WENDY HOLDEN
Egy kisfiú és egy kutya szívbe markoló, igaz története
Ki mondja, hogy számít a méret?
1 A világ minden sötétsége sem olthatja ki egyetlen szál gyertya fényét. A SSISI SZ E N T FE R E NC
Senki sem tudja biztosan, hogy a késôbb „Kóbor: E10”ként bejegyzett kutya hogyan került a vasúti vágányra 2012. január 9-ének azon a keserû éjszakáján. Keveseknek férhetett a fejébe, miféle emberi lény hagyna ott egy öt hónapos anatóliai juhászkutyát egy forgalmas vasútvonal biztonságosan bekerített területén a menekülés minden lehetôsége nélkül. Azok szerint, akik rátaláltak, talán fejbe kólinthatták valami tompa eszközzel, és utána dobták a vágányra. Más beszámolók szerint a sínekhez kötözhették, és felvetôdött a gondolat, hogy a vonat kerekei talán eltéphették a köteléket, és az állat így menekült meg a további sérüléstôl. A teljes történetet egyetlen személy ismerheti – egy idegenes kiejtéssel beszélô férfi, aki aznap éjsza13
ka felelôs volt a védtelen állatért. Egy vasúti felügyelô egy pillanatra látta a vágányon percekkel azelôtt, hogy megtalálták a kutyát, de a férfi elsurrant a sötétben, mielôtt kérdôre vonhatták volna. Nem meglepô, hogy soha nem jelentkezett az otthagyott állatért. Akármilyenek voltak is az eseménysor pontos körülményei, amelyek egy szép fiatal kutya kis híján végzetes megcsonkításához vezettek, abban mindenki egyetért, hogy barbár, kegyetlen tett volt. Lehetett egy ôrült mûve vagy valami félresikerült alku következménye. A hosszú lábú eb talán már nem volt elég ügyes, hogy megszerezze tenyésztôjének azt az ötszáz vagy még több fontot, amit anatóliai juhászkutyákért gyakran fi zetnek. Lehetett akkora, mint egy labrador, de akkor is kölyök volt, és a kölykök gyakran követelôzôk és költségesek. És azt sem tudja pontosan senki, hogy mi történt ezután. A mozdonyvezetô, aki jelentette, hogy elütött egy állatot, kezdetben még azt sem tudta biztosan, hogy kutya volt az, és nyilván nem hitte, hogy az állat túléli a gázolást. Titkon azt remélhette, hogy halála gyors volt, és fájdalommentes. Ám az csak az elsô csoda, hogy a kutya nem pusztult el azonhelyt. Ahogy a tehervonat rárontott, sikerült lelapulnia a sínek között és elkerülni a végzetes sérüléseket. Sajnos elmenekülnie nem sikerült, és a kerekek szinte levágták a bal hátsó lábát. A második csoda, hogy – a menekülés veleszületett ösztönével – valahogyan sikerült az ép lábaira emelni
összezúzott testét és elsántikálni, sokatmondó vérnyomot hagyva maga után. Vitathatatlanul szörnyû fájdalom gyötörhette, amikor biztonságosnak vélt helyre vonszolta magát, és leroskadt a szomszédos vágányra. Nem tudhatta, hogy még mindig közvetlenül a teher- és személyforgalom vonalán van egy vasúti folyosón, kétoldalt egy-egy keskeny kavicsperemmel. Senki sem tudhatja, az elsô ütközés után meddig feküdt ott a hidegben – élelem és víz nélkül, kivérezve, szimatolva, sebeit nyalogatva. További mozdonyvezetôk, akik észrevették a helybeli nevén Ruckholt Road-i elágazás néven ismert hely közelében, a hackneyi láp és Leyton peremén, értesítették a mûveleti teremben dolgozó személyzetet. Valaki közülük ezután kapcsolatba lépett Nigel Morrisszal, a hálózat mûveleti tevékenységének vezetôjével, felkérték, hogy vizsgálódjon, de úgy határoztak, nem zárják le a létfontosságú vonalat, míg meg nem pillantják a sérült állatot, és meg nem gyôzôdnek róla, hogy még életben van. Nigel, zseblámpával a kezében, belépett a fémkapuval lezárt biztonsági területre, és kereste a vágányra került kutyát. A terület, ahol elôzôleg észlelték, aznap este különlegesen forgalmas volt, négy vonal teljes hosszán személyvonatok szállították az utasokat London Stansted repülôterére és Cambridge-be, a teherpályaudvar pedig indította és fogadta a tehervonatokat. Nigelt eredetileg a Temple Mills területre irányították, ahonnan ugatás hallatszott, de kiderült, hogy egy ôrkutya járôrözött egy zárt raktárterületen. Nigel
14
15
visszafelé indult a vágány mentén, ellenkezô irányban. Ekkor hirtelen egy férfit pillantott meg, aki feléje tartott a sötétben. A nagydarab idegen két kutyát vezetett kurta pórázon – egy farkaskutyát és egy szelindeket. Nigelnek nem fért a fejébe, hogyan sikerült átjutnia a sokszoros kerítésen és a szigorú biztonsági ôrizeten két jókora kutyával, de sokkal sürgetôbben nyugtalanította, hogy vonatok száguldanak el mellettük. Sietve bekapcsolta rádióját, jelentette, hogy idegen hatolt a vonalra, és kérte, hogy állítsák le a forgalmat. Ahogy közelebb ért az idegenhez, megkérdezte, mi keresnivalója van ott. A negyvenesforma, jó száznyolcvan centi magas férfi, kelet-európainak hangzó kiejtéssel, láthatólag nem zavartatta magát. Azt állította, hogy a kutyáját keresi. Sajátos módon azonban éppen hogy távolodott attól a helytôl, ahol Nigel értesülése szerint a sérült kutyát látták. Nigelnek legfôbb igyekezete volt, hogy a férfit eltávolítsa a vágányról és biztonságba helyezze, kiengedte hát kutyástul a legközelebbi biztonsági kapun, és sietve közölte rádión, hogy újra indíthatják a vonatokat. Az idegen után kurjantotta, hogy tovább keresi a kutyáját, de meglepetésére a férfi semminemû érdeklôdést nem mutatott, és sürgôsen szedte a lábát. Nigel figyelte, amint belevész a sötétségbe, majd zseblámpájával tovább kutatott a vágány mentén, és végre megpillantotta, amit késôbb úgy írt le, mint valami „árnyékot a sínek között”. Egy kutya volt az. Ott hevert hasmánt, mozdulatlanul. Nigel óvatosan közeledett, noha feltételezte, hogy
már nincs életben, és úgy vélte, a tetemét kell majd eltávolítania. Amikor azonban közelebb ért, meglepetésére látta, hogy az állat még él, bár bal hátsó lábát vér borítja. Elsô pillantásra megállapította, hogy a kutya nemcsak engedelmes, de túlságosan súlyos sérülés érte, hogysem rátámadna. Megpróbálta elmozdítani a sínekrôl, de csuromvér lett ruhája-cipôje. Nyilvánvaló volt, hogy egymaga nem birkózik meg a feladattal. Felhívta az irányítószolgálatot, és kérte, lépjenek kapcsolatba az angol királyi állatvédô egyesülettel, az RSPCA-val, hogy küldjenek valakit segítségül. Majd ott várakozott a sérült kutya mellett.
16
17
Azon a téli estén Siobhan Trinnaman volt az RSPCA ügyeletes jóléti tisztje, tehát ô fogadta a hívást valamivel este hét után, hogy foglalkozzék „a sínen talált kutyával”. Feljegyezte az irányítószámot – valahol az E10-ben –, beugrott a feltûnô RSPCA-jelvénnyel ellátott Citroën Berlingóba, és a jókora új olimpiai helyszín árnyékában fekvô, megjelölt területre hajtott. Nigel Morris az utcán várta, és kinyitott egy szolgálati kaput, amelyen átjuthattak az olimpiai stadion „acélgyûrûje” részeként emelt biztonsági kerítésen. Siobhan egyszeriben a személyeket és termékeket országszerte és külföldre szállító vonal veszedelmesen keskeny kavicsos sávján találta magát. Miközben vonatok száguldottak el mellettük, Siobhan az egyenetlen, kavicsos talajon óvatosan megközelítette a helyet, ahol Nigel a kutyát találta. Jobbra-balra irányította zseblám-
pája fényét, és végre rálelt a vágányok közt fekvô állatra. Rögtön látta, hogy igen rossz állapotban van, és erôsen vérzik. Zseblámpájával végigpásztázta az állat testét, és megállapította, hogy kan kutya, amelyet hátsó végtagjain súlyos sérülés ért. Megkönnyebbülten látta, hogy felemeli a fejét, és egyenesen ránéz. A következô pillanatban olyasmit hallott, amitôl elakadt a lélegzete. Hátraugrott, egészen a kerítésig, mert rádöbbent, hogy megint vonat közeledik. Nigel megnyugtatta. – Semmi vész. Figyeljen csak. A kutya tudja, mi a dolga. A szerelvény egyszerûen átrobog fölötte. Épp elegendô a hely, ha nem próbál felállni. Mind a ketten hátrahúzódtak, és visszafojtott lélegzettel vártak, mialatt egy személyvonat óránként mintegy hetven kilométeres sebességgel száguldott a kutya felé. Siobhan elképedve figyelte, ahogy az állat, fülét lelapítva, egyszerûen leheveredik, és hagyja, hogy a vonat átzúgjon fölötte. Mihelyt az utolsó kocsi is áthaladt, felemelte a fejét, a fülét felszegte – és rájuk nézett, mintha meg akarna róla gyôzôdni, hogy még ott vannak. Mihelyt Siobhan meglátta a kutya rimánkodó tekintetét, kérlelte Nigelt, zárassa le a lehetô leggyorsabban a vonalat. Mivel naponta annyi városi róka, kóbor kutya és macska mászkál Nagy-Britannia forgalmas vasúti vágányain, a vasútvonal politikája szerint egyetlen állat miatt nem zárnak le egy vonalat, és már nem is figyelmeztetik a mozdonyvezetôket. Ha azonban megállapít-
ják, hogy emberek vagy állatok közvetlen veszélyben vannak, elrendelhetik, hogy egy váltókezelô végrehajtson egy úgynevezett „vonalzárolást”. Nigel rádión értesítette az ellenôrzô termet, és aznap éjjel már másodszor ideiglenesen lezáratta a vonalat, hogy Siobhannal biztonságban odamehessenek a sérült kutyához. Mihelyt ígéretet kaptak, hogy a vonalon minden vonatot leállítanak mindkét irányban, a kutyához siettek. Siobhan elôször azt vette észre, hogy a kutya feje erôsen megdagadt. RSPCA-tisztként teljesített ötéves szolgálata során a kegyetlenségnek rengeteg áldozatát látta, és tapasztalata révén észrevette, hogy a kutyát valamivel – vélhetôleg tompa eszközzel – fejbe vághatták. Egy vonat sokkal nagyobb kárt okozott volna. A kutya lába és farka súlyosan megsérült, különösen a farka vérzett. Azt nem tudta megállapítani, hogy szenvedett-e belsô sérülést, de nem mutatott különösebb érzékenységet, amikor megvizsgálta, és tudta, hogy egy gyakorlott állatorvos pontosan megállapíthatja, mi a baj. A kutya, sérülései ellenére, jóindulatúnak látszott, nem úgy, mint sok másik, amelyikkel Siobhannak munkája során dolga volt. Ilyen sérülést elszenvedett állat morgott volna, ha csak a közelébe érnek, és valószínûleg meg is akarta volna harapni; épp erre számítva szájkosarat is vitt magával. De ez a szelíd óriás egyáltalán nem bánta, hogy hozzáért, éppen csak egy kicsit vinnyogott. Siobhan felhatalmazása révén elrendelhette, hogy súlyosan sérült állatot a helyszínen elaltathat egy állatorvos, ha ô menthetetlennek minôsíti. Ez az állat azon-
18
19
ban láthatólag nem szenvedett belsô sérülést, és, mint Siobhan késôbb mondta, „annyira kedves és barátságos” volt, hogy ô ott helyben elhatározta: megpróbálja megmenteni. Némi nehézséggel megemelték Nigellel a kutyát. Sikerült három lábra állítani, majd elcipelték Siobhan vagy kétszáz méterrel arrébb parkoló furgonjához. A kutya fel-felvinnyogott, de más hangot nem adott, ahogy elmozdították, majd beemelték a furgonba. Siobhan nem volt képesített állatorvos, ezért nem volt nála fájdalomcsillapító, de a kutyát lefektette az ép oldalára, és megköszönte Nigel Morrisnak a segítséget. Nigel ugyan már tizenkét éve dolgozott a vasúttársaságnál, de 2012-nek azon a januári éjszakáján volt ott elôször dolga sebesült kutyával. Kedvelte az állatokat, szüleinek két szeretett kutyája volt odahaza, Trinidadben, de késôbb azt mondta, ha a munkája mellett tarthatott volna állatot, szívesen fogadta volna örökbe ezt a sérült anatóliai juhászt, mert volt valami abban a kutyában, ami mélyen megérintette. Figyelte, amint Siobhan elhajt, és szívbôl remélte, hogy a szegény jószágnak sikerül átvészelnie a balesetet. Siobhan a tôle telhetô legnagyobb sebességgel hajtott az RSPCA észak-londoni Harmsworth Állatkórháza felé. A kis jövedelmûek részére épült, alacsony költségvetésû, huszonnégy órai ügyeletet tartó állatorvosi szolgálat 1968-ban létesült Sir Harold Harmsworth újságmágnás, Rothermere elsô grófja jóvoltából. Állatorvos-hallgatók itt részesülnek gyakorlati képzésben, és évente több 20
