Kapronczay Katalin EGY BÉCSI TUDÓS TÁRSASÁG ÉS FOLYÓIRATA AZ 1770-ES ÉVEKBEN (Kollár Ádám, Tersztyánszky Dániel és az Anzeigen…)
„Azt a kevés hírnevet, amelyet ezen a világon szereztem, bizalmasaim jó megválasztásának köszönhetem. Megvolt az a szerencsém, hogy érdemdús és igaz embereket találtam…” (Részlet Mária Terézia egyik időskori leveléből)
1771. július 11-én a bécsi Ghelen nyomda műhelyéből került az érdeklődők kezébe egy tudományos ismereteket terjesztő hetilap, amely ezt a kissé nehézkes címet viselte: „Allergnädigst privilegierte Anzeigen aus sämmtlichen kaiserlichen königlichen Erbländern”. Kiadóként rendkívül szerényen és kissé titokzatosan „egy társaság”-ot nevez meg a címlap. Mi volt ez a társaság, kik voltak szellemi instruktorai, tagjai, milyen terv és szándék kapcsolta őket össze? – erre próbálunk feleletet keresni a következőkben. A folyóirat megindításának évében már régóta ismert a magyar tudósok az irányú törekvése, hogy – külföldi példáktól vezérelve – tudományos társaságokat hozzanak létre a kutatások megszervezésére, az ismeretek terjesztése, átadása céljából pedig folyóiratot adjanak ki. Az ez idáig nyilvánosságra hozott társaság alapítási kísérletek egy része vagy akadémiai jellegű szervezetet képzelt el – valamennyi tudomány művelését felvállalva –, vagy egy-egy ismeretkör kutatását, előbbre vitelét, népszerűsítését kívánták támogatni. Ezek között előkelő helyet kapott – Bél Mátyás honismereti programjának követéseképpen – az állam- és honismertetés, a magyar nyelv ügyének felkarolása, de ismertek a természet- és orvosi tudományok kutatását és fejlesztését szem előtt tartó tervezetek is.1 Az Anzeigen írói gárdáját adó társaság, a munkatervet körvonalazó plánum szellemi megalkotójának kiléte körüli találgatás többször felbukkant a szakirodalomban. Érvek és 1
Kókay György: A magyar hírlap és folyóiratirodalom kezdetei (1780–1795). Bp., Akadémiai Kiadó, 1970. pp. 37–38.
ellenérvek hangzottak el, bizonyos vonatkozásban lezártnak tekinthető a szakmai vita, de a folyóirat kiadását közvetlenül megelőző társasági tervezet szerzőségének megállapítása teljes bizonyossággal még mindig nem befejezett. Hasonlóképpen megoszlanak a vélemények a lap vezéregyéniségét illetően is. Bár a sajtótörténeti összefoglalók csaknem mindegyike röviden megemlíti az Anzeigent, alaposabb tartalmi elemzése nem történt meg.2 Az első évfolyam előszavában az anonimitását megtartó szerkesztő egy kilenc évvel korábbi tervre hivatkozik, amely komoly nehézségek miatt nem valósulhatott meg, azonban „egyesített erővel” sikerült azokat elhárítani, a „legbuzgóbb fáradozás árán megvalósítani az abbéli szándékot, hogy az örökös tartományok rátermett és ügybuzgó férfiaiból létrehozzanak egy társulást.” Majd így folytatja: „A siker ismét meggyőzött bennünket, hogy polgárainkban valóban hazafias vér buzog.” Vagyis a szerkesztő egy 1762-ben készített terv megvalósulását üdvözli. Ennek a plánumnak a megálmodója és megfogalmazója minden kétséget kizáróan Kollár Ádám Ferenc (1718–1783) jogtudós, császári és királyi udvari tanácsos, a bécsi udvari könyvtár igazgatója, számos történettudományi munka szerzője volt. Ahhoz, hogy a tervezet létrejöttének körülményeit megismerjük, majd kudarcát megértsük, szólnunk kell Kollár életútjáról, az udvarhoz és a kortárs tudós körökhöz fűződő kapcsolatáról. A felvidéki (Terchova, Trencsén megye) születésű
Kollár Besztercebányán,
Selmecbányán, majd Nagyszombatban kezdte tanulmányait. 1737-ben, 19 évesen belépett a jezsuita rendbe. A noviciátus évei után különös figyelemmel fordult a klasszikus nyelvek, a filozófia és a tanári pályát megalapozó un. repetitio humaniorum ismeretei felé. 1744-től Liptószentmiklóson tanított, de elöljárói felismerve remek nyelvtehetségét, visszarendelték Bécsbe. Itt két évig hébert és egyéb keleti nyelveket tanult és megkezdte teológiai tanulmányait, ezt azonban nem fejezte be, mert 1748-ban megvált a rendtől. Sorsa ezután fonódott össze Gerard van Swietennel (1700–1772), az udvari könyvtárral és az udvarral, a birodalom művelődésének alakításával. Van Swieten szívesen állt a jó képességű, kiválóan képzett fiatalember mellé és személyes ajánlására Mária Terézia hamarosan felvette a Hofbibliothek tisztviselői közé. Filológiai előtanulmányai alkalmassá tették erre a munkakörre. 1748–1751 között van Swieten orvostanhallgatóit tanította görögre és latinra. Egy évvel későbbi írásaiból azt is megtudjuk, hogy 13 magyar növendéket gyűjtött maga köré, akiket magyar diplomatikára, államjogra és történelemre tanított, közöttük volt pl. 2
Zuber Marianna: A hazai németnyelvű folyóiratok története 1810-ig. Bp., Pfeiffer, 1915. pp. 35–44.; Kókay György: Könyv, sajtó és irodalom a felvilágosodás korában. Bp., Akadémiai Kiadó, 1983. pp. 21–22.; Kókay György: A magyar hírlap… i. m. pp. 37–38., Kókay Görgy (szerk.): A magyar sajtó története. I. köt. 1705–1848. Bp., Akadémiai Kiadó, 1979. pp. 63–66, 189–194, 537–538.
Kovachich Márton György is. A császári könyvtárban való alkalmazása szerencsés ötletnek bizonyult, hiszen alapvető adottságai megvoltak erre a munkára. Valószínűleg ez is hozzásegítette későbbi forráskutatói, tudományszervezői és kultúrpolitikusi munkásságának sikerességéhez. Minden tekintetben a felvilágosult abszolutizmus híve és képviselője volt, a történelmi és aktuálpolitikai kérdésekben egyaránt. Jelentős szerepe volt a monarchia és ezen belül az egykorú magyar művelődés szervezésében. Történetírói munkásságának értékes bizonyítékai nyomtatásban kiadott könyvei, ő az első magyar jogtörténeti művek szerzője, forráskutatóként több, addig ismeretlen oklevelet hozott nyilvánosságra. Elsőként használt fel kutatásaihoz bizánci forrásmunkákat.3 Különleges forrásértékű a császári könyvtár általa 8 kötetben kiadott kéziratkatalógusa, amely Petrus Lambecius korábbi feldolgozásának bővített változata. 1762-ben és 1764-ben írta azt a két könyvét, amely pályafutásának további alakulását erősen meghatározta. Az 1762-ben kiadott Historia diplomatica juris patronatus apostolicorum Hungariae regum címűben a magyar királyok főkegyúri jogának történeti vizsgálata alapján logikailag vezette le azt a nézetét, amely szerint az uralkodó és az állam felügyeleti joggal bír az egyház felett. 1764-ben látott napvilágot a De originibus et usu perpetuo potestatis legislatoriae circa sacra apostolicorum regum Ungariae (Magyarország apostoli királyai vallási ügyekben való törvényhozó hatalmának eredete és örök használata), amely óriási botrányok és heves ellenállás kiindulópontja lett. Előző művének gondolatmenetét folytatta, tudományos szakirodalommal alátámasztva mondta ki a királyok egyházi ügyekbe való beavatkozásának jogát, törvényesnek tekintve azt a törekvést, hogy az egyházat alávessék az állam érdekeinek, adózásra és katonaállításra kötelezzék. Bár támadása elsősorban a főpapság ellen irányult, okfejtésében tovább lépett és bírálta a nemesi kiváltságokat és a jobbágyok kiszolgáltatott helyzetét. Emlékeztetett arra, hogy a nemesség hadi szolgálat fejében kapta privilégiumait, a helyzet változása azonban azt teszi szükségessé, hogy a korszerűbb hadsereg fenntartásának költségeiben részt vegyenek ők is. (Itt nem akarok kitérni arra a később felvetett teóriára, amely szerint az udvar sugallatára írta volna a könyvet, mert az elkövetkező események nem erre engednek következtetni.) A pozsonyi országgyűlésen a klérus és a rendek egyaránt felháborodottan ítélték el a könyvet, az 1764. augusztus 1-jei rendelet betiltotta a mű magyarországi terjesztését, a római Szentszék határozata alapján pedig egyházi indexre került. Mindezek betetőzéseképpen a hóhér Pozsony főterén nyilvánosan máglyára vetette az érdekeket sértő munkát. Nem túlzás, ha azt állítjuk,
3
Gyurikovits György: Keresztyéni Kollár Ádámnak, a’ Bétsi Császári Könyv-tár’ felvigyázójának, ’s Cs. Kir. Udvari Tanátsosnak élete, tudós munkáji, ’s Kéziratok’ Gyüjteménye. Tudományos Gyűjtemény 1823. X. füz., pp. 3–26.
hogy Kollár a közvélemény előtt erkölcsi halott lett, így szó sem lehetett arról, hogy a nyilvánosság elé álljon a társaság alapítására irányuló szándékával.4 Az általa „Societas literaria”-nak nevezett tudós társaság tervét 1762–63-ban alkotta meg, példaképül az Academie Francaise szervezetét tekintette. Vallási, nemzetiségi és társadalmi hovatartozásra vonatkozó különbségtétel nélkül bárki lehetett volna tag. Szabályosan szervezett, de bizonyos vonásaiban mégis inkább magántársaság-jellegű társulást képzelt el. Nem akart olyan akadémia-szerű közintézményt, amelynek tagjai a társaság székhelyén rendszeresen üléseznek, tevékenységüket csak a társaság céljainak szentelik és ezért tiszteletdíjban részesülnek. Az állandó székhely meghatározása ellen is több gyakorlati ellenérv merült fel. Kollárt Bécshez kötötte minden feladata, egy magyar tudós társaság központi helyének egyébként is mindenképpen Magyarországon kellett volna lenni (pl. Pozsonyban). A tagoknak kiszemelt tudósok javarészt a Felvidéken és Erdélyben, illetve Magyarország különböző tájain éltek. Kollár levelezés útján kívánta a tagságot összefogni.5 Ki-ki a maga által választott tudományterületet műveli és havonta egyszer, röviden leírja megfigyeléseit és azt levélben továbbítja a hozzá legközelebb lakó taggal, aki azt ismét tovább küldi, adott esetben a saját megjegyzéseinek, ellenvéleményének hozzáfűzésével. Egyegy beszámoló terjedelme nem lehet több fél ívnél. Az arra érdemes tudósítást esetleg nyomtatott formában közreadják. (Folyóirat alapításának körvonalazódása!) A társaság elnökét és titkárát szavazattöbbséggel életfogytiglan választották volna meg. A kutatások céljaként – a Bél Mátyás által elindított munka nyomán – a honismertetést határozta meg, mindezzel a felvilágosult abszolutizmus oktató-nevelő programját kívánta támogatni. Az ország természeti kincseinek, adottságainak és a múlt emlékeinek felkutatása, megismerése eredményesebben látszott megvalósulni, ha a tagság az ország különböző pontján lévő lakhelyén végzi folyamatos munkáját.6 A tervet igyekezett az általa nagyra tartott és a kutatásokba bevonni kívánt tudósokkal mielőbb megismertetni. 1763. februárjában lépett kapcsolatba dobai Székely Sámuellel, akinek nem csak a véleményét kérte ki, de tagnak is felkérte, sőt további tagok toborzását várta tőle. Dobai Székely örült a tervnek, de félt attól, hogy kevesen csatlakoznának, különösen a gazdasági témák feldolgozásától tartott.7 Kollár hamarosan Kaprinai Istvánnal (1714–1785) is 4
Csóka J. Lajos: Mária Terézia iskolareformja és Kollár Ádám. Pannonhalma, Sárkány ny., 1936. pp. 78–93. (A Pannonhalmi Főiskola Könyvei 5.) 5 Uo. pp. 93–112. 6 Szelestei N. László: Kollár Ádám, Tersztyánszky Dániel és a magyarországi tudós társaság ügye (1763–1776). In: Országos Széchényi Könyvtár Évkönyve 1981. Bp., 1982. pp. 415–447. 7 A levél eredetije az Egyetemi Könyvtárban, jelzete G 116. tom II. nr. 42. Közli: Szelestei N. László : Kollár Ádám… i. m. p. 418.
érintkezésbe lépett, valamint több felvidéki és erdélyi protestáns kutatót is invitált a társulatba. Debrecenben Sinai Miklós református szuperintendens8 (1730–1808) nyújtott komoly segítséget, aki a város néhány notabilitását és az orvosokat igyekezett megnyerni. Többségük lelkesen csatlakozni kívánt, néhányan azonban még gondolkodtak. Weszprémi István (1723–1799) így emlékezik meg erről Succinctájában – Fischer Dániel (1695–1746) társaság- és folyóirat-alapítási tervezetének bemutatása kapcsán –: „Hasonló volt ehhez hírneves honfitársunknak, Kollár Ferenc Ádám bécsi császári könyvtárosnak az indítványa, amelyet 1763-ban velem írásban közölt: ez a kiváló földink ugyanis udvariasan felszólította a hazai tudósokat egy hazánk természetrajzi, gazdasági és polgári történetének megírására szervezendő tudományos társaságba való belépésre. Igen sajnálatos, hogy a magyar tudósokat ilyesféle tudós társulat az idők mostohasága miatt mind a mai napig nem foghatta össze.” Kazzay Sámuel debreceni patikus viszont nem vállalkozott:„Alázatosan megköszönöm … Méltóságos Kollár Úrnak levelét. Én ahhoz éppen nem szólok, mivel sem pap, sem professzor nem vagyok. Az én tudatlanságom is jól esméretes előttem. Másokra hagyom azon szép societas dolgait, mert az is csuda, hogy én csak könyvet is vehetek kezembe az én sok bajaim és dolgaim miatt.”9 Sinai válaszából kiderül, hogy a megkérdezettek véleménye szerint az elnöki tisztet mindenképpen Kollárnak kell vállalni, mivel ő pozíciójánál és tekintélyénél fogva csak előmozdíthatná egy ilyen társaság munkáját. Meggyőződése, hogy működőképes lenne a társulás, csak az a kérdés: mennyire változtak a törvények, amelyek korábban megakadályozták a hasonló egyesületek létrejöttét. Sinai szorgalmazza, hogy pontosabban határozzák meg, milyen joga van az elnöknek és a titkárnak a kéziratok javításával kapcsolatban, ami nem elhanyagolandó a nyomdába kerülő kéziratok színvonalát illetően a szerző tiszteletben tartása illetve a szakszerűség és a tudományosság elveinek figyelembe vétele mellett. Sinai szerint a tervezet feltételezi, hogy van annyi tudós fő Magyarországon, aki elég anyagiakkal is rendelkezik, hogy a nyugodt működés megvalósulhasson. Ha nem – „e fogyatkozást csak az uralkodók gondoskodó rendelkezése és közadakozás tudná orvosolni… A terv megvalósulása által hazánkat és magunkat is jobban megismerjük és a külföldieknek népünk műveltségéről való balítéletét bizonyítékokkal utasítsuk vissza..”10 A szervezésben Kollár komoly segítséget kapott az előzőekben már említett dobai Székely Sámueltől (1704–1779), aki több jezsuitával – elsősorban Kaprinaival – állt levelezésben, de a debreceni és sárospataki kollégium tanárai közül is megkeresett néhányat, 8
Weszprémi István: Magyarország és Erdély orvosainak rövid életrajza. Első száz. Bp., Medicina, 1960. p. 93. OSZK Kézirattár. Quart. Lat. 784/2. f.74. Közli: Szelestei N. László: Kollár Ádám… i. m. p. 420. 10 OSZK. Kézirattár. Quart. Lat. 784/3. ff.57–58. Közli: Szelestei N. László: Kollár Ádám… i. m. pp. 440–441. 9
például Bányai István tanárt, aki bár nagyon örül a tervnek, de attól tart, hogy protestánsok nem nyilváníthatják ki szabadon véleményüket. 11 Az erdélyiek közül elsősorban Szilágyi Sámuelt (1719–1785) próbálta bevonni. Szilágyi május 28-án kelt levelében már komolyan belemerül a tervezgetésbe és egész névsort ajánl: Haner Györgyöt, Verestói Györgyöt, Bod Pétert, szeretné ha Ráday Gedeont és a két Podmaniczky testvért is megnyernék az ügy támogatójául. „… Kollár Ferencz Uram intentióját nem csak opprobálom, hanem valóban dicsérem és kívánom, hogy Intentiója succedáljon…..”12 Ekkor következett be a már említett könyv-botrány, amely egyértelművé tette Kollár számára, hogy nem alkalmas az idő egy – az ő nevéhez fűződő – társaság alapításához. Voltak, akik könnyelműnek tartották Kollár igazmondását, Hatvani István debreceni professzor (1718–1746) például ezt írta 1764. augusztus 17-i levelében: „Hibázott Kollár Uram, hogy a Diaeta előtt, az ott teendő propositiókat kopja hegyre tette. Nem jó a bika előtt veres nadrágot mutogatni.”13 Néhány elkeseredett év következett ezután, amelyekre részben leveleiben, személyes feljegyzéseiben illetve a bécsi könyvtár nyomtatott katalógusában megbújó megjegyzései utalnak. A Commentáriusok első kötetében, 1766-ban írta le csalódottságát, majd kijelentette, hogy soha többé nem akar magyar ügyekkel foglalkozni. Magánjellegű feljegyzéseiben sejtetni engedte abbéli gyanúját, hogy Kaprinai „árulása” nyomán egyenesen a jezsuiták akartak bosszút állni rajta, mégpedig azért, hogy kilépett a rendből. Néhány évvel később az Anzeigen egyik írásában elmélkedett arról, hogy mennyire veszedelmes dolog a tervekről – akár bizalmas körben is – nyilatkozni. Elkeseredése idővel oldódott, baráti köre is minden erővel azon volt, hogy rábírja őt a munka folytatására. 1766-ban Benczúr József (1728–1784) leveleiben találunk erre utalást, 1767-ben pedig a debreceni kollégium tanárai kérlelték, hogy ne hagyjon fel a magyar történelem kutatásával, hiszen Zsámboky óta egyetlen tudós sem volt még olyan szerencsés helyzetben, mint éppen Kollár.14 Életrajzírói és a korszak kutatói logikus érvek és cáfolhatatlannak tűnő tények alapján bebizonyították, hogy a látszat szerint Kollár ugyan visszavonult a Hofbibliothek fóliánsai közé, a kulisszák mögött azonban mégis nagyon fontos feladatokat kapott az uralkodótól. A védettséget nem csak van Swieten pártfogása biztosította – bár nyilván az is sokat nyomott a latba –, de ekkorra már a királynő és az államtanács is felismerik Kollár tehetségét és azt, 11
OSZK. Kézirattár. Quart. Lat. 784/1. f.74. Közli: Szelestei N. László: Kollár Ádám… i. m. p. 421. Országos Levéltár I. 7. 52. köt. 199. 13 OSZK Kézirattár. Quart. Lat. 784./2. f.46. Közli: Szelestei N. László: Kollár Ádám… i. m. p. 423. 14 Csóka J. Lajos: Mária Terézia iskolareformja… i. m. p. 109. 12
hogy éppen ő az a magyar jogot és viszonyokat jól ismerő férfiú, akinek a szolgálataira szükségük van. Az államtanács működésének első két évtizedében (1760–1780) a legtöbbet foglalkoztatott magyar tanácsadó ugyanis Kollár Ádám Ferenc volt. Csupán 1761–1772 között 34 esetben nyújtott be felkérésre rövidebb-hosszabb elaborátumot magyar jogi kérdések véleményezésére.15 Élete utolsó évtizedének szakmai sikerei, a kapott rangok, kinevezések bizonyos kárpótlásul szolgáltak: beválasztották az udvari tanulmányi bizottságba, részt vett a Ratio Educationis megalkotásában, visszakapta családja elvesztett nemességét, stb. Személyisége és munkássága tárgyilagos értékelésénél a képzeletbeli mérleg egyik serpenyőjében Kollár tehetsége, rátermettsége, tudós munkássága, a magyar történelem és kultúra ügye iránti őszinte elkötelezettsége van, a másik oldalon az alattvalói hűség és az állam művelődésügyi elképzeléseivel való azonosulás foglal helyet. Egy szerencsés véletlen összehozta egy újabb pártfogóval is – Mária Terézia egyik legkedveltebb komornájával, az özvegy Grass bárónéval – akinek a segítségével, ekkor már ténylegesen és bizonyítottan – valóban közeli kapcsolatba került a királynővel az 1770-es években. De kanyarodjuk vissza az 1760-as évekhez. Kollár 1761-ben ismerkedett meg a szintén felvidéki származású Tersztyánszky Dániellel (1730–1800), aki ekkor került Bécsbe. Kollár maga mellé vette a Hofbibliothekbe, tanította, feladatokat adott neki. Az év végén már rábízta Historia diplomaticae juris Pannoniae c. műve indexének elkészítését. A Kollár által „familiáris”-nak jellemzett barátságuk csakhamar közismertté vált. Kollár egy időskori levelében úgy nyilatkozott, hogy Tersztyánszkyban találta meg élete legigazabb barátját. Való igaz, hogy legbizalmasabb ügyeibe is beavatta, bevonta Tesztyánszkyt. A bécsi kamarai levéltárban 12 olyan Kollár- beadványt őriznek, amelyet Tersztyánszky kézírásával nyújtott be. Ezek közé tartozik az Apologia is, amelyet a botrányt kavaró könyv pozsonyi elégetése után írt feleletül az 1764-es pozsonyi országgyűlésnek.16 Tersztyánszky ismerte és részben intézte Kollár pénzügyeit, sőt bizonyos adatok arra utalnak, hogy tulajdonrésze is volt Kollár körmöci bányájában. Ekkor köszönt be az 1770-es esztendő, amikor egy újabb tervezet fogalmazódik meg tudós társaság alapítására, amelynek a szerzőjét hitelt érdemlő módon nem sikerült ezidáig megállapítani. 15
Csóka J. Lajos: Kollár Ádám Ferenc hatása az államtanács magyar kamerális tárgyalásaira. In: A gróf Klebelsberg Kunó Magyar Történetkutató Intézet évkönyve. 5. évf. Szerk.: Angyal Dávid. Bp., Sylvester ny., 1935. pp. 150–173. 16 A De originibus… c. művével kapcsolatos iratok, ill. az Apologia kézirata a bécsi cs. levéltárban található. Ld. Csontos János: A bécsi cs. udvari levéltár hazai vonatkozású kéziratai. Magyar Könyvszemle 1885. p. 206.
Az Academia Augusta címmel ismertté vált, valójában „AllerunterthänigstunvorgreiflichtsterVorschlag zu Errichtung einer Academie oder Gelehrter Gesellschaft zu Pressburg in Hungarn” című terv Bécsben készült 167 ívrét terjedelemben, a királynőhöz való felterjesztés szándékával. Valamennyi tudományág képviseletét vállaló társulás létrehozása volt az elképzelés, de a megkülönböztetett hangsúlyt mégis a honismertetésre helyezve. Négy osztályban kívánta a munkát végezni: – Bölcseleti, amely – a régi tanulmányi rend szerint – magába foglalja a fizikát és matematikát, azok alkalmazott tudományait, így nem csak az elmélet, de a gyakorlat is képviselve lett volna (bányászat, hajózás, csatornázás, útépítés stb.). – Történeti szakosztály, a jogot is beleértve. – Közgazdasági szakosztály: földművelés,
állattenyésztés,
kereskedelem,
ipar.
–
Általános
tudománypolitika,
közművelődés szakosztálya: oktatás, nevelésügy (elemitől az egyetemig), nyelvészet, nyelvművelés, idegen nyelvű művek fordítása magyarra, szótár és grammatika megírásának elgondolásával. Ennek a szakosztálynak lett volna elsődleges feladata a nép nevelése (világnézet, életmód, ízlésnevelés, hétköznapi ügyintézés, levelezés helyes formája, ékesszólás). Székhelyül
Pozsonyt
javasolta,
mert
ott
találhatók
a
működést
támogató
háttérintézmények, ezen túlmenően pedig a lakosság összetétele több szempontból is kedvező egy tudományos társaság befogadására (iskolázottság szintje, „egészséges” vallási megoszlás stb.). A tervezet szerzője sok segítséget remélt a külföldön iskolázott protestáns tudósoktól. Hasonlóan a Kollár-féle korábbi elgondoláshoz, nem akart rendszeresen ülésező szervezetet, a kötetlenebb írásbeli érintkezést tartotta megvalósíthatónak. A működéshez szükséges anyagiakat néhány – a nagyszombati egyetem fennhatósága alá rendelt – bencés apátság birtokjövedelméből kívánta biztosítani. Az egész létesítendő intézmény fontosságát a nemzetnevelés szempontjából való hasznosságban jelölte meg. (Az állampolgárok kötelessége az állam fennmaradása és erősítése érdekében munkálkodni, együttműködve az uralkodóval, erre azonban fel kell készíteni a lakosságot, amely – az oktatás hiányosságai miatt – erre nem képes!) Az Academia Augusta elgondolása és megalkotójának kiléte körül komoly szakirodalmi vita bontakozott ki az idők folyamán, de a szerző személyére vonatkozó egyértelmű, cáfolhatalan bizonyítékot senki sem tudott előhozni. Toldy Ferenc, Marczali Henrik, Fináczy Ernő, Csóka Lajos, Kosáry Domokos, Kókay György, Szelestei N. László stb. taglalták a plánumot.17 Két személy közül kellene kiválasztani a szerzőt: Kollárt vagy Tersztyánszkyt. 17
Csóka J. Lajos: A magyar tudományosság megszervezésének kísérletei a 18. században. In: A Pannonhalmi Főapátsági Főiskola 1941/42-i Évkönyve. pp. 1–59.; Fináczi Ernő: Adalék egy magyarországi tudós társaságnak 1770. évi tervezetéhez. Századok 38 (1904) pp. 369–372.; Toldy Ferenc: Az akadémiai eszme Magyarországon
Ismerve életútjukat, összekapcsolódó munkásságukat és személyes kapcsolatukat valóban nehéz a döntés, sőt – talán megkockáztathatjuk azt a megjegyzést – felesleges is a további nyomozás,
hogy
megállapítsuk
melyikük
elképzelését
tükrözi
jobban
az
írás.
Legvalószínűbbnek talán a közös munka látszik, mint annyi más ez időben létrehozott nagyobb alkotásnál (pl. Ratio Educationis, Generale Normativum stb.) is. Még a stílusjegyek és a kézírás azonosítása sem visz csalhatatlan eredményhez, hiszen említettük korábban, hogy Kollár legszemélyesebb ügyeinek iratait is sokszor Tersztyánszky kézírásával adta be. A kortársi munkák sem nyújtanak segítséget, ugyanis Horányi Elek (1736–1809) az egyetlen, aki Memoria Hungarorum… c. munkájában.18 Tersztyánszkynak tulajdonítja az iratot. Wallaszky Pál (1742–1824) Conspectus…-ának 1785-ös első kiadásában meg sem említi Tersztyánszkyt, sem a társaságalapítási szándékot, sem a folyóiratot. 19 Csak a könyv második kiadásában – 1808-ban vette át Horányi adatait. A szerző közvetlenül az uralkodóhoz terjesztette fel az iratot, aki – a javaslattevő nevének elhallgatásával – az államtanácshoz utalta át véleményezésre. Az államtanács 1771. márc. 6–12-ig tárgyalta a témát, míg elutasító válasza megszületett. Az indoklás legfontosabb pontjai röviden: – van Bécsben több olyan oktatási intézmény, ahol a magyar ifjak is tanulhatnak, tudományos akadémiája pedig még Bécsnek sincs. Most szervezték át a nagyszombati egyetemet, képezzék ott magukat a magyarok, egy tudományos akadémiának egyébként sem az ifjak oktatása a feladata. A bizottság több tagja óvta attól Mária Teréziát, hogy a magyar kancellária elé terjessze az iratot, sőt még a tanulmányi bizottságot is kár ezzel terhelni. A bizottság egyhangú elutasítása után sem zárult le az ügy, bár sem a tanulmányi bizottság, sem a magyar kancellária nem véleményezte. Mária Terézia – nem tudni kinek a befolyására – valakinek „magán úton” kikérte a véleményét. Az illető katolikus magyarnak tűnik, ő is névtelenül juttatta el véleményét a királynőhöz. Hasonlóképpen ellenzi az akadémia létre hozását és bár jó lenne egy tudós akadémia, de az a már „kész” tudósok foglalkoztatására való és nem az ifjak nevelésére. Csupán katolikus magyarokból nem állhat, a külföldön iskolázott protestánsok viszont veszélyes tanokkal térnek haza, a külföldi tagok hasonló káros hatással lennének a működés szellemére. Ez az ismeretlen tanácsadó is a nagyszombati egyetemre hivatkozik, mondván, hogy ha már elegendő létszámú tudós magyart
Bessenyei előtt. In: Toldy Ferenc összegyűjtött munkái. VII. köt. pp. 354–394.; Kosáry Domokos: Művelődés a XVIII. századi Magyarországon. Bp., Akadémiai Kiadó, 1996. pp. 292–297, 537–538.; Szelestei N. László: Irodalom és tudományszervezési törekvések a 18. századi Magyarországon. Bp., OSZK, 1989. pp. 88–100. 18 Horányi Alexius: Memoria Hungarorum et Provincialium… Tom. 3., Posonii, Loew, pp. 396–398. 19 Wallaszky Paulus: Conspectus reipublicae litterariae in Hungaria. Budae, typ. Univ. Reg., 1808. p. 404.
neveltek itt, egy kifejezetten „tudós akadémia” foghatná össze a kutatásokat, ahol a matematika, fizika, közgazdaság kapja az előkelő helyet.20 A tervet végül a bécsi államtanács 1770. márciusában elutasította. Az indokolásban többek között ez állt: Magyarországon nincs elég katolikus tudós, a protestánsok, akik német, holland és angol egyetemeken végeztek, magukkal hozták azt az ott divatos szellemet, amely „a sajnos nagymértékben terjedő gondolkodási szabadsággal vagy legalább is a vallási dolgokban való közömbösséggel azonos, és így egy monarchia állami elveivel nem mindig egyeztethetők össze.” A tervezetet magyar hatóságok elé nem terjesztették be.21 Nagyon sok adat szól amellett, hogy a plánum hátterében aktívan ott állt Kollár, ő volt az ügyek spiritus rektora, Tersztyánszky csak a közvélemény előtt szerepelt központi figuraként, aki Kollár szellemében intézkedett, később pedig a létrejött folyóirat technikai, szerkesztői feladatkörét is magára vállalta, levelezett a szerzőkkel, foglalkozott a kéziratokkal, tárgyalt a nyomdával, adminisztrált stb. Ezzel – természetesen – nem kívánjuk Tersztyánszky képességeit alábecsülni, de Kollár több levele és magán jellegű feljegyzése is ezt a feltevést támasztja alá. Egy tudományos társaság megalapításának kapcsán az 1770-es évek közepén ismét felbukkant Kollár neve. Ekkor a hivatalos szervek kérték fel az udvari tanulmányi bizottságot – Martini javaslatára, Mária Terézia jóváhagyásával – egy bécsi központú tudományos akadémia megszervezésére. Mivel a bizottság egyetlen akadémikus tagja ő volt (1769-től a mannheimi tudományos akadémiáé), ezért az 1774. jan. 25-i rendelkezéssel ráruházták a megalakítandó bécsi akadémia ügyének irányítását. Kollártól és Hell Miksától (1720–1792) várták elsősorban a tervet, de Kollár egyéb ügyekkel volt elfoglalva, Hell viszont már májusban benyújtotta tervezetét, amelyben első helyre a természettudományokat tette. A történeti tudományokat ugyanis nem tartotta „valódi” tudománynak, csak az egzakt reáliákkal kívánt foglalkozni. A társaság osztályai lettek volna: csillagászat, geometria, mechanika, fizika, botanika, anatómia, kémia. Komoly feltételeket szabott meg a taggá választásnál, csak olyanokat lehetett volna felvenni, aki mögött valódi tudományos kutató múlt áll. Anyagi forrásnak a kalendáriumokból befolyt jövedelmet akarta felhasználni. Először szabad utat kapott Hell, majd – főként az anyagiak miatt – egyre bonyolultabbá vált a kérdés, mígnem az uralkodónő ingerülten elutasította az összes ilyen irányú törekvést. 1775-ben így zárta le a vitát: „Lehetetlen volt, hogy elrendeljem egy academie des sciences megalapítását három volt 20
Országos Levéltár. Canc. Hung. Pálffyana. Fasc. 18. nr. 29. Közli: Csóka: A magyar tudományosság megszervezése… i. m. pp. 35–37. 21 Arneth, Alfred: Maria Theresia’s letzte Regierungszeit 1763–1780. Bd. 1. Wien, Granmüller, 1876. p. 105.
jezsuitával és egy derék kémiaprofesszorral. Nevetségesek lennénk a világ szemében.”22 (Az említett személyek: Schärfel, Nagel, Hell Miksa, Makó Pál és Nicolas Joseph Jacquen.) Az udvari tanulmányi bizottság ismételt sürgetésére csupán annyi volt a válasza: „Lesz erre még idő, nem fekszik annyira szívemen”. E terv elutasítása mögött Csóka – aki pedig minden szempontból a legpozitívabban értékeli Kollár munkásságát – Kollár „aknamunkáját” sejti. Avval indokolja, hogy Kollár saját – történészi szemléletére alapozott – tervének megvalósulását remélte, Hell természettudományokat előtérbe helyező akadémiájának tevékenységébe nem kapcsolódhatott volna be, ezért inkább negatív irányba befolyásolta az uralkodónőt. Sőt az exjezsuiták elleni megjegyzést is Kollárnak tulajdonítja, aki köztudottan feszült viszonyban volt a jezsuitákkal, mióta kilépett a rendből.
Az Anzeigen jellemzése, elemzése Az időszaki sajtó kialakulása Európa legtöbb országában többnyire már a 17. században megindult, majd a polgárság és az országok társadalmi viszonyainak fejlődésével párhuzamosan, annak függvényeként, bizonyos időbeli eltolódással jött létre A 18. századi abszolutisztikus államokhoz fűződik a folyóirat-irodalom első fénykora. A folyóiratok irodalmi és tudományos rovatai lehetővé tették a politikai és társadalmi kérdésekkel kapcsolatos olyan véleménynyilvánítások közzétételét is, amelyeket az igen erősen cenzúrázott hírlapirodalom nem engedhetett meg. Ugyanakkor számos példa van arra vonatkozóan is, hogy az időszaki sajtó fóruma és támasza volt az állam, az uralkodó által szentesített művelődési és tudományos eszménynek, kiaknázva annak közvéleményt formáló hatását. Ausztriában és a Habsburg birodalom örökös tartományaiban meglehetősen későn kapott teret a folyóirat-irodalom. Bécs legéletképesebb, az abszolutizmusra jellemző hivatalos lapja az 1722-től megjelenő Wienerisches Diarium volt, amely eszmei példaképe lett az örökös tartományokban kiadott folyóiratoknak. Erős hatással volt Windisch Károly Gottlieb (1725–1793) pozsonyi megjelentetésű morális folyóirataira és a bemutatni kívánt Anzeigenre is. Az ún. morális-folyóirat műfaj Angliából kiindulva hódította meg a kontinenst, német nyelvterületen Johann Christian Gottsched (1700–1766) és Christian Fürchtegott Gellert 22
Niederhauser Emil: Mária Terézia. Bp., Pannonia, 2000. p. 81.
(1715–1769) munkássága nyomán lett népszerű. A teréziánus korszak reformoknak teret engedő szellemének megfeleltek e folyóiratok, amelyek józan racionalizmusokkal, moralizáló kifejezésmódjukkal, utilitarista tendenciáikkal, a felvilágosult neveléseszményt képviselő szemléletükkel belesimultak ebbe a koncepcióba. Támogatást élveztek a tudományokat népszerűsítő,
természettudományos,
orvosi,
honismertető,
történelmi,
gazdaságtani,
mezőgazdasági írások, csak úgy mint a pedagógiai vagy a színvonalas szépirodalomra nevelő közlemények. Ez utóbbi a polgárság minél szélesebb rétegeit akarta hozzászoktatni az olvasáshoz, önműveléshez. Az 1771–1775 közötti években a Windisch által Pozsonyban kiadott Presburgische Zeitung mellett az Anzeigen az egyetlen, a magyar olvasóközönség számára fontos folyóirat. Német nyelvűsége ellenére a hazai időszaki sajtó egyik jelentős kezdeményezéseképpen értékelhetjük. Bár kezdetben még összbirodalmi keretek között gondolkodott, később egyre inkább a magyarországi témák felé fordulás jellemezte. Ennek okát egyesek nem csak a hazafias érzülettel magyarázták, de úgy vélték, hogy a röviddel korábban megindult bécsi Realzeitung sokban konkurenciát jelentett. A folyóirat megjelenésére előzetes híradásokban hívták fel az érdeklődők figyelmét. Az „Ankündigung von der Herausgabe der kaiserl. königl. privilegierte Anzeigen aus sämmtlichen kaiserl. königl. Erbländern” (Wien, Ghelen, 1771) című hirdetéshez a társaság szabályzatát, szervezeti leírását is csatolták (Entwurf zu den kaiserl. königl. Privilegirten Anzeigen aus sämmtlichen kais. kön. Erbländern). Erre azért is érdemes külön felhívni a figyelmet, mert voltak, akik azt is megkérdőjelezték, hogy állt e egyáltalán „társaság” a lap mögött. Megtudhatjuk, hogy a jóakaró patrióták társasága már néhány éve elhatározta, hogy híreket gyűjt valamennyi császári és királyi örökös tartományból az iskolaügy, a tudományok és művészetek, bel-, és külkereskedelem, gyár- és kézművesipar, mezőgazdaság stb. témakörökben és mindezt Bécsben kinyomtatják. Az uralkodó engedélye után Filippides von Gaya alsó-ausztriai kormányzótanácsos felügyelete alá rendelte a társaságot. (Felvetődik a kérdés, hogy ez a felügyelet mire terjedt ki, volt e egyéb szerepe a társulás működésében.) A fogalmazvány többször is kiemeli a közhaszon érdekében történő tevékenységet, mind a társaság, mind a folyóirat vonatkozásában. 15 pontban foglalták össze a közreadni kívánt témaköröket, amely tematika később, mint látni fogjuk, kissé szűkebb keretek közé szorult. 1./ Közhasznú rendeletek (összbirodalmi és provinciális hatásúak egyaránt) – 2./ Egyházi, katonai és polgári előléptetések. – 3./ Újonnan létrehozott iskolák, akadémiák, iskola- és nevelésügy. – 4./ Tudományokban és nyelvekben jártas emberek tevékenységének
ajánlása főrangúak, közösségek számára. – 5./ Könyvismertetések, nem kritikai értékeléssel. 6–7./ Hagyatékok bemutatása és meghirdetése (könyvtárak, ritka könyvek és kéziratok, érmek, természetrajzi gyűjtemények- nehogy az örökösök tudatlanul elkótyavetyéljék ezeket. – 8./ A tudomány előmozdítására kitűzött díjak ismertetése. – 9./ A monarchia művészeinek bemutatása- műveik értékelő ajánlása. – 10./ Közhasznú találmányok ismertetése. – 11./ A belkereskedelemre, manufaktúrákra, gyárakra vonatkozó hírek, új kereskedőházak, társulatok, termékek, a vállalkozók érdeklődésének felkeltése. – 12./ Mezőgazdaság, – adás-vétel, főként nagyban. – 13./ Bányászat, ajánlatokkal kőzetgyűjtőknek. – 14./ Kézművesek közvetítése. – 15./ Vegyesek.23 A heti gyakorisággal – szerdánként – megjelenő lap minden évfolyamát bevezetővel látták el, így kívántak kapcsolatot tartani az olvasókkal, választ adni az év közben beérkező véleménynyilvánításokra, kérdésekre. Az első évfolyam bevezetője egyértelműen megfogalmazza, hogy kikhez kívánnak szólni: „A tanár, a művész, a kereskedő, a fejlődést követni vágyó mezőgazdász egyaránt talál benne olyat, amelyet hasznosíthat…”. Az 1772-es beköszöntőben kifejezik abbéli reményüket, hogy közreműködésükkel „a tanult emberek köztársasága … jelentős számmal gyarapodni fog … mindez a jó és hasznos könyvek írása és olvasása által valósítható meg…”. Olyan „szellemi mecénásokat” keresnek, akik segítenek a jót felkutatni és ismertté tenni, hasznosat tanácsolni a polgároknak, mindezt teszik „avval a belső megelégedettséggel, amely önzéstől és minden szemrehányástól mentes”. A lap munkatársi gárdája – zömmel felvidékiek – biztosította azt a színvonalat, amelyet Konstantin Wurzbach (1818–1893) nagy enciklopédiájában szellemi kincsesbányaként jellemzett: Windisch Károly, aki pozsonyi lapja mellett az Anzeigennek is komoly erőssége volt több témakörben, Benczúr József jogtörténész (1728–1784), Klein Sámuel (1742–1806) a budai egyetemi nyomda korrektora (történelem), Klein Mihály (1712–1782) lelkész (természettudományok), Ab Hortis /Augustini/ (1729–1792) lelkész (természettudományok), Czirbesz Jónás (1732–1813) geográfus, lelkész (numizmatika és természettudományok) Seivert János (1735–1813) lelkész (földrajz, természettudományok), Weszprémi István (1723–1799), Perliczi János (1705–1799), Rayman János Ádám (1690–1770) és Csapó József (1734–1799) orvosok. Természetesen Tersztyánszky és Kollár is rendszeresen közreadták írásaikat. Egyébként eléggé nehéz a szerzőket azonosítani, mivel csak monogramjukat közölték, vagy még azt sem. Állítólag csak akkor akarták a teljes névsort közzétenni, amikor az már végleg összeáll, illetve ismeretes Tersztyánszkynak egy olyan 23
Szelestei N. László: Kollár Ádám… i. m. pp. 428–429.
kijelentése, amely szerint csak azt veszik be a társaságba, aki ír a lapba. (1771. aug. 23-i keltezésű, Cornidesnek írott levélben). Egy-egy szám terjedelme 5–6 oldaltól 25–30 oldalig változott, illusztráció csak a numizmatikai cikkek mellett található. Állandó rovatokra tagolva közölte anyagát. Fontos rovata volt az új törvényeket, rendeleteket közreadó, e helyütt természetesen csak az egészségüggyel kapcsolatos központi rendelkezéseket említjük. Az 1770-es év egyik legfontosabb eseménye volt a nagyszombati orvosi kar létrehozása, amelyről több folytatásban beszámolt az Anzeigen is (1771. 17. sz., 129–134. – 18. sz. 139–140. – 20. sz., 153–157.). Bemutatják az új karokat, a kinevezett professzorokat, a tanrendet, vizsgarendet és a hallgatók egyéb kötelezettségeit. 1773-ban – terjedelme miatt szintén több részletben – ismertették a Generale Normativumhoz csatlakozó újabb részintézkedést, amely a gyógyszerészek, seborvosok és bábák képzéséről rendelkezik, valamint a gyógyszertár ellenőrzés szabályaival, a gyógyszertár tulajdonos személyére vonatkozó szakképzettségi feltételekkel, a bábák és seborvosok kötelességeivel, felelősségével foglalkozott (1773. 3. évf. 26. sz., 201–203. – 27. sz., 209–210.). Hasonlóképpen a közegészségügyet érintő téma volt az árvaházak felügyelete és ellenőrzése, annak szabályai (1772. 2. évf. 24. sz. 185–189.), valamint a hadirokkantak ellátásáról, árváik, özvegyeik megsegítéséről hozott rendelkezés is (1772. 2. évf. 32. sz., 249–252.). Nem kevésbé érdekes – bár más területet érint – az 1771. november 20-i rendelet ismertetése, amely az un. közigazgatási akadémia létrehozásának körülményeit mutatja be. A tudományos rovat a legkülönbözőbb tudományok témaköreit ölelte fel rendkívül sokszínűen. Történelemmel, művészetekkel, geográfiával, természetrajzzal, nyelvészettel, numizmatikával, általános jogi kérdések taglalásával egyaránt találkozunk a folyóiratot lapozva. Bár külön rovata volt a könyvismertetéseknek, a bemutatni kívánt könyv tudományos jelentőségének hangsúlyozásaképpen sok esetben a tudományos rovatban közölték a könyvismertetéseket is. Az általános történelmi témák feldolgozása nem okozott problémát, hiszen láttuk a munkatársak bemutatásánál, hogy többen foglalkoztak történelmi kutatásokkal, így a folyóirat hosszú cikksorozatokat adott közre a magyar történelem legkülönbözőbb korszakainak feltárására. Benczúr az erdélyi fejedelemségek történetéről írt (1771. évi 12., 14., és 23. füzetben), Kriebel János a Thököly család és a magyarországi nyomdászat történetét dolgozta fel. A történeti témák sokszínűségét gazdagította néhány orvostörténeti közlemény is. Weszprémi István Mátyás király korának magyar orvosairól értekezett az 1774. évfolyamban (89–91.). Nem bizonyítható, de valószínűsíthető, hogy szintén Weszprémi tollából származik
(„E. V.” monogram) az 1773-ban, több folytatásban megjelent közlemény, amelynek témája a magyar vármegyékben, szabad és királyi városokban működő orvosok feladatkörének ismertetése: orvostörténeti összefoglalás Zsigmond korától egészen az aktuális rendelkezések magyarázatáig (az ún. megyei és városi fizikusi munkaterület) (1773. 3. évf. 253–254. – 33. sz., 260–262.). A helytörténeti írások közül megkülönböztetett figyelmet érdemel Eperjes (Kriebel Jánostól), Késmárk, és a Kárpátok históriai leírása, számunkra igen fontos a magyar bányavárosok környékén fakadó ásvány- és hévvizek bemutatása az 1775-ös évfolyamban. (1775. 30., 31., 33., 34., 38. sz.-ban). Ugyanebben az évben több folytatásban közölték a magyarországi cigányság történetének feldolgozását. A rendkívül alapos tanulmány leírja a cigányság eredetét, antropológiai jellemzőit, mindennapi életüket, hiedelemvilágukat, népszokásaikat. Orvostörténeti szempontból figyelmet érdemelnek azok a részek, amelyek a cigányok körében (antropológiai sajátosságokon alapuló hajlamra illetve az életmódra visszavezethető)
leggyakrabban
előforduló
megbetegedésekkel,
illetve
táplálkozási
szokásaikkal foglalkoznak, amely szintén nem elhanyagolható az egészségügyi kihatások miatt (1775. 5. évf. 36. sz. 286–288.). (Fontos megjegyeznünk, hogy Mária Terézia nemzetiségi politikájának egyik sarkalatos fejezete volt a cigánykérdés!) A tanulmányt minden bizonnyal ab Hortis Sámuel írta „ab H.” monogram mögé rejtőzve. Meglepő a numizmatikai közlemények magas számaránya. Az 1774-es évfolyam erről így nyilatkozott: „A numizmatika napjainkban az egyik kedvenc tudomány … nem csak tudósok … áldozzák szabad idejüket … a pénzek tanulmányozására, de a magasrangú személyek is”. Egy másik helyen (1772. 147.) rámutatnak arra, hogy a numizmatika – mint tudomány – komoly kihatással volt a történettudomány egyéb ágainak fejlődésére is. A numizmatikai írások szerzője Czirbesz Jónás András szepesváraljai lelkész volt. Az ő nevét azért érdemes megjegyeznünk, mert Weszprémi István is szoros kapcsolatban állt vele, Succinctája numizmatikai fejezeteinek, illetve egyéb érmészettel foglalkozó munkájának megírásánál sok segítséget kapott tőle. Az Anzeigen
rendkívül nagy hangsúlyt
fektetett a nyelvművelés-nyelvújítás
népszerűsítésére, támogatására. Az 1775-ös évfolyam kitörő lelkesedéssel számolt be arról az örvendetes folyamatról, hogy egyre több külhoni munka jelenik meg magyar fordításban. Elsősorban a szépirodalmat és a történeti műveket emeli ki. Ezen kívül sok a nyelvészeti, nyelvtörténeti témájú közlemény, ezek között is kiemelkedően értékesek a Magyarországon használatos nyelvek (német, szlovák, cseh, román, latin és természetesen a magyar) történetének bemutatása.
Már többször utaltunk a célkitűzések sarkalatos pontjaként megjelölt honismertetésre, amelynek keretén belül fontos helye van az ország természeti és gazdasági viszonyainak is. Már 1763-ban felhívták Kollár figyelmét, hogy erre a feladatra nehezen fog embert találni, mivel – úgymond – a magyarok gyakorlati alapon űzik a földművelést, állattenyésztést, a műveltebb nemesek pedig többre tartják a jogot és a politikát. Ezt azonban megcáfolja a sok természeti leírás és mezőgazdasági, gazdaságtani közlemény. Igen sok tudósítás olvasható az országban újdonságként létrehozott ún. kamerális akadémiák ill. reálakadémiák működéséről, amelyeknek a feladata a gazdaságban, közigazgatásban jártas szakemberek képzése volt. A folyóirat mezőgazdasági rovata nem csak a mezei és kerti munkában adott rendszeres tanácsot, de visszatérő témája az állatok betegségei, elsősorban a szarvasmarhák fertőző betegségeinek kérdése, a kór felismerése, az egyszerű, a természetben található szerek (füvek, gyógynövények) alkalmazása. A könyvismertetések megírásánál – akár tudományos kiadványról, akár szépirodalomról legyen is szó – vezérelvük a sokszor hangoztatott pártatlanság volt. Az ismertetések nagyobb hányada, különösen az első két évfolyamban, az átlagolvasóknak készült: „A szép tudományok legkiválóbb íróiról alkotott ítélet – avagy kritikai útmutató a napról-napra szaporodó férfi és nőolvasók számára” – címmel. Az ajánlások írója a korábban már említett Christian Fürchtegott Gellert, aki ugyan ekkor már nem élt, de csalhatatlannak tűnő szépirodalmi útmutatóit érdemesnek találták a leközlésre. Teljesen nyilvánvaló, hogy ebben az esetben a tudatos, célratörő ízlésnevelésről van szó, amit így fogalmaz meg az összeállító: „pártatlan véleménnyel segíteni a polgárokat olvasmányaik megválasztásában, esetleges magánkönyvtáruk darabjainak kiválasztásában”. A kor divatos, erkölcsnemesítő szépirodalma mellett kiemelt helyen hívta fel a figyelmet a morális hetilapokra (Der Patriot, Der Freund, Der Jüngling). Ezek között szerepelt a Johann August Unzer (1727–1799) által szerkesztett Der Arzt is, amelynek nem csak az az érdeme, hogy a színvonalas egészségügyi felvilágosítást szolgálta, de egyben az első orvosi témájú hetilapként tartjuk számon. Az egészségnevelést a hölgyolvasókon keresztül is próbálta a lap megvalósítani, erre kiváló példa egy nők számára készült lexikon ismertetése (Nutzbares, galantes, und curieuses Frauenzimmerlexikon… Leipzig, 1773), amely nem csupán a háziasszonyi teendőkben igazít el, de gyermeknevelési és betegápolási tanácsokkal is szolgál. Ezek után nagy vonalakban tekintsük át az orvosi témájú közleményeket. Az 1773-as évfolyam szenzációja a Magyarországon állítólagosan található un. vegetábilis aranyról szóló vita Weszprémi István és Perliczi János Dániel között. Az évfolyam előszavában leírtakat egyben a vita tömörítvényének is tekinthetjük: „Weszprémi doktor úr, aki a magyar
történelemben is mindenek felett és különösen járatos nem csak az orvosi tudományokban, ugyanakkor nagyon kötelességtudó polgár is – közreadja a londoni tanulmányútja során megismert különös történetet a Richard Mead professzor hagyatékában talált vékony aranygyűrűről, amelyet – úgy állítottak – a magyar növényen nőtt aranyból készítettek”. Weszprémi összefoglaló közleményében hivatkozik számos magyar orvos kutatásaira (Paterson Hain János eperjesi, Köleséri Sámuel erdélyi, Raymann János eperjesi, Held Máté eperjesi és Fischer Dániel szintén felvidéki illetőségű), akik többször felvetették a tokaji arany kérdését. A történet konklúziójaként nem mond ki sem igent, sem nemet, további bizonyítékok gyüjtésére ösztönöz. Evvel az állítással szállt szembe „egy méltóságos aggastyán, a széleskörű ismeretekkel rendelkező különleges, bár eddig nagyrészt még ismeretlen érdemeket magáénak mondható doktor Joh. Daniel Perlitzi, aki sokéves orvosi gyakorlata révén Nógrád megyében nagy szolgálatot tett”. Perlitzi a kortárs geológusok, mineralógusok véleménye alapján kimondta, hogy a növényeken termő arany léte „ostoba lehetetlenség” csupán. Az 1771. évi 13. füzet (100–102.) terjedelmes ismertetést közöl Csapo Jósef úr, az orvosi tudományok doctora, Debretzen szabad királyi várossa physikussának könyvéről (Kis gyermekek isputálja. Nagykároly, 1771), aki ezzel „nem csekély szolgálatot tett hazájának” különösképpen azért, mert a nép nyelvén írta azt. A recenzor Simon André Tissot (1728–1797) felvilágosító szándékú könyveihez hasonlítja értékét, utalva arra a helyzetre, amikor a szegény falusi lakosság távol az orvostól nem tud segítségért folyamodni senkihez. Az ismertetés azzal az óhajjal végződik, hogy milyen jó lenne, ha az örökös tartományokban használt többi nyelvre (cseh, szlovák, német, román stb.) is lefordítanák Csapó művét, hogy valamennyien hasznosan forgathassák. Csapó szerzőségében viszont (I. Cs. Med. D. monogrammal jelezve) az 1773-as évfolyam 34. számában (269–271.) jelent meg egy rövid írás Naturgeschichte címmel. Johannes Habla disszertációjában a gyermekkori görcsös, fulladásos köhögéssel foglalkozott (De tusse convulsive). Az „L” monogram mögé rejtőző recenzor kiemeli, hogy egyébként is kevés a gyermekgyógyászati szakirodalom, evvel a betegséggel pedig még az általa nagyra tartott Nils Rosenstein sem foglalkozott behatóan. Felhívja a figyelmet, hogy gyermekkorban nem tanácsos az érvágás alkalmazása, viszont igen sok gyógynövény alapú szert javasol, hurutoldóként, nyugtatóként (1772. 2. évf. 21. sz., 165–167.). Anton de Haen: Rationis medendi … in nosocomio practico c. terjedelmes és több kiadást megért művének ismertetése két folytatásban jelent meg. Az első kötetből a
járványokra vonatkozó fejezetre, a másodikból pedig az egészség megtartásának módjait leíró részletekre hívta fel a figyelmet a szerző (1772. 2. évf. 19. sz., 146–147. – 20. sz., 153–155.). Valószínűleg Weszrémi ismertette a Bécsben komoly szerepet játszó, olasz származású Alexander Brambilla: Chirurgisch-praktische Abhandlung von der Phlegmone… c. könyvét, amelyet terjedelme miatt szintén két folytatásban adtak közre (1774. 4. évf. 1. sz., 3–6. – 2. sz., 9–11.). Az ügy fontossága miatt igen részletes recenziót tett közzé a lap Joseph Habermann: De salubri sepultura c. könyvéről, összhangban az 1772. február 14-én, a halottak eltemetésének közegészségügyi feltételeit szabályozó központi rendelkezéssel (1772. 2. évf. 15. sz., 113–115.). Az „R” monogrammal jelzett szerző – minden valószínűség szerint Raymann János – néhány Magyarországon elvégzett himlőoltási próbálkozásról számolt be az 1773-as évfolyamban. Felveti a kérdést, hogy egyéb fertőző betegség ellen nem lenne e mód hasonló megelőző eljárás kidolgozására (1773. 3. évf. 2. sz., 14–16.). Lischoviny Sámuel Dániel besztercebányai orvos Bécsben védte meg és adta ki orvosavató értekezését, szintén a himlőről (Epitome historia variolarum… Wien, 1772). Az ismertető kitér „a híres debreceni orvos Veszprémi úr” ezirányú külhoni tapasztalataira és tevékenységére. Fischer Dániel iglói és Raymann János Ádám eperjesi orvosok himlőoltással kapcsolatos munkásságára is hivatkozott, számszerű adatokkal alátámasztva állításait. Weszprémi István: Succincta medicorum Hungariae et Transilvaniae biographia c. munkája első kötetéről az 1775-ös évfolyamban az előzőekben már említett Czirbesz Jónás írt rendkívül részletes ismertetést, hosszasan taglalva Weszprémi és a könyv érdemeit (1775. 5. évf. 34. sz., 265–268.). Weszprémi levelezéséből kiderült, hogy, Czirbeszt kérte meg, hogy ismertesse Bábakönyvét is az Anzeigenben, mert még sehol sem jelent meg róla ismertetés. Küldött is egy példányt belőle, Czirbesz örömmel vállalkozott a megtisztelő feladatra, de közben megszűnt a folyóirat. Amilyen titkok lengik körül a lap megindulását, ugyanannyi a bizonytalanság a váratlan megszűnés körülményeit és feltételezett okait illetően. A szekundér irodalom ismét csak találgat, a rejtélyek nem oldódnak meg. A szerkesztők az ötödik évfolyam bevezetőjében jelentették be a folyóirat megszűnését. Kifejezik reményüket, hogy sikerült elérni céljukat: szolgálni a tudományt az ismeretek terjesztésével, hasznosat közölni a tudóssal, a természetbúvárral, az orvossal, a történésszel a művésszel. Köszönetet mondanak mindazon munkatársaknak, akik írásaikkal gazdagították a
folyóiratot: a fontos hivatalokban működő ismert személyeknek csakúgy, mint azoknak, akik nyugalmas pihenésüket feláldozva a köz érdekében tevékenykedtek. Ismételten felhívták a figyelmet a kiadvány általános nevelési szerepére, hiszen „a szép nem is érdeklődéssel forgatta lapjait” és úgy vélték, hogy az ifjúság nevelésére vonatkozó tanácsokkal a jövő megalapozásához is segítséget nyújtottak. Reményüknek adtak hangot, hogy eljön még az idő, amikor nem akadályozzák különféle törvények a kiadók munkáját és zavartalan lesz a hasonló, általános tartalmú folyóiratok megjelentetése. Ez utóbbi – bizonyos (esetleg cenzúrával kapcsolatba hozható) nehézségekre utaló – kijelentésüknek ellent mond az a tény, hogy az Anzeigen megmaradt példányait 1779-ben Mária Terézia megvásároltatta a magyarországi közép- és főiskolák számára, tananyagként. A budai egyetemi nyomda azt javasolta, hogy utólag – kifejezetten iskolai használatra – készítsenek belőle egy rövidített latin nyelvű változatot. Olyan igény is felmerült, hogy kizárólag magyarországi témákra specializálódva indítsák újra a lapot. Mindez azonban megmaradt javaslatnak.
