Kaskötő István Még egy kutya sincs. Részlet egy készűlő regényből

Kaskötő István Még egy kutya sincs. Részlet egy készűlő regényből. A gyerek nyugtalanul aludt, fel-felriadt álmából. Az őrmester gyakran ránézett, betakarta. Úgy hajnal felé lehetett, mikor a priccs sarkában ülve találta. – Valami baj van, fiam, miért nem alszol? – Rosszat álmodtam. Mindig éjcaka. – Mit álmodtál? – Nemtom, csak nagyon rossz. Nappal nem, csak a sötétben. – Nem emlékszel? – Nem, csak valami rám dűl. – panaszolta. Még ült az ágy szélén az őrmester egy ideig, a gyerek bóbiskolt, aztán lecsúszott az ágyon és elaludt. Csend volt aztán reggelig. Megették a málé maradékát, Sapi egy keménytojást adott a gyereknek. – Nézd csak öcsi, ez megmaradt, szégyenszemre nem viszem haza. Aztán jött a váltás, mindenki ment a dolgára. Miután az őrmester átadta az ügyeletet Gulyásnak, intett a gyereknek: – Na, gyere fiam, lássuk, miből élünk. Várták a 3-as villamost a Váci úton, nagyon ritkán járt, utas is gyéren akadt, különösen a városból kifelé. – Azt tudja, hogy én még nem ültem villanyoson. – szólalt meg a gyerek, ahogy ott álldogáltak. – Tényleg? – Nem tom, nem emlékszem. Pénze van? – Rendőrnek nem kell fizetni. – A zannyat. Akkor jó rendőrnek lenni. A bótba' se fizet? – Naiszen, az lenne csak a jó világ. Attól félek, ott a rendőrnek is kell fizetni. – A Ruzicskának is? – Annak is. – kíváncsian sandított a gyerekre, - azt mér kérdezted? – Mer láttam, hogy a piacon almát evett és nem fizetett. Engem meg kergettek. Rendőrnek szabad? Nem igazság. – Majd adok én a Ruzicskának. Bezárjuk a fogdába. – A zannyat, az jó lesz. – Ni csak, mintha a Sapit hallanám. – A zannyát, van vonal. – utánozta a gyerek meglepő hűséggel Sápit a telefonnal. Ezen aztán mind a ketten jót nevettek. – Valóságos komédiás, az vagy te, komédiás Nagy János. Nagy csörömpöléssel beállt a 3-as villamos. Csak egy motorkocsi, azt is mintha csak a lélek tartaná a síneken. De ment és az a lényeg. Felszálltak az első peronra, a gyereket úgy kellet taszítani, félve lépett a rácsos lépcsőre a mezítelen lábával. De mire már fenn volt és a vezető tekert egyet a kurbliján és a villamos zötyögve nekilendült, a gyerek beállt a vezető mellé és kíváncsian nézett előre. Szemei ragyogtak az izgalomtól, a zaj, a sebesség… eddig csak mint gyalogos néző 1

volt, de most részese lett a pesti csodának. Most ott állt a vezető mellett, mindkét kezével görcsösen szorította az ablakot védő rácsot. Ahogy a villamos lassított a következő megállóhoz, kérdően nézett fel az őrmesterre, vajon vége van-e az utazásnak. Az meg csak nézte a gyerek izgalomtól csillogó szemét és az ő első pesti élményeire gondolt, a huszonhárom éves falusi suttyóra, aki egy távoli rokon bátorítására indult neki a világnak, hogy a paraszt nyomorúságból kiszabaduljon. Nagy lépés volt, idegen volt számára az egyenruhás egzisztencia, - magyarul utálta. A háború legvégét kapta el, éppen csak, hogy átkínozták a gyorstalpaló gyalogsági kiképzésen, mikor vége lett a nagy világégésnek, a háborúnak, amelyik véget vet majd minden háborúnak. Az első alkalommal hazapucolt és csendben vészelte át a nagy változásokat. Szerencséje volt. Huszonkettőben aztán az özvegy anyja halála után, búcsút mondott a falujának, hogy a nagyvárosban keresse meg a szerencséjét. Nem nagy volt a választás, vagy valami gyári segédmunkára pályázik, vagy megfogadva a rokon tanácsát és beáll rendőrnek. Eszes gyerek volt, megállta a helyét, lett belőle őrmester, meg őrszobaparancsnok. Család is, csinos asszonyka, tanítónő Szoboszlóról s Janika. Ott lett vége egy kicsit az életének a városligetben, azon a júliusi vasárnap reggelen. Nézte a gyereket és vele élte újra az utazás izgalmát… és nagyon, de nagyon fájt a szíve. Már túljutottak a Róbert Károly körúton, Teve utcán, majd egyszeribe ott lett a Gyöngyösi út, amikor aztán csak le kellett szállniuk. A gyerek összecsapta a kezét: – A zannyát, csuda gyorsan megy, visszafelé is felszállunk? – Fel bizony. – Most hova megyünk? – Fürdőbe, fiam. A gyerek látható csalódottsággal nézett az őrmesterre. – Azt minek? – Ha látnád magadat, nem kérdeznéd. Enyhén szólva koszos vagy. Meg azt is el tudom képzelni, hogy kis háziállatok is bujkálnak a kobakodon. – Azt hiszi, hogy tetűm van? – Remélem, hogy nem, mert ha igen, akkor már az őrszoba is el van látva új lakókkal. Átmentek a másik oldalra és visszafelé vették útjukat. Néhány száz méter és megérkeztek a fővárosi Fertőtlenítő Intézet látványos épülete elé. Az intézmény már lassan ötven éve őrködött a város egészsége fölött és terjesztette a szomszédságban a klór és különböző fertőtlenítő vegyszerek orrfacsaró szagát. Aki onnan kilépett, többnyire a város otthontalan, vagy a nyomortelepek kényszer lakója, napokig, vagy örökre viselte a kifakult, gyűrött gúnyáját, elkerülhetetlen jelét az erőszakos fertőtlenítésnek. Legtöbb esetben kopaszon jöttek ki a díszes nagykapun, jelét adva, hogy a "háziállatoktól" szabadultak meg – hogy az őrmester szavaival éljünk. Ahogy az épület elé értek, tizenöt vagy húsz orosz katona sorjázott ki, nagy zajt csapva és ugráltak fel a várakozó teherautóra. Az egyik fiatal katona, gyerek még maga is, tán még húsz sincs, felismerve a fiút rákiáltott. 2

– Nu, ti vengerszkij vorik. Vedút tyibjá v kutúzku? * (Na, te kis magyar tolvaj. Visznek a dutyiba?) – Cic! Ti truszlivaja krisza. Eto nye vedjot tyibja nyikudá. Eto moj drug. (Kuss, te gyáva patkány. Nem visz ez sehova. Ez a barátom.) – Vor da drug karaúla ? Kto vérit tamú? (Tolvaj meg a hekus barát? Ki hiszi azt el.) – Vszjo-taki ti mózses tamú verity. (Elhiheted.) – Do szvidányija. Beregisz na szibjá, malcsugán. (Viszlát. Vigyázz magadra, kölyök.) – Ti tozse Gregorij. (Te is, Gregorij) Az őrmester elképedve hallgatta a párbeszédet, nem értve egy szót sem belőle, maga felé fordította a gyereket. – Hohó, álljon meg a menet, hogy-hogy te tudsz oroszul, ki volt az a ruszki? – Gregorij? Ismerem még régről. Jó ember, csak mindig viccel. Nagy szája van. Az apja is meg még két testvére is meghalt a háborúba'. Senkije sincs. – Nem azt kérdeztem, de ha már itt tartunk, arra is kíváncsi lennék, hogy honnan ismered, de hogy-hogy te beszélsz oroszul? – Hát aztán, nem nehéz az, csak hallgatni kell, meg utánozni. Ljovka Pancsuk, aki a kenyereket csinálta, – az nem ruszki, az ukrán, – azzal laktam már régen. Volt nekem csizmám is, tőle kaptam, de elvették a fiúk. Akkor ennivaló is volt, meg fekete katonakenyér. Ljovka mondta, hogy én vagyok neki egy braty. Az ugye testvér? – Mikor laktál te ezzel az ukránnal? És hol? – Az regén volt, még nem esett a hó se. Néha iskolába laktunk, szalmán aludtunk, meg házakban is. Ljovka sütötte a kenyereket, volt egy nagy teherautó az volt a kemence. Csak arra kellett vigyázni, hogy kapitány ne lásson meg. Az volt ott a főember. Mindig részeg volt. Egyszer aztán meglátott és elzavart. Akkor már nagyon hideg volt, de a pincében lehetett aludni a fiúkkal. – elhallgatott s majd, csendben hozzátette: – Szép csizma volt. Ljovka adta. Az őrmester ismerte a járást az Intézetben, évekkel ezelőtt még ezen a környéken szolgált és gyakran útjába vette, különösen az éjszakai körúton, hogy egy kissé felmelegedjen. A kazánházban gyülekezett a néhány éjjeli műszakos, ott ismerkedett meg Markovicsnéval is, csak úgy emlékezett rá, mint a mindenki Toncsi nénije. Már tíz éve is öregnek számított, nem kizárt dolog, hogy még kilencszáznégyben ő avatta az Intézetet, mikor nyitották. Többet értett ő, a mit – hogyanról, a munkát illetően, mint a cifra címes doktorok, és nem mulasztotta el azt mindenkinek a tudtára adni. – Hej, Miska. Mi szél hozott erre. Nem láttalak már Isten tudja mióta. – üdvözölte nagy hanggal az őrmestert, megszorongatta, tán egy fél-fejjel is magasabb volt nála, aztán félrehúzta, hogy a többiek ne hallják, csendesen szólt Nagyon sajnálom, ami történt… Szörnyű ez a háború, reméljük vége lesz… a gyerek, meg minden… jaj, Istenem, mit vétettünk. Hogy bírja a Zsófi? 3

– Megvagyunk, Toncsi néni. Nem könnyű, talán majd az idő… nem tudom. – Hát ez a szerencsétlen gyerek, hol szedted össze. – Úgy néz ki, hogy senkije sincs, nem is emlékszik jóformán semmire, tavaly ősz előtt… attól tartok, hogy teljesen elveszítette az emlékezőtehetségét. Kicsit meg kellene ápolni, ez az egyetlen hely, ahol elég meleg víz lenne – gondoltam, megkérném Toncsi nénit, hogy próbálja meg, mit lehetne tenni. – Bízd csak rám, Miska… tetűje van-e. Attól tartok le kell vágni a haját, akad itt ruhaféle is. Na, gyere kisfiam, - fordult a gyerekhez. – Hogy hívnak? – Nagy Jánosnak. Markovicsné meglepetten fordult az őrmesterhez, a tekintetében volt a kérdés. – Mit néz rám úgy? Hát kellett valami nevet adjak neki, a sajátjára nem emlékezett - mentegetőzött az őrmester. Az öregasszony rosszallóan csóválta a fejét, amint kézen fogva elvitte a gyereket. Csak úgy az orra alatt motyogva még hozzátette. – A légnyomás. Az, a légnyomás elvette az eszét. ** Nagy őrmester az igazgatói irodában ült, kissé feszélyezetten Dr. Sebestyén társaságában. Az igazgató egy régi vágású úriember, kifogástalan eleganciával ült a nagy íróasztal mögött. Jó hatvanas, egyenes tartású férfi, hófehér sörény-szerű haja gondosan fésülve, egy szál sem lógott ki a fegyelmezett rendből. Simára borotvált arcán egy ránc sem árulkodott koráról, szeme kékje tisztán csillog az aranykeretes szemüveg mögül. A gondtalanság megtestesítője. Az őrmester, ölében a csákóval, figyelte minden szavát. – Ne tévessze meg, kedves barátom a doktori cím, én nem vagyok orvos. Az én szakmám bakteriológia, legalább is az volt fiatal koromban. Nagy lelkesedéssel kezdtem hozzá a kutató munkához s aztán jött a kiábrándulás. A tolakodás, szakmai féltékenység, hátba szúrások egy-egy grant miatt… aztán megpályáztam a városnál ennek az Intézetnek az igazgatói állasát és megkaptam. Több mint húsz esztendeig ültem ebben a székben. Az első néhány évben hittem abban, amit csinálunk, hogy megvédjük a várost járványtól, pusztítástól. Aztán láttam, hogy az elsődleges munka nem volt más, mint egy sziszifuszi erőlködés. A rüh, tetű, poloska, mind a nyomor velejárója lett, ami teljes kapacitását lefoglalta az Intézetnek. Jöttek a páciensek, kipucoltuk, megnyírtuk, tetvetlenítettük őket s aztán mentek vissza Tripolisz, Valéria telep nyomortanyáira, hogy újra felszedjék, amitől mi megszabadítottuk őket… átmenetileg. Volt, aki újra jött, a többség csak tűrt, amíg ötven éves korukra elvitte őket a tüdőbaj. Eljutottam odáig, hogy már azt a falat sem akartam látni, ami mögött jöttek, mentek az emberek. Megfordítottam az íróasztalt, így ahogy az elődöm is hagyta… a Dunára látok, meg a Hármashatárhegyre. No de nem rólam van most szó… Megkínálhatom egy kis szilvóriummal? Kisüsti, Borsi szaki hozta Kecskemétről… – Bizisten, nem bánnám, Doktor úr. 4

Sebestyén doktor elővarázsolta a literes üveget az íróasztalfiókból, meg két stampedlis poharat és öntött. – Kávéval nem kínálhatom, de gondolom, ez még jobb nyelvoldónak… – Isten, isten, - emelték a poharat és egyből felhajtották. – Hogy visszatérjek a témához, őrmester úr, az emberi elme, az agy, egy nagyon titokzatos része az anatómiánknak. Nagyon keveset tud róla a tudomány, akár magát a materiális anyagot nézzük, akár a funkcionális működését. Én csupán annyit tudok róla, amit egy átlag, érdeklődő intellektuel. – Már megbocsájt doktor úr, de az százszor több, mint amit egy magamfajta ember tudhat. – Jó, Jó… - dőlt hátra a székében az öregúr, - Amnesia, vagy ahogy köznyelven ismeretes az emlékezet elvesztése, sokféle lehet. Lehet rövid időre, ami egyik pillanatról a másikra helyreáll, lehet hosszú lejáratú, akár egy egész életre szóló. Néha egy, az elvesztést okozó sokkhoz hasonló trauma visszazökkenti a páciens emlékeit, van aztán úgy, hogy apródonként tér vissza a dolgok, élmények emléke. Azt mondja, hogy a gyereknek lázálmai vannak? – Hogy valami, rádől. És, hogy nappal, ha alszik, akkor nincs az álom, csak sötétben. – Nincs kizárva, hogy éppen a tragikus eseményt törölte ki, mintegy önvédelmi gesztusként a gyermek elméje, hogy egy végzetes pszichológiai sérüléstől mentse meg. Az emlék ott van, csak mélyen rejtve és sajnos, minden az élethez szükséges más tudással együtt. – Kitűnően olvas, nagyon eszes gyerek. – Arról tanúskodik az is, amit az oroszokkal kapcsolatban mondott. Gyerekek könnyen tanulnak nyelvet. Miért van az, például, hogy az elszakadt területeken is a gyerekek alkalmazkodnak könnyedén, feltéve, ha a szülők engedik, és nem táplálják bennük a gyűlöletet. – Áthajolt az íróasztal fölött és szinte súgva kérdezte, - nincs véletlenül egy cigarettája, őrmester úr? – Nem dohányzom, igazgató úr, sajnálom. – Na, nem baj… A feleségem úgyis megérezte volna a szagát s hallgathattam volna, rojtosra beszéli a nyelvét, ha egyszer rákezdi. Maga nős őrmester úr? – hogy az rábólintott, folytatta. - Meg kell, valljam, nem panaszkodhatok, átvonult rajtunk ez a borzalmas háború, - remélem vége is lesz hamarosan és megúsztuk, már mint a családom, minden baj és fájdalom nélkül. Szinte félek bevallani. Elkerült bennünket a baj, Újpesten a Hárfa utcában van a házunk, bomba sem esett a környéken, még csak belövés sem. Úgy ment rajtunk keresztül a front egy éjszaka, hogy észre sem vettük. Őrmester úr, én egy gyáva ember vagyok, a feleségem is gyáva… szép kis pár. Nincs mit tagadni, elpuhult úri középosztály. Az vagyok én. – Hát… -- mondott volna valamit az őrmester, de semmi okos nem jutott az eszébe. – Tudja mi az egyetlen vágyam? – az ablak felé fordult, majd levette a szemüvegét és hosszasan törülgette patyolat-fehér zsebkendőjével. Aztán, hogy a tisztaságához kétség már nem férhetett, visszatette az orrára és bizalmas közvetlenséggel, mint aki egy nagy titkot árul el, folytatta. 5

– Minden vágyam, hogy még egyszer az életben elszívjak egy kubai szivart, és ihassak egy valódi, frissen őrölt arab kávéból készült török kávét. A háború előtt, a Tőzsdepalota előcsarnokában volt egy trafik. Ott lehetett kapni valódi kubai szivarokat. Ott tartották üvegablakos humidorban, úgy ahogy az elő van írva a szivaros nagykönyvben. Minden hónapban vettem két Madellina Extrát. Húsz centi hosszú, kézzel sodort mestermű, darabja két pengő nyolcvanöt. A hónap első és harmadik vasárnapján, a feleségem, Beef Wellingtont készített, Yorkshire pudinggal és utána török kávét főzött, szabályos vörösréz ibrikben, háromszor felfutatva, hogy a habja elfőjön, cukorral… Mendelssohnt és Schubertet hallgattam a gramofonon és elszívtam az egyik Madellinat. Mennyország, ahogy én álmodom a mennyországot. Egészen ellágyult az emlékeket idézve, majd felrázva magát az ábrándokból az őrmesterhez fordult. – Mondja, biztos úr, mi lesz velünk? Maga is városi alkalmazott, mi lesz a nyugdíjjal? Hallott valamit, mégis csak szabadabban jár a városban. – Hát annyit tudok, hogy nem kaptunk fizetést már öt hónapja. – Hah, hát ez az. Mi sem. El tudja képzelni, hogy a múlt héten nagy dobverés közben hoztak mindenkinek fél kiló, avas füstölt szalonnát, négy kiló lisztet meg egy pár kiló krumplit. Fizetés. Ha hiszi, ha nem a feleségem olyan boldog volt, mikor hazavittem, mintha a királyi ékszereket adtam volna neki. Mi echte városi emberek vagyunk, kérem, nincsenek vidéki rokonok, így aztán zéró, semmi. – öntött még egy kupicával, emelték a poharat, - Isten, isten. – az öregúr láthatóan élvezte a vendéglátással járó italozást. – Se pénz, se posztó. – lakonikus tömörséggel jellemezte a saját s vele az egész ország sajnálatos gazdasági állapotát, majd hirtelen kihúzta az íróasztala fiókját és egy szürke fém kazettát dobott az asztalra. – Tudja, őrmester úr, hogy ez micsoda? Az Intézet kézi kasszája. Tudja, mi van benne? – kivett belőle egy cetlit és majdnem kiabálva olvasta. – Alulírott Dr. Vázsonyi Ákos, utazási költségek fedezésére felvettem kilencszáz huszonnyolc pengőt. Budapest, 1944, november 28. – A pimasz csirkefogó. Kitörölheti a seggit. – bocsánat a kifejezésért, - a kilencszáz huszonnyolc magyar pengővel, akárhol rontja is a levegőt. Ezt hagyta az elődöm, egy szemtelen macskakaparás és hatvannégy fillér. – lecsapta a kassza tetejét és visszadobta a fiókba. Lehajtott meg egy kupicával és kissé megnyugodva hosszas hallgatás után szólalt meg. – No, de a gyerek. Hát igen, határozottan amnézia. Abból, amit elmondott az őrmester úr, csak arra tudok következtetni, hogy valahol Nyíregyháza körül szedhették fel az oroszok. Hadtáp alakulat, nem nagy katonai fegyelem alatt, lehetséges, hogy a gyerek velük kerülhetett Pest környékére. Mi a szándéka vele? Az őrmester hosszan vizsgálta a csákóját, megtörölgette a zubbonya ujjával, bele is nézett, mintha ott rejtőzne a válasz. – Szívesen örökbe fogadnám… - mondta. Először adott hangot a gondolatnak, kissé bátortalanul, olyan félig kérdés, félig állításként. 6

– Tudja Doktor úr, tavaly a júliusi nagy bombázások idején elvesztettük a mi fiúnkat. Tizenkét éves volt… Janika. Az egyetlen… nem is lehetne más. Az anyja… a feleségemnek nem lehet több gyereke, meg hát igen korosak is lennék mi már újra kezdeni. Nagyon, nagyon hiányzik – sóhajtott. – Veszélyes ügy. Gondolja csak meg. Két okból kifolyólag is. – Öntött a saját poharába egy bőséges porciót, már az őrmestert meg sem kínálta, felhajtotta és még csettintett is hozzá. – Attól tartok, hogy a szándéka önzésen alapul. Sajnos, úgy látom, hogy nem a gyereknek, magának kell behelyettesíteni egy érzést, ami elveszett. Érzelmi pótlás. Hogyan mérkőzik meg majd a gyerek az elvárással szemben, betölteni annak a másiknak az emlékekben petrifid helyét? Gondolja csak meg őrmester úr, egy lehetetlen faladat elé állítja. Ez az egyik probléma, a másik, hogy már egy félig kész ember… vajon mit hoz magával? Nem tudjuk, hogy tulajdonképpen kicsoda, nincs múltja. Egy rejtélyes lény, egy tizenegy és néhány éves élő, két lábon járó enigma. Mi lesz, ha egy szép napon kitárul az eltakart élete és az majd nem egyezik meg azzal, amit elvár tőle? Megjutalmazta magát még egy kupicával. – Biztos, hogy nincs egy cigarettája? – s húzogatta a fiókokat, valami csodára várva. Nyílt az ajtó és Markovicsné betolta maga előtt a gyereket, kifehérítve, kivaxolva. Kereszt-csíkos, sötétkék pulóver volt rajta, fél lábszárig érő cserkész nadrág. A lábán, magas szárú fekete cipő, fűző nélkül, fején sötétkék diáksapka, rajta zománcos címer, valami híres iskolát idézett. A gyerek a kisírt szemét törölgette, arcán, nyakán sárga jód nyomai Toncsi néni gyógykezeléséről árulkodtak. Megállt az őrmester előtt, lekapta a fejéről a sapkát és sírós panaszos hangon árulkodott. – Na, most nézze meg. Megnyírtak. Úgy nézek ki, mint egy ruszki katona. Összekent ezzel a… - kimondta volna, de aztán körülnézve a szobában meggondolta magát, - csíp mint az istennyila. – Rendben van a fiatalúr, - jelentette Toncsi néni, - se rüh, se tetű, isteni csoda. A sebek, főleg a piszoktól, elkaparta, hamarosan be fog gyógyulni, jóddal lefertőtlenítettük. Különben egészségesnek látszik, jóvágású kölyök. Szeretni fogják a lányok – nevette el magát az öregasszony. – Még a gatyámat is lehúzta, - súgta bizalmasan az őrmesternek. – Vén szipirtyó. – Na, na! Inkább meg kéne köszönni, hogy rendbe hoztak. – Meg voltam én anélkül. Ezen aztán jót nevettek s azzal el lett volna az ügy intézve. – Őrmester úr, gondolja meg, amit mondtam. – felállt az igazgató, két kézzel támaszkodva az íróasztalra, vagy a reuma, vagy a kisüsti roggyantatta meg a térdeit és jelezve, hogy vége van a látogatásnak, kezet nyújtott a rendőrnek. **

7

Nagy Mihály komolyan elgondolkozott azon, amit Sebestyén doktor mondott. Ahogy elhagyták az Intézet épületét, a villamosra várva, a gyerek gátlástalanul, részleteiben ecsetelte az ellene elkövetett atrocitásokat, a plafonból rázuhanó, forró víztömeget, az öregasszony szégyentelen, goromba módszereit, tisztálkodás ürügyén. Siratta a hullámos, szőke hajzatát, le-lekapta fejéről a sapkát és kopaszságával vádolta az igazságtalan világrendet, - amit nem kis mertekben maga az őrmester képviselt. – Ezt nem kellett volna, ha mondja, hogy mosakodjak meg, megcsináltam volna én magam is. Hat nem megmostam a kezem, mikor mondta? – Ne morogj már annyit. A hajad kinő, a büszkeségeden esett sérelmet elfelejted és marad ez a tisztességes pár jó cipő meg a sapka. Látom, az tetszik neked. Aszongya, hogy – olvasta le a zománcozott címerről, - Székesfővárosi, Váci úti, Polgári Fiú iskola. Itt van az nem messze, majd megmutatom. Aztán jött a villamos, a gyerek elfeledkezett a rajta esett bántalmakról és beállt a vezető mellé. Láthatóan megjött a bátorsága a második utazás alkalmára. Be nem állt a szája, - ez mi, ezt miért csinálja, hol a kormány, miért nincs kormány, mi fúj úgy? Az idős, csulabajuszos vezető, nagypapás türelemmel magyarázott a kíváncsi gyereknek. – Nem kell kormányozni, a sínen jár, nem is mehet másfelé, - aztán, - ezzel szabályozzuk a sebességet, ez a sziszeges meg a légfék, engedi rá a levegőt, hogy fékezzen. – Maga viccel ugye? Ráfúj, oszt megáll? Ki hiszi azt el. Nem vagyok én lökött. – Na, egy igazi hitetlen tamás, nem is rossz tulajdonság. Elhiheted nekem és majd egyszer, magad is rájössz, hogy igazat mondtam, visszajössz bocsánatot kérni. – nevetett az öreg – ígérd meg! – Na, arra várhat a bácsi – zárta le a leckét, a gyerek, éppen idejére, mert az őrmester szólt. – Gyere fiam, leszállunk. Még egy jókedvű "istenáldjont" mondtak egymásnak, a masiniszta meg a hitetlen utas, aztán leszálltak. – Most hova megyünk? – kérdezte a gyerek, látván, hogy ismeretlen környéken vannak. – Megyünk mihozzánk. – mondta az őrmester, hangjában volt némi bizonytalanság, talán még meggondolhatná, amit Dr. Sebestyén mondott. Ki nem ment a fejéből mindaz, ami oly egyszerűnek, logikusnak tűnt az egész éjszakai meditálás után, most kétségekkel töltötte el. Már beleélte magát az apai szerepbe, az üresség helyett valami megmagyarázhatatlan jó érzés öntötte el a szívet. Tiltakozott az ellen, hogy – ami valójában elindította a gondolatmenetét, hogy a gyerekben az elvesztett Jani fiát látná. Nem. Próbálta meggyőzni önmagát is, itt van ez az árva, akinek szüksége van rá. Ez az alapvető igazság. Már belátta, hogy talán hiba volt, elhamarkodott gesztus, ráakasztani a Nagy Janos nevet. De azon már nem tehet segíteni, a papírok a napi jelentéssel a Főkapitányságra mentek. Nem is az a lényeg. 8

Zsófi. A feleségét meggyőzni. Önmagával immár békességben készült szembenézni párjával a gyerek érdekében. Igen, a gyerek érdekében, - akar mit is mond Dr. Sebestyén. Megálltak a Csáki utcai ház előtt. Nagy Mihály megigazította a gyerek fején a sapkát, kissé betyárosan félrecsapva, s a vállára tette a kezét. Aztán köszönj Zsófi néninek illedelmesen. – Mit mondjak? Jó napot vagy csókolom. – Mindegy, csak ne Dicsértesséket. – Az minek? – Felejtsd el. Kezicsókolom, vagy Adjon Isten, akármelyik, megteszi. Na, gyere. – Felmegyünk az emeletre? – A negyedikre, attól tartok, a lift nem működik. – A zannyat. – nem tudni minek szolt a megjegyzés, annak, hogy van lift, vagy annak, hogy nem működik. Ugyancsak kifulladtak mind a ketten, mire felértek a negyedik emeletre. Függő, nyitott folyosó futott körbe a szűk belső udvaron, ahonnan a lakások nyíltak. A gyerek félve a fal mellé húzódott, szólni nem mert, de láthatóan félt a magasságtól. Meg-megálltak egy szusszantásra. A 12-es ajtó előtt, a rendőr előszedte a zsebéből a kulcsot és benyitottak. Egy szűk előszobából három ajtó nyílott a lakás többi helysége felé. A jobb oldali ajtó mögül jött a hang. – Te vagy az Miska? Itt vagyok a konyhában. Az őrmester felakasztotta a csákóját a fogasra, simított egyet a haján, csak úgy megszokásból és benyitott a konyhába, maga elé engedve a gyereket. Az asszony, - törékeny, korai negyvenes, - otthonosan, háziasszonyos kényelemben ült az asztalnál, fodros, tarka kötényt viselt, szőke haja rövidre vágva, egy tincs a homlokába hullott. Előtte a konyhaasztalon, könyvek, nyitott jegyzetfüzet arról árulkodott, hogy valamiféle munka közben zavarták meg. A konyha petrezselyem illatú tisztasága barátságosan fogadta az érkezőket. Az asszony levette a fekete keretes szemüveget és meglepődve nézett az ajtóban álló párra. A fiú a megegyezés szerint halkan megszólalt. – Kezicsókolom, - majd a biztonság kedvéért meg hozzátette, - Adjon Isten jó napot. Az asszony hirtelen felállt, a melléhez kapott, majd a szája elé tette a kezet. – Te jóságos isten, egy pillanatra… - elakadt a szava, tétován a gyerek felé lepett, - Nem, nem… ki ez a gyerek, Miska? Honnan került ide? – Ruzicska hozta be tegnap, úgy látszik, hogy nincs senkije… nem emlékszik semmire, ki, vagy honnan jött. Gondoltam… – Oh! Gondoltál, mit gondoltál? – hirtelen jött a felismerés, majd megcsukló hangon, szinte alig hallhatóan szólt. – Hogy tehette ezt velem, Mihály. – mondta, sarkon fordult és minden további nélkül otthagyta őket a konyhában. Csendben becsukta maga mögött a szobába nyíló ajtót. Nagy Mihály tudta, hogy vesztett ügye van, ha a felesége magázza, az a harag és kibékíthetetlen sérelem jele. 9

– Maradj itt, fiam. – intett a gyereknek és az asszony után ment. A hálószobában találta, ült az ágy szélen és a köténye szélét vizsgálta nagy gonddal. Az arcán könny csillant, ahogy felnézett az urára, nem harag, inkább nagy-nagy szomorúság tükröződött az arcán. Ismerős volt az Nagy Mihálynak, már lassan egy éve kitörülhetetlenül árnyékolja az egykori vidám, napsütéses kék szempárt. Remélte, hogy ha újra indul a tanítás, a munka, amit annyira szeretett, segít majd felejteni. Félelem fogta el, hogy talán ez a kísérlet, hogy a gyereket haza hozta rontott az állapotán. Leült mellé, az ágy szélére és békítően, csendben szolt. – Zsófia, ne haragudj… gondold csak meg, talán a jóisten küldte ezt a gyereket az utamba. Árva, otthontalan, elveszett szegény… – Ha olyan jó az a maga istene, akkor miért vette el az enyémet? Mi ez? Hol van ebben igazság. Ellopták a biciklimet, hát veszek egy másik alig használtat a Telekin? – el-elcsukló hangon, keserűen beszélt, annyiszor átélt, soha ki nem mondott gondolatok találtak utat. – Tudja, mennyit imádkoztam, hogy legyen gyerekem. Tíz évet vártunk, reménykedve, hogy talán érdemesnek talál arra az Isten, hogy megajándékozzon. Csak emlékezzen a boldogságra… még akkor is, hogy megszületve lezárta a lehetőséget, hogy testvére is legyen. Milyen boldogság volt látni, tudni, hogy mi hárman a család… és akkor a bölcs, a mindenható, a kegyetlen… – Zsófi, ne kísértsd az… – Ne kísértsem? Mit ne kísértsek? Ha van, kegyetlen, önző, bosszúálló… semmi közöm hozzá. De nincs! Magunkra vagyunk hagyva, nem látja? Nem az isten, nem az előre megírt sors, vagy nevezze akárminek, pusztít bennünket, hanem mi magunk. Korcs, gonosz gyilkos emberiség, azok vagyunk, pusztítjuk önmagunkat és hülyítjük, hogy nem tehetünk róla, az isten akarata. Egy isten, aki dobatja a bombát s mi ugyanahhoz az istenhez imádkozunk, hogy védjen meg bennünket? Mekkora a mi ostobaságunk Mihály? – a kötényébe borította az arcát es sírva dőlt le az ágyra. – Ne sírj… ne sírj. – nem volt más mit mondania, maga is tudta, hogy elvesztette a csatát. Letérdelt az ágy elé, átölelte síró asszonyát és úgy súgta: – Bocsáss meg… igazad van. mit lehet tenni… Elintézem valahogy, majd jövök. Ne sírj… Nehéz szívvel hagyta ott a feleségét Nagy Mihály, nehéz szívvel készült, hogy a gyerek sorsát valahogy elboronálja. Halkan csukta be maga mögött az ajtót. Ijedten látta, hogy a gyerek nincs a konyhában. Sem a folyosón. Kapta le a csákóját a fogasról és szaporán, kettesével vette lefelé a lépcsőket, kapaszkodva a korlátban, hogy el ne essen. Kifordult a kapun és kissé megnyugodva látta, hogy mintegy ötven-hatvan lépésre a háztól, ott ül a gyerek a járdaszélen. Lassan közeledett hozzá, majd ő maga is leült mellé. Jó ideig szótlanul ültek, az őrmester próbált valami értelmes mondandót összeeszkábálni a fejében, egyensúlyt találni a felesége és a gyerek iránti érzések kuszaságában. Önmagát is meglepte, hogy alig huszonnégy óra, mióta a gyereket ismeri, mennyire hozzákötötte magát. Ő el tudta választani Janika és az új János személyét, férfias logikával… legalábbis úgy érezte. Lehet, hogy Sebestyén doktornak van igaza? Ott a lakásban látnia kellett, hogy Zsófia anyai érzései kizárják a gyerek befogadását. Bele kellett nyugodnia, 10

hogy nincs jó megoldás. Hogyan mondja meg, hogy a köztük ki nem mondott, de hallgatólagosan elfogadott terv, megvalósíthatatlan? A gyerek törte meg a csendet. – Ne bánja. Úgyse szeretnék én élni ilyen nagy házban. Még egy kutya sincs. ***

11