Kapronczay Károly A magyar orvostörténeti kutatás és oktatás Az orvostörténet a tudományos társaságokban
1. A magyar orvostörténet-írás és -kutatás korai eredményei A magyar orvostörténelmi érdeklődés nyomai már a krónikás irodalomban is fellelhető, amelynek jellemzője az életrajzi érdeklődés, a pusztító járványok leírása, az uralkodók vagy neves egyéniségek betegségeinek és halálának az áttekintése. Az első magyar orvostörténelmi műnek Zsámboky János (Johannes Sambucus) (1531–1584) "Icones veterum aliquot ad recentium medicorum philosophorumque" című, 1574-ben Antwerpen megjelent munkáját kell tekintenünk, amelyben a polihisztor szerző számos orvos és filozófus életútját és munkásságát közli. A magyarországi hagymázjárványokról szól Jordán Tamásnak (1539– 1585) a pestises láz jelenségével foglalkozó tanulmánya, amely több történeti visszapillantást is tartalmaz. A 17. században új műfajként jelentkezett az orvostörténelmi tárgyú „orvosavatási értekezés”. Ilyen például Monau (Monavius) Frigyes (1592–1659) Hyeronimus Fabricius de Aquapedentéről és Moller Károly Ottó (1670–1747) Hippokratesről írott disszertációja. Az orvostörténeti érdeklődés szempontjából számottevő Jeszenszky (Jessenius) Jánosnak (1566– 1621) Vesaliusról írt könyvecskéje, amely értékelő és a múlttal kapcsolatos megállapításokat is közöl.1 Az előző korszakokhoz képest nálunk is az orvostörténeti érdeklődés virágzásának a kora a 18. század. Ekkor már valóban orvostörténeti szándékkal megírt disszertációk sora jelenik meg nyomtatásban, de a csúcsot Weszprémi István (1723–1799) "Succincta medicorum Hungariae et Transilvaniae Biographia" című négykötetes életrajzi összeállítása jelenti, amely saját koráig közli a magyar orvosokra – életükre és munkásságukra – vonatkozó adatokat. Ezzel valójában a tudományos magyar orvostörténelem alapjait vetette meg. Már az előbb említett orvosi disszertációk témaválasztása is változatos és erősen a német orvostörténet-írás hatása alatt állt. Kiadási helyük a szerzőket képző egyetem városa, amely az esetek többségében azonos a német orvostörténeti kutatás korabeli központjaival. Enyedi István 1719-ben Halléban Hippokratesnek a szívről és a vérkeringésről vallott nézeteit értékeli, de itt védte meg 1742-ben Csernanszky Sámuel is az egyiptomi és a görög-római orvostudományról írott értekezését. Kortársuk, Zágoni Gábor (1725–1787) 1764-ben Göttingenben értekezett a 18. század jelentős orvosi felfedezéseiről és elméleteiről. Az értekezések kiszélesedését jelenti Adámi Pál (1739–1795) háromkötetes munkája az 1
Kapronczay Károly: Az orvostörténelem Magyarországon. = Orvosi Hetilap 118 (1977) No. 22. pp. 1293– 1296.
állatorvoslás történetéről, míg a hagyományok követésének tekinthető Chenot Ádám (1721– 1789) könyve az 1770. évi erdélyi pestisjárványról, s a szakszerű leírás közben értékes történeti visszapillantásokat is közöl. Megállapítható, hogy az előbb felsorolt munkák kisebb jelentőségűek Weszprémi István Succinctájához képest.2
A 19. század első felében A 19. század első felében már erős hatást gyakorolt a német pragmatikus orvostörténeti szemlélet a magyar orvostörténeti munkákra, így elsősorban a pesti egyetem orvosavatási értékezéseire. A változatos orvostörténeti témaválasztás mellett figyelmet érdemel a szerzők hivatkozási irodalma, főleg Sprengel, Choulant, Hecker, később Wunderlich, Haeser, Littré és Daremberg munkáit sorolják fel. Általában olyan témakört választottak, amelyek már kidolgozásra kerültek az előbb említett szerzőknél, s csak magyar vonatkozásokkal egészítették ki. A közel félszáz orvostörténeti tárgyú munka között említendő Lósy Pál (1839) írása az orvostudomány korszakairól, Elsass Náthán (1837), valamint Detsinyi Lipót (1847) tanulmánya a zsidók orvosi ismereteiről, Pollak Herman (1832) és Rakita Alajos (1846) értekezései a himlőoltásról, Cornides Péter (1839) vizsgálódása a keleti dögvészről, Adler Herman (1846) eszmefuttatása a gyógytani rendszerekről, míg Hauke Antal (1842) a 19. század orvostudományáról értekezett. Sajnos e szerzők a későbbiekben nemigen folytatták történeti kutatásaikat. A pesti egyetemen folyó orvostörténeti oktatás mellett a Királyi Orvosegyesületben találkozunk az orvostörténelem ápolásával. A jegyzőkönyvek tanúsága szerint változatos témakörökben számos orvostörténeti előadás hangzott el, és a hozzászólások is a tagok e tárgyban való alapos jártasságát bizonyítják.
A 19. század második felében A meginduló hazai orvostörténeti kutatás mindinkább igényelte a forráskiadást és az átfogó orvostörténeti munka megírását, amely az egyetemes áttekintés mellett a magyar fejlődést is visszatükrözte volna. Egyre több magyar szaklapban és orvosi folyóiratban jelentek meg orvostörténeti tárgyú tanulmányok (Orvosi Tár, Orvosi Hetilap, Gyógyászat, Ország Tükre, Történelmi Tár stb.), amelyek egy-egy magyar történelmi korszakot vagy az európai
2
Kapronczay id. mű
vonatkozásokat tárgyalták. A kutatásokat nagyban megkönnyítette Linzbauer Xavér Ferenc (1807–1888) három nagy egységből álló, hétkötetes, a magyar egészségügyet és orvosi törvények múltját bemutató műve ("Codex sanitario-medicinalis Hungariae..."), amelyet 1852– 1861 között sorozatban adott közre. Linzbauer könyvei felbecsülhetetlen értéket jelentenek ma is, s ez elindítója lett az összefoglaló jellegű munkák megírásának. A Linzbauer hatására jelentkezett szerzők közül kiemelkedik Fekete Lajos (1834–1877) kisújszállási orvos, aki 1864-ben Pesten adta kis "A gyógytan története rövid kivonatban" című, közel 250 oldalas munkáját. A szerző bevezetőjében írta, hogy munkájához forrásnak Wunderlich "Geschichte der Medizin" (1859) c. hasonló kötetét tekintette, míg a magyar vonatkozások anyagát Linzbauer Codexéből merítette. A gyógytan rövid története az orvostudomány fejlődését az ó-, közép- és újkorra osztotta fel, ezen belül földrészenként és országonként tárgyalta az orvosi ismeretanyagot, az orvosi gondolkodás bővülését, az orvosképzés kérdéseit, a járványügyet és a szaktudományok kialakulását. Az egyes korok végén a magyar vonatkozásokat tárgyalta, sűrűn idézve Linzbaueren kívül Weszprémi István munkáját.3 Fekete valóban az első átfogó képességű és szemléletű magyar orvostörténész volt, aki e munkáján kívül több jelentős tanulmányt és könyvet írt az orvostörténelem tárgyköréből. Rendszeresen publikált a "Gyógyászat"-ban, a "Történeti Tár"-ban, az "Ország Tükré"-ben és a "Századok"-ban, és halála előtt nem sokkal megjelentette könyv alakban a "Magyarországi ragályos és járványos kórok rövid történelme" című feldolgozását. Kéziratban maradt meg tőle "Az orvostudomány története Magyarországon" c. kötete, amely terveink szerint végre megjelenik nyomtatásban is. Fekete Lajos orvostörténeti kutatásaira nagy hatással volt Sugár Fábiusznak (1820–1890) az 1861-ben Pesten megjelent "Az orvosok és az orvosi tudomány Magyarországban a legrégibb időktől fogva századunk elejéig" című füzete, amely a gondolatébresztő témafelvetésen kívül érintette asz egyetemes vonatkozásokat is. E munka hatása kimutatható Lengyel Endre (1821– 1902) orvostörténeti cikkeinél is, amelyek általában napilapokban jelentek meg, de kéziratban maradt
az
"Orvosi
történelem"
címet
viselő
könyve.
Lengyel
jelentősége
az
orvostörténelemnek a tudományos ismeretterjesztés szolgálatába való állításában keresendő, amellyel a nem szakemberek körében szerzett híveket e szakterületnek. A 19. század második felében nagy számban jelentek meg hazánkban is az ókori ismeretekkel és iskolákkal foglalkozó tanulmányok és közlemények, amelyek megszületésére elsősorban a francia, a német és az olasz orvostörténeti iskolák voltak hatással. A hazai irodalomból id. 3
Kapronczay id. mű
Purjesz Zsigmond (1845–1896), a pesti egyetem orvostörténeti magántanára emelkedett ki. Elsőnek a görög orvostudománnyal és a hippokratesi gondolatokkal foglalkozott, majd 1876ban az Ebers-féle papiruszok orvosi vonatkozásairól adott ki könyvet. A hazai szaklapokon kívül bécsi és müncheni folyóiratokban közölt ókori és középkori témájú orvostörténeti tanulmányokat. Purjesz hatására kezdett el orvostörténelemmel foglalkozni Rózsay (Rosenfeld) József (1815– 1885), aki főleg a zsidó orvosi iskolákkal és ismeretekkel, valamint ifj. Bókay János (1858– 1937), aki a gyermekgyógyászat történetével foglalkozott. Az orvostörténelem tárgykörében fejtett ki jelentős szakirodalmi tevékenységet Tihanyi (Tiegermann) Mór (1866–1918), aki öt jelentős tanulmányban foglalkozott a görög-római orvosi ismeretekkel, Hippokrates és Galenos tevékenységével, Aristoteles és Platon hatásával az orvosi ismeretekre, a görög orvosi iskolák materialista irányzatával, valamint feldolgozta a vérkeringés történetét,. Nagyobb tanulmányai mellett számos ismeretterjesztő orvostörténeti cikket írt napilapokban. Később rendőrorvosi hivatása miatt felhagyott orvostörténeti kutatásaival. 4 A reformáció és a felvilágosodás szellemi hatása az orvostudományra, a természettudományos orvosi gondolkodás kialakulása – ez volt Schuschny Henrik (1857–1929) kutatásainak témája, valamint tanulmányt írt Toldy Ferencről, az orvosról. Hosszabb tanulmányban vizsgálta meg a protestáns vallásokkal együtt jelentkezett szabadabb gondolkodás és természettudományos érdeklődés hatását a német és németalföldi egyetemek orvosi karán, míg másik írásában a magyar orvosképzés történetével foglalkozott. Vele kapcsolatban még meg kell említenünk, hogy ő javasolta 1889-ben Fodor Józsefnek az orvostörténelem beiktatását a középiskolai egészségtan tantervébe. A nagyszombati egyetem orvosi karának centenáriuma, a kolozsvári egyetem megszervezése, valamint a millenniumi események jó alkalmat kínáltak, hogy a magyar orvosképzés történetét ismételten feldolgozzák könyv vagy tanulmány formájában. A munkák sorából kiemelkedik Hőgyes Endre (1847–1906) "Emlékkönyv a budapesti királyi magyar Tudomány Egyetem Orvosi Karának múltjáról és jelenéről" című (1896) egyetemtörténeti könyve, amely nemcsak kiváló történeti feldolgozás, hanem dokumentumgyűjtemény is. A másik jelentős feldolgozás Maizner János (1828–1892) "A kolozsvári Orvos-Sebészi Tanintézet történeti vázlata (1775–1872)" című (1890) könyve, amelyben a kolozsvári orvosi kar jogelődjének
4
Kapronczay id. mű
fejlődését ismertette. A 19. század utolsó évtizedeiben, Kolozsvárott és Erdélyben valóságos orvostörténeti kör alakult ki. Az előbb említett Maizner Jánoson kívül jelentős orvostörténeti kutatásokat végzett a magyar vérátömlesztés egyik úttörője, Gyergyai Árpád (1845–1881) is, aki először Claude Bernard életét és munkásságát ismertette, majd 1881-ben a római sebészetről adott ki könyvet. E két kiemelkedő munka mellett számos, az erdélyi orvostudományról és gyakorlatról szóló tanulmányt közölt a "Deutsche Archiv für Geschichte der Medizin" című müncheni folyóiratban, míg az erdélyi lapokban a középkor orvoslását ismertette. Halála előtt magántanári kérelemmel fordult a kolozsvári egyetem orvosi karához az orvostörténelem tárgyköréből, de székfoglaló előadása előtt elhunyt. Gyergyainál az anyag feldolgozásának racionális módjánál, idézeteinél, forrásainál elsősorban a francia és az olasz orvostörténet-írás, s főleg Daremberg hatása mutatható ki. Kortársa, Gusbeth Ede (1839–1906) elsősorban Brassó egészségügyét tárta fel sorozatkiadványaiban (1884–1900), a századforduló éveiben pedig Pataki Jenő (1857–1944) az erdélyi orvostörténelem elfelejtett nagyságait elevenítette fel (Dimien Pál, Mátyus István, Pápai Páriz Ferenc stb.).5 Az egyre szélesedő orvostörténelmi szakirodalom tette indokolttá, hogy a Magyar Orvosok és Természetvizsgálók Vándorgyűlésén (1877) Poór Imre 100 aranyos pályadíjat tűzzön ki „az orvosi tudomány Magyarhonban, fejlődésének története a legrégebbi időktől a mai napig” címmel. A kitűzött határidőre (1885. december 31.) nyolc pályamű érkezett a bíráló bizottsághoz, de egyiket sem tartották megfelelőnek. A tapasztalatok alapján Poór módosította a kiírást: a kész munka helyett csak tervezetet és teljes bibliográfiát kért. A módosításra Kovács Imre, Schuschny Henrik és Purjesz Zsigmond pályázott, de csak az utóbbi kettő pályázatát tartották megfelelőnek. Egymástól független munkaközösség létrehozását javasolták, koronként és szaktudományonként más-más személlyel kívánták megíratni az egyes fejezeteket. A művet Magyarország gyógyszerészettörténetével kellett volna kiegészíteni, s így végül gyűjteményes kötet formájában akarták kiadni a magyar orvos- és gyógyszerészettörténet összefoglaló kézikönyvét. A bírálók (Poór Imre, Schächter Miksa és Dulácska Géza) már afelé hajlott, hogy Schuschnyt és Purjeszt bízzák meg a munkaközösségek megszervezésével, amikor az 1888. évi tátrafüredi vándorgyűlésen elhangzott Demkó Kálmán (1852–1918) "Közegészségügy városainkban a
5
Pataki Jenő: Az erdélyi orvoslás kultúrtörténetéből. Bev.: Izsák Sámuel. Az összeállításban közrem.: Perjámosi Sándor. Sajtó alá rend.: Gazda István. Piliscsaba, 2004. MATI. 411 p. (Magyar Tudománytörténeti Szemle Könyvtára 37.)
XV–XVII. században" című előadása. A lőcsei középiskolai tanár nem hallott a pályázatról, de – tekintettel orvostörténelmi kutatásaira és megjelent tanulmányára – Poór Imre tanácsára ő is benyújtotta pályázatát. A Vándorgyűlés Központi Választmánya 1888. október 12-én Demkó Kálmánnak ítélte oda a pályadíjat és egyben megbízta "A magyar orvosi rend története" című – az orvos- és gyógyszerészettörténetet együtt tárgyaló – munka megírásával. Demkó a feladatot elvégezte, s 1892–1894-ben jelent meg "A magyar orvosi rend története, tekintettel a gyógyászati intézmények fejlődésére Magyarországon a XVIII. század végig" című kétkötetes munkája, amelynek – erényei mellett – maradtak hibái is. A 18–19. századi magyar orvostörténeti kutatásoknak ez az áttekintése további kutatásokra ösztönzött, s nagyban hozzájárult a hazai orvostörténeti kutatások nemzetközi elismeréséhez. A Demkót követő nemzedék kiemelkedő egyénisége Győry Tibor, akinek szakirodalmi munkássága mély nyomot hagyott a magyar orvostörténet-írásban. A Semmelweis-kutatással kapcsolatos szakirodalmi munkássága mellett kiemelkedő műve az 1936-ban megjelent, a budapesti tudományegyetem orvosi karának történetét feldolgozó kötete, valamint nevéhez fűződik a magyar orvosi bibliográfia összeállítása 1472-től 1899-ig. Vele egyidőben fejtette ki szakirodalmi tevékenységét Tihanyi Mór, Mezei Béla, Schwartz István, Wertner Mór, Molnár István, Pataki Jenő, Irsay István stb.
A két világháború között A két világháború között jelentek meg kiváló, ma is használatos orvostörténeti forráskiadványaink, adattáraink és feldolgozásaink. Itt kell megemlítenünk Magyary-Kossa Gyula (1865–1944) négykötetes, 1929 és 1940 között kiadott "Magyar orvosi emlékek" című könyvét, majd az újabb szintézisre törekvő művek szerzőit: Mayer Kolos Ferenc (1899–1988) "Az orvostudomány története" (1927), s Hints Elek (1893–1966) "Az orvostudomány fejlődése az emberiség művelődésében" című (1939) kötetei.
E kor kiemelkedő kutatója Herczeg Árpád (1890–1957), Szumowski munkájának magyar tolmácsolója, aki az eredeti munkát magyar vonatkozásokkal egészítette ki. Ezen időszak kiváló magyar orvostörténészei közé tartozott: Korbuly György, Diósadi Elekes György, Fritz Sándor, Vajda Károly, Daday András, Nékám Lajos, Vámossy István, Pólya Jenő, Bálint Nagy István és mások. Külön kell említenünk az orvosi szaklapokban az orvostörténelem jelentkezését: az ilyen jellegű rovatok és szemlék megindulását. Elsőnek az "Orvosi Hetilap"-ban adtak helyet az
orvostörténelemnek, 1923-tól Herczeg Árpád a "Heti Krónika" keretén belül rendszeresen közölt kisebb visszaemlékezéseket és híreket, majd 1925-ben Magyary-Kossa szerkesztésében megindult az "Orvostörténelem" című rovat, ahol már nagyobb terjedelmű közlemények is megjelentek. Ugyancsak rendszeresen közölt orvostörténeti írásokat a "Budapesti Orvosi Újság", a debreceni "Orvosok és Gyógyszerészek Lapja" (Diósadi Elekes György szerkesztésében), míg rendszertelenül a többi orvosi lap is. Az orvostörténeti összefoglaló munkák foglalkoztak a gyógyszerészet történetével is, de ilyen tárgyú munkák külön is megjelentek. Elsőnek Schédy Sándor (1831–1902) "A magyarországi gyógyszerészet rövid története" című könyvét (1897) kell említenünk, de hasonló jelentőséggel rendelkezik Orient Gyula (1869–1940) "Az erdélyi és bánáti gyógyszerészet története" című (1929) feldolgozása is. Ezzel közel azonos időben jelent meg Studény János (1892–1929) és Vondra Antal (elh.: 1929) "Hírneves gyógyszerészek" című (1929) műve, Baradlai Jánosnak (1873–1942) és Bársony Elemérnek (1879–1938) "A magyarországi gyógyszerészet története az ősidőktől a mai napig" című (1930) kétkötetes munkája, valamint Sztankai István "A gyógyszerészetre és a budapesti gyógyszertárakra vonatkozó adatok" című (1935) feldolgozása. A kisebb gyógyszerészettörténeti témájú közlemények általában a gyógyszerészi lapokban, így a "Gyógyszerészet"-ben és a "Gyógyszerészi Hírlap"-ban láttak napvilágot.
2. Az orvostörténelem oktatásának megszervezése hazánkban
A 19. században Az orvostörténelem művelésének gondolata nem volt idegen a pesti egyetem orvosi karától már a 18. század végén sem, hiszen Trnka Vencel (1739–1791) – bár nem volt az orvostörténelem előadója – több mint tíz ilyen tárgyú munkát írt, és ez a szemlélet kortársaira is hatott. Az élettan professzora, Prandt Ádám Ignác (1739–1817) nevezetes munkájában ("Historia materiae medicae") erőteljes orvostörténeti háttérben adta elő tananyagát. Schoretics Mihály (1741–1786) a gyakorlati orvostant ugyancsak számos orvostörténeti példával illusztrálta. Érdemes megemlíteni, hogy Trnka Vencel és Plenk József Jakab (1735– 1807) nyomtatásban megjelent munkáik témáját történeti visszapillantásban tárgyalták, ó- és középkori mestereket, kéziratokat és nyomtatott könyveket idéztek, a felhasznált irodalom jegyzékében, utalásaikban koruk orvostörténeti témájú műveit is felsorolták. 1 A magyar egyetem orvosi karán az első olyan javaslat, amely az orvostörténelem bevezetését célozta, 1803-ban született meg. Az orvosi kar reformját előkészítő regnicolaris bizottság 1803. május 17-én a következőket foglalta jegyzőkönyvbe: „A pesti egyetemről kikerült orvosok nincsenek megfelelően kiképezve, így az öt esztendős kiképzési idő nem elegendő”. Az oktatás idejét hat esztendőre akarták felemelni és az első év tananyagába kívánták beiktatni az orvosi enciklopédiát, a hatodikba pedig az orvosi bölcselet történetéről ("Succincta historia medicina philosophica") szóló tantárgyat. A pártolólag felterjesztett tervezetet nem fogadták el, az 1804. augusztus 11-én kelt királyi leirat a javaslatot elvetette. (Ebben az időben indítványozták Krakkóban és Bécsben is az orvostörténeti tanszék felállítását, ezek a javaslatok viszont megvalósultak.)2 Több mint két évtizedig nem történt semmi, s csak az 1827. évi VIII. törvénycikk értelmében rendeltek ki különbizottságot az egyetemi oktatás reformjának előkészítésére, aminek javaslati anyagát az egyes karok külön-külön dolgozták ki. Lenhossék Mihály Ignác (1773– 1840) karigazgató 70 oldalas tervezetet készített, amelyben szerepelt, hogy az első évben rendes tantárgyként oktassák a "Historia pragmatica cum literatura medica" című tantárgyat
1
2
Schultheisz Emil – Magyar László András: Orvosképzés a nagyszombati egyetemen 1769–1777. Az ajánlást írta: Vizi E. Szilveszter. Sajtó alá rend.: Gazda István. Piliscsaba, 2005. MATI. 403 p. (Magyar Tudománytörténeti Szemle Könyvtára 55.) Győry Tibor: Az orvostudományi kar története, 1770–1935. Bp., 1936. Pázmány Péter Tudományegyetem. p. 238. (A Királyi Magyar Pázmány Péter Tudományegyetem története. 3.)
is, amit fizetés ellenében, rendes tanárnak kell előadni. A javaslat még 1834-ben is az előkészítő bizottságnál hevert, soha nem került az országgyűlés előtti megvitatásra. 3
*
Az orvostörténelem oktatása azonban az 1830-as évek közepén megoldódott: a rendkívüli tanári rendszer bevezetésére hivatkozva, 1835 júliusában Schöpf-Merei Ágoston (1804–1858) azzal a kérelemmel fordult az orvosi karhoz, hogy részére díjazás nélkül engedélyezzék az oknyomozó orvos- és sebészettörténelem oktatását. A folyamodványhoz csatolta tantervét, amely jól tükrözte orvostörténeti jártasságát és szemléletét. A következőkben a beadvány, illetve mellékleteinek szövegét idézzük.
„Ha az oknyomozó orvos- és sebészettörténeti tanítása megvalósulna, egy tanulmányi évben hetenként néhány óra ráfordításával elvégezhető lenne anélkül, hogy semmi tanulmányozására szükséges anyagot nem hagynánk figyelmen kívül. Alulírott a nyilvános renkivüli órák tartásában a tudományszakot illetően az alábbi elvállalandó és megvalósítandó tervezetet terjesztem elő alázatosan. Bevezetésként ki kell fejtenünk azokat az érveket, amelyek ennek a stúdiumnak nagy fontosságát, hasznát, jelentőségét stb. bizonyítják és világítják meg az üdvös orvostudományban. Ezt követi az orvos- és sebésztörténet fő forrásainak ismertetése. Ennek Sprengel és Hecker művei adnak alapot. Miután az ókor orvos- és sebésztörténetének kezdeteiről beszélünk, a hippokratészi időszak történetének tárgyalása következik. Voltaképpen az igazi orvostudomány, a pontos megfigyelésre és tapasztalatokra támaszkodó tudomány vele indult meg. Ezután rátérünk a jeles iskolák tárgyalására, amelyek Hippokratész idejétől kezdve egészen korunkig működtek, megvilágítják az idők folyamán alkotott és elterjedt orvosi elveket és elméleteket, hogy nyilvánvaló legyen, miben gazdagították és szilárdították meg az igaz és helyes elméleti és gyakorlati orvoslást, és milyen jellegzetességek térnek vissza benne. Történelmi látásmóddal meg kell emlékeznünk, hogy a segédtudományok a 3
Győry Tibor: Az orvostörténelem tanítása külföldön és hazánkban. = Orvosképzés 25 (1935) pp. 348–355.
filozófia, a fizika, a kémia, a mineralógia, a zoológia, a botanika, az emberi test anatómiája, az összehasonlító és patológiai anatómia, a fiziológia és patológia megteremtésében és magában az orvosi és sebészi terápiában, egy-egy időszakban mennyi és milyen hatást hoznak létre. Azt is ismernünk kell, milyen találmányok születtek, amelyek a gyakorlatban beváltak vagy nem váltak be, mégpedig a pharmakológiában, a gyakorlati orvoslásban és sebészetben, a sebészeti műtétekben, a szülészetben, a szemészetben, a fogászatban, az állatorvoslásban és a törvényszéki orvostanban. Tudnunk kell, hogy az egyes időszakokban milyen járványok dúltak a földön, és mit állapítottak meg napjainkban, a tapasztalatok segítségével azoknak okairól, felismeréséről és gyógyításukról. De az is tudnunk kell, milyen betegségek voltak hajdan, amelyekkel ma már nem kell bajlódnunk, és milyen újabb betegségek keletkeztek. Végül azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a testi és fizikai megbetegedések milyen megnyilvánulásait ismerik most jobban, melyekben nem ismerik az okait, megelőzését és gyógyítását. Világosan kell látnunk, hogy mi vár megvalósulásra, hogy az orvostudomány magasabb színvonalra jusson. Ilyen módszeres tárgyalásokkal kell összekapcsolnunk az orvosi és sebészi irodalmat, hogy a hallgatókban bármely kor újabb, kiemelkedő, igazinak tartott és hasznosnak bizonyult művei mélyen nyomot hagyjanak..”4
Lenhossék kari igazgató, országos főorvos Schöpf-Merei pályázatát 1835. augusztus 9-én pártolólag terjesztette fel az uralkodóhoz. A tervezetből mindenképpen kitűnik, hogy SchöpfMerei új szemléletű, úgynevezett oknyomozó orvostörténelmet kíván előadni, amelyet leginkább összehasonlítónak lehetne nevezni, s ebben teljes mértékben követte a német pragmatikus
orvostörténeti
kutatási
módszert.
Ezt
Lenhossék
felterjesztésében
a
következőképpen magyarázza:
„Az oknyomozó orvos- és sebésztörténet nagy fontosságú tudományág. Magába foglalja nemcsak az üdvös gyógyítás tudománya sorsának történeti áttekintését az ókortól egészen napjainkig, különböző orvosi iskolákat. Nézetek és idők folyamán 4
Semmelweis Orvostörténeti Múzeum. Történeti Dokumentációs Szakgyűjtemény. 67.496.3.1–7.; Kapronczay Károly – Csanád Vilmos: Schöpf-Merei Ágoston rendkívüli tanári pályázata 1835–36-ból. = Orvostörténeti Közlemények. Vol. 85. (1978) pp. 137–149.
keletkezett sokféle vélemények felsorolását, hanem egyúttal mindent a bírálat mérlegére tesz azzal a céllal, hogy lássák egyes írók és tudós testületek más-más korban milyen elméleteket alkottak, ezeket a gyakorlat és tapasztalás szentesítette, miben járultak hozzá az igaz és határozott tudomány megteremtéséhez és a gyógyítás nagyobb sikeréhez. De azt is vizsgálja, hogy tértek el a helyes úttól, és miképpen gátolták az ésszerű orvostudomány fejlődését. Arra is törekszik az oknyomozó orvos- és sebészettörténet, hogy ítéletet mondjon az időről időre született, tudományunkat értékelő felfedezésekről és a különböző betegségek sokféle megnyilvánulásainak gyógyítására ajánlott módszereiről… Mindezekből
következik,
hogy az egyetemi
ifjúság az orvos-
és
sebészettörténet tanulmányozásával arra fog jutni, hogy az ily módon szerzett ismeretekkel felszerelve, el tudja választani az igazat és a biztost a hamistól és a bizonytalantól, választani tud a helyes és a helytelen között. Az orvos- és sebészettörténet ily módon megismerő tanulók az egész orvoslás fejlődését módszeresen látva, meggyőződhetnek arról, hogy az orvoslás üdvöt teremtő művészetében egyetlen biztos, járható, a természet megfigyelése folytán kijelölt és a tapasztalat nyomán vezető út van. Erről talán soha nem fognak letérni, a káros áltudományokat pedig, melyekből elég sok van korunkban, meg fogják vetni..”5
Az uralkodó Schöpf-Merei Ágostont hamarosan kinevezte az orvostörténelem rendkívüli tanárává, aki 1835 őszén meghirdette előadásait a hallgatóknak. Még ugyanennek az évnek a végén a gyermek- és női betegségek témájú tantárgy előadására is engedélyt kért, és egyben a rendkívüli tanári cím elnyerését is kérelmezte. Sajnos Schöpf-Merei 1843-ban lemondott az orvostörténelem rendkívüli tanári tisztségéről, és annak ellenére, hogy a tanári kar – tekintettel addigi tevékenységére – az orvostörténelem tantárgy érdekében nem fogadta el beadványát, mégis abbahagyta az előadások megtartását. Utódja, Stockinger Tamás (1811–1883) lett. Az ő kinevezésével kapcsolatban meg kell jegyeznünk, hogy Stockingerrel egy időben Wagner János (1811–1889) is pályázott az orvostörténelem rendkívüli tanári címére és az oktatás jogának elnyeréséért. Schöpf-Merei Ágostont az orvostörténelem oktatásának hazai úttörőjének kell tekintenünk.
5
Vö.: Győry Tibor: Az orvostudományi kar története, 1770–1935. Bp., 1936. Pázmány Péter Tudományegyetem. XVI, 842 p., 14 t. (A Királyi Magyar Pázmány Péter Tudományegyetem története. 3.)
Előadásait az orvos- és sebészhallgatóknak, valamint a már diplomás orvosoknak egyaránt meghirdette. Az 1836/1937. évi tanévre 5 medikus, 4 végzett orvos és 11 sebésznövendék jelentkezett, ami valóban csekélynek mondható az orvosi kar hallgatói létszámához képest. Erről így írt feljegyzéseiben:
„Ekkora volt kicsi nyájam, amelyet amennyire csak tudtam, magam köré gyűjtöttem és összetartottam. Ha a történetnek csak rövid vázlatát adtam elő összeszorítva a tanév keretében, heti két-két nyilvános órában, a fáradozás ugyan kisebb, de a hallgatók számára szerfelett a száraz és unalmas tantárgy miatt a kitartás könnyen vált még kisebbé, mint az én fáradozásom. Azért is osztottam be így a dolgokat: a nyilvános előadásokon csak kevés komoly és bölcseleti dolgot adtam elő és minél több olyant, mai a fülnek kellemes, de mégsem haszontalan. Otthon ellenben hétfőn, szerdán és pénteken délután 3–5-ig kettőnek-kettőnek diktáltam a tudományos rendszert. A keddi napokon eredetiben szoktam felolvasni a régiekből és a klasszikusokból a kiválóbb helyeket és így fogom folytatni. Minden erőből arra fogok törekedni, hogy közelebb juthassanak a dolog méltó voltában…”6
Ez az őszinte megnyilvánulás is bizonyítja, hogy Schöpf-Merei magas műveltsége, a klasszikus munkákban való jártassága ellenére sem tudta tananyagát olyan vonzóvá tenni, hogy a hallgatók létszámát növelni tudta volna. Azt is figyelembe kell vennünk, hogy oktatói tevékenysége mellett kórházát is vezette, és a gyógyítás fáradalmai és felelőssége mellett a nap második felében tartotta orvostörténeti előadásait. Leleményességére vall az előbb ismertetett oktatói módszer, amellyel hallgatóinak – saját idejének feláldozásával – időt szakított. Lemondásának indokát elsősorban a sikertelenségben kell keresnünk, mivel félévenként 8–10 hallgatónál többen nem látogatták meghirdetett előadásait. Tanszéki háttér nélkül egyébként sem tudott a többi kötelező stúdiummal egyenrangú tantárggyá válni az orvostörténelem. Összefoglaló jellegű orvostörténeti munkát nem írt, előadásai sem jelentek meg nyomtatásban, de az előbbiekben ismertetett tanítási programja elgondolásának és 6
Kapronczay Károly: Schöpf-Merei az orvostörténész. In: Kapronczay Károly (szerk.): Schöpf-Merei Ágoston (1804–1858). Bp., 2004. Semmelweis Kiadó. p. 55.
koncepciójának vázlatos megfogalmazásaként tekinthető. Ezt egészíti ki – Schöpf Auguszt név alatt – a Pesten 1835-ben kinyomtatott "Orvosi rendszerek-, gyógymódok-, s némely rokon tárgyakról" című egyetlen, orvostörténeti témában írt könyve. Ebben modern orvosi ismereteire támaszkodva foglalja össze a 18. század első felétől az orvostudomány fejlődését, részletesen ismertetve a német, a francia, az itáliai és más nemzetek orvostörténetét. Kitért a korszak divatos irányzatainak (a magnetizmusnak, a broussaismusnak, a homeopátiának) ó- és kora középkori gyökereire, értékelve eredményeiket és kifejezésre juttatva ezzel kapcsolatos kételyeit is. Olvasmányos stílusban megírt, kiváló irodalmi forrásokra hivatkozó könyve páratlan a korszak magyar orvostörténeti szakirodalmában, bár csupán mintegy 80–100 év történéseit vázolta fel.
*
Schöpf-Merei távozása után Stáhly Ignác (1784–1849) 1845. február 2-án, a kari ülésen leszögezi, hogy „az oknyomozó orvostani történetek előadása az orvos-sebészi hallgatókra nézve nyomatékos fontosságú”, majd rátérve a két pályázóra – Stockinger Tamásra és Wagner Jánosra – kijelenti, hogy szerinte „egyikük sem felelt meg egészen, de más részről már magában oly nehéznek találom a feladatot, hogy annak kiegészítő megoldását inkább a többi éveken által folytatott oktatásból, mint elméleti előkészülettől igényelhetőnek vélem.” Sajnos ez a terve nem vált valósággá, s Stockinger ez irányú működésével hosszú időre lezárult az orvostörténelem oktatása az egyetemen. A pályázókról mégis elismerően nyilatkozott Stáhly: „mindketten komolyan forogtak az orvosi tudományok ezen tágas osztályában, látszik, hogy világos eszmévé vált náluk feladata a kérdésbeni tanszéknek, főképpen pedig, hogy meg nem elégedtek valami más szerzőnek majmoló leírásával”. Nem kisebb személyiség, mint Wagner János, a hazai klinikai gondolkodás egyik elindítója az ellenjelölt, ennek ellenére Stáhly első helyen Stockingert javasolta. Előterjesztését a Helytartótanács ajánlásával a császár is elfogadta és 1845. július 1-jével engedélyezi, hogy a pragmatikus orvos- és sebésztudomány történetéből rendkívüli tanári minőségben, díjtalan előadásokat tartson. 7 Stockinger Tamás két témakört határozott meg az orvoslás történetén belül: az általános ismereteket és a sebészeti eszközök történetét. Ezt fejti ki az 1845. október 27-én tartott székfoglaló előadásában. Több mint húsz évvel később, 1867-ben jelentette meg 7
Győry Tibor id. mű
nyomtatásban munkásságának legfontosabb összefoglalását "Útmutatás a sebészi műszerek elemzésére s birálatára" címmel, amelynek előszavában a sebészeti műszerek történeti ismeretére hívta fel a figyelmet. A következőket ajánlotta a hallgatók figyelmébe: „A’ mint pedig a sebészetnek saját általános kórtana, úgy saját gyógyszertana is van, ez pedig a műszertan és a műszerek alkalmazása”. Bár orvostörténeti előadásait mindössze három évig tartja – ekkor ugyanis a sebészeti tanszék helyettes tanárává nevezték ki – történeti kutatásaihoz soha nem lett hűtlen, ellenkezőleg: a későbbiek folyamán sem feledkezik meg sebészeti ismereteinek történeti adatokkal való kiegészítéséről. 1848-ban, ama bizonyos orvoskari értekezleten – melyet Balassa János (1814–1868) karigazgatóvá történt kinevezése után hívtak össze – a tanszabadság biztosítására irányuló olyan indítvány is elhangozott, hogy töröljék el az orvostörténelem rendszeres oktatását. Ekkor emelkedett szóra az egyetem hallgatói közül Korányi Frigyes (1828–1913) és Markusovszky Lajos (1815–1893). Korányi visszaemlékezése alapján Markusovszky felszólalását így rögzítették: „s midőn felszólalását bevégezte, egy perces mély csend következett, amelyet Balassa szakított meg azon kijelentésével, hogy azt hiszi, ezen kifejtés után senki sem fog kételkedni a historia medica fontosságáról. Talán nem tévedek, ha azt hiszem, Markusovszky jelentőségének a szélesebb körök előtti elismerése ezen fellépése által lett bevezetve.” 1848. április 12-én a tanári kar az oktatás reformjával kapcsolatban a következőket terjesztette fel a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumnak: „Igaz, a reformjavaslat kari vitáján többen ellene voltak, de a tantestület többsége teljes mértékben kiállt szükségessége mellett.” Sajnos a reformtervezetben foglaltak a szabadságharc eseményei következtében nem valósultak meg, így az orvostörténelmi tanszék felállítására vonatkozó részek sem, az iratok pedig részben megsemmisültek.8 A szabadságharc bukása után a pesti orvosi karon szünetelt az orvostörténelem bármilyen formában történő oktatása, annak ellenére, hogy a bécsi orvosi karon éppen ez az időszak az orvostörténelem megerősödésének korszaka. Az orvostörténelem gondolata részben az Budapesti Királyi Orvosegyesület tudományos üléseinek témája, részben az "Orvosi Hetilap", a "Gyógyászat",
az 1860-as évektől a Magyar
Orvosok és Természetvizsgálók
Vándorgyűléseinek kérdésköre. Tény, hogy a bécsi egyetem orvosi karán bevezetett magántanári intézmény hatással volt a pesti egyetem orvosi karára is, hiszen több olyan tantárgyat, ami nem szerepelt a szigorlati vagy vizsgarendben, ekkor egyetemi magántanárok 8
Győry Tibor id. mű
adták elő, szabadon választott formában. Ilyen volt az elmegyógyászat, a gyermekgyógyászat stb. Az 1875. évi új szigorlati rendben a 23. § szerint csak az a hallgató bocsátható orvosdoktori szigorlatra, aki a tíz félév során általános kórtanból vagy orvostörténelemből egy félévet hallgatott és vizsgát is tett. A kar 1877-ben magántanárai közé fogadta id. Purjesz Zsigmondot (1845–1896) „az ókori orvostörténelem” tárgyköréből, akinek oktatói munkáját 1884-től évi 600 forinttal díjazták. Purjesz 1896-ig – haláláig – tanította az orvostörténelmet a budapesti orvosi karon. Megmaradt pályázati anyagából kitűnik, hogy elődeihez hasonlóan sorra vette az ókori népek és kultúrák (egyiptomiak, kínaiak, indiaiak, görög-rómaiak) orvos ismereteit, az ókori orvosi iskolákat, de kitekintéssel volt a zsidókra és a keresztény orvosok munkásságára is. 9
A 20. század első felében Purjesz halála után ismét hat esztendeig szünetelt az orvostörténelem oktatása. Győry Tibor (1869–1938)
1900.
december
15-én
kérvényezte
magántanári
habilitációját
az
orvostörténelem tárgyköréből. Kérelmével együtt benyújtotta tantervét, amely szerint két féléven át, heti három órában az elméleti előadások mellett olyan foglalkozásokat is tartott volna az első évesek számára, ahol ritka könyveket, műszereket és iratokat is bemutatott volna. Győry magántanári habilitációjára csak 1902-ben került sor, de valójában mindvégig az első és negyedéves hallgatóknak adta elő az orvostörténelmet. Egész egyetemi pályafutása alatt mintegy 746 előadást tartott, hallgatóinak száma állandóan 40–60 fő között mozgott. Itt kell megegyeznünk, hogy 1905 és 1928 között Győry az Állatorvosi Főiskolán az állatorvoslás történetét is előadta, miközben az orvosi karon 1918-ban rendkívüli, 1926-ban címzetes, 1936-ban rendes tanári címet nyert.10 Az orvostörténelem oktatásának fontossága miatt 1906 októberében Bókay Árpád (1856– 1919) indítványozta a budapesti orvosi karnak a rendkívüli orvostörténelmi tanszék megszervezését, az állami költségvetésbe történő felvételét. A javaslatot a tanári kar pártolólag felterjesztette a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumba, de a költségvetési vita során Sághy Gyula (1844–1916) képviselő tiltakozott ellene (1911). Ennek hatására Bókay visszavonta javaslatát. Tény, hogy a minisztérium támogatta az ügyet, sőt a Főrendiházban 9
10
Kapronczay Károly – Kapronczay Katalin: Az orvostörténelem Magyarországon. Egy szaktudomány története. Bp., 2005. OPKM. 146 p. Daday András: Győry Tibor az orvostörténész. (1868–1938). = Orvosképzés 28 (1938) pp. 318–322.
Korányi Frigyes is pártoló beszédet mondott. Ennek ellenére törölték az állami költségvetésből az orvostörténeti tanszék felállítását, sőt később – az első világháború előtt és után – sem történt lényeges intézkedés. Továbbra is a díjazás nélküli magántanári intézmény biztosította az orvostörténelem oktatását az egyetemi orvosképzésben, bár 1925 áprilisában Grósz Emil (1865–1941) felvetette az orvostörténelem magántanárának anyagi támogatását. Ezzel kapcsolatban a hallgatók figyelmébe ajánlotta a tárgyat, mint lényegesen fontos tanulmányt. Sajnos az orvostörténelem továbbra is az „ajánlott” tárgyak között szerepelt, amit az első és a negyedéves hallgatók tantervébe iktattak be. Az ajánlás nem jelentett közömbösséget.11 1930-ban
Herczeg
Árpádot
(1890–1957)
habilitálták
az
újkori
orvostörténelem
magántanárává, így ettől kezdve Győryvel megosztva – az első éveseknek Győry, a negyedéveseknek Herczeg – adta elő a tárgyat. A harmincas években az orvostörténelmet hallgatók száma átlagosan 100 fő volt, de volt olyan év is, amikor összesen 346 fő jelentkezett. Győry halála után egy ideig Herczeg egyedül látta el mindkét évfolyamon az orvostörténelem oktatását, de 1940-től, Korbuly György (1903–1981) habilitálásától, ismét két tanár adta elő az orvostörténelmet a budapesti orvosi karon. Ezzel egyidőben a szegedi és a debreceni egyetemen is intézkedtek az orvostörténelem magántanári előadását illetően. Szegeden 1930-ban Bálint Nagy István (1893–1931), majd 1932 után Daday András (1889– 1973),
Debrecenben
1943-ban
Diósadi
Elekes
György
(1905–1977)
nyert
az
orvostörténelemből magántanári fokozatot. Az utóbbi nevéhez fűződik a debreceni "Orvosok és Gyógyszerészek Lapja" orvostörténeti rovatának megszervezése is. 12
*
11
12
Vö.: Győry Tibor: Az orvostudományi kar története, 1770–1935. Bp., 1936. Pázmány Péter Tudományegyetem. XVI, 842 p., 14 t. (A Királyi Magyar Pázmány Péter Tudományegyetem története. 3.) Kapronczay Károly – Kapronczay Katalin id. mű
Külön kell szólnunk a kolozsvári egyetemről, amely 1940–1945 között az egyetlen magyar egyetem volt, ahol orvostörténeti intézet működött, élén 1940–1941-ben Novák Ernő, 1942– 1944-ben Berde Károly (1891–1971) állt. A kolozsvári orvostörténeti intézet a korábbi román egyetem (1920–1940) tanszékének volt a jogutóda, amit igen helyes intézkedéssel nem szüntettek meg, sőt Valeriu Bologa (1892–1971) a kinevezett rk. tanár is maradt eredeti tisztségében. A második világháború után sajnos mind a négy magyar orvosi karon felfüggesztették az orvostörténelem oktatását, illetve be sem vették az oktatási rendbe. A tárgyat a marxistaleninista, illetve a dialektikus marxizmus szempontjából „átgondolásra” ítélték, az 1960-as évek végéig nem is tárgyaltak sorsáról. Azt viszont nem akadályozták, hogy az egyes szaktárgyak
bevezetéseként
ne
foglalkozzanak
az
adott
témakör
orvostörténeti
vonatkozásaival. Az 1950-es években, az Orvostörténeti Könyvtár megalakulása, az orvostörténeti társasági élet új formáinak körvonalazódásának időszakában került ismét az érdeklődés homlokterébe a tárgy művelésének kérdése (lásd másik internetes összeállításunkat).13
13
Kapronczay Károly: Az orvostörténeti közélet az 1950-es években. Bp., 2009. Az interneten elérhető: http://otk.tudomanytortenet.hu
3. Az orvostörténelem művelése a hazai tudományos társaságokban Sajnos az egyetemi orvostörténeti képzés hiányában az orvostörténeti önképzés és továbbképzés színtere a társasági élet lett. Az orvostörténelem ápolásának gondolata már megalakulásának
első
éveiben
fontos
kérdésként
jelentkezett
a
Budapesti
Kir.
1
Orvosegyesületben. Az egyesület első elnöke Szuhány Márton (1792–1841) székfoglaló előadásában éppen az orvostudomány történetéről szólt. Az 1837. december 6-án elhangzott előadásáról sajnos igen szűkszavúan számolt be az ülésről készült jegyzőkönyv, csupán gondolatmenetét rögzítette. Szuhány közel egy órás előadásában – latin és görög forrásokra hivatkozva – az orvosi gondolkodás átformálódását vázolta, majd kiemelte, hogy a gyakorló orvos ismereteinek szerves részét kell képeznie az orvostörténelemben való jártasságnak, hiszen a „szaktudományok fejlődésével sokszor feledésbe merültek és merülnek olyan dolgok és tények, amelyek nélkül bizonyos kérdések nem világíthatók meg teljes mértékben”. Az orvostudomány történetének tanulságai között elsőnek az orvosi rend összetartozásának fontosságát emelte ki, mivel ennek hiánya csakis a gyógyító munkát hátráltatja. A századforduló éveiben már rendszeresen jelentkeztek előadók orvostörténeti témákkal. 1897-ben a szakkönyvei kapcsán már említett Tihanyi (Tiegermann) Mór (1866–1918) az ókori orvostudományról tartott előadást, amit később előadássorozattá bővített ki az érdeklődés miatt. Első előadásában (1897. október 30.) a görög orvostudományt ismertette „Az ókori görögök gyógyászati ismeretei; Az orvosi tudomány és orvosi rend fejlődése Hippokrates előtt” címmel. A jegyzőkönyv szerint: „Tihanyi Mór az előadás bevezetésében az
orvosi tudomány fejlődésének fontosságát és jelentőségét fejtegette, amely tudománynak tanulmányozását az orvosi tudomány rohamos haladása következtében az utolsó évtizedekben nagyon elhanyagoltuk. Kifejti, hogy az orvosi tudomány története, amely az emberi kultúra históriájának kiváló és fontos részét képezi, nemcsak theoretikus értékű, hanem kiváló gyakorlati jelentőséggel is bír, amennyiben igazán önálló gyakorlatra csak az képes, aki nemcsak a mai tudományos elméleteket, hanem ezeknek fejlődését és múltját is ismeri...”.
1
Kapronczay Károly: Orvostörténeti előadások a Budapesti Kir. Orvosegyesületben. = Orvosi Hetilap 116 (1975) No. 20. pp. 1165–1167.
Második előadásában Hippokrates életéről és munkásságáról (1898. február 13.), majd "Platon és Aristoteles hatása az orvosi tudomány fejlődésére" címmel (1898. május 28.) tartott előadást. A témakör utolsó előadása Galenosról és kora orvosi ismereteiről szólt (1899. január 19.), amelyet – hasonlóan az előzőekhez – nyomtatásban is megjelentetett.2 Már a Tihanyi-féle előadások időszakában hangzott el (1899. november 12-én) Temesváry Rezső
(1864–1944)
„Előitéletek,
népszokások
és
babonák
a
szülészet
körében
Magyarországon” című előadása, amely számos orvostörténeti vonatkozással rendelkezett. Ugyancsak ebben az időben jelentkezett első orvostörténeti előadásával Győry Tibor (1899. szeptember 28.), amely a „Morbus hungaricus” címmel hangzott el. Különben a téma részletes kidolgozásáért Győry 1902-ben magántanári képesítést nyert. Az ezt következő években alig volt olyan esztendő, hogy Győry ne jelentkezett volna orvostörténeti témájú előadással: 1900. március 14-én elhangzott előadásában már Semmelweis korával foglalkozott, külön kiemelve a pesti orvosi iskola szerepét. Ilyen előzmények után nem volt alaptalan, hogy az Orvosegyesület 1904 őszén életre hívta az orvostörténeti múzeumi bizottságot, amit 1905. január 16-án szakbizottsággá formált át. Ennek munkájába bevonták azokat, akik érdeklődtek a téma iránt: köztük Győry Tibort, Tihanyi Mórt és Temesváry Rezsőt. Győry 1905. április 8-án elhangzott előadásában ("A történelmi igazság a Czermak-Türk-féle prioritási vitában") levéltári adatokkal bizonyította Czermak elsőségét a gégetükrözés területén. Hasonló jelentőséggel bír a következő előadás (1906. február 4.) is, amikor Semmelweis családjával foglalkozott és – Schürer von Waldheim állításával szemben – bebizonyította Semmelweis magyarságát, és azt, hogy a nagy magyar orvos családja már 1692 óta Magyarországon élt.3 Győry a szokásos betegbemutatókon kisebb orvostörténelmi témákkal is jelentkezett, így érdekes kéziratokat és könyveket ismertetett az alakuló orvostörténeti múzeum gyűjteményéből, vagy (mint 1908. május 21-én) az akkor Aquincumban feltárt római fürdő mozaikjainak orvostörténeti vonatkozásairól szólt. Kétségtelen, hogy a századforduló első évtizedeinek legjelentősebb orvostörténeti eseménye az Orvostörténeti Múzeum megnyitása volt. Sajnos az első világháború évei alatt az Orvosegyesület orvostörténeti életében törés következett be, hiszen az előadások számának csökkenésével az orvostörténelmi kutatások bemutatására nem nyílt lehetőség.
2
3
A Bp-i Kir. Orvosegyesület Levéltára. 1837–1937. Tud. ülések jegyzőkönyve. 1898. nov. 12. Semmelweis Orvostörténeti Szaklevéltár. Uo. 1900. márc. 14. tud. ülés jkv.
Az első világháború után az első orvostörténeti előadásra 1920. október 30-án került sor, amikor Magyary-Kossa Gyula az „Orvosi gyakorlat a régi Magyarországon” című előadásában a XV–XVII. század magyar orvosi kultúráját ismertette, elsősorban a nem orvosdoktori oklevéllel működő sebészekről, bábákról és gyógyszerészekről szólt. Előadása ismét felhívta a figyelmet az Orvosegyesületen belül az orvostörténelem művelésére, sőt az 1921. évi negyedik igazgatósági ülésen (1921. február 11.) külön is foglalkoztak MagyaryKossa Gyula kéziratával. A jegyzőkönyv szerint: „…Pákozdy Károly azt ajánlotta, hogy szólítsuk fel Magyary-Kossa tagtársat, hogy közölje valahol azokat a jegyzeteit és munkáit, amelyek az orvosi rend történetére vonatkoznak. Flesch, Dollinger, Hutÿra és Székely hozzászólása után az ig. tanács úgy határozott, hogy Magyary-Kossa munkáit az Orvosi Könyvkiadó Társulat figyelmébe ajánlja, s felkéri Hutÿra tagtársat, hogy ebben az ügyben lépjen összeköttetésbe a szerzővel…”. Magyary-Kossa Gyula sorozata végül 1929 és 1940 között jelent meg, s az Orvosegyesület több alkalommal is eljárt a kiadónál a négykötetes munka érdekében, sőt a kiadás pénzügyi terheiből is jelentős részt magára vállalt. A két világháború között kiemelkedő orvostörténeti esemény az Orvosegyesületben Győry Tibor 1923 őszén tartott előadássorozata. A négy részből állt előadássorozat az orvostörténelem nagy korszakait tekintette át és a téma fontosságát hangsúlyozta, hogy ezeken az üléseken Győry előadásán kívül más nem hangzott el. Az első részben (1923. szeptember 22.) az időszámításunk előtti évszázadok (Visszapillantás és előretekintés, az orvostörténet az i. e. 5. századig), a másodikban (1923. szeptember 29.) a görög orvostudománnyal, a harmadikban (1923. október 6.) az alexandriai iskolával és Galenos orvosi ismereteivel, míg a negyedikben (1923. október 13.) a középkor orvostörténetével foglalkozott. Ehhez az előadássorozathoz fűződik az első orvostörténeti munkásságért odaítélt pályadíj is: az Orvosegyesület 1924-ben Győry Tibort Tauszk Ferenc díjban részesítette, amit minden évben a legsikeresebb előadásért adtak ki. 4 A következő években Győry több előadást tartott a magyar orvosképzés történetéből, ismertette az orvosi kar történetére vonatkozó kutatásait. Általános orvostörténeti munkásságát ismerte el az Orvosegyesület, amikor 1932-ben a Balassa-emlékéremmel tüntette ki. Győry az emlékelőadás témájául a nagyszombati egyetem orvosi karának felállításával kapcsolatos kutatások eredményeit választotta. A téma folytatását jelentette – igaz csak 1934-ben – a dékánválasztással és az egyetemek egyenjogúságára vonatkozó előadása. 4
Kapronczay Károly: Győry Tibor. Bp., 2001. OPKM. 91 p. (Tudós tanárok, tanár tudósok)
Az előbb tárgyalt időszakokban tartott előadást az Orvosegyesületben Vajda Károly, Herczeg Árpád is. Itt kell megjegyezni, hogy Herczeg Árpád az 1930-as évek elejétől közbenjárt az Orvosi Könyvkiadó Társulatnál Szumowski orvostörténeti alapvetésének magyar nyelvű kiadásáért, amelyhez az Orvosegyesület anyagilag is hozzájárult. Az Orvosegyesület a 1937ben ítélte meg Héjja Pál (1897–1941) orvostörténésznek a Wildner Ignác-alapítványból a pályadíjat „A tábori egészségügy Buda visszafoglalása korában” című (1936) könyvéért. Már a második világháború alatt tartott előadást Korbuly György (1903–1981), az orvostörténelem magántanára Semmelweis életművével kapcsolatban. Vele kapcsolatban kell megjegyeznünk, hogy az Orvosegyesület múzeumának őreként sokat tett annak fejlesztéséért, illetve a Budapest bombázásának megkezdésének idején a múzeumi gyűjtemények biztos helyre való szállításáért. Korbuly 1943-ban megpályázta a budapesti orvosi karon az orvostörténelem nyilvános tanári állását, de a háborús körülmények miatt nem döntöttek felette.5 A két világháború közötti időszakban nemcsak az Orvosegyesületen belül alakultak ki az orvostörténeti társasági élet formái, hanem több vidéki orvos- és gyógyszerészeti egyesületben is. Ezek közül elsősorban a Debreceni Orvosegyesületet kell említeni, ahol Diósadi Elekes György (1905–1977) – a debreceni egyetem orvostörténelem magántanára – fejtett ki fontos tevékenységet. Az ő nevéhez fűződik az 1938-ban az "Orvosi Hetilap" hasábjain megjelent „Teendők a magyar orvostörténelmi tudomány érdekében” című közlemény, amelyben a szerző részletesen kifejtette a magyar orvostörténeti kutatások előtt álló feladatokat és szervezeti formák kialakításának szükségességét. Ebben az időben már négy egyetemi magántanár adta elő az orvostörténelmet az orvosi karokon, bár tanszékkel még nem rendelkeztek, többen tagjai voltak a Nemzetközi Orvostörténelmi Társaságnak, noha hazai társaság még nem volt. Diósadi Elekes György éppen ezért
javasolta a Orvostörténelmi Társaság megalapítását, országos szintű
orvostörténeti könyvtár és levéltár megszervezését, valamint orvostörténeti folyóirat kiadását. Ugyancsak szorgalmazta az orvostörténeti múzeum létrehozását, s azt, hogy egyetemi orvostörténeti tanszékeket kell szervezni, s kötelező tárgyként kell bevezetni az orvostörténelmet (két féléven keresztül heti egy előadással képzelte el az oktatást).
5
Kapronczay Károly – Kapronczay Katalin id. mű
Már a kormányzat részéről felső szinten mutatkozott hajlandóság az orvostörténelem felkarolására, így kapott Bálint Nagy István (1893–1931) egy esztendőn át Bécsben ösztöndíjat, s indulhatott angliai, franciaországi és németországi tanulmányútra Herczeg Árpád, aki orvostörténeti intézeteket keresett fel. Többen anyagi segítséget kaptak, hogy részt vehessenek a Nemzetközi Orvostörténeti Társaság kongresszusain. 6 A második világháború után megváltozott körülmények között alakult meg az Országos Orvostörténeti Könyvtár (1951), amely köré települt az intézményi háttér nélkül működő orvostörténészek csoportja. Kialakult az orvostörténeti társasági élet formája, amely végül társasággá szerveződött, természetesen megtartva a kor jellegzetességeit: szakszervezeten belül működő Orvostörténeti Szakcsoport, majd 1966-ban valódi társasággá szerveződött a Magyar Orvostörténelmi Társaság.
6
Kapronczay Károly – Kapronczay Katalin id. mű
