutott az eszembe, csak haza akartam jönni. És elmondtam mindent, részletesen, amennyire emlékeztem, a léptektől kezdve egészen Carter megjelenéséig. Amikor befejeztem, Hugh leült velem szemben egy fotelbe, és elgondolkodva vett szemügyre. - Meg-megállt? - Mi van? - Így mesélted. Egy ütés, kis szünet. Megint egy ütés, kis szünet. Még egy. Így volt? - Igen. És? Miért, nem ilyen egy verekedés? Ütnek, kis szünet, erőt összegyűjt egy következő ütésre. De ezek csak ilyen aprócska szünetek, alig egy-két másodperc vagy még annyi se, annál gyorsabb, mint ahogy levegőt vesz az ember. - De amikor engem vertek, nem ilyen volt. És akkor kés is volt. Az letámadás volt, zuhogtak az ütések megállás nélkül, képtelenségnek tetszett az egész. Határozottan természetfeletti élmény volt. - Hát ez is - morogtam. - Hidd el, nem tudtam volna védekezni. Az tuti, hogy nem valami halandó akart kirabolni, ha ilyesmire próbálnál kilyukadni. Hugh csak megvonta a vállát. Csönd szakadt ránk, és én, amennyire csak bírtam, Hugh-ra sandítottam. - Most olyan sokatmondóan néznek egymásra, ugye? - Kik? - Carter meg Jerome. Érzem - mondtam, majd Carter irányába fordultam, mert felmerült bennem, hogy talán ez az egész esti kálváriám még ráadásul a semmiért volt. - Gondolom, azt a reklámszatyrot nem

hoztad el, ami nálam volt. Az angyal a konyhába ment, majd pár pillanat múlva a szatyrommal jött vissza, és felém hajította. A térérzékelésem változatlanul a nullán stagnált, mellényúltam, s ahogy a cucc a földre esett, a könyv kicsúszott a zacskóból. Jerome már fel is kapta, és elolvasta a címét. - Baszd ki, Georgie. Ezért osontál a kihalt utcákon? Ezért öltek meg majdnem? Hát nem kértelek, hogy szállj le a vámpírvadász nyomozásodról? - Jaj, felejtsük már el ezt a sztorit - pattant fel Cody a védelmemben. - Mindenki tudja, hogy kamu. Tudjuk, hogy egy angyal van a háttérben… - Egy angyal? - pöffent nagyot Jerome. Hallottam a hangján, hogy remekül szórakozik. - Ezt aztán nem halandó művelte velem - szálltam be én is hevesen. - Vagy Hugh-val. Vagy Lucindával. Vagy Duane-nal. Hanem egy nephilim. - Nephi-micsoda? - kapta fel a fejét Hugh. - Az nem a Szezám utcából egy szereplő? - szólalt meg Peter most először. Jerome csak bámult rám némán vagy egy percig. - Ezt meg ki mondta neked? - kérdezte végül, de a választ ki se várva, az angyalhoz fordult. Megbeszéltük, hogy nem… - Nem tőlem tudja - vágott Carter halkan a szavába. - Gyanús, hogy magától jött rá. Nem hiszel eléggé a saját embereidben. - Nem egyedül jöttem rá, volt segítségem. Vázoltam a nyomozásom fázisait, hogy hogyan haladtam előre lassan, de biztosan, Eriktől kezdve egészen a Kristálycsillagig az este. - A picsába - morogta Jerome. - Kibaszott Miss Marple. - Jó, tényleg lenyűgöző teljesítmény - sürgetett Peter -, de azt még mindig nem tudjuk, mi a nyavalya az a nephilófasz. - Nephilim - javítottam ki, majd bizonytalanul pillantottam Jerome-ra. - Elmondhatom nekik? - Csak nem az engedélyemet kéred? Milyen megható. Ezt beleegyezésnek vettem, és óvatosan belefogtam. - A nephilimek angyalok és emberek gyerekei. Tudjátok, volt az a rész a Mózes I. könyvében, amikor az angyalok elbuknak, és elveszik az emberek leányait. Abból lettek a nephilimek. Akiknek vannak bizonyos képességeik, amikről nem sokat tudok… de erősek és hatalmasok, mint a görög hősök. - Vagy mint az igazi istencsapások - jegyezte meg Jerome epésen. - Azt a részt se felejtsd ki. - Mármint? - kérdezte Hugh. Jerome nem szólt többet, hát folytattam én. - Hát… az volt, hogy viszályt és háborúságot szítottak az emberek között. - Csakhogy ez most itt nem emberekre hajt - hívta fel a figyelmet Peter. - Kiszámíthatatlanok - vonta meg a vállát Carter. - Tesznek a szabályokra, és gőzünk sincs, ez éppen mit akar. Hogy mik a valós szándékai. Játszadozik velünk, az biztos, a véletlenszerű támadásaival meg azzal a levéllel, amit Georgina kapott tőle. - Kettőt is küldött - pontosítottam. - Kaptam egy újabbat, közvetlen Lucinda halála előtt, de az éjszakát Sethnél töltöttem, vagyis csak ma került a kezembe a levél. Hugh meg a vámpírok egy emberként meredtek rám. - Sethtel voltál egész éjjel? - kérdezte elképedve Cody. - Az melyik is? - kérdezte Hugh. - Az író - készségeskedett Peter. - És mégis mit műveltetek egész éjjel? - támadt látható érdeklődés a kisördögben. - Lehetne, hogy egyelőre hanyagoljuk Georgina szerelmi életét, legyen az bár mélységesen lenyűgöző akár? - mért végig Jerome. - Hacsak ez a Seth nevű egyén nem egy igen erős erkölcsi érzékkel megáldott

halandó, akinek az életerejét a közeli jövőben tervezed elszívni a gonosz nagyszerű ügyének szolgálatában és annak érdekében. - Első pont stimmt, a második nem. - A pokolba is. Innom kell valamit. - Szolgáld ki magad. Jerome az italos polchoz oldalgott, és válogatni kezdett. - És hogy találjuk meg ezt a nephilimet? - evezett vissza az eredeti vizekre Cody. Carterre és Jerome-ra néztem bizonytalanul, mert a kérdés gyakorlati oldalát nem ismertem. - Sehogy - vágta rá Carter derűsen. - Vagyis ők is képesek elleplezni a kilétüket, mint a magasabb rendű halhatatlan lények. - Igen - biccentett az angyal. - Mindkét szülőtől a legrosszabbakat örökölték. Hatalmas erőt és kvázi angyali képességeket, hozzá lázadó természetet, a testi világ szeretetét és igen alacsony önuralmat. - Mennyire hatalmas erőt? - Szerettem volna, ha pontosítjuk. - Mert ugye félig azért csak emberek. Akkor feleakkora erőt? - Vág ám az eszed - tért vissza a társasághoz Jerome, láthatóan felvidulva a pohár gintől, amit a kezében szorongatott. - De elég nagy a szórás, ahogy minden angyalnak is más és más az ereje. Azt azonban biztosan tudjuk, hogy a nephilim jóval több mint fele erőt örököl az apjától, bár erősebb nála soha nem lehet. De még így is rettenetesek, ezért is szajkózom folyamatosan, hogy ne kerüljetek az útjába. Mert egy nephilim könnyűszerrel áthajít bármelyikőtöket a város túlfelére, puszta kézzel. - De titeket nem - jelentette ki Peter, még ha bizonytalanság csengett is a hangjában. Az angyal és a démon hallgatott, mint akik összebeszéltek, és újabb részlet állt be a képbe. - Ezért leplezitek el magatokat újabban ti ketten. Ti is bujkáltok előle. - Mi csak megtesszük a szükséges óvintézkedéseket - tiltakozott Jerome. - De előled elmenekült - idéztem fel Carternek vagyis akkor te vagy az erősebb. - Nagy eséllyel - szerénykedett az angyal. - De alapvetően miattad aggódtam, nem is figyeltem rá nagyon. Egy angyali alakot öltött angyal majdnem mindenkit halálra rémít, egy halandót a puszta látványa is elpusztít, vagyis még az is megeshet, hogy ő volt az erősebb, csak a meglepetés erejével hatottam rá. Nem tudhatjuk. Nagyon nem volt az ínyemre ez a válasz. - Egyébként mit kerestél a közelben? - Mégis mire tippelsz? - jelent meg Carter jellegzetesen gúnyos mosolya a szája szegletében. - Téged követtelek. - Hogy? - hűltem el. - Vagyis akkor igazam volt, amikor összefutottunk Eriknél? - Tartok tőle. - Jézus isten - tátotta a száját Peter. - Csak rájöttél valamire, Georgina. Arra legalábbis, hogy rád akaszkodott. Lám-lám, majdnem igazam volt mégiscsak, azzal a kis kitétellel, hogy nem Carter a hunyó. És Hugh-nak is igaza volt, hogy elfogultsággal vádolt, mert tényleg akartam, hogy Carter legyen a főszemét, mert az méltó bosszú lett volna a sok gúnyolódásért, amit már tőle nyeltem. Ez a legutóbbi, tökéletesen időzített beavatkozása lenn az utcán valamicskét azért javított a megítélésén az én szememben is. - Mikor rájöttem, hogy azt az első levelet nagy eséllyel a nephilim írta neked, úgy gondoltam, nem árt néha rád nézni - magyarázta Carter. - Hiszen a barátunk láthatóan érdeklődik irántad. Nem neked akartam segíteni, bár igazán örülök, hogy végül is megtehettem, hanem őt akartam valahogy rajtakapni. És akkor, ott Eriknél… Jerome-ra pislogott, mire a démon széttárta a két karját. - Hát persze, gyerünk, miért is ne?! Mondd csak el nekik. Mondj el nekik mindent, már így is túl sokat tudnak.

- Eriknél tartottál - nógattam Cartert. - Ez a dolog, ez a nephilim - mélázott Carter elgondolkodón - meghökkentően sokat tud rólunk és az egész halhatatlan közösségről. - Na, hát már az elején is ezt mondtátok - bólogatott Peter. - A nephilim megtalálta egyikünket, követte, és így szépen mindannyiunk nyomára bukkant. - Nem. Vagyis persze, az is elképzelhető, de a tények arra utalnak, hogy ez itt sokkal többet tud rólunk annál, mint amit pusztán megfigyeléssel megtudhatott volna. - Az ég szerelmére - csattant fel Jerome -, ha már el akarod mondani nekik, ki vele. Elég a köntörfalazásból - fordult felénk a démon. - Azt akarja mondani, hogy a nephilimnek van egy forrása. Valaki, aki mindenfélét elmesél neki a helyi halhatatlan közösségről. Cody egyből vette a célzást. Ahogy én is. - És szerintetek Erik a forrása? - Ő a legesélyesebb gyanúsított - bólogatott Carter bocsánatkérőn. - Évtizedek óta itt él, és érzi a halhatatlan lényeket. - Pedig ő milyen jó véleménnyel van rólad! - ingattam a fejem rosszallón. - Nagyon tévedsz. Nem ő az. Nem Erik. - Ne szívd mellre, Georgie. Nem ő az egyetlen, de ő a legvalószínűbb. - És nekem is ugyanolyan kellemetlen erre gondolni, mint nektek - tette még hozzá az angyal -, de nem zárhatunk ki semmit. Záros határidőn belül semlegesítenünk kellene a nephilimet, mert kezd igazán elszabadulni. Márpedig akkor jön a külső segítség, ami soha sem kellemes. - De akkor miért nem hagyjátok, hogy mi is segítsünk? - fakadtam ki. - Miért titkolóztatok ennyire? - Te süket vagy? A ti érdeketekben. Ez az izé a földdel tehet egyenlővé benneteket mind - tolta le a torkán egy hatalmas kortyban Jerome a ginjét. De én nem vettem be. Többről volt itt szó, mint a mi biztonságunkról. Jerome még mindig visszatart valamit. - Igen, de… - Vége a gyűlésnek - jelentette be jeges hangon. - Megtennétek, hogy magunkra hagytok Georginával? Ó, a fenébe is! Reményvesztetten kapaszkodtam volna a haverokba, hogy csak most ne hagyjanak magamra vele, de elpucoltak. Beszariak. Egy sincs köztük, aki szembe merne szegülni Jerome-mal, amikor így beszél. Jó, elismerem, én se mernék a helyükben. Carter azonban maradt. A parancs rá nyilván nem vonatkozott. - Ide figyelj, Georgie - kezdte a fődémon, amikor mindenki kiment -, az utóbbi időben elég sok a nézeteltérés közöttünk. És ez nem tetszik nekem. - Én nem mondanám nézeteltérésnek - húztam összébb magam, mert eszembe jutott a legutóbbi erődemonstrációja Hugh kórtermében, meg a fenyegetés, hogy elspájzol valahová. - Csak épp bizonyos kérdésekben másként gondolkodunk. - És ebbe a másként gondolkodásba kis híján beletört a fogad. - Figyelj, Jerome, nem hiszem, hogy egyszerűen arról lenne szó, hogy… - Elég legyen. Gigászi erő lökött hanyatt a kanapén, mint amikor a vidámparkban az ember beszáll a forgó dobozba, ami egyre gyorsabban és gyorsabban forog körbe, és az ember nekilapul a falnak, és a centrifugális erő nem ereszti, moccanni se képes. Én se tudtam. Levegőt is alig-alig kaptam. Hirtelen Atlasznak éreztem magam, vállamon az egész égbolt súlyával. Jerome hangja süvöltött az agyamban, és hiába, hogy meghunyászkodtam, azért még utáltam a hülye természetfeletti játékait. Elég legyen a sok közbeszólásból meg „de”-ből, hallgass végig egyszer végre. Legyen vége a kíváncsiskodásnak, ne hívd fel magadra a figyelmet. Ez a nephilim már így is épp eléggé figyel rád, és ez nagyon nem tetszik nekem. Nem szeretnék új szukkubuszt. Téged már megszoktalak, Georgina, nem

akarlak elveszíteni. De azt is látom, hogy túlságosan is engedékeny vagyok veled. Eddig nem vesződtem azzal, hogy fegyelemre szorítsalak, nem érdekelt, de könnyedén változtathatok a szokásaimon, és lehetek sokkal kevésbé elnéző veled, pláne, ha továbbra is ennyire engedetlen maradsz. Átrendelhetlek valami sokkal kevésbé kellemes emberi helyre. De elhívhatom Lilithet is, hogy személyesen számoljak be neki a viselkedésedről. Tudom, hogy boldogan szánna időt az alaposabb kiképzésedre. Megállt bennem az ütő a szukkubuszkirálynő neve hallatán. Egyszer találkoztam eddig vele, amikor beálltam a sorba, de - ahogy Carter angyali alakját se szívesen látnám újra - valahogy nem fűlött volna a fogam egy újrázáshoz. Megértettél? - Meeeg. Egész biztos? Már szóhoz se jutottam az erejétől, csak bólintottam, ahogy bírtam. A pszichés fal egy csapásra eloszlott, én meg lihegve, levegő után kapkodva hajoltam előre. Még magamon éreztem a nyomását, mintha valami tapintásérzékelős kamerával filmeztem volna az utolsó kockákat. - Örülök, hogy végül is értjük egymást, és feltételezem, te is megérted, hogy teljességgel nem hihetek neked. Hiszen ez a mi oldalunk természete. - Most jön az a rész, hogy elspájzolsz valahová? - kérdeztem félénken. Halkan, fenyegetően kuncogott. - Nem, még nem egészen. Őszintén szólva egyelőre elégségesnek látom, ha valamivel szigorúbban tartalak szemmel. És sajnos arról se vagyok meggyőződve, hogy a kapcsolatod a nephilimmel éppen csak futólagos lenne. Szívesen visszavágtam volna, de a bőrömön még ott égett a hatalma. - A legegyszerűbb az lenne, ha valamelyik haverodat ültetném a nyakadra, de nyilvánvaló, hogy fél perc alatt a kisujjad köré tekernéd bármelyiket. Szóval egy hajlíthatatlan csőszt kell szereznem, aki nem dől be a trükkjeidnek. - A trükkjeimnek? Mégis kire gondolsz? - egy röpke pillanatra azt hittem, önmagára céloz, de aztán kiszúrtam a negédesen vigyorgó Cartert. Anyám. - Ezt nem mondhatod komolyan! - Így legalább végre nem szeged meg a szabályokat, Georgie. Többet mondok, életben maradsz. - Ugyanis jelenleg te vagy a legforróbb nyomunk - magyarázta Carter. - Ez a nephilim akar tőled valamit, bár az érdeklődése mintha a levelezéstől az agresszió felé tolódott volna… - Carter itt lesz, és megakadályozza, ha esetleg be akarná végezni, amit korábban éppen ő szakított félbe. És pajzsot is von a lakásod köré a kíváncsi tekintetek ellen. - De ki fogja szagolni, amint innen kilépünk… - próbálkoztam gyengécskén. - Csak annyira, amennyire te kiszagolnál most - vonta meg a vállát Carter -, ha nem látnál. Mert láthatatlan leszek, akár egy szellem, aki nem tágít mellőled. Egy őrangyal, ha úgy tetszik. És fel se fog tűnni, hogy itt vagyok. - Kérlek szépen, Jerome, ne csináld ezt… - De csinálom. Vagy inkább azt szeretnéd, ha Lilithtel beszélgetnék el rólad? A fene esne belé. Lilith említése rosszabb volt még az elspájzolás lehetőségénél is, és ezzel Jerome is tisztában volt. - Helyes. Ha mindent átbeszéltünk, én mennék is, hogy ti ketten szépen elrendezkedhessetek - mért végig bennünket. - Ja, és alkalomadtán azért nézd meg magad egy tükörben. - Kösz, hogy szólsz - komorodtam el még inkább, mert beugrott, milyen képpel vizsgálgatta korábban a sérüléseimet Cody is. - Leginkább azért szólok, hogy el ne felejtsd, hogy szukkubusz volnál. A sérüléseid mind azt mutatják, hogy kezded embernek hinni magad. De nem vagy az. Még ha érzed is őket, látszaniuk nem feltétlenül kell.

Azzal a fődémon semmivé vált, alig leheletnyi kénkőszagot hagyva maga után. Ez utóbbit persze csak a műsor kedvéért. - Akkor? Enyém a kanapé? - érdeklődött Carter vidáman. - Menj a pokolba! - vonultam ki a nappaliból, hogy keressek egy tükröt. - Nem szép így beszélni az új szobatársaddal. - Nem én hívtalak ide… Megtorpantam a folyosó közepén. Az elmúlt pár hétben gyilkosnak tartottam Cartert, az elmúlt fél évszázadban lazán és meggyőződésből utáltam az egész lényét. Ő meg megmentette az életemet, és nekem még csak eszembe se jutott, hogy megköszönjem. Felé fordultam, és már előre rettegtem, mi fog kijönni a számon. - Sajnálom. - Komolyan? - Nagyon hasonló arckifejezés áradt szét a képén, mint Jerome-én, amikor engedélyt kértem tőle. - Hogy ezt mondtad? - Hogy meg se köszöntem, amit tettél. Hogy megmentettél. Attól még kicsit sem örülök, hogy beköltözöl ide, viszont hálás vagyok neked. És sajnálom, ha nem voltam… túlságosan kedves. - Örülök, hogy segíthettem - mondta rejtelmes pofával az angyal. A beszélgetés folytatására már nem voltam felkészülve, fogalmam se volt, mit mondhatnék még, ezért inkább a tükörhöz mentem. - És most mit fogsz csinálni? - Megnézem a képemet - álltam meg egy lépéssel a tükör előtt. - Aztán lefekszem. Fáradt vagyok. És fáj mindenem. - Vagyis nem lesz pizsamaparti meg pattogatott kukorica? Semmi nagy kibékülés? - Ne vedd a szívedre nagyon, de előbb önmagadat kéne összebékítened önmagaddal. Úgy nézel ki, mint egy menekült. Miért… - elhallgattam, gyorsan átfogalmaztam, amit mondani akartam. - Odalenn az utcán olyan… annyira szépséges voltál. A leggyönyörűbb, amit valaha láttam - tettem hozzá suttogva. Carter elkomorodott. - Jerome is épp ilyen, tudod? A valóságos alakjában. Épp ilyen szép. Mert az angyalok meg a démonok ugyanonnan jönnek. Szántszándékkal veszi magát John Cusackre. - De miért? Miért csinálja? És te miért veszed ennyire csavargósra? Az angyal szája sarka felfelé görbült. - Miért ölt egy nő olyan külsőt, hogy a közelében mindenki dob egy hátast, ha egyszer azt állítja, hogy nem akarja felhívni magára a jóravaló pasasok figyelmét? Nagyot nyeltem, és belezuhantam a szürke szemeibe, de nem úgy, ahogy Romanébe vagy Sethébe. Olyan érzés volt, mintha az angyal átlátna rajtam, keresztül minden álcámon és felszíneken, le egészen a lelkem mélyére, vagy legalábbis oda, ami a lelkemből még megmaradhatott. Mérhetetlen erőfeszítéssel kiszakadtam végül a firtató tekintetéből, és elindultam a hálószobámba. - Nincs az a bűnhődés, ami örökké tartana - szólt utánam kedvesen. - Igen? Nekem erről totál mást meséltek. Jó éjt. Bementem a hálószobába, de még mielőtt behúztam volna magam mögött az ajtót, még hallottam Carter hangját: - És ki csinálja a reggelit?

18. fejezet Másnap reggel tíz óra magasságában a telefon csörgése rángatott ki medúzákról és mentás csokifagyiról szóló álmaimból. Az ágy szélére hengeredtem, és felvettem a kagylót, közben azért tudatosult bennem, hogy mennyivel kevésbé fájnak a porcikáim, mint este. Így gyógyul egy halhatatlan. - Halló! - Hahó, Seth vagyok. Seth! Egy csapásra visszatértem a tegnapba, a délutáni gyerekzsúrba, a fagyizóba a kávés-mandulás gombócomhoz. A parfümömhöz. És a kérdéshez, hogy ugyan kivel találkozhatott, miután engem kirakott a könyvesbolt előtt. - Hahó - nyögtem. - Hogy vagy? - Egész jól. Itt vagyok a Smaragdvárosban, és te nem vagy sehol. Azt állítják itt, hogy szabadnapos vagy. - Igen. De holnap már nem. - Értem. Akkor nem lenne kedved csinálni valamit? Ebédelni? Moziba menni esetleg. Már ha nincs más terved persze. - Nem… nincs… nem az - hadartam, majd az ajkamba haraptam, mielőtt még első svunggal elfogadnám a meghívását bármire is. Még mindig bennem volt az a megmagyarázhatatlan vonzalom és mélységesen ismerős érzés, ami Sethtel kapcsolatban időről időre feléledt bennem. Szerettem volna minél többet vele lenni, de ezt a barátkozásosdit már Romannel eljátszottam, és alaposan be is égtem vele a végén. A legbölcsebb az lenne, ha Sethtel el se kezdeném, még ha annyira vágyakozom is utána. És a nyakamba szakadt angyali dadámat se felejtettem el, ahhoz nem sok kedvem van, hogy vele járjam a várost. A legjobb, ha itthon maradok, amíg csak lehetséges. - Csak… beteg vagyok. - Komolyan? Nagyon sajnálom. - Tudod, csak az a… lepusztultság - mondtam, és nem is hazudtam olyan nagyon. - Nem sok kedvem van kimozdulni. - Ó, értem, persze. Nincs szükséged valamire? Vigyek esetleg valami kaját? - Ne… nem kell - siettem, mert már felrémlett bennem a kép, ahogy én cuki pizsamában heverészek, Seth pedig erőt adó húslevest kanalaz a számba. Jesszusom. Ez nehezebb menet lesz, mint hittem. - Nem akarom, hogy állandóan engem kelljen istápolnod. De azért köszi. - Nekem nem gond. De tényleg, szívesen. - Holnap bent leszek… Már ha nem leszek rosszabbul persze. Vagyis holnap találkozunk. És kávézhatunk esetleg. Pontosabban, én kávézom, te meg nem kávézol. - Jó, ez tetszik. A nem kávézás. De azt nem bánnád, ha… később még felhívnálak? Hogy hogyan vagy? - Nem, dehogy, hívjál csak - mentem bele egyből, mert telefonon nem eshet baj. - Jó. És ha bármire szükséged lenne addig is, csak… - Igen, tudom a számod. Elbúcsúztunk és letettük, én meg kimásztam az ágyból, hogy Carter után nézzek. Ugyan, miben sántikálhat? A konyhában ült a pultnál, egyik kezében egy szendvics, a másikban egy darabka kolbász, amit Aubreynak adagolt nagy türelemmel. A pulton gigászi McDonald’sos papírzacskó. - Csináltam reggelit - üdvözölt, bár a szemét nem vette le Aubreyról. - Ne adj neki kolbászt - dorgáltam meg. - Rosszul lesz tőle. - A vadonban nem zacskós száraztápot esznek ám a macskák. - Aubrey elpusztulna a vadonban. Megvakargattam a cicám feje búbját, de őt pillanatnyilag ezerszer jobban érdekelték a zsíros kolbászdarabok. Belekukkantottam a papírzacskóba, és a gyorsétterem reggeli szendvicskínálatának teljes

palettáját meg krumplis lepényt találtam benne. - Nem tudtam, mit szeretnél - magyarázta Carter, ahogy elővettem egy sült baconös, rántottás szendvicset. Beleharaptam, és élveztem a számban szétáradó ízeket és ízfokozókat, mély hálát rebegve, hogy az elhízás és a koleszterinszint emelkedése engem semmiképpen sem érhet utol. - Hé, te tényleg elmentél a McDonald’sba? - Aha. - Itt hagytál? Egyszerűen egyedül hagytál? - nyeltem le a falatot. - Aha. - Milyen testőr vagy te? És ha a nephilim visszatért volna, és megint megtámad? - De nem tért vissza - mondta, miután alaposan szemügyre vett. Majd vállat vont. - Nem mondhatnám, hogy profi vagy. - Ki telefonált? - Seth. - Az író? - Az. Programot akart csinálni mára. De mondtam, hogy beteg vagyok. - Szegény csávó. Összetöröd a szívét. - Inkább a szívét, mint egyebet - tüntettem el az utolsó falatot is, és fogtam bele a másodikba. Aubrey reménytelien pislogott felém. - Akkor? Mi lesz ma? - Semmi. Vagyis nem megyek sehová, ha így értetted. - De úgy nem vonod magadra a nephilim figyelmét - nézett körbe, és húzta el a száját. - Szép hosszú napunk lesz. Remélem, kábeltévéd van. A délelőtt javát végül mindenki magában töltötte, Carter megkapta a laptopomat, és rákattant az ebayre. Hogy mit kereshetett, lövésem sincs. Én meg maradtam a pizsimben, rávettem egy köntöst, nem volt azzal semmi baj. Próbáltam hívni Romant, mert a végtelenségig úgyse kerülhetem, nyilván csak ejtenünk kell pár szót a szombatról, de csak az üzenetrögzítőjével beszéltem. Nagy sóhajtva tettem le, és egy könyvvel, amit még Seth ajánlott az egyik mailjében, elhelyezkedtem a kanapén. Már épp ülepedni kezdett a bőséges reggeli a gyomromban, és úgy éreztem, készen állok egy laza ebédre, amikor Carter kidugta a fejét a laptop mögül, és akár egy véreb, beleszimatolt a levegőbe. - Mennem kell - jelentette ki váratlanul, és felpattant. - Mi? Ez most hogy? - Nephilim szagnyom. - Micsoda? Hol? - pattantam fel én is, mint akit puskából lőttek ki. - Nem itt. És ennyi volt, köddé is vált. Visszaültem. Kellemetlen érzés fogott el. Korábban utáltam, hogy a nyakamba szakadt, most meg elment, és ásító űr támadt a helyén. És kiszolgáltatottá váltam, sebezhetővé. Hogy pár perc múlva se tért vissza, próbáltam visszabújni a könyvembe, de amikor már ötödször olvastam el ugyanazt a mondatot, feladtam. Az ebédtől azért nem ment el a kedvem, rendeltem hát egy pizzát, embereset, hogy Carternek is jusson. Azután, mikor már leadtam a rendelést, bekattant, hogy ez nem volt épp szerencsés gondolat, mert ki kell majd nyitnom az ajtót. Ki is nyitottam, felkészülve a hadseregnyi nephilimre, ami egészen biztosan rám fogja vetni magát, de csak egy unott képű pizzafutár állt a küszöbön, és várta a 15 dolcsit. Elrágóztam a pizzán egy darabig, közben valami nézhető csatornát igyekeztem találni, de az nem jött össze. Akkor átfutottam az e- mailjeimet, Seth küldött is egy muris levelet, ami a telefonos ankétnál szokás

szerint milliószor szórakoztatóbb volt. De ez se tartott örökké, és már épp azon voltam, hogy nekilátok a „fesd magad” képemnek, amikor Carter mindenféle figyelmeztetés nélkül visszapottyant a nappaliba. - Mi a halál volt ez? Hol voltál? - Lassan a testtel - mért végig az angyal higgadt, gunyoros mosollyal -, arról még nem hallottál, hogy egy kapcsolatban tiszteld a másik személyes terét? Pedig benne volt abban a könyvben, amit küldtem neked. - Elég. Olyan nincs, hogy bejelented, hogy nephilim szagnyom, és eltűnsz, mint a kámfor. - Dehogynem, simán. Kénytelen vagyok - mondta, és beleharapott a kihűlt pizzába, amit magától megtalált a konyhapulton. - Ennek a nephilimnek meglehetősen fura humora van. Néha ledobja egy pillanatra az álcáját, bevillan, hogy úgy mondjam, aztán megint elszelel. Most épp Seattle nyugati csücskében. - És ezt ilyen messziről megérzed? - Meg. Ahogy Jerome is. Sose csípjük el, de muszáj a végére járnunk. Jót fogócskázunk. Jaj, istenem, hát nem egyértelmű helyzet ez? - Na de akkor se hagyhatsz itt. Mert mi van, ha éppen erre játszik? Hogy megmutatja magát valahol, ti odarohantok, ő meg közben hopp, már át is ruccant hozzám. Én meg itt vagyok védtelen. - Nem tud olyan egyszerűen ideruccanni. A nephilimek nem mozognak olyan könnyűséggel, mint a magasabb rendű halhatatlan lények. Neki is ugyanazt a tortúrát kell végigcsinálnia, mint mondjuk neked: beszállni a kocsiba, és idevezetni. Ami azért nem egy gyorsvonattempó. A közlekedési dugókban pedig bízhatsz. - Különös azért. - Megmondtuk, hogy kiszámíthatatlanok. Imádják megszegni a szabályokat, felrúgni a rendszert, csak hogy lássák, mit lépünk. - Különös - ismételtem. - És azt tudja, hogy ti odamentek? Hogy miatta otthagytok csapot-papot? - Ha elég közel van, amikor érkezünk, megérzi a teleportálást, de ennyi. Amíg álcázzuk magunkat, fogalma se lehet arról, kik vagyunk, hányan, milyen erősek, semmiről. Vagyis ha ott lappang is, csak annyit tud meg, hogy két magasabb rangú halhatatlan jött ellenőrizni, mi a pálya. - Vagyis csak kivár és figyel - foglaltam össze. - Elég bizarr. Micsoda kellemetlen alak! - Nekem mondod?! Csöndben nem lépnek az éjszakába át. - Álljunk csak meg! - rezzentem össze a költői utalásra.1 - Vagyis ez lesz? Elkapjátok és elpusztítjátok? Megölitek? - Miért, mit gondoltál? - biccentette félre kíváncsian a fejét Carter. - Tíz év fegyház? - Nem is tudom. Csak nem gondoltam… hú. Nem tudom, tényleg. Szóval ez így megy? Ez az egész harc a gonosszal? Gondolom, nálatok ez a rendszer, keresitek a gonoszt, és lesújtotok. - Lesújtunk, ha már ilyen szépen fogalmazol, ha le kell. Alapvetően sokkal inkább a démonok terepe ez az egész lesújtás dolog. Nanette ajánlkozott is, hogy átjön és kisegít bennünket, de mondtam Jerome-nak, hogy oldjuk meg ketten - mondta. Nanette a portlandi fődémon volt. - És Jerome nem szeretné inkább egymaga intézni? - Ha neked valaki felajánlja a segítségét, te elutasítod? - felelt kérdéssel a kérdésemre, amit én nem igazán tudtam válaszként értelmezni. El is nevette magát a képemet látva. - Jut eszembe, Georgina merész és tettre kész, beront oda is bátran, ahonnan angyalok hátrálnak ki gyáván. - Oké, én is ismerem a dalt - álltam fel nyújtózkodva. - Na, most hogy vége a riadalomnak, megyek, és lezuhanyozom. - Hú, milyen feszített életet éltek ti, szukkubuszok. A végén elirigyelem a melódat. - Figyu, nálunk mindig van üresedés. Mondjuk, lehet, hogy kicsit csinosabb ennél az elvárás. Meg a kedvesség se hátrány. - Téves. A halandó nők imádják a fura alakokat. Ezer bizonyítékot tudok rá.

- Nyertél. Magára hagytam, és megtisztálkodtam. A pizsamát így a nap derekán farmerre és pólóra cseréltem, és visszatértem a nappaliba, hogy bekapcsoljam a tévét. Épp elkezdődött az Afrika királynője. Mindig is imádtam Katherine Hepburnt, de most valahogy lefoglalt az álmélkodás, hogy micsoda egy fergetegesen unalmas nap ez a mai. Hiába húzom-halasztom a lakás elhagyását, holnap reggel legkésőbb mindenképpen neki kell indulnom, és Carter akkor is csak ugyanúgy rám fog tapadni, mintha most elmennénk valahová. Tök feleslegesen zárkózom be, amíg csak lehet, az se segít. Ezt alaposan átforgatva a fejemben, éppen felvetettem volna, hogy mi lenne, ha a film után véget vetnénk a szobafogságnak, és elmennénk vacsizni valahová. De nem hozhattam nyilvánosságra briliáns gondolatomat, mert megint nephilim szagnyom-akció volt, és lelépni készült. - Kétszer is egy nap? - Van az így. - És most merre? - A Lynn ligetben. - Utazgat a csávó rendesen. De ezt már az üres szobának mondtam, mert Carter nem volt sehol. Nagyot sóhajtva ültem vissza a film elé, és már nem rázott meg annyira a magány. Carter magyarázata segített, elég volt arra koncentrálni, hogy a nephilim is csak kocsival jár, és közeleg az esti csúcs. A liget nincs éppen a szomszédban, vagyis kizárt, hogy hamarabb rajtam üssön, mint ahogy az angyal visszér. Biztonságom tökéletes, semmi ok a pánikra. És mégis majd leestem a fotelből rémületemben, amikor pár perccel később megszólalt a telefon. Úgy vettem fel, mintha nephilim ugorhatna rám az éterből. - Igen? - Hahó, megint én. - Seth! Helló. - Remélem, nem zavarlak. Csak kíváncsi voltam, hogy vagy. - Javulok - feleltem őszintén -, és imádtam a mailedet. - Tényleg? Klassz. És beállt a szokásos csend. - És… sokat haladtál ma az írással? - Nem keveset. Megírtam tíz oldalt, ami nem hangzik soknak első nekifutásra, de… Kopogtak. Engem meg levert a víz. - Bocs… megbocsátasz egy pillanatra? - Hogyne. Macskamód óvakodtam ki az előszobába, mintha bármit is segítene egy természetfeletti őrült dühöngésével szemben a lopakodó lassúság. Diszkréten kikukkantottam a kukucskálónyíláson. Roman. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, és kinyitottam az ajtót. Igen nagy erőfeszítésembe telt, hogy ne ugorjam a nyakába. - Szevasz. - Ezt nekem mondtad? - kérdezte Seth a kagylóból. - Szevasz - válaszolt Roman éppolyan bátortalanul, mint én. - Esetleg… beengedsz? - Bocs, nem… Vagyis persze, hogyne, gyere csak, és igen, ezt neked mondtam - húzódtam félre az ajtóból, hogy Roman bejöhessen. - Figyelj, Seth, beszélhetnénk kicsit később? Vagy nem is, holnap úgyis találkozunk. - Ja, persze, rendben. Minden okés? - Minden, persze. Kösz, hogy hívtál.

Letettem, és végre teljes lényemmel Romanre figyelhettem. - Seth Mortensen, a híres író? - Beteg vagyok - magyaráztam a bizonyítványomat a Sethnél már bevált hazugsággal. - És csak érdeklődött, hogy hogyan vagyok. - Milyen rettenetesen figyelmes - vágta zsebre a kezét Roman. Beértünk a nappaliba, de nem ült le, idegesen járkálni kezdett. - Csak barátilag. - Hogyne, persze. Hiszen te nem akarsz kapcsolatot, semmi komolyat. Ezt már tudjuk. - Figyelj, Roman… - próbáltam elejét venni a támadásnak, hátha békésebb vizekre evezhetnénk. - Nem kérsz valamit inni? Üdítőt? Kávét? - Nem érek rá. Csak erre jártam, és megkaptam az üzenetedet, és azt gondoltam… Nem is tudom, mit gondoltam. Hülye voltam. Már fordult is, mint aki indulni akar, én meg bepánikoltam, és elkaptam a karját, nehogy már lelépjen. - Várj, ne menj el, lécci! Visszafordult, és egyébként olyan kedélyes arca most komoran nézett le rám a magasból. Én meg kezdtem megint elolvadni a közelségétől, mire váratlanul az ő arckifejezése is egészen ellágyult. - Tényleg nem vagy valami jól. - Ezt honnan… miért mondod? - kérdeztem, mert a sérüléseimet persze alakváltással már rég eltüntettem, és a maradék sajgások látszani nem látszottak. Finoman, óvatosan érintette meg az arcomat, és megsimogatott. - Nem is tudom… csak olyan… mintha sápadtabb lennél. Már épp felhívtam volna a figyelmét, hogy kivételesen nincs rajtam smink, de aztán leesett, hogy nekem az a jó, ha betegnek látszom. - Lehet, hogy megfáztam kicsit. - Tehetek érted valamit? - zuhant le a keze tehetetlenül. - Nem jó így látni téged… Jesszus, ennyire rémesen festek? - Jól vagyok azért. Csak pihennem kell. Figyelj, szombat éjjel… - Ne haragudj! - szakított félbe. - Nem lett volna szabad erőszakoskodnom… Csak bámultam, és próbáltam megtalálni az államat. - De te nem is csináltál semmit. Én tehetek róla. Én voltam a hibbant. Én voltam képtelen… kézben tartani a helyzetet. - Nem igaz, az én hibám volt. Pontosan tudtam, mennyire nem akarsz semmi komolyat, és mégis meg akartalak csókolni. És meg is csókoltalak. - Én meg visszacsókoltam. És nem is ez volt a gáz, hanem ahogy erre rám tört a hisztéria. Részeg voltam és idióta, nem lett volna szabad úgy viselkednem. - Nem számít. Tényleg. Örülök, hogy jól vagy - derengett fel egy halvány mosoly azon az isteni arcán, és nekem beugrott, ahogy Seth mondja, nekem nem nehéz megbocsátani. - Na, ha már mind a ketten hibásnak érezzük magunkat, akár meg is próbálhatjuk kiengesztelni egymást. Elmehetnénk, mondjuk, valahová a héten… - Nem - jött ki higgadt határozottsággal a számon, amin én legalább annyira meglepődtem, mint ő. - Georgina… - Nem, Roman, nem randizunk többet, és szerintem barátok se lehetünk - tettem hozzá. Vettem egy mély lélegzetet. - Az lesz a legjobb, ha most szépen és egyszerűen elválunk… - Georgina - kiáltotta tágra nyílt szemekkel -, ezt nem mondhatod komolyan, hiszen mi… te meg én… - Tudom, tudom. De nekem nem lehet. Most nem. - Szakítani akarsz.

- Hát, igazából nem is jártunk… - Mi történt veled? Valami volt a múltban, ami miatt rettegsz minden közelebbi kapcsolattól. Nem mersz magadhoz engedni senkit. Miért menekülsz ennyire? Ki bántott? - Ez túlságosan is bonyolult, és nincs is jelentősége. A múlt elmúlt. Tudod. Egyszerűen csak nem folytathatjuk. - Van valaki más, ugye? Doug? Vagy Seth? - Nem! Nincs senki más! Csak nem járhatok veled. Ezt így folytattuk még egy ideig, körbe-karikába, ugyanazt ismételgetve kicsit más szavakkal mindig, egyre mélyebbre süppedve az érzelmekbe. Egy örökkévalóságnak tetszett, közben alig pár percig tartott, míg ő nem tágított, én pedig egyre határozottabban utasítottam el. Nem dühödött be, nem erőszakoskodott, de egyre jobban nekikeseredett, én meg biztosan tudtam, hogy sírni fogok, amikor majd végre elmegy. Végül az órájára pillantott, zaklatottan beletúrt sötét hajába, zöldeskék szeme bánatosan csillogott. - Mennem kell. Annyira szeretném még ezt átbeszélni veled… - Nem, szerintem semmi értelme. Jobb lesz így. De nagyon jól éreztem magam veled… - Na, ezt ne mondd - kacagott fel élesen már az ajtóban. - Ne akard nekem megédesíteni a dolgokat… - Roman… - kezdtem, mert annyira szörnyen éreztem magam. Az arca maga volt a csalódottság és bánat kisplasztikája. - Szeretném, ha megértenéd… - Majd találkozunk, Georgina. Vagy nem. Behúzta maga mögött az ajtót, nekem meg már folyt is a könnyem. A hálószobába mentem, hogy alaposan kisírjam magam az ágyon, de ennyi volt, több könny nem jött, csak az arcom maszatolódott össze. Pedig fájt, még ha kicsit meg is könnyebbültem. Közben persze legszívesebben Roman után rohantam volna, hogy mégse, csináljuk vissza, jöjjön vissza. De a józanabbik énem tudta, hogy nem tehetem, és hogy Sethtel kapcsolatban is az lesz a legokosabb, ha még idáig se hagyom fajulni a helyzetet, időnek előtte csírájában elfojtom, bármi is alakulna kettőnk közt. Édes istenem, miért van az, hogy én mindig megbántok mindenkit? Miért futok bele újra és újra ugyanabba? Roman lesújtott arcában mintha Kyriakos fájdalmát láttam volna viszont, még ha őt nem is zúztam úgy össze, mint a valaha volt férjemet. Miután fény derült a viszonyunkra Aristonnal, a családjaink egyként ítéltek el és vetettek meg. Hamarosan elválunk egymástól, és még a hozományomat is elveszítem. De mindezekkel még megbirkóztam volna, elviseltem volna a megvetést és a gyűlöletet az egész falutól. Azt nem bírtam ki, hogy Kyriakos egyszerre mintha megsemmisült volna, elszállt belőle az életkedv. Szinte azt kívántam, bár inkább lenne rám dühös és verne meg, de nem. Ilyesmi nem történt. Mert tönkretettem őt. Elpusztítottam. Miután már egy hétig nem láttam, egy nap a tengerparton találtam, egy sziklakiszögellésen üldögélt, és bámult ki a habokra. Megszólítottam, próbáltam beszélgetésbe elegyedni vele, de rám se hederített, csak nézett maga elé kifejezéstelenül, rezzenetlen arccal. Álltam mellette, az érzelmek kavarogtak bennem. Fürdőztem a titkos gyönyörűség kéjében Aristonnal, de Kyriakos szerelméről se tudtam lemondani. Pedig a kettő egyszerre nem lehetett az enyém. A kezem az arcához indult, hogy letöröljem a könnyeit, de ő rácsapott a kezemre, ellökte magától. Ez volt a legtöbb, amit irányomban tett. - Ne merészeld! - ugrott fel. - Ne merészelj hozzám érni! Felfordul tőled a gyomrom. Erre nekem indultak meg a könnyeim, még ha életre is keltette végre-valahára a dühe. - Kérlek… hibáztam. Nem tudom, mi ütött belém. - Pedig nekem úgy tűnt, nagyon is jól tudod, mit művelsz - nevetett fel szörnyűségesen. - Ahogyan ő is pontosan tudta. - Hibáztam. Erre csak hátat fordított nekem, és a meredély peremére sétált. Karjait kitárta, a fejét hátraszegte a tenger felől fújó szélben. A közelben sirályok rikoltoztak.

- Te meg mit csinálsz? - Repülök - felelte. - Ha átrepülnék ezen a peremen, ha elrugaszkodnék, megint boldog lehetnék. Vagy ami még annál is jobb, végre nem éreznék semmit többé. Nem gondolnék többet rád. Nem gondolnék többé az arcodra, a szemedre, a mosolyodra meg az illatodra. Nem szeretnélek többé, és nem fájna már soha többé semmi. Közelebb mentem hozzá, óvatosan, nehogy megtegye a visszavonhatatlant. - Hagyd ezt abba! Megijesztesz. Ezt nem gondolod komolyan úgyse. - Nem? Azt hiszed? Rám nézett, és már se harag, se gúny nem volt az arcán. Csak bánat, gyász, elkeseredés és fájdalom, sötétebb komorság, mint a holdtalan, csillagtalan éjjel. Rettenetes volt és rémisztő. Szerettem volna, ha inkább megüt és kiabál velem, bármit jobban szerettem volna, azt se bánom, ha megver, csak költözne vissza belé a tűz. De nem költözött, egyedül a fekete sötétség maradt. Szomorúan, siváran rám mosolygott, egy halott mosolyával. - Soha nem fogok megbocsátani neked. - Kérlek… - Az életem voltál, Letha, de már nem vagy az. Már nem. Nekem nincs már életem. És elment. Közben, bár a szívem megszakadt, megkönnyebbültem, hogy nem ugrott le, hogy végre eltávolodik a szakadéktól. Legszívesebben utána rohantam volna, de nem tettem, elengedtem. Leültem oda, ahol korábban ő ült, térdemet felhúztam, és elrejtettem az arcom, vártam a megváltó halált. - Vissza fog jönni - szólalt meg váratlanul egy hang mögöttem. - Túlságosan is erősen vonzza a mély. És ha visszajön, legközelebb talán már nem torpan meg. Döbbenten kaptam fel a fejem, honnan került ide bárki? És nem ismertem a férfit, aki mögöttem állt, pedig ismertem mindenkit a faluból. Sovány volt és elegáns, csinosabb, mint a környékünkön bárki. - Maga meg ki? - Niphonnak hívnak - hajtotta meg a fejét. - Te pedig Letha vagy, Marthanes lánya, Kyriakos volt felesége. - Még a felesége vagyok. - De már nem sokáig. - Mit akar? - fordítottam félre a fejem. - Segíteni jöttem, Letha. Segíteni ebben a nagy bajban, amit a fejedre idéztél. - Nekem már nem segíthet senki. Hacsak az időt nem tudja visszaforgatni. - Nem, azt nem tudom, de azt nem tudja senki. Azt viszont megtehetem, hogy az emberek elfelejtsék, ami megtörtént. Lassan néztem vissza rá, végigmértem csillogó szemét, kedélyesen udvarias megjelenését. - Ne tréfálkozzon velem! Nem vagyok olyan kedvemben. - Komolyan beszélek, biztosíthatlak. És ahogy bámultam rá, hirtelen rájöttem, hogy még ha képtelenségnek hangzik is, ez az ember igazat beszél. Később kiderült, hogy ez a Niphon egy kisördög, de ott és akkor még nem tudtam, csak azt éreztem, hogy a hatalom különös levegője lengi körül. - Hogyan? A szeme villogott, kicsit úgy, mint Hugh szeme is, amikor valami nagy bulit sikerül nyélbe ütnie. - Kitörölni tetteid emlékét nem kis feladat, ára van. - És én is el fogom felejteni? - Te nem, de mindenki más: a családod, a barátaid, a falu. És ő is. - Nem is tudom… Nem hiszem, hogy vissza tudnék menni úgy. Még ha ők tényleg nem is emlékeznének semmire. Még akkor se tudnék Kyriakos szemébe nézni. Hacsak… - bizonytalanodtam el, mert az jutott

eszembe, hogy talán jobb is lenne mindenkinek, ha soha nem is mennék vissza közéjük. - Azt lehet, hogy teljes egészében elfelejtenek engem? Hogy úgy rendezi, mintha a világon se lettem volna? - Ó, hogyne, persze - szedte Niphon egyre izgatottabban a levegőt. - De egy ilyen szívességnek még nagyobb ára van… És akkor részletesen elmagyarázta, mibe kerül majd nekem, hogy teljességgel kitöröljön engem az enyéim emlékezetéből. A lelkem odalett. Amíg ezen a világon vagyok, bennem maradhat, de már csak bérben, hogy úgy mondjam, már nem rendelkeztem felette. Ez az ára általában a pokollal kötött üzleteknek. Csakhogy a pokol még ennél is többet akart: örökké tartó szolgálataimat a lelkek megrontásának iparában. Létem hátralévő részében férfiakat csábítok el, valóra váltom minden vágyukat, legmerészebb kívánságaikat a saját és uraim legnagyobb hasznára. A sors ronda fintora, ha számításba vesszük, mi kényszerített bele az alkuba. Ebben segítségemül szolgálhat, hogy olyan külsőt ölthetek, amilyet csak akarok, és a vonzerőmet és bájomat is felturbózhatom. Meg persze a kötelező örök élet és sérthetetlenség. Akadnak, akik már csak emiatt is boldogan gyalogoltak volna bele az üzletbe. - Jó leszel, az egyik legjobb, érzem - biztatott, mert a kisördögök belelátnak az emberek természetébe és a lelke mélyébe. - Sokan gondolják, hogy a vágy csakis a testben lakik, pedig itt is megtalálod - kopogtatta meg a homlokomat. - És soha nem halsz meg. Fiatal maradsz és gyönyörű, amíg világ a világ. - És azután mi lesz? - Hol van az még, Letha? - somolygott Niphon. - Ne azzal törődj, hanem a férjeddel. Mert most az ő élete a tét. És ez volt a kulcs. A tudat, hogy ezzel megmenthetem Kyriakost, új életet adhatok neki, ahol nekem már az emlékem se marad, és újra boldogan élhet talán. Egy olyan életet, amiből nyomtalanul felszívódhatok, lemállik rólam a szégyenem, és ráadásul talán méltóképpen megbűnhődöm a tettemért. Cserébe a lelkem, amiről akkoriban azt se nagyon tudtam, hogy micsoda is egyáltalán, nem tetszett túlságosan nagy árnak. Kezet ráztunk hát, megkötöttük az üzletet, és még egy hosszú, írott szerződést is elláttam kézjegyemmel, bár egy mukkot se tudtam elolvasni belőle. Majd pedig Niphon eltűnt, én pedig visszaballagtam a faluba. Minden ment, mint a karikacsapás. Mire visszatértem, már be is következett, amit ígért, és egyetlen lélek sem ismert rám. Valaha volt ismerősök olyan közönyös fejjel sétáltak el mellettem, mintha idegen lennék, akit soha életükben nem láttak volna még. A saját testvéreim rám se pillantottak, nem hederített rám az egész falu. Szerettem volna próbára tenni Kyriakost is, hogy valóban ő is megszabadult már tőlem és az emlékemtől is, de ahhoz nem volt bátorságom. Nem kerestem hát, csak bolyongtam a faluban álló nap, igyekeztem feldolgozni az érzést, hogy az emberek, akikkel eddig a mindennapokat éltem, már nem tudnak rólam semmit, már fittyfenét se számítok egyiküknek sem. Nehezebben ment, mint hittem. És gyászosabban. Ahogy leszállt az este, kihúzódtam a falu szélére, arrafelé, ahol a kisördöggel is találkoztam korábban. Hiszen hová is mehettem volna, nem ismert már senki, nem volt családom, nem voltak barátaim, akiknél meghúzódhatnék éjszakára. Csak ültem hát a sötétben, és a holdat néztem, elképzelni se tudtam, hogyan tovább. De hamar megkaptam a választ. A semmiből, mintha a fekete földből emelkedett volna ki, árnyként és porként, ami lassan női alakká állt egybe. A levegő remegett körülötte, megtöltötte az erő, mindenen szétáradt, és hirtelen levegőt se kaptam már tőle. Elhatalmasodott rajtam a rémület, hátrálni kezdtem, és a tüdőm megbénult. Szél kerekedett a semmiből, az arcomba kavarta a hajam, lelapította a füvet és a bokrokat, amerre csak néztem. És ott állt előttem ő, a váratlanul újra lecsendesült éjszakában. Lilith, a szukkubuszkirálynő, az éjszaka fejedelemasszonya. Az Első Asszony.

Soha még olyan rettenetet nem éreztem… és soha még olyan kéjvágyat. A nők korábban soha nem vonzottak, de Lilith vágyat ébresztett minden földi halandóban, asszonyban s férfiban egyaránt, legelső sajátja volt ez a kéjvágy, nincs menekvés előle. Magas, karcsú, hajlékony alakot öltött nekem azon az éjszakán, gyönyörűséges volt. A bőre hófehér, amilyen abban a korban csak az arisztokratáknak lehetett, nekünk, a földeken dolgozó egyszerű népnek soha. A haja hollófekete, fényes hullámokban omlott el a hátán, le egészen a bokájáig, és a szeme… legyen annyi elég, hogy nem véletlenül szólnak a régi legendák lángszemű szukkubuszokról. A szeme halálos szépségében ragyogott, ígéretek csillogtak benne, hogy megkaphatod, amire csak vágysz, ha átadod magad neki. Azt azóta se sikerült felidéznem, hogy valójában milyen színű volt, pedig egyetlen pillanatra se tudtam kiszakadni belőle. - Letha - búgta, ahogy közeledett hozzám, én pedig legszívesebben szaladtam volna, hogy vissza se nézzek, de nem lehetett, képtelenség volt, mert minden tagom reszketett eddigre már a vágytól. Térdre hulltam hát előtte, tiszteletből, és választásom se lett volna egyéb, vittek a lábaim. Hozzám lépett, és megfogta az államat, hogy ne szabadulhassak a tekintetéből, ne fordíthassam el a fejem. Éles, fekete körmei a húsomba vájtak, de mily csodás érzés is volt ez! - A leányom vagy immár, szenvedélyt és viszályt hintesz az év minden napján, büntetni és kutakodni fogsz, álmok és rémálmok teremténye leszel. A halandók egyetlen érintésedért készek lesznek bármire, imádni és kívánni fognak téged, míg a föld porrá nem hull a végtelenben. Közelségére összerándult a gyomrom, de egyre közelebb jött, és felemelt magához, a gyönyörűséges ajkaihoz. Megcsókolt, és az a csók kéjes gyönyörűséggel árasztotta el a testem, sikolyaimat elnyelte a csók. Szemem lehunytam, mert nem bírtam a tekintetét, de elszakadni belőle nem lehetett. Átadtam magam a testemen át- meg átlüktető élvezetnek. És közben történt még valami. Lehántották rólam a halandó létezést. Olyan érzés volt, mintha apró részekre bomlanék, mintha a szél kavarná porként málló testemet. Átfutott rajtam, hogy talán ez maga a halál, hogy az lehet ilyen érzés, a tökéletes semmivé válás érzése. Az elmúlás. De azután éppolyan gyorsan egybeálltam megint, újra önmagammá lettem. Csakhogy ez egy egészen másfajta életérzés volt, mint halandó emberként, már ott dübörgött az ereimben az erő. Halhatatlanságom ragyogott, mint éjszakában a csillag, hidegen és tisztán. Az öregség nem fenyegetett soha többé, ahogy a betegség sem. Testemet nem ösztökéli szenvedélyes rohanásba a tudat, hogy az élet rövid, és sietnem kell, hogy nyomot hagyhassak magam után a föld felszínén. Hogy vérem továbbadjam. Kinyitottam a szemem, és a gyönyör érzése elenyészett. Lilith se volt már sehol, magamban álltam a sötétben, magamban az újdonatúj hatalmammal. De valami más is éledezett bennem a hatalom mellett: remegett a húsom, és ez a remegés megsúgta, hogy a bőröm olyanná alakul, amilyenné csak szeretném, s ehhez egyetlen gondolat is elegendő. Újjászülettem. Hatalmassá lettem. És megéheztem… - Mi a baj? Könnyektől nehéz szempilláimon át Cartert pillantottam meg az ajtóban. Aggodalmas arcából kisöpört egy kósza hajtincset. - Semmi - morogtam, és arcomat a párnába temettem. - Semmi nephilim? - Semmi nephilim - ismételte, majd zavartabban próbálta folytatni. - Figyelj... biztos, hogy nincs semmi baj? Mert nem úgy nézel ki… - Jól vagyok, mondom. De nem adta fel. - Tudom, hogy nem vagyunk olyan közeli barátok, de ha szeretnél beszélni róla… - Mintha te valaha is képes lennél megérteni - pufogtam ingerülten. - Neked soha nem volt szíved, azt se tudod, mi az, szóval ne csinálj nekem úgy, mintha tudnád. - Georgina. - Hagyjál, jó? Légy szíves!

Vissza a párnámba, de persze fel voltam készülve a nyaggatásra. De semmi. Valamivel később hátrasandítottam, hát az angyal már nem állt az ajtóban.

19. fejezet Carter nagy csokor nárcisszal érkezett másnap reggel. Elképzelésem nem volt, honnan szerezhette ebben az évszakban, felteszem, teleportálta magát egy másik országba. Vagy kontinensre. - Ez meg mi? - kérdeztem. - Ugye azért nem kezdesz hajtani rám? - Akkor rózsát hoztam volna - felelte, de ismeretségünk óta először zavarba jött. - Nem is tudom. Az este olyan zaklatottnak tűntél. Gondoltam… ez talán felvidít. - Köszi… kedves vagy, gondolom. És ami meg az estét illeti, nem kellett volna olyan durván rád… - Nem gond - szakított félbe. - Felejtsd el! Mindenkinek lehetnek rossz pillanatai. Napjai. A lényeg, hogy össze tudjuk-e szedni magunkat végül. Vázába raktam a nárciszokat, és először az asztalra akartam tenni, de ott Roman már nem teljesen friss csokra kornyadozott - a vörös szegfű, amit Duane halálának éjszakáján vettem magamnak, már rég az enyészeté lett -, és nem tűnt volna sportszerűnek ilyen nemtelen versenybe kényszeríteni, ezért bevittem a hálószobába, az ablakpárkányra. És az elkövetkező napok során egészen összecsiszolódtunk az angyal meg én, még ha szívbéli jó barátokká nem is váltunk soha. Kellemesen teltek a napok, moziba jártunk, együtt lógtunk, néha még főztünk is együtt. Carter ügyes szakácsnak bizonyult. Én ugyanolyan tehetségtelen voltam, mint eddig a hosszú évszázadok során mindig is. Amíg dolgoztam, az ígéretéhez híven láthatatlanul és érezhetetlenül követett. Pontosan nem tudtam, mit csinál a boltban, olyan volt, mintha járkálna és nézelődne, talán olvasgatott, és azt hiszem, elég sokat várakozott az irodában is, még ha én nem is voltam éppen vele, hátha újabb levelet hozna a nephilim. De újabb levél nem jött. Alkalomadtán eltűnt a felvillanó nephilim szagnyom ügyében, és amikor visszatért, elsuttogott pár mondatot az agyamba, vagy piheként megérintette láthatatlan simogatással az arcomat. És rászoktam a munkakezdő kávéra Sethtel. Rögtön az első nap, miután kétszer is beszéltünk telefonon, egy fehér csokis mokkával várt, sőt, előtte is gőzölgött egy. - Bruce csinált nekem koffeinmentest - magyarázta. Annyira aranyos gesztus volt, hogy képtelenség lett volna visszautasítani, leültem hát vele beszélgetni kicsit. Ahogy másnap meg harmadnap reggel is, ugyanúgy. És szokássá is vált, ami nem abba a határozott irányba mutatott, amit eltökéltem a Romannel való szakításom után, ahhoz azonban makacsul tartottam magam, hogy a munkán kívül nem csinálunk közös programot, és nem mélyítjük tovább a barátkozást. Sethnek így is pompásan megfelelt, legalábbis én úgy láttam, és mindketten megszoktuk ennek a ritmusát. Romant nem hevertem ki túl gyorsan, kicsit belassultam és morózusabbá váltam, szótlanul üldögéltem volna, gyászolva nyomorú sorsomat. Ezt Seth is megérezhette, mert váratlan fordulattal nem hagyta, hogy az én szótlanságom okán néma csendbe süppedjünk reggelente, átvette hát a szórakoztatás feladatát. Beszélni kezdett. Eleinte kissé erőltetettnek tűnt, aztán idővel egyre természetesebbé vált, és hamarosan kiderült, hogy élőszóban is tud éppolyan szórakoztató lenni, mint írásban. Egészen elbájolt ez a változás, és egyre jobban éreztem magam a társaságában. Ez a Roman utáni sajgást is enyhítette. - Milyen kedves - jegyezte meg az egyik reggel Carter, ahogy az információs pulthoz tartottam a kávézásunkat követően. - Nem is értem, mit nyavalyogsz még az után a másik srác után, mikor van neked egy ilyen is. - Ez akkor sem így megy - vágtam vissza, bár nem éreztem magam otthon ebben a néma telekommunikációban, amiben ezek a magasabb rendű halhatatlanok utaztak -, nem az a kérdés, hogy Seth mennyire kedves. Mellesleg, nincs szükségem senkire. És Romant nem is ismerted. Honnan tudod, hogy ő nem volt-e még kedvesebb? - Azt viszont tudom, hogy olyan nagyon őt sem ismerted. Olyan rövid idő alatt nem is kerülhettetek egymáshoz közel.

- Pedig nagyon is. És ő vicces volt. Meg okos. Meg jóképű. - Jó, nyilván ennél kevesebbre is építenek az emberek kapcsolatokat. De én akkor is Sethre szavazok. - Na, most menj! Nekem dolgoznom kell. Angyalok! Mit tudnak ők az életről?! A negyedik ilyen napon hazafelé menet Carter megkérdezte, nem akarom-e meglátogatni Eriket. Átgondoltam. Délelőttös voltam, nem volt még késő, de este ismét táncórát tartok, az utolsót. Bő két óránk volt addig még, és valahogy arra számítottam, hogy ezt a két órát a szokásos régi filmekkel múlatjuk majd otthon. - Minek? - kérdeztem, ahogy felértünk a lakásba, és végre hangosan beszélhettem. - Gondoltam, kavarjuk fel kissé az állóvizet - öltött testet az előszobában. - Jó ideje nincs sok jele a nephilimnek. Semmi levél, semmi támadás. Pedig itt van, azt tudjuk, mert a szagnyom néha felvillan. Nem értem, mire megy ki a játék, tudod? Közben a konyhába mentünk. - És persze még mindig azt hiszed, hogy Erik az informátora - vettem ki egy Mountain Dew-t a hűtőből. - Ahogy mondod. Én se szeretném, ha ő lenne a hunyó, de abban biztosak lehetünk, hogy a környéken ő az a halandó, aki kívül-belül ismeri a halhatatlan közösséget. - És ha tényleg tárgyal a nephilimmel - vittem végig elrémülve a gondolatot -, akkor lehet, hogy ő is tud egy s mást a terveiről. Szóval mit tervezel? Kínvallatást? Mert abban, kösz szépen, nem szeretnék részt venni. - Nem módszerem. Azt meg tudom mondani, ha valaki hazudik, de abban nem vagyok kifejezetten jó, hogy… hogy is mondjam? Hogy bármit kibűvöljek az emberekből. Ahogy a minap megjegyezted, nem vagyok egy elbájoló alkat. Ellentétben veled. Kezdett nekem ez nagyon nem tetszeni. - Mit akarsz tőlem? - Semmi rendkívülit. Csak beszélgess vele, ahogy szoktál. Mintha a legutóbbi beszélgetéseteket folytatnád, célozz a nephilimre, és figyelj. Kedvel téged. - Míg te? - Ott leszek én is. Láthatatlanul. - Elég szoros menetrend lesz, mert a táncórára vissza kell érnem. - Nem probléma. Majd teleportálunk. - Jaj - nyögtem. Volt már benne részem néhányszor az évek során, magasabb rendű halhatatlanok magukkal vittek néha. Nem lett a mániám. - Ugyan - nógatott. - Te is szeretnéd végre lezárni már ezt a nephilim-mizériát, vagy nem? - Jól van már, jól van, csak átöltözöm. Azért csak elkészülök, ha mégis megcsúsznánk az időben… Jerome-ra hajazó megjegyzésekkel ostorozott, hogy milyen ódivatú módszerekkel ékesítem magam, de lepergett rólam, a saját tempómban készülődtem. Utána láthatatlanná változtunk, és Carter megragadta a csuklómat. Egy századmásodpercnyi szélvész kavarodott, de már vége is volt, és már ott is álldogáltunk Erik boltjának sötétebb sarkában. A gyomrom fordult egyet, pont, mint amikor túl sokat iszom, de az is pillanatokig tartott csupán. - Hahó! - változtam láthatóvá, hogy nem láttam sehol senkit, még Eriket sem. De már elő is jött a hátsó szobából. - Miss Kincaid, a mindenit! Nem is hallottam bejönni. De jó látni kegyedet! - Én is örülök - viszonoztam ötcsillagos mosollyal az üdvözlést. - Milyen csinos ma este - jegyezte meg, ahogy felmérte a ruhámat. - Valami program? - Táncolni megyek. Nincs is most túl sok időm. - Értem. És egy tea belefér azért? Elbizonytalanodtam, de Carter már mondta is a fejemben, hogy naná. - Persze, az bele. Erik ment felrakni a vizet, én meg letakarítottam a kisasztalt, ahogy szoktuk. Újabb

gyógynövénykölteménnyel lepett meg, ez most a Világosság névre hallgatott. Elismerésemet fejeztem ki, mosolyogtam, adtam az elbájolót, ahogy Carterrel megegyeztünk. Még fecsegtem is vele könnyedén, mielőtt végül a tárgyra tértem volna. - Meg szerettem volna köszönni a segítséget, a Bibliával - kezdtem. - Tényleg megvilágosította ezt az egész bukottangyal-tematikát, csak elég különös vágányra kerültem… - Valóban? - vonta a homloka közepére bozontos szemöldökét. Nagyot kortyolt a teájából. - Az angyalok bukásáról szólva - fejtegettem - említenek olyanokat is, akik emberi asszonyokat vettek feleségül, és gyerekeik lettek. A nephilimek. Haver, te aztán nem vesztegeted az időt, hümmögött az agyamba Carter. Az öregember kórusban bólogatott velem, mintha egy totálisan hétköznapi megfigyelésemet tártam volna elé. - Igen, igen. Elég lenyűgöző téma. A bibliakutatók köreiben igen ellentmondásos terület. Mármint a nephilimek. - Hogyhogy? - Akadnak, akik nem szívesen fogadják el, hogy az olyan szentséges és magasztos lények, mint az angyalok, még ha elbukott angyalokról is van szó, ennyire állatias ösztönökbe bonyolódhattak volna. És ami még ennél is meghökkentőbb és emészthetetlenebb, hogy a félisten fattyaik a mai napig járhatják a földet. Ez a felvetés sok hívőt feldühít. - De azért igaz? Tényleg vannak nephilimek? A valóságban is? - Már megint olyasmit kérdez, amire kegyed tudhatja legjobban a választ - somolygott már megint óvatosan. Na, velem is ugyanezt csinálja. Így siklik ki a válaszadás alól. De nehogy azt hidd, hogy te meg Jerome jobbak vagytok! - Már máskor is mondtam, hogy nekem igen szűk a rálátásom - mondtam hangosan Eriknek. De ő csak kuncogott, hogy kénytelen voltam tovább erőltetni a témát. - Na, most akkor léteznek, vagy sem? - Úgy beszél, mint némelyik ufókutató, Miss Kincaid. Ami elég visszás, hiszen akadnak olyan összeesküvéselmélet-hívők, akik szerint a földönkívüliek, akiket látni vélünk, valójában nephilimek. És fordítva. De megnyugtathatom, vagy lehet, hogy ezzel éppen az ellenkezőjét teszem, igen, nagyon is léteznek. - Mármint az ufók vagy a nephilimek? - tréfálkoztam, hogy elvegyem a beszélgetés élét, holott tudtam jól, hogy a nephilimekre gondol. Mint ahogy abban se voltam bizonytalan, hogy nem léteznek, de azért jó volt az ő szájából is ezt hallani. Mert ha valóban egy nephilim cinkosa lenne, biztosan nem válaszolgatna ilyen könnyedén. Akkor sokkal ügyesebben köntörfalazna. - Valójában mindkettő, pláne, ha az ember elég hosszasan időz egy olyan helyen, mint az előző munkahelyem. Ezen nagyot nevettem, mert a Kristálycsillagban valóban szép mennyiségű irodalmat tartanak arról, hogy vegyük fel a kapcsolatot az idegen lényekkel. - Ezt el is felejtettem. Azt nem is meséltem még, hogy mostanában belefutottam párszor a néhai főnökébe. - Igen? - húzta össze a szemét Erik. - És mi történt? - Semmi különös. Szakmai összekülönbözés, mondhatnám. Az igazat megvallva, lenyúltam pár volt kollégáját, Tammit meg Janice- t, és Helena nem repesett. - Nem, ezt el tudom képzelni. És mit csinált? - Eljött a munkahelyemre, nagy balhét csapott nyílt színen, és megátkozott. Nem vészes. - Igen figyelemreméltó asszony - jegyezte meg. - Finoman szólva - bólintottam, de bekattant, hogy lesiklottunk az eredeti témáról, és Carter majd most

mindjárt cseszegetni is fog miatta. De nem cseszegetett. - És hogy találkozhat az ember nephilimmel? Lehet azt tudni, hol bukkan majd fel? Erik különös pillantást vetett rám, és sokáig nem szólt semmit. A gyomrom összeugrott a lehetőségre, hogy mégis tud valamit erről a mi nephilimünkről. Annyira reméltem, hogy tévedek. - Nem kifejezetten - mondta végül. - Nem egyszerű felismerni a halhatatlanokat. - De nem is lehetetlenség. - Hogyne. Csakhogy akadnak olyanok, akik még ügyesebben rejtőzködnek, mint az átlag. És a nephilimeknek ráadásul igen jó okuk is van rá, mármint a rejtőzködésre, minthogy őket folyamatosan üldözik. - Akkor is, ha nem csinálnak semmit? - lepődtem meg. Ezt se Carter, se Jerome nem említette. - Akkor is. - Azért ez szomorú. Beugrott az a szakasz Harringtontól, hogy a menny és a pokol egyként lökte ki magából őket. Lehet, hogy én is berágnék mindkét oldalra a helyükben, és szívesen pörkölnék oda nekik válogatás nélkül, hogy érezzék, mennyire kiborít a politikájuk. Sokkal többet már nem tudtam meg Eriktől, és el is kalandoztunk. Közel egy órát beszélgettünk át, meg is lepett, hogy Carter nem fojtja belém a szót, hogy lépjünk már. A végén magamtól álltam fel nagy mentegetőzve, hogy indulnom kell. Vásároltam a teából, szokás szerint, ő pedig kérte, hogy mihamarabb nézzek be hozzá, szokás szerint. - Miss Kincaid - szólt utánam, mikor már az ajtóban álltam -, ami a nephilimeket illeti… Égnek meredt a hátamon a szőr. Vagyis mégis tud az egészről. A fenébe is. - Halhatatlanok, ne feledje! És időtlen idők óta járják a földet. Csakhogy az ő létezésüknek nincsen célja, nem kell semmin munkálkodniuk, így hát a legtöbbjük próbál egyszerűen meghúzódni, értelmes, hétköznapi életet élni. Ezen eltűnődtem, és próbáltam elképzelni a nephilimet, ahogy minden reggel beingázik a munkába. Kicsit nehezen illesztettem ezt bele az eddigi hátborzongató képbe, amit róluk kialakítottam magamban. Időközben odakinn leszállt az éj, a sötét parkoló üresen tátongott. Láthatatlanná váltam, és vártam, hogy Carter indítson. Vártam. És vártam. - Na? Mi a pálya? - mormoltam. Semmi válasz. - Carter! Semmi. Végre leesett: Carter már megint felszívódott a nephilim szagnyomra. Vagyis egyedül maradtam. Hurrá! És akkor most hogyan tovább? Se kocsim, se semmim. És hiába, hogy az angyal szerint ilyenkor nem fenyegethet semmi, mert nem juthat hamarabb a közelembe, mint ő teleporttal, azért kellemetlenül magányosan éreztem magam a kihalt parkolóban, a sötétben. Gyorsan visszaváltoztam, és be a boltba megint. Erik meglepetten nézett rám. - Nem gond, ha itt várom meg a taxit? - Csak tessék. A következő pont: kocsit szerezni. Kit is hívhatnék? Cody volt az egyértelmű választás, csakhogy ő a város déli fertályán lakik, most északon vagyok, a bolt félúton kettőnk közt. Már biztosan elindult, és ha most felhívom, hogy tegyen miattam kitérőt, csak mindketten elkésünk. Olyasvalaki kellett, aki itt lakik valahol a közelben. De nem ismertem senkit, aki… Seth. Az egyetemi városrész nincs innen messze, gondoltam, már csak az a kérdés, hogy vajon hazament-e egyáltalán, vagy bent maradt a boltban, és ott várta ki az órát. De megpróbálni semmiből se tartott. Már csörgettem is a mobilját. - Halló! - Georgina vagyok. Te merre? - Hát… itthon… - Klassz. Nem lenne gond, ha felszednél valahol?

Negyedórával később Seth már meg is állt Erik boltja előtt. Közben fel voltam rá készülve, hogy Carter betoppan, de nem toppant. - Irtóra hálás vagyok - köszöntem meg Sethnek, ahogy beszálltam hozzá. - A fuvarom felszívódott, hogy úgy mondjam. - Én nem bánom - mondta, majd végigmért, habozva. - Gyönyörű vagy. - Köszi - mondtam. Piros ujjatlan ruha volt rajtam fűző jellegű felsőrésszel. - Jól menne hozzá, mondjuk, egy flaneling. Beletelt némi időbe, mire leesett, hogy a múlt vasárnapi toalettemre céloz, amiben az öccséék babazsúrjára mentem. És plusz még fél perc, hogy bevillanjon, azóta se adtam még vissza a nevezett inget. - Bocs - mentegetőztem, miután töredelmesen meg is vallottam neki a szégyenem. - De hamarosan tényleg visszakapod. - Nem gond. Végül is először én ejtettem túszul a könyvedet. Ez így tisztességes. És hordhatod minél többet, hogy teljesen átvegye az illatodat meg azét a parfümét. Elhallgatott, mintha a nyelvét harapta volna le. Talán úgy érezte, hogy elszólta magát, és talán én is így éreztem. Szerettem volna valami viccel elütni a dolgot, hogy Seth zavara is oszoljon, de semmi nem jutott az eszembe, csak őt láttam magam előtt, ahogy az arcát beletemeti az ingbe, és beszívja az illatomat. Olyan kéjes és provokatív gondolat volt, hogy kénytelen voltam félrefordulni, ne lássa a zavaromat, és hogy gyorsabban szedem a levegőt. Szégyentelen lotyó, ostoroztam magam, ahogy némán hajtottunk a könyvesbolt felé. Az egyik pillanatban még Roman után sírok, a másikban meg már Seth ágyát célozom be. Nyughatatlan némber. Egyik pasitól megyek a másikhoz, mindenkinek összevissza jelzéseket adok, hol bátorítom, hol ellököm magamtól. Szégyentelen vagyok. Már magam se tudom, kit és mit akarok. Amikor leparkoltunk, és Seth nem volt hajlandó bejönni velem a Smaragdvárosba, bűntudatom támadt, mert tudtam, hogy azt gondolja, hogy én most biztosan perverz alaknak gondolom őt a parfümös megjegyzése miatt. És ezt nem hagyhattam, nem bírtam elviselni, hogy miattam rosszul érezze magát. Pláne, hogy a megjegyzése engem indított be. Felé hajoltam, mélyen, hogy a fűzős felsőrész elvégezze a békítgetés javát. - Emlékszel arra a jelenetre az Üvegházból? Amikor O’Neill hazakíséri azt a pincércsajt. - Ja, én írtam - vonta fel a szemöldökét. - Ha jól emlékszem, azt mondja abban a jelenetben, hogy bűn egy mélyen dekoltált hölgyet magára hagyni. Seth kiismerhetetlen pillantással bámult rám. Végül egy nem kifejezetten elbűvölő mosoly villant az arcán. - Azt mondja: „Nem férfi az olyan, aki magára hagy egy nőt ilyen ruhában. Mert egy nő ilyen ruhában nem akar egyedül maradni.” - Ugye? - néztem rá sokatmondón. - Mi ugye? - Ne kelljen már értelmező szótár hozzám! Itt vagyok ebben a ruhában. És nem akarok egyedül maradni. Gyere be te is, különben is tartozol egy tánccal. - Nem tudok táncolni. - És szerinted ez O’Neillt visszatartaná? - Az a benyomásom, hogy O’Neill időnként hajlamos belevetni magát a szakadékba. Nem ismeri a saját korlátait. Csüggedten ráztam meg a fejem, és indultam volna. - Várj, bejövök veled - szólt akkor utánam Seth. - Ezt rendesen kiszámoltátok - jegyezte meg Cody, amikor gyakorlatilag beszáguldottunk a már bezárt bolt kávézójába.

Sietve megöleltem, Sethtel barátságosan biccentettek egymásnak, de az író már el is vegyült a többiek között. - Hosszú történet. - Tényleg, itt van valahol Carter is? - hajolt a fülemhez Cody nagy sutyorogva. - Most éppen nincs. Itt volt, de aztán egyszer csak lelécelt. Azért is a késés. Kénytelen voltam felhívni Sethet egy fuvarért. - Ez aztán az áldozat mindkettőtök részéről - engedett ki a feszültség a vámpírból. Rólam viszont lepergett a csipkelődés, elrendeztem a párokat a parketten, és kezdődhetett a tánc. Most semmi újat nem tanítottunk már, hiszen mindenki bevette magába, amennyit bevehetett, inkább a gyakorlásra koncentráltunk, átvettük újra az alapokat, hogy senki se legyen bizonytalan benne, hogy legyen mire építkezni. Seth most sem táncolt, ahogy ígérte is. Ez alkalommal azonban már nehezebben verte vissza az ostromot, mert mindenki jól ismerte már, része volt a közösségnek, a csajok zöme meg akarta volna forgatni. Ő azonban makacsul kitartott a parkett peremén. - Ha te kérnéd, jönne - súgta egyszer csak Cody. - Kétlem. Folyamatosan visszautasít. - De te tudsz hatni az emberekre. - Carter is valami hasonlót mondott. Nem is értem, mikor lett belőlem ilyen Szívkirálynő. - Kérd már fel. A szememet forgatva léptem Sethhez, aki egy ideje már engem figyelt. - Na, Mortensen, ez az utolsó esélyed. Készen állsz kukkolóból magamutogatóvá válni? - És most a táncról van szó? - billentette félre a fejét. - Az attól függ, gondolom. Egyszer valaki azt mondta, hogy a férfiak olyanok az ágyban, ahogy táncolnak. Tehát ha azt szeretnéd, hogy a népek azt gondolják, te az a fajta vagy, aki csak ül és vár… - Táncoljunk - pattant fel határozottan. A tánctérre léptünk, és dacára a hirtelen felindulásnak, rögtön úrrá lett rajta az idegesség. A tenyere izzadt, a másik kezét alig merte a derekamra tenni. - Összenyomod a kezemet - ugrattam kedvesen, hogy ne szorítson már annyira. - Nyugi, add át magad a zenének, és számold a taktust. Figyeld a lábam! Nekiindultunk, és mintha nem lett volna neki teljesen ismeretlen, amit csináltunk. Gond nélkül megjegyezte elsőre a lépéseket. Csak azzal akadt problémája, hogy a lábait a ritmushoz igazítsa, ami nekem ösztönösen ment. Szinte hallottam, ahogy számolja a taktusokat a fejében, és igazítja hozzá a lépéseit. Vagyis a lábát nézte, nem engem. - Te is jössz a nagy eseményre? - érdeklődtem könnyedén. - Bocs. Vagy beszélek, vagy számolok. - Ja, persze - igyekeztem nem mosolyogni. És ez így ment az egész órán, amíg csak szólt a zene, keringtünk némán. De soha egyszer se lépett rosszul, még ha nem is tűnt természetesnek, amit csinált, mert minden idegszálával koncentrált, eltökélten feszült neki a feladatnak, és mértéktelenül izzadt bele. Most is éreztem köztünk a feszültséget a levegőben, bizsergett és ránk nehezedett. A végén Codyval körbejártunk, és mindenkitől elköszöntünk. Seth az utolsók közt távozott, velünk együtt szinte. - Ügyes voltál - dicsérte meg Cody. - Kösz. A jó hírem volt a tét - nézett rám Seth. - Remélem, sikerült jól kijönnöm ebből az egész szextánc párhuzamból. - Felteszem, akadt pár figyelemfelkeltő részlet - próbáltam megőrizni a komolyságomat. - Csak pár? És a mindenre kiterjedő figyelem? Meg a nagy iparkodás, a sok izzadás, és az eltökéltség, hogy jól elvégezzem a feladatot? Nem kecsegtető?

- Nekem éppenséggel az jött le, hogy nem beszélsz közben - gonoszkodtam, de nem bírtam ki. - Persze, mert a számnak van olyankor jobb dolga is. - Most a táncról beszélünk? - nyeltem nagyot, mert hirtelen kiszáradt a torkom. Seth elköszönt és távozott. - Ebbe más is beleszédült? - néztem utána vágyakozón. - Én mindenképp - jött Carter joviális hangja a hátunk mögül, és Codyval egyszerre rezzentünk össze. - Jesszusom, te meg mióta vagy itt? - Nincs idő a csacsogásra, kapaszkodjatok, srácok. Gyorsan körbepillantott, hogy magunk vagyunk-e, majd megragadta mindkettőnk karját. Megint az a gyomorforgató érzés, de a következő pillanatban már egy felettébb elegánsan berendezett nappaliban találtuk magunkat. Soha nem jártam még itt, pedig csodaszép volt. Ízléses bőrbútorok, méregdrágának tetsző festmények a falakon. Pompa, stílus és grandeur. Csak épp szétdúlva az egész. A guszta bútorokat felhasogatták, az asztalkákat felborogatták, és a festményeket is letépték, összekaszabolták. Az egyik falra hatalmas, ismeretlen szimbólumot fújtak fel: nagy kör, egy azt függőlegesen metsző vonallal meg egy másikkal, ami balról jobbra ferdén keresztezi az elsőt. Döbbenten álltam a dúlás előtt. - Legyetek üdvözölve a Cháteau Jerome-ban - harsogta Carter.

20. fejezet - Bocs a vad fuvarért - folytatta az angyal. - Jerome kicsit rágörcsölt, hogy olyan sokáig egyedül hagylak. - Soha életemben… akarom mondani, létemben nem görcsöltem rá semmire - trappolt be tiltakozva fődémonunk a szobába. Szemrevételeztem, és hajlandó voltam aláírni minden szavát, öltözéke fess és hibátlan, mint mindig, kezében egy Martini, az arcán hihetetlen könnyedség a romhalmaz kellős közepén is. - Klassz kéró - igyekeztem magamhoz térni a rombolás okozta sokkból. - Kis ráncfelvarrás? A démon szeme kedélyesen villogott, értékelte a viccet. - Imádom, hogy itt vagy, Georgie - húzta meg ízlésesen a Martinijét. - Nos, jelenleg valóban nem tökéletes az összkép, de megoldom. Mellesleg addig sem kell csöveznem, akad még pár otthonom. Jerome soha nem fecsegett arról, hol és hogyan él, és gyanús, hogy most is csak Carter intézte el, hogy egyáltalán betehessük ide a lábunkat. A démonnak eszébe se jutott volna soha meginvitálni bennünket. Az egyik padlótól plafonig ablakhoz sétáltam, és megcsodáltam a kilátást: full extrás a Washington-tóról Seattle fényeivel a messzeségben. Az irányokból ítélve nagy összegekkel megjátszottam volna, hogy Medinában vagyunk, az egyik legmenőbb kelet-seattle-i kertvárosban. Mert Jerome megérdemli. - Mi a buli? - kérdeztem végül, mikor senki nem adta jelét, hogy magyarázatot adna a helyzetre. Nephilimtámadás volt, vagy bepartiztál, és idáig fajult a dolog? De előre szólok, ha az utóbbiról van szó, egész komolyan meg fogok sértődni, hogy nem voltunk a vendéglistán. - Emiatt nem kell aggódnod - somolygott Carter. - A nephilim rendezte át némiképp a viszonyokat, és a végén bevillantotta a szagát. Azért hagytalak úgy ott Eriknél. Nem ártott volna szólnom, tudom, de amikor megéreztem, hogy innen jön… - nézett sokatmondón Jerome-ra. - Mi volt, amikor megérezted, he? - pufogott a démon. - Azt hitted, veszélyben vagyok? Tudod, hogy az képtelenség. Carter felhördült. - Egen? És ezt minek neveznéd? - intett a falra firkált szimbólumra. - Falfirkának - vonta meg könnyedén a vállát Jerome. - Értelmetlen kriksz-kraksznak. Elfordultam a méregdrága panorámától, és alaposan megnéztem magamnak a szimbólumot. Tök ismeretlen volt, pedig az idők során sok helyen sokfélével találkoztam már. - Valami jelentése csak van - méláztam. - Mert különben minek vesződött volna vele? Úgy értem, akkor egyszerűen felírhatta volna azt is, hogy „Kapd be!”, vagy hasonlók. - Lehet, hogy azt egy másik szobába írta - vetette fel Cody. - Ezt akár Georgie is mondhatta volna. A táncnál több is ragad rád mellette, mi? - Mi ez? - kérdeztem az angyaltól, tudomást se véve Jerome szánalmas témaváltási kísérletéről. - Te nyilván tisztában vagy vele, mit akar jelenteni. Az angyal végigmért, és nekem leesett, hogy talán most először fordultam hozzá segítségért. Mielőtt összebútoroztunk volna, általában csak az ellenségeskedés volt műsoron közöttünk. - Figyelmeztetés - bökte ki végül, kerülve démoni kollégáját. - A fenyegető katasztrófa előjele. Azt jelzi, hogy hamarosan kitör a harc. Jerome eddig kordában tartott indulata átszakította a gátat, és hevesen csapta le a poharát egy amúgy is leroggyant asztalra. - Jesszusom, Carter! Te meghibbantál? - Már úgy sincs jelentősége, úgyis minden kiderül. - Nem - sziszegte a démon jegesen -, minden nem. - Akkor mondj nekik, amit jónak látsz - legyintett Carter a szimbólumra -, nehogy én túlságosan is sokat eláruljak.

Jerome dühödten bámult rá, és hosszasan meredtek egymásra. Sokszor néztek össze, de ilyen heves indulat még nem nagyon dúlt közöttük. Tapasztalataim szerint legalábbis. - Lehet, hogy volt idő, amikor azt jelentette - ismerte el végül kénytelen kelletlen Jerome. Nagyokat lélegzett, hogy lenyugodjon. - De azok az idők elmúltak. Ma már, mint mondtam, üres semmiség. Ősi falfirka. Bűbáj, amiből kifakult minden mágia, most, hogy már nem hisz benne a kutya se. - De akkor minek rajzolták ide? - kérdeztem. - Nephilimhumor? - Olyasmi. Hogy el ne felejtsem, kivel is van dolgunk. Mintha olyan egyszerű lenne azt elfelejteni morogta, és felvette a félig kipancsolt Martinit, és felhajtotta, ami kevés a pohárban még maradt. Mély sóhajjal fordult Carterhez, és hirtelen végtelenül fáradtnak látszott. - Felőlem beszélhetsz a többiről is. Az angyal arcán meglepetés suhant át a váratlan engedékenységre. - Ez a szimbólum a második a sorban. Összesen három van. Az első a hadüzenet, ami csak arra szolgál, hogy az ellenséged lássa, itt vagy. Ugyanez a jel az átlós egyenes nélkül. A harmadik jel a győzelem jele, abban már két átlós vonal fut, és az ellenség bukása után festik fel. - Akkor… na, várjunk csak, ha ez a második, akkor az elsőt már látnotok kellett. Így van? Jerome kiment a szobából, és egy papírlappal jött vissza fél pillanat múlva. - Nem csak te kapsz szívhez szóló levélkéket, Georgie. Elvettem tőle, és széthajtogattam. Ugyanaz a típus volt, mint amin nekem is írtak. De ezen ugyanaz a szimbólum szerepelt, mint a falon, mínusz az átlós vonal. A hadüzenet, ahogy Carter nevezte. - Ezt mikor kaptad? - Közvetlen Duane halála előtt. - Akkor ezért nem szívóztál velem túlságosan, amikor a halálát vizsgáltad ki - idéztem fel magamban a hetekkel ezelőtti eseményeket. - Mert már akkor erősen gyaníthattad, mi van a háttérben. A démon csak megvonta a vállát. - Álljunk csak meg! - kiáltott fel Cody. - Ha ez csak az első figyelmeztetés… minden, ami eddig történt, Duane, Lucinda, Hugh meg Georgina, az csak hadüzenet volt? - nézett angyalról démonra egyre hitetlenkedőbben. - Mi jöhet még? Milyen lehet maga a harc, ha már az első szakaszban megtámadott vagy megölt négy halhatatlan lényt? - Négy alacsonyabb rendű halhatatlant - pontosítottam, mert hirtelen nekem is leesett. Már én is a két magasabb rendűnket néztem, felváltva. Mintha teniszmeccsen lennénk Cody meg én. - Így van? - Így van - bólintott kényszerű mosollyal az angyal. - Ti voltatok a hadgyakorlat a bevetés előtt - nézett nagyon sokatmondón Jerome-ra megint. - Elég - dörrent rá a démon. - Nem én vagyok a célpont. - Nem? Pedig nem az én szobám falára festették a cuccot. - Mert a te címedet senki se tudja. - Te se szerepelsz a telefonkönyvben. Nagyon is te vagy a célpont. - Tök mindegy. Bennem nem tehet kárt. - Nem tudhatod… - Tudhatom, és tudhatod te is. Tökéletes képtelenség, hogy nálam erősebb legyen. - Erősítésre van szükségünk. Fel kell hívni Nanette-et… - Hát hogyne! - kacagott fel élesen Jerome. - Mert senkinek se tűnne fel, ha ideugrasztanám Portlandből. Akkor akár jelzőtüzeket is gyújthatunk. Szerinted mennyire indulnának be a pletykák? - Na és akkor mi van? Nem olyan nagy ügy… - Te könnyen beszélsz. Mit tudsz te egyáltalán… - Ugyan, kérlek. Annyit azért igen, hogy teljességgel paranoid vagy a… És így folytatódott, teljesen belelendültek a vitába, Jerome makacsul tagadta, hogy bármi extra óvintézkedésre szükség lenne, míg Carter ugyanolyan makacsul győzködte, hogy a dolog kezd kicsúszni a kezük közül. Tényleg soha nem láttam még ennyire nem egyetérteni őket. Nem örültem neki, pláne, amikor

megemelték a hangjukat, és kiabálni kezdtek. Nem állt szándékomban a közelükben lenni, ha tettlegességre is kerülne a végén sor, mert épp eléggé megízleltem az elmúlt hetekben mindkettejük képességeit, és nem őrizgettem kellemes emlékeket az élményekről. Hát még, ha egymás ellen vetnék be az erődemonstrációt. Csendesen kioldalaztam hát a nappaliból egy előszobaféleségbe. Cody utánam. - Utálom, ha anyu és apu összevitatkozik - indultam egy biztonságosabb helyiség keresésére. Benéztünk minden utunkba eső ajtón, először egy fürdőszobába, egy hálószobába, majd egy vendégszobába. Valahogy nem hittem, hogy a démon túl intenzív vendégfogadást bonyolítana. - Ez ígéretesnek tűnik - jegyezte meg Cody, ahogy egy mozihelyiséghez értünk. Egy hatalmas, meghökkentően vékony plazmaképernyő lógott a falon, előtte és körben puha bőrfotelek. A szoba stratégiai pontjain dizájnosan csodaszép hangszórók, és egy termetes üveges szekrényben több száz DVD. Ezt a szobát is szétvandalizálták, ahogy az összes többit is. Sóhajtva dobtam le magam az egyik felhasogatott fotelbe, Cody pedig lecsekkolta a lejátszót. - Te mit gondolsz? - kérdeztem tőle. - Mármint a legújabb fordulatokról, nem a moziszobáról. - Mit gondoljak? Meglehetősen egyértelműnek tűnik. Ez a nephilim tag bemelegít a kisebb hangyákon, és most lecsap az aduászokra. Beteges meg perverz, ahogy van, de már csak így megy ez. Ami jó a rosszban, hogy ezek szerint mi már kikerültünk a tűzvonalból, persze szorítok Carternek meg Jerome-nak. - Nem is tudom - dőltem hátra a puha fotelcsodában. - Nekem még mindig nem stimmel ebben valami. Kimarad nekünk ebből valami. Csak figyelj kicsit. Mi a francért ilyen idióta hirtelen Jerome? Miért nem hallgat az istennek se Carterre? A vámpír sandán felvigyorgott a képembe a DVD-kről. - Nem fogadtam volna rá, hogy egyszer eljön a nap, amikor Carter pártját fogod. Nagyon összemelegedtetek ezen a héten. - Meg se próbáld a pikáns célozgatásokat - figyelmeztettem. - Isten látja lelkem, nélküled is kijut belőle mostanában. Egyszerűen csak… nem is tudom. Nem olyan rossz Carter, mint eddig gondoltam. - Persze hogy nem rossz. Hiszen angyal. - Tudod, hogy értem. És egyértelmű, hogy igaza van. Jerome-nak meg kellene lépnie a szükségeseket. Ez az izé totál szétverte a házát, és figyelmeztető jeleket hagyott, még ha elavult bűbájnak tartjuk is már. Mi a fenéért hiszi, hogy nem eshet bántódása? - Mert erősebbnek gondolja magát. - Honnan ennyire biztos benne? Egyikük se érezhette még meg pontosan az erejét, még Carter se, amikor megmentett tőle. - Nyugodt lehetsz, megvan rá az oka. Jerome nem az a típus, aki ok nélkül könnyelműsködne. Ha azt mondja, hogy erősebb, akkor… ó, te szent szar! Ezt nézd meg! - fakadt a nagy komolykodás kellős közepén éktelen hahotára. - Mi az? - térdeltem oda mellé. A legalsó sornyi DVD-re bökött. Átfutottam a címeket: Pop, csajok satöbbi. Mondhatsz akármit. Otthon, véres otthon. Promenád a gyönyörbe. Meg a többi John Cusack-mozi. - Tudtam - suttogtam, ennyit a démon véletlen hasonlóságáról. - Tudtam, hogy imádja. Hiába is tagadja. - Mit szól majd Peter meg Hugh - kacarászott Cody jó előre, és kihúzta a sorból a Promenádot. - Az egyik kedvencem. - De messze ez a legjobb - emeltem le a John Malkovich-menetet. Kicsit oszlani kezdett a fejemben a ború. - És nem nyitok vitát. - Nekem az túl fura. Felnéztem a szabályosan kettéhasított plazmára. - Más helyzetekben javasolnám, hogy tartsunk próbavetítést a kérdésről, de most valahogy az a sejtésem, hogy itt egy ideig nem lesz vetítés. - Ezt a barbarizmust! - követte Cody tekintete az enyémet.

Elhúzta a száját fájdalmában. - Korcs egy alak ez a nephilim! - Hát az - álltam fel. - Nem csoda… És bennem szakadt a szó. Egy pillanatra a világ is megállt a forgásban, minden megállt. Korcs egy alak. - Minden oké, Georgina? - érdeklődött Cody. - Édes istenem - hunytam le a szemem. Újra végigpergettem az agyamban ezt az egész nephilimsztorit, hogy hogyan próbált Jerome folyamatosan eltávolítani bennünket, mondván, hogy csakis a mi biztonságunkról van szó. De attól még nyugodtan beavathatott volna a dolog természetébe, nem lett volna abból semmi, ha megtudjuk, mi ez a nephilim, azzal még nem kerülünk nagyobb veszélybe. És ő mégis notóriusan hallgatott és titkolózott, amikor pedig valamelyikünk valamire rátapintott, rögvest dühöngeni kezdett. Amikor Cody előállt a megvadultangyal elmélettel, még kész voltam a másik oldal zavarának és szégyenkezésének betudni a dolgot. Csakhogy nem a másik oldalnak van itt rejtegetnivalója, hanem a miénknek. Tak, tak, tak. Ha a dominók egyszer beindulnak, nem marad állva egy sem, egyik következtetéstől jutottam a másikig, míg megértettem mindent. Eszembe jutott Harrington könyve: a bukott angyalok varázslatokat és bűbájokat tanítottak asszonyaiknak, míg az utódaik elvadultak… Bűbájokat. Épp, mint az az ódivatú ábra Jerome nappalijában. Hogy el ne felejtsem, kivel is van dolgunk. Mintha olyan egyszerű lenne azt elfelejteni, magyarázta félvállról. Carter már elmondta, hogy általában a démonok takarítják el a nephilimeket, és Nanette felajánlotta a segítségét, amit Jerome elutasított, hogy a lehető legkevesebben értesüljenek az egészről. Cartert azért maga mellett tartotta a vadászatban. Hiába kérdeztem az angyaltól, hogy a démon nem maga akarná-e intézni, erre nem kaptam választ. És haladtam egyre csak tovább. A nephilim a szülei tudásának és erejének több mint a felét megörökli, viszont annál többet soha. Maga Jerome jegyezte ezt meg a múlt héten, miután engem megtámadtak. És mit is mondott az előbb, alig negyedórája? Miért is volt annyira biztos benne, hogy a nephilim nem lehet nála erősebb? Hogy is ne lehetett volna?! A genetika a halhatatlanoknál is isteni adottság. Megváltoztathatatlan. - Most meg hová mész, Georgina? - kiabált utánam Cody, ahogy kirobogtam a szobából, vissza egyenesen a nappaliba, a még mindig vitatkozó angyalhoz és démonhoz. - Abban nem lenne semmi, ha… - mondta épp Carter. - A tiéd! - kiabáltam bele Jerome képébe, ami nem is volt olyan egyszerű a méretkülönbséget figyelembe véve. - Tiéd a nephilim! - Az én gondom? - Dehogy! Es ne is próbálkozz, pontosan tudod, hogy értem. A te gyereked. A te fiad… vagy lányod… vagy akármid. Csönd támadt, Jerome szúrós, fekete tekintete belemélyedt a lelkembe. Felkészültem rá, hogy keresztülhajít a szobán. - És? - kérdezte inkább. Ez a váratlan szelídsége meghökkentett. Kicsit el is veszítettem a fonalat. - És… és… miért nem mondtad? Már a legelején. Miért kellett ennyire titkolózni? - Felteszem, megérted, hogy nem épp a kedvenc témám. És minden hiedelemmel ellentétben hiszem, hogy nekem is lehet jogom a magánéletemhez. - Igen, de… - most, hogy mindenre fény derült, elakadtam. Hirtelen gőzöm se volt, mit higgyek, gondoljak, csináljak. - Most mi lesz? Mit fogsz csinálni? - Amit már eddig is terveztem. Megkeresem, és elpusztítom. - De ő a te… Hogy is fogadhattam volna el, hogy bárki is ilyen nyugalommal harangozza be a saját ivadéka meggyilkolását? Amikor olyan irigy vágyakozással figyelem Paige egyre növekvő terhességét vagy Seth sok kis apró unokahúgát…

- Az nem számít - szakított félbe egyszerűen a démon. - Az én személyes érintettségemnek ebben semmi jelentősége. Az egész közösségre veszélyt jelent. - És annyira nem érdekel, hogy még csak a nevén se nevezed? Fiú egyáltalán, vagy lány? Elbizonytalanodott, és mintha némi zavart éreztem volna benne, de csak egy röpke pillanatig. - Nem tudom. - Tessék? - meresztettem nagy szemeket. - Már nem voltam ott, amikor született. Amikor megtudtam, hogy a nő… a feleségem terhes, elhagytam. Tudtam, mi következik. Nem volt abban semmi rendkívüli, hogy halandó asszonyt vettem feleségül. Addigra már számtalan nephilim született és pusztult el. Mert mindenki tudta, mire képesek. A leghelyesebb az volt, ha születésük pillanatában végeztünk velük - mondta kifejezéstelen arccal, és elhallgatott. - De képtelen lettem volna rá. Így hát elmentem, hogy ne kerülhessek ebbe a helyzetbe. Gyáván elmenekültem. - És soha többé nem is láttad? Mármint a feleségedet. - Nem. Szóhoz se jutottam. Vajon milyen asszony lehetett? Semmit se tudtam Jerome-ról, semmit. Hogy milyen. És hogy előtte milyen lehetett. Mielőtt elbukott. Szinte soha nem mutatott érzelmeket; el nem tudtam volna képzelni a nőt, aki miatt maga mögött hagyott mindent, amit addig szentnek tartott. És utána, hiába szerette, mégis elhagyta, hogy viszont se lássa soha többé. Akkor azért hagyta el, hogy a gyermeküket megmentse, s most, annyi idő után, ismét szembesül azzal, hogy a gyerek élete az ő kezében van. Megszakadt a szívem, és legszívesebben magamhoz szorítottam volna a démont, de tudtam, hogy nem lenne hálás az együttérzésemért. Épp eléggé kínos volt már neki, hogy rájöttem a titokra. - Vagyis soha nem is láttad még? De akkor hogy lehetsz ennyire biztos benne, hogy a tiéd? - A szagnyomból. Félig a saját, félig az… ő auráját érzem benne. Nincs más, akinél ez a kombináció lehetne. - És minden alkalommal ezt érezted? - Igen. - Fiú! És semmi egyebet nem tudsz róla. - Semmit. Mondom, hogy jóval a születése előtt eljöttem. - Akkor… akkor tényleg nem hülyeség, hogy te vagy a célpont - mutattam a falra. - Az egésztől függetlenül. A nephilimnek elég jó oka van rá, hogy rühelljen téged. - Kösz a feltétlen támogatást. - Nem úgy értettem. Csakhogy a nephilimnek amúgy is épp elég oka van, hogy ki legyen borulva. Mindenki utálja őket, és vadászik rájuk. Ennek meg még ráadásul… Az emberek több ezer dollárt is költenek terápiára, hogy túltegyék magukat a pocsék apjuk élményén. Most képzeld csak el, több ezer év alatt micsoda neurózist összekalapálhat magának az ember. A nephilim. - Gondolod, családterápiára kellene mennünk, Georgie? - Nem, dehogy, természetesen nem. Bár… nem is tudom. Megpróbáltál szót érteni vele? Józanul elbeszélgetni? - Eszembe jutott Erik megjegyzése, hogy a nephilimek egy része csak arra vágyik, hogy hagyják békén őket. - Lehet, hogy találhatnátok valami megoldást. - Na, ez a beszélgetés kezd egyre lehetetlenebbé válni, már ha ez egyáltalán lehetséges - ingatta a fejét Jerome, majd Carterhez fordult. - Nem vinnéd esetleg haza őket? - Nem hagylak magadra - jelentette ki határozottan az angyal. - Jaj, az ég szerelmére, ezt már megbeszéltük… - Igaza van - csatlakoztam. - A figyelmeztetés megvolt, új fázisba került a dolog, vagyis én már nem vagyok veszélyben. - Nem tudhatjuk… - Ráadásul alapvetően nem is az én biztonságom miatt tartottad mellettem Cartert, hanem hogy

megakadályozzon a nyomozásban, és ne turkáljak a családi szennyesedben. És ez így is, úgy is megtörtént, plusz unom is, hogy valaki állandóan a nyakamba liheg. Tartsd csak meg, és akkor mind nyugodtan alhatunk, még ha túl is játszottuk a helyzetet. - Micsoda ékesszólás - kuncogott Carter. Jerome kicsit tiltakozott még, és egy ideig rágtuk a csontot, ám a döntés végül mégiscsak Carter kezében volt. Őt nem utasítgathatta a démon, sőt, ha az angyal úgy dönt, hogy mostantól egyetlen pillanatra se száll le róla, hát azt se tudja megakadályozni. Mert isteni párharcba nem bonyolódnak, még ha be is vannak rágva pillanatnyilag egymásra. Carter abba belement, hogy haza teleportáljon bennünket, de gyanús, hogy inkább csak kedves gesztusként, hogy ne találjunk vissza többet Codyval Jerome-hoz. Először hazadobtuk a vámpírt, majd engem is lerakott a nappalimban. Aztán némileg elbizonytalanodott. - Szerintem így a legokosabb - mondta. - Mármint hogy most Jerome mellett maradok. Tudom, hogy a nephilim nem lehet nála erősebb, de… valami akkor is nagyon furcsa. Abban se vagyok biztos, hogy te már nem vagy veszélyben, de azt hiszem, az más jellegű vészhelyzet - mélázott, majd felvonta a vállát. Nem tudom. Csupa nehéz döntés. Kár, hogy Jerome nem akar külső segítséget bevonni. Nem nagy erőket, épp csak némi erősítést. Valamit. - Miattam ne aggódj - nyugtattam meg. - Én elboldogulok. Elvégre nem lehetsz egyszerre több helyen. - Milyen lényeglátó. Ha vége ennek az egésznek, ne felejtsem el megkérdezni a nephilimet, hogy ő hogy csinálja. - A holtak már nem felelnek. - Nem - bólintott komoran. - A holtak nem. És sarkon fordult, mint aki mindjárt továbbáll. - Olyan bizarr… - böktem ki végül. - Hogy Jerome szeretett valakit. És hogy el is bukott miatta. - Az angyalok nem a szerelem miatt buknak el, Georgina - mosolygott rám a szokásos gunyorossággal. Sőt. A szerelem éppenséggel az ellenkezőjére visz. - Vagyis? Ha megint szerelembe esne, Jerome is visszaváltozhatna démonból angyallá? - Nem, dehogy. Annyira azért nem fekete-fehér - rázta meg a fejét, és remekül mulatott a döbbenetemen. Majd búcsúzóul megszorongatta a vállamat. - Vigyázz magadra, Lilith leánya. És ha segítségre szorulsz, hívj! - Úgy lesz - biztosítottam, ő meg volt-nincs, már semmivé is vált. A hívást nem pontosan értettem, mert azért annyira nem egyszerű idecsődíteni egy magasabb rendű halhatatlant, még ha akarja is az ember. Jerome megérzi, ha bajba kerülök, de csak úgy, némi jópofizásra megidézni, hát az kifogott volna rajtam. Hamarosan le is feküdtem, mert a rengeteg esemény alaposan kifárasztott, és másnap én zártam. Jó, utána jött a kétnapos szabadnap, ami kivételesen tényleg rám fért. Annyi erőm se maradt, hogy azon aggódjam, álmomban jól nyakon csíphet a nephilim, már aludtam is. Másnap délelőtt még mindig éltem, mert például prímán fel tudtam ébredni. Útban a boltba összefutottam Sethtel, aki szintén dolgozni érkezett, legalábbis a laptopja erről árulkodott. És elég volt meglátni, ki is ment a fejemből az egész nephilimbalhé, hiszen eszembe jutott a tegnap esti táncóra. - Elhoztad a könyvem? - nyitottam ki előtte az ajtót, hogy ne kelljen vesződnie. - Nem én. És te az ingem? - Nem én. De ez a pólód úgyis jobban bejön - mértem végig a Nyomorultak musicalváltozatát reklámozó pólót. - Ebből van a legkedvencebb dalom. - Igen? És melyik az? - Álmodtam egy álmot. - Nem túl vidám. Így már annyira nem is lep meg, hogy nem akarsz senkivel járni. - És neked mi a kedvenced? - tettem fel neki is az alapkérdést, amivel Romant korábban már teszteltem.

- Az Ultraviolet a U2-tól. Megvan? Már felértünk a kávézóba, és Bruce kérés nélkül nekilátott a fehér csokis mokkámnak. Mire a pulthoz értünk, el is készült. - Ezt konkrétan nem vágom, de azért a U2-t nagyjából ismerem. Miről szól? - Természetesen a szerelemről. Mint minden jó dal. A szerelmi bánat, amit ellensúlyoz a szerelem megváltó ereje. A te választásodnál valamivel optimistább kiadásban. Erre beugrott Carter megjegyzése tegnapról, hogy az angyalok nem a szerelem miatt buknak el. Leültünk a kávémmal kicsit beszélgetni a legújabb szokásunk szerint. Már gond nélkül csevegtünk, nem voltak kínos csendek, el se hittem, hogy valaha ilyen is volt közöttünk. Mintha mindig is ismertem volna, olyan lett nekem Seth. Végül összeszedtem magam, és elvonultam dolgozni. Ellenőriztem a személyzetet, majd elpályáztam az irodámba, de csak, hogy ránézzek a mailjeimre, mert ma megfelelőképpen szociális lénynek éreztem magam, és az eladótérbe szándékoztam visszatérni. Lehajítottam az asztalra a táskámat, és már épp ültem volna le a székbe, amikor egy túlságosan is ismerős fehér borítékot vettem észre majdnem a fenekem alatt. Úgy ugrottam fel, mintha csalánba huppantam volna. Ennyit arról, hogy lekerültem a nephilim célgömbjéről. Reszkető kézzel vettem kézbe a borítékot, és nyitottam fel. Hiányoztam? Felteszem, eddig a halhatatlan cimboráid miatt aggódtál, hogy mindenki egészben van-e. Felteszem, a lenyűgöző magánéleted is legalább ennyire leköt, s én még csak eszedbe se jutottam, egy aprócska pillanatra se. Ami igen kegyetlen, ha figyelembe vesszük, mit meg nem tettem érted. Arra azonban kíváncsi lennék, hogy vajon a halandók miatt is aggódsz-e annyira, mint a halhatatlanokért. Mert azt beláthatjuk, hogy egy halandó halála közel sem akkora esemény, mint egy halhatatlané. Hiszen mit számít, hogy valaki ötven évvel többet vagy kevesebbet él, ha azt vesszük, hogy egy halhatatlant az örökkévalóságtól foszt meg a halál. A halandók általában nem érdemelnek túl sok figyelmet, s te mégis úgy teszel, mintha törődnél velük. Hát lássuk, tényleg annyira fontosak-e a számodra, vagy nem többek ők, mint némi szórakozás, hogy édesebben teljen az örökkévaló lét? Vajon a fiúd csak játékszer, hobbi, mely megkönnyíti az idő múlását? Jelent bármit is számodra? Egy napod van, hogy meggyőzz róla. Pontosabban, a mai munkaidőd vége a határidő, addig kell biztonságba helyezned. Ismered a szabályokat - juttasd biztos helyre, legyen emberek között és a többi és a többi. Melletted leszek, és figyelek. Ha meg tudsz győzni, hogy tényleg érdekel a sorsa, nem fogom bántani. De tényleg el kell hinnem. Ha ez nem sikerül, vagy esetleg valamelyik halhatatlan haveroddal akarnál összeszövetkezni, hát nincs kegyelem, rejtsd akármilyen biztos helyre, végzek vele. Kiesett a papír a kezemből, a szívem is elhűlt. Micsoda egy istenverte játék ez már megint? Nincs semmi értelme. Mert az egyik mondatban azt mondja, hogy helyezzem biztonságba, a másikban meg, hogy olyan nincs, hogy biztonság. Tiszta ostobaság, egyszerűen csak nem hagy nyugodni, tesztel, hogy erre mit lépek. Kellemetlen érzés hatalmasodott el rajtam, ahogy körbenéztem az irodában. Vajon most is itt van velem? Vajon Jerome durcás utóda most is itt dekkol a hátam mögött, és remekül mulat a zavaromon? Mi a fenéhez kezdjek most? Végül, de legelsősorban, ki a nyavalya volna a fiúm?

21. fejezet Nincs fiúm. Az életemben jelen levő rengeteg bizonytalanság dacára ezt az egyet halálos bizonyossággal kijelenthettem. Sajnos a nephilim sokkal optimistább színben látta a szerelmi életemet, mint én magam. - Gőzöm sincs, ki a fenéről beszélsz - kiabáltam az üres irodámban. - Hallasz, te görény? Fogalmam sincs, ki a kibaszott nyavalyáról beszélsz, érted? Semmi válasz. - Szóltál? - dugta be a fejét egy pillanattal később Paige. - Nem - morogtam. Szűk ruhában volt, ami kifejezetten hangsúlyozta egyre növekvő pocakját. Hát ez se derített jobb kedvre. - Csak magamban beszéltem - csuktam be az ajtót mögötte. Alig tudtam leküzdeni a késztetést, hogy segítségért szaladjak. Carterhez, Jerome-hoz, valakihez, mert egyedül nem boldogulok. Ha ez nem sikerül, vagy esetleg valamelyik halhatatlan haveroddal akarnál összeszövetkezni, hát nincs kegyelem, rejtsd akármilyen biztos helyre, végzek vele. A rohadt életbe! Egyáltalán kiről beszél? Lázasan igyekeztem rájönni, ki van a környezetemben, akiről a nephilim esetleg azt feltételezheti, hogy egyszerű barátnál többet jelent nekem. Mintha egyszerűen csak a barátomnak lenni, olyan nagy biznisz lenne… Törtem a fejem, hogy csak úgy füstölt körülöttem a levegő. Meglepő - vagy nem is annyira nagyon meglepő - mód, az első, aki az eszembe jutott, Seth volt. Meg az, ami újabban kialakult közöttünk. Ami tartotta a távolságot, de tagadhatatlanul otthonos volt és érzelmes. Természetes és helyes. És ha véletlen hozzáért a kezemhez, hát belepirultam. Nem, ez hülyeség, ez nem volt egy komoly vonzalom. A könyvei miatt imádtam, ráadásul az utóbbi időben azért is kerülhettünk közelebb egymáshoz, mert megviselt a Romannel történt szakítás. Es még ha tetszettem is neki kezdetben, nyilvánvalóan az ő érzelmei is kezdtek kihűlni, ő is kezdett barátivá szelídülni, hála a távolságtartásomnak. Ráadásul néha, váratlan helyzetekben mindenféle magyarázat nélkül lelépett, gondoltam, randira siet, de nem kérdeztem rá, nehogy kellemetlen helyzetbe hozzam, hiszen annyira félénk. Mindenesetre igazán nagyképűség lenne a részemről, ha őt gondolnám a fiúmnak. Viszont… mit tudhat minderről a nephilim? Honnan is tudhattam volna, mit gondol a torz fejében ez a korcs? Mert ha csak azt látja, ahogy nap mint nap elbeszélgetünk az íróval a kávém mellett, hát bármit belemagyarázhatott… Félelem markolta össze a gyomrom, és legszívesebben már rohantam is volna vissza a kávézóba, hogy ránézzek Sethre. De mégse tettem. Mert egyelőre nem volt rá semmi szükség, hiszen a levélben az állt, hogy tartsam emberek között. Márpedig Seth egyelőre odafenn ír, emberek között. Ott a nephilim tutira nem fogja megtámadni. De ki jöhet még szóba? Talán Warren? A mocskos kukkoló nephilim végignézte, ahogy szexelünk idebenn, és mi számítana viszonynak, ha az nem. Persze, a nephilim azt is nyilván levette, hogy a szexen kívül Warrennel semmi egyéb kapcsolatom nincsen. Szerencsétlen alak, nem elég, hogy a szukkubuszi erőm már így is totál leszívta, orbitális kegyetlenség lenne az élettől, ha még ezért ráadásul a nephilim is kicsinálná. Ugyanazért kétszer szívni… elég torz humor. Mák, hogy már ő is bent van, láttam korábban, amikor beérkezett. És még ha egyedül dolgozgat is az irodájában, ha a nephilim megtámadja, és ordibálni kezd, nyilván időben megérkezik a segítség. Egyelőre neki se eshet baja. Doug? Kicsit mindig is zizegett közöttünk a levegő, flörtölgettünk, és Doug alkalomadtán komolyabbra is fordította a szót, én persze mindig leráztam. Ráadásul az utóbbi időben alig találkoztunk, engem annyira lekötött a nephilim ténykedése. Meg Roman. Hát igen, Roman. Az első pillanattól fogva ott figyelt az agyam hátsó zugában a tény, amiről szívem szerint tudomást se vettem volna, mert ahhoz fel kellett volna hívnom, megint beszélnem kellett volna vele, amire amúgy is túlságosan vágytam, és amivel annyit küszködtem magamban. Pontosan nem tudtam volna megmondani, mi van vagy volt közöttünk a nyilvánvalóan izzó vonzalmon és a rokonlélek érzésén

kívül. Nem tudtam, hogy ez szerelem-e vagy a szerelem előszobája, vagy mi. De azt tudtam, hogy aggódtam érte, hogy fontos nekem. Nem is kicsit. És hiányzik minden pillanatban. A legbiztosabb módja, hogy kiirtsam magamból ezt a vágyakozást, és továbblépjek, az volt, ha nem hívom, nem keresem, igyekszem nem is gondolni rá. Előre reszkettem, hová vezet majd, ha most újra felveszem vele a kapcsolatot. Csakhogy azt nem hagyhattam, hogy a nephilim lecsapjon rá. Nem kockáztathattam Roman életét, pláne, hogy nagy eséllyel ő volt az emlegetett célpont. A bolt fele a mai napig töretlenül abban a hitben él, hogy együtt vagyunk. Megeshet, hogy a nephilim is épp ennyire tájékozott. Pláne, ha felidézzük, milyen simulós, érzelmes randijaink voltak. Nincs az a leskelődő nephilim, aki ne romantikus viszonynak hinné, ami köztünk zajlott. Fogtam hát a mobilt, és visszafojtott lélegzettel indítottam a hívást. Semmi válasz. - A fenébe - káromkodtam, míg végighallgattam a hangposta bejelentkezését. - Helló, Roman, én vagyok az. Tudom, hogy úgy volt, hogy nem hívlak soha többé, de történt valami… bizarr izé, és beszélnünk kellene mindenképpen. Amilyen hamar csak lehet. Tényleg tök bizarr. De még annál is fontosabb. Kérlek szépen, hívjál fel! - búcsúztam, és a biztonság kedvéért megadtam neki az irodai és a mobilszámomat is. Letettem, és egy ideig csak bámultam magam elé. Most mi legyen a következő lépés? A szemem az alkalmazottak adatait tartalmazó listánkra tévedt, és már tárcsáztam is Doug otthoni számát. Mert ma szabadnapja volt. Semmi válasz, pont, mint Romannel. Hol az istenben van mindenki? És már megint Romannél tartottam. Hol lehet most épp a legnagyobb eséllyel? Mibe, hogy dolgozik? Kár, hogy gőzöm sincs, hol. Milyen egy hanyag majdnem barátnő voltam én? Azt mesélte, hogy valami helyi gimiben tanít. Beszélt róla többször is, de olyankor mindig csak úgy emlegette, hogy a „suliban” vagy a „gimiben”, a nevét egyetlenegyszer se mondta ki. Rávetődtem az internetre, és keresni kezdtem. Végigbogarásztam a helyi gimnáziumokat, de Seattle-ben, mint kiderült, nem egy és még csak nem is kettő gimi működik, de számos akad a kertvárosokban is és a vonzáskörzetben. Az is helyi, vagy nem? Hogy szakadna rá! Kinyomtattam a listát, telefonszámokkal, címmel, mindennel, és a táskámba gyűrtem a papírt. Képtelen lettem volna tovább az irodában ülni, indultam terepre. Kinyitottam az ajtót, és összerándultam. A kilincsen az előzőekhez hasonló levélke lógott. Reménykedve néztem végig a folyosón, de senki és semmi, mindenki az irodájában. Egy lélek se. Levettem hát a levelet, és elolvastam. Csak vesztegeted az idődet… meg a pasikat. Az írót már el is veszítetted. Kapd össze magad, mentsd, ami menthető a siralomházban. - Ami menthető a siralomházban… milyen egy szöveg… - mormoltam, és csomóba gyűrtem a levelet. Te seggfej. De… hogy értette azt, hogy elveszítettem az írót? Sethet? A szívem kalapálni kezdett, és a lépcsőket kettesével szedve loholtam fel az emeletre, hogy többen dermedten bámultak utánam. Seth sarka üres. - Hova lett Seth? - támadtam le Bruce-t. - Az előbb még itt volt. - Itt volt - bólogatott a pultos -, de egyszer csak összeszedelődzködött, és lelépett. - Köszi. Nem volt maradásom. Paige-et az ujdonságok részlegénél találtam. - Sajna, haza kell mennem - álltam meg előtte. - Kezdődik a migrénem. Döbbenten nézett rám, az összes alkalmazott közül én voltam az egyetlen, aki még soha, egyetlen alkalommal se hiányzott. Beteg meg végképp nem voltam. Épp ezért most nehezen mondhatott volna nemet, nem állíthatta, hogy gyakran vetem be a „migrénem van” kamut, csak hogy lelécelhessek. Miután biztosított, hogy akkor menjek csak haza, persze, egészen nyugodtan, még felvetettem, hogy esetleg behívhatná Dougot helyettesíteni. Akkor két legyet is ütnék egy csapásra. - Esetleg. De nem kell ezen aggódnod, megoldjuk. Warrennel egész nap itt vagyunk.

- Tényleg? Ő is bent lesz zárásig? Miután erről is biztosított, valamicskét megnyugodtam. Legalább ő lekerült a listáról. Hazasétáltam, és már hívtam is Sethet a mobilján. - Merre jársz? - érdeklődtem. - Hazajöttem. Itthon felejtettem pár fontos jegyzetemet. Otthon van? Egyedül? - Nincs kedved velem reggelizni? - vetettem fel váratlanul, hogy valamiképpen elcsaljam otthonról. - Elmúlt dél. - Akkor ebédelni? - Te nem dolgozol éppen? - Beteget jelentettem, és leléptem. - Beteg vagy? - Nem. Találkozzunk! És megmondtam, hol, majd leraktam. Miközben a találkára hajtottam, megint tettem egy kísérletet Roman mobiljával, de megint csak a hangpostáig jutottam. Akkor elővettem a gimnáziumlistát, és az elsővel kezdtem. Ez volt csak az igazi tortúra. Átverekedni magam a portán, eljutni a megfelelő mellékre. A legtöbb gimiben nyelvészetet nem is tanítottak, hacsak nem valami egyéb szakterületen belül, bevezető tantárgyként. Mire a Capitol Hillre értem, három gimnáziumon voltam túl. Az mindenesetre nagy megkönnyebbüléssel töltött el, hogy Seth ott ácsorog, ahol megbeszéltük. Leparkoltam, pénzt dobtam az automatába, és igyekeztem megőrizni az épelméjűség látszatát, ahogy felé ballagtam. Mosolyogj… Nem jött össze. - Mi a baj? - Semmi, az égvilágon semmi - harsogtam kissé talán túlságosan is vidáman. A tekintetéből azt olvastam ki, hogy egy szavamat se hiszi, de legalább nem erőltette a témát. - Itt kajálunk? - Aha. De előbb még meg kell keresnünk Dougot. - Dougot? - zavarodott össze még alaposabban Seth. Bementünk egy emeletes házba, fel Doug lakásának szintjére. Már a földszintről hallottuk az ordító zenét, amit jó jelnek vettem. Háromszor kellett bedörömbölni, mire odabent meghallották. De nem Doug nyitott ajtót, hanem a lakótársa. Szétütve. - Doug itt van? Csak pislogott, és hosszú, kócos haját vakarta. - Doug? - kérdezett végül vissza. - Ja. Doug Sato. - Ja, Doug. Aha. - Aha, vagyis hogy itthon van? - Dehogy, ember. Hogy lenne, amikor… - pislogott még többet a srác. Jesszus, hogy lehet ilyen korán ennyire elszállni? Nekem még a hatvanas években se sikerült ezt így összehozni! - Próbálnak. - Hol? Hol próbál? A tag csak bámult rám. - Hol próbálnak? - próbálkoztam még egyszer. - Anyám! Tudtad, hogy neked vannak a legtökéletesebb cickóid széles e világon? Olyanok, mint… a költészet maga. Valódiak? - Hol. Próbál. Doug - ismételtem mérhetetlen önuralomról téve tanúbizonyságot. Elvontatta a szemeit a mellemről. - Nyugat-Seattle-ben. Az Alkin túl.

- Címe nincs? - Ott van a… a Kalifornia meg az Alaszka közt - pislogott. - Azta! Kalifornia meg Alaszka, vágod? - Pontos cím? - Zöld. Nem lehet eltéveszteni. Mivel ennél többet nem lehetett belőle kihúzni, eljöttünk. Beültünk a vendéglőbe. - A költészet maga - merengett Seth kedélyesen. - Mondjuk egy E. E. Cummings-vers, ha tippelhetek. De nekem túlságosan is tele volt az agyam, hogy lekössön, amit mond. Még az epres gofri se rángatott ki a beteg siralomházi hajszából. Seth mindent megtett, hogy kialakuljon valami beszélgetésre emlékeztető, de egyetlen reagálásom se volt válasznak nevezhető, nyilvánvalóan egészen máshol jártam. Ebéd után megint megpróbálkoztam Roman mobiljával, megint csak hiába. - Te most visszamész a boltba? - Nem, hazamegyek - rázta a fejét. - Túl sok holmit kellene magammal vinnem, hogy megírjam a jelenetet, amibe fogtam. Egyszerűbb otthon elintézni. - Otthon? Be… - estem azonnal pánikba. Mivel hozakodjak elő? Mondjam el neki, hogy ha otthon marad, lecsaphat rá egy szociopata természetfeletti izé? - Maradj inkább velem - hadartam. - Annyi mindent el kellene intéznem. Segíthetnél. - Mi a fene folyik itt, Georgina? - foszlott le végül róla az eddigi illedelmes belenyugvás maszkja. Beteget jelentesz, pedig nincs semmi bajod. Valami nyilvánvalóan nyugtalanít, méghozzá nem is kicsit. Mi ez az egész? Douggal van valami? Egy hosszú pillanatra lehunytam a szemem, és fohászkodtam, hogy ó, bár valahol máshol lennék. Vagy legalább valaki más. Seth nyilván azt gondolja, hogy meghibbantam. - Nem mondhatom el, mi a baj, csak azt, hogy baj van. Be kell érned ennyivel - mondtam, majd kissé bizonytalanul megszorítottam a kezét, és könyörögve néztem a szemébe. - Maradj velem, kérlek! Ő nem engedte el a kezem, csak közelebb lépett hozzám, aggodalmas, együtt érző arccal. Egy pillanatra elfeledkeztem a nephilimről, mert mit számít bárki más, ha Seth így néz rám? Majdnem a karjaiba vetettem magam, hogy csak szorítson, és ne engedjen el. Nevetnem kellett, kit is akarok félrevezetni? Nem miatta kellett itt aggódni, nem őt hálózzák be, hanem engem. Én akadtam itt horogra, én keveredtem nagy veszedelembe, hogy elmélyül ez a kapcsolat. Bizony. Mit is hitegetem magam? Még hogy távolságtartó lett a viszonyunk?! Sietve eltoltam magamtól. - Köszönöm - sütöttem le a szemem. Felajánlotta, hogy majd vezet, én meg csak hívogassam szépen sorjában a gimnáziumokat. Majdnem a lista végére jutottam, amikor a Kalifornia és az Alaszka kereszteződéshez értünk. Onnantól fogva mindketten meresztettük erősen a szemünket, hogy észrevegyük a zöld épületet. Nem lehet eltéveszteni. Ezt a hülye iránymutatást! Egyébként is, milyen zöld? Elmentünk egy szürkészöld ház mellett, egy fűzöld mellett és egy harmadik mellett, ami lehetett akár zöld, akár kék is. Voltak olyan házak, aminek zöld ajtaja volt vagy zöld a csatorna… - Azta! - ámult el Seth. Aprócska, ledurrant, hivalkodó mentás lime-zöldre mázolt ház lapult meg két sokkal szebb ház között. - Nem lehet eltéveszteni - motyogtam. Leparkoltunk, és ahogy a ház felé tartottunk, már hallottuk Doug bandájának a zenéjét a garázsból. Az Éji óra teljes életnagyságban ott tombolt a nyitott garázsban, Doug eszméletlen hangja megtöltötte a fél utcát. Ahogy meglátott, egyből elhallgatott. - Kincaid? A bandatagok csak nézték, ahogy elhajítja a mikrofont, és hozzám sprintel. Seth diszkréten félreállt, és a

környező bokrokat kezdte tanulmányozni. - Te meg mit keresel itt? - kérdezte Doug döbbenten. - Beteget jelentettem - mondtam bután. Mi legyen a következő lépés? - Beteg vagy? - Nem. Csak… csak dolgom volt. Van. De… azért aggaszt a bolt. Te meddig leszel még itt? Mert utána esetleg beugorhatnál helyettem. - Képes voltál idejönni, hogy ugorjak be helyetted? Miért jelentettél egyáltalán beteget? Végleg dobbantasz Mortensennel? - Nem, csak… ezt most nem tudom megmagyarázni. Egyszerűen csak ígérd meg, hogy ezután belépsz a boltba, hogy esetleg nincs-e rád szükség odabenn. Pont azzal a nézéssel bámult rám, mint Seth egész délután. Ami azt sugallta, hogy talán nem ártana valami nyugtató. - A frászt hozod rám, Kincaid. Ugyanazzal az ártatlan, kiszolgáltatott pillantással dobtam meg, amit már Sethnél is bevetettem. Szukkubusz karizma a csúcson. - Légy szíves. Tartozol eggyel, tudod. Sötét szemei aggodalmasan cikáztak. - Rendicsek. De csak pár óra múlva - bólintott rá végül. - Az teljesen korrekt. A lényeg, hogy innen egyenesen oda menj, ne állj meg sehol. És… azt ne említsd, hogy találkoztunk. Elméletileg beteg vagyok. Találj ki valamit, hogy miért vagy ott. Elképedten ingatta a fejét, de azért én sietve meglapogattam hálám jeléül. Azt még levettem, ahogy kérdőn pillant Sethre, aki viszont ugyanolyan tanácstalanul vonogatja a vállát, mint ő. Amint visszaültünk a kocsiba, felhívtam a maradék gimnáziumot, és még egyszer Roman mobilját is, nulla sikerrel. Csak újabb kétségbeesett üzenetre voltam jó nála. - És most? - kérdezte Seth, ahogy belesüppedtem a néma kétségbeesésbe. Tippelni se tudtam volna, ugyan mit gondolhat a Doug és Roman miatti drámámról. - Nincs… nincs ötletem. Kimerítettem a lehetőségeket. Mindenki biztonságban volt, az egy Romant nem számítva, őt viszont képtelen voltam elérni. És az óra ketyeg. Még csak a címét se tudtam. Egyszer mintha említette volna Madronát, de az elég hatalmas rész, nem járhatok házról házra. A nephilim azt írta, a műszakom végéig van időm, ami akkor is csak kilenc órát jelent, hogy igazából már rég leléceltem. Még volt három órám. - Szerintem vigyél a kocsimhoz, és hazamegyek. Seth a vendéglőnél kirakott, és két kocsival mentünk vissza a Queen Anne-re. Az egyik lámpánál pirosat kapott, így jócskán lemaradt, és bő egy perccel korábban értem haza, mint ő. Az ajtómon újabb levél várt. Szép munka. A végén feltehetően az összes pasi egy életre elkerül az eszementséged miatt, de én nagyra tartom az erőfeszítéseidet. Már csak egy maradt. Vajon mennyire gyors lábú a virtuóz táncosod? Még sikerült összegyűrnöm a levelet, mielőtt Seth felért az emeletre. Előkerestem a kulcsomat a táskából, de annyira remegett a kezem, hogy képtelen voltam beletalálni a kulcslyukba. Végül Seth nyitotta ki az ajtót, és engedett be bennünket. Egyenesen a kanapéhoz mentem, és lerogytam. Aubrey előiszkolt mögüle, és az ölembe vetette magát. Seth talált magának egy széket, és alaposan szemügyre vette a lakásomat, némileg elidőzve a saját könyvein, melyek az új polcon gyülekeztek. - Mit tehetek érted, Georgina? - fordult vissza hozzám. - Semmit - ráztam a fejem a délutáni kétségbeeséssel. Vége, vereséget szenvedtem. - Elég, hogy itt vagy.

- Nem… nem szívesen mondom - habozott Seth -, de hamarosan indulnom kell. Találkozom valakivel. Felkaptam a fejem. Megint a szokásos titokzatos találkozó. A félelmet hirtelen felváltotta a kíváncsiság, de mégse vallathattam ki. Nem szegezhettem neki a kérdést, hogy vajon egy másik nővel találkozik-e? De legalább valakivel találkozik, vagyis nem lesz egyedül. - És… hosszú ideig leszel… azzal a valakivel? - Igen - bólintott -, de ha szeretnéd, később visszajöhetek. Vagy… ha szeretnéd, le is mondhatom éppenséggel. - Nem, nem, semmiképp - siettem, mert addigra már úgyse fog számítani. Egy ideig még maradt, beszélgetni is megpróbált, de én nem vettem részt benne. Amikor végül felállt, és távozni készült, láttam, hogy szörnyen aggódik értem, és csak még rettenetesebben éreztem magam, hogy ebbe belerángattam. - Holnapra minden rendben lesz - igyekeztem megnyugtatni. - Vége lesz, nem kell aggódnod, tényleg. Holnap megint épelméjű leszek. Megígérem. - Rendben. De ha bármire szükséged van addig is, csak hívj! Bármikor, tényleg. És egyébként meg… holnap találkozunk odabenn. - Nem, holnap szabadnapos vagyok. - Aha… oké. Akkor nem bánod, ha reggel benézek? - Persze, nem, dehogy. Gyere csak! - hadartam, mert túlságosan fáradt voltam már a korábbi eltökéltséghez, hogy nem engedem közelebb magamhoz. Majd máskor aggódom emiatt is, most van ezer egyéb bajom. De tényleg. Mindent a maga idején. Láttam, hogy nem szívesen hagy magamra, és még ráadásul azzal se tud mit kezdeni, hogy kifejezetten biztatom, hogy legyen minél hosszasabban együtt azzal, akivel most találkozik. Amikor magamra maradtam, végképp nem tudtam már, mit tegyek, csak járkáltam fel- alá idegesen. Lehet, hogy azért nem lehet elérni Romant, mert a nephilim már lecsapott rá? Ami nem lett volna igazságos, mert én próbáltam figyelmeztetni, nem tehettem róla, hogy nem sikerült. Persze, ez az alak nem olyannak tűnt, mint akinek számít, mi igazságos, és mi nem. Hirtelen megszállt az ihlet, és felhívtam a Tudakozót, amivel igazából kezdeni kellett volna. De nem maradtam le semmiről, mert nem szerepelt a telefonkönyvben. A műszakom vége előtt két órával hagytam még egy végső üzenetet neki. „Kérlek, kérlek, szépen kérlek, hívjál fel! Még ha gyűlölsz is amiatt, ami történt. Csak annyit mondj, hogy jól vagy és minden rendben veled.” De nem hívott. Elmúlt nyolc is, vagyis már csak egyetlen rövid órácskám maradt, hogy megmentsem, és semmi esélyt nem láttam. Kezdtem hisztérikus pánikba esni. Istenem, most mihez kezdjek. Járkáltam tovább, és folyamatosan az órát néztem, hogy mikor hívhatom megint fel Romant. Öt perccel kilenc előtt felkaptam a táskámat, hogy elrohanjak otthonról, és csináljak valamit. Mindegy mit, valamit. Bármit. Mert mindjárt letelik az idő. És akkor mi történik? Honnan fogom tudni, hogy sikerült-e megfelelnem a nephilim elvárásainak? A reggeli szalagcímekből, amik értesítenek majd Roman haláláról? Vagy kapok egy újabb levelet? Vagy valami hátborzongató jelet? És mi van, ha a nephilim nem is azokra gondolt, akik nekem eszembe jutottak? Mi van, ha valaki egészen másra utalt… Már nyitottam az ajtót, és indultam volna, amikor földbe gyökerezett a lábam. - Roman! Éppen kopogtatni készült, és legalább annyira meglepődött, mint én. Elhajítottam a táskámat, és a nyakába ugrottam, szorítottam magamhoz, ahogy csak bírtam, kis híján hanyatt is döntöttem. - Édes istenem - lihegtem a vállába -, de boldog vagyok, hogy látlak! - El tudom képzelni - felelte, és lehámozott magáról, hogy a tengerkék szemeivel végigmérjen. - Jesszus,

Georgina, mi a gond? Vagy nyolcvan üzenetet hagytál… - Tudom, igen - bólogattam, de a kezét nem eresztettem. Elég volt újra látni, és a régi érzelmek feléledtek bennem, hiába hittem, hogy rég eltemettem őket. Annyira jóképű volt. És olyan jó illatú. Bocs… csak… csak féltem, hogy történt veled valami. Ismét megöleltem, és közben az órámra sandítottam. Kilenc elmúlt, vagyis vége a műszakomnak. És a nephilim röhejes játszmájának. - Nyugi, minden rendben van - lapogatta meg bénán a hátamat. - Mi történt? - Nem mondhatom el - feleltem. A hangom remegett. Először tiltakozni próbált, de aztán mást gondolt. - Jó. Kezdjük az elején. Sápadt vagy. Gyere, menjünk, együnk valamit! És közben szépen elmagyarázol mindent. Ja, hát az lenne csak a mókás beszélgetés. Tisztára illene a spagettihez. - Nem, tényleg nem lehet… - Ugyan már. Olyan nincs, hogy betelik a hangpostám a kétségbeesett üzeneteiddel, és amikor idejövök, megint rázendítesz az „okosabb lenne nem találkozni” műsorra. Komolyan, Georgina. Ha látnád magad. Ráz a hideg. Még akkor se hagynálak magadra ebben az állapotban, ha nem kaptam volna azokat az üzeneteket. - Nem, nem, akkor sem akarok elmenni sehová - ültem le végül a kanapéra, mert ideje volt eleresztenem, még ha nem is fűlött hozzá a fogam. - Maradjunk itthon. Roman nem nyugodott meg. Hozott nekem egy pohár vizet, és leült mellém, beszélni kezdett mindenféle semmiségekről, míg le nem nyugodtam kissé. Elég jól viselte a pszichotikus üzeneteimet. Kicsit próbálta ugyan kiudvarolni belőlem a magyarázatot, de nem kellett hosszasan elzárkóznom, elég hamar felfogta, hogy egyelőre feleslegesen próbálkozik, fel is hagyott hát a témával. Próbált felvidítani, jött a szokásos vicces sztorijaival meg a rendszerellenes kirohanásaival, hogy milyen idióták és irracionálisak a szabályok, melyek az egész életet behálózzák. Késő estére elszállt belőlem a szorongás, némi kényelmetlen érzés maradt csupán a napból, hogy milyen kolosszális idiótát csináltam magamból. Hogy rühelltem ezt a nephilimet! - Későre jár. Nem lesz bajod, ha magadra hagylak? - kérdezte egyszer csak. Épp a nappali ablakában álltunk, és a Queen Anne fényeit bámultuk odalenn. - Több bajom lenne, ha maradnál. - Hát, ez nézőpont kérdése - kuncogott, és megsimogatta a hajam. - Kösz, hogy felugrottál. Tudom… hogy hülyén hangzik, de hidd el, nem teljesen az. - Van választásom? - vonta meg a vállát. - És igazából nem esett rosszul, hogy ennyire aggódtál miattam. - Persze hogy aggódtam. Hogy is ne aggódtam volna? - Nem tudom. Nem könnyű eligazodni rajtad. Nem tudtam eldönteni, hogy tényleg kedveltél, vagy csak az időt múlattad velem. Hogy csak valami játékszer voltam. Amolyan hobbi. Ezek a szavak… valahogy ismerősnek tetszettek. Mintha… de mit is törődtem most a szavakkal, amikor hirtelen szinte hozzám simult, a keze az arcomat, a vállamat, a hajamat cirógatta. Hosszú, érzéki ujjai voltak. Kellemes, tehetséges ujjak, amik bizonyos helyeken és időben… - Kedvellek, Roman. Ha mást nem is hiszel el abból, amit mondok, ebben semmiképpen sem kételkedhetsz. Rám mosolygott édesen, az egész arcán szétáradt ez a mosoly, és a szívem elolvadt tőle. Istenem, mennyire hiányzott ez a mosoly meg a vicces, kedves bűbájossága. Keze a tarkómra siklott, és már húzott maga felé, amikor leesett, hogy most meg fog csókolni. - Nem… nem… ne - dünnyögtem, és kicsusszantam az öleléséből. De nem eresztett el, csak nézett közelről bele az arcomba, nagyon csalódottan. - Ugyan, nem kezdheted megint ugyanezt. - Te ezt nem érted. Sajnálom, de tényleg. Akkor sem szabad. Nem lehet.

- Figyelj, Georgina, a múltkor se történt semmi drámai, amikor megcsókoltalak. A reakciódat nem számítva persze. - Tudom, de akkor se olyan egyszerű. - Nem történt semmi - ismételte valami egészen szokatlan keménységgel a hangjában. - Tudom, de… A torkomon akadt a szó, ahogy tudatosult bennem, amit mondott. Nem történt semmi. De ez nem igaz, nagyon is történt valami, amikor ott a koncerten csókolóztunk azon a kihalt folyosón. Láttam, ahogy Roman megtántorodik a csóktól. És velem mi történt? Mit éreztem? Semmit. Egy ennyire heves csók egy ennyire erős férfival, akire ennyire vágytam már, elindított volna valamit. Még a Warren-féle alacsony energiahozadékú pasikkal is feléled rá a szukkubuszösztön, összekapcsol bennünket, még ha az energiaátvitel nem is jelentős. Egy olyan csókot mindenféleképpen éreznem kellett volna, pláne, hogy Roman meg is tántorodott, tehát rá hatással volt. És mit éreztem? Semmit. Semmit az égvilágon. Akkor, emlékszem, a pia számlájára írtam. De mekkora baromság ez. Ezer más alkalommal is ittam már szex előtt. Az alkohol tompíthatja az érzékelést, ahogy tompította is azon az éjszakán, de a lélekátvitelt semmilyen szer nem állíthatja meg. Csak épp akkor túlságosan is ki voltam ütve, hogy összeálljon a kép. Ha piálok, ha nem, valamit mindenképpen éreznem kell a szexuális vagy egyéb intim természetű érintések során, hacsak… Hacsak nem egy másik halhatatlannal vagyok. Ellöktem magamtól Romant. Az arcán meglepetés suhant át, de aztán megértette. Gyönyörű szeme veszedelmesen csillogott. - Elég sokáig tartott, mire leesett - kacagott fel.

22. fejezet - Tettetted! Tettetted, hogy a hatásom alá kerültél - mondtam ki, ami éppen most jutott el a tudatomig. Annyira összezavarodtam, hogy csak hebegni tudtam. Kuncogva indult el felém, én meg fejvesztetten próbáltam valahogy kimenekülni előle a lakásomból. Ami alig pár perccel ezelőtt még biztonságosnak és barátságosnak tűnt, most a testet öltött veszedelemmé változott. A lakásom összement, fullasztóan összeszorult, ugyanakkor az ajtó lehetetlen messzeségbe került. Nem kaptam levegőt. Roman arcáról eltűnt a kedélyesség, döbbenten nézett. - Mi a baj? Mitől félsz? - Szerinted? - Tőlem? - pislogott meghökkenten. - Igen. Tőled. Halhatatlanokat gyilkolsz. - Jó, persze - ismerte el. - De téged soha nem bántottalak. Soha. Ezt te is tudod - hajtogatta, de nem feleltem. - Vagy nem? Én csak hátráltam, bár kiút az nem volt. Valahogy úgy fordult a helyzet, hogy egyedül a hálószobámba farolhattam be, ami nem sok jóval kecsegtetett. - Ne csináld már - háborgott Roman, aki láthatólag nem tudta túltenni magát rajta, hogy rettegek tőle -, ezt nem hiszem el! Hogy is árthatnék neked! Teljesen beléd vagyok gabalyodva. A francba is, miattad fog gajra menni az egész akció! - Miattam? Miért, mit tettem én? - Hogy mit tettél? A kisujjad köré csavartál, ezt tetted! Emlékszel még arra a napra, amikor magadhoz rendeltél a könyvesboltban? Nem is hittem a szerencsémnek. Már egy hete figyeltelek, ismerkedtem a szokásaiddal meg a többi. De azt soha nem felejtem el, amikor először megláttalak. Hogy milyen élénk voltál és ragyogó. Szépséges. Már akkor bármit odahagytam volna érted, bármit. Elmegyek a világ végére, ha kéred. Később pedig… amikor a dedikálás után nem voltál hajlandó még egyszer találkozni velem, hát azt egyszerűen képtelen voltam felfogni. Tudod, eredetileg te voltál az első számú célpontom. De nem tudtam megtenni. Elég volt meglátnom téged, beszélnem veled, rájönni, hogy mi is vagy te. - Mert - nyeltem nagyot, mert a kíváncsiság a félelmem dacára is kezdett elhatalmasodni rajtam -, mi vagyok én? Felém lépett, együtt érző félmosollyal azon a szédítően jóképű arcán. - Egy szukkubusz, aki nem akar szukkubusz lenni. Egy szukkubusz, aki ember szeretne lenni. - Nem, ez nem igaz! - Már hogyne lenne igaz! Éppen olyan vagy, mint én. Felrúgod a szabályokat, unod már a rendszert. Nem hagyod, hogy belekényszerítsenek abba a szerepbe, amit eredetileg előírtak a számodra. Istenem, el se hittem, hogy létezhet ilyesmi. Minél jobban érdekeltelek, annál inkább igyekeztél lerázni. Szerinted ilyen egy rendes szukkubusz? A legcsodálatosabb dolog volt, amit valaha láttam, és ugyanakkor persze a legidegesítőbb. Ezért is kaptad ma azt a feladatot. Mert képtelen voltam eldönteni, hogy a saját érdekemben akarsz elfelejteni, vagy egyszerűen csak már valaki más érdekel. Mondjuk az a Mortensen. - Képes voltál ezért rám szabadítani ezt az egész szörnyűséget? A kibaszott hiúságod miatt? - Jó, ha így fogalmazol, tényleg elég sekélyesen hangzik - vonta meg a vállát boldogtalanul Roman. De azért elégedett is volt a helyzettel, az is látszott. - Oké, elismerem, ostobaság volt. Gyerekes ostobaság. De tudnom kellett, hogy állunk. Hogy mit érzel. És el nem tudod képzelni, milyen megható volt, hogy ennyire aggódsz értem. És hogy én voltam az első gondolatod… az aztán totál beindított. Hogy enyém az elsőbbség, mindenki előtt. Nem sokon múlott, hogy a képébe vágjam, dehogyis volt ő az első gondolatom, csak éppen Sethről azt gondoltam, hogy minden rendben vele, és miatta nem kell aggódni. Szerencsére maradt annyi kevés eszem,

hogy mélyen hallgassak, és hagyom, hadd sütkérezzen Roman a nagy elégedettségében. - Valami komoly gáz lehet a fejedben - mondtam inkább, szintén nem túl bölcsen -, hogy ilyen beteges próbáknak teszel ki. Meg a többi halhatatlant is, nem mellesleg. - Lehet, hogy igazad van, és bocs, ha kellemetlen helyzetbe hoztalak. A többiekre viszont teszek - szegte fel a fejét. - Rájuk fér, nagyon is. Megérdemlik, Georgina. Téged vajon nem bosszant, amit veled művelnek? Nyilvánvaló, hogy rühelled a sorsod, de szerinted bárki is hajlandó változtatni rajta? Nehogy azt hidd! Ahogy rólam meg a hozzám hasonlókról se szállnak le soha. Mert beteg a rendszer, mindenki beleszorult ebbe a kibaszott jó és rossz ellentétbe, és az meg se fordul a fejükben, hogy lehetnek köztes dolgok is. Hogy általában semmi se vagy fekete, vagy fehér, hanem leginkább szürke. Ezért csinálom azt, amit. Fel kell rázni őket. Rá kell ébredniük, hogy ez az egész bűn és megváltás móka egy nagy baromság. De szerencsére nem vagyok tök egyedül a harcban. - Mit csinálsz? Egyáltalán milyen gyakran csinálod ezt az egészet? Ezt az öldöklést. - Hát azért nem annyira gyakran. Húsz- vagy ötvenévente, pontosan nem tudnám megmondani. Van, hogy egy egész évszázad is kimarad. Megtisztít. És akkor egy időre elvagyok a katarzis hatása alatt, de ahogy múlnak az évek, megint felmegy bennem szép lassan a pumpa, és akkor kezdem megint elölről. Keresek egy új helyszínt, új gárda halhatatlant. - És mindig ugyanabban a ritmusban haladsz? - kérdeztem, mert eszembe jutottak a szimbólumok, amiket Jerome-nál láttam. - Először a figyelmeztetés, a hadüzenet… utána meg a támadás? - Nahát - derült fel Roman -, megcsináltuk a házi feladatot? Hát igen, általában így megy. Kezdésnek végzek pár alacsonyabb rendű halhatatlannal. Egyszerű, még ha meg is érint miattuk a bűntudat. Végül is, ők is ugyanúgy a rendszer áldozatai, mint te meg én. Viszont remekül működik, mert a magasabb rendű halhatatlanok összezavarodnak, tele lesz a gatyájuk, és már indulhat is a következő felvonás. - Vagyis Jerome - bólintottam komoran. - Kicsoda? - Jerome, a helyi fődémon - mondtam, majd kissé bizonytalanabbul hozzátettem. - Az apád. - Ja. Hogy ő. - Most ezt meg hogy értsem? - Hogy ő nem számít. A rendszer egészében csak porszem. - De mégiscsak az apád. - És akkor mi van? Ami kettőnk közt van, pontosabban, ami nincs, az égvilágon semmin se változtat. Jerome is mintha ugyanezt mondta volna tegnap őróla. Totál paff lettem. Leereszkedtem a mellettem álló fotel karfájára, mert kezdtem belátni, hogy a rám leselkedő végzet nem is leselkedik olyan nagyon. - De nem ő a „végső célpont”, a magasabb rendű halhatatlan, akivel végezni akarsz? Roman egészen komolyan rázta meg a fejét. - Nem, nem így megy a dolog. Először elintézek pár jelentéktelen alakot az alsó szintről, azután becélzom a helyi nagykutyát. Aki a szálakat mozgatja. Attól bizonytalanodik csak el a társaság! Így sokkal kedvezőbb a hatás, ez a profi pszichológiai hadviselés. Mert ha képes vagy végezni a nagyfőnökkel, akkor mindenki azt érzi, hogy vége a világnak, hogy senki sincs biztonságban. - Tehát akkor mégiscsak Jerome a célpont. - Mondom, hogy nem - ellenkezett Roman türelmesen. - Még ha fődémon is, nem a tisztelt édesapám a hely nagyágyúja. Nehogy félreérts, tényleg kellemes érzés, hogy éppen az ő kis szemétdombján csinálom a káoszt, és benne tekerem fel az ideget. De a lényeg, hogy a környéken nem ő a legnagyobb, valaki őt is irányítja. De őt szerintem nem is ismered. Nem hinném, hogy az olyasfélékkel járnál össze. Valaki, aki Jerome-nál is erősebb? Akkor csak… - Carter! Cartert akarod kinyírni. - Aha, tehát így hívják. A helyi angyal. - Erősebb Jerome-nál?

- Nem kicsit - biccentett Roman, majd kíváncsian meredt rám. - Ismered? - Hát… hallottam már róla - hazudtam. - De nem járok vele össze, ahogy mondtad, vagy ilyesmi. Közben lázasan járt az agyam. Carter a célpont? A csendes, gunyoros Carter? Nehezen hittem, hogy Jerome-nál erősebb lenne, persze, mit tudtam én Carterről? Még azt se, hogy egyáltalán mi a feladata itt Seattle-ben. Azt azonban nagyon is tudtam, de úgy tűnt, ezzel a tudással egyedül vagyok, hogy ha az angyal erősebb Jerome- nál, akkor Roman semmiképpen sem árthat neki. És a nephilimszabályt figyelembe véve az apjánál sem lehet erősebb, vagyis Jerome-ot se tudja lenyomni. Tehát mindkettejükre nézve veszélytelen. De ezt inkább nem kötöttem az orrára, ahogy azt sem, hogy jobban ismerem Cartert, mint azt ő hiszi. Minél kevésbé ismeri a valós helyzetet, annál több esélyünk van rá, hogy elintézzük. - Helyes. Magam se gondoltam, hogy egy szukkubusznak sok köze lenne egy angyalhoz, mindazonáltal veled sosem tudhatja az ember. A nyelved csípős, és mégis kiterjedt rajongói köröd van - dőlt neki a falnak Roman velem szemközt. Már nem volt olyan feszült, két karját lazán fonta össze a mellén. - Nem kis meló volt, hogy ne a sok barátod kerüljön a kezem közé. - Na persze - ágaskodott fel bennem az indulat megint. - És Hugh? - Az melyik is? - A kisördög. - Ja, igen. Na, hát azért valaki csak kellett. Példát kellett statuálni, ez a rend. Kicsit megpaskolgattam, de meg nem öltem. Ráadásul elég pofátlan volt veled - somolygott gyanúsan biztatón. - Érted tettem. Lenyeltem a nyelvem. Hugh fizimiskáját láttam magam előtt, ahogy ott feküdt a kórházi ágyon. Pofátlan? - A többiek meg - legyintett Roman. - Az a mitugrász kis angyalka, a tenyérbe mászó vámpír, aki ráadásul rád mászott. Legszívesebben ott helyben kitörtem volna a nyakát. Oké, meg is tettem. Érted. Pedig nem lett volna muszáj. Kezdtem émelyegni. Miattam csak ne haljon meg senki. - Milyen figyelmes vagy. - Jaj, akadj már le a témáról. Valamit csak kellett tennem, és miután a táncórán megismertem a vámpír barátodat, őt csak nem bánthattam. Nehéz helyzetbe hoztál, rohamosan szűkült a potenciális áldozataim köre. - Bocs a kellemetlen szituért - csattantam fel, mert kezdett dühíteni ez a szánalmas mentegetőzése. - És akkor ezért voltál velem is olyan kíméletes azon az éjszakán? - Milyen éjszakán? - vonta fel a szemöldökét. - Tudod te azt nagyon jól - villogott a szemem, mert hirtelen minden összeállt a fejemben. A támadás azon a vasárnapon történt, amikor a Kristálycsillagba mentem a könyvért, a koncert másnapján. Ott vesztem össze vele először, jó okot érezhetett hát, hogy haragudjon rám, és kicsit megneveljen. - Emlékszel? Doug koncertje után, másnap. Azon a vasárnapon, amit Sethtel töltöttem. - Ja, hogy arra gondolsz - esett le Romannek. - Ennyi? Több mondanivalód nincs is? - Jó, dedós húzás volt, elismerem. De megértheted. Nehogy azt hidd, hogy jólesett látni, mennyire kezdesz Mortensennel összemelegedni, miután velem úgy kiabáltál. Figyeltem, ahogy hazavitt éjjel. És valamit tennem kellett. Felpattantam a fotel karfájáról, mert erre már végképp nem tudtam türtőztetni magam. - Valamit tenned kellett? Így hát kiverted belőlem a szart is abban a sikátorban? - Miről beszélsz? - meresztett nagy szemeket Roman. - Már megmondtam, hogy sose tudnálak bántani. - Akkor meg te miről beszélsz? - Arról a fagyizóról. Egész nap a sarkadban voltam, és amikor láttam, menynyire jól megértitek egymást, féltékeny lettem, és befújtam az ajtót. Dedós húzás volt, tényleg. - Emlékszem… - hebegtem, mert tényleg eszembe jutott, hogy csapódott ki váratlanul a kis fagyizó

ajtaja, és kavart fel mindent a betörő szélvihar, repültek a szalvéták, papírpoharak. És egyébként tényleg nem kifejezetten jellemző errefelé az ilyen szélroham, csak épp akkor ez nem tűnt fel. Soha nem gyanakodtam volna természetfeletti beavatkozásra. Annyira dedós volt, na. - De mi ez a sikátoros dolog? - forszírozta tovább a témát Roman. A kérdés visszarántott az emlékből. - Ugyanazon az estén, valamivel később. Mindenféle dolgom volt, és akkor hazafelé megtámadtál. Te vagy valaki más. Roman arca szabályosan ridegre váltott, a szemei vágtak, mint az acél. - Mesélj el mindent! Minden apró részletet. Hogy történt? El is meséltem, kezdve a Harrington-könyvvel, hogy arra hogyan bukkantam, és hogy a Kristálycsillagba kellett érte mennem, hogy utána sötétben menjek haza, ráadásul a parkolóhely-mizéria is rosszul jött ki. Épp csak azt a részt szerkesztettem át kicsit, amikor a megmentőmről volt szó. Féltem, hogy esetleg rájön, jobban ismerem Cartert, mint gondolja. Minél inkább azt hiszi, hogy teszek az angyalra, annál kevésbé tart majd tőlem, és annál nagyobb lesz az esélyem, hogy valamiképpen figyelmeztessem őket… A sztori végén Roman mély sóhajjal hunyta le a szemét. Hirtelen kicsit se hasonlított félelmetes gyilkosra, sokkal inkább annak a kedves pasinak a megfáradtabb kiadása volt megint, akit megismertem, és akibe majdnem beleestem. - Tudtam. Tudtam, hogy túl nagy kérés, ha semlegességet várok. - Mármint… most meg miről beszélsz? - borzongtam meg. Valami nem stimmelt. - Semmiről. Tényleg, ne is törődj vele. Figyelj, szörnyen sajnálom. Óvintézkedéseket kellett volna tennem, hogy senki ne férjen hozzád. Hogy ne bánthassanak. És megéreztem… Másnap volt az, amikor eljöttem hozzád, és te kidobtál. Emlékszel? Tudtam, hogy valaki bántott, még ha alakváltással el is tüntetted a nyomát. Azt is éreztem, hogy valami természetfeletti intézett el, de az soha meg se fordult a fejemben… Mert éreztem a maradványokat, azt gondoltam, összekülönböztél valamelyik halhatatlannal a helyiek közül. Éreztem rajtad az erő maradványait… mintha démontól származtak volna… - De az nem… Ja, hogy te Jerome-ra gondolsz. - Már megint apuci? Bántott téged? - hördült fel, és a röpke szomorkásság nyomtalanul elenyészett a vonásairól, kemény volt ismét, mint a kő. - Nem, dehogy - siettem megnyugtatni, ahogy eszembe jutott a fődémon fegyelmezési akciója, ahogy az erejével a kanapémra szögezett. - Csak némi erőfitogtatás volt, amibe beleszaladtam. De ő nem bántott. Soha nem tudna bántani. - Akkor jó. Felháborít, ami veled történt a sikátorban, de el fogok csevegni a bűnössel, és garantálom, hogy soha hasonló ne ismétlődjön meg. Aznap nem sokon múlott, hogy kiirtsam a helyi halandókat mind egy szálig, annyira kikészített, hogy bántani merészeltek téged… - indult meg felém. Bizonytalanul megfogta a karomat, és őszintén nem tudtam, hogyan fogadjam a közeledését. Birkózott bennem az újonnan támadt félelem a régi vonzalommal. - Nem is tudod, mennyire fontos vagy nekem, Georgina. - De akkor… ott abban a sikátorban… Csakhogy mielőtt még ezt a kérdést lezártam volna az agyamban, beugrott hirtelen még valami, egy másik elszólása. Az előbb azt mondta, hogy másnap, amikor eljött hozzám. Igen, akkor bukkant itt fel, amikor Carter épp a nephilim szagnyomra eltűnt. Ami gyakorlatilag képtelenség, mert ugyan pontosan nem emlékeztem már, honnan is jött a szagnyom, de nem a közelből, az fix. És akkor Roman nem érhetett ide Carter előtt. Túl nagy kérés, ha semlegességet várok. El fogok csevegni a bűnössel. És leesett, miért nem izgatja Romant, hogy az ereje kisebb, mint Carteré, miért nem tántorítja ez el az angyal meggyilkolásától. Jegesen, súlyosan ülepedett le bennem a felismerés, mintha ólomgolyót nyeltem volna. Nem tudom, milyen arcot vághattam hozzá, de Roman egészen elgyengült megint, és szabályosan ellágyultan nézett rám. - Mi a baj?

- Hányan vagytok? - kérdeztem suttogva. - Kik hányan? - Hány nephilim van a városban?

23. fejezet - Kettő - felelte leheletnyi habozás után. - Csak ketten vagyunk. - Csak ketten - ismételtem tompán, miközben villogott az agyamban az a „fenébe” felirat. - Veled vagy rajtad kívül? - Velem együtt. Megdörzsöltem a halántékomat. Hogy a halálba tudnám figyelmeztetni Jerome-ot meg Cartert, hogy nem egy, hanem két nephilim a pálya? Mert ez a lehetőség eddig nem merült fel. - Miért nem sejtette ezt senki? - mormoltam leginkább önmagamnak, meg is feledkezve Romanről. Miért nem érezték? Hiszen akkor két különböző nephilim szagnyomnak kellett lennie. Mert azt is abból tudta Jerome, hogy te vagy az. Egyedi a szagnyomod, csakis a tiéd. - Csakis az enyém - vigyorodott el Roman -, meg a húgomé. Ó, a szent szarba! - Jerome nem is mondta, hogy nem csak egy… jesszus… - koppant nagyot a tantusz. Hiszen Jerome ott se volt a szülésnél, maga mondta. - Ikrek vagytok? Hányas ikrek? Mert lehettek akár négyes ikrek. Vagy ötös… Roman remekül szórakozott az agytréningemen, csillogott a szeme meg a többi. - Csak kettes. Ketten vagyunk. - Vagyis családi vállalkozásban öltök? Ketten járjátok a világot, egyszer csak tanyát vertek valahol, és indul a banzáj? - Jaj, nem ennyire nagy a buli, életem. Általában magányos harcos vagyok, a húgom elég visszahúzódó életet él, csak a munkás hétköznapok. Nem szívesen keveredik nagy tervekbe. - Akkor ebbe hogyan tudtad belerángatni? - kíváncsiskodtam, mert most meg Erik szavai jutottak eszembe, hogy a legtöbb nephilim csak arra vágyik, hogy békén hagyják őket, és élhessék az életük csendesen. - Itt lakik. Seattle-ben. Ez itt az ő pályája, szóval mindent előre letárgyaltam vele, és sikerült rávennem, hogy a végső csapásban azért vegyen részt. De a kisebb halhatatlanoknál nem folyt bele. - Leszámítva engem - idéztem ismét a figyelmébe. - Annyira sajnálom. Szerintem berágott rád. - Hiszen nem is ismerem - háborogtam, és azon tűnődtem, vajon melyik a kisebbik rossz: a nephilim, aki szerelmes belém, vagy egy másik, aki berág rám. - Ebben azért ne legyél annyira biztos - somolygott. Próbált megérinteni, de elhúzódtam, mire megint lefagyott a mosolya. - Most mi van már megint? - Mire számítottál? Hogy a nyakamba zúdítod ezt az egészet, de attól még minden marad köztünk, ahogy volt? Sőt? - Mert? Most komolyan, lehetne ennél jobb? Hiszen megszűnt minden aggodalom oka - áradozott, és mielőtt még tiltakozhattam volna, lelkesen folytatta: - Mondtam, hogy nem bántalak se téged, se a cimboráidat. Már csak egyvalaki van a listámon, akit viszont nem is ismersz, úgyhogy tök mindegy neked, hogy él-e, hal-e. És kész. Ennyi. - Tényleg? Ennyi? És utána? Ha végeztél Carterrel? Mi a következő lépés? - Továbbállok - vonta meg a vállát. - Keresek egy csendes helyet, ahol meghúzódhatok egy ideig. Gondolom, tanítani fogok vagy hasonló - tette hozzá, és belehajolt az arcomba, belenézett mélyen a szemembe. - Velem jöhetnél. - Mi van? - Gondold át! - hadarta, mert kezdett izgalomba jönni. - Csak te meg én. Szépen meghúzódnál velem, és csakis azzal foglalkoznál, ami igazán érdekel: a tánccal, a könyvekkel, élhetnél annak, aminek szeretnél,

és magasról tennénk a sok halhatatlan szarságra. A szabályokra, a rendre. - Elég bajos lenne - húztam el a számat. - Mert attól még szukkubusz maradnék, és a túléléshez kell a szex. - Persze, persze, néha kénytelen lennél elmenni vadászni kicsit, de közben élhetnénk szépen az életünk. Együtt, ketten. És nem kellene miattam aggódnod, mert bennem nem tehetsz kárt. Velem lehetnél az öröm és a boldogság kedvéért, nem a túlélés miatt. És a főnököd se piszkálna folyton a hülye kvótáival. Eszembe jutott Seth, hogy vele milyen lenne, ha nem kellene aggódnom miatta, ha pusztán az öröm és boldogság kedvéért vele lehetnék. De nem időzhettem az édes álmoknál, a valóság épp elég aggasztóan nehezedett rám. - Nem léphetek le - ingattam a fejem. - Seattle-be rendeltek, itt vannak a feletteseim, akik nem egyeznének bele. - Georgina, Georgina - fogta két kezébe az arcomat. - Én meg tudnálak védeni tőlük. El tudlak rejteni. Élhetnéd a saját életedet, szabad lehetnél. Kiszabadulnál a rendszerből. Tekintete nem eresztett, csüggtem rajta, mint gyümölcs a fán. Évszázadok óta éltem magányosan, egyik rövid távú kapcsolatból bukdácsoltam át a másikba, azonnal véget vetve bárminek, ami kicsit is komolyabbá kezdett válni. És most itt volt Roman. Vonzódtam hozzá, és nem kellett eltaszítanom magamtól, mert a testi kapcsolattal sem tehettem benne kárt. Együtt lehetnénk, reggelente együtt ébredhetnénk. Leélhetnénk együtt az egész örökkévalóságot. Nem lennék soha többé magányos. Feltámadt bennem a vágyakozás, akartam, mindennél jobban ezt akartam. Istenem, de mennyire akartam! Hogy untam már Jerome-ot hallgatni, hogy állandóan macerál a „romlott lelkek” miatt, hogy én mindig csak azokban utazom. Édes otthont akartam, ahová este hazatérek, és szépen elmesélem a napom, hétvégenként eljárunk táncolni, nyaranta nyaralni. Akartam valakit, akihez hozzábújhatok, ha valami bánt, ha az élet hirtelen nem annyira fent, hanem kicsit lent. Vágytam valakire, aki az enyém, akit szerethetek. Szavai a szívemig hatoltak. És mégis tudtam, azonnal átláttam, hogy ezek csak szavak. Az öröklét szörnyen hosszú, annyit nem bujkálhatunk. Előbb-utóbb ránk akadnának, vagy ha Romant végül elpusztítják az egyik ilyen kis tiltakozási akciója során, ott maradnék magamra, védtelenül, körülöttem a sok feldühödött démon, akik az egész múltat kérik majd számon rajtam. Gyerekes álom volt csak, amit kínált, röpke, megátkozott menekülésben testet öltő fantázia csupán. Arról nem is szólva, hogy ha megszöknék Romannel, én is bűnrészes lennék ebben az őrült tervben, amin dolgozik. Logikusan átgondolva persze, hogy egyetértettem azzal, amiért küzd, átéreztem a haragját és a bosszúvágyát. És még inkább megértettem a húgát, még ha ő gyűlölt is engem, ki tudja, miért, aki csak nyugalmas létezésre vágyott, semmi többre. A hosszú évszázadok során magam is megértem nem egy vérengzést, egész népcsoportok és kultúrák kiirtását, hogy azóta rég a feledésbe merültek mind. Nagy eséllyel lennék magam is berágva, ha a saját bőrömön kellett volna megtapasztalnom ugyanezt, ha évezredek óta kellene menekülnöm, bujkálnom és meghúznom magam pusztán azért, mert rossz helyre születtem. És mégse tudtam ezt elégséges oknak elfogadni egy ilyen gyilkolást hadjárat indokaként. Semmivel sem lehet jogossá tenni a véletlenszerű öldöklést, ártatlan halandók elpusztítását a magasztos cél érdekében. Az meg, hogy ráadásul a legutolsó áldozatait ismertem is, csak rontott a helyzeten. Nem mintha Carter társaságában sokkal jobban éreztem volna magam, mint régen, de megmentette az életemet, és az együttélés se volt vele annyira elviselhetetlen. Azt hiszem, Romannek inkább nagyra kellene tartania az angyalt, mert neki, mint nephilimnek éppen az volt a rendszerrel a legnagyobb baja, hogy túlságosan is merev, és nem enged átjárást a jó és a rossz oldala közt. Márpedig Carter nagyon is tesz a szabályra, angyalként éppenséggel a feltételezett ellenségeivel barátkozik, egy démon az állandó cimborája. Ő és Jerome szabályos megtestesítői annak a lázadó, nonkonformista életmódnak, amit Roman annyira pártol. Kár, hogy ezt hiába is mondanám el a nephilimnek, mert úgyse tudnám eltántorítani a céljától. Vagy mégis? Megpróbáljam?

- Nem, nem lehet. És neked se muszáj. - Nekem se muszáj, mit? - Végigvinni ezt az egészet. Megölni Cartert. Hagyd inkább, hagyd az egészet. Az erőszak csakis erőszakot szül, soha nem békességet. - Sajnálom, szerelmem, nem tehetem. A magamfajtának a béke nem osztályrésze. - Szerelmednek nevezel - simogattam meg az arcát -, de vajon komolyan gondolod? Tényleg szeretsz? - Igen, szeretlek - lehelte, és az ő tekintete is éppúgy elveszett az enyémben, mint korábban az enyém az övében. Én is hatással voltam hát rá. - Akkor… ha szeretsz… tedd meg értem. Menj el! Hagyd itt Seattle-t! Ha megteszed, veled megyek én is. Míg ki nem mondtam a szavakat, magam se tudtam, hogy komolyan gondolom. De ahogy hallottam a hangomat, gyönyörű borzongás járt át, magával ragadott a gyerekes álom boldogsága. Mert miért is ne próbálnám meg? Miért ne adhatnék magamnak egy esélyt, pláne, ha megakadályozhatom vele a szörnyű terveket? - Komolyan mondod? - Igen. Ha tényleg meg tudsz védeni. - Meg tudlak, de… Zaklatottan lépett el mellőlem, és kezdett fel-alá járkálni, idegesen túrt bele a hajába. - Már nem hagyhatom abba - rázta meg végül a fejét. - Szinte bármi egyebet megtennék a kedvedért, de ezt nem. Nem lehet. Te nem tudod elképzelni, milyen volt az én létem. Azt gondolod, elbánt veled az örökkévalóság? Akkor képzeld csak el, hogy vég nélkül menekülsz, hogy folyton hátrafelé pislogsz, mert valaki mindig a nyomodban van. És akkor jött az az éjszaka… Soha nem fogom elfelejteni, nem lehet elfelejteni. Amikor ránk találtak. A világvége se lehet olyan fertelmes. Azt se tudom, kik művelték, angyalok, démonok vagy mik. Mert végső soron egyformák, nincs köztük különbség, rettentőek és szépségesek. - Igen, láttam én is - suttogtam. - Akkor tudod, mire képesek. Megjelentek, végigsöpörtek rajtunk, és mindenkit elpusztítottak, akit csak értek. Nem számított, hogy gyerek, nephilim, ember-e. Mindenki az ellenségük volt. - Hogy menekültetek el? - Nagy szerencsével. Mint kevesek - fordult vissza felém. Szenvedése égette a szemem, a könnyek szorongatták a torkom. - Megérted végre? Megérted, miért kell megtennem? - De így csak még több vérontás következik. - Tudom, Georgina, hogyne tudnám, az isten szerelmére, persze hogy tudom. De nincs választásom. És tényleg az arca elárulta, hogy gyűlöli, hogy részese ennek a vérontásnak, hogy ugyanaz a pusztító erő lüktet őbenne is, ami már a gyerekkorát is átjárta. De azt is elárulta, hogy nincs ebből kiút a számára. Túlságosan is régóta van már a földön, sokkal régebb óta, mint én. Az évezrednyi vér és rettegés és gyűlölet eltorzította, nem szállhat ki a saját játszmájából. Minden napom egy küzdelem, hogy a múltam nehogy felülkerekedjék rajtam. Van, hogy én nyerek. Van, hogy nem. - Nincs választásom - ismételte reményvesztetten. - De neked van, Georgina. Mert ha végeztem, velem jöhetnél. Választás. Igen, nekem van választásom. Választhatok közte és Carter közt. De tényleg? Tényleg rajtam múlik a dolog? Meg tudnám még menteni az angyalt? Meg akarom menteni? Mert az évezredek folyamán Carter is számtalan nephilimivadékot mészárolhatott le. Talán nagyon is megérdemli a sorsát, a büntetését. Mert nem ostoba kategorizálás ez az állandó ez rossz, az meg jó hozzáállás? Ostoba kategóriák, aminek az a lényege, hogy az emberek bírnak-e uralkodni a saját természetükön, amit pedig

nem maguknak választottak. Hát nem sok eséllyel indultak a nagy büntetés/jutalmazás meccsen. Romannek igaza volt, beteg a rendszer. Épp csak azt nem tudtam, hogyan lehetne ezen változtatni. Időre volt szükségem, hogy átgondoljam ezt az egészet, hogy kimódoljam, hogy lehetne megmenteni az angyalt is meg a nephilimet is, már ha lehetséges ez egyáltalán. Ötletem se volt, honnan akasszam le ezt az időt, pláne, hogy itt állt előttem Roman teljes életnagyságban, és lángolt benne a romantikus lányszöktetési láz. Idő… Szükségem volt időre, de semmiféle képességgel nem bírtam, amivel megszerezhettem volna. Ha Roman arra jut, hogy fenyegetem a tervét, hát esélyem sincs vele szemben. Egy nephilim könnyűszerrel hajít keresztül a szobán, hogy csak úgy nyekkenek. Én hiába is kapkodtam volna isteni szerződések és kapcsolatok után, mint Hugh, a reflexeimben és az erőmben se volt semmi természetfeletti, mint a vámpírokéban. Én csak egy szukkubusz voltam, aki alakot tud váltani meg szexel pasikkal. Ennyi. Ennyi…

24. fejezet - Szóval? - kérdezte halkan Roman. - Mire jutottál? Velem jössz? - Nem tudom - sütöttem le a szemem. - Félek - remegett a hangom. - Mitől félsz? - emelte fel az arcomat nyilvánvaló aggodalommal. Szerényen és védtelenül néztem rá a pilláimon át. Ellenállhatatlanul. Legalábbis azt reméltem. - Tőlük... Szeretnék nagyon… de szerintem… Attól félek, hogy soha nem lennénk biztonságban. Nem bujkálhatunk örökké, Roman. Nem szabadulhatunk tőlük. - De, szabadulhatunk - lehelte, és átölelt, a szívét ellágyította az esendőségem. Nem ellenkeztem, hagytam, hogy hozzám simuljon. - Meg tudlak védeni, hidd el. Holnap megkeresem az angyalt, és utána már indulhatunk is. Ilyen egyszerű. - Roman… - Ráemeltem nagy szemeimet, tekintetemet elárasztották az érzelmek. A remény, talán. A szenvedély, mindenképp. És a csodálat, legfőképp. Szemében tükröződött a szemem, és ahogy a számhoz hajolt, már nem húzódtam el. Átadtam magam a csóknak, visszacsókoltam. Oly rég volt már, hogy utoljára a csókolózás gyönyöréért csókoltam volna meg valakit, csakis azért, hogy ajkait az ajkamon érezzem, hogy megízleljem a nyelvét, és hogy hozzásimuljak a testéhez. Az örökkévalóságig elcsókolózgattam volna így, élveztem volna a testi közelséget a szukkubuszenergiák bekavarása nélkül. Csodálatos volt, gyönyörűséges, kábító. Nem kellett félnem. De Roman a csóknál többet akart, és ott helyben ledöntött a nappali szőnyegén. És én még mindig nem álltam ellen. Teste forró volt, lüktetett a vágytól. Mégis óvatos volt, figyelmes, és nem kapkodott, egészen elkápráztatott és meghökkentett ez a figyelmesség. Ahhoz voltam szokva, hogy a férfiak, ha végre megkaphatnak, hanyatt döntenek, és már csakis a saját gyönyörükkel törődnek, azon munkálkodnak ezerrel, ki sem látnak már a fejükből. Romant legalább annyira foglalkoztatta, hogy nekem jó legyen. Hogy is emelhettem volna bármi kifogást! Rajtam feküdt, és csókolóztunk tovább, éreztem minden ízében. Aztán a szája továbbzarándokolt a fülemre, a nyakamra, a nyelve cirógatott, csiklandott, felfedezett. A nyakam mindig is az egyik legintenzívebb erogén zónám volt, s most libabőrös lettem, levegő után kapkodtam a kéjtől. Testem egészen nekifeszítettem az övének, hogy érezze, komolyabbra is fordíthatja a menetet, de nem sietett. Nyelve és ajkai egyre lejjebb hatoltak, már a melleimet csókolta a blúzom finom, rugalmas szaténján át, hogy a végén egészen nedvesen tapadt az anyag a mellbimbókra. Felültem, hogy kibújhassak belőle, és ha már itt tartottunk, lehúzta rólam a szoknyát is, hogy már csak a bugyi maradt. De egyelőre nem tágított a melleimtől, azokat csókolta, harapdálta, hol finoman, könnyedén, cirógatón, hol meg durvábban, követelőzőn, és már attól tartottam, hogy lila nyomokat hagy a bőrömön a foga. Végül lassan megindult lefelé, a nyelve nedves csíkot írt a hasamra, a köldökömnél elidőzött kicsit, és folytatta útját le egészen a combomig. Én meg vergődtem, vágyakoztam és kínlódtam, hogy megérinthessem végre. De amikor próbálkoztam, gyöngéden eltolta a kezemet, a csuklómat a földre szorította. - Még ne - rendelkezett. Ami nem is jött rosszul elvileg, mert ugye ez az egész az időnyerésről szólt, nem igaz? De igaz. Húztam az időt, hogy valami tervet kiötölhessek. Egy tervet, amit… majd. - Rózsaszín - futott végig könnyedén az ujja a bugyimon, ami alig selyem és leheletnyi csipke volt csupán, finom és fényes. - Ki hitte volna! - Szinte soha nem hordok rózsaszínt meg hasonlót. A fehérneműt kivéve - vallottam meg. Fehérneműben valami miatt imádom. Meg a feketét. - Illik hozzád. De magadra tudod alakváltani, igaz? - Persze. Miért?

- Mert útban van - tépte le egyetlen gyors mozdulattal rólam. Lehajolt, széttárta a lábaimat, és arcát a két lábam közé temette. A nyelve lassan járta körbe a nagyajkaimat, majd váratlanul csapott le vágytól duzzadt, forró csiklómra. Nyöszörögve toltam a magasba a csípőmet, hogy a szája, az arca mind az enyém legyen, és végre kielégüljön hosszas vágyakozásom. De megint visszatolt a padlóra, és lassan dolgozott, incselkedett velem, a nyelve ingerelt, hogy egyre csak növekedjen és duzzadjon bennem a gyönyörűség. Ahogy már a csúcs közelébe jutottam volna, a nyelve lejjebb csusszant és beljebb, mint aki próbálgatja, mennyire nedvesedtem már be odabenn. Amikor végül elélvezhettem, elborított a gyönyör, dobáltam magam, hangosan és vadul, de ő lefogott, és csak nyalt és szopogatott rendületlenül. Addigra már olyan érzékeny lettem odalenn, hogy szinte fájt a legapróbb érintése is. Hallottam a hangomat, ahogy könyörgök, hogy most már elég, hagyja abba, miközben ismét elélveztem. Végül elengedett, felült, és csak nézte a még mindig rángó testemet. Két pillanat alatt lehántottuk róla is a ruhát, és már ott is feküdt rajtam, bőre a bőrömhöz ért, és ahogy a kezem lesiklott ágaskodó farkára, és megragadtam, gyönyörtelien sóhajtott fel. - Georgina, édes istenem - lehelte, és mélyen a szemembe nézett. - Édes istenem, el se tudod képzelni, mennyire vágyom rád. Tényleg ne tudtam volna? Megragadtam, és magamba vezettem. Feltárultam előtte, magamba fogadtam, mintha a régóta hiányzó részem tért volna meg hozzám végre, ő pedig lassan mozgott bennem, lassú, határozott mozdulatokkal, az arcomat nézte közben, és próbálgatta a szöget és az erőt, hogy mi a legjobb nekem. Így időt nyerek, mondogattam magamban nagy bölcsen, de amikor megragadta a két csuklómat, és a földre szorított, úgy dolgozott egyre gyorsabban bennem, már tarthatatlanná vált a helyzet. Nem tudtam tovább félrevezetni önmagam, sokkal többről szólt ez, mint a puszta időnyerésről Jerome és Carter kedvéért. Rólam szólt, csakis rólam. Önzés volt száz százalékig, hiszen szinte a kezdetektől fogva vágytam Romanre, az elmúlt pár hétben szinte fájdalmasan vágytam rá, és most végre megkaptam. S ha ez nem lenne elég, még ráadásul az is igaz volt, amit mondott: hogy nem a túlélésről volt itt szó, csakis a gyönyörről és élvezetről. Régebben megesett, hogy halhatatlanokkal szexeltem, de az utolsó eset is évtizedekkel ezelőtt volt. Tisztára elfelejtettem, milyen csodás érzés, hogy végre nem mások gondolatai zsonganak közben a fejemben, csakis a magaméi, csakis az én saját érzeményeim töltenek ki. Teljes összhangban mozogtunk, mintha a testünk mindig is ezt csinálta volna. Egyre hevesebben és mélyebbre hatolt bennem, mintha a padlót is át akarná ütni. Valaki elég nagy lármát csapott, de beletelt némi időbe, mire leesett, hogy az a valaki én magam vagyok. Eddigre minden kicsúszott az ellenőrzésem alól, már szinte azt se tudtam, hol vagyok, a gondolataim darabokra hullottak. Csak a testem létezett, és a benne érő feszültség és tűz, ami egyre többet akart. A beteljesülést vágytam, sürgettem, kívántam, csípőm megemelkedett, izmaim megfeszültek, szorították, hívták, várták. Roman megérezte, hogy ráfeszülök, és a szemében ősi szenvedély égett. - Élvezz el - lihegte -, élvezz a kedvemért! Csak ennyi kellett, ez az utasítás, és már át is buktam a szédítő eksztázisba. Még hangosabban kiáltottam, pedig a torkom berekedt rég. És ez elég is volt neki, jött utánam, de nem kiáltott, csak elnyíltak ajkai, szemét lehunyta, és a végső, nagy lökés után a gyönyörtől rángva maradt bennem. Ahogy elcsendesedett, és már csak reszketett kissé, izzadtan gördült le rólam, s elégedetten elnyúlt mellettem a földön. Felé fordultam, ujjaim könnyedén cirógatták szikár izmait, barna bőrét. - Gyönyörű vagy - suttogtam, és bekaptam a mellbimbóját. - Te se vagy épp csúnyácska - mormolta a hajamat simogatva. Én is izzadtam, néhány tincs kezdett egészen begöndörödni a nedvességtől. - Ez te vagy? Az igazi alakod? Meglepetten ráztam meg a fejem. Közben a nyakát csókolgattam. - Csak szukkubusz korom óta viselem. Vagyis elég régóta - tettem hozzá, majd beledermedtem a csókba.

- Másmilyet szeretnél? Bármilyen lehetek, amilyennek csak szeretnél. Mosolyogva villantotta ki hófehér fogait. - Jó érv, hogy miért állj össze egy szukkubusszal - tréfált, majd felült, a karjaiba vett, és alig meginogva velem együtt felállt. - De nem, most semmiképp. Bő száz év múlva kérdezd meg újra, majd akkor talán. Most még hadd ismerkedjem ezzel a testtel. A hálószobába vitt, ahol szeretkeztünk még néhányszor, higgadtabban, civilizáltabban, úgy fonódva egymásra, mint két tűzfolyam. Az első állati vágyakat kielégítettük, most alaposabban ízlelgettük egymást, elidőztünk a részleteknél. Majdnem az egész éjszakát így töltöttük, ebben a mintázatban: gyors és vad egymásba olvadás, majd lassú, szerelmes ölelkezés, némi pihenés. Olyan három körül merültem ki teljesen, akkor elaludtam, fejem a mellkasán, a gondokat időlegesen a sutba vágva. Pár órával később riadtam fel, és ahogy a tegnap este eseményei bevillantak, tágra nyílt szemmel ültem fel az ágyban. Egy nephilim karjaiban aludtam el. Ennyit a veszedelemről, amiben az életem forog. Mert még élek, az biztos. És Roman itt fekszik mellettem édesen és melegen, a lábainál Aubrey. Mindketten fáradtan, beesett szemmel pislogtak rám, hogy mi ez a nagy hirtelenkedés. - Mi a gond? - nyomott el egy ásítást. Nem a macska. - Semmi - nyugtattam meg. Most, hogy elült bennem kicsit a szenvedély, sikerült tisztábban gondolkodni. Mit műveltem?! Lehet, hogy időt nyertem az elmúlt éjszakával, de hogy okosabb nem lettem… Hogy keveredjek ki ebből a tébolyból? Visszafeküdtem, és a tekintetem megakadt Carter nárciszain. És ez végül mindent eldöntött. Jó, a virágoknak nem volt valami nagy fontossága, nem az, csak a csokor ébresztett rá, hogy nem ülhetek ölbe tett kézzel, míg Roman megöli Cartert. Tennem kell valamit, nem számít a kockázat, nem számít, hogy esetleg kudarcot vallók. Mindenkinek lehetnek rossz pillanatai. Napjai. A lényeg, hogy össze tudjuk-e szedni magunkat végül. Nem számít, hogy a nephilimet szeretem, az angyalt meg ki nem állom, ami egyébként nem teljesen áll meg egyik vonatkozásban sem. Az egész leginkább rólam szól, arról, hogy milyen ember vagyok én. Évszázadokon át férfiak szenvedéseiből éltem, néha egészen végzetes szenvedéseket és sérüléseket okozva, de előre eltervezett gyilkosságban akkor sem leszek bűnrészes, azt nem, még ha nemes célból történnék is. Odáig még nem süllyedtem. Még nem. Igyekeztem visszanyelni a könnyeimet, mert már pontosan tudtam, mit kell tennem. Mit kell tennem Roman ellen. - Akkor miért nem alszol még? - mormogta, és megsimogatta a fenekemet. Már tudtam, mit kell tennem. Jó, konkrétan még nem öltött minden testet az agyamban, de nagy vonalakban láttam, hogyan használjam ki Roman pillanatnyi óvatlanságát. - Mert nem lehet - kászálódtam ki az ágyból. - Mennem kell dolgozni. - Mi? Mikor? - kerekedett el a szeme. - Én nyitok. Fél órám van, hogy odaérjek. - És egész nap dolgozol? - nézett döbbenten. - Aha. - Pedig egy-két dolgot még szerettem volna csinálni veled - duruzsolta, és elkapta a derekamat, hogy visszahúzzon finoman az ágyba. Én pedig visszahanyatlottam az ölelésébe, mintha elkapott volna a szenvedély. Jó, lehet, hogy annyira nem mintha… - Óhhh - csókoltam meg forrón. - Akkor lehet, hogy betelefonálok, hogy beteg vagyok. Mondjuk, úgyse hiszik el, mert soha nem vagyok beteg. - Basszák meg magukat - fektetett el az ágyon Roman, és a keze tudta, mit kell tennie -, basszák meg magukat, én meg téged. - Akkor kicsit el kell engedned - nevettem hangosan -, mert innen nem tudok telefonálni.

Nagy kénytelenkedve végül eleresztett, én meg megdobtam egy csodás mosollyal, és elindultam a nappaliba. Éreztem a testemen az éhes tekintetét, úgy méregetett, mint macska az egeret vacsi előtt. Tetszett, most mit mondjak. Ahogy kiértem a nappaliba, a vágy lassan félelemmé alakult bennem, és habozás nélkül megragadtam a mobilomat. Minden ajtót nyitva hagytam, igyekeztem lazán viselkedni, nehogy icipicit is gyanút fogjon a nephilimem. Alaposan megfontoltam minden egyes szót, amit majd mondok, mert könnyen lehet, hogy Roman is hallani fogja odabenn az ágyban, amit Jerome-nak mondok. De nem meglepő módon a démonnak nem mondtam semmit, mert szokás szerint cseszett felvenni a telefont. A francba is, mi értelme az egész mentális köteléknek, ha még a mobilján se érem utol, amikor kell? De felkészültem mindenre, Hugh volt a második emberem, már be is ütöttem a számát. Ha itt is csak a hangpostát találom, akkor meg leszek lőve rendesen, mert a rendelőjét nem hívhatom, a titkárnők erdején most képtelenség lenne átverekednem magam. - Hugh Mitchell. - Helló, Doug, Georgina vagyok. Csend. - Te Dougnak szólítottál? - Figyi, ma nem tudok bemenni. Asszem, elkaptam a nyavalyát, ami köztünk cirkulál egy ideje. Roman előbukkant a hálószobából, én meg ragyogón rámosolyogtam, ahogy elment mellettem a hűtőszekrényhez. Közben Hugh próbálta értelmezni a sok értelmetlenséget, amit hallott. - Hé, Georgina, szerintem rossz számot hívtál. - Egy fenét, Doug, halálosan komolyan mondom, ne izélj már. Ma tutira nem tudok bemenni. Néma csend. - Jól vagy, Georgina? - kérdezte végül Hugh bizonytalanul. - Nem, mondom, hogy nem vagyok jól. Megteszed, hogy szólsz a többieknek is? - Mi a fene ez, Georgina? - Valamit majd csak kitalálsz magadtól is - folytattam -, de kivételesen nem segíthetek. Holnapra talán jobban leszek, és akkor már megyek. Leraktam, és a fejemet lógatva néztem Romanre. - Sejtettem, hogy Doug lesz benn. És azt is, hogy nem hisz majd nekem. - Túlságosan is jól ismer, mi? - kérdezte Roman, és töltött magának egy pohár narancslevet. - Ja, de azért falazni fog. A szája jár, siránkozik, de jó srác. A kanapéra hajítottam a mobilt, és odaléptem Romanhez. Ideje kicsit kihasználni az időt, hogy ne tudjon koncentrálni. Hugh nyilván képtelen lesz értelmezni a helyzetet, de az azért csak leesik neki, hogy valami nagyon nem oké. Mint már említettem, egy halhatatlan se éri meg az örökkévalót, ha egyáltalán nincsen agya. Rossz érzése támad, és remélhetőleg felhívja Jerome-ot. Nekem már csak annyi marad, hogy lekössem a nephilimet, amíg meg nem jön az erősítés. - Szóval mi is volt az, amit velem csinálni szerettél volna? - doromboltam. Mint kiderült, akadt pár dolog. Visszahúztunk a hálószobába, és rájöttem, hogy nem lesz nagy gond elütni az időt, amíg Hugh meghozza a csapatokat. Kicsit azért bujkált bennem a bűntudat, hogy gonosz terveket szövögetek ellene, közben meg nagyban élvezkedem vele az ágyban. De számtalan halhatatlan lényt tett el láb alól, és egy majdnem-haveromat is fenyegette. Ezt nem hagyhattam, de az érzelmeimnek mégse parancsolhattam olyan könnyen. Olyan régóta epedtem utána, és akkora istenkirály volt az ágyban! - Nem is olyan kellemetlen gondolat az örökkévaló lét, ha téged ölelhetlek közben - duruzsolta később, amikor éppen egymásba gabalyodva feküdtünk, és a hajamat simogatta. Felé fordultam, de a szemében valami komor fény villant. - Mi a baj? - Georgina… Figyelj, tényleg azt szeretnéd, ha leszállnék erről az angyalról? - Azt - böktem ki némileg meglepődve. - Nem szeretném, ha bárkit is bántanál.

Alaposan megnézett magának. - Az este, amikor ezt kérted, valahogy nem éreztem magam képesnek rá. Nem hittem, hogy felül tudok emelkedni mindenen. De most… hogy veled vagyok, voltam… hogy így vagyunk… minden eddigi ügyem olyan kisszerűnek tűnik már. Jó, lehet, hogy nem a kisszerű a megfelelő kifejezés, mert iszonyatos dolgokat műveltek az enyéimmel. De ha soha nem szállok le róluk, és ugyanúgy vadászom rájuk, akkor a végén nekik lesz igazuk, és azzá válok, aminek a kezdetektől tartanak. És akkor valójában ők szabták meg az életemet. Belevegyülök a nonkonformitásba, és a lényegről lemaradok. Amilyen a szerelem. Akkor soha nem fog szeretni senki, és én se tudok majd szeretni senkit. - Tessék? - Megteszem, amit kérsz, szerelmem - fogta két kezébe gyöngéden az arcom. - Nem hagyom, hogy a múlt uralja a jelenemet is. Érted hajlandó vagyok félreállni. Veled együtt. Ma elmegyünk, és elfelejtjük ezt az egészet. Letelepedünk valahol, és együtt fogunk élni. Mehetünk, mondjuk Vegasba. Megmerevedtem az ölelésében, a szemem elkerekedett. Ó, istenem! Kopogtak az ajtón, és kis híján kiugrottam az ágyból. Alig háromnegyed óra telhetett el, az nem lehet, hogy máris itt vannak. Nem, ez korai. Pláne a legújabb fordulat fényében. Az képtelenség, hogy Hugh ennyire pikk-pakk cselekedett! Mi a fenét csináljak?! - Vársz valakit? - vonta fel a szemöldökét Roman kíváncsian. Megráztam a fejem, és igyekeztem befékezni az őrült kalapálást a mellkasomban, nehogy meghallja. - Doug azzal ugratott, hogy eljön értem, és saját kezűleg rángat be a boltba - tréfálkoztam. - Csak nem fordítja komolyra a viccet?! Felkeltem, és iszonyatosan koncentráltam, hogy könnyed maradjak, és szexin kanyarítsam magamra a vörös selyemkimonómat. Beletúrtam a hajamba, és mentem ajtót nyitni. A nappaliban próbáltam nem elájulni, de itt legalább már Roman nem látott. Édes istenem, daráltam magamban kétségbeesetten, ahogy az ajtóhoz értem, most mi lesz? Most mi lesz… - Seth? Az író egy zacskó péksüteménnyel ácsorgott az ajtóban, és legalább annyira meghökkent, mint én. Végigmért, éreztem, ahogy tudatosul benne a köntösöm hossza, vagyis inkább a rövidsége, és a selyem tapadása, pláne, ami kilátszik alóla. A szeme egyből visszaugrott az arcomra, és nagyot nyelt. - Hahó. Csak… azt gondoltam… Az egyik szomszéd jött le a lépcsőn, és a fordulóban megtorpant, ahogy eljutott a tudatáig a kimonóm látványa. Meg az enyém benne. - Bújj be! - tessékeltem beljebb sietve Sethet. Gyorsan becsuktam mögötte az ajtót. A helyzet tökéletesen összezavart, hiszen éppenséggel egy hadseregnyi halhatatlanra számítottam. - Bocs - bökte ki végül, és láttam, hogy irtóra összepontosít, hogy ne a testem bámulja. - Remélem, nem ébresztettelek fel… - Nem, dehogy, nem gond. Roman természetesen ezt a pillanatot választotta, hogy egy szál bokszeralsóban előbillegjen a hálószobából. - Na mi a… hohó, te vagy az! Seth, igaz? Hogy vagyunk? - Remekül - felelte rá Seth tompán, és a tekintete Romanről visszasiklott rám. Már magasról tettem a nephilimekre, a halhatatlanokra, az egész „Mentsük meg Cartert!” akcióra, csak az zakatolt az agyamban, hogy most vajon Seth mit gondolhat?! A szegény Seth, aki a kezdetektől fogva szuperkedves volt velem mindig, és figyelmes, én meg rendre belegyalogoltam a lelkébe, még ha az idétlen körülmények tehettek is erről az esetek nagy részében. Mit is mondhattam volna? Épp annyira lebénultan, mint ő is. Nem akartam, hogy így lásson, hogy tudatosuljanak benne a hazugságaim, meg a sok következetlen és összevissza jelzés, amit felé kommunikáltam.

- Ez kaja? - kérdezte vidáman a zacskó felé intve a nephilim. Hármunk közül az egyetlen, aki még tudott beszélni. - Hogy? - nézett elképedve Seth. -Ja, ez. Aha. - tette le gyorsan a zacskót az asztalra. - A tiétek. Csak piskóta. Juharszirupos, pekándiós. Én meg… most asszem… asszem most elmegyek. Bocs a zavarásért. Tényleg bocs. Csak hogy ez ma a szabadnapod, és gondoltam… nem is tudom. Csak tegnap azt mondtad… de mindegy. Buta voltam. Telefonálni kellett volna. Bocs. Sarkon fordult, de már késő volt. Minden lehetséges forgatókönyvet meghazudtolva az amúgy szűkszavú Sethnek épp most kellett elkezdeni beszélni, összefüggéstelenül és mindent tönkretéve. Ez ma a szabadnapod. A fenébe is. Roman felém fordult, az arcán harag váltotta a hitetlenkedést. - Kit hívtál? - lihegte dühödten a szavakat. - Ki a francos fenét hívtál? - Seth, menj gyorsan! - kezdtem hátrálni. Késő. A Jerome-éhoz hasonlatos erő passzírozott mindkettőnket a nappali túlsó falához. Roman megállt előttünk, kék lángban lobogó szemmel bámult bele a képembe. - Kit hívtál? - üvöltötte. De nem feleltem. - Van fogalmad, mit műveltél? Már a kanapénál volt, felkapta a telefonomat, és egy számot ütött be. - Ide kell jönnöd, most… igen, kurvára nem izgat. Hagyd a picsába? - őrjöngött valakivel a másik oldalon, és én pontosan tudtam, kivel. A másik nephilimmel. A húgával, akinek épp a címemet diktálta be. És letette. Roman tébolyultan mászkált a nappaliban, közben a haját túrta eszelősen. - A fenébe. A fenébe! Lehet, hogy mindent tönkrevágtál! - fordult felém őrjöngve. - Felfogod? Felfogtad, te hazug kurva? Hogy tehetted ezt velem? Nem feleltem, nem is tudtam volna. Se mozdulni, se beszélni nem lehetett a pszichés háló fogságában. Még Sethre se tudtam ránézni. Isten tudja, mit gondolt erről az egészről. Tíz perccel később ismét kopogtak. Ha maradt számomra valamicske isteni közbenjárás, egy morzsányi is akár, akkor most Jerome és Carter fog belépni azon az ajtón, gondoltam, és megmentenek. Ugye, még egy szukkubusznak is lehet néha szerencséje, tényleg csak egészen ritkán, fohászkodtam, ahogy Roman kinyitotta az ajtót. És besétált rajta Helena. Te szent szar! - Végre-valahára! - dörrent rá Roman, és bevágta mögötte az ajtót. - Mi a fene… - kezdte, de ahogy megpillantott engem meg Sethet, belé fagyott a szó. Majd visszafordult a bokszergatyás Romanhez. - Most meg mi a fenét műveltél már megint? - Jön valaki - sziszegte neki válasz helyett a testvére. - Már úton van. - Kicsoda? - kérdezte Helena csípőre tett kézzel. A hangja most nem volt fátyolos, és tökéletesen ura volt a helyzetnek. Ha eddigre nem fulladt volna belém minden szó, most megtette volna. Csak álltam volna, és keresem az állam. Állni így is álltam, de mozdulni nem tudtam. - Azt nem tudom - ismerte el Roman. - Feltehetőleg feldúlt szülőatyánk. Valakit felhívott. Helena felém fordult, és elindult. Bennem meg a maradék vér is elhűlt, a szívem jegesre fagyott a rémülettől. Helena a másik nephilim. A hibbant, szélhámos Helena. Helena, akit számtalanszor vérig sértettem, kigúnyoltam, és akitől elcsórtam az alkalmazottait. Az arcát elnézve ő is éppen ezeket a sérelmeket idézte fel magában. - Engedd el őket! - utasította a bátyját, és egy pillanattal később Sethtel mint két rongybaba zuhantunk le a fal tövébe. - Jól mondja? Tényleg az apánkat hívtad? - Nem… hívtam… senkit… - Hazudik - jegyezte meg Roman halkan. - Kit hívtál, Georgina? Megint nem feleltem, mire Helena odalépett hozzám, és lekevert egy akkorát, hogy még reccsent is az arcomban valami. Ismerős érzés volt,

ami nem is csoda. Nem is olyan rég már alaposan elrendezett abban a sötét sikátorban. Vagyis akkor pontosan tudta, hogy én vagyok az a Kristálycsillagban, még ha álalakot öltöttem is. Felismerte a szagnyomomat, és gondolta, eljátszadozik velem kicsit, azért tolta a rizsát a szép jövőről meg a kiteljesedésről, és azért pakolt fel a rengeteg érdektelen címmel. - Csak a baj van veled, nem igaz? - pufogott. - Hány éve tűröm már a gúnyolódásaidat meg a hozzád hasonlók megvető szavait. Rég el kellett volna már intéznem téged. - De miért? - gondolkodtam hangosan, hogy váratlanul megjött a hangom. - Miért csinálod? Te, aki pontosan tudod, mi a helyzet az angyalokkal meg a démonokkal, miért nyomod ezt a new age-es szarságot? - Tényleg szarság lenne? - mért végig megvetőn. - Tényleg szarság arra biztatni az embereket, hogy vegyék a saját kezükbe az életüket, és használják ki a képességeiket, ahelyett, hogy beállnak a sorba, és magukra veszik ezt a szemét rossz és jó rendszert meg a bűntudatot? - kérdezte, de erre nem tudtam mit mondani, ő meg folytatta: - Arra tanítom az embereket, hogy hatalmuk legyen. Megtanítom őket, hogy ne törődjenek a bűn és a megváltás szabályával, hogy ezen a világon és ebben a jelenben keressék a boldogságot. Tény, hogy némileg megszépítve adom elő, hogy ámuljanak, és nagyszerű legyen, amit hallanak, de mit számít, ha a célt elérem vele? Az emberek isteneknek és istennőknek érzik magukat az óráim után. És önmagukban találják meg a nagyságot és szépséget, nem kell eladniuk magukat valami szánalmas, álságos rendszernek. Esélyem se volt, hogy válaszoljak, de gondolatban konstatáltam, mennyire egyformán gondolkodik a két testvér, mennyire gyűlöli mindkettő a rendszert, ami megnyomorította az életüket, csak épp totálisan más reakciót hozott ki belőlük, mindketten másként lázadnak ellene. - Tudom, mit gondolsz rólam. Hallottam, mit terjesztesz rólam. Láttam, ahogy elhajítod az anyagot, amit akkor este adtam neked, mert hibbant, new age-es boszorkának tartasz. Közben meg, a nagy öntudatosságod és magbiztosságod dacára, te vagy a legboldogtalanabb ember, akivel valaha is találkoztam. Ki nem állhatod a nagy játszmát, de azért nem szállsz ki belőle, mert gyáva vagy, hogy máshoz kezdj, hogy kilépj az ismeretlenbe - kacagott fel szárazon. - Nem kellenek ahhoz különleges képességek, hogy bárki megmondja neked, amit én megmondtam már. Tehetséges vagy, de elpazarolod a tehetségedet. Elpazarolod az életedet, magányosan és nyomorúságosan végzed majd. - Nem változtathatok azon, ami vagyok - vágtam a szemébe dühödten. A szavai az elevenembe találtak. - Így beszél a rendszer rabszolgája. - Kapd be! - kiabáltam valamicskét indokolatlanul haragosan. Mert ha az ember büszkeségébe és önazonosságába gyalogolnak bele, iszonyatosan feldühödik. - Inkább legyek jó kis rabszolga, mint hibbant isteni korcs. Nem csoda, hogy ki akarják irtani a földről a fajtátokat. Erre megint megütött, a nephilim erő felturbózta az öklét, ahogy a minap éjjel is. Fájni is éppen ugyanúgy fájt. - Kis kurva. Azt se tudod, miről beszélsz! Megint ütni akart, de Seth közénk vetette magát. - Elég! - kiáltotta. - Hagyjátok ab… Hatalmas erő hajította keresztül a szobán. Meg nem tudtam volna mondani, hogy melyiküké. Összerándultam. - Hogy merészeled… - villogott dühödten Helena szeme. - Te semmi halandó, neked aztán fogalmad sincs, mibe… Nem hagytam, hogy befejezze. Arra, hogy Sethet bántják, felhorgadt bennem valami érthetetlen indulat, és bár tudtam, tudhattam, hogy totálisan reménytelenül próbálkozom, próbálkoztam. Helenára vetettem magam, és felöltöttem az alakot, ami elsőként jutott az eszembe, nyilván Aubrey inspirált: tigrissé változtam.

Egyetlen másodpercbe telt az egész, de pokolian fájdalmas volt, ahogy a testem megnyúlt, karmok bújtak elő az ujjaimból, de legalább a meglepetés erejével csaptam le a csajra, és terítettem ki a padlón. Röpke diadal volt, mert még a fogamat se mélyeszthettem bele a nyakába, irdatlan erő ragadott fel, és csapott szélvészként bele az üveges szekrényembe. Az alakom egyből visszaállt az eredetibe, a becsapódás vagy tízszer akkora volt, mint az, ami korábban a falhoz taszított bennünket Sethtel. Porcelán és poharak potyogtak a fejemre, az üveg megvágta a bőröm. De nem nyugodtam, támadtam megint őrülten, hiába, hogy teljességgel hiába, mert valamit tennem kellett és a harci láz is magával ragadott. Most Romanre ugrottam rá, átalakítottam a testem… Gőzöm se volt, mivé alakítottam. Nem gondoltam semmi konkrétra, csak a tulajdonságok voltak fontosak: a karmok, a fogak, a pikkelyek és az izmok. Éles dolgok, nagy és veszedelmes, rémálmok szörnyetege, igazi pokoli démon. De a nephilimnek a közelébe se jutottam, mert számítottak rám, lendületből taszítottak félre, én meg erőtlenül huppantam le az elszörnyedt és ámuló Seth mellett. Erődárdák sújtottak le rám, és én sikoltottam a fájdalomtól, minden egyes idegszálam roncsolódott. Új bőröm megvédett valamicskét, de a fájdalom és a kimerültség elhatalmasodott rajtam, elveszítettem ezt a testet is, és visszaszánkáztam a vékonyka, erőtlen emberi alakba, miközben újabb erőháló ejtett foglyul, hogy többé moccanni se tudjak. Az egész alakváltósdi bravado alig egy percig tartott, és fel is használtam az összes energiámat, a Martin Millerféle láng végleg kihunyt bennem. Ennyit a nagy merészségről. Egy nephilim könnyűszerrel hajít keresztül a szobán. Hát igen. - Micsoda vitézség, Georgina - kuncogott Roman, és letörölte az izzadságot a homlokáról. Ő is pazarolta az erejét, de az ő készletei, finoman szólva, bőségesebbek voltak. - Merész, ám ostoba. Hozzám sétált, és a fejét csóválva mért végig többször is. - Meg kellene tanulnod beosztani az energiáidat - nevetett epésen. - Kiégtél. - Annyira sajnálom… Roman… Mondania sem kellett, mennyire leengedtem, éreztem magamtól is. Nem pislákoltam, hanem kihunytam, kiürültem. Hogy úgy mondjam, már csak a lendület vitt. Lenéztem a kezemre, és láttam, ahogy ez az alakom megremeg, zizeg, ahogy a délibáb a forró nyári napon. Nem jó jel. Ha az ember elég hosszasan visel egy testet, még ha nem is az eredetit, valahogy a részévé válik. És én ezt a testet már tizenöt éve nem változtattam. A magaménak tartottam, ilyennek láttam magam, öntudatlanul is mindig ebbe tértem vissza. Most azonban kapaszkodnom kellett belé, küzdenem, hogy el ne hagyjon, és ne zuhanjak vissza az eredeti alakomba, amiben születtem valaha régen. Nagyon rossz jel. - Sajnálod? - kérdezett vissza Roman, és ebből az egyetlen szóból kihallottam, mennyire belegázoltam, mekkora fájdalmat okoztam neki. - El se tudod képzelni… Mindannyian egyszerre éreztük meg. Roman és Helena riadtan egymásra pillantott, majd az ajtó felé pördültek, ami kivágódott. Én pedig kiszabadultam az erőhálóból, ahogy a nephilimek a betoppanó végítéletre összpontosították az energiáikat. Fényességes világosság áradt szét a szobában, fájdalmasan fényességes. És ismerős. A sikátorban is ezt a fényalakot láttam, csak most megkettőződve, mint egymás tükörképeit, tényleg nem lehetett volna megmondani, melyik ki. Az viszont egyből beugrott, ahogy a múlt héten Carter mintegy mellékesen megjegyezte, hogy a teljes alakjában megjelenő angyal képe olyan rettenetes és gyönyörűséges, hogy a legtöbben lidércnyomást kapnak tőle, és egy halandó túl sem éli az élményt… - Seth… - suttogtam, és fordultam az író felé, aki bűvölt rémülettel bámulta a látványt, szabályosan beszippantotta. Utolsó erőmet összekaparva felemeltem már-már átlátszó kezemet, és nagy kínnal magam felé fordítottam az arcát. - Ne nézz oda, Seth! Csak engem nézz, csak rám. Mögöttünk valaki sikított. A világ kezdett darabjaira zuhanni. - Georgina - lehelte Seth, és gyöngéden megérintette az arcomat. - Mi a baj?

Teljes akaraterőmmel belekapaszkodtam az alakba, amiben megismert, foggal-körömmel szorítottam, de vesztésre álltam. Életvesztésre. Ha a dolgok így maradnak, nekem már nem sok lehetett hátra. Seth fölém hajolt, és már kizártam a világ minden zaját, a körülöttünk dühöngő küzdelem viharát, csakis az ő arcát láttam magam előtt, csakis őt hallottam. Romant eddig szépnek láttam, de mit tudott az ő szépsége Seth gyönyörűségéhez képest? Amilyen most volt, ez az arc a fürkésző, barna szemekkel, a hosszú szempillával és a minden rezdülését és megnyilvánulását átitató kedvességgel, az páratlan volt. A kócos hajával és a rendezetlen arcszőrzetével, a természetességével, ami nem leplezett semmit, a mindenen átragyogó jellemével, őszinteségével úgy fénylett előttem, mint fáklya a ködben. - Seth - suttogtam -, Seth. Még közelebb hajolt, átadta magát nekem, én pedig a körülöttünk dúló földindulás kellős közepén megcsókoltam.

25. fejezet Van, hogy az ember felébred álmából. Van, hogy egy álomban ébred. És megesik, néha-néha, hogy valaki más álmában ébred. „Felőlem el is rabolhatna, és a szexrabszolgájává tehetne, feltéve, hogy mindig enyém az első tiszteletpéldány a regényeiből.” Az első mondataim egyike, a parádés antrém, ahogy a kávézóban még ismeretlenül a műveiről beszélgettünk. Seth legelső benyomásai rólam. Büszke tartás, a vállam körül repkedő haj, és mindig valami csipős megjegyzés a nyelvem hegyén. Kecses tűztánc. Hűvös társasági magabiztosság, amit a zárkózott és félénk Seth csak irigykedve figyelhetett. Hogy tud ilyen lenni? Hogy mondja mindig a legjobbat? Később az idétlen napi ötoldalas szabályom, amit ő bájosnak talált. És hogy végre valaki, akinek ugyanolyan fontos az irodalom, aki ugyanúgy a bűvöletében él. És okos és cseppet sem felszínes. És gyönyörű. Igen, gyönyörű. Seth szemeivel láttam önmagam, ahogy ő látott azon az első estén: a kurta kis szoknyában és az élénklila felsőben, feltűnő, mint egy egzotikus madár, aki véletlenül keveredett a könyvesbolt kietlen tájaira. Ezt mind Sethben találtam, egyre duzzadó érzelmeinek múltját és alapját a jelennel elvegyülve. És mind magamba szívtam. Nem egyszerűen gyönyörű, de szexi is, érzéki. Földre szállt istennő, akinek minden mozdulata az érzéki gyönyörűség lehetőségeit ígéri. A vállamról lecsúszó ruhapánt. Apró izzadsággyöngyök a dekoltázsomban. A konyhájában a Black Sabbath-os pólóban, ami alatt se bugyi, se melltartó, se semmi. A kíváncsiság, hogy vajon milyen lenne mellettem ébredni, kócosan, álmosan… Ez mind átfolyt belém, és még ennél is több, megállíthatatlanul. Ahogy a könyvesboltban figyelt. Imádott nézni, ahogy a vevőkkel foglalkozom, imádta, hogy mindenről tudok valamit. Hogy a szellemes párbeszédek, amiket ő a regénye szereplőinek kiagyalt, nekem erőfeszítés nélkül jöttek a számból. Lenyűgöző. Még soha élő embert nem hallott így beszélni. Az alkudozás az antikváriussal. A félénk, csendes Sethet megbűvölte a karizmám, ami a szemében fénylő glóriát vont körém. Amitől ő is kicsit magabiztosabbnak érezte magát. És csak jöttek az érzelmek. Még soha ilyet nem éreztem. Persze, korábban is átjött a vonzódás meg a gyöngédség az áldozataimból, de ilyen szerelem, aminek egyes-egyedül én vagyok a célpontja, még soha. Seth szexinek talált. És kívánt. De a kéjvágyhoz más is társult, valami gyöngédebb, puhább, édesebb. Az ölemben üldögélő Kayla, ahogy a szalmaszőke haját fonom… egy pillanatra áttűnt egy másikba, ahol az ő saját kislánya ül ugyanígy az ölemben. Egyrészt heves és szellemes, másrészt kedves és sérülékeny. Ahogy a lakásában hányok. A hirtelen támadt vágy, hogy megvédjen mindentől és vigyázzon rám, ahogy akkor éjjel az ágyba fektetett. És ahogy később órákig ott ült mellettem, míg én aludtam, ő pedig őrizte az álmom. Semennyit nem zuhantam a szemében, csak mert elszaladt velem a ló és bepiáltam. Csak még jobban szeretett miatta, mert megláthatta a tökéletlenségemet is, megismerhetett a csípős önvédelmem nélkül is. És csak ittam, szívtam magamba, képtelen voltam leállni, annyi önuralmam se maradt. - Miért nem jár senkivel? - kérdezte Seth Codytól. Codytól? Igen, erre az emlékre is ráakadtam valahol egy zugban, hogy Codytól nagy titokban szvingórákat vesz, azért a sok furcsa kifogás, hogy miért kell épp mindkettejüknek sietnie valahová. Ahogy Seth keserves erőfeszítéseket tesz, hogy megtanulja ezt a számára oly idegen cselekvést, csak hogy velem táncolhasson, hogy még közelebb kerülhessen hozzám. - Mert fél - felelte rá a vámpír. - Fél, hogy a szerelem fáj. A szerelem fáj. Igen, Seth szerelmes volt belém. Nem azt a felszínes vonzalmat érezte, amit hittem, amiről azt hittem, hogy talán már le is beszéltem róla a viselkedésemmel. Annál sokkal többet. Én testesítettem meg neki mindent, ami egy nőben fontos: szellemességet, szépséget, értelmet, kedvességet, erőt, vonzerőt, varázst, szexualitást, együttérzést… A lelke ismert fel, a lelke száguldott hozzám. Olyan mélységes szerelmet érzett irántam, aminek nem láttam a mélyére, pedig megpróbáltam, mert bele akartam merülni,

bekebelezni, magamba szippantani azt a lángot, felemészteni. Akartam, igen, ezzel akartam lángra lobbantani magam. Georgina! Valahol a távolban szólított valaki, de én messze jártam Sethben. Belemerültem az erejébe, az érzelmeibe - nem eresztettek. Amit a csók csak életre csiholt, és még hevesebbé tett. A mohó, buja és puha ajkak érintése. Azok az éhes ajkak. Georgina! Eggyé akartam válni Sethtel, eggyé kellett válnunk. Testileg, lelkileg és szellemileg is fel kellett töltenie engem. Mert volt benne valami, valami rejtett kincs a mélyben, amit még mindig nem értem el, de ami ott volt, és amire szükségem volt. A tudás egy elbűvölő darabkája, amit réges-rég fel kellett volna már ismernem. Hogy te vagy az életem. Még mélyebbre kellett érte jutnom, felhoznom, megismernem, hogy lássam, mit rejteget előlem. A csók volt az utolsó szál, amivel valami hatalmasra rácsatlakoztam, valamire, amire egész életemben forrón vágytam, anélkül, hogy észrevettem volna. Képtelen voltam abbahagyni. Már nem tudtam nem csókolni Sethet. Nem tudtam. Nem… - Georgina! Engedd el! Durva kezek téptek le Sethről, mintha a testem egy darabját szakították volna ki belőlem. Fájdalmasan felsikoltottam, és szabadulni próbáltam a kezek szorításából, karmoltam, martam az őrzőmet, mert meg kellett tudnom a titkot, ami a csókban bujkált, egyesülnöm kellett Sethtel, teljesen, hibátlanul... Sethtel. Már nem küzdöttem, pislogva tértem magamhoz. A valóságba. Már nem Seth fejében voltam, hanem a saját lakásomban. Körülöttem megállapodott a világ, minden megszilárdult, és végig se kellett néznem magamon, hogy tudjam, már nem remeg tünékenyen a testi valóm, az alakom visszaállt arra, amilyen mostanában lenni szokott. Már nem látszott ki alóla az apró, törékeny termetű kis nő az aranybarna hajával. A lány, aki valaha voltam, ismét mélyen odabenn van, és ha rajtam múlik, elő se bukkan többé. Seth életereje csordultig töltött. - Georgina - mormolta a hátam mögül Hugh, és elengedte a kezemet. - Édes Jézusom, egészen halálra rémisztettél. A szoba túloldalán a szokásos szakadt Carter hajolt Seth teste fölé. - Istenem - ugrottam fel, és rohantam hozzájuk. Letérdeltem Carter mellé. Seth mozdulatlanul feküdt, sápadtan és hidegen. - Istenem, istenem, istenem... ugye nem… - Nem. Még él - mondta Carter. - Épphogy. Megsimogattam az arcát, az aranyszín, szúrós borostát, és a szemem égett. Alig lélegzett, zihált. - Nem akartam. Nem akartam ennyit elrabolni… - Csak azt tetted, amit tenned kellett. Nagyon rossz bőrben voltál, meg is halhattál volna. - Most meg Seth… - Nem, nem fog meghalni - rázta a fejét Carter. - Idő, míg felépül, de túl lesz rajta. Elrántottam az arcáról a kezem, mintha ezzel is csak ronthatnék az állapotán. Most először néztem körül komolyabban, és jutott el az agyamig a lakásom állapota. Rosszabbul járt, mint Jerome-é. Mindenütt üveg és porcelán rom, összetört bútorok, felforgatott székek, a kanapé az oldalán. A könyvespolctorzó végre megint darabokban. A konyhából, az asztal alól Aubrey oldalgott be, mint aki azon tűnődik, ide meg vajon milyen ménkű csapott be. Magam is ezen tanakodtam. Sehol egy nephilim. Mi történhetett? Mindenről lemaradtam? Az évszázad eposzi, nagy isteni csatáját bebuktam egy csók miatt? Elismerem, zúzósan jó csók volt, de hát mégis… - Hol vannak… a többiek? - Jerome végigjárja a szomszédokat és… szóval kártalanít. - Vadul hangzik.

- Bevett gyakorlat. A természetfeletti csaták nem túl csendesek. Kitöröl ezt meg azt az agyakból, és gondoskodik róla, hogy senki se értesítse a hatóságokat. - És mi van… - nyeltem nagyot, mert nehezen jött ki a számon, amit még tudnom kellett. - Mi van a nephilimekkel? Carter alaposan szemügyre vett, a szürke szemek bonckésélességgel metszették fel a gondolataimat. - Jó, persze, persze, tudom - sütöttem végül le a szemem, mert már nem állhattam azt a tekintetet. - Olyan nincs, hogy tíz év szigorított. Elpusztítottátok őket. - Csak az egyiket. - Tessék? - kaptam fel a fejem. - És a másik? Vele mi van? - A férfi elmenekült. A férfi. Kibuggyantak a könnyeim, már nem lehetett megfékezni őket. Érted hajlandó vagyok félreállni. - Hogy? Carter Seth homlokára tette a kezét, mintha épp EKG-t csinálna, aztán egy idő után visszafordult hozzám. - Elég gyorsan történtek a dolgok. Egyszer csak a nagy zavarodottságban, míg a társára összpontosítottunk, álcázta magát, és láthatatlanná vált. És igazából... - pillantott az angyal a lakás bezárt ajtajára, majd vissza rám és Hugh-ra. - Mi az? - suttogtam. - Igazából nem vagyok biztos benne, hogy Jerome nem hagyta-e, hogy kereket oldjon. Meg se fordult a fejében, hogy ketten lehetnek. Nekem se, pedig így visszagondolva, minden okom meglett volna rá. Miután az elsővel végeztünk. .. - hallgatott el Carter, majd megvonta a vállát - nem is tudom. Nehéz lenne megmondani, mi volt azután. - Akkor vissza fog jönni - döbbentem rá, bár a félelem és a megkönnyebbülés, hogy Roman mégse halt meg, furcsán kavargott bennem. - Visszajön… és nem azért, hogy megköszönje nekem. - Szerintem amiatt nem kell aggódnod - emelte fel gyöngéden Sethet a földről az angyal, és vitte az oldalán vergődő kanapémhoz. A következő pillanatban már nem vergődött tovább, hanem szempillantás alatt a helyére billent, és olyan kifogástalanul állt ott, minden látható beavatkozás nélkül, mint korábban. Carter lefektette rá Sethet. - Alaposan elláttuk a baját annak a másiknak is. Nem hinném, hogy sok ereje maradt volna. Nem fog tudni hosszasan bujkálni előlünk. Bármelyik pillanatban megérezhetem újra. Ha van egy kis esze, most tiszta erőből menekül, hogy messzire jusson tőlünk, minden halhatatlantól, és meghúzhassa magát. Amint biztonságba kerül, ledobja a védelmét, hogy megpihenjen végre. Csak az a kérdés, hogy elég messzire jut-e. - És ha igen? - kérdezte Hugh. - Rossz bőrben van. Jó sok idő kell majd, hogy helyrejöjjön. És akkor se fog már visszatérni ide, hiszen tisztában van vele, hogy nincs meg az erősítése, hogy ellenünk esélye legyen. - De velem egyedül is boldogul - jegyeztem meg, és beleborzongtam, ahogy eszembe jutott Roman dühe a vég előtti percekben. Elég nehezen hittem el akkor, hogy alig egy órával hamarabb még a legteljesebb harmóniában, szenvedélyesen öleltük egymást. - Veled boldogul - biccentett Carter. - De velem már nem. És Jerome-mal szemben sincs esélye. Kettőnkkel meg végképp. Egyébként ez volt a kulcs most is. Hogy nem számítottak rá, hogy ketten együtt jövünk. Alaposan meggondolja, mielőtt újra idemerészkedne, még ha te egyedül nem is jelentesz rá veszélyt. Engem azért ez nem nyugtatott meg. Kicsit se. Roman, aki annyira szenvedélyes és lázadó, aki mindig kész belekötni a rendszerbe. A bosszú sem áll távol tőle. Behálóztam, lefeküdtem vele, és elárultam, ami a tervei és a húga pusztulásához vezetett. A húgom elég visszahúzódó életet él… nem szívesen bonyolódik nagy tervekbe. Lehet, hogy nem holnap jön, hogy egy ideig nem is hallok róla, ahogy Carter mondta. De örökre nem szívódik fel, ebben biztos lehettem.

- Vissza fog jönni - suttogtam, leginkább önmagamnak. - Egyszer vissza fog jönni. - Ha visszajön - nézett rám határozottan Carter -, majd elintézzük. Nyílt a bejárati ajtó. Jerome érkezett, netten és elegánsan, mintha nem is épp a saját ivadékával vívott volna apokaliptikus küzdelmet az imént. - Rendezted a házat? - érdeklődött Carter. - Igen - biccentett a démon, majd Sethre tévedt a tekintete. - Él? - Igen. Az angyal és a démon egy ideig nézték egymást a szokásos, feszülten sokatmondó némasággal. - Milyen nem várt véletlen? - morogta végül Jerome. - Meg mertem volna esküdni, hogy vége. Nos, csodák márpedig vannak. Felteszem, most gyorsan kisöpörjük az agyát. - Miről beszélsz? - álltam fel. - Mily öröm téged is látni, Georgie. Bájosan festesz, ha engem kérdezel. Dühödten meredtem rá, hiszen tudhatta, ahogy én is tudtam, hogy épp szegény Seth életenergiájától festek annyira bájosan. Én, a szukkubusz. - Mi ez a kisöprés? - Mégis mire tippelsz? Csak nem hagyjuk, hogy mindenre emlékezzen, amit itt látott?! És az irántad érzett érzelmeit is tompítom némiképp, ha már az agyában járok, mert ez így elég veszedelmes rád nézve. Vagy éppenséggel fordítva. - Tessék? Nem. Azt nem teheted. Jerome csak sóhajtott, és úgy nézett, mint aki hosszan és keserűen szenvedett eddig. - Van fogalmad, Georgina, min ment épp keresztül? Ki kell söpörni. Nem tudhat rólunk. - És rólam… abból mennyit fogsz kisöpörni? Seth emlékei, most már az én emlékeim is, briliánsokként ragyogtak a fejemben. - Eleget, hogy futó ismeretségnél többre tartson. Az elmúlt hetekben a szokásosnál is hanyagabb voltál a munkádban - tette hozzá, bár gyanús, hogy erről nem Seth tehetett. Sokkal inkább Roman. - Mindketten hatékonyabbak lesztek, ha valami halandó nőt szemel ki vágyai tárgyául. Nem akarod, hogy észrevegyen? Visszhangzott az agyamban Carter kérdése. Mintha évtizedekkel ezelőtt ugratott volna ezzel. - De erre semmi szükség. Engem nem kell kisöpörnöd. - Ha már úgyis ott vagyok, az a legegyszerűbb. Senki se folytathatja az életét, mintha mi sem történt volna, miután az isteni birodalom lakóival találkozott. Ezt be kell látnod, Georgie. - Vannak halandók, akik tudnak rólunk - szálltam vitába vele. - Ott van például Erik. Erik mindent tud, mégse híreszteli. Sőt, esett le hirtelen, Helena titkát is megtartotta, pedig rájött a sok közösen eltöltött év során a Kristálycsillagban, de még nekem se árulta el, épp csak célzásokkal utalt rá. - Erik kivétel. Neki vannak adottságai. Egy efféle egyszerű halandó nem tudná felérni ésszel - ballagott szenvtelen arccal Jerome a kanapéhoz. - Mindenkinek jobb ez így. - Ne, kérlek szépen! - csimpaszkodtam bele a démon inge ujjába. - Kérlek szépen, ne tedd! A fődémon felém fordult, jeges döbbenettel mért végig, hogy fizikailag is érinteni merészelem. És ebből a tekintetből éreztem, hogy valami elveszett kettőnk viszonyából, hogy az a meleg, baráti, megbocsátó hangnem, amiben működtünk, elillant. Vége, soha többé nem leszek már a főnök kis kedvence. Nem tudom, mi volt az oka. Talán Seth. Vagy Roman. Vagy valami egészen más, a két férfitól független dolog. Csak azt tudtam, hogy valami történt. - Kérlek! - könyörögtem, és nem érdekelt, mennyire kétségbeesetten hangzom. - Kérlek, ne! Ne vegyél el tőle! Ne vegyél ki a fejéből! Megteszek bármit, amit csak akarsz. Akármit. Megtöröltem a szemem, és igyekeztem higgadtnak és összeszedettnek látszani. Hiú próbálkozás,

tisztában voltam vele. Jerome-nak csak az egyik szemöldöke szaladt feljebb, alig láthatóan, de tudtam, hogy kezdi érdekelni a műsor. Az „alkut köt az ördöggel” fordulat nem a semmiből ered, a démonok igen nehezen állnak ellen a jó üzletnek. - Miért, mit tudnál ajánlani? Szexszel csak a fiamat foghattad meg, szóval ne is próbálkozz. - Persze - bólintottam, és éreztem, hogy meg is van az esély -, őt megfogtam. Mindenféle férfit megfogok, mellesleg. Mert nagyon jó vagyok, Jerome. Jobb is, mint hiszed. Szerinted miért vagyok én az egyedüli szukkubusz ebben a nagy városban? Azon egyszerű oknál fogva, hogy én vagyok a legjobb. Az egyik. Mielőtt rám szállt ez a dili… ez a nem is tudom, minek nevezzem hangulat, nem volt férfi, akit ne kaphattam volna meg. És nemcsak az életerejüket meg az energiáikat szerezhettem meg, de az akaratukon is uralkodtam. Bármire rá tudtam bárkit beszélni, olyan bűnöket követtek el értem, amiről korábban álmodni se mertek volna. És mégis megtették, méghozzá kedvtelve, a legnagyobb örömmel. - Igen? - Unod már a sok piti alakot, igaz? - vettem mély levegőt. - Meg hogy hanyagolom a melót. Változtathatok ezen. Magasabbra emelhetem a rátádat, mint azt képzeled. Nem most csinálnék ilyet először. Cserébe csak Sethet kérem. Hogy ne nyúlj bele az emlékeibe. Egyáltalán ne. - Hiába küldöd az egekbe a rátánkat, ha egyszer ez az alak nagydobra veri, amit ma látott - vetette ellen Jerome, de járt az agya, láttam. - Akkor először várjuk ki, hogy viseli. Ha helyrejön, magához tér, majd beszélünk vele. És ha úgy tűnik, hogy nem képes megbirkózni a történettel, akkor… akkor legyen, akkor kitörölheted az emlékeit. - Azt ki dönti el? - Carter - böktem ki némi habozás után, mert a démonra mégse bízhattam. - Carter tudja, ha valaki hazudik - tettem hozzá, és az angyalhoz fordultam. - Te tudni fogod, hogy rendben lesz-e vele, nem? Hogy nem gáz-e, hogy tud rólunk. Carter különös kifejezéssel nézett rám, nem tudtam, mire vélni. - Igen - bólintott végül. - És részedről mi a garancia? - firtatta Jerome. - Hogy akkor is megtartod az üzlet rád eső részét, ha Carter végül ellenedre dönt? Most jött a keményebbik rész. Valami azt súgta, hogy Jerome ebből nem engedne, de még így is hajlandó voltam engedni, mert annyira bíztam Sethben. És már épp a szavamat adtam volna, hogy én megtartok mindent, akár széna, akár szalma, amikor a szemem sarkából észrevettem, hogy Hugh alig láthatóan ingatja a fejét. És a homlokát ráncolva az órája lapját ütögeti, miközben a szája is szavakat formál. De nem értettem. Aztán egyszeriben leesett. Persze, az idő. Eleget hallgattam már a kisördögöt a munkájáról értekezni, hogy tudjam, mi a kulcsfontosságú pont: soha ne köss alkut határozatlan időre egy démonnal. - Ha Seth megtarthatja az emlékeit, egy évszázadon át én leszek a szukkubuszok szukkubusza. Ha ki kell söpörni a fejét, akkor legyen, mondjuk… a harmada. - Fele - srófolta felfelé Jerome. - Nem halandók vagyunk. Az öröklét dimenziójában még a száz év is semmi kis apróság. - Legyen fél évszázad - hajtottam meg a fejem. - De azért nem csinálom napi rendszerrel. Csak amennyi a túléléshez elengedhetetlen. Csak olyankor vadászom, amikor szükségem van rá, passzióból nem. Amikor azonban vadászom, akkor csupa nagyvadat kapsz, akiket a bűn fertelmes poklának mélyére rántok magammal. És mindig jó embereket, nemes jellemeket. Mondjuk olyan egy- másfél havonta. - Ennyi kevés lesz. Pár hetente akarom, függetlenül attól, hogy szükséged van-e rá, vagy sem. - Jó, legyen pár hetente - hunytam le a szemem megadón. - Legyen - hallottam Jerome szigorú, fenyegető hangját -, de az egyezség csakis a részemről mondható fel. Te tartod magad hozzá, nincs kibúvó.

- Tudom. Tudom, és elfogadom. - Kezet rá. És nyújtotta a kezét. Én pedig habozás nélkül elfogadtam, és az erő felizzott közöttünk egy pillanatra. - Megalkudtunk - mosolygott halványan a fődémon.

26. fejezet - Mi ez a nagy búbánat, Kincaid? - Doug támaszkodott lustán az infopultra, míg én a rendszerben keresgéltem. - Búbánatos lennék? - Naná. Ilyen szomorú arcot se láttam még. A szívem sajdul belé. - Jaj, bocs. A fáradtság teszi. - Akkor tűnés kifelé onnan. Vége a műszakodnak. A monitorra pillantottam, öt óra hetet mutatott. - Milyen igaz. A tekintete vizslán követte, ahogy felnyalábolom magam a székről, és kivonszolódom a pult mögül. - Biztos, nincs gáz? - Ja. Mondom, csak fáradt vagyok. Majd találkozunk - és léptem volna le. - Ja, igen, Kincaid - szólt még utánam. - Egen? - Te meg Mortensen spanok vagytok, nem? - Olyasmi - vontam meg a vállam. - Akkor képben vagy, hogy mi az ábra vele? Régebben mindennap itt lógott, most meg már vagy egy hete nem tolta ide a bringát. Paige ki van akadva, hogy esetleg a lelkébe gázoltunk, vagy valami. - Bocs, annyira azért nem vagyunk jóban - vontam meg a vállam. - Talán beteg. Vagy elutazott. - Ja, az is lehet. Elhúztam, ki a hűvös seattle-i őszi estébe. Péntek este volt, és a Queen Anne-en nyüzsgött a nép, ilyenkor indult be az élet, mert elég sok hely meg program van errefelé. Átvágtam a népeken, mentem egyenesen a kocsimhoz, amit egysaroknyira hagytam. Még szinte be se ültem, amikor egy piros Honda keselyűként lecsapott a hamarosan felszabaduló helyemre, befékezett mellettem, és kivágta az indexet. - Készen állsz? - kérdezte Carter, és testet öltött az anyósülésen. - Amennyire lehet - csatoltam be a biztonsági övét. Agyamban ezernyi kérdés zakatolt, mégis totális némaságban haladtunk az esti forgalomban az egyetemi negyed felé. Miután a múlt héten hazavitték tőlem az írót, az angyal megnyugtatott, hogy rábízhatom az ügyet, majd ő ügyel, hogy mielőbb helyrejöjjön. Azért persze még aggódtam, Seth miatt is, meg a Jeromemal kötött alku miatt is. Arra készülök, hogy én legyek Seattle-ben a káosz és kísértés globális és megkerülhetetlen, pokoli angyala… mellettem még Hugh csillagászati termése se mutat majd annyira pompásan… vagy inkább rosszul, bocs. Rosszabb leszek, mint rabszolga, ahogy Helena emlegetett. Már a gondolatba is belebetegedtem. - Melletted leszek - biztatott Carter, ahogy megálltunk Seth ajtaja előtt. Az angyal villant egyet, ami azt jelentette, hogy a halandó szem számára már láthatatlan, még ha én látom is. - Mit tud? - Nem túl sokat. Az elmúlt néhány napban egyre többet van magánál, és meséltem neki ezt meg azt, de szerintem… igazából rád vár. Mély sóhajjal biccentettem, de csak bámultam az ajtaját, mozdulni képtelen lettem volna. - Meg tudod csinálni - noszogatott Carter kedvesen. Még egy biccentés, és nagy bátran lenyomtam a kilincset. Seth lakása alig változott a legutóbbi látogatásom óta. A konyha ugyanabban a derűs tónusban, a nappaliban a falak mentén a kidobozolatlan könyvek. A hálószobából halk zene, talán U2, de hogy melyik szám? Elindultam a hang irányába, de Seth hálószobájának a küszöbén lecövekeltem. Az ágyban feküdt, párnákkal felpolcolva, kezében a Zöld Tündérkönyv, aminek kábé a harmadánál

tartott. Ahogy meghallott, felnézett, és a kő hatalmas robajjal huppant le a lelkemről, annyival jobban festett, mint a múltkor. Jó színe volt, a szeme megint éberen csillogott. Csak az arcszőrzete lett borzasabb és elhanyagoltabb, az egyheti elbliccelt borotválkozás okán, gondolom. De legalább választ kaptam a nagy kérdésre, hogy vajon koncepciózusán hordja-e amúgy a pár napos borostát. Felvette a távirányítót az éjjeliszekrényről, és lekapcsolta a zenét. - Hali. - Hali. Beljebb araszoltam néhány centit, alig érzékelhetően. - Nem akarsz leülni? - érdeklődött Seth. - De, persze - húztam egy széket az ágyhoz. Az asztal mellől Cady és O’Neill követte minden mozdulatomat szúrós figyelemmel. Leültem, belenéztem Seth borostyános barna szemébe, majd el is kaptam a tekintetem, mert elszégyelltem magam, hogy kutattam az érzelmeiben. A megszokott, régi csend állt be, a haladás, amit a kommunikáció terén az utolsó hetekben elértünk, hirtelen semmivé vált. És hiába is szeretném, hogy Seth beszéljen. Carter is megmondta, hogy énrám vár. Visszaerőltettem hát a tekintetem az arcára, belenéztem a szemébe. Nem bújhatok ki a feladat alól, nekem kell megmagyaráznom mindent, de bár ne nekem kéne. Milyen ironikus, futott át az agyamon. Nem találom a szavakat, én, aki az esetek többségében éppenséggel a pontot nem találom, hogy hol fejezzem már be a mondatot, és fogjam be végre. Én, aki messze földön híres a riposztjairól. Mivel azonban ennél könnyebb sose lesz, hiába is várom, vettem egy mély levegőt, kifújtam, hátamban a mennyek támogatásával, előttem a poklok feketeségével, aminek eladtam magam. - Igazából… az az igazság, hogy én nem is a könyvesboltban dolgozom. Vagyis ott dolgozom, de valójában nem ezért vagyok itt, nem ez a feladatom. Szukkubusz vagyok, és nyilván hallottál már rólunk, vagyis felteszem, hogy hallottál, csak épp nem hiszem, hogy amit hallottál, az fedi a valóságot… És így. Elmondtam neki mindent. A szukkubuszlét reguláit, hogy mennyire ki nem állom ezeket a szabályokat, és hogy miért nem járok rendes emberekkel. Meséltem a többi halhatatlan lényről is, az angyalokról és a démonokról, sőt, a nephilimekről is, és célozgattam rá, hogy Roman is egy efféle volt, akit a lakásomra csábítottam csapdából, de ennél a résznél sokat nem időztem, kerülve a kínos helyzetet, amiben talált bennünket akkor reggel. Csak beszéltem és beszéltem, általában azt se tudva, mit mondok éppen. Csak az járt az eszemben, hogy nem hallgathatok, hogy beszélnem kell, és megkísérelni mindent elmagyarázni, amit pedig felfogni is képtelenség. Egyszer azért csak a végére értem, és kifogytak a szavaim. - Ennyi, azt hiszem. Ha akarod, elhiszed, ha akarod, nem, de biztosíthatlak, hogy a jó és rossz erők, ahogy azokat az emberek elképzelik, itt vannak a Földön, és közéjük tartozom én is. A város tele van természetfeletti lényekkel és egyénekkel, csak épp ezt az emberek nem látják. Mondjuk, talán jobb is így. Mert ha túlságosan sokat tudnának rólunk, rájönnének, hogy szánalmas és elbaszott egy népség vagyunk. Elhallgattam. Ha Seth nem a saját szemével látta volna, amit látott, most nyilván hibbantnak gondolna. Mondjuk, lehet, hogy még így is hibbantnak gondol. És talán nem is téved nagyot. A barna szemek némán vették be a látványt, és ami a csomagolással jött. Az én szemem meg kezdett gyanúsan megnedvesedni. Félrenéztem, nehogy meglássa, és sűrű pislogással igyekeztem szabadulni a könnyektől, mert ugyan köztudomású, hogy a szukkubuszok milyen ádáz és fertelmes tettekre képesek a halandó férfiakkal, az fix, hogy a sírás ezen tettek listáján nem szerepel. - Azt mondtad, hogy valaha te is ember voltál, ugye? - kérdezte bizonytalanul, mert nyilván kell némi idő, hogy az ember átlássa ezt a halandó/ halhatatlan kettősséget. - De akkor… akkor hogy lett belőled szukkubusz? Visszafordultam, válaszolnom kellett, olyan nincs, hogy itt és most bármit is megpróbáljak elhallgatni. - Alkut kötöttem. Azt már meséltem, hogy valaha férjnél voltam. És hogy megcsaltam a férjem. A

következmények… hát nem voltak épp kellemesek. És eladtam az életemet, és szukkubusszá váltam, hogy orvosoljam azokat a következményeket. - Egy örökkévalóságot adtál, hogy egyetlen hibát kijavíts? - kerekedett el Seth szeme. - Nekem ez eléggé egyoldalú alku… Megvontam a vállam. Utáltam a témát, nem is beszéltem még róla soha senkivel. - Nem tudom. Már nem lehet változtatni rajta. - Oké - fészkelődött kicsit az ágyban, és egy ideig csak az ágynemű sustorgása hallatszott. - Jó. Kösz, hogy elmondtad. Felfogtam, ha valaki le akart rázni. De ez most a csontomig hatolt. Ennyi volt. Kész, vége. Seth végzett velem. Most, hogy elmondtam neki mindent, már nem lehet köztünk ugyanaz, mint volt. De ezt azért sejthettem volna magamtól is. És talán jobb is így. Gyorsan felálltam, menekültem ki a szobából, mert egy percet se bírtam volna maradni már. - Ja, klassz, oké - indultam ki, de az ajtóból még egy szóra azért visszafordultam. - Figyelj, Seth. - Igen? - Ugye megértesz? Hogy miért teszem, amit teszek. Hogy miért nem lehet köztünk… hogy miért kell futottam neki újra, de így se tudtam befejezni a mondatot. - Lehetetlenség. Bár ne így lenne… - Ja - mondta halkan. Sarkon fordultam, és rohantam ki a lakásból, bevágódtam a kocsimba, rávetődtem a kormányra, és bőgtem, mint a záporeső. Egy idő múlva egy kart éreztem a vállamon, és belefordultam Carter ölelésébe, úgy zokogtam tovább. Hallottam már halandók beszámolóját, akiknek angyali találkozás adatott meg, és akik mind a pillanat békességét és szépségét emlegették. Soha nem törődtem sokat az efféle mendemondákkal, ám most, ahogy teltek a percek, szépen lassan elcsendesedtem, és a mellkasomat feszítő hihetetlen fájdalom is kezdett alábbhagyni. Ahogy megnyugodtam, felnéztem az angyal arcába. - Utál engem - böktem ki. - Seth utál engem. - Miért mondod? - Amiatt, amit a nyakába zúdítottam. - Szerintem kicsit össze van zavarodva, de nem hinném, hogy utál. Az ilyen szerelem nem változik olyan egyszerűen gyűlöletté, még ha időnként közel áll is egymáshoz a két érzelem. - Érezted? - szipogtam. - Mármint a szerelmét. - Úgy nem, ahogyan te. De azért a lényeg átjött. - Még soha hasonlót nem éreztem. Én ehhez kevés vagyok. Szeretem, nagyon is szeretem, lehet, hogy szerelmes is vagyok belé, de nem úgy, ahogy ő belém. Én nem érdemlek ilyen szerelmet. - Olyan nincs, hogy valaki ne érdemelne szerelmet - ingatta halk helytelenítéssel a fejét Carter. - Még az is, aki épp fogadalmat tett, hogy egy évszázadon át csak fájdalmat hoz az emberekre, hogy lelkeket kárhoztasson el, hogy kísértésbe és reménytelenségbe taszítsa őket? Biztosan utálsz emiatt. Még én is utálom magam miatta. - Akkor miért mentél bele? - fürkészett az angyal nagyon nyugodtan. Hátradőltem, megtámasztottam a fejem az ülés peremén. - Mert azt nem bírtam volna elviselni, ha… ha az a szerelem kitörlődik a fejéből… ha nem emlékszik többé rám. - Vicces, nem? - Mit tudsz rólam? - fordultam felé, de már nem lepődtem meg semmin. - Eleget. Azt igen, hogy neked mi jutott az alkuból, amikor szukkubusz lettél. - Akkor azt gondoltam, helyesen döntök - mormoltam, és lelki szemeim előtt már egy másik férfi arcát láttam, egy réges-régi korból. - Annyira boldogtalan volt, és annyira dühös rám… nem élhetett úgy tovább. Csak annyit akartam, hogy soha többet eszébe se jussak. Azt hittem, úgy lesz a legjobb, ha elfelejt engem, ha mindenki elfelejti, hogy valaha is léteztem.

- De most már nem érzed helyesnek? Megráztam a fejem. - Később viszontláttam. Akkor már öregember volt. Visszaváltoztam abba az alakba, amiben ismert, akkor utoljára voltam abban az alakban, és odamentem hozzá. De ő keresztülnézett rajtam, nem ismert meg. Elfelejtett engem is, azokat az időket, amikor együtt voltunk, amikor boldogok voltunk, a szerelmet, amit irántam érzett. Mindent elfelejtett, nem volt már sehol, megsemmisült az emléke is. És ebbe belepusztultam. Úgy éreztem magam, mint egy élőhalott. Még egyszer nem hagyhattam. Sethtel nem, főleg, hogy éreztem, amit irántam érez. Még ha vége ennek a szerelemnek is, mert már egészen másképpen gondolkodik rólam. Még ha szóba sem áll többé velem, akkor se hagyhattam. Még ez is jobb, mintha az a szerelem soha nem is létezett volna. - A szerelem ritkán tökéletes - jegyezte meg Carter. - Az emberek szívesen gondolják azt, hogy annak kell lennie, de áltatják magukat. Mert a szerelem tökéletessége éppen abban rejlik, hogy tökéletlen. - Kímélj meg a rejtvényektől, kérlek - sóhajtottam, mert hirtelen végtelen kimerültség hatalmasodott el rajtam. - Épp most veszítettem el azt a férfit, akit szeretni tudtam volna, annyi évszázad után először. Igazán, szerelemmel, mélységesen. Nem csak az izgalom meg a kaland kedvéért, mint Romant. Seth… Sethben megvan. Szenvedély. Hűség. Barátság. És ha csak ennyi lenne. De abba is belementem, hogy visszakerüljek aktív szolgálatba - hunytam le a szemem, mert fordult egyet a gyomrom. Eszembe jutott a sok kedves pasi a világon, csupa Doug meg Bruce. Nem akartam én lenni a bukásuk. - Annyira gyűlölöm, Carter. El se tudod képzelni, mennyire gyűlölöm, hogy mennyire nem akarom csinálni. De megéri. Megéri, ha Seth megőrizheti az emlékeit. Mert megtarthatja, ugye? - Összeszoruló szívvel sandítottam az angyalra, mire ő kurtán bólintott. Én meg hihetetlenül megkönnyebbültem. - Jó. Legalább valami kevés fény még pislákol a tök sötét éjben. - Még szép. A remény mindig megmarad. - Kivéve nekem. - A remény mindig ott van - ismételte határozottan, már-már parancsolón. Meg is lepett. - Senki sem reménytelen. Megint könnyek tolultak a szemembe. Édes istenem, az utóbbi időt mintha végigbőgtem volna. - Még egy szukkubusz se? - Egy szukkubusz aztán végképp nem az. Megint átkarolta a vállamat, és én megint bőgtem egy nagyot az ölelésében: kárhozott lélek pillanatnyi megnyugvása egy égi teremtmény karjában. Vajon igazat beszélt, és tényleg létezik még számomra is remény? Aztán eszembe jutott valami, amitől szinte hisztérikus kacaghatnék tört rám. Hogy hiszen az angyalok soha nem hazudnak.

EPILÓGUS - Casey beteget jelentett - vette a kabátját Paige -, vagyis nagy eséllyel kénytelen leszel beülni helyette a kasszába. - Nem gond - támasztottam az iroda falát. - Kell a változatosság. - Tényleg nagyon aranyos vagy, hogy így berángathattalak - mosolygott rám Paige, és szórakozottan megpaskolta a pocakját. - Nyilván nincsen semmi baj, de egész nap éreztem ezt a hülye kis fájdalmat… - Ugyan, ne viccelj, nem gond. Menjél csak! Vigyáznod kell magadra, magatokra. Még egy mosoly, és már nyúlt is a táskájáért, és indult. - Doug is valahol idebenn sompolyog, ha esetleg segítség kellene. És volt még valami… hmmm… igen. Van valami a számodra. Az irodádban. A székedre tettem. - Mi… mi az? - szorította ökölbe a pánik a gyomromat. - Majd meglátod. Nekem rohannom kell. Kikísértem Paige-et az irodából, és bizonytalan léptekkel elindultam a magamé felé. Legutóbb Romantől várt rám valami a székemen, az idióta levélkéje a beteg játékkal, amivel az egóját gyurmázta fel. Jaj, istenem, futott át az agyamon, sejtettem én, hogy Carter elbagatellizálja a dolgokat. Visszatért Roman, kezdődik minden elölről, és… Gyökeret vertem, ahol voltam, az asztalom mellett. A székemen A Glasgow-egyezmény feküdt. Óvatosan vettem a kezembe, mintha a legtörékenyebb porcelán volna. Az én saját példányom volt, az, amit már vagy egy hónapja átpasszoltam neki, hogy dedikálja. Totál megfeledkeztem róla. Ahogy kinyitottam, lilás rózsaszirmok hullottak ki, alig maroknyi, és mégis a legszebb csokor, amit az utóbbi időben kaptam. Miközben szedegettem őket, olvasni kezdtem: Thetisznek! Régi tartozásom ez, tudom, de leghőbb vágyainkat gyakran csak hosszas türelemmel és méltó küzdelemmel érhetjük el. Nagy emberi bölcsesség ez, azt hiszem, még Péleusz is tudta. Seth - Visszajött. Tudtad? - Hogy? - néztem fel a zavarba ejtő ajánlásból Dougra, aki az ajtófélfát támasztotta egy ideje. - Mortensen - intett a könyvemre. - Fenn van a kávézóban, és csak pötyög a masináján, mint azelőtt. Becsuktam a könyvet, és magamhoz öleltem. Szorosan. - Otthon vagy még görög mitológiában, Doug? - Sértegetsz, Kincaid? - horkant fel. - Thetisz meg Péleusz… ők voltak Akhilleusz szülei, igaz? - Naná - vágta rá pökhendien, annyira nagyra volt a szakértelmével. De ezzel cseppet se jutottam beljebb, gőzöm se volt, mit akar Seth a trójai háború nagy hősével meg a felmenőivel. - És tovább is megvan? - nézett rám Doug kihívón. - Mi? - Hogy Akhilleusz egy diszfunkcionális pszichopata volt. - Az meg, azt tudom. - Ja, hát azt mindenki tudja. Csak az igazán bulis rész marad ki a legtöbbeknek. Thetiszről meg Péleuszról - kezdett nyeregbe fordulni, és magyarázni, mint valami prof. - Thetisz tengeri nimfa volt, Péleusz pedig halandó ember, és beleszeretett. Csak épp amikor szerelmet vallott neki, a csaj elég

keményen megfingatta. - Hogy? - Úgy, hogy alakváltó volt. - Tessék? - kis híján kiesett a könyv a kezemből. - Péleusz meglátogatta - biccentett rá Doug -, mire a csaj mindenféle szörnyűséggé változott, hogy elriassza: vadállatokká, természeti erőkké, szörnyetegekké, mindenfélévé, tényleg. - És erre Péleusz? - Nem tágított. Elkapta a csajt, hogy ne változtathassa tovább az alakját. Nem számított, hogy mivé alakul, ő csak fogta. - És utána? - kérdeztem alig hallhatóan. - Végül visszaváltozott nővé, és az is maradt. Aztán összeházasodtak. Valahol az „alakváltó” szó környékén elállt a lélegzetem. Csak szorítottam a könyvemet, bámultam bele a nagy semmibe, és éreztem, ahogy a mellkasomban valami hatalmas érzés nyitogatja a szárnyait. - Minden stimmt, Kincaid? Elég bizarr vagy mostanság, hallod? Nagyot pislogtam, és visszahuppantam a valóságba. A mellkasomban az érzés kitört, diadalmas és nagyszerű röppályára állt. Megint vettem levegőt. - Ja. Bocs. Csak annyi minden jár az agyamban - magyarázkodtam, majd könnyedén hozzátettem: - De a jövőben tartózkodom a bizarrságnak még a látszatától is. - Ami a te esetedben szinte a képtelenséggel egyenlő, de legalább van remény. - Igen - bólogattam mosolyogva -, remény az van.

1 Dylan Thomas - Csöndben ne lépj az éjszakába át - Do not go gentle into that good night, 1951 című verse Nagy László fordításában olvasható magyarul.

TARTALOM Köszönetnyilvánítás 1. fejezet 2. fejezet 3. fejezet 4. fejezet 5. fejezet 6. fejezet 7. fejezet 8. fejezet 9. fejezet 10. fejezet 11. fejezet 12. fejezet 13. fejezet 14. fejezet 15. Fejezet 16. fejezet 17. fejezet 18. fejezet 19. fejezet 20. fejezet 21. fejezet 22. fejezet 23. fejezet 24. fejezet 25. fejezet 26. fejezet EPILÓGUS