Június 19. csütörtök A tegnapi túra a városban úgy kinyuvasztotta a lábam, mint egy nehéz nap a Caminon. Igaz, több mint két órát mentem, megállás nélkül, és a szandálban, amiről már kiderült, hogy nem tökéletes. Ma nem fogok annyit ugrálni, mert így nem lesz ebből gyógyulás. A szobám pazar, itt a nagy teraszom, kiélvezem ezeket ma. Láblóga lesz, meg karbantartás. És amúgy se árt lassan elgondolkodni a tapasztalatokon, még melegében.
Ennek fényében megreggeliztem itt a szállodában. Nagyon finom volt, mégis rekord gyorsasággal fejeztem be. Ugyanis lejött reggelizni egy inkább koreainak, mint japánnak látszó házaspár. Majd hamarosan olyan hangot lehetett hallani, mintha az óceán folyna át egy kis lyukon egyetlen pillanat alatt: a férj dinnyét szürcsölt, majd kávét, a kettőnek szinte ugyanolyan hangja volt. Nem vártam meg, ami ezek után még jöhetett, sietve elhagytam a terepet. Szemerkél az eső. Tegnap nem ezt jósolták az időjárás jelentésben. Mégse mosom ki a vasárnapi pólót. 1
Na, szóval az összegzés.1 Amikor a Bubóc elpusztult, többszörösen romjaimban hevertem. Sirattam őt, ugyanakkor testileg is magam alatt voltam. Egy séta a kert végéig kimerített, fáradtnak és nagyon öregnek éreztem magam.2 Másnap, február elsején mentem ki először az erdőbe sétálni, majd utána szinte minden nap. Elkezdtem tájékozódási versenyekre járni, majd azok tapasztalatai alapján lassan növelni a terhelést. Megvettem az MBT cipőt, így ha Budapesten voltam, akkor is tudtam gyalogolni, ha csak aszfalt volt. És akkor még nem tudtam, hogy a Caminora készülök. Eszembe se jutott. Mikor az Évától megkaptam az emailt, amelyben írt a caminos terveiről, azonnal tudtam, hogy igen!3 Ez az, amit akarok, ezért dolgoztam már több mint két hónapja. Utána is minden úgy ment, mintha valaki menet közben rendezgette volna a szálakat. Egyre jobb lettem gyaloglásban, összeállt lépésről lépésre a felszerelés, repülőjegyek, biztosítások, minden, amikor kellett. Ismeretlen országba jöttem, egyedül, a nyelvet egyáltalán nem beszélem, az angolom pocsék. Soha nem voltam jó abban, hogy idegen helyen boldoguljak, azt mindig mások intézték helyettem. Egyszerűen féltem az emberektől. A szocializmusban nőttem fel, ergo, nem nagyon tanultam meg, hogyan kell intézkedni szállodában, étteremben. Ennek ellenére, hogy miért, nem tudom, de most egyáltalában semmitől nem féltem. Hogy mit vártam az úttól, amikor elindultam? •
• •
Vártam, hogy kiüríthetem végre az agyamból az otthoni, mindennapi, és főképpen a munkámmal kapcsolatos idegesítő problémákat. Nem voltak kérdéseim az élettel kapcsolatban, nem voltak megoldásra váró súlyos gondjaim. Alapvetően rendben voltam, de az utóbbi időkben túl sokat dolgoztam. Amiket csináltam, azok idegesítően monoton, piti dolgok voltak, amelyek nem adtak sikerélményt, ugyanakkor stresszeltek, mert azonnali megoldást igényeltek. Azt képzeltem, hogy milyen jó lesz, hogy reggel, amikor felkelek, nem kell gondolkodni, mit fogok ma csinálni. Gyalogolok, és kész. Reméltem, hogy fizikailag megerősödve kerülök majd ki a dologból, és ha van még néhány jó évem, azt valóban jó erőben, aktívan tölthetem majd el. Már előre élveztem, hogy kitapasztalhatom a tényleges szükségleteim szerinti életet. Tapasztalni akartam annak a szabadságát, hogy nem halmozok fel és nem hurcolok felesleges koloncokat, amiket aztán karban is kell tartani.
Nos, minden reményeimet felülmúlóan pontosan azt kaptam, amit vártam.4 Eszembe se jutottak az otthoni problémák. Lefogytam, erősnek, szívósnak, néha fiatalnak érzem magam, az agyam penge. Ráadásul hatalmas önbizalmat ad az is, hogy kiválóan képes vagyok önállóan elmenedzselni magam. Egyszerű, de szabad életet éltem, még akkor is, ha sokszor szállodában aludtam. Semmi feleslegeset nem hurcoltam magammal, sem lelkileg, sem fizikailag. 1
Ekkor még nem tudtam igazán semmit sem összegezni, de ezt még nem tudtam. A lényeget csak hónapokkal a hazaérkezésem után értettem meg. 2 Mert azon kívül, hogy a székemben ülve dolgoztam éjt nappallá téve, semmit nem csináltam. Nem csoda, hogy lerobbantnak éreztem magam (sőt, az is voltam). 3 Először elkezdtem válaszolni: "én is mindig arról ábrándoztam, hogy egyszer elmegyek...". Aztán visszatöröltem az egészet, mert rádöbbentem, hogy itt az alkalom, hogy beteljesítsem az ábrándokat. Egy hét gondolkodási időt adtam magamnak, hogy ne az első ötlet kényszere döntsön, aztán válaszoltam neki: én is csatlakoznék. 4 Azóta rájöttem, mennyivel többet kaptam, mint amit akkor gondoltam.
2
Ugyanakkor kaptam a Caminotol egy csomó olyan dolgot is, ami jó, és amit nem gondoltam előre. Kaptam például katartikus élményeket, amikor az ember a pokolban, vagy a mennyországban érzi magát, ahogy a koreai kislány mondta. Megtanultam bízni akkor, mikor lent voltam, és örülni annak, amikor szárnyaltam. Módom volt megérezni, megtapasztalni a közös akarat erejét. Ha nem volt körülöttem egy zarándok se, akkor is tudtam, sokan vagyunk az úton. Tudtam, hogy ugyanoda megyünk. Itt, Santiagoban elég kimennem a térre a katedrális elé, és szinte kézzel foghatóan megérzem ezt az erőt. És megéreztem az összetartozás adta biztonságot is. Nem egyetlen embertől kaptam meg, mert az egyes emberek jöttek és mentek körülöttem. A zarándokok közösségébe tartozás biztonsága volt ez: ha valami baj van, lesz ott majd valaki, aki segít. Ha kinyitom a szemem rá, akkor is segít, ha nem kértem.
3
Soha eddig ilyen közösséget más emberekkel nem éreztem még, mint itt. Ezzel tudok egyébként a legkevesebbet kezdeni most, amikor tanulságokat szeretnék levonni. Megtapasztaltam, de úgy érzem, ez csak itt van meg, lehetetlen belőle akár csak egy morzsát is hazavinni. Otthon soha nem lehetsz biztos abban, hogy egy ismeretlen megsegít. Ha te segítesz, azt persze megteheted, de az csak csepp a tengerben. Egy hónapja érkeztem meg Spanyolországba, és másnap el is indultam a Caminon. Összesen 29 napot gyalogoltam. Nem hagytam ki egy napot sem, minden nap mentem, minden nap minimum 22, de volt, hogy 36 kilométert. Csak az utolsó két napon volt a távolság picit 20 kilométer alatt. Végeláthatatlanul hosszú idő, és rettenetes távolság! A napnak volt egy egyszerű ritmusa: felkelés, összekészülés, gyaloglás, megérkezés, pihenés, társadalmi élet, lefekvés. Ez a ritmus adott egy keretet, és nem kellett sokat hezitálni, mit is csináljak. Egyetlen rossz reggelem volt, Burgosban, ahol nem tudtam eldönteni, hogy elinduljak, vagy tartsak pihenőnapot. Még emlékszem, mekkora nagy öröm volt akkor útra kelni! Otthon is meg kellene teremteni egy jó ritmust, amihez igazodni lehet.
4
A Caminon marha sok időm volt gondolkodni. Gyaloglás közben ötletelgettem, aztán délután, este és később éjjel is, alvás helyett rendszereztem a dolgokat. A fájdalom nagyon sokat segített abban, hogy piti dolgokkal ne foglalkozzak, a többi zarándokkal való beszélgetés pedig abban, hogy elmélyüljenek ezek a gondolatok. Régen egy ilyen szituációban, amikor csak a falat néztem, mert aludni nem tudtam, nem volt TV, nem volt könyv, hát bevallom, kegyetlenül unatkoztam. Itt szemlélődtem, gondolkodtam. Észrevettem apró dolgokat is. A szemlélődés, és az elmélyült gondolkodás képességét meg kellene tartani otthonra. A Caminon bizonyos dolgokat soha nem tudtam előre. Herbert, vagy Teréz anyu például, akik már sokadára mennek végig a Caminon, már tudják, hol érdemes aludni. Én sose tudtam, hol fogok éjszakára kikötni. Nem tudtam azt sem, kivel találkozom majd, vagy mikor jön szembe valami, ami lehangol vagy feldob. Hagytam, hogy az események megtörténjenek velem. Amikor rossz volt, vártam, hogy jobb legyen, ha jó volt, örültem neki. Nem minden hát a biztonság, a napi ritmus, néha hagyni kell, hogy váratlan dolgok egyszerűen bekövetkezzenek, megtörténjenek. Be kellene néha engednem az életembe a bizonytalant, azzal a reménnyel, hogy jót hoz majd. Hát ez bizony csupán három sovány tanulság, de jól van ez így. Ez is azt mutatja, nincs nagy baj velem. Különben is, lehet, hogy még néhány később eszembe jut.
5
Itt a szállodában tetvészkedtem estig. Írogattam, összerendeztem a dolgaimat, aszerint, hogy innen mi kell majd, és mi nem. Levágtam a körmömet, és hasonló szükséges és időszerű dolgokat csináltam. Megszerveztem a holnapot is. Taxi jön értem tízre, azzal megyek majd La Corunába, a tengerpartra. Csak egy kis kézitáskám lesz, a hátizsákot itt hagyom, vasárnapig megőrzik nekem. Jobb lesz így, nem kell kóborolnom, keresni a buszpályaudvart, szállodát, küzdeni a nyelvi problémákkal. Végigjártam a nagy parkot a szálloda előtt. Volt néhány hatalmas eukaliptusz, békében megfértek a pálmákkal. Különben is istenadta csönd volt abban a parkban. Volt galambdúc, lakták is. Meglett emberek szunyókáltak a padokon, fejük alatt az aktatáska. Aztán visszajöttem a régi városrészbe. Kiültem a sörömmel egy teraszra, fölöttem éppen hatot kongatnak a katedrális harangjai. A szökőkút peremén frissen érkezett zarándok ül, az arcán egy egész történelem. Idős turistacsoport próbálja leküzdeni magát a falnak támaszkodva a lépcsőn, ami tegnapelőtt engem is igencsak meggondolkodtatott. Buen Camino azoknak, akik még az úton vannak! Nekem meg jön a jól megérdemelt nyaralás.
6
