Kagylók osztálya (Classis Bivalvia) • Fajszám: kb. 20000, tipikusan szürögető életmódú aljzatlakók • Testük tagolódása: gyengén fejlett fejtájék, balta vagy ék alakú láb, terjedelmes zsigerzacskó • A test gyakran oldalról lapított, a köpenyüreg igen tágas • Sajátosan fejlett a köpeny: jobb és baloldali lemezre tagolódik, mely gyakran befedi az egész testet • A héj két részből áll, tipikusan teknő (jobb és baloldali) alakú, találunk kivételeket is! • A két teknő dorzális peremén egy rugalmas fehérjealapú sarokpánt (ligamentum) található, szerepe a teknők passzív nyitása
A kagylóteknő részei: • búb (umbo): helyzete teknő felső élének középvonalában, ill előtte v. mögötte • sarokpánt (ligamentum): a búb alatt található, conchyn, elmeszesedhet, szilárd és rugalmas, a teknőket nyitja • zárpárkányzat és fogak: a teknő felső élén találhatók, a búbhoz legközelebb eső fog a kardinális fog (nincs minden hazai fajnál!) • a héj rétegei kívülről befelé haladva: héjhártya (periostracum), oszlopos réteg (ostracum), gyöngyházréteg (hypostracum), ez utóbbi gyakran jól fejlett
teknő külső felszíne búb
növekedési vonalak hátulsó rész
elülső rész
teknő belső felszíne
hasoldal záróizom lenyomata
lábvisszahúzó izom lenyomata köpenyvonal
búb sarokpánt
Unionidae
Kagyló teste a teknők eltávolítása után lábvisszahúzó és záróizmok
köpeny kloakális szifó branchiális szifó
láb
szájvitorlák
láb
köpenyszegély
kopoltyúk
Kagyló testének rögzítése az iszapban a lábak segítségével
A tengeri kagylók többnyire szabadon úszó veligera lárvával fejlődnek. Az édesvízi Unionidae családban tartozó fajok ellenben glochidium lárvával. A glochidium az anyaállatot elhagyva halak testére kapaszkodik. A megkapaszkodást a bisszusz-fonal és a teknők szélén található fogak segítik elő.
különböző életkorú lárvák
A hám a lárvát körülnövi, amely a gazda szövetközti nedvével táplálkozik. Bizonyos idő elteltével a kifejlődött kagyló elhagyja a gazdát, lesüllyed az alzatra és áttér a szűrögető életmódra.
glochidium sematikus rajza
festett készítmény
Halat utánzó Unionidae (Lampsilis reeveiana, É-Amerika) A kagyló szifója kis halra emlékeztet, így csalja közelébe a nagyobb ragadozó halakat (fekete sügér ill. az Ambloplites rupestris díszsügér fajok), amelyeken a glochidiumok megkapaszkodnak. Glochidiumok: éppen megkapaszkodó lárva beágyazódott lárva glochidiumok halkopoltyún
Lemezeskopoltyúsok alosztálya Subclassis Lamellibranchiata - A kopoltyúk igen fejlettek, gyakran lemezes szerkezetet hoznak létre. - A fésűskopolyúk szomszédos ágai egymáshoz csillós elemekkel (fonalaskopoltyúsok) vagy szövethidakkal (lemezeskopoltyúsok) kapcsolódnak. 1. Fonalas kopoltyúsok öregrendje (Supraordo Filibrancia) Fonalas kopoltyúik vannak, ezek a primitív fésűs kopoltyúkból számaznak, a kopoltyúlemezkék megnyúlnak, hosszú fonál alakúak lesznek. A köpenylemezek szegélyei szabadok, vagy éppen megindul az összenövésük. A köpenyüreg be- és kivezető nyílásai nem nyúlnak meg csőszerű szifókban.
1.1. Sorosfogúak rendje (Ordo Taxodonta) A legtöbb fajnak ún. soros azaz taxodont típusú fogazata van: mindkét teknő zárpárkányzatán sok egyforma, egy sorban elhelyezkedő fog található, amelyek megfelelő nagyságú mélyedésekkel változnak. Az egyik oldali zárpárkányzaton található fogacska a két teknő illeszkedése esetén pontosan beletalál a másik teknő egyik mélyedésébe. Mindkét záróizmuk jól fejlett.
Noé bárkája (Arca noae)
Teknői szabálytalan téglalap alakúak, 4–6 cm hoszúak. Növekedési vonalai és sugárirányú bordái erőteljesek. Sajátos jellemzője a két kidomborodó búb között található széles és lapos mező. A Földközi-tengerben viszonylag gyakori.
1.2. Fogazatnélküliek rendje (Ordo Dysodonta) Fogazatuk többnyire hiányzik vagy gyengén fejlett. Az elülső záróizom elcsökevényesedett vagy hiányzik. Legtöbb fajuk csoportosan fordul elő és bisszuszfonalakkal az aljzathoz nő.
Ehető kékkagyló (Mytilus galloprovincialis), rokona az ehető feketekagyló (Mytilus edulis) Jellegzes ehető fekete-tengeri fa. A teknők meghaladják a 40 mm-es hosszúságot, zárpárkányzatuk sima, a növekedési vonalak között nincsenek harántvonalkák. Hosszúsága 60–80 mm, magassága 30–40 mm. Sziklás partvidéken csoportosan fordul elő, kagylópadokat képez. Elülső záróizma csökevényes. Egyike a leggyakoribb fajoknak. Északibb tengerekben előforduló rokona, az ehető feketekagyló (Mytilus edulis) egyike a leggyakrabban fogyasztott kagylófajoknak.
Mytilus galloprovincialis
Földközi-tengeri fésűkagyló (Pecten jacobaeus) Jellegzetességük teknőjük alakjában rejlik: a hátoldal középvonalában elhelyezkedő búbtól kiindulva sugárirányban bordák haladnak a perem felé, a búb két oldalán ugyanakkor háromszögű oldallemezek (fülek) vannak. Érdekes módon a baloldali héj domború, míg a jobboldali lapos. Lapos oldalával az aljzaton fekve találhatóak, a kékkagyló padokat népesítik be.
Ehető osztriga (Ostrea edulis) Teknőik szabálytalan ovális alakúak, bordák nincsenek rajtuk. Baloldali, domborúbb héjukkal a sziklás tengerfenékhez, kövekhez, üres kagylóhéjakhoz nőnek hozzá, csoportosan találhatók.
Igazgyöngykagyló (Pinctada margaritifera) Lekerekített korongszerű teknőik vannak, csak a zárpárkányzat egyenes és a búb előtt található egy mély bemetszés. A teknők külső felülete barnás-fekete, a növekedési vonalak hullámosak, a belső gyöngyházfényű felület közepe táján van a záróizom tapadási felülete. Az Indiai- és a Csendes-óceánban honos, elérheti a 30 cm-es átmérőt és a 9–10 kg súlyt. Az ún. igazgyöngy a köpeny és gyöngyházréteg közé került idegen test körül létrejövő gömb alakú képződmény, amely a irritáció forrásának izolálását szolgálja. Ma már tenyésztik is, és az igazgyöngyöt is félig mesterségesen állítják elő.
Tüskés osztriga (Spondylus gaederopus)
Sonkakagyló (Pinna nobilis)
Chiara Vigo bisszusz szőttese
2. Valódi lemezeskopoltyúsok öregrendje (Supraordo Eulamellibranchia) Kopoltyúik lemezesek, a kopoltyúfonalak szövethidakkal összenőve hozzák létre a lemezes kopoltyúkat. Köpenyszegélyeik többé-kevésbé összenőhetnek. A köpenyüreg be- és kivezető nyílásai sok esetben, hosszú csőszerű szifókban nyúlnak meg, ezeknél a fajoknál a köpenyvonal, a hátulsó záróizom közelében, beöblösödik. Mindkét záróizmuk jól fejlett.
2.1. Hasadtfogúak rendje (Ordo Schizodonta) Hasított fogazatuk van: a jobboldali teknőn a búb és a elülső záróizom között háromszög alakú főfog (kardinális fog) található, emögött az egész zárpárkányzaton élszerű mellékfog vagy oldalfog húzódik végig. A baloldali teknőn ugyanakkor két főfog található, illetve ezek között egy mélyedés, amelybe beleillik a jobboldali teknő főfoga. A mellékfog hosszában hasított, s ez a vájat a jobboldali teknő mellékfogának a befogadására szolgál. A fogazat egyeseknél hiányozhat.
Tavi kagyló (Anodonta cygnea) Amurkagyló (Anodonta woodiana)
Egyik legismertebb édesvízi kagylófajunk a tavi kagyló. Hosszúsága 100–200 mm, magassága 45–100 mm, vastagsága 40–60 mm. Álló és lassan folyó vizekben gyakori. Teknői hasasak, zárpárkányzatán nincsenek fogak.
A XX. század második felében jelent meg édesvizeinkben kínai testvérfaja, a nála agresszívebb és jobban terjedő amurkagyló (Anodonta woodiana). Feltehetően Kínából, tenyésztési célokra hozott halakkal (amur, busa, stb.) kerülhetett be Európába. A két faj elkülönítése nehézkes, csupán tapasztalt szakemberek képesek szabad szemmel elkülöníteni őket.
Unionidae - najádok kagylóteknőn a búb a középvonal előtt fekszik
Festőkagyló (Unio pictorum) – festőkagyló álló- és folyóvizekben, gyakori Tompa folyamkagyló (Unio crassus) – tompa folyamkagyló folyóvizekben, ritka, védett
Sajátos nevű édesvízi faj a festőkagyló (Unio pictorum). Nevét onnan kapta, hogy a középkorban teknőjében keverték a festők a festéket. Teknője jellegzetesen több mint kétszer hosszabb a magasságánál, hosszúsága 90–120 mm, magassága 40–55 mm. Homokos vagy iszapos aljzatú folyóvizekben fordul elő. Édesvizeinkben még jellegzetes a folyamkagyló (Unio tumidus) és a tompa folyamkagyló (Unio crassus).
Unio pictorum
Unio tumidus
Unio crassus
2.2. Felemásfogúak rendje (Ordo Heterodonta)
A heterodont fogazatra jellemző, hogy a zárpárkányzat közepén a búb alatt, két kicsi kúp alakú főfog található, ezektől jobbra és balra egy-egy megnyúltabb lemezszerű mellékfog vagy oldalfog helyezkedik el. Mind a főfogak, mind a mellékfogak mellett megfelelő nagyságú mélyedések vannak, amelyekbe beleillenek az ellentétes héj fogai. A köpenyüreg nyílásai, legtöbb fajnál, csőszerű szifókban nyúlnak meg.
Vándorkagyló (Dreissena polymorpha) - naponta ~1 l vizet szűr át, jelentős mennyiségű planktont fogyasztva (táplálékkonkurrens halak és más planktonfogyasztók számára) - legalább 6 évig él, 2 éves korától évente >40000 petét bocsájt ki - Invazív faj: eredetileg pontuszi elterjedésű (a Fekete- és Kaszpi-tengerbe ömlő folyók alsó szakaszának vízrendszerében élt). 1700-as évek végétől folyami hajózással: Közép-Európa, Balaton, Duna hazai szakasza, egyéb hazai vizek. 1988-tól Észak-Amerika, Nagy-Tavak és onnan tovább - planktonikus lárva révén könnyen terjed, szinte minden vízi élőhelyen megél - vízvezetékekben vízáramlást
is
megtelepszik,
gátolja
a
- rátelepszik az Unionidae házakra, gátolja a vízáramlást annak szifói körül, táplálék és oxigén konkurrens
Ehető szívkagyló (Cerastoderma edule = Cardium edule) - Emberi fogyasztásra alkalmas, szép képviselői e csoportnak. - Teknőin a bordák csupaszok. - Hosszúságuk változó, de általában 30–45 mm, magasságuk 25–35 mm. Homokos és iszapos aljzaton, 6 m-es mélységig fordulnak elő mindenfelé.
Óriáskagyló (Tridacna gigas)
2.3. Hiányosfogúak rendje (Ordo Adapedonta) - Fogazatuk hiányzik vagy dezmodont típusú, utóbbi esetben a baloldali teknő peremén, a búb közelében, széles kanálszerű nyúlvány található, ennek megfelelően a jobboldali héjon mélyedés figyelhető meg. - A nyúlványt a mélyedéssel belső ligamentum kpcsolja össze. - A köpenyüreg nyílásai csőszerű szifókban nyúlnak meg.
Tátogató kagyló (Mya arenaria) Teknői szélesek és oválisak, fehér színűek, a növekedési vonalak simák. Dezmodont fogazata van. Hosszúsága 60–80 mm, magassága 35–42 mm. Invazív és adventív: nemrég jutott a Feketetengerbe, ahol tömegesen elszaporodott. Az északi tengerekben (pl. Balti-tenger) őshonos.
Hüvelykagyló (Solen vagina) Teknői hosszú téglalap alakúak, felső és alsó szélük egyenes és párhuzamos, az elülső és felső csúcsnál található búbtól indulnak ki a növekedési vonalak. Hosszúsága 90–120 mm, magassága 15–22 mm. A fogazat hiányzik. A tengerpart közelében homokba vájt járatokban él.
Hajóféreg (Teredo navalis) - Féregszerű 10–20 cm hosszú teste van. - Fából készült bárkákba, kikötői építményekbe fúrja járatait. A test elején elhelyezkedő teknők csak néhány mm-esek, fúrószerszámmá módosultak. Mindkét héj egy nagyobb középlemezből, valamint elülső és hátulsó lemezből áll. - A héjak közelében van a szájnyílás és a kicsi gömbölyű láb. A hosszú hengeres testet csőszerűen borítja a köpeny. A test vékony branchiális és kloakális szifóban végződik
Ásólábúak, agyarcsigák (Classis Scaphopoda) Fajszám: 900 Tengerekben az aljzatba fúródva élnek Elefántagyarra emlékeztető ívesen hajlott csőszerű házuk van
A hátoldalról induló jobb és baloldali köpenylemez körülöleli a testet, ventrálisan egymással összeforr. A háznak két nyílása van, az elülső tágasabb mint a hátsó. Az elülső nyílásnál találjuk a fejet, ez ormányszerű, végén a szájnyílással. A fejen kétoldalt egy-egy lebeny található, amelyen bunkós végű, kinyújtható és behúzható fogókarok vagy tapogatók (captaculum) helyezkednek el. Lábuk a fej alatt előrenyúló, hengeres, kinyújtható képlet, amelynek végén gyakran két duzzasztható oldallebeny található. Zsigerzacskójuk hátrafelé nyílik
Fejlábúak (Classis Cephalopoda) A puhatestűek legfejlettebb legtermetesebb tagjai.
és
egyben
Nevüket a feji végükön levő karokról („lábak”) kapták. Sem a fejük, sem a lábuk nem önálló testrész, ugyanis a láb a fejlődés folyamán két részre tagolódott, elülső része a fejjel nőtt össze és ún. fejlábat alakított ki, a hátulsó részéből meg a tölcsér (infundibulum) jött létre. Körülbelül 900 ma élő fajuk ismert, ezek mind kifejezetten tengeriek, és többnyire gyorsan mozgó ragadozók. A fosszilis fajok száma meghaladja a 30000-t. Az ide tartozó fajokat tintahalaknak, kalmároknak vagy polipoknak nevezzük.
A külső héj vagy ház a ma élő fejlábúaknál (kivéve a csigáspolipokat) nagymértékben redukálódott. Amíg a csigák házára emlékeztető házzal rendelkeznek a csigáspolipok, addig a többi tintahalnak vagy polipnak nincs kívülről is látható háza. Az egykori háznak a csökevénye a hátoldalon, a bőr alatt a tintahalaknál még megtalálható. A karok a szájnyílás körül körkörösen helyezkednek el, számuk csoportonként jellegzetes, a csigáspolipoknak 90, a tintahalaknak 10, a polipoknak 8 karjuk van. A tapogatók felszínén gyakran tapadókorongokat találunk, míg a csigáspolipnak ragadós váladékot termelő mirigyei vannak. Egyes fajoknál a hím bizonyos helyzetű karja szaporodási periódusban párzószervvé (hektokotil kar) módosulhat.
A fejláb mögött a törzs található, ezt a zsigerzacskó és a köpeny alkotja. A köpeny két lemeze a hasoldalon összenőtt egymással, a köpenyüreget határolva. A köpeny nyílása harántos, s a köpenyrésből áll ki a tölcsér. A víz a köpenyüregbe a köpenyrésen át jut. Itt található a két vagy négy fésűskopoltyú (ctenidium), ide nyílnak a húgyvezetékek, az ivarvezetékek és a végbélnyílás is. A köpenyüregben megy végbe a légzés.
1. Négykopoltyúsok alosztálya (Subclassis Nautiloidea = Tetrabranchiata) Jól fejlett házzal rendelkeznek. A héj külső felszíne porcelánszerű, belső gyöngyházrétege fejlett. A héj egy síkban spirálisan csavarodott, a belső tér sövényekkel több kamrára tagolt. Az egyes kamrákat nyílások törik át, amelyeken a zsigerzacskó nyúlványa, a szifó halad át. A fejhez több, 80–90 tapadó korong nélküli tapogató kapcsolódik. Egyes tapogatók a hímeknél párzó szervekké alakulhatnak. A tölcsér még nem képez zárt csövet.
Csodás csigáspolip (Nautilus pompilius) Narancsszínű harántsávok díszítik a 20–27 cm-es átmérőjű fehér házát. Belseje gyöngyházfényű. A házat haránt válaszfalak (septumok) kamrákra osztják, az utolsó ún. lakókamra, a többinél sokkal nagyobb, ebben található a polip teste. Az idősebb állatok házában a kamrák száma a 30-at is meghaladja. A septumok közepét egy-egy nyílás töri át, a nyílások befelé rövid gallérszerű csövecskékben folytatódnak. Ezeken a nyílásokon a testnek egy vékony nyúlványa (héjszifó) hatol keresztül egészen a kezdőkamráig. A szifó egyrészt a házhoz rögzíti az állat testét, másrészt gázt bocsájt a kamrákba. Az Indiai- és a Csendes-óceánban él.
Kétkopoltyúsok alosztálya (Subclassis Coleoidea = Dibranchiata) - Külső héjjal nem rendelkező fajokat tömörít. - A héj, ha megvan, a bőr alatti kötőszövetben csökevényes formában található. ez az ún. szépiacsont - A fej és láb jellegzetesen egységes testtájat alkot, mely 8–10 rugalmas, tapadókorongokkal ellátott kart visel. Gyakran egy pár a karok közül a hímeknél a szaporodás szolgálatába állva jellegzetesen módosul. - A reszelő nyelv kevesebb fogat visel, de papagájcsőrszerű állkapcsuk segítségével akár nagyobb testű tengeri állatokat is képesek megfogni. - Szemük komplex felépítésű, forma és képlátásra alkalmas. - Tölcsérük jól fejlett, a köpenyüregben egy pár kopoltyú található. Tintamirigyük gyakran megvan, ez védekezési rendszerük fontos eleme. A rejtőzködést a fejlett idegrendszer és sajátos érzősejtjeik segítik (szivárványsejtek, színsejtek).
Tízkarúak rendje (Ordo Decabrachia) - Nyolc rövidebb szájkarral és két hosszú fogókarral rendelkeznek, amelyeknek csak a végső, kiszélesedő részén vannak tapadókorongok. Tapadókorongjaik nyelesek. - Törzsük két oldalán úszólebenyek találhatók. - Tintazacskójuk fejlett.
közönséges tintahal (Sepia officinalis)
hasoldal
Köpenyüreg a köpenyszervekkel
„szépiacsont” a közönséges tintahal belső váza és a papagálycsőrszerű állkapocs
Közönséges kalmár (Loligo vulgaris) A karokkal együtt eléri a félméteres hosszúságot. Hátoldala kárminvörös, apró kerek foltok díszítik. Karcsú torpedó alakú teste van. A szájkarokon két sorban, a fogókarok kiszélesedett végén négy sorban vannak a tapadókorongok. Úszólebenyei nagyok és háromszög alakúak. A Földközi-tengerben és az Atlantióceánban él. A ma élő legnagyobb puhatestűek is ide tartoznak, a mélytengeri óriáskalmárok (Architeuthis sp.) elérhetik a több mint 20 méteres nagyságot. Többnyire partra vetett maradványokból vagy velük is táplálkozó fogascetek gyomrából ismerjük őket.
Óriáskalmárok (Architeuthis sp.)
Nyolckarúak rendje (Ordo Octobrachia) - Nyolc, többé-kevésbé egyforma karjuk van. Tapadókorongjaik széles alappal ülnek a karokon. - Zsák alakú testükön úszólebenyek ritkán találhatók. - Héjuk erősen visszafejlődött vagy hiányzik. - Tintazacskójuk fejletlen.
közönséges nyolckarú polip (Octopus vulgaris)
- A közönséges polip felnőtt példánya karjaival együtt elérheti a három méteres hosszúságot is. - Különböző árnyalatú barna színe van, hátoldala márványozott. Karjai hosszúak, végük felé fokozatosan vékonyodnak, belső oldalukon a tapadókorongok két sorba rendeződnek. A karok alapi részét terjedelmes bőrlebenyek, ún. vitorlák (velum) kapcsolják össze. A feje két oldalán helyezkednek el a szemek. A zsigerzacskó tojásdad alakú, úszólebenyek nincsenek rajta. A hasoldalon az előző fajokhoz hasonlóan megtalálható a köpenyrés és a tölcsér. - Az Európa körüli meleg tengerekben gyakori.
