CAT ADAMS A VÉR DALA

CAT ADAMS

A VÉR DALA

DARK

Az első kiadás a Tor Books gondozásában jelent meg 2010-ben. Copyright © 2010 by C. T. Adams and Cathy Clamp All rights reserved. Tilos a művet vagy bármely részletét bármiféle információhordozón, akár grafikusan, elektronikusan, mechanikusan, fotó- vagy fénymásolati eljárással vagy bármely más módon sokszorosítani, továbbítani, közvetíteni vagy tárolni a jogadó előzetes írásbeli engedélye nélkül. A kötet eredeti címe: Cat Adams: Blood song Kiadja az Egmont-Hungary Kft., Budapest, 2012. A kiadásért felel a kiadó ügyvezetője Fordította: Barta Tamás Szerkesztette: Justh Szilvia A borítót tervezte: Tibographia Stúdió Nyomdai előkészítés: Lisztovszki László Nyomdai kivitelezés: ©Gelbert Felelős vezető: a kft. ügyvezetője

AJÁNLÁS ÉS KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS Először, mint mindig, köszönetet mondunk Cathy férjének, Donnak, és Cie fiának, Jamesnek, akik rendíthetetlenül támogatnak minket és hisznek bennünk. Köszönetet mondunk továbbá csodálatos ügynökünknek, Merrilee Heifetznek, remek asszisztensének, a szerkesztőnknek, és még sok más jótét léleknek, akik segítenek a könyv ötletét valóságos, papírra kinyomtatott szavakká változtatni. Külön köszönetet mondunk barátainknak és családunknak, és más íróknak, akik megértéssel fordulnak felénk, amikor szükségünk van rájuk. Cie főleg testvére, Tim felé szeretné kifejezni háláját, akinek alapos baseballtudása többet segített, mint elmondhatnánk. Noha alig került valami a könyvbe abból, amit elmondott, szükséges volt ahhoz, hogy felépítsük a hátteret. Külön köszönetet mondok a McAnally Pub közönségének, akik részt vettek Jim Butcher fórumán, és különösen Lord Neddnek a fez használatának ismertetéséért. Megemlítjük, hogy a könyvben több helyen lerójuk tiszteletünket Jim Butcher előtt. Ebben az esetben az utánzást a dicséret legőszintébb formájának tekintjük, mivel rajongunk a könyveiért. Végül, de nem utolsósorban köszönetet mondunk az olvasóknak azért, hogy velünk tartanak. Reméljük, épp annyira élvezik a könyvek olvasását, mint amennyire mi élveztük a megírásukat!

AZ OLVASÓHOZ

Először is, szerintem (vagyis Cie szerint) a boldog családok története nem túl érdekes olvasmány. Nem tudom ennek az okát. Viszont élhetnek boldog családokban boldog írók. Úgy tűnik, mindig, ha egy író különösen hányattatott sorsú (vagy enyhén perverz hajlamú) hőst alkot, odakint a „való világban” valaki azt fogja feltételezni, hogy személyes tapasztalatáról számol be. Ezért hadd szögezzem le, hogy Celia Graves élete és viselt dolgai csak és kizárólag őt illetik. Nem tükrözik a szerzők semelyikének személyes tapasztalatát. Hála az égnek! Az írás örömét részben a kutatás adja. Ahhoz, hogy képzeletünk szülötteit hihetőbbé tegyük, pontosan kell bemutatnunk a „valóságos” részleteket. Mégis, néha becsúszhat egy-egy tévedés. A könyv helyszíne Dél-Kalifornia. Megalkottuk Santa Maria de Luna képzeletbeli városát, és letettük a San Juan Capistrano és az Oceanside közti tengerpartra, éppen a Camp Pendleton katonai bázisra, amely ezért ebben a valóságban nem létezik (elnézést kérünk a haditengerészektől). Miután megteremtettük a városunkat, alkottunk egy egyetemet és egy elvonó-szanatóriumot is. De vannak olyan jelenetek, amelyek az Anaheim stadionban és más valós helyszíneken zajlanak. Ezen részek leírását komoly kutatómunka előzte meg, de így is becsúszhattak tévedések. Ha így történt, elnézést kérünk! A könyv valóságában Ruslund királysága Ukrajna nyugati felén, Kijevtől nem messze található. A lublini unió idején jött létre, amikor egy szakadár párt, a kozákokkal szövetkezve, új országot hozott létre, amelynek királyává az egyik nemest tették meg. A vallásuk keleti ortodox lett – hogy a kozákokat maguk mellé állítsák –, a

lakosság ellenállt a lengyel katolicizmusnak, ami a történetünkben viszályokat idézett elő Ukrajna területén. – C. T. Adams és Cathy Clamp

INFORMÁCIÓ RAJONGÓKNAK Az olvasók, akik fel szeretnének iratkozni a hírlevelünkre, a [email protected] címen írhatnak nekünk. A weboldalunk címe: http://www.catadams.net

A VÉR DALA

1

Az út szélére húzódtam a Mazda Miatámmal, és még egyszer ellenőriztem a címet. Felpillantottam az épületre, megnéztem a környéket. Nem olyan volt, mint vártam. A herceg közvetítőjével korábban Los Angeles egyik legjobb hoteljének konferenciatermében találkoztam. Ráadásul tudtam, hogy ebben a pillanatban a sajtó képviselői és a királyi testőrség több tagja is az épületben tartózkodik. Az épület szép volt ugyan, akár palotának is mondható, de annyira távol esett a főbb utakról, hogy csak az internetes térkép segítségével találtam rá. Leállítottam a motort, és lenéztem az anyósülésen heverő dossziéra. Arra gondoltam, hogy még egyszer átlapozom, de úgyis szinte betéve tudtam az egészet. Rezza, Ruslund hercege, az apja megbízásából utazott az Egyesült Államokba, hogy hadiipari cégek üzletkötőivel tárgyaljon. A herceg a nyilvánosság előtt a vallásos, konzervatív férfi mintaképe volt. Ruslund egy kis, kelet-európai királyság Ukrajna és Lengyelország között, egy kis szakaszon Szlovákiával is határos. Ruslund kis ország, mégis egyre fontosabbá vált a világpolitika színpadán, mert nemrég hatalmas földgázkincset fedeztek fel a 8

területén. Az oroszok egyenesen dühöngtek emiatt, az ő gazdaságuk számára az volt az előnyös, ha a kezükben tarthatták Európa földgázellátását. Nem örültek a szomszédban támadt, hirtelen konkurenciának. A közös ősök ellenére az oroszok nem tekintették barátnak a ruslundiakat, ki tudja, mióta... Talán sohasem. Mégis, a kis monarchia rendületlenül túlélte a szocializmus, a kommunizmus és a vadkapitalizmus időszakait. Vajon miért nem rohanták le őket a németek a második világháborúban, vagy miért nem olvadtak be a Szovjetunióba? Az ilyen kényes politikai kérdésekre senki sem tudott vagy nem akart válaszolni. Ruslund államvallása az ortodox kereszténység, és egy szélsőséges csoport egyre nagyobb hatalomra és befolyásra tett szert. A politikai légkör annyira elmérgesedett, hogy egyesek a bérgyilkosságok veszélyét emlegették. A herceg nyíltan Amerikaellenes nézeteket vallott, és szövetséget kötött a szélsőségesekkel, akik pedig nem értékelték volna nagyra a Los Angeles-i terveit. Ezért erre az estére egy dublőr helyettesítette, így a valódi herceg azt kezdett az idejével, amit akart. A helyettesítője szerényen viselkedett, de a herceg közelgő esküvőjéről már értesült a közvélemény. Ezért arra tippeltem, hogy a kínálkozó alkalmat vad éjszakázásra fogja használni. Mellesleg a dublőrök alkalmazása gyakori, ha egy ilyen előkelő személy el akarja kerülni a lesifotósok rohamát. Nehéz és költséges olyasvalakit találni, akinek megvan a megfelelő mágikus képessége ahhoz, hogy hosszabb távon is fent tudja tartani az illúziót, de vannak ilyenek, és a régimódi hasonmások is bevethetők. Mindegy. Nem ítélek el senkit ilyesmiért, főleg nem, mert Vicky is hasonló cipőben járt. Az a feladatom, hogy megvédjem az ügyfelemet. Celia Graves vagyok, személyi biztonsági szakértő. Általában filmsztárok, politikusok, írók, hírességek mellett testőrködöm, most éppen egy királyi család tagjára fogok vigyázni. Óvom ügyfeleimet a sajtótól, a túl lelkes hódolóktól, és ha szükséges, a szörnyektől is. Jónak számítok a szakmában, így elég sokat kérhetek a munkámért, és a magam ura lehetek. Ami a munka politikai és társasági oldalát illeti, abban nem vagyok túl jó. Túlságosan szabad szájú vagyok, túlságosan cinikus a modorom, 9

nem fogom vissza magam, és nem játszom a jó kislányt. Emiatt párszor már elvesztettem egy-egy munkát, szóval próbálok csiszolni rajta... Többnyire sikertelenül. Éppen felkaptam volna a dzsekimet, hogy kiszálljak a kocsiból, amikor megláttam a mappa alól kilógó, fényképeket tartalmazó, színes borítékot. Megnéztem az órámat. Még korán volt. Maradt pár percem, hogy végignézzem a legjobb barátnőm születésnapi képeit, amelyek aznap délután készültek. Felkaptam a borítékot, kinyitottam, és sorra elővettem a fotókat. Amiket én készítettem, rosszak lettek, nem vagyok jó fotós. De a többi, amiket az egyik betegtársa csinált, Vicky unszolására, tényleg jók lettek! Vicky elfújja a gyertyákat, Alex, Vicky barátnője virágot ad neki, a háttérben egy csomó lufi. Egy-két jól sikerült kép velem, kettesben, és még több, ahol Vicky az ajándék előtt áll, amit vettem neki. Az arca ragyogott az örömtől, ami engem is elégedett mosolyra késztetett. Kivételesen sikerült eltalálnom a tökéletes ajándékot, ellentétben a karácsonnyal vagy az előző születésnapjával. Vicky kilences szintű tisztánlátó, és egy tükörre is szüksége van az összpontosításhoz. Sikerült fellelnem egy antik tükröt, valódi ezüst kerettel, és rengeteg védő varázslatot tetettem rá, amelyektől szinte törhetetlenné vált. Így felteheti a szobája falára Birchwoodsban. Felsóhajtok. Vicky már öt éve élt Birchwoodsban, egy menő elvonó-szanatóriumban. Akár haza is mehetne. Vagy talán mégse... Egy tisztánlátó, mint ő, a jövőt is megváltoztathatja, ha elveszti az önuralmát. Most ugyan stabil az állapota, de biztos vagyok benne, hogy Birchwoods védelmező burokhangulata sokat segített rajta. Így nem lepett meg, hogy nem akart elmenni onnét, habár tudtam, hogy Alex azt szerette volna, ha együtt élnek. De nem volt ehhez semmi közöm. Vicky édes és halk szavú lány, vasakarattal. Azt teszi, amit jónak lát, vitának helye nincs. Még mindig mosolyogtam, ahogy visszarakosgattam a képeket a borítékba, és az anyósülés mögé dobtam. Nem lenne jó, ha valaki észrevenné őket. A külvilág számára Vicky nem Birchwoodsban él. Mint a hercegnek, akivel épp találkozóm volt, Vickynek is volt egy dublőre. Tehetős szülei bérelték fel a hasonmás-Vickyt, aki 10

eljátszotta a vakációt a Riviérán, és síelni ment a svájci Alpokba – az igazi Vicky nem ilyen luxuskörülmények között élt. Erre gondolva, lehervadt a mosoly az arcomról, de nem bántam, várt a munka! Kiszálltam a kocsiból, és felkaptam a dzsekimet az anyósülésről. Belebújtam. Egy percig rendezgetnem kellett, míg ki nem egyensúlyoztam benne mindent. Noha gyakorlatilag mozgó fegyvertár volt, nem dudorodott ki semmi, sehol. A szabása és az elfedő varázslatok egy vagyonba kerültek, de megérte. A kabát alatt nemcsak a pisztolytáska és a pisztoly fért el, hanem egy pár szenteltvízzel töltött, Egylövetű márkájú vízipisztoly, egy karó, meg két különleges kés is. Ja, és egy fojtózsinór. Erről sem szabad megfeledkeznem, noha sosem használtam, és vészhelyzetben aligha tudnám elég gyorsan előkapni. Egy bokára erősíthető pisztolytáskát is viseltem, egy apró Derringerrel, de ha egyszer azt is kénytelen leszek használni, akkor már komoly bajban leszek. Mindenesetre inkább túl sok fegyver legyen nálam, mint túl kevés! Némelyik vén denevér átkozottul szívós tud lenni, és az arzenálom nélkül még akkor sem szívesen kerülnék szembe egy vérfarkassal vagy egy ghoullal, ha jó formában vagyok. Az órámra pillantottam: tíz óra tizenöt. Tizenegykor kezdődött a munka. Még bőven volt időm, hogy kipróbáljam a remek kis szerkezetet, amit a kedvenc fegyverboltomban vettem. A hátsó ülésről elővettem egy fekete dobozt, nem sokkal nagyobbat, mint a pénztárcám, amit a farzsebemben hordtam. A fedele csatos volt, rajta dombornyomással a cég lógója. Nagyon elegáns. Az árát tekintve el is várható. Nem könnyen szántam rá magam, hogy megvegyem, de ha valóban olyan jól működik, ahogy ígérték, akkor megéri! Elvigyorodtam. Eléggé fegyvermániás vagyok. Imádom a kis kütyüket, és ez tényleg aranyos volt, alig vártam, hogy kipróbálhassam. A fedelet felpattintva, egy matchboxra hasonlító szerkezet és egy kis távirányító került elő. Az ezüst kisautó csillogott az utcai lámpa fényénél. Letettem a járdára, az épület felé fordítva, ahol a herceg tartózkodott. Kivettem a távirányítót, aztán bezártam a dobozt, és a zsebembe csúsztattam. Megnyomtam egy zöld gombot a távirányítón, és tagolva belemondtam: „terepellenőrzés”. A kis 11

szerkezet meglepő gyorsasággal indult előre. Épp a kocsifeljáró előtt állt meg, ahol éles kanyarral balra fordult. Követtem, és örömmel figyeltem, ahogy halkan berregve letapogatja az épületet körülvevő láthatatlan mágikus falat, ami a bent lévőket védi a természetfölötti lényektől. Követtem a kivilágított gyepen, majd a keskeny szolgálati úton az épület háta mögött. Hirtelen megállt, és éles hangon felsípolt. A kezemben a távirányító piros villogásba kezdett. A távirányítóról a kiskocsira néztem, aztán vissza. – A fenébe! Itt valami nem stimmel! – Átkotortam a zsebemet a dobozért, amiben kétségtelenül ott lapul a használati utasítás, amit nem ártott volna elolvasnom. Beletelt egy kis időbe, de végül megtaláltam, és megkerestem a vonatkozó részt. Ha egy rést talál a védelmen, a készülék sípoló jelet bocsát ki. Hű, ki gondolta volna. De ez még nem magyarázza meg a fényműsort. A megállást okozó rés típusát a készüléken kigyulladó fény jelzi. A zöld a ghoulok vagy a halottidéző varázslatok jelenlétét mutatja, a sárga a vérfarkasokat, a kék a vámpírokat. A vörösen villogó fény a nem vámpíroktól származó démoni energiát. A folyamatos vörös fény a jelenlévő erőket mutatja. – Egy démon? – értetlenül bámultam a távirányítóra, és kicsit megremegett a kezem. Tudom, hogy léteznek démoni erők, ahogy angyali erők is. De mégse találkozik velük az ember minden nap. Ha nem a harcos hívők csapataiban dolgozik valaki, akkor valószínűleg úgy éli le az életét, hogy semmiféle angyali vagy démoni hatással nem találkozik – a vámpírokat kivéve. A valódi démonok ritkák. Még szerencse, főleg, ha valakinek nem egészen tiszta a lelkiismerete. A probléma súlyossága attól függött, hogy fél-démoni ivadékkal, imppel, egy kisebb vagy egy nagyobb démonnal van-e dolgunk. De hiába lapoztam kétségbeesetten az ismertetőben, nem tudtam kideríteni, melyikről lehet szó. A fenébe! Úgy értem, jó hír, hogy a jelző világít. Rossz hír, hogy vörös a fénye, tehát egy francos démon járt itt, és áthatolt a védelmen. 12

Meg kellett javítanom, mégpedig gyorsan. Nem vagyok se mágus, se igazi hívő. Az egyetlen fegyver, amit jelenleg bevethettem bármilyen démon ellen, a szenteltvíz volt a vízipisztolyaimban. Az Egylövetű nemcsak márkajelzés, de hű leírás is volt egyben. Egy vámpír húsát úgy égette, mint a sav, amivel talán elég időt nyerhetek ahhoz, hogy végezzek vele valamelyik másik fegyveremmel. De ez nem egyszerű denevér volt! Valami nagy és sötét lény képes csak arra, hogy áttörjön egy ilyesféle mágikus védelmen. Ha netán szembekerülnék vele, a kis vízipisztolyom valószínűleg csak felingerelné. Gondolkodj, lányom... Gondolkodj! Vissza kell állítani a védelmet, legalábbis addig, amíg nem érkezik egy mágus vagy egy harcos pap. Ha maradt elég mágikus erő a falban, a rés megnyitása után, akkor talán vissza tudom állítani úgy, hogy befoltozom a lyukat. Nem lesz olyan erős, mint eredetileg, de ez is jobb, mint a semmi. Természetesen fennáll a veszély, hogy így talán a démont is befalazom. Pár pillanatig mérlegeltem az érveket és az ellenérveket, aztán úgy döntöttem, visszaállítom a falat. Ha ezzel befalazom a démont, akkor legalább tudjuk, hol lesz, ha megérkeznek a papok. Ha pedig ezzel kizárom a házból, az még jobb! A kabátzsebembe dugtam a távirányítót meg a kézikönyvet is, és elővettem az egyik kis vízipisztolyt. Igazán nem akartam mindkettőt bevetni. A másikra még szükségem lehet, ha a démon a közelben van. Óvatosan előhúztam az utántöltőt, és lassan csöpögtetni kezdtem a szenteltvizet. Ahogy a csöppek a földre értek, a kis radar továbbment, és némi berregés után újra kezdődött a fülhasogató sípolás. Szerencsére, mire az utolsó csepp is a földre hullt, és a fegyverem kiszáradt, a rés bezárult. Ezt onnét tudtam, hogy a kis ezüstautó elcsöndesedett, továbbhaladt az újra sértetlen védelem mentén, befordult a sarkon, és eltűnt. Utána kocogtam az aszfalton és a nedves füvön át, közben figyeltem minden szokatlan jelre. A vér lüktetett a fülemben, a stressz, no meg a bántó sípolás miatt.

13

Bárcsak azt mondhatnám, meglepett, hogy senki sem volt kíváncsi arra, mi folyik idekint, de sajnos nem mondhatom. A riasztó hangja bajt jelent, az emberek pedig kerülik a bajt. Inkább elbújnak a varázslattal védett küszöbök mögött, az erőkörökön belül, reménykedve, hogy a külső veszély elkerüli őket! Már majdnem visszaértem oda, ahonnét elindultam, amikor megláttam egy izmos alakot, olyasféle ruhában, amiben beengednék egy jobb klubba, ám elfér alatta egy olyan arzenál, mint amit én is magamon hordtam. A járdán állt, a készülékemmel a kezében, csodálkozó arccal. Megálltam előtte a nedves fűben. – Johnson? – néztem rá hitetlenkedve. Bob volt az, tényleg ő! Rögtön jobban éreztem magam, ahogy megláttam. Bob tapasztalt szakmabeli. Sőt, ő volt az, aki rávett a mesterségre, amikor kikerültem az egyetemről. Mindenki más azt mondta, hogy egy közönséges halandó, akinek nincs semmilyen mágikus vagy tisztánlátó képessége, ne álljon le harcolni a szörnyek ellen. Bob közölte, hogy egyetlen ember sem egyenlő ellenfél a szörnyekkel szemben, akármilyen képességei legyenek is, és hogy a két legfontosabb dolog a józanész és a felszerelés. Hát nem vagyok hülye, és a pénzt sem sajnálom a legjobb fegyverekre! Bobot akkor ismertem meg, amikor Vicky nagyapja felbérelte, hogy építse ki az unokája birtokának biztonsági rendszerét. Ez volt az öreg „házszentelői” ajándéka. Figyeltem, ahogy Bob felszereli a dolgokat. Türelmesen elmagyarázta, mit miért csinál, hagyta, hogy napokig a nyakán lógjak. Nyilvánvaló volt, hogy érti a dolgát. A költségvetés szinte végtelen volt, úgyhogy príma melót végzett. Nem győztem csodálkozni, és mind a mai napig csodálom őt. Nyílt arcán mosoly jelent meg. Ujjaival beletúrt borzas, mézszínű hajába. – Nicsak, Celia Graves! Csak nem azért vagy itt, hogy a herceget őrizd? – Bólintottam, mire Bob még szélesebben elmosolyodott. – Ez a tiéd? – Kinyújtotta felém a kezét. A kis műszer szinte elveszett hatalmas tenyerében. – Igen. Ma délután vettem, megy, mint a rakéta!

14

– Hallottam. De miért nem állítottad be a lopakodó módot? Mire jó a luxusmodell, ha nem használod ki a lehetőségeket? – Van rajta lopakodó mód?! – Hú! Kínomban elmosolyodtam, éppen olyan fanyarul, mint Bob. Hümmögött, és sokatmondóan nézett rám, aztán megfordította a kisautót, és mutatott egy kapcsolót, amit addig észre se vettem. – Miért kezdett el visítani? Beszámoltam neki a védelmen észlelt résről. Azonnal elkomolyodott az arca. Visszaadta a kocsimat, és annyit mondott: – Mutasd! Megmutattam neki. Nem bírt sok mágikus képességgel – szinte alig volt neki. Mégis leguggolt, és megpróbálta felmérni a területet a kis hézagtömésem körül. Töprengő arccal nézett fel rám. – Ez csak pár percig bírja ki. Fel kell mennünk, hogy figyelmeztessük az ügyfelet, aztán kihívjuk a lovasságot! – Rendben. Hagytam, hogy vezessen. Egyikünk sem vett elő fegyvert, de a kabátunk nyitva volt, a kezünk készen arra, hogy szükség esetén gyorsan előrántsuk fegyvereinket. Az oldalsó bejáratot választottuk, szemünkkel folyamatosan pásztázva a kertet, figyelve minden gyanús jelre. Semmi, a világon semmi se mozdult. Ettől akár meg is nyugodhattam volna, de ehelyett éreztem, hogy még jobban megfeszül a vállam. Miért törne át egy démon a védelmen, hogy aztán eltűnjön? Oldalra fordultam, és fedeztem Bobot, ahogy elővett egy mágneskártyát a pénztárcájából, az ajtó kinyitásához. Én is kaptam egy ilyen kártyát, amikor fölvettek. A szemem sarkából láttam, ahogy becsúsztatja a kártyát a fekete biztonsági dobozba. Egy sor kis fény zöldre váltott. Miután az utolsó is kigyulladt, hallottam, hogy a zár kinyílik. Beléptünk, és az ajtó becsukódott. A retesz és a varázsfal újra bezárult. Vártam, míg Bob megismételte az előbbieket a szolgálati lifttel. 15

Csodálkozva pillantottam a tükörképére a lift sima acélajtaján. Az egész testtartása megváltozott. Pokoli rosszul nézett ki. A ruhája makulátlanul tiszta és frissen vasalt volt, mégis a legyőzöttség légköre vette körül. Szinte érezni lehetett a szagát, mint egy olcsó parfümét. Látszott a válla ívén, a hirtelen habozóvá vált mozdulatain. Sápadt volt, bár végül is a keleti parton élt, valószínűleg nem sokat járt a strandra barnulni. De a sápadtságnak is vannak fokozatai. Haboztam, nem tudtam, mit mondjak, és semmi sem jutott az eszembe, ami ne lett volna tolakodó. Végül megnyomtam a lift melletti mikrofon gombját. – Celia Graves. – A nevem minden szótagját világosan ejtettem ki, ahogy nyomva tartottam a gombot. – Bob Johnson. A biztonsági kamera felé fordultunk, hadd lássanak minket. Nem pillantottam fel a lift felső sarkába szerelt képernyőre. – Nahát – mondta Bob, míg a válaszra vártunk –, jól nézel ki. Látom, jól megy az üzlet. Most rajtam volt a fintorgás sora. – Nem igazán, de azért kösz. – Önkéntelenül végighúztam az ujjaimat a hamvasszőke hajamon. A vállamig ért, kicsit hosszabb volt, mint ahogy szeretem. Annyi dolgom volt, hogy nem jutott időm levágatni. Ha nem fogtam volna hátra, megőrjített volna. – Nem, tényleg, te gyönyörű vagy! Tátott szájjal bámultam rá. Nem vagyok gyönyörű. Az igaz, hogy a csontozatommal nincs baj, de a vonásaim túl markánsak, hogy megfeleljek a szépség hagyományos fogalmának. A 180 centimmel a testalkatomhoz képest túl magas vagyok, a bőröm pedig szinte holtsápadt. A legutolsó pasim azt mondta a szemem színéről, hogy a viharfelhők szürkéje, apró jégdarabkákkal vegyítve. Elég találó leírás, nem néztem ki belőle, hogy ilyen költői tud lenni. – Jobb, ha nem vagyok gyönyörű, Bob! Komolyan, az nem előnyös a mi munkánkban. Őszintén, túl merész ez a cucc, ami rajtam van? – Végignéztem a ruhámon, majd az ő arcára pillantottam. Végül megértette, hogy miről van szó, és vizsgáló pillantást vetett rám. Leginkább feketét viseltem, fekete sportcipőt, 16

farmert és blézert. Az egyetlen kontraszt a mélykék blúzom volt, illetve a gránát fülbevaló, amit hozzá viseltem. Az arcomon minimális festék volt. Elvégre dolgozni jöttem. Észrevettem, hogy ha jól nézek ki, akkor sok ügyfél félreérti a helyzetet – azt hiszik, randira jöttem a többi testőr pedig nem vesz komolyan. Jobb elkerülni a félreértéseket, és egyszerűen öltözködni. Bob már nyitotta volna a száját, hogy feleljen, amikor egy hang szólalt meg a fenti mikrofonból. – Korábban jöttek. – A hangsúlyból ítélve valami rosszat tettünk, de hallottam, ahogy megindul felénk a lift a fenti lakosztályból. – Korábban jöttünk, hogy ellenőrizzük a külső védelmet. Van egy kis probléma. – Bob a leghitelesebb száraz, szakmai hangját vette elő. – Jelentenünk kell a hatóságoknak. Megesküdtem volna, hogy káromkodást hallottam, mielőtt megszakadt a vonal. Kicsit meglepett. Az első dolog, amit profiként megtanultam, az volt, hogy a védencünk nem veheti észre, ha idegesek vagyunk. Az aggodalom még rendben van. De nyugodtnak kell maradni. Az érzelmek csak akadályozhatnak, úgyhogy mélyre kell temetni őket. Ne értsenek félre, nem kell hidegnek lenni, de uraljuk az érzelmeinket, és nem mutatjuk ki őket. Ezek szerint odafent valaki nem volt profi. Hát ez remek! Imádok amatőrökkel dolgozni! Talán nehéz elhinni, de a mi szakmánkban is vannak ilyenek. Gondterhelten Bobra néztem, láthatóan neki is feltűnt a dolog. Egy ideig csöndben álltunk, aztán megszólalt. – A ruha jó, nem feltűnő. Ne haragudj, tudom, hogy a dicséret néha kétértelmű. – Egy ideig nem szólt. – Hogy van Vicky? Leráztam a dicséretet. Jót akart, de hát... Mindig aggódom az öltözetem miatt. – Még mindig a kórházban van. Úgy látszik, szeret ott lenni. – Így is volt. Én bezárva éreztem volna magam a helyében, de ő szerette a biztonságot. – És Vanessa hogy van? Megrándult az arca, és fájdalmat láttam felvillanni a szemében, mielőtt lett volna ideje elrejteni.

17

– Elváltunk. – Egy pillanatra behunyta a szemét. Mikor újra kinyitotta, arca az elégedettség maszkját mutatta. – Újra szabad vagyok. – Mosolygott, de elég jól ismertem ahhoz, hogy tudjam, nem őszintén. – Elvitte mindenemet, kivéve a ruhát, ami rajtam van, és a fegyvereimet. Ez a fő oka, hogy elvállaltam ezt a munkát. Nem igazán szerettem a fickó kinézetét, akit értem küldtek, de szükségem van a pénzre. – A fegyverekről jut eszembe, mit hoztál magaddal? Kinyitotta a kabátját, hogy megmutassa a pisztolyát, egy 9 mm-es Glock Safe Actiont, bőrtokban. Az öltönye belső zsebeiben két dobótőrt is láttam. Tudtam, hogy magas az ezüsttartalmuk, és a díszítésükből láttam, hogy a dobás pontosságát segítő varázslattal is el vannak látva. Ez annyira nem volt rá jellemző, hogy össze is zavarodtam. Próbáltam elrejteni a meglepődésemet, de bizonyára meglátszott rajtam, mivel enyhén szégyenkezve válaszolt. – A cuccom egy részét el kellett adnom, hogy egyenesbe jöjjek. Ez kemény. Nem igazán tudtam, mit feleljek erre, úgyhogy inkább hallgattam, az tűnt a legokosabbnak. – Nos? Én megmutattam... – felém intett a kezével, inkább követelőzőn, mint kérve. Ez így is van rendjén, gondoltam, de szinte félve mutattam meg neki a kincseimet. Nagy levegőt vettem, és szétnyitottam a kabátomat, hogy megtekinthesse a fegyverzetemet. – A fenébe is, ez már valami! És még csak nem is feltűnő! – Különleges szabás, és egy kis varázslat a felsőn – ismertem be. – És elég szélesre szabattam az ujját, hogy előhúzhassam a késeket. – Meg is mutattam, könnyedén előhúzva az egyiket. Felé nyújtottam a nyelét. Másnak nem mutattam volna meg a késeimet. Vickytől kaptam ajándékba, és iszonyú értékesek voltak. Olyan varázslat van rajtuk, hogy komoly mágikus tárgynak számítanak. Ilyesmiért már gyilkoltak is. Számomra azonban a felszerelésem fontos tartozékának számítottak, mivel a penge egy kis karcolása végez a legtöbb szörnnyel. Sose akartam olyan helyzetbe kerülni, hogy használjam is őket, de azért nagyon is jól jöhetnek... Sose lehet tudni. Bob nagyot füttyentett, ahogy végighúzta a kezét a kés fényes fanyelén. Talán a varázslatot is tesztelte, de ebben nem voltam biztos. 18

– Nahát, babám, megkaptad a legjobb játékokat! – Vicky ajándéka – vallottam be. A fejét csóválva, szinte áhítattal nyújtotta vissza a kést. – Jól rejtsd el őket, ha teheted. Nem akarok bajt ebből. Egyetértően bólintottam, de közben arra gondoltam, hogy a baj így is nagyon közel van. Valami nem stimmelt ezzel a melóval (a démon nyilvánvaló betörésén kívül). Nem éreztem nagy feszültséget, inkább mintha kavics ment volna a cipőmbe. Bob azt mondta, nem volt neki szimpatikus a fickó, akivel a munkáról tárgyalt. Nem mondhatnám, hogy én másképp láttam. Akivel én beszéltem, csak nagy vonalakban árulta el, mi lesz a dolgunk, szinte titkolózó volt. Nem szeretem azokat, akik ennyire távolságtartók. Olyan kitérően válaszolt a kérdéseimre, hogy a lehető legkevesebb dolgot tudtam meg. Nagyon közel voltam ahhoz, hogy visszautasítsam a megbízást. Motoszkált bennem a gyanú is, hogy talán csak azért választottak ki, mert nő vagyok, és fel akartak használni arra, hogy Rezzát az apja nézetei felé csábítsák. Ne értsenek félre, vannak esetek, amikor jobb egy nőre bízni a munkát – ha egy női ügyfelem van, akkor például feltűnés nélkül ellenőrizni tudom a női mosdót, be tudok menni az öltözőkbe. De itt nem erről volt szó. – Jobban érzem magam, hogy tudom: te is itt vagy! – vallotta be Bob. – Én is így vagyok veled, nagyfiú! Megszólalt a lift csengője. Beléptünk az elegáns tervezésű kabinba. Megnyomtam a legfelső emelet gombját, majd a halkan becsukódó ajtók felé fordultam. Miután újra kinyíltak, tágas nappali szobába léptünk. Az egyik fal egészét ablakok borították, kilátást nyújtva a város ragyogó, esti fényeire. Felelőtlenség. Hacsak nem voltak golyóálló üvegből az ablakok, akkor kapásból három tökéletes rejtekhelyet is láttam az orvlövészeknek, csak első ránézésre. Megint eszembe jutott a démon. Mi lesz, ha máris itt van velünk a szobában? Módot kellett találnom rá, hogy ellenőrizzek mindenkit. Nem tehettem meg nyíltan, tartottam az erőszakos reakciótól, az esetleges túszejtéstől. De ha egy 19

kis szenteltvizet csöpögtetek a kezemre, és úgy fogok kezet mindenkivel, az megmagyarázható azzal, hogy izzad a tenyerem. – Korán érkeztek – ismételte meg a férfi az előbbi szemrehányást. A kapott fotóimon mindig pár lépéssel a király mögött járt, mindig ugyanolyan savanyú arccal. Közömbös mozdulattal a férfi felé fordultam. Ellépett a bárpult körül állóktól. A hangjában neheztelést éreztem. Azt hittem, hogy csak a fotók mutatják olyan merevnek, de élőben is az volt. Rögtön sajnálni kezdtem az állandó barátnőjét. Százhetven centi körül lehetett, kicsit alacsonyabb nálam. Láttam rajta, hogy ez se tetszik neki. Láthatólag hozzá volt szokva, hogy a széles mellkasával és a szigorú fekete tekintetével elnémítsa és engedelmessé tegye a vele szemben állókat. Ha velem is ez volt a szándéka, akkor rossz lányt választott. Nem voltam kötözködő típus, főleg nem az ügyfelekkel, de azért meghunyászkodni sem szoktam. Nem lennék jó testőr, ha így lenne. Azzal a kellemes, melengető pillantással néztem rá, amit a nehéz ügyfeleknek tartogattam. Ez se jött be neki. Némelyik napokon egyszerűen minden lépés rosszul sül el. Kinyújtottam felé a nedves kezem. Úgy nézett rá, mint valami gusztustalan rovarra. A fenébe, most mit tegyek? Esetlenül leengedtem a kezem. Majd adódik még más lehetőség a tesztelésre, mielőtt elmegyünk. – Kicsit korábban jöttem, hogy ellenőrizzem a külső védelmet, találkozzak a többi testőrrel, kiderítsem, ki lesz a főnök, és megbeszéljük a részleteket. – Udvarias, hozzáértő hangon beszéltem, a gúny vagy neheztelés legkisebb jele nélkül. A nagymamám büszke lenne rám. – Én leszek a főnök. Az elénk lépő férfi kis akcentussal és nem kis leereszkedéssel beszélt. Felismertem a képekről. A herceg nálam is magasabb volt vagy tíz centivel, olyan kecsességgel mozgott, ami akár nőies is lehetett volna, de nem volt az. Szürke öltönyt viselt, vajszínű selyeminggel, amit felül kigombolt annyira, hogy előtűnjön izmos, de szőrtelen mellkasa, világosbarna fürtjeit művészien összekócolta.

20

Szűkre, összehúzott szemében elismerés tükröződött, ahogy végigmért. A kezét összefonta a háta mögött. – A nagyfőnök, természetesen – mondtam, tiszteletteljesen bólintva –, de a többfős csapatban általában van egy szervező, akinek a többi testőr jelent. Nem tudom, ki lesz ez közülünk. Megállt előttem alig pár centire. Azt hiszem, valami reakciót várt. A nők erre a közeledésre valószínűleg kacérsággal válaszoltak, a férfiak pedig hátrébb léptek. Én egyiket se tettem. Egyszerűen megálltam előtte, lazán és várakozóan. Sejtettem egyébként, hogy mit fog mondani. De reméltem, hogy tévedek. Ennyire nem lehet hülye! – Én leszek a főnök – ismételte. Szóval mégis ennyire hülye. Na szép! Kicsit elkenődtem, de elszámoltam tízig, és nem mondtam semmi meggondolatlanságot. Le is léphettem volna, de jól megfizettek, és ilyen ajánlással még jobb vevőkörre tehetek szert. Minden kisvállalkozásnak az ügyfelei csinálják a legjobb reklámot. Ha viszont elutasítom, akkor jó ideig éhkoppon leszek. Mégis csábított a lehetőség, hogy leléceljek, mert a fickó hülyesége az életembe is kerülhet. Másrészt Bob is itt volt, benne bízhatok, és ő is bennem. Azért fizetnek, hogy kockáztassam az életemet. És szinte szégyellnivalóan sok pénzt fogok kapni ezért a munkáért. A szoba másik oldala felé néztem, ahol a többi biztonsági ember ácsorgott. Nem létezik, hogy csak nekem tűnt fel, hogy a herceg tekintete tompa, és a szeme véreres. Valakit csak zavart még ez a helyzet, rajtam kívül! Két őr elbámult mellettem, mintha nem is észlelték volna a jelenlétemet. Éreztem, hogy összeszorul az állkapcsom, és próbáltam nem csikorgatni a fogamat. Egyiküket se ismertem, ami kicsit meglepett. Elég jól ismerem az üzletágat. A legtöbb független testőrrel dolgoztam már együtt, és a legtöbbjük tiszteli a képességeimet, egyenlő félként kezelnek. Le mertem volna fogadni, hogy az piszkálja a csőrüket, hogy nő vagyok. Már volt dolgom előítéletekkel, úgyhogy igazán hozzászokhattam volna. De nem szoktam hozzá. 21

Bob halk köhintése magára vonta mindenki figyelmét, míg kezet fogtam a harmadik őrrel. Tiszta volt... Legalábbis emberi. – Ellenőriztük a külső védelmet. Bizonyítékunk van rá, hogy démoni tevékenység törte át. Graves kisasszony ideiglenesen befoltozta, de értesítenünk kell a hatóságokat. Úgy beszélt rólam, mintha nem is ismernénk egymást. A legszívesebben szóvá tettem volna, de egyetlen pillantásával csendre intett. Talán igaza volt. A herceg nem olyannak tűnt, aki kedveli az alkalmazottak haverkodását, és igazán nem akartam, hogy Bobra is megharagudjon a többi testőr. A herceg szeme összeszűkült, és hosszan végigmért. – Az embereim már értesítették a hatóságokat, amíg maguk a liftben voltak. – A hozzá legközelebb álló alkalmazottjához fordult, egy apró szemű, nyers arcvonású, alacsony, köpcös fickóhoz. – Jean Paul, menjetek le Joseffel, és nézzétek meg, hogyan foltozta be Graves kisasszony a rést! A két férfi kelletlenül engedelmeskedett. Igaz, nem úgy néztek ki, mint akik a világon bármit szívesen csinálnak. Talán azért fizetik őket, hogy mogorvák és undokok legyenek? Ebben az esetben Josef feltétlenül prémiumot érdemel. Rezza herceg rám bámult, próbálta megítélni a reakciómat. Nem akartam kimutatni a neheztelésemet, de nem sikerült. Elsötétült az arca. – Intézkedtem. Most már elégedett? – A hangja kihívó volt. Nem igazán. Elégedettebb lennék, ha a harcos hívők közül érkezne valaki. De ha ezt szóvá teszem, akkor csak még jobban felbosszantanám. Ahogy az is, ha mindenáron meg akarnám érinteni. Talán nemzetközi botrány is kerekedne belőle. Mivel az első benyomása rólam aligha volt kedvező, tartottam a szám, és csak kurtán bólintottam. – Jó.

22

2

A herceg nem akarta bevonni az ügybe a hatóságokat, így távoznunk kellett, mielőtt megérkeztek. Nem tetszett a dolog. Mivel én fedeztem fel a rést, elég egyértelmű, hogy velem akarnak majd beszélni, nem pedig Jean Paullal. De világosan láttam, hogy a vitatkozás az állásomba kerülhet. Így otthagytam egy névjegykártyát a mobilszámommal, arra az esetre, ha fel akarnának hívni, és felajánlottam, hogy másnap a nyomozók rendelkezésére állok. Így a herceg pár perces késéssel vetette bele magát az éjszakába. Hajnali háromkor a munkaidőm felénél jártam. Eddig semmi jele nem volt bérgyilkosnak vagy démonoknak, voltaképp semminek. Helyes. Még jobb, hogy sikerült megőriznem a szakmai méltóságomat. Ez nehezebb volt, mint hittem. A herceg jó családba született, eszméletlen sok pénzzel, és egy piszok alak volt. Nem számoltam a perceket, amíg még el kell őt viselnem, de közel jártam hozzá. Helyet foglaltunk a negyedik „sztriptízbárban”. Már órákkal korábban meg voltam győződve arról, hogy eljött az este mélypontja. Túl optimista voltam, úgy látszik, mindig van lejjebb. Még a halovány megvilágítás sem rejthette el, hogy a hely koszos volt. A „táncosok” rosszkedvűek voltak, szinte tapintani lehetett a levegőben a félelmüket. A testük vézna volt, kivéve párat, akik beruháztak egy plasztikai műtétbe, és természetellenes méretű focilabdákat varrattak a mellkasukra. Nem engedhették meg maguknak a legolcsóbb vonzerővarázslatot sem, hogy azzal növeljék a szépségüket, így csak 23

saját adottságaikra hagyatkozhattak, és a legtöbbjükön meglátszott az évek múlása. Kiégettnek tűntek. A hely kialakítása alighanem az ajtó fölötti „Cicamicák” feliratnak kívánt volna megfelelni. Erre leginkább a táncosok fejére illesztett macskafülekből lehetett következtetni. Szinte ezek voltak a legnagyobb felületű ruhadarabjaik, beleértve a tangát és az ékszereket is. A tangákat csupán formaságból viselték, hogy felszolgálhassák az italokat. Ha valaki eleget fizetett egy magánszobáért, villámgyorsan eltűntek. Ennél törvénytelenebb nem is lehetett volna a hely működése, de gondolom, ez volt benne a lényeg. A herceg ki akart rúgni a hámból, és mintha próbálta volna megtalálni a környék legócskább lebuját. Egész jól ment neki. A helyében komolyan aggódtam volna, nehogy elkapjak valami gyógykezelésnek ellenálló nyavalyát. Ő azonban túlságosan is elázott vagy elszállt volt már ahhoz, hogy ilyesmivel törődjön. Különféle szereket szívhatott magába, mielőtt még szolgálatba léptem volna, és mostanra már teljesen ki volt ütve. Jaj lesz a népének, ha egyszer király lesz belőle! Azt hittem, a sajtó miatt bérelt fel, de nem mentünk olyan helyre, ahol lesifotósok vártak volna. Talán mégis a jó hírnevem miatt alkalmazott? Mindegy. Ha netán legközelebb is eszébe jutna megkeresni, nemet fogok mondani. Bob volt az egyetlen a testőrök között, aki némi tisztelettel bánt velem. Emiatt nem is zavartattam volna magam, ha rendesen végezték volna a munkájukat. Sajnos egyáltalán nem így volt. Hárman figyeltük a veszélyes helyzeteket, nem törődve azzal, mi zajlik a hátunk mögött. Bob tőlem jobbra állt. Mögötte a legnagyobb, legfeketébb pasas, akit valaha láttam. Olyan színű volt a bőre, mint a csiszolt ébenfa. Akkora volt, mint egy hűtőszekrény – egy túlméretezett, ipari hűtő. Nagy testű volt, így arra számítottam, hogy lassan mozog. Ám szükség esetén egy vadászó macska fürgeségével tudott reagálni. Láttam, amikor az egyik kidobó rossz mozdulatot tett. Elképesztő fürgeség és teljes könyörtelenség jellemezte. Nem tudtam a nevét. Befejezzük a ma esti melót, és soha többé nem fogom látni. Hát, nem fog fájni érte a szívem! 24

A negyedik „testőr” gyakorlatilag hasznavehetetlen volt. A herceg kérésére fényképeket készített egy drága digitális kamerával. Fiatal volt, és elég zöldfülű ahhoz, hogy alávesse magát a herceg kívánságainak. A bolondja volt. Vészhelyzetben egyből elfogyna a tudománya. Mi, többiek, legalább próbáltuk végezni a dolgunkat, amennyire a körülmények engedték. Az ügyvédem szerint a szerződésemben több tiltó záradék volt, mint némelyik hollywoodi kasszasikerében. Azt feleltem neki, hogy tanultam a múlt hibáiból. Ha ő hercegi fensége méltóztatik túladagolásban elhunyni, nem én leszek érte felelős. Ha AIDS-et, herpeszt vagy a jóég tudja, mit szed össze, nem felelek érte. Megvédem a támadásoktól, ennyi, a többi nem tartozik rám. A lelkiismeretem parancsára valószínűleg elcipelném a kórházba, ha a hülyesége miatt szükség volna rá, de láttam, hogy erre azért nem lesz szükség. Megállt a lábán, még pár elég egyedi drogkeverék után is, úgyhogy azt gyanítottam, sok év szorgalmas önpusztítása állhat már mögötte. Hallottam valamit a terem ajtaja mögül. Mindhárman szinte egyszerre mozdultunk a lehetséges veszélyforrás felé. Bob a fegyvere markolata felé nyúlt. A klub menedzsere lépett be egy kidobóval. Sietősen érkeztek, becsapták maguk mögött az ajtót, olyan nehezen uralták az izgatottságukat, hogy egyből balsejtelmem támadt. A menedzser alacsony, keménykötésű fickó volt, apró, ravasz szemekkel, sasorral. A legfeltűnőbbek a sebhelyei voltak. Néhány a megtépázott bal fülétől húzódott le egészen a szájáig, mintha valaki egy sörösüveggel vagy karmokkal próbálta volna elvágni a torkát. Ráfordította az ajtó reteszét, és felénk fordult. Nem félt, inkább mintha bosszús lett volna. Bólintására a kidobó átkelt a szobán egy második ajtóhoz, és kinyitotta. Feltételeztem, hogy az utcára vezet. – A zsaruk odakint vannak – mondta a menedzser, undorral a hangjában. – Razzia. El kell tűnniük innét. Néhány lány felsikított, a szemem sarkából láttam a fényben felvillanó meztelen húsukat, ahogy az eldobált fehérneműkre vetették magukat. 25

– Diplomáciai mentességet élvezek! – A herceg szavai kicsit lassúak voltak, de nem lehetett nem észrevenni a leereszkedő hangnemét. Eszembe jutott, hogy a dublőr alkalmazása arra jó, hogy a herceg feltűnés nélkül maradhasson – ennek azonban vége, ha elkapják, akár élvez mentességet, akár nem. De nyilván túl részeg vagy kába volt ahhoz, hogy ezt felfogja. A menedzsert ez nem hatotta meg. – Nekem nincs, baromarcú! És semmi szükségem a felhajtásra, ha esetleg itt kapnának el téged! – mordult fel. – Úgyhogy tűnés kifelé! – Az ajtóra mutatott. A kidobóember kinyitotta, vékony, sárga fénycsík szűrődött be a sikátorból. Erős huzat támadt, hideg szél csapott az arcunkba. A bűz, amit hozott, még ilyen messziről is borzasztó volt. Ő hercegi fensége unottan vállat vont, mintha gyakran történne vele ilyesmi. – Jól van, értem. – Akadozó kézzel összébb húzta magán a zakót. A tekintete zavaros volt, de a beszéde még érthető. – Te és te! – intett nekem és Bobnak. – Menjetek előre, mi jövünk utánatok. Valamelyikünknek elsőnek kellett kilépnie. Megtettem volna, de Bob megelőzött. Elsétált a kidobó mellett, szándékosan taszítva rajta egy kicsit a vállával. A férfi morgott, de nem csinált balhét. Valószínűleg bölcs döntés volt, miután Bob előhúzta és kibiztosította a pisztolyát, és olyan magabiztossággal tartotta, ami nem ígért sok jót az útjába kerülőknek. Én két lépéssel Bob mögött voltam. Én is elővettem a pisztolyomat, egy 1911-es Coltot. Vannak másfajta 1911-esek is, de azok csak másolatok. A Colt az eredeti tervezésű pisztoly, amit az első világháborúban használtak, és nem lehet sokat tökéletesíteni rajta. Némelyek szerint módosítani kell a csövén, de én szeretem így. A kedvenc fegyverem, és teljesen megbízható. Beleillik a tenyerembe, és megfelelő az ereje is. Ha lelövök valamit, elvárom, hogy a földön is maradjon, amíg belé nem szúrom a karót, vagy le nem fejezem. Ezért töltöm meg a fegyvert ezüstgolyókkal. A hátsó ajtótól három lépcső vezetett az utcára. Rögtön balra egy szemétkuka állt. Eléggé dögletes bűzt árasztott ahhoz, hogy 26

hányingerem legyen tőle. A háttérben a menedzser átkozódását hallottam, meg a herceg egykedvű felelgetését. Csak a mögöttünk lévő ajtón szűrődött ki némi fény, és a sikátor elején álló villanyoszlop felől, ami úgy tizenöt méterre magasodott. A furcsa megvilágítás mélyebbé tette az árnyakat, így minden falmélyedés fenyegetőnek tűnt, és minden kuka tökéletes rejtekhelynek. Tovább kémleltem a környéket, már nemcsak az utcát, hanem a tűzlépcsők felnyúló csíkjait is, és a lapos háztetők peremét. Az ajtó, amin kijöttünk, a negyedik volt a házsoron, így nagyjából húsz métert kellett megtennünk a főút felé, vagy ha balra indulunk, akkor százat. Elindultam, a night club épületének tükörképét a szemközti szexbolt kirakatában nézve. Sehol egy rendőrautó, se villogó fények. Mielőtt összerakhattam volna a fejemben, hogy ez mit jelent, egy hang arra késztetett, hogy megforduljak. Egy patkány szaladt el mellettem. Nagyobb volt némelyik ölebnél, valami felriasztotta. Nem lőttem rá, de elvonta a figyelmemet, ami egy értékes másodpercnyi kihagyást jelentett. Ahogy visszafordultam, nedves, reccsenő zajt hallottam, majd egy nyögést. Lövés hallatszott, meleg cseppek hulltak az arcomra, a nyers hús és friss vér szagát éreztem. Bob hirtelen a földre zuhant. A támadója szemébe lőttem, akinek az arca az áldozata torka fölött tűnt fel. A seb, amit a golyóm ejtett, megtévesztően kicsi volt, de vér, agy és csontok csapódtak a mögötte lévő falra, majd lecsorogtak a téglák érdes felületén. A vámpír otthagyta Bobot, és – szó szerint – esztelen dühvel rontott rám! Még kettőt lőttem a mellkasába, aztán végre elterült a földön, és tudtam, hogy nem maradt benne szív, amit átszúrhatnék. – Denevérek! – Alig hallottam a saját hangomat, ahogy odakiáltottam a figyelmeztetést a többieknek, mert lőni kezdtem a sötét alakra, aki a szemetes mögül vetette rám magát. A vámpír felsikoltott, de tovább közeledett, karmaival a fejem felé kapott. Kitértem a csapás elől, és megvártam a másodpercnek azt a törtrészét, amikor a lendülettől megpördül a teste, majd a hátán

27

keresztül olyan szögben lőttem bele, hogy a szíve kifordult a testéből. Összerogyott, mint egy bábu, aminek elvágták a zsinegeit. A fejébe lőttem. Ez volt a Colt utolsó tölténye. Szinte teljesen megsüketültem, túl nagy volt a lövések visszhangja a fémkukák és tűzajtók között, de ha maradt is még denevér, egyelőre nem mutatkozott. Szóltam a többieknek, hogy fedezzenek, visszatettem a Coltot a hüvelyébe, és felnyaláboltam Bob testét. Cipelni kezdtem a sztriptízbárból még mindig kiáradó fény felé. Olyan súlyos volt a sebe, hogy elsősegély nélkül csak percei lehettek hátra. A sikátor mindkét vége felől sötét árnyak közeledtek, az idősebb vámpírokra jellemző ijesztő kecsességgel. Már majdnem elértem a lépcső alját. Bob teste nem mozdult, de a vér még mindig lüktetve folyt belőle, túlságosan feltűnő nyomot hagyva mögöttünk, ahogy visszahátráltunk a fénybe. Megkockáztattam egy pillantást a hátam mögé. Dulakodás hangja hallatszott. A fiatal testőrt nem láttam, viszont a herceget észrevettem. Az uralkodói test a szemem láttára kezdett remegni, szétcsúsztak a körvonalai, mint egy rosszul tapasztott agyagfiguráé, és a herceg helyén egy másik alak állt. Ő és a menedzser hevesen tüzelni kezdtek a bejárat felé, ahol a „hűtőszekrény” még mindig egyenesen állt, a hátából előtörő vér és húsdarabok ellenére. Szinte teljesen lelassult az idő. Néztem, ahogy a hatalmas, fekete férfi lassan lefordul a lépcsőről, és egy kukára zuhan. Ahogy élettelenül a sikátor kövére csúszott, a hátsó ajtó csattanva zárult be. A fény és a menekülési útvonal eltűntével a vámpírok merészebbek lettek, kettő előlépett, egy harmadik meg leugrott egy közeli épület tűzlétrájáról, csendben és puhán érve földet, mint egy hópehely. Atyavilág! A karót nem volt időm elővenni, a maradék vízipisztolyban valóban csak egy lövet volt, a tartalék pisztolyom pedig egy Derringer volt. Ennyi ellenféllel szemben nem érnek semmit. Bob megmozdult, tiltakozva a szorításom ellen. Felnyögött, és bár nem 28

tudott beszélni, mutatta, hogy neki is van egy tartalék fegyvere, amit korábban nem vett elő. Örök hálám, Bob! Letettem a földre, és előhúztam a fegyverét. Hátralépve lövőállásba helyezkedtem, a hátamat az ajtónak vetve. A vámpírok lassan közeledtek. Nem hittem azt, hogy az óvatosság miatt, habár tudták, mire képesek az ezüst pisztolygolyók. Inkább ki akarták élvezni a helyzetet, szórakoztatta őket a kiszolgáltatottságom. Mert még a legkeményebb emberben is ott él a félelem a szörnyektől. Tüzeltem. A fegyver akkorát lökött rajtam, hogy a markolat felsértette a bőrt a kezemen. A cső felfelé hordott, így ahelyett, hogy a szívébe lőttem volna, a vámpír nyakát találtam el. Szétroncsolta a csigolyáit, és spriccelve ömlött a vér a sérült ütőerekből. Túl sok halál, túl kicsi helyen. Vér és hús szaga töltötte be a sikátort, még a rothadó szemét szagán is túltett. Nem szándékosan tettem, de legalább megtorpanásra késztette a többi denevért. Tovább lőttem, ügyelve a visszarúgó fegyverre, a szívükre célozva, abban a reményben, hogy meghátrálásra kényszerítem, vagy legalább lelassítom őket. Nem sikerült. A legmagasabb közülük, egy nyurga, vörös hajú és szeplős hím kivicsorította a fogát. Láthatóan ő volt az egyik vezetőjük. Szemének egy villanására körbevettek, mint egy horda a zsákmányát. Sziszegett, és megint kimutatta az ínyét. Embertelen volt a hangja! Minden szőrszálam vigyázzba állt, a vér hangosan lüktetett a fülemben. De nem mozdultam a helyemről, és megint lőni kezdtem. Az első lövésem mellément. Túl gyorsan mozgott, minden erejével rámvetette magát. Tovább lőttem, akkor is, amikor a teste az enyémhez csapódott, olyan erővel préselve a mögöttem lévő ajtónak, hogy kiszorította a tüdőmből az összes levegőt, és megütötte a bordáimat. A fejem a nehéz vasnak csapódott, egy pillanatig csillagokat láttam. A fegyver kiesett a kezemből, de legalább végeztem vele. Sikerült megsemmisítenem a szívét. Sőt, szinte az egész mellkasát. A ruhám vérben ázott. Próbáltam megmozdulni, de 29

az élettelen test az ajtóhoz szögezett. A többi támadó kihasználta a helyzetet. A Bob és a másik testőr nyakán lakmározókat kivéve körém gyűltek. Elfogyott az időm. Addig tekeregtem, míg szabaddá nem vált a karom annyira, hogy kihúzhattam az egyik késemet a tokjából. Vaktában kezdtem vagdosni vele mindenfelé, ami kartávolságon belül került – közben azért imádkoztam, hogy működjön a borotvaéles pengékbe beépített varázslat, de sejtettem, hogy aligha fogom őket többet használni. Ahogy a vámpírok közelebb értek, éles fájdalom hasított belém, és Összecsuklottam. Kiáltást hallottam, aztán rájöttem, hogy a saját hangom az. Fájdalmas halálom lesz.

30

3

Hangok úsztak felém valahonnan a távolból. Hallottam őket, tudtam, hogy fel kellene ismernem a forrásukat, de képtelen voltam kinyitni a szemem, pláne koncentrálni. Túl sok fájdalom, a test túl sok pontján. Nem éreztem olyan tagjaimat, amiket pedig kellett volna, mások pedig, amiket általában nem éreztem, most nagyon is fájtak. – El kell juttatnunk a kórházba! – hallatszott egy női hang. Ismertem ezt a hangot. Ki is lehet ez? – Nem, ott csak karót szúrnának belé, és lefejeznék – felelte egy férfi. – Talán az lenne a legjobb – az iménti női hang hidegen, racionálisan csengett. Én is erre gondolnék, ha tudnék még gondolkozni. – Nem denevér, csak később lesz az! – Milyen határozottan mondta! Ez a törődés megmelengette az arcom. Vagy talán azért éreztem így, mert minden más olyan hideg volt. Kis szünet múlva a nő kétkedő hangon szólalt meg: – Ebben nem lehetsz biztos! – De igen! Meg tudom ítélni. – Mert ő a te titkos szeretőd? – A nő hangja most már szinte csöpögött a rosszindulattól. Bárki is volt, nem repesett értem, ez már halálosan biztos volt.

31

– Hányszor mondjam még? Ő nem a szeretőm. – A férfi hangja egyre kétségbeesettebb lett. – Nézd, ismerek valakit, aki segíthet rajta. Vidd be a laborba. Addig telefonálok. Éreztem, ahogy felemelnek, aztán egy sötét hullám elnyelt minden értelmes gondolatot.

32

4

Lassan tértem magamhoz, mintha egy hideg, fekete vízzel teli medence felszínére emelkednék. Mi az ördög ez? Mi történik velem? Azt tudtam, hogy ki vagyok. De arról fogalmam sem volt, hol vagyok, és hogy hogyan is kerültem ide. Az utolsó dolog, amire tisztán emlékeztem, az volt, hogy betuszkolom a Vicky születésnapjára vett tükröt a Miatába, és elindulok Birchwoods felé. A tükör sehogy se akart beférni. Annyit bajlódtam vele, hogy komolyan megörültem a védő varázslatoknak, amiket rátetettem. Nem volt itt semmi veszély, semmi fenyegetés. Nem értettem, hogy akkor hogyan vesztettem el az eszméletem. Hangok és szagok kezdtek átszivárogni az agyam szűrőjén: az orvosi készülékek berregése még érthető volt, de friss pizza, sült krumpli és Chopin Nocturne-jei? Nem kis erőfeszítésembe telt, hogy kinyissam a szemem, de valahogy összejött. Nem kórházban voltam. Egy laboratórium asztalán feküdtem. Mint kiderült, ismerős helyen. Felismertem az arany és fekete pöttyös, világító csempéket a falon, és a felettem húsz méterrel magasodó, akusztikus plafont. Már sokszor bámultam ezeket a csempéket és a süllyesztett fényeket, amikor épp valamelyik professzor szavait ittam. Noha most nem láttam őket, tudtam, hogy székek sorakoznak az auditórium félkörében, amelyek közé 33

betonlépcsők vezetnek fel. Festett fémcső szolgált korlátul, a kanyaroknál meghajlítva, hogy ne legyenek éles felületei. Fényes feketére festették őket, hogy passzoljanak a gumicsíkokhoz, amik csúszásgátlóként szolgáltak a lépcsőfokokon. Ebben a teremben tartott előadásokat Warren Landingham a zombik és a ghoulok irányításáról. Kicsit furcsának tűnt, hogy jóllehet én nem voltam se zombi, se ghoul, mégis az asztalra szíjaztak, lekötözve. A franc egye meg, nem szeretem a kötöttségeket. Sose szerettem őket. Megvan az oka, hogy miért, de nem szeretnék beszélni róla, soha többé, ha lehetséges. Azokat az emlékeket mágia tompította le, nem törlődtek ki egészen, de most elöntött a tiszta, tömör félelem. Lehunytam a szemem, és kényszerítettem magam a lassú, mély lélegzésre, ahogy tanítottak. Ez egy kicsit segített. Képes vagyok lélegezni. Ez most történik. Nincsenek nagy fájdalmaim, vagyis nem vagyok súlyos állapotban. Kinyitottam a szemem. Nem nyugodtam meg, de képes voltam egy pillanatig visszaszorítani a pánikot. Csövek futottak a karomból a jobb oldalamon pittyegő és kattogó orvosi műszerekhez, mégis jól éreztem magam. De minek kötöztek le? És miért nincsenek sérüléseim? A hasam görcsbe húzódott, újabb pánikhullám közeledett. A linóleumpadlón kopogó magassarkú cipő hangjára figyeltem, a jövevény épp a látókörömön kívül esett. Hangosabbak voltak a léptek, mint általában, de felismertem a ritmusukat. Emma Landingham volt az. A hatékonyság és a lendület megtestesítője, mint mindig. A ruháján nem volt ránc, sem a harisnyáján lefutott szem. Sosem. Egyszerűen tilos volt megtörténnie, ahogy mézszínű haja sem szabadulhatott ki a konty szoros fonataiból. Derengeni kezdett, hogy korábban hangokat hallottam. Az egyik Emma lett volna? Nem voltam benne biztos, de volt rá esély. – Mi folyik itt? – szólaltam meg. A mellkasomból feltörő krákogás egyáltalán nem volt artikulált. Megköszörültem a torkom, és újból megpróbáltam. – Emma, mi folyik itt?

34

Megpördült, a mozdulat visszafogott energiáról árulkodott. Sose láttam így mozogni senkit, legfeljebb atlétákat. Nem meglepő, hiszen ő is az volt. Nem volt túl kecses, de a mozdulatai néha kirobbanóak voltak, tele erővel, energiával. És gyönyörű volt, kis szőke cica, szemben a magas Vicky sötét eleganciájával és Dawna egzotikus szépségével. Egyértelmű, hogy én voltam köztük a rút kiskacsa. – Ki vagy? – szögezte nekem a kérdést Emma élesen, anélkül, hogy felpillantott volna a műszerről, amit figyelt. Jó tudni, hogy ennyire érdekli, mi van velem. – Celia Graves. – A Celiában az „sz” furcsán hangzott, másként, mint általában. Egy pillanatig nem tudtam, miért. Egy kicsit selypítettem. Sosem volt bajom a beszéddel. Még akcentusom sem volt, a leghétköznapibb amerikai angolt beszéltem, mindenféle ízes mellékzönge nélkül. Még a sokat szidott, de alapjában véve pontos, kaliforniai, felső középosztálybeli akcentus sem érződött a beszédemen. Megpróbáltam megnyalni az ajkam, de a nyelvemmel... éles metszőfogakat tapintottam. A francba, a francba, a francba! A szavak végtelenül kezdtek sorjázni az agyamban. Levegő után kapkodtam, be kellett hunynom a szemem, és újra a légzőgyakorlatokhoz kellett folyamodnom. Amikor eljutottam arra a pontra, hogy úgy éreztem, normálisan tudok beszélni, megint megpróbáltam. – Mi a büdös franc folyik itt, Emma? – próbáltam keménynek hangzani, de nem sikerült. A félelemnek testi tünetei is vannak. Küzdj vagy fuss! Jelenleg egyik sem volt kivitelezhető, de az idegrendszeremet nem tudtam meggyőzni erről. Az ereimben lüktetett az adrenalin, elsodorta az utolsó pókhálókat is. A testem megfeszült, akcióra készen. A fémszíjak felcsikorogtak. A fémszíjak... csikorogtak? Ezeket a szíjakat azért szerelték fel, hogy megfékezzék az őrjöngő zombik dühkitöréseit. Ez a hang, amely emberfeletti erőre utalt, újabb pánikhullámot keltett a testemben. Egy hétköznapi ember nem lenne képes ekkora nyomást gyakorolni a szíjakra. Ami azt jelentette, hogy nem voltam többé ember. 35

– Mesélj a családodról. Tesztelni akart, meg akart bizonyosodni arról, hogy vannak emlékeim. Okos lány. Ha már éles metszőfogaim nőttek, akkor nemcsak megharapott egy denevér, hanem legalábbis részben átváltoztam. Amit nem tudtam mire vélni. A vámpírok általában megharapnak, és magadra hagynak. Ha ezek után valaki meggyógyít, akkor életben maradsz. Ha nem, akkor meghalsz. Nagyon ritkán történik olyasmi, hogy egy nagyhatalmú vámpír elvégez egy szertartást harapással, mágiával, mindennel, és csak keveseknek van elég erejük hozzá. Tehát, ha vámpír lett belőlem, akkor vaddá kellett válnom, emlékek nélkül. Ha viszont ember maradtam, akkor nem lett volna szabad éles fogakra és emberfeletti erőre szert tennem. Ha lekötöztek, ez azt jelenti, hogy valaki útban van ide, egy megsemmisítő felszereléssel. Minél hamarabb bebizonyítom Emmának, hogy még mindig önmagam vagyok, annál hamarabb megszabadulhatok ezektől a nyavalyás szíjaktól. Olyan nyugodtan, ahogy csak tellett tőlem, elsoroltam a legfontosabbakat. – Lana és Charles Graves egyetlen életben maradt lánya vagyok. Ivy húgom még gyerekkorában meghalt. Anyám... – Megálltam, nem tudtam, mit mondhatnék anyámról, ami nem hangzik egészen borzasztóan. Részeges alak, egy bagzó macska morális felelősségével? Bármit megtesz pár dollárért? Végül így szóltam: – Anyám és én nem jövünk ki jól, és apám otthagyott minket. Nem beszélünk róla. – Ez olyan diplomatikus volt, hogy még a nagyim se köthetett volna bele. – A nagymamám még él. Szeretem őt, támogatja az anyámat, és igaz hívőt akar faragni belőlem. – Engedd szabadon – a férfihang a szobából jött, de a látókörömön kívülről. Nem tudtam, ki lehet az, de nem Emma apja volt, Warren Landingham, akit mindenki csak El Jefe néven szólított, ami főnököt jelent spanyolul. És nem is Kevin volt az, Emma bátyja. Nem hasonlított a hangja semelyik ismerősömére. Ha nem Warren parancsol itt, akkor kicsoda? És milyen alapon? Warren nem adná át önként másnak az irányítást. A saját területén egész biztosan nem, és főleg nem az én ügyemben. – Apám... – tiltakozott volna Emma. 36

– Az apád még mindig a chicagói konferencián van. A bátyád kért meg, hogy lépjek közbe, hogy Graves kisasszony lehetőleg épségben túlélje, ami történt. Ha nem teljesíted a kéréseimet, akár itt is hagyhatlak. Hallottam, hogy a lány szó szerint csikorgatja a fogát. Emma nem tűri jobban a parancsokat, mint Warren, és jóval fejletlenebb a humorérzéke. – Nappal van, az veszélyes lehet rá – érvelt. A férfi fölényeskedve válaszolt. – Az, hogy korán ébredt, talán azt jelenti, hogy inkább ember, mint vámpír. Vagy pedig azt, hogy szoros kapcsolat fűzi a támadójához, és mindkettő kényszert érez, hogy megtalálja a másikat. Ha így van, akkor jó esélyünk van rá, hogy levadásszuk, mielőtt rátalál Graves kisasszonyra, és megöli, vagy végleg átalakítja. Egyik változat sem lelkesített fel, de a férfinak igaza volt. Jobbra fordultam, és a nyakamat megfeszítve próbáltam megpillantani a hang tulajdonosát, de ismét arrébb lépett. Dühítő. – Jobb, ha siet, Landingham kisasszony – mondta a férfi enyhe gúnnyal. – Jobb, ha végez, mielőtt a bátyja visszatér. – A bátyám sosem bántana – vetette oda Emma hideg magabiztossággal, és igaza is volt. Kevin rajong a kishúgáért. Soha nem tenne olyasmit, amivel veszélybe sodorná. – Biztos vagy ebben? A vérfarkasok néha olyan... kiszámíthatatlanok. Különösen teliholdkor. – A fickó hangja meggyőző volt, az érvei logikusak. Valószínűleg hasonló stílusban beszélt a kígyó is Évával arról a bizonyos sok bajt okozó almáról. – Micsoda seggfej! – mormoltam halkan, de Emma meghallotta. Rám pillantott, és valami megértésféle szikrázott át a haragján. Az egyik oka annak, hogy sosem kedvelt, a tiszteletlen és lázadó természetem volt, „megrekedt a fejlődése a kamaszkornál”, mondogatta rólam. Nem tetszett neki, hogy Warren annyira kedvel engem, és hogy a bátyja, Kevin a menyasszonyával, Amyvel együtt tartotta velem a kapcsolatot a diploma után is. Most, valószínűleg életében először, hasonló cipőben járt, mint én. Saját magára kellett 37

hagyatkoznia egy veszélyes helyzetben, és ez cseppet sem tette vidámabbá, mint engem szokott. Megnyomta a gombot, amivel kioldotta és visszahúzta a fémszíjaimat. Csikorgó hangjuk volt, ami bántotta a fülem, és félúton megálltak, talán azért, mert elhajlítottam őket. Általában belesimulnak a labor asztalának felületébe. A fenébe! El Jefe biztosan ki fogja velem fizettetni a javításukat. Felültem, és próbáltam kitalálni, hogyan szedjem le a testemről az elektródákat és csöveket. Nem is olyan könnyű úgy eltávolítani az ilyesmit, hogy se a testemben, se a felszerelésben ne tegyek kárt. Ami engem illet, meggyógyulnék, de Warren komolyan kiakadt volna, ha ezeket a műszereket is megrongálom. Megfordultam, és az idegenre néztem. Rezzenéstelen arccal állta. Nem tévedt máshová a tekintete, még a tetoválásra sem. Egy szőlőinda van tetoválva a bal lábamra, feltekeredik a lábszáramon, a combomon. Szép munka, és vonzza a tekintetet. Az ismerőseim megjegyzéseket tesznek, ha rövid szoknya van rajtam. De ő nem szólt egy szót sem. A testem ennyi volt a számára: egy test. Hideg elismeréssel mért végig, és kajánul figyelte, ahogy cserébe én is járatom rajta a szemem. Nem volt se jóképű, se csúnya, olyan semmilyen volt. Megnézheted alaposan, öt perc múlva úgyis elfelejted. Kellemes vonások, mandulaszem, a haja a szőke és a barna közötti átmenet – se nem rövid, se nem túl hosszú. Fekete öltönye olyan szolid középkategória, de nem az az olcsó fajta, amit az átlagos üzletember viselne. Az volt a tippem, hogy jelenleg is, vagy a múltban egykor valamelyik hárombetűs ügynökségnek dolgozott, és Mr. Smith néven szokott bemutatkozni. Az egyetlen, ami nem volt rajta mintaszerűen átlagos, a fehér keménygallérja alól kibukkanó sebek. Nem voltak túl feltűnőek, de ott voltak. – Üdvözlöm, Graves kisasszony. A nevem John Jones. Nem Smith, de majdnem. Kinyújtotta a kezét, hogy megrázzam. Ahogy kezet fogtunk, megcsapott pszichéjének láthatatlan ereje, amitől önkéntelenül felszisszentem, ő meg halványan elmosolyodott. 38

Láttam a szemén, hogy szándékosan tette. Kísérletezett velem. Nem tetszett a dolog, és ő sem tetszett. De óvatosnak kellett lennem, mert Mr. Jones nemcsak veszélyes volt, hanem halálos is. Nem voltam benne biztos, hogy szeretnék egy csapatban dolgozni vele, de abban igen, hogy nem kívánom ellenfelemnek. És úgy tűnik, Kevin elég jól ismeri ahhoz, hogy szívességet kérjen tőle. Mindig is sejtettem, hogy van valami homályos Kevin múltjában. A vérfarkasok több évtizeddel tovább élnek, mint az emberek. Nem tudtam pontosan, hány éves lehet, csak azt, hogy Warren eltékozolt fiatalságának gyümölcse volt, és később ment egyetemre, mint ahogy szokás, így csak egy évfolyammal járt Emma fölött. De már itt lébecolhat egy ideje, mert Warren sem mai gyerek. Egyszer elkövettem a hibát és... megkérdeztem. Nem vagyok olyan buta, hogy megismételjem, miután négyszemközt jól megmosta a fejem, hogy nem szabad illetlen dolgokat kérdeznem. De ettől még nagyon is érdekelt a dolog. Csakhogy Kevin a barátom volt, és Warren fia. Nem fogok kutakodni utána. De Jonest látva úgy tűnt, hogy Kevin kalandos élete a legvadabb képzelgéseimen is túltett. Körbepillantottam a szobában, hirtelen nagyon kiszolgáltatottnak éreztem magam. Lehet, hogy nem a ruha teszi az asszonyt, de a meztelenség általában hátrányos helyzetet jelent. Nagyon magabiztosnak kell lenni, ha valaki meztelenül néz szembe egy csapat felöltözött emberrel. Nem vagyok szégyenlős, de most azért elbizonytalanodtam. Ezért nagyon megörültem, amikor Emma elővette az egyik ruhászacskómat a labor szekrényéből. Mindent tartalmazott, amire szükségem volt, szépen összehajtva. A tetején pedig valami, amire nem volt szükségem, de nagyon vágytam rá: a fegyvertokok a pisztolyaimmal és a fényezett fadoboz, amiben a késeimet tartottam. Egy tok nélküli, de megtisztított 9 mm-es pisztoly feküdt az erszényem és a gondosan összehajtott ruhák tetején. Nem az én fegyverem, hogyhogy mégis idetették? Ahogy végighúztam az ujjamat a markolaton, belém hasított valami, ami halványabb volt, mint egy emlék. Erőlködve próbáltam felidézni a részleteit, de annál inkább elfutott előlem. Bosszantó. 39

Morogtam magamban, félretoltam a pisztolyt, és a tőrök dobozára fordítottam a figyelmem. Felpattintottam a fedelét, és megláttam őket, megtisztítva, kifényesítve, beolajozva. A figyelmes bánásmód Kevinre utalt, de ő nem nyúlhatott hozzá a pengékhez. Mágikusak voltak, készítésük célja az, hogy szörnyeket gyilkoljanak. De bárki tisztította meg őket, szép munkát végzett. – Még mindig nem tudom, mi a baj velem – tettem fel a kérdést közömbös hangon Emmának. De Jones volt az, aki végül felelt rá: – Szörnyszülött lett. – Miket beszél? – kérdeztem kissé megbántva, és felvontam a szemöldököm. Mondhatott volna csúnyábbat is, de akkor sem volt különösebben hízelgő. Felnevetett. Az arckifejezéséből ítélve nem számított ilyen válaszra. – Fogadok, hogy nem nevet túl gyakran. – Nem, tényleg nem – vallotta be. El is párolgott a jókedve, mintha letörölték volna az arcáról. Csak hozzám beszélt, mintha Emma ott se volna, de ez nem zavarta a lányt. Pedig engem zavart volna a helyében. – A „szörnyszülött” szót a vámpírok arra a kevés áldozatra használják, akiknek meg kellett volna halniuk, vagy át kellett volna változniuk, de ehelyett életben maradtak, csekély fizikai változásokkal. Élnek, megmarad a lelkük és az emlékezetük, de jelentős mértékben megváltoznak. Mindenkinek másképp alakul át a teste. Az ön esetében még tart a vizsgálat. – Értem – feleltem. Tényleg tisztább lett a kép. Nem tetszett a dolog, de láttam, mit jelent ez az egész. Nagyobb erő birtokába jutottam, mint egy átlagos medve, selypítek, és roppant ijesztő szemfogakra is szert tettem. Mi más változott még? Vajon kimehetek napsütésben? Ehetek valódi ételt, vagy mától vérrel fogok táplálkozni? Reméltem, hogy nem így lesz. Még a gondolata is megrémített. – Ezek szerint követni fog mindenhova, hogy megfigyeljen? Hogy lássa, mit csinálok, és mi indít be? Ez maga szerint jó ötlet? Vállat vont.

40

– Korábban, ha szörnyszülöttekkel dolgoztunk, általában egy hónapig elkábítottuk őket, hogy csökkentsük a kötődésüket ahhoz, aki megharapta őket. A „gazdájukhoz”. Nem kérdeztem meg, kit ért a többes szám alatt. Erősen gyanítottam, hogy jobb, ha nem tudom. Persze nem gondoltam, hogy el is árulná. Ha meg elárulná, az talán még rosszabb volna. – Velem is ezt tették? Ha igen, miért vagyok ébren? – Vagy már le is telt az egy hónap? Talán meg kellene kérdeznem, melyik év melyik hónapjában vagyunk. – Mióta vagyok itt egyébként? – Felvettem egy tojáshéjszínű csipkés bugyit és egy hozzáillő melltartót, aztán gyorsan eltakartam őket egy tiszta tengerészinggel. Egy gumival lófarokba fogtam a hajam. Nagyjából ugyanolyan hosszú volt, mint reggel. Illetve amikor utoljára magamnál voltam. Megint emlékeztettem magam, hogy ideje levágatni. Aztán eszembe jutott, hogy talán soha többé nem fog nőni a hajam... Soha. Ez esetben találnom kell egy tényleg jó fodrászt, ha ez lesz az utolsó hajvágásom. – Úgy hat órája lehet itt. Tíz körül van. Úgyhogy a hónap nem egészen stimmel. Nem fejtette ki bővebben, és teljesen közömbös hangon közölte mindezt. Túl közömbösen. Néha valaminek a hiánya többet mond minden másnál. Arra tippeltem, hogy az a korábbi küldetés, amire utalt, nagyon rosszul sikerült, és nagyon gyorsan vége lett. Talán a nyakán lévő heg is onnan ered. Vagy nem. Nem akartam megkérdezni, mert udvariatlanság lett volna. Igen, mivel kétségtelenül szörnyszülött lettem, minél több dologra rá kell jönnöm, és rá is fogok, előbb-utóbb. De először is azt kell kitalálnom, mi történt az elveszett órák alatt. Mert nem csak hat órát vesztettem el. Az utolsó, amire emlékeztem, az volt, hogy lezuhanyoztam, kedden. – Érez valamit a támadójával kapcsolatban? – Jones szavai visszarántottak a jelenbe. Ezen elgondolkoztam. Nem, semmit. Nem volt bennem düh vagy harag, még boldogság sem amiatt, hogy nem érzek semmit, csak üres közöny. 41

– Nem. Van valami trükkje, hogyan kell? – Nincs, általában magától létrejön a kapcsolat. – Láttam, hogy őszintén meglepődik, és nem örül a hírnek. – Ezzel nem segítesz neki sokat – szólt közbe Emma hidegen. Nem nézett Jonesra, ahogy ezt mondta. Ehelyett nagy odafigyeléssel tisztította meg és pakolta el az eszközöket. Hamarosan semmi jele nem lesz annak, hogy itt jártam. Kivéve természetesen a videokamera felvételét. – Tartsátok meg a felvételt, amin behoznak. – Miért? – kérdezte meglepetten Emma. Meg akartam nézni, hátha a képek eszembe juttatják, mi történt. De nem ezt válaszoltam. – A rendőrség talán bizonyítékot akar arra, hogy nem a saját lábamon hagytam el a helyszínt. – Nem szólunk a rendőrségnek – felelte Jones, olyan hangon, mintha egy különösen nehéz észjárású gyereket oktatna. – Nézze, elég nyilvánvaló, hogy megtámadtak, és biztos nem adtam meg magam úgy, hogy pár golyót ki ne lőjek. Ráadásul a felső pisztoly nem is az enyém, tehát több fegyvert is használtam. A rendőrségen be tudják azonosítani a fegyvereimből kilőtt golyókat pár korábbi eset alapján. Össze fogják rakni a részleteket, ha keresgélnek kicsit a helyszínen. Tudják, hogy miből élek, úgyhogy általában nem csinálnak ügyet belőle. Nem bűn megölni egy vámpírt, de azért az ilyesmit általában szokás jelenteni. Jones vállat vont. – Aha, egy rendes, törvénytisztelő polgár. – Érzékeltem a hangjában némi gúnyt. Meglepetésemre nem bosszantott fel. Talán azért, mert túlságosan szerette volna. Igaz, hogy robbanékony vagyok, de nem szeretek idomulni senki elvárásaihoz. Ezért elmosolyodtam, és kedvesen azt feleltem: – Könnyebbé teszi az életet. Nem szeretem bonyolítani. Emma furcsán nézett rám. Elég jól ismert ahhoz, hogy valami tiltakozásra számítson a részemről. Láttam, hogy mondani akart valamit, de aztán összeszorította az ajkait. Egyikről a másikra néztem. 42

– Van egy javaslatom. Felhívom a rendőrséget, megbeszélem velük, hogy jöjjenek ide, és vallomást teszek. – Nem mintha sokat tudtam volna mondani nekik, hisz nem emlékeztem semmire, de talán valahogy új információkhoz jutok tőlük. Talán még a memóriámat is feljavítják valahogy. Vagy nem. Ezt a faja mágiát csak utolsó lehetőségként vetik be, mert túl nagy traumát jelent a szemtanú számára. Mellesleg a bíróságon mindig is vita tárgya volt, hogy az ilyen módon kapott bizonyíték használható-e, hiszen mentális befolyásoltság alatt jutnak hozzá. De talán meg lehet próbálni. – Aztán felkeresem Vickyt, megkérdezem, mit tud, talán segíthet megtalálni a támadóm nappali búvóhelyét. Ha nem sikerül, akkor visszamehetünk oda, ahonnét idehoztatok, hátha találunk valamilyen nyomot. – Ha a támadóm a nyomomban van, hogy végezzen velem, akkor jobban teszem, ha megelőzöm, gondoltam. Remélhetőleg fényes nappal, és annyi különleges fegyverrel, amennyit csak elbírok. Már harcoltam vámpírokkal. Le is győztem őket. De a többségük újonc volt, teljesen zöldfülű. Azok a vámpírok, akik képesek átváltoztatni az embereket, sokkal jobbak, ijesztően jók. Van erejük, mágikus képességük, mentális trükkjeik. Minden lehetőséget fel kell használnom arra, hogy közel kerüljek hozzá, és megöljem, mielőtt ő nyírna ki. Vickynek kilencvenkilenc százalékosnál jobb volt a találati statisztikája. Már sokszor segített a rendőröknek, és a bírók is megbíznak benne. Van rá esély, hogy tudja, mi történik velem, vagy ki tudja deríteni. Mindenesetre megér egy próbát. Emma bólintott, ami nem lepett meg, mivel legalább olyan jól ismeri Vickyt, mint én. De arra nem számítottam, hogy Jones is megszólaljon. – Én is ezt ajánlom. De javaslom, először Vickyt látogassa meg. A rendőrség éjjel-nappal nyitva van, Birchwoods pedig nem. – Ez igencsak érdekes. Honnét tud Jones Vickyről? Lehet ugyan, hogy Emma vagy Kevin beszéltek neki róla, de nem tűnt valószínűnek. Nem, lefogadtam volna, hogy Jones magától derítette ki, hogy kicsoda Vicky. És ha így van, akkor mindannyiunk után kutatott. Talán azután tette, hogy Kevin felhívta, de ebben kételkedtem. 43

Ahhoz igencsak gyorsan és profin kellett volna dolgoznia. Mert Birchwoodsban nagyon komolyan veszik az orvosi titoktartást. Ha egy sztárocska vagy egy nagyfőnök törődést akar, akkor egy másik szanatóriumot választ. Ha viszont titoktartást akarnak a sírig és azon is túl, akkor Birchwoodsba mennek. Pokolian drága, de azoknak, akik értékelik a magányt, megéri, az utolsó centig. És Vicky szülei semmi esetre sem árulnák el senkinek, hogy ott van. Túlságosan sokat ártana a patyolattiszta hírnevüknek. Annyira aggódnak miatta, hogy felvettek egy dublőrt, aki eljátssza a lányuk szerepét a sajtó előtt. De akkor honnét tud róla Jones? Fürkésző tekintettel fordultam felé. – Hosszú ideje van benne az ügyben? Vállat vont. – Tartozom Kevin Landinghamnek egy nagy szívességgel. Ha segítek önnek, azzal visszafizetem. – Most már értem. Megfordultam, és hosszan Emmára néztem. Amire készültem, biztosan idegesíteni fogja, de meg kellett tennem. Ha ő is jönne, csak az utamban lenne. Mellesleg nem akartam ölbe tett kézzel várni Kevint, hanem azt akartam, hogy minél előbb mellettem üljön a kocsiban. Lehet, hogy paranoiás vagyok, de semmi kedvem nem volt Jonesszal a hátam mögött bárhová menni. Egyszerűen nem ismertem eléggé. – Ha visszaér a bátyád... – Veled megyek... – szakított félbe Emma, de én folytattam a mondandómat. – Mondd meg neki, hová megyünk, hogy utánunk jöhessen. – Hagyhatunk neki üzenetet. Veletek megyek. Nem fogok itt ülni és várni, mint egy szófogadó kislány. – Nem kiabált, nem hisztizett. Volt benne némi hideg, kemény akarat, amit sosem tapasztaltam korábban. Miért pont most makacskodik, és az én ügyemmel kapcsolatban? – De... – Nem fogok... – Mit nem fogsz? – Egyszerre fordultunk a hang irányába. 44

Kevin az ajtóban állt, és jobban nézett ki, mint ahogy bárkinek joga lenne hozzá. A szívem gyorsabban dobogott, ahogy megláttam. Homokszőke haja egy kicsit hosszú volt, kicsit rálógott a tökéletes égszínkék szemére. A pólója és a farmerja kopott és viseltes volt, és elég szűk ahhoz, hogy kiemelje remek alakját. Sosem tudott hidegen hagyni a látványa. Semmi sem hiányzott a csomagból, az ész, a test, és még a humorérzék is megvolt. Erős állkapcsán mély gödör látszott. A mosolya pedig mintha leolvasztotta volna rólam a ruhát. Akartam őt, attól a perctől kezdve, ahogy megláttam. Akkor még Brunóval jártunk, úgyhogy nem tettem érte semmit, de annak már régen vége! Csak hát Kevin Amyvel maradt. Nem tudtam Amyről, hogy vérfarkas-e, vagy sem, de nem számított. Vannak elveim. Mellesleg, az a nő egy kicsit ijesztő. – Mit csinálsz? Hogyhogy ébren vagy? – Kevin hozzám intézte a szavakat, de előbb Jonesra, aztán Emmára nézett. – Én ébresztettem fel – felelte Jones. Szélesen Kevinre mosolygott, de a szeme komor maradt. – Szükséges volt. Meg kell találnunk a támadóját. Nappal, amikor magatehetetlen, sokkal jobb lenne, nem gondolod? – Nem, ha közben Celia meghal – mordult rá Kevin. Jones mosolya még szélesebb lett, most már a szeme is csillogott. – Nos, szerencséd van. Nem halt meg. Horkanva felnevettem, egyáltalán nem nőiesen. Nem tehetek róla, bírom a cinikus megjegyzéseket. Mellesleg igaza volt. Mindhárman rám meredtek, de meg se rezzentem. Nem fogom hagyni magam. Békítőleg felemeltem a kezem. – Nincs értelme vitatkozni. Felébredtem, nem történt baj. És dolgunk van. Kevin durcás arcot vágott. Keresztbe fonta a karját a mellkasán, és szétvetett lábbal megállt. – Mondd el, mire emlékszel! A fenébe, megkérdezte! – Semmire, kivéve, hogy kedd van. – Tizennegyedike – tette hozzá jelentőségteljesen. Jelent ez bármit is? Már tudtam, hogy egy teljes napot veszítettem. 45

Tizennegyedike. Ez beindított valamit az agyamban. A fenébe is, tegnap volt Vicky születésnapja. Vajon meglátogattam? Nem emlékeztem rá. Biztos aggódna a sérülésem miatt. De megsértődne, ha elfelejtkeznék a születésnapjáról. És oda akartam neki adni az ajándékát. Hiszen hónapokig tartott, míg megtaláltam, és minden varázslatot működőképessé tettem rajta. De erről csak úgy szerezhet tudomást, ha kimegyek hozzá, és odaadom neki. Kevin merőn bámult felém, mintha csak a gondolataimban olvasna. – Azt hiszed, képes vagy vámpírvadászatra indulni, mikor még egy születésnapra sem emlékszel? – Nem próbálta palástolni a gúnyt, ami eléggé bosszantott. – Szerintem nincs sok választásom, Kevin. Jones épp az előbb magyarázta el, hogy előbb-utóbb késztetést fogok érezni, hogy megtaláljam a támadómat. Úgyhogy nem fogom itt ücsörögve megvárni, hogy levadásszon, és inkább megkeresném, mielőtt őrjöngő őrültté változom. Sötétedés után nem lehet mestervámpírra vadászni, és ha nem találom meg előbb, mint ő engem, akkor napnyugta után azonnal elindul utánam – hacsak Jones barátod nem hazudott. – Nem hazudott – ismerte el Kevin kelletlenül. – De neked nem kell részt venned a vadászatban. – Tudtátok követni a támadót onnét, ahol megtaláltátok Celiát? – Jones hangja megtévesztően színtelen volt. Kevin kérdéssel válaszolta meg Jones kérdését: – Fényes nappal van, Celia. Tudod egyáltalán, hogy kimehetsz-e? Kevin hangja csak egy hajszálnyit lett enyhébb, mintha érzékelte volna a kimerültséget, amit nem akartam kimutatni. Talán érezte a szagomon? Nem tudtam eleget a vérfarkasokról ahhoz, hogy eldöntsem. Kihagytam az erről szóló órákat, inkább mágiatörténetet hallgattam helyette. Önkéntelenül megrezzentem, bár csak egy kicsit. Nem akartam kiszállni a játékból, de elég nehezen tudtam összpontosítani. A fenébe is.

46

– Csak egyféleképp deríthetjük ki. – Megajándékoztam a legmagabiztosabb, legálságosabb mosolyommal, amire enyhe pirulás kúszott fel a nyakán. – Maga – Jones rólam Kevinre nézett, és vissza – vagy nagyon bátor, vagy pedig nagyon hülye. – Mindkettő – felelte Emma szárazon. – Hú, köszi – még mindig selypítettem egy kicsit, de nem akartam törődni vele. Átkotortam a zacskót zokni és sportcipő után, majd leültem az asztal szélére, hogy felhúzzam őket, és hagytam, hadd vitatkozzanak a többiek egymással, amit meg is tettek. Egyre hevesebben. Felőlem vitatkozhattak, nem érdekelt, más dolgok jártak a fejemben. Mint például a napfény, a spontán égés, és hogy nagyon nehezen tudnám elmagyarázni a nagymamámnak a szent tárgyaktól való irtózásomat. Azok hárman még mindig veszekedtek, mire felhúztam a zoknit, és megkötöttem a cipőfűzőmet. Talán ezért nem hallották a mozgást a folyosón. Emma egyébként sem vette volna észre, de a vérfarkasoknak kitűnő a hallásuk, és az intenzív élményből ítélve, ami akkor ért, amikor megérintettem, Jones sem volt hétköznapi emberi lény, az biztos. De én hallottam a jövevényeket, és ami még furcsább, a szagukat is éreztem. Három férfi közeledett a folyosón, kemény talpú lakkcipőben, a tekintély magabiztos lépteivel. Fegyversíkosító olaj szagát éreztem, és egy kis puskaporét, mintha nem tisztították volna ki elég jól a fegyvereiket az utolsó használat óta. Megálltak a nehéz acélajtó előtt. Hallottam, hogy a fém arrébb csúszik, és egy ideges hang magyarázkodni kezd. Felismertem, hogy dr. Reynoldsé, aki az egyetem orvosi karán dolgozott. Idegesen néztem a férfiak sziluettjét a napfényes, üvegfalú, külső folyosóval a háttérben. Túl nagy volt a fény, mintha egy színpadi reflektorba kellett volna bámulnom. Még messziről is borsódzott tőle a hátam, és éreztem, ahogy megfeszülnek az izmaim. Ez eléggé bosszantott. A szemem sarkából láttam, hogy Emma és Kevin abbahagyják a vitatkozást. Jones egyszerűen eltűnt, mint egy varázsló. Mondhatjuk,

47

hogy ismerem a mágiát, de sose hallottam senkiről, aki képes lett volna ilyen trükkre. A férfi, aki az ajtóban állt, ismerős volt, ahogy valószínűleg minden tanulónak, aki a Dél-kaliforniai Egyetem bayview-i campusára járt. Donald Lackley elnök-igazgató fess volt, mint egy filmsztár, állandóan napbarnított arccal, cipője bőrének eredeti gazdája egykor szabadon kószált Florida mocsaraiban. Méretre szabott öltönye kifogástalan volt, és valószínűleg annyiba került, mint a kocsi, amivel furikázom. Ő egy jelenség, és ennek megfelelően sosem hagyna ki egy jó alkalmat a fotózkodásra, vagy arra, hogy részt vegyen egy jótékony eseményen, ahol pénzt kalapozhat az egyetem javára. Ezzel együtt valóban pokolian jól intézi az egyetem ügyeit. Egyetlen kis részlet sem kerülheti el éles, fekete tekintetét. A legtöbb embert meglepte volna, hogy személyesen vezeti le ide a fegyvereseket. Engem nem. Ha itt van, akkor irányíthatja a helyzetet, és mint minden tisztviselőnek, Lackeynek mindene az irányítás. Ha nem lett volna házas, azt mondtam volna, hogy tökéletesen illik Emma Landinghamhez. – Jó reggelt, Emma... Kevin. – Lackley hangja sokkal kimértebb volt, mint általában. Tudta az én nevemet is, de nem üdvözölt. Nem lepett meg, hiszen diák voltam, és mint ilyen, nem méltó a figyelmére. Emmára nézett. – Dr. Reynolds említette, hogy Graves kisasszonnyal... baleset történt. Kevin az orvosra meredt, aki idegesen megrándult a metsző pillantástól. – Azt is mondtam, hogy már urai a helyzetnek – motyogta dr. Reynolds. Lackley nem emelte tekintetét az orvosra. A szegény ember zavarában topogni kezdett. Alacsony, jelentéktelen kinézetű emberke volt, kopaszodó, és egy kicsit pocakos, ami nem látszott, ha rajta volt az orvosi köpenye. Jó orvos lehetett, de rossz politikus. Ma pedig kifejezetten rossz napja volt. Bármit tett, azzal felbőszített valakit.

48

– Valóban. De hanyagság volna, ha nem ellenőrizném személyesen, nem került-e egy életveszélyes szörny az egyetem területére. Elmosolyodtam, és reméltem, hogy nem látszanak ki a metszőfogaim. – Jól vagyok, Lackley elnök úr. De köszönöm, hogy így aggódik értem. – Kevinnel és a dokival ellentétben nem dolgozom az egyetemnek, ezért nem kellett hajbókolnom előtte. Amíg időben fizetem a tandíjamat, addig nem tehetnek túl sokat ellenem. Annyira cinikus lehettem, amennyire jólesett, feltéve, hogy nem tekintenek veszélyforrásnak. Láttam, hogy Lackley állkapcsának izmai megfeszülnek, de nem válaszolt semmit. Ezért elfordultam tőle a harmadik férfi felé. C. J. „Rocky” Rockford a campus biztonsági őreinek vezetője volt. Már találkoztunk párszor, és bár tudta, hogy nem kellene csípnie a fejem, mégis kedvelt. Néha még céllövészetre és gyúrni is együtt mentünk. – Szia, Rock. Rocky magas fiú, régebben bokszolt, elég kemény srác. A bőre mélybarna, kicsit rézszínű. Olyan rövidre vágatja a haját, hogy látni alatta a koponyáját. Nem egy jóképű ember, de tiszteletet parancsoló. Ami lehetővé teszi, hogy – Patrick Swayze halhatatlan szavaival – „kedves legyen, egészen addig, amíg eljön az ideje, hogy ne legyen kedves”. Rocky mindig fel volt fegyverkezve, de ma csak egy fekete nejlon hátizsák volt nála. Fogadtam volna, hogy tudom, mi van benne: szent tárgyak, egy karó, egy kalapács és egy fűrész, a szokásos vámpírölő felszerelés. – Graves. Mi történt? – Nem volt különösebben barátságos a hangja ezen a reggelen, ahogy egy heget vakargatott az orra tövében. Mindig ezt csinálja, ha ideges. Nem tudtam hibáztatni. Sosem könnyű a dolga, ha a nagyfőnök személyesen ül a nyakára. Aztán meg feltételeztem róla, hogy akivel együtt járt a konditerembe, azt nem szívesen szúrná szíven és fűrészelné le a fejét. – Nem emlékszem túl sok mindenre a dologból. Annyit tudok, hogy meg kellett volna halnom. De nem haltam meg, és a szemfogak 49

ellenére emlékszem rá, ki vagyok. Nemrég még a boncasztalon feküdtem. Meglepődve pislogott párszor, végül megkérdezte: – Megtámadtak? Itt a campuson? Erre Kevin felelt: – Nem. – Akkor miért van itt? – Lackley pillantása Kevinébe fúródott, és egyik sem akart engedni a másiknak. – Az én hibám – felelte Emma csendesen. – Négyes szintű tisztánlátó vagyok. Tudtam, hogy Celia komoly bajba került. Felhívtam apámat és a bátyámat, és elmondtam nekik, amit láttam. A bátyám elment érte. Apa Chicagóban van, üzleti úton, ezért felhívta dr. Reynoldsot. Senki sem akarta megkockáztatni, hogy az történjen, ami a denveri sürgősségin, ezért idehozta őt is, és a műszereket is. Az asztal szíjai akár egy őrjöngő ghoult is képesek lefogni. Úgy ítéltük meg, hogy képesek leszünk bánni vele, akármi is lett belőle. Igazán meglepődtem. Emma képessége sosem volt túl erős, és általában csak azokkal kapcsolatban működik, akikhez kötődik. Nem gondoltam volna, hogy közéjük tartozom. Megmentette az életemet. Persze, pár órával később megint kockára tette, de mégis. Megfordultam, hogy a szemébe nézzek. – Köszönöm. Pislogott, nyilvánvalóan meglepődve. – Nincs mit. – Vagyis bevallod, hogy egy veszélyes szörnyet hoztál a campusra anélkül, hogy jelentetted volna. Emma elpirult a számonkérő hangtól. – Jelentettem! A rendőrőrsön, telefonon, míg dr. Reynolds vérátömlesztést adott Celiának. – Felszegett fejjel állta Lackley pillantását. – És ha megnézi az irodája e-mailjeit, akkor talál tőlem egy sürgős üzenetet. Lackley nem kapta be a csalit. – Mit mondott a rendőrség? – Azt, hogy utána fognak nézni – Emma felém fordult. – Amikor visszaszóltam, közölték, hogy nem találtak hullákat a megadott címen, még a környéken se, sem szörnyet, sem embert, semmilyet. 50

Ezen elcsodálkoztam. Nem tudtam hova tenni. Pislogtam párat, próbáltam feldolgozni a hallottakat, de nem sikerült. Talán azért nem emlékszem a támadásra, mert nincs mire emlékezni? – A tiszt, akivel beszéltem, éreztette velem, hogy nem vesz komolyan. Udvarias volt, rém udvarias, de olyan érzésem volt, hogy hülyének néz. Ettől függetlenül biztosan dolgoztak az ügyön. Emma bizonyára nem tett rájuk jó benyomást – igazi kis fúria tudott lenni néha –, és nem akartak vesződni vele. De valaki valószínűleg épp most is a helyszínen nézelődik. Nagyon komolyan veszik a szörnyekről és hullákról szóló beszámolókat. – Szeretnék hozzátenni valamit – egyenesen Lackleyhez beszéltem. Nem akartam, hogy Warren és a többiek bajba kerüljenek, amiért megmentették az életemet, és az eddigiekből ítélve meg volt rá az esély, ha nem az egyetem, akkor a hatóságok részéről. A közbiztonság veszélyeztetése súlyos vétek. A rendőrök ellen nem tehettem semmit, de az egyetem pökhendiségével szemben igen, legalábbis ezt reméltem. – Egyike vagyok azoknak a diákoknak, akik a teljes képzési csomagra befizettek. – Tudom – felelte Lackley a lehető legszárazabb hangon. Persze nem igazán hibáztattam. Bayview-nak, mint minden más felsőoktatási intézménynek, folyamatosan szüksége volt az adományokra. Valamelyik menedzser állhatott elő az ötlettel, hogyan gombolhatnak le több pénzt az adományozókról. Ugyanazon az alapon működött, mint egy fitneszbérlet, és ugyanúgy feltételezték, hogy nem mindenki fogja kihasználni. Egy jókora összegért bizonyos ideig ismét tanulónak tekintenek. Ezzel együtt jár egy tanuló összes jogosultsága – használhatom a sportlétesítményeket, az egészségügyi és egészségbiztosítási lehetőségeket –, amíg szemeszterenként legalább két órára feliratkozom, és makulátlan a jó hírnevem. A legtöbb embernek azok közül, akik ekkora összegű adakozást megengedhettek maguknak, igazából semmi szüksége nem volt a jogosultságokra. Az első alkalommal, amikor terhesnek érezték, nem 51

iratkoztak fel újabb órákra, és ennyi – a pénz az egyetemnél marad, nincs feléjük több kötelezettsége. Az én helyzetem persze más volt. Figyelembe véve, hogy az én munkakörömben elég nehéz egészségbiztosítást szerezni, az ajánlat igazán megérte. Ugrottam a lehetőségre, és felvettem minden lehetséges szabadon választható tárgyat. A végén, ha komolyan nekiállok, még master fokozatot is szerezhetek. – Milyen órákat vett fel ebben a félévben? – hallottam a lemondást Lackley hangjában. – Zeneértést és díszkertészetet. – Kevin felhorkant, mire felé fordultam. – Ne nevess! David kijelentette, hogy kezdeni akar valamit a birtokkal, és Vicky felvetette, hogy legalább egyikünknek értenie kellene hozzá, mit csinál. David és Inez a birtokon laktak, és Vicky megbízásából rendben tartották. Én a vendégházat béreltem. Ezt a felállást még érettségi előtt beszéltük meg, és éveken keresztül jól működött. – A ghoulbiztos asztal azt jelenti, hogy megtették az óvintézkedéseket a campus védelmében – dörmögte Rocky békítőleg. Lackley szeme összeszűkült, de kurtán biccentett Rocky felé. Nyilvánvalóan bosszantotta a helyzet, de El Jefe szavának még ő sem mert csak úgy ellentmondani. Ezt a becenevet talán csak viccből kezdték el használni rá, de rajtaragadt, mert tényleg Warren „a főnök”, ha a természetfelettiről van szó. Nemzetközi elismerés övezi, és ez nagy hírverést és főleg sok pénzt jelent az egyetem számára. Lackley talán megnyeri ezt a csatát, de ha felbőszíti Warrent, az hosszú távon sokba kerülhet neki, és túl jó politikus volt ahhoz, hogy ezt ne vegye figyelembe. – Dr. Reynolds – mivel Graves kisasszony életben van, képességei és emlékei birtokában, van-e valami ok arra, hogy itt tartsuk ahelyett, hogy a saját lakása biztonságában gyógyulna fel? – Nos, uram... – Reynolds habozott. Tudtam, hogy vitatkozni fog vele. Orvosként kénytelen lesz óvatos álláspontra helyezkedni az olyan apróságok tekintetében, mint a napfény, a szenteltvíz... De sejthető volt, hogy megjárhatja, ha ellenáll. Nem volt akkora

52

tekintélye, mint Warrennek, így gyakorlatilag védtelen volt, és Lackleyt nagyon harapós kedvűnek láttam. Nem akartam, hogy megbüntessék dr. Reynoldsot azért, mert megment engem, így megszólaltam, mielőtt kinyithatta volna a száját. – Semmi baj, doki. Úgyis menni készültem. – Nem kéne – mondta Kevin, és rám nézett. Éreztem a haragját. – Nem kéne megkockáztatnod, hogy kimész a napfényre. – Tudtam, hogy a felszín alatt felébredt a vadállat. Éreztem. Általában ennél jobban uralkodott magán, és ez aggasztott. Nem féltem tőle, hanem öt féltettem. Mert a legtöbben csak szörnyetegeket látnak a vérfarkasokban, és úgy vélik, a legjobb lenne megölni vagy rács mögé zárni mindet. Ezért az egyetemen senki se gyanította, hogy vérfarkas. Ha Kevin okot ad a gyanakvásra, akkor még több és még súlyosabb problémával néznénk szembe. Mindezt próbáltam egyetlen pillantásba sűríteni, amitől kicsit visszafogta magát. – Ki kell próbálnom, mennyire bírom, Kev. Ha muszáj bent maradnom, akkor maradok. De ha elviselem a napfényt, akkor megyek. – Vettem egy nagy levegőt, hogy összeszedjem magam. Ha nem tudom elkerülni, akkor jobb túl lenni rajta. Lackley igazgató úr és a többiek félreálltak az útból, Rocky még az ajtót is kinyitotta nekem. A folyosó üvegfaláról kilátás nyílt a campus belső udvarára. Ragyogó napsütés áradt be a keletre néző ablakon. Mindenki áhítatos csendben nézte, ahogy megállok az árnyékos rész szélénél. Mély levegőt vettem, és kiléptem a fénybe. Nem égtem el. Hurrá! – Semmi bajom! – Na, jó, ez túlzás volt. Valójában kellemetlenül forró érzést éreztem a bőrömön, olyan volt, mint egy felgyorsított leégés a napon. Visszaléptem az árnyékba, és azon tűnődtem, hogy vajon a 30-as napolajam segíteni fog-e, és mennyi ideig. Mindig is természetesen sápadt volt a bőröm, így mindenhol tartottam belőle egy tubussal. 53

Természetesen vehetek helyette 45-ös faktorút vagy még erősebbet. De ha az se válik be, nagyon kellemetlen lesz az életem. Elvégre a napsütötte Dél-Kaliforniában éltünk, a Csendes-óceán mellett. Ez a szülőföldem, a fenébe is, szeretek itt élni! Kevin ott állt mögöttem. Alig értettem, ahogy suttogva beszélt, hogy senki más ne hallja. – Érzem, hogy ég a bőröd, Celia. Hátralépett, de a szeme csillogott. Éreztem, ahogy az ereje végighalad a bőröm felszínén, és libabőrös leszek. Eddig semmi új. De ami... zavaró volt, az az, hogy az én erőm is felébredt válaszul, fehéren felragyogott a bőröm, elég világosan ahhoz, hogy elűzze az árnyakat a folyosón. A szemem furcsa volt, mintha sokkal élesebb lett volna, a fal minden repedését észrevettem, az üveg összes karcolását. Éreztem egy tanuló lüktető pulzusát, aki a járdán ment, ötven méterrel arrébb, és megkordult a gyomrom. A fenébe! – Erre is képes? – kérdezte Emma lenyűgözve. Olyan hangon beszélt, mint amikor az apjával megtárgyalt valamilyen kísérletet. Kevin hosszan végigmért. – Ezt, és még mást is! Már nem ember többé. Félelem, és... izgatottság is volt a hangjában. Ha képes lettem volna kinyögni egy szót is, az enyémben csak félelem lett volna.

54

5

A vámpírok eléggé hasonlóak az emberekhez... Nos, a fogaikat és a természetellenes sápadtságot kivéve. És persze ott vannak a vörösarany szemek. De a vámpírok egészen éjszakai lények. Halottak, ha felkel a nap. Márpedig most nappal volt. Így annak ellenére, hogy az ablakban nagyon sápadtnak tűnt a tükörképem, tekintélyes metszőfogakkal, bíztam benne, hogy mégse fog senki vámpírnak nézni. Talán. Reménykedtem benne. A „leégésemnek” egy-két percen belül nem volt nyoma. Igaziból láttam, ahogy gyógyul a bőröm. Nagyon ijesztő, de hasznos. Eltűnődtem, hogyan működhet. Mi volt a gyógyulás sebessége egy átlagemberéhez képest? Vajon utána lehet nézni valahol ennek? Amit eddig tudok róla, nem volt valami gyakori probléma. Talán ezért sem volt szó róla egyetlen órámon sem. Végigsétáltunk a folyosón, Kevin úriemberként utánam hozta a táskámat meg egy Emmától kölcsönkapott esernyőt, és közben a leghalkabb suttogásra fogta a hangját. Mégis olyan tisztán hallottam, mintha csak kiabálta volna a szavakat. – Elengedünk, és Jones megígérte, hogy nem fog követni. De szeretném, ha pár óránként jelentkeznél. És ha bármi furcsát érzel, azonnal hívj, és érted jövök. Rendben? Rájöttem, hogy kivételes ajándékot kaptam – szabadon engedtek. Eszembe jutott Warren vámpírszemináriuma, és azonnal gyorsabban dobogott a szívem. A vámpírokat sosem szabad elengedni, ha 55

egyszer elfogták őket. Megölik vagy bezárják őket, esetleg kísérleteznek velük. De nem engedik el őket! Marhaság! Egy pillanat alatt vége lehet, ha nem figyelek eléggé. – Köszi, kerülni fogom a feltűnést. Kutatni szeretnék egy kicsit, meg találkozni pár emberrel. Hát ez nem volt egészen igaz, de majdnem. Majd kutatok, ha lesz rá időm. Most fontosabb dolgom is akadt. Ezért megragadtam a zsákomat, az ernyőt, és tettetett önbizalommal a napfényes kijárat felé indultam. Kevin is elindult velem, de Lackley igazgató úr egy intéssel megállította, és így szólt hozzá: – Volna magához pár kérdésem Mr. Landingham. Ha alkalmas. Kevinnek láthatóan alkalmatlan volt, de nem vitatkozott. Nem tehette, ha meg akarta tartani az állását. Lackley egy kicsit kötekedő kedvében volt. Hallottam, hogy Reynoldsot is le akarta szidni, de nem járt sok sikerrel. Az orvosnak egyenesebb gerince volt, mint gondoltam volna róla. És értette a dolgát. A campuson sok vad életű diák megfordult. Nem az enyém volt az első vámpírharapás, amit kezelt. A legtöbb egyéni harapás nem végzetes. Egyetlen vámpír nem tud sok vért szívni. Persze több sebet ejtve elérhetik, hogy az áldozat elvérezzen, de ez ritkaság. Jó élősködőkként tudják, hogy életben kell tartani az áldozatukat. Csak ha csoportosan támadnak egyvalakire, vagy egy mestervámpír csecsemőt támad meg, akkor szívják ki az összes vérét. Mivel egy denevér ritkán támadja meg kétszer ugyanazt az embert – ehhez több előkészület kellene, mint amire a legtöbben képesek –, a bevett módszer a vérveszteség pótlása, és komplikációk esetén egy négyórás altató varázslat az áldozatra. Reynolds éppen ezt csinálta velem is, plusz a szíjak, mint további óvintézkedés. Hallottam a hangjukat, ahogy tovább vitatkoznak, még a parkolóban is, amíg az esernyő árnyékában kisétáltam a kocsimhoz. Tudtam, hogy hülyén nézek ki, és ez zavart. Ahhoz nem eléggé, hogy megkockáztassam a másod– és harmadfokú égési sérüléseket, de azért elég nyűgös lettem. Az ígérethez híven semmi jelét – szagban vagy képben – nem láttam Jones közelségének, ami másfajta aggodalmat keltett bennem. Nagy feszültséget éreztem közte és 56

Kevin között, mielőtt Jones kámforrá vált volna, és eltűnődtem, milyen kapcsolat lehet köztük. Nyilván nem voltak barátok. Talán korábbi üzlettársak. És hogy a fenébe tűnt el Jones csak úgy? A szakértők évtizedek óta hiába dolgoztak a láthatatlanná tévő varázslatokon. Talán illúzió volt? Ez a fajtája elég nehéz lehet, de van rá esély, feltéve, ha valakinek elég tehetsége van hozzá. Ezen tűnődtem, ahogy átkeltem a parkolón, és a kocsimat kerestem. Kevin a pótkulccsal idehozta a kocsimat, bárhol hagytam is. Az esernyővel, a táskámmal és a kulcsokkal zsonglőrködtem, ahogy a forró aszfalton az utolsó sor felé igyekeztem. Ott, két óriási teherautó között parkolt a csillogó, éjkék kabrióm. Huhú. Igen, fel volt húzva a teteje, de eléggé dühített a gondolat, hogy nem fogok tudni nappal lehajtott tetővel furikázni. De legalább életben voltam! És fontosabb dolgokkal kellett törődnöm! Először is, fel akartam hívni a nagyit. Tegnap este együtt kellett volna vacsoráznunk, de most már bizonyára felhívta a rendőrséget, hogy nem ért-e baleset. Bár talán mégsem. Megszokta, hogy néha furcsán alakul a munkaidőm. Másrészt muszáj volt beszélnem a rendőrséggel. Valami nagyon furcsa zajlott körülöttem, benne voltam a közepében. Hogyhogy nincsenek meg a hullák? Nem indultam volna el este egymagam, valami munkám kellett, hogy legyen! Ha rajtunk ütöttek, akkor több áldozatnak is lennie kellett! Elég jó vagyok ahhoz, hogy ne hagyjam magam áldozatok nélkül leteríteni. Akkor miért nem találtak holttesteket? Ki vitte el őket, és miért? Komoly munka megszabadulni az efféle bizonyítéktól. Betettem a táskámat a csomagtartóba. Befért, de már nem maradt túl sok hely mellette. Imádom a kis sportkocsimat, élvezet vezetni, és mindig is ilyenre vágytam, de nem mondhatnám, hogy praktikus lenne. Összecsuktam az ernyőt, a kocsiba beülve az anyósülés elé támasztottam. A kocsiban majd’ megsültem. Az izzadság másodperceken belül folyni kezdett a hátamon, le a lapockáim között, a mellem alá.

57

Beindítottam a motort, teljes erőre tekertem a légkondit, és nekiláttam bizonyítékokat keresni. Az első és a legnyilvánvalóbb az anyósülésen lévő dosszié volt. Tudtam, mi volt az – a kutatásom Rezza hercegről. A tény, hogy itt volt a kocsiban, és nem az irodámban, azt jelentette, hogy már meg is kezdtem a munkát. De sokkal jobban érdekelt a kis színes boríték a fotókkal, ami az ülés mögül kandikált ki. Nem emlékeztem rá, hogy megünnepeltük volna Vicky születésnapját, de ezek szerint mégis. Újra és újra átlapoztam a képeket, és próbáltam emlékezni. Nyilvánvalóan jól éreztük magunkat. Az arckifejezéséből ítélve, odavolt a tükörért és a kártyáért! Láttam a képeken, ahogy nevetünk és átöleljük egymást. De nem emlékeztem rá. Semmire, pedig hiába próbáltam. Gombócot éreztem a torkomban, összeszorult a gyomrom. Az elveszett emlékek valóban elvesztek. Biztosan fogunk még együtt nevetni, de ezek a szülinapi nevetések mégis hiányoztak valahogyan, és a képek sem adhatták vissza őket. Akár két idegenről is készülhettek volna. Visszacsúsztattam a fotókat a borítékba, és kinyitottam a kesztyűtartót. Általában odateszem a telefont, ha megbízásra indulok. Elvégre munka közben nem zavarhatnak magánügyben. Nem volt ott. Halkan káromkodni kezdtem. Ha nem a kesztyűtartóban volt, akkor a zsebemben kellett lennie, vagyis ellopták, és azon kívül ki tudja még mi mindent. Mivel betettem a mappát a kocsiba, bizonyára a megbízómhoz indultam, és rajtam volt a dzsekim, és velem volt az új műszerem – mindkettő nagyon értékes volt, és egyik sem volt már nálam. A fenébe! Azon gondolkoztam, mitévő legyek, miközben a motor minden tőle telhetőt megtett, hogy hideg levegőt fújjon a légtérbe. Visszanyúltam a kesztyűtartóba, és elővettem egy üveg naptejet. A 30-as faktorú megteszi. Már éreztem a bőröm reagálását ott, ahol ki volt téve a napfénynek. A kókusz, az aloé és a vegyszerek illata betöltötte a kocsit, ahogy a tömény folyadékot locsoltam a bőrömre, remélve, hogy a fejemben motoszkáló terv nem teljes hülyeség.

58

A mobilkorszakban nem olyan könnyű utcai telefonokat találni. Vége annak az időnek, amikor Superman csak úgy beugrott egy telefonfülkébe átöltözni. Az egyetlen hely, ahol használható nyilvános telefont lehet találni, a legközelebbi szupermarketben lesz, és valószínűleg az se működik. Szerencsére az egyetemen voltam. Itt három olyan boltot is tudtam, ahol diákokat szolgáltak ki, valamelyikben kell lennie működő telefonnak. Már el is döntöttem, melyikbe megyek, és kiszálltam a kocsiból. Az első boltban volt ugyan telefon, viszont a zsinórja meg volt rongálva. A második boltban óriási szerencse ért, mert ráadásul árnyékos helyen is volt. Igen, volt rajta graffiti, de a zsinórjai a helyükön voltak, nem volt leöntve semmi ragadós vagy undorító löttyel, és amikor felemeltem a kagylót, vonalat adott. Beledobtam az érméket, amiket a kocsim hamutartójából halásztam ki, és emlékezetből tárcsáztam nagyi számát. Nyolcszor csörgött. Semmi válasz. Mivel nem volt postafiókja vagy üzenetrögzítője, letettem. Nekem viszont volt üzenetrögzítőm. Talán hagyott nekem üzenetet. Visszadobáltam az érméket, és felhívtam a rögzítőm számát. Sajnos azt a választ kaptam, hogy a szolgáltatás jelenleg nem elérhető, és hívjam vissza később. Nos, erre elpazaroltam ötven centet, de elhatároztam, hogy megpróbálom később is. Talán ez jelenti a múltam kulcsát. Az ülések között találtam még két huszonöt centest. Bedobtam őket a telefonba, egy másik számot tárcsázva. A telefon éppen egyszer csengett, majd egy hivatalos női hang felelt: – Rendőrség, Alexander felügyelő beszél. – Szia, Alex – vidám közvetlenséggel üdvözöltem a vonal túlsó végéről, ami csak kicsit volt erőltetett. Kedvelem Vicky szeretőjét. Párszor együtt ebédeltünk, mióta összejöttek, a jelek szerint a születésnapi bulin is. De be kell vallanom, nehezen találtuk meg a közös hangot. Talán mert Alex és én túlságosan is hasonlítunk – mindketten nehéz esetek vagyunk, cinikus modorral. Bármi is volt az oka, mindig kicsit feszült volt köztünk a viszony. Mégis, mindketten 59

rajongunk Vickyért. Ő volt a legjobb barátnőm és Alex szeretője, szóval úgy tettünk, mintha minden a legnagyobb rendben volna. – Graves, épp most kaptunk egy nagyon furcsa hírt felőled. – Alex hangja nyers volt, de nem barátságtalan. – Egy barátom hívott fel lentről, azt mondta, készült egy jelentés rólad, hogy denevérek haraptak meg, és orvoshoz vittek, de nem találnak egyik kórházban sem. Aztán próbáltak körülnézni a tetthelyen, de nem találtak semmit, a sikátor teljesen tiszta volt. Nagyon fura ez az egész. – Nos, megtámadtak, majdnem megöltek – úgy látszik, nem sokkal Vicky születésnapja után. Szóval kellene lennie bizonyítéknak, ha elég kitartóan keresik. – Jól vagy? Egy kicsit gondolkodtam, hogyan válaszolhatnék erre. A zsaruk nem szeretik a szörnyeket. Vajon engem is annak tartana? Reméltem, hogy nem. De mi értelme lett volna hazudni? Ha szemtől szembe találkozunk, egy pillanat alatt meglátja az igazságot. – Igen és nem. Hallottál már a szörnyszülöttekről? – Nem. Mik azok? – Fáradt volt a hangja, beletörődő, mint akit nem igazán érdekel a dolog, de kötelessége megtudni. Elmondtam neki, mi történt, és azt a keveset, amit Jones sietős magyarázatával kiegészíthettem, vagyis nem sokat. – Ha ez igaz, akkor a szörny, aki megharapott, a nyomodban lesz, és valószínűleg belőled is előtör a vérszomj. – Nem vagyok szörny, Alex. Nem is leszek szörny. Csak ember vagyok, akinek szüksége van egy jó fogorvosra. – A hangom hideg volt, kemény és kérlelhetetlen. – Remélem, igazad van – mondta Alex, éppolyan kemény hangon, mint én, talán még keményebben. De hát végül is zsaru. – De tisztázzuk a dolgot. Ha bármi jelét látom, hogy átkerülsz a határon, akkor leszedlek. Nem fogok habozni, Vickytől függetlenül. Nem volt kétségem, hogy megtenné, sőt, számítottam rá. – Ha átkerülök a határon, akkor akarom is, hogy megtegyed! Hosszú csönd következett, amiben mindkettőnknek olyan dolgok jártak a fejében, amit jobb volt nem kimondani. Nem akartam a 60

vérszomjra gondolni, arra, hogy esetleg táplálékként fogok tekinteni embertársaimra, de kénytelen voltam. Számolnom kellett ezzel, és még sok minden mással is. Viszont ha az ember sokat töpreng az ilyesmin, akkor könnyen bekattanhat, és akkor tényleg megölik. Ezért elfojtottam a félelem és az aggódás minden csíráját, tudván, hogy ennek is meglesz az ára. A tagadás rövid távon nagyszerűen működik. Hosszú távon eléggé romboló hatású, de hát addig a hosszú távig még el kell jutni valahogy. Megtörtem a csendet, mielőtt túl kínossá vált volna. – Meg tudnád adni a sikátor nevét? Megpróbálok vadászatot indítani, aztán megnézem, találok-e valami nyomot, hogy levadásszam azt a szemetet, amíg fent van a nap. – Nem, Celia, nem érted. És nem magyarázhatom meg neked. Elég annyi, hogy az az utca, ahová a barátod küldött minket, tiszta. Valaki még a szemetet is elhordta. A környék többi utcája tiszta mocsok, de ott a tetthelyen minden ragyog a tisztaságtól. – Mi a... – Megdöbbentem a hallottakon. – Ez egyszerűen... furcsa. A hangja alapján egyetértett. – Ahogy mondtam, furcsa. Valaki nagyon gondosan el akarta tüntetni a nyomokat, valószínűleg a vámpír támadásának nyomait. A barátom tudni szeretné, hogy vajon miért. – Én is tudni szeretném. – Körülnéznek a környékbeli boltokban, hátha vannak videokamerák, de nincs sok reményünk, tekintettel a környék gettó jellegére. De a vallomásodra szüksége lesz. – Mikor találkozunk? – Minél hamarabb. A recepciónál keresd Gibsont. Majd mondom neki, hogy jössz. Felsóhajtottam. A legkisebb porcikám se kívánta ezt. De ha jól viselkedem a zsarukkal, akkor valószínűbb, hogy elrendelik a levadászásom megtiltását, és talán megtarthatom a fegyverviselési engedélyem. Szörnyeknél ugyanis nem lehetett fegyver. A törvényhozók szerint túl veszélyes lenne. Ha nem egyezem bele a kihallgatásba, akkor... a papírmunka késhet, el is veszhet, sok minden 61

történhet az adataimmal. Nem azért tennék, hogy megöljenek. Valószínűleg ugyanolyan lendülettel keresnék azt a szemetet, aki ezt tette velem, mint én. De távol tartanának az ügytől, és én nem akartam távol maradni! Alex felnevetett, nem mintha bármi vicces lett volna abban, amit mondtam. – Ne ess kétségbe, nem fog sokáig tartani! Mellesleg, ha együttműködsz vele, akkor talán megosztja veled azt a kevés információt, amit össze tudtak szedni. A mestervámpír, aki megpróbált átváltoztatni téged, meg akar ölni vagy pedig befejezni az átváltoztatást. És valaki nagyon sokat áldozott arra, hogy ne maradjon árulkodó jel. Szükséged lesz mindenkire, aki egy kicsit is tud segíteni. – Igen. Csak tudnám, miben is kell voltaképp segíteni. – Ezt Alex kedvéért mondtam, de igaz volt. A vámpírok gyakran támadnak csoportosan, de nem szervezettek. És nagyon ritkán végeznek takarítást a támadás helyszínén. Itt valami nagyobb jelentőségű ügyről volt szó, és amilyen a szerencsém, pont a kellős közepébe kerültem! – Nézd, csak tízpercnyire vagy tőlünk. Gyere egyenesen ide! Találkozunk az előtérben, és felhozlak. Különben megijesztenéd a szembejövőket. Nem túlzott. Csak a laborból a kocsihoz tartó rövid úton láttam, hogy többen rémülten menekülnek a közelemből. Nappal vagy sem, volt rajtam valami ijesztő, még Emma cuki, virágmintás esernyőjével is. Alex megérzett valamit a hallgatásomban. – Először is, gyere ide. Ez az első lépés. – Jó. Viszlát nemsokára. Elköszönés nélkül letette, bár mindig ez volt a szokása. Visszatettem a kagylót a helyére, és erőt vettem magamon, hogy bemenjek. Minél előbb akartam egy pót mobilt. Könnyen és olcsón telefonhoz lehet jutni szinte bármelyik áruházban – mint amelyik előtt álltam ebben a percben –, rövid idő alatt aktiválhatók, és feltölthetők pár percnyi idővel. Talán hamarosan megtalálom a régi 62

telefonomat. Ha nem, egy kis költség ellenében kicseréltethetem a céggel, akiknél előfizettem. De addig is szükségem volt valamire! Mély levegőt vettem, és azzal biztattam magam, hogy elvégre fényes nappal van. Mindenki tudja, hogy a denevérek éjszakai ragadozók. Nem lesz semmi bajom. Még mindig ezt ismételgettem, amikor a pult mögött álló nő fülhasogató, rémült kiáltozásba kezdett, a kezébe kapott egy többtöltetű vízipisztolyt, és célba vett a szenteltvízzel. Nem épp így akartam tesztelni, hogy mennyire bírom a szenteltvizet, de kivételesen mázlim volt: nem égetett. A kereszt sem reagált semmilyen módon, amit az eladó felém tartott, nem ragyogott, nem égett el. Ennek megörültem. De szégyelltem is magam, és egy kicsit bosszankodtam. A boltban mindenki engem bámult, sugdolóztak, még akkor is, amikor a nő bocsánatot kért, és felém nyújtott egy zsebkendőt, hogy töröljem meg az arcomat és a hajamat. Mérgesen odavetettem a pénzt a telefonért, a feltöltésért, és egy nagy, szentelt keresztért, amin elég hegyikristály volt ahhoz, hogy megvakítsa a figyelmetlenül bámészkodókat, és kifutottam a boltból. A kocsiba visszaülve a könnyeimmel küszködtem. Micsoda butaság! Hiszen életben maradtam! A víz nem égetett meg, egyáltalán nem is fájt. Egy rövid pillanatig hihetetlenül megkönnyebbültem. De még mindig láttam a nő arckifejezését, a páni félelmet a szemében, láttam és hallottam a torkában dobogó szívét. Összefolyt a nyál a számban. Gyűlölöm, mikor tehetetlen vagyok. Persze, mindenki így van vele, de én kifejezetten gyűlölöm! Évekig jártam terápiára, és évekig keményen dolgoztam azért, hogy minél jobban uraljam az életem. Edzem a testemet és az elmémet. A saját vállalkozásomat viszem, hogy ne parancsolgathasson senki. Minden feladatot a legapróbb részletekig megtervezek, és a lehető legjobb felszereléssel dolgozom, hogy minél inkább kézben tudjam tartani a dolgokat. A nő félelme éhessé tett. Hogy a fenébe tudnám ezt legyűrni? 63

Arra gondoltam, hogy felhívom az irodámat, de előbb fel kellett töltenem a telefont. Egy fekete-fehér rendőrautó állt mellém a parkolóba, és úgy döntöttem, nem fogom megint a kinti telefont használni. Úgy látszik, az eladónak nem tetszett, hogy még odakint „ólálkodom”. Elmormoltam pár kevéssé udvarias kívánságot, és beindítottam a motort. Még integettem is a zsaruknak, ahogy elmentem mellettük. Feltűnősködés? Lehet. De egy nagyon kicsit jobban éreztem magam tőle. És ma szükségem van minden kis morzsányi segítségre, ami erőt adhat. Ha végzek a rendőrségen, beugrom az irodába, és megnézem az üzeneteimet, gondoltam. Nem maradok sokáig. Már eléggé fáradt voltam, és még sok volt a tennivalóm, ha fel akartam készülni a támadóm vadászatára. Elég szórakozott voltam ahhoz, hogy kis híján elszalasszam a letérőt. Végül sikerült, de át kellett vágnom két forgalmas sávon, hogy elérjem. Nem volt csúcsforgalom, így gyorsan haladtam. Máskor talán betettem volna egy CD-t, de most inkább bekapcsoltam a rádiót. A híreket vártam. Ha sikerült odaérnem a megbízómhoz, és aztán a herceget megölték, akkor abból vezető hír lenne. Ha nem halt meg, akkor a politika valószínűleg a szőnyeg alá söpri az esetet. Mert bár a sajtó imádja a botrányt, az arisztokraták általában nem, főleg akkor nem, ha a népük soraiban sok a fanatikus hívő. Akkor kezdődtek a hírek, amikor beálltam a Santa Maria de Luna rendőrőrs többemeletes parkolójába. Nem volt szó a hercegről. Sőt, a pakisztáni lázadástól és a szovjet utódállamok közti béketárgyalásoktól eltekintve, mintha nem is történt volna semmi. Tapasztalatból tudtam, hogy ha a rendőrséghez tartozó garázsban parkolok le, akkor a lifttel rögtön fel is mehetek a második emeleti recepcióhoz. Semmi napfény. Ez, mindent összevetve, jó ötletnek tűnt. Persze, ha kellett, megint használhatnám az esernyőt, de nem akartam. Talán nem akartam elfogadni az állapotomat, talán csak egyszerű makacsságból, de elbújni a nap elől... Ez helytelennek tűnt. A parkoló sötét volt, és szinte jólesően hűvös a kocsi forrósága után. A cipőm talpának hangját elnyomta egy autóriasztó sípolása, ami visszhangzott a betonfalak közt.

64

Megnyomtam a lift gombját, és próbáltam lerázni magamról a növekvő nyugtalanságot. Az egész helyzet annyira különösnek tűnt! Semmit sem értettem belőle. Emma nem hinné el, de valójában rendszerető vagyok. Szinte túlságosan is megtervezek mindent, aztán kétszer és háromszor ellenőrzőm, hogy tényleg jól számítottam-e. Mert a kezemben akarom tartani, amit lehet. Óhatatlanul sok dolog van így is, amit nem tudok irányítani – teljesen váratlan események arra kényszerítenek, hogy rögtönözzek, és ott helyben találjak ki valamit. De ha a többire alaposan odafigyelek, akkor nagyobb eséllyel tudom kezelni a váratlan dolgokat. Legalábbis ezzel győzködöm magam. De a nagymamám szavaival, az egész helyzet „kacifántos” volt, és „bűzlött, mint az egy hete kint hagyott hal”. Megszólalt a csengő, és a lift ajtaja halk surrogással kinyílt. Átléptem a fémküszöbön a fehér pöttyös, tisztára súrolt linóleumpadlóra. A légkondicionáló szele a nedves ruhámba kapott, és megborzongtam. Messzebbről vízcsobogást hallottam egy kövön. Megdermedtem. Folyó víz – a vámpírok nagy ellensége. Lehet ebből baj? A szenteltvízzel nem volt semmi. Próbáltam kimódolni, hogyan lehetne feltűnés nélkül tesztelni a dolgot, de semmi sem jutott eszembe. A fenébe, szorítsd össze a fogad, Graves! Kihúztam magam, és az előcsarnok felé indultam. A cellákat körülvevő, mágikus vízzel teli árokba csobogó kis vízesés meglepően szépen ki volt alakítva. A víz nemcsak békés érzést volt hivatott kelteni a foglyokban, de egyúttal semlegesített minden varázslatot, amit a kitörésre használhattak volna. Minden nehézség nélkül elhaladtam mellette, ami komolyan boldoggá tett. Eddig inkább bizonyultam embernek, mint denevérnek, és ez feldobott. Reméltem, hogy a továbbiakban is így fognak alakulni a dolgok. Beléptem az automatikus detektorba, ami a fegyvereket és a támadó mágiát szűrte ki. Elárasztott a hőség, a fejem búbjától a lábujjamig, és vissza. Mikor zöldre váltott a jelző, odasétáltam az emlékkúthoz, amit az osztály sebesült és elhunyt tisztjei emlékére 65

állítottak. Épp a bejárattal szemben van, a detektorokon túl, öt méterre, jobbra a recepciótól. A kút öt hosszú, vékony, fekete márvány lépcsőfokból áll, amik egy medencét vesznek körbe, és az igazság istennőjének két és fél méter magas szobrához vezetnek. Mögötte, a fekete márvány falon ötször két centis arany- és ezüsttáblák sora. Mindegyiken egy tiszt neve, rangja és szolgálati ideje: az ezüstökön a sérülteké és rokkantaké, az aranyakon a bevetés közben elhunytaké. Nem töltöttek be egy egész falat, de majdnem. Több név is ismerős volt közülük, a legtöbb az aranytáblákról. Nem vagyok különösebben vallásos, de elmormoltam egy csöndes imát az elhunytak lelki üdvéért, akárki is hallgatja meg. Az elmúlt évek különösen kemények voltak. A szakértők vitatkoztak a miértjén. Talán valami természeti törvényként működő ciklus miatt, talán nem. Senki sem tudta a választ, még El Jefe és a többi szakértő is tanácstalan volt. Így a harcos papok és a zsaruk megtettek minden tőlük telhetőt, hogy felvegyék az egyre reménytelenebbnek tűnő harcot a gonosz pusztító erőivel szemben. Hallottam a biztonsági ajtó surrogását, és megfordultam: Alex állt a félreeső folyosó végén, és felém integetett. Mellette egy középkorú férfi, rövid, őszülő hajjal. Minden vonása szögletesnek tűnt. Nem volt túl magas, úgy százötven centi körül lehetett, de izmos és széles vállú. Nem volt kövér, inkább olyan, mint egy korábbi amerikaifocihátvéd, aki nem gyúr különösebben sokat, de nem is engedi el magát teljesen. Szögletes állkapcsa volt, és nagy tenyere, vaskos ujjakkal. Egyetlen ékszere egy egyszerű aranyóra. Az öltönye szürke, szinte pontosan ugyanaz az árnyalat, mint a szeme, amivel keret nélküli szemüveg mögül nézett rám. Fehér bőre szinte zöldesbe játszott, és olyan petyhüdt volt, ami krónikus betegségre utalt. Haldoklott. Nem tudom, honnét vettem ezt, de tudtam, ahogy azt is, hogy a vére keserű, mivel a mája már nem tisztítja meg a mérgektől. Nem lesz jó íze. Megremegtem a félelemtől és az undortól. Hiszen egy ember állt előttem... nem ennivaló. De bármennyire is megrémített a gondolat,

66

nem tudtam elfojtani – egy vámpír gondolata volt. Egek ura, segíts rajtam!

67

6

– Érzi rajtam a szagát, nem? – Gibson lassan beszélt, minden szót megnyomott. Az asztal másik felén ültem egy vallatószobában, ami nagyon hasonlított a bűnügyi sorozatokban látott termekre. Ez a szoba tiszta volt, frissen festve, még a vegyszerek szagát is érezni lehetett. Gibsonnal szemben ültem az asztalnál, szemben egy nagy, tükröződő üveggel, ami mögül valószínűleg egy-két másik tiszt is figyelemmel kíséri a benti eseményeket. A sarokban, a mennyezet alatt egy készülék volt, a kinézetéből ítélve hangot és képet vett fel. A lámpája nem égett, mivel Gibson nem nyomta meg a távirányító gombját. Beugrottunk a büfébe egy kávéért, mielőtt feljöttünk. Ott volt előttünk az asztalon. Nem bírtam beleinni. Túlságosan rosszul éreztem magam. A bomló test szaga közelről még jobban émelyített. Csak úgy tudtam elviselni, hogy közvetlenül az orrom alá tartottam a kávét. Kényelmetlenül fészkelődtem a műanyag széken, és arra vágytam, bárcsak valahol máshol lehetnék! Az orrom sose volt még ilyen érzékeny. Talán ennél is rosszabb lesz? – Láttam a szemén odakint – ajka kesernyés mosolyra húzódott. – Ha Alexander nem árulta volna el, hogy megharapta egy vámpír, azt hittem volna, hogy vérfarkas. Eddig csak ők vették észre rajtam. – Arckifejezése grimasszá torzult. – Úgy reagálnak, mintha iszonyú testszagom volna. A viselkedése lebuktatott pár embert, akikről eddig nem is sejtettem, hogy farkasok. – Feladta őket? 68

Borús arccal nézett rám. – Elméletileg nem ütközik törvénybe, ha valaki vérfarkas, amíg nem jelent fenyegetést a lakosságra. Elméletileg nem. De ettől még üldözik őket. Jó páran vélekednek úgy, hogy a vérfarkasok a puszta lélegzésükkel is veszélyeztetik a lakosságot. A közvélekedés az, hogy „ketrecbe velük, vagy halál rájuk”. Némelyik népszerű politikus szó szerint is ismételgette ezt a mottót. Habozás nélkül végzek a szörnyekkel, amennyiben veszélyeztetnek engem, vagy valamelyik védencemet. De minden holdciklus három napjának kivételével a vérfarkasok teljesen normális emberek, családdal, munkahellyel. Megfelelő óvintézkedések esetén semmi ok nincs arra, hogy bebörtönözzék őket. Gibson láthatóan egyetértett velem, és ezt szimpatikusnak találtam. – Alex tud az állapotáról? – kérdeztem. – Nem. Nem árultam el senkinek itt, a munkahelyen. Úgyis rájönnek előbb-utóbb. Addig is megkímélem magam a sajnálkozásuktól. – Sötéten rám nézett. – És nem akarok lezáratlanul hagyni egy fontos ügyet. – És én miben segíthetek? – szándékosan közömbös hangon kérdeztem, udvarias, de visszafogott mosollyal. – Milyen ügyről van szó? Nem felelt. – Mire emlékszik a tegnap estéből? – Semmire az égvilágon. A reggeli zuhany utáni összes emlékem kitörlődött – felsóhajtottam. – Denevérek voltak, ezért feltételezem, mert sötétedés után támadtak meg. És még élek, szóval valószínűleg csak pár perccel azelőtt, hogy felbukkant a mentőcsapat. De ez csak a logikán alapuló feltevés. Teljesen üres a fejem tegnap reggeltől kezdve odáig, hogy az egyetemi labor zombi-asztalára szíjazva fekszem. Szúrós szemmel nézett rám, és ismét nagyon sóhajtottam.

69

– Nem hazudok. Bárcsak lenne mit eltitkolnom. Erőlködtem, hogy akármilyen kis nyomot találjak, de hiába. Engem is bosszant. – Mert az a pár hiányzó perc életem talán legfontosabb időszaka volt. Olyan merően nézett, hogy szinte az agyamba fúródott a tekintete. Végül bólintott. – Rendben. – A zsebébe nyúlt, és előhúzott egy kis fekete, kazettás diktafont. Nem lepett meg, hogy ilyesmit használ. Nemrég, egy törvény nyomán a bizonyítékok egy részét a kukába hajították, mert a digitális felvevőket túl könnyű volt mágiával manipulálni. Ezért a zsaruk újra a régimódi kazettákat használták. Megnyomta a gombot, és az asztalra tette a készüléket, mielőtt a távirányítóval bekapcsolta volna a kamerát. – Jól van, az elején kezdjük. Engedelmével, egy varázslattal rávezetem arra, mi történt aznap napközben. A naplementénél megállunk, hogy ne hívjunk elő semmilyen traumatikus emléket. De néha segít, ha végigmegyünk a kevésbé fontos dolgokon, attól jobban az ember eszébe jut, mi is történt. Helyeslően bólintottam. – Itt Kari Gibson felügyelő, száma 45236, Santa Maria de Luna rendőrőrs. Tíz óra huszonnégy perc, délelőtt, október 14. – Csak félig figyeltem rá, ahogy tovább darálta, megadva minden szükséges részletet, hogy hivatalos legyen a vallomás. Már csináltam ilyet máskor is. Tudtam, mi a menete. Mindjárt megkérdezi a nevem, a címem, hogy önszántamból teszek-e vallomást, és hogy engedélyezem-e a varázslatot az emlékek előhívása érdekében. Megadtam neki a kívánt válaszokat. Lassan, türelmesen végigvezetett az előző napomon. Sok mindenre teljesen világosan emlékeztem. Vicky születésnapja volt, és nagyon keményen dolgoztam, hogy igazán különleges ajándékot találjak neki. – Jó napot, Graves kisasszony. Ha odaáll az őrbódé mellé, itt el is végeznénk az ellenőrzést. Felismertem a hangosbeszélőből érkező hangot. Gerry volt az, a birchwoodsi biztonságiak nappali főnöke. Vezetői állás volt, és gyanítottam, hogy a fizetése irigylésre méltó. Járt is neki. Azok, akik ide bejelentkeztek, hajlandóak és képesek voltak hatalmas összegeket letenni azért, hogy senki ne tudja meg, hol és miért vannak. Amióta 70

csak üzemel a létesítmény, egyszer sem szivárgott ki semmi az itt kezelt hírességekről – a sajtósok nagy bánatára, akik kénytelenek voltak tartani a törvény által előírt távolságot a pszichiátriai intézménytől. Visszacsúsztattam a tárcámba a látogatókártyámat, és az egészet a táskámba nyomtam. Hallottam a lakat számainak kattogását, majd az elektromos berendezés zizegését. Egy pillanat múlva a súlyos, külső kapu halkan oldalra húzódott előlem. Ráléptem a gázpedálra. A Miata előrerugaszkodott. Pár nappal korábban felturbóztam, és még nem voltam hozzászokva a motor lendületéhez. De jobb is volt igyekezni. Negyvenöt másodpercem volt, hogy átkeljek a külső rácson, mielőtt a kapu bezárul. Újra csak egy felügyelő személyesen tudta volna kinyitni a kaput, kézzel. Onnét tudtam ezt, hogy egyszer bent ragadtam egy idióta mögött, aki nekiállt valamit keresgélni a pénztárcájában ahelyett, hogy továbbhajtott volna. Beálltam a kocsival a fehér téglás, piros tetős épület előtti négy parkolóhely egyikére. Ahogy leállítottam a motort, Gerry kilépett az ajtó elé. Meglepett, hogy a kapunál van szolgálatban. Mióta előléptették, messze a fizetési osztálya alatt volt, hogy igazolványokat ellenőrizzen. Mégis itt volt, életnagyságban, valószínűtlenül csúnya ábrázatával. Az övéhez egy elektromos szerkezet volt kapcsolva, amit egy zsineg kapcsolt a bal kezében tartott pálcához. Mögötte egy nő állt, a szokásos tengerészkék-fehér biztonságis egyenruhában. Nem tartozott az állandó csapathoz. Ennyi idő után már minden birchwoodsi dolgozót ismertem, minden műszakban. És a nő, akit a kis, réz névtáblája szerint Lydiának hívtak, nem volt ismerős. Valamiféle mágus lehetett, fogadni mernék. Talán nem olyan sokoldalúak, vagy veszélyesek a képességeik, mint más csodalényeké, de ők a leginkább piacképesek és könnyen irányíthatók. Alaposan megnéztem magamnak. Talán a harmincas évei közepén járt, sötét haját szorosan összefonta, ami kiemelte csontos arcát. A hatást csak erősítette a festék és az ékszerek hiánya. Az a fajta arc volt, ami jobban néz ki fényképen, mint személyesen. 71

A nő az anyósüléshez lépett, rám oda se figyelt. Csak az ülésen lévő csomagra figyelt. Naná. Biztos, hogy mágus. Érezte a belőlük áradó erőt. – Tisztáztam a vezetőséggel. Ezek ajándékok Vickynek. Mivel üvegből vannak, az adminisztrátor azt kérte, hogy legalább ötös erősségű védő varázslatot tetessek rájuk, törés ellen. – A nő kurtán bólintott, de nem hitte el minden további nélkül, amit mondtam. Ehelyett elővett egy tenyérbe illő tárgyat a nadrágja zsebéből, és végighúzta a csomagok szélén. Közben szavakat mormolt, amiket egyáltalán nem értettem. Eközben Gerry megnézte a kocsim rendszámát, és egyeztette a műszerfal fölé, a szélvédőbe gravírozott számmal. Aztán a pálcájával hagyományos fegyvereket keresett rajtam, és ezüst-tollal aláíratta a látogatási naplót – valószínűleg varázslattal is el volt látva, ami érzékeli a hamisítást. A számítógép ezután összehasonlítja a korábbi aláírásaimmal, és a jogosítványomon lévő aláírásommal is. Végül, de nem utolsósorban az illúzióvarázslatokat is ellenőrzik rajtam, és lespriccelnek szenteltvízzel, ha netán hipnotikus erejű vámpír lennék. Annak ellenére, hogy fényes nappal volt, amikor minden tisztességes vámpír a koporsójában szunyái, távol a világtól. Ezt minden alkalommal el kellett játszani, illetve a legnagyobb részét. Az ajándékok vizsgálata szokatlan volt, de nem váratlan. Mivel hetente négyszer-ötször jövök ide, eléggé hozzászoktam az egész tortúrához. Általában még viccelődöm is az őrökkel. A legtöbbjüket névről ismerem, és tudok róluk egy keveset, abból az időből, amikor várnom kellett a csoportterápia végét, vagy más okból. Ma azonban mindenki komor volt, és hivatalos. – Történt valami, Gerry? – kérdeztem szelíden, miközben a női őrszem a kocsim külsejét vizsgálta. Nem voltam benne biztos, hogy kapok választ, habár a nő nem hallotta, mit beszélünk. – Volt egy kis baleset. Meglepődve vontam fel a szemöldököm. Úgy értem, vannak börtönök és kormányzati intézmények, ahol kevésbé szigorú kiképzés után alkalmazzák a személyzetet, mint itt. És egyetlenegyszer sem láttam szabálysértést, ami mindent egybevetve elég jó teljesítmény. 72

– Milyen baleset? Gerry babaarca megkeményedett, a szeme elkomorult. Láttam, hogy a nyakán megfeszülnek az inak, ahogy gondolkodik. Egy pillanatra azt hittem, nem mond semmit, de aztán megint meglepett. – Az egyik őrünket holtan találták. A jobb kezét csuklóból levágták. A teste megfagyott, így nem is tudjuk, mennyi ideje volt halott. A hasam görcsbe rándult a hallottakra. Viszolyogtam attól, hogy megkérdezzem, de muszáj volt. Jó esély volt rá, hogy ismerjem. – Kicsoda? – Louis. A fenébe! Louis, akinek négy, tízévesnél fiatalabb gyereke volt, akiknek a fényképeit minden adandó alkalommal mutogatta, hogy dicsekedhessen a legújabb bizonyítványukkal, iskolai előadásukkal vagy sporteredményükkel. A fenébe! – Julie egy hétre elvitte a gyerekeket, hogy meglátogassák a nagyszülőket Idahóban. Azt mondta, csütörtökig minden este beszéltek egymással. Aznap éjjel kapott egy e-mailt, hogy Louis elvesztette a mobilt, és onnét fogva e-maileket fog küldeni. – De láttam őt... – nem fejeztem be a mondatot. Lehetett akár ő is, de más is. Az éjjeli műszakban dolgozott. De nem sok teremtmény képes úgy használni a mágiát és illúziót, hogy ne lehessen észrevenni. Akik képesek rá, gyakran ujjlenyomatot is gyártanak. De az emberi kéz verítékét nem tudják lemásolni, sem a DNS-t. A fenébe, ez szar ügy! Ezek után cseppet sem csodálkoztam a különleges óvintézkedéseken és a személyzet cseréjén. – Vajon miért tették? Gerry a fejét ingatta. – Lehetett bármi. Itt híres, gazdag emberek élnek. Rengeteg olyan alak van, akik mindent megtennének, hogy bennfentes információkat szerezzenek róluk. – És valakinek most sikerült. – Kérem, nyissa ki a csomagtartót! – a mágus hangja éles késként szakította félbe a párbeszédünket. – Bele kell néznem.

73

Kinyitottam az ajtót, Gerry arrébb lépett. Máskor a helyemen maradtam volna, de volt valami a nőben, ami bosszantott. Nem tetszett, hogy szó szerint lenéz rám. – Hivatásos testőr vagyok. A fegyvereim a csomagtartóban vannak. Oda zárom őket, amikor látogatóba jövök. – A csomagtartóban volt a speciális szabású öltöny is, amit munka közben hordok. Mágikusan töltött védőréteg van a selyem szövet alatt. Az öltöny többe került némelyik pisztolyomnál, és nagyon gondosan vigyázok rá. Fogadok, hogy beindította a nő összes mérőműszerét. Kiléptem a kocsiból, szándékosan lazán, teret hagyva a gyors mozdulatoknak, bármelyik irányba. A nő észrevette ezt, és nem tetszett neki. Felém fordult, és a decemberi égboltra emlékeztető, hideg, kék szemével alaposan végigmért. A ruhám vágásait is végigjárta a szeme, felmérte a testem sportosságát. Mivel keményen edzek, jól is nézek ki. A balett órák, amiket nagyon fiatalon kezdtem, jó alakot adtak, de a futás, az úszás és az edzőgépek erőt és arányos izmokat biztosítottak. Még a ruha alatt is látszik. Ő sem volt éppen puhány, izomzatilag. Az arckifejezése közömbös maradt, a szemét kivéve. Életemben nem először arra vágytam, bárcsak lenne egy kis léleklátó képességem. – Mennyire vágyott rá? – vágta ketté Gibson felügyelő hangja az emlékezést, és felriadtam. Többször pislogtam, próbáltam a jelenre összpontosítani. Mikor sikerült, rájöttem, mit akar. Próbált összezavarni. Valószínűleg jól működik, ha valakinek bűntudata van. De mivel nekem nem volt, így nem is zavart különösebben. – Kérem. Ne túlozzunk. Nem vagyok tökéletes, de jó nekem így, amilyen vagyok. Ha egy vámpír átváltoztat, akkor elveszted az egyéniséged, elvesztesz mindent. Mellesleg, ha szándékosan ezt akartam volna, nem gondolja, hogy megvárom, amíg befejezik a munkát? Nem reagált a szavaimra. Csak körzött párat a mutatóujjával. – Folytassa. 74

Próbáltam emlékezni rá, hol is tartottam. Ja, igen, a gőgös nővel vitatkoztam a csomagtartóról. – Ne haragudjon, de semmiféle fegyvert nem engedhetünk be a második kapun. Ellenőriznem kell. Leadhatja őket Meyers úrnak az őrségen, és kifelé visszakapja. Nem volt habozás vagy tisztelet a hangjában. Lehet, hogy Garry volt a kinevezett főnök, de igazából a nő parancsolt. Kérdőn a férfira néztem, de nem mondott semmit, csak elpirult. – Inkább nem mutatnám meg – feleltem nyugodtan. Nem voltam dühös, de volt a nőben valami taszító. Nem akartam, hogy a holmim között matasson. Nem volt rá semmi okom, hogy ne bízzak meg benne, vagy, hogy kételkedjek abban, hogy a munkáját végzi. De nem akartam, hogy belenézzen abba a csomagtartóba. Igazi faarccal nézett rám. – Vagy engedi, hogy átnézzem a csomagtartót, vagy kénytelen lesz távozni. – De van egy harmadik lehetőség is – mondtam széles, vidám mosollyal, de a nő elég okos volt, hogy ne bízzon meg benne. – Mi az? – Gerry hangjában volt némi gyanakvás, és óvatos vidámság is. Ismert engem. És lehet, hogy tisztelte a varázslónőt, de nem kedvelte. Egy picit sem. Nem akart segíteni abban, hogy leállítsam, de nem is akadályozott benne. – Nem a fegyvereket adom le, hanem a kocsit hagyom itt. A nő csodálkozva nézett. Gerry felnevetett, aztán észbe kapva, köhögéssel próbálta leplezni. Most a nő pirult el, de hősiesen uralkodott magán. A hangja megtévesztően kellemes volt, amikor megszólalt. – Azok a csomagok nehéznek tűnnek. Biztosan el tudja őket vinni a főépületig? – Nem probléma – feleltem. A táskámba nyúltam, és elővettem a mobilom. A recepciós az első csöngetésre felvette. – Molly, itt Celia. Biztonsági okokból a külső kapunál hagyom a kocsit. De ajándékokat hoztam Vickynek. Nem küldene le a londinerrel egy kocsit elém? Megköszönném. – Természetesen, hölgyem. Azonnal ott lesz.

75

Gibson horkanva felnevetett, ami megint kiszakított a varázslat okozta révedezésemből. Átkozottul jól végezte a dolgát, hogy csak így ki-be sétálok a memóriavarázslatból. Nem éreztem belőle semmit. Nem volt akkora varázsereje, mint Brúnónak, olyan csak keveseknek van, de Gibson elég gyakorlott volt ahhoz, hogy behozza a különbséget. – Ügyes – vigyorgott rám, és arcának huncut kifejezése egy pillanatra elfeledtette velem a halálfejet. – Köszönöm – mosolyogtam vissza rá. – Szerintem is. – Fogadok, hogy a nő dühös lett. – Igen – nem is próbáltam elrejteni az elégedettségemet. Gibson fejcsóválva mosolygott. – Szóval megünnepelték a barátja születésnapját, és aztán? – Megvacsoráztunk a La Cocinában – A szavak önkéntelenül hagyták el a számat. Csodálkozva pislogtam. Hiszen igazából nem emlékeztem erre, azt se tudtam volna megmondani, hogy mit rendeltem, mégis egészen biztos voltam benne, hogy az igazat mondtam. Furcsa. – Még valami? Próbáltam elengedni magam, hogy előjöjjenek az információk, de semmi. Megráztam a fejem. A varázslat hatására nem tudtam volna úgy tenni, mintha nem emlékeznék. És én is reméltem, hogy hátha eszembe juttat valamit. De nem volt szerencsém. – Ennyi az egész? – kérdezte csalódottan. Nem hibáztattam. Nagyon dühítő volt. Gibson hosszasan nézett rám, láttam, hogy vizsgálgat, valamiféle lelki képességet bevetve. Talán arra próbált rájönni, hogy a varázslat ellenére nem hazudtam-e. A legtöbben megpróbálják. Néhányan szándékosan, hogy félrevezessék a zsarukat, mások puszta megszokásból, vagy, mert rosszul emlékeznek. De ő olyan jól visszavitt engem, hogy az emléknek meg kellett volna lennie. Feltéve, hogy az átkozott denevér nem nyúlt bele a fejembe. – Mennyire erősen akar visszaemlékezni? Nyugodtan álltam a firtató tekintetét. – Nem akarok, hanem muszáj! – vetettem oda. 76

A diktafon felé nyúlt, és megnyomta a stop gombot. Figyeltem, ahogy a kazettát mozgató kis kerekek megállnak, és vártam, hogy mi történik ezután. – Mennyi pénz van magánál? Ezen a kérdésen meglepődtem. Alex teljes mértékben egyenes, őszinte és tiszteletre méltó ember. Nem tudtam elképzelni, hogy egy ember, akiben annyira megbízik, mint Gibsonban, korrupt legyen, de elég gyanúsan viselkedett. Óvatosan válogattam meg a szavaimat, a lehető legszíntelenebb hangon beszéltem. – Nem sok, de az irodában pár háztömbnyire van innen. Miért? A szája lassan mosolyra húzódott, de a szeme nem mosolygott. – Rendőrként nem tehetem meg, hogy egy tisztánlátót alkalmazzak a múltba nézésre, vagy egy varázslót, hipnotizőrt, aki segíthetne felidézni az emlékeket. Különösen azért nem, mert a támadás emléke traumát okozhat, és akár agykárosodáshoz is vezethet. – A hangja keserű volt és lemondó. – De amennyiben – mondta, hivatalos arcot vágva – ön, mint civil, úgy döntene, hogy igénybe veszi a szolgáltatásukat, és úgy döntene, hogy én is jelen legyek... – Ezzel ügyesen megkerüli a szabályokat, Gibson felügyelő. Vigyáztam rá, nehogy neheztelést vegyen ki a szavaimból. De éppolyan jól tudtam, mint ő, hogy a bíróságok kifejezetten neheztelnek az efféle gyakorlat miatt. A mágia az élet része, de túl könnyű manipulálni. Ez egyébként a legújabb technológiákra is igaz, ezért használt Gibson egyszerű magnót. Időközben a kamerát is kikapcsolta. Látszott rajta, mert minden fény kialudt. – Graves kisasszony. – Gibson levette a szemüvegét, és megdörzsölte az orra tövét. – Vannak dolgok, amikről nem tájékoztatjuk a sajtót. Főleg azért, mert nem akarunk pánikot kelteni a lakosságban, az csak rontana a helyzeten. Bólintottam. Beláttam, hogy van benne logika. Nem tetszett a dolog, de már láttam, mire képes egy feldühödött tömeg. Nagyon rémisztő látvány volt, és nem nekem kell visszafogni őket. A zsaruknak kell szembenézni az ilyesmivel, akik aztán mindig

77

megkapják a magukét, függetlenül attól, hogyan kezelték a helyzetet. Megértettem, hogy... bizonyos dolgokat bizalmasan kell kezelni. – Szükségem van a segítségére, ezért el fogok mondani valamit. De nem is hallotta, és főleg nem az én számból. – Tudok hallgatni – biztosítottam. – Jó, mert semmi szükségünk arra, hogy ez kiszivárogjon, pláne most nem. De tudnia kell, miért vesszük ezt ennyire komolyan, és miért vagyok hajlandó egy kis szabálytalanságra is. – Hallgatom. Gibson közelebb hajolt, és még halkabbra fogta a hangját. – Azon a sikátoron olyan varázslatot használtak, ami minden életformát elpusztít, egészen a baktériumok szintjéig. Egy anatéma varázslatot használtak. Tudja, mit jelent ez? Megerőltettem az agyam, hogy eszembe jussanak az egyetemi mágiaórák, és emlékezetből felmondtam: „A korai katolikus egyház anatémának nyilvánított minden mágiát, ami démoni mágián alapult, amit csak egy démon, vagy félig démon-félig ember ivadék használhat. Bárkit, aki részt vesz ilyen típusú varázslatban, azonnal kiátkoznak.” – Igen – helyeselt a felügyelő. És az anatémának számító varázslatok mind bekerültek a nürnbergi jegyzőkönyvekbe. A használatuk emberiség elleni bűntény, és nemzetközi bíróság előtt kell felelni értük. A démoni varázslatok háborús bűntények... Még akkor is, ha nincs háború. Démoni. Valami lehetett az arckifejezésemben, mert azt mondta. – Mi az? Eszébe jutott valami? Olyan bosszantó volt, hogy majdnem eszembe jutott valami. Fütyülő hang, villogó fények... De az összefüggések nélkül nem volt semmi értelme. Gibson hagyott időt, hogy töprengjek. Pár percig csöndben magunk elé bámulva ültünk, a kávét kortyolgatva. Miután kicsit összeszedtem magam, megtörtem a csendet. – Szóval legalábbis félig démoni működéssel van dolgunk. Felmordult és lehalkította a hangját.

78

– Ne mondja ezt túl hangosan, és nyilvánosság előtt soha. Nemsokára kezdődik a Világkupa, alig pár mérföldnyire innen, Anaheimben. Nos, ez kétségtelenül megmagyarázta, miért nem mondott semmit a rendőrség Emmának, és miért válogatta meg Alex is gondosan a szavait a telefonban. Feltéve persze, hogy tud egyáltalán valamit, mert az is lehet, hogy nem. Gibson megint feltette a szemüvegét, és hátradőlt a széken. Elővett egy kis jegyzetfüzetet a zsebéből, és olvasni kezdett. – A helyszínre érkező első rendőrök Conner és Watson voltak. Tizenöt perccel Landingham kisasszony hívása után érkeztek. A hely elhagyatott volt, de a földön a lépcsők és a konténer mellett két emberi holttestet láttak, és egy nagy halom füstölgő hamut, amit vámpírok maradékának véltek. Erősítést hívtak, és elindultak a sikátor felé. Watson ment elöl. Ahogy felemelte a bal kezét, hogy a zseblámpával megvilágítsa a tetemeket, úgy érezte... – Gibson azzal a távolságtartással folytatta a beszédét, amit a halottkémet használnak, hogy ép ésszel kibírják. – Égető, bizsergető érzése volt a karjában. A partnere azt mondta, maradjanak fedezékben, és mágikus erősítést hív. Gibson állkapcsa megfeszült, és láttam, ahogy lassan elpirul. Kordában tartotta a mérgét, de látszott, hogy a düh úgy árad belőle, mint a forróság egy kazánból. – Kevesebb, mint két perc múlva az utcán heverő testek bomlani kezdtek, minden mással együtt, ami valaha élő volt, beleértve Watson gyapjúingét és a karját alatta. Gibson a szemembe nézett, és képtelen voltam félrenézni. A pillantása arra kényszerített, hogy a szemébe nézve hallgassam végig, nyíltan. – Az ujjainál kezdődött, és onnét haladt felfelé, a szeme láttára vált a karja porrá. Folytatódott volna, ha Conner nem rohan vissza a kocsiba a vámpírfelszerelésért és a baltáért... – A szavai elhaltak, túlságosan indulatos lett. Igyekezett megnyugtatni a lélegzését. Eltartott egy ideig, de csendben kivártam. Nem volt mit mondani, maga a gondolat is megrémített. Felfordult a gyomrom, és ennek 79

semmi köze nem volt a felügyelő betegségéhez. – A belső vizsgálatot lefolytató tiszt rosszul lett, amikor megnézte a videót. Behoztak egy papot, hogy megáldja, és meghintették a felvételt szenteltvízzel – arra az esetre, ha a megnézése egy újabb varázslatot aktivált volna. – Gibson megint szünetet tartott. – Watson és Conner még életben vannak. Az orvosok remélik, hogy meg tudják változtatni az emlékeiket, hogy pár hét múlva kiengedhessék őket a pszichiátriai gondozóból. Gibson tekintete lézerként fúródott a szemembe. – El akarom kapni a rohadékokat, akik ezt művelték. A papok el tudnak bánni a démonokkal, de emberi lényeknek kellett megidézniük őket, együtt kellett működniük velük. Nem fogok tenni semmi olyat, ami okot adhat egy dörzsölt ügyvédnek, hogy kimenekítse őket. De el akarom kapni őket. Teljes szívemből egyetértettem vele. A legjobban mégis annak örültem, hogy én már nem voltam a helyszínen, amikor ez történt. Még ha minden emlékem eszembe jutna is, nem kellett végignéznem, ahogy az egyik rendőr baltával levágja a másik karját. Volt is egy ötletem, hogyan juthatnánk előrébb. – Gibson felügyelő, a legjobb barátnőm kilences szintű tisztánlátó. Mi lenne, ha meglátogatnánk? A felügyelő a fejét rázta. Bizonyára Alex is ugyanezt javasolta. – Nem jó ötlet. Vicky Cooper egy pszichiátriai intézmény lakója. Bármilyen eredményre rá lehet fogni, hogy képzelgés. Sajnos ebben igaza volt. Kár, mert Vicky a legjobb, és maradéktalanul bíztam benne. – Akkor mit javasol? – A kérdés inkább az, hogy kit, Graves kisasszony.

80

7

Dorothy Simmons egy bűbájos idős hölgy volt, ősz, göndör hajjal és kerek arccal. Egy kis, vörös téglás ház előtt várt minket a házsoron, amelyet nagylelkű városunk építtetett az öregek megsegítésére. Levendulaszínű melegítőt viselt, alatta fehér blúzzal, és olyasféle fehér cipőt hordott, amilyeneket minden magazinban reklámoznak, az ápolók és mások számára, akik egész nap állómunkát végeznek. Invitálására beljebb léptünk, ő pedig lassan követett minket alumínium járókeretével, aminek az elülső lábaira élénkzöld teniszlabdákat húztak, hogy ne csússzanak. Azért kerestük fel Mrs. Simmonst, mert nála sohasem diagnosztizáltak mentális zavarokat. Ötven dollárt fizettem neki, mert a szerény nyugdíja mellett szüksége volt a pénzre. Az összeg szóra sem érdemes, ha a hölgy tud valamit segíteni. Gibson javaslatára próbáltam az árnyékba húzódni, a keretre felfuttatott rózsa alá. Nem akarta, hogy a kinézetem megijessze a nénit. A korábbi tapasztalataim alapján meg tudtam érteni. – Dottie, hoztam valakit, akit megtámadtak tegnap este. Ő az áldozat, és szavamat adom, hogy nem jelent rád veszélyt. – Ne bolondozz, Kari, tudom, hogy sosem kevernél veszélybe! Kisasszony, jöjjön csak be, nem kell az árnyékban bujkálnia. – Igen, asszonyom, ha megengedi... – Egy mosollyal akartam kimutatni a hálámat. Nem kellett volna. Kivillantak a metszőfogaim. Olyan ijedten hőkölt hátra, hogy majdnem hanyatt esett, holtsápadtan, elkerekedett szemekkel. 81

– Dottie... Nincs semmi baj – nyugtatgatta Gibson. – Celiát megtámadták tegnap este. Megmenekült, mielőtt átváltoztatták volna, de szükségünk van a segítségedre, hogy kiderítsük, mi is történt vele pontosan abban a sikátorban. El kell kapnunk a denevért, aki ezt művelte vele! – Jaj nekem! – Dottie a mellére tette a kezét, levegő után kapkodva. Eltartott pár pillanatig, míg újra meg tudott szólalni. – Ne haragudj, szívem, de tényleg megijesztettél! – A fejét csóválta. – Milyen buta vagyok, hisz tudhatnám, hogy egy vámpír nem járkálna itt fényes nappal! – Tovább ingatta a fejét. – Micsoda meglepetés! Szegény kislány! Nehéz dolgod lesz, az emberek előbb reagálnak, aztán gondolkodnak, ahogy én is az előbb. Hogy érzed magad? Megvontam a vállam. – Fizikailag kezdek helyrejönni. Lelkileg... Hát nem sok mindenre emlékszem, és még mindig félek. – Próbáltam minél megnyugtatóbb hangon beszélni. – Tudom, hogy előbb-utóbb visszajönnek majd az emlékek. De most kell rájönnöm, hogy mi történt, mielőtt a denevér, aki megtámadott, visszatér, hogy befejezze a munkát. Megint elkerekedett a szeme, amikor megértette, mire gondoltam. – Jaj nekem! Ezt nem hagyhatjuk! Egyáltalán nem. – A kis nő nagy izgalomba jött. – Gyere csak be. Ülj le szépen a kanapéra, amíg előkészítem a kellékeimet. Egy perc, és itt vagyok. Elég cudarul éreztem magam, amiért így ráijesztettem az idős hölgyre. Nem mintha el lehetett volna kerülni, de mégis... Csak reméltem, hogy a nagyim nem így fog reagálni, amikor legközelebb meglát. Már volt egy szívrohama. Egy nagyobb sokk akár végezhet is vele. Elkezdtem fészkelődni a kanapén, és körülnéztem, hogy teljen az idő. Szép kis lakás volt. Kicsit túlzsúfolt, rengeteg apró dísztárggyal, virágmintával és csipkével, de tetszett. Mindenhol érezni lehetett a légfrissítő szagát, és sehol sem volt nyoma pornak a porcelán- és ónszobrokon, a vázákon vagy a dísztányérokon, amik a falra szerelt polcokon sorakoztak. A legtöbb szobor macskát ábrázolt, különféle pózokban. Az asztalon lévő éjjeli lámpán is macskák kergették egymást. De élő macskát nem láttam sehol. Mondjuk ez 82

önkormányzati lakás volt, és bizonyára tilos volt macskát tartani. Kár! Úgy tűnt, a nénike jól meglenne velük. Dottie hamarosan újra előkerült, a járókeret elejére egy tálcát akasztott. A tálcán kristályedény, díszes peremmel, egy műanyag kancsóban az Egylövetű márkájú szenteltvíz. Az edény minden lépéssel a járóka lábának ütődött, a kancsó is ide-oda billegett. Fel akartam állni, hogy segítsek, de Gibson megelőzött. Megfogta a gömböt, és az éjjeli asztal tetejére tette. Aztán fogta a kancsó szenteltvizet, és elkezdte tölteni az edénybe, ahogy Dottie óvatosan helyet foglalt egy kényelmes fotelben. – Van nálad valami, ami akkor is rajtad volt, amikor megtámadtak? – kérdezte. – Ami belefér az edénybe. Gyűrű, slusszkulcs... – nem fejezte be a mondatot, mert máris bólogatni kezdtem. A ruhámat talán kidobták. A kulcsom nem volt nálam. De a fülemben volt két gránát fülbevaló. Mivel ebben tértem magamhoz, bizonyára előző este is viseltem. Ráadásul ezüstfoglalatban voltak, amitől még inkább alkalmasak voltak a célra. Kivettem őket a fülemből, és a néni törékeny kezével az edény mellé tette őket. Elkezdett kántálni valamit, bizonyára egy egyszerű gyakorlat a ráhangolódáshoz. Kérés nélkül az edénybe dobtam a fülbevalókat. Koncentrikus hullámok jelentek meg a víz felszínén. Amint elérték a peremet, lángnyelvek csaptak fel, és körbefutottak az edény ezüstperemén. A víz felszíne fölött füst kerekedett, és megjelent egy lepukkant bár fekete-fehér képe. Fentről figyeltem magam, egyszerre untatott és undorított a hátam mögött zajló jelenet. Túl sok meztelen végtag, túl sok tapogatózó kéz, az én ízlésemnek. A herceget tartottam szemmel – akit felismertem a kocsimban lévő dossziéból –, és láthatóan nem volt ínyemre a munka. Vannak dolgok, amikre jobb nem emlékezni. Aztán két ember rohant a szobába, és úgy tűnt, vészhelyzet van kialakulóban. Kirohantunk a sötét sikátorba. Annyira részletes volt a kép, hogy ki tudtam venni a téglákat a falban és a szemét között lakmározó patkányok farkát. Sőt, hallottam a hangjukat is, a város távoli zajával együtt.

83

Vicky egy tükröt használ ahhoz, hogy összpontosítson. Az se semmi! De ez a mutatvány valami egészen vagány volt! Elbűvölve néztem, ahogy az árnyékok átalakultak, és lapulva várakozó vámpírok formáját öltötték fel. Visszatartott lélegzettel figyeltem, ahogy fehér fény világító négyszöge jelent meg az épület hátsó ajtajánál. Bob Johnson miniatűr alakja lépett ki a sikátorba, én néhány lépéssel hátrébb követtem. Bob is ott volt? De hiszen ő nem New Yorkban dolgozik! Mi a fene folyik itt? Megráztam a fejem, és próbáltam arra koncentrálni, amit látok. Néztem magam, ahogy felderítem a sikátort, jobbra és balra is. Az egyik patkány nekiiramodott, és láttam, ahogy megfordulok, és a fegyverem csövével követem. A vámpírok rohamra indultak. Ahogy kibontakozott előttem az összecsapás miniatűr képe, a zsigeri emlékek úgy törtek rám, mintha gyomron vágtak volna – a puskapor szaga keveredve a vér nehéz szagával, ami a sikátor bűzét is elnyomta, a szívem dobogása, ahogy a fény és a biztonság felé vonszoltam Bobot, ám a menekülés útvonalát elvágta mögöttünk a... valami, ami a hercegnek adta ki magát. Izzadság gyöngyözött a homlokomon. Lihegtem, és erőlködtem, ahogy letépték a kabátomat, hogy a csuklómhoz és a nyakamhoz férjenek, vasmarkok ragadtak meg és szorítottak a földhöz, éles metszőfogak haraptak a combomba. Habár tudtam, hogy ülök, biztonságos helyen, Dottie kényelmes kanapéján, nem tudtam úrrá lenni az érzéseken. Hallottam a saját sikoltásaimat, a reménytelenség és a düh hangját, és habár tudtam, hogy Dottie abbahagyta a varázslatot, rabja maradtam az emlékképnek. A fejemben egy sötét hajú vámpírt láttam, ahogy felemeli a fejét a combomról, az arcán a szétkenődött vérem csepegett az álláról, és kántálni kezdett egy számomra ismeretlen nyelven. A mágia nagy hullámban kelt életre. Képtelen voltam lélegezni, és éreztem, hogy gyengülök, ahogy a vér lüktetve folyt ki az ereimből. Egy női lény állt fel, lassú mozgással, kicsit arrébb, Johnson teteme mellől. 84

– Bolond vagy? Mindnyájunkat meg fognak ölni! A nőnek meg kell halnia, hogy Edgárra kenhessük a gyilkosságot! Közelebb akart lépni, hogy megállítsa a társát, de egy dallamos hang megállította. – Komolyan? Ez felettébb érdekes! Az összes vámpír a hang forrása felé fordult. A fölöttem hangzó kántálás megszakadt. Három alak ugrott a földre a háztetőkről, a sikátor két végében, puhán, mint a macskák. Csak hárman voltak, de még a kicsinyített képen is lehetett látni a denevérek rémületét, akik rajtam lakmároztak. Feltételeztem, hogy az új denevér Edgar. Ő és a két társa lassan előrébb csúsztak. Távolról gumicsikorgást hallottam, kocsiajtók csapódását, amit futó lábak hangja követett. Edgar halkan káromkodott, és intett a társainak. Edgar és a két vámpír eltűnt, semmilyen nyomot nem hagytak maguk után, sorsára hagyva a többi denevért, akik kénytelenek voltak szembenézni a vicsorgó vérfarkasokkal, akik a sikátor vége felől száguldottak feléjük. A fejem hátrabukott egy csípős pofontól, és pislogni kezdtem, hogy jobban lássak, majd hirtelen ismét Dottie napsütötte nappalijában találtam magam. A torkom fájt az üvöltéstől, és a szőnyeg nedves volt azon a helyen, ahol a kristályedény leesett az asztalról. Megborzongtam, vacogott a fogam, kilelt a hideg a testi és lelki sokktól. Most már emlékeztem mindenre. Az ajtón dühös kopogás hallatszott. Dottie hirtelen talpra ugrott, olyan sietve, hogy majdnem elesett. Gibson megragadta a karját, mielőtt elesett volna, aztán kiszaladt az ajtóhoz, hogy megnézze, ki az. Valószínűleg egy ijedt szomszéd. Nem mintha érdekelt volna. Nem is tudtam volna bármi másra figyelni a szívem heves lüktetésén kívül, ami adrenalinnal telített vért pumpált az ereimbe. Egy férfihang jutott el a tudatomig, ami mintha valahol nagyon messze szólt volna. – Dottie, jól vagy? – Semmi bajom, Robert. – Az idős hölgy hangja meglepően nyugodt volt. Jelentőségteljesen rám nézett, majd hozzátette: 85

– Celia egy egeret látott, attól ijedt meg. Nem tiltakoztam. Ahhoz előbb levegőt kellett volna kapnom. Az emlékek elnyomása lelki védekező mechanizmus. A tudatalattink kétségbeesetten próbál megvédeni bennünket azoktól az emlékektől, amelyekkel még nincs erőnk szembenézni, és a vámpír varázslata is segítette a felejtést. Túl korán téptük le a fátylat ezekről az emlékekről! Bármely időpont túl korai lett volna a következő ezer évben. A „trauma” olyan szép, steril szó arra, ami fojtogatta a mellkasomat, és elöntötte az agyamat. A látogató, egy idősebb férfi, durván félrelökte Gibsont, és megállt Dottie előtt, gyanakvóan összehúzott szemmel. Tátott szájjal felém fordult. – Félek az egerektől – nyögtem ki végül a hazugságot, mire igazi megkönnyebbülés terült szét a vendéglátóm arcán. – Igazán, Robert, hívnom kellene valakit, hogy irtsa ki az egereket! Mit meg nem adnék, ha itt lehetne az én drága Minniekém! Ő igazi egérfaló volt. Minnie, az egérfaló. Kicsit furcsán hangzott a rajzfilmeken nevelkedett fejemnek, de tetszett. Hisztérikusan felnevettem. – Jól van? – Kérdezte Gibson, aggódva nézve a szemembe. – Semmi baj, mindjárt jobban leszek. – Ez színtiszta hazugság volt. Az egészségem hosszú nyaralásra ment valahová jó messzire, a józan eszemmel együtt. De egyelőre éltem, itt voltam, és össze kellett kapnom magam, ha túl akarom élni ezt az egészet. Márpedig ez volt a szándékom. Dottie átlépett a lábam fölött, amivel végignyújtóztam a szép szőnyegén. – Légy oly kedves, Robert, van egy kis limonádé a hűtőben... – Nem – megráztam a fejem, és próbáltam összeszedni magam. – Már jobban vagyok, és indulnunk kell. – Biztos vagy benne, kedvesem? – Dottie valószínűleg tartott tőle, hogy Robert rájön, mi történt, viszont értem is nyilvánvalóan aggódott. Megint megráztam a fejem. Az agyam kezdte összerakni a körülöttem lévő valóság szövetét, és boldogan jelentettem be az igazságot. 86

– Semmi bajom. Feltakarítom, amit összetörtem, és aztán nem is zavarjuk tovább. – Ne aggódj az edény miatt – felelte a néni, de ő se sietett, hogy összeszedje. – Nem, mindenképp feltakarítom. Van papírtörlő a konyhában? – Igen, kedvesem. A falon vannak egy rúdon, a hűtő mellett. Rögtön meglátja, ha ott lesz. Talpra álltam, és kisiettem a szobából. Igen, összetakarítom a rendetlenséget. De még jobban vágytam arra, hogy egy kicsit egyedül legyek. A herceg nem az igazi herceg volt. Razzia sem volt aznap a lokálban, és nem voltak zsaruk sem a sikátor két végén. Az egész megbízás, az elejétől a végéig, megrendezett volt. A terv szerint meg kellett volna halnom, hogy az Edgar nevű vámpírt vádolják a gyilkossággal. De miért, a fenébe is, miért? És ki állt az egész mögött? Az egészet olyasvalaki rendezte meg, akinek elég hatalma és pénze van ahhoz, hogy megvalósítsa, és kapcsolatban áll démonokkal, vagy féldémonokkal, akik olyan varázslatokra képesek, mint az anatéma. Válaszokért jöttem, de végül csak még több, kínzó kérdéssel távoztam.

87

8

Gibson visszacsúsztatta a mobiltelefonját a kabátja zsebébe. Ahogy visszaültünk a kocsijába, jelentést tett a feletteseinek egy üzenetrögzítőre. Most, hogy befejezte a hívást, felém pillantott a vezetőülésből. – Pocsékul néz ki. Nem kételkedtem benne, de azért nem esett jól, hogy hangosan kimondja. – Kösz szépen. – Olyan cinikus hangsúllyal mondtam, ahogy csak tudtam, és ez fáradt mosolyt csalt az arcára. – Majd próbáljon meg emlékezni arra, amikor éppen magát öli meg valaki, nem tudom, mennyire fog tetszeni. – Nem, ezt inkább kihagyom. – Megint az útra fordította figyelmét. – Azért van esze az öreglánynak, rögtön mondta a szomszédnak, hogy egeret láttam. – Nos, mondania kellett valamit! Úgy visított, mintha nyúznák. És Dottie nem szeretné, ha kiderülne a sajátos képessége. Mikor legutóbb rájött egy szomszédja, állandóan nyaggatták, hogy derítse ki ezt meg azt. Egy perc nyugta sem volt. A fejemet ráztam. A hazugságtól butának éreztem magam, de azért eljátszottam a szerepem. – Tényleg volt egy Minnie nevű, egérfaló macskája? – Igen, egészen addig, míg a főbérlője ki nem dobatta. – A szemét. 88

Gibson felkuncogott. – Szereti az állatokat? – Imádom őket. Csak hát a munkarendem miatt nem tarthatok. Nagyot sóhajtott, ahogy balra fordult. – Az nem jó. Azt hittem, elhelyezhetem magánál a macskát. Tényleg igazi egérfaló! Kínomban elnevettem magam. Kicsit hisztérikusra sikeredett, de nem tudtam visszatartani. Néha az ember a nevetés és sírás határán van, és a sírás most nem tett volna jót. Sajnos elég nagy hévvel nevettem ahhoz, hogy végül elsírjam magam, és komolyan sírni kezdtem. Gibson egy szót sem mondott, csak a pirosnál átnyúlt a műszerfalon, kinyitotta a kesztyűtartót, és elővett egy csomag papírzsebkendőt. Megtörölgettem a szemem, és kifújtam az orrom. Ő úgy tett, mint aki nem veszi észre. Megkönnyebbültem, tényleg. Nem szeretek sírni, gyengének és kiszolgáltatottnak érzem magam tőle. Ha gyenge nem is voltam, de kiszolgáltatott... Ez még enyhe kifejezés volt a helyzetemre. Mellesleg Bob Johnson a barátom volt, és az alapján, amit az edényben láttam, meghalt a támadás során. Hogy az ördögbe fogom ezt elmondani Vanessának? Keservesen sírtam, de nem sokáig. De végül is jólesett, hogy kiadtam magamból a kétségbeesést. Kicsit jobban éreztem magam, mire Gibson megállt az irodám előtti parkolóban. Az irodám egyáltalán nem a központban van. Ott még társbérletben se tudnám megfizetni. Mi négy háztömbnyivel kijjebb vagyunk, így közelebb kerültünk a börtönhöz, vagyis az óvadékügynökök kedvelt körzetébe. Az ügyvéd számára hasznos, ha egy épületben dolgozik velük (mivel az óvadékügynökök nem ajánlhatnak az ügyfeleiknek egy konkrét ügyvédet). Hiszen így ajánlás nélkül is felfedezik őket a leendő kuncsaftok, egyszerűen a térbeli közelség miatt. Viktoriánus stílusban épült háromemeletes téglaházunk egy elmúlt korszak emlékműve a terpeszkedő irodaépületek között, több stílust és bájt mondhatott magáénak, mint bármelyik másik ház, több mérföldes körzetben. A nagy részét kőszürkére festették, de sok díszítés fehér, téglavörös vagy fekete. A lakbérek egy részét a ház 89

felújítására és a gyep gondozására szánják, így David fia egyszer egy héten benéz, hogy rendbe tegyen mindent, beleértve a nagylombú fákat az elülső és a hátsó bejáratok előtt. A helynek megvannak a hátrányai. A parkoló kicsi, csak hat kocsinak van hely. A magas mennyezet és a repedező padló miatt pedig nehéz a megfelelő hőmérsékleten tartani. Nyáron, a felső emeleteken olyan, mint egy kazánban. Télen pedig... Nos, maradjunk annyiban, hogy örülök, hogy Kaliforniában azért nincsen annyira hideg. Mégis, maga az épület csodás, az eredeti, sötét faburkolattal a falakon és az ajtókon, a festett ablakkal a második emeleti lépcsőfordulóban, és a kis toronnyal, ahol nyugodtan leülhetek megenni a kis reggeli zsömlémet, miközben a siető embereket nézem. Úgy a felét bérlem a harmadik emeletnek, az említett toronnyal együtt. Gibson beállt a kocsijával a nevemmel ellátott parkolóhelyre. Ez volt az egyik a két árnyékos helyből. Figyeltem, ahogy látszólag közömbösen körülnéz, és megjegyez minden részletet. Nem zavartattam magam, a hely szépen néz ki, rendszeresen mossák az ablakokat is. Körbenézett, és elmosolyodott. – Szép. Nem akarja kisminkelni magát, mielőtt bemegyünk? – Kioldotta a biztonsági övét, és kiszállt. Lassan mozgott, természetellenes merevséggel, ami a fájdalmát mutatta, hiába akarta eltitkolni. Elfintorodtam. – Nem. Miért? – Én is kimásztam a kocsiból. Ahogy becsuktam az ajtót, megláttam a tükörképem az ablaküvegen. Gibsonnak igaza volt, pocsékul néztem ki. Valamikor reggel elvesztettem a hajgumimat, és összevissza állt a hajam. Végigsimítottam rajta a kezem, de ez nem segített sokat, és a szemem alól se lehetett eltüntetni a sötét karikákat. Na, mindegy. Semmit sem tehettem, hogy változtassak rajta, így nem volt értelme ezzel törődnöm. Gibson türelmesen várt, hogy csatlakozzak hozzá a széles veranda lépcsőjén. Ujjammal megböktem a függőágyat, ami lengeni kezdett. 90

Fogalmam sincs, miért, de minden alkalommal ezt teszem, ha elmegyek előtte. Talán csak azért, hogy ellensúlyozzam a többi bútor mozdulatlanságát. Hiába nyomogattam volna a székeket, oda voltak erősítve a padlóhoz. Gibson előzékenyen kinyitotta előttem az ajtót, és beléptem a homályos előtérbe. Eltartott egy ideig, amíg hozzászokott a szemem a sötétséghez, így előbb hallottam Dawna meglepett hangját, mint ahogy megláttam volna. – Celia... Te jóságos ég! – Dawna egyébként is nagy őzgidaszemei most még óriásibbra kerekedtek. Leesett az álla. – Mi a fene történt veled? Úgy értem, Kevin mondta, hogy megtámadtak tegnap este, de hát ezek a fogak és a bőröd... – dobálta egymásra, hadarva a szavakat. Annyira elbizonytalanodva állt, hogy Gibson jobbnak látta leültetni a legközelebbi székre – a kis gurulósra, a recepciós pult mögött. – Denevérek támadtak meg. Az egyikük mester volt, és majdnem átváltoztatott, de megjött a felmentő sereg, mielőtt befejezhette volna. Nem vagyok denevér, és nem is leszek az. – Pedig tisztára úgy nézel ki, mint... – suttogta. – ... mint akibe karót kell szúrni, és le kell fejezni! – Keserűbbre sikerült, mint szándékoztam, mire megrezzent, és könnyes lett a szeme. Ezt elszúrtam. – Ne haragudj, Dawna, nem akartam... A fejét rázta. – Semmi baj, tényleg. Úgy értem, el se tudom képzelni... – Abbahagyta, láthatóan kereste a szavakat, ami egyáltalán nem vallott rá. Testvéremként szeretem, de ha nem figyelek, akkor lyukat tud beszélni a hasamba. És erre most nem volt időnk. – Ő Gibson felügyelő. – A férfi épp egy elegáns impresszionista képet nézegetett a szoba túlsó felén, ami a kandalló felett függött, a könyvespolcok között. – Ő nyomoz a tegnapi támadás ügyében. Szüksége lesz a telefon üzenetrögzítőjének felvételére... – megálltam a mondat közepén, ahogy Dawna a fejét ingatta. – Üdvözlöm, felügyelő. – Felállt, és kinyújtotta a kezét a férfi felé, így jobban meg tudtam nézni. Klasszikus szabású, élénkvörös selyemblúzt viselt. A szoknyája alól kilátszott szép lába, ami csak 91

hosszabbnak tűnt egy olyan magassarkútól, amit én nem mertem volna felvenni. Mégis jól nézett ki. Voltaképp mindig jól nézett ki, minden varázslat nélkül. Csak szerencsés gének, és az adottságok megfelelő kiemelése. Nagyon igyekezett civilizáltan viselkedni, de láttam, hogy eléggé megdöbbent rajtam. Ezt sajnáltam, és átkoztam magam, amiért nem hívtam fel előtte. Igaz, Kevin is figyelmeztette, és mégsem volt semmi hatása. – Ne haragudj, Celia, szívesen segítenék a felügyelő úrnak. Csak hát a számítógép bedöglött ma reggel. Minden adat, minden számla, minden... kitörlődött. Ó, a fenébe... Nos, ez rossz hír volt. A lehető legrosszabb. De bár nem repesett az örömtől, annyira nem is volt kétségbeesve. Talán most, hogy meglátott, tudta hová tenni a dolgot. – Szent ég! Remélem, azért csináltál másolatokat. Felsóhajtott. – Azok is eltűntek. Valami átkozott elektromos zárlat lehet az oka. Együtt éreztem vele. Bár én mindent lementek lemezre, az USBtárolón kívül, mások nem tesznek ilyen óvintézkedést. Nagyon nagy munka lesz a semmiből újratölteni az egész adatbázist. De legalább egy jó hírrel szolgálhattam. – Ha ettől jobban érzed magad, akkor közlöm, hogy minden adatot kimásoltam egy USB-re, és a laptopom a széfemben van. Legalább az én adataimat nem kell újra feltölteni. – Az is valami! – sóhajtott fel, és aggódó arccal felém fordult. – Biztos vagy benne, hogy minden rendben? Járt itt nemrég két szövetségi ügynök, felőled érdeklődtek. Azt mondták, hogy tegnap este megsebesítettek, és meg akarták nézni, nem vagy-e eszméletlenül az irodádban. Ezért hívtam fel Kevint. Ő általában tudja, merre vagy. Szövetségi ügynökök? Gibsonra pillantottam, de ha csodálkozott is, nem mutatta. Továbbra is a berendezést bámulta, ártatlan képet vágva. De hogy mi történt? Most már tudtam, de még nem akartam róla beszélni. Még mindig friss volt az emlék. Ezért elhessegettem magamtól, és Gibsonhoz fordultam. 92

– Ez nagyon gyors volt. Vajon a maguk emberei hívták fel őket? – Előfordulhat – volt némi kétkedés a hangjában, amiben osztoztam. A szövetségi igazságszolgáltatás kerekei ritkán forognak ilyen gyorsan. Alaposak, az igaz. De hogy gyorsak is? Nem, semmiképpen. Másrészt egy külföldi királyi sarjról volt szó – egy nemzetközi diplomáciai bonyodalom elég égető ügy ahhoz, hogy felgyorsítsa az ügymenetet. De rajtam kívül ki beszélhetett nekik a hercegről? Ez az egyetlen ok, ami miatt a szövetségieket is érdekelheti az ügy, ha viszont Alextől tudnak róla, akkor azt is tudnák, hogy a rendőrőrsön voltam. Visszafordultam Dawnához. – Még mindig itt vannak? – Nem, de csak pár perccel kerültétek el egymást. Hagytak egy névjegykártyát, kérték, hogy hívd fel őket. – Felvonta elegáns szemöldökét. – És Birchwoodsból is van egy sürgős üzenet. De a helyedben előbb Kevint hívnám fel. Majdnem felrobban a dühtől, már vagy tízszer keresett. Sóhajtottam. Pedig tudtam, hogy hívni fog, csak elfelejtettem. Valószínűleg teljesen ki volt akadva. Szinte meglepett, hogy nem vár rám a szomszéd szobában. – Hívd vissza. Mondd meg neki, hogy a nyomozóknak segítek, és amint szabad leszek, rácsörgök. – Nem fog örülni neki. Persze, hogy nem. Viszont együtt kellett működnöm a rendőrséggel ahhoz, hogy ők is együttműködjenek velem. – Akarod, hogy felhívjam ezeket az ügynököket, és elmondjam nekik, hogy megjöttél? Gibsonra pillantottam, aki a fejét rázta. Értettem az óvatosságát. A jogi viták csak lelassítanák a nyomozást. Megosztok velük minden információt. De mivel kedveltem Gibsont, ő elsőbbséget élvezett. – Még ne. Előbb hadd végezzek a felügyelővel. – Rendben. Hozhatok nektek valamit? Feltehetek egy friss kávét, ha jólesne. – Ne fáradjon – mosolygott rá Gibson bűbájosan. – Nem akarok sokáig maradni. – Nem tart semeddig – Dawna elpirult. Jól állt neki. Eddig fel se tűnt, hogy szemeztek. Na lám, ez Dawna. Az életem épp pokollá 93

változik, az iroda romokban, és ő kiszúrta a partiképes férfit. Esküszöm, erre van egy külön érzékelője! Vagy pedig a nagyanyja elérte valamilyen ősi vietnami mágiával, hogy vonzza a férfiakat, mint a méz a legyet. Mindegy. Amint Gibson hallótávolságon kívül ér, felvilágosítom. A férfi haldoklik. Felesleges önkínzás lenne összejönni vele. Elindultam felfelé a keskeny és meredek lépcsőn. Gibson követett. Az első lépcsőfordulóra általában kifogynak a szuszból az emberek. Mire felérnek az irodámba a harmadikra, általában szuszognak és bosszankodnak. Ha az épület nem lett volna műemléknek nyilvánítva, akkor talán kénytelenek lettünk volna beszereltetni egy liftet, figyelembe véve a kerekes székesek szükségleteit is. Ehelyett a hátsó teraszra rámpa vezet fel, az első emeleten pedig kerekesszékkel is elérhető konferenciaterem van. A lépcső nyílt előtérbe vezetett a harmadik emeleten. Napos, keletre nyíló, nagy ablakokkal megvilágítva. Általában kedvtelve végignézek rajta, de most csak elsiettem a Szabadság Óvadékügynökség ajtaja előtt, hogy kinyissam az irodám ajtaját. Az irodám több szempontból nagyon nőies. A falak színe mély meleg barackszínű. A szegély matt fehér, ahogy az elegáns mintázatú plafon is. Az ablakokat fehér és barackszínű rózsákkal díszített függönyök fedik. Ehhez jól illik a sötétbarna irodai bútor, a fekete fém iratszekrények és a padlóra rögzített, fekete fegyverszekrény. Elég nagy ahhoz, hogy egy egész arzenál elférjen benne. Meg kellett erősítenünk a padlót, hogy ne szakadjon le az egész a második emeleti fürdőszobába, ami nem nagyon örvendeztette meg a statikusokat. Majd egy hónapig jártam a hasonló régi házakat, hogy olyan gerendákat találjak, amelyek a megfelelő korból származtak, hogy ne veszítsük el a műemléki plecsnit. A széf első osztályú, nemcsak ütéSalló lakatokkal, hanem nyolcas szintű mágikus védelemmel is ellátva. Ha valaki megpróbál babrálni vele, az hamarosan a padlón találja magát, és valószínűleg pár napos kórházi ápolásra szorul. Én akár halálos védelmet is tettem volna rá, de a rendőrség zokon veszi az ilyesmit. Anyám folyton panaszkodik nagyanyámnak, hogy ez a lány annyi pénzt keres, hogy el se tudja költeni. A jó részét ebbe az irodába 94

öltem. Persze sokat takarítok meg, és fektetek részvényekbe. Mindegy, milyen jó valaki, ebben a munkában előbb-utóbb meg fog sérülni – ha meg nem ölik. A biztosítók nem szerződnek biztonságiakkal rokkantság esetére. Ezért önállóan kell felkészülni a legrosszabbra. Éppen ezért félreraktam egy kicsit, és minden szerződésemben kikötöm, hogy az ügyfél negyedmilliót fizet haláleset vagy tartós rokkantság esetén. Olyan árat szabok, amiből kényelmesen meg tudok élni. A maradékot beruházom, vagy olyasmire költőm, mint a széf meg a fegyverek. És művészetre. A folyosón több értékes, keretezett nyomat lóg. A cseresznyefa keretek illenek a dohányzóasztal színéhez és a fotelek karfájához. A festményeket egy varázsló alkotta több száz éve. Biztos vagyok benne, hogy nem csak egyszerű tengeri látképek, de még nem jöttem rá, mi lehet bennük a trükk. A szobám fala már csak az üzletről szól: a város és környékének részletes térképe. Parafára kasíroztattam, és majdnem az egész falat elfoglalja. Többek között arra használom, hogy megtervezzem vészhelyzet esetére a menekülési útvonalakat. Jelölöm rajta az építkezéseket és az útlezárásokat. Mert ha nem volna pontos, akkor nem érne semmit! Gibson körbejárt a szobában, átadta magát az első benyomásnak. Az asztal mögé, a széfhez léptem. Rátettem a bal kezem, tenyérrel lefelé, és ott tartottam, míg egy lágy, kékes fénycsík végig nem ért a lap tetejétől az aljáig. A kijelzőn két fény zöldre váltott. A harmadik azonban vörös maradt. – Mi a fene? – értetlenül bámultam a gépre. A technológiai része kifogástalanul működött: a hangomat elfogadta, a tenyeremet és az ujjlenyomataimat is. Azonban a mágikus szűrő, ami a DNS-emet vizsgálja, nem tudott azonosítani. Nem tudtam kinyitni a széfet. – Valami gond van? – A széf nem ismer fel – nyugodtságot színleltem, de belül már szentségeltem. Ez nagyon, nagyon nem hiányzott. – Mikor merül le a védelem? – Úgy mondta, mintha órák kérdése volna az egész. Látszott, hogy nem tud semmit. – Kábé egy évtized.

95

Csodálkozva nézett rám. Talán egy perc múlva tudott megszólalni. – Nem túlzás az egy kicsit? Megfordultam, és hosszan a szemébe néztem. – Semmi értelme széfet tartani, ha nincsenek benne biztonságban a dolgok. A fejét ingatta, egyszerre bosszankodva és derűsen. Jó, hogy legalább ő viccesnek találja. Én nem találtam annak. A legtöbb fegyverem és az összes számítógépes adatom odabent volt. Sose jutott eszembe, hogy nem tudom kivenni őket. A jó mindenségit! Visszafordultam az asztalhoz, jobb kezemmel felkaptam a telefont, és gyorsan átlapoztam a telefonkönyvemet. Elég gyorsan megtaláltam a számot, és örültem, amikor az ügyfélszolgálat telefonját egy valódi ember vette fel az idegesítő gépi útmutató helyett. – Moore zárak és széfek, itt Justin. Meglepetten pislogtam. Justin, a tulajdonos, aki általában átjön, hogy felfrissítse a védelmet. El se tudtam képzelni, mi történhetett, hogy ő kezeli a telefonokat. – Justin, itt Celia. Van egy kis probléma. – Leültem az asztalhoz, és elmagyaráztam, mit művel a széfem... Vagyis mit nem művel. – Van rá esély, hogy terhes? – kérdezte. – Az ilyen nagy biológiai változás megtréfálhatja a rendszert. Egy hosszú pillanatig csöndben bámultam a telefonra. Nem lehetek terhes. Lehetetlen. De maga a kérdés váratlanul ért. Sose jutott volna eszembe, hogy az ilyesmiből probléma lehet. Úgy értem, oké, egy gyerek él a hasadban, de attól még önmagad maradsz. Túl sokáig voltam csendben. Halkan felkuncogott, amiben keveredett a szimpátia és a vidámság. – Sajnálom vagy gratulálok, amelyik illik a helyzethez. – Nem, nem erről van szó – ráztam a fejem, habár ő nem láthatta. – Úgy értem, nem vagyok terhes. Viszont tegnap este megtámadott egy denevér, és megpróbált átváltoztatni.

96

Azonnal elpárolgott a jókedve, annyi aggodalmat hallottam a hangjában, ami jólesett: – Ez iszonyú. Jól érzi magát? – Hát, a széfem szerint nem – próbáltam elviccelni, de nem igazán sikerült. Egy kicsit remegett a hangom. Azért folytattam, remélve, hogy nem tűnik fel neki. – Van valami ötlete, hogyan lehetne kinyitni? – Gibson valószínűleg hallgatózott, de nem csinált nagy ügyet belőle. Kinyitotta az erkélyajtót, kilépett, és a korlátra támaszkodva nézelődni kezdett. Éles napfény világította meg arcának markáns körvonalát. – Nos... hát... huh! – mormolta Justin, míg türelmetlenül doboltam a körmömmel az asztalon. – Elméletileg működnie kéne ugyanúgy. Úgy értem, nem próbáltuk ki, de elvileg kéne mennie. – Felsóhajtott. – Reméljük, hogy mégis fog, mert ha nem, akkor nagy bajban van! – Mit tegyek? – Szükségünk lesz a DNS-e mintájára, még az átváltozás előttről. Hajszálak, köröm, valami ilyesmi. – Hajszálat tudok szerezni a fésűről. – Helyes. Ha megvan, nyomjon resetet, menjen végig a hang és tenyérfelismerésen, és mondja azt, hogy „terhesség, módosítás”. Akkor két kis fiók nyílik ki a tenyér leolvasója alatt. Tegye a hajszálakat a balba. A jobb oldalin van egy éles pont. Nyomja rá az ujját, amíg vért vesz. Juj! – Aztán becsukódnak a fiókok, és a gép összehasonlítja a két minta DNS-ét. Nagyjából huszonnégy óra kell hozzá. Ha készen van, és beazonosítja, akkor már zöld fényt kap, és beáll az új „énjére”. – És ha nem sikerül? Hosszú szünet. – Akkor hívjon vissza! – Rendben. Elköszönés nélkül letette, talán elment tanulmányozni a szakkönyveit. Kimentem a mosdóba, amit a fiúkkal osztok meg, és előkerítettem a fésűmet. Gondosan követtem Justin utasításait, míg Gibson álmélkodva figyelt. 97

– Ez működni fog? Felsóhajtottam, és összeszedtem magam, mielőtt a bütyökre nyomtam volna az ujjamat. – Hú! Sose jó jel, ha a szakemberek úgy kezdik, hogy „elméletileg” meg „elvileg”. Gibson arca megrándult, nem tudtam, azért-e, mert sajnált, vagy, mert bosszantotta, hogy elvesznek az adataim. – Még ha működik is, csak huszonnégy óra múlva adhatok újabb információt. A férfi a vendégszék támlájára támaszkodott. – Van bármi olyasmi, amit nem a széfben tart? Írás, jegyzetek? Megráztam a fejem. – Nem igazán. Minden a számítógépben van... – befejezetlenül hagytam a mondatot, mert eszembe jutott valami. – Kivéve... A pénztárcámban benne van a hely neve és címe, ahol jelentkeznem kellett. Elvihetem oda. Nemet intett a fejével. – Semmiképpen, Graves. A helyzet egy politikai rémálom, egy átkozott diplomáciai „bonyodalom”, ha igazat mondott a hercegről. Maga megadja az épület nevét és címét, és minden mást, amire emlékszik abból, hogyan alkalmazták, aztán az ügynek ettől a részétől maradjon távol. Így is elég nehéz lesz rájönnünk, hogy a herceg, akit őrzött, vajon az igazi volt-e, vagy csak egy dublőr, és mi történt pontosan. A külügyben őrjöngeni fognak, és részt akarnak majd venni a nyomozásban. Magát viszont távol akarják majd tartani, csak a vallomására lesz szükségük. – De hát... – kezdtem volna tiltakozni. – Mindenről be fogok számolni magának. De maradjon ki ebből! Nyugodjon meg, lesz éppen elég dolga, ha el akarja kapni azt a vámpírt. Hát ebben valószínűleg igaza volt. De ez még nem jelentette azt, hogy szeretnem is kell az ötletét. Morogva, de további akadékoskodás nélkül megadtam neki a kért információt. Gibson a zsebébe nyúlt, elővett egy jegyzetfüzetet meg egy ezüsttollat, és leírta a hotel címét. 98

– Most, azonnal odamegyek! Addig is, köszönöm az együttműködését. Ha eszébe jut még valami, mielőtt visszaérek – az öltönye felső zsebébe nyúlt, és elővett belőle egy névjegykártyát –, hívjon fel. Ha nem hív, holnap ugyanitt találkozunk. Na szép. Itt akar hagyni, a kocsim nélkül. Jó, tudtam, hogy ez egy fontos nyomozás, és csak pár háztömbnyivel arrébb van a kocsim, viszont figyelnem kell az új keletű napallergiámra is. – Értem. Olyan hirtelen állt meg, mintha olvasott volna a gondolataimban. – Nem akarja, hogy visszavigyem a kocsijához? A hangjából érezhető volt, hogy remélte, nemet mondok. Minél előbb folytatni akarta a nyomozást. – Majd én elviszem – Dawna jelent meg az ajtóban, egy tálcán kávét és tejszínt hozott. – Köszönöm! – A felügyelő elvett egy műanyag poharat a tálcáról, és jó nagyot kortyolt belőle. – Ez jólesett. – Még egy kortyot ivott, aztán letette a csészét a tálcára, és elindult lefelé a lépcsőn. – Szívesen – Dawna mosolyával az egész nyugati partot ki lehetett volna világítani. Egy egész percig nézte a távolodó rendőrt, aki végül eltűnt a szeme elől. Mikor az ajtó becsapódott, az arcán latolgató kifejezés jelent meg, amit már jól ismertem. Kiszemelte magának a detektívet. – Ne tedd! – De... – Komolyan, Dawna. Rossz ötlet. Duzzogva kinyújtotta a nyelvét, fújt egy kicsit, és átvetette a vállán a hosszú lófarkát. – Menj már! Mindent elrontasz! Talán lefoglaltad? Ez a baj? – Nem – vallottam be. – Az a baj, hogy beteg. Van vele valami baj, érzem a szagán. – A szagán? Komolyan beszélsz? – Igen. – Hú. Ez azért... érdekes! – A fejét csóválva kérdezte: – Nekem milyen szagom van? Nem volt nehéz kérdés. 99

– Chanel 5-ös, jó minőségű bőr, csirkesaláta zabkenyéren. Csak pislogott. – Nos, ezt eltaláltad. – Majd felsóhajtott. – Kár érte, aranyos fiúnak tűnik. Kicsit öreg már, de kedves. Nem feleltem. Felkaptam a tálcáról egy csésze kávét, és belekóstoltam a folyékony nirvánába. Koffein, az istenek nektárja. Nem ittam ki egyszerre az egészet, ahhoz túl meleg volt, de minden kortyot kiélveztem, engedtem, hogy az illata betöltse az orromat, és elfeledtesse a betegség szagát. – Köszönöm a kávét. Hadd maradjak egy kicsit egyedül, jó? El kell intéznem pár telefonhívást. A nagyimmal kell kezdenem, ami elég kemény lesz. De amint végeztem vele, fel kell hívnom Bob feleségét, hogy tudassam vele a hírt. A nagyim még mindig nem vette fel. Ez már önmagában rossz jel volt. Egészséges, mint a makk, de már nem fiatal. Persze valószínűbb, hogy szándékosan nem veszi fel. Ez van mindig, amikor anyám ráveszi valamire, amiről jól tudják, hogy én nem egyeznék bele – apróságok, mint például megengedi anyámnak, hogy vezessen, holott elvették a jogsiját, és biztosításra sem jogosult, mert részeges. Ne gondolj erre, nem tudod, mi történik. Lehet, hogy a templomba ment imádkozni. Próbáltam felhívni Kevint. Tényleg. De ő sem vette fel. Hagytam neki üzenetet, amiben elmondtam, hogy megvagyok, ne aggódjon, és köszönöm neki, Emmának és Amynek, hogy megmentették az életemet. A saját hangpostám jelenleg elérhetetlen volt, ami kezdett bosszantóvá válni. Ha nem érem el a következő egy órában, akkor felhívom az ügyfélszolgálatot, és panaszt teszek. Haboztam, mielőtt tárcsáztam volna a következő számot. Gwendolyn Talbert az egyik legjobb terapeuta volt a szakmában, míg két éve vissza nem vonult, egészségügyi problémák miatt. A traumák áldozataira szakosodott – főleg gyerekekre. Megmentette az egészségemet és valószínűleg az életemet is, a húgom halálához és a 100

saját kínszenvedésemhez vezető események után. Gwen finom mágiája tompította le a trauma emlékeit, elviselhetővé tette őket, és képessé tett arra, hogy normális, szeretetteljes kapcsolatom legyen Bruno DeLucával. Nem, nem randiztam senkivel, mióta szakítottunk, de ez a saját döntésem volt, nem pedig a képesség hiánya. Most azonban segítségre volt szükségem. Kétségbeesve kapaszkodtam a józan eszembe, leginkább úgy, hogy szándékosan leállítottam az agyam fogaskerekeit. De ez nem tarthat sokáig. A sokkhatásnak egyszer vége lesz, és akkor szükségem lesz egy nagyon jó terapeutára. Gwent akartam választani. A telefon háromszor csörgött, mielőtt rögzítőre kapcsolt volna. Úgy látszik, ez egy ilyen nap, senkivel sem létesíthetek kapcsolatot. Hallgattam a nyugodt, nőies hangot: „Ön Gwendolyn Talberttel beszél. Amennyiben páciensként keres, sajnálattal közlöm, hogy a terápiás kezeléseket abbahagytam. Ha személyesen hív, akkor kérem, hagyja meg a nevét és a számát a sípjel után.” Vártam a hangra. Nagy levegőt vettem, és olyan tagolva és nyugodtan beszéltem, ahogy csak tudtam. – Gwen, én vagyok az, Celia Graves. Öö, valami történt. Beszélnem kell valakivel. Tudom, hogy visszavonultál, de nem bízom senki másban. Ha te nem vállalod a terápiát, nem ajánlanál valaki mást? Akiben te megbízol? Kérlek. Istenem, milyen szánalmasan hangzott ez. Kétségbeesettnek, de hát az is voltam. Meghagytam az irodám telefonszámát, és letettem a kagylót. Meghagytam volna az új mobilszámot is, ha leírtam volna valahová, de fejből nem tudtam. Míg további hasztalan hívásokkal próbálkoztam, hagytam egy üzenetet El Jefe-nek. Mindent meg kellett tudnom a szörnyszülöttekről, és minden olyan hasznos technikáról, amit a vadászok a vámpírok nappali felkutatására használnak. Nem voltam benne biztos, hogy visszatért-e Chicagóból, ezért egy kis magánkutatásba fogtam. Először is el kellett intéznem pár telefonhívást. Megkértem Dawnát, hogy keresse ki a telefonszámot az internetről. Nem voltam benne biztos, hogy otthon lesz. Mégis 101

Vanessa hangját hallottam meg, amikor a harmadik csörgés után felvette. Próbáltam kíméletesen a tudtára adni. Egy sor visítva kiabált káromkodás lett a jutalmam – kénytelen voltam elvenni a kagylót a fülemtől egy kartávolságra. Ezek után engem hibáztatott Bob haláláért, aztán keservesen sírva fakadt, és letette a kagylót. Bobnak nem volt más élő rokona, ezért nem tudtam, kit kéne még értesítenem. De ez helytelennek tűnt. Jó ember volt, nem tökéletes, de ki az? Megérdemelte volna, hogy ne csak én gyászoljam. Talán nem is volt így. Nem tudtam, hogy elváltak, amíg az üvöltő hang nem értesített róla, félreérthetetlenül. Vajon volt új barátnője? Nem tudhattam róla. Az biztos, hogy Vanessát nem fogom felhívni, hogy megkérdezzem. Talán egy-két nap múlva, amikor már jobban állnak a dolgok, utánanézek. De előbb a közvetlen veszélyt akartam megszüntetni. Egy nagy levegővel elfutottam a járdaszegélytől az egyetemi könyvtár ajtajáig. Mivel az épület elülső homlokzata jórészt üveg, nem voltam igazán biztonságban, amíg félig le nem értem a lépcsőn a pincébe. Mindig bosszantott, hogy ide lekerült a paranormális részleg, egymagában, kívül az ismert védelmi rendszeren. Most viszont örültem neki. Itt legalább találhattam egy ablak nélküli szobát, ahová leülhetek kutatni. Félúton, lefelé a lépcsőn egy mágikus falnak ütköztem, amit nem vettem észre, és majdnem elvesztettem az egyensúlyomat. Meg kellett kapaszkodnom a korlátban, hogy visszanyerjem az egyensúlyom, mielőtt továbbmehettem volna. Miután elindultam... furcsán éreztem magam, mintha valami zselészerű anyagban közlekednék. A bőrömön kis szikrák pattogtak. Nem erősen, viszont sok volt belőlük. Olyan érzés volt, mint egy olyan szobában, ahol magas a sztatikus elektromos töltés. Hátrafelé egyáltalán nem tudtam haladni, előre pedig csak nehezen. Ez így ment, míg le nem értem a lépcső aljára. Ott a nyomás változásától csengeni kezdett a fülem, és eldugult az orrom. 102

Felismertem az asztal mögött álló könyvtárost. Anna már egy jó évtizede a paranormális és metafizikai részleg munkatársa volt. Sok kutatásomban segített már, és emlékezetből tudta, hol kell keresni ezt vagy azt a könyvet, tárgyat. Halk beszédű, idősebb nő volt, ősz hajjal és meleg, barna szemmel, amit vastag lencséjű szemüveg takart el. Szerettem a furcsa humorát, és tudtam, hogy volt elég mágikus képessége ahhoz, hogy rajtakapja a tanulókat az esetleges szabálysértéseken. Nem volt kétségem felőle, hogy az ő varázslatán haladtam át az előbb. – Állj meg! – mondta szigorúan, és mindkét kezével a pultra támaszkodott. – Nincs itt semmi dolgod! A harag hulláma öntött el. Hogy mer ilyesmit mondani? – Nappal van, Anna – mondtam, és nem fogtam vissza a megvetést a hangomban. – Nem vagyok denevér! – Ha denevér lennél – felelte hidegen – akkor nem jutottál volna át a védelmen. De ez nem jelenti azt, hogy ne volnál veszélyes. Sőt, így még veszélyesebb vagy. Mert még mindig ember vagy, és ezért észrevétlen át tudsz jutni az ellenőrzésen. Olyan haragot éreztem, amitől gyorsabban vert a szívem az ereimben. A látásom beszűkült, és a nyakán lüktető érre meredtem, a félelmének adrenalinnal teli szaga úgy áradt az orromba, mint egy jó bor illata. Szinte éreztem az ízét... Behunytam a szemem, hogy ne lássam a pulzusát. Lassan, óvatosan próbáltam visszafogni magam, mélyeket lélegeztem a nyitott számon át, hogy az illatok ne borítsanak el. Még messze volt a napnyugta, de az agyam már azt parancsolta: ideje vadászni menni. Nem vagyok vámpír! Nem vagyok rohadt denevér! Nem vagyok hajlandó ezt csinálni! Eltartott egy kis ideig. Nem volt könnyű, és valószínűleg nem volt szép látvány, de legyőztem magamban a bestiát. Mire kinyitottam a szemem, újra önmagam voltam. Hosszú pillanatokig folytatódott a csend, Anna figyelmesen nézett rám. Mikor megszólalt, szelíd és óvatos volt a hangja. Ugyanaz a hangsúly volt, mint ahogy egy öngyilkosjelölttel beszélnek, vagy egy vadállattal, akit nem akarnak felingerelni. 103

– Nem lett volna szabad fenyegetnem téged, Celia. Butaság volt. De semmi keresnivalód itt, sem semmilyen más nyilvános helyen. Nem biztonságos. Túl sok ember van itt, túl nagy a kísértés. Komoly volt az arckifejezése, olyan fájdalommal teli, hogy tudtam, van valami személyes emlék a reakciója mögött. Ezt figyelembe kellett volna vennem. De Isten látja lelkem, nem érdekelt. Egyáltalán nem. Csak az érdekelt, hogy otthagyjam őt, és rájöjjek, hogyan tudnék segíteni magamon. Találnom kellett valamit. Ha metafizikáról van szó, kevés az abszolút szabály. De mindig van valami, amit tenni lehet. Talán nehéz, a lehetetlennel határos, de szinte semmi sem visszafordíthatatlan, ha az embernek van elég ereje, ideje és pénze. – Muszáj kiderítenem egy-két dolgot a szörnyszülöttekről, Anna – mondtam csendesen, és bár nem tudtam elérni, hogy suttogjak, mindent megtettem azért, hogy elhallgattassam magamban a méltatlan helyzeten bosszankodó hangot. – Tudnom kell, hogyan hozhatom helyre magam. – Nem lehet – suttogta, szinte némán. Máskor meg se hallottam volna, olyan halkan. Behunytam a szemem, nem akartam látni a fájdalmat az arcán. Nem akartam tudni arról, mi okozza. Volt nekem elég bajom anélkül is. – Kérlek, meg kell próbálnom! Hallottam, ahogy a széke hátracsúszik, ahogy feláll az asztaltól. – Elhiszem, hogy meg kell. – A hangja csak egy kicsit remegett. De a félelmét mintha legyőzte volna a szomorúság és elszántság keveréke. – De nem itt. És nem fogom hagyni, hogy veszélyeztesd a többi tanulót és a személyzetet. – Akkor? Mit tegyek? – Menj az irodádba. Már minden létező szakirodalom másolatát elküldtem dr. Reynoldsnak, Landingham professzornak és egy nyomozónak. – Huh, miért lepett meg, hogy mindenkinek ugyanaz jutott az eszébe? – El fogom küldeni a dokumentumokat a tanulói címedre. Ki tudod őket nyomtatni. Most menj!

104

Éreztem, hogy a köztünk lévő levegő szilárd fallá keményedik. Lassan, megállíthatatlanul taszítani kezdett. Voltaképp menő dolog volt, hogy ilyesmire is képes, mégis bosszankodtam miatta. A technikát csodálhattam, de a szenvedő alanya voltam. Rövid idő alatt megtettem a visszautat az irodába, de mire odaértem, az ajtót zárva találtam. Ebédidő volt, és Dawna kitette az ajtóra az egyik kis táblácskáját, ami szerint egy óra múlva visszaér. Kinyitottam az ajtót, felkaptam az üzeneteimet és faxaimat, és felmentem a lépcsőn a második emeleti fénymásoló szobába. A laptopom ugyan a széfben ragadt, de itt volt egy régi asztali gép, vészhelyzet esetére. Közvetlenül a nagy nyomtatóhoz van csatlakoztatva, ezért akkor is lehet nyomtatni, ha nem működik a rendszer. Fogalmam se volt róla, hogy Dawna vajon rendbe hozta-e a számítógépeket, de ha nem, akkor is meg tudom nyitni Anna emailjét, és ki is tudom nyomtatni. Míg ezzel foglalatoskodtam, tölteni kezdtem az új telefonomat. Nem tartott sokáig, hogy bejelentkezzek, és megtaláljam a keresett e-mailt, de eltartott egy ideig, míg kinyomtattam. Nagyon sok oldal volt. Ennek örültem, hisz talán köztük van az az információ is, ami segíthet rajtam. Reméltem, hogy így lesz. Míg vártam, hogy a nyomtató befejezze a munkáját, átpörgettem az üzeneteimet. Kevin többször is hívott. Dawna csak egy kódot írt: „K29”. Huszonkilencszer? Hűha. Megpróbálom újra felhívni, amint feljutottam az irodába. A többi üzenet nem volt eget rengető: egy a munkával kapcsolatos, Gibson kérdése, hogy biztosan jó címet adtam-e meg, és dr. Reynolds figyelmeztetése, hogy olyan gyorsan otthagytam őket, hogy nem volt ideje elmondani az orvosi utasításait, amit majd faxon fog elküldeni. Előkerestem hát a faxot a lapok közül. Az utasításokat kézzel írta, és alig tudtam elolvasni őket. Kimerült voltam. Lassan összefolytak a betűk a szemem előtt. Nem akartam behunyni a szemem, nem akartam elaludni. Mégis megtörtént. Jöjj hozzám, Celia!

105

Egy teljesen átlagos motelszobában volt, felismertem a díszítésről – vagy inkább a hiányáról. A függönyök szorosan összehúzva. Az egyetlen fényforrást a kis, falra szerelt lámpák jelentették. Egy asztalnál ült, a szoba túlsó felén. A gazdám úgy tizenhét év körüli kölyöknek látszott. Sötét volt a haja, de a bőre valószínűleg azelőtt is ilyen sápadt volt, mielőtt valaki átváltoztatta. Valószínűleg ősöreg volt, ám a halálakor még elég fiatal ahhoz, hogy ne nőjön a szakálla. Csak pár szál meredezett az állán. Kicsit idétlenül festett, amitől egy hajszálnyival kevésbé volt ijesztő. El kell jönnöd hozzám! Megy hozzád a fene! Megrándult, mintha meghallotta volna a gondolatomat. Talán tényleg hallotta. Úgy értem, ha ez valóság volt, és nem csak egy rossz álom, akkor nappal is ébren van. Talán nem viseli el a napfényt, de nem is halott napközben. Ilyenre még a legtöbb mestervámpír sem képes. Vagyis bár úgy néz ki, mint egy tini, és úgy is öltözik, elég sok ideje űzi már a mesterségét ahhoz, hogy jó képességei legyenek. Persze akár álom is lehet az egész. Még morcosabb képet vágott. Felém fordult, így már láthattam az egész arcát. Megváltozott az arckifejezése, és míg a teste fiatal volt, az arca öreg, és eltorzult a hatalomvágytól. A pupillája kitágult, a szeme szinte teljesen sötét lett. Éreztem, ahogy vonz az ereje, ahogy kényszerít rá, hogy a szemébe nézzek. Mintha egy örvényből akartam volna kiúszni a nyílt vízen, ellenállhatatlan volt, kitartó. Mintegy válaszul erre a gondolatra, sós víz és hal szagát éreztem, ismerős hangokat hallottam a tengerparton, a hullámok zaját, a sirályok kiáltását. Mi az ördög ez? Arra riadtam fel, hogy kopognak az ajtón. – Celia? – A szobában sötét volt, az elektromos berendezések villogó fényétől eltekintve. Ezek szerint elbóbiskoltam. Mikor már több mint tíz perce nem mozdultam, a fények automatikusan kikapcsoltak, hogy ne zavarjanak az alvásban... Olyan mélyen 106

aludtam, mint egy hulla. Mikor felültem, megint visszajött a világítás. Pislogtam, próbáltam hozzászokni a fényhez, és összeszedni a szétszóródott gondolataim. Letöröltem egy csepp nyálat a szám széléről, és eközben felsértettem a kézfejemet az egyik fogammal. Egy percig csípett, aztán elzsibbadt. De a vér szabadon folyt belőle, szabadabban, mint kellett volna. Csendben átkozódtam, az ingem szegélyével leszorítottam, és kiszóltam: – Szabad! Dawna nem jött be, csak kinyitotta az ajtót, résnyire. Csak az orra hegyét láttam, és a csillogó szemüvegét. – Celia, mit művelsz itt? – Semmit, nyomtatok, elolvasom, amit a könyvtárból kaptam, miért? – Azért, mert nagyjából két perce minden számítógép, minden telefon és a tévék összes hangszórója az óceán morajlását kezdte játszani. Szörfdeszka a vízen, bálnák, sirályok. Amikor bekopogtam, abbamaradt. De ebből a szobából jött a hang. Szóval megint megkérdezem: mit művelsz itt? – Hogyan lehet ez? Kicsit taszított az ajtón, hogy teljesen kinyíljon, és beláthasson, de kint maradt. Kezével átölelte a testét, mintha fázna. De nem fázott, a teste szó szerint hőt árasztott... Életet, ami szinte vibrált körülötte. Éreztem, hogy vonz ez a melegség, magam köré akartam tekerni, hogy enyhítse az ujjamat átjáró hideget. Néztem, ahogy ott áll az ajtóban, óvatosan, felmérve a szoba minden részletét, és... engem. Talán valami furcsa vagy aggasztó dolog bizonyítékát kereste. De csak egy nedves foltot vettem észre a lapon, amire a nyálam folyt alvás közben. Ez kínos, de aligha eget rengető. Persze Dawna is észrevette. És egy pillanatra meglágyult a gyanakvás az arcán. Mintha egy kis vidámság is átcikázott volna a szemén. De azonnal eltűnt, és felváltotta az aggodalom. – Dawna, mi a baj? – Beszélnünk kell! Olvastam dr. Reynolds jegyzeteit, és El Jefe is elfaxolt egy csomó kutatást a lenti faxra. Ami veled történt, az 107

nagyon súlyos dolog. – A hangja remegett, és láttam a nyaki erében lüktető vért. Nem voltam éhes, sőt, egy kicsit émelyegtem, de mégis vonzotta a tekintetemet. Nagyot nyeltem, és felemeltem a fejem, hogy mandulaszemébe nézzek. – Igen, súlyos. – Mit fogsz tenni? Kísértést éreztem rá, hogy hazudjak, és megnyugtassam, hiszen láthatóan erre volt szüksége. De Dawna a barátom, az egyik legjobb barátom, és barátoknak nem hazudok. Egyszerűen nem. – Hosszú távon nem tudom. De ha azt szeretném, hogy egyáltalán legyen hosszú távja az életemnek, akkor meg kell találnom azt a vámpírt, aki megpróbált átalakítani, és ki kell iktatnom. Lehetőleg sötétedés előtt. – Körülnéztem, órát keresve, de nem volt. Sem ablakok. – Egyáltalán, mennyi az idő? – Legalább fél öt. Találtál valami hasznosat abban, amit a könyvtár küldött? – Még nem. – Ez igaz is volt. – Sok érdekes adatot, de semmi megoldást. – Talán nincs is. Kidüllesztettem a mellem, és utánozni kezdtem El Jefe legokoskodóbb modorát. – A mágiában, ahogy a természetben is, egyensúly van. Ahol varázslat működik, ott ellenvarázslatnak is kell lennie. Dawna elmosolyodott, bár elég halványan. – Ebben van valami. – Dr. Landingham érti a dolgát. – Az biztos. De itt nemcsak mágia működik, hanem anatómia is, és az sokkal kevésbé... befolyásolható. Ahogy a gazdám szemének vonzereje sem volt befolyásolható. Még mindig éreztem, hogy ott van, és hív engem. Csak éppen nem hallottam az óceán zajától. Az izmaim megfeszültek, és talpra állítottak. El akartam menni, habár nem tudtam, hogy hová akarok menni. Éreztem, hogy minden percben gyengül az akaratom, amíg... – Biztos vagy benne, hogy ebből a szobából jött az az óceáni zaj? – Mintha egy óriási hangfalból jönne, teljes hangerővel. 108

A fejemet ingattam. – Ez annyira furcsa. Nem csaptam semmilyen zajt, de én is hallottam álmomban az óceánt. Dawna lesütötte gondosan kihúzott szempilláit, hátrább lépett, és körülnézett. – Furcsa, nagyon furcsa! Mennyire igaza volt! Sajnos azonban ez a kis közjáték aggasztott a legkevésbé. Túl sok időt pazaroltam a szunyókálással. Ha meg akartam találni, és le akartam győzni a gazdámat, akkor azonnal meg kellett találnom, hol lehet. Ideje volt meglátogatnom Vickyt.

109

9

Egyetlen előnye azért volt a szunyókálásomnak: közben feltöltődött az új telefonom. Egyáltalán nem tartott soká, hogy feltöltsem rá a perceket. Odaadtam Dawnának az új számot, hogy kapcsolatba léphessen velem, ha valami sürgős ügyben keresnek, és kiszaladtam az ajtón. Felhívtam Kevint. Megint csak a hangposta jelentkezett. – Szia, Kev. Én vagyok az. Birchwoods felé tartok, meglátogatom Vickyt, hogy el tud-e vezetni a gazdám búvóhelyére. Nézd, tudom, hogy ma este ki kell menned a sivatagba, ezért majd reggel hívlak. Ne aggódj! – Felesleges kérés. Már így is aggódott. De hát ez volt a legtöbb, amit tehettem. És legalább nem fog azzal macerálni, hogy sose hívom vissza. Azon is gondolkoztam, hogy odaszóljak Birchwoodsba, hogy értesítsék Vickyt az érkezésemről, de háromtól ötig csoportterápián van. Mire megkapná az üzenetet, már ott is leszek. Másrészt kicsit megviselt az álombéli látomásom. Kellett egy kis idő magamban, mindentől távol. Felhívtam még azt a számot, amit a herceg dossziéján találtam. Ki volt kapcsolva, mindhárom alkalommal, amikor hívtam. Nem jó jel. Először a vámpír gazdámat kellett elintéznem, de másnap vizitet teszek a királyi családnál, határoztam el. Ha Gibsonnak ez nem tetszik, akkor így járt. Letettem magam mellé a telefont, és beindítottam a kocsit. Az óceán felé mentem, és nem a főúton, mivel nem akartam belefutni a csúcsforgalom dugójába, de talán egyébként is erre jöttem volna, hogy közel legyek a tengerhez. Gyorsabban mentem a Miatával, mint 110

kellett volna, a kanyargó utakon, a lemenő nap fényében és a hosszú árnyékok között. Az óriásira nőtt fákat és a magas falakat úgy helyezték el, hogy biztonságot és védettséget sugalljanak anélkül, hogy ridegnek látszanának. Éreztem a víz sós permetének illatát. A sirályok vijjogása hangosabb volt, mint általában, de én egyike vagyok azon keveseknek, akik szeretik a sirályok hangját. A legtöbb ismerősöm repülő kártevőknek tartja őket, ahogy keleten a galambokat. De én szeretem őket: a kecses mozgásukat, ahogy a széllel táncolnak a partok fölött. A kocsitetőt ugyan nem nyithattam le, de az ablakokat letekerhettem, hogy lássam és halljam a természetet. Még mindig rosszul voltam egy kicsit. Részben az idegesség miatt. De előző este óta nem ettem semmit. Egy étkezést még gond nélkül ki tudok hagyni, de ha túl sokáig koplalok, akkor minden bajom lesz, ideges leszek, viszont egyáltalán nem leszek éhes. Valószínűleg úgy kell majd magamba erőltetnem valamit, de az ráér később. Először is, vallatóra akartam fogni a legjobb barátomat, hogy emlékszik-e még valamire a kétévnyi, vámpírokkal kapcsolatos tanulmányaiból. Aztán megkérem, hogy nézzen bele a tükörbe, amit vettem neki, hátha talál valami hasznos információt. Ha mindez kudarcot vallana, akkor megkérem, intézze el nekem, hogy a szanatórium kápolnájában aludjak, már ha kibírom. Eddig nem okoztak bajt a vámpírellenes szerek, de felszentelt helyen még nem teszteltem magam. De ha túlságosan sokat gondolkoznék erről, akkor teljesen megbénítana a lehetséges bajforrások listája. Összpontosítanom kellett. Egyszerre csak egy lépés. Felkeresni Vickyt. Találni egy biztonságos helyet éjszakára. Majd, mikor eljön az új nap, és Kevin megjön a vadászatból, eltervezni a továbbiakat. Ahogy eszembe jutottak a barátok, máris jobban éreztem magam. Nem sokkal jobban. De hát ez is valami. Ők ki fognak tartani mellettem, akármi is történik. Már eddig is megtették. És ha van megoldás, akkor meg fogjuk találni. Csak annyit kellett tennem, hogy élve kibírjam addig. Ez menni fog! Talán.

111

Mély levegőt vettem, és próbáltam meggyőzni magam, hogy képes vagyok kezelni a helyzetet. Szinte már el is hittem magamnak. Egészen addig, míg csökkenni nem kezdett a kocsiban a hőmérséklet. Említettem már, hogy kísértetek üldöznek? Ez volt az egyik furcsaságom, amíg hétköznapi ember voltam. A kishúgom érzékeny médium volt. Lehet, hogy a Graves név, ami sírokat jelent, egy hasonló adottságú őstől származik, vagy csak a sors fintora, nem tudom. Annyit tudok, hogy örülök annak, hogy nem születtem ilyen furcsa képességgel. A halottak megpróbálhatnak kapcsolatba lépni velem, de nem könnyű. Hiszen nincs számukra érzékszervem. Ezért csak a legerősebb szellemek jutnak el hozzám – ők, és az a szellem, aki a halálakor hozzám kapcsolódott... Maga Ivy. Nem jelentkezik gyakran, ám ha igen, az emlékezetes marad. Ha meglenne a képességem, akkor akár a saját számmal is tudna beszélni hozzám. Így nem tud, kénytelen nehezebb utat választani. Ez néha felbosszantja, és úgy kezd viselkedni, mint egy kopogó szellem. A gyerekek azt hiszik, hogy náluk aztán senki se tud durcásabb lenni, de a szellem gyerekek náluk is rosszabbak. Az embernek nem hiányzik az ilyesmi, főleg vezetés közben nem. Befordultam a legközelebbi mellékutcán, és felparkoltam a járdára. A leheletem párás volt a kocsiban, a nyitott ablakok ellenére. A szellemek megjelenésének első nyoma ugyanis a hőmérséklet gyors és nagymértékű csökkenése. – Tudom, hogy itt vagy. Semmi baj. Csak ne nyúlj a Miatához, Ivy. Tudod, mennyire szeretem ezt a kocsit. – Halkan, nyugtató hangon beszéltem. Ha felhergelem magam, az olyan energiákat kelt, amitől a szellem is hisztizni kezd. A kocsi belső világítása kihunyt és felvillant. Ha Ivy volt az, akkor az évek során kidolgozott kódot használtunk. Az egy az igen, a kettő a nem. – Ivy, te vagy az? Két villanás. Nem? Ez már baj. Nem Ivy, de ki más ismerhetné a közös kódunkat? Vajon beszélnek a szellemek? Úgy értem, ha valamilyen okból a közelünkben maradnak, és próbálnak beszélni az élőkkel, az megszokott, szinte mindig próbálnak beszélni az élőkkel, de vajon 112

egymással beszélnek-e? Ezt nem tudtam. A fenébe. Hiába törtem a fejem. A szellemek ahhoz a személyhez vagy dologhoz kötődnek, amelyik életükben fontos volt nekik, akivel, vagy amivel még befejezetlen dolguk van. Amíg ezt el nem intézik, vagy az illető személy meg nem hal, nem távoznak a másvilágra. A baj az volt, hogy sose jöttem rá, mit akar tőlem Ivy. Az igazi hívőkből sose lesz kísértet, így aki most itt volt, nem volt templomba járó. Nem sok templomba járó ismerősöm volt. Senki se járt templomba, csak a nagyim. De ahhoz képest, hogy sok erőszak vett körül az életben, mégis nagyon kevés halálesettel volt kapcsolatom. Talán Bob Johnson ez a szellem? Az időzítés ezt támasztja alá, és ő egyszer velem is volt, mikor Ivy szelleme megjelent. Nem tudtam elképzelni, miért ragaszkodna hozzám, de történtek már ennél furcsább dolgok is. A kocsi szinte hűtőházzá alakult át, megborzongtam, libabőrös lettem. – Bob, te vagy az? Két villanás, megint tévedtem. A szellem, akárki is volt, kezdett dühös lenni. Éreztem, hogy elektromos feszültség képződik a levegőben, elég ahhoz, hogy égnek álljon tőle a hajam. – Nyugalom, nyugodj meg. Tudom, hogy kapcsolatba akarsz lépni velem. Talán sikerülni fog. – Eszembe jutott valami. Talán működik, talán nem, attól függően, mennyire tud összpontosítani a szellem, és mennyi ereje van. – Próbáld meg úgy összefogni a hideget, hogy írni tudj vele az ablaküvegre! – Ha idősebb szellem, akkor képesnek kell lennie erre. A szélvédő lekerekített felületére mutattam. Szavaimra válaszul még tovább csökkent a hőmérséklet. Vacogni kezdett a fogam, ahogy egy jéghideg, sarkköri szél kapott a hajamba, és tűhegyes pontossággal csapott az ablaküvegre. Rémülten és ámulattal néztem, ahogy kibontakozott egy ismerős kézírás, és megjelent egy név. Vicky. Egy pillanatra megállt a szívem, és megszédültem. Nem, NEM! A rohadt életbe, ez nem... nem lehet ő...

113

– Vicky? – A hangom suttogássá lett. Az ablak zúzmarájára bámultam, könnyek peregtek az arcomon, a torkom összeszorult, hogy alig kaptam levegőt. A szellem reagált az érzelmeimre. Mindig ilyen érzékenyek. A kocsim rázkódni kezdett, a rádió bekapcsolt, és hangos recsegés hallatszott a mikrofonokból, elég zajos ahhoz, hogy összezavarjon. A belső fény és a reflektorok is villogtak. Vacogtam a hidegtől, a jeges levegő marta a torkomat. Minden kilégzésem látható pára volt a kocsi légterében. – Ne, Vicky, kérlek, hagyd abba, ez fáj! Mintha megnyomtam volna egy kapcsolót, az egész szellemműködés leállt. De a hideg nem szűnt meg. Tehát még mindig jelen volt. – Jóságos ég, mi történt? Hogyan? Hiszen semmi bajod nem volt! – Elővettem a fényképeket, mintha ő is láthatná őket. – Látod? Nevettél. Forró könnyek folytak végig az arcomon, amit mintha kimart volna a hideg. Nem hittem el. Nem volt semmi értelme! Az ablakon lassan új betűk jelentek meg. Egyenként, amíg ki nem tudtam olvasni a teljes üzenetet. Szeretlek. Aztán eltűnt.

114

10

Sokáig nem tudtam összeszedni magam eléggé ahhoz, hogy vezetni tudjak. Meghalt a legjobb barátom. A sokk szörnyen megviselt. A többi baj után ez már túl sok volt! Nem halhatott meg, nem akartam elhinni, nem tudtam elhinni. Sírtam. Sikítottam, aztán megint sírtam. Végül erőt vettem magamon, és beindítottam a kocsit. Most már tényleg túlléptem a megengedett sebességet, de el kellett jutnom Birchwoodsba, hogy rájöjjek, mi is történt. Igen, oda is telefonálhattam volna. De személyesen akartam hallani. A diszkréció itt a síron túl is tartott, így harcolnom kell majd, hogy válaszokat kapjak. A telefonban csak hárítanának, és időt nyernének ahhoz, hogy kitaláljanak valami mesét... Vagy elém küldenék a biztonságiakat. Leálltam a kocsival a külső kapunál, és végighúztam a kártyámat a nyíláson. Nehézség nélkül bejutottam, és megálltam a második kapu előtt, letekerve az ablakot. Megint Gerry őrködött a kapunál. Megrezzent, amikor meglátott, és ez alkalommal nagyon alaposan végezte a biztonsági rutinellenőrzést. Nem talált semmi rendelleneset, de ez nem nyugtatta meg. – Dr. Scott megkért rá, hogy menj be az irodájába, a főépületben. Sürgősen beszélni akar veled! – Gerry hangja üres volt, a lehető leghivatalosabb, nem árulkodott semmilyen érzelemről. Megborzongtam. A hozzáállása nem növelte az elszántságomat.

115

A hasam megint görcsbe rándult, amitől csak még kutyábbul éreztem magam. De nem tettem fel több kérdést, csak odaadtam neki az írótáblát a jogosítványommal együtt. Gerry visszanyújtotta a jogsimat. – Fordulj balra az elágazásnál, az adminisztrációs főépület hátul van. – Tudom. Jártam már ott párszor. Gerry hátralépett a kocsitól, és intett a kapu kezelőjének. Az utamat elálló nehéz fémrács halkan félrecsúszott előlem. Éreztem, noha nem láttam, hogy a kaput védő mágikus falak is felnyílnak vele együtt. Áthajtottam a bejáraton, aztán végig a kanyargós úton, ami felvitt a főépületig. A fehér téglaépületek ragyogtak az esti fényben, mintha gyöngyök lennének díszként szórva a szépen nyírt gyepszőnyegekre. Lassan vezettem. Nagyon nyomasztó érzés volt. Hiszen csak az előző nap jártam erre, ahogy a londiner feltolta az ajándékokat a dombtetőre. Mi az ördög történhetett? Az nem lehet, hogy már nem él! Hányszor jöttem fel hozzá az elmúlt években, hogy hírt hozzak a külső világból? Hány délután sétáltunk a kerti tó körül, a házak mögött, hányszor dobáltunk száraz kenyeret a felénk úszó kacsáknak? Értek veszteségek már korábban is. Apám otthagyott minket, a húgom meghalt, voltaképp anyámat is elvesztettem, mert az alkoholizmusba merült. Azt gondolná az ember, hogy már hozzászoktam, hogy kifejlesszek egy kemény páncélt, ami megvéd. Gondolom, a külső szemlélőnek így is tűnhet, pedig egyáltalán nincs így. Beálltam a LÁTOGATÓK RÉSZÉRE felirattal ellátott fél tucat parkolóhely egyikére, és kiszálltam a kocsiból. A nap már elég alacsonyan járt, talán nem lett volna szükségem az esernyőre, de azért magammal vittem. Nagyobb erővel csaptam be a kocsi ajtaját a kelleténél, ami akkorát reccsent, hogy azt átlagos emberi izomzattal nem érhettem volna el. Ez is eltört. Én is szét voltam esve, Vicky is odavolt... Miért ne essen szét akkor minden? Felsiettem az enyhe, akadálymentesített lejtőn a bejárathoz. Ostobának éreztem magam, úgy, mint egy 116

kisgyerek, akit túlságosan sokat vernek. Amikor elértem a borostyánnal fedett verandát, összecsuktam az ernyőt. Kinyílt a fotocellás ajtó, és besétáltam. – Jó napot, Graves kisasszony – állt fel a recepciós, ahogy átsétáltam az ajtón. Bizonyára észrevette a sápadtságomat és a fogakat, de sikerült elrejtenie a megdöbbenését. Én nem tudtam palástolni, hogy a sírás szélén állok. Testhezálló, jól szabott ruhában volt, ami kiemelte az alakját. Paradicsomvörös volt, és éppen annyit mutatott a lábakból, ami nem tűnt illetlennek. Hosszú, sötét haját kontyba csavarta. A nyaka szép ívű volt, amit a dekoltázsa, egy gyöngy nyaklánc és fülbevalói is kiemeltek. – Kérem, üljön le, szólok dr. Scottnak, hogy megérkezett. – A drága bőrfotelek felé mutatott, amik az ízlésesen kialakított várótermet díszítették. – Köszönöm. – A lábam belesüppedt a vastag aranyszőnyegbe, ahogy a fotelekhez léptem. Voltak itt képeslapok is, természetesen. A People legújabb száma a fényezett mahagóni asztalon hevert. A címlapon Vicky szülei, a felirat: Hollywood legtutibb párjai. A fejemet csóváltam, és inkább a US Weekly példányát vettem fel. A temetésen valószínűleg találkozni fogok a szülőkkel. Egyáltalán nem vágytam rá. Marhák! Nem tudtam, milyen magyarázattal fognak szolgálni a külvilágnak Vicky haláláról, amiből nem derül ki az igazság. Ez cinikus volt tőlem, tudtam jól, de Vickynek az volt a legnagyobb bánata, hogy a szülei nem tudták elfogadni őt olyannak, amilyen volt. Nem olvastam az újságot, nem igazán. Ha valaki megkérdezte volna, mi van azon a lapon, amit bámultam, nem tudtam volna megmondani. De hát váróteremben voltam, itt a magazinokat szokás olvasgatni. Én is ezt mímeltem, miközben az agyam messze járt. Éreztem magamon a többi várakozó pillantását, de úgy tettem, mintha nem venném őket észre. A recepciós csak egy vagy két perc múlva bukkant fel újra. Egyenesen hozzám lépett, amire néhány régebb óta várakozó felvonta a szemöldökét. Nem érdekelt. Túlságosan ki voltam

117

készülve, túl friss volt még a fájdalom, hogy elviseljem a nyilvánosságot. – Dr. Scott várja önt. Követtem a falambériás folyosón, amit aranykeretes impresszionista képek díszítettek, míg el nem érkeztünk egy kétszárnyú mahagóni ajtóig. Nyilvánvaló súlya ellenére, a recepciós könnyedén kitárta az egyiket, és nyitva tartotta előttem. Beléptem, és alaposan körülnéztem. Azzal, hogy dr. Scott irodája tágas, még nem mondtam semmit. Talán a szülőházam is beleférne. Igaz, annak volt fürdőszobája. Bár az iroda északi falán lévő ajtó is valószínűleg fürdőszobát rejtett. A nyugati fal teljes egészében ablakokból állt, így a vékony függönyön át is látni lehetett az óceánt, a felhőket bíborra festő naplementét, a narancs, mályva, karmazsin, lila hullámokat. Az a fajta romantikus naplemente volt, amit Vicky és én alig pár héttel azelőtt néztünk a szobájából, hideg barackos teát kortyolgatva, és belélegezve az óceán illatát. A naplemente betöltötte a szobát is, aminek díszítése illett a tájhoz – az aranyszínű homokdűnékhez, a tenger és az ég kékjéhez, és zöldjéhez. Dr. Scott egy üvegből és fából készült asztal mögött ült. A hagyományos öltöny helyett khakiszínű nadrágot és sárgadinnyeszínű pólót viselt, ami kiemelte napbarnított bőrét, és hajának, szakállának ősz színét. Zokni nélkül felhúzott mokaszin tette teljessé a képet. – Fáradjon beljebb – mutatott a fotelek felé, amelyek távol voltak minden napfénytől. – Elnézést az öltözékemért, mára szabadnapot terveztem... Figyelmesen végigmért, látta karikás szememet és szétfagyott orromat, ami már gyógyulóban volt... – Ugye nem kell elmondanom... Megráztam a fejem, megint elő akartak törni a könnyeim, és émelyegni kezdtem, így mormoltam: – Nem. Az asztal mögé állt, és belesüppedt a terebélyes igazgatói székbe. – A sajtó értesült róla?

118

– Tőlem nem. – Éles volt a hangom, ami nem meglepő. Nagy erőfeszítésembe tellett kipréselnem a torkomból. – Ide tartottam, hogy meglátogassam, amikor a szelleme megjelent a kocsimban. – Tekintve, hogy milyen közel álltak, és hogy mekkora akaratereje van Vickynek, egyáltalán nem csodálkozom. – Szomorúan csóválta a fejét, aztán hivatalosabb hangot ütött meg. – Részvétem, bizonyára nagy veszteség érte. Biztosítom, hogy mi mindent megtettünk. Sajnos az orvosi zárójelentései alapján mindig lehetett rá számítani... Némán hátradőltem a kényelmes fotelben. Én nem tudtam, hogy lehet rá számítani. Sose kérdeztem őket Vicky zárójelentéseiről. Dr. Scott akár igazat is mondhatott, akár hazudhatott is, nem tudtam eldönteni. – Ezért is készültünk fel arra, hogyan kezeljük vészhelyzet esetén – folytatta, habozás nélkül. Ha érezte is a gyanakvásomat, nem vette figyelembe. Az asztal fölött áthajolva, tisztelettudó hangon, komoly arccal beszélt. – Ahogy minden páciensünk esetében, a halálesetet jelentettük a hatóságoknak, és hamarosan megkezdik a nyomozást. Nem fognak találni semmilyen hanyagságot. Én sem találtam. Még ha akadt is volna valami probléma, elég pénz áramlott az épület falai között ahhoz, hogy diszkréten kezeljék. De ezt nem mondtam ki, udvariatlanság lett volna. És bár alkalomadtán igencsak goromba tudok lenni, most inkább információra volt szükségem. – Értékelem a gondosságát. Tudom, hogy Vicky a jó hírneve miatt választotta Birchwoodsot. – Köszönöm. – Udvariasan rám mosolygott. – Hozhatok egy italt? Ételt is ajánlanék, de azok a vendégeink, akik az önéhez hasonló állapotban látogattak ide, nem voltak képesek megemészteni a szilárd táplálékot, ezért talán nem volna szerencsés. Szóval a behúzott függöny nem volt véletlen. Gerry bizonyára értesítette őket, ezért nem kapott frászt a recepciós sem. Nagyon érdekesnek találtam, hogy szóba álltak valakivel az én állapotomban... Főleg azért, mert az állapotom egészen ritkaságszámba ment. Kíváncsi voltam, hogy miért, de mivel annyira 119

akarta, hogy megkérdezzem, ezért gonoszul inkább kikerültem a kérdést, és a látogatásom tárgyára tértem. – El tudná mondani, mi történt? A válasz nem volt egyértelműen igen, hiszen nem voltam Vicky rokona. Az igazgató bólintott, épphogy csak megmozdult az álla, és összefonta ujjait az asztal színes üveglapján. – Cooper kisasszony írásos meghatalmazása alapján, őszintén beszélhetünk önnel. Bizonyára tudja, hogy mint a legtöbb magas szintű tisztánlátó, Vicky is szenvedett a migrénektől és az álmatlanságtól. Igen, ennyit tudtam. Mindig kipróbálta a legújabb homeopátiás kezeléseket a fejfájásra – és minden gyógymódot, a furcsa gyógynövényektől kezdve olyan szerkezeteken át, amelyek megváltoztatják a szoba világítását, a mágikus varázslatokig, amik az „energiamezőjét” hivatottak rendbe tenni. És mindig olyan furcsa időpontokban hívott fel. De sose hoztam ezt összefüggésbe a látó képességével, hiszen sok embernek vannak fejfájásai és alvási problémái. Elkalandoztam az emlékeim közt, és majdnem elengedtem a fülem mellett a következő szavait. – Az éjjeli nővér feladata volt, hogy ránézzen, amikor tizenegykor megérkezik, aztán kettőkor megint. Ha Cooper kisasszony nem tudott aludni éjjel kettőkor, akkor felajánlottuk neki az altató lehetőségét. Bólintottam. Ez nem volt újdonság. – A napló szerint tizenegykor, amikor a nővér megnézte, még rendben volt. A tükröt használta, amit öntől kapott, hogy irányítsa a látását, és nagyon elégedettnek tűnt vele. A nővér – dr. Scott lapozgatott, hogy ellenőrizze a nevet –, Phillips nővér szerint Vicky elmondta neki, hogy ez volt élete legjobb születésnapja, és hogy hamarosan ágyba bújik. Ezen elmosolyodtam. Sokat fáradoztam, hogy az a tükör tökéletesen működjön. Dr. Scott az asztalán lévő papírokból olvasta:

120

– Mikor látta, hogy egy óra negyvenötkor még fel van kapcsolva a villany, Phillips nővér bekopogott. Nem kapott választ, ezért bement, és Cooper kisasszonyt eszméletlenül találta a földön, nem válaszolt semmilyen külső ingerre. Ezt Phillips nővér vészhelyzetnek minősítette, és megkezdte az újraélesztést. Próbáltam odafigyelni a szavaira. Hallottam, amit mond, de képtelen voltam a jelentésükre koncentrálni. Valami nem stimmelt, és nem tudtam, micsoda, amíg szinte mellbe nem vágott a felismerés. – Várjon! Tegnap éjjel halt meg? – Szinte ugyanakkor, amikor én... – Akkor miért csak pár perce jelent meg a kocsimban? És miért nem léptek velem kapcsolatba mostanáig? Az orvos kissé felvonta a szemöldökét. – Próbáltunk magával kapcsolatba lépni, többször is! Azt hittem, az üzenetem nyomán keresett fel minket. A francba!. Szóval, a saját pitiáner problémáimmal voltam elfoglalva, míg a legjobb barátnőm itt feküdt, holtan? Elég sokáig ahhoz, hogy személyesen keressen fel a hírrel? Újabb fájdalom áradt szét a mellkasomban, és éreztem, hogy olyan erősen markolom a fotel karfáját, hogy a kárpitja repedezni kezdett a szorításomtól. Dr. Scott folytatta: – Természetesen csak most képes manifesztálódni, hiszen a léleknek idő kell, hogy elhagyja a testet, elutasítsa a természetes továbblépést a másvilágra, és visszatérjen a földre. A folyamat valójában tovább tart, de Vickynek különleges képességei voltak. Már magasabb tudatszinten volt, ezért érthető, miért tért vissza gyorsabban. Érthető? Nekem nem volt érthető semmi. Sőt, hirtelen nehezemre esett világosan gondolkodni bármiről. A nap utolsó sugarai, dr. Scott mögött, olyan vérvörös színűvé váltak, ami tiszta eget jósolt másnap reggelre. Azon kaptam magam, hogy dinnyeszín ingéből kilátszó nyakát és a bőre alatt lüktető pulzusát figyelem. Sőt, hallottam is az ereiben áradó vér lüktetését. Összefolyt a nyál a számban, és hallhatóan felmordult a gyomrom. Türtőztetnem kellett magam, hogy ne vessem rá magam az orvosra. Belemélyesztettem az ujjaimat a

121

fotel karfájába, hogy szinte eltűntek benne. Furcsa cincogás kísérte az érzést, ami idegessé tett. Dr. Scott szeme elkerekedett, és izzadni kezdett. Hirtelen támadt félelme sós ízt hagyott a nyelvemen. A hasam megint megkordult, de nem mozdultam. Agyamnak az a kis része, amelyik még én voltam, makacsul ragaszkodott a jogaihoz, nem volt hajlandó megadni magát az őt legyűrni akaró ösztönnek, aminek most és itt semmi köze sem volt hozzám. A lábamra tettem a kezem, és a fotelbe nyomtam. Nem fogok felállni! A napfény utolsó villanásai is elmerültek az óceán mögött, és az ég halványkék színe szürkévé változott. A szoba tárgyai váratlanul világosabbak lettek, mintha minden egyes bútorból belső fény világítana. A leginkább maga dr. Scott fénylett. Ragyogott az egészséges, kicsattanó élettől, és biztosan tudtam, hogy ugyanolyan édes és lágy íze lenne, mint a legjobb svájci csokoládénak. A tekintetem természetellenes élességgel követte őt, ahogy furcsa lassúsággal az asztal szélén lévő telefon felé nyúlt. – Graves kisasszony, hall engem? Itt van még velem? – Persze – a hangom idegennek és görcsösnek tűnt. – Mikor evett utoljára? – Gombokat nyomkodott a telefonon... Félretárcsázott... Még egyszer. De a hangja nyugodt volt, és megőrizte a hidegvérét. Amíg nem fogja menekülőre, nem mozog, addig biztos voltam benne, hogy ki tudok tartani. Majdnem biztos. – A támadás előtt. Nagyot nyelt. Néztem, ahogy mozog az ádámcsutkája, és felgyorsul a pulzusa a torkában. Nagy nehezen behunytam a szemem, mély levegőket vettem a számon, nem az orromon, míg végül már szinte lihegtem. Ha nem láttam volna a pulzusát, nem éreztem volna a félelme szagát, akkor talán könnyebb lett volna uralkodnom magamon. Tennem kellett valamit, mert minden másodperccel vékonyabb lett az a szál, amivel az emberi mivoltomba kapaszkodtam. – Heather, kérem gondoskodjon megfelelő táplálékról Graves kisasszony számára. Azonnal. – Nem volt kétségbeesett a hangja, de nem hagyott kétséget afelől, hogy a dolog nem tűr halasztást. El 122

kellett ismernem, hogy van önuralma! Testőrként láttam nála sokkal keményebbnek kinéző fickókat is, akik összeomlottak a stressz nyomása alatt. Hallottam, hogy óvatosan visszateszi a kagylót a helyére. – Csak pár percig kell várnia. Addig nem mozdulok. – Igyekszem. Az jó lenne, ha nem mozdulna. – A mozdulatlanság voltaképp nem volt annyira jó, ami a gyomromat illeti. Azt akartam, hogy fusson. Essen el a szőnyegen a hiábavaló próbálkozás során, hogy elmeneküljön. A hangom vékony volt, de a selypítés furcsa mód eltűnt belőle. És a testem nem mozdult. Sőt, éreztem, ahogy az ujjam a nadrágom szövetébe mélyed, elég erősen ahhoz, hogy vér serkedjen a remegő combjaimból. A fájdalomtól kicsit észhez tértem, kicsit jobban embernek éreztem magam. – Graves kisasszony, figyeljen rám! Pontosan négyóránként táplálkoznia kell, és külön gondot kell fordítania arra, hogy közvetlenül naplemente előtt is táplálkozzon. Jelenleg a saját éhségén kívül a gazdája éhségét is érzi. Ez jelentősen... megnehezíti az önuralmat. Ért engem? Nem feleltem semmit, nem voltam benne biztos, hogy egyáltalán képes lennék-e felelni. Az összefüggő gondolkodás folyamatosan halványabb lett a minden túlharsogó késztetéstől, ami együtt dobogott a hirtelen halottá és lassúvá vált szívem ritmusával. – Graves kisasszony, Celia, válaszolnia kell nekem. Ne adja fel! – Éhes vagyok. – A szavak szinte csak sziszegésből-morgásból álltak, és éreztem a mágia hőjét, amint betölti a szobát. Mégis kényszerítettem a testem, hogy mozdulatlan maradjon, habár nem emlékeztem rá tisztán, miért is olyan fontos ez. Hallottam, hogy nyílik az ajtó, és éreztem a hirtelen támadt huzatot. – Ne gyere be, és hagyd a tálcát az ajtó mellett! A tekintetem azonnal a betolakodó felé lövellt. Olyan fénnyel ragyogott, hogy nem is láttam a haja színét vagy a bőrét. De a szeme... A szeme mélykék volt. És az enyém volt. Heather úgy reagált, mintha egy pumával vagy farkassal találkozott volna a

123

vadonban. Láttam, hogy feláll a karján minden szőrszál, ahogy megfeszülnek az izmai. – Uram – félelem volt a hangjában. Úgy rezgett végig a testemen, mintha harangot kongattak volna. Megremegtem, a testem megrándult, ahogy visszatartottam magam, hogy ráugorjak a félelem nagyon is emberi forrására. Erős volt a ragyogása, félelme szinte önálló életet élő vibrálás. – Hunyd be a szemed, Heather. Ne hagyd, hogy transzba ejtsen. Csak tedd a tálcát a földre, és menj ki. – A nő ledermedt, a férfi pedig végül felemelte a hangját. – Gyerünk már! A kék szem becsukódott, és ezzel meg is szűnt a vészterhes kapcsolatunk. Hallottam, hogy az evőeszköz a porcelánhoz ütközik, ahogy majdnem elejtette a tálcát. Minden mozdulatát figyeltem, ahogy letette a szőnyegre. Hirtelen mozdulattal kihátrált, és pánikszerűen becsukta maga mögött az ajtót. Most már egyértelműen lihegtem, olyan erősen, mintha tizenöt kilométert futottam volna egyhuzamban. Mozgást hallottam, tudtam, hogy az orvos feláll a foteljéből. – Kérem, nézzen a sarokban lévő növényre, Celia, nézzen rá, magas, életerős... Él. – A jókora fikuszra irányítottam a szemem. – Valóban magas volt, buja és életerős, de hiányzott belőle dr. Scott lüktető ragyogása. A vér világos ragyogása. Fájni kezdett, hogy nem mozoghatok, nem vadászhatok. Megint hallottam az orvos szelíd és megnyugtató hangját. – Most kimegyek a szobából. Itt van az étel. Ha végzett, és újra önmagává vált, megint bejövök. Értette? Kiadtam egy hangot, ami beleegyezés akart lenni. Ehelyett állati hörgés volt. Mégis kitartottam, miközben éreztem, hogy a vérem benedvesíti a nadrágomat, ahogy egyre mélyebben vágtam a körmöm a húsba, hogy ne vegyem üldözőbe. Tovább bámultam a növényt, amíg hallottam, hogy az ajtóhoz megy. A félelem szaga frissen sütött kenyér illataként vonzott a forrásához. Csak miután hallottam az ajtó záródását és a retesz csapódását, engedtem el a szorítást, és néztem a tálca felé.

124

Alig láttam, olyan véreres lett a szemem. De a szagát éreztem. Étel. Ételt kaptam. Rendkívüli fürgeséggel vetettem át magam a szobán. Nem foglalkoztam a tállal és a kanállal, csak megragadtam a kancsót, leöntöttem a torkomon a testhőmérsékletűre felmelegített folyadékot, hogy egy része kiloccsant a számon, és végig az ingemen. A kíméletesen tartott marha közel nyers húsának vére és nedvei. Nem volt benne se só, se fűszer. Máskor undorodva eltoltam volna. Most befaltam.

125

11

Ami a fürdőszobát illeti, nem tévedtem. Valóban az nyílt az irodából, ráadásul éppen olyan hatalmas és fényűzően berendezett volt, mint a többi része. A kilencven százalékát csillogó, krémszínű márvány borította, szürke, karamell- és aranyszínű erezettel. A mennyezetet olyan színűre festették, mint a kaliforniai tengerpart homokja. A fürdőszobaszőnyegek és a lepedő nagyságú törülközők mind mély karamell-arany színűek voltak, tökéletesen illettek a márvány csempéhez. A mosdópult és az óriási dupla mosdókagyló mögötti falat teljes egészében egy hatalmas tükör borította. A kép, amit megláttam benne, rémálomba illő volt! A bőröm fehéren izzott. Nem tiszta fehéren, inkább szürkésen, hullaszerű, zöldes árnyalattal. Ezt látta volna Emma? Szemem vöröses aranyszínben játszott, s ez volt az egyetlen szín, a ruháimba beleivódott sötét foltokon kívül. A pamut úgy tapadt hozzám, mint egy újabb réteg bőr, és vörösesbarna cseppek csíkja maradt utánam, ahogy a gyönyörű, halvány kövön lépkedtem. Mikor az irodában kicsit összeszedtem magam, összefogtam a hajamat, így semmi sem ellensúlyozta arcom ősi állatiságát, az arcét, amely az enyém volt, és mégsem volt az enyém. Rémülten, szinte megigézve meredtem a tükörképemre, nem tudtam levenni róla a szemem. Szokatlanul élesen hallottam a külső ajtó nyikorgását, de nem úgy reagáltam rá, mint az előbb. Éreztem az irodába lépő dr. Scott szagát,

126

de most csak a kölnije illatára és az ír Tavasz márkájú szappan enyhe aromájára figyeltem fel, nem a bőre alatt csörgedező vérre. – Graves kisasszony, egy öltözet ruhát és tisztálkodó szereket teszek ide az ajtó elé. Ha átöltözött, beszélnünk kell! Hangja hallatán teljesen észhez tértem. Az ajtó felé fordultam, hogy válaszoljak neki. – Köszönöm. – Nincs mit – felelte, s egy megkönnyebbült sóhajt éreztem a szavaiban. Meglepően nyugodtan beszélt. Persze a veszély már elmúlt, megtöltöttem a hasamat, csillapítottam vérszomjamat, legalábbis egyelőre. Mi történik velem? Ostoba kérdés. Nagyon jól tudtam, mi történik. Azt nem tudtam, mihez kezdjek ebben a helyzetben. Levetkőztem, bemocskolt ruháimat halomba dobáltam a padlóra, majd meztelenül az ajtóhoz léptem, kinyitottam úgy, hogy eltakarjon, és kinyúltam a holmiért. A ruhákat a mosdópultra tettem, aztán fogtam a szappant, a sampont meg a hajkondicionálót, s beléptem a tusolóba. A hosszú, meleg zuhany megtisztította testemet a vértől, de a fejemből nem törölhette ki a tükörben látott képet. Megszűntem embernek lenni. Lehet, hogy nem alakultam vámpírrá, de már ember sem voltam. Mindenesetre jó érzés volt megint tisztának lenni, és tudtam, hogy azzal semmit sem érek el, ha elbújok a zuhanyfülkében. Kiléptem hát, és törülközni kezdtem. A doktor jó minőségű, egyszínű, szürke melegítőruhát, sportmelltartót és alsóneműt hozott, minden darabon rajta volt még a címke. Elég jól eltalálta a méretemet. A melltartó pontosan illett rám. A bugyi kicsit bő volt, de emiatt igazán nem panaszkodhattam. Felhúztam a nadrágot, és közben láttam, hogy a combomról már el is tűnt a karmolásaim véres nyoma. A madzaggal összébb húztam a ruha derekát. Eszembe jutott, hogy Vicky azt mesélte, az első két itt töltött hétben mindenkinek csak az előírt egyszínű melegítőt volt szabad 127

viselnie. Tilos az ékszer, és minden, ami a társadalmi helyzetre vagy a tekintélyre utal. Azt mondta, ez mindenkit egyenlővé tett, és így a gyógyulásra figyelhettek ahelyett, hogy mindenféle hívság és versengés vonta volna el a figyelmüket. Ahogy eszembe jutott, ismét átjárt a veszteség érzése. A fenébe az egésszel... – Graves kisasszony! – hallottam a doktor hangját az ajtón át. – Elkészült már? Ideje beszélnünk! A francba! – Mindjárt megyek! A cipőmre is hullott néhány vércsepp, de nem ázott át, így hát felvettem, és visszatértem az irodába. Dr. Scott az asztala mögött ült. A lámpa drámai megvilágításában finom csontozatú arca keménynek látszott. Szó nélkül az övével szemközti szék felé intett, én pedig leültem. – Utólagos engedelmével érdeklődtem a biztonsági személyzetnél. A kamera tegnapi felvételén láttam, amint ön megérkezett, az autója teteje nyitva volt, s nyoma sem volt önön a jelenlegi... problémának. Ezek szerint nincs egy napja sem, hogy megtámadták? – Nincs, tegnap éjjel történt. Nem tudjuk pontosan, mikor. Elkerekedett a szeme, egy hosszú pillanatig úgy látszott, szóhoz sem jut a döbbenettől. De hamar összeszedte magát, és mikor végül megszólalt, hangjában őszinte csodálatot éreztem. – Elismerem, most meglepett. Feltételeztem, hogy már egy ideje ebben az állapotban van, és csak valami illúzióval kendőzi el a szembeötlőbb tüneteket. Ha tudom, hogy nem így van, nem lettem volna ilyen óvatlan, különösen napnyugtakor. Bocsánatot kell kérnem. – Nem tudhatta. De miért gondolta ezt? – A fellépése alapján. – Hátradőlt székében, s hosszú ujjait összetette az arca előtt, miközben folytatta. – Praxisom során egészen pontosan egy emberrel találkoztam, aki ezzel a problémával küzdött, és további kettőről olvastam. Hosszú hetekig, sőt hónapokig tartó kezelés után sem viszonyultak olyan higgadtan a dologhoz, mint ön, és a töredéke sem volt meg bennük annak az önuralomnak, amelyet 128

ön az első perctől mutatott. Habár...– nem fejezte be a mondatot, arca töprengő volt. – Jelenleg kezeli önt valaki? – Tizenéves koromban évekig jártam dr. Talberthez, de ő nemrég egészségügyi okokból nyugalomba vonult. Azóta nem. Hosszan meredt rám összeillesztett ujjbegyei felett. – Dr. Gwendolyn Talbert? Úgy emlékszem, a gyermekkori traumák kezelése volt a szakterülete. – Igen – feleltem tömören és hangsúlytalanul. Ha dr. Scott ki akarja szedni belőlem, mi történt, nem könnyítem meg a dolgát. Az igazat megvallva úgysincs időnk a „gyermekkori traumámat” boncolgatni, ha a gazdám nyomára akarok jutni, vagy védelmet keresni tőle éjszakára. Dr. Scott szája sarkában a mosoly árnyéka jelent meg. – Maga nem az a közlékeny típus, hm? – Nem, általában nem. – Helyes. Könnyen lehet, hogy ennek az önfegyelemnek köszönheti majd a felépülését. Leeresztette karjait az asztalra, noteszért és tollért nyúlt. – Véleményem szerint helyesen tenné, ha bevonulna egy intézetbe, ahol kezelni tudják. – Tekintetem láttán gyorsan folytatta. – Nem feltétlenül ebbe, noha természetesen mi is szívesen látjuk. Már esett át súlyos traumán, így bizonyára tudja, milyen nehéz feldolgozni az ilyesmit. S mivel fiziológiai elváltozások is... – Nem. Csillapítólag emelte fel a kezét. – Nem azt mondtam, hogy állami intézetbe – megborzongott – azokra egy veszett kutyát se bíznék rá. De... – Nem, sem ide, sem máshová. Inkább meghalok, mint hogy „intézetbe” vonuljak. Ha csak a fele igaz annak, amit ezekről a helyekről hallottam, kíméletesebb lenne egyszerűen megölni azokat, akiket oda beutalnak. Más természetfeletti elváltozás miatt veszélyesnek ítélt személyeket is elzárnak, de egy szörnyszülött mire számíthat ott? Néhányan legalább reménykedhetnek, hogy egyszer kijutnak onnan. Nem sok esélyük van rá, de megtörténhet. A szőrösök, mint Kevin, nem szabadulhatnak, s gyanítottam, hogy én sem. 129

Képtelen voltam rá. Nem tudtam volna önként bezáratni magam, s ezzel megkockáztatni, hogy hivatalosan veszélyesnek nyilvánítsanak. Ha így történne, könnyen lehet, hogy egyetlen ballépés után bevinnének egy állami intézetbe. Tudtam, hogy Birchwoodsban valószínűleg segítenének rajtam. Szépen kerestem, úgyhogy a pénz se lett volna akadály, bár az biztos, hogy nagy érvágást jelentett volna. De nem akartam bevonulni, amíg nem vagyok teljes mértékben meggyőződve arról, hogy veszélyt jelentek magamra és a környezetemre. Még így is óvatosnak kellett lennem. A jó doktor úr megtehette, hogy beutal. Nincs bíró az országban, aki ne fogadta volna el a véleményét. A beutalásról való döntéskor egyetlen szempontot vesznek figyelembe: „veszélyt jelent-e magára és másokra”. Az iménti jelenet alapján ítélve én nyilvánvalóan veszélyt jelentek. Nyugodt hangon folytattam, a félelem legkisebb jelét sem mutatva: – Ha lehetséges, inkább bejáró páciensként kezeljen! – Graves kisasszony... – Dr. Scott, őszintén mondom, nem akadékoskodni akarok. Praktikus okokból kérem. Halaszthatatlan elintéznivalóim vannak. Láthatta, nem támadtam meg önt. Ön azt mondta, négyóránként ennem kell. Ezt bejáró páciensként is megtehetem. Azt mondja, terápiára van szükségem. Az is megoldható. Meg kellett győznöm. El kellett érnem, hogy megtegye, amire kérem. Miközben erre összpontosítottam a gondolataimat, észrevettem, hogy szinte hallom a hullámok zúgását a doktor háta mögötti ablakon át. Sós víz illatát éreztem. Dr. Scott összehúzott szemmel meredt rám. Éreztem tekintete súlyát. Próbára tett. Hosszú percekig nem szólalt meg. Én csendben ültem, és vártam, még csak nem is fészkelődtem. Semmi reakciót nem mutattam. – A két hasonló állapotban lévő embert, akikről olvastam, a védett intézetből való távozás után huszonnégy órán belül megölte a gazdája. – Mi lett azzal, akit kezelt?

130

– Öngyilkos lett. Ő is az intézet elhagyása után. Nő volt, és nyilvánvalóan nem tudott megbirkózni a bűntudattal. – Bűntudattal? Mit csinált? – kérdeztem, mert láttam, hogy a doktor ezt várja, de nem érdekelt különösebben. – Megölte az édesanyját. Kitépte a torkát, teleitta magát, aztán otthagyta, és az asszony elvérzett. Tudván tudta, kit támad meg, de képtelen volt elnyomni a vérszomját. Ha dr. Scott azt hitte, hogy ennek hallatán megdöbbenek, csalódnia kellett. Én aztán óvatos leszek, fene óvatos! De arra legfeljebb erőszakkal tudott volna rávenni, hogy beköltözzek a szanatóriumba. – Nos, engem nem könnyű megölni, és nem gyilkoltam meg senkit. Alkalmas vagyok rá, hogy bejáró betegként kezeljen! Higgye el! Újabb hosszú csend következett. Most hallottam, ahogy a hullámok a kövekhez csapódnak... pedig nem is voltak sziklák a környéken. A sirályok éles rikoltása, mintha az ablak elől hallatszott volna. Mozgást láttam dr. Scott válla felett, s egy pillanatra feltekintettem. Valóban sirályok voltak az ablaknál. Úsztak a levegőben, időnként lejjebb ereszkedtek, mintha táncot járnának, meg-megvillantak a gyér fényben. Elég sokan voltak. Alkonyatkor ez kissé szokatlan, gondoltam, de nem vagyok a tengeri madarak szakértője. Dr. Scott felemelte a fejét, és székét az ablak felé fordította. Figyelte, ahogy a sirályok cikáznak a lámpafényben, mint óriási molylepkék a tűz körül. Megrázta a fejét, mintha ki akarná tisztítani gondolatait, és többször pislogott. Végül visszafordult, és vonakodó hangon szólalt meg: – Íme az ajánlatom, Graves kisasszony: megpróbáljuk úgy csinálni, ahogy ön szeretné, amennyiben hajlandó követni az általam összeállított étrendet, és bevenni a táplálék kiegészítőket és gyógyszereket, amelyeket előírok. De ha úgy ítélem meg, hogy a helyzet túlságosan veszélyessé vált, önnek el kell fogadnia a döntésemet, és önként alá kell vetnie magát egy két hónapos kórházi kezelésnek. 131

Válla merevségéből és arcának eltökélt kifejezéséből láthattam, hogy ennél jobb ajánlatra nem számíthatok. Már így is úgy érezte, túl sokat engedett. – Elfogadom, amennyiben ön is megígéri, hogy tisztességesen bánik velem, nem csap be, és nem hozat be a kórházba indok nélkül. – Nem fogom becsapni – ismételte meg a szót szárazon. – Jól van, megegyeztünk. Csak meg ne bánjam! Nem feleltem, csak néztem, ahogy hosszú listát ír egy papírra. Egy kis időre megállt, a fogához veregette a tollát, majd folytatta, amíg majdnem az egész oldal tele lett. Azzal akartam elütni az időt, hogy a madarakat figyelem az ablakban, de amikor arra néztem, ki tudja, miért, már nem voltak ott. A tengerpart villogó fényeit kezdtem figyelni. Valaki bulit rendezett, legalábbis a kinti fáklyák fel-fellobbanó fénye erre engedett következtetni. Mikor végre felnézett, a tekintetemet kereste. – Az asszisztensem fel fogja hívni a patikát, amelybe ön jár, és közli velük, mit írtam elő. Így mindent előkészíthetnek, mire odaér. A táplálék kiegészítőből rögtön vegyen be egy adagot! Biztosan nem tudhatjuk, de úgy látszott, Rachelnek segített elnyomni a vérszomját. – Úgy lesz – bólintottam. – Hová telefonáljon Heather? Megadtam neki annak a patikának a nevét és címét, ahová fogamzásgátlóért és vitaminokért járok, és ő felírta a lap tetejére. – Azt hiszem, egyelőre végeztünk – jelentette ki, és felkelt. Én követtem a példáját. – Hogy válaszoljak a kérdésére, melyet nem volt alkalma feltenni: független szakértők érkeznek majd, és alaposan megvizsgálják Vicky halálának körülményeit. Meg kell említenem, hogy ezt azért mondom el önnek, mert Vicky írásban kérte, magyarázzuk meg a halálával kapcsolatos részleteket minden, a végrendeletében megjelölt örökösnek és hagyományosnak. Mi természetesen eleget teszünk e kívánságának, és értesítjük önt a nyomozás minden eredményéről. Azt hiszem, a nyomozók is beszélni akarnak majd önnel.

132

E szavak hallatán már biztos voltam abban, amit egy ideje gyanítottam: a doktor telepatikus képességekkel bír, méghozzá nem is akármilyenekkel. Kiolvasta a fejemből a nyomozásra vonatkozó kérdést, és még Isten tudja, mi mindent, anélkül, hogy észrevettem volna. Veszélyes ember. Persze könnyebb lehet, ha olyan terapeuta foglalkozik velem, akihez nem kell beszélnem. Sok minden van, amit nem szívesen mondanék ki hangosan. Ha, ahogy dr. Scott utalt rá, Vicky valóban hagyott rám valamit a végrendeletében, több mint elegendő indítékom volt megölni őt, és olyan körökben forogtam, hogy valószínűleg fel tudtam volna fogadni egy bérgyilkost is. Nem tennék ilyet, de a nyomozókat csak az érdekli, hogy lehetőségem volt rá. Francba! Elkísért az iroda ajtajához, és nyitva tartotta nekem, amikor feleltem. – Nem zavar, ha engem is kikérdeznek. Közölje velük, hogy hajlandó vagyok mindenben együttműködni. Nagyon szerettem Vickyt. Igazán jószívű és gyengéd lány volt. – Elmosolyodtam, tudva, hogy a szemem mást mutat, s hogy közben jól láthatóvá vált a megnőtt szemfogam. – Akárhogy is, én nem voltam. Ha természetes halállal halt meg, jó, de ha nem, meg fogom tudni, ki tette és miért, és az illető drágán megfizet majd. Előtte értem az irodából kivezető ajtóhoz, és nyitva tartottam, míg mindketten kimentünk. A tágas folyosó szélén megállt. – Graves kisasszony, feltehetek önnek egy egyenes kérdést? – Mi volna az? – Tudja, mi áll Victoria Cooper végrendeletében? – Nem. Soha nem mondta, én pedig nem kérdeztem, mert semmi közöm nem volt hozzá. Úgy hiszem, valami kisebb összeget hagyott rám, ahogy én is tettem volna a helyében, és nagyjából mindent Alex vagy a szülei örökölnek. Más rokona nem volt. A doktor komolyan nézett rám. – Azt hiszem, amit most mondok, megdöbbenti majd. A szülők azok, akiknek kisebb örökség jutott. Elvégre van saját vagyonuk. Vicky és az anyja egyébként is... eltávolodtak egymástól egy ideje.

133

Gombóc kezdett kialakulni a torkomban, nehezen tudtam nyelni tőle. Nem. Ez nem lehet... Vagy mégis? Dr. Scott az arckifejezésem láttán gyengéden a vállamra tette a kezét. – Celia, az ön állapotában valóban a nyilvánosság előtt akar mutatkozni, és a média össztüzébe kerülni? Biztos benne, hogy nem lenne jobb itt maradni egy darabig, és megtanulni, hogyan élhet úgy, hogy ön és a környezete is biztonságban legyen? Mélyet lélegeztem, és lassan eresztettem ki a levegőt. Igen, ez a fordulat bonyolítja a helyzetet. Nem is kicsit. De... – Dr. Scott, az aranyketrec is csak ketrec, azt pedig ön tudja a legjobban, hogy soha nem megoldás, ha elbújunk a problémák elől. Bólintott, de úgy, hogy meghajlásnak is beillett volna. – Fenntartom az ajánlatomat. Ha úgy érzi, hogy nem tud megbirkózni a nehézségekkel, szívesen látom itt. – Köszönöm. Nagyra értékelem a jóindulatát. Így is volt, de csak akkor kívántam élni az ajánlatával, ha nincs más választásom. Ez a hely túl sok emléket ébresztett bennem. Főként szép emlékeket, de ez nem könnyítette meg a helyzetet, sőt inkább megnehezítette. Minden Vickyt juttatta eszembe, és azt, hogy elvesztettem őt. Dr. Scott átkísért a hallon, egészen a parkolóra nyíló üvegajtóig. Mozdulatai merevek és kelletlenek voltak, mintha akarata ellenére kényszerítették volna, hogy elengedjen. De megtette, és én ezért rohadtul hálás voltam neki. El kellett mennem innen. Butaság volt, persze, mert jelenleg valószínűleg ez volt számomra a legbiztonságosabb hely a világon, de nem volt választásom. Nem volt ésszerű, logikus lépés, de meg kellett tennem. Az ajtó becsukódott mögöttem, és hallottam, ahogy a kulcs elfordul a zárban. Nem fordultam hátra, csak álltam a betonlépcsőn, és hagytam, hogy a kellemes szellő, sós víz és hínár illatát fújja az orromba. Sirályokat már nem láttam, de ha erősen figyeltem, még mindig hallottam az óceán zúgását. Egy hosszú pillanatig csak álltam, és magamba szívtam. Ebben a pillanatban semmi sem nyugtathatott volna meg jobban. 134

Már csak az én autóm állt a parkolóban, sötétkéken csillogott az utcai lámpa fényében. Átvágtam a széles, aszfalttal borított téren, kinyitottam az ajtót, és beültem. Mély, szaggatott lélegzetet vettem, és kényszerítettem magam, hogy a tennivalóimra összpontosítsak. Telefonálnom kellett. A sajtó talán még nem értesült Vicky haláláról, de ez nem sokáig marad így. Nem akartam, hogy Kevin, Bruno vagy… – Ó, Istenem! – Alex onnan tudják meg. Megérdemlik, hogy felhívjam őket, és megmondjam. Bár tudtam, hogy Kevin valószínűleg vadászni ment, felhívtam a lakásán, ahol Amyvel élt, és igencsak meglepődtem, amikor egy csörrenés után fel is vette a telefont. – Te vagy az, Kevin? Dühös volt a hangja, ráadásul olyan hévvel és lendülettel kezdett beszélni, hogy egészen megdöbbentem. – Hol a fenében voltál, Celia? Betegre aggódtam magam miattad! Képtelen vagy felvenni azt a rohadt telefont? Azok után, amin keresztülmentem, ez már sok volt. Hogy Kevin ilyen hangon beszéljen velem... Kis híján letettem a telefont. Nem szeretem, ha kiabálnak velem. Mindazonáltal sokkal tartoztam neki, és különben is telihold volt. Ilyenkor valószínűleg nehezen nyomja el az agresszióját. Semmit sem segítene, ha én is felkapnám a vizet. De mi a fenét válaszoljak? Annyi minden történt az elmúlt néhány órában. – Hát te? Próbáltalak hívni, de csak a hangposta jelentkezett. Az igazat megvallva, egyébként is fontosabb dolgokon járt az eszem. Kérlek, vegyél vissza a hangerőből! Ettől csak még idegesebb leszek. Hallottam, ahogy mély, lassú lélegzetet vesz. – Bocsáss meg! Nagyon aggódtam. Legutóbb az irodádba telefonáltam. Dawna azt mondta, órákkal azelőtt elmentél, és Birchwoodsot említette. Megtudtál valamit Vickytől? Egy pillanatig csendben maradtam, nem tudtam, hogyan közöljem a hírt. Végül egyszerűen kimondtam:

135

– Vicky meghalt, Kevin. Tegnap este, körülbelül akkor, amikor engem megtámadtak. – A torkom elszorult, alig tudtam visszatartani a könnyeimet. A túloldalon előbb döbbent csend volt, aztán hallottam, ahogy a telefonkagyló az asztalhoz csapódik. Gyorsan elvettem a telefont a fülemtől. Néha hiányzik a régi hallásom. Kevin ügyetlenül felvette az elejtett kagylót, és néhány pillanatig csak lélegzett, hogy összeszedhesse a gondolatait. – Ó, a fenébe! Celia, drágám, részvétem. Jól vagy? Egy frászt vagyok jól! Milyen hülye kérdés! És hogy jön ahhoz, hogy drágámnak szólítson? – Voltam Birchwoodsban, és beszéltem dr. Scott-tal a dologról. Még nem tudják, mi okozta a halálát, de azt mondják, hirtelen történt. Remélem, ez azt jelenti, hogy nem szenvedett. De most valami másról kell beszélnünk. Miközben ott voltam... – Kerestem a szavakat, amikkel leírhatnám, mi történt, de semmi nem jutott eszembe. Képtelen voltam azt az élményt szavakba önteni. Különben is, hogyan mondjam el egy embernek, aki minden hónapban három napra szörnyeteggé alakul, mennyire megrémültem a saját vérszomjamtól anélkül, hogy megsérteném? – Lement a nap... Nem kellett tovább célozgatnom, megértette, amit mondtam, és szitkozódásban tört ki. Miután lecsillapodott, ideges, vontatott hangom kérdezte: – Megöltél valakit? Hű, ez az ember tényleg mindig a legrosszabbra gondol! De persze a helyében valószínűleg én is ezt kérdezném, így hát nem szólhatok egy szót sem. – Nem, tudtam annyira uralkodni magamon, hogy senkiben se tegyek kárt. Megkönnyebbült sóhajt hallottam a túloldalról. – Hála Istennek! Fogalmad sincs, mennyire aggódtam! Utánajártam a kérdésnek, és mindenütt azt olvastam, a szörnyszülöttek ugyanúgy viselkednek, mint egy újonnan átalakult vérfarkas vagy vámpír. Az első étkezésükkor az áldozat majdnem mindig meghal. – Megint sóhajtott. – Esküszöm, nem tudtam. Jones 136

nem mondta. Ha tudtam volna, nem engedem, hogy szabadon mászkálj. Te jó Isten, mi lett volna, ha... – De nem történt meg! – torkoltam le. Nem hagyta volna, hogy szabadon mászkáljak? Nem tetszett a hangnem, amit a beszélgetésünk alatt kezdett megütni. A laborban persze leüthetett volna, még mielőtt észreveszem, mi történik. Az utolsó események után úgy gondoltam, nem is lett volna szabad elengedni engem, vagy legalábbis őrnek kellett volna kísérnie. Az azonban, hogy Kevin ezt ilyen nyíltan kimondta, feldühített. – Celia! – A hangjában figyelmeztetés volt, mintha megérezte volna, hogy bosszús vagyok. Talán úgy is volt, elvégre a finomkodás sose volt erős oldalam. – Ide figyelj, Vicky halálát még nem hozták nyilvánosságra, de valószínűleg nemsokára megteszik. Felhívnád Dawnát, Emmát, apádat és a többieket? Sóhajtott egyet. – Jobb lenne, ha Dawnával te közölnéd. Én megmondom Emmának és apának. Alig hallottam, amit mondott, és nem tudtam megállni a beszédben. – Magam hívnám őket – folytattam, s idegességemben mély levegőt vettem –, de nekem Alexszel kell beszélnem. Nincs ínyemre, de nem tudom, ki más mondhatná meg neki. Döbbent csend. – Ó, a fenébe! Alex! – Hát igen. – Felhívom őket. – Hallottam, ahogy haja végigsöpri a telefon beszélőjét, miközben valószínűleg megrázta a fejét. – De Celia, neked most valami kevésbé... nyilvános helyre kell menned, méghozzá inkább előbb, mint később! – Kösz. Tudom, és ígérem, úgy is lesz. Egyébként is ez volt a szándékom. Ma este már késő volt, hogy az gazdám után kutassak, és nem is éreztem elég jól magam hozzá. Bízom magamban, de nem vagyok vakmerő vagy ostoba. Most elmegyek a birtokra, jól magamra zárom az ajtót, és állig 137

felfegyverkezem. Holnap pedig... A holnappal majd akkor foglalkozom, ha arra kerül a sor. – Nézd, van néhány sürgős dolog, amit nem lehet telefonon megbeszélni. Ha nem mész a sivatagba, találkozhatnánk két óra múlva a lakásomon? – Két óra múlva?! Annál ez sokkal sürgősebb! Valahogy úgy éreztem, nem ugyanarról beszélünk. Nem tudtam biztosan, mi lehet az a bizonyos „ez”, de úgy sejtettem, nem az, amire én gondoltam. – Figyelj, még el kell mennem a patikába, hogy megvegyem, amit a doktor felírt. Neked pedig vacsoráznod kell. Még nem ettél, ugye? Igyekeztem a lehető legkevésbé feltűnően témát váltani úgy, hogy őrá tereljem a szót. Valóban a patikába kellett mennem, de azt néhány perc alatt elintézem. Egy kicsit egyedül akartam maradni. Előbb azonban Alexet kellett felhívnom. Már a gondolatra is könnybe lábadt a szemem, elszorult a torkom. Istenem, hogy mondjam meg neki? Annyira szereti – szerette Vickyt! Ebbe belehal! De sokkal rosszabb volna, ha a híradóból, vagy valami pofátlan riportertől hallaná. Nem! Nekem kell közölnöm vele. Muszáj. Alex nem volt a munkahelyén. Ennek örültem – jobb, ha az ilyesmiről nem ott értesül az ember. Az otthoni telefonját először nem vette fel, hagyta, hogy a hívás a régi típusú üzenetrögzítőre menjen. Csak akkor gondolta meg magát, amikor elkezdtem beszélni, megmondtam a nevemet, és kértem, hogy hívjon vissza. Szörnyű volt hallani őt. Nyilvánvaló volt, hogy sírt. Hangja nyers volt, mélyebb a megszokottnál, mintha az orra bedugult volna a zokogástól. – Azért hívtál, hogy elmondd, igaz? – Tehát már tudod – állapítottam meg. – Megjelent nekem, amikor hazafelé vezettem. Alig tudtam félrehúzódni anélkül, hogy összeütköznék valakivel. Nem lepődtem meg, elvégre Vicky velem is éppen ezt tette, pedig engem csak barátként szeretett, Alex viszont az élete párja volt, össze is házasodtak volna most, hogy a törvény már engedte. 138

– Úgy sajnálom, Al! Tudom, mennyire szeretettétek egymást. – Igen – mondta elfúló, érdes, alig hallható hangon. – Azért összeszeded magad, ugye? – alig tudtam kimondani, s közben könnyek folytak végig az arcomon, az orromon. – Nem. – Én sem. Letettem a telefont, és teljesen erőt vett rajtam a sírás – mintha átszakított volna egy gátat. Elöntött a bánat és a veszteség érzése, keserves zokogás rázott. Mikor úgy éreztem, hogy kicsit megnyugodtam, újabb emlék jutott eszembe, és ismét sírni kezdtem, egészen addig, amíg már nem maradtak könnyeim, megfájdult a fejem, és kiszáradt a torkom. Utána hosszú ideig csak ültem, zsibbadtan és túlságosan kimerülten ahhoz, hogy megmozduljak. Végül összeszedtem magam, és beindítottam a motort, amely hangosan felzúgott. A gumik sipító hangot adtak, ahogy elhajtottam az éjszakába, és ez furcsa, belső elégedettséggel töltött el. Ráfordulhattam volna az autópályára, és a jól megvilágított, egyenes, négysávos úton áthajthattam volna a városon. Ilyen későn már nincs nagy forgalom. Mégis, balra kanyarodtam, vissza a tengerpartra. Fogalmam nem volt, mennyi időt vesztegettem el a sírással, de nem is érdekelt. Ha késnék, Kevin majd megvár. Túl sok minden történt az elmúlt huszonnégy órában. Szükségem volt még néhány perc magányra és nyugalomra, hogy magamhoz térhessek. Leeresztettem hát a tetőt, és végigszáguldottam a kanyargós úton. Az ég teljesen tiszta volt, a hold magasan állt az égen, ezüstös fénybe vonva az óceán vizét, amelyet meg-megtörtek a parthoz csapódó hullámok gyűrűi. A sós tengeri szél hátrafújta a hajamat. A klasszikus zenei csatornára kapcsoltam a rádiót, és feltekertem a hangot, hogy halljam a szélzúgásban is. Nagyon hamar visszaértem a civilizáció peremére, ahol az utcalámpák világosságában az árnyak csak még sötétebbnek és fenyegetőbbnek látszottak. Tévedés ne essék, a ragadozók ott voltak. Akármennyit beszéltek arról, hogy az emberek „visszahódítják az éjszakát”, a legtöbben szívesebben maradtak ilyenkor otthon, a házuk biztonságában. Akik kimerészkedtek, főként nagy rendezvényekre mentek, ahol a 139

rendőrség és a harcos papok elég nagy erőkkel voltak jelen ahhoz, hogy védelmet biztosítsanak. Kikapcsoltam a rádiót, amikor újabb reklámot játszott le, amiben az igaz hívők számára hirdettek állást, éjszakai műszakban. Sajnos az igaz hívők nem voltak sokan, még most sem, hogy megdönthetetlenül bebizonyosodott, léteznek démonok és szörnyetegek. Elég kevés volt belőlük ahhoz, hogy a kisboltok ne tudják megfizetni őket – ez sem volt kisebb teher, mint a lemészárolt pénztárosok után fizetett kártérítés. Ilyen vidám gondolatok jártak a fejemben, amikor az éjjel-nappal nyitva tartó patika kocsifelhajtójához értem. Ahogy áthajtottam a mágikus védelmen, ereje megbizsergette a bőrömet, de nem éreztem fájdalmat. Egyáltalán nem olyan volt, mint a könyvtár vagy a kórház körüli. Nem meglepő, hiszen a patika egy üzletlánchoz tartozik, az ilyen helyeken pedig csak a minimális biztonsági előírásoknak tesznek eleget, hogy megnyugtassák a lelkiismeretüket, és hogy pereskedés esetén ne szabjanak ki rájuk nagy kártérítést. Ahogy a kiadóablak feletti ponyva alá értem, megszólalt egy csengő. Egy elálló fogú, tizenéves fiú – nyaka körül fekete bőrszíjjal, amelyről fényes ezüstkereszt lógott – elhúzta az ablakot, és köszöntött. – Isten hozta a PharMartban. Mit parancsol? – Celia Graves vagyok. Úgy tudom, már telefonáltak dr. Scott irodájából... – Ó... hűha... – döbbenten és ijedten bámult rám. – Ön volna az? Elnézést kérek, de... – Nézze, megharaptak, de csak részben változtam át. Nem jelentek veszélyt önre. – Igen. Igaz. – Látszott, hogy ezzel nem ironizálni akar, hanem még mindig fél. – Ennyi árut nem tudok kiadni az ablakon. Be kell jönnie. A csudába. Ha a holmi nem fér ki az ablakon, az autóban is nehéz lesz elhelyezni. Mindegy, ki bánja... – Biztos benne, hogy ez jó ötlet? Az emberek általában megijednek tőlem, ha jól megnézhetnek.

140

– Ezt nem kétlem – mondta, és nyelt egyet. – Parkolja le az autót, és adjon néhány percet, hogy figyelmeztethessem a többieket, mielőtt bejön. Ilyen rosszul néznék ki? A tükörbe pillantottam, és láttam, hogy igen. Duzzadt, véreres szemem nagyobb és sötétebb volt a megszokottnál, és a vöröses árnyalat csaknem kiszorította eredeti, borostyánsárga színét. – Rendben van. Megkerültem az épületet, és a kapuhoz legközelebbi, nem mozgássérülteknek fenntartott parkolóhelyet választottam, a lámpa fénykörének szélén, de még bőven a biztonsági rendszeren belül. Leállítottam a motort, a megbeszéltek szerint vártam néhány percet, aztán kiszálltam, miután ellenőriztem, hogy a hitelkártyám a pénztárcámban van. Biztos voltam benne, hogy ez a kis vásárlás kimeríti majd a nem éppen alacsony hitelkeretemet. Az automata ajtó szinte hang nélkül tárult ki, ahogy elhaladtam a biztonsági kamerák alatt, be, a fénycsövekkel jól megvilágított helyiségbe. Az egyik cső már pislákolt egy kicsit, és hallottam óriási, idegesítő rovarra emlékeztető zúgását. Az üzlet teljesen üres volt. Senki sem volt ott, csak a fiú, akivel a kiadóablaknál beszéltem. Pislogtam, és körülnéztem. A kozmetikumok részlegén árazógép hevert a pulton, mely előtt egy félig teli bevásárlókocsi állt. Ember azonban sehol, a fiút kivéve. Furcsa. – Hát a többiek? – Mindenki más átment a patikarészlegre, ott erősebb a védelem. A biztonság kedvéért. – Ön húzta a rövidebbet? – Ezt gúnyos hangon mondtam, pedig nem akartam gúnyolódni. Kezdett nagyon elegem lenni abból, hogy mindenki retteg tőlem. Vállat vont. – Dr. Scott irodájából azt mondták, magát megharapták, és részben átalakult, de nem veszélyes. Jól ismerem a doktort, nem hazudna ilyesmiről. Ha pedig valaki mégis megsérül, inkább én legyek az, mint más. 141

Ó, egy igazi kis hős! Kis híján elmosolyodtam, de aztán eszembe jutott a szemfogam. – Jól van, essünk túl rajta! A kasszánál egy egész halom áru várt rám, és egy kocsi, amelybe belepakolhattam. Volt ott egy turmixgép, néhány doboz bébiétel (hál’ Istennek nem tápszer), különböző ízesített „turmixok” különkülön csomagolva, melyek egy népszerű léböjtkúra kellékei voltak, egy üvegben folyékony multivitamin és táplálék kiegészítő ásványi anyagokkal, további üvegekben szárított csirke– és marhahúsleves, és még sok más. Egyik sem volt valami étvágygerjesztő. Nem segített, hogy valahonnan friss, meleg pizza illata áradt felém, s ez eszembe juttatta, mit nem ehetek... Talán soha többé. Próbáltam barátságos maradni, miközben a fiú beütötte a pénztárgépbe az árakat, de az összeg sajnos egyre magasabb, az illat pedig egyre erősebb lett, így mire lehúzta a kártyámat a gépen, már meglehetősen ingerült voltam. – Kívánja, hogy segítsek kivinni a kocsijához, amit vásárolt? – Most, hogy látta, nem vagyok agresszív, kezdett felengedni. Mosolygott. Elálló fogai ellenére igazán kedves mosolya volt, őszinte, nem mesterkélt, és nem kísérte az a ravasz, fürkésző pillantás, amelyben oly gyakran volt részem. Mivel a bevásárlókocsiba nem fért be minden holmi, köszönettel elfogadtam a segítségét. Hamar végezni akartam itt, hogy hazamehessek. Eltartott egy darabig, míg mindent bezsúfoltunk a kocsim csomagtartójába és utas ülésére, de végül sikerült. Mikor a boltos fiú betette az utolsó darabot a csomagtartóba, felegyenesedett, fogta a bevásárlókocsit, és már éppen távozott volna, egyszerűen kővé dermedt. A kereszt a nyakában fehér izzásig hevült, arca petyhüdt és kifejezéstelen lett, zöld szeme pedig fakó és üres. A lába, amellyel éppen lépett volna, megállt a levegőben. Ha a kocsi nem támasztotta volna meg, felborult volna úgy, hogy észre sem veszi. Éreztem, ahogy a hideg erő, mint a kígyó, megérint, végigsiklik a bőrömön, és továbbhalad. A forrása felé fordultam. A mágikus határvonalon túli, legsötétebb árnyék felől jött. Három alak

142

körvonalait láttam ott, amint hanyagul nekidőlnek egy közepes méretű Szedánnak. Nem láttam az arcukat, de a középsőt felismertem Dottie látomásából. Edgar volt. Meggyújtott egy gyufát, és a felvillanó narancsszín láng élesen megvilágította vonásait, ahogy életre szippantotta a cigarettát. Egy gyakorlott csuklómozdulattal kioltotta a tüzet, és az elhasznált szálat a lábához ejtette. Öltözéke nagyon hasonlított dr. Scottéhoz. Khakiszínű nadrágot és teniszinget viselt, a felső középosztálybeli férfiak megszokott hétköznapi öltözékét. Egyetlen vércsepp sem volt rajta. Vagy nagy mestere volt az illúziónak, vagy tisztát váltott a legutóbbi étkezése után. Inkább látszott átlagos üzletembernek, mint élőhalott szörnyetegnek. A szemem közben hozzászokott a sötétséghez, és kivehettem a másik férfi alakját is. Fekete volt, húszéves kora körül ölhették meg, és úgy öltözött, mint egy hétköznapi egyetemista. Semmi furcsa nem volt rajta, kivéve sötétbarna szemét, melyből egy sokkal idősebb ember tudása sugárzott. Nyoma sem volt benne melegségnek, könyörületnek vagy bármiféle emberi érzésnek. A harmadik egy nő volt, de akárhogy próbálkoztam, nem láthattam tisztán. Ő bűvölte mozdulatlanná erős elmemágiájával a fiút, és tartott vissza engem. Mindazonáltal akármilyen hatalmas volt, nem tudott áttörni az épület körüli mágikus védőfalon. Ha képes lett volna rá, már megtette volna. Éreztem éhségét és dühét, amiért nem juthat hozzá ahhoz, amit jogos prédájának gondolt. – Jó estét – köszönt Edgar kellemes társalgási hangnemben, kifújva a dohányfüstöt. – Helló! Az utasülésen halomban álló holmira pillantott, és sötéten elmosolyodott. – Ugye tudod, hogy egyszerűbb és olcsóbb is lenne, ha megtennéd azt a bizonyos utolsó lépést? – Nem, köszönöm. Nem szeretném. 143

Nem, köszönöm?! Nekem magamnak is furcsán hangzott, amit mondtam. De a nagymamám igazán belém verte a jó modort, és ha ideges vagyok, általában ebbe kapaszkodom, mint az utolsó biztos pontba. Bármit is gondolok, mindig udvariasan beszélek. Milyen büszke lenne most rám a nagyi! A fekete férfi leereszkedő arccal felvihogott. Ez feldühített. Nem annyira, hogy butaságot csináljak, de eléggé ahhoz, legalább részben eloszlassa a félelmemet. Így már tisztábban gondolkodhattam. Edgar meg se szólalt, csak ránézett a társára. Egy tekintet, és a másik vérszívó azonnal meghunyászkodott. – Nem vagy a gazdám, Edgar. Hagyd ezt abba! – szólaltam meg. – Ó, hát emlékszel rám? Le vagyok nyűgözve. – Látszott, hogy mulattatja a helyzet. – De persze nem kellene meglepődnöm. Figyelemre méltó nőnek látszol. Társaim legnagyobb bosszúságára – könnyed kézmozdulatára cigarettája vége egy pillanatra felizzott – úgy döntöttem, egyelőre több hasznodat veszem élve, mint holtan. Ez nagy szerencse, gondoltam, mert biztos voltam benne, hogy ha meg akarnának ölni, már nem élnék. Vannak emberek, akik azért nagyképűek, mert azt hiszik, hogy jók. Mások viszont olyan jók, hogy nincs is szükségük nagyképűsködésre. Az igazi profit könnyű felismerni, de nehéz leírni, miben áll a profizmus. Én profi vagyok. Nem csupán afféle dísz vagy izomagy. Azonnal láttam, hogy ez a három személy profi szörnyeteg. Tudom, bután hangzik, de így igaz. – Megkérdezhetem, miért? Nagyot szívott a cigarettájából, míg a válaszon gondolkodott. Aztán eldobta a félig szívott csikket, és a cipője orrával eloltotta. Amikor végre megszólalt, hangja megfontolt és udvarias volt. – Üzenetet kell küldenem Kevin Landinghamnek. Remélem, hajlandó vagy átadni! – Mi volna az? – Mondd meg neki, hogy az egészet megrendezték. Egy terv része volt. Az elsődleges cél nem az volt, hogy te meghalj, hanem az, hogy engem okoljanak a halálodért. Azt akarják, hogy ismét a zsoldjukba álljon, és a nehézfiúkra vadásszon.

144

Tekintetével kereste az enyémet, de én nem néztem a szemébe. Lehet, hogy jelen állapotomban megtehettem volna, de nem kockáztathattam az életemet. Az állára szegeztem hát a tekintetemet, s így jól láthattam, hogy ajka kis mosolyra húzódott, amikor észrevette, mit csinálok. – De kik akarják? – Kevin tudni fogja. Csak mondd meg neki. Idegesen kifújtam a levegőt. – Miért tenném? Arcát őszinte vidámság ragyogta be, élettelen szeme felcsillant. – Ravasz és óvatos! Kezdem megérteni, mit eszik rajtad Kevin. – Csak afféle szobadísz – gúnyolódott a fekete férfi. – Megölte Luthert – jegyezte meg a nő. Kellemes, lágy, dallamos, alt hangja elmosódott alakja felé vonzotta tekintetemet, de hamar visszafordultam a társához, akiből düh áradt felém. Merőn nézett rám, gyűlölete felizzította az erejét, szinte forrt köztünk a levegő. – Csak szerencséje volt... meg azok az átkozott kések! Velem nem bánik el olyan könnyen – ellenkezett a fekete férfi. – Elég! – szólt közbe Edgar, hangja csattant, mint az ostor. A fiatalabb vámpír sziszegett felém. – Add át az üzenetemet Kevinnek! Távoztak, mielőtt egy szót is válaszolhattam volna. Ahogy eltűntek, megtört az eladót fogva tartó varázs. A fiú pislogott, megrázta a fejét, és körülnézett. Úgy láttam, nem gyanít semmit. Szerencse. Igazán nem lett volna kedvem megmagyarázni a történteket.

145

12

Útban hazafelé nem kószáltam el. Rengeteg templom nyújt menedéket, de csak azoknak, akik még sötétedés előtt érkeznek. Amellett pedig ilyen szemfoggal biztosan nem invitálnának be – még akkor se, ha nem esne nehezemre átlépni a templom küszöbét. Bobnak, és aztán Justinnak köszönhetően, Vicky birtoka – annak ellenére, hogy nem is lakott ott – jól karbantartott, modern védelmi rendszerrel volt felszerelve. Legalább olyan biztonságban – ha nem nagyobban – lennék ott, mint bármilyen más helyen, ami hirtelen eszembe jutott. Emellett igazi otthonnak is tekintettem. Hétköznapi volt. Szükségem volt valami hétköznapira, amibe belekapaszkodhattam – ha úgy tetszik, egyfajta lelki plüssmackóra. A birtok négy hektáron terült el. Megálltam a kapunál, és tenyeremet a leolvasóra tettem, hogy az feldolgozhassa a tenyerem lenyomatát. Zöldre váltó, kis fény jelezte, hogy a számítógépes biztonsági rendszer kikapcsolt, és a kapu kitárult. A gázra léptem – a kapu a birchwoodsi rendszerhez hasonlóan volt beállítva, úgyhogy csak harminc másodpercig maradt nyitva. Ez épp arra volt elég, hogy átérjek, és kissé távolabb hajtsak a kaputól. Átérve megálltam egy pillanatra, és megvártam, amíg a kapu bezáródik, hogy biztos legyek benne, senki sem surrant be mögöttem. Nem bíztam Edgarban, és még kevésbé a „barátaiban”. De a magas kerítés mágikus védelmét Bruno telepítette, és ő az egyik legjobb a szakmában. Ha a kapu bezárul, nem jutnak át rajta. 146

Követtem a széles, kikövezett utat, ami az olasz palazzók stílusát utánzó főépülethez vezetett. A hatalmas házban, sok egyéb helyiség mellett, volt egy valódi bálterem és egy vetítőterem is – értik, csak a szokásos, mindennapi dolgok, mint a sufni vagy a grillező. Tartozott hozzá egy cselédszállás is, ahol David és Inez lakott. A mintegy kétszázötven négyzetméteres melléképületet az ő ízlésükre szabták, és egy kertbe vezető ajtó biztosította magánéletük nyugalmát. A különálló uszodában nemcsak egy olimpiai méretű medence volt, de Vicky külön termet is építtetett hozzá, ahol különböző súlyok és edzőfelszerelések voltak. A bérleti díjam magában foglalta a medence és az edzőterem használatát is. Mindennap úszom – vagy a medencében, vagy az óceánban –, és az uszodában végzem el a baletthez szükséges nyújtást és a harcművészeti formagyakorlatokat is. Az edzőgépekhez viszont soha nem nyúltam, úgyhogy ha David nem határozta volna el, hogy ledobja azt a mintegy ötkilónyi súlyfeleslegét, azok is csak porfogónak lettek volna jók. Én a főépülettől néhány százméternyire álló vendégházban laktam. Az odavezető kanyargós, téglával kirakott ösvény gyönyörűen gondozott, virágzó növények és árnyékot vető fák között, valamint egy apró, köves ágyban csordogáló mesterséges patak felett vezetett el. A vendégház, ahogy az már lenni szokott, nem volt túl nagy, úgy hetvenöt négyzetméteres lehetett. Volt benne egy hálószoba, egy meglehetősen szokványos fürdőszoba – no, egy nagy, karmos lábú kádtól eltekintve szokványos... Tartozik még hozzá egy hátsó terasz is, ami csupán néhány százméternyire van egy óceánparti, kicsi, homokos és kavicsos földsávtól. Ez a rész túl hepehupás és sziklás ahhoz, hogy lehessen benne úszni, csónakázni vagy szörfölni. Mégis gyönyörű. Amikor nyugtalan vagyok, gyakran kimegyek, leülök a kedvenc sziklámra, és hallgatom az óceánt, vagy nézem a zuhanórepüléssel egymásra rontó sirályokat, ahogy az ízletes falatkákért versenyeznek. Ha pedig kedvem támad megmerítkezni az óceánban, csak egy kicsit kell távolabb sétálnom a parton – a birtok lakói bármikor használhatják a magánstrandot. Ezt a mindentől elzárt helyet évek óta otthonomnak tekintem – még azelőtt költöztem ide, hogy Vicky Birchwoodsba ment volna. Bérleti szerződésem lejárta óta sose volt időnk újra lepapírozni a 147

bérlést – egyszerűen csak hónapról hónapra eljuttattam a pénzt az ügyvédhez. Gőzöm sem volt róla, hogy ha a végrendeletet felbontják, milyen státusban maradhatok itt. Még az is lehet, hogy én öröklöm – vagy David és Inez, vagy egy kegyes alapítvány. Valószínűbb persze, hogy Vicky rokonaihoz kerül. Nem akartam az „öröklésen” gondolkodni. Túl korai lett volna, és inkább lennék olyan szegény, mint amilyen gyermekkoromban voltam, mintsem hogy elveszítsem Vickyt. Bármit megadnék, hogy visszakapjam, de a világ összes pénze és befolyása se segíthet rajtam. Hiába minden varázslat, a halott halott marad. Eltereltem a figyelmemet a szomorúság mindent beszippantó mélységéről, és gyakorlatiasabb dolgokon kezdtem töprengeni – elsősorban jövőbeli túlélésemen. Úgy sejtettem, hogy amíg Edgar hasznosnak talál, nem végez velem, és ebben hittem is. Persze ugyanezt a társairól már nem mondhattam el. Arra pedig nem tettem volna fel az életemet, hogy ő majd képes lesz kordában tartani az embereit, és hogy ezt akarja is. Ráadásul ott volt még a gazdám – bárki is legyen az – és azok az alakok, akik a sikátorban állítottak nekem csapdát. Terveik szerint, ott kellett volna hagynom a fogamat, de nagyon is éltem, és szemtanúja voltam mindannak az őrületnek, ami ott folyt. Ez biztosan nem tetszene nekik – egy cseppet sem. És ne feledkezzünk meg a démonivadékról! Semmi más nem hasonlíthat ennyire emberi lényre. Arra viszont nem emlékeztem, hogy miért is nem próbálkoztam szenteltvízzel vele szemben. Ebben a szakmában az ember mindenen és mindenkin kipróbálja a szenteltvizet. Lehúzódtam a vendégház apró parkolójába, kikászálódtam a kocsiból, és megráztam a fejem. Egész csapatnyi volt belőlük – egy elcseszett csapatnyi figura akart holtan látni! És még ennél is rosszabb volt, hogy nem szokványos alakokról volt szó. Ó, dehogy – szörnyek és profi gyilkosok vadásztak rám. Ilyen vidám gondolatok kavarogtak a fejemben, miközben nehéz bevásárlószatyraimmal küszködve, sétáltam a ház felé. Az ajtóra egy cetlit ragasztottak szigetelőszalaggal – Inez kézírása volt.

148

Dawna hozott neked egy kis phót a mamájától. A hűtőbe raktam. Attól féltem, ha nem hozom le neked, David felfalja az egészet. Remélem, minden rendben. Majd beszélünk reggel. Dawna nagyanyja vietnami. Egy Al nevű tengerészgyalogoshoz ment hozzá, aztán a háború után vele tartott az Államokba is. Apró termetű, finom asszony volt. Értelmes, makacs, és isteni szakács. A phó nevű leves, amit készített, legendás volt. Lehet, hogy össze kell turmixolnom az új robotgéppel, de Istenemre mondom, megeszem. Ha halványan is, de már az illatát is éreztem! Megígértem magamnak, hogy miután elpakoltam a cuccokat, ezzel jutalmazom magam. Többször kellett fordulnom, hogy mindent becipeljek. A fegyverekkel teli csomagot is bevittem. A késeimet azért magamnál tartom – ki tudja, mikor lehet rájuk szükségem! Persze, bíztam a birtok mágikus védelmi rendszerében, de jobb félni, mint megijedni. Miközben mindent kibányásztam a kocsiból, megtaláltam az új mobilomat is. A kijelzője villogott. Még nem állítottam be az üzenetrögzítőt, de rengeteg nem fogadott hívásom és üzenetem volt. Az SMS-eket valószínűleg Dawna küldte – már ha nem osztotta meg mindenkivel a számomat. Amit valószínűleg megtett. Senkivel se volt kedvem beszélni, de az üzenetírásra azért rászántam magam. Küldtem is néhányat – mindenkinek megírtam, hogy épségben hazaértem, Dawnának megköszöntem a phót, és válaszoltam a Vicky elvesztésével kapcsolatos részvétnyilvánító üzenetekre is. Nem tartott sokáig, a barátaimnak pedig hallaniuk kellett felőlem, ha azt akartam, hogy ne aggódjanak miattam. A „vendégház” nem olyan nagy, mint az, amelyikben Dávid és Inez lakik, de annál azért nagyobb, mint amiben felnőttem, vagy amiben a nagymamám lakott. És jóval csinosabb is. A nappali tágas és nyitott – az elhúzható üvegajtókon keresztül a teraszra lehet látni, a tetőablakok pedig áteresztik a nap vagy a hold fényét, ami az épületet körülvevő pálmafák levelein szűrődik át. Bedugtam a főzőedényt, beletettem a phót, elfordítottam a kapcsolót, és kiléptem az ajtón. Majd később elpakolok. Ebben a pillanatban vigaszra vágytam, azt pedig csak az óceán mellett üldögélve találhattam meg. 149

Elindultam a sziklás partszakaszhoz vezető ismerős ösvényen. A szívem nehéz volt, a fejem pedig túlságosan tele ahhoz, hogy egyetlen dologra összpontosítsak. Talán nem is baj – bármelyikre is gondoltam volna, valószínűleg megőrülök. Az ösvényről a tengert ezüstszínre festő, holdfénytől csillogó, finom homokra lépve megkönnyebbülten sóhajtottam. A halvány csillagok gyémántként pislogtak a bársonyos fényű, fekete égbolton. Miközben felkapaszkodtam egy nagy sziklára, felsértettem a kezemet. Egy gondolatnyi időbe telt, és az apró seb már gyógyulni is kezdett. Néztem, ahogy a hús lassan összeforr. Hátborzongató és mélyen felkavaró látvány volt. – Min gondolkodsz? Felugrottam és megpördültem – ezüstkésemet előhúzva fordultam szembe a hang forrásával. Bőröm ragyogni kezdett a bennem rejtőző erőtől. – A fenébe! Kevin, megijesztettél. Jöhettél volna egy kicsit hangosabban is! Az óceán vizében gázolva lassan kilépett a vízből – vízcseppek csurogtak le meztelen testének tekintetet vonzó, hosszú, izmos vonalain. Bosszúságom elpárolgott, miközben néztem, ahogy emberfeletti kecsességgel közelít. Általában igyekszik emberinek tűnni. Ma éjjel azonban, a telihold fényében, nem törődött ilyesmivel. Rendes körülmények között erős vágy öntött volna el, de a körülmények igencsak rendetlenek voltak. A stressz és a szomorúság korlátot szabott a libidómnak. Kár érte. Érdektelenségemet érzékelte ugyan, de nem zavarta. Ahogyan a kivont kés sem. Felsétált egészen a szikla aljáig, és letelepedett a homokba. Kényelembe helyezkedett, aztán felém fordult. – Nem biztonságos itt. Egy menedékhelyen kellene lenned. – Már lement a nap, mire végeztem a kórházban – magyaráztam. – És ezt a helyet ezer módon biztosították be. Meglep, hogy bejutottál. – A mozgó víz csak a vámpírokra van hatással, a vérfarkasokra nincs, és még az állandó mágikus védelmi rendszer sem olyan erős a víz alatt. Egyszerűen ideúsztam. Egy kicsit megégettek ugyan a mágikus jelek, de már be is gyógyult. Ha pedig én be tudok jutni, Edgar is megtalálja a módját. 150

Az óceán felé pillantottam, az emelkedő és süllyedő hullámverésre. Vajon én is megégnék, ha megmerülnék benne? Vizes jegyben, a Halak jegyében születtem, és sose éltem messze az óceántól. Ha már úszni se tudnék... A fenébe! De nem lett volna értelme erről beszélgetni. – Nem aggódom ma éjjel Edgar miatt. – A kést visszacsúsztattam hüvelyébe, és kényelmesen letelepedtem. – Pedig aggódnod kellene. Celia... – Kevin hangja közel egy oktávot süllyedt. Morajló volt ugyan, mégse hasonlított morgásra. – Nem ismered annyira, mint én. Hidd el! Félbeszakítottam, mielőtt még jobban belelovallná magát. – Ó, igazi köcsög, nem mondom, és ha tudni akarod az igazat, halálra rémít. – Megborzongtam, amikor a korábban megismert hármasra gondoltam. – De nem ő a gazdám, és azt akarta, hogy ezt veled is tudassam. Tulajdonképpen... – Hagytam egy pillanatnyi hatásszünetet. – Üzenetet küldött neked. – Hogy érted, hogy nem a gazdád? Beszéltél vele? Mikor? Hol? – Kevin hangja hideg volt, szeme elkomorodott. Láttam az állkapcsán megfeszülő izmokat, ahogy dühével küzdött. – Nem ő az. Bízz bennem! Edgar két társával együtt megjelent, amikor a gyógyszertárnál voltam. Nem jutottak át a hely védelmi rendszerén. – Ne legyél ebben olyan biztos. Ha Edgar a gazdád... – Hahó?! Nem figyelsz. Nem Edgar a gazdám. – Végigsimítottam a vízpermettől nedves hajamat. – Ő és a barátai azután jelentek meg, hogy megharaptak, mielőtt te és Amy a megmentésemre siettetek volna. Ezért még mindig hálás vagyok. Kevin a szemembe nézett, a szeme tágra nyílt. – Hát emlékszel? Oldalra pillantottam, a csillagokra, az óceánra – csak hogy ne lássam számon kérő pillantását. – Az ügyön dolgozó egyik nyomozó elvitt egy tisztánlátóhoz. Ő segített előhozni az emlékeket. – Ó! – A szó úgy vágta át a köztünk lévő levegőt, mint amikor kő csapódik a kút mélyére. Egy ideig csendben ültünk, aztán 151

megválaszoltam a kérdést, amit nem tett fel ugyan, de amire választ várt. – A gazdám egy vékony srác volt – mintha csak kölyök lett volna. Rövid, sötét haja volt. Elég fiatalon halt meg ahhoz, hogy ne tudjon rendes szakállat növeszteni – csak egy rendetlen, apró kis szőrpamacs volt a szája alatt. Emlékszem, hogy csepegett róla a vér, amikor kántálni kezdett. Kevin felé fordítottam a fejemet, hogy lássam, hogyan reagál. Megérte odanézni. Általában tökéletes pókerarcot vágott, de most képtelen volt rá. A homokban ülve egész teste remegett a visszafojtott dühtől. Szeme csak úgy ragyogott az akarattal visszatartott mágikus erőtől. – Sejtettem, hogy ismered. Megtennéd, hogy velem is megosztod a nevét? Esetleg azt, hogy hol nyugszik nappal? – Látva, hogy Kevin nem válaszol, folytattam. – Ő meg a többiek, akik a sikátorban voltak, halálra rémültek Edgar és a vámpírtársai láttán. – Megráztam a fejem. – Nem mondhatom, hogy nem értem meg őket. Edgar élve akart látni, hogy eljuttassam hozzád az üzenetét, de a másik még ott, a parkolóban végzett volna velem, ha tud. Az a nő pedig... – Nehezemre esett megtalálni a megfelelő szót arra, amit vele kapcsolatban éreztem. Nem is sikerült. – Nem tudta volna visszatartani őket. Lehet, hogy ő a mesterük, de nem tudta volna visszatartani őket. Mindenáron holtan akartak látni. – Elmondták, hogy miért? – Kevin hangja lágy volt, az arca annál kevésbé. Nemcsak az állkapcsát tartó izmok ugráltak idegesen, de ujjaival is olyan keményen szorította térdét, hogy kifutott belőlük a vér. Ha nem gyógyulna olyan gyorsan, egészen biztosan zúzódások jelennének meg a lábán. – Valami olyasmit mondtak, hogy én öltem meg Luthert. Lomhán pislantott. Kétszer. – Megölted... Luthert? – a mondatot a lejtése kérdéssé formálta. Vállat vontam, még most se tudtam, hogy ez mit jelent. – Végeztem néhány denevérrel a sikátorban. Egyet lelőttem, egy másikat pedig a késemmel öltem meg. Lehet, hogy az egyikük Luther volt. Nem tudom, nem mutatkoztak be. De miért fontos ez? 152

Kevin horkantása azt sugallta, egyszerre bosszantják és szórakoztatják a szavaim. Megrázta a fejét, és motyogott valamit, amit nem tudtam kivenni. Pár napja még kifejezetten sértett volna a reakciója. Elvégre profi vagyok. Csakhogy eddig még nem találkoztam Edgarral és a sleppjével. Ha őket lenyűgözte, nos... De nemhogy nem sértődtem meg, inkább magam is legalább annyira meglepődtem, mint Kevin. Persze ezt nem mondtam ki. Ehelyett próbáltam közömbösnek látszani, miközben a dagályon nyugtattam a tekintetemet. – Luther nagyon idős és bölcs volt. Emellett pedig istenverte könyörtelen. Egyedül semmiképp nem vadásztam volna rá. Nagyon meglep, hogy sikerült elpusztítanod! – Kevin mereven nézett. Mintha csak most nézne rám először valódi személyként, és nem az apja egyik tanítványát vagy a húga barátnőjét látná bennem. Ez kissé bosszantott. – Mit üzent Edgar? – kérdezte Kevin. Szó szerint elismételtem neki, amit a vámpír mondott. Kevin úgy ült ott, mintha megfagyott volna. Nem válaszolt. Mintha meg se hallotta volna – de tudtam, hogy minden egyes szavamat értette. Sokáig ültünk ott, mielőtt megtörtem volna a csendet. – Kérdezhetek valamit? Kurtán biccentett. – Kik ezek? Megrázta a fejét. – Nem mondhatom el. Bárcsak elmondhatnám! Olyan mértékben benne vagy az egészben, hogy talán meg se éred a nappalt. – Mit tegyek? Egyetlen, könnyed mozdulattal talpra szökkent. – Egyél, aztán pihenj le. De ne aludj túl mélyen. Utánajárok néhány dolognak – hátha sikerül visszatenni a biztosítékot a gránátba. – És ha nem sikerül? – Az nagyon, nagyon rossz lenne.

153

Savanyú arccal bólintottam. Ettől tartottam magam is. Felállt, én pedig követtem. Sokáig néztük az óceán hullámait, mielőtt megszólalt volna. – Sajnálom, ami Vickyvel történt, Celia. Figyelmeztetés nélkül magához húzott, és átkarolt. Szorosan ölelt. Államat a meleg bőrének nyomtam, és felsóhajtottam. Nem bőgöm el magam megint, nem tehetem. Pedig nehéz volt ellenállni. Simogatta a hajamat, hagyta, hogy mélyeket lélegezzek, és összeszedjem magam. Régóta – Bruno óta – nem engedtem, hogy bárki magához szorítson. Milliónyi dolgot szerettem volna mondani Kevinnek, és azt hihetné az ember, hogy eljött a tökéletes alkalom. De nem volt az. Békés pillanat volt, a csend, ami a vihar elkerülhetetlen jöttét jelzi. Észrevettem, hogy a teste meglehetősen erősen reagál a közelségemre, de ő nem engedte, hogy a feszültség tovább nőjön. Jó érzéssel töltött el a tudat, hogy anélkül érhetünk egymáshoz, anélkül szoríthatjuk egymáshoz a testünket, hogy ennél több történne köztünk. Kevinnel kissé tartottam volna attól a többtől. És azt sem akartam volna elrontani, ami közte és Amy között volt. Egyikünkkel szemben sem lenne tisztességes. Persze abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán kíván engem. Talán, néha. Talán nem. Lehet, hogy számára csak egy újabb „kishúg” vagy örök „jó barát” maradok. De ma éjjel nem aggódom ezen. Csak elfogadom a vigaszt, amit nyújt. Másutt ennyi sem jutna.

154

13

Már kisírtam magam, részem volt egy baráti ölelésben, kocsikáztam, és sétáltam a tengerparton, de egyik sem segített, hogy megszabaduljak a szomorúságtól, a haragtól és a végzet előérzetétől. Már csak egyvalami maradt: fürdőt venni. Nem is akármilyet, hanem hosszú, forró habfürdőt. Készítettem egy nagy pohár, jó erős margaritát, hogy közben kortyolgassam. Ez is része a szertartásnak: fekszem a kádban, és ezt a zöldcitrom ízű, isteni italt iszom, óvatosan lenyalva a pohár pereméről a sókristályokat. Nem kelek fel, amíg a buborékok vagy a margarita el nem fogyott. A második ital általában segít átesni a pedikűrön és az iszapos arcpakoláson, amit mindenki annyira viccesnek talál. Ma este a vécédeszkára helyeztem a pisztolyomat, és kihagytam a pakolást. A bőröm emberinek látszott, de nem tudtam, milyen hatással lenne rá a mágiával átitatott, sós iszap. Egy szál törülközőben álltam a fürdőszobában, és erősen igyekeztem semmire se gondolni – ez pedig egyáltalán nem volt könnyű, különösen, mivel a látvány, ahogy a borotva ejtette karcolások pillanatok alatt összeforrtak, a tegnap este kapott sebek természetellenesen gyors gyógyulására emlékeztettek. A harmadik margarita után úgy gondoltam, már ellazultam annyira, amennyire csak lehetséges. Belebújtam a legkényelmesebb „pizsimbe”: egy régi pólóba, amit Brunótól loptam még az egyetemen, és egy flanel bokszerbe. A pisztolyt az éjjeliszekrény 155

fiókjába dugtam, és lefeküdtem. Ahogy a párnához ért a fejem, már aludtam is. Tudtam, hogy álmodom, de képtelen voltam felébredni belőle. Számítottam rá. Mindig ugyanaz volt, s ugyanúgy végződött, mint a való életben. Nem akartam újra átélni, de nem volt választásom. Annyira életszerű volt, hogy úgy éreztem, annak a réges-régi reggelnek a napsütése árad be az ablakon, és melegíti a testemet. Az öreg furgonban ültünk, a szüleim elöl, Ivy és én a hátsó ülésen. „Leghátul”, ahogy apám mondta, halomban álltak az ajándékaim. A tizenegyedik születésnapom volt, és egészen nagylánynak éreztem magam. Izgatott voltam, mert szinte biztos voltam benne, hogy pontosan azt kaptam, amire vágytam. Elhajtottunk a woodgrove-i temető mellett. Általában másik utat választottunk, de azt most felújítás miatt lezárták, mi pedig késésben voltunk. Először mentünk erre, amióta Ivy képességei megmutatkoztak. Az emlékképek kérlelhetetlenül peregtek tovább a fejemben, mint valami mozifilm. Hallottam, hogy a szüleim arról beszélnek, megengedhetik-e maguknak, hogy továbbra is balett órákra járassanak. A tanárom azt mondta, igazán tehetséges vagyok, akár profi balerina is válhat belőlem, úgyhogy nagyon szerették volna, ha folytathatom, de sokba került, és a vállalat, ahol apa dolgozott, elbocsátásokat tervezett. Boldog kis családunk elrobogott hát a tetszetős tégla- és kovácsoltvas-kerítéssel körülvett, gondosan ápolt füvű temető mellett, amelyben a sírkövek szabályos sorokban követték egymást. Ekkor megremegett mellettünk a föld, olyan erősen, hogy láthattuk is, és a kövezet megrepedt. Egy karbantartó autó megbillent a kerítés mögötti kavicsos úton, a temetőgondnok pedig eldobta a szerszámait, és eszét vesztve rohant a jármű felé. A sírkövek felborultak, csontkezek nyúltak ki a földből, oszlásnak indult testek követték őket. Anya teli tüdőből sikoltozni kezdett, apa szitkozódott, és tövig nyomta a gázpedált, úgy manőverezve a lassúbb kocsik között, 156

mintha Forma-1-es versenyen lenne, éppen a célegyenesben. Az autóban szellemek kezdtek cikázni, Ivy pedig tapsolt és visított gyönyörűségében. Számomra azonban mindez csak háttérzaj volt. Nem tudtam levenni a szemem a mocskos, rothadó testekről, amik a temető falához vánszorogtak, átmásztak a kerítésen, és újra meg újra nekivetették magukat egy láthatatlan akadálynak, hogy hozzánk jussanak. Baleset nélkül érkeztünk meg nagyihoz. Ahogy távolodtunk a temetőtől, javult a helyzet, a legtöbb szellem eltűnt. A kishúgom hátrafordulva integetett nekik. Először én szálltam ki, aztán Ivy. Hosszú időbe telt, míg anya is kikászálódott, s ruhája hátán, ahol az üléshez ért, nagy izzadságfoltot láttam. Ahogy kiszállt, úgy mozgott, mint egy százéves öregasszony. Óvatosan csukta be az ajtót, és szomorú arccal lépett hátra. Apám elhajtott, a csikorduló kerekek fekete nyomot hagytak a kocsifelhajtó betonján. Utánanéztem, integetve neki az ajtólépcsőről, mintha csak azért menne, hogy leparkolja az autót. Ő azonban vissza se pillantott, csak továbbhaladt az úton. Ekkor anyám végre elsírta magát. Felültem az ágyon, vacogva, pedig nem volt hideg. Egész testem libabőrös lett, úgy éreztem, a bőröm lekúszik rólam. A szívem hevesen vert, gyorsan és szaggatottan lélegeztem. „Csak álom volt. Emlék. Nem árthat neked!”, gondoltam. Ez persze nem volt igaz. Fájdalmat okozott, most is okoz, minden alkalommal, amikor nem tudom elkerülni, hogy rá gondoljak – azaz mindig, amikor ezt álmodom. Az éjjeliszekrényen álló órára pillantottam. Negyed négy. A vekker nem ébresztett fel, így már bőven itt volt az ideje az étkezésnek. Nem voltam éhes, sőt inkább megint émelyegtem egy kicsit. Ez talán figyelmeztető jel, gondoltam. Nem akartam, hogy megismétlődjön, ami dr. Scott irodájában történt, úgyhogy tudtam, jobban teszem, ha eszem... vagy még inkább iszom valamit... Ó, a francba! A phó levest a főzőedényben felejtettem! A beszélgetés 157

Kevinnel elvonta a figyelmemet, és teljesen megfeledkeztem róla, pedig az illata már betöltötte az egész házat. Mostanra mindenesetre eléggé megmelegedett, és különben sem akartam már aludni. Amikor feszült vagyok, rémálmokat látok. Három visszatérő rémálmom van, mindegyik emlékeken alapul, és akármit csinálok, nem tudom megakadályozni, hogy végigálmodjam őket. Felnőttként tehetetlen nézője vagyok a legszörnyűbb dolgoknak, amelyeket gyerekkoromban átéltem. Rohadt egy érzés. Ha most visszaaludtam volna, az álom ott folytatódott volna, ahol abbamaradt, ahhoz pedig semmi kedvem sem volt. Ledobtam a takarót, és az ágy szélére ültem. A hold fényénél a konyhába lépdeltem. Éppen a villanykapcsolóért nyúltam, amikor árnyék mozdult odakint. Megmerevedtem. Érzékeim kiélesedtek. Hallottam a levelek susogását és valami olyan zajt, mintha valaki óvatosan fellépdelt volna a hátsó teraszra vezető lépcsőn. Olyan észrevétlenül, ahogy csak tudtam, a reggelizőpulthoz lopakodtam, ahol a táskámat hagytam. Kivettem belőle Bob pisztolyát, és ellenőriztem. Töltve volt. Helyes! Kibiztosítottam, aztán felegyenesedtem, óvatosan végigoldalaztam a szőnyegpadlón, és megálltam a hátsó teraszra nyíló üvegajtó mellett. A kis híján telihold ezüstös fényében láttam, hogy egy alak guggol a ház falánál, közel a konyhaajtóhoz. A látásom megváltozott, éppen úgy, mint reggel, minden apró részletet élesen láttam. Tisztán kivehettem a behatoló kötött fekete símaszkjának öltéseit, ruházata fekete-szürke terepszínű mintázatának foltjait. Olyan halkan, ahogy csak tudtam, elfordítottam a kulcsot az ajtó zárjában, majd lehajoltam, hogy elvegyem a támasztó rudat, mely biztonsági torlaszként szolgált, akadályozva, hogy az ajtó kinyíljon. Összerezzentem az ezzel járó halk fémes zaj hallatán. Miután a rudat félretettem, lenyomtam a kilincset, és finoman kinyitottam az üvegajtót, szememet végig az emberemen tartva, aki közben maga mellé tette pisztolyát a terasz padlójára, és fekete hátizsákjából csavarkulcsot húzott elő. Összetéveszthetetlen szag terjengett. Ó, a rosseb! Megpiszkálta a gázvezetéket! 158

Sürgősen ki kell mennem innen! Ismét bebiztosítottam a pisztolyt, és a bokszerem derekába dugtam. Ebben a helyzetben a lőfegyver csak baj okozhat. Hallottam az előszivárgó gáz sziszegését. Kirontottam az ajtón, és előrerohantam. Messzire rúgtam az alak pisztolyát, aztán rávetettem magam. Mindketten legurultunk a falépcsőn, és a kemény betonjárdán landoltunk. Szitkozódott, aztán dulakodni kezdtünk. Már emberként is elég erős voltam, a harapás után pedig még inkább. Ellenfelemben azonban emberemre akadtam. Nemcsak erős volt, hanem képzett is, és vadállatias kegyetlenséggel küzdött. A szemem felé kapott, és ezzel hátrálásra kényszerített. Fújtam, mint a macska, és kivicsorítottam a szemfogamat. Elöntött az erő, bőröm halványan, zöldesfehér színben izzani kezdett, fémes fénybe vonva a sötét sarkot, ahol a küzdelem közben kikötöttünk. Ettől megtorpant, egy másodperc törtrészére csak, de ez elég volt. Minden erőmmel lesújtottam az állára, abban a pillanatban, amikor felvillant a reflektorok fehér fénye, és David a főépület felől kiáltott, hogy kihívta a rendőrséget. A férfi ernyedten hevert alattam a földön, állkapcsa láthatóan eltörött. Nyaki ütőerén azonban még mindig lüktetett a vér. Tudtam, hogy nemsokára magához tér, és addigra messzire akartam kerülni a vendégháztól, őt pedig alaposan megkötözve tudni. David közeledett felénk, kezében puska, amit a tapasztalt vadász magabiztosságával tartott. Úgy nézett rám, mintha még sohasem látott volna. Bizonyos értelemben úgy is volt. Dawna biztosan elmondta neki és Ineznek, milyen állapotban vagyok, de más ezt hallani, és más a saját szemünkkel látni. – Ne lőj! Szivárog a gáz! – mondtam, Istennek hála a normális hangomon. Káromkodott egyet, de hátrébb húzódott, nemcsak a vendégháztól, tőlem is. – Jól vagy, Celia? A rendőrség már úton van. Tudtam, hogy ezt nem minden hátsó szándék nélkül kérdezi. De meg kellett nyugtatnom. 159

– Igen. Nem voltam jól. Pokolian fájt az ütések nyoma. Bob pisztolyát közben elvesztettem. Ami azonban még rosszabb volt: nem tudtam levenni a szemem a leterített férfi torkáról, amin egy apró anyajegy alatt láttam a vér lüktetését. Megkordult a gyomrom, és az éhség szinte fájt, mintha valami fenevad karommal tépné belülről a hasamat. Feltápászkodtam a földről, de közben kicsit megtántorodtam. Támadóm valószínűleg csak tettette, hogy elvesztette az eszméletét, mert most a lehetőséget kihasználva lecsapott. Lába szemkápráztató gyorsasággal lendült meg, a támaszkodó lábam térdét találta el. Felkiáltottam fájdalmamban, és elvágódtam, úgy beverve fejemet a betonba, hogy csillagokat láttam. A férfi odébb gurult, aztán hirtelen felállt, és megragadta a hátizsákját. Ügyetlenül felé ugrottam, kificamodott térdem rettenetesen fájt. Nem tudtam elkapni, de sikerül megragadnom a vászonzsákja egyik szabadon lógó, párnázott pántját. Erre elengedte a táskát, és teljes erejéből a tengerpart felé futott. David célba vette, de aztán Istennek hála jobb belátásra tért. Igazán nem hiányzott még egy gázrobbanás is. Mindkét keresztutcán szirénazaj és lámpafény közeledett. A rendőrség mindjárt itt lesz. Eldobtam a táskát, és odabicegtem a gázcsatlakozóhoz, gondolván, hogy talán elég lesz visszacsavarni a szelepet. Sajnos azonban a fickó nem csupán meglazította, hanem össze is törte. Ki kell hívnunk a gázszolgáltatót. – Jobb, ha lelépsz, Celia. Ha a zsaruk meglátnak... Davidnek igaza volt. Szörnyetegnek néznének, és úgy is bánnának el velem. Később persze nagyon sajnálnák a tévedésüket, de én addigra már a föld alatt vagy a börtönben lennék. – Megyek. – Kikapcsolom a gázt, amíg meg nem javítják. – Nyugodt léptekkel elindult a kapcsolódoboz felé, oldala mellett tartva puskáját. – Hívj az irodámban, amikor tiszta a levegő! – kiáltottam, ahogy a lehető leggyorsabban besántikáltam az üvegajtón. Tudtam, hogy nem 160

tanácsos egy-két percnél tovább maradnom, mégis szakítottam időt, hogy a lassúfőzőt visszategyem a hűtőbe, mielőtt felkaptam a kulcscsomómat, a mobilomat és a tárcámat, aztán kisiettem a kocsimhoz.

161

14

Az irodához mentem. Kora hajnal volt, ilyenkor általában itt szokott lenni valamelyik óvadékügynök, de most egy autó sem volt a parkolóban. Az épület azonban jól ki volt világítva, a biztonsági lámpák fénye mellett egyetlen sötét sarok se maradt, ahol a szörnyetegek vagy a rosszfiúk megbújhattak volna. A megszokott parkolóhelyemre hajtottam, és leállítottam a motort. Fájt a lábam. Éreztem, hogy gyógyul, de bitangul sajgott, s az sem segített éppen, hogy kézi váltót használtam. Bosszantott, hogy el kellett menekülnöm a rendőrök elől. Nem volt más választásom, de nem szeretem az ilyesmit. Persze, jobban belegondolva, jelen helyzetemben nem sok minden volt, amit szerettem. Kivéve talán a gyors felépülést. Ha nem rendelkeztem volna a vámpírok gyógyulási képességével, most valószínűleg műteni kellett volna a térdemet. De még ez is furcsán működött. Voltak sérülések, amelyek azonnal eltűntek, míg mások, látszólag semmivel sem súlyosabbak, jóval hosszabb ideig gyógyultak. Elbicegtem a bejárati ajtóhoz, bementem, beütöttem a riasztó kódját, és közben próbáltam visszaemlékezni, hogy a faxokat meg a papírmunkához szükséges dokumentumokat a fénymásoló szobában hagytam-e, vagy már felvittem az irodámba. Fel az irodámba! – Ó, a francba, ez fájni fog! Nem is kicsit! – gondoltam, és nem tévedtem. Ráadásul nagyon lassan haladtam. Körülbelül minden 162

harmadik lépésnél meg kellett állnom, hogy pihentessem a térdemet. Az ötödik lépcsőnél tartottam, mikor az álló óra elütötte a négyet. Negyed ötkor még fent sem voltam egészen. Mire a harmadik emeletre értem, már folyamatosan szitkozódtam magamban. Elhaladtam a Szabadság Óvadékügynökség bezárt irodái, és az üres helyiség mellett, amely közös lomtárként szolgált, kinyitottam a saját szobámat, és bementem. A legtöbb hely, ahová telefonálnom kellett, nem nyitott kilenc vagy tíz előtt. A nagymamám hét körül kelt, és vele is beszélnem kellett, hogy mindketten megnyugodjunk. Így volt még pár órám, hogy egyek valamit, és elvégezzem a szükséges kutatást. Ekkor vettem észre, hogy az irodám minihűtőjében üdítőn kívül semmi sincs. Tudtam, hogy odalent találok ennivalót, ha mást nem, Dawna nyamvadt fogyókúrás turmixát, de lemenni. Már a gondolata is megijesztett! Így is éppen elég kimerült voltam. Már éppen elmerültem volna az önsajnálatban, amikor hallottam, hogy valaki kinyitja a bejárati ajtót. – Én vagyok az, Graves! Ne lőj! Bubba volt az. Pityegő hangok gyors sorozatát hallottam, amint beütötte a biztonsági kódot. Nehéz léptekkel indult fel a lépcsőn. Kikiáltottam a csukott ajtón. – Bubba, kérnék egy szívességet! – Mi az? – A hangján éreztem, hogy harapós kedvében van. Ez nem jó. Valószínűleg szökevény után kellett koslatnia. Bubba óvadékügynök volt, és keményen dolgozott, hogy az ügyfelei megjelenjenek a tárgyalásokon. Ha nem tették, felkutatta őket, és nagyon jól csinálta. Vidám öreg cimbora volt, de ravasz és kemény fickó. A szökevények elfogása azonban sok munkával, vesződséggel járt, és utána mindig ingerült volt. Kissé felemeltem a hangomat, de úgy, hogy még ne ordítsak: – Menj be a konyhába, és nézd meg, van e ott valamilyen Dawnaféle tápszeres ital vagy diétás turmix! – Menj magad! – morogta. – Nem tudok. Kiment a térdem, és nagyon kéne valami tápláló ital. 163

– Jól van, a fene egye meg... – idegesen sóhajtott egyet. – Egy perc, és megyek! Visszatrappolt a földszintre, hallottam, amint a konyhában teszvesz, közben végig zsémbelve magában. Végül elindult felfelé, és felkiabált: – Itt van. Remélem, a banános jó lesz! Utálom a banánt minden formájában, de ahogy a mondás tartja, éhes ember nem válogat. – Kösz, Bubba. Csak hagyd ott az ajtó előtt! – Felőlem... – horkantotta. Vártam, amíg meghallottam, hogy elsétált a folyosón a saját irodája felé, és csak aztán tápászkodtam fel a székemből, és bicegtem el az ajtóig. A térdem nem volt éppen elragadtatva ettől. Akármilyen gyorsan gyógyulok, nem kellett volna három emeletet megmásznom. Az ajtó előtt egy négyes csomag négy decis dobozt találtam. Esetlenül, derékból lehajolva megfogtam, és a karton lyukainál fogva felemeltem. – Dawna elmondta mi történt, de nem igazán hittem el. Felnéztem, a tekintetem találkozott Bubbáéval. Irodája ajtajában állt, és rám meredt. Szeme szokatlanul tágra nyílt, fehérjéből több látszott a kék szemgolyók körül. Nem annyira ijedtnek, mint inkább döbbentnek látszott. – Úgy nézel ki, mint... – Mint egy vérszopó. Egy rohadt vámpír. – Igen. De önmagad vagy. – Ezt úgy mondta, mintha kérdezné. – Igen, önmagam vagyok – feleltem és az is akarok maradni. – Ez a beszéd! Ha segítség kell, hogy levadássz valakit, csak szólj! – Köszönöm, Bubba. Bólintott, és becsukta maga mögött az irodája ajtaját, én pedig kinyitottam az első dobozt, és felhajtottam a tartalmát, olyan gyorsan, hogy nem is öklendeztem az ízétől. Hallottam, hogy egy kulcs elfordul a zárban, és fegyverolaj szagát éreztem. Láttam magam előtt, amint barátom kiveszi harmincnyolcasát a fiókból, és a keze ügyébe helyezi az asztalára, a

164

biztonság kedvéért. Nem kárhoztattam érte. Én se tettem volna másképp. Megint elaludtam olvasás közben. Telefoncsörgésre és friss kávé illatára ébredtem. A térdem már nem volt annyira megdagadva, de a nyakam és a hátam elgémberedett a kényelmetlen pózban való alvástól, a számnak pedig olyan íze lett, mintha valami belemászott és megdöglött volna. A nagy óra nyolcat ütött. Felültem, pislogtam egy kicsit, és kinyújtóztattam a tagjaimat. Ahogy kisántikáltam a folyosóra, hogy használjam a mosdót, láttam, hogy Bubba elment. Nemcsak az ajtaja volt zárva, már nem éreztem a fegyverolaj szagát, sem az övét, és semmiféle mozgást nem hallottam az irodájából. – Te vagy az, Celia? – kiáltott Dawna odalentről. – Felébredtél? Kérsz egy kis kávét? – Egy kávé nagyon jól esne! – feleltem. – Ja és megittam néhány turmixodat! – Tudom, Bubba már mondta. Várj egy kicsit, mindjárt megyek! Kezet mostam, és visszamentem az irodába. Itt volt az ideje, hogy megint megpróbáljam felhívni a nagyit. Ha most sem érem el, be kell ugranom hozzá, gondoltam. Kezdtem aggódni. Majdnem mindennap beszéltünk egyszer vagy kétszer. Tegnap nem vette fel a telefont. Ettől persze nem biztos, hogy baj van, de már nem éppen fiatal... Beütöttem a számot, és vártam. Az első csengetésre felvette. – Celia! Hol voltál? Azóta hívogatlak, amióta hallottam a tévében Vickyről! Minden rendben? Úgy sajnálom, kicsikém! Tudom, mennyire szeretted! – dőlt belőle a szó. Tehát a sajtó tudomást szerzett a hírről. – Ne haragudj, nagyi! Tegnap hívtalak egy párszor, de nem vetted fel. – Ó, biztos akkor hívtál, amikor nem voltam otthon. Hirtelen megváltozott a hangja, mintha nem akarna mélyebben belemenni ebbe a dologba. Nem szerettem ezt a hangot, mert már túl jól ismertem. Csak akkor beszélt így, amikor olyasmit csinált, amiről 165

tudta, hogy dühíteni fog. Anyámnak általában volt némi köze a dologhoz. – Nagyi! – Igazán, Celia, mindig olyan gyanakvó vagy! – most meg védekezett, ez a másik biztos jel. – Az én dolgom, hogy mivel töltöm az időmet! Teljesen igaz. Általában nem is ütöm bele az orromat, de legutóbb akkor beszélt ilyen hangon, amikor anya „kölcsönvett” tőle tízezer dollárt, az összes megtakarított pénzét, és így nagyi az évi vagyonadóját sem tudta befizetni. Egy szót sem szóltam. Most már nem lett volna értelme újabb vitába bonyolódni. Úgysem változik meg. Mély levegőt vettem, és témát váltottam. – El kell mondanom neked valamit, nagyi. Tegnapelőtt éjszaka munka közben megsebesültem. – Ó, Celia! Folytattam, elengedve a fülem mellett a közbeszólást. – Egy vámpír megharapott, és megpróbált átváltoztatni. Kevin és Amy megmentettek. Nem lettem vérszopó, de már ember sem vagyok egészen. Sápadt a bőröm, és megnyúlt a szemfogam... – ezt lassan, bizonytalanul mondtam. – Ó, drágám, úgy sajnálom! – Hangjában nem volt habozás vagy félelem, és ezzel nagy kő esett le a szívemről. Ha a nagymamám gonosznak gondolna... – Úgy nézek ki, mint egy vérszívó, nagyi! Ez szörnyű! – mondtam. Szemem megint megtelt könnyel, de megkeményítettem magam. A fenébe is, nem sírok többet! Azt hiszem, nagyi egy kicsit megdöbbent. Mély csend volt a vonal másik végén. – Azt akartam, hogy tudd, és ne ijedj meg, amikor majd meglátsz! – Soha nem ijednék meg tőled, kicsikém! Anyádnak már mondtad? – Nem – feleltem hidegen és élesen. – De Celia, mégiscsak az anyád! Szeret téged! Megérdemli, hogy tudja!

166

Nem akartam vitatkozni. Valahol igaza is volt, elvégre Lana tényleg az anyám. – Jól van, majd felhívom. Egy pillanatra kínos csend állt be. – Várnod kell egy kicsit. Holnap délután próbáld meg! – Miért? Hosszúra nyúló szünet következett. Nyilvánvaló volt, hogy nem akar válaszolni. Vártam. Végül nem bírta tovább. – Anyádat megint bevitték, mert jogosítvány nélkül vezetett. – Micsoda? Kinek a kocsijával volt? Anyámnak nem volt autója. Lefoglalták, amikor másodszor ittas vezetésen érték, és biztosítása sem volt. Nem volt pénze, hogy kiváltsa a kocsit, én pedig nem adtam neki kölcsön. Ha nincs jogosítványa, nem kell neki autó. – Celia, tudod, hogy anyádnak orvoshoz kell járnia... – kezdett mentegetőzni a nagyi, de én hamar félbeszakítottam. – Menjen taxival vagy busszal! Te is elvihetted volna… – ahogy ezt mondtam, egyre jobban selypítettem, ráadásul tudtam, hogy falra hányt borsó az egész. Nagyi már a születésem előtt is mindent megengedett anyámnak, nem hiszem, hogy ez valaha meg fog változni. De ettől nem idegesített kevésbé a dolog. – Persze nem az orvosi rendelő közelében kapták el, igaz? – igyekeztem úrrá lenni a selypítésemen. Nagyi erre egy szót sem szólt, ebből láttam, hogy a célzásom talált. Ilyenkor általában mérges lesz, a teljes nevemen szólít, és kijelenti, hogy lezárta a témát. – Celia Kalino Graves! Most lett elegem a szájalásodból! Tudom, hogy anyád nem tökéletes, de próbál jobb lenni! Az a legszomorúbb az egészben, hogy nagyinak valószínűleg igaza volt. Anyám tényleg próbált jobb lenni, csak éppen ennyi telt tőle. Ezt azonban nem lett volna értelme kimondani. Helyette az egyetlen dolgot mondtam, amivel lezárhattam a vitát: – Szeretlek, nagyi, tudod!

167

– Én is téged, kicsikém! Az autó miatt ne aggódj! Mostanában már amúgy sem vezetnék sokat. Túl nagy a forgalom, és este nem is látok olyan jól, mint régen. Mélyet sóhajtottam. – Majd vasárnap, az ebédnél megbeszéljük! Vasárnap mindig a nagyinál ebédeltem. Bár jobban belegondolva, lehet, hogy ez is problémás lesz. De talán levest ehetek... – Arra gondoltam, vasárnap reggel elvihetnél a templomba. Persze, hogy erre gondolt. Az ember mindig remél, és nagyi optimista alkat. A kereszt látványát könnyen elviseltem, de egy templom...? Mi lesz, ha egyszerűen meggyulladok, amikor a pap kiprédikál? – Jött valaki az irodámba, nagyi! Le kell tennem! Az eleje igaz volt, nagyi hallhatta is az ajtó forgópántjainak nyikorgását. Dawna jött be két bögrével, bennük gőzölgő, mennyei illatú frissen főzött kávé. – Celia...! – Szia, nagyi! Szeretlek! – mondtam, és letettem, mielőtt megint vitatkozni kezdtünk volna. Dawna megrázta a fejét, és halkan kuncogott. – A nagymamád sose adja fel, igaz? – kérdezte, miközben átadta a bögrét. Fáradtnak látszott, szeme dagadt volt a sírástól, alatta sötét karikák táncoltak. A sminkje azonban tökéletes volt, nem is kenődött el, haja szépen fésült, és paradicsompiros kosztümöt viselt, hozzáillő magassarkú cipővel, ami remekül állt neki. Elhelyezkedett az egyik fotelben, lábait kecsesen egymásra helyezve. Tudtam, hogy recepciósként nem keres sokat, de ezt ránézésre nem lehetett megmondani. A legolcsóbb ruhát is úgy tudta viselni, mintha valami híres tervező egyedi darabja lenne. Mélyen beszívtam a friss kávé illatát, mielőtt belekortyoltam. – Hát nem. Dawna merőn nézett rám kávésbögréje pereme fölött. Láttam, amint keresi a szavakat, hogy megkérdezze, amit akar. – Hogy bírod? – Nagyjából úgy, ahogy képzeled. Te? Sóhajtott. 168

– Nem hiszem el, hogy meghalt. Az egész annyira valószínűtlen. Nemrég hívtam fel, hogy köszöntsem a születésnapján – nagyon örült a táskának, amit vettem neki, és áradozott a tükörről meg az Alextől kapott ajándékairól! Az egésznek nincs értelme. Tényleg nem volt, de persze semmi másnak sem. Egy hosszú pillanatig mindketten gyászos csendben ültünk, a kávénkat kortyolgatva. – Mondd, mégis mekkora bajban vagy? Erre a kérdésre nem számítottam, fel is húztam a szemöldökömet. – Ne nézz rám ilyen ártatlan képpel, Celia Graves! Nem vagyok hülye! Félig vámpír vagy – megnőtt a szemfogad, rendőrök és szövetségi ügynökök koslatnak utánad, ma reggel pedig mezítláb, véres pizsamában jöttél be! A riporterek és az ügyvédek már annyi üzenetet küldtek, hogy a halom jó három centi magas, és én még azt sem tudom, hogy ez Vicky miatt van, a szemfogak, vagy valami más miatt, amit még nem mondtál el nekem. A barátod vagyok, és tudod, hogy melletted állok! De szükséged lesz a segítségemre, és hogy bármi hasznosat tehessek, tudnom kell, mennyire rossz a helyzet! Elhúztam a számat. Így összefoglalva elég szörnyűnek hangzott. – Hát, már most elég rossz, és őszintén szólva, nem tudom, mennyivel lehet rosszabb. Szándékosan nem mondtam, hogy rosszabb már nem is lehetne. Nagyon jól tudom, hogy mindig lehet rosszabb, ezért nem kísértem a végzetet. Valószínűleg babonaság. De hát a varázslat is létezik, és a karma is, azzal pedig nem jó packázni. – Mit tehetek érted? – Nem a számítógépes rendszerünket kellene felélesztened? Méltatlankodó tekintetet vetett rám. – Csak kilenckor kezdődik a munkaidőm. Azért szoktam korábban bejönni, hogy elszabaduljak otthonról, és nyugodtan megihassak egy csésze kávét anélkül, hogy a nővérem gyerekeinek a zsivaját kelljen hallgatnom. Tehát, mit tehetek érted? – Ha így áll a dolog... – mondtam, hátragurultam a székemmel, és ellenőriztem a széf kijelzőjét. Még nem telt el huszonnégy óra, de villogó zöld jelzést mutatott. A zöld rendben volt, de nem tudtam, 169

hogy a villogás mit jelent. Reméltem, azt, hogy ki tudom nyitni a készüléket, nem pedig azt, hogy süthetem az egészet. – Nagy szükségem lenne néhány új ruhadarabra: farmernadrágra, M-es pólókra, alsóneműre és egy sportmelltartóra. Ismered a méreteimet. Kellene még egy L-es férfi farmerkabát és egy pár 40-es futócipő. – Néhány pillanatig gondolkodtam, aztán folytattam. – Jobb lesz, ha hozol egy kartonnal abból a fogyókúrás turmixból is, csokisat, ha lehet. Vegyél magadnak is azok helyett, amiket megittam. – A vendégem voltál. De nem akarnál inkább valami... nem is tudom... kiadósabbat? – Otthon a konyhaszekrényen van egy rakás, amit a doktor rendelt. Ez csak vészhelyzet esetére kell. – Hm – mondta, és összeszorította az ajkát. – Mint tegnap éjjel? – Pontosan. – Mégis mi történt, hogy pizsamában kellett ide menekülnöd? Még nem mondtad. A széffel babráltam, hogy legyen egy kis időm kigondolni, mit válaszoljak neki. Mély lélegzetet vettem, az előírás szerint hatástalanítottam a mágikus védelmet, és beütöttem a kódot, talán a szükségesnél kicsit erőteljesebb mozdulatokkal. Behunytam a szemem, imát mormoltam, és meghúztam az ajtó fogantyúját. Dawna előrelátóan az asztalom mögé bújt, arra az esetre, ha az egész felrobbanna. Amikor az ajtó kinyílt, mindketten felujjongtunk örömünkben. Kivettem a régimódi perselyt, amelyben a vészhelyzetre tartalékolt pénz tartottam. Nem lehetett több pár száz dollárnál, de ha Dawna nem költekezik túl, ennyi elég lesz. – Tegnap éjjel rajtakaptunk valakit, amint a vendégház gázvezetékével babrált. Mielőtt megkérdeznéd, elmenekült. Úgy gondoltam, ebben az állapotban nem tanácsos megvárnom a rendőröket, úgyhogy elhúztam a csíkot, mielőtt odaértek. Dawna erre szaporán pislogott, arcára döbbenet ült ki. – Ó! De miért...

170

– ...akarna valaki felrobbantani? Fogalmam sincs. Ha eszembe jutott volna valami más biztonságos és elhagyatott hely, oda mentem volna. Nem akarom az ittenieket veszélybe sodorni. Felegyenesedett ültében, arca kipirult, gyorsabban szedte a levegőt. Akaratlanul is észrevettem a nyakán lüktető eret, de sikerült levennem róla a szemem, mielőtt feltűnt volna neki, hogy nézem. – Gondolod, hogy veszélyben vagyunk? – Őszintén mondom, nem tudom. Segítene, ha tudnám, mi ez az egész, de egyelőre lövésem sincs. – Lassan elmosolyodtam. – Viszont feltett szándékom, hogy kiderítem. Dawna megborzongott. – Néha megrémítesz, tudod? – A fogam miatt. – Nem – mondta határozottan –, nem az az oka. Nem tudtam, mit válaszoljak, hát témát váltottam. – Biztos, hogy nem gond? – kérdeztem, miközben kinyitottam a dobozt, és előkotortam a pénzt. (Háromszáz dollár volt. Hurrá!) – Tudom, hogy nagy vesződség. Felnézett rám a jegyzetéből, amibe éppen az általam kért holmik listáját írta. – Ne hülyéskedj! – mondta méltatlankodva. – Ha nem akarnék segíteni, nem ajánlottam volna fel. Bezárom majd magam után az ajtót, és amíg visszaérek, tiéd a ház. Ronnak és a többieknek nem szokásuk korán ideérni, Bubba pedig most ment el. Átvette tőlem a pénzt, a kosztümkabátja zsebébe dugta, a jegyzetpapír és a toll kíséretében. A perselyt az utazótáskával együtt visszatettem a széfbe, amit bezártam, és bekapcsoltam a védelmet. Ki akartam menni egy kis időre a folyosóra, és elvem, hogy fegyvert soha nem hagyok elöl. – Kösz, Dawna, igazán hálás vagyok. – No probléma. Elvigyorodtam. Mindenre ezt válaszolta, hacsak nem volt bosszús. Ha felidegesítették, mindig mereven udvarias lett, és ilyeneket mondott: „Igen, asszonyom!”, „Nem, uram!”. Engem az öt év alatt összesen kétszer szólított „asszonyomnak”, Ront viszont napjában 171

vagy fél tucatszor uramozta le, és a fickó még csak meg se érezte benne az iróniát. Egyeseknek annyira nehéz a felfogásuk! Kibicegtem az irodából, el a folyosón, a mosdóig. Felkattintottam a villanyt, és körülnéztem. Elég tágas helyiség volt. Mai fogalmak szerint nem nagy, de amikor a házat építették, egyenesen luxusméretűnek számított. Akkoriban általában az egész házban egyetlen mosdó volt. Ez az épület azonban eredetileg úri ház volt, igazi parkettával borított padlóval, valódi ólomüveg ablakkal az első és második emelet közti lépcsőfordulóban, és minden szinten fürdőszobával. A fürdőkád akkoriban valami óriási, régimódi oroszlánlábas szörnyűség lehetett, de a hatvanas évek körül egy becsvágyó tulajdonos úgy döntött, felújítja a mosdókat. Volt itt egy négyzet alakú, kerámiacsempével burkolt zuhanyzó és egy hozzá illő kád, mindkettő flamingószínű. Ugyanilyen volt az oszlopon álló mosdókagyló és a vécécsésze is. A tapéta cukorpálca mintájú, rózsaszín, ezüst, fekete és fehér színű volt, kissé harsány, de kétségkívül érdekes. Az egyetlen egyszerű tárgy a helyiségben a fémrúdról lógó, egyszínű, fehér zuhanyfüggöny volt. Kutakodtam egy kicsit a beépített törülközős szekrényben meg a gyógyszertartóban, és a kád szélére tettem a szükséges tisztálkodószereket. A zuhanyzót az itt dolgozók nem nagyon használták, de úgy látszott, jó állapotban van, és szükség esetére mindig tartottam itt pár dolgot. Úgy döntöttem, előbb fogat mosok. A tükörbe pillantottam, és fogkrémet nyomtam a fogkefémre. Örültem, hogy van tükörképem, de annak kevésbé, ahogy kinézett. A bőröm mindig is sápatag volt, de nem ennyire. Három centis, gyógyuló seb húzódott a jobb arcomon, az államon pedig zöld és lila zúzódás éktelenkedett. Nem is emlékeztem, hogyan szereztem ezeket. Minden bizonnyal a ma hajnali dulakodás emlékei voltak, de többnaposnak látszottak. A hajam rémes volt, ezerfelé állt, levél- és gallydarabkák akadtak bele. Ajaj, nem csoda, hogy Dawna megbámult!

172

A pólóm eredetileg fehér volt, most gazdagon „díszítették” a vér– és fűfoltok, de egyébként is túl átlátszó volt, semhogy nyilvános helyen viselni lehessen. Úgy látszott, csak skót kockás bokszerem úszta meg sértetlenül a támadást. A legárulkodóbb azonban a fáradt, karikás szemem volt. Az utóbbi néhány napban sok mindenen mentem keresztül, és ez meg is látszott rajtam. A sebeim ugyan gyorsabban gyógyultak, mint egy átlagos ember sebei – nem annyira gyorsan, mint egy vámpíré, de emiatt nem panaszkodhattam –, ez a képesség azonban, akármilyen nagy áldás volt, nem enyhítette azt a kimerültséget és fájdalmat, amelyek függetlenek voltak a testi sérülésektől. Sötét táskák voltak a szemem alatt, mintha párszor alaposan behúztak volna. Tekintetemet a fogkefére fordítottam, hogy ne kelljen tovább néztem a tükörképemet, és éppen egy újfajta fogsikálási módot próbáltam kitalálni vámpírfogam megtisztítására, amikor nagy felfordulás zaja kelt odalent. – Dawna! Dawna! – bőgte Ron mély basszus hangján, hogy az emeleten is tisztán hallottam. – Ne aggódjon, a recepciósunk itt van valahol. Hát persze! Ronnak éppen ma kellett a szokottnál korábban ügyfelet fogadnia! Kiléptem a mosdóból, és már éppen lekiabáltam volna, hogy Dawna mindjárt visszaér, de aztán hallottam, hogy Ron beszél valakihez, méghozzá feltűnően udvariasan. Tudtam, hogy csak valami nagymenő ügyfél lehet, ha így nyal neki. Egyszerű halandóval nem beszélt volna így. – Ha kívánja, leülhet a hallban. Mindjárt hozok egy kis kávét. – Köszönöm, nem. Megismertem a hangot, ahogy mindenki más is megismerte volna, aki az utóbbi tíz évben volt moziban. Cassandra Meadows volt, a színpad és a képernyő sztárja, „Amerika kedvence”, és Vicky édesanyja. Visszamentem a mosdóba, s megint a tükörbe néztem, hogy szemügyre vegyem magam. Ó, kit érdekel... Kiköptem a fogkrémet, a fogkefét a falhoz erősített krómozott tartóba dugtam, és sietve egy fésű után néztem. 173

Nem mintha abban bíztam volna, hogy csinos lehetek – csodát csak Isten tehet. Különben is, akármit csinálhattam volna, Cassandra mellett varangyos békának látszom úgyis csak. A vonzó nők között azonban van bizonyos versenyszellem. Ha így jelennék meg előtte, hátrányba kerülnék, s ő kihasználhatná azt. A ruházatomon nem lehetett segíteni, de úgy döntöttem, megfésülködöm, megmosom az arcomat, a leheletem pedig, Istenemre, friss és mentaillatú lesz. – Hol van Graves kisasszony irodája? – Majdnem az egész harmadik emelet az övé. Könnyen megtalálja. – Éreztem Ron hangjában az értetlenséget, szinte láttam, ahogy a Cassandrát mindig kísérő kigyúrt testőrökre bámul, és azon töri a fejét, mi vihette rá a nőt, hogy engem akarjon felfogadni. Nem is akart. Cassandra és Jason külön iparágat alkottak. Minden filmért több millió dollárt kaptak, a mellékes jövedelmeket nem is számítva, bevételük vetekedett néhány kisebb államéval. Egy egész csapat biztonsági szakértőt alkalmaztak, méghozzá nem is akármilyet. A Miller & Creede az egyik legjobb volt a szakmában. Legtöbb alkalmazottjuk korábban katonai hírszerző vagy kormányügynök volt. Mindegyikük bírt valamilyen mágikus vagy pszichikai képességgel, és a cég folyamatos továbbképzést követelt meg, vizsgákkal együtt. Csak a legjobbakat alkalmazták. Én meg sem próbáltam bekerülni oda. Nem feleltem meg a különleges képesség követelményének, és ami még fontosabb, nem illett volna a természetemhez. A M&C alkalmazottai csapatmunkát végeznek, és mindenféle kérdés, panasz, egyetlen szó nélkül engedelmeskedniük kell a parancsoknak. Én egy hetet sem bírnék ki ott. Mit egy hetet! Egyetlen napot sem! Léptek zaját hallottam a lépcső felől: két alkalmi cipőt viselő férfiét, akiket egy magassarkú cipős nő követett, a sort egy jóval halkabban lépdelő férfi zárta. Fegyverolaj és drága parfüm illatát éreztem, s kissé megcsapott a mágia ereje, ahogy a lehetséges fenyegetések után fürkésztek. Ezek a fickók aztán nem tréfálnak! Mire felértek, kifésültem a hajam, és lesikáltam az arcom, s így a körülményekhez képest a lehető legkellemesebb külsővel fogadhattam őket a folyosón. 174

– Helló, Mrs. Cooper! – Nem kerülte el a figyelmemet, hogy égkék szemét kissé összehúzta, amiért a valódi, és nem a művésznevén szólítottam. – Meglep, hogy itt látom. Bizonyára egyenesen a reptérről érkezett. Ez csak találgatás volt, de valószínűnek látszott. Királybíbor selyemkosztümjének alja kissé gyűrött volt, mintha hosszú ideig ült volna, s még tökéletesen kikészített arcán is meglátszottak a könnyek nyomai. Az utóbbinak örültem. Vicky megérdemelte, hogy sírjon utána. Cassandra lélegzete elakadt, amikor meglátott, és kissé hátrahőkölt. Termetes testőrei egyike közénk került, keze ösztönösen zakója belsejébe nyúlt. Ez aztán jól kezdődik! Éppen csak köszöntem, és már itt tartunk! Persze lehet, hogy a sápadtságom, a monoklim és a szemfogam az oka, de nem hiszem. – Celia? – kérdezte, nevemet inkább óvatosan, mint barátságosan kiejtve. Nyilvánvalóan meglepte, hogy nem fogadtam nyíltan ellenségesen. Tudta, hogy nem szívelem, elsősorban azért, mert úgy gondoltam, komiszul bánt a lányával. De Cassandra mégiscsak Vicky anyja volt, és Vicky nagyon szerette őt. Így hát nem mutattam ki, hogy neheztelek rá, nyájasságot erőltettem magamra, és röviden megmagyaráztam a helyzetet. – Tegnapelőtt este megtámadott egy vámpír. Nem vagyok vérszívó, de történt rajtam némi elváltozás. Fáradjon be az irodámba, helyezze magát kényelembe! – azzal a nyitott ajtó felé mutattam. Ahogy vártam, a két kigyúrt testőr ment be először, de csak miután meggyőződtek róla, hogy Cassandra biztonságos távolságban van, és a harmadik férfi ügyel rá. Termetük tiszteletet parancsoló volt. Egyikük vagy két méter magas, a másik is legalább százkilencven centi, látszott, hogy a legkeményebb súlyzós edzést végzik, mégsem voltak kötöttek és merevek, mint azok az izompacsirták, akik elhanyagolják a rendszeres nyújtást. Drága, jól szabott, sötétkék öltönyt és ropogósra keményített fehér inget viseltek. Egyedül a nyakkendőjük vitt egy kis színt a megjelenésükbe: az egyiké csomózott selyemből készült halvány 175

citromsárga volt, a másiké hagyományosabb piros. Figyeltem, ahogy óvatosan belépnek a szobába, és szemük azonnal a már a földszintről megérzett mágia forrását keresi. Hamar megállapították, hogy a széf az. – Mi van a széfben, Graves kisasszony? – kérdezte a Cassandra és köztem álló férfi, mosolyogva. Igazi profihoz illő, megnyerő mosolya látni engedte szabályos, fehér fogait. Arca kellemes volt, de nem túlzottan csinos. Hozzám hasonlóan, nem állt kétszer sorba, amikor a jó külsőt osztogatták, de azért nem panaszkodhatott. Erős állkapcsa és jó formájú arccsontja volt, orra azonban nagy és görbe, valamelyest csőrre emlékeztetett. Mézszín szeme rebbenés nélkül nézett az enyémbe,és éreztem, hogy felbecsül – egyáltalán nem mint lehetséges szexpartnert, noha ezt sem hagyja ki a számításból. A haja lett volna a legvonzóbb rajta, ha nem nyíratja olyan rövidre. Élénk, aranyszőkével átszőtt világosbarna színű volt, és ha megnövesztette volna, puha, rakoncátlan fürtökben koronázta volna. Ő azonban olyan röviden viselte, hogy teljesen szabályosan álljon. Ráismertem a tévéreklámokból. John Creede volt. Noha neve a második helyen szerepelt a cégjelzésben, azt rebesgették, valójában ő irányítja a világ egyik legnagyobb személyi védelmi ügynökségét. Ha komolyan gondolja, válassza a legjobbat! – Ez egy fegyvertároló. Mit gondol, mi van benne? – kérdeztem szárazon. – Lenyűgöző – felelte, és megint mosolygott, ezúttal őszintén, ami megváltoztatta az egész külsejét. Alig észrevehető változás volt, mégis éreztem, ahogy felgyorsul a szívverésem, s a testem érezni kezdi a jelenlétét. Nyakam libabőrös lett, az ujjaim bizseregtek. Valószínűleg mágiával győződött meg róla, miféle szerzet vagyok, és részben erre reagálhattam így. De nemcsak erről volt szó. Egész testemben megremegtem, ahogy jobban nekem feszült az erejével. Ő észrevette ezt, szeme pajkosan megcsillant. Szándékosan ingerkedett velem! Még sohasem éreztem ilyesmit. Vadállati, mégis tökéletesen kordában tartott erő volt. Szeme kissé izzani kezdett, mint a folyékony méz, és én képtelen voltam másfelé nézni, mialatt a bőröm

176

fájt a mágiától. Az a legrosszabb az egészben, hogy mindez valószínűleg megerőltetésébe sem került. Amikor azonban végül megszólalt, hangja egyenletes és tárgyilagos volt: – Nem tudom, mit tart benne, de már egy háztömbnyire innen éreztem az erejét, az épület mágikus védelmén keresztül. Nagyon különleges dolognak kell lennie, ha így felkeltette a figyelmemet. Szívesen megtekinteném, Graves kisasszony. Nem tudtam, mit válaszoljak erre, de szerencsémre az testőrök már befejezték az irodám átvizsgálását, és éppen ekkor értek vissza. – Bejöhet, Miss Meadows – közölte a piros nyakkendős. – Tiszta. Cassandra belépdelt a szobába, és helyet foglalt a látogatóknak fenntartott székben, szemben az asztallal. Lábait lustán és kecsesen egymásra fektette, elővillantva selyemharisnyába bújtatott combját. Azt hiszem, jó lába volt, noha ezt nem az én tisztem megítélni. A londoni Lloyd’s szemérmetlenül nagy összegre biztosította a legutóbbi fotózás alkalmával. No mindegy. Creede intett, hogy menjek be előtte. Ezt udvariasságból tette, vállam mégis megfeszült és idegesen rángott, míg a székembe nem ültem, hátam mögött a fallal. Tudtam, hogy látja ezt, és magában mulat rajta. – Minek köszönhetem a látogatást? – kérdeztem barátságosan, semleges hangon. Eddig egész jól alakult. Ha szerencsém van, még néhány percig udvariasan, kölcsönös megvetéssel csevegünk, elintézzük, amiért jött, és utána nyugodtan végezhetem a dolgomat. Úgy nézett már az asztal mögül, mintha kilométerek választanának el minket, nem csupán egy méternyi polírozott fa. Közönyös csendben vártam, mialatt gyönyörű szemével végigtekintett sebesüléseimen és a ruhámat elcsúfító vérfoltokon. Észrevettem, hogy a lábamra bámul, s szerettem volna azt hinni, a tetoválásomat nézi, de sajnos sokkal valószínűbb volt, hogy a régi, meglehetősen csúnya sebhelyek tűntek fel neki. Ezekre igyekeztem nem gondolni, de még éppen kilátszottak a bokszer szegélye alól. Figyeltem, ahogy a megfelelő szavakat keresi, de nem találja. – Ön a lányom szeretője volt? Tudtam, hogy nem ezt akarta kérdezni, de kicsúszott a száján. 177

Hangosan felnevettem, mire ő megdöbbent. – Nem, csak barátok voltunk. Néhány hónapja járt valakivel. Már éppen komolyra fordult a dolog. – Szóval a barátja! – rázta meg a fejét. Keresetlen kecsesség volt a mozdulatban, sötét haja úgy libbent meg a válla körül, mintha önálló életet élne. Tekintetünk találkozott, és láttam, hogy szeme fényes a visszatartott könnyektől. – Tudja, nekem egész felnőtt életem során egyetlen nőnemű barátom sem volt. Ez nem lepett meg. A barátság alapja általában az egyenlőség és a kölcsönösség. Nem sok nőnek volt annyi önbizalma, hogy Cassandrával egyenlőnek tartsa magát, és ha volt is, nem hiszem, hogy ő elismerte volna őket annak. Ezt azonban udvariatlanság lett volna kimondani, ezért inkább ezt a kevésbé sértő, de ugyanolyan őszinte feleletet adtam: – Igazán sajnálom. Szomorú fintort vágott. – Azért jöttem ide, hogy kiverjem a balhét, megvádoljam önt, hogy elcsábította a lányomat, hogy hozzáférjen a pénzéhez, és hogy ő még annyira sem érdekli önt, hogy tisztességesen elhamvasztassa a holttestét. – És miért nem teszi ezt? – Emiatt... – körülpillantott. – Emiatt az iroda miatt. Most, hogy önre nézek, nem tudom megtenni. – Hangja ideges, feszült volt. – A férjem azt mondta, ön nem használta ki Vickyt, hogy kimentette a tűzből, és minden héten többször meglátogatta a kórházban, hogy szerette őt. Váratlanul belém nyilallt a fájdalom. – Igen, szeretem... Illetve szerettem. Egy csillogó könnycsepp gördült le szépen kifestett arcán. Felegyenesedett ültében, és letette a lábát. – Úgy hallottam, Vicky közölte önnel a kívánságait a temetési szertartásra vonatkozóan. Erre nem tudtam visszatartani egy kis kuncogást. Igen, közölte velem – és Dawnával és Alexszel, miután kiürítettük a második korsó margaritát a kis mexikói étteremben, ami egy sarokra sincs 178

innen. Szerencsére megőriztem a koktélszalvétát, amire felírattam Vickyvel az egészet. Egy kis, négyzet alakú papírdarab volt, elmosódó kézírással. Abba a dossziéba tettem, amelyikben a saját, előre kifizetett temetésemről kiállított számlákat tartottam, mert Vicky megígértette velem, hogy nem fogom elveszteni. – Mi olyan mulatságos? – Csak egy emlék. – Szép este volt, az egyik legszebb... Jó barátok, jó ételek és rossz karaoke. Hátragurultam a székemmel, és felálltam. Egy pillanat alatt megtaláltam az aktát. Elővettem a koktélszalvétát. Cassandra elnevette magát, majd észbe kapott, és bűnbánóan nézett rám, mintha ez még túl korai lett volna. Aki gyászol, annak semmi sem lehet vicces. – Lemegyek a földszintre, és készítek egy másolatot. – Az eredetit pedig megtartja. – Ez megállapítás volt, nem kérdés. Bólintottam. Így volt. Ostoba érzelgősség volt tőlem, de meg akartam tartani. Ha ránézek arra a kis papírdarabra, mindig az az este jut eszembe, és hogy milyen jól éreztük magunkat! Mindig emlékezni akartam erre, mert a mindennapok sodrában hajlamosak vagyunk elveszni a gondok között, és megfeledkezni az apró örömökről. – Ön meglehetősen érzelmes. Erre nem számítottam! Vállat vontam, és a kilincsre tettem a kezem. – Nem is ismer! Tekintete tompára vált, mintha a jókedv utolsó szikrája is kialudt volna benne, csak bánatot hagyva maga után. – Valóban nem – állapította meg. Nem tudtam, mit feleljek erre. Az elmúlt évek során számtalan alkalma lett volna, hogy megismerjen, ha vette volna a fáradságot, de nem tette, ahogy azzal se törte magát, hogy meglátogassa a lányát Birchwoodsban. Ezt azonban kegyetlenség lett volna kimondani, én pedig mindig igyekszem elkerülni, hogy bárkivel is kegyetlen legyek, hacsak alaposan rá nem szolgál. – Majd beszélnie kell Vicky ügyvédjével a temetési szertartásról. Azt hiszem, őt jelölte ki végrehajtónak – mondtam. 179

Ezzel Vicky nyilván ütni akart egyet a szülein. Cassandrának tágra nyílt a szája a döbbenettől. Valaki bejött a bejárati ajtón, és én ezzel az ürüggyel gyorsan el is hagytam a szobát, mielőtt bármi visszavonhatatlant mond. A folyosón Dawna jött velem szembe. Éppen most ért vissza, csuklójára akasztva jó néhány bolti zacskó. Arca haragtól piroslott, a szeme villogott. – Ha megfojtom azt a gazfickót, segítesz megszabadulni a hullájától? – Dawna! – üvöltötte Ron. A lány szeme összehúzódott, amint mély lélegzetet vett, hogy visszaordítson. Átvettem tőle a zacskókat. – Majd én beszélek vele – mondtam gyorsan, mielőtt olyasmit szólhatott volna, amit később megbánhat. Ron lehetetlenül viselkedett, de Dawnának szüksége volt az állására. Ha Ron nagyon akarja, meggyőzheti a többieket, hogy rúgják ki, és valószínűleg én sem akadályozhatnám meg. – Lemásolnád ezt? Átvette a koktélszalvétát, és kíváncsian nézett rá. Kihajtogatta, hogy megnézze, nincs-e írás a másik oldalán is. – No probléma. Elindult lefelé, de néhány lépcsőfok után megállt, visszapillantott a válla felett, és rám vigyorgott. – Ha szétrúgod a seggét, azt én is látni akarom! Elnevettem magam, és elindultam utána, egészen a második emeletig. A térdem még mindig hasogatott. Ő lesietett a fénymásoló szoba felé, én továbbmentem a lépcsőpihenőig. Ron éppen levegőt vett az újabb üvöltéshez, amikor lelépdeltem az utolsó pár lépcsőn. Egy lépcsőfokkal fölötte álltam, elég közel, hogy behatoljak a személyes terébe, és elég magasan, hogy a szemünk egy vonalban legyen. Rámosolyogtam, és megszólítottam, hangom halk és barátságos volt, ami csak fenyegetőbbé tette. – Ronald, mennyi is az idő? Ahhoz sem vette a fáradságot, hogy rám nézzen. Néha már-már azt hiszem, nem is lát senkit, saját magán kívül. Ron világa Ron

180

körül forgott. Hátrébb lépett, hogy kikerüljön, én pedig előre, hogy ne nőjön köztünk a távolság. – Azt kérdeztem, mennyi az idő? Erre felfújta magát, annyi levegőt szívva a tüdejébe, amennyi csak belefért, és fölém tornyosult. Azt várta, hogy meghátrálok. Majdnem mindenki megtette. Ron jól megtermett és nagyhangú, kellemetlen alak. A legtöbb ember nem akarja magára haragítani, egyszerűen elfogadják, hogy uralomra termett alkat. Engem azonban más fából faragtak. Az utóbbi napokban sok mindenen mentem keresztül, és egyébként is elegem volt már Ron hülyeségéből. – Negyed kilenc, Miért? – sziszegte, mintha átkot mondana, és megint ki akart kerülni, ismét megtöltve tüdejét levegővel, hogy tovább ordíthasson. Erre közvetlenül elé léptem. – Dawna kilenctől ötig dolgozik. Még nincs kilenc, úgyhogy nincs szolgálatban. Kinyitotta a száját, hogy vitába szálljon velem, de én egy pillantással és egy felfelé irányuló kézmozdulattal elhallgattattam, emlékeztetve őt, hogy fontos ügyfelek vannak az épületben. – Azzal, hogy üvöltözöl, nem azt éred el, hogy tiszteljenek, hanem hogy seggfejnek nézzenek, Ron. Attól pedig, hogy lefoglalod a berendezést és a titkárnő idejét a többiektől, akik ugyanannyi bérleti díjat fizetnek, mint te, nem fogsz fontosabbnak látszani náluk, csak egy öntelt, bunkó baromnak! – Mindezt társalgási hangnemben mondtam, fel sem emeltem a hangom, de Ront ez nem tévesztette meg. A testtartásom agresszív volt, a bőröm pedig megint izzani kezdett. Visszahőkölt, és tett egy fél lépést hátra. Ezúttal nem léptem utána. – Két nap alatt kétszer próbáltak megölni. Fáradt vagyok, és kifogytam a türelemből. Dawna személyes szívességből a szabadidejében elment ruhákat venni nekem, hogy ne kelljen így mutatkoznom a lehetséges ügyfelek előtt. Sajnos valaki már jött, mielőtt visszaért volna, de akkor sem hagyom, hogy lehordd, amiért nem lesi folyton a parancsaidat! Egyáltalán, semmiért sem hagyom, hogy lehordd!

181

– Te fenyegetsz engem? – kérdezte fennhéjázó hangon, de éreztem, hogy fél. Szerencsére már ettem. Meg se kordult a gyomrom. – Ronald – mondtam, úgy mosolyogva, hogy jól látsszon a szemfogam –, ha majd fenyegetlek, azt észre fogod venni. Essszt addig is tekintsd baráti jó tanácnak! – Megint selypítettem, de furcsamód egyáltalán nem bántam. Ekkor végre jobban megnézett. Szemfogam láttán elkerekedett a szeme, és hátrébb húzódott tőlem. Nyilvánvaló félelme ellenére azonban hangja továbbra is gőgös volt. – Hogy merészeled?! Nem kellett válaszolnom. Kinyílt a bejárati ajtó, és Bubba lépett be, a nyomában pedig anyám. Kevin Landingham és Bruno DeLuca követte őket. Tíz teljes másodpercre megállt számomra a világ. Esküszöm, így volt! Csak álltam ott Brunóra bámulva, a férfira, akiről egyetemista koromban azt hittem, ő életem nagy szerelme. Kiszáradt a szám, szívem hevesen vert. Egy percre minden eltűnt körülöttem, és csak mi ketten léteztünk. Bruno megváltozott. Nem a külseje – még mindig ugyanaz a száznyolcvan centi magas, olasz csődör volt. Halántéka azonban már kissé őszült, a két szemöldöke közé és a szája sarkába pedig ráncokat vésett az aggodalom. Ajka kis mosolyra húzódott, barna szemében nevetés ragyogott, mint mindig, amikor találkoztunk. Anyám törte meg a varázst, és hozott vissza a jelenbe, nem éppen tapintatosan. – Celia! – kiáltotta, a második szótagot majd’ egy oktávval magasabban ejtve, mint az elsőt. – Istenem, drágám, mi történt veled? Rémesen nézel ki! Erre mindenki rám bámult, még Ron is. Most úgy nézett végig rajtam, hogy nem vakította el a dühe és félelme, vagy a szemfogam látványa. – Igaza van, Graves, szörnyen festesz. Ez a hálóruhád?

182

Ó, a fenébe is! Úgy döntöttem, jobb lesz, ha úrrá leszek a helyzeten, mielőtt még rosszabbra fordul. Ez persze nem volt valószínű, és már a gondolata is megrémített, de sose lehet tudni. – Igen Ron, a pizsamámba jöttem ide, mert a gázszolgáltató emberei nem engedték, hogy visszamenjek a házba. – Anyámhoz fordultam. – Szia, anya! Az utóbbi pár nap nem volt éppen kellemes. Ha Bubbánál végeztél, ugorj be hozzám, és hazaviszlek! Kevin, Bruno, nyugodtan csatlakozzatok a többiekhez odafent! Egész kis parti folyik az irodámban! – Talán kicsit túlzásban vittem az ironizálást, de nem tudtam ellenállni a kísértésnek. Félreálltam, hogy a társaság elmehessen mellettem. Ahogy elhaladt, Bruno gyengéden megszorította a vállamat. Apró gesztus volt, de nagyon is jólesett. Mikor túljutottak a lépcsőpihenőn, ismét Ronhoz fordultam. Még mindig kikerekedett szemmel bámult rám. – Igazat beszélsz? Tényleg meg akartak ölni? – Igen – mondtam a fogamra mutatva. – Látod ezt? A múlt héten még nem volt ilyen. – Kétszer? – Igen. – De miért? Nem tudta mire vélni a dolgot. Úgy látszott, nem utál annyira, hogy valaha is elgondolkodott volna ilyesmin. Ez tulajdonképpen hízelgő is lehetett. Vállat vontam. – Honnan a fenéből tudjam? De ki fogom deríteni.

183

15

Megkértem Dawnát, hogy vigye el a szalvéta fénymásolatát Cassandrának, és mentsen ki. Le kellett zuhanyoznom, s olyan ruhát kellett öltenem, amiben megjelenhetek mások előtt. Önző voltam? Valószínűleg. Gyáva? Biztosan, de kit érdekel? A tény, hogy lementem, hogy találkozzak Ronnal, bizonyította, hogy már alig bírtam idegekkel. Szóval magamra zártam a fürdőszoba ajtaját, levetkőztem, és olyan forróra állítottam a vizet, amit még épp kibírtam. A lehető legtisztábbra sikáltam magam, közben a sérüléseimre is vetettem egy pillantást. A térdem nézett ki a legrosszabbul. Utálom az ízületi sérüléseket. Felgyorsult gyógyulásom ellenére még mindig fel volt dagadva, és fájt. Hülyeség volt lemenni, és most megfizettem az árát. Ha lett volna annyi eszem, felírtam volna a gumipólyát is a bevásárló listára Dawnának. De kiment a fejemből, szóval, valószínűleg lesz még egy utam a gyógyszertárba. Elalvás előtt elég kutatást olvastam végig ahhoz, hogy nagyjából meg tudjam saccolni, milyen gyorsan is gyógyulok – óránként annyit, mint egy normális ember egy nap alatt. Ezzel a tempóval a térdem még pár napig gondot fog okozni – még akkor is, ha vigyázok rá. Kimásztam a zuhany alól, megtörölköztem. Aztán, mielőtt kifésültem volna, egy száraz törülközővel kidörzsöltem a maradék nedvességet is a hajamból. Magától kellett megszáradnia, mert hajszárítót azért nem tartottam az irodában. Sebaj – tiszta volt, és én is tiszta voltam. A táskát kinyitva azon találtam magam, hogy 184

elvigyorodom. Ha alsónemű-vásárlásról van szó, megbízhatok Dawnában! A csinos fehérnemű, amit vett, csipkés volt, és selyemből készült. Felsőnek pedig nem egy szimpla pólót szerzett be, hanem egy ujjatlan topot és egy hozzá illő hosszú ujjú, fekete blúzt – valószínűleg ez az egyetlen szín, ami tényleg megy is az új bőrszínemhez. A farmer is fekete volt, és a kedvenc márkám. Az ékszerekről sem feledkezett meg – beszerzett egy apró karika fülbevalót és egy ízléses nyakéket. Fehéraranyból, nem ezüstből. A pénz, amit adtam neki, a felére se lehetett elég. De nagyon, nagyon örültem, hogy bevásárolt nekem! Mert hát Bruno és Kevin is itt volt, meg hát... Talán fura, de Creede is eszembe jutott. Ráadásul ebben a ruhában Cassandra mellett sem fogom annyira kellemetlenül érezni magam. A zokni is csinos volt, de nem pamut, hanem nejlon. Gyűlölöm a nejlont, mert mindig megizzadok benne, úgyhogy inkább a meztelen lábamra húztam fel a teniszcipőt. A farmerdzsekit a táskában hagytam. Valószínűleg úgyis túl meleg van kinn. De el kellett takarnom magam annyira, amennyire csak lehetett. Keserűen arra gondoltam, hogy ha a bőröm nem is látszik ki, és így nem égek meg, még a végén a hőguta visz el! A dzseki alá viszont legalább elrejthetem a fegyvereimet. Az egész nem tartott tovább tizenöt-húsz percnél. Amikor végre elkészültem, nagy levegőt vettem, megragadtam a kilincset, és kiléptem a szobába. Arra számítottam, hogy csevegő tömeg vár az irodámban, de a laptop billentyűzetének lágy kattogásánál kívül áldott csend fogadott. – Hát a többiek? – motyogtam. Bruno DeLuca hangját hallottam az irodámból. – Mrs. Cooper és a kísérői elmentek a temetés részleteinek egy példányával. Csak megsúgom, hogy nem tetszett neki a „hamvasztás nélkül” kitétel. – Pompás. Igazán édes. – Visszasétáltam a szobán át az irodámig. Furcsa borzongást éreztem, amikor átléptem a küszöbön. Mintha tűkkel szurkálták volna az egész testemet. Elbátortalanodtam. Megszólaltam volna, de Bruno már bele is kezdett. 185

– Kevin hazaviszi az édesanyádat. Az ügyvédnek előadott jelenet után valószínűleg attól tartott, hogy még valami csúnya dolog történne, ha magatokra hagynánk titeket. Elpirultam. Nem kellett volna megfenyegetnem Ront. Igen, seggfej volt, de nem tehet róla. Ilyen a természete. Mintha egy kutyának hánynánk a szemére, hogy ugat. És igazuk volt az anyámmal kapcsolatban is. Míg Ron egyszerűen egy bosszantó alak, anyámnak csak egy pillanatba kerül, s máris hihetetlenül kihoz a sodromból! – Nyugi. – Bruno felnézett és elmosolyodott. Mosolya megmelengetett. Mindketten idősebbek lettünk azóta. És talán bölcsebbek is. De ahogy a mosolygó arcára pillantottam, ugyanúgy összeszorult a szívem, mint régen, és emlékeztetnem kellett magamat, hogy miért is nem működött köztünk a dolog. – Végül is nem értél hozzá, és az alapján, amit hallottam, megérdemelt egy seggbe rúgást. – Bruno tetőtől talpig végigmért. – Tetszik a ruhád. Majdnem olyan, mintha normális lenne a bőröd színe. – Köszönöm. – Oldalra dőltem az egyik vendégszékben, és próbáltam nem tudomást venni a hirtelen nyilallásról, amit a lábamban éreztem. – És igen, Ron akár többre is rászolgált volna. De nem tetszik, hogy egyre-másra közel állok ahhoz, hogy teljesen elveszítsem az önuralmamat. Bruno elfordult a laptoptól, amin eddig dolgozott, és bosszúsan végigmért. – Óvatosabbnak kell lenned, Celia. Sokat olvastam erről mostanában. Noha a szörnyszülötté válás folyamata mindenkinél eltér, az elfojthatatlan düh, úgy tűnik, általános jelenség. Emellett az is gyakran előfordul, hogy az emberi alakban nem megjelenő mágikus képességek is előtörnek. – Olyannal nem rendelkezem. Istennek hála! Ezt is meg kell becsülnöm. – Ami azt illeti, az általános iskolai felmérőn olyan csúnyán teljesítettem, hogy ha lehetett volna, minden bizonnyal negatív pontszámot kapok. De a csökkenő önuralmam továbbra is megoldandó probléma. 186

– Nem annyira vészes azért a helyzet. – Felém fordította a laptopot, hogy lássam a képernyőt. Az őt alkalmazó cég egy belső weboldalát olvasgatta. A vállalat méretes emblémája minden oldal tetején látható volt. – Gyorsabban gyógyulsz, és erősebb, gyorsabb vagy. Attól függően, hogy a folyamat mely szakaszában vagy éppen, lassan szilárd táplálékot is magadhoz vehetsz. Először próbálkozz pépessel, aztán majd lassan mást is kipróbálhatsz. Azon kaptam magam, hogy belesajdul az arcom a vigyorgásba. Imádok enni. Egyszerűen imádok! Főleg a bevándorló-kajákat – igazi mexikóit, thait és a jó öreg, fokhagymás olasz dolgokat. Ó, affene: fokhagyma. Arról vajon örökre le kell mondanom? Remélem, nem. De ha mégis, akkor megbirkózom a helyzettel. Ha fokhagymát esetleg nem is fogyaszthatok, igazi ételt azért ehetek, szilárdat. Először majd próbálkozom egy kis rántottával. Talán elrágcSalok hozzá egy kis bacont is. Fincsi. Bruno hitetlenkedve rázta a fejét. – Mi van? Talán nem aggódhatok az evés miatt? Ezzel újabb megvető pillantást érdemeltem ki. – A szilárd táplálék legyen a legutolsó gondod. Először is a gazdádat kellene megtalálni, mielőtt ő... Legyintettem. – Ja, persze, tudom. De őszintén szólva, jobban aggasztanak azok, akik kelepcébe csaltak, mint az a denevér, aki megharapott. Nem hiszem, hogy Kevin csak azért szaladt volna el anyuval, hogy megőrizze a békét. – Szerinted titkol valamit? – Most, hogy nosztalgiázás vagy szexuális vonzalom nélkül jobban megnéztem magamnak, Bruno fáradtnak tűnt. Bizony, fáradt volt. A stressz barázdákat és ráncokat húzott az arcára, ez eddig elkerülte a figyelmemet. Noha egyenletes energiát árasztott magából – mélyet és talán erősebbet, mint amit az M&C-s fickókból éreztem –, feszültnek tűnt. Hiába ült, még így is látszott, hogy a teste is feszül. – Jól vagy? 187

– Nehéz hónapokon vagyok túl – ismerte be. – De jól leszek. Apró, kegyes hazugság. Ezt csak úgy éreztem – semmi gondolatolvasás, legalábbis nem a pszichikus fajtából. Inkább csak az a kapcsolat, ami kialakul két ember között, akik sok időt töltöttek együtt. Káromkodni kezdtem. – A fenébe is, DeLuca. Vigyázhatnál magadra jobban is! Rámbámult, sötét szeme veszélyt sugallva villódzott. Megválaszolta a ki nem mondott vádaskodást. – Nem mintha sok választási lehetőségem lett volna. Nem tudod, mi folyik mostanában itt. – Talán nem – röffentettem oda. – De azt igen, hogy ha pihenés nélkül használod az erődet, elveszíted felette az uralmat. Vagy az is lehet, hogy nem fog működni. Hamarabb megöl, mint ha két doboz cigit szívnál naponta. – A térdem görcsölni kezdett, szóval inkább felálltam, és az alkarommal az asztalra támaszkodtam. A személyes terében voltam, de Ronnal ellentétben, Bruno nem húzódott el tőlem. – Jelen pillanatban annyit tudok csak, hogy egy kisebb rangú démon szabadult el a városban, és a testvérem annak ellenére próbálja levadászni, hogy maga is sérült. Az egyik legjobb barátomat nemrég mágia pusztította el, egy másik pedig épphogy túlélte egy vámpír támadását. Valóban elég kemény dolgok ezek. Szóval szidjál csak bátran, de attól tartok, egyelőre nem jut időm a pihenésre. Levettem a könyökömet az asztalról – mintha csak felpofozott volna. Még az is jobb lett volna. Nemcsak én tartottam a legjobb barátomnak egy bizonyos tisztánlátót. – Biztos vagy Vickyvel kapcsolatban? – Igen. – Bal kezével megdörzsölte orrnyergét. Ismerős mozdulat volt, akkor szokta ezt csinálni, amikor az éjszakába nyúlóan tanult, és elfáradt. – Felkérték a cégünket, hogy indítsunk független vizsgálatot. El tudtam érni, hogy sikerüljön megkapnom a feladatot. – Mesélj! – Nem tehetem. Titkos anyag, és nem szeghetem meg az eskümet. – Felhajtotta a jobb ingujját, és megmutatta az alkarja belső felén a jelet. Mintha csak billog lett volna. Világosvörös volt, és egy perce

188

valószínűleg még nem is látszott. Megrázta a fejét. – Ha nem lennék ilyen fáradt, még ennyit se mondtam volna el. Inkább hagytam a dolgot, mert tudtam, hogy igaza van. A kötelező eskük, hogy is mondjam, valóban köteleztek az eskü betartására. Az esküszegés nem pusztította ugyan el az embert, de vannak rosszabb dolgok is a halálnál. Nem örültem neki, hogy engedte, hogy megkössék, de felnőtt ember. Mivel pedig már megtette, a legjobb, amit tehettem, hogy békén hagyom. – Rendben van. A jel csak arra figyelmeztet, hogy vékony jégen állsz, nem pedig arra, hogy be is szakadt alattad. Visszaültem a székbe. Sose tennék olyat, amivel ártanék Brunónak. De másokat azért kikérdezhetek: például dr. Scottot Birchwoodsban, aki oda tudná adni a teljes jelentés másolatát. – A démonról beszélhetsz? – Amennyire tudom, az nem titok. Majd mesélek róla, útban a hotel felé. Szedd össze a fegyvereidet. – A széf felé biccentett. – Ellenőriznem kell őket, mielőtt elindulnánk. – Rendben vannak. Nem akartam, hogy megnézze őket. Ismertem Brunót – ha a kések akár egy hajszálnyit is veszítettek az erejükből, újra akarná őket tölteni. És most pihenésre, nem pedig munkára volt szüksége. Szomorú mosoly ült ki az arcára, mintha csak olvasott volna a gondolataimban. Talán épp azt tette. Nem lepne meg, ha lenne egy kevéske pszichikus ereje is a varázsereje mellett, és az sem érne váratlanul, ha erről senkinek se szólt volna. – Rendben van, de ne fáradj túlzottan. – A széfhez léptem. – Igenis, anyuci. – Noha ugyanazokat a szavakat használta, de teljesen másképpen mondta, mint ahogy Kevin tette. – Na, csend legyen – motyogtam mosolyogva. Hiányzott Bruno. Kevin Landingham közel áll hozzám – nagydarab, veszélyt sugároz magából, és ó, igen, szexi is. De komoly és titokzatoskodó. Bruno mindig frissességet csempészett az életembe. Benne van valami... elkápráztató. Ha szmokingot visel, egész éjjel James Bond filmekből idéz. Amikor pedig zuhanyozik, nem egyszerűen énekel, hanem

189

Barry Manilow és musicaldalok egyvelegét adja elő. Bruno DeLuca még sosem került olyan helyzetbe, amit ne tudott volna elviccelni. Sokakat idegesít. Azt hiszik, a szellemesség nem rejt tartalmat. Tévednek. Bruno mókás ember, de ez a mókázás egy olyan csodálatos elmét és könyörtelen eltökéltséget takar, ami nemcsak magasra juttatta, de ott is tartja. Az, hogy komoly arccal és aggodalommal telve ült az irodámban, mélyen érintett. Nagyon. Éreztem, hogy mögöttem áll – közeli, meleg jelenlétet éreztem. A pulzusom megugrott, ahogy testem az övére figyelt. Eléggé elterelte a figyelmemet ahhoz, hogy elügyetlenkedjem a kombinációt, és újra kelljen kezdenem. Ezzel kiváltottam belőle egy mély, gonosz kuncogást. Erről nem vettem tudomást... általában. Idővel sikerült kikapcsolnom a védelmet, és beütnöm a zár kombinációját. Kinyitottam, és kivettem a doboznyi kést tartalmazó vászonzsákot. A dobozt az asztalra raktam, épp elé. Bruno közömbösen elhúzta felette a kezét, miközben apró szivárványszín szikrák jelentek meg a tetején. – Ez valami hihetetlenül laza. – Igazából nem is akartam kimondani, csak úgy kijött. Felnevetett, és egy percre a jó öreg Bruno bújt elő belőle. – Igen, tényleg az. – Rám vigyorgott. – Felhívnám a figyelmét rá, kisasszony, hogy erre nem minden mágus képes ám. – Hát persze, hogy nem – értettem vele egyet. – De te tökös macsó vagy! Újra elnevette magát. Igazi örömöt éreztem a nevetésében. – Úgy bizony. És ezt sose feledd! – De én miért látom? És miért érzem a varázserőt? Korábban sose éreztem. – Biztos voltam benne, hogy tudja a választ. Ő volt a legjobb tanuló a társaságunkból. Talán nem a legokosabb, de energikus, és mindig ő volt a legszorgalmasabb. Minden feladatot megcsinált, részletesen jegyzetelt, és nemcsak odafigyelt, de hozzá is szólt az órákhoz. A beadandói mindig a legjobbak voltak. Már az egyetemen előfizetett minden üzleti magazinra. Ha volt valaki, aki meg tudta válaszolni a kérdésemet, az ő volt. 190

– A varázslat árt a vámpíroknak – valójában a legtöbb szörnyetegnek, de különösen a denevéreknek. Azt mondanám, az érzékelés adottságát a gazdádtól örökölted, amikor kiszívta a véredet. A varázslat érzékelése egyike azoknak a képességeknek, amelyek életben tartanak egy vámpírt, amíg maga is gazda nem lesz. Kinyitotta a dobozt. A kések ragyogtak. A fanyelet meleg fényűre csiszolták, de a pengék hűvös, tüzes fényt árasztottak. Amikor elhúzta felettük a kezét, nem szivárványok jelentek meg, hanem fehér, a magnézium égéséhez hasonlóan vakító fények gyúltak. Hátrahőköltem, és a karommal eltakartam könnyező szememet. Nem láttam ugyan, de hallottam Bruno hangjában a büszkeséget és az elégedettséget. – Ó, igen. A legjobb, amit valaha készítettem! Talán a legjobb, amit valaha készíteni fogok. Remélem, tévedek, de ki tudja! A fény kihunyt. Pislantottam néhányat. Szemem könnyezett, a retinám pedig még mindig túl volt erőltetve. A kezem hátával megtörölgettem a szememet. – Azok a kések mentették meg az életemet a múlt éjjel. Miattuk sikerült kihúznom addig, amíg Kevin és Amy odaértek. – Ezért készítettem őket. – Bruno felhajtotta bal ingujját, és előbukkant alkarja, amin vékony, fehér forradások látszottak. Mielőtt megkérdezhettem volna, mit csinál, a kezébe vette az első kést. Gyakorlott mozdulattal vágott saját húsába. Vér szökkent elő a sebből, és körülfolyta az ezüstacél pengét. Egy általam ismeretlen nyelven szavakat motyogott. A felszabaduló erő sziszegő hanggal, és hővel nehezítette a levegőt. Láttam, ahogy a penge elnyeli a vért, és a karján lévő seb bevarasodik, aztán meggyógyul. Végül már csak egy apró, vékony heg maradt a vágás helyén. Visszahelyezte a kést a tokjába, és a második pengéért nyúlt. – Meg kell, mondjam, Celia, ha bárki másról lenne szó... De Vicky még az egyetemen megesküdött, hogy ha nem lesz nálad a megfelelő fegyver a sikátorban, a vámpír megölne, és még a tested se kerülne elő soha. Ha tudta volna a pontos napját, nem engedte volna, hogy elfogadd ezt a munkát. Ebben biztos vagyok! Tudta? Már az egyetemen? 191

– Nekem ezt sose mondta. – Kevinnek se. Csak annyit mondott, hogy tudja, hogy én el tudom készíteni a késeket, és hogy roppant fontos lenne. – Bohókás arckifejezéssel nézett rám. – Azt persze nem mondta, hogy öt szerencsétlen évig kell majd véreztetnem magam, hogy befejezzem őket. – Elfintorodott. – Néha kedvem lett volna feladni, és hagyni a fenébe a dolgot. Főleg, amikor szétmentünk. De sose bocsátottam volna meg magamnak, ha valami történik veled. Még akkor sem, amikor olyan dühös voltam rád, hogy a legszívesebben magam fojtottalak volna meg. Összerezzentem. Öt évig, állandóan felvágni a karodat? Ejha! Nem tudtam, mit válaszolhatnék ilyen szintű elkötelezettségre és áldozathozatalra. Egy egyszerű köszönöm nem tűnt elégnek, de mi mást mondhattam volna. Szóval kimondtam. – Köszönöm. Elmosolyodott, amitől lágyabb kifejezés ült ki az arcára, és a szokásos melegség is visszatért mélybarna szemébe. Közel hajolt, és homlokon csókolt. – Szívesen. Érzelmeim olyan hevesek voltak, hogy kezdtem kényelmetlenül érezni magamat, így hát más téma után néztem. – A hotelt említetted. Szóval ott fogod végre kipihenni magad? – Szundítok egyet, de még alkonyat előtt találkoznom kell a bátyámmal, Matteoval. Meg akarom kérdezni, hogy sikerült-e kiderítenie valamit arról a démonról, amelyikről meséltem neked. Elvinnél? Idefele Kevin hozott. – Megkeresem a kocsikulcsot. – Rosszallásomat kifejezve, kedvetlenül megráztam a fejem, és döntöttem. Nem mondom el neki, hogy a saját ügyemben is szerepe van ennek a démonnak. Egyelőre legalábbis. Lehet, hogy már nem vagyunk együtt, de mindig a barátom marad. Aggódtam érte. Már elmúltak azok a napok, amikor beleszólhattam, hogy mit csinál – már ha egyáltalán valaha is volt beleszólásom az ügyeibe. De ha pár órát halogathattam a dolgot, hogy kicsit pihenhessen, megteszem. – Remélem, nem bánod, ha megállunk a gyógyszertárnál útközben. Be kell kötöznöm a térdemet. 192

Valaki kopogott az ajtón. Egyszerre fordultunk oda. Dawna állt a küszöbön, úgy tűnt, határozottan kényelmetlenül érzi magát. – Mi a baj? – Sajnálom, Celia, de egy darabig sehova nem mehetsz. Gibson nyomozó lenn vár két emberével, akik szúrós szemmel motyorognak egymásnak valami idegen nyelven. Tegnap óta néznek csúnyán egymásra a dohányzóasztal felett az FBI-os srácokkal. Mindhárman kérdéseket szeretnének feltenni neked. Méghozzá most. Elég kitartónak tűnnek. A fenébe! – Hát, ez kész szívás! – Ne beszélj velük, amíg nincs jelen ügyvéd – tanácsolta Bruno. – Gibsonnal már találkoztam, de a szövetségiekkel kapcsolatban igazad van. – Nem gondoltam volna, hogy egy ügyvéd sokat segítene a másik kettővel szemben. Ha csak nem tévedek, valószínűleg Ruslund királya küldte őket. Valójában örültem neki, hogy ők is eljöttek a rendőrséggel együtt, máskülönben valószínűleg már elvittek volna egy meglehetősen személyes jellegű kihallgatásra. Ami talán járt volna némi... kellemetlenséggel is, és végül idő előtti, végleges eltűnésemhez vezetett volna. Szerencsére nem volt semmi titkolnivalóm. Persze a látogatóim valószínűleg ezt nem hiszik majd el. De ha eltűnnék, számtalan kényelmetlen kérdést kellene megválaszolniuk, és a sajtójuk se lenne túl pozitív. Bruno kezeskedne erről akkor is, ha Gibson esetleg nem tenné. A király még akkor se szerette a rossz sajtót, ha csatlósai diplomáciai védelmet élveztek. És persze megígértem, hogy készséggel együttműködöm. A fene! Ne is gondolj rá, Graves! Ha meg akarnak ölni, sorszámot kell húzniuk! Csak essünk túl a megbeszélésen. Mosolyt erőltettem az arcomra, és abban bíztam, hogy becsaphatom Dawnát. Brunót nem verhettem át – túl jól ismert. – Dawna, tégy meg nekem egy szívességet! Vezesd őket a tárgyalóba, és hozass némi kávét meg pogácsát. Közben felhívom az ügyvédemet. – Ron van a tárgyalóban. 193

– Hát persze! – Éreztem, hogy a mosolyom lassan elhervad, de megpróbáltam nyugodtnak tűnni. Istenem, miért kezdem megszokni ezt az érzést? – Rendben. Adj nekik kávét, és mondd meg nekik, hogy nemsokára ott leszek, csak az ügyvédemre várok. Aztán rendelj pogácsát. Találkozunk az irodámban, amint megérkezik az ügyvédem. Bruno felé fordultam, és próbáltam a lehető legkevésbé csalódottnak hangzani. Végül is ő semmiről nem tehet. Persze igaz, én sem. – Úgy tűnik, taxival kell menned. – Maradok. – Tiltakozni kezdtem volna, de egyetlen pillantásával elhallgattatott. – Tekints engem természetfölötti tanácsadódnak. A szövetségi törvények szerint, lehet melletted valaki, ha nem vagy teljes mértékben humán. – Amikor ezt az arckifejezést öltötte magára, nem lehetett vele vitatkozni, úgyhogy nem is próbálkoztam. Meglágyulva lecsukta a laptopját, visszarakta a tokjába, aztán felkelt, és átment az íróasztal másik oldalára, majd leült egy székbe, a távolabbi sarokban. Dawna mosolyogva csóválta a fejét, miközben kilépett az ajtón. Hadd nevessen! Sose próbálta még meggyőzni Brunót semmiről, amikor valamit a fejébe vett. Emellett, ha azt vesszük, hogy min ment keresztül, hogy elkészítse azokat a késeket, tartoztam neki. – Ugye, tudod, hogy nem engedik majd, hogy maradj? Akár természetfölötti tanácsadónak nevezünk ki, akár nem. Mosolya inkább olyan volt, mintha csupasz fogait akarná megmutatni. – Hacsak nem nagyon, nagyon jók, még csak sejteni se fogják, hogy itt vagyok. Bután pislogtam. – Képes vagy rá? Mármint... azt hittem, senki sem tud láthatatlanná válni. Persze nem ezt tette Jones ügynök is? – Meglepődnél, ha tudnád, mikre vagyok képes. – Bruno ezúttal őszintén mosolygott. – De nem, nem válok láthatatlanná. Illúzióról van szó, ami nagyon, nagyon jelentéktelenné tesz – mintha csak egy 194

bútordarab lennék. Ne érts félre, egyes telepaták valóban képesek arra, hogy mentális manipulációval elhitessék a környezetükkel, hogy egy másik személyt látnak, de én nem vagyok telepata. Egy kis varázslattal kell megoldanom a dolgot. Ha nem tévedek, azért többről van szó, mint egy „kis varázslatról”. De nem akartam belemenni egy vitába, amit nem nyerhetek meg. Meg hát kíváncsi is voltam. Négy évig tanulmányoztam a paranormális jelenségeket, és ezekről a dolgokról még soha nem hallottam. – Szóval egy igazán jó telepata képes arra, hogy akár egy tömeggel is elhitesse, hogy ő maga az elnök? – Ha elég tökös hozzá, igen. De rohadt óvatosnak kell lennie! Persze, egyesek képesek rá, hogy mást láttassanak másokkal, mint a valóság, de a valóságot nem képesek megváltoztatni. Egy tükör, egy ablak, vagy bármi hasonló azt fogja láttatni, ami valóban ott van. Néhány másodpercig csak ültem ott, próbálva felfogni a hallottakat. A telepatákat mindig ijesztőnek találtam – elvégre az emberek elméjével játszadoznak. És ez egyike azoknak a képességeknek, amelyeket a kormány és az iskolák a legszigorúbban felügyelnek. De Jones megtette. Más magyarázat nem létezik. Épp azon kezdtem gondolkodni, hogy ebből mi is következik, de Bruno hangja visszarántott a jelenbe. – Jobb lesz, ha felhívod azt az ügyvédet. Nem várathatod a vendégeidet örökké. Felpillantottam, hogy valami csattanós választ adjak, de nem volt ott. Vagyis ott volt, és ha nagyon figyeltem, hallhattam is, és láthattam is. De első pillantásra, sőt másodikra is megesküdtem volna, hogy egy kaucsukfa. Pedig nekem nem is volt kaucsukfám! – Felvágós. – No, hát ez varázslat, és nem pszichikus manipuláció, szóval nem tudom fenntartani az álcát, ha megmozdulok. És ne bámulj nagyon, mert rájönnek, hogy itt vagyok. Nehezebb volt nem bámulni, mint ahogy hangzott. Próbáltam gyakorolni – a kaucsukfát kivéve bámulni mindenre, miközben tárcsáztam az ügyvédemet. 195

Pár percbe beletelt, amíg végre elértem, de így is jóval kevesebb ideig tartott, mint általában. Az ügyvédeket még Vicky ajánlotta. A nagy tiszteletben álló Pratt, Arons, Ziegler, Santos és Cortez ügyvéd urak számára én csak egy aprócska hal voltam a hatalmas tóban. Nagy cég, és specialistáik a jog különböző területeinek szakértői. A legjobbak, de ehhez szabták az árukat is. Nem volt kétségem afelől, hogy az egyetlen ok, hogy egyáltalán foglalkoznak velem, hogy Vickynek tettek szívességet. Az, hogy nem hagytak tíz percig beszélni a géppel, már jelentett valamit. Csak azt nem tudtam, hogy mit. Roberto Santos a büntetőjogi osztály vezető ügyvédje. Ha nem hallottál róla, valószínűleg egy karmelita kolostorban, vagy valahol egy szikla alatt élsz. Nem tesz különbséget híres és hétköznapi emberek között – amíg állják a számlát. Olyan típusú ember, akit csak a végeredmény érdekel. Ezt tiszteltem benne – én is így vagyok vele. Annyira azért sose voltam fontos ügyfél, hogy be is mutassanak neki. Az ügyeimet mindig nagyon, nagyon kezdő asszisztensek intézték. Egyáltalán nem számítottam rá, hogy a nagy ember vegye fel a telefont. – Roberto Santos, Graves kisasszony. Ha jól értem, akadt egy kis problémája. Hangja sima volt, műveltnek hangzott, és olyan lejtése volt, mintha csak olvasztott csoki folyna át a kagylón. Amilyen lenyűgöző volt így telefonon keresztül, el tudtam képzelni a bíróság reakcióját, amikor személyesen találkoznak vele. Pár másodpercre azért szükségem, hogy összeszedjem magam, de végül sikerült. A lehető legtömörebben ismertettem a helyzetet. Hagyta, hadd beszéljek. Hallottam a toll sercegését, amint jegyzetelte az elmondottakat, de egyszer sem szakított félbe, miközben elővezettem az eseményeket. Miután befejeztem, kérdezni kezdett. Alapos, értelmes kérdései voltak. Szaporán, hatékonyan tette fel őket – és a válaszra is figyelt. Az egész beszélgetés, talán ha húsz percig tartott. – Fél órán belül az irodájában tudok lenni. Szeretném, ha addigra kinyomtatna és CD-re is kiírna egy példányt mindenből.

196

Valószínűleg nem akarunk megosztani mindent mindenkivel, de időt spórolhatunk vele, ha már minden készen áll, mire megérkezem. – Rendben. Mennyivel tartozom majd? – Nem akartam hallani, de tudnom kellett. Csak abban bíztam, hogy csődbe azért nem megyek. Majdnem elakadt a lélegzetem, amikor meghallottam az összeget. Eseti jellegű, szerződéses viszonyban álltunk, de a valós munka óradíja... Hát, épphogy ki tudtam fizetni. Már ha nem húzódik el az ügy – Megírom a csekket, mire megérkezik. – Köszönöm. Hamarosan találkozunk. Letettem a telefont, és elkezdtem előkészíteni a dolgokat. Nem volt sok. Telefonon hagyott üzenetek, néhány kézzel írott jegyzet. Ezeket beszkenneltem a számítógépbe, amit szerencsére Dawna már beüzemelt. Az aláírt szerződés már megvolt a gépen is. Néhány perccel később lépéseket hallottam a lépcső felől, és friss kávé, valamint péksütemények édes fahéjillata csapta meg az orrom. Istennek legyen hála, a Cinnabon kiváló termékeiért. A gyomrom hallhatóan korgott egyet. Dawna barátságos csevejbe elegyedett a pékségből érkező futárral, és halottam, ahogy Roberto Santos azon morog, hogy ennyi lépcső mellett nem is lesz szüksége a StairMaster edzőgépére. Jól van. Remélem, már nem kell sokat várnunk. Olyan gyorsan és fájdalommentesen akartam a végére érni a dolognak, amennyire csak lehetett. Kinyitottam a laptopot, és éppen készültem összedugni a nyomtatóval, amikor hárman beléptek az irodába. Dawna és a futár sürögtek-forogtak, hogy elrendezzék az asztalon a péksüteményeket. Roberto megragadta az egyik széket, és az íróasztal mellett telepedett le. Kezet fogtunk, mielőtt leült volna. Alig pillantott a szemfogaimra. Ki tudja? Talán látott már rosszabbat is. Dawna egyfolytában a kaucsukfára pillantgatott – zavartnak tűnt. De egy szót se szólt, miközben a futárnak segédkezett. Amikor befejezték, átrendezte a székeket, és még az erkélyről is behozott néhány összecsukható széket, hogy mindenkinek jusson hely.

197

Roberto csak akkor szólalt meg, amikor Dawna berendezte a szobát, és kiment. – A lentieknek azt mondtam, hogy tíz percre van szükségem magával, mielőtt feljönnek. Ennek a fele már le is járt, szóval jobb, ha belekezdünk. Adja ide, amit csak talált. A kezébe nyomtam a fénymásolatokat, és gyorsan egy pendrive-ot dugtam a számítógép egyik portjába, hogy átmásoljam neki a fájlokat, miközben ő a kinyomtatott lapokat futotta át. Nem tartott neki sokáig. – Van bármi, amit nem mondott el? Bármi, amiről még tudnom kellene? – Gyanakvónak tűnt. Gondolom, ez csak természetes, elvégre büntetőügyekkel foglalkozó ügyvéd. Az emberek mindig hazudnak az ügyvédjüknek. Elmondtam hát neki mindent. Sajnos nem kerülhettem el, hogy Bruno is hallja.

198

16

Az irodám meglehetősen tágas, de ekkora társaság szűkösen fért el benne. Gibson az erkélyajtóhoz legközelebb álló összecsukható székre ült le. Csendes és tartózkodó volt, s úgy viselkedett, mintha előző nap nem töltöttünk volna hosszú órákat együtt. Ebből arra következtettem, hogy vagy már elmondta a többieknek, vagy nem, és akkor nincs is szándékában. Nekem teljesen mindegy volt. A szövetségi ügynökök, Erikson és Rizzoli, egyszerre hasonlók és különbözők voltak. Az előbbi jellegzetes észak-európai volt, és elég jóképű, az a típus, mint az öltönyreklámokban szereplő modellek. Rizzoli átlagos magasságú, zömök termetű férfi volt, és annyira olasz, mint egy tál spagetti. Még Brunonál is olaszosabb külsejű volt – nem is hittem volna, hogy ez lehetséges, ha nem a saját szememmel látom. Egyformán hagyományos öltönyt viseltek, és az egész fellépésükről lerítt, hogy szövetségi ügynökök. Nem tudom, mit tanítanak abban a kiképzőközpontban, de a férfiak és nők, akik kikerülnek onnan, mind olyan jellegzetesen mozognak és öltözködnek, hogy könnyű felismerni kicsodák, ha csak egyet is látott az ember valaha. A király emberei hosszú neveken mutatkoztak be, amelyeket meg sem próbálnék kiejteni. Öltözékük kifogástalan volt, öltönyüket a legdrágább szabó készítette, a legújabb európai divat szerint. Megborzongatott a belőlük áradó mágikus erő, és ebből tudtam, hogy varázslat hatása alatt állnak, valószínűleg ugyanolyan elrejtő bűbáj lehetett, mint amilyen az én kabátomon is volt. Ha remélhettem 199

volna, hogy válaszolnak, megkérdeztem volna, ők is fojtózsinórt rejtegetnek-e a zakójukban, de ennél több eszem volt. Nem annak a fajtának látszottak, akivel viccelni lehet ilyesmivel kapcsolatban. Mindkettő jól megtermett, félelmetes külsejű ember volt, tipikus keleti-európai arcvonásokkal. Talán az volt a tervük, hogy megfélemlítéssel szednek ki belőlem mindent? Majdnem tökéletesen, noha kissé dagályosan és körülményesen beszéltek angolul, s néha szokatlan kifejezést használtak. Magamban Subidamnak és Subidunak neveztem el őket. Subidu volt a magasabb rangú, Subidam a termetesebb. Először ők tették fel a kérdéseiket, aztán a szövetségiek következtek, végül megint ők. Én mindegyikre válaszoltam. Egy idő után már fárasztó volt, végül kibírhatatlanul unalmas. Elmúlt a reggeli ideje, majd az ebédé is. Tudtam, hogy innom kellene, de nem tartottam volna jó ötletnek szünetet kérni, úgyhogy a válaszadásra koncentráltam, és reméltem, hogy nem lesz baj. Mindannyian ittunk kávét, de úgy látszott ezeknek a fickóknak vasból van a húgyhólyagjuk. Az enyém nem volt. Talán valamiféle versengés volt közöttük: az a férfiasabb, aki tovább visszatartja. Végül nem bírtam tovább, közöltem, hogy ki kell mennem egy percre. Egy turmixot is meg szerettem volna inni, de nem találtam a kartont. Talán a hűtőben lehet? Nem számított, mert a társaság nem szívesen várt volna tíz percet, amíg lesántikálok érte a konyhába. Amikor visszamentem, barátságosan csevegtek, és buzgón majszolták a fahéjas süteményt. Az illata kis híján megőrjített, úgy döntöttem hát, megkóstolom én is. Öreg hiba volt. Beleharaptam, megrágtam a falatot (ami nem is olyan egyszerű ekkora szemfogakkal), aztán fuldokolni kezdtem. Képtelen voltam lenyelni. Próbáltam kávét inni rá, de az sem segített. Egyetlen apró falat volt, jól meg is rágtam, de nem ment le. Egyszerűen elakadt, éppen a torkom közepén. Hosszan köhögtem, végül már az ujjamat is ledugtam a torkomon, hátha sikerül lenyomni.

200

Csak ültem az asztalomnál, arcom kissé elkékült, vendégeim pedig egyre rémültebb arcot vágtak. Még a kaucsukfa is remegett. Végül feladtam a küzdelmet, s ismét kikéredzkedtem a mosdóba, ahol az ujjamat teljesen ledugva a torkomon meghánytattam magam. Megint előhúztam a fogkefét, s addig sikáltam a fogamat, amíg a leheletem friss és mentaszagú nem lett. Rámeredtem a tükörképemre, és elsírtam magam. Vámpírfogam van, és nem ehetek szilárd ételt! A változás nagyon is valós, és végleges. Már nem vagyok emberi lény! Hamar összeszedtem magam. Bár az elmúlt napok nem ezt mutatták, nem vagyok az a sírós fajta, s különben is egy ügyvéd és ügynökök vártak rám. Kivettem hát egy törülközőt a beépített szekrényből, hideg vízzel átitattam, és ledörzsöltem vele az arcomat. Még így is meglátszott rajtam a sírás, ezért kivettem a sminkkészletet a kis selyemzsákból, és elkezdtem kifesteni magam. Egy kis Visine szemcsepp rendbe hozta a szememet, de az arcom csak még csúnyább lett. Úgy néztem ki, mint egy bohóc. Mindig is sápatag bőröm volt, de most annyira fehér voltam, hogy a színek, amelyek azelőtt tökéletesen álltak, most egyenesen rikítóak voltak! Magamban szitkozódva lemostam az egészet. Ha már belekezdtem, leengedtem a hajamat, és kifésültem, majd megint a tükörbe pillantottam. Határozottan jobban néztem ki, de nem jól. Szememből még nem tűnt el teljesen a rémült kifejezés, de ezen nemigen segíthettem. Az élet megy tovább, akár készen állunk rá, akár nem. Mivel én most annyira készen álltam, amennyire csak lehetett, kiléptem a folyosóra, mély levegőt vettem, és visszamentem az oroszlán barlangjába. Míg távol voltam, hangosan vitatkoztak, de ahogy visszatértem, azonnal elhallgattak. – Így nem megyünk semmire. Ön vesztegeti az időnket! – mondta Subidam. Ezúttal enyhe akcentussal beszélt, valószínűleg mert dühös volt. – Inkább magunk győződnénk meg arról, hogy mi történt! – Arca még mindig vörös volt a heves vitatkozástól. – Úgy tudom, ön már alávetette magát mágikus memóriaerősítésnek, és felkeresett egy médiumot is. Így volt? – Gibsonra meredt, aki továbbra is teljes 201

közönyt mutatva ült, csak állkapcsa egyik kis izma rángott, mutatva, hogy csikorgatja a fogát. Meglepetésemben felhúztam a szemöldökömet. Honnan a fenéből tudták meg, hogy elmentem Dottie-hoz? Ez nem volt ínyemre, ahogy az a gondolat sem, hogy esetleg megfélemlítik azt a kedves idős hölgyet. Gibson arckifejezéséből ítélve ez a lehetőség őt is meglehetősen zavarta. – Legyen szíves ezt most előttünk is megtenni. Itt helyben! Ez nem kérés volt. Az egész szoba felmorajlott. Az ügyvédem már vitatkozni kezdett volna, de a ruslundi folytatta, mintha meg sem hallotta volna: – A legjobb lenne, ha a társam közreműködésével tenné meg, de ha erre nem hajlandó, talán a barátja a sarokban – itt a kaucsukfává vált Bruno felé intett – többre is képes, mint álcázni magát. Hmm? Ó, a fenébe! Ez aztán kínos! Mindenki a sarok felé fordult, Bruno pedig sóhajtott egyet, és felfedte magát. – Maga ki a nyavalya? – kérdezte fagyos hangon Erikson. – Bruno DeLuca a neve – felelte neki Rizzoli. Társa kérdő tekintetet vetett rá, mire röviden hozzáfűzte: – Már találkoztunk. – Brunóhoz fordult. – Mit keres itt? Bruno kinyitotta a száját, hogy válaszoljon, de Subidam megelőzte. – Évek óta ismeri Graves kisasszonyt. Egy időben jegyben jártak. Bizonyára azért van itt, hogy megóvja minden – egy pillanatig kereste a megfelelő kifejezést – kellemetlenségtől, igaz? Bruno összehúzott szemmel bólintott. Roberto dühös pillantást vetett rám. Jól van, elismerem, nem mondtam el neki mindent. Reméltem, hogy ezzel nem játszottam el az ügyvédek bizalmát. – Jól van – mondta hidegen Subidu. – Nincs kifogásunk Mr. DeLuca jelenléte ellen. Egyszerűen csak szeretnénk kideríteni, mi történt pontosan, az idő pedig repül, úgyhogy Graves kisasszony, ha lenne olyan szíves... Ezt kérés formába öntötte, de nem volt az. A szövetségiek tiltakozni kezdtek, de a ruslundiakat ez egyáltalán nem érdekeli.

202

– Egészen pontosan mit akarnak csinálni? – kérdezte Bruno, és olyan tekintettel nézett a másik varázslóra, ami egyértelművé tette, hogy legalább olyan hatalmas mágus és veszélyes ember, mint bárki a jelenlévők közül. Subidam belekezdett a magyarázatba, de néhány mondat után vita tört ki. Bruno élénken fejtegetett valamit a mágiaelméletről, amit én nem érthettem. Úgy látszott, nem azon vitatkoznak, hogy varázslatot alkalmazzanak-e, hanem hogy milyen módját válasszák. Erikson ekkor halkan köhintett, magára vonva a társaság figyelmét. – Mindannyian elegendő információval rendelkezünk a nyomozás megkezdéséhez. Azt javaslom, hagyjuk egy kicsit pihenni Graves kisasszonyt! Majd akkor nyúljunk drasztikusabb eszközökhöz, ha elakadunk a kutatásban! – Jól van, feltéve, hogy a hölgy még életben lesz akkor – jegyezte meg Subidam. A szája mosolygott, de a szeme mást mutatott. Ami azt illeti, én sem voltam mosolygós kedvemben. – Igyekezni fogok. Halálosan fáradt voltam, elegem volt belőlük, és abból, hogy keménynek mutassam magam. Az ajtó felé intettem. Ezzel tulajdonképpen elküldtem őket, s ezt nem vették éppen jó néven, de Bruno kivételével mindannyian megértették a célzást. Ahogy látótávolságon kívül kerültek, elöntött a kimerültség. Lerogytam a legközelebbi székbe, és behunytam a szemem. Még akkor is hallottam lépteiket és fojtott hangú beszélgetésüket, amikor már a földszinten jártak. Dawna hangja ért el hozzám a legtisztábban: – Elnézést kérek, Erikson ügynök, ne felejtse itt a tollát! Ma reggel az asztalomon hagyta. Erre valaki mormolt valamit, valószínűleg köszönetképpen. Hallottam a bejárati ajtó nyílását, majd a rács csapódását, s ezzel távoztak. – Istenem, köszönöm, hogy vége! – mondtam. Ezzel nem ironizálni akartam, hanem őszinte hálámat fejeztem ki, bár kapcsolatom a Mindenhatóval nem éppen felhőtlen, így hát mindkétféleképpen értelmezhető volt. Visszamentem az irodámba, behúztam magam után az ajtót, és megkönnyebbülten 203

elhelyezkedtem a székemen. Nagyon fáradt voltam, de inkább ideges és feszült, mint álmos. A fahéjas sütik illata, amit azelőtt oly étvágygerjesztőnek találtam, most émelyítő volt. Felmerült bennem, hogy le is viszem őket a konyhába, de túl nagy vesződség lett volna. – Én nem mondanám ezt ilyen biztosan – felelte Bruno a szemközti székből. – Azok a külföldi fickók nem fogják olyan könnyen feladni. Nem voltak durvák, tekintettel a többiekre. De később még megpróbálhatnak elkapni. – Tudom – meg se próbáltam elrejteni a bosszúságomat. – Nem vagyok hülye! – Morcosan néztem rá. Fáradt voltam, és ideges. Ami még aggasztóbb volt, hogy az erei vonzották a tekintetemet… a nyaka... a csuklója… – Mennyi az idő? Megmondta, és megrezzentem. A fenébe! Már régen ennem kellett volna! Kinyújtottam a kezem, és megnyomtam a távbeszélő gombját. – Dawna, nem hoznál egyet azokból a turmixokból? – Azonnal. Behunytam a szemem. Ha nem nézek oda, és nem mozgok, akkor könnyebb lenne elviselni a tényt, hogy arról ábrándozom, milyen íze lehet Brunónak. – Jól vagy? – A fenébe is, nem. – Vallottam be őszintén. Szerencsére Dawna kopogott, így nem mentem bele a részletekbe. Átnyújtott két dobozzal a sötét csokis táplálékból, amik átsegítenek a következő órákon, legalábbis reméltem. Az elsőt egyetlen húzásra kiittam. Nagyon felkavarta az üres gyomromat, és erőlködnöm kellett, hogy bennem maradjon. Úgy döntöttem, a másodikat is felbontom, nem törődve a hasam morgásával. Legszívesebben lekucorodtam volna az ágyra, csecsemőpózban. Dawna kiment, és becsukta maga mögött az ajtót. Amikor már biztosan hallótávolságon kívül ért, Bruno megszólalt: – Ne haragudj, Celia. Tudom, hogy képes vagy vigyázni magadra. De ez... – Elakadt a hangja. Nem tudta, hogyan fejezze be. Letettem a dobozt az asztalra, felálltam, és odamentem a fegyverek széfjéhez. Végignézve az arzenált, azon töprengtem, mit 204

vigyek magammal. Nem sok esélye volt, hogy sötétedés előtt visszaérjek, ezért fel akartam készülni. Ettől úgy éreztem, kezd elhatalmasodni rajtam az üldözési mánia. Bár mivel egyre többen végezni akartak velem, ez nem a legjobb kifejezés, mondjuk inkább: óvintézkedéseket akartam tenni. – Ha nem maradtam volna itt, elmondtad volna, hogy démonivadékkal találkoztál, vagy eltitkoltad volna előlem? – kérdezte Bruno társalgási hangnemben, de tudtam, hogy nem egyszerűen csak érdeklődik. Kerültem a tekintetét, ahogy kiterítettem az asztalra a farmerkabátot, és megvizsgáltam. Nem az a márka volt, amelyet általában viseltem, de a pamuttal bélelt zsebeit ugyanúgy tűzték le. A létrejött két kis hasíték éppen megfelelő méretű volt, hogy elférjen bennük egy kisebb, egyszer használatos Egylövetű vízipisztoly vagy egy kihegyezett karó. Mindkettőből elővettem egyet. Eltöprengtem, vigyek-e még néhány kis kerámialapot, amik úgynevezett pukkanót, a katonaságnál használt villanó- és hanggránáthoz hasonló hatású mágiát rejtettek, vagy egy mozdulatlanná tevő átkot tartalmazó kis tárgyat, de úgy döntöttem, nem teszem. Bizonyos helyzetekben ezek is nagyon hasznosak lehetnek, de úgy gondoltam, most nemigen lesz rájuk szükség, és a kabátban nem volt sok hely. – Hidd el, elmondtam volna – feleltem kényszeredett mosollyal Bruno felé pillantva –, miután kipihented magad. Nevetésszerű horkantást hallatott. – Teljesen ki fogsz merülni! Tudom, hogy remek varázsló vagy, de ha túl fáradt vagy ahhoz, hogy megfelelően használd az erődet, nem mész vele semmire! Azt vártam, hogy vitatkozni kezd, de nem tette. Csak megint morgott egy sort, ahogy a férfiak szoktak ilyenkor. Tudtam, hogy nem győzhetem meg, hát témát váltottam. – Egyébként honnan ismered Rizzolit? Úgy láttam, nem kedvel túlságosan. Felkaptam a két, csuklóra erősíthető késtokot, és egy pillanat alatt felcsatoltam őket. Bruno szó nélkül, egyenként, markolattal előre átnyújtotta a késeket. Amint becsúsztattam őket a helyükre, az 205

ujjamon éreztem varázserejüket. A fenébe is, Bruno érti a dolgát! Erősebb, mint az egyetemi években volt, pedig akkor sem volt akárki! De így is aggódtam érte. Túlságosan megerőltette magát. Nem is egyszerűen fáradt volt, hanem a csontja velejéig kimerült. Egy kis szundikálás itt nem segíthetett! Megráztam a fejem, elhessegetve a gondolatot. Nem volt értelme ezen rágódni. Nem kényszeríthettem, hogy pihenjen. Különben is, a helyében én ugyanezt tettem volna. – Néhány hete erre jártam, és megszereztem a korábbi társát a cégünk számára. – Vidáman pillantott rám. – Nem tudom, mi bosszantotta jobban, az, hogy elhódítottam a társát, Mannyt a szövetségiektől, vagy az, hogy nem őt választottam. Kuncogtam. Ó, a sértett büszkeség! Nem csodálom, hogy dühös volt. Ez azt is megmagyarázza, hogy Eriksonnal miért érezték magukat kényelmetlenül egymás társaságában. Még csak rövid ideje voltak társak. Benyúltam a széfbe a vállra akasztható pisztolytáskáért. Személyre szabott darab volt, ugyanaz a szabó készítette, aki az elvesztett és keservesen hiányolt dzsekimet is. Isaac Levynek kis műhelye volt egy tisztító és egy öltönyöket árusító bolt között, de a szerény munkakörülmények ellenére szép pénzt vitt haza, amit a feleségére és a gyerekeire költött. Gilda Levy annyi ékszert viselt, hogy szinte csörgött, amikor járt. Gyűrűi – minden ujján egy – úgy ragyogtak, hogy majd’ megvakult, aki rájuk nézett. Élt-halt a csecsebecsékért. Isaac száma benne volt a telefonomban, így nem jegyeztem meg. Majd be kell ugranom a műhelybe, vagy telefonálnom, ha előkerül a mobilom. Sürgősen pótolni akartam a kabátot, és ha nem lesz nagyon drága, esetleg egy másodikat is venni. A pisztolytáska nem volt valami kényelmes a vékony blúz felett, de más öltözékkel is ritkán az. Aki sokszor viseli, idővel hozzászokik. Ellenőriztem, hogy a Colt meg van-e töltve ezüstgolyókkal, bebiztosítottam, és betettem a táskába. Néhány tartalék töltényt is dugtam a kabátzsebembe. – Akadna ott valami számomra is? Nagyon siettem, úgyhogy nem hoztam fegyvert – szólt Bruno. 206

Kérdőn néztem rá. Tudtam, hogy tud lőni, de még sohasem láttam pisztollyal járkálni. – Van engedélyed rejtett fegyverviselésre? – Kötelező a munkámhoz. Félévente lövészvizsgát is kell tennünk. – Hamiskásan mosolygott rám. – Fogadok, hogy lefőznélek a lőtéren! – Hogyne, DeLuca, álmodsz, édesem.

207

17

A hirdetés azzal kecsegtet: Ha megtetszett, megkapja a PharMartban. Nos, eddig sok mindent megkaptam, gézt a térdemre, magas faktorú naptejet és egy szalmakalapot, ami hülyén nézett ki, de elég széles karimája volt ahhoz, hogy esernyő nélkül se süljek ropogósra. Ó, és egy nagy, hivalkodó, aranyszínű keresztet, tele hegyikristállyal, egy David-csillagot és egy Buddha-nyakláncot, mindezt az Egylövetű cég „minősített, áldott kegytárgyak, igaz hívők számára” sorozatából. Bár nem vagyok igaz hívő, a kinézetem miatt úgy döntöttem, hogy valami látványos jelre lesz szükségem, ha nem akarom, hogy karót döfjenek belém, vagy megint szenteltvízzel fröcsköljenek össze. Nem volt túl ízléses, viszont kezdtem tapasztalni, hogy az emberek az ízléssel törődnek legkevésbé, ha vámpírt szimatolnak. A félelem az agy ősibb, állati rétegéből tör fel – harcolj vagy fuss! Az volt a baj, hogy egy valóságos vámpír el tud vegyülni észrevétlenül, de én, aki nem változtam át teljesen, nem tudtam. Biztos épp az álcázó mágia maradt le rólam, vagy valami hasonló. Lehajtottam még két koktélt, csak hogy jóllakjak, és beállítottam a mobilomon az ébresztőt, hogy négy óra múlva csörögjön. Korábban már ittam kávét, de valami hidegre vágytam, ezért magamhoz vettem egy extra nagy Pepsit, először óvatosan kortyolgatva. Vajon nem fog megártani? Meg tudom majd emészteni? Nagy megelégedésemre

208

felfedeztem, hogy igen, meg tudom inni a szénsavas üdítőt. Halleluja! Bruno felhívta Matty bátyját, míg a boltba mentünk a kocsival. Matteo örült neki, hogy valaki elvezeti a démonhoz, de bosszantotta, hogy ez a vezető én vagyok. Épp ezért örültem, hogy van egy jó indokom arra, hogy ott maradjak, ahol vagyok, lehetőleg minél tovább. Szerencsére éppen azt a pénztárat választottam, ahol egy öreg hölgy vény nélkül akart kiváltani valamilyen gyógyszert, elküldte a patikust, hogy nézzen meg valamit a raktárban, ami kifogyott a polcokról, majd ezek után aprópénzben kezdte előkotorni a fizetendőt. Bruno már rég végzett a másik pénztárnál a tömjénnel és a szenteltvízzel. Láttam, hogy odakint a testvérével vitatkozik. Matteo DeLuca Szent Mihály-rendi katolikus pap. Ez egy harcos rend: üldözik a vámpírokat, a démonokat és a szörnyeket, és lemészárolják őket, vagy visszaküldik az örök kárhozatba, az illető fajtájától függően. A felsoroltak közül egyik se voltam ugyan, mégis volt egy olyan érzésem, hogy Matteo atya szívesen gyakorolná rajtam a mesterségét. Ne értsenek félre, biztosan nem tenné meg. De eléggé emberi volt ahhoz, hogy felmerüljön benne a kísértés. Elvégre összetörtem a kisöccse szívét. Az ilyenkor nem számít, hogy ő is összetörte az enyémet. Ezért, míg a saját kis purgatóriumomban várakoztam, Bruno próbálta megmagyarázni földöntúli sápadtságomat és méretes, új fogaimat. Inkább ő magyarázza el, mint hogy nekem kelljen. Egy unatkozó asszisztens feltöltötte a pénztárak melletti polcot friss napilapokkal és magazinokkal. Az egyik öles betűkkel adta a világ tudtára, hogy Abraham Lincoln nemcsak nő volt, hanem a Denevérfiú anyja is, személyesen. Hűha! Ezen a híren eltöprengtem, épp annyi ideig, hogy a nénike előhalássza az összes apróját, és rájöjjön, hogy nincs nála elég, ezért vissza kell pakolnia néhány dolgot. Elvisről pedig most derült ki, hogy zombi, és ufók áldozata lett? Puszta perverzitásból a kérdéses bulvárlap felé nyúltam. Talán vettem volna egyet Brunónak, de egy kevésbé szórakoztató, komolyabb lap címoldala vonta magára a figyelmem. 209

Szentséges gatyaszár! A herceg és a királyi család többi tagja volt a borítón, marcona, állig felfegyverkezett testőrök előtt, akik inkább katonának tűntek, középen a herceg új menyasszonyával. Bambán pislogtam legalább egy percen át, így a pénztárosnak mondania kellett valamit, hogy magára vonja a figyelmemet. Felkaptam az újságot, és a kosaramba tettem. Majd elolvasom a kocsiban, amíg Bruno és Matty megerősítik a PharMart védelmét, ugyanis biztosan nem lesznek hajlandók védelem nélkül hagyni az éjszakai műszakot, különösen, miután beszámoltam Brunónak Edgar előző esti kísérőjéről, és arról, hogyan varázsolta el azt a srácot tegnap este – a védő mágia és a ragyogó kereszt ellenére –, minden nehézség nélkül. Ez a kis adat, hozzávéve a nő képességét, hogy elködösítse a tudatomat, mindkét férfit eléggé nyugtalanná tette. Az a nő vagy egy übervamp, ezeréves vagy még idősebb, vagy az a kisebb rangú démon, akire Matty és szerzetestársai vadásztak. Persze, a testvérpár eddig annyira el volt foglalva a veszekedéssel, hogy még nem jutott idejük a nyomozásra. Egyszer, karácsonykor volt szerencsém megismerkedni az egész DeLuca klánnal, amikor Bruno és én még jegyben jártunk. Sokáig és hangosan perlekedtek, de attól még készek arra, hogy eleget tegyenek a kötelességüknek, vagyis összefogjanak bármi és bárki ellen, aki kárt okozott valamelyik családtagjuknak. Klasszikus példa volt ez a „senki nem bánthatja az öcsémet, csak én” hozzáállásnak, ami annyi nagy létszámú családban tapasztalható. Erről eszembe jutott a saját húgom, aki rettentően hiányzott. Fizettem, de az eszem máshol járt. Valamiért nem hagyott nyugodni a fotó az újság címlapján. Sőt, több furcsaság is volt rajta, de hogy a rossz érzésemben mennyi szerepe volt a stressznek, az alvás hiányának, vagy valami egészen másnak, azon már hiába erőltettem az agyamat. Morogtam, és a fülemig húzva a szalmakalapot, kiléptem a légkondicionált üzlet biztonságából egy heves vita kellős közepébe, ami hirtelen és kínosan félbeszakadt, amikor észrevettek. Hű, csak nem rólam beszéltek?

210

Úgy tettem, mintha nem vettem volna észre semmit. Mosolyogva az idősebb testvér felé fordultam. – Szevasz, Matty. Rég láttuk egymást. Szóval, vajon a nő a démon? És vajon vissza fog térni ide? Matty felém fordult. Annyira felhevült a vitától, hogy attól tartottam, bármelyik pillanatban kigyulladhat. Barna szeme elsötétedett, a nyaka kivörösödött. Szerencsére DeLuca mama jól megnevelte a gyerekeit. Udvariasan, bár fogcsikorgatva felelt. – Szia, Celia. Éppen erről beszélgettünk. Atyám, nem értesült még róla, hogy a hazugság bűn? – Komolyan? És mire jutottatok? Matty belefogott valami kitérő válaszba, de Bruno közbevágott, amivel annál is sötétebb pillantást érdemelt ki, amilyet én kaptam. Bátor ember lévén lepergett róla. – Nem, nem démon, csak egy nagyon öreg és veszélyes denevér. De miért jönne vissza ide? Jó kérdés volt. Nem volna logikus lépés. Hiszen annyi áldozat várja máshol, mint egy terített asztalon. De tettem volna rá egy kisebb összeget, hogy aznap este visszajön, arra számítva, hogy nem fog működni a védelem. – Celia? – Nem, a DeLuca fiúk nem voltak türelmetlenek. Ugyan már. Megpróbáltam elmagyarázni, mire gondoltam. – Nagyon felbosszantotta, hogy nem tudta elkapni a srácot. Mintha személyes sértésnek vette volna. És az se tetszett neki, hogy Edgar hátraparancsolta. Nem biztos, de le merném fogadni, hogy vissza fog jönni, ha másért nem, hogy bebizonyítsa, hogy ő az erősebb. – Ez elég nagy butaságnak tűnt. De bár a vámpírok nem tartják meg az emlékeiket, a személyiségjegyeiket igen. És gyanítottam, hogy übervamp kisasszony eléggé sárkánytermészetű lehetett a maga idejében. – Biztos vagy abban, hogy nem démon? – Teljesen – Matteo szélesen elmosolyodott. Benyúlt fekete nadrágja zsebébe, és elővett egy kisautót, ami nagyon hasonlított

211

ahhoz, amit elvesztettem, kivéve, hogy ennek egy kereszt volt rajzolva a miniatűr csomagtartójára. Meglepődve füttyentettem egyet. A minap épp egy ilyet nézegettem, de az ára messze meghaladta az én költségvetésemet. – Akkor, mi a terv? Nem őt keresitek, de komoly veszélyt jelent. Még ha újra fel is tesszük a védelmet, tegnap úgy elbánt a sráccal, mintha nem is lett volna semmilyen védelem. Megint megpróbálhatja. Bruno kérdően nézett bátyjára. – Matty? – Nem engedhetjük meg magunknak – sóhajtott fel Matteo –, hogy bárkit is átirányítsunk a fő vadászatról. De ha az a nő elég mélyen belemászott a fiú elméjébe, akkor képes lehet magához csalogatni. Ezt nem kockáztathatjuk meg. Itt maradok, és foglalkozom vele. – Nem, egyedül nem fog menni. – Ez nem volt túl diplomatikus. Igen, vadászott már denevérekre egyedül. Viszont még nem találkozott ezzel a nővel. Én már igen. Egyetlen embernek esélye sincs ellene. – Tessék? – Matty kidüllesztette a mellét, és valószínűleg boldogan rám vetette volna magát, ha Bruno közénk nem lép. – Nem úgy értette, Matt. És ez egy vén denevér. Te magad mondtad, hogy a kétszáz évnél idősebb példányokhoz legalább kétfős csapat kell. – Matty rám nézett az öccse válla fölött, de nem felelt, így Bruno folytatta. – Mellesleg, már úgyis régen dolgoztunk együtt. Te jó ég! Férfi bajtársiasság. Férfi rokonok összetartása. Meg kellett állítanom őket, mielőtt belefulladnék a tesztoszteronba. – Talán Matty is varázsló? – Persze. – Bruno lassan ejtette ki a szót. Így akarta tudtomra adni, hogy bár Matty varázsló, nincs egy súlycsoportban vele. Ez nem lepett meg, kevesen dicsekedhetnek ilyesmivel. – Csak hatos fokozatú vagyok – magyarázta Matty nyugodtan, de még mindig ki volt vörösödve, és az álla kicsit jobban megfeszült, mint ahogy szerettem volna.

212

– A hatos fokozat elég ahhoz, hogy lélekdrótot vessen ki valaki, nem? – Brunóhoz fordultam megerősítésért. Reméltem, hogy jól emlékeztem a leckémre, de már jó pár éve, hogy utoljára látogattam a paranormális erőkről szóló előadásokat. Elvigyorodott, mély gödröcskékkel az arcán, és rengeteg fehér foggal. – Igen, elég, okos kislány! Matty egyikünkről a másikunkra nézett. Elég okos volt ahhoz, hogy tudja, lemaradt valamiről, de nem volt hozzá elég háttértudása, hogy rájöjjön, miről. Látszott, hogy bosszantja a dolog, de a frusztrált dühe mellett észre is vett valamit. Eddig azt hihette, hogy afféle női utánfutó vagyok az öccse mellett. De mivel látta, hogy már félszavakból is megértjük egymást, rá kellett jönnie, hogy szorosabb köztünk a kapcsolat, mint hitte volna. És bár ez a felfedezése nem változtatott semmin, egy kicsit mégis jobban éreztem magam tőle. Mivel, a fenébe is, nem vagyok cicababa! – Beavattok engem is? – Brunóra nézett, aztán rám, türelmetlenül várva a magyarázatot. Bruno felém bólintott, így belefogtam. – Bármelyikőtök felhúzhatja a mágikus védelmet. De ha te teszed, akkor meg fogja érezni. És akkor ma este máshol fog táplálékot keresni, ami azt jelenti, hogy elveszíthetjük. – Tudom – morogta kelletlenül. – De nem merjük védtelenül hagyni őket, mert tudjuk, hogy kipécézte magának ezt a helyet, és azt a kölyköt meg főleg. Kezdett elfogyni a türelme, de biztos akartam lenni abban, hogy nincsenek félreértések a tervvel kapcsolatban. Ha a sértődöttet akarta játszani, rendben, de inkább menjünk biztosra, mint hogy utólag bánjuk meg a kapkodást. Nem volt helye a hibázásnak, hiszen életek forogtak kockán. – Tehát felállítunk egy láthatatlan határvonalat, egy mágikus lélekdrótot. Ha a támadónk belefut, akkor mindketten értesültök róla, és felemeltek egy-egy falat, egyet előtte, egyet mögötte. Ha a kettő közt csapdába esik, akkor nem lesz mozgástere, és minimális kockázattal levadászhatjuk. 213

Láttam, hogy mérlegeli a tervet, hibát keres benne. Meglepett, hogy ez a módszer nem szerepelt a rendje rutinfogásai között, de valószínűleg nem sok varázsló akadt köztük. Ami nem meglepő. Az egyház közel sem fizet olyan jól, mint a magánszféra, és bár a harcos rendek csak ötéves elkötelezettséget kérnek, arra az időszakra szigorú önmegtartóztatás érvényes. És manapság nem sokakat vonz az ilyen életmód. A terv persze egyáltalán nem volt tökéletes. Először is feltételezte, hogy a nő ide fog jönni este. Én erre tippeltem, de nem voltam tisztánlátó. Csak egy megérzésre és az emberismeretre alapoztam a feltevésem. Fogadni mertem volna rá, de nem túl nagy összegben. Ráadásul összehangolt akció kell az elfogásához. És miután Bruno és Matty a varázslattal lesznek elfoglalva, nekem kell majd legyőznöm a nőt. Nem mintha nem lennék rá képes. Hiszen jó pár denevért elintéztem már a pályafutásom során. Az ezüst pisztolygolyókkal és a szenteltvízzel eléggé megsebesítem, hogy a közelébe mehessek, aztán jön a karó meg a lefejezés a baltával. Barbár és piszkos munka, de hatékony. Ráadásul, a csinos kis késeim birtokában, talán inkább azokkal végzek majd vele. Utólag mindenesetre elintézem majd a karóval és a baltával is, és gondoskodom róla, hogy a hatóságok különböző krematóriumba vigyék a fejét és a testét, és folyó víz fölött szórják szét a hamvait. Paranoiás elképzelés? Talán. De nem akartam kockáztatni! Különösen olyan idős és hatalmas lénnyel nem, mint ez a mostani. – Talán még működni is fog – jelentette ki végül Matty túlságosan is meglepődve. De mivel felnőtt ember vagyok, nem törődtem az értetlenségével. – Van jobb ötleted? – kérdezte Bruno kihívóan. Matty felsóhajtott. – Nincsen. – Nehezen ismerte be, de így is értékeltem az őszinteségét. – Köztünk szólva, hárman csak elintézünk egy vámpírt! Bruno hihetetlenül magabiztosnak tűnt. Reméltem, ez a mondása nem kerül fel a híres utolsó szavak listájára.

214

18

Kimerültnek kellett volna lennem. Rettenetes napok álltak mögöttem, és túl keveset aludtam. De feszült voltam, ideges, túl fáradt ahhoz, hogy elaludjak. Ezért kitettem Brunót a hoteljénél, és megígértem, hogy naplemente előtt érte megyek. A délután további részét ügyintézéssel töltöttem: meglátogattam az ügyvédet Vicky temetésével kapcsolatban, Isaacet, akit új öltöny szabására kértem fel, mégpedig minél rövidebb határidővel. Dawna több üzenetet is küldött, leginkább Brunoról, habár egyszer azt is írta, hogy Gwendolyn Talbert visszahívott. Ezt a hívást viszonoznom kellett. Lehúzódtam egy árnyas parkba, és onnét tárcsáztam. – Halló. – Gwen? Én vagyok az. – Celia! Jó hallani a hangod. – Elhallgatott. – Rettenetes volt hallani Vicky haláláról. Részvétem. Hogyan viseled? – Nem túl jól – vallottam be. – Megkaptad az üzenetem? – Igen, és el nem tudom mondani, mennyire sajnálom, hogy nem segíthetek. Mikor visszavonultam, le kellett adnom az engedélyemet. De tudok ajánlani pár nevet. Remek szakemberek. És ha hajlandó vagy beköltözni egy klinikára... – Nem. Felsóhajtott. – Tudom, hogy nem tetszik az ötlet, de nem hiba az, ha elismered, hogy segítségre van szükséged. 215

– Nem akarok zárt ajtók mögött élni, Gwen, most meg pláne nem, ha egy módom van rá. – Miért, mi történik most? Nyugalmat erőltettem magamra, hogy értelmesen válaszolhassak a kérdésére. – Mert úgy nézek ki, mint egy szörny, egy vámpír. Mindenkit megijesztek. Ha bezárnak, akkor akár el is dobhatják a kulcsot. – A következő szavak szinte maguktól, önkéntelenül buktak ki belőlem. – Aztán ha elfogy a pénz, mehetek az állami elfekvőbe. Nem is próbált vitatkozni. Ahhoz túlságosan becsületes volt. Annyira, hogy elismerte, van okom félni a szanatóriumokban is. – De honnét tudod, hogy nem fognak erővel elzárni? Ha tényleg olyan ijesztő vagy, ahogy állítod, mi tartaná vissza a hatóságokat attól, hogy szörnyként kezeljenek? Semmi, egyáltalán semmi. És ez iszonyúan ijesztő volt! Mivel nem feleltem, nem akarta tovább erőltetni. – Te tudod, de aggódom érted, Celia! – Én is aggódom, ne félj. Felsóhajtott. – Azért gondold meg! Rendben? Felírtam egy boríték hátuljára a neveket és telefonszámokat, amiket megadott. Aztán már nem beszéltünk sokáig. A kínos szünetek a beszélgetésben olyan távolságot jelentettek, ami korábban nem volt köztünk, mintha a visszavonulása óta csak még inkább hivatalos és tartózkodó lett volna. Ez kicsit elszomorított. Mégis megköszöntem neki, és megígértem, hogy megbeszélek majd valakivel egy találkozót. Folyton a tükröt néztem, ahogy a városban kocsikáztam, ügyintézés közben. Félig arra számítottam, hogy Subidam és Subidu követni fog, de nem láttam őket sehol –, vagy elég jók voltak ahhoz, hogy ne vegyem észre őket. Ez a gondolat kicsit megijesztett. De nem hagytam magam zavartatni, és tovább intéztem a dolgaimat. Mire bejutottam Bruno hotelszobájába, már elég sok mindent elintéztem, semmi különöset, csak apróságokat. Ahogy benyitottam, hallottam a folyó víz hangját, és a „Copacabaná”-t, Bruno lelkes előadásában. Fejcsóválva 216

mosolyogtam. Bizonyos dolgok nem változnak. DeLuca mama egyszer mind a hat gyerekét felsorakoztatta, hogy énekeljenek valamit Sal nagybácsijuk nappalijában. A feladatot csak Bruno vette komolyan. Remek hangja van, és olyan dalokért rajong, amik az én ízlésemnek túl könnyedek. – Én vagyok az! – kiabáltam be neki, habár biztos voltam benne, hogy tudja. – Hoztam kínait. – Előre leadtam a rendelést, és a külső kiadóablakhoz mentem érte, hogy ne ijesszek rá senkire. Hallottam, hogy elzárja a vizet. – Áldalak érte, már majdnem éhen haltam! Ő folyton „éhezett”. Csak a mókusokéhoz hasonló gyorsaságú anyagcseréjének köszönhette, hogy nem lett ugyanolyan széles, mint amilyen magas volt. Azért választottam kínait, mert a különféle külföldi kaják közül ezt az egyet nem szeretem. Talán a szaga miatt. Vagy talán a kinézete riaszt el. Mindenesetre a kínai étel legalább nem volt csábítóbb az én kis turmixomnál. Körülnéztem a szobában. Szép volt, de semmi hivalkodó. Két ágy, az egyik feltúrva, egy nagy ablak sötétítőfüggönnyel, egy sötét színű faasztal, székek, hozzáillő szekrénnyel a tévé és a ruhák számára. Elhúztam egy széket az asztaltól, és leültem, ahogy Bruno vigyorogva kidugta a fejét a fürdőszobából, egy szál törülközőt tekerve a derekára. Csak néztem, mint a moziban. Hiába, minden egészséges heteroszexuális nő ezt tette volna! Úgy értem, a fickó jól nézett ki. Volt pár hege és ősz hajszála, de egy deka felesleges zsír nem volt a testén. Sőt, jobb formában volt, mint amikor jártunk. Széles válla, keskeny csípője, izmos lába arról árulkodott, hogy még mindig futott lépcsőt, ahogy a suliban is fel-le futkosott, ha tehette. Elnevette magát, és az a hamiskás vigyor terült szét az arcán, amire olyan jól emlékeztem. – Nincs sok időnk – ugratott. – Tényleg nincs – törődtem bele, de nem tudtam nem sajnálni a dolgot, és nem néztem félre. Mégis volt egy kis bánat a hangomban, amikor hozzátettem: – Még ha lenne is időnk, se csinálnánk semmit. 217

– Ezt ne vedd olyan biztosra! – Kiragadta a kezemből az ételes zacskót, és kihúzott belőle egy tojásos tekercset. Mivel ez lefoglalta a kezét, a törülközőt csak egy laza csomó tartotta a derekán. Egy kis rántás, és... Rám kacsintott. – Úgy értem, nemrég tértem magamhoz a legutóbbi alkalomból! Elpirultam. Nem tehettem róla. Ahogy ott állt, ruha nélkül, a legutóbbi alkalom emléke túlságosan frissen élt bennem. Megint felnevetett, gyerekes örömmel. – Nahát, nagyon hiányoztál, Celia. – Közelebb lépett, lehajolt, és adott egy szelíd csókot, aminek tojásos tekercs és Bruno íze volt. Hozzátéve ehhez gyöngéd simogatását az arcomon, az egész testemet felforrósította. – Tudom az összes okát annak, miért nem működött a kapcsolatunk, de mégis hiányzol. – Te is nekem! – Kicsit megbántam, hogy ezt hangosan is kimondtam. Hiszen annyira szerettem őt, úgy akartam, hogy működjön a dolog, de mégse működött. A szex viszont a legrosszabb időszakokban is csodás volt, és eléggé akrobatikus, egyszer még az ágya keretét is eltörtük. Előrehajolt, és még egyszer megcsókolt, ez alkalommal több... lelkesedéssel. Francia csók lett belőle, anélkül, hogy beleakadt volna a metszőfogaimba. Talpra húzott, és hagytam. Sima izmok szorítottak a testéhez, és felnyögtem. Aztán a nyakamra tette a száját, csókolgatott, mígnem feszültséget éreztem olyan helyeken, ahol már régóta nem. Keze megszokott könnyedséggel siklott le-fel a testemen, emlékezett a hajlatokra és az érzékeny pontokra, amelyek érintése biztosan levett a lábamról. Nem tehettem róla, ösztönösen simogatni kezdtem a még nedves hátát. Nagyon kísértett, hogy lehúzzam róla a törülközőt, és levonjam őt a padlóra. Pokolba az összes vámpírral, vagy a szövetségiekkel, vagy bármi mással! Hiányzott ez az érzés! És ő is hiányzott! Felmordult, láthatóan ugyanez járt a fejében, mert a keze utat talált a blúzom alá, és elkezdte ingerelni a mellem és az alsóbb részeket a régi, ismerős mágiával. Már régebben is képes volt arra használni a mágiát, hogy szex során... jobban érezzük magunkat. Most már nemcsak jól, hanem csodálatosan éreztem magam. Az 218

izmaim belesajdultak a kívánságba, és a kezdeti pironkodást egész másfajta hév váltotta fel. Az érzések ijesztően csodásak voltak, és ezt ő is észrevette. A gyengédségből követelőző vágyakozás lett, kezünk a meztelen hús után tapogatott. Olyan gyorsan történt mindez, hogy nem tudtam lenyugtatni a légzésemet, és rájöttem, hogy ketyegő bombák vagyunk. Ha nem hagyjuk abba, sok minden történhet, aminek egy részét aztán bánni fogjuk. De csak egy részét. Visszahúzódott a csóktól, a pupillái kitágultak, zihált. Megremegett a teste, és ökölbe szorította a kezét, ahogy leküzdte a vágyát, hogy felém nyúljon. Ismertem ezt az érzést. – Jobb, ha most felöltözöm. – Ahogy hátralépett, láttam, hogy a törülköző kitüremkedik az ágyékánál. – Vagy vegyél előtte egy hideg zuhanyt – kiáltottam utána. Nem értettem a válaszát, de fogadni mernék, hogy valami illetlenség volt. Őszintén szólva, nekem se esett volna rosszul egy hideg zuhany. Az ajkam még mindig pezsgett a varázslat utóhatásától és a testem hőjétől. A mindenit, nehéz lesz megfeledkeznem arról, hogy ez a férfi a városban van! Még mindig remegtem, amikor átkeltem a szobán, hogy leüljek az erkélyajtónál álló asztalhoz. A késő délutáni nap átragyogott a földig érő, áttetsző függönyökön. Leültem a legközelebbi székre, a fény sávján kívül, és kényelmesen elhelyezkedtem a várakozáshoz. A korábban vásárolt újság ott pihent az asztal csiszolt felszínén. A borítóra néztem, és próbáltam rájönni, hogy egész pontosan mi nem stimmelt a képen. Az biztos, hogy sajnáltam a menyasszonyt. Úgy értem, ha a valódi herceg egy kicsit is hasonlított az utánzatára, akkor egy mocskos disznó volt! De a nő mégis ott ült, egy hosszú asztalnál, egy díszes szobában, szembenézve az összecsődült sajtóval. A herceg és egy szomorkásnak látszó, hagyományos öltözékű, idősebb ember közt ült, aki csakis az apja lehetett. Mögöttük ívben, két nemzeti zászló mellett, katonának tűnő testőrök álltak, mind nagydarab férfi. Nem nagyon mosolygott

219

közülük senki. A fenébe is, mi olyan fura ezen a képen? Próbáltam erőltetni az agyam, hogy álljon elő az információval, de nem volt hajlandó. Talán ha elolvasom a cikket, az segít. Lapozgatni kezdtem az újságot, és épp elértem a keresett oldalra, amikor Bruno lépett a szobába, teljesen felöltözve. – Rendben, mehetünk. Telik az idő. Mire a PharMarthoz értünk, a nap lemenőben volt a nyugati égbolton. Útközben beugrottunk az egyik marhasültet árusító étterembe. Bruno megette a húst, én az öntetet. Nem a legjobb megoldás, de tennünk kellett valamit. A nap már alacsonyan járt, és éreztem, hogy egyre feszültebb a testem. Minden olyan intenzív lett! Hallottam az emberek szívverését. Éreztem az izzadság és a félelem illatát, ahogy korábban sose képzeltem volna. – Képes leszel megtenni? – Bruno hangja gyengéd volt, de nem nézett rám, úgy tett, mintha a kocsi leparkolása a közel üres PharMart-parkolóban minden figyelmét igénybe venné. – Jól vagyok. – És tényleg jól voltam... nagyjából. A bőröm nem ragyogott, és a látásom nem lett hiperéles. De azon eltűnődtem, hogy megismétlődne-e az előző este, ha nem ettem volna semmit. Minden naplemente azt jelenti, hogy meg kell küzdenem magammal? Ez ijesztő gondolat volt, gyorsan elhessegettem. Egyelőre a vámpírokkal kellett elbánnunk. Matteo már a helyszínen volt, elvégezte a meditációját, és készen állt. Nem tudtuk, mikor jön a denevér, vagy, hogy jön-e egyáltalán. Ezért résen kellett lennünk. Matteo az ablaküvegen dobolt. Ha ideges volt is, nem látszott rajta. Az arckifejezése komor volt, vészjósló, de ez volt minden. – Felhívtam a rendet. Megerősítették, hogy nem fogok támogatást kapni a pap testvéreimtől. – Felsóhajtott. – Elismerik, hogy a vámpír komoly fenyegetést jelent, de itt, a nyugati parton nagyon korlátozottak az erőforrásaink. Közömbös hangon mondta, mégis megdöbbentem. Egyetlen szerzetest sem tudnak küldeni? Ezt nem hittem el! Hacsak...

220

– Ugye már nem csak egy kiskorú démonról van szó? – Halkan beszéltem, főleg azért, mert féltem. Lehet, hogy nem mindenre emlékszem az egyetemről, de a démonológia fejezetei elég szörnyűek voltak ahhoz, hogy örökre az emlékezetembe véssem őket. – Ezt nem mondtam! – Matteo elsápadt, és remegni kezdett. – És te se mondj ilyeneket! Nem hagyhatjuk, hogy elterjedjen a híre! Pánikot keltene. – Ó, a francba! Egyáltalán, neked megengedték, hogy ide gyere? – Bruno hangja is fátyolos lett egy kicsit. Úgy látszik, nemcsak én emlékeztem a tanulmányainkra. Matteo behunyta a szemét, és felsóhajtott. – Elvileg betegszabadságon vagyok. Nem segíthetek a másik probléma megoldásában, úgyhogy akár ide is eljöhetek. Nem láttam rajta sérülésnyomokat, de ha túl rossz bőrben van a démonvadászathoz, akkor valószínűleg a ma esti munkához is. Ezt szóvá is akartam tenni, de Bruno egy pillantással elhallgattatott. Á, a férfibüszkeség – vagy talán csak a DeLucák büszkesége. Matteo nem vehetett részt a nagy démonvadászatban, de kényszert érzett, hogy tegyen valamit. Ezért mi szolgáltattuk neki a második legjobb dolgot, egy übervampot. Ha a terv szerint mennek a dolgok, le tudjuk vadászni anélkül, hogy bárki is megsérülne. Persze, hányszor mennek a dolgok a terv szerint? Elnyomtam ezt a gondolatot, mint egy csótányt. Az akciót a lehető legjobban elterveztük. Jól fel voltunk fegyverkezve. Matteo volt a gyengébb a két testvér közül varázslás terén, ezért ő aktiválta újra a külső védelmi gyűrűt. Kevesebb erő kell egy már kész védelem reaktiválásához, mint egy új varázslat létrehozásához. Brunóra várt a munka nehezebb része, de nem kételkedtem benne, hogy el tudja végezni. Én csak afféle csalinak voltam velük. Ha a hatóságok felbukkannának, akkor elvégeznék helyettem a piszkos munkát, de nem számítottam rájuk. Megtettem állampolgári kötelességem, és felhívtam őket, hogy tájékoztatást adjak a közelgő gyilkosságról, de a rendőri erők ezen a héten túlságosan igénybe voltak véve. A városban zajlott a baseball-világbajnokság legalább 221

két meccse – éjszakai játszmák. Mindenkit mozgósítottak, főleg, mert a harcos papok rendjének is rengeteg dolga akadt. Persze lehet, hogy épp ezért lettek élénkebbek a démonok és a denevérek. Lehet, hogy gonoszak, de biztosan nem hülyék. Matty körbejárta a gyűrűt, szenteltvizet öntözve a földre. Éreztem, ahogy a mágia bizsergése átjárja a talajt a lábam alatt. Libabőrös lettem tőle, és eszembe jutott, hogy talán túl sok lesz belőle. Ha én meg tudtam érezni, akkor bizonyára a denevér is. Ha igen, akkor nem lépi át a vonalat, és nem sétál bele a csapdánkba. Éppen figyelmeztetni akartam őket, amikor a varázslat alább hagyott, mielőtt egy szót is szólhattam volna. Fejcsóválva megint a fegyvereimet kezdtem vizsgálni. Semmi sem változott, mióta korábban ellenőriztem őket, de szükségem volt rá, hogy megbizonyosodjak erről. Megnyugtatónak találom a pengeéles kést és a pisztoly olajának illatát. Be lehet érte perelni, ha valakinek nem tetszik! Egy ósdi Chevrolet állt be a parkolóba, és előbújt belőle a tizenéves eladó. Formaruhában volt, készen arra, hogy átvegye a műszakot. Meglátott, rám mosolygott, és felém intett, ahogy bement az épületbe. Ez ijesztő volt! Úgy értem, tudtam, hogy nem emlékszik a hipnózisra. De én emlékeztem rá. A nap lenyugodott, és az automata lámpák felgyulladtak, mindent halvány narancsszín fénnyel világítva meg. Az árnyékok megnyúltak. A nappal kevés ceremóniával adta át a helyét az éjnek. A főúton kocsik húztak el, hangosan üvöltő rádiókkal. Amint pirosra váltott a lámpa, a dudák hangja versenyzett a hiphop mély basszusával. Végignyúltam Matty kölcsönzött szedánjának ülésén, feltűnés nélkül, felváltva vártam és aggódtam, hogy talán mégsem jön el, és tévedtem. Nem tudtam, hová bújt Matty és Bruno. Lassan teltek a percek. A hátam fájni kezdett a természetellenes pózban. Annyira kényelmetlen volt, hogy szinte kísértést éreztem, hogy kiszálljak a kocsiból, és kinyújtózzak. Meg is tettem volna, ha nem üti meg a fülemet a motorzúgás, ahogy egy kocsi nem messze tőlem beáll a parkolóba. Hallottam a csukódó ajtó tompa hangját, és magassarkú cipők összetéveszthetetlen hangját a kavicsos aszfalton. 222

Ekkor megéreztem a nő hívását: olyan volt, mint mikor a friss, lágy szellő végigsimítja az izzadt bőrt, puha volt, mint egy szerelmes suttogása, hívogatott. Csábító volt, ellenállhatatlan. Hálát adtam Istennek, hogy nem engem hív. Mert én mentem volna, vidám szívvel, mosolyogva. Rohantam volna felé, a halál karjaiba. Ennyire értette a dolgát. Hallottam, ahogy kinyílik a bolt automata ajtaja, hallottam a tiltakozó hangokat. Még mindig vártam. Siessetek, fiúk, kifutunk az időből! Mintha meghallották volna a gondolataimat, éreztem az energia hullámát, ahogy a masszív erőfalak a helyükre csúsztak. Ideje indulni. Felkeltem, és kimásztam a kocsiból, közben elővettem és kibiztosítottam a pisztolyomat. Lassan lépkedtem, nem akartam kockáztatni. Meghallotta, hogy közeledem, és sziszegve megfordult, kivillantva fehér szemfogait. Arcbőre olyan szorosan feszült a koponyájára, hogy semmi emberi nem volt benne. A bőre fényt sugárzott, így teljesen világosan láttam a célpontomat. Hallottam, hogy a srác felkiált, és elkezd rohanni a bolt bejárata felé. A vámpír varázslatának erejét megzavarta az érkezésem. Klasszikus célzóállásba helyezkedtem, és kettőt lőttem a nő mellkasának közepébe. Az első lövés után vér és bőrdarabok repültek ki a hátából, majd lefolytak a mögötte lévő, összesűrűsödött levegőn, ami a varázsfalat képezte. A második lövés nem találta el a vámpírt, egy újságos bódéba fúródott. Aztán futni kezdett, egyik erőfaltól a másikig, a megsebesült szívéből kifolyó vér és a belek foszlányai mutatták az útját. Próbált gyenge pontot találni a falakon, egy menekülési utat, de Matteo és Bruno jól végezték a dolgukat. Embertelen hangon felsikított, ami a nyers mágikus erő miatt szinte megsüketített. A szemem sarkából láttam, ahogy a fiúk kilépnek rejtekhelyükről. Bruno célzásra emelte a fegyvert, amit kölcsönadtam neki. Matteo

223

fegyvere hasonlóan halálos volt a denevérekre – egy túlméretezett vízipisztoly, ami csakis szenteltvízzel lehetett megtöltve. Matteo tüzet nyitott, és eleresztett egy sorozatot, nem a nő nyakára vagy szívére célozva, hanem átlőve a lábát. Ahhoz nem volt elég, hogy leszakítsa a vámpír lábát, ám a földre hanyatlott, keservesen visítva, esélyt adva számomra, hogy megint a mellébe lőjek, ami időközben majdnem teljesen meggyógyult. Ekkorra már majdnem teljesen megsüketültem, és éreztem, ahogy valami nedves csorog végig a nyakamon. Nem tudtam, hogy izzadság-e, vagy a fülem vérzik, de nem is érdekelt. Térdre estem, egy lámpaoszlophoz támasztottam a csuklómat, megfogtam, és a vámpír nyakára céloztam, remélve, hogy szétroncsolom a gerincét, és leválik a feje. Erősen összpontosítottam, kerestem a megfelelő pozíciót, ez az egyetlen mentségem. Nem hallottam a kocsi közeledését, nem is láttam, egész addig, amíg bele nem futott Matteóba, aki az ütközés erejétől átrepült a varázsfalon, és véresen ért földet a vámpír mellett. A nő diadalmasan felvonított, megragadva a férfi ruháját, és magára húzva a testét, élő pajzs gyanánt. Matteo, bizonyára súlyos sérülései ellenére addig próbált kitörni a szorításából, míg a nő nem kényszerítette arra, hogy a szemébe nézzen. Láttam, ahogy a férfi dühös elszántsága bávatag mosollyá változik, ami ijesztően, undorítóan üres volt. A nő szemére céloztam Matty feje fölött, de valami a látóterem szélén magára vonta a figyelmem. Túl gyorsan mozgott ahhoz, hogy ember legyen, ezért vaktában meghúztam a ravaszt, ahogy felé fordultam. Vér és csúnyább testrészek törtek elő a vámpír hátából, ahogy a golyók a mellkasába hatoltak. Felnyögött a fájdalomtól, de a lendülettől rám esett, és a betonra zuhantam, olyan hirtelen, hogy kiesett a pisztoly a kezemből. Annak köszönhettem az életemet, hogy túlságosan meglepődött. Emberfeletti erővel, a kétségbeeséstől hajtva sikerült kikászálódnom alóla. Ahogy négykézláb hátrálni kezdtem a testétől, Bruno több lövést is leadott rá, egymás után. A lövések áthatoltak a teremtmény nyakán, megsebesítették a fejét. Csúnya módszer volt, de hatékony. Minden véres lett körülötte, de a mellkasában megállt a szív dobogása, szemei üresen meredtek felfelé. 224

Még mindig csengett a fülem, és a jobb karom is le volt bénulva. Bal kezemmel mégis megragadtam a fegyvert, és elszaladtam a lámpáig, majd nekivetettem a hátamat. Éreztem, ahogy a vér átáztatja a nadrágom, de nem törődtem vele. Csak az számított, hogy megöljem a nőt. Felhúztam a térdem, és rátámasztottam a kezem, hogy biztosan tudjak célozni. Ekkor a nő megszólalt. Nem is annyira hallottam, mint inkább éreztem, ahogy átrezeg rajtam a hangja, mintha egy hangvilla volna a testem, amit megérintenek a szavai. – Most elvihetném, hogy ő is közénk tartozzon – mondta, és hosszú körmével megsimogatta Matteo nyakát. – A férfi elégedett sóhajjal feküdt le mellé. Láthatóan nem érzett már fájdalmat, nem volt magánál. Megborzongtam. A nő észrevette, és felnevetett, hideg, keserű nevetéssel, amivel mintha az idegeimet kaparászta volna. – Eltűnt minden emléke a családjáról, az Istenéről, mindenről, ami valaha ő volt, eltűnt, volt, nincs! Játszott velünk. Csapdába került, megsebesült, de úgy tett, mintha fölényben volna. Brunóra pillantottam, és rájöttem, hogy tényleg fölényben van. Matteo azt mondta volna nekünk, hogy lőjük le a nőt, feláldozta volna magát. De Bruno a testvére volt. Bruno inkább meghalt volna, mint hogy veszni hagyja Mattyt, és ha a nő vámpírt csinált volna belőle, akkor meg kellett volna ölnünk őt. Az a lotyó pedig tudta ezt. – Egyezséget ajánlok. – Rám nézett, amikor ezt mondta, mintha Brunót észre se venné. – Ha elengedsz, én is elengedem őt. Egyelőre. – Társa holttestére pillantott, aztán ismét rám. Szinte éreztem, ahogy gyűlöletének hője megperzseli a bőröm. – De ezzel még nincs vége a játszmánknak! – Egyelőre – felelte Bruno. A nő rápillantott, és merőn nézte addig, míg a férfi meg nem szüntette a vámpírt csapdába ejtő külső védfalat. Nagyot lökött Matteón, aki nedves puffanással ért földet egy kicsit arrébb. Aztán felpattant, és villámgyorsan eltűnt. Gyorsan a paphoz siettem. Nem tettem el a fegyveremet. Nagyon is emlékeztem az egyezség „egyelőre” kitételére, és kinéztem ebből a 225

nőből, hogy visszajöjjön. Igen, megsérült, de attól tartottam, ez csak még veszélyesebb ellenféllé teszi. Mert dühös volt. És ráadásul Edgarral is számolni kellett. Ő már azelőtt is együtt volt velük. Vajon most is a közelben bujkál, és az alkalmas pillanatra vár? Nem éreztem ugyan a jelenlétét, de gyanítottam, hogy ez nem jelent semmit. Bruno az ölében tartotta Matteo testét, és sírt. Tudtam, hogy Matty nem halt meg. Hallottam, ahogy a levegő ki-be szökik a tüdejébe. A szája sarkában piros buborékok buktak fel. Egy csont átszúrta a tüdejét, és ki tudja, hány súlyos sérülése lehetett még. Előkotortam a kabátom zsebéből az új telefonomat. Remegő ujjakkal nyomtam be a 9-1-1-et, a mentők számát, és elhadartam a diszpécsernek, hogy mire van szükségünk, a vállammal szorítva a fülemhez a telefont, és közben a pisztolyt is letettem a földre, hogy szabaddá váljon mindkét kezem. Megint a dzsekim zsebébe nyúltam, amitől egy kicsit elcsúszott a telefon, de továbbra is magyaráztam a helyzetünket. Az ujjaim megragadták a korábban vásárolt Egylövetű műanyag markolatát. Mondtam magamban egy csendes imát, remélve, hogy a nagymamámnak igaza volt, hogy van valahol egy Isten, aki meghallgatja a szükséget szenvedőket. Előhúztam a kis vízipisztolyt, és kivettem a csövéből a dugót. A testvérek felé hajoltam, de Bruno elrántotta előlem a bátyját. – Hadd lássam a nyakát, Bruno. Meg kell bizonyosodnom felőle, hogy nem harapta meg, míg a társával foglalkoztunk. Bruno rám meredt, és a szeme közel olyan üres volt, mint Matteóé az előbb. Sokk, sokkot kapott. A francba, a francba! – Bruno! Szükségem van rád, öregem! Maradj velem! Ellenőriznünk kell Matteo nyakát! Bruno bólintott, de a mozdulat szaggatott volt, és annyira remegett a keze, hogy elég soká tartott kigombolnia a bátyja papi mellényét és ingét. De végül megcsinálta, és megláttuk az apró, félig begyógyult szúrásnyomokat. – Ó, a fenébe, Matty! – Bruno szavai zokogásba fúltak. – Tartsd szorosan! – parancsoltam. – Fájni fog, és talán ellen fog állni. 226

Bruno elhelyezkedett, hogy jobban hozzáférjek a bátyjához. Megdöntöttem a kis fegyvert, és szenteltvizet öntöttem az aprócska sebekre. Matteo atya sikítani kezdett.

227

19

A rendőrség már elment. A mentők bevitték Mattyt és Brunót a Szent József Kórházba – szent földre. Matty sebei súlyosak voltak, de mindent megtettek érte. Kemény volt, talán túléli. Talán. Leültem pihenni az újságosláda mellé, véráztatta ruhámban és hivalkodó szent tárgyaimmal felaggatva, egy málnás turmixot kortyolgatva, amikor a hagyományos, hosszú, fekete limuzin behajtott a parkolóba, és lassan megállt, tőlem alig négy méterre. Két nagydarab, öltönyös férfi szállt ki belőle, akik Subidam és Subidu idősebb és nagyobb változatának tűntek, és tökéletes testőralakzatban megálltak a kocsi hátsó ajtaja mellett. A tőlem balra álló lehajolt, és kinyitotta az ajtót a bent ülő előtt. Felálltam, ahogy Dahlmar király kilépett a kocsiból. Talán fel se ismerem, ha pár másodperccel azelőtt nem épp róla olvastam volna. Átlagos magasságú és felépítésű, vonzó férfi volt, markáns vonásokkal, olívaszín bőrrel és átható, szürke szemmel. Ezüst haját és szakállát tökéletesre nyírták, sötétszürke öltönye arányos testére volt szabva. – Jó reggelt, Graves kisasszony. – Már reggel van? – Az órámra pillantottam. Tényleg, már egy óra is elmúlt. – Akkor jó reggelt, fenség. – Kicsit elfordítottam a fejem, hogy lássam a tükörképét a sötétített üvegeken. Ő volt az. Vagy talán egy ivadék. De az volt az érzésem, hogy ő az, személyesen. Túlságosan különös volt, hogy egy kis nemzet uralkodója a hajnali 228

órákban utánam kajtasson egy éjjel-nappali patika parkolójában. Ha valaki királynak adná ki magát, sose jutna eszébe ilyen hülyeség. Túl hihetetlen. – Szeretnék beszélni magával egy kicsit. – Naná, hogy szeretne! A kérdés az, vajon én is szeretnék-e beszélni magával. Hosszan méregetett, a szája sarka halvány mosolyra húzódott, majd kezével lesöpörte mellettem a járdát, és kényelmesen letelepedett a betonra. A testőrei jól képzettek voltak, így nem mutatták ki a megdöbbenésüket, csak a szemükön látszott egy kis csodálkozás. – Üljön le – maga mellé mutatott, arra a helyre, ahonnét érkezésükkor felálltam. – Felajánlanám, hogy üljön mellém a limuzinba, de kétlem, hogy hajlandó lenne rá. Leültem. – Igaza van. Csak összevérezném a kárpitot. Nem kapná vissza a foglalót. – Az arisztokratáknak nem kell foglalót fizetniük. De tényleg kár lenne a szövetért. – Ez alkalommal szélesebb és őszintébb volt a mosolya. Szép mosolya volt. Felragyogott tőle az arca, szürke szeme szikrázott a vidámságtól. Az arckifejezésétől az egész külseje megváltozott, kifejezetten jóképű lett. Lefogadtam volna, hogy fiatal korában nagy szívtipró volt – talán még ma is az. A mosoly eltűnt, mint a felhők mögött a nap. A mellettem lévő újságra mutatott, amelynek a fia volt a címlapján. – Olvasta a cikket? Bólintottam. – Az idősebbik fiam, Rezza nemrég talált rá újra a népe vallására. Abbahagyta az ivást, a drogokat, a szoknyavadászatot. Még nem tudni, hogy őszinte-e, vagy csak a vallási fundamentalisták támogatását akarja megnyerni, akiknek egyre nagyobb a befolyásuk az országomban. – Folytatta: – Vannak olyanok is, akik szívesen látnának engem holtan, és Rezzát a trónon, azt hiszik, őt könnyebb befolyásolni. – Ez a királyság egyik hátulütője. – Meglepett, hogy Dahlmar ilyen nyíltan beszél, de végül is ki másnak mondaná el, mint egy 229

külföldi ország egyszerű állampolgárának, akinek senki se hinné el, hogy a királytól hallotta? Megint elmosolyodott, de ez csak száraz nyugtázás volt, nem az a boldog kifejezés, amit korábban láttam. – Valóban az. De ezek az illetők nagyot tévednek. A fiam önálló ember. Én nem őt választanám, de azért önálló. – Fészkelődni kezdett, hogy jobban üljön a kemény betonon, majd folytatta. – A fiatalabb fiam, Kristoff... – Megállt, mintha kereste volna a megfelelő szót. Végül olyat talált, amire nem számítottam. – Gyenge. Igen gyenge. És vannak olyanok, akik rossz hírét keltenék az idősebb fiamnak, hogy a fiatalabb kerüljön a trónra. – Ez megmagyarázta a képeket. – Azt hiszik, a kisebbet irányíthatják. – És ez így is van. Könnyűszerrel megtehetnék – mondta Dahlmar szárazon. Nem tudtam, mit felelhetnék erre, ezért csöndben maradtam. Egy idő múlva folytatta. – Míg meg nem találtuk a földgázlelőhelyeket, addig ez nem volt nagy probléma. Most azonban gazdagok lettünk, és ezért erősek is. Az Európai Unió körbeudvarol, az ellenségeink félnek tőlünk. Veszélyes helyzet. És a hatalom úgy vonzza az összeesküvéseket, mint a hulla a legyeket. – Mindkét csoport el akar tenni láb alól. – Mosolya során kivillantak a fogai. – Én viszont inkább maradnék. – Ismerem az érzést. Felnevetett. – Biztos vagyok benne. A dossziéja elég figyelemreméltó. – Szünetet tartott, majd így szólt. – A hatalmi harcunk közepébe keveredett. Az egyik csoport már megpróbálta felhasználni magát. A következő kérdésekre keresem a választ – elkezdte számolni az ujjain. – Ki árult el a kíséretemből? És melyik fiam szűrte össze velük a levet? Bólogattam, bár nem értettem, ez mennyiben vonatkozik rám.

230

– A helyzetet nehezebbé teszi, hogy démonok és az ivadékok is beleártják magukat a harcba. Ezt fejbólintással ismertem el. – Azért nem hiszem, hogy a vallási fanatikusok szövetkeznének a démonokkal. Gyakorlatilag minden vallás elítéli őket. Elkomorodott az arca. – Igen, de sajnos mindig lesznek olyanok, akik szerint a cél szentesíti az eszközt. És ha valakit megkínálnak elegendő pénzzel, akkor hamar elfelejti, kinek és minek fogadott hűséget. – Benyúlt az öltönye belső zsebébe, és előhúzott egy fehér borítékot. – Az embereim kikérdezték a megbízót, akit a maga emlékeiben láttak. Az emlékeimben? Ettől kicsit megrökönyödtem, mivel eddig a szakaszig nem jutottunk el az irodában. Valaki netán kutakodott a fejemben, míg beszélgettünk? Ennek nem örültem volna. Megállt, a szeme elsötétedett, az arca merevvé vált, de a hangja kifejezéstelen volt. – Az embereim... alaposak. Nem tudtam, hogy megborzongjak, vagy inkább morogni kezdjek. Nem kedveltem különösebben a férfit, aki felbérelt, de kezdtem kételkedni Subidam és Subidu szilárd erkölcseiben. – Az a férfi szövetkezett egy olyan szervezettel, akik profikkal szerződtek, hogy megbuktassanak engem. Eleget sikerült megtudnunk a részletekről, hogy megtegyük a szükséges óvintézkedéseket. – Ennek örülök. – De maradt pár kérdésem. – Felsóhajtott, és a fejét ingatta. – Királyként ez nem szokatlan és nem is váratlan dolog. – Intésére a sofőr kinyitotta a limuzin csomagtartóját, és kivett belőle egy feketefehér táskát, ami sporttáska is lehetett volna, de nem volt az. Mattynek is hasonló táskája volt. Két teljesen különböző belső tartója volt, mindkettő vérálló, és az egész tárgyat megáldották. A király folytatta. – De előbb-utóbb mindent kiderítünk majd. Nagyon biztosnak tűnt a dolgában. De miért is ne volna az. Elég idő- és pénzráfordítás mellett, minden összeesküvést le lehet leplezni, főleg ha valakit nem érdekel, mennyi vér folyik ez idő alatt. 231

– Apaként elfogadhatatlannak tartom, hogy a szükségesnél tovább gyanakodjak a gyerekeimre. Átadott egy borítékot. Nehéz, jó minőségű papírból volt, lágy pasztellszínnel, írás nélkül. Elvettem, de nem nyitottam ki. Vártam, mi következik. – Az egyik fiam se tud ügyesen hazudni, ha szembesítem őket az igazsággal. Arra kérném magát, hogy segítsen ebben a szembesítésben. – Hogyan segíthetnék? – próbáltam közömbösen kérdezni, de nem sikerült kiiktatni a hangomból a gyanakvást. – Abban a borítékban két jegy van a péntek esti baseballvilágbajnokságra. Megvettem egy szektornyi jegyet, kimegyünk a fiaimmal és a kíséretemmel. Egy szektornyi jegyet? A baseball-világbajnokság döntőjére? Bele se mertem gondolni, mennyibe kerülhetett ez. A biztonsági emberei gondolom frászt kaptak az ötlettől. – Iván – intett a sofőr felé – a főbejárattól balra fogja várni. A himnusz éneklése és a kezdődobás között elkíséri önt és a vendégét az ülőhelyeikre. Én pedig megfigyelhetem, hogy melyik fiam vagy kísérőm döbben meg, amikor meglátja magát. Ez nem hangzott valami jó tervnek. De egy királlyal beszéltem, és ilyen helyzetben még én se akartam vitatkozni. Ezért átvettem a borítékot, és csöndben maradtam. – Ha kiderülne, hogy bolond vagyok, és a fiaim ügyesebben színlelnek, mint hittem, akkor képzett telepaták fognak olvasni a gondolataikban, amikor maga megérkezik. Ez már hatékonyabb módszernek hangzott. – Cserébe kifizetem magának azt a pénzt, amit a fiam védelméért ígértek, és azt az összeget is, amit a biztosítója fizetett volna a sebesülései után. Intett a sofőrnek, aki elénk állt. A király fürgén felpattant, én is feltápászkodtam. – Mivel szeretném, ha még élne pénteken, tettem néhány további óvintézkedést.

232

A sofőr ekkor kinyitotta a kezében tartott táskát, amiben a gazdám véres fejét pillantottam meg. Huh, nahát! Oké! Nem mutatták meg, de gyanítottam, hogy a vámpír szíve a táska másik zsebében van. Fogalmam sincs, hogyan találtak rá, de ő volt az. Semmi kétség. Hú! Ez igencsak bőkezű előleg volt. Az is eléggé meglepett, hogy nem éreztem, amikor megölték. Nem kellett volna sokkot kapnom, fájdalmat éreznem, vagy ilyesmi? A kedves modorú úriemberre néztem, aki mellettem állt. Noha végig tökéletesen udvariasan viselkedett, igazából nem volt választásom, ezt jól tudtam. Vagy önként segítek neki, vagy nem, de szüksége volt rám. Máskülönben akár az én fejem is kiköthet ebben a táskában. Mély levegőt vettem, és nagyot sóhajtottam. Elegem volt már abból, hogy ide-oda terelgessenek, de azt is szerettem volna, ha végre pontot tehetünk ennek az ügynek a végére. – Ott leszek.

233

20

Úgy éreztem, sose jön el a hajnal. Amikor végre mégis megvirradt, beültem a bérelt Szedánba, és elvittem a gazdám fejét a legközelebbi krematóriumba. A hely az egyik nagy lánchoz tartozott, így amint meglátták, tudták mit kell tenniük. Azt mondták, gyorsított eljárást fognak alkalmazni, s hogy kettő után már jöhetek is a hamvakért. Az alkalmazott, aki kiszolgált, úgy nézett rám, mintha legszívesebben engem is a csomag után hajítana a kemencébe. Szerencsére a kelő nap sugara éppen rám esett, így végképp nem tudta kitalálni, miféle szerzet lehetek, csak a fejét vakarva elsétált. Dolgom végeztével visszahajtottam a sznob hotelhez, ahol Bruno megszállt. Vérfoltos ruhámban és vámpírarcvonásokkal eszem ágában sem volt bemenni az előtérbe, ezért hátul parkoltam le. Bruno belépőkártyájával bejutottam az egyik mellékbejáraton. Tulajdonképpen haza is mehettem volna, a gázszolgáltató már végzett a javítással. De David üzenetet hagyott a hangpostámon, elmondta, hogyan játszotta ki a behatoló a biztonsági rendszert: megölte a medence karbantartóját, és levágta a jobb kezét. Ugyanez történt Louisszal Birchwoodsban. Otthon nem lettem volna biztonságban, ám egy kellemes, névtelen hotelszoba annál hívogatóbbnak tűnt. Kimerülten vánszorogtam fel a beton tűzlépcsőn az emeletig, ahol Bruno szobája volt. Ahogy belöktem az ajtót, azonnal két, majdnem egyforma tengerészkék öltönyt, kikeményített fehér inget és sötét 234

nyakkendőt viselő férfival találtam magam szembe. Alig látható fülrádiót is viseltek, kezükben diszkréten szenteltvizes pisztolyt tartottak. Szigorú, éber arccal álltak az ajtó előtt. A francba! – Jó reggelt, hölgyem! A hotel biztonsági személyzetének tagjai vagyunk. Néhány kérdést szeretnénk feltenni. Persze, hogy szeretnének. Kezdtem már hozzászokni. Megnyerően mosolyogtam rájuk. Láttam lent a biztonsági kamerákat, nem csodálkoztam, hogy kiszúrtak. A megjelenésem kissé... szokatlan lehetett. – Természetesen, uraim. Celia Graves vagyok, Mr. DeLuca volt menyasszonya, és egy rendőrség által engedélyezett vámpírvadászatról jövök. Azt a vérszopót akartuk elkapni, amelyik megpróbált átváltoztatni. Mr. DeLuca és a fivére, Matteo DeLuca atya igazolja majd, amit mondok. Szívesen várok itt a folyosón, amíg önök érdeklődnek a rendőrségnél. A termetesebbik erre elhúzta a száját. Nem volt ínyére a gondolat, hogy itt várakozzunk, ahol minden vendég megláthat. Én azonban túlságosan paranoiás voltam, hogy bárhová is elmenjek olyan emberekkel, akiket nem ismerek. A fenébe is, még az ismerőseimben sem tudtam megbízni! Valóban biztonsági őröknek látszottak, de nem kockáztattam. Különben is ilyen korán reggel a vendégek valószínűleg nem nagyon járnak a folyosón. Ha csendben maradunk, és nem ébresztünk fel senkit, nem lesz probléma. Az alacsonyabbik őr kis fekete dobozt akasztott le az övéről, és nagyon halkan beszélni kezdett a lenti diszpécserrel. Néhány percen belül felhívták a rendőrséget, akik megerősítették az elmondottakat, és részletes személyleírást adtak rólam. – Engedélyezett vámpírvadászat, hmm... – a nagyobbik meglepett arccal nézett le rám. Úgy látszott, szokatlannak találja, hogy egy nő ilyesmit csinál. A rendőrségtől nem könnyű engedélyt szerezni, valószínűleg azok miatt az idióták és tizenévesek miatt, akik, ha jól felöntenek a garatra, mindjárt azt hiszik, el tudnak bánni a vérszívókkal.

235

– Úgy látom, sikerült elkapni – mormolta tiszteletteljes hangon, vérfoltos farmeromra mutatva. – Sikerült, legalábbis az egyiket. – Többen is voltak?! – kérdezte meglepetten a kisebbik. Nyilvánvaló volt, hogy még nem volt dolga vámpírokkal. Társa azonban annál többet tudott e témáról. – Mindig többen vannak – mondta, szomorúan megrázva a fejét. – Én ezért hagytam abba a vadászatot. Ha nem sikerül egyszerre mindet megölni, a túlélők csak annál dühösebbek lesznek, és nincs rosszabb egy dühös vérszívónál. – Gondolod, hogy idejönnek? – a fiú hangjában idegesség, de érdeklődés is csengett. Olyan fiatal volt még! Vagy én öregedtem meg? Elvégre sok mindenen mentem keresztül... A nagydarab megcsóválta a fejét. – Már felkelt a Nap, John. A vérszopók ilyenkor a koporsójukban fekszenek. De azért jobb, ha szólunk a karbantartóknak, hogy a biztonság kedvéért kapcsolják be a védelmet. – Lepillantott a világosbarna padlószőnyegre, és meglátta a száradó vérnyomokat, amiket 40-es cipőm hagyott. Hoppá! – A takarítókat is hívjuk. Ezt ki kell tisztítani, mielőtt még megjelenik a többi vendég. Amikor a kártyával kinyitottam a szoba ajtaját, kis bólintással elköszönt. – Sok szerencsét, Graves kisasszony. – Arca elkomolyodott. – Remélem, sikerül elbánni a többivel is, mielőtt azok végeznének önnel! – Köszönöm. Én is remélem. Miközben bementem, azonnal kiakasztottam a kilincsre a NE ZAVARJANAK táblát, próbáltam nem belegondolni abba, amit mondott. A fürdőbe siettem, és levetkőztem. Egyáltalán nem akartam gondolkodni. Nem vágytam másra, csak egy kiadós zuhanyra, egy erős italra és alvásra. Istenem, milyen jó lett volna aludni egyet! Aggódtam Matteo és Bruno miatt, de a végkimerülés szélén álltam. Csak a makacsságom tartott ébren, és a félelem, hogy álmomban lepnek meg. Pihennem kellett, mert ebben az állapotban hasznavehetetlen voltam, de nem mertem lehunyni a szemem. 236

Beléptem a zuhanyfülkébe. A ruhám végleg tönkrement. Fogalmam sem volt, mit fogok viselni, amikor elmegyek, de ez még várhatott. Egyelőre vacogtam a kimerültségtől és az idegességtől. Ez nem lepett meg. Az a fajta vagyok, aki nehéz helyzetben nagyszerűen teljesít, aztán utána, amikor elül benne az adrenalin, egyszerűen összeesik. Sikerült kitartanom addig, amíg végre magamra csukhattam az ajtót, de ezzel vége volt. Elfogyott az erőm. Teljesen megnyitottam a csapot, olyan melegre állítottam a vizet, ahogy csak el tudtam viselni masszázsfunkció mellett, és hagytam, hogy lemossa rólam a vért, a verejtéket – és igen, a könnyeket is. Nem tudom, mennyi ideig voltam a zuhanyzóban, de a bőröm végül már ráncos lett a nedvességtől. Az otthoni bojlerből már rég kifogyott volna a meleg víz. Miután kijöttem és megszárítkoztam, jobban éreztem magam. Nem mondanám, hogy jól, de határozottan jobban. Törülközőt csavartam magam köré, és kiléptem a szoba meghitt félhomályába. Leültem az ágy szélére, és a telefonért nyúltam. Megnyomtam a külső hívás gombot, és beütöttem Bruno számát. Az első csengetésre felvették. – Halló! – Te vagy az Bruno? – nem úgy hangzott. Mély basszus volt, zengése ismerős, de hirtelen nem tudtam hova tenni. – Ki beszél? – Celia. – Ó, Graves! Sejthettem volna. Várj egy kicsit, Sal beszélni akar veled. Sal, azaz Sal bácsi. Ó, a fenébe! Eszembe jutott: Bruno unokatestvérével, a kis Joey-val beszéltem. Csak egyszer találkoztunk, de az a fajta fickó, akit nem lehet egykönnyen elfelejteni. Bársonyos bariton hang szólt bele a telefonba. Kellemesen, kulturáltan beszélt, majdnem pontosan úgy, mint Dahlmar király. Valahol mélyen, egész biztos voltam benne, hogy Sal bácsi azt is kellemesen és kulturáltan mondaná, hogy „törjétek el a térdkalácsát!”. Nem mintha ő valaha ilyen szörnyű, kegyetlen dolgot

237

tenne! Az olasz maffia csak a könyvekben és filmekben létezik. Az egészet csak kitalálták. Igaz? Mindenesetre akárki akármit gondolt róla, Sal bácsi sose vesztette el a nyugalmát. – Helló, Celia! – Jó reggelt, Mr. DeGarmo. – Bizonyára azért hívtál, hogy az unokaöcséimről kérdezz. – Igen, uram. – Matteo szerencsésen átesett a műtéten. Stabil az állapota. Minden a következő néhány órában dől el. – Itt megállt egy pillanatra, és én idegességtől remegve vártam, hogy folytassa. – Elég erősen elkábították, de úgy fél órával napfelkelte előtt felébredt. Azt mondta, a vámpír hívja. Megszentelt helyen feküdt begyógyszerezve, és még így is hallotta. Azt mondja, a nő neve Lilith. Ó, a francba! Olyan hatalma van Matteo elméje fölött, hogy még be is tud neki mutatkozni? Ez nem semmi... – De nem is próbált engedelmeskedni. Azt mondta, hallja a vámpírt, de nem érez vágyat, hogy hozzá menjen, pedig emlékszik, hogy megharapta. Erre felszabadult sóhajjal engedtem ki az addig visszatartott levegőt. – Bruno elmondta, hogy neked jutott eszedbe harapásnyomot keresni, és megtisztítani szenteltvízzel. – Igen, uram. – Okos gondolat volt. – Egy pillanatra elhallgatott, mutatva, hogy nincs meglepve. – Köszönöm. Nem tudtam, mit feleljek erre. Bárkiért megtettem volna. De mivel megköszönte, mondanom kellett valamit. – Igazán szívesen. Semmiség. – Annak látszott, de mint kiderült, nagyon fontos volt. Cserébe adok neked egy tanácsot. Ó! Sal bácsitól tanácsot kapni olyan, mintha az ember E. F. Huttont hallgatná. Csüggeni kell a szavain!

238

– Ne gyere be a kórházba! Bruno szívesen látna, és a történtek után Matty is, de a nővérem... nem annyira. Megmondom a fiúknak, hogy telefonáltál. – Brunót is ott tartották? – kérdeztem meglepetten. Ő nem sebesült meg. Megrázták az események, de nem hittem volna, hogy ilyen rosszul van. – Teljesen kimerült, túlerőltette magát – magyarázta nevetve Sal. – Mondtam neki, hogy maradjon a fenekén. Nem nagyon akart rám hallgatni. Életében először vitába szállt velem. Most azonnal a vérszívó nyomába akar eredni, de nincs abban az állapotban. – Itt jelentőségteljes szünetet tartott. – Ahogy te sem, akár nappal van, akár nem. Nem akartam vitatkozni. Igaza is volt. A legöregebb vámpírok közül sokan igen kevés pihenéssel is beérik. Néhány óra után frissek és üdék, mint a májusi eső. Napfényben nem mennek ki, de nem is feltétlenül alszanak. Mivel a mi vérszopónk elég öreg ahhoz, hogy übervámpírnak számítson, valószínűleg most is ébren van, és amint lemegy a nap, eljön értem. Ezt jóformán közölte is velem. – Nem akarok most vadászni menni – mondtam őszintén –, de megfenyegetett. Megsebesítettük, a társát pedig megöltük, és ezért engem hibáztat. – Igen, hallottam. Sejtettem. El tudtam képzelni, ahogy Bruno ingerülten kiabálva közli vele. Salt azonban ez nem érdekelte. Elvégre Bruno családtag, én pedig nem vagyok az. Az ő élete fontosabb az enyémnél. Jobban belegondolva nekem is fontosabb. Sal folytatta. – Felhívtam Fuentes érseket, beszámoltam neki erről a vérszívóról, és arról, hogy képes egy papot hívni megszentelt helyen. Nem tetszett neki a dolog. Úgy döntött, erősítést küldet Mexikóból és Dél-Amerikából. Néhány tucat papot. Ha egy-két napig meglapulsz, addigra talán el is lesz intézve az egész ügy. Hűha! Végiggondoltam, amit mondott, és rájöttem, hogy igaza van. Egy vámpír, aki felszentelt papot hív megszentelt földön? Erre még a Vatikánban is felkapják a fejüket! 239

– Köszönöm – mondtam őszinte hálával. Nem mindenki tudná vagy akarná ezt így elintézni, különösen nem az unokaöccse volt barátnője kedvéért. – Igazán szívesen. Semmiség volt – ismételte el csúfondáros hangon korábbi szavaimat. – Vigyázz magadra! – Igyekszem. Elköszönt, és letette a telefont. Néhány percig csak ültem az ágyon, és a szemközti falat bámultam. Tyűha... hmm... Hű! Akkor jó! Beláttam, hogy ha tovább rágódom a dolgon, csak még inkább kimerülök, és különben is, túl fáradt voltam ahhoz, hogy értelmes gondolataim legyenek. Minden további ceremónia nélkül ledobtam a törülközőt a padlóra, és bebújtam a takaró alá. Amint a fejem a párnához ért, már aludtam is.

240

21

– Egyedül te állsz az útjában! Ha tud, végez veled – közölte velem Dawna. Megdöbbentem. – Ez volna az üzenet? Míg vártam, hogy a szobaszerviz felhozza a dupla adag paradicsomlevest, felhívtam az irodát. – Nem az egész, de a lényege ez. Egy kis öreg hölgy hagyta itt, és hozott egy pár gyémánt fülbevalót is. Azt mondta, a neve Dottie, s hogy mindenképpen azonnal adjam át neked az üzenetet, mert nagyon fontos. Na ne mondd! Tényleg? – Mikor járt ott? – Úgy fél órája. Nem mintha a vámpír nem mondta volna már, de a fenébe akkor is... – Azt is mondta, nagyon szégyelli, és reméli, nem bánod, de megmutatta a látomásodat azoknak a fickóknak. Ragaszkodtak hozzá, hogy megtegye. Elvitték a fülbevalódat is. Nem tudta megakadályozni. Ezért hozta cserébe a másik párat. – Dawna egy pillanatra megállt a beszédben. – Úgy láttam, sírt. Óh! Megríkatták ezt a kedves öregasszonyt? Biztosan Subidam és Subidu volt. Hát így ismerték meg az emlékeimet! A szemetek! Nem, nem is szemetek! Gazemberek! 241

– A fülbevaló miatt igazán nem kellett volna aggódnia. Nem volt nagyon értékes. – Mondtam neki, hogy valószínűleg így gondolod, de ragaszkodott hozzá. Látnod kéne! Mindkettő vagy egykarátos. Ettől nem éreztem magam jobban, sőt... Ejnye, Dottie! – Mondom, nem kellett volna. Az Isten áldja meg, fix jövedelemből él! – Ami azt illeti, a doboz elég ütött-kopott, úgyhogy talán már megvolt neki. De ha nem akarod... – Persze, hogy nem! Visszaadom neki. – Szegény Dottie! Nagyon bosszantott, hogy Subidam és Subidu így bántak ezzel az aranyos kis nénivel! Mondom, gazemberek! – Hagyott telefonszámot? – Nem. Azt mondta, úgy döntött, hogy elutazik egy időre. Nem akarja, hogy megint zaklassák. Azt is a lelkemre kötötte, hogy mondjam meg, még minden jóra fordulhat, de nagyon ébernek kell lenned, és emlékezned kell, mit tanultál. Ja, és azt is üzente, hogy köszöni. – Ugyan mit? – Azt nem mondta. Mivel még semmi jót nem cselekedtem érte, azt kellett gondolnom, ez valami tipikus látnokszöveg. Vicky is állandóan olyan dolgokról beszélt, és olyasmiket köszönt meg, amiket még meg se tettem. Zavarba ejtő volt, és néha idegesítő is, de a jósok már csak ilyenek. Ami azt illeti, akármilyen szívesen is beszéltem volna Dottie-val, már csak azért is, hogy megnyugtassam a fülbevalóval kapcsolatban, örültem, hogy elrejtőzik valahol. Nem tudtam volna megbocsátani magamnak, ha valami történik vele. Míg töprengtem, egyre hosszabbra nyúlt a csend. Végül Dawna törte meg. – Mondd csak, mi van Brúnóval? Csak úgy forrt köztetek a levegő! Még az a tökfej Ron is megjegyzést tett rá. Nem értettem, Ron hogy vehette észre. Talán egy percre látott minket együtt, amíg a többiek felvonultak az emeletre. – Semmi sincs köztünk. Munkaügyben jött. – Persze, persze... 242

– Dawna! – mondtam figyelmeztető hangon. – Jól van, ahogy akarod. De akkor is nagyon jóképű fickó. Bármikor behozhatod az irodába, hogy legeltethessem rajta a szemem, ha téged úgysem érdekel. Bejössz ma? Megráztam a fejem, pedig nem láthatta. – Nem, ma nem. Már elmúlt egy. Szét kell szórnom a hamvakat, aztán vár a doktor. Rögtön utána a templomba megyek, ahová a nagymamám is jár. Még sötétedés előtt megszentelt helyre akarok jutni. Azt már nem tettem hozzá, hogy amíg véget nem ér ez az egész, csak akkor megyek be az irodába, ha feltétlenül szükséges. Tudtam, hogy a rosszfiúk a birtokon és a munkahelyemen fognak először keresni, úgyhogy ezeket a helyeket messze el akartam kerülni. Úgy gondoltam, amíg nem vagyok ott, Dawna és a többiek biztonságban lesznek. Ott a védőfal, Bubba és a többi óvadékügynök pedig kemény fickók. Senki sem szívesen köt beléjük, ha nem muszáj. A legjobb, amit tehetek értük az, ha távol maradok. Persze valószínűleg még ez sem elég. Megborzongtam, ahogy eszembe jutott, mi történt szegény medencetakarítónkkal. – Minden rendben, Celia? Úgy látszik, megint túl hosszan hallgattam. – Semmi baj, csak fáradt vagyok. Az elmúlt egy-két nap hosszú volt – mondtam, igyekezve, hogy hangom a lehető legmegnyugtatóbb legyen. – Elhiszem. – Majd telefonálok, hogy volt-e üzenet. Sóhajtott egyet, s ebből tudtam, hogy megértette, nem megyek be egyhamar. – Jól van, ha valami kell, csak szólj, és ne felejts el enni! – Nem, nem. Enni fogok, ha nem is négyóránként, de olyan gyakran, amennyire csak lehet. Ezért rendeltem a paradicsomlevest is. Ezzel letettük, és feltárcsáztam a következő számot a listán, Brúnóét. Ezúttal ő maga vette fel, az első csengetés után. – Helló! – mondta ingerülten. Nem valami kellemes a modora, ha beteg... Majdnem felnevettem, noha egy kicsit együtt éreztem az 243

ápolónőkkel. Nem hiszem, hogy gyakran van dolguk olyan társasággal, mint a DeLuca família. Különösen Rose mama. Az a nő egyszerűen félelmetes! – Azért hívlak, hogy kölcsönkérjek néhány ruhadarabot. A tegnapi vámpírvadászatban minden cuccom tönkrement. – Mi kellene? – Hát, egy nadrág, egy tiszta felső és valami a fejemre. – A fejedre?! – ezt úgy mondta, mintha vackorba harapott volna. Nem lepett meg, és ma reggel először elvigyorodtam. – Hááát – feleltem elnyújtva a szót. A válasza minden pénzt megért. Annyira rá vallott! Megint elmosolyodtam. – A fenébe, Celia, az egyetlen fejrevaló a szobámban a Metsbaseballsapkám! Hozzá ne nyúlj! Erre észérvekkel próbálkoztam, és örültem, hogy nem látja, hogy közben nevetek rajta. – Nincs nálam naptej, Bruno. Az ajándékboltban még megnézhetem, de... – egy hosszú pillanatra elhallgattam, és fülig érő szájjal vigyorogtam. Nagyon jól tudtam, hogy a boltban nincs naptej, megkérdeztem, amikor a levest rendeltem. Morgott valamit, de tudtam, hogy nem komolyan beszél, legalábbis nem teljesen. – A holnap esti meccsig mindenképpen hozd vissza! – Elmész a meccsre? Meg akartam kérni, hogy jöjjön el velem. Meglehetősen gyanakvó természet vagyok, és valószínűleg Brúnóban bízom meg az egész világon a legjobban. Úgy akartam a királlyal találkozni, hogy erős kísérőm legyen. De ha Brúnónak már volt programja, nem szívesen borítottam volna fel. Nem lepett meg, hogy szerzett jegyet, pedig ez mindenki más számára csaknem lehetetlen lett volna. A helyiek az Angelsnek szurkoltak, de az országban mindenki más a Cubsnak. Nem csoda, a jó ég tudja, mikor nyertek utoljára bajnokságot! Még a jegyüzérek is nehezen jutottak belépőkhöz. – A főnököm ajándéka. Négy állóhely az első bázissal szemben. Salt és Joey-t viszem. Mattyt is hívtam volna, de mivel feküdnie kell, Kevin jön helyette. 244

Nem is tudtam, megsértődjek-e, amiért engem nem hívott. Nem mintha különösebben kedvelném a baseballt, és egyébként is tényleg munkaügyben volt itt, de... Ráadásul így már Kevinre se számíthattam, pedig ő lett volna a második jelöltem. Még mindig derűs hangon folytattam. – Minek kell neked a sapka, hiszen nem is a Mets játszik! – De az az én sapkám! – Ezt úgy mondta, mintha magától értetődő lenne. Nem volt az, de nem vitatkoztam. Biztos afféle férfidolog. – Jól van, jól van, akkor nem veszem fel. Majd nézek valamit a boltban, a sapkádat pedig holnap reggel beviszem neked a kórházba. – Ne fáradj vele, még ma elmegyek innen. – Bruno! – kezdtem volna tiltakozni. – Egy szót se! Már végighallgattam az egészet anyámtól, a bátyámtól és a nagybátyámtól. Egy ötcsillagos hotelben, teljes kiszolgálás mellett, ugyanúgy pihenhetek, mint ebben a nyamvadt kórházban! A meccset pedig nem hagyom ki! Igen a hotelben is pihenhetett volna, de gyanítottam, hogy nem ez a szándéka. – Ott vagy, Celia? Megint elkalandoztam. Úgy látszik, ma reggel nem igazán tudok figyelni. Nem csoda, még nem is ittam kávét. Gyorsabban, szobaszerviz! – Igen, csak egy kicsit fáradt vagyok. Aggódom is. – Inkább neked kéne pihenned! Már felkelt a nap, mire a hotelbe értél, úgyhogy nem alhattál sokat. Az utóbbi napok után baromi kimerült lehetsz. – Ezt olyan gyengéden mondta, hogy elmosolyodtam. Bruno igazi, olasz kemény legény, de nagyon kedves, az én kedvesem. Illetve az volt... De akármi lesz is, én mindig szeretni fogom. A pihenéssel kapcsolatban igaza volt, de most nem engedhettem meg magamnak. Még mindig életveszélyben voltam. – Ha így áll a dolog, nem hozom vissza a sapkát a hotelba, mert akkor egyikünk se fog pihenni. – mondtam, csak félig-meddig incselkedve. Még mindig olyan élénken emlékeztem a tegnapi csókra, hogy beleborzongtam. 245

– Akkor hozd a hotel úszómedencéjéhez, mondjuk holnap fél kettőkor! – mondta nevetős hangon. – Ott jó sokan vannak, biztosan nem lesz baj! – Legyen úgy! Meghívhatsz majd egy margaritára. – Tudod mit? Akkor már igyunk meg egy korsóval! – Le akarsz itatni, hogy kihasználhasd a helyzetet? – Hogy kérdezhetsz ilyet! – mondta komikusan elnyújtva a szavakat. Még mindig nevettünk, amikor letettük a telefont. Egyre az járt a fejemben, kit vihetnék magammal. Erre gondoltam, amikor a hamvak felét az óceánba öntöttem, a többit pedig egy folyóparti szemétlerakóra, s még akkor is, amikor már úton voltam Birchwoods felé, a kezelésre. Igen, a kezelésre. Az egyik pszichiáter, akit Gwen ajánlott, Birchwoodsban dolgozott. Nő volt, és dr. Scott külön megkérte, hogy szakítson időt számomra. Nagyszerű! Tudtam, hogy fontos, és tényleg szükségem volt rá, hogy beszéljek valakivel a történtekről, de nem pont egy idegennel. Egyébként is utálok pszichiáterhez járni. Évekig csináltam, de aztán örültem, hogy abbahagyhatom. Tudom, hogy az ilyen kezelés annál eredményesebb, minél többet felfed az ember. Azt is tudtam, hogy szükségem volt a kezelésre annak idején is, és most is szükségem van rá. Az egyik legjobb szakemberhez jártam, és elég mélyre ástunk a legsötétebb és a legfájdalmasabb emlékeimben. Hálás voltam érte, de egyikünknek sem volt könnyű. Érthető hát, ha nem nagyon volt kedvem megismételni az egészet. Emellett nevetségesen festettem. Dawna elájult volna, ha meglát. Bruno ruhái közül egyedül egy piros póló és egy fekete, madzagos kosárnadrág illett rám, úgy-ahogy. Az előbbi nem volt olyan rossz, de a sort a térdem alá ért, és nagyon hülyén állt, különösen a farmerkabáttal, a baseballsapkával és a zokni nélkül viselt sportcipővel együtt. Legutóbb túl ideges voltam, hogy észrevegyem, hogy a bejáró betegek számára fenntartott résznek és az adminisztrációs épületnek közös a bejárata. „Elegáns” öltözékemben a lehető leggyorsabban végigmentem a napsütötte járdán, megbújva a laborból kölcsönvett 246

esernyő alatt. Meglehetősen ingerült voltam. A hotel ajándékboltjában kaptam naptejet, de kis üveg volt, és csak 15-ös faktorú, túl gyenge az új bőrszínemhez. Úgy döntöttem, ha marad időm napnyugta előtt, mindenképpen elmegyek, és veszek néhány normális ruhadarabot, egy másik fejrevalót és egy valamirevaló napvédő krémet. Addig majd úgy teszek, mintha nem zavarna a kinézetem. Ezúttal más recepciós fogadott. Éppen olyan csinos volt, mint a korábbi, de valamivel fiatalabb. Szőke haja sötétebb volt az enyémnél, egészen olyan színű, mint a méz, benne ügyesen elhelyezett melírcsíkokkal. Öltözéke lélegzetelállító volt, és remekül illett rá. Bele se mertem gondolni, mit költhetett a méretre készített cipőire. Természetesen túl udvarias volt ahhoz, hogy megbámuljon, de pislogott néhányat, az esernyőmet nézve, ahogy összecsuktam, mintha nem lenne biztos benne, hogy nem csak a szeme káprázik. – Időpontra jöttem dr... – előkapartam a kabátzsebemből a hotelben talált noteszlapot, amire a nevet leírtam – Greene-hez. – Óh! Ön Graves kisasszony! – mondta mosolyogva, és szemében felismerés csillant. A pult alól egy írótáblát és egy nagy halom formanyomtatványt húzott elő. – Legyen kedves helyet foglalni, és kitölteni ezeket! Dr. Greene nemsokára itt lesz. A „nemsokára” meglehetősen relatív fogalom. Már átvergődtem a papírmunka útvesztőjén, és a második magazint lapozgattam, amikor ismerős hangot hallottam, amelyre rögtön felkaptam a fejem. – Te ribanc! – Cassandra Meadows viharzott felém, férjét és testőreit hátrahagyva, ügyet sem vetve a többi páciensre a hallban. – Hogy merészelted! A hall elég tágas volt, de így is alig volt időm, hogy felálljak, mielőtt hozzámért. Felemelte a kezét, hogy pofon üssön, de elkaptam a karját, mielőtt elérte volna az arcomat. Ha nem fogom vissza magam, ezzel a mozdulattal eltöröm a csontját, így is fájdalmas fintort vágott. – Cassandra! 247

A testőrök közénk kerültek, Jason pedig magához húzta a feleségét. Az asszony kapálódzott. Iszonyatosan dühös volt, és fogalmam sem volt, miért. – Mi a franc baja van? – próbáltam szólni hozzá, az előttem álló két hústorony között. Creede és a többiek Jasont állták körül. – Hogy merészeled! – ismételte Cassandra sziszegő, gyűlölettel teli hangon. Megborzongtam a tekintete láttán – meg a hűvös légáramlattól is. Reméltem, utóbbi a légkondicionálóból jött. Még az hiányzott, hogy Ivy is rakoncátlankodni kezdjen. – Mégis, mivel érdemeltem ezt ki? – kérdeztem Jasontől. Rideg arcán látszott, hogy ő is nagyon dühös, de mivel nyilvános helyen vagyunk, visszafogja magát. Ekkorra szinte mindenki, aki az épületben tartózkodott, odasietett, hogy lássa Cassandra Meadowst ordítani, mint a fába szorult féreg. Áldhatja a szerencséjét, ha estig nem kerülnek fel róla mobillal készített fotók az internetre. Creede válaszolt, a hangja nyugodt, de hideg volt. – Valaki kitálalt a sajtónak Vicky itteni tartózkodásáról. Arra is pontosan kitért, hányszor jártak itt a szülei, és az egészet egy kollekciónyi fényképpel illusztrálta, amelyeken ön is látható. – Nem tetszett az arckifejezése. Csalódott és undorodó volt, mintha azt mondta volna, nem nézte volna ki belőlem, hogy ilyet teszek. Természetesen nem én voltam, de ahogy rámeredtem, szörnyű gondolat villant belém. Nem is akartam tudni, de meg kellett kérdeznem. – A képek egy családi ebéden készültek? Bólintott, és én azt hittem, menten elájulok. Azt hittem, van, ami még anyám előtt is szent, de ezek szerint tévedtem. Fogalmam sincs, honnan szerzett tudomást a látogatások számáról, de valószínűleg egy kis pénz csúsztatott a megfelelő zsebekbe. – Meg tudnálak ölni! – mondta Cassandra most már halkabban, de nem kevesebb indulattal. Abban a pillanatban valószínűleg komolyan is gondolta. Nem lett volna értelme az ártatlanságomat bizonygatni. Valahol tényleg az én hibám is volt. A nagyinál tartani azokat a 248

fotókat olyan volt, mintha gyémánt nyakéket hagytam volna egy szobában egy kleptomániással. Még hűvösebb lett, és az egyik előttem álló hegyomlás tudta, hogy ez mit jelent. Arca előbb gyanakvó lett, aztán mintha letöröltek volna róla minden kifejezést. Jason és Cassandra felé fordult, de a mozdulat nem az övé volt. Azelőtt gyorsan és ruganyosan mozgott, akár egy ragadozó, most lágyabban, nőiesebben. Ilyesmire csak nagy erejű szellemek képesek. Igencsak megrémültem, hideg futott végig a hátamon, mintha jeges vízzel öntötték volna le. Megremegtem, de leküzdöttem a félelmemet. – Nem ő volt, anya! Vicky hangja volt, de hidegebben és keményebben csengett, mint ahogy valaha hallottam. A tárgyak lebegni kezdtek körülöttünk, először lassan, majd egyre nagyobb lendülettel. A magnó, amely addig kellemes háttérzenét játszott, most fülsiketítő zajt árasztott. Én tudtam, mi történik, és azt is, hogy meg kell állítanom őt, mielőtt valaki megsérül. – Vicky! Hagyd abba! Állj! – ordítottam, ahogy a torkomon kifért, túlharsogva a lármát. Erre az egész abbamaradt, olyan hirtelen, mintha csak egy gombot nyomtam volna meg. A röpködő tárgyak leestek, a magnó elnémult. – Te sírsz! – mondta Vicky lágyabb hangon, így már jobban emlékeztetett arra, amilyen életében volt. A tárgyak megint felemelkedtek. – Megríkatott! Közbevágtam, mielőtt még inkább elfajult volna a helyzet. – Az utóbbi néhány nap elég kemény volt. Tudod, nemrég vesztettem el a legjobb barátomat! – Ezzel ironizálni akartam, de elcsuklott a hangom. Nemcsak a félelemtől, hanem a szomorúságtól is. Vicky volt az, vagy legalábbis egy része! Úgy hiányzott! Olyan sok minden történt egyszerre, hogy még fel sem fogtam a veszteséget. Meghalt. Soha nem tér vissza. Valószínűleg ez az utolsó alkalom, hogy hallom a hangját. Fájdalmamban lehunytam a szemem, arcomon könnyek csordultak le.

249

A szellemek jelenlétében általában hűvös a levegő, de ezúttal másként volt. Kellemes, meleg szellőt éreztem, és ismerős parfüm illatát. Egy ujj simított végig az arcomon. Szaggatott lélegzetet vettem, igyekezve összeszedni magam. Eltartott egy darabig, mire meg tudtam szólalni, hangot tudtam kipréselni a gombóc mellett, a torkomban. Még mindig nem nyitottam ki a szemem, magam elé képzeltem Vickyt, ahogy emlékeztem rá. – Anyukád szeret téged, Vicky, ezért akart megütni. Azt hitte, elárultalak téged és őket is. – Te nem tennél ilyet! – mondta, és hangjába kezdett visszatérni a harag. Mélyebb és tompább lett. – Nem, de ő ezt nem tudhatta. Egyetlen barátnője sem volt, ezért nem értheti meg. Lépést hallottam, és egy másik, erősebb illatot éreztem. Tudtam, hogy Cassandra jött közelebb. Megszólította a szellemet, hangja érdes volt a felindultságtól. – Bocsáss meg, kicsim! Bocsáss meg! Tévedtem vele kapcsolatban, és minden másban is! Bármit megtennék, hogy jóvátegyem, hogy helyrehozhassam! – Már késő! Meghaltam. Ez fájhatott. A szellemek sohasem hazudnak, de ez nagyon kemény volt. Kinyitottam a szemem, és rámeredtem az emberre, akit megszállt. – Vicky! Bocsánatot kért, és elismerte, hogy tévedett! Mit tehetne még? Megállt körülöttem a levegő. Már majdnem sikerült! Ha megtalálom a megfelelő szavakat, Vicky megbékél, átjut a túlvilágra, és végre szabad lesz. De ezzel örökre elveszítem őt. Nagy erőfeszítésembe került, hogy kimondjam ezeket a szavakat, de néha meg kell tennünk azt is, ami nehéz: – Vicky, szeretlek, és nem akarom, hogy örökre itt ragadj, mert nem tudsz neki megbocsátani. Ennél jobbat érdemelsz, és jobb ember vagy! Meg kell tenned! Mély csend következett, mialatt azt hiszem, mindnyájan visszatartottuk a lélegzetünket. Végül a testőr megint megszólalt. 250

– Nem anyám miatt jöttem ide, Celia. Csak ennyit mondott, aztán a légnyomás a helyiségben annyira megemelkedett, hogy pattogott a dobhártyám. Végül a hatalmas testőr ájultan terült el a földön.

251

22

– Nos, ez valóban... – Dr. Greene kereste a megfelelő szót, végül megtalálta: – ...érdekes volt. Kicsit kényszeredetten elmosolyodtam, mire ő is mosolyogni kezdett, gyakorlottan, ahogy egy jó orvostól elvárható, kimutatva ápolt fogait és általános jókedvét, de minden különösebb jelentés nélkül. Nem lepett meg. A megjelenése is a mindenre kiterjedő igényességét tükrözte, a divatos, de kényelmes cipőtől kezdve a rövidre vágott, elegánsan igazított hajáig. Festék alig volt rajta, az ékszerei ízlésesek. A kosztüm jól állt neki, bár a színe szürke volt, és fehér blúzt viselt hozzá. Az egész külseje a szakmaiságát volt hivatott hangsúlyozni, megnyugtató akart lenni, amire, gondolom, szükség is volt. Az irodájába vonultunk el, dr. Scott a folyosón maradt Cassandrával, Jasonnel és a többi várakozóval. Örültem, hogy megszabadultam tőlük. Az egész jelenet túl sok volt, egy érzelmi bomba. Behunytam a szemem, kimerültnek és öregnek éreztem magam. Némi kísértést éreztem, hogy megfojtsam anyámat. Ez biztosan az ő műve. Boldogan elárulta Jasont és Cassandrát a pletykalapok aprópénzéért. Nagyi pedig nem tudta megállítani. Talán meg se próbálta. A nagyinak nem tetszett, ahogy Meadowsék bántak a gyerekeikkel, és nagyon pártolta a megszégyenítést, mint nevelő eszközt. – Kér valamit enni vagy inni? 252

– Egy kis vizet, köszönöm – vallottam be. Voltaképp egy pizza jobban esett volna, de annál rosszabb lett volna utána kiöklendezni. – Mindjárt jövök. Kinyitottam a szemem, és körülnéztem. Szép volt az irodája: nem olyan pazar, mint dr. Scotté, de hát Scott volt az igazgató, dr. Greene pedig csak az egyik pszichiáter, a személyzetből. A szoba ennek ellenére tágas volt, a falak halványkékek, fehér szegéllyel. Egyetlen ablak volt, de az tágas. A nehéz, királykék szaténfüggönyök illettek a bútorok huzatához, és a lábam alatti dús keleti szőnyeghez. A polírozott meggyfa bútorok passzoltak a szőnyeg színéhez, és az asztali lámpa burájához. A doktor széke mögötti polcon fekete keretes családi fotók sorakoztak, róla, a gyerekeiről és egy hatalmas bobtailről, több különböző variációban. A doktornő visszatért egy kristálypohárral és egy üveg vízzel. – Tessék. – Odaadta, mielőtt elfoglalta volna a helyét az asztal mögött. – Átülhetünk a fotelekbe is, ha jobban szeretné – ajánlotta fel, miközben beállította a telefonját harminc perces jelzésre. – Nem, itt jó lesz. Honnét kezdjük? – Nos, talán a bemutatkozással. A nevem Evelyn Greene – kezet nyújtott, elfogadtam. – Celia Graves. – Örvendek – megint elmosolyodott. – Tudja, miért engem javasolt dr. Scott dr. Talbertnek? – Mert jó szakember? – találgattam. – Igen, általában – felelte, álszerénység nélkül. – De bármelyik terapeutánkat javasolhatta volna. Egy kifejezett okból választott engem. Felvontam a szemöldököm. Mivel várta a kérdést, feltettem. – Mi ez az ok? Figyelmesen nézett rám, az arca komoly volt. – Zavarta az a tény, hogy maga a vámpír képességeivel manipulálta őt addig, míg el nem fogadta az „egyezségüket”. Elkerekedett a szemem. Mi a fene? – Dehogyis! Összeérintette az ujjai végét. 253

– Dehogynem. Azt is mondta, hogy biztosan nem szándékosan történt. De annak érdekében, hogy ilyen ne fordulhasson elő, véletlenül vagy másképp, megkért, hogy vállaljam a terápiáját. Leküzdtem a bosszúságomat, és igyekeztem közömbösséget mutatni. Rájöttem, hogy egyike volt azoknak a pszichiátereknek, akik veled végeztetik el a munkát, sose mondanának semmit, csak vezetnek az orrodnál fogva, amíg eljutsz oda, ahova ők akarták, és levonod a következtetéseket, amiket ők akartak levonatni veled. Berzenkedni kezdtem, és kísértést éreztem, hogy magától álljon elő azzal, mit akar, de ez évekbe telt volna. És a saját zsebemből fizettem a kezelésért, a pazarlást pedig utálom. – Maga nullás? – találgattam ismét. Még szélesebb lett a mosolya. – Igen! Ez érdekes fejlemény volt. A harapás előtt teljesen hétköznapi ember voltam. Nem tudtam mágiát használni, és nem volt semmilyen lelki képességem. De lehetett befolyásolni mágiával és lelki ráhatással. Egy valódi nullással más a helyzet, és ők sokkal ritkábbak. Aki tisztánlátó, annak a fejében egész nap egy belső mozi megy. A legtöbb emberben ez a mozi ki van kapcsolva, de azért bekapcsolható. Dr. Greene-nek még ilyen mozija sem volt. A nullásokra nem hat a mágia, és lelkileg sem befolyásolhatók. A tisztánlátók nem „látják” őket, a telepaták nem tudják irányítani őket. Átsétálnak a mágikus védelmen anélkül, hogy észrevennék. Legtöbben különös születési rendellenességnek tartották ezt a képességet, de az olyan munkák esetén, mint az enyém is, rendkívül hasznos lehet. A vámpírok csak testi erejükkel bánhattak el egy nullással, de nem tudták megigézni, átváltoztatni. Ha például egy nullást megharap egy vérfarkas, akkor talán meghal, de biztosan nem változik vérfarkassá. – Gondoltam, elmondom, hogy ne legyen köztünk félreértés. – Köszönöm. – Dr. Scott azt is szerette volna, ha megkérem önt, hogy komolyan fontolja meg, nem költözik-e be a szanatóriumba a következő pár hétre, míg tisztába nem jön a lelki változások határaival, és megtanul 254

alkalmazkodni hozzájuk. Ami magával történt, az rendkívül megterhelő testileg, lelkileg, mentálisan. Veszélyes lenne... Félbeszakítottam. – Ezt tudom én is. Most azonban több elintéznivalóm van. Pár nap múlva... Most rajta volt a sor, hogy félbeszakítson. – Nem várhatunk pár napig. Itt a lelki és a mentális túléléséről van szó. Akármi is a dolga, bizonyára nem annyira sürgős! A megrovó hangsúlya miatt inkább állításnak tűnt ez, mint kérdésnek, de megválaszoltam, mintha kérdés lett volna. – Nem, sajnos nem várhat. – Felsóhajtottam. – A kis balesettől eltekintve dr. Scottal, mindig tudtam uralkodni a helyzeten. Kinyitotta a száját, de leintettem. – Szóról szóra követem a doktor utasításait. – Nos, talán nem szóról szóra, de majdnem, holott nem könnyű. – De az elmúlt napokban, több ízben meg akartak ölni. Nem maradhatok egy helyen, ahol megtalálhatnak, és könnyen elintézhetnek. – Biztosíthatom, hogy... Megint félbeszakítottam. – Vickyt is elkapták. Előtte meg kellett ölniük Louist is. De bejutottak, és megölték. És ezt maga is jól tudja! Sőt, Vicky birtokának profi védelmén is átjutottak. Megöltek egy ártatlan gyereket, aki szeretett uszodákat takarítani, csak mert szükségük volt egy testrészére. Nem, köszönöm, nem várom be, hogy levadásszanak, és nem fogom veszélynek kitenni az itteni személyzetet! – Akár kényszerrel is itt tarthatjuk – mondta nyugodtan. – Az hiba volna – feleltem, éppolyan nyugodtan. Bár nem voltam nyugodt, idegesített ez az egész. Ahogy mélykék szemébe néztem, rájöttem, hogy direkt provokál, hogy kijöjjek a sodromból, és legyen ürügye lefogatni. A szemét! Nyugodt maradtam, és nem kaptam be a csalit. Némán figyeltük egymást, csak az akaratunk csapott össze, egyikünk sem akart engedni. A falióra minden kattanása felerősödött a csendben, és az elinduló légkondicionáló is szokatlanul zajosnak 255

tűnt. Előrehajoltam, és kinyitottam a vizesüveget, majd töltöttem. Csendesen, kényelmesen kortyolgattam, szándékos nemtörődömséggel vetve keresztbe a lábam. Nem fogok felülni a szövegének. Ha ő így áll hozzá a dolgokhoz, nem jósoltam túl nagy jövőt a kapcsolatunknak. Dr. Scott majd kijelöl számomra valaki mást. Természetesen akkor lehet, hogy egy szent körben kell folynia majd a terápiának. – Így nem jutunk semmire. Ezzel egyetértettem, ezért nem mondtam rá semmit. Felvontam a szemöldököm, és megint belekortyoltam a vízbe, vigyázva, hogy ne mutassam ki örömömet afelett, hogy ő törte meg a csendet. – Nehéz lesz eredményt elérni, ha nem hajlandó együttműködni! – jegyezte meg kicsit rosszmájúan. Kezdte levetkőzni a szakmai modort. – Hajlandó vagyok együttműködni. Csupán a bejáró terápiát választom, ezt a lehetőséget fel is kínálták. Bosszankodva fújt egyet, a szeme összeszűkült. A karján lévő elegáns aranyórára pillantott, és a fejét csóválta. – Fogytán van az időnk. – Hol akarja kezdeni? – kérdeztem. – Ez magától függ. Maga szerint hol kellene kezdenünk? Hátradőltem, és elgondolkoztam. Rengeteg lehetőség volt. De a legelső az iménti folyosói jelenetről jutott eszembe. – Maradjunk a hagyományos módszernél, és kezdjük az anyámmal. – Ezt viccesebb megjegyzésnek szántam, mint ahogy sikerült. – Az anyjával? – Beszélt dr. Talberttel a múltamról? – Szeretek tiszta lappal kezdeni – mosolygott, de a vidámság nem ért el a szeméig. – Mit szeretne mondani az anyjáról? Hú! Hol is kezdjem? Úgy értem, annyi mindent el lehetne mondani, amiből semmi sem igazán szívderítő. Azt se tudtam, hogy szeretem-e még egyáltalán. Az viszont biztos, hogy az idegeimre ment.

256

Még mindig a megfelelő szavakat kerestem, amikor megszólalt a csengő, ami az ülés végét jelezte. Ilyen a formám. Dr. Greene sóhajtva nézett rá telefonjára. – Legyen a következő mondjuk hétfőn negyed tizenkettőkor? A hétvégén elég ideje lenne arra, hogy eldöntse, hol akarja kezdeni. – Felnézett, egyenesen a szemembe. – Habár úgy érzem, még egyszer meg kell próbálnom meggyőzni magát arról, hogy a legjobb megoldás a szanatóriumi terápia volna... – reményteljes hangsúllyal befejezetlenül hagyta a mondatot. Kár volt erőlködnie, nemet intettem a fejemmel. Elégedetlenül felhorkantott, de nem tett további ellenvetést. – Rendben. Hétfőn, tizenegy óra tizenötkor. – Beütötte az időpontot a telefonjába. Még mindig anyámra gondoltam, ahogy végigmentem a Miatával a városba vezető úton. Elég nagy volt a forgalom, ami azt jelentette, hogy nem lesz időm beugrani normális ruhákat venni. Főleg nem akkor, ha még táplálékot is magamhoz akartam venni, és naplemente előtt megérkezni a templomba. És persze folyton eszembe jutott, mit művelt anyám, és iszonyú dühös lettem rá. Bizonyítékom ugyan nem volt, de tudtam. Annyira rá vallott! A fenébe is! Tudtam, hogy nem kellett volna, hogy zavarjon. Hiszen egyáltalán nem ez volt az első alkalom, hogy elárult engem. Már rég hozzászokhattam volna, hogy ezt várhatom tőle. Mégis, makacsul élt bennem a remény, hogy megváltozik, kijózanodik, és az az ember lesz, akinek régebben ismertem. A fájdalom és a düh nyomán gombócot éreztem a torkomban, amitől nehéz lett a nyelés. – Nőj fel, Graves – mondtam magamnak szigorúan, ahogy ráfordultam a harmincnyolcas sugárútra, ami a leggyorsabb útvonal volt a belváros felé. – Ö már csak ilyen, nem változik meg. – Talán mindig is ilyen volt, csak az emlékeim szépítették meg. Talán csak apám tudta valamennyire kordában tartani, míg élt. Beugrottam egy út menti gyógyszertárba, hogy energiaitalokat vegyek, és egy népszerű multivitamin folyékony változatát. Az 257

előbbiből kettő, az utóbbiból egy adagot ittam, mielőtt még kihajtottam volna a parkolóból. Templomba mentem, a nagyim templomába, védelemért. Biztosnak kellett lennem abban, hogy nem kattanok be naplemente után. Rávettem magam, hogy az útra figyeljek. Nem akartam eltévedni ezen a környéken. Mikor a nagyszüleim még éltek, az óváros üzleti negyed volt, rengeteg irodával. Abban az időben még nyomuk sem volt a bandáknak, a vérszopók és szörnyek sem jelentettek akkora veszélyt, mint ma. Változnak az idők. A Megváltó Krisztus Kápolna egy kisebb, fehér deszka- és téglafalú templom a város egyik lepusztultabb negyedében. A parkolója tisztán van tartva. Az ablakok és a faajtók is ragyognak a tisztaságtól. Amikor legutóbb valaki graifitit próbált a falra írni, Al tiszteletes elkapta. A fiú anyjának beleegyezésével a vétkesnek egy fogkefével kellett súrolnia a templom padlóját, míg Al a szentírásból olvasott fel neki. Nagyanyám szerint a gyerek azóta is jár a vasárnapi és a szerdai misékre. Ahogy a nap utolsó sugarai is eltűntek a nyugati horizonton, beálltam a kis sportkocsimmal az üres parkolóhelyre, a tiszteletes öreg Chevrolet-ja és a nagymamám Oldsmobile-ja közé. Úgy éreztem magam, mint egy frissen szabadult fogoly. Reméltem, hogy a Miatának nem lesz baja. A legkevésbé sem hiányzott, hogy még a kocsinak is legyen valami baja! De a nap gyorsan ereszkedett, és megszentelt földre kellett érnem. Amint biztonságban leszek, elviszem egy szép hosszú kocsikázásra a parton. Ha le akarom ereszteni a fedelet, akkor éjszaka kell, de szeretem a holdfényt. Ez is olyan terv, amit kár lenne kihagyni. De egyelőre megfogadom Sal bácsi tanácsát, és lapítok. És ha az überdenevér utánam találna jönni, akkor a nagyi is itt lesz velem! Végigsiettem az üvegajtóhoz vezető betonjárdán. A halogénlámpák sárgás ragyogásba kezdtek az utcán. Lenyomtam a kilincset, beléptem a biztonságos térbe, és szinte belebotlottam anyámba.

258

Amikor megláttam, erős érzések kezdtek kavarogni bennem. Düh, sok düh, de csalódottság és szánalom is, és mély, fájdalmas szomorúság, amire nem akartam gondolni. Anyám épp a nagymamámmal vitatkozott, felemelt hangon, kissé akadozó szavakkal. Ha még nem is volt teljesen részeg, jó úton járt afelé. Ebben nem volt semmi szokatlan. Úgy volt öltözve, mint aki bulizni készül, egy leopárdmintás, merészen kivágott felsőrészben, ami alatt testhezálló fekete farmert viselt. Magassarkú volt rajta, vállán az előbbiekhez illő táska. Nem egészen úgy nézett ki, mint egy lotyó, hidrogénezett hajával inkább úgy festett, mint egy karikatúra. Te jó ég! Tízcentis magassarkú? Ezt még józanon se kockáztatnám meg! De hát ez volt az anyám, tetőtől talpig. – Nem maradhatok, mama. Celia is jön, tu... tu... tudod, milyen mérges ilyenkor az a lány. – Túl késő, már itt van. Anyám azonnal megfordult, a szemében őszinte pánikot láttam. Ha lett is volna kétségem, hogy ő áll a fotók és a kiszivárogtatás mögött, most szétfoszlott. A nagyi szólalt meg. – Lana, nem mehetsz el. Odakint egy vámpír vadászik Celiára és mindenkire, aki fontos neki. Itt kell maradnod ma este. – A hangja kérlelhetetlen volt. Szilárdan állt, mint egy kőszikla, mind a százötven centijével, a papucsában és a kézzel kötött kardigánjában, és egy tapodtat sem mozdult. – Akkor nyu... nyugodtan kimehetek. Tudjuk, hogy a kislányom rá se fütyül, mi történik velem. – Könnyek ültek a szeme sarkában. Ó, ezt nagyon nem kéne... – Hagyjuk ezt a hülye dumát, anya. – Morogtam rá. A düh minden más érzelmet háttérbe szorított. Szeretem az anyámat, de néha szinte utálom. – Ne kezdd el megint sajnáltatni magad. Mellesleg, még ha volna is jogsid, túl részeg vagy ahhoz, hogy vezessél. Kihúzta magát, hogy lenézhessen rám. – Nem vagyok részeg! – Persze, hogy nem – a hangomban elég szarkazmus volt ahhoz, hogy mind a nagyim, mind a tiszteletes rosszallóan nézzenek rám. 259

– Nem vagyok kör... köteles eltűrni ezt – fordult anyám Gran felé. – Ha nem adja kölcsön a kocsiját, akkor hívok egy... taxit. – Bizonytalan lábakon ellépdelt mellettem, és kinyitotta az üvegajtót. Utánaindultam, épp időben, hogy meglássam, ahogy három méterre a kerítéstől megáll, maga elé meredve. Ó, a francba!

260

23

Elővettem a késeimet. Ezüstösen ragyogtak a holdfényben. Az utcai lámpák fénye kialudt. A templom lámpái is. A hold volt az egyetlen fényforrás, és a késeim, no meg a bőrömből áradó, zöldes fény. Nem ez volt a legjobb módja, hogy a nagyim megismerje az új állapotomat, de nem volt sok választásom. Mozgást láttam, egy mély árnyékot a bársonyos sötétségben. A vámpírnő volt az. Ebben biztos voltam. Vajon egyedül jött-e? A szerencsémet ismerve, valószínűleg nem. – Anya! – Megrántottam a kezét, anélkül, hogy elengedtem volna a kést. Merev volt, mint egy fadarab. Centikre állt a határtól. Ha nem teszi meg az utolsó lépést, akkor a vámpír nem kapja el. De mivel a szörnyeteg küzdött azért, hogy irányítsa őt, nem lehettem biztos benne, hogy nem teszi meg az utolsó lépést. Nem hagyhattam, hogy megtörténjen. Szeretem őt. Lehet, hogy sokszor legszívesebben megfojtanám, de még mindig szeretem. És itt akartam tartani, életben, képességei teljében. Mert ha meghal vagy élőhalott lesz, akkor sose lesz már alkalmunk helyrehozni azt, ami elromlott kettőnk közt. És én helyre akartam hozni – csak ekkor jöttem rá, mennyire. Elhatároztam, hogy a fogánál ragadom meg a vámpírt. – Szia, Lilith. A legsötétebb árny felelt. – Celia. 261

Kilépett a sötétségből – karcsú volt, vadállati és éhes. Nem néztem az arcára, nem mertem. Ha csak belepillantok a szemébe, biztosan elcsábítana, mint az anyámat. – Van némi hasonlóság – végigmérte anyámat –, de nem sok. – Igen, nos, nehéz élete volt. – Anyám és a vámpír közé léptem, remélve, hogy nem teszek teljes őrültséget. Mert ha Lilithnek sikerülne irányítania anyám elméjét, akár arra is ráveheti, hogy megtámadjon. Ha viszont eltakarom előle anyámat, akkor talán kiszabadul a mentális bilincsből. Nem hittem, hogy elég ereje lesz hozzá, de szurkoltam neki. Hiszen kitartott mellettem, amikor pokollá vált az életünk. Azért kezdett inni, hogy elviselje, de velem maradt, ami sokkal több, mint amire apám képes volt. – Az látszik. – Éreztem, ahogy Lilith ereje körbevesz és elfolyik mellettem, tekergőzve, mint egy kígyó. Tarts ki, anya, szállj szembe vele! – Mit fogsz tenni, ha magamhoz hívom? Megpróbálod megmenteni? Feláldozod magad? Vagy a védelem vonala mögül figyeled, ahogy kiszívom a vérét, aztán a mágiával kicserélem Luthert a halott mamáddal? – Még nem kaptad el. – Nem-e? – Hallottam a magassarkú csikorgását a betonon, éreztem, hogy a testemnek nyomódik egy test, ami enged a hívásnak. – Állj le, anya, állj le! Nem mertem hátranézni, habár hallottam a mozgást a templom felől. – Lana, ne! – kiáltotta mögöttem a nagyim, és a sötétséget hirtelen vakító, fehér fénycsík szelte ketté. Al tiszteletes lépett elő, az oltárról levett keresztet tartva maga előtt. A tiszta hit fehér fényével ragyogott. A pap magas ember volt, egy méter nyolcvan centi, korábban rögbijátékosként lehetett vagy kilencven kiló. Mindig feltűnő látvány volt, de aznap este egyenesen lélegzetelállító. Tömjén illata szállt felém a hűvös éjszakai levegőben. – Távozz innét, démon! – hangzott parancsoló hangja, ahogy eredeti, latin nyelven kántálni kezdte az ördögűző imát. Felismertem, mert tanultuk az egyetemen, de igazából sosem hallottam, amikor valaki alkalmazza. Lilith nem volt démon, csak egy nagyon öreg 262

denevér, de úgy tűnt, működik! Dühösen felsikított, az ereje fortyogott körülötte, mint az élő sötétség. Összecsapott a pap hitének erejével, mintha kardok csattantak volna egymáshoz, de a kereszt egyenesen állva maradt a férfi kezében. Al tiszteletes erős izmait megfeszítve állt mellettem, a denevér és az áldozata között, pusztán a kereszttel és a hitével felfegyverkezve. A vámpír felemelte a fejét, és üvöltött fájdalmában. Ez volt az egyetlen esélyem, hogy cselekedjek. Egy csendes ima után jobb kezemmel dobó helyzetbe emeltem a kést, és a vámpír teste felé hajítottam. Nem dobókés volt. Nem sok esély volt rá, hogy egyenesen repüljön. De jól kiegyensúlyozott fegyver volt, és a mágiával, amit Bruno tett rá, csak egy karcolásnyi sebet kellett ejtenie. Telitalálat volt, az áldott penge mélyen hatolt Lilith gyomrába. Kinyitotta a száját, de nem jött ki rajta hang. Ehelyett láttam, hogy belülről lángok mardossák. Helyes! Nem tudom, hogy ez miféle mágia volt, de nagyon hatásos. A teste összeesett, aztán szürke hamukupac lett belőle, aminek tetején a megfeketedett késem füstölgött. A vámpírok nem így halnak meg. Egyszerűen nem! A vámpír megölése véres mészáros munka, le kell fejezni, és ki kell venni a szívét. Nem kezdenek csak úgy lángolni, nem égnek el hamukupaccá – legalábbis elegendő napfény nélkül. Szóval mi történt? Hívni akartam Brunót vagy Matteót, de nem tudtam megmozdulni. Nem tudom, meddig álltunk ott. Elég sokáig ahhoz, hogy Al tiszteletes keresztjének fénye elhalványuljon, és a szemem hozzászokjon a felhős éjjel sötétségéhez. Az utca lámpái ismét kigyulladtak, egyenként. Mintha messziről jött volna a hang, hallottam, ahogy a nagymamám nyugtató dalocskát dúdol a zokogó anyámnak. – Össze kell szednünk a hamvait, és kiszórni természetes folyóvíz fölött. – Al tiszteletes még fáradtabbnak hangzott, mint én voltam, ami már teljesítmény volt. Én kifejezetten úgy éreztem magam, mintha tizenkét menetet bokszoltam volna Mike Tysonnal.

263

– Igen, mindenképp körültekintően kell szétszórnunk a hamvakat. És a késemet is meg kell tisztítanom. Rettentő nagy szükségem lett volna a pihenésre. De nem nyugodhattam addig, míg nem voltam benne teljesen biztos, hogy minden esélyét megszüntettük Lilith visszatérésének. A tiszteletes hangja kicsit bizonytalan volt, amikor újra megszólalt. – Hozok egy söprűt és egy lapátot, habár nem tudom, mibe tehetnénk a hamut. Nincs itt semmi erre a célra. Sikerült megmozdítanom a fejemet annyira, hogy ránézzek. Máskor pirospozsgás arca most szürke volt a kimerültségtől. Öregnek tűnt, kicsit törékenynek és eléggé ijedtnek. – A kocsiban van egy zsák – feleltem. – Bár fogalmam sincs, hogyan tudnánk megkülönböztetni a fejét a szívétől. És remekül végezte a dolgát, akár a harcos papok a rendből. – Nem öltem meg, még csak meg se sebesítettem. – Megborzongott, az egész teste. – A szentek őrizzenek, de nagyon erős volt. Sose éreztem semmi ehhez foghatót. – Bizonyára ezer évnél is idősebb volt. Nincs sok vámpír, aki kihúzza ilyen sokáig, de akik mégis, azok pokoli erősek. És ha nem gyengíti meg a kereszttel, akkor sose tudtam volna hozzáférni. Megmentett mindannyiunkat. Beletúrt ritkuló hajába. – Azt hiszem, legalább annyira a maga érdeme is! Ha nem lép közéjük, akkor nem értem volna ki időben. – Hosszan rám nézett. – Ez volt a legbátrabb dolog, amit életemben láttam. Tudom, hogy nehezen jönnek ki az anyjával, Celia. A nagymamája folyton arra kér, hogy imádkozzunk magukért. De maga még mindig szereti őt. Efelől nincs kétségem. – Igen, szeretem – nem hangzott túl lelkesnek, még nekem sem. – Akkor, ha végeztünk a takarítással, azt akarom, hogy jöjjön be, és beszéljen vele. Rendezzék a problémáikat. Ó, az nagyszerű lenne!

264

24

A tiszteletes pizzát és üdítőt rendelt az ünnepléshez. Kicsit később érkezett meg, mint kellett volna. Emiatt kérdőre akartam vonni a pizzafutárt, de a nagyim megelőzött, mielőtt az ajtóhoz érhettem volna. Végül újramelegítettük a pizzákat a parókia sütőjében, és a pap addig kotorászott a fiókokban, míg nem talált egy turmixgépet. Először próbáltam „igazi” ételt enni. Igen, vizet is adtunk hozzá, és ledaráltuk, de mégiscsak pizza volt. Ugyanolyan ízének kellett volna lennie, mint a rendes pizzának. Mégse volt olyan. Eléggé furcsa íze volt. Talán azért, mert minden össze volt keveredve benne, ezért nem éreztem az egyedi ízeket – a tésztát, a paradicsomszószt, a sajtot és a feltéteket. Olyan furcsa volt így, nem tudtam hova tenni. Mégis, elég hálás voltam ahhoz, hogy ne panaszkodjak. Egy kicsit sikerült lenyelnem belőle, és kétségtelenül jobb volt, mint más „ennivalóim” mostanában. És reményt is adott, hogy talán fogok még igazi ételt enni. Talán. A parókia dolgozószobájában ültem, iddogáltam a vizezett pizzaturmixomat, meg egy pohár tejet, és a késemet törölgettem egy olajos ronggyal. Már próbálkoztam egy ideje, de nem jártam eredménnyel. Mintha a fém maga feketedett volna meg. A fanyelet sikerült megtisztítani, de a penge fémje, bár éles és kemény maradt, teljesen befeketedett. Furcsa, nagyon furcsa.

265

Amint megittam a turmixot, és végeztem a késsel, át akartam menni Kari Gibsonhoz. Felhívtam, hogy beszámoljak a király látogatásáról, és felajánljam neki, hogy jöjjön el velem a meccsre. Azonnal beleegyezett. Kiderült, hogy lelkes baseballrajongó is, azonkívül, hogy az ügyben nyomoz. A nagyim lépett a szobába. Jelentőségteljesen Al tiszteletesre nézett, majd megkérdezte: – Nem hagyna pár percre magunkra Celiával? Beszélni szeretnék vele. Behunytam a szemem, de nem mondtam semmit. Az agyam azonban sebesen járt. Ne, kérlek ne, nem kell a lelkizés! Nem ezt érdemlem. Fáradt vagyok, a rohadt életbe! Nem akarok a nagyimmal beszélni! – Természetesen, Emily. – Elindult kifelé, de még vetett felém egy megértő pillantást. A nagyim várt, míg be nem csukódott az ajtó, aztán leült a szemközti székbe, és letette maga mellé az asztalra a kávéscsészéjét. – Ma este nagyon büszke voltam rád. Bátor tett volt, hogy így megvédted anyádat. – Köszi, nagyi – elnyomtam egy ásítást. Nagyon fáradt voltam, valószínűleg most jött ki rajtam. Hosszasan végigmért. – Mindig is büszke voltam rád, Celia. Tudod jól. – Találkozott a tekintetünk, és egy pillanatra öregnek láttam. Na persze, hisz a nagyanyám, és már nyolcvan fölött van. Természetes, hogy öreg. De sose néz ki öregnek. Tele van életerővel, mint egy aprócska forgószél. Mindig megy valahová, mindig csinál valamit. De aznap este öregnek tűnt, szomorúnak, és eléggé aggódott. – Nagyi, mi a baj? A denevér meghalt, nem kapta el anyát. – Nem – mosolygott rám fáradtan a nagyi. – Ez igaz. – Kimerült vagy, miért nem pihensz egyet? – Nem, Celia, el kell mondanom valamit, és a ma este történtek után tudom, hogy nem várhat. Már akkor el kellett volna mondanom, amikor nagykorú lettél. De téged akkor még kezeltek amiatt, ami Ivyvel és veled történt, és féltem, hogy nem tudod majd feldolgozni. 266

Mellesleg nem volt nagy jelentősége anyád számára. Nem hittem, hogy nagyon érdekelhet. – Kényelmetlenül fészkelődött a székén, a kávéscsészéje tartalmát nézegette. Úgy tűnt, mint akinek bűntudata van, és magyarázkodni akar. – Miről beszélsz? – Kicsit nyersebben tettem fel a kérdést, mint akartam, mire nagyi megrezzent. Azonnal szabadkozni kezdtem. – Bocsánat, nem akartam rád förmedni, csak fáradt vagyok. – Nem, nem, semmi baj. – Felém nyúlt, és megpaskolta a kezem. A keze ráncos volt, tele foltokkal, az erek kidagadtak a papírvékony bőr alatt. – Mindig is úgy beszéltél magadról, mint a „leghétköznapibb lányról”. – Igen. – Nos, nem vagy az. – Tényleg nem, mióta a vámpír... Megszorította a kezemet, én viszonoztam a komoly tekintetét. – A vámpírharapás előtt sem voltál teljesen ember, Celia. A férjem, a nagyapád csak félig volt ember. Meglepődve néztem rá. Erről nem tudtam. Nagyapa embernek tűnt. És igazából nem sok mágikus lény van, akik képesek utódot létrehozni az emberrel. A vérfarkasok természetesen ilyenek, de általában ők is emberekből alakultak át. Nagyapa pedig nem volt vérfarkas, az nem lehet. – Mi... milyen lény volt akkor? – Az apja emberi tengerész volt. Az anyja szirén. Ami azt jelenti, hogy te is részben szirén vagy. Szirén? Nem lehet. Kizárt dolog! Úgy értem, kiskoromban kirúgtak az iskolai kórusból, és a kollégiumi szobatársaim azzal fenyegettek, hogy rendőrt hívnak, amikor a zuhanyban énekelni kezdtem. Ráadásul a szirének gyönyörűek voltak – úgy értem, mesés, szívdöglesztő lények, akik után lihegve rohannak a férfiak. – Nézd, nagyi... – Nem is tudtam, hogyan reagáljak erre, végül annyit mondtam: – Nem tudok énekelni. Úgy értem, nagyon nem tudok énekelni.

267

Harsányan felnevetett, a fejét hátravetette, a tekintete felélénkült. Részben a stressz miatt, de a humorérzéke miatt is. Miután lenyugodott, és kipihegte magát, azt felelte: – Nem, gyerekem, tényleg nem tudsz énekelni! – Kitörölte a könnyeket a szeme sarkából. – Némelyik szirén dallal csalja magához a férfiakat, de maga a vonzerő az lelki. Egy női szirén magához csalogatja a férfiakat, hogy kielégítsék a vágyait, akkor is, ha a vesztüket okozza ezzel. – De... Folytatta, nem törődve a tiltakozásommal. Mintha olyan szavaktól és érzelmektől szabadult volna meg, amik már régóta feszítették, és nem lehetett megállítani őket. – A vámpír, aki megharapott, azért akart átalakítani ahelyett, hogy megölt volna, mert férfi volt. A vérfarkas, aki megtalált abban a sikátorban, azért tette, mert magadhoz hívtad őt. – Szomorúan elmosolyodott. – És azért nem jössz ki jól a többi nővel, mert felébredtek a lappangó képességeid. – Ez nem igaz! Jól kijövök a többi nővel – tiltakoztam. Holott ez nem volt igaz. A legtöbb nővel nem jöttem ki jól. Van pár jó barátom, Dawna, Vicky... Nagyi nem szólt egy szót sem, csak felvonta a szemöldökét. – Vicky volt a legjobb barátnőm! – Ő leszbikus volt, Celia. – Nos, igen, de mégis nő volt. Nagyi bólintott, majd megint felvonta vastag szemöldökét. – Jó. Még valaki? – Dawna. Nagyon is jól kijövünk Dawnával. Nagyon, nagyon, nagyon jól, és ő nem szereti a nőket... úgy. A nagyi mosolygott, de volt benne egy kis szánakozás is. – Nincs még véletlenül túl a klimaxon? – Nos, voltak vizelési problémái, és kivették a méhe egy részét, de mi köze ennek bármihez? Nagyi rám nézett. – Mondj egy olyan barátnődet, aki heteroszexuális és termékeny is. Csak egyet.

268

Elgondolkoztam. Sokáig. Emma terméketlen egy hülye laboratóriumi baleset miatt. Dottie idős, Gilda is és... A francba! Úgy két percen át csöndben voltunk. Az életem leghosszabb két perce volt ez. – Ugye, hogy nincs ilyen? – mosolygott szelíden. – Sőt, a legtöbb nő, akikkel beszélsz, teljesen ideges lesz, egészen az őrületig, különösen, ha van a közelben olyan férfi vagy nő, akit szeretnek. Belegondoltam a dologba. Voltak furcsa esetek a kollégiumban, bulikon. A férfiak mindig nagyon előzékenyen ajtót nyitnak előttem, vagy elém tesznek egy széket, és felbosszantják a barátnőiket. Csak két hete is volt egy kellemetlen közjáték köztem és Kevin barátnője, Amy között, amikor nekem előbb hozta ki az italomat. Más esetek is eszembe jutottak. Sose akartam rájuk gondolni. Mindig zavart az ilyesmi. Viszont ha szirén vagyok, akkor megmagyarázhatók. De vajon az volnék, tényleg? – Honnét tudhatnám ezt biztosan? Van rá egy teszt a gyógyszertárban, vagy ilyesmi? – Mikor szorult helyzetbe kerülsz, férfiakat hívsz magad mellé, és ők mindent, mindenáron megtesznek, hogy segítsenek neked. Erre viszont volt egy válaszom. – Akkor miért nem hívtam segítséget, mikor Ivyt és engem elraboltak? Akkor eléggé elkelt volna a segítség. Könnyes lett a szeme, és úgy megszorította a kezemet, hogy szinte már fájt. – Jaj, kicsim, ha akkor már felébredtek volna a képességeid, akkor... De még nem voltál érett! Ha az lettél volna... Ha az lettem volna, talán még mindig élne a testvérem. Akkor talán nem kínoznak meg. Minden, az egész életem... teljesen másként alakult volna! Ha csak pár évvel idősebb lettem volna... Csodálkozva ültem a helyemen. Pörögtek a fejemben a fogaskerekek, de nem voltak hajlandók kidobni egyetlen értelmes gondolatot sem. Mintha az egész világom fenekestül felfordult volna! Minden értelmetlennek tűnt, ugyanakkor sok mindent épp most értettem meg. – Ezért viselte meg annyira anyádat, hogy az apád elhagyta. 269

A férfiak egyszerűen nem hagyják el a sziréneket. Ő tudott a családi titokról, tisztában volt a képességeivel. Apád elvesztése nemcsak fájt neki, hanem kárt tett benne. Ha ti, a lányai nem lettetek volna, talán végez magával. Aztán odalett Ivy is... Nem fejezte be a mondatot, az ajtóra pillantott, mintha látná anyámat a túloldalon aludni. Felsóhajtott. – Tudom, hogy kell egy kis idő, míg megbarátkozol a gondolattal. – Nagyi vigasztaló hangja mintha nagyon távolról érkezett volna. – És majd kapcsolatba kell lépned a dédnagymamáddal, vagy valamelyik testvérével. De nem most. Egyelőre pihenned kell. Mintha képes lettem volna pihenni.

270

25

Nem bíztam benne, hogy el tudok aludni. Nagyi vallomása eléggé megdöbbentett, és egy hálózsák a betonpadlón nem éppen összkomfortos hálóhely. De alighanem fáradtabb voltam, mint véltem, mert máris aludtam, amint magamra húztam a hálózsák cipzárját. Tudtam, hogy álmodom, felismertem az álmot, de nem tudtam kirángatni belőle magam. Újra tizenkét éves voltam. Dél volt, forró, nyári nap. Lenyírt szárú farmert hordtam, ami rövidebb és szűkebb volt annál, hogy kényelmes legyen. Nem azért, hogy a lábamat mutogassam, hanem mert kinőttem, és nem volt pénz újat venni. Sose volt elég pénzünk. Anya pincérnőként dolgozott, de a keresete nagy része elszállt – cigifüst, spanglifüst és tömény italok párája formájában. Mindig későn ért haza, ritkán volt józan, ritkán jött egyedül. Sose hallotta, ahogy az ágy deszkája ütögeti a falat, vagy a nyögéseket. Én hallottam. Nem volt több balett óra. Ivy csak azért vehetett továbbra is órákat, mert nagyi ragaszkodott hozzá, kifizette, és elvitte kocsin az órákra. Ezért voltam ekkor is egyedül. Nagyi edzésre vitte Ivyt, anya pedig „dolgozni” volt. Könnyen rátaláltam. Felmentem a számítógépre a könyvtárban. Ott volt a telefonszáma a jegyzékben. A címe alig négy háztömbnyire volt tőlünk.

271

Négy háztömb. Akár ezer mérföld is lehetett volna. De ezt akkor még nem tudtam. Gyalog indultam el, a papucsom csattogott a betonon. Az izzadság lecsorgott a lapockáim közt, az olcsó felsőrész alatt, amit anyám szekrényéből vettem ki. Mivel tudtam, hogy csak álmodom, próbáltam megállítani az egészet vagy megváltoztatni az eseményeket, mielőtt folytatódtak volna. Tudtam, mi következik. Egyszer átéltem, és sokszor előjött álmaimban, és semmi kedvem nem volt újra látni. De túl mélyen aludtam, így a képek megállíthatatlanul peregtek tovább. Ifjabbik énem megállt egy utcai lámpa fényénél, hogy kikeresse a házszámot. A negyedik ház volt, jobb kéz felől. Egy kis, egyemeletes ház, fából készült homlokzattal, vörös szegéllyel és fehér kerítéssel. Megláttam őt. Egyérintőzött az udvaron egy nálam valamivel fiatalabb fiúval. A lépcsőn egy ötéves körüli, szőke kislány játszott egy babával. Meglepően hasonlított Ivyre. Apám nevetgélt, amíg észre nem vett engem. Apa. A mosoly eltűnt az arcáról. A fiúhoz fordult, és mondott valamit. Nem értettem, hogy mit, de a szemén láttam, hogy sürgeti. A fiú meglepődött, de engedelmesen kezdte összegyűjteni a játékait. Úgy látszik, nem elég gyorsan, mert apám felkapta, és a húgával együtt betuszkolta a házba. Megdermedtem, a jobb kezem előrenyúlt, a szám tátva maradt. Egy hosszú pillanatig találkozott a tekintetem apáméval. Aztán becsukta az ajtót. – Milyen szomorú esemény! – Felismertem az álmomba tolakodó selymes hangot. Jones „ügynök” visszatért, és szarkasztikus megjegyzéseket tett. – Szegény kislány! – Tűnés a fejemből! – Nem, szó se lehet róla. Beszélnünk kell, és nincs sok időm. Az álomkép átalakult, és most már a férfit láttam. Egy tornateremben állt, a pálya kezdőkörébe rajzolt, mágikus ötágú csillag, vagyis egy pentagramma közepén. Mind a kör, mind a pentagramma vörösen ragyogott a csillag sarkaira helyezett fekete gyertyák fényében. Bizonyára a saját vérét használta a szimbólumok 272

felrajzolásához, mert éreztem az erejüket és a fájdalmat az alkarjában, még az álom tompító hatásán keresztül is. – Üzenetet akarok küldeni Kevin Landinghamnek. – Akkor miért nem telefonál neki? – Nem biztonságos. És nem tudom, hogy csinálta, de képtelen vagyok az elméjébe férkőzni. – Jones dühösnek tűnt. – Valaki elárult minket. Alighanem az egyik telepata, különben már kiderítettem volna, vagy valaki az irodából megsúgta volna, hogy ki az. Bárki legyen is, elintézték az összes tisztánlátónkat. – Halljam, mi az üzenet! – Egy óriási megbízás közepén vagyunk. Túl fontos ahhoz, hogy egyvalaki miatt elbukjuk. Ezért egyezséget ajánlanak Kevinnek. Egyéves szerződés, nehéz célpontokkal, az árulóval kezdve. Annyit kér, amennyit akar. És garantálják a biztonságodat. A cégtől senki sem fog zavarni vagy ártani neked. Kötő erejű esküt is hajlandók tenni. – Miért érdekelné őt az én biztonságom? – ilyet nem mondtam volna ki hangosan, de az álmomban jártunk, a gondolataimban, szóval egyébként is meghallotta. – Nem tudod? – Röhögcsélni kezdett, ami nagyon rémisztő volt. – Nos, ha nem mondta el, én se fogom! De add át neki az üzenetet, szóról szóra. Előrelépett, a cipőjével szándékosan áthaladva a kör szélén. A fejemben kialudt a kép. Ezek szerint elmondta, amit akart. Kinyitottam a szememet, nem tudtam többé aludni. Ekkor több dolgot tapasztaltam egyszerre: nem a hálózsákban feküdtem Al tiszteletes templomában, a fejem lüktetett, és szörnyű, fémes ízt éreztem a számban. Egy kényszerzubbony volt rajtam, gumiszobában feküdtem, és dr. Greene egy biztonsági üvegablak mögül figyelte, ahogy magamhoz térek.

273

26

Maga nagyon nehéz eset! – Greene hangját csak kicsit torzította el a hangszóró. – A pizzába tett drognak huszonnégy órán át hatnia kellett volna! Szóval elkábítottak. Ez megmagyarázta az ízt a számban és a lekötözést. Különben nem hagytam volna, hogy ezt tegyék velem. A pizzát későn hozták, kihűlt, és rossz íze volt. Gyanakodnom kellett volna. Huh. És bár egy kicsit még mindig kába voltam, kezdett eloszlani a nyugtató okozta köd. Talán a vámpíranyagcserének köszönhetem. Vagy a szirénszervezetemnek. Mindegy, ébren voltam. De tehetetlenül feküdtem, egyelőre. – Még oda se értek a templomhoz, csak magát hozzák kapcsolatba az esettel, sőt, veszélyesnek is nyilvánítják. Dr. Scottot sajnos nem értesíthettem. – Színpadiasan felsóhajtott. A korábban látott szürke kosztümje volt rajta, keresztbe tett kézzel állt az üveg mögött, szórakozottan dobolt a karján az ujjaival. – Személy szerint én azonnal végeznék magával. De akkor a vérfarkasát is belekevernénk, és a munkaadóm világossá tette, hogy az ilyesmit el kell kerülni holnap, napfelkeltéig. Az én vérfarkasom? Kevin egyáltalán nem volt az enyém. A doktornő ujjai gyorsabban kezdtek dobolni. – Akkor majd beadunk egy másik injekciót. Talán egy nagyobb adag... – Megfordult, és kisétált a szobából. Nem volt sok időm, talán egy-két perc. 274

– Ivy, Vicky, itt vagytok? – Próbáltam suttogóra fogni a hangom, hogy ne lehessen hallani a szoba mikrofonjaiban. Bár Greene valószínűleg kikapcsolta. De azért úgy döntöttem, a biztonság kedvéért csendes leszek. A szobában lecsökkent a hőmérséklet, míg végül a leheletem páráját is látni lehetett. Nem lepődtem meg. A szellemek gyakrabban jelennek meg olyankor, ha a személy, akihez kötődnek, felfokozott érzelmi állapotban van. Szinte éreztem, ahogy az adrenalin átjárja az ereimet. – Találjátok meg dr. Scottot. Mondjátok el neki, mi történik. Aztán figyelmeztessétek Al tiszteletest. Vigye el onnét anyát és a nagyit. Visszafordultam a hátamra, és minden erőmmel elkezdtem feszíteni a kényszerzubbonyt. Hiszen elég erős voltam ahhoz, hogy meghajlítsam a laborban az asztal fémszíjait. Ahhoz képest könnyűnek tűnt kiszabadulni a puszta lepedők és bőrszíjak szorításából. Feltéve, hogy nem volt rajtuk varázslat. Bár valószínűleg volt. De nem volt túl sok lehetőségem. Ezért erőlködtem, fészkelődtem, igyekeztem kihúzni a karomat a kényszerzubbony ujjából. Végül, akár volt rajta varázslat, akár nem, a vászon kezdett engedni. Tovább erőlködtem. Nem számít, a vállam be fog gyógyulni. Muszáj volt, le kellett ráznom ezt az átkozott béklyót! Távolról mintha a hullámok zaját hallottam volna, a sirályok vijjogását. És hirtelen megértettem. Az erőmet vetettem be, mikor az irodában befolyásoltam dr. Scottot. És megint megtehetem. Miközben a zubbonyt feszegettem, dr. Scottra gondoltam, Gerryre, és minden más férfira, akikről tudtam, hogy Birchwoodsban dolgoznak. Nem tudtam, mennyi az idő, azt sem, hogyan kéne csinálnom, de meg kellett próbálnom! Mert már közeledett is dr. Greene, egy injekciós tűvel a kezében, cipőjének sarka csattogott a linóleumpadlón. Még erősebben kezdtem feszegetni a kötéseket, az adrenalin száguldozott a testemben, amitől az érzékeim is hiperélesek lettek,

275

mint a múltkor, reggel. Hallottam a nő szuszogó lélegzését. Távolabbról pedig sietős, közeledő futólépéseket. Rámvetette magát, tűvel a kezében, de megelőztem. Természetfeletti gyorsasággal arrébb gurultam, és mindkét lábammal térden rúgtam. Kemény ütés volt, és mivel minden erőmet belevittem, a térde nemcsak megrogyott, hanem kettészakadt, a csont átszakította a bőrt, és spriccelni kezdett a vér. Üvöltve a padlóra zuhant, szinte csonka lábszárral. Mindent vér borított, az illata megszédített. Megragadta a lábát, nyomással próbálta elállítani a vérzést, de nem sikerült. Felmordult a gyomrom, a szemem kezdett véreres lenni. Láttam a tűt, messze, kartávolságon kívül a doktornőtől. Hallottam a gyorsuló pulzusát, ahogy rémülten bámult rám. A karom szabad volt, a zubbonyt szétszakítottam, de nem is emlékeztem rá, mikor. Nem tudtam gondolkodni a fülemben zakatoló lüktetéstől és az éhségtől, amitől kicsordult a nyál a szám szélén. Próbált elhátrálni, az ép lábával lökve magát, vérének piros csíkja ijesztően harsány volt a fehér linóleumon. Megálltam, hogy ne kövessem, minden erőmmel kapaszkodtam az emberi mivoltom maradékába. Kicsapódott a megfigyelőszoba ajtaja. Gerry és dr. Scott rohantak a szobába, mindketten erősen lihegve a futástól. Egyetlen rémült pillantással meglátták, mi zajlik a szobában. – Hála az égnek! – kiáltotta Greene. – Mentsenek meg! Ez megőrült! – Hazudik! – A hangom egyáltalán nem hangzott emberinek. – Dr. Greene, kérem, ne dühítse fel. – Dr. Scott még mindig lihegett egy kissé, de nyugodt volt, és éreztem, hogy lelki erejét arra használja, hogy elérje bennem azt, ami még emberi tudott maradni, és megszelídítsen. – Celia, őrizze meg a nyugalmát. Vicky elmondott mindent. A rendőrség úton van ide, és a templomba is. Maga nem tett semmi rosszat, és ezt be fogjuk bizonyítani. De muszáj kitartania! Felé fordultam. A mozgásom szaggatott volt, mintha a testem nehezen engedelmeskedne a parancsoknak, amiket az agyam adott neki. A bőröm izzani kezdett. 276

– Elküldöm Gerryt, hogy hozzon magának valamit enni, aztán ellátom dr. Greene sebét. Nem hagyhatom meghalni. Megengedi, hogy megtegyem? – Igen – préseltem ki magamból a szót, összeszorított állkapcsomon át. – Helyes. Akkor kérem, hátráljon a távolabbi sarokba. – Elhaladt Gerry mellett, aki sápadtan és remegve állt az ajtó előtt. Mielőtt elindult, kikapcsolta a mikrofont, de kiélesedett érzékeimmel olyan élesen hallottam őket, mintha ugyanabban a szobában lennénk. – Őrült vagy? Nem mehetsz be egy helyre azzal a... valamivel. – Vegye figyelembe, hogy Graves kisasszony könnyen megölhette és megehette volna a doktort. Nem tette, sőt, jelentős önuralmat mutatott. De nem volna jó tovább otthagyni egy vérző nő mellett. Ezért induljon a konyhába, és hozzon neki valamit enni, azonnal. Gerry elment. Hallottam sietős, de mégse futó lépteit a folyosón, majd dr. Scott kopogását az ajtón. Kibírtam, hogy a következő öt percben ne öljek meg senkit, bár nem tudom, hogyan. Életem egyik legnehezebb erőpróbája volt. Meg akartam ölni Greene-t. Nemcsak a bennem élő szörnyeteg, hanem az emberi részem is. Mivel úgy éreztem, hogy megérdemli. Al tiszteletes halott volt – a zsaruk időben érkeztek ugyan, hogy megmentsék a templomban maradtakat, de a pizzába kevert drogok reakcióba léptek a fájdalomcsillapítókkal, amiket a pap egy régi sportsérülésre szedett. Tudtam, mivel Vicky megkérte Alexet, hogy hívjon fel pár embert. Elraboltak, és tökéletes csapdát állítottak nekem. Még ha a bíróság nem is talált volna bűnösnek, szörnyeteg voltam. Bezárnak valamelyik állami intézménybe, és valószínűleg sose láthattam volna többé a szabad eget. De nem ez történt. Minden épp úgy történt, ahogy nekem szükségem volt rá. Az óceán hangjától kezdve a sirályok hangjáig. Nem volt egy sétagalopp, és meg fogom fizetni az árát. De megtettem, amit tennem kellett.

277

Helytelen volt, hogy mindenkit befolyásoltam, akivel kapcsolatba kerültem? Igen, biztosan. Érdekelt ez engem? Nem. Hiszen fogytán volt az időm. Minden, kezdettől fogva mostanáig, a Dahlmar király elleni összeesküvéshez vezetett vissza. Jó emberek haltak meg, szörnyeteggé váltam, és démonokat eresztettek szabadjára a városban. Bár úgy tűnt, az egész baj egy Ruslund alatti gázlelőhely miatt alakult ki, biztosan voltak az ügynek olyan részletei, amiket egyelőre nem ismertem. A király ma este ott lesz a világbajnokság döntőjén. Holnap pedig hazarepül a fiaival és a kíséretével együtt. A biztonsági ellenőrzés hihetetlenül alapos lesz, de az ilyen nyilvános helyeken nagyon sok alkalom nyílik egy merényletre. Minden ott fog eldőlni, a lelátón. Az életemet is feltettem volna rá, hogy így lesz. Greene megjegyzése Kevinről csak megerősítette ezt a feltevésemet. Gibson ugyanazzal a közepes Buick Szedánnal állt meg a Birchwoods főépülete előtt, mint amiben korábban is kísértem. Szinte még meg se állt, amikor már beültem mellé. Nem akartam húzni az időt, féltem, hogy megszűnik a varázslat. Ez könnyen előfordulhatott, mivel fogalmam sem volt, hogyan csináltam. Áthúztam a biztonsági övet a szürke birchwoodsi melegítőn, amiben nem kerültem volna a divatlapok címoldalára. Legalább tiszta volt, és jobb, mint a Brunótól kölcsönkért cuccok, még ha igencsak izzadtam is bennük. – Megszerzett mindent? – Benyúltam a mellettem heverő zacskóba, és matatni kezdtem benne. – Igen – Gibson rákanyarodott a kapu felé vivő útra. Gerry ott volt, de nem mosolygott, nem is integetett. Nem lepődtem meg rajta. – Meg kell mondanom, hogy a maga kis játékszere majdnem annyiba került, mint ez a kocsi – mondta megvetően. – Igen, de hát én állom a számlát. És ha szükségünk lesz rá, akkor duplán megéri az árát! – Elővettem pár tarka, szent tárgyat, és egy tükrös napszemüveget, amit felvettem. Következett az Angels sapka és egy farmerdzseki. A sapkát a fejembe húztam, az utóbbiról pedig levettem az árcédulát, és kigomboltam. Megtaláltam a belső zsebeket. Tökéletes. 278

Besüllyesztettem két Egylövetű vízipisztolyt a zsebekbe, és elkezdtem kicsomagolni a pót-szenzorautót. Ez alkalommal a luxusmodellt választottam. Épp olyan volt, mint amilyet Matty használt. Kivettem az ékszeresdobozból, a zsebembe tettem, és tanulmányozni kezdtem az útmutatóját. Gyakorlatilag ugyanúgy működött, mint az előző, de volt benne pár extra szolgáltatás. Jó tudni! Végül elővettem egy kis kék üveget, aminek szivacs volt a száján, a papírboltban árulják borítékok leragasztására. Lecsavartam a tetejét, és megtöltöttem szentelt vízzel. Aztán lezártam, és a kabátom jobb zsebébe dugtam, a másik oldalra, mint a kis szerkezetet. Mélyet lélegeztem, és azzal biztattam magam, hogy készen állok. Ez hazugság volt. Gibson lelassította a kocsit, szinte megállt. Nem mintha sok választása lett volna. Már délután negyed öt volt, és a sportcsarnok körüli dugó a sztrádáig is elért. – A király sofőrje, Iván, a bejárattól jobbra fog várni minket a jegyekkel. – Jó – nem pillantottam fel, még utoljára ellenőriztem a vízipisztolyokat, hogy biztosan működjenek, ha használnom kell őket. A valódi Egylövetű márkában jobban bíztam, mint a többiben, de Gibson intézte a bevásárlást. – Bárcsak lemondott volna arról, hogy kimenjen – elmélkedett Gibson. – Butaság szándékosan belesétálni a csapdába. – Mindenáron ott akar lenni. Rá akar jönni, ki az áruló, és hogy a fiai is részt vesznek-e az összeesküvésben. Azt hiszi, az emberei minden helyzetre fel vannak készülve. Elég sok figyelmeztetést kaptak – elmosolyodtam. – Persze lehet, hogy dublőrt alkalmaz. Ha egy ivadék alakot vált, akkor a célszemély hasonmásává válik. Nem lehet észrevenni sem ujjlenyomattal, se hangelemzéssel, se labormintákkal, csak a DNS-sel. – Tudom – mondta keserűen Gibson. – Ez nehezíti meg a dolgot nekünk, zsaruknak. Azért szerencsére nincsen túl sok ivadék. – Na igen, de vajon mennyi az esélye, hogy a király is felbérelt egyet? Azt tudjuk, hogy a rosszfiúk megtették. 279

Gibson felmordult, és ráfordult a kocsival a Gene Autry útra. Már majdnem megérkeztünk. Láttam az Angels piros színét viselő szurkolókat és a Cubs kékjébe öltözötteket, ahogy áradnak a stadion felé a teli parkolón át, az árusok sorfalai között. Még csak délután négy óra múlt, de már sokan úgy viselkedtek, mintha már ki lennének ütve. Hitetlenkedve csóváltam a fejem. Lehet, hogy kispolgári vagyok, de mi értelme egy vagyont kiadni egy jegyre, aztán annyira elázni, hogy ne is emlékezzek a meccsre? A kocsik csigalassúsággal haladtak. Előttünk egy világító narancssárga ruhás férfi integetett egy lámpával, hogy melyik sorba érdemes állni. Gibson követte az útmutatást. – Sikerült beszélnie a barátjával és a farkasemberrel? – Megpróbáltam, de egyik se vette fel. Azt hiszem, Bruno mérges, mert átvertem. De lehet, hogy csak nem ismerte meg a számomat. De kétlem. Tudja, hogy új telefont kellett vennem, és gondolom, elkérte a számát Dawnától. Gibsonnak meg kellett állnia, hogy engedje az előttünk lévő kocsit beállni egy parkolóhelyre, ez alkalmat adott neki, hogy kérdően rám nézzen. – Hogyhogy átverte? – Nem rajtam múlt. Hiszen elaltattak. De ő ezt nem tudja, és megsértődött, és nem veszi fel a telefont, mert nem adtam vissza a Mets sapkáját, amit kölcsönkértem. – Ennél értelmesebbnek hittem. – Igen, annak kéne lennie. És erre a meccs közepén, az ötödik helycsere után fog rájönni, és elkezd aggódni. A hetedik helycsere táján fog felhívni. Gibson felnevetett, és beállt a kocsival a kevés maradék hely egyikére. – Elég jól ismeri! – Majdnem végig együtt jártunk egyetemre – nem sikerült kiiktatnom a hangomból a vágyakozást. – Bocsánatot kérek.

280

– Nincs miért. Csak ezek a dolgai bosszantanak, mint ez a mai eset. Ha felvenné azt a rohadt telefont! De nem, túlságosan keményfejű. – És fogadok, hogy őt is bosszantják a maga dolgai. Tudja, hogy maga a veszélybe rohan, és nem tehet ellene semmit. Nem rezzentem meg, de kicsit szíven ütött, amit mondott. Kiszálltam a kocsiból, hogy ne kelljen válaszolnom. Gibson persze észrevette, hogy zavarba jöttem, de nem firtatta a dolgot. Ennek örültem. Nem akartam Brunóra gondolni. Nem hiányzott, hogy elterelje a figyelmemet. Végigsétáltunk a parkolón a nyájat követve, elhaladtunk a kivilágított, hatalmas A betű alatt. A tömegbe rengeteg egyenruhás biztonsági ember, harcos pap és a különböző harcos rendek képviselői is elkeveredtek, teljes hadi felszerelésben. Az érzékeny fülemet még ilyen messziről is bántotta a tömeg zajongása, és a szagok áradata is elborított. A mosdatlan testek, a kölnik, a vajas pattogatott kukorica, a hot dog és a sör szaga voltak a leggyakoribbak, de ezeken kívül még ezernyi másik. A bemondó a szokásos, játék előtti marhaságokat sorolta, amit a legtöbb néző boldogan semmibe vett. Az első dobást a keleti parti idő szerint nyolckor, helyi idő szerint ötkor végzik el. Nemsokára bejelentik a kezdőcsapatokat, és elkezdik játszani a himnuszt. Iván ott várt ránk, ahol megbeszéltük. Mozdulatlanul állt, mint egy hegyorom, farmert és egy Cubs kabátot viselt. Az öltözék arra szolgált, hogy beolvadjon a tömegbe, de nem érte el a kívánt hatást. Például azért, mert ki volt vasalva. A farmere élre volt vasalva! És aztán ott volt a testtartása. Az átlagos szurkolók izgatottak voltak, de lazák. Na ő nem volt az! Harci készültségben állt, a szeme folyton mozgott, mindent követni akart. Eszembe jutott, vajon én is így festek-e, amikor szolgálatban vagyok, és rájöttem, hogy igen, valószínűleg pontosan így. Megálltam, előreengedtem Gibsont. Levettem a szemüvegemet, elfordultam, és úgy tettem, mintha tisztogatnám, de közben megnéztem Ivánt a tükrös felületen. Átment az első teszten, nem volt illúzió. 281

Visszatettem a szemüveget, majd jobb kezemmel a zsebembe nyúltam, és megnyomtam a kis szivacsot, míg nedvességet nem éreztem a tenyeremen. A kettes számú tesztet Matty javasolta, amikor felhívtam a kórházat. Az ivadékok és démonok képesek váltogatni az alakjukat, ugyanúgy néznek ki, mint a valódi emberek. De ehhez démoni mágia kell – amit ki lehet szűrni a szent tárgyak megfelelő használatával. Ha Iván ivadék lenne, akkor ettől a pár csepp víztől nem fog visszaváltozni, de pokolian csípné, és egy pillanatra meglátnám a valódi alakját. Odasétáltam Ivánhoz, és kezet nyújtottam. Láttam, hogy nem szereti az ilyesmit, de túl sok volt a tanú, és az elutasítás mindenkinek feltűnt volna. Ezért morcosan megrázta a kinyújtott kezem, a lehető leggyorsabban, és beletörölte a kezét a nadrágjába, amikor azt hitte, nem nézek oda. – Kövessenek. Bevezetett minket a kapukon belülre, egy olyan sorba, ami gyorsan fogyott a játék kezdetének közeledtével. Egyenként vonultunk át a forgó rúdon és a fémdetektorok előtt, egy percre megállva, míg a biztonsági őr megcsodálta a kis fémszerkezetemet. Aztán elindultunk, átsiettünk a standokkal tarkított széles, homályos folyosókon. Iván gyors iramot diktált, de nem lógtunk ki a többiek közül. A bemondó már a csapatok névsorát olvasta. Szinte mindenki sietett, nehogy lekésse az első dobást. Megálltam, amikor valami... furcsát vettem észre. A szemem sarkából láttam, hogy két néző a liftek felé indul. A nő valahogy ismerősnek tűnt, mintha már láttam volna mostanában valahol. Részeg társa, akit támogatott, mintha egy alacsony, szőke nő lett volna. A szemüvegemben lévő tükörkép azonban egy sötét hajú, fiatal férfit mutatott, aki betegnek és félig öntudatlannak tűnt. Földbe gyökerezett lábbal néztem őket, és a nő felfigyelt erre. Engem bámult, ahogy megnyomta a lift gombját, és felismertem az arckifejezését. A testőr volt az, Lydia. A nő Birchwoodsból, Vicky születésnapján. És mellette – a fenébe, a fiatalabb herceg volt az, Kristoff, Rezza öccse! Odakiáltottam figyelmeztetésül Ivannak, és futni kezdtem. A lift ajtaja kinyílt, és Lydia betaszította Kristoffot maga előtt, mielőtt még egyáltalán kinyílt volna az ajtó. Annyira 282

közel voltam, hogy láttam, ahogy a nő a gombokkal babrál, aztán becsukódott az ajtó, pont az orrom előtt. A francba, a francba! Iván és Gibson futva érkeztek mellém, és figyeltem, ahogy a lift a lámpa szerint minden emeleten megáll. – Elkapta Kristoffot. A fickó, aki veletek van, hamisítvány. – Az nem biztos. Lehet ez is hamisítvány. Vagy pedig hazudsz, hogy félrevezess minket. Paranoia, testőr a neved. – Jól van, azért spricceljétek le szenteltvízzel. Ha tényleg ő az, akkor mérges lesz, de semmi kárt nem tesz benne. Iván arckifejezése szórakozott lett, és tudtam, hogy gondolatban beszél valakivel. Szóval telepata. Nem csoda, hogy nem ellenőrzött engem és Gibsont úgy, ahogy én tettem vele. Belenézhetett az elménkbe, és láthatta, kik vagyunk. Viszont azt is láthatta, hogy komolyan beszélek. És reméltem, hogy megérti, mire készülök. Lerohantam a legközelebbi lépcsőn, hármasával szedve a fokokat, kerülgetve az utolsó percben érkezőket. Gibson a nyomomban loholt. – Remélem, tudod, mit teszel! – lihegte. Hallottam Iván hangját a fejemben. Leleplezték és elfogták a bajkeverőt. Nekünk üldöznünk kell őket, míg a mágusunk megpróbálkozik egy követő varázslattal – lihegte. Ez már egy igazi terv volt. De arra az esetre is gondolni kellett, ha megvédték magukat a követő varázslatok és telepaták ellen. Gondolkodnom kellett. Kristoff nem volt egy nagydarab ember, de gyakorlatilag holt terhet jelentett. Lydia – vagy akárhogy is hívták – nem tudja messzire vonszolni, legalábbis egyedül nem. És szükségük lesz egy szállítóeszközre, amivel elvihetik. Talán egy kisbusz vagy egy lakókocsi, hogy a herceg ne legyen szem előtt, ha balhézni kezd. Nem mintha úgy nézett volna ki, mint aki felfogja, mi történik vele. De valószínűleg óvatosan akarták intézni a dolgot. Egy ételszállító kocsi? Nem. Azok ilyenkor már dolguk végeztével elmennek. Ahogy felcsendült a himnusz a tömeg és a 283

tévénézők előtt, eszembe jutott valami. A sajtósok szektora. Ott igazán sok kisbusz és hasonló állt. És közel is van a stadionhoz. Sajnos nem volt idő, hogy alaposabban utánajárjak. Fogalmam sem volt, hol parkolhatnak a kisbuszok. A távolból hallottam, hogy a hangosbeszélő mindenkit megkér arra, hogy álljanak fel. Jó ötlet. Meg fogom találni – hallottam a fejemben a gondolatot. Ivannak nem tartott sokáig. Egy perc múlva már magyarázta is, merre kell mennem. Nem volt messze, a következő sarok mögött. Gibson és én befordultunk, és futásnak eredtünk. Halálsápadt volt, de nem maradt le, csak pár lépésnyire, a bal oldalamon. Felkiáltott, ami inkább köhögés volt, mint kiáltás, és megláttam őket. A zsúfolt parkoló harmadánál jártak, egy fehér teherautó felé tartva, amire a 9. csatorna logója volt felrajzolva, nagy piros betűkkel. Erikson ügynök ült a nyitott, hátsó ajtónál. Egy kiáltással figyelmeztette a nőt, akit üldöztünk, és kihúzott a raktérből egy hosszú fegyvert. Mi az ördög? Kristoff mintha kicsit magához tért volna, kezdett ellenállni a foglyul ejtőjének. De ezt csak a szemem sarkából láttam. A tekintetem Eriksonra tapadt, aki lőállásba helyezkedett, hogy tüzet nyisson. – Vigyázzon! – kiáltottam oda Gibsonnak, ahogy lebuktam a kocsik közé. Már nem láttam a lövöldözőt, de hallottam a puska dörrenését, még a hangszóróból áradó gitárzene mellett is, és a centikkel mögöttem lévő ablak szilánkokra tört. A fickó jól lőtt, ijesztően jól. Lehúztam a fejem, és futottam tovább, próbáltam minél gyorsabban mozogni, hogy nehezebb legyen eltalálni. A kocsikat használtam fedezékül, hogy minél közelebb jussak a nőhöz és a foglyához. A második lövés dörrenését alig lehetett megkülönböztetni a stadionban kilőtt petárdák zajától, és hallottam, hogy egy test a földre zuhan. Visszafordulva, pár méterre, egy összehúzódott testet láttam a betonon feküdni egy vértócsában. Véget ért a himnusz, és az alakzatban közeledő repülők motorzaja vette át a helyét.

284

Kinéztem a szállítható radartányér mögül, ahová bújtam. Megláttam Lydiát, öt-hat méterre tőlem. Habár megsebesült, odafutott a földön fekvő herceghez. A teherautó ajtajában nem volt senki, de a motorja járt. Iván a herceg és a kocsi közt félúton dőlt végig a földön, az autót, amelyik mögött elrejtőzött, vér és húscafatok terítették be. Rohanni kezdtem, kiabálva dühömben, és a nőre vetettem magam, akkora lendülettel, hogy mindketten a földre estünk. Keményen és jól harcolt. Továbbgurult, ahogy ledöntöttem, a saját lendületemet használva ki ellenem, és kiszabadult. Talpra ugorva védelmező állásba helyezkedtem, épp a nő és a zsákmánya között. A teherautó elindult felénk. A nő rápillantott, és mintha eldöntött volna magában valamit. Felkészültem a támadásra, de valami olyat tett, amit nem vártam, és nem készültem fel rá. A kabátjába nyúlva kis agyaglemezt vett elő, nem nagyobbat, mint egy féldolláros. Szinte teljesen olyan volt, mint az én kis „pukkanóim”, amik akkor aktiválják a varázslatot, ha széttörik őket. Ahogy a kocsi megállt mellette, és kinyílt az oldalsó ajtaja, a nő a földhöz vágta a korongot. Mosolygott, ahogy felugrott a teherautóra, vadállati, rosszindulatú mosollyal.

285

27

Először nem történt semmi. Nem éreztem semmilyen varázslat hatását. Azt hittem, hogy nem is aktiválódott a varázslat, ezért a földön fekvő herceghez fordultam. Talpra akartam állítani, ám ekkor sziszegést hallottam, mint amikor kifújnak valamit egy dezodorból, a hangot halk, erotikus férfinevetés követte. Az a fajta nevetés volt, amit selyemlepedők közt töltött, sötét éjszakákon hall az ember, csak a hangtól átforrósodott a testem. Nem tudtam megállni, hogy meg ne forduljak. A férfi gyönyörű volt. Nem a nagymamám képes Bibliájának torz, ijesztő szörnye, hanem egy tökéletes, szívfájdítóan gyönyörű angyal. Csak a nem egészen szimmetrikus arca és a szemének enyhén vörös írisze árulta el a romlottságát. Egy démon. Felismertem, és kiszáradt a szám, egyszerre remegtem a rémülettől és a vágytól. Szipogott egyet, és megint felnevetett. – Nahát, egy szirén. Már nagyon rég kóstoltam utoljára szirént. Semmiképp se hagynám ki! – Elmosolyodott, lépett egyet felém, mire a szívem azonnal kalapálni kezdett. – Élvezni fogom. Ezért bőségesen megjutalmazom Lydiát. Nem tudtam levenni róla a szemem, de a kezem még tudtam mozgatni. Benyúltam a dzsekim zsebébe, és vakon tapogatózni kezdtem a kis szenzorautóm kapcsolója után, mire hangosan

286

berregve életre kelt, és a riasztójának piros fénye még a farmer vastag szövetén is átütött. A démon felmordult, és még ez is olyan gyönyörű volt, mintha csak egy felhő takarta volna el a napot. – Nagyot csalódtam benned. Tényleg azt akarod, hogy megzavarjanak minket? – Naná! – dacosan akartam mondani, de alig hallhatóan jött ki a hang a torkomon. A kezem azonban továbbra sem pihent. Ez alkalommal a dzsekim belső zsebébe nyúltam, az Egylövetű pisztoly után kutatva. Nem volt sok időm, ezt tudtam. A puszta jelenléte kezdte gyöngíteni az akaratomat. Nem tudtam volna bántani, még ha akartam volna, akkor sem. Nem akartam kárt tenni egy ilyen gyönyörű lényben! Megint felnevetett, és a nevetése jólesően cirógatta a testem. Felnyögtem, az ágyékom felforrósodott. Hol a fenében vannak a többiek? Kellett lenniük tévéstáboknak azokban a kocsikban. És főleg biztonsági őröknek. – Ó, jönnek már – felelt a gondolataimra a démon. – De lelassítottam az időt. Ki akarom élvezni a perc ízét, a te ízedet. A fenébe is! Komolyan reszketni kezdtem, és majdnem elejtettem a kis vízipisztolyt, amit elővettem. Mégis sikerült megfognom, egy ideges rántással levenni a dugóját, és bal kezemmel esetlenül meghúztam az újratöltő szelepet. – Hagyd ezt abba! – dörrent rám, és ez már nem volt szépséges. Hangja és ereje letaglózott, megtántorodtam, és az értékes szenteltvíz a földre kezdett csöpögni. De ez jó volt így. Épp a földre akartam csöpögtetni. Védő kört akartam vonni a herceg és saját magam köré. Ezen munkálkodtam. Ahogy a démon előrébb táncolt, hogy még közelebb lépjen hozzánk, egy láthatatlan gátnak ütközött. Sziszegett a fájdalomtól és a dühtől, és elkezdett körözni a fal peremén. – Ezt nem lett volna szabad, kicsikém! Csak egy vagy két percet nyertél vele. Mindjárt elmúlik a hatása, és akkor szenvedni fogsz. 287

– Fal nélkül is szenvedtem volna. – Most, hogy egy ideig menedékbe kerültem, ismét képes voltam tisztán gondolkodni, habár ez se volt feltétlenül üdvös dolog. Mert amíg kétségbeesetten gondolkoztam valami menekülési lehetőségen, megizzasztott annak a világos tudata, hogy milyen lénnyel is kerültem szembe! – Igen – ismerte el. – De hagytam volna, hogy élvezd. Legalábbis az elején. De ezek után nem leszek ilyen nagylelkű! Összpontosítottam, próbáltam előhívni újonnan felfedezett képességemet. Tényleg szükségem volna egy kis segítségre. A lovasságra, egy ördögűzőre, néhány harcos papra vagy a nemzetőrségre. Egy ördögűzőre. A fenébe! Próbáltam emlékezni Al tiszteletes tegnap esti szavaira, amikkel olyan nagy hatást ért el. Nem sikerült. Éreztem, ahogy a védelmező körömnek fogy az ereje. Láttam a várakozást a démon szemében, aki kész volt lecsapni rám, amint lehull a fal. A lehető legjobban összpontosítva, mentális segélykérést küldtem a világba, nem tudtam, kinek. Bárkinek, aki hajlandó meghallgatni. Ha van valahol egy telepata, bárki, aki ismeri az egyház ördögűző imáját, kérem, mondja el nekem most! A fejemben meghallottam Kevin hangját, amihez csatlakozott Brunóé, Matteóé és másoké, gyengén, de tisztán, ahogy tökéletes egységben kántálni kezdtek. Váratlanul és nagy erővel éledt fel bennem a remény. Megismételtem a szavakat, még csak a kiejtés sem akasztott meg. A démon dühében a testét kezdte a falnak dobálni, és az ütés erejétől átestem a túloldalra, és a földre rogytam. Felnyögtem, és kihagytam az egyik kántált szót. Újra megnyitottam előttük az elmém, és éreztem, ahogy a szavak visszatérnek hozzám – akár valamilyen varázslat révén, akár lelki kötődés által. A hangom is mélyebb lett, mikor másodjára belekezdtem, egy tiszta alt hallatszott. A démon ismét támadott, és égető fájdalmat éreztem az arcomon, ahogy az egyik karmával átkapott a falba hasított résen keresztül. A seb füstölni és égni kezdett, mintha kigyulladt volna a bőröm. Még a vámpír felemnek se volt könnyű begyógyítani egy démon támadását. 288

A sülő hús szagától felkavarodott a gyomrom, és könnyezni kezdett a szemem. A démon olyan erővel kezdte ütni a megbontott falat, ami a téglát is széttörte volna. Szorosan a túlsó falhoz lapultam, remélve, hogy az imént elmondott kántálás hatása nem fog sokáig váratni magára. Láttam, ahogy a parkolóban alakok gyűlnek körénk. Mind ugyanazokat a szavakat kántálta, mint én. Mindegyik a hitének szimbólumát tartotta kezében, amelyek vakító, fehér fénnyel izzottak. A keresztek, csillagok, félholdak és harangok, mind egyre fényesebben ragyogtak! A démon hátravetette a fejét, felbömbölt kínjában és elkeseredettségében. A hangjában hatalmas erő rejlett – engem a falhoz préselt, a körülöttünk lévő kocsikat pedig megrázta, és betörte az ablakaikat. A démonból, sikoltás kíséretében, tűz szakadt ki, amelynek lángjai széles körben lövelltek szét. A papok szétszóródtak, az összpontosításukat megzavarta a szinte érzékeny tűz, ami kergetni kezdte őket a parkolóban. A démon megint felüvöltött, és én gondolkodás nélkül rohanni kezdtem körbe, a védfalam mentén, próbálva elszökni az engem kergető kis lángnyelv elől, közben igyekeztem eloltani a ruhámba és hajamba kapó szikrákat. Ki gondolta volna, hogy a démonok képesek tüzet okádni? Vagy nem esett erről szó órán, vagy pedig lógtam aznap a suliból. Mindegy, ma is tanultam valamit! Ha életben maradok, feltétlenül elmondom El Jefének is a dolgot! Tovább kántáltam, ahogy a démon felnevetett, és megint nekirontott a résnek, ami már elég nagy volt ahhoz, hogy áttolja rajta izmos karját. Elfogyott minden lehetőségem, és az ördögűző varázslat se működött. Végső megoldásként azt fontolgattam, hogy magzatpózban a védőburok közepére fekszem, hogy megvédjem az eszméletlen Kristoff testét, és hogy megpróbáljam elkerülni a tőlem centikre hadonászó karmokat. Metszőfogaimmal a démon keze után kaptam, a kántálás szavai között. A fogaim hosszabbak lettek, mint eddig voltak, és sikerült meghátrálásra késztetnem. Nem tudta,

289

miféle teremtmény lehetek – de ez nem jelentette azt, hogy már nem akar megölni. Fáradt voltam. A hangom rekedtes lett, megbotlott a nyelvem néhány furcsább, latin szóban, miközben a tűz is egyre nőtt, és a ruhámat nyaldosta. Ha nem a fájdalomtól fogok elájulni, akkor a hangom fog cserbenhagyni. A démon karja már egészen belül volt a védfalon, értem nyúlt, megragadott, a hajamnál fogva húzott az nyílás felé. A következő szót már kiáltottam, mivel tudtam, hogy ez lesz az utolsó. – Ámen! – mindketten meglepődtünk. A démon szeme tágra nyílt, és üveges lett – a keze a torkomra tapadt. Hirtelen megváltozott a nyomás a körön belül. Összezavart és elszédített a furcsa, szívó érzés. A fülem fájdalmasan pattogni kezdett, és be kellett hunynom a szemem, hogy megtartsam az egyensúlyom. Öklendezni kezdtem. A torkomat markoló kéz elernyedt, és a démon újból felüvöltött. Olyan hangja volt, amit még a rémálmaiban is hallani fogok, rosszabb, mint a húgom kiáltozása a halála előtt, rosszabb mindennél, amit valaha hallottam. Mintha örökké tartott volna, de valószínűleg csak pár pillanat volt az egész. Mikor vége lett, kinyitottam a szemem. A démon eltűnt. Sajnos a kezéről levált karmai még mindig a nyakamba mélyedtek, és még mindig lángoltak. Végre én is üvölthettem, mindazzal a fájdalommal, amiről eddig nem vettem tudomást. Ahogy felkészültem arra, hogy talán ez lesz az utolsó lélegzetvételem, észrevettem, ahogy a többiek felém futnak, az élükön Kevinnel és Brunóval. Ez volt az utolsó emlékem.

290

28

El se hiszem, hogy kiengedtek a kórházból egy halotti torra – mondta Bruno a fejét csóválva, és odaadott egy jeges margaritát. Lenyaltam egy kis sót a pohár széléről, hogy érezzem az édes, erős ízű itallal együtt, ahogy lefolyik a torkomon. – Nos, már majdnem meggyógyultam, és holnap egyébként is ki kellett volna engedniük, bírói utasításra. Meg kell jelennem Birchwoodsban. A hatóságoknak egy csepp humorérzékük sincs: telepatikus manipulációt próbáltak rám bizonyítani azért, mert elengedtek a baseballmeccs előtt. Roberto tanácsára beleegyeztem, hogy teszteket végezzenek rajtam, amik negatív eredménnyel zárultak, nem vagyok telepata. Szirén vagyok. De erre konkrétan nem kérdeztek rá, és az ügyvédem nem akarta az orrukra kötni. Azt mondta, „nem lenne helyénvaló”. – Neked is pereskedned kellett volna – tette hozzá Emma. – Tudod, hogy az egyetem jogászai segítettek volna, hogy megnyerd. Kicsit valóban zakkant vagy, na de hogy veszélyes ragadozó? Csak mert megharapott az a vámpír? A fejemet ingattam, és ittam még egy kortyot, mielőtt feleltem volna. – Sok tanúja volt a birchwoodsi esetnek. De nem ragaszkodtak a perhez, főleg, miután valaki megszellőztette a történteket a sajtóban. Mellesleg legalább húsz felszentelt pap, pásztor, rabbi és szerzetes 291

tanúskodott volna amellett, hogy harcoltam a démonnal, nem pedig segítettem. Mégis egy hajszálon múlott, hogy nem vesztettem el a pert, és bele kellett egyeznem egy bentlakásos vizsgálatba egy klinikán, „míg meg nem határozzák a fogyatékosság mértékét”. Bruno biccentett Emma felé. – A zsaruk ragaszkodtak volna hozzá, hogy állami intézménybe kerüljön. Erre felnevettem. – Arra nincs sok esély! Megengedhetem magamnak Birchwoodsot. Hatvan nap, és közben kijöhetek Vicky és Gibson temetésére, és Vicky régi szobájában lakom, ami az óceánra néz. Ki fogom bírni. – Az óceánra néző szobát nem én kértem, de dr. Scott ragaszkodott hozzá. Részben a szirénvérem miatt, ez kétségtelen. De egyúttal bocsánatot is akart kérni vele. Hiszen ő ragaszkodott hozzá, hogy dr. Greene legyen a terapeutám. A többiek nevetni kezdtek, ahogy egy újabb szerencsétlen pára lépett a színpadra, hogy támadást intézzen a füleink ellen a hamis karaokéval. Ez alkalommal Alex volt az, ami engem is megmosolyogtatott. A „Wind Beneath My Wings”-et kezdte énekelni, a levegő hűlni kezdett, majd a konfettik pörögni kezdtek, és lehullottak a fapadlóra. Szép volt, hogy Vicky is eljött a saját halotti torára. A szülei nem örültek túlságosan a végrendelete ezen pontjának. Azt hiszem, egy komoly alkalmat gondoltak el, ízléses megemlékezéssel, ahová a sajtót is meghívják, és nem egy bulizós halotti tort a La Cocina y Cantinában, ahol szakadt sombrerók és lampionok szolgáltatták a díszletet. Konfettivel és kis cukorkával megrakott papírmasé szamarak is lógtak a plafonon – a cukrok Vicky kedvencei voltak, amikor spiccesen elkezdett nassolni. Úgy hangzott, mintha petárdákat lőttek volna ki, amikor kilyukasztottuk az első papírállatot, és a zsaruk többször is megjelentek, hogy aztán fejcsóválva kimenjenek, meglátva a hangzavar okát. A rendőrség az én különleges kíséretem. A rendőrség biztonsági kockázatnak tekintette, hogy itt vagyok, mert túl sokan érezték úgy, hogy nem 292

kellene elítélni. A bíró attól tartott, hogy a meghallgatás előtt valaki megpróbál kicsempészni az országból. Mivel másnap kell jelentkeznem az elzárásra, a bíró ragaszkodott ahhoz, hogy rendőrök álljanak az ajtó előtt, és dr. Scott is jelen legyen, hogy ne veszélyeztessek senkit. A doki jól érezte magát, legalábbis az, hogy El Jefével dartsozott a sarokban, mintha erre utalt volna. – Ez az ő daluk volt. – Mondtam csak úgy a levegőbe, amikor Alex sírni kezdett, és felemelte a kezét, hogy megérintse a fejét körbeölelő hűvös szellőt, tovább énekelve a könnyei közt. Emma bólintott, és ő is elmosolyodott. Igen, Vicky ilyen bulit akart, és kétségtelen volt, hogy bennünket látva, Jason és Cassandra lánya jól érezte magát a túlvilágon! Minden ismerőse itt volt. Elég komoly kutatást kellett végeznem, hogy mindenkit megtaláljak, akit felsorolt a szalvéta hátuljára. Mikor véget ért az ének, felpillantottam, és láttam, hogy Bruno nagyon figyel valamit a szoba másik felében. Követtem a pillantását, és láttam, hogy John Creede ül a bár másik felében, Cassandra mellett. Nagyon feltűnően méregették egymást John Creede-del, ezért intettem Brunónak, hogy hagyja abba. De Bruno el volt veszve a saját világában, így vállat vontam, és megint Emmával kezdtem el beszélgetni. Jó volt úgy beszélni vele, mint régen, mielőtt Vicky és én lediplomáztunk, és elváltak az útjaink. Próbáltam finoman feltenni a kérdést. – Hallottál valamit Kevinről? Emma a fejét rázta, arca egyszerre volt szomorú és aggódó. – Nem, amióta otthagyta az egyetemet. De... – a zsebébe nyúlt, és kivett valamit – ezt az asztalomon hagyta. El is felejtettem odaadni. Egyszerű fehér boríték volt, az elején a nevemmel. Kinyitottam és belenéztem. Egy sárga, ragasztós hátú cetli volt benne, két mondattal. Az első Lydia, aztán jön Erikson. Visszajövök érted. Kevin Megmutattam Emmának is, mert annyira kíváncsi volt rá, hogy majdnem átmászott az asztalon, hogy kikapja a kezemből. Elfintorodott, hiszen nem is tudott Jones ajánlatáról. A visszajövök

293

érted miatt kicsit aggódtam. Talán én vagyok a harmadik „célpont” a listán? Vagy mély vágyat érzett arra, hogy viszontlásson? – Ez jellemző Kevinre. Azt hiszi, mindent megmagyaráz, holott csak az ő fejében világos, mit akart mondani. – Emma vállat vont, én is, és témát váltott. – Viszont Matty tényleg kiállt érted a meghallgatáson. Azt hittem, hogy ki nem állhat. Bólintottam. – Én is azt hittem. Talán nem szeret, de azt hiszem, már tisztel. Ez is valami. Felemelte a poharát, és koccintottunk. – A tiszteletre. Bólintottam helyeslésem jeléül, és visszagondoltam Matteo bírósági szereplésére. Láthatóan örült, mikor megjelentem, ami meglepett. Nem hiszem, hogy az anyjukat is meghatottam, de ő elég kemény dió. A kisfiai szívével nem szabad játszani. Nem mintha valaha is szándékomban állt volna, egyébként. Bruno, mintha megérezte volna, mire gondolok, megérintette a karomat. – Gyere, beszélnünk kell! – Felvontam a szemöldököm, ahogy megláttam komoly arckifejezését. Sajnos nem volt túl sok hely, ahol négyszemközt lehettünk volna. Gyorsan megkértem Emmát, hogy vigyázzon az italainkra, és elbotorkáltam Brunóval, aki a könyökömnél fogva húzott. A női mosdóban kötöttünk ki, mert ez nagyobb volt, mint a férfiaké. – Szóval mi volt ez az egész? – támadtam neki. – Mi bajod neked John Creede-del? Olyan vadul méregettétek egymást, attól féltem, közétek kell állnom, mintha kisiskolások lennétek a játszótéren. Csodálkozva hátrahőkölt. – Méregettük egymást? Dehogy. Munkát ajánlott. – Értetlen arckifejezésemre Bruno megkocogtatta a homlokát. – Telepata, nem emlékszel? Á, igen! – De neked van munkád! Nem fogadtál kötelező esküt? – Akár a bizalmassági eskü, a hűségeskü is megakadályozta, hogy az alkalmazottak két helyen dolgozzanak, vagy kettős ügynökök 294

legyenek. Semmi sem tesz rosszabbat a cég hírnevének, mint mikor egy alkalmazott megöli az ügyfelet, mert a rossz fiúk többet fizetnek neki. – Nem azt mondtad egyszer, hogy leégnének az ujjaid, ha megpróbálnál aláírni még egy szerződést, mielőtt lejár a munkaviszonyod? Bánatosan félredöntötte a fejét, és keresztbe tette a karját a mellén, hogy ne is lássam a kezét. – Így is van. De a jelenlegi állásom a keleti parton van, és a negyedév végén lejár a szerződés. Creede azt ajánlotta, hogy legyek a Los Angeles-i iroda vezetője. Kevesebb a fizetés, de... – felvonta a szemöldökét – Itt van a szomszédban. Mit gondolsz? Leesett az állam, és megéreztem a hűs levegőt a szemfogaimon. – A véleményemet akarod tudni a karrieredről? Vállat vont, és elkezdte babrálni a fali kézszárító gombját, többször végighúzva az ujját a peremén, mielőtt válaszolt volna. – Nem igazán tudom. Csak felmerült az ötlet, és gondoltam... Tényleg nem tetszett, hogy egyedül néztél szembe a démonnal. Szerencséd volt, és ezt te is tudod. És van még sok más veszély is... Nagy levegőt vettem, és lassan kifújtam. Mindketten tudtuk, hogy valami jelentős esemény részesei voltunk, a Vatikán sem véletlenül toborzott több harcos papot. Nyílt az ajtó, mielőtt felelhettem volna. Dottie sétált be, és ijedten hátrahőkölt, hogy egy férfit lát a mosdóban. Bruno elpirult, a néni felsikkantott. Megragadtam Bruno kezét, hogy kitessékeljem, és én is indultam utána, azon töprengve, hogy mit mondjak az ajánlatára, mikor Dottie vállon veregetett. Látszott az arcán, hogy beszélni szeretne velem, ezért Bruno után szóltam: – Mindjárt megyek én is. Tartsd hidegen az italomat. – Megkérem Vickyt, hogy látogasson el megint az asztalhoz. Sok jeget megspórolunk azzal, hogy eljött. Mikor becsukódott az ajtó, és kissé elhalkult a zene, Dottie elmosolyodott. – Örülök, hogy túlélted, kedvesem. Annyira aggódtam, mikor megláttam azt a démont a jövődben! De nem mondhattam el neked. – Dottie szégyellte magát, és egy kicsit félt is. 295

Udvariasan rámosolyogtam. – Rendben van, Dottie, megértem. Sokáig éltem Vicky mellett, tudom, milyen nehéz a tisztánlátóknak kibírni, amit látnak. Nem mindig válik... – ...valóra. Pontosan. Ha mindent elmondtam volna, amit láttam, akkor nem hitted volna el, vagy siettetni akartad volna... Esetleg nem vetted volna figyelembe a jeleket. De nem is erről akarlak kérdezni. Felvontam a szemöldököm, és a csapnak dőltem. Jobban is figyelhettem volna, mert a nedves csap összevizezte az ingemet. – Tudod, hogy Gibson meghalt. Bólintottam. – Jó ember volt. Örülök, hogy szolgálat közben hunyt el. Ő is így akarta volna. Dottie felsóhajtott. – Nem lehetett tenni semmit. Valószínűleg nem mozgott elég gyorsan... Mégis, vigyázott az én Minnie cicámra, és mivel én nem tarthatom a lakásban, reméltem, hogy... Minnie, az egérfaló. El is felejtkeztem a macskáról. Birchwoodsban lehet állatokat tartani. Egyszer akartam is venni Vickynek egy kutyát, de végül nem lett belőle semmi. – Olvastam, hogy a macskáknak nincsenek gondjaik a vámpírokkal, mint a kutyáknak. Sőt, egy látomásban láttam az öledben, és éppen úgy simogattad, ahogy ő szereti. Mivel még nem találkoztál vele, ezért talán... Egy macska... Még nem gondoltam rá, hogy beszerezzek egyet, de dorombolnak, és tetszik minden, ami dorombol. Nem is tudom, miért, de azt feleltem: – Örömmel befogadom. Feltéve, ha meglátogatod, ha el kell utaznom valahová. A néni arca felragyogott, és megígérte, hogy majd felhív, és az egyik tükörhöz lépett. Én kisétáltam a mosdóból. Odakint éppen boldogan kiáltoztak, ahogy újabb papírszamarat pukkasztottak ki. Félóránként az egyik táncolni kezdett a levegőben. Vicky kiválasztotta az áldozatot, aztán valaki egy bottal ütögetni kezdte.

296

Észrevettem, hogy Dawna a sarokban ül, és elindultam felé, de ahogy meglátott, felpattant, és elindult az ellenkező irányba. Ez fájt, nem is kicsit. Nem tetszett, hogy szándékosan kerül. Bubba szerint bűntudata van: Lilith tőle tudta meg, hogy hol keressen. Nem hibáztatom. Senki sem tud ellenállni ilyen erőteljes mentális befolyásnak. Örülök, hogy egyáltalán életben maradt. A bár sarkába pillantottam. A doktorról kiderült, hogy remek darts játékos, legalábbis a mosolya és a tenyerére húzott zöld rovátkák erre utaltak. Elindultam felé, és intettem Brunónak, hogy várjon még egy percet. – Dr. Scott, volna egy kis ideje? Hátba veregetett egy férfit, akit nem ismertem, és bólintott. Leült az egyetlen szabad asztalhoz, és figyelmesen végigmért. – Minden rendben? Nem érzi feszültnek magát? Harsányan felnevettem: – Jól vagyok. Az elmúlt napok után ezt a helyzetet nem igazán nevezném nyugtalanítónak. De köszönöm, hogy megkérdezte. Nem. – Ujjammal odamutattam, ahol Dawna ült egy másik asztalnál, és Emmával beszélgetett. – Látja ott azt a nőt? A neve Dawna Long. Egy barátom, és az irodánk épületében recepciós. Emlékszik, hogy meséltem a Lilith nevű vámpírról? – Bólintott, én pedig nagy levegőt vettem. – Lilith úgy találta meg a nyomomat, hogy megtámadta Dawnát, ahogy kiment a parkolóból. Nem ölte meg, de a harapás és a lelki trauma szörnyűek voltak. Nem tudom, hogy képes lesz-e visszajönni dolgozni. Nem tudna vele beszélni egy kicsit? Tudom, hogy nem dolgozni jött ide, de azért... Gondterhelt lett az arca, és ugyanúgy nézett Dawnára, ahogy rám. Aztán sóhajtott. – Nos, pedig pontosan kötelességből tettem eleget a meghívásnak. És igaza van. A barátnője nem viseli jól a dolgot. Sőt, közel jár az öngyilkossághoz. Öngyilkossághoz? A fenébe! Nem tudtam, hogy ennyire nagy a baj. Összeszorult a gyomrom, oda akartam szaladni hozzá, hogy megpróbáljam rendbe hozni. De a tény, hogy még nem akart találkozni velem... Nem, a legjobb lesz, ha a profira bízom. – De nem 297

tudom, van-e annyi pénze, hogy kifizesse a maga óradíját. Mi jól megfizetjük, de maguk eléggé borsos árat kérnek. – Biztosan ki tudunk találni valami. – Gyorsan hozzátette: – Bocsásson meg. – Átnéztem a szobán. Dawna felállt, levertnek tűnt, ijedtnek, és szinte dühösnek. Dr. Scott felállt, és megérintette a kezem. – Majd később még beszélünk. Most azt hiszem, inkább beszélek a barátjával, mielőtt olyat tenne, amit később megbán. Utánuk bámultam, míg azt nem láttam, hogy a doki utoléri Dawnát, és mosolyogva felajánlja neki a karját. Dawna habozott, majd elfogadta, és kiléptek a hűvös éjszakába. A kijáratra is vetettem egy pillantást, és kiderült, hogy a rendőrség még két egyenruhást állított az ajtó mellé. Talán nem a legjobb reklám a helynek, de én, vagyis Vicky nagyon sokat fizetett azért, hogy estére kibéreljük az egész helyet, úgyhogy senkinek semmi köze nem volt hozzá. Visszacsúsztam a székembe, miután kikerültem a leesni készülő papírszamarat. – Lemaradtam valamiről? – Emma és Bruno a fejüket rázták, mindkettő elveszett a saját gondolataiban, ahogy a konfetti és a cukorka kiömlött az újabb papírfigurából. Ez az adag ráadásul ragyogott a sötétben, zöld és rózsaszín szikrák kezdték megtölteni a levegőt, ahogy az emberek a helyiségben sétáltak. Én nem akartam tudni, milyen hozzávaló okozza a csillogást, és főleg nem akartam a számba venni. Csipogó hang ütötte meg a fülemet, az órám jelzett. Hajnali egy óra volt – záróra. A La Cocina mindig jóval a hajnali kétórás alkoholtilalom előtt zárt be. Többször is kihirdetik a zárórát, hogy fél kettőre már egyik asztalon se legyen pohár. Ideje volt köszöntőt mondani. Felálltam, és nagyot kiáltottam a nevető, üvöltő tömeg felett. – Hé, emberek, egy kis figyelmet kérek! Senki rám se fütyült. Tettem még két kísérletet a még mindig rekedt torkommal, aztán Bruno állt fel. Betette a szájába a két kisujját, és akkorát füttyentett, hogy minden beszélgetés félbeszakadt, és kinyílt az ajtó, ami mögött kivont fegyveres rendőrök álltak. Bruno nem törődött velük, hanem elkiáltotta magát: – Celia beszélni szeretne! Ideje pohárköszöntőt mondani. 298

Mindenki bólogatott, és az asztal köré gyűltünk. Eszembe jutott, hogy magamhoz vehetném a mikrofont, de mivel mindenki csendben maradt, talán így is jó lesz. – Először is, mindenkinek köszönöm, hogy... – Köhécseltem, megköszörültem a torkom, és ittam még egy kortyot a margaritából. – Köszönöm, hogy eljöttetek. Mint tudjátok, ez háromszoros tor. Van, aki Vicky Coopertől vesz búcsút, van, aki Bob Johnsontól, és van, aki Kari Gibsontól. Mind nagyszerű emberek voltak, és örülök, hogy ismertem őket. Néhány „Halljuk!” kiáltás hangzott fel a hátul állók felől. – Megtisztelő számunkra, hogy Vicky is részt vesz a saját torán. – Konfetti és hűs levegő kezdett kavarogni körülöttem, és elmosolyodtam. – Kevés embernek adatik meg, hogy megtudja, mit gondolnak róla mások, a halála után. Ezért átadom a szót nektek, hogy mindenki maga mondja el neki, hogyan érez iránta, mit jelentett számotokra, és miért fog hiányozni. A legtávolabbi sorból egy nő kiáltott fel, akit nem ismertem: – Mindig az asztal alá tudtál inni, Vic! Senki más nem tudta megtenni! Vagány csaj voltál! Mindenki nevetett, majd Larry Davers szólalt meg, egy régi barát az egyetemről, komoly és elérzékenyült hangon: – Megmentetted az életemet, Vicky, és sose köszöntem meg. Ragaszkodtál ahhoz, hogy ne hagyjam ki a kémiaórát a síelés kedvéért, mert láttad, hogy valami baj fog történni. Mérges voltam, hogy utánam jöttél, és húztad a karomat. A végén mérges lettem, amikor azzal jöttél, hogy beköpsz a tanárnál, és elmentem veled órára. Aztán lezúdult a lavina, éppen ott, ahová én is készültem, és megölte a kirándulókat. Én is köztük lettem volna... És meghalok, ha nem marasztalsz a suliban. Köszönöm, a saját nevemben, a feleségem és a gyerekeim nevében, akik meg se születtek volna. – Konfetti záporozott rá, és felnevetett, ahogy magához ölelt egy sötét hajú nőt. Többen kezdtek beszélni, egymással párhuzamosan, és elmesélték, hogyan mentette meg őket Vicky, vagy hozta őket össze a párjukkal, vagy, hogy csak együtt buliztak, és jól érezték magukat. 299

Kicsit elcsodálkoztam azon, hány emberre volt hatással. Egy kicsit mindig azt hiszed, bárki másnál jobban ismered a legjobb barátod... Aztán kiderül, hogy több tucat ember van itt, akit sohase láttam. Egy Laura nevű nő épp azt mesélte, hogyan mentette meg Vicky, amikor újra megszólalt a zene. Odanéztünk, hogy vajon Vicky művee, de ehelyett egy gyönyörű nőt láttunk meg, vékony selyemruhában, aki felvette a mikrofont. Énekelni kezdett, és mindenki felé fordult. Az operaház fantomja címzenéje volt, és nemcsak szépen énekelte, hanem talán jobban is a broadwayi verziónál. Ahogy mindenki őt nézte, teljes transzban, csak arra tudtam gondolni, hogy milyen udvariatlanság volt félbeszakítani az emlékezéseket. Még Vickyt is bosszantotta a dolog, és nagyobb tárgyakat kezdett felkapni, nemcsak konfettit, hanem gyertyákat és éles evőeszközöket is. De hiába is próbálta az énekes felé hajítani őket a szél, sosem sikerült. Mintha az énekes immunis lett volna a lövedékekre. Amikor percekkel később befejezte a dalt, mindenki tapsolni kezdett, kivéve engem, Brunót, Alexet és még pár vendéget, akik jogos felháborodással figyelték a betolakodót. Annak kellett lennie, mert nem láttam, ahogy korábban körbejártam a termet, és őt biztosan észrevettem volna. Lelépett a színpadról, a világításban valami vörös, ragyogó folyadéknak tűnt a haja, ahogy elhaladt előttünk. Szétnyílt előtte a tömeg, és látszott rajta, hogy számít is arra, hogy utat adjanak neki. Persze, talán tényleg királyi származású volt, nem tudhattam. A király és kísérete hazatértek Ruslundba, hogy előkészítsék Rezza herceg esküvőjét. Megígérték, hogy meghívnak, de a bíróság nem engedélyezte, hogy elhagyjam az országot. Biztos forrásból tudom, hogy a király nyomást gyakorolt a kormányra, hogy ne küldjenek börtönbe, és ne zárjanak örökre szanatóriumba. Ezt még a bankszámlámra helyezett jelentős mértékű összegnél is jobban értékeltem. Rezza pedig rájött, hogy nem szerencsés olyan csoport mellé szegődnie, akik démonokat bérelnek fel, és elrabolják a testvérét. Mindez valószínűleg a lehető legjobb fejlemény. Lehet,

300

hogy nem rajong annyira az amerikai eszményért, mint az apja, de legalább nem lesz az országunk esküdt ellensége, ha a trónra kerül. Ezt a nőt ugyanolyan légkör vette körül – inkább Rezzára hasonlított, mint az apjára. Rezza apja inkább egy közemberre hasonlított, mint királyra, de Rezzában ott volt az a másság, ami előtt az ember önkéntelenül is fejet hajtott. – Maga bizonyára a szörnyszülött – a nő felém nyújtotta a kezét, amikor elért hozzám. Nem fogadtam el a lagymatagon felajánlott kézfogást. – Magának pedig bizonyára nincsen modora. – Meglepetten lépett hátra, amivel elértem a célom. – Elnézést – mondtam összeszűkült szemmel, és a fogamat is kimutattam (most már volt benne gyakorlatom) –, de nem tűnt fel magának, hogy itt többen beszédet tartottak, azok tiszteletére, akiket ünnepelünk? Mit képzel magáról? Viharos lett a szeme. Kicsit hasonlított az enyémre, szürke, kék és zöld árnyalatokkal. Nyomást éreztem a fejemen, mintha valaki két kézzel szorítaná. A nő még intenzívebben nézett rám, és a nyomás nőtt. Bruno észrevette, mi történik, de nem tudta, mit tehetne. Ez nem varázslat volt, noha a nőnek volt egy kis gonosz boszorkás beütése. Hófehérke mostohaanyja, Jessica Rabbittel keresztezve. – Azt képzelem, hogy Adriana Kalino hercegnő vagyok, a csendes-óceáni szirének rangidős uralkodója. És azt is képzelem, hogy az imént megsértettél, szörnyszülött. Milyen testrészedet akarod elveszíteni, hogy jóvátegyed? Ó, ilyen nincsen! Nem így képzeltem el a család nagyapai ágával való első találkozást. A tömeg legnagyobb része hátrálni kezdett, hogy biztonságban legyen. Bruno előlépett, mivel segítőkész fiú, de leintettem. Érdekes módon John Creede is a segítségemre sietett volna, ahogy Emma és Alex is. De nemet intettem a fejemmel. Ezt a játékot ketten is játszhatjuk. – Nem, nem sértettem meg! Beviharzott az ünneplés kellős közepén, és minden ok nélkül közszemlére tette a testét és az éneklését. Szerintem ez minden civilizált helyen udvariatlanság. Hogyan akarja jóvátenni nekem? 301

Ez még jobban meglepte, mintha korábban senki sem szállt volna szembe az akaratával. Szívesen voltam az első. – Itt elakadtunk – állapította meg. – Rendben. Akkor párbajjal kell elégtételt vennünk a sérelmekért. Pontosan tízkor, miután megjelentél a Csendes-óceán urai előtt a Méltóság szigetén, a meghallgatáson, hogy megvédd a létezéshez való jogod, és túléled, akkor kettőnk közt elintézzük a dolgot. Hú, ez szép! – Várjon egy kicsit, ő királyi szirénsége! Mi a pokolról beszél? Milyen meghallgatásról beszél, és kik ezek a Csendes-óceán urai? És hol van ez a sziget? Elmosolyodott, gyönyörű, de egyúttal gúnyos mosollyal. – Ha úgy üdvözöltél volna, ahogy egy szirénhercegnőnek kijár, akkor hajlandó lennék felelni a kérdésekre. Így viszont – vállat vont – éppolyan makacs lehetek, amilyennek te tűnsz. Ha letöltötted a bíróság által kiszabott időt a szanatóriumban, akkor érted jönnek majd, hogy elvigyenek a meghallgatásra. Sarkon fordult, és elindult a tömegen keresztül, ringatva a tökéletes csípőjét. Bár követni akartam, hogy azon a tökéletes fenekén billentsem, képtelen voltam rá. A lábam nem engedelmeskedett. Bruno sem tudott megmoccanni, vagy nem akart, mert megszorította a kezem, hogy ne kövessem. Talán ő kényszerített rá, hogy lecövekeljek. Vagy inkább a nő. Ez nem lesz jó! Mielőtt kilépett az ajtón, amit két barna egyenruhás rendőrtiszt tárt ki előtte az éhes kutyakölykök alázatos arckifejezésével, megfordult, és felvonta a szemöldökét. – A te helyedben a szanatóriumban tanulmányoznám a szirének kultúráját és hagyományait. Ha egyszer felfogod, miért kell meghalnod, akkor megteszed a kötelességed, és öngyilkos leszel. Különben egyszerűen végzünk veled! – Kedvesen a tömeg felé mosolygott, a legtöbben visszamosolyogtak rá. – A többieknek jó szórakozást kívánok az est hátralévő részére. A vendéglátótól is búcsút vehetnek, talán most látják őt utoljára élve! 302

Megint hozzám fordult, fenyegető mosollyal kivillantotta a fogait. – A következő találkozásunk, kedves unokahúgom, egyúttal az utolsó is lesz. Kedves unokahúgom? Hát ez... Ez már túlzás! Tényleg folyamatos szívásból állna az életem?

303