Lélekgyógyászat és etika Kovács József: Bioetikai kérdések a pszichiátriában és a pszichoterápiában Medicina Könyvkiadó, 2007. 678 oldal. ISBN 963 226 08
V
együnk egy „esetet”! Egy középkorú férfi egy elmeosztályon súlyosan fejsérült társát fejbe üti; letépi önmagáról az összes ruhát; fékezhetetlenül tör mind önmaga, mind a környezetében tartózkodók ellen. A személyzet azt állítja, hogy már több pszichiátriai intézményt megjárt, de még sehol sem boldogultak vele. Nagy dózisban kapja a lecsendesítésére szánt (gyógy)szereket, de már a rendkívül nagy dózis sem használ. A szakemberek tehetetlennek érzik magukat. Most azt fontolgatják, hogy pszichosebészeti (agy)mûtétet hajtanak rajta végre, mert tûrhetetlen, amit mûvel. Csak az agyának fizikai megváltoztatásával remélik, hogy környezetére és önmagára ártalmatlan ember válik majd belôle. Magunk elôtt láthatjuk a kimerült és frusztrált pszichiátriai személyzet tagjait, akik egyszerre sok tucat „problémás” személyiséggel küzdenek; szinte megváltásként várják a mûtétet, ám ugyanakkor felrémlik elôttük a Száll a kakukk fészkére címû film, amelyben a nehéz embert végül orvosi indikációra fosztják meg agymûtéttel a személyiségétôl, pusztítják el a lelkét, hogy azután barátja szabadítsa meg a tökéletesen inautentikus léttôl. A szakemberétôl különbözô filozofikus nézôpont (szándékosan nem filozófus nézôpontját mondtam, mert ehhez nem kell papír, bárki „beleállhat”) a réseket keresi, a következetlenségeket, és olyan attitûdökre, feltevésekre is rákérdez, amelyek a játék-
ban részvevôk számára magától érte- elôbb-utóbb megoldások születnek. Már gyûlnek az adatok, szaporodnak tôdônek tûnnek fel. Belép a színre az ezt az attitûdöt a publikációk, a dolgok egyre jobban mûködtetô kellemetlenkedô figura – mennek: a pszichiátria beleilleszkedik emlékezzünk Szókratészre, vajon abba a nagy, kötelezô és egyben legitimennyire kedvelték ôt az athéni agora máló tendenciába, amely nélkül ma látogatói, a piacosok, amikor olyan nem lehet a nyugati kultúra fô sodráfogalmakat firtatott, amelyek értelme ban maradni. Mégis, mintha más orvosi szakmákevidensnek látszott a számunkra – és, mondjuk, ilyen kérdéseket fogalmaz kal összevetve valami sajátos többletbizonytalanság, többletkétség járná át meg a fenti jelenettel kapcsolatban: a pszichiátriát. Azért Ha ez az ember ilyen mondom, hogy többagresszív, akkor miért let, mert a medicina nincs börtönben, miért A pszichiátria egészével kapcsolatban az orvosok foglalkoztörténetét is – a korábbi egyértelnak vele? Azt mondják úgyszólván mû sikertörténet hebeteg. De miben is áll a születésétôl kezdve lyett – egyre inkább betegsége? Hogy nincs kíséri a kétely összetettebb, ellentbelátása arról, amit mondásosabb értékelétesz? Ezt honnan lehet és kritika. sek jelennek meg. Ebtudni? Ellenállhatatlan bôl a szempontból a vágya van – mondják – arra, hogy sérülést okozzon. Honnan pszichiáterek bizonyos értelemben lehet tudni, hogy ez a vágy ellenállha- még jobb helyzetben vannak, mint tatlan? Elég-e ennek megállapításához más kollégáik. Hiszen a pszichiátria az, hogy a páciens láthatóan nem áll történetét úgyszólván születésétôl kezdve kíséri a kétely és kritika, míg a ellent? Amivel az orvosok próbálkoznak, „rest of the medicine” a múlt század miért gyógyítás? Egy agresszív ember utolsó harmadáig fürdött a siker narmegzabolázása miért gyógyítótevé- ratíváiban. Így tehát a pszichiátriai szakma akár kenység? Miért nem kötözik le? Vagy zárják egy magán gumiszobába? És, ha immúnissá is válhatott volna a kritika a lekötözés manapság már antihumá- bizonyos aspektusaival szemben. De nus, akkor a gyógyszerekkel való fé- hogyan is lehetne ezt elvárni? Képzeljük magunk elé azt a pszichiken tartás miért nem az? Az agymûtét mennyivel inkább gyógyítás, mintha a átert, aki nap mint nap testét-lelkét kezét vagy lábát vágnák le, hogy ne megfeszítve küzd a társadalom páriáinak, az elmebetegeknek a jobb létéért, tudjon ütni vagy rúgni? Ezek és a még sokáig sorolható kér- frusztráló, kevés sikerrel járó, a medidések, nem költôi kérdések; nincse- cinán belül alacsony presztízsû, sziszinek rájuk egyértelmû, vitathatatlan vá- fuszi munkával. (Valami lélek nevû laszaink. Ami a napi rutinban esetleg dologgal foglalatoskodnak, emlékszik magától értetôdônek tûnik, az némi még valaki, mit jelent ez az archaizmeggondolás, megfontolás után még mus?) Ez a pszichiáter egyszer csak helytelenné is válhat. arról értesül, hogy a szakmáját valami A pszichiátria mai arca az elmúlt bíróság elé vonták Berlinben (Founéhány évtized fejleményei következ- cault Tribunal), ahol egy színházban tében nagyon hasonlatos más orvosi vádlók és védôk felsorakoztatása melszakmák vonásaihoz. Vannak betegek, lett a vádlottak padjára ültették, és kibetegségek, diagnózisok és gyógyí- mondták a verdiktet, hogy a pszichiáttótechnikák. És az ezekhez kapcsoló- ria bûnös az emberiség ellen elkövedó a modernitásban jól megszokott tett bûntettekben. Vagy megnézi a narratíva az ismert fordulatokkal: szcientológiai egyház nagy profizegyre kifinomultabb nozológia, tudo- mussal készített propagandafilmjét, mányos fejlôdés, áttörések, egyre amelyben a pszichiátria velejéig desttöbbet tudunk, és ahol még nem ele- ruktív intézményként, „haláliparget, ott is „már folynak a kutatások”. ként”, „az utóbbi hatvan év legpusztíAhol pedig kutatások folynak, ott tóbb erejeként”, világméretû összees-
Levelezési cím: dr. Bánfalvi Attila, Debreceni Egyetem Magatartástudományi Intézet, 4012 Debrecen, Nagyerdei krt. 98.
728
LAM 2007;17(10):728–732. Bánfalvi Attila: Lélekgyógyászat és etika
küvésként jelenik meg, amely világuralomra tör, hogy lerombolja a szabadságot, és saját uralma alá hajtsa a gyanútlan emberiséget. Ott ül pszichiáterünk a rendelôjében, éppen azon van, hogy kompenzált, ám „egész életében” szkizofrén páciensének valahogy elintézze, hogy ne tegyék ki télvíz idején a lakásából, mert akkor biztosan be kell majd fektetni. És felötlik benne, hogy egyébként a fentiek szerint emberiség elleni bûnöket követ el, és egy világuralomra törô szervezet tagja. Nem érti, hogy az ô betegmentô szándékai, törekvései hogyan összegzôdhetnek kapitális bûntettekben. És ha ilyen nagy hatalma van, akkor miért kell neki telefonálgatnia ide-oda, hogy pácienseinek elemi létfeltételei meglegyenek az elmeosztályon kívül, és miért tûnik fel úgy számára, hogy mindig az ô szakmája húzza a legrövidebbet, ha az egészségügyben valami megszorítás valamire nincs meg az egyértelmû vátörténik (de ha nem, akkor is). lasz. A problémáknak kell lenniük Hogyan lehetséges a lélekgyógyász megoldásuknak. Mármost a technikai számára, hogy valamiféle rendet te- kérdéssé egyszerûsített dilemmák látgyen önmaga számára, értelmet vi- szat szerint egymegoldásúak. Ezek gyen az ilyen törésekkel szabdalt vilá- esetében a tudomány most vagy a kögába? zeli jövôben „megmondja a frankót” Rendszerint két különbözô mítosz (persze, lehet, hogy rövid idôn belül lengi körül a „mit kell tennem?” típu- egy, az elôbbitôl különbözô, esetleg sú problémákat. Az egyik szerint, lé- ellentétes „frankót” mond), de az etinyegileg nincsenek is ilyen dilemmák, kai dilemmák csak parttalan töprengéha fel is bukkannak, csak ideiglenesek, sekhez vezetnek: „Így is lehet, meg tamert a rohamosan fejlôdô tudomány lán úgy is lehet.” Hiányzik belôlük az azokat elôbb-utóbb megoldja. A má- a szorongásoldó határozottság, amesik szerint, fontossági hierarchia van lyet a modern tudástól elvárunk. Ezért az úgynevezett techniúgy tûnik fel, hogy az kai kérdések és a moráetikai mezô éretlenebb, A tudomány lisak között úgy, hogy fejletlenebb, az elôbbiek megelôzik „szoftabb”, mint a komegmondja, hogy az utóbbiakat. A moly, „hard” tudomáhány szemet kell a technikai-tudományosnyok: ott világos, úgypirulából felírni, az módszertani problénevezett objektív adaetika pedig csak a mák az igazán szakmaitok vannak, itt pedig kétely magvait ülteti ak, ha „szakmáról” van homályos dilemmák. A el, hogy egyáltalán szó, akkor ezekkel kell tudomány megmondja, foglalkozni (lásd „tufelírja-e a pszichiáter hogy hány szemet kell dományos konferencia pirulából felírni, az a gyógyszert. ák”), a morálisak pedig etika pedig csak a kékevésbé fontos „aurately magvait ülteti el, ként” szolgálnak a szakma mûvelésé- hogy egyáltalán felírja-e a pszichiáter a hez. („Most szakmázunk vagy morali- gyógyszert, mert lehet, hogy az adott zálunk?!”) szorongás nem is betegségtünet, haHa ennek a két egymással egybe- nem a páciens alapvetô életkérdéseifüggô mítosznak az eredetét kutatjuk, nek megoldatlanságából fakad. Akkor akkor aligha járunk messze az igazság- pedig a gyógyszer nem segíti, hanem tól, ha a modern ember elemi szoron- megfosztja a pácienst egy autentikugására figyelünk. Nem szeretjük, ha sabb élet lehetôségétôl. Bánfalvi Attila: Lélekgyógyászat és etika LAM 2007;17(10):728–732.
Így tehát az etikai megközelítés marcangoló dilemmák elé löki a kétkedôt anélkül, hogy az azok legyôzéséhez szükséges, garantáltan biztos fegyvert a kezébe adná: nem mondja meg, mit tegyen, csak azt, hogy mit tehet, és ennek mik lehetnek a következményei. Bezzeg a technológia precízen, lépésrôl lépésre leírja egy probléma megoldásának folyamatát. Olyan, mintha a tudományos technikai tudás az Excaliburt adná használója kezébe, amellyel könnyedén és halásosan sújt le a megoldandó problémára, míg az etika védtelenül hagyja, a küzdelemhez szükséges határozottságtól fosztja meg. Ám a „melyik szorongásoldót írjam fel?” egészen más pályán megjelenô probléma, mint a „mit tegyek, ha erôsen szorongó emberrel találkozom?” kérdése. Ebben az összefüggésben két dolog figyelemre méltó: az elsô az, hogy az utóbbi kérdésre több eltérô válasz adható, míg az elôbbire – legalábbis hipotetikusan egy a legjobb. De – és ez a második jellegzetesség – az elsô kérdés a másodikra épül. Csak akkor lehet a gyógyszerfelírás problémájával foglalkozni, ha választ adtunk az erkölcsi dilemmára. A problémáknak ez a sorrendje azért nem nyilvánvaló – sôt, megfordul – a mindennapi praxisban, mert a gyógyító praxist megalapozó erkölcsi probléma reflektálatlan, észrevétlen marad – mintegy automatikus választ kap. 729
Ez a magától értetôdôség azonban inkább csak „elfojtás” eredményeként áll elô, és ha megpiszkáljuk, akkor a kérdések elfelejtésén alapuló magabiztosság illúziónak bizonyul. A lélekügyi szakember azzal kénytelen szembesülni, hogy hivatása alapjait a „szoft” erkölcsi problémák jelentik, és csak ezekre épülnek a „hardnak” tûnô tudományos ismeretek. A medicina mindenekelôtt erkölcsi vállalkozás – ez akkor is így van, ha éppen a technikai tudás manapság divatos elsôbbsége elfedni látszik ezt a jellegzetességet.
Egy könyv Kovács József Bioetikai kérdések a pszichiátriában és a pszichoterápiában címû könyve ilyesféle szakmai és kulturális koordináták között íródott és látott napvilágot. A könyv fô szövegét tekintve is több mint hatszáz oldalas, és ehhez járulnak még a függelékek, mellékletek. Pusztán a terjedelembôl is látható, hogy nem „egyéjszakás kaland”, és ha az olvasó még el is gondolkodik a leírtakon, akkor csak az elsô feldolgozása is hetekig kísérheti. A recenzens ezért nem is vállalkozik a könyv részletes ismertetésére, pusztán – némiképp önkényesen kiválasztva – néhány fontos aspektusára, gondolatára szeretném felhívni a figyelmet. Manapság mintha nehezebb lenne egy, a pszichiátria kérdéseivel foglalkozó íráshoz, pláne könyvhöz projekcióikat „féken tartó” közönséget találni. Az olvasók egy része arra a kérdésre próbál gyors választ találni, hogy a pszichiátria barátja vagy ellensége írta-e a könyvet; a pszichiátriát alapvetôen dicsérô, fejlôdését, eredményeit pozitívan értékelô írással van-e dolga, vagy netalán a szcientológia vagy antipszichiátria argumentumai sejlenek át a szövegen, mert akkor az „ellenség” talált ismét fórumot. Vagy-vagy; az ilyen olvasó számára kevés hely marad a filozófiai értelemben vett kritikus, azaz az adott probléma különbözô aspektusait mélyen és alaposan megvizsgáló szöveg számára. Nem az argumentumok, a gondolatmenet szépségét, meggondolkodtató erejét keresi és élvezi, hanem rövid konklúziókat szeretne találni, 730
amelyek a szeret vagy nem szeret koorA könyv elsô fele – öt fejezet – a dináta-rendszerében fogalmazódnak pszichiátriai betegség mibenlétével, meg. Ha szeret, akkor nagyjából min- aspektusaival foglalkozik; a pszichiátdenben igaza van, ha nem szeret, akkor ria éppen adott „mainstream” felfogása, hogyan határozza meg a lelki besemmiben sincs igaza. Mármost, az ilyen olvasó megkí- tegség definícióját és megközelítési méli magát, ha nem fog bele ennek a módjait, továbbá a betegségfelfogás mûnek az olvasásába és meggondolá- milyen dinamikus közlekedést tesz lesába. Ez ugyanis mentes minden pro- hetôvé a társadalmi-kulturális környepagandisztikus elfogultságtól, legyen zet és az elmegyógyászat között (lásd az önigazoló vagy éppen ezzel szem- medikalizáció). De a könyv terjedelmi ben ledorongoló. Az a fajta alkotás, kontextusához viszonyítva alaposan amelyben a szerzô kitárgyalja az antipsziteszi magát annak a bichiátria érveit is. (MiA medicina zonytalanságnak, hogy lyen jó, ha a szakember a problémák – és itt nemcsak addig jut el, mindenekelôtt tényleg az alapkérdésekerkölcsi vállalkozás hogy utálnia kell az rôl van szó – alapos és antipszichiátriát, ha– ez akkor is így mélyreható feldolgozása nem argumentumainak van, ha éppen a azt ugyan megmutathatkritikus tárgyalásával is technikai tudás ja, hogy hol tartunk, de találkozik.) manapság divatos az argumentumok nem Kovács számos bevégzôdnek „poénban”, tegségdefiníciót tekint elsôbbsége elfedni amelyet megkönnyebát, amelyeket olyan folátszik ezt a bült sóhaj követ, és zárgalmak hálója ír körül, jellegzetességet. ja le az izgalmakat. mint a normativizmus, Nem, itt nincs megesszencializmus, antikönnyebbülés, hanem inkább „elne- pszichiátria, szociális konstruktivizhezülés”, annak a belátása, hogy mi- mus, redukcionizmus stb. Az olvasó lyen keveset tudunk többé-kevésbé ebbôl a néhány terminus technicusból biztosan, és milyen bizonytalan tala- is érzékelheti, hogy ami a mindennapi jon járunk, ha a lélek betegségeivel praxis szintjén gyakran magától értefoglalkozunk. tôdô, és olyan egyszerû mondatokban Kovács széles körû nemzetközi iro- fejezôdik ki, mint „ez az ember elmedalomra támaszkodva azt mutatja be, beteg” vagy „tiszta ôrült”, mindjárt bihogy a pszichiátriai technikai-tudo- zonytalanságba vált át, ha a filozófiai mányos tudásból semmilyen egyértel- vizsgálódás révén mélyebbre ásunk. mû válasz nem következik arra nézve, (Sokan ezért nem kedvelik a filozófihogy mit tegyen a pszichiáter. Az új át, mert a látszatbiztonságot oly gyaktudás és technikai ismeret nem csök- ran változtatja bizonytalansággá, kenti – szemben a közkeletû mítosszal amelynek elviseléséhez toleránsabb – a kényszerítô erkölcsi dilemmák személyiség szükségeltetik.) számát, hanem növeli azokat. Az Kovács áttekinti a ma forgalomban elektrokonvulzív kezelés, a loboto- lévô összes fontos betegségdefiníciót, mia, az antidepresszívumok vagy ép- és végül a legátfogóbbnak, a legkevepen a kognitív terápiás módszerek, sebb problémával járónak Wakefield noha egy technika- és módszermániás „káros diszfunkció” meghatározását kultúrában „alkalmaztatják” magukat, fogadja el. de valójában puszta lehetôségük már elsô megközelítésben is új cselekvési A betegség definíciója alternatívát nyit az orvos számára, azMi a tétje a betegség definíciójának? az etikai dilemmát vet fel. Ráadásul, az egyszerûnek látszó Ha a betegség fogalma világosan megadható, akkor ezzel a pszichiátria felalapfogalmakkal is bajban vagyunk. A pszichiátria számára például ségterülete és kompetenciája is egyérkulcsfontosságúnak látszik, hogy vilá- telmûen kirajzolódik. Nemcsak a légos válasza legyen a „miben áll az el- lekgyógyász feladatát szabja meg, hamebetegség?”, vagy „miben áll elme- nem hatalmának, befolyásának terribetegnek lenni?” alapkérdésre, hiszen tóriumát is. Ha egy emberi jelenség „clara et distincta” a betegség kategóriez a gyógyítás „tárgya”.
LAM 2007;17(10):728–732. Bánfalvi Attila: Lélekgyógyászat és etika
dönthetô esettôl eltekintve (például a szkizofrénia súlyos formái) – annak meghatározása, hogy ki tekinthetô pszichiátriai betegnek, legalább annyira társadalmi-morális megítélés kérdése, mint tudományos-klinikai kérdés.” Ebbôl nyilvánvaló, hogy nem sikerül univerzális alapra helyezni a pszichiátriai betegséget. Ezután, persze még el lehet töprengeni azon, hogy elvileg lehetetlen ez a mûvelet, vagy a tudomány adott fejlettségi szintje még nem alkalmas erre. A szerzô egy-két mellékmegjegyzéssel úgy tesz, mintha fenntarthatónak vélné a reményt egy alapvetôen biológia jellegû meghatározásra. Például „az indokokat a fizika törvényei – ma még – nem képesek leírni” (64) vagy „az emberi szubjektivitás leírására a tudományos módszer ma még alkalmatlan...” (66.); vagy egy másik helyen, amikor az akaratszabadság vs. oki determináltságról szól az egészséges és a pszichiátriai beteg esetében, akkor úgy fogalmaz: „Ez a probléma valós, s ma sem tekinthetô teljesen megoldottnak.” (57). A recenzensnek az a sejtése, hogy a szerzô itt taktikai okokból használja
Bánfalvi Attila: Lélekgyógyászat és etika LAM 2007;17(10):728–732.
ezeket a gondolatmenet feszességét lazító megfogalmazásokat. Talán azoknak a tudományban vallásosan hívôknek a dühe rémlett fel benne, akik nem tudják elképzelni, hogy a tudomány mellett más tudásformák is érvényes ismereteket adnak az emberrôl, sôt, hogy a tudomány a mai bevett módszertanával elvileg nem képes az emberi teljességet lefedni. Nem tudjuk definitíven megmondani, hogy miben áll az elmebetegség, ezért olyan közbülsô eszközöket alkalmazunk, mint a szerzô által is alaposan elemzett DSM, amely azt az illúziót kelti, hogy ha ennyi betegségfajtát összeírtak felkészült szakemberek, akkor nem lehet probléma magának az elmebetegségnek a meghatározása. Kovács éppen azt mutatja be nagy alapossággal, hogy nem tudunk egy kultúrán, történelmen, következésképpen kontingens érték- és normarendszeren túli meghatározást adni. Valójában az elmebetegségnek nem lehetséges egy tisztán biológiai meghatározása. Ha pedig ez így van, akkor a pszichiáternek rá kell döbbennie arra, Illusztrációk: Fodor Tímea
ája alá vonható és kizárható minden más lehetséges kategóriából, akkor a pszichiátria tevékenységének „tárgya” nyilvánvaló. Ha ez nem tehetô meg, akkor az adott jelenség feletti ellenôrzés jogáért marakodni fognak a különbözô intézmények. A wakefieldi meghatározás megkísérli egybefoglalni a két leginkább vitatkozó nézetet: a pszichiátriai betegségek biológiai képzôdmények vs. társadalmi-kulturális termékek. A pszichiátria mint modern medikális ágazat mindig is hajlott az elôbbi megalapozás felé – vagy inkább sóvárgott utána –, mert ha hasonlatossá akar válni a medicina fô áramához, akkor osztoznia kell annak biomedikális ideológiájában (a betegségek az individuális test biológiai problémái). Kovács, miközben a legjobbnak a wakefieldi meghatározást tartja, egyben megállapítja azt is, hogy az sem alkalmas a tények vs. értékek kettôsségének feloldására. Azonnal nyilvánvaló, hogy a „káros” jelzô erôsen az értékekhez, és ebbôl fakadóan a kultúrák esetlegességéhez kötôdik; semmilyen univerzális, idôtlen tudás nem fakad belôle. A diszfunkcióról ezzel szemben – legalábbis elsô közelítésben – a biológiai, azaz a természettudományok által kínált univerzális alap reménye sejlik fel. Azonban alaposabb vizsgálattal errôl is kiderül, hogy ami az emberi magatartást illeti, nem nagyon tudunk univerzális és örök diszfunkciókat felmutatni. Azaz még a biológiaira visszavezethetônek látszó vonások is kulturális, történelmi értékekkel terheltek. Ezért Kovács a betegség problémáját körüljáró alapos vizsgálatát azzal foglalja össze, hogy: „A pszichiátria betegségek diagnózisa ma szinte kizárólag szubjektív klinikai megítélésen alapul, s nincs olyan objektív laboratóriumi vagy strukturális eltérés, mely a pszichiátriai betegség létét egyértelmûen megerôsítené vagy kizárná. Ezért nemcsak a pszichiátria betegség meghatározásának kritériumai szubjektívek és pontatlanok, hanem a diagnosztizálás folyamata is elkerülhetetlenül értékítéleten alapul, s ez a gyakorlatban az azt megítélô klinikus szubjektív értékítéletét jelenti, amely nem tudományosan megalapozott, hanem a pszichiáter személyes élettörténetébôl következik. Emiatt tehát – néhány extrém és könnyen el-
731
hogy erkölcsi dilemmáira nem talál er- A morális probléma aspektusai kölcsön túli választ. A könyv elsô felének fô mondandója az, hogy a pszi- A könyv második felében a szerzô néchiátria alapkérdései ez idáig még ide- miképp stílust vált, és ennek a morális iglenesen sincsenek megoldva. A pszi- problémának a legfontosabb aspektuchiátria különbözô irányzatai, filozó- sait boncolgatja. fiái, ideológiái manapság kizárólag erHa valaki tart a könyv elsô felének kölcsi értelemben találhatnak közös fejtegetéseitôl, akkor akár ezt megnevezôt, mert mind a betegségkate- spórolva is fordulhat a második „kögóriák, mind a diagnosztikus, mind a tet” fejezeteihez, ahol a belátási, dönterápiás módszerek tekintetében lát- téshozatali és cselekvôképességrôl, a ványos a megosztottság. Egy ameri- kezelés visszautasításának problémáikai pszichiáter egy helyen meg is ról vagy éppen a kutatás etikai kérdéjegyzi, hogy az APA-t, seirôl olvashat, kiegéaz Amerikai Pszichiátszítve a pszichoterápia ria Társaság nevét „alesetének” sajátos erAz olvasók egy Amerikai Pszichiátriák része arra a kérdésre kölcsi problémáival. Társaságává kellene válMinthogy a szerzô a próbál gyors választ toztatni. legszínvonalasabb irotalálni, hogy a Ha a tudásbeli alap dalmat használja az akpszichiátria barátja ennyire bizonytalan, aktuális hazai jogi és etivagy ellensége írta-e kai dilemmák összevekor van-e remény arra, hogy a pszichiátria egytésével, ezért ezúttal is a könyvet. séges hivatásként hatányugodtan kijelentherozza meg önmagát? Az tô, hogy az olvasó e téegész könyvet az hatja át, hogy ezt az makörök legalaposabb, legátfogóbb erkölcsi dilemmákon való munkálko- magyar nyelvû összefoglalását kapja. dás nyújthatja. Olyat, amelyet a lélekgyógyász szakA gyakorló pszichiáter számára a ember nap mint nap használhat iránykönyv elsô fele igazi magabiztossági mutatóul praxisában. Majdnem biztotréning (mint általában minden igazi sak lehetünk abban, hogy a rutin gyötgondolkodás). Úgy jár, mint Descartes relmei közepette talál majd a könyva híres cogito ergo sum kimondása elôtt: ben új szempontokat egy-egy problérájön, az általa alkalmazandó tudás na- más helyzeten töprengve. A kortárs gyon bizonytalan lábakon áll. Ezen a bioetikai narratíva egyik sajátossága a ponton választás elôtt áll, vagy választ- jogi és etikai szempontok szoros egyhatja az arrogáns „feldolgozási mó- más melletti tárgyalása, összefonódádot”, félredobja a könyvet, mondván: sa, egymásra reflektálása. A szerzô „Ez nem lehet igaz, aki ilyeneket ír, an- gyakran hivatkozik az egyes problénak fogalma sincs a szakma rohamos mákhoz kapcsolódó hazai és nemzetfejlôdésérôl!”; vagy megkísérelhet be- közi jogi „termékekre”. Így az olvasó rendezkedni – és ez a nehezebb feladat ezt a mûvet használva meg is takarít– a tudásbeli bizonytalanságban. Fel- hatja magának a jogszabályok utáni idézve, hogy „Tényleg, én is gondol- önálló kutakodást. E közvetlen gyakodtam már ezeken a problémákon, és korlati felhasználhatósága talán azok nem találtam határozott válaszra ma- számára is elolvasandóvá teszi a vonatgam sem. Lám, nem vagyok egyedül, kozó fejezeteket, akiket a mélyebb elmás gondolkodók is erre jutottak.” méleti fejtegetések nem hoznak lázba. Ha tehát valaki túléli ezt az elsô bizA recenzens – miközben nem gyôtonsági tréninget, és nem adja fel a zi elismerni e nagy munka érdemeit – küzdelmet, akkor eljut a kanti érte- két szempontot mégis hiányol e lélemben vett gyakorlati, azaz erkölcsi lekgyógyászat erkölcsi problémáival alapproblémákig. foglalkozó alapvetô könyvbôl. A A pszichiáter számára az összes szerzô ismerteti az elmebetegség foszakmai, technikai kérdés egyetlen er- galmával kapcsolatos rivális nézetekölcsi dilemmában sûrûsödik össze: ket, de nem elemzi, hogy a pszichiát„Itt áll elôttem ez az ember, aki szen- ria alapproblémáinak megoldási kíved. Mit tegyek?” sérleteként feltûnik például a posztA pszichiátria közös alapja ezért pszichiátria vagy a kritikai pszichiátnem episztemológiai, hanem morális. ria, amelyek – és ez a könyv témája 732
szempontjából döntô jelentôségû – az „etika megelôzi a technológiát” alapelv megfogalmazásával a technikai tudományos attitûddel szemben az etikai mozzanat megalapozó jelentôségét hangsúlyozzák. Továbbá hiányolom a betegszempontok erôteljesebb megjelenítését az etikai problémák argumentálásában. Az utóbbi évek pszichiátriai (volt) beteg mozgalmai – például consumer, survival, expatient (c/s/x), voicehearers (hangokat hallók), mad pride (ôrült önérzet) – egyre jelentôsebb teret követelnek öndefiníciójuk számára. Ez a fejlemény a terapeuta-beteg viszony számos aspektusának újragondolását, újraszervezését kényszeríti ki. Összegezve: Kovács József könyve a legfontosabb irodalom pszichiáterek és lélekgyógyászat iránt érdeklôdôk számára, amely az utóbbi években magyarul megjelent, és hosszú ideig meghatározó tényezô lesz a pszichiátria alapkérdéseirôl folyó diskurzusban Magyarországon. Amint ezt leírtam, egy kicsit elbizonytalanodtam, inkább úgy kellene fogalmazni, hogy jó lenne, ha alapul szolgálna ezekhez a diskurzusokhoz. De egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy átjárja-e majd a lélekgyógyászat körüli szakmákat, és hogy valóban fontosságának és színvonalának megfelelôen kezelik majd. Úgy képzelem, hogy egy ilyen alapmû megjelenése lázas izgalomba hozza a hazai szakembereket, azonnal konferenciákat, mûhelybeszélgetéseket szerveznek a könyv feldolgozására. Bekerül a szakvizsgák alapvetô irodalmai közé, hiszen nyilvánvaló, hogy az ebben tárgyalt problémák ismerete nélkül sem pszichiáter, sem pszichoterapeuta nem lehetne senki. Miután e víziómból magamhoz térek, rájövök, hogy manapság már az is szép sorsa lenne a könyvnek, ha nem süllyedne el a mû a hallgatás ûrjében... Akik megértik a könyvet, azok tudják, hogy Kovács József ezzel az alapmûvel nagyon sokat tett a lélekgyógyászatért. Ne feledjük, egy kiemelkedô szakmûvet fogadni is tudni kell, sorsa a befogadókat vagy be nem fogadókat is minôsíti... dr. Bánfalvi Attila
LAM 2007;17(10):728–732. Bánfalvi Attila: Lélekgyógyászat és etika
