Forrás: http://www.valosagonline.hu/index.php?oldal=cikk&cazon=139&lap=0
A hazai orvosképzés kezdetei Kapronczay Károly Ez a szemlélet tehát az egészségügyre is vonatkozik, amelyet akkoriban még összekapcsoltak a szegénygondozással. Korábban e feladat az egyház (egyházak) és a kisebb közösségek (városok, megyék) hatásterületébe esett. Igaz, a középkori uralkodóknak az egészség védelmét, a járványvédelmet és a közegészségügyet szervező rendelkezései Európa-szerte ismeretesek, ám ezek csupán lehetőséget teremtő intézkedések voltak, nem bírtak általános érvénnyel. Jó példaként az uralkodók is alapítottak ispotályokat, beteggondozó intézményeket, alapítványokkal (adományokkal) segítették az orvosképzést, de a középkorban szervezett formában ennek intézményrendszere, jogszabályi formái a városokban alakultak ki. A középkori városi szabályzatok, védő- és óvórendszerek, ispotályok a polgárság anyagi erejét vették igénybe, bár a polgári intézmények mellett kiemelkedő volt az egyházak karitatív tevékenysége is. Nemcsak nálunk, hanem Európa csaknem minden területén eltérések mutatkoztak a közegészségügy és az orvosellátottság tekintetében. A pusztító járványok, a népbetegségek, a nagy halálozási arány arra késztette az uralkodókat, az államokat, hogy a szakemberképzés több szinten való megszervezésére, a beteggondozó intézményrendszer kiépítésére a közegészségügyet rendező országos érvényű jogszabályokat adjanak ki. Ez a folyamat valójában a XVIII. század első felétől figyelhető meg. A Habsburg Birodalom területén 1714-től III. Károly már sorra adta ki kórházépítési rendeleteit, 1736-ban felállította a Birodalmi Egészségügyi Bizottságot (nálunk 1738-ban a Helytartótanácson belül az Egészségügyi Bizottságot), kiadta a birodalmi kórházi-szegényházi rendszabályt, a hadseregen belül felállította a katona-egészségügyi szolgálatot, sorra alapította a helyőrségi kórházakat, stb. E folyamat Mária Terézia uralkodása idején felgyorsult; a területi igazgatási egységeket, hazánkban a vármegyéket és a városokat orvostartásra kötelezték (1748, 1752); országos felméréseket végeztek az ellátottság vonatkozásában, közalapítványt teremtettek a kórházak, szegényházak építésére (Magyarországon 1756-ban létesült a Kórházépítési Alapítvány, amelyet II. József a feloszlatott szerzetesrendek vagyonából egészített ki). A magyar korona területén 1770-ben kiadták az egészségügyre vonatkozó jogszabálygyűjteményt (Codex sanitatis), 1769-ben orvosi karral egészítették ki az 1635-ben alapított nagyszombati magyar egyetemet. Mindez csupán része volt a Habsburg Birodalom területén lejátszódott folyamatoknak, ahol a Birodalmi Egészségügyi Bizottság elképzelései játszottak vezető szerepet. Kidolgozójuk Gerhard van Swieten, az uralkodónő hollandiai születésű tanácsosa volt, akinek tervei alapján 1754-ben megreformálták a prágai egyetemet, 1761-ben a bécsi orvosképzést, 1769-ben orvosi karral egészítették ki a magyar, 1771-ben a grazi egyetemet, 1784-ben a Monarchiához került Lembergben (Lwówban), négykaros egyetemet alapítottak. Az orvosképzésen belül két szintet szerveztek: a hatesztendős orvosképzés mellett elindították a hároméves sebészmesteri tanfolyamot is — az ezen végzettek valójában a vidék egészségügyének szakemberei lettek. Az orvosi karon egy-két éves bábaképzés is indult, hogy legalább járásonként alkalmazhassanak képzett és vizsgázott bábákat. A képzés átszervezése, illetve folyamatossá tétele mellett a hadsereg szakemberképzésére Bécsben felállították a doktoravatási joggal felruházott József Császári Katonaorvosi
Akadémiát (1783) mint a sajátos szakterület birodalmi képzési központját. Hasonló folyamat játszódott le Poroszországban is, bár a középnémet területek közegészségügyi és városi egészségügyi jogi rendezettsége sokkal fejlettebb volt, mint a Habsburg-monarchia országaié. Több, a középkorból és a reformáció időszakából származó egyeteme és orvosi kara volt, amelyeket csak a kor követelményeinek megfelelő állapotba kellett hozni, illetve az egyházi befolyás visszaszorításával az állam hatalmát és nevelésiképzési elképzeléseit kellett érvényesíteni. Az igazgatási formák országos rendezése után itt is kiadták az általános érvényű egészségügyi jogszabálygyűjteményt (1772), megteremtették azt a pénzügyi alapot, amelyből az államhatalom a polgári és katonai betegellátó intézményrendszer továbbfejlesztését finanszírozta, a hadsereg részére felállították a berlini Katonaorvosi Akadémiát (1781), 1809-ben a berlini egyetemet, s 1784-ben orvosi karral egészítették ki az 1662-ben alapított breslaui egyetemet. E két felvilágosult abszolutista monarchiánál bonyolultabb képet mutat Oroszország, amely a XVIII. század elejétől nagy erőfeszítéseket tett az Európához való felzárkózás érdekében. I. Péter rendeleti úton kezdte el az Európához hasonló intézményi rendszer kiépítését, így 1706-ban utasította alattvalóit, hogy városonként gyógyszertárakat létesítsenek, 1707-ben pedig tíz helyőrségi kórház felépítését rendelte el. Nagy gondot okozott azonban az európai képesítésű orvosok hiánya, így 1707-ben — külföldről és jó fizetésért alkalmazott orvosokkal — a moszkvai katonai kórházat felhatalmazta katonai orvosok és sebészek kiképzésére. Ez nem jelentett valódi orvosképzést, csupán az Európában ismert hároméves sebészképzésnek felelt meg, illetve európai egyetemekre való tanulmányutakra készítette fel a jelölteket. Tény, hogy 1755-ben az Orosz Tudományos Akadémia előkészítésében nyílt meg a moszkvai egyetem, amelynek életre hívásában elévülhetetlen szerepet játszott M. V. Lomonoszov (1711–1765). A moszkvai egyetemnek orvosi kara is volt, amely csak 1765-ben kapott doktoravatási jogot, ám a XVIII. században nem ez volt az Orosz Birodalom egyetlen európai szintű egyeteme. A kelet-európai orvosképzés következő fontos szakasza a XIX. század elejére tehető, amikor a cári közigazgatásban is számottevő változások történtek: 1803-ban az addigi kollégiumi rendszert az európai formákat követő minisztériumok váltották fel. A felsőoktatás szervezése az Oktatásügyi Minisztérium hatáskörébe tartozott, amely a birodalom érdekeinek és igényeinek megfelelő szemléletű és számú egyetemet alapított. Az egyetemek feladata nemcsak az európai ismeretek átadása lett, hanem az orosz érdekek képviselete a tudomány, a képzés és a szakember-kiválasztás területén is. A XIX. század legelején a cári birodalom 1804-ben Kazanyban, 1805-ben Harkovban, 1818ban Varsóban, 1819-ben Szentpétervárott nyitott újabb egyetemet, természetesen orvosi karral. Engedélyezték a lengyel állam felbomlása után orosz fennhatóság alá került vilnói egyetem működését is. A XVIII. század második felében Lengyelország kritikus időszakot élt át. Az ország politikai megosztottsága, a környező hatalmak — Ausztria, Poroszország és Oroszország — terjeszkedő politikája végül Lengyelország első felosztására vezetett 1772-ben. A tényen változtatni nem lehetett, a lengyel állam csak a helyzet enyhítésén gondolkodhatott. Az orosz cárnő kegyeit élvező Ponialowski Szaniszló lengyel király valóban páratlan reformokat hajtott végre: a királyi hatalom megerősítésének eszköze a királyi tanács, illetve annak minisztériumi szerepű öt osztálya lett. Az égető gazdasági, közigazgatási, jogrendszeri kérdések, a társadalmi és politikai átalakulás problémáival a királyi tanács és a kormány szerepét betöltő
osztályok foglalkoztak, de mellettük állt a Köznevelési Bizottság (1773), amely a királyi tanácsnak volt alárendelve, s talán Európa első felvilágosult szellemű művelődési minisztériuma volt. A krakkói egyetemre vonatkozó reformokat Hugo Kołłątaj (1750–1812) és Stanislaw Staszic (1755–1826), a Köznevelési Bizottság tagjai, a lengyel felvilágosodás két kiemelkedő egyénisége fogta össze. Az egyetem teljes reformját rendkívül siettette, hogy 1773-ban összesen tizenöt hallgató iratkozott be az intézménybe. A legelhanyagoltabb az orvosi kar volt, amelyre már évek óta csak egy-egy hallgató járt. Kołłątaj az orvosi karra vonatkozó tervek elkészítésével Andrzej Badurskit (1740–1789), a német egyetemeken végzett, 1768 és 1773 között Bécsben, van Swieten mellett tevékenykedett krakkói orvost bízta meg. Bécsben alkalma volt közelebbről megismerkednie a Monarchia egyetemi orvosi kari reformjaival, így az 1776-ban Kołłątajnak átnyújtott Propositio instituendi Collegii Medici címet viselt előterjesztés valójában a van Swieten által képviselt elveknek a lengyel gyakorlatba való átültetését jelenti. Az elméleti és a gyakorlati tárgyak sorának kijelölése mellett megszervezték azok tanszékeit, felállították a kar alárendeltségében működő hatvanágyas gyakorlókórházat (klinikát) is. Az orvosi karon a képzés két szinten folyt, a hatéves orvosi és a hároméves sebészképzés mellett külön tanfolyamot állítottak fel a bábáknak, s a természettudományi karral közösen megszervezték a gyógyszerészek hároméves oktatását. A kar alapszabályzatát 1780. szeptember 28-án nyújtották át az egyetemnek, ennek értelmében öt tanszék létesült, valamint három olyan, amely a természettudományi karral közös lett. A krakkói egyetem reformjaival egy időben tervek készültek egy második egyetem felállítására, végül az 1579-ben alapított vilnói egyetemet szervezték át. Lengyelország 1772ben bekövetkezett első felosztása után a lengyel koronához tartozó Litvánia nagy része Oroszországhoz került, de az ősi litván főváros még Lengyelország része maradt. Itt Báthory István négykaros egyetem alapjait vetette meg, bár az orvosi kar megnyitására nem került sor. A vilnói egyetemen végrehajtott reformok azonosak voltak a Krakkóban alkalmazottakkal, s lengyel és német tanárokkal megnyitották az orvosi kart is. A történeti lengyel területeken a XIX. század elején újabb egyetemalapításra került sor, amikor a tilsiti béke (1807) után Napóleon megalakította a vele szövetséges Varsói Nagyhercegséget, amely Krakkóval együtt a szász király fennhatósága alá került. Ez reményt ébresztett a lengyel állam újbóli visszaállítására, így a lengyel felvilágosodás legjobb erői Józef Poniatowski herceg, az utolsó lengyel király fivére köré tömörültek. Hugo Kołłątaj irányítása mellett 1809-ben megnyílt a varsói négykaros egyetem, amely alapításának percétől kezdve és a soron következő viharos években is töretlenül működött, amit az sem befolyásolt, hogy Napóleon oroszországi veresége után e térséget az orosz hadsereg szállta meg. A bécsi kongresszus döntése nyomán a volt nagyhercegség területe Oroszországhoz került, ahol — más, volt lengyel királyságbeli részekkel egyesítve — I. Sándor cár kialakította az Oroszország részét jelentő, de bizonyos autonómiával és alkotmánnyal felruházott lengyel királyságot. Az önálló közigazgatással, vámhatárokkal, bíróságokkal és korlátozott létszámú hadsereggel bíró lengyel királyság élén Konstantin nagyherceg — a cár fivére — állt alkirályként. Orosz Lengyelországban lengyel nyelvű oktatást vezettek be, így szükség volt az 1809-ben alapított varsói egyetemre is, amely 1818-ban Császári Egyetem néven működött. Feladata volt az adott térség értelmiségének képzése, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy vonzerőt gyakoroljon és ellensúlyt jelentsen a Monarchiához került krakkói és lembergi egyetemmel, valamint a Poroszországhoz került lengyel területen 1819-ben alapított poznańi egyetemmel szemben. Bár Krakkóval sohasem vetekedhetett, a német nyelvű lembergi és poznańi egyetemnek valóban vetélytársa lett, hiszen itt az oktatás nyelve 1831-ig a lengyel volt.
Aránylag kevés szó esett az Orosz Birodalomhoz — az 1808–1809. évi svéd–orosz háború után — tartozó Finn Nagyhercegség Helsinkiben működő egyeteméről. Ezt az egyetemet még a svédek alapították 1640-ben Turkuban. Uppsala mellett — természetesen figyelembe véve a dorpati egyetemet is — a svéd királyság egyik legfontosabb oktatási intézményének számított. Éppen a svéd–orosz háború idején Turku olyan súlyos tűzkárokat szenvedett, hogy az egyetemet Helsinkibe helyezték át. A svéd uralmat felváltó orosz fennhatóság meghagyta a Finn Nagyhercegség autonómiáját, de területén orosz csapatok állomásoztak, s a főkormányzó a nagyhercegi címet is viselő cár nevében állott a nagyhercegség élén. Bár a helsinki egyetem önkormányzatát erősen korlátozták, a szentpétervári művelődési minisztérium felügyelete alatt a térség értelmiségének képzőhelye maradt. Igaz, a svéd szellemi befolyást erősen visszafogták, helyébe az orosz és német tanárok kaptak működési teret. 1828-ban Sándor Egyetemnek nevezték el. A középkorban orvosaink általában Itália egyetemein szerezték képesítésüket, majd a XIV. század derekától Prágában (1348), Krakkóban (1364) és Bécsben (1365). Az első középeurópai egyetemekkel egy időben alapította Nagy Lajos magyar király a pécsi egyetemet (1367), amelynek létrehozását elsősorban a jogi műveltség terjesztése és a hazai értelmiség kiképzése sürgette. Pécs csak korlátozott mértékben vonzotta az ifjúságot, ezért rövid ideig működött, s a falai között folyt oktatásról is keveset tudunk. A királyi alapítólevélben az orvosi kar megszervezését is elrendelték, de a tényleges orvosképzés megindításáról nincs tudomásunk. A pécsi egyetem ismeretlen okból már a XV. században megszűnt, így a magyar hallgatók — nem számítva Zsigmond rövid életű óbudai egyetemét — csak külföldön szerezhettek magasabb szintű ismereteket. Mátyás király pozsonyi (1467) és budai (1481) egyetemalapítási kísérlete után a XVIII. századig hazánknak nem volt önálló egyeteme, így csekély számú orvosértelmiségünk csak külhoni egyetemen kaphatott diplomát. Elsősorban a közeli (és olcsóbb) bécsi és krakkói egyetemeket látogatták, de a költségesebb és távoli Itáliát is. Képzési helyeik felekezeti alapon változtak, a protestánsok főleg német, holland és svájci egyetemeken, míg a katolikusok Bécsben és Itáliában tanultak. A magyar orvosi kar felállítására csak a XVIII. században került sor, amikor Mária Terézia Gerhard van Swietent (1700–1772), udvari orvosát és a Monarchia egészségügyének reformátorát megbízta az 1635-ben alapított magyar egyetem orvosi karának megszervezésével (1769). Van Swietennek e téren már nagy tapasztalatai voltak, hiszen nevéhez fűződik a bécsi egyetem orvosi karának gyökeres reformja és az úgynevezett első bécsi orvosi iskola megalapítása. A magyar orvosi kar felállítását főleg a súlyos orvoshiány sürgette, amely ekkor európai jelenségnek számított. De az 1770-ben megindult nagyszombati orvosképzés sem oldotta meg a problémákat egyszerre, nem szüntette meg a magyar orvoshallgatók külföldre áramlását. A Nagyszombatban orvosi tanulmányokat végzők hátrányos helyzetbe kerültek, hiszen Mária Terézia rendelkezése szerint azok, akik itt kaptak diplomát, csak a magyar korona területén végezhettek gyakorlatot, míg a bécsi oklevél az egész Habsburg-monarchiában érvényes volt. E rendelkezés nyomán indultak meg valóban a magyar orvosjelöltek bécsi tanulmányai — egy időben a Bécsben tanuló magyarok száma csaknem azonos volt a nagyszombati orvosi kar hallgatóinak létszámával. E rendelkezést II. József uralkodása alatt visszavonták, de a XVIII. század végén újból életbe lépett, s hatályban maradt Eötvös József második miniszterségéig (1867–1871). A nagyszombati egyetemen az orvosképzés mellett megindult az alacsonyabb szintű seborvosi tanfolyam is, amelynek célja a vidéki sebészi és szülészmesteri tevékenység fellendítése,
szakemberekkel való ellátása volt. A Nagyszombatba kinevezett öt orvostanárt — Plenck Jakabot, Prandt Ádámot, Trnka Vencelt, Schoretich Mihályt és Winterl Jakabot — még van Swieten választotta ki, s tanári munkájukat később Pesten és Budán is folytatták. Részben a bécsi egyetem neveltjei voltak, s ennek reformszellemét valósították meg a magyar egyetemen. Egységes, jól összeszokott csoportot alkottak, idegen származásuk ellenére anakronisztikus lenne velük szemben a nemzeti kérdést felvetni. Helyzetük nem volt könnyű, de igyekeztek orvosi tudásukat hallgatóiknak átadni, s az első perctől kezdve küzdöttek a tanításhoz és a tanuláshoz szükséges feltételekért, hiszen hiányzott a gyakorlati képzés elemi feltétele, a gyakorlókórház, szegényes volt a felszerelés, s a város kiesett az ország szellemi vérkeringéséből. Nem csoda, hogy az egyetemet és az orvosi kart 1777-ben Budára helyezték át, ahol az orvosi kar a Várpalota melletti úgynevezett Störck-féle házban kapott helyet, míg gyakorlókórháza a városi kórház lett, amely a jelenlegi Széna téren a második világháború alatt megsemmisült régi Szent János Kórház elődjeként működött. Ám a budai helyzet az egyetem ügyét támogató II. Józsefet nem elégítette ki, sőt a városi kórház állapota egyenesen felháborította. Ekkor (1783) a gyakorlókórházat ideiglenesen a Várpalotában helyezték el, majd 1784-ben az egész egyetemet Pestre telepítették. Ezzel az egyetem a gyorsan fejlődő város támogatását élvezhette, közlekedési szempontból is jobban elérhető volt. Itt az orvosi kar a jezsuiták kiürített kolostorában, az Újvilág és a Hatvani utca sarkán (jelenleg Semmelweis és Kossuth Lajos utca) kapott helyet. Ennek ellenére zsúfoltság uralkodott a kar épületében, amelyet újabb pénzkiutalásokkal próbáltak orvosolni. Bár a kar Bécshez képest szegényesnek látszott, pozitív jelenség, hogy az orvosképzés az újabb kényszerű költözés következtében sem vesztett lendületéből és szaporodtak eszközei. Több olyan kiváló egyéniség kapott itt oklevelet, akik később fellendítették a kart, és sokat megvalósítottak elődeik meghiúsult terveiből. A XVIII. század végén változások következtek be a tanári karban is: a még Nagyszombatba kinevezettek eltávoztak vagy elhunytak. Jeles utódaik (Bene Ferenc, Stáhly György és Ignác, Rácz Sámuel stb.) oktató- és nevelőmunkája nyomán hazánkban már a múlt században sok kiváló, a pesti egyetemen végzett orvos tevékenykedett. Közben nagy fejlődésen ment át a kar. Önálló tanszékké vált a sebészet, a szemészet, amelynek élén 1817-től Fabini János Teofil (1792–1847), a kor kiemelkedő szemorvosa állt. Külön kell szólnunk Bene Ferencről (1775–1858), az elméleti orvostan tanáráról, aki az elsők között alkalmazta hazánkban a Jenner-féle himlőoltást. Hozzá hasonló egyéniség Bugát Pál (1792–1865), az első magyar nyelvű orvosi folyóirat, az Orvosi Tár (1831) megalapítója, az orvosi nyelvújítás elindítója. Az 1848-as márciusi forradalom után a magyar orvosképzés szempontjából a legfontosabb a magyar egyetemről szóló XIX. törvénycikk, amely az egyetemet közvetlenül a közoktatásügyi minisztérium felügyelete alá helyezte, kimondta az egyetem önkormányzatát, s azt a kötelezettséget, hogy az egyetemi szervezetről külön törvényt hoznak. Eltörölték továbbá a bécsi cenzúrához kötött tankönyvek használatának kötelezettségét, bevezették a magántanári intézményt, s reformbizottság jött létre, amely az új szellemnek megfelelő intézkedésekre dolgozott ki javaslatokat. A szabadságharc bukása után a pesti egyetemen is az abszolutizmus korának felsőoktatási politikája érvényesült, amely az 1849. szeptember 27-én jóváhagyott egyetemi szervezeti szabályzaton alapult. Az ausztriai egyetemek megkapták az autonómiát, míg a pesti egyetem esetében felfüggesztették. A bécsi vallás- és közoktatásügyi miniszter 1850. február 15-én kelt rendelete a pesti egyetemet besorolta az osztrák egyetemek közé, ám azok jogai nélkül. E
politika mellett is vitathatatlan eredményeket értek el, kiváló tanárokat neveztek ki (például Czermák Jánost, a kiváló élettani kutatót, a gégetükrözés elvének kidolgozóját), akiknek, mint magyarul nem tudóknak, az Októberi Diploma (1860) kiadása után el kellett hagyniuk az egyetemet. A kiegyezés után Eötvös József második vallás- és közoktatásügyi minisztersége (1867–1871) döntő változást hozott a magyar orvosképzésben is. Igaz, a reformok elókészítése időt vett igénybe, de addig is az orvosi kart megfelelő felszerelések beszerzésével kívánták fejleszteni. E korban született a kémiai tanszék, s a gyakorlati szülészet minden orvostanhallgató számára kötelező tárgy volt. A pesti egyetem átszervezéséról szóló törvényjavaslat beterjesztésével egy időben történt a kolozsvári egyetem felállítását elrendelő intézkedés (1870). Már 1870 őszén egyetemmé akarták összevonni a kolozsvári líceumot, a jogakadémiát és az orvos-sebészi intézetet, ám a tényleges egyetem működése csak Trefort Ágoston korában, 1872-ben következett be, noha már Eötvös József négy egyetem felállítását tervezte. Az orvosi karral kapcsolatos tervek megvalósításában nagy szerepet játszott a minisztériumi egyetemi ügyek irányítója, Markusovszky Lajos, a magyar orvosi múlt kiemelkedő szervezőegyénisége. Még Eötvös József vette maga mellé, aki személyében képviselte a magyar felsőoktatási politika folytonosságát a dualizmus első felében. Az orvosi karon új tanszékek sora jött létre, felépültek a bölcsészettudományi és az orvosi karon az elméleti intézetek, a belső klinikai telep. Új iskolateremtő professzorokat neveztek ki, akik a pesti orvosi iskola szellemében oktattak. Az orvosképzés területén számottevő az 1876. évi új tanulmányi rend, amely végleg eltörölte a sebészképzést, egységes orvosképzést teremtett Budapesten és Kolozsvárott egyaránt. A két magyar orvosi karon szerzett oklevelet nem érték negatív megkülönböztetések, egységes érvénnyel bírtak a Monarchia egész területén. A kolozsvári egyetem orvosi kara semmivel sem volt rosszabb a budapestinél. A budapesti orvosi kar európai hírű tanárai előbb hosszabb-rövidebb ideig Kolozsvárott is tevékenykedtek (Fodor József, Hőgyes Endre stb.), bár tudományos fénykoruk a fővároshoz kötődött. Eötvös négy egyetemre vonatkozó tervének megvalósítására csak a századforduló után került sor, bár az 1800-as évek végén kiemelkedő orvosi fórumokon javaslat született az ország harmadik, illetve negyedik orvosi karának megszervezésére. A debreceni és a pozsonyi egyetem, ezen belül az orvosi karok felállítására 1912-ben született törvénycikk. A debreceni orvosi kar a nehéz gazdasági helyzet és háborús viszonyok miatt csak 1918. október 23-án nyílt meg, Pozsonyban is csak az első világháború befejezése előtt indult meg az orvosképzés. A fiatal orvosi karokon számos olyan kiváló tanszékvezető és kutató nevelődött fel, akik közül többen a budapesti orvosi karra kaptak később kinevezést. A világháború után, a területi elcsatolások miatt, a pozsonyi orvosi kar — az egyetemmel együtt — Pécsre került. Hasonlóan Szeged adott otthont a menekült kolozsvári egyetemnek, amely 1940-ben újból visszaköltözött Kolozsvárra, s jogilag ekkor létesítették a szegedi tudományegyetemet. A modern magyar orvosképzés egységes rendszere valójában az első világháború befejezéséig kialakult, s akkor és később is magas tudományos színvonalat képviselt. Talán nem túlzás azt mondani, hogy orvosképzésünk kitűnő és értékes hagyománya az elméleti diszciplínák és a klinikai szakmák egysége mellett a magas szintű követelményrendszer, amelyet számos külföldre került magyar orvos sikere is bizonyít.
