Karen Thompson Walker CSODÁK KORA

Karen Thompson Walker CSODÁK KORA

Fordította Nagy Gergely A szöveget az eredetivel egybevetette Angyalosy Eszter

Karen Thompson Walker

CSODÁK KORA

Libri Kiadó Budapest

© Karen Thompson Walker, 2012 © Nagy Gergely, 2012 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült

The Age of Miracles Random House, Inc., New York, 2012

Szüleimnek és Casey-nek.

Most, az utolsó tíz percben, a világ legvégén valaki megszorít egy csavart, alig szempillavékonyat, valaki keskeny csuklójával egyengeti a virágokat… James Richardson: Another End of the Wold

1.

Nem vettük észre rögtön. Nem lehetett érezni. Először még nem észleltük a napok szélén domborodó plusz időt, ami egyre csak nőtt, mint daganat a bőr alatt. Akkoriban az időjárás meg a háborúk kötötték le minden figyelmünket. Kit izgatott a Föld forgása? Egyes távoli országokban még mindig bombák robbantak az utcán. Jöttek-mentek a hurrikánok. Véget ért a nyár. Elkezdődött az új tanév. Az órák ugyanúgy ketyegtek, mint mindig. A másodpercek cseppjei percekké álltak össze. A percek órákká terebélyesedtek. Semmi sem utalt rá, hogy az órák már nem ugyanúgy, nem ugyanolyan hosszú napokká gyűlnek, ahogy a világon mindenki tudta. Voltak, akik később azt állították, hogy ők már hamarabb felismerték a bajt. Az éjszakai műszakban dolgozók: az árufeltöltők, a rakodómunkások, a kamionsofőrök, illetve azok, akiknek egészen másféle terheket kellett cipelni: az álmatlan, gondterhelt, beteg emberek. Mindazok, akik hozzá voltak szokva az éjszakai virrasztáshoz. Egy-két ilyen véreres szeműnek még az erről szóló híradások megjelenése előtt feltűnt, hogy mintha kitartóbb lenne a sötétség reggelente, de azt hitték, csak magányos, beteg elméjüket zavarta meg valami. Október hatodikán szólaltak meg először nyilvánosan is a szakértők. Erre a napra természetesen már mind nagyon jól emlékszünk. Változás történt, mondták. Lassulás, így hívtuk ettől fogva: a lassulás. „Nem tudhatjuk biztosan, folytatódik-e ez a tendencia – nyilatkozta egy félénk, szakállas tudós a futtában megszervezett, mára már hírhedtté vált sajtótájékoztatón. Köhintett egyet, aztán nyelt egy nagyot. Vakuk villantak a szemébe. Annyiszor megismételték a bejelentést, hogy a tudós sajátos hanglejtése, a hangsúlyozása, a szünetek, az a kis középnyugati akcentus örökre egybeforrt magával a hírrel. – De azt gyanítjuk, hogy igen.”

Azon az éjszakán 56 perccel hosszabbra nőtt a napunk. Az elején voltak, akik kiálltak az utcasarkokra, és hangosan prédikáltak a közelgő világvégéről. Pszichológusok jöttek be hozzánk az iskolába. Emlékszem, észrevettem, hogy a szomszédban Mr. Valencia nagy kartonnyi konzerveket és ásványvizet hord a garázsába, mintha tartalékolna valamire – mint utólag kiderült, a valóságosnál egy jóval kisebb katasztrófára. A boltok hamar kiürültek, a letakarított polcok úgy festettek, mint a sült csirke leszopogatott csontjai. Az autópályák bedugultak. A hírek hallatán az emberek azonnal költözni akartak: egész családok zsúfolódtak a kisbuszaikba, aztán irány az államhatár. Úgy szaladtak szét mindenfelé, mint megannyi apró bogár, ha hirtelen rájuk világít az ember egy zseblámpával. De persze nem volt hová menni.

2.

Szombat volt, mikor bejelentették a hírt. Nálunk egyébként senki sem vette észre a változást. Mikor aznap reggel feljött a Nap, mi még aludtunk, úgyhogy nem észleltünk semmi különöset. A bejelentés előtt eltelt néhány óra emléke még ennyi év után is úgy él a fejemben, mintha egy üvegvitrinben őrizgettem volna. A barátnőm, Hanna nálunk aludt előző este. Hálózsákban aludtunk a nappali padlóján, már vagy százszor töltöttük így, egymás mellett az éjszakát. A fűnyírók motorjának dorombolására és kutyaugatásra ébredtünk, meg a trambulin puha nyikorgására, ahogy a szomszéd ikrek ugráltak rajta. Alig egy óránk volt, hogy kék focimezben, lófarokba fogott hajjal, napolajtól fénylő arccal, kopogó stoplis cipőinkben elinduljunk az edzésre. – Iszonyú furát álmodtam az éjjel – szólalt meg Hanna. Hason feküdt, a fejét az egyik könyökén nyugtatta; hosszú szőke haja kócosán lógott a füle mellett. Karcsú volt és bájos, amilyen én is annyira szerettem volna lenni. – Te mindig furákat álmodsz – feleltem neki.

Kicipzárazta a hálózsákját és felült, a térdét az állához húzta. Vékony csuklóján szerencsekarkötő csörgött, rajta számtalan amulettel. Többek között egy kis bronzszív egyik fele is ott lógott rajta, aminek a másik fele nálam volt. – Álmomban otthon voltam, de nem a mi házunkban – folytatta. – Anyámmal, csak nem az anyám volt. Meg a tesóim sem a tesóim. – Én szinte soha nem emlékszem, mit álmodtam – válaszoltam, aztán felálltam, hogy kiengedjem a macskákat a garázsból.

A szüleim ugyanazt csinálták, amit emlékeim szerint minden reggel: újságot olvastak az ebédlőasztalnál. Még most is látom, ahogy ott ülnek: anyám a zöld fürdőköpenyében, vizes hajjal, csak gyorsan átfutja a lapokat; apám már felöltözve, sorban elolvas minden cikket egymás után, a betűk visszatükröződnek a szemüvege vastag lencséin. Apám még jó ideig őrizgette az aznapi újságot – gondosan összehajtogatta és eltette, mint valami örökséget, az aznapi mellé, amikor én megszülettem. Azon a szombati napon azt írta az újság – még a nagy bejelentés előtt jelent meg –, hogy a városban megint emelkednek az ingatlanárak, a környéken jó néhány tengerparti szakasz tovább pusztult, és újabb autópálya-felüljáró építését tervezik. A héten egy helyi szörföst megtámadott egy nagy fehér cápa; a határőrök majd 5 kilométer hosszú drogcsempész-folyosót találtak két méterrel az amerikaimexikói határ alatt; és a tőlünk keletre elterülő sivatagban, egy fehér kövekből rakott halom alatt egy rég eltűnt fiatal lány holttestére bukkantak. Az aznapi napfelkelte és napnyugta pontos ideje is szerepelt az utolsó oldalon: de persze ezek az adatok már rég nem feleltek meg a valóságosnak. Fél órával azelőtt, hogy a hír kitudódott, anyám elindult bagelt venni. Azt hiszem, a macskáink már azelőtt is érezték a változást, hogy mi megtudtuk volna. Két sziámi macskánk volt, de teljesen különböző volt a természetük: Chloe álmos, pihés szőrű, kedves teremtés, Tony viszont pont az ellentéte, öreg, óvatos állat, tán nem is volt már akkoriban teljesen normális, mert kis csomókban kitépkedte a saját szőrét, és a halmocskákat állandóan szerteszét hagyta a házban. Úgy sodródtak ideoda a szőrpamacsok a szőnyegen, mint valami különös kis ördögszekerek. Az utolsó percekben, miközben a száraztápot adagoltam a tálkájukba, hirtelen mindkét macska füle a bejárati ajtó felé fordult. Talán megéreztek valami furcsát a levegőben. Mindkettő jól ismerte már anyám Volvójának a hangját, ezért utólag elgondolkodtam, vajon arra figyeltek fel, hogy a kerekek szokatlanul gyorsan pörögnek, ahogy anyám behajt a ház elé és nagy sietve leparkol; vagy esetleg kihallották a pánikot a kézifék éles kattanásából. Hamarosan nekem is feltűnt, anyám milyen izgatott: abból, ahogy a verandán dobogott a lába, ahogy a kulcsai rakoncátlanul zörögtek az ajtóban. A boltból hazafelé jövet, az autóban ülve hallotta a rádióban az első, mostanra elhíresült bejelentést. – Kapcsoljátok be a tévét, most azonnal! – mondta, ahogy kifulladva, leizzadva berontott. A kulcsot a zárban felejtette, egész nap ott himbálózott. – Valami istentelenül szörnyű dolog történik!

Anyám mindig is szerette a nagy szavakat, úgyhogy már hozzászoktunk a drámai kirohanásaihoz. Állandóan eltúlzott és felnagyított mindent. Az istentelenül szörnyű dolog nála bármit jelenthetett, ezer meg ezer dolog belefért ebbe a kategóriába, a többségük valamilyen egyszerű, egészen ártalmatlan kellemetlenség: egy meleg nap, egy közlekedési dugó, egy csöpögő csap, esetleg egy hosszú sor a boltban. Nála még a cigifüst is lehetett istentelenül szörnyű, ha túl közel szállt hozzá. Nem reagáltunk egyből. Apám meg sem mozdult az asztal mellett, csak ült zavartalanul a kikopott, sárga San Diego Padres-feliratú baseballpólójában, egyik keze a kávéscsészéjén, a másik meg a tarkója mögött, épp befejezte az üzleti rovat egyik cikkét. Én elvettem és kinyitottam a bageles zacskót, a papír zörgött az ujjaim között. Még Hanna is elég jól ismerte anyámat ahhoz, hogy nyugodtan folytassa, amit épp csinált: a krémsajtot próbálta kibányászni a hűtő alsó polcáról.

– Láttátok? – kérdezte. Nem láttuk.

Anyám azelőtt színésznő volt. A régi reklámfilmjeit tartalmazó kazetták – főleg hajápolási és konyhai termékeket népszerűsített – most a tévé mellett álló, poros videokazetta-tartón álltak halomban. Az emberek gyakran mondogatták nekem, milyen szép volt fiatalon. Sima arcbőrét, magas, határozott arccsontját látva el is tudtam képzelni, de az évek során azért felszedett néhány kilót. Most heti egy órában drámát és négy órában történelmet tanított a helyi gimiben. Úgy 150 kilométerre laktunk Hollywoodtól. A hálózsákokon állt, fél méterre a tévé képernyőjétől. Úgy emlékszem, a tenyerét a szájára tapasztotta, mint mindig, mikor aggódott valami miatt; de akkor csak arra tudtam figyelni, hogy a futócipője fekete, recés talpa összegyűri Hanna hálózsákját; finom, puha, rózsaszín pöttyös pamut anyagból volt: egy túra viszontagságos körülményei között teljesen használhatatlan lett volna, maximum egy meleg lakás pihe-puha szőnyegén lehetett bevetni. – Nem hallottátok? – kérdezte anyám, és felénk pördült. Nekem már tele volt a szám sajtkrémes bagellel, egy szezámmag épp befészkelte magát a két első fogam közé. – Joel! – kiabált oda apámnak. – Komolyan mondom! Ez szörnyűséges!

Apám ekkor felnézett az újságból, de a mutatóujját a soron tartotta, amit épp olvasott. Honnan is tudhatta volna, hogy a világegyetem működése most kivételesen valóban indokolja anyám felindultságát?

3.

Mi, kaliforniaiak hozzászoktunk, hogy olykor-olykor megmozdul a Föld. Mindent tudtunk a földrengésekről és földcsuszamlásokról. Mindig volt elem a zseblámpánkban, minden kamrában ott sorakozott sok-sok liternyi ásványvíz. Tudomásul vettük, hogy bármikor megrepedhet a lábunk alatt a járda. Időnként úgy lötyögött a víz az úszómedencékben, mint egy nagy tálban. Rutinosan másztunk be az asztal alá, és tudtuk, hogy a levegőben repülő üvegszilánkokkal vigyázni kell. Minden tanév elején teleraktunk tartós élelmiszerekkel egy nagy, cipzáras nejlonzacskót, szükség esetére, ha a Nagy Rengés miatt az iskolában ragadnánk. De mi, kaliforniaiak sem voltunk jobban felkészülve erre a csapásra, mint azok, akik nálunk szilárdabb talajon éltek. Mikor végre felfogtuk, mi is történt aznap délelőtt, Hannával kirohantunk megnézni az eget, hátha látunk valamit, ami alátámasztja a híreket. De az ég most is ugyanolyan volt, mint máskor: átlagos, tiszta, kék. A Nap is változatlanul sütött. A tenger felől ismerős szellő fújdogált, és a levegő is ugyanolyan illatú volt, mint akkoriban mindig: a frissen vágott fű, a lonc és a klór illatának a keveréke. Az eukaliptuszfák úgy hullámzottak a szélben, mint a tengeri rózsák. A hátsó kerítés mögött, nem messze, még mindig ott zúgott, visszhangzott az autópálya forgalma. Az elektromos vezetékek ugyanúgy búgtak. Ha feldobtunk volna egy focilabdát a levegőbe, feltehetően észre sem vesszük, hogy valamivel gyorsabban esik vissza a földre, hogy kicsit keményebben csapódik be, mint eddig. Tizenegy éves voltam, a külvárosban laktunk. Ott állt mellettem a legjobb barátnőm. Úgy tűnt, minden tökéletesen rendben van. Anyám máris vizsgálni kezdte a polcokat a konyhában, hogy mi van itthon, és mit kell még esetleg beszereznünk. Kitárta a szekrények ajtaját, belenézett a fiókokba. – Csak tudni szeretném, hogy állunk a vésztartalékokkal – mondta. – Nem tudhatjuk, mi fog történni. – Azt hiszem, haza kellene mennem – mondta Hanna. Még mindig a lila pizsamájában volt, két vékony karját maga köré fonta. Még nem is fésülködött, pedig neki nagyon oda kellett figyelnie a hajára, mert második óta nem vágta le. Valamiért minden mormon lánynak, akit ismertem, nagyon hosszú volt a haja. Hannáé is majdnem a derekáig ért, és a vége egészen elvékonyodott, akár a lángok. – Biztos az én anyám is ki van akadva – tette hozzá.

Hannáéknál a sok gyerek miatt állandó volt a nyüzsgés, én viszont egyke vagyok, így Hanna nélkül nálunk mindig túl nagy csend uralkodott a házban. Sosem örültem, ha hazament. Segítettem neki összetekerni a hálózsákot, aztán begyömöszölni a hátizsákjába. Ha tudtam volna, milyen sok idő telik el, mire újra látjuk egymást, egész máshogy búcsúztam volna el tőle. De így csak integettünk egymásnak, Hanna meg én, aztán apám hazavitte kocsival. Háromutcányira laktak tőlünk. A tévében nem tudtak képeket mutatni, nem voltak égő házak vagy leszakadt hidak, sem kicsavarodott fémszerkezetek, kiégett mezők vagy megsüllyedt épületek. Senki sem sérült meg. Nem volt egy halott sem. Kezdetben meglehetősen láthatatlan volt ez a katasztrófa. Azt hiszem, ez lehetett az oka, hogy én eleinte nem is félelmet, hanem inkább csak valami borzongásfélét éreztem. Izgalmas volt: hirtelen megcsillant valami változatosság az ismétlődő hétköznapokban. Anyám viszont rettegett. – Hogy történhet ilyen? – kérdezgette.

Egyre rövidebb és rövidebb frizurát viselt, nagyon szép volt a sötét hajával, de főleg mély, sötétbarna szemének köszönhetően. – Lehet, hogy egy meteor volt – vetettem fel. Fizikából már tanultunk a világegyetemről, tudtam a bolygók sorrendjét, tudtam a nevét egy csomó dolognak, ami kint van az űrben. Mondjuk üstökösök meg fekete lyukak, meg hatalmas sziklatömbökből álló meteorfelhők. – Vagy esetleg egy atombomba… – Biztosan nem atombomba – felelte apám. Láttam az állkapcsán megfeszülő izmokat, ahogy a tévé képernyőjére összpontosított. A kezét karba fonta, széles terpeszben állt a készülék előtt. Nem volt hajlandó leülni. „Bizonyos mértékben tudunk alkalmazkodni – mondta épp egy tudós a tévében. A gallérjára apró mikrofont csíptettek, és a riporter épp azt próbálta kiszedni belőle, milyen szörnyűséges dolgokra számíthatunk. –De ha a Föld forgása tovább lassul… ami persze puszta spekuláció… akkor azt mondanám, radikális változások lehetnek az időjárásban. Földrengések, szökőárak jöhetnek. Tömegesen kipusztulhatnak növény- és állatfajok. Az óceánok pedig elmozdulhatnak a sarkok irányába.”

Mögöttünk megrezegtette a huzat a sötétítőt az ablakon, és a nyitott ajtón keresztül behallatszott egy távoli helikopter rotorjának a berregése.

– De mégis mi okozhat ilyesmit? – kérdezte anyám. – Fogalmam sincs, Helen – fordult felé apám –, semmivel sem tudok többet az ilyesmiről, mint te.

Az aznapi focimeccsről mind megfeledkeztünk. A focimezem egész nap a fiókban maradt, összehajtva. A lábszárvédőim érintetlenül hevertek a szekrény aljában. Később megtudtam, hogy egyedül Michaela jelent meg a pályán, szokása szerint késve, kezében a stoplis cipőjével, hosszú haja kibontva, a göndör, vörös fürtök vidáman táncoltak az arca körül, ahogy zokniban felfelé szaladt a domboldalon. Csak később vette észre, hogy nem melegít senki, hogy egyetlen kék mezt vagy lófarkat sem lobogtat a szél, és a füvön sem ül senki, se a szülők, se az edző. Egyetlen baseballsapkás anyuka sem kortyolgatott jeges teát, és nem sétálgattak az oldalvonalnál a strandpapucsos apukák. Sehol egy jéggel teli hűtőtáska, kerti szék vagy megpucolt narancs. Ekkor nyilván már azt is észrevette, hogy a fenti parkolóban sem áll egy autó sem. Csak a hálót lengette a szél a kapufákon, egyetlen bizonyítékként, hogy ezen a helyen valaha futballt játszottak az emberek. – És hát, tudod, milyen az anyám – mesélte néhány nappal később Michaela ebédnél, miközben a népszerű hetedikes lányokat utánozva a falnak támaszkodott. –Mire visszaértem a parkolóba, már nem volt sehol.

Michaelának volt a legfiatalabb anyukája mindannyiunk közül. Az összes többi anya, még ha fiatalosak is voltak, elmúltak már harmincöt évesek, az enyém pedig betöltötte a negyvenet. Michaela tagadta ugyan, de mindenki tudta, hogy az övé még csak huszonnyolc. Folyton más pasival járt. Sima bőre, karcsú alakja, feszes mellei és vékony combja valami szégyenteljes dolgot sugároztak, amit nem tudtunk ugyan beazonosítani, de azért valamennyien határozottan éreztünk. Egyedül Michaeláék laktak bérelt lakásban, és egyedül ő nem tudott felmutatni egy valamirevaló apát. Michaela fiatal anyukája nyilván átaludta aznap a híreket. – Nem néztétek a tévét? – kérdeztem még azon a héten Michaelát. – Nincs kábeltévénk, hát nem emlékszel? Már be sem kapcsolom a tévét. – Na és a rádió a kocsiban? – Elromlott.

Michaelát általában mások fuvarozták mindenhová. A lassulás első napján azonban, miközben mi, többiek, otthon bámultuk a híreket a tévében, kint ragadt a focipályánál. Megpróbálkozott az ősrégi telefonfülkével, amelyről már réges-rég megfeledkezett az üzemeltető – mindenkinek volt mobilja –, de aztán szerencsére megjelent az edző, hogy szóljon, ha valaki mégis kiment a pályára, hogy elmarad a meccs, vagy legalábbis máskorra csúszik, és végül ő vitte haza Michaelát. Aznap délre már minden tévécsatorna kifogyott az új információból. Persze friss hírek hiányában is folytatták a különkiadásokat, újra és újra megrágták ugyanazokat az apró részleteket. De nem számított, valamennyien odaragadtunk a képernyők elé. Az egész napot a szüleimmel töltöttem, a szőnyegen ülve, néhány méterre a tévétől. Most is emlékszem, milyen furcsa volt átélni ezeket az órákat. Szinte fizikai szükségletnek éreztük, hogy megtudjunk mindent, amit csak lehet. Anyám időről időre körbement a házban, egyenként kinyitotta a csapokat, és ellenőrizte a víz színét. – Semmi baja nem lesz a víznek, drágám – szólt rá apám. – Ez nem földrengés.

Levette, és a pólója aljában megtörölte a szemüvegét, mintha csak a látásával lenne valami gond. Szemüveg nélkül úgy nézett ki, mintha hunyorogna, és túl kicsi lenne a szeme. – Úgy viselkedsz, mintha ez nem is lenne olyan nagy dolog – felelte anyám.

A szüleim ekkor még csak kis dolgokban nem értettek egyet. Apám a fény felé tartotta a szemüvegét, aztán gondosan visszaigazította az orrára. – Mondd meg, mit kellene csinálnom, Helen – fordult megint anyám felé –, és megcsinálom!

Apám orvos volt. A problémákban és a megoldásokban hitt, a diagnózisban és a kezelésben. Az ő logikája szerint aggódni felesleges dolog. – Mindenki pánikba fog esni – folytatta anyám. –Talán azok is, akik a vízműnél meg az elektromos műveknél dolgoznak. És persze akik a boltokban. Mi lesz velünk, ha otthagyják a munkahelyüket? – Mást nem tudunk tenni, minthogy kivárjuk, mi lesz – válaszolta apám. – Ó, ez igazán remek – vágta rá anyám. – Igazán kitűnő terv.

Néztem, ahogy kiviharzik a konyhába: meztelen talpa csattogott a kövön. Aztán meghallottam a bárszekrény ajtajának kattanását és hamarosan a jég csilingelését a pohárban. – Fogadok, hogy nem lesz semmi baj – böktem ki, mert úgy éreztem, muszáj valami vidámat mondanom.

De úgy szakadt ki a torkomon, mint egy köhögés. – Fogadok, hogy nem lesz baj. Gyorsan előkerültek a futóbolondok meg a zsenik, és megteltek velük a beszélgetős műsorok stúdiói. Tudományos cikkeket lobogtattak, amelyeket a vezető folyóiratok már mind elutasítottak. Most mind azt állították, hogy ők előre látták a katasztrófát. Anyám az italával a kezében visszaült kanapéra. A képernyő alján nagy, piros betűkkel folyamatosan egy kérdés villogott:

Közel a vég? – Ó, Istenem – sóhajtott apám. – Micsoda szenzációhajhászás! A közszolgálati tévében!

A megjegyzése elszállt a levegőben, senki nem váltott csatornát. Apám ekkor rám pillantott, és odaszólt anyámnak: – Szerintem nem kellene ezt néznie. Julia, nem mész inkább passzolgatni egy kicsit? – Kösz, nem – feleltem. A legkisebb hírmorzsát sem akartam elszalasztani.

A térdemre húztam a pulóveremet. Tony ott feküdt mellettem a szőnyegen, a mancsait előrenyújtotta, kicsit sípolva vette a levegőt. Annyira csontos volt és vékony, hogy kilátszottak a csigolyái. Chloe a kanapé alatt bujkált. – Na, gyere – győzködött tovább apám. – Rugdaljuk egy kicsit azt a labdát!

Az előszobái szekrényből előszedte a focilabdámat, és a kezembe nyomta. – Kicsit mintha lapos lenne – jegyezte meg.

Néztem, ahogy előveszi a pumpát, és úgy fújja fel vele a labdát, mintha valami orvosi műszer lenne: sebészi pontossággal és gonddal illesztette a fúvókát a szelepbe, aztán módszeresen fújni kezdte, mintha egy beteget lélegeztetne. Mindig megvárta, hogy az utolsó sóhajnyi levegő is átmenjen a labdába, csak aztán nyomta le újra a pumpát. Kelletlenül bekötöttem a cipőmet, és már kint is voltunk. Egy ideig némán passzolgattunk. Bentről még mindig hallottuk a műsorvezető és a vendégei fecsegését. A hangjuk összekeveredett a focilabda puffanásaival, ahogy belerúgtunk. A szomszédos hátsó udvarok üresek voltak. A hinták árván lengedeztek a szélben. Már az ikrek trambulinja sem nyikorgott. Elkalandoztak a gondolataim. Be akartam menni. – Szép – jegyezte meg az apám egy rúgásom után. – Pontos!

Pedig alig tudott valamit a fociról. A labdát is rosszul rúgta, nem a lábfeje jó oldalával. A következő passznál túl erősen találtam el, és a labda eltűnt az udvarunk sarkában növő lonc mögött. Otthagytuk. – Jól vagy, ugye? – kérdezte apám.

Az égen nagy testű madarak köröztek. Nem a szokásos, külvárosi madarak. Ezek sólymok, sasok vagy varjak voltak, erős szárnyuk arról árulkodott, hogy a keleten megmaradt nagyobb pusztaság az otthonuk. Most fáról fára szálltak, a hangjuk elnyomta a mi városi madaraink csivitelését. Tudtam, hogy az állatok gyakran olyankor is megérzik a veszélyt, mikor az emberek nem, és hogy szökőár vagy erdőtűz esetén percekkel vagy órákkal előbb tudják, hogy menekülni kell, mint az emberek. Hallottam olyat is, hogy az elefántok néha eltépik a láncaikat, és a magasabban fekvő helyekre menekülnek, egyes kígyók pedig kilométerekkel messzebbre is elkúsznak vész esetén. – Gondolod, hogy a madarak tudják? – kérdeztem apámat. Ahogy felfelé néztem, éreztem, hogy a nyakamban megfeszülnek az izmok.

Apám is a madarakat nézte, de nem felelt. Egy sólyom leszállt a fenyőfánk tetejére, meglengette a szárnyait, aztán továbbrepült nyugatra, a part felé. Anyám kiszólt bentről a szúnyoghálón keresztül: – Most azt mondják, valahogy hatással lehet a gravitációra is. – Egy perc, és megyünk – szólt vissza apám.

Megszorította a vállamat, aztán hátrahajtotta a fejét, és úgy nézett az égre, mint egy farmer, mikor várja az esőt. – Gondolj csak bele, milyen okosak az emberek? – kezdte. – Gondold csak végig, mi mindent feltaláltak már! Rakétát, számítógépet, műszívet. Megoldjuk ezt is, tudod? Mindig megoldjuk a fontos gondokat. Mindig.

Aztán a széles, kétszárnyú bejárati ajtón keresztül visszamentünk a házba. Apám ragaszkodott hozzá, hogy töröljük meg a lábunkat – mintha az ilyen kis szertartások segíthetnének, hogy biztonságban érezzük magunkat –, mielőtt bemegyünk anyámhoz a nappaliba. Miközben befelé menet beszélt hozzám, azt éreztem, hogy bár a világ egyelőre sértetlen, rövidesen minden szétesik körülöttem.

A következő órákban csak vártunk és aggódtunk. Találgattunk, rémüldöztünk, spekuláltunk. Új szavakat és új megoldásokat tanultunk a tévé képernyőjén meg az interneten keresztül, a nappalinkba beköltöző tudósoktól, tisztviselőktől. Olyan figyelemmel követtük a Napot az égen, mint még soha. Anyám skót whiskyt ivott jéggel. Apám fel-alá járkált. Én pedig megpróbáltam felhívni Hannát, de senki sem vette fel náluk a telefont. Máshogy telt az idő azon a szombaton. Úgy tűnt, mintha a délelőtt már tegnap lett volna. Mire eljutottunk oda, hogy azt figyeltük, mikor bukik le a Nap szép lassan nyugaton, a dombok mögött, én már úgy éreztem, mintha több nap belebújt volna ennek az egynek a bőrébe, mintha sokkal többel vált volna hosszabbá, nemcsak egyetlen rövidke órával. Késő délután apám felment a lépcsőn a hálóba, majd hamarosan ingben és fekete nadrágban jelent meg újra, kezében egy elegáns cipőt lóbált. – Mész valahová? – érdeklődött anyám. – Hatkor kezdek, nem emlékszel?

Apám szülészorvos volt, a különösen kockázatos szülésekre szakosodott. Gyakran kellett ügyelnie, és időnként éjszakai műszakba is beosztották a kórházban. Sokszor hétvégén is dolgozott. – Ne menj be – mondta anyám. – Ma este ne menj!

Emlékszem, mennyire reméltem, hogy anyám meg tudja győzni, de ő már a cipőjét kötötte. Szerette, ha a fűzőn a két hurok pontosan egyforma. – Meg fogják érteni, ha nem mész be – győzködte tovább anyám. – Teljes a káosz mindenhol, a forgalom, meg a pánik, az egész…

Apám néhány betege hónapokig bent feküdt a kórházban: igyekeztek benn tartani a babákat az anyaméhben, amíg meg nem erősödnek annyira, hogy már életben tudjanak maradni a külvilágban. – Ugyan már, Helen – felelte apám. – Tudod, hogy nem maradhatok itthon!

Felállt és meglapogatta a zsebét. Hallottam a kulcs tompa csörgését. – De most nekünk is szükségünk van rád – próbálkozott tovább anyám. A fejét apám mellkasára hajtotta – apám jó harminc centivel volt magasabb nála. – Tényleg nem szeretnénk, ha bemennél ma, ugye, Julia?

Én is szerettem volna, ha marad, de olyan túlfejlett volt a diplomáciai érzékem, amekkora csakis egy egyke gyereknek lehet. – Én is szeretném, ha nem kellene bemennie – mondtam óvatosan. – De ha muszáj, akkor, gondolom…

Anyám elfordult tőlem, aztán valamivel halkabban azt mondta apámnak: – Kérlek! Még azt sem tudjuk, mi történt! – Ugyan, Helen – apám kedvesen megsimogatta a haját. – Ne dramatizáld túl! Semmi sem fog történni holnap reggelig. Lefogadom, hogy hamarosan le fog csengeni az egész. – Már hogy csengene le?

Apám adott neki egy puszit, nekem pedig integetett az előszobából. Aztán kiment és becsukta maga mögött az ajtót. Rövid idő múlva már hallottuk is, ahogy beindítja a kocsit a ház előtt. Anyám lehuppant mellém a kanapéra. – Legalább te nem hagysz itt – sóhajtotta. – Majd mi vigyázunk egymásra!

Abban a pillanatban legszívesebben átszöktem volna Hannáékhoz, de tudtam, hogy anyámat kiborítaná, ha én is elmennék. Kintről gyerekek hangja úszott be a nappaliba. A sötétítőn keresztül is láttam, hogy Kaplanék sétálnak el a járdán a házunk előtt. A szombat nekik szent nap volt, egész nap nem ülhettek autóba. Nemrég hattagúra nőtt a család: Mr. és Mrs. Kaplan, Jacob, Beth, Aaron meg a kisbaba a babakocsiban. A gyerekek a zsidó iskolába jártak fent, északon, és többnyire fekete ruhákat hordtak, mint a szereplők a régi filmekben, akik után lobog a hosszú szoknya vagy a fekete nadrágszár. Beth Kaplan épp annyi idős volt, mint én, de alig ismertük egymást. Magának való gyerek volt. Most épp hosszú ujjú blúzt és hosszú szoknyát viselt, elegáns, piros lakkcipővel. Arra gondoltam, biztosan a lábbeli az egyetlen, amivel egy kicsit egyedivé tudja tenni a megjelenését. Ahogy elsétáltak a házunk előtt, az öccse letépett néhány pitypangot a pázsit széléről, és ekkor eszembe jutott, hogy ők talán még nem is tudnak a lassulásról. Jóval később ugyan, de Jacobtól megtudtam, hogy jól gondoltam: Kaplanék egész naplementéig nem tudtak semmit, míg véget nem ért a szombat, és a vallásuk meg nem engedte, hogy újra felgyújtsák a villanyt és bekapcsolják a tévét. Akkor tudták csak meg, hogy a világ immár más egy kicsit, mint amibe beleszülettek. Ha az ember nem hallotta a híreket, kívülről nem látszott semmi változás. Később ez is megváltozott persze, de egyelőre, ezen az első napon, a Föld még teljesen ugyanolyan volt, mint előtte. Egy zsákutcában laktunk, még a hetvenes években húzták fel ezeket a kertvárosi házakat szép sorban a nyolcszáz négyzetméteres telkekre; kívül gipszstukkó díszítés, a falakban és a mennyezetben meg azbeszt. A házak előtt mindenütt göcsörtös olajfa állt, kivéve, ahol kivágták és

valami divatosabb, vízigényesebb fajtát ültettek a helyére. A mi utcánkban mindenki rendben tartotta a pázsitot a háza előtt, de azért senki sem vigyázott rá mániákusan. A gyér fűben százszorszépek, pitypangok nyíltak. Majd minden ház oldalán rózsaszín murvafürt kapaszkodott fölfelé, rázkódtak-remegtek a szélben. Az akkori műholdképeken a mi kis zsákutcáink csinos, párhuzamos sorokat alkottak, mind egy kiszélesedő térben végződött, mint tíz hőmérő egy madzagra fűzve. Kalifornia egy szerényebb környékén laktunk, egy tengerparti domb olcsóbb oldalán – a drágább oldalon álló házak a tengerre néztek. Akkoriban szép fényes reggelekre ébredtünk. A konyhánk keleti fekvésű volt, és a Nap beragyogott az ablakon, míg megfőtt a kávé, én pedig a zuhany alatt a vizet folyattam magamra, fogat mostam és kiválogattam, mit veszek fel aznap az iskolába. Délután meg jó hűvös volt, mert a Nap minden este egy egész órával hamarabb eltűnt a dombtetőn álló drágább házak mögött, mint hogy tényleg alábukott volna az óceánban. Ezen a napon valamiféle új izgalommal vártuk a naplementét. – Azt hiszem, egy kicsit megmozdult – mondtam hunyorogva. – Mármint most már határozottan elindult lefelé.

Az utcában lassan kinyíltak az elektronikus vezérlésű garázsajtók. Kisbuszok, városi terepjárók bukkantak fel, teli gyerekekkel, ruhákkal, kutyákkal. Néhány szomszéd kint álldogált csoportokba verődve a házak előtt a füvön. Mindenki úgy nézte az eget, mintha tűzijáték kezdetét várná. – Ne nézz bele egyenesen a Napba! – figyelmeztetett anyám, mellettem ülve a verandán. – Kiégeti a szemed.

Egy csomag ceruzaelemet bontott ki éppen, valamelyik fiókban találta. Három zseblámpa hevert mellette a betonon, a mi kis fénytartalékunk. A Nap még mindig magasan állt az égen, de ő már a különlegesen hosszú éjszaka miatt aggódott. Kicsit távolabb, az utca vége felé megláttam egy régi barátnőmet, Gabbyt: egyedül ült kint a tetőn. Mióta a szülei átíratták egy magániskolába, a szomszéd városba, nem sokat találkoztunk. Szokása szerint tiszta feketében volt. Feketére festett haja szinte kiugrott az ég hátteréből. – Minek festette be ilyenre? – kérdezte anyám, mikor ő is észrevette Gabbyt. – Nem tudom – feleltem. Ebből a távolságból nem látszott a három sor fülbevaló, ami ott lógott mindkét fülében. – Gondolom, olyan kedve

volt. Hordozható rádió sistergett mellettünk. Minden egyes órával újabb perceket növesztettünk. A szakértők most a „búzatűréshatárról” vitatkoztak, én pedig azon gondolkodtam, ez a fogalom vajon ott pihent már évtizedek óta a tankönyvek tárgymutatóiban, vagy csak ma találták ki válaszként az új kérdésre: mennyi időt bírnak ki a fontosabb haszonnövények a Nap fénye nélkül? Anyám egyenként ki-be kapcsolta a zseblámpákat, és a tenyerén ellenőrizte a fényüket. Mindegyikből kiszedte a régi elemeket és újakat tett a helyükbe, mintha puskákat tárazna be. – Nem tudom, apád miért nem hívott még vissza – jegyezte meg.

Kihozta magával a vezeték nélküli telefont a verandára, és most ott pihent mellette némán. Olykor gyorsan, hangtalanul kortyolt egyet az italából. Most is emlékszem, milyen volt a jégkockák csilingelése a poharában. Miután a vízcseppek végigszánkáztak a pohár oldalán, apró, egymást metsző köröket rajzoltak a betonra. Nem mindenki pánikolt be. Sylvia, a zongoratanárnőm, aki az utca másik oldalán lakott, nyugodtan tett-vett a kertjében, mintha mi sem történt volna. Figyeltem, ahogy ott térdel a földön, egyik kezében fényes metszőolló. Később sétálni indult a környező utcákon. A klumpája kopogott a járdán, vörös hajtincsei itt-ott kiszöktek lazán összekötött copfjából. – Szia, Julia! – köszönt oda nekem, mikor a mi udvarunk elé ért. Anyámra is rámosolygott, de neki nem köszönt külön. Nagyjából egyidősek voltak, de Sylvia valahogy mégis inkább kislányosnak tűnt, ami anyámtól azonban meglehetősen távol állt. – Látom, maga nem izgul túlságosan – jegyezte meg anyám. – Que será será – felelte Sylvia. A három szó egyetlen hosszú sóhajnak hangzott. – Mindig ezt mondom. Ahogy lesz, úgy lesz.

Én nagyon bírtam Sylviát, de tudtam, hogy anyám nem szereti. Laza volt, sovány és mindig testápoló illatot árasztott. Keze-lába nyúlánk, mint az eukaliptuszfa, és általában hatalmas, türkizkék színű ékszereket aggatott magára, amiket a zongoraórák elején levett, hogy jobban hozzáférjen a billentyűkhöz. Mindig mezítláb zongorázott. – De az is lehet, hogy csak nem tudok tisztán gondolkodni – tette még hozzá. – Épp egy tisztítókúra közepén vagyok. – Mi az a tisztítókúra? – kérdeztem. – Olyan böjtféle – válaszolt Sylvia.

Közelebb jött hozzánk, hogy elmagyarázza, és én hallottam, hogy közben anyám a háta mögé rejti a zseblámpákat. Azt hiszem, hirtelen zavarba jött attól, hogy fél. – Semmi étel, semmi alkohol, csak víz. Három napig. Biztos anyukád is csinált már ilyet.

Anyám megrázta a fejét. – Én aztán nem – mondta. Anyám poharára gondoltam, ami most is ott gyöngyözött mellette a verandán. Kis ideig egyikünk sem szólt. – Mindenesetre – mondta végül Sylvia, de közben már indult is tovább – ne hagyd, hogy ez eltántorítson a gyakorlástól! Viszlát szerdán!

Sylvia a következő néhány délutánt bizonyára gyomlálással töltötte, vagy a rózsákat metszette a kertjében, szalmakalapban. – Tudod, szerintem nem egészséges, ha valaki ilyen vékony – mondta anyám, mikor Sylvia már visszaért a kertjébe. Anyám az egyik szekrényében csak a méreténél egy számmal kisebb ruhákat tartott, melyek érintetlenül várták a napot, mikor végre tényleg leadja azt az öt kilót, amire évek óta panaszkodik. – Kilátszanak a csontjai? –tette még hozzá. Valóban kilátszottak. – Nézd csak! – mutattam. – Felkapcsolták az utcai lámpákat!

A lámpák be voltak programozva, hogy szürkületkor kapcsolódjanak fel. De most még teljes erőből sütött a Nap. Elképzeltem a világ másik felén lakókat, a kínaiakat, az indiaiakat, ahogy ülnek a sötétben, és várnak, ahogy mi is, csak ők a hajnalra. Teltek a percek. – Legalább szólhatott volna, hogy rendben beért dolgozni – jegyezte meg anyám. Megint tárcsázott, várt egy kicsit, aztán letette a telefont.

Egyszer bementem én is apámmal a munkahelyére. Nem történt túl sok minden, amíg ott voltam. A terhes nők tévét néztek és nassoltak az ágyukban. Apám mindenfélét kérdezgetett tőlük, meg a kórlapokat tanulmányozta. A férjek végig ott mászkáltak körülöttünk. – Hiszen külön megkértem, hogy hívjon… – bosszankodott anyám. – Biztos sok a dolga – feleltem.

Észrevettem, hogy az utca végén lakó idős pár, Tom és Carlotta szintén kint ülnek a házuk előtt. Tom kifakult batikolt pólóban meg farmerben volt, Carlotta meg kerti papucsban, hosszú, ősz hajfonata a vállán pihent. De ők minden este kint ültek a kocsibehajtón, két kerti székben, a kezükben margarita koktél meg cigaretta. A garázs ajtaja nyitva volt mögöttük, és Tom villanyvasút-terepasztalának a sínjei most úgy festettek, mint a belek. Az utcánkban a legtöbb házat átépítették, vagy legalább felújították, kicsinosították kicsit, mint az öregek fogait; de Tom és Carlotta háza érintetlen maradt. Mikor a cserkészcsapattal sütit árultam, láttam, hogy még a padlót is az eredeti vastag, mélyvörös szőnyeg borítja. Tom kezében a vastag falú pohárral odaintegetett nekem. Nem ismertem valami jól, de mindig kedves volt velem. Visszaintegettem. Már október volt, de úgy éreztem, mintha még csak július lenne: a nyári illatú levegő, a nyári ég, ami még este hét után is világos. – Remélem, működnek a telefonok – mondta anyám. – De hát biztos működnek, nem?

Azóta már rám is átragadt anyám néhány szokása. Például, hogy az agya folyton csak ugyanazon az egy dolgon zakatolt, vagy hogy nehezen viselte a bizonytalanságot. De, mint ahogy a széles csípő meg a kiugró arccsontok, néhány évig még ezek is csak szunnyadtak bennem. Aznap este pedig kifejezetten nehezen tudtam őket elviselni. – Nyugodj meg – mondtam neki. – Jó, anya?

Végre megcsörrent a telefon. Anyám gyorsan felkapta. Rögtön láttam rajta a csalódást, majd egy pillanattal később át is adta nekem. Nem apa telefonált, hanem Hanna. Felálltam a verandáról és lesétáltam a fűre, fülemen a telefonnal, hunyorogva a napsütésben. – Most nem igazán tudok beszélni – kezdte Hanna. – Csak el akartam mondani, hogy elutazunk.

A háttérben Hanna testvéreinek a lármázása hallatszott. Szinte láttam magam előtt, ahogy ott áll a közös szobájukban, a sárga csíkos függöny előtt, amit az anyja varrt, az ágyán a sok-sok plüssállat, a kisszekrénye teteje pedig teli hajcsatokkal. – Hová mentek? – kérdeztem. – Utahba – felelte.

Ijedtnek tűnt a hangja. – Mikor jöttök vissza? – Nem jövünk vissza.

Éreztem, ahogy rám tör a pánik. Abban az évben olyan sokat voltunk együtt, hogy a tanárok néha már a másik nevén szólítottak minket. Később megtudtam, hogy Salt Lake Cityben több ezernyi mormon gyűlt össze a lassulás kezdetekor. Hanna egyszer elmondta, hogy az egyház kijelölt egy pontot Utahban, ahol szerintük Jézus vissza fog térni a Földre. Még egy gigantikus élelmiszerraktárt is kialakítottak ott,

hogy legyen mit enniük a mormonoknak, ha eljön a világvége. – Ezt nem lenne szabad elmondanom neked, mert te nem tartozol az egyházunkhoz – mondta. – De attól még így van.

A mi családunk valami unalmas lutheránus felekezetihez tartozott, akik nem őriztek semmiféle titkokat, és semmit sem tudtak a világvégéről. – Ott vagy még? – kérdezte Hanna.

Nehezen találtam a szavakat. Csak álltam a füvön, és próbáltam nem elsírni magam. – Komolyan végleg elköltöztök? – nyögtem ki végül.

A telefonban hallottam, hogy a háttérben Hanna anyja a nevét kiabálja. – Mennem kell – mondta Hanna. – Később még felhívlak.

Azzal letette. – Na, mit mondott? – érdeklődött anyám a verandáról.

A torkomban hatalmas gombóc gyűlt. – Semmit – feleltem. – Semmit? – kérdezte szórakozottan anyám.

Könnyek gyűltek a szemembe, de ő nem látta. – Csak azt szeretném tudni, apád miért nem hívott még minket – folytatta. – Szerinted lehet, hogy lemerült a telefonja? – A fenébe, anya – csattantam fel. – Ettől csak rosszabb lesz!

Elhallgatott és rám nézett. – Ne oktass ki – mondta aztán. – És ne mondj olyat, hogy „a fenébe”!

A rádió recsegni kezdett. Anyám addig csavargatta a gombot, amíg ki nem tisztult az adás. A Harvard egyik tudósa beszélt éppen: „Ha ez így folytatódik – hallottuk a rádióból –, az katasztrofális hatással lehet minden haszonnövényre, a világ teljes élelmiszerkészletére.”

Egy pillanatig némán ültünk egymás mellett. Aztán hirtelen furcsa hangot hallottunk a ház belsejéből; valami tompa puffanást, mint mikor valami puha ütközik a vastag üvegnek. Mindketten felugrottunk. – Ez meg mi volt? – kérdezte anyám.

Már a legvalószínűtlenebb dolgokat is el tudtuk volna képzelni, bármit képesek voltunk elhinni. Hirtelen úgy tűnt, mindenütt veszély leselkedik ránk. Minden apró résben fenyegető dolgok lapulnak. – Nem hangzott valami jól – feleltem.

Beszaladtunk a házba. A konyha tragikus állapotban volt, nem pakoltunk el egész nap semmit, a reggeli bagelem fele még mindig a tányéron árválkodott, pontosan ott, ahol nyolc órával korábban leraktam, a sajtkrém már megkeményedett a szélén. A macskák felborítottak egy joghurtos dobozt, és már tisztára is nyalták a belsejét. Valaki a tejet is elöl hagyta. Most vettem csak észre, hogy Hanna ottfelejtette a focimezét az egyik széken. Kiderült, hogy a furcsa hang egy madártól származott. Egy kék szajkó nekirepült az egyik magasabb ablaknak a konyhában, aztán élettelenül a hátsó tornácra esett, alighanem kitört a nyaka. A szárnyai aszimmetrikusan meredeztek az ég felé. – Talán csak elkábult – találgatott anyám.

Csak álltunk az ablak előtt. – Nem hinném – válaszoltam.

A lassulás, mint hamarosan mind megértettük, tényleg hatással volt a gravitációra is. A Föld vonzása egy kicsit erősebb lett. A mozgó testek egy kicsit nehezebben tudtak mozgásban maradni. A Föld egy kicsit erősebben vonzott minden élőlényt és a tárgyakat is. Talán ez az apró, fizikai változás volt az oka, hogy ez a szegény madár egyenesen a konyhaablak üvegébe repült. – Talán el kellene vinnünk onnan – jegyeztem meg.

– Hozzá ne nyúlj! – csattant fel anyám. – Majd apád elintézi.

Úgyhogy otthagytuk a madarat, pont úgy, ahogy leesett. Reggelig már nem engedtük ki a macskákat. A konyhát is úgy hagytuk, ahogy volt. Nem olyan rég építettük át egy kicsit, és a festék szaga még mindig érződött valamennyire a levegőben, de a vegyszerszag most a megsavanyodott tej illatával keveredett. Anyám újabb italt töltött magának: a két friss jégkocka recsegett picit a bíborszínű skót whisky alatt, aztán szépen megnyugodott a pohárban. Sosem láttam még anyámat ennyit inni egyetlen nap alatt. Már indult is vissza a verandára, a ház elé. – Gyere – szólt oda nekem is. De nekem már elegem volt belőle.

Inkább felmentem a szobámba, és egy ideig csak feküdtem az ágyamon. Húsz perccel később a Nap végre tényleg lebukott a dombtető mögé, ezzel bizonyítva, hogy még ha lassabban is, de a Föld azért még forog tovább. Éjszaka megfordult a szél, és ezúttal a sivatag, nem pedig a tenger felől fújt keményen. Üvöltött és süvített, kint az eukaliptuszfák csak úgy hajlongtak a széllökésekben, de a csillagos eget egyetlen felhő sem takarta: üres, vihar nélküli szél volt. Valamikor meghallottam a konyhai szekrény ajtajának nyikorgását. Felismertem anyám lépteit, ahogy kicsoszogott a papucsában, lecsavarta a gyógyszeres üveg tetejét, aztán a mosogatónál töltött egy pohár vizet. Azt kívántam, bárcsak itthon lenne apám. Megpróbáltam elképzelni a kórházban. Talán épp most is megszületik egy kisbaba a kezei között, pont ebben a pillanatban. Eltűnődtem, vajon mit jelenthet, ha valaki pont ezen az éjszakán jön a világra. Rövidesen kihunytak az utcai lámpák, és kiszívták a szobámból a halvány derengést. Ennek elvileg a hajnal érkezését kellett volna hírül adnia, de továbbra is sűrű sötétség borult az egész környékre. Egészen újfajta sötétség volt, vastag, vidéki feketeség, amilyet a városban vagy a külvárosban sosem látni. Kimentem a szobámból, és odalopóztam a sötétben a szüleim hálószobájához. Az ajtó alatti résen kiszökött a folyosó szőnyegére a tévé bágyadt, kékes fénye. – Te sem tudsz aludni? – kérdezte anyám, mikor benyitottam hozzá. Megviseltnek látszott a régi fehér hálóingében, kimerültnek. A szeme sarkából csokorban futottak szét az apró ráncok.

Bemásztam mellé az ágyba. – Mi ez a szél? – kérdeztem.

Halkan beszéltünk, mintha aludna valaki a közelben. A tévé is le volt némítva. – Csak a Santa Ana – felelte, a kezével a hátamat simogatva. – Mostanában szokott fújni, mindig ősz elején, nem emlékszel? Legalább ez teljesen normális… – Mennyi az idő? – 7:45. – Már reggel kellene hogy legyen. – Reggel van – mondta anyám. Csakhogy az ég sötét maradt. Nyoma sem volt a hajnalnak.

Hallottuk, hogy a macskák is nyugtalanok a garázsban. Kaparták az ajtót, Tony megállás nélkül nyávogott. Már alig látott a hályogos szemével, de még ő is tudta, hogy valami nincs rendben. – Apa hívott? – jutott eszembe.

Anyám bólintott. – Még egy műszakra bent kellett maradnia, mert nem mindenki ment be dolgozni.

Egy ideig csendben ültünk, kint fújt a szél. A tévé fénye remegett a fehér falakon. – Ha hazaér, hagyd pihenni, jó? – mondta anyám. –Nagyon nehéz éjszakája volt. – Mi történt?

Anya az ajkába harapott, a szemét a tévére szegezte. – Meghalt egy nő. – Meghalt?

Sosem hallottam, hogy apám ügyelete alatt ilyesmi történt volna. Valahogy olyan civilizálatlan dolognak tűnt szülésbe belehalni, lehetetlennek, mint a gyermekbénulás vagy a pestis: a csodás monitorjaink meg a gépeink, a fertőtlenítő szappanok, a gyógyszerek, a különböző kezelések, az összegyűlt, hatalmas tudásunk nyom nélkül eltüntettek minden ilyesmit. – Apád úgy gondolja, nem történt volna meg, ha mindenki bemegy dolgozni. Túl kevesen voltak. – Na és a baba? – Azt nem tudom – felelte anyám. A szemében könnyek csillantak.

Valamiért ekkor kezdtem el én is igazán aggódni. A hátamra fordultam a szüleim ágyában, és nagyot szippantottam apám földszagú kölnijének illatából, ami a takaróból áradt felém. Azt akartam, hogy jöjjön haza. A tévében egy tudósító beszélt, kint állt valahol a sivatagban, mögötte egyre rózsaszínűbb lett az ég. Úgy figyelték a napkeltét, mint a hurrikánokat szokták: a Nap már elérte Nevada keleti határát, de Kaliforniában még nem lehetett látni. Később úgy gondoltam ezekre az első napokra, mint arra az időszakra, mikor az egész emberi fajnak meg kellett tanulnia: ez idáig nem a megfelelő dolgok miatt aggódtunk. Nem az ózonlyuk, az olvadó jégsapkák, a nyugat-nílusi láz, a madárinfluenza meg a gyilkos méhek miatt kellett volna félnünk. De, gondolom, végül sosem az következik be, ami miatt leginkább aggódik az ember. Az igazi katasztrófák mindig teljesen másmilyenek: elképzelhetetlenek, ismeretlenek, nem lehet rájuk felkészülni.

4.

Végül elmúlt az éjszaka, mint a láz. Vasárnap reggel lett: halványkéken ragyogott az ég. A hátsó udvart teliszórta a szél fenyőtűvel. Két büdöske felborult, a virágföld kiszóródott a cserepekből. A napernyőt meg a kerti székeket is szétdobálta a szél a verandán. Az eukaliptuszfánk féloldalasam megtépázva kókadozott. A döglött kék szajkó ugyanott hevert, ahol hagytuk. A távolban füstfelhő látszott, a nagy szélben gyorsan terjedt nyugati irányba. Eszembe jutott, hogy most van a bozóttüzek időszaka is. A füstfelhő körül közvetítőhelikopter körözött légy módjára. Megnyugtató volt látni, hogy egy ilyen teljesen szokványos katasztrófára is jutott legalább egy riporter. Reggeli után megint megpróbáltam felhívni Hannát, de a telefonjuk csak csöngött, csöngött vég nélkül. Tudtam, hogy náluk minden másképpen van: Hanna folyamatos hangzavarban élt a testvérei miatt, a házuk emeletes ágyak és közös mosdók labirintusából állt, és megállás nélkül ment náluk a mosógép, hogy lépést tudjon tartani a minden este tovább halmozódó szennyesruha-kupacokkal. Ha elutaztak, csak két nagy kombiba fért bele az egész család. A mi házunkban a padló reccsenését is hallani lehetett. Mire apám késő délután hazaért a kórházból, már lecsillapodott a szél, és a tengerpart felől vékony ködréteg kúszott be a házak közé, eltakarva előlünk a lassan mozgó Napot az égen. – Egész hazáig égő lámpával jöttem – mondta apám. –Két méterre sem látni előre ebben a ködben.

Kimerültnek tűnt, de nagyon megkönnyebbültünk, hogy végre itthon van, a saját konyhánkban. Állva megevett egy fél szendvicset. Aztán összeszedte a pultról a tegnap elöl hagyott edényeket, és egy szivaccsal elmosta az összesei. Meglocsolta anyám orchideáit, aztán sokáig állt a mosogatónál, és alaposan kezet mosott. – Aludnod kellene egy kicsit – jegyezte meg anyám. Ugyanaz a szürke pulóver volt rajta, mint előző nap. – Túlságosan ideges vagyok – felelte apám. – Akkor legalább dőlj le egy kicsit!

Apám kinézett az ablakon, a verandára. A döglött madárra mutatott. – Ez meg mikor történt? – Tegnap este – válaszoltam neki.

Bólintott. Kihúzta a fiókot, amiben a háztartási gumikesztyűket tartottuk, aztán együtt kimentünk a verandára. – Szegény – mondta, ahogy leguggolt a madár mellé.

Egy csapat hangya is felfedezte már a holttestet, és most ide-oda masíroztak közte meg a veranda széle között; mélyen a tollai közé másztak, aztán hátukon a madár apró darabjaival tűntek fel újra. Apám addig rázott a levegőben egy fehér szemeteszsákot, amíg ki nem nyílt és fel nem fújódott. – Talán a gravitáció változása miatt van – mondtam. – Hát, nem tudom – felelte. – Mindig is volt bajuk a madaraknak az ablakainkkal. Nem látnak jól.

Mindkét kezére gumikesztyűt húzott. A csuklójánál valami porszerű szállt ki belőle. Még onnan is érezni lehetett a latex illatát, ahol én álltam. Egyik kesztyűs kezével megfogta a madár testét; a szárnyai faágakként meredeztek szét, ahogy felemelte. Két borsszem nagyságú, fekete szeme mozdulatlan maradt. Egy-két eltévedt hangya őrülten szaladgált apám csuklója körül. – Sajnálom, ami a kórházban történt – mondtam neki. – Mire gondolsz? – kérdezte apám. Beleejtette a madarat a szemeteszsákba. Nedves, csattanó hangot adott, ahogy a műanyag zacskóhoz ért. Aztán apám ráfújt a csuklójára, hogy megszabaduljon a hangyáktól.

– Meghalt egy nő, nem? – Micsoda?

Meglepetten nézett rám. Akkor megértettem, hogy ezt hiba volt megemlíteni. Egy pillanatig hallgatott. Éreztem, ahogy elvörösödik az arcom. Két ujjal felcsippentette a verandáról az utolsó kóbor tollakat is, és a szemeteszsákba dobta. Aztán a csuklója hátuljával megdörzsölte a homlokát. – Nem, kicsim – mondta végül. – Nem halt meg senki.

Ez volt az első hazugság, amit apám szájából hallottam, vagy legalábbis az első alkalom, mikor tudtam, hogy hazudik. De nem ez volt az utolsó. És még csak nem is a legmerészebb. A verandán, ahol a madár feküdt, száz meg száz hangya rohangált körbe-körbe, izgatottan keresték elveszett zsákmányukat. Apám összehúzta a zsák száján a műanyag zsinórt, és jó szorosan megkötötte a tetején. – Anyáddal már így is túl sokat aggódtok – mondta aztán. – Megmondtam nektek, hogy semmi különös nem fog történni tegnapról mára. És látod? Nem is történt.

Átvittük a zsákot a ház másik oldalán álló kukákhoz. Útközben figyeltem, ahogy a madár sötét körvonala átlátszik a fehér műanyag zsákon: a kis test lassan egyre jobban összement, ahogy a zsák ide-oda lengett apám gyors léptei ritmusára. Ezután apám kihúzta a locsolócsövet a verandára, és lemosta a hangyákat meg a vért, de az ablakon még hetekig ott maradt egy zsíros folt, mint a féknyomok egy baleset után. Apám végül felment az emeletre lefeküdni, anyám pedig vele tartott. Én még sokáig ültem a nappaliban, néztem a tévét, és a szüleim mormogását hallgattam a hálószoba bezárt ajtaja mögül. Hallottam, hogy anyám kérdez valamit, amire apám felemelte a hangját: – Hát ez meg mit jelentsen? – csattant fel.

Lehalkítottam a tévét és igyekeztem minél többet elkapni a vitájukból. – Hát persze hogy dolgozni voltam – mondta apám. – Mégis hol a fenében lettem volna?

Újfajta gravitáció hatása alá kerültünk: az agyunk még nem érzékelte a finom különbséget, de a testünkre már hatott. A következő hetekben, ahogy egyre hosszabbak és hosszabbak lettek a napok, a focisták megtapasztalták, hogy a labdák nem szállnak olyan messzire, mint eddig, a baseballpályákon elhibázták az ütést és térdre estek a lendülettől a játékosok. Én is egyre nehezebben tudtam átrúgni a labdát a pálya másik végébe. A pilótáknak újra kellett tanulniuk a repülést. A leeső dolgok gyorsabban zuhantak a föld felé. Nekem egyre inkább úgy tűnt, hogy a lassulás más változásokat is beindított: eleinte csak kevéssé látható, de mélyen gyökerező változásokat. Megzavart néhány igen finom erővonalat: a barátságok ösvényeit például, vagy a szerelem felé vezető és az attól távolodó utakat. De mégis, honnan tudhatnám, hogy nem dőlt-e el már jóval a lassulás előtt, hogyan alakul a gyerekkorom? Talán a kamaszkorom csak egy átlagos kamaszkor volt, és a sebeim is csak jelentéktelen karcolások. Igenis van olyan, hogy véletlen egybeesés, mikor két vagy több, látszólag egymáshoz kapcsolódó esemény összetalálkozik, de még sincs köztük ok-okozati viszony. Talán mindannak, ami velem és a családommal történt, semmi köze nem volt a lassuláshoz. Ez is lehetséges. De én mégsem hiszem ezt. Határozottan nem.

5.

Eltelt egy újabb nap. Minden egyes óra újabb percekkel terebélyesedett. Eljött a hétfő, de nem volt semmi új hír. Abban bíztam – ahogy az összes többi gyerek –, hogy nem lesz iskola. De egyszerűen csak későbbre tették az óráinkat. Gyorsan kitalálták, hogy toljuk odébb kilencven perccel a kezdést, nagyjából annyival, amennyivel addigra arrébb tolta a lassulás a napunkat. A kormány arra kérte az embereket, hogy folytassanak mindent úgy, ahogy szoktak. Később persze már szó sem lehetett ilyesmiről, de a vezetők egyelőre csak kiálltak a sötét öltönyükben és a piros nyakkendőjükben a mikrofon elé, tengerkék hajtókájukon amerikai zászló formájú kitűző csillogott, és leginkább gazdasági dolgokról beszéltek: hogy menjünk továbbra is munkába, költsünk pénzt és ne vegyük ki a bankbetéteket. – Egész biztosan nem mondanak el mindent – jelentette ki Trevor Watkins a buszmegállóban azon a hétfő reggelen. A társaság fele, akikkel együtt szoktunk itt várni, otthon maradt, vagy már el is utazott a családjával.

Hiányzott Hanna, olyan volt, mintha a kezemet vágták volna le. – Pont, mint az 51-es körzet – folytatta Trevor, és a hátizsákja foszladozó, fekete szíját rágcsálta. – Sosem mondták el róla az igazat az embereknek.

Ekkor még egyszerű volt az életünk. Szandálos, nyári ruhás lányok meg bő térdnadrágba bújt, hawaii inges fiúk gondtalan csoportja voltunk, és egy igazi nyugdíjas paradicsomban éltünk: évi 330 napsütéses napunk volt, úgyhogy még örültünk is, ha néha esett. Ez a katasztrófa, akárcsak a rossz idő, csak egy kis izgalmat, feszültséget hozott az életünkbe. A parkoló másik végéből egy járdaszegélynek ütköző gördeszka hangja hallatszott. Oda sem kellett néznem, hogy tudjam, ki az, de én oda akartam nézni. Feltűnt Seth Moreno magas alakja, csendesen, egymagában, mint mindig. Lelépett a deszkájáról a poros útra, sötét haja a szemébe hullott a mozdulattól. Nem sokat beszéltem Sethtel, pedig matekon mögötte ültem. Tökéletes módszert dolgoztam ki, hogyan tudom úgy bámulni, hogy ne Játszódjon rajtam, hogy őt nézem. – Higgyétek el – bizonygatta továbbra is Trevor az igazát. Sovány fiú volt, nem igazán voltak barátai, és egy hatalmas, zöld hátizsákkal járt, ami miatt előre kellett dőlnie, mint egy öregembernek, hogy meg tudja őrizni az egyensúlyát. – A kormány sokkal többet tud, mint amit elmond! – Fogd már be! – szólt rá Daryl. Daryl új volt nálunk, amolyan igazi rossz gyerek. A negyedik óra után minden nap be kellett mennie az orvosiba, bevenni egy adag Ritalint. Az a fajta gyerek volt, akit mindenki próbált elkerülni. – Senkit sem érdekelsz, Trevor.

A buszmegálló elég kemény terep volt, mindig itt kezdődött el a napunk. Röpködtek a sértések, titkok lepleződtek le és terjedtek szájról szájra. Ott álltunk, ahol mindig szoktunk, az üres parkolónak ugyanazon a koszos pontján, a reggeli napfény is nagyjából ugyanolyan szögben esett ránk. Az óránk persze most egészen mást mutatott, de a fény nagyjából rendben volt. – Komolyan mondom! – erősködött Trevor. – Itt a világvége! – Ha nem jön a busz két percen belül – mondta Daryl én hazamegyek.

Nekidőlt a szomszédos üres telek mentén körbefutó drótkerítésnek. Évekkel ezelőtt a ház, ami ezen a telken állt, a hegyoldal egy részével együtt belecsúszott a szakadékba. Még mindig lehetett látni lent néhány darabját: törött deszkákat a bokrok között, üvegszilánkokat a porban. A telken azonban szinte semmi sem maradt. A repedezett kocsifelhajtó nem vezetett sehová. A gyep helyén most sűrű gyom nőtt. A hegyoldalon sárga táblák figyelmeztettek az omlásveszélyre. – Elmondom, hogy lesz – folytatta Trevor. – Először kipusztulnak a növények. Aztán kipusztulnak az állatok. És végül az emberek is.

Csakhogy engem ebben a pillanatban jobban érdekelt a saját bajom: hogy milyen rossz ott állni Hanna nélkül, egyedül a járdaszegély mellett. A buszmegálló még normális napokon is veszélyes hely volt, ha az embernek nem voltak barátai. Itt bárkibe szabadon bele lehetett kötni. Nem figyelt ránk senki. Úgy döntöttem, Michaela mellé állok, mert általánosban barátnők voltunk; bár ez a kötelék mostanra már eléggé meglazult. – Szia Julia – köszönt, ahogy meglátott. – Figyelj, te olyan okos vagy, mit gondolsz, lehet, hogy ez a földes dolog cseszte el így a hajamat? – épp a lófarkát kötötte újra a tarkóján. Dús, göndör vörös haja volt. – Mert ma egyszerűen nem tudok mit kezdeni vele.

Úgy nézett ki, mintha a strandra készülne: miniszoknyában volt és szűk pólóban, a lábán flipflop papucs. Az én anyám sosem engedte volna, hogy papucsban menjek iskolába. – Nem tudom – feleltem, és zavarba jöttem a jóval praktikusabb öltözékem, a duplán megkötött fehér vászon teniszcipő meg a szimpla

farmer miatt. – Lehet. Michaelának az utóbbi időben mindig szájfény csillogott az ajkán. Riszálta a fenekét járás közben, és a fociedzésen elkenődött a szemfestéke. Állandóan különböző fiúkról beszélt, alig lehetett számon tartani a sok Jasont, Briant és Bradet. Hogyan is oszthatnám meg vele az én egyszerű ábrándjaimat? Hogy is értené meg, hogy én hónapok óta csak egyetlen fiúval akarok beszélni: azzal, aki miközben épp itt vár velünk a buszmegállóban, ide-oda gurul a gördeszkájával a parkoló másik végében? Seth Moreno… nem tudtam kiverni a fejemből. – De komolyan – folytatta Michaela, maga elé húzva a copfja szerteszét álló végét. – Nézd meg, hogy begöndörödött!

Mikor megmozdult, gyümölcsös samponillat szállt felém a hajából. – Úúú! – kiáltott fel, és úgy fordult hátra, mintha darázs csípte volna meg. Daryl állt mögötte, meghúzta a melltartója egyik pántját, ami nagyot csattant a hátán. – Hagyd abba, Daryl!

Nem sok mindent tartott az a melltartó, Michaela pont olyan lapos volt, mint én. De így is hordta, a reményteli jövő előjeleként. Az üres melltartóban, ami tökéletesen látszott fehér pólója alatt, legalább benne volt a mellek lehetősége, ha más nem is, és gondolom, már a női test illúziója is elégnek bizonyult a fiúk számára, hogy megőrüljenek tőle. – Komolyan mondom! – csattant fel megint Michaela, mikor Daryl ismét meghúzta a pántját. Még én is tisztán hallottam a gumiszalag csattanását a bőrén. – Idegesítő vagy!

Messziről néztem, ahogy Seth Moreno átdob egy követ a drótkerítésen, le a kanyonba. Úgy éreztem, Sethet bizonyára csak a fontos dolgok érdeklik. Mindig szomorúnak látszott. Még a csuklója dühös rándulásában is szomorúság volt, mikor elengedte a követ. A feje fáradt mozdulatában. Abban, ahogy csak hunyorgott az égre, de nem fordította el a tekintetét. Seth már rég tudta, milyen az, ha baj van. Az édesanyja beteg volt, már egy jó ideje. Láttam őket néhányszor együtt a gyógyszertárban: az anyja fejét piros kendő takarta, vékonyka lábán bumfordi ortopéd cipő. Mellrákja volt, már évek óta küszködött vele, úgy tűnt, egy örökkévalóság óta, de azt hallottam, mostanra már tényleg haldoklott. Hirtelen megéreztem, hogy a pólón keresztül valaki megcsípi a hátamat. Sarkon fordultam, és Daryllel találtam szemközt magam. Gonoszul felnevetett. – Fú! – mondta, és a többiekhez fordult. – Julián meg nincs is melltartó!

Elöntötte a forróság az arcomat. Hanna tudta volna, mit tegyen. Kettőnk közül ő volt a főnök, ő beszélt, ő irányított. Tudott gonosz is lenni, ha kellett. Talán a testvérei miatt edződött meg. Most is közbelépett volna, és épp azt mondta volna Darylnek, amit ilyenkor kell. De aznap magam voltam, és én nem voltam hozzászokva, hogy cukkoljanak. Néhány hónappal azelőtt benéztünk egy áruház fehérneműosztályára anyámmal. Az eladó megkérdezte, mutasson-e sportmelltartókat. Anyám úgy nézett rá, mintha a szexről kezdett volna beszélni. Én csak a földet bámultam. „Hm – mondta anyám. – Szerintem még nem kell.”

Daryl kihívóan bámult rám. Holtsápadt bőre volt, és nagyon hegyes, szeplős orra. Az arcomon éreztem a többiek tekintetét is: úgy vonzotta őket a kegyetlenkedés, mint friss hús a legyeket. Abban bíztam, hogy az iskolabusz érkezése megment. De továbbra sem hallottam semmit, csak a kanyon virágai között repkedő bogarak halk döngicsélését, meg Seth gördeszkájának tompa koppanását a járdaszegélyen, újra és újra. Szokás szerint búgtak felettünk az elektromos vezetékek is: az áramellátást nem zavarta meg a lassulás. Később azt hallottam, hogy a gépeink valószínűleg akkor is tovább működnének egy ideig, ha minden ember eltűnne a Föld színéről. Egy hazugság kezdett megformálódni a számban, majd úgy bukott ki belőle, mint egy kitörött fog: – Pedig igenis van rajtam!

A sarkon befordult egy ezüst kisbusz, elhajtott mellettünk, majd újra eltűnt. – Van, mi? – vigyorgott Daryl. – Mutasd!

Sethen kívül már mindenki minket nézett. Még az idősebb fiúk, a nyolcadikosok is abbahagyták a gyufázást, hogy nyomon kövessék, mi lesz ebből. Még Trevor is befogta a száját. Diane is ránk figyelt, két ujjal az ezüstkeresztet dörzsölgette, ami mindig ott lógott pufi nyakában. A Gilbert ikrek némán bámultak, szokásuk szerint. Egyedül Seth maradt ki a dologból. Reméltem, hogy nem is veszi észre az egészet. Épp a gördeszkáján állt, háttal nekünk; a kerekek csikorogtak a poros földön, ahogy lassan ide-oda gurult a parkoló másik végében. – Ha van rajtad melltartó – hajolt oda hozzám Daryl –, bizonyítsd be!

A nyakláncomat babráltam. A finom, vékony láncon egy apró aranyrög lógott, hatvan éve ásta elő a nagyapám, mikor az alaszkai bányákban dolgozott. Ez volt az egyetlen ajándék, amit tőle kaptam, amelyiket tényleg nagy becsben tartottam.

– Hagyd békén! – szólt közbe végül Michaela, de túl halkan és már túl későn.

Egy dolgot megtanultam akkor: vannak az életben a szekálok és azok, akiket szekálnak. Az üldözők és az üldözöttek. Az erősek, a még erősebbek és a gyengék. Nekem eddig sikerült egyetlen csoportba sem bekerülni: egy maradtam a többi közül, az átlagos arcú, csendes lányok közül, akik ártalmatlanok, akiket békén hagynak. Hirtelen úgy tűnt, felborult ez a békés állapot. Egy gonosz gondolat cikázott át az agyamon. Ennek nem velem kellene történnie, hanem valamelyik csúnyább lánnyal: Diane-nel, Teresával vagy Jillel. Vagy Rachellel. Hol van Rachel? Ő volt a legnyomibb közülünk. De most őt is otthon tartotta az anyja, hogy készülődjön és imádkozzon: Rachelék Jehova tanúi voltak, és most meg voltak győződve róla, hogy eljött a végítélet napja. Olyan sok gyerek hiányzott a buszmegállóból, hogy az egész hierarchia átrendeződött. Újabb autó fordult be a sarkon. Ezúttal apám volt az a zöld kombiban, épp munkába ment. Integetett, ahogy elhúzott mellettünk. Nem akartam, hogy így lásson, bár a látványból még nemigen jöhetett rá, hogy baj van. – Vagy megmutatod – erősködött Daryl –, vagy megnézem én!

A statisztikák azt mutatták, hogy a lassulás kezdetét követő napokban, hetekben jelentősen megnövekedett a gyilkosságok és más erőszakos bűncselekmények száma. Volt valami a levegőben. Mintha lelassult volna az ítélőképességünk is, lazultak volna a gátlásaink. Pedig én mindig is úgy gondoltam, hogy pont az ellenkezőjének kellett volna történnie. Hiszen a lassulás kezdete után minden cselekedetünk valamivel több erőfeszítést igényelt, mint előtte. Megváltoztak a fizikai törvényszerűségek. A kés például egy picit jobban húzta a kezet, a mutatóujj picit nehezebben simult a ravaszra. Ráadásul egy kicsit több időt is kaptunk meggondolni, amit tenni készülünk. Ki tudja, mennyi időre van szükség, hogy meggondolja magát az ember? Senki nem mérte még meg, mennyi idő kell a megbánáshoz. De a felerősödött gravitáció nem volt elég, hogy ellensúlyozni tudjon bizonyos más erőket, hatalmasabb, ismeretlenebb erőket. Az indulatokat semmiféle fizikai törvényszerűség nem tudja kordában tartani. Végre meghallottam, hogy a sarok felől felénk dübörög a busz, csikorognak a fékek, kattog a motor. Ám ekkor Daryl megragadta és felhúzta a pólóm alját. Gyorsan elfordultam, de már túl későn. Közben egy másodpercre Sethre néztem: hosszú kezét himbálva felénk tartott, és pont meglátta a meztelen mellkasomat. Azután már csak arra emlékszem, hogy a fehér pólóm a szememre borult, és a csupasz mellemen, a bordáimon, az egész meztelen felsőtestemen éreztem a levegőt. A többi gyerek izgatottan felsikított. Daryl hosszú másodpercekig tartott így, én pedig csak forogtam, tekeregtem a kezében, mintha valami perverz táncot járnánk. Éreztem a bőrömön a hűvös levegőt és hogy a nyakláncom a hátamba nyomódott. Végül Daryl elengedte a pólómat. – Hazudós! – mondta. – Tudtam, hogy nincs is rajtad melltartó!

A busz megállt a járdaszegély mellett és üresben dorombolt. A levegőt megtöltötte a gázolaj könnyű, édeskés illata. Úgy éreztem, menten elájulok. Próbáltam visszapislogni a könnyeimet. – Jézusom, Daryl – szólalt meg Seth, és mikor mellénk ért, a vállával jól meglökte. – Mi a franc volt ez!?

Néhány hónappal később Michaela anyukája kiterített elénk egy asztrológiai ábrát, és elmagyarázta, hogy a lassulás elcsúsztatta az emberek csillagjegyeit. Megváltozott a jövőnk. Átformálódott a személyiségünk. Aki addig szerencsétlen volt, most szerencsés lett. Aki szerencsés volt, az most kevésbé lesz az. A csillagokban megírt sorsunk átíródott. – Ne aggódj – súgta a fülembe Michaela, ahogy felléptünk a lépcsőn a buszba. – Senki sem látott semmit.

De én tudtam, hogy ezt csak úgy mondja, és hogy pont az ellenkezője igaz: mindenki látott mindent. Seth szállt fel utoljára. Alig észrevehetően rám mosolygott, ahogy elment mellettem. Szokása szerint a busz hátuljában ült le. Az, amit az ő arcán láttam, még sokkal jobban megrémített, mint az, amit Darylén. Seth sötét szemében, vastag, összeszorított ajkán valami egészen más tükröződött, valami sokkal rosszabb: sajnálat. Eszembe jutott, hogy fogom magam és gyorsan leugrom a buszról, de ehhez már késő volt. Az ajtók bezáródtak. – Fogadok, hogy az elnököt meg a legokosabb tudósokat rövidesen felküldik egy űrállomásra, ahol biztonságban lesznek – hallottam Trevor hangját a busz elejéből. Úgy folytatta a kiselőadását, mintha mi sem történt volna. Most az egyszer örültem neki, hogy be nem áll a szája.

A busz megrándulva kifordult a járdaszegély mellől. A sofőr, egy kövér férfi, aki vastag bőrövet hordott, zavartnak, szórakozottnak tűnt. A szélvédőn keresztül folyton fel-felpillantott a Napra. A nyakláncom után nyúltam, és csak ekkor vettem észre, hogy nincs meg: a nagyapám apró kis aranyröge ott maradt valahol a porban! – A nyakláncom! – fordultam Michaelához. – Hol a nyakláncom?

De ő nem is hallotta. Már a telefonján beszélt valakivel. – Mondom! – hallottam Trevort. – Itt a világvége!

Korábban nem igazán érdekelt a dolog, de aznap kristálytisztán kiderült: Hanna volt az egyetlen igazi barátom a suliban. Szükségem volt rá.

Az iskolában azt mondták, ne figyeljünk a csengőre: már nem volt érvényes, hiszen a csengetési rend többé nem igazodott az időhöz. Így, hogy nem sürgetett minket a becsengetés, céltalanok, pontatlanok lettünk. Összevissza lődörögtek a gyerekek az udvaron, mint egy hullámzó madárraj. Vadabbak is lettünk a szokásosnál, nehezebben lehetett irányítani minket. Hangosak voltunk, fel voltunk pörögve. Én igyekeztem a tömeg szélén maradni, miközben a tanárok hiába igyekeztek irányítani bennünket. Elnyomta a hangjukat a miénk. Felső tagozatos voltam. A csodák időszakát éltük. A gyerekek hirtelen hét-nyolc centit nőttek egyetlen nyár alatt, kidudorodtak a mellek a semmiből, a hangok mutálni kezdtek, elmélyültek. Előjöttek az első testi hibák is, de ezek rendszerint még olyasmik voltak, amiket helyre lehetett hozni: a homályos látáson segített a láthatatlan kontaktlencse varázslata, az összevissza álló fogakat kiegyenesítette a fogszabályzó, a pattanásos bőrt kitisztították a különböző kozmetikumok. Egyes lányok szebbek lettek. Néhány fiú magasabb. Én viszont még mindig gyereknek látszottam. Mostanra eloszlott a köd, és ragyogó, kék ég maradt a helyén. Az iskola zászlórúdjain csattogtak a lobogók a szélben. Furcsa pletyka kelt szárnyra az iskolaudvaron. Korábban ezen a csatornán keresztül értesültünk Drew Costello tiltott kézimunkázásáról, Amanda Cohen nyelvakrobatika-mutatványáról, a Steven Galleta hátizsákjában talált marihuánás zacskóról, nem sokkal később pedig Steven Galleta új életének részleteiről a Cuyamaca-hegyi Javítóintézetben. A mindennapi pletykák közt most új téma bukkant fel, amelynek forrása éppolyan kétes volt, mint az összes többié. 1562-ben egy Nostradamus nevű tudós megjósolta, hogy a világ pontosan a mai napon ér véget. – Hát nem ijesztő? – kérdezte Michaela, és meglökött a vállával.

Legszívesebben elmenekültem volna. El akartam bújni a többiek közé, de nem mertem elmozdulni Michaela mellől. – Tök kísérteties – tette még hozzá.

A pólómon még mindig látszottak a buszmegállóban történtek miatt keletkezett gyűrődések. – Hé! – nézett most körül Michaela. – Hol van Hanna? – Utahban – feleltem. Alig bírtam kimondani a szavakat. – Az egész családja elment, még tegnap.

Elképzeltem, ahogy a kocsikban alszanak a tucatnyi testvérével, egy óriási gabonasiló mellett, a utahi sivatagban. – Azt a mindenit! – nézett rám Michaela. – Mármint örökre? – Azt hiszem. – Fura.

Aztán elkérte a házi feladatomat lemásolni. – Nem gondoltam, hogy lesz ma iskola – tette hozzá magyarázatképpen –, úgyhogy nem írtam meg.

De én tudtam, hogy Michaela már jóval korábban abbahagyta a házi írást. Mostanában épp másfajta képességek fejlesztésével volt elfoglalva. Sok mindent meg kellett tanulnia például a haj- és bőrápolásról. Vagy arról, hogy hogyan kell helyesen tartani a cigarettát. És azt sem minden lány tudja magától, hogyan verje ki egy fiúnak. Mindig odaadtam neki a házimat, ha kérte. Környezetismereten új napórákat csináltunk azok helyett, amelyeket még az iskola első hetében készítettünk. Boldog voltam, hogy az itt ülők közül senki sem volt ott a buszmegállóban. – Az alkalmazkodás szükségszerű folyamat a természetben – mondta Mr. Jensen, miután kiosztotta az új számlapbeosztásokat. Beszéd közben újra és újra széttárta, majd összekulcsolta a kezét. – Teljesen természetes dolog, ami történik.

Nagyon nehéz volt beigazítani a fogpiszkálókat a nedves agyag közepére. Fontos volt, hogy pontosan a megfelelő szögben állítsuk be őket. De már most nyilvánvalónak tűnt, hogy a napóráink csak megközelítőlegesen lesznek képesek mutatni az időt. – Gondoljatok a dinoszauruszokra! – folytatta. –Azért haltak ki, mert nem tudtak alkalmazkodni a megváltozott környezethez.

Mr. Jensen lófarokban hordta a haját, és szakállas volt. Legtöbbször batikolt pólókat hordott. Biciklivel járt be az iskolába. Azt pletykálták róla, hogy a terem végében, Bunsen-égőn főz magának, és a tanári asztal alatt alszik hálózsákban. Minden nap túrabakancsot viselt. Úgy nézett ki, mint aki akár a sivatagban is elélne hónapokig egy iránytűvel, egy bicskával meg egy kulaccsal. – De, persze – tette még hozzá –, mi nagyon sokban különbözünk a dinoszauruszoktól.

Látszott, hogy nem akar megijeszteni bennünket. Pedig éppen ez volt a gond: mi, gyerekek egyáltalán nem ijedtünk meg annyira, mint kellett volna. Túl fiatalok voltunk ahhoz, hogy igazán féljünk, túlságosan belemerültünk a saját valóságunkba, túlságosan biztosak voltunk abban, hogy nem történhet velünk semmi baj. Mások szerint Mr. Jensen igazából milliomos volt, valami nagyon fontosat fejlesztett a NASA-nak, és kizárólag azért tanít, mert annyira szereti. Ő volt a kedvenc tanárom, és tudtam, hogy ő is szeret engem. Aznap kirakott az asztalára egy dobozt, amibe név nélkül bedobhattuk a kérdéseinket a nagy változásokról.

– Nincs olyan, hogy buta kérdés – jegyezte meg, miközben az átalakított papír zsebkendős dobozban gyűltek a cetlijeink.

Ugyanezt a dobozt használtuk akkor is, mikor egyik alkalommal kiküldték a fiúkat, és a védőnő bejött elmagyarázni, mi történik velünk hamarosan minden hónapban. „Valami igazán különleges dolog fog történni – magyarázta lassan, mint egy tenyérjós. – A neve a hónap szó görög változatából származik, mert havonta egyszer történik majd, a Hold ciklusának megfelelően.”

Csak Tammy Smith és Michelle O’Connor ült külön tőlünk, és mindentudóan fészkelődtek a székükben, hiszen az ő testük már a Hold ciklusával összhangban működött. Mr. Jensen most benyúlt a dobozba és kihúzott egy kérdést. Nagy gonddal hajtogatta ki a cédulát: – „Igaz – olvasta fel hogy egy tudós megjósolta, hogy ma lesz a világvége?” Nos, Nostradamus nem mondható épp tudósnak – kezdett bele a válaszba. Nyilván ő is hallotta, miket beszélnek a diákok a folyosón. –Mindenki tudja, hogy a jövőt nem lehet megjósolni. Senki sem tudja megmondani, mi fog történni holnap, azt meg még kevésbé, hogy mi ötszáz év múlva.

Megszólalt a csengő, mégis mind ülve maradtunk a helyünkön. A déli kicsengetés már nem jelentett semmit. Kint még mindig tisztán ragyogott az ég. Az ablakokon beáradó napsugarak megcsillantak az asztalon sorakozó tiszta mérőpoharakon és kémcsöveken: úgy villogtak, mint a borosüvegek az áruház polcain. Mr. Jensen kihúzott egy újabb kérdést. Valaki arra volt kíváncsi, nem okozhatta-e a környezetszennyezés a lassulást. Úgy tűnt, ez a kérdés elszomorítja Mr. Jensent. – Még nem tudjuk, miért történt – felelte. Levette a szemüvegét, és a keze fejével megtörölte a homlokát. Megállt az üres akvárium előtt. Még szeptemberben elromlott benne a víztisztító. Hétvégén történt, és hétfőn arra jöttünk be, hogy az öt hal falevélként lebeg a víz felszínén. Még a vér is látszott apró testükben, a pikkelyeik alatt. A víz ránézésre tiszta volt ugyan, de a halak számára mégis mérgező lett. – Az emberi tevékenység rengeteg kárt okozott már a bolygónak – magyarázta Mr. Jensen, miközben mi tovább igazgattuk a napóráinkat. – Az emberiség felelős a globális felmelegedésért, az ózonréteg elvékonyodásáért, növény-és állatfajok ezreinek kipusztulásáért. De egyelőre még túl korai lenne kijelenteni, hogy ezt a változást is mi okoztuk.

Az óra vége előtt Mr. Jensen odalépett a falhoz, ahová kiragasztottuk a Naprendszer makettjét: egy öt és fél méteres fekete csomagolópapír jelezte a világűrt, rajta kilenc barna papírból kivágott kör a bolygókat. Rákerült a Nap is meg Hold, alufóliából. A sarkokban szivárvány-színű rajzszögek jelezték az eddig fel nem fedezett bolygókat. Állítólag több ezer ilyen van odakint. Talán több millió. Mindig ámulatba ejtett, milyen keveset tudunk a világegyetemről. A Földet jelző kör fölül Mr. Jensen levette a 24 óra feliratot, és kiragasztotta, hogy 25:37, de csak egy öntapadós jegyzetlapra írta fel az új számot, hogy szükség esetén könnyen le lehessen cserélni. Egész nap félig üresen álltak a tantermek; illetve attól függően, hogy honnan nézzük, félig tele voltak. Több tucatnyi pad maradt üresen, és jóformán senki nem figyelte a hiányzókat. Mintha a gyerekek közül egyesek valóban felemelkedtek volna a mennybe, ahogy a keresztények várták, mi többiek pedig itt ragadtunk volna: a tudósok, ateisták vagy egyszerűen csak a kevésbé hívő emberek gyerekei. A tanárok nem nézték jó szemmel, hogy tanítás közben is a híreket figyeljük, de valakinek volt egy kisrádió-ja, mobiltelefonja pedig mindenkinek. Ekkor kezdtek megjelenni a gravitációs betegség első esetei világszerte. Több száz ember panaszkodott szédülésre, gyengeségre, kimerültségre. Tesi órán egyesek úgy mentették ki magukat a másfél kilométeres futás alól, hogy a hasukat markolászták és hányingerre meg különböző megmagyarázhatatlan fájdalmakra panaszkodtak: – Nem tehetek róla – mondták –, ez a betegség.

A tanárok úgy tettek, mintha nem aggódnának. De az ebédszünetben ők is mind együtt nézték a híreket a tanáriban. Láttuk az arcukon a félelmet, ahogy a tévét nézték, a fáradt szemükben, a homlokuk ráncolásában. Ötödik óráig nem láttam viszont Seth Morenót. De aztán együtt volt matekóránk. Pont előttem ült, és én minden nap alig vártam, hogy a közelében lehessek. A feje hátuljának minden részletét pontosan ismerem: hogy hol van a forgó a hajában, hogy görbül a füle, milyen egyenes, éles vonalú az állkapcsa. Tetszett, hogy még délután is szappanillata volt. Sosem beszéltünk egymással. Még a nevét sem mondtam ki soha hangosan, még Hannának sem. „Ugyan már – súgta többször is, mikor a nappalink sötétjében összegömbölyödve hevertünk a hálózsákban. –Biztosan tetszik valakif’ De én mindig megráztam a fejem és azt hazudtam neki: „Nem! Nincs senki.” Hetek óta reménykedtem, hogy Seth egyszer talán hátranéz rám. De ma nem. A buszmegállóban túl sokat is látott. Mrs. Pinsky megpróbált matekpéldát csinálni a lassulásból. Fel is írta a táblára a kérdést:

A földi nap hossza két nap alatt 90 perccel nőtt. Ha feltételezzük, hogy a növekedés állandó mértékű, milyen hosszú lesz két nap múlva? És három nap múlva? Egy hét múlva?

– Muszáj ezt megcsinálni? – kérdezte Adam Jacobson, hátradőlve a székén. De ő ezt minden alkalommal megkérdezte. – Az életben egyedül meghalni muszáj – felelte Mrs. Pinsky. Ez volt az egyik kedvenc mondása. – Minden más szabadon választható.

Mrs. Pinsky elég morbid és ijesztő jelenség volt. Ha valaki elkezdett csuklani órán, kihívta a tanári asztalhoz. Mire az illető odaért, mindig elmúlt a csuklás, éppolyan biztosan, mintha hirtelen ráijesztettek volna. – Ne csak a megoldást írjátok fel, hanem a számítást is – mondta, miközben a padsorok közt járkált. Narancsszínű ruhájának redői suhogtak, miközben a székek krómozott lábaihoz értek. – És csak semmi találgatás! Tessék kiszámolni.

A terem falát különböző motivációs poszterek díszítették: Soha ne mondd, hogy soha! Számíts a kiszámíthatatlanra is! A lehetetlen is lehetséges! Mrs. Pinsky kihívott néhány embert a táblához, hogy megmutassák a számításukat. Seth és én is a kiválasztottak közé kerültünk: ott álltunk egymás mellett, és felmásoltuk a füzetünkből a számokat a táblára. Határozottan emlékszem a jobb kezére, ahogy magasra nyújtotta, hogy felírja a megoldást, a számsorai jobb felé lejtettek, ahogy a krétával felvéste őket. A lábunk alatt elnyűtt barna padlószőnyeg: harminc éve írták már fel ezen állva a számításaikat a hatodikosok. Seth összecsapott két szivacsot. A krétaportól tüsszentett egyet. Még a tüsszentése is olyan édes volt. A keze pedig csodálatos. Látszott az erő a csuklójában, a kézfejét behálózó erekben, az inakban. Az anyja otthon haldoklott, de Seth mégis itt volt, és napról napra egyre erősebb lett. Mikor leellenőriztem a végeredményt, észrevettem, hogy Sethé rossz, és hirtelen úgy éreztem, muszáj segítenem neki. Oda akartam súgni neki a megoldást, hogy javítsa ki, de ő már letette a krétát, és elindult vissza a padjához. A terem kinyitott ablakán keresztül egy tűzoltóautó türelmetlen szirénázása hallatszott. Egy perccel később egy másik is elhaladt ugyanabba az irányba. De ebben nem volt semmi rendkívüli: a tűzoltóság ott volt az út másik oldalán. Egész nap a szirénákat hallgattuk. Kezdetben eléggé zavart a hang, a sok ismeretlen vészhelyzet, de aztán szép lassan megszoktam. Mind megszoktuk. Eleinte alig volt érzékelhető a változás a levegőben: csak valahogy kifakult minden. Olyan volt, mint mikor egy felhőt fúj a szél a Nap elé. – Valami fura történik odakint – szólalt meg Trevor a terem hátuljából. Eddig egy fém iránytűvel szöszmötölt, de most nagy csattanással az asztalra ejtette. – Valami nagyon fura! – Ha valami mondanivalód van, Trevor, légy szíves, jelentkezz – szólt rá Mrs. Pinsky. Épp a következő feladatót készült kivetíteni az írásvetítőn. Hűvös szellő fújt be az ablakon. Hallottam a tanárnő tollának nyikorgását a fólián és az írásvetítő ventilátorának zúgását. Mrs. Pinsky még mindig jobban szerette ezt a régi technológiát, mint a számítógépet, amit az összes többi tanár használt. – A francba! – szólalt meg most Adam Jacobson, aki a legközelebb ült az ablakhoz. – A kurva életbe! – Adam, hogy beszélsz?! – csattant fel Mrs. Pinsky.

Egyre hangosabb zsibongás hallatszott a szomszédos termekből is. – Gyertek, nézzétek! – kiáltotta Adam. – Sötétedik!

Csak a terem egyik oldalán voltak ablakok, és most mind odaszaladtunk, mint egy megdőlő hajó fedélzetén az oldalra csúszó tárgyak. Én nem sokat láttam a magasabb gyerekek mögül, de azt érzékeltem, hogy változik a fény. Fura félhomály ereszkedett ránk, mint hatalmas vihar előtt, csakhogy nem volt vihar készülőben. Egyetlen felhő sem volt az égen: tiszta kék volt. A többi nagyon gyorsan történt, alig fél perc alatt. – Vissza a helyetekre! – szólt ránk Mrs. Pinsky, de senki nem engedelmeskedett. – Azt mondtam, menjetek vissza a helyetekre! – ismételte.

Aztán egy pillanatra kiment a teremből, hogy megnézze, mi történik. Mikor újra bejött, már ő is nagyon izgatottnak tűnt. – Rendben – kezdte. – Rendben, nyugalom! Mindenki őrizze meg a nyugalmát!

Felkapott egy sípot, a hangosbeszélőt, a főkulcsot meg az adó-vevőt. Ezeket a tűzriadók miatt tartották a termekben, meg a földrengésriadók miatt, és olyan esetekre, ha valaki lövöldözni kezd az iskolában. Minden szín fakó szürkére változott. Most már az osztályban is teljes homály uralkodott, mint a nappal legutolsó pillanataiban, mikor már lement a Nap, de az ember még nem kapcsol villanyt. Egy gyors lefolyású, váratlan naplemente. 13 óra 23 perc volt. A gyerekek kezdtek kiszállingózni a termekből: először csak egy-kettő, aztán egyre nagyobb tömeg gyűlt össze odakint. Valaki megragadta a csuklómat. Felnéztem, és megdöbbenve láttam, hogy Seth az: a sötétben még szebbnek tűntek éles arcvonásai. – Gyere! – mondta. Mintha áram rázott volna meg, ahogy megéreztem izzadt, meleg kezét a karomon.

Együtt rohantunk ki.

– Gyertek vissza! – rivallt ránk Mrs. Pinsky, de senki sem figyelt rá. Újra megismételte, csak ezúttal a hangosbeszélőn keresztül. De egyetlenegy gyerek sem fordult vissza. Mind szanaszét futottunk, a legtöbben fel, az iskola mögötti füves dombra.

Néhány másodperc telt csak el, de kint már szürkületi sötét uralkodott – és egyre tovább sötétedett. Az ég hideg, esti kékre váltott. A láthatár mindenütt narancsszínben ragyogott. Sethtel a fűbe hevertünk: úgy éreztük, biztonságosabb a földön. – Lehet, hogy most fog megtörténni – mondta. Mintha valami kis izgalmat véltem volna kihallani a hangjából.

Körülöttünk mindenhol gyerekek kiabáltak. Hallottam, hogy valaki felzokog a sötétben. Fényképezés telefonok kattogtak, villogtak a feketeségben. Kigyúltak az égen a csillagok. Az iskola előtti úton többtucatnyi autó állt meg. A vezetők kiszálltak, az ajtók szárnyként kitárva, a fényszórók felkapcsolva. Minden szem az égre szegeződött. Hűvös, éjjeli szellő simított végig a füvön. A domb aljából, a földrajzterem ajtajából Mr. Jensen kiabált, meg integetett is. A tömeg zajongásától nem hallottam, mit mond, de látszott, hogy nagyon izgatott. És ha már Mr. Jensen is pánikol, ugyan mekkora eséllyel tudnánk mi, többiek nyugodtnak maradni? Seth a kezem után nyúlt, az ujjaink összekapcsolódtak. Még sosem fogtam meg így egy fiú kezét sem. Alig kaptam levegőt. A zsebemben rezegni kezdett a mobilom. Reméltem, hogy talán Hanna az, de mikor láttam, hogy csak anyám hív, egyszerűen nem vettem fel. – Mi van, ha most fogunk mind meghalni? – súgta Seth. Nagyon komoly volt a hangja. De mégsem tűnt úgy, mintha félne.

Ahogy teltek a másodpercek, egyre jobban elcsendesedett mindenki: elcsitított bennünket a sötétség, a hűvös levegő. Hirtelen felfigyeltem rá, hogy a környező udvarokban vonyítanak, ugatnak a kutyák. Teltek a percek. Egyre hidegebb lett. Bizonytalan fohász bukott ki a számon: kérlek, kérlek, ne történjen semmi baj! Azon a napon az égvilágon semmiben nem különböztünk az ősembertől: halálra rémített minket a hatalmas égbolt látványa. Most már tudjuk, hogy a sötétség pontosan 4 percig és 27 másodpercig tartott, de akkor valahogy sokkal hosszabbnak tűnt. Abban az első néhány napban egészen máshogy telt az idő. Ha nem lenne rá bizonyíték – több százan levideózták az egészet –, akár meg is esküdnék rá, hogy legalább egy óra eltelt, mire újra megjelent az égen egy kis fénysugár. – Oda nézz! – hallottam Seth hangját. – Nézd, nézd csak!

Fölöttünk valami fényesség folyt szét az égen, egy vékony csíkocskányi Nap, mintha valami csodának köszönhetően kapnánk vissza. Most már láttuk a körvonalát is: vékony fénykör, az egyik oldalán vakítóan ragyogó dudorral, mint drágakő egy gyűrűn. Megláttam Mr. Jensent a tömegben. Mikor sietve odaért hozzánk, végre azt is meghallottuk, mit kiabált. – Mindenki nyugodjon meg! – mondta. – Ez csak egy napfogyatkozás! Teljesen ártalmatlan! Csak a Hold, ahogy átvonul a Nap előtt!

Néhány órával később megtudtuk, hogy Mr. Jensen-nek igaza volt: előre is jelezték, hogy teljes napfogyatkozás lesz a Csendes-óceán közepén. Elvileg csak egy-két hajó fedélzetéről meg néhány ritkán lakott szigetről lehetett volna látni, de a lassulás miatt minden előre jelzett nap- és holdfogyatkozás észlelési helye és ideje módosult – merthogy előre kiszámolták mindet percre pontosan, évtizedekre előre. Ez a mostani azért még mindenkit meglepett. Az Egyesült Államok nyugati részének egy jókora sávjában mindenhol látható volt. Az egész testemet elöntötte a megkönnyebbülés. Nincs semmi baj! Itt vagyok egy dombon, mellettem Seth Moreno. Seth csalódottnak tűnt a hír hallatán. – Ennyi az egész? – kérdezte. – Csak egy napfogyatkozás?

Ott maradtunk együtt a dombon, és néztük, ahogy újra felbukkan a Nap. Hunyorogtunk egymás mellett, háton fekve a fűben. Olyan közel voltam hozzá, hogy láttam az alkarján a szőrszálakat. – Te sosem szerettél volna hős lenni? – kérdezte. – Hogy érted? – kérdeztem vissza. – Szeretném egyszer megmenteni valaki életét.

Eszembe jutott az anyja. Apám egyszer elmagyarázta, mi történik, ha rákos valaki, és hogy szinte soha nem gyógyul meg belőle senki, mert minden egyes rákos sejtet ki kellene irtani hozzá a testből. És még akkor sem lehet teljesen biztos benne az ember, hogy legyőzte. Bármikor visszatérhet. Az esetek legnagyobb részében vissza is tér. – Lehet, hogy orvos akarok lenni – feleltem bizonytalanul. De ez nem volt teljesen igaz. Nem tudtam, képes lennék-e arra, amit apám csinál. Fogalmam sem volt, el bírnám-e viselni a sok vért meg a szomorúságot.

– Ahányszor csak bemegyek egy bankba – folytatta Seth –, egy kicsit azt remélem, hogy berohan egy rabló fegyverrel a kezében, és én leszek az, aki leteperi és mindenkit megment.

Egy rövid ideig úgy nézett ki, Seth anyja mégsem fog belehalni a rákba. Tavaly még hozott sütit a jótékonysági estre, és segített pénzt gyűjteni Mrs. Sanderson karácsonyi ajándékára. Olyan sok mindent csinált, mintha a rák csak valami mellékes dolog volna, amivel együtt él az ember, mint ahogy mondjuk a túlsúllyal vagy az őszüléssel. De egy ideje már nem láttam. Időközben visszatért az ég színe, lassan, de biztosan, ahogy az ember arcába is visszatér a vér ájulás után. – Ha felnövök, kommandós leszek – folytatta Seth. –Az a katonaság legelitebb csapata. – Klassz – bólintottam.

Az emberek kezdtek visszaszállni a kocsijukba. Dudák szólaltak meg. A kutyák tovább ugattak. Néhány gyerek visszament a tantermekbe. Mások meg csak úgy nekiindultak, ki az iskola területéről, bele a világba: túl izgatottak voltak, hogy engedelmeskedni tudjanak az utasításoknak, a házirendnek. Seth meg én ottmaradtunk a dombon. Egyre nőtt körülöttünk a csend, de ez már kellemes csend volt. Hasonlítunk egymásra, gondoltam, mindketten a csendes, töprengős fajtába tartozunk. Figyeltem, ahogy nézi az eget. Nyugatról feltűnt egy határozatlan formájú kis bárányfelhő, ez volt az első és egyetlen felhő aznap az égen. Szerettem volna valami nagyon fontosat, igazat mondani. – Sajnálom az anyukádat – szólaltam meg végül. – Micsoda? – kérdezte és felém fordult. Láthatóan meglepődött.

Hirtelen nagyon nehéz volt a szemébe nézni. Úgyhogy nem is néztem. Inkább újra az eget bámultam. – Csak sajnálom, hogy beteg – mondtam. – Biztosan nagyon nehéz neked.

Seth felült, és a farmerjébe törölte a tenyerét. – Mégis mi a francot tudsz te erről? – kérdezte.

Már fel is állt. A Nap már majdnem teljesen előjött, már túl erősen ragyogott, hogy fel tudjak nézni az égre. Alig láttam Seth arcát a fényben. – Fogalmad sincs arról, mi van anyámmal – vetette oda. Megbicsaklott a hangja. – Ne beszélj róla! Soha többé ne beszélj az anyámról! Ne említsd soha többet!

Minden szava mintha belém döfött volna. Szerettem volna bocsánatot kérni, de túlságosan ledöbbentem. Seth már ott is hagyott, elindult kifelé az iskolából, csak úgy, bele a világba. Néztem, ahogy átmegy az úton, dühösen, óvatlanul kerülgette az autókat. Egyre távolabb került tőlem. Ekkorra az ég már visszaváltozott a megszokott délutáni önmagává, a legmerészebb, legkékebb kékké. Felültem én is, és észrevettem, hogy már csak én vagyok kint a dombon. Lassan megindultam vissza a matekterembe. Útközben szembetalálkoztam Michaelával. A kapu felé tartott egy csapat idősebb gyerekkel, akiket én nem is ismertem. – Lemegyünk a partra – szólt oda, ahogy elment mellettem. – Na és mi lesz a következő órával? – kérdeztem. De rögtön megbántam, mihelyst a szavak elhagyták a számat.

Michaela elnevette magát. – Istenem, Julia, te sose csináltál semmi rosszat életedben?

Aznap délután elmaradt a fociedzés. Anyám értem jött az iskolához. Majd szétvetette a méreg. – Miért nem vetted fel a telefont?

Beszálltam az első ülésre és becsaptam magam után az ajtót, mire a figyelmeztető sípolás rögtön elhallgatott. – Csak egy napfogyatkozás volt – feleltem. Bekapcsoltam a biztonsági övét és hátradőltem, anya pedig már indított is. – Fel kellett volna venned! – mondta. – Vagy vissza kellett volna hívnod!

A kocsiban zúgott a légkondi. A rádióból ömlöttek a hírek a napfogyatkozásról. – Figyelsz rám egyáltalán? – emelte fel a hangját anyám, ahogy a lassan araszoló kocsisorban várakoztunk, hogy a zebránál álló

forgalomirányító intésére kigurulhassunk az iskola parkolójából. A gyerekek örvénylő tömegét figyeltem az ablakon át. Hirtelen olyan távolinak tűntek ott, az iskolaudvaron. Végighúztam az ujjamat az üvegen. Belém hasított a felismerés, hogy ők nem a barátaim. Egyikük sem. – Hannáék elmentek Utahba – mondtam. Akkor már két napja biztosan tudtam ezt, de anyámnak most említettem először.

Felém fordult. Kicsit meglágyult az arca. Mellettünk egy piros Mercedes préselődött ki a parkolóból. – Elköltözött?

Bólintottam. – Jaj, Julia – mondta anyám. Felém nyúlt, és megszorította a vállamat. – Komolyan? És biztos, hogy végleg? – Hát, azt mondta.

Az autópálya felé tartottunk. Éreztem, ahogy anyám vezetés közben újra és újra oldalra pillant rám. Kikapcsolta a rádiót. – Sajnálom – mondta végül. – Valószínűleg azért még visszajönnek. – Szerintem nem. – Az emberek most rémültek – próbálkozott. – Most nem hoznak jó döntéseket.

Hazaérve felfedeztük, hogy bár apám reggel kihordta a kukákat az út mellé, még mindig teli vannak szeméttel. A kukások nem jöttek, a hangyák és a legyek viszont annál inkább. A madár is ott volt még mindig. Visszavittük a szemetet a ház oldalához, az udvarba, és behordtuk a kocsiból a bevásárlást. Anyám vett jó néhány karton konzervet, és hat nagy üveg vizet. Azt gyanította, hogy rövidesen nélkülöznünk kell majd bizonyos dolgokat, és nem ő volt az egyetlen, aki így gondolta. Aznap este apám arról győzködött bennünket, hogy ő rögtön tudta: ez csak egy napfogyatkozás, semmi több. – Szóval azt mondod, hogy egy pillanatra sem ijedtél meg? – kérdezte anyám. – Nem igazán – felelte apám, míg a lépcsőn állva kikötötte a cipőjét. – Tudtam, mi ez.

Az esti hírek szinte csak erről szóltak, még egy maroknyi napfogyatkozás-mániást is bemutattak, akik még a lassulás kezdete előtt elutaztak valami távoli szigetre a Csendes-óceánon, elméletileg csak ott volt néhány négyzetméternyi terület, ahonnan a teljes napfogyatkozásnak látszania kellett volna. Drága fényképezőgépeket és direkt erre az alkalomra tervezett speciális szűrőket is vittek magukkal. Csakhogy a különleges eszközök a tokjaikban maradtak. A védőszemüvegeket ki sem vették az ingzsebekből, a napfogyatkozást ugyanis csak Amerika nyugati partvidékén lehetett látni. Aznap este a tervek szerint lejátszották a baseball-kupadöntőt: valahogy olyan „amerikai” dolognak tűnt, hogy még ebben a nagy bizonytalanságban is megtartsák. Maga a meccs rettenetes volt. Jóval nehezebb volt legyőzni a gravitációt a megszokottnál. Még senki sem szokott hozzá az új fizikai törvényekhez. Hét ütőjátékos közül egy sem találta el a labdát. Minden újabb órával egyre erősebbé vált a Föld vonzása. Láthatóan a tőzsde is a gravitáció vonzásának hatása alá került, mert sosem látott mélypontra zuhant az index. Az olaj ára viszont meredeken emelkedni kezdett. Mire este ágyba kerültem – azzal az eltökélt szándékkal, hogy kitöröljem az emlékezetemből ezt az egész napot már újabb harminc perccel lassabban forgott a Föld. A tévéképernyő alján a részvényárfolyamok helyett most egy csíkban folyamatosan a földi nap hossza látszott: 26 óra 7 perc, és egyre tovább nőtt.

6.

Teltek-múltak a napok. A mi kis kertvárosunkból egyre többen vándoroltak el. Hazamenekültek, mindenki oda, ahonnan jött – ez Kalifornia, majdnem mindenki máshonnan költözött ide. De a mi családunk maradt. Mi idevalósiak vagyunk, ez az otthonunk. A harmadik napon iskola után anyámmal kimentünk nagyapámhoz. – Azt mondja, minden rendben – magyarázta anyám vezetés közben –, de én azért szeretnék megbizonyosodni róla.

Nagyapa apám édesapja volt, mégis anyám aggódott érte a legtöbbet. Egy kicsit én is aggódtam. Teljesen egyedül élt, jócskán a városon kívül, keletre. Kifelé menet megálltunk egy benzinkútnál. Óriási kocsisor várakozott előttünk. A több tucat kisbusz, nagy városi terepjáró be sem fért a parkolóba, a sor vége még a következő sarkon is túllógott. – Jézusom! – jegyezte meg anyám. – Mint valami háborús övezet!

Az autók között egy rózsaszín virágmintás ruhát viselő nő szaladgált, narancssárga röplapokat tett az ablaktörlők lapátja alá, miközben a sofőrök elfordították a fejüket. Itt a világvége! Bánjátok meg bűneiteket és üdvözültök! Én is igyekeztem kerülni a tekintetét, miközben elszántan és magabiztosan elvonult mellettünk. O viszont megállt, megvárta, amíg visszanézek, és az ablakon át bekiabálta: – „És lészen azon a napon, azt mondja az Úr Isten: Lenyugtatom a napot délben, és besötétítem a földet fényes nappal.”

Anyám gyorsan lenyomta a központi zárat. – Ez a Bibliából van? – kérdeztem tőle. – Nem emlékszem – felelte anyám.

Egy kicsivel előrébb gurultunk. Megszámoltam: tizenkilenc kocsi állt még előttünk a kútig. – Hová mennek az emberek? – kérdeztem anyámat. Megdörzsölte a homlokát és nagyot sóhajtott. – Hát hová mehetnének?

A nagyapám egy luxuslakópark közepén élt. Az ő öreg háza volt az utolsó a környéken, ami még ellenállt a fejlesztéseknek. Ahogy lehajtottunk az autópályáról, frissen aszfaltozott utcákon folytattuk utunkat. Minden sarkon ragyogó fehér zebrák virítottak. Még a stoptáblák is vadonatújak voltak. A fekvőrendőrök is. Itt minden vadonatúj volt. A járdaszegélyek még nem koptak el. A tűzcsapok csak úgy csillogtakvillogtak, még egy sem rozsdásodott meg. A járda mellett egymástól egyenlő távolságban facsemeték sorakoztak – maguk a járdák is csillogtak a szó szoros értelmében. Minden ház előtt sűrű hajkoronára emlékeztető pázsit. Ennek a vadiúj környéknek a kellős közepén árválkodott nagyapám egyetlen holdnyi telke, láthatatlanul, mint egy darabka sötét anyag. Csak abból lehetett észrevenni, hogy létezik, hogy utcák vették körbe, de kívülről nem lehetett látni belőle semmit, legfeljebb csak érezni lehetett a létezését. A lakópark tervezői minden oldalról jókora fenyőket telepítettek a telek köré, hogy a szomszédoknak ne kelljen látniuk. Behajtottunk nagyapa tárva-nyitva álló fakapuján. A sima aszfaltot egyből felváltotta az aprókavics, és a lakópark gondosan megtervezett zöld környezete helyett immár a környék természetes tájképe fogadott bennünket: a durva, száraz, meddő, barna és csúf föld. Apám gyerekkorában még csirkék és lovak is voltak itt. De mostanra már elpusztult az utolsó ló is, és az istálló mint valami réges-régi kor elhagyatott maradványa, árválkodott az udvar közepén. A karám oszlopait és kereszt-rúdjait színtelenre szívta a Nap. A tyúkólban sem lakott már egyetlen tyúk sem. Nagyapám 86 éves volt. Minden régi barátja meghalt. A felesége is meghalt. Ő pedig egészen belekeseredett a hosszú életbe. „Remélem, te nem örökölted ezeket a géneket, Julia – mondogatta nekem gyakran. – Nagy átok, ha az ember túl sokáig él!” Tetszett, hogy mindig kimondja, amit gondol. Évekkel ezelőtt a lakópark építői megpróbálták megvenni tőle a telkét, de ő nem volt hajlandó megválni tőle. – A francba is – mondta –, ebbe a földbe én már egy csomó mindent eltemettem!

Én is tudtam, hogy legalább két macska nyugszik a kertben a farakás mögött, és gyanítottam, hogy az évek során eláshatott itt más értékes dolgokat is. Így végül nekikezdtek a lakóparknak: kimérték az utakat, lefektették az alapokat, a telek minden oldalán házakat építettek és utcatáblákat állítottak. Úgy emelkedett körülötte az új környék, mint az árvíz egy domb körül. Anyával kopogtatás nélkül léptünk be a konyhába. Ha az ember végigment egy szobán ebben a házban, minden polc zörgött egy kicsit,

minden apróság megrázkódott. Nagyapa piros pulóverben ült az asztalnál, előtte az újság meg egy nagyító. – Hahó, Gene – szólította meg anyám. – Hogy vagy? – Már a telefonban is mondtam, jól vagyok – felelte az öreg, de fel sem nézett közben. – Volt itt Chip.

Chip az egyik szomszédja volt, egy tinédzser srác, ő segített mindenfélét megcsinálni a ház körül. Mindig fekete pólót és fekete farmert viselt, és az alsó ajkában volt egy karika, amitől a szája kicsit szétnyílt. Furcsa páros voltak, viszont Chip – bár ő az egyik új házban élt a szüleivel – legalább annyira utálta a lakóparkot, mint a nagyapám. – Úgyis csak baromság az egész – jegyezte meg nagyapám. – Mármint micsoda? – érdeklődött anyám. – Biztos csak valami trükk, hogy elterelje a figyelmünket a Közel-Keletről.

Nagyapámnak hihetetlenül világoskék volt a szeme, olyan, mint apámnak, csak még világosabb, és ahogy öregedett, mintha egyre jobban kifakult volna, mint a textil, ha kint hagyják a Napon. Néha egy-két ősz hajtincs hullott a homlokába. – Ugyan már, Gene! Ilyesmit nem lehet kitalálni. – Csak azt akarom mondani, hogy nem tudhatjuk, tényleg igaz-e. Te megmérted? Manapság már bármit képesek megcsinálni. – Gene… – Csak várd ki a végét! Valamiben mesterkednek. Ebben biztos vagyok. Az órákkal akarnak csinálni valamit, vagy valami ilyesmi. Csak úgy mondom. Én aztán el nem hiszem ezt. Egy pillanatig sem hiszem.

Rezegni kezdet anyám telefonja, és ahogy felvette, a hangjából tudtam, hogy apám van a vonal másik végén. Kiment az ajtón, hogy beszéljen vele. Én leültem az asztalhoz – régebben órákig feketepétereztünk nagyapámmal ennél az asztalnál, csak aztán annyira elromlott a szeme, hogy nem is látta, milyen lapokat tart a kezében. Hiányoztak ezek a régi dolgok. – Szóval, Julia – fordult most hozzám –, látsz itt bármit, amit szeretnél?

Kezével az antik tárgyakkal teli polcok felé intett: ütött-kopott, százéves Coca-Colás üvegek, nagyanyám ezüst teáskészlete, csinos kis gyűszű- és ezüstkanál-gyűjtemény, valamint ón- és porcelánfigurák sorakoztak rajta, amelyeket a nagyi még egy másik, jobb korban rendezgetett el a csipke alátéteken. – Tudod, ezeket nem vihetem majd magammal – folytatta. Szomorú volt hallani, hogy ilyesmiről beszél. – Most kellene kiválogatnod, amit szeretnél, mert ha meghalok, Ruth biztosan mindent megkaparint magának.

Ruth nagyanyám húga volt, a keleti parton élt. – Nem, nagyapa – feleltem. Közben reménykedtem, hogy nem veszi észre, hogy elvesztettem a nyakláncomat a kis aranyröggel. – Maradjanak csak itt a dolgaid! De azért köszönöm.

Mikor még nem fájtak annyira az ízületei, nagyapa délelőttönként kiment a tengerpartra, és fémdetektorral pénzérmék meg mindenféle elveszett kincsek után kutatott a homokban. De mostanában egyre jobban szeretett volna megszabadulni a tárgyaitól, mintha ezeknek a súlya kötné még mindig a földhöz, és abban bízna, hogy ha mindent elajándékoz, azzal végre elvághatná az utolsó pányvát is. Felállt a székéről és a konyhapulthoz csoszogott egy újabb csésze kávéért. Az ablaknál megállt egy pillanatra. Anyám fel-alá mászkált odakint, és hevesen gesztikulált, miközben a telefonba beszélt. A szél az egyik oldalra fújta a haját, úgyhogy folyton oda kellett nyúlnia, hogy kisimítsa az arcából. – Meséltem már, hogy egyszer láttam valakit meghalni ezen az udvaron? – Nem hiszem – válaszoltam. – Nem lehetett több tizenhét évesnél – folytatta a fejét csóválva. – Agyontaposta egy ló. – Rettenetes! – Az volt, bizony!

Nagyapám bólintott, talán hogy ezzel is megerősítse az elhangzottakat. Elképesztően sok szörnyű dolgot őrzött az emlékezetében. Hallottam, hogy valahol a házban csöpög egy csap. – Ez az egész arra emlékeztet, mikor Alaszkában dolgoztam – mondta. Alaszka volt az egyik kedvenc témája. – Nyáron egész nap és egész éjjel sütött a Nap. Hajnali kettőkor is. Sosem ment le. Hetekig nem ment le. Télen meg koromsötét volt, minden egyes nap, vagy két-három hónapig.

Elhallgatott. Én egy közeli tetőn imbolygó parabolaantennát figyeltem: épp csak látni lehetett a fenyőfák közti résen keresztül. A levegőben gyenge füstszagot éreztem.

– Ez az egész csak átverés, hidd el nekem – mondta megint. – Csak még nem jöttem rá, mi van mögötte. – Tényleg azt hiszed?

Komoly, rezzenéstelen arccal nézett rám. – Tudtad, hogy 1958-ban az Egyesült Államok kormánya egy titkos nukleáris tesztprogramba kezdett, épp itt, ebben a megyében? Azt vizsgálták, hogyan hatnak a radioaktív anyagok az emberekre – magyarázta. – Uránt raktak a vízbe, aztán figyelték, hányan kapnak tőle rákot. Nem hallottál róla?

Megráztam a fejem. A hátsó udvarban volt valahol egy elhagyott óvóhely. Nagyapa maga építette, még a hatvanas években. – Hát persze hogy nem – válaszolta meg a saját kérdését. – Mert nem akarták! Pontosan ez volt a terv!

Szél söpört végig a hátsó udvaron, elfújt egy papírzacskót az ablak előtt. – Anyád meg apád elvisz téged templomba? – érdeklődött. – Néha elmegyünk – feleltem. – Minden héten mennetek kellene – jegyezte meg. Aztán felvett egy pár apró gyerekcipőt, mostanra meg-zöldült, de eredetileg ezüstszínű lakk borította. – Ez nem kell? – Nem, köszi – vágtam rá. – Még én hordtam, négyéves koromban. Tényleg nem kell innen semmi?

Hallottam, hogy minden lélegzetvételnél sípol a tüdeje: az egyre szűkülő csatornákban fütyült a beáramló levegő. – Várj csak! Van itt valami, ami biztosan tetszene neked – azzal egy alacsony szekrénykére mutatott a konyha másik végében. Le kellett térdelnem a szekrény elé. – Most nyúlj be, egészen leghátra – irányított. – Megvan? – Micsoda?

Vállig eltűnt a kezem a szekrényben. A linóleum széle belenyomódott a térdembe. Azt kívántam, bár ne kellene megkeresnem azt a valamit, de nem akartam neki csalódást okozni. – A hátuljában van egy titkos rekesz, érzed? – mondta. – Csúsztasd el jobbra!

Nagyapa házában soha nem gabonapehely volt a gabonapelyhes dobozokban, és szinte mindig valami sokkal értékesebb rejtőzött a konzervdobozokban is, mint konzerv leves. Nem csoda, hogy ennyire hitt mindenféle láthatatlan összeesküvésekben. A szekrényke titkos rekeszében kávésdobozokat találtam: olyan régiek voltak, hogy nem ismertem fel a címkéjüket. – A folgerses doboz! – mondta. – Azt add ide!

Feszegetni kezdte a tetejét, az erőlködéstől összerándult az arca. Gyengébbnek tűnt a szokásosnál. – Hadd nyissam ki én – kértem.

Könnyedén le tudtam szedni a doboz tetejét, de az ő kedvéért igyekeztem úgy tenni, mintha csak nehezen sikerülne. Összegyűrt újságpapírok voltak benne, alattuk egy apró ezüstdoboz. A dobozban egy kemény bársonypárnán patinás, arany zsebóra lapult, a lánca is ott kanyargott alatta. – Ez az apámé volt – mutatta. – Ha felhúzod, megmutatja a pontos időt. Sosem romlik el. Nagyon jó minőségűek a fogaskerekei. Régen ilyen jó dolgokat csináltak, jó minőségű dolgokat, tudod? Fogadok, nem is láttál még soha semmit, ami ilyen jól meg lett volna csinálva!

Nem akartam ezt az órát. Ez is csak egy újabb darab lett volna a nagyapámtól kapott, réges-régi, homályos funkciójú tárgyak között: forgalomba sosem került ezüst emlékérmék műanyag tokban, négy pár nagyanyám régi csiptetős fülbevalói közül, a város száz évvel ezelőtti állapotát mutató, bekeretezett térkép. De ragaszkodott hozzá, hogy eltegyem, én meg nem mertem bevallani neki, hogy még az egyetlen olyan ajándékát is elveszítettem, amit tényleg szerettem. Aznap visszamentem, és négykézláb másztam körbe-körbe a buszmegálló porában a nyakláncot keresve, de nem találtam meg. – Köszönöm – mondtam végül, és kézbe vettem az órát. – Szép. – Még szebb lesz, ha kisuvickolod – jegyezte meg. A pulóvere ujjával megdörzsölte az arcát. – Aztán vigyázz ám rá, Julia!

Csapódott a szúnyoghálós ajtó, és anyám lépett a konyhába. Meglátta az órát a kezemben. – Jaj, Gene, nehogy már elajándékozd mindenedet! – Hadd tartsa meg – válaszolta nagyapám. – Én úgysem vihetem magammal.

– Hiszen nem mész sehová – vágta rá anyám.

Erre csak legyintett. – Tedd el ezt is – súgta oda nagyapám, mikor már indultunk haza. Egy tízdolláros bankjegyet csúsztatott a kezembe. Gyors mosoly futott át az arcán: ritka, de örömteli látvány. Ki lehetett venni a műfogsora vonalát az ínyén. – Költsd valami igazán szórakoztatóra!

Megszorítottam a kezét és bólintottam. – És, Julia! – szólt még utánam. – Ne higgy el mindent, amit hallasz, jó? Okos lány vagy te! Tudsz olvasni a sorok között!

Hazafelé a „szebbik utat” választottuk, mindig csak így emlegettük ezt az útvonalat a félreesőbb, kisebb forgalmú utcákon keresztül. Menet közben meghallgattuk a rádióban a híreket. A riporterek különböző helyekről tudósítottak a világból a lassulásra adott reakciókról. DélAmerikából egyre több gravitációs megbetegedést jelentettek. A Járványügyi Központ már vizsgálódni kezdett. – Jézusom – fakadt ki anyám. – Azonnal szólj, ha rosszul érzed magad, vagy ilyesmi! „Úgy látszik, ez a betegség egyeseket könnyebben megtámad, mint másokat – nyilatkozta egy szakértő. Mintha szédülést éreztem volna, ahogy hallgattam. – A betegséget pedig úgy hívják: paranoia.”

A rádióban arról is beszéltek, hogy itthon számos keresztény már az újjászületésre készülődik: azt remélik, hogy az Úr hamarosan magához szólítja őket, és csak az üres ház marad utánuk meg az üresen összecsukló ruhák. – Ezt nem értem – jegyeztem meg. – A ruháik miért nem mennek velük? – Nem tudom, édesem – felelte anyám. – Tudod, hogy mi nem hiszünk az ilyesmiben.

Mi másféle keresztények voltunk: amolyan csendes, ésszerű fajta, akiket zavarba hoz, ha csodákról esik szó. A műsorban most egy tévés prédikátort kérdezgettek. „A kinyilatkoztatás jelei évek óta láthatók – magyarázta. – Amióta az Úr szövetséget kötött Izraellel, tudtuk, hogy el fog jönni.”

Ahogy elkanyarodott az út, a dombok közti résen ki lehetett látni az óceán csillogó sávjára. A part mellett álló házakat kiürítették, mert nem lehetett tudni, mi lesz a dagállyal. Újabb lakóparkok suhantak el az ablak mellett. A part felé haladva egyre kisebbek lettek a házak és a telkek is. Az óceán partján nagyon drága volt a föld, ezért volt, hogy egyes házak félig kilógtak a kanyonok széléről, és óriási cölöpök tartották őket. Egy stoptáblához értünk, és ahogy anyám balra és jobbra is kinézett az útra, feltűnt nekem egy vékony ősz sáv a hajában, amit nem fedett el a sötét festék. Harmincöt éves korára szinte teljesen megőszült. Nem szerettem ezt látni: a test öregedésének első jelét. Végigsöpört rajtam a magány érzése. Talán akkor jutott eszembe először, mikor a kocsi előrelendült, hogy ha bármi történne a családommal, teljesen egyedül lennék a világon. Elhajtottunk a vidámpark mellett is. A megyei vásár elméletileg a jövő héten nyitott volna, és Hannával azt terveztük, hogy kimegyünk a legelső napon, de ebből már biztosan nem lesz semmi. A munkások általában egész nap, folyamatosan dolgoztak, hogy időben felállítsák a játékokat. De most a kocsiból láttuk, hogy teljesen leálltak a munkálatok. Gondolom, a munkások meg a vidámparkosok is mind hazamenekültek: mindenki inkább a családjával akart lenni. A hullámvasút pályája csak félig készült el, és most szélfútta, színes csontvázként meredezett az égbe. A vízi csúszdán öngyilkos foghíj. Az óriáskerék sem állt még: egyetlen küllője volt csak a helyén, a végén egy magányos, vörös fülke himbálózott, mint a nyár utolsó gyümölcse vagy az utolsó őszi levél.

7.

A napok még mindig napoknak érződtek. A Nap felkelt, aztán lenyugodott. A sötétséget fény követte. Emlékszem a reggel kellemes hűvösére, a lassú, délutáni forróságra, a lomha alkonyaira. De a szürkület újabban órákig nyújtózkodott, mire végre átfordult éjszakába. Az idő lustán cammogott el mellettünk, egyre lassabban és lassabban teltek el a napok. Minden reggel egyre jobban kiestünk az órák ritmusából. A Föld még mindig forgott, és az órák is tovább ketyegtek, csakhogy már teljesen külön ütemben. Alig egy hét kellett hozzá, hogy az éjfél már egyáltalán ne jelentsen feltétlenül sötét, éjszakai időpontot. Előfordult, hogy épp a nap közepén érkezett el a reggel kilenc óra. Néha meg délben ment le a Nap. Kaotikus, bizonytalan napok voltak. Minden reggel bejelentették, hány újabb perc gyűlt össze éjszaka, mint egy lábasban felfogott esővíz cseppjei. Teljesen változékony volt az eredmény, sosem tudtuk, mire számítsunk. Az a döntés született, hogy minden nap napkeltekor kezdődjön az iskola, azaz mindig más időpontban, és emlékszem, anyámmal együtt néztük a híreket, hogy kiderüljön, másnap mikorra esik majd. Egyre több gyerek hiányzott az iskolából. Plusz órák nőttek a műszakok közé. A repülők napokig nem tudtak felszállni, a vonatok a vágányokon vesztegeltek, míg ki nem dolgozták és be nem vezették az új menetrendeket. Minden nap dobhattuk ki az órarendünket, és megpróbálhattunk egy újat követni. Improvizáltunk. Alkalmazkodtunk. Valahogy elboldogultunk. Anyám lassan minden szekrényt megtöltött vésztartalék élelmiszerkészletekkel. Fokozatosan szerezte be őket: egyre több sűrített tej, konzervborsó, szárított gyümölcs, befőtt és konzervleves gyűlt össze. Valahányszor hazajött, mindig hozott magával egy doboz elemet vagy egy csomag hosszú, elkeskenyedő gyertyát, esetleg még valami tartós élelmiszert, olyasmit, ami nem romlik meg, nem jár le, nem hagy cserben. A focicsapatunk igyekezett rendesen megtartani az edzéseket, és anyámék színjátszó köre is tovább próbálta a Macbethet. Nagyjából a normális menetben zajlott tovább minden az egész országban. A műsornak mindenütt folytatódnia kellett. Ragaszkodtunk a terveinkhez. Erkölcstelennek éreztük volna lemondani bármelyiket is, az egyenlő lett volna a megadással, azzal, hogy elveszítettük a reményt. Újabb és újabb pluszpercek bukkantak elő mindenhonnan. Nehéz volt elvesztegetni az időnket. Mintha az élet tempója is lelassult volna. Egyesek azt mondták, a lassulás indirekt módon is hatással van az életünkre, százféle dologban: a villany-körték várható élettartamától kezdve addig, hogy milyen gyorsan olvad el a jég, forr fel a víz, vagy osztódnak és pusztulnak el az emberi sejtek. Egyesek szerint a lassulás miatt a testünk is lassabban kezd öregedni, a haldoklók lassabban halnak meg, a babáknak pedig tovább tart megszületni. Többen állították, hogy az első két hétben a menstruációs ciklusuk, ha csak egy kicsivel is, de megnyúlt. Ám ezek a nem várt hatások leginkább csak az anekdotákban jelentek meg, a tudományos véleményekben nem. A fizikusok szerint ennek épp az ellenkezője kellett volna, hogy igaz legyen, hiszen a száguldó vonaton ülő ember érzékeli lassabbnak az idő múlását. Amennyire én láttam, a fű most is ugyanúgy nőtt, mint eddig, a kenyérkosárban a szokásos ütemben penészedett meg a kenyér, és a szomszédban Mr. Valencia almafáján ugyanúgy értek meg az almák, ahogy minden ősszel, majd ugyanúgy leestek, és a hagyományos gyorsasággal rohadtak meg a gyomok között. És az órák ugyanúgy jártak tovább. A karórák most is halk ritmusban ketyegtek. A nagyapám antik órái ugyanolyan ércesen ütötték el az egészeket. Amerika minden városában ugyanúgy megkondultak a templomok harangjai. Eltelt egy hét, aztán még egy. Valahányszor megcsörrent a telefonunk, azt reméltem, Hanna lesz az. De továbbra sem hívott. Az új percek tovább szaporodtak. A napjaink lassan elérték a 30 órás időtartamot. Milyen maradinak tűnt hirtelen a régi, 24 órára beosztott nap, milyen képtelenül egyértelműnek a két egyforma, 12 órás szakasszal, mint egy dió két fele! Immár az tűnt furcsának, hogyan is hihettünk valaha valami ennyire egyszerűben.

8.

A lassulás kezdete utáni második héten valami történt a madarakkal. A járdán botladozó galambok jelentek meg: húzták a szárnyukat maguk után, a tollaik a betont súrolták, ahogy lépkedtek. A verebek egyszerűen leestek a fűbe. Többen láttak libákat, amelyek csapatostul gyalogoltak valahová. A tengerparton sirálytetemeket mosott ki a víz a homokra. Az utcákon, a tetőkön, a teniszpályákon és a focipályákon folyton döglött madarakba botlottunk. A levegő királyai lezuhantak a földre. És ugyanez történt a világon mindenütt. Elvileg fel kellett hívni az állatfelügyeletet, ha az ember döglött madarat talált, de apám nem volt erre hajlandó. „Túl sok van belőlük” – mondta, úgyhogy csak fogtuk és kidobtuk őket a szemétbe, mint azt az első madarat a verandánkról. Éppolyan jól emlékszem ezekre a madarakra is, mint minden másra akkorról: a rohadó tollaikra, a kis mazsolaszemükre, az utcára folyó testnedveikre. Sylvia, a zongoratanárnőm, pintyeket tartott. Kis, kövér madarak voltak, egy harang alakú fémkalitkában laktak a nappali sarkában. Minden szerda délután itt töltöttem én is fél órát: igyekeztem megtanulni zongorázni, igaz, meglehetősen sikertelenül. És alig percekkel utánam nem más követett, mint maga Seth Moreno! Mindig közvetlenül utánam jött órára, az ujjai ugyanazokat a billentyűket simogatták, mint az enyémek, a lábával ugyanazokat a pedálokat nyomta le, amelyeket előtte én is. Gyakran az egész óra alatt csak ő járt az eszemben. De ezen a bizonyos napon mégsem ő, hanem a pintyek terelték el a figyelmemet: minden egyes csipogásukban a betegség jeleit kerestem. – Nem gyakoroltál, ugye? – kérdezte Sylvia. Lassan, két ujjal pötyögtem a Für Elise-t a billentyűkön.

Sylvia ott ült mellettem a csillogó fekete zongoraszéken, vékony, meztelen lába a rézpedálok mellett pihent. Fehér vászonruhát viselt, és egy jókora fagyöngyökből fűzött nyaklánc volt a nyakában. A zongora mellett jógát is tanított, lent a wellness központban. – De, egy kicsit – mondtam.

Minden zongoraórám így kezdődött. Talán, ha tudom, hogy már csak néhányszor fogok odaülni Sylvia zongoraszékére, kicsit jobban igyekszem. – Ha nem gyakorolsz, nem fogsz fejlődni.

Az egyik pinty felsivított a kalitkában. Nem igazán énekeltek, inkább csak csiviteltek, minden egyes „csip” olyan volt, mint egy rozsdás zsanér nyikorgása. Sokáig nem akarták hivatalosan elismerni, hogy a madarak halálának köze van a lassuláshoz. Nincs rá bizonyíték, állították, hogy a két jelenség összefügg. A szakértők a szokásos okokra gyanakodtak, például betegségekre, mondjuk madárinfluenzára: feltehetően kitört egy világraszóló járvány, mondogatták. Csakhogy a vizsgálatok nem mutattak ki semmilyen ismert kórokozót. Az embereknek persze nem kellett több bizonyíték. Mi nem hittünk a véletlen egybeesésekben. Tudtuk, hogy a madarak a lassulás miatt pusztulnak, csak az okát nem tudta megmondani senki, hogy pontosan miért – ahogy a lassulást sem tudtuk megmagyarázni. – Ezekben a mostani időkben, csak még inkább gyakorolnod kéne – folytatta Sylvia, és a tenyerével finoman megnyomta a hátam alsó részét, hogy üljek egyenesen. Az óra vége felé mindig görbén kezdtem tartani magam. –A művészet a legbizonytalanabb időkben virágzik igazán.

Anyám ötlete volt a zongoratanulás. Én nem annyira szerettem a zongorát, Sylviát viszont igen, meg a házát is. Ugyanolyan ház volt, mint a miénk, de ezt belülről nem lehetett volna megmondani: a padlószőnyeg helyett minden szobában hajópadló volt, és minden sarokban nagy levelű szobanövények álltak. Sylvia nem hitt a vegyi anyagokban, sem a légkondicionálásban. Tea-, madáreledel- és tömjénillat terjengett az otthonában. – Eljátszom még egyszer végig – mondta. – Szeretném, ha lehunynád a szemed, amíg játszom, és megjegyeznéd, hogyan kell szólnia.

Beállította a metronómot, és azonnal felhangzott az egyenletes, folyamatos tik-tak. Sosem tudtam megtanulni, hogyan aggassam a hangokat ezekre a tiszta, szilárd ütésekre. Sylvia játszani kezdett. Próbáltam figyelni, de nem tudtam igazán koncentrálni: túlságosan aggasztottak a pintyek. Csendesebbnek tűntek a szokásosnál, és kicsit kevésbé kövérnek is. Zenei szakkifejezések után kapták a nevüket: a Forte nevű pinty most mintha kissé imbolygott volna az ülőrúdján, ahogy remegő, bizonytalan, narancsszín lábával belekapaszkodott. A kisebbik, Adagio, az újságpapíron üldögélt a kalitka aljában. A végítéletet apostolai a világvége egy újabb jelét látták a tömeges madárpusztulásban. Aznap reggel láttam is egy beszélgetős műsorban

egy nagydarab tévés prédikátort, aki erről beszélt. Szerinte a madárvész Isten figyelmeztetése, és csak idő kérdése, mikor terjed át a betegség az emberekre is. – Nyitva van a szemed – szólt rám Sylvia. Mindig őszintén meglepettnek tűnt, mikor nem tudtam megcsinálni valamit. Többek között ezért is szerettem annyira. – Bocsánat – feleltem.

Észrevette, hogy a kalitkát bámulom. – Ne aggódj – nyugtatott meg. – A házi madarak nincsenek veszélyben, csak a vadon élők.

Ekkor még tényleg így volt, bár a baromfitartóknak már most is azt tanácsolták, hogy figyeljenek, nem látnak-e furcsa tüneteket az állataikon. Mindenki csak találgatta, mi okozza a jelenséget. Egyesek a gravitációban végbement változásokat okolták. Valószínűleg megbolygatta a madarak egyensúlyérzékét, ami megnehezíti a repülést, a tájékozódást. Vagy a napok ritmusa okozza a gondot: a változás összezavarta a madarak éjjel- és nappalérzékelését, és így az anyagcseréjüket is. Nem tudják, mikor kell aludni és mikor enni. Éheznek, legyengülnek, vagy kimerülnek az alváshiánytól – összezavarodnak, nem elég élénkek. De a madárvilág igazi szakértői, az ornitológusok egyelőre nem szólaltak meg: még túl korainak tartották, hogy bármit is mondjanak. – Nincs semmi bajuk – nyugtatgatott Sylvia. – Ugye, fiúk?

A pintyek csöndben maradtak, egyedül az apró kis karmok kaparászása hallatszott, ahogy az egyikük kör-bemászkált az újságpapíron. Valami hasonló történt egyébként valamivel korábban a méhekkel is – alig néhány évvel a lassulás kezdete előtt. Több millió méh pusztult el. Csak a megmagyarázhatatlanul üresen maradt kaptárokat találták utánuk: egész méhrajok tűntek el nyom nélkül. Erről sem tudta soha senki egyértelműen megmondani, miért történt. – Tudod, mit gondolok? – kérdezte Sylvia.

Sötét, komoly szeme volt, nem festette magát. A bőre sima, szépen lebarnult, kezén-lábán halvány szeplők – olyanok, mintha a bőre alatt lennének, mint mondjuk a tejbe szórt kenyérmorzsák. – Szerintem a Föld lassulása már csak az utolsó csepp a pohárban – folytatta Sylvia. – Sok-sok éve mérgezzük már a bolygót meg az élővilágot. És most végül meg is fizetünk érte.

Ezt az érvelést is hallottam már a tévében: hogy a madárpusztulásnak régre nyúló okai vannak, amiket mind mi idéztünk elő: a rovarirtókkal, a levegőszennyezéssel, a klímaváltozással, a savas esővel és a mobiltelefon-adótornyok sugárzásával. A lassulás egyesek szerint egyszerűen csak adott még egy lökést ennek a kényesen imbolygó rendszernek, és a madarak hirtelen nem tudtak tovább védekezni a sok éve jelen lévő, emberi eredetű veszélyek ellen. – Szerintem a bolygó réges-rég nincsen egyensúlyban, és ez most valami olyan, amivel kiigazítja a dolgokat – érvelt tovább Sylvia. Ő még a búzafüvet is saját maga termesztette egy kis melegházban a hátsó udvaron, amiből a búzafűlevet készítette magának. – Nincs más választásunk, minthogy hagyjuk neki. Engednünk kell, hogy a Föld mutasson nekünk utat.

Erre nem tudtam mit mondani. Ám ekkor megmozdult a kilincs, ami újra elterelte a figyelmemet: megérkezett a következő tanítvány, és én nagyon is jól tudtam, hogy ki az. A napfogyatkozás óta nem beszéltem Seth Morenóval. A verandáról tengeri kagylókból készült szélcsengő hangja szűrődött be, majd még visszhangzott egy kicsit, amit a keretben kissé megszoruló ajtó kattanása követett. A fülemben dübörgőit a szívverésem. Általában csupán egy-két percre akadtam itt össze Sethtel: gyorsan elslisszoltunk egymás mellett az előszobában, biccentéssel helyettesítve a köszönést. – Nem tudtam, mikor jöjjek – mentegetőzött Seth, mikor belépett. A teniszcipője nyikorgott a hajópadlón. Kicsit megrázta a fejét, hogy kócos haja, ami még mindig nedves volt a zuhanyozástól, ne lógjon a szemébe. Véletlenül tudtam, hogy a zongoraóra előtt fociedzése van. – Mert, ugye, az órák meg minden…

A nappaliban álló gesztenyefa kakukkos óra teljesen lehetetlen időpontot mutatott: délelőtt tízet, bár már a délután közepén jártunk. Ekkorra már egészen megtanultam, hogy az órákra egyszerűen nem kell odafigyelni. – Úgyhogy eljöttem találomra – fejezte be Seth, és átvette a másik kezébe a kottáit. – Semmi baj, Seth – felelte neki Sylvia. – Már csak néhány perc.

Seth leült a kalitkával átellenes sarokban egy ütött-kopott bőrfotelbe. A feje fölött cserepes páfrány lógott a mennyezetről, egy zsinegből font kaspóban. Biztosan vannak olyan részletek, amelyekre már nem emlékszem a ház berendezéséből, de ha lehunyom a szemem, olyan érzés, mintha a mai napig sértetlenül megmaradt volna az emlékezetemben az egész ház, mindennel, ami benne van, pontosan, ahogy akkor volt – mint egy bűntett helyszíne. Sylvia megköszörülte a torkát, jelezve, hogy folytassuk az órát. – Für Elise – szólt oda nekem, és beállította a metronómot. – Még egyszer, az elejétől!

Az első néhány hangnál tartottam, mikor megcsörrent a telefon a konyhában. Sylvia ügyet se vetett rá, de csak tovább csörgött kitartóan. A hangja, úgy tűnt, megzavarta a pintyeket, mert most sivítva zajongani kezdtek a kalitkában. Sylvia felállt, hogy felvegye a telefont, de már bekapcsolt a rögzítő, és az egész házat betöltötte egy férfi reszelős hangja. Sylvia gyorsan felkapta a telefont és kikapcsolta a rögzítőt. Bizonyára tudta, ki hívja. – Tanítok – mondta. – Nem emlékszel?

De azért úgy tűnt, hogy örül, még ha zavarba is jött: az arca mintha megfiatalodott volna. Sylvia úgy negyven körül járhatott. Sosem láttam még férfi társaságában. Valami nap-szítta bőrű túrázót képzeltem mellé, lófarokba fogott hajjal, szakállal, aki épp egy terepjáróból vagy kisbuszból hívja. A vállával a füléhez szorította a kagylót, és intett nekünk, hogy rögtön visszajön. Aztán felment a lépcsőn, a kagylóval a fülén; a fehér vászonruha alja hátul minden lépésnél hozzádörgölőzött a vádlijához. Seth meg én egyedül maradtunk a nappaliban. Egyikünk sem mozdult. Ő a kottákat rendezgette az ölében, ide-oda húzogatta őket egymáson. Én a zongoraszéken ülve a billentyűket tanulmányoztam. Seth végül előhalászta a zsebéből a telefonját, és a hüvelykujjaival nyomkodni kezdte a gombokat. Halk zene hallatszott a készülékből, mint egy távoli karnevál hangjai. Elképzeltem, hogy a kórházban is ezzel üti el az időt, amíg az orvosok az anyját operálják, vagy mérgező anyagokat fecskendeznek a vérébe. Kihúztam a hajgumimat a hajamból és újra megkötöttem a lófarkamat, miután próbáltam kibogozni az összegubancolódott tincseket. Kapkodva vettem a levegőt, de igyekeztem, hogy ne lehessen észrevenni. Kintről, valamivel messzebbről, kisgyerekek kiabálását hallottam. A járdán labda pattogott. Az ablakon kinézve, mintha egy sötét alakot láttam volna a földre esni. Sylvia egyik pintye hirtelen hangosan felsipított. Seth a kalitka felé fordult. Néhány másodpercig figyelte a madarakat. A telefonból tovább szólt a játék zenéje. – Minden rendben velük? – törtem meg a csendet.

Seth megvonta a vállát, de nem felelt. Kioldalaztam a zongoraszék mögül, hogy én is megnézzem a pintyeket. A kalitkában, kis tálkában apróra vágott alma száradt: hozzá sem nyúltak, és a gyümölcs mostanra megbámult a levegőn. Két lisztkukac is tekergeti még a tálkában: Sylviától tudtam, hogy ezek is részei a pintyek étrendjének. – Nem esznek – jegyeztem meg. – Talán épp most adott nekik új kaját – felelte Seth. – Vagy talán betegek.

Sethnek mosószerillata volt ilyen közelről, de azt is láttam, hogy a pólója eléggé gyűrött – mintha a tiszta ruhák összehajtogatásának művészetét divatjamúlttá, fölöslegessé tette volna a szenvedés. Hallottam, ahogy Sylvia léptei alatt nyikorog a padló az emeleten. A metronóm tovább kattogott, az ősi módszer szerint darabolva az időt. Adagio úgy üldögélt a kalitka aljába terített újságpapíron, mint egy miniatűr tyúk. – Ő tényleg rosszul néz ki – jegyeztem meg.

Seth egyik ujjával megkocogtatta a kalitkát. – Hé, kisöreg! – szólongatta. – Te ott! Hahó!

A zaj az egészségesebb madár figyelmét is felkeltette: a feje rögtön felénk fordult. De Adagio mozdulatlan maradt. Seth hátrapillantott a válla fölött, hogy nem jön-e Sylvia. Aztán kipattintotta a kalitka zárját és kinyitotta az ajtaját. Óvatosan benyúlt, és finoman megbökte a madárka hátát. Az érintéstől megingott, mint egy tojás. Seth gyorsan kihúzta a kezét. – Francba – mondta. – Ez elpusztult. – Biztos vagy benne? – kérdeztem. – Határozottan. – Akkor ez biztos a betegség!

– Lehet – felelte. – De az is lehet, hogy nem. Talán csak valami szokványos betegséget kapott el és attól döglött meg.

Hallottuk, hogy az emeleten kinyílik a hálószoba ajtaja. Seth visszazárta a kalitka ajtaját. Egymásra néztünk. Szótlan megállapodást kötöttünk, hogy hallgatunk a dologról. A másik madár fent ült a rúdján, tehetetlenül csattogtatta a szárnyait. Sajnáltam szegényt, hogy így egyedül maradt a kis világában. A lépcsőn már hallatszottak Sylvia léptei, és hamarosan megláttuk a kezét a korláton; visszatette a drót nélküli telefont a tartójára, a konyhapultra. – Mi a baj? – kérdezte rögtön, miközben kiengedte, majd újra összefogta a haját. – Semmi – válaszolta Seth. Időközben visszaült a régi bőrfotelbe, és oldalt lelógatta két hosszú karját. – Csak a madarakat figyeltük – mondtam. – Ne aggódj már annyit miattuk – felelte, és úgy lengette meg maga előtt a kezét, mintha egy legyet akarna elhessegetni. – Semmi bajuk.

Aztán bocsánatot kért, hogy megrövidítette az órámat, de ideje volt elkezdeniük Sethét. Míg összeszedtem a dolgaimat, próbáltam elkapni Seth tekintetét, de ő nem nézett rám többet. Fogtam a kottákat és kiléptem a házból. Akkor még nem sejtettem, hogy már csak néhány alkalommal lépem majd át ezt a küszöböt. Lassan kezdtem megszokni az élettelen testek látványát. A lassulás kezdete óta sokat megtanultam a holttestekről: hogy a madarak teteme néhány nap alatt összelapul, hogy valami kiszivárog belőlük és egyre laposabbak és laposabbak lesznek, míg végül csak a tollaik meg a lábaik maradnak. Kint tiszta, hideg kék ég fogadott, két törékeny felhőcsíkkal. Földrajzon már vettük a légkört, és megtanultam a sok különbözőféle felhő nevét. Ez a kettő például pehelyfelhő volt, a legmagasabb, legfinomabb fajta. Tudtam, hogy még a felhőknél is magasabban, háromszázhúsz kilométerrel a fejem fölött hat űrhajós – négy amerikai és két orosz – ott ragadt egy űrállomáson. Az űrsikló indítását, ami a terv szerint lehozta volna őket, bizonytalan időre elnapolták. Jelenleg túl veszélyesnek tűnt a bonyolult számításokkal próbálkozni, a kozmikus nagy dobással, ami évtizedek óta az űrbe repíti és visszahozza onnan az űrhajósainkat. Akkoriban, ha felnéztem az égre, mindig az ő családjuk jutott az eszembe: ahogy várják, egyre csak várják, hogy a szeretteik hazatérjenek a Földre. Ahogy átmentem az úton, óceáni szellő szökött be az eukaliptusz- és a fenyőfák között. Az égen egy magányos veréb vitorlázott át. Leszedtem egy pitypangot az udvaron, és kiráztam a magjait a szélben. Tony macskánk háton fekve aludt a tornácon. A járda csillogott a napsütésben. Valahol egy kutya ugatott. Azon tűnődtem, vajon mit csinál most Hanna Utahban. Ez volt az egyik legutolsó igazi délután.

9.

Mindig is voltak olyan részei a Földnek, ahol nem lehetett megbízni a Napban: ahol nem a központi csillagunk mozgása mérte ki a napokat. A legtávolabbi szélességi fokoknál például lement decemberben, és aztán nem jött fel újra egészen a következő évszakig. Ott a nyár folyamatos napsütést jelentett: júniusban még éjjel is kíméletlenül ragyogott a Nap. Ezeken a helyeken azonban zord az élet, még a fák sem maradnak meg. Nincs arra más, csak néhány ősrégi halászfalu Skandinávia északi részén, Szibéria jeges pusztái, vagy az eszkimók falvai Kanadában és Alaszkában. Az itt élők számára az éjszaka és a nappal mindig is elvont fogalmakat jelentett. A reggel nem feltétlenül hozta el a fényt, és nem minden éjszaka jelentett sötétséget. Most azonban nekünk, a sarkköröktől távol élőknek is meg kellett tapasztalnunk azt, amihez az éjféli napsütés földjén már réges-rég hozzászoktak az emberek. Tizennégy nappal a lassulás kezdete után, este jelentették be. Minden tévéműsort megszakítottak, és a hírolvasók beköszöntek a rendkívüli hírekkel. Emlékszem, ahogy a trombitazúgás, ami az adásmegszakítást vezette be azon a csatornán, amit épp néztünk, kettévágta a baseballközvetítés alatt a közönség zajongását. – Jézusom! – sóhajtott fel anyám. – Most meg mi van?

Épp vacsoráztunk, a tányérban sajtos pizza gőzölgött előttünk. Egész jól telt a nap: délután végre hírt kaptam Hannáról. Küldött egy vicces képeslapot, amit a sivatag képe díszített. Végre anyám is felengedett kicsit. Apám egy sört kortyolgatott. A fagyasztóban ott várt a literes csokiskekszes-tejszínes jégkrém. Ha valaki akkor, este elsétált volna az ablakunk előtt, és a kiszűrődő zajokból akarta volna megállapítani, milyen kedvünk van, a baseballütő kemény csattanásaiból és a szüleim ujjongásából biztosan arra következtetett volna, hogy boldogok vagyunk. Anyám most fogta a tányért, és letette az öléből a dohányzóasztalra. Kisimította az arcából a haját, mintha úgy jobban hallaná a híreket. Meg voltam győződve arról, hogy a hajtöve minden egyes nappal egyre őszebb. Ebben a hónapban kihagyta a fodrászt, pedig a bolygó forgásának lassulása semmit nem változtatott az emberi haj növekedésének ütemén. Apám mellette ült a kanapén, és most önkéntelenül összeszorította a száját. Látszott, hogy az arcát harapdálja belülről. Lassan ivott egy kortyot a söréből. Kint még mindig világos volt az ég – a napok mostanra már harminc óránál is tovább tartottak. – Hátha kitalálták, hogy lehet rendbe hozni a dolgokat – szólaltam meg. A padlón feküdtem a hasamon, a két macska társaságában.

A szüleim nem feleltek. Egyes körökben már biztosan tudtak a döntésről, még mielőtt hivatalosan is bejelentették. Kellett, hogy legyen erről előzetes egyeztetés. Hogy lehet, hogy nem szivárgott ki, mint minden fontos hír, mielőtt még nyilvánosságra kerülne? Hiszen rend szerint minden titok kitudódik. A nevük elhallgatását kérő források általában imádják kikotyogni a dolgokat. Mindenesetre, még ha lehetett is bármit előre tudni, hozzánk nem jutott el semmi. Élőben kapcsolták a Fehér Házat: ott ült az elnök a hatalmas, tükörfényes íróasztal mögött, szorosan összekulcsolt keze rajta nyugodott. Mögötte óriási amerikai zászló lógott, takaros redőkbe rendezve. A Kongresszus vezetői, a Fehér Ház tisztviselői, illetve a kereskedelmi, a mezőgazdasági, a közlekedésügyi és a belügyminiszter között folyó tárgyalások egy radikálisan egyszerű megoldási javaslat megszületéséhez vezettek: az egész világot érintő változási folyamat ellenére felszólítottak minket, az amerikai népet, hogy folytassunk mindent ugyanúgy, mint eddig. Más szóval, hogy maradjunk továbbra is a huszonnégy órás napoknál. A legelső reakcióm a hitetlenkedés volt. A digitális órán zölden villogott a pontos idő: délelőtt tizenegy óra volt, pedig lassan lenyugodni készült a Nap. Ekkorra már nagyjából megtanultuk figyelmen kívül hagyni az órákat. – Ezt nem értem – szólaltam meg. – Mégis hogy tudnánk ezt megcsinálni?

A kínai kormány ugyanerre a radikális megoldásra jutott. Mindenki arra számított, hogy az Európai Unió is követi majd a példát. Ha nem, az katasztrofális következményekkel járhat, mondták a tévében. „A piacnak stabilitásra van szüksége – fejezte be az elnök. – Nem élhetünk tovább rendszer nélkül.”

Valószínűleg ehhez is kellett bátorság: eldönteni, hogy visszatérünk a korábbi állapothoz. Bizonyos értelemben merész dolog semmit sem csinálni.

Nekem mégis úgy tűnt, lehetetlent kérnek tőlünk. Ez a megoldás ugyanolyan kevés sikerrel kecsegtetett, mintha azt javasolták volna, hogy kössünk kötelet a Napra, és vontassuk keresztül az égen. Kíváncsi voltam, mit szól anyám. De ő csak sóhajtott egy nagyot. Ahogy ránéztem, pont olyannak láttam, amilyen valójában volt: egy kimerült nő ült a kanapén. Egy idő után már ő sem tudott semmin meglepődni. – Ez nem fog működni – mondta.

Apám nem szólt semmit. Kezdtem rájönni, hogy neki ez a módszere: a legfontosabb pillanatokban néma maradt: ezzel a bátor hallgatással nézett szembe a válsággal. Most már tudom, hogy ebből a képességéből én is örököltem valamennyit. Visszafordult a vacsorájához. Késsel-villával ette a pizzát, a térdére gondosan leterített papírszalvétán pihenő tányérból. A képernyőn újra feltűnt a baseballpálya zöldje. Akármilyen egyértelművé is váltak később a következmények, én akkor még nem láttam át tisztán a terv közvetlen hatásait. De egy dolog azonnal egyértelművé vált: hamarosan teljesen el fogunk szakadni a Nap ciklusától. A fény és a nappal, illetve a sötétség és az éjszaka összekapcsolódása felbomlik. És azt is azonnal tudni lehetett, hogy nem mindenki fogja követni a bevezetett szabályt.

10.

Persze teljesen önkéntes volt a dolog. Nem volt kötelező besuvasztanunk huszonnégy rövidke órába a napjainkat. Nem született törvény, nem adtak ki róla rendeletet. Hiszen ez Amerika. A kormány nem szabhatja meg, hogyan éljük az életünket. De az elnök bejelentését követő héten, miután a nap hossza elérte a harminckét órát, a legkülönbözőbb hivatalos személyek és szakértők kezdtek győzködni bennünket, milyen hasznos is ez a terv, és hogy sürgősen be kellene vezetni mindenhol. Óraidő, így hívták, és azt is mondták, ez az egyetlen praktikus megoldás. A gazdasági stabilitás forgott kockán, nyilatkozták a politikusok, a versenyelőny, sőt egyesek szerint a nemzetbiztonság. Később megtudtam, hogy az óraidő komoly vitákat indított el országszerte – legalább annyi dühös ellenzője volt a szélsőbaloldalon, mint a szélsőjobbon; de akkor nekem úgy tűnt, hogy simán lezajlott az egész, szépen, tisztán és véglegesen. Az állami iskolák azon nyomban a javaslat szerint kezdtek működni. A kormányhivatalok is. Az összes tévécsatorna úgy döntött, hogy átáll erre a rendszerre. A nagyvállalatok természetesen szintén kapva kaptak a megoldási lehetőségen: ők minden héten dollármilliókat veszítettek a kieső munka meg a túlóradíjak miatt. De bármelyik amerikai állampolgár dönthetett úgy, hogy nem érdekli az óraidő, és inkább a Nap járásához igazítja az életét: a valós időhöz, ahogy sokan nevezték. Ha akartuk, továbbra is intézhettük a dolgainkat a Nap ciklusa szerint; de aki így tett, azt kockáztatta, hogy kirúgják, vagy épp neki magának kell felmondania. A gyerekeit gyakorlatilag nem járathatta az állami iskolákba. Az élete állandó csúszásban volt a társadalom többi részéhez képest. Annyi értelme volt habozni ebben a kérdésben, mint ott maradni teljes evakuáció után egy üres városban: az épületek, az utcák ugyanazok, de maga a város valójában már nincs ott. Hát így történt, hogy az órák visszahódították a világunkat. Az emberek kicserélték az elemet a karóráikban és újra felcsatolták őket a csuklójukra. Én lepakoltam az éjjeliszekrényemről a könyveket, hogy megint láthassam az ágyból is az ébresztőórát, aztán előszedtem a fiókból nagyapám zsebóráját, és az íróasztalra tettem. Hajnali kettőkor lépett érvénybe az óraidő, ahogy a nyári meg a téli időszámítás szokott. Egy olyan napot választottak, mikor a Nap nagyjából az órához igazodva kelt fel. Ebben az időszakban néhány hetente jött egy ilyen „szinkronnap”, ahogy az újhold. Ahogy teltek a napok, úgy nőtt az eltérés. Az volt az elképzelés, hogy csak fokozatosan állunk majd át az új időszámításra. Azon a napon óraidő szerint reggel 7:02-kor kelt fel a Nap. A vasárnapi újság hangos puffanással landolt a küszöbön. Apám már megfőzte a kávét, pirítóst készített. A Nap szokás szerint a házunk keleti oldalán ragyogott. Csak másnap lett nyilvánvaló a különbség, amikor az életünk ritmusa, akárcsak az óránké, teljesen elcsúszott a Napétól. – Ez biztosan nem egészséges – jegyezte meg anyám hunyorogva, a zöld frottír fürdőköpenyében. A haja kócos volt az alvástól.

Ott ültem mellette a flanelpizsamámban, és épp egy barátságkarkötőt csináltam Hannának. Alig néhány hét volt a szülinapjáig, és azt terveztem, küldök neki ajándékba egy ilyen karkötőt. – Így lesz a legkevésbé rossz – felelte apám az asztal mellől.

A macskák ott lábatlankodtak körülöttünk a reggeli tejükre várva. Tony csontos farka a lábszáramhoz simult, ahogy elment mellettem. A Nap betűzött a konyhába, és megcsillant az acélmosogató fölött lógó, tisztára suvickolt rézfazekakon. – Miért, mi lenne rosszabb? – kérdeztem.

Anyám vizet engedett egy rézkancsóba, hogy meglocsolja a két tejfehér orchideát a konyhaablakban. A lassulás kezdete óta még jobban odafigyelt a növényeire, mintha a mi életünk is az övéktől függne. De az is lehet, hogy teljesen más okból csinálta: a szépség olykor nagyon megnyugtató tud lenni. – Tudod, én mit gondolok? – mondta anyám. – Azt, hogy ez az egész órás dolog egy nagy kalap szar!

Tony nagy lendülettel felugrott a konyhapultra. Fogtam és visszatettem a kőre. – Túl fogjuk élni – felelte apám.

Orvosként eddig is sokszor dolgozott éjszaka, nappal pedig aludt: gyakran az éjszaka közepén kellett a világra segítenie a kisbabákat. Az évek során megszokta, hogy ne vegye figyelembe a Nap járása által diktált ritmust. – Na jó, de mi lesz az igazi problémával? – kérdezett vissza anyám. Azon az éjjelen is plusz harminc percet hozott a lassulás. – Azt ki fogja megoldani?

Apám tovább olvasta az újságot, lassan, oldalról oldalra haladt. Az aznapi lapban még nem írtak semmit egy sokkal merészebb tervről, ami akkor még szupertitkosnak számított, de már észveszejtő tempóban dolgoztak rajta a kormányzati kutatóintézetekben a tudósok, mérnökök országszerte. Rövidesen azonban mi is megtudtuk a hírhedt, végzetes kimenetelű és döbbenetesen elbizakodott Virginia-terv részleteit.

Bármennyire abszurd is volt az elképzelés, mégis tiszteletre méltó volt benne a vállalkozó szellem, a bátorság, a merész optimizmus és a hit, hogy az emberi zsenialitás akár a bolygó forgását is befolyásolhatja. – Várjunk csak egy percet! – mondta anyám. – Ezt te nyitottad ki? – egy mogyoróvajas üveget lengetett apám felé, a másik kezében ott volt a bizonyíték is: egy kés vékony mogyoróvaj réteggel az élén.

Apám hatalmasat harapott a kenyerébe. – A fenébe, Joel – szólt rá anyám. – Ezt tartalékba vettem!

A karkötőre összpontosítottam, amin épp dolgoztam, és vártam, hogy abbahagyják a veszekedést. Nagyon figyelni kellett, bonyolult mintát választottam, Hanna kedvenc színeiből. Volt valami megnyugtató abban, ahogy egymás után megkötöttem a csomókat, és lassan előbukkant a minta a kezem alól, szépen lassan, rendezetten, irányítva. Apám megrágta a falatot, lenyelte, majd kortyolt egyet a kávéjából. Nem támogatta, hogy anyám vésztartalékokat halmozzon fel. – Ugyan, Helen – felelte –, van még vagy hat üveggel a szekrényben! – Azt hiszed, ez valami vicc? – kérdezte anyám. –A CNN-en azt mondta valamelyik pasas, hogy talán már csak néhány hét van hátra a teljes összeomlásig!

Anyám olyan dühös volt, hogy nem vette észre a kék kerámia tálkát, amiben a macskáknak szoktunk vizet adni, és megbotlott. – A francba! – szakadt ki belőle. Mini áradat zúdult végig a konyha kövén. – Mi omlik össze? – érdeklődtem. – Én aztán semmi ilyesmit nem hallottam – válaszolt apám.

Anyám mély, komoly hangon felelt: – Akkor lehet, hogy nem figyelsz eléggé.

Ha apám válaszolt is valamit, én már nem hallottam, mert felslisszoltam az emeletre. Valószínűleg egyszerűen csak tovább olvasta az újságot. Mi játszódott le vajon a fejében? Hamarosan megértettem, hogy csak a töredékét mondta ki hangosan is a fejében kavargó gondolatoknak. Valójában benne sem volt minden olyan tiszta és egyértelmű, mint amilyennek kívülről mutatta. A fejében több lehetőség is megfogalmazódott, különböző párhuzamos világok. Egy kicsit talán mindannyian így működünk, csak a legtöbben azért legalább teszünk rá utalásokat. Nyomot hagyunk. Az apám azonban óvatosabb volt a többségnél. Ha visszagondolok arra a pillanatra ott a konyhában, egy szinte hihetetlen gondolat fogalmazódik meg bennem: hogy ez a két ember, az asztalnál görnyedő férfi és a fürdőköpenyes, kiabáló nő is volt valamikor fiatal. Ezt bizonyították a nappali falán lógó képek is a csinos lányról meg a könyvmoly fiúról, a garzonlakásban, abban a düledező hollywoodi bérházban és a vese alakú úszómedence partjánál, a belső udvaron. Ezek a képek még a születésem előtti mitikus időszakból származtak, mikor anyám még nem anya volt, hanem egy szép arcú, komoly lány, egy színésznő, aki a nagy lehetőségre várt, ami akármikor, talán már holnap bekopogtat. Mennyivel szebb lenne az élet, ha az egész fordítva történne: ha sok-sok évtizednyi csalódás után az ember olyan korba lépne, amikor már nem köt semmiféle kompromisszumot, amikor bármi lehetséges. Szeretek arra gondolni, milyen fényes jövő ragyogott valaha a szüleim előtt, félig elrejtve a szemük elől, mint az arany a föld alatt. Akkor még olyan lehetett a jövő, amilyennek csak elképzelték – de erre bizonyára sosem gondoltak. De nem így van ez mindennel? Ha valami a múltba vész, már nem is tűnik valóságosnak. Egy idő után nem marad belőle más, csak néhány üres szófordulat. Például a gépkocsi megjelenése után is tovább mondogatták az emberek, hogy „csapjunk a lovak közé”. Így volt ez most is: tudtuk, hogy a ház melyik része a nappali, és hogy mire való az éjjeli lámpa. Reggelente még mindig mondtuk, hogy „ébresztő, hasadra süt a Nap” pedig lassan teljesen elvesztette az értelmét. Így volt ez a szüleimmel is: hiába távolodtak el, még mindig „drágámnak” szólították egymást. A szüleim aznap egész délután kerülték egymást. Anyám a vendégszobában dolgozatokat javított, apám pedig elment látogatóba a nagyapához. Ezúttal nem hívott, hogy menjek vele, ahogy szokta, én pedig nem ajánlkoztam. Fülledt csend ereszkedett a házra. El kell mondanom valamit arról az első, óraidő szerint leélt vasárnapról: aznap repült az idő. Addigra már eléggé hozzászoktunk a hosszú, lusta napokhoz, így valósággal elhúzott mellettünk a délelőtt. Szinte földöntúli sebességgel érkezett a dél. Gyorsan bukdácsoltak az órák egymás után, mintha egy hegyoldalon gurulnának lefelé, és hirtelen úgy tűnt, hihetetlenül kevés van belőlük. Bármely más vasárnap átmenekültem volna Hannáékhoz. Most azonban csak a régi barátnőmhöz, Gabbyhoz mentem át. Három házzal arrébb laktak, gyerekkorunkban sokat játszottunk együtt, de amióta folyton bajba került, nem túl gyakran találkoztam vele. – Szerintem klassz lesz ez az óraidő dolog – mondta, miután bezárkóztunk a szobájába az emeleten. Az ágyán ült, ami nem volt bevetve, és épp feketére festette a körmét. Nekem is felajánlotta a lakkot, de visszautasítottam. Csillogó, ijesztő fekete színe volt, és egy-két csepp a drága, fehér szőnyegre csöppent. – Szeretek sötétben mászkálni – tette hozzá.

Feketére festett haja folyton az arcába lógott. Mindkét szeme vastagon ki volt festve koromfeketére. A fülében apró, koponya alakú ezüstfüggők csillogtak. Alig ismertem meg. – Bárcsak még mindig a ti sulitokba járnék! – váltott témát. – De hiszen utáltad a sulinkat – jegyeztem meg. Mikor cigizni kezdett és állandóan ellógott az órákról, a szülei átíratták egy szigorú katolikus iskolába. – Jó, de a mostani sulimban minden lány anorexiás hülye picsa – felelte.

Nyáron sokszor fürödtünk a medencéjükben, aztán chipset ettünk a kerti székekben ülve, miközben összefogott hajunkból még csöpögött a víz a hátunkra. De Gabby mostanában már sosem vett fel fürdőruhát. Nagyon meghízott. És állandóan bajba keveredett. Hannát soha nem is engedték át hozzájuk. – Anyám attól fél, hogy mind meghalunk – vallottam be.

A körömlakklemosó illata vaníliával keveredett: az íróasztalon kövér illatgyertya égett. A szék hátán kék kockás, ráncos szoknya hevert – Gabby iskolai egyenruhája. – Persze, hogy meghalunk – válaszolta. – Előbb-utóbb.

Nem ismertem a zenét, ami szólt: a két óriási fekete hangszóróból egy borzasztóan dühös nő vékony hangja töltötte be a szobát. – De ő azt hiszi, hogy ebbe fogunk belehalni – mondtam. – És nem is sokára.

Gabby ráfújt a körmére, aztán ellenőrizte az összes többit is azon a kezén. Az egyik doboz szénsavas üdítő felborult, és pezsegve kifolyt a szőnyegre. – Hiszel a lélekvándorlásban? – kérdezte. – Nem igazán.

Gabby egy vörös kendővel letakarta az egyetlen lámpát, amitől homályosnak és fülledtnek tűnt az egész szoba. A sötétítő is össze volt húzva, de a réseken még beszűrődött egy kis napfény. – Én biztos vagyok benne, hogy már éltem a múltban – magyarázta. – És valahogy úgy érzem, az összes előző életemben fiatalon haltam meg.

Akkoriban gyakran előfordult velem, hogy nem tudtam mit mondani más gyerekeknek. Nem tudtam, mit is kellene válaszolnom. Nem jutott eszembe semmi. – Hé! – szólt Gabby. – Nem akarsz tetoválást? Az interneten olvastam, hogy kell – egy varrótűre meg egy apró tintásüvegre mutatott, egy gyertya mellett hevertek a padlón. Úgy néztek ki, mint valami primitív műtős-készlet. – Csak a láng fölé kell tartani a tűt, aztán belekarcolod vele a bőrbe a mintát, amit akarsz, és végül tintát öntesz a karcolásba.

Gabbyék háza épp olyan volt, mint a miénk, csak fordítva. A szobája is ugyanolyan volt, mint az enyém, pontosan ugyanolyan méretű. Tizenkét éve aludtunk ugyanolyan falak között, melyeket ugyanazok az építőmunkások húztak fel, és ugyanakkora ablakokon néztünk ki ugyanarra az utcára. Ugyanolyan környezetben nőttünk fel, mégis teljesen különbözőek lettünk: két egészen más lánypéldány, akik egyre jobban eltávolodnak egymástól. – Én megcsinálom magamnak a Nap meg a Hold körvonalát a csuklómra – mondta. – Ha akarod, megcsinálom neked is.

A lemez, amit hallgattunk, a végére ért. Hirtelen csend töltötte be a szobát. – Nem, köszi – feleltem. – Különben is, mennem kellene, azt hiszem…

Talán már a lassulás előtt is elkezdődött, de én csak utána vettem észre. Lassan eltávolodtam a barátaimtól. Szép lassan minden szétesett. Nehéz volt az átmenet a gyerekkorból a következő szakaszba. És ahogy a nehéz utazásokat általában, ezt sem mindenki élte túl. Este még mindig ragyogóan sütött a Nap. Apám egy teleszkóppal állított haza. – Ez a tiéd – mondta, miközben kicsomagolta a zörgő papírból a szobámban. – Szeretném, ha kicsit többet megtanulnál a csillagászatról.

A teleszkóp egy fényes mahagóni dobozban lapult: egy ezüstszínű cső három titánium lábbal. Megcsillant rajtuk a napfény. Elég drágának tűnt. Apám felállította a szobámban, és a ragyogóan kék égre irányította. Anyám karba tett kézzel nézte az ajtóból. Mostanában minden idegesítette, amit apám csinált, és úgy láttam, ezt az ajándékot is – meg az üzenetet, amit közvetített – valahogy sértőnek találja. – Az ott a Mars – mondta apám, és egyik szemét lehunyva belenézett a teleszkópba. Intett, hogy nézzem meg én is. – Ha besötétedik, jobban látod majd.

A Mars újabban sokat szerepelt a hírekben, amióta felröppentek a hírek egy Pionír projektnek nevezett valamiről. Titokzatos milliárdosok mindenféle kutatásokat finanszíroztak, állítólag az emberiség letelepedésének lehetőségét vizsgálták a Marson: hőmérséklet-szabályozott bioszféráról meg öntisztító vízkészletekről lehetett hallani. A Pionír projekt volt a Föld evakuálási terve. Egy csapatnyi embert elvileg ki lehetne

majd menekíteni a Marsra szükség esetén, olyan lenne az egész, mint valami időkapszula, a földi élet utolsó élő, lélegző maradványa. A teleszkópon keresztül nem sokat tudtam megállapítani a Marsról: csak egy nagy vörös pötty látszott, amelynek homályosak voltak a körvonalai. – Ma már nem is létező csillagokat is láthatsz – folytatta apám, miközben hüvelykujjával finoman ide-oda forgatta a távcső gombjait. Halkan nyikorogtak a fogaskerekek. – Ezek közül, amiket most látunk, néhány már több ezer éve elpusztult! – Egész éjjel fenn akartok maradni? – érdeklődött anyám.

Apám megtörölte a lencsét egy fekete filcdarabbal, amit a dobozból vett elő. – Amit a teleszkópon keresztül látsz, nem a jelenlegi helyzetet mutatja, hanem azt, amilyenek több ezer évvel ezelőtt voltak a csillagok – magyarázta. – Ennyire messze vannak. Még a fény is évszázadokig utazik, mire elér hozzánk. – Ha szándékotokban áll még ma vacsorázni – sóhajtott fel anyám, még mindig a hátunk mögött állva –, talán jöhetnétek.

Apám nem felelt, de én szerettem volna megbékíteni. – Mindjárt végzünk – válaszoltam.

Tetszett ez a dolog, hogy a múlt megmaradhat, megdermedhet a csillagokban. Jó volt arra gondolni, hogy valahol, úgy száz fényévnyire tőlünk, az idő másik végén valaki, egy távoli, jövőbeli lény épp ezt a pillanatot nézi: ahogy apámmal ott állunk a szobámban, megdermedve a múltban. – Tényleg? – kérdeztem apámtól. – Azok ott több száz fényévnyire vannak? – Lehet – felelte.

De nem voltam biztos benne, hogy közben rám figyel. Abban az évben aztán sok-sok órát eltöltöttem azzal, hogy a csillagokat kémleltem, de közelebbi dolgokra is ráirányítottam a távcsövet. Hamar rájöttem, hogy a többi házat is figyelni tudom vele. Láthattam Kaplanékat, ahogy mind a heten ott ülnek a vacsoraasztalnál. Láthattam Carlottát az utca végén, ahogy teázik a verandán, hosszú haja befonva lóg a hátára, minden egyes hajszálat ki tudtam venni a távcsövem lencséjén keresztül. Arrébb pedig láthattam Tomot is, ahogy egy vödörből kiönt valami löttyöt a komposztba. Sylvia házát láttam a legjobban. Az övé a miénk tükörképe volt, így a szobámból a nappalijába láttam: a zongora billentyűire, a padló deszkáira, az újságpapírra, ami a most már üres kalitka alján hevert. Aznap éjjel napsütésben aludtunk, már aki megpróbált egyáltalán aludni. Már hetek óta világosban bújtunk ágyba – azok az első napok végtelennek tűntek, az első esték pedig örökké tartottak és én a legtöbb este simán elaludtam, még mielőtt feljöttek a csillagok, de ez az éjszaka más volt. Sokkal nagyobb volt a különbség, mint addig valaha. Ez volt az első fehér éjszakánk. Később megtanultunk, hogyan lehet a napsütésben is kis sötét rejtekhelyeket csinálni magunknak, de az az első óraidő szerinti fehér éjszaka olyan ragyogó volt, mintha még sosem sütött volna ilyen fényesen, ilyen erősen a Nap. A szobám mennyezetére néhány sötétben világító csillagmatrica volt ragasztva; nemrég megpróbáltam leszedni őket, de anyám leállított: – Ne piszkáld! Azbeszt van a falakban!

Ezen az éjszakán nem lehetett látni a csillagaimat a plafonon, ahogy az igaziakat sem, mert elhomályosította a fényüket a mi szeretett, legközelebbi csillagunk. – Próbálj aludni – mondta apám. – Nem lesz könnyű sötétben felkelni, hogy iskolába menj.

Egy darabig még ott ült az ágyam végén, és kibámult az ablakon a ragyogó kék égre, aztán lehúzta a sötétítőt. – Hihetetlen időket élünk – jegyezte meg. – Komolyan, hihetetlen időket.

A Nap végül valamikor hajnali kettő után nyugodott le.

11.

Az iskolában visszaálltunk a reggel kilences kezdésre, óraidő szerint. Ez azt jelentette, hogy sötétben álltunk a buszmegállóban, az arcunkat az utcai lámpák sárga fénye világította meg. Errefelé a lámpák eleve gyengébb fényűre voltak beállítva, mert az erős fény zavarta volna a hatalmas, harmincéves egyetemi teleszkópot a dombtetőn, tőlünk keletre. Fényszennyezés, így hívták. Vajon most mit figyeltek a csillagászok, mikor az igazán érdekes dolgok itt lent történtek? Anyám leparkolt a kocsival az út mellett, és megvárta, míg megérkezik a busz: meg volt győződve arról, hogy a veszély a sötéttel csak nő, akár a krumpli. Pedig nekem világosban is épp ilyen veszélyesnek tűnt a buszmegálló, nem lett ijesztőbb a sötétben. Igyekeztem távol maradni Daryltől, de most csak keresztülnézett rajtam; úgy viselkedett, mintha nem csinált volna semmi rosszat. Arra gondoltam, hogy valószínűleg még mindig itt van valahol a nyakláncom az aranyrög medállal a sötétben, a porban. Seth most is elvolt magában, mint valami magányos túlélő, lezseren a két tenyere közé fújt, egyik lába a gördeszkán, a másik a járdaszegélyen. A buszmegállóból még épp látszott Hannáék háza az utca végén. Aznap reggel mintha fényt láttam volna a bejárati ajtajuk mellett. Feléledt bennem a remény, hátha hazajöttek. De csak a verandán maradt égve a lámpa; biztosan véletlenül hagyták úgy, olyan sietve távoztak, és a nappali fényben nem vette észre senki. Azon a sötét reggelen mindannyian csendesebben viselkedtünk a megszokottnál. Álmosak voltunk, kábák, nehézkesen mozogtunk. Még Michaela is visszafogottabbnak tűnt: nem maradt ideje hajat mosni és kifesteni a szemét, mert elaludt. Senki sem viccelődött, senki sem beszélgetett. Egy szót sem szóltunk, csak álltunk ott a sötétben, a szemünkbe húzott kapucnival a fejünkön, a kezünket behúztuk a pulcsink ujjába. Hideg volt, talán épp akkor volt a leghidegebb azon az éjszakán, pedig az órám 8:40-et mutatott. A Hold ezüstös fényben ragyogott valamivel a látóhatár fölött, a csillagos égen. Nehéz volt elhinni, hogy nem is olyan nagyon régen, még vastag naptárakat adtak ki ebben az országban, amelyekben sok más tény mellett szerepelt minden napfelkelte és naplemente pontos ideje, egy egész évre előre. Azt hiszem, valami mást is elvesztettünk, mikor le kellett mondanunk erről a pergő ritmusról: a hitünket abban, hogy bizonyos dolgok mindig ugyanúgy lesznek. Körülöttünk megdöbbentően sok tücsök ciripelt aznap reggel – a lassulás kezdete óta nagyon elszaporodtak. Mint minden bogár. Ha egyre kevesebb a madár, ezek az apró élőlények egyre gondtalanabbul élhetik világukat. A plafonunkon egyre több pók mászkált, és a fürdőszobai lefolyókból is bogarak másztak elő. Az udvar betonján hernyók araszoltak keresztül. Az egyik fociedzés elmaradt, mert egy hatalmas katicabogárraj szállta meg a pályát. Még a szép dolgok is tudnak ijesztőek lenni, ha túl sok van belőlük. Mikor a busz befordult az iskola elé, láttuk, hogy az épület mellett munkások dolgoznak: nagy reflektorokat állítottak fel körben, mindenütt. Az épület zöld falai – állítólag a tengerparti tengerészgyalogsági bázisról megmaradt festéket használták a kifestéséhez – úgy néztek ki a lámpák fényében, mintha egy börtönéi lennének. Ez is olyasmi, amit az óraidőnek köszönhetően tanultam meg: olyan sok dolog van, ami nappal ártalmatlannak tűnik, sötétben viszont fenyegető. Akaratlanul is elgondolkodik rajta az ember, vajon mi minden lehet még pusztán a fény illúziója? Már ebédszünet volt, mire végre feljött a Nap, és elpárolgott a sötétség, mint a köd. Aznap 12:34-re esett a napfelkelte. Az udvaron ért mindannyiunkat. Kaliforniában éltünk: minden évszakban kint tudtunk enni az udvaron. Miközben az ég keleten lassan derengeni kezdett, majd reményteli rózsaszínre váltott, Michaela tovább szívatta a körülöttünk álló fiúkat, én pedig pont az ellenkezőjét tettem: csendben meghúztam magam, és igyekeztem beleolvadni a társaságba. A távolban csillogni kezdtek a focipályák. Hunyorogva néztem a napfelkeltét. Ekkor vettem észre az udvar túlsó végében egy lányt, aki messziről pont úgy nézett ki, mint Hanna – csakhogy nem lehetett Hanna, mert tudtam volna róla, ha Hannáék visszajönnek a városba. A lány a földrajzterem előtt ült egy asztalnál, a fejét vékonyka karjára támasztotta, és csak bámult a halovány fénybe. De mikor közelebb mentem hozzá, láttam, hogy mégis ő az. Tényleg Hanna volt! Csak ült ott az asztalnál, ebédidőben, ebéd nélkül. – Hát visszajöttetek! – kiáltottam. – Hahó! – köszönt, valahogy olyan közönyösen. Csinosan nézett ki a sötét színű farmerben és a rózsaszín felsőben. A haját laza copfba kötötte. – Vissza kellett jöjjünk apa munkája miatt.

Egy pillanatig egyikünk sem szólalt meg. Vártam, hogy mondjon még valamit, de nem tette. A hátunk mögül, a menza előtt álló sorból egy lány vidám kiáltása hallatszott. – Úgy örülök, hogy visszajöttetek – mondtam végül. A hátizsákomat a földre ejtettem, és odaültem Hanna mellé az asztalhoz. – Már kezdtem megutálni az iskolát. – Utahban nem kellett iskolába járnunk – felelte. Kék szeme rátapadt valamire a hátam mögött. – Tudod, mindenki csak várta a világvégét.

Apám végül megunta a várakozást. Évek óta barátok voltunk, de most mintha valami újfajta feszengés telepedett volna közénk. Olyan érzés volt, mintha másod-unokatestvérek lennénk, akik egymás mellé kényszerültek egy családi találkozón: volt köztünk valamiféle kapcsolat, de fogalmunk sem volt, mit is mondhatnánk egymásnak. Körülöttünk hullámzott a gyerekzsivaj, mint egy láthatatlan óceán. Hanna az asztal felé fordult, és a festékdarabokat kezdte piszkálni. Nem bírtam tovább. – Miért nem szóltál, hogy visszajöttetek? – Csak tegnap értünk haza – felelte. Most a hüvelykujja körmét kezdte rágcsálni. – Vagy tegnapelőtt.

A horizonton még mindig látszott egy-két csillag, de percről percre világosodott az ég. Hunyorognom kellett, hogy Hanna szemébe tudjak nézni. – Miért nem jöttél a buszmegállóba reggel? – kérdeztem. – Tracey-éknél aludtam. – Ki az a Tracey? – Hát Tracey Blair.

Egy lányra mutatott, akit az órákról nagyjából ismertem, de még sosem beszéltem vele. Ő is mormon volt. Az alakja elmosódott a hajnali fényben, ahogy felénk tartott. Két fóliába tekert burrito meg két üveg víz volt a kezében. Ahogy közelebb ért, észrevettem, hogy ugyanúgy van felöltözve, mint Hanna: ugyanolyan rózsaszín felsőt viselt, meg a fülében nagy, kerek ezüst fülbevalót, a haja pedig ugyanolyan laza copfba volt kötve. Hirtelen feszült lettem. – Mintha ikrek lennétek! – jegyeztem meg. – Pedig nem is beszéltük meg! – válaszolta Hanna. –Hát nem vicces? – Szia – köszönt oda nekem Tracey. Hatalmas barna szemei voltak, úgy tűnt, mintha sosem pislogna. Határozottan mozgott, és a kezén bőrkeményedések voltak, amiből úgy gondoltam, valószínűleg tornász. – Tracey is Utahban volt egy ideig – mondta Hanna. – Szia – köszöntem vissza neki.

Tracey kiköpte a rágóját és leült. Odatolta Hanna elé az egyik burritót. – Látod? – kérdezte Hanna, és az udvaron nyüzsgő gyerekekre mutatott. – Most már érted, mire gondoltam? – Abszolút – felelte Tracey. A tökéletes egyetértés jeleként hátrahajtotta a fejét. – Abszolút! – Miről van szó? – kérdeztem én. – Á, semmi – legyintett Hanna.

Még elüldögéltünk egy kicsit, miközben a Nap egyre magasabbra emelkedett az égen. Hanna mesélt egy kicsit Utahról. Nem is lehetett ott olyan unalmas, mint képzeltem. Előadott egy bonyolult történetet egy mormon fiúról, aki a nagynénje szomszédjában lakott. Egy este a fiú bemászott Hanna szobájába az ablakon, és csókolóztak, miközben a testvérei ott aludtak mellettük. – Azta!

Ennyit tudtam mondani. Semmi más nem jutott eszembe. – Még mindig nem tudom elhinni – jegyezte meg Tracey. – Hogy lehet, hogy nem ébredt fel senki? – Hát igen – Hanna arca hirtelen elvörösödött. Elmosolyodott, pedig próbált komoly maradni. – Ráadásul az emeletes ágy tetején voltunk.

Aztán Hanna végül megkérdezte, velem mi újság. Persze rengeteg mindenről szerettem volna beszélni vele, akkoriban semmi sem alakult túl jól. De aznap valahogy egyáltalán nem is tűnt önmagának, ráadásul Tracey folyamatosan az ujjait ropogtatta. – Hát, nem is tudom – feleltem. – Minden rendben.

Tracey kerek, csillogó szemmel figyelte minden mozdulatomat. Minden egyes másodpercben megropogtatta valamelyik tagját.

– Lazák az ízületeim – jegyezte meg, miközben a bal kezét vizsgálgatta. – Szóval – folytattam –, itt minden elég rendben ment. Nagyon is.

Tracey és Hanna összenéztek. Megszólalt a csengő, mire Hanna felnyögött. – Ó, mennyivel jobb lenne Utahban, ugye? – Abszolút – helyeselt Tracey. – Abszolút!

Felálltunk, és felkaptuk a hátizsákjainkat. Hannáék már el is indultak. – Akkor majd találkozunk – szóltam utánuk, de meg sem hallották, vagy legalábbis úgy tettek. Együtt mentek a földrajzterem felé, még lépni is egyszerre léptek. Nekem is arra kellett mennem, de én inkább a kerülőutat választottam, egyedül.

Aznap délután Hanna elkésett a fociedzésről, és egész végig alig szólt hozzám. Ott álltunk, ugyanazon a pályán, ahol régen annyit pletykáltunk a feladatok közötti szünetekben, de aznap csak egyetlenegyszer ejtette ki a nevemet, mikor a gyakorlómeccsen csatárt játszott, és hátraszólt nekem a középpályára: – Julia! – kiabálta, miközben a labda ott pörgött előttem. – Ide, üresen vagyok!

Edzés után, míg izzadtan és kipirulva vártuk, hogy a szüléink értünk jöjjenek, Hanna a telefonjával játszott. – Nem akarsz átjönni hétvégén? – kérdeztem. – Nem tudok – felelte.

Nem tetszett, hogy fel sem nézett a telefonjáról, miközben válaszolt. Biztos voltam benne, hogy Tracey-vel SMS-ezik. – Miért vagy ilyen? – szegeztem neki a kérdést. – Milyen? – kérdezett vissza. Halványan elmosolyodott, és az alsó ajkába harapott. Hosszú, szőke hajfonata a vállára lógott. Nem nézett a szemembe. – Nem csináltam semmit!

Valahogy ismerősnek tűnt ez a mosoly. Abban a pillanatban eszembe jutott egy Alison nevű, sápadt bőrű, vörös lány, előttem ő volt Hanna legjobb barátnője. Még évekkel ezelőtt történt, negyedikben. Alison néha mellénk csapódott a játszótéren, de Hannával rá se hederítettünk, csak tovább gyakoroltuk a trükkjeinket a mászókán – ahol csak ketten fértünk el. „Annyira elegem van belőle!” – mondta mindig Hanna, ha csak meglátta Alisont felénk közeledni, és ugyanilyen lesajnáló mosollyal nézett rá, mint amit most ellenem is bevetett. Túlságosan zaklatott voltam aznap éjjel, hogy aludni tudjak. Felkeltem az ágyból, és apró darabokra vágtam a karkötőt, amit Hannának kezdtem csinálni. Aztán a darabkákat besöpörtem egy cipős dobozba azzal a karpereccel együtt, amit tőle kaptam, és az egészet besüllyesztettem a szekrény aljába. De semmivel sem éreztem jobban magam utána sem. Teltek a napok. Órareggelek, óraesték. Úgy folyt át a napjainkon a fény és a sötétség, mint a futózápor: már nem kapcsolódtak a nappalainkhoz és az éjszakáinkhoz. Néha délben ereszkedett ránk a szürkület, vagy volt, hogy a Nap nem kelt fel estig, aztán az óraéjszaka kellős közepén hágott a legmagasabbra. Nehéz volt elaludni, de felkelni még nehezebb. Az utcán kialvatlan emberek vonszolták magukat. A Föld meg csak forgott tovább, napról napra egyre lassabban. Míg anyám gyertyákat és túlélési kézikönyveket halmozott fel, én egy egészen másféle túlélőképességre tettem szert: megtanultam, hogyan kell egyedül eltölteni az időt. – Miért nem mész át Hannáékhoz? – kérdezgette anyám délutánonként. – Biztosan nagyon szeretne látni.

Azonban Hanna újabban folyton Tracey-vel lógott. – Ez az óraidő dolog nem fog túl sokáig működni – jelentette ki Sylvia azon a héten, a zongoraórán. A nappalijára szürke homály ereszkedett. Délután három óra volt, kint koromsötét. Seth aznap nem jött el a zongoraórájára. Fogalmam sem volt, miért, és Sylvia sem mondta. – Meglátod – tette hozzá –, előbb-utóbb vissza fogunk térni a valós időhöz. Hidd csak el nekem!

De én nem voltam ebben olyan biztos. Inkább azon gondolkodtam, hogy ha túléljük ezt az egészet, egy nap majd mi mindent mesélünk arról, milyen volt valaha a világ. Ha visszagondolok erre az időszakra, egészen megdöbbent, milyen gyorsan alkalmazkodtunk. Ami régen olyan mindennapi volt, most egyre kevésbé tűnt annak. Hamarosan egészen különösnek tűnt, hogy azelőtt óramű pontossággal ment le a Nap. Ahogy nemsokára az is egészen valószerűtlennek tűnt, hogy nemrég még én is egy vidám lány voltam, hogy nem voltam mindig ilyen magányos, ilyen félénk. De, gondolom, a múltat előbb-utóbb mindig beborítják a mítoszok árnyai. Egy kis erőfeszítéssel az ismerős dolgokat is teljesen abnormálisnak láthatjuk. Gondoljunk csak bele, milyen brutális és hihetetlen dolog például ez is: egy ember növeszteni kezd magában egy másik kis embert, növeszt egy új szívet, egy új agyat, két új szemet, új kezeket-lába-

kat – mindenből még egyet, mintha tartaléknak kellene. Aztán valamivel kevesebb mint egy évvel később kitolja ezt a másik üvöltő kis lényt a hasából a világra, az életre. Hát nem bizarr? Ezzel csak azt akarom mondani, hogy akármilyen furcsának is tűntek kezdetben ezek az új napok, elég hamar sokkal furcsábbnak kezdtük látni a régieket.

12.

Némelyek már évtizedekkel ezelőtt riadót fújtak, mikor az első csepp savas eső leesett, az ózonréteg vékonyodni kezdett, mikor jött Csernobil, Three Mile Island és a hetvenes évek olajválsága. A gleccserek azóta tovább olvadtak, és egyre több esőerdőt pusztított ki tűzvész. A rákos megbetegedések száma tovább nőtt. Évek óta hatalmas szemétszigetek úsztak az óceánban. A folyók vizét beszennyezték az antidepresszánsok – ahogy a vérünket is. Az nem sokat számított, hogy egyelőre nem tudta senki, mi a magyarázat a lassulásra. Ami sok, az sok! Sokan voltak, akik úgy vélték, itt az ideje megálljt parancsolnunk magunknak. Ők voltak azok, akik nem voltak hajlandóak visszatérni az óraidőre. A természetes, bioéletmód hívei, a hippik, a vegánok, Wicca-hívők, New Age filozófusok. Liberálisok, anarchisták, radikális környezetvédők. Vagy épp fundamentalisták, világvégevárók. Vissza-a-természetbe-pártiak, akik már ki is költöztek a vadonba, hogy a társadalmon kívül élhessenek. Utálták a nagyvállalatokat. Nem bíztak a kormányban. Természetüknél fogva vagy hivatásból lázadtak. Nem mindig lehetett tudni, kik ők, legalábbis első ránézésre nem. Egyesek titkolták, ameddig csak lehetett. De akadtak, akik nyíltan felvállalták. Az egyik héten zongoraóra után Sylvia a kezembe nyomott egy vékony, fehér borítékot. – Add ezt oda anyukádnak – kérte.

Seth Moreno is ott volt már, várta, hogy sorra kerüljön. Az ablakon bámult kifelé, de éreztem, hogy ekkor felénk pillantott. – Mi ez? – érdeklődtem.

Mindkét pinty elpusztult, üresen állt a kalitka. Most egyedül a verandán lógó szélcsengő hangja hallatszott. – Nem csinálom tovább – felelte. – Ez egy hazugság.

A levélben Sylvia elmagyarázta, miért nem hajlandó visszaállni az óraidőre. – Keresünk neked egy új tanárt – mondta anyám, miután elolvasta. – De én nem akarok új tanárt – válaszoltam. – Miért ne járhatna továbbra is Sylviához? – kérdezte apám, aki mellettünk ült, és épp a postát nézte át, a nagy részét egyből a szemétbe is dobta.

Sylvia azt is megírta, meg fog tenni mindent, hogy tovább tudja tanítani az óraidőhöz igazodó diákjait is. – Sosem tetszett, ahogy él – ellenkezett anyám.

Paradicsomszószt öntött az elősütött pizza tésztára. Egyike volt azoknak a ritka óraidő szerinti estéknek, amikor valóban besötétedett. A terasz nagy üvegajtajában láttam a tükörképünket. – Miért, hogy él? – kérdezte apám.

Még mindig ugyanazt a fehér inget viselte, amiben dolgozni volt, csak meglazította sárga nyakkendőjét. Az ingujját könyékig feltűrte. Még érezni lehetett a kezén a kórházi szappan illatát. – Tudod – nézett rá anyám. – Csinálja azt a sok New Age-es hülyeséget. – Te mit gondolsz, Julia? – fordult ekkor hozzám apám. Még mindig ott lógott az ingzsebén az orvosi azonosító kártyája: a régi fényképről egy dús hajú fiatalember nézett rám a műanyag tok mögül. Valamivel följebb az idősebb verzió most szintén engem nézett. – Te sem szereted Sylviát? – Nem akarok új tanárt – ismételtem. – Na, várjunk csak – szólt közbe anyám. – Joel, hiszen épp te mondtad, hogy ez az órás dolog még a legkisebb rossz, és hogy majd alkalmazkodunk meg minden! – Semmi közünk hozzá, hogy Sylvia hogyan akar élni – felelte apám.

– Keresek neked egy új tanárt – jelentette ki anyám. – Vita lezárva.

Nem mindenki hagyta ott Sylviát. Seth például továbbra is rendszeresen járt még egy ideig. Nem tudtam, pontosan mikor vannak az órái, de a szobámból időnként hallottam a betonon guruló gördeszka hangját, ahogy a háza felé tartott. Ilyenkor mindig épp akkor mentem ki a postáért, vagy épp akkor locsoltam a füvet napszemüvegben, frissen befont hajjal, mikor véget ért az órája. Néha odabólintott nekem, máskor nem. De sosem beszéltünk egymással. Tom és Carlotta, akik néhány házzal mellettünk laktak az utcában, már az elején nyíltan kijelentették, hogy ők a valós idő szerint fognak élni. Valószínűleg nem lepett meg senkit, hogy nem kérnek az óraidőből – a házuk tetején tucatnyi napelem csillogott, és a két lerobbant kisteherautójukon még látszottak a ráfestett kopott békejelek meg az ősrégi, napszítta matricák, amik – egyéb optimista kijelentések mellett – olyasmire hívták fel az emberek figyelmét, hogy „Szeretkezz, ne háborúzz!” Tom nyugdíjas rajztanár volt, kenderből font láncot hordott a nyakában, szakadt farmerét festékfoltok tarkították. Carlotta hosszú, majdnem derékig érő ősz haja valószínűleg fiatalabb, szexisebb önmaga szellemeként maradt meg. Néhány nappal az óraidő bevezetése után a kertjük egyik sarkában megjelent egy tábla. Kicsi, fehér tábla volt, olyasmi, mint ami Mr. Valencia udvarán tájékoztatta az arra járókat, hogy a Valencia-házban Safelux biztonsági rendszer működik. Tom és Carlotta új tábláján egészen másfajta üzenet volt olvasható: Ebben a házban a valós idő szerint élnek. – Anyám szerint drogkereskedők – jegyezte meg Gabby, aki közvetlenül mellettük lakott. Az anyja ügyvéd volt, tengerészkék kiskosztümben járt, magas sarkú cipője kopogott a házban. – Szerinte füvet termesztenek a házukban. – Gondolod? – kérdeztem. Szombat volt, és átszaladtam Gabbyhoz, mert semmi más dolgom nem akadt. A szobájában üldögéltünk éppen. – Ugyan, nyilván tiszta hülyeség – felelte. – Csak anyám azt hiszi mindenkiről, aki más egy kicsit, hogy valami bűnöző.

Gabby bal csuklójának belső felén két sebhely látszott: az egyik Nap, a másik pedig tökéletes félhold alakú. Mikor a szülei észrevették, elküldték egy pszichiáterhez. Most minden héten járnia kellett. – Képzeld el – folytatta –, az interneten megismerkedtem egy fiúval, aki szerint valami forradalomféle van kitörőben! – Hogy mi? – Szerinte több millióan fel fognak lázadni a kormány ellen az óraidő miatt!

Bár a legtöbben beszereztünk néhány nagy teljesítményű lámpát és vastag sötétítőfüggönyöket, hogy a fehér éjszakákon is tudjunk aludni, néhány ezer amerikai megpróbált szinkronban maradni a Nappal. Azt vallották, hogy az emberi test képes az alkalmazkodásra, ahogy maga a Föld is. Azt állították, hogy az ő napi ritmusuk már kezd is beállni, hogy fokozatosan nyúlik, mint a gumiszalag. Annyi a titka, hogy tovább alszanak, aztán meg tovább maradnak ébren, és késő délután beiktatnak egy negyedik étkezést. Időnként az éjszaka közepén meghallottam kintről Tom és Carlotta hangját. A napsütéses éjszakákon, míg az utca többi lakója aludni próbált, ők kint dolgoztak a kertjükben. Emlékszem a metszőolló fémes csattogására, a szandáljuk csoszogására a betonon, a hangjukra az éjszakai csöndben. Olyan volt, mint egy kísértetjárás: kétféle idődimenzió egy térben. Azon a héten biológiaórán kikeltek a lepkéink a bábjukból. Az ötödik órán történt, az volt aznap az utolsó, de még csak akkor kezdett feljönni a Nap. Korábban tanultuk, hogy a lepkék mindig reggel kelnek ki. – Látjátok? – mutatta Mr. Jensen, egy csésze kávéval a kezében. – Nem lehet becsapni őket. Tudják, hogy most van reggel.

Együtt néztük az összevissza repdeső lepkéket, akik végül kirepültek a szabadba. Persze mi azt is tudtuk, amit ők még nem: hogy milyen rövid és nehéz életük lesz. Emlékszem, Mr. Jensen szeme vörösnek, vizenyősnek tűnt aznap. Kimerültnek látszott, lófarokba fogott haja kócosabb volt a megszokottnál, a szakálla is kicsit borzasabb. A következő hétfőn, mikor beléptük a biológiaterembe, Mr. Jensen nagy fémasztala mögött egy fiatal, szürke nadrágkosztümös nőt találtunk. Már felírta a nevét a táblára: Miss Mosely. Helyettesítő. – Csak egy ideig lesztek velem – tette hozzá. – Bár ebben a tanévben valószínűleg már végig.

Így ment ez: olykor előfordult, hogy egyszerűen eltűnt egy-egy ember. Mr. Jensen néhány dolga év végéig ott maradt a teremben: az ezüstszínű termosza, egy pár sáros túrabakancs, kis csomagba összehajtott kék széldzseki a polcon. Néhány napóránk még júniusig az ablakpárkányon maradt, és teljesen abszurd időpontokat mutatott kitartóan. Egy báb is ott maradt a terráriumban, amelyből sosem mászott elő a lakója. Hetekkel később Miss Mosely végül levágta egy szikével, és kidobta egy összetört mérőpohár darabjaival együtt. Senki sem mondta el nekünk, mi történt Mr. Jensen-nel. Elterjedt a hír, hogy feladta, hogy az óraidőhöz igazodjon. És a korábbi pletykákkal ellentétben, amelyek szerint Mr. Jensen a tanári asztal alatt aludt hálózsákban, most úgy éreztem, ez a hír igaz lehet. Sosem láttuk többet Mr. Jensent, de Sylviával néha még összetalálkoztam az utcánkban.

Hamarosan majd minden tanítványát elveszítette. Aggódtam érte. Pedig messziről elég vidámnak látszott; mindig integetett nekem a kocsibehajtójáról, miközben a bioboltban vett dolgait hordta be vászonszatyrokban a házba, vagy mikor futni indult. Vörös haja csak úgy lobogott mögötte a szélben. De tisztában voltam vele, milyen nehéz lehetett akkoriban az élete. Hiszen majdnem mindenki az óraidőhöz igazodott. Nemcsak az iskolában, hanem az orvosnál, a fogorvosnál, a szerelőnél, a vegyesboltokban, a konditermekben, a vendéglőkben, a mozikban és a bevásárlóközpontokban. Elkerülhetetlenné vált, hogy Sylvia és a többi „valósidejű” is a miénkhez igazítsa az élete bizonyos dolgait. Ha nem tették, le kellett mondaniuk ezekről. És ez minden egyes héttel egyre nehezebb volt, mert a Föld tovább lassult, a napok pedig még tovább terpeszkedtek.

13.

Az óraidő bevezetésének első hetében rekordmennyiségű altató fogyott a gyógyszertárakban. A sötétítőfüggönyök gyártói nem győztek eleget tenni a megrendeléseknek. Hónapokig az alvómaszk is hiánycikknek számított, sok boltban pedig elfogyott a kamillatea. Alkoholból és cigarettából szintén több fogyott, és arra vonatkozóan is voltak adatok, hogy az óraidő a drogkereskedőknek is fellendítette az üzletét. A rendőrségi jelentések szerint jelentősen megnőtt minden olyan szer ára, amivel kiütheti magát az ember. Az ország egyes részein a legfényesebb éjszakákon az emberek leköltöztették a hálószobájukat a pincébe. Kaliforniában azonban a legtöbb ház alapzat nélkül épült, így mi ott ragadtunk a föld fölött, a fényben. Az óraidő szerint is akadtak persze sötét éjszakák, de nagyon ritka volt a tökéletes egybeesés. Viszont mikor eljött egy-egy ilyen napsütésmentes éjszaka, annyit aludtunk, amennyit csak tudtunk. Mégsem volt elég soha. Olyanok voltunk, akár a vándorok a sivatagban, akiknek a ritka eső igen nagy áldás, csak sajnos nem tudják elraktározni a vizet. Anyám sosem tudott könnyen elaludni. A vérében volt az álmatlanság. Miután bevezették az óraidőt, csak olyankor tudta valamennyire kipihenni magát, mikor teljes sötétség uralkodott. Néha, egy-egy ragyogóan napfényes éjszakán, még egész későn is hallottam a konyhában a teáskanna sípolását, majd a tévé fojtott hangját. Időnként egész éjjel a fürdőszobákat takarította, és a fenyő- meg hipóillat az én szobámba is beszivárgott az ajtó alatt. Előfordult, hogy az ilyen estéken én is ébren feküdtem az ágyamban. A szobám ablaka elé fellógatott takarók széleit vékony vonalban körberajzolta a napfény. Mindig lehetett tudni, mikor van kint világos. Egyszerűen tudtuk. Apám viszont remekül aludt. Mindenféle kütyüket vett anyámnak, hátha segítenek. Például beszerzett egy egészen különleges kis szerkezetet: egy időzítővel ellátott éjjeli lámpát, aminek a fénye a naplementét utánozva fokozatosan elhalványult. Állt mellette az éjjeliszekrényen egy másik szerkentyű is, ami a tengeri hullámok és a vízesések megnyugtató hangját utánozta, meg a szellő susogását a fák között. De anyámon semmi sem segített. Fogalmam sincs, hogy bírt egész nap ébren maradni, hogyan tudta megtartani az óráit és levezetni a színjátszó kör Macbeth-próbáit. Beesett, karikás szeme alatt egyre szürkébb lett a bőr. A legkisebb dolgok miatt is elsírta magát. – Nem tudom, miért sírok – mondta ilyenkor, miközben összeszedegette az elejtett borospohár darabjait, vagy a bevert lábujját masszírozta. A csuklója külső oldalával megtörölte a szemét. – Nem történt tragédia!

Egyszer rajtakaptam, hogy a hálószobában egy üveg folyékony alapozó fölé görnyedve zokog, ami összetört és szép lassan szétfolyt a fehér kövön, akár egy vértócsa. Meggörnyedt háta rázkódott a sírástól. Aznap már huszadik órája volt világos. Időközben a madarakkal még súlyosabb lett a helyzet. Korábban nem gondoltam arra, mennyi madár is él körülöttünk, míg el nem kezdtek potyogni az égből. Egyik alkalommal egy egész seregélyraj hullott az iskola mellett az útra, mind egyszerre pusztultak el. El kellett terelni a forgalmat, míg egy különleges osztag el nem takarította a tetemeket. Még órákkal később is teli volt a környék legyekkel. Egy másik alkalommal, ahogy a délutáni naplementében leszálltunk hazafelé az iskolabuszról, egy apró, félholt verebet találtunk a járda közepén. A busz továbbindult, mi meg néhányan leguggoltunk köré. Még lélegzett, de már nem mozgott. Odanyúltam, és egy picit megböktem a hátát. Láttam a többi gyerek árnyékát, ahogy ott állnak körben, és engem figyelnek. – Talán csak egy kis víz kellene neki – szólalt meg valaki mögöttem. Meglepve ismertem fel Seth Moreno hangját. Általában, amint leszállt a buszról, már fel is pattant a gördeszkájára, és egy pillanattal később ott sem volt. – Nincs valakinek vize? – kérdezte. – Nekem van – feleltem. A hátizsákomból előhúztam a félig üres vizesüveget. Nagyon örültem, hogy épp volt nálam valami olyan, amire Sethnek szüksége volt.

Egymáshoz ért a kezünk, ahogy átadtam neki az üveget. Úgy tűnt, észre sem veszi. Trevor feláldozta a fogszabályzója tartóját, amibe Seth kitöltött egy kis vizet a madárnak. Álltunk mellette, és csöndben bámultuk. Vártunk. Még mindig lélegzett, gyorsan, rendszertelenül, de nem próbált megmozdulni, hogy inni tudjon a vízből. Egyáltalán nem mozdult. A hátunk mögött épp lement a Nap, narancssárga fénye átragyogott a kis veréb tollai között. Sethet néztem, ahogy a verebet figyeli. Alig fél méterre volt tőlem, mégis hatalmas szakadékot éreztem kettőnk között. El sem tudtam képzelni, vajon mire gondolhat.

Ám ekkor hirtelen beugrott a körbe Daryl. Talán ezúttal nem volt elég a Ritalin-adagja, hogy elfojtsa a vágyait. Felkapta a madarat, aztán sarkon fordult és elszaladt vele. – Daryl! – kiabáltunk mind utána. – Ne bántsd!

Seth a nyomába eredt, szélvészként közeledtek a szakadék széléhez. Ekkor felgyorsultak a dolgok: mielőtt Seth épp utolérte volna, Daryl keze hátralendült, mint egy dobójátékosnak a baseballpályán, és behajította a madarat a szakadékba. Ez egy olyan időszaka volt az életemnek, amikor minden nap megtörtént valami olyasmi, ami akár csak egy nappal korábban is teljesen lehetetlennek tűnt volna – ilyen volt ez is. Még most is látom magam előtt a hosszú ívet, amit a madárka leírt a levegőben. Végig azt reméltem, hogy széttárja a szárnyát és belekapaszkodik a szélbe. De végül úgy zuhant bele a szakadékba, mint egy kődarab. – Baszd meg, Daryl! – kiabálta Seth. – Úgyis haldoklott – válaszolta Daryl.

Ekkor Seth megfogta Daryl hátizsákját, lerántotta a hátáról és bedobta a szakadékba, nagyjából arra, amerre a madár is zuhant az előbb. Figyeltük, ahogy a zsák egy darabig még felfelé száll, aztán lebegő szíjakkal zuhanni kezd. Ugyanúgy, mint az előbb a madár. Daryl csak állt ott, a szakadék szélén, és bámult lefelé. Hirtelen elöntött a hála, amiért Seth bosszút állt. Próbáltam kitalálni, mit is mondhatnék neki, de addigra már felugrott a gördeszkájára és elsüvített; keményen bedőlt a kanyarban, és hamarosan teljesen eltűnt a szemem elől. Rövidesen mindannyian szétszéledtünk. Napról napra egyre jobban megszoktuk az élet szörnyűségeit. Mi mást tehettünk volna, mint hogy hazamegyünk? Nagyjából ekkoriban hallottam, hogy Seth anyukájának átterjedt a rákja a csontjaiba is, és Seth nem jött többet iskolába. Úgy hallottam, az anyja végül otthon halt meg, egy hosszú, fehér éjszaka közepén. Küldeni akartam neki egy együtt érző levelet. Anyám egyik üdvözlőlapjára írtam, az elülső oldalt Van Gogh Csillagos éj című képe díszítette. Szerettem volna valami fontosat, vigasztalót írni neki, de hamarosan áthúztam mindent, és egy új lapot vettem elő anyám dobozából. Végül csak egyetlen mondatot írtam rá, összesen két szót: Nagyon sajnálom. Aláírtam és feladtam.

14.

November végére a napjaink hossza elérte a negyven órát. Szélsőséges napok voltak. Minden alkalommal kicsit hosszabb ideig tűzött a Nap, és olyan forróra hevítette az utcát, hogy már ki sem lehetett menni a házból mezítláb. A kertben megsültek a földigiliszták. A százszorszépek elhervadtak az ágyásokban. Az éjszaka is éppoly lassan csörgedezett, mint a nappal. A húszórányi sötétben alaposan lehűlt a levegő, mint tó fenekén a víz. Egész Kaliforniában lefagyott a szőlő, a narancsfák virágai lehervadtak a sötétben, az avokádó megfeketedett a csípős hidegtől. Tucatnyi kísérleti telepet alapítottak, hogy az alapvető élelmiszereket megtermeljék. Több ezer kevésbé ellenálló növényfaj magjait menekítették egy norvégiai vetőmagbankba. Néhány tudós azon fáradozott, hogy megpróbálja előre kiszámítani a lassulás várható mértékét és az egyre sokasodó következményeit. Olyanok is akadtak, akik amellett érveltek, hogy még mindig kialakulhat valamiféle egyensúly. Mások pedig leginkább arra hajlottak, hogy egyáltalán ne bocsátkozzanak jóslatokba: úgy gondolták, a helyzet épp annyira előre jelezhető, mint mondjuk a földrengések vagy az agydaganat. „Vajon úgy végezzük majd mi is, mint a madarak? – tette fel a kérdést egy ősöreg klimatológus, az egyik esti hírműsor vendége. Sötét szeme körül sűrű ráncok barázdálták napszítta bőrét. – Talán igen. Én nem tudom megmondani.”

De akárcsak az összes kábítószeré, idővel az adrenalin hatása is elmúlik. A pánik pedig, ahogy a hullám, miután eléri a csúcspontját, elcsendesedik. Hat-hét héttel a lassulás kezdete után elkezdett kialakulni egyfajta fásultság. Már nem az újságok címlapján tartották számon a pluszperceket. A híradók témához kapcsolódó híreit már alig lehetett megkülönböztetni a hétköznapibb rossz hírektől, amelyek esténként betöltötték a nappalikat, és amiket legtöbbször elengedtünk a fülünk mellett. Azok, akik nem követték az óraidőt, úgy éltek, mint a csíra a kihajtott babon. Ha feljött a Nap, nőttek és mozogtak, majd valahányszor besötétedett, belesüppedtek valamiféle szunnyadó állapotba. A valós időben élők hamarosan teljesen másnak tűntek, mint mi, és a szokásaik sem illeszkedtek a mieinkhez. A legtöbben csodabogaraknak tartottuk őket. Nem igazán keveredtünk egymással. Az utcánkban lakók közül például azokat, akik nem követték az óraidőt, abban az évben nem hívták meg az utcabálra, amit minden évben az utcánk végén álló téren tartottak, a Hálaadás előtti estén. Idén is megjelentek a narancssárga szórólapok mindenki ajtajában, az övéket kivéve. Néhány nappal ezután a felkelő Nap fénye felfedte, hogy jó pár gurigányi vécépapír díszíti Sylvia olajfájának ágait. Tom és Carlotta háza is ugyanígy járt. A szobámból néztem, ahogy Sylvia óvatosan leszedegeti a papírt a rózsabokrairól. Egy pillanatra megállt, és csípőre tett kézzel körülnézett a szalmakalap széles karimája alól, mintha lenne rá esély, hogy a tettesek még mindig ott ólálkodnak a közelben. Kihozott egy kis létrát a garázsból, de még így sem érte el a legmagasabb ágakra akadt darabokat. Még hetekig ott díszelgett a szétszakadt vécépapír az olajfa koronáján. Kaplanék nem vállalták fel nyíltan, hogy valósidősök lettek, de végül ők is lebuktak. Ők a sabbat miatt nem tudták tartani az óraidőt, ami minden hetedik napon naplementétől a következő naplementéig tartott. Próbálták eltitkolni a szomszédság elől, de hamarosan elterjedt a hír, hogy a legidősebb lány, Beth már sosem vigyáz Swansonék kisbabájára. Attól kezdve még kevesebbet beszéltünk velük, mint addig. Ez idő tájt sokat figyeltem Sylviát a távcsövemmel. A fehér éjszakákon néha láttam éjféltájban rózsákat öntözni a kertjében, vagy épp hajnali háromkor tésztát főzni a konyhájában. Időnként sétálni indult egymagában a néma éjszaka kellős közepén. O még a többi valós időben élőhöz képest is elszigeteltnek tűnt nekem. Mindig egyedül volt. Néha, ha nem tudtam elaludni, a távcsövön keresztül figyeltem, ahogy zongorázik. Miközben játszott, valamiféle állandó bánatot véltem felfedezni rajta, talán a válla mozgásában vagy a feje tartásában. Végtelenül magányosnak tűnt, mint a messzi-messzi csillagok, amelyeket még látunk, pedig már nincsenek is ott. Sylvia még nálam is magányosabbnak látszott. A csapások egy része idővel látványossággá alakul. Apámmal néha kikocsikáztunk a tengerpartra, hogy megnézzük, mit művelt a tenger a parti házakkal: ezeket még akkor kiürítették, mikor kiderült, hogy a lassulástól egyre magasabbra nő a vízszint. Dagálykor átcsaptak a hullámok a háztetőkön, amelyek így mesterséges szigetekké változtak. Titokban búvárok járták a házakat otthagyott kincsek után kutatva. Apálykor pedig csöpögött a víz a nyikorgó épületekből, mint a szárazra került, elsüllyedt hajóroncsokból. Gyönyörű házak voltak, milliomosok, filmsztárok házai, de az óceán vizétől rettentő gyorsan megöregedtek. Az összes ablak kitört: az üvegcserepeket előbb-utóbb kisodorja a víz a parti homokba, és simára kopva vegyülnek majd a kagylók közé. A strandokat bezárták, még a lassulás kezdetekor. De apálykor apám szeretett lejárni körülnézni.

– Gyere csak – szólt oda nekem egyik vasárnap, mikor épp egy elhagyatott, koloniális stílusú ház kocsifelhajtóján bámészkodtam. Többméternyi rendőrségi műanyag szalagot lobogtatott a szél. Egy lélek sem volt sehol. Még sirályokat sem láttam, a betegség nyom nélkül eltüntette az összeset.

Hatalmas ház volt. A zsindelytető megvetemedett a víztől, és a bejárati ajtó is hiányzott. A berendezés nagy részét már kihordta a víz. Bent minden szürke volt. Egy egész fal eltűnt: a nappali ki volt nyitva a tenger felé, mint egy garázs. – Nézd csak ezeket – mondta apám, mikor mellé értem. A nedvesen cuppogó szőnyegen guggolt, és figyelte, ahogy az összegyűlt sárban homoki rákok áskálódnak. – Megfogod az egyiket?

Úgy festett a térdig feltűrt szárú nadrágjában, mintha kagylókat gyűjtene. – Kösz, nem – feleltem.

Az apály aznap délelőtt több száz méterre elhúzta a tengert a parttól. De láttam, hogy a víz lassan kezd visszatérni. A hátsó veranda maradványait már el is érte néhány hullám. – Jön a dagály – jegyeztem meg. – Még van időnk – nyugtatott apám. – Gyere!

Rengeteg élet volt még abban a házban. A gránitból készült konyhapultba tengeri csillagok kapaszkodtak, a mosogatóba tengeri rózsák költöztek. – Vigyázz, hová lépsz! – figyelmeztetett apám, ahogy egy folyosóhoz értünk.

A padlón mindenütt uszadékfa, hínár meg üvegcserepek hevertek. – Én jártam már ebben a házban, még sok évvel ezelőtt – mesélte apám. Hunyorognia kellett az erős napsütésben. Feltűnt, milyen sok kis ránc gyűrődik a szeme sarkába, ha elmosolyodik. – Egy karácsonyi buliban voltam, egy régi barátnőmmel. Ez volt a szülei háza!

Habos víz áradt be a szobába, már bokáig álltunk benne. A hideg víz súlyától nehéznek éreztem a szandálom. – Apa, légy szíves – kérleltem, mikor hátranéztem a folyosón. A hajópadlón már fehér vízréteg kavargott. Feljebb, a parton nem is olyan rég megfulladt két tizenéves az egyik öreg házban, pontosan ugyanígy. – Nem mehetnénk? – Itt állt egy hatalmas karácsonyfa – folytatta apám, és a két kezével mutatta, milyen széles fát képzeljek el. Már szinte kiabálnia kellett, hogy halljuk egymást a hullámok zajától. – Itt meg egy koncertzongora. Majdnem össze is házasodtunk, az a lány meg én. Persze, ez még azelőtt történt, hogy anyáddal megismerkedtem.

Minden újabb hullámmal magasabb lett a víz. Most már egy kis műanyag flakon is lebegett a szobában. – Apa! – szóltam rá megint. – Tényleg menjünk! – Ha idősebb leszel, majd megérted – folytatta háborítatlanul. – El sem hiszed, milyen gyorsan eltelnek az évek. Olyan, mintha tegnap lett volna, pedig már húsz év is eltelt azóta!

A víz már a vádlimig ért. A bőrömön éreztem, milyen erős a hullám ereje, és nagyon megijedtem tőle. – Most már tényleg menjünk! – kértem. – Jól van – felelte. – Jól van, menjünk.

Keresztülgázoltunk a házon, ki a kocsibehajtóra. Ahogy felfelé másztunk az útra, apám kiszúrt egy sirályt. – Nézd csak! – mutatta hunyorogva. Hetek óta nem láttunk élő sirályt. Abban a pillanatban valahogy a csodával határosnak tűnt, hogy valaha léteztek élőlények, melyek ismerték a repülés titkát.

A farmerem a combomhoz tapadt. A kocsi bűzlött a sós víztől. – Tudod, régebben sokkal bátrabb voltál – jegyezte meg apám, miközben beindította a motort. – Komolyan. Lassan pont olyan leszel, mint anyád.

Igaza volt: kezdtem túl sokat aggodalmaskodni, mint aki folyton valamilyen katasztrófára vagy csalódásra számít, mintha folyamatosan körülöttünk ólálkodnának, csak elrejtőznek a szemünk elől.

15.

Sötétben történt az egész: a fényszórók pásztázása, a kocsiajtók gyors csapódása, a piros fény hangtalan villogása az utca végében. Az ablakomból figyeltem, ahogy girbegurba sorban leparkol három rendőrautó Tom és Carlotta háza előtt. Valamiért először az ugrott be, hogy biztos gyilkosság történt. A távcsövemmel kiszúrtam Gabby anyukáját a nadrágkosztümjében, karba tett kézzel állt a piros fényben a kocsibehajtó végében, onnan nézegetett át a szomszédba. Letérdeltem a szőnyegre és vártam. Teltek a percek. Az óra szerint délután négy volt, de igazából sötét éjszaka. Az ég fekete, tiszta, a Hold a lehető legvékonyabb, legtörékenyebb sarló. Ciripeltek a tücskök, a kutyák ugattak, susogott a szél az eukaliptuszfák ágai között. Nemsokára kijött a házból egy fehér ruhás nőalak, olyan volt, akár egy kísértet: Carlotta hálóingben, hosszú, ősz haja kibontva borult a vállára. Egy rendőrt is láttam mellette, karon fogva vezette az asszonyt maga előtt. Tom ott csoszogott mögöttük, fehér haja az alvástól kócosán meredezett mindenfelé. Mindkettejük kezén bilincs csillogott. Csak később értesültünk a bűncselekmény részleteiről. Másnap egy rendőrségi osztag három órán keresztül hordta ki a soktucatnyi cserepes növényt Tom és Carlotta házából egy hatalmas, fehér teherautóra. Zöld levelű növények voltak, majd kicsattantak az egészségtől. Egész életüket bent töltötték, az infralámpák tápláló fénye alatt, amelyeket, mint később megtudtuk, a tetőn csillogó napkollektorok láttak el energiával. A pázsiton fel-alá járkáltak a rendőrök, és amit csak tudtak, összecsomagoltak, még a komposztot is belapátolták három jókora fekete zsákba. Mikor végeztek, észrevettem, hogy a kert elejében álló kis táblát is kihúzták a földből, így az most magatehetetlenül kiáltotta az égbe üzenetét: Ebben a házban a valós idő szerint élnek. A letartóztatásuk után szárnyra kelt szóbeszéd szerint Tom és Carlotta évek óta termesztettek észrevétlenül marihuánát. Csakhogy a rendőrség nemrég bejelentést kapott egy szomszédtól. Elég szembetűnő volt ez az időzítés, és önkéntelenül is elgondolkodott az ember, vajon legalább részben nem az motiválta-e a bejelentést, hogy Tom és Carlotta az életvezetésüket illetően úgy döntöttek, külön utakon fognak járni. Nem lehetett letagadni: a valós idő szerint élők kényelmetlenségeket okoztak a többieknek. Túl sokszor aludtak, miközben a többiek dolgoztak. Akkor jártak az utcákon, mikor mindenki más aludt. Fenyegetést jelentenek a társadalomra, mondták egyesek, ők a széthullás veszélyének első, fenyegető jelei. Egyre jobban aggódtam Sylvia miatt. A valós idő szerint élők elkezdtek egymás után kiköltözni a városokból, a kertvárosokból. Az ország sivatagaiban, erdőiben kialakult közösségek fogadták be őket. Akkoriban még csak apró, rosszul szervezett kisebbségi csoportokat alkottak, szétszórt árnyéktársadalmakat. Egy születőben lévő, új mozgalom előfutárai voltak.

16.

December elején, karácsony előtt három héttel ott tartottunk, hogy egy nap már negyvenkét óráig tartott. Változások mutatkoztak a nagyobb tengeráramlatokban. A gleccserek még az eddiginél is gyorsabban olvadtak. Egyes rég kialudt vulkánok fortyogni, füstölni kezdtek. Arról is érkeztek hírek, hogy az egyébként vándorló életmódot folytató bálnák már nem vándorolnak, hanem a hűvösebb, északi vizekben maradtak. Egyes aggodalmasabb szakértők szerint csak néhány hónapunk maradt hátra, de ezekre a többség csak legyintett és túl szélsőségesnek bélyegezte őket, mintha az, ami ennyire végletes, már nem is lehetne igaz. A mi környékünkön szokás szerint most is megjelentek a háztetőkön a színes karácsonyi fények, Mr. Valencia pedig ismét felállította az udvaron az életnagyságú, mozgó betlehemet, amit minden évben szokott. A piacokon és a szupermarketek parkolóiban fenyőfaerdők nőttek ki a földből. A boltokban a szokásos karácsonyi dalok szóltak, mit sem törődve az aggodalmakkal, hogy vajon mennyire egészséges megtartani az ünnepi bevásárló időszakot jelen körülmények között is. Anyám egész délután sütötte a karácsonyi cukros sütiket. – Jó érzés valami normálisát csinálni – jegyezte meg, miközben a vastag sodrófával a tésztát nyújtotta. Újra meg újra kiszökött a füle mögül egy sötét hajfürt. Jó volt látni, hogy a haja újra a szokott árnyalatú. Végre megint befestette az ősz csíkokat.

A karácsonyi készülődés még anyámat is felvidította. Én azonban úgy éreztem, abban az évben valahogy túlzott lelkesedéssel válogat a fenyők között, igazgatja a lelógó aranylamettát, csomagolja az ajándékokat, pipálja ki a napokat egymás után az adventi naptárban. A jókedve alatt ott lapult a rettegés, mintha attól tartana, most utoljára játsszuk le az összes szertartásunkat. Kiérződött abból, ahogy az étkezőasztalon kisimította az ünnepi térítőt, ahogy ragasztópisztollyal megragasztotta az évek óta törött porcelán mikulásos sütis tálat, vagy ahogy a boltban leguggolt a linóleumpadlóra, hogy a legalsó polcon is ellenőrizze, tényleg nincs-e az apró ezüstcukorkából, amit minden évben venni szoktunk. – Változnak a dolgok – mondta –, de azért nem kell mindennek megváltoznia.

Mikor az utolsó adag sütit is kivettük a sütőből, telipakoltunk vele egy fémdobozt nagyapának, a többit pedig elosztottuk a tanárok és a barátok között. – Vigyünk belőle Sylviának is – mondtam. A pultra támaszkodtam, a számban szinte szétolvadt a vajas tészta. Az utolsó adag csillagom a rácson hűlt előttem. – Szerintem nem kellene – felelte anyám. Épp zöld-piros celofánba csomagolta a süti kupacokat, óvatosan, hogy el ne kenje a cukormázat. – Miért nem? – kérdeztem. – Egyszerűen nem jó ötlet.

Hirtelen ott termett a konyhaajtó előtt mindkét macska, és veszettül kaparni kezdték az üveget. Édesszájú volt mind a kettő, úgyhogy addig nem engedtük be őket, amíg el nem mostuk és pakoltuk a tálakat, a sütiformákat és a habzsákot. – De miért nem? – kérdeztem megint. – Nincs elég süti ahhoz, hogy mindenkinek adjunk, akit csak ismerünk.

Anyám nem tiltotta meg, hogy Sylviával vagy más valósidősökkel beszéljek. Legalábbis sosem mondta ki így, nyíltan. De nem is volt rá szükség, anélkül is tudtam, hogy el kell kerülnöm őket. Általában így is tettem. De Sylviát mégis sajnáltam. Úgyhogy még aznap, mikor a sütő már kihűlt, a konyhát kitakarítottuk, anyám pedig ledőlt kicsit pihenni a kanapéra, kicsempésztem a kamrából egy csomag sütit, átkötöttem piros szalaggal, és kimentem a házból. Sokáig vártam az ajtó előtt, mire fordult a zárban a kulcs, kinyílt az ajtó, és ott állt előttem Sylvia, lila selyem köntösben. Ahogy az ajtófélfának támaszkodott, olyan törékenynek tűnt, akár egy balerina. A haja laza kontyban volt hátrakötve. Nálunk már majdnem vacsoraidő volt, de a Nap még magasan állt az égen, a valós idő szerint késő délelőtt felé jártunk. – Boldog karácsonyt! – mondtam, és odanyújtottam a sütit. – Nagyon kedves vagy, Julia – felelte olyan hangon, ami nagyon szokatlan volt tőle: nehézkes, mély, kaparó torokhangja volt. – Elnézést – mondta, aztán hosszan megköszörülte a torkát. – Sajnálom, csak ma még nem beszéltem senkivel.

Ez csak még inkább meggyőzött róla, milyen magányos lehet. Úgy látszik, ha túl sokáig nem érintkezik másokkal az ember, nemcsak azt kockáztatja, hogy egy idő után nem érzi majd szükségét a beszédnek, hanem azt is, hogy egyáltalán nem lesz képes megszólalni többé.

Úgy tűnt, a mozdulatai is lelassultak, akárcsak a napjai: ráérősen emelte fel a csuklóját, hogy hátrasimítson az arcából egy kósza hajtincset, majd kimérten bólintott egyet. Eszembe jutott, hogy én majdnem két napot élek, míg ő csak egyet. Ha így folytatja, hamarosan hónapokkal lemarad tőlünk, aztán meg évekkel. A válla fölött bekukucskáltam a házba. – Nincs karácsonyfája? – érdeklődtem. – Hát – nézett rám –, tudod, az idén nem volt kedvem ilyesmivel foglalkozni.

A tengeri kagylóból készült szélcsengő halkan csilingelt a fejem fölött. – Még egyszer köszönöm – mondta, miközben becsukta az ajtót. – Vigyázz magadra, Julia! És ne felejts el gyakorolni!

Néhány nap múlva teherautó fordult be Sylvia háza elé. Két vastag kesztyűt viselő fiatalember kinyitotta a rakteret, és óvatosan leemeltek a platóról egy fenyőfát. Élő fa volt, kerámiacserépben, amit az ünnepek után el lehet ültetni a kertben. Sylvia egyedül rángatta be a házba. A nappali ablaka elé tette, és ott is hagyta, égők és díszek nélkül. A semminél azért még így is jobb volt. Egy kicsit kevésbé tűnt tőle szomorúnak a háza. Ugyanazon a napon Tom és Carlotta is hazajöttek: óvadék ellenében kiengedték őket. A tárgyalásra még várniuk kellett. – Mit gondoltok, meddig lesznek börtönben? – kérdeztem este a szüléimét. Nagyapa is átjött vacsorára. – Az attól függ – felelte anyám. – De valószínűleg elég sokáig. – Mit követtek el? – érdeklődött nagyapa. Óvatosan kortyolt egyet a tejéből. – Igazán békén hagyhatták volna szegényeket – jegyezte meg apám. Szabadnapos volt, de most is elegánsan volt felöltözve: szép inget vett fel és megborotválkozott. – Még mindig nem árultátok el, mit csináltak – ismételte nagyapa, ezúttal hangosabban. Nagy falat lazacot vett a szájába, és rágás közben engem nézett, mintha tőlem várná a választ. – Te tudod, Julia? – Kábítószeresek, Gene – válaszolta anyám. – Kábítószert termesztettek.

Nagyapa köhögni kezdett, és a szalvétájába köpött valamit. Aztán feltartott a fény felé egy aprócska, szinte átlátszóan vékony szálkát. – Nem ártottak vele senkinek – tette hozzá apám. – Te nem láttad, mennyi füvet hoztak ki abból a házból – felelte neki anyám, de közben engem nézett. – Ez tényleg illegális!

Apám fel sem nézett, nyugodtan tovább ette a lazacot. Anyám töltött magának egy pohár vörösbort. Ott csillogott mellettünk a karácsonyfánk, és a beálló csendben még azt is hallani lehetett, ahogy az égők apró, fémes kattanásokkal ki-be kapcsolnak. Miután apám hazavitte nagyapát, be kellett mennie a kórházba: az egyik szülésnél váratlan komplikációk léptek fel, és nem volt elég orvos. Anyámmal egy ideig a kanapén ülve egy dokumentumfilmet néztünk a tévében az egyik utolsó törzsről az Amazonas menti őserdőkben, akikhez még mindig nem ért el a civilizáció. Nemrég az erdő szélén hivatalosan megadták magukat a brazil hatóságoknak, mert meg voltak róla győződve, hogy a fehér emberek nemcsak hogy repülni tudnak – évtizedeken keresztül figyelték a fejük felett röpködő repülőgépeket –, de a Nap és a Hold felett is ők uralkodnak. Anyám fészkelődön a takarója alatt. Épp sötét éjszakánk volt, és a ház nagyon kihűlt. – Azt hiszem, többet kellene beszélgetnünk – fordult felém.

Meglepetésemben megdermedtem. – Hogy érted? – kérdeztem.

A tévé felé emelte a távirányítót, és lenémította a műsort. – Mi a helyzet a fiúkkal? – érdeklődött. – Mi? – értetlenkedtem.

Engem nézett, de én félrefordítottam a fejem. A dohányzóasztalon fahéj illatú karácsonyi gyertya pislákolt, annak a lángját bámultam. – Sosem mondasz semmit a fiúkról az iskolában. – Miért mondanék róluk bármit is?

Egy ideje már nem találkoztam Seth Morenóval, és kicsit aggódtam is, hogy talán örökre eltűnt. Michaela azt hallotta, hogy az apjával egy valósidős telepre költöztek, miután az anyja meghalt.

– Beszélgetsz egyáltalán fiúkkal? – Anya! – próbáltam leállítani. – Hogy jön ez ide? – Érdekel valamelyik fiú? – faggatott tovább.

A világon mindenhol őrültségeket csináltak az emberek. Mindenki új dolgokba fogott, több kockázatot vállalt. De én nem. Én továbbra is hallgattam. Ragaszkodtam a titkaimhoz. – Fáradt vagyok – mondtam kitérően. – Megyek, lefekszem. – Várj! – szólt utánam anyám. – Maradj még itt velem egy kicsit! Beszélhetünk valami másról – rövid szünetet tartott. – Légyszi!

Nem tudtam felidézni, milyen volt anyám szeme a lassulás kezdete előtt. Vajon mindig így vöröslött a szélén? Biztosan azóta nőttek ezek a szürke táskák a szempillái alá. Továbbra sem aludt jól, de talán csak megöregedett az arca, és ez egy olyan természetes változás, amit mostanáig egyszerűen nem vettem észre. Néha ellenállhatatlan késztetést éreztem, hogy a közelmúltban készült fényképeit nézegessem, hátha akkor meg tudom állapítani, mikor kezdett pontosan ilyen nyúzottnak kinézni. Egyes valósidősök azt állították, hogy rájuk máshogy hat az idő, mint ránk, többiekre, hogy az ő testük lassabban öregszik, mint a miénk. Hollywoodban már alkalmazni is kezdték a módszert az öregedés ellen: „Lassú Idő Kúra” néven vált ismertté a világban. Volt valami köze az anyagcseréhez. Akkoriban néha eltűnődtem, vajon hatna-e anyám esetében is. Később, mikor végre tényleg felmentem a szobámba és kinéztem az ablakon, örömmel fedeztem fel, hogy Sylvia feldíszítette a karácsonyfáját. Az ágain sok-sok apró, fehér égő villogott. A nappalija függönye majdnem teljesen be volt húzva, de a keskeny résen keresztül láttam a távcsövemmel, hogy otthon van. Egy suhogó szoknya, egy nyitott száj, egy rozsdavörös hajtincs jelent meg a résben. És végre nem volt egyedül: hamarosan megláttam egy férfi karját is, az inge könyékig felhajtva. Végignéztem, ahogy felrakja a ragyogó ezüstcsillagot a fa csúcsára. Aztán a férfi karja Sylvia karcsú dereka köré simult. Gyors csókot váltottak. Örömmel láttam, hogy Sylvia végre mosolyog. Kint szokás szerint csak az ő kocsija álldogált a felhajtón, mintha a férfi valami varázslat révén egyszer csak ott termett volna a nappalijában a semmiből. Tovább figyeltem őket. És akkor, mikor megfordult, egyszer csak rájöttem, hogy ismerem ennek a férfinak a száját. Ismerem az állkapcsa éles kontúrját, a haja vonalát a homlokán. Felismertem a kék ingét is – pontosan emlékeztem, milyen volt új korában, mikor megkapta apák napján, az étteremben: laposra keményítve, összehajtva feküdt az ezüstszínű bolti dobozban, a tetején pedig ott hevert a lila üdvözlőkártya, amit a saját kezemmel csináltam.

17.

Ötezer évnyi művészet és hiedelem sugallja, hogy a sötétség az ember legfélelmetesebb ellensége, hogy az éjszaka zavarja meg legkönnyebben az elménket. Csakhogy a lassulás kezdetét követő tucatnyi kísérlet azt bizonyította, hogy nem a sötétség a legzavaróbb az új életünkben – hanem épp a fény. Ahogy egyre hosszabbra nyúltak a napok, egy új nehézséggel kellett szembenéznünk: akadtak egész óranapok, amelyek napfelkelte vagy épp napnyugta előtt kezdődtek – és úgy is értek véget. A tudósok már régóta tisztában voltak vele, milyen negatív hatásokat gyakorol a hosszan tartó napfény az emberi agy biokémiájára. Az öngyilkossági mutatók például mindig is az északi sarkkör fölött voltak a legmagasabbak: arrafelé nyaranta tömegesen fordították önmaguk ellen a lőfegyverüket az emberek. A folyamatos napsütés mindig megőrjített egyeseket. Ahogy a nap hossza lassan a 48 órához közeledett, mi, az alacsonyabb földrajzi szélességen élők is ugyanannyira szenvedni kezdtünk a könyörtelen nappali fény hatásaitól. Rövidesen tanulmányok is születtek, melyek igazolták, hogy a hosszú napfényes időszakokban az emberek sokkal impulzívabbá válnak. Volt valami köze a szerotoninhoz – egy kicsit megbolondultunk ilyenkor valamennyien. Az internetes szerencsejátékok forgalma minden egyes világos időszakban folyamatosan nőtt, és arra vonatkozóan is voltak adatok, hogy a nagyobb tőzsdei ügyleteket is szívesebben bonyolították az emberek világos napokon, mint sötéteken. A gyilkosságok és az egyéb erőszakos bűncselekmények száma is meredeken megnőtt, ha épp a mi féltekénk fordult a Nap felé – így tehát nagyon hamar megtanultuk, milyen veszélyesek ezek a fehér éjszakák. Bátrabbakká váltunk. Egyre kevésbé tartottuk kordában a vágyainkat. Egyre nehezebben álltunk ellen a kísértéseknek. Egyesek olyan kockázatokat is vállaltak, amiket máskor talán nem mertek volna. Szeretném azt gondolni, hogy így kezdődhetett apám és Sylvia között is ez a dolog. El tudom képzelni, ahogy apám egy hosszú fehér éjszakán, éjfél után hazaér a kórházból, ami nála gyakran előfordult, és meglátja Sylviát, aki épp szalmakalapban kertészkedik vagy olvas a fűben, míg mi, többiek, aludni próbálunk. Lehet, hogy oda is integet apámnak, mikor kiszáll a kocsiból. Lehet, hogy el is beszélgettek egy kicsit. Lehet, hogy több tucatszor megtörtént: ott hunyorogtak ketten a napfényben, míg az utcában minden függönyt összehúztak éjszakára. Lehet, hogy ebben a különös, nappali fényben mindketten kicsit vakmerőbbek lettek, mint egyébként, lehet, hogy ezúttal kevésbé gondolták át a dolgot, mielőtt cselekedtek volna. Anyám erre biztosan azt mondaná: „Nem lehet mindenért a lassulást felelőssé tenni. Mindenki felelős a saját tetteiért.” Másnap reggel apám úgy lépett be az ajtón, mintha ugyanaz az ember lenne, akit mindig ismertem. Épp az asztalnál ültem, előttem egy tálkában joghurt. Anyám kávét töltött. Nem mondtam el neki, amit láttam. Eleinte senkinek nem mondtam el. – 'Reggelt! – köszöntött bennünket apám. Kint még mindig sötét volt, és ahogy bejött, mögötte becsusszant a hideg is. Megtörölte a lábát, és felakasztotta a kis kampóra a kulcscsomóját. Adott egy puszit anyám arcára, nekem pedig megsimogatta a tarkómat. – Na, felkészültél a matekdolgozatra? – Az tegnap volt – feleltem. – Jézusom…

Csak kevergettem a tálkában a joghurtot. Nem volt étvágyam. – Tényleg! – felelte. – Bocsánat, kicsit összekavarodtam!

Akkor és ott gyűlöltem őt: képes hazaállítani a fehér köpenyében, mintha nem percekkel azelőtt vette volna fel, hogy belépett az ajtón. – Mi volt a kórházban? – érdeklődött anyám. Ahogy ott ült az asztal mellett, fürdőköpenyben, smink nélkül, valahogy öregnek tűnt. – Semmi – felelte apám. Nekitámaszkodott a falnak, és egy narancsot kezdett hámozni. Ez volt az egészben a legrosszabb: teljesen nyugodtnak tűnt. – Holtfáradt vagyok – közölte. – Muszáj aludnom egy kicsit.

Lassan felment a lépcsőn. Menet közben megette a narancsot, a magokat az egyik tenyerébe köpte. Hallottam, ahogy becsukódik mögötte a hálószoba ajtaja. Megint egyedül maradtam anyámmal. Azt sem tudtam, hová nézzek. Ezután még napokig mindenféle furcsa gondolat kergetőzött az agyamban. Például nem értettem, hogy lehetséges, hogy az órák továbbra

is ugyanúgy telnek, annak ellenére, amit láttam. Valósággal megdöbbentem, hogy a szó szoros értelmében nem állt meg az idő. Sőt az életünk is ugyanúgy ment tovább. Apám ugyanúgy csinálta a dolgait. Tovább vert a szívünk. Szokás szerint bejártam az iskolába, minden nap reménykedve, hátha Seth Moreno visszajön. Eltelt a karácsony, a Föld pedig forgott tovább. Eltelt még hat nap, és elérkezett a szilveszter. Sosem értettem, miért nem módosította a lassulás egyből a Föld pályáját, vagy hogy most, a lassulás megindulását követő első év végén hogy lehettünk nagyjából ugyanazon a helyen a naprendszerben, mint előző évben. A bolygónk most is megtette a szokásos útját a Nap körül, immár a négymilliárdodik alkalommal: ez egyike volt annak a nagyon kevés dolognak, ami abban az évben is változatlan maradt. Szilveszter napján Kaliforniában hajnali háromkor kelt a Nap, és 19 órával később, este nyolckor még mindig hunyorogtunk, miközben anyám beindította a kocsit és kitolatott a ház elől. Nagyapámhoz indultunk, úgy volt, hogy nála töltöm az éjszakát, így a szüleim el tudnak menni egy szilveszteri buliba, és nem kell közben miattam aggódniuk. – Nyugodtan otthon hagyhattatok volna egyedül – jegyeztem meg, miközben az ölembe vettem a nagy lila hátizsákomat. – Ezt már megbeszéltük – felelte anyám. – Nem hagyunk felügyelet nélkül! – Mehettem volna Michaeláékhoz – vetettem fel. – Tudod, hogy olyan helyre nem mehetsz, ahol nincsenek otthon a szülők.

Michaela egyébként nem hívott meg konkrétan, csak odavetette előző nap, a fociedzésen: „Jöhetsz, ha akarsz.” Egy régi, kétsávos úton hajtottunk a parttól nyugat felé, a hatalmas, lángoló ég alatt. A huszonegyedik fényes óránál tartottunk. Apám még a kórházban volt – vagy legalábbis ezt mondta-, az volt a terv, hogy később csatlakozik anyámhoz a buliban. Egy ezüstszínű kombival mentünk, bár a rendőrségi jelentésben kék szerepelt. – Mi volt az újévi fogadalmad? – kérdezte anyám, mikor épp a lóversenypálya mellett hajtottunk el. Indulás előtt koccintottunk a konyhában: az én poharamban szénsavas almaié volt, az övében pezsgő. – Senki sem tartja be az újévi fogadalmakat – feleltem.

Az ablak előtt elsuhant a lagúna. – Úgy beszélsz, mint az apád.

Pánt nélküli fekete ruhát viselt, kipirult arccal csacsogott. A lassulás kezdete óta sokat fogyott, és most belepréselte magát egy évek óta nem viselt ruhájába. – Miért vagy ilyen morcos? – kérdezte.

Egész héten kerültem apámat. Még beszélni sem mertem róla, mintha az apa két „a” betűjének a görbülete valahogy elárulhatná anyámnak a dühömet, valahogy kifecsegné, mit láttam. – Én azt fogadtam meg, hogy kevesebbet fogok aggódni – folytatta. Futva ellenőrizte a sminkjét a visszapillantó tükörben. Ujjhegyével végigsimította az egyik szemöldökét. – És hogy sokkal inkább a mának élek.

Elhajtottunk egy dombtetőn álló nagy, fehér ház előtt, ahol szintén bulira készültek: épp kiszálltak a vendégek a csillogó, drága autóikból. Míg a pirosnál várakoztunk, figyeltem, ahogy két szmokingos férfi belép a házba, és ahogy egy arany koktélruhás fiatal, szőke lány cigarettázik az udvaron: a tűsarkai besüppedtek a fűbe. Egy autó dudálni kezdett mögöttünk: a lámpa közben zöldre váltott. Anyám a legutóbbi napfelkelte óta nem aludt, és mint tudományosan is igazolták, a hosszú napfényes időszakokban amúgy is lassultak az emberek reflexei. A kutatások tanúsága szerint nagyjából ugyanolyan volt a hatása, mint kétegységnyi alkoholnak. – Na, de a legfőbb fogadalmam… – folytatta anyám, miközben a gázra lépett. – Figyelsz rám?

Bólintottam. – Visszatérek a színészkedéshez!

A következő kanyarban felbukkant mellettünk a víztározó, a tetejét már hetek óta elborították a madártetemek. A víz is alacsonyabban állt a szokásosnál. Egyesek annak az okát is a lassulásban látták, hogy nem esett az eső. A part menti sávban kilátszott a több rétegnyi fekete sár, meg a vízhez szokott fák göcsörtös gyökere. Valahogy kifejezetten nyugtalanítóan hatott ez a látvány. – Komolyan mondom – folytatta anyám. Kristály fülbevalói himbálóztak a fülében, ahogy felém fordult. – Felhívtam a régi ügynökömet is, meg minden!

Csupasz válla megcsillant a ráeső napfényben: az új bronzosító alapozótól volt, amit vékonyan rákent a bőrére. Ha mosolygott, apró, mályvaszínű rúzsfolt világított az egyik elülső fogán.

Ekkor villant először az eszembe: talán már ő is tud Sylviáról. Mentünk még néhány percig. Anyám elcsendesedett. Az út egyre keskenyebb lett. A szemünkbe sütött a Nap. Emlékszem, ahogy elhúztak mellettünk a fák, feketén kirajzolódtak az ágaik a ragyogó kék háttérben. Anyám később valami könnyű kábultságként írta le az érzést, azt mondta, mintha valami beárnyékolta volna a tekintetét. De akkor, mikor történt, nem tudta volna így körülírni. Megdörzsölte a homlokát. Nagyot pislogott. – Nem érzem valami jól magam – mondta.

És alig egy pillanattal később elveszítette az eszméletét. Soha nem láttam ilyet azelőtt. Emlékszem, hirtelen elernyedt a teste és oldalra dőlt a feje. A keze lecsúszott a kormányról. Később úgy becsülték, nagyjából 70 km/ órás sebességgel haladtunk. A szemtanúk vallomásaiban az szerepel, hogy egy szakállas ember állt az út mellett egy szál köpenyben, és bibliai idézeteket kiabált. Körülbelül 20:25-kor egy kombi gépkocsi érkezett nyugati irányból. Arról, hogy az ütközés pillanatában milyen sebességgel haladt a gépkocsi, eltértek a vélemények, de abban mindenki egyetértett, hogy a férfi hirtelen a kocsi elé vetette magát, feltehetőleg öngyilkos szándékkal, vagy esetleg abban bízva, hogy valami csoda történik. Előttünk legalább hat kocsi sikeresen kikerülte. A miénk volt a hetedik. Én csak egyetlen pillanatra láttam, mikor a kormány felé kaptam, amiről anyámnak épp lecsúszott a keze, úgyhogy nem biztos, hogy jól emlékszem. Bár, ahogy mondják, vészhelyzetben lelassul az idő, és az ember sokkal több mindent érzékel a környezetéből. Mindenesetre egyetlen dologra emlékszem: az arckifejezésére, ahogy az elszántságot felváltotta a félelem, aztán meg az ösztönös rándulásra, ahogy az utolsó pillanatban elfordult, és a karjával eltakarta az arcát. Emlékszem a koppanásra a motorháztetőn, aztán a kerékcsikorgásra: ahogy anyám magához tért, azonnal rálépett a fékre – nem egészen tíz másodpercig volt eszméletlen, aztán gyorsan visszatért az arcára a szín. Nagyot rántott rajtam a biztonsági öv, ahogy a kocsi megrándult. Megálltunk. Szellő csapott az arcomba, és trágya szagát hozta felénk a közeli lovaspólópálya felől. A szélvédő eltűnt, a helyén a biztonsági üveg szilánkjainak áttetsző függönye lógott alá a keretből. De a vérből egy csepp sem jutott az üvegre. Anyám lihegett. Valaki jajgatott. A farmeremen üvegszilánkdarabok csillogtak. – Nem történt bajod? – kérdezte anyám, miközben két kézzel megragadta a vállamat. Egy vékony vércsík jelent meg a homlokán: a haja tövétől levezetett egészen a füléig. – És neked? – kérdeztem vissza. – Mi történt?

Egy Volkswagen kisbusz állt meg nem messze mögöttünk, és két szörfös ugrott ki belőle, csattogó papucsban rohantak felénk az úton, gumiruhájuk felső része a derekuknál megkötve lobogott utánuk. Elszaladtak az autónk mellett, majd alig valamivel előtte leguggoltak a földre, és egymás közt beszéltek valamit. Mögöttük megjelent egy kocogó, és elkezdte arrébb terelni az érkező autókat. A távolban szirénák sikítottak. Anyám kihajolt az ablakon. Csak bámulta, ahogy a szörfösök guggolnak az úton, a kocogó pedig újra és újra hátratekint. – Jaj, Istenem – szólalt meg végül, a kezét a szájára tapasztva. – Jaj, Istenem! – ismételte az ujjai közül. – Jaj, Istenem!

A szörfösöktől nem láttam a férfi arcát, de a testét igen: a szétterpesztett lábait, a felfelé fordított tenyerét, ahogy teljesen mozdulatlanul fekszik ott. Arra is emlékszem, hogy az egyik térde rossz irányba volt behajlítva. Akkor, ott megszületett bennem egy fogadalom, vagy nem is annyira fogadalom, inkább valami sokkal egyszerűbb, egy fohász: ha ez az ember életben marad, soha semmiért nem panaszkodom többé. Narancsszínű szórólapokat kapott fel mellőle a szél a földről: szerteszét repültek, akár a pitypang magjai. A kitört szélvédőn keresztül egy a kocsiba is bejutott, és az ölemben landolt. Kézzel írt szöveg fénymásolata volt rajta: Figyelem, bűnösök! Felharsantak a trombiták, itta vég! Térjetek meg, vagy lesújt rátok az Úr haragja! Két rendőrautó meg egy tűzoltókocsi fordult be a sarkon, és megálltak az út szélén. Hamarosan két villogó, szirénázó mentő is érkezett. A látásomat elhomályosították a könnyek. Idegenek siettek épp egy idegen segítségére. A rendőrségi jelentés szerint a férfit a baleset helyszínétől három kilométerre található Szent Antal kórházba vitték. Még aznap éjjel egy öngyilkos szekta tizennégy tagját is ugyanerre az intenzív osztályra szállították be tizennégy hordágyon: eszméletlenek voltak, alig lélegeztek, és kezdtek bekékülni a körmeik a vérükbe jutott arzéntól. Meg voltak győződve arról, hogy eljött a világvége, ezért éjfélkor méreggel teli pohárral koccintottak. Míg mások csókot váltottak és pezsgőztek, ez a tizennégy ember az ünneplés hangjainak háttérzenéjére a haláltusáját vívta. Az egyik kiérkezett mentőautó hátuljában egy fiatal orvos kitisztította anyám homlokán a sebet, aztán ellenőrizte a pupillareflexeit, hogy megbizonyosodjon róla, nincs-e agyrázkódása. Egy rendőrnő közben jegyzetfüzettel a kezében kérdéseket tett fel neki. – Mit gondol, milyen sebességgel haladt? – Meghalt? – kérdezte anyám. Újra és újra körbenézett. Időközben narancssárga, kúp alakú bóják nőttek ki az aszfaltból. Sárga rendőrségi

műanyag szalagot lengetett a szél. A mi kocsink ott maradt a helyén, legyökerezve, a visszapillantó tükrökben megcsillant a napfény. – Megtesznek mindent – felelte a rendőrnő. – Szóval mennyivel ment? 65 km/órával? 50-nel? – De meg fog halni?

Anyám ruhája lassan egyre lejjebb csúszott a mellkasán. A homlokán, a vágástól nem messze, kezdett megjelenni egy sötét véraláfutás: beverte a fejét a kormányba. – Eszméleténél van? – faggatózott tovább anyám. – Az orvosok megtesznek minden tőlük telhetőt, asszonyom.

Évekkel később hallottam valahol, hogy a lassulás előtt, ha egy gyalogost elütött egy 65 km/órával haladó jármű, tíz százalék esélye volt rá, hogy életben maradjon. A lassulás kezdete után a túlélési arány a felére csökkent. Nemcsak a baseball-labdák zuhantak gyorsabban, mint azelőtt: minden mozgásban lévő testet egyre erősebben vonzott a Föld. Anyámat végül bevitték a kórházba, hogy elvégezzenek rajta néhány vizsgálatot. A mentősök agyrázkódásra gyanakodtak. Nekem nem esett semmi bajom, így az egyik rendőrautó hátsó ülésén vártam, hogy apám értem jöjjön. Közben lemérték a féknyomok hosszát. Megérkezett az autómentő. Valaki összesöpörte az üvegszilánkokat. A szellőből szél lett, az út két oldalát szegélyező eukaliptuszfák ágai lengeni kezdtek, s felfedték az alacsonyan csüngő vékony, ezüst holdsarlót. Még mindig kék volt az ég és magasan járt a Nap, mikor apám kinyitotta a rendőrautó ajtaját. – Jól vagy? – kérdezte. – Te nem verted be a fejed, ugye? – Nem – feleltem. Úgy képzeltem, biztosan Sylviától jött. Láttam magam előtt, ahogy gyors búcsúcsókot váltanak a verandán, ahogy Sylvia laza kontyba köti a haját, majd integet neki. Legalábbis így képzeltem. Persze, valójában nem tudtam semmi biztosat, lehet, hogy apám tényleg munkából jött. – Nem szédülsz? – kérdezte.

Megráztam a fejem. Egymás után megvizsgálta a szemeimet. Közben én is alaposan megfigyeltem őt, hátha felfedezek rajta valamiféle bizonyítékot. De egyenesen állt a gallérja, a szürke nyakkendője is szorosra volt kötve, a kórházi azonosító kártyája pedig ott lógott rendben az ingzsebén. – Menjünk! – szólt végül, és kézen fogott.

Nagyapám épp nagyon el volt merülve, mikor megérkeztünk. A lakásban minden szekrény üresen, tárva-nyitva állt, a polcokról is leszedett minden dísztárgyat, még a párkányokon sem maradt semmi. A kamrát is kiürítette, és a konyhában is üresen ásítottak a fiókok, kibelezve lógtak a linóleumpadló felé. – Gyorsak voltatok – jegyezte meg nagyapám, mikor meglátott. A szúnyoghálós ajtó visszapattant mögöttem a keretről. Nagyapa gyorsan elfordította a kulcsot a zárban. Még sosem láttam, hogy bezárta volna ezt az ajtót. – Jól vagy? – Azt hiszem – feleltem.

Apám kocsijának a kereke kipörgött a kövön a ház előtt. Indult is egyből vissza a kórházba, hogy anyámmal legyen. – Egy karcolás sincs rajtad – mondta nagyapa. Fehér haja összevissza meredezett a fején, mint megannyi fűcsomó. A „munkaruhájának” hívott öltözetét viselte: kifakult kantáros farmernadrágot zöld flanelinggel. – Csinálok tonhalat, ha éhes vagy.

Kint még mindig ragyogón sütött a Nap, de nagyapa házában sötét volt. Behúzta a függönyöket, és csak néhány sárga fényű lámpa világított a félhomályban. Nagyapám átcsoszogott az étkezőbe, ahol az összes vízszintes felületet beborították a különböző tárgyak: ott volt a ház egész tartalma. Ott sorakoztak az étkezőasztal sötét lapján a kincsei, szépen elrendezve, mintha egy zsibvásáron lennénk. A padlón félig teli kartondobozok hevertek. – Mész valahová? – kérdeztem.

Már újra az asztalnál ült, és egy köteg régi képeslapot rendezgetett. – Hogy megyek-e valahová? – kérdezett vissza. Kifakult kék szemeit rám emelte, de tekintete ködösen a semmibe veszett. – Hát hová mennék?

Ott sorakoztak előtte az asztalon a gyűjteményei: az ősrégi Coca-Colás üvegek, a tengerben simára kopott üvegdarabok, a pénzérmék,

amelyeket a parton talált. Nagyanyám ezüst teáskészlete körül – matt felszíne elárulta, hogy jó rég nem fényesítette ki senki – egy csapatnyi poros porcelánfigura sorakozott, mellettük pedig egy alaszkai dísztőr hevert, melynek bálnacsontból volt kifaragva a markolata. Az asztal másik végén ritka érmék álltak toronyba rendezve, mindegyik érintetlen műanyag csomagolásban. – Akkor meg mit csinálsz? – kíváncsiskodtam tovább.

A nagyítót egy kifakult képeslap legaljához tartotta. Az elmúlt években egyre rosszabb lett a szeme, gyakorlatilag már csak foltokat látott maga körül. – Segítenél? – kérdezte, és mutatóujjával megkopogtatta a lapot. – Olvasd csak el nekem, mi van ideírva!

Régi, fekete-fehér kép volt, amit utólag színeztek ki: a domboldalt zöldre, a háztetőket pedig valószínűtlenül vörösre. – Childer, Alaszka – olvastam fel neki. – 1956. – Látod itt ezt a dombot? – húzta végig az ujját a házak és templomtornyok fölé magasodó nagy dudoron. – Egy évvel később ez az egész domboldal leszakadt egy nagy viharban.

Kint valahol, nem messze a háztól fütyülni és pukkanni kezdtek a petárdák és a tűzijátékok – végül is szilveszter este volt. A függönyök alatt még mindig beszűrődött a napfény. Idebent por- és szájvízszagú volt a levegő. – Én is épp ott voltam egy esküvőn – folytatta. – A hegyomlás harminchárom embert temetett maga alá!

Nagyapám a nyolcvanhat évéből mindössze kettőt töltött Alaszkában: először egy aranybányában dolgozott, aztán mindenféle halászhajókon. De ez a két év kitágult az emlékezetében, mint a szivacs, és elfoglalta az emlékezete nagy részét. A Kaliforniában töltött időből egész évtizedek maradtak felidézhető anekdota nélkül. – Nekem szerencsém volt – mesélte tovább. – Leghátul álltam a templomban. De a menyasszony, a vőlegény, a szüleik, a menyasszony testvérei, meg a pap… mind odalettek.

Megrázta a fejét. Halk fütyülő hang kíséretében áramlott ki a levegő a szájából. – Jaj…

Az ujja hegyével végigsimította a képeslapot. – És látod itt, ezt a házat? – kérdezte. – A vőlegény bátyja halászhajón dolgozott, lazacra mentek, épp lazacszezon volt. Ezért nem tudott ott lenni az esküvőn. Ő maradt egyedül életben a családból. Később felakasztotta magát, itt, ebben a házban, ni.

Nyikorgott alattam a szék. Hallottam az órák ketyegését; nagyapámnak rengeteg órája volt, mind antik, köztük kettő majdnem akkora, mint ő maga. Az összes órája hangosan elütötte az egész órákat, de sosem egyszerre. – Elég sok rossz dolog történt, mikor Alaszkában voltál – jegyeztem meg.

Elnevette magát, és megdörzsölte a rózsaszín ráncokat a homlokán. – Ez azért túlzás – felelte. – Nem több, mint bárhol máshol.

Megfordította a képeslapot. Üres volt a hátulja, csak az egyik sarokban látszott egy élénkvörös folt. – Vérzik valamid? – kérdeztem riadtan. Ijesztő volt, hogy milyen könnyen megsérül.

Az ujjaira nézett. – Az áldóját! – mondta, azzal lassan kicsoszogott a konyhába.

Az utóbbi években egyre vékonyabb lett a bőre, és a vére is nehezebben alvadt meg. Ha elvágta magát egy papírlappal, percekig vérzett a keze. Míg ő hideg víz alá tartotta a sebét, én az étkező padlóját beborító dobozokban kutakodtam. Az egyikben fekete-fehér fotóalbumok voltak: a képeken a nagyszüleim feszítettek elegáns kalapban, prémgalléros kabátban, meg apám kisgyerekkorában, aztán valamivel idősebben baseball-felszerelésben, egy biciklire támaszkodva, egy hatalmas, kerek sárhányó mellett. Volt egy egész album rólam is, az egyetlen unokáról: végigkísérte az életemet a születésem napján készült felvételtől kezdve a legutolsó iskolai fényképig, amin félig le volt hunyva a szemem: épp pislogás közben kapott le a fényképész, ami fölöslegessé tette a rengeteg időt, amit azzal töltöttem, hogy kiválasszam a krémszínű angóra pulcsit, amit a képen viseltem. Mást is találtam: az egyik poros cipődobozban négy vastag, tömör aranyrúd hevert egymás mellett, mint a csoki szeletek. – Hé! – szólt rám nagyapám. A hüvelykujján ferde ragtapasz díszelgett. – Nem illik ám kutakodni!

De addigra már kivettem az egyik aranyrudat a dobozból. Súlyosan, hidegen húzta a kezemet. A nagyapám elvette, és visszatette a többi közé. – Ha már így beleütötted az orrodat, mondok én neked valamit. Jól jegyezd meg! – azzal rátette a dobozra a tetejét, és egy sarokba

csúsztatta. – Az arany a legbiztosabb dolog a világon. Jobb, mint a pénz, jobb, mint bármilyen bank! A Nap végre lemenni készülődött. A függöny résein rózsaszínes napnyugtaragyogás szivárgott be. Tudtuk, hogy legalább holnap estig eltart majd a sötétség. – Mert ez a dolog… ez tényleg igaz, érted? – folytatta nagyapám. – Először én sem hittem benne. De tényleg történik valami.

Elképzeltem, hogy a többi házban most pukkannak a pezsgősdugók, megtelnek a poharak, csúcsos sapkákat nyomnak a fejükbe az emberek. Hallottam, hogy Hanna Palm Springsbe ment Tracey-vel meg a családjával. Eltűnődtem, vajon Seth Moreno mit csinálhat ebben a pillanatban. – De senki nem figyel oda rá – magyarázta tovább a nagyapám. – Visszahozzák nekünk az óra szerinti időt, és azt hiszik, ezzel minden meg van oldva! De egyetlen átkozott lépést sem tesznek, hogy felkészüljünk arra, ami vár ránk.

Nagyot sóhajtott és felállt a székből. – Gondolj csak a madarakra! – mondta. – Mindig is a madarak voltak a hírnökeink. Az özönvíz után egy fehér galamb hozott Noénak olajfaágat, abból tudta, hogy vége a veszedelemnek. Onnan tudta, hogy előjöhet a bárkából. Gondold csak végig! A mi madaraink nem hoznak már semmiféle olajfaágat! Egyszerűen elpusztultak!

A régi vadászpuska vonta magára a figyelmét, amit az előszobaszekrényben tartott. Vastagon állt rajta a por, a kézfejével söpörte le róla. Évek óta kézbe sem vette. – Mikor legközelebb jössz, juttasd eszembe, hogy tanítsalak meg lőni! – Lőni, nagyapa? – kérdeztem. – Persze! – felelte. – Komolyan mondom. Nagyon aggódom, mindannyiunkért.

Később nagyapa jókora, régi tévéjén megnéztem a közvetítéseket a szilveszteri tűzijátékról Tokióból, Nairobiból, Londonból, sorban, ahogy nyugat felé haladva beköszöntött az újév a bolygón. Volt némi vita az időpont kapcsán. Szigorúan véve le voltunk maradva egy nappal, annak a néhány hétnek köszönhetően, amikor nem az óraidő szerint éltünk. De kitaláltak egy egyszerű megoldást, amire a világ legtöbb országában rá is bólintottak: egyszerűen kihagytuk december 30-át, így helyreállt a rendes időszámítás. A tűzijátékok közti szünetekben a riporterek arról is beszámoltak, hogy egyes vallási vezetők egybegyűjtötték a híveiket a templomaikban, attól félve – vagy talán azt remélve –, hogy a lassulás évének utolsó napja egyben a világ legutolsó napja is lesz. Még éjfél előtt elaludtam a fotelben. Vérrel és üvegszilánkokkal álmodtam, meg a hirtelen lefékező kocsiról. Órákkal később arra ébredtem, hogy a tévé kékes fénybe borított mindent. A fogam sajgott a csikorgatástól, a nyakam pedig elzsibbadt a kényelmetlen testhelyzettől. A Nap végre lement, a nagyapám is lefeküdt. Átléptünk az újévbe, míg aludtam. Sötétben kezdődött. Akkoriban még minden lehetségesnek tűnt: bármilyen elmélet helyesnek bizonyulhatott. És egészen új módon zavart, hogy nem tudom, mit hoz az újév. Másnap a szüleim értem jöttek a kórházból. Nem lehetett semmit tudni az elütött férfiról. Anyám még mindig a fekete koktélruháját viselte, bár már eléggé összegyűrődött. A kristály fülbevalóját a tenyerében szorongatta. A csuklóján kórházi azonosító karperec. Apám olyan finoman, óvatosan vezette be a házba, mintha be lenne kötve a szeme; míg egyik kezével a villanykapcsoló után nyúlt, a másikat végig ott tartotta anyám hátán. A véraláfutás nemsokára eltűnik. A vágás is összeforr majd a homlokán. Egyetlen csontja sem törött el. Az orvosok MRI-vel is megvizsgálták a fejét, de semmilyen sérülést nem találtak. De persze azzal sem tudtak behatolni az agyába, hogy ott is körbenézzenek. Akkor még szinte semmit sem lehetett tudni „a betegségről”.

18.

Először gravitációs betegségnek hívtuk, később lassulási szindrómának, és végül eljött az az idő is, amikor elég volt annyit mondani, hogy „a betegség” és máris mindenki tudta, miről van szó. Változatos tünetekkel járt, de valahogy mégis volt köztük kapcsolat: szédülés, hányinger, álmatlanság, kimerültség és néha – mint anyám esetében is – ájulás. Csak bizonyos embereken jött ki. Az egyik férfi megbotlott az utcán. Egy nő összeesett a bevásárlóközpontban. Kisgyerekeknél előfordult, hogy vérzett az ínyük. Egyes esetekben a betegek még ahhoz is túl gyengék voltak napokig, hogy felkeljenek az ágyból. Senki sem tudta, pontosan mi okozza ezeket a tüneteket. A baleset utáni első héten anyám nem ment dolgozni. Azzal teltek a napjai, hogy próbált megtudni valamit az elütött férfiról, miközben a homlokán a seb bevarasodott és lassan gyógyulni kezdett. Időnként megszédült. Lassan járkált a házban, mindig úgy, hogy legyen a közelében valami, amiben megkapaszkodhat. Amikor tiszta volt a feje, minden energiáját a sérült férfi felkutatásának szentelte. Felhívta a kórházat, de nem voltak hajlandók felvilágosítást adni neki. Próbált virágot küldeni, a kártyára azt írta: Az úrnak, akit szilveszterkor elütöttek a Samson Roadon. Könyörgött apámnak, hogy derítse ki, túlélte-e a balesetet, de ő azt mondta, jobb nem sürgetni a dolgot. – Előbb-utóbb úgyis kiderül – mondta.

Anyám még az eddiginél is kevesebbet aludt: már a sötét éjszakákon is ugyanúgy virrasztóit, mint a fényeseken. Akadtak éjszakák, mikor felébredtem, és rajtakaptam, hogy a koromsötétben mindenféle kétes hírű helyi híroldalakat és rendőrségi témájú blogokat olvasgat vörös, könnyező szemmel, a képernyő fehér fénye ijesztő árnyékokat rajzolt az arcára. Az egyik ilyen éjszakán megint elájult. Leesett a székről, és elharapta a nyelvét, annyira, hogy még vérzett is. Már nem vezetett, és egyre kevesebbet evett. Azon tűnődtem, vajon milyen tünetei lehettek Seth Moreno anyjának a halála előtt. Tudtam, hogy neki más volt a baja, de néha aggódtam, hogy ugyanaz lesz a végkifejlet. Senki sem tudta, milyen következményei lehetnek a gravitációs betegségnek. Egy ragyogó, tiszta reggelen Seth Moreno visszatért az iskolába. Sötét haja egy kicsit megnőtt, és új szokása lett, hogy a hüvelykujjával félresöpri a szemébe lógó tincseket, de különben pontosan ugyanúgy nézett ki, mint régen: az arcán ugyanaz a fáradt kifejezés ült, a léptei ugyanolyan lassúak voltak, a hóna alatt ugyanúgy ott volt a gördeszka. Nem találkoztam vele, mióta meghalt az anyja. Összeszorult a gyomrom, mikor megjelent a buszmegállóban aznap reggel. Azt sem tudtam, megkapta-e a lapomat. Az anyja halála óta számos pletykát hallottam arról, merre lehet: egy rokonuknál lakik Arizonában, egy valósidejű telepre költözött Oregonban, bentlakásos iskolába jár Franciaországban. De most itt volt megint, a buszmegállóban. Aznap reggel nem szólt senkihez. Csak állt egymagában, mint mindig. Szerettem volna beszélni vele, de nem mertem megszólítani. Szerettem volna a közelében lenni, de mégsem mentem oda hozzá. Visszatértem a jól bevált néma tarkóbámuláshoz matekórán. Időközben megváltoztak az óceánok partvonalai, a Golfáramlat lelassult, Gabby pedig kopaszra borotválta a fejét. Egyik délután áthívott magához. A Nap már lement, az ég fekete volt, tiszta. A házuk felé tartva elsétáltam egy csapatnyi kisebb gyerek mellett, akik épp kísértetest játszottak: néhányan elbújtak a parkoló autók és a fák mögé, a többiek pedig párosával egymásba kapaszkodva, suttogva keresték őket az árnyak között. – Ezt nézd! – mondta Gabby.

A szobájában ültünk. Belemarkolt feketére festett hajába, megragadott egy jókora tincset, aztán fogta az ollót, hogy tövig levágja. – Te akarod levágni magadnak? – kérdeztem.

A földszinten a munkások épp bontották a falat: a szülei nagy munkában voltak, hogy átépítsék a konyhát. – Előbb levágom ollóval az egészet, aztán a maradékot leborotválom – felelte, és már le is nyisszantotta az első tincset. A hajcsomó némán hullott a padlóra az olló szárai közül. – De miért? – kérdeztem, miközben levágott egy újabb tincset. – Rettentő sok idő lesz, amíg újra kinő!

A fiókos szekrény tetején vibrálni kezdett Gabby mobilja: üzenete érkezett. Rápillantott és elvigyorodott. Letette az ollót az íróasztalra, és

halkan bezárta az ajtót. – Elmondok neked egy titkot – fordult felém. – De meg kell ígérned, hogy nem mondod el senkinek!

Megígértem. – Emlékszel a fiúra, akit az interneten ismertem meg?

Bólintottam. Egy elhaladó kocsi lámpáinak fénye szaladt keresztül a szobán, aztán eltűnt. – Minden nap beszélünk – folytatta.

Belém mart a féltékenység. A fiú idősebb volt nálunk, tizenhat éves. Innen vagy százötven kilométerre élt, az egyik olyan telepen, amelyek akkoriban egymás után bújtak elő a sivatag homokjából. – Cirkádiának hívják a helyet – magyarázta Gabby. Éreztem, hogy még azt is élvezi, ha csak kimondhatja. – Van iskolájuk, éttermük, minden.

Hallottam már arról, hogy sorban alakulnak az ilyen települések minden államban: az olyan csodabogarak lakják őket, akik nem hajlandók az óraidő szerint élni. Az ilyen városokban még mindig a Nap mutatta meg, hogy nappal van-e vagy éjszaka, és feltehetően az élet is lassabban folyt ott, lustán hullámzott az idő, mint a fokozatosan emelkedő dagály. – Ott egy csomó lány kopaszra borotválja a fejét – tette még hozzá Gabby.

Gyorsan válaszolt az üzenetre. A lámpa fényében megvillant a fekete körömlakkja. Aztán felkapta az ollót, és tovább nyiszálta a haját: a levágott tincsek halomba gyűltek a krémszínű szőnyegen, a gyűrött iskolai egyenruha mellett. A végén nekiment a maradéknak az apja villanyborotvájával. Lassanként kezdett feltűnni a koponyája alakja, láthatóvá váltak rajta az ősi boltozatok és gödrök. – Azt a rohadt! – szakadt ki belőle, mikor belenézett a tükörbe. – Ez nagyon király!

Jobbra-balra forgatta a fejét, és az ujjaival végigsimított a maradék rövid sortén. Úgy nézett ki, mintha valamilyen betegségtől vagy kezeléstől hullott volna ki a haja. Leült az ágyra. Az ágytakarón egy fekete csipkebugyi és egy melltartó hevert. Észrevette, hogy megnéztem, úgyhogy megkérdezte: – Tetszik? – Hát, mondjuk – feleltem. – Az interneten rendeltem.

A fiókos szekrényen az egyik gyertya kis viasztócsává olvadt. A lángja sercegett, aztán kialudt, a levegőben vékony, fehér füstcsíkot hagyott maga után. – Hé, anyád tényleg halálra gázolt valami pasit szilveszterkor? – váltott hirtelen témát Gabby.

Lassan emeltem rá a tekintetem. – Nem tudjuk, meghalt-e.

A földszinten a munkások leejtettek valami nehéz szerszámot a kőre. – Azt hallottam, elütött valakit. – Anyám beteg – jelentettem ki.

Most Gabby fordult meglepve felém. – Mi baja? – Nem tudjuk. – De belehalhat? – Nem tudom biztosan. – Francba! – mondta. – Sajnálom.

Gabby nemrég festette át a szobáját mély gesztenyebarna színűre, és a festék szagát még mindig érezni lehetett a levegőben. Összekeveredett a gyertyák vaníliaillatával.

– Mennem kéne – jegyeztem meg. – Tessék – Gabby egy nejlonzacskót nyomott a kezembe, tele haj csatokkal és gumikkal. – Vidd el, nekem már nem kellenek.

Megráztam a fejem. Nem akartam elfogadni tőle semmit. Ahogy elindultam haza, megláttam egy autó fényszóróit közeledni: egy elegáns, fekete BMW volt, Gabby anyjának a kocsija. Oda is integetett, mikor elhaladt mellettem, én meg visszaintegettem. Figyeltem, ahogy befordul a felhajtóra, aztán megvárja, amíg az elektronikus garázskapu felemelkedik előtte. Tudtam, hogy ez az utolsó néhány perc, mielőtt szembesülne Gabby kopasz fejének a látványával. A BMW begurult a garázsba. Mögötte újra leereszkedett a kapu. Hallottam, ahogy elnémul a motor, aztán halkan kattog egy kicsit, ahogy hűlni kezd. Később megtudtam, hogy Gabbyt azonnal eltiltották a számítógéptől és a mobiltelefontól, és így nem tudta tovább tartani a kapcsolatot a cirkádiai fiúval. Pedig az még verseket is írt neki. Aznap este órákig figyeltem Sylvia házát a távcsövemmel, hátha megpillantom nála apámat. Sylvia egyre bizarrabb szokásokat vett fel, ahogy mind hosszabbra nyúltak a napjai. A sötét időszakokban eltűnt a ház belsejében, és míg a szomszédok ablakai egésznap világosak voltak, ő nem kapcsolt villanyt, mintha megtanult volna akár 20 órát, vagy még többet is aludni egyhuzamban. Ha egy sötét délutánon elsétált a háza mellett az ember, azt gondolhatta volna, nem lakik ott senki vagy hogy a lakók elutaztak. Gyakran már két napilap is várta az ajtó előtt, mire felkelt a Nap. Ám a fehér éjszakákon Sylvia életre kelt. Láttam karcsú ujjait fel-alá siklani a zongora billentyűin, még jóval azután is, hogy minden szomszéd lefeküdt. Éjfélkor nekiállt gyomlálni. Míg mi, többiek, édesdeden aludtunk, ő futni ment. Egy ilyen ragyogó éjszakán végignéztem, ahogy kivonszolja a karácsonyfát a napsütésben a kertbe: a cserép csikorgása volt az egyetlen hang az alvó házak között. Egyes európai országokban gyakorlatilag törvényellenesnek számított úgy élni, ahogy ő. Arrafelé főleg az észak-afrikai és a közel-keleti bevándorlók éltek a valós idő szerint, ők is leginkább csak vallási okokból. Párizsban bevezették a kijárási tilalmat, de lázongások törtek ki miatta. A városi tanács egyik tagja nálunk is javasolta valamilyen hasonló szabály bevezetését. Egy szomszédos kisvárosban el is fogadták az óraidő szerinti kijárási tilalom bevezetését, de a bíróság végül megsemmisítette a döntést. Ugyanezen a héten történt, hogy néhány házban kiment az áram az utcánkban. Egyszer csak elsötétültek a tévék. A mosógépek surrogva leálltak. Elhallgattak a zenelejátszók, kialudt a lámpa a vacsoraasztal felett. Csak három háznál jelentkezett a probléma: Kaplanék-nál, Tom és Carlotta házában és Sylviánál. A dolog nem lehetett véletlen. Kizárólag a valós idősöket érintette a kimaradás. Hamarosan kiderült, hogy valaki elvágta a vezetékeket. Megjelent két rendőr, hogy megvizsgálják a nyomokat az elvágott elektromos vezetékeken. Kikérdezték a szomszédokat is, de senki nem látott semmit. Az elektromos műveknek hatórányi munkába került, mire visszakötötték az áramot a valósidősökhöz. Sosem fogták el a tetteseket.

19.

Az iskolában békát boncoltunk, lefutottunk másfél kilométert, és megvizsgálták, nincs-e gerincferdülésünk. A fociszezon belenyúlt a januárba, annyi meccs elmaradt az ősszel. De engem már egyáltalán nem érdekelt. Ugyan mi értelme volt? Mit számított az ilyesmi? – De hát szereted a focit, nem? – kérdezte apám, mikor egy nap morcosan ültem a kocsiban edzésre menet. Átrendezte a programjait, hogy ő tudjon edzésre hordani, amíg anyám beteg. – Honnan tudod, mit szeretek? – vágtam vissza.

Felém fordult. Sosem beszéltem még így vele, úgyhogy most meglepettnek tűnt. Tüzes narancsszínben játszott az ég, késő délután volt és napfelkelte. – Mi van veled mostanában? – kérdezte.

Fáradtnak tűnt. Világosbarna haja helyenként ritkulni kezdett. A reggeli borotválkozás óta finom borosta ült ki az arcára. Azon gondolkodtam, vajon érzi-e, hogy tudom, mit művel Sylviával. – Semmi – feleltem. – Csak már nem akarom ezt csinálni.

Apám nem válaszolt. Hajtottunk tovább a focipálya felé. Ezekről a délutáni edzésekről leginkább csak arra emlékszem, mikor a fiúcsapat elfutott a mi pályánk mellett. Már messziről hallottuk a lihegésüket meg az aszfalton kórusban kopogó stoplijaikat. Éreztük a mezükbe ivódott izzadtság szagát. Mindig megkerestem köztük Sethet, általában szélen futott, valahol elöl, és sosem nézett felénk. Az összes többi fiú tekintete megállapodott Michaelán, ahogy elhaladtak mellettünk – ő pedig széles mosollyal köszönte meg a kitüntető figyelmet. Sosem értettem, honnan tudja, hogy kell bánni velük. Én vele ellentétben nem is mertem a közeledő fiúkra nézni, amíg a lépteik hangja el nem halkult és végül teljesen el nem némult, mikor a pálya szélén átértek a földútra. Akkor viszont mindig vetettem egy utolsó pillantást Sethre, mielőtt a többi fiúval együtt eltűnt volna a pályáinkat elválasztó eukaliptuszfák mögött. Odaértünk a parkolóba, és apám leállította a kocsit az út szélén. – Ide figyelj – kezdte. – Nem hagyhatod abba a focit!

Lassan kikászálódtam az ülésről, a vállamra vettem a sporttáskát, és becsaptam az ajtót. A parkoló elég messze volt a pályától, és én olyan lassan mentem, ahogy csak tudtam. A távolban már láttam Hanna vékony alakját a pályán. Gyűlöltem, ahogy a régi, meghitt közelségünk ott lebegett bűzös felhőként fölöttünk: senki sem vett róla tudomást, de attól még ott volt. Hirtelen belém hasított egy gondolat: hiszen nem kell edzésre mennem – egyszerűen le is léphetek. Addigra apám már kigördült a parkolóból. Senki nem volt a közelben. Talán a lassulás az én érzelmeimre is hatott: bátornak, impulzívnak éreztem magam aznap. Elindultam az ellenkező irányba, először lassan, aztán egyre gyorsabban, míg a végén már rohantam a szépen kiépített dombocska oldalában: stoplis cipőmmel összetapostam a kristályvirágokat. Végül a focipálya melletti bevásárlóközpont parkolójában találtam magam. Először egy valósidősöket kiszolgáló bioboltot pillantottam meg. Késő délután volt, de még csak akkor nyitottak ki: láttam benn a polcokon a vitaminokat, a szárított kelkáposztát meg gyógynövényes altatókeveréket. A mellette lévő bejárati ajtón emberek tolták ki-be a bevásárlókocsijukat. Időnként mi is eljártunk anyámmal ebbe a bevásárlóközpontba. Most mindenféle túlélőeszközt kínáltak akciósam az előtérben egy óriási halom konzerv állt, fölötte pedig felirat: Az Ön családja felkészült már? Beosontam, bár nagyon zavart a stoplijaim kopogása a linóleumon. Attól féltem, le fogok bukni, de senki sem törődött velem. A fénycsövek búgtak a fejem fölött, a hangszórókból visszhangos klasszikus zene szólt. Ha anyámmal jöttünk ide, egyes részlegekről mindig megállapította, hogy nem nekem valók, hogy túl kicsi vagyok hozzájuk, úgyhogy most egyedül annál nagyobb lelkesedéssel fedeztem fel őket. A kozmetikai részlegen tizenöt méternyi polcsoron különböző porok, festékek és krémek sorakoztak, mindenféle csillámporos alapozó és szemceruza, csipesz, kisolló és borotva. Azt gyanítottam, ha tudnám, hogy kell használni az ilyesmit, talán csinosabb és népszerűbb lány lehetnék.

Az egyik sor végén egy idősebb, fekete, tökéletesen egyenes hajú lány állt csilingelő kocsikulccsal a kezében, és épp a körömlakkos üvegekről csavarta le a tetejüket, majd egyesével kipróbálta őket a körmein. Emlékszem, milyen vidáman koccantak egymáshoz a kis üvegek. Irigykedve néztem, milyen természetességgel ejti a kosarába azokat, amelyek megtetszettek neki. A háta mögött, egy kör alakú tartón néhány melltartó lógott. Túlságosan zavarban voltam, úgyhogy nem mertem közelebb lépni, amíg a lány el nem ment. Így csak fel-le sétálgattam a polcok között, kézbe vettem egy-egy rúzst, majd visszatettem őket a helyükre. Mikor végre a lány elment, visszaindultam a melltartók felé. Csak öt- vagy hatféle volt kirakva, de volt egy, amelyik sokkal jobban tetszett a többinél. Még most is emlékszem a látványra, ahogy ott lógott a tartóról: fényes fehér színe volt kék pöttyökkel, a pántjai kék szaténszalagok; apró masnik díszítették, ahol a kosárhoz kapcsolódtak. Mikor meggyőződtem róla, hogy nem lát senki, a mellkasom elé emeltem. Az árcédulán 8 dollár és 99 cent szerepelt. A nagyapámtól kapott tízdolláros még mindig ott lapult a sporttáskám zsebében. Mikor apám befordult a kocsival a focipályához, ott ültem az út szélén, ahogy szoktam, ölemben a sporttáskával, de a melltartó mintha sugárzott volna a mélyéből. A többi lány a csapatból még csak akkor kezdett kiszállingózni a parkolóba, apró alakoknak látszottak a távolban, meg-megálltak, hogy lenyújtsák a lábukat, megigazítsák a copfjukat, hiszen megizzadtak edzés közben – amit én aznap kihagytam. Gyorsan beültem a kocsiba. – Milyen volt? – érdeklődött apám.

Jó nagyokat kortyoltam a vizesüvegből. Új volt nekem a hazudozás, épp, mint az algebra. – Jó – feleltem. – Mit csináltatok ma?

Aggódni kezdtem, hogy le fogok bukni. – Mindig pontosan ugyanazt csináljuk, apa – feleltem. – Épp ezért olyan unalmas.

Az volt a dologban a legmeglepőbb, hogy elhitte. Amint hazaértünk, bezárkóztam a fürdőszobába. Úgy éreztem, mintha lebegnék. Végre, talán most elkezdődik valami az életemben, talán ez valami új kezdete. Éreztem, ahogy tovatűnik minden aggodalmam; minden, ami addig fontos volt, elhalványult. Elképzeltem, hogy fest majd, mikor a pánt kirajzolódik a pólóm alatt a vállamon, ahogy Michaeláé szokott mindig az iskolában. De mikor felvettem, miután percekig küszködtem a csatjával, rá kellett jönnöm, hogy a melltartó szörnyű átalakuláson ment keresztül a bolt meg a házunk között: egy olcsó, kislányos melltartót vettem. A szaténszalag túl kék volt, túl csillogó. Az egyik varrás máris felfeslett. És ami még rosszabb: a kosara egyáltalán nem volt szexi, egyenetlen dudorként lapult a mellkasomra, mint két üres lufi, amik arra várnak, hogy felfújják őket. Meghallottam anyám lépteit közeledni a lépcsőn. – Mit csinálsz ott bent? – kérdezte az ajtó elől.

Már attól ideges lettem, hogy ilyen közel van. – Semmit – válaszoltam. – Rosszul vagy? – kérdezte. Egy ideje aggódott, hogy engem is elkap a betegség. – Apád szerint már majdnem félórája bent vagy.

Éreztem, hogy be akar nyitni. Éreztem, hogy a keze már nyúl is a kilincs után. Kikapcsoltam a melltartót és belebújtam a pólómba. – Semmi bajom – szóltam vissza. – Egy pillanat és megyek!

Később, mikor anyám már aludt, apám pedig elment dolgozni, elrejtettem a melltartót a ház mellett álló egyik kuka mélyére, hogy soha senki ne jöjjön rá, mennyire keveset tudok azokról a dolgokról, ami a többi ismerős lánynak olyan egyértelmű.

20.

Február volt, és a sötét órák valahogy sötétebbnek tűntek, mint addig, a világosak pedig sokkal ragyogóbbnak. Olyan hőség volt, hogy látni lehetett, ahogy a forró levegő felhőkben felszáll az aszfaltról. Egyre nehezebben tudtam aludni. Anyám állapota gyakran változott. Egyes napokon semmi baja sem volt: bement dolgozni, szaladgált, vacsorát főzött. Máskor viszont újabb és újabb tünetek jelentkeztek rajta. Egyik nap az iskolából hazaérve ott találtam a nappaliban három takaróba burkolózva, de még úgy is reszketett, vacogtak a fogai. A tizennyolcadik napfényes órában jártunk, kint harminc fok volt. – Ne aggódj – mondta, de még közben is remegett. –Elmúlik.

De én igenis aggódtam. Amennyire csak tudtam, próbáltam odafigyelni rá. Akkoriban egyesek arra gyanakodtak, hogy az egész gravitációs betegség dolog pszichológiai eredetű, és a tüneteket nem is a gravitáció változása okozza, hanem valami ennél is jóval nagyobb erő: a félelem. – Talán csak egy kis szorongás – mondta apám, mikor azon az estén hazaért a munkából.

Anyám nagy levegőt vett. – Szóval szerinted csak kitalálom? – Nem, nem ezt mondtam, Helen.

Apám fagyasztott pizzát tett a mikroba. Ha anyámat ledöntötte a lábáról a betegség, ő gondoskodott a vacsoráról meg minden ilyesmiről. Én azonban ilyenkor úgy éreztem, mintha kicsit üresebb lenne, mintha az agya, a lelke máshol járna, miközben épp egy pohár tejet tölt nekem, vagy felteszi a szokásos kérdéseit: „Mi volt az iskolában?” „Megcsináltad a leckét?” – Csak annyit akartam mondani – mentegetőzött –, hogy mostanában nagy rajtad a nyomás.

Anyám a fejét rázta. – Nem. Tényleg beteg vagyok. – Igen, apa – erősködtem én is. – Tényleg az!

Újabban mindig anyám oldalára álltam. De titokban azért tetszett apám elmélete. Hiszen az ember nem halhat bele az aggódásba! Másnap este megérkezett az utóbbi hónapok első jó híre: az előző nap összesen hat perccel lett hosszabb, kevesebbel, mint a lassulás kezdete óta bármikor. – Ez jó hír – jegyeztem meg, de a szüleim egy szót sem szóltak. – Nem? – Lehet, hogy már túl késő – felelte anyám. A haja a fejéhez lapult, és én arra gondoltam, hogy már jó ideje nem moshatta meg. – Ugyan már, Helen – intette le apám, aztán hozzám fordult. – Hát persze, hogy jó hír!

Mögöttünk hűvös szellő lengette meg a sötétítőt. – A tagadás nem segít – jegyezte meg anyám.

De én nem voltam biztos abban, hogy apám egyetért ezzel a kijelentéssel. Ő máshogy gondolkodott az igazságról. – Ez jó hír – jelentette ki még egyszer. Felállt, és megszorította a vállamat.

Anyám kikapcsolta a tévét, majd felém fordult. – Talán jobb, ha tudod az igazat, Julia. Szép lassan minden szarrá megy körülöttünk.

Feszült napok következtek. A szüleim egyre kevesebbet beszéltek egymással. Órákig leselkedtem a távcsövemmel, és egy alkalommal sikerült újra megpillantanom apámat Sylviával. Ezúttal reggel történt a dolog, nem sokkal azután, hogy munkába indult, anyám pedig elszenderedett a kanapén. Apám kocsival indult el, de aztán gyalog visszajött. Odapillantott a házunk felé, egyszer, kétszer, aztán még egyszer, majd az oldalsó kapun keresztül beosont Sylvia kertjébe. Nem sokat tudtam arról, hogy zajlanak az ilyesfajta drámák. Egyre jobban aggódtam, hogy egy napon apám talán végleg elhagy minket.

Egyik este apa újra hazudott nekünk. Nem először hallottam őt hazudni, és nem is utoljára, de ekkor csinálta a legmerészebben és legjobban. Egyszerű, tömör hazugság volt. Elegáns, egzotikus kitaláció. Egyetlen hamis mondat. Egy szombaton történt, egy világos napon: reggel felkelt a Nap, és aztán egész délután zavartalanul ragyogott. Az eukaliptuszfák közt sós szellő susogott, az ikrek a szomszédban kint pancsoltak a medencéjükben. Anyám kicsit jobban érezte magát a szokottnál, épp egy magazint olvasott a hátsó udvaron, mellette egy gyöngyöző pohárban jeges tea, a feje fölött egy csapat hőlégballon úszott át. Az utasok kiintegettek a kosárból, ahogy ellebegtek a házunk felett. Huszonnégy fok volt. A látvány alapján senki nem gondolta volna, hogy hat űrhajós rekedt kint egy űrállomáson, 350 kilométerre a hőlégballonok vászna felett, egyre fogyatkozó élelmiszerkészlettel. Sőt ekkor még mi sem éreztük úgy, mintha csak úgy itt rekedtünk volna. Épp a konyhában voltam, mikor megcsörrent a telefon. Apa fent volt az emeleten. A telefon hangjára anyám a ház felé fordult, de aztán rögtön vissza is tért a magazinjához. Épp akkor vettem fel a konyhában a kagylót, amikor apám fent az emeleten. – Joel? – kérdezte egy hang a vonal túlsó végén. – Itt Ben Harvey a Szent Antalból.

A beszélőre tapasztottam a kezem, úgy hallgatóztam tovább. – Mit tudtál meg? – kérdezte apám.

Visszatartottam a lélegzetemet, meg sem mertem moccanni, ahogy ott álltam, mezítláb a kövön. – Hát, nincsenek jó híreim – szólt újra a másik.

Aztán elhallgatott, és nagy levegőt vett. – A pasas már halott volt, mikor behozták.

Apám nagyot sóhajtott. – Koponyatörés, csigolyarepedés, szubdurális hematóma – folytatta a férfi. – Úgy fest, valami hajléktalan lehetett. Nem találtak senkit, akit értesíteni lehetett volna.

Nem tudnám megmagyarázni, hogyan hihettük, hogy az a férfi túlélhette a balesetet. Hiszen anyám is és én is láttam az úton heverni, és már akkor eléggé halottnak tűnt – már abból látszott, hogy halott, mert az élők nem szoktak úgy heverni. De mégis tovább reménykedtünk. Mást nem hallottam a telefonbeszélgetésből. Csak álltam ott, a konyhapultra támaszkodva, és úgy éreztem, menten elájulok. Mikor a beszélgetés véget ért, a lehető legóvatosabban letettem a kagylót, és már hallottam is, ahogy apám jön le a lépcsőn. A hátsó verandán anyám lapozott egyet a magazinjában, majd belekortyolt a jeges teába. Nem akartam ott lenni, mikor apám közli vele a hírt. Átsétáltam Gabbyékhoz, de senki sem volt otthon. Végül elüldögéltem egy kicsit egyedül a verandánkon, és néztem, ahogy a kövér fehér felhők elszállnak felettem keletre. Nagyjából ilyenkor szokott Seth zongoraórára jönni Sylviához, azt gondoltam, hátha most is ott van. Hallgatóztam, nem hallom-e a zongora hangját, de semmilyen zaj nem szűrődött ki Sylvia házából. Az utca végén egy óriási költöztető autó állt, teljesen eltakarta Kaplanék házának a kocsibejáróját. A bejárati ajtó mellett egy matracot támasztottak a falnak, a család macskája pedig az utazóládájában nyávogott a verandán. Három nappal azután jelent meg az Eladó tábla Kaplanék háza előtt, hogy elvágták náluk az elektromos vezetékeket. A két legkisebb Káplán most a dobozok közt játszott az udvaron, miközben két költöztető munkás és Mr. Káplán egy hosszú, barna kanapét gyömöszölt az autó gyomrába. Messziről hallottam, ahogy a munkások okvetetlenkednek, a szél elhozta a hangjukat egészen a házunkig. Ők is egy telepre költöztek: egy olyanra, ahol mindenki zsidó volt, és mind ugyanúgy megtartották a sabbatot: minden hetedik napon, naplementétől naplementéig. Addigra már teljesen elcsúsztak a napjaik a mieinktől, a szombatjaik már rég nem estek egybe a miénkkel. Az egyik fehér éjszakán, mikor nem tudtam aludni, ki is számoltam: a valósidősök ekkor már több tucat nappal jártak mögöttünk, és ezek a napok előbb-utóbb akár évekké is összegyűlhettek. Az utca túloldaláról kattanás, majd nyikorgás hallatszott: kinyílt egy ajtó. Felkaptam a fejem, de nem Seth volt az, csak Sylvia, széles karimájú kalapban és fapapucsban, egyik kezében egy kapát lóbálva. Integetett. – Milyen gyönyörű napunk van! – kiáltott át nekem a kertjéből. Aztán megkérdezte, hogy vagyok. – Jól – feleltem.

Már nem sajnáltam. Már csak kényelmetlenül éreztem magam a jelenlétében, mintha nekem lett volna valami rejtegetnivalóm. Letérdelt a rózsák mellé: az utóbbi hetekben hervadni kezdtek, Sylvia viszont szemmel láthatóan egészen magához tért. A legtöbb ember álmos szemmel, lassan forgó ésszel mászkált a világban – anyám állította, hogy hónapok óta nem álmodott de Sylvia kipihentnek tűnt, nyugodtnak, ébernek. Nem lehetett nem észrevenni, milyen szép, akkoriban sokkal szebb volt anyámnál. Reménykedni kezdtem, hogy előbbutóbb elköltözik, mint Kaplanék meg az összes többi valósidős akkoriban.

Vagy lehet, hogy inkább azt reméltem, mi költözünk el valami nagyon távoli helyre. Sokat gondoltam a sivatagban felbukkanó telepekre. Tetszett az elképzelés, hogy ott tényleg lassabban telik az idő, mint itt, ahol most lakunk. És ha így van, ha ott minden egy kicsit tovább tart, talán a dolgok következményei is csak lassabban jelentkeznek. Mikor visszamentem a házba, megláttam a szüléimét a konyhaablakon keresztül, a hátsó verandán. Viszont egyáltalán nem az a látvány fogadott, amire számítottam. Anyám épp nevetett és a fejét rázta. Apám egyik keze a térdén. Ekkor anyám meglátott az ablakban, és intett, hogy menjek ki hozzájuk. Még mielőtt kinyitottam volna a nagy üvegajtót, tudtam, hogy apám nem állt elő a hírrel. – Találd ki, mi történt! – mondta anyám, rögtön, miután becsuktam magam mögött az ajtót, és a hideg bronzkilincs a helyére ugrott. – Mi? – kérdeztem.

A kezével beárnyékolta az arcát, és apám felé fordult. – Gyerünk, mondd el Júliának is! – nógatta. Közben felült a nyugágyon, és felhúzta a térdét az állához, mint egy tinédzser. – Mondd el neki!

Apám egyenesen a szemembe nézett. – Emlékszel arra az elütött pasasra?

A háta mögött finom szellő táncoltatta az elszáradt loncfürtöket. – Igen?

És ekkor jött a hazugság, frissen, ropogósán, egyértelműen: – Ma megtudtam, hogy túlélte. – Kiengedték a kórházból! – vágott közbe anyám. Alig bírt ülve maradni a nyugágyban. – Csak egy-két csontja törött el – lelkendezett –, semmi komoly. Hát nem hihetetlen?

Hirtelen elöntött a harag. Anyámnak joga volt megtudni az igazat! Csakhogy anyám hónapok óta nem nézett ki ilyen jól. Eltűnt a feszültség a testtartásából. Újra megjelentek az arcán a nevetőráncok. Valahogy az egész arckifejezése megváltozott: hunyorított és kivillantak a fogai – mosolygott! Abban a pillanatban nem akartam semmi mást, csak visszamosolyogni rá. Először úgy éreztem, ez nem helyes. Volt egy kis bűntudatom is miatta. És abban bíztam, apámnak is van. De nem lehetett nem örülni a hangulatváltozásának. Apám hazugságától egyszerre minden jobb lett. Anyám elővette a szép kristálypoharakat, és kinyitott egy üveg különleges vörösbort azok közül, amelyeket az italos szekrényke fölötti polcon tartogattak. Olasz tésztát főzött vacsorára napon szárított paradicsommal: a szüleim még Olaszországból hozták néhány évvel azelőtt, sok-sok évvel a lassulás kezdete előtt szedték és tették el finom olívaolajban. Desszertnek kinyitottunk egy ananászkonzervet. Ez volt az utolsó alkalom, mikor életünkben ananászt ettünk. Kint ültünk a verandán a napsütésben, teli hassal. Bár több ilyen emlékem lenne! A Nap magasan járt, langyos volt a levegő. A Föld tovább keringett a tengelye körül. De most az egyszer ez nem érdekelt minket. Anyám végre örült, kitisztult a lelkiismerete. Rögtön tudtam, hogy sosem tudnám elmondani neki az igazat. Apám is örült. Figyeltem, ahogy anyámat nézi. Talán szerette, talán tényleg szerette őt. Biztosan megmentett már több száz életet, amióta kórházban dolgozott, de az is biztos, hogy soha életében nem támasztott fel még halottat.

21.

A cynodon dactylon, vagy más néven csillagpázsit legfőbb alfaja igen gyakori Arizonában: szívós fűféle, ami a hőségnek és szárazságnak is remekül ellenáll, s így egy időben nagy előszeretettel használták az Egyesült Államok délnyugati részén parkok és golfpályák füvesítéséhez. Csakhogy a cynodon dactylonmk sok napfény kell, árnyékban nem érzi jól magát, és a hosszú sötét időszakokat sem bírja. Így, mire a napok hossza átlépte az ötven órát, udvarok, kertek ezrei indultak pusztulásnak – többek közt a miénk és még hét másik az utcánkban. A fű először ritkulni kezdett, majd megbámult, végül pedig teljesen kipusztult. Mr. Valencia lávaköveket rakatott a pázsitja helyére. Egyik reggel nagy csörömpölésre ébredtem: két munkás épp kiöntötte a köveket a sekély kis gödörbe, a fű helyére a háza előtt. Néhány ház előtt hamarosan mesterséges fűszőnyeg jelent meg. Mások óriási infralámpákat állítottak fel az udvaron. A szüleim addig vitatkoztak, hogy mi mit csináljunk, míg az összes fű ki nem pusztult. A porból sár lett, giliszták bújtak elő belőle, talán mert jobb lakóhelyet szerettek volna keresni maguknak, de csak a felhajtóig jutottak, ahol a betonon összeégette őket a Nap, és végül kilapultak az autónk kerekei alatt. A lonc is elhervadt. A murvafürt sem virágzott többet. Amerikában mindenhol hatalmas üvegházak borultak a mezőgazdasági területek fölé. Sok-sok holdnyi föld került üvegbura alá. Sok ezer nátriumlámpa világított a paradicsompalántákra, a narancsfákra, a földieperre, a krumplira és a kukoricára. „A fejlődő országok fogják leginkább megszenvedni a változásokat – fejtegette a Vöröskereszt vezetője az egyik reggeli műsorban. – Afrikában és Ázsia egyes részein már most fennáll az éhínség veszélye. Ezeknek az országoknak egyszerűen nincsenek meg az anyagi forrásaik, hogy alkalmazkodni tudjanak.”

Nekünk is csak ideiglenes megoldásaink voltak. Az iparosított farmok elképesztő mennyiségű áramot fogyasztottak. Minden üvegházban húszezer égőre volt szükség, és ezek félóra alatt annyi áramot használtak el, amennyi a legtöbb családnak egy évre elég lett volna. Rövidesen túl drága lett fenntartani a legelőket – ami előre jelezte, hogy a marhahúsból hamarosan luxuscikk lesz. „Épp az ellenkező irányba kellene gondolkoznunk – érvelt az egyik nagy környezetvédő szervezet vezetője az esti híradóban. – Nem erősíteni, hanem csökkenteni kellene a függőségünket a napfényigényes haszonnövényektől!”

A banán és a többi déligyümölcs már rég eltűnt a boltok polcairól. Banán… Milyen furcsán hangzik egy szó, ha már jó ideje nem hallotta az ember! A tudósok megszállottan keresték a megoldást az élelmiszer-problémánkra. Még tápláltak némi reményt a génmanipulációval kapcsolatban. Nemsokára egy különleges rizsfajta híre is elterjedt. Néhány kutató figyelni kezdte az esőerdők mohával fedett talaját meg az óceánok napfénytelen mélyét, ahol az egyes növények már időtlen idők óta fény nélkül éltek; hátha sikerül kiismerni ezeknek a szívós fajoknak a génállományát, és ennek segítségével megoldani a világ élelemgondjait. Időnként nagyon aggódtunk, máskor kevésbé. A szorongás hullámokban tört rá az emberekre. Az egész országban gyors és ragadós volt a hangulatváltozás. Néha hetek teltek el viszonylagos nyugalomban. De elég volt a legkisebb rossz hír, és a tömegek megrohamozták a boltokat konzervekért meg vízért. Anyám vésztartalékai egyre növekedtek. Volt, hogy gyertyákat találtam a kabátok közé rejtve vagy több kartonnyi tonhalkonzervet a garázsban. A szüleim ágya alatt ötven üveg mogyoróvaj sorakozott. A lassulás tovább folytatódott. Egyre nyúltak a napok. Egymás után születtek az újabb percek – és hamarosan megértettük, hogy még a legkisebb esőcseppekből is lehet vízözön.

22.

Akármi is történt, nem létezett olyan hatalom a Földön, amely meg tudta volna akadályozni, hogy végig kelljen csinálnunk a hatodik osztályt. Vagy azt, hogy abban az évben elkezdjenek az évfolyamtársaim táncos bulikra járni. Valahányszor közeledett valamelyik osztálytársam születésnapja, elkezdték elárasztani az e-mailek a meghívottak postafiókját. A külön megtartott fiú- és lány-zsúrok ideje lejárt. A bulikra most már DJ-t fogadtak, tánctermet béreltek. Stroboszkópot és diszkó gömböt lógattak fel az alagsorban vagy a hátsó udvar kerítésére, esetleg – mint például Amanda Cohen buliján – egy óriási szállodai bálteremben. Michaela mindig mesélt nekem a buszmegállóban ezekről a bulikról, de volt, hogy nem is kellett semmit mondania: az egyik hétfői napon például a legnépszerűbb lányok rózsaszín egyenpulcsiban jelentek meg reggel, a hátukon filterekből ki volt rakva Justine Valero neve és a születési éve – az előző szombati bulin kapták ajándékba. Azt még én is tudtam, hogy nagy szerencsének számít, ha egy szülinapi buli időpontja épp egy sötét estére esik: a holdfény meg a csillagok sokat tettek hozzá az est hangulatához. De hogy pontosan mi történik ezeken a bulikon, arról fogalmam sem volt: engem sosem hívtak meg. – Szerintem Justine elfelejtett szólni neked – mondta Michaela. Frissen vágott, toliszerű piros frufru lógott a homlokába. – Biztos, hogy csak elfelejtette.

Hanna nem messze állt tőlünk a kerítésnek dőlve, mentazöld pulcsi volt rajta, szőke haja copfba fogva. Épp telefonon beszélt valakivel, és nagyokat nevetett közben. Már hetek óta egy szót sem váltottunk egymással. – De egyébként is – tette hozzá Michaela –, úgysem érezted volna jól magad. Túl félénk vagy. Fogadok, hogy csak álldogáltál volna az egyik sarokban. – Dehogy – feleltem. – Táncoltam is volna! – Táncoltál volna? – nézett rám Michaela. – Tényleg?

Aznap reggel sötét volt, nedves köd ült az utcán, a lámpák fényében csillogva gomolygott ki a kanyon fölé; ahol épp több tucat növényfaj küzdött a kipusztulással a kevés fény miatt – ahogy mindenütt. – Szombaton vagy egy órát táncoltam Seth More-nóval – folytatta Michaela. – Nagyon durva volt!

Seth nevének hallatán valósággal lángolni kezdett a fejem. – Ott volt? – kérdeztem. – Közelről szuperhelyes – kacsintott rám. Miniszoknya volt rajta, és most mintha kicsit megborzongott volna. – Éreztem a micsodáját is…

Ebben a pillanatban megérkezett a buszmegállóba Seth is a gördeszkáján, Michaela pedig elhallgatott. A lassulás kezdete óta az iskola tanulóinak egynegyede lemorzsolódott, de így is maradtunk ötszázötven-ketten. Reggelenként, az első csengő előtt ötszázötvenkét hang tört elő ötszázötvenkét torokból. Ötszázötvenkét gyerek küzdött egy kis figyelemért: a hangzavar egyre csak nőtt, ahogy egymás után egyre többen tódultak ki a buszokból az udvarra. Csoportról csoportra jártak a pletykák – megvoltak a klikkek még a klikkeken belüli klikkekben is. Mindenhonnan hangos nevetés hallatszott. Ötszázötvenkét hang visszhangja pattogott a stukkóval borított falak között, összekeveredve ötszázötvenkét mobiltelefon csengésével. Mindig volt valaki, aki épp nagyon megdöbbent valamin, amit akkor hallott. Mindig akadt valaki, aki épp kiabált. Onnan, ahol akkor én álltam, nagyjából a tömeg szélén, az egész hangzavar teljesen értelmetlennek tűnt, mintha mindenki különböző nyelveken beszélne. Mintha valami összefolyó csiripelést hallgatnék. Ilyen környezetben halálosan veszélyes dolog a csend. A beszéd a normális, hallgatni nem kifizetődő. Minden hétköznapon alig vártam, hogy elérkezzen a délután, hogy a kulcsom végre kattanjon a bejárati ajtó zárjában, és végigvisszhangozzon a néma, üres házban. Anyám még mindig nem adta fel, hogy dolgozni járjon, így délutánonként általában nem volt otthon – vagy ha mégis, többnyire fent aludt az emeleten. Épp egy ilyen délutánon történt, hogy hangos kopogás zavart meg olvasás közben. Angolórán Ray Bradburyvel foglalkoztunk, és feladott a tanár egy novellát egy csapatnyi iskolás gyerekről, akik a Vénuszon élnek. A történet szerint ott a Nap fénye csak hétévente egyszer tör át a vastag felhőtakarón. És akkor is csak egyetlen órára. Kétszer is megszólalt a csengő, mire odaértem a bejárathoz. Gabby állt előtte, még mindig a Szent Mária egyenruhájában: zöld szoknyában és fehér pólóban, tengerészkék pulóvere a derekára volt kötve.

Kitártam előtte az ajtót. – A szüleid nincsenek itthon, ugye? – kérdezte. Folyamatosan összedörzsölte a kezét, és újra meg újra hátranézett, az utca felé. Valamennyire már kinőtt a haja, de még mindig csak egy rövid, barna réteg látszott a fejbőrén. – Még dolgoznak – feleltem.

Belépett a lakásba, és intett, hogy csukjam be az ajtót. – Megnézhetném az e-mailjeimet a gépedről? – kérdezte halkan, mintha attól félne, hogy valaki meghallja.

Aztán elmesélte, hogy már hetek óta el van vágva az internettől, és a mobiltelefonja még mindig az anyja íróasztalának fiókjában pihen. Két hete alig tudott kapcsolatba lépni a cirkádiai fiújával, de nem számított, hiszen az akadályok csak erősítik a szenvedélyt. Amint leült a gép elé, rögtön teljesen belemerült. Kopogott a körme a billentyűkön, kattogtatott az egérrel. Aztán felállt. – Azt hiszem, egy ideig nem nagyon fogunk találkozni – fordult hozzám. – Miért nem? – Elhúzok innen – válaszolta. – Holnap Keith értem jön a suliba, és odaköltözöm hozzájuk Cirkádiába.

Gabby nem először fenyegetőzött azzal, hogy világgá megy. Folyton mindenféle terveket szövögetett meg álmodozott róla. De eddig soha nem tett semmit. – És a szüleid? – érdeklődtem. – Hát, jobb, ha nem mondod el nekik. – Teljesen kikészülnek majd!

Fel-alá járkált az előszobában. Az iskolai cipője minden lépésnél megcsikordult a padlón. – Itt úgyis minden szar – felelte, és kitárt karral körbemutatott. Egy kókadozó fikusz mellett állt. A szobanövények még rosszabbul bírták a fényhiányt, mint a szabadban élők. – Tényleg komolyan gondolod? – kérdeztem. – Lehet, hogy nem kellett volna elmondanom neked – vonta meg a vállát. – Túl jó kislány vagy. Úgysem érted. – Várj! – szóltam utána. Próbáltam feltartóztatni, De Gabby már kinyitotta az ajtót, és kilépett a verandára. – Igaza van Keithnek – fordult vissza felém. – Itt mindenki félig alszik. Az óraidő is csak egy újabb eszköz, amivel átvernek meg elbutítanak minket.

Épp eltűnt a Nap a domb mögött. Az ég rózsaszín volt. A mi környékünkön mindig gyönyörűek voltak a naplementék, de mostanában még drámaibbak lettek, valószínűleg leginkább attól, hogy fele olyan gyakran fordultak elő. – Légyszi, ne mondd el senkinek! – tette még hozzá Gabby.

Ismertem őt, ezért arra gondoltam, úgysem megy sehová. Biztosan füstbe megy a terve – már ha egyáltalán van neki olyan. Valami úgyis közbejön: Gabby elég gyakran gondolta meg magát, és még gyakrabban változott a hangulata. Biztos voltam benne, hogy másnap is hazajön majd az iskolából. Hogy a saját ágyában alszik majd, és tovább szövögeti valószínűtlen szökési terveit. Gyorsan megölelt búcsúzóul, én pedig visszatértem a könyvemhez. Még most is emlékszem, mi volt a Bradbury-novella vége: egy napon az egyik fiú rávette a többieket, hogy az egyik kislányt zárják be a kamrába. Épp azon a napon történt, mikor hét év után végre megint kisütött a Nap a Vénuszon. Mikor előbújtak a napsugarak, minden gyerek kiszaladt a szabadba, hogy életükben először érezzék a meleget az arcukon. De csak egyetlen óráig sütött a Nap. A kislány pedig ott maradt, bezárva a kamrában. Mire valakinek eszébe jutott, a Nap már eltűnt a felhők mögött, és újabb hét évig nem is jött elő. Sötét volt, mikor másnap hazaértem az iskolából, még órák voltak hátra a napfelkeltéig. Egyenesen Gabbyék házához mentem. Megborzongtam, mikor elsétáltam Tom és Carlotta kocsifeljárója előtt. Még itt laktak, de teljes sötétség uralkodott a házban, hiszen az ő órájuk szerint épp az éjszaka közepén tartottunk. Néhány hónap múlva mindkettejüket börtönbe zárták, a házat pedig elárverezték, hogy abból fedezzék a per költségeit. Gabbyék házához érve felfigyeltem arra, hogy náluk is sötét van, egyedül a verandán égett a lámpa. Becsöngettem. Nem történt semmi. Megint csöngettem. A konyhaablakon keresztül láttam, hogy egy sor vadiúj, rozsdamentes acél konyhai gép csillog bent a holdfényben. Kiskoromban rengeteg rémtörténetet hallottam arról, milyen veszélyeknek vannak kitéve a lányok. Hallottam róla, hogy egyszer egy

holtestet találtak meztelenül a tengerparton, máskor meg darabokban egy fagyasztó-szekrényben, esetleg betonba öntve. Az ilyesmit sosem titkolták előlünk, gyerekek elől, mintha a szüléink abban reménykedtek volna, hogy a félelem akkor is távol tart majd minket a veszélyes helyzetektől, ha a józan ítélőképességünk kudarcot vallana. És én most ezeknek a fényében láttam Gabby történetét is: egy tizenkét éves lány megszökik otthonról egy fiúval, akit alig három hete ismert meg az interneten. A fiú azt állítja, hogy tizenhat éves, de ki tudja, mi az igazság. Állítólag az egyik valósidős telepen lakik, de én például még a vezetéknevét sem tudtam. Az ilyen történetek legtöbbször nem végződtek jól, ráadásul a lassulás kezdete óta egyre gyakrabban lehetett szörnyűségekről hallani. Az erőszakos bűncselekmények száma egyre emelkedett, már csak fiziológiai okokból is: az alvásmegvonás, gondolom, elgyengítette az embereket, és kevésbé álltak ellen az ösztöneiknek. Először a gyomromban éreztem meg az aggodalmat, egyfajta szorító érzés formájában jelentkezett, ami aztán kúszni kezdett felfelé, a mellkasomba, majd a vállamba, míg végül elérte a tarkómat. Egész délután ott parázslóit bennem ez az aggodalom, meg is lepődtem, hogy a szüleim nem vették észre rajtam. Aznap este anyám megkérdezte, hogyan szeretném megünnepelni a születésnapomat. – Csinálni kellene valamit – mondta. – Nem rendezünk egy bulit?

De én nem akartam bulit. Kit hívnék meg? Anyám persze nem tudhatta, hogy minden ebédszünetben eljátszom, hogy telefonon beszélek valakivel. Olyan gyorsan változott meg az életem, ahogy a tenger elmossa a homokba rajzolt ábrákat. És most már Gabby sem volt itt! – Az ilyen időkben – folytatta anyám – még fontosabb megünnepelni a jó dolgokat.

Végül beleegyeztem egy ünnepi vacsorába. – De csak mi és nagyapa! – kötöttem ki. – Legalább Hannát hívjuk meg! – próbálkozott anyám. – Hónapok óta nem láttam. – Nem – feleltem. – Nem hívom meg Hannát.

Mire leültünk vacsorázni, már égető bűntudatot éreztem Gabby miatt. Mintha a bőrömből párolgott volna elő, mint a feromonok, a füst, vagy valami más jelzőanyag, ami odavonzza Gabby anyját a verandánkra. Valamivel este nyolc után meg is jelent, hogy megkérdezze, nem láttuk-e a lányát. Anyám arcára kiült az aggodalom. – Nem – felelte. – A többi barátjánál már kerested?

Gabby anyja végig egyenesen rám nézett. Szoknyát viselt és magas sarkú cipőt. Még most, a munkanap végén is látszott a szájkontúrja, bár a rúzs már lekopott az ajkáról. – Kérem, ne mondja el neki, hogy én árultam el – böktem ki. – Te tudod, hogy hol van? – fordult felém anyám. – Azt hiszem, Cirkádiába ment – feleltem, majd rövid szünet után még hozzátettem: – Egy fiúval. – Mi a fene az a Cirkádia? – szakadt ki Gabby anyjából.

Kontaktlencsét hordott, és mindig kiszáradt tőle a szeme. Folyton pislogott, de most még a szokásosnál is többet, ahogy előszöktek a könnyek sötét szeméből. – Hát, tudja – válaszoltam –, egy olyan valósidős telep.

Gabby anyja felhívta a rendőrséget, és a férjével együtt rögtön el is indultak kocsival a sivatagba. Egész éjjel házról házra jártak, miközben a Nap hevesen tűzött – Cirkádiában épp nappal volt, úgyhogy senki sem aludt. Reggelre megtalálták Gabbyt: egy grillsütő mellett ücsörögtek egy tinédzser fiúval, aki az állam egy másik részéből szökött meg – ő volt Keith. Gabby végül csak egyetlen éjszakát töltött Cirkádiában, de utána nem volt többé ugyanaz az ember. Csak hevert az ágyon a szobájában, zavarodottan, csalódottan, mint egy utazó, akit erőszakkal hazahoztak egy egzotikus világból, ahol megtalálta a lelki nyugalmát. – Te mondtad el anyámnak, hol vagyok? – kérdezte tőlem. – Nem – feleltem.

Félig lehajtott fejjel, gyanakodva nézett rám. – Tényleg nem? – Esküszöm! – Egyszer visszamegyek oda – mondta. A hangjába valami újfajta határozottság vegyült. – Nehéz elmagyarázni, de Cirkádia olyan, mint

egy… na, tudod, hogy is hívják… mint egy utópia. Mindenki tök jó fej. És felnőttként kezelnek. Senkit sem érdekel, hogy nézel ki vagy hogy öltözöl. Cirkádia története nem nyúlt régre – valamivel később tanultam róla. Százötven kilométerre volt a legközelebbi településtől, alig egy évvel a lassulás kezdete előtt tették le a város alapjait. Egy ingatlanfejlesztő rájött, hogy a kaliforniai parti városok terjeszkedése rövidesen eléri majd a sivatag szélét is. Csakhogy a vállalkozás fél évvel a lassulás előtt csődbe ment, és leálltak a munkálatok. A félig felhúzott házak hónapokig üresen álltak – míg egy csapat elkötelezett valósidős meg nem vette a területet és mindent, ami rajta volt. Az ember belső órája alapján meghatározott ritmusról, a cirkádián ritmusról nevezték el. Gabby igazi édenkertként festette le nekem Cirkádiát. Azt mondta, az élet ott pont az ellentéte a miénknek. Állította, hogy ott tényleg lassabban telik az idő. Egy egész napnak tűnik, míg egy óra eltelik. Ott még a szív is lassabban ver, és mélyebb a lélegzet. Szinte soha nem gurulnak dühbe az emberek. Valószínűleg tovább is élnek. És minden tovább is tart, tette még hozzá Gabby: egy jó étel, egy nevetés, a csillogás Keith szemében, mikor először csókolóztak. – Megváltoztatja az embereket az ilyen élet – mondta. – Ott sokkal jobbak az emberek, mint itt.

Ahogy Gabby elmesélte, Cirkádia lakói a szorgos amerikai telepesek mai megfelelőinek tűntek: keményen dolgoztak, de mégsem voltak fáradtak sosem, hiszen huszonnégy órákat aludtak egyhuzamban, aztán ugyanennyi időt – ha nem többet – töltöttek ébren. Nekünk, külső szemlélőknek lehetetlennek tűnik mindez, de a tudomány mára igazolta: az ember biológiai ritmusa jóval rugalmasabb, mint gondoljuk. Gabby történetei Cirkádiáról befészkelték magukat a fejembe. Tetszett a gondolat, hogy elköltözhetnék valahová messzire. Egy-egy fehér éjszakán, mikor a napfény beszökött a sötétítő alatt, megpróbáltam felidézni, milyen volt, mikor még a Naphoz igazodva tértünk mind nyugovóra. Milyen furcsának, békésnek tűnt most a gondolat, hogy minden este sötétben aludjak el! Arra gondoltam, milyen mély lehet a csend a vastag, sivatagi sötétben, ahol csak a csillagok világítanak. Ott nem hallatszanak az autópálya zajai. Nem búgnak az elektromos vezetékek. Talán még nem is hallottam soha olyan teljes csendet, mint amilyen ott lehet. Még az ébresztőóra ketyegése sem töri meg – hiszen Cirkádiában senkinek nincs órája! Mikor már eléggé megnőtt Gabby haja, hogy úgy nézzen ki, mint egy csinos, rövid frizura, a szülei beíratták egy bentlakásos iskolába, tőlünk százötven kilométerre. Ő volt az utolsó barátom, és egyszer csak ő is eltűnt.

23.

A lassulás kezdete után a sors újraosztotta a szerencsét, és a legtöbben vesztesekként kerültek ki belőle. A legtöbb embernek jóval rosszabb lett a sora, mint azelőtt. Volt, aki megbetegedett, mások depresszióba estek. Sok házasság tönkrement. Több milliárd dollárnyi forgalomtól estek el a piacok. De más értékek is elvesztek: odalett az addigi életmódunk, a lelki békénk, a hitünk. Ám nem mindenki járt rosszul, akadt néhány szerencsés flótás is. Például Michaela és az anyja. Michaela hat hónappal korábban úgy kezdte el a tanévet, hogy a kerület legtávolabbi pontján, egy parkolóra néző albérletben lakott. Egy rozsdás, fekete vaslépcsőn lehetetett bejutni az épületbe, és ha az ember bekopogott a 2B-be, először a biztonsági lánc csörgését hallotta meg, mielőtt Michaela kinyitotta volna az ajtót. Februárban viszont már csak úgy lehetett bejutni hozzájuk, ha az ember először bemutatta az igazolványát egy őrnek, aki telefonon ellenőrizte, tényleg beengedheti-e hozzájuk az illetőt. Michaela anyjának ugyanis nagyon gazdag volt az új barátja, és a lányával együtt oda is költözött hozzá. Megdöbbentem, mikor azon a szombati napon Michaela meghívott magához. Már hónapok óta nem hívott senki sehová. – Hozz fürdőruhát is – mondta a telefonban. – Hátul a kertben van medence meg jakuzzi is!

Miután apámmal behajtottunk a kapun, még vagy tucatnyi hatalmas ház előtt kellett elgurulnunk, hogy odaérjünk hozzájuk. Mindegyik valamivel távolabb épült az úttól, előttük szökőkutak, tavacskák díszelegtek, közöttük pedig hatalmas teniszpályák meg istállók terpeszkedtek. – Micsoda hely! – ámuldozott apám. – Nem semmi lehet ez a pasas, akihez a barátnőd anyja hozzáment!

Anyám nem jött velünk, épp egy rosszabb perióduson ment keresztül, és nem lehetett tudni, mikor ereszkedik le rá újra a köd. – Nem házasodtak össze – feleltem. – Azt hiszem, valami cége van.

Egészen különleges narancsszínű volt az égbolt. Keletre, a város szélén égett a növényzet, és a füstöt a part felé sodorta a szél. Általában nem ebben az időszakban törtek ki a bozóttüzek, de a kiszáradt növények könnyen lángra kaptak. A levegőben érezni lehetett az égett szagot. Ahogy egyre sötétedett, még látni is lehetett. Minden, ami fehér volt, most inkább borostyánszínűnek tűnt. Michaeláék háza előtt hatalmas kert terült el mesterséges pázsittal. Teljesen igazinak látszott a fű, nem volt két egyforma fűszál, és valamilyen puha anyagból készült, külön arra tervezték, hogy a láb igazinak érezze. Az illata is igazinak tűnt. A drágább fajtákat eleinte illatosították, bár ez a divat később lecsengett, gondolom, mikor már kevésbé emlékeztünk, milyen volt a fű illata. Maga a ház úgy nézett ki, mint egy óriási farm, végignyújtózott a telken, mint a napozók a medence mellett. A bejárati ajtón vaskos kopogtató függött. Michaela azonnal ott termett az ajtóban, még mielőtt csöngethettem volna. Már rajta volt a fürdőruhája, a rózsaszín bikini átlátszott a fehér pólóján, és a nyakából is rózsaszín madzagok lógtak. – Gyere! – mondta.

Az előszobában egy alacsony mexikói asszony állt, épp akkor zárta be a táskáját. Édes illatot éreztem, valami sült. – Alma csinált sütit – mutatott a nőre Michaela. – Köszönöm, Alma – kiabált ki valaki az egyik szobából. Felismertem Michaela anyjának a hangját. – Holnap találkozunk!

A végtelenül hosszúnak tűnő, terrakottával kikövezett folyosón hátramentünk a legtávolabbi szobába. – Hagyd csak itt a cuccaidat – mutatta Michaela, mire takaros kis kupacba rendeztem a hátizsákomat meg a hálózsákomat a fal mellett.

A konyhában minden felület rozsdamentes volt és alig használt, vagy épp vadonatúj. De ez volt a benyomásom Michaela anyjáról is, ahogy ott állt, barackszínű selyem köntösében a pultra támaszkodva. Erősen ki volt sminkelve, a szemhéján, a szeme sarkában ezüstös por csillogott. Szőke haját kiegyenesítette, így most az is sima volt és csillogó. – Lányok, megcsináljam a horoszkópotokat, mielőtt elmegyek? – kérdezte.

A márványpulton asztrológiai táblázat hevert előtte kiterítve. – Csináld meg Juliáét! – vágta rá Michaela.

A pulton egy nagy üvegtál állt, teli zöld szőlővel. Karácsony előtt láttam utoljára szőlőt.

– Most vagy 200 dollár kilója – jegyezte meg Michaela, és lazán bedobott a szájába egy szemet. – Hát nem furcsa?

Ezer éve nem ettem szőlőt. A szomszéd szobából halk robbanások hallatszottak. A fehér bőrkanapén egy nálunk valamivel idősebb fiú ült, a kezében valami videojáték irányítója. – Az Josh – súgta oda Michaela. – Harry fia.

Harry volt az anyja új barátja, az ő házában voltunk. – Julia, drágám, tudod, mi a csillagjegyed? – érdeklődött Michaela anyja.

Nem tudtam. – Mikor van a születésnapod? – Március hetedikén – feleltem. – Nahát, az már mindjárt itt van! – nézett fel rám. –És tartasz bulit? – Nem hiszem – válaszoltam.

Csöngettek, úgyhogy Michaela kifutott a folyosóra. – Pedig igazán tarthatnál – jegyezte meg Michaela anyja, aztán belemerült a táblázatba. – Ha Halak vagy, és ugyanabban az évben születtél, mint Michaela…

Két ujját végighúzta a papíron, míg a két vörösre lakkozott köröm össze nem futott az egyik sarokban. – Hmm – mondta, és elfintorodott.

Az ajtó irányából hallottam Michaela távoli nevetését. – Valami rossz? – kérdeztem. – Tudod, nem is annyira maga a horoszkóp fontos, inkább az, hogy mihez kezdesz vele – felelte. – És egyébként is, a lassulás teljesen összezavarta a dolgokat. Most egy kicsit instabil minden, úgyhogy nem lehet fenntartás nélkül megbízni ezekben a táblázatokban.

Hallottam, hogy Michaela egy fiú társaságában közeledik. – De azért légy óvatos, jó? – fordult felém még egyszer az anyja. A szeme körül csillogott a festék, ahogy pislogott. – A helyedben én most a szokottnál is óvatosabb lennék… egy ideig.

Michaela ekkor belépett a konyhába egy fiúval, akit a suliból ismertem. Kai egy évvel volt idősebb nálunk, félig hawaii származású. Ahogy ott állt, komor arccal, mintha arra várna, hogy történjen valami szórakoztató – valahogy zavarba jöttem tőle. A bőre sötét krémszínű volt, a fogai ragyogó fehérek. A hüvelykujjait kék, deszkás rövidnadrágja zsebébe akasztotta, és Michaela anyját méregette. – Máris hét óra van? – nézett fel az asszony. – A francba, akkor ideje lenne felöltöznöm! – azzal ott hagyott minket a konyhában. Nyomasztó csend maradt utána, csak a víz csörgedezését lehetett hallani, ahogy a két, hattyú alakú szökőkútból belefolyik kint a medencébe. Hirtelen megszólalt mögöttünk a videojáték zenéje. – Ez a Street Avenger? – kérdezte Kai.

Akkor szólalt meg először. Csoszogva elindult a nappali felé, fel sem emelte a strandpapucsát a kövön. – Hát nem cuki? – suttogta Michaela, miközben utána indultunk mi is. – Igaziból nem a fiúm, de valami olyasmi. – Jön még valaki más is? – kérdeztem. – Nem – felelte. – Miért?

Josh és Kai játszottak hárommenetnyi Street Avengert, mi pedig Michaelával néztük őket. Próbáltam lazának tűnni, időnként keresztbe tettem, aztán meg kinyújtottam a lábam. Akkoriban gyakran éreztem úgy, mintha figyelnének, de azt hiszem, épp az ellenkezője váltotta ki belőlem ezt az érzést. Hamarosan belépett a szobába Michaela anyja, csillogó ruhában, magas sarkúban, a barna sportzakós Harryvel az oldalán. Harry jó karban lévő, izmos pasas volt, de legalább húsz évvel volt idősebb nála. Alig három hónapja ismerték egymást. – Érezzétek jól magatokat, gyerekek – szólt oda nekünk Michaela anyja. – Későn jövünk haza.

Anyám nem engedte volna meg, hogy átjöjjek, ha tudja, hogy a felnőttek egyedül hagynak minket. – Josh – szólt oda Harry a fiának, mielőtt kiléptek volna a szobából te vagy a főnök!

A tűsarkak kopogása gyorsan távolodott a folyosón, és hamarosan hallottuk a kinyíló és becsukódó garázsajtó búgását, aztán az autó motorjának felbúgó, majd egyre halkuló zaját. – Elegem van a videojátékokból – szólalt meg Michaela. – Menjünk ki a jakuzziba! – Oké – felelte Josh –, csak előbb kerítsünk sört! – Van itthon sör? – kapta fel a fejét Kai.

Igyekeztem olyan lány benyomását kelteni, akit nem tud meglepni ez a hír. – Észreveszik, ha elveszünk belőle – mondta Michaela. – Ha a rejtekhelyről vesszük el, akkor nem – felelte Josh. – Hogy honnan? – kérdeztem.

Josh felpattant a kanapéról, és kisietett a folyosóra, mi pedig követtük. Idősebb volt nálunk, elmúlt tizenhárom, nyakigláb, vékony fiú. Megállt a nehéz mahagónival keretezett egész alakos tükör előtt, a fal mellett. Végigsimított az egyik peremén, aztán határozottan meghúzta. A tükör erre kinyílt, mint egy ajtó, és feltárult mögötte a falban egy másik, ezúttal fémből készült ajtó. – Acél – jegyezte meg Josh, miközben egy kis billentyűzeten beütött egy kódot. Hallottuk, ahogy félrecsúsznak a zár nyelvei. – Tizenöt centi vastag.

Előtte sosem láttam ehhez hasonlót. Az ajtón belépve egy sötét helyiségbe jutottunk. Mikor felgyulladt a villany, egy fapolcokkal szegélyezett, jókora szobában találtuk magunkat, és minden polc dugig volt tömve; többtucatnyi doboz gyertya, több száz csomag elem, konzervgyümölcs és tonhal ládákban, zöldségek, dobozos gyümölcslé, sűrített tej, tejpor és vagy huszonöt üveg mogyoróvaj sorakozott rajtuk, meg egy sor átlátszó műanyag dobozban zabpehely, gabona és rizs. A sok ezüstszínű tasak csillogott a lámpafényben. – Van itt mindenféle fagyasztott meg szárított kaja – magyarázta Josh.

Az egyik polcon több száz liter palackozott víz állt három sorban. Vécépapír toronyba rakva. Egy nagy zöld dézsa, amelynek vastag betűkkel azt írták az oldalára: Túlélő készlet. Egy csomó összetekert hálózsák nagy halomban, néhány generátoros rádió meg kempingfőző mellett. Mellettük kötszereket, gézt, szappant és gyógyszeres üvegeket tartalmazó dobozok szép sorban; voltak ott antibiotikumok, vitaminok, még jód is. – Azt a rohadt… – szólalt meg Kai.

Egy üvegszekrényre meredt a szemben lévő falon: két puska lógott benne meg hét tokba bújtatott kés. A fegyverek alatt hatdoboznyi töltény sorakozott szépen egymáson. – Ez meg mi? – kérdeztem. – Szerinted minek néz ki? – kérdezett vissza Josh.

Kiosztotta a söröket. Én két ujjal fogtam meg az enyémet, a nyakánál. Azt sem tudtam, hogy kell fogni egy sörösüveget. – Az apja azt hiszi, nemsokára itt a világvége – magyarázta Michaela. – Ezért szedte össze ezeket a dolgokat. – Legalább egy évre elegendő élelem van itt – magyarázta Josh. – És ez a szoba a tervrajzokon sincs rajta, szóval senki sem tudja kideríteni, hogy egyáltalán létezik. Úgyhogy, mikor mindenki másnak elfogy majd a kajája, ide nem fog tudni betörni senki, hogy elvegye a miénket.

Az, amit anyám összegyűjtött, semmiségnek tűnt ehhez képest. Nem csak a rejtekhely volt különleges ebben a házban. Alaposan átalakították az egészet. Mind a hat hálószobában bonyolult időzítő szerkezeteket szereltek a lámpákra, és beállították őket, hogy imitálják a napkeltét meg a napnyugtát. A legmodernebb sötétítők voltak az ablakok előtt, amelyek tökéletesen ki tudták zárni a fényt a fehér éjszakákon, és a legnagyobb fürdőszobában egy szolárium is állt, amit Michaela csak napágynak hívott. Húsz perc alatt annyit barnított az emberen, mint ha egész álló nap napozott volna. Hátul, a medence mögött működő melegházban sárgarépa és spenót nőtt. Egy napenergiával működő generátor is készenlétben állt az udvaron. – Majd meglátjátok – jegyezte meg Josh –, egy nap, mikor elmentek majd a boltba, minden polc üres lesz!

A jakuzziban olyan forró volt a víz, hogy szinte fájt. Egy ideig a peremén ültünk, és belelógattuk a lábunkat, hogy megszokjuk, aztán szép lassan beleereszkedtünk. Michaela hamarosan Kai ölében kötött ki. Míg beszélgettek, a fiú Michaela fürtjeivel játszott, Josh mellettem ült a vízben. Belekortyoltam a sörbe. Szörnyű íze volt. De, ahogy ott ültem a többiekkel a vízben, kezdtem kicsit felbátorodni. Új kétrészes fürdőruhában voltam, és körbevett minket a gőz. Homályos, füstös fénnyel ragyogott a Nap, és pernyedarabkákat fújt felénk a szél, ami lassan ellepte az udvart, akár a hó. A távolban égő tüzek csak fokozták a hangulatunkat, úgy éreztük, hogy fontos időket élünk meg.

– Láttátok már a szektás házat? – kérdezte Michaela.

Megfordult, és az egyik közelben álló villára mutatott. Valamiért ezen a környéken nem voltak kerítések, így rá lehetett látni a szomszéd házra. Ez is épp úgy nézett ki, mint az összes többi – emeletes, spanyol stílusú épület, három autóra méretezett garázzsal. Csakhogy ennek a falai között szilveszterkor tizennégyen mérgezett borral megölték magukat. – Az egyik pasas nem volt itthon – fejezte be Michaela a történetet –, úgyhogy most ott lakik egyedül.

Josh lába az enyémhez ért a víz alatt. Úgy döntöttem, egy kicsit hasonlít Seth Morenóra. Ittam egy apró kortyot a sörből. A medence mellett néhány eukaliptuszfa ágait lengette a szél. Ezek a fák meglepően egészségesnek látszottak – mint később megtudtam, az ágak közé rejtett infralámpák miatt. Pizzát rendeltünk, extra sajttal. Fürdőruhában ettünk, a magunk alá terített törölközők ellenére eláztattuk a kanapét. Vizes-hamus nyomokat hagytunk a padlón, és tárva-nyitva maradt utánunk a bejárati ajtó. Váltogattuk a tévécsatornákat, majd hosszasan elidőztünk egy német szexfilmnél. Sütit és fagyit is ettünk, és újabb söröket bontottunk fel. Lassan visszatért az az érzés, hogy tartozom valahová. Aztán Josh javasolt egy játékot, amiről még sosem hallottam. – De ez csak sötétben jó – akadékoskodott Michaela. Este tíz óra volt már, de aznap épp fehér éjszakánk volt, még legalább hat óra volt napnyugtáig. – A redőnyökkel tudunk sötétet csinálni – felelte Josh. – Ezt figyeljétek!

Bepötyögött egy kódot a konyha falára szerelt kapcsolón. Rövid pittyegések sorozata hallatszott, majd búgás, gyakorlatilag minden irányból. Mögöttünk szürke fémlapok ereszkedtek lassan az ablakok elé. – Mi a… – kezdte Kai.

A napfény fokozatosan elhalványult, ahogy a redőnyök egyre lejjebb csúsztak. Michaela felkapcsolta a villanyt, mielőtt teljes sötétségbe borult volna a ház. – A redőnyök is acélból vannak – jegyezte meg Josh. Úgy álltunk a lámpa körül, mintha tábortűz lenne, a sárgás fény az arcunkra vetült. – És nem csak fény ellen jók. Az embereket is ki tudják zárni.

Úgy tűnt, mintha szörnytámadásra készülnének – csak a szörnyek ezúttal a saját szomszédjaik, talán a barátaik voltak. Miközben Michaela elmagyarázta a játék szabályait, Kai fekete hajába túrt a kezével. Olyan, mint a bújócska, mondta, csak mikor megtalálsz valakit, odabújsz mellé. Az veszít, aki utoljára találja meg a többieket. Dobtunk egy kockával, hogy ki bújjon el először, és én jöttem ki. A többiek bezárkóztak Michaela szobájába, hogy legyen időm elbújni. Úgy volt, hogy húszig számolnak, aztán lekapcsolják az utolsó lámpát is, és nekiállnak megkeresni a sötétben. A rejtekhelyen bújtam el, aminek nyitva felejtettük az ajtaját. Lekuporodtam a vécépapírok mellé, a helyiség hátuljában. Egy idő után észrevettem, hogy teljesen kialudt a fény. Távolról nevetés hangja ért el hozzám. Vártam, hogy megszokja a szemem a sötétet, de nem ment. Egyetlen szikrányi napfény sem hatolt át a redőnyökön. Rám borult a feketeség, mint a vakság. Olyan sötét volt, mint az éjszaka, ahogy régen mondtuk. Néhány perc múlva lépteket hallottam, majd a kinyíló ajtó nyikorgását. Valaki levegőt vett. Még valaki volt velem a szobában. Leesett és elgurult néhány konzerv. – Francba – hallottam az egyik fiú hangját. Felismertem, hogy Josh az, de látni nem láttam: még a sziluettjét, az árnyékát sem. Semmit.

Körbetapogatózott a szobában, míg a keze bele nem akadt a vállamba. – Megvagy! – suttogta.

Örültem neki. Leült mellém a földre. Megint hozzáért a vállamhoz, mintha véletlenül tenné. Lett egy különleges képességünk, láthatatlanok voltunk. – Csinos voltál abban a fürdőruhában – mondta. – Köszi – feleltem. Elmosolyodtam. Valószínűleg akkor mondta életemben először egy fiú nekem, hogy tetszettem neki. Sokáig ültünk ott némán. – Még sosem csókolóztam – suttogta.

Az óceánok fenekén élnek olyan lények, amelyeknek nincs szükségük fényre. Olyan a szervezetük, hogy ott érzik jól magukat, ahol más állatok elpusztulnának. A sötétség most minket is különleges képességekkel ruházott fel. A sötétben lehetséges, ami a fényben sosem lenne az. Nem szóltam. Vártam, hogy mi fog történni.

Megéreztem az arcomon a leheletét. Mozdulatlan maradtam. Teltek a másodpercek. És akkor az ajka az államhoz ért – eltévesztette a sötétben. – Semmi baj – mondtam.

Nem felelt. Megköszörülte a torkát. – Megpróbáljuk még egyszer? – kérdezte.

De nekem hirtelen inamba szállt a bátorságom. – Még tart a játék! – szóltam rá.

Mikor éreztem, hogy közelebb jön, elhajoltam. – Ugyan már! – súgta. – Néhány éven belül úgyis mind meghalunk! – Nem lehet tudni, mi lesz – válaszoltam.

Figyeltem, hátha meghallom Kait vagy Michaelát, de néma csend volt körülöttünk. – Mikor elfogy az élelem, kitör a háború – mondta. –Nagy háború.

Még egyszer megpróbált megcsókolni, de én felugrottam, és közben nekiütköztem az egyik polcnak a hátunk mögött. Valami a földre zuhanva összetört. Ha beüt a katasztrófa, egy üveggel kevesebb lekvárjuk lesz. – Mindegy – mondta. – Tudhattam volna, hogy ilyen béna vagy.

Hallottam, ahogy feláll, és a sötétben az ajtó felé tapogatózik. A levegőben eperillat kezdett terjengeni. – Különben – szólt még vissza – Michaela csak azért hívott meg téged, mert az anyja ragaszkodott hozzá. Nem akarta, hogy átjöjjön a barátja, csak ha van itt valaki felelősségteljesebb is.

Amint kimondta, tudtam, hogy igaz. Az egész este csak illúzió volt, de most kiderült az igazság. Michaela egész évben nem hívott el sehová. Az ajtó nyikorogva kinyílt, majd kattant a zár. Megint egyedül maradtam a sötétben. Kuporogtam még ott egy kicsit. Úgy tűnt, nincs más lehetőségem, csak hogy folytatom a játékot. De nem jött be senki, és hamarosan egy fénycsík jelent meg a rejtekhely ajtaja alatt. Felkapcsolták a villanyt a házban, vagy talán felhúzták a redőnyöket. A folyosóra kilépve hunyorognom kellett, hogy lássak. Csak lassan szokta meg újra a fényt a szemem. A többiek tévét néztek: Michaela és Kai összefont lábakkal hevertek a kanapén, Michaela bonbont evett egy dobozból. Josh nem volt ott velük. – Hát itt vagy! – mondta Michaela. A fürdőruhán kívül nem volt rajta más, és még mindig nedves volt a haja. – Sehol sem találtunk!

A tévéképernyő kék fénye villogott az arcán. Kai el sem fordította róla tekintetét. – Nem is kerestetek – mondtam neki. – De, csak nem találtunk – felelte, és visszafordult a tévé felé. – Josh azt mondta, megnézte a rejtekhelyei is, de nem voltál ott.

Később elaludtam a kanapén. Kétszer felébredtem: egyszer, mikor Michaela anyja és Harry hazaértek – a tűsarkú cipő kopogott a kövön, és mindketten hangosan nevettek aztán később, mikor az egyik fiú, azt hiszem, Josh, hányt a fürdőszobában. Reggel én keltem fel először. A nyitott pizzás doboz a konyhapulton hevert, mellette egy egész doboznyi megolvadt jégkrém. De a sörösüvegeket valaki eltüntette. Éjszaka lement a Nap. Sötét volt és hideg, és egész nap sötét is maradt. Hazatelefonáltam, hogy anyám küldje értem apámat. Köszönés nélkül jöttem el. Pedig valaki biztosan felvette a telefont, mikor az őr felszólt a bódéjából, mert apám kocsija rövidesen megjelent a ház előtt, égő reflektorral. – Hogyhogy ilyen korán? – kérdezte, ahogy beszálltam a kocsiba. – Valami baj van?

A levegőben nehéz füstszag terjengett. A tűzoltók repülőgépei sötétben nem szállhattak fel, úgyhogy a bozóttűz most órákig háborítatlanul tombolhatott. Útközben, a rádióban még egy furcsa hírt hallottunk: Kansasben földrengés pusztított. Ez volt az eddigi legnagyobb az állam történetében. – Csak szerettem volna hazamenni – feleltem.

24.

Két nappal a tizenkettedik születésnapom előtt a közeli partszakaszon a szárazföldre vetődött egy csapat bálna. Az arrafelé lakók egyik reggel arra ébredtek, hogy ott fekszenek a bálnák a homokban: egyre jobban legyengülve és rángatózva, ahogy a tenger vize visszahúzódott nélkülük apálykor. Tíz állat rekedt ott a parton. Világszerte egyre gyakoribbá váltak az ilyen esetek. Ausztráliában kétezer gömbölyűfejű és ezerkétszáz palackorrú delfint találtak az egyik partszakaszon, Dél-Afrikában pedig kardszárnyú delfinekkel történt ugyanez. Cape Codnál nyolcvankilenc púpos bálna ragadt a parton. Számtalan elmélet született a jelenség magyarázataként, de nehéz volt bármelyiket is bizonyítani. Az óceán is megváltozott – ezt már tudtuk. Megváltoztak az áramlatok, az apály és a dagály is szokatlanul működött. Dagálykor egyre magasabb lett a vízszint, apálykor meg egyre alacsonyabb. Megbomlott a tápláléklánc, és egyes területeken üres zónák alakultak ki. A bálnák és delfinek talán élelem után kutatva merészkedtek a sekélyebb vizekbe. Olyanok is akadtak, akik ennél konzervatívabb nézeteket vallottak. – A történelem folyamán sokszor előfordultak már hasonló események – mondta Miss Mosely, az új biológiatanárunk, miközben mi a székeken fészkelődtünk a laborban.

Miss Moselyval már nem javítgattuk Mr. Jensen naprendszerét a falon, és a fekete csomagolópapír lassan fakulni kezdett. A bolygók széle felpöndörödött, a Hold pedig le is esett az égről. A Föld alá ragasztott cédulán még mindig ez állt: 28 óra és 6perc, pedig a napok hossza azóta már több mint a duplájára nőtt. Miss Mosely a labor elülső végében görnyedt a laptopja fölé. Szűk, szürke szoknyát és galléros fehér blúzt viselt, épp fényképeket mutatott nekünk az interneten egy 19. századi tengerpartról, ahol bálnák százai hevertek szerteszét. – Látjátok? – kérdezte. – Ezek a bálnák nem a lassulás miatt vetődtek a partra.

De mi nem vettük be. Tudtuk, hogy a dolgok összefüggenek. Kezdtem hozzászokni, hogy az ebédszüneteimet a könyvtárban töltöm, Trevor Watkins társaságában, aki az egyik számítógép előtt ült, és helyesen megoldott számtanpéldák segítségével próbált beindítani egy űrhajót; illetve Diane Kofskyval, aki egy romantikus regényt olvasott, és a hátizsákjából titokban sajtos puffancsot evett – a könyvtárban tilos volt enni, ahogy egyébként beszélni is. Arra, hogy az ember a könyvtárban tölti az ebédszünetet, egyetlen elfogadható magyarázat létezetett: ha leckét akart írni következő órára. Nekem viszont kész volt a leckém. Próbáltam olvasni – volt nálam egy regény egy fiúról, aki eltévedt a kanadai vadonban de nem tudtam odafigyelni a szavakra. Mrs. Marshall újságot olvasott az asztala mellett, közben néha felnézett, hogy szemmel tartsa Jesse Schwartzot. Lehet, hogy valójában mindannyian kényszerből ültünk a könyvtárban; de Jesse volt az egyetlen, aki tényleg büntetésből volt itt. Nem tudtam, pontosan miért, de azért könnyen el tudtam képzelni. Egyedül ült egy távoli asztalnál, babrált valamit és közben kibámult az udvarra: ő oda tartozott, neki az volt a természetes környezete. Csak távoli hangok jutottak el hozzánk az udvarról, mintha víz alatt lettünk volna. Az első emelt szintű számtanóra előtt Mrs. Pinsky felrajzolt a táblára egy tölcsérdiagramot, hogy azzal illusztrálja az útnak induló folyamatot. „Egyelőre mind az emelt szintű csoportba kerültetek – mondta. – De mostantól kezdve egyre kevesebben értitek majd igazán jól a matematikát.” Elértük azt az életszakaszt, mikor a tehetség lassan felszínre tör, de már a gyengeségeink is megmutatkoznak, és egyre jobban kezdett látszani, milyen emberek is leszünk. Egyesek szépek, mások viccesek, megint mások félénkek. Egyesek okosak lesznek, mások még okosabbak. A ducik valószínűleg mindig is ducik maradnak. Akit most szeretnek, azt egész életében szeretni fogják. Legalábbis én így éreztem. És aggódtam, hogy a magány is így működik. Talán belém van kódolva a magányosság. Talán évekig csak szunnyadt bennem, most viszont elkezdett előtörni. Úgy a szünet felénél jártunk, mikor kinyílt a könyvtár üvegajtaja. Hirtelen betört közénk a kinti zaj, de gyorsan csönd lett megint, ahogy az ajtó hangos kattanással újra bezárult. Amikor megpillantottam az újonnan érkezőt, olyan érzés volt, mintha én magam idéztem volna meg a gondolataimmal. Egész más volt, mint mi, többiek, itt a könyvtárban – jobban nézett ki és népszerűbb is volt. Seth Moreno. Korábban sosem láttam ebédidőben a könyvtárban. Két székkel odébb ült le tőlem. Percekig azon tűnődtem, vajon véletlenül vagy szándékosan ült ilyen közel. A gördeszkáját a széknek támasztotta. Diane felnézett a könyvéből. Nem túl gyakran lát gördeszkát a könyvtárban az ember. Seth spirálos noteszt meg egy Rotring ceruzát húzott elő a táskájából. Kinyitotta a noteszt egy üres lapnál és a tenyerével lesimította. Aztán gondos vonalakkal rajzolni kezdett. Láttam, ahogy egy kicsi, repülő madár alakja formálódik meg lassan a ceruza hegye alatt, két oldalán leszorított szárnyakkal. Aztán rajzolt egy második madarat is, néhány centivel magasabbra. Nekiállt egy harmadikat is felvázolni, amit aztán kiradírozott és újrakezdett. A könyvtárban nem hallatszott más zaj, csak ahogy minden lélegzetvételünkre megnyikordultak a székek, ahogy Trevor kalapált a

számítógép billentyűzetén, ahogy a sajtos puffancsok halkan összeroppantak Diane fogai között, és ahogy az én könyvem lapjai surrogtak. Ehhez társult most Seth ceruzájának halk, kellemes kaparászása a papíron. Valaki kintről bekopogott az ablakon. – Jézusom – súgta oda nekem Seth. – Nem bírom ki odakint…

Rám nézett, aztán megint le a rajzára. A szempillái vastag függönyként ereszkedtek a szeme elé, ahogy pislogott. – Megértem – feleltem.

Megszólalt a csengő, és elkezdtünk szedelőzködni. Diane küszködött egy darabig a hátizsákja zipzárjával. Trevor viszont továbbra sem mozdult el a gép elől. – Trevor! – szólt oda neki Mrs. Marshall az asztala mögül. – Nem hallottad a csengőt?

Ekkor megállt mellettem valaki. Seth volt az, és valamit mondott. Seth mondott nekem valamit! – Hé…

Van egyfajta megdöbbenés, amit csak gyermekként él át az ember. Először arra gondoltam, biztos valaki máshoz beszél. – Köszi a képeslapot – mondta. – Ó… – feleltem. – Hát… szívesen. – Hallottál a bálnákról? – érdeklődött.

Felfelé kellett néznem, hogy lássam a szemét. Aggódtam, nehogy valami rosszat mondjak, így egy pillanatig nem válaszoltam. – Aha – böktem ki végül.

Várt, hátha mondok még valamit. Éreztem, ahogy elvörösödik az arcom. Körülöttünk a világ országainak zászlói lógtak a könyvtár mennyezetéről. – Hátha tud segíteni valaki, hogy visszajussanak a vízbe – tettem hozzá.

Seth megrázta a fejét. – Valószínűleg újra partra úsznának – válaszolta. – Apám biológus. Azt mondja, ha a bálnák partra vetik magukat, annak mindig megvan az oka.

Kezdtek más gyerekek is beszivárogni a könyvtárba – azok, akik fel voltak mentve a testnevelés alól. – Suli után lemegyek a partra, hogy megnézzem őket – mondta Seth. A gördeszkája kerekei lassan forogni kezdtek, ahogy átvette egyik kezéből a másikba. – Nem jössz velem? – Hogy mi? – kérdeztem vissza.

Akármilyen furcsa dolgok történtek abban az évben, talán egyik sem lepett meg annyira, mint ez az egyszerű kérdés Seth Moreno szájából. Most is emlékszem a könyvtár piros padlószőnyegének rombuszmintájára, meg arra, hogy a fejünk fölött lógó zászlókat meglengette a kinyíló ajtón beszökő huzat. – Oké – feleltem. – Rendben – mondta erre ő.

És ennyi. Megfordult és otthagyott. Hazafelé nem ültünk egymás mellé a buszon. A szokásos emberekkel együtt szálltunk le a megállóban. Meleg volt, vibrált a levegő. Port fújt felénk a szél az üres telek felől. A többi gyerek hamar szétszéledt, én pedig Seth felé indultam. Azt gondoltam, mindjárt ledobja a földre a gördeszkáját, és otthagyva engem, legurul a dombról. Talán csak félreértettem. Vagy talán csak valami vicc volt. De ekkor felém fordult, és hunyorogva azt mondta: – Nálunk lerakhatjuk a hátizsákokat, útba esik.

Csendben sétáltunk egymás mellett, csak a lábaink kommunikáltak: a lépteim követték az övéit a csillogó járdán a házuk felé. Nem szóltam a szüleimnek, tudtam, hogy még órákig nem érnek haza a munkából. Seth két utcával mellettünk lakott egy bézsszínű, földszintes házban, a garázskapu fölött rozsdás kosárlabdagyűrűvel. Az elülső udvarukon már csak por volt fű helyett, meg egy sor üres terrakottacserép, virágok nélkül.

Nyitva volt az ajtó, úgyhogy bementünk, és az előszobában letettük a hátizsákunkat. Halmokban álltak az újságok meg a szennyes. Vastag pokrócokat lógattak az ablakok elé ideiglenes sötétítőként. Az egyik sarokban egy oxigénpalack meg a hozzá való csövek hevertek, mintha ócskavas lenne. Ebben a házban halt meg Seth anyja. – Kérsz egy kólát? – kérdezte. – Aha.

A konyhaasztal mellett megittuk a kólát. Seth elmondta, hogy az apja épp dolgozik. Tulajdonképpen mindig dolgozik, ugyanis biomérnök, magyarázta, és épp valami újfajta kukoricával kísérletezik. – Ha sikerül – mondta –, fény nélkül is lehet majd kukoricát termelni.

Seth tudott egy rövidebb utat a partra a kanyonon keresztül. Meredek, homokos ösvény volt, teli fenyőtobozokkal a mészkőfalak árnyékában. A kanyon illata ugyanolyan volt, mint mindig, föld- és zsályaillat, de kezdtek eltűnni Kalifornia jellemző színei. Az összes zöld egyre fakult. Errefelé szinte minden haldoklott. Viszont hemzsegtek a bogarak, a szúnyogok, a legyek a kanyonban: most, hogy természetes ellenségeik, a madarak eltűntek, boldogan élték világukat. – Figyelj a kígyókra! – figyelmeztetett Seth.

Tetszett, ahogy Seth jár: lazán, kényelmesen, mint egy vagány fiú, aki ismeri errefelé a járást. Én pedig, a vagány lány mellette, most szintén így lépkedtem. Az ösvény elkanyarodott egy kiszögellésnél, és már meg is pillantottuk a tengerpartot. Apály volt épp – még sosem láttam ilyen messzire visszahúzódni a vizet. A lassulás mindenhol megváltoztatta a tenger mozgását. Százméteres sávban kilátszott a tengerfenék, a homokba fekete csíkokat rajzoltak a kiálló vasdarabok. Íme, az óceán gyomra most feltárult mindenki előtt. Egy pillanatra megálltunk az ösvényen egymás mellett, és csak néztük a vizet. Olyan közel volt egymáshoz a kezünk, hogy majdnem összeért. Átvágtunk a parti úton, átbújtunk a lezárt területet jelző műanyag szalag alatt, és két romos villa között kisétáltunk a partra, ahol a homok még mindig nedves volt a dagálytól. Az egyik ház összeomlott, mint valami kártyavár. A falaira kagylók tapadtak. A bejárati ajtó előtti lépcsőt tengeri rózsa szőnyege borította. Lehajoltam, hogy levegyem a cipőmet. – Nézd csak! – mutatott előre Seth.

Ott feküdtek a bálnák, tőlünk nem messze, mint hatalmas, sötét, őskori kövületek. Kisebb embercsoport gyűlt köréjük. Önkéntesek voltak, tengervizet locsoltak a hátukra. Néhányan épp visszafelé jöttek a messzire húzódott tengertől, a vízzel teli vödrök súlya alatt tántorogva. Hallani lehetett az állatok lassú, ritmusos lélegzését. Sokáig figyeltük őket. A bálnák társas lények: ha valamelyikkel történik valami, megérzi az egész csapat. Nyilvánvaló volt, hogy haldokolnak. De nem volt mit tenni. Csak álltunk ott, a döbbenettől megdermedve. Seth felvett a homokból két műanyag tálat. Régi, kidobott edények voltak. Az egyiket felém nyújtotta. – Csinálnunk kell valamit! – mondta. – Gyere!

Mezítláb szaladtunk le a vízhez, kezünkben az edényekkel. Elég hosszú volt az út. Belesüppedt a lábunk az iszapba. Apró, láthatatlan élőlények siklottak el a lábujjaim között. Lobogott a hajam a szélben. Megcsillant a napfény a döglött halakon. Mikor végre elértük a hullámzó vizet, és visszanéztünk, már alig látszottak a parton álló emberek. Pálcika vékony kezek serénykedtek, pálcika vékony lábak futkároztak némán a bálnák körül. Csak a tajtékzó tenger zúgását lehetett hallani. Gyorsan megtöltöttük vízzel az edényeinket, aztán visszafutottunk a nedves iszapon. Megkerestük a legszárazabb bálnát, azt, amelyiknek a legnagyobb szüksége volt a segítségünkre. Az egyik szélen heverő állat mellett döntöttünk. Úgy képzeltük, ő idősebb a többieknél. A bőrét fehér hegek barázdálták. Elkergettem a legyeket a szeméről. Seth a fejére és a szájába öntötte a kevéske vizünket. Aztán megsimogatta a bálna oldalát. Elöntött valami szeretetszerű érzés. – Hé, srácok – kiáltott oda nekünk valaki. Egy szalmakalapos férfi volt az, egyik kezében egy üres, fehér vödör himbálózott. A szél elnyomta a hangját, ezért meg kellett ismételte, amit mondott: – Az már nem él.

Megrendülve tartottunk visszafelé a kanyonon keresztül. Melegünk volt, és kimerültünk. Huszonhárom órája sütött a Nap, és nem adta semmi jelét, hogy a közeljövőben lemenne. – A mágneses mező, az csinálja – szólalt meg Seth.

– Mit?

Erős széllökés söpört végig a kanyonon, homokot és száraz leveleket kapott fel a földről. – Azért úsznak partra. A mágneses mező segít nekik tájékozódni, de most gyengült a lassulás miatt.

A zavartalan kék égre pillantottam. – Nem láthatod – jegyezte meg Seth. – Láthatatlan.

Ezek még csak az első bálnák voltak. Hamarosan több száz jelent meg a kaliforniai partokon. Aztán több ezer. Több tízezer, vagy még több. Végül az emberek már nem is próbálták megmenteni őket. – És nem csak a bálnáknak kell a mágneses mező – folytatta Seth, mikor felértünk a kanyon tetejére, és kiléptünk a betonozott útra. – Nekünk is szükségünk van rá. Apám azt mondja, hogy nélküle meghalna minden ember.

Ám én szinte meg sem hallottam. Máshol járt az eszem. Egy kicsit szerelmes lettem. Eltöltöttem egy egész délutánt Seth Morenóval!

25.

Az eukaliptuszt az 1850-es években hozták be Kaliforniába. Ausztráliából érkezett, a magok nyolcezer kilométert tettek meg a nyílt óceánon, mielőtt az államunk földjébe kerültek volna. Akkoriban csodafának tartották, száz meg száz különféle célra volt alkalmas a törzse, vasúti talpfának a leginkább. Csakhogy hamarosan kiderült, hogy igazából semmire sem jó. Ha megszáradt, meg is vetemedett; ha szöget vertek bele, elrepedt. Az eukaliptuszipar végül összeomlott, még mielőtt igazán felvirágzott volna. De a fák itt maradtak – és elterjedtek. Mire én születtem, már ott voltak mindenütt, sőt már nagyapám gyerekkorában is. Valaha az eukaliptuszok karcsú sziluettje szegélyezte a tengerparti kanyonokat, a tengerre néző sziklafalakat, a focipályákat. Hosszúkás leveleikkel tele volt minden úszómedence, minden vízelvezető árok. Eukaliptuszok szegélyezték a lagúnák partjait. Több mint 150 évig virágzott ez a növény Kaliforniában, és túlélt minden csapást: földrengést, szárazságot, a belső égésű motor feltalálását. De most az eukaliptuszfáink elkezdtek tömegesen megbetegedni. A leveleik kezdték elveszíteni a színüket. A törzsük repedéseiből narancsszínű nedv szivárgott. Csöndben haldokoltak. A tizenkettedik születésnapom hajnalán csak feküdtem a sötétben, és részletesen felidéztem az előző nap eseményeit: ahogy Seth hunyorgott a napsütésben, mikor a kanyonon átvágtunk, hogy milyen gyengéden simogatta meg a kezével a bálnák hátát, hogy milyen volt a hangja, mikor elbúcsúztunk, és hogy mit mondott – ”majd találkozunk” ahogy megfordult, felugrott a gördeszkájára, az egyik lábával ellökte magát, majd lesiklott a domboldalon, ahogy fehér pólója lobogott a szélben. Újra és újra emlékeztetnem kellett magam, hogy mindez tényleg megtörtént, és hogy ő hívott el engem. A szobámban sötét volt. A házban némaság. Néhány órán belül találkozom Sethtel a buszmegállóban. Azt akartam, hogy mikor ez a pillanat eljön, valami épp megfelelőt mondjak neki. Szerettem volna addigra kitalálni, pontosan mely szavak vezethetnének el egy második vele töltött délutánhoz. Ekkor hallottam meg a csattanást. Emlékszem a betörő üveg hangjára és a beinduló autóriasztó sivítására. Az ablakhoz rohantam és kinéztem. Az utcánk legmagasabb eukaliptuszfája rádőlt Sylvia házának a tetejére, és összedöntötte a ház egyik sarkát. Lassan hinni kezdtem a jelekben. Néha elgondolkodom, vajon nem lenne-e most sokkal racionálisabb a gondolkodásom, ha minden úgy marad, mint a lassulás előtt volt. Talán egy másik korban elegendő lenne a tudomány, és nem lenne szükség a babonára. A szüleim azonnal kirohantak az utcára: anyám fürdőköpenyben, apám félmeztelenül. Sötét hajnal volt, felhős, csillagtalan. A fa átlósan feküdt keresztben az udvaron, elzárta Sylvia bejárati ajtaját. A gyökerei az ég felé meredtek, mint egy nagy őrlőfogé, ha kitépik az ínyből. Egy helyen beszakadt a ház teteje. Végig az utcán lámpák gyulladtak a házakban, kinyíltak az ajtók és felhangzott a szomszédok hangja az udvarokról. De Sylvia háza sötét és néma maradt. Több pizsamás férfi is odaszaladt, de apám volt a legelső, aki beugrott az oldalsó kapun, aztán eltűnt a szemünk elől. Anyám karba tett kézzel várt az utca közepén. Én is mellette álltam, vacogva a pizsamámban. – Rég ki kellett volna vágatnia azt a fát – jegyezte meg anyám.

Mi akkorra már kettőt kivágattunk. A környéken mindenütt csonkok álltak ki a földből. Az út mellett is állandóan dolgoztak a fényvisszaverő ruhába bújt munkások: egyenként kivágták, aztán darabokban elszállították a fákat. – És nekünk is ki kéne vágatnunk a maradékot – tette még hozzá.

Néhány lépéssel közelebb ment Sylvia házához, és lábujjhegyre állt, hátha úgy jobban belát. – Hol lehet már az apád? – kérdezte.

Sokáig azt gondoltam, hogy anyám ugyanúgy tud Sylviáról és apámról, mint én, és hogy bármit is kérdezett, az igazából mindig valami mást jelentett. De lehet, hogy ő inkább csak megérzett valamit. Neki is megvoltak a maga titkai. Jókora adag tartalék készletet rejtegetett a vendégszoba szekrényében. Több száz doboz konzervet halmozott fel, de apámnak nem szólt róla. És a melegházat is megrendelte – szintén apám tudtán kívül. Végül apám felbukkant az oldalsó kapunál, és vele volt Sylvia is: a vállára támaszkodott, de a saját lábán jött, mezítláb volt, rövid, fehér hálóingben. Apám a verandánkhoz vezette. Sylvia leült, és a kezébe temette az arcát. – Nincs semmi baja – mondta apám csak fel van dúlva.

Anyám hozott neki egy pohár vizet, bár még akkor is igyekezett megtartani tőle a távolságot, amikor a poharat odanyújtotta. Sylvia hálóinge az egész hátát szabadon hagyta, elől pedig kirajzolódtak apró mellei a vékony pamuton keresztül. Sokáig ült ott, úgy gubbasztott a lépcsőnkön, mint egy megszeppent kislány. Nagyon kevés felnőttet lehet látni úgy sírni, ahogy ő sírt azon az estén: leplezetlenül, sokáig, bármiféle szégyenkezés nélkül. – A zongorára esett – súgta oda apám. – Nem baleset volt – mondta Sylvia, és a keze fejével megtörölte az orrát.

A többi szomszéd lassan hazaszállingózott. Egymás után aludtak ki a fények az ablakokban. Hajnali öt óra volt, sötét éjszaka. – Beteg volt a fa – felelte apám. – Nem – nézett rá Sylvia a fejét rázva. Egészen vékony, szinte hattyúszerű nyaka volt. Ahogy elfordította a fejét, kirajzolódtak a csigolyái. – Valaki szándékosan csinálta!

A mi utcánkban Sylvia volt az utolsó valósidős. Kaplanék már rég elmentek, és Tom meg Carlotta sem laktak már itt; a házukba egy fiatal család költözött, akik azonnal neki is álltak átépíteni. – Hidd el, Joel – folytatta Sylvia. Nem úgy mondta ki apám nevét, ahogy egy szomszéd mondja egy másik szomszédét. Anyám is észrevette. Apámra pillantott, és szorosabbra húzta a nyaka körül a fürdőköpenyt. Sylviát azonban ez nem állította meg. – El akarnak üldözni!

Később megpróbáltam még legalább egy órát aludni, mielőtt megszólal az ébresztőórám, de nem igazán sikerült. Közben a szüleim veszekedtek a hálószobában. Nem hallottam, mit mondanak, de éreztem, ahogy a haragjuk átszivárog az ajtón. Egyfajta hagyomány volt a lányok között az iskolában, hogy ha valakinek szülinapja volt, a többiek hoztak neki egy léggömböt. Mindig ugyanolyan léggömböt kapott mindenki, azt a csillogó felületűt, amit a parti-kellék boltban lehetett kapni. Az embernek egész nap magával kellett hurcolnia a hátizsákjához kötözve: ott lebegett mögötte a hatalmas, cuki léggömb matekon, angolon, bioszon, tesin. A zsinór vége egy babzsákhoz volt kötve, az tartotta meg a lufit, ami vidáman úszott a tömeg feje felett a folyosón, bójaként jelezve, merre jár épp a boldog és népszerű ünnepelt. Ezt a hagyományt még a lassulás sem zavarta meg. Az előző évben nekem Hanna hozott léggömböt, de az még egy másik életben volt, vagy valaki más életében, egy korábbi, nem ennyire bonyolult tavaszon. Ebben az évben biztos voltam benne, hogy a szülinapom észrevétlen marad az iskolában. Igyekeztem nem gondolni az egészre, de nem tudtam nem elszomorodni, amikor reggel megláttam Hannát a buszmegállóban: a kerítésnek támaszkodva telefonált, még csak oda sem köszönt nekem. A buszmegállóban várakozó csoport legszélén álltam, és arra vártam a sötétben, hogy felbukkanjon Seth. Sokáig próbálgattam, mit vegyek fel, aztán végül azt a krémszínű angóra pulcsit választottam, amit a fényképezéskor is viseltem, meg egy térd alá érő farmerszoknyát. Ragyogtak a csillagok. Fel-felvillantak az autók lámpái. Egyre több gyerek érkezett mindenfelől. Egyesek autókból szálltak ki az út szélén, a hátizsákjukkal a kezükben. Seth azonban nem volt köztük. Teltek a percek. Lassan vacogni kezdtem. Egyik lábamról a másikra álltam, és nemsokára rémülten vettem észre, hogy az utcai lámpák fényében megcsillannak a szőrszálak is a lábamon. Hirtelen borzasztóan zavarba jöttem, ahogy ott álltam, alig néhány méterre Michaela simára borotvált lábától, amit ebben a pillanatban épp csábosán tekergetett a magas sarkú fekete szandáljában, miközben az egyik nyolcadikos fiú fülébe kacagott. Végül felhangzott a távolban az aszfalton guruló műanyag kerekek hangja és a járdaszegélyen súrlódó deszka csikorgása. A szívem gyorsabban kezdett dobogni. Megérkezett Seth Moreno. Leszállt a gördeszkájáról, és a hóna alá csapta. El akartam mondani neki, hogy hallottam egy másik csapat bálnáról, akik néhány kilométerrel feljebb ragadtak a parton. De nem tudtam, hogy is kellene belekezdenem. Új dolog volt ez nekem: beszélgetni egy fiúval. Ekkor bekanyarodott a busz a járdaszegélyhez, és a gyerekek szép sorban felszálltak. Én még ott tébláboltam a járdán, vártam, hátha Seth ad valami jelet. Mikor összetalálkozott a tekintetünk, biccentett. Órákig próbálgattam magamban ezt a pillanatot. Legalább száz különböző forgatókönyvet végigvettem. Mr. Jensen egyszer megpróbálta elmagyarázni nekünk, hogy párhuzamos univerzumok léteznek egymás mellett. Nem lehet átmenni egyikből a másikba, de attól még vannak, és ami itt nem történik meg, az valamelyik másik univerzumban biztosan. Minden lehetőség megvalósul a maga külön univerzumában. Ebben az itteni világban azonban ennek a reggelnek végül csak egy verziója valósult meg. Seth egy pillanatig állt még a járdán, de nem nézett felém. Nem mosolygott, nem szólt hozzám egy szót sem. Aztán egyszerűen elsétált mellettem, mintha idegenek lennénk, két gyerek, akik egyáltalán nem is ismerik egymást. Felszállt a buszra, és még csak vissza se nézett rám. Nem tudom, mennyi idő telhetett el ezután – harminc másodperc, vagy talán több –, de arra eszméltem, hogy a sofőr már gyakorlatilag kiabál nekem:

– Hé, felszállsz végre te is?

Addigra már az összes többi gyerek a buszon ült. Néhányan engem bámultak a koszos ablakon keresztül, az arcukra közben szánakozó vigyor ült ki. Én pedig csak álltam ott, egy lány egyedül a porban, krémszínű angóra-pulcsiban meg egy hülye farmerszoknyában. Alig kaptam levegőt. Túl későn jutott eszembe, csak miután már felléptem a buszra és leültem előre, úgy tizenöt sorral Seth elé, hogy akár hátat is fordíthattam volna és eltűnhettem volna a kanyonban, úgysem vette volna észre senki. A szüneteket a vécében töltöttem, az ebédszünetet pedig szokás szerint a könyvtárban. Diane is ott ült, ahol mindig, a nyakában lógó aranykereszt csillogott a neonfényben. Trevor a számítógép billentyűzetét püfölte, teljesen lefoglalta a szokásos játéka: ő tartott benne minden rekordot. Mrs. Marshall épp a könyveket pakolta vissza a polcokra – hallottuk a kézikocsija nyekergését, ahogy maga előtt tolta a padlószőnyegen, meg a műanyag könyvborítók surranását, ahogy a helyükre csúsztatta a könyveket. Akárhányszor nyikorogva kinyílt az ajtó, abban reménykedtem, hogy Seth Moreno jön be – hogy bocsánatot kérjen a reggeliért, hogy valahogy megmagyarázza. Szomorú gondolat fészkelte be magát az agyamba: lehet, hogy nem akart velem mutatkozni mások előtt. Az ablakon keresztül beszűrődött az udvaron futkározó gyerekek zsivaja. Mind falkákban jártak. Láttam Christy Castenedát ellejteni a könyvtár ablaka előtt – neki is szülinapja volt, csak neki nemhogy egy, de egyszerre két léggömb volt törékeny csuklója köré kötve. Mindkettőn ott díszelgett az ajándékozó aláírása szép, díszes betűkkel. Úgy tettem, mintha olvasnék. Ketyegett az óra. Seth továbbra sem bukkant fel. A sötét napokon, amilyen ez a mostani is volt, úgy világított a könyvtár ablaka, mint egy akvárium, közszemlére téve a bent tartózkodókat: íme, a legegzotikusabb halak! A magányosak, akiket senki sem szeret, akik valahogy olyan furák. Estére feldarabolták Sylvia eukaliptuszfáját; a darabjai letisztított csontokként, halomba rakva álltak a kocsibehajtón. A tetőn ütött lyukat fehér műanyag fóliával fedték be, amit olykor megzörgetett a szél. A Nap még mindig nem kelt fel. Apám azon az estén hosszú ideig vizsgálgatta az utolsó eukaliptuszt az udvarunkban. Az egyik felén még mindig nőttek levelek, de a másik már kiszáradt, és a pusztulás láthatóan kezdett átterjedni az egészséges félre is. Végül, mielőtt elindultunk a szülinapi vacsorámra, felhívta a fakivágással foglalkozó céget. Anyám azzal jött haza, hogy ajándékot hozott a szülinapomra: egy pár aranyszínű, ráncos felületű, lapos sarkú balerinacipőt. Az iskolában a többi lány már hónapok óta ilyet hordott. Rögtön bele is bújtam. Nyikorgott a talpa a kövön. Apámtól egy könyvet kaptam. – A te korodban ez volt a kedvenc könyvem – mondta. A borítóján egy hegyvonulat, egy völgy meg a Hold látszott. Poros, penészes illatot árasztottak a lapjai. – Egy olyan gyerekről szól, aki teljesen egyedül van a világban. Nagyon sokáig szörnyen magányos. De aztán… na, majd meglátod!

Eszembe jutott, hogy már az iskolában is beszéltünk erről a könyvről, úgy két-három éve. Akkor nem olvastam el, most viszont már túl nagy voltam hozzá. – Köszönöm – mondtam, és a mellkasomhoz szorítottam a könyvet.

Apám megsimogatta a vállamat. Aztán elindultunk vacsorázni. – Milyen szerencse, hogy a születésnapodon nem vagyok rosszul – jegyezte meg anyám, ahogy nagyapám háza felé tartottunk. A kedvenc éttermembe indultunk, de előbb még el kellett ugranunk érte is. Már nagyon vártam, hogy lássam. Ő valahogy mindig el tudta terelni a figyelmemet. – Még mindig azt gondolom, hogy bulit kellett volna rendezni – folytatta anyám. – A jó dolgokat meg kell ünnepelni! – De hát megünnepeljük! – mondta apám. A visszapillantó tükörben rám nézett. – Julia így szerette volna.

Valahányszor csak erre jöttünk, mindig egyre élettelenebbnek látszott a táj. Nemcsak a fű meg az eukaliptuszfák miatt: finomabb jelek is mutatkoztak. Biztos voltam benne, hogy már a lagúna partja is barnább, mint régen, és már nem volt olyan sűrű a gyékény meg a nád. Hangosan nem mondta ki senki – egyelőre elég élelmet termeltek a melegházakban, a nagy infralámpák alatt –, de egyre nehezebben lehetett elsiklani a tény felett, hogy a növények lassan feladják a harcot, és hamarosan mindent hatalmába kerít a pusztulás. Abba bele sem mertünk gondolni, mi lehet a helyzet a kevésbé szerencsés kontinenseken. A golfpálya viszont, ami mellett elhajtottunk, még sosem nézett ki ilyen remekül: bujább és élőbb volt, mint valaha. Mindenhol kicserélték rajta a füvet mesterséges gyepre, és a golfautók most is vidáman kapaszkodtak felfelé a domboldalon. – Nem értem, miért nem hívtuk meg legalább Hannát – szólalt meg anyám megint. Hátrafordult felém, a biztonsági öv a nyakába vágott. – Olyan jó barátok vagytok ti ketten! – Hát, már nem vagyunk – feleltem.

Nagyapám telke a megszokottnál is sivárabb látványt nyújtott. Nagyapa nem volt hajlandó kivágni az eukaliptuszfáit, úgyhogy néhány közülük most kopaszon, vészjóslón meredezett az ég felé, néhány másik pedig már ki is dőlt. De a fenyők legalább még bírták, így a ház most is el tudott bújni mögöttük: nem lehetett látni sem az útról, sem pedig a környező házakból. Befordultunk a kis bekötőútra. A ház elé érve kiugrottam a kavicsokra, és az udvaron keresztül az ajtóhoz szaladtam. A szüleim a kocsiban vártak, le sem állították a motort. Nagyapa nem nyitott ajtót. Újra csöngettem. Kopogtam is. A verandán, a lámpa körül egy csapatnyi szúnyog repkedett. Mögöttem végre egy icipicit derengeni kezdett a fekete ég. Lassan kelni kezdett a Nap. Lenyomtam a kilincset, de az ajtó be volt zárva. Visszamentem a kocsihoz, a lapos sarkú balerinacipő csikorgott a kövön. – Nem nyit ajtót – mondtam. – Lehet, hogy elfelejtette visszatenni a hallókészülékét – felelte apám.

Leállította a motort, és visszamentünk együtt a házhoz. Anyám résnyire nyitotta a kocsiajtót, hogy beáradjon egy kis levegő. Apámnak volt kulcsa a házhoz. Kinyitotta az ajtót, és beléptünk. – Apa! – kiáltotta. Meleg és néma csönd fogadott minket. Egyedül az órák ketyegése hallatszott. A konyhában égett a nagyvillany. – Megjöttünk!

Minden ablak be volt zárva, és a polcok ugyanolyan üresek voltak, mint legutóbb, mikor itt jártam. – Hová tűnt minden? – csodálkozott apám. Végighúzta egy ujját az egyik üres polcon. Bekukucskált a mahagóni kisszekrény üvege mögé: onnan is eltűntek a porcelán- és kristályedények. – Tudod, szilveszterkor úgy tűnt – kezdtem –, mintha épp selejtezte volna a dolgait. – Hogy érted ezt? – kérdezte apám.

A legtöbb vasárnap elvittük nagyapámat vacsorázni. Általában már kint a verandán várt ránk, hogy rögtön be tudjon ülni a kocsiba, és útközben végig azt hajtogatta, hogy elkéstünk. – Be is dobozolt dolgokat – folytattam. – Micsoda? – apám arcán kezdett kiütközni az aggodalom. – De hát tegnap este beszéltem vele!

A dobozok eltűntek. Az asztal is üres volt. Nem maradt a házban semmi, ami egy kicsit is értékes lett volna. Megnéztük a hálószobát is: az ágy üres volt, de nem volt beágyazva. Kinyitottuk a ruhásszekrényt: a ruháinak legalább a fele eltűnt, és talán néhány pár cipő is. Felfedeztünk a konyhában egy halom furcsa levelet meg szórólapot. Az egyik kisméretű újság címoldalán egy hatalmas felirat azt hirdette: Amit nem szeretnének, ha tudnál: az igazság az „óraidőről”. A hűtőn egy karikatúra díszelgett: a képen üveges tekintetű emberek mászkáltak az utcán, alattuk pedig felirat: Az órazombik. Anyám is belopakodott a hátunk mögött. – Hol van? – kérdezte. – Nem tudom! – felelte apám. – Úristen! – tört ki anyám. – Olyan, mintha kirabolták volna! – Julia azt mondja, látta őt összecsomagolni.

Valami kavargott apámban, mint egy áramlat a jég alatt. – Azt nem mondtam, hogy összecsomagolt… – jegyeztem meg.

Anyám dühösen fordult felém. – Most már elég legyen a titkolózásból, kisasszony!

Apám nagyapa után kiáltozott a ház előtt, csak úgy vaktában, bele a hajnali derengésbe: – Apa, itt vagy valahol?

Az ablakon át figyeltem, ahogy megnézi a régi istállóban, a hátsó udvaron, a telek szélén, a haldokló erdőben. Nagyapám már nem tudott vezetni. Nem is volt kocsija. Egyedül nem mehetett el. Mindig mi segítettünk neki, vagy Chip, a tinédzser srác a lakóparkból, ha be kellett vásárolnia vagy el kellett mennie valahová. – Túl öreg hozzá, hogy egyedül éljen – szólalt meg anyám. – Számíthattunk volna erre.

Éreztem, hogy könnyes lesz a szemem. Apám elszaladt Chipékhez, az egyik új házban laktak a lakóparkban. Anyám közben sorban végighívta a nagyapa hűtőjére kitűzött telefonszámokat. Főleg a gyülekezete tagjai voltak, azok, akikkel kölcsönösen kisegítették egymást ebben-abban. Még mindig érződött a házban nagyapa illata: a szájvíz- és papírillat. A nappaliban az antik óra elütötte a hetet. Anyámnak meg-megbicsaklott a hangja, miközben beszélt. Mindenkinek megadta a mobilszámát arra az esetre, ha nagyapa esetleg felbukkanna. Hamarosan apám is visszaért, és új hírei is voltak: Chip kiiratkozott az iskolájából és elköltözött. – De hová? – kérdezte anyám.

Apám megdörzsölte a homlokát, és pislogott. A látóhatáron megjelent a Nap egy vékonyka csíkja, és megvilágította az ablakon keresztül a mindenhol ott lebegő porszemcséket. Akkoriban még mindig elöntött mindenkit az öröm, ha felragyogott a napfény – olyan hosszú ideig voltunk sötétben. De aznap alig vettük észre. Csak az tűnt fel, hogy hunyorogni kezdtünk a fényben. – Az anyja azt mondta, hogy a sivatagba ment… abba a városba – felelte apám. – Cirkádiába. Tegnap este indult el.

26.

Cirkádia nem szerepelt egyetlen térképen sem. Az autósatlaszban csak egy üres foltot találtunk azon a helyen, ahol úgy tudtuk, lennie kellene: egy folyamatos, bézsszínü hátteret, ami a sivatagot jelöli. Úgyhogy olyan volt, mintha egy kitalált helyre, valami képzeletbeli, megálmodott vidékre tartanánk. És bizonyos értelemben így is volt. Amint kiértünk a sivatagba, le kellett térnünk a kétsávos országútról egy kisebb útra, ami a térkép szerint ugyan zsákutca, de valójában egy másik úthoz vezetett, egy egészen újhoz, ami még le sem volt betonozva. Azon lehetett eljutni Cirkádiába. – Gondolod, hogy tényleg ott van? – kérdezte anyám. Vakítóan tűzött a Nap, úgyhogy állított kicsit a napellenzőn. – Lehet – felelte apám. A szeme egészen összeszűkült az erős fénytől. Este kilenc óra volt. – De az is lehet, hogy nem.

Nagyapám házából felhívtuk a rendőrséget, de nagyapa nem számított eltűnt személynek. Öreg volt és fura, de egyáltalán nem volt szenilis, és ő maga pakolt össze, mielőtt elment. Azonnal elindultunk a sivatagba, a vacsorát kihagytuk. Az országút a dombok között kanyargott: egyik-másik feketéllett a közelmúlt bozóttüzeitől. Minden megtett kilométerrel egyre melegebb lett. Itt kint mindig is küszködniük kellett a növényeknek, hogy életben maradjanak, így nem tűnt annyira kipusztultnak a táj, mint a tengerpart környékén. A sziklás domboldalakon egy-egy csenevész bokor árválkodott csupán, de semmivel sem tűntek véznábbnak a normálisnál. – Csak olyan nehéz elképzelni apádról, hogy csatlakozik valami ilyesmihez – jegyezte meg anyám. – A gyülekezetbe is eljárt – vetettem közbe a hátsó ülésről.

Az út mellett elektromos vezeték futott, lágy hullámokban ugrott át póznáról póznára. – Na jó, de olyan nehéz elképzelni róla, nem? – kérdezte anyám. – Helen, egyszerűen fogalmam sincs! – felelte apám. Mereven ült a vezetőülésben, mindkét keze a kormányon, egyenesen előre nézett.

A rádió már csak recsegett, amióta elhagytuk a külvárost is. Egyre gyérült a forgalom. Egyre laposabb lett a terep. Kibomlott körülöttünk a sivatag, a kék ég alacsonyan függött a föld felett. A Nap közvetlenül a láthatár felett lebegett, és még ott is maradt órákig. A forróságban elmosódott előttünk az út felülete, és hamarosan az orromba kúszott a kocsi üléseinek bőrszaga, ahogy felmelegedtek a Napon. Anyám bekapcsolta a légkondit. Ahogy teltek az órák, mind ásítozni kezdtünk. Apám megdörzsölte a borostáját, ami reggel óta kiült az arcára. Elmentünk egy ősrégi benzinkút maradványai mellett, az egyetlen épen maradt töltőállomás vöröslött a rozsdától. Mellette egyszerű, naptól fakó épület állt, félig az oldalára dőlve, tető nélkül. Volt valami szívszorító a látványban. Valaki felhúzta ezeket a falakat. Valaki itt tervezte a jövőjét. Most viszont keresztül lehetett látni a fal repedésein, látszott az ég a túloldalon. Végül el is aludtam, a fejemet az ablaknak támasztva. Azt álmodtam, hogy Cirkádiába költöztünk, de hoztuk magunkkal a házunkat is – csak a kilátás meg a szomszédok változtak. Valamikor este tíz után ébredtem arra, hogy a kocsi a földúton dülöngél. – Lassíts – mondta épp anyám. Az ajtó fölötti fogantyúba kapaszkodott. Egyenesen belehajtottunk a Napba.

A háztetők vibráló sziluettjét láttam meg először: fehér házak sorakoztak egymás mellett, körülöttük a homokdűnék óceánja. Az eredetileg tervezett település dísztáblája még most is ott állt a bejáratnál: egy súlyos gránittömb, előtte egy kiszáradt szökőkút és kipusztult füves terület. Vastag, írott betűkkel azt vésték a kőre: Rancho Domingo dél Sol – Lakópark. A kőtömb fölött ideiglenes felirat lengett két pózna közé feszítve: Üdvözöljük Cirkádiában! Alá valaki még azt is odaírta: A szabad emberek földjén. Titokban izgultam. Gabby elültette bennem a gondolatot, hogy ezen a helyen talán tényleg szebb az élet. Az utcáknak olyan neveket adtak, mint „Sivatagi rózsa sor” vagy „Dűne út”. Volt, amelyiket le is betonoztak, másokat meg nem. A „Tiszta ég útja” például jó száz méteren le volt betonozva, utána viszont átváltott földútba, mintha annak a pillanatnak akarna emléket állítani, amikor az építtetőknek elfogyott a pénze. – El tudod képzelni, milyen lehet itt kint élni? – kérdezte anyám.

Különböző mértékben befejezett házakkal találkoztunk. Némelyiknél hiányzott a garázs, máshol a tető. Egyik-másik puszta faváz volt csupán, vagy a gipszkarton- és stukkófalak meredeztek tető nélkül az ég felé. A fagerendák már kezdtek is tönkremenni a meleg, száraz levegőtől. De azt azért lehetett látni, mit tervezett a befektető: tizenkét utcányi hangulatos kertvárost, egy órányira a legközelebbi bevásárlóközponttól. Bár este fél tizenegy volt, Cirkádia épp ébredezett. Huszonöt órányi nappal állt előttük. A távolból kalapálás hallatszott. Valahol zümmögött egy fűrész. Az egyik kőzúzalékkal borított kocsibehajtón egy kifakult kék pólót és széles karimájú kalapot viselő férfi guggolt, épp fehér festéket öntött egy tálcára. Mellette, a ház falának támasztva egy létra állt. Apám lelassított és letekerte az ablakot. Nehéz volt lélegezni a sivatagi levegőtől. – Elnézést – kiabált ki apám a kocsiból.

A férfi hunyorogva felénk fordult. – Az édesapámat keresem. A nyolcvanas éveiben jár, és Gene-nek hívják. Nem látta esetleg?

A férfi odasétált a kocsinkhoz. Az arca csúnyán leégett a Napon, az állán fekete szakállkezdemény nőtt. – Azt mondta maguknak, hogy idejön? – kérdezte, mikor mellénk ért.

Eszembe jutott, hogy azt hallottam, a cirkádiaiak nemcsak elszöktek az órák elől, de valahogy kicsusszantak az idő kezei közül. Kíváncsian vizsgáltam a férfi arcát, látszik-e rajta, hogy más, mint mi, hogy valami megváltozott benne. De aztán arra gondoltam, a változás talán mélyebb, molekuláris szinten zajlik, hogy a testének atomjai talán ebben a pillanatban is kicsikét lassabban pörögnek, mint a mieink. A haja vonalától izzadtságcseppek gördültek alá. A pólóján is átütött a verejték. – Tegnap este érkezhetett – magyarázta az apám. Még mindig a fehér, galléros ingét viselte. Az órája megcsillant a napfényben. Az autó légkondija szélmalomharcot folytatott a betörő hőséggel.

A férfi rám nézett az ablakon keresztül, aztán az alsó ajkába harapott. A műszerfalon lévő órára esett a tekintetem, melynek neonfénye egy újabb perc elteltét jelezte: a Volvónk olyan volt, mint egy külön univerzum, ahol szélsebesen telik az idő. – Valószínűleg egy tizenhét éves fiúval érkezett – tette hozzá anyám, a vezető oldali ablak felé hajolva. – A neve Chip.

A férfi megdörzsölte a homlokát a keze fejével. Aztán a kalap karimájához érintette a kezét. – Ha nem mondta maguknak, hogy ide jön – mondta –, akkor lehet, hogy nem akarta, hogy tudják.

Feladtuk, hogy megtudjunk valamit a férfitól, úgyhogy továbbhajtottunk. Ő meg csak állt az út mellett, és csípőre tett kézzel figyelte, ahogy az autónk végiggördül az utcán. Egy elágazáshoz érkeztünk, és mikor jobbra fordultunk, egy sárga labradort sétáltató nő jött szembe velünk. – Sajnálom – felelte, mikor megállítottuk –, nem láttam őket.

Azzal ment is tovább. – Nem valami barátságosak az itteniek – jegyezte meg anyám.

Elhajtottunk egy sor melegház mellett. Bárhová néztünk, lepedők lógtak a szárítóköteleken. Egy zsákutca végén a tervezett városi uszoda medencéje mellé értünk: a prospektusokban biztosan külön oldalt is szenteltek neki. Most azonban csak egy száraz gödör volt a földben, az egyik végén mélyebb, a másikon sekély, még ki sem betonozták. A medence mellett apró játszótér állt. Egy zöld nyári ruhás lány ült az egyik hintán. A szél belekapott barna hajába. Felismertem a fociedzésről: Molly Kopachek volt az. – Állj meg itt! – mondtam apámnak, és lehúztam az ablakot. – Molly? – szólítottam meg.

Felnézett, közben összefogta a szemébe hulló haját, és gyorsan kis kontyfélébe csavarta. Egy évig voltunk együtt középhátvédek, de Mollyban nem igazán tengett túl a versenyszellem, úgyhogy a meccseken inkább százszorszépet szedett a kispad mellett. Leugrott a hintáról és odajött a kocsihoz. A szandálja surrogott a porban. – Nahát, ti is ide költöztök? – kérdezte.

Mögötte csontvázszerű épület állt, egy nagyjából ház alakú faváz.

– Csak a nagyapámat keressük – feleltem.

Őt nem látta, de mikor megemlítettem Chip nevét, az utca másik oldala felé mutatott. – Azt hiszem, talán lakik most abban a házban egy Chip nevű srác – mondta.

Apám behúzta a kéziféket. A ház falait festetlen, szürke stukkó borította. Körben festékesdobozok hevertek mindenütt. Az ajtó előtt egy fehér pólós, vékonyka lány cigarettázott. Magas volt és sápadt, a feje szinte kopaszra volt borotválva, és egy hatalmas napszemüveg lencséin keresztül bámult ránk, ahogy közeledtünk a ház felé. A szemüveg tükrében láttam az eget, mindenhol ott volt, valahogy sokkal szélesebb volt, jobban látható itt a sivatagban, mint a Föld bármely más pontján. – Maguk a szülei? – kérdezett vissza, mikor apám Chipről érdeklődött. Bentről hullámzó gitárzene szökött elő, valaki énekelt is. Olyan meleg volt, hogy alig kaptam levegőt. – Csak beszélni akarunk vele – válaszolta anyám.

A lány hosszan, lassan vett levegőt, majd kifújta. Két ujjal tartotta a cigarettát a csípője mellett. A füstnek valahogy más volt a szaga, mint a cigarettának szokott. Szegfűszegillata volt. – Szerintem kint van hátul – mondta végül. Az ajtó felé bólintott, de nem mozdult. – Nyitva van.

Bent egy bútorozatlan nappali fogadott minket, a földön mindenütt hálózsákok hevertek, az egyikben még feküdt is valaki. A plafonon ventilátor forgott, de hiába, csak a meleget keverte. – Hahó! – próbálkozott apám. Bizonytalanul körülnézett, mintha nem tudná, hová álljon. Az előszobában egy csordultig teli szelektív hulladékgyűjtő állt. A fal mellett üres borosüvegek sorakoztak, akár a tekebábuk.

A zene a konyhából jött. Két lányt találtunk bent – az egyik pont olyan nyurga volt, mint a kinti – és egy félmeztelen fiút, aki gitározott. Először a fiú vett észre minket, és abbahagyta a játékot. – Igen? – kérdezte.

Lassan a lányok is felénk fordultak. Vizenyős, vörös volt a szemük. Ahogy megláttak minket, elnevették magukat. Kis családommal betörtünk egy idegen ház konyhájába. – Chipet keressük – mondta apám. A gyors, pattogó szavak élesen belevágtak a levegőbe. Ekkor mintha tényleg megéreztem volna, milyen lassú az élet ebben a házban, hogy milyen lassan telik az idő ebben a városban.

A lányok a ház hátsó része felé pillantottak. – Hé, Chip! – kiabált ki a fiú. – Apád van itt!

A lányok megint felnevettek, a fiú pedig újból játszani kezdett. Egyetemisták lehettek, legalábbis korábban – akkoriban sokszor lehetett hallani, hogy a diákok ezrével hagyják ott az egyetemeket, meg hogy kilopják a termekből az órákat, aztán az utcán összetörik őket. Végül kint találtuk meg Chipet. Pont ugyanúgy festett, mint mindig: fekete póló, fekete, levágott szárú nadrág és fekete teniszcipő volt rajta, a haja feketére festve. Egy kopott esernyő árnyékában ült egy kifakult nyugágyon, és egy könyvet olvasott. Meglepte, amikor meglátott minket. – Hát maguk mit csinálnak itt? – kérdezte. – Az édesapám, ő is idejött veled? – kérdezte apám, de a feltételezés mostanra már teljesen nevetségesen hangzott. A nagyapám nem volt ott a házban. – Nem – felelte Chip. A könyvet felfordítva az ölébe tette. – Miért?

Néhány méterrel arrébb egy fiatal pár hevert egymásba gabalyodva egy másik nyugágyon. Észre sem vettek minket, de az is lehet, hogy csak nem foglalkoztak velünk. Hosszasan csókolóztak, és anyám teátrálisan az arca elé emelte a kezét, hogy ne lássa őket. Apám megmutatott Chipnek egy röplapot azok közül, amiket nagyapámnál találtunk. – Tudtam, hogy ő is átverésnek tartja az óraidőt – mondta Chip. – De ha nincs otthon, én sem tudom, hol lehet.

A hátsó verandának nem volt korlátja. Udvar sem volt, a ház mögött már a sivatag terült el, napkollektorok ragyogtak a fényben, amerre a szem ellátott. – Innen van áramunk – magyarázta Chip, mikor észrevette, mit bámulok.

Cirkádiába nem vezették be az elektromos áramot, és a vizet is tartálykocsival kellett hozni. – El kéne gondolkodniuk, hogy maguk is ideköltözzenek – mondta aztán. – Tudják, „hangolódj át, lépj be” – Az „hangolódj rá, lépj ki”1 – vágta rá anyám. Egy magazinnal legyezte magát, amit a táskájából húzott elő. – Menjünk!

Apám leírta a mobilszámát egy cédulára, és Chip kezébe nyomta. – Ha esetleg látod, vagy hallasz felőle – mondta légy szíves, hívj fel!

Chip kikísért minket a házon át a bejárati ajtóhoz. A lányok most is nevetni kezdtek, mikor elmentünk mellettük. Mintha nem tudnák megállni. – Most biztosan azt gondolják, mi csak egy csapat álmodozó vagyunk – mondta Chip. A lány az ajtó előtt épp egy újabb cigarettára gyújtott rá. – De pont fordítva van. Nem mi élünk tagadásban.

Feltámadt a szél, az utcán örvénylett a por meg a szemét. Arra gondoltam, hogy mindjárt hazaindulunk, én pedig figyelni fogom a szívverésemet, hátha észreveszem, amikor felgyorsul. – Mi realisták vagyunk – tette még hozzá Chip. – Maguk az álmodozók.

27.

A nagyapámnak volt egy nagybátyja, aki eltűnt Alaszkában. 1970-ben történt, nyár elején; az északi sarkkör környékén akkor napi huszonkét órában sütött a Nap. Halász volt, három évtizeddel azelőtt érkezett Alaszkába Norvégiából, és azon a partszakaszon, ahol élt, egyfajta élő legendává vált; mindig meg tudta mondani előre, hol lesznek legsűrűbben a lazacok ívás után. Nagyon egyszerűen élt, egy kis házikóban lakott, ahol nem volt sem villany, sem pedig víz, a pénzét pedig elásta a szigeten egy titkos helyre. Nagyapám két szezont dolgozott a nagybátyja keze alatt, és megőrzött róla egy kicsike fényképet, amin derékig érő gumicsizmában és fekete kötött sapkában látható, vastag ujjai köré halászháló tekeredik. Egy nap ez a nagybácsi egyedül kifutott a csónakjával a tengerre. Rövid utat kellett csak megtennie, a kikötőből a szigetig, az égen egy felhő sem látszott, a tenger nyugodt volt. Soha többé nem látták. – Emlékszem, június volt – mondogatta mindig a nagyapám, mintha ott lett volna aznap, pedig 1970-ben ő már visszaköltözött Kaliforniába. Mégis, valahányszor elmesélte ezt a történetet, kinyújtott kézzel végigsöpört maga előtt, hogy mutassa, milyen sima is volt a tenger aznap, amikor a nagybátyja eltűnt. – Tökéletes volt az idő – mondta. – Szellő sem mozdult.

Mindenki úgy gondolta, hogy a nagybátyja a tengerbe veszett, de a nagyapám nem hitte el. Sokan átkutatták a viskója környékét, de az elásott vagyont senkinek sem sikerült megtalálnia. – Rolf bármilyen nehézséggel megbirkózott, ami a tengeren csak adódhatott – mondogatta nagyapa gyakran. – Lehetetlenség, hogy elsüllyedt.

Eltelt tizenöt év, és senki sem hallott a nagybácsi felől. Aztán egy nap a nagyszüleim elutaztak Norvégiába – ez még évekkel azelőtt történt, hogy én megszülettem. Az ország északi része felé tartottak busszal, arrafelé éltek a nagyapám rokonai. A busz megállt egy apró halászfaluban, és felszállt egy öregember. – Tudtam, hogy ő az, amint megpillantottam – mesélte újra és újra a nagyapám.

Mikor ehhez a ponthoz ért a történetben, lassan megrázta a fejét, lehunyta a szemét és elégedetten füttyentett egyet, amiért a réges-rég megérzett igazának végül hús-vér bizonyítéka akadt. – Mindig is tudtam, hogy életben van! – mondogatta. – Mindig tudtam!

Nagyapám egyszer elvesztette a jegygyűrűjét: lecsúszott az ujjáról egy alaszkai hómezőn, de aztán hónapokkal később, tavasszal megtalálta. Elolvadt a hó, az aranygyűrű pedig ott hevert a sárban. A gyűrű visszatért hozzá. A nagyapám szerette az olyan történeteket, amelyekben a valószínűtlen dolgok igaznak bizonyultak. – De hát miért tűnt el Rolf? – kérdeztem tőle mindig. Nagyapám azonban nem gondolta, hogy ez fontos lenne a történet szempontjából. Vagy talán úgy gondolta, nincs abban semmi meglepő, hogy valaki hátrahagyja az egész életét. – Tudom, hogy felismert azon a buszon – mesélte. –De nem szólt egy szót sem. A következő megállónál egyszerűen fogta magát, felállt a helyéről és leszállt. Vissza se nézett.

Nagyapám soha többé nem látta a nagybátyját, az öreg végleg eltűnt előle abban az út menti erdőben. – Ez is teljesen Rolfra vall – magyarázta, és a hangjában mintha érződött volna némi csodálat. – Teljesen rá vall!

Éjfél után értünk haza Cirkádiából. Az utcánk fényes volt és csendes, majdnem mindenki aludt már. Egy ragyogó, fehér éjszaka élettelen legközepe. Mintha kiürítették volna az egész utcát. Még Sylvia sem volt kint a kertjében. Végigvisszhangzott a falakon, ahogy becsaptuk a kocsi ajtaját. Az égen néhány kósza felhő siklott nyugat felé. Egy vézna sziámi macska volt az egyetlen élőlény körülöttünk: a fénytől hunyorogva kóválygott Petersonék műpázsitján. A szüleim egész éjjel fent maradtak, és végigtelefonálták az összes kórházat. Én behúztam a függönyt, és megpróbáltam aludni. A napfény csíkokat rajzolt a szőnyegre. A komód tetején ott ketyegett az ébresztőórám, de most valahogy túl gyorsnak tűnt a tiktakolása. Száguldottak a percek. Repültek az órák. Alig aludtam egy keveset, és végig nyugtalanító álmok gyötörtek. A napok, a hónapok, az évek, az egész élet – minden száguld a vég felé. A szokásos időben csörömpölni kezdett az ébresztőóra: ideje volt felkelni és iskolába menni. Zakatoló szívvel, levegő után kapkodva ébredtem. Teljesen átizzadtam az ágyneműt. Még aznap délelőtt telefonáltak a rendőrségről, hogy találtak egy idős férfit: zavartan mászkált egy közeli vegyesbolt környékén. Apám azonnal bement a rendőrőrsre, hogy megerősítse, amit egyébként is tudtunk: nem ő volt az.

28.

Eltelt három nap, de nem érkezett semmit hír a nagyapámról. És Seth Moreno is mintha eltűnt volna az életemből. Reggelenként egyre később érkezett meg a buszmegállóba. Az iskolában nem beszélt velem. Egyetlen szót sem váltottunk azóta, hogy elmentünk megnézni a bálnákat. Rengeteget gondolkodtam az órák alatt, hogy vajon mit rontottam el. Közben egyre jobban nyúltak a napok, és egyre terjedelmesebbek lettek az éjszakák. Az emberek valamiféle „egyensúlyi pontról” meg „visszacsatolási hurokról” kezdtek beszélni: arról a pontról, ahonnan már nincs visszatérés. A NASA még azon a héten bejelentette, hogy a kockázat ellenére lehozzák az űrhajósokat. Senki sem tudta pontosan, milyen hatással lehet a lassulás az űrből való visszatérésükre, mindenesetre az űrállomáson elfogyott az élelem. Elvégeztek ezernyi számítást, és kiegészítették a szükséges találgatásokkal. Az volt a terv, hogy az Orion 16:03-kor szeli majd át a dél-kaliforniai égboltot, útban az Edwards Légibázisra. Azt terveztem, egyedül nézem majd a távcsövemen keresztül. Ragyogó, meleg idő volt, mikor aznap délután leszálltam a buszról. A Nap már vagy huszonvalahány órája sütött. Csillogott az aszfalt. A langyos szél faleveleket és szemetet fújt maga előtt az utcákon. Ahogy hazafelé sétáltam, az űrhajósok jártak a fejemben. Nyolc hónapja voltak fent, és ők voltak az utolsó emberek, akik még nem tapasztalták meg, milyenek a huszonnégy óránál hosszabb napok. Ahogy átvágtam egy üres telken, meglepetésemre megláttam Sethet a gördeszkáján. Miután leszálltunk, rögtön eltűnt a megállóból, de ezek szerint megállt, hogy ugrásokat gyakoroljon a tűzcsap mellett, a járdaszegélyen. Igyekeztem ellenállni a késztetésnek, hogy útközben odanézzek. Hallottam a csattanásokat, ahogy a deszka újra és újra a szegélynek ütközik, de csak mentem tovább. De mikor befordultam az utcánkba, a hang elhallgatott. Helyette valami egészen hihetetlent hallottam: a nevem három szótagja úszott felém a levegőben. – Hm? – fordultam felé.

Azonnal gombóc keletkezett a torkomban. A többi gyerek addigra mind szétszéledt. Csak mi ketten voltunk, meg az üres telekről felszálló por. – Megnézed ma az űrhajót? – kérdezte. Az egyik kezével eltakarta a szemét a Nap elől. Az árnyékaink összeértek a járdán. – Lehet – feleltem. Zavart és nyugtalan voltam. – Én felmegyek a tetőre, és onnan nézem – mondta. Megrebbent a szellő. Eltelt néhány másodperc. – Gyere át!

Dühösnek kellett volna lennem rá a viselkedése miatt; de csak a kézmozdulatára tudtam koncentrálni, ahogy intett, hogy tartsak vele, és arra, hogy kimondta pont azt, amit hallani akartam. Berángattunk két rozsdás strandszéket a rendetlen garázsukból a házba, és felvittük őket a létrán a padlásra, ki a tetőre. Letettük egymás mellé a tető egyenes részén, amit fekete kátránypapír borított. Vezetékek futottak mellettünk, és halmokban állt a réges-régi madárürülék. Seth hozott fel két kólát meg sósperecet. Hátradőltünk és vártuk, hogy elhúzzon a fejünk felett az Orion. Tiszta volt az ég, a levegő langyos. A székeknek napolaj- és sóillatuk volt. Szó szerint éreztem, hogy Seth ott ül mellettem. Hallottam a lélegzetvételét. Sokáig egyáltalán nem szóltunk egymáshoz. Végül ő törte meg a csendet. – Miért viselkedtél úgy a múltkor? – kérdezte.

Éreztem, hogy elönt a pánik. – Hogy viselkedtem?

Nem nézett rám. Belekortyolt a kólájába, a/lán letel te a kátránypapírra. Messziről hallottuk az autópályán elsuhanó autók hangját. – Nem tudom – mondta végül. – Valahogy olyan fura voltál a buszmegállóban a múlt héten.

Összeugrott a gyomrom. Megmarkoltam a szék fém karfáját. – Én nem viselkedtem furán! – feleltem. – Te viselkedtél furán!

Gondosan kerülte, hogy felém nézzen. Különösen élesen emlékszem az orrára, ahogy oldalról láttam, az állkapcsa bal oldalára, a fülére, a szemére, ahogy a kelet felé magasodó hegyeket bámulta. Jobban nézett ki, mint valaha. Megköszörülte a torkát, és azt felelte: – Valahogy úgy tűnt, mintha nem akarnál szóba állni senkivel. – Ez nem igaz – tiltakoztam. – Ez egyáltalán nem igaz!

Azt mondják, mindenféle apróságokból ki lehet olvasni, mit akar egy ember: hogy olvasni lehet a test legkisebb mozdulataiból, az arc villanásaiból. Ám én aznap valahogy hihetetlenül ügyesen épp az ellenkezőjét kommunikáltam annak, amit a legjobban szerettem volna a világon. – Meg ki is voltál öltözve, meg minden – tette még hozzá. – Miért voltál úgy kiöltözve?

Alig kaptam levegőt, de egy kis örömet is éreztem. Most kiderült, hogy igenis figyelt rám! – Te viselkedtél furán! – ismételtem meg. – Még csak nem is köszöntél!

Percek óta először fordult felém és nézett rám. Sötétbarna szeme elé hosszú pillafüggöny ereszkedett. Az arcbőre tökéletesen sima volt. – De hiszen te sem mondtál semmit!

És ekkor hirtelen széles mosolyra húzódott a szája. Észrevettem, hogy az elülső fogai ferdék egy kicsit. – Aznap volt a szülinapom – mondtam. – Ó! – felelte. – Hát… akkor boldog szülinapot!

Nem lehetett tudni, mi következik ezután, de abban a pillanatban ott voltunk együtt, kólát kortyolgattunk és bámultuk az eget. Jó kedvem volt. – Várj csak! – szólalt meg Seth. – Mennyi az idő?

Ő értette meg előbb: az Orionnak már itt kellett volna lennie. – Valami baj van – vonta le a következtetést.

Sötét szemével hunyorogva pásztázta a tiszta eget. Vártunk még néhány hosszúra nyúlt percig, de az ég ugyanolyan tökéletesen kék maradt, nem látszott semmilyen repülőgép vagy kondenzcsík. Talán már akkor tudtuk, mi történt. Kicsit később Sethék tévéje előtt ülve értesültünk az Orion sorsának részleteiről. Ismeretlen okból ötszáz kilométerre a kaliforniai parttól felrobbant. A fedélzeten tartózkodó nyolc űrhajós mind meghalt. Seth meg én a kanapé két végén ülve dermedten követtük a nappalijukba beáramló hírfolyamot. Máris feltűntek az űrhajósok fényképei a különböző csatornákon: tíz hónappal korábban, a kilövéskor készültek, friss és vidám volt rajtuk az arcuk, fehér ruhájuk ragyogott a napfényben, hatalmas, csillogó sisakjukkal a hónuk alatt integettek a kamerába – mennyire mások voltak, mint a mostanában készült felvételeken! Az űrben annyira lefogytak, olyan törékenyek lettek, hogy szinte természetesnek is tűnt, ahogy súlytalanul lebegve a műholdas kapcsolaton keresztül beszélgettek a houstoni központtal. Egy ideig senki nem szólalt meg. Fészkelődni kezdtem egy kicsit a helyemen, a kanapé nyikorgott alattam. Lyukas volt a bőrhuzat. Seth végül felém fordult: – Te hogy halnál meg szívesebben? – kérdezte. – Egy robbanásban vagy betegségben?

A kérdés ott lebegett közöttünk a levegőben. Ebben a házban halt meg az anyja. Nem akartam rossz választ adni. – A robbanásban az a jó – mondta aztán –, hogy csak egy pillanatig tart.

29.

Ezután gyakran töltöttük együtt az időnket Sethtel. Hirtelen kialakult köztünk egyfajta kötődés: ez valami olyasmi, ami csak gyerekek között vagy vészhelyzetben történik. Számunkra azon a tavaszon mást jelentett az idő: a hosszú délutánok sora felért egy egész évvel. Ebédszünetben már nem jártunk be a könyvtárba, inkább kinyújtóztunk a földön két kiszáradt fenyőfa alatt az udvar legtávolabbi végében, és az égen átúszó felhőket néztük. Seth rászokott, hogy reggelenként és délután is foglaljon nekem helyet a buszon. Eleinte nagyon is feltűnt, hogy a többiek figyelnek minket. Állandóan magamon éreztem a tekintetüket. Hallottam, ahogy összesúgnak mögöttem. De hamarosan azonban már észre sem vettem, egyszerűen nem érdekelt, mit gondolnak. – Kedves fiúnak tűnik – mondta egy alkalommal anyám. – Hívjuk meg vacsorára!

De én inkább egyedül akartam lenni Sethtel. Nem akartam senki mást a közelünkbe engedni. Akkor is Sethtel voltam, mikor kiderült, hogy a búza-termelés elérte a krízishatárt – már hivatalosan is elismerték, hogy a búza mesterséges közbeavatkozás nélkül többé nem terem meg a bolygónkon. Egy dombocska oldalából figyeltük, ahogy ide-oda kanyarognak a konzervekkel telerakott bevásárlókocsik a szupermarket parkolójában. Megint kitört az embereken a pánik. Érezni lehetett a levegőben a véglegességet, mint valami bizsergést, akár egy ízt, valahol nagyon hátul, a torokban. – Te mit választanál, inkább éhen halnál, vagy szomjan?

Addigra ez bevett szokássá vált közöttünk. Amúgy is komoly gyerekek voltunk mindketten, de az akkori világ még komolyabbá tett minket. – Éhen – feleltem. – És te? – Szomjan – vágta rá. Lerúgott a lejtőn egy követ, kis porfelhő kavargott a nyomában, míg el nem tűnt egy kiszáradt jégvirágbozótban. Seth mindig a gyorsabb halálnemet választotta.

Épp nálunk volt akkor is, mikor meghozták anyám melegházát, úgyhogy együtt néztük végig, ahogy a munkások felállítják a hátsó udvaron. Csillogtak az üvegtáblák, miközben feltették az infralámpákat és kitöltötték a virágföldet. Figyeltük, ahogy kihúzzák a narancsszínű elektromos vezetéket, és a jókora dugót egy külső konnektorba dugják. Az utolsók közt voltunk az utcánkban, akik melegházat építtettek. Anyám anélkül rendelte, hogy apámat megkérdezte volna, és míg ő elültetett egy csomó palántát a földbe, apám bentről figyelte, az ebédlőasztal mellől, karba tett kézzel. Aztán felment az emeletre. Estére már két sor zöldbab és három sor eper cseperedett a melegházunkban. – Az eper pazarlás – jegyezte meg apám. – Ha már termesztünk valamit, inkább gombát kellene termesztenünk. Annak nem kell annyi fény.

A bűnözés fehér éjszakákon jelentkező hulláma kezdte elérni a mi környékünket is. Az emberek a valósidősöket hibáztatták miatta. Ugyan ki más lenne az utcákon olyan későn? Sylvia kocsijának, ami ott állt a háza előtt, betörték az ablakát. Nem sokkal később pedig festékszóróval kiírta valaki a garázsára jó vastag betűkkel: Húzz a picsába! Eltűnődtem, mit gondolhat erről az apám; de nem kérdeztem meg, ő pedig nem mondott semmit. Nekem úgy tűnt, mintha azon a tavaszon sokkal gyorsabban telt volna az idő. Sethnek megint megnőtt a haja, és kezdett a szemébe lógni. Én megnövesztem a frufrumat. Seth azt mondta, tetszik neki. Elkezdtem borotválni a lábamat, és vettem egy igazi melltartót – ezúttal olyat, ami jó is volt rám. Egy sötét délutánon Seth tanítgatni kezdett gördeszkázni: még most is emlékszem a kezére a hátamon meg arra, ahogy az utcai lámpák fényében ott kocog mellettem, amíg én izgatottan imbolygok a hepehupás járdán. Iskola után mindig lementünk a kanyonba, hogy madárcsontvázakat keressünk – tele volt velük minden, annyi csont és toll volt mindenütt, mint kagyló a tengerben. Meg akartuk keresni az utolsó élő eukaliptuszt, és szentül hittük, hogy meg is találtuk: ott kókadozott a part egyik homokkő fala mellett. Összeszedtük a környéken az utolsó fűszálakat. Eltettük az utolsó margarétát, körömvirágot és loncot. Szótárak lapjai közt préseltük le a virágszirmokat. A saját korunk ereklyéivel töltöttük fel a polcainkat – „nézd csak”, mondjuk majd egy nap, „ezt itt juharnak hívták, ezt magnóliának, ezt nyárfának, ezt meg tölgynek”. Sötét napokon Seth lerajzolta a csillagképeket, mintha nem is olyan sokára az égitestek is eltűnhetnének. Seth apja szinte minden idejét a laborban töltötte. Korán elment otthonról, és csak későn ért haza. Mindig csak a nyomait láttuk: a kávéscsészéjét a mosogatóban, csikkeket a hamutartóban a hátsó verandán, a lépcsőkorlátra hajított laborköpenyt. Csak egy név volt a bejárati ajtó mellett óriási halomban álló, felbontatlan leveleken, egy hang a telefonban, ami azt mondja Sethnek, rendeljen pizzát és egyen csak nélküle. A szüleim nem is sejtették, milyen ritkán volt otthon Seth apja, amikor átmentem hozzá. Akkor is ketten voltunk csak Sethéknél, mikor elment az áram.

Hirtelen kikapcsolt a tévé, elaludtak a villanyok, én pedig megragadtam a kezét a sötétben. Délután négy óra volt. Csend borult a házra, mintha hozzá tartozna a sötétséghez. Még tizenhat óra volt hátra napfelkeltéig, talán több is. Együtt botladoztunk el a bejárati ajtóig. Kint is sötét volt, igazi történelem előtti sötét, csak a csillagok ragyogtak ránk némán. Anyám már hívott is a munkahelyéről a mobilomon. – Maradjatok otthon! – mondta. – Egyszerűen csak maradjatok bent a lakásban! Zárjátok be az ajtót, és ne engedjetek be senkit!

Átkutattuk a házat, hátha találunk zseblámpákat. Többször egymásnak ütköztünk a sötétben, vagy nekimentünk a falnak. Az egyik lámpát sikeresen el is törtünk, és ezen sokáig nevettünk. Seth meggyújtott néhány gyertyát az apja egyik öngyújtójával. Fáklyaként magunk előtt tartottuk őket, a kis lángoktól csupa árnyék lett az arcunk. Azon tűnődtünk, vajon így lesz-e mostantól, hogy vajon elkezdődött-e az elektromosság utáni új korszak. Végül aztán leültünk a hajópadlóra a nappaliban, körülöttünk ott pislákoltak a gyertyáink. Seth elővett egy pakli kártyát. – Ezt figyeld! – mondta.

Nekiállt kártyavárat építeni. Mindig három lapot helyezett fel egyszerre. Olyan csönd uralkodott a házban, hogy még az egymáshoz súrlódó kártyalapok hangját is hallani lehetett. A gyertyafényben Seth idősebbnek tűnt. Sokáig figyeltem őt. – Próbáld ki! – fordult hozzám, és két kártyalapot nyújtott felém. Csillogott a szeme.

De nekem remegni kezdett a kezem. Attól féltem, leborítanám az egészet. – Semmi baj – nyugtatott. – A második szint sokkal nehezebb, mint az első.

Már hetek óta el akartam mesélni Sethnek apámat és Sylviát – és most, ebben a halvány derengésben végre elérkezettnek tűnt a pillanat. Nagy levegőt vettem, és nyeltem egy nagyot. – Elmondok neked egy titkot – kezdtem.

Seth keze megállt, és rám nézett. – Láttam apámat Sylviánál.

Csak akkor vettem észre, mekkora körülöttünk a csend: hogy nem búg a hűtő, nem zümmög a tévé, nem ketyegnek a digitális órák. – Hogy érted? – kérdezte. – Láttam őket… hát, tudod… – szünetet tartottam. –

Együtt. Azzal, hogy kimondtam, most valóságosabbnak tűnt, mint eddig bármikor. Seth először nem mondott semmit. Tovább vártam. Aztán bólintott, mintha már hozzászokott volna az élet ilyen dolgaihoz. Sosem beszélt az anyjáról (én pedig megtanultam, hogy ne kérdezzek róla), de néha éreztem, mennyire hiányozhat neki, abból, ahogy a dolgokra reagált. Mintha ő már akkor tudta volna, hogy a felszín alatt mindig is ott rejtőzött valamiféle univerzális bánat. – Anyád tudja? – kérdezte végül. – Nem hiszem – feleltem. – Nem tudom.

Még két lapot helyezett a kártyavárra. Egy kicsit megmozdult tőle az egész építmény, és Seth keze néhány másodpercre megdermedt a levegőben, mintha valami láthatatlan erő segítségével egyben tudná tartani a kártyákat. És úgy tűnt, a dolog működik: a kártyavár állva maradt. – Ez nem tisztességes anyáddal szemben – mondta. –Utálom, ha valami nem tisztességes.

Bólintottam. – Én is.

Nem beszéltünk többet erről, de a titok ott izzott közöttünk. Jó érzés volt, hogy elmondtam. Jó érzés volt, hogy ez a fiú ismer engem. Később, mikor a kártyavár összedőlt, a gyertyák pedig teljesen leégtek, fürdőruhába bújtunk és beültünk Sethék jakuzzijának koromsötét vizébe. Semmit sem láttunk, csak a csillagokat. A víz alatt egymáshoz ért a lábunk. Seth odahajolt és megcsókolt. Én visszacsókoltam. Már nagyon régóta nem éreztem magam ilyen boldognak. Két órával később visszajött az áram. Az illetékesek úgy vélték, a kimaradást az infralámpák és a melegházak okozták: valószínűleg túlságosan megterhelték az elektromos

hálózatot. Megoldásként bevezették az energiahasználat korlátozását. Este tíz után már nem lehetett felkapcsolni a villanyt. Nem mehetett a légkondi, csak ha a hőmérséklet meghaladta a harmincegy fokot. Ám az ipari melegházak továbbra is habzsolták az áramot: a haszonnövényeket mindenhol erős nátriumlámpákkal nevelték. Ekkorra már az ország minden növénytermesztője rákényszerült, hogy időnként mesterséges fényforrásokat használjon. A tavasz közepén jártunk. Egyik nap egy vastag rózsaszín boríték landolt a postaládánkban. Egy csillogó-villogó meghívó volt benne, amely hírül adta, hogy Michaela tizenkettedik születésnapi buliját a Roosevelt Hotelben tartják. Most először kaptam meghívót egy ilyen nagy, táncos bulira, és elgondolkodtam rajta, vajon nem Seth miatt van-e. Ha csak néhány hónappal azelőtt kapom meg ezt a borítékot, boldog lettem volna és nagyon hálás. De most Sethtel eldöntöttünk, hogy nem megyünk el. – Utálom ezeket a bulikat – mondta. – És Michaela is az agyamra megy. Inkább nézzünk filmeket nálunk. – Nem jössz? – bámult rám Michaela másnap az iskolában. – Hülyéskedsz?

Vagy száz embert meghívott, és biztos volt abban, hogy a legtöbben el is mennek. – Nem igazán az én stílusom – feleltem.

Összeszorította a száját. – És ez azt jelenti, hogy Seth sem jön?

Belém hasított a büszkeség, amiért egy kalap alá vesz minket. – Nem hiszem, hogy menne – válaszoltam.

Micahela az ajkába harapott, és csípőre tette a kezét. – Hát jó – mondta. – Mindegy is. Nem érdekel, hogy a lúzerek eljönnek-e.

De engem sem érdekelt, mit gondol. Ahogy aprócska miniszoknyájában elsuhant, flipflop papucsa csattogott utána a járdán. Egyes napokon már szinte veszélyessé vált a meleg. Még csak április volt, de már kiadtak egy figyelmeztetést, hogy ne menjen senki a szabadba, ha huszonöt óránál régebben süt a Nap. Ekkoriban folyton megdőltek a melegrekordok. De a másik véglet szintén gyakran előfordult. Az egyik sötét reggelen csodálatos látványra ébredtem. – A szentségit! – mondta anyám, és szorosabbra húzta zöld fürdőköpenyét.

Kint szakadt a hó! Kaliforniában voltunk, nagyjából a tengerszint magasságában, tavasszal. Tíz-tizenkét centi hó esett, amíg aludtam, és még nem állt el. Ahogy egyre hosszabb ideig volt sötét, folyton alacsonyabbra süllyedt a hőmérséklet. A környék most kékesen ragyogott a holdfényben: cukormáz borult az autókra, a kerítésekre, a házak tetejét is vastag hótakaró fedte. Mintha újrakövezték volna a járdát. Egyetlen éjszaka alatt tiszta, tejszínszerű lepel borult a kertek műpázsitjára. Csillogott-villogott az egész utca. Seth hamarosan megjelent a tornácunkon. Piros sídzseki volt rajta, amit még sosem láttam, meg egy viharvert kötött sapka, ami kissé csálén állt a fején. A hó-pelyhek szétolvadtak a vállán. – Gyerünk szánkózni! – kiáltotta. A kezében egy kék műanyag deszkát tartott, amit otthonról hozott.

Fogtam a kabátom, és kimentem utána a fehérrel borított utcára. – Várj! – szólt utánam anyám az ajtóból. – Nem vagyok benne biztos, hogy jó ötlet most kimenni… – Helen! – szakította félbe apám. – De hisz ez csak hó!

Azon a környéken mi a strandoláshoz, a napsütéshez voltunk szokva, fogalmunk sem volt arról, milyen a hó. Azelőtt sosem láttam hóesést, sosem éreztem, hogy milyen puha, milyen könnyen összelapul a lépteim alatt, nem ismertem azt a jellemző, ropogó hangot sem. Addig nem gondoltam volna, hogy a hóesésben mindenre csend borul, mintha a hótakaró elnémítaná a világot. A mi garázsainkban nem voltak hólapátok, a kocsikon pedig nem volt téli gumi. A legközelebbi hókotró a hegyekben, úgy 250 kilométerre állomásozott. A hóesés foglyul ejtett minket. Az iskola bezárt, apám szabadnapot kapott. Mást nem tehettünk, úgyhogy belehemperedtünk a hóba, hóangyalt csináltunk, hóembert építettünk, és a lehető legkülönbözőbb tárgyak segítségével leszánkáztunk a legközelebbi domb tetejéről. A környék összes gyereke kint volt az utcán. A szempillánkra tapadtak a hópelyhek, kinyújtott nyelvvel próbáltuk elkapdosni őket, figyeltük, ahogy elolvadnak a tenyerünkön. Végignéztük, ahogy tősgyökeres dél-kaliforniai macskánk, Tony életében először szembesül ezzel a furcsa, hideg csapadékkal: óvatosan belelépett, majd prüszkölve lerázta a mancsáról és visszamenekült a házba. Apám még el is nevette magát a jelenet láttán, alighanem most először, mióta nagyapám eltűnt. Azóta hétvégenként a valósidős telepeket

járta, hátha ráakad valahol. Egyre távolabbi helyekre jutott el, kint, a sivatagban vagy fent, a hegyekben. Többtucatnyi ilyen kolónia alapult szerteszét az államban. Apám mindenhová magával vitt egy adag Eltűnt! feliratú szórólapot. Hat hét telt el, de semmit nem hallottunk a nagyapám felől. Nehéz volt elképzelni, hogy ennyi időt kibírjon anélkül, hogy jelentkezik, úgyhogy kezdtem aggódni, hogy esetleg történt vele valami, de egyelőre megtartottam magamnak a véleményemet. – Remélem, ő is látja – mondta apám, és lehajolt, hogy beletúrjon a hóba. – Akárhol is legyen…

Gyúrt egy kis hógolyót és felém dobta. Később segített nekünk hóembert építeni az udvaron. Persze tudtuk, hogy a hó rögtön elolvad majd, amint két nap múlva felkel a Nap, de arra a napra átmenetileg visszaköltözött a szépség a világunkba. Anyámra csak homályosan emlékszem arról a reggelről: egy csöndes, aggodalmas árny volt a háttérben. – Ez nem természetes – ismételgette, de elnyomta a hangját a gyerekzsivaj. A közelébe sem ment a hónak. – Ez itt Kalifornia! – mondta. – Ez nem természetes.

30.

Egyik nap fura hang hallatszott az égből: valami zizegő, szakadásszerű hang, mint mikor alufóliát fúj a szél. Egyszerre jött mindenfelől, és három percig hallatszott. Mexikóvárostól Seattle-ig mindenhol hallották – egyesek szerint érezték – az emberek. De látni nem lehetett semmit. Akármi is kavargott aznap a légkörben, az emberi szemnek láthatatlan maradt. A következő sötét periódusban egy nagy, zöld fényfolyam tűnt fel a horizonton. Több ezren felvették, ahogy lángszerűen hullámzott felettünk. Ezzel egy időben a navigációs rendszerek felmondták a szolgálatot. Néhány műhold is eltűnt az égről. Anyám ekkor élte át az egyik legrosszabb rohamát: egyensúlyát vesztve lerogyott a konyha padlójára, mintha egy süllyedő hajó fedélzetén ragadt volna. Egy kis ideig nem is tudott felállni. Mire újra feljött a Nap, hivatalosan is bejelentették: valami történt a Föld körüli mágneses mezővel. A lassulás kezdetekor még keveset lehetett tudni a dinamóeffektusról. Inkább csak elmélet volt, semmint tény, nem volt több egy ötletes matematikai feltételezésnél, ami a húrelmélethez hasonlóan a tudomány és a hit határán lebegett. Egy ellenőrizhetetlen vízió arról, hogy a Föld mágneses mezeje valamiféleképp függ a bolygó forgásától. A mágneses mező évmilliók óta védte a bolygót a Nap sugárzásától, de a lassulás kezdete után nyolc hónappal gyengülni kezdett. Jókora hasadék jelent meg a föld nyugati része fölött: ezt nevezték észak-amerikai anomáliának. Nem akkor hallottam életemben először a sugárzás szót, de ha azelőtt megkérdezik, mit jelent, biztosan a történelemhez kapcsolom: az atombombához vagy az előző század nagy háborúihoz. De most bejelentették: a sugárzás szabadon áramlik a légkör felső részébe. Módosították a repülőgépek és a műholdak pályáját. A kormány biztosította az embereket, hogy a jelenség csupán minimális veszélyt jelent ránk nézve, de azért azt tanácsolták, a biztonság kedvéért egyáltalán ne menjünk ki a napra, mert időbe telik, amíg fel tudják mérni a veszély valódi mértékét. Így, bár a napok lassan hatvanórásra dagadtak, a vidámparkok és a szabadtéri vásárok a világos napokon zárva maradtak. Sok sporteseményt töröltek, vagy áttették a helyszínüket a fedett stadionokba. A melegházakat befedték – a sugárzás épp olyan valószínűséggel elpusztíthatta a növények sejtjeit, mint a mieinket. Ettől kezdve a haszonnövényeink kizárólag mesterséges fényt kaptak. Akkoriban persze azt reméltük, hogy ezek az intézkedések csak ideiglenesen maradnak érvényben. Minden hivatalos közleményben ugyanúgy fogalmaztak: az elővigyázatosság érdekében. Csak jóval később kezdtem el nem úgy gondolni erre, mint egy újabb furcsa változásra, hanem inkább mint az utolsó cseppre a pohárban. A szüleim nagyon komolyan vették a sugárzás veszélyeit – még apám is. És természetesen a tanárok is így tettek. A napfényes időszakokban csakis addig tartózkodhattunk az épületen kívül, amíg az iskolabuszon ültünk, és még a buszt is felszerelték sötétítőkkel. Folyamatosan behúzva tartottuk a függönyöket. Ha el kellett intéznünk valamit, a sötét napokon tettük. Mikor az ég világosodni kezdett, mindenki gyorsan hazasietett, és bezártuk az ajtót, hogy megóvjuk magunkat a napsugaraktól. A napfény hiányát D-vitamin-tablettákkal igyekeztünk kompenzálni. A lakásban kuksolva vártuk, hogy végre kimehessünk. Most a világos napok voltak a szörnyűek. Túl lassúnak éreztük őket. Anyám ilyenkor csak az iskolába engedett el, így ezeken a napokon jóval kevesebbet tudtam együtt lenni Sethtel. Egyedül voltam a szobámban, és a sötét napok szabadsága után vágyakoztam. Elkezdett egészen mást jelenteni számomra a naplemente, bármikor köszöntött is ránk. Amint a Nap lebukott a látóhatáron, néhány perc múlva megjelent Seth a verandán, a szürkületben. – Hahó! – köszönt. – Hahó! – köszöntem vissza, aztán behívtam a házba.

A sötét napokon majdnem minden időnket együtt töltöttük. Sylviát hetek óta nem láttam. Újabban folyton behúzva tartotta a függönyöket, úgyhogy a távcsövemnek sem vettem sok hasznát. Fogalmam sem volt, mi történik a házában. A rózsái kiszáradtak, ahogy mindenki máséi, de meg sem próbálta eltüntetni őket a kertjéből. Ott maradtak a csontvázszerű rózsabokrok a kocsibehajtó mellett. A pázsittal sem törődött, pedig addigra már az összes szomszédunk műfűre váltott, csak az ő háza körül nem volt semmi zöld. A kocsibehajtójára állandóan finom port fújt a szél. Úgy tűnt, Sylvia sosem hagyja el a házat. A grafitit a garázs falán úgy-ahogy lefestették, most egy nagy barna festékpaca éktelenkedett a helyén. A tetőn még mindig ott tátongott a lyuk, a fehér műanyag fólia lassan megbámult a levegőn.

A kisebb gyerekek mindenféle rémtörténeteket terjesztettek róla, és inkább átmentek a másik oldalra, csak hogy ne kelljen elmenniük Sylvia háza előtt. Azzal cukkolták egymást, hogy ki mer becsöngetni, de senkinek sem volt hozzá elég bátorsága. Egyszer láttam, ahogy két Jehova tanúja áll tanakodva az ajtaja előtt, de végül nem kopogtak be hozzá. Nem tudom, apám átjárt-e még hozzá, én mindenesetre sosem láttam. Amennyire én tudtam, soha senki nem lépett be Sylvia házába. És nem is távozott tőle senki. – Talán a fehér éjszakákon jön elő – mondta Seth. –Amikor mindenki más alszik.

Két külön kanapén heverésztünk a nappalijukban, fémtálkákból fagyit ettünk, és élveztük a sötétség utolsó óráit. Az ablakon át a villogó eget figyeltük – az északi fény már majdnem az egyenlítőig lecsúszott, nyilván szintén a mágneses tér változásának a következtében. Új nevet is kapott: Aurora Medius. – Lehet – feleltem. – A helyében én ezt csinálnám – tette hozzá. – Lehet, hogy elköltözött valahová.

Seth végiggondolta ezt az eshetőséget is. Fagyis kanala hozzákoccant az elülső fogaihoz. – A kocsija nélkül? – kérdezte végül.

Megállapítottuk, hogy előbb-utóbb mindig eltűnnek az újságok Sylvia verandájáról, és a postaládája sem telt meg soha teljesen. – Szerintem még mindig ott van bent – döntötte el a kérdést Seth.

Pislákolt a lámpa a nappaliban. Egyre gyakrabban történt ilyesmi, hiszen egyre több áramot használtunk. – Tudom, mit kellene csinálnunk – szólalt meg Seth. Gyorsan felült, és az üres tálkát a dohányzóasztalra tette. A pólója alól kivillant egyenletesen lebarnult hasa. Tetszett, ahogy a csípőcsontja kidomborodik az öve felett. – Lopózzunk ki valamelyik fehér éjszakán, és nézzük meg, kijön-e!

Ahogy kimondta, rögtön tudtam, hogy már aznap este megcsináljuk. Egyszerűen muszáj volt. Sylvia egy igen ritka emberfaj egyik utolsó képviselője volt: ő volt az utolsó valósidős a környékünkön. Felhívtam anyámat, és azt mondtam neki, Hannáék-nál alszom. Egyre könnyebben ment a hazudozás. – Jaj, de jó! – lelkesedett. Álmosnak tűnt a hangja a telefonban. – Tudtam én, hogy előbb-utóbb úgyis kibékültök Hannával.

Abból, ahogy szünetet tartott a szavak között, tudni lehet, hogy épp egy újabb szédüléshullámmal küszködik. Ha jól érezte volna magát, biztosan nem hitt volna nekem. Hónapok óta nem voltam Hannáéknál. – De, Julia – tette még hozzá légy szíves, ne menjetek a Napra! – Nem fogunk – feleltem. – Megígérem.

Aznap este nem törődtünk semmilyen figyelmeztetéssel. Sethtel a medencéjük partjánál töltöttük az estét, és néztük, ahogy a Nap felkapaszkodik a dombok fölé – hetek óta nem láttam a saját szememmel a Napot. Régen nem tudtunk úgy örülni a napfelkeltének, mint most, ezeknek a jóval ritkább, és immár tiltott hajnaloknak. Most is olyan érzés volt, mint a megváltás, és mintha még valami vegyi reakciót is beindított volna bennünk: egyfajta nappaleufóriát. Seth apja kilenc körül ért haza. – Ideje lenne hazamennie Júliának – jegyezte meg, mielőtt felment volna az emeletre lefeküdni. – Épp indult – felelte Seth, én pedig rábólintottam. Seth apja megdörzsölte a szakállát az ajtóban. Kimerültnek tűnt. – Akkor jó éjt! – mondta, aztán eltűnt a hálószobájában.

De nem mentem haza. Kint feküdtünk a nyugágyakon Sethtel, és csak vártuk, vártuk a hajnali derengésben, hogy megérintse a bőrünket a Nap. És mikor végre megtörtént, hagytuk, hogy az elviselhetetlenségig felhevítse a testünket, és csak akkor támolyogtunk be örömtől megittasulva az árnyékba. Később megtudtam, hogy a sugárzás jóval veszélyesebb volt a gyerekekre, mint a felnőttekre. A mi testünk kisebb volt, még nem teljesen kifejlett. Több időnk volt rá, hogy a sejtkárosodás rákká érjen. Ahogy az agyunk is fejlődésben volt: egyes területek még nem alakultak ki teljesen, például a legfontosabb, a homloklebeny: az a terület, amely a döntéseinkért és az előrelátás képességéért felel; amely mérlegeli a veszélyeket és a következményeket. Bent, a házakban a betegek állapota súlyosbodott. A környéken már mindenhol felütötte a fejét a gravitációs betegség. Egyre sötétebb előrejelzéseket lehetett hallani a jövőről. De mi Sethtel jól éreztük magunkat. A halál néha csak az élet bizonyítéka. A pusztulás olykor egyfajta lendületet is hoz magával. Fiatalok voltunk és éhesek. Erősek voltunk, és csak egyre erősebbek lettünk: majd kicsattantunk az egészségtől.

Éjfélkor jöttünk el Sethéktől. Ragyogó éjszaka volt, az emlékezetemben valahogy sokkal világosabbként maradt meg, mint a többi, de ez persze nem lehet igaz: a sugárzás szabad szemmel nem volt látható. Ötszáz kilométerre északra Yosemite lángokban állt. A kiszáradt fák lángra kaptak. A füst délre sodródott, és fehér, ködszerű fátyolként ült a tájon, amitől egészen szokatlanul sütött a Nap: ragyogóan, de mégis szórt fénnyel. Végigsétáltunk a néma utcákon. Minden teljesen mozdulatlan volt. A házak ablakain mindenhol le volt eresztve a redőny, már csak mi voltunk ébren ezen a késői órán. Aznap este hagytuk a járdát, inkább kint sétáltunk az út közepén. Olyan érzés volt, mintha az autóknak végleg leáldozott volna. – Most azt csinálhatunk, amit csak akarunk – mondta Seth. Letérdelt az utca közepén, majd háton fekve elterült az úton, úgy bámult az éjféli napsütésbe. Én is mellé heveredtem, a hajam szétterült a fejem körül. Az aszfalt égette a bőrömet. – Hunyd le a szemed – súgta oda Seth, és én engedelmeskedtem.

Percekig feküdtünk így az úton: vakon, kiszolgáltatottan. Volt valami romantikus az aszfalt keserű illatában, a veszély édes ízében. Végül valami zajt hallottunk, amire egyből felpattant a szemünk és felültünk – de csak egy macska futott át a járdán. Elsétáltunk a buszmegállóig, ami most poros volt és elhagyatott, aztán elmentünk a bevásárlóközponthoz is, ahol minden üzlet zárva volt éjszakára. Mászkáltunk egy kicsit a parkolóban: ez volt a földkerekség legcsendesebb parkolója: egyetlen autó sem állt benne. Azt játszottuk, hogy csak látogatóba érkeztünk ebbe a fura világba, és találgattuk, vajon mi célt szolgálhat ez a hatalmas, üres terület ezekkel a ferde vonalakkal a földön. Aztán lefutottunk a domboldalon a mi utcánkba, a felkelő Nap közben hosszú árnyékot rajzolt mögénk. Hamarosan odaértünk Sylvia háza elé. Apám aznap este dolgozott, de anyám otthon volt, épp aludt – vagy az is lehet, hogy nem tudott aludni – az utca túloldalán. Féltem, hogy lebukhatunk, úgyhogy lekuporodtunk egy parkoló kocsi mögé. Ilyen közelről még mindig el lehetett olvasni a lefestett feliratot Sylvia garázsán. A hevenyészett betűk még mindig azt harsogták: Húzz a picsába! Kíváncsi voltam, milyen lehet most belülről a ház. Vajon Sylvia elvitette az összetört zongorát, vagy még mindig ott hevernek a darabjai a padlón? Úgy képzeltem, romokban áll bent minden: a padlódeszkák megvetemedtek, a polcok összedőltek, a makramé réges-rég szétbomlott. Nem hallatszott más, csak a tető fölött áthaladó elektromos vezeték halk búgása. Akkor vettük észre, hogy az oldalsó kapu nyitva áll: kusza összevisszaságban növő, kiszáradt bokrokra láttunk a hátsó udvaron. – Menjünk be! – súgta oda Seth.

Mielőtt bármit válaszolhattam volna, már be is szaladt a kapun. Nagyon jól nézett ki ebben a ragyogó fényben, ahogy elszaladt a stukkófal mellett, aztán hunyorogva visszafordult, és intett nekem, hogy kövessem. Persze követtem. A ház falának dőlve próbáltuk visszatartani a nevetést, remegett a vállunk, alig kaptunk levegőt. Nyár volt. Gyerekek voltunk, egy kicsit szerelmesek is – legalábbis én – és a tilosban jártunk. Próbáltunk benézni az ablakon, de be volt húzva a függöny. Nem volt semmi jele, hogy Sylvia otthon lenne. A napok akkorra már hatvanórásra nyúltak: majdnem két normál napnyi sötétség, aztán két normál napnyi világosság. Képtelenségnek tűnt, hogy Sylvia, ha még itt volt egyáltalán, végigaludja az egész sötét időszakot, vagy végig ébren legyen a világosban. De nem tudtunk semmi biztosat. Pedig szerettünk volna – mindent tudni akartunk, amit csak lehetett. Ott várhattunk volna órákig, anélkül hogy megpillantottuk volna. Ám ekkor hirtelen kinyílt az oldalsó ajtó, és már ott is volt, kint az udvaron: vékonyan, mint mindig, narancsszínű vászonruhában, mezítláb. Elbújtunk a kukák mögé, és figyeltük, ahogy kimegy a kocsibehajtóhoz. Körülnézett az utcán, aztán még egyszer: jobbra és balra. Úgy ólálkodott, mint valami bűnöző. Két kartondoboz volt nála, mindkettő leragasztva. Letette őket a behajtóra, aztán visszament a házba. – Jól gondoltad! – suttogtam. – Ezek szerint végig bent volt.

Seth bólintott. Egyik ujját az ajkához emelte. Sylvia újra megjelent az ajtóban még két dobozzal, és elindult kifelé. Egy időre eltűnt a látómezőnkből, aztán kulcscsörgést hallottunk elölről, majd a kocsi kinyíló és becsukódó csomagtartójának a hangját. Seth halkan elköhintette magát. A szájára tapasztotta a tenyerét, úgy próbálta visszatartani a következőt, de épp akkor tört ki belőle, mikor Sylvia visszaért az udvarra. Felénk fordította a fejét. – Jézusom! – mondta, a szívére szorított kézzel. – De megijesztettek! Ti meg mit csináltok itt?

Miután észrevett minket, felálltunk, de nem szóltunk semmit. Lebuktunk. Sylvia az ajtó felé pillantott. A megszokott elegáns, széles mozdulatok helyett most szorosan karba tett kézzel állt előttünk, izgatottan beharapva az alsó ajkát. – Nos? – kérdezte.

Egyikünk sem válaszolt.

– Azt hiszem, haza kéne mennetek – mondta végül. – Most, rögtön!

Sosem hallottam még így beszélni. Mikor tanított, mindig végtelenül türelmes és nyugodt volt. – Nem volna szabad itt lennetek – tette még hozzá, most már emelt hangon.

Hallottuk, ahogy nyílik mögötte az ajtó. Lehunyta a szemét. És akkor kilépett mögötte az apám, két barna bőrönddel a kezében. Talán nem kellett volna meglepődnöm, hogy csak úgy kisétál Sylvia házából, de mégis ez történt. Mikor meglátott minket, megtorpant. Hallottam, ahogy élesen beszívja a levegőt. Letette a bőröndöket a földre. – Ti meg mit csináltok itt? – kérdezte. Sethre nézett, aztán meg rám. Az ingnyakába tűzve egy napszemüveg lógott.

Túlságosan meg voltam döbbenve, hogy válaszolni tudjak. – Azt hittem, Hannáéknál vagy – mondta apám. Még valami mást is mondani akart, de Seth félbeszakította: – Ő pedig azt hitte, hogy maga dolgozik.

Seth dühösnek és elszántnak látszott. – Ne beszélj így velem! – felelte apám. – És egyébként is, Juliához beszéltem.

Apám hirtelen észrevette a nyitva hagyott kaput, és mintha végigfutott volna az arcán az ijedtség: ha anyám felébred és kinéz az ablakon, könnyedén megláthatott volna minket. – A francba! – szökött ki belőle.

Ekkor vettem észre először rajta a szakadékot az apa és a férfi között. Most egy végtelenül frusztrált férfi állt előttem. Még egy idegen is simán észrevette volna rajta a jeleket, messziről ki lehetett szúrni, ahogy a kapuhoz szaladt és dühösen becsukta. – Hová mész? – kérdeztem. – Sehová – felelte apám. De ott volt a kezében a két bőrönd, kétségbevonhatatlan bizonyítékként az ellenkezőjére. – Mondd meg az igazat!

Sylvia kissé távolabb húzódott tőlünk. Szinte észrevétlenül lopózott vissza az ajtóhoz. – Azt akarom, hogy most azonnal menj haza – mondta apám. A házunkra mutatott, ami épp csak látszott a kapu fölött: szépségesen búslakodott az utca túloldalán, egyszerű vakolt fala ragyogott a napsütésben: az otthonunk! – Nem megyek – feleltem.

Sylvia ekkorra már visszament a házba. Hallottam, ahogy az ajtó halkan becsukódik mögötte. – Most, azonnal! – utasított apám.

De én nem mozdultam. Talán a napsütés volt rám ilyen hatással, vagy hogy Seth ott állt mellettem. Azt szokták mondani, hogy napsütésben jobban előjönnek az ösztönök, mint sötétben. – Nem megyek haza – feleltem megint.

Seth megragadta a kezem. – Nem kényszeríthet rá – mondta. – Elmondhatnád az anyádnak, mondjuk most rögtön!

Apám arcára kiült a düh. A düh és a hitetlenség. – Anyáddal már megbeszéltük ezt – vágta rá. – Nem hiszek neked – mondtam én. Dühös köny-nyek buggyantak elő a szememből. Éreztem Seth kezét a hátamon. – Ha nem akarsz hazamenni, menjetek vissza Sethék-hez! – mondta erre apám. Már szinte könyörgött. – Légy szíves! Nem biztonságos kint lenni ilyen későn, és egyébként sem volna szabad a Napon lennetek!

Egy darabig még vitatkoztunk, de végül engedtünk neki. Azt azonban már nem engedtük, hogy kocsival elvigyen. Mégis végig követett minket az autóval, a lépteinkhez igazítva, csigatempóban haladt. Seth egész úton fogta a kezemet. Olyan érzés volt, mintha egy felnőtt ember életéből kaptam volna el egy pillanatképet. Az ilyen furcsa drámák mindig az éjszaka közepén történnek. Mikor odaértünk Sethék kocsibehajtójához, apám még utánam kiabált.

– Julia! – mondta. – Nem mondom el anyádnak, hogy nem voltál Hannáéknál – szünetet tartott. Zúgni kezdett a motor hűtője. – Rendben? – Te hazudsz neki, nem én – feleltem. – Julia! – próbálkozott apám még egyszer, de már nem feleltem. Nem tudtam, vajon mikor látom újra.

Sethtel kéz a kézben sétáltunk át a pázsitjuk helyén maradt porban az udvaron. Felmentünk a lépcsőn az ajtóhoz, aztán halkan beosontunk, nehogy felébresszük az apját. Bent még üldögéltünk egy ideig a kanapén, a nappaliban. A sötétítők miatt félhomály volt a szobában. Későre járt, hajnali két óra felé. – El kéne mondanod anyádnak – szólalt meg Seth. Ásított egyet, aztán leheveredett a szőnyegre.

Én a hátamra feküdtem a kanapén, és a mennyezetet bámultam. Eltelt néhány perc. Valahol csöpögött egy csap. Búgott a hűtő. Kint csak tűzött, tűzött a Nap le a földre. – Úgyis rá fog jönni – feleltem.

Mikor odafordultam Sethhez, láttam, hogy már elaludt. Pólóban és alsónadrágban, összekuporodva feküdt a padlón. Egy ideig még hallgattam megnyugtató szuszogását. Figyeltem a szemhéja rezdüléseit, ahogy álmodott. Már nem volt elég pusztán a közelében lenni. Szerettem volna látni, mit álmodik most éppen. Még oda is vele akartam menni.

31.

Csak másnap, ébredés után vettük észre, hogy leégtünk. Sokkal jobban, mint életünkben bármikor. Lázasak voltunk, szomjasak, és paprikavörös volt az egész testünk. Alig tudtuk behajlítani a lábunkat. Fájt, ha elfordítottuk a fejünket. Seth kirohant a vécébe és hányt. Most is emlékszem, hogy nézett ki utána, még akkor is köhögött, mikor már visszafeküdt a kanapéra. A szemében kicsordulni készülő könnyeket láttam, meg még valami mást is: félelmet. Anyám el volt szörnyedve, mikor hazaértem. Az arcomról már fehéren hámlani kezdett a bőr. – Jézusom! – mondta. – Megmondtam, hogy ne menjetek a Napra!

Aznap egészen életre kelt, mintha a leégésem meggyógyította volna. Egy csomó ideig kenegette az arcomat aloéval. Ahogy a bőrömhöz ért az ujja, és a csípős krém hűsítette az arcomat, újra kisgyereknek éreztem magam. – A te ötleted volt – kérdezte – vagy Hannáé? És hol a francban voltak közben a szülei?

Nem tudtam a szemébe nézni. – Apád majd megvizsgál, ha hazaért – jelentette ki. A kezére apró bőrdarabkák tapadtak. A lámpafénynél jól láttam, milyen izgatott. – Egy órán belül itthon lesz.

Reméltem, hogy tényleg így lesz, de tudtam, hogy valami történt múlt éjjel. Valami, ami megadta apámnak az utolsó lökést, amitől telepakolta bőröndökkel Sylvia autójának a csomagtartóját. Mostanra már Nevadában járhatnak, vagy félúton Oregon felé, ha a part menti utat választották. De erről egy szót sem szóltam anyámnak. Csak vártam, hogy kiderüljön az igazság. Anyám felém hajolt, hogy jól megnézhesse az arcomat. Ilyen közelről öregnek tűnt, a szarkalábak még mélyebbnek látszottak a szeme körül: azokra a megszáradt virágszirmokra emlékeztetett az arca, amelyeket Sethtel tavasszal gyűjtöttünk. Megfordított és felhúzta a hátamon a pólót. Egyszerű, fehér sportmelltartó volt rajtam, titokban vettem, egy újabb, az elsőnél eredményesebb bolti látogatásom során. Lehunytam a szemem, és vártam, hogy tesz rá valami megjegyzést, de csak a megdöbbenés tört ki belőle, ahogy meglátta a bőrömet. – Úristen! – kiáltott fel. – Nem volt rajtad póló?

A Nap bevezetett egy új, alattomos módszert: a ruhán keresztül is égetett! Ugyanezen a délelőttön egy költöztető-autó állt meg Sylvia háza előtt. A függöny mögül figyeltem, ahogy két munkás végigcipeli a dobozokat a porral borított kerten. Aztán jöttek az állólámpák, a nagy, bolyhos szőnyegek, kétkosárnyi fonál, sok-sok méternyi makramé. Végül a bútorok kerültek sorra: a rusztikus ebédlőasztal, a barna bársonykanapé, két jókora karosszék, az ágykeret, az üres kalitka. Egész délelőtt folyt a rakodás, de Sylvia egyszer sem tűnt fel. A kocsija sem állt már a ház előtt. A behajtón egy megszáradt olajfolt éktelenkedett. A költöztetőkocsi elhajtott. Dél lett, aztán el is múlt, de apám még mindig nem ért haza. Anyám megpróbálta felhívni a mobilján. Nem vette fel. – Mostanra már végeznie kellett volna… – csodálkozott.

Nem szóltam semmit, de éreztem a gyülekező viharfelhőket körülöttünk. Láttam magam előtt a jövőt: tudtam, hogy apám nem jön többé haza. És ez az egyetlen tény újabb és újabb tényekre világított rá: például hogy a szerelem elmúlik, az emberek becsapják egymást, hogy az idő nem áll meg, a korszakok lezárulnak. Fél egy körül pislákolni kezdtek a fények. Néhány perccel később kialudtak a lámpák. – Francba! – szisszent fel anyám. – Már megint?

A házunk minden ablakát sötétítőfüggönyök borították, de egy kis napfény még így is beszűrődött, így nem volt egészen koromsötét a konyhában – ott ültünk ketten az asztal mellett, és csak vártunk és aggódtunk, mint két nő a múltból. Anyám meggyújtott néhány gyertyát. A tenyeremmel megdörzsöltem az arcomat. Égett, és lehámlott bőrdarabok hullottak róla a padlóra. – Ne csináld! – szólt rám anyám. – Ettől csak rosszabb lesz.

Nem sokkal azután, hogy elment az áram, a macskák éktelen nyávogásba kezdtek. Sosem hallottam még ilyet tőlük. Chloe csak nyögdécselt megállás nélkül, közben felállt a hátán szőr. Tony fel-alá mászkált a konyhában, és ide-oda forgatta a fülét. Mély morgás tört elő a torkából. Mikor felé nyújtottam a kezem, rám fújt. Hamarosan a környék összes kutyája ugatni kezdett. Egyre csak vonyítottak, folyamatosan, egyre hangosabban. Egy nagy német dog rohant végig az utcán, mögötte ott lengett a póráza. A közeli farmokon megvadultak a marhák, a lovak áttörtek a karámokon. Mi, emberek, semmit sem éreztünk. Az ég sima kéknek látszott. Megpróbáltuk bekapcsolni a rádiót, de csak zaj jött a hangszórókból. Egyetlen hullámhosszon sem lehetett emberi hangot fogni. Csak később értettük meg, ami visszatekintve már annyira egyértelmű: hogy átéltük az első napkitörést, amelynek a hatásai a mágneses mező gyengülésével súlyosan felerősödtek. Anyám megint megpróbálta felhívni apámat, de nem járt sikerrel. Chloe nyögdécselése elnyújtott, fájdalmas nyávogássá változott. Anyám bezárta a vendégszobába, aztán körbejárta a házat, és becsukta az összes ablakot, hogy kizárja a zajt. Megint apámat hívta. Ezúttal rögtön bekapcsolt a hangposta. – De hát hol lehet? – kérdezte.

Azt hiszem, ekkor már tudta, hogy apám nem egyszerűen csak késik. Valami megváltozott, és már anyám is tudta ezt. – Lehet, hogy inkább kímélni kellene az aksit – jegyeztem meg.

Látszott rajta, hogy mindjárt elsírja magát. Eltelt egy óra, aztán még egy. Nem érkezett semmi hír apámról. Anyám felhívta a kórházat, de nem volt ott. Megint megpróbálkozott a mobiljával is. Emlékszem a gombok pittyegésére, ahogy tárcsázott, újra és újra, egyre kétségbeesettebben: egy veszett ügy tompa visszhangjai. A lassulás előtt senki nem gondolta volna, hogy apám az a fajta ember, aki elhagyja a feleségét és a gyerekét. Nem, ő olyan ember volt, aki mindig ott volt, segített, aki rendesen elvégezte a munkáját, aztán pedig minden este hazatért a családjához. Olyan, aki megoldja a problémákat, és időben befizeti a számlákat. Rengetegen tanulmányozták a gravitációs betegség fiziológiai hatásait, azt viszont nem sejtette senki, hogy a lassulással járó, sokkal észrevehetetlenebb pszichológiai változások igazából jóval több ember életét megváltoztatják. Sosem értettük meg pontosan, hogyan, de a lassulás – vagy annak következményei – megváltoztatta a különböző biokémiai folyamatokat egyes emberek agyában; és ami talán a legsúlyosabb, felborította az ösztönszerű cselekvés és az önkontroll közti törékeny egyensúlyt.

32.

Tőlünk ötven kilométerre ugyanebben az időben egy másik dráma volt kibontakozóban. Egy golden retrieverrel kezdődött az egész, illetve valójában már sokkal korábban, hatvan évvel azelőtt elkezdődött, 1962-ben, amikor az amerikaiak megtanulták, hogy kell bombabiztos bunkert építeni a hátsó udvarukon, amikor mindenki pontosan elsajátította, hány centiméter vastagságú beton képes megvédeni az embert a sugárzástól egy nukleáris robbanás esetén. De ennek a napnak a története mégis azzal a golden retrieverrel kezdődött. Akárcsak a mi környékünkön, arrafelé is halálra rémítette az állatokat a napvihar, ezt a kutyát különösen. Átugrott a kerítésen, ki a hátsó udvarból, és csak szaladt, szaladt a vakvilágba. Rohant vagy tízsaroknyit, a kocsibehajtók, a kivágott fák csonkjai, a műpázsittal fedett kertek mellett. Egy gondosan megtervezett lakóparkban volt, ami nem sokkal a lassulás kezdete előtt épült, és azóta sem sokat változott. A domboldalakról persze eltűntek a fák, de így legalább most akadálytalanul ki lehetett látni a házakból a távoli óceánra, több kilométer távolságban. A kutya végül felszaladt egy dombra, és egy üres telken találta magát a lakópark határán, egy kiszáradt kis földdarabon, amely véletlenül épp a nagyapámé volt. Mire a gazdái megtalálták, a kutya már kikapart egy fémdarabot a földből, ami most félig kilógott a porból egy farakás mögött. Egy földbe süllyesztett, rozsdás csapóajtó volt. A kutya gazdái kihívták a rendőrséget. Vannak, akik szerint a szerelem a legédesebb érzés, a legtisztább öröm a világon, de ez nem igaz. Nem a szerelem az – hanem a megkönnyebbülés. Pontosan emlékszem anyám hangjára, ahogy felkiabált nekem a földszintről: – Itt van! Itt van!

Az a rövid, tompa hang, ahogy apám kocsijának motorja leállt a ház előtt, újraírta az egész jövőnket. – Úgy sajnálom – mondta apám, és meglengette a mobilját a levegőben. – Próbáltalak hívni!

Csak később tudtuk meg, hogy a napkitörés tönkretette a mobilhálózat műholdjait. Milliónyi kétségbeesett hívás röppent ki aznap az űrbe, de végül soha nem értek célba. – Hol voltál? – kérdezte anyám.

De engem már nem érdekelt. Hazajött! Itt volt! Egy csapásra mindent megbocsátottam neki. Nem is vettem rögtön észre a gondterhelt kifejezést az arcán. Pedig ekkor már tudnom kellett volna, hogy sosem azok a katasztrófák következnek be, amiket előre lát az ember. Hanem azok, amelyekre egyáltalán nem számít. Merthogy megvolt annak az oka, hogy apám olyan későn jött aznap haza. A nagyapám házánál járt. Nagyapám farakása mögött elrejtve, ahol valaha vadvirágok nőttek, volt egy ősrégi csapóajtó, egy lapos, rozsdás fémlemez. Azon keresztül lehetett lejutni a föld alatti óvóhelyre, amit nagyapám hat évtizeddel azelőtt épített arra az esetre, ha kitörne az atomháború. Én egyáltalán nem is tudtam ennek a bunkernek a létezéséről. Apám a gyerekkorából még emlékezett ugyan rá, de azt már nehezen tudta volna felidézni, hogy az udvar melyik részén is lehetett. Később bevallotta, hogy azt hitte, már évekkel azelőtt beomlott. De most kiderült, hogy az eltűnése előtti hónapokban a nagyapám titokban felkészült ennek az új kornak a veszélyeire. A bunker egy háromszor három és fél méteres helyiség volt, a falai harminchárom centi vastag betonból készültek. Volt bent több láda palackozott víz, rengeteg konzerv, két sörétes puska meg egy generátoros rádió. Négy hálózsák és négy priccs, egy-egy mindegyikünknek. Több doboznyi a kedvenc müzliszeletemből. A házból eltűnt dolgok nagy részét is megtaláltuk. Az egyik sarokban ott sorakoztak dobozokban a fényképek és a különböző értéktárgyak, még az aranyrudakkal teli cipős dobozt is megtaláltuk: ezeket pakolta össze az étkezőben, mikor szilveszterkor nála voltam. Az egyik falon egy két évvel azelőtti naptár lógott. A bunker arra volt felszerelve, hogy kivárjuk benne a társadalom összeomlását meg mindazt, ami utána következik. Nemcsak az ő számára nyújtott volna menedéket, hanem mindannyiunknak, a szüleimnek és nekem is. Úgy tűnt, annyira azért mégsem akart még megválni az élettől. A padlón különböző tárgyak hevertek szerteszét, a nagyapám ezeket hozta ki utoljára: egy pakli kártya, egy régi Monopoly, dámatábla bábukkal. A bábuk szétgurultak a betonon. Mellettük egy falétra hevert a földön, furcsa szögben meghajolva. A rendőrségi jelentés szerint emellett találták meg a nagyapám holttestét. Valaha nagyon szívós ember volt, de nekem a hír hallatán az jutott eszembe, milyen sérülékeny volt az utóbbi időben a bőre, hogy milyen könnyen és milyen gyakran kezdett vérezni.

Később rengeteget töprengtem, már-már kényszeresen, az okok és okozatok törvényszerűségein, azon, hogy a létra felborulása csak egyetlen eleme volt egy hihetetlen eseményláncolatnak. Mi történt volna, ha a bunker padlóján szőnyeg lett volna, és nem a csupasz betonra esik? És ha a létragyárban csúszásgátlót tesznek a létra lábára? Talán úgy nem dőlt volna el olyan könnyen. És ha a szovjetek 1962-ben nem telepítettek volna nukleáris rakétákat Kubába? A nagyapám akkor talán meg sem építette volna ezt a bunkert. És ha a Föld forgása olyan maradt volna, mint mindig? Talán nem akarta volna újra használatba venni. Azon az éjszakán sokáig hevertem ébren az ágyamban, és sorra vettem azt az ezernyi dolgot, amivel talán el lehetett volna kerülni nagyapa halálát. De amikor ahhoz a pillanathoz értem, hogy megcsúszott a létra lába, már jóval kevesebb lehetőség maradt: a feje a betonhoz csapódott, a vér az agyába tódult, a szíve megállt, és mindörökre itt hagyta ezt a világot. Később megállapították, hogy minden bizonnyal azon a napon halt meg, amikor eltűnt, két hónappal azelőtt, a születésnapomon. Amikor lezuhant, szürke nadrág volt rajta, bőrcipő és kordbársony sportzakó: kiöltözött az ünnepi vacsoránkra. A rendőrség szerint úgy egy órával azelőtt mászhatott le a bunkerbe, hogy mi megérkeztünk, valószínűleg csak le akart vinni egy utolsó adagot, mielőtt elindul velünk vacsorázni. A zsebében találtak egy halványkék borítékot, rajta a nevem nagyapa reszketeg kézírásával. Egy szülinapi üdvözlőlap volt benne, ami egy húszdolláros bankjegyet rejtett és egy rövid, kézzel írt üzenetet: Boldog születésnapot, Julia! Isten áldjon!

33.

Azon a vidéken, ahol mi laktunk, sosem volt eső. De a nagyapám temetése napján mégis esett. A sötétség hideg oltalmában tartottuk meg a szertartást. Apám csendesebb volt, mint amilyennek valaha láttam. Anyám halkan sírdogált mögöttem. Ragyogott a reflektorfényben a fekete koporsó, ahogy végigcsorogtak az oldalán az esőcseppek, én pedig nem tudtam elhinni, hogy ott van benne a nagyapám, hogy ott fekszik előttem holtan. Még mindig a fülemben csengett a hangja. Láttam az arcát magam előtt. Soha életemben nem voltam még temetésen. A porból hamarosan sár lett, az esőből meg hódara. A bolygó másik oldalán épp ragyogott a Nap, az emberek pedig elbújtak a sugarai elől. Emlékszem, én aznap reszkettem a dzsekimben, és azon tűnődtem, mi a különbség a „véletlen” és „sorsszerű” között. Én hamar felépültem a leégésből, de Seth még hetekig gyengélkedett. A karján felhólyagosodott, majd le-hámlott a bőr. Lázrohamok rázták a testét. Nem lehetett tudni, hogy a leégéstől vagy valami mástól van. Iskolába sem járt. Délutánonként ott ültem nála, de nem beszélt sokat, gyakran végig csak aludt. A régi napirendem újra kitárult előttem, mint egy begyógyultnak hitt seb: újra a könyvtárban töltöttem az ebédszüneteket szorongva, egyedül. Egyre kevesebb gyerek járt be az iskolába. Seth végül rendbe jött, de én még sokáig aggódtam, nem történt-e vele valami visszafordíthatatlan. Bizonyos dolgokat, amit gyerekként él át az ember, utána egész életében magával hurcol. A szakértők egy része már most óriási rákosmegbetegedés-hullámot jósolt. Az április gyorsan beleolvadt a májusba. Májusban elkezdődtek a földrengések: akkor még elég enyhék voltak, de gyakoriak, szinte minden nap meg-meg rázkódott alattunk a föld. Ugyanebben a hónapban felépítettünk a hátsó udvarban még egy melegházat és napálló üvegűre cseréltük az ablakokat. Anyám lakatot szereltetett a ház minden ajtajára. Apám vett egy puskát. Hét naplementével később pedig már meg is érkezett a június. A tanév utolsó napja csendesebb volt, mint korábban bármikor. Nem éreztük a szokásos örömet, elnémított minket a sötétség, a vékony holdsarló meg valami más is: gondolom, ez az újfajta idő – a gondolat, hogy milyen gyorsan siklik el mellettünk minden. Később megpróbáltam elmesélni Sethnek, hogy is éreztem magam aznap – még mindig otthon feküdt betegen de nagyon nehéz volt szavakkal megragadni azt a hangulatot. Ahogy ezen az utolsó napon becipzáraztuk a hátizsákjainkat és elraktuk a tankönyveinket a raktárba, azt éreztük, talán soha nem jövünk már vissza. Alig három hónap volt szeptemberig, de mi már nem gondoltunk a jövőre. Abban az évben az évkönyvek aláírásai is komolyabbra sikerültek. Mindenkinek a nosztalgia vezette a tollát. Hannával már hónapok óta nem beszéltem, most mégis ragaszkodott hozzá, hogy aláírja az évkönyvemben az oldalt, ahol a képe van – mikor készült, még jó barátok voltunk. Sosem láttam őt többé. A családjával nyáron visszamentek Utahba, hogy ott várják ki, bármi is jöjjön. Egyre kevesebb maradt a délutánból, és rövidesen lecsússzam az égről a Hold. Az angoltanárok kiosztották a nyári olvasmánylistákat: Állatfarm, Tom Sawyer, Anne Frank naplója. Azelőtt sosem találtuk olyan megnyugtatónak, biztonságosnak a linóleumon csikorgó székek zaját, a fehér műanyag táblákon megcsúszó filctollak csikorgását. De az órák most is a szokott sebességgel ketyegtek, és ez a nap is pontosan ért véget. A járda mellett ott sorakoztak az iskolabuszok, berregett a motorjuk és világított a reflektoruk a ködben. Megszólalt a csengő. Voltak, akik összeölelkeztek, mások elsírták magukat. Szétszéledtünk. Soha nem vártuk ennyire kevéssé a nyári szünetet, mint akkor. A napviharok egész nyáron tomboltak. Sethtel mindig figyeltük őket. Nem lehetett látni, mikor elérték a Földet, de tönkretették a vezetékeket, és tüzeket okoztak mindenfelé a világon. Egyre több sugárzás került a légkörbe, ezt tanúsították az északi fények vadul tekergő ívei is, amelyek rendszerint feltűntek az égen, ha besötétedett. Sosem lehetett tudni, mikor megy el az áram. A mágneses részecskék hirtelen rohama bármikor kiüthette az elektromos hálózatot, így mindig a kezünk ügyében tartottuk a zseblámpáinkat meg a gyertyákat. Továbbra sem mentünk ki a Napra. Akkorra már a legtöbbünk számára szinte teljesen érthetetlenné vált majdnem minden, amit a tudósok mondtak, de néhány durva tényt azért felfogtunk. Ugyanaz a napszél, ami valamikor a Mars levegőjét és óceánjait is eltüntette, most a mi egünket ostromolja. „Láttunk már hasonló módosulásokat a mágneses mezőben – nyilatkozta egy kutató –, de ilyen mértékűeket még soha. Ahhoz, hogy ilyen mértékű károsodások keletkezzenek, évezredek szükségesek.”

A nyilatkozatok szinte költői magaslatokban szárnyaltak. Elszabadult a tudósok képzelete. Egyesek felvetették, hogy egy egyelőre ismeretlen erő is szerepet játszik a most zajló folyamatokban. „Mindaz, ami jelenleg a szemünk előtt zajlik – nyilatkozta egy másik kutató –, megkérdőjelez mindent, amit a fizikáról eddig tudtunk.”

Anyám állapota hol romlott, hol javult. Megtanulta, hogy a szédülésrohamokat előre jelzi valamiféle halvány, fémes íz a szájában – egy újabb tünet, amit az orvosa nem tudott mivel magyarázni. Észrevettem, hogy apám újabban meglepően gyengéden bánik vele. Igyekeztem távolról kifigyelni, mi zajlik köztük, és felfedeztem egy újfajta intimitást. Bár fogalmam sem volt, mi az oka, de valami megváltozott. Sokat tanulmányoztam őket azon a nyáron, valahogy úgy,

ahogy a csillagászok fedeznek fel időnként egy-egy távoli bolygót: az iskolában tanultuk, hogy nem egyszerűen meglátják, hanem felfedezik őket, mert a gravitációjuk eltéríti a csillagok fényét. Én az olyan apró jelekre figyeltem, ahogy apám átkarolta anyám vállát, vagy anyám ellágyuló hangjára. Anyám néha szinte vidám volt, mikor túl volt egy-egy szédülésrohamon. Olyankor monopolyztunk vagy kínai dámát játszottunk, a szüleim közben sört kortyolgattak. Egyszer anyámnak egy egész hétig nem volt semmi baja, akkor minden este sokáig fent maradtunk, halkan beszélgettünk és nevetgéltünk, mind, együtt. Emlékszem, apám mindig azt bizonygatta: – Látod, minden rendben lesz!

Minél több idő telt el, annál kevésbé értettem a kapcsolatuk alakulását, de arra kezdtem gyanakodni, hogy az a felborult létra nagyapám bunkerében megváltoztatta az ő egymáshoz való viszonyukat is. Már sosem fogom megtudni, pontosan milyen sorrendben történtek az események, hogy melyik döntést mikor hozták. Sosem fogom megtudni, hogy apám vajon tényleg el akart-e menni Sylviával azon a napon. Csak azt tudom, hogy végül nem ment el. Csak azt tudom, hogy velünk maradt. Sylviát sosem láttam többé. Nem tudom, apám találkozott-e még vele. Azon a nyáron, és még később is előfordult néha, hogy késő éjjel hallottam, ahogy telefonál, de sosem derült ki, kivel beszélt ilyenkor és mit mondott neki. Mikor épp nem dolgozott, apám órákon keresztül leltárt készített nagyapám dolgairól. A régi tölgyfa órája most már a mi nappalinkban ketyegett. Az aprócska kiskanalai most a mi konyhánk citromsárga falán lógtak. A csecsemőkori cipői, azok a 80 év után is csillogó kis cipőcskék most a mi nappalink polcán díszelegtek. Apám soha többé nem említette Sylviát. Azon a nyáron mindketten keményen dolgoztunk, hogy bizonyos eseményeket meg nem történtté változtassunk. A tudat hihetetlen dolgokra képes, hát még két tudat közösen. Valamikor júniusban megérkezett a rendőrségi jelentés anyám balesetéről. Biztosan esett benne szó arról is, hogy mi történt az elütött férfival – biztosan benne volt, hogy „elhunyt” –, de csak egy gyors pillantást tudtam vetni rá, mielőtt apám összegyűrte és a kandallóba hajította az újságpapír mellé, amivel épp begyújtotta a tüzet. Olyan volt, mintha mi ketten megtanultunk volna visszautazni az időben, valami egyszerűbb korba, ahol az események sorrendje bizonytalanabb, és a következmények valahogy kevésbé függenek a történésektől. Apám összesen egyetlen alkalommal hozta szóba Sylviát. Tiszta, fekete éjszaka volt, már nem sok volt holdtökéig. Épp az iskola felé sétáltunk – az ő ötlete volt hogy rugdossuk egy kicsit a labdát a focipályán. – Tudom, hogy nem értesz mindent – mondta séta közben. Néhány utcai lámpa mutatta előttünk az utat. Megijedtem, vajon mi következik. – Tudod, mi az a paradoxon? – kérdezte.

Megállt és megdörzsölte a homlokát. Nem messze tőlünk kirajzolódott néhány ház körvonala a sötét ég háttere előtt. – Nem igazán – feleltem.

Emlékszem, hogy behúztam a kezem a dzsekim ujjába, és ökölbe szorítottam. Még mindig nem szoktam hozzá teljesen, mennyire le tud hűlni az idő ezekben a hosszú sötét időszakokban. – A paradoxon az – folytatta apám amikor két, egymással ellentétes dolog igaz egy időben.

Az ég felé fordította az arcát. Feltűnt egy nagyon pici kopasz folt a feje tetején, és megértettem, hogy az idő múlásának kemény bizonyítékai bizony mindenütt ott vannak. – Csak ne felejtsd el, jó? – tette még hozzá. – A dolgok nem mindig olyan egyértelműek.

Megérkeztünk a parkolóba, és találtunk egy rést a drótkerítésen. Még most is hallom, ahogy stoplis cipőnk talpa alatt ropog a műfű. Ekkorra már elpusztult a környéken minden növény. A focilabda ragyogott az északi fényben. Én kapura rúgtam, apám pedig próbálta kivédeni. Ahogy teltek a hónapok, egyre kevésbé élveztem, ha a labdába rúghattam, egyre nehezebben tudtam átlőni a pálya másik oldalára – nem is annyira a gravitáció, inkább a centrifugális erő növekedése miatt. Egyre nehezebbnek éreztem a labdát. – Hallottad, hogy találtak egy bolygót, ami egy kicsit hasonlít a Földre? – kérdezte apám, mikor elindultunk hazafelé. – Tényleg? – kérdeztem. – És hol? – Nagyon messze – felelte. – Huszonöt fényévnyire.

Néhány autó húzott el mellettünk az utcán, a lámpáik fényében egy-egy pillanatra láttuk a kivágott fák csonkjait az iskola előtt. – Szóval nem segít rajtunk – mondtam. – Nem – bólintott. – Nem, rajtunk már nem.

Egy ideig csöndben lépkedtünk egymás mellett. Az államig húztam a dzsekim cipzárját. A cipőm stoplija kopogott a járdán. – Fogadni mernék, hogy idén bekerülsz a válogatottba – szólalt meg apám. Az égen zöld meg ibolyaszín csíkok tűntek fel.

– Lehet – feleltem.

Pedig, azt hiszem, mindketten tudtuk, hogy abban az évben már nem lesz válogatott. Mindenfelől kalapácsolás, körfűrészek sziszegése meg lemezvágók zaja hallatszott. Százszámra épültek a föld alatt a sugárzás elleni bunkerek. És a napok egyre tovább és tovább nyúltak. Július 4-ére elérte a hosszuk a hetvenkét órát. Azon a nyáron Sethtel továbbra is kint kóboroltunk a sötét napokon az utcákon: két növésben levő, sápadt kis lény. Seth újra egészségesnek tűnt. Úgy látszott, jól van. Felváltva gurultunk le a deszkáján a környékbeli domboldalakon. Cukrot vettünk az italboltban, üdítőt ittunk a tengerpartra néző sziklafal tetején. Együtt virrasztottunk, miközben haldokoltak a bálnák. Egy délután Sethnek eleredt az orra vére. Néhány csepp a pólójára hullott. – Á, semmiség – mondta, és a keze fejével megtörölte az orrát, majd papír zsebkendőt húzott elő a zsebéből. Az óceán partján sétálgattunk, a víz sötét, haragos tömege alattunk dübörgött. Seth hátrahajtotta a fejét és összeszorította az ujjaival az orrnyergét. A vér gyorsan átitatta a zsebkendőt. – Időnként megesik – mentegetőzött. – Tényleg? – kérdeztem. – Nem akarod, hogy apám megnézze? – Nem nagy ügy – legyintett.

Néhány perc múlva elállt a vérzés. Semmi mást nem vettem észre rajta. Ügyesen titkolta a tüneteit. Sylvia háza üres maradt. Az udvarban ott állt az „Eladó” tábla, de a tető még mindig be volt szakadva, műanyag fólia fedte a lyukat. Egy érdeklődő sem érkezett, hogy megnézze. Egyik alkalommal, mikor kint csavarogtunk Sethtel, bekukucskáltunk az ablakon. A hajópadló kicsit sötétebb árnyalatú volt ott, ahol régen a zongora állt, és a tengeri kagylókból készült szélcsengő most is ott csilingelt halkan a szellőben. Ez a két dolog jelezte csupán, hogy Sylvia valaha itt élt. Néha elgondolkodtam rajta, vajon hová mehetett. Abban az évben az egyik csatornán ment egy műsor a valósidős telepekről és a lakóikról. Árgus szemmel figyeltem az embereket, nem pillantom-e meg köztük Sylviát, de egyik adásban sem tűnt fel. Cirkádiában ugyanezen a nyáron egyik nap három ember hőgutát kapott és meghalt, miután a sivatagban a negyvenegy órányi napsütés 57 fokra hevítette a levegőt. Nemsokára az összes telepet felszámolták. Ahogy a napok egyre hosszabbra nyúltak, az emberi test egyre kevésbé tudott alkalmazkodni. A lassú időhöz fűzött remények nem váltak valóra. A hosszú, alvás nélkül töltött időszakok következményei lassan kezdtek kihatni a valósidősök gondolkodási funkcióira is. Egyesek egyszerűen feladták az egészet, és visszaköltöztek a többiek közé, az órák világába. Azok közül pedig, akik a telepeken maradtak, sokan megőrültek. Idahóban találtak egy csoportot, akik kis híján éhen haltak: félrebeszéltek, hallucináltak és nem ettek semmit, pedig a szekrényeik tele voltak konzervekkel. Ez volt az élelmiszerhiány tetőzésének és az öngyilkos szekták nyara is. Szinte minden nap újabb halottakra bukkantak: tömegesen mérgezték meg magukat az emberek. Egyre nehezebben lehetett friss élelmiszerhez jutni. Júliusban a kormány meghirdette az „Élet Kertje” programot, hogy arra ösztönözzön mindenkit, termeljék meg maguknak a szükséges élelmiszert a fedett melegházban. Tájékoztató csomagokat osztottak és kis zacskókat, bennük a legszívósabb magokkal. Megpróbáltunk sárgarépát termeszteni, de csak fonnyadt, aprócska répáink nőttek. Nem csoda, csak egy kis mesterséges fény jutott nekik. Csak gombából jutott bőségesen mindenkinek. Marékszámra szedtük a vitaminokat, hogy pótoljuk a hiányzó tápanyagokat. De hamarosan fogyni kezdtek a vitaminok is. Anyám konzervgyűjteménye egyre nőtt azon a nyáron. A készlet most már az egész ebédlőt elfoglalta. Sethtel sok időt töltöttünk azzal, hogy elképzeltük, milyen lesz a világ, ha eltűnnek belőle az emberek. Azt hallottuk, hogy a műanyag tovább marad meg, mint bármi más, így az utcánkban álló házak helyére óriási kupacokat képzeltünk PVC-csövekből, lego darabokból, műanyag dobozokból, homokozó vödrökből, mikrochipekből, mobiltelefonokból és borotvákból. Úgy gondoltuk, mindenféle méretű és formájú PET-palackok tornyosulnak majd a többi maradvány fölé: a feliratuk elhalványul, műanyag faluk idővel megreped a kíméletlen, élettelen Nap sugarainak ostromától. – Képzeld el azt a rengeteg fogkefét! – mondta Seth.

Egyszer nagy meglepetésünkre észrevettünk egy szúnyogot, ahogy leszállt a veranda lámpájára. – Nézd! – mutatta Seth. A szeme nagyra nyílt, és nedvesen csillogott. Aztán továbbrepült. Ahogy figyeltük, hirtelen rádöbbentünk, milyen törékeny, elegáns kis élőlény is egy szúnyog. – Nézd, nézd! – mutogattuk egymásnak lelkesen. Abban a pillanatban meg voltunk győződve arról, hogy ez volt az utolsó vadon élő állat a Földön.

Egyes napokon a kanyonban kószáltunk zseblámpával. Néha kilestünk a Napra a függöny alól. Máskor meg hanyatt feküdtünk a sötétben, és úgy néztük az északi fényeket, ahogy más gyerekek régen a felhőket.

Esténként néha csókolóztunk a kocsifelhajtónkon. Még mindig emlékszem az érzésre, az epres rágó cukros ízére, ahogy Seth ajka az enyémhez ért. Úgy tűnt, mintha lassan cserbenhagyna minket az emlékezetünk. Észrevettem, hogy már nem tudom tisztán felidézni nagyapám arcát, vagy azt, hogy hogyan nézett ki anyám, mielőtt beteg lett – abban biztos voltam, hogy valamivel halványabb és durvább is lett a bőre, de nem tudtam volna biztosan megmondani. Sylvia zongorájának a hangját pedig teljesen elfelejtettem, ahogy a napsütés melegét is az arcomon és az eper ízét, a számban összelapuló szőlőszem puhaságát. Egyre nehezebben idéztem fel azokat a réges-régi reggeleket, amikor a Nap még óramű pontossággal kelt fel, és lassan felszárította a köd rétegeit – azt a gyöngéd, finom fényt, amivel elkezdődött egy nap. De néha egy széllökés, egy illat eszembe juttatta, milyen volt régen. A láthatár hirtelen túl üresnek tűnt – és egy pillanatra eszembe jutott, mi történt a fákkal. Váratlanul elöntötte a fülemet a csend – amiről eszembe jutott, mi hiányzik belőle: a madárcsicsergés. Egyes földrészeken éhínség tombolt. Igyekeztünk arra gondolni, hogy mennyivel szerencsésebbek vagyunk a legtöbb embernél. Abban az augusztusban az elektromos művek felásta az utcánkat. A földrengésekhez volt valami köze, amiatt kellett valami javítást elvégezniük. A narancssárga mellényes munkások légkalapáccsal feltörték a járda egy részét, hogy hozzáférjenek az alatta kanyargó vezetékekhez. Néhány órával később, mikor végeztek, két nagy, négyzet alakú foltban betont öntöttek a járdára, hogy kijavítsák, ahol feltörték. Még nem száradt meg a beton, mikor elhajtottak, és csak két narancssárga bója meg egy közéjük kifeszített sárga műanyag szalag védte. Sethtel letérdeltünk a friss beton mellé. Szerettünk volna valami nyomot hagyni magunk után, de nem tudtuk, mit írjunk bele. Határozottan éreztem, hogy ott van a teste mellettem, ahogy ott guggoltunk és tanakodtunk az utcai lámpák fényében. – Akármit is írunk, nagyon sokáig megmarad majd… – mondta. Csak bámult a betonra és az ajkát rágcsálta, ahogy mindig szokta, amikor bizonytalan. Ekkorra már minden ilyen szokását jól ismertem. Felnézett rám. –Talán életünk végéig!

Végighullámzott rajtam a bánat, mint valami eljövendő érzés előfutára. A nedves betonfelület sima volt, mint a friss hó, és sós tengerillatot árasztott. Sokáig gondolkodtunk, mit írjunk, épp csak egy kicsit kevesebb ideig, mint amíg a nedves beton megszárad a levegőn. A Föld még mindig forgott, a napok teltek, a csillagképek lassan átúsztak felettünk az égen. Fokozatosan hozzászoktuk, hogy a fehér éjszakákon a sugárzás elleni bunkerekben aludjunk – mindenki épített magának egyet az udvarán –, ahol a levegőnek por- és kőillata volt, úgyhogy lehetetlen volt megfeledkezni róla, hogy a föld alatt vagyunk. Lassan – ugyanakkor mégis egy szempillantás alatt – kicsúszott a kezeink közül a nyár. Arról, ami ezután történt, bőségesen maradtak fenn feljegyzések. De kétlem, hogy Seth neve az enyémen kívül bármelyik beszámolóban szerepelne. Egy idő után már nem tudta tovább titkolni. Egyik délután épp hazafelé sétáltunk a partról, mellettünk elsuhantak az autók fényszórói. Még csak néhány órája volt sötét, a Hold alacsonyan ragyogott az égen, épp csak látni lehetett a környék háztetői fölött. Útközben egy zacskó savanyúcukorkát ettünk közösen. Seth a csillagokat bámulta. – Ha az ember tényleg el tudna jutni a Marsra – kérdezte –, te el akarnál menni?

Nagyon szerettem, hogy ilyen dolgokon gondolkodik. – Nem hiszem – feleltem. – Túlságosan félnék. – Én elmennék – mondta. – Szívesen kipróbálnám.

Alig néhány másodperccel később hallottam, ahogy kiesik a zacskó a kezéből. Emlékszem a műanyag halk puffanására, ahogy a járdán landolt. A cukorkák szétgurultak belőle a földön. Már fordultam volna felé, mikor megéreztem, hogy a vállamra nehezedik. Aztán arccal előre elesett a járdán. Azt hiszem, már abban a pillanatban tudtam, hogy ezután semmi sem lesz ugyanolyan. A nevét kiabáltam. Megnéztem a szemét: félig nyitva volt, a tekintete üresnek tűnt. A feje előre-hátra dülöngélt. Egész testében remegett. Bár nagyon messzinek tűnt, elszaladtam a legközelebbi ház ajtajáig, olyan gyorsan, ahogy csak tudtam. Egy visszatérő álmomra emlékeztetett – néha még mostanában is előjön –, amiben beszakadt a föld, ahová csak léptem. Hamarosan már egy ismeretlen ajtón dörömböltem, aztán kiabáltam az ott lakó nővel, aki végül kihívta a mentőket, hozzám hasonlóan halálra rémült hangon. – Úristen, úristen – kiabálta a telefonba. – Egy fiú rohamot kapott az utcán!

Az első néhány másodpercben nagyon hálás voltam a nőnek, de aztán meg már azt akartam, hogy tűnjön el mellőlünk, hogy ne guggoljon ott mellettem, miközben Seth dobálja magát a járdán, fel-alá rángatózik a feje, de az én karom nem volt elég erős, hogy le tudjam fogni, az agyam pedig még annál is hasznavehetetlenebbnek tűnt – túl bensőséges pillanat volt ez ahhoz, hogy egy idegen is a tanúja legyen.

A roham végül lecsillapodott, de Seth azért a kórházban töltötte az éjszakát. Mikor másnap kiengedték, felhívott, hogy elmondja, amit már amúgy is sejtettem: – Azt hiszik, a betegség – mondta.

Éreztem, ahogy a szavak a mellkasomra nehezednek. – Tudom – feleltem.

Egy ideig nem mondtunk semmit. Hallottam a légzését a telefonban. – De én nem aggódom – tette végül hozzá. Nem hittem neki. – Mármint, anyád is milyen jól van általában! – Hát, valahogy úgy – helyeseltem.

Nem mondtam Sethnek, hogy az ő állapota már most sokkal rosszabbnak tűnik, mint anyámé. Ezután nagyon gyorsan legyengült. Nemsokára már majdnem minden idejét az ágyban töltötte. Amikor csak tehettem, náluk voltam, filmeket néztünk és kártyáztunk, vagy csak bámultuk a csillagokat a szobája ablakából. – Ha majd jobban leszek – mondogatta –, építsünk egy erődöt az udvaron, és állítsuk fel benne a távcsövedet! – Jó ötlet! – bólogattam.

De közben nagyon megijesztett, milyen vékony, és hogy milyen sápadt lett az arca. Néha lehunyta a szemét egy-két másodpercre, amíg el nem múlt a rátörő fejfájásroham. Az orra szinte állandóan vérzett. Egyre kevesebbet beszélt. A gördeszkája érintetlenül pihent a szobája sarkában. Rövidesen már alig tudott beszélni. Éreztem, ahogy egyre messzebb sodródik tőlem, mint egy jéghegy a tengeren. Seth apjának sosem sikerült kinemesítenie azt a kukoricafajtát, amin dolgozott, azt, ami megél fény nélkül is. Végül feladta az egészet, és bezárta a labort. Egy őszi napon úgy döntött, hogy Sethtel elköltöznek Mexikóba, ahol állítólag nem olyan erős a sugárzás. Most is emlékszem arra a délutánra, amikor Seth közölte velem, hogy elmennek, és arra is, hogy onnantól fogva kétségbeesetten kapaszkodtam abba, amit még hozzátett a végén: – De fogadok, hogy visszajövünk majd!

Emlékszem, az apja a karjában hozta ki Sethet a házból és berakta a kisbuszba. Arra is emlékszem, hogy csak lógott a vékonyka lába tehetetlenül. Pedig nemrég még olyan erős volt! Segítettem neki összecsomagolni. Nekem adta a gördeszkáját, azt mondta ő úgysem tudja használni. – Vigyázz rá a kedvemért – szólt ki az anyósülésről. Az utolsó percekben úgy zokogtam, hogy beszélni sem tudtam tőle. Emlékszem, Seth apja direkt nem nézett oda ránk, miközben bepakolt a kocsiba. – Csak néhány hónap… – nyugtatgatott, és megsimította az arcomat. A bőréből eltűnt a szín, de a szeme azért ugyanolyan sötét maradt. – Vissza fogunk jönni, meglátod!

Emlékszem a távolodó kocsi látványára, és arra, ahogy Seth arca lassan eltűnt a távolban. Sokáig álltam még utána a sötét utcán, a mellkasomhoz szorítottam a gördeszkát, és csak vártam, mintha még lett volna egy kis esélye, hogy a kocsi egyszer csak visszafordul és elindul felém. De körülöttem az élet továbbra is az egyetlen lehetséges irányba haladt tovább. Seth másnap küldött egy rövid e-mailt, egy néhány szóból álló, de számomra kincset érő üzenetet: Mexikó tök furcsa, és meleg! Hiányzol! Aznap és az elkövetkező napokban ezerszer is újra elolvastam. Még kihallottam őt a szavakból. Két nappal később történt, hogy elsötétült egész Észak-Amerika: ez volt a történelem legnagyobb áramkimaradása. Hetvenkét órán át gyertyafényben éltünk, és szigorúan be kellett osztanunk a készleteinket. A Földnek ezen a részén minden élőlénynek nélkülöznie kellett a tápláló fényt. Aggódtunk, hogy hamarosan elfogy az élelem. A bevásárlóközpontokban fosztogatók garázdálkodtak. Nem emlékszem, hogy valaha is előfordult ilyen, de most még apám sem ment be dolgozni. Hárman összebújva kuporogtunk a sugárzás elleni bunkerben. Apám lánccal zárta be az ajtót. Anyám amiatt aggódott, hogy nem lesz elég a vizünk, ezért a lehető legkisebb kortyokban ittunk. Számoltuk az órákat, a napokat. A második nap közepe táján lövéseket hallottunk a távolból. Egyáltalán nem aludtunk. Végül a harmadik napon pislákolva felgyulladtak a lámpák. De ezután már nem minden tért vissza a régi kerékvágásba. A számítógépes hálózatokat, az e-mail rendszereket és a legnagyobb internetes oldalakat működtető hatalmas szervereket ideiglenesen leállították, hogy spóroljunk az árammal. Minden olyan árammal működő rendszert leállítottak, amire nem volt feltétlenül szükség. És, mint ma már tudjuk, ezeket a szervereket végül soha többé nem kapcsolták vissza. Nem én voltam az egyetlen, aki emiatt elveszítette a kapcsolatot valakivel, akit szeretett. Most is emlékszem a postákon meg a boltokban megjelenő szórólapokra: rövidesen megteltek a különböző emberek nevével és képével a hirdetőtáblák, amelyeken azelőtt az eltűnt

háziállatokat keresték. Ha látja ezt a nőt, kérem, mondja meg neki, hogy Daniel keresi. Ha ott vagy valahol, J.T., ezen a számon érsz el. A friss kapcsolatoknak volt a legkevesebb esélye a túlélésre – több millió új ismeretség szakadt félbe, még mielőtt kibontakozhattak volna. Félelmetes még csak belegondolni is, hány lehetséges jövőbeli kapcsolódás vált semmivé ezen az idegenekkel teli bolygón! Bár nem volt meg Seth telefonszáma, indulás előtt legalább megadott egy bajai postacímet. Leveleket kezdtem küldözgetni neki: minden egyes nap írtam egyet – még heteken keresztül. Talán nem volt jó a cím. Vagy lehet, hogy a postán történt valami fennakadás. Néha a legszomorúbb történeteket lehet a legrövidebben elmondani: soha többé nem hallottam Seth Morenóról.

34.

Még most is megdöbbent, milyen keveset tudunk valójában. Voltak rakétáink, műholdjaink, nanotechnológiánk. Robotkarjaink, robotkezeink, felfedezőrobotokat küldtünk a Marsra. A pilóta nélküli, távolból irányítható repülőgépeink jó öt kilométeres távolságból is érzékelték az emberi hangot. Képesek voltunk bőrt előállítani, birkát klónozni. Rá tudtuk venni egy halott ember szívét, hogy egy idegen testében keringesse tovább a vért. A szerelem vagy a bánat kezelése területén is hatalmas előrelépéseket tettünk – voltak gyógyszereink a vágy felkeltésére, a fájdalom enyhítésére. A legkülönbözőbb csodákra voltunk képesek: a vak visszakaphatta a látását, a süket a hallását, az orvosaink naponta varázsoltak elő babákat meddő nők méhéből. A lassulás idején az őssejtkutatásnak köszönhetően már majdnem gyógyíthatóvá vált a bénulás – kis idő kellett volna, hogy a bénák tényleg felkeljenek és járni kezdjenek. Ám az ismeretlen végül minden tudásunk ellenére legyőzött bennünket. Sosem derült ki, hogy mi okozta a lassulást. Szenvedéseink kiváltó oka örökre titok maradt előttünk. Huszonhárom éves voltam, mikor bejelentették a Felfedező kilövésének a tervét. Ez egy újfajta rakéta, amelyet nagysebességű utazásra terveztek. Nem szállít majd embereket, egyfajta palackposta lesz csupán, egy kis szuvenír a Földről, talán az utolsó üzenet. Egy aranylemezt visz majd magával, amelyen információk szerepelnek a bolygónkról és a lakóiról, arra az esetre, ha útja során az univerzum valamelyik távoli sarkában intelligens lényekre bukkanna. Külön csapatot állítottak össze, hogy eldöntsék, mi is kerüljön pontosan a lemezre. Végül felvették a tengerparton megtörő hullámok hangját, üdvözleteket a legkülönbözőbb nyelveken, képeket mentettek rá már kihalt növény- és állatfajokról, és egy ábrát a Föld pontos helyzetéről az ismert világegyetemen belül. Egyes alapvető dolgokat szimbólumokkal is felvéstek a lemez külsejére: az volt a cél, hogy hieroglifák segítségével felkerüljön rá a huszonegyedik század teljes történelme, hogy a lehető legkevesebb jel segítségével elmeséljék az emberiség történetét. De nem került rá a lemezre a frissen vágott fű szaga, a narancs íze, az az érzés, ahogy a homokon sétálunk mezítláb, a szerelem és a barátság definíciója, sem az aggodalmaink, az álmaink, a boldog pillanataink, a kedveskedéseink és a hazugságaink sem. A Felfedező akkora távolságot tud majd megtenni, amit csak időben lehet kifejezni. A lemez közepén lesz egy aprócska urániumtapasz, ami úgy üzemel majd, mint egy atomóra, így egy napon – úgy 60 000 év múlva, mikor a hajó elér a legközelebbi csillag közelébe – azok a lények, akik megtalálják, talán meg tudják majd állapítani az űrhajó korát. A lemezről megtudhatják majd azt is, hogy mikor a rakétát fellőttük, már drasztikus mértékben elfogyott az élelmiszerkészletünk, és egyre nőtt körülöttünk a sötétség. Az évek során enyhült ugyan a lassulás mértéke, de teljesen sosem állt meg, már nem lehetett visszacsinálni semmit. Lassan gyanakodni kezdtünk, hogy haldoklunk. De a lemezről talán az is kiderül majd, hogy nem adtuk fel. Kitartottunk, még akkor is, mikor a legtöbb szakértő már alig néhány évet jósolt csak nekünk. Történeteket meséltünk, szerelmesek lettünk. Veszekedtünk és megbocsátottunk. Továbbra is születtek gyerekeink. Még mindig reméltük, hogy a világunk rendbe jöhet. Anyám félállásban tovább tanított a gimnáziumban, mindaddig, míg néhány éve be nem zárták, mert túl kevés volt a diák. Apám a mai napig a kórházban dolgozik. Ugyanabban a házban élnek, ahol én is felnőttem, bár most már nagyon máshogy néz ki, mint ahogy én emlékszem rá. A pázsit meg a murvafürt természetesen már rég nincs meg, és a falakat kívülről vastag acéllemezek borítják, hogy megvédjék a sugárzástól. Napálló redőnyök takarják a kilátást, amit én még annak idején a szobám ablakából láthattam. Sylvia házát az utca másik oldalán lebontották. Most egy üres telek árválkodik a régi épület helyén. Anyám azt mondja, túl sokat gondolok a múltra. Szerinte inkább előre kellene néznem, és azokra a dolgokra koncentrálni, amik még előttünk állnak. Csakhogy a múlt hosszú, a jövő pedig rövid. Most, miközben ezt a beszámolót írom az egykori mindennapjainkról, egy nap már hetekig is eltart, és nehéz eldönteni, mi a veszélyesebb: a többhétnyi fagyos sötétség vagy a fény. Csak idő kérdése, mikor fogynak el tartalékaink. Azért igyekszem, amennyire csak lehetséges, előre nézni, és úgy tenni, mintha több évtizednyi élet állna még előttünk. Úgy döntöttem, szeretnék orvosnak tanulni, bár sok egyetem mostanra már bezárt. Senki sem tudja, milyen lesz a világ, mire befejezem az iskolát. Úgy gondolom, nehéz nem gondolni a valaha volt jobb időkre. A hosszú, világos heteken, egyes fényes éjszakákon, mikor nem tudok aludni, csak fekszem éberen, és elkalandoznak a gondolataim. Olyankor eszembe jut Seth. Néha azon kapom magam, hogy azt hiszem, egy nap talán még tényleg visszajöhet. Elkezdtem gyűjteni a történeteket a valószínűtlen hazatérésekről: a rég elveszett fiú hirtelen felbukkant, megkerült az apa, negyven év után újra egymásra találtak a szerelmesek. Időnként tényleg előfordul, hogy beesik egy-egy levél az asztal mögé a postán, és ott hever évekig, míg végül előkerül, és kézbesítik a megadott címre. A látszólag agyhalott betegek néha felébrednek és beszélni kezdenek. Kitartóan keresem a bizonyítékokat, hogy néha igenis lehetséges meg nem történtté tenni, ami megtörtént.

Sethtel szerettük elképzelni, hogy néz majd ki a világunk, ha valaki idelátogat több ezer év múlva, mikor az emberek már rég eltűntek, és szétmállott, elporlott minden. Sokat tűnődtünk, vajon mit talál majd itt a látogató. Szerettünk találgatni, mi marad meg legtovább. Itt, mondjuk, völgyek maradnak az óriási úthálózatok helyén. Ott vasmaradványok emlékeztetnek az óriási építményekre egy városból. Amott ruhadarabok és edénytörmelékek, emitt temetők, ott földkupacok, egykori otthonok maradványai. Ezek közt a valószínűleg soha fel nem fedezett dolgok között – mert mind szétporladnak még jóval azelőtt, hogy bárki bárhonnan ideérhetne – ott lesz egy kaliforniai utca egy bizonyos darabkája is, ahol egyszer, egy sötét, nyári délutánon, a lassulás első évének vége felé két gyerek térdelt együtt a hideg földön. Az ujjukat a nedves betonba nyomták, és a legigazabb, legegyszerűbb dolgot írták bele, amit csak ki tudtak találni: a nevüket, a dátumot és a következő szavakat: itt voltunk.

Köszönetnyilvánítás

Köszönöm tanáraim, Aimee Bender, Nathan Englander, Mary Gordon, Sam Lipsyte, Dani Shapiro, Mona Simpson és Mark Slouka nélkülözhetetlen segítségét. Hálás köszönet Alena Graedonnek, Nellie Herman-nek, Nathan Iharanak és Maggie Pouncey-nak, akiknek a barátsága és kitartása több mint egy évtizede meghatározza az életemet – az írás mellett. Köszönöm Colin Harrison bölcs tanácsait – az irodalom és az élet terén egyaránt. Köszönöm Rivka Galchennek, Tania Jamesnek, Su-sanna Kohnnak és Karén Russellnek a rengeteg észrevételt és hasznos tanácsot. Hálás vagyok Eric Simonoffnak a hitéért és a türelméért. Közönöm Laura Bonnernek és Cathryn Summerhayesnek, hogy ilyen remekül képviselnek világszerte, ahogy hálás vagyok a WME-nél Tracy Fishernek, Alicia Gordonnak, Britton Schey-nek és Kate Hutchisonnak is. Hálás vagyok fantasztikus szerkesztőmnek, Kate Medinának a Random House-nál, akinek alapos odafigyelése és okos meglátásai minden alkalommal lenyűgöztek. Köszönöm az egész Random House-nak, különösen Gina Centrellónak, Susan Kamiinak, London Kingnek, Lindsey Schwoerinek és Anna Pitoniaknak. Határtalan lelkesedésükért köszönettel tartozom Suzanne Baboneau-nek, Ian Chapmannek, Jessica Leeke-nek és a Simon & Schuster UK egész csapatának. Köszönettel tartozom továbbá Jonathan Karpnak, Alice Mayhew-nak, Carolyn Reidynak, Dan Scolnicnak, Michael Marennek, Hannah Tintinek, Antonio Sersale-nek és Carla Sersale-nek, hogy különböző módokon és különböző helyzetekben, de mind mellettem álltak. Brittany Banta, Jenny Blackman, Meena Hartenstein, Paul Lucas, Finn Smith, Pitchaya Sudbanthad, és Devin McKnight: köszönöm, hogy folyamatosan segítettetek csiszolni, finomítani a könyvvel kapcsolatos ötleteimet. Kate Ankofski, Shiloh Beckerley, Kelly Haas, Heather Sauceda Hannon, Sara Irwin, Samantha Martin, Carrie Loewenthal Massey és Heather Jue Northover: köszönöm az évek óta tartó barátságotokat és támogatásotokat. Liz Chu, Kiel Walker, Cheryl Walker, Steve Walker és Chris Thompson: hálás vagyok a szeretetetekért. Leginkább azonban a szüleimnek, Jim és Martha Thompsonnak tartozom köszönettel, hogy mindig mindenben támogattak, még az írásban is, annak ellenére, hogy a józan eszük tiltakozott ellene. És végezetül köszönöm Casey Walkernek, legelső olvasómnak, akinek éleslátása, őszintesége és szeretete végigkísért nemcsak ezeknek az oldalaknak a megírása közben, hanem a mindennapokban is. Casey, elmondhatatlanul hálás vagyok neked!

www.nyugatiter.hu www.libri-kiado.hu Felelős kiadó a Libri Kiadó ügyvezetője Felelős szerkesztő Angyalosy Eszter Olvasószerkesztő Macskássy Zsuzsanna Műszaki szerkesztő Kovács Balázs Sándor Nyomdai előkészítés Készült 2012-ben az Alföldi Nyomda Zrt.-ben Felelős vezető György Géza vezérigazgató ISBN 978-963-310-126-1 1 Timothy Leary