Kártérítési felelősség és személyiségvédelem a sportjogban Szerkesztette: Dr. Fézer Tamás
Szerző: Dr. Fézer Tamás
Lektorálta: Dr. Fekete Zsolt
Felelős Kiadó: Campus Kiadó, Debrecen Kézirat lezárva: 2015. november 20.
ISBN 978-963-9822-54-2
A tananyag elkészítését a ''3.misszió'' Sport és tudomány a társadalomért KeletMagyarországon TÁMOP-4.1.2.E-15/1/Konv-2015-0001 számú projekt támogatta. A projekt az Európai Unió támogatásával, az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával valósult meg.
TARTALOMJEGYZÉK
BEVEZETŐ GONDOLATOK ............................................................................................... 6 1. A POLGÁRI JOGI FELELŐSSÉG TERMÉSZETE, JELLEMZŐI ÉS KAPCSOLATA A SPORTJOGGAL ..................................................................................... 9 1.1. A polgári jogi felelősség természete .......................................................................................... 9 1.1.1. A felelősség fogalma, fajtái .................................................................................................. 9 1.1.2. A polgári jogi felelősség funkciói ....................................................................................... 14 1.1.3. A szubjektív és objektív felelősség elhatárolása ................................................................. 18 1.2. A kártérítés alapelvei ............................................................................................................... 20 1.2.1. A teljes kártérítés elve ......................................................................................................... 20 1.2.2. A káronszerzés tilalma ........................................................................................................ 24 1.2.3. Kivételek a teljes kártérítés elve alól .................................................................................. 26 1.2.4. A polgári jogi felelősség és a sportjog összefüggései ......................................................... 27
2. A KÁRTÉRÍTÉSI FELELŐSSÉG DELIKTUÁLIS FORMÁJA, SPORTJOGI RELEVANCIÁJA .................................................................................................................. 30 2.1. A károkozás tilalma, kártelepítés ........................................................................................... 30 2.2. A kárkötelem alanyai ............................................................................................................... 32 2.2.1. Károsult, károkozó, kárért felelős személy ......................................................................... 32 2.2.2. Többek közös károkozása ................................................................................................... 34 2.3. A kárkötelem tárgya ................................................................................................................ 42 2.4. A károsult jogállása ................................................................................................................. 42 2.4.1. Bizonyítási teher ................................................................................................................. 43 2.4.2. Kármegelőzési és kárenyhítési kötelezettség ...................................................................... 45 2.4.3. Káronszerzés tilalmához kapcsolódó kötelezettségek......................................................... 51 2.5. A károkozó jogállása................................................................................................................ 52 2.5.1. A teljes kár megtérítésének kötelezettsége ......................................................................... 52 2.5.2. Kármegosztás követelése .................................................................................................... 55 2.5.3. Mentesülés .......................................................................................................................... 56 2.6. A károsodás veszélye a sporttevékenység esetén ................................................................... 56 2.7. A kártérítési felelősség feltételei.............................................................................................. 60 2.7.1. Jogellenes magatartás és sportjogi relevanciája .................................................................. 60 2.7.2. Játékszabályok megsértéséből eredő sérülések ................................................................... 63 2.7.3. Jogellenességet kizáró okok a sportban .............................................................................. 65 2.7.4. A kár.................................................................................................................................... 74 2.7.5. Okozati összefüggés ............................................................................................................ 81 2.7.6. Felróhatóság ........................................................................................................................ 89 2.7.7. A modern sportjog dilemmái a felróhatóság és jogellenesség körében .............................. 95 2.7.8. Hibás sporteszközök – termékfelelősség ............................................................................ 97
4
3. A KONTRAKTUÁLIS FELELŐSSÉG SPORTJOGI ÖSSZEFÜGGÉSEI .............. 104 3.1. A szerződésekről általában.................................................................................................... 104 3.2. A szerződésszegéssel okozott károkért való felelősség ........................................................ 113 3.3. Vagyoni értékű jogok és védelmük a sportszerződésekben................................................ 116 3.4. A szponzorálási szerződés ..................................................................................................... 121 3.5. Arculatátviteli (merchandising) szerződés........................................................................... 126 3.6. A közvetítési jogok engedélyezésére irányuló szerződések................................................. 130 3.7. Sportolók közvetítésére irányuló szerződés ......................................................................... 137 3.8. Sportolók ösztöndíjszerződése és támogatási szerződése ................................................... 143 3.8.1. Az ösztöndíj- és támogatási szerződés jellemzői .............................................................. 143 3.8.2. A sport állami támogatásának közös szabályai ................................................................. 144 3.8.3. Gerevich Aladár-sportösztöndíj ........................................................................................ 147 3.8.4. Olimpiai járadék................................................................................................................ 147 3.8.5. Nemzet Sportolója............................................................................................................. 150 3.9. A sportversenyen való részvétellel összefüggő lincencszerződés........................................ 150 3.9.1. Versenyengedély ............................................................................................................... 153 3.9.2. Rajtengedély ..................................................................................................................... 157 3.9.3. A sportszervezetek sportversenyen való részvételének engedélyezése ............................ 157 3.10. A néző és a sportrendezvény szervezője közötti szerződés ............................................... 159 3.11. Sportbiztosítási szerződés .................................................................................................... 165 3.11.1. A biztosítási szerződés lényege, jellemzői ...................................................................... 165 3.11.2. Életbiztosítási szerződés ................................................................................................. 173 3.11.3. Balesetbiztosítás .............................................................................................................. 176 3.11.4. Felelősségbiztosítás......................................................................................................... 177
4. SZEMÉLYISÉGVÉDELEM A SPORTBAN................................................................ 181 4.1. A személyiségi jogok természete ........................................................................................... 181 4.2. A személyiségvédelem területei ............................................................................................. 186 4.3. A személyiségvédelem generálklauzulája ............................................................................ 188 4.4. A jogsértéshez való hozzájárulás, játékszabályok elfogadása............................................ 191 4.5. A személyiségi jogok sérelmének esetei a sportjogban ....................................................... 194 4.5.1. Az élet, testi épség, egészség megsértése.......................................................................... 195 4.5.2. Személyes szabadság, magánélet megsértése ................................................................... 196 4.5.3. Hátrányos megkülönböztetés ............................................................................................ 199 4.5.4. A sportoló becsületének és jóhírnevének védelme ........................................................... 201 4.5.5. Sportolók mint közéleti szereplők..................................................................................... 208 4.5.6. Képmás és hangfelvétel védelme ...................................................................................... 209 4.6. Felróhatóságtól független személyiségvédelmi eszközök .................................................... 212 4.7. Sérelemdíj ............................................................................................................................... 219
5
BEVEZETŐ GONDOLATOK A sporttevékenység folytatásának jogi keretei, valamint a sport felértékelődött szerepe azt eredményezte, hogy a XX. század végétől ha önálló jogágként nem is, de mindenképpen elkülönült jogterületként tekinthetünk a sportjogra. A sportjog több jogág joganyagából táplálkozik, és egyaránt magába olvaszt magánjogi, közjogi és büntetőjogi elemeket. A más jogágra épülés, a szabályozás komplex szemlélete következtében a sportjogot nehéz egyetlen jogág nézőpontjából, lehatárolt formában kezelni, hiszen a jogpolitikai érdekek összetettsége miatt mindenképpen keresztülfekvő jogági elbánást igényel. A magyar spotjogi szabályozás jól példázza ezt a komplex és több jogág intézményeire támaszkodó szemléletet. A sportról szóló 2004. évi I. törvény (a továbbiakban: Sporttörvény) olyan speciális normákat foglal magában, melyek a sporttevékenység megerősödött szerepe miatt feltétlenül külön elbánást követelnek, és a polgári jog és a közigazgatási jog szabályaihoz képest speciális normaként jelentkeznek. A Sporttörvény azonban semmiképpen sem tekinthető a területet hézag nélkül szabályozó, kódex jellegű jogforrásnak, sokkal inkább lex specialis-ként funkcionál. Normáit kiegészítik a polgári jog, a közigazgatási jog, adott esetben a büntetőjog általános szabályai. A jegyzet a sportjog egyik meglehetősen hanyagolt, mégis napjaink sportjogi gyakorlatában markánsan jelenlévő területével, a polgári jogi személyiségvédelem és kártérítés sporttevékenységgel való összefüggéseivel foglalkozik. A sportbalesetek kártérítési jogi megítélése, a sporttevékenység folytatása során előforduló személyiségi jogi, illetve jogi személyek esetében személyhez fűződő jogok megsértésére irányuló magatartások magánjogi eszközökkel történő szankcionálása első megközelítésben magának a Sporttörvénynek sem szerepel a fókuszpontjában. A polgári jogi felelősség sportra vetített kérdései a törvényben csupán egy speciális jogi felelősség, a büntetőjoghoz és munkajoghoz egyaránt közelítő természetű sportfegyelmi felelősségben öltenek testenek. Ezek a felelősségi szabályok azonban nem vonhatók szorosan a polgári jog rendszerébe, hiszen sokkal inkább a sporttevékenység folytatásának jogi és etikai szabályaihoz kapcsolódó jogsértések
6
szankcionálására születtek. A polgári jogi felelősség alapvetően komplex rendszerében a sportjog három szinten jelenik meg: •
a sportbalesetek kártérítési jogi, felelősségi jogi következményeinek megítélése;
•
a sporttevékenységhez kapcsolódó szerződések megszegéséből eredő károkért való felelősség kérdései;
•
a sportolók, sportszervezetek személyiségi, illetve személyhez fűződő jogainak megsértéséből előálló felelősségi jogi helyzetek.
A jegyzet célja a fenti három terület bemutatása, a polgári jogi felelősség magyar rendszerének elemzése, és azoknak a sajátosságoknak a megvilágítása, melyek a sporttevékenységek végzéséhez kapcsolódó felelősségi jogi helyzetek eltérő kezelését igénylik. Tekintettel arra, hogy a jegyzet a Debreceni Egyetem Állam- és Jogtudományi Karának sportjogi szakirányú továbbképzéseiben kerül elsődlegesen hasznosításra, ahol jogász és nem jogász végzettségű hallgatók egyaránt részt vesznek a képzésekben, a polgári jogi felelősség alapvető szabályainak bemutatása és értelmezése ugyanúgy nagy hangsúlyt kap a tárgyalás során, mint a kifejezetten a sporttevékenységhez fűződő felelősségi jogi helyzetek jellemzően bírói gyakorlat szintjén megjelenő sajátosságainak feldolgozása. A sport polgári jogi felelősséggel való összefüggései kizárólag a polgári jogi kártérítés és személyiségvédelem rendszerében kerülhetnek értékelésre a hatályos magyar jog szerint, így a jegyzet által érintett felelősségi esetkörök nem szakadnak el a polgári jogi felelősség alapvetően duális rendszerétől. A Polgári Törvénykönyv, a 2013. évi V. törvény (a továbbiakban: Ptk.) 2014. március 15-i hatályba lépése ugyanis alapjaiban változtatta meg a polgári jogi felelősség addig egységes, felróhatósági (vétkességi) alapú felelősséget főszabálynak tekintő rendszerét. Míg a szerződésen kívül okozott károkért való felelősség (deliktuális felelősség) tekintetében értelemszerűen az új kódex is fenntartotta a károkozó vétkességén (a magyar terminológia szerint felróhatóságán) alapuló felelősségi rendszert, addig a szerződésszegéssel okozott károkért való felelősség (kontraktuális felelősség) rendszerében egy új, felróhatóságtól, vétkességtől független, objektív alapú tárgyi felelősséget vezetett be. A két felelősségi esetkör elkülönülése így a sportjogban is érezteti
7
hatását, hiszen a Ptk. felelősségi rendszerére épülő sportjogi felelősség is ezen duális megközelítés alapján kerül elbírálásra. A polgári jogi felelősségi jogviszonyokban érvényesülő visszaható hatály tilalma miatt azonban a Ptk. hatályba lépését, 2014. március 15-ét megelőzően kötött szerződések megszegéséből, az ezen időpontot megelőzően kifejtett jogellenes magatartásokból eredő károk, nem vagyoni sérelmek megtérítése, kompenzálása, jóvátétele még a korábbi, a Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény (1959-es Ptk.) szabályai szerint, egységesen vétkességi alapú felelősségi rendszerben kerül megítélésre. A jegyzet a hatályos jog szemszögéből vizsgálja a sportjogi felelősség kérdéseit és esetköreit, azonban egyetlen helyen, a személyiségi, személyhez fűződő jogok megsértéséből eredő nem vagyoni sérelmek kompenzálása tekintetében szükségét érzi felvillantani az 1959-es Ptk. hatálya alatt ismert nem vagyoni kártérítés intézményének is. Ez annál is inkább lényeges, hiszen a hatályos kódexben a nem vagyoni kártérítést felváltó sérelemdíj intézménye nagymértékben támaszkodik, és vélhetően a bírói gyakorlatban is számos ítélkezési állandó átmentésén keresztül összefonódik majd a nem vagyoni kártérítés intézményével. A jegyzet e körben és általában a polgári jogi felelősség kérdéseiben is jelzi, hogy az 1959-es Ptk. hatálya alatt kialakult ítélkezési állandók közül melyek azok, melyek az új kódex hatálya alatt is érvényesülést kívánó alaptételek. A jegyzet – didaktikai szempontokat szem előtt tartva – a polgári jogi felelősséget és annak sportjogi aspektusait egységesen tárgyalja, így a vonatkozó kérdésekhez rendelve tér ki a sportjog szempontjából esetlegesen elkülönült értelmezést kívánó esetkörökre.
8
1. A POLGÁRI JOGI FELELŐSSÉG TERMÉSZETE, JELLEMZŐI ÉS KAPCSOLATA A SPORTJOGGAL 1.1. A polgári jogi felelősség természete 1.1.1. A felelősség fogalma, fajtái A felelősség általános értelemben valamely követendőnek tartott magatartással való szembeszegülést, jogi értelemben valamely jogszabályban rögzített norma megsértését jelenti. A felelősség alapja így minden esetben kötelességszegés, mely cselekvéssel és mulasztással egyaránt megvalósulhat. A felelősség a társadalmi és a jogi normákkal szembeszegülő jogalanyt terhelő speciális kötelezettség, mely másodlagosan, az elsődlegesen előírt magatartás tanúsításának elmulasztása esetén lép elő. A normaszegő a felelősség formájától függően morális, politikai és jogi kötelezettséggel egyaránt tartozhat a társadalom, a választópolgárok vagy éppen egy konkrét jogalany irányába. A felelősség jogkövetkezményként jelenik meg, méghozzá hátrányos jogkövetkezményként, szankcióként. Célja azonban jóval több jogkövetkezményi jellegénél. A jogi felelősségi rend kialakítása során a jogalkotónak szem előtt kell tartania azt a tényt, hogy a felelősség nem csupán a megbomlott viszonyok helyreállítását kell, hogy szolgálja, hanem szükségképpen a normaszegések megakadályozására, megelőzésére is alkalmas jogintézménnyé kell, hogy váljon. A felelősség értelmét pontosan azáltal nyeri el, hogy negatív jogkövetkezmény jellegén túl visszatart a jogsértéstől, normakövető magatartásra szorít, szankcióval való fenyegetés jellegéből adódóan valódi preventív hatást fejt ki. A felelősségre így nagy hatást gyakorolnak pszichológiai, szociológiai mozzanatok is. Az individuum számára adott a választási lehetőség szinte valamennyi helyzetben, valamennyi jogviszonyban. A választás leegyszerűsíthető a normakövetés és a normával való szembeszegülés (normától eltérő cselekvés) lehetőségére. A felelősségi rend léte ebben a választásban orientálja a személyt, és tekintettel arra, hogy kizárólag a normával ellentétes magatartás tanúsítása esetén lép működésbe, egyetlen irányba, a jogkövető magatartás kifejtésének irányába tereli a döntést. A felelősségi rendszerek alapvetően kétfélék lehetnek.
9
1. Egyrészt az objektív felelősségi rend szempontjából nincs jelentősége a normaszegés mögött rejlő pszichikai mozzanatoknak, a jogsértő tudati állapotának. A lényeg a szembeszegülésre adott reakción, a megbomlott viszonyok helyreállításán van. Az objektív felelősségi rendszerek ebből adódóan nem vizsgálják a jogsértő szubjektumát, normaszegő magatartásához való viszonyát, csupán az eredményre, a jogsértés káros következményének helyreállítására – esetlegesen a normaszegés megtorlására, büntetésre – törekszenek. Az objektív felelősségi rendszernek fontos szerepe lehet a polgári jogi felelősség eseteiben, míg a modern büntetőjogi felelősségi rend kifejezetten elveti az objektív felelősségre vonás koncepcióját. A polgári jogban az objektív felelősségi rend reparációs célkitűzése szinte valamennyi felelősségi alakzat esetén jelen van. A Ptk. 6:519. §-ában rögzített ún. általános felelősségi klauzula az 1:4. §-ban definiált felróhatóságból következően inkább minősíthető objektivizált szubjektív magatartási mércének, mint a károkozó szubjektumát messzemenőkig figyelembe vevő felelősségi szabálynak. Az objektív felelősség alkalmazása az egyes felelősségi alakzatok esetében akkor indokolt, amikor a reparációs célok válnak szinte az egyetlen jogpolitikai céllá. A termékfelelősség rendszerében például az objektív felelősség indokát az a kockázatelosztási elképzelés adja, mely szerint a fogyasztóvédelem céljaival összhangban a hibás termék által okozott károk megtérítése még vétlen gyártói magatartás esetén is a gyártó terhére kell, hogy essen. Nem állítjuk, hogy az objektív felelősségi rendszerek a prevenciós célokat teljes egészében likvidálják, hiszen az objektív felelősség – a termékfelelősség példájánál maradva – akár körültekintőbb és a minőségellenőrzést jobban érvényesítő termelési módszerre is sarkallhatja a gyártót. Az objektív felelősség alkalmazásának indokát adhatja a jogvita megoldásának gyorsítása is. Új-Zélandon például az egészségügyi ellátás során bekövetkező károkért való objektív felelősség célja, hogy a bírói út helyett egy diszkrecionális jogkörrel nem rendelkező jogvita bizottság rövid eljárási határidő keretek között, gyors orvoslását adja az elszenvedett hátrányoknak. 2. Másrészt a szubjektív felelősségi rend az előzőekkel szemben különös jelentőséget tulajdonít
a
jogsértő
pszichéjének,
10
a
jogsértő
magatartás
bekövetkezési
körülményeinek.
A
szubjektív
felelősségi
rezsim
a
személyek
cselekvési
lehetőségeinek indeterminizmusából indul ki. A választás lehetősége adott, a helytelen magatartás tanúsításához vezető okoknak így jelentősége van. Abban az esetben, ha elfogadjuk, hogy a jogi felelősség fontos célja a megelőzés, a helyreállításon túlmenő preventív hatás kifejtése, léteznie kell olyan szubjektív körülményeknek – mentesülési okoknak –, melyek a látszólag normaszegő magatartás esetére mégsem léptetik működésbe a felelősséghez kapcsolódó hátrányos jogkövetkezmények rendszerét. Annak eldöntése, hogy adott felelősségi alakzat esetében a feltétlen „rendcsinálás”, helyreállítás, azaz az objektív felelősségi rezsim alkalmazása célravezető – vagyis a preventív célokat megelőzi a helyreállítás fontossága – vagy éppen a jogsértő szubjektumát mérlegelő felelősségi rend kerekedik felül, minden esetben jogpolitikai döntés függvénye. A jogi felelősség formáinak sokszínűségéből adódóan a mögöttesen meghúzódó társadalmi viszonyok jellege döntheti el az objektív vagy szubjektív felelősségi rend alkalmazásának indokát. A felelősség lehet jogi vagy jogon kívüli felelősség. A jogon kívüli felelősségi formák (politikai felelősség, erkölcsi felelősség) – bár közvetlen joghátránnyal nem fenyegetnek, azonban – sok esetben azért tudják a társadalmilag elvárt magatartásra rászorítani a jogalanyokat, mert olyan jogon kívüli hátrányos következmények társulnak hozzájuk, melyek a jogsértőt – bár jogon kívüli, de – jogilag nem tiltott eszközökkel tudják hátrányos helyzetbe hozni. Példaként említhetjük itt a politikai felelősséget, melynek következménye a választópolgárok elpártolása, ezzel a választási eredmények megváltozása; vagy az erkölcsi felelősséget, mely gyakran társadalmi kirekesztéssel, „megbélyegzéssel” járhat. A jogi felelősség kiszámítható rendszerben működik. Kalkulálhatósága adja preventív jellegét is egyben. A felelősség céljai annak függvényében változnak – gyakran csak prioritásukat tekintve –, hogy mely jogág körében jelennek meg. A büntetőjogi felelősség a prevenció mellé represszív, izoláló funkciókat is felvehet. A polgári jogi felelősség ezzel szemben a prevenció mellett a reparációra, az eredeti állapot helyreállítására helyezi a
11
hangsúlyt. A jogi felelősség kialakítása során mérlegelni kell a megsértett normák fontosságát, társadalomra vagy éppen egyénre veszélyességét. A generális szankcióként létező felelősség nem lehet hatékony egyetlen jogrendszerben sem, és a prevenció céljait meglehetősen hatástalanul szolgálhatja. A specializált felelősség azonban a másik oldalról nem lehet egyéniesített. A felelősségi rend hatékonyságának – megelőzésre való képességének – sikere azon múlik, hogy alapvetően ne a jogsértő személyét, hanem a normaszegés típusát helyezze a differenciálás középpontjába. Ez azt jelenti, hogy a társadalom tagjaira azonosan alkalmazandó szabályok formájában megalkotott felelősségi tényállások a megsértett jogi normák szerint különbözzenek egymástól. A magánjog vagyoni és személyi viszonyok rendezésére hivatott jogág. A vagyoni viszonyok túlnyomó többsége a jogágon belül logikusan maga után vonja azt, hogy a jogsértés általános szankciója valamely vagyoni hátrány okozása a jogsértőnek. A személyi jellegű szankciók (szabadságelvonás, munkára kötelezés) hiányában a polgári jogi felelősség legfontosabb intézménye a kártérítés. A kártérítés alapgondolata a megbomlott vagyoni viszonyok helyreállításának eszméje. A rendszer első ránézésre objektív, hiszen a helyreállító, reparáló funkciót helyezi előtérbe. A polgári jogi felelősség eseteinek többségében azonban a szubjektív felelősségi alakzat dominál, mely a helyreállító funkció megtartása mellett teret enged a jogsértő szubjektumát vizsgáló felfogásnak is. A kártérítési felelősséget alkotó elemek így a normaszegés, a jogsértő személy vétkessége, valamint az előírt jogkövetkezmény. A kötelezettségszegés a kártérítési felelősség valamennyi alakzata esetében elengedhetetlen elem. Ez teszi a felelősségi rendet kiszámíthatóvá, kalkulálhatóvá. Ezáltal felel meg a polgári jogi felelősség a jogbiztonság követelményének. A kötelezettségszegés egyetlen felelősségi tényállásból sem hiányozhat, hiszen a felelősség fogalmának szükségképpeni eleme. Csak olyan kötelességszegés válthat ki felelősséget, amely kötelezettség már megszegését megelőzően létezett. Ezáltal nem egyszerűen kötelezettségszegésről, hanem normaszegésről kell beszélnünk, hiszen csak – akár pozitív, akár negatív tartalmú – jogi normában lefektetett kötelezettség megszegése keletkeztet felelősséget.
12
A jogsértő szubjektuma, viszonya jogsértő magatartásához már nem minden esetben képezi a vizsgálat alapját. Az úgynevezett objektív felelősségi alakzatok (fokozott veszéllyel járó tevékenységért való felelősség, vadállat tartójának felelőssége, a környezetet veszélyeztető tevékenységet folytató felelőssége, termékfelelősség, atomkárokért való felelősség stb.) esetében a jogsértő viszonya a normaszegéshez a háttérbe szorul, és a sérelmet szenvedett fél hátrányának orvoslása válik elsődlegessé. A kártérítési felelősséghez társuló szankció minden esetben vagyoni. A polgári jogi felelősség egyéb eseteiben léteznek nem vagyoni jellegű szankciók is (például a személyiségi jogok megsértésének esetére rendelt objektív, a jogsértő felróhatóságától független jogvédelmi eszközök), de a kártérítés kizárólag vagyoni jellegű hátrány okozására törekszik. A szankció céljának megtalálása során ismét kiemelt jelentősége van az adott felelősségi alakzat vizsgálatának. Az objektív felelősségi alakzatok körében helyreállító, míg a szubjektív felelősségi alakzat esetében enyhe represszív hatást is bemutató joghátrányról beszélhetünk. A kártérítési felelősség néhány esetében a szankció célja nehezen meghatározható. A nem vagyoni kártérítés sérelemdíj ugyanis a klasszikus reparációra képtelen intézmény, így e körben legfeljebb megközelítő helyreállítás, kompenzáció érvényesülhet, illetve sok esetben – különösen az új magyar Polgári Törvénykönyv a Ptk. miniszteri indokolásában is megjelenő megalkotására irányuló törekvések körében megfogalmazott sérelemdíj intézménye esetében –büntetés jelleg kerül előtérbe. A kártérítési felelősség szankciójának egyben olyannak kell lennie, mely mértékét tekintve megfelel a társadalom elvárásainak és a megelőzés célját is megfelelően szolgálja. A kártérítési felelősség a polgári jogban ebből következően a teljes kártérítés elvén áll, azaz a represszív elemek háttérbe szorulásából eredően a teljes helyreállításra törekszik. Ezzel eleget tesz az arányosság követelményének is. Léteznek azonban olyan helyzetek is (például a méltányossági alapon történő kárcsökkentés), amikor a jogsértő kártérítési kötelezettsége eltér a teljes reparáció fő szabályától. Ezek az esetek a kazuisztika elkerülése érdekében, az elvont jogalkalmazás megelőzésére kerülnek beépítésre, és alkalmazásuk is igen ritka.
13
1.1.2. A polgári jogi felelősség funkciói A polgári jogi felelősség célja koronként változott. Az ókori jogok nem vontak éles határvonalat a magánjog és a büntetőjog felelősségi rendszere között, és a mai fogalmaink szerinti kártérítési felelősség kezdetleges eseteiben is a represszív, büntető célok kerültek előtérbe. Ez megnyilvánult a kártérítésként megfizetett pénzösszegek és az okozott károk aránytalanságában is. A kártérítés először a magánbosszúról való lemondás fejében fizetett összeg, azaz a magánbosszú megváltásának ára volt. A kikényszerítés és felelősségre vonás államosítását követően a kártérítés fix összegek formájában jelent meg, mely már kizárta a magánbosszúval történő megtorlás lehetőségét a sértett vagy családja részéről. A büntetőjog és a magánjog szétválását követően fontos különbségek mutatkoznak a két jogág felelősségi rendjéhez kapcsolt funkciók körében is. A magánjog a kártérítési felelősség körében két célt szolgál. A büntető elemeket száműzve elsődlegesen a megbomlott vagyoni viszonyok helyreállítására törekszik, így a reparációt tekinthetjük a kártérítés fizetésére kötelezés céljának. A teljes kártérítés elve és a káronszerzés tilalma biztosítja, hogy a helyreállítás teljes körű legyen, azon a károsult ne keressen, azonban a károkozó számára se legyen lehetőség az okozott kárnál alacsonyabb mértékű kompenzációra. A reparáció célja jelenik meg a kár fogalmában és elemeiben is. A kár olyan hátrány, mely a károsultat valamely károsító esemény hatására vagyonában éri. A kár a Ptk. értelmében így már csupán vagyoni károkat ölel fel, melynek elemei a tényleges kár (damnum emergens), az elmaradt haszon (lucrum cessans), valamint az indokolt költségek. A személyben okozott károk vizsgálatától a kártérítési felelősség funkciójának keresése körében egy időre el kell tekintenünk. A nem vagyoni sérelmek, a személyiségi jogok megsértése esetén beálló pénzfizetési kötelezettség (sérelemdíj) ugyanis funkcióját tekintve jelentősen eltér a kártérítési felelősség alapvető céljától, de erre majd a személyiségvédelemmel foglalkozó fejezetben térünk ki. A reparáció egyben azt is jelenti, hogy a kárkötelem alanyai közül a hangsúly a károsulton van. A büntetőjoggal szemben a polgári jogban a károkozó csupán a kártérítési kötelezettség alanya, a károk megtérítésére köteles személy. A büntetőjogtól idegen objektív felelősség a
14
magánjogban éppen ezért többször megjelenik, nem hagyva lehetőséget kimentésre a károkozó szubjektumára való hivatkozással. A szubjektív, vétkességi alapú felelősségi alakzat pedig nem enged egyéniesítést, és a károkozó cselekvésének mércéjét nem annak személyes képességeihez, hanem egy társadalmi ideáltípushoz köti (elvárható magatartás koncepciója). A szoros értelemben vett reparáció így az okozott károk felmérésén alapul, figyelmen kívül hagyva a jogsértő, a károkozó oldalán jelentkező szubjektív tényezőket. A kártérítési felelősség – és általában minden felelősség – lényeges funkciója a megelőzés. A megelőzés a felelősség beálltával való fenyegetésen keresztül jelenik meg a kártérítés körében. Generális prevencióként a társadalom tagjai a kártérítési felelősségről tudva nem szegik meg a magánjog normáit, ezzel jogkövető magatartást alakítanak ki. A prevenció azonban csak akkor lehet hatékony, ha van lehetőség a felelősség elkerülésére. Az objektív, károkozó szubjektumát negligáló felelősségi rend körében a prevenció hatástalan marad, hiszen a magatartás kifejtőjének legnagyobb gondossága ellenére is beáll a kártérítési felelősség, mint hátrányos jogkövetkezmény. A fokozott veszéllyel járó tevékenység folytatója nem mentheti ki magát a felelősség alól arra való hivatkozással, hogy magatartása nem volt felróható: legnagyobb körültekintése ellenére, vétkességére tekintet nélkül felelős lesz a veszélyes üzem működési körében okozott károk megtérítéséért. A prevenció ebben a körben aligha vizsgálható. Éppen ezért a kártérítési felelősség általános alakzata a szubjektív felelősségi rendet veszi alapul, és a károkozó vétkességét a felelősség beállásának előfeltételévé teszi. Mivel a társadalmilag elvárt, jogilag helyes magatartás tanúsítása egyben mentesít a kártérítési felelősség alól, a társadalom tagjai magatartásukat ezekhez a mércékhez igazíthatják, ha el akarják kerülni a kártérítésre kötelezést, mint a normaszegéshez kapcsolódó joghátrányt. A polgári jogi felelősség – és ezen belül a kártérítési felelősség – sajátos intézménye a sérelemdíj. A személyiségi jogok megsértésének következtében beálló joghátrányok funkciójukat tekintve eltérnek a vagyoni kártérítésnél tárgyalt reparáció–prevenció párostól. A prevenció a felelősség alapvető természetéből kiindulva a személyiségi jogok megsértése esetén beálló felelősség körében is fontos funkció. A reparáció azonban már a megsértett jogok természetéből adódóan kivitelezhetetlen. A sérelemdíj alapgondolata a személy
15
kompenzálása az őt ért fájdalomért, szenvedésért. A sérelemdíj elődjével, a nem vagyoni kártérítés céljával kapcsolatban a bírói gyakorlat úgy foglalt állást, hogy a fő feladat a károsultnak teljes reparáció biztosítása az elszenvedett nem vagyoni sérelmekért. A kártérítés mértékét ezért a bíróságok úgy állapították meg, hogy a károkozáskori vagy ítélethozatali árés értékviszonyok arányban álljanak a bekövetkezett nem vagyoni sérelemmel. (BDT2003. 907.) A sérelem azonban pontosan a jogtárgy megmérhetetlensége, a személyiségi jogok materializálhatatlansága okán nem számolható ki, így a kártérítésnek valójában nem volt mérhető alapja. A teljes helyreállítás ebben a körben a jogsértések által okozott hátrányok irreverzibilitása folytán lehetetlen. A nem vagyoni kártérítés funkciója így legfeljebb megközelítő kompenzáció lehetett, mely az elveszett életörömök pótlására, a fájdalom materiális eszközökkel történő enyhítésére törekedett. Nem véletlen, hogy a személyiségi jogok megsértéséhez rendelt jogkövetkezmények a sérelemdíjon túlmenően kiegészülnek olyan jogvédelmi eszközökkel, melyek erkölcsi-jogi szankciókként pótlólagos cselekvések előírásával igyekeznek a hátrányokat kiküszöbölni, a további hátrányokozást megelőzni (jogsértés abbahagyására kötelezés, jogsértéstől való eltiltás, elégtételadás stb.). A kompenzáció valójában iránymutatás és objektív mércét nélkülöző cél, melyet a magyar és a külföldi jogok és jogalkalmazók sem osztanak maradéktalanul. Ennek ellenére a bírói gyakorlatban gyakran jelentek meg a nem vagyoni kártérítés esetén is teljes reparációra való törekvések. Egy döntés szerint például a sérelemdíj előzményének tekintett nem vagyoni kártérítés után a késedelmi kamat a károsodás bekövetkezésétől jár. A kártérítést és a késedelmi kamatot együtt vizsgálva dönthető el, hogy a teljes reparáció elve érvényesül-e. (EBH2007. 1694.). A sérelemdíj intézménye véleményünk szerint továbbra is a nem vagyoni sérelmek kompenzálására hivatott, hiszen csak ez a megközelítés szolgálhat magánjogi célkitűzéseket. Bár az új intézmény szabályozása szerint a hátrány bizonyítása többé nem várható el a sértettől, a büntető megközelítést mégsem tartjuk helyesnek. Hátrány hiányában is van lehetőség a belső sérelemre, a nem vagyoni sérelemre következtetni, hiszen az a személyiségi jogok megsértésével kialakul, függetlenül attól, hogy ennek külvilági megnyilvánulása van-e, vagy sem.
16
A sérelemdíj esetében – ahogyan ez a nem vagyoni kártérítés tekintetében történt – a megközelítő helyreállítás mellé gyakran felsorakozik – sokszor fel is váltva a kompenzációt – a felelősség körében alkalmazott szankció polgári jogban általában háttérbe szoruló funkciója, a represszió, büntetés. A nem vagyoni kártérítés körében különösen a személyiség teljes megsemmisülésével járó jogsértések esetében előírt kártérítési kötelezettség egészült ki a magyar bírói gyakorlatban büntető elemekkel. A represszív funkció sérelmet szenvedett fél (károsult) oldaláról felfogott megnyilvánulása az elégtételadás eszméje, mely a nem vagyoni kártérítés fizetésére kötelezést a sértett bosszúvágyának lecsillapítására, a sértett pszichéjének megnyugtatására szolgáló elégtételadási funkcióval ruházta fel. Az elégtételadás végképp elveti ugyanis a hátrányhoz kötődő kalkuláció lehetőségét, és tisztán magánjogi büntetésként funkciónál a jogsértő szemszögéből. A sérelemdíj – mint általános személyiségvédelmi eszköz – normatív szabályozása a Ptk.-ban valamilyen formában magában foglalja a büntető funkciót is. Azzal, hogy a sérelemdíjra való jogosultsághoz hátrány bizonyítása nem szükséges, az egyetlen igazolható elem a normaszegés és – felelősségi alakzattól függően – a jogsértő vétkessége (felróhatósága) marad. A polgári jogi felelősség körében főszereplő károsult/sértett fél helyett a hangsúly a jogsértőre helyeződik, akinek – a büntetőjoghoz hasonlóan – a személyiségi jogot sértő magatartása kerül szankcionálásra, a magánjog esetében kizárólag pénzfizetési kötelezettség előírásával. A bírói gyakorlat egyelőre hangsúlyozza: a represszív elemek nem kerülhetnek értékelésre a személyiségvédelem polgári jogi eszközei körében. A kárfelelősség alapvető és domináns jóvátevő (reparációs) funkciója mellett, konkrétan értékelhető, külvilágban is érzékelhető hátrány hiányában, pusztán a jogsértés által okozott – köztudomásúnak tekinthető – lelki bántalmakra tekintettel a jelenség káros jellegére figyelmeztető és a megtorló (represszív) funkciók kaphatnak erőteljesebb hangsúlyt. Ezek érvényesülése viszont a szükséges mértéket nem haladhatja meg, és nem jelenthet a jogsértő számára mértéken felüli anyagi ellehetetlenülést olyan esetben, amikor a sértettnek a pszichikai és jogi elégtételen túl nevesíthető érdeke nem fűződik a kártérítéshez (BDT2013. 2941.)
17
1.1.3. A szubjektív és objektív felelősség elhatárolása A kártérítési felelősség funkciójához igazodóan a polgári jog felelősségi rezsimjét két részre bonthatjuk. A szubjektív – vétkességi alapú – felelősség a kártérítési felelősség főszabálya. A helyreállító funkció mellett a prevenció hangsúlyozására a kártérítési előfeltételek (kár, jogellenes magatartás, okozati összefüggés) kiegészül a jogsértő vétkességének – magyar jogban felróhatóságának – vizsgálatával. A szubjektív felelősségi alakzat a vétlen károkozásokat nem szankcionálja, és a helyreállítás célját is alárendeli ennek az elvnek, ugyanis a károk megtérítésére – legalábbis a károkozó oldaláról – nem kerül sor. A szubjektív felelősségi alakzatok a károkozó vétkességét a megelőzés és a jogkövető magatartás, a károkozástól való tartózkodás erősítésére veszik fel a vizsgálandó körülmények közé. Az azonban továbbra is kérdés, hogy a polgári jog mennyiben áldozhatja fel az alapvetően a megbomlott vagyoni viszonyok helyreállítását célzó, reparatív funkcióit a megelőzés érdekében. A büntetőjog ezt a kérdést egyértelműen eldöntötte, amikor a büntetés céljának megtalálása érdekében az elkövetőt emelte központi szereplővé, a vizsgálat elsődleges alanyává. A polgári jog azonban hazánkban egyensúly megtalálásra törekszik a preventív és reparatív célok között. Ennek megnyilvánulása a polgári jogban a magatartás általános mércéjévé tett felróhatóság, mely a vétkesség fogalmától számos ponton különbözik. A vétkesség egy erősen szubjektív, a jogsértő pszichéjéhez, képességeihez, adottságaihoz mindenben igazodó cselekvési mérce, mely szubjektív jellegéből következően könnyebb mentesülést enged a felelősség alól a jogsértő számára. A vétkesség a tőle elvárhatóság fogalmát használja, és ennek mentén tesz különbséget szándékos és gondatlan magatartások, azokon belül egyenes és eshetőleges szándék, tudatos gondatlanság és hanyagság között. A magyar polgári jog ezzel szemben a felróhatóság fogalmával egy objektivizáltabb kategóriát alkotott meg. Az adott helyzetben általában elvárható magatartáshoz viszonyítás már nem egyéniesít, hanem egy társadalmi ideáltipikus magatartást helyez a vizsgálat középpontjába. Az általában elvárhatóság jelzi, hogy a jogszabály által megkívánt magatartás tanúsításán túlmenve a társadalom értékítéletének megfelelő „helyes” magatartás tanúsítása a cselekvés mércéje. Az adott helyzet némiképp szűkíti ezt, amikor nem egy tértől és időtől
18
független kontextusban vizsgálja a károkozó magatartást, hanem a károkozás konkrét szituációjában a rendelkezésre álló cselekvési alternatívák közül választja ki a társadalmilag helyes irányt. A felróhatóság objektivizált, idealizált mércéje már jóval szűkebb körben ad lehetőség a mentesülésre, mint a vétkesség. Ezzel a fogalommal a polgári jog reparatív célját nem rontja teljesen le a jogsértő károkozó szubjektumának vizsgálata, azonban mégis a prevenció irányába hat, hiszen nem jelenthető ki általánosságban, hogy valamennyi károsító magatartás kártérítési felelősséget keletkeztet. A szubjektív felelősségi alakzat felróhatóság koncepciója mentesülési okként jelenik meg a Ptk. 6:519. §-ban. A kártérítés általános szabálya továbbra is a kár, jogellenes magatartás és okozati összefüggés elemeit tartalmazza, és a felróhatóságot csak mint a felelősség alóli mentesülést megalapozó körülményt jeleníti meg. A felróhatóságot ebből következően adottnak veszi a károkozás bekövetkezte esetén, és a jogsértőnek kell az elvárható magatartásnak való megfelelést bizonyítani, ha mentesülni kíván a kártérítési felelősség alól. A felróhatóság ebből a szemszögből már nem vizsgálati szempont, hanem vélelmezett tény, még akkor is, ha ez a vélelem a károkozó érdekében megdönthető. Vannak olyan esetek, amikor a prevenció célja szükségképpen háttérbe kell, hogy szoruljon. A kockázatelosztás szintjén bizonyos károsodásra vezető szituációkban méltánytalan lenne a felróhatóság vizsgálata. A károsult fél érdekében a károkat akkor is meg kell téríteni, ha a károkozó magatartás kifejtője úgy járt el, ahogy az az adott helyzetben általában elvárható. A fokozott veszéllyel járó tevékenységért való felelősség körében például a tevékenység veszélyes jellege az, amely a legnagyobb gondosság tanúsítása mellett is magában hordozza a károkozás kockázatát. Ezt a kockázatot pedig méltánytalan lenne a károsultra telepíteni, hiszen a veszélyes üzem az üzemben tartó érdekében működik, közvetlenül neki termel vagy nyújt hasznot. Az ilyen jellegű felelősség már nem igényli a károkozó szubjektumának vizsgálatát. Különösen azért nem, mert a felróhatóság vizsgálata az esetek döntő többségében az üzemben tartó mentesülésére vezetne, hiszen a tevékenység folytatásából beálló károk megelőzésére gyakran az üzemben tartónak sincsen ráhatása. Az objektív felelősségi alakzat
19
alkalmazásának így egyik indoka a károsult védelme, számára a bizonyítás és az igényérvényesítés megkönnyítése. Léteznek olyan objektív felelősségi alakzatok is, amikor a felróhatóság vizsgálatának likvidálását
a
károsult
oldalán
jelentkező
információhiány
is
indokolhatja.
A
termékfelelősség tipikus példája ennek. A gyártó objektív felelősségének indoka a veszélyes üzemi felelősség körében már említett ráhatás hiánya (szükségképpen előálló selejtes termékek) mellett az a tényező, hogy a klasszikus, szubjektív alapú kártényállás elemeinek bizonyításához szükséges szinte valamennyi releváns információ (gyártási folyamat, tesztek eredményei stb.) a gyártó birtokában van. Az objektív felelősség alkalmazását így a méltányosság is indokolhatja. Objektív felelősségi alakzat esetében a prevenció háttérbe szorul, és a hangsúly egyértelműen a helyreállító funkcióra tevődik át. Az objektív felelősség szigorú tárgyi jellegéből adódóan nem feltétlenül jelenti, hogy a felelősség alóli kimentésnek helye nincs. A kimentési okok azonban a szubjektív alakzat felróhatóság hiányának bizonyítására lehetőséget nyújtó jellegétől eltérően olyan objektív körülmények, külső ráhatások, melyek már nem tennék indokolttá a kártelepítés körében a valódi károkozó felelősségre vonását. A vis maior és a károsult felróható magatartása klasszikus kimentési okok az objektív felelősség alól. A károsult felróható magatartása esetén a közrehatás nem elegendő mentesülési ok. A károsult felróhatóságának jellemzően olyan mértékűnek kell lennie, mely kizárólagos oka volt a kár bekövetkezésének. 1.2. A kártérítés alapelvei 1.2.1. A teljes kártérítés elve A kártérítési jog legfontosabb alapelve a teljes kártérítés elve. Az elv a reparatív funkciót hangsúlyozva a károkozás előtti állapot helyreállításának kötelezettségét juttatja érvényre. A teljes
kártérítés
elve
feltételezi,
hogy
a
káros
következmények
maradéktalanul
kiküszöbölhetők. A Ptk. 6:527. § (1) bekezdése értelmében a kárért felelős személy a kárt elsősorban pénzben köteles megtéríteni. A kár természetben való megtérítése (lényegében az eredeti állapot helyreállítása) a pénzbeli kártérítéshez képest kivételes, hiszen csak akkor van
20
rá lehetőség, ha azt a körülmények indokolják. Az eredeti állapot helyreállításának helye lehet például birtokháborításra alapított kártérítési ügyekben (BH1999. 202.) vagy akár jogosulatlanul más ingatlanán végzett tereprendezés körében is. (BH1998. 425.) A fuvarozó által tévesen kiszolgáltatott küldeménnyel jogalap nélkül gazdagodó átvevő – tömegáruk esetén – elsősorban az eredeti állapotot köteles helyreállítani, vagyis azonos mennyiségű és fajtájú árut köteles visszaszolgáltatni. (BH1996. 650.) Arra is lehetőség van, hogy a károsult és a károkozó maguk állapodjanak meg természetbeni (például szolgáltatás nyújtásával történő) kártérítésben. Erre a kötelmi jog diszpozitív szabályai lehetőséget adnak. (BH1993. 516.) Tény azonban, hogy az esetek igen kis százalékában van lehetőség arra, hogy a sokszor irreverzíbilis kárkövetkezményeket visszaállítsa a kárért felelős személy, továbbá a károsultak is elsődlegesen pénzbeli kártérítésre tartanak igényt. A kártérítési kötelezettség lényege, hogy a kárért felelős személy olyan helyzetbe hozza a károsultat, amilyenben a károsodás előtt volt. A helyreállítás két módja az in integrum restitutio (eredeti állapot helyreállítása), valamint a kár pénzben történő megtérítése. Ha a károsult az eredeti állapot helyreállítását nem kívánja vagy a helyreállítás nem lehetséges, akkor másodlagosan említi a törvény a kártérítésre kötelezés lehetőségét. A teljes kártérítés elvéből adódóan ebben a károsult
valamennyi,
a
károkozó
magatartás
következményeként,
azzal
okozati
összefüggésben beállt kárának megtérítését követelheti. A kártérítés elsődleges formája a pénzbeli megtérítés, azonban lehetőség van természetben való megtérítésre is. A természetben történő megtérítés tehát kivételes formája a kártérítésnek, és akkor van rá lehetőség, ha az eset körülményei azt indokolják. A természetben történő kártérítés másik kiemelt esetköre, amikor a kárért felelős személy a kártérítés tárgyát maga is termeli vagy az egyébként rendelkezésre áll. Más esetekben a kártérítés marad a megtérítés formája. Ha az eredeti állapot helyreállítására nem kerülhet sor, a kártérítés elsődleges módja a pénzbeli megtérítés, míg a természetben való megtérítés kivételes. Ez ugyanis a Ptk. 355. § (2) bekezdése szerint csak akkor alkalmazható, ha a körülmények a kártérítésnek ezt a módját indokolják.
21
Bármilyen módon történjék is azonban a felelősségre vonás, az csak akkor válik teljessé, ha a károsult olyan helyzetbe jut, amilyenben a károkozás előtt volt. A Ptk. felelősségi rendszerének az a célja, hogy a károsultat a károsodás előtti helyzetbe hozza, abban a kérdésben azonban, hogy ez a cél milyen eszközökkel érhető el, a döntés jogát már a bíróságra bízza. A károsultnak tehát a Ptk. 6:527. §-ában szabályozott módozatok között nincs választási joga, legalábbis olyan értelemben, hogy ehhez a bíróság kötve volna. A bíróság nincs kötve a kártérítés módját illetően a felek kérelméhez. A kereseti kérelemhez kötöttség elve ebben a vonatkozásban tehát nem érvényesül. (PK 44.) A károsultat nem illeti meg választási jog a kártérítés formája, módja tekintetében. A bíróságnak így a teljes kártérítés elvének való megfelelés során lehetősége van a kártérítés módjának meghatározására, figyelembe véve a Ptk. 6:527. §-ában foglaltakat. Akár olyan kártérítési módot is választhat, amely ellen a kárért felelős személy és a károkozó egyaránt tiltakozik. A bíróság joga eldönteni, hogy milyen módon érhető el a konkrét esetben leginkább a kártérítés célja, a károsult károkozás előtti állapotba hozása. Olyan jóvátételi módot kell a bíróságnak választania, mely a teljes reparációt a legeredményesebben képes biztosítani. A perbeli esetben a kártérítésnek a felperestől jogellenesen megszerzett aranymennyiség pótlását kellett szolgálnia, mely kizárólag a reparáció időszakának árszínvonalához kapcsolódó, a bekövetkezett értékváltozásoknak megfelelő kártérítés által lehetséges. A bíróság nem tulajdonított annak jelentőséget a kártérítés összegének meghatározása szempontjából, hogy a felperes a megvásárolt ékszereket értékesítette-e, illetve milyen áron. A felek nem vitatták az arany kiegészítő igazságügyi könyvszakértői szakvéleményben megjelölt aktuális világpiaci árát az ügyben. A Ptk. 6:532. § rendelkezése, miszerint a kártérítés a károsodás bekövetkeztekor nyomban esedékes, nem zárja ki a kártérítés mértékének megállapításáig terjedő időben az értékviszonyokban bekövetkező változások értékelését. (BH2012. 267.) Kártérítési igény érvényesítése esetén a pert időelőttiségre utalással nem lehet megszüntetni: a kártérítés iránti követelés időelőttisége fogalmilag kizárt. A kártérítési igény létrejötte és esedékessége ugyanis időben nem válhat szét, következésképpen, ha a kár bekövetkezik, a kártérítés is esedékes; míg ha nincs kár, akkor a kárigényt érdemben kell elutasítani (BDT2013. 2856.)
22
A teljes kártérítés azonban a választott módozattól függetlenül minden esetben követelményként jelentkezik. A teljes kártérítés a Ptk.-ban már kizárólag a vagyonban bekövetkező értékcsökkenést, vagyoni hátrányt foglalja magában. A vagyoni károk körében a kár minden eleme (felmerült kár, elmaradt haszon, indokolt költségek) megtérítésre kerül. A nem vagyoni károk esetében ugyanakkor a teljes kártérítés elve tarthatatlanná válik, hiszen olyan jogtárgyak (személyhez fűződő jogok) sérelméről beszélünk, melyek piaci értékkel nem rendelkeznek, így a megsértésükkel okozott hátrány sem materializálható, és nem is összegszerűsíthető. A teljes kártérítés elvének érvényesülése a nem vagyoni károk esetében így nem az alapelv szó szerinti értelmében keresendő – azaz nem a kártérítés összegének és a károsodásnak kell egymást teljesen lefednie –, hanem a nem vagyoni károk kompenzálására vonatkozó kötelezettségben érhető tetten. Ennek megfelelően a kár fogalmába a nem vagyoni károk is beletartoznak, így azok megtérítése a teljes kártérítés elvéből következően kötelezettség a kárért felelős személy számára. A kárért felelős személy az eredeti állapot helyreállításával, ha pedig az nem lehetséges, a kártérítéssel a károsultat olyan helyzetbe köteles hozni, mintha a kár nem következett volna be. A személyiségi jogok megsértésével is előállhatnak vagyoni hátrányok, melyek továbbra is a kártérítés alkalmazásával orvosolhatók. A teljes reparációt is körben is biztosítani törekednek a bíróságok. Ha a károsult kára valamelyik végtagjának az elvesztéséből ered, a kárért felelős személy a kártérítési felelőssége körében köteles viselni azt a költséget, amivel a károsultat ért személyi hátrány a legteljesebb mértékben kiküszöbölhető, ezáltal az eredeti állapothoz legjobban hasonlító helyzet megteremthető. A károsult megalapozottan követelheti a kereskedelmi forgalomban elérhető művégtagok közül annak a beszerzését, amelyik az elvesztett végtagot a legteljesebb mértékben alkalmas pótolni. Az ember valamelyik végtagjának elvesztése esetén az eredeti állapot nem állítható helyre. Mivel azonban a kárért felelős személy köteles a kártérítéssel a károsultat olyan helyzetbe hozni, ami a legteljesebb mértékben megközelíti a károsult kár elszenvedését megelőző, ép és egészséges állapotát, így valamelyik végtag elvesztése esetén ennek a célnak legjobban az a művégtag felel meg, amelynek alkalmazásával az elvesztett végtag a legteljesebb, legtökéletesebb mértékben pótolható, és amely a legnagyobb mértékben képes átvenni az
23
eredeti egészséges végtag szerepét. A károsult az őt ért hátrányok legteljesebb kiküszöbölésére alkalmas eszközt jogosult követelni a károkozótól, így nincs jelentősége annak, hogy más, a kereskedelmi forgalomban elérhető művégtagok milyen módon és mértékben lennének alkalmasak a károsult amputált végtagjának a pótlására. (BDT2012. 2729.) A vagyoni hátrányok kalkulálása körében azonban a bírói gyakorlat alapján szubjektív tényezők is értékelésre kerülhetnek. A perbeli esetben a felperes telkén a mobil átjátszó torony telepítése során alperes szükségtelenül zavaró tevékenységet fejtett ki. A bíróság az ingatlan értékcsökkenése miatti kártérítéssel kapcsolatban kimondta, hogy az értékcsökkenés mérlegelése során a szubjektív tényezőknek is szerepe lehet: a létesítmény károsító hatásától való félelemmel együtt járó ellenérzés olyan tény, amely a kereslet csökkenése folytán befolyásolja az ingatlanok forgalmi értékét az ingatlanpiacon. (BDT2012. 2817.) 1.2.2. A káronszerzés tilalma A teljes kártérítés elvét egészíti ki a kártérítési jog másik alapelve, a káronszerzés tilalma. A káronszerzés tilalma negatív oldalról biztosítja a teljes kártérítés elvének érvényesülését. Míg a teljes kártérítés a kárért felelős személyre ró kötelezettséget, addig a káronszerzés tilalma a károsult oldaláról limitálja a megtérítésre kerülő károkat. Nem pusztán arról van szó, hogy minden okozott kárt meg kell téríteni, hanem az eredeti állapot helyreállításának követelményébe az is beletartozik, hogy a károsult kedvezőbb helyzetbe nem kerülhet a kártérítés folyományaként. A káronszerzés tilalmát a joggal való visszaélés tilalmával állíthatjuk párhuzamba. A kártérítés társadalmi rendeltetése ugyanis nem az, hogy a károsult számára valamilyen többletelőnyt nyújtson, hanem, hogy a károsult kárát reparálja, a károkozót pedig a jogsértéstől eltántorítsa. A káronszerzés tilalma így a joggal való visszaélés nevesített esete, melynek a kártérítési jogban akkor is különös jelentősége van, ha a károsult oldalán egyébként rosszhiszeműség nem állapítható meg. A káronszerzés tilalma annyiban több a joggal való visszaélésnél, hogy a kártérítésnek olyan objektív korlátját adja, amely esetén
24
nem szükséges mérlegelni, hogy a kártérítés folytán kedvezőbb helyzetbe kerülő károsult akarata, tudata átfogta-e ezt a gazdagodást. A kártérítés tehát helyreállít, de nem hozza a károsodást megelőző állapotnál kedvezőbb helyzetbe a károsultat. A káronszerzés tilalmának megjelenési formái: a maradvány (residuum), a helyébe lépett érték (surrogatum), valamint a károsult felróható közrehatásának és kárenyhítési, kármegelőzési kötelezettsége elhanyagolásának körében keresendők. Amennyiben a károkozó magatartás következtében a károsodott vagyontárgy még rendelkezik piaci értékkel (maradvány), a kárért felelős személytől a teljes kár megtérítése csak akkor követelhető, ha a károsult egyidejűleg átengedi a maradványt a kárért felelős személynek. Egyébként a kártérítés összegéből a maradvány értékét le kell vonni. Ha a károsult a károkozó magatartással összefüggésben valamilyen más – a kárért felelős személytől eltérő – forrásból vagyoni előnyre tesz szert (surrogatum), ezt köteles a kártérítés összegéből levonni. A surrogatum tipikus példája a biztosítási összeg. A kárenyhítési és kármegelőzési kötelezettség elhanyagolásából (a károsult nem úgy jár el a kárenyhítés és kármegelőzés körében, ahogyan az az adott helyzetben általában elvárható) eredő károk szintén nem számíthatók be a kártérítés összegébe, hiszen ezzel a károsult saját felróható magatartásából tenne szert illetéktelen előnyökre. A káronszerzés tilalmának elve jól mutatja, hogy a kártérítés elsődleges funkciója a helyreállítás, a megbomlott vagyoni viszonyok rendezése. Azzal, hogy az okozott kár megtérítésén túl a károsult vagyoni előnyre nem tehet szert, a kártérítési jogban kizárt a büntető jelleg megjelenése. A kártérítésként megállapított jövedelempótló járadék személyi jövedelemadó-köteles bevételnek minősül. A kártérítésre vonatkozó jogelvekbe – a káronszerzés tilalmába – ütközik az az álláspont, amely szerint a kártérítés összegének megállapításánál a károsult által megszerzett más jövedelem személyi jövedelemadókötelezettségét figyelmen kívül kell hagyni, ezért bruttósított számítási rendszert kell alkalmazni. (BH1997. 555.) Fontos azonban a bírói gyakorlatban uralkodó azon elv, mely szerint a károsult a személyes és vagyoni körülményeit nem köteles változatlanul megőrizni avégett, hogy a kártérítés összege ne módosulhasson. Ilyen esetben is irányadó a káronszerzés tilalma, valamint a tisztességes eljárás alapelve. (EBH2002. 695.)
25
A közúti baleset folytán károsodott gépjármű miatt a károsult kártérítési igénye érvényesítésének nem feltétele az, hogy a járművet megjavíttatta-e. Valamely dolog megrongálódása esetén indokolt költségként jelentkezhet annak a javításához szükséges költség is. Amennyiben használt gépjármű javításához új alkatrészeket használnak fel, és a kijavított dolog értéke számottevően meghaladja a károsodás előtti értéket, a káronszerzésre vonatkozó szabályokat kell alkalmazni, vagyis a bíróság dönthet akként, hogy a javítási költségnek csak bizonyos hányadát kell megtéríteni. (BDT2012. 2618.) A káronszerzés tilalmának érvényre juttatása körültekintő bizonyítást követel meg a kártérítési
perben.
A
genetikailag
károsodott,
Down-szindrómás
és
epilepszia
megbetegedésben szenvedő gyermek világra jöttéért felelős egészségügyi intézményt, a gyermek szülei irányában annak a vagyoni kárnak a megtérítési kötelezettsége terheli, ami egy egészséges gyermek gondozásához képest a beteg gyermek tekintetében többletkiadást jelent. E kártételek egy része az általános kártérítés szabályai szerint számolható el. Ilyen többletkiadásként jelentkezett egy esetben a lovas terápia költsége is, amely a sport-, illetve hobbiszerűen végzett lovaglástól eltérően, nevéből (terápia) is kitűnően gyógyító, gyógyfejlesztő funkciójú foglalkozás. Az egészséges gyermekek nagy részét sem viszik a szüleik lovagolni. A számos egybehangzó peradat szerint azonban a felperesek gyermekének betegségét okozó idegrendszeri eltérés gyógyításának az egyik szükséges, fontos módja volt ez a foglalkozás. Ebből következően a bíróság a lovas terápia költségeit mindenképpen a károkozó magatartással okozati összefüggésben álló kártételnek fogadta el. (BDT2012. 2638.) 1.2.3. Kivételek a teljes kártérítés elve alól A teljes kártérítés elvét a szerződésen kívül okozott károkért való felelősség körében egyetlen esetben töri át – a káronszerzés tilalmának nyilvánvaló eseteit kivéve – hatályos törvényünk. A bíróság részére méltányosságból lehetővé teszi a Ptk. a kártérítési felelősség mérséklését. [Ptk. 6:522. § (4) bek.] A kártérítési kötelezettség beállása jogellenes károkozás esetén nem kerülhető ki, így a bíróság a felelősség feltételeinek fennállásakor nem mentesítheti a károkozót a kár megtérítésének kötelezettsége alól, csupán felelősségét mérsékelheti, ha
26
rendkívüli méltánylást érdemlő körülmények állnak fenn. A méltányosságon alapuló felelősségcsökkentés – bár lerontja a teljes kártérítés elvének érvényesülését, azonban – a rendkívüli méltányosság – mint a szabály alkalmazhatóságának előfeltétele – jelentősen behatárolja a bíróság mozgásterét. A diszkrecionális jogkörbe tartozó felelősségcsökkentés ugyanis csak abban az esetben alkalmazható, ha a különlegesen túlmutató, már-már extrémnek számító olyan körülmények hatottak közre a kár bekövetkezésében, melyek csak részben róhatók fel a károkozónak. Idetartozhat az az eset, amikor a károkozó elindítja a károsodásra vezető okfolyamatot, azonban abba – akaratán és tudatán kívüli olyan – külső körülmények kapcsolódnak be, melyek a csekély súlyú jogsértéshez képest nagyon nagy károkat generálnak. A gyakorlatban nagyon ritkán alkalmazott szabály a kártérítési jog rugalmasságát hivatott biztosítani. 1.2.4. A polgári jogi felelősség és a sportjog összefüggései A
sporttevékenységek
folytatása
az
abban
résztvevő
személyek
autonómiájának,
szabadságának függvénye. A sporttevékenységben való részvétel önkéntes jellege egyben azt is feltételezi, hogy a sportoló beleegyezik azokba a kockázatokba, melyek a sporttevékenység végzésével rendszerint együtt járnak. Ezeket a kockázatokat természetesen jóval nehezebb egzakt módon azonosítani, mint a klasszikus jogi kötelezettségeket, hiszen egy-egy sportág szabályait nem kötelező erejű jogi normák, nem jogszabályok tartalmazzák. A sportoló, a sportszervezetek és az ellenfél is ugyanazon keretek között köteles kifejteni a sporttevékenységet, és bár szerződést a magyar jog nem azonosít a felek között a sportolás klasszikus formáját, a játékot illetően, mégis megállapítja, hogy a minden jogalanyt terhelő, károkozás tilalmára vonatkozó általános kötelezettség körében a sportág szabályai is olyan normaként funkcionálnak, melyek a felek gondos eljárásának kereteit kijelölik. A sporttevékenység végzése során bekövetkező sérülések, vagyonban beálló értékcsökkenések, a sporttevékenység szervezésének és lebonyolításának jogi kereteit adó szerződések megszegéséből előálló károk megtérítése, kompenzálása és jóvátétele is a polgári jog rendszerén belül történik. Nincs ugyanis másik olyan jogág, mely a sértett, illetve károsult
27
szemszögéből kifejezetten az ő számára nyújtana reparációt vagy éppen kompenzációt. A büntetőjog ezeket a helyzeteket céljából adódóan nem tudja kezelni. A magyar Sporttörvény nem tartalmaz különös rendelkezéseket a sporttevékenység végzése közben bekövetkező károk, nem vagyoni sérelmek megtérítése, kompenzálása körében. Bár kifejezett rendelkezést sem találunk a törvényben, mely a Ptk. felelősségi rendszerének alkalmazását írná elő, azonban a sporttevékenység körében elszenvedett károk, nem vagyoni sérelmek
pontosan
a
jogviszony
jellegéből
adódóan
minősíthetők
polgári
jogi
jogviszonyoknak, és kívül kerülnek a közigazgatási jogi vagy éppen a büntetőjogi felelősség körén. A kártérítés polgári jogi eszköz, így a sportbalesetek során is, mint mellérendelt jogalanyok közötti polgári jogi jogviszonyból eredő negatív következmények során is alkalmazhatók szabályai. A sporttevékenység nem feltétlenül követeli meg a polgári jogi felelősség és szűkeb értelemben véve a kártérítési felelősség előfeltételeinek újra alkotását, átgondolását, de némi értelmezési igény mindenképpen jelentkezik, elsősorban a következő kérdések tekintetében: •
a károkozás átalános tilalmából levezethető-e a sporttevékenységekhez kapcsolódóan általános és automatikus jogi védelem;
•
a sérülés okozásához, károkozáshoz adott hozzájárulás, beleegyezés, mint a károkozó, jogsértő magatartás jogellenességét kizáró ok sportbalesetek esetén (önkéntes kockázatvállalás);
•
a polgári jogi felelősség speciális alakzatai közül mely rendszerek bírnak jelentőséggel a sporttevékenység folytatásával összefüggésben (felelősséget alapító különleges sportbalesetek kérdései);
•
a bizonyítás során mennyiben lehet a játékvezető észlelésére támaszkodni (a játékvezető bírói szerepkörben);
•
a sportbalesetek körében érvényesíthető kártípusok, igényfajták (igényérvényesítés kérdései).
28
A fenti dilemmák mind klasszikusan polgári jogi dilemmák, melyek a kártérítési jogi jogintézmények értelmezése során megjelennek a bírói gyakorlatban, így a kártérítés előfetételeinek, premisszáinak tárgyalását a fenti kérdések mentén végezzük el.
29
2. A KÁRTÉRÍTÉSI FELELŐSSÉG DELIKTUÁLIS FORMÁJA, SPORTJOGI RELEVANCIÁJA 2.1. A károkozás tilalma, kártelepítés A jogellenes károkozás általánosságban tiltott a polgári jog szabályai szerint. A jogalkotó a károkozásra vezető magatartások felsorolása helyett általában tiltja a károkozást, és a jogellenességet minden kárt előidéző magatartás esetében vélelmezi. A károkozás általános tilalma (neminem laedere) minden, másnak jogellenesen okozott kár esetében kártérítési kötelezettséget keletkeztet azzal a céllal, hogy a károkozás előtti állapotot helyreállítsa. A polgári jogi kártérítési felelősség során központi kérdés a kártelepítés, azaz, hogy a bekövetkezett károkat kinek kell viselnie. A kártelepítésnek több módja ismert: –
a kárt a károkozó viseli az olyan helyzetekben, amikor a kártérítés feltételei fennállnak, és ismert a károkozó személye;
–
kármegosztásnak is helye lehet abban az esetben, ha a kártérítés feltételei fennállnak ugyan és a károkozó személye is ismert, azonban a károsult felróható közrehatása megállapítható a kár bekövetkezésében;
–
a jogszerű tevékenységgel okozott károk esetében jogszabály kifejezett rendelkezése alapján helye lehet kártalanításnak, amikor a kárt nem a károsult maga viseli, hanem rendszerint a károkozó (például kisajátítás esetén) vagy más személy (például szükséghelyzet, mint jogellenességet kizáró ok esetében az a személy, aki szükséghelyzetben volt) viseli. Ebben az esetben nem beszélhetünk felelősségről, hiszen nem valamely norma megsértése esetén bekövetkező joghátrányról, hanem a jog rendelése folytán történő helyreállításról van szó;
–
a méltányosság intézményének segítségével kivételesen a jogalkotó a károk viselésére olyan személyt is kötelezhet, aki a kárért egyébként nem vonható felelősségre. Példa erre, amikor a vétőképtelen károkozó vagyoni helyzete indokolja, hogy személyében a kár megtérítésére kötelezhető legyen;
30
–
a kárelosztás kockázatközösség létrehozását feltételezi. Ilyen esetekben a károk megtérítése egy külön erre a célra rendelt alapból történik vagy a biztosítási tevékenység gyakorlása körében szervezett kockázatközösség vagyonából kerül sor a károk megtérítésére. A biztosítással megvalósuló kárelosztás elterjedése gyakran még a klasszikus kétpólusú (károsult-károkozó) kárkötelmet is megbontja;
–
amennyiben a kártelepítés fenti módszerei nem alkalmazhatók, végső soron a tulajdonos köteles viselni saját kárát (casus nocet domino). Így például az orvosi praxisjog körében a bírói gyakorlat a casus nocet domino elvét alkalmazandónak tartja. A működtetési jog önálló orvosi tevékenység nyújtására jogosító engedélyben foglalt jog, amely bár személyhez kapcsolódó jog, meghatározott feltételek esetén átruházható vagyoni értéke van. Az orvosi praxisjog – mint vagyonértékű jog – elértéktelenedésének kockázata nem hárítható át arra az önkormányzatra, amely a jogosultsággal rendelkező háziorvossal a korábbi szerződést nem hosszabbítja meg és új szerződést se köt. Azt a kárt, amelynek megtérítésére senkit nem lehet kötelezni, a praxisjog jogosultja maga viseli. A Ptk. 5:22. §-ának a tulajdonos kárviselésére vonatkozó szabálya minden egyéb vagyoni jog jogosultjára is megfelelően irányadó. (BDT2011. 2572.)
31
2.2. A kárkötelem alanyai 2.2.1. Károsult, károkozó, kárért felelős személy A kárkötelem hagyományosan kétpólusú jogviszony. A károsult és a károkozó állnak szemben egymással. Mindkét pozícióban a polgári jog bármely alanya szerepelhet. A kártérítésre való jogosultság lényegében összekapcsolódik a jogképességgel. A károsult ebből a szempontból minden jogképes jogalany lehet, függetlenül attól, hogy természetes személy, jogi személy vagy jogi személyiség nélküli jogalanyról van szó. A kártérítésre való jogosultság nem függ belátási vagy vétőképességtől, cselekvőképességtől vagy egyéb minősített státusjellemzőktől. A károkozás általános tilalmából következően valamennyi jogalany vagyona és személye védett a károkozással szemben. A károkozó pozíció megítélése már bonyolultabb. Külön kell választanunk egy konkrét kárkötelemben a károkozót és a kárért felelős személyt. A károkozó lényegében az a személy, aki a károkozó magatartást (cselekvést vagy mulasztást) kifejti, tanúsítja. A károkozói minőség egy ténykérdés, azonban nem biztos, hogy a károkozó lesz az a személy, akit a polgári jog szabályai az okozott károk megtérítésére köteleznek. Ezért kell elkülönítenünk a kárért felelős személyt, aki csak olyan jogalany lehet, akivel szemben a kártérítési felelősség valamennyi feltétele fennáll (az adott felelősségi alakzattól függően). A vétőképtelen személyek károkozása esetében a tényleges károkozó a vétőképtelen személy, azonban az adott felelősségi alakzatra irányadó szabályok a vétőképtelen személy gondozóját terhelik a kár megtérítésének felelősségével, így a gondozó a kárért felelős személy. Ha tehát a sportoló kiskorú és egyben vétőképtelennek is minősül (nem tehető felelőssé az általa okozott károkért azon az alapon, hogy a magatartásának káros következményeit nem foghatta fel), a kiskorú sportoló szabályszegése folytán sérüléseket elszenvedő másik játékos kártérítési, sérelemdíj iránti igénye során a kiskorú vétőképtelen gondozója fog felelni. Ez a személy nem feltétlenül állandó pozíciót jelöl, hiszen bár a szülők nyilvánvaló gondozói szerepköre adná magát a kérdés megválaszolása során, mégis egy helyzetfüggő értelmezést is az értékelés körébe vonnak a bíróságok. Ez a helyzetfüggő értelmezés azt jelenti, hogy az adott pillanatban, a károkozó magatartás kifejtésének pillanatában ki volt köteles a vétőképtelen
32
sportoló felügyeletére. Ez lehet az edző, aki legtöbbször egy sportszervezet alkalmazottja. A sportszervezet azonban szintén a polgári jogi szabályai szerint felelősséggel tartozik az alkalmazottja által e minőségében eljárva okozott károkért, így végső soron a kiskorú vétőképtelen személy károkozása miatt sérülést, kárt elszenvedő másik játékos a sportszervezettel szemben léphet fel kártérítési, sérelemdíj megfizetése iránti igénnyel. A sportszervezet lesz tehát az a személy, akit a felelősség terhel, míg a tényleges károkozó a vétőképtelen sportoló. Látszólag a károkozó és a kárért felelős személy elhatárolásánál a vétőképesség lehet az a fogalom, mely segíthet. A vétőképesség azonban nem minden esetben ad választ a kérdésre. A vétőképesség az a képesség, hogy valaki a cselekvései következményeit előre látja, és személyében felelőssé tehető magatartásának káros következményeiért. A vétőképesség ebből következően kizárólag a természetes személyeknél vizsgálható kategória, míg a kárért felelős személy jogi személy és jogi személyiséggel nem rendelkező jogalanyok egyaránt lehetnek. Az a teória, amely a jogi személyek és jogi személyiséggel nem rendelkező jogalanyok cselekvéseit a mögöttük álló és képviseletükre, ügyintézésükre jogosított természetes személyek cselekvéseként fogja fel, azért nem segít a kárért felelős személy megtalálása során, mert a jogi személyek és jogi személyiség nélküli jogalanyok önálló jogalanyokként jelennek meg a polgári jogban. Ha egy adott felelősségi szabály e szervezeteket (pl. sportszervezeteket) terheli a kár megtérítésének felelősségével, akkor a szervezet képviselőinek, ügyintézőinek felelőssége nem a károsult, hanem a szervezet tagjai és a képviselő-ügyintéző relációjában vizsgálható. Mivel a jogi személyeknek és jogi személyiséggel nem rendelkező jogalanyoknak az alapítóktól elkülönült vagyonuk van és saját nevük (cégnevük) alatt jogképesek, a felelősség szempontjából nincs különbség természetes személy és jogi személy között. A kárért felelős személy megtalálásánál így nem a vétőképesség feltételeinek fennállása segíthet, hanem az adott felelősségi alakzatban megjelölt feltételek beállása egy személy irányába.
33
A vétőképesség jelentősége abban áll, hogy ha a törvényben megjelölt feltételek a kárért felelős személyként egy természetes személyre mutatnak, akkor a természetes személynek – a felelősségre vonás általános feltételeként – vétőképesnek kell lennie. A vétőképességnek nincs objektív korhatára, szemben a cselekvőképességgel. A magyar jogban a vétőképesség és a cselekvőképesség némileg eltér. A cselekvőképesség területén jogunk kötött, tehát határozott korhatárt – 14. életévet – állapít meg, éppen a fogalom biztonságának érdekében. A vétőképesség elérésére a törvény nem állapít meg korhatárt. Vétőképesnek minősülhet tehát a 14. életévét még be nem töltött gyermek, vagy az a személy is, aki cselekvőképességet kizáró gondnokság alatt áll. A vétőképesség területén polgári jogunk nem ismer olyan közbülső kategóriát, mint a korlátozott cselekvőképesség. A vétőképességnél annak teljes meglétét vagy hiányát kell megállapítani, holott a valóságban a vétőképesség mennyiségi változások sorozata. A polgári jogban azonban a vétőképesség kisebb vagy nagyobb mértékének nincs jelentősége. 2.2.2. Többek közös károkozása A kárkötelemben egyidejűleg több alany is szerepelhet mindkét pozícióban, azaz több károsult és több károkozó is lehet. Amennyiben több károsult szerepel a kötelemben, úgy mindegyikük saját kárát önállóan érvényesítheti. Különösen a szerződésszegéssel okozott károk esetében léteznek olyan esetek, amikor a károsulti pozícióban szereplő személyek igényeinek érvényesítésére valamely károsult kap felhatalmazást, és ilyenkor jogosulti egyetemlegesség keletkezik. Ha több károkozó, kárért felelős személy van (pl. egy labdarúgó mérkőzésen a csapat több tagja is rugdossa a másik csapat földön fekvő játékosát), felelősségük a károsult irányába egyetemleges. A kötelezetti egyetemlegesség esete ez, amikor a jogosult (károsult) teljes kárának megtérítését bármelyik kötelezettől (kárért felelős személytől) követelheti. Az egyetemleges felelősség előírása egyértelműen megkönnyíti a károsult számára a bizonyítást, hiszen nem kell bizonyítania a kár mértékét minden kárért felelős személlyel szemben, azaz nem kell a károkozók magatartásainak elkülönített vizsgálatát elvégezni és azt a bekövetkezett kárra vetíteni. Példánkban tehát nincs annak jelentősége, hogy pontosan
34
melyik játékos rúgása okozta a károsult bordatörését. Az egyetemleges marasztalás továbbá a kár megtérülését gyorsítja, a károsult igényérvényesítését könnyíti meg. Az egyetemlegesség megállapításának az sem akadálya, ha a károkozók más-más felelősségi alakzat szerint tartoznak felelősséggel. A károsult felé kedvezményként biztosított egyetemleges felelősség akkor sem dől meg, ha a károsodáshoz vezető súlyosabb hibák, mulasztások csak a károkozók egyikének magatartására vezethetők vissza. A károkozásban való közreműködés arányának a károsult felé megnyilvánuló külső jogviszonyban nincsen jelentősége, a közös károkozásra alapított egyetemleges felelősség bármilyen csekély közrehatás esetén megáll. (BH2010. 65.) Sokáig vitatott volt a jogirodalomban, hogy a kár közös okozása feltételezi-e a károkozók akarategységét vagy csupán időbeli és térbeli közelségnek kell fennállnia a többes károkozás megállapításához. A bírói gyakorlatban a Ptk. hatályba lépését megelőzően uralkodó álláspont szerint, mivel az egyetemlegesség polgári anyagi jogi kategória, így közös károkozás és a későbbi egyetemleges marasztalás megállapítása szempontjából követelmény, hogy a károkozók között bizonyos akarategység álljon fenn. Ezzel szemben azonban több esetben is kimondásra került ennek az ellenkezője is. A többek közös károkozásának esetei közé sorolható az a szituáció is, amikor ugyanannak a károsultnak a kára két szerződéses partnerének magatartására vezethető vissza. Ha a károsult kárát két szerződéses partnerének – egymástól független – szerződésszegése együtt okozza, és bármelyikük jogellenes magatartása hiányában a kár nem következett volna be, a károsult felé a közös károkozás alapján egyetemlegesen felelnek. (BDT2013. 2929.) Véleményünk szerint azonban azzal, hogy a Ptk. a közös károkozók belső jogviszonyában elsőként a felróhatóság, majd a közrehatás arányát rendeli alkalmazni, mint a károsult felé megfizetett károk belső elosztására szolgáló elvet, egyértelművé teszi, hogy a közös károkozási szituáció nem követel meg akarategységet a károkozók között. A felróhatóság arányának megállapítása ugyanis valóban arra enged következtetni, hogy a károsultnak akarategységben cselekedve okoztak kárt a többes károkozók. A közrehatás aránya, mint elosztási szempont alkalmazása azonban pontosan az olyan helyzetekben bírhat jelentőséggel, amikor a károkozók egymás cselekményéről nem tudtak, vagy legalábbis nem akarategységben cselekedtek, és a károsult
35
kára több károkozó egyedi magatartásának összeredményeként állt elő. Az akarategység fennállásának vagy fenn nem állásának így a jövőben már azért lesz jelentősége, mert a felróhatóság vagy a közrehatás alapján történő elszámolást a károkozók közötti belső viszonyban ez határozza majd meg. Ha az egyik károkozó gondatlan mulasztása teszi lehetővé a másik károkozó szándékos károkozását, a bírói gyakorlat az akarategységet megállapította. (BH2000. 198.) A károsodásra vezető folyamatnak jogi okból elválaszthatatlannak kell lennie, a közös károkozáshoz vezető magatartások egyidejűleg vagy egymást követően kell, hogy történjenek. (BDT2003. 820., BDT2003. 820.) Ebben a felfogásban nem minősül közös károkozásnak, ha különböző személyek egymástól objektív okból független magatartásai idézték elő a kárt. Az akarategység megállapítása szempontjából a bírói gyakorlatban nem annak van jelentősége, hogy a károkozók szándéka ugyanarra a káros eredmény előidézésre irányuljon. A károkozás közös jellegét és a károkozók egyetemleges felelősségét nem érinti az a körülmény, hogy a károsult sérülését csak egyikük magatartása okozhatta. (BH1995. 214.) Ezt az elvet emeli a normatív szabályozás szintjére a Ptk. 6:524. § (4) bekezdése. A közös károkozás szabályainak alkalmazását rendeli ugyanis a Ptk. arra az esetre is, amikor a kárt több, egyidejűleg kifejtett magatartás közül bármelyik önmagában is előidézte volna, vagy nem állapítható meg, hogy a kárt melyik magatartás okozta. Az okozati összefüggés vélelmezett tehát ilyen szituációban, hiszen a károkozók által kifejtett magatartások potenciálisan károkozó volta, azaz a káros eredmény létrehozására való képessége, önmagában megalapozza a károkozók egyetemleges felelősségét. Tulajdonképpen egy hipotetikus okozatossággal állunk itt szemben, hiszen a jogellenes magatartás károkozásra való képessége egyben azt is jelenti, hogy a bekövetkezett kárt valóban ez a magatartás is okozta. A kár megtérülését azonban nem késlelteti, hogy a több potenciális előidéző magatartás közül nem lehet teljes bizonyossággal megállapítani, a károsult kárát melyik is okozta. Ha az egyik károkozó gondatlan mulasztása teszi lehetővé a másik károkozó szándékos károkozását, a bírói gyakorlat az akarategységet megállapította. (BH2000. 198.) A károsodást együttesen okozó, az egyetemleges kárfelelősséget megalapozó, egymással összefüggő magatartások egységét nem bontja meg az a tény sem, hogy az egyik alperesnek
36
bűncselekményt is megvalósító, szándékos magatartásához a másik alperes gondatlan magatartása társult. (EBH2000. 199.) Közös károkozáson alapuló egyetemleges felelősség akkor is megállapítható, ha a károkozók egymást követően fejtették ki tevékenységüket. (BH2004. 145.) A közös károkozás ténye akkor is megállapítható, ha a károkozók eltérő tevékenységei egymást követik, azonban szervesen közrehatottak az eredmény létrehozásában. Az a körülmény, hogy az orgazda cselekménye időben később kapcsolódik a károkozás láncolatába, nem zárja ki őt a kárért felelős személyek köréből, mivel a károkozás a bekövetkezett kárhoz kapcsolódó, azzal okozati összefüggésben levő magatartással fejeződik be. A károsodáshoz vezető folyamat jogi szempontból egységes, egymást követő cselekményekből állt, az alperesek magatartása egymást követően zajlott. A kártérítési jogban a közös károkozók a károsulttal szemben egyetemlegesen felelnek, attól függetlenül, hogy egymás közötti, belső viszonyukban hogyan alakult a felróhatóság aránya. A károkozók egymás közötti belső viszonyában a kár egyenlő arányban oszlik meg, ha a magatartásuk felróhatóságának aránya nem állapítható meg, illetőleg a felróhatóságuk arányában oszlik meg, amennyiben az az arány megállapítható. A károsult felperes irányában tehát a külső viszonyban a károkozók felelősségének megállapítása szempontjából közömbös, hogy az egyes alperesek magatartásának felróhatósága hogyan alakult, hiszen e külső viszonyban egyetemlegesen felelnek. A Ptk. 6:524. § (2) bekezdés szerinti fő szabály alól azonban kivételeket tartalmaz a (3) bekezdés, amely szerint a bíróság mellőzheti az egyetemleges felelősség megállapítását és a károkozókat közrehatásuk arányában is marasztalhatja, ha a károsult maga is közrehatott a kár bekövetkezésében, vagy ez a megoldás rendkívüli méltánylást érdemlő körülmények miatt indokolt. A bíróság azonban a fenti feltételek fennállása esetén sem köteles mellőzni az egyetemlegességet, csupán élhet ezzel a lehetőséggel, ha indokoltnak tartja. A bírói gyakorlat szerint azonban amennyiben a bíróság úgy ítéli meg, hogy a felróhatóság vizsgálata az eljárás elhúzódását jelentené, mellyel nagyobb hátrány érné a felperest, mint az alperes felróhatóság vizsgálatához fűződő érdeke, eltekinthet a vizsgálat lefolytatásától. (BDT2011. 2538.)
37
A polgári jog a büntetőjog társtettes kategóriájával szemben tehát nem kíván meg akarategységet
a
közös
károkozás
következményeként
előírt
egyetemlegesség
megállapításához. Közös károkozásnál a hangsúly azon van, hogy a kár több személy (károkozó) közrehatásának eredményeként következik be, függetlenül attól, hogy a károkozók tudtak-e a másik károkozó magatartásáról. Ebben a felfogásban a közös károkozás a károsult oldaláról kerül értékelésre. A károsult kárának egysége lesz az, amely közösséget keletkeztet a károkozók között abban az esetben, ha a kár bekövetkezésében mindegyikük magatartása közrehatott. A közös károkozók egyetemleges felelőssége alól a törvény ismer kivételeket is. Abban az esetben, ha a károsult maga is közrehatott a kár bekövetkezésében vagy ha rendkívüli méltánylást érdemlő körülmények azt indokolják, a bíróság mellőzheti az egyetemleges felelősség alkalmazását. Fontos hangsúlyozni, hogy ilyenkor a bíróságnak lehetősége van a károkozókkal szemben pontosan meghatározni a felelősség terjedelmét, és ezáltal a károsult minden károkozótól csak az általa viselendő kártérítési részt követelheti. Klasszikus esete ennek, amikor a károsult maga is felróható módon közrehatott a kár bekövetkezésében. Ebben az esetben mivel a káronszerzés tilalmából következően a bíróságnak meg kell határoznia, a károsult milyen részben hatott közre a kár bekövetkezésében, lehetősége van arra is, hogy a közös károkozók vonatkozásában is feltérképezze a felróhatóság, illetve a közrehatás arányát. Az egyetemleges marasztalás indokoltsága szempontjából azonban elsősorban továbbra is a jogosultak érdekeit kell szem előtt tartani. (BH1991. 73.) A kárenyhítési kötelezettség elmulasztása általában nem tekinthető a károsult közrehatásának, és így nem zárja ki a károkozó egyetemleges marasztalását. (BH1991. 73.) Ha a kárt többen közösen okozzák, felelősségük a károsulttal szemben egyetemleges, függetlenül attól, hogy a közös károkozók vagy valamelyikük közrehatása a károkozásban fokozott veszéllyel járó tevékenységgel történt vagy sem. (BDT2010. 2363.) A PK 37. úgy foglal állást, hogy az egyetemleges felelősség megállapításának mellőzése esetében a közrehatás arányának meghatározásánál a magatartás felróhatóságát kell megfelelően értékelni. A Ptk. azonban egyértelművé teszi, hogy a felróhatóság és a közrehatás egymástól elkülönült fogalmak. A felróhatóságot a törvény definiálja, hiszen
38
annak magatartása felróható, aki nem úgy járt el, ahogy az az adott helyzetben általában elvárható. A közrehatás azonban nem a károkozók tudattartamából, cselekvési lehetőségeiből indul ki, hanem a tényhelyzetet veszi alapul, és ennek megfelelőn azt vizsgálja, melyik károkozó magatartása milyen mértékű hátrányt idézett elő a károsultnál. A többek közös károkozása esetére előírt egyetemleges felelősség főszabálya ugyanis nem azért került rögzítésre a kódexben, hogy azt csak akkor alkalmazzák a bíróságok, amikor nem állapítható meg, az egyes károkozók pontosan milyen mértékű kárt okoztak. Az egyetemleges felelősség a károsult oldalán egy kedvezmény, a kár megtérítésének szélesre vont fedezetét adó intézmény. Ebből adódóan bár a károsulttal szemben egyetemlegesen felelnek a károkozók, azonban belső jogviszonyukban gyakran egyértelműen vizsgálható akár a felróhatóság, akár a közrehatás aránya. Amennyiben egyik vizsgálati módszer alapján sem lehetne elkülöníteni a károkozók felelősségének mértékét, a károsultak egyenlő arányban történő marasztalására ad a Ptk. lehetőséget. Perjogi szempontból fontos, hogy a közös károkozáson alapuló egyetemleges felelősség nem keletkeztet egységes pertársaságot. (FPK 1996/51.) Az egyetemleges kártérítési felelősség feloldása és a károkozók egymás közötti felelősségük arányának a megállapítása indokolt, ha ez a károsult érdekeit nem sérti, és egy újabb per elkerülhető. (FPK 1995/37.) A törvény meghatározott feltételek megléte esetén (ha a károsult érdekeinek védelme az egyetemleges felelősség megállapítása nélkül is biztosítható, illetőleg, ha a károsult nem érdemes az egyetemlegesség kedvezményére) lehetővé teszi, hogy a bíróság mellőzze az egyetemleges felelősség megállapítását és a károkozókat a károkozásban való közrehatásuk (részvételük) arányában marasztalja el. Nem határozza meg azonban, hogy mit kell „közrehatás”-on érteni, illetőleg milyen szempontok figyelembevételével kell a közrehatás arányát megállapítani. A „közrehatás” a kár okozásában való részvétel arányának megállapításánál azt kell vizsgálni, hogy az egyes károkozók magatartása (tevékenysége vagy mulasztása) milyen mértékben hatott közre a kár bekövetkeztében, milyen szerepe volt a kár előidézésében. A kártérítési felelősség körében elsősorban a károkozásban való közrehatás felróhatóságának van jelentősége. Ha például a felelős egyik károkozó magatartásának felróhatósága nagyobb, mint az ugyancsak felelős másik károkozó magatartásáé; az
39
előbbinek a „közrehatása” rendszerint a nagyobb mértékű, s ezért a marasztalásnak is ennek megfelelően kell történnie. A nagyobb mértékben felróható magatartás a károkozásban való nagyobb mértékű „közrehatás”-t is jelent; tehát éppen a felróhatóság nagyobb súlya emeli meg a károkozásban való „közrehatás” mértékét. Mindebből következően közös károkozás esetén a károkozó magatartásoknak a „közrehatás aránya” szempontjából való értékelésénél a magatartások felróhatósága mértékének, tehát a közrehatás felróhatóságának van elsősorban jelentősége. Ha a közös károkozók között olyan is van, aki nem az általános érvényű, felróhatósági alapú felelősségi szabály alapján, hanem pl. a veszélyes üzemi felelősség felróhatóságtól fügetlen szabályai alapján felel, a közrehatás arányának megállapításánál a tevékenység fokozott veszélyességét, illetőleg az ilyen tevékenységgel okozott károkért való fokozott felelősséget is megfelelően figyelembe kell venni. (PK 37.) Az egyetemleges felelősség mellőzésére csak a bíróságnak van jogköre, és fontos szempont, hogy a kártérítés elsődleges célja, a reparáció, amely az egyetemleges kötelezésnek is elsődleges indoka, nem kerül veszélybe. Ha a károsult maga is közrehatott a kár bekövetkezésében, akkor a közrehatás arányában történő marasztalás indokolt, hiszen a károsult lényegében egyike a károkozóknak, így meg kell állapítani azt a kárrészt, amelyért a károkozók felelőssé tehetők. Az 1959-es Ptk.-val szemben a Ptk. már nem nevesíti külön azt az esetkört, amikor a károsult az igényérvényesítéssel ok nélkül késlekedett, és emiatt tekint el a bíróság az egyetemleges felelősség alkalmazásától. Bár igen tágra nyitja a Ptk. az egyetemleges felelősség alkalmazásának mellőzését, amikor rendkívüli méltánylást érdemlő okok esetén is megengedi a főszabálytól való eltérést, véleményünk szerint ebbe már nem tartozik bele a károsult ok nélküli késlekedése az igényérvényesítéssel. Véleményünk szerint ugyanis önmagában az a tény, hogy a károsult az elévülési idő végéhez közeledve érvényesítette az igényét, az egyetemleges felelősség létét indokoló célokat nem változtatja meg. A rendkívüli méltányosságot inkább a károkozók oldalán kell vizsgálni. Az igényérvényesítéssel való ok nélküli késlekedés a helyreállítást meggyorsító egyetemleges felelősségre vonás kedvezményének elvesztését vonja maga után. Mivel az egyetemleges marasztalás elsődleges indoka a gyors reparáció biztosítása, természetes, hogy ha a károsult
40
maga nem tartja ezt fontosnak, akkor a bíróság ezt a kedvezményt megvonhatja tőle, és visszatérhet a károkozók egyéni felelősségének elvéhez. Az egyetemleges felelősség csak a károkozók külső viszonyaiban, a károsulttal szemben, számára biztosított kedvezményként érvényesül. A károkozók belső viszonyában a felelősség a károkozók felróhatóságának arányában oszlik meg. E szabály biztosítja, hogy ha valamelyik károkozó a károsulttal szemben saját felróhatóságának vagy közrehatásának mértékét meghaladó mértékben áll helyt, fizet kártérítést, a többi károkozóval szemben megtérítési igénye támad. Ha a felróhatóság arányát nem lehet megállapítani, akkor a károkozók egyenlő arányban felelnek. A közös károkozás szabályaiból következő egyetemleges felelősség sajátosan alakul a fokozott veszéllyel járó tevékenységet folytatók (pl. autóversenyzők) esetében. Ha a kárt több személy fokozott veszéllyel járó tevékenységgel közösen okozta, a felelősség másként érvényesül a külső és a belső viszonyban. A károsult harmadik személy és a közös károkozók (külső) viszonyában ugyanis a Ptk. 6:524. § (1) bekezdése és 6:535. § (1) bekezdése alapján az egyetemleges és felróhatóság nélküli (tárgyi) felelősség szabálya az irányadó, míg a közös károkozók egymás közti (belső) viszonyában a felelősség általános, felróhatóságon alapuló szabályait kell alkalmazni. Ezt az esetet nevezi a jogirodalom a veszélyes üzemek találkozásának. Így, ha a két gépjármű összeütközésénél a néző károsodik, kárát a két gépjármű üzemben tartója az objektív felelősség alapján köteles megtéríteni. Emellett a közös károkozásból eredő egyetemleges felelősségre vonatkozó szabálya is érvényesül velük szemben, ami azt jelenti, hogy a károsult kárának megtérítését – választása szerint – mindkettőjüktől vagy bármelyiküktől követelheti. Mindkét károkozó perlése esetén az egyetemleges marasztalás csak a Ptk. 6:524. § (2) bekezdésében egyébként megállapított feltételek alapján mellőzhető. Amennyiben a károsult harmadik személy kárát az egyik gépjármű üzemben tartója téríti meg, ennek a károkozásban részt vett másik gépjármű üzemben tartójával szemben érvényesíthető megtérítési igényére már nem az objektív felelősség, hanem a felelősség általános szabálya az irányadó. Kettőjük egymás közti viszonyában a kár magatartásuk felróhatósága arányában oszlik meg. Ugyanez az alapja és módja a felelősség viselésének akkor is, ha a gépjárművek összeütközése közben közösen
41
okozott kár nem a kívülálló harmadik személyt, hanem az egyik vagy másik, esetleg mindkét gépjármű üzemben tartóját érte. Ha a károsult személy az egyik gépjármű utasa (pl. rali) volt, őt a felelősségi szabályok alkalmazása szempontjából rendszerint kívülálló harmadik személynek kell tekinteni. Kárának megtérítését tehát a gépjármű utasa is mindkét gépjármű üzemben tartójától követelheti, az egyetemleges tárgyi felelősség alapján. Abban az esetben azonban, ha a károsult utas az egyik gépjármű üzemben tartójának házastársa, a felelősség kérdése aszerint alakul, hogy a károsult házastárs üzemben tartónak tekinthető-e vagy sem. A kárért való felelősség szempontjából a Ptk. 6:536. § (1) bekezdése értelmében azt kell üzemben tartónak tekinteni, akinek érdekében a veszélyes üzem működik. A működtetés ismétlődő, rendszeres és tartós tevékenységet feltételez, s hogy ez mikor áll fenn, azt csak az eset körülményei alapján lehet eldönteni. Ha a kárt több személy fokozott veszéllyel járó tevékenységgel közösen okozta és nincs olyan magatartásbeli különbség, amely a felróhatóság vagy a közrehatás mértéke arányánál valamelyik fél javára értékelhető volna, a kár közöttük egyenlő arányban oszlik meg. (BH1975. 134.) 2.3. A kárkötelem tárgya A kárkötelem közvetlen tárgya az a magatartás, amelyre a károsult alanyi joga irányul, jelen esetben a kár megtérítésének kötelezettsége. A kár megtérítése alanyi jog a károsult oldaláról és kötelezettség a kárért felelős személy szempontjából. A kár megtérítésének a Ptk. több módját ismeri: pénzbeli reparáció egyösszeg vagy járadék formájában, valamint természetbeni megtérítés. 2.4. A károsult jogállása A károsult a kárkötelem központi szereplője. A kártérítés mértékének meghatározásánál vagyoni károknál a károsult vagyonvesztesége, míg személyiségi jogok sérelme esetén a károsult szubjektív körülményei azok, amelyek a kártérítés összegének kalkulálása során szerepet játszanak. A károsult jogait ezáltal egyetlen alanyi jogban, a teljes kár
42
megtérítéséhez való jogban foglalhatjuk össze. Az eredeti állapot helyreállításának koncepciója természetesen csak a vagyoni károk tekintetében tartható teória, így a személyiségi jogok megsértése esetén igényelt sérelemdíj esetében a jogintézmény eltérő funkciójából következően nincs lehetőség az eredeti állapot helyreállítására. A károsultnak azonban a kár megtérítéséhez való jog gyakorlásához bizonyos kötelezettségeket is teljesítenie kell. 2.4.1. Bizonyítási teher Mindenekelőtt a legfontosabb, hogy a kártérítés feltételeit a károsultnak kell bizonyítania. A károsultat terheli a kár tényének és mértékének, valamint a jogellenes magatartás és a kár közötti okozati összefüggésnek a bizonyítása is. Teoretikusan a jogellenes magatartás bizonyítása is a károsult kötelezettsége, azonban a jogellenesség vélelméből következően ezt a kárkötelemben adottnak vesszük, és a károkozónak van arra lehetősége, hogy valamely jogellenességet kizáró okot bizonyítson a felelősség alóli mentesülés érdekében. A károkozó magatartás bizonyítása azonban a károsultat terheli. A károsodását előidéző magatartás – legyen az cselekvés vagy mulasztás – bekövetkezése annak jogellenességétől vagy jogszerűségétől függetlenül a károsult bizonyítási kötelezettségének körébe tartozik. A bírói gyakorlatban megjelennek olyan esetek is, amikor a károkozó magatartás jogellenességét is a károsult köteles bizonyítani, azaz a jogellenesség vélelme ellenére mégis külön bizonyítási kérdés a jogellenesség. A hullámmedencében fürdőző felperesnek valaki a medence faláról elrugaszkodva nekiesett, melynek következtében felperes beverte a fejét a medence falába, és koponyaalapi törést szenvedett. Felperes keresetét arra alapította, hogy a fürdő alkalmazottja, a fürdőmester nem látta el feladatát megfelelően, mert a rendet nem tartotta fenn a medencében. A bíróság azonban nem látta a jogellenes magatartást bizonyítottnak, hiszen a fürdő részéről semmilyen magatartás nem került kifejtésre, amely okozati összefüggésben állt volna felperes kárával. (BH2005. 53.)
43
Sajátos probléma a bizonyítás körében az az eset, amikor a kár mértékét nem lehet pontosan kiszámítani. A kár mértékét a kártérítést igénylő félnek kell bizonyítania. Általános kártérítés megállapítására mindaddig nem kerülhet sor, amíg nyilvánvalóvá nem válik, hogy a kár mértéke nem számítható ki. (BH2000. 541.) Általános kártérítés megítélésére akkor kerülhet sor, ha bizonyítást nyer, hogy a károsultnak a kára bekövetkezett, a kár mértéke azonban pontosan
nem
állapítható
meg
a
teljes
körűen
lefolytatott
bizonyítási
eljárás
eredményeképpen sem. (BH2011. 36.) A kártérítés általános szabályai alapján a kár bekövetkezését a károsultnak kell bizonyítania. Általános kártérítés megítélésére akkor kerülhet sor, ha egészen bizonyos, hogy a károsultnak a kára bekövetkezett, a kár mértéke azonban pontosan nem állapítható meg a teljes körűen lefolytatott bizonyítási eljárás eredményeképpen sem. A bíróság nem mellőzheti a vizsgálatot akkor sem, ha terjedelmes bizonyítás lefolytatása szükséges, és remény van arra, hogy a bizonyítási eljárás eredményeképpen a kár pontos összege megállapítható. Általános kártérítés megállapítására nem kerülhet sor csupán azért, mert a kár mértékének megállapítása hosszadalmas, vagy esetleg terjedelmes bizonyítási eljárást tenne szükségessé (BH2003. 249.), és akkor sem, ha a lefolytatott bizonyítási eljárás adatai alapján mérlegeléssel megállapítható a kár mértéke. (BH2000. 57.) Általános kártérítés megítélésére akkor kerülhet sor, ha bizonyítást nyer, hogy a károsultnak a kára bekövetkezett, a kár mértéke azonban pontosan nem állapítható meg a teljes körűen lefolytatott bizonyítási eljárás eredményeképpen sem. Általános kártérítés megítélésére akkor kerülhet sor, ha egészen bizonyos, hogy a károsultnak a kára bekövetkezett, a kár mértéke azonban pontosan nem állapítható meg a teljes körűen lefolytatott bizonyítási eljárás eredményeképpen sem. A bíróság nem mellőzheti a vizsgálatot akkor sem, ha terjedelmes bizonyítás lefolytatása szükséges, és remény van arra, hogy a bizonyítási eljárás eredményeképpen a kár pontos összege megállapítható. Általános kártérítés megállapítására nem kerülhet sor csupán azért, mert a kár mértékének megállapítása hosszadalmas, vagy esetleg terjedelmes bizonyítási eljárást tenne szükségessé (BH2003. 249.), és akkor sem, ha a lefolytatott bizonyítási eljárás adatai alapján mérlegeléssel megállapítható a kár mértéke. (BH2000. 57.) Olyan esetben, ha a felperes maga is elismeri; „lehetséges, hogy jobban tettem volna, ha számlákat csatolok azzal kapcsolatban,
44
hogy milyen összegű kifizetéseim keletkeztek”, arra lehet következtetni, hogy a felperes kárának mértékét nem kívánta bizonyítani. Ennek megfelelően tudatában volt annak a felperes, hogy a kár mértékének megállapítására bizonyítási eljárás eredményeként sor kerülhetett volna. Miután azonban a felperes részéről ebben a körben bizonyítási indítvány előterjesztésére nem került sor, a felperes ezen igénye tekintetében bizonyítékokat nem csatolt, a bíróság alaptalannak ítélte a felperes általános kártérítés iránti kereseti kérelmét. (BH2011. 36.) A személyiségi jogok megsértése miatt követelt sérelemdíj esetében a Ptk. kifejezetten felmenti a sértettet a hátrány bizonyításának kötelezettsége alól. A hátrány bizonyításának a sérelemdíj összegére lehet kihatása, de a sérelemdíjhoz való jogot nem likvidálja, ha a sértett nem tud olyan hátrányt bizonyítani, amely a személyiségi jogok megsértésével kapcsolatban érte. Ezzel a Ptk. lényegében a nem vagyoni kártérítés bírói gyakorlatában a 2000-es években megjelenő, a jogintézményt a hátrányközpontúságtól megszabadító törekvéseket emelte a normatív szabályozás szintjére. Az 1959-es Ptk. hatálya alatt perjogi intézményeket is segítségül hívtak a bíróságok a felperes károsult bizonyítási terhének a csökkentésére. A köztudomású tény perjogi intézményét annak kivédésére használták, hogy a felperesnek olyan jogok sérelmével összefüggésben bekövetkezett hátrányt kelljen bizonyítania, mely jogosultságok sérelme a külvilágban gyakran érzékelhetetlen. (BH1995. 521.) 2.4.2. Kármegelőzési és kárenyhítési kötelezettség A károsult a kár megelőzése és a kár enyhítése körében úgy köteles eljárni, ahogy az az adott helyzetben általában elvárható. Amennyiben ennek a kötelezettségének nem vagy nem megfelelően tesz eleget, ennek következményeit viselni köteles, azaz kármegosztásnak lehet helye. Lényeges kitétel, hogy kármegosztás alkalmazására a károsultnak csak olyan közreható magatartása, illetve mulasztása vezethet, amely a bekövetkezett kárral tényleges okozati összefüggést mutat, és a károsodás bekövetkezésében közrehatott. (BH2002. 484.)
45
A kármegelőzés és kárenyhítési kötelezettség megsértése természetesen nem jelenti, hogy a károsultat – mint ebben a megközelítésben az egyik károkozót – a felelősség beálltának jogkövetkezményével sújtaná a törvény. A kármegelőzési és kárenyhítési kötelezettség megsértése a másik károkozó szempontjából jelent felelősségcsökkentést. A másik károkozó ugyanis nem köteles a kárt megtéríteni olyan arányban, amilyen arányban a kár bekövetkezéséhez a károsult magatartása közrehatott. A károsulti közrehatásnak minden esetben
felróhatónak
kell
lennie,
csak
ekkor
értékelhető
a
károkozó
oldalán
felelősségcsökkentő tényként. A súlyos vezetéstechnikai hibát például egy autóversenyen a bíróság olyan felróható károsulti közrehatásként értékeli, amely kármegosztás alapjául szolgálhat. (BH2007. 409.) A kárenyhítési kötelezettség kizárólag a károsodás időpontjára vonatkozóan értelmezhető. A károsulti kötelezettség körébe általában nem tartozik bele a kárának bekövetkezte után a kár megszüntetésére való törekvés. A kárelhárítási, kárenyhítési kötelezettség, a Ptk. 6:525. § (1) bekezdésében és a PK 36. állásfoglalásában foglaltakra is figyelemmel, kizárólag a károsodásra vezető folyamatban, illetőleg a károsodás időpontjára vonatkozóan értelmezhető. A károsulttól elvárható kötelezettség körébe nem tartozik bele a kárának bekövetkezte után a kár megszüntetése érdekében való cselekvés. A már károsodott személytől ennek megfelelően nem várható el, hogy olyan helyzetbe hozza magát, amellyel megszünteti a kárát. (EBH2010. 2129.) A kárenyhítés a már bekövetkezett kár következményeinek a csökkentését jelenti, az erre irányuló kötelezettség megsértése akkor állapítható meg, ha a károsult elmulaszt valamely olyan – tőle elvárható – cselekményt vagy magatartást, amely alkalmas lenne a bekövetkezett kár mérséklésére. A kármegelőzési kötelezettség tekintetében több problémával is szembesülünk. Önmagában a károkozással szembeni védekezés elmulasztása jellemzően nem a károsult és a károkozó viszonyában bír jelentőséggel, hanem a biztosított károsult és a biztosító relációjában. A károkozás általános tilalmából következően arra hivatkozva a károkozó nem tudja felelősségét csökkenteni, hogy a károsult felróható közrehatása idézte elő azt a helyzetet, melyben ő a károkozó magatartást ki tudta fejteni. A nyitva hagyott gépjármű eltulajdonítása esetén bár a károsult a kármegelőzési kötelezettségét súlyosan megsértette a gépjármű
46
lezárásának elmulasztásával, azonban a tolvaj arra hivatkozva nem kérhet kármegosztást, hogy így könnyebben sikerült a gépjárművet eltulajdonítania. Amennyiben azonban a biztosítóval fordul szembe a károsult, a biztosító már eredményesen hivatkozhat a kármegelőzési kötelezettség megsértésére, mely jellemzően a biztosító mentesüléséhez, ritkább esetben kármegosztásra vezet. A kármegelőzési kötelezettség megsértése értékelésre kerülhet következményi károk vagy a későbbi helyreállítás akadályaként vagy a helyreállítást megnehezítő körülményként is. Egy esetben a gépjármű pótkulcsát és forgalmi engedélyét a kesztyűtartóban felejtő károsult magatartását a bíróság a kármegelőzési kötelezettség megsértéseként értékelte. Álláspontja szerint bár a kulcs és a forgalmi engedély gépjárműben tárolása nem játszott szerepet a gépjármű eltulajdonításában, azonban annak későbbi értékesítését nagyban megkönnyítette a tolvaj számára, így a kárt a Casco biztosító és a károsult között 70–30%-ban megosztotta. (BH2002. 487.) A kármegelőzési és kárenyhítési kötelezettség megsértésétől, azaz a károsult felróható közrehatásától el kell határolnunk az önhibát. Az önhiba a kár bekövetkezésének egyedüli oka, amely így a felelősség teljes kizárását eredményezi a károkozó oldalán. A felróhatóság értékelése azonban nem egyforma a károkozó és a károsult oldalán. A bírói gyakorlat a károkozótól jellemzően nagyobb fokú gondosságot követel meg, ennélfogva annak fokozott felismerését, hogy magatartása más károsodását idézheti elő. A károkozás általános tilalmából következik, hogy valamennyi jogalany olyan magatartást köteles tanúsítani, mely nem eredményezi más károsodását. A károsult számára a kármegelőzési kötelezettség úgy jelentkezik, hogy a kárveszélyes helyzeteket kerülnie kell. Ha a károsult ennek a kötelezettségének nem tesz eleget, úgy a károkozó nem kötelezhető a kár emiatt beállt részének viselésére. A károsult kármegelőzési kötelezettségének körében a felróhatóság értékelésénél a károsult cselekményeit a bírói gyakorlat alacsonyabb mércéhez igazítva ítéli meg.
Az elvárhatóság szintjének meghatározásánál a károsult oldalán csak olyan
kötelezettségek elhanyagolása jelenti a kármegelőzési kötelezettség megsértését, mely kötelezettségek nyilvánvalóan és az általános ismeretek alapján is szükségesek vagy rendszerint alkalmazandók tipikus károsodások megelőzésénél. Az „extrém óvatosság” (pl.
47
egy küzdősport esetén a sportág szabályai által meg nem követelt vagy éppen nem szabályszerűnek minősített védőeszközök használata) nem követelmény a károsult oldalán még akkor sem, ha annak tanúsítása mellett a károsodás bizonyosan nem következett volna be. A közrehatás tevéssel és mulasztással egyaránt megvalósulhat. A kármegelőzési kötelezettség mulasztásban
megnyilvánuló
elhanyagolásáról
akkor
beszélünk,
amikor
közvetlen
károkozással fenyegető tényezők már kifejlődtek, azonban a károsult nem tanúsítja az elvárható védekezést a kár bekövetkezésével szemben. Nem róható azonban a károsult terhére, ha hirtelen kialakult vészhelyzetben a kárelhárításnak nem a legmegfelelőbb módját választja. A kárenyhítés a károkozó magatartás bekövetkezését követően meginduló károsodás folyamatában a károsult közönyét jelenti, amikor a károsult az elvárható és reális magatartást nem tanúsítja a kár mértékének mérséklése érdekében. Olyan magatartás azonban nem értékelhető a károsult kárenyhítési kötelezettségének megsértéseként, amely számára az elvárható mértéket meghaladó terhet eredményezne. Egy esetben a balesetet szenvedett sportoló később többször is elesett, mely esések hozzájárultak a per tárgyává tett egészségi állapotának kialakulásához. A baleset következtében előállt mozgáskorlátozottságot követően a rehabilitációt (gyógytorna, gyógyúszás) a károsult elhanyagolta. A bíróság kifejtette, hogy a rehabilitáció elhanyagolása csak annyiban lehet releváns, hogy az ebből adódó esetleges állapotrosszabbodás miatt utóbb a károsult további igényt nem érvényesíthet. A bíróság nem fogadta el az alperes azon érvelését, hogy az elesések és a rehabilitáció elhanyagolása a károsult felróható magatartásának,
kárenyhítési
kötelezettsége
elmulasztásának
körében
értékelhető
körülmények lennének. (LB-H-PJ-2009-198.) A károsodás következményeinek csökkentése érdekében a károsult sportoló nem köteles magát újabb műtéti beavatkozásnak alávetni, ha orvosi műhiba okozta a kárt. (BH1977. 105.)
48
A károsulti közrehatás tényének és mértékének megállapítása a bíróság mérlegelő tevékenységének része. A károkozó és a károsult közötti kármegosztásra irányuló igény elbírálásához akkor szükséges szakértői vélemény beszerzése a perben, ha a károsulti önhiba fennállásának, illetve súlyának megállapítása, avagy megítélése olyan különleges szakismereteket igényel, amelyekkel a bíróság nem rendelkezik. (BDT2013. 2843.) A kárenyhítés azt jelenti, hogy az adott helyzetben általában elvárható mércének megfelelve a károsultnak meg kell tennie azokat az intézkedéseket, melyek a jogellenesen okozott kár mértékének enyhítéséhez, kiküszöböléséhez szükségesek. A kárenyhítési kötelezettség megítélése az elvárható magatartás és az ésszerűség elveihez igazodik. (BDT2008. 1803.) Személyiségi jogok megsértése esetén a sérelemdíj alkalmazásánál a Ptk. visszautal a deliktuális felelősség szabályaira. Ebből következik, hogy a kárenyhítési és kármegelőzési kötelezettségnek véleményünk szerint a sérelemdíj összegének kalkulálása során is jelentősége van. A sérelemdíj körében a kármegosztás bár kizárt, azonban a károsultat a kármegelőzési és kárenyhítési kötelezettség ugyanúgy terheli, mint vagyoni károk esetén. A kármegosztás alkalmazásának kizártságát az indokolja, hogy a sérelemdíj összege lényegében fikció, amely pontosan nem számolható ki, így objektív kárösszeg hiányában annak megosztása sem lehetséges. A kármegelőzési és kárenyhítési kötelezettség megsértését a sérelemdíj összegének kalkulálása során kell figyelembe venni, azaz a hasonló esetekben a felróható károsulti közrehatás alacsonyabb összeget kell, hogy eredményezzen, mint hasonló személyiségi jogsértések esetében. (BDT2005. 1285.) A kármegosztásnak kizárólag a vagyoni kártérítés vonatkozásában van helye, míg a sérelemdíj vonatkozásában kármegosztásra nincs lehetőség, azonban a kármegelőzési, kárenyhítési kötelezettség (a károsulti közrehatás) eredményének értékelése a nem vagyoni kár megállapított összegére is kihatással van. (BDT2001. 370.) A nem vagyoni kártérítés körében régebben több esetben alkalmazott a bíróság olyan szempontokat is, amelyek károsulti közrehatásként voltak értékelhetők, és így kármegosztást alkalmazott. Tipikus példa volt erre az alkoholista életmód vagy éppen a dopping használata. Ez az álláspont helytelen, a Legfelsőbb Bíróság már 1982-ben kivette az értékelési szempontok köréből. Nem lehet ugyanis a károsultat saját kárának viselésére kötelezni nem
49
vagyoni károk tekintetében azon az alapon, hogy a károsodással közvetlenül össze nem függő életmódja a társadalomban negatív értékítéletet vált ki. Akkor azonban, ha az ittasság, egyéb bódult állapotot előidéző szer közvetlenül a károsodással összefüggésben értékelhető, nem a kármegosztás alkalmazásának van helye, hanem a kártérítési összeg csökkentésének. Ezt az érvelést a sérelemdíj körében is alkalmazhatónak tartjuk. A károsult felróható közrehatására alapított kármegosztás körében a bírói gyakorlat két tényezőre van tekintettel: az okozásra és a felróhatóságra. A felróhatóságnak azonban nagyobb
jelentőséget
értékelhetőségéhez
tulajdonít.
nyújt
Az
segítséget,
okozati hiszen
összefüggés a
károsodás
a
károsulti
közrehatás
bekövetkeztével
okozati
összefüggésben nem álló károsult magatartást közrehatásként értékelni nem lehet. Amennyiben azonban az okozati összefüggés megtalálható az adott esetben, akkor a felróhatóság vizsgálatával dönthető el, hogy milyen mértékű kármegosztást alkalmaz a bíróság. A kölcsönös tettlegesség körében például kiemelt jelentősége van annak, hogy a sérülések kialakulásában melyik fél felróható magatartása mennyiben hatott közre. Speciális kérdésként jelentkezik az a probléma, amikor a káresemény során felróható közrehatást tanúsító károsult meghal, és a kártérítést igénylő személyekkel szemben az alperes károkozó hivatkozik a károsulti közrehatásra, mint felelősséget csökkentő tényezőre. A bírói gyakorlatban uralkodó álláspont szerint a károkozó szempontjából vizsgálva a károsulti közrehatás felelősségcsökkentő körülmény, így figyelembe vétele attól független, hogy a felróható közrehatást tanúsító károsult vagy az ő jogán más személyek érvényesítenek kárigényt. Ezzel szemben a jogirodalomban megjelennek olyan vélemények, melyek ezt az álláspontot hibásnak minősítik azon az alapon, hogy az igényérvényesítő személyek nem tekinthetők a kár bekövetkezésében közreható károsultaknak, így velük szemben a kármegosztás alkalmazására vagy a kárösszeg csökkentésére ezen az alapon nem kerülhet sor. A károsult terhére esik mindazon személyek mulasztása is, akiknek magatartásáért a károsult felelős. A károsulti közrehatás tehát nem kizárólag a károsult által kifejtett magatartások értékelését jelenti, hanem azon személyek magatartása is kihat a felelősségre, akikért
50
szerződés vagy jogszabály alapján a károsult felelősséggel tartozik. A deliktuális felelősség körében az alkalmazott, tag, megbízott, képviselő, vétőképtelen gondozottak vonhatók ebbe a körbe, míg a kontraktuális felelősség körében valamennyi közreműködő – például teljesítési segéd, alvállalkozó stb. – idetartozik. 2.4.3. Káronszerzés tilalmához kapcsolódó kötelezettségek A teljes kártérítés elvének érvényesülését negatív oldalról biztosító kötelezettség a káronszerzés tilalma. A rendelkezés lényege, hogy a károsult teljes kártérítésre jogosult ugyan, azonban a kártérítés összege nem haladhatja meg a károsult kárának mértékét. A kártérítés által a károsult nem kerülhet kedvezőbb helyzetbe, mint amilyenben a károkozást megelőzően volt. A károsult a személyes és vagyoni körülményeit nem köteles változatlanul megőrizni avégett, hogy a kártérítés összege ne módosulhasson. Ilyen esetben is irányadó a káronszerzés tilalma, valamint a tisztességes eljárás alapelve. (EBH2002. 695.) A káronszerzés tilalmának biztosítására a károsultnak két kötelezettséget írnak elő a Ptk. rendelkezései: –
a maradvány (residuum) kiszolgáltatásának kötelezettsége. Ha a károkozó a károsult teljes kárát megtérítette, akkor a károsultnak kötelessége kiadni azt, ami a dologból megmaradt (pl. a sporteszközben okoz kárt a másik játékos, mely ezáltal károsodik). Amennyiben a maradványt a károsult tartja meg, úgy a kártérítés összegéből le kell vonni a maradvány értékét;
–
helyébe lépett érték (surrogatum). Ha a károsodott dolog helyébe más dolog vagy érték lépett, ezt le kell vonni a kártérítés összegéből, vagy ha a teljes kárt megtérítette a károkozó, akkor a helyébe lépett dolgot, értéket ki kell adni számára. A surrogatum tipikus esete a biztosítási összeg, melyet a károsult arra tekintettel kap, hogy a károsodás, mint biztosítási esemény bekövetkezett. Ha a biztosítási összeg kifizetésére sor kerül, akkor a törvényi engedmény szabályai alapján a biztosítóra szállnak át mindazok a jogok, melyek a károsultat a károkozóval szemben megillették. A törvényi engedmény szabályai alapján a biztosító a károkozón
51
követelheti a kifizetett biztosítási összeget. Amennyiben a biztosítási összeg nem fedezi a károsult teljes kárát, úgy a biztosító a törvényi engedmény alapján köteles a károsult fennmaradó kárát is érvényesíteni a károkozóval szemben (Ptk. 6:468. §).
2.5. A károkozó jogállása 2.5.1. A teljes kár megtérítésének kötelezettsége A károkozó a felelősség feltételeinek fennállása esetén köteles a károsult teljes (vagyoni és nem vagyoni) kárát megtéríteni. A teljes kár megtérítésének kötelezettsége, mint fő szabály alól csak kivételes esetben ad felmentést a törvény.
Méltányosságból történő felelősségcsökkentés
Rendkívüli méltánylást érdemlő esetben a bíróság a károkozó felelősségét mérsékelheti, azaz a teljes kár megtérítésének kötelezettsége helyett a kár részben való megtérítésére kötelezheti a károkozót. A teljes kártérítés elvének korrekciója jellemzően olyan esetekben kerül elő, amikor a károkozó vagyoni helyzete azt indokolja. A korrekció létét az a tény is alátámasztja, hogy a károkozó teljesítő képességét sokszorosan meghaladó mértékű károkozásokra kirótt teljes kártérítési kötelezettség nem szolgálja a prevenció célját. A méltányosság körében értékelhető szempontok a károkozó vagyoni helyzete mellett a felróhatóság foka, a jogsértés súlya, valamint az, hogy a károkozó maga is megsérült-e a károkozás következtében. Nincs jelentősége azonban olyan utólagos megbánásnak vagy tevékeny megbánásnak minősíthető körülményeknek, melyek a károsodást követően álltak be (például a károkozó a kár egy részét vagy egészét önként megtérítette). Ugyancsak nincs helye a méltányosság gyakorlásának olyan esetekben, amikor a kár mértéke nem jelentős, és nem ró jelentős anyagi terhet a károkozóra. Ha a kártérítés összegének megállapításánál a bíróság diszkrecionális jogkörben járt el, akkor a méltányosságból történő felelősségcsökkentés azért nem
52
alkalmazható, mert a kárösszeg kalkulálásánál ezeket a szempontokat már figyelembe vette a bíróság. (PK 36.) A méltányosság gyakorlása a kár elemei közül elsősorban a felmerült kár (damnum emergens) esetén fordul elő. Az elmaradt hasznot (lucrum cessans) érintő, méltányosságon alapuló felelősségcsökkentés mindig egyedi mérlegelés tárgya. Ez utóbbi esetben az okozati összefüggés vizsgálatának van kiemelt jelentősége. Ha a károkozó magatartás indította ugyan el a károsodásra vezető okfolyamatot, azonban abba külső körülmények is bekapcsolódnak, és ezek együttes és elválaszthatatlan következménye a különösen nagy kár, akkor helye lehet a felelősség csökkentésének méltányosságból. Az indokolt költségek vonatkozásában még inkább fontos az eset összes körülményének mérlegelése. Bár a károkozó személyi körülményei főszabály szerint nem számítanak a kártérítési kötelezettség terjedelmének megállapításánál, hiszen a reparáció a károsult által elszenvedett károkhoz igazodik, a méltányosság gyakorlásánál figyelemmel kell lenni arra a követelményre is, hogy a kártérítés mértéke ne tegye tönkre a károkozót. A kártérítés nem lehet túlzott a jogsértés súlyához viszonyítva.
Objektív felelősség ellentételezéseként megjelenő felelősségcsökkentés
Bizonyos felelősségi alakzatok esetén a szigorú tárgyi felelősséget (felróhatóságtól független felelősséget) a jogalkotó azzal ellensúlyozza, hogy a kár megtérítésének kötelezettségét csak a kár valamelyik elemére korlátozza, felmentve a károkozót a károsult teljes kárára vonatkozó megtérítési kötelezettség alól. Ilyen például a termékfelelősség intézménye, ahol a hibás termék, sporteszköz által más dolgokban (pl. a sportoló személyes használati tárgyai) esett tényleges kárt kell csak a gyártónak megtérítenie, és az elmaradt haszon, indokolt költségek nem képezik megtérítés tárgyát. A szerződések jogában is ismert az a megoldás, hogy a szerződésszegéssel okozott károkért való felelősség körében a szerződésszegés következményeként a szolgáltatás tárgyában keletkezett kár megtérítése a főszabály. Azzal, hogy a Ptk. a szerződésszegéssel okozott károkért való felelősséget objektív alapokra helyezte, és csupán szűk körben enged mentesülést, a kártérítés mértékét is korlátozta. Nem
53
illeti meg azonban a szerződésszegő felet a felelősségcsökkentés kedvezménye, ha a szerződésszegés szándékos magatartására vezethető vissza.
Előreláthatósági korlát
Számos külföldi magánjogi kódex már régóta ismeri az előreláthatóság fogalmát. Az előreláthatóság
a
kártérítési
kötelezettség
korlátjaként
jelentkezik,
és
a
Ptk.
a
szerződésszegéssel okozott károk megtérítéséért fennálló felelősség körében, mint a kártérítés mértékét behatároló intézményt szabályozza. Abból az alaptételből indulhatunk ki ugyanis, hogy a kontraktuális jogviszonyokban a felek a jogviszony relatív szerkezetéből következően ismerik egymást. Az együttműködési és egymás irányába fennálló tájékoztatási kötelezettség azt is jelenti, hogy az esetleges szerződésszegés következményeiért való felelősségnél nem valamennyi kár, következményi kár kerül megtérítésre, csak azok, amelyekről a szerződésszegésért felelős félnek tudomása volt. A szerződéses partnerek érdeke így, hogy egymást
motivációjukról,
szerződéses
érdekeikről
megfelelően
tájékoztassák.
Az
előreláthatósági korlát lényege, hogy nem kell megtéríteni a kárnak azt a részét, amelyet a károkozás időpontjában nem látott előre a károkozó. Az előreláthatóság bár látens módon, de már a Ptk. hatályba lépése előtt megjelent a magyar bírói gyakorlatban is (EBH2009. 1957.), azonban pontos értelmezése még várat magára. A bíróság egyértelműen az okozati összefüggés körébe értett intézményként hivatkozott eddig az előreláthatóságra, és hangsúlyozta, hogy a kárfelelősség vizsgálata során az okozati összefüggés szempontjából a kár bekövetkezése releváns okának van jelentősége. Ez akkor állapítható meg, ha a felróható magatartás szerves összefüggésben van a kárral: enélkül a kár nem következett volna be, illetve a károkozó a kár bekövetkeztét előre láthatta. (BDT2013. 2893.)
A külföldi példák alapján megállapítható, hogy a kár e részének objektíve, az általános tapasztalati tények alapján kell előreláthatatlannak lennie. A következményi károk megtérítését határolja be az előreláthatóság intézménye (bővebben a kár megtérítésének 54
szabályaihoz fűzött magyarázatnál). A deliktuális felelősség körében az előreláthatóság az okozati összefüggés körében jelenik meg a Ptk.-ban, de a bírói gyakorlatban már a Ptk. hatályba lépését megelőzően találunk példát arra (EBH2009. 1957., BH2005. 256., BH1980. 264.), amikor ezen elv alkalmazásával korlátozták a bíróságok a károkozó felelősségének mértékét. Ezt a korlátot az okozati összefüggés egyik elemeként foghatjuk fel, hiszen olyan károk megtérítését zárja ki a kártérítés köréből, melyek a károkozó eseménnyel – a jogellenes magatartással – már ésszerűtlenül távoli kapcsolatban állnak. Hangsúlyozzuk azonban, hogy az előreláthatóság a deliktuális felelősség esetében a károkozó eseménnyel csak nagyon távoli okozati összefüggésben álló károk megtérítését zárja ki az értékelés köréből, és semmiképpen sem jelenti azt, hogy a károkozó és károsult káreseményt megelőző tudásszintje, információi, kapcsolata bármilyen szerepet játszana a kárszámítás során. 2.5.2. Kármegosztás követelése A károsult felróható közrehatása esetén a károkozó kármegosztást követelhet. Nem kell ugyanis megtérítenie a kárnak azt a részét, melynek bekövetkezésében a károsult felróható módon közrehatott. A Pp. bizonyítási szabályai értelmében annak bizonyítása, hogy a károsult magatartása okozati összefüggésben állt a beállott kárral és felróható is volt, a károsult terhére esik. A kármegosztás alkalmazására a károsult olyan közreható magatartása, illetve mulasztása vezethet, amely a bekövetkezett kárral tényleges okozati összefüggést mutat. (BDT2006. 1412.) A kármegosztás arányának megállapításánál a bíróság a felróhatóságot vizsgálja. A sérelemdíj esetén a kármegosztás alkalmazása kizárt, a károsulti közrehatás a kártérítési összeg megállapítása során kerül értékelésre. Kármegosztás alapjául szolgálhat önmagában az a körülmény is, ha a károsult tudja, hogy az ígért kedvezményre – jóhiszemű és tisztességes magatartás mellett – eleve nem tarthat igényt. (BH2007. 7.) Ha nem állapítható meg, hogy a sportoló felperes egészségkárosodását okozó betegségek a sportszervezetnél történt foglalkoztatása idején keletkeztek, de az itteni kedvezőtlen játék körülmények (pl. dohos, penészes környezet) közrehatottak az egészségkárosodáshoz vezető állapota kialakulásában, kármegosztás alkalmazásának van helye. (BH2007. 241.)
55
2.5.3. Mentesülés A kártérítési felelősség alól van helye kimentésnek. A prevenció követelménye indokolja, hogy a kártérítési kötelezettség ne legyen abszolút, kimentést nem tűrő jogkövetkezménye a károkozásnak. A kimentési okok azonban felelősségi alakzatonként eltérők. A kártérítés általános szabálya alapján a károkozó mentesül a felelősség alól, ha bizonyítja, hogy úgy járt el, ahogy az az adott helyzetben általában elvárható. A felróhatóság hiányára való hivatkozás csak akkor vezet mentesüléshez, ha a konkrét károkozó személyétől elvonatkoztatott, ideális mércének megfelelt a károkozó magatartása. A speciális felelősségi alakzatok körében a mentesülésnek rögzített, taxatíve felsorolt okai vannak. A bizonyítás ebben a körben exculpatios jellegű, mert a károkozónak kell bizonyítania, hogy nem az ő kötelezettségeinek megszegése vezetett a károsodáshoz. Ez azonban nem jelent bizonyítási kötelezettséget, hiszen a felróhatóságot adottnak veszi a törvény, és külön vizsgálatára akkor kerül sor, ha a károkozó bizonyítani kívánja, hogy magatartása megfelelt az elvárható magatartás követelményének. A mentesülési okok bizonyítása így nem kötelezettség, csupán lehetőség a károkozó számára. Ennek elmulasztása esetén a felelősség beáll. 2.6. A károsodás veszélye a sporttevékenység esetén A Ptk. nem csupán a felelősség elsődleges funkciójára a reparációra koncentrál, hanem a károsodás veszélyével való fenyegetés esetén hangsúlyt helyez a prevencióra is. A károsodás veszélye esetén igénybe vehető védelmi eszközök jelentősége az, hogy még a kárkötelem teljessé válása, a kár, hátrány bekövetkezését megelőzően lehetőség van bírósághoz fordulni, és a károsodást megelőző intézkedéseket kikényszeríteni. Lényeges különbség a felelősség általános szabálya és a károsodás veszélye között, hogy míg a felelősség általános alakzatánál előfeltétel a károkozó felróható magatartása, addig a jogosult károsodás veszélye esetén akkor is kérheti a Ptk. 6:523. §-ában rögzített védelmi intézkedéseket, ha a magatartás nem volt felróható. A felróhatóság követelményének mellőzése azért is különösen fontos, mert jogszerű tevékenység folytatásával, az elvárható
56
magatartás követelményeinek megfelelve is lehet olyan tevékenységet folytatni, mely magában hordozza a másnak való károkozás lehetőségét. Számos esetben a tevékenység pont azért nem felróható, mert a tevékenység folytatójának nincsen tudomása arról, hogy magatartásával más személyt károsodásnak tehet ki. A károsodás veszélye körében a felróhatóság irrelevánssá válását azzal indokolhatjuk, hogy ebben a körben az elsődleges célkitűzés a káreset bekövetkezésének megakadályozása és csupán másodlagos a veszélyeztető magatartás szankcionálása. A szankció jellemzője, hogy már bekövetkezett eredmény esetében alkalmazható. A Ptk. a károsodás veszélye esetén igénybe vehető jogvédelmi eszközök szerepeltetésével ez alól a főszabály alól tesz kivételt. A Ptk. 6:523. §¬ában megjelölt eszközök ugyanis nem már bekövetkezett károk, hanem a károsodás veszélyével reálisan fenyegető magatartások esetére teszi lehetővé a bírói út igénybevételét. Ebből következően nem elsősorban szankció jellege domborodik ki az itt felsorolt lehetőségeknek, hanem a felelősségtan alapgondolatától eltávolodva egyszerű intézkedések alkalmazhatók, pontosan a felelősség beállásának megakadályozása érdekében. A bírói gyakorlat is ezzel a felfogással egyezően ítéli meg e szakasz célját a Ptk. 6:523. §ában foglaltak alkalmazásának előfeltétele a veszélyeztető magatartás megállapíthatósága, célja pedig a jogsértések elleni védekezés. E jogszabályhely nem a már bekövetkezett károsodás következményeit rendezi, hanem a konkrét megelőzés célját szolgálja, ezért akit a károsodás veszélye fenyeget, kérheti a veszélyeztetőnek a veszéllyel járó magatartástól való eltiltását. Ez magában foglalja az abbahagyásra való kötelezést, az ismétlődő magatartástól való eltiltást, és a kármegelőzéshez szükséges intézkedések megtételét. (BH2003. 64.) A bíróság a megelőzés érdekében a következő három intézkedést alkalmazhatja. –
Egyrészt a veszélyeztető magatartástól eltilthatja azt, akinek a magatartása a károkozás veszélyét magában hordozza (pl. a sportszervezet által üzemeltetett pálya életveszélyes sérüléseket okozhat a sportolóknak vagy a nézőknek). Az intézkedés feltételezi, hogy a magatartás ismétlődik, folyamatosan kerül kifejtésre.
57
–
Másrészt a kár megelőzéséhez szükséges intézkedések megtételére kötelezheti a veszélyeztető
magatartás
kifejtőjét.
Ebben
a
körben
a
legváltozatosabb
kötelezettségek előírása történhet meg, a potenciális károk jellegétől függően. Ilyen lehet például, hogy a sportszervezetet arra kötelezi a bíróság, hogy speciális biztonsági intézkedéseket tegyen meg a pályán annak érdekében, hogy az íjászversenyen a nyíl ne találhasson el nézőt. –
Harmadrészt a bíróság biztosíték adására is kötelezheti a veszélyeztetőt. A biztosíték azt a célt szolgálja, hogy a kár bekövetkezése esetén a sérelmet szenvedett fél számára kielégítési alapot nyújtson, az elszenvedett sérelmeket a károsult reparálni tudja. A biztosítékadás formáját nem határozza meg a törvény, így az pénz vagy más dolog átadásával egyaránt megvalósulhat. A biztosíték a károk bekövetkezésekor azt is biztosítja, hogy a károsult peren kívül nyerjen kielégítést. A bírói gyakorlatban a biztosítékadás ritkán alkalmazott módszer károsodás veszélye esetén, a sportjogban pedig egyáltalán nem jelenik meg. Ennek indoka, hogy a prevenció célját sajátosan szolgálja a biztosíték adása. Míg a veszélyeztető magatartástól való eltiltás és más intézkedések megtételére kötelezés a károsodás veszélyét megszünteti, addig a biztosítékadás csak korlátot állít a veszélyeztető elé, azzal való fenyegetést, hogy károkozás esetén a biztosítékot elveszíti. A veszély így nem szűnik meg a biztosíték nyújtásával, csupán a potenciális károkozó számára jelent visszatartó erőt, valamint a jövőbeli károsult részére egy kielégítési alapot.
A károsodás veszélye esetén szólnunk kell a közigazgatási és a bírósági eljárások egymáshoz való viszonyáról is. A bíróság abban az esetben is alkalmazhatja a veszélyeztető magatartástól való eltiltást vagy a speciális intézkedések megtételére kötelezés eszközeit, ha egyébként valamely közigazgatási hatóság hatáskörébe tartozna ezen intézkedések megtétele. Akkor is követelhetők bíróság előtt e jogvédelmi eszközök, ha a közigazgatási szerv már intézkedett ez ügyben. A bíróságot az sem köti, hogy a közigazgatási szerv határozata már hozott károsodást megelőző határozatot valamely speciális intézkedésre kötelezés formájában. Ilyenkor is dönthet a bíróság a veszélyeztetés megszüntetéséről, a veszélyeztető tevékenység folytatásától eltilthatja a magatartás kifejtőjét. Az államigazgatási jogkörben
58
megtett intézkedések nem zárják ki, hogy károsodás veszélye esetén a veszélyeztetett a bíróságtól is kérjen jogvédelmet. (BH1995. 276.)
A Pp. 156. § (1) bekezdése értelmében a bíróság kérelemre ideiglenes intézkedéssel elrendelheti az ideiglenes intézkedés iránti kérelemben foglaltak teljesítését, ha ez közvetlenül fenyegető kár elhárítása vagy a jogvitára okot adó állapot változatlan fenntartása, vagy a kérelmező különös méltánylást érdemlő jogvédelme érdekében szükséges, és az intézkedéssel okozott hátrány nem haladja meg az intézkedéssel elérhető előnyöket. A kérelmezőnek a kérelmet megalapozó tényeket valószínűsítenie kell. Az ideiglenes intézkedés célja, hogy az időmúlás miatt utóbb már el nem hárítható jogsérelem megelőzésére biztosítson azonnali jogvédelmet a kérelmező számára. Figyelemmel arra, hogy a Pp. 156. § (1) bekezdésében meghatározott feltételeknek nem együttesen kell fennállniuk, bármely körülmény fennállása esetén helye van az ideiglenes intézkedés iránti kérelemben foglaltak teljesítésének. A bíróságnak azonban az ideiglenes intézkedés feltételeinek a fennállása esetén vizsgálnia kell, hogy az ideiglenes intézkedésből folyó hátrány ne haladja meg az intézkedéssel elérhető előnyöket. A Pp. 156. § (1) bekezdésének első fordulatában meghatározott olyan fenyegető kárról, amelynek elhárítása ideiglenes intézkedéssel indokolt, abban az esetben lehet szó, ha a jogellenes magatartás ismétlése vagy a jogellenes helyzet fennmaradása idézhet elő károkat. Ebben az esetben azt a felet, akinek a részéről a károk bekövetkezése fenyeget, a kárt eredményezhető jogellenes magatartástól történő eltiltásra, illetve a jogellenes állapot megszüntetésére lehet kötelezni ideiglenes intézkedéssel. Ez esetben az ideiglenes intézkedés iránti kérelem elrendelésének feltétele az is, hogy a kérelmezőt közvetlenül fenyegető kár a kérelmezővel ellenérdekű fél jogellenes magatartására legyen visszavezethető.
59
2.7. A kártérítési felelősség feltételei 2.7.1. Jogellenes magatartás és sportjogi relevanciája A károkozás általános tilalma (Ptk. 6:518. §) teremti meg a károkozó magatartások jogellenességének vélelmét. Minden olyan magatartás, mely más személy vagyoni vagy személyiségi jogait sérti, jogellenesnek minősül, amennyiben nem állnak fenn jogellenességet kizáró okok. Nem kell, hogy a magatartás meghatározott jogot sértsen, a hangsúly az eredményen, a bekövetkezett hátrányon van. A jogellenességet így valójában a károkozás, mint eredmény alapozza meg, és nincsen jelentősége annak, hogy a károkozó magatartás jogszabályon alapuló valamely konkrét kötelezettség megsértésében vagy elmulasztásában nyilvánul meg vagy sem. A jogellenes magatartás megállapítására akkor is lehetőség van, ha egy egyébként a jogszabályoknak mindenben megfelelő cselekmény később vesz olyan irányt, amellyel már kilép a rendeltetésszerű joggyakorlás keretei közül. Ide tartozik az az esetkör, amikor az ökölvívás során a játékszabályoknak megfelelő ütéssel a jogsértő földre kényszeríti az ellenfelet, azonban a földre kerülés után még tovább ütlegeli. A mulasztással okozott károk esetén nem szükséges, hogy jogszabály konkrét cselekvési kötelezettséget írjon elő, melynek a károkozó nem tesz eleget. Amennyiben megállapítható, hogy megvolt a cselekvési lehetőség, amely a kár elhárítása érdekében szükséges és eredményes lett volna, a mulasztás jogellenes magatartásnak minősül. Így például az autóversenyzéshez használt gyakorló pályák hibáira, hiányosságaira figyelmeztető táblák, jelzések használatának elmulasztása a pályafenntartó oldaláról minősülhet olyan jogellenes mulasztásnak,
amely
a
károkozás
jogellenességét
megalapozza.
A
mulasztás
jogellenességének megállapítása során így nem azon van a hangsúly, hogy konkrét jogszabály vagy akár a felek szerződése cselekvési kötelezettséget írjon elő, hanem az bír kiemelt jelentőséggel, hogy valamely, egyébként ésszerűen felismerhető és elvégezhető cselekvés alkalmas lett volna a károsodás megelőzésére.
60
Azokban az esetekben, amikor jogszabályi kötelezettséget hagy figyelmen kívül a károkozó (pl. kötelező pályakarbantartási munkálatok elvégzése), a mulasztás jogellenessége nem vitatott. Általánosságban leszögezhetjük ezek alapján, hogy ha a káros eredmény bekövetkezik, az ahhoz vezető magatartás – jogellenességet kizáró okok hiányában – jogellenes. A károkozás általános tilalma az tehát, amely minden károkozó magatartást jogellenessé avat. Kivételt csak azok az esetek képezhetnek, amelyeket a törvény jogellenességet kizáró okként kifejezetten megjelöl. Ez gyakorlatilag azt is jelenti, hogy a bizonyítás körében bár a jogellenesség bizonyítása a károsult terhére esik, fennállását mindaddig adottnak vehetjük egy kárkötelemben, amíg a károkozó jogellenességet kizáró okot nem bizonyít. A jogellenesség ilyen formában történő megközelítése egyébként megfelel a polgári jogi kártérítés reparatív célkitűzéseinek. A sportjog azonban némileg sajátos a jogellenesség értelmezése szempontjából. A sport természetéből adódik az önkéntes kockázatvállalás, hiszen csupán néhány sportág (pl. sakk) minősíthető olyannak, amely nem hordozza magában a sérülés kockázatát. Ezek a kockázatok előrelátható kockázatok, így a sportoló ezek tudatában, mintegy ezeknek a potenciális kockázatoknak a bekövetkezéséhez adott hozzájárulásaként kezd a sporttevékenységbe. A beleegyezés jogellenességet kizáró oknak minősül a polgári jogi felelősség körében, ahogyan azt még alaposabban is megvizsgáljuk. A sporttevékenységgel kapcsolatban így felmerül a kérdés, hogy van-e egyáltalán létjogosultsága polgári jogi felelősségről beszélni egy sporttevékenység során elszenvedett sportsérülés, károsodás esetén. A bemelegítés például szintén magában hordozza a sérülés kockázatát, és a szabályszerűen folytatott sporttevékenység (a károsult és ellenfél oldalán egyaránt) is kockázatokkal jár. Éppen ezért fontos rögzítünk, hogy nincsen általános és automatikus jogi védelem a sportjogban a sportbalesetek esetére. A probléma érzékeltetéséhez találónak és rendkívül frappánsnak tartjuk az Egyesült Királyság Legfelsőbb Bíróságának 1983-ból származó megállapítását: „A sportsérülések elkerülésének egyetlen módja, ha nem sportolunk. Kétségtelen, hogy az egyes sportágak szabályai sokféleképpen módosíthatók a biztonság növelése érdekében, azonban a sportolóknak és a nézőknek sem ez az elsődleges érdeke”. Az érveléssel minden tekintetben
61
egyet lehet érteni, hiszen a túlzott óvintézkedések és a sporttevékenység teljes tiltása sem társadalmi szempontból, sem gazdasági szempontból nem lehet célravezető megoldás. Ha azonban elfogadjuk a sporttevékenység potenciális kockázatait, akkor a jogellenesség meghatározása során nagyon szűk körre korlátozzuk azokat az eseteket, amelyek a polgári jogi felelősség rendszerének alkalmazását igénylik. A ma is alkalmazandó, de majdnem negyven évvel ezelőtti magyar bírósági érvelés alapján: „A sporttevékenység során elszenvedett sérülésből eredő kárért általában nem jár kártérítés. Ha azonban a károsodás más személy vagy szervezet magatartásával áll összefüggésben, a felelősség kérdésében az erre vonatkozó kártérítési szabályok alkalmazásával kell dönteni” (BH1977. 17.). A kártérítési felelősség megállapításához így a rendes kockázatok bekövetkezésén túlmutató eseteket kell prezentálni. A bemelegítés során elszenvedett sérülések éppen ezért nem vonhatók ebbe a körbe, és a sportág szabályainak betartása során elszenvedett sérülések sem. A beleegyezés, a sporttevékenység folytatása lényegében hozzájárulás a kockázatok bekövetkezéséhez, illetve az abba történő belenyugvásként értékelendő. Számos külföldi országban az automatikus sportjogi védelem hiánya olyan felfogást eredményezett, mely a polgári jogi kártérítés rendszerét a sportbalesetek vonatkozásában meglehetősen restriktíven értelmezte át, már a jogalkotás szintjén. Ausztráliában például a kártérítési összegek maximalizálásával lehet találkozni, mely a teljes kártérítés elvének mond ellent. Az igényérvényesítési, elévülési idő rövidítése, valamint az önhiba értékelésének átértelmezése szintén jellemző korlátozások külföldön. A magyar jog a jogalkotás szintjén nem él ilyen eszközökkel. Az önhiba értékelése azonban hazánkban is sajátosan alakul. Elsősorban a teljesítményfokozó szerek alkalmazása és a szervezet ennek hatására megváltozott állapota olyan önhibaként értékelendő Magyarországon is, mely egy sportsérülés esetén kizárja a kártérítési igényt. A teljesítményfokozó szerek alkalmazása nem csupán jogellenes, de ismételten olyan indokolatlan kockázatvállalás a sportoló részéről, melyre nem terjedhet ki más személyek vagy szervezetek felelőssége. A felelősséget alapító sportbaleseteket így a következő kategóriákba sorolhatjuk, és így ezeket a helyzeteket értékelhetjük felelősségalapító jogellenes magatartásokként a sportban: –
Játékszabályok megsértéséből eredő, sporttársak által okozott sérülések.
62
–
A sportszervezet, sportrendezvény szervezőjének magatartása miatt előálló sérülések.
–
Hibás sporteszközök által okozott sérülések, a termékfelelősségi esetkörök.
2.7.2. Játékszabályok megsértéséből eredő sérülések A jogellenesség vélelméből nem következik, hogy a rendeltetésszerű joggyakorlás önmagában a károkozó hatása miatt jogellenesnek minősíthető, így a játékszabályok betartása során bekövetkező sérülésekért nem állapítható meg felelősség. A játékszabályok megsértése esetén is megfigyelhető azonban, hogy a felelősség szempontjából csak az minősül jogellenesnek, amely a játékszabályoktól valóban elrugaszkodó, általában a felróhatóság magas fokán álló magatartás. A sporttevékenység kifejtése során ugyanis a játékosok, a sportolók felfokozott hangulata miatt előfordulnak apróbb szabálytalanságok, melyek a „nyerni akarok” vágy hevében lehet, hogy az adott sportágban szankcionálandók, de a polgári jogi felelősség szempontjából irrelevánsak. Az ellenfél mezének húzgálása bár kívül marad a sportág szabályain, de nem minősíthető olyan személyiségi jogi jogsértésnek (pl. a becsület sérelmének), amely a polgári jog felelősségi rendszerének alkalmazását megalapozná. A szándékosság sem jelent egyértelmű esetkört. A mezhúzgálós példában a szándékosság nem kérdéses, mégis, a sportág szabályaiból való kilépés súlya önmagában nem alapoza meg a felelősséget polgári jogi értelemben. Az ellenfél játékost teljesítményfokozó szer használatával vádolni önmagában nem alapoz meg személyiségvédelmet annak javára, aki terheltként az ezt követő eljárás alanyává válik. Az ugyanis csak a feljelentés alapján megindult eljárás keretében dönthető el, hogy helye van-e valamilyen hátrányos jogkövetkezmény alkalmazásának. A bírói gyakorlat egységes abban, hogy a másik fél teljesítményfokozó szer használattal való vádolása önmagában nem valósítja meg a személyiségi jog sérelmét, és még akkor sem szolgál kártérítési felelősség alapjául, ha a feljelentő egy konkrét személyt gyanúsít a doppingolással, majd az ennek nyomán indult eljárás nem vezetett a megnevezett személy bűnösségének megállapításához. Más a helyzet viszont akkor, ha a dopping használatára vonatkozó feljelentés indokolatlanul sértő, lejárató, rágalmazó, hitelrontó kijelentéseket, valótlan tényállításokat tartalmaz, a valóságot hamis színben tünteti fel, az ésszerű gondolkodásnak nem megfelelő önkényes, 63
valótlan értékítéleteket fogalmaz meg. Az ilyen tartalmú feljelentés alapot adhat a személyiségi jogsérelem kimondására. (BH2004. 357., BDT2006. 1429., BDT2006. 1376.) A jogellenesség megállapítása során annak ellenére, hogy a magatartás jogellenesnek minősítéséhez nincsen szükség valamely jogszabályban kifejezetten előírt kötelezettség elmulasztására vagy megszegésére, nem jelentheti, hogy a mérlegelési jogkörben hozott döntés jogellenesnek minősül, amennyiben az állítólagos károsult érdekeire sérelmes. Ennek megfelelően nem sért jogot a kiadó, ha az adott sajtóorgánum felfogásával, nézeteivel ellentétes vélemény közzétételét megtagadja. Nem kétséges, hogy mindenkit megilleti a véleménynyilvánítás szabadságának a joga. Abból eredően azonban, hogy a véleményét mindenki szabadon kinyilváníthatja, nem következik a sajtóra vagy bárkire nézve olyan kötelezettség, hogy ezt a véleményt a nyilvánosság számára közvetítse. Az Alaptörvény ugyanis biztosítja a sajtószabadságot, amelyet a sajtótevékenységet folytató személy a médiaszolgáltatásokról és a tömegkommunikációról szóló 2010. évi CLXXXV. törvény (a továbbiakban: Média tv.) keretei között gyakorolhat. Sem az Alaptörvény, sem a Média tv. a sajtótevékenységet kifejtő személyek, ezen belül a kiadó terhére nem írt elő olyan kötelezettséget, hogy más véleményét feltétlenül köteles közölni. A sajtó, éppen a sajtószabadság alkotmányos jogánál fogva, maga választhatja meg, hogy milyen, a politikai, társadalmi, gazdasági, irodalmi, művészeti, erkölcsi felfogásának megfelelő véleményeket továbbít a nyilvánosság felé. Nincs tehát senkinek alanyi joga arra, hogy a sajtótól az adott sajtóorgánum felfogásával, nézeteivel ellentétes véleményének a közzétételét követelje. Akkor tehát, amikor a konkrét ügyben az alperes, mint a sajtótermék felelős kiadója a véleményt is tartalmazó hirdetés közzétételét megtagadta, ugyancsak az Alaptörvény, illetve a Média tv. által biztosított kizárólagos jogával élve járt el. Az alperes eljárása során nem a felperes személyével kapcsolatban diszkriminált, hanem a felperes által közzétenni kért véleménnyel szemben. A felperes személyét az alperesnek ez a magatartása nem érintette, nem valósított meg hátrányos megkülönböztetést, ezért helytállóan állapította meg a bíróság, hogy az alperes tevékenysége egyéb személyiségi jogot sem sértett. A fentiekből következik, hogy az alperes jogellenes magatartást nem tanúsított, ebből eredően hiányoznak a kártérítésnek a Ptk. 6:519. §-ában meghatározott feltételei, amelyeknek hiányában a kártérítés megfizetésére irányuló keresetet is helytállóan utasította el a jogerős ítélet. (BH1999. 356.)
A jogellenes magatartással kapcsolatosan azonban fontos hangsúlyozni, hogy a polgári jog nem absztrakt módon szankcionálja a jogellenes cselekvéseket és mulasztásokat. A kártérítési jog eredményorientáltságából következik, hogy – szemben a büntetőjoggal – csupán a jogi előírásokkal való szembehelyezkedés nem vált ki kártérítési felelősséget. A jogellenes magatartásnak egyfelől kárt kell okoznia, másrészt a károsult oldalán igazolt kárnak okozati összefüggésben kell állnia a jogellenes magatartással. A károkozás általános tilalmából és a károsodásra vezető magatartások jogellenes védelméből nem következik természetesen, hogy
64
a bekövetkezett kárnak ne lenne jelentősége. A nem vagyoni károk megtérítése esetén találkozhatunk azzal az esettel, amikor a jogellenesség sokszor egyetlen mércéje lesz a károkozó magatartásnak, és a külvilágban nyilvánvalóan nem érzékelhető személyiségi jogsértések esetében nem csupán a kártérítési felelősség fennállásánál, de a kártérítés összegének megállapításánál is kiemelt jelentőséggel bír. Ez a burkoltan büntető színezetű megközelítés a személyiségvédelem funkciójáról szóló részben bővebben kifejtésre kerül.
2.7.3. Jogellenességet kizáró okok a sportban A jogellenesség vélelmének megdöntése érdekében a károkozónak jogellenességet kizáró okot kell igazolnia. Ezen okok a Ptk.-ban taxatíve vannak meghatározva pontosan azért, hogy a károkozás általános tilalmát ne ronthassa le egy gumiszabályként megfogalmazott, számos esetkört magában foglaló rendelkezés. A jogellenességet kizáró okok a következők: – a károsult beleegyezése, – jogos védelem, – szükséghelyzet, – rendeltetésszerű joggyakorlás, a törvény engedélye. A károsult beleegyezése kapcsán a Ptk. egy fontos megszorítást tartalmaz (Ptk. 6:526. §). Az egyiket rögtön a személyiségi jogok általános védelménél. Ezek szerint a károsult hozzájárulása csak akkor lehet jogellenességet kizáró ok, ha a károkozás társadalmi érdeket nem sérthet és nem veszélyeztet. E rendelkezés behatárolja ugyan a károsult önrendelkezési jogát, azonban biztosítja, hogy a károsult olyan jogainak megsértésébe ne tudjon beleegyezni előzetesen, mely akár végleges joglemondást jelentene. A szándékos, valamint az emberi életet, testi épséget vagy egészséget megkárosító károkozásért való felelősséget érvényesen nem lehet sem korlátozni, sem kizárni. Az ilyen szerződési kikötéshez a Ptk. a semmisség jogkövetkezményét fűzi. Kikerült viszont a
65
törvényből az a korlát, mely szerint a társadalmi érdek sérelmével vagy veszélyeztetésével sem járhat a károsult károkozásba történő beleegyezése. Ennek a klauzulának a szerepeltetése azért szükségtelen, hiszen az olyan károkozások, melyeket jogszabály – akár a polgári jogon kívüli jogág, például a büntetőjog – tilt, egyébként sem válhatnak jogszerűvé pusztán a károsult előzetes beleegyezésével. Kérdésként jelentkezik azonban, hogy különösen az orvosi tevékenység során a testi épségben, egészségben történő károkozásba beleegyezhet-e a károsult. E helyütt Petrik Ferenc álláspontjával értünk egyet. Ennek megfelelően érvényes csak az olyan előzetesen kötött megállapodás lehet, amelyben a károkozó más testi épségében később
okozandó
károkozásokért
zárja
ki
a
felelősségét.
Ezzel
egyidejűleg
a
megállapodásban a károsult abba egyezik bele, hogy neki kárt okozzanak, ennek következményeit maga viselje. Ha ez a megállapodás társadalmi érdeket nem sért vagy veszélyeztet a hatályos szabályok alapján, akkor érvényesnek tekinthető. Ez az értelmezés biztosíthatja csak azt, hogy az orvosi beavatkozások vagy éppen az ökölvívás során jogszerű legyen a testi épség megsértése. Természetesen ez a jogellenességet kizáró ok nem terjed ki azokra az esetekre, amikor az orvosi beavatkozás alkalmazása nincs arányban az elérendő céllal. Hasonlóképpen a sporttevékenységek körében is szükség van e szabály alkalmazására, amikor is a résztvevő játékos előre elfogadja a sporttevékenység során őt érő esetleges személyi károk bekövetkezésének a lehetőségét. A Kúria ennek kapcsán még a veszélyes üzemnek minősülő sporteszköz igénybevételével végzett sporttevékenység keretében bekövetkezett személyi sérülések kockázatát is a sportolóra – magára a sérelmet szenvedett félre – hárítja. Ha e két korlátot a károsult beleegyezésénél összefüggésében vizsgáljuk, láthatjuk, hogy van értelme a társadalmi érdek vizsgálatának. E kitétel biztosítja ugyanis, hogy a károsult ne rendelkezzen korlátlanul személyiségi jogaival, így legalapvetőbb jogáról, az élethez való jogról ne mondhasson le. Az új Ptk. kodifikációs munkálatai során a társadalmi élet vizsgálatát likvidáló elképzelések dogmatikailag azért lehetnek problémásak, mert nem elegendő, hogy más jogág szabályai bűncselekménnyé nyilvánítják példaként az emberölést vagy az öngyilkosságban közreműködést. A polgári jog jogintézményeit saját rendszerükben kell vizsgálni. Mivel a jogellenesség koncepciója és a jogellenességet kizáró okok
66
meghatározása is különbözik a polgári jogban és a büntetőjogban, nem képzelhető el, hogy a büntetőjog tényállásai legyenek a sértett önrendelkezési jogának korlátai. A károkért való felelősség szempontjából jogellenes minden olyan magatartás, ami károsodásra vezet, kivéve, ha a károkozó magatartás jogellenességét kizáró ok áll fenn. Az orvosi beavatkozás az esetek jelentős részében testi sértést valósít meg, ahol a jogellenességet a beteg beleegyezése zárja ki. A beteg eleget tesz bizonyítási kötelezettségének, ha igazolja, hogy az őt ért hátrány – amelyre beleegyezése nem terjedt ki – az egészségügyi intézmény által végzett kezelés alatt, az orvos által végzett beavatkozásokkal összefüggésben keletkezett. Az egészségügyi, orvosi szakmai szabályok megszegésének nem a jogellenesség, hanem a felróhatóság körében van jelentősége. (BDT2007. 1689.) A károsult beleegyezésének kérdése gyakran merül fel olyan sportok kapcsán, melyek eleve magukban hordozzák a sérülés veszélyét. Ennek megfelelően az ökölvívás és más küzdősportok esetén a játék megkezdésével a játékban részt vevők elfogadják a játékszabályokat, köztük azt az ismert kockázatot is, melynek értelmében testi sérülést szenvedhetnek. Abban az esetben, ha a kár bekövetkezése a játékszabályok betartása mellett történt, a jogellenesség fel sem merülhet, hiszen a károsult e kockázat tudatában kezdte meg a játékot, azaz beleegyezett az esetleges károkozásba. Vizsgálandó kérdés azonban, hogy a játékszabályok megszegésével okozott károk esetére kiterjed-e a játékban részt vevő károsult beleegyezése. A bíróságnak egy esetben abban a kérdésben kellett állást foglalnia, hogy a sportág szabályainak megszegése révén elkövetett szabálytalanság megvalósít-e olyan jogellenes és felróható magatartást, ami a kártérítési felelősség megállapításának konjunktív előfeltétele a Ptk. 6:519. § bekezdése szerint. A másodfokon eljáró ítélőtábla nem osztotta azt a felperesi hivatkozást, mely szerint a labdarúgás szempontjából laikusnak tekinthető elsőfokú bíróság okszerűtlenül és a bizonyítékok nem megfelelő mérlegelésével jutott arra a megállapításra, hogy a felperesnek az alperes nem szándékosan, hanem a labdarúgójátékban lévő kockázat keretein belül okozott sérülést, amikor egy bajnoki labdarúgó-mérkőzésen beletaposott felperes vádlijába. Az alperessel szemben lefolytatott fegyelmi eljárás ugyan megállapította
67
alperes felelősségét, ugyanakkor annak a kérdésnek kiemelt jelentőséget tulajdonított a bíróság, hogy a labdarúgás szempontjából megfelelő szakismeretekkel rendelkező Magyar Labdarúgó Liga jogerős fegyelmi határozata úgy foglalt állást, hogy az alperesi szabálytalanság nem a labda megjátszásának szándéka nélkül, kifejezetten sérülés okozása céljából történt volna. A sérülés okozását az ugyancsak szakembernek tekinthető játékvezetői ellenőr sem minősítette szándékosnak, és az alperesi mozdulatsor az eljárás anyagává tett videofelvétel tanúsága szerint sem tekinthető olyan magatartásnak, ami jogi értelemben az alperesi felróhatóság mértékét elérné. A bíróság álláspontja szerint a perbeli jogvita elbírálása szempontjából irreleváns, ezért szükségtelen bizonyítás a játékvezető tevékenységével kapcsolatos Labdarúgó Liga játékvezetői testületének eljárásával kapcsolatos iratanyag beszerzése, ugyanis amennyiben a játékvezető a rá vonatkozó előírásokat megszegte, ez csupán az ő magatartásával összefüggő károkozás esetében bírhatna jelentőséggel. A bíróságnak nem a futball játékszabályai megszegése tekintetében kellett állást foglalnia, hanem az alperes kártérítési felelősségének megállapításához a magatartása jogi értékelését kellett elvégeznie. A labdarúgó-mérkőzés során az elkövetett szabálytalanság révén elszenvedett sérülés – akkor is, ha a játékszabályok megsértése szándékosan történt – a játékkal együtt járó kockázati körön belül marad, és a károsult beleegyezése folytán kizárja a károkozás jogellenességét. A felvállalt kockázat határain kívül esik és kártérítési felelősséggel jár, ha a játékos a sérülés okozásának célzatával fejt ki szándékos, a játékszabályokat durván sértő károkozó magatartást. (BDT2004. 932.) Sporttevékenység során elszenvedett sérülésből eredő kárért általában nem jár kártérítés. Ha azonban a károsodás más személy vagy szervezet magatartásával áll okozati összefüggésben, a felelősség kérdésében az erre vonatkozó kártérítési szabályok (Ptk. 339., 340., 345., 346. §) alkalmazásával kell dönteni. (BH1977. 17.) A kármegelőzés terén elkövetett károsulti önhiba önmagában azt jelenti, hogy e magatartásának jogkövetkezményeit a károsult viseli. A Ptk. 6:520. §-ában meghatározott károsulti beleegyezés azonban a károkozás jogellenességét egészében megszünteti. Jogellenesség hiányában a biztosító is mentesül kártérítési felelőssége alól. (BH2011. 195.)
68
A jogos védelemre – mint jogellenességet kizáró okra – való hivatkozás elsősorban az élet, testi épség, egészség megsértésével okozott sérelmek körében gyakori. A jogos védelem megállapításának feltétele, hogy jogtalan támadás vagy a jogtalan és közvetlen támadásra utaló fenyegetés elhárítása érdekében eszközölt arányos cselekvésről legyen szó. E körben a támadásnak vagy fenyegetésnek a fennállását, annak jogellenes voltát, valamint a védekező magatartás arányosságát kell kiemelten vizsgálni. Az időbeliség kulcskérdés, így jogos védelemre való hivatkozásnak csak a jogtalan támadást megelőzően vagy az alatt van helye. Utólagosan a jogos védelem alkalmazása már nem állja meg a helyét. A jog egy olyan azonnali, sok esetben beszűkült tudati állapotban kifejtett reakciót ismer el jogellenességet kizáró okként, amely az önvédelem alkalmazásán alapul. Szemben azonban a büntetőjog felfogásával, itt ennek a beszűkült tudatállapotnak (ha valaki az elhárításhoz szükséges mértéket ijedségből vagy menthető felindulásból lépi túl) a jogos védelem megállapításán túl nincsen jelentősége. Az arányosság felülírhatatlan követelmény, így a bírói gyakorlat minden esetben vizsgálja azt, hogy a jogos védelmi helyzetben lévő fél számára más, esetlegesen kisebb sérelmet okozó elhárítási mód rendelkezésre állt-e. A vélt jogos védelem jogellenes magatartást eredményez, így nem alapozza meg a felelősség alóli mentesülést. Ilyen esetben csak a felróhatóság megállapítása során lehet figyelembe venni a vélt jogos védelmi helyzetet. Sajátos probléma, amikor a jogos védelmi helyzetben a jogtalan támadást a védekező nem a támadónak, hanem más személynek okozott jogsértéssel hárítja el. (BH2001. 574.) A jogirodalom ezzel szemben két felfogást különít el e körben. Zoltán Ödön véleménye szerint ebben az esetben a harmadik személynek okozott kár megtérítése a szükséghelyzet szabályai alapján történik. Eörsi Gyula és Gellért György azonban az 1959-es Ptk.-hoz fűzött magyarázatában a harmadik személy káráért a jogellenes támadás kifejtőjét teszi felelőssé. Véleményünk szerint a jogos védelem körében a harmadik személynek okozott kár a szükséghelyzet fogalmába beletartozik, így annak szabályai alkalmazhatók, tehát a jogos védelmi helyzetben lévő személy, a védekező tartozik kártalanítással a sérelmet szenvedett fél irányába. A Ptk. 6:520. §-ának alkalmazása szempontjából a jogos védelemnek a jogtalan támadás elhárítását kell céloznia, és a támadás harmadik személy ellen is irányulhat.
69
Egy esetben az alperes a felperes támadó magatartását hárította el, magatartásának a támadással való egyidejűsége is fennállt, ezért a jogos védelmi helyzetet a bíróság megállapította. A bíróságnak azonban azt is vizsgálnia kellett, hogy az alperes védekezése túllépte-e a szükséges mértéket. A jogos védelem büntetőjogi és polgári jogi fogalma nem esik egybe. A jogos védelem határainak túllépése jogellenes magatartás, amelynek menthetőségét a felróhatóság körében kell értékelni. A jogerős ítélet a bizonyítékok okszerű értékelésével, helytállóan foglalt állást a tekintetben, hogy az alperestől a házastársával való dulakodás, a szóbeli fenyegetés, a három személy fenyegető fellépése, az ablakok betörése és a gázspray alkalmazása után nem volt elvárható a védekezés szükséges mértékének felismerése, ezért a védekezés módjának alkalmazásánál a felróhatósága, következésképpen a kártérítő felelőssége nem volt megállapítható. (BH2001. 574.) A jogellenességet kizáró okok közé sorolhatjuk a szükséghelyzetet is. A másnak életét, testi épségét vagy vagyonát közvetlenül fenyegető és más módon el nem hárítható veszély esetében a tulajdonos köteles tűrni, hogy dolgát az elhárításhoz, a szükséghelyzet megszüntetéséhez a szükséges mértékben igénybe vegyék, felhasználják, abban kárt okozzanak. (Ptk. 5:26. §) A szükséghelyzetben okozott kárt az a személy köteles megtéríteni, aki szükséghelyzetbe került. A jogos védelemtől a szükséghelyzetet tehát úgy különíthetjük el, hogy szükséghelyzet esetében az okozott kárt meg kell téríteni, igaz, hogy nem a károsodást előidéző magatartás kifejtőjének, hanem a szükséghelyzetbe került személynek. Az erkölcsi károk tekintetében a szükséghelyzet szabályai ritkán kerülnek alkalmazásra, hiszen klasszikusan az élet, testi épség, egészség megsértése fordulhatna e körben elő. Ezek feláldozásával azonban szükséghelyzet – főként magánszemélyek viszonylatában – nem hárítható el. Amennyiben a rendőrség a közbiztonság védelme érdekében tett intézkedésével mások életét, testi épségét vagy vagyonát közvetlenül fenyegető és más módon el nem hárítható szükséghelyzetet alakít ki, annak kárkövetkezményeit a Ptk. 5:26. § (2) bekezdése alapján kell megítélni. A szükséghelyzet a károkozás jogellenességét kizárja. Jogszerű magatartásával okozott kárt a szükséghelyzetet előidéző rendőrjármű üzemben tartója a Ptk. szabályai szerint köteles megtéríteni. (BH2004. 460.)
70
A szükséghelyzet fennállása és az e helyzetben kifejtett károkozó magatartások jogszerűsége a bírói gyakorlatban sok esetben valamely hatóság, más közigazgatási szerv intézkedésével kapcsolatosan merül fel. A bírói gyakorlat következetesen a hatóságok eljárása esetén is vizsgálja a szükséghelyzetben okozott kár megtérítése szempontjából lényeges két feltétel fennállását: a szükséghelyzet meglétét, valamint a károkozó magatartás indokoltságát és arányosságát.
A jog engedélye nem zárja ki automatikusan a magatartás jogellenességét. A rendeltetésszerű joggyakorlást ebben az esetben is fontos hangsúlyoznunk. Nem pusztán törvény engedélyének, formális vizsgálatának van jelentősége a jogellenességet kizáró ok fennállásának megállapításánál, hanem a törvényben biztosított károkozási lehetőség tartalmi vizsgálata is szükségszerű. A károkozásra adott törvényi felhatalmazás jellemzően az érdekek összemérésén és a köztük való választáson alapul. Amikor két jogosultság feszül egymásnak, a jogalkotó a károkozásra adott törvényi felhatalmazáson keresztül valamelyik jogosultságot erősebbnek látja, így a másik jog sérelmére engedi ennek az érvényesülését. Ilyen esetekben azonban mindig figyelemmel kell lenni arra, hogy a törvény engedélye alapján cselekvő károkozó e jogát társadalmi rendeltetésének megfelelően gyakorolta-e, valamint nem lépte-e e túl a szükséges mértéket. A jogellenességet kizáró, károkozásra engedélyt adó törvényi felhatalmazások esetében is kiemelt jelentősége van ugyanis az arányosságnak. Ez alapján nem tekinthető jogszerűnek az a kényszerintézkedés, amelynek megválasztása és alkalmazása a testi épséget szükségtelen mértékben veszélyezteti. A konkrét ügyben a felperes súlyos ittassága miatt ok nélkül rátámadt a sportrendezvényt követően intézkedő rendőrre, ezért a kényszerítő eszköz alkalmazása vele szemben jogszerűen történt, de annak megválasztása és használata nem felelt meg a jogszabályi rendelkezéseknek. A felperes részéről megvalósuló támadás nem indokolta a rendőrbot azonnali alkalmazását. A felperes szemmel láthatóan nagyon ittas volt, a támadásnál nem használt fegyvert, amellyel az intézkedő rendőr életét vagy testi épségét veszélyeztette volna, továbbá a két rendőrrel szemben nem volt fizikai erőfölényben sem. Az intézkedés közben
71
sérülést okozó rendőr vallomása szerint a felperes az ökölbe szorított kezét szemmagasságban tartotta, amelyre ő az ütést mérte. A bíróság megítélése szerint a kényszerítő eszközt alkalmazó rendőr figyelmen kívül hagyta a Rendőrségről szóló 1994. évi XXXIV. törvény (a továbbiakban:
Rtv.)
felhatalmazása
alapján
megalkotott,
a
Rendőrség
Szolgálati
Szabályzatáról szóló 30/2011. (IX. 22.) BM rendelet 39. § (1) bekezdésében foglalt rendelkezést, amely szerint nagyobb korlátozással, sérüléssel vagy károkozással járó kényszerítő eszköz akkor alkalmazható, ha a kisebb korlátozással, sérüléssel vagy károkozással járó kényszerítő eszköz alkalmazása nem vezetett eredményre vagy sikere eleve kilátástalan. A rendőrségnek azért kellett intézkednie, mert hozzá olyan bejelentés érkezett, hogy a felperes a közterületen fekszik, ott elaludt. Az intézkedést nem a felperes agresszív, bűncselekményt megvalósító magatartása váltotta ki. A súlyosan ittas felperes akkor lépett fel támadóan, amikor őt lakásához közelítve álmából felébresztették. Ezekre és a támadás részletes körülményeire – különösen a felperes korlátozott állóképességére és a két rendőr jelenlétére – tekintettel a bíróság helyesen jutott arra a következtetésre, hogy a felperessel szemben alkalmazott kényszerítő eszköz megválasztása és használata nem felelt meg a rendőrségi törvény és a rendőrségi szolgálati szabályzat rendelkezéseinek. (EBH2001. 414.) A rendőrhatóságnak a kényszerítő eszközök alkalmazása során azt az intézkedést kell előnyben részesítenie, amely még szükséges és már elégséges az intézkedéssel elérni kívánt cél megvalósításához. Az arányosság elvének megsértése személyhez fűződő jogot sért(het), s megalapozza (megalapozhatja) a rendőrhatóság kártérítési felelősségét. A fogva tartott kísérése során megelőzendő az intézkedéssel szembeni ellenszegülés (támadás, lefegyverzés), illetve az intézkedés alóli kibúvás (szökés), ami – úgynevezett rabszállító jármű hiányában – a bilincs alkalmazását is szükségessé teheti. Ennek a kényszerítő eszköznek az igénybe vétele az arányosság elvét szem előtt tartva, a rendőrség mérlegelési jogkörében eljárva alkalmazható. A mérlegelési jogkör azonban soha nem jelent teljes döntési szabadságot: behatárolják nem csak a felhatalmazási (jogi) keretek, hanem azon belül szűkítik az adott eset körülményei is. A mérlegelés köznapi értelemben is latolgatást, fontolgatást jelent, nem tetszőlegességet, általánosabb jogi értelemben pedig a tényállási elemek viszonylagos értékének,
a körülményeknek
és
a követelményeknek
72
számbavételét,
értékelését,
összemérését. Ezek között azonban soha nem szerepelhet szempontként, különösen nem válhat meghatározó tényezővé az eljáró hatóság „kényelme”. A mérlegelési jogkörben hozott hatósági döntés tartalmában és célját tekintve is kötött (nem csak behatárolt), mert az ilyen döntés követelményszintje is a legalkalmasabbnak, legmegfelelőbbnek, legcélszerűbbnek az elvárása. Különösen vonatkozik ez a lehetséges intézkedések közötti választásra. Az az intézkedés a legalkalmasabb, legmegfelelőbb, legcélszerűbb, amely még szükséges és már elégséges az intézkedéssel elérni kívánt cél megvalósulásához. Nem megfelelő az intézkedés, ha szükséges ugyan, de még nem elégséges, és akkor sem, ha elégséges (alkalmas) ugyan, de (már) szükségtelen. Egy esetben a bíróság által megállapított tényállás szerint a bilincs használata alkalmas (elégséges) volt a fogvatartott biztonságos kísérésére, a támadás, szökés megelőzésére, de nem volt hozzá szükséges. A felperes a hatóság intézkedésének teljes folyamatában nem adta jelét annak, hogy szándékában állna bármilyen módon is önkényesen és jogellenesen kivonni magát az intézkedéssorozat hatálya alól. Az eset körülményei sem adtak okot ennek valószínűsítésére, de még a feltételezésére sem. A felperes korábban sem tanúsított ilyen jellegű magatartást (ideértve a korábbi büntetőeljárását is), és oka sem lett volna akár most tanúsítani ilyen magatartást. Ésszerűen nem lehetett feltételezni a felperesről, hogy egy olyan csekély súlyú (szabálysértési) ügyben, amelyben még vétlennek is tekintette magát, „vélelmezett ártatlanságának” beigazolódását meghiúsítsa, vagy csekély felelősségét aránytalanul súlyosbítsa valamely súlyos bűncselekmény elkövetésével, aminek azért sem lett volna értelme, hiszen a kísérés elrendeléséig a felperesnek már minden olyan adata ismertté vált az alperes előtt, amelyek ismeretében újból eljárás alá vonható volt. Ésszerűen azt sem lehetett feltételezni, hogy egy szabálysértési eljárás miatt a teljes egzisztenciáját hajlandó lenne feláldozni a felelősségre vonás elkerülése érdekében. Az adott esetben alappal lehetett bízni abban, hogy a felperes önként teljesíti a bíróság elé állításhoz szükséges rendőrhatósági utasításokat. Ehhez képest szükségtelennek és megalázónak ítélte a bíróság az adott kényszerítő eszköz (bilincs) alkalmazását. (BDT2011. 2508.) Nem zárja ki a jogellenességet önmagában a közérdekre hivatkozással történő cselekvés sem.
73
2.7.4. A kár A kár olyan hátrány, amely valakit valamely károsító esemény eredményeként vagyonában ér. A károkat két csoportra oszthatjuk. A vagyoni károk a károsult vagyonában eredményeznek vagyoncsökkenést. E vagyoncsökkenés megnyilvánulhat a már létező vagyon csökkenésében és várható haszontól való elesésben egyaránt. Ennek megfelelően a vagyoni károk reparációja kiterjed a felmerült kárra, az elmaradt haszonra és az indokolt költségekre egyaránt.
A felmerült kár (damnum emergens) a vagyon értékvesztése, amely lehet egy dolog értékcsökkenése (megrongálódás, elvesztés), a dolog haszontermő képességének csökkenése vagy az emberi munkaerő hasznosítási lehetőségeinek korlátozása (keresetkiesés). Az értékcsökkenés a vagyonban a károkozó magatartás hatására jelentkező negatív változás. A magyar jog az előszereteti értéket nem ismeri, így értékcsökkenés csak a dolog használati és forgalmi értékében állhat be. Azt az értékcsökkenést is ide soroljuk, amely a dolog kijavítása ellenére is megmarad. A sportpályaépítéssel megnövekedett zajhatás és légszennyezés miatti – forgalmi érték csökkenésére alapozott – kártérítési igény jogos a lakó-, illetve üdülőövezetben fekvő ingatlanok esetében. A kártérítés mértékének meghatározása szempontjából mindazoknak a körülményeknek jelentősége van, amelyek az ingatlan forgalmi értékét befolyásolják, és okozati összefüggésben állnak az alperes építéssel kapcsolatos beruházásaival. A zajártalom az értékelt körülmények egyike, azonban e körben önmagában nem annak volt ügydöntő jelentősége, hogy a zajterhelés meghaladta-e a jogszabályban megengedett mértéket, hanem azt kellett értékelni, hogy a megnövekedett zajhatás és az egyéb körülmények az ingatlan forgalmi értékét csökkentették-e. A bíróság az ítéletének indokolásában arra utalt, hogy az építkezésből eredő káros hatások a felperes lakóövezetben elhelyezkedő ingatlanát is érintették. A konkrét esetben a felperes ingatlana üdülőként volt nyilvántartva, és a tényleges használatra, valamint a környezetére figyelemmel a forgalmi értékét csökkentették mindazok
74
a hátrányos változások, amelyek a nagyobb zajt és légszennyezettséget eredményezik, illetőleg a pihenést, az üdülést zavarják, vagy lehetetlenné teszik. (BH2002. 358.) A kár kiszámításakor főszabály szerint a károsodáskor fennállott értéket kell alapul venni. Ha azonban a kár bekövetkezése és az ítélethozatal közötti időben az árak lényegesen megváltoztak, akkor az ítélethozatal időpontjában fennálló értéket kell a kárszámítás során figyelembe venni.
Az elmaradt haszon (lucrum cessans) egy jövőben biztosan a károsult vagyonát gyarapító bevételtől való elesésben jelentkezik. Elmaradt haszon lehet a jövedelemkiesés, a dolog gyümölcseinek elmaradása. Idesorolható továbbá az elmaradt megtakarítás is. Példa erre, amikor a káreseménnyel összefüggésben a károsult valamely korábban maga által végzett munka ellátására segítőt kényszerül igénybe venni, akinek munkájáért ellenértéket fizet. A tartás elmaradása akkor tartozik az elmaradt haszon fogalmába, ha a tartásra kötelezett ellenérték nélkül volt köteles a tartást nyújtani. Elmaradt haszon címén azonban csak olyan károk megtérítése követelhető, amely bevételek nem csupán megillették volna a károsultat a károsító esemény hiányában, hanem jogszerűek is. Elmaradt haszon címén kártérítés nem követelhető, ha ez a várt haszon jogellenes tevékenységgel került volna a károsult vagyonába. Az elmaradt vagyoni előny összegének a megállapítása során a bevétellel szemben költségként nem vehető figyelembe valamely vagyontárgyra a számviteli szabályok szerint alkalmazott értékcsökkenési leírás, mivel az nem minősül az adott vagyontárgy hasznosításával felmerülő tényleges kiadásnak. Az értékcsökkenési leírás egy könyvviteliszámviteli eljárás. Alkalmazását az teszi szükségessé, hogy a vállalkozások által vásárolt vagyontárgyak beszerzésére fordított költség meghatározott értékhatáron felül nem számolható el egy összegben a beszerzés évében az adóalappal szemben az adóalapot csökkentő tételként. Az értékcsökkenési leírás alkalmazásával az adózó a beszerzési költség meghatározott hányadát számolja el a beszerzés évében és az azt követő években az adóalappal szemben. Ilyen módon nem egy időpontban és egy összegben csökkentheti az adóalapot és a befizetett adót, hanem több év alatt arányosan. Az értékcsökkenési leírás
75
alkalmazása azonban nem eredményez a vagyontárgy hasznosításával felmerülő tényleges kiadást, és ezért az elmaradt vagyoni előny összegének a megállapításánál a bevétellel szemben költségként nem vehető figyelembe. (BDT2012. 2730.) A
káreseménnyel
összefüggésben
felmerült
egyéb
kiadások,
költségek
szintén
hozzászámítanak a kár összegéhez. Ide tartoznak a kárenyhítéssel összefüggésben felmerült költségek, valamint a hátrány csökkentéséhez, kiküszöböléséhez szükséges más kiadások. A költség indokoltságánál nincsen annak jelentősége, hogy a kiadás valóban eredményre vezetett-e, azaz csökkentette vagy kiküszöbölte a hátrányokat. A hangsúly az indokoltságon, azaz az ésszerűen eszközölt kiadásokon van. Gyógykezelés költségének megtérítésére akkor van lehetőség, ha a kezelések igénybevétele orvosilag indokolt. Borravaló, hálapénz megtérítésére nincs lehetőség a bírói gyakorlatban. Ezek ugyanis nem állnak a károkozó eseménnyel okozati összefüggésben, a károsult saját elhatározásából jelentkeznek kiadásként. Jogszabály tiltó rendelkezésének hiányában nincs akadálya annak, hogy gyógykezelé-sének befejezése után a beteg az orvost köszönete jeléül anyagi juttatásban részesítse. Számolnia kell azonban azzal, hogy a károkozótól vagy annak felelősségbiztosítójától megtérítésre nem tarthat igényt. Kétségtelen, hogy az adójogszabályok az átvett anyagi juttatással kapcsolatban az orvos (ápoló) számára bevallási és jövedelemadó-fizetési kötelezettséget írnak elő. Ez azonban adójogi jogviszony keretében történik, amely a polgári jog területén nem vált ki jogkövetkezményeket. Ezért önmagában ebből a körülményből nem következhet az, hogy olyan polgári jogi jogviszony keletkezne, amelyre a kártérítés fent idézett szabályai volnának irányadók. (BH1998. 533.) A Ptk. a személyiségi jogok megsértése esetén bekövetkező nem vagyoni sérelmek kompenzálására új személyiségvédelmi eszközt, sérelemdíjat vezetett be. A Ptk. fogalomhasználatában így a korábbi nem vagyoni károk már nem képezik részét a kárfogalomnak, azonban a sérelemdíj és a kártérítés közötti kapcsolatból (Ptk. 2:52. § (2) bekezdése) következően továbbra ehelyütt is megemlítjük a nem vagyoni sérelmeket. A nem vagyoni sérelem a személyiségi jogok megsértése esetén áll elő. Sajátossága, hogy a személyiségi jogok értékének mérhetetlenségéből következően bírói szabad mérlegelésen
76
alapul a sérelemdíj összege. A személyiségi jogok az embert illetik meg, míg a személyhez fűződő jogok terminológiát a Ptk. a jogi személyeket megillető jogosultságokra használja. Az Alkotmánybíróság 34/1992. (VI. 1.) AB határozatát megelőzően az 1959-es Ptk. megsemmisített 354. §-a alapján a nem vagyoni kártérítés megítélésének feltétele az volt, hogy a károkozás természetes személyek esetén az életben vagy a társadalmi életben súlyos vagy tartós elnehezülést idézzen elő, míg jogi személyeknél azok gazdasági forgalomban való részvételét hátrányosan befolyásolja. A természetes személyek esetében korábban hatályban volt nem vagyoni kárfogalom önkényes jogalkotói szelekciót valósított meg, míg jogi személyek esetében valójában vagyoni károk megtérítéséről rendelkezett. A nem vagyoni sérelem természetéből következik, hogy mértékük sosem, létezésük pedig csak néhány esetben bizonyítható (például testi sérülések). A külvilágban nem manifesztálódó és így egyedül a károsult pszichéjében bekövetkező „belső károk” kompenzálása a kártérítés fogalmi elemének, a kár megtalálásának nehézsége okán döntött úgy a jogalkotó, hogy a hátrány bizonyítását többé feltételként nem előíró sérelemdíj formájában szabályozza újra a jogintézményt. A Legfelsőbb Bíróság Polgári Kollégiumának tájékoztatója, mely a civilisztikai kollégiumvezetők Balatonőszödön, 2005. február 21–23. napján megrendezett országos tanácskozásán készült, felvetette azt a kérdést, hogy megtámadható-e a nem vagyoni kártérítés összegére kötött egyezség feltűnő értékaránytalanságra hivatkozással. A tanácskozás úgy foglalt állást, hogy az e tárgyban való döntés általában tényállásfüggő. Figyelemmel kell lenni azonban arra, hogy nem vagyoni kártérítés esetén a szolgáltatás és ellenszolgáltatás egyenértékűsége nem értelmezhető. Az egyenértékűség általában az áruviszonyokhoz köthető, ami a nem vagyoni kártérítés esetében nem alkalmazható. A megtámadás akadálya lehet, hogy a nem vagyoni kártérítésnek nincs mértéke. Fontos figyelembe venni azt is, hogy a nem vagyoni kártérítés nem polgári jogi kárkötelem, hanem személyiségvédelmi eszköz. A kérdéssel külön fejezetben foglalkozunk. A jogellenes magatartás káros hatása egyszerre és folyamatosan is jelentkezhet a károsultnál. Olyan esetekben, amikor a kár folyamatos, a kártérítés módjaként járadék alkalmazása lehet indokolt annak érdekében, hogy a rendszeresen jelentkező hátrányt kiegyenlítse. A járadék
77
ugyanis arra is lehetőséget biztosít, hogy ha a folyamatosan beálló kár egyes tételei idővel változnak negatív vagy pozitív irányba, a járadék összege ennek megfelelően szintén alakítható. A később beálló károknál is követelmény, hogy okozati összefüggés álljon fenn a jogellenes magatartással. A következményi károk megtérítésének korlátja a hatályos Ptk.-ban csupán az oksági kapcsolat távolságán alapul. A legújabb bírói gyakorlatban elsősorban az egészségügyi ellátások során elszenvedett károkkal kapcsolatosan jelenik meg az esély elvesztése, mint sajátos kárforma. Kártérítési perben a beteg gyógyulási esélyének elvesztését – felróhatóság esetén – a kártérítési felelősséget megalapozó hátrányos következményként kell értékelni. Az esély elvesztése önmagában is hátránynak, így kárnak minősül, az oksági összefüggésnek azonban relevánsnak kell lennie. Az orvosi beavatkozás ebben az esetkörben akkor tekinthető relevánsnak, ha a betegnek értékelhető esélye lett volna megfelelő kezelés esetén a gyógyulásra, vagy az egészségi állapot rosszabbodásának a megállítására. (BDT2010. 2319.) Az esély csökkenése, elvesztése hátrány, vagyis olyan károsodás, amely megalapozza a kártérítési felelősséget. Ha valószínűsíthető, hogy időben, jól végzett kezelés mellett akár minimális esélye lett volna a betegnek a gyógyulásra, életben maradásra, akkor a felelősség megállapítható. (BDT2010. 2274.) A sportkarrier esélyének elvesztése hátrány, ezért kárnak minősül. Ha az ennek kompenzálásra megállapítható kártérítés összege még becsléssel sem határozható meg, általános kártérítés megállapításának van helye. A konkrét esetben a nem vagyoni kártérítés iránti igény elbírálásánál a felperes esetében nem volt figyelmen kívül hagyható az a többlettényállási elem, hogy a kórházi eredetű fertőzéses szövődménnyel összefüggésben keletkezett károsodása miatt labdarúgó pályafutását volt kénytelen abbahagyni. A perben a vagyoni károk kapcsán azt kellett tisztázni, hogy az alperes jogellenes magatartása következtében – a felperes által elszenvedett fertőzésre visszavezethető okból – a felperes milyen összegű, máshonnan meg nem térülő vagyoni előnytől esett el. A perben kirendelt eseti sportközgazdász szakértő a felperes javára megállapítható jövedelemkülönbséget becslési módszerekkel határozta meg. Felhívta egyben a figyelmet a becslés alapjául szolgáló egyes lényeges körülmények bizonytalanságára, továbbá arra is, hogy a felperes sportolói
78
ifjúsági előélete, utánpótláskorú eredményei alapján erős túlzás és kis valószínűségű, hogy a tényleges karrierje a szakértő által becsült sportolói jövedelem ellenére 25 000 000 Ft adózott jövedelemnél többet eredményezhetett volna. Miután a kár mértékének egzakt módon történő megállapítása problémáit a szakértő maga is jelezte, a kár mértéke a szakértői vélemény alapján pontosan nem volt megállapítható. A felperes a szakemberek megítélése szerint 19 éves korában tehetséges labdarúgó volt. Ebből azonban még egyáltalán nem vonható le következtetés arra, hogy a felperes labdarúgó karrierje hogyan folytatódhatott volna. Erre a kérdésre a felperest 19 éves koráig irányító labdarúgó szakemberek mindegyike úgy nyilatkozott, hogy a tehetsége alapján azt lehetetlen meghatározni, hogy a D. kezdő csapatának vagy más NB I-es csapatnak lesz a tagja, vagy sem. A rendelkezésre álló bizonyítékokból csak arra vonhatott le a bíróság okszerűen következtetést, hogy a felperes az alperesnél bekövetkezett fertőzés hiányában amatőr sportolóként egy keresztszalag-szakadás, illetve egy keresztszalag-plasztika műtét utáni állapotban lett volna. Az orvosszakértői vélemény szerint ilyen jellegű sportsérüléseket követően az azt elszenvedettek 1/3-a képes aktív sportolói pályafutását folytatni. Következésképpen a felperesnek 33%-os esélye lett volna a labdarúgói pályafutása folytatására. Kizárt, hogy egy keresztszalag szakadás és keresztszalag plasztikai műtét után fél évvel profi labdarúgó szerződést kapjon anélkül, hogy bizonyította volna képességeit. Azt viszont nem tartotta kizártnak a bíróság, hogy a felperes labdarúgóként valamilyen szinten futballozhatott volna. Olyan megállapítás így nem tehető, hogy valamely konkrét klubnál profi szerződést kapott volna a felperes, illetve, hogy ebből származó jövedelemre a jövőben az 1959-es Ptk. 357. § (4) bekezdésében írt teljes bizonyossággal számíthatott volna. Ugyanakkor aggálytalanul megállapítható volt: esélye lett volna arra, hogy futballistaként tevékenykedjen, és abból megélhetését biztosíthassa. Ez alapján pedig rögzíthető volt, hogy jövedelem-kiesésben jelentkező kár érte. Az azonban, hogy a labdarúgó tevékenységet milyen jövedelmi viszonyok között végezhette volna, a baleset miatt előállt élethelyzetének a természetéből, lényeges tulajdonságából eredően közvetlenül nem volt vizsgálható. Mindezek miatt csak az általános kártérítés szabályai szerint volt meghatározható a jövedelemveszteség mértéke. A Legfelsőbb Bíróság által a PK 49.
számú
állásfoglalásban
részletesen
kifejtettek
79
értelmében
általános
kártérítés
megállapítására csak akkor kerülhet sor, ha nyilvánvalóvá válik, hogy a kár mértéke nem számítható ki. Azonban ha a kár mértéke – akár becsléssel is – megállapítható, az általános kártérítés alkalmazásának nincs helye. (BDT2011. 2517.) Ha a haldokló betegnek az újraélesztés megkísérlésével esélye lett volna az életben maradásra, akkor az orvosi beavatkozás elmaradása folytán az esély elvétele károkozásként értékelendő, amiért a kórház felelőssége fennáll. A felperes édesanyját mentő szállította az alperes kórházba, mert a délelőtti órákban rosszul érezte. A mentők értesítették az alperes kórházat, hogy lélegeztetett, újraélesztett beteget hoznak. A mentő megérkezését követően az orvos a beteg fizikális vizsgálata, valamint a hordágyon fekvő beteg lába között elhelyezett mentő EKG monitoron látott egyenes vonal alapján megállapította a beteg halálát, majd távozott. A beteget a kórházba nem vették fel, de a betegfelvételi osztályon készítettek még egy EKG felvételt, amely kamraremegést mutatott. Ebből a klinikai halál állapotára lehet következtetni, de ebben az állapotban az újraélesztésre még van esély. Ezt a lehetőséget az alperes orvosai nem használták ki, a beteget a kórházba nem vették fel, nem kezelték, halottnak nyilvánították és intézkedtek a kórbonctanra való szállításáról. A felperes a keresetében az édesanyja halála miatt bekövetkezett vagyoni és nem vagyoni kárait érvényesítette az alperessel szemben. A bíróság érvelése szerint a perbeli tényállás egyértelműen megkövetelte volna az alperes orvosaitól az újraélesztés megkezdését, de ez elmaradt. Ha megtörtént volna, a biztos eredmény akkor sem állítható, de az elmaradása az esély elveszítése, ami pedig károkozást jelent. A szakértői véleményből ugyanis egyértelműen megállapítható, hogy a betegnek az újraélesztéssel esélye lett volna az életben maradásra. Az alperes orvosainak mulasztása folytán a beteg életben maradási esélye elveszett. Az alperes tévesen hivatkozott a felülvizsgálati kérelmében az okozati összefüggés hiányára, mert nem az orvosok mulasztása és a beteg halála között kell az okozati összefüggésnek fennállania, hanem az életben maradási esély elveszítésénél a mulasztás és aközött kell jogi értelemben az oksági kapcsolat, hogy ha megtörténik az újraélesztés, az életben maradásra van esély. Emiatt a kimentés csak annak bizonyításával lehetséges, hogy a beteg akkor is biztosan meghalt volna, ha az orvos az újraélesztést azonnal megkezdi. (BH2012. 10.)
80
Az esély elvesztését a sérelemdíj és a kártérítés körében is olyan hátrányként azonosítjuk, amely a kialakult bírói gyakorlat fenntartását igényli, és az ennek következtében előálló sérelem függvényében akár sérelemdíjjal, akár kártérítéssel kompenzálható. 2.7.5. Okozati összefüggés A jogellenes magatartás és a kár között okozati összefüggésnek kell fennállnia. Annak eldöntése, hogy az okozati összefüggés megítélésére milyen módszerek alkalmazhatók, a bírói gyakorlatban és a jogirodalomban is több problémát vet fel.
Az ezzel kapcsolatos elméletek két csoportra oszthatók. Egyrészt a conditio sine qua non (feltételek egyenértékűségének tana) alapján az okfolyamat valamennyi elemét felsorakoztatva meg kell vizsgálni, hogy egy adott elem elhagyása esetén is bekövetkezett volna-e a káros eredmény. Amennyiben az akár több cselekményt is magában foglaló láncolat bármelyik elemének elhagyása egyben kizárja a kár bekövetkeztét is, úgy ezt a cselekvést vagy mulasztást a ténybeli okozatosság tana alapján releváns okként kell figyelembe venni. Az egyszerű észszerűségi teszten alapuló conditio sine qua non azonban önmagában könnyen méltánytalan megoldások alapja lehet. Az elmélet hiányosságainak feltárására szolgál a következő hipotetikus példa. X folyamatosan mérget adagol egy istállóban álló lónak. A méreg tulajdonsága, hogy lassan, de fokozatosan a ló halálát okozza. Mielőtt azonban a már legyengült jószág végleg kimúlna, Y a ló tulajdonosa iránt érzett haragból felgyújtja az istállót. A ló a tűzben elpusztul. Az eset fő kérdése, hogy a tulajdonos vajon X vagy Y ellen léphet-e fel sikeresen kártérítési igényével. Az okozatosság a méreg adagolója vagy a gyújtogató relációjában mutatható ki? A feltételek egyenértékűségének tanát kizárólagosan alkalmazó jogrendszerek a méreg adagolóját nem teszik felelőssé a ló halála miatt. A káros eredmény a ló istállótűzben való elpusztulása, ami a méreg adagolójának cselekményét elhagyva is bekövetkezett volna. A conditio sine qua non így kártérítési jogi szempontból felmenti a mérgezőt a felelősség alól. E
81
felfogás nyilvánvalóan civiljogi szankció nélkül hagy egy jogilag – és a közerkölcsből következően is – mindenképpen szankcionálásra érdemes cselekményt, a méreg adagolójának magatartását. Másrészt az okkiválasztó elméletek több formája ismeretes. A „legközelebbi ok” tana időben és térben vizsgálja egy cselekmény összefüggését a káros eredmény bekövetkeztével. Okkiválasztó elméletként azt a cselekményt próbálja megtalálni, amely a leginkább közvetlen viszonyban van a károsodással. Az időbeli és térbeli közelség vagy távolság megállapítására gyakran alkalmazott és segítségül hívott kiegészítő szabály az előreláthatóság jogintézménye. Az előreláthatóság azonban már nem kizárólag a károsult érdekeit tartja szem előtt, és a kártérítési jognak valamilyen szinten egy pönális színezetet is ad. Az előreláthatóság ugyanis bármennyire is objektivizált kategória, azonban mindenképpen a károkozó tudatával van szoros kapcsolatban. Kártérítésre csak olyan összeg vonatkozásában kötelezhető a károkozó, amely összeg tekintetében előre látta vagy kellő körültekintés mellett előre láthatta a kár bekövetkezését. A legelterjedtebb kauzalitás elmélet Európában az adekvát okozatosság tana, mely már teljes egészében túllép a ténybeli okok mérlegelésén, és a jogi okozatosság primátusát hangsúlyozza. Az okfolyamat olyan elemeit igyekszik megtalálni, mely cselekvésekre a jog eszközeivel, a preventív és kompenzációs funkció egyidejű érvényre juttatásával leginkább hatni lehet. Okozati összefüggés egy jogellenes magatartás és egy káros eredmény között ugyanis csak akkor képzelhető el, ha a jogellenes magatartás általánosságban és nem abnormális, teljesen lehetetlen vagy elhanyagolható körülmények között is valószínűleg kiváltotta volna ezt az eredményt, a károsodást. A hangsúly a valószínűleg kifejezésen van. Az okozatosság hiányzik tehát minden olyan esetben, amikor a jogellenes cselekmény egy abszolút nem várt, előre nem látható következménnyel jár, amire senki nem számít. A károkozó magatartás és a kár közötti okozati összefüggés megállapításához nem a természettudományos oki összefüggést, hanem az adekvát kauzalitást, illetőleg a szerves előre látható okozati összefüggés fennállását kell bizonyítani. Nem állapítható meg a károkozó magatartás és a kár közötti okozati összefüggés, ha a károsult szervezetébe
82
műtétileg beültetett fémlemez utóbb eltörik, mert a károkozó magatartással ez a „szövődmény” adekvát oksági és előreláthatósági kapcsolatban nem áll. (BDT2012. 2684.) A német jog az adekvát kauzalitás elméletét második lépcsőként fogja fel: okozati összefüggés egy jogellenes magatartás és egy káros eredmény között ugyanis csak akkor képzelhető el, ha a jogellenes magatartás általánosságban és nem abnormális, teljesen lehetetlen vagy elhanyagolható körülmények között is valószínűleg kiváltotta volna ezt az eredményt, a károsodást. A hangsúly a valószínűleg kifejezésen van. Az okozatosság hiányzik tehát minden olyan esetben, amikor a jogellenes cselekmény egy abszolút nem várt, előre nem látható következménnyel jár, amire senki nem számít. Az adekvát kauzalitás frappáns megfogalmazását találjuk a Svájci Szövetségi Bíróság szövegezésében:
„egy
ok
akkor
minősül
adekvátnak,
amennyiben
az
általános
élettapasztalatokra is tekintettel elegendő ahhoz, hogy előidézzen a ténylegesen okozott kárhoz hasonló hátrányt. Ennek megítélésénél az általános felfogásra, a méltányosság követelményeire és jogpolitikai indokokra egyaránt tekintettel kell lenni”. Az adekvát kauzalitás alapját tehát a rendszerintiség adja. Az az ok lehet releváns, amely az események normális, rendszerinti lefolyása mellett az általános tapasztalatok szerint alkalmas az eredmény létrehozására. A magyar bírói gyakorlat az adekvát kauzalitásnak ezt az értelmezését fogadja leginkább el. A gyakorlatban az okozatosság addig általában nem jelent kérdéses premisszát, amíg egy közvetlen károsult kíván igényt érvényesíteni a károkozóval szemben. A térbeli és időbeli közelség az ilyen esetekben mindig megvalósul a károkozó cselekmény és a káros eredmény vonatkozásában. A helyzet bonyolultságát az adja, ha valaki közvetett módon szenved kárt egy jogellenes magatartás következtében. A beavatkozó károsult problémája nem ismeretlen az európai államok jogában. A beavatkozó károsult a jogsértés elsődleges károsultjának helyzetén próbál könnyíteni, amikor maga is kárt szenved. A kérdés, hogy a másodlagos károsult kára okozati összefüggésben áll-e a károkozó eredeti jogellenes magatartásával. Az angol precedensjog például töretlen abban, hogy minden esetben, ha valaki mást veszélybe sodor, akkor felelősséggel tartozik a sérült személy segítségére siető beavatkozó káráért is.
83
Az oksági láncolatot csak az a tény törheti meg ebben a relációban, ha a beavatkozó nyilvánvalóan meggondolatlanul, egyenesen vakmerően cselekedett. A német jog a nyilvánvalóan ésszerűtlen és irreális beavatkozások kivételével azon az alapon ítéli meg a kártérítést a beavatkozó félnek, hogy a beavatkozó felperes a károkozó által teremtett körülmények hatása alatt morális és néhány esetben akár jogszabályi követelményeknek eleget téve cselekedett és szenvedte el kárát. Az okozati összefüggés szükségképpeni eleme a kárkötelemnek. A bírói gyakorlat olyan károk megtérítésére kötelezi a károkozót, melyek jogellenes magatartásával összefüggésben álltak elő. Olyan esetben, amikor a károsodás bekövetkezése és a jogellenes magatartás között nagyon távoli az okozati összefüggés, vagy a jogellenes magatartástól függetlenül is bekövetkezett volna a kár, a bírói gyakorlat a kártérítésre irányuló igényt elutasítja. Egy esetben a felperes a közlekedési balesetével kívánta okozati összefüggésbe hozni az üvegházában termesztett növények elfagyását. Hivatkozása szerint a kórházi kezelés miatt nem tudott megfelelően gondoskodni az értékes kultúrnövényekről. A bíróság azonban szakértői bizonyítás segítségével megállapította, hogy a növények elfagyásának közvetlen kiváltó
oka
nem
a
felperes
kórházi
kezelése,
hanem
a
fóliaház
automatikus
fűtőberendezésének hibája. Erre tekintettel felperes kereseti kérelmét elutasította. (BH1993. 355.) Az okozati összefüggés egyes felelősségi alakzatok esetében felelősségalapító tényező. Az iskola felelőssége a tanulói jogviszonnyal összefüggésben okozott kárért vétkességére tekintet nélkül áll fenn. A felelősség alól csak akkor mentesülhet, ha bizonyítja, hogy a kárt működési körén kívül eső elháríthatatlan ok idézte elő. Nem kell megtéríteni a kárt akkor sem, ha azt a károsult elháríthatatlan magatartása okozta. Az iskola felelőssége tehát nem felróható magatartásától függő, hanem objektív alapú: azt a tanulói jogviszony és a kár közötti okozati összefüggés alapozza meg. (BDT2003. 855.) Perjogi szempontból az okozati összefüggés az érdemi döntést megelőzően kulcskérdésként jelentkezik. Kártérítési perben a közbenső ítéletben kell eldönteni egyrészt a felperes károsodása bekövetkezésének tényét, másrészt a beállott kárnak a károkozó magatartásával
84
való okozati összefüggését. (BH2004. 511.) Fontos azonban hangsúlyozni, hogy az okozati összefüggés értékelése pontosan a szankció eltérő céljai és irányultsága miatt eltérő a polgári jogban és a büntetőjogban. Ennek megfelelően az okozati összefüggés fennállásának megítélésében a kárfelelősséget elbíráló bíróság véleménye eltérhet a büntetőjogi következményekről döntő bíróságétól. (BH1996. 255.) Az okozati összefüggésnek a felelősség alóli mentesülés esetén is jelentősége van. Csak olyan mentesülési ok fogadható el a felelősséget kizáró tényezőként, amely okozati összefüggésbe hozható a konkrét esettel. Egy esetben a bíróságnak abban kellett állást foglalnia, hogy az alperes magatartása és a felperes károsodása között fennáll-e az okozati összefüggés, s amennyiben igen, milyen mértékű a felperes közreható magatartása. A jogellenes és felróható mozzanatokból álló folyamat a felperes kihívó, provokatív fellépésével és tettlegességével kezdődött, majd az alperes támadásával folytatódott, és vezetett a felperesnek a lépcsőkön történő lezuhanásához. Miután az alperes perbeli magatartását a büntetőbíróság megelőzően elbírálta, a bíróság figyelemmel volt a Pp. 9. § (1) bekezdésében foglaltakra. Eszerint, ha jogerősen elbírált bűncselekmény anyagi jogi következményei felől polgári perben kell határozni, a bíróság a határozatában nem állapíthatja meg, hogy az elítélt nem követte el a terhére rótt bűncselekményt. A tettleges bántalmazással okozott kár megtérítése iránti igény elévülése nem nyugszik csupán amiatt, hogy az elkövetővel szemben indított büntetőeljárás folyamatban van, ha az elkövető személyének és a kár ismeretének hiánya nem akadályozza a károsultat a kárigénye érvényesítésében. A perbeli esetben a felperes károsodását eredményező tettleges bántalmazást az alperesek 1999. április 4-én követték el. Jogellenes magatartásuk miatt a felperes a kárainak megtérítését az elévülési időn belül igényelhette. A kártérítés a károsodás bekövetkeztekor nyomban esedékes. A bűncselekményt elkövetők büntetőjogi felelősségre vonása megtörtént, a felperes kártérítési igényének elbírálásánál nem a Ptk. 6:533. § (1) bekezdésében foglaltaknak volt jelentősége, hanem a Ptk. 6:22. § (1) bekezdése volt irányadó. Az elévülés nyugvása körében a Ptk. 6:24. (1) bekezdése alapján a bíróságnak azt kellett vizsgálnia, hogy van-e olyan menthető ok, amely miatt a jogosult a követelését az elévülési időn belül nem tudta érvényesíteni. A bántalmazással a felperes egészséghez és testi épséghez való joga sérült, a szükséges csontegyesítő műtétet 1999-ben
85
elvégezték, 2001. augusztus 6-án pedig a felperest véglegesen III. csoportú rokkantnak nyilvánították, ezáltal a felperes számára az állapotának véglegessége ismertté vált, a bántalmazók személyét is ismerte, így nem volt akadálya annak, hogy kártérítési igényét az általános elévülési időn belül az alperesekkel szemben érvényesítse. Abból a tényből, hogy a sértett részére a büntetőeljárásban hozott és az elkövetők bűnösségét megállapító ügydöntő határozatot időben nem kézbesítették, még nem következik, hogy a határozat hiányában a kártérítő igény nem volt érvényesíthető. A büntetőeljárás elítéléssel végződő eredménye a kártérítési igény érvényesítésének nem előfeltétele, a bűnösséget megállapító döntés megismerése pedig a károsult részéről, illetőleg a megismerésig eltelt idő nem minősül olyan menthető oknak, ami az elévülés nyugvását eredményezte volna. A Pp. 4. § (2) bekezdésében írt szabályból is csak az következik, hogy ha jogerősen elbírált bűncselekmény vagyoni jogi következményei felől polgári perben kell határozni, a bíróság a határozatában nem állapíthatja meg, hogy az elítélt nem követte el a terhére rótt bűncselekményt, egyéb tekintetben azonban a büntetőeljárás lefolytatása és eredménye a polgári bíróságot nem köti, ezért a kártérítési felelősség a polgári jog szabályai szerint elbírálható. (BH2011. 101.) Ez a kötöttség – amelyet nem lehet kiterjesztően értelmezni – a perbeli esetben azt jelentette, hogy az eljárt polgári bíróságok nem vitathatták a súlyos testi sértés bűntettének kísérletét és az ezt megalapozó tényeket. A büntetőbíróság ítéletének azonban egyéb vonatkozásban nincsen hatálya a polgári perre, így a polgári jogi kárfelelősség feltételeinek, ezen belül az okozati összefüggésnek a fennállását a polgári bíróságnak önállóan kell elbírálnia. Ebből az elvi álláspontból kiindulva az alperes magatartása és a felperes károsodása között az okozati összefüggés megállapítható. A tények alapján egyértelmű, hogy egységes, egymással összefüggő cselekmények sorozata vezetett a felperes balesetéhez. A felperes károsodását eredményező baleset bekövetkezése szempontjából jelentősége volt ugyanakkor annak a ténynek, hogy a felperes menekülését követően az alperes még mindig fenyegetően lépett fel vele szemben, és megkísérelte őt egy lábassal megdobni. A felek egyaránt felróható magatartásának okszerű mérlegelésével a Legfelsőbb Bíróság arra a meggyőződésre jutott, hogy a felperes kárának 60%-át köteles saját maga viselni, az alperest pedig a kár 40%-ának megfizetésére indokolt kötelezni.
86
A polgári bíróság a per során felmerült bizonyítékok egybevetésével a jogerős büntető ítéletben megállapított tényállástól eltérő tényállást is megállapíthat. E rendelkezés azonban csupán lehetőség, de semmiképpen sem kötelezettség a polgári peres bíróságra nézve, és nem jelenti azt, hogy a polgári perben ne lennének felhasználhatók olyan bizonyítékok, amelyeket a büntetőeljárás során már értékeltek. A perbeli esetben az alperes a televíziós műsorban folytatott beszélgetés során azt nyilatkozta, hogy a felperes könyvvizsgáló „segedelmével” szépre „lakkozta” a gazdálkodási képet, és a megromlott anyagi helyzetet számokkal is alá kívánta támasztani. E kijelentés a bíróság álláspontja szerint azonban nem minősíthető véleménynek, és nem a felperes által a gazdálkodás eredményéről közöltek kritikája, hanem annak állítása, hogy a felperes a tényleges gazdasági adatok ismeretében a könyvvizsgáló segítségével szándékosan nem a valós helyzetnek megfelelően adott tájékoztatást, amely egyben sértő tartalmú a felperes személyére nézve. A perbeli esetben a büntetőbíróság jogerősen megállapította az alperes bűnösségét rágalmazás vétségében. A polgári perben e bűncselekmény vagyoni következményeiről kellett határozni. A bíróság értékelte a polgári eljárás során lefolytatott bizonyítási eljárás anyagát, és ebből arra a következtetésre jutott, hogy a büntetőbíróság által megállapított tényállástól eltérő tényállás megállapítására a bizonyítási eljárás anyaga alapján nem kerülhet sor. (EBH2013. P.8.) Bonyolult okozatossági problémát idézhetnek elő az ún. később bekövetkező események, melyek a jogsértést követően, a károkozó akaratán kívül, tőle függetlenül megváltoztatják az okozott sérelem jellegét, mértékét. A problémát nem is az jelenti, hogy milyen magatartásért tehető felelőssé a károkozó, sokkal inkább az, hogy melyik káros eredmény, sérelem vonatkozásában tartozik felelősséggel. Előfordulhat ugyanis az az eset, amikor az okozott sérelem önmagában is előidézhetné nagy valószínűséggel a később bekövetkező ok kapcsán jelentkező még súlyosabb eredményt. Például, ha a jogsértő hasba szúrja a károsultat, fennáll annak a lehetősége, hogy a károsult életét veszti. Ha azonban életét próbálják megmenteni, és a kórházba szállítása közben közúti balesetet szenved a mentő, és ebben a károsult meghal, már nincs lehetőség arra, hogy a szúrt seb valódi következményeit megállapítsuk. Felmerül a kérdés, hogy a károkozó a károsult haláláért tartozik felelősséggel, vagy azért a testi sérülésért, amit a károsultnak okozott. A felelősség tényén a végeredmény nem változtat,
87
azonban polgári jogi szempontból a kártérítés összege kapcsán és az esetleges hozzátartozói igények érvényesítése miatt nagy jelentősége van, hogy milyen sérelmet is okozott a jogsértő. A károkozás után bekövetkező eseményeket különféleképpen tipizálhatjuk. –
a felperes körülményei, amelyek mindentől függetlenül alakulnak úgy, hogy végül ugyanazt a sérülést produkálhatják. Például a felperes megsérül egy balesetben, amit az alperes okozott, emellett azonban egy betegségben is szenved, ami később ugyanazon állapothoz vezetett volna, mint maga a sérülés;
–
harmadik fél beavatkozása a fenti kórházba szállítás közben történt karambol kapcsán;
–
természeti események, melyek erőhatalomként szakítják meg az oksági láncolatot.
A bírói gyakorlat egységes abban, hogy a később bekövetkező események nem esnek a károkozó terhére. Abban az esetben lehet csak jelentőségük a jogsértő felelősségének megállapítása során, ha hozzájárulnak a károsult helyzetének súlyosbodásához. Nyilvánvaló, hogy az ide vezető események csak akkor érhetik el a súlyosbodás hatását, ha a károkozó magatartása következtében már beáll egy alapvető sérelem. A nehézség elsősorban akkor jelenik meg, amikor bizonyos idő eltelik a károkozó cselekménye és a később bekövetkező esemény között. Általánosságban elmondható, hogy csak olyan sérülésekért lehet felelőssé tenni a károkozót, mely sérüléseket ő okozott, az ő magatartásának egyenes következményei. Az előreláthatóság és a legközelebbi okok koncepciójának együttes alkalmazásával ezek a károk elhatárolhatók a nem szándékolt, távoli okozati összefüggésben álló következményi károktól. A károsodás bekövetkezéséhez vezető és szoros összefüggésben álló okfolyamatot egységesen kell kezelni. Nem minősül novus actus interveniens-nek, azaz az okozati láncolatot megszakító és új okfolyamatot elindító körülménynek az a tény, amelynek további károsodást eredményező hatásában a károsult már nem hatott közre, ha egyébként felróható magatartásával az egész károkozási processzus elindítója volt. (BDT2009. 2136.) A több okból bekövetkezett kár megtérítése iránti igény elbírálása során a különböző károkok közrehatását vizsgálni kell. (BH2010. 64.) 88
Szintén az oksági láncban figyelembe vehető szakasz hosszát befolyásolhatja az előreláthatóság, mint a kár megtérítésének korlátja, melyről az okozatossági teóriák közül egyedüliként a Ptk. is rendelkezik (Ptk. 6:521. §). A központi kérdés, hogy a károkozó a károkozás idején előreláthatta-e a kárt. A következményi károknál fennálló távoli oksági kapcsolat szűrőjeként funkcionál az előreláthatóság. Az előreláthatóság ennek megfelelően egyes kártételek alól mentesíti a károkozót. A bírói gyakorlatban az előreláthatóság akkor van jelen, amikor túl távoli okozati összefüggés vagy irreálisan lezajló okfolyamatból előállt károk megtérítésére nem kötelezi a károkozót. A szerződésszegéssel okozott károkért való felelősség esetén az előreláthatóság felelősséget megalapozó jogintézményként funkcionál. Az előreláthatóság hiányában a beálló károk tekintetében a felelősség kérdése nem kerülhet szóba. A deliktuális felelősség körében a kártérítés előfeltételei nem változnak, az előreláthatóság a kártérítést csupán úgy korlátozza, hogy a megtérítésre kerülő károk körét határolja le azon károkra, melyeket a károkozó a károkozás idején előre láthatott. Mivel kérdésként elsődlegesen az elmaradt haszon és az ennél jóval tágabb kört felölelő közvetett károk problémája jelentkezik, így a károkozó ezek tekintetében bizonyíthatja az előreláthatóság hiányát. A magyar bírói gyakorlat az okozatosság kérdését gördülékenyen kezeli, és nem éri kritika a jogalkalmazást a túl tág vagy éppen túl megszorító értelmezés miatt, így vélhetően az előreláthatóság megjelenése a Ptk.-ban nem változtatja majd meg az okozati összefüggés megítélésének körében kialakult bírói gyakorlatot. 2.7.6. Felróhatóság A felróhatóságnak jelentős szerepe van a polgári jogi felelősség megalapozásában. A kártérítés általános alakzata ugyanis nem objektív jogkövetkezmény károkozás esetére. Bármennyire is magában hordozza a jogellenességet a jog engedélyének hiányában történő károkozás, azonban a jogsértő, károkozó tudati állapotának kiemelt jelentősége van a szankciók alkalmazása során. Az exculpatios (kimentési) bizonyítási rendszer lényege, hogy a bizonyítási teher a következők szerint oszlik meg a károkozó és a károsult között: a károsultnak kell 89
bizonyítania a kárt, a jogellenes magatartást, valamint a kettő közötti okozati összefüggést. Ezzel szemben a károkozó számára adott a lehetőség, hogy a felróhatóság hiányát igazolja. A bizonyítási teher azonban több puszta bizonyítási kötelezettségnél, így a felróhatóság hiányának sikertelen bizonyítása azt a következményt vonja maga után, hogy a károkozó nem mentesülhet a felelősség alól. A felróhatóságot nem kell a károsultnak bizonyítania. A károkozó bizonyíthatja, hogy úgy járt el, ahogy az az adott helyzetben általában elvárható. A bizonyítás sikertelensége a károkozó terhére esik. Az elvárható magatartás igazolása kimentési lehetőség a károkozó oldalán, amivel csak akkor élhet, ha a kártérítés egyéb feltételeit a károsult sikeresen bizonyította. A kártérítés feltételeinek hiányában ugyanis a károkozó felelőssége nem állapítható meg, így kimentési ok igazolása ebben az esetben szükségtelen. (BH2009. 241.) A polgári jog a cselekvés mércéjének általános szabályaként tekint az elvárhatóságra, az adott helyzetben általában elvárható magatartás tanúsítására. A vétkesség sajátos figyelembevétele a felróhatóság, és a vétkességnél jobban szolgálja a reparáció célját. Azok a jogrendszerek, melyek a vétkesség, tőle elvárhatósággal való szembehelyezkedést kívánják meg a felelősség megállapításához, a prevenciónak nagyobb jelentőséget tulajdonítanak. A károkozó pszichéjét, cselekvési lehetőségeit egyéniesítve vizsgáló vétkességi rendszerek ugyanis nem egy általános standardhoz, hanem a konkrét károkozó képességeihez viszonyítják egy cselekvés elvárható vagy nem elvárható voltát. A magyar felróhatósági koncepció lényege, hogy egy absztrakt és egyben objektivizált mércét alkot az elvárható magatartás meghatározásával (Ptk. 1:3. §), mely a társadalmi elvárásoknak és az adott szituációnak megfelelő magatartás tanúsítását kívánja meg a jogalanytól. Bár a károkozó körülményei az értékelés körébe vonhatók, azonban az egyediesítés nem érheti el azt a szintet, amely már a tőle elvárhatósághoz közelít. A felróhatóság a magatartási mércék két végpontja, a vétkesség és az objektív tárgyi felelősség között helyezkedik el, de a törvény megfogalmazása és a következetes bírói gyakorlat szerint is egyaránt az objektív alakzathoz közelebb.
90
Az általában megjelölés arra utal, hogy a cselekvést egy objektív zsinórmértékkel méri a polgári jog. A társadalom tagjainak általában kifejtett, követendő magatartása az, amelyik a károkozó magatartásának viszonyítási alapját adja. A felelősségnek az általában jelző ad objektív színezetet, a károsult számára kedvezőbb felelősségi rendszert alkotva ezzel. Abban az esetben ugyanis, ha a károkozó szubjektív képességei, adottságai, egyéb tényezői nem képezik a vizsgálat tárgyát, úgy a felelősség alóli mentesülésre is jóval szűkebb körben van lehetőség, mint a büntetőjog vétkesség koncepciójánál. Ezzel pedig a károsult kárának helyreállítását célzó reparáció funkciót helyezi a Ptk. előtérbe. Az adott helyzet némiképp relativizálja a magatartás zsinórmértékét. E megszorítás nem egy minden körülmények között érvényesülő, abszolút általános cselekvési mércéhez viszonyít, hanem relativizálást enged a konkrét tevékenységgel és szituációval kapcsolatban. E relativizálás azonban továbbra sem a károkozó személyes adottságaira vonatkozik, sokkal inkább a károkozó magatartás kifejtésének környezetére, körülményeire. A bírói gyakorlat az adott helyzet fogalmába beleérti továbbá a károsult foglalkozását is (például orvosról, szakemberről vagy éppen laikusról van-e szó). Ezzel az objektivizált mércét megőrizve képes relativizálni a magatartás zsinórmértékét. A felróhatóság egy speciális tudati kategória, a jogsértő viszonya jogellenes magatartásához. A magyar polgári jog megfogalmazásában a felróhatóság az adott helyzetben általában elvárható magatartást jelenti. E megfogalmazás a hazai bírói gyakorlatban erősen közelít az objektív mércéhez. A bíróságok elsődlegesen akkor állapítják meg a felróhatóság hiányát, és engedik meg erre alapozva a károkozó mentesülését a kár megtérítésének kötelezettsége alól, ha a károkozás elkerülhetetlen volt. A bíróságok álláspontjával kell egyetértenünk, mely szerint bár a felróhatóság gyakorlati jelentéstartalma valóban egy objektív mércéhez közelít, de a konkrét esetek kapcsán lehetőséget kell adni az egyéniesítésre, a különleges körülmények vizsgálatára. A károkozó tudatának vizsgálata az általános kárfelelősség kapcsán elengedhetetlen ahhoz, hogy a polgári jogi kártérítés ne egy elszemélytelenedett szankcióvá váljon.
91
Az elvárható magatartás bizonyítása – mint mentesülési lehetőség – a károkozó oldalán meghatározott szakmák és tevékenységek esetében akár jogszabályi szinten, akár a bírói gyakorlatban többlet követelményekkel egészül ki. Ennek legszembetűnőbb példája az egészségügyi szolgáltatók felelőssége, hiszen e szolgáltatók az elvárható gondossággal kötelesek a betegek ellátására. Az elvárható gondosság látszólag az elvárható magatartás szinonimája is lehetne, azonban a bírói gyakorlat – részben a társadalmi igényeknek is megfelelve – egyértelműen szigorúbb követelményként értelmezi az elvárhatóságot az egészségügyi szolgáltatók felelőssége körében, mint más tevékenységek esetében. Az elvárható gondosság szigorúbb magatartási mérceként való szerepeltetése abból is ered, hogy az orvos-beteg közötti jogviszonyban nem csupán a szakember-laikus viszony képeződik le, de a beteg helyzetéből adódó kiszolgáltatottsága és az orvosi tevékenység nagy kockázattal járó természete is szerephez jut. Éppen ezért az egészségügyi szolgáltatók felelőssége körében az elvárható gondosság vizsgálata során a viszonyítási alapot az ideális és a társadalom tagjai szemében nagyon jónak minősített egészségügyi szolgáltató cselekvési lehetőségei jelentik. Az egészségügyben okozott károk megtérítése körében kialakult, az általános kárfelelősségi alakzatnál nyilvánvalóan szigorúbb felelősségi rezsim nem csupán egy meghatározott beteg ellátására kell, hogy kiterjedjen, hanem a beteg ellátás megszervezésére is. Az egészségügyről szóló törvényben előírt elvárható gondosság követelménye kiterjed arra is, hogy a kórház a gyógyító tevékenységét úgy szervezze meg, hogy az egyes feladatok elvégzése egymást ne hátráltassa, és ne eredményezze a beteg ellátásának késedelmét. A kórház ugyanis a tevékenység megszervezésének hiányosságai miatt is felel, ha ez okozati összefüggésben áll a károsodással. (BH2013. 150.) A felróhatóság vizsgálata előtérbe kerül az államigazgatási jogkörben okozott károk, valamint a bírósági, ügyészségi jogkörben okozott károk körében, és általában minden olyan esetben, amikor a jogalkalmazás tévedése miatt szenved el a felperes károkat. A jogalkalmazás során történő felróható károkozás megállapításával azonban óvatosan bánik a bírói gyakorlat. A téves jogértelmezésnek nyilvánvalóan tévesnek és kirívóan súlyosnak kell ahhoz lennie, hogy kártérítési kötelezettséget keletkeztessen. Nem lehet szó a felróhatóság körén kívül eső téves jogalkalmazásról, ha a jogszabály rendelkezése teljesen és
92
nyilvánvalóan egyértelmű, a ténymegállapítás és a döntés pedig nem mérlegelés eredménye. (EBH2001. 526., BH2001. 423.) Nem jogellenes és felróható, és ezért a közhatalmi jogkörben
okozott
kárfelelősség
feltételei
nem
állnak
fenn,
ha
a
megismételt
büntetőeljárásban az ügyész a vádat azért tartja fenn, mert jogi álláspontja szerint a bizonyítékok beszerzése megfelelt a titkos adatszerzés szabályainak, így annak eredménye felhasználható a büntetőeljárásban. (BDT2012. 2705.) A sportlétesítményben lévő nyitott, veszélyes pincelejáróba való bejutás megakadályozása az üzemeltető feladata. Ennek elmulasztása olyan felróható magatartás, amely megalapozza az ebből eredő kár megtérítése iránti igényt. A perbeli tényállás szerint az alperes alkalmazottai a pincébe való leesés megakadályozása érdekében helyeztek el egy asztalt a pincelejárat elé. Ezt az asztalt mozdította el a felperes; ezt a cselekményt az alperes alkalmazottjai észlelték, ennek ellenére nem hívták fel az ott jelenlévők és a felperes figyelmét arra, hogy az asztal milyen célból lett az adott helyen elhelyezve. Miután az asztal elmozdítását, és így a pincelejárón való leesést alkalmazottai révén az alperes megakadályozhatta volna, de nem tette meg, ezért a bíróság megállapította a jogellenes magatartás és a felperest ért kár közötti okozati összefüggést. Az eset fontos megállapítása, hogy az elvárható magatartás követelményét nem lehet statikus kötelezettségként értékelni. A potenciális veszélyhelyzet, egy magatartás várható negatív körülményeinek kiküszöbölése érdekében tett intézkedések nem feltétlenül egyszeriek, és nem csupán azt jelentik, hogy a körülmények változatlanul hagyása vagy maradása esetére vonatkoztatható csupán az elvárható magatartás követelménye. A felróhatóságot megalapozza, ha eredetileg az adott körülményekhez igazított károkozást elkerülő óvintézkedéseket ugyan megteszi a károkozó, azonban későbbi, általa is észlelt körülményváltozásokhoz már nem igazítja hozzá ezeket az óvintézkedéseket. (BDT2011. 2534.) A felróható magatartás értékelése problémát vet fel azokban az esetekben is, amikor az egymással egyébként szerződéses kapcsolatban álló felek jogviszonyába egy közreműködő is belép, aki felróható magatartást tanúsít. A közreműködő igénybevételének jogszerűségétől függ, hogy e felróható magatartás a szerződést kötő fél terhére eshet vagy sem. Abban az esetben ugyanis, ha a kötelezett szerződéses kötelezettségei teljesítéséhez jogszerűen vesz
93
igénybe közreműködőt, ennek magatartásáért úgy felel, mintha maga járt volna el. Ha a közreműködő igénybevételéhez nem volt joga, akkor minden olyan kárért felel, amely a jogellenes igénybevétel nélkül nem következett volna be. A közreműködőért való felelősség lényegi vonása, hogy a kötelezett nem csak annak a magatartásáért felelős, akit az adott szerződés keretei között, a szerződés teljesítése érdekében vesz igénybe, hanem a vele külön szerződéses jogviszonyban álló kötelezett magatartásáért, de ezentúl a vele közvetlen szerződéses jogviszonyban nem álló, a szerződési láncolat további, távolabbi pozícióiban lévő kötelezettek magatartásáért is a szerződéses jogosult irányában. A szerződés megszegése, így a szerződés meghiúsulása esetén a kötelezett a jogosult irányában nem mentesül önmagában a saját felróhatósága hiányának bizonyításával, hanem csak akkor, ha valamennyi közreműködőjét a szerződésszegés felróhatósága alól kimenti. (BDT2003. 890.) Abban az esetben azonban, amikor a felelősséget objektív alapon állónak tekintjük, tisztán magánjogi célt szolgáló felelősséget kreálunk, és a károsult kárára koncentrálva a reparáció, kompenzáció eszméjét juttatjuk maradéktalanul érvényre. A kártérítés funkciója azonban még a vagyoni viszonyok megbomlása esetén is magán kell, hogy viseljen preventív elemeket is. Célul kell tűzni a károkozó jövőbeni károkozástól való visszatartását. Ez pedig csak úgy érhető el, ha a felelősséget szubjektivizáljuk, a károkozó tudatállapotának vizsgálatára lehetőséget biztosítunk. Az erkölcsi károk körében a kérdésnek döntő jelentősége van, különösen a sérelemdíj alkalmazása okán. Az új jogintézmény elnevezésében és rendszertani hovatartozásában is szakít a kártérítési joggal, azonban a még mindig élő utaló szabály okán szoros összefüggésben áll a kártérítéssel. Az rekodifikáció korai szakaszában megfogalmazott elképzelések szerint objektív alapon elképzelt sérelemdíj kétségtelenül hatékonyan szolgálta volna a személyiségvédelem eszméjét, azonban teljesen új felelősségi rendszert keletkeztetve pontosan a leginkább védendő jogtárgyak, a személyhez fűződő jogok területén száműzte volna a prevenciót. A polgári jogi rekodifikációs viták a sérelemdíjjal kapcsolatban nem alakítottak ki új, a kártérítési jogtól eltérő felelősségi rezsimet, nem kreáltak új felelősségi alakzatokat, hanem a sérelemdíj kapcsán is visszautalnak a kártérítési jogban már ismert általános és speciális felelősségi alakzatokra. Az egyes jogviszonyokban keletkező nem
94
vagyoni sérelmek esetében így az adott jogviszonyra irányadó (szubjektív vagy objektív) felelősség szabályai kerülnek alkalmazásra. A felróhatóság szerepe a személyiségi jogok megsértésénél is döntő fontosságú. A sérelemdíj összegének kalkulálása során ugyanis fontos szempont lehet a felróhatóság foka. A felróhatóság objektivizált felfogásán túllépve az összegszerűség kérdéseinél már különböztetnünk kell szándékosság, súlyos gondatlanság, enyhe gondatlanság között. Ez azért is fontos lehet, mert a sértett személyiségében okozott ún. belső sérelmek nagyságára következtethetünk a jogsértő felróhatóságának fokából. Nyilvánvaló, hogy egy, a személyiségi jogot támadó jogellenes magatartás sértettre gyakorolt hatása eltérő lesz szándékos és enyhe gondatlansággal történő megvalósítás esetén. Ha a büntető kártérítés alapkoncepciójával nem is értünk egyet, azt a tételt viszont mindenképpen alkalmazhatónak tartjuk a bírói gyakorlatban, mely például az angol jogban a jogsértésből hasznot húzni szándékozó jogsértőt magasabb összegű kártérítéssel (sérelemdíjjal) sújtja. Az objektív felelősségi alakzatoknak természetszerűleg más a céljuk. Megalkotásukkal a jogalkotó a tevékenység önmagában veszélyes jellegét, és a veszélyes üzem által okozható károk extrém méreteit igyekszik kompenzálni. A felróhatóság ebben a koncepcióban legfeljebb a károsult oldalán játszhat szerepet, amikor is a károsult felróható közrehatása a sérelem bekövetkezésében csökkenti a nem vagyoni kártérítés, sérelemdíj összegét. 2.7.7. A modern sportjog dilemmái a felróhatóság és jogellenesség körében A felróhatóság kategóriája a jogellenesség koncepciójához igazodóan nagymértékben elrugaszkodott a pusztán jogi kötelezettségek teljesítését vizsgáló felfogástól. A bírói gyakorlat a jogellenesség és a felróhatóság során is úgy tekint gyakorlatára, mint a társadalom tagjainak attitűdjét formáló tényezőre. Ebből következően az individuális felelősség felerősödésének lehetünk tanúi az elmúlt két évtizedben a magyar polgári jogi felelősség terén is. A társadalom valamennyi tagjával szembeni gondosság követelményét bár nem mondja ki a magyar jog, mégis a bírói gyakorlat az eredetileg az angol jog sajátjaként jelentkező duty of care, azaz a gondosság követelményének koncepcióját teljesítette ki hazánkban is. Ennek megfelelően a potenciális károkozó helyzetek kockázatának 95
minimalizálása érdekében olyan esetekben is fokozott gondosságot és körültekintést ír elő valamely tevékenységet folytató jogalany oldalán, amikor a tevékenység folytatója és a lehetséges károsultak között nincs valódi szerződéses jogviszony, és jogszabály sem teremt egyértelmű kapcsolatot közöttük. A modern sportjog ebből eredően néhány olyan kérdés vizsgálatát is célul tűzte ki az elmúlt évtizedben, mely egy abszolút jellegű gondossági követelmény megfogalmazásának irányába mutat. A sportolókat túlhajtó edzők kérdésköre csupán néhány éve foglalkoztatja a sportjogot. A jogellenességet kizáró okok körében azonosított károsulti beleegyezés kérdőjeleződik meg ebben az esetben. Bár látszólag a sportoló beleegyezését adja az edzés során a lehetséges sérülések bekövetkezéséhez, azonban ennek a beleegyezésnek az érvényessége vitatható. Az edző – számos pszichológiai kutatás eredménye alapján is – gyakran alakít ki olyan kapcsolatot a sportolóval, mely már nem tekinthető egyenrangú felek mellérendelt viszonyának, sokkal inkább egy hierarchikus kapcsolatként fogható fel. Az edző ilyenkor pszichés stressznek teszi ki a sportolót, és személye, utasításai olyan érzetet keltenek a sportolóban, mely már félelemmel, szankciótól való rettegéssel vegyül. A sportoló ilyen helyzetekben akár tűrőképességének határait is elhagyva kész követni az edző utasításait, melynek gyakori következménye valamilyen sportbaleset bekövetkezése. A jogsértésbe, károkozásba való beleegyezés egyik fontos követelménye annak befolyástól mentes volta. Ebben a szituációban pontosan ez az önkéntesség hiányzik, így a hozzájárulás is érvénytelen, azaz a jogellenesség továbbra is fennáll. Bár a magyar bírói gyakorlat még nem foglalkozott a peres eljárások szintjén ezzel a kérdéssel, a külföldi jogok egyre inkább abba az irányba mozdulnak el, hogy erre való hivatkozás esetében az edzői terror érvénytelenítheti a beleegyezést, és kárfelelősségi helyzetet teremthet a sportoló-edző (sportszervezet) viszonyában. A mozgássérült sportolók edzései és versenyei a sportjog esélyegyenlőséget hangsúlyozó felfogása ellenére feltétlenül különleges bánásmódot igényelnek. A rendezvény szervezője vagy a sportszervezet ugyanis tisztában van azzal, hogy olyan sportolók számára teremti meg az edzés vagy a verseny lehetőségét, akik egészséges társaikhoz képest jelentékeny nehézséggel és – ami hangsúlyosabb – más körülmények között tudnak sporttevékenységet
96
kifejteni. Az ilyen létesítményeket üzemeltető személyek felelőssége éppen ezért fokozottabb. Egy angol eset jól példázza ennek a felelősségnek a mibenlétét. A pálya két részre volt osztva a perbeli esetben. Egyik részén a diszkoszvetők, másik részén az íjászok gyakorolhattak. A pálya üzemeltetője nem vette figyelembe, hogy mozgássérült sportolók is igénybe vehetik a pályát, így a két pályarész közötti elválasztó sávot – melynek célja a nyílvesszők és a korong másik térfélre való átrepülését volt hivatott megakadályozni – olyan magasságban helyezte el, mely az egészséges sportolók dobás és lövés magasságához igazodott. A kerekesszékbe kényszerült sportoló korongja azonban a sávelválasztónál alacsonyabban repült, illeszkedve a dobó ülésmagasságához, így a másik térfélen edző íjászt találta fejen, aki súlyos agykárosodást szenvedett. Az angol bíróság megállapította a pályát üzemeltető felelősségét azon az alapon, hogy számolnia kellett volna a pálya üzemeltetésének megváltozott elvárásaival olyan esetben, amikor mozgássérült sportolók számára is lehetővé tette a pálya használatát. Az állapotos sportolók részvétele az edzéseken és a versenyeken megköveteli, hogy a rendezvény szervezője vagy a sportszervezet fokozott figyelmeztetési, kockázatfelmérési kötelezettséggel rendelkezzen. Nem elegendő a sportág szabályaira hagyatkozni annak eldöntése során, hogy a gyermeket váró sportoló pályára léphet-e a terhesség meghatározott időszakában, a sportoló konkrét állapotát, a sportág magzatot vagy az anyát kockáztató természetét körültekintően mérlegelve ítélhető meg a kockázatok bekövetkezésének valószínűsége. 2.7.8. Hibás sporteszközök – termékfelelősség A hibás sporteszközök által okozott károk, sérülések kérdése a termékfelelősség jogintézménye körében értékelendő probléma. A termékfelelősség intézménye a XX. században az Amerikai Egyesült Államokban jelent meg először. Az 1916-os McPherson v. Buick Motor Company ügyben az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága megteremtette a gyártók objektív felelősségét a hibás termék által okozott károk megtérítése vonatkozásában. A probléma Európában és Magyarországon is ismert volt. Bár a hibás teljesítéshez kapcsolódó jogkövetkezmények évezredes jogi múltra tekintenek vissza, az európai államok
97
egészen 1985-ig nem kezelték külön alapokon nyugvó intézményként azt a helyzetet, amikor a termék hibájának orvoslásán (szavatossági jogok) túl a hibás termék által okozott károk (következményi károk) megtérítését is igényelte a fogyasztó. A gyártó hibás termék által okozott károkért fennálló felelőssége a kártérítés általános szabályához képest eltérő megközelítést kíván. A felróhatóság hiányára alapított mentesülés az esetek többségében nem okoz problémát a gyártónak, hiszen a gyártási technológiára vonatkozó előírások betartásának bizonyításával nem terhelte felelősség a gyártót a gyártási szalagról lekerülő selejtes termék által okozott károk megtérítéséért. Az amerikai alapgondolat pontosan azért szakított a polgári jogi felelősség általános alakzataként számon tartott vétkességi alapú rendszerrel, mert a termék hibáját eredményező gondatlan gyártói magatartás igazolásához szükséges bizonyítékok jellemzően a gyártónál lelhetők fel (minőségellenőrzési rendszer működtetését, eredményeit tartalmazó iratok), így aránytalan terhet jelentett a fogyasztó számára a gyártó kötelességszegésének bizonyítása. Az Európai Közösségek 1985/374 (EGK) számú irányelvében a gyártókat terhelő objektív (felróhatóságtól független) felelősséget írt elő a hibás termék által okozott károk megtérítésére. Az irányelv sajátos abból a szempontból, hogy a maximum harmonizáció jegyében fogant. Ennek megfelelően a tagállamok az irányelv rendelkezéseitől csak annak kifejezett megengedő rendelkezése esetén térhetnek el saját nemzeti szabályaik megalkotása során, és még a fogyasztó számára kedvezőbb (a gyártókra nézve szigorúbb) szabályokat sem állapíthatnak meg a nemzeti jogban. Az irányelv így nem puszta jogközelítést, hanem jogegységesítést valósított meg a termékfelelősség intézményével kapcsolatosan a tagállamok jogában. A jogalkotó a termékfelelősség jogintézményét a Ptk.-ban helyezte el, a szerződésen kívül okozott károkért való felelősség szabályai körében. A termékfelelősség a hibás termék által okozott károkért a hibás termék gyártóját terhelő, felróhatóságtól független, szigorú, objektív felelősség. Termékfelelősség esetében következményi károk kerülnek megtérítésre. Azok a károk, melyek a termék hibájával közvetlen okozati összefüggésben állnak. A felróhatóság meglétét megkívánó általános felelősségi alakzattal szemben a Ptk. a hibás termék által a fogyasztó
98
személyében és vagyontárgyaiban okozott károk megtérítésénél objektív felelősségi rezsimet vezet be. Termékfelelősség alapján elsődlegesen a gyártó az, aki felel a termék hibájából keletkező károkért. A gyártó személyének meghatározása így kulcsfontosságú az igényérvényesítés során. Gyártónak minősül: •
a végtermék, résztermék, alapanyag előállítója;
•
aki a terméken elhelyezett nevével, védjegyével, vagy más megkülönböztető jelzés alkalmazásával önmagát a termék gyártójaként tünteti fel;
•
import
termékek
esetében
az
importálóval
szemben
alkalmazhatók
a
termékfelelősségi szabályok. Ha a fenti hármas szabály ellenére sem állapítható meg, hogy ki a termék gyártója, a károsult számára kedvezményként a törvény rögzíti, hogy a termék minden forgalmazóját (tehát nemcsak azt, akitől a fogyasztó a szóban forgó hibás terméket megvásárolta) gyártónak kell tekinteni mindaddig, amíg a forgalmazó a gyártót, vagy azt a forgalmazót, akitől a terméket beszerezte, meg nem nevezi. A szabály alkalmazható import termékek esetében is, ha a gyártó ugyan feltüntetésre került, de importálója nem állapítható meg. A forgalmazó felelőssége csak másodlagos, akkor kerülhet szóba, ha a gyártó személye nem ismert. Ebben az esetben is csak addig, amíg a gyártó, importáló kilétét a forgalmazó nem fedi fel. A forgalmazónak a gyártó megnevezésére a károsult írásbeli felszólításától számított 30 napon belül van lehetősége. Ha a felelősség több személyt (pl. gyártó megnevezése hiányában több forgalmazót) terhel, úgy felelősségük a károsulttal szemben egyetemleges. Terméknek minősül minden ingó dolog, akkor is, ha utóbb más ingó vagy ingatlan alkotórészévé vált. Terméknek minősül továbbá a villamos energia is. A termék körébe vonható ebből következően minden sporteszköz is. A hatályos szabályozás egyértelműen termékekről rendelkezik, így nincs lehetőség arra, hogy a hibás szolgáltatás miatt bekövetkező
károkat
termékfelelősség
címén
99
(az
objektív
felelősségi
rendszer
alkalmazásával) követeljék. Így amennyiben a sportmasszázs következtében tartós fájdalom alakul ki, a termékfelelősség szabályai nem alkalmazhatók. A termékfelelősségi igény esetében az egyik legfontosabb vizsgálati szempont, hogy a termék valóban hibás volt-e. A gyártó ugyanis kizárólag akkor kötelezhető a kár termékfelelősség körében történő megtérítésre, ha a kárt az általa gyártott hibás termék okozta. A Ptk. – az EK irányelvnek megfelelően – általánosságban határozza meg a termékhiba fogalmát, és nem differenciál a termékhiba eredetét, jellegét illetően. A termék akkor hibás, ha nem nyújtja azt a biztonságot, amely általában elvárható, figyelemmel különösen: •
a termék rendeltetésére,
•
ésszerűen várható használatára,
•
a termékkel kapcsolatos tájékoztatásra,
•
a termék fogalomba hozatalának időpontjára,
•
a tudomány és technika állására.
A jogszabály a termékhiba fogalma kapcsán megadja azokat a szempontokat, amelyek mérlegelésével a termék hibásnak minősíthető. A szempontok figyelembe vétele körültekintő vizsgálatra
kényszeríti
a
jogvita
során
eljáró
hatóságot,
bíróságot,
és
a
hiba
megállapíthatósága néhány esetben szakértői ismereteket is igényel. A terméket nem teszi hibássá önmagában az a tény, hogy később nagyobb biztonságot nyújtó termék kerül forgalomba (a technológiai fejlődés következtében piacra kerülő újabb, javított, továbbfejlesztett modellek léte így önmagában nem lehet a hibára utaló jel). A termékfelelősségi igény érvényesítése nem függ a gyártó felróhatóságától. Előnye abban keresendő, hogy a fogyasztónak nem kell a gyártó oldalán az elvárható magatartás követelményének megsértését igazolnia, és a gyártó nem mentheti ki magát a felróhatóság hiányára hivatkozva. A károsulttal szemben a gyártó felelősségének korlátozása vagy
100
kizárása semmis. Az objektív felelősség azonban nem menti fel a károsultat a kárkötelem alapelemeinek bizonyítása alól. A károsult köteles bizonyítani a kárt, a termék hibáját, valamint a kettő közötti okozati összefüggést. Amennyiben a termékhiba a károsult életében, testi épségében vagy egészségében okoz sérelmet, úgy sérelemdíj követelhető. A törvény a termékkár fogalmát két esetre bontja. A hibás termék kárt okozhat egyrészt a károsult személyében, másrészt a károsult más vagyontárgyaiban. A két kárkategória között különbségtétel figyelhető meg a védelem szempontjából. A termékkár ennek megfelelően: •
valakinek a halála, testi sérülése vagy egészségkárosodása folytán bekövetkezett kár (ideértve a nem vagyoni sérelmet is);
•
a hibás termék által más dologban okozott, a kár bekövetkeztekor 500 eurónak a Magyar Nemzeti Bank hivatalos deviza középárfolyama szerinti forintösszegénél nagyobb összegű kár, ha az a más dolog o szokásos rendeltetése szerint magánhasznált vagy magánfogyasztás tárgya, és o azt a károsult is rendszerint ilyen célra használta.
101
A két kárkategória közötti különbségeket a következő táblázat szemlélteti: Károsult személyében okozott kár
Más dologban okozott kár Csak 500 eurót meghaladó kárnagyság esetében
A kár nagyságára tekintet nélkül mindig az objektív felelősséget alapító termékfelelősségi szabályok alkalmazhatók.
lehet (ekkor viszont az 500 euró alatti kárrészre vonatkozóan is!) a termékfelelősség szabályait alkalmazni. 500 eurót el nem érő károkozás esetében az általános felelősségi alakzat (felróhatósági alapú!) alapján lehet helye kártérítésnek.
A gyártó teljes kártérítéssel és sérelemdíj megfizetésével is tartozik.
A gyártó csak a más dologban okozott tényleges kár (damnum emergens) megtérítésére köteles, elmaradt haszon megtérítése nem követelhető a termékfelelősségi szabályok alapján.
A gyártót még rendkívüli méltánylást érdemlő körülmények alapján sem lehet a felelősség alól részben mentesíteni. Az objektív felelősség ellenére is van lehetősége a gyártónak a mentesülésre. A mentesülési okok azonban kizárólag a törvényben taxatíve meghatározott esetek lehetnek. A gyártó mentesül a felelősség alól, ha bizonyítja:
• a terméket nem hozta forgalomba, vagy • a terméket nem üzletszerű forgalmazás céljából állította elő, illetve azt nem üzletszerű gazdasági tevékenysége körében gyártotta vagy forgalmazta, vagy
• a termék az általa történő forgalomba hozatal időpontjában hibátlan volt és a hiba oka később keletkezett, vagy
• a termék általa történő forgalomba hozatala időpontjában a hiba a tudomány és a technika állása szerint nem volt felismerhető, vagy
102
• a termék hibáját jogszabály vagy kötelező hatósági előírás alkalmazása okozta. Az alapanyag vagy a résztermék gyártója mentesül a felelősség alól, ha bizonyítja, hogy
• a hibát a végtermék szerkezete, illetőleg összetétele okozta, vagy • a hiba a végterméket gyártó utasításának a következménye. A gyártó nem mentesül a felelősség alól a károsulttal szemben, ha a kár bekövetkezésében harmadik személy magatartása is közrehatott. Ez a szabály nem érinti a gyártónak a harmadik személlyel szemben érvényesíthető igényét. A gyártónak nem kell megtérítenie a kárnak azt a részét, amely a károsult felróható közrehatásából származott. A károsult terhére esik mindazok tevékenysége vagy mulasztása, akiknek magatartásáért felelős. A törvény a termékfelelősségi igények érvényesítésére kétféle („kétfedelű”) határidőt állapít meg. A szubjektív határidő, mely elévülési jellegű és a tudomásszerzéssel veszi kezdetét, három év. Az elévülés akkor kezdődik, amikor a károsult tudomást szerzett vagy kellő gondossággal tudomást szerezhetett volna a kár bekövetkeztéről, a termék hibájáról vagy a hiba okáról és a gyártó, illetőleg az importáló személyéről. Az objektív határidő alapján a gyártó felelőssége az adott termék általa történő forgalomba hozatalától számított tíz évig áll fenn, kivéve, ha a károsult időközben bírósági eljárást indított a gyártó ellen.
A termékfelelősség címén történő igényérvényesítés nem érinti a károsultnak a szerződésszegéssel, illetve a szerződésen kívül okozott károkért való felelősség szabályain alapuló, valamint külön jogszabályban megállapított igényérvényesítési lehetőségeit. Az igénykumuláció alapján tehát a károsult a termékfelelősség mellett a hibás teljesítésből eredő igényeit (pl. kellékszavatosság) is érvényesítheti.
103
3. A KONTRAKTUÁLIS FELELŐSSÉG SPORTJOGI ÖSSZEFÜGGÉSEI 3.1. A szerződésekről általában A szerződés két vagy több személy joghatás kiváltását célzó és arra alkalmas, egybehangzó akaratnyilatkozata. A szerződés sajátossága abban áll, hogy a szerződő felek – jellemzően saját akaratelhatározásukból – egymás között valamilyen szolgáltatás teljesítésére irányuló jogviszonyt hoznak létre. A szerződések éppen ezért a felek között törvényerővel bírnak, így a szerződésben vállalt kötelezettségek kikényszerítésére éppúgy igénybe vehető a bírósági szervezetrendszer, mint jogszabályi kötelezettségek esetében. Fontos gazdasági indok fűződik ahhoz, hogy a szerződések a megkötésüket követően egyoldalúan ne legyenek módosíthatók, és a szerződésben a felek által szándékolt joghatás valóban bekövetkezzen. A szerződések jogának lényeges alapeleme a szerződési szabadság biztosítása. A szerződési szabadságot több síkon tudjuk értelmezni: •
Szerződéskötési szabadság: a felek főszabály szerint szabadon dönthetnek arról, hogy valamely szükségletük kielégítése érdekében kívánnak-e szerződést kötni, vagy sem. Természetesen léteznek e szabály alól – szűk körben – kivételek, amikor jogszabály – általában valamely piaci szereplő monopolhelyzetére vagy gazdasági erőfölényes helyzetére tekintettel – szerződéskötési kötelezettséget állapít meg (ilyen például a közszolgáltatási szerződések köre, ahol a közszolgáltató – áram, víz, gáz szolgáltatója – a felhasználó igénybejelentése esetén – amennyiben a műszaki feltételek fennállnak – köteles a szerződést megkötni).
•
Partnerválasztási szabadság: a szerződési szabadság körében a felek azt is szabadon dönthetik el, hogy kivel kívánnak szerződést kötni. Jellemzően ugyanazon termékeket vagy szolgáltatásokat több, egymással versengő vállalkozás kínálja a piacon, így a partnerválasztás szabadsága nem csupán deklaratív, hanem arra reális esély is van. Kivételt képeznek azok az esetek – ismét csak rendkívül szűk körben –, amikor jogszabály konkrétan meghatározza, melyik piaci szereplővel köteles a szerződést megkötni a fél (pl. személyfuvarozási szerződés keretében a közlekedési vállalat csak
104
nagyon szűk körben utasíthatja vissza valamely utas fuvarozását). •
Típusszabadság: a szerződéseket a közvélekedéssel ellentétben formátlanul lehet megkötni. A szerződés létrejöhet szóban, írásban vagy éppen ráutaló magatartással. Utóbbira példa, amikor a néző jegyet vált a sportrendezvényre. Ez a ráutaló magatartás a szurkolói szerződés megkötésére irányuló magatartásként értékelhető, függetlenül attól, hogy volt-e bármilyen szóbeli vagy írásbeli kommunikáció a felek – a sportesemény szervezője és a néző – között. Jogszabály bizonyos esetekben – elsősorban a bizonyíthatósághoz vagy éppen a gyengébb fél védelméhez fűződő érdekből – formakényszert írhat elő, így legtöbbször írásbeli alakhoz köti a szerződés érvényes létrejöttét (pl. sportbiztosítási szerződések, amatőr sportolóval kötött sportszerződés).
•
A tartalom szabadsága: a szerződési szabadság talán legfontosabb vetülete, hogy a felek nem csupán jogszabály által ismert, jogszabályban rögzített szerződéseket köthetnek egymással, hanem bármilyen olyan tartalommal megtölthetik és egyediesíthetik szerződéseiket, melyet jogszabály kifejezetten nem tilt. A Ptk. szerződésekre vonatkozó szabályai diszpozitív, eltérést engedő normák, melyek modellként szolgálnak arra az esetre, ha a felek nem kívánják specializálni a közöttük létrejövő jogviszonyt. Ezeket a szabályokat azonban a felek szerződésükben – természetesen csak konszenzussal – felülírhatják, azoktól eltérhetnek. Számos ma már bevett és ismert szerződéstípusnak egyáltalán nincsen jogszabályi beágyazottsága, hiszen jogszabály vagy egyáltalán nem nevesíti, vagy részletszabályait még modelljelleggel sem határozza meg. A tartalom szabadságából eredően tehát minden, a jogszabály által nem tiltott jogot és kötelezettséget belefoglalhatnak a felek szerződéseikbe.
A szerződéseket a felek konszenzusa hozza létre, így addig nem is beszélhetünk szerződésről, míg a felek egyetértésre nem jutnak a szerződés tartalmát adó lényeges kérdésekben. A lényeges kérdések szerződéstípusonként változnak, és a felek motivációi is
105
nagyban meghatározzák, mely kérdések tekinthetők lényegesnek. Nem csupán a jogszabály által lényegesnek minősített elemekben kell ugyanis a feleknek konszenzusra jutniuk, hanem a bármelyikük által lényegesnek minősített kérdések is olyan feltételek, melyekre vonatkozó megállapodás hiányában a szerződés nem jön létre. Például egy adásvételi szerződés esetében nem csupán az adásvétel tárgya és az ellenérték minősül lényeges elemnek, de ha valamelyik fél a fizetési feltételek tekintetében (pl. vételár pénzneme, fizetési határidő) a Ptk. főszabályától eltérő módot kíván kikötni, akkor ez is olyan lényeges feltételnek minősül, amelyben való konszenzus nélkül a szerződés nem jön létre. A szerződéskötés folyamata jellemzően a valamelyik fél által tett ajánlattal kezdődik. Az ajánlat olyan jognyilatkozat, amely már tartalmazza a megkötendő szerződés valamennyi lényeges elemét, és elfogadása esetén alkalmas a szerződés létrehozására. Nem minősíthető tehát ajánlatnak az a nyilatkozat, amely csupán néhány lényeges feltételét állapítja meg a megkötendő szerződésnek, de nem valamennyit. Az ilyen nyilatkozat csupán felhívás ajánlattételre. Egy példával érzékeltetve, amennyiben a potenciális eladó azt a kijelentést teszi, hogy „eladom a bőrlabdámat”, a kijelentés nem minősíthető ajánlatnak, hiszen a vételár mint lényeges elem a jognyilatkozatból hiányzik. Ilyenkor a másik fél, a címzett felé ez csupán egy ajánlattételre való felhívás, hiszen ha a potenciális vevő úgy nyilatkozik, hogy „megveszem 10e Ft-ért”, akkor áll össze az adásvételi szerződés valamennyi lényeges eleme, így ez az utolsó nyilatkozat tekinthető ajánlatnak. Az ajánlatot a másik félnek el kell fogadnia ahhoz, hogy a felek között létrejöjjön a szerződés. Az ajánlat elfogadása hozza létre a szerződést. Ha az ajánlathoz képest a másik fél, a címzett módosít az ajánlatban foglalt feltételeken, akkor nyilatkozata új ajánlatnak minősül, és a folyamat kezdődik elölről, azaz ezt az új ajánlatot kell elfogadni ahhoz, hogy szerződéses jogviszony keletkezzen a felek között. Folytatva a fenti példát, ha az „eladom a bőrlabdámat 10e Ft-ért” kijelentésre az a válasz érkezik, hogy „8e Ft-ot adok érte”, ez új ajánlatnak minősül, és a szerződés még nem jött
106
létre a felek között. A potenciális eladónak az új, példánk szerint 8e Ft-os ajánlatot el kell fogadnia ahhoz, hogy a szerződés közöttük létrejöjjön. A szerződés érvényességét a Ptk. negatív módon, az érvénytelenségi okok oldaláról közelíti meg. Az érvénytelenség azt jelenti, hogy a szerződés hiába jött létre, mégsem alkalmas a célzott joghatás kiváltására. Az érvénytelenségnek polgári jogunk két formáját ismeri. Vannak olyan hibák, melyek fennállása a szerződéses kapcsolat szempontjából olyan durva hibának minősül, hogy a szerződés soha nem válthatja ki a célzott joghatást (semmisség). A semmisség lényege, hogy a szerződés semmisségére határidő nélkül minden olyan személy hivatkozhat, akinek a szerződés érvénytelensége megállapításához jogos érdeke fűződik. A bíróság egy peres eljárásban hivatalból köteles vizsgálni és észlelni a szerződés semmisségét. A semmisségi okok a következők: •
a fél cselekvőképtelenségének hiánya vagy korlátozott volta;
•
fizikai kényszer;
•
álképviselő eljárása;
•
jogszabályban foglalt alaki követelmények (pl. írásbeliség) megsértése;
•
jogszabályi rendelkezésbe ütköző vagy annak megkerülésével kötött szerződés;
•
jóerkölcsbe ütköző szerződés;
•
színlelt szerződés;
•
uzsorás szerződés;
•
fogyasztói jogokat csorbító szerződési feltétel;
•
fogyasztó számára jogszabályban biztosított jogokról való lemondást tartalmazó szerződés;
•
tisztességtelen szerződési feltétel fogyasztói szerződésekben;
•
lehetetlen szolgáltatásra irányuló szerződés;
•
érthetetlen kikötések vagy egymásnak ellentmondó kikötések;
107
•
fiduciárius hitelbiztosítékok (pénzkövetelés biztosítása céljából tulajdonjog, más jog vagy követelés átruházása, vételi jog kikötése) kikötése
Az érvénytelenség másik formája a megtámadhatóság. A megtámadási okok jellemzően olyan hibák, melyek csupán a szerződő felek viszonyában bírnak relevanciával, így a társadalomnak nem fűződik érdeke ahhoz, hogy ezeket az egyébként hibában szenvedő szerződéseket megfossza a joghatás kiváltására való képességüktől. A megtámadási okok esetében éppen ezért csak a szerződés megkötésétől számított egy éves határidőn belül és kizárólag a szerződő felek számára áll nyitva az érvénytelenségre való hivatkozás. A megtámadási okok a következők: •
tévedés, megtévesztés;
•
jogellenes fenyegetés;
•
szolgáltatás és ellenszolgáltatás közötti feltűnő értékaránytalanság;
•
tisztességtelen általános szerződési feltétel.
A Ptk. Hatodik könyvében, mely a kötelmi jog szabályait tartalmazza, olyan tranzakciós jog kidolgozását tűzte ki célul, mely a modern üzleti élet követelményeihez igazodik, és elsődlegesen a gazdasági szereplők egymás közötti kötelmi jogi jogviszonyainak rendezését szolgálja. Szemben az 1959. évi IV. törvénnyel (1959-es Ptk.), mely a magánszemélyek, valamint a magánszemélyek és gazdálkodó szervezetek közötti szerződéseket helyezte a szabályozás középpontjába, a Ptk. professzionális üzleti jogot alkot. A kereskedelmi szerződések alapvetően különböznek a magánszemélyek közötti szerződéses jogviszonyoktól. A gazdasági élet szereplőit a profitorientált szemlélet vezérli, így a kereskedelmi jog körébe értett szerződéstípusok a visszterhesség főszabályát hangsúlyozzák. A piaci viszonyok nagymértékben alakítják valamely szolgáltatás értékét, és ennek megfelelően az érte járó ellenérték nagyságát. Az objektív értékarányosság követelményénél azonban tekintettel kell arra lenni, hogy a kereskedelmi tranzakciók körében számos kockázati elemet tartalmazó ügylettípust ismerünk (pl. sportbiztosítási szerződések), melyeknél a szerződő felek az értékaránytalanság kockázatát kifejezetten vállalják. A
108
megtámadási okként szabályozott feltűnő értékaránytalanság esetében pedig figyelemmel kell lenni arra, hogy az üzleti élet szereplőit professzionális gazdasági jogalanyoknak tekintjük, akiknek a tudásszintje – különösen azon piaci szektorban, ahol tevékenykednek – jóval meghaladja a magánszemélyektől elvárható piaci ismeretek szintjét. Éppen ezért egy kereskedelmi szerződés feltűnő értékaránytalanság címén való megtámadására nincsen lehetőség akkor, ha az erre hivatkozó fél a feltűnő értékaránytalanságot felismerhette vagy ennek kockázatát vállalta. A gazdasági élet tranzakcióinak központi kérdését adja a bizonyíthatóság. A felek jellemzően a jognyilatkozatok bizonyítható eszközzel való megtételét alkalmazzák szerződéses kapcsolataikban. Az írásbeliség követelményének kielégítésével kapcsolatban el kell különítenünk a jogszabály által megkívánt írásbeliséget, valamint a felek által vállalt és alkalmazott írásbeliséget. Amennyiben jogszabály egy jognyilatkozat érvényességéhez írásbeli formát követel meg, úgy csak olyan formában tehető érvényes jognyilatkozat, mellyel szemben az alábbi követelmények teljesülnek: •
a jognyilatkozat tartalmának változatlan formában történő visszaidézésére alkalmas;
•
a nyilatkozattevő személyét bizonyítani képes;
•
a nyilatkozattétel idejének bizonyítására alkalmas.
A fenti hármas feltételrendszer elemzése során megállapítható, hogy számos modern kommunikációs csatorna nem elégíti ki az írásbeliség követelményét. Így például sem az sms, sem az email nem alkalmas forma a jogszabályban megkövetelt írásbeliség teljesítésére. Az elektronikus nyilatkozattételi formához legalább fokozott biztonságú elektronikus aláírásnak kell kapcsolódnia annak érdekében, hogy írásbelinek minősüljön.
Abban az esetben azonban, amikor a felek jogszabályi előírások nélkül tesznek írásbeli jognyilatkozatokat, a bizonyíthatóság szempontjából ugyan különbséget tehetünk egyszerű okiratok és minősített okiratok (teljes bizonyító erővel rendelkező okiratok) között, azonban sokkal inkább a nyilatkozat tartalmával kapcsolatos félreértések elkerülése, valamint a
109
későbbi bizonyíthatóság érdekében a felek bármilyen maradandó eszközzel tett nyilatkozatot írásbelinek értékelhetnek (pl. egy megrendelést faxon fogad el a szállító a forgalmazótól). A szerződés vagy a jogviszony alapját adó keretszerződés írásba foglalása még jogszabályi előírások hiányában is gyakori az üzleti életben. A bizonyíthatóság mellett ennek másik indoka, hogy a szerződő felek a szerződési szabadság polgári jogi alapelvét felhasználva gyakran specializálják jogviszonyaikat, és kis részben bízzák az esetleges jogviták eldöntését az írott jogra, a Ptk.-ra vagy más jogszabályokra. Tekintettel arra, hogy a Ptk. kötelmi jogi könyvének alaptétele az ott lefektetett szabályok diszpozitív, eltérést engedő jellege, a felek kifejezett jogszabályi tiltás hiányában szabadon állapíthatják meg a törvényben egyébként rendezett kérdések szabályait. A Ptk. azonban mögöttes joganyagként mindig kész a kötelmek és a szerződések közös szabályai között rögzített rendelkezésekkel, valamint az adott szerződéstípusra irányadó szabályok segítségével a felek által nem rendezett kérdések hagyta hézagot kitölteni. Az üzleti élet szereplői sok esetben ennek a hézagpótlásnak az elkerülése érdekében a teljesség igényével szabályozzák és formalizálják szerződéseiket, lehetőséget sem adva ezzel a Ptk. érvényesülésének. Gyakori az általános szerződési feltételek (ún. blankettaszerződések) alkalmazása. Tisztességtelennek minősül az az általános szerződési feltétel (a továbbiakban: ászf), amely a szerződésből
eredő
jogokat
és
kötelezettségeket
a
jóhiszeműség
és
tisztesség
követelményének megsértésével egyoldalúan és indokolatlanul a szerződési feltétel alkalmazójával szerződő fél hátrányára állapítja meg. Az ászf tisztességtelen voltának megállapításakor vizsgálni kell
110
•
a szerződéskötéskor fennálló minden olyan körülményt, amely a szerződés megkötésére vezetett;
•
a kikötött szolgáltatás rendeltetését;
•
az érintett feltételnek a szerződés más feltételeivel vagy más szerződésekkel való kapcsolatát.
Természetszerűleg azonban vannak a szerződésnek olyan elemei, melyek körében méltánytalan lenne a szerződési feltétel tisztességtelenségének vizsgálata, hiszen a piaci törvényszerűségek, a kereslet-kínálat, valamint a felek szükségletei döntőek ezen kérdésekben. A tisztességtelen általános szerződési feltételekre vonatkozó rendelkezések így nem alkalmazhatók a főszolgáltatást megállapító vagy a szolgáltatás és az ellenszolgáltatás arányát meghatározó szerződési feltételekre, ha azok világosak és érthetőek. A fogyasztói szerződések esetében ugyanakkor bővül a tisztességtelen ászf megállapításának lehetősége. A fenti szabályokat ugyanis alkalmazni kell a vállalkozás által előre meghatározott és egyedileg meg nem tárgyalt szerződési feltételre is. A vállalkozást terheli annak bizonyítása, hogy a szerződési feltételt a felek egyedileg megtárgyalták. Fogyasztó és vállalkozás közötti szerződésben az általános szerződési feltétel és a vállalkozás által előre meghatározott és egyedileg meg nem tárgyalt szerződési feltétel tisztességtelen voltát önmagában az is megalapozza, ha a feltétel nem egyértelmű. Ez a rendelkezés azt jelenti, hogy önmagában egy szerződési kikötés bizonytalansága megalapozhatja az ászf tisztességtelenségét. Szemben a nem fogyasztói szerződésekkel, a fogyasztói szerződések esetében nem megtámadási jogot enged a tisztességtelen ászf felmerülése, hanem a Ptk. rendelkezéseiből következően a tisztességtelen szerződési feltétel semmis. A semmisség azonban relatív, így csak a fogyasztó érdekében lehet rá hivatkozni. Fogyasztó a szakmája, önálló foglalkozása vagy üzleti tevékenysége körén kívül eljáró természetes személy. Fogyasztó tehát kizárólag az ember lehet, jogi személy még akkor sem minősül fogyasztónak, ha egyébként nem az üzleti-gazdasági tevékenységi köréhez kapcsolódó célból szerződik, hanem más szükségletek kielégítésére. Az ember esetében a fogyasztói minőség lényegét az adja, hogy saját szükségleteinek kielégítése céljából, és nem
111
valamely gazdasági-üzleti tevékenységhez kapcsolódó célból köt szerződést. Amennyiben a természetes személy egyben egyéni vállalkozó is, akkor vizsgálni kell, vajon adott szerződés megkötése az egyéni vállalkozás körében vagy saját személyes szükségleteinek kielégítése körében értékelendő-e. A fogyasztót a jog jellemzően gyengébb félnek tekinti, amennyiben egy vállalkozással köt szerződést. A fogyasztói szerződések egy fogyasztó és egy vállalkozás között jönnek létre, és a fogyasztó számára többletvédelmet biztosítanak. Az érvénytelenségi okok tárgyalása során láttuk, hogy például egy tisztességtelen szerződési feltétel két vállalkozás vagy két magánszemély viszonylatában csupán megtámadási ok, míg a fogyasztó és vállalkozás viszonyában (fogyasztói szerződés esetén) semmisségi ok. A sportolóval kapcsolatban – különösen az arculatátviteli szerződések kapcsán – több alkalommal felmerült már, hogy vajon tekinthető-e fogyasztónak. Bár a Sporttörvény megkülönböztet amatőr és hivatásos sportolót, azonban ennek a megkülönböztetésnek a sportszerződés és más kereskedelmi szerződések szempontjából sem tulajdonít jelentőséget. A hazai és a nemzetközi joggyakorlatban elfogadott többségi álláspont szerint a sportoló tulajdonképpen egy gazdasági tevékenységet végez, így fogyasztónak nem tekinthető. A szurkoló és a sportrendezvény szervezője közötti szerződés azonban már fogyasztói szerződésnek minősül, hiszen a szurkoló fogyasztói mivoltának megállapítását semmi nem akadályozza. A kereskedelmi szerződések körében nagy szerepet játszanak azok a közvetítők, akik a gyártótól a végfelhasználókhoz eljuttatják a termékeket, szolgáltatásokat. A Ptk. számos olyan szerződéstípust szabályoz – és a gazdasági élet ennél még szélesebb körben ismer ilyen szerződéseket
–,
gyártó/szállító/átadó
melyek közötti
a
közvetítő
szerepkörben
eljáró
jogviszonyt
specializálják.
Bár
szerződő ezeknek
fél a
és
a
közvetítői
jogviszonyoknak a döntő többsége annyira egyedi és szerződésenként változó, hogy a Ptk. csak egy egyszerűsítéssel, az eltérő szerződéstípusok néhány lényegi elemének kiemelésével vállalkozik rendszerezésükre. A közvetítői szerződés, a tartós közvetítői jogviszony, a forgalmazási szerződés és a franchise szerződés mind olyan szerződéstípusok, melyek a termékek és szolgáltatások végfelhasználói részére történő eljuttatásában játszanak fontos szerepet, töltenek be kapocs funkciót.
112
3.2. A szerződésszegéssel okozott károkért való felelősség A kereskedelmi ügyletek a professzionális felfogás okán szigorú felelősségi rendet kívánnak meg arra az esetre, ha valamelyik szerződő fél nem teljesíti a szerződésben vállalt kötelezettségeit. Ez a szigorú felelősségi rend leginkább a szerződésszegésért való felelősség szabályaiban ölt testet. A Ptk. ugyanis úgy rendelkezik, hogy a kártérítési felelősség körében ismert, felróhatóságon alapuló felelősségi főszabályhoz képest a szerződésszegő fél oldalán objektív felelősség keletkezik. Aki a szerződés megszegésével a másik félnek kárt okoz, köteles azt – felróhatóságára tekintet nélkül – megtéríteni. A felelősség reparációs funkciója domborodik ki ebben a rendelkezésben, hiszen mindennél fontosabb érdek a másik szerződő fél védelme, akivel szemben az elvárható magatartás bizonyításával nem mentesülhet a kártérítési kötelezettség alól a szerződésszegő fél. A mentesülésre természetesen még e szigorú objektív felelősség esetében is lehetőség van, azonban jóval szűkebb körben. A mentesüléshez a következő feltételek együttes fennállásának bizonyítása szükséges: •
a szerződésszegést ellenőrzési körén kívül eső,
•
a szerződéskötés időpontjában előre nem látható körülmény okozta, és
•
nem volt elvárható, hogy a szerződésszegő fél a körülményt elkerülje vagy a kárt elhárítsa.
Az objektív felelősséghez azonban a kártérítés mértékének korlátozását társítja a Ptk., amikor kimondja, hogy kártérítés címén csak a szolgáltatás tárgyában keletkezett kár megtérítésére köteles a szerződésszegő fél. A következményi károkat (a jogosult vagyonában keletkezett egyéb károk, az elmaradt vagyoni előny) csak olyan mértékben kell megtéríteni, amilyen mértékben a jogosult bizonyítja, hogy a kár mint a szerződésszegés lehetséges következménye a szerződés megkötésének időpontjában előre látható volt. Ez a rendelkezés (az
előreláthatóság
kártérítés
mértékét
korlátozó
szabályának
bevezetése)
még
hangsúlyosabbá teszi a felek közötti együttműködési kötelezettséget. Amilyen szerződési érdekről, potenciális kártételről a felek nem informálják egymást a szerződés megkötésekor, azok könnyen kizárásra kerülhetnek a kártérítés összegének megállapításából. Ha a
113
szerződésszegést szándékos magatartásával idézte elő valamely fél, a fenti korlátozás nem érvényesülhet, és a szerződésszegő fél a jogosult teljes kárát köteles megtéríteni. A szerződésszegéssel okozott károkért való felelősség kapcsán nézzük a következő példát. A sportszponzorálási szerződés alapján a sportolónak a szponzor rendszeresen meghatározott pénzösszeget juttat. A sportoló a szponzor által juttatott pénzösszegből finanszírozza utazásait a sportrendezvényekre. Az egyik támogatási rész átutalásával a szponzor késlekedik, így a sportoló egy sportrendezvényen való részvételét kényszerül lemondani. A sportrendezvény szervezője a szerződésben kikötött kötbér megfizetését követeli a sportolótól. A sportoló ezt kártérítés formájában kívánja érvényesíteni a szponzorral szemben. A szponzor arra hivatkozik, hogy azon bankszámláját, melyről az utalásokat a sportoló felé teljesítni szokta, a saját országában bevezetett rendkívüli intézkedések miatt zárolták. A szerződésszegéssel okozott károkért való felelősség szabályai alapján azonban ennek nem feltétlenül lesz a felelősséget kizáró hatása. A szponzor átutalással kapcsolatos igyekezete (azaz az elvárhatóság követelményének való megfelelés) nem számít, mivel felelőssége objektív, felróhatóságtól független. A kérdés, hogy az állami intézkedés tekinthető-e olyan körülménynek, mely a szponzor – mint szerződésszegő – mentesülését eredményezi. A mentesüléshez azonban mindhárom körülmény együttes fennállását bizonyítani szükséges. Bár az állam bankszámlákat zároló intézkedése a szponzor ellenőrzési körén kívül esik, hiszen erre nem tud ráhatást gyakorolni, és előre nem látható. Ha azonban a szponzornak egy másik országban is van bankszámlája, akkor mentesülése elbukik a harmadik feltételnek való megfelelésen, nevezetesen azon, hogy a körülmény elkerülése érdekében, a kár elhárítása érdekében az elvárható magatartást tanúsította. Az utalást ugyanis a külföldi, aktív számláról is teljesíthette volna. A felelősség meghatározását követően a következő lépcső, hogy a megtérítésre kerülő károk körét azonosítsuk. Mivel a következményi károk – mint amilyen a sportoló által kifizetett kötbér – tekintetében a törvény megköveteli a szponzor előreláthatóságát, mégpedig a szponzorálási szerződés megkötésének pillanatában, annak lesz jelentősége, hogy a szponzor tudott-e arról, hogy a támogatás összegét a sportoló a sportrendezvényeken való megjelenésének költségei fedezésére használja.
114
A polgári jogi felelősség másik fontos alakzatát a szerződésen kívül okozott károkért való felelősség (deliktuális felelősség) adja, melyet az előző fejezetben tárgyaltunk. Ennek lényege, hogy főszabály szerint a károkozó felróhatóságán alapul a felelősségre vonás ténye. Amennyiben a károkozó bizonyítani tudja, hogy úgy járt el, ahogy az az adott helyzetben általában elvárható, felelőssége nem állapítható meg. Fontos azonban hangsúlyoznunk, hogy a szerződésen kívül okozott károkért való felelősség területén is van olyan felelősségi alakzat (pl. a veszélyes üzemi felelősség, mint amilyen a gépjármű üzemeltetése során okozott károkért való felelősség), ahol a felróhatóság a felelősség megállapításának nem feltétele. A gazdasági élet tranzakcióinak változatossága nem csupán a jogviszonyok sokszínűségére vezethető vissza, de a jogi szabályozás is meglehetősen más jogpolitikai indokoktól vezérelten közelít egyik vagy másik szektor szerződéses kapcsolataihoz. Az elmúlt évtizedekben különösen a látványsportok esetében váltak nagy jelentőségűvé a sporttal kapcsolatos vagyoni jogok hasznosításának szerződéses megjelenései. Tekintettel arra, hogy a sportrendezvényekről való közvetítés és általában a professzionális látványsportok tömegmozgató ereje, a szurkolók sportolókat sztárstátuszba helyező rajongása a sporttevékenység teljesen új dimenzióit nyitotta meg az ezzel kapcsolatos vagyoni jogok kereskedelmi hasznosítása előtt, és a sporthoz kapcsolódó kereskedelmi szerződések is dinamikus fejlődésnek indultak. A magyar jogban a Sporttörvény csupán néhány, elsősorban a sportoló és a szurkoló (a sporteseményen néző státuszban lévő fogyasztó) jogainak védelme érdekében megfogalmazott szabállyal reagált erre a dinamikus fejlődésre. Természetszerűleg – szerződésekről lévén szó – egyrészt a Ptk. valamennyi kötelemre, illetve szerződésre irányadó közös szabályai, valamint a sporttal kapcsolatos kereskedelmi szerződések alapját adó, úgynevezett típuskontraktusok akár a Ptk.-ban, akár más jogszabályokban megjelenő rendelkezései e körben is alkalmazandók.
A sporttal kapcsolatos kereskedelmi szerződések közül kiemelt jelentőséggel bírnak a következő szerződéstípusok: •
szponzorálási szerződés;
115
•
arculatátviteli (merchandising) szerződés;
•
a közvetítési jogok használatának engedélyezésére irányuló szerződés;
•
a sportolók közvetítésére irányuló szerződés;
•
sportolók ösztöndíjszerződése és támogatási szerződése;
•
sportversenyen való részvétellel összefüggő licencszerződések;
•
a néző (szurkoló) és a sportrendezvény szervezője közötti szerződések;
•
sportbiztosítási szerződés.
3.3. Vagyoni értékű jogok és védelmük a sportszerződésekben A sportszerződések körében döntő jelentősége van azoknak a vagyoni jogoknak, melyek a kereskedelmi sportszerződések tárgyát adják, illetve a legtöbb esetben a szerződő felek szerződéskötést
motiváló
döntései
körében
is
meghatározók.
A
vagyoni
jogok
általánosságban valamilyen vagyoni értékkel bíró jogokat foglalnak magukban. Ezek a vagyoni jogok lényegében egy adott korban a társadalom, a gazdaság szempontjából értékkel, méghozzá pénzben kifejezhető értékkel bíró jogokat jelölik. E körbe tartozhatnak egy dolog feletti tulajdonjoggal vagy más használati joggal kapcsolatos jogosultságok, melyek akár egészben, akár részjogosítványonként átruházhatók ideiglenes vagy végleges jelleggel. Az is nyilvánvaló napjainkban, hogy ilyen értékkel bíró vagyoni jogok nem kizárólag dolgokhoz (ingókhoz vagy ingatlanokhoz) kapcsolódhatnak, hanem akár vagyoni értékkel nem rendelkező személyiségi jogokból is származhatnak. A személyiségi jogok az ember személyéhez tapadnak, így azokat nem lehet elidegeníteni. Az élethez, testi épséghez, emberi méltósághoz, jóhírnévhez, becsülethez, képmáshoz, hangfelvételhez való jogokat, a szerzőt megillető személyhez fűződő jogokat (a szerzői minőség elismeréséhez való jog, a mű nyilvánosságra hozatalával kapcsolatos döntéshez való jog, a mű torzításmentes közléséhez – integritásához – való jog, vagy éppen a nyilvánosságra hozatallal kapcsolatos döntés visszavonásához fűződő jog) ugyan nem lehet elidegeníteni, de számos esetben mégis alapját képezhetik kereskedelmi szerződéseknek. Gondoljunk csak a jóhírnévre, mely státusztól
116
függetlenül megillet minden embert, sőt, az emberen kívül még szervezeteket (jogi személyeket) is. A jóhírnév (egy cég esetében goodwill) önmagában nem forgalomképes, mégis ennek felhasználásával köthető kereskedelmi szerződés. Egy sportoló imázsa, a szurkolók sportoló iránt érzett tisztelete, elismerése, rajongása már alapja lehet egy szponzorálási szerződésnek, ahol a szponzor pontosan erre tekintettel támogatja a sportolót, cserébe pedig saját termékének, szolgáltatásának értékesítéséhez reklámhoz jut. A sport esetében a vagyoni értékű jogoknak alapvetően három nagy kategóriáját tudjuk elkülöníteni: 1. A sportoló jóhírnevéhez, ismertségéhez, imázsához fűződő jogok kétségtelenül hasznosíthatók kereskedelmi szerződések keretei között. Akár a már említett szponzorálás jóhírnévre „rátelepedő” direkt felhasználó formájával, akár a sportoló imázsát, ismertségét, jóhírnevét konkrét termékek értékesítése, szolgáltatások nyújtása során felhasználó arculatátviteli (merchandising) szerződések segítségével. Bár a sportoló jóhírneve, ismertsége és imázsa önmagában személyiségi jognak tekinthető, és mint ilyen, nem átruházható, nem megterhelhető, azonban ennek az immateriális jognak a felhasználásával, valamely gazdasági tevékenységbe való beépítésével mégis köthetők kereskedelmi szerződések. A polgári jog logikájának első ránézésre ellentmond, hogy a személyiségi jogok hasznosítására szerződési keretek között van lehetőség, azonban a XX. század végétől kezdődően az ezen jogosultságokra rátelepedő marketing, a merchandising szerződések elismerése mégis megnyitotta az utat az ilyetén való hasznosítás előtt. A szponzorálási szerződésben a sportoló sporttevékenysége során használja, reklámozza a szponzor termékeit, szolgáltatásait, míg a szponzor a sportoló hírnevének felhasználásáért ellenértéket fizet, ezzel támogatva a sportolót további tevékenysége során. A merchandising már jóval direktebb marketingtechnika, hiszen ott konkrét áruk, szolgáltatások kerülnek értékesítésére, nyújtására kerül sor a sportoló, sportegyesület, sportvállalkozás hírnevének kihasználásával (pl. a sportoló neve vagy arcképe szerepel ruházati cikkeken).
117
2. A sporttal összefüggő és hasznosítható vagyoni értékű jogok másik nagy csoportját a sportrendezvényhez, sporteseményhez kapcsolhatjuk. Ebben az esetben a szurkolók, nézők részére a sporteseményen való részvétel joga kerül értékesítésre, illetve a sportesemény nézőkhöz,
szurkolókhoz
való
eljuttatása
távközlési
eszközök
segítségével, azaz a közvetítés jogának az átengedése történik. A sportesemény szervezője és a néző közötti szerződés, a sportesemény közvetítési jogával kapcsolatos szerződések mind ezen vagyoni jogok hasznosítására irányulnak. 3. A polgári jog az emberen kívül minden más élőlényt dolognak tekint, és az ember vagy az ember testrészei nem lehetnek tulajdonjog vagy más dologi jog tárgyai, azonban a sport esetében mégis egyfajta materializálódását figyelhetjük meg néhány sportoló személyének, az azt alkotó jogosultságoknak. Jó példák erre akár a játékos közvetítésével kapcsolatos ügynöki szerződések vagy a sportbiztosítási szerződések. A sportbiztosítási szerződések sok esetben a sportolót érő baleset esetére kötött szerződések, ahol bár a sportoló testi épségét, egészségét biztosítják, mégis a focista lábának kereskedelmi értékéhez képest állapodnak meg a szerződő felek a biztosítási összegben. Míg egy vagyontárgy épségben tartása érdekében kötött biztosításnál a túlbiztosítás tilalma (a biztosítási érték nem haladhatja meg a vagyontárgy valós forgalmi értékét) magától értetődőnek tűnik, addig a focista lába esetében – ennek nem lévén pénzben kifejezhető forgalmi értéke, hiszen nem dolog – tulajdonképpen a sportoló kereskedelmi, marketingértéke, a klub javára való „bevételtermelő képessége” határozza meg a biztosítási értéket. A Sporttörvény ezzel kapcsolatban a következőket állapítja meg: „36. § (1) A sporttevékenység, illetve a sportversenyek (mérkőzések) televíziós, rádiós, valamint egyéb elektronikus-digitális technikákkal (pl. internet) történő közvetítésének, rögzítésének és ezek kereskedelmi célú hasznosításának engedélyezése, továbbá a versenyrendszer (bajnokság) kiírása, szervezése, lebonyolítása vagyoni értékű jogot képez.” Látható, hogy ez a rendelkezés a klasszifikáció második pontjában szereplő jogokat fedi le. A csoportosítás első és harmadik pontjában rögzített, egyébként immateriális javak azonban
118
ezekkel a jogokkal egy tekintet alá esnek a kereskedelmi szerződések esetében, köszönhetően a Sporttörvény következő rendelkezésének: „36. § (2) A közvetítések engedélyezésének vagyoni értékű jogaival kapcsolatos szabályokat megfelelően alkalmazni kell a sporttevékenységgel kapcsolatos más vagyoni értékű jogokra is.” A fenti jogokkal való rendelkezés a sporttevékenység esetében eltér az általános szabályoktól, amikor a személyiségi jogok jogosultjaként azt a személyt (embert vagy jogi személyt) azonosítja a Ptk., akihez e jogok tapadnak. A Sporttörvény ugyanis amint akár a közvetítési jellegű jogokkal, akár a sportoló személyiségi jogaival való rendelkezés kerül középpontba, kimondja: a sporttevékenységgel kapcsolatos vagyoni értékű jogok a sportolót vagy a versenyzővel fennálló tagsági, illetve szerződéses viszony (megbízási szerződés vagy munkaviszony) alapján a sportszervezetet illetik meg. Bár a Sporttörvény is megtartja azt a főszabályt, miszerint a vagyoni értékű jogokkal a sportoló, tehát a jog eredeti jogosultja rendelkezhet, azonban ennek átengedésére a versenyzővel kötött szerződés vagy – amennyiben a sportszervezetnek tagja – a tagsági jogviszony keretében lehet eltérő rendelkezéseket tenni. A sportszervezethez tartozás, történjen ez akár tagsági jogviszonyból következően, akár munkaviszonyon vagy megbízási jogviszonyon alapulva, bizonyos kötelezettséget is róhat a sportolóra. Ez azonban nem főszabály és nem automatikus, pusztán a tagsági vagy szerződési jogviszony tényéből következően, hanem a sportszervezet létesítő okiratában a tagsági jogok és kötelezettségek körében, illetve a munkaszerződésben vagy megbízási szerződésben kifejezetten rendelkezni kell róla. Kifejezett rendelkezés hiányában a sporttevékenységgel kapcsolatos vagyoni értékű jogok a sportolót fogják megilletni. A gyakorlatban természetesen sokkal többször jelennek meg az ezzel ellentétes szabályokat előíró szerződési, létesítő okirati klauzulák, mintsem a főszabályt érvényesülni engedő rendelkezések.
Mivel a sportszövetség alapvető tevékenységéről van szó, így a válogatott keretek mérkőzéseivel
(versenyeivel),
valamint
a
119
versenyrendszer
(bajnokság)
kiírásával,
szervezésével, lebonyolításával – ideértve a válogatott keretek mérkőzéseivel (versenyeivel), valamint a versenyrendszerben (bajnokságban) szervezett versenyekkel, mérkőzésekkel kapcsolatos online fogadások engedélyezésével – kapcsolatos vagyoni értékű jogok a sportszövetséget illetik meg. A sportszövetség jogosult az általa kiírt és szervezett versenyrendszerre nézve szabályzatban úgy rendelkezni, hogy tagjai fent bemutatott egyes vagyoni értékű jogait hasznosításra meghatározott időre magához vonja. Ebben az esetben a felhasználóval az értékesítésre irányuló szerződést a sportszövetség és nem a sportoló köti meg, értelemszerűen. A vagyoni értékű jogok sportolótól – illetve a sportszervezettől – történő elvonása nem történhet ingyenesen. Az elvonásért a sportoló vagy a sportszervezet részére a sportszövetség előre meghatározott és a közvetítési jog piaci értékével arányos ellenértéket köteles fizetni. Az ellenérték megállapítása és az értékesítési szerződés megkötése előtt a sportszövetségnek ki kell kérnie az érintett sportszervezetek álláspontját. Ezt követően az ellenértéket a szövetségi szabályzatban meghatározott módon úgy kell megállapítani, hogy az a sportág sajátosságainak megfelelően arányosan vegye figyelembe a következő tényezőket: •
a közvetítések számát, továbbá nézettségét;
•
a sportszervezet által elért versenyeredményt;
•
a sportszövetség többi tagjával való együttműködés (szolidaritás) elvét, ideértve az amatőrök és az utánpótlás-nevelés támogatását is;
•
a sportág stratégiai fejlesztési koncepciójában foglaltakat.
A Sporttörvény azt is meghatározza, hogy a sportszövetség a vagyoni értékű jogok hasznosításából eredő ellenértéket milyen számítási szabályok szerint vonhatja el. A sportszövetség a sportszövetség elnökségének választása szerint a sportszervezeteket illető vagyoni értékű jogok hasznosításából származó ellenértékből csak az alábbiak szerinti egyik módszer alapján megállapított összeget vonhatja el maga számára: •
azt az összeget, amely a sportszövetségnek a közvetítésekkel kapcsolatos szervezési költségeit fedezi, vagy
120
•
a vagyoni értékű jogok hasznosításából származó ellenérték legfeljebb 5 százalékáig terjedő költségátalányt.
Ha a verseny (sportrendezvény) nem képezi a sportszövetség versenyrendszerének részét, a szervező a versenykiírásban úgy rendelkezhet, hogy a versennyel kapcsolatos vagyoni értékű jogok hasznosítását magának tartja fenn. 3.4. A szponzorálási szerződés A Sporttörvény 35. § (1) bekezdése szerint szponzorálási szerződésben a szponzor arra vállal kötelezettséget, hogy pénz- vagy természetbeni szolgáltatás útján támogatja a szponzorált sportoló, sportszervezet, sportszövetség vagy sportköztestület (pl. nemzeti doppingellenes szervezet) sporttevékenységét, a szponzorált pedig lehetővé teszi, hogy sporttevékenységét a szponzor marketingtevékenysége során felhasználja. A gazdasági reklámtevékenység alapvető feltételeiről és egyes korlátairól szóló 2008. évi XLVIII. törvény (a továbbiakban: Reklám tv.) 3. § p) pontja határozza meg a szponzorálás fogalmát. Ennek értelmében a szponzorálás minden olyan hozzájárulás valamely rendezvényhez,
tevékenységhez,
továbbá
–
rendezvénnyel
vagy
tevékenységgel
összefüggésben – valamely személy számára, amelynek célja, illetve közvetlen vagy közvetett hatása valamely áru vásárlásának vagy igénybevételének ösztönzése. A szponzorálás fejében a szponzor jogosult marketingtevékenysége során felhasználni a szponzorált sporttevékenységét. A marketingtevékenység lényegében a reklámtevékenység fogalmával azonosítható. A Reklám tv. értelmében a reklám – amely minden esetben gazdasági reklám, hiszen haszonszerzési céllal kerül alkalmazásra – olyan közlés, tájékoztatás, illetve megjelenítési mód, amely valamely birtokba vehető forgalomképes ingó dolog – ideértve a pénzt, az értékpapírt és a pénzügyi eszközt, valamint a dolog módjára hasznosítható természeti erőket – (a továbbiakban együtt: termék), szolgáltatás, ingatlan, vagyoni értékű jog (a továbbiakban mindezek együtt: áru) értékesítésének vagy más módon történő igénybevételének előmozdítására, vagy e céllal összefüggésben a vállalkozás neve,
121
megjelölése, tevékenysége népszerűsítésére, vagy áru, árujelző ismertségének növelésére irányul. Bár a Sporttörvény szponzorálási szerződésre alkotott definíciója a szponzorált oldalon (alanyi kör) kizárólag a sportolót, a sportszervezetet, a sportszövetséget vagy a sportköztestületet említi, a szerződési szabadságból következően nincsen annak akadálya, hogy a felsorolásban szereplő személyi körön kívüli más személlyel, például a sportiskolával, a sportszakemberrel, a sportverseny szervezőjével, vagy adott esetben egy játékvezetővel kössenek szponzorálási szerződést. Ugyancsak nem értelmezhetjük szűkítő jelleggel a sporttevékenységet sem, amelyre vonatkozóan a szponzor marketingjogokat kap. Valójában nem pusztán a sporttevékenység, hanem az azzal kapcsolatos valamennyi tevékenység beletartozhat ebbe a körbe, hiszen a szűk értelemben vett sporttevékenységet csak a sportoló/versenyző végzi. Előfordulhat olyan eset, amikor a sportoló a szponzorált a sportszervezethez való tartozása, szerződési viszonya miatt önállóan nem jogosult szponzorálási szerződést kötni. A leggyakoribb ebben a körben, hogy a sportszervezet beleegyezésére van szükség ilyen szerződés megkötését megelőzően vagy a hatálybalépéshez. Ezt a kérdést a Ptk. valamennyi szerződés vonatkozásában a harmadik személy beleegyezésétől függő szerződés néven rendezi. Ha a szerződés hatályosságához harmadik személy beleegyezése szükséges, a beleegyezéssel vagy a jóváhagyással a szerződés megkötésének időpontjára visszamenőleg válik hatályossá. A beleegyezésről vagy jóváhagyásról történő nyilatkozattételig, valamint a nyilatkozattételre megszabott határidő leteltéig a felek jogait és kötelezettségeit a függőben lévő feltétel szabályai szerint kell megítélni. A szerződés nem válik hatályossá, ha a harmadik személy a beleegyezést vagy a jóváhagyást nem adja meg, vagy ha arról a bármelyik fél által a másik féllel közölt megfelelő határidőn belül nem nyilatkozik. A szponzor a polgári jog bármely alanya lehet. A szerződés gazdasági indokoltsága miatt jellemzően gazdasági tevékenységet folytató vállalkozások, adott esetben akár gazdasági tevékenységet végző magánszemélyek jelennek meg a szponzori szerepben. A szponzor számára a szerződés csak akkor bír gazdaságilag értékelhető haszonnal, ha valamely termék
122
értékesítésével, szolgáltatás nyújtásával kapcsolatban fel tudja használni a szerződés mögött megbúvó marketingértéket, a vagyoni értékű jogokat. Nem kell feltétlenül arra szűkítenünk azonban ezt a motivációt, hogy a szponzor közvetlenül kívánja növelni a termékei iránti keresletet. Elképzelhető, hogy indirekt marketingtevékenységhez használja a sporttal kapcsolatos tevékenységét a szponzoráltnak, így pl. a sportrendezvény alatt nem a szponzor termékeivel kapcsolatos reklám, pusztán annak a ténye kerül elhelyezésre, hogy a szponzor támogatta a rendezvény megvalósulását. Az indirekt marketing ebben az esetben a szponzorról kialakult fogyasztói képet igyekszik befolyásolni, és ezen keresztül – lényegében közvetett módon – fokozza a termékei iránti keresletet, növeli a termékeibe és magába a cégbe vetett fogyasztói bizalmat. Minden esetben fontos, hogy a szponzorálási szerződés ne csupán a sporttal kapcsolatos tevékenység marketingcélú felhasználásának pontos formáit jelölje meg, hanem azt a földrajzi területet is, ahol a szponzor a szponzorált imázsát e tevékenységéhez felhasználhatja. Ahogyan a forgalmazási szerződések esetében is léteznek kizárólagos forgalmazási jogot biztosító megállapodások, úgy a szponzorálási szerződés is köthető olyan formában, hogy a szponzorált kizárólag a szponzor számára engedélyezi imázsának marketingcélú felhasználását, az egész világra kiterjedően, vagy akár egy meghatározott
földrajzi
területen.
Értelemszerűen
az
ilyen
megállapodásokban
a
kizárólagosságot megfelelő ellenértékkel honorálja a szponzor, ami nyilvánvalóan jóval magasabb a párhuzamos szponzorálási jog biztosításáért kapott támogatás értékénél. A földrajzi terület meghatározása során tanácsos gondolni arra a problémára is, amikor az egyébként lehatárolt területen túl is megtörténik a szponzorált imázsának marketingcélú felhasználása a szponzor által, a szponzor akaratán kívül. Példa lehet erre, amikor a sportrendezvényről való közvetítést átveszi egy, az adott földrajzi területen kívül sugárzási joggal rendelkező média is. A földrajzi területen való túlterjeszkedés, az úgynevezett overspill esetének – mint potenciális szerződésszegésnek – a kivédése érdekében célszerű az ilyen helyzeteket is rendezni a szerződésben.
A
szponzorálási
szerződés
egy
pszichés
reklámeffektusra
épít,
az
úgynevezett
imázstranszferre. Az imázstranszfer lényegében egy képzettársítás. Azzal, hogy a néző,
123
szurkoló tudatában van annak a ténynek, hogy rajongott sportolóját, imádott sporteseményét a szponzor jóvoltából élvezheti, a jó képzettársítást átviszi a szponzorra, illetve annak termékeire is. A szponzor legfontosabb kötelezettsége, hogy a sporttal kapcsolatos tevékenység marketing során való felhasználásáért cserébe támogassa a szponzoráltat. A támogatás lehet közvetlen pénzbeli, de akár természetbeni is. A természetbeni támogatás keretében például a szponzor termékeit ingyenesen adja át a szponzoráltnak, azt technológiailag mindig újabbra cseréli stb. Első ránézésre a szponzor természetbeni támogató tevékenysége ismét csak a szponzor érdekeit szolgálja, hiszen azzal, hogy a szponzorált sportoló pl. valóban azt az autót vezeti, az imázstranszfert még erőteljesebben jeleníti meg a befolyásolni kívánt fogyasztókban, szurkolókban. A valóságban azonban a szponzorált is élvezi ennek előnyét, hiszen a fenti példát továbbgondolva ingyenesen jut gépkocsihoz, amire vélhetően szüksége van ahhoz, hogy edzésekre járjon stb. A szponzornak ügyelni kell a szponzorált személyiségi jogainak védelmére is. Ez a kötelezettség lényegében azt jelenti, hogy a marketingtevékenység olyan formát nem ölthet, amely már a szponzorált személyiségi jogaira, leggyakrabban jóhírnevére sérelmes lenne. A szerződésben ennek kivédésére és mindkét fél védelmére lehetőség van egy előzetes egyeztetési, jóváhagyási klauzula beiktatására, amely kötelezettségként rögzíti, hogy a szponzor bizonyos marketingtevékenységek kifejtése előtt köteles egyeztetni a szponzorálttal (pl. a szponzorált képével operáló plakátokat a szponzoráltnak előzetesen bemutatja). Maga a Sporttörvény is tartalmaz ezzel kapcsolatban egy fontos rendelkezést. A szponzorálás során a sporttevékenységet egészségre ártalmas életmóddal vagy szolgáltatással, illetve egészségre ártalmas más tevékenységgel, valamint környezetveszélyeztető és -károsító magatartással összefüggésben tilos megjeleníteni (Sporttörvény 35. § (2) bekezdése). A Reklám tv. további speciális előírásai is e körbe vonhatók, mindenekelőtt a 20. § (1) bekezdésének előírása, miszerint nem nyújtható szponzorálás dohánytermékre vonatkozóan sport-, kulturális vagy egészségügyi rendezvényhez vagy tevékenységhez.
124
A szponzorálási szerződés megkötésének, tartalmának szabályait nem határozza meg a magyar jog, és a szerződési szabadságból eredően ennek a megbízási szerződés és licenciaszerződés sajátos keverékét adó jogviszonynak a kialakítása során szinte korlátlan a felek szabadsága. A szerződés megköthető szóban, írásban és ráutaló magatartással egyaránt, azonban a gyakorlatban – pontosan a jogszabályi modell hiányában – tipikus az írásba foglalás. A szerződés fontos tartalmi eleme nem csupán a szponzor marketingtevékenysége során felhasználható
sporttal
kapcsolatos
tevékenységek
pontos
azonosítása,
hanem
a
szponzoráltra irányadó magatartási szabályok rögzítése is. Az imázstranszfer csak akkor profitáló a szponzor számára, ha az elérni kívánt fogyasztókban (szurkolók, nézők) a szponzoráltról alkotott alapvető benyomás pozitív. Éppen ezért gyakoriak a szponzorálási szerződésben az olyan kikötések, melyek bizonyos magatartásokat megtiltanak a szponzorált számára, arra tekintettel, hogy közmegítélése továbbra is kedvező maradjon, azaz marketingértéke ne csökkenjen. Az ilyen negatív magatartások körébe tartozhat például a nyilvános kicsapongó életmód, agresszív viselkedés stb. A magatartási szabályok azonban nagyon gyakran pozitív kötelezettségeket jelenítenek meg, melyek a szponzorálttól valódi tevékeny közreműködést várnak el a szponzor marketingtevékenységében való részvételhez kapcsolódóan. Így például előírhatják a szponzorált számára a szerződésben, hogy bizonyos nyilvános közszereplései alkalmával használja, viselje a szponzor termékeit, a szponzor rendezvényein vegyen részt stb. A szponzorált akkor követ el szerződésszegű magatartást, ha vagy a negatív kötelezettségek valamelyikét megvalósítja, vagy a pozitív kötelezettségeit nem teljesíti. Lényeges azonban hangsúlyozni, hogy a szponzorálási szerződés nem eredménykötelem, hanem úgynevezett gondossági kötelem. Mivel alapját a gondossági kötelmek alaptípusa, a megbízási szerződés adja, ahol a megbízott a megbízó érdekében és utasításai szerint gondos eljárásra köteles, így a szponzoráltnak sem arra kell kötelezettséget vállalnia, hogy a szponzor termékei a szerződés hatálya alatt kelendőbbé válnak, hanem, hogy ennek érdekében a szerződéses kötelezettségeit teljesíti, és csupán legjobb igyekezete szerint törekszik ennek a kívánt hatásnak az elérését elősegíteni. Nem szerződésszegés tehát, ha a szponzorálási szerződés hatálya alatt a szponzor értékesítési volumene csökken, a
125
szponzorált közmegítélése, jóhírneve, az iránta való rajongói vagy médiaérdeklődés neki fel nem róható okból csökken (pl. sportágában új sztár születik). Bár a jogszabály nem határolja be a felek szerződési szabadságát a szerződés időtartama tekintetében, de a gyakorlatban szinte mindig határozott időtartamra jön létre a kontraktus a felek között, méghozzá általában rövidebb, pár éves időtartamra. Ennek magyarázata, hogy a szponzorált megítélése és ezáltal az imázstranszfer értéke, hatékonysága idővel – sok esetben nagyon gyorsan – változhat, akár mindkét irányba (nőhet és csökkenhet is), így az ellenérték meghatározása vagy akár a szerződés hatályban tartásáról való döntés is a feltételek rendszeres újragondolását igényli mindkét szerződő fél részéről. Mint minden gondossági kötelemnek, így a szponzorálási szerződésnek is fontos eleme lehet a szponzorált titoktartási kötelezettségének a rögzítése. Vegyük azt a példát, amikor a szponzorált szereplésével készül egy reklám, vagy éppen az ő közreműködésével történik meg egy termék fejlesztése. A szponzornak alapvető érdeke fűződik ahhoz, hogy a reklám vagy a termék bemutatását megelőzően a szponzorált az ezzel kapcsolatos információkat mint a szponzor üzleti titkait ne hozza nyilvánosságra. Megjegyezzük azonban, hogy a Ptk. üzleti titok védelmére vonatkozó előírásai még külön titoktartási kötelezettség rögzítése nélkül is védik a szponzort, így önmagában a szerződés ilyen tartalmú hiányossága nem menti fel a szponzoráltat a titoktartási kötelezettség alól. Legfeljebb azért lehet jelentősége a szerződésben egy részletes titoktartási kötelezettséget meghatározó kikötésnek, hogy az üzleti titok körébe értett információk, tények, adatok köre egyértelmű legyen mindkét fél számára, és ne egy későbbi vitarendezési eljárásban kelljen ebben a fórumnak állást foglalnia. 3.5. Arculatátviteli (merchandising) szerződés Arculatátviteli szerződés alapján a felhasználó marketingtevékenysége keretében, ellenérték fejében a sportoló nevét, képmását, továbbá a sportszervezet, sportszövetség vagy sportköztestület nevét, jelvényét, illetve a sporttevékenységgel összefüggő más eszmei javakat használ fel hirdetőtáblákon, dísz- és ajándéktárgyakon, ruházaton, más tárgyakon, valamint elektronikus úton a fogyasztói döntések befolyásolása céljából.
126
Az arculatátvitel eredetileg a szerzői jogokból nőtt ki. Szerzői alkotásokban (filmekben, könyvekben) jellegzetes és nagy ismertségnek örvendő karakterek, majd később ismert személyek, közszereplők nevének, képmásának a felhasználását jelentette és jelenti. A képzettársítás, imázstranszfer e körben is jelen van, hiszen a szereplő, karakter, személy jó közmegítélésének termékre való átvitelét várja a felhasználó. A szerzői művek az irodalom, művészet és a tudomány területére eső, egyéni-eredeti jelleggel bíró, rendszerint rögzített formában megjelenő gondolatok. Ide sorolhatjuk a filmalkotásokat, a képzőművészeti alkotásokat, de akár építési tervrajzokat és számítógépes programalkotásokat (szoftvereket) is. A szerzői művekkel kapcsolatos jogok a szerzőt vagy jogutódját illetik meg. A jogutód lehet a szerző örököse, illetve az a személy, akire a szerző felhasználási szerződés keretében átruházta jogait. A szerzői jogokat két csoportra oszthatjuk: a szerző személyhez fűződő jogai nem forgalomképesek, azokat nem lehet átruházni. A személyhez fűződő jogok között találjuk a nyilvánosságra hozatal és a visszavonás jogát, a mű integritásához, torzításmentes közléséhez fűződő jogot, valamint a szerzői minőség elismerésének jogát. A másik csoportot a vagyoni jogok alkotják, melyek a mű felhasználásához kapcsolódnak (pl. többszörözés, kiadás, nyilvánossághoz közvetítés, megfilmesítés). A vagyoni jogok átruházhatók és forgalomképesek. A merchandising jogok így lényegében a szerzői vagyoni jogok egyik típusát alkotják. A szponzorálási szerződéstől az különíti el a merchandisingot, hogy bár mindkét kontraktus piacépítési céllal hozza létre a jogviszonyt a felek között, a szponzorálás inkább indirekt módon, míg az arculatátvitel direkt módon igyekszik a fogyasztói döntéseket befolyásolni azzal, hogy nem pusztán a marketingtevékenységgel összefüggésben használja a sportoló, sportszervezet, sportköztestület, sportiskola, játékvezető jóhírnévét, hanem annak nevét, képmását magán a terméken jeleníti meg, és ezzel a termék eladását közvetlenül ösztönzi. A szponzorálási szerződésben a szponzor támogatja a szponzoráltat, és ezért cserébe illetik meg a sporttevékenységgel kapcsolatos marketingjogok, míg a merchandising esetében ilyen támogatásról nincsen szó. A sporttal kapcsolatos tevékenységet végző személy, a jogosult ellenérték fejében adja át nevének, képmásának felhasználását azzal a céllal, hogy azt a felhasználó termékein megjelenítse. A sportszonzorálási szerződésben a jogosult teljes
127
imázsát „áruba bocsátja”, azaz egész imázsának, jóhírnevének marketingcélú felhasználását engedi a szponzornak. Az arculatátvitel esetében azonban a név és a képmás felhasználására szerez a felhasználó jogot. A szerződés alanyai a jogosult és a felhasználó. A jogosult sportoló, sportszervezet, sportszövetség, sportszakember, sportköztestület, sportverseny szervező, játékvezető lehet, akinek a nevéhez, képmásához marketingérték fűződik. A felhasználó a Sporttörvény 35. § (4) bekezdése értelmében természetes és jogi személy, jogi személyiséggel nem rendelkező szervezet, azaz a polgári jog bármely alanya, de jellemzően a kereskedelmi forgalomban eladói, szolgáltatás nyújtói oldalon szereplő jogalany lehet. Az arculatátviteli szerződés esetében a jogosult a nevének, magánszemély esetében képmását, jogi személy esetében jelvényének felhasználási jogát engedi át a felhasználónak, aki ezért díjat, ellenértéket fizet. A szerződés visszterhes jellege rendkívül fontos, így az ellenérték meghatározásának módját a feleknek a szerződésben rögzíteniük kell. A szerzői jogról szóló 1999. évi LXXVI. törvényből (a továbbiakban: Szerzői jogi tv.) mint a merchandising jogok alapját adó jogszabályból is levezethető, hogy az ilyen jellegű felhasználás engedélyezése mindig visszterhes, és kizárólag írásbeli, kifejezett joglemondás esetén történhet meg a felhasználás ingyenesen. A sport merchandising körében azonban az ingyenes felhasználási jog engedése jellemzően nem releváns. Az ellenérték meghatározása a felek megállapodása alapján többféle formában lehetséges. Bár adja magát az ellenérték egyösszegű vagy éppen rendszerdíj-fizetés fejében történő meghatározása, a gyakorlatban mégis sokszor kerül sor royalty, azaz a forgalom után a jogosultat megillető jutalék meghatározására is. Természetesen jogszabályi modell vagy megszorítások hiányában ezek a díj megállapítási módozatok csupán lehetőségek, így akár ezek kombinációja vagy más formákkal való felváltása is elképzelhető. A merchandising szerződés megkötése esetén sem ír elő a jogszabály alaki követelményeket, mégis, a szerzői jog logikáját és az átengedett jogok fontosságát tekintve az írásba foglalás véleményünk szerint nem mellőzhető. Mivel a személyiségi jogokkal kapcsolatban tett jognyilatkozatokat kiterjesztő módon nem lehet értelmezni, így a feleknek elemi érdeke
128
fűződik ahhoz, hogy írásban rögzítsék a felhasználás körét, terjedelmét, azaz, milyen termékeken való megjelenítést tesz a jogosult lehetővé a felhasználó számára, milyen formában. A megszorító értelmezés a bírói gyakorlatban nem csupán a nyelvtani értelmezést jelenti, de a jogosult szempontjából legkedvezőbb, azaz a felhasználás körét leginkább megszorító értelmezést is követi. Éppen ezért a ruházati cikkek megjelölés nem fogja magában foglalni a ruházati kiegészítőket is (pl. ékszerek), így ha a felek szándéka az ilyen termékeken való felhasználásra is kiterjed, akkor azt érdemes külön is rögzíteni a szerződésben, a későbbi jogviták elkerülése érdekében. A sportoló nevét, illetve képmását arculat-átviteli szerződés keretében – amennyiben a szerződést sportszervezet, sportszövetség vagy sportköztestület köti a felhasználóval – csak a sportoló előzetes írásbeli hozzájárulása alapján lehet felhasználni, az ezzel ellentétes megállapodás semmis. Ez egyben azt is jelenti, hogy a sportoló előzetes írásbeli hozzájárulásának hiánya minden esetben semmissé teszi a sportszervezet, sportszövetség vagy sportköztestület által kötött merchandising szerződést. Ez a szabály irányadó a sportoló nevét vagy képmását érintő reklám- vagy egyéb szerződésekre is. A felhasználási tevékenység területi lehatárolása, a kizárólagosság kérdése, illetve a szponzorálási szerződéshez hasonlóan az imázstranszfert segítő negatív vagy pozitív magatartási kötelezettségek meghatározása is lényeges eleme a szerződésnek. A merchandising szerződést is jellemzően határozott időre kötik a felek, hiszen a szponzorálási szerződés keretében írt jellemzők e körben is irányadók. A harmadik személy (klasszikusan sportszervezet) beleegyezése, a titoktartási kötelezettség vagy éppen a jogosult személyiségi jogainak védelme körében a szponzorálási szerződésről szóló alfejezetben írtak a merchandising esetében is alkalmazandók. Fontos és ismert problémaként jelentkezik az a helyzet, amikor harmadik – a szerződésben nem részes – személyek jogellenesen sértik a jogosult személyiségi jogait. Példa lehet erre, amikor egy sajtószerv doppingolással vagy kábítószer-használattal „vádolja” a sportolót, vagy az arculat-átviteli szerződés felhasználójának érdekeit is sértő módon egy piaci szereplő a sportoló engedélye nélkül annak képmásával értékesíti termékeit. A Ptk. rendelkezései
129
értelmében mivel a személyiségi jogok, így a sportoló imázsát alkotó becsület és jóhírnév is a jogosult személyéhez tapadnak, érvényesítésük is kizárólag személyesen, a jogosult által történhet. Mind a szponzorálási, mind az arculat-átviteli szerződés esetében azonban a szponzor, illetve felhasználó jogos gazdasági érdekét sértik a harmadik személy ilyen jellegű magatartásai, hiszen a sportoló imázsát ért támadások kihatással vannak a marketingértékre, az értékesítés volumenére. A Ptk. idézett rendelkezése miatt azonban a felhasználó, szponzor mégsem léphet fel maga a sportoló személyiségi jogainak védelme érdekében, hiszen ő csupán ezek felhasználására kapott a sportolótól engedélyt, de az igényérvényesítés a törvényi kógens rendelkezésből következően megmaradt a jogosult rendelkezési körében. Ezen helyzet kiküszöbölésére célszerű a szerződésben a sportoló (jogosult, szponzorált) oldalán kikötni az igényérvényesítés kötelezettségét, azaz azzal terhelni a jogosultat, hogy harmadik személyek fent írt támadásai esetén velük szemben lépjen fel, személyiségi jogainak védelme érdekében. Gyakran előfordul, hogy az ilyen szerződéses kikötés mellé konkrét és önálló kikényszerítési eszköz is társul a kontraktusban. Ha például a sportoló nem lép fel személyiségi jogai védelmében a jogsértő harmadik személlyel szemben, akkor a szponzor vagy a felhasználó ezt olyan súlyos szerződésszegésként értékeli, amely megnyitja számára az azonnali hatályú felmondás lehetőségét. Természetesen látnunk kell azt a problémát, hogy a személyiségi jogok védelme érdekében a Ptk. számos védelmi eszközt kínál a jogosult számára, így a jogvédelmi eszköz megválasztására vonatkozó jogosulti döntési szabadság korlátozása ezekben a szerződésekben véleményünk szerint tisztességtelen lenne, így érvénytelen kikötés. 3.6. A közvetítési jogok engedélyezésére irányuló szerződések A közvetítési jogok vagyoni értékű jogok, melyekkel kapcsolatban a Sporttörvény 36. § (1) bekezdése a következőképpen rendelkezik: A sporttevékenység, illetve a sportversenyek (mérkőzések) televíziós, rádiós, valamint egyéb elektronikus-digitális technikákkal (pl. internet) történő közvetítésének, rögzítésének és ezek kereskedelmi célú hasznosításának engedélyezése (…) vagyoni értékű jogot képez. A közvetítési jog vagyoni értékét ismét a
130
sportrendezvényhez, sporttevékenységhez kapcsolódó imázs adja, amely valamennyi kereskedelmileg hasznosítható elemét magában foglalja a rendezvénynek. A közvetítési jogok forgalomképességével kapcsolatban a magyar jog megszorító álláspontra helyezkedett. Maga a közvetítési jog nem forgalomképes, önmagában nem ruházható át. A közvetítési jogok értékesítése így nem lehetséges, azonban a közvetítési jog engedélyezésére irányuló szerződések lényege éppen ezért a közvetítési jog használatának átengedésében rejlik. A jogosult a felhasználó – jelen esetben közvetítő – részére átengedi a közvetítési jogot, és számára lehetővé teszi, hogy televíziós, rádiós, elektronikus-digitális technikákkal (internet, mobiltelefon) azt a nézőkhöz továbbítsa. A közvetítési jog sajátossága továbbá, hogy bár vagyoni értékű jog, azonban a polgári jog vagyoni értékű jogok kategóriáján belül egyértelműen egy személyhez kötött vagyoni értékű jog (hasonlóan például a haszonélvezeti joghoz, melyet átruházni nem, legfeljebb gyakorlását átengedni lehet). Ezt a nézetet támasztja alá a Sporttörvény is, amikor nem teszi lehetővé, hogy a közvetítési jogot apportként (nem pénzbeli vagyoni hozzájárulásként) gazdasági társaságba bevigye egy tag, és ugyanígy egy kft.-ként működő sportvállalkozásban mellékszolgáltatásként sem határozható meg. A közvetítési jogok engedélyezésére irányuló szerződés keretében a felhasználó-közvetítő a
szerződés
keretében
sporteseményekről,
jogot
versenyekről,
szerez
arra,
hogy
rendezvényekről,
a
szerződésben
valamint
az
meghatározott
ahhoz
kapcsolódó
eseményekről (pl. felkészülés, edzés) a fogyasztók (nézők, szurkolók) részére jeladás fogadását lehetővé tevő módon közvetítést valósítson meg. A közvetítő-felhasználó ezért a közvetítési jog jogosultja részére díjat fizet. Kereskedelmi szerződésről lévén szó, a közvetítési jog engedélyezésére irányuló szerződés mindig visszterhes szerződés, és egyfajta jogbérletként értékelhető, hiszen a közvetítési jog gyakorlásának időleges átengedése valósul meg a kontraktus keretei között. Fontos kiemelnünk, hogy a közvetítési jog engedélyezése minden esetben határozott időre szól. Tipikusan vagy egyetlen esemény közvetítési jogának engedélyezése történik a
131
szerződés keretében, vagy egy rendezvénysorozat egyes eseményeinek közvetítésére szerez jogot a felhasználó-közvetítő. Itt hívjuk fel a figyelmet arra, hogy a szerződéssel kapcsolatban nagyon gyakran – szerződéses rendelkezésekben is megjelenő módon – a közvetítési jog jogosultját helytelenül „jogtulajdonosként” tüntetik fel. A jogtulajdonos kifejezés semmiképpen sem helytálló a polgári jog alapján, hiszen tulajdonjog csak dolgokon állhat fenn, és a Ptk. értelmében dolog minden birtokba vehető testi tárgy, valamint a pénz, értékpapír és a dolog módjára hasznosítható természeti erők. A jogok éppen ezért nem vonhatók a dolog fogalma alá, hiszen sem fizikai kiterjedéssel nem rendelkeznek, sem birtoklás nem valósulhat meg velük kapcsolatban. A jogoknak jogosultjai vannak, akiknek jogszabály, szerződés vagy bírósági, hatósági határozat alapján van joguk azt a meghatározott jogosultságot gyakorolni. A jogtulajdonos kifejezés használata azért is helytelen, mert – ahogyan arról fentebb már szót ejtettünk – a közvetítési jogot magát nem lehet elidegeníteni, átruházásra irányuló szerződésnek nem lehet a tárgya. Pusztán a jog gyakorlásának átengedése történik meg a szerződés keretei között.
A közvetítési jog engedélyezésére vonatkozó szerződés a jogosult, illetve sok esetben a jogosult megbízottja, és a közvetítő-felhasználó között sportműsorszám készítésére és műsorszolgáltatási jel előállítására vonatkozó kontraktus. A médiaszolgáltatásokról és a tömegkommunikációról szóló 2010. évi CLXXXV. törvény (a továbbiakban: Média tv.) határozza meg a sportközvetítési jogok engedélyezésére vonatkozó szerződés legfontosabb jogi kereteit, hiszen a Sporttörvény a közvetítési jogok vagyoni értékű joggá avatásán túlmenően csupán a közvetítési jogok természetével kapcsolatban, de nem a szerződés valódi tartalmát érintően fogalmaz meg rendelkezéseket. A Média tv., valamint az elektronikus hírközlésről szóló 2003. évi C. törvény egyrészt a tartalomszolgáltató működésének közjogi előfeltételeit (engedélyezési, bejelentési kötelezettségeket), másrészt a műsorszolgáltatás elveit és a felügyeletet ellátó szervek jogállását rögzíti. A szerződés alanyai a felhasználást engedő jogosult és a felhasználó-közvetítő. A jogosult jellemzően a sportszövetség, a sportverseny szervezője, a sportszervezet, akik az általuk szervezett sportesemény közvetítésére adnak engedélyt a felhasználónak. Bár a Sporttörvény nem zárja ki, hogy a közvetítési joggal kapcsolatban maga a sportoló kössön jogosulti státuszban szerződést, azonban ez a gyakorlatban nem fordul elő. Egyrészt azért, mert a sportoló sokkal inkább szereplője, mintsem szervezője a sporteseménynek, másrészt a
132
sportoló felhasználást engedő sportszövetséggel, szervezővel, sportszervezettel fennálló jogviszonya (tagsági jogviszony, munkaviszony, megbízási jogviszony) jellemzően rendezi a közvetítési joggal való rendelkezés kérdését. A sportolók saját foglalkoztatásuk kereteit biztosító szerződéseikben a közvetítési joggal való rendelkezést jellemzően átengedik a felsorolt szervezeteknek. Természetesen ezért valamilyen ellenszolgáltatásban, díjazásban részesülnek. Előfordulhat az is, hogy a felhasználást nem a közvetítési jog jogosultja, hanem az általa erre megbízott marketingügynökségek engedélyezi. Ezekben az esetekben a jogosult a marketingügynökséggel bizományi vagy közvetítői szerződés keretében létesít jogviszonyt, és átengedi számára azt a lehetőséget, hogy a marketingügynökség bizományosi vagy közvetítői minőségében kösse meg a felhasználóval a szerződést. A bizományi szerződés lényege, hogy a bizományos saját nevében, de a megbízója – esetünkben a közvetítési jog jogosultja – javára köt szerződést egy harmadik személlyel, a felhasználó-közvetítővel. A bizományi szerződés gazdasági indokát az adja, hogy a jogosultnak ebben a konstrukcióban nem kell magának megtalálni a legmegfelelőbb felhasználói ajánlatot, illetve a közvetítési jog engedélyezésére irányuló szerződés megkötésével és lebonyolításával kapcsolatban is átenged valamennyi teendőt a bizományosnak. A bizományos részére a tevékenységéért díjazás jár, amely adott esetben meghatározható egy limitár és a tényleges díj közti különbségként. Arról van szó, hogy a jogosult (megbízói pozícióban) kikötheti a bizományos számára azt a legalacsonyabb ellenértéket, amelyen még a közvetítési jogot engedélyezheti egy harmadik személy számára. A minél kedvezőbb feltételek érvényesítése érdekében pedig a bizományos díjazása attól függ, hogy ettől a limitártól mennyivel drágább díjért képes a közvetítési jog engedélyezésére szerződést kötni. A közvetítői szerződésben a közvetítő nem saját nevében köt szerződést, hanem megbízója – a közvetítési jog jogosultja – nevében és javára jár el, mintegy képviselőként, valódi ügynökként.
133
A felhasználó-közvetítő a Média tv. és az elektronikus hírközlési törvény feltételeinek megfelelő médiaszolgáltató lehet, aki a közvetítéshez szükséges technikai feltételeknek, valamint a tevékenység folytatásához szükséges engedélyeknek egyaránt a birtokában van. A szerződés megkötése tekintetében sem a Sporttörvény, sem más jogszabály nem ír elő konkrét alaki követelményeket, azonban a jogviszony komplex és atipikus jellegéből eredően nem mellőzhető a szerződés írásba foglalása. A szerződés fontos tartalmi eleme, hogy a közvetíthető sporteseményt és a hozzá kapcsolódó eseményeket pontos körülírással, megjelöléssel foglalják bele a felek a szerződésbe. Különösen az úgynevezett kapcsolódó események körében alakulhat ki jogvita a felek között (pl. a győzelmet követő ünneplésre is kiterjed-e a közvetítési jog, vagy sem). Ugyancsak célszerű meghatározni a közvetítés módját, nyelvét és földrajzi lehatárolását. Értelemszerűen földrajzi megkötések ritkán bírnak relevanciával internetes közvetítések esetében, azonban televíziós közvetítéseknél ennek a más szolgáltatók számára való átvételi tilalom miatt lehet jelentősége. Napjainkban egyre inkább lényeges, hogy a közvetítés minőségére is utalás történik a szerződésben (pl. HD adás, 3D közvetítés). Ennek egyrészt az a magyarázata, hogy a szerződés nem pusztán lehetőséget teremt a felhasználó-közvetítő számára a sporteseményről való közvetítésre, hanem egyben azt kötelezettségévé is teszi. Mind a jogosultnak, mind a nézőknek – nem beszélve a szponzori vagy arculatátviteli szerződések alanyairól – fontos érdeke fűződik a közvetítéshez. Amennyiben ez elmaradna, vagy nem a megfelelő minőségben történne, a sporteseményhez kapcsolódó kereskedelmi brandegyüttes jelentősen veszítene értékéből. Lehetőség van arra is, hogy a felhasználó-közvetítő – amennyiben erre a jogosulttól a szerződésben kifejezett felhatalmazást kap – alhasználatba, allicenszbe adja a közvetítési jogot. Ez azt jelenti, hogy nem csupán ő, hanem egy másik műsorszolgáltató alfelhasználóként is jogot szerezhet a felhasználó-közvetítőtől a műsor közvetítésére. Előfordul az is, hogy a jogosult vagy az ő érdekében eljáró médiaügynökség egyetlen mesterfelhasználó számára engedélyezi a közvetítési jogokat, és érdeke fűződik ahhoz, hogy
134
a mesterfelhasználó minél több alfelhasználó felé engedélyezze a műsorszolgáltatást, azaz minél szélesebb körben váljon elérhetővé a sportesemény. A szerződésszegés jogkövetkezményeinek meghatározása a felekre van bízva. A gyakorlat azt mutatja, hogy a jogosult számára kiemelten fontos felhasználói kötelezettségek – a közvetítés módja, minősége és önmagában a közvetítés kötelezettsége – megsértése esetére vagy kötbért, vagy a rendkívüli felmondás jogát kötik ki a felek. E körben kell megemlítenünk, hogy a Ptk. szerződésekre vonatkozó közös szabályaiból következően nem kell a jogosultnak megvárnia, amíg a felhasználó-közvetítő tényleges szerződésszegő magatartást tanúsít, ugyanis amennyiben nyilvánvalóvá válik még a sporteseményt – a közvetítési kötelezettség beálltát – megelőzően, hogy a felhasználó-közvetítő nem lesz képes szerződésszerűen teljesíteni (megfelelő technikai eszközök hiányoznak a HD közvetítéshez pl.), akkor a szerződésszegés jogkövetkezményeit azonnal gyakorolhatja. Ez adott esetben azt is jelentheti, hogy még a sporteseményt megelőzően tudja gyakorolni a rendkívüli felmondás jogát, és marad ideje egy másik felhasználóval szerződést kötni annak érdekében, hogy a közvetítés ne hiúsuljon meg. Ahogyan arról a sporttal kapcsolatos vagyoni jogok általános jellemzése körében már volt szó, a közvetítési jogok kollektív módon is átengedhetők. A sportszövetség jogosult az általa kiírt és szervezett versenyrendszerre nézve szabályzatban úgy rendelkezni, hogy tagjai azon vagyoni jogait, mely a sporttevékenység, sportverseny közvetítésére, rögzítésére, kereskedelmi célú hasznosítására vonatkozik, hasznosításra meghatározott időre magához vonja. Ebben az esetben a felhasználóval az értékesítésre irányuló szerződést a sportszövetség és nem a sportoló köti meg. A vagyoni értékű jogok elvonásáért a sportolót vagy a sportszervezetet előre meghatározott és a közvetítési jog piaci értékével arányos ellenérték illeti meg.
135
Az ellenérték megállapítása és az értékesítési szerződés megkötése előtt a sportszövetségnek ki kell kérnie az érintett sportszervezetek álláspontját. Ezt követően az ellenértéket a szövetségi szabályzatban meghatározott módon úgy kell megállapítani, hogy az a sportág sajátosságainak megfelelően arányosan vegye figyelembe: •
a közvetítések számát, továbbá nézettségét;
•
a sportszervezet által elért versenyeredményt;
•
a sportszövetség többi tagjával való együttműködés (szolidaritás) elvét, ideértve az amatőrök és az utánpótlás-nevelés támogatását is;
•
a sportág stratégiai fejlesztési koncepciójában foglaltakat.
A sportszövetség a sportszövetség elnökségének választása szerint a sportszervezeteket illető vagyoni értékű jogok hasznosításából származó ellenértékből csak az alábbiak szerinti egyik módszer alapján megállapított összeget vonhatja el maga számára: •
azt az összeget, amely a sportszövetségnek a közvetítésekkel kapcsolatos szervezési költségeit fedezi, vagy
•
a vagyoni értékű jogok hasznosításából származó ellenérték legfeljebb öt százalékáig terjedő költségátalányt.
Ha a verseny (sportrendezvény) nem képezi a sportszövetség versenyrendszerének részét, a szervező a versenykiírásban úgy rendelkezhet, hogy a versennyel kapcsolatos vagyoni értékű jogok hasznosítását magának tartja fenn. A közvetítési jogok kollektív engedélyezése lehetővé teszi azt, hogy azokat ne egyenként, a sportszervezetek vagy a sportversenyt szervezők által engedélyezzék, hanem a sportszövetség egyben, vélhetően nagyobb vagyoni értéket képviselő módon tudjon szerződést kötni egy vagy több felhasználóval. Jó példa erre, amikor a labdarúgó világbajnokság közvetítési jogai kollektív rendszerben kerülnek engedélyezésre, és nem az egyes sportszervezetek által.
136
3.7. Sportolók közvetítésére irányuló szerződés A közvetítés lényege, hogy a közvetítő a megbízója javára szerződések megkötését közvetíti. A sport esetében a közvetítők a játékosok megbízásából és érdekében eljáró személyek, „sportmenedzserek”, akik feltérképezik a megfelelő sportszervezetet (csapatot) a játékosnak, majd közreműködnek a sportoló és a sportszervezet (csapat) közötti szerződés megkötésében. A közvetítő szerepe nem feltétlenül korlátozódik azon szerződések létrehozásának elősegítésére, amelyek alapján a játékos terepet kap a sportolásra, hanem akár a szponzori, akár az arculatátviteli, de tulajdonképpen bármely itt tárgyalt kereskedelmi jellegű sportszerződés megkötésére vonatkozhat. A közvetítő a sportoló képviselőjeként jár el. A közvetítő azonban akár a sportszervezet megbízásából is eljárhat, és ilyenkor a sportszervezet számára igyekszik tehetséges és odaillő sportolókat felkutatni, a szervezethez leigazolni. A közvetítő tulajdonképpen a játékjogra kötött szerződések létrehozásában játszhat döntő szerepet. A közvetítő szerepe a gyakorlatban jelentőséghez leginkább az átigazolások során jut. A 2004-es Sporttörvény hatályba lépését megelőzően a sportjogi szabályozás hazánkban a sportügynök mint közvetítő igénybevételét kötelezően előírta a sportoló játékjoga kölcsönadására irányuló ügyletek esetében. A hatályos szabályozás már szakít ezzel a megkötéssel, és pusztán a felek akaratán múlik, igénybe vesznek-e közvetítőt az ügylet létrehozásának elősegítése érdekében. A közvetítő segítségével történő átigazolásnak elsősorban hivatásos sportolók esetében van gyakorlati jelentősége. Nem állítjuk, hogy az amatőr sportoló esetében a közvetítők nem játszanak szerepet, hiszen jogszabály az ő esetükben sem zárja ki közvetítő közreműködését. A gyakorlatban azonban az amatőr sportolók átigazolásánál legfeljebb akkor találkozunk a közvetítő, sportmenedzser intézményével, amikor úgynevezett „álamatőr” futballisták (korábban már hírnevet szerzett, profi játékosok „kiöregedésük” után tovább kívánnak játszani) átigazolása történik. A hivatásos sportoló átigazolásával kapcsolatban a Sporttörvény úgy rendelkezik, hogy a munkaszerződés vagy a megbízási szerződés fennállása alatt a játékjog használati jogát megszerző sportszervezet – a hivatásos sportoló előzetes írásbeli hozzájárulásával – ezt a
137
használati jogot ideiglenesen vagy véglegesen másik sportszervezetre átruházhatja (átigazolás). A hozzájárulás megadásáért a hivatásos sportoló az átruházó sportszervezettől a megállapodásuk szerinti ellenértékre tarthat igényt. Végleges átigazolás esetén új munkaszerződést vagy megbízási szerződést kell kötni, és ennek a szerződésnek a megkötésében nyújthat segítséget a közvetítő. A játékjog használatának ideiglenes vagy végleges átruházásáért a sportszervezet a másik sportszervezettől ellenértékre tarthat igényt, amelynek mértékét a két sportszervezet közötti megállapodás határozza meg. E megállapodást írásba kell foglalni, és be kell jelenteni a sportszövetségnek, amely az átigazolást nyilvántartásba veszi. A hivatásos sportoló igazolásával, illetve átigazolásával kapcsolatos közvetítői jutalék, valamint a sportszövetségnek fizetendő hozzájárulások kivételével semmis minden olyan megállapodás, amely a hivatásos sportolón, illetve a használati jogot ideiglenesen vagy véglegesen átruházó sportszervezeten kívül másnak biztosít részesedést a játékjog használati jogának átruházásáért fizetett ellenértékből. Látható, hogy a törvény nem köti meg a felek kezét abban a tekintetben, kinek az érdekében járhat el közvetítő az ügylet megkötése során. Ahogyan azt fentebb már kifejtettük, a közvetítő lehet a sportoló vagy akár a sportszervezet megbízásából eljáró fél. A törvény szabályai a konstrukció formájára tekintet nélkül, általános szabályként adnak lehetőséget közvetítői jutalék felszámítására. A Sporttörvény rendelkezéseiből az következik, hogy a sportoló leigazolásával kapcsolatos költségeket főszabály szerint a játékost leigazoló sportszervezet viseli. Ettől a főszabálytól nem engedélyezett az eltérés abban az esetben, ha a leigazoló sportszervezet által a sportolónak az igazolásra tekintettel fizetett ellenértékről van szó. Abban az esetben azonban, amikor a sportszervezetek a játékjog átengedésével kapcsolatban egymással szerződést kötnek, ettől a főszabálytól eltérhetnek érvényesen.
138
A játékjog használati jogának sportoló általi átruházása esetén az igazoló sportszervezet az igazolásért az általa a sportolónak fizetett ellenérték, valamint a használati jog sportszervezetek közötti ideiglenes vagy végleges átruházása esetén a sportszervezetek közötti megállapodásban megjelölt sportszervezet – ha a megállapodásban külön nem került megjelölésre, akkor az átvevő sportszervezet – által az átigazolásért fizetett ellenérték: •
egy százalékának megfelelő összeget köteles a sportszövetségnek befizetni, valamint
•
négy százaléknak megfelelő összeget köteles az utánpótlás-nevelést támogató sportszövetségi alapba befizetni.
A közvetítő képviselőként jelenik meg a sportoló vagy a sportszervezet oldalán. Felmerül azonban a kérdés, hogy ugyanazon közvetítő eljárhat-e egyszerre a sportoló és a sportszervezet oldalán is közvetítőként egy adott tranzakció során. A Ptk. képviseleti jogra vonatkozó szabályai bár megállapítják, hogy a képviselő nem képviselheti egyszerre az ellenérdekű felet is, ez a tény azonban csak akkor hat ki az úgy megkötött ügylet érvényességére, ha a felek a képviseleti jog alapításakor (a játékosügynökkel való szerződés megkötésekor) nem tudtak arról, hogy a közvetítő az ellenérdekű félnek is képviselője. Így ha a sportoló és a sportszervezet is tudatában van annak, hogy ugyanazon közvetítőt bízták meg, akkor az ügylet érvényesen létrejöhet. A közvetítő és a sportoló közötti közvetítői szerződésben gyakran előfordul, hogy a felek szerződési
szabadságát
az
adott
sportágban
működő
sportszövetség
valamely
szabályzatában korlátozza, akár a szerződés megkötésére, akár annak tartalmára vonatkozó előírásokkal. Amennyiben vannak ilyen előírások, azok tulajdonképpen általános szerződési feltételként funkcionálnak, így az ászf érvényessége vagy éppen érvénytelensége vonatkozásában fentebb részletezett Ptk.-beli előírások alkalmazandók. Vannak olyan sportágak, elsősorban a látványsportok esetében, ahol ilyen szabályzatok megalkotása gyakran előfordul, pontosan abból a tényből eredően, hogy a játékosügynök igénybevétele rendkívül gyakori az átigazolások vagy éppen más szerződések létrehozásának elősegítése érdekében. Jó példa erre a labdarúgás, ahol az MLSZ elnökségének 152/2002. (08.23.) számú határozata egy teljes körű „Játékos-ügynök licenc szabályzatot” alkotott. A következőkben
139
ennek a szabályzatnak a segítségével mutatjuk be, milyen előírások vonatkozhatnak a játékos és a közvetítő között megkötött szerződésekre. A szabályzat azoknak a játékos-ügynököknek a tevékenységét szabályozza, akik játékosok átigazolását intézik az MLSZ tagszervezetei (sportszervezetek), vagy az MLSZ és egy másik nemzeti labdarúgó szövetség között. Labdarúgó játékosoknak és sportszervezeteknek engedélyezett, hogy más játékosokkal vagy sportszervezetekkel folytatott tárgyalásaik során igénybe vegyék egy olyan játékos-ügynök szolgáltatásait, aki képviseli őket és érdekeiket. A játékos-ügynöknek rendelkeznie kell az MLSZ által kiállított engedéllyel. Nincs szükség az említett MLSZ engedélyre, amennyiben a játékos nevében tevékenykedő játékos-ügynök a játékos egyik szülője, testvére vagy házastársa, vagy ha a játékos és a sportszervezet nevében tevékenykedő játékos-ügynök bejegyzett ügyvéd Magyarországon. Minden olyan egyéni vállalkozó természetes személynek, aki játékos-ügynöki tevékenységet kíván folytatni, írásos kérelemmel kell az MLSZ-hez fordulnia. Az ügynökké válás személyi feltételei a következők: •
nagykorú, büntetlen előéletű személy, aki
•
magyar állampolgár, vagy
•
két éve folyamatosan Magyarországon élő és itt állandó tartózkodási engedéllyel rendelkező idegen állam polgára.
A kérelem benyújtását követően a jelölt vizsgát köteles tenni, melynek sikere esetén a tárgyi feltételeknek való megfelelés vizsgálata következik. A tárgyi feltételek sorában a leglényegesebb, hogy az ügynök magyarországi biztosítóval felelősségbiztosítási szerződést kössön, és a fedezetet igazoló dokumentumot (biztosítási kötvényt) az MLSZ-nél letétbe helyezze. Erre azért van szükség, mert az ügynök későbbi károkozásainak fedezetét a biztosítási szerződés keretében a biztosító vállalja. A szabályzat kizáró okokat is meghatároz az ügynökökkel szemben. A játékos-ügynöki engedélyt kérelmező jelölt semmilyen körülmények között sem tölthet be tisztséget a FIFAban, az UEFA-ban vagy más konföderációban, a nemzeti szövetségekben, az MLSZ-ben,
140
sportszervezetekben
vagy
ezen
intézményekhez
kötődő
szervezetekben,
gazdasági
társaságokban. Az engedéllyel rendelkező játékos-ügynök jogait a következők szerint állapítja meg a szabályzat: •
bármely játékossal kapcsolatba léphet, aki nincs vagy már nincs szerződéses viszonyban sportszervezettel;
•
bármely játékos vagy sportszervezet érdekeit képviselheti, aki őt megbízza, hogy nevében és képviseletében tárgyaljon szerződéssel kapcsolatban, és/vagy szerződést kössön;
•
bármely játékos érdekképviseletét ellátja, aki ezzel megbízza őt;
•
bármely sportszervezet érdekképviseletét ellátja, amely ezzel megbízza őt.
Az MLSZ szabályzata kifejezetten tiltja, hogy az ügynök egyidejűleg ugyanazon sportszervezetet és annak játékosát képviselje. Amint látjuk, nem a jogszabály, hanem a sportszövetség szabályzata tartalmazza ezt a megkötést, így nem valamennyi sportágra vonatkozik a tilalom. A szabályzat megköveteli, hogy a játékos és az ügynök, illetve a sportszervezet és az ügynök közötti szerződést a felek írásba foglalják. A játékos-ügynök csak akkor képviselhet egy játékost vagy sportszervezetet, illetve láthatja el érdekképviseletüket, ha írásbeli szerződése van az érintett játékossal, sportszervezettel. Ilyen szerződés érvényességi időszaka két évre korlátozott, azonban a két fél kifejezett kérésére írásban megújítható. A hallgatólagos megújítás kizárt. A szerződésben kifejezetten meg kell jelölni, hogy ki fizeti a játékosügynök díját, díjának fajtáját, és azokat a feltételeket, amelyekkel a díjfizetés esedékessé válik. Csakis a megbízó javadalmazhatja szolgáltatásaiért a játékos-ügynököt. Az engedéllyel rendelkező játékos-ügynöknek az alábbi kötelezettségei vannak: •
mindenkor tiszteletben kell tartania a FIFA, az MLSZ, a nemzeti szövetségek, a konföderációk alapszabályát, végrehajtási határozatait és szabályait;
141
•
biztosítania kell, hogy minden olyan ügylet, amely közreműködésével jött létre, megfeleljen a fent említett alapszabályok, végrehajtási utasítások és szabályzatok jogi és etikai előírásainak;
•
semmiképpen sem szabad ösztönöznie egy sportszervezeti szerződéssel rendelkező játékost arra, hogy a szerződésének lejárata előtt megszüntesse a szerződését, vagy megszegje a szerződésben foglalt jogokat és kötelezettségeket;
•
kizárólag az egyik fél érdekeit képviselheti egy és ugyanazon átigazolás során;
•
kérésre, meg kell adnia minden szükséges tájékoztatást az MLSZ és FIFA számára, illetve beküldenie az összes dokumentumot;
•
biztosítania kell, hogy neve, aláírása és ügyfelének neve megjelenjen minden olyan releváns szerződésben, amelynek lebonyolításában részt vett.
Azoknak az ügynököknek, akik a részükre nyújtott jogokkal visszaélnek, vagy a szabályzatban felsorolt kötelezettségeiknek nem tesznek eleget, szankciókkal kell szembenézniük. A Játékos-ügynök Licenc Bizottság az alábbi szankciókat alkalmazhatja: •
írásbeli figyelmeztetés;
•
pénzbírság, amelynek összege legalább 1.500.000 Ft;
•
az engedély felfüggesztése legfeljebb 12 hónapra;
•
az engedély megvonása;
•
eltiltás bármilyen futballal kapcsolatos tevékenységtől.
A szankciók akár együttesen is kiszabhatók, és azokat a FIFA is alkalmazhatja. A szabályzat sajátossága, hogy mellékletében etikai normákat is rögzít a játékos-ügynökök magatartásával kapcsolatban. A szerződés megkötésével kapcsolatban a szabályzat rögzíti, hogy nem csupán annak írásba foglalása érvényességi kellék, de a játékos-ügynöknek használnia kell azt a szerződésmintát a képviseleti szerződés megkötése során, melyet a szabályzat melléklete tartalmaz. A szerződésminta kötelező használata valójában a
142
szerződés tartalmát illetően határolja be a felek szerződési szabadságát, mozgásterét. A szerződésminta utal a szabályzatra mint a szerződés szempontjából általános szerződési feltételeket tartalmazó dokumentumra, így annak hatálya alól a felek nem vonhatják ki magukat, és attól eltérő szabályokat sem állapíthatnak meg a kontraktusban. 3.8. Sportolók ösztöndíjszerződése és támogatási szerződése 3.8.1. Az ösztöndíj- és támogatási szerződés jellemzői Az ösztöndíj- és támogatási szerződések ingyenes szerződéseknek minősülnek, így kereskedelmi jellegük – legalábbis közvetlen formában – nem állapítható meg. Az ösztöndíj, támogatás lényege, hogy az ösztöndíjat, támogatást nyújtó szervezet vagy ritkább esetben magánszemély arra kötelezi magát, hogy valamely pénzösszeget vagy más szolgáltatást nyújt a sportolónak vagy sportszervezetnek azok tevékenységére tekintettel. Fontos azonban hangsúlyozni, hogy a tevékenység csupán a támogatót, ösztöndíjat nyújtót motiváló elem a szerződés létrehozatala során, de nem a sportoló, sportszervezet által a támogatás, ösztöndíj fejében nyújtott ellenszolgáltatás. A szerződés ugyanis nem igényel semmilyen ellenszolgáltatást a támogatott, ösztöndíjban részesített oldaláról. A támogató, ösztöndíjat nyújtó akár egy múltbéli sporttevékenység elismerése, akár egy jövőbeni teljesítmény elérésének ösztönzése céljából nyújthat támogatást, folyósíthat ösztöndíjat a sportoló vagy a sportszervezet részére. A jogviszony szerződéses jellegét az indokolja, hogy a támogatást, ösztöndíjat a másik félnek el kell fogadnia, és így alakul ki konszenzus a felek között. A szerződéses jelleg alátámasztását adja az a sajátosság is, hogy igen gyakran a támogatási és ösztöndíjszerződések fontos kötelezettségeket is meghatároznak a sportoló, sportszervezet oldalán, melyek a folyamatos támogatás, ösztöndíj folyósítás feltételeként jelentkeznek. Amennyiben ezeket a kötelezettségeket megszegi a támogatott, úgy eleshet a jövőben esedékes ösztöndíjaktól támogatásoktól.
143
3.8.2. A sport állami támogatásának közös szabályai A sport állami támogatásban is részesül. Az állam a sporttevékenység gyakorlásához a Sporttörvényben, a költségvetési törvényben és más, a sport állami támogatásáról rendelkező jogszabályokban meghatározottak szerint pénzügyi támogatást nyújt. Az állami támogatás: •
jogszabályban normatív módon meghatározott feltételek szerint és mértékben jogosultság biztosítására, vagy a MOB útján – a versenysport támogatása esetén – pontértéktáblázat (a világversenyeken elért helyezést, korosztályoknál alkalmazott szorzókat, világversenyek ciklusaihoz kapcsolódó szorzókat és más tényezőket figyelembe vevő klasszifikációs táblázat) alapján – előzetesen kiszámított működési támogatásként szerződés alapján;
•
a sportszervezetek, sportszövetségek, helyi önkormányzatok és a MOB által összeállított, a szakmai feladatok ellátásának következő évi szakmai tervét, valamint annak finanszírozási koncepcióját tartalmazó támogatási kérelem benyújtását és annak elbírálását követően, szerződés alapján vagy
•
a versenysport, az utánpótlás-nevelés, az iskolai és diáksport, a főiskolai-egyetemi sport, a szabadidősport és a fogyatékosok sportja, valamint a helyi önkormányzatok által ellátott sportfeladatok támogatására kiírásra kerülő pályázat útján, szerződés alapján vehető igénybe.
Az ilyen formákban biztosításra kerülő állami sportcélú támogatásokhoz való hozzáférés, a támogatások felhasználásának, elszámolásának és ellenőrzésének részletes szabályaira az államháztartás működési rendjéről szóló jogszabályokat és az állami sportcélú támogatások felhasználásáról és elosztásáról szóló 6/2010. (II.18.) ÖM rendelet szabályait kell alkalmazni. A sorsolásos szerencsejátékok játékadójának tizenkét százalékát, a bukmékeri rendszerű fogadások játékadójának ötven százalékát, a távszerencsejáték játékadóját, valamint a sportfogadás
(TOTÓ)
játékadóját
a
központi
költségvetésről
szóló
törvényben
meghatározottak szerint a sport – a bukmékeri rendszerű fogadások, a sportfogadás (TOTÓ)
144
és a távszerencsejáték játékadója tekintetében a Magyar Labdarúgó Szövetség útján a labdarúgás – támogatására kell felhasználni. A sportpolitikáért felelős miniszter a MOB tárgyévet megelőző év november 30-áig tett javaslatára rendeletben határozza meg az általa vezetett minisztérium költségvetési fejezetéhez tartozó állami sportcélú támogatások felhasználásának részletes szabályait. Állami támogatás csak annak részére nyújtható (támogatott alanyi kör), akinek: •
nincs lejárt köztartozása,
•
a jogszabályi előírásoknak megfelelően gazdálkodik, és
•
a korábban kapott támogatással megfelelő módon elszámolt.
Kizáró okokat is meghatároz a Sporttörvény. Nem kaphat ugyanis állami sportcélú támogatást: •
az a sportvállalkozás, amellyel szemben a bíróság elrendelte a csődeljárást vagy a sportvállalkozás felszámolását, továbbá amely sportvállalkozás végelszámolás vagy kényszervégelszámolás alatt áll;
•
az a sportszövetség vagy sportegyesület, amelynek működését a bíróság felfüggesztette, valamint amelynek megszüntetésére a Civil tv. szerint eljárás van folyamatban;
•
az a sportszövetség vagy sportegyesület, amellyel szemben a Csődtv. szerint a bíróság elrendelte a csődeljárást vagy a sportszövetség vagy sportegyesület felszámolását;
•
a sportegyesület, a sportvállalkozás, a sportiskola, az utánpótlás-nevelés fejlesztését végző alapítvány, a sportszövetség, a MOB, valamint a helyi önkormányzat, ha nem tesz eleget a nemzeti sportinformációs rendszer részére való adatszolgáltatási kötelezettségének;
•
a sportegyesület, a sportvállalkozás, a sportiskola, az utánpótlás-nevelés fejlesztését végző alapítvány, sportszövetség, valamint a MOB, ha nem teljesíti a doppingellenes tevékenységről szóló kormányrendeletben meghatározott doppingellenes feladatait;
145
•
az a sportegyesület, sportvállalkozás, sportiskola, utánpótlás-nevelés fejlesztését végző alapítvány és sportszövetség, amely az e törvényben és a sportrendezvények biztonságáról rendelkező kormányrendeletben meghatározott, a sportrendezvények biztonságos lebonyolításával összefüggő kötelezettségeinek nem tesz eleget;
•
az a sportszövetség, amely a Sporttörvényben és a sport területén képesítéshez kötött tevékenységek jegyzékéről rendelkező kormányrendeletben meghatározott, képzéssel, szakképzéssel, továbbképzéssel összefüggő kötelezettségeinek nem tesz eleget;
•
az a sportszövetség, amely nem rendelkezik a sportágára vonatkozóan stratégiai fejlesztési koncepcióval;
•
az a szervezet, amely a sportpolitikáért felelős miniszter által a látvány-csapatsport támogatását biztosító szabályokról szóló kormányrendeletben meghatározottak szerinti támogatásból kizárás hatálya alatt áll;
•
az a sportszövetség, amelyik sportfinanszírozási koncepcióját és szakmai tervét évente június 15-ig nem készíti el és küldi meg a MOB részére;
•
az a szakszövetség, valamint országos sportági szövetség, amelyik nem igazolja, hogy rendelkezik a jogszabály által megkövetelt szabályzatokkal.
A támogatást nyújtó a támogatási szerződéstől köteles elállni, ha a támogatott szervezet: •
a támogatás igénylésekor valótlan vagy hamis adatot szolgáltatott;
•
az állami támogatásban való részesülés alanyi feltételeit nem teljesítette, illetve a kizáró okok valamelyike vele szemben bekövetkezett;
•
köztartozása a szerződés megkötése óta lejárt és arra fizetési halasztást sem kapott;
•
a támogatást nem a szerződésben megjelölt célra használta fel.
146
A sportpolitikáért felelős minisztérium írásbeli megkeresésére, annak kézhezvételétől számított harminc napon belül az állami adóhatóság tájékoztatást köteles nyújtani a sportszervezetek, illetve a sportszövetségek köztartozásairól. 3.8.3. Gerevich Aladár-sportösztöndíj Hatályos jogunk többféle sportösztöndíjat ismer, közöttük is a Sporttörvény által szabályozott Gerevich Aladár-sportösztöndíj bír kiemelt jelentőséggel. Az olimpián, a paralimpián, a sakkolimpián és a speciális világjátékon kiemelkedő sporteredmény elérése érdekében az olimpiai, a paralimpiai, a sakkolimpiai és a speciális világjáték kerettag sportolók, továbbá a felkészülésükben közreműködő sportszakemberek részére – legfeljebb négy évre – Gerevich Aladár-sportösztöndíj adható. A sportösztöndíj versenyszerűen sportolók tanulmányainak elősegítésére is biztosítható. A Gerevich Aladár-sportösztöndíj mértékét és adományozásának részletes feltételeit a MOB állapítja meg és folyósítja. 3.8.4. Olimpiai járadék További támogatási forma, múltbéli teljesítmény elismeréseként az olimpiai járadék. A 35. életévének betöltését követő hónap 1. napjától kezdődően élete végéig olimpiai járadékra jogosult az a magyar állampolgár, aki a magyar nemzeti válogatott tagjaként akár egyéni számban, akár csapattagként: •
a NOB által szervezett nyári vagy téli olimpiai játékokon vagy a FIDE által szervezett Sakkolimpián, illetve
•
1984-től kezdődően Paralimpián vagy Siketlimpián
első, második vagy harmadik helyezést ért el (a továbbiakban: érmes). Az érmes a járadék megállapítására és folyósítására irányuló kérelmét a 35. életévének betöltését követő hónap 1. napjától kezdődően terjesztheti elő a MOB-hoz. A MOB a kérelem jóváhagyása esetén a járadékot a kérelem benyújtásának időpontjától kezdődően – a kérelem benyújtása és a folyósítás időpontja közötti időtartamra jegybanki alapkamattal növelt értékben – folyósítja.
147
Élete végéig járadékra jogosult az érmes halálának időpontját követő hónaptól kezdődően annak özvegye, ha magyar állampolgár és az érmessel annak házastársaként a halála időpontjában és legalább az azt megelőző tíz évben megszakítás nélkül közös háztartásban élt. Élete végéig járadékra jogosult az érmes járadékra jogosultságának időpontjától – vagy amennyiben az korábbi időpont, a negyvenötödik életéve betöltését követő hónap 1. napjától – az érmes edzője, az érmes járadékra jogosultságának megállapítására tekintet nélkül. Edzői járadékra az a személy jogosult, aki: •
magyar állampolgár;
•
a
sport
területén
képesítéshez
kötött
tevékenységek
jegyzékéről
szóló
kormányrendeletben meghatározott és a szövetség által az érmes felkészítéséhez előírt edzői képesítési szinttel rendelkezik; •
a sportszervezettel vagy – a szövetségi kapitány vagy a nemzeti válogatottat vezető edző esetén – a sportszövetséggel kötött, legalább a felkészítés vagy az abban való közreműködés időszakára vonatkozó munkaszerződéssel vagy munkavégzésre irányuló egyéb szerződéssel rendelkezik;
•
az érmest a járadékra jogosultságát megalapozó versenyre a versenyt megelőzően közvetlenül, legalább egy évig folyamatosan felkészítette vagy a felkészítésben közreműködött;
•
az érmes által, a járadékra jogosító eredmény elérését megalapozó, meghatározott sportesemények hivatalos időszakát legalább harminc nappal megelőzően a szövetség, valamint a MOB részére írásban eljuttatott javaslatban szerepel.
Edzői járadék szövetségi kapitány vagy a nemzeti válogatottat vezető edző és – abban az esetben, ha az érmest utánpótlás korosztályokban legalább három évig folyamatosan felkészítette vagy a felkészítésben közreműködött – nevelőedző részére is megállapítható.
148
Megszűnik az érmes, az edzője és az özvegye járadékra való jogosultsága, ha az érmes a járadékra jogosító helyezését elveszíti. A helyezés elveszítését az érmes vagy az illetékes sportszövetség a tudomásszerzéstől számított nyolc napon belül bejelenti a MOB-nak. A járadékra való jogosultság megszűnését a MOB közigazgatási hatósági eljárás keretében állapítja meg. A támogatás megszűnésének oka az arra való érdemtelenné válás. Érdemtelen és nem részesül járadékban az a jogosult, aki •
büntetett előéletű;
•
büntetlen előéletű, de akivel szemben a bíróság bűncselekmény elkövetése miatt próbára bocsátást alkalmazott a próbaidő, annak meghosszabbítása esetén a meghosszabbított próbaidő elteltéig.
A jogosult a bíróság jogerős határozatának közlésétől számított nyolc napon belül bejelenti a MOB-nak, ha érdemtelenné vált a járadékra. Ha az érdemtelenség már nem áll fenn, ennek megfelelő igazolásával a jogosult kérheti a járadék ismételt folyósítását. Fel kell függeszteni a járadék folyósítását annak a jogosultnak a részére, aki büntetőeljárás hatálya alatt áll. A jogosult az alapos gyanú közlésétől számított nyolc napon belül bejelenti a MOB-nak, ha ellene büntetőeljárás indult. Ha a jogosult igazolja, hogy a vele szemben lefolytatott büntetőeljárásban a nyomozást megszüntették, vagy a büntetőeljárást jogerősen befejezték, és nem következett be érdemtelenségi ok, a MOB az igazolástól számított harminc napon belül – a folyósítás felfüggesztésének napjától számított jegybanki alapkamattal növelve – egy összegben folyósítja részére az elmaradt járadékot. Amennyiben a büntetőeljárás jogerős befejezésével a jogosult érdemtelenné válik, a felfüggesztett járadék nem kerül részére folyósításra.
A jogosulatlanul felvett járadékot az erről való tudomásszerzést vagy a MOB felhívását követő hatvan napon belül vissza kell fizetni.
149
3.8.5. Nemzet Sportolója A Kormány a Nemzet Sportolóinak javaslata alapján a „Nemzet Sportolója” címet és az ezzel járó életjáradékot biztosíthat a magyar sport tizenkét, 60. életévét betöltött, kimagasló eredményt elért sportolónak, aki aktív sportpályafutását követően is fontos szerepet töltött be a magyar sportéletben. A Nemzet Sportolóinak a javaslatát a sportpolitikáért felelős miniszter terjeszti a Kormány elé. A Nemzet Sportolója járadék és az olimpiai járadék egymást kizáró támogatási formák. Annak, aki a „Nemzet Sportolója” címmel járó életjáradékban részesül, olimpiai járadék nem folyósítható. A „Nemzet Sportolója” cím nem adományozható olyan személy részére, akivel szemben az olimpiai járadék körében felsorolt érdemtelenségi ok áll fenn. 3.9. A sportversenyen való részvétellel összefüggő lincencszerződés A lincenc szó engedélyt takar. A licenciaszerződések pedig alapvetően a szellemi alkotások – azon belül is elsősorban az iparjogvédelmi eszközök (pl. szabadalom) – használatának, hasznosításának
engedélyezésére
vonatkozó
szerződéses
kapcsolatokat
fedik
le.
Természetesen a sportjog körében nem az iparjogvédelmi eszközökre vonatkozó felhasználási szerződésekről beszélünk, hanem a sportszervezet vagy a sportoló sportversenyen való részvételét biztosító olyan szerződésről, mely a sportszövetség engedélyezési eljárásának eredményeképpen a sportszervezetet, illetve a sportolót a versenyen való részvételre jogosítja, illetve a legtöbb esetben kötelezi. Helyesebb lenne így a sportversenyen való részvétellel összefüggő engedélyezésre irányuló szerződésekről beszélnünk, azonban a sportköznyelvben annyira elterjedt a kontraktusok esetén a licenc kifejezés használata, hogy – még ha ebben a formában maga a Sporttörvény sem használja a terminológiát – mi is ezt követjük a jogviszony tárgyalása során.
150
A sportversenyen való részvételhez kapcsolódó lincencszerződés a sportszövetség – mint engedélyező – és a sportszervezet (esetleg sportiskola) vagy a sportoló – mint engedélyes – között határozott időre létrejövő szerződés, mely alapján általában egy, a sportszövetség által szervezett versenyre, versenysorozatra vonatkozóan kizárólag az engedélyezési eljárás eredményeképpen lincencet szerzett sportszervezet vagy sportoló, meghatározott feltételek teljesítése esetén részvételre való jogot szerez. A szerződés keretében megszerzett engedély, lincenc az engedélyes személyéhez kötött, így csak a szerződésben kifejezetten rögzített feltételekkel – és egyébként a gyakorlatban igen ritkán – ruházható át más személyre. Az engedély az azt elnyerő sportszervezetet (sportiskolát), illetve a sportolót jogosítja a részvételre. A Sporttörvény 33. § is tartalmaz az indulás (nevezés) jogának átruházására vonatkozó rendelkezéseket. A főszabály ellenére a versenyen (bajnokságban) való indulás (nevezés) joga akkor ruházható át, ha: •
a sportegyesület hivatásos versenyrendszerben (bajnokságban) való részvétel céljából gazdasági társaságot alapít (abban tagként részt vesz), és az indulási jogot erre a társaságra ruházza át;
•
a sportvállalkozás az amatőr versenyrendszerbe (bajnokságba) kerül, köztartozása nincs, és az indulási jogát a tagjaként működő sportegyesületre ruházza át.
Ha a sportszervezet általános jogutóddal szűnik meg, az indulási jog az általános jogutódra átszáll. Ha a sportszervezet általános jogutód nélkül szűnik meg, az indulási jog megszűnik. Ha a sportszervezet székhelyét, telephelyét, illetve nevét megváltoztatja és a változás a sportszervezet indulási jogát érinti, a sportszövetség szabályzatában megjelölt szerve hivatalból vagy kérelemre megvizsgálhatja, hogy a változás az indulási jog joggal való visszaélést megvalósító átruházására irányul-e. A vizsgálat eredménye alapján a sportszövetség elnöksége az eset összes körülményei mérlegelése alapján dönt arról, hogy a változást végrehajtó sportszervezet részt vehet-e a versenyrendszerben. Az elnökségnek az indulás jogát megtagadó határozatával szemben az érintett sportszervezet a határozat kézbesítésétől számított harminc napos jogvesztő határidőn belül keresettel bírósághoz, illetve a Sport Állandó Választottbírósághoz fordulhat.
151
Az engedélyezési rendszer lényege, hogy a sportverseny vagy versenysorozat szabályait a sportszervezet és a sportoló e szerződés keretében ismeri el magára nézve kötelezőnek, és vállalja, hogy a versenyen való részvételhez kapcsolódó feltételeknek megfelel. Ennek a verseny lefolytatása során a verseny tisztasága, a fair play és a versenyző sportolók oldalán az egyenlő esélyek biztosítása szempontjából van kiemelt jelentősége. A szerződés létrejöttére különböző megoldásokat ismer hatályos jogunk és a gyakorlat egyaránt: 1. A kizárólag szerződéses alapon megszerzett részvételi jog azt feltételezi, hogy a sportszövetség és a sportszervezet vagy sportoló között egy magánjogi szerződés jöjjön létre egy előkvalifikációs eljárást követően egy sportversenyen való részvételre vonatkozóan. A Sporttörvény kizárólag ezt a formáját szabályozza a sportoló versenyengedélyének, illetve rajtengedélyének, hiszen mindkét esetben szerződéses jogviszonyt feltételez a felek között. 2. Arra is van azonban lehetőség, hogy a részvételi jog valamely szervezetben fennálló tagsági jogviszony alapján illesse meg az engedélyest, a sportszervezetet vagy a sportolót. Erre példa, amikor a sportszervezet sportszövetségben való tagságából eredően szerez jogot a sportszövetség által szervezett versenyen, versenysorozaton való részvételre, anélkül, hogy ehhez további, konkrét magánjogi szerződés megkötése szükséges lenne. A tagsági jogok körébe értett jogosultságról beszélünk ilyenkor. A Sporttörvény egy ilyen esetet szabályoz, amikor kimondja, hogy a sportszövetség, valamint a sportszervezet és a sportiskola között a lincencszerződés tagsági alapon keletkezik. 3. Hazánkban ugyan ritkábban előforduló, de nemzetközi színtéren gyakran alkalmazott megoldás a tagsági jogviszony és a szerződéses jogviszony keveredésén alapuló, úgynevezett vegyes engedélyezési rendszer. Ilyen esetben a sportszövetséggel kötött lincencszerződéssel együtt jön létre a sportszövetségben a tagsági jogviszony, azaz a szerződés megkötése bár a részvételi jogra fókuszál, azonban egyben taggá is teszi az engedélyest a sportszövetségben. A szerződés keletkezteti a tagságot, a részvételi jog
152
és kötelezettség azonban mind a szerződés, mind a tagsági jogviszony alapján fennáll. Mondhatjuk úgy is, hogy két oldalról kerül megerősítésre. A Sporttörvény ezt a megoldást nem ismeri, azonban mivel nem is tiltja, a szerződési szabadságból következően van rá lehetőség. A hivatásos ligaszerű sportokban, bajnokságokban ez gyakran előforduló megoldás, gondoljunk csak az Egyesült Államok ligaszerű bajnokságaira. Magyarországon talán a Magyar Hivatásos Labdarúgó Ligát említhetjük (MHLL), amely ezt a vegyes lincencrendszert követi. A Sporttörvény kétféle engedélytípusról rendelkezik: a versenyengedélyről, illetve a rajtengedélyől. 3.9.1. Versenyengedély Azok a sportolók, akik nem tagjai saját jogon a sportszövetségnek, szerződést kell, hogy kössenek a sportszövetséggel, melynek keretében sor kerül a versenyengedély kiadására. A versenyengedély a sportszövetség által kiállított, a Sporttörvény feltételeinek megfelelő, a versenyrendszerben, illetve a versenyeken való részvételre jogosító sportolói igazolványt (versenyengedélyt) takarja. A versenyengedély sportágtól függetlenül tartalmilag és formailag egységes. A versenyengedélyek egységes tartalmát és formáját a Magyar Olimpiai Bizottság határozza meg. Ha a sportszövetség szabályzata másként nem rendelkezik, egy sportágban egy versenyzőnek csak egy versenyengedélye lehet. Ha a versenyengedély kiadásának nincsenek meg a jogszabályi, valamint a sportszövetség szabályzatában foglalt feltételei, továbbá ha a versenyző valótlan adat igazolását kéri, a versenyengedély kiadását a sportszövetség megtagadja, vagy a versenyengedélyt visszavonja. A versenyengedély kiadására és visszavonására vonatkozó részletes szabályokat a sportszövetség szabályzatban köteles megállapítani. A versenyengedély tartalmazza: •
a versenyző képmását, nevét, születési helyét és idejét;
153
•
a versenyrendszer megnevezését;
•
a versenyengedély hatálya alá tartozó sportág megnevezését;
•
a versenyengedély érvényességi idejét;
•
a versenyengedély nyilvántartási számát;
•
a versenyengedély kiállításának dátumát;
•
mindazt, amit a sportszövetség a sportág jellegére és nemzetközi szövetségének követelményeire tekintettel szabályzataiban előír.
A sportszövetség szabályzatban határozza meg, hogy mennyiben, illetve milyen versenyrendszer vagy verseny esetén írja elő a versenyengedély megszerzésének előfeltételéül a versenyző sporttevékenységével összefüggő biztosítását azzal, hogy a 18. életévét be nem töltött versenyző javára a sporttevékenységével összefüggő biztosítás megkötése kötelező. A versenyengedély csak a sportegészségügyi ellenőrzés adatait tartalmazó dokumentummal (sportorvosi engedély) együtt érvényes. A sportszövetség folyamatosan köteles adatot szolgáltatni a sportpolitikáért felelős miniszter által működtetett elektronikus nyilvántartási rendszer (a továbbiakban: nemzeti sportinformációs rendszer) részére az általa kiadott versenyengedélyek számáról, a versenyengedéllyel rendelkezők versenyeken vagy versenyrendszerben való tényleges részvételéről. Az adatszolgáltatás személyes adatra nem terjedhet ki. A sportszövetség a versenyengedélyeket a nemzeti sportinformációs rendszerben, amatőr, hivatásos és vegyes versenyrendszerenként, bajnoki osztályonként és nemenként, korcsoportonként, valamint szakáganként elkülönítve, a kiadástól számított négy évig tartja nyilván. A sportszövetség köteles gondoskodni arról, hogy a versenyengedély nyilvántartási száma egyértelmű és egységes jelölésű legyen. A versenyengedély kiállítása érdekében kezelt adatok statisztikai célra felhasználhatók, és statisztikai célú felhasználásra – személyazonosításra alkalmatlan módon – átadhatók. A sportszövetség köteles gondoskodni a versenyengedélyben feltüntetett,
154
valamint az annak kiállításához felhasznált személyes adatoknak a személyes adatok védelméről szóló törvény szerinti kezeléséről. Ha a sportszövetség erre jogosult szerve a versenyengedély kiadását megtagadja, e határozat kézhezvételétől számított 8 napon belül a kérelmező panaszt nyújthat be a sportszövetség elnökségéhez. Ha a panasznak a benyújtásától számított 15 napon belül az elnökség nem ad helyt, a kérelmező a sportszövetség határozatával szemben, annak kézbesítésétől számított 30 napos jogvesztő határidőn belül keresettel a bírósághoz vagy a Sport Állandó Választottbírósághoz fordulhat. Ez a szabály irányadó a versenyengedély visszavonására, valamint az igazolással, továbbá az átigazolással kapcsolatos jogvitákra is. A versenyengedély kiadását a sportszövetség a szabályzatában megállapított díj megfizetéséhez kötheti. A hivatásos és az amatőr sportolókra eltérő rendelkezések vonatkoznak a versenyengedély kiadása szempontjából. Az amatőr sportoló a sportszövetség versenyrendszerében csak akkor vehet részt, ha versenyengedéllyel rendelkezik. A versenyengedélyt az amatőr sportoló •
sportegyesület tagjaként;
•
a sportegyesülettel, a sportvállalkozással, a jogi személy nonprofit gazdasági társaságként működő sportiskolával, az utánpótlás-nevelés fejlesztését végző alapítvánnyal szerződéses jogviszonyban álló személyként;
•
a köznevelési típusú sportiskolával tanulói jogviszonyban álló személyként kapja meg.
A versenyengedély iránti kérelmet az amatőr sportoló •
a sportszervezetén vagy
•
azon az utánpótlás-nevelés fejlesztését végző alapítványon keresztül, amellyel szerződéses jogviszonyban áll vagy
•
az iskolaként működő sportiskola tanulójaként, azon az oktatási intézményen keresztül, amellyel tanulói jogviszonyban áll vagy
155
•
a jogi személy nonprofit gazdasági társaságként működő sportiskola sportolójaként azon a nonprofit gazdasági társaságon keresztül, amellyel szerződéses jogviszonyban áll
nyújthatja be a sportszövetséghez. A hivatásos sportolónak hivatásos sportolói versenyengedéllyel kell rendelkeznie. A versenyengedélyt a sportszövetség a hivatásos sportoló kérelmére adja ki. A sportoló hivatásos sportolói munkaszerződést sportszervezettel csak hivatásos versenyengedély birtokában köthet. A hivatásos sportoló játékjogának használatát a sportszervezettel kötött munkaszerződésben,
a
munkaviszony
fennállásának
időtartamára
ruházza
át
a
sportszervezetre. A játékjog használatának sportszervezet részére való biztosítása a hivatásos sportoló igazolásának minősül, amelyet a sportszervezetnek a sportszövetség részére – a sportszövetség szabályzatában megállapított módon – be kell jelentenie. A sportszövetség az igazolást nyilvántartásba veszi. A játékjog használatáért a hivatásos sportoló a munkaszerződésben megállapított külön ellenértékre tarthat igényt. A munkaszerződés időtartamának lejártával, illetve a munkaszerződés jogszerű megszűnése esetén a játékjog használati joga ingyenesen visszaszáll a hivatásos sportolóra. Az ezzel ellentétes megállapodás semmis. Semmis az a szerződés, amely a játékjog mint személyhez fűződő vagyoni értékű jog elidegenítésére vagy megterhelésére irányul. Ez a rendelkezés egyébként az amatőr sportoló játékjogára is irányadó. A különbség az amatőr és a hivatásos sportoló versenyengedélye között az, hogy az amatőr sportoló a sportegyesületi tagsága, sportszervezettel fennálló szerződéses viszonya, illetve oktatási intézménnyel, költségvetési szervvel vagy nonprofit gazdasági társasággal fennálló tanulói vagy egyéb jogviszonya előfeltétele a sportszövetséggel való licencszerződés megkötésének, azaz a versenyengedély iránti kérelem benyújtásának. Az amatőr sportoló így e kérelmét csak a sportszervezeten vagy sportiskolán keresztül tudja benyújtani a sportszövetséghez, önállóan nem. A versenyengedély kiadása tehát egyben a sportoló sportszervezethez vagy sportiskolához való igazolását is jelenti. Ezzel szemben a hivatásos sportoló helyzete teljesen más. A hivatásos sportoló a sportszövetséggel közvetlenül, saját
156
nevében köti meg a licencszerződést, az ő kérelmére bocsátja ki a szövetség a versenyengedélyt. Hivatásos sportoló pedig csak akkor tud szerződni egy sportszervezethez, ha rendelkezik versenyengedéllyel. 3.9.2. Rajtengedély A sportszövetség a szabályzatában meghatározottak szerint lehetővé teheti, hogy az általa, illetve a közreműködésével kiírt vagy szervezett versenyen az amatőr- és a szabadidősportoló egyetlen versenyre (mérkőzésre) szóló versenyzési engedéllyel (rajtengedély) részt vegyen. A rajtengedély tehát minden esetben egyetlen versenyen való rajthoz állásra jogosít, szemben a versenyengedély ennél általánosabb jellegével. Hasonlóan
a
versenyengedélyhez,
a
rajtengedély
kiadásának
előfeltételeként
is
meghatározhatja a sportszövetség a szabályzatában, hogy a sportoló a sporttevékenységéhez kapcsolódó biztosítással rendelkezzen. Akárcsak a versenyengedély esetében, sportorvosi igazolással itt is jellemzően rendelkeznie kell a sportolónak az engedély kiadásához. Könnyítő szabály azonban, hogy a szövetség a szabályzatában foglaltak szerint lehetővé teheti, hogy a 14. életévét be nem töltött, rajtengedélyt igénylő sportoló háziorvosi igazolással is részt vehessen a szövetség versenyrendszerében szervezett, rajtengedéllyel való induláshoz kötött versenyen (mérkőzésen). 3.9.3. A sportszervezetek sportversenyen való részvételének engedélyezése Míg a sportolók licencszerződései esetében a sportoló személyi feltételek teljesítésére volt köteles (pl. egészségügyi alkalmasság igazolása) elsősorban, addig a sportszervezetek valamilyen pénzügyi, adminisztratív, szakmai követelményeknek való megfelelést kötelesek igazolni annak érdekében, hogy engedélyhez jussanak a sportversenyen való részvételt illetően.
157
A sportszövetségnek a versenyszabályzatában a hivatásos, illetve a vegyes (nyílt) versenyrendszerben (bajnokságban) részt vevő sportszervezetek számára azonos pénzügyi, adminisztratív, technikai és szakmai követelményeket kell megállapítania. A sportszövetség a hivatásos, illetve vegyes versenyrendszerre (bajnokságra) vonatkozó szabályzatában: •
Előírhatja a nevezés leadásával egyidejűleg meghatározott összegű óvadék letételét. Az óvadékot a sportszövetségnek kamatozó külön számlán kell kezelnie, és azt a bajnokság befejezésekor a kamatokkal együtt a bajnokság befejezésétől számított nyolc napon belül vissza kell fizetnie a sportszervezetnek. Ha a sportszervezet a bajnokságot nem fejezi be, az óvadék a sportszövetséget illeti.
•
A sportlétesítmény technikai színvonalával, illetve a sportesemény rendezésével kapcsolatban az amatőr bajnoksághoz képest többletkövetelményeket állapíthat meg.
•
Meghatározhatja a sportszervezet által kötelezően foglalkoztatandó hivatásos sportolók, továbbá a sportszervezet által az utánpótlás (tartalék) bajnokság(ok)ban indítandó csapatok, illetve versenyzők számát.
•
Előírhatja a sportszervezet előző évi pénzügyi beszámolójának, illetve tárgyévi pénzügyi tervének a sportszövetséghez történő benyújtását.
•
Előírhatja, hogy a sportszervezet köteles a sportszövetség könyvvizsgálójának betekintést biztosítani a sportszervezet könyveibe, illetve köteles felhatalmazást adnia az adóhatóság és a számláját vezető bank számára, hogy a sportszervezet köztartozásairól és pénzügyi forgalmáról – annak kérelmére – a sportszövetség könyvvizsgálóját tájékoztassa.
A
sportszövetség
hivatásos,
illetve
vegyes
(nyílt)
versenyrendszerére
vonatkozó
szabályzatában meghatározhatja a hivatásos sportoló részére a sportszervezet részéről fizethető munkabér és egyéb juttatások együttes felső határát, továbbá a részére fizethető igazolási, valamint átigazolási juttatások legmagasabb mértékét, és a sportszervezet adott
158
sportágban tevékenykedő összes hivatásos sportolója részére fizethető valamennyi juttatás felső határát. 3.10. A néző és a sportrendezvény szervezője közötti szerződés A sportrendezvények nyilvánossága nem csupán a társadalom szórakoztatását szolgálja, de a fentebb bemutatott kereskedelmi jellegű szerződéseknek is alapvető előfeltételét jelenti. A sporteseményekhez, sportolókhoz kapcsolódó rajongás és a kialakított imázs hasznosítására irányuló szerződések a sportrendezvények nyilvánossága, közönség előtti lebonyolítása miatt nyerik el kereskedelmi jelentőségüket. A néző (szurkoló) és a sportrendezvény szervezője közötti szerződések sajátossága, hogy míg a korábban tárgyalt kontraktusok esetén fogyasztói szerződésekről nem beszélhettünk, addig ebben az esetben a nézőt, szurkolót fogyasztónak kell tekintenünk. A fogyasztói szerződéseknek
pedig
fontos
attribútuma,
hogy
a
jogi
szabályozás
gyengébb,
kiszolgáltatottabb félként tekint rájuk, ennek megfelelően pedig többletjogok biztosításával igyekszik az egyensúlytalan szerződési helyzetet kiegyenlíteni, korrigálni. A Sporttörvény a sportrendezvény résztvevőjét olyan természetes személyként definiálja, aki a sportrendezvény helyszínén, annak időtartama alatt, valamint a sportrendezvényt megelőzően vagy követően másfél órával tartózkodik. A néző (szurkoló) szintén résztvevőnek minősül. A szurkolói szerződés lényegében megbízási jellegű szerződéses konstrukció, amelyben a versenyszervező főkötelezettsége, hogy díjazás ellenében a sportesemény előkészítését és lebonyolítását vállalja, valamint biztosítja a néző számára a sportesemény biztonságos megtekintésének lehetőségét. A díjazás megfizetését jellemzően az ellenérték fejében váltott belépőjegy, bérlet biztosítja, azonban fel kell hívnunk a figyelmet arra is, hogy a sportrendezvény résztvevőjének fogalmából következően a szerződés ingyenesen is megköthető. A sportrendezvény és a nézők biztonságára vonatkozó részletes előírásokat külön jogszabály állapítja meg, az 54/2004. (III.31.) Korm. rendelet. A szervező a
159
sportrendezvények biztosítása érdekében köteles rendező szervet vagy rendezőt megbízni, és annak személyét az országos sportági szakszövetségnek a versenyrendszer megkezdését megelőzően legalább 15 nappal korábban írásban bejelenteni. A megbízott rendező személyében történt változásról az országos sportági szakszövetséget és a rendőrséget a sportrendezvényt megelőzően legalább 3 nappal tájékoztatni kell. A szervező a bejelentés során megfelelő módon igazolja, hogy a megbízott rendező a sportrendezvény megrendezéséhez szükséges személyi és tárgyi feltételekkel rendelkezik. Rendező hiányában a sportrendezvény nézők részvételével nem tartható meg. A versenyrendszer és a sportesemény szervezője, valamint a rendező köteles a sportrendezvény időtartama alatt, valamint a rendőrség igényei szerint a sportrendezvényt megelőzően, illetve követően az illetékes rendőrségi vezetővel a sportrendezvény biztonsága érdekében együttműködni, és részére az igényelt segítséget megadni. A résztvevő a sportrendezvények résztvevői számára köteles felelősségbiztosítást kötni. A néző, szurkoló főkötelezettsége bár visszterhes szerződés esetében valóban a díj megfizetése, azonban lényeges kötelezettségként jelenik meg az ő oldalán is a rendezvény biztonsági, magatartási szabályainak betartása. Ezt támasztja alá az a rendelkezés, amely a sportesemény látogatásától eltiltott nézővel szemben a jegyeladást megtiltja a szervező számára. A beléptetés szabályait részletesen rögzíti a Sporttörvény. A néző a sportrendezvény helyszínére akkor léptethető be (feltételek), ha: •
érvényes belépőjeggyel, bérlettel vagy más, a sportrendezvény helyszínére való belépésre jogosító igazolással rendelkezik;
•
nem áll nyilvánvalóan alkohol, kábítószer vagy más bódító hatású szer befolyása alatt;
•
nem tart magánál szeszes italt, kábítószert, valamint olyan tárgyat, amely a sportrendezvény megtartását, továbbá mások személyi és vagyonbiztonságát veszélyezteti, vagy amelynek a sportrendezvényre való bevitelét a szervező a belépőjegy vásárlását megelőzően megtiltotta, és erről a belépőjegy vásárlóját
160
megfelelő módon tájékoztatta; •
nem tart magánál mások iránti gyűlöletre uszító feliratot, zászlót vagy egyébként jogszabály által tiltott önkényuralmi jelképet;
•
nem áll eltiltás, valamint a szabálysértésekről szóló 1999. évi LXIX. törvény szerinti kitiltás hatálya alatt.
A szervező köteles azt a résztvevőt, aki a sportrendezvény megtartását, illetve mások személyi és vagyonbiztonságát veszélyezteti, vagy rasszista, gyűlöletre uszító magatartást tanúsít, e magatartások abbahagyására felszólítani. Amennyiben a néző a sportrendezvény időtartama alatt a fenti feltételeknek nem felel meg, a szervező a sportrendezvényről köteles eltávolíttatni. A sportrendezvényen résztvevővel szemben kényszerítő eszköz alkalmazására, továbbá személy, illetve csomag átvizsgálására az eljáró rendőri szerv és a rendező szerv alkalmazottja jogosult. A szervező a nézők egyedi azonosítására alkalmas biztonsági beléptetési és ellenőrző rendszert (beléptető rendszert) alkalmazhat. Beléptető rendszer alkalmazása esetén a szervező: •
a belépőjegy, bérlet eladásakor csak a néző nevére szóló belépőjegyet, illetve bérletet értékesíthet;
•
a beléptetés során a rendező szerv alkalmazottja útján a belépőjegy, bérlet birtokosának kilétét ellenőrzi, és egybeveti a belépőjegyen, bérleten szereplő személyi adatokkal.
Ha az adatok nem egyeznek, a belépést meg kell tagadni. A szervező a belépőjegy, bérlet eladásakor, illetőleg a rendező szerv alkalmazottja a beléptetés során jogosult a néző személyazonosságát
a
személyazonosság
igazolására
alkalmas
igazolvány
alapján
megállapítani, illetőleg ellenőrizni. A néző köteles betartani a szervező által meghatározott biztonsági előírásokat, és nem folytathat olyan tevékenységet, amely a sportrendezvényt megzavarja vagy meghiúsítja, illetve a sportrendezvényen résztvevők testi épségét, továbbá vagyoni javait károsítja vagy
161
veszélyezteti. Amennyiben a néző ezen kötelezettségek megszegéséből eredően kárt okoz, több károkozó esetén a károkozásban részt vevő nézőkkel egyetemlegesen, a Ptk.-nak a kártérítésre vonatkozó általános szabályai szerinti felelősséggel tartozik. A kártérítési felelősség nem érinti a néző szabálysértési vagy büntetőjogi felelősségét. Tekintettel arra, hogy a Ptk. a szerződésszegésért való felelősség rendszerét objektív, felróhatóságtól független alapokra helyezte, el kell gondolkodnunk azon, hogy a néző Sporttörvényben szabályozott kártérítő felelőssége a jogalkotó szándéka szerint vajon valóban felróhatóságtól független alapon bírálható-e el. Véleményünk szerint, bár a néző a sportrendezvény szervezőjével szerződést köt, és a magatartási szabályok meg nem tartása szerződésszegésként értékelendő, mégis méltánytalan, és az élettől elrugaszkodott lenne a szigorú felelősségi normák alkalmazása. Mivel a más résztvevők testi épségének védelmére, mások (és ebben a sportrendezvény szervezőjét is beleértjük) vagyonának épségben tartására vonatkozó kötelezettség valójában jogszabályi kötelezettség, véleményünk szerint a deliktuális (szerződésen kívüli károkozásért való) felelősség szabályai az irányadók, melyek csak akkor teszik felelőssé a nézőt, ha a károkozó magatartás során nem úgy járt el, ahogyan az az adott helyzetben elvárható. Megjegyezzük ugyanakkor, hogy ennek az elvi okfejtésnek a gyakorlatban ritkán van jelentősége, hiszen a néző felelősségét felvető helyzetekben mind a kontraktuális, mind a deliktuális felelősség szabályai alapján fennáll a felelősség, ugyanis jellemzően a felróhatóság igen magas fokán (kvázi szándékosság) fejtik ki a nézők a károkozó magatartást. A néző a sportrendezvény befejezésének időpontjában, illetve a szervezőnek, rendezőnek vagy a rendőrségnek a személyi és vagyonbiztonságot veszélyeztető helyzet kialakulása miatt tett felhívására köteles a sportrendezvény helyszínét elhagyni. A szervező az általa szervezett sportrendezvény esetén jogosult a sportrendezvényről eltávolított személlyel szemben a belépőjegy-eladást megtagadni, illetve megakadályozni, hogy a sportrendezvényen részt vehessen. Ezt nevezzük a sportrendezvény látogatásától való eltiltásnak. A sportrendezvény látogatásától eltiltás lehetőségéről a szervező a sportlétesítményen kívül és annak területén jól látható hirdetményekben köteles tájékoztatni,
162
amelyet – általános szerződési feltételekként összefoglalva – a belépőjegyen, bérleten is fel kell tüntetni. A sportrendezvény látogatásától eltiltás időtartama, ha az a szervező által szervezett minden sportrendezvényre vonatkozik, a két évet, ha csak meghatározott sportlétesítményre érvényes, a négy évet nem haladhatja meg. A szervezőnek a sportrendezvény látogatásától eltiltásra vonatkozó döntése ellen a néző bírósághoz fordulhat. A sportrendezvény látogatásától eltiltható az a személy is, akit el kellett volna távolítani, de erre azért nem került sor, mert a sportrendezvény helyszínén való szervezői (rendezői) beavatkozás következtében olyan nézői cselekmény volt várható, amely a sportrendezvény biztonságát aránytalanul veszélyeztette volna. A szervező az eltiltott személy természetes személyazonosító adatait, valamint lakcímét az eltiltás végrehajtása és az eltávolításra okot adó újabb cselekmények elkövetésének megakadályozása érdekében nyilvántarthatja. A nyilvántartás időtartama megegyezik az eltiltás időtartamával, de a kettő, illetve négy évet nem haladhatja meg. A szervező az eltiltás időtartamának lejártát követően 24 órán belül köteles
gondoskodni
a
nyilvántartott
személyes
adatok
megsemmisítéséről.
A
nyilvántartásból adatot – a külön jogszabályban meghatározott bűnüldözési, szabálysértési, illetőleg igazságszolgáltatási feladatai ellátása céljából – a rendőrség, a szabálysértési hatóság, az ügyészség és a bíróság, valamint az érintett személy igényelhet. A szervező a sportrendezvény ideje alatt a résztvevők személyi és vagyonbiztonsága érdekében annak helyszínén a résztvevő személyeket jogosult kamerával vagy más képi adathordozóval megfigyelni és a felvételt rögzíteni. A kamerával való megfigyelésről, a kamerák elhelyezkedéséről és a rögzített adatok kezeléséről a nézőt a sportlétesítményen kívül és annak területén jól látható hirdetményben és a belépőjegyen, bérleten is feltüntetve tájékoztatni kell. A rendőrség a sportrendezvénnyel összefüggő szabálysértési, illetve büntetőeljárás megindításához és lefolytatásához szükséges adatok és információk biztosítása céljából a sportrendezvény befejezését követő 48 órán belül felszólíthatja a szervezőt, hogy a rögzített adatokat a felszólítást követő 30 napig tárolja. Amennyiben a felszólításra nem kerül sor, a szervező köteles a rögzített adatokat 24 órán belül megsemmisíteni. Amennyiben a rendőrség a kamerák által rögzített valamely adatot igényli, ennek a szervező haladéktalanul köteles eleget tenni. A rögzített felvételekből – a külön jogszabályban meghatározott
163
bűnüldözési, szabálysértési, illetőleg igazságszolgáltatási feladatai ellátása céljából – a rendőrség, a szabálysértési hatóság, az ügyészség és a bíróság, valamint az érintett személy igényelhet
adatot.
A
kamerás
megfigyelési
rendszerrel
felvett
információkat
a
sportrendezvény területén erre a célra létesített helyiségben a szervező és szükség esetén a rendőrség e feladattal megbízott képviselője jogosult egyidejűleg, folyamatosan, összesítve figyelemmel kísérni. Meghatározott sportrendezvények esetében a szervező köteles évente helyzetjelentésben
összegezni
az
általa szervezett
sportrendezvények
rendezésének
tapasztalatait, értékelni a tett és elmulasztott intézkedéseket, valamint azok hatásait. A helyzetjelentést a szervező január 31-éig köteles megküldeni a sportszövetségnek és a rendőrségnek. A sportszövetség a helyzetjelentéseket évente rendszeresen értékeli a rendőrség és a szervezők részvételével. A törvény a rendezvény szervezőjének felelősségét is rendezi. A sportrendezvény Sporttörvényben, más jogszabályokban és a szakszövetség, illetve a sportági szövetség szabályzatában meghatározott előírásoknak megfelelő lebonyolításáért a szervező – illetve rendező szerv (rendező) alkalmazása esetén a szervező és a rendező egyetemlegesen – felelős. A szervező köteles megtenni vagy az illetékes hatóságnál kezdeményezni minden olyan intézkedést, amely a sportrendezvényen résztvevők személyi és vagyonbiztonságának megóvása, valamint a bűnmegelőzés érdekében szükséges. A szervező felelőssége a résztvevőknek a sportesemény helyszínén történő megjelenésétől addig tart, amíg a résztvevők a sportesemény helyszínét elhagyják. A szakszövetség, illetve a sportági sportszövetség ezen előírások be nem tartása esetén a szervezővel szemben a külön jogszabályban meghatározott joghátrányt alkalmazza. A sportrendezvény rendjét megzavaró szurkolóval szemben a kártérítésen túl, illetve attól függetlenül büntetőjogi és szabálysértési jogkövetkezmények is alkalmazhatók. Amennyiben a büntetőjogi jogkövetkezmények pénzbüntetésként jelennek meg, illetve a szabálysértési eljárás során pénzbírságot alkalmaznak, akkor ezek a pénzfizetést előíró kötelezettségek az állam javára teljesítendők. A kártérítést ezzel szemben minden esetben a károsult, jelen szerződés esetében a sportrendezvény szervezője kapja meg.
164
3.11. Sportbiztosítási szerződés A
biztosítási
szerződések
behálózzák
a
sport
területét
is.
A
Sporttörvény
a
sporttevékenységgel összefüggő biztosítási szerződések vonatkozásában sajátosságokat nem fogalmaz meg, hiszen a Ptk. és a biztosítókról és a biztosítási tevékenységről szóló 2003. évi LX. törvény (a továbbiakban: Bit.) rendelkezései szektor-semlegesek, azaz a biztosítási érdekek sokszínű palettáját azonos szabályok mentén képesek kiszolgálni. A sportjogban a biztosítási szerződések közös szabályai mellett az életbiztosítási szerződésnek és a balesetbiztosítási szerződésnek van kiemelt jelentősége, hiszen mindkét szerződéstípus biztosítottja a sportoló, akinek az egészsége a sportszervezet szempontjából is kiemelt jelentőségű. A Sporttörvény vagy más jogszabályok ezen túlmenően számos helyen írnak felelősségbiztosítási szerződésről (pl. sportrendezvények szervezői vonatkozásában a nézők biztonságának garantálása érdekében vagy éppen a jatékos-ügynök esetében az MLSZ szabályzata is tartalmaz felelősségbiztosítás meglétére vonatkozó követelményeket), így a biztosításfajták közül a felelősségbiztosítás szabályaival is foglalkozunk ehelyütt. 3.11.1. A biztosítási szerződés lényege, jellemzői A Ptk. a biztosítási szerződés fogalmát így határozza meg: A biztosító köteles a szerződésben meghatározott kockázatra fedezetet nyújtani, és a kockázatviselés kezdetét követően bekövetkező biztosítási esemény (meghatározott jövőbeni esemény) bekövetkezése esetén a szerződésben meghatározott szolgáltatást (biztosítási összeg vagy más szolgáltatás) teljesíteni; a biztosítóval szerződő fél díj fizetésére köteles. A polgári jogban a biztosítási szerződés a praestare szerződések körében foglal helyet. A biztosító ugyanis elsősorban helytállással tartozik azzal, hogy átvállalja a kockázatot a biztosítottól, és bármikor készen áll a biztosítási esemény bekövetkezése esetén a biztosítási összeg megfizetésére vagy más szolgáltatások (pl. holttest hazaszállítása) teljesítésére. Az alapvetően helytállási kötelezettség csak akkor alakul át dare (tevőleges) szolgáltatássá, ha a biztosítási esemény, ez a jövőbeni bizonytalan esemény bekövetkezik. A biztosítási esemény tehát az a felfüggesztő feltétel, ami a felek jogviszonyát átalakítja.
165
A biztosítási szerződés közvetlen tárgya tehát a biztosító által vállalt folyamatos helytállás. Közvetett tárgyról azonban csak a kárbiztosítás körében beszélhetünk (a biztosított vagyontárgy), ugyanis az egyéb biztosításfajtáknak nincsen közvetett tárgya. A biztosítási szerződéseket több szempont alapján csoportosíthatjuk. Az alanyok alapján beszélhetünk direkt biztosításokról, ahol a jogviszony kétpólusú (biztosító-szerződő fél); viszontbiztosításról, amikor a biztosító az átvállalt kockázatokat egy másik biztosítónál viszontbiztosítja. Az együttbiztosítás (pooling) lényege, hogy több biztosító vállalja fel ugyanannak a személynek a biztosítását előre rögzített teljesítési arányok alapján. Ha az együttbiztosítási szerződés nem határozza meg a résztvevő biztosítók kockázatvállalásának a mértékét, a megállapodás semmis. Együttbiztosítás esetén a szerződő féllel szemben a biztosítókat a szerződésben megnevezett vezető biztosító képviseli. Ha a szerződésben nem nevezték meg a vezető biztosítót, a szerződő fél – választása szerint – bármelyik biztosítónak joghatályosan teljesíthet vagy tehet jognyilatkozatot. Csoportos biztosítás esetén a biztosítottak meghatározása valamely szervezethez való tartozásuk, a biztosítottak és a szerződő fél között fennálló jogviszony vagy egyéb kapcsolat alapján történik, és a biztosító kockázatának vizsgálatára és vállalására a csoportra tekintettel kerül sor. Ilyen csoportos biztosítás az, amikor a sportesemény szervezője a nézők érdekében köt szerződést, azonban értelemszerűen nincsenek a biztosítottak pontosan meghatározva, hanem a sportrendezvény valamennyi nézője – aki majd jegyet vált – a biztosított csoport tagjává válik. Ha a csoportos biztosítási szerződésben a biztosított személyeket kizárólag valamely csoporthoz tartozásuk alapján határozták meg, azokat a személyeket kell biztosítottnak tekinteni, akik a biztosítási esemény bekövetkezésének időpontjában a csoporthoz tartoztak, tehát például a sportrendezvényen tartózkodnak. A biztosítónak a szerződő felet kell tájékoztatnia; a szerződő fél a hozzá intézett nyilatkozatokról és a szerződésben bekövetkezett változásokról köteles a biztosítottat tájékoztatni. A szerződés korlátozhatja vagy kizárhatja a biztosított belépését a szerződésbe. Ha a szerződés úgy rendelkezik, a biztosítási fedezetet a biztosított és a szerződő fél között fennálló jogviszony megszűnése nem érinti.
166
A biztosítási szerződés keletkezésének fő formája az önkéntes szerződéskötés. Néhány esetben közös társadalmi érdekre hivatkozva jogszabály kötelezővé teszi biztosítás megkötését (pl. a sportjogban az MLSZ szabályzata a játékos-ügynökök estében írja elő kötelező felelősségbiztosítás meglétét). A csoportosítás leginkább elterjedt szempontja a biztosítási érdek figyelembe vétele alapján végzett osztályozás: beszélhetünk kárbiztosításról (a szerződésben szereplő vagyontárgy épségben tartása a biztosítási érdek), felelősségbiztosításról (a biztosított által okozott kár), életbiztosításról (halál vagy a szerződésben meghatározott más esemény), balesetbiztosításról és jogvédelmi biztosításról (felelősségbiztosításhoz kapcsolódik, a szerződő felek jogi érdekeinek megóvásáról gondoskodik a biztosító). Az Európai Unió jogforrásai a biztosításokat alapvetően két csoportba sorolják: életbiztosítások (life) és nem-életbiztosítások (non-life). Az EU vonatkozó joganyaga elsősorban a biztosítók működésére állapít meg garanciális szabályokat, és a biztosítási szerződés szabályozásának kérdését tagállami hatáskörben hagyja. A biztosítás komplex jogviszony. A hagyományos kétpólusú vagy kétszereplős szerződési modell számos szituációban megbomlik. A biztosítási jogviszony így sokszereplős jogviszonynak mondható. A biztosítás egyik alanya minden esetben a szolgáltatást nyújtó fél, a biztosító. A biztosítóra vonatkozóan a Bit. szigorú engedélyezési és működési feltételeket állapít meg. Biztosító csak részvénytársaságként, szövetkezetként, egyesületként vagy harmadik országbeli biztosító magyarországi fióktelepeként működhet. A biztosító részvénytársaság alaptőkéje nem lehet kevesebb 100 millió forintnál, és csak névre szóló részvényekkel működhet. A szövetkezeti forma alapításához legalább 10 tag szükséges, és összesen 50 millió forint értékű részjegytőke rendelkezésre bocsátása. A biztosító egyesület speciális abban a tekintetben, hogy
kizárólag
tagjai
számára
nyújt
alapszabályában
meghatározott
biztosítási
szolgáltatásokat. A biztosító biztosítási tevékenységet csak a MNB engedélye alapján végezhet. Működésük során a MNB felügyeletet gyakorol valamennyi biztosító felett.
167
A biztosítási jogviszony másik szükségképpeni szereplője a szerződő fél. A szerződő fél az, aki a biztosítóval a szerződést megköti. Bár egybeeshet a biztosított személyével, azonban a jogszabály lehetőséget ad arra, hogy más érdekében, más javára kössön valaki biztosítást. Ebben az esetben a szerződő fél és a biztosított személye elválik egymástól. Amennyiben a szerződő fél a biztosítási szerződést saját javára köti, akkor ő egyben biztosított is. Amennyiben a sportszervezet valamely sportolójára, játékosára köt balesetbiztosítást, akkor a sportszervezet lesz a szerződő fél, de a biztosított, tehát akinek a sérülései a biztosítási eseményt képezik, az maga a sportoló. A biztosított a biztosítási érdek hordozója. Ő a jogosultságok elsődleges alanya, a biztosítási esemény az ő személyével vagy az ő tulajdonával van összefüggésben. A szerződésben a kockázatot az ő halála, az őt ért baleset, az ő tulajdonát képező vagyontárgy megrongálódása, megsemmisülése vagy az általa okozott kár jelenti. A biztosított azonban nem csak jogosultja lesz a szerződésnek, hanem a később kifejtésre kerülő nevesített esetekkel bíró együttműködési kötelezettség elsődleges kötelezettje. Elsősorban életbiztosítások esetében jellemző kedvezményezett jelölése. A kedvezményezett jogosult a biztosító teljesítését igényelni a biztosítási esemény bekövetkeztekor. Kedvezményezett jelölésére, személyének megváltoztatására a szerződő fél jogosult. Amennyiben a szerződő fél és a biztosított külön személyek, akkor kell a biztosított hozzájárulása is. A biztosított hozzájárulása nélkül a kedvezményezett megnevezése és megváltoztatása semmis. Élet- és balesetbiztosítások esetén szükségszerű a kedvezményezett meghatározása, hiszen a biztosított halálával valakinek jogot kell biztosítani a biztosítási összeg követelésére. Éppen ezért a Ptk. rendelkezik élet- és balesetbiztosítások esetében a kedvezményezettek köréről. Elsősorban a biztosítási szerződésben megnevezett személyt kell biztosítottnak tekinteni. Amennyiben nem neveztek meg kedvezményezettet, úgy a bemutatóra szóló biztosítási kötvény birtokosa minősül annak. Ha nem bocsátottak ki bemutatóra szóló kötvényt, akkor kedvezményezett a biztosított örököse.
168
A felelősségbiztosítások gyakori szereplője a károsult, aki eredetileg nem vett részt a biztosítási szerződés megkötésében, azonban akarata nélkül válik a biztosított károkozó magatartása folytán a jogviszony egyik lényeges szereplőjévé. A károsult ezáltal közvetlen jogosultságok és kötelezettségek hordozójává válik, hiszen annak ellenére, hogy nem vett részt a biztosítási szerződés létrehozatalában, kárának megtérítése érdekében köteles együttműködni a biztosítóval, és a biztosító neki fizetheti ki a kártérítési összeget. A biztosítási szerződés érvényességéhez a Ptk. megkívánja annak írásba foglalását. Az írásbeliség elmulasztását azonban pótolja a biztosító részéről a fedezetet igazoló dokumentum kiállítása (tipikusan a biztosítási kötvény). A szerződéskötést megelőzően a biztosító részére a törvény tájékoztatási kötelezettséget ír elő, amelynek ki kell terjednie a biztosító főbb adataira, valamint a szerződés lényeges feltételeire. A szerződés létrejöttének a törvény több módozatát szabályozza. Mind az öt létrehozatali mód egyenrangú, a szerződés joghatásai tekintetében a létrejövetel szempontjából nem lehet különbséget tenni: 1) Egyetlen közös okiratba foglalás: a szerződés létrehozatalának klasszikus módja, amikor a szerződést egyetlen okiratba foglalják a felek, azt mindketten aláírják. A szerződésnek valamennyi lényeges elemet tartalmaznia kell, azonban lehetőség van arra, hogy a biztosító általános szerződési feltételt alkalmazzon. 2) Külön okiratok azonos tartalommal: az írásbeliség követelményének eleget tesz az a módozat is, amikor a szerződő fél ajánlatát írásban közli a biztosítóval, aki az ajánlat beérkezését követő 15 napon belül kibocsátja az ajánlatnak megfelelő kötvényt. A szerződő fél írásbeli ajánlatának benyújtása rendszerint a biztosító erre a célra rendszeresített űrlapján történik. Az ajánlati űrlapokat a gyakorlatban a biztosító készíti el. A szerződéskötés kapcsán gyakran alkalmazott megoldás az ún. „blokk-kötvények” esete is, ahol a szerződő fél ajánlata és a kötvény kitöltése egyidejűleg történik. A biztosító megbízottja ugyanis a fél ajánlata alapján a megfelelő adatok kitöltése után nyomban átadja az előzetesen már cégszerűen aláírt biztosítási kötvényt.
169
3) Egyoldalú írásbeliség: a szerződő fél ajánlatát szóban teszi meg, vagy ajánlatra utaló magatartást tanúsít. Az írásbeliség kritériumának ilyen esetben a biztosító az ajánlattal megegyező tartalmú kötvény kibocsátásával tesz eleget. A gyakorlatban ez az egyszerűsített, a szerződő fél jognyilatkozatainál alakszerűtlen formával megelégedő létrehozatali mód elsősorban az egyszeri díjas biztosítási szerződések esetében alkalmazott (pl. utasbiztosítások, poggyászbiztosítások). 4) Ellenajánlat: a biztosítási szerződés a biztosító eltérő tartalmú elfogadó nyilatkozatával is létrehozható. Ha a szerződő fél ajánlata és a biztosító által kiállított kötvény tartalma egymástól eltér, és a szerződő fél késedelem nélkül nem kifogásolja az eltérést a biztosítónál, a kötvény tartalmának (a biztosító „ellenajánlatának”) megfelelően jön létre a szerződés. Fontos kritérium azonban, hogy a szerződő fél figyelmét írásban fel kell hívni az ajánlattól való eltérésekre a kötvény kiadásakor. E figyelmeztetés elmulasztása esetében a szerződés a szerződő fél ajánlatának megfelelően jön létre. 5) Szerződéskötés ráutaló magatartással (fogyasztói szerződések esetében): a biztosítási szerződések szabályanyagának specialitása, hogy a szerződést hallgatással is létre lehet hozni. Amennyiben a biztosító a szerződő fél írásbeli ajánlatára 15 napon belül – ha az ajánlat elbírálásához egészségügyi vizsgálatra van szükség, 60 napon belül – nem nyilatkozik,
az
ajánlat
megérkezésének
időpontjára
visszamenőlegesen,
a
kockázatelbírálási idő elteltét követő napon létrejön a szerződés. A szerződés tehát csupán egy határidő reakció nélküli eltelte alapján hatályosul a szerződő fél ajánlatának megfelelő tartalommal. Az írásbeliség követelményét nem írja felül a szabály, hiszen a szerződés lényeges tartalmi elemeinek bizonyítására rendelkezésre áll a szerződő fél írásos ajánlata, amely a biztosító hallgatása folytán automatikusan szerződéssé lép elő. A hallgatással létrehozott biztosítási szerződés azonban korrekcióra szorulhat. Ha a biztosító kifejezett nyilatkozata nélkül létrejött szerződés lényeges kérdésben eltér a biztosító általános szerződési feltételétől, a biztosító a szerződés létrejöttétől számított 15 napon belül javasolhatja, hogy a szerződést az általános szerződési feltételeknek megfelelően módosítsák. Ha a szerződő fél a javaslatot nem fogadja el vagy arra 15 napon belül nem
170
válaszol, a biztosító az elutasítástól vagy a módosító javaslat kézhezvételétől számított 15 napon belül a szerződést 30 napra írásban felmondhatja. Ha a biztosítás hatályának kezdete előtt a biztosítási esemény bekövetkezik, vagy a biztosítási esemény bekövetkezése lehetetlenné vált, vagy a biztosítási érdek megszűnt (pl. eladásra került a kárbiztosítás tárgyát képező vagyontárgy), úgy a szerződés nem lép hatályba. A szerződés hatályba lépése (a biztosító kockázatviselésének kezdete) kapcsán a Ptk. a következő szabályrendszert tartalmazza: 1) A biztosító kockázatviselése a felek által a szerződésben meghatározott időpontban kezdődik 2) Szerződési rendelkezés hiányában a szerződés létrejöttének időpontjában kezdődik a kockázatviselés. 3) A felek írásban megállapodhatnak abban, hogy a biztosító a külön meghatározott biztosítási kockázatot már olyan időponttól kezdődően viseli, amikor a felek között a szerződés még nem jött létre (előzetes fedezetvállalás). Az előzetes fedezetvállalás a szerződés megkötéséig vagy az ajánlat visszautasításáig, de legfeljebb 90 napig érvényes. Ha a szerződés létrejön, az abban meghatározott biztosítási díj az előzetes fedezetvállalás időszakára is irányadó. A szerződés megkötésének meghiúsulása esetén a szerződő fél az előzetes fedezetvállalás időszakára a biztosító által a kockázatvállalás előzetesen meghatározott módszerei alapján megállapított megfelelő díjat köteles megfizetni. A biztosítási kockázat jelentős növekedése esetén követendő eljárást is rendezi a Ptk. Ha a biztosító a szerződéskötés után szerez tudomást a szerződést érintő lényeges körülményekről vagy azok változásáról, és ezek a körülmények a biztosítási kockázat jelentős növekedését eredményezik, a tudomásszerzéstől számított 15 napon belül javaslatot tehet a szerződés módosítására, vagy a szerződést harminc napra írásban felmondhatja. Ha a szerződő fél a módosító javaslatot nem fogadja el, vagy arra annak kézhezvételétől számított 15 napon belül nem válaszol, a szerződés a módosító javaslat közlésétől számított 30. napon megszűnik, ha a biztosító erre a következményre a módosító javaslat megtételekor a szerződő fél figyelmét felhívta. Ha a szerződés egyidejűleg több vagyontárgyra vagy személyre vonatkozik, és a 171
biztosítási kockázat jelentős megnövekedése ezek közül csak egyesekkel összefüggésben merül fel, a biztosító a fenti meghatározott jogait a többi vagyontárgy vagy személy vonatkozásában nem gyakorolhatja. A biztosítási szerződés kapcsán a szerződő fél fő kötelezettsége a biztosítási díj, az ellenérték fizetése. A biztosítási díj azonban számos specialitással rendelkezik. Ahogyan láttuk, a szerződés hatálybalépésének főszabálya is a díj megfizetéséhez igazodik. Tisztáznunk kell tehát, hogy mikor esedékes a biztosítási díj. A Ptk. a kérdést differenciáltan tárgyalja. Attól függően, hogy az első vagy későbbi díjról van-e szó, egyszeri vagy folyamatos díjfizetésről, a szabályok eltérőek. Az első díj a szerződés létrejöttekor esedékes. Későbbi díj azon időszak első napján, melyre a díj vonatkozik. Ha pedig a szerződés egyszeri díjas (pl. utasbiztosítás) a díj szintén a szerződés létrejövetelekor esedékes. A biztosítási időszak egy év. A díjfizetési kötelezettség a szerződő felet terheli, azonban ha a biztosított belép a szerződésbe, akkor a folyó időszakban esedékes díjakért egyetemlegesen lesz felelős a szerződő féllel. A biztosító tehát bármelyiküktől követelheti a lejárt biztosítási díjak megfizetését. A biztosítási díj megállapítása kapcsán látnunk kell, hogy a szerződés szerencseelemet tartalmaz, így az értékarányosság megállapítása eltér a szerződések általános szabályaitól. Az objektív értékaránytalanságra való hivatkozás ritkán jár sikerrel. Rendezni kell a díjfizetési kötelezettséggel kapcsolatos kérdéseket akkor, amikor a biztosítási esemény bekövetkezik. Ha a biztosítási esemény bekövetkezett és ezzel a szerződés megszűnik, a biztosító ellenkező megállapodás hiányában követelheti az egész évi díjat. Példa: A biztosított vagyontárgy egy festmény, amely tűz során megsemmisül. A biztosítási esemény bekövetkezett, hiszen a szerződés célja, a biztosítási érdek a festmény épségben tartása volt. A jövőben azonban lehetetlen, hogy a biztosítási esemény (a festmény ellopása, megrongálódása, megsemmisülése) újra bekövetkezzen, hiszen a biztosított vagyontárgy elpusztult. Ekkor a biztosító kockázatvállalását ellensúlyozza a fenti szabály. Ha nem a biztosítási esemény bekövetkezése miatt, hanem más módon szűnik meg a szerződés, akkor a megszűnés hónapjának utolsó napjáig jár a díj. Felmondás esetén a biztosító követelheti azt a
172
díjengedményt,
melyet
a
biztosítás
hosszabb
tartamára
tekintettel
nyújtott
(tartamengedmény). A díjfizetés elmulasztásának problémája érdekesen alakul a biztosítási szerződések körében. A díj nem fizetése ugyanis automatikusan kötelemszüntető. Ha az esedékes biztosítási díjat nem fizetik meg, a biztosító – a következményekre történő figyelmeztetés mellett – a szerződő felet a felszólítás elküldésétől számított 30 napos póthatáridő tűzésével a teljesítésre írásban felhívja (megintés). A póthatáridő eredménytelen elteltével a szerződés az esedékesség napjára visszamenő hatállyal megszűnik, kivéve, ha a biztosító a díjkövetelést késedelem nélkül bírósági úton érvényesíti. Abban az esetben, ha a szerződés a folytatólagos díj meg nem fizetése következtében szűnt meg, a szerződő fél a megszűnés napjától számított 120 napon belül írásban kérheti a biztosítót a kockázatviselés helyreállítására (reaktiválási jog). A biztosító a biztosítási fedezetet a megszűnt szerződés feltételei szerint helyreállíthatja, feltéve, hogy a korábban esedékessé vált biztosítási díjat megfizetik. A reaktiválási jog előnye, hogy a szerződő félnek nem kell újra kialkudnia a biztosítási szerződés feltételeit, a szerződés létrehozására irányuló folyamatot újra végigvinnie. Bár a befizetett hátralékos díjak újra hatályba helyezik a szerződést, azonban a biztosító a megszűnés és újra hatályba helyezés közötti időszakban bekövetkező biztosítási eseményekre nem vállal teljesítést. A reaktiválási jog gyakorlásának jelentősége azon biztosítási szerződések esetében van, ahol a szerződés megkötésénél nem a szerződési blanketták, hanem az ügyfél személyéből vagy a biztosítási érték nagyságából következően egyéni szempontok kerültek előtérbe. 3.11.2. Életbiztosítási szerződés Életbiztosítási szerződés alapján a biztosító a természetes személy biztosított halála, meghatározott életkor vagy időpont elérése vagy más esemény bekövetkezése esetére a szerződésben meghatározott biztosítási összeg kifizetésére, járadék élethosszig tartó vagy meghatározott időszakra történő folyósítására vállal kötelezettséget. Az életbiztosítás lehet különösen:
173
•
kockázati életbiztosítás, amelynek sem lejárati szolgáltatása, sem visszavásárlási értéke nincs; vagy
•
kockázati életbiztosításnak nem minősülő életbiztosítás, ideértve a befektetési egységekhez kötött életbiztosítást is, ahol a befektetési kockázatot a szerződés szerint a szerződő fél maga viseli.
Az életbiztosításnak nincsen közvetett tárgya, így túlbiztosításról sem beszélhetünk. A biztosítási összeg megállapítása tehát a felek szabad döntési jogosultságának körébe tartozik. A biztosítási összeg és a biztosítási díj meghatározását azonban nagyban befolyásolják azok a biztosított személyéhez tapadó releváns körülmények, melyeket a biztosító előre rögzít szabályzatában (pl. életkor, munkahely, korábbi és fennálló betegségek stb.). Az életbiztosításnak számos fajtája ismeretes: •
Klasszikusnak mondható a halál esetére szóló életbiztosítás. A szerződés ilyenkor arra irányul, hogy a biztosított halálával a biztosító kifizeti a kedvezményezettnek a biztosítási összeget.
•
Az elérési életbiztosítás célja pont fordított: a biztosító akkor fizet, ha a biztosítási időszak végén a biztosított életben van. Az életbiztosítás e fajtája tehát azt célozza, hogy a biztosított valamilyen életkor elérésével (vagy pl. nyugdíjazásával) hozzájusson a biztosítási összeghez. Az elérési biztosítások éppen ezért gyakran befektetéssel vegyes biztosítási konstrukciókat jelentenek, amelyben a biztosított folyamatos díjfizetését nem csak a szerencseelemet is magában hordozó biztosítási szerződés ellenértékeként, de befektetésként is értelmezhetjük. A biztosító ilyenkor forgatja a biztosítási díjakat egy előre rögzített portfolió alapján.
Az életbiztosítási szerződés megkötéséhez mindig kell a biztosított írásbeli hozzájárulása. Ez azért fontos rendelkezés, hiszen bár lehetséges szerződő félként más javára életbiztosítást kötni, azonban természetes, hogy más halálából annak hozzájárulása nélkül nem lehet hasznot húzni. Ha a biztosított a szerződés megkötéséhez adott hozzájárulását visszavonja, a szerződés a biztosítási időszak végével megszűnik. Ha a biztosított a szerződés megkötéséhez
174
adott hozzájárulásának visszavonásával egyidejűleg maga lép a szerződő fél helyébe, a szerződés alanyváltozással fennmarad, de szükséges ehhez a szerződő fél hozzájárulása is. A kedvezményezett jelölése is természetesen a biztosított hozzájárulásával történhet. A biztosított a szerződésbe bármikor beléphet, de ehhez szükséges a szerződő fél beleegyezése is. Az életbiztosítási szerződésekben jellemző a kedvezményezett jelölése. Mivel életbiztosítás kapcsán legtöbbször nélkülözhetetlen fogalmi elem a kedvezményezett létezése (pl. halál esetére szóló biztosítás), így a Ptk. rendezi azon személyek körét, akik kedvezményezettnek tekinthetők: elsőként a szerződésben megnevezett személy, ennek hiányában a bemutatóra szóló biztosítási kötvény birtokosa, végül a biztosított örököse. A biztosító jogállását tekintve fontos kiemelni a tájékoztatási kötelezettséget. A szerződés megkötését követő 30 napon belül a biztosító köteles a szerződő felet bizonyítható és azonosítható módon, egyértelműen tájékoztatni a szerződés létrejöttéről. A szerződést önálló foglalkozása vagy üzleti tevékenysége körén kívül kötő természetes személy szerződő fél a tájékoztatás kézhezvételétől 30 napon belül írásbeli nyilatkozattal felmondhatja a szerződést indokolás nélkül. A felmondó nyilatkozat kézhezvételétől 30 napon belül a biztosító köteles elszámolni a szerződő féllel. A felmondási jogáról a szerződő fél érvényesen nem mondhat le. A felmondás joga csak abban az esetben nem illeti meg, ha a szerződés tartama a 6 hónapot nem haladja meg. A biztosító mentesülési lehetőségei itt is törvényben szabályozottak: 1) Mentesül a biztosító, ha a biztosítási esemény a biztosított halála, és ezt a kedvezményezett szándékos magatartása idézi elő. Ebben az esetben a biztosítónak meg kell fizetnie a visszavásárlási összeget (ezt a szerződésben vagy szabályzatban kötik ki, és a befizetett díj egy részét jelenti). A visszavásárlási összeg az örökösöket illeti. 2) Mentesül a biztosító, ha a biztosított szándékosan elkövetett súlyos bűncselekménye folytán vagy azzal összefüggésben, valamint a szerződéskötést követő 2 éven belüli öngyilkossága miatt veszti életét. A biztosító ilyenkor csak a díjtartalékot köteles megfizetni.
175
3) Amennyiben a biztosított/szerződő fél adatközlési kötelezettségét megsérti, a biztosító szintén mentesül. Korlát azonban, hogy erre az okra hivatkozva csak a szerződés első 5 évében mentesülhet a biztosító. Életbiztosítás esetében a jogviszony specialitásából adódóan a díjfizetés elmulasztása nem szünteti meg a szerződést. A teljes biztosítási időszakra járó díjat a biztosító az első évben bírósági úton érvényesítheti; ezt követően csak akkor élhet e jogával, ha abban az évben a szerződő fél a díjfizetést már megkezdte vagy a díjfizetés halasztásában állapodtak meg. A díjfizetés elmulasztása esetén a kockázati életbiztosításnak nem minősülő életbiztosítási szerződés megfelelően csökkentett biztosítási összeggel marad fenn (díjmentes leszállítás). A szerződő fél e jogkövetkezmény helyett választhatja a szerződés rendes felmondását. Nem lehet díjmentesíteni a szerződést, ha visszavásárlási összeg a díjmentes leszállítás időpontjában még nem keletkezett. Ebben az esetben a szerződés szolgáltatási összeg hiányában megszűnik. A kedvezményezettet együttműködési kötelezettség terheli a biztosítóval szemben. Köteles bejelenteni a biztosítási eseményt, ennek alátámasztására okiratot szolgáltatni, valamint kedvezményezetti minőségét igazolni. Amennyiben e kötelezettségeinek eleget tesz, követelheti a biztosító teljesítését. A rendes felmondás joga csak a szerződő felet illeti meg. A szerződő fél – ha az első évi biztosítási díjat befizették – az életbiztosítási szerződést írásban, 30 napos felmondási idő mellett, a biztosítási időszak utolsó napjára felmondhatja. Az életbiztosítási szerződést – a biztosítási kockázat jelentős növekedésének esetét kivéve – a biztosító nem mondhatja fel. Az életbiztosítás különösen az extrém sportokat (pl. sziklamászás, rafting) űző sportolók vagy a nagy kockázatú sportok (pl. autóversenyzés) esetében bír jelentőséggel. 3.11.3. Balesetbiztosítás Baleset a biztosított akaratán kívül fellépő olyan külső behatás, mely a biztosított halálát, állandó rokkantságát, időleges munkaképtelenségét okozza. A baleset fogalmába nem tartoznak bele a rándulás, megemelés, fagyás, napszúrás, hőguta miatti sérülések.
176
Balesetbiztosítási szerződés alapján a biztosító különösen a biztosított baleset miatt bekövetkező halála, egészségkárosodása vagy rokkantsága esetére a szerződésben meghatározott biztosítási összeg vagy járadék fizetésére, vagy a szerződésben meghatározott egyéb szolgáltatásra vállal kötelezettséget. A balesetbiztosításra a Ptk. a kárbiztosítás szabályait rendeli alkalmazni, a következő eltérésekkel: •
a biztosító a balesetért felelős személlyel szemben megtérítési igénye alapján nem érvényesíthet igényt;
•
nem terheli a biztosítottat állapotmegőrzési kötelezettség a biztosítási esemény bekövetkezése esetén.
Vannak azonban olyan kérdések, melyek megítélésénél az életbiztosítás szabályai irányadók: •
a biztosított hozzájárulására, hozzájárulásának visszavonására, szerződésbe való belépésére vonatkozó szabályok;
•
a kedvezményezett kijelölésének szabályai;
•
a biztosító mentesülésének esete a kedvezményezett magatartása által okozott halál miatt;
3.11.4. Felelősségbiztosítás A felelősségbiztosítás sajátossága abban keresendő, hogy nem valamely vagyontárgyat vagy az ember személyét biztosítja, hanem mindazokért a károkért áll helyt, amelyeket a biztosított okoz, és személyében felelőssé is tehető az ilyen károkért. A felelősségbiztosítási szerződés alapján a biztosított követelheti, hogy a biztosító mentesítse őt a szerződésben megállapított mértékben és módon olyan kár megtérítése alól, amelyért jogszabály szerint felelős. A felelősségbiztosítás tehát egy garancia a biztosított számára. Amennyiben kárt okoz valakinek (legyen az akár vagyoni, akár nem vagyoni kár), és jogszabály alapján felelősséggel tartozik a károkozásért, akkor helyette a szerződésben rögzítettek szerint a biztosító áll helyt. Fontos kiemelnünk, hogy csak olyan károk 177
megtérítését vállalja át a biztosító, amelyekért jogszabály alapján felelőssé tehető a biztosított. A szerződés népszerűsége annak is nagymértékben köszönhető, hogy számos szakma (pl. ügyvédek, biztosításközvetítők, orvosok, MLSZ játkos-ügynökök) esetében jogszabály kötelező felelősségbiztosítást ír elő, hiszen az ilyen tevékenységet folytató személyek által potenciálisan okozható károk meghaladnák egy magánszemély, de olyakor más gazdálkodó jogalany teljesítőképességét is. A felelősségbiztosítás így – bár közvetlenül a károsult nem részese a szerződésnek – a károsult javát is szolgálja, hiszen segíti abban, hogy a kártérítés összegéhez minél hamarabb és minél biztosabb forrásból hozzájusson. A biztosítási esemény a biztosított károkozása. A szerződés közvetlenül azt célozza, hogy a biztosított vagyonában az általa okozott károk hatására vagyoncsökkenés ne következzen be. A szerződési konstrukció érdekessége azonban, hogy a károsultra közvetlen kihatással lesz a biztosító és a biztosított (károkozó) közötti jogviszony. Abban az esetben ugyanis, ha a biztosított kárt okoz a károsultnak, akkor már nem csak a károkozó biztosított lesz az, akinek érdekében áll majd a saját mentesülését bizonyítani, hanem a biztosító is érdekelt lesz ügyfele mentesülésének bizonyításában. A biztosítási esemény bejelentésére legalább 30 napos határidőt kell biztosítani. A károsult bizonyítani köteles a kár bekövetkeztét, annak mértékét és az okozati összefüggést. Kártérítési igényét továbbra is a károkozóval szemben érvényesítheti. A felelősségbiztosítás általános szabályai szerint igényével közvetlenül a biztosítóhoz nem fordulhat. Amennyiben a károkozó biztosítottnak kártérítés fizetési kötelezettsége támad, úgy a biztosított lesz az, aki a biztosítóval fennálló felelősségbiztosítási szerződése okán követeli a kártérítés összegét a biztosítótól. A biztosító azonban felajánlhatja a teljesítést a károsultnak. A károsultnak nem kötelessége ezt elfogadni, így minden további ok nélkül visszautasíthatja a felajánlott teljesítést. A biztosítóval azonban a károsultnak is együtt kell működnie, így adatszolgáltatási kötelezettség a káresemény kapcsán őt is terheli. A biztosított a kárkötelemben károkozóként szerepel. Kártérítési kötelezettsége attól függetlenül áll fenn a károsulttal szemben, hogy felelősségbiztosítási szerződéssel
178
rendelkezik. A kártérítési összeg kifizetését (a teljesítést) tehát nem tagadhatja meg a károsult részére, azonban jogosult arra, hogy a teljesítést biztosítójától követelje. A biztosító jogai és kötelezettségei a szerződésből következően a biztosítottal szemben állnak fenn, de a károsultnak teljesít. Hivatkozhat a károsulttal szemben minden olyan körülményre, amely a biztosított mentesülését eredményezné, hiszen érdeke, hogy ne álljon be fizetési kötelezettsége. Amennyiben a károsult és a károkozó biztosított egyezséget köt, akkor ehhez szükséges a biztosító beleegyezése. Nem teheti meg tehát a károkozó biztosított, hogy pusztán azért, mert helyette úgyis a felelősségbiztosító fizet, könnyelműen elismeri a károkozást, vagy a károsult által követelt kártérítési összegre rögtön rábólint. Az ilyen egyezségbe a biztosítót is be kell vonni, hiszen hiába a károkozót terheli a kártérítési kötelezettség, de a fizetés teljesítése a biztosító kötelessége. A károkozó és károsult közötti egyezséget és más megállapodást a biztosító tudomására kell tehát hozni. Meg kell vizsgálnunk a biztosító helyzetét abban az esetben, ha a kárkötelemből következően a károsult pert indít a károkozó biztosítottal szemben kárának megtérítése iránt. Ha a perben a bíróság a károkozó biztosítottat marasztaló ítéletet hoz, akkor a marasztaló ítélet hatálya csak akkor hat ki a biztosítóra, ha a perben ő is részt vett, vagy bár a perről tudomást szerzett, azonban a biztosított képviseletéről, perbeli részvételéről lemondott. A perben a károkozóra nézve pozitív (károsult igényét elutasító) ítélet minden további megkötés nélkül elfogadható a biztosítóra nézve, hiszen ebben az esetben teljesítési kötelezettsége nem keletkezik, mert nincs biztosítási esemény. Szólnunk kell a felelősségbiztosítás kapcsán a kárbiztosítási szerződések körében megismert megtérítési igényhez nagyon hasonló regressz jog (visszkereseti jog) intézményéről. A biztosító a biztosított szándékos vagy a szerződésben meghatározott súlyosan gondatlan magatartása esetén jogosult a kifizetett kártérítési összeget visszakövetelni. A rendelkezés értelmét az adja, hogy a biztosított nem tanúsíthat felelőtlen magatartást pusztán azért, mert tudja, a kártérítést helyette az adott szituációban biztosítója fogja fizetni. Abban az esetben tehát, ha fennállnak a biztosított felelősségének jogszabályi feltételei, a biztosító kifizeti a
179
károsultnak kárát (hiszen ő hátrányos helyzetbe nem kerülhet), azonban a kifizetett összeget visszakövetelheti biztosítottjától, ha a kárt szándékosan vagy súlyosan gondatlanul okozta.
180
4. SZEMÉLYISÉGVÉDELEM A SPORTBAN 4.1. A személyiségi jogok természete A polgári jog a személyi és vagyoni viszonyok joga. A személyi viszonyok szabályozása körében kiemelt jelentősége van a személyiségvédelemnek, hiszen a modern társadalmak jogrendszerének fontos célkitűzése az emberi személyiség kiteljesedésének biztosítása, az ember és más jogalanyok személyiségének és az azt alkotó személyiségi jogainak védelme. Az ember személyiségének fogalmával a Ptk. adós marad. Petrik Ferenc meghatározása szerint „a személyiség, a test és a szellem elválaszthatatlan egysége, amely kifejezésre juttatja az egyén viselkedését és gondolkodását, ez a viselkedés és gondolkodás jelenti a személyiség értékminőségét, azt, amiben a személyiség különbözik mástól és ami lehetővé teszi, hogy más legyen, mint a többi. A személyiségi jog az általánosan jellemző értékminőséget védi. A személyiségi jogok ennek érdekében egyfelől megteremtik az ember önmegvalósításának feltételeit (elsősorban az egyén autonóm szférájának körülhatárolásával), másfelől biztosítják, hogy e feltételeket - a magánszférát - senki jogtalan külső beavatkozással meg ne sérthesse" (PETRIK Ferenc: A kártérítési jog. Az élet, testi épség, egészség megsértésével szerződésen kívül okozott károk megtérítése (HVG-Orac Lap- és Könyvkiadó 2002.)). Ebből a definícióból kiindulva a személyiségi jogokat az ember testi és szellemi működését, az ember egységét és szabadságát biztosító jogok összességeként foghatjuk fel. Megkerülhetetlen azonban a kérdés, hogy a polgári jogban ismert személyiségi jogok milyen kapcsolatban állnak az emberi jogokkal és az állampolgári alapjogokkal. Ugyan a jogirodalom mindmáig adós a három kategória pontos elkülönítésével, mi erre ehelyütt mégis kísérletet teszünk. Az emberi jogok fogalmát jellemzően a nemzetközi közjog használja, és olyan jogosultságok védelmét fogalmazza meg e címszóval, melyek természetszerűleg magukban foglalják az ember személyiségéhez kapcsolódó jogokat, melyek emberi mivoltunkból következnek, és ezen túlmenően az ember társadalomban elfoglalt helyét is kijelölik, azzal szoros összefüggésben állnak. Az emberi jogok fogalmába így beletartoznak az emberi személyiségből természetszerűleg következő jogosultságok mellett olyan politikai, polgári jogok (pl. aktív és passzív választójog), gazdasági, szociális és kulturális jogok is (pl. 181
társadalombiztosítási ellátáshoz való jog, művelődéshez való jog, oktatáshoz való jog, stb.), melyek már az ember társadalmi mozgásterét szélesítik, az emberi személyiségtől kissé elvonatkoztatva, társadalmi dimenzióban szabályoznak jogosultságokat, magatartási, cselekvési lehetőségeket. A polgári jog személyiségi jogai ehhez képest nem társadalmi jogosultságokat foglalnak magukban, és a védelem középpontjában ebből következően nem az ember társadalmi cselekvésének, mint állampolgári jogok összességének a kérdése áll. A személyiségi jogok elsődleges feladata, hogy az ember személyiségéből következő olyan jogokat részesítsen védelemben, melyek az embert emberré teszik, az emberi személyiséghez a társadalmi közeg vizsgálata nélkül is hozzátartoznak. Ebből következik, hogy sem politikai jogok, sem gazdasági, szociális vagy kulturális jogok nem tartoznak ebbe a körbe, hiszen ezek a jogok nem az ember személyéhez tapadnak, hanem társadalomban betöltött szerepéből, helyéből következnek. Ez utóbbi jogosultságokkal kapcsolatban elsősorban az állam jelenik meg kötelezettként, és legfőbb szuverénként neki kell biztosítania a politikai szabadságjogok, valamint a gazdasági, szociális vagy kulturális jogok érvényesülését, kiteljesedését. A polgári jog természetszerűleg nem az állam és a jogalany közjogi viszonyaival, hanem a mellérendelt magánjogi jogalanyok egymás közötti kapcsolataival foglalkozik. A személyiségi jogok körébe így nem tartozhatnak olyan jogosultságok, melyek kizárólag az állam – legyen szó akár jogalkotó, akár jogalkalmazó szerepköréről – oldaláról várnak el cselekvést. Ismert az a megközelítés is, mely szerint az emberi jogok köre nem csupán tágabb a személyiségi jogok kategóriájánál az előbb említett, társadalmi jogosultságok beemelése folytán, hanem szűkebb is, hiszen az emberi jogok nemzetközi egyezményekben lefektetett jogosultságok, melyek nem általánosságban védik az embert vagy annak személyiségét, hanem csak az adott egyezményben nevesített jogokon keresztül. Ezzel szemben a polgári jogban a személyiségi jogok felsorolása nem taxatív. A Ptk. a személyiségi jogokat általánosságban védi, így a védelem kiterjed minden olyan jogra, mely a személyiség összetevőjeként értékelhető. A személyiségi jogok állandó dinamizmusa nem a jogok körének szélesítését, hanem a jog fejlődését mutatja, hiszen egyre több olyan tartalmi eleme részesül védelemben a személyiségnek, mely vagy a technikai fejlődés következtében
182
kerül potenciális veszélybe, vagy egyszerűen csak új jogesetek kapcsán jelenik meg a gyakorlatban. Az alkotmányjogban használt állampolgári jogok, illetve alapjogok kifejezés tartalmában jóval közelebb áll az emberi jogokhoz, mint a személyiségi jogokhoz. Az állampolgári jogok az Alaptörvény „Szabadság és felelősség” címe alatt kerülnek felsorolásra, és bár számos személyiségi jogot is tartalmaznak, e jogokat az állammal szembeni korlátként fogják fel. Az állampolgári jogok, alapjogok az állampolgárok számára személyiségi, polgári, politikai, gazdasági, kulturális és szociális jogokat egyaránt tartalmaznak, azonban ezek közös jellemzője, hogy a hatalommal szembeállítva, a hatalom hatókörét megvonva bírnak jelentőséggel az alkotmányjogban. A személyiségi jogok ezzel szemben az emberi jogoknál kifejtett tartalmi különbözőség mellett nem egyszerűen az állam által garantált jogokként szerepelnek a Ptk.-ban, hanem abszolút jelleggel, valamennyi jogalany vonatkozásában kötelezettség az elismerésük, tűrésük és a megsértésüktől való tartózkodás. A Ptk. – 1959-es elődjével szemben – nem használja a személyiségi jogok terminológiáját az emberre vonatkozó szabályok körében. Az embernek ugyanis személyiségi jogai és nem személyiségi jogai lehetnek. Máig nem egyértelmű, hogy a személyiségi jogok és a személyiségi jogok között létezett-e a korábbi kódex alapján bármilyen tartalmi különbség, illetve, hogy mely jogok voltak besorolhatók az egyik és mely jogok a másik kategóriába. Tekintettel arra, hogy a Ptk. szabályozási megoldása szerint a kódex II. Könyvében, az emberre vonatkozó szabályok között kerültek elhelyezésre a személyiségvédelemmel kapcsolatos szabályok, a személyiségi jogok kifejezés kizárólag az emberi személyiséget alkotó jogosultságokat jelöli. A jogi személyek esetében a 3:1. § (3) bekezdésében megfogalmazott
utaló
szabály
alapján
az
emberre
irányadó
személyiségvédelmi
rendelkezéseket kell alkalmazni, a természetszerű kivételekkel. A jogi személy esetében azonban már – személyiség hiányában –személyiségi jogokról szól a kódex, így a két fogalom közötti különbség egyértelmű: személyiségi jogai csak az embernek lehetnek, míg a jogi személyek személyéhez fűződő jogai – az ember személyiségi jogainak védelme körében kifejtett szabályok alapján – csupán akkor részesülnek védelemben, ha a védelem jellegénél fogva nem kizárólag az embert illetheti meg. A különbségtétel alapját az a tény adja, hogy
183
míg az ember esetében az autonóm, jogi elismeréstől független személyiséget alkotó tényezők köre igényli, hogy a védelem ne szorítkozzon csak a jogalkotó által már feltárt és megismert jogosultságokra, addig az állami elismeréssel létrejövő, keletkező jogi személyek esetében – önálló személyiség hiányában – csupán olyan jogok (a személyiségi jogok) részesülhetnek védelemben, melyek a Ptk.-ban elismertek és szabályozottak. A személyiségi jogok így nem a jogi személy immanens tartalmi elemei, sokkal inkább a jogi személyiségük keretében elismert, a jogi személyiségükhöz kapcsolódó, tapadó jogosultságok. A Ptk. ennek megfelelően nem kínál önálló személyiségvédelmi rendelkezéseket a jogi személyek számára; minden esetben a 2:42-2:54. §-okban kifejtett személyiségi jogokat védő szabályok irányadók rájuk is. A gyakorlatban ez a terminológia tisztázás nem igényel változtatást, más hozzáállást, hiszen a bírói gyakorlat eddig is kizárólag az ember személyiségvédelme körében „fedezett fel” és fogadott be új személyiséget alkotó jogosultságokat. A jogi személyek
személyiségvédelmi
igényeivel
összefüggésben
a
törvényi
elismerés
követelményként jelentkezik. A Ptk. nem nyújt külön listát a példálózó felsorolás körében a csak jogi személyek számára biztosított személyiségi jogokról. Általánosságban azt rögzíti, hogy a jogi személyeket mindazok a személyiségi jogok megilletik, amelyek természetüknél fogva, a védelem jellegénél fogva nem csupán a magánszemélyekhez kapcsolódhatnak. A jogi személyiséggel nem rendelkező jogalanyokat ugyan nem emeli ki a törvény, de őket is megilleti a személyiség védelme, a jogi személyeknél tárgyalt szabályoknak megfelelően. A személyiségvédelem körében a védendő jogi tárgy, az emberi személyiség egyénenként különböző. Annak ellenére, hogy az emberek személyisége más és más, nem differenciálhatjuk a személyiségi jogokat aszerint, hogy bizonyos jogok kizárólag egyik vagy másik embert illethetnek meg. Ahogyan az ember jogképessége is általános és feltétlen, úgy az embert megillető személyiségi jogok is minden ember vonatkozásában érvényesíthetők, gyakorolhatók. A személyiségi jogok megsértésével okozott sérelmek nagysága és köre különbözhet személyenként, azonban valakitől nem lehet valamely egyébként a személyiség részét képező jogosultságot megtagadni pusztán azon az alapon, hogy ő más, mint a társadalom többségéhez tartozó más személyek. A Ptk. a személyiség anyagjogaként fogja fel az emberi méltóságot, és valamennyi személyiségi jog az emberi méltóságból fakad. Az
184
emberi méltósághoz való jog alapjogként is funkcionál, azonban a magánjogi kódex felfogásában az emberi személyiséget leginkább leíró, a személyiségi jogok gyűjtőjogaként funkcionáló jogról van szó. Az emberi méltósághoz való jog az 1959-es Ptk. alatt kialakult bírói gyakorlatban olyan kisegítő jogként funkcionált, mely lehetőséget adott a bíróságoknak és a jogkereső közönségnek egyaránt, hogy a törvényben nem nevesített személyiségi jog sérelme esetén kategorizálni, azonosítani tudja a jogellenes magatartással támadott személyiségi jogot. A bírói gyakorlat így az emberi méltóságot eddig is valamennyi személyiségi jog kútfőjének tekintette, ezáltal az a rendelkezés, mely a 2:42. § (2) bekezdésében egyértelművé teszi, hogy a személyiségi jogok az emberi méltóságból fakadnak, nem igényli a személyiségvédelem bírói gyakorlatának változását; sokkal inkább a bírói gyakorlat vívmányának kódexbe emeléséről van szó. Az emberi méltóság személyiségi jogokat azonosító felfogása még hangsúlyosabbá teszi, hogy a Ptk.-ban szabályozott személyiségi jogi katalógus nem jelent kimerítő felsorolást, azaz nem kizárólag azok a személyiségi jogok részesülnek polgári jogi védelemben, melyek a törvényben szabályozást nyertek. Az ember személyiségének bármely összetevője elleni támadás megalapozhatja ugyanis a személyiségi jogok sérelmét, és ezáltal a polgári jogi személyiségvédelem eszközeinek alkalmazhatóságát. Vitatott azonban, hogy az emberi méltóságból levezethetők-e olyan érdekek, melyeket jogszabály kifejezett védelemben nem részesít sem általános, sem eseti jelleggel, azonban a társadalom tagjai számára mégis fontos érdekként jelennek meg. Az érdekek és a személyiségi jogok közötti határvonal megtalálása sok esetben nehézséget jelenthet. A kellemetlenségérzet, időkiesés, harag, idegesség, bosszú olyan érzelmek, melyek elkerüléséhez alapvető érdeke fűződik minden embernek, azonban nem csupán bizonyításuk, de védelmük is meglehetősen kérdéses. Bár elfogadjuk, hogy az ember, mint érző lény szükségképpen igényli a természetes jólétet, a fizikai és mentális egészséges mellett az ép érzelmi állapotot, kifejezett óvatossággal kel közelíti minden olyan igényhez, mely a felsorolt kellemetlenségekre
alapozva
kíván
személyiségvédelmi
eszközöket
alkalmazni.
A
személyiségi jogok gyakorlása ugyanis nem járhat más jogainak sérelmével, így kiüresedne ez a rendelkezés, ha a társadalmi együttélésből szükségképpen következő súrlódások alapját adhatnák személyiségvédelmi igénynek. Ezzel ugyanis olyan magas és abszolút mértékű
185
védelmét állítaná fel a Ptk. az emberi személyiségnek, amely lényegében lehetetlenné teszi a társadalmi érintkezés majd minden formáját. Az emberi méltóságból levezethető személyiségi jogok körében tehát olyan jogosultságok felfedezésére van lehetősége a bíróságoknak, melyek az emberi mivoltunkból következnek, melyek emberré tesznek. E jogok köre részben az ember privátszférájának védelmét, részben pedig fizikai integritásának, egészségének a védelmét öleli fel. A technikai, technológiai fejlődés felszínre hozhat olyan, eddig csupán az érdekek szintjén létező jogosultságokat is, melyek a polgári jogi személyiségvédelemre érdemesek. A jogfejlesztő értelmezés követelményének való megfelelés jegyében így új jogoknak a személyiségi jogok körébe integrálásán keresztül a társadalom és a jog valamely magatartással kapcsolatos hozzáállása is lemérhető. Az információs önrendelkezéshez vagy az adatvédelemhez fűződő jogok tipikusan a modern technika új típusú jogsértéseket lehetővé tévő természete miatt nyertek elismerést és jogi szabályozást. Nem tagadható, hogy minden embernek joga volt korábban is ezen jogok gyakorlására és védelmére, azonban sérelmük nem volt könnyen kivitelezhető és nem jelentkezett tömeges formában. Az új Ptk. személyiségvédelemmel kapcsolatos szabályai véleményünk szerint alapvető változást nem idéznek majd elő a bírói gyakorlatban, így az 1959-es Ptk. hatálya alatt született bírósági határozatok megállapításai, a korábbi kódex szabályainak alkalmazása során kialakult ítélkezési állandók a továbbiakban is alkalmazandók. Ebből következően mi is használjuk ezeket a döntéseket, az új Ptk. rendelkezéseinek magyarázatához kapcsolódóan. 4.2. A személyiségvédelem területei A személyiség polgári jogi védelme két területet ölel fel. A Ptk. védelemben részesíti a személyiséghez hozzátartozó, az emberi személyiségből eredő jogokat, valamint a szellemi alkotásokhoz fűződő jogokat egyaránt. Míg a személyiségi jogok a személyiség összetevői, a személyiséget alkotó jogosultságok, addig a szellemi alkotások a személyiség külvilági megjelenését, dolgokban, alkotásokban való manifesztálódását jelentik. A szellemi alkotások a személyiség kivetülései, dolgokban való leképeződései. Emiatt egyszerű dologként való
186
felfogásuk helyett a velük való rendelkezés, felhasználásuk vagyoni és személyiségi jogi problémákat egyaránt felvet. A polgári jogi személyiségvédelem sajátossága, hogy olyan értékeket védenek az itt szereplő rendelkezések, melyeknek vagyoni mérőszáma nem ismert; pénzben kifejezhetetlenek, megmérhetetlenek, és – a szellemi alkotásokhoz fűződő vagyoni jogok kivételével – gazdasági forgalom tárgyai nem lehetnek. Ez mutatja, hogy a személyiségvédelem társadalmi-erkölcsi értékítéletet megjelenítő terület, ahol a jogfejlődés, a védelem valódi tartalma szempontjából különös jelentőséggel bír az adott társadalmi környezet, a társadalmi morál. Az erkölcsnek nem ismert jogi definíciója, azonban általánosságban a társadalom többsége által helyesnek ítélt magatartást, a társadalom többségének az értékítéletét nevezhetjük erkölcsnek. Mivel a jogfilozófiában is megjelenő alaptétel szerint a tételes jog belső, tartalmi jogszerűsége (igazságossága) attól függ, hogy mennyiben találkozik a társadalmi értékítélettel, az erkölccsel, így a jog és erkölcs fogalma egymással szorosan összefügg. A személyiségvédelem körében pedig a két fogalom hatással van egymásra, hiszen a nehezen kategorizálható személyiségi jogok körének és tartalmának bővülése az erkölcsi felfogás változásának hatása. A hatás fordítva is igaz, hiszen a kiterjesztő értelmezést követő bírói gyakorlat hat a társadalmi folyamatokra is, a jogalanyok tisztában vannak személyiségük tartalmával, és az ezt alkotó jogok sérelmét újabb és újabb védelmi esetkörökre kívánják kiterjeszteni. A védelemben részesített jogok megmérhetetlensége, pénzben kifejezhetetlen természete ellenére a személyiségvédelem körében megjelenő szankciók között vagyoni jellegű szankciók is találhatók. Ezek a jogkövetkezmények egyértelműek
abban
az
esetben,
ha
a
személyiségi
jogok
megsértése
egyben
vagyoncsökkenést is előidéz a sérelmet szenvedett fél oldalán. A sérelemdíj azonban már egy tisztán személyi viszonyban úgy alkalmaz vagyoni szankciókat, hogy az összegszerűség megállapítása szükségképpen szubjektív szempontok mentén történik.
A személyiségvédelem nem csupán a polgári jogban jelenik meg. A személyiség védelmét a polgári jog és a büntetőjog egymást kiegészítve valósítja meg. A büntetőjog a jogsértőre
187
koncentrálva, a társadalom rosszallásával reagál a jogsértésre, az elkövető nevelését, extrém esetekben izolálását célul tűzve. A polgári jog továbbra is az egyensúly helyreállítására törekszik, és még ha lehetetlen is ez a vállalkozás a személyiségi jogok megsértése esetében, legalább egy erkölcsi-jogi megközelítő helyreállítást, valamint ehhez kapcsolódó vagyoni szankciókat szabályoz a sérelmet szenvedett fél számára kompenzációként, elégtételként. 4.3. A személyiségvédelem generálklauzulája A Ptk. 2:42. § a személyiségi jogokat általánosságban részesíti védelemben. A védelem teljes és abszolút. A védelem teljessége azt jelenti, hogy a törvényben később nevesítésre kerülő személyiségi jogok nem ölelik fel az emberi személyiség valamennyi szegmensét, csupán példálózó jelleggel a jellemző személyiségi jogokat nevesítik, és tartalmaznak speciális jogkövetkezményeket ezek megsértése esetére. A nevesített személyiségi jogokon túlmenően azonban adott a konkrét ügyben ítélkező bíróság számára az, hogy az elé vitt esetben a személyiség valamely összetevője elleni támadást ismerje fel, és a 2:42. § (2) bekezdésében szabályozott generálklauzulára hivatkozva állapítsa meg a személyiségi megsértését. A generálklauzula kiemelt jelentőséggel bír a polgári jogi személyiségvédelem körében. Nem szűkíti le ugyanis a személyiségvédelmet külön nevesített jogokra, hanem a rugalmasságot biztosítva nyitva hagyja a személyiségi jogok körét, ezzel igazodva a később társadalmi, gazdasági, technikai fejlődéshez. A társadalmi folyamatok változása ugyanis nagy hatást gyakorol a személyiség tartalmára, hiszen az előbbiekben elemzett, társadalmi moráltól jelentősen befolyásolt területe a személyiségvédelem a polgári jognak. A technikai fejlődés a személyiség korlátozásának, megsértésének újabb módszereit teheti lehetővé, mely a személyiség újabb szeletének védelmét igényli (pl. információs önrendelkezési jogok elismerése). Nem új jogosultság megalkotásáról van szó ezekben az esetekben, sokkal inkább a személyiség újabb szeletének megtalálásáról. A személyiséget alkotó jogok adottak, és minden jogalany személyiségében megtalálhatók. A társadalmi, gazdasági, technikai fejlődés csupán felszínre hozza ezeket a jogosultságokat, előtérbe helyezi. A Ptk. a személyiségvédelmet azonban nem csupán negatív oldalról, a kötelezettekkel – a társadalom valamennyi tagjával – szembeni tiltásként fogja fel. A 2:42. § (1) bekezdése a
188
személyiségvédelem pozitív oldalát határozza meg akkor, amikor már-már az Alaptörvény deklaratív stílusában minden ember számára megadja azt a jogot, hogy személyiségét törvény és mások jogainak korlátai között szabadon érvényesíthesse. A személyiség kiteljesítésének klauzulája ez a rendelkezés, mely alanyi jogként közelít a személyiségi jogokhoz. A személyiség kiteljesítését a személyiséget alkotó jogosultságok szabad gyakorlása jelenti, amelyet azonban egyik oldalról törvényi előírások, másik oldalról más személyek jogai szoríthatnak korlátok közé. Az előbbi esetben a Ptk. egyértelművé teszi, hogy a személyiségi jogok jogszabállyal történő korlátozása kizárólag törvényi szinten történhet, azonban nem csupán a Ptk.-ban, hanem más törvényben is megvalósulhat. Párhuzamot találunk itt az Alaptörvény szabadságjogokkal, állampolgári jogokkal kapcsolatos felfogása és a polgári jogban szabályozott személyiségi jogok gyakorlása között. Mindkét esetben csupán törvényi szintű norma lehet az, amely e jogokat korlátok közé szorítja. A korlátozás kifejezés azonban arra utal, hogy a személyiségi jogok esetében sem fordulhat elő, hogy törvény a személyiségi jog tartalmát teljesen kiüresíti. A korlátozás értelemszerűen csupán egyértelműen meghatározott, konkrét szituációkra vonatkoztatható esetekben képzelhető el. Bár az alkotmányjogban az alapjogok korlátozáshatósága vonatkozásában az Alkotmánybíróság által felállított szükségességi-arányossági teszt a személyiségi jogok felfogásával azért nem állítható párhuzamba, hiszen itt a másik magánjogi jogalanynak nincsen lehetősége a korlátozásra, a jogalkotóval szemben véleményünk szerint mégis követelményként jelentkezik. A Ptk. a jogalkotással okozott károk kérdését külön norma formájában nem rendezi a kártérítési jogban, így a fenti követelmény jogalkotó által történő megsértése vélhetően polgári jogi személyiségvédelmi igényt nem keletkeztet a sértettek oldalán. Az emberi személyiség másik korlátját mások jogai jelentik. Tekintettel arra, hogy a Ptk. felfogásában minden embernek joga van személyisége szabad kiteljesítéséhez, így ez szükségképpen azt is eredményezi, hogy senki nem gyakorolhatja úgy az őt megillető jogosultságokat, hogy ezzel más személy, más ember személyiségi vagy vagyoni jogait sértse vagy veszélyeztesse. A személyiségi jogok gyakorlása csak akkor felel meg társadalmi rendeltetésének, ha nem sérti mások személyiségi jogainak és érdekeinek a tiszteletben tartását előíró jogszabályokat (BH 387/1992.). Nem csupán a másik ember személyiségi
189
jogainak megsértése tilos a személyiségi jogok érvényesítésekor, hanem a másik személy vagyoni jogainak sérelme esetén beálló felelősség alól sem nyerhet a jogsértő felmentést. A Ptk. a „mások jogainak” kifejezéssel ugyanis nem szűkíti le a korlátokat csupán a személyiségi jogokra; azok alatt bármilyen alanyi jogot – személyiségi és vagyoni jellegű jogot – érteni kell. A személyiség általános védelme abszolút kötelezettséget keletkeztet minden jogalany vonatkozásában. Mivel a személyiség egyedi, minden jogalany esetében más és más tartalommal bír, így a személyiségvédelem körében szabályozott jogviszonyok abszolút szerkezetű jogviszonyok. A jogalany személyiségi jogai elismerését, a személyisége kiteljesedésének mások általi tűrését, valamint a személyiségi jogainak megsértésétől való tartózkodást várhat el a többi jogalanytól. A jogi személy feladat- és hatáskörében, illetve tevékenységi körében eljáró természetes személy (tag, alkalmazott, vezető tisztségviselő) magatartása a jogi személy eljárásának minősül, így az ennek során okozott kárért vagy személyiségi jogsértésért harmadik személyekkel szemben a jogi személy tartozik felelősséggel. A személyiségvédelem abszolút jellegéhez nem csupán az tartozik hozzá, hogy a személyiséget alkotó valamennyi jogosultság a törvény védelme alatt áll, hanem kiterjed arra is, hogy a személyiség védelme, megóvása érdekében a Ptk.-ban biztosított valamennyi jogvédelmi eszköz igénybe vehető. Ezt fejezi ki a Ptk. azon fordulata, amely minden embernek biztosítja a személyiségi jogainak érvényesítését. A törvényben szabályozott jogvédelmi eszközök mind rendelkezésre állnak a személyiségi jogok megóvására, így nem csak azok alkalmazhatók egy konkrét szituációban, melyeket a Ptk. a személyiségvédelmi fejezetben kifejezetten személyiségvédelmi eszközként nevesít. Egy példával megvilágítva, a birtokháborítás körében ma már elfogadott és egységes bírói gyakorlat szerint a bűz, zajhatás egyaránt alkalmas arra, hogy a dologi jogba tartozó birtokvédelmi eszközöket a sérelmet szenvedett fél igénybe vegye. Bár a zaj és bűz a dolog birtoklásának zavaró hatásaként jelentkezik, azonban nem hagyható figyelmen kívül, hogy e két „kellemetlenség” valójában az embert, az ember személyiségét zavarja. A birtokháborításra válaszként szabályozott birtokvédelmi eszközök körében így felfedezhetjük a személyiségvédelem megjelenését, személyiségvédelmi célokat is.
190
4.4. A jogsértéshez való hozzájárulás, játékszabályok elfogadása A Ptk. az 1959-es kódexben a jogsértésbe való beleegyezés, mint jogellenességet kizáró ok korlátjaként szereplő megkötéseket elhagyja. Ennek megfelelően a Ptk. már nem kívánja meg a jogellenesség kizárásához, hogy az érintett, a személyiségi jog jogosultja csak olyan jogsértésbe egyezzen bele, mely társadalmi érdeket nem sért és nem veszélyeztet. A megkötések elhagyását nem a korábbi kódex patrónusi szerepkörének megváltozásával, sokkal inkább a szabályozás logikájának a megváltozásával lehet magyarázni. Nyilvánvaló, hogy a jogszabályokban tiltott magatartások köre, melyek imperatív normák formájában minősítenek jogellenesnek bizonyos tevékenységeket és mulasztásokat, mivel jogalkotói kívánalmak, nem írhatók felül egy magánszemély által. Ebből következik, hogy a személyiségi
jogok
megsértésébe
való
beleegyezés
Ptk.-ban
szereplő
látszólagos
korlátlansága valójában közel sem abszolút és határok nélküli jogosultság az érintett számára, hiszen azt a beleegyezés pillanatában hatályos jogszabályok korlátozzák. A társadalmi érdek sérelme vagy veszélyeztetése egyébként is meglehetősen szubjektív és tág megfogalmazás volt. A társadalmi érdeknek ugyanis nincs jogrendszerünkben egyértelmű definíciója, így azt a bírói gyakorlat eddig is olyan esetekre vonatkoztatta, amikor valamely jogszabályban megjelenő tiltott magatartás alóli felmentésként hivatkozták az érintett hozzájárulását. Az élethez való jogról való lemondás, az élethez való jog megsértésébe való jogosulti hozzájárulás a büntető törvényben szabályozott emberölés miatt nem lehet érvényes. A személyiségi jogok védelmét értelemszerűen így nem lehet kizárólag az érintett jogalany kívánságaitól, önrendelkezési jogának gyakorlásától függővé tenni. Más szóval a jognak a jogalanyt saját magától is meg kell védenie bizonyos szituációkban. Ezek a helyzetek azonban pontosan kategorizálhatatlanságuk és sokszínűségük okán szükségszerűen nem kaphatnak helyet a Ptk.-ban egy felsorolás formájában. A jogosult beleegyezése, jogsértéshez való hozzájárulása kizárja a személyt támadó magatartás jogellenességét. Ezt a személyiségi jogokat érintő joglemondást azonban soha nem lehet kiterjesztően értelmezni (BH 455/1992.). Éppen ez a szemlélet tükrözi, hogy csak olyan sportsérülésekbe egyezhet bele a játékos, amelyeket a sportág szabályainak ismeretében egyébként is jól ismer, azaz a szabályszerű sporttal velejáró kockázatokra vonatkozhat a joglemondás.
191
A jogosult beleegyezésének érvényességéhez kapcsolódó problémákat jól szemlélteti a következő jogeset. A jogosult beleegyezésének kérdése gyakran merül fel olyan sportok kapcsán, melyek eleve magukban hordozzák a sérülés veszélyét. Ennek megfelelően az ökölvívás és más küzdősportok esetén a játék megkezdésével a játékban résztvevők elfogadják a játékszabályokat, köztük azt az ismert kockázatot is, melynek értelmében testi sérülést szenvedhetnek. Abban az esetben, ha a sérelem bekövetkezése a játékszabályok betartása mellett történt, a jogellenesség fel sem merülhet, hiszen a jogosult e kockázat tudatában kezdte meg a játékot, azaz beleegyezett az esetleges károkozásba, testi épségének megsértésébe. Vizsgálandó kérdés azonban, hogy a játékszabályok megszegésével okozott sérelem esetére kiterjed-e a játékban résztvevő károsult beleegyezése. A bíróságnak egy esetben abban a kérdésben kellett állást foglalnia, hogy a sportág szabályainak megszegése révén elkövetett szabálytalanság megvalósít-e olyan jogellenes és felróható magatartást, ami személyiségvédelem körében is alkalmazott kártérítési felelősség megállapításának előfeltétele. A másodfokon eljáró ítélőtábla nem osztotta azt a felperesi hivatkozást, mely szerint a labdarúgás szempontjából laikusnak tekinthető elsőfokú bíróság okszerűtlenül és a bizonyítékok nem megfelelő mérlegelésével jutott arra a megállapításra, hogy a felperesnek az alperes nem szándékosan, hanem a labdarúgójátékban lévő kockázat keretein belül okozott sérülést, amikor egy bajnoki labdarúgó mérkőzésen beletaposott felperes vádlijába. Az alperessel szemben lefolytatott fegyelmi eljárás ugyan megállapította alperes felelősségét, ugyanakkor annak a kérdésnek kiemelt jelentőséget tulajdonított a bíróság, hogy a labdarúgás szempontjából megfelelő szakismeretekkel rendelkező Magyar Labdarúgó Liga jogerős fegyelmi határozata úgy foglalt állást, hogy az alperesi szabálytalanság nem a labda megjátszásának szándéka nélkül, kifejezetten sérülés okozása céljából történt volna. A sérülés okozását az ugyancsak szakembernek tekinthető játékvezetői ellenőr sem minősítette szándékosnak, és az alperesi mozdulatsor az eljárás anyagává tett videofelvétel tanúsága szerint sem tekinthető olyan magatartásnak, ami jogi értelemben az alperesi felróhatóság mértékét elérné. A bíróság álláspontja szerint a perbeli jogvita elbírálása szempontjából irreleváns, ezért szükségtelen bizonyítás a játékvezető tevékenységével kapcsolatos Labdarúgó Liga játékvezetői testületének eljárásával kapcsolatos iratanyag beszerzése,
192
ugyanis amennyiben a játékvezető a rá vonatkozó előírásokat megszegte, ez csupán az ő magatartásával összefüggő károkozás esetében bírhatna jelentőséggel. A bíróságnak nem a futball játékszabályai megszegése tekintetében kellett állást foglalnia, hanem az alperes felelősségének megállapításához a magatartása jogi értékelését kellett elvégeznie. A labdarúgó mérkőzés során az elkövetett szabálytalanság révén elszenvedett sérülés – akkor is, ha a játékszabályok megsértése szándékosan történt – a játékkal együtt járó kockázati körön belül marad, és a károsult beleegyezése folytán kizárja a károkozó magatartás jogellenességét. A felvállalt kockázat határain kívül esik és felelősséggel jár, ha a játékos a sérülés okozásának célzatával fejt ki szándékos, a játékszabályokat durván sértő károkozó magatartást. (BDT 932/2004.). A személyiségi jogok megsértését kizáró hozzájárulásnak kifejezettnek kell tehát lennie; azt a jogosult terhére kiterjesztően semmiképpen sem lehet értelmezni (BH 7/2002.). A jogosulti hozzájárulás így sosem lehet általános, valamely személyiségi jog bármilyen formában történő jövőbeni megsértésére kiterjedő hatályú, hiszen azzal az érintett valamely személyiségi jogáról teljes egészében lemondana. Bár a Ptk. külön nem rögzíti, azonban a továbbiakban is helytálló az a felfogás, mely szerint az érintett személyiségi jogait nem korlátozhatja és nem zárhatja ki, sem egyoldalú nyilatkozattal, sem szerződéssel. A személyiségi jogokat korlátozó általános, nem helyzetekre specializált szerződések és egyoldalú nyilatkozatok tilalma védelem az ellen, hogy a bármilyen kiszolgáltatott helyzetbe kerülő jogosult feláldozza személyiségi jogait pillanatnyi szorult helyzetéből történő szabaduláshoz. Ezeken a társadalmi érdekeket tükröző korlátokon túlmenően azonban a jogosult a személyiségi jogainak ura, azok felett rendelkezik. Ez a rendelkezés a jogirodalomban megjelenő egyik álláspont szerint abban is tetten érhető, hogy a polgári jog felek autonóm akaratára épülő felfogása alapján a jogosult dönti el, milyen mértékű sérelem esetén kér jogvédelmet a bíróságtól, és szemben a büntetőjoggal, kizárólag a jogosult döntésétől és választásától függ, hogy érvényesít-e és ha igen, akkor milyen személyiségvédelmi igényt a jogsértővel szemben.
193
4.5. A személyiségi jogok sérelmének esetei a sportjogban A Ptk. a személyiségvédelem generálklauzulájának megerősítése érdekében, valamint a jogalkalmazás segítése érdekében példálózó felsorolást nyújt azokról a személyiségi jogokról, melyek már elismerést nyertek a jogalkotás és/vagy a jogalkalmazás szintjén. A példálózó felsorolás célja nem csupán a személyiségi jogok jobb definiálásának és a tartalmi elemek megtalálásának segítése, hanem a bírói gyakorlatban kikristályosodott ítélkezési állandóknak a normatív szabályozás szintjén való megjelenítése. A Ptk. a felsorolásban nem alanyi jogként, hanem az alanyi jog sérelmét eredményező helyzetekként szabályozza a személyiségi jogokat. Az 1959-es Ptk.-hoz képest számos ponton módosult, finomodott a személyiségi jogok példálózó felsorolása. Ahogyan arról már szó volt, az emberi méltósághoz való jog nem a személyiségi jogok egyike, hanem valamennyi személyiségi jog, az emberi személyiség gyűjtőjoga, anyagjoga, így a felsorolásban értelemszerűen nem szerepel. A lelkiismereti szabadság megsértése nem szerepel a felsorolásban. A lelkiismereti szabadság ugyanis alkotmányjog alapjog, és a magyar jogban a szabályozás elsődlegesen az állam oldaláról állapít meg kötelezettségeket e jog egyének számára történő biztosítása érdekében. A lelkiismereti szabadság magánjogi jogalanyok által történő megsértése természetesen eredményezhet személyiségi jogsértést, és működésbe léptetheti a polgári jogi személyiségvédelem szankciórendszerét, azonban e jog nevesítése azért szükségtelen, mert az ember magánélethez való jogán vagy a hátrányos megkülönböztetés tilalmán keresztül mindenképpen védelmet élvez. A lelkiismereti és vallásszabadság joga magában foglalja a vallás vagy más lelkiismereti meggyőződés szabad megválasztását vagy elfogadását, és azt a szabadságot, hogy vallását és meggyőződését mindenki vallásos cselekmények, szertartások végzése útján vagy egyéb módon – akár egyénileg, akár másokkal együttesen – nyilvánosan vagy magánkörben kinyilváníthassa vagy kinyilvánítását mellőzze, gyakorolhassa vagy taníthassa. A vallás vagy más lelkiismereti meggyőződés terjesztése a tömegtájékoztatási eszközök útján is történhet. Ebben az esetben e tevékenységre a tájékoztatásra vonatkozó törvény rendelkezéseit kell alkalmazni. Vallása, meggyőződése és azok kinyilvánítása, illetőleg gyakorlása miatt senkit semmilyen hátrány nem érhet és semmiféle előny nem illet meg. Állami (hatósági) nyilvántartásba vallási és más meggyőződésre vonatkozó adatot
194
felvenni nem szabad. A nyilvántartásban már szereplő ilyen adatról csak az érintett személy vagy - halála után - egyenesági rokona részére adható tájékoztatás. A lelkiismereti és vallásszabadság gyakorlásában senkit sem szabad akadályozni, a jog gyakorlása azonban – ha törvény másként nem rendelkezik – nem mentesít az állampolgári kötelezettség teljesítése alól. Az egyéni és közösségi vallásgyakorlást lehetővé kell tenni a szociális, egészségügyi, gyermek- és ifjúságvédelmi intézményben gondozott, a büntetés-végrehajtási intézetben fogvatartott számára. Minden olyan magatartás sérti a lelkiismereti szabadságot, amely annak önkéntességét, anonimitását kizárja (74/1991. (XII. 28.) AB határozat). 4.5.1. Az élet, testi épség, egészség megsértése Az élet, testi épség és egészség megsértése a személyiségi jogok sérelme közül a leginkább nyilvánvaló, és szinte minden esetben büntetőjogi jogkövetkezményeket is maga után vonó sérelmeket jelenti. Az emberi személyiség alapvető alkotóeleme az emberi test védelme és épsége. A testi épség és az egészség védelme alapvető fontosságú jogok az ember személyiségének meghatározása során. A fizikai integritás kihat a lelki egyensúlyra, így az ember közérzetére, szabadságára, személyiségének kiteljesedésére. A testi épséget és egészséget támadó jogellenes magatartások a személyiségi jogok sérelmének esetei között különleges helyet foglalnak el, hiszen azon személyiségi jogokról van szó, melyek külvilágban is látható, orvosilag diagnosztizálható sérelmet keletkeztetnek. A testi sérüléshez azonban olyan következmények is társulhatnak, melyek már a sérelmet szenvedett fél pszichéjében, életvitelében eredményeznek negatív változást. A bírói gyakorlat kifejezetten vizsgálja a maradandó testi sérülést eredményező esetekben azt is, hogy a sértett személyiségére milyen hatást gyakorolt a jogellenes magatartás. Különösen akkor eredményezte ez a korábbi kódex alapján a nem vagyoni kártérítés összegének más hasonló esetekhez képest való megemelését, amikor a sérelmet szenvedett fél fiatalkorú, személyisége még nem kiforrott. Annak ellenére, hogy a nem vagyoni kártérítést a Ptk.-ban felváltja a sérelemdíj, melynek megítélése nem függ többé hátrány bizonyításától, a testi épség, egészség sérelmét jelentő esetekben a sérelemdíj összegének megállapítása során továbbra is jelentőséget kell tulajdonítani az okozott sérelmek nagyságának.
195
4.5.2. Személyes szabadság, magánélet megsértése A személyes szabadság jogellenes korlátozása, mint az ember személyisége elleni támadás tilalma azzal magyarázható, hogy az ember személyiségéhez hozzátartozik a szabad helyváltoztatás joga, a tartózkodási helyének szabad megválasztása. Ezt a jogosultságot még a gondnokság alá helyezett személyek esetében sem engedi teljes mértékben korlátozni a törvény, és a gondnok számára kötelezettségként írja elő, hogy a gondnokolt kívánságát e kérdésben lehetőség szerint vegye figyelembe. A személyes szabadság jogellenes korlátozását a büntetőjog is hatékony eszközökkel védi. A korlátozás polgári peres bíróságok gyakorlatában
megjelenő
tipikus
példája,
amikor
a
büntetőeljárás
során
olyan
kényszerintézkedést foganatosítanak, melynek jogszabályi feltételei nem álltak fenn, vagy az intézkedés végrehajtása során a jogszabályi feltételeknek a végrehajtás nem felelt meg (pl. sportrendezvény szurkolójával szemben hatáskörüket túllépve intézkedik a rendőrség). A Ptk. szóhasználatában a személyes szabadság azonban nem csupán a helyváltoztatáshoz fűződő jogot jelenti. A személyes szabadság alatt a gondolat kifejezésének, a magatartások, cselekvések, tevékenységek – jogszabályi keretek között – szabad megválasztásának szabadságát is érteni kell. Ezt támasztja alá, hogy a Ptk. a 2:43. § b) pontjában a magánélet és a magánlakás megsértésével egy sorban rendelkezik a személyes szabadság megsértéséről. Ezzel olyan jogosultság nyer elismerést, mely az ember privátszféráját, akaratautonómiáját, cselekvési szabadságát hangsúlyozza és azonosítja személyiségi jogként. A magánélet védelme új jogként került nevesítésre a Ptk.-ban a személyiségvédelem keretében. Nem mondhatjuk azonban, hogy hazánkban a magánszféra védelmét garantáló bírósági határozatok mindenféle írott jogi felhatalmazást mellőztek volna az új Ptk. hatályba lépését megelőzően. Az Alaptörvény sem nevezi meg a privátszférához való jogot konkrét alapjogként, azonban a magánélet védelmét az Alkotmánybíróság egyértelműen olyan, az egyén autonómiájának védelmére szolgáló alapjogként azonosította, amely az ember veleszületett méltóságából ered (56/1994. (XI. 10.) AB határozat). A magánélethez fűződő jog nevesítésre került továbbá nemzetközi egyezményekben is, melyeket Magyarország is ratifikált. Az Egyesült Nemzetek Közgyűlésének XXI. ülésszakán elfogadott Polgári és
196
Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya kifejezetten tiltja, hogy bárkinek a magánéletébe, családi életébe önkényesen beavatkozzanak. Az emberi jogok és az alapvető szabadságok védelméről szóló, Rómában, 1950. november 4-én kelt Egyezmény 8. cikke a magán- és családi élet tiszteletben tartásához való jogról szintén úgy rendelkezik, hogy mindenkinek joga van ahhoz, hogy magán- és családi életét, lakását és levelezését tiszteletben tartsák. Tekintettel arra, hogy a Ptk. 2:42. §-ában foglalt generális személyiségvédelmi rendelkezés az ember személyét, személyiségét alkotó valamennyi jogot a törvény védelme alá helyez, így nincs akadálya annak, hogy a ma már széles körben ismert és a magyar jogrendszerben is megjelenő privátszférához való jogot a bíróságok védelemben részesítsék. Bár a jogalkotó sem definícióját, sem tartalmát nem adta a magánéletnek, és a megsértésének tipikus esetköreit sem sorolta fel, a bírói gyakorlat napjainkra kellő alapossággal foglalkozott a kérdéssel. A joggyakorlat szerint a magánszférához való jog nem más, mint az egyén jogosultsága ahhoz, hogy maga dönthesse el, mi legyen sorsával, mit tesz magával, a testével és a rá vonatkozó ismeretekkel (Fővárosi Ítélőtábla 2.Pf.20.429/2010/3.). A magánszférához fűződő jog arra irányul, hogy az egyén meghatározza, mely vele kapcsolatos információk jussanak mások tudomására, a hozzá kapcsolódó adatok, életének intim részletei, gondolatai kinek a számára váljanak ismertté. A magánszférához való jog az egyénnek a rá vonatkozó ismeretek feletti önrendelkezési jogát is jelenti arra vonatkozóan, hogy megmutathassa magát a külvilágnak, illetve saját személyének azt a részét, amit nyilvánosságra akar hozni. Ennek a jognak részét képezi az önkifejezés és az eltitkolás, elrejtőzködés joga is. A magánszférához való jog tehát nem csak azt a jogot foglalja magában, hogy az egyén megakadályozhassa a Ptk.-ban nevesített személyiségi jogsértések körében szabályozott valótlan adatok állítását, híresztelését, arcképének, hangjáról készült felvételnek jogosulatlan közzétételét, hanem azt is, hogy a magánéletéről, a magánszférájába tartozó dolgokról - akár szűk, akár tágabb körben, akár a sajtó útján vagy más módon - az információk ne kerüljenek nyilvánosságra. A privátszféra védelmére úgy is tekinthetünk, mint az emberi méltóság egyik fontos összetevőjére. Az emberi méltósághoz való jognak két alapvető funkciója van ugyanis: egyfelől absztrakt határvonalat jelent a törvényhozás hatóköre és a privátautonómia között, fék szerepét töltve be ezáltal a jogalkotásban, másfelől
197
egyéb jogok forrása és az egyenlőség biztosításának garanciájaként is jelentkezik. Ebből a jogból vezethető le a személyiség szabad kibontakozásának joga, az általános cselekvési szabadsághoz való jog (27/1990. (XI. 22.) AB határozat ), valamint az önazonossághoz, önrendelkezéshez való jog is. A híressé vált abortusz határozatban (64/1991. (XII. 17.) AB határozat) az Alkotmánybíróság tovább vitte a kérdést, és megállapította, hogy az emberi élethez és az emberi méltósághoz való jog a jogképességgel együttesen fejezi ki az ember jogban elfoglalt helyét. Bár maga az Alkotmánybíróság is az emberi méltósághoz való jogot elsődlegesen az állam, a jogalkotó és az állami szervek, a közhatalom gyakorlói előtt húzott alapvető korlátként kezeli, így kevésbé a személyek közötti jogviszonyokra fókuszál, nem állítható, hogy a polgári jogi személyiségvédelem szempontjából ne lenne relevanciája ennek az alapvető fontosságú jogosultságnak. Végigtekintve a személyiségvédelem elmúlt két évtizedes bírói gyakorlatán, az emberi méltósághoz való jog eddig tipikusan olyan hivatkozási alapként funkcionált, melyet a jogkereső közönség és a bíróságok is bármikor elővehettek, amikor a konkrét esetben a jogsértés érezhetően támadta az emberi személyiséget, azonban a tényállás nehezen volt megfeleltethető valamely nevesített személyiségi jognak. Különösen az alsóbb szintű bíróságokra igaz az az állítás, hogy nem szívesen „fedeznek fel” új személyiségi jogokat. Az új Ptk. visszahelyezte az emberi méltósághoz való jogot a személyiségi jogok katalógusába, méghozzá igazi anyajogként, a személyiségi jogok általános védelme körében szabályozva. Az emberi méltóság ebben a megfogalmazásban a személyiség alapvető értékét jelenti, és a nevesített személyiségi jogok valójában az emberi méltóságból következő jogosultságok. Az Alkotmánybíróság határozataiban nem csupán értelmezett személyiséget alkotó jogosultságokat, hanem maga is „alkotott” ilyeneket. A magántitok és személyes adatok védelméhez fűződő jogok vizsgálata során megállapította, hogy a személyes adatok védelméhez való jog nem pusztán hagyományos védelmi jogot jelent, hanem aktív oldaláról szemlélve az egyént megillető információs önrendelkezési jogként is funkcionál (15/1991. (IV. 13.) AB határozat). Új személyiségi jogok konstruálása terén nehéz helyzetben van a jogalkalmazó és a jogkereső közönség egyaránt. Mivel a személyiségi jogok természetében rejlik viszonylagos meghatározatlanságuk, így el kell fogadnunk, hogy jogszabály módosítás nélkül is
198
befogadhatóvá válnak új igények személyiségi jogok megsértésére való hivatkozással. Azt azonban el kell ismernünk, hogy új személyiségi jogot felfedezni és elnevezni jellemzően a felsőbb bíróságok (Kúria, Ítélőtáblák) és az Alkotmánybíróság szokott. Érthető, hogy az első fokon eljáró bíróságok ezt az egyébként őket is megillető jogkört ritkán gyakorolják. Jellemzően új személyiségi jogok felfedezése a sérelmet szenvedett fél személyéhez nagyon szorosan tapadó jogosultságok körében történik (eltekintve persze a társadalom, technika fejlődésétől, ahol pl. egy peres eljárás ésszerű időn belül való befejezéséhez vagy akár az információs önrendelkezéshez való jog jelentős súlyú, de társadalmi változás generálta). Ezért is van nagy jelentősége annak, hogy a jogalkotó képes-e olyan valódi gumiklauzula formájában definiált jogot kreálni, mely ezeket az „új” személyiségi jogokat összefoglalja. A magyar bírói gyakorlat számos határozatában foglalkozott a magánélet körébe tartozó információk, cselekmények minősítésével, a magánélet védelmének határaival. Bár általánosan elfogadott tétel a bírói gyakorlatban, hogy a magánéletbe történő önkényes beavatkozás személyiségi jogot sért, a magánélet-közügy minősítés elhatárolásának problémái nehézkesek. A Legfelsőbb Bíróság egyik ítéletének indokolása szerint a beavatkozást általában akkor kell önkényesnek tekinteni, ha az érintett akaratával, szándékával kifejezetten ellentétes, és a beavatkozást a gondosan mérlegelt körülmények sem indokolják (Legfelsőbb Bíróság Pfv. IV. 21.028/2000. sz.). A sportoló számos esetben egyben közéleti szereplőnek is tekinthető, így az ő szemszögéből kiemelt jelentősége van a magánélet védelmének. Azonosítanunk kell ugyanis azt az erősen helyzet és esetfüggő határvonalat, amikor az ismert sportoló kilép a nyilvánosság elé, és amikor visszatér saját privát köreibe. 4.5.3. Hátrányos megkülönböztetés Az 1959-es Ptk.-ban még egyenlő bánásmód követelményének megsértéseként szabályozott tényállást a hátrányos megkülönböztetés váltotta fel. A hátrányos megkülönböztetés tilalmát a 2000/43/EK irányelv implementálása során az egyenlő bánásmódról és az esélyegyenlőség előmozdításáról szóló 2003. évi CXXV. törvény szabályozza a magyar jogban. Annak oka, hogy a Ptk. visszatér a hátrányos megkülönböztetéshez, és mellőzi az egyenlő bánásmód
199
követelménye kifejezést az, hogy a személyiségvédelemre – mint általában az abszolút szerkezetű polgári jogi jogviszonyokra – a negatív, kötelezést tartalmazó jogi normák jellemzők, hiszen a jogosultságok alanyi jogként való elismerése pontosan a társadalom többi tagja szempontjából kötelezettségeket (elismerés, tűrés, tartózkodás) megfogalmazó szabályozásban ölt testet. Az egyenlő bánásmód követelményének megsértése valójában a személyek hátrányos megkülönböztetése, és így – igazodva a személyiségi jogok sérelmét adó tényállások példálózó felsorolásába – olyan magatartásról van szó, melytől minden jogalany köteles tartózkodni. Az egyenlő bánásmód követelményének megsértése, a diszkrimináció tilalma sokat vitatott rendelkezés a személyiségi jogok között. A diszkrimináció azonos esetek közötti különbségtételt jelent, és mint ilyen, sérti a személyek közötti jogegyenlőséget. A jogképesség tartalmát vizsgálva emberek esetében megállapítható, hogy a jogképesség tartalma a jogviszonyok alanyává válás képességét minden ember számára egyenlő mértékben biztosítja. Ebből következik, hogy egy jogalany (aki lehet akár az állam is) azon eljárása, amely ezt a jogegyenlőség főszabályát jelentő rendelkezést megsérti, diszkriminációt valósít meg, és a Ptk. hatályos szabályai ezt a személyiséget sértő magatartásként értékelik. A diszkriminációnak azonban csak a hátrányos formája tilos. Ezért megengedettek azok az esetek, amikor a társadalom hátrányos csoportjai számára olyan többletjogokat állapítanak meg a jogszabályok, melyek a hátrányok kiküszöbölésére törekednek. A pozitív diszkrimináció ilyen formában megengedett, azonban csak addig a mértékig, amíg a hátrányok leküzdését, a többséggel egyenlő eséllyel induláshoz való hozzájutást szolgálja. Számos ilyen rendelkezés található a magyar jogrendszerben. A polgári peres eljárásban például a Pp. nyilvánvaló különbséget tesz a jogi képviselővel eljáró fél és az önmagát képviselő személyek jogai között. A Pp. 130. §-ban meghatározott keresetlevél idézés kibocsátása nélküli elutasításának eseteinél is eltérő hozzáállás érvényesül a jogi képviselettel nem rendelkező felperesek esetében. A hátrányos megkülönböztetés lényege, hogy olyan jellemzők, tényezők alapján tesz különbséget a vizsgált magatartás a jogalanyok között, mely jellemzők nem állnak szoros kapcsolatban az adott helyzettel. A személyiségi jogok megsértését jelenti a sportoló származása, fogyatékos volta miatti hátrányos megkülönböztetése.
200
Zaklatásnak minősül az az emberi méltóságot sértő, szexuális vagy egyéb természetű magatartás, amely az érintett személynek a fent felsorolt valamely tulajdonságával függ össze, és célja vagy hatása valamely személlyel szemben megfélemlítő, ellenséges, megalázó, megszégyenítő vagy támadó környezet kialakítása. Jogellenes elkülönítésnek minősül az a rendelkezés, amely valamely tulajdonságai alapján egyes személyeket vagy személyek csoportját a velük összehasonlítható helyzetben lévő személyektől vagy személyek csoportjától – anélkül, hogy azt törvény kifejezetten megengedné – elkülönít. Megtorlásnak minősül az a magatartás, amely az egyenlő bánásmód követelményének megsértése miatt kifogást emelő, eljárást indító vagy az eljárásban közreműködő személlyel szemben ezzel összefüggésben jogsérelmet okoz, jogsérelem okozására irányul vagy azzal fenyeget. 4.5.4. A sportoló becsületének és jóhírnevének védelme A Ptk. a becsület védelmével kapcsolatban olyan magatartásokat tilt elsősorban, melyek valamely ember társadalmi megítélésének hátrányos befolyásolására alkalmasak. A becsület megsértése lényegében egy véleménynyilvánítás az adott személyről, amely azonban kifejezésmódjában indokolatlanul bántó, megalázó. A becsülethez való jog sérelméhez így nem szükséges, hogy a tényállítás, kijelentés objektív valóságtartalma hiányozzon. Akár valós kijelentésekkel is támadható az ember becsülethez való joga, amennyiben annak szövegkörnyezete, kifejezésmódja indokolatlanul bántó. Az indokolatlanságnak e szakasz értelmezésével kapcsolatban nagy jelentősége van. Kritikák, vélemények megfogalmazására ugyanis
a
véleménynyilvánítás
véleménynyilvánításnak
szabadsága
azonban tekintettel
körében
mindenkinek
joga
van.
A
kell lennie más személy becsületére,
személyiségi jogaira, így csak olyan mértékben és olyan formában van rá lehetőség, amely a tényközlés, kijelentés tartalma által megkívánt határokat nem lépi át. A becsülethez való jog megsértése éppen ezért a gyakorlatban sok esetben nehezen azonosítható olyan tényállítások, vélemények megfogalmazása során, amikor bár a tényállítás valóságtartalma bizonyítható és nem kétséges, azonban az azzal kapcsolatos, a véleményt kifejező értékítéletét megjelenítő szövegkörnyezet már bizonyos fokú értékelést is tartalmaz. Ez értékelés továbbra is bele tartozik a véleménynyilvánítás szabadásába, azonban semmiképpen sem lehet olyan, mely a
201
benne foglalt üzenetnek, a kijelentő attitűdjének a megismerésén jóval túlmutat, és társadalmilag nem indokolható célból a kijelentéssel érintett személy megalázására törekszik. Így például egy elmeorvosi szakvélemény érintett mentális állapotára vonatkozó tényállításainak kifigurázása, a mentális állapotból megalázó és az érintett társadalmi megítélését alapvetően hátrányosan befolyásoló következtetések levonása mindenképpen ebbe a körbe vonható. Fontos azonban hangsúlyozni, hogy egy kijelentés becsületet sértő voltát nem az érintett egyéni megítélése, szubjektív értékítélete, esetleges (túl)érzékenysége alapján kell megítélni. A Ptk. bár az adott sértett személyét, becsületét részesíti védelemben, azonban nem az adott sértett szubjektív becsületérzéséhez kötötten, mérten (BH2001. 462.). Ebből következően a véleménynyilvánítás, kijelentés értelmezése során a szavak általános elfogadott jelentését, és azoknak a társadalom tagjai általi megítélését kell a vizsgálat középpontjába helyezni. Általában becsület csorbítására alkalmas olyan tény állítása, híresztelése, ami valósága esetén büntető-,
szabálysértési vagy fegyelmi eljárás
megindításának alapjául szolgálhat a sértett ellen. Becsület csorbítására alkalmas olyan tény állítása, híresztelése is, ami az emberi méltóságot támadja, vagy alkalmas arra, hogy a sértettről, tulajdonságairól, magatartásáról a környezetében kialakult kedvező társadalmi megítélést, az elismertségét kedvezőtlen, negatív irányba befolyásolja (BH2007. 4.). A becsület csorbítására alkalmasság a sérelem absztrakt lehetőségét jelenti. Nem feltétele a bűncselekmény megvalósulásának, hogy a hátrányos következmény – a becsület csorbulása – ténylegesen bekövetkezzék. Ugyancsak közömbös, hogy a tényközlés (tényállítás, híresztelés) a sértett becsületérzését ténylegesen érintette, sértette-e. A szexuális szokások, a nemi identitás és az ezek körébe tartozó tények az intim szféra részét képezik, s azoknak nagy nyilvánosság elé tárása a sértett személyiségi jogát, emberi méltóságát sérthetik, ezért alkalmas lehet a becsület csorbítására, s a rágalmazás vétségének megvalósítására. Az éles kritikára reagáló, az abban foglaltakkal összefüggő, túlzó módon megfogalmazott vélemény azonban személyiségvédelmet nem alapoz meg. A becsület védelmét meg kell különböztetnünk a jóhírnév védelmétől. Ugyan a két jogosultság nagyon közel áll egymáshoz, és számos esetben ugyanaz a jogellenes magatartás mindkét jogosultságot támadja, mégis egyértelmű különbség tehető a két személyiségi jog
202
között. A becsület kizárólag az ember személyiségi jogai között található meg, míg a jóhírnévhez való jog embert, jogi személyt és jogi személyiséggel nem rendelkező jogalanyt egyaránt megillet. A becsület ennek megfelelően az ember belső értékítéletének, saját magáról alkotott képének, önértékelésének kifejezése, így azt a becsületet támadó magatartások a pszichében okoznak károkat, azzal együtt, hogy az egyén társadalmi megítélését is hátrányosan befolyásolják. A jó hírnév ezzel szemben a személyről a társadalomban kialakult képet jelenti, így a jó hírnév sérelmét megvalósító magatartásoknak szükségképpen valótlan tényállítással, híreszteléssel, vagy valós tények hamis színben való feltüntetésével járnak. A becsülethez és emberi méltósághoz való jogot a bírói gyakorlat olyan jogosultságokként nevesíti, melyek a személyiségvédelem általános szabályát tölthetik meg tartalommal. Olyan esetekben ugyanis, amikor az ember személyiségéhez tartozó valamely jellemző, jogosultság sérelmet szenved, azonban a Ptk.-ban konkrétan arra az esetre elismert, nevesített személyiségi jog nem található, a becsület és az emberi méltóság kettősébe beleérthető jogok sérelmét lehet megállapítani. A természetes személy becsületét, emberi méltóságát az a vélemény, bírálat sérti, amely kifejezésmódjában indokolatlanul bántó, megalázó. A jóhírnév a személyről a társadalomban kialakult pozitív kép, melynek lerontása vagy arra való törekvés a természetes személyek személyiségi jogát, a jogi személyek vonatkozásában pedig a személyiségi jogokat sértő magatartásnak minősül. A jóhírnév ezek alapján a polgári jog valamennyi alanyát megilleti, az ember (sportoló) esetében személyiségi jogként, a jogi személy (sportszervezet) vonatkozásában pedig személyhez fűződő jogként. A jóhírnév védelmének jelentőségét az a tény adja, hogy az ember esetében a jóhírnév megsértése a személy önértékelését és közértékelését egyaránt rombolja, sérti emberi méltóságát, befolyásolhatja a társadalomban elfoglalt helyét. A jogi személyek és jogi személyiséggel nem rendelkező jogalanyok jóhírneve kihat a gazdasági forgalomban betöltött szerepükre, és közvetlenül vagy közvetett módon komoly vagyoni hátrányokat is generálhat esetükben. A nonprofit szervezeteknek a rossz hírnév negatív módon befolyásolhatja esetleges adománygyűjtési tevékenységüket, és megingathatja a szervezetbe vetett bizalmat minden fennálló és jövőbeni partnerük vonatkozásában. A jóhírnév definíciójaként azt a
203
meghatározást választhatjuk, mely szerint a személy jóhírneve az érintettről és tevékenységéről
a
társadalomban
kialakult
képet,
vélekedést
fejezi
ki.
Fontos
hangsúlyoznunk, hogy a jóhírnév bár egyénenként és személyenként különböző, azonban minden jogalanyt megillet. A világhírű sportolónak épp úgy van jóhírneve, mint a városi bajnokságon szereplő mintapolgárnak, a különbség csak a jóhírnév tartalmában, minőségében van. Megfogalmazható ez a tétel úgy is, hogy nem létezik olyan rossz hírnév, amelyet ne lehetne tovább rombolni. A jóhírnév megsértésétől való tartózkodás így olyan jogalanyokkal szemben is kötelezettsége a társadalom tagjainak, akik tevékenységükkel már saját maguk rombolták jóhírnevüket. Mivel a jóhírnév a jogalany természete és cselekvése folytán alakul ki a társadalomban, így ahhoz hozzátartoznak mindazok a valós tények, melyek a jogalannyal kapcsolatba hozhatók. Ennek megfelelően a jóhírnév sérelmének néhány esetét kiemelő Ptk. 2:45. § (2) bekezdése a jóhírnév megsértéséhez megkívánja a valótlanság állítását, híresztelését vagy való tény hamis színben történő feltüntetését. A valóság állítása – amennyiben a jogalany titokvédelemhez fűződő jogait nem sértő – nem értékelhető a személyiségi jogok megsértéseként. Azért nem, mert a jóhírnév a jogalany cselekvéseinek következtében róla kialakult kép, értékítélet, így a jogalany cselekvéseit nyilvánosságra hozó állítások ennek a képnek a kialakulásához hozzátartoznak (pl. egy sportszervezet vesztegetési ügyének nyilvánosságra hozatala, amennyiben a vesztegetés ténye bizonyítható, nem alkalmas a jóhírnév sérelmére). A jóhírnév sérelmét megvalósító magatartások sora számtalan. A Ptk. csupán a tipikus esetköröket nevesíti, példálózó, a joggyakorlatot orientáló jelleggel. A kiemelt magatartások közös nevezője valamilyen valótlan tény a jogosultra vonatkozóan, mely alkalmas a jóhírnév sérelmének okozására. A jó hírnév megsértése csak valótlan tény állításával vagy híresztelésével valósítható meg. A hírnévsértés találó megfogalmazását adja a bíróság amikor rögzíti, hogy a hírnévrontás valakinek a személyére vonatkozó, személyiségét sértő, nyíltan vagy burkoltan kifejezésre juttatott, valótlan (hamis) tényállítás (BDT2006. 1360.). Tényállítás: A tényállításnak valótlan tényekre nézve kell fennállnia. Az állítás, mint elkövetési magatartás azt jelenti, hogy a jogsértő saját maga jelent ki valótlan tényeket a
204
másik személyről, pl. valótlanul állítja a másik sportolóról teljesítményfokozó szer használatát. Nincs jelentősége a tényállás megvalósulásának vizsgálata során annak, hogy írásban vagy szóban történik a tényállítás. Az a tényállítás, amelynek az érintett személyre vonatkozóan nincs sértő tartalma, a jó hírnevet akkor sem sérti, ha valótlan. A szexuális viselkedés a magántitok körébe tartozó kérdés, ezért a sportoló szexuális magatartásáról szóló közlés önmagában személyiségi jogot sért. Ha pedig a közlés – valótlanul – olyan szexuális magatartást ismertet, amely Magyarországon nem elfogadott, a közlés különösen sértőnek minősül, és a jóhírnév sérelme miatt is személyiségvédelmet alapoz meg. Az általános közfelfogás szerint is visszatetszést keltő szexuális magatartás nyilvánosságra hozatala hátrányos megítélés alá esik. Ezért köztudomású tényként elfogadható, hogy az érintett személy ennek közlése miatt személyiségvédelmi eszközök alkalmazását kérheti (BH2004. 103.). Híresztelés: A híresztelés valótlan tények közvetett módon való kommunikálását jelenti. A jogsértő ebben az esetben úgy tünteti fel e tényeket, mintha más állítását kommunikálná csupán, más fedezte volna őket fel az adott személyről. Abban az esetben például, ha valamely minőségtanúsító szervezet vagy statisztikákat összeállító szerv minősítését, eredményeit a versenytársra vonatkozóan valótlanul idézi a jogsértő, a jóhírnév megsértése megállapítható. Híresztelés körébe tartozik, ha egy jogsértő tartalmú cikket e-mailben továbbítanak (BH 266/2013.). Való tények hamis színben való feltüntetése: Nem minden esetben valótlan tények állításával vagy híresztelésével valósítható meg a jóhírnév megsértése. A másik személyre nézve jóhírnevet sértő lehet az az állítás is, amely ugyan valós tényeket vesz alapul, azonban ezeket a másik személy hátrányára ferdíti el. A valóság bizonyítása ugyan mentesítheti a jogsértőt a jogsértés következményei alól, azonban figyelemmel kell lenni arra, hogy a jogosultra nézve való tények nem túlzottan általánosítók, és nem keltik-e azt az érzetet az olvasóban, címzettben, hogy a valós esemény nem egy alkalommal valósult meg.
205
A gyakorlatban egyre nagyobb számban jelennek meg a világháló adta új lehetőségek, a közösségi oldalak felhasználásával elkövetett személyiségi jogsértések. A világháló viszonylagos anonimitását felhasználva gyakori jogsértés, amikor valaki más felhasználói profilját feltöri, azonosítói birtokában, nevében üzeneteket, gondolatokat tesz közzé. A bírói gyakorlatban felhasználói oldal létesítése a felperesre utaló adatokkal, majd látszólag a felperes nevében a neki tulajdonított jogsértő magatartásokat tartalmazó üzenet majdnem 500 felhasználó részére történt elküldése mindenképpen megvalósítja az emberi méltóság, azon belül a becsület sérelmét, függetlenül attól, hogy az üzenet tartalma a felperes jóhírnévhez fűződő jogát sérti-e vagy sem. (BDT2012. 2766.) A véleménynyilvánítás szabadságához hozzátartozó intézmény a sajtószabadság is. A sajtószabadságnak, a véleménynyilvánítás szabadságának kitüntetett szerepe van az alkotmányos alapjogok között. Mindenkinek joga van a nézeteit a sajtó útján közölni, amennyiben azok az alkotmányos rendet nem sértik. A sajtószabadság másrészt azt is jelenti, hogy mindenkinek joga van arra, hogy szűkebb környezetéről, vagy akár az egész világot érintő kérdésekről tájékoztatást kapjon és ezt a feladatot a sajtótörvény a sajtó feladatául szabja. Fontos követelmény azonban, hogy a sajtó ezen feladata ellátása körében ne hagyja figyelmen kívül azt, hogy a tájékoztatás hiteles, pontos, a valóságnak megfelelő legyen. Mivel a sajtóban megjelenő tájékoztatás alkalmas befolyásolásra, a közgondolkodás formálására,
a
tájékoztatás
szabadságának
elve
nem
érvényesülhet
korlátlanul.
Elengedhetetlen a hitelesség, a valóságnak való megfelelés és ezzel összefüggésben az is, hogy a szintén alkotmányos jogként nevesített jó hírnevéhez való joga senkinek ne sérüljön. Ebben a tekintetben a jó hírnév az értékítéletben megnyilvánuló véleménynyilvánítási szabadság korlátja lehet még akkor is, ha közügyekre, sok embert érintő kérdésre vonatkozik. Természetesen a jó hírnév védelmének szükségessége csak valótlan tényállítások, vagy tények hamis színben való feltüntetése esetén válhat indokolttá. A két alkotmányos alapelv ütközése esetén nagy körültekintést igényel annak eldöntése, hogy az adott esetben melyik kapja meg a jogszabályok által biztosított védelmet. A jóhírnévhez fűződő jog megsértése körében szólnunk kell a napjainkban egyre nagyobb népszerűségnek örvendő internetes fórumokon megjelenő véleménynyilvánításokról. Ezek
206
a megnyilatkozások jellemzően nem köthetők pontosan azonosítható személyekhez, így leggyakrabban a fórumot üzemeltető, a honlapot fenntartó közvetítő szolgáltató felelőssége kerülhet előtérbe. Az információs társadalommal összefüggő szolgáltatásokra vonatkozó jogszabályok azonban a közvetítő szolgáltató felelősségének a megállapítását csak abban az esetben teszik lehetővé, ha az általa üzemeltetett honlapon megjelenő jogsértő tartalmat az erről való tudomásszerzést követően nem távolítja el haladéktalanul. Nincs ugyanis olyan kötelezettsége a honlapok üzemeltetőinek és a tárhely szolgáltatóknak, hogy az általuk nyújtott szolgáltatás segítségével megjelenő tartalmat ellenőrizzék, szűrjék. Természetesen amint tudomásukra jut a tartalom jogsértő jellege, kötelesek ezt haladéktalanul eltávolítani, és felelősségük csupán ezen kötelezettség elmulasztásáért állhat fenn. Az internetes fórumok esetében felmerülő másik probléma, hogy számos komment, beírás tartalmaz olyan nyelvet, melynek nincsen általánosan elfogadott jelentése, és a többféle lehetséges jelentéstartalom közül sem állapítható meg, hogy az adott szövegkörnyezetben ez negatív vagy pozitív összefüggésben került alkalmazásra. Egy esetben a bíróság egy ilyen fórumon megjelenő kommentben szereplő kifejezésről, a „kula-bula” magyar értelmező kéziszótárban sem szereplő kifejezésről azt állapította meg, hogy nem eredményezheti a jóhírnév megsértését. Amennyiben ugyanis a sérelmezett kifejezésnek nincs konszenzuális jelentéstartalma a használó közösségen belül, és az azt tartalmazó szöveg egésze sem utal a többféle jelentés közül egy pontosan meghatározható jelentéstartalomra, nem alapozza meg a jóhírnév sérelmét (BDT2013. 2904.). Ugyanakkor a közvetítő szolgáltatók felelősségével kapcsolatban utalnunk kell a legújabb nemzetközi tendenciákra is. Az Emberi Jogok Európai Bíróságának (a továbbiakban: EJEB) gyakorlatában (Delfi AS v. Észtország ügy, 64569/09) találunk arra példát, amikor az internetes hírportál valamely sajtóközleményével kapcsolatosan lehetővé teszi a szabad kommentelést az olvasók számára. A bíróság értelmezésében ilyen esetben a cikkben érintett személy személyiségi jogainak védelmében az oldal üzemeltetője is köteles közreműködni, és az oldalon megjelenő, az érintett becsületét vagy jóhírnevét sértő kommentek tartalmát köteles szűrni. Nem mentheti ki magát a személyiségi jogsértésért való felelősség alól azzal a hivatkozással, hogy a kommentelést a véleménynyilvánítás szabadságának biztosítása érdekében mindenki számára lehetővé teszi, és nem szűri a kommenteket tartalmuk alapján. Az EJEB értelmezésében ha a szabad hozzászólás lehetőségét az oldal üzemeltetője lehetővé teszi, akkor – tekintettel a kommentek szerzőinek anonimitására – mindenképpen közre kell működnie az érintett személyiségi jogainak védelmében. Az érintett ugyanis a
207
kommentek névtelensége és a szerzők be nem azonosítható volta miatt nem tud senkivel szemben sem fellépni személyiségi jogainak védelmében, így az egyetlen erre képes szereplő a jogviszonyban az oldal üzemeltetője lehet. Bár ez a felfogás a Magyarországon hatályos Eker. törvény közvetítő szolgáltatókkal kapcsolatos notice and take-down (figyelmeztetés esetén eltávolítási kötelezettség) eljárásával ellentétben áll, mégis figyelemmel kell lenni a személyiségvédelem kapcsán az EJEB érveire.
4.5.5. Sportolók mint közéleti szereplők Pontosan a véleménynyilvánítás jogával való ütközés miatt az állammal, állami szervekkel, a közhatalmat megtestesítő személyek nyilatkozataival kapcsolatos véleményekre alapított jogsértések esetében a tolerancia-küszöb jóval magasabb, mint a fenti szervek, személyek körén kívüli más jogalanyokra vonatkozó bírálatok, értékítéletek. Az állami és helyi önkormányzati feladatokat ellátó szervek és személyek tevékenységének nyilvános bírálhatóságához kiemelkedő – ezért fokozott védelmet élvező – alkotmányos érdek fűződik. Személyiségvédelmet nem alapoznak meg az olyan értékítéletek, amelyek a közügyekre vonatkozó vélemények ütközésében kapnak hangot, még akkor sem, ha azok túlzóak és felfokozottak (BDT 1038/2004.). A jóhírnév sérelme esetén azt kell vizsgálni, hogy a sérelmet előidéző cselekményhez felhasználtak-e olyan valótlan tényt, amely más személyre vonatkozik, és sérti ezt a személyt. A polgármesteri hivatal referense köztisztviselő, és mint ilyen, olyan közhivatalnok, akivel szemben a véleménynyilvánítási szabadság csak kisebb mértékben korlátozható, valamely tény közlése is minősülhet véleménynek (BDT 368/2001.). A közszereplők személyiségvédelmével kapcsolatban is megállapítható, hogy a bírálatok, velük szemben megfogalmazott vélemények, ellenvélemények kapcsán csak akkor valósul meg az érintett közszereplő személyiségi jogainak sérelme, ha ez a bírálat túlzó, egyértelműen a közszereplő személyét lealacsonyító. A közszereplők esetében ugyanis személyiségük szükségképpen összefonódik véleményükkel, a képviselt eszmékkel, elvekkel, nézetekkel. Óhatatlanul így a nézeteiket bíráló vélemények személyükkel is kapcsolatba hozhatók. Közszereplő részéről másik közszereplőről elhangzott túlzó és megalapozatlan értékelés esetén nincs mód a véleménynyilvánítás miatti személyiségjogi védelem nyújtására (BDT 839/2003.). A politikai vita hevében tett, a politikusok egymás közti szóváltása során a közügyekre vonatkozó véleménynyilvánítási szabadság kiemelkedően magas alkotmányos
208
értéktartalmából következően a közszereplő személyiségi jogainak sérelmét csak súlyos vagy kirívó jogsértések esetén lehet megállapítani. A közéleti szereplőnek a bírálat és a kritika során többet kell elviselnie, mint másoknak (BDT 237/2000.). Nem sért személyiségi jogot, ha egy politikus nyilatkozatát – esetleg valódi szándékától is eltérően – tartalmi jegyek alapján értelmezik és a nyilatkozattal szemben elmarasztaló ellenvéleményt fogalmaznak meg (BH 329/2008.). A közszereplőkhöz hasonlóan a sportolók teljesítményével, képességeivel szemben megfogalmazott vélemények, kritikák sem minősülnek önmagukban a sportoló jóhírnevét sértő cselekményeknek. A véleménynyilvánítás körébe tartozik a velük szemben megfogalmazott vélemény, kritika, amíg kifejezésmódjában nem indokolatlanul bántó, lekicsinylő vagy megalázó. Ugyanakkor az erős töltetű kifejezések a véleményalkotás olyan eszközei, amelyeket a teljesítményét a nyilvánosság elé táró sportolónak számolnia és így tűrnie kell. A közszereplőkről alkotott kedvezőtlen véleménynyilvánítás, értékítélet önmagában akkor sem alapoz meg személyiségvédelmet, ha túlzó, vagy felfokozott érzelmeket tükröz. A közéletben részt vevő személyeknek ugyanis számolniuk kell azzal, hogy ellenfeleik tevékenységüket, szereplésüket kritikával illetik és erről a közvéleményt tájékoztatják. A közélet szereplőinek pedig el kell viselniük a személyüket kedvezőtlen színben feltüntető és tevékenységüket negatív módon értékelő véleményt, kritikát is. 4.5.6. Képmás és hangfelvétel védelme A képmás és a hangfelvétel védelméhez való jog kizárólag az embert megillető személyiségi jog. A képmás az ember külvilági megjelenését adja, a mások általi azonosíthatóságot jelentősen segíti. Az ember egyedi voltához megjelenése jelentős mértékben hozzájárul. A természetes személy megjelenéséről, külsejéről készült bármilyen képfelvétel, a képmás védelme így a személyiségvédelem egyik nevesített esete. A hang két oldalról is érdemes a jogvédelemre. Az ember hangszíne egyik oldalról sajátos stílusjegyeket hordoz, így a személyiség kifejezésre jut a beszéd stílusában, a szóhasználatban, a hanglejtésben és hangsúlyozásban. Másik oldalról a képmáshoz hasonlóan, a hang alapján a személyek azonosíthatók. A saját képmásával és hangjáról készült felvétellel mindenki maga
209
rendelkezhet. A Ptk. általánosságban tiltja, hogy a jogosult engedélye, hozzájárulása nélkül valakiről képmás vagy hangfelvétel készüljön, vagy ezt felhasználják. Új elem a szabályozásban, hogy az eddig csupán a bírói gyakorlatban megjelenő elkészítéshez is megköveteli a Ptk. a jogosult hozzájárulását. Míg az 1959-es Ptk. általánosságban tiltotta a hangfelvétellel, képmással való visszaélést, anélkül, hogy meghatározta volna a visszaélésszerű magatartások körét, addig az új Ptk. már egyértelművé teszi, hogy a felvétel elkészítése és felhasználása egyaránt a jogosult rendelkezési körébe tartozó cselekmények. A bírói gyakorlatban a legtipikusabban előforduló esetek eddig is a képmás vagy hangfelvétel jogosulatlan
elkészítésével,
felhasználásával
nyilvánosságra
hozatalával
vagy
más
módon
történő
megvalósuló visszaélések voltak. Nincs jelentősége a visszaélés
megállapítása során annak, hogy a képmás vagy a hang rögzítése milyen eszközzel (állókép, mozgókép, digitális eszköz vagy analóg készülék) történik, és a visszaélést megalapozza az is, ha a képmás vagy a hangfelvétel jogosulatlanul elkészül. Nem szükséges, hogy a képmást vagy hangfelvételt a jogsértő felhasználja, nyilvánosságra hozza. Az a körülmény, hogy milyen széles kör előtt, milyen nyilvánosságot érintően került sor e személyiségi jogok megsértésére, az alkalmazható személyiségvédelmi eszközök, mindenekelőtt a sérelemdíj összegszerűsége szempontjából bírhat jelentőséggel. A felvétel elkészítéséhez történő hozzájárulás akár ráutaló magatartással is megadható. Az eset összes körülményeinek gondos mérlegelésével dönthető csak el, hogy adott helyzetben a jogosult hozzájárulása kizárólag a felvétel elkészítésére, vagy annak felhasználására is vonatkozott-e. Ha az érintett személy a képfelvétel tanulsága szerint egyértelműen tudott a felvétel elkészítésének tényéről (pl. „pózolt” a kamera kedvéért), akkor a felvétel elkészítéséhez adott hozzájárulása vélelmezhető. A felvétel felhasználására is kiterjedő hozzájárulásra azonban nem lehet csupán abból következtetni, hogy a jogosult tudta, hogy a felvétel készítéséhez használt eszköz képes közösségi oldalakon való direkt megosztásra. A felvétel elkészítéséhez adott ráutaló magatartásként értékelhető, ha egyértelmű és jól látható figyelmeztetés tudatában a jogosult belép arra a területre, amelyet kamerákkal figyelnek meg. Sajátos kérdésként jelennek meg e körben azok a reklámtáblák, melyek az előttük elhaladó, azokat meghatározott ideig néző közönségről anonim statisztikai adatokat rögzítenek.
210
Amennyiben a felvétel elkészítésére a tábla figyelmeztet, és a jogosultnak lehetősége van a felvétel elkészítését elkerülni, akkor a személyt vissza nem azonosítható módon statisztikai adattá formáló, a felvételt emberi beavatkozás nélkül, rövid időn belül biztosan megsemmisítő reklámtáblával nem valósítható meg a képmáshoz fűződő jogok megsértése. A felvétel elkészítése kitétel nem jelenti, hogy kizárólag a maradandó formában történő képrögzítés lenne tilalmazott, a jogosult engedélye hiányában. Az ún. „live-stream”, azaz élő közvetítés annak ellenére felvételnek minősül, hogy még ideiglenesen sem kerül rögzítésre. A képmás, hangfelvétel nyilvánosságra hozatala is tipikus jogsértő magatartás a gyakorlatban. A nyilvánosságra hozatal esetében is minden esetben megköveteli a Ptk. a jogosult engedélyét. A hozzájárulás értelmezése során, lévén szó joglemondásról, nem lehet kiterjesztő értelmezést alkalmazni. A felvétel elkészítéséhez adott hozzájárulást nem lehet úgy értelmezni, hogy a jogosult a nyilvánosságra hozatalba is beleegyezett. A fényképfelvétel készítéséhez való hozzájárulás nem jelenti egyben a felhasználás engedélyezését is, mivel a felhasználásra
vonatkozó
rendelkezési
jog
önálló,
független
a
felvételkészítés
engedélyezésétől. Erről már a sportrendezvényről való közvetítésre irányuló szerződések szabályainál is volt szó. A nyilvánosságra hozatalhoz nem szükség engedély abban az esetben, ha nyilvános közéleti szereplés alkalmával készül a jogosultról kép- vagy hangfelvétel. A nyilvános közéleti szereplés ebben az összefüggésben értelmezésre szorul. Nem a jóhírnév megsértése során tárgyalt közéleti szereplő minőségre vonatkoztatható ez a kivétel, hanem minden olyan esetre, amikor a jogosult nyilvános helyen tartózkodik, és a felvétel őt az egyediesítése nélkül, a helyszín, rendezvény részeként mutatja. Képmás vagy hangfelvétel készítése szempontjából a nyilvános közéleti szereplés feltételei akkor valósulnak meg, ha a felvétel olyan nyilvános eseményen készül, ahol szokásos a film- és televíziófelvétel készítése, azaz aki részt vesz az eseményen, számolnia kell azzal, hogy személyét – felismerhetően – megörökítik. A hangsúly az egyediesítés hiányán van. A nyilvános közéleti szereplés leggyakrabban tömegrendezvényeken (sportesemények, kulturális események, ünnepségek) készült felvételekre vonatkozik. Mindaddig, amíg ilyen nyilvános közéleti szereplésen a
211
felvétel a rendezvényről való hiteles tudósítás, a rendezvény dokumentálásának célját szolgálja, és nem hatol be indokolatlanul a résztvevő személyek (nézők, biztonsági személyzet, stb.) érdekkörébe, őket nem egyediesíti, a visszaélés nem állapítható meg. A hangfelvétel jogosulatlan felhasználásának egyik esete, amikor a hozzájárulás kereteit túllépve használják fel a felvételt. A „play-back” módszer lehetővé teszi a film jeleneteinek és a hozzá tartozó zenének külön-külön történő felvételét; így kiküszöböli a film és a hang egyidejű felvétele esetén felmerülő technikai nehézségeket és zavarokat. Az úgynevezett „play-back” módszer a filmgyártásnak hosszú idő óta elfogadott és széles körben alkalmazott gyakorlata. Ez azonban a jogsértés megállapítását nem zárja ki. A kép- és hangfelvétel szétválasztása önmagában nem sérti a szereplő személyiségi jogait. Ilyen probléma a filmgyártás gyakorlatában rendszerint nem is merül fel, mert a további gyártási folyamat során a kép és a hang egysége rendszerint ismét helyreáll, s a néző annak a személynek a hangját hallja, akinek képe előtte megjelenik. Egyébként is, a művész maga is közreműködője e technika alkalmazásának, ami egyértelmű azzal, hogy hozzájárul ahhoz. Az előadóművész szerzői és személyiségi jogait sérti, ha hozzájárulása nélkül énekhangját a televízió más szereplő hangjaként közvetíti; a jogsértés miatt indított pert szerzői jogi pernek kell tekinteni (BH1976. 492.). 4.6. Felróhatóságtól független személyiségvédelmi eszközök A személyiségvédelem eszközrendszere meglehetősen vegyes képet mutat. A történeti fejlődés során már korán kialakult objektív jogvédelmi eszközök inkább tekinthetők erkölcsi szankciónak, mintsem szokásos marasztalást tartalmazó jogkövetkezményeknek. Ezen erkölcsi-jogi szankciók akkor is működésbe lépnek, ha a személyiségi jogot sértő magatartás nem
volt
felróható
a
jogsértőnek.
A
Ptk.
kifejezetten
hangsúlyozza,
hogy
e
személyiségvédelmi eszközök alkalmazásához a jogsértés ténye elegendő. El kell azonban oszlatnunk azokat az értelmezési zavarokat, melyek a jogsértés terminológiájához kapcsolódnak. A Ptk. már következetesen a jogellenes magatartásra (cselekvésre vagy mulasztásra) alkalmazza a jogsértés megjelölést, és nem az ennek következtében előállt eredményre, a hátrányra. A jogsértés alatt tehát nem egy jogellenes magatartás hátrányos
212
következményét, a kárt, hanem a jogellenes magatartást magát kell érteni. A személyiségi jogok megsértésével összefüggésben pontosan a negatív következmények külvilágban testet nem öltő jellege miatt a bizonyítás szinte kizárólag a jogsértő magatartás körülményeinek a rekonstruálására szorítkozhat. Ezzel összhangban a személyiségvédelem felróhatóságtól független, objektív szankciónak alkalmazásához is kizárólag a jogellenes magatartás tényét kell igazolni, azt, hogy a jogsértő a személyiségi jogokat támadó magatartást fejtett ki. Az esetlegesen bekövetkezett vagy látható sérelem nagyságának e szankciók körében nincsen jelentősége, hiszen mivel elsődlegesen nem vagyoni szankciókról van szó, mérték és összegszerűség nem társul hozzájuk. A személyiségi jogsértés már ezen a ponton is különbözik a kártérítés jogintézményétől, melynek klasszikus alakzata megkívánja a felróhatóságot. Az objektív alapú szankciók elsődleges célja a jogsértő helyzet felszámolása, és a sérelmet szenvedett fél erkölcsi támogatása. Az erkölcsi támogatás talán furcsának hat a jogi környezetben, azonban igazolható jelenléte. Az objektív, felróhatóságtól független személyiségvédelmi eszközök listája egy olyan paletta, melyről a jogosult, akinek a jogellenes magatartás személyiségi jogát támadta vagy sértette, maga választhatja meg a megfelelőt. Természetesen nincsen kizárva, hogy ugyanazon esetre alapítottan egyszerre több objektív jogvédelmi eszköz együttes alkalmazását igényelje a sértett a bíróságtól. A Ptk. azon fordulata, mely a felróhatóságtól független személyiségvédelmi eszközök alkalmazását az eset körülményeitől teszi függővé, a bírói gyakorlat számára lehetővé tette, hogy elkülönítse, melyik szankció milyen helyzetekben jelentheti a jogsértés következményeinek erkölcsi-jogi orvoslását. Ebben a körben azonban a bíróság véleményünk szerint kötve van a fél kereseti kérelméhez, és olyan személyiségvédelmi eszközt nem alkalmazhat, melyet a felperes nem követelt. Azt azonban megállapíthatja, hogy a követelt személyiségvédelmi eszköz nem szolgálja adott esetben a személyiségvédelem céljait, funkcióját, alkalmazása az adott helyzetben szükségtelen és megalapozatlan.
213
Azzal, hogy a jogsértés elszenvedője a bíróságtól megkapja az ellene irányuló magatartás jogellenességének elismerését, erkölcsi elégtételben részesül. A bíróság a jogsértés megtörténtének megállapítását jellemzően a nagy nyilvánosság körében nem észlelhető személyiségsértések esetében alkalmazza. A jogsértés megtörténtének megállapítása egyben egy előkérdése is más személyiségvédelmi igények (akár szubjektív, akár objektív alapú igényekről is legyen szó) alkalmazásának. Ebből adódik, hogy a bíróság közbenső ítélettel is dönthet a jogsértés megtörténtének bírói megállapítása tárgyában, és ezt követően folytatja tovább az eljárást egyéb szankciók (pl. a sérelemdíj, kártérítés, stb.) megalapozottsága ügyében. A jogsértés abbahagyására vagy a további jogsértéstől való eltiltásra kötelezés a folyamatos vagy a jövőben ismét jogsértéssel fenyegető helyzet megszüntetését, megakadályozását célozza. A jogsértés abbahagyására kötelezés feltételezi, hogy a jogsértő állapot az igényérvényesítés pillanatában még fennáll. Példa lehet erre a jogellenes fogva tartás, a szerzői jogbitorlással érintett mű forgalmazása, a névbitorlás, stb. A jogsértéstől való eltiltásra kötelezés esetében vizsgálandó, hogy tisztán preventív céllal van-e lehetőség ezen jogintézmény alkalmazására. A szabályozás nyelvtani értelmezéséből és céljából is az következik, hogy mivel valamennyi személyiségi jogot sértő magatartás esetén rendelkezésre álló szankció előfeltétele a jogsértés tényének igazolása, így amíg jogsértés nem következett be, addig a jogsértéssel fenyegető helyzettől sem lehet eltiltani senkit. Tovább erősíti ezt a felfogást az a törvényi megfogalmazás is, mely a jogsértő további jogsértéstől való eltiltására vonatkozik. Ez tehát feltételezi, hogy a jogsértő magatartása már megvalósult, azonban annak megismétlődésétől lehet tartani, és erre alapítva kéri az érintett ezen objektív személyiségvédelmi
eszköz
alkalmazását.
Véleményünk
szerint
az
objektív
személyiségvédelmi eszközök körében olyan tisztán preventív szankciók, intézkedések alkalmazására, mint amilyet károsodás veszélye esetén a kártérítési jogban találunk, nincsen lehetőség. A jogsértőt a jövőre nézve csak a már folyamatban lévő jogsértés megszüntetésére kötelezni, vagy a legalább már egyszer megvalósult és a jövőben is hasonlóképpen megvalósítható jogsértések vonatkozásában lehet a további jogsértésektől eltiltani. Amennyiben a bíróság nem látja bizonyítottnak, hogy az alperes már legalább egy esetben élt
214
azokkal a lehetőségekkel, melyek a felperes személyiségi jogait sértették, tisztán preventív jelleggel nem tilthatja el jövőbeni, hipotetikus jogsértéstől. További fontos követelmény, hogy a további jogsértéstől való eltiltás nem pusztán deklaratív jogvédelmi eszköz a személyiségvédelem körében. Adott esetben konkrét cselekvésre, meghatározott tevőleges magatartás tanúsítására szoríthatja ugyanis a jogsértőt. Példa erre, amikor a névbitorlással érintett irodalmi mű utánnyomását lehetővé tevő kefelenyomatokat kell kiadni az érintettnek, vagy éppen a még a boltok polcain található műpéldányokat kell visszavonni a forgalomból. Ezzel szoros összefüggésben van a 2:52. § (1) bekezdésének d) pontjában meghatározott három további szankció is: a sérelmes helyzet megszüntetése, a jogsértést megelőző állapot helyreállítása, valamint a jogsértéssel előállított dolog megsemmisítésének vagy jogsértő mivoltától való megfosztásának követelése. A sérelmes helyzet megszüntetése és a jogsértés abbahagyása között alapvető különbség, hogy az utóbbi esetben a jogellenes magatartás még mindig fennáll, míg az előbbi esetben csupán annak következményei, a sérelmek folytatódnak. A jogsértést megelőző állapot helyreállítása rendkívül szűk körben lehetőség a személyiségi jogok megsértése esetén. Az 1959-es Ptk. és gyakorlata által ismert és elismert nem vagyoni kártérítés jogintézményének pontosan ez jelentette a nehézségét, hiszen a kártérítés klasszikusan reparatív funkciója a személyiségi jogok megsértése körében nem értelmezhető. A személyiségi jogoknak ugyanis vagyoni értékük hiányában pénzzel nem lehet reparációt biztosítani, és a legtöbb esetben egyéb kötelezettséget előírásával sincs mód arra, hogy a jogsértést meg nem történtté, a sérelmet pedig teljesen kiküszöbölhetővé tegyük. A becsület és a jóhírnév megsértése esetében hiába történik helyreigazítás a sajtótermékben, ez közel sem jelenti azt, hogy valamennyi címzett vonatkozásában tisztázza és helyreállítja a jogosult becsületét és jóhírnevét. Ugyanígy a testi sérüléssel, egészségromlással járó személyiségi jogsértések körében is igaz az a tétel, hogy még teljes, funkcióvesztés nélküli gyógyulás esetén sincs mód arra, hogy a gyógytartam alatt jelentkező fájdalmat, szenvedést, kellemetlenséget, kényelmetlenséget, behatárolt mozgást meg nem történté tegyük jogi eszközökkel. Az eredeti, a jogsértést megelőző állapot helyreállításának olyan esetekben lehet helye például, amikor a jogosulatlanul megszerzett üzleti titok felhasználásával elkészült de még nyilvánosságra nem került marketing stratégia alkalmazásának tilalmát
215
mondja ki a bíróság olyan helyzetben, amikor még sérelem nem érte az érintettet. A jogsértéssel előállított dolgok a jogsértés jegyeit hordozzák magukon, így amíg ezek a dolgok léteznek, addig a jogsértő állapot vagy a sérelmes helyzet is fennáll (pl. szerzői vagy szomszédos jogok megsértésével előállított felvételek egy sportrendezvényről). Olyan esetekben,
amikor
e
dolgok
jogsértő
mivoltuktól
nem
foszthatók
meg,
akkor
megsemmisítésük oldhatja csak fel a jogsértő helyzetet. Konkrét cselekvésre kötelező szankció, az elégtételadás tovább erősíti a sérelmet szenvedett fél pozícióját. Azzal, hogy a jogsértőnek megfelelő módon (pl. nyilvánosság előtt) elégtételt kell nyújtania a sértett irányába, gyakorlatilag főként a becsület és jó hírnév megsértéséhez kapcsolható esetekben a sérelmet szenvedett fél társadalmi reputációjának helyreállítása történik meg. Ez a mozzanat pedig az egyébként reparálhatatlan személyiségi jogsértések esetében döntő jelentőségű. Ezért is oly sokszor alkalmazott jogintézmény a sajtó-helyreigazítás, mely az elégtételadás speciális formájának tekinthető. Ha valakiről bármely médiatartalomban valótlan tényt állítanak, híresztelnek vagy vele kapcsolatban való tényeket hamis színben tüntetnek fel, követelheti olyan helyreigazító közlemény közzétételét, amelyből kitűnik, hogy a közlés mely tényállítása valótlan, illetve megalapozatlan, mely tényeket tüntet fel hamis színben és ehhez képest melyek a való tények. A sajtó megsérti a személyiségi jogokat, ha a leközölt fénykép, illetőleg az ahhoz közölt szövegaláírás önmagukban, külön-külön ugyan valós tényeket tartalmaznak, azonban a közzétett képnek és a képaláírásnak együttes jelentéstartalma hamis színben tünteti fel a valóságot. Véleménynyilvánítás, értékelés, bírálat, valamint a társadalmi, politikai, tudományos és művészeti vita önmagában nem lehet sajtóhelyreigazítás alapja (PK 12. számú állásfoglalás). A helyreigazító közleményt napilap, internetes sajtótermék és hírügynökség esetében az erre irányuló igény kézhezvételét követő öt napon belül a közlemény sérelmezett részéhez hasonló módon és terjedelemben, lekérhető médiaszolgáltatás esetében az erre irányuló igény kézhezvételét követő nyolc napon belül a közlemény sérelmezett részéhez hasonló módon és terjedelemben, más időszaki lap esetében az igény kézhezvételétől számított nyolc napot követően a legközelebbi számban a közlemény sérelmezett részéhez hasonló módon és terjedelemben, lineáris médiaszolgáltatás
216
esetében pedig ugyancsak nyolc napon belül, a közlemény sérelmezett részéhez hasonló módon és azzal azonos napszakban kell közölni. A sajtó-helyreigazításként közzétenni kért válaszlevelet terjedelmes volta ellenére helyreigazítási kérelemként kell elfogadni. A sajtó-helyreigazítás közzétételét az érintett személy vagy szervezet az általa vitatott közlemény közzétételétől számított harminc napon belül írásban kérheti a médiatartalomszolgáltatótól vagy a hírügynökségtől. E határidő elmulasztása esetén nincs lehetőség igazolásra. A perben csak az írásban közölt kérelemben megjelölt tényállítások helyreigazítását lehet kérni. Nincs sajtó-helyreigazítás iránti kereshetőségi joga annak, akinek személye a sérelmezett riport alapján sem közvetlenül, sem közvetett módon nem ismerhető fel. A sajtó-helyreigazítási kérelemből ki kell tűnnie, hogy az kitől származik, ki és milyen minőségben igényel helyreigazítást. Nem a sajtóra kell bízni, hogy ebből a szempontból értelmezze a kérelmet. A kereset elutasítását vonja maga után, ha a helyreigazítási kérelem és a kereset előterjesztője nem azonos személy. A határidőben kért helyreigazítás közzétételét csak akkor lehet megtagadni, ha a kérelemben előadottak valósága nyomban megcáfolható. A sajtó-helyreigazítás akkor tölti be rendeltetését, ha a jogsértést elkövető sajtószerv maga ismeri el a tévedését, és közli egyértelműen, hogy mely korábbi állításai voltak valótlanok. A helyreigazítás nem azonos a sérelmet szenvedett nyilatkozatának közzétételével, illetve a sajtóközleményt
cáfoló
nyilatkozatának
közlésével.
A
sajtószerv
helyreigazítási
kötelezettségének kivételesen akkor tehet eleget a sérelmet szenvedett személynek a valótlan közlés cáfolatára vonatkozó nyilatkozatának közzétételével, ha ezt az érintett személy helyreigazításként elfogadja. Ha a médiatartalom-szolgáltató vagy a hírügynökség a helyreigazítás közzétételére irányuló kötelezettségét határidőben nem teljesíti, az azt igénylő fél ellene keresetet indíthat. A perre az a bíróság illetékes, amelynek területén a hírügynökség vagy a médiatartalom-szolgáltató székhelye, illetve lakhelye található. A bíróság illetékességét a médiaszolgáltató helyi stúdiójának székhelye is megalapozza. A sajtóhelyreigazításra irányuló keresetet más keresettel összekapcsolni vagy egyesíteni nem lehet. A keresetet a közlési kötelezettség utolsó napjától számított tizenöt nap alatt kell megindítani. A határidő elmulasztása esetén igazolásnak van helye. A keresetlevélben határozottan meg kell jelölni az igényelt helyreigazító nyilatkozat tartalmát, igazolni kell, hogy a felperes a
217
helyreigazítást törvényes határidőben igényelte, és napilap, folyóirat, időszaki lap esetében a kifogásolt közleményt tartalmazó lappéldányt, internetes sajtótermék esetében a kifogásolt közlemény kinyomtatott változatát - amennyiben azok rendelkezésre állnak - csatolni kell. A sajtó-helyreigazítás iránti igény elbírálásánál a sajtóközleményt a maga egészében kell vizsgálni. A kifogásolt közléseket, kifejezéseket nem formális megjelenésük, hanem valóságos tartalmuk szerint kell figyelembe venni, a sajtóközlemény egymással összetartozó részeit összefüggésükben kell értékelni, és az értékelésnél tekintettel kell lenni a társadalmilag kialakult közfelfogásra is. A helyreigazítást kérő személyének megítélése szempontjából közömbös részletek, pontatlanságok, lényegtelen tévedések nem adnak alapot helyreigazításra. A felróhatóságtól független, objektív személyiségvédelmi eszközök, szankciók körében új elem a kódexben a jogsértéssel elért vagyoni előny átengedésének kötelezettsége. Számos olyan személyiségi jogsértés fordulhat elő, amely a jogsértő oldalán vagyongyarapodást idéz elő. A jogellenesen, engedély nélkül készített, bulvárlapok érdeklődésére számot tartó fénykép eladásával elért vagyoni előny, az újság eladott példányszámának bizonyítható növekedését előidéző, az érintett jóhírnevét sértő közlemény mind olyan személyiségi jogsértések, melyek vagyongyarapodást idéznek elő a jogsértő vagy jogutódja oldalán. Tekintettel arra, hogy az objektív személyiségvédelmi eszközök körében az 1959-es Ptk.-ban nem volt vagyoni jellegű kötelezettséget megállapító szankció, a jogsértéssel elért vagyoni előny kiadására legfeljebb a kártérítés – alapvetően felróhatóságon alapuló – szabályai szerint volt lehetőség. Ez azonban nehézségbe ütközött akkor, ha a jogsértő magatartásának felróhatóságát bizonyítani nem lehetett. A Ptk. azzal, hogy a felróhatóságtól független szankciók között, a jogalap nélküli gazdagodás szabályainak megfelelő alkalmazásával rendelkezik arról, hogy a személyiségi jogsértéssel elért vagyoni előny átengedésére lehet kötelezni a jogsértőt vagy annak jogutódját, a kártérítési felelősség egyéb feltételeinek fennállása nélkül is lehetőséget ad a vagyoneltolódások kiküszöbölésére. Korábban is megjelent elsősorban a külföldi bíróságok gyakorlatában, hogy az ilyen helyzeteket a jogalap nélküli gazdagodás szabályainak alkalmazásával lehet orvosolni, azonban ennek kódexben történő rögzítése kiszámítható jogalkalmazást honosíthat meg hazánkban is.
218
A felróhatóságtól független, objektív személyiségvédelmi eszközök létét indokolja az a tétel, hogy a személyiség teljes körű és abszolút védelméből következően, a polgári jog a jogsértő felróhatóságának hiányában is védelmet kell, hogy nyújtson a sértett számára. Ezeknek a szankcióknak az esetében is felelősségi helyzet keletkezik, ami azt jelenti, hogy minden olyan esetben, amikor a személyiségi jogot támadó magatartás jogellenes, a sértettnek lehetősége van e jogvédelmi palettából választani. A jogsértő oldalán csak abban az esetben nem keletkezik felelősség a személyiségi jogokat sértő magatartásával összefüggésben, ha sikeresen tud igazolni jogellenességet kizáró okot. Ezek között az érintett hozzájárulása, valamint a jogszabály engedélye bír a legnagyobb gyakorlati jelentőséggel. Abból adódóan azonban, hogy a felróhatóság nem feltétele az objektív személyiségvédelmi eszközök alkalmazásának, a jogsértő vétőképessége nem bír jelentőséggel. Arra tekintettel, hogy nem a prevenció vagy éppen a visszatartás, nevelés a fő célja ezeknek a szankcióknak, hanem a sérelmes helyzet erkölcsi-jogi megközelítő orvoslása, akár vétőképtelen személlyel szemben is helye van a szankciók alkalmazásának (pl. a jogsértés abbahagyására kötelezésnek). Olyan esetekben, amikor a jogsértés még az új Ptk. 2014. március 15-i hatályba lépése előtt megkezdődött, azonban csak az új kódex hatályba lépését követően fejeződött be, a személyiségvédelmi igények körében még az 1959-es Ptk. szabályait rendeli alkalmazni a Ptké., és értelemszerűen még az 1959-es Ptk.-ban megjelölt személyiségvédelmi eszközök vehetők igénybe. Amennyiben a jogsértés az új kódex hatályba lépését követően történt, már az új Ptk. személyiségvédelmi eszközei és szabályai az irányadók. 4.7. Sérelemdíj A Ptk.-ban megjelenő sérelemdíj jogintézménye a személyiségi jogok megsértésével okozott vagyoni károkon túl egy sajátos jogintézmény keretében – de még mindig felróhatóságtól függően – igyekszik közvetett módon kompenzálni az elszenvedett sérelmet, vagy éppen elégtételt nyújtani a sérelmet szenvedett félnek. A Ptk. megoldása még ha a jogintézmény elnevezését is tartalmazó explicit formában nem is jelent meg az ítélkezési gyakorlatban, alapgondolatát tekintve a XXI. századi magyar bírói gyakorlat egyenes következményeként értékelhető. Az a nézet, hogy a személyiségi jogok bármilyen súlyú megsértése önmagában
219
megteremti a nem vagyoni kártérítés felelősségi jogalapját, és a sérelem foka kizárólag a kártérítés összegszerűsége körében értékelhető, kétségkívül indokolható irány volt a nem vagyoni kártérítés gyakorlatában. A nem vagyoni kártérítés elvi alapja és ezzel összefüggésben a károkozó magatartás jogellenes mivoltának alapja ugyanis az, hogy a személyiségi jogokat a törvény védelem alá helyezte. A polgári jog, mint a polgárok autonómiájának elsődleges jogága túlmegy a tiszta vagyoni viszonyok szabályozásán és a vagyoni jogokkal egy sorban védelem alá helyezi a személyiségi jogokat is. A polgári jog a személyiség megsértését a vagyoni károkozás fikciós eseteként személyi kárnak nevezte az 1959-es Ptk. hatálya alatt. A személyiségi jogok megsértésének azonban pénzbeli egyenértéke nincs. A személyi kár így nem egyéb, mint maga a személyt érintő sérelemokozás, azaz a személyi jogsértés. A polgári jog csak úgy oltalmazhatja a személyi viszonyokat a vagyoni viszonyokkal azonos mértékben, ha a vagyoni és nem vagyoni, személyi károkat magában a jogsértésben egységesíti. A nem vagyoni kártérítés megítélésével kapcsolatosan a jogintézmény alkalmazásának célja, funkciója azonban fennállása alatt folyamatosan a viták kereszttüzében állt. A kompenzációs és elégtétel eszmék kiegészülnek az elveszett életörömök pótlásának teóriájával, és burkoltan ugyan, de néhány döntésben a büntető jelleg is testet ölt. A nem vagyoni kártérítésben a büntetési jelleg is benne szerepelhet, amennyiben a károsult sérelmére a károkozó bűncselekményt követett el, akkor is, ha az a bűncselekmény az előkészületi stádiumban megrekedt, foglalt állást egy bírósági határozat indokolása (BDT2002. 692.). A Ptk. egyértelműen rögzíti, hogy a személyiségi jogok megsértése tilos, ezzel lényegében az Alaptörvény által az alapjogok védelmére megkövetelt garancia előírásának tesz eleget. Az e rendelkezéssel
szembehelyezkedő
magatartás
kifejtőjét
a
sérelemdíjjal,
mint
a
személyiségvédelem szubjektív eszközével szankcionálja. A sérelemdíj így – mint általános személyiségvédelmi eszköz – alapvetően a személyiségi jog szerves része, és pusztán szankció jellege kapcsolja a felelősségi joghoz. A vagyoni kártérítés szabályai csak, mint a jogalkalmazók munkájának megkönnyítőiként szerepelnek a sérelemdíj szabályai mögött. A személyiségi jogi nézet elveti azt a tételt, hogy a sérelemdíj egy speciális felelősségi tényállás lenne. A személyiségi jogok megsértése nem jelent ugyanis új felelősségi tényállást. Erre
220
enged következtetni a Ptk. 2:52. § (2) bekezdése, amikor a kártérítési felelősség szabályainak mögöttes alkalmazásával kapcsolatban rögzíti, hogy különösen a sérelemdíjra köteles személy meghatározására és a kimentés módjára vonatkozóan van jelentősége a deliktuális vagy adott esetben kontraktuális felelősség szabályainak. Ez azt is jelenti, hogy a személyiségi jogsértés körülményeitől függően egy deliktuális vagy kontraktuális felelősségi tényállással van dolgunk. Ha a személyiségi jogsértés ténye bizonyítható, akkor az adott felelősségi alakzat szabályai döntik el a Hatodik Könyvben (Kötelmi jog), hogy ki lesz az a személy, akinek a sérelemdíjat meg kell fizetnie, valamint esetlegesen milyen hivatkozással mentesülhet a sérelemdíj fizetési kötelezettség alól. Lényegében ugyanolyan általános tilalmat állít fel az új Ptk. a személyiségi jogok megsértésével kapcsolatban, mint teszi azt a károkozás általános tilalmánál (neminem laedere). A sérelemdíj ugyanis minden olyan esetben követelhető, amikor valakit személyiségi jogában megsértenek. Mivel a hátrány, a személyiségi jogsérelem bizonyítása nem feltétel, így a kártérítéstől csupán az választja el, hogy a vizsgálandó feltételek körében a kár, hátrány a sérelemdíjra való jogosultság megállapításánál nem feltétel. Ebből azonban nem következik, hogy a sérelemdíj objektív személyiségvédelmi eszköz lenne, hiszen pontosan a kártérítési felelősséggel való szoros kapcsolata miatt ugyanúgy van jelentősége – legalábbis deliktuális károkozási formánál és főszabály szerint – a jogsértő felróhatóságának, mint a kártérítési felelősség más eseteiben. A sérelemdíjra való jogosultság automatizmusa így nem abban különbözik a Ptk. 2:51. §-ában felsorolt felróhatóságtól független szankcióktól, hogy a személyiségi jogsértés tényén túlmenően a kártérítési felelősség – káron kívüli – egyéb feltételeinek fennállása is követelmény. Ezzel az új Ptk. nem teremt új felelősségi rezsimet a személyiségi jogok megsértéséért beálló felelősség körében. A változás tulajdonképpen az, hogy a nem vagyoni kártérítéssel szemben már nincsen lehetősége a bíróságoknak a bagatell igények kiszűrésére a sérelemdíj jogalapjának körében. Azt ugyanis a Ptk. szövege alapján nem tehetik meg, hogy a hátrány bizonyításának sikertelenségére alapítva elutasítják a sérelemdíj iránti kereseti kérelmet, hiszen a hátrány bizonyítása többé nem feltétele a sérelemdíj követelésének. A jogalkotó ugyanis – belátva azt, hogy a kár bekövetkezése vagy nagysága oldaláról nem különböztethet a jogvédelem szempontjából – elhagyja a hátrány vizsgálatának
221
követelményét, és azt legfeljebb majd csak a második lépcsőben, a sérelemdíj összegének megállapítása során veszi be az értékelési szempontok közé. Kérdésként jelentkezik azonban, hogy a hátrány követelményének likvidálásával milyen kapaszkodót találhatnak a bíróságok a bagatell igények kiszűrésére. Tekintettel arra, hogy a jogalkotó ezzel kapcsolatban nem ad egyértelmű választ, a következőkben megkíséreljük a jogalkalmazás számára nyitva álló lehetőségeket elemezni. Hangsúlyozzuk azonban, hogy a következő alternatívák csupán a sérelemdíjra való jogosultság kérdéséhez kapcsolódnak, az összegszerűség szempontjait már egy teljesen más nézőpontból vizsgálhatjuk. 1. Az egyik lehetőség, hogy a sérelemdíjra való jogosultság tekintetében felülírhatatlan szabálynak vesszük azt a tételt, miszerint a sérelemdíj úgy viselkedik, mint az objektív személyiségvédelmi eszközök, így a személyiségi jogsértés tényére terjedhet ki a bizonyítás egyedül. Amennyiben a jogsértő oldalán igazolható olyan jogellenes magatartás (cselekvés vagy mulasztás), amely a sértett valamely személyiségi jogát sérthette, támadhatta, akkor legfeljebb a jogsértő számára lehetőség a kártérítési felelősség körében rögzített valamely kimentési ok bizonyítása annak érdekében, hogy elkerülje a sérelemdíj fizetésének kötelezettségét. Ebben a megközelítésben a bíróságok sem a hátrányt, sem a jogellenes magatartás társadalmi normákkal, jogszabályokkal szembehelyezkedő voltának nagyságára, fokára nem lehetnek tekintettel, a legkisebb jogsértés is sérelemdíjra való jogosultságot keletkeztet a sértett oldalán. A bagatell igények visszaszorítására egyetlen lehetőség áll rendelkezésre: összegszerűség
a
sérelemdíj
kérdésében
megítélése használható
során abszolút
jelentkező
második
kérdésben,
szabad
mérlegelés
jogával
az élve
jelentéktelen, csekély jogsértések esetén olyan csekély sérelemdíj összegek megállapítása, amely nem teszi gazdaságossá a pereskedést. Ennek a megoldásnak nyilvánvaló hátránya, hogy hosszabb időt vesz igénybe, míg a jogkereső közönség tudata átfogja az új gyakorlatot, és a társadalomban önkéntes szűrőként funkcionál majd, látva az alacsony, bagatell sérelemdíj összegeket. Amennyiben a bíróságok ezt a megoldást választják, úgy a nem vagyoni kártérítés körében a köztudomású tény megszületését követően a bagatell igények megszűrésénél hangsúlyozott sérelemtalálás problémái annyiban alakulnak át, hogy az ítéletek indokolásában nem a sérelem bizonyításának sikertelensége, vagy éppen a sérelem
222
nem mérhető módon csekély volta, hanem a jogsértés társadalmi és jogi normákkal való szembehelyezkedésének alacsony foka lehet megfelelő hivatkozási alap. Várhatóan azonban az a határvonal, amelynek mentén a bíróság a nem vagyoni kártérítés gyakorlatában elkülönítették egymástól a bagatell igényeket és a kártérítésre érdemes igényeket, nem fog változni. Ezzel a felfogással kapcsolatban felidézhető a francia és az angolszász jogokban is ismert szimbolikus kártérítés intézménye, amely a hátrányt nem okozó, de társadalmilag, morálisan elítélendő jogsértésekhez a társadalom rosszallását kifejező, nominálisan jelentéktelen kártérítési összegek megítélését kapcsolja. Járható út lehet ennek megfelelően a bagatell igények megszaporodásának és az alaptalan perlekedés rossz gyakorlatának visszaszorítására ez a módszer, ahol a bíróságok bár megítélik a sérelemdíjat, annak összegét azonban a perköltség alatt határozzák meg, gazdaságtalanná téve ezzel a bagatell igények bírói útra terelését. Ilyen szisztematikus prevenció azonban valóban csak akkor érheti el a célját, ha a jogkereső közönség egy része már saját kárán tanulja meg a bagatell igényt bíróság elé vivő gyakorlat negatív vagyoni hatásait. Másik oldalról kritikaként fogalmazódhat ezzel a megközelítéssel kapcsolatban, hogy nem minősíthető kellően objektívnek és a jogbiztonság követelményéből következően kiszámíthatónak, ha a bíróságok előre nem rögzített játékszabályok alapján, a szubjektivitás esetleg önkénybe átcsapó formáját választják a sérelemdíj szabályainak köszönhetően minden bizonnyal megjelenő rossz társadalmi gyakorlat visszaszorítására. 2. A második értelmezési lehetőség olyan megoldást tartana kívánatosnak, amely bizonyos objektivitást hordoz magában, és igazolható is. Abból kell kiindulnunk, hogy a sérelemdíj iránti igény érvényesítése során egyetlen olyan tényezőt találunk, mely bizonyítható központi elem: a hivatkozott jogellenes magatartás. A személyiségi jogot támadó magatartás bizonyítása pedig a polgári eljárásjog szabályaiból következően a felperes feladata lesz a továbbiakban is. Szemben a kártérítési felelősség neminem laedere szabályával azonban itt a jogellenes magatartás nem vélelmezhető, hiszen hátrány hiányában teljeseb földtől elrugaszkodott lenne a bizonyítás. A hivatkozott magatartás vizsgálatával – több külföldi jogrendszer példáját is alapul véve – számos következtetést vonhatunk lesz a jogsértés sértettre gyakorolt hatásáról. Attól ugyanis, hogy a személyiséget ért hátrány bizonyítására
223
nem kötelezhető a sértett, az új kódex még az őt ért nem vagyoni sérelem kompenzációjaként tekint a sérelemdíjra. Ebből pedig az következhet, hogy még ha konkrét sérelem bizonyítására nem is vállalkozik a felperesünk, a jogsértés jellegéből, körülményeiből, társadalomra veszélytelen voltából következhet az, hogy nincsen olyan nem vagyoni sérelem, mely a sérelemdíj megítélését indokolná. Ilyen helyzetben kétségtelen, hogy a bíró szubjektumának és természetesen a peres feleknek, valamint a képviseletüket ellátó ügyvédeknek jelentős szerepe van, azonban a holland komoly jogsértés klauzulához hasonló kétlépcsős szűrő beiktatásával, talán indokolható formában válogathatók ki a bagatell igények. A klauzula lényege, hogy a jogellenes magatartással kapcsolatban elsőként arra a kérdésre kell válaszolni, vajon az általános tapasztalat alapján okozhat-e a személyiségben valamilyen hátrányt, torzulást a jogsértés. Ha erre a kérdésre nemleges a válasz, akkor másodikként a konkrét sértett, a felperes személyiségét megvizsgálva kell eldönteni, hogy az ő személyiségére lehetett-e az adott magatartásnak káros, a sérelemdíj megítélését indokoló hatása. Ez a teória lehetővé teszi, hogy minden esetet – az emberi személyiségnek megfelelően – külön kezeljünk, mégis kapaszkodót adjunk a peres feleknek és képviselőiknek a jogvita során, és mederbe tereljünk a minden bizonnyal sok esetben parttalan személyiségi jogi pereket. 3. A magunk részéről nem tartjuk ugyan kívánatosnak, azonban félő, hogy a nem vagyoni kártérítés gyakorlatát minél teljesebb formában „átmentő” megoldásként a sérelemtalálás olyan útjai gyűrűznek be a sérelemdíj intézményébe annak alkalmazása során, melyek a kompenzációs funkciókat a nem vagyoni kártérítés hátrányközpontú megközelítéséhez közelítik. A kompenzációs megközelítés élvezett egyértelmű primátust a nem vagyoni kártérítés magyar bírói gyakorlatában. Ennek megfelelően általánosnak tekinthető volt az a felfogás, mely a BH2000. 569. ratio dedicendijében olvasható. Nem vagyoni kártérítésként a károsultat ért hátrány csökkenéséhez vagy kiküszöböléséhez szükséges kárpótlásként olyan kárösszeget kell megítélni, amely arányban áll az elszenvedett sérelemmel. Annak megítélésénél, hogy milyen mértékű lehet ez a kárösszeg, nem mellőzhető a károsult személyi körülményeinek részletes megismerése és azoknak a konkrét sajátosságoknak az értékelése, amelyek megalapozzák az arányos és mértéktartó nem vagyoni kártérítés
224
megállapítását. Magasabb összegű nem vagyoni kártérítést bizonyított súlyos körülmények alapoznak meg. Ugyanezt az érvelése támasztja alá a BDT2003. 865. is, amely azonban már az elveszett életörömök pótlására is törekvő felfogásról tanúskodik. A nem vagyoni kártérítés egyik funkciója a kompenzáció, mely a személyi sérelem, hátrány hozzávetőleges kiegyensúlyozása
pénzbeli
szolgáltatás
nyújtásával.
A
kompenzáció
a
tönkretett
életlehetőségeket helyettesítő kiegyensúlyozó, az elveszett helyett másnemű előnyt nyújtó funkciókat tölt be. A jogintézménynek ez a jellemzője azonban kizárólag csak akkor töltheti be célját, ha a jogellenes magatartás következtében keletkeznek olyan hátrányok, amelyek kiegyenlítése – elvileg egyenértékű lehetőségek biztosítása révén – pénzbeli kártérítéssel megalapozható. Kicsit talán nehezen értelmezhető az a megállapítás, melyet a BDT2003. 907. megfogalmaz. A bíróság ebben az esetben a nem vagyoni kártérítés céljának azt tekintette, hogy a károsultnak teljes reparációt biztosítson az elszenvedett nem vagyoni sérelmekért. A bíróság véleménye szerint a kártérítés mértékét erre tekintettel úgy kell megállapítani, hogy a károkozáskori vagy ítélethozatali ár- és értékviszonyok arányban álljanak a bekövetkezett nem vagyoni károsodással. Bár az utóbbi fordulatban írt következtetés általánosan elfogadott volt a nem vagyoni kártérítéssel kapcsolatos bírói gyakorlatban, a teljes reparációval pontosan a jogintézmény által védelemben részesített személyiségi jogok értéken felüli volta, a rajtuk esett sérelem teljes helyreállításának lehetetlensége zárja ki a teljes reparáció lehetőségét. Ezek átmentéseként felmerültek olyan lehetőségek is, melyek a sérelemdíj jogsértés tényének igazolását követő automatikus megállapítása után egyszerűen nulla forintot rendelnek a szankcióhoz. Tulajdonképpen a sérelemdíjra való jogosultság megállapítása megtörténik, azonban annak egyáltalán nincs értéke, mivel a sérelemdíj összegének meghatározása során a bírót nem köti semmi, az eset összes körülményei alapján pedig ő úgy ítéli meg, hogy konkrét pénzösszeg megfizetésére kötelezni nem érdemes a jogsértőt. Ez a megközelítés lényegében a sérelemdíj iránti igényt transzformálja a jogsértés megtörténtének
bírói
megállapításává,
amelyet
a
Ptk.
a
2:51.
§-ában
objektív
személyiségvédelmi eszközként azonosít. Ennek a felfogásnak a leágazása lehet, ha a bíróság a kereseti kérelemhez kötöttség gyakorlatát átértelmezi a személyiségvédelmi perekben, és megállapítja, hogy nincs kötve a kereseti kérelemben követelt szankcióhoz; minden esetben
225
az adekvát típusú és mértékű szankciót alkalmazza a jogsértővel szemben. A sérelemdíj jogalapjának megállapítását követően a másik kérdés a sérelemdíj összegének kalkulálása. A sérelemdíj összegének megállapítása során a bíróság a szabad mérlegelés elvét követve, az eset összes körülményének figyelembevételével kell, hogy eljárjon. Hasonlóan a nem vagyoni kártérítés körében kialakult gyakorlathoz, a sérelemdíj összegét sem lehet az alkotmányos követelményeknek megfelelő módon a jogalkotás szintjén rendezni. Ahogyan a tarifális módszer, a keretek közé szorított ítélkezés, vagy a rögzített szempontrendszer mentén történő kalkulálás sem vezethet eredményre, a Ptk. sem vállalhatja fel azoknak a szempontoknak a taxatív felsorolását, melyet a bíróságnak a sérelemdíj összegének kiszámítása
során
figyelembe
kell
vennie.
A
személyiségi
jogok
sokszínűsége,
kategorizálhatatlansága, valamint az emberi személyiség összetett és individuumonként különböző volta zárja ki az összegszerűség előre kiszámítható keretek közé szorítását. Korábban a nem vagyoni kártérítés funkcióit kutatva a bírói gyakorlatban is elismerést nyert az az elv, mely szerint nem csupán a hasonló esetek azonos kezelése, de a nem vagyoni kártérítés funkciójának egységes érvényre juttatása is kívánatos a magyar jogalkalmazásban. A Legfelsőbb Bíróság egyik döntésében is érvényre jutott ez a kívánalom: a nem vagyoni kárpótlás összegét úgy kell meghatározni, hogy az – az eset összes egyedi körülményét figyelembe véve és mérlegelve – alkalmas legyen arra, hogy a pénzzel nem mérhető hátrányokat másnemű, pénzbeli előnyök nyújtásával hozzávetőlegesen kiegyensúlyozza. A bírói becslés korlátja a józan mértéktartás, a hasonló tényállású ügyekben azonos időszakban történt káresetek kapcsán megítélt nem vagyoni kárpótlási összegek, a károsultak közötti indokolatlan különbségtétel elkerülése. A kártérítés összegére ható tényezőként nem értékelhető az az erkölcsi motiváció, amely a felperes balesetveszéllyel járó helyzetét előidézte. Ezzel ugyanis a bíróság a nem vagyoni kártérítés céljától, funkciójától független körülményt értékelne, amely nem megengedhető különbségtételt jelent a károsultak között (BDT2002. 587.). Ahogyan a nem vagyoni kártérítés esetében, úgy a sérelemdíj bírói gyakorlata során is követelmény az egységes jogalkalmazás fenntartása. Ennek megfelelően kívánatos
legalább
orientáló
jelleggel
olyan
szempontokat
felvonultatni,
melyek
kiindulópontot jelenthetnek a szabad mérlegelés körében a sérelemdíj összegének
226
megállapítása során. A Ptk. is nevesít néhány ilyen szempontot, melyek kellően absztraktak ahhoz, hogy ne a sértett személyi körülményeire vonatkozzanak. A jogsértés súlyának jelentősége már a nem vagyoni kártérítés összegszerűségével kapcsolatos szempontokat felsoroló 16. számú irányelvben is megjelent, és azóta is hatással van a gyakorlatra. A jogsértés – ahogyan azt már elemeztük – a személyiségi jogsértés egyetlen valóban rekonstruálható, bizonyítható tényállási eleme, így ésszerű, hogy a jogalap megtalálásán túl a sérelemdíj összegének megállapításához vezető folyamatban is figyelemmel legyünk rá. A jogsértés, a jogellenes magatartás ráadásul visszautal arra a belső kárra, amelyet a jogsértő a sértett pszichéjében előidézett. Ezt a koncepciót számos külföldi jogrendszer is elismeri, és a magyar bíróságok is több esetben következtettek valamely hátrány fennállására vagy nagyságára a jogellenes magatartás elemzéséből. A jogsértés súlyára alapított számítási mód azonban szükségképpen magában hordoz büntető elemeket is, hiszen a jogellenes magatartás mégiscsak a jogsértő cselekvése vagy mulasztása, így a polgári jogban megszokott, az okozott sérelmek helyreállítására törekvő szemlélet helyett a vizsgálat középpontjába a jogsértő magatartását állítjuk. Arra tekintettel, hogy a Kodifikációs Főbizottság indokolásában is a sérelemdíj továbbra is elsődlegesen az okozott nem vagyoni sérelmek kompenzálásának eszköze, és csupán másodlagosan jelenhetnek meg benne büntető elemek, nem célravezető, hogy pusztán a jogsértés súlyosan társadalmi normákkal vagy jogi normákkal szembehelyezkedő voltából vonunk le következtetéseket a sérelemdíj összegét illetően. Olyan esetekben, amikor a kompenzációs célok nem valósíthatók meg (tipikusan az igazolhatatlan hátránnyal járó személyiségi jogsértések esetében), a büntető elem valóban előtérbe kerülhet, azonban a polgári jog logikájával ellenkezne, ha az angolszász jogrendszerekben – különösen az Amerikai Egyesült Államok jogában – előszeretettel alkalmazott büntető kártérítés (punitive damages) mintájára kialakuló ítélkezés honosodna meg hazánkban. A büntető jelleg a bizonyítható hátránnyal nem járó személyiségi jogsértések esetében valójában továbbra is a sértettet középpontba helyező ítélkezést jelenthet, amennyiben a jogsértés súlyára alapított kalkuláció a sértettnek járó anyagi elégtételként, a jogsértés megtörténtének szavakkal történő elismerése mellett vagyoni kompenzációval történik. A kompenzációs nézőpont ugyanis azokban az esetekben sem tagadható, amikor a
227
külvilágban nem jelenik meg bizonyítható módon a személyiségi jogsértés hátrányos következménye, hiszen a személyiségi jogon esett csorba, a személyiségi jogsértés maga a hátrány, és ezt a polgári jog nem büntető alapokon szankcionálja, pusztán a jogszabályi tiltással szembehelyezkedő magatartás szankciójaként, hanem a sértettnek nyújtott kompenzációval. A jogsértés ismétlődő jellege egy meglehetősen nehezen értelmezhető szempont a Ptk.-ban a sérelemdíj összegének kalkulálása során figyelembe veendő szempontok körében. A jogsértés ismétlődő jellege alapvetően a sértettől és a sértettnek okozott látható vagy nem látható nem vagyoni sérelemtől és annak nagyságától teljes egészében független tényező. Amennyiben a sérelemdíj összegét kizárólag a jogsértés ismétlődő jellege befolyásolja, úgy valóban tisztán pönális elemek kerülnek értékelésre a sérelemdíj intézményén keresztül, és a magánjogi szabályozás célja elvész. A jogsértés ismétlődő jellegére tekintettel magasabb összegben megítélt sérelemdíj egyértelműen egy büntetés, melyet a jogsértő a jogi normákkal való többszöri szembe helyezkedés miatt köteles megfizetni. A közigazgatási jogi szankciók és a büntetőjogban ismert szankciók mértékének megállapítása során természetes, hogy a jogsértés ismétlődő jellegének jelentősége van, hiszen e jogágak a szankcionálás középpontjába a jogsértőt helyezik, az ő szemszögéből igyekeznek megfelelő mértékű és a jövőben kellő visszatartó erőt gyakorló jogkövetkezményt alkalmazni. A polgári jogban véleményünk szerint még a sérelemdíj kétarcú jogintézményének alkalmazása során sem lehet relevanciája egy ilyen tisztán büntető jellegű minősítő körülménynek. A jogsértés ismétlődő jellegének csak akkor van jelentősége és így a sérelemdíj összegét növelő hatása, amennyiben a sértett nem vagyoni sérelmének nagyságát ez a magatartás érintette. Ebben a felfogásban azonban továbbra sem az ismétlődő jelleg a domináns, hanem az okozott nem vagyoni sérelem és annak nagysága, amely – amennyiben ilyen bizonyítható – mindenképpen szerepet kell, hogy kapjon a sérelemdíj összegének megállapításához vezető folyamatban (pl. testi sérüléssel, egészségromlással járó jogsértések esetében). A felróhatóság mértékére alapított ítélkezés ismét a jogsértőt állítja a középpontba. Bár a polgári jog alaptétele a mindenkivel szembeni egységes magatartási mérce, és az elvárhatóság szubjektíven objektív ideája nem különböztet a jogkövetkezmények
228
szempontjából a felróhatóság fokozatai között (ilyen fokozatok lényegében a magyar jogban a vétkesség körében merülnek fel), a sérelemdíj esetében mégis vizsgálható, hogy adott esetben a szándékosság, súlyosan gondatlanság a jogsértő oldalán eredményezheti-e a sérelemdíj összegének növelését. Szemben a kártérítési jogban ismert megoldástól, ahol a felróhatóság bármilyen fokának megállapítását követően a kártérítés összege már kizárólag az okozott kár mértékéhez igazodik, a sérelemdíj tagadhatatlanul szubjektív szempontokat is szükségképpen magába olvasztó rendszerében a felróhatóság fokozatai értékelésre kerülhetnek. Ismét csak utalnánk arra a teóriára, mely szerint a felróhatóság súlyosabb fokán álló jogsértő magatartása a pszichés károk nagyságában, esetleg már a kialakulásában is nagy szerepet játszhat. Egy testi sérüléssel járó jogsértés esetében például a látható és igazolható nem vagyoni (testi) sérelmek mellett a sértett pszichéjében beálló hátrányos változások nagy mértékben függhetnek attól, hogy a testi sérülést szándékosan vagy csak enyhe gondatlansággal idézte elő a jogsértő. Az a tudat, hogy valaki az ártás szándékával cselekedett, mindenképpen megrázóbb az emberi pszichére nézve, mint a majdnem véletlen eseményekből adódó negatív következmények esetében. Ezzel a megközelítéssel tehát ismét nem a jogsértő büntetéseként jelentkezik a sérelemdíj, hanem a sértett nem vagyoni sérelmének kompenzálásaként. A jogsértésnek a sértettre és környezetére gyakorolt hatása a nem vagyoni kártérítés ítélkezési gyakorlatában is kulcsszerepet kapott. A sértett szubjektív körülményei mindenképpen szerepet kell, hogy játszanak a sérelemdíj mértékének megállapítása során. Ebbe a körbe vonható a sértett jogsértést megelőző foglalkozása, életvitele, majd ezeknek a megváltozása a jogsértés hatására. Bár az ilyen jellegű hátrányokból számos a vagyoni kártérítés eszközével továbbra is kiküszöbölhető lesz (pl. jövedelemcsökkenés), azonban pontosan a kompenzációs azon felfogása szerint, mely a nem kalkulálható és a jogsértéssel szoros összefüggésben nem álló, elveszett életörömöket a sértett saját döntése alapján dolgokkal és szolgáltatásokkal pótló teóriát támogatja, a sérelemdíj összegében is értékelésre kerülhet. A kártérítés tudja reparálni a jövedelem csökkenését, azonban azt a sérelmet nem állíthatja helyre, mely a sértett korábbi foglalkozása és munkája miatti szeretetét rombolta le. A sértett környezetére gyakorolt hatás nem a hozzátartozói igények beemelése a kódexbe. A
229
sértett környezetéhez tartozó személyek saját jogon továbbra is érvényesíthetnek akár kártérítési igényt, akár sérelemdíj iránti igényt, amennyiben igazolják, hogy a jogsértés a saját személyiségi jogaikat is hátrányosan érintette, támadta. A sértett környezetére gyakorolt hatásnak azért van jelentősége a sérelemdíj összegének megállapítása során, mert a sértett a környezetében indukált negatív változásokat maga is érzékeli, azoknak ő maga is elszenvedője. Az a körülmény, hogy a becsületében, jóhírében megsértett személyhez közvetlen környezete másképpen viszonyul, mindenképpen visszahat a sértettre is. A sérelemdíj összegszerűségével kapcsolatban a Ptk. megszünteti annak a lehetőségét, hogy járadék formájában legyen megítélhető. A nem vagyoni kártérítés gyakorlatában – a kártérítés módjára vonatkozó szabályok alapján – lehetőség volt az egyösszegű és a járadék formájában történő marasztalásra egyaránt. A sérelemdíj egyösszegben történő megítélése ismét a büntető jelleget erősíti, hiszen a járadék a büntető elemeket hangsúlyozó felfogásban valójában kedvezmény lenne a jogsértőnek a sérelemdíj részletekben történő megfizetésére vonatkozóan. Bár a kompenzációs elemeknek túlsúlyba kell kerülniük a sérelemdíj gyakorlatában is, azonban a járadék lényegét adó később felmerülő vagy rendszeresen felmerülő, a jogsértéssel okozati összefüggésben álló hátrányok (károk) valójában kivétel nélkül vagyoni károk, melyek a kártérítés körében járadékkal a későbbiekben is orvosolhatók. A sérelemdíjhoz – különösen olyan jogsértések esetében, amikor igazolható hátrány nem jelentkezik a sértettnél – nem társulhat a járadék, kizárólag az egyösszegű megfizetés szankciója. A Ptk. rekodifikációja során a funkcionális viták kereszttüzében áll a bevezetni tervezett sérelemdíj jogintézmény „magánjogi büntetést” sugalló jellege. Azzal, hogy a Ptk. szövege kifejezetten rögzíti, hogy a sérelemdíj megítéléséhez hátrány bizonyítása nem szükséges, büntető színezetet is kap a jogintézmény. A rekodifikáció folyamatában több alkalommal is megjelent a sérelemdíj céljára történő utalásként a „magánjogi büntetés” terminológia, mely a miniszteri indokolásban még hangsúlyosabb az eddigieknél. Abban az esetben ugyanis, ha a személyiségi jogot támadó magatartás negatív következményét, a hátrányt nem kell bizonyítani, az összegszerűség megítélésénél lényeges szempont a sérelemdíj preventív és büntető hatása: reagálni a jogsértő jogellenes magatartására egy olyan összegű pénzfizetésre
230
kötelezéssel, melynek mércéje a jogsértés súlya és a jogsértő szubjektuma lehet. A jogsértőre így – a magánjogtól meglehetősen idegen módon – nagyobb hangsúly helyeződik, mint a sérelem elszenvedőjére. A polgári jog klasszikus helyreállítást célzó felfogásával szemben nem az eredmény, hanem az azt kiváló magatartás és annak cselekvője válik a tényállás központi szereplőjévé. Ez a modell alapjait és logikai módszerét tekintve is nagyon közel áll a büntetőjog felfogásához, a büntető hatalom érvényesítésének módjához. A sérelemdíj és a büntetés közötti különbség csupán abban látható, hogy a sérelemdíjra kötelezés – a polgári per sajátosságaiból következően – minden esetben a sértett kívánságára történik, míg a büntetőjogban – a magánindítvány eseteit kivéve – hivatalból megindul az eljárás. A büntetés és a sérelemdíj neme is sok esetben azonos, hiszen a jogsértő oldalán a pénzbüntetés és a sérelemdíj fizetési kötelezettség egyaránt anyagi hátrány okozását célozza. Felmerül kérdésként, hogy a sérelemdíj magánjogi büntetésként történő felfogása nem ütközik-e a ne bis in idem (kétszeres értékelés tilalmának) alapelvébe. A kétszeres értékelés tilalmát véleményünk szerint nem lehet jogágakra korlátozni, és azt a polgári jogban és büntetőjogban külön-külön vizsgálni. Nem elfogadható, hogy ugyanazért a cselekményért büntetési célzattal egyszer büntetőeljárásban, másszor polgári peres eljárásban vonjuk felelősségre a jogsértőt, végül mégis a büntetés célja által vezérelve. Akkor nem ütközik a két felelősségi rendszer alapján történő felelősségre vonás a ne bis in idem tilalmába, ha a polgári jog és a büntetőjog más célból írja elő jogkövetkezmény alkalmazását. A büntetőjog klasszikusan represszív és preventív hatásokat helyez előtérbe, míg a magánjogban továbbra is a legalább megközelítő helyreállításon kell a hangsúlynak maradnia. Elfogadjuk ugyanakkor, hogy a nem vagyoni kártérítés. A sérelemdíjat büntető jellegű jogintézmény (kvázi bírság) helyett továbbra is kompenzációs, elveszett életörömöket pótolni hivatott, a sérelmet szenvedett félre koncentráló védelmi eszközként kellene alkalmazni a magyar polgári jogban. Olyan esetekben, amikor a hátrány külvilági manifesztáció hiányában nem igazolható, a jogellenes magatartás körülményeiből, a jogsértő felróhatóságának fokából lehet következtetni a sérelem meglétére, annak nagyságára. Az amerikai kártérítési koncepció alapgondolatát hasznosítva deduktív módszerekkel a jogellenes magatartásból és a jogsértő felróhatóságának (amerikai jogban vétkességének) fokából visszafejthető az a nem vagyoni hátrány, melynek
231
kompenzálására szolgál a sérelemdíj. Ezzel a megoldással máris kikerülhető a ne bis in idem tilalmával való szembekerülés, hiszen a polgári jogban alkalmazott sérelemdíj a jogsértő személyi körülményeit a sértettet ért hátrány létének és nagyságának igazolásához vizsgálja, így az esetlegesen sérelemdíj formájában előírt pénzfizetési kötelezettség helyreállító természetű, amely mellett megfér a büntetőbíróság által más elvi alapokon és célból kiszabott büntetés. A személyiségi jogok megsértése miatt elszenvedett vagyoni károk megtérítésére a Ptk. mindkét felelősségi alakzat, a szerződésszegéssel okozott és a szerződésen kívül okozott károkért való felelősség szabályai alapján lehetőséget biztosít, az ott meghatározott feltételek fennállása esetén. A személyiségi jogok megsértéséből eredő kártérítési felelősség tehát nem különbözik a kötelmi jogban megalkotott felelősségi alakzatoktól, így a felelősség feltételei, a kártérítésre kötelezett személy meghatározása, valamint a kimentési okok vonatkozásában is ezek a szabályok alkalmazandók.
232
