Kapronczay Károly Az orvostörténet-írásról, az orvostörténet oktatása különböző egyetemeken
1. Klasszikus elképzelések az orvostörténet kutatásáról és oktatásáról Orvostörténelmi iskolák Az orvostörténelem iránti érdeklődés szinte az ókortól nyomon követhető és jellemezte a középkori orvosszerzőket is, bár ez a diszciplína csak a 17. század közepén alakult át szaktudománnyá. A természettudományos gondolkodás meghonosodása a hagyományos, tapasztalati alapokon nyugvó medicinát fokozatosan a mai értelemben vett orvostudománnyá formálta át. Az új szemléletű orvostudomány egyben szakítást is jelentett a múlttal, és elindítójává vált az orvostörténeti kutatásoknak Célja a régi orvosi ismeretekből a maradandó kiemelése, a múlt orvosi gyakorlatának a feltárása és elemzése, valamint az összefüggések megállapítása volt. Ilyen jellegű orvostörténeti kutatásokról viszont csak a 18. századtól kezdve beszélhetünk, amelynek eredményeként sorra megjelentek az első forráskiadványok, kézikönyvek és kritikai kiadások. A korai orvostörténelmi kutatások még nem sokrétűek, azok elsősorban még a híres orvosok életére és munkásságára irányultak. Ilyen például a 13. századból Ibn Abu Oszeibia kódexe, amelyben az ó- és középkori görög-római, indiai, mohamedán és keresztény orvosok életútját és kéziratait közölte. Hasonló jellegű Giovanni Tortelli genovai orvos munkája a 15. század közepéről. Az első nyomtatásban megjelent orvoséletrajzi „lexikon” Symphorien Champier (1472–1538) "Liber de medicinae claris scriptoribus" címet viselő könyve, amelyben a francia szerző nemzetenként csoportosította a neves orvosokat. Az előbbieknél lényegesen bővebb – és az orvosi gondolkodás fejlődését is nyomon követő – munka Johannes Antonides van der Linden (1609–1664) "De scriptis medicis libri duo" (1637) és "Manuductio ad medicinam" (1639) című könyve.
17–18. század Az orvostörténeti szakirodalom az orvostörténeti kutatások elindítását – és ezzel együtt az új szaktudomány megalapozását – a Genfben élt Daniel Leclerc (1652–1728) nevéhez fűzi. Leclerc 1696-ban Genfben adta ki a "Histoire de la Médecine" című kézikönyvét, amelyben az orvostudomány fejlődését koronként és vallásonként tárgyalta, felhívta a figyelmet az orvostörténelem és a politikai történelem kapcsolatára, viszont említés nélkül hagyta a távoli népek és földrészek orvosi kultúráját. Leclerc nyomán sorra születtek az anatómia és a sebészet történetével foglalkozó munkák, s
megindult az egyetemi orvosképzés múltjának feltárása is, de az egyes szerzők izoláltan végezték kutatásaikat. A 18. század végére már körvonalazódtak az orvostörténelem kutatásának „központjai”: így elsősorban a francia és a német egyetemi városok jöttek számításba. Az orvostörténelem megerősödését jelentette, hogy 1795-ben a párizsi egyetem orvosi karán bevezették az orvostörténelmet a kötelező tárgyak sorába. Igaz, ennek tanszékét csak 1819-ben szervezték meg, addigra viszont Európa számos egyetemén már siker koronázta az orvostörténelem oktatásáért indított mozgalmat.
19. század A 19. században a legjelentősebb a francia, az olasz és a német orvostörténelmi iskola volt. A francia és az olasz kutatás elsősorban az ókori görög-római és a keresztény gyógyító kultúra ismeretanyagát tárta fel, s sorozatban jelentette meg Hippokrates, Galenos, Plinius stb. műveinek kritikai kiadását, megszervezte a középkori kódexek orvostörténelmi adatainak feltárását, s összefoglaló munkákat jelentettek meg az ókori orvostudomány egészéről és saját szakáguk történetéről. A francia orvostörténet-írás kiemelkedő egyénisége Émile Littré (1801–1881) volt, a kitűnő Hippokrates-kutató. Nyomdokain haladt Charles Victor Daremberg (1816–1872), aki a dijoni, később a párizsi egyetem tanára volt, s az orvostudomány történetéről írt nagy monográfiájában az addig feltárt ismereteket a hindu orvosi anyagokkal bővítette ki. Hasonló irányzatot képviselt az olasz orvostörténet-írás is: Salvatore de Renzi (1800–1872), Francesco Puccinotti (1794–1872) és Alfonso Corradi (1833–1892) az ókori és az itáliai orvosi eredmények feltárásán túlmenően főleg a keresztény gyógyító kultúrát vizsgálta. A francia és az olasz orvostörténet-írás inkább az előbbi területen éreztette hatását. Kelet-Európa orvostörténeti kutatásaira leginkább a német orvostörténeti iskola gyakorolt jelentős hatást. A módszeres kutatás először a göttingeni egyetemen honosodott meg, főleg Ernst Gottfried Baldinger (1738–1804) és Friedrich Benjamin Osiander (1759–1822) jóvoltából, de a 18–19. század fordulóján majdnem minden német egyetemen foglalkoztak orvostörténelemmel. A német iskolára a pragmatikus feldolgozási mód – a történeti, didaktikai és pedagógiai elvek együttes érvényesülése – a jellemző, amely a leghatásosabbnak az oktatásban bizonyult. Ennek nyomán születtek meg a kor legkiválóbb összefoglaló munkái az 1820-as évektől kezdődően. A hallei Kurt Sprengel (1766–1833) öt kötetben ("Versuch einer pragmatischen Geschichte der Arzneikunde") kísérte végig az orvostudomány fejlődését,
amelynek értékét nem csökkentette a szerzőnek a vitalizmussal kapcsolatos elfogultsága sem. Az orvostörténeti kutatás valóságos fellegvárai alakultak ki Halléban, Berlinben, Jénában és Lipcsében: Justus Friedrich Karl Hecker (1795–1850), August Hirsch (1817–1894), Johann Ludwig Choulant (1791–1861), Carl Reinhold August Wunderlich (1815–1877) és Heinrich Haeser (1811–1884) munkássága nyomán. Ők részben összefoglaló munkák megírásával, részben forráskiadásokkal és az oktatás megszervezésével alapozták meg az orvostörténelem kutatását a német területen, valamint irányt mutattak a további kutatásokhoz. A német iskola hatására kezdődött el a bécsi egyetemen is az orvostörténelem kutatása, később az oktatása, amelynek nagy egyéniségei Theodor Puschman (1844–1899) és Robert (Töply) Toeply (1856–1947) voltak.1
Orvostörténeti társaságok A német orvostörténeti iskola – s ebből a szempontból ide sorolható a bécsi is – teremtette meg az orvostörténet-írás első folyóiratát: 1790-ben Nürnbergben elindították az "Archiv für die Geschichte der Arzneykunde" c. lapot, majd Kurt Sprengel szerkesztésében indult a "Beiträge zur Geschichte der Arzneywissenschaft" c. szaklap, s ezek megszűnése után indult meg Breslauban a "Janus" szerkesztése és kiadása. A német területhez fűződik az első orvostörténeti társaság megalakulása (1901) is, amit követett a francia (1907), majd az olasz (1907), azután az észak-amerikai (Charak Club, 1908) nemzeti társaságok létrejötte. Az I. világháború után Párizsban megalakult a Nemzetközi Orvostörténelmi Társaság (1919), amelynek ösztönző hatása lett számos országban az orvostörténeti társaságok létrejöttére.2 Annak ellenére, hogy az orvostörténelmi tárgyú összefoglaló munkák a 18. századtól kezdve jelentek meg rendszeresen nyomtatásban, és kialakultak az orvostörténeti kutatások központjai – valamint tényleges orvostörténelmi érdeklődéssel rendelkezett az európai orvostársadalom –, e szakma egyetemi oktatásának elindításért még komoly küzdelmet kellett vívni. E szakterület művelésének megindulása, egyben önálló szaktudománnyá válása, még nem jelentette az orvostörténelem egyetemi oktatásának megindulását is.
1
2
Arina Völker: Medizinhistorischer Unterricht in der Gründungsepoche der Universität Halle. In: Die Entwicklung des medizinhistorisches Unterricht. Halle (Saale), 1982. Martin-Luther-Universitat HalleWittenberg. pp. 65–73.; Erna Lesky: Geschichte der Medizin. In: Erna Lesky: Die wiener medizinische Schule im 19 Jahrhundert. (The Vienna Medical School in the 19th Century.) Graz–Köln, 1965. Hermann Böhlaus Nachfolger. pp. 617–631.; Erna Lesky: Das Institute für Geschichte der Medizin der Universität Wien. = Wiener Medizinische Wochenschrift 126 (1976) No. 23. pp. 335–337. Bronislaw Seyda: Dzieje medycyny w zarysie. Warszawa, 1973. PZWL. pp. 3–10.
Az orvostörténelem mint önálló tantárgy és a korai orvostörténeti tanszékek Az egyetemi orvosképzésbe az orvostörténetet – nem kötelező tárgyként – elsőként a párizsi egyetemen vezették be (1795), míg erre az itáliai és a német területeken csak a 19. század első felében került sor (Firenze 1806, Nápoly 1814, Padova 1815, Pisa 1841 stb.). Az egyetemi előadási jog viszont itt sem jelentette még magának az orvostörténeti tanszéknek a megszervezését. Az előbb említett területeken kívül Moszkvában 1826-ban, Pesten 1836-ban, Bécsben 1850-ben iktatták be az orvostörténelmet rendkívüli tárgyként az egyetemi tanrendbe. A krakkói egyetemen viszont már 1809-ben megszervezték az orvostörténeti tanszéket, kötelező tették e tárgy oktatását, bár ennek léte mindig függött az ottani lengyel politikai helyzettől. A nemzeti függetlenség elvesztése után Krakkóba összpontosult a függetlenségi mozgalom, amelynek szellemi központja az egyetem lett. Rendkívüli módon felfokozódott a nemzeti múlt iránti érdeklődés és ez vonatkozott a szaktudományokra is. E sajátos helyzet ösztönzőleg hatott az orvostörténelem művelésére, így önálló lengyel orvostörténeti iskola alakult ki, amely később vezető szerepet játszott az európai szakkutatás területén is. 3 A 19. század orvostörténeti kutatásaira már a nemzeti vonatkozások feltárása a jellemző. Sorra születtek – főleg a század utolsó harmadában – azok a szintézisre törekvő feldolgozások (pl. a lengyel Józef Oettinger, a magyar Fekete Lajos, Demkó Kálmán, 4 a német Wunderlich stb. jóvoltából), amelyek az általános vonatkozások feldolgozása mellett jelentős helyet biztosítottak saját nemzetük orvostörténeti múltjának is. 5 Az viszont lényegesnek mondható, hogy az orvostörténeti kutatás még nem feltétlenül kapcsolódott az egyetemhez, ahol az esetek többségében az orvostörténelem oktatása erősen személyi jellegű volt – például Breslauban Haeserhez, Berlinben Hirschhez kapcsolódott –, de haláluk után vagy megszűnt az orvostörténelem előadása, vagy pedig más formában folytatódott: kötelezőből rendkívüli tantárggyá vált. Az orvostörténelem sok esetben az egyetemi reformok során kimaradt a 3
4
5
Győry Tibor: Az orvostörténelem tanítása külföldön és hazánkban. = Orvosképzés 25 (1935) pp. 348–355.; A múlt magyar orvostörténészei. Bev.: Schultheisz Emil. Összeáll.: Szállási Árpád, Kapronczay Károly. Sajtó alá rend.: Gazda István. Piliscsaba–Bp., 2002. MATI–SOMKL. 387 p. (Magyar Tudománytörténeti Szemle Könyvtára 19.) Kapronczay Károly: Die Anfange einer medizinischen Historiographie in Ungarn. In: Die Entwicklung des medizinhistorischen Unterrichts. Halle (Saalwe), 1982. Maritn-Luther-Universitat Halle-Wittenberg. pp. 218– 224.; Kapronczay Károly: Orvostörténelem Magyarországon. In: A múlt magyar orvostörténészei. Bev.: Schultheisz Emil. Összeáll.: Szállási Árpád, Kapronczay Károly. Sajtó alá rend.: Gazda István. Piliscsaba– Bp., 2002. MATI–SOMKL. pp. 15–30.; Kapronczay Károly: Az orvostörténelem Magyarországon. Egy szaktudomány hőskora. = Orvostörténeti Közlemények. Vol. 113–114. (1986) pp. 47–60. Kapronczay Károly: Az orvostörténelem Magyarországon. = Orvosi Hetilap 118 (1977) No. 22. pp. 1293– 1296.; Szállási Árpád: Linzbauer Xavér Ferenc. = Orvosi Hetilap 118 (1977) No. 10. pp. 579–581.; Szállási Árpád: Egy vidéki orvostörténész a múlt században. = Orvosi Hetilap 117 (1976) No. 50. pp. 3061–3062.
tanrendből, de a magántanári rendszer kialakulásával Európa legtöbb egyetemén (így a pesti egyetemen is) valamilyen formában mégis előadásra került.6
A könyvtár- és múzeumügy Az orvostörténelem művelésének – az egyetemi oktatás és társasági élet formái mellett – harmadik területe a könyvtár- és múzeumügy lett, amely hamarosan a kutatás fontos színterévé vált. Ez a forma két úton haladt. Az egyik út: amikor az oktatás szolgálatában álló adminisztrációs tárgyakat az egyetem múzeumában gyűjtötték össze és szak szerint csoportosították. Hazánkban ennek már a 18. században a budai, később a pesti egyetemen – sőt részben már a nagyszombatin is – nyomára bukkanunk. Az idők folyamán mind több hagyaték – tárgy, emlékanyag, kézirat, oklevél stb. – került ezekbe a „házi múzeumokba” és belőlük, az egyetem működésének melléktermékeként, lassan megszülettek az „egyetemi orvos- és gyógyszerészettörténeti gyűjtemények”, amelyek a tudománytörténettel foglalkozó tanszékek bázisává váltak, vagy azokat pótolták. Sok helyen (például Bécsben, Koppenhágában, Krakkóban stb.) az egyetemi gyűjteményekből fejlődtek ki az orvostörténeti múzeumok, amelyeket szakkönyvtárral egészítettek ki. Az orvostörténelmi múzeumok keletkezésének másik útja: amikor múzeumi szándékkal és jelleggel hoznak létre ilyen intézményt, mint például Londonban a Wellcome Intézetet (1905), vagy nálunk a Semmelweis Orvostörténeti Múzeumot (1964). Itt kell megjegyeznünk, hogy hazánkban az orvos- és gyógyszerészettörténeti múzeumalapítási törekvések – egymástól függetlenül – majdnem egyidőben indultak meg (a Gyógyszerészettudományi Társaságon, illetve az Orvosegyesületen belül), de ez jellemezte a hasonló európai intézmények létrehozásának körülményeit is. Ma már igen jelentős gyűjtemények vannak az Egyesült Államokban,
azután
a
volt
Szovjetunió
területén,
valamint
Franciaországban,
Lengyelországban, Olaszországban, Svájcban, Dániában, Hollandiában, Csehországban, Szlovákiában, Ausztriában és Romániában, amelyek többsége független az egyetemektől, s bázisintézményként szolgálják az orvostörténelmi kutatást.7
6 7
Bronislaw Seyda id. mű Antall József: Az orvos- és gyógyszerészettörténeti múzeumügy Magyarországon. = Múzeumi Közlemények, 1972. No. 2. pp. 28–42.
2. Az orvostörténelem oktatása itáliai egyetemeken A korai egyetemi kezdeményezések Az itáliai egyetemeken az orvostörténelem oktatásának alakulása részben az egyes egyetemek hagyományaihoz kötődött, részben az európai orvostörténeti kutatások kiformálódásának függvénye lett. Az itáliai orvosképzésben is lejátszódott az „átalakulás” folyamata, a modern orvosi gondolkodás és szemlélet kialakulása a könyvtárakba kényszerítette be a múlt orvosi gyakorlatát, innen indult el az orvostörténeti kutatás folyamata. Itália abban a kiváltságos helyzetben volt, hogy az olasz nyelvterületen működött Európa legtöbb és legnagyobb múlttal rendelkező egyeteme, aránylag csekély távolságra egymástól. Ez utóbbi lényeges a szakmai tudományos iskolák kialakulásának szempontjából. Jellemző, hogy az itáliai orvosi karokon szinte egyidőben alakultak ki az egyetemi orvostörténeti könyvtárak, múzeumi gyűjtemények, amelyek mindegyike szorosan kötődött az adott egyetem orvosképzésének hagyományaihoz. Igaz, ennek az a magyarázata, hogy Itália a 19. század közepéig több államból álló terület volt, s mindegyik törekedett saját egyeteme megtartására. Az olasz egység megteremtése után egyetlen egyetem sem szűnt meg, s mindegyik a helyi hagyományok őrzője is lett. Itália különben is az ó- és középkori tudományosság középpontját jelentette, egyben a keresztény tudományok kialakulásának bölcsője is volt. Így ezek történeti kutatásának elindulása is olasz egyetemekhez kötődött. Az olasz orvostörténeti kutatások megalapozói – Salvatore de Renzi (1800–1872), Francesco Puccinotti (1794–1872), Alfonso Corradi (1833– 1892), valamint több más kutató – elsősorban az ókor és középkor medicinájának forrásait tárták fel, áttekintő szintéziseket írtak, valamint a kutatás lényeges segédleteit (bibliográfiákat, összegző könyvjegyzékeket stb.) tettek közzé. Az itáliai orvostörténeti kutatás központjai Nápoly, Firenze és Róma orvosi karai lettek. Az olasz egyetemeken az orvostörténeti kutatás helye az orvostörténeti könyv, irat és tárgyi gyűjtemények voltak, ezek idővel egyetemi orvostörténeti múzeumokká alakultak át. Az első itáliai orvostörténeti tanszék 1806-ban Firenzében alakult meg, az orvostörténeti oktatás első tanára Giovanni Bertini, aki 1814-ig rendkívüli tárgyként adta elő a medicina történetét, s elsősorban az egyetem orvosképzésének alakulását követte nyomon. Utóda, Antonio Miglietta, az élettan professzora lett, akit tisztségében 1823-ig Domenico Barduzzi, majd Carlo Pigli követett, utóbbi 1841-ben Pisában szervezte meg az orvostörténeti intézetet. Pigli távozása után – majd húsz esztendőn át – Francesco Puccinotti vezette az intézetet, s adta elő kötelező tárgyként az orvostörténelmet, miközben a belgyógyászat kinevezett tanára is volt.
1814-ben Nápolyban, 1815-ben Pisában vezették be rendkívüli tárgyként az orvostörténelmet, bár kötelezővé mindkét helyen csak az 1840-es évek elején lett, miután Nápolyba Salvatore de Renzit, Pisába pedig Francesco Puccinottit nevezték ki az orvostörténet tanszékvezető professzorává, egyben megszervezték a tanszék mellett az intézeti jellegű könyvtári-múzeumi gyűjteményt is. Az itáliai orvostörténelem oktatásának módszertanára nagy hatással lett Charles Victor Daremberg (1817–1872) és Émile Littré (1801–1881) alapvetésnek számító munkáinak megjelenése, amelyek nemcsak szintézisét adták a medicina történetének, de didaktikai szempontból is megalapozták az egyetemi oktatást. Ahogy a német nyelvterületen lényeges szerepet játszottak Kurt Sprengel és Karl Hecker feldolgozásai, úgy a francia–olasz nyelvterületen Daremberg és Littré határozta meg az orvostörténet egyetemi oktatásának irányát.
Hatásuk a spanyol-portugál iskolára Csak jellemző adatként említjük, hogy Daremberg tanítványai szervezték meg a spanyolországi tanszékeket: Valenciában (1841-ben Anastasio Chinchilla), Madridban (1842-ben Antonio Hernández Morejón). Utóbbi a tanszékét 1872-ig vezette, helyét Eduardo García del Realnak adta át.1 1850-ben alapították Lisszabonban a portugál orvosi karon az orvostörténeti tanszéket, amit követett a combriai egyetemen előbb (1861) a magántanári rendszer, 1881-ben pedig megszervezték a tanszéket is. A portugál egyetemeken vizsgaköteles tárgyként szerepelt az orvostörténelem a harmadik év első félévében. Valójában a spanyol-portugál orvostörténeti iskola „exportálta” Dél-Amerika egyetemeire a történeti kutatást, összefogói a spanyol, illetve portugál orvostörténeti társaságok lettek. Az indián őslakosság gyógyító kultúrájának első tudományos elemzője Hermilio Valdizzan volt (Limában szervezte meg a medico-historiai tanszéket 1871-ben), aki ezer szállal kötődött a francia- itáliai-ibériai orvostörténeti iskolához.
1
A spanyol orvostörténészekről lásd bővebben: Editorial an epitome of the history of spanish medicine. = Bulletin of the New York Academy of Medicine. Vol. 7. (1931) No. 8. pp. 589–634.
Az olasz orvostörténeti tanszékek Az olasz egység megvalósítása után az orvostörténeti oktatás vonatkozásában is egységes elvek valósultak meg. Az olasz oktatási minisztérium – tiszteletben tartva az egyetemek autonómiáját – 1870-ben elrendelte az olasz orvosi karokon orvostörténeti tanszékek megszervezését, s az ehhez kapcsolódó tantervek bevezetését. Ekkor szervezték meg Modenában, Palermóban, Siennában és Torinóban is ezeket a tanszékeket, bár Milánóban erre csak 1923-ban kerülhetett sor. 1910-ben kötelezővé tették a történeti stúdiumot az orvosképzésben, amit a harmadik tanévben két féléves tárgyként, vizsgakötelezettséggel adtak elő. Félévenként heti két órában, 16 héten át tanították a tárgyat, s az orvostörténelemből doktori vizsgára jelentkezők számára egy féléven át összesen hét alkalommal szemináriumot is szerveztek.
3. Az orvostörténelem oktatásának kezdete a francia egyetemeken
Az orvostörténelem oktatása valójában francia egyetemekről terjedt át Európa orvosi karaira. 1795-ben az akkori oktatásügyi minisztérium elrendeli az orvostörténelem beiktatását és kötelező előadását a francia orvosképzésbe, viszont a polgárháborúk, majd a napóleoni háborúk „forgatagában” erre nem került sor. 1819-ben a Sorbonne-on engedélyezték az orvostörténelemnek magántanár által történő előadását, amely folyamatossá vált, bár az orvostörténelem tanszékét csak 1871-ben szervezték át intézetté. A dijoni (1835), a montpellieri (1839), a lyoni (1842) orvostörténeti tanszékek megszervezése még nem jelentette automatikusan az orvostörténelem oktatásának bevezetését is, de lassan kiformálódott egy oktatási rend (két féléven át 16-16 előadás, külön kurzus az orvostörténelemből disszertációt íróknak, valamint speciálkollégiumok szervezése). Ezeket az elveket az 1922-ben Kolozsvárott megszervezett Ferdinánd királyi Román Egyetem orvostörténeti intézetében is érvényesítették. Ide a francia Julius Guiart, a lyoni egyetem orvostörténeti professzorát nevezték ki tanszékvezető egyetemi tanárnak, s őt a tanszék mellé szervezett orvostörténeti gyűjtemény (múzeum) vezetőjévé is tették. Ez a forma azonos volt a francia–olasz egyetemeken meghonosított gyakorlattal, amikor is az oktatás didaktikai hátterét éppen az egyetemtörténeti emlékeket felvonultató múzeum adta. A vizsgaköteles két féléves oktatást itt is a doktorképzés céljait szolgáló szeminárium egészítette ki.
*
az Ausztria-Magyarországhoz tartozott Szlovéniában és Horvátországban az orvostörténelem oktatása hasonló utat járt meg, mint a Monarchia más egyetemein. Ljubjanában és Zágrábban csak 1867-ben szervezték meg az egyetemeket, az orvosi karokon magántanárok adták elő a medicina történetét. Az 1918-ban létrejött délszláv királyság orvosi karain ugyan nem szerveztek orvostörténeti tanszékeket, de magántanári rendszerben, a szabadon választott tárgyak sorában oktatták az orvostörténelmet. Inkább az ó- és középkorra, a 18–19. századra összpontosítottak, mint az akkori jelenre, hiszen egy fiatal államban elég nagy különbségek mutatkoztak a délszláv állam nyugati és keleti részei között.
4. Az orvostörténelem oktatása németalföldi egyetemeken
A nyugat-európai egyetemeken is a „francia mintát” követve formálódott ki az orvostörténelem kutatása és oktatása. A holland és a belga egyetemeken is lelkes – gyakran más tárgyat oktató – orvosoknak köszönhető az orvostörténeti témájú előadások meghirdetése, illetve hogy saját tárgyuk előadása közben kerestek alkalmat orvostörténeti témák megvilágítására is. Mások például az egyetem könyvtárának anyagából állítottak össze orvostörténeti bibliográfiákat vagy az orvosi kar történetén belül feldolgozták jeles tanáraik élet- és szakmai pályafutásának történetét, bibliográfiáját. Ennek az irányzatnak volt jeles képviselője Franz Zacharias Ermerins (1808–1871), aki a holland orvosi múlt, majd az ókori mesterek (Hippokrates, Soranos, Galenos életműve stb.) feldolgozásaival megteremtette a holland orvostörténet-írást.1 Nyomdokain járt Jelle Banga (1786–1877), aki az amszterdami egyetem orvostörténeti ritkaságait sorozatban adta ki facsimile kiadásban, valamint könyvsorozatban publikálta a jeles holland orvosok munkásságát. Banga neves historiográfus volt, s bár munkásságát később többen is kritizálták, művei mégis forrásértékűek. Részben nyomdokain járt Abraham Hartog Israels (1822–1883), aki – Bangával szemben – nem másodlagos irodalmat használt fel munkáihoz, hanem eredeti levéltári kutatásokra épített. Feldolgozta Németalföld legrégebbi orvostörténeti forrásait, megírta, hogy milyen volt egykoron az orvos- és természettudományos képzés a leydeni egyetemen. Israels 1857-ben "Historia medicinae" címmel fakultatív előadássorozatot hirdetett meg, s még abban az évben elnyerte a magántanári fokozatot is. Igaz, már 1849-ben az orvostörténeti oktatás bevezetéséért folyamodott az egyetem szenátusához, ez akkor nem vált lehetővé, viszont 1877-től az amszterdami egyetem orvosi karán rendkívüli tanárként adhatta elő a "Németalföld és Belgium orvostörténetének és közegészségügyének múltja" című tárgyat. Az 1880-as években az amszterdami és a leydeni egyetemeken olyan reformokat hajtottak végre, amelyek életre hívták az egyetemtörténeti intézeteket. Az egységes, karok közötti intézeteken belül gondoskodtak minden tudományág, így az orvos- és gyógyszerészettörténet oktatásáról, kutatásáról, s a könyv- és folyóirat-kiadásról is. Ezt az egyetemi szervezeti formát Leydenben és Gentben is megvalósították. Leydenben az intézeti kereteken belül működő 1
Lodewijk Carel Palm: Entwicklung der Geschichte der Medizin in den Niederlanden. In: Die Entwicklung des medizinhistorischen Unterrichts. Halle-Wittenberg, 1982. Martin Luther-Universitat. pp. 147–153. (Wissenschaftliche Beiträge der Martin-Luther- Universität Halle 6. E43)
orvostörténeti tanszék élére 1904-ben Evert Cornelis van Leersum-ot (1862–1938), a farmakognosia professzorát nevezték ki, aki 1913-ban megalapította a Holland Orvosok és Természetvizsgálók Társaságát. Jelentős szerepe lett az egyetemtől független Orvostörténeti Intézet megszervezésében is, amelynek élére J. D. de Lint-et nevezték ki, aki 1924-től az orvostörténelem magántanára, egyben rendkívül népszerű előadója lett. Ő 1920-ban egyik megalapítója volt a Nemzetközi Orvostörténeti Társaságnak, 1927-ben főtitkára az amszterdami nemzetközi orvostörténeti kongresszusnak, 1950-ben pedig emlékének szentelték a amszterdami-leydeni közös szervezésű kongresszust. Leydenben az orvostörténelem oktatásának az előzményekben vázolt oktatási szervezete változatlan formában működött tovább, kiváló orvostörténészek álltak a szakma élén. Az egységes tudomány- és egyetemtörténeti intézeten belül önálló „tanszékkel” rendelkezett a matematika,
a
fizika,
a
kémia,
a
biológia,
a
geológia,
a
technika
és
a
gyógyszerészettörténelem, sőt az egyes szaktudomány-történeti előadások hallgatóinak is lehetőséget
adtak
az
„áthallgatásra”,
ami
rendszeressé
vált
az
orvos-biológia-
gyógyszerészettörténet „háromszögében” is. A gyógyszerészettörténet első jelentős kutatója Williem Stoeder volt, aki 1891-ben Amszterdamban megjelentette a "Geschiedenis der Pharmacie in Nederland" című, alapvetésnek számító monográfiáját, s ezzel a gyógyszerészettörténet első magántanára lett.
5. Az orvostörténelem oktatása angliai egyetemeken
Az angolszász területen a németalföldi fejlődéshez hasonlóan alakult az orvostörténeti kutatás és oktatás ügye. A jeles angol orvosok és természettudósok munkáiban – mint például William Harveynél (1578–1657) – gazdag orvostörténeti magyarázó vagy bizonyító anyag található, ami bizonyítja a cambridge-i, az oxfordi és a londoni egyetemen folyt orvosképzésben az orvosi múlt iránti érdeklődést. Az angol orvosképzés egyik sajátossága volt a külföldi szakmunkák angol nyelvre történt lefordítása, ami vonatkozott az orvostörténelemre is. Így Daniel Leclerc műve 1696-ban már angol nyelven is megtalálható volt az egyetemi könyvtárakban. Példájára a 18. század első évtizedeiben számos angol szerző jelentkezett orvostörténeti munkával, bizonyítva az angol tudományos élet nyitottságát. Még szó sem volt a szervezett egyetemi orvostörténeti oktatás megszervezéséről, de jól felkészült – autodidaktának már nem mondható – orvostörténészek összefoglaló feldolgozásokat jelentettek meg az orvosi filozófiáról, az orvosi gyakorlat alakulásáról, kiadták az alapvető bibliográfiákat, biográfiákat, majd az Angliára jellemző klubrendszerben megjelennek az orvostörténeti témaköröket is felkaroló szervezetek, ahol önkéntes alapon hangzanak el a medicina múltjával foglalkozó előadások, s ilyen témájú írások jelennek meg sorra a szakfolyóiratokban.
Joseph Frank 1805-ös leírása az angol oktatási rendszerről Az angliai oktatási rendszerről egészen kiváló leírást adott a bécsi egyetem anatómia professzora, Joseph Frank (1771–1842), aki 1805-ben megjelent könyvében1 részletesen felvázolta az angol egyetemek (London, Oxford, Cambridge, Edinburgh, Glasgow) felépítését, az oktatott tantárgyak előadótanárait, felsorolta a kötelező és a választható tantárgyakat, különös hangsúlyt adva az elméleti és a gyakorlati tárgyak arányainak, valamint a gyakorlati orvosképzésnek. Cambridge-nél külön kiemelte a szerző az orvosi kar gazdag és rengeteg régi könyvet őrző könyvtárát, ahol külön részlegben különítették el a régi orvosi könyveket és kéziratokat, s szakképzett orvos volt mindezek „felügyelője”. Az edinburgh-i orvosi karon a medikusoknak 1
Joseph Frank: Reise nach Paris, London und einem grossen Theile des übringen Englands und Schottlands in Beziehung auf Spitaler, Versorgungshauser, übrige Armen-, Institute, Medizinische Lehranstalten und Gefengnisse. Wien, 1805. Camaralischen Buchhanglung.
az egyes alaptudományok professzorai olyan szakmai feladatokat is adtak, amelyhez a választ csak régi orvosi könyvekben találhatták meg, s erről beszámolót kellett tartaniuk professzoruk jelenlétében. Joseph Frank külön szól az orvosi karokon folyó gyakorlati oktatásról: a gyakorlati oktatást irányító tanár az egyes betegségek kórokainak ismertetése közben alapos ismertetést adott az adott betegség gyógyításának múltbeli eredményeiről, valamint arról, hogy az ó- vagy középkortól kezdve milyen gyógyszerekkel próbálták gyógyítani. (Itt említi a kórlapot, amit napra készen kellett vezetni, feljegyezve a lázat, a gyógyszereket, a betegségben beállott esetleges változásokat stb.). Frank megemlítette azt is, hogy a kórlapvezetés nem ismeretlen az orvosi gyakorlatban, hiszen ezzel találkozott már Páviában, Bécsben, Würzburgban, illetve Vilnóban is. Frank követendő példának ítélte meg az Edinburgh-ban tapasztaltakat, ott ugyanis az orvosi ismeretek történetét nem egy-egy orvos életrajzának, munkásságának bemutatásával tanítják, hanem az orvosi gyakorlat szemszögéből, egy-egy konkrét betegség „történetén” keresztül közelítik meg. A járványban megbetegedettek gyógyításánál az előadó tanár kiváló ismertetést adott a hallgatóknak a nagy járványokról, az eredményes és eredménytelen elkülönítésekről, az európai karantén-rendszerekről, s az országonként változó törvényekről.
Angliai orvostársaságok, múzeumok, az orvostörténet oktatása Nagy-Britanniában a 19. század első harmadában sorra alakultak az orvosi szaktársaságok, amelyeken belül szintén foglalkoztak orvostörténelemmel. A 19. század közepe már az angliai orvostörténelem virágkora: monográfiák, biográfiák és az orvosi szakterületek történetét feldolgozó munkák sokasága látott napvilágot. Az orvostörténelmi társasági élet és könyvkiadás sokoldalú fejlődésével szemben az egyetemi oktatás és az intézeti tudományos tevékenység bizonyos lemaradást mutatott, illetve az utóbbi erősen „alapítványi függő” volt. Az edinburgh-i egyetemen az orvostörténelem első egyetemi magántanára John Dixon Comrie (1875–1939) lett 1912-ben, aki megszervezte a Királyi Orvostársaság orvostörténeti szakcsoportját is. Ugyanebben az évben nyert magántanári képesítést Oxfordban William Osler (1849–1919), majd 1914-ben rendes tanárként itt nyert katedrát Charles Joseph Singer (1876–1960), aki tudományos kutatóhelyként szervezte meg az orvostörténelem tanszékét.
Osler, Singer és Robert William – Theodor Gunthlerrel együtt – hozták létre Oxfordban a Tudománytörténeti Múzeumot. Charles Joseph Singer, az angol orvostörténeti kutatás jelentős egyénisége, nemzetközi kapcsolatokat épített ki az orvostörténelem európai nagyságaival, így 1924-ben Henry Ernest Sigeristtel és Karl Sudhoffal. Singer Oxfordban a biológiatörténet magántanára lett, később a londoni orvostörténeti tanszék vezetésével bízták meg. Az orvostudomány történetét erős természettudományos, elsősorban biológiai szemszögből tárgyalta. Az angliai orvostörténeti kutatás jelentős anyagi hátterét az 1913-ban – Sir Henry Solomon Wellcome (1853–1936) által – alapított Wellcome Alapítvány biztosította, amely jelentős orvostörténeti könyvtárat, múzeumot is létrehozott, s azóta is támogatja, nemcsak az orvos- és gyógyszerészettörténeti kutatásokat, hanem a természettudományok majd minden területén folyó történeti vizsgálódásokat.2
2
Paul Juliian Weindling: Die Entwicklung der Geschichte der Medizin in Grossbritannien. In: Die Entwicklung des medizinhistorischen Unterrichts. Halle-Wittenberg, 1982. Martin Luther-Universitat. pp. 172–177. (Wissenschaftliche Beiträge der Martin-Luther- Universität Halle 6. E43)
6. Az orvostörténelem oktatása német egyetemeken
A 17–18. század nemcsak az orvosképzés megújításának korszaka, de a szerkezetileg is átalakult (a képzés időhatárok közé „szorítása”, a szigorlati rend átformálása) orvosi karokon megjelent az orvosi múlt iránti érdeklődés, s megszülettek az első orvostörténeti feldolgozások. Ennek egyik formája az orvosi disszertáció, amelynek témája lehetett az adott orvosi kar múltja, jeles orvostanárok munkássága, ó- és középkori mesterek munkái stb. Az előbbi témák mellett sorra jelentek meg azok a feldolgozások, amelyek az egyetem levéltárának és könyvtárának ritkaságait tárták fel. Ebben a szellemi áramlatban fontos szerepet játszott az 1694-ben újjászervezett és megnyílt hallei orvosi kar, ahol Friedrich Hoffmann
(1660–1742)
és
Georg
Ernst
Stahl
(1659–1734)
ösztönzője
lett
a
természettudomány múltja iránti érdeklődésnek, s ezen belül önálló formát öltött az orvostörténelem. Sorra íródtak az orvosi karon az orvostörténeti disszertációk, s szerzői általában kötődtek Halléhoz. Hermann Paul Juch (1676–1755) Erfurtban, Adreas Ottomar Goelicke (1671–1745) Halléban (később Duisburgban és Frankfurtban) is kiadott orvostörténeti témájú műveket. Daniel Wilhelm Triller (1695–1782) Wittenbergben, Johann Heinrich Schultze (1687–1744) Altdorfban és Halléban, Ernst Gottfried Baldinger (1738–1804) Göttingenben már megbízott tanárként tartott orvostörténeti szemináriumokat. Baldingerről meg kell jegyeznünk, hogy ő elsősorban kutatási módszereivel, forráskiadványaival emelkedett ki, s Friedrich Benjamin Osianderrel (1759–1822) együtt valóságos kutatócsoportot hoztak létre az orvostörténeti emlékek feltárására. Christian Gottlieb Ackermann (1756–1801) Halléban (bár Altdorfban az orvostörténelem rendkívüli tanára lett), Christian Gottfried Gruner (1744–1815) Jénában, August Friedrich Hecker (1763–1811) Erfurtban, míg Johann Gottlieb Bernstein (1747–1835) Jénában, Halléban és Berlinben adott ki orvostörténeti munkákat, s tartott orvostörténeti előadásokat. Utóbbi egyik formája az orvosi szakirodalomba való bevezetésről szóló tárgy volt, ami magában foglalta az orvostörténeti vonatkozások közlését is. Halléban jelent meg az az oktatási „forma”, hogy az orvostörténelmet rendszeresen előadó tanár más szakterület professzora volt, csak saját szakterületén belül – egy megadott tanterv szerint – „beiktatta” a medicina múltját. Témája lehetett az egyetem története, a választott szakterületének általános vagy az adott orvosi kar múltja. Ilyen orvostörténeti előadó volt
Johann Peter Eberhard (1727–1779) és Peter Immanuel Hartmann (1727–1791) Halléban. Itt működött Kurt Sprengel (1766–1833) is, az első ötkötetes orvostörténeti alapvetés szerzője, aki ugyan az egyetemi botanikus kert igazgatója és a botanika professzora volt, de rendkívüli tanárként (1801) az orvostörténelem előadója is volt. Kurt Sprengel a pragmatikus orvostörténeti adatfeltárás megalapozójaként irányt adott a német orvostörténeti kutatásnak, a kutatási metodika és a didaktikai elvek összekapcsolásával pedig stílust teremtett az egyetemi oktatásnak. Sprengel meghatározó szerepét mi sem jellemzi jobban, minthogy a 19. század első harmadától formálódó egyetemi orvostörténeti oktatás minden tervezetében – a felhasználásra ajánlott irodalom és az alkalmazott módszerek között – az első helyen az ő munkája állt. Hatása mutatható ki Drezdában Johann Ludwig Choulantnál (1791–1861), Zürichben Johann Lukas Schönleinnél (1793–1864) és Würzburgban Karl Friedrich Heusingernél (1792–1883), akik az adott egyetemeken az orvostörténelem első rendkívüli professzorai voltak. Halléban Sprengel utódja Ludwig Hermann Friedländer (1790–1851) és Julius Rosenbaum (1807–1874) lettek, s egymást követték az orvostörténeti tanszék élén. Berlinben az 1810/11-es tanévben nevezték ki az orvostörténelem magántanárává Gottfried Christian Reichet (1769–1848), majd 1825-ben már rendes professzornak Justus Friedrich Karl Heckert (1795–1850). Ő Sprengel mellett a másik nagy hatású orvostörténeti kutató és több alapvetésnek számító munka szerzője volt. Hecker az orvostörténelem témakörét kibővítette az orvosi filozófiával, az etikával és a medicina társadalomtudományi vonatkozásaival is. A 20. század elejének meghatározó tendenciája lett, hogy az egyetemi orvostörténeti intézetekbe (Halle, Berlin, Würzburg, Göttingen, Heidelberg) bevonták az egyes orvosi szakterületek (anatómia, sebészet, szülészet stb.) kutatási témakörét is, sőt a gyógyszerészettörténetnek is helyet adtak. Például Hallében működött Theodor Brugsch (1878–1963), a belgyógyászat-történet, Rudolf Beneke (1861–1946) az anatómia-, és Otto Gessner (1895– 1968) a gyógyszerészet-történet nemzetközi hírű kutatója. A legnagyobb hatású orvostörténeti intézet 1906. április 1-jén nyílt meg Lipcsében Karl Sudhoff (1853–1938) vezetésével, amely azután az európai orvostörténeti kutatás központjává vált. 1
1
Lásd fentebb Arina Völker közlését
7. Az orvostörténelem oktatása a bécsi egyetemen
A bécsi egyetem oktatási rendje sokban hasonlított a többi német egyetem oktatási szerkezetéhez, szelleméhez és gyorsan követte a változásokat. Ez vonatkozott az orvostörténelem oktatására is, s sorra születtek az orvostörténeti témájú orvosavatási értekezések. A témaválasztás is nagyjából azonos volt: ókori nagy orvosok életművének, munkásságának, kéziratainak feldolgozása, a középkori járványok története stb. Ahogy a magyar orvosképzésre jelentős hatással volt a Ratio Educationis felsőoktatást érintő rendelkezései, úgy a bécsi egyetem orvosképzését is a felvilágosult abszolutizmus oktatási szemléletének kívánalmai határozták meg. 1808-ban a bécsi Allgemeines Krankenhaus másodfőorvosa, a svájci születésű Heinrich Ludwig von Attenhofer (1785–1856) azzal a kéréssel fordult az egyetem orvosi karának dékánjához, hogy orvostörténeti előadásokat hirdethessen meg. 1 1809-ben olyan értelmű engedélyt kapott, hogy előadásaiban foglalkozhatott a régi orvosi irodalom ismertetésével. Két évvel később viszont Andreas Joseph von Stifft – udvari orvos és az orvos-sebészképzés kari igazgatója – az uralkodóhoz benyújtott folyamodványában jóváhagyást kért Andreas Ignaz
Wawruch
(1782–1842)
tanársegéd
részére,
az
Allgemeines
Krankenhaus
tanácstermében latin nyelven megtartandó – az orvostörténelem és az orvosi irodalom témájú – előadássorozathoz. Wawruch előbb teológiát és jogtudományt hallgatott, 1812-ben az orvostudományi karon orvosdoktori oklevelet szerzett, majd az Allgemeines Krankenhaus patológiai osztályán volt tanársegéd, később Prágában az anatómia tanára. Visszatért Bécsbe és a seborvosi karon az anatómia és a kórbonctan professzora lett. Az egyetem iratai között megmaradt az a tanterv, amely szerint előadásaiban az ó- és középkori szerzők munkásságának és irodalmi tevékenységének bemutatása mellett a gyógyítás történetével is kívánt foglalkozni. Tananyagához irodalmat is ajánlott, mégpedig Sprengelnek 1792-ben Halléban kiadott "Versuch einer pragmatischen Geschichte der Arzneikunde" című könyvét, és Johann Peter Frank (1745–1821) munkáit. Az iratok szerint az orvostörténelem első bécsi rendkívüli tanára Heinrich Ludwig von Attenhofer volt (1808–1811), míg a Katonaorvosi Akadémián Töltényi Szaniszló (1795–1852) tartott az ókori orvostudományról előadásokat. Töltényi orvos, költő, növénynemesítő, egyetemi tanár volt. Előbb gazdatiszt, író és lapszerkesztő volt, majd orvosi tanulmányokba
1
Erna Lesky id. mű
kezdett és 1825-ben Pesten orvosi oklevelet szerzett. A bécsi Josephinum sebészet- szülészet professzora, s egyebek között az orvostörténelem előadója lett. Az 1848-as bécsi forradalom támogatója volt, 1848 őszén fellépett a cenzúra és a tanszabadság korlátozása ellen, így néhány hónapra rá rendőri felügyelet alá helyezték, majd nyugdíjazták.2 Ebben az időben a kórbonctani előadások keretén belül Philipp Karl Hartmann (1773–1830) előadásai hangzottak el az anatómia és kórbonctan történetéről (tőle kéziratban maradt fenn az általános kórbonctan történetéről írt munkája). Hatására többen is írtak orvostörténelmi tárgyú munkákat, így pl. Dietrich Georg von Kieser (1779–1862) az orvostudomány rendszeréről, amelyben külön foglalkozott az orvosi filozófia történetével, míg Hartmann tanítványai közül Heinrich Anton Stecher von Sebenitz3 és Ernst von Feuchtersleben (1806–1849) nevét kell megemlítenünk. A bécsi orvosi karon az orvostörténelmi tárgyú disszertációk sora egyre gyarapodott, bár alkotóik többségét nem jegyezték, sem a kutatók, sem más orvostörténeti tárgyú írások szerzői között. Az orvostörténeti írások elsősorban a járványokkal, illetve jelentős múlttal rendelkező – és abban az időben újból az orvosi érdeklődés középpontjába került – gyógymódokkal és gyógyító kultúrákkal foglalkoztak. A disszertációk különböző klinikákhoz kötődtek, így joggal vetődött fel, hogy – elsősorban Ernst Wilhelm von Brücke (1819–1892) kezdeményezésére – az orvosi karon belül orvostörténeti tanszéket kellene szervezni. Ezzel a kérdéssel 1849. november 16-án foglalkozott a kar tanulmányi igazgatója és egy évvel később, 1850. december 3-án már arról számoltak be, hogy a kar küldöttei megtekintették a berlini orvosi kar orvostörténeti tanszékét, s tanulmányozták oktatási programjukat. 4 Ennek értelmében Leo von Thun-Hohenstein (1811–1888) oktatásügyi miniszterhez fordultak kérelemmel, hogy engedélyezze az orvostörténeti tanszék megszervezését és a tárgy előadására Franz Romeo Seligmannt (1808–1892) javasolták. Seligmann, nyugalomba vonulásáig, 1869-ig adta elő az orvostörténelmet rendkívüli tanárként, helyébe Theodor Puschmann (1844–1899) lépett, aki képzett orvostörténész volt, hiszen Berlinben, Münchenben és Magdeburgban – a porosz orvostörténeti kutatás központjaiban – ismerkedett meg a tudomány alapjaival. Hivatalosan a Pszichiátriai Klinikán működött, de nevéhez fűződik a bécsi orvosi karon a szervezett orvostörténeti kutatás elindítása. 1878-ban Lipcsében habilitált, 1884-ben megszerkesztette a bécsi orvosi kar utolsó száz esztendejéről
2 3 4
Lásd: Kapronczay Károly: Töltényi Szaniszló. = Orvosi Hetilap 117 (1976) No. 12. pp. 732–734. De theoria historiae medicinae. Vindobonae, 1831. Stöckholzer. Erna Lesky id. mű
szóló kötetet, 1889-ben nyomtatásban is megjelentette az orvosképzés múltjáról és jövőjéről írott vaskos könyvét, emellett számos kisebb tanulmánya jelent meg német és osztrák orvosi folyóiratokban. A bécsi orvosi karon az orvostörténeti kutatás és oktatás „bázisintézete” az 1850-ben megszervezett egyetemi gyűjtemény volt, amelynek helyét a József császári Katonaorvosi Akadémia épületében jelölték ki. Ebben az épületben volt megtalálható a katonaorvos-képzés régi könyvtára, közel 15 ezer kötet könyvvel és folyóirattal, itt őrizték a híres viaszból készült anatómiai oktatási gyűjteményeket (kb. 5 ezer teljes és tájanatómia figura), valamint a különlenyomat- és kézirat-gyűjteményeket. Az 1870-es évek orvosképzési reformjainak következtében az épület és gyűjteményei kikerültek a tényleges orvosképzés szolgálatából, egyetemi múzeummá és orvostörténeti kutatóhellyé alakultak át. A bécsi orvostörténeti gyűjtemény ezután valóban az orvostörténeti kutatás és oktatás színterévé vált, függetlenül attól, hogy az orvos- és gyógyszerészettörténetet rendes vagy rendkívüli tárgyként szerepeltették-e az egyetemi orvosképzés folyamatában. 1888-ban Theodor Puschmannt nyilvános rendes tanárrá nevezte ki az oktatásügyi kormányzat, a következő évben a kar dékánná is megválasztotta. A bécsi orvostörténeti intézet példaként is szolgált több hasonló európai orvostörténeti intézet megszervezéséhez. Puschmann halála után Max Neuburger (1868–1955) lett a múzeumi gyűjtemények vezetője, míg az oktatás vezetőjévé Robert (Töply) Toeply-t (1856–1947) nevezték ki. Töply orvostábornok volt, aki anatómiatörténeti kutatásokat végzett, s számos alapvetésnek számító könyvet adott ki. Az előadásokat megosztotta Leopold Senfelderrel (1864–1935), Gerard van Swieten munkásságának és korának kiváló kutatójával. Az egyetem 1917-ben Max Neuburgert is rendes professzorrá nevezte ki, egyben az Orvostörténeti Intézet tényleges igazgatói tisztségét is rábízta, s ő emellett részt vett az oktatásban is. Valójában 1920 után alakult ki a Josephinum épületében a bécsi orvostörténeti intézet mai szervezeti formája, kiállítótermei és könyvtára.5
5
Erna Lesky: Das Institute für Geschichte der Medizin der Universität Wien. = Wiener Medizinische Wochenschrift 126 (1976) No. 23. pp. 335–337.
8. Az orvostörténelem oktatása lengyel egyetemeken
Győry Tibor 1935-ben az „Orvosképzés” hasábjain megjelentetett "Az orvostörténelem tanítása külföldön és hazánkban” című tanulmányában példaként említi a lengyel egyetemeken folyó orvostörténeti oktatást: "Kivételt e tekintetben csak Lengyelország képez, melynek mind az öt egyetemén követésre méltó például szolgáló módon oldották meg nemsokára a háború befejezése után a kérdést: rendes tanszékek, hozzájuk csatolt intézetekkel és szemináriumokkal, a szakma kötelezővé és szigorlat tárgyává tételével. (…) Lengyelországnak mind az öt egyetemén az orvostörténelemnek rendes tanszékei állanak fenn intézettel vagy szemináriummal összekötve. Az orvostörténelem hallgatása kötelező s a doktori szigorlatnak is tárgya. A krakkói egyetemen levő intézet (10 ezer kötetes könyvtárral, 135 kézirattal és jelentékeny múzeumi gyűjtemények felett rendelkezik) professzora és a múzeum igazgatója, W. Szumowski Posenben 2500 kötetből álló könyvtárt és gyűjteményeket tartalmazó szeminárium (Stanisław Wrzosek). Varsóban (1934) nem régen készült el az intézet (Giedroyc). Vilnában szeminárium működik kisebb könyvtárral és gyűjteménnyel (Tzebinski). A lembergi intézet még kiépítés alatt van."1 A lengyel orvostörténeti oktatás valóban egyedülálló volt Európában, sőt a 19. században több szempontból vezető szerepet játszott. Okát elsősorban a sajátos lengyel politikai helyzetben kell keresnünk. A 18. században – a lengyel királyi hatalom megroppanása és a szomszédos hatalmak (Orosz-, és Németország, valamint Ausztria) területszerző törekvései miatt – a lengyel királyság kétségbeesett kísérletet tett a lengyel államberendezés, a társadalom, a gazdaság, s a művelődési viszonyok megreformálására. Stanisław Poniatowski király – a felvilágosult abszolutizmus szellemében – igen rövid idő alatt olyan széles reformokat valósított meg, ami nemcsak az 1791-ben elfogadott lengyel alkotmányban testesültek meg, de megnövelte szomszédjai területszerző mohóságát is. 1796-ban végleg felosztották a maradék Lengyelországot, s bár a napóleoni háborúk reményt ébresztettek egy – kisebb területű – lengyel állam létrehozására, de a bécsi békekötés után (1815), az úgynevezett kongresszusi Európában, már csak a krakkói városállam ápolta a lengyel önállóság reményét és a lengyel szellemiséget. Az ősi egyetem lett a lengyel kultúra és tudomány központja, itt képezték – a messzi földről ide érkezett – lengyel értelmiség legjavát. Természetes volt, hogy 1
Győry Tibor: Az orvostörténelem tanítása külföldön és hazánkban. = Orvosképzés 25 (1935) pp. 348–355.
minden tudományszak „lengyel” történetét is kutatták, oktatták, ezeknek tanszékeket, intézeteket szerveztek. Így érthető, hogy az orvosképzésen belül miért helyeztek különös hangsúlyt az orvoslás történetére. Az orvostörténelem már a 17. század első felétől szerepet kapott a krakkói orvosképzésben: a krakkói püspök által engedélyezett tankönyvek között szerepelt az 1635-ben Krakkóban kinyomtatott "Chronologia medica cum titulis honorificis maioribus suis a grata posteritate delatis" című, alig 60 oldal terjedelmű orvostörténeti témájú könyv. Szerzője Bartłomiej Dylągowski (1590–1653) orvos baccalaureus, a bölcseleti tanfolyamon a filozófia tanára, aki orvosi oklevelét a "Questio physica de natura motus" c. disszertációjának megvédésével nyerte el. Sajnos orvosdoktori fokozatáról nincs tudomásuk, viszont filozófia professzorként előadott az orvosi karon is, ahol az orvosi gyakorlatot adta elő. 2 Dylągowski munkájában Hippokrates felfogását vázolta az emberi test működéséről, majd a görög-római medicina jeles orvosainak szakmai tevékenységét elemezte. A "Synopsis chronologica" fejezetben arab, latin, német, lengyel, angol, spanyol és francia orvosok munkáit elemezte, de a hangsúlyt a lengyel orvosok munkásságára helyezte, elsősorban a krakkói egyetem kiválóságainak munkásságát részletezve. E munka erős hatással volt a később Krakkóban kiadott egyetemtörténeti és orvosi disszertációkra. Később „orvosi krónikásként” említik a nevét, s ez a „jellemzés” áll a krakkói egyetem templomának tekintett Ferences-templom előcsarnokában levő emléktábláján is. Bartłomiej Dylągowski hatására a 17. században többen is foglalkoztak az orvosi kar jeles egyéniségeivel, így az észak-magyarországi születésű és magyar nemességgel rendelkező Stanisław Wosiński (†1694) orvosdoktor, krakkói kanonok, az elméleti orvostan professzora is, aki – más témákkal együtt – feldolgozta az orvosi kar történetét, amely művet 1896-ban Bronisław Wojciechowski adott ki nyomtatásban. Wosiński munkájában 63, Krakkóban végzett orvossal, s azok kézirataival foglalkozott. Különös figyelemmel említette 25 orvosprofesszor munkásságát, közöttük Jakub Suskiét (†1678), akinél felhívta a figyelmet orvostörténeti kézirataira is. A 18. században, a felvilágosult abszolutizmusban végrehajtott lengyel egyetemi reform idejében a krakkói orvosi karon szép számban születtek orvostörténeti témájú dolgozatok, főleg a kar történetét feltárók. A krakkói egyetem gyors és látványos hanyatlása miatt viszont
2
Mieczysław Skulimowski: Dzieje nauki i nauczania historia medycyny na Uniwersytecie Jagiełłońskim i w Akademii Medycznej w Krakowie. In: Sześćsetlecie medycyny krakowskiej. Historia katedr. Kraków, 1964. Państwowe Wydawn . Naukowe, Oddział w Krakowie, p. 376.
az orvoslás történetének művelése erőtlenné vált. A lengyel egyetemi reform érintette a krakkói és a vilnói egyetemet, majd a Napóleon idején létrehozott, „tiszavirág életű” Varsói Nagyhercegség által alapított varsói egyetemet (1809), valamint a II. József császár nevéhez fűződő, 1786-ban megalapított lembergi egyetemet is. Ezek a kor modern egyetemeinek számítottak. Krakkóban, Vilnóban és Varsóban szinte egyidőben tettek javaslatot az orvostörténelem kötelező tárggyá minősítésére, majd 1810 áprilisában elrendelték oktatását is. Az orvostörténelmet a IV. tanév első félévében heti három órában adták elő, s ez az ismeretanyag szerepelt az orvosi tanulmányokat záró szigorlaton is. Az orvostörténelem első krakkói professzora 1809-től Franciszek Kostecki (1758–1844) – a lengyel hadsereg volt főorvosa, 1794-től a Krakkó Szabad Város szenátora – lett, aki a krakkói orvosi kar történetéről írott munkákban foglaltakat is ismertette. Kostecki az 1811/1812-es tanévtől kezdve tisztségét átadta Wojciech Jerzy Boduszyńskinek (1768–1832), aki német szerzők munkáit vette figyelembe előadásaiban, majd két év után az orvostörténeti előadásokat Ignacy Woźniakowski (1779–1831), a szülészet-nőgyógyászat professzora vette át. A krakkói városállam szenátusa 1816-ban átszervezte a Jagelló Egyetem orvosi karát, növelte a tanszékek számát, így önállóvá tette az igazságügyi orvostanit, az orvosrendészetit, és különválasztotta az orvostörténeti tanszéket. A tanszék élére Sebastian Girtlert (1767–1833) nevezték ki, aki korábban a krakkói egyetem levéltárában és könyvtárában kutatott, fő műve a "Krótki opis funduszów Akademii Krakowskiej i ich administracji" (A krakkói egyetem működésének és adminisztrációjának rövid leírása) volt. Girtler 1795-ben Bécsben szerzett orvosdoktori oklevelet, majd a párizsi és a berlini egyetemen működött, ahol – orvosi gyakorlata mellett – levéltáros, s tanulmányi felügyelő volt, ezután Krakkóban a szülészetnőgyógyászat professzorának helyettese lett. Belépett a krakkói városi hadseregbe, 1809-től városi tanácsossá is kinevezték. 1810-től az orvosi rendészet és az igazságügyi orvostan professzora volt. 1818–1822 között a dékáni, 1826–1831 között a rektori méltóságot viselte. Előadásait latinul tartotta heti három alkalommal, amelyeken Hecker munkáját vette alapul. Előadássorozatának főbb témái: egyiptomi, görög-római orvoslás (különös tekintettel Hippokratesre, Galenosra), keresztény medicina, Paracelsus, Helm, Harvey, Sydenham, Boerhaave, Hoffmann, Cullen, Stoll stb., orvosi elméletek, gyakorlatok, különös járványok. Állandó levelezésben állt a német egyetemek orvostörténeti tanáraival, egyes feltett kérdései később nyomtatott változatban közreadott leveleiből váltak ismertté. 1822-ben a Krakkói
Tudományos Társaság kiadásában lengyelül megjelentette az orvosi tudomány haladásáról és a gyakorlati orvostudomány és elmélet hatásairól szóló munkáját (a könyv sokban hasonlít Schöpf-Merei Ágoston 1835-ben kiadott orvostörténeti munkájához). 1816-ban Kosteckivel együtt dolgozta fel a krakkói kórházak történetét. Girtler 1826-ban másodprofesszornak maga mellé kineveztette Julian Sawiczewskit (1795– 1854), egyben átadta neki az orvostörténeti kabinet vezetését. Sawiczewski heti két órában adta elő az orvos- és állatorvoslás történetét, sőt 1829–1831 között az igazságügyi orvostan történetét is. Ő szerkesztette a Krakkói Tudományos Társaság évkönyvét. Girtler halála után az igazságügyi orvostan helyettes professzora lett. 1846-ban társadalmi összefogást szervezett a galíciai felkelés támogatására, s tagja lett a krakkói forradalmi bizottságnak. Az orvosi kar pályázatot írt ki az igazságügyi orvostan, az orvosi rendészet és az orvostörténelem professzori tisztségére, amelyre többen is pályáztak. Végül Fryderyk Hechelt (1795–1851) nevezték ki, aki orvosi oklevelét 1821-ben a vilnói egyetemen szerezte. Német neve és német eredetű családja ellenére igaz lengyel volt, aki diplomája megszerzése után több mint másfél évtizedet Európa különböző egyetemein töltött el. 1828–1834 között a göttingeni, a hallei, a lipcsei és a berlini egyetemen működött, s többnyire igazságügyi orvostani és anatómiai intézetekben dolgozott. A lengyel nyelven kívül beszélt latinul, angolul, németül, olaszul, franciául. 1834 decemberében tett vizsgát Krakkóban, s a sikeres pályázat alapján 1835 júliusában foglalhatta el professzori székét, az orvostörténelem oktatására heti 5 óra állt rendelkezésére. Az első évben csak öt hallgató iratkozott be előadásaira, de a következő évben már hallgatóinak száma meghaladta a 30 főt. Előadásainak ismertetését 1839-ben jelentette meg nyomtatásban az Orvosi Kar Évkönyvében. A tananyag nem sokban különbözött elődeinek tematikájától, viszont új forrásokat is bevont. Alapvetésnek számító orvostörténeti munkája az igazságügyi orvostan fejlődéséről és a kezdeteinek történeti-kritikai elemzéséről szólt, ebben kéziratos és egyéb történeti forrásokat dolgozott fel. Valójában ez az első lengyel nyelvű és lengyel forrásokra épülő igazságügyi orvostani történeti munka. Ugyancsak kiadta az orvostörténelem lengyel forrásairól szóló gyűjteményét is, amelyben a Jagelló Egyetem kéziratait és ritka dokumentumait vette számba. Ő fordította lengyel nyelvre Heinrich Haeser kézikönyvét. Valójában Hechel nevéhez fűződik a krakkói egyetem orvostörténeti múzeumi gyűjteményének megalapítása, az orvostörténeti dokumentumok tudományos feldolgozása, valamint a hazafias érzelmű lengyel orvostörténeti tudományos kutatás elindítása. Munkáját sokban segítette az orvosi kar professzorának, Krakkó főorvosának, Jakub Józef
Jakubowskinak (1796–1866) 1833-ban tett alapítványa, amellyel a lengyel tudomány és orvostörténelem kutatását és a lengyel nyelvű könyvkiadást kívánta előre mozdítani. Ez az alapítvány indíttatást adott az orvostörténeti és egyetemtörténeti munkák megírásához és kiadásához. Ennek éppen olyan nagy jelentősége van a krakkói orvostörténeti kutatások ösztönzésében, mint általában Hechel munkásságának, utóbbi szemlélete rokon vonásokat mutatott a lengyel nemzeti öntudattal, a lengyel történeti múlt iránti fokozott érzékenységgel. Mindez a 19. század közepére már fellendítette a lengyel orvostörténeti kutatásokat is, így Krakkóban és a többi lengyel városban nem számított magányos és különös személynek az „orvostörténész”. Hechelnek is lettek kiváló követői más lengyel egyetemeken, közülük kiemelkedett Hiacynt Ludwik Gąsiorowski (1807–1863), a poznańi egyetem orvostörténelem professzora. Ugyancsak az ő hatásának kell tekintenünk, hogy Józef Majer (1808–1899), a krakkói egyetem tanára és rektora, az 1813-ban alapított krakkói Lengyel Tudományok Akadémiájának elnöke, nyolc kötetben dolgoztatta fel az ősi lengyel egyetem történetét, adta közre dokumentumait, ezen belül pedig különös hangsúlyt fektetett az orvosi kar múltjának bemutatására. Majer orvosi diplomával rendelkezett, így pontosan megértette Hechel szándékát a lengyel orvostörténelem múltjának feltárásával kapcsolatban. Ezért is szorgalmazta – Hechel halála után – Gąsiorowski meghívását a krakkói orvostörténeti oktatás élére. A döntés a krakkói egyetem rektorának a jogkörébe tartozott, hiszen az 1846. évi lengyel galíciai felkelés leverése után Ausztria megszállta az önálló krakkói városállamot, amely a bécsi Belügyminisztérium felügyelte alá került. Gąsiorowski meghívását elutasították, viszont hozzájárultak ahhoz, hogy az igazságügyi orvostani és orvosrendészeti tanszék élére Fryderyk Kazimierz Skobelt (1806–1876), az anatómiai intézet professzorát nevezzék ki, aki egyben az orvostörténelem előadója is lett. Skobel kinevezése összefüggött a krakkói egyetem germanizálásával, hiszen az 1848-as európai forradalmak leverése után a bécsi kormányzat fokozott figyelmet tanúsított minden nemzeti mozgalom és hazafias megnyilvánulás iránt, amely folyamatban Krakkó sem lehetett kivétel. Skobel orvostörténeti előadásainak tematikája
sokban hasonlított
a
német
egyetemeken folyó
orvostörténeti képzés
szemléletéhez, bár bővült Littré munkájának – elsősorban Hippokratesra vonatkozó fejezetei – alapos ismertetésével, s a berlini August Hirsch (1817–1894) nevezetes, többkötetes életrajzi lexikona ("Biographisches Lexikon der hervorragenden Ärzte aller Zeiten und Völker") részletes bemutatásával.
Ebben az időben már az európai orvosi karokon folyó orvostörténeti oktatás sokban hasonlatos volt egymáshoz, főleg a képzésben felhasználandó alapvető forrásmunkák kiválasztásában. A korszerűbb orvostörténeti oktatás neveltjei közül emelkedtek ki a következő nemzedék lengyel kiválóságai, közöttük Józef Oettinger (1818–1895),3 aki már fizetés nélküli tanársegédként gyakran helyettesítette a betegeskedő Hechelt orvostörténeti előadásai megtartásában. Oettinger volt az első Krakkóban, aki doktori disszertációját (1846) az orvostörténelem tárgyköréből írta ("Josephi Struthii medici Posnanensis vita"). Oettinger 1818-ban született Tarnówban, zsidó kereskedő családból. Szüleit korán elvesztette, krakkói egyetemi tanulmányait vallási közösségének egyik tanulmányi alapítványa segítette. Előbb filozófiát, majd orvosi tanulmányokat folytatott. Szoros szálak fűzték a lengyel nemzeti mozgalomhoz, így ezért akadályozták meg 1850-ben magántanári kérelmét. 1846-ban tagja volt a galíciai Nemzeti Bizottságnak, 1848-ban a krakkói polgári mozgalom egyik szervezője lett. 1848-ban jelöltette magát a galíciai tartományi parlamentbe birodalmi alkotmányt követelő programmal, a választásokon csupán néhány szavazattal szenvedett vereséget. 4 Lengyel nemzeti és polgári liberális felfogása miatt politikai tevékenységét ellenezte a krakkói zsidóság konzervatív vezetősége, sőt az osztrák rendőrség is állandó megfigyelés alatt tartotta. Szerény körülmények között élt, hiszen tanulmányainak befejezése után több évig a krakkói zsidó kórházban dolgozott, minden anyagi ellenszolgáltatás nélkül, 1850-től pedig – már fizetéssel – a főorvos helyettese volt. Kollégái közül többen kifogásolták a heti egy alkalommal tartott ingyenes rendelését, ami a lakásán zajlott, de felekezeti hovatartozás nélkül látta el a megjelent betegeket. A rendőrségi megfigyelés és a tevékenységét ért bírálatok ellenére – vagy talán emiatt – 1861-ben ismét politikai szerepet vállalt, Bécsben a krakkói zsidó küldöttség tagjaként tárgyalt a belügyminiszterrel Galícia jövőjéről. Sokat idézték beszédének fő gondolatát: "az állam társadalmi szövetség a szabadság biztosítására, ahol semmi helye nincs a nemzeti és vallási gyűlöletnek". Éppen a politikai enyhülés – hasonló volt a magyarországi helyzethez – légkörében adta be 1862-ben az orvostörténelem tárgykörében magántanári kérelmét "Az iskolán kívüli orvostudomány" címmel, amit elnyert, de a nyilvános előadás jogát akkor még nem kapta meg. Az 1867-es magyar–osztrák kiegyezést követően újabb politikai enyhülés következett be Galíciában is, ennek köszönhetően engedélyezték Oettingernek is az egyetemi előadás megtartását. Első nyilvános előadásán alig néhányan vettek részt, később a krakkói egyetem
3 4
Kapronczay Károly: Józef Oettinger (1818–1895). = Orvosi Hetilap. 117 (1976) No. 41. pp. 1921–1923. Skulimowski id. mű
legnépszerűbb előadói közé emelkedett. 1873-ban nyilvános rendkívüli egyetemi tanárrá nevezték ki. Több éves levéltári kutatásainak eredményeként összeállította és kiadta a krakkói egyetem orvosi karának dokumentumköteteit. Ezekben az években írta meg az általános orvostörténelem alapvonalairól szóló, közel három és félezer oldalas könyvét, amelyet teljes egészében nem tudott kiadni, kb. 900 oldalnyi a „Przegląd Lekarski” mellékleteként jelent meg. Oettinger kézirata – és kinyomtatott részei – nemcsak a lengyel orvostörténelem eseménytörténetét ölelte fel, hanem részletesen elemezte az orvosi gondolkodás és filozófia fejlődésének számos történeti problémáját is. Oettinger az orvostörténelmet 1891-ig, nyugalomba vonulásáig adta elő.
*
1900-ban ünnepelte a Jagelló Egyetem 1400-ban megfogalmazott híres alapszabályzatának 500. évfordulóját, amely annak idején valóban európai egyetemmé tette a krakkói univerzitást. Ekkor az orvosi karon több kezdeményezés született az orvostörténeti oktatás újjászervezésére, új tanszéki vagy intézeti kereteinek kialakítására. Walery Jaworski (1849– 1924), a belgyógyászat professzora kezdeményezte a kar orvostörténeti múzeumának megszervezését, amely egyben a történeti tanszék szerepét is betöltené. Az orvostudományi kar tanári testülete végül is megalapította a Jagelló Egyetem Orvosi Karának Orvostörténeti Múzeumát, elrendelte a kar történeti dokumentumainak, orvosi eszközeinek, jeles professzorai könyv- és irathagyatékának összegyűjtését. Három munkatársat biztosítottak a gyűjtemény kezelésére, az 1902-ben kiadott jelentés szerint a 10 ezer kötetes könyvtár mellett 1222 történeti értékű kézirattal és 1769 db orvosi eszközzel, emléktárggyal rendelkeztek. 1905-ben a kéziratok száma 2188, a tárgyak száma 4617 darabra emelkedett, a könyvtár 13 ezer kötettel rendelkezett. Az orvostörténeti múzeum fenntartása jelentős költségeket igényelt, amelynek teljes összegét az egyetem alig tudta előteremteni. Ezekben az években az orvostörténelmet – rendkívüli tanárként – Leon Wachholz (1867– 1942),5 az igazságügyi orvostan professzora adta elő az ötödéveseknek egy féléven át, heti két órában. Wachholz önmagát „műkedvelő orvostörténészek” tartotta, előadásait jeles elődeinek munkáiból állította össze. Ezekben az években kezdte el orvostörténeti tevékenységét Adam
5
Kapronczay Károly: Leon Wachholz (1867–1942). = Orvosi Hetilap 113 (1972) No. 44. pp. 2665–2666.
Wrzosek (1875–1965),6 a lengyel orvostörténet-írás kiemelkedő egyénisége. Wrzosek pályafutása jól jelképezi az akkor három részre szakított Lengyelország értelmiségeinek sorsát. 1875. május 5-én született a Németországhoz tartozó lengyel országrészben, 1898. július 19-én Berlinben szerezte meg orvosi oklevelét, amit Kijevben nosztrifikáltatta, egy esztendőn át a szülészeti-nőgyógyászati klinikán dolgozott. A szakvizsga letétele után félévig szülőfalujának körorvosa volt, majd Párizsban pszichológiát, Zürichben antropológiát és filozófiát tanult, ezután a városi gyerekkórház alorvosa lett. 1901-ben Krakkóban a kórbonctani intézet egyik tanársegédi állását eredménnyel pályázta meg, ahol magántanári képesítést is kapott. Ekkor találkozott Walery Jaworskival, akinek kérésére bekapcsolódott a szervezés alatt álló orvostörténeti múzeum feldolgozó munkájába. Az orvostörténeti előadásokat tartó Wachholz viszont – felfigyelve ifjú kollégája sokoldalú műveltségére – az orvostörténelem szépségére, e különös szakterületen való kutató- és oktatómunkára ösztönözte. 1906-ban már az orvostörténelem magántanára, amely fokozatot a középkor orvosképzéséről és jeles orvosairól írott disszertációjával szerezte meg. Gyakran Wachholz
helyett
tartott
orvostörténeti
előadásokat,
1909-ben
azonban
már
az
orvostörténelem rendkívüli professzoraként hirdethetett egyetemi kurzust. Monográfiákban dolgozta fel a krakkói egyetem híres orvostanárainak munkásságát, újraírta az egyetem orvosi karának történetéről szóló jegyzetet, s az első világháború kitöréséig közel 90 orvostörténeti tanulmányt jelentetett meg nyomtatásban. Írásainak jelentős részét német, francia és orosz nyelven írta, az első olyan lengyel orvostörténész volt tehát, aki a lengyel orvoslás történetét idegen nyelven népszerűsítette külföldi folyóiratokban. Az első világháború kirobbanása után behívták katonai szolgálatra, ekkor vált Piłsudski elkötelezett hívévé. Ezekben az években dolgozták ki orvos barátaival a független lengyel állam új egyetemi rendszerét, felsőoktatásának követelményeit, az egységes lengyel iskolarendszer szervezetét. Az orvosképzéssel kapcsolatos elképzelései 1918-ban az új független lengyel államban valósultak meg. 1918-ban kinevezték az első lengyel kormány Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumába az egyetemi ügyek referensének, s szerepet vállalt a varsói egyetem orvosi karának átszervezésében is. Minisztériumi tevékenységének egyik eredménye, hogy a lengyel orvosi karokon kötelezővé tették az orvostörténelem oktatását, és az államvizsga követelményei közé is bevették ezt a diszciplínát. 1920. november 15-én lemondott minisztériumi beosztásáról és kormánybiztosként vállalta a poznańi lengyel egyetem megszervezését. A hatodik lengyel 6
Kapronczay Károly: Adam Wrzosek (1875–1965). = Orvosi Hetilap 116 (1975) No. 4. pp. 212–214.
egyetemen azután ő lett az orvostörténeti intézet és tanszék vezetője, amely tisztséget 40 éven át töltötte be. A poznańi orvostörténeti intézet megszervezésében segítették krakkói tapasztalatai is. 1924ben megindította az „Archiwum Historii i Filozofii Medycyny”-t, a ma is megjelenő orvostörténeti folyóiratot, amely publikálási lehetőséget biztosított az összes lengyel orvostörténész számára. Az első számot Wrzosek az orvostörténeti oktatás módszertanának, tematikájának és a képzés előtt álló feladatoknak szentelte. Megalapította a poznańi orvostörténeti könyvtárat (kb. 25 ezer kötettel), szorgalmazója lett a lengyel orvostörténeti tanszékek élén állók vendégprofesszorként történő meghívásának, a magántanári rendszeren belül pedig az egyetemen kívüliek habilitációjának. 1935–1939 között Vilnóban is előadta az orvostörténelmet. A második világháború kitörése után el kellett hagynia Poznańt, mivel a megszálló német parancsnokság elfogatási parancsot adott ki ellene. Titokban Varsóba ment és a háború végéig álnéven élt, ott egyik alapítója és szervezője lett az illegálisan működő „földalatti” egyetemnek, mindvégig az orvosi kar dékánja volt, miközben minden tárgykörben előadásokat tartott. 1944 tavaszán a Gestapo – feljelentés alapján – azonosította a Stepan Dąbrowski álnéven élő Wrzoseket, akinek az utolsó pillanatban sikerült elmenekülnie. A titkos egyetem 271 hallgatója ezután Wawrzecben, Grodziskben és Częstochowában gyűlt össze, és folytatta tanulmányait. Wrzosek hivatalosan 1945 áprilisában zárta le az illegitim egyetem tanulmányi időszakát, befejezettnek nyilvánította tevékenységét. 7 Ezután visszatért Poznańba, újjászervezte az orvostörténeti és az antropológiai intézetet, újraindította az „Archiwum” c. folyóiratot, s 70 évesen ismét újult erővel oktatott. 1950-ben vonult nyugdíjba, nem tartozott az új hatalom kegyeltjei közé. 1965. március 2-án hunyt el Poznańban.
*
Az első világháború után újjáalakult lengyel orvosképzésben kötelező tárgyként szerepelt az orvostörténelem. 1920-ban a krakkói egyetem orvostörténelem professzorává, a tanszék vezetőjévé Władysław Szumowskit (1875–1954),8 a lengyel orvostörténet-írás és kutatás külföldön is legismertebb egyéniségét nevezték ki. Szumowski 1875. március 26-án született 7 8
Bronislaw Seyda id. mű pp. 198–214. Kapronczay Károly: Władysław Szumowski (1875–1954). = Orvostörténeti Közlemények. Vol. 60–61. (1971) pp. 287–291.
Varsóban, a parnawai piaristáknál érettségizett, ezt követően a szentpétervári egyetemen filozófiát és matematikát tanult, majd visszatérve szülővárosába, a varsói egyetem orvosi karára iratkozott be. 1899-ben szerezte meg orvosi oklevelét, a századforduló éveiben hosszabb külföldi tanulmányútra ment: egy évig a freiburgi élettani intézet, majd a bakteriológiai laboratórium munkatársa, sőt vezetője is volt. Ezután a lembergi János Kázmér Egyetem Élettani Intézetében vállalt tanársegédi állást (1903–1906 között), itt kezdett orvostörténelemmel foglalkozni, filozófiát és történelmet is hallgatott. 1907-ben a „Jędrzej Krupiński, Galicia első protomedikusa 1772–1783” c. könyve alapján az orvostörténelem magántanárává habilitálták. Orvostörténeti sikerei ellenére nem adta fel gyakorló orvosi tevékenységét, mivel úgy vélte, hogy orvostörténelmet eredményesen csak úgy lehet művelni, ha a mindennapi gyakorlat kérdéseire is választ próbál találni. Volt belgyógyász (1906–1908), laringológus (1909–1910) és üzemorvos (1908–1912). Az első világháború – mint számos más kortársának – törést jelentett életében: behívták katonaorvosi szolgálatra, bár mindvégig Galíciában, a hátországban működött: a Galíciai Katonaorvosi Intézetben feladatot kapott a kolerajárvány leküzdésében, majd – már polgári orvosként – az egyik katonai kórház laboratóriumát vezette. Ha alkalma nyílt, levéltárakban, könyvtárakban kutatott, 1916-ban a kijevi egyetem lengyelkollégiuma orvostörténeti előadássorozat megtartására kérte fel. A világháború után újjáalakult oktatásügyi minisztériumban – Wrzosekkel egy osztályon – az egységes
lengyel
egészségügy
megszervezésében
vett
részt,
s
közreműködött
a
közegészségügy intézményi rendszerének megszervezésében. Szumowskit 1920-ban a krakkói egyetem orvosi karán az orvostörténelem nyilvános rendes tanárának nevezték ki, a kétszemeszteres tantárgyat heti 5 órában, vizsga-kötelezettséggel adhatta elő. Az orvostörténelemmel egyidőben az orvosi filozófiát is előadta, illetve beépítette az orvostörténelem tananyagába az orvosi gondolkodás fejlődését, koronkénti alakulását. Az orvostörténelem tananyagának szerkezetét kronologikusan, tudós iskolánként építette fel, s főleg az oknyomozó és alapos kutatáson nyugvó ismeretanyag átadására összpontosított. Szintetikus módszerrel egyesítette az orvosi és a gyógyszerészettörténeti adatokat, folyamatokat, s az egyetemes fejlődésvonalat kívánta követni előadásaiban. Jó előadó volt, előadásain nemcsak a tárgy hallgatására kötelezettek vettek részt, de úgynevezett „áthallgatással” foglalkozásain megjelentek a bölcsész- és természettudományi karok hallgatói is. Sohasem törekedett népszerűségre, tekintélyét alaposságával és emberségével vívta ki. Részben pedagógiai munkásságának köszönhető, hogy az egy félévben
leadható óraszámát 60-ra, az egyéb orvostörténeti foglalkozások óraszámát 20-ra emelték fel. Szumowski már az 1920-as években a lengyel orvostörténeti közélet jeles személyiségeként volt ismert: egyik alapítója a Lengyel Orvostörténelmi Társaságnak, az „Archiwum” megalapításának kezdeményezője, sőt 1928-ban indítványozta – a román orvostörténeti társaság nemzetközi értekezletén – a Nemzetközi Orvostörténelmi Társaság megszervezését is. 1928. október 5-én a lengyel egyetemek orvostörténeti tanárait értekezletre hívták össze, hogy egységes álláspontot alakítsanak ki az orvostörténelem tárgyköréből írt doktori disszertációk követelményrendszerére. Ezen az értekezleten bízták meg Szumowskit egy egységes orvostörténeti munka megírásával, ami a lengyel orvoslás múltját az egyetemes gyógyítástörténet és orvosi gondolkodás fejlődésének folyamatába ágyazottan dolgozza fel. Az anyaggyűjtésben és a periodizációban nagy segítségére volt Stanisław Treliński, a vilnói egyetem orvostörténelem tanára, akinek halála után a munkát már egyedül végezte. A megírásnál felhasználta addigi kutatásainak minden anyagát. Könyvével didaktikai célkitűzéseket is meg kívánt valósítani, továbbá olyan kézikönyvet kívánt a hallgatók és a kutatók kezébe adni, amelyben az érdeklődők szintetizálva találják meg az orvostörténeti ismereteket az ókortól a legújabb időkig, az orvosi etika kérdésének alakulásával egyetemben. Az első kötet az ókorral (1930), a második a középkorral (1932), a harmadik és negyedik kötet (1934) az újkorral foglalkozott. A teljes anyagot – Herczeg Árpád fordításában és jegyzeteivel – 1939-ben a Magyar Orvosi Könyvkiadó Társulat egy kötetben összevonva megjelentette magyar nyelven is. 1938-ban – munkásságának elismeréseként – a Lengyel Tudományos Akadémia levelező tagjává választotta, s tagja lett a párizsi, a brüsszeli, a bukaresti orvostörténeti társaságnak is. A második világháború kitörésekor a Jagelló Egyetem orvoskari dékáni méltóságát viselte. 1939. október 6-án a Gestapo – az orvostanári karral együtt – letartóztatta és a sachsenhauseni fogolytáborba hurcolták, s csak 1940. február 9-én szabadult ki fogságából. Betegsége miatt ugyan nem vett részt a fegyveres ellenállásban, de az élettant oktatta a titkos földalatti egyetemen. Szerepe volt abban, hogy az orvostörténeti gyűjteményt nem érte kár. A háború után ismét elfoglalta katedráját, fiatalos lendülettel fogott az oktatáshoz és kutatómunkájához. 1953-ban az újjáalakult Lengyel Tudományos Akadémia rendes tagjává választották. Hozzáfogott alapvetésnek számító könyvének átdolgozott kiadásához. 1954. április 5-én hunyt el.
A sokat betegeskedő Szumowskit az 1948/49-es tanévtől kezdve Zbigniew Kukulski (1908– 1971)
helyettesítette
az
orvostörténeti
előadások
megtartásában.
Kukulski
az
orvostörténelemből szerezte doktori fokozatát, disszertációjának címe „Józef Jakubowski, a Jagelló Egyetem tanára és a Krakkó Városállam főorvosa” (1936). Kukulski 1945 után az Orvostörténeti Intézet tudományos munkatársa, Szumowski közvetlen munkatársa volt. 1948– 1958 között az orvosi kar központi orvosi könyvtárának igazgatója, 1950-ben részt vett az egészségvédelmi intézet szervezésében, amelynek első megbízott vezetője lett. Szumowski halála után – Kukulski többirányú elfoglaltsága miatt – az orvostörténeti múzeum és a tanszék megbízott vezetője Bołesław Skarżyński (1901–1963) lett, aki az orvosi karon megtartotta a biokémiai tanszék vezetését is. Skarżyński a népszerűsítő orvostörténet művelője, több munka írója és szervezője volt. Tagja volt a Lengyel Orvostörténeti Társaság elnökségének, a Lengyel Tudományos Akadémia biológia és orvostörténeti bizottságának elnöki tisztségét 15 évig viselte. 1961-ben betegsége miatt visszavonult. Ekkor az egyetemnek dönteni kellett az orvostörténeti intézet és a tanszék végleges vezetőjéről, a nyilvános és rendes professzori kinevezésről. Ekkor került a tanszék rendes professzori posztjára Zbigniew Kukulski, aki emellett megtartotta az Orvosi Könyvtár igazgatói tisztségét. Kukulski mellé docenssé Kazimierz Lejmant, a bőrgyógyászati klinika másodprofesszorát és Mieczysław Skulimowskit (1930–1982), az orvosi klimatológia jeles szakemberét, a wieliczkai orvosi klimatológiai intézet megszervezőjét nevezték ki. Mellettük egy adjunktus, három tanársegéd (orvos, gyógyszerész, bölcsész), könyvtáros és muzeológus működött. Már 1948-ban változás következett be az orvostörténeti intézetben: önálló tanszékké szervezték meg a gyógyszerészettörténetet, amelynek élére Jan Lachst (1869–1954), a jeles orvos és gyógyszerészettörténészt állították. Lachs a wrocławi orvosi kar orvos- és gyógyszerészettörténeti tanszékének docense volt, innen került át a krakkói egyetemre nyilvános és rendes egyetemi tanárnak. Az önálló tanszék megszervezése mellett egy krakkói gyógyszerészettörténeti múzeum felállítása is elképzelései között szerepelt. Halála megakasztotta a szervező munkát, de – elsősorban Roeske professzornak köszönhetően – Krakkó belvárosában, egy háromemeletes épületben mégis elhelyezésre került az értékes gyűjtemény, amely egyben a gyógyszerészettörténeti tanszék is lett. Kukulski tanszéki utóda Mieczysław Skulimowski volt, aki 1982-ben bekövetkezett váratlan haláláig kiváló vezetője volt az intézetnek és a tanszéknek. Tudományos munkássága részben a krakkói orvosképzés történetének feldolgozására és az orvostörténeti oktatás történeti bemutatására összpontosult. Kiváló munkákat írt Krakkó és környékének természeti
kincseiről is. Skulimowski utóda Zdzisław Gajda, a gyógyszerészettörténeti tanszék docense lett, őt Andrzej Śródka követte 2002-től.
*
A varsói polgári orvosegyetemen időnként magántanár adta elő az orvostörténelmet, 1920 után hol Poznańból, hol Krakkóból jöttek ide előadásokat tartani. 1922-ben viszont megszervezték a Katonaorvosi Akadémiát is, ahol 1925-től katonaorvoslás-történetet is tanítottak. Ennek előadója Stanisław Konopka (1896–1982) orvos százados volt. Konopka a Lengyel Légió hadapródjaként harcolt az orosz fronton, majd Albániában. 1917-ben alhadnaggyá, 1919-ben hadnaggyá, majd 1920-ban századossá léptették elő. 1918-ban beiratkozott a krakkói egyetem orvosi karára, katonai ösztöndíjasként. 1925-ben avatták orvosdoktorrá. Ettől az évtől kezdve a varsói Hadtörténeti Intézet és Múzeum munkatársa volt, s a Szanitéc Iskola tanárává is kinevezték. Ekkor
kezdett
foglalkozni
orvostörténelemmel,
1939-ben
megvédte
orvosdoktori
disszertációját a krakkói egyetemen. Nevéhez fűződik a Katonaorvosi Akadémia könyvtárának megszervezése. Katonaorvoslás-történetet tanított a varsói polgári orvosi karon. Közben őrnaggyá, majd alezredessé léptették elő. 1939-ben frontszolgálatra rendelték, a Jarosławban berendezett kórházat vezette, német fogságba esett, de szerencsésen megszökött. Bekapcsolódott a korábban már említett titkos orvosképzésbe, de feljelentés nyomán a Gestapo letartóztatta, és előbb a rettegett varsói Pawiak börtönbe, majd a Gross-Rosen koncentrációs táborba hurcolták. Innen is megszökött és a varsói felkelés idején – felkelő orvosként – hol betegeket gyógyított, hol egykori értékes orvosi könyvtárának „roncsait” menekítette. 1945 után a lengyel egészségügyi miniszter – már polgári állományban – kinevezte a varsói Központi Orvosi Könyvtár igazgatójává, s az Orvosi Kiadó vezetőjévé. Tevékenysége főleg egy új könyvtár felállítására irányult; jelentős könyvtárat szervezett, európai hírű lett az általa szerkesztett orvosi bibliográfia is, amelynek munkálatait 35 évig irányította. 1946-ban Poznańban az orvostörténelem tárgyköréből habilitált. A varsói egyetem orvosi karán kezdetben rendkívüli, később rendes egyetemi tanárként adta elő az orvostörténelmet. A varsói orvostörténeti intézet ténylegesen a Központi Orvosi Könyvtárban működött, Konopka és munkatársai sokáig itt tartották az orvostörténeti előadásokat, foglalkozásokat. Konopka
tagja volt a Lengyel Orvostörténeti Társaság elnökségének, s 1971-ig szerkesztette az „Archiwum Historii i Filozofii Medycyny” c. folyóiratot. 1970-ben nyugdíjba vonult, a varsói orvostörténeti tanszék élére Feliks Widy-Wirski (1907–1982), majd 1979–1991 között Marcin Łyskanowski került. 1996-tól Andrzej Śródka volt Varsóban az orvostörténelem professzora, aki 2002-tól Krakkóban is ezt a feladatot látja el. 1945 után Varsóból Łódźba helyezték át a Lengyel Katonaorvosi Akadémiát, elsősorban azért, mivel a háború alatt minden intézmény elpusztult. A łódź-i polgári orvosképzés a vilnói egyetem áttelepülésével vette kezdetét. 1946-tól az orvostörténeti előadásokat Jan Szmurło (1867–1952) egyetemi tanár tartotta, akit még 1938-ban neveztek ki Gąsiorowski utódává Vilnóba. Szmurło 1892-ben végzett Varsóban, katonaorvosként vett részt 1905-ben Mandzsúriában az orosz–japán háborúban, az első világháború alatt pedig az orosz hadseregben szolgált. 1923-tól a vilnói egyetem orr-fül-gégészeti klinikáját vezette, mint egyetemi tanár. Kutatásai során mindig érdeklődött az orvostörténelem iránt s elsősorban a vilnói orvosképzés történetével foglalkozott. A vilnói lengyel egyetemmel együtt menekült a lengyel állam területére, 1946-ban ő szervezte meg Łódźban az orvostörténeti intézetet, egyben a Központi Könyvtár igazgatója lett, itt a középkori lengyel orvosi iratokkal foglalkozott. Tanszéki utóda Włodzimierz Głowacki (1921–1991) lett, őt követte Henryk Pankiewicz, megbízott tanszékvezetőként, majd Jan Stanisław Fijałek (1926–1997). 1999 óta Jerzy Supady irányítja a łódź-i orvostörténeti intézetet.9 A Katonaorvosi Akadémián 1974-ben szervezték meg az orvostörténeti intézetet Tadeusz Brzeziński (1929–2010) vezetésével, aki 1981-ben lemondott rangjáról és beosztásáról, majd Szczecinben lett Romuald Gutt utóda és a Tengermelléki Akadémia Tudománytörténeti Intézetének vezetője. Brzeziński helyét Jeśman Czesław ezredes töltötte be. Szczecinben az orvostörténelem oktatásának megszervezése Tadeusz Antoni Bilikiewicz (1901–1980) nevéhez fűződik, aki 1925-ben Krakkóban végzett, 1931-ben az orvostörténelem doktora és bölcsészdoktor is lett. Szumowski mellett őt tartja a lengyel orvostörténet-írás a legsokoldalúbb és szakmailag legműveltebb orvostörténésznek. 1931-től Vilnóban az orvostörténelem rk. tanára volt, 1931–1940 között helyettes intézetvezetőként látta el feladatát, a háború alatt bekapcsolódott a lengyel ellenállási mozgalomba, partizánorvosként is működött. 1946-ban Gdańskban az orvostörténelem nyilvános, rendes tanára, egyben az
9
Bronislaw Seyda id. mű
egyetemi poliklinika igazgatója is volt. Bár 1950–1953 között Gdańskban szünetelt az orvostörténelem oktatása, 1954-től ismét megkezdődött a gdański oktatás, Bilikiewicz irányításával. 1957-től a Lengyel Tudományos Akadémia tudományos minősítő bizottságának elnöke volt, 1971-ben ment nyugdíjba. Politikai nézetei miatt a kormányzat nem kedvelte. A nemzetközi orvostörténelem képviselői, kutatói messzemenően elismerték munkásságát, s főként a lengyel földön megrendezett tanácskozásokon találkozhattak vele.
9. Az orvostörténelem oktatása orosz egyetemeken Sajátos fejlődést mutatott az orosz egyetemeken az orvostörténelem oktatása, ahogyan az orosz orvosellátás a 18. század elejétől és a az orvosképzés megszervezése az 1750-es években, ez is erősen külföldi hatás alatt történt. Az orvoshiány miatt I. Pétertől kezdődően az orosz uralkodók nemcsak külföldi orvosok meghívásával igyekeztek pótolni a hiányzó szakembereket, de jelentős összegeket áldoztak a képzési formák megszervezésére is. Az orosz földön működő orvosok többsége német volt, a Birodalom orvosi ügyeit intéző Orvosi Kollégium tagjainak többségét is németek alkották. A harkovi egyetem orvosi karára kapott tanári kinevezést Koritáry György (1772–1810) is, az orosz földön megfordult magyar orvosok egyik kiválósága, akinek feladata lett a gyógyszertan és az orvostörténelem előadása is. A feljegyzések szerint a gyógyszertant Johann Bartholomäus Tromsdorff könyvei, az orvostörténelmet saját jegyzetei szerint adta elő. Az igazi polgári családból származó Koritáry György 1772. április 6-án született a Hont megyei Korponán. Iskoláinak elvégzése után a jénai egyetem orvosi karára iratkozott be, itt szerzett orvosi diplomát. Ebben az időben Jénában a kor kiváló orvosai tanítottak, annak idején Schiller (aki maga is orvosi végzettséggel rendelkezett) a legjobb helynek nevezte a jénai orvosi kart. Itt formálódott ki Koritáry „orosz vonzalma”, hiszen évfolyamtársai között sok orosz volt. Tanárai közül nagy hatással volt rá Christian Gottfried Gruner (1744–1815), az orvostudomány egyik első historikusa. Gruner 1773 óta volt az elméleti orvostan és a botanika rendes tanára, 1782-től rendszeresen adta elő az orvostörténelmet. Jelentősége abban állt, hogy nem az akkor divatos biográfus orvostörténelmet művelte, hanem a betegségek történetét tárgyalta. Ő a megteremtője a modern orvostörténeti előadásoknak, s ebben mestere lett Koritáry Györgynek is. Előadásait, amelyet „Historia Medicinae” címmel hirdetett meg, saját jegyzeteiből tartotta, és ezt a módszert követte Harkovban Koritáry is. Koritáry nem maradt Jénában, tanult Lipcsében, Halléban és Würzburgban is, végül Bécsben szerezte meg orvosi oklevelét. Itt Johann Peter Frank (1745–1821) professzornál (aki később maga is Oroszországba vándorolt ki) Koritáry előadásokat tartott a terápia tárgyköréből. A kor követelményeinek megfelelően letette a sebészi-szülészmesteri és a szemészi vizsgákat is. Egyetemi tanulmányai befejezése után előbb tíz hónapig Selmecbányán tevékenykedett, majd Pestre költözött, ahol alig két év alatt több mint száz sikeres szürkehályog-műtétet végzett.
Kiváló elméleti felkészültsége és gyakorlati tudása bátorította fel őt arra, hogy 1803. november 7-én pályázatot adjon be a Magyarországon megüresedett országos főszemészi hivatal elnyerésére. Az állást azonban nem ő kapta meg, mivel protestáns vallása miatt hátrányos helyzetben volt a katolikus pályázókkal szemben. Nemcsak a kudarc, hanem volt bécsi tanárának, Franknak a meghívása is arra ösztönözte, hogy Oroszországba vándoroljon ki, az akkor alakult orosz egyetemek valamelyikére. (Ekkor alapították a harkovi, a kazanyi és több orosz katonaorvosképző intézetet.) Eljutott Harkovba, ahol az egyetem dékáni méltóságát több ízben is viselte: 1807-ben és 1808–1810 között. 1810-ben, 38 éves korában váratlanul elhunyt. Moszkvában Mihail Ivanovics Skiada (1748–1805) és később Ivan Petrovics Vojnov adta elő az orvostörténelmet, az utóbbi lett a megszervezett orvostörténelem tanszék kinevezett egyetemi tanára is. Az orosz szakirodalomban Mihail Ivanovics Skiada néven szereplő tudós eredeti neve: Michel Skiadan, aki a görögországi Kefalóniában született 1748-ban, Nápolyban, Löwenben és Leydenben tanult, itt szerzett orvosdoktori oklevelet 1774-ben, innen vándorolt ki Oroszországba. 1776-ban kinevezték a moszkvai egyetem pathologiaphysiologia professzorává, s emellett az orvostörténelmet is tanította. 1805. szeptember 5-én hunyt el. Vojnov orvos és botanikus volt, aki a moszkvai egyetemen szerzett orvosi diplomát (1794), de tanult a königsbergi, a heidelbergi és a göttingeni egyetemen is. Hazatérése után a moszkvai bábaképzést irányította, majd a botanikai tanszéken működött. 1815-ben orvostörténeti előadásokat hirdetett meg, amelyek népszerűségére hivatkozva rendkívüli tanári címért folyamodott. 1825-ben az orvostörténelem rendes tanárává nevezték ki. Az első átfogó, az egész 18. századot felölelő orvostörténeti munka Wilhelm Michael von Richter (1767–1822) (Keresztúri Ferenc veje) nevéhez fűződik. A szerző talán orosz földön a legnagyobb szakmai és közigazgatási pályát befutó oroszországi német orvos, aki a moszkvai egyetem tanára, a Birodalmi Orvosi Kollégium tagja, egy időben elnöke, magas orosz állami kitüntetések birtokosa, az Orosz Tudományos Akadémia tagja, majd elnöke stb. volt. Richter 1767-ben született Moszkvában egy Riesenburgból orosz földre vándorolt német evangélikus lelkész gyermekeként, s 1822-ben hunyt el Moszkvában. Iskoláit a moszkvai német gimnáziumban kezdte, majd a baltikumi német Ravelben, egy elit német gimnáziumban folytatta. 1783-ban beiratkozott a moszkvai egyetemre, annak a magasabb tanulmányokra felkészítő bölcsészeti tanfolyamára. Orvosi tanulmányait Erlangenben, Berlinben és Göttingenben végezte, majd Franciaországban és Angliában tett tanulmányutat.
1788-ban Erlangenben avatták orvosdoktorrá. Még két éven át Göttingenben és Berlinben mélyítette tudását, végül 1790-ben visszatért Oroszországban és rendkívüli tanárként a szentpétervári szülészképzőben oktatott. 1794-ben a moszkvai orvosi karhoz tartozó bábaképző rendes tanára, 1795-ben bábatankönyvet adott ki. 1802-ben igazgatója lett annak a hivatalnak, amely felügyelte és szakmailag irányította egész Oroszország területén a szülészeti kórházakat, itt kidolgozta a sebészi és bábarendtartást. 1810-ben a moszkvai orvosi karon a szülészet professzorává nevezték ki. 1818-ban Anna Fjodorovna cárné udvari tanácsossá, később II. Sándor a Birodalmi Orvosi Tanács tagjává és elnökévé nevezte ki. Széles szakirodalmi tevékenységet fejtett ki, munkái közül kiemelkedik a „Handbuch der Geburtshilfe” c. tankönyve és a „Geschichte der Medicin in Russland” c. munkája. Utóbbi műve különösen értékes az orosz és az európai orvostörténelem szempontjából. Három kötetét teljes egészében a 18. század orosz orvosi közélet eseményeinek, intézménytörténetének és szereplőinek szentelte. Az egyes cárok uralkodásának ideje a fejezetek időhatára, ezen belül tárgyalja az eseményeket, az intézményeket életre hívó rendeleteket, törvényeket, valamint közli az adott korszakban alkalmazott orvosok, sebészek, katonaorvosok, bábák stb. teljes névsorát és a jelentősebb orvosok életrajzi, szakirodalmi tevékenységének adatait is. Ez utóbbi kicsit hasonlít Weszprémi biográfiai munkájára, hasonló szempontok szerint állította össze Richter az életrajzokat és a bibliográfiákat. A publikációkat az eredeti nyelven adja meg, valamint közli azok orosz fordítását is. A munkában közel ezer személyre találunk adatokat, az életrajzok száma megközelíti az 500-at, amelyből pontosan nyomon követhető a nemzetiség, a tanulmányok helyei stb. A munka német nyelven került kiadásra, hiszen ebben az időben az oroszországi orvostársadalom zömét németek adták, némi „túlzással”: ez volt az orosz orvosi közélet nyelve.
*
A 19. század második felében elég színes képet mutatott az orvostörténelem oktatása az orosz egyetemeken: Moszkvában volt ugyan orvostörténeti tanszék, de a többi orosz egyetemen az orvostörténelem oktatását a „természettörténeti intézet” szervezte. Ez volt Szentpéterváron, Kijevben, Kazányban, Harkovban, Varsóban, ahol rendkívüli és magántanárok adták elő az orvostörténelmet. Szentpéterváron, Moszkvában, Kijevben és más katonaorvosi akadémián a sebészettörténetet adták elő kötelező módon, míg a kronstadti tengerészeti orvosakadémián –
a hajóorvosképzésen belül – orvos- és hajózásorvoslás-történeti előadásokat hirdettek meg. Az Orosz Tudományos Akadémián belül az orvosi osztályon is foglalkoztak orvostörténelemmel, hasonlóan a Császári Orvostudományi Társasághoz, ahol külön bizottság gondozta az orvostörténelem szakmai kérdéseit. A bolsevik forradalom alapjaiban változtatta meg a tudományos élet szervezeteit, az egyetemi képzés tartalmi és intézményi rendszerét. Az egyetemek elvesztették autonómiájukat, központi irányítás alá kerültek, egységes formákat, rendszereket és oktatási programokat alakítottak ki. 1926-ban a szovjet egészségügyi minisztériuma minden orvosegyetemen kötelezővé tette az orvostörténelem oktatását, elrendelte az orvostörténeti tanszékek megszervezését. Például Tbilisziben létezett az egyetemen orvostörténeti tanszék, intézetté 1943-ban szervezték át, 1950-ben, az elsők között alakult meg a Grúz Orvostörténeti Társaság, amelynek jelentős magyarországi kapcsolatai is volt. 1 Az orvostörténelem oktatási programja csak részben követte a medicina fejlődését, nagyobb hangsúlyt helyezett a szocialista korszakra. Az orvostörténelem ideologikus tárgy lett, hiszen minden történeti korszakban az elnyomottak és elnyomók viszonya szempontjából vizsgálata és bírálta a medicina haladását, eredményeit, nagyobb hangsúlyt helyezett a népi orvoslásra, s a harcos materializmus szemszögéből vizsgálta az egyház szerepét stb. Az orvostörténelem oktatásának megszervezése a szovjet korra jellemző módon és módszerekkel történt: központi utasítás rendelte el az orvostörténelem oktatásának bevezetését, előírta az ideológiai követelményeket, tankönyveket írattak, s politikai megbízhatóság szerint válogatták ki az oktatókat. Nem tiltották a külföldi szakirodalmat, csak a marxizmus-leninizmus szemszögéből vizsgálták meg azok tartalmát. Mindezek ellenére nagy jelentőségű az orvostörténelem oktatásának kötelező bevezetése, amit a második világháború után a szocialista országok is követtek, kivéve hazánkat, ahol az ellenkezője történt: kiiktatták az orvosképzésből, hosszú évtizedekig nem adtak lehetőséget az egyetemi
oktatáson
belül
az
orvostörténeti
előadásoknak.
A Szovjetunióban
az
orvosegyetemekre bízták az orvostörténeti jellegű gyűjteményeknek múzeummá történő fejlesztésének lehetőségeit. Az 1
egykori
szentpétervári
Katonasebészképző
Akadémiát
katonaorvoslás-történeti
Tardy Lajos orvostörténeti vizsgálódásai. Kapcsolattörténeti kutatások. Összeáll.: Tardy János. Sajtó alá rend.: Gazda István. Utószó: Schultheisz Emil. Az orosz szövegrészeket ford.: V. Molnár László. A bibliográfiai összeáll. Demény-Dittel Lajos és Perjámosi Sándor kutatásainak, valamint Tardy Lajos jegyzeteinek felhasználásával készült. Bp., 2009. MATI–SOMKL. 258 p. (Magyar Tudománytörténeti Szemle Könyvtára 79.)
múzeummá és intézetté alakították át, Moszkvában mindkét orvosegyetem rendelkezik orvostörténeti múzeummal. Az 1950-es években a 16 szövetségi köztársaság mindegyikében szerveztek szakmai múzeumokat, felügyelője és szakmai irányítója az egyetemi orvostörténeti intézetek lettek. Az 1960-as években szövetségi köztársaságonként, majd szövetségi szinten is megszervezték az orvostörténeti társaságokat, amely kétévenként – váltakozó színhelyen – országos kongresszust rendeztek. Egy-egy kongresszuson általában 3–4 ezer résztvevő jelent meg, s közel kétezer előadás hangzott el a különböző szekciókban. Igaz, az orvostörténelem tárgykörébe utalták a három-négy évvel azelőtt történteket is, így az „igazi” orvostörténeti tárgyú előadás csupán néhány százalékát adta a kongresszuson elhangzott referendumoknak. Az orvostörténelem művelésében is inkább a mennyiségi, mint minőségi mutatók voltak a meghatározók. Ettől függetlenül számos nagy név képviselte a szovjet-orosz orvostörténeti kutatásokat a nemzetközi orvostörténeti életben. Ezzel egy időben az akkori szocialista országokban is megindult az orvostörténeti oktatás.
