veszteség. A Tisza-vidékén olyan erõvel dúlt a járvány, hogy az orosz csapatok lassították a dél felé irányuló elõretörés ütemét.31 Idézet egy korabeli Bereg vármegyei történeti munkából: „az epemirigy (cholera) fõleg a seregek közt dühöngött, miért is az orosz katonák, ki az éretlen gyümölcsöt, sõt a nyers tököt és ugorkát [uborkát] legfinomabb csemege gyanánt mohón ették, úton-útfélen elhullottak, s a ragályt nem kevésbé terjeszték. Munkácson az ekkor felépült gimnáziumi tanépület, a nagy Csillag vendéglõ s a Csernek-hegyi monostor szolgáltak leginkább katonai kórodákul, honnan (a holttestek) éjjelenként kocsiszámra hordattak ki a g. k. (görög katolikus) temetõbe, a város déli szélére, s ott végsõ vonalban hosszú sorokban ásott gödrökbe takaríttattak el.”32 Lehoczky Tivadar helytörténész említi, hogy Nikolajevics 2. Palcin Constantin, a tobolszki gyalogezred parancsnoka Munkácson halt meg augusztus 28-án, akit ugyancsak a görög katolikus temetõben hantoltak el. Ez alkalommal ünnepélyes szertartást rendeztek: az elhunyt fõtiszt fekete lovát felnyergelték, és a lassan vezetett állat szabadon kísérte a fedetlen koporsót, „mely, midõn a tisztektõl búcsú jeléül megcsókolt hulla a sírba bocsáttatott, s az ágyúdörgés megszûnt, [a ló] vadul ügetett vissza szállására.” A parancsnok sírkeresztjét „vastáblá”-ból készítették, cirill betûs felirattal: „I. N. R. I. Itt van eltemetve az orosz cári hadak tobolszki gyalogezred parancsnoka [„commandir”], Nikolajevics 2. Palcin Constantin teteme. Meghalt 1849. aug. 28.”33 A Magyarországot elözönlõ cári hadsereg mintegy harmada, legalább 70000 gyalogos-, cserkesz és lovas katona 1849 augusztus végétõl szeptember közepéig Bereg vármegye területén, Munkácson át a Latorca folyó völgyén keresztül, a Vereckei-hágón hagyta el az országot, megfertõzve útja során a fõútvonalak mentén fekvõ településeket. A szabadságharc leverése utáni években Bereg vármegyét többször sújtotta éhínség, különösen a hegyvidéki területeket. A hatóságok hitelbe nyújtott zabbal és kukoricával igyekeztek segíteni az éhezõkön.
AZ 1855-ÖS JÁRVÁNY A magyar szabadságharc levérese után hat évvel, 1855 nyarán ismét pusztított a kolera hazánkban. A megbetegedések már az elõzõ esztendõkben is jelentkeztek, vagyis az 1849. évi járvány tulajdonképpen soha nem szûnt meg, egy-egy körzetben szórványosan mindig fellobbant. Elsõként 31
32 33
Kapronczay Károly: „Orosz szemtanúk az 1848–49. évi kolerajárványról Magyarországon”. i. m. pp. 189–190. Lehoczky Tivadar: Bereg vármegye. Bp., 1996. pp. 136–137. Uo. p. 138.
301
301
Ung megyében, június 6-án észlelték a megbetegedést a Tiszához közel fekvõ, akkor 581 lakosú Csap községben. Bereg vármegyében az 1855. évi ragály a lakóhelyek, a megbetegedések és a halálozások tekintetében puszítóbb volt, mint 1831–1832-ben. A megye csaknem minden vidékén pusztított, így a tiszaháti síkságon, a folyók mentén és az erdõs, hegyi részeken is. Egyes településeket jelentõsen sújtott (a Szolyva melletti Galambos [Holubina] faluban például több mint százan haltak meg epekórságban). Más, népesebb településeken viszont nem tört ki a járvány.34 A korabeli orvosi statisztika együtt kezelte Bereg és Ugocsa vármegyét. A két megye összlakossága ekkor 189773 fõ volt, és a terület nagyobb részében, összesen 205 községben pusztított a kór. Összesen 6888 kolerás beteget és 3175 halottat regisztráltak, ekkor a lakosság 63%-át érintette a járvány. A másik két megye adatai: Máramaros vármegye lakossága 182716 fõ, a 116 megfertõzött településén 7983 megbetegedést és 2361 halottat jegyeztek fel, a lakosság 83%-át érintette a járvány. Ung vármegye lakosainak száma 117113 fõ, a 154 fertõzött településén 3680 megbetegedést 1799 halottat számláltak össze. Itt a lakosság 76%-át sújtotta a járvány.35 Magyarországon az 1854–55. évi kolerajárvány közel 100 ezer halottja súlyosan érintette az ország népességét és népszaporulatát. Bereg vármegyében például 1854-ben ezer újszülött közül 316 nem érte meg az ötéves kort, ugyanekkor a tíz éven felüliek között a halálozás aránya 11,6%-ot tett ki.36
1866-OS JÁRVÁNY Az ezt megelõzõ évben, 1865-ben látott napvilágot az a kiadvány, amely a kolera eredetérõl, nemeirõl és gyógymódjáról kívánta tájékoztatni az ország lakosságát. Leszögezi azonban: „A már kifejlett cholera gyógyításában kevés biztonsággal járhatnak el orvosok, mivel a betegség egész lényét kiismerni, a tudós és gyakorló orvosok minden iparkodásainak és önfeláldozásainak eddig még nem sikerült.”37 Ezért, akárcsak az orvosok mindegyike, azt javasolta, hogy „a legnagyobb gondot kell fordítani a kitörésének megelõzésre”. A gyógymódokra vonatkozóan a következõket olvashatjuk benne: „Az európai cholera gyógymódja ingercsillapító, megnyugtató legyen. Eddig nyálkás, olajos szerek, vegyítve gyengéd sós keverékkel, leghathatosabb34 35 36 37
E témakörrõl lásd: Papp Ignácz: A cholera és specificumai. Pesten, 1855. J. Fráter Zsuzsa: Az 1855. évi kolerajárvány Magyarországon. Bp., 1980. p. 36. Lehoczky: i. m. p. 282. A cholera eredete lénye, nemei, gyógyításmódja és a megelõzésére szükséges rendszabályok. Pest, 1865. p. 20.
302
302
nak mutatkoznak, különösen potio Riverü, kali aceticum, opium használtattak sikerrel hires orvosok által.”38 A szükséges rendszabályokat eképpen foglalja össze: „Mi pedig a nyilvános rendszabályokat illeti, melyek a cholera megelõzendésére hozandók és melyeknek foganatosítása a hatóságok és lelkészek kötelessége lenne, ezek röviden a következõkbe foglalhatók össze: Minthogy a félelem nagy elõmozdítására szolgál e betegségnek, a nép nyugalmas és félelem nélküli hangulata fenntartassék, a ragadósság elõtti félelem eltávolíttassék; nyilvános jótékony intézetek által a nyomor és inségnek lehetõleg végét vessék; … nyílvános mulatóhelyek, séták, utczák, csatornák, árnyékszékek tisztán tartassanak, … Gyermekiskolák és templomok, hol sok ember gyülekezik össze gyakran szellõztessenek és fákkal körül ültessék, vagy legalább virágokkal, zöld tekervényekkel, lombokkal, kertekkel lássák el. A nép felszólíttassék a lelkészek által, hogy a cholera legkisebb jeleinél, azzonnal értelmes orvosok tanácsát vegye igénybe. A cholera miasmatikus elterjedésének módjánál fogva, a zárlatok (contumaz) vagy épen semmit, vagy csak keveset használnak, sõt inkább ártanak, a képzelõtehetségre való befolyásuknál s a közlekedés megakadályozásánál fogva.”39 A kór terjedésérõl a kor orvostudorainak véleményét imígyen foglalja össze:” A cholerát elõhozó és a levegõben lappangó anyag, körülbelül a villám villanyosságával összehasonlítható, azon tekintetben, hogy a villám beütését azon testek elõsegítik, melyek a villanyosságot vezetik, a cholera anyagát pedig a tisztátalanság, mocsáros és pocsolyás, ártalmas kigõzölgésü helyek vonzák magukhoz úgy, hogy ugyanazon ország két városa közt abban, melynek egyikében rendezett egésségügy van, melyben az utczákat mindennap reggel és este öntözik, melyben a csatornákat s. a. t. tisztán tartják, … sokkal kevesebb cholerabetegség fog elõfordulni, mint abban, melyben épen semmi, vagy ki nem elégítõ rendszabályokat hoznak, melyben a köznyomoron nem segítenek és mindent csak a jó Istenre biznak.”40 Ennyit tudott a korabeli orvostudomány a Cholera morbus-ról. A dolgozatunkban tárgyalt négy vármegyét az 1866. évi országos kolerajárvány éppen csak érintette. A kór Bereg és Ugocsa vármegyében szeptember 24-én mindössze három faluban tört ki, 11-en betegedtek meg, közülük öten meghaltak.41 Máramaros vármegye három fertõzött helységébõl 173 beteget és 84 halottat jelentettek. Más adatok szerint a szeptember 22-én kezdõdött és november 19-én véget ért – 59 napig tartó járvány – nyolc helységben szedte áldozatait, 196-an betegedtek meg, és közülük 104-en elhunytak.42 Ung vármegye egyetlen megfertõzött településérõl két beteget és egy halottat jelentettek. Bereg vármegye korabeli közegészségügyi helyzetét jól érzékeltetik az 38 39 40 41
Uo. p. 18. Uo. p. 26. Uo. pp. 26–27. B. Lukács Ágnes: Az 1831–32. évi magyarországi… p. 121.
303
303
1871. évi összeírás adatai. A megyében ekkor összesen 16 orvos, két sebész és 37 bába tevékenykedett, akik közül a Tiszaháti járásban hat orvos és 23 szülésznõ mûködött. Ez azt jelentette, hogy Beregszász és Munkács városok, valamint a körülöttük fekvõ községek lakói sokkal kedvezõbb ellátásban részesültek, mint a vármegye hegyvidéki területein élõ emberek. 1860-ig csupán négy gyógyszertár volt Bereg vármegyében, Munkácson (itt kettõ), valamint Beregszászon és (Vásáros)Naményban. Ekkor egy patikára 16 négyzetmérföldnyi terület és 32222 lakos jutott. Az 1870-es évek végéig további gyógyszertárak nyíltak Tarpán, (Mezõ)Kaszonyban, Alsóvereckén és Bilkén, így már csak nyolc négyzetmérföldnyi terület és kereken húszezer lakos jutott egy-egy gyógyszertárra. „Általában el lehet mondani, hogy nálunk a közegészségügy még igen elhanyagolt, kezdetleges állapotban sínylõdik – értékelte az 1870-es évek végének Bereg vármegyei viszonyait Lehoczky. – Közkórodák, ápoldák, lelencházak nincsenek; a faluk, városok, udvarok tisztántartására, az esõvizek, bûzhödt léget árasztó pocsolyák elvezetésére úgyszólván senki sem ügyel, úgy a halálesetek megállapítására sem; miért más mûveltebb államokhoz képest a halálozási arány nálunk még folyvást aggasztólag megdöbbentõ!”43
AZ 1872–73 KÖZÖTTI JÁRVÁNY Fél évtized múlva, 1871-ben Oroszországban, és a cári birodalom által annektált lengyel lakta területeken újra kitört a kolera. A járvány a következõ évben már az általunk vizsgált vármegyék mindegyikében pusztított. Ung vármegyében szeptember 14-én jelentkeztek az „epekórság”-os megbetegedések. A ragályt áthurcolták Beregbe, ahol október 22-én rögzítették az elsõ esetet. Munkácson és (Vár)Palánkán elõször csak szórványosan jelentkezett, azonban december 11-én már járványként lépett fel. Az 1872–1873-as kolerajárvány idején az egész Felvidék, valamint a Tisza mente volt az ország a ragálytól legjobban sújtott területe.44 A magyar királyi belügyminiszter a helyzet súlyosságára való tekintettel az érintett megyékbe orvosokat nevezett ki. A három vármegyébe – Bereg, Ugocsa és Ung – egy, illetve Máramaros megyébe további egy orvost küldtek, azaz az egész hatalmas területre összesen kettõt, akik királyi biztosként felügyelték a kolera elleni intézkedéseket. A megbízottak a tapasztalt hiányosságokat az illetékes törvényhatóságnak, és egyidejûleg a fõispánnak 42
43 44
Badzey László: A Máramaros megyében 1866-ban uralgott cholera-járvány. Gyógyászat 1867. No. 19. Lehoczky: i. m. p. 282. Kovács István: Az 1873-ik évi cholera-járvány Békésmegyében. Gyulán, 1873.
304
304
is tudomására hozták. A pótintézkedések elrendelését, valamint azok végrehajtását is felülvizsgálták és ellenõrizték.45 A szokatlanul enyhe és esõs télben a kór rohamosan terjedt, különösen a lapályos vidékeken, Munkács és Beregszász körül, ahol a következõ évben is „kérlelhetetlenül tizedelt” a kórságos nyavalya. Bereg vármegye második legnagyobb városában, Munkácson a járvány kezdete óta 1873 március végéig „250 egyénnél többet támadott meg, kiknek fele áldozatául is esett, amikor [a kór] egyszerre [az] erejébõl veszíteni… [Nagylucskán viszont pusztítani] kezdett. A munkácsiak könnyebbült szívvel hitték, hogy immár megszabadultak a vésztõl, midõn június végén s különösen július elején újólag, éspedig rendkívüli hevességgel fellépett, s nemcsak itt, hanem a hatóságok és vészbizottságok erélyes óvintézkedései dacára, az egész megyében iszonyúan pusztított. A Tisza mentében, Beregszászon, Munkácson s különösen a megye nyugati részén, Mogyorós táján gyakran valóságos ázsiai jelleggel dühöngött, áldozatait néhány óra alatt orvosi gyógykezelés dacára végezvén ki. De nemcsak a megye alsó, lapályos és trachit s agyagos talajú részén, hanem fent a hegyek közt, az 1346 lábnyi magasan fekvõ Verecke, Serbóc, Bukóc, Hukliva [Zúgó] s Volóc erdõs, hideg légû vidékein is tizedelt a különben is akkor ínséggel küzdött szegény nép közt. Az öldöklõ kór nem(re) és korra való tekintet nélkül ragadta ki ugyan áldozatait, azonban mégis ott, hol a tisztaság, rendes és mértékletes élet és nyugodt kedély honolt, kevésbé fogékonynak észleltetett titkos ereje. Úgy látszik, hogy e kór, mely rendesen észak felõl közeledik, Európában immár meg fog honosodni.” – vázolta a korabeli helyzetet Lehoczky.46 Munkácson a járvány második hulláma 1873. augusztus 16-án szûnt meg. Utolsó szakaszának minden ötödik napján már csak két-két eset fordult elõ, eközben azonban „az epe- és váltóláz megszaporodott s szintén több áldozatot kívánt.” Szeptemberben már nem fordultak elõ újabb megbetegedések. Bereg vármegyében a kolera következtében 110 nõ özveggyé, 561 gyermek árvává vált, akinek sorsáról a hatóságok, illetve magánadakozók gondoskodtak. A járvánnyal kapcsolatos hivatalos adatok: Város/járás Munkács Beregszász Tiszaháti alsó járás Tiszaháti felsõ járás 45
46
megbetegedett
meggyógyult
meghalt
680 435 1423 596
198 171 865 296
482 264 264 299
Kátai Gábor: Orvosi tapasztalatok az 1873-dik év nyarán hazánkban dühöngött cholerajárvány idejérõl. Nézetek és javaslatok. Debreczenben, 1874. p. 6. Lehoczky: i. m. p. 281.
305
305
Város/járás Kaszonyi járás Alsóvereckei járás Munkácsi járás: Latorca jobb partja Munkácsi járás Latorca bal partja Felvidéki járás Összesen:
megbetegedett
meggyógyult
meghalt
2011 1017
1032 521
979 486
1705
730
975
1574 1004 10435
681 668 5163
893 336 5272
Bár a 19. században ez már az ötödik nagy kolerajárvány volt az országban, és ismert volt egy-egy járványos idõszak pusztításainak mértéke, a korabeli feljegyzésekben mégis a következõkrõl számoltak be: „…a nép eleinte minden figyelmeztetést félválról vett. A jókor elkezdett intézkedéseknek, rendszabályoknak, mintha azok nem is õreá vonatkoznának, oda sem nézett, a hatóságok rendeleteivel igen keveset törõdött. A maga kebelébõl választott járványbizottságokra rá sem hederített, hagyta menni a dolgokat a maga útján anélkül, hogy a maga javát a mindenütt kihirdetet hatósági intézkedések végrehajtásával elõmozdítani komolyan igyekezett volna….”47 A járványt követõen például Bereg vármegye lakossága jelentõsen megcsappant. Amíg az 1869. évi összeírás szerint az említett vármegye lakosságának száma 159223 fõ volt, addig 1873-ban 156138 lélek, azaz 3085 lakossal csökkent. Az 1870 és 1873 közötti négy évben a megyében 27737 gyermek született, évi átlagban 6934. Az elõzõ idõszakban kiugróan magas, 30822 volt a halálozások száma, akik közül 1873-ban, a kolerajárvány tetõzésének évében, 13084-en hunytak el, a négy év átlaga egyébként 7521 fõ volt.48 A négy megyére vonatkozó fõbb mutatók: Bereg vármegye: területe 64,77 négyz. mérf., lakossága 159223 fõ. Kolerában megbetegedett 9529 fõ, meghalt 4957 fõ. Más források szerint a halottak száma 4972 volt.49 Máramaros vármegye: területe 179,94 négyz. mérf. lakossága 220506 fõ. Kolerában megbetegedett 5708, meghalt 2149 fõ. Ugocsa vármegye 20,69 négyz mérf., lakossága 67498 fõ. Kolerában megbetegedett 2136, meghalt 988 fõ. Ung vármegye 53,10 négyz. mérf. lakossága 130032 fõ.50 Kolerában megbetegedett 8306, meghalt 3523 fõ.51 47 48
49
Kátai Gábor: i. m. p. 8. Keleti Károly: Magyarország népesedési mozgalma 1864–73-ban és a cholera. Bp., 1875. p. 8, 25, 35. Az 1873. évi cholerajárvány. Orvosi Hetilap melléklete. Közegészségügyi és törvényszéki orvostan 1874. okt. 11. No. 5.
306
306
Az 1872–73. évi kolerajárvány országos összesítõje szerint: a 136 törvényhatósághoz tartozó 6250 község 8435632 lakosából megbetegedett 431406, meggyógyult 245655, meghalt 181672 személy. Ebbõl az általunk vizsgált négy vármegyében 11632 volt a halottak száma. További ápolás alatt maradt 539 községben, 4079 egyén.52 Az északkeleti vármegyék lakossága szinte ki sem heverte a járványos évek hatását, amikor 1879-ben több hónapig tartó esõzések sújtották a vidéket. Az õszi, illetve a tavaszi vetések tönkrementek, emiatt télen éhínség tört ki a vidéken. Az állam, valamint jótékony adakozók a hideg hónapok átvészelésére kukoricalisztet, tavasszal pedig vetõmagot osztottak ki a nép között, és pénzsegélyekkel is támogatták a szegényeket. A munkács– szentmiklósi latifundium ura, Schönborn Ervin gróf száz métermázsa kukoricát, és több száz forint adományt ajánlott fel az uradalma területén élõ parasztok megsegélyezésére. Ugyanebben az évben a Kárpátok gerince alatt húzódó Verhovinán, Kanora község körzetében roncsoló toroklob (diftéria) járvány lépett fel, amelyet a szomszédos Galíciából hurcoltak be. Tizenhárom faluban 288 gyermek betegedett meg, akik közül 149 meghalt. A kór a következõ években Munkácson, Beregszászon és a vármegye más részein is jeletkezett, de csak szórványosan. 1881 tavaszán „a hagymáz [tífusz] nagy mértékben dühöngött és sok áldozatot elragadott.” Az 1880. évi termés is igen gyenge volt a vidék éléskamrájának számító alföldi részeken, de legfõképpen Bereg vármegyében. A feljegyzések szerint már a 18. század elejétõl öt-tíz évenként a Latorca és Tisza árvizei is pusztították a vidéket. Lényegében csak a Tisza felsõ szakaszának a szabályozásával, az 1870–1880-as években enyhültek ezek a gondok. A gyakran ismétlõdõ járványok, és az éhínség ugyancsak tizedelte a lakosságot. * Amikor 1883-ban a kolera Egyiptomban pusztított, attól tartottak, hogy Európára is átterjed. Ezért több európai állam – köztük Németország –, járványvizsgáló bizottságot küldött a fertõzött területre, hogy új módszerekkel kíséreljék meg a járvány kutatását és legyõzését. A bizottságot Robert Koch vezette. A kolerajárványok történetében jelentõs dátum az 1883. esztendõ. Ebben az évben fedezte fel Robert Koch a pálcikákra emlékeztetõ kolera bacilusokat, amely igazolás volt egy régebben észlelt jelenség valódiságára. Koch ugyanis már egy évvel korábban bizonyos fajta baktériumokat figyelt meg kolerában elpusztult betegek béldarabjaiban, amelyeket akkor Indiából kapott. 50
51 52
Keleti Károly: A Szent-István korona országainak népessége a területek, lakviszonyok és házi állatok kimutatásával. Pest, 1871. p. 30. J. Fráter Zsuzsa: i. m. pp. 7–8. Az 1873-diki cholerajárvány. Orvosi Hetilap melléklete. Közegészségügy és törvényszéki orvostan. 1874. okt. 11.No. 5.
307
307
A vizsgálatok a kolerás betegek mindegyikénél kimutatták a már régebben megfigyelt bacilusokat. Bár a bélben minden esetben találhatók emésztést elõsegítõ baktériumok, Koch mégis úgy döntött, hogy a pálcika alakú, kettesével összekapcsolódó bacilusokat kultúrában kitenyészti. Az így nyert anyaggal azonban állatokon végzett kísérlettel a betegséget nem sikerült elõidéznie. Egyiptomból Indiába, Kalkuttába utazott, hogy tovább folytassa megfigyeléseit. Itt bizonyosodott meg minden kétséget kizáróan, hogy az említett pálcika alakú baktériumok (vibrio cholera, vibrio comma) a kolera kórokozói. Ma már azt is tudjuk, hogy a fertõzés szájon át terjed, és a baktériumok a bél lúgos közegében gyorsan szaporodva toxinokat termelnek, amelyek felszívódva súlyosan károsítják a központi és a vegetatív idegrendszert. A járvány terjedésének vizsgálatánál felismerték az ivóvíz tisztaságának rendkívüli jelentõségét is. A felfedezést sok kutató kétkedve fogadta. Közéjük tartozott a müncheni Max Pettenkoffer, a higiénia elismert professzora is. Bár nem tagadta a kórokozók lehetõségét – õ is erre gyanakodott –, de nem hitt a fertõzés egyszerû átvihetõségében, hiszen köztudott volt, hogy járványok idején is vannak olyan emberek, akik nem kapják meg a kórt. Ekkor még nem volt ismert az immunitás elmélete. Pettenkoffer úgy vélte, hogy a járványok keletkezésében a helyi és idõjárásbeli adottságoknak, valamint a víznek van szerepe. A talajvíztõl függ a szerves anyagok bomlási folyamata, amellyel a „kolera anyagnak” is érintkeznie kell. Ez valamilyen specifikus, szerves anyag, amely rendkívül apró és hasonló az erjedés okozójához.53 Elméletének bizonyítására önkísérletet is folytatott: kolera bacilust nyelt. A párizsi Pasteur Intézetben 1892-ben már kolera ellenes védõoltással kísérleteztek. Egy korabeli híradásból ismert: „Az a tény, hogy a védõoltó eljárás a mesterséges cholera-infectio ellen védelmet bír adni oly különbözõ szervezetû állatoknak …, felkelti a reményt arra, hogy hasonló jótékony hatása lesz e védõoltásoknak az emberi szervezetre is, azonban elõreláthatólag sok idõ telik még el míg erre vonakozólag direct bizonyítékot nyer a tudomány.”54
AZ 1892–94-ES JÁRVÁNY Az Osztrák–Magyar Monarchiához tartozó galiciai Tarnopolban 1892ben ismét kolera megbetegedések fordultak elõ. A magyar királyi kereskedelemügyi miniszter a kór behurcolásának megakadályozására megtiltotta mindennemû áru behozatalát kelet felõl. A járványt mégsem tudták távol tartani az országtól. Az elsõ esetek októberben Budapesten a pálya53 54
Hugo Glaser: Az életért harcoltak. Orvosok híres önkísérletei. Bp., 1963. pp. 12–13. A choleraellenes védõoltások kérdésének jelen állása. Orvosi Hetilap 1892. No. 38. p. 468.
308
308
udvarok környékén jelentkeztek. A hatóságok arra a következtetésre jutottak, hogy a keleti vagy a nyugati vasútvonalak végállomásáról került be az országba a kolera. A szórványos megbetegedésekbõl a hatóságok elõször arra gondoltak, hogy a fõvárosból terjedt szét a fertõzést dél felé a Duna mentén, a Duna-Tisza torkolatáig Titelig, ahonnan felfelé északra Szolnokig jutott. A következõ évben, 1893. június 24-én jelentették az elsõ kolerás esetet Szatmárnémeti városából. A belügyminiszter a járvány széthurcolásának megakadályozására Szatmárban, illetve a környezõ vármegyékben több országos vásár megtartását részint megtiltotta, részben elhalasztatta. A szatmári esetekkel egyidõben Bereg vármegye területén is kitört a kolera, mégpedig azokban a Tisza jobb partján fekvõ községekben, amelyek Szamos–Tisza torkolattól lejjebb terülnek el. Az összefolyás fölött viszont két beregi települést megkímélt a járvány. A Szatmár, Bereg és Máramaros vármegyék közé ékelõdött Ugocsából, majd Máramarosból is kolerás megbetegedéseket jelentettek. Augusztus 14-én a belügyminiszter körrendelete felhívta a Tisza mentén fekvõ járások törvényhatóságait, hogy a könnyebb áttekintés végett hetenként küldjék be jelentéseiket, méghozzá oly módon, hogy a vasárnapot is beszámítva hétfõn adják postára azokat. Ebben az idõben Máramaros vármegyében a határszéli vasút építkezésén több ezer munkás dolgozott. Elhelyezésük körülményei és a higiénia hiánya kedvezett a járvány terjedésének. „1893-ban a kolera állandó fészket vert a máramarosi munkás barakokban.”55 – adta hírül a korabeli sajtó. A kór rövid idõ alatt az egész Felsõ-Tisza-völgyében elterjedt, és a vasút építése veszélybe került. „Súlyos jellege folytán összesen 633 megbetegedett munkás közül 226, vagyis 36% halt el, a vállalat összes dispositiója megzavartatott, minthogy a munkások az építés helyszínét tömegesen elhagyták és elszéledtek, úgy, hogy azok létszáma mely a kolera felléptekor 7770 fõre ment, két hét alatt 3520-ra apadt…”56 Máramaros után Ung vármegye több településén is kitört a kór. 1893-ban az ország 63 megyéje közül mindössze tizet kímélt meg a járvány, amely ebben az évben összesen 184 napig, december 24-éig tartott. A következõ év szeptemberében Máramaros vármegyében a körösmezei vasút építésénél ismét koleraesetek fordultak elõ. Ekkor 23 megbetegedésrõl és kilenc halálesetrõl szólt a jelentés. A környezõ községekbõl is jeleztek kolerás beteget. A két járványos idõszakban (1893–1894) a vasutépítõk között összesen 1847 munkás betegedett meg, akik közül 266 elhalálozott. Az életben maradt dolgozók ijedtükben szétszéledtek. A kór miatt a vasútépítõ vállalat a munkák leállítását javasolta a kormánynak, 55
56
Hieronymi Károly magyar királyi belügyminiszter jelentése az ország közegészségügyi viszonyairól az 1893. évrõl. Gyógyászat 1894. p. 33. SOM adattár 751–59. 1837, 8078.
309
309
de az stratégiai okokra hivatkozva az építkezés folytatása mellett döntött, és Miskolczy Imre közegészségügyi felügyelõt az óvintézkedések ellenõrzésére a helyszínre rendelte.57 Az úgynevezett drezdai egyezmény – melyet az országok 1893. áprilisában kötöttek – értelmében az osztrák-magyar közös külügyminiszter az elõfordult kolera esetekrõl „értesítette a külhatalmaknak Budapesten székelõ képviselõit”. Az osztrák kormány 1895. novemberében a Magyarországot Galíciával összekötõ északkeleti négy vasútvonal határszéli végállomásain, Kõrösmezõn, Volócon, Mezõlaborcon és Orlón megfigyelõ-állomásokat állítottak fel, ahová Folkmann Jánost, Hrabár Manót és Horovitz Arturt vizsgáló orvosnak rendelték ki. Máramaros vármegye alispánja a Magyar Királyi Államvasutak, a MÁV Körösmezõ és Huszt közötti szakaszán azokat a községeket, ahol vasúti állomás mûködött és a településen orvos lakott, az 1892. évi október hó 24-én kelt 78771. sz. a belügyminiszteri körrendelet alapján arra kötelezte: a Galíciából hazánkba érkezõ koleragyanús betegek számára rendezzenek be elkülönítõ kórházat, és a gyógyításukról gondoskodjanak. Ilyen ispotályok létesítést rendelte el Kõrösmezõn, Rahón, Nagybocskón, Técsõn, Bustyaházán, Huszton és Máramarosszigeten.58 Végül a 19. század utolsó nagy korlerajárványának mérlege: az országban 1505-an haltak meg, akik közül az általunk vizsgált négy vármegyében 363-an (24,1%) estek áldázatául a kórnak. Beregben 55, Máramarosban 270, Ugocsában 23, Ungban 15 volt a halottak száma.
ÖSSZEFOGLALÁS A 19. század folyamán hazánk közegészségügye részben a kolerajárványok kényszerítõ hatására, részben az orvostudomány fejlõdésének köszönhetõen szervezõdött, formálódott és fejlõdött. Az Országos Közegészségi Tanács az országgyûlés által 1876. április 3-án, az uralkodó által szentesített XIV. törvénycikkely alapján kezdte meg az intézményi rendszer kiépítését. A század nagy kolerajárványai úgy vonultak végig az országon, hogy az orvostudomány számára ismeretlen volt a kolera, korabeli szóhasználattal az „epekórság”, a „ragadós dögletesség”, az „epemirigy” kórokozója. Bár feltételezték fertõzõ voltát, még nem ismerték terjedésének módját. Az egész 19. század gondolkodását végigkísérte az alábbi nézet: „E nyavalya egy emberrül a másikra nem ragad: oka a levegõben, a különös idõjárásban rejlik.”59 Az epekórság kórokozóját (Vibrio cholerae) Robert Koch (1843–1910) német orvos csak 1883-ban fedezte fel. A fer57 58
Heti szemle. Orvosi Hetilap 1894. No. 38. p. 496. Heti szemle. Orvosi Hetilap 1895. No. 47. p. 561.
310
310
tõzés terjedésérõl még ekkor is eltérõ volt az orvosok véleménye. A kolera elleni oltások Párizsban végzett kísérletei 1892-ben már bíztató irányba haladtak, de azok bevezetésére a 19. század végéig nem került sor. Kivéve Madridot, ahol az 1886-os kolerajárvány idején engedélyezték a védõoltást, bár úgy látták, „annak sikeressége eddig nincs megállapítva”. Az említett 1893. áprilisi drezdai konferencián olyan megállapodás jött létre, amely kötelezõ volt azokra az államokra, amelyek elfogadták az egyezményben lefektetett szabályokat. A résztvevõ 18 állam közül tíz írta alá a nyolc pontos határozatot. A szerzõdõ felek kötelezték magukat arra, hogy közösen harcolnak a cholera ellen, s a járványokról kölcsönösen és haladéktalanul értesítik egymást.60 Hazánkban az utolsó kolerajárvány az elsõ világháború idején pusztított, azóta e kór nálunk járványt nem okozott.61
59
60 61
Németh Jenõ: Rövid utasítás a Néphez a Cholerárul. Com. ex Bibl. Hist. Med. Hung. 28 (1963) p. 263. Heti szemle. Orvosi Hetilap 1895. No. 19. p. 234. V. ö.: Melly József: A járványokról. Egészség 1929. aug. pp. 229–239.
311
311
312
EMLÉKEZÉS KENÉZY GYULÁRA, A DEBRECENI TUDOMÁNYEGYETEM SZÜLÉSZETI KLINIKÁJÁNAK ELSÕ IGAZGATÓJÁRA Lampé László A Debreceni Egyetem Szülészeti- és Nõgyógyászati Klinikájának impozáns épülete 1927 nyarán nyitotta meg kapuit a betegek és az orvostanhallgatók elõtt. A 75. éves jubileum alkalmat ad a visszaemlékezésre, és bepillantásra az egyetem és a klinika történetébe, lehetõséget nyújt a klinika elsõ igazgatója, Kenézy Gyula munkásságának rövid ismertetésére. A Debreceni Tudományegyetem a Debreceni Református Fõiskolából fejlõdött ki. A Kollégiumban több mint 400 éve kezdõdött a fõiskolai oktatás. Kezdetben a hittudomány és a bölcsészettudomány képezte az oktatás tárgyát, de már a 18. században kiemelkedõ szerepet kapott a természettudományok tanítása is. Hatvani István professzor bevezette a csillagászatot, a kémiát, a kísérleti fizikát, a botanikát, az állattant és az orvosi élettant is. A fõiskola 1550 elõtt egyházi, 1556-tól városi iskola (scola oppidi) volt. A debreceni fõiskola az egyetlen hazai felsõfokú tanintézet, amely alapításától kezdve megszakítás nélkül mûködött, illetve mûködik. Többi fõiskolánkat a gyakori háborúk idején hosszabb-rövidebb idõre bezárták, s az elmenekült iskolákat és tanulókat a debreceni fõiskola mindig nagy szeretettel fogadta be. Ezáltal a Debreceni Református Fõiskola volt a magyar tudomány és mûvészet, és általában a kultúra egyik megmentõje. A város, Méliusz Juhász Péter szuperintendáns javaslatára a fõiskolát a magyar Alföld kultúrközpontjává fejlesztette, 1558-ban pedig autonóm testületként ismerte el. Ettõl kezdve a fõiskola rektorát a városi tanács nevezte ki. A tanulók írásban kötelezték magukat az iskolai törvények megtartására, és e fogadalom aláírásával (subscriptio) váltak az alma mater tagjaivá. A fõiskola könyvtárában ma is õrzik a „subscriptiós könyv”et, amit 1896-ig 4361 tanuló írt alá. Méliusz Juhász Péter munkásságának másik nagy jelentõségû eredménye a könyvnyomtató felállítása volt 1561-ben, amely azóta folyamatosan szolgálja a magyar könyvkiadás ügyét: napjainkban mint Alföldi Nyomda. Az évszázadok során a fõiskolának sokszor kellett nehéz megpróbáltatásokat kiállnia. A 17. században Strassoldo és Caraffa kegyetlenkedései és fosztogatásai okoztak nagy károkat, s csak a lakosság adományai tették lehetõvé a „már dûlõfélben lévõ kollégium gyámolítását…” és az intézmény fenntartását. A szatmári békekötés után a kincstár visszavonta a 313
313
korábban I. Rákóczi György és Apafi Mihály fejedelmek által biztosított támogatást, és csak 183 év múlva, 1886-ban adta meg a kormány a 8000 korona évjáradékot. Mária Terézia uralkodása idején a szepesi kamara udvari rendelettel megtiltotta, hogy a város saját közpénztárából fizesse a tanárokat. Ebben a rendkívül nehéz idõben a tanárok és lelkészek „Calamitates et pericula” kezdetû megható körlevéllel fordultak támogatásért helvéciai, hollandiai és angliai egyetemekhez, fõiskolákhoz. A 19. század elején a kormány a felségjog alapján kiadta a „Ratio educationis”-t, amely az oktatást az egész országban egységesíteni kívánta. A protestánsok a megkérdezésük nélkül kiadott rendeletet törvénytelennek és sértõnek nyilvánították, és Péchy Imre fõgondnok kezdeményezésére elkészítették a „Ratio institutionis”-t. A kormány meghátrálásra kényszerült, a rendelet pedig meghozta a fõiskolának a tanszabadságot. Az 1800-as évek közepén a fõiskola mûködését újabb veszedelem érte, ugyanis a császári közoktatásügyi minisztérium rendeletben elõírta a német nyelv hivatalos használatát és azt az oktatás hivatalos nyelveként kötelezõvé tette. Jellemzõ volt a cívis város makacsságára és szemléletére, hogy a fõiskola és az egyházkerület ennek a rendeletnek nem engedelmeskedett. A makacsság nem maradt következmények nélkül. A kormány 1859-ben megvonta a fõiskolától a nyilvánosság jellegét, és ezzel a vizsgáztatás jogát. A súlyos válság folytán a diákok kénytelenek voltak Nagyváradon vizsgázni. Két év múlva a politikai változások adták vissza a fõiskola jogait. A sok-sok nehézség és akadály ellenére a fõiskola sikerrel látta el nemes feladatait, és sok kiváló tudóst, szakembert, mûvészt nevelt az országnak, az emberiségnek, akiknek nevét, munkásságát a mûvelt világ legtöbb országában ismerték és megbecsülték. Régi törekvés volt, hogy a fõiskolát egyetemmé fejlesszék. Bizonyos mértékig kedvezõ helyzetet teremtett, hogy az ország vezetõ testületei szükségesnek tartották a budapesti a pozsonyi és a kolozsvári egyetem orvosi fakultása mellett egy negyedik egyetem és orvoskar megépítését. A 19. század második felében Török József kollégiumi orvostanár fogalmazta meg a Kollégium egyetemmé fejlesztésének, egy négykarú egyetem létesítésének terveit. A Kollégium új épületének alapkõ letétele alkalmából tartott beszédében ezt az akaratot világosan megfogalmazta 1870. május 5-én. Éles viták folytak a tervezett egyetem egyházi vagy állami státusa felõl. Az orvostanár még állami egyetemet említ, ugyanis sem az egyháznak, sem a városnak nem volt „anyagi ereje”. A Kollégium tanári testülete és a Tiszántúli Református Egyházkerület protestáns egyetem mellett kardoskodott azt hangsúlyozva, hogy a magyar református egyház érdekei „múlhatatlanul megkövetelik” egy magyar protestáns egyetem felállítását. A zsinat 1891-ben gyûjtést is indított az alapítás támogatására. A vita 1905-ben az állami egyetem javára dõlt el. A képviselõház közoktatási bizottságában az 1883. május 7-én folyta314
314
tott élénk vita némileg elõsegítette a megvalósítást. Néhányan a már meglévõ két egyetem fejlesztését tartották inkább fontosnak, míg mások (mint például Eötvös Lóránd, Than és három orvos – Markusovszky Lajos, Korányi Frigyes és Fodor József) egy új egyetem építése mellett érveltek. Ismét mások – pl. Eckmayer Ágost – elfogadták ugyan egy harmadik egyetem megvalósítását, de a hatalmas költségek miatt orvosi fakultás nélkül. Az egyetemi álmok között nyilvánvalóan nem hiányozhatott az orvosi fakultás sem. Felállítását elõsegítette Szabó József városi fõszámvevõ 1896-ban megfogalmazott javaslata alapján Debrecen város tanácsának 1908-ban elfogadott kedvezõ állásfoglalása. A tanács felajánlotta az orvosképzés céljaira a bábaiskolát, a városi kórházat, továbbá megszavazott tanszékenként 5000 korona támogatást. Debrecen Szabad Királyi Város Tanácsa 1908-ban Kenézy Gyula javaslatára az egyetem létesítését szorgalmazó Állandó Egyetemi Bizottságot hozott létre. A bizottság Kenézy elnökletével tevékenykedett, akit az egészségügy fejlesztéséért és munkássága elismeréseként egyetemi rendkívüli tanárrá neveztek ki még 1908-ban. Kenézy fáradtságot nem kímélve, hihetetlen energiával érvelt és harcolt a minisztériumi és más hivatalos szerveknél a nemes cél érdekében. Kenézy tudta, hogy a bábaképezde és a kórház épületei csak átmenetileg lesznek alkalmasak egyetemi oktatás céljaira, ezért megfogalmazta és felvázolta egy nagyvonalú és megjelenésében impozáns, funkciójában korszerû egyetemi telep tervének körvonalait. Idézet egyik írásából: „Megállapodtunk, hogy az összes intézeteket rövid idõn belül egységes terv szerint felépítjük. Mind a négy kart egy telepen helyezzük el. Így a másik három kar hallgatói is állandóan érintkezve az orvosi meg a természettudományi karok tanulóival: megismerik a most uralkodó, természettudományos alapon álló világbölcseletet is. Megvalósítani kívánjuk, hogy a tanár minél intenzívebben érintkezzék a hallgatókkal meg természetesen a segédtanító személyzettel is. Hogy ez lehetõ legyen, a tanárok lakásait is az egyetem telepén kívánjuk elhelyezni. Meg természetesen az egyetemi hallgatók internátusait is. Önként érthetõ, hogy az egyetemi telepen létesíteni kívánunk minden olyan intézményt, amely a hallgatók testi és szellemi nevelését szolgálja. Ezért építünk sporttelepet is. Ilyenformán a Nagyerdõre egy kis eszményi várost tervezünk.” Az elképzelés sokak tetszését megnyerte, köztük gr. Apponyi Albert miniszter is lelkesen támogatta azt. A képviselõház 1912. július 7-én fogadta el azt a törvényjavaslatot, amely Ferenc József aláírásával garantálta, hogy „Debrecenben és Pozsonyban, fokozatos fejlesztés mellett, tanszabadsággal felruházott magyar királyi tudományegyetem állíttatik fel.” A város több mint 112 hold területet biztosított a Nagyerdõben (ugyanakkor kikötötte, hogy az ezen a területen kivágásra kerülõ fák 315
315
mindenkor a város tulajdonába mennek át), valamint 3 millió koronát ajánlott az építkezésekre. 1912. június 13-án Korb Flóris kapott megbízatást a városi tanácstól a tervezésre, majd õ lett az építés vezetõje is. A tervek 1913-ban elkészültek. A terv öt részbõl állt: I. az Orvoskari telep, II. a Központi Épület, Könyvtár, Természettudományi épületek, III. Botanikus Kert, Üvegház, IV. tanári villalakások, V. Ifjúsági Sporttelep. Kenézynek, mint az építkezés kormánybiztosának sikerült elérnie, hogy a munkálatok 1914. tavaszán az orvosi kar, a klinikák és az elméleti intézetek építésével kezdõdjenek. A központi gépház, a mosóház, a konyha és a központi épület (a mai Centrumelnöki Hivatal és a Gazdasági Igazgatóság épülete) 1918 nyarán elkészült, és a klinikai épületek többsége is tetõ alá került. A háborút követõ súlyos gazdasági nehézségek akadályozták a befejezõ munkálatokat és gátolták a belsõ berendezést, az intézetek és klinikák felszerelését. További négy év telt el, amikor megkezdhették a beköltözést a minden tekintetben mûködõképes egységekbe. Csak a legnagyobb csodálattal adózhatunk a megcsonkított ország áldozatkészségének, amiért az elvesztett háború után, a legsúlyosabb és legnyomorúságosabb gazdasági helyzetben, nagy-nagy erõfeszítések árán magas színvonalon befejezte a megkezdett munkálatokat és létrehozta Európa egyik legjobban megtervezett, máig is egyik legszebb klinikatelepét, egységes stílusban megépített egyetemi városát. Kenézy Gyulát 1914-ben nevezték ki a négyfakultásos Debreceni Tudományegyetem elsõ nyilvános rendes tanárává. Az orvoskar megalakulása elõtt a már mûködõ hittudományi és jogtudományi kar tanrendjében egészségügyi–orvosi tárgyakat is meghirdettek, s ezek elõadói között megtaláljuk Kenézy Gyula, Orsós Ferenc és Verzár Frigyes nevét. Késõbb Kenézy javaslatára nevezték ki az orvoskar elsõ professzorait. Az 1918– 19-es tanév elsõ felében, 1918. szeptember 18-án három professzor kinevezésére került sor: Dr. Orsós Ferenc, Dr. Verzár Frigyes, Dr. Vészi Gyula, néhány héttel késõbb pedig, október 19-én hivatalosan is megalapították a tudományegyetem orvoskarát. Az ekkor készült jegyzõkönyv megörökíti Kenézy professzor elévülhetetlen érdemeit: „A debreceni egyetem orvosi karának mai megalakulása legfõbbképpen Kenézy Gyula õméltósága fáradhatatlan munkásságának és bámulatos energiájának köszönhetõ, mely lehetõvé tette, hogy minden nehézség dacára a háború közepette is megvalósuljon a magyar kultúrának ez a vívmánya.” Megválasztották a kar vezetõit. Dékán Kenézy Gyula, prodékán Orsós Ferenc, kari jegyzõ Vészi Gyula. A dékáni hivatal ekkor a SzülészetiNõgyógyászati Klinika céljaira kijelölt Bábaképezde irodájában kezdte meg mûködését. Október 23-án IV. Károly király jelenlétében felavatták 316
316
a tudományegyetemet, az ünnepélyes megnyitóra pedig 1921. november 4-én került sor a DMKE (Dél-magyarországi Közmûvelõdési Egyesület) épületében. Az oktatás az ideiglenesen kijelölt épületekben kezdõdhetett meg: a DMKE helyiségeiben, a Bábaképezdében, annak kollégiumában, az Állami Gyermekmenhelyben, az Auguszta Szanatóriumban, a Bem téri Kórházban és a Tanítók Árvaházában. A folyamatosan befejezett új épületekbe a klinikák és az elméleti intézetek 1923–1927 között költöztek be. Utoljára került sor a Szülészeti Klinikára 1927 nyarán. Az egyetem minden épülete azonos stílusban, azonos színekkel és díszítésekkel igazi egységet alkotva készült el. Ugyancsak egységesnek mondható az azonos feladatokat ellátó közterületek (parkok, utak, folyosók, teraszok, lépcsõk stb.), kórtermek, mûtõk, laboratóriumok, tantermek, oktató helyiségek, ebédlõk, mellékhelyiségek, stb. kialakítása is. Ami az épületek anyagát és a kivitelezés minõségét illeti, a mai napig is elismeréssel adózhatunk a munkák irányítóinak és végzõinek. A betonlap burkolatok, a parketták, ajtók, ablakok, kapuk, stb. a mai napig is kifogástalan állapotúak. A berendezési tárgyak (íróasztalok, székek, szekrények, polcok, csillárok, függönyök, szõnyegek, képkeretek, stb.) nem csak jó ízlésre vallanak, de célszerûek és többségüket napjainkban is használjuk. Ugyanilyen szuperlatívuszokkal lehet említeni a kórtermek, vizsgálóhelyiségek, mûtõk berendezési tárgyait, a kézi mûszereket, oktatási eszközöket, laboratóriumi gépeket, stb. A pavilon rendszerben épült klinikatelepen a betegek közlekedését és a textíliák, az étel, stb. szállítását télen és kedvezõtlen idõben a minden épületet összekötõ alagút hálózat teszi lehetõvé. A Szülészeti és Nõgyógyászati Klinika – miként a többi klinika is – nem az akkori jelennek, hanem a jövõnek épült. A három emeletes fõépületben a földszinten az igazgatói és adminisztrációs irodák, tanterem, porta, dolgozószobák, járóbeteg rendelõk, klinikai, diagnosztikus és terápiás röntgen laboratóriumok kaptak helyet. Az elsõ emeleten a szülészeti részleg (a szülõszobával, gyermekágyas és újszülött osztállyal, terhespatológiával) és az 50–60 személy befogadására alkalmas könyvtár, a második emeleten a nõgyógyászati osztály a hasi és hüvelyi mûtõvel került elhelyezésre, a III. emeleten a Bábaképzõ Intézet. A fõépülethez összekötõ folyosóval két pavilon csatlakozott. Korszerû szemléletet tükröz, hogy az egyikben a szülészeti, a másikban a nõgyógyászati szeptikus és lázas, fertõzõ betegeket izolálták. (Kenézy halála után és még Kovács Ferenc professzori kinevezése elõtt az egyik pavilonból a Fül- orr- gége Klinikát alakították ki.) A fõépület és a két melléképület alatt is jól kiépített pince helyiségek – többségük angolaknásítva, természetes megvilágítással – akár földszinti helyiségek funkcióját is betölthette. A múlt idõt tükrözõ fogalmazás azért indokolt, mert a II. világháború idején a világítóaknákat befalazták és a pincehelyiségeket légoltalmi óvóhelyeknek, mûtõnek, szülõszobának, kórtermeknek 317
317
használták. Az évtizedek során raktárak, mûszer- és textilsterilezõ helyiségek, nõvéröltözõk, laboratóriumok, mûhelyek, oktatóhelyiségek, konyha, ebédlõ, kaptak helyet az alagsorban. Talán már feledésbe merült a „háziterhes” fogalom. A II. világháború elõtti és utáni években az otthon nélküli terhesek kaptak szállást az alagsor néhány szobájában. A klinika kapujának megnyitását követõ elsõ esztendõben közel 3000 beteget ápoltak, 988 szülés zajlott le, 150 nagyobb mûtétet végeztek. Az orvosok száma 14, köztük egy adjunktus, hat tanársegéd, és hat díjtalan gyakornok. A klinikával szemben már korábban felépült a professzori lakás, amit szintén alagsori folyosó köt össze a fõépülettel. A Debreczen c. akkori újságban a következõt írták: „Ahogy elhagyja a látogató a klinikát, szemben találja magát Kenézy professzor új lakásával. A sors kegyes volt a tudós professzorhoz, akinek megadatott az, hogy évtizedek fáradalmának, harcának gyümölcsét, évtizedek álmának álmát kõbe faragva láthatja a nap minden órájában: a debreceni egyetem szülészeti klinikáját.” A sors ezt követõen sajnos már nem sokáig volt „kegyes” hozzá. Ismerkedjünk meg Kenézy Gyula magas ívû pályafutásának kezdetével és nagyon is szomorú utolsó éveivel! Kenézy Gyula 1860. január 4-én született Hajdúszoboszlón. Szegény szülõk gyermeke. Az anyakönyvi bejegyzés szerint édesapja Kenéz János szabó mester, édesanyja Debreczeni Zsuzsanna szülésznõ. Nem tudjuk, hogy az y mikor került a név végére, de néhány késõbbi iratban már a simándi Kenézy nevet olvashatjuk. Iskolai tanulmányait Hajdúszoboszlón és Debrecenben kezdte. Tanulója volt a Debreceni Kollégiumnak, majd Késmárkon, az Evangélikus Líceumban fejezte be középiskoláit. Szorgalmával, sokoldalú tehetségével kitûnt társai közül. Szeretett sportolni, énekelni, szórakozni. Több hangszeren is játszott. Az iskolai dalárdának tagja, egy idõ után karnagya is volt. Budapesten végezte egyetemi tanulmányait. Még medikusként a Bonc-Szövet- és Fejlõdéstani Intézetben dolgozott mint demonstrátor. Miután szülészetbõl sikeres vizsgát tett, kitûnõ felkészültségére és fiatal korát meghaladó szaktudására Kézmárszky professzor is felfigyelt és meghívta az általa vezetett I. sz. Szülészeti Klinikára. Még a diploma megszerzése elõtt tanársegédi beosztást kapott. Minden feltétele adott volt a fényes karriernek a kiváló tanítómester mellett, mégis néhány év elteltével hazatért a Hajdúságba. Magyarázat talán az lehet, hogy a mindennapi gyakorló orvosi tevékenység mellett alkotó, szervezõ munkára is vágyott. Debrecenben elõbb gyakorló orvosi munkát vállalt – s betegei között nagy népszerûségre tett szert –, de hamarosan kerületi orvosnak, majd megyei tisztifõorvosnak nevezték ki. Ebben a munkakörben találta meg egyéniségének és szervezõkészségének igazi lehetõségeit. Hihetetlen munkabírással rövid idõ alatt értékes eredményeket tudott felmutatni az 318
318
elmaradott egészségügy fejlesztésében. Nemes szándékai megvalósításában sok lokálpatrióta támogatását élvezhette, köztük Simonffy Imréét, aki több mint húsz éven át volt Debrecen város polgármestere. Határozott célul tûzték ki, hogy Debrecen város Kelet-Magyarország kulturális, gazdasági, egészségügyi központjává fejlõdjön. Kenézy szervezõ munkájának elsõ kimagasló eredménye a Bábaképezde létrehozása volt. Az intézmény késõbb alkalmasnak bizonyult átmenetileg az egyetemi klinika és a szülészet-nõgyógyászat oktatási feladatainak ellátására is. A Bábaképezdében kialakított egy kémiai, szövettani és bakteriológiai laboratóriumot, amely a kort évtizedekkel megelõzve központi laborként mûködött és a város minden betege számára rendelkezésre állt. A bábaképzésnek különös jelentõsége volt a XX. század elején, ugyanis a szülések 90%-a otthon történt, legtöbbször szakképzettség nélküli, ún. cédulás bábák közremûködésével. Kenézy tankönyvet írt és kidolgozta a bábák mûködésének szabályait. A szakképzett szülésznõk munkába állítása észrevehetõen javította szülészeti ellátás színvonalát. Ugyancsak korát megelõzve, az országos védõnõképzés megindulása elõtt a Bábaképezdében csecsemõgondozói tanfolyamokat szervezett, s az elsõ csecsemõvédõnõk az õ kezébõl vehették át oklevelüket. Szociális érzékenységének bizonyítéka az Állami Gyermekmenhely és a Szegényház létrehozása. Az elõbbi igen fontos szociális feladatokon kívül kórházi funkciókat is ellátott, majd az orvosképzés kezdetén mint Gyermekklinika, egyetemi oktatás céljait is szolgálta. Városi fõorvosként tett javaslatára bõvítették a Bem téri kórházat, néhány új pavilon építésével korszerûsítették a fekvõbeteg ellátást. Mindemellett terveket készíttetett és maga is készített Debrecen város vízvezeték hálózatának és csatorna rendszerének kialakítására, fejlesztésre. Szívén viselte az elhagyott, magukra maradt öregek sorsát is. A Szegényház megépítésével a leginkább rászorulóknak szépen berendezett otthont alakított ki. Joggal állapítható meg, hogy Kenézy Gyula szûkebb pátriájában az egészségügy fejlesztéséért mindenki másnál eredményesebben harcolt és többet tett, mint bárki más elõtte és kortársai közül. Az eddigiekben felsorolt eredményeknek betetõzése a debreceni négyfakultásos egyetem kiharcolása és megvalósítása és szûkebb szakterületének, a szülészet nõgyógyászatnak a korszerûen felszerelt, modern, új, pompás épülete ideális környezetben, a Nagyerdõ évszázados fái alatt. A sors azonban ezt követõen kegyetlen volt hozzá. Amikor Kenézy életének nagy álma megvalósult, amikor az orvosi kar épületeiben az orvosképzés minden intézetben és klinikán zavartalanul fejlõdhetett, amikor átvehette a legkisebb részletekben is az õ elgondolásai és tervei szerint felépült klinikáját, és az Egyetem központi épületének alapkövét is elhe319
319
lyezték, egyre súlyosbodó betegsége megakadályozta abban, hogy energiáját és tapasztalatait az orvosképzésre és új szülészgeneráció nevelésére fordíthassa. Alig néhány héten át élvezhette a klinika sokrétû mûködésének örömeit. Súlyos betegség, gégerák támadta meg és egyik sorscsapás a másikat érte. Elvesztette hangját, nem tarthatott elõadásokat és nem tudott érvelni, vitatkozni. Mindezt szörnyû csapásként kellett átélnie, hiszen gondolatait legszívesebben és legmeggyõzõbb erõvel élõszóban tudta kifejezni. A gégerák miatt több súlyos mûtéten esett át. Az egyik mûtét alkalmával tragikus és szokatlan módon veszítette el feleségét, az õt mindenben segítõ hû társát. A gégerák elhatalmasodása miatt tracheostomiát kellett végezni. A mûtétet a Szülészeti klinikán végezték az akkor szokásos klóretil éter narkózisban. Felesége a mûtõ elõterében izgatottan és aggodalommal várta az operáció sikeres befejezését. Az altatás közben aszfixia és szívmegállás lépett fel, amit nehezen tudtak elhárítani. Az újraélesztés perceiben egy orvos úgy tájékoztatta a feleséget, hogy a férje meghalt. Õ kétségbe esve hazaszaladt – a klinika épületével szemben lévõ professzori villába – és lakásukban öngyilkos lett. Idegcsillapító helyett mérget vett be és perceken belül elvesztette eszméletét. Már menthetetlen állapotban találták, amikor tudatni akarták vele az örömhírt, hogy az újraélesztés sikerrel járt. A professzor egyedül maradt, mert nem sokkal késõbb elvesztette súlyos lelki betegségben szenvedõ lányát is. Miután igazgatói feladatait már nem tudta ellátni, az elhatalmasodó betegség miatt 1930 nyarán nyugállományba vonult. Kiköltözött a professzori villából (ma a róla elnevezett orvoskari könyvtár épülete) a Poroszlay úti kis családi kertes házba, ahol szinte magára hagyottan egyedül élt. A klinika vezetését a Budapestrõl 1925-ben áthelyezett Probstner Artúr magántanár látta el. „Így élte szörnyû csapások súlya alatt életének utolsó esztendejét, így halt meg magányosan, mindenkijét elveszítve, mindenkitõl elhagyatottan az az ember, aki egész életét másoknak szentelte” – írja visszaemlékezésében Árvay Sándor professzor. 1931. november 26.-án halt meg. A Református Kollégium dísztermében ravatalozták fel. Az orvoskar nevében Dr. Bodnár János professzor, a kar dékánja búcsúztatta: „Íme megvalósult szép terved és most gyönyörködhettél volna benne. Ravatalodat könnyezõ szemekkel álljuk körül. A boldogtalanságból sok jutott osztályrészedül, de az igazságot fürkészõ lelked mindig megtalálta az enyhülést. Szeretett Gyula bácsi, álmodjál csendben.” Neuber Ede rektor az egyetem nevében mondott búcsúbeszédet: „Mély szomorúsággal szíveinkben álljuk körül ezt a koporsót, mely örökre magába zárta annak a férfiúnak halandó porhüvelyét, akinek kétségkívül hervadhatatlan érdemei közé tudható be, hogy a Tisza István Tudományegyetem Debrecenben nyert elhelyezést, melynek nevében szomorú kötelességem búcsúzni Tõle.” A gyászbeszédek sorában Probstner Artúr annak az aggodalmának adott kifejezést, hogy az idõk folyamán feledésbe merül 320
320
Kenézy Gyula markáns egyénisége és mindaz, amit Debrecen város, a hajdúság és az egész ország egészségügyének, szociális körülményeinek javítása érdekében mindenki másnál többet tett és eredményesebben harcolt, majd sikeresen megvalósított. Az eltelt hét évtized nem igazolta Probstner Artúr félelmeit és baljóslatait. Az utókor megbecsüli, tisztelettel és kegyelettel õrzi Kenézy professzor emlékét, ápolja gazdag örökségét. • Hamvait 1954-ben exhumálták és a város által adományozott díszsírhelyen temették el. • A Szülészeti Klinika épületével szemben lévõ egykori professzori villában az orvoskari könyvtárt rendezték be és Kenézy Gyuláról nevezték el. • A Debreceni Orvosegyesület 1934-ben Kenézy emlékülést rendezett, majd az Egyetem alapításának 40. évfordulóján a Szülészeti Klinikán Árvay Sándor professzor tartott emlékbeszédet Kenézy Gyuláról. • Hajdúszoboszlón a Bocskai István Múzeumban 1975-tõl idõszaki, 1981tõl pedig állandó helytörténeti kiállítással adóznak Kenézy emlékének. Szülõvárosban utcát neveztek el róla és 1981-ben emlékülésen méltatták a híres professzor érdemeit, és márványtáblát helyeztek el az Egészségház falán. • A Hajdú-Bihar megyei Kórház - Rendelõintézetet 1987-ben Kenézy Gyuláról nevezték el. • A Debreceni Tudományegyetem megalapításának 75. és a Szülészeti Klinika felavatásának 60. évfordulóján ünnepélyes megemlékezésen elhatározták emléktábla elhelyezését a klinika épületében. A klinika orvosainak adakozásából készített emléktáblát 1988-ban avatták fel. Az alkalomra emlékérem is készült. • A klinika orvosait Kenézy Gyulára az emléktáblán kívül a professzori dolgozóban elhelyezett mellszobra és portréja is emlékezteti. Az utókor elemi kötelessége, hogy gazdag örökségét fejlessze, emlékét tisztelettel és kegyelettel õrizze.
321
321
322
A GYÓGYMÓDOK OSZTÁLYOZÁSA Magyar László András
Az európai orvoslásnak a Kr. e. 5–4. század óta léteznek rendszerei, illetve osztályozási kísérletei A gyógyításnak a klasszikus fölosztás szerint három fõ területe van: a megelõzés (prophülaxisz), az egészség megõrzése (szüntérészisz), illetve az egészség helyreállítása (analépszisz). Az orvos föladata e klasszikus elmélet szerint szintén hármas: a betegség diagnózisa, terápiája, illetve a jövõre vonatkozó prognózis felállítása.1 (Ez utóbbi létjogosultságát már igen korán kétségbe vonták, mint azt magától Galénosztól tudhatjuk.2) Ám a terápia célja sem egyfajta lehet csupán. Az orvostudomány célja például nem csak a gyógyítás, hanem a fájdalom csillapítása, illetve a beteg életben tartása is. Akadnak azonban kultúrák, ahol az orvoslás még célul sem tûzi ki a mai értelemben vett „gyógyítást”, vagyis „mûködõképessé” tételt, hanem – mivel a betegséget nem tekinti föltétlenül negatívumnak, vagy éppen, mert a kórt jogos, isteni büntetésnek tartja – a beteg ember szocializációjára, társadalomba illesztésére, elfogadtatására törekszik.3 A következõkben magam csupán a terápiák osztályozási lehetõségeit próbálom felsorolni, arra a kérdésre keresve választ, vajon milyen szempontok játszhatnak szerepet az egyes klasszifikációkban, és mire következtethetünk e rendszerek sokféleségébõl. A terápiáknak hét osztályozási lehetõségét különböztettem meg, ezek a következõk: (1) a terápia célja (2) eszköze és módja, (3) elméleti alapja (4) tárgya, (5) a gyógyítás és az oktatás gyakorlata, (6) a betegségek rendszere szerint, illetve (7) az alfabetikus rendszer.
1
2
3
E rendszer legjobb leírását, lásd Mercurialis, H.: Ars gymnastica. Opuscula aurea et selectiora. Venetiis, 1644. Tom. I. pp. 1–5. Galénosz: A jó orvos filozófus is. Ford.: Magyar L. A. Orvosi Hetilap 1994. No. 44. pp. 2437–2438. Codell Carter, K.: Causes of disease and death in the Babylonian Talmud. Medizinhistorisches Journal. 26 (1991) Heft 1/2. pp. 94–104.
323
323
I. FELOSZTÁS A TERÁPIA CÉLJA SZERINT Galénosz azt írja, hogy célja szerint hétféle orvostudomány létezik: (1) amelyik betegséget kíván gyógyítani (2) amelynek az egészség (hexisz) helyreállítása a célja (3) amelynek az egészség megtartása a célja (4) amelynek a jó egészségi állapot (euhexia) elérése a célja (5) amelynek a jó egészségi állapot megtartása a célja (6) amelynek az athletikus euhexia elérése, illetve (7) amelynek az athletikus euhexia megtartása a célja. E hétféle orvostudományból valójában csak egy törõdik a betegek gyógyításával, vagyis terápiával, a többi hat az egészségesekkel foglalkozik.4 A terápiának tehát a görög orvostudományt összegzõ Galénosznál jóval kisebb a szerepe, mint a késõbbi rendszerezésekben. Galénosz azonban, voltaképp nem is a terápiák típusait osztályozza itt, hanem a terápiát kezeli – tovább nem is részletezett – osztályként!
II. FELOSZTÁS A TERÁPIA ESZKÖZE ÉS MÓDSZERE SZERINT A gyógymódokat kb. a Kr. e. 4. század óta, eszközeik alapján, három ágra osztották: kheirurgiké tekhnére – amely kézzel gyógyít; pharmakeutiké tekhnére, amely gyógyanyagokkal, és diaitétiké tekhnére, amely az élettevékenységek szabályozásával befolyásolja az egészségi állapotot.5 Míg a sebészet és a gyógyszeres kezelés (a mai belgyógyászat is nagyrészt ide sorolható) célja elsõsorban a helyreállítás volt, a megelõzéssel és a megõrzéssel a diététika foglalkozott, mely ekkori – klasszikus – értelmében minden olyan eljárást magába foglalt, amely az élettevékenységeket, illetve a szervezetet érõ külsõ hatásokat igyekezett szabályozni. A klasszikus diététika az úgynevezett hat „res non naturalis”, vagyis az egészséget befolyásoló hat élettevékenység-pár (álom-ébrenlét, ürülés-telítõdés, mozgás-pihenés, evés-ivás, lelki jelenségek, légzés) szabályozásán alapult. Minthogy az ókorban – és egészen a 16. századig – a diététika feltétlen elsõbbséget élvezett, e korszak orvosi gyakorlata elsõsorban szabályozó és segítõ, nem pedig invazív vagy szuppresszív típusú volt.6 A terápia eszköze szerint még egyféleképpen osztályozhatjuk a 4
5 6
Galeni ad Thrasybulum liber. In: Opera Omnia, Ed. C. G. Kühn. Lipsiae, 1825. V. pp. 819–821. Lásd: Celsus: De medicina. Prooimium. Az ókori és középkori szemléletre az orvoslás és a gyógyítás azonosítása jellemzõ. (A mai orvos kezelõ, adminisztrátor, kutató s csak negyedszerre gyógyító). A másik számunkra különös sajátosság pedig az, hogy a betegséget nem hiánynak (privatio), hanem rendetlenségnek, a nedvek zavarának tartották. (Aquinói Szent Tamás: Summa Theologiae. 2/1. 82.1.1.)
324
324
gyógymódokat, nevezetesen az alkalmazott gyógyanyagok, illetve eljárások alapján. E szerint különböztethetünk meg galénikus, kemiatrikus, diététikus, iatrofizikus-iatromechanikus, vagy ez utóbbin belül fiziko-, sugár-, víz- vagy magneto-terápiát stb.7 Alapjában azonban az alkalmazott gyógymódok csak három csoportra oszthatók: fizikális, kémiai, illetve pszichoterápiákra, bár újabban sok pszichiáter ez utóbbiak létjogosultságát vitatja, avval érvelve, hogy a lelki-tudati jelenségek is kémiai-fizikai folyamatok tünetei vagy eredményei csupán, és ha kórosak, kizárólag vegyi anyagokkal is eredményesen kezelhetõk. A terápiát alapvetõ módszerei szerint az ókorban négyfelé osztották, aszerint, hogy (1) anyagokat juttattak-e be a testbe (proszpherumena); (2) anyagokat juttattak-e ki a testbõl (kenumena); (3) a külsõ tényezõkön módosítottak (ta exothen proszpiptonta); illetve (4) tevékenységeket írtak-e elõ (poiumena). Ám az említett fõ terápiás ágazatok is tovább oszthatók: a sebészet például lehet exstirpáló (kiirtó), implantáló-transplantáló (be- és átültetõ), illetve corrigáló (javító). A gyógyszeres kezelés lehet szuppresszív (allopathikus) – ez jellemzõ a mi orvostudományunkra – illetve lehet immunizáló, akár közvetetten, mint a homeopáthia esetén, akár pedig közvetlenül, például a himlõoltás alkalmával. A diététikus terápia viszont szabályozhatja az élettevékenységeket (res naturales), de megkísérelheti szabályozni a külsõ hatásokat (res non naturales) is, illetve – s ez a harmadik az úgynevezett holisztikus variáció – az embert s szervezetét a világorganizmus részének tekintve, a teljes rendszeren belül igyekezhet megfelelõ változásokat elõidézni az egészség megõrzése, vagy helyreállítása érdekében. A tudtommal elsõ teljes terápiás rendszer, amely a terápia eszközei és módszerei szerint csoportosítja a gyógymódokat a Kr. u. 1. században 7
A gyógymódokat eszközeik szerint szinte korlátlan számú csoportba sorolhatnánk. Néhány furcsább terápiát alább fel is sorolok: Kézrátétel: Leupold-Kirschneck, D.: Das Handauflegen. Basel – Stuttgart, 1981.; Mágikus gyógymódok és emberi eredetû gyógyszerek: Plinius N. H. 28. 1–22.; Placebo-gyógymód: Wierus, J.: De lamiis cap. XXIV/18. pp. 744–745., vagy Alberti, M.: Diss. de therapia imaginaria. Halae, 1721.; Ízületi gyulladás gyógyítása kismacska vagy földigiliszták ráhelyezésével. Acta Physico-Med. Vol. 1. (1727) pp. 96–97.; Színgyógymód: Ficino, M. The book of life. Transl. By Charles Baer. Irving, 1980. p. 62.; Csodagyógymódok: Glorez Andreas: Eröffnetes Wunderbuch. Regensburg-Stadtamhof, 1700.; Nyálkúra:. Trumphius, Ioannes Georgius: De salivatione mercuriali. Ienae, 1668.; Fény- és hõterápia: Bernhard Oskar: Sonnelichtbehandlung in der Chirurgie. Stuttgart, 1917.; Fésülésterápia emlékezetromlás ellen: Mellin, Christoph. Joh.: Auszüge aus den besten medizinischen Probeschriften des 16ten und 17ten Jahrhunderts. Jenae, 1745. p. 239.; Tûzgyógymód: Hoppe, I.: Feuer als Heilmittel: Bonn, 1847.; Vízgyógymód: Magyar L. A.: Vízgyógymód. Café Bábel 99/3. pp. 97–104.; Távgyógyítás: Magyar L. A.: Távgyógyászat. Lege Artis Med. 99/2. pp. 142–144.; Verésterápia: Magyar L. A.: Verésterápia Café Bábel 97/4 pp. 63–65.; Egyéb különös gyógymódok: Moegling: Oratio de iis quae in curationis negotio contingunt extra ordinem. Tübingae, 1752.
325
325
élt Cornelius Celsustól származik.8 Bár nála a topografikus gyógymód-csoportosítás is megtalálható, mûve voltaképp három fõ részbõl áll: diététikából, gyógyszerészetbõl és sebészetbõl: ezeket bontja csupán tovább a capite ad calcem (fejtõl lábig) módszerrel. Még inkább terápia-módszertani a felosztás a 4. századi Oreibasziosznál, aki a következõképpen tagolja enciklopédiáját: (1) Diététika: ezen belül étel-ital, mozgásformák, evacuatio, purgatio, levegõ, környezet, borogatások, gyógyfürdõ-tan, egyéb terápiák (masszázs, füstölés, szagterápia, hajvágás stb.); (2) Gyógyszeres terápiák.9 Az elsõ hasonló szempontú újkori rendszert Johannes Junker (1679 – 1759) alkotta meg.10 Õ 19 fajta gyógyeljárást sorol föl: (1) hánytatás; (2) purgáció; (3) diaforézis izzasztással; (4) vízhajtás; (5) nyák kiürítése orron keresztül; (6) ugyanez szájon át; (7) nyál-képzés; (8) köptetés; (9) vércsapolás gyógyszerrel; (10) a szervezettõl idegen dolgok kihajtása, kivétele; (11) általános állapotváltozatás; (12) állapotváltoztatás sûrítéssel; (13) állapotváltoztatás oldással; (14) nedvkezelés; (15) összehúzás; (16) oldás; (17) mozgásserkentés; (18) nyugtatás; (19) egyéb gyógymódok. Hasonló rendszer található pl. S. Schaarscmidt-nél11 (nála hét-hét általános és specifikus gyógymódtípus alkot osztályokat), A. Gubler-nél (akinél kilenc a gyógymódok száma),12 H. Ziemssen-nél13 vagy I. C. G. Ackermann-nál14 is.
III. FELOSZTÁS A TERÁPIA ELMÉLETI ALAPJA SZERINT A gyógymódok csoportosításának újabb módja, ha elméleti alapjuk szerint osztályozzuk õket. E szerint szintén három nagy csoportot különböztethetünk meg: (1) az empirikus terápiákat; (2) a racionális-mágikus, vagyis logikai rendszeren alapuló terápiákat, és a (3) a hiedelemrendszeren, hagyományon alapuló terápiákat. Az empirikus terápia általában a tünet megszüntetésére irányul, vagyis szimptomatikus gyógymód, a racionális terápia ezzel szemben gyakran – de nem mindig – kauzális gyógymód, vagyis az ok megszûntetésére törekszik, és hátterében valamilyen elmélet található. A racionális terápia természetesen nem azonos a „helyes” vagy „tudományos” terápiával: akkor is racionális terápiáról beszélhetünk 8 9
10 11 12 13 14
A. Cornelii Celsi quae supersunt. Rec. F. Marx. Leipzig, 1915. Oribasius: Jatrikai szünagogai. Ed. C. Fr. Matthaeus, interpr. J. B. Basarius. Mosquae, 1808. Iunckerus, J.: Conspectus therapiae generalis. Halae Magdeb., 1736. Schaarschmidt, S.: Therapia generalis. Berlin, 1755. Gubler, A.: Cours de thérapeutique. Paris, 1880. Ziemssen, H.: Handbuch der allgemeinen Therapie. Leipzig, 1883–1885. Bde. I–IV. Ackermann, I. C. G.: Institutiones therapiae generalis. Norimbergae-Altdorfii, 1794.
326
326
ugyanis, ha a ráció, vagyis az elmélet, amely a gyógymód hátterében áll, téves és nem igazolható. A vitalizmus – tévedései ellenére, illetve azokkal együtt – például egyértelmûen racionális elméletnek tartható, az érvágás vagy a köpölyözés pedig szintén kétségtelenül racionális terápia, hiszen racionális elméleten, az ókori humorális pathológián15 alapul. A racionális szónak manapság pozitív connotatio-ja van, noha ezt valójában semmi sem indokolja. A mágikus gyógymódokat a racionálisaktól például csupán az különbözteti meg, hogy a dolgok közt nem fizikai-kémiai összefüggéseket feltételez, hanem úgynevezett szimpátiáik, antipátiáik, analógiáik, illetve egyéb jellegzetességeik alapján – tehát mai tudásunk szerint tévesen – kapcsolja össze õket. Fontos tehát belátnunk, hogy a téves elmélet is lehet önmagában logikus, elméletre alapozott, vagyis racionális. Itt jegyezzük meg azt is, hogy a népi gyógyászat által alkalmazott terápiák sem mind hiedelmeken alapulnak, hanem empirikus, sõt racionális gyógymódok is bõven találhatók köztük. Abban is bizonyosak lehetünk, hogy legalábbis manapság, minden terápiát igyekeznek hívei empirikusnak vagy legalább racionálisnak beállítani, noha voltaképp mindegyik valamilyen hiedelemrendszeren alapul. A gyógymódok elméleti alapjuk szerint való osztályozásának különös esetét találjuk A. C. Neumann Grundzüge einer vergleichenden Therapie (Berlin, 1865) c. munkájában, amely – a terápiákról szóló részében – különféle orvosi elméletek, vagy elméletcsoportok, illetve szakmák szerint 12 gyógymódtípust különböztet meg (Vertrauens-Kur, Die neuere Schule, Allopathie, Homöopathie, Chirurgie – valamint Augenheilkunde und Zahnheilkunde –, Geburtshilfe, Hydropathie, Heilgymnastik, Mesmerismus, Elektrotherapie, Diätetik, nicht wissenschaftliche Medizin).
IV. FELOSZTÁS A TERÁPIA TÁRGYA SZERINT A terápia azonban – mint világképünk egyik megnyilvánulási formája – nem csupán céljai és módszerei, illetve elméleti alapozása szerint osztható ágazatokra, hanem tárgyai szerint is, vagyis aszerint, hogy az embert csupán testi (fizikai-kémiai-biológiai) lénynek tekinti, vagy pedig tudatára, illetve lelkére is igyekszik-e hatni – esetleg a kettõt összefüggõnek tekinti (lásd: pszichoszomatika). A testi gyógymódok közt a sebészi, gyógyszeres és diététikus terápiák mellett még számos sajátos, e csoportokba nehezen sorolható gyógyeljárás ismeretes, így pl. a víz-, a hõgyógymód, a sugárkezelés, magnetizmus, az elektroterápia, a fizikoterápiák különféle válfajai, illetve a testi-lelki 15
Schöner, E.: Das Viererschema in der antiken Humoralpathologie. Sudhoffs Archiv, Beiheft 4. Wiesbaden, 1964.
327
327
gyógymódokat ötvözõ, az érzékeken át a szervezetre ható eljárások, a fény-, a szín-, a szag- vagy a zeneterápia stb.16 A lelki-tudati gyógymódok közül a legismertebbek a kommunikatív eljárások (kommunikatív pszichoterápia, pszichoanalízis, álomterápia stb.), ezek mellett azonban ott találhatjuk a hipnotikus-szuggesztív terápiákat, illetve az úgynevezett placebo-gyógymódokat is: ide sorolhatók a ráolvasás, a hiten alapuló gyógyítás, a kézrátétel, mindenfajta mágikus-szimpatikus eljárás, de az egyszerû gyógyszeres placebo-gyógyítás is. Mindezek alkalmi gyógyhatása semmiképp sem tagadható. Természetesen szinte valamennyi felsorolt terápiás eljárás kombinálva is eredménnyel alkalmazható: így a sebészi beavatkozás utáni gyógyulást elõsegítheti a pszichoterápia, vagy a placebo-gyógymód, a gyógyszeres kezelést eredményesebbé teheti a testedzés vagy a helyes táplálkozás, és állítólag az optimista, kiegyensúlyozott ember nehezebben betegszik meg és gyorsabban gyógyul, mint a teljesen reménye vesztett és depressziós. (Ennek a tételnek az utóbbi idõben élettani-biokémiai magyarázatát is adták: a szérumkoleszterin vagy az enzimtermelést ugyanis, mint kiderült, a lelkiállapot is befolyásolhatja.) A terápia tárgya szerint azonban másféleképpen is osztályozhatjuk a gyógymódokat, nevezetesen aszerint, hogy a beteg, az egész ember gyógyítása a cél, vagy csupán az elkülönített betegséget tekinti-e az orvos gyógyítandónak. Az úgynevezett konvencionális orvoslás inkább ez utóbbira koncentrál – megkülönböztetve a kauzális és a szimptomatikus gyógyítást, illetve kezelést. A terápiának manapság egyre gyakoribb, vagy legalábbis egyre gyakrabban emlegetett módja az, hogy nem a betegséget próbálják gyógyítani, hanem a beteg ember szervezetét, gyógyrendszerét igyekeznek támogatni és erõsíteni, abból kiindulva, hogy a szervezet önmagát is meg képes gyógyítani, ha ehhez elég ereje van (erre bizonyítékul a sebgyógyulás jelenségét, az immunrendszer mûködését szokták felhozni.)
V. TOPOGRAFIKUS-FUNKCIONÁLIS MÓDSZER Ha beletekintünk bármely közép-, újkori, vagy modern orvostanba, láthatjuk, hogy a terápiák osztályozására a gyakorlatban és a szakkönyvekben túlnyomórészt nem az itt ismertetett elméleti distinkciók alapján kerül sor, hanem ennél sokkal egyszerûbb módon. A szakirodalom az ókor óta nagyjából kétféleképpen szokta felsorolni az ajánlott gyógymódokat: 16
Önmagában egyik terápia sem sorolható egyértelmûen valamelyik csoportba, hiszen pl. a vízterápia lehet kemiatrikus (balneológia), de lehet fizikoterápia is, ha például a víz hûtõ hatását s nem kémiai összetevõit tekinti lényegesnek. (klasszikus vízterápia, Priessnitz-kúra stb.)
328
328
(1) topografikus módszerrel, illetve (2) funkcionális módszerrel. Közülük ma is legelterjedtebb az õsi, és már az Ebers papiruszon azonosítható topografikus módszer:17 Eredetileg, például Celsusnál vagy Avicenna Canonjának egy részében az a capite ad calcem õsi elve érvényesült, vagyis a betegségeket és gyógymódjaikat együtt, a fejbúbtól a talpig lefelé haladva, testrészek, testtájak és szervek szerint vette sorra a szerzõ. Ennek kényszerû kiegészítéseképp került sor a helyhez nem köthetõ, több szervet is érintõ, illetve járványos vagy „egyéb” betegségek gyógymódjainak – általában betegségtipológiai rendszerû – ismertetésére. A topografikus – a capite ad calcem – módszer kb. 2500 éven át, a 17. század végéig szinte egyeduralkodónak tekinthetõ. A capite ad calcem ismerteti a betegségeket Alexander Trallianus (525–605) Therapeutiká-jában (amelyet sebészettel és nõgyógyászattal egészít ki), Aetiosz Amidénosz (6. sz.), Paulosz Aegineta a Hüpomnéma hét könyvében (7. sz.), Rhazes (865–950), a Liber nonus ad Almansorem-ben, és a Kitab al-Kafi-ban (itt 76 betegséget ismertet ílymódon, majd 55 helyhez nem köthetõ betegséget is felsorol), Theophanész Khrüszobalantész (régebben helytelenül: Nonnosz, 10. sz.), az Epitomé 297 fejezetében, Bernardus Gordon (13. sz.) az Opus Liliumban, Gariopontus, Altomare, Savonarola, Pulverinus, vagy Sennertus18 is, hogy csak a legfontosabbakat soroljuk. Az a capite ad calcem rendszerét kényszerûségbõl többnyire pszichológiával, prognosztikával, diététikával, vizelet és pulzustannal, nõgyógyászattal-szülészettel, gyógyszertannal stb is kiegészítették. Ugyancsak alapvetõen topográfiai szempontú az a fajta terápia-leírás, amely egyes szervekhez vagy szervcsoportokhoz köti a gyógymódokat, noha ezt mára többnyire felváltotta a vegyes, funkcionális-topografikus (vagy correlatiós) terápiaismertetés, amely mûködésükben összefüggõ szervcsoportok, rendszerek szerint sorolja föl a betegségeket és gyógymódjaikat. A funkcionális-topografikus terápia-rendszer a 19. század közepén jelenik meg. Egyik alkalmazója R. Virchow, aki talán elsõnek beszél „egy kalap alatt” az „anyagcsere”-betegségekrõl, és a „keringési rendszer” betegségeirõl.19 Ez a fajta terápia-osztályozás – amely természetesen betegségosztályozással is együtt járt – késõbb igen népszerûvé vált és mai tankönyveinkben is gyakori.20 17
18 19
20
Westendorf, W.: Handbuch der altägyptischen Medizin. Leiden – Boston – Köln, 1999. III. pp. 547–710. Sennertus, D.: Opera omnia. Lugduni, 1656. Tom. I–IV. Virchow, R.: (Hrsg.): Handbuch der speziellen Pathologie und Therapie. Erlangen, 1854– 1865. Bde. I–VI. Pl.: Brouardel, P. – Gilbert, A. – Girode, J.: Traité de médecine et de thérapeutique. Paris, 1895–1902. Tom. I–IX.; Nothnagel, L. H. (Hrsg.): Spezielle Pathologie und Therapie. Wien, 1897–1911. Bde I–XXIV.; Klemperer, Gy.: A belorvosi therápia alapvonalai. Bp., 1923. stb.
329
329
VI. FELOSZTÁS A BETEGSÉGEK SZERINT Három alapvetõ típusa különböztethetõ meg: A kórrendszertani (noszológiai), tünettani (szümptomatológiai), illetve az oktani (aitiológai) osztályozás. A noszológiai és tünettani osztályozások általában szükségszerûen keverednek. Tisztán betegségtipológiai terápia-rendszert ad pl. Caelius Aurelianus (4–5. sz.), aki a kórokat, némileg önkényesen, idõtartamuk szerint sorolja két fõ csoportba, krónikus és heveny betegségekre osztva õket.21 Hasonló formális – kauzális vagy tünettani – tipologizálás gyakran figyelhetõ meg egyébként némelyik, változatos formában megjelenõ betegség gyógymódjainak ismertetésénél, pl. az ókorban a lázfajták (másod, harmad, negyednapos stb.), vagy ma pl. a különféle hepatitiszek (A, B, C., krónikus stb. hepatitisz) osztályozásánál. Galénosz, aki érdekes módon soha nem tett kísérletet a gyógymódok szisztematizálására, legfõbb terapeutikus mûvében, a De methodo medendi-ben szintén betegségtipológiai módszert alkalmaz (ulcera, febres, tumores).22 Az elsõ két újkori kórrendszertani-tünettani gyógymód-osztályozási kísérlet a svájci Felix Platter (1536–1614) és az angol Thomas Sydenham (1624–1689) nevéhez fûzõdik. Sydenham kezdeményezését fejlesztette tovább Franciscus Boissier De Sauvages (1706–1767), elõször 1759-ben megjelent Nosologia methodicá-jában, amely Linné botanikai rendszerét igyekezett az orvostudományba átültetni.23 Sauvages 10 classisba sorolja a betegségeket (vitia, febres, phlegmosinae, tonici-clonici, anhelationes, debilitates, dolores, vesaniae, fluxus, morbi cachectici). Rendszerét etiológiai és topográfiai osztályozással is kiegészíti. Az egyes betegségek mellett olvasható a gyógymód leírása is. Ezt a rendszert alakította és egyszerûsítette tovább R. A. Vogel (1724–1774),24 illetve követte W. Cullen (1712–1790),25 J. Townsend (megh. 1812),26 vagy J. L. Schönlein (1793–1864),27 sõt e szerint építkezik X. F. Gebhardt magyarra is lefordított munkája és Töltényi Szaniszló könyve is.28 Egyértelmûen szümptomatikus noszológiai rendszer F. G. Gmeliné is, aki hatféle alapvetõ tünet szerint csoportosítja a gyógy21
22 23
24
25 26 27
28
Caelius Aurelianus: Celerum et tardarum passionum libri.. Hrsg. G. Bendz. Übers. I. Pape. Berlin, 1990. Galenus Claudius: Opera. Ed. C. G. Kühn. Lipsiae, 1825. Tom. X. Boissier De Sauvages: Nosologia methodica, morborum classes juxta Sydenhami mentem et botanicorum ordinem. Amstelodami, 1768. I–II. Vogel, R. A.: Praelectiones academicae de cognoscendis et curandis praecipuis corporis humani affectibus.. Göttingae, 1772. Cullen, W. C.: Synopsis nosologiae methodicae. Leyden, 1772. Townsend, J.: Elements of the therapeutics. London, 1799. Vols I–II. (4 Classis) Schönlein J. L.: Allgemeine und spezielle Pathologie und Therapie. Nürnberg, 1832. Bde. I–IV. (3 Classis) Gebhardt, X. F.: Különös nyavalya- és gyógyítástudomány alapvonatjai. Pest, 1828–1838. I–II. (Hét osztály); Töltényi S.: Pathologia et therapia generalis. Vindobonae, 1843.
330
330
modokat (Reizung, Spannung, Torpor, Absonderung, Krampf, Fehler der Geistesthätigkeit).29 Az etiológiai betegség- és egyben gyógymódrendszerek leggyakrabban 18. századiak, bár az elsõ effajta próbálkozás Paracelsustól (sulphureus, terreus, salsus, mercurialis és astralis betegségek), illetve Otto Tacheniustól (megh. 1670 körül) származik. Utóbbi a betegségeket okaik szerint – Paracelsust módosítva – három csoportra osztotta, nevezetesen acidus (savas), alkalinus (alkális), illetve neutralis (semleges) kórokra, s terápiáikat is e szerint osztályozta.30 Ide sorolható a legtöbb romantikus rendszer, így John Brown (1735–1788)31 nagyhatású mûve, amely voltaképp csak két betegségtípusra, illetve ezek variációira szûkíti a terápiát (szténikus és aszténkus betegségek), illetve, F. J. V. Broussais (1772– 1838)32 ingertana, vagy J. C. Reil (1759–1813) élettani fogantatású rendszere is.33 A 19. sz. második felére az egységes noszológiai rendszerek kimentek a divatból, s helyüket újból a topográfiai, a funkcionális, a correlatiós, az alkattani, illetve a szakmánkénti rendszerek vették át.
VII. ALFABETIKUS FELOSZTÁS Effajta – vagyis a terápiákat a betegségek abc-sorrendjében hozó – rendszer található Mangetusnál (1652–1742),34 Ernst Rinna von Sarenbach igen érdekes terápiagyûjteményében,35 vagy G. F. Most Encyklopädie-jében,36 de azóta is valamennyi orvosi lexikonban, amely terápiás ismereteket is közöl. Ez azonban nem tekinthetõ tudományos módszernek, így csak mellékesen említjük. Itt jegyezzük meg, hogy akadnak rendszerek, ahol az említett hét elv közül kettõ, vagy több is egyszerre érvényesül, például Carl Kissel: Handbuch der natuwissenschaftlichen Therapie-jában,37 aki elõször elméleti alapon (direkt-indirekt, deduktív-induktív, szimptomatikus-antagonisztikus), utóbb tárgyaik, legvégül pedig eszközeik alapján csoportosítja a gyógymódokat. A századforduló monumentális mûveiben szintén hasonló eklekticizmus ta29 30 31 32
33 34 35
36
37
Gmelin, F. G.: Allgemeine Therapie der Krankheiten des Menschen. Tübingen, 1830. Boissier de Sauvages, F.: Nosologia methodica. Amstelodami, 1768. 13–14. Brown, J.: Elementa medicinae. Edinburgh, 1780 Broussais, F-J. V.: Examen des doctrines médicales et des systémes de nosologie… Paris, 1821. Reil, J. C.: Entwurf einer allgemeinen Therapie. Halle, 1816. Mangetus, J-J.: Bibliotheca medico-practica.. Genf, 1695–1698. Tom. 1–4. Rinna von Sarenbach, E.: Repertorium der vorzüglichsten Kurarten, Heilmittel, Operationsmethoden usw. Wien, 1833. Bde. I–II. Most, G. F.: Encyklopädie der gesammten medicinischen un chirurgischen Praxis. Leipzig, 1833. Bde. 1–4. Erlangen, 1859.
331
331
pasztalható, így pl. Eulenburg-Samuel Lehrbuch-jában is.38 Az újabb nagyobb összefoglalások szintén ezen az úton járnak. A Schroeder, S. A – Krupp, M. A. –Tierney, L. M. – McPhee, S. J. által szerkesztett Korszerû orvosi diagnosztika és terápia 199039 betegségtipológiával kezdi, majd topográfiai, illetve ezzel keveredõ funkcionális felosztással folytatja, végül megint noszológiai (vegyesen tünettani és etiológiai) – sõt utoljára egyenest szakmák szerinti – rendszerrel zárja a betegségek és terápiák felsorolását. A fentiekhez hasonlóan eklektikus szemléletû Avicenna rendszere is, amelyrõl a következõkben bõvebben lesz szó. A mai terápiás rendszerek rekonstruálását nehezíti, hogy az orvoslás szakosodása miatt általános terápiát (therapia generalis) az utóbbi ötven évben gyakorlatilag senki nem írt.
A TERÁPIA HELYE EGY TELJESSÉGRE TÖREKVÕ RENDSZERBEN Az orvostudomány talán máig leghosszabb életûnek számító, teljességre törekvõ rendszerét Avicenna alkotta meg. Canon-ja, amely a 12. és a 17. század közt, számos fordításban jelent meg és terjedt el Európában, éppen sajátos, jól áttekinthetõ rendszerének köszönhette népszerûségét. Mivel tehát ilyen par excellence szisztematikus mûrõl van szó, érdemes megnéznünk, hogyan rendszerezi a Canon a gyógymódokat. A Canon rendszere a következõképpen fest: A teljes mû öt könyvbõl (kutúb) áll: az elsõ az orvoslásról szól általában, a második a simplex, azaz egynemû gyógyanyagokról, a harmadik a betegségekrõl a capite ad calcem, vagyis fejtõl lábig, az egyes testrészek szerint, a negyedik a helyhez nem köthetõ betegségeket ismerteti, majd az ötödik könyv az összetett gyógyszerek, valamint a mértékek és a súlyok ismertetésével zárul. A könyvek Fen-ekre (funún, vagyis szakokra), tractatusokra (maqualat), doctrinákra (fuszúl), illetve capitulumokra vagy summákra (dzsumal) oszlanak: e beosztás azonban nem következetes, hiszen fen-eket csak az elsõ, a harmadik és a negyedik könyvben találunk, doctrinák csak az elsõ könyvben találhatók, s az ötödik könyv például csak egyetlen tractatusból és két summából áll. A Canon beosztását tehát nem formai, hanem inkább tartalmi következetesség és rendszeresség jellemzi. Avicenna célja – nyilván arisztotelészi hatásra – kettõs lehetett: Egyrészt teljességre, másrészt rendszerre törekedett. E két törekvés gyakorlati és elméleti okokra egyaránt visszavezethetõ. Gyakorlati oka nyilván a jobb áttekinthetõség volt: nem véletlen, hogy az oktatásban a mû oly 38
39
Eulenburg, H. – Samuel, G. (Hrsg.): Lehrbuch der allgemeinen Therapie. Wien – Leipzig, 1898–1899. I–III. Budapest, 1990.
332
332
nagy sikert aratott. Elméleti oka pedig abban keresendõ, hogy egy efféle rendszer segítségével az orvoslást, amelynek tudomány-mivolta még sokáig kétséges maradt, tudománnyá emelje, hiszen a tudományosság egyik alapfeltétele éppen a koherencia, a rendszeresség és az elméleti alapozás. A másik fontos vonás, amelyre föl szeretném hívni a figyelmet az, hogy bár a Canon a mindennapos gyakorlatban is használható mûnek bizonyult – hiszen az egyes betegségeknél, gyógyanyagoknál konkrét terápiás tanácsokat ad – azonban az ókori hagyománnyal szemben, egyáltalán nem terápia-központú munka. Erre nem csak az mutat, hogy elsõ könyve teljes egészében elméleti, sõt gyakran filozófiai jellegû, hanem az is, hogy a feljebb ismertetett klasszikus sebészet-gyógyszerészet-diététika, illetve diagnosztika-terápia-prognosztika és megelõzés-megõrzés-helyreállítás típusú hármas felosztásokat, ami a mû rendszerét illeti, teljesen mellõzi. Avicenna Canonjának elemei szinte kivétel nélkül görög és ókori eredetûek, az egész mû azonban valami teljesen újat hoz: nevezetesen a logikai rendszert, amely addig egyetlen összefoglaló orvosi munkában sem kapott domináns szerepet. (Az Oreibasziosz, vagy Paulosz Aigineta-féle enciklopédiák extenzív teljességük ellenére sem alkottak egységes szüsztémát. Ibn Maszawaih (Mesue) a Canon-nál sokkal korábbi s annak talán mintául szolgáló Kitab al-Kamal-ja viszont nem maradt fönn, csak részleteiben). Úgy tûnik, minden késõbbi általános orvosi tankönyv a Canon rendszerét követte, vagy próbálta módosítani, s ennek a folyamatnak csak az orvostudomány végleges 18–19. századi szakmákra bomlása vetett véget. Noha tehát a terápia a Canon-ban nem játszik kulcsszerepet, annak módja, ahogyan Avicenna a terápiákat osztályozza, mégis igen érdekes. Voltaképp három szempontból rendszerezi ugyanis a gyógymódokat: (1) a gyógymód típusa, (2) az egyes betegségek, (3) illetve az egyes gyógyszerek szerint. Ami az elsõt illeti, az elsõ könyv IV. fen-jének elsõ fejezetében találhatunk csupán utalást a klasszikus hármas (sebészet-diététikagyógyszerészet) típusú felosztásra. Ezután ugyanis 22 fejezeten át az evacuatió módjait, majd 8 fejezeten át az egyéb gyógymódokat ismerteti (apostemák kezelése, kauterizáció, fájdalomcsillapítás stb.). Az adott betegségek szerinti terápia-osztályozás elõbb a III. könyv a capite ad calcem (topografikus) rendjét követi, majd a IV. könyvben ezt egészítik ki a helyhez nem köthetõ betegségek és gyógymódjaik leírásai, amelyet toxikológiai, bõrgyógyászati, állatorvosi és helminthológiai kórtan és terápia egészít ki. Avicenna tehát nem a terápiákat igyekszik szisztematizálni, hanem a teljes orvostudományt. A gyógymódokat ezen belül alárendelt szerepre ítéli: gyógymód-osztályozása mindig az egyéb osztályozási elvek nyomában halad, azokat szolgálja. Mindebben persze szerepet játszhatott az a tény is, hogy Avicenna és elõdjei – már Johannitius és a Summaria Alexandrinorum óta – voltaképp nem az orvostudomány gyakorlatából, hanem a fennmaradt – elsõsorban galénikus – mûvekbõl szûrték le isme333
333
reteiket, vagyis nem a tapasztalatot teoretizálták, hanem a kész teóriát rendszerezték. A terápiás rendszerek ráadásul – a romantika koráig – soha nem explicit formában jelentek meg a színen, hanem csak az egyes alkalmazott terápiák halmazából voltak levezethetõk. Ahhoz ugyanis, hogy valaki terápiás rendszert alkosson feltétlenül racionális beállítottságúnak kell lennie – tisztán empirikus gyógyrendszerek per definitionem sosem fogalmazhatják meg önmagukat (talán ezért nem is létezik ma efféle egységes rendszer). Maga a „rendszer” a szüsztéma is racionális jelenség, sõt bizonyos történeti háttér is szükséges létrejöttéhez.
ÖSSZEFOGLALÁS A felsorolt terápiás rendszerek csupán rendszertani szempontok alapján osztályozhatók, idõrendileg nem. Feltûnõ, hogy e rendszerek, felosztások, akár praktikus, akár pedig elméleti alapozásúak, csak ritkán köthetõk konkrét korokhoz, divatokhoz.40 Ha tehát magyarázatot kívánunk adni a terápia-tipológiák sokféleségére, elsõsorban azt kell megkérdeznünk, miért születtek ezek az osztályozások? A gyógymódok rendszerezését sosem maguk a gyógymódok „indukálták”, hanem egyértelmûen csupán három ok tette és teszi szükségessé: a tudományosság igénye, az oktatás gyakorlata és az emberi gondolkodás egyfajta kényszere az osztályozásra. A gyógymódok osztályozási kísérleteiben megjelenik az a sajátos ellentét, amely az orvoslás mestersége, a gyógyítás gyakorlata illetve e mesterség tudományos alapjai, elmélete között a kezdetektõl feszült. A gyakorlat követelménye, a betegek és betegségek sokfélesége, és a gyógymódok ebbõl fakadó „szabálytalansága” ugyanis igen nehezen kényszeríthetõ bármilyen logikai rendszer keretei közé. A fenti rendszereket alkotó orvosok célja kettõs lehetett: részint megkísérelték anyagukat áttekinthetõvé tenni, részint pedig megpróbálták mesterségüket tudománnyá emelni. E két törekvés azonban gyakran került szembe a tapasztalattal és a gyakorlattal. Érdekes módon, noha a medicina tipikusan empirikus (tapasztalaton alapuló) tudomány, a terápiák kategorizálásában, osztályozásában mégis mindig a rációé, a gondolkodásé volt az elsõbbség. (Ez persze a gyógyító gyakorlatot kevéssé befolyásolta.). A klasszifikációkra egyébként is csak ritkán kerül sor azért, mert az osztályozandó anyag szinte magától rendezõdik, tulajdonságainak hierarchiája alapján csoportokba – akár a Mengyelejev táblázat elemei. A rend40
A terápia-osztályozások feltûnõ módon nem köthetõk azokhoz az orvosi iskolákhoz, irányzatokhoz sem, amelyeket pl. Rothschuh sorol föl. A terápia-osztályozások ugyanis szinte minden rendszerben logikai-didaktikai szempontúak. Rotschuh, K. E. Konzepte der Medizin. Stuttgart, 1978.
334
334
szerek többnyire sokkal gyakorlatiasabb okból és sokkal nagyobb erõszak árán létesülnek, mégpedig azért, hogy az osztályozott dolgok könnyebben felfoghatóakká, rendezettekké, áttekinthetõekké és megtanulhatóakká váljanak, vagyis, hogy elménkhez, gondolkodásunkhoz idomuljanak. Nem elsõsorban azért osztályozzuk tehát újra és újra tényeinket, mert egyre többet tudunk róluk, vagy mert a tények gyarapodnak és változnak, hanem azért, mert világunk és ennek hatására gondolkodásunk változik és ezzel együtt módosulnak szempontjaink. Hiszen valószínûleg egyetlen rendszer sem a valóságnak megfelelõ vagy adekvát rendszer, és nem a tapasztalatból épül föl, hanem valamennyi gondolkodásunk szüleménye, s annak szerkezetét jeleníti meg. Ami a terápiák rendszereit illeti, ezek kétségtelenül szintén a mi kreatúráink, következésképp nem az alkalmazott gyógymódok jellemzõinek vizsgálata, de nem is a gyógyító tapasztalat eredményeként születnek. Az osztályozás ugyanis valójában nem az osztályozott anyag, hanem az osztályozó gondolkodás sajátságait tükrözi. A legkülönfélébb klasszifikációk és felosztások ezért sosem az adott kor és szerzõ gyakorlatáról, hanem sokkal inkább gondolkodásáról, szemléletérõl és a rendszeralkotó sajátos céljairól adnak képet. Mert maguknál a tényeknél – úgy látszik – mindig fontosabb a tények rendszere, és az a mód, ahogyan értelmezzük, vagy értelmezni akarjuk õket.
335
336
THE HUNGARIAN MEDICAL PROFESSION 1900–19931 Tamás Simon
When trying to analyse the history of the medical profession in a country, it is of primary importance to make some ideas clear. Physicians themselves acquire the licence to practise their classical profession after a long period of rather severe studies. But the medical profession can be practised only within the framework of healthcare net-work. So first of all we have to define what we call „health-care network”. In our opinion, the health-care work of a country consists of all the establishments, services, arrangements and facilities that enable the citizens of the country to obtain health protection and medical treatment. When we are analysing the medical practice of an era or a historical period, it is essential to evaluate the medical situation of the country at the time and the possibilities of the physicians to practise their profession. The following analysis tries to evaluate the changes of health-care and especially the conditions and practice of the medical profession in Hungary from the end of the 19th century until our days. It is important to analyse the history of health-care in a country, especially the practice of the medical profession in a historical background since such an analysis can teach us how the physician tried to work under any given circumstances. Without a historical survey, it is difficult to judge many of our present problems, as in the historical process, besides the legislation of the different periods, professional traditions are just as important. Without understanding the role of these traditions and reducing our examination only to laws and provisions, the picture we are to acquire will be distorted. At the turn of the century Hungary within the Austro-Hungarian Monarchy enjoyed a relatively stable period. The development of the bourgeoisie was at an advanced stage and the progress of capitalism had also got beyond its classical period so the forms of a bourgeois way of life had been created. It is well known from the history of mankind that the first expert to have a separate function in society was the medical man. However, the first time, when practitioners had to meet mass demands 1
This paper was presented in Bielefeld university in the atumn of 1993.
337
337
was under the circumstances of the bourgeois society. During the last three decades of the 19th century in Hungary three medical faculties were attached to universities, apart from the already existing one at Budapest, in order to train the adequate number of doctors to meet the increased needs. It was also at that time that the surgeon-training school was incorporated in the medical faculty. At the end of the 19th century Hungary, being a part of the AustroHungarian Monarchy, formed the basis of bourgeois public health. The Act of Public Health, issued in 1876 regulated medical treatment and hygiene and as such was so up to date that there had been no need for a new Act of Public Health until 1972. Doctors set up scientific societies to safeguard their interests. These societies were called Society of Hungarian Doctors and Naturalists founded in 1843 and the Royal Medical Society in Budapest set up in the middle of the last century. Their program included not only scientific lecture but discussions on the practical problems of practitioners as well. In the year 1900 there were 5096 doctors in the country trying to treat the greater and greater number of patients and to solve public health problems. From the turn of the century to these days the number of doctors has increased radically. In 1993 for instance, there were more than 33000 Hungarian doctors registered on a territory of one third of Hungary at the turn of the century. This over-production of doctors is a problem not only in our days – it was already a problem before the First World War. Yet another feature of public health between 1900 and 1914 is the organisation of several sick funds and the legal regulation of their work. The backwardness of rural population must also be mentioned it can be shown not only by the very high percentage of illiteracy (were than 50%) but by the also very serious infant mortality too. Most of the doctors of the time came from ambitious bourgeois families, partly of gentry ancestry who had lost their economic background and tried to occupy positions within state administration or those of medical officers. What made them especially suitable for these tasks was the fact that they were of the Catholic religion, which used to be an advantage when applying to such posts at the time. The other significant group of doctors was the children of wealthy Jewish merchants who were unable to occupy positions in state administration, because of their religion, so the field where they could hope for a safe job was private medical practice. The organisation of the hospital network also dates back to this period as it was only new that hospital treatment could be more useful than home treatment (thanks to surgical operations, instrumental examinations). In the greatest cities hospitals were built which employed partly paid and partly unpaid doctors. 338
338
During the First World War doctors of military age were also mobilised so there was a serious lack of doctors throughout the country. The lack of physicians led to lack of medical treatment so political leaders of the time realised that some problems could not be solved without state intervention. In 1917 there was a National Congress of Public Health which was the very first such event with the participation of the many ministries which has some health relation responsibilities Ministry of Culture, the Ministry of Finance and the Home Ministry were all represented at a high level. It is since this Congress we use the phrase „public health tendency”. It means that before the Congress the vast majority of doctors had been interested only in medical treatment itself, working privately or in hospitals but from 1917 the attention of some practitioners shifted to the preventive methods of public health.2 After the left-wing take-over that followed the First World War and lasted for 133 days very progressive measures were taken on the field of public health. Setting up a general health insurance system, making preventive treatments obligatory and introducing health education was among the long-term plans. With the fall of the Soviet Republic in Hungary, however, all these plans fell as well. But these plans where wonderful. The Trianon Peace Treaty ceded two thirds of the territory of Hungary to neighbouring countries and this led a great amount of qualified intellectuals, including physicians, to move to the home country. As a result, the number of physicians registered in 1921 was 4489 as opposed to the 4700 doctors of 1917, which presented a territory three times bigger. Doctors, like anywhere else in the world, settled mainly in the cities and in the capital as it was there where they could find solvent demand for work. The 1876. Act of Public Health made the organisation of the health service of the agricultural population a duty of local governments. So these governments had to advertise GP’s posts where the GP’s duty would have been to treat poor patients free and the others for payment. However, the salary at these posts was so low that it must have been, nearly impossible to find enough applicants. In the cities the sick-funds were the rivals of practitioners so they gained the antipathy of most doctors. The reason for this was that though the doctors’ salary at the funds was not very high, the funds distracted patients from the private practitioners. So the most significant circles of private practitioners started to organise themselves against the funds and protecting private practice. On the other hand, the funds’ need for doctors could be filled with some of the unemployed doctors, the result of overproduction. This emerged a group of underpaid doctors whose 2
Fenyvessy B. – Madzsar J.: A népegészségi országos nagygyûlés munkálatai. 1917. okt. 25–28. Bp., Eggenberger, 1918.
339
339
bread-and-butter worries could be solved only at a very low level. These posts were also filled mainly by Christian doctors. The conflict mentioned above became really serious when the Insurance Institute of Private Employees was set up at the end of the 1920, because many private employees were of middle class status, so middle class patients were lost for the private practitioner doctors. Another problem of the interwar period was that not only the doctors moved to Hungary from the territories taken away but so did the medical faculties of the universities, so the faculties trained still more and more doctors. To illustrate this, let me quote the following data: in 1921 there were 4489 doctors living in Hungary, while in 1931 8441, in 1938 10590 and in 1943 13500.3 Unfortunately only a very small percentage of the overproduction could be used by the five branches of the National Public Health Institute founded in 1927. During this period the number of doctors employed by the sick funds was continuously increasing. As a result, the average salary of practitioners was falling which led to discontent. One possible solution was discrimination policy. After the First World War the state tried to fight overproduction by preventing women to enroll into medical faculties. A decree was issued stating that the ethnic minorities could be represented in the medical faculties only according to their percentage of the total population. This was mainly an anti-Semitic decision. Although the Jews in Hungary never regarded themselves as an ethnic group and separated only religiously, Hungarian society has not tolerated in that time this separation and has always treated the Jews as an ethnic minority.4 In 1930 the proportion in percent of the different religions within the total population and within the group of doctors showed a significant difference:
Roman Catholic Member of Calvinist Church Member of Lutheran Church Jewish
population
doctors
64 20 6,1 5,1
41,2 14,9 7,3 34,4
As for the discrimination of women let me quote the following data: during the First World War 5,2–18,6% of the students of medicine were women, in the different faculties, while in 1922–23 there was only 3% in 3
4
Melly J.: A budapesti orvosok szociális és gazdasági viszonyai. Statisztikai Közlemények 65 (1932) No. 3. Kovács M.: Aesculapius militans – Érdekvédelem és politikai radikalizmus az orvosok körében 1919–1945. Valóság 8, 1985. p. 74.
340
340
Budapest, 3,6% in Debrecen, 14% in Szeged and 12,7% in Pécs. It also shows that the newly founded universities of Szeged and Pécs were more tolerant and did not follow the conservative universities of Budapest and Debrecen. The data concerning the proportion of Jewish students also prove this fact: The proportion of Jewish students in 1922–23 Budapest Debrecen Szeged Pécs
5,2 12,4 17,2 29
The institution attempting to safeguard doctors’ interests around the turn of the century was the Association of Practical Physicians of but from 1936 it was another semi-social organisation called Hungarian Chamber of Doctors. While it was possible to join the Association for anyone, one could join the Chamber of Doctors only under three conditions: work of professional quality, trustworthiness and high ethical level. Moreover, nobody could work as a doctor unless he or she was a member of the Chamber. That is, the Chamber excluded all those who did not fill the three requirements, which practically meant that they could not practise any longer. The Chamber also fought against charlatans. From the 1940s, however, discriminative tendencies could be felt within the Chamber as well and they invented all hinds of false reasons first to discriminate then to exclude the doctors of Jewish religion. In the 1942 annual of the Chamber there is an X beside the names of all the Jewish members to indicate that he or she is suspicious and as such should be restricted in some or other way. Unfortunately it was exactly this discriminative tendency that led to the dissolution of the chamber after 1945. In spite of all these practical and ethical problems medical science between the two world wars reached the level of Western Europe. We even had a scientist awarded with the Nobel Prize working in the field of basic medical research, Albert Szent-Györgyi. The technical equipment of the hospitals was also at a high level, but the circle of these entitled to medical treatment was not complete at all. The sick-funds provided medical treatment for only 75–80% of the urbane and for 25–30% of the rural population. The treatment of the rest of the population was free for those holding a ‘certificate of poverty’ but it was naturally of quite low level. Otherwise, private treatment was accessible only for those who could afford it. The general health state of the country was not good, the infant mortality-rate was high as well as 341
341
the occurrence of tuberculosis and alcoholism and suicide became quite frequent is this period too. There were numerous insurance companies that provided health care as well. The National Institute of Social Security was the insurance company of workers but the private employees, the employees of the Budapest City Council, the employees of the Mail Service and the Railways etc. all had their own companies. There were 36 different enterprises altogether dealing with medical insurance providing treatment of various levels but a part of the population had no insurance whatsoever. The companies listed above employed a large number of doctors.5 During and after the second world war 41% of the hospitals were badly damaged and more than 5000 doctors died either as a result of the fights or the internment. The Communist Party had a considerable influence in the Ministry of Welfare from the very beginning. The principles of the socialist health-care were the following: owned by the state, priority of prevention, free and accessible treatment to everybody, supporting spontaneous initiatives and international co-operation.6 The only two to become realised were the state-owned status and the accessibility of health-care as a civic right. The others was only put on paper but anybody who took then seriously could get into a difficult situation. Let me give an example: If somebody had tried to organise a spontaneous helping group for those suffering from cancer or diabetes, even in the middle of the 70s he was not supported by the official health care. The organisation of the generally accessible medical treatment began in 1949 and lasted until 1960, when after the „Socialist reformation” of agriculture everybody got the right to receive free medical treatment. It was a process that needed huge quantities of doctors, hospitals and interments, the easiest to provide being the necessary quantity of doctors. After this quantitative development is was not until the early 70-s that the politicians responsible for public health paid were attention to providing suitable technical background to public health-care. As for the entrance examinations to the universities, the discriminative decrees were abolished to give way to a new system of discrimination. The idea was that the proportion for working class-student should reach the proportion of the working class within the complete society. So students of relatively less knowledge were taken if their parents were workers or peasants while from the children of bourgeois or intellectual parents they demanded more. At the selective exam the students’ knowledge of physics and biology was tested. As a result, already from the late 5
6
Károlyi Gy.: A magyar egészségügy fejlõdése 1945-ig. In: Bevezetés a társadalomorvostanba és orvostörténetbe. Bp., SOTE, 1979. Károlyi Gy.: A „szocialista egészségügy alapelvei”-nek változásairól. Orvosi Hetilap 1988. pp. 1735–1743.
342
342
50ies the proportion of female students of medicine was more than 50% because at the period of the exam women are more hard-working (it is a characteristic of this age-group), therefore it is easier for them to take this form of exam. Now there are more than 33000 doctors registered in Hungary, 27000 of them getting still working age and due to the present reorganisation of the public health the question of overproduction arises again. At the moment this large quantity of doctors is suitable for compensating the lacking technical conditions but as soon technical conditions will get better, the doctors unable to cope with new challenges will become useless. Between 1950 and 1990 the vast majority of doctors was employed by the state and private practice was permitted only to those who were state employees in their full-time jobs. From the late 80-s it has been possible to start private practice for more and more doctors but its relation to the social security system is not quite clear. The social security contribution in Hungary is 44% of the employee’s gross salary and the employers themselves pay a further 10% of their own gross salaries. (These sums should cover the expenses of their pension and health care.)7 One third of this rather high contribution is for supporting the development of public health. It is a large sum of money and it should be used for supporting all kinds of medical activity both state or private (within rational limits) so that all needs could be filled as effectively as possible and according to the free choice of the population. It can be seen from the beginning of the century that Hungarian society has tried to deprive the classically freelance-profession of doctors exactly of its freelance character. Hospitals need a constant staff and in the insurance companies as well as in the state health-care system the doctors are employees. And this, making doctors employees and preventing doctors’ freelancing in an obstacle to the freedom of giving medical treatment. This tendency was initiated by the state between the two word war and started to dominate after 1945 as their private practice gradually lost all its significance. Politicians responsible for public health neither between the two was nor during the communist regime could imagine the doctors working independently, contracting with the state, with the patients or with the insurance company. As it seems, the problems of public health in the United Kingdom, where from 1948 there has been state medical treatment, are much like as those of Hungary – yet British doctors are much more satisfied as they are not employees of the National Health Service but being in a contractual relationship with the Service. I do not know to what extent the public health-reform in the US, initiated by the Clinton-government, can be realised but they will hopefully 7
1993’s data!
343
343
avoid the mistake of the British and the socialist public health system: taking away the possibility of freelancing from doctors. The waging of the state-employed doctors did not reach a high level during the socialist regime either. The official salary of a medical doctor was stated in the early 50s as equal to that of a skilled worker and has not been raised ever since. The society, seeing that the doctors are underpaid, has tried to recompensate them from the middle of the 50s and a new practise emerged called giving „gratitude-reward”. It means that the patient leaving the hospital or any places of health care-network (GP’s ordination room, specialist in out patient service etc.) can gives an extra tip to the doctor and the nurses for their services. The leading bodies of the Communist Party dealt with this subject in 1955–56 and decided to a good means of providing a more or less high standard of living for doctors and other health care provident without state expenses. So this practice further degraded medical doctors (who had already been degraded to white collar status) now placing them on the level of waiters, hairdressers, taxi drivers and all the other tipping jobs. This not only meant a considerable loss of prestige, but decreased the level of professional decisions too, as the amount of tip could influence somebody, taking up in a hospital, the length of the treatment, medicines applied etc. At some places it was not the doctor who prescribed a medicine to the patient but the patient ordered the medicine of his choice and made the doctor prescribe it with a suitable amount of money. This practice is still present in Hungary and it is practically impossible to abolish it due to the economic state of the country.8
PROFESSIONAL MEDICAL SOCIETIES AFTER THE SECOND WORD WAR After the second world war the Hungarian Chamber of Doctors was dissolved because of its discriminative policy. On the other hand, the Trade Union of Medical Doctors and Health Care Providers was founded in 1945 and it took over – nominally – the duties of the Chamber, among others. The various medical professional societies and organisations that had been founded since the end of the 19th century melted into the Trade Union and from 1945 to 1966 it was only within this organisation that they could represent their interests, to a very limited extent. The supposed interest-representing function of the Trade Union became secondary to supporting the official medical policy. 8
Ádám Gy.: Az orvosi hálapénz Magyarországon. Bp., Magvetõ, 1986.
344
344
During the most severe communism (1948–1956) it was impossible to think about representation of professional interests besides that of the official policy. The 1956 revolution and the following ‘soft repression’ had to loosen the grip on this field as well. Consequently, in 1966 the various branches of the trade union incorporated professional societies formed a union on June 8, 1966 and thus evolved the Federation of Hungarian Medical Societies (MOTESZ). In the charter of the Federation it was already laid down that the function of the societies, their branches and the whole Federation was of medical character as opposed to political (3.b.). This already suggests the possibility of representing professional interests. On the other hand, the Paragraph 2 of the 4. Reads as follows: „in matters concerning health policy and other important questions the Federation must act in accordance with the standpoint of the Ministry of Health, laid down, if necessary, together with the Hungarian Academy of Science and the Trade Union of Medical Doctors an Health Care Providers”. It means that although the state was forced to allow independent action in professional matters, it tried to prevent the federation of the independent scientific societies from forming independent opinion. At the end of the seventies the charter of MOTESZ was changed – a new paragraph was inserted saying that the Federation would share the Trade Union’s interest-representing function. As a result of the reform-movement of the mid-eighties, the Federation became more and more independent in forming its standpoint, sometimes different from the official one. To sum up, this Federation was a revival of professional interest-representation, professional policy and ethical decisions until 1989. The Hungarian Chamber of Doctors was re-founded as a public society in 1989 and became responsible for the new representation of the medical profession. The new chamber aroused great public attention. Within a short time it had more than 20000 members and in 1994 it was refunded as a new public society according to the Chamber Act, the membership of which is obligatory for all who want to practise the medical profession in Hungary. What this Chamber is going to be like depends on to what extent to will be able to meet legal requirements, the positive traditions of the Chamber before 1945 and the practice of the MOTESZ. * In the following pages I would like to give an account of my two studies concerning the status of medical doctors during the socialist regime.
345
345
THE MORTALITY OF HUNGARIAN MALE DOCTORS IN THE 1970S9 The mortality of medical doctors is naturally interesting for those concerned: that is the doctors themselves. It should be a question of interest for the public health leaders, however, as well, since it should not be all the same for them how long the best qualified person in the health-care work, the medical doctor, lives; how to replace the lost human power and finally, how to prevent (if possible at all), too early losses. These questions motivated the frequent publications on this topic. On the 1946–60 mortality of medical doctors an article was written by Melly.10 The most detailed and reliable study on this field was carried out by Balog,11 who processed the data of Hungarian doctors died between 1960–64. The decades that have passed since then, however, made the topic up to date again and here the authors will try to give a picture of the mortality of male doctors in Hungary in the 1970s. Sources and methods The best known medical periodical In Hungary, the „Orvosi Hetilap” (Medical Weekly), publishes the names, special fields, age and place of activity of the newly died doctors in every second month. This regularly published list was the source of our data between 1970–79. These data are regularly sent to the editorial office of the Orvosi Heilap by the Central Medical Record Office. Might be, however, that our data are incomplete, yet still the number of doctors as published in the journal is great enough to enable us to draw certain consequences and make comparisons, at least with the purpose of signalling. During the processing, we did not compare the data of the dead doctors to those of the living doctors, as it would be useful only if done every year, while the data we examined were collected in ten years. The starting point of our calculations was that the number of the deceased was a statistical mass and attention should be drawn to the statistically analysable deviations within this. The data of the representatives of each medical field were processed in three different ways. The simplest way of processing, with the aim of just stating the facts, was calculating age-specific mortality on the basis of the average life expectancy on every field. When processing the former 9 10
11
Sennertus, D.: Opera omnia. Lugduni, 1656. Tom. I–IV. Melly J.: Az orvosok morbiditási és mortalitási viszonyai. Egészségtudomány 16, 1972. pp. 113–114. Balog J.: A férfi orvosok halálozása Magyarországon (1960–64). La Sante Publique 24, 1981. pp. 44–60.
346
346
group, we used Student’s double-t-sample distribution and compared the similar data of the different professions with the main value of the chronological age in the greatest group of GP-s. Finally, with the aid of the 2×2 contingency table, we calculated the c2 in connection with the difference of the number of the deceased, comparing the specialists to the GP-s. The basis of this calculation was the real number-distribution of those under 60, those between 60 and 70 those above 70. The data of these three important groups were analysed with all the three methods. Results During the further processing, we did not consider the data of women because of their relatively small proportion. In the following we analysed the distribution of the male doctors’ living places according to the different types of settlements. We grouped the data as follows: living in • capital • county centre • other town, or village The data shows that the proportion of those deceased under 60 is greatest in small towns (32,9%) and smallest in Budapest. Mortality under 60 is also significant in the case of those living in villages. There can be various reasons for this, the most important being that as the doctors are growing old, they try to move either to the county centre or to the capital. To sum up, it is interesting that 1/3 of the doctors deceased in villages or small towns was younger than 60. In the following, we shall analyse the mortality of specialists. In the first table the data of the doctors are grouped according to their special fields. On the 17 special fields on the left hand side of the table there are more than 20 deceased doctors, while on the 10 fields on the other side the number of the deceased was lower 20. In the following we shall not deal with these two groups separately. The special field or the sphere of working (e.g. GP, medical officer, etc.) could have been determined in 90,7% of the cases. In the list according to sphere of work the grouping feature was not the special field, but there were three different spheres as follows: GP-s, revision chief medical doctors, medical officers and public health leaders. The last three groups are analysed separately too, yet all the three spheres are distinct enough to consider them a homogeneous group. The second table shows the distribution of those died under 60, grouped according to special fields, in decreasing order. In table 3 the age of the deceased is shown. The marked special 347
347
fields are those, where the deviation from the same data of GP.-s is mathematically significant. In Table 4 those special fields are listed, where the c2-test of age distribution showed a significant deviation. There is an item in the table: chief physicians of manual professions, as we found in our material the data of 186 dead chief physicians. During the analysis, however, we found significant deviation only in the case of 71 chief surgeons. Table 1. Number of male physicians deceased between 1970–79 according to special profession A
Persons
General practitioner Stomatologist Medical officers and Medical administrator
324 123 95
Industrial physician
91
Surgeon, traumatologist
83
Internist
79
Obstetriciangynaecologist Pulmonologist
76 58
Paediatrician
53
Specialist of hygiene and epidemiology Revision chief medical officer ENT specialist Radiologist Dermatologist Neuropsychiatrist Rheumatologist Ophthalmologist
%
B
21,1 School physician 8,0 Urologist Pathologist of 6,2 clinical laboratory Doctors engaged in 5,9 research work 5,4 Oncologist Orthopaedic specialists Pathological 4,9 anatomist 3,8 Sports physician Specialists of 3,5 infectious diseases
5,1
49
3,2 Anaesthesiologist
46
3,0
43 40 39 29 27 24
2,8 Unclassifiable 2,6 Altogether 2,5 1,9 1,8 1,6
1281
83,4
348
348
Persons
%
18 16
1,2 1,0
16
1,0
14
0,9
14
0,9
14
0,9
12 7
0,8 0,5
6
0,4
3
0,2
120
7,8
135 1536
8,8 100,0
Table 2. Distribution of deceased below 60. According to special professions, In decreasing order (%) Obstetrician-gynaecologist Paediatrician Surgeon-traumatologist Neuropsychiatrist +10 professions with members of low number Pulmonologist Specialist of hygiene and epidemiology Public health administrator Internist Radiologist General practitioner ENT specialist ++Unknown Ophthalmologist Industrial physician Dermatologist Rheumatologist Revision chief medical officer +
42,1 35,3 34,9 34,4 31,1 30,4 27,9 25,9 25,5 23,7 22,3 18,6 18,5 17,4 16,1 11,1 10,7 4,2
Table 1, column B Table 1, last item of column B
++
Table 3. Average span of life by special professions
Neuropsychiatry Obstetrician-gynaecologist Pulmonologist Paediatrician Surgeon-traumatologist Known professional distribution but comprising less than 20 persons Hygiene and epidemiology
Average span of life (years)
Standard deviation
n
p
60,48 62,53 63,31 63,53 63,75
16,70 15,36 11,51 12,84 14,67
29 76 58 53 85
<0,02 <0,02 – – –
64,81 65,47
14,67 12,79
85 49
– –
+
349
349
Internist Radiologist General practitioner All doctors ENT Public health administrator Unclassifiable Industrial physician General population (male) Stomatologist Ophthalmologist Unknown line Rheumatologist Dermatologist Revision chief medical officer +
65,57 66,58 66,81 66,95 67,53 67,65 67,72 68,73 69 69,76 69,79 70,44 71,07 71,77 72,50
13,50 12,50 13,02 13,56 13,39 11,42 15 12,78
79 40 324 1536 43 95 135 91
<0,05 – –
13,90 12,01 14,94 11,78 11,62 6,51
123 24 135 27 39 46
<0,05 – – – <0,05 <0,01
– – – –
compared to the average of general practitioner
Table 4. Specialists age-distribution mortality compared to that of GP-s (on the basis of the c2 test)+ More frequent are those below 60 Obstetrician-gynaecologist Neuropsychiatrist Surgeon-traumatologist More frequent are those below 70 Pulmonologist Surgical chief physician More frequent are those above 70 Stomatologist Dermatologist Revision chief medical officer +
c2=8,6762 c2=6,0731 c2=5,5888
p<0,01 p<0,02 p<0,02
c2=6,2864 c2=3,8668
p<0,02 p<0,05
c2=8,8559 c2=7,8801 c2=9,4338
p<0,01 p<0,01 p<0,01
Calculated from real numbers, all related to the mortality rate of GP-es
Analysis, Evaluation Having analysed the data of the four tables, we can arrive at the careful conclusion that some of the medical fields influence life prospects favourably and others unfavourably. The most unfavourable ones are the obstetrician-gynaecologist, the neuropsychiatrist, surgeons and the trau350
350
