JULES VERNE DOKTOR OX TEÓRIÁJA DOKTOR OX TEÓRIÁJA

JULES VERNE

DOKTOR OX TEÓRIÁJA FANTASZTIKUS ELBESZÉLÉSEK MÓRA FERENC KÖNYVKIADÓ BUDAPEST, 1973

DELFIN KÖNYVEK Szerkeszti RÖNASZEGI MIKLÓS Elıkészületben ADAM BAHDAJ

AZ ELCSERÉLT KALAP MÖRA FERENC KÖNYVKIADÓ BXJDAPEST, 1973 A kötetben szereplı elbeszélések eredeti címe: LE DOCTEUR OX M. RÉDIESE ET MLLE MI-BÉMOL LE HUMBUG fordítás az alábbi kötetekbıl készült: LE DOCTEUR OX (Hetzel, Paris, Bibliothéque d'éducation et de récréation) HIER ET DEMAIN. CONTES ET NOUVELLES (Hetzel, Paris, Les Voyages Extraordinaires)

A

Fordította GYÖRGY FERENC ÉS KLUMÁK ISTVÁN KONDOR LAJOS rajzaival © György Ferenc és Klumák István, 1973 Hungárián translation

DOKTOR OX TEÓRIÁJA I, fejezet Miért is keressük hiába — még a legjobb térképeken is — Quiquendone városkát? Ha önök Flandria térképén — legyen az régi vagy új — a kis Quiquendone városkát keresik, valószínő, hogy nem találják meg. Quiquendone tehát eltőnt városka volna? Nem. Csak ezután alapítják? Az sem. Az a város megvan a térkép hiányos volta ellenére is, mégpedig vagy nyolc-kilencszáz esztendeje. Sıt 2393 lelket számlál, ha feltételezzük, hogy Tnitiden lakosnak van lelke. Tizenhárom és fél kilométerre esik Audenarde-tól északnyugatra, és tizenöt és egynegyed kilométerre Bruges-tıl délkeletre, Flandria szívében. Három hídja alatt a Vaar fut, az Escaut-nak ez a kis mellékfolyója, a hidakat ódon középkori tetızet fedi, miként Tournai-ban. Azt a vén kastélyt is megcsodálhatjiak itt, amelynek alapkövét még 1197-ben rakta le Baudouin gróf, Konstantinápoly késıbbi uralkodója, valamint a félablakos gótikus városházát, amelyet csipkés oromzat koronáz, és százötvenhét láb magas, kis tomyocskákkal díszített harangtorony emelkedik föléje. Ebbıl a toronyból minden órában ötoktávos harangjáték szólal meg, valóságos légi zongoraszó, amelynek hímeve még a bruges-i híres harangjátékát is felülmúlja. Az idegenek — ha egyáltalán elvetıdnek Quiquendone-ba — nem hagyják el ezt a különös

városkát anélkül, hogy meg ne látogatnák a helytartóság nagytermét, amelyet Nassaui Vilmos szobra ékesít — Brandon mester alkotása —; valamint a Szent Magloire-templom karzatát, a XVI. századbeli építészetnek ezt a remekét; továbbá a tágas Szent Emuph tér közepén álló kovácsoltvas kutat, amelynek csodaszép díszítése Quentin Metsys festımővész-kovácsmester nevéhez főzıdik; azután az egykor Marié de Bourgogne-nak, Merész Károly leányának emelt sírboltot, (ı most a bruges-i Notre-Dame templomban nyugszik), valamint a többi látnivalót. Quiquendone fı és fejlett iparága a tejszínhabos árpacukorgyártás. Ez az ipar több évszázad óta apáról fiúra száll a van Tricasse családban. S lám, Quiquendone mindennek ellenére sem szerepel Flandria térképén! A földrajztudósok feledkeztek-e meg róla, vagy tán készakarva mellızték? Ezt nem tudom megmondani; ám Quiquendone igenis létezik szők utcácskáival, megerısített várfalaival, spanyolos házaival, vásárcsarnokával és polgármesterével — úgyannyira, hogy nemrég meglepı, rendkívüli jelenségek színhelye is volt, éppoly valószínőtlen, mint valóságos eseményeké, amelyekrıl az igazsághoz híven számolunk be ebben az elbeszélésben. Persze semmi rosszat sem lehet mondani, sem pedig gondolni a nyugat-flandriai flamandokról. Jóravaló, bölcs, szőkmarkú, de vendégszeretı, mindig egyforma kedélyő, barátságos emberek ezek, beszédük és észjárásuk talán kissé nehézkes, de mindez nem magyarázza meg, hogy egyik legérdekesebb városuk miért nem szerepel a legújabb térképeken sem. Ez a mellızés kétségtelenül sajnálatos. Hogyha legalább a történelem vagy történelem híján a krónikák, vagy ha azok sincsenek, akkor az ország hagyományai tennének említést valahol Quiquendone-ról! De nem, sem atlaszok, sem útikönyvek, sem útleírások nem említik. Még maga Joanne úr, a mezıvá-

3 roskák éles szemő kutatója sem mond róla egyetlen szót sem. Elképzelhetı, mennyit árt ez az agyonhallgatás a városka kereskedelmének és iparának. De sietve tesszük hozzá, hogy Quiquendone-nak nincs sem ipara, sem kereskedelme, és hogy remekül megvan ezek nélkül is. Helyben fogyasztják el árpacukrukat és tejszínhabjukat, és nem kereskednek veje. Végül is a quiquendone-iak nem szorulnak senkire. Vágyaik szőkre szabottak, életmódjuk szerény; nyugodtak, mérsékeltek, hővösek, egykedvőek; egy szó, mint száz: „flamandok", amilyenekkel még találkozhatunk olykor az Escaut és az Északi-tenger között.

II. fejezet, amelyben van Tricasse polgármester és Niklausse városi tanácsos megtárgyalja a város ügyeit — Ügy gondolja? — kérdezte a polgármester. — Ügy — felelte pár percnyi hallgatás után a tanácsos. — Csakhogy nem szabad könnyelmően cselekedni — folytatta a polgármester. — Már tíz éve beszélgetünk errıl a súlyos ügyrıl — válaszolta Niklausse tanácsos —, és bevallom önnek, tisztelt van Tricasse úr, hogy én még most sem vállalhatom magíimra a döntést. — Megértem a habozását — mondta a polgármester jó n^yedórányi tőnıdés után —, megértem, és osztom is a habozását. Bölcsen cselekszünk, ha semmit sem döntünk el addig, amíg alaposabban meg nem vizsgáljuk a kérdést. ,— Annyi biztos — felelte Niklausse —, hogy erre a rendbiztosi állásra semmi szükség ilyen békés városban, mint Quiquendone. — Az elıdünk — válaszolta kimérten van Tricasse —, az elıdünk sosem mondta, sosem merte mondani azt, hogy valami biztos. Minden állítást kellemetlen cáfolatok érhetnek. A tanácsos egyetértése jeléül bólintott, majd mintegy fél óra hosszat hallgatott. A fél óra elmúltával — amelynek tartama alatt sem a tanácsos, sem a polgármester nem mozdította egy ujját sem — Niklausse megkérdezte van Tricasse-tıl, vajon az elıdje — megvan ennek vagy húsz esztendeje —, miként ı maga, nem forgatta-e a fejében azt a gondolatot, hogy 4

még kéne szüntetni ezt a rendbiztosi állást, amely évenkint nem kevesebb mint 1375 frankkal terhelte Quiquendone város költségvetését. — Valóban — felelte a polgármester, miközben fenséges lassúsággal emelte kezét fénylı homlokához —, valóban, de ez a derék ember elhalálozott, mielıtt még dönteni mert volna nemcsak ebben a kérdésben, hanem még egyéb ügyviteli intézkedésekben is. Bölcs ember volt. Mért ne cselekednék én úgy, mint ı? NUdausse tanácsos még elképzelni sem tudott olyan érvet, amely ellentmondhatott volna a polgái"-mester véleményének. — Az az ember — toldotta meg nagy komolyan van Tricasse —, aki egés2 életében sohasem döntött 5 semmiben, nagyon is közel áll ahhoz, hogy elérje a tökéletességet ezen a világon. Ahogy ezt a polgármester elmondta, kisujja hegyével megnyomott egy csengıt, amely alig sóhajtásnyi hangot adott Azonnal néhány könnyő lépés surrant végig a folyosó kıkockáin. Egy vastag plüss-szınye-gen botorkáló egér sem üthetett volna kisebb zajt. A szobaajtó nesztelenül nyílt ki olajozott sarkain. Hosz-szú hajfonatot viselı szıke lányka jelent meg: Suze! van Tricasse, a polgármester egyetlen leánya. Megtömött pipát és kis rézüstben parazsat nyújtott át ap-

jaurának, mukkot sem szólt, s máris eltőnt, anélkül, hogy távozása nagyobb zajt okozott volna, mint belépése. A tiszteletre méltó polgármester rágyújtott az óriási kupakú szerszámra, s nemsokára kékes füstfellegben tőnt el, és a legmélyebb tőnıdésekbe merülve hagyta Niklausse tanácsost. Az a szoba, amelyben ez a két magas rangú személy diskurált, akik vállán Quiquendone sorsának irányítása nyugodott, sötét, faragott, faburkolattal gazdagon díszített fogadószoba volt. Egyik falát teljes egészében egy magas kandalló foglalta el, amelynek terjedelmes tőzterében akár egy tölgyfát is el lehetett volna tüzelni vagy egy ökröt megsütni; vele szemben rácsos ablak, amelynek színesre pingált üvegtáblái jócskán elhalványították a nap sugarait. A kandalló fölött antik keretben egy joviális öregúr képe függött, állítólag Memling festménye: van Tricas-se-nak valamelyik ısét ábrázolta; a polgármester családfája bizonyíthatóan a XIV. századig vezethetı vissza, addig a korig, amikor a flamandoknak és Gui de Dampierre-nek Habsburg Rudolf császár ellen kellett hadakozniuk. 6 Ez a fogadószoba a polgármester házában, Quiquendone egyik legdíszesebb épületében volt. Flamand ízlés szerint épült, a gótikus építészet minden meglepı szeszélyével, festıiségével, fantasztikumával; úgy beszéltek róla, mint a város egyik legérdekesebb mőemlékérıl. Egy karthausi kolostor vagy egy sUcetnémaintézet sem-lehetett volna csendesebb, mint ez a lakás. Itt nem volt lárma, itt nem is jártak, csak surrantak; itt nem beszéltek, csak suttogtak. Pedig nık is éltek a házban: van Tricasse polgármesteren kívül itt lakott még a felesége, Brigitte van Tricasse asszonyság, a leánya, Suzel van -Tricasse és szolgálónıje, Lotché Janshéu. Említsük meg a polgármester nıvérét, Hermance nénit is; ez a vénkisasz-szony még a Tatanémance névre is hallgatott; ezt a nevet unokahúgocskája,~Suzel adta neki még kislánykorában. Bár így minden adva volt a civakodáshoz, kiabáláshoz, trécseléshez, a polgármester háza mégis olyan csöndes volt, akár valami pusztaság. A polgármester ötvenéves volt, sem kövér, sem sovány; sem alacsony, sem magas; sem öreg, sem fiatal; sem pirospozsgás, sem sápadt; sem vidám, sem szomorú; sem boldog, sem boldogtalan; sem erélyes, sem erıtlen; sem büszke, sem alázatos; sem jó, sem gonosz; sem bıkező, sem fukar; sem bátor, sem gyáva; nem heveskedı, nem lagymatag — ne quid nimis* —, mindenben mértékletes; de mozdulatai változatlan lassúságáról, kissé lelógó íilsó állkapcsáról, sohasem pislogó felsı szemhéjáról, sárgaréz lemezhez hasonló, egyenletes,

ránctalan homlokáról, alig kidudorodó izmairól az arcokat ismerı ember könnyőszerrel rájött, hogy van Tricasse polgármester maga a • Mindent módjával

7 megtestesült közönyösség. Sem düh, sem szenvedély, semmiféle felindulás soha-soha nem gyorsította fel ennek az embernek a szívverését, nem vonta pírba az arcát; pupillája sosem húzódott össze semmilyen ingerültség hatására, még a legrövidebb idıre sem. Mindig egyformán jól öltözködött, öltönyei nem voltak sem túl bıvek, sem túl szőkek, és sosem sikerült elkoptatnia ıket. Otromba, szögletes, hármas talpú, ezüstcsatos cipıt viselt, amelynek élettartama kétségbeejtette a cipészét. Fejét széles karimájú kalap fedte, amely még abból az idıbıl származott, amikor Flemdria véglegesen elszakadt Hollandiától, ami azt jelenti, hogy ez a tiszteletre méltó kobakfedı legalábbis negyvenesztendıs volt. Bizony ez már így van! A szenvedélyek éppúgy koptatják a testet, mint a lelket, a ruhát éppúgy, mint a testet, márpedig a mi derék, egykedvő, fásult, közömbös polgármesterünk semmiben sem volt szenvedélyes, ö nem kopott és nem koptatott semmit, és éppen ezért volt ı a legalkalmasabb arra, hogy vezesse Quiquendone városát és annak nyugodt lakóit. Mert maga a város éppen olyan csendes volt, mint van Tricasse háza. A polgármester úgy számított, hogy ebben a békés házban elélhet az emberi életkor legvégsı határáig, habár meg kellett érnie, hogy felesége, a jó Brigitte van Tricasse hamarabb került a sírboltba, ahol bizonyára nem lelt nagyobb nyugalomra, mint amilyenben hatvan esztendeig ezen a földön része volt. És ezt meg kell magyaráznunk. A Tricasse család jogosan nevezhette volna magát a Jeannot családnak. Nézzük csak, miért! Mindenki tudja, hogy ennek a jellegzetes személyiségnek a bicskája éppolyan híres, mint a tulajdonosa, és éppolyan elpusztíthatatlan is; ez pedig annak az 7 állandóan alkalmazott kettıs mőveletnek köszönhetı, amely abból áll, hogy a bicska más nyelet kap, ha a régi elkopik, és más pengét, ha a régi már mit sem ér. Pontosan ilyen mővelet ment végbe idıtlen idık óta a Tricasse családban, s ehhez a mővelethez a természet kissé rendkívüli készséggel segédkezett. Az 1340-es év óta megszakítás nélkül mindig akadt egy van Tricasse, aki megözvegyült, és újra csak egy van Tricasse lányt vett feleségül, aki fiatalabb volt nála; ez aztán, amikor özvegy lett, egy nála fiatalabb van Tricasse-szal kelt egybe, aki szintén

özvegy maradt és így tovább, a folytonosság megszakadása nélkül. A halál mindenkire gépies szabályossággal kerített sort. Vagyis Brigitte van Tricasse asszonyságneik a jelenlegi férje a második volt, s ha eleget akart tenni minden kötelességének, meg kellett elıznie nála tíz esztendıvel fiatalabb férjét a másvilágon, hogy átadja helyét az új van Tricasse-nénak. Erre minden bizonnyal számított is a tiszteletre méltó polgármester, hogy ne szakítson a családi hagyományokkal. Ilyen volt ez a ház, békés és csöndes, ajtói nem csikorogtak, ablakai nem rezegtek, padlózata nem recs-csent, kandallói nem duruzsoltak, szélkakasai nem nyikorogtak, bútorai nem recsegtek, zárai nem kattogtak, és vendégei sem ütöttek nagyobb lármát, mint az árnyékuk. Az isteni Harpokratész minden bizonnyal ezt a helyet választotta volna a csönd templomául. 8 fejezet, amelyben Passauf rendbiztos éppoly zajosan, mint váratlanul vonul be Amikor megkezdıdött az az érdekes beszélgetés, amelyrıl az imént számoltunk be, s amely a tanácsos és a polgármester közt folyt le, délután háromnegyed háromra járt az idı. Háromnegyed négy volt, amikor van Tricasse rágyújtott hatalmas pipájára, amelybe akár negyedkilónyi dohány is belefért, és csak fél hat után öt perccel fejezte be a pipázást. A két beszélgetı egész idı alatt egyetlen szót se váltott. Ügy hat óra tájt a szőkszavú tanácsos így folytatta: — Hogy döntünk? . . . — Ügy, hogy nem döntünk el semmit — válaszolta a polgármester. — Mindent egybevetve, úgy vélekszem, hogy igaza lehet, van Tricasse. — Magam is azt hiszem, Niklausse. Majd akkor határozunk a rendbiztos ügyében, ha tisztábban lá-timk a dologban. . . késıbb . . . Egy hónap nem a világ. — Még egy esztendı sem — felelte Niklausse, miközben széthajtogatta zsebkendıjét, amelyet egyébként tökéletes illedelemmel használt. Ismét hallgattak egy jó óra hosszat. Mi sem zavarta a társalgásnak ezt az újabb szünetét, még a házırzı kutyának, a derék Lentónak megjelenése sem; a gazdájához hasonlóan egykedvő eb illedelmesen mászkált a társalgóban. Derék eb. Mindenféle kutyának példaképe lehetne. Ha keménypapírból lett volna,

8

görgıkkel a lábán, akkor se lehetett volna csendesebb a látogatása. Ügy nyolc óra tájt — miután Lotché behozta a homályos üvegő, ódon lámpát, a polgármester így szólt a tanácsoshoz: — Nincs más sürgıs elintézendı ügyünk, Niklausse? — Nincs, van Tricasse, legalábbis tudomásom szerint. — Mintha úgy hallottam volna, hogy az Audenar-de-kapu tornya összeomlással fenyeget — mondta a polgármester. — Valóban — válaszolta a tanácsos —, és igazán nem lepne meg, ha hamarosan agyonverne egy járókelıt. _ — Ö — folytatta a polgármester —, mielıtt még a szerencsétlenség bekövetkeznék, remélem, hogy majd határozunk valamit a torony ügyében! — Remélem, van Tricasse. — De vannak még sürgısebb kérdések is, amelyekben határoznunk kell. — Kétségtelenül — felelte a tanácsos —, például a bırkereskedık vásárcsarnoka. — Hát az még mindig ég? — kérdezte a polgármester. — Még mindig, három hét óta. — Hát nem úgy határoztunk a tanácsban, hogy hagyjuk égni? — De úgy, van Tricasse, mégpedig az ön javaslatára. — Hát vajon nem ez volt-e a legbiztosabb és legegyszerőbb módja annak, hogy megbirkózzunk ezzel a tőzzel? — Nem is volt ellenvetés.

9 — Várjunk csak. Ez minden? — Ez minden — felelte a tanácsos, miközben vakargatta a homlokát, mintha így akarná megnyugtatni magát, hogy nem feledkezett meg semmi fontos dologról sem. — Tyő — kiáltott fel a polgármester —, hát maga nem hallott arról a vízcsıtörésrıl, amely az egész Szent Jakab-negyedet elöntéssel fenyegeti? — Igaz is — válaszolta a tanácsos. — Csak az a baj, hogy ez a vízszivárgás nem a bırkereskedık csarnoka fölött történt. Mert ez egyszerően eloltotta volna a tüzet, és sok tanácskozástól megkímélt volna minket. — Mit képzel, Niklausse — felelte a derék polgármester —, a balesetek a világ leglogikátlanabb dolgai. Nincs közöttük semmi kapcsolat, és nem vagyunk képesek — miként ezt szeretnénk — az egyiket arra használni, hogy a másikat megszüntessük. Van Tricasse-nak ezt a finom megfigyelését disku-rálótársa és barátja csak kis idı elteltével tudta kellıképpen méltányolni. — Még csak nem is beszélünk a mi nagy ügyünkrıl! — folytatta néhány perccel késıbb Niklausse tanácsos.

— Miféle nagy ügyrıl? Hát van nekünk valami nagy ügyünk? — kérdezte a polgármester. — Kétségkívül. A város közvilágításáról van szó. — Aha, persze! — válaszolta a polgármester. — Ha emlékezetem nem csal, maga doktor Ox világításáról akar beszélni. — Pontosan arról. Tehát? — Az már munkában van, Niklausse — mondta a polgármester. Már a csıvezeték lefektetésénél tartanak, és az üzem teljesen kész.

10 — Ebben a dologban talán kissé siettünk — mondta bólogatva a tanácsos. — Meglehet — felelte a polgármester —, de mentségünkre szolgál, hogy doktor Ox maga viseli a kísérlete minden költségét. Nekünk egy garasunkba sem kerül. — Valóban, ez a mentségünk. Meg azután haladnunk kell a korral. Ha a kísérlet sikerül, Quiquendone lesz Flandria elsı városa, amelyben oxi-gázzal világítanak. Hogy is hívják ezt a gázt? — Oxihidrikus gáz. — Hát akkor elıre az oxihidrikus gázért! Ebben a pillanatban kinyílt az ajtó, és Lotché jött jelenteni a polgármesternek, hogy kész a vacsorája. Niklausse tanácsos felállt, hogy búcsút vegyen van Tricasse-tól, akinek oly sok döntés és annyi megtárgyalt ügy közben megjött az étvágya; még megegyeztek abban, hogy a távolabbi jövıben majd egybehívják a tekintélyes polgárokból álló tanácsülést avégbıl, hogy eldöntsék, vajon hoznak-e ideiglenes határozatot az Audenarde-torony valóban sürgıs kérdésében. A két derék városatya most az utcára nyíló ajtó felé tartott, s az egyik kikísérte a másikat. Amikor a tanácsos az utolsó lépcsıfordulóra ért, meggyújtott egy kis lámpást, hogy lásson a sötét quiquendone-i utcákon, amelyeket egyelıre még nem világított meg a doktor Ox-féle gázvilágítás. Sötét októberi éjszaka volt, a várost könnyő köd fedte. Niklausse tanácsos jó negyedórát készült indulás elıtt, mivelhogy — amikor meggyújtotta a lámpását — még fel kellett húznia tehénbır pántos otromba facipıjét, s felvennie vastag, egyujjas birkabır kesztyőjét; majd felhajtotta kabátja prémgallérját, sze

10 mére húzta filckalapját, megmarkolta görbe fogan-tyús, nehéz esernyıjét,.és útnak indult.

Abban a pillanatban, amikor Lotché, aki világított gazdájának, éppen félre akarta húzni a reteszt az ajtón, hirtelen zaj támadt odakünn. Ügy ám! Bármily valószínőtlennek tőnjék is, zaj, valóságos és szörnyőséges lárma keltette életre az öreg van Tricasse-ház mélyen EIIVÓ visszhangjait; ilyen lármát bizonyára nem hallott a város azóta, hogy 1513-ban a spanyolok bevették a vártornyot. Verték ezt a kaput, amelyet addig durva kézzel még csak nem is érintettek. Most erısen verték valami ütıszerszámmal, bizonyára kemény marokra szorított fütykösbottal. Az ütéseket hívó kiáltás kísérte. Világosan hallhatók voltak ezek a szavak: — Van Tricasse úr! Polgármester úr! Nyissa ki! Gyorsan! A polgármester és a tanácsos döbbent rémülettel, szótlanul tekintett egymásra. Ez meghaladta a kép-zelıtehetségüket. Ha a kastély 1385 óta nem mőködı ócska csatakígyó-ágyúját húzták volna be a társalgóba, a Tricasse-ház lakói akkor sem „képedtek volna el" jobban. Engedjék meg nekünk ezt a kifejezést, a pontosság érdekében bocsássák meg közönségességét. Eközben a kiáltások, ütések, szólongatások erısödtek. Lotché, visszanyerve hidegvérét, meg mert szólalni. "~ — Ki van ott? — kérdezte. — Én vagyok! Én! Én! — Ki az az „én"? — Passauf rendbiztos! Passauf rendbiztos! ugyanaz, akirıl tíz esztendeje beszélnek, hogy meg kell szüntetni az állását. Mi történt hát? A burgundiaiak özönlötték volna el a Qui 11 quendone-t megint, mint a XIV. században? Merthogy ennél kisebb fontosságú esemény nem izgathatta volna fel ennyire Passauf rendbiztost, aki nyugodtság és közömbösség tekintetében egy cseppet sem maradt el magától a polgármestertıl sem. Van Tricasse intésére — mert a derék férfiú képtelen volt akár csak egy mukkot is szólni — a reteszt elhúzták, és a kapu kinyílt. Passauf rendbiztos berontott az elıszobába. Orkánszerő gyorsasággal lépett be. — Mi történt, rendbiztos úr? — kérdezte Lotché, ez a derék leányzó, aki a legnehezebb körülmények közt se vesztette el a fejét. — Mi történt?! — válaszolta Passauf, miközben tágra meresztett szemébıl végtelen izgalom tükrözıdött. — Az történt, hogy éppen doktor Ox, házából jövök, ahol fogadás volt. . . és ott. . , — Ott? — szakította félbe a tanácsos.

— Ott tanúja voltam egy olyan heves vitának, hogy . . . polgármester úr, ott politikáról beszéltek! — Politikáról! — ismételte van Tricasse, s beletúrt a parókájába. — Politikáról — folytatta Passauf rendbiztos —t amirıl tán sosem volt szó Quiquendone-ban az utóbbi száz esztendıben! Akkor aztán hevesebb lett a vita. André Schut, a fiskális meg Dominique Custos, az orvos olyan hevesen vitatkoztak, hogy azóta tán földre is terítették egymást. — A földre?! — kiáltotta a tanácsos. — így hát párbaj! Párbaj Quiquendone-ban! És mit mondott egymásnak Schut ügyvéd és Custos doktor? — Szó szerint ezt: „Ügyvéd úr — mondta az orvos az ellenfelének —, nekem olybá tőnik, hogy ön kissé 12 messze megy, és nem ügyel eléggé arra, hogy megválogassa a szavait!" Van Tricasse polgármester összekulcsolta a kezét. A tanácsos elsápadt, és elejtette a lámpását. A rendbiztos bólintott. A környék két tekintélyes embere valóban kihívó szavakat mondott! — Ez a Custos doktor határozottan veszedelmes ember, forrófejő alak! — mormolta van Tricasse. —. Gyerünk, uraim! Erre Niklausse tanácsos és a rendbiztos van Tricasse polgármesterrel együtt visszatért a társalgóba.

12 IV. fejezet, amelyben doktor Ox elsırangú fiziológusnák és merész kísérletezınek bizonyul Ki tehát az az ember, akit a furcsa doktor Ox néven ismernek? Annyi biztos, hogy eredeti alak, de egyúttal merész tudós is, olyan fiziológus, akinek munkálatai Európa egész tudósvilágában ismertek és nagyra becsültek, a Davyk, Daltonok, Bostockok, Menziesek, Godwinok, Vierordtok méltó vetélytársa; márpedig ezek a nagy szellemek azok, akik a modem tudományok között elsı helyre állították a fiziológiát. Doktor Ox közepes termető, kissé köpcös ember volt; a kora. . . hát a korát nem tudnánk megállapítani, éppúgy, mint a nemzetiségét sem. Ez egyébként nem is fontos. Elég róla annyit tudni, hogy különös személyiség, heves vérő, lobbanékony természető; valóban furcsa alak, mintha csak Hoffmann egyik könyvébıl lépett volna elı; abban meg nem is kételkedhetünk, hogy pontosan az ellentéte volt Quiquendone lakóinak. Rendíthetetlenül bízott önmagában és elméleteiben. Mindig mosolyogva, fesztelenül, simán, emelt fıvel járt, könnyed válltartással, magabiztos tekintettel, tágra nyílt orrcimpákkal,

nagy szája mélyeket szippantott a levegıbıl; egyszóval tetszetıs jelenség volt. Élı volt ı, nagyon is eleven, teste gépezetének minden egyes része kiegyensúlyozott, jó mozgású, mintha csak higany folyna az ereiben, s száz tőhegy szurkálná a talpát. így hát sosem bírt egy helyben maradni, gyorsan odavetett szavakkal beszélt, és heves taglejtésekkel izgett-mozgott. Vajon elég gazdag ember völt-e ez a doktor Ox, aki

13 arra vállalkozik, hogy egy egész város világításának költségeit viseli? Valószínőleg, hogyha megengedhet magának ekkora kiadásokat; csakis így válaszolhatunk erre a tapintatlan kérdésre. Doktor Ox öt hónappal ezelıtt érkezett Quiquen-done-ba, az ı Gédéon Ygéne névre hallgató laboránsával, ezzel a magas, szikár, sovány, méltóságteljes emberrel, aki azonban éppoly élénk volt, mint a mestere. Most nézzük, miért ajánlotta fel doktor Ox, hogy saját költségén bevezeti a városba a közvilágítást. Miért éppen ezt a békés Quiquendone-t, a flamand földrıl is miért ezeket a flamandokat választotta ki, és miért az ı városukat akarta megajándékozni a rendkívüli világítás jótéteményeivel? Vajon ezzel az ürüggyel nem valami nagy fiziológiai kísérletet akart-e in anijtia vile* kipróbálni? Végül is mit akar hát kipróbálni ez a fura alak? Nos, éppen ez az, amit mi sem tudunk, mivel doktor Oxnak nem volt más bizalmasa, mint Ygéne nevő laboránsa, aki egyébként vakon engedelmeskedett neki. Doktor Ox — legalábbis látszólag — elvállalta, hogy bevezeti a városba a közvilágítást, amire a városnak nagy szüksége is volt, „különösen éjnek idején", miként ezt Passauf rendbiztos finoman megjegyezte, így hát felállították a világítógázt készítı üzemet. A gázmérık mőködésre készen álltak, és a vezeték csövei, amelyek az utcák kövezete alatt behálózták a várost, nemrég gázcsapok formájában jelentek meg a középületekben és a haladás némely barátjának házában is. • Olcsó lényen Oatin); itt: olcsón (A ford.)

13 Van Tricasse mint polgármester és Niklausse mint tanácsos s kívülük még néhány elıkelıség úgy vélte, hogy kötelessége bevezettetni lakásába ezt a korszerő világítást. Ha az olvasó — a tanácsos és a polgármester hosz-szúra nyúlt beszélgetése folyamán — még nem felejtette el, megmondottuk, hogy a várost nem úgy világítják, hogy a kıolaj lepárlásából nyert közönséges szénhidrogént égetik, hanem egy modernebb,

ennél hússzor fényesebb, oxihrdrikus, az oxigén és hidrogén, keverékébıl származó gáz alkalmazásával. A doktor, ez az ügyes vegyész és leleményes fizikus nagy tömegben és olcsón tudta elıállítani ezt a gázt, de nem nátriummanganát alkalmazásával, Tes-sié du Motay úr módszere szerint, hanem az enyhén savanykás víznek elemeire bontása által, egy új, általa feltalált elemekbıl készített telep segítségével, így aztán nem keU drága anyag, platina, se görebek, se tüzelıanyag, sem pedig az a bonyolult készülék, amellyel külön-külön kell termelni a két gázt. Elektromos áram haladt át a vízzel telt, hatalmas kádakon, és a folyadék szétvált alkotóelemeire, oxigénre és hidrogénre. Az egyik oldalra ment az oxigén, a másikra meg a hidrogén — kétszer akkora mennyiségben, mint régebbi társa. Mindkettıt külön-külön tartályokban fogták fel — erre nagyon is kellett vigyázni, mert ha ismét egyesülve meggyulladnak, szörnyő robbanást idéznek elı. Azután a két vezeték két-két gázcsaphoz viszi majd a gázokat; és a csapokat úgy helyezik majd el, hogy minden robbanást megakadályozzanak. Akkor aztán feltőnıen fényes láng keletkezik, olyan láng, amely még az elektromos világítással is felveszi a versenyt, s amely Casselmann kísérletei szerint se nem több, se nem kevesebb, mint

14 1171 gyertyafénnyel egyenlı — amint ezt egyébként mindenki tudja. Quiquendone városa minden bizonnyal nagyszerő világításhoz jut majd ezzel a nagylelkő ajándékkal, ám doktor Ox és laboránsa ezzel törıdött a legkevesebbet, miként ezt majd a késıbbiekben meglátjuk, ' Azután való nap, hogy Passauf rendbiztos olyan zajosan állított be a polgármester szalonjába, Gédéon Ygéne és doktdr Ox beszélgetett közös dolgozószobájukban az üzem fıépületének földszintjén. — Nahát, Ygéne — kiáltott fel kezét dörzsölve doktor Ox —, ön is látta tegnap a fogadásunkon ezeket a derék, hidegvérő quiquendone-iakat, akik szenvedélyeik erıssége alapján a szivacsok és a korall-szerő képzıdmények között foglalnak helyet! Látta ıket, amint hangjukkal és taglejtéseikkel már egymást kihíva vitatkoztak. Testben-lélekben már teljesen átváltoztak. És ez még csak a kezdet! Várja csak meg, amíg nagy adaggal kezeljük ıket! — Valóban, mester — felelte Gédéon Ygéne, mutatóujjával hegyes orrát vakargatva —, a kísérlet jól kezdıdik, és ha nem zártam volna el elıvigyázatból a gázcsapot, nem tudom, mi történt volna.

— Maga hallotta ezt a Schut fiskálist meg ezt a Cxistos orvost? — folytatta doktor Ox. — Amit mondott, az maga nem volt rosszindulatú, de egy quiquendone-i szájából ez olyan szitokáradatnak felelt meg, amilyet Homérosz hısei vágtak egymás fejéhez, mielıtt kardot rántottak volna. Ó, ezek a flamandok! Majd meglátja, mit csinálunk belılük egy szép napon! — Hálátlanokká tesszük ıket — válaszolta Gédéon Ygéne olyan ember hangján, aki tisztában van az emberi faj értékével.

15

— Bah! — legyintett a doktor. — Nem számít, hogy hálásak-e nekünk vagy sem, ha a kísérletünk sikerül! * — Egyébként — tette hozzá gúnyos mosollyal a laboráns — vajon nem kell-e félnünk, hogy amikor ilyen izgalmat okozunk a légzıszervükben, megzavarjuk a jóravaló quiquendone-iak tüdejét? — Annyi baj legyen! — felelte doktor Ox. — Ez a tudomány érdekében történik. Mit szólna maga ahhoz, ha a kutyák meg a békák azt mondanák, hogy nem engedik magukat felboncolni? Hát bizony valószínő, hogy ha a békákat meg a kutyákat megkérdeznék, ezeknek az állatoknak volna némi ellenvetésük az élveboncolók ténykedései eUen; ám doktor Ox úgy vélte, hogy ez a hasonlata telitalálat, mert mélyet és elégedettet sóhajtott.

15

— Mindent egybevetve, mester, önnek igaza van — felelte Gédéon Ygéne, s látszott rajta, hogy meggyızték. — Nem is találhattunk volna különbeket, mint Quiquendone lakói. — Nem is lelhettünk volna — mondta a doktor, hangsúlyozva minden egyes szótagot. — Megtapogatta a pulzusát ennek a népségnek? — Százszor is. — És milyen az átlagos érverésük? — Még ötven sincs percenkint. Hát értse meg végre: egy város, ahol egy évszázad óta a vitának még csak árnyéka sem volt, ahol a taligások nem káromkodnak, ahol a kocsisok nem pocskondiázzák egymást, ahol a lovak nem bokrosodnak meg, ahol a kutyák nem harapnak, ahol a macskák nem karmolnak! Egy város, ahol a rendırbíróság az év elejétıl végéig munka nélküli! Egy város, ahol semmiért nem lelkesednek, sem a mővészetekért, sem az üzleti ügyekért. Egy város, amelyben száz esztendeje nem volt pereskedés, ahol háromszáz éve nem ütöttek meg senkit, és nem volt pofozkodás. Hát akkor megértheti, Ygéne mester, hogy ez nem tarthat így tovább, s hogy nekünk ezen változtatnunk kell. — Helyes! Nagyszerő! — lelkendezett a laboráns. ^ És a város levegıjét elemezte már, mester? — Dehogyis mulasztottam volna el. Hetvenkilenc rész nitrogén, huszonegy rész oxigén, szénsav és változó mennyiségő vízpára. Ezek a rendes arányok. — Jól van, doktor úr, nagyon jól van — válaszolta Ygéne. — A kísérletet nagyban folytatjuk, és eredményes lesz! — Márpedig ha eredményes lesz — tette hozzá doktor Ox diadalmas arccal —, akkor átalakítjuk a világot.

16 V. fejezet, amelyben a polgármester és a városi tanácsos meglátogatja doktor Oxot, s ami aztán következik Niklausse tanácsos és van Tricasse polgármester végül is megtudták, hogy milyen egy mozgalmas éjszaka. A doktor Ox házában történt szokatlan esemény kínzó álmatlanságot okozott nekik. Milyen következményei lesznek vajon ennek az ügynek? Ezt még csak el sem tudták képzelni. El kell majd határozni valamit? A városi hatóságnak, amelyet ık képviselnek, bele kell majd ebbe avatkoznia? Rendeletet bocsátanak majd ki, hogy ilyen botrány ne forduljon elı még egyszer? Ezek a kételyek nagyon megzavarták ezeket a szelíd természető férfiakat. Elızı ^ste, mielıtt elváltak volna, a két városatya úgy „döntött", hogy másnap találkoznak.

Másnap tehát, estebéd elıtt van Tricasse polgármester személyes látogatásával szerencséltette Niklausse városi tanácsost. Nyugodtabbnak találta barátját; ı maga is összeszedte már magát. — Nincs semmi újság? — kérdezte van Tricasse. — Tegnap óta semmi újság — felelte Niklausse. — Hát Dominique Custos, az orvos? — Róla sem hallottam többet, mint André Schut ügyvédrıl. Egyórai diskurzus után, amely három sorba beleférne, és ezért felesleges részleteznünk, a tanácsos és a polgármester elhatározta, hogy meglátogatja doktor Oxot avégbıl, hogy feltőnés nélkül néhány felvilágosítást húzzanak ki belıle. 17 Ezen elhatározás után a két notabilitás minden szokásával ellentétben kötelességének tekintette, hogy e döntést haladéktalanul végrehajtsa. Elhagyták hát a házat, és doktor Ox gyára felé indultak, a város széle felé, az Audenarde-kapu közelébe, éppen oda, ahol a kapu tornya összeomlással fenyegetett. A polgármester és a tanácsos nem fogta karon egymást, de passibus aequis, vagyis lassú és ünnepélyes lépésekkel közeledett, alig haladván másodpercenként tizenhárom hüvelyknyit. Egyébként ez volt a megszokott tempója közigazgatási alanyaiknak is, akik emberemlékezet óta soha senkit se láttak futni Quiquendone utcáin. Idınként, nyugodt és csöndes keresztezıdésnél, békés utcák sarkán a két tekintélyes férfiú meg-meg-állt, hogy üdvözölje az embereket. — Jó napot, polgármester úr! — mondta az egyik. — Jó napot, barátom! — válaszolta van Tricasse. — Nincs semmi újság, tanácsos úr? — érdeklıdött egy másik. — Semmi újság — felelte Niklausse. De a meglepett arcokon, a kérdı tekintetekbıl ki lehetett találni, hogy a városban ismeretessé vált az elızı esti szóváltás. Ha semmi egyébbıl, már abból az irányból, amerre van Tricasse haladt, még a leg-korlátoltabb quiquendone-i is kitalálhatta, hogy a polgármester valami súlyos intézkedésre szánta el magát. A Custos—Schut-ügy felbolygatta az emberek képzeletét, de még egyelıre nem tudták, hogy melyik oldalra álljanak. Mert végül is ez a két férfi, az ügyvéd is meg az orvos is, megbecsült személynek számított. Schut úr, a fiskális — mivelhogy sosem volt alkalma bárkit is védeni ebben a városban, ahol nem voltak esküdtek, sem végrehajtók, hacsak nem

17

az emlékezetben — sosem veszített pert. Custos, az orvos pedig igen tiszteletreméltó gyakorló orvos volt, aki minden betegségbıl kigyógyította betegeit, kivéve azokat a betegségeket, amelyekbe azok belehaltak. Sajnos, ez a szerencsétlen szokása minden orvosnak megvan, mőködjék az bármely országban. Amikor a tanácsos és a polgármester az Audenar-de-kapuhoz érkezett, kis kerülıt tett, hogy ne kerüljenek az „omlásveszélykörzetbe", a torony táján, aztán a helyet figyelmesen megszemlélték. — Azt hiszem, ez beomlik — mondta van Tricasse. — Magam is úgy vélem — felelte Niklausse. — Hacsak meg nem támasztjuk — tette hozzá van Tricasse. — De vajon fel kell-e ducolni? Ez itt a kérdés. — Valóban ez a kérdés — válaszolta Niklausse. Néhány perccel késıbb megjelentek a gyár kapujában. — Hol találhatnánk doktor Oxot? — érdeklıdtek. Doktor Ox mindig található volt a város elsı két hatósági személye számára, s azonnal be is vezették ıket a híres fiziológus dolgozószobájába. Lehetséges, hogy majd egy jó órát is keU várnia itt a két notabilitásnak, amíg a doktor megjelenik. Legalábbis ezt hihették, mert a polgármester — ami pedig még soha életében nem történt meg vele — nagy nyugtalanságot árult el, ami társán is érezhetı volt. Végre megjelent doktor Ox, s legelıbb is bocsánatot kért, hogy megváratta az urakat; de egy gázmérıt kellett megvizsgáhü, egy elágazást kijavítani. . . Egyébként minden szépen haladt. Az oxigén vezetésére szánt csövezetet már lefektették. Néhány hónap múlva a város tündöklı világítást kap ajándék 18 ba! A két úr már most is szemügyre veheti a két csınyílást, amely a doktor dolgozószobájába torkollik. Majd az iránt érdeklıdött, minek köszönheti azt a megtiszteltetést, hogy a polgármester és a városi tanácsos meglátogatta. — Csak látni akartuk önt, doktor, csak látni akartuk — felelte van Tricasse. — Már jó régen nem volt szerencsénk önhöz. Mi keveset járkálunk a mi jó kis Quiquendone városunkban. Boldogok vagyunk, hogyha semmi sem töri meg a mindennapok megszokott rendjét. . . Niklausse ránézett a barátjára. Az még sose fecsegett ennyit — legalábbis egyfolytában, mert mindig hosszú szünetekkel szakította meg a mondatait. A tanácsosnak úgy tőnt, hogy van Tricasse most valami olyan szóbıséggel fejezte ki magát, ami

nem volt rá jellemzı. Niklausse maga is úgy érezte, hogy valamiféle ellenállhatatlan beszélhetnékje van. Doktor Ox pedig figyelmesen nézett ravasz szemeivel a polgármesterre. Van Tricasse, aki sose vitázott, mielıtt kényelmesen el ne helyezkedett volna egy jó fotelban, most felállott. Valamiféle túlfeszített idegesség fogta el, ami egyébként szöges ellentétben állt vérmérsékletével. Még nem gesztikulált, de nemsokára erre is sor kerülhet. A tanácsos a lábszárát dörzsölgette, s lassan, mélyeket lélegzett. Tekintete lassacskán felélénkült, és „elszánta magát" arra, hogy szükség esetén mégiscsak támogatni fogja hőséges barátját, a polgármestert. Van Tricasse feláUt, néhány lépést tett, s ismét megállt a doktorral szemben. — És hány hónap múlva lesznek kész a munkálatok? — kérdezte könnyedén. 19 — Három-négy hónap múlva, polgármester úr —7 felelte doktor Ox. — Három-négy hónap? Hát ez bizony hosszú idı! — mormogta van Tricasse. — Nagyon is hosszú idı! — tódította Niklausse, és már nem bírva a helyén maradni, ı is felállt. — Ennyi idıre van szükségünk, hogy befejezzük a munkánkat — válaszolta a doktor. — A quiquendone-iak közül kellett válogatni a munkásainkat, márpedig azok nem valami gyorsak. — Hogyan, nem valami gyorsak?! — kiáltott fel a polgármester, aki, úgy látszik, személyes sérelemnek vette ezt a szót. — Nem, polgármester úr — felelte doktor Ox erısködve. — Egy francia munkás egy nap alatt tízszer annyit dolgozik, mint az ön városának egy lakosa. Hiszen tudja, ezek ízig-vérig flamandok. . . — Flamandok! — kiáltott fel Niklausse tanácsos, s ökölbe szorult a keze. — Hogyan érti ezt, uram?! — Hát a szó . . . kedves értelmében, ahogy mindenki . . . — válaszolta mosolyogva a doktor. — Ejnye, uram — szisszent fel a polgármester, fel s alá járkálva a szobában —, én nem szeretem az ilyen gyanúsítgatást! Quiquendone munkásai érnek annyit, mint a világ bármely városának munkásai, tudja meg, és nem megyünk se Párizsba, se Londonba, hogy ott keressünk példaképet! Ami pedig azokat a munkálatokat illeti, amelyek önre tartoznak, arra kérem, hogy gyorsítsa meg a menetüket. Az utcáinkban fel van szedve a kövezet, hogy lerakhassák az ön csıvezetékeit, márpedig ez akadályozza a közlekedést. A kereskedelem végül is majd

panaszt emel, én pedig, a város felelıs vezetıje, nem óhajtok ilyen panaszokkal bajlódnij bármennyire is jogosak azok.

20 A derék polgármester! A kereskedelemrıl, a forgalomról beszélt, és ezek a szavak, amelyekhez nem szokott hozzá, nem horzsolták fel a száját? De vajon mi zajlott le az agyában? — Egyébként a város már nem lehet meg tovább világítás nélkül — tette hozzá Niklausse. — Különösen akkor — mondta a doktor —, ha egy város már vagy nyolc-kUencszáz esztendeje vár erre. — Annál inkább! — válaszolta a polgármester, minden egyes szótagot hangsúlyozva. — Változnak az idık, változnak az erkölcsök. A fejlıdésben nincs megállás, és mi sem akarunk elmaradni. Azt akarjuk, hogy utcáink egy hónapon belül világítást kapjanak, ellenkezı esetben ön minden egyes napi késedelemért jelentıs kártérítést fizet! És mi lesz, ha majd valami verekedés történik a sötét éjszakában? — Semmi kétség — kiáltotta Niklausse —, csak egy szikra kell ahhoz, hogy egy flamand fellángoljon! — Errıl jut eszembe — vágott barátja szavába a polgármester — , Passauf rendbiztos, a város rendırfınöke értesített bennünket, hogy tegnap este az ön lakásán, doktor úr, vita folyt. Vajon tévedtek-e azok, akik azt erısítgették, hogy az politikai vita volt? — Valóban, polgármester úr — felelte doktor Ox, miközben alig bírt elfojtani egy elégedett mosolyt. — És nem volt-e civakodás Dominique Custos orvos és André Schut ügyvéd között? — De igen, tanácsos úr, csakhogy az egymással váltott kifejezések egyáltalán nem voltak sértıek. — Nem voltak sértıek! — kiáltotta a polgármester. — Talán nem elég súlyos kifejezés az, amikor egyik ember azt mondja a másiknak, hogy nem méri fel a szavai horderejét?! Hát milyen fából faragták önt, uram? ön talán nem tudja, hogy Quiquendoneban ennyi is elég, hogy az ügynek rendkívül súlyos következményei legyenek? De hiszen, uram, ha ön vagy bárki más így merészelne beszélni énvelem ...' — És énvelem í — tette hozzá Niklausse tanácsos. Ahogy a két úr ezeket a szavakat fenyegetı hangon elmondta, összefont karral, ^nek áUó hajjal fordult szembe doktor Oxszal, készen arra, hogy elbánjon vele, ha az csak egyetlen mozdulattal vagy akár csak egyetlen szemvillanással is jelét adná ellenvetésének. De a doktornak szeme se rebbent. — Én mindenesetre felelıssé teszem önt, uram, mindazért, ami a házában történik — folytatta a polgármester. — Nekem kell törıdnöm a város nyugalmával, s nem óhajtom, hogy azt

megzavarják. A tegnapi események nem ismétlıdhetnek meg többé, vagy pedig teljesítem kötelességemet, uram! Nagy izgalmában a polgármester már nem is beszélt, hanem dühösen kiabált. Bizony a derék van Tricasse tajtékzott, és hangját bizonyára az utcán is hallották. Végül amikor látta, hogy/ a doktor még csak nem is válaszol az ı kihívó szavaira, magánkívül fordult Niklausse-hoz: — Gyerünk! A tanácsos maga után húzta, és olyan erıvel vágta be a kaput, hogy az egész ház visszhangzott tıle. A két derék úriember lassanként megnyugodott, miután vagy húsz lépést tett a szabadban. Járásuk meglassult, viselkedésük megváltozott. Arcukról az izgalom eltőnt, vörös ábrázatuk ismét rózsaszín lett. Negyedórával azután, hogy a gyárat elhagyták, van Tricasse csendesen így szólt Niklausse tanácsoshoz: — Kedves ember ez a doktor Ox. Mindig a legnagyobb örömmel találkoznék vele. 21 VI. fejezet, amelyben Frantz NiklaiLSse és Suzel van Tricasse bizonyos távoli terveket kovácsolnak Olvasóink tudják, hogy a polgármesternek volt egy leánya, Suzel kisasszony. Bármilyen éleseszőek is az olvasók, azt már nem találhatták ki, hogy Niklausse tanácsosnak pedig volt egy Frantz nevő fia. De ha ezt az olvasó kitalálta volna is, azt már aztán semmiként se tudnák elképzelni, hogy Frantz a Suzel vılegénye volt. Hozzátesszük, hogy a két fiatal nagyon illett egymáshoz, és olyan szerehnes volt, ahogy már Quiquendoneban szeretni szokás. Nem kell azt hinni, hogy ebben a rendkívüli városban nem dobogtak az ifjú szívek; csak kissé lassabban vertek. Itt is éppúgy házasodtak, mint a világ minden más városában, de itt a házasságkötésig sok idı telt el. Mielıtt a leendı házastársak ennek a rettenetes köteléknek a terhét magukra vállalták volna, tanulmányozni akarták egymást, és ezek a tanulmányok legalább tíz esztendeig tartottak, mint a felsıbb iskolában. Ritkán esett meg, hogy valakit hamarabb „befogadtak". Ügy bizony, tíz esztendı! Tíz évig kellett udvarolni! De vajon túl hosszú idı-e ez, ha arról van szó, hogy egy életre szól ez a kötelék? Tíz esztendeig kell tanulni ahhoz, hogy mérnök vagy orvos, ügyvéd vagy elöljárósági tanácsos lehessen valaki; hát akkor kevesebb idı kellene ahhoz, hogy valaki megszerezze azokat az ismereteket, amelyekre a férjnek szüksége van? Ez

elképzelhetetlen, és — persze ez vérmérséklet és józanság kérdése — úgy véljük, hogy a qui

22 quendone-iaknak igazuk volt abban, hogy ilyen hosz-szúra szabták ezeket a tanulmányokat. Ha azt látjuk, hogy a fiatalok más városokban forró fejjel és gondolkodás nélkül néhány hónap alatt összeházasodnak, vonjunk vállat, és sürgısen küldjük el ezeket a fiúkat és ezeket a lányokat a quiquendone-i nevelıintézetbe. _ Fél évszázad óta csak egyetlen olyan házasságról tudnak, amelyet kétévi ismeretség után kötöttek, de az is rosszul sikerült! Frantz Niklausse tehát szerette ugyan Suzel van Tricasse-t, de csak úgy csendeskén, ahogyan az szeret, aki elıtt még tíz esztendı áll ahhoz, hogy feleségül is kapja a szeretett nıt. Hetenként egyetlenegyszer a megbeszélt idıpontban Frantz meglátogatta Suzelt, s együtt mentek le a Vaar partjára. A legény mindig magával vitte a horgászfelszerelését, Suzel meg a világért se feledte volna otthon a hímzését, amelyen finom ujjacskáival a legvalószínőtlenebb virágokat hímezte egymás mellé. Azt is el kell árulnunk, hogy Frantz húszesztendıs fiatalember volt, arcán selymes pihe, mint az ıszibarackon, valamint azt is mondjuk el, hogy hangja nemrég lett egy oktávval mélyebb. Suzel pedig szıke, rózsás arcú tizenhét éves lány volt, és ı sem vetette meg a horgászást. Micsoda furcsa foglalatosság is ez, amely arra készteti az embert, hogy minden fortélyt összeszedve megküzdjön egy márnával. De Frantz szerette ezt. Ez az idıtöltés éppen illett a vérmérsékletéhez. Nála türelmesebb horgász nem is volt, szívesen követte álmodozó szemével a parafa dugó moccanását a víz színén, megadóan várakozott, és ha vagy úgy hatórás ücsörgés után 22 megszánta ıt egy márna, s végre hagyta megfogni magát, Frantz boldog volt, de fékezni tudta izgalmát. Ezen a napon a két jövendıbéli, mondhatnánk, a két jegyes ott üldögélt a zöldellı, meredek folyóparton. A kristálytiszta Vaar néhány lábnyira alattuk folyt. Suzel kényelmesen szurkálta tőjét a vásznon át. Frantz gépiesen dobta balról jobbra a horogzsinórt, majd hagyta, hogy jobbról balra lefelé vigye a víz. A márnák szeszélyesen keringtek a vízben, ott úszkáltak a dugó körül, míg a horog a mélyebb vízrétegben imbolygott. Olykor Frantz meg-megszólalt. — Azt hiszem, harap, Suzel. . . — suttogta, anélkül, hogy akár csak rá is nézett volna a lánykára.

— Azt hiszi, Frantz? — felelte Suzel, egy percre abbahagyta a kézimunkázást, és a vılegénye horgászzsinórját bámulta. — Mégsem — mormogta Frantz. — Ügy éreztem, mintha megrezdült volna a bot. De tévedtem. — Majd csak ráharap — vigasztalta az ı tiszta, édes hangocskáján Suzel. — De akkor aztán ne feledjen el „bevágni" neki, de még idejében! Maga mindig elkésik pár pillanattal, ezt kihasználja a márna, és megszökik. — Átvenné a horgomat, Suzel? — Szívesen, Frantz. — Maga pedig adja ide a hímzését. Majd meglátjuk, vajon ügyesebben bánok-e a tővel, mint a horoggal. És a lány remegı kézzel vette át a horgászbotot, a fiatalember meg fürgén dolgozott a tővel a kézimunkán. És hosszú órákon át beszélgettek ily kedvesen, s a szívük is megdobbant, ha a parafa megmozdult a vízen. Hát el tudják-e valaha is feledni majd ezeket

23

a kedves órákat, amíg itt üldögéltek, s hallgatták a folyó habjainak susogását? A nap már lehanyatlóban volt, de Suzel és Frantz együttes tudománya ellenére sem volt „kapás". A márnák egyáltalán nem mutattak részvétet, csak nevették a két fiatalt, akik nagyon is jogosan haragudtak rájuk.

— Máskor több szerencsénk lesz, Fremtz — mondta Suzel, amikor az ifjú horgász visszatekerte a zsineget az érintetlen horoggal a kis fenyıdeszkára. — Reméljük, Suzel — felelte Frantz. Majd egymás mellett haladva rátértek a ház felé vezetı útra, némán lépdeltek egymás oldalán, oly némán, mint az árnyékuk, amely hosszan nyúlt el elıt

24 tük. Suzel nagynak, óriásnak látta magát a lenyugvó nap ferde sugaraiban. Frantz meg soványnak, vékonynak látszott, mint a horgászbot, amelyet kezében tartott. Megérkeztek a polgármester házához. Zöld, sőrő pázsit övezte a fénylı utcaköveket, ezt a világért sem volt szabad kitépni, mert ez párnázta ki az utcát, s tompította a lépések zaját. Mielıtt még a kapu kinyílt volna, Frantz úgy vélte, hogy ezt kell mondania a menyasszonyának: — Tudja, Suzel, a nagy nap közeledik. — Valóban, Frantz, közeledik — válaszolta a leány, s lehunyta mandulavágású szemét. — Igen — sóhajtotta Frantz —, már csak öt-hat év. . . — Viszontlátásra, Frantz! — mondta Suzel. — Viszontlátásra, Suzel! — felelte Frantz. És amikor becsukódott a kapu, a fiatalember egyenletes, nyugodt léptekkel tért rá a Niklausse tanácsos háza felé vezetı útra. 24 VII. fejezet, amelyben az andantéból allegro lesz, az allegróból pedig vivace Az az izgalom, amelyet Schut ügyvéd és Custos orvos incidense okozott, már elcsendesült. A szóváltásnak nem lett következménye. így hát remélhetı volt, hogy Quiquendone visszatér szokásos fásultságába, amelyet csak egy pillanatra zavart meg valami megmagyarázhatatlan esemény. Közben az oxihidrikus gáz csıvezetékének felfektetése a város fıbb épületeiben gyorsan haladt. A vezetékek és a kiágazások lassanként bekerültek Quiquendone kövezete alá. A gázcsapok azonban még hiányoztak, mivel ezeknek elıállítása igen kényes munkát igényelt, így külföldön kellett elkészíttetni. Doktor Ox mindenütt jelen volt; ı és laboránsa, Ygéne egyetlen percet sem vesztettek, sürgették a munkásokat, akik bevégezték a kényes szerkezető gáztartálynak az összeszerelését. Ennek kell majd éjjelnappal szüntelenül táplálnia azokat az óriási telepeket, amelyek az erıs elektromos áram hatására alkotóelemeire bontják a vizet. Igenis! A doktor máris gyártotta a gázt, holott a csıfektetési munkálatok még nem fejezıdtek be; ami — magunk

között szólva — elég furcsának tőnhetett. De nemsokára legalábbis ezt lehetett remélni, hogy nemsokára — doktor Ox bemutatja a városi színházban új vUágítási eljárásának fényeit. Mert Quiquendone-nak színháza is volt, valóban szép épület, amelynek belseje és külseje egyaránt mindegyik stílusra emlékeztetett. Egyszerre volt bizánci, román, gót, reneszánsz; félköríves ajtókkal, 25 csúcsíves ablakokkal, gótikus ablakrózsákkal, szabálytalan tomyocskákkal, egyszóval mindenféle stílusban, hasonlított a Parthenónhoz, de a párizsi Nagy Kávéházhoz is, amin nem lehet csodálkozni, hiszen Ludwig van Tricasse polgármestersége alatt kezdték építeni 1175-ben, s csak 1837-ben fejezték be, Nata-lis van Tricasse polgármestersége idején. Hétszáz esztendıt szántak a felépítésére, és mindig alkalmazkodtak az egyes korszakok építészeti irányzatához. De mit számít az? Az épület szép, és román oszlopai és a bizánci bolthajtásai nemigen kapnak majd hajba az oxihidrikus gázvilágítással. A quiquendone-i színházban csaknem mindent játszottak, de fıképpen nagyoperát és vígoperát. De elárulhatjuk, hogy a zeneszerzıknek sosem sikerült mőveiket felismerni, annyira megváltozott a tempójuk. Mivel Quiquendone-ban semmit sem csináltak gyorsan, a drámai mőveknek is alkalmazkodniuk kellett a quiquendoneiak vérmérsékletéhez. JóUehet a színház kapuit rendszerint négy órakor nyitották, és tízkor zárták, nem volt példa arra, hogy e hat óra alatt két felvonásnál többet játszottak volna. Az ördög Róbert, a Htigenották vagy a Teü Vilmos rendszerint három színházi estét töltött be, olyan lassú tempóban játszották ezeket a remekmőveket. A viva-ee valóságos adagióvá nyúlt a quiquendone-i színházban. Az alleprónak sosem akart vége szakadni. A zenei hatvannegyed hosszabb ideig hangzott, mint a közönséges egész hang bármely más országban. A leggyorsabb futam a quiquendone-iak ízlése szerint gregorián himnusznak hatott, a könnyed trüla pedig elbágyadt, kimért lett, hogy ne sértse a mőértı füleket. Hogy mindezt egyetlen példával érzékeltessük,

25 Figaro gyors áriája, amelyet A sevillai borbély elsı felvonásában, színre lépésekor énekel, a metronóm 33-as tempójára hangzott, s ötvennyolc percig tartott, ha a színész nagy lendülettel énekelte. Természetes, hogy a vendég mővészeknek alkalmazkodniuk kellett ehhez a divathoz; mivel azonban jól fizették ıket, nem panaszkodtak, és hőségesen engedelmeskedtek a karmester

pálcájának, aki az alleg-Tókban sem vezényelt soha percenként nyolc taktusnál többet. Kaptak is tapsot ezek a mővészek, akik elragadtatták a quiquendone-i nézıket, de sohasem fárasztották ki ıket! A tenyerek meglehetısen nagy idıközökben csapódtak össze; errıl a tetszésnyilvánításról írták az újságok, hogy „frenetikus tapsvihar"; és a meglepett terem csak azért nem dőlt össze ezekre a „bravókra", mert a XII. században az alapok lerakásánál nem kímélték sem á követ, sem a cementet. Egyébként a színház hetenként csak egyszer játszott, hogy ne izgassák fel a könnyen lelkesedı természető flamandokat, így a színészek jobban elmélyedhettek szerepeikben, a nézık pedig hosszabb ide-" ig emészthették a drámamővészet remekeinek szépségeit. Már régóta így folyt itt az élet. A mővészeknek az volt a szokásuk, hogy akkor kötöttek szerzıdést a quiquendone-i színigazgatóval, amikor ki akarták pihenni a más színpadok fáradalmait; s úgy látszott, hogy már semmi sem tud változtatni ezeken a megmerevedett szokásokon, amikor, két héttel a Schut— Custos-ügy után, egy váratlan eset új zavart okozott a lakosság soraiban. Szombat volt, az operaelıadás napja. Még egyelıre nem volt szó arról — mint ahogyan hihetnénk —, 26 hogy felavassák az új világítást. Nem. Ámbár a csıhálózat már elérte a termet, de a gázcsapokat, a fentebb már említett ok miatt, még nem szerelték fel, és a csillár gyertyái még mindig csak halvány fényt vetettek a színházat megtöltı, nagyszámú nézıközönségre. A kapukat délután egy órakor nyitották ki a közönség számára, és három órakor a terem félig megtelt. Egy ideig az emberek sorban álltak; egész a Szent Emuph tér végéig húzódott a sor, Josse Lief-rinck patikus boltjáig. Ez a sietség arra vallott, hogy szép elıadás várható. — Maga elmegy a színházba ma este? — kérdezte aznap reggel a-polgármester a tanácsost. — Feltétlenül — felelte van Tricasse —, elviszem a feleségemet és Suzel lányomat is, valamint a mi kedves Tatanémanceunkat, akik egészen odavannak a szép zenétıl. — Suzel kisasszony is eljön? — érdeklıdött a tanácsos. — Kétségkívül, Niklatisse. — Hát akkor az én Frantz fiam az elsık között áll majd sorba — válaszolta Niklausse. — Heves természető a fia, Niklausse — felelte oktató hangon a polgármester. — Ügyelnie kell erre a forrófejő fiatalemberre. — Szerelmes a fiam, van Tricasse, az ön bájos Su-zeljét szereti.

— Akkor, Niklausse, majd elveszi. Ha már beleegyeztünk ebbe a házasságba, mi egyebet kívánhatna? — Nem kíván ı semmit, van Tricasse, nem kér semmit ez a kedves gyermek! De végül is — és nem akarok erre több szót fecsérelni — nem ı lesz az utolsó, aki megválj a a jegyét a pénztárnál. 27 — ö, élénk és forróvérő ifjúság! — sóhajtott a polgármester, miközben mosolyogva gondolt vissza múltjára. — Mi is ilyenek volttmk, derék tanácsos uram! Mi is szerelmesek voltunk. Mi is sort álltunk annak idején . . . Hát viszontlátásra ma este! Apropó, tudja, hogy nagy mővész ez a Fioravanti? De micsoda fogadtatásban részesült nálunk! Soha életében nem felejti el ezt a quiquendone-i tapsvihart. Fioravantiról, a híres tenoristáról volt szó, aki virtuóz énektehetségével, tökéletes technikájával, rokonszenves hangjával valóságos rajongó lelkesedést váltott ki a város zenekedvelıibıl. Fioravanti három hét óta sikereket aratott Meyer-beer operájában, a Hugenottákban. Az-elsı felvonás, a quiquendone-i ízlés szerint bemutatott elıadásban, a hónap elsı hetének egy egész estjét töltötte ki. A második héten pedig ^y másik, végtelen hosszú andantékkal megnyújtott színházi est tomboló ünnepléssel jutalmazta a híres énekest. A siker csúcspontját azonban Meyerbeer remekmővének harmadik felvonása érte el. Most pedig a negyedik felvonásra várták Fioravantit,. ezen az estén erre a felvonásra készülıdtek a türelmetlen közönség elıtt. Milyen csodálatos Raoulnak és Valentine-nak a kettıse, a szerelemnek ez a két hangon zengett himnusza, amely csupa terjengıs sóhaj, a stretta, amelyben egymást követték a crescendók, a stringendók, az un po' presíók, a piú crescendók, s mindez szép lassú, kényelmes, véget nem érı elıadásban! Négy órára megtelt a terem. A páholyok, a zenekari ülések, a többi földszinti széksorok zsúfolva voltak. A díszpáholyban foglalt helyet van Tricasse polgármester úr, van Tricasse-né ınagysága, van Tricasse kisasszony, valamint a szeretetre méltó Tatané 27 mance, almazöld fıkötıjében; majd nem messze tılük Niklausse városi tanácsos-a családjával; ki ne felejtsük a családból a szerelmes Frantzot. Itt lehetett látni Custosnak, az orvosnak családját is, Schut fiskálisnak, Honoré Syntaxnak, a nagy bírónak és Norbert Soutmannak, a biztosítótársaság igazgatójának családját is;'megjelent a pohos CoUaert bankár, aki bolondja a német zenének, és ı maga is szokott muzsikálni,

valamint Rupp, az adószedı, Jéróme Resh, az Akadémia igazgatója, továbbá a rendbiztos és a városnak még annyi más elıkelısége, hogy ıket már nem sorolhatjuk fel, ha nem akarunk visszaélni az olvasó türelmével. Az elıadás kezdete elıtt a quiquendone-iak rendszerint csendben üldögéltek, egyesek újságot olvastak, mások meg halkan beszélgettek; volt olyan, aki zajtalanul és ráérısen foglalta el a helyét, mások meg lopva pillantgattak az erkélyeket megtöltı, kedves helyi szépségek felé. Ezen az estén a figyelmes szemlélı könnyen megállapíthatta volna, hogy már a függöny felhúzása elıtt szokatlan élénkség uralkodott a teremben. Most azok az emberek is izegtekmozogtak, akik egyébként sosem szoktak mozgolódni. A hölgyek legyezıi szokatlan gyorsasággal hajtották a levegıt. Élénkebb légáramlat érte az embereket. Mindenki mélyebben lélegzett. Azt is meg kell mondani, hogy a szemek csaknem úgy ragyogtak, mint a csillár lángjai, azok pedig láthatóan szokatlan fényt vetettek a teremre. Mert valóban, mintha tisztábban lehetett volna látni, mint máskor, jóllehet a világítás nem volt erısebb. Ó, ha már doktor Ox ú j készülékei mőködtek volna! De még nem mőködtek. Végre a teljes zenekar elfoglalta a helyét. Az oboás 28 átment a kottatartók között, hogy egy szerény á-t adjon kollégáinak. A vonósok, a fúvósok, az ütıhangszerek készenlétben állnak. A karmester már csak a csengı jelzést várja, hogy beintse az elsı ütemet. Megszólal a csengı. Kezdıdik a negyedik felvonás. A közjáték allegro appasionatójíit a szokás szerint játszották, olyan fenséges lassúsággal, hogy annak hallatán az illusztris Meyerbeer mester felugrott volna, de Quiquendone mőkedvelıi éppen ezt a méltóságteljes lassúságot tartották nagyra. Nemsokára azonban a karmester úgy érzi, nem ura többé a zenekarnak. A máskor olyan engedelmes és nyugodt zenészeket most csak némi nehézség árán tudja kézben tartani. A fúvósok egyre gyorsabban akarnak játszani, úgyhogy erıs kézzel kell lefékezni ıket, mivelhogy megelıznék a vonós hangszereket, ami az összhangot sajnálatos módon tönkre tenné. Jossé Liefrinck, a patikus fia, ez az egyébként jól nevelt ifjú, aki a fagottot fújta, szinte megvadult. Eközben Valentiné elkezdte recitativo ját: Lakomban egymugam vagyok . . . De ı is siet. A karmester és muzsikusai követik — talán tudtukon kívül — az ı cantabiZéjében, amelynek szélesen kellene hömpölyögnie, hiszen tizenkét' nyolcadókból áll. Attól

kezdve, hogy Raoul megjelenik a hátsó ajtónál, és Valentiné feléje indul, addig, amíg a szomszédos szobában elrejti a fiatalembert, alig telik el egy negyedóra, viszont máskor, a quiquendone-i színház hagyományai szerint, ez a harminckét ütembıl álló recitativo pontosan harminchét percig tartott. Saint-Bris, Nevers, Cavannes, a katolikus földes

29 urak talán lóhalálában rohantak be a színre. A zeneszerzı allegro pomposót írt elı a partitúrában. A zenekar és a katolikus urak alíegiróban jönnek ugyan be, de ez egyáltalán nem pomposo, és amikór a teljes kórus felharsan, az összeesküvésnek és a tırök meg-áldásának nagy hatású jelenetében már nem énekelnek lassabban az elıírásos allegrrónál. Énekesek és muzsikusok vadul nekihevülnek. A karmester már nem is gondol arra, -hogy visszatartsa ıket. Egyébként a közönség sem békétlenkedik, sıt érezni, hogy ıt is magával sodorja a lendület, hogy benne él ebben a tempóban, hogy éppen ez a tempó felel meg leUci igényeinek. Üjabh bajoktól és kegyetlen háborútól kész vagytok-e velem a hont megmenteni? Megígérik, esküvel erısítik. Nevers-nek alig van ideje tiltakozni és énekelni, hogy: „ . . . ez ısök közt egyetlen gyilkos sincs, csak hıs katonák." Letartóztatják. A rendırtisztek és tanácsosok odafutnak és fogadkoznak: „közös erıvel egyszerre csapnak le". Saint-Bris olyan lendülettel énekli a katolikusokat bosszúra szólító recitativót, mintha valóságos hétne-gyedes ütemben íródott volna. A három szerzetes, akik fehér karszalaggal cipelik a kosarakat, Nevers lakásának hátsó ajtaján berontanak, mit sem törıdve a rendezéssel, amely azt írja elı, hogy lassan lépjenek be. Minden szereplı kardot, tırt rántott már, a szerzetesek villámgyorsan megáldják a fegyvereket. A szopránok, tenorok, basszusok dühösen ordítva zendítenek rá az allegro furiosóva, majd a drámai haínyolcadosból táncritmusú hatnyolcadosha vágnak. Aztán kivonulnak, közben ezt üvöltik: 29 Éjféltájra! Semmi lárma! Hív az Ür! Igen, éjféltájra. Ebben a pillanatban a nézıközönség feláU. A páholyokban, a földszinten, a karzatokon élénk mozgolódás. Ügy tőnik, hogy minden nézı le akar rohanni a színpadra, élükön van Tricasse polgármesterrel, hogy csatlakozzanak az összeesküvıkhöz, és megsemmisítsék a hugenottákat, akiknek vallási meggyızıdésével egyébként egyetértenek. Tapsolnak, a színészeket a függöny elé hívják, úgy ünneplik ıket.

Tatanémance lázasan lengeti az almazöld fıkötıjét. A terem lámpái ragyogó fényt vetnek. Raoul ahelyett, hogy óvatosan felemelné a függönyt, egyetlen fenséges mozdulattal leszakítja, és szembe találja magát Valentine-nail. Végre! Ez hát a nagy duó, és allegro vivacéval éneklik. Raoul nem várja be Valentiné esdeklését, Valentiné pedig nem várja be Raoul válaszát. A csodaszép részlet: Sürget a vész, fut az idı. . . olyan kétnegyedes tempóvá változik, amely Offen-bachnak is becsületére válhatott volna. És az andante amoroso: Drága szó! Igen! Szeretsz! 40 — most már vivace furioso, és a gordonka a zenekarban már nem törıdik azzal, hogy az énekes hangjának hajlításait utánozza, ahogy azt a mester elıírta a partitúrában. Hiába kiáltja Raoul: Szólj még, tartsd vissza kissé szivem kimondhatatlan álmát! — Valentiné nem tudja visszatartani álmát. Érezni, hogy Raoult valami különös tőz emészti. Magas c-i és h-i ijesztı színezetőek. Hadonászik, gesztikulál, valósággal áthevült. A toronyból behallatszik a harangzúgás; de milyen szabálytalan harangszó ez! A harangozó nyilván már magánkívül van. Szörnyőséges riadó ez, amely harcra kel a zenekar dühödt játékával. És végül a stretta, amely lezárja ezt a nagyszerő felvonást: Fuss, mámor, fuss, szerelmem, önvád gyötör, kegyetlen! Ezt allegro con motónak írta elı a zeneszerzı, de eszeveszett presíissimóban viharzik el. Olyan, mint az expresszvonat dübörgése. A vészharang újra megkondul. Valentiné ájultan esik össze. Raoul kiugrik az ablakon. Legfıbb ideje! A zenekar valósággal részeg, nem is tudta volna folytatni. A karmester pálcája összetört, utolsó darabja a súgó elıtt hever. A hegedők húrjai elszakadtak, nyakuk elgörbült. Az ırjöngı üstdobos beszakította az üstdobot. A nagybıgıs ott kuporog hangszere tetején. Az elsı klarinétos lenyelte a fúvókáját, a másodoboás szétharapdálta a nádnyelveket. A harsona tolható csırésze elveszett, s végül a sze 30 rencsétlen kürtös nem tudta kihúzni kezét kürtje tölcsérébıl, oly mélyen beleszorult. , . Hát még a közönség! A ziháló, lobogó, gesztikuláló, ordítozó közönség! Minden arc olyan vörös, mintha valami tőzvész gyújtotta volna fel belülrıl a testüket. Tolakszanak, igyekeznek kifelé, a férfiak kalap nélkül, a nık kabát nélkül. Tolakodnak a

folyosókon, tapossák egymást a kapuknál, vitatkoznak, verekszenek. Már nincs hatóság! Nincs polgármester! Mindnyájan egyformák ebben a pokoli, lázas izgalomban . . . És néhány perccel késıbb, amikor már mindenki az utcán van, mindenki visszanyeri szokásos higgadtságát, s békésen hazatér, zavaros emlékével annak, ami történt. A Hugenották negyedik felvonása, amely máskor óramőszerő pontossággíil hat óra hosszat tartott, ezen az estén fél ötkor kezdıdött, és öt óra elıtt tizenkét perccel végzıdött. Vagyis tizennyolc percig tartott! 31 V I I I . fejezet, amelyben az antik és ünnepélyes német keringı förgeteggé változik De ha a nézık a színházból jövet visszanyerték is szokásos nyugalmukat, és lecsendesedve hazatértek is, s már csupán valami múló kábaságot éreztek, mégis rendkívüli izgalmon mentek keresztül, és szinte megsemmisülve, összetörve, tüskeként zuhantak az ágyukba, mintha mohón teleették volna magukat. Am másnap valamennyiüknek visszatért emlékezetébe mindaz, ami elızı este történt. Egyiknek a kalapja veszett el, ott maradt a dulakodásban, a másiknak a kabátjáról a hajtóka szakadt le a tumultusban; emennek a finom körömcipellıje, amannak ünnepi köpenye veszett oda. A becsületes polgároknak eszükbe jutott minden, és ugyanakkor szégyenkeztek is, amiért ilyen minısíthetetlenül elragadtatták magukat. Az egész úgy tőnt, mintha olyan orgián vettek volna részt, amelynek tudtukon kívül szereplıi voltak. Már nem is beszéltek róla, már gondolni sem akartak rá. De a város legmeghökkentebb embere mégiscsak van Tricasse polgármester volt. Másnap reggel, amikor felébredt, sehol sem lelte a parókáját. Lotché is kereste mindenütt. Nyoma sem volt. A paróka ott maradt a harc mezején. Mégsem akarta közhírré tétetni Jean MistroUal, a kisbíróval. Inkább vesszen oda ez az álhaj, mintsem hogy ily csúfot őzzön magából az ember, ha már az a tisztség jutott neki, hogy ı az elsı ember a városban. így tőnıdött hát a tiszteletre méltó van Tricasse, hanyatt fekve takarói alatt, összevert testtel, nehéz 31 fejjel, dagadt nyelvvel, égı mellkassal. Semmi kedvet nem érzett a felkeléshez, éppen ellenkezıleg, és az agya többet dolgozott ma délelıtt, mint talán az elmúlt negyven esztendıben. A derék fıtisztviselı végiggondolta ennek a megmagyarázhatatlan elıadásnak minden részletét. Azokkal a tényekkel hozta

összefüggésbe, amelyek legutóbb a doktor Ox estélyen játszódtak le. Kereste az okait ennek a különös ingerlékenységnek, amely, két alkalommal is megnyilvánult legmegbízhatóbb polgárainál. „De hát voltaképpen mi is történik itt? — töprengett. — Milyen eszelısség szállta meg Quiquendone békés városát? Talán megbolondulvmk, és egyetlen nagy tébolydát kell majd csinálni a városunkból? Mert végül is tegnap mindnyájan ott voltunk, a város elıkelıségei, tanácsosok, bírák, ügyvédek, orvosok, akadémikusok, s ha jól emlékszem, valamennyiünket hatalmába kerített ez a bolond ırület! De hát mi volt ebben a pokoli zenében? Megmagyarázhatatlan! Hiszen semmi olyat nem ettem, nem ittam, ami ilyen izgalmat válthatott volna ki belılem! Nem. Tegnap egy szelet jól átsütött borjúsültet' ettem vacsorára, meg néhány kanál édes spenótot, madártej et, s két pohárka tiszta vízzel kevert sört ittam hozzá, hát ez nem szállhatott a fejembe! Nem. Van itt valami, amit nem vagyok képes megmagyarázni, mivel pedig én vagyok felelıs a polgáraim cselekedeteiért, vizsgálatot indítok." De a vizsgálat, amelyet a városi tanács elhatározott, semmi eredménnyel sem járt. Ha a tények nyilvánvalóak voltak is, az okok krnyomozása meghaladta a nemes tanács bölcsességét. Egyébként a lelkek már megnyugodtak, s a nyugalommal a rendkívüli eseményt is kezdték feledni. A helyi újságok még csak 32 az említését is kerülték, és az elıadásról a Mémorial de Quiquendone-ban megjelent kritika sem tett semmiféle célzást arra, hogy az egész színházterem ilyen lázba jött. Mindamellett, ha a város visszanyerte is a szokott egykedvőséget, s látszólag éppoly flamanddá lett megint, mint azelıtt volt, alapjában véve mégis érezhetıvé vált, hogy a város lakóinak jelleme és vérmérséklete lassacskán változik. Dominique Custosnak, az orvosnak szavaival azt lehetett volna mondani, hogy „idegeik támadtak". Főzzünk hozzá valami magyarázatot. Ez a vitathatatlan — és nem is vitatott — változás csak bizonyos körülmények között ment végbe. Amikor a quiquendone-iak a város utcáit járták, a szabadban, a tereken, a Vaar mentén, még mindig azok a derék, hideg, módszeres emberek voltak, amilyeneknek azelıtt ismerték ıket. Ha bezárkóztak lakásukba, és egyesek kézimimkát, mások pedig szellemi munkát végeztek volna, a kézimunkázok nem csináltak semmit a kezükkel, a szellemi munkásoknak pedig az agyuk nem mozgott. Az életük éppoly csöndes, lagymatag tengıdés volt, mint azelıtt. Sehol semmi

veszekedés, semmi vita a házastársak között, a szívverés nem gyorsult fel sehol, az idegeket nem borzolta semmi izgalom. A pulzusuk is éppúgy vert, mint a régi jó idıkben, vagyis percenként vagy úgy ötven-ötvenkettıt. De — és ez a jelenség teljesen megmagyarázhatatlan volt, és még a kor legtalálékonyabb fiziológusai-nak bölcsességét is próbára tette volna — bár Quiquendone lakói egyáltalán nem változtak meg magánéletükben, annál szembetőnıbb változást tanúsí 33 tottak a közéletben, olyan személyes kapcsolataikban, amelyeket a közélet hoz magával. Valamely középületben jöttek össze például? — ez bizony „már nem volt rendjén", hogy Passauf rendbiztos kifejezésével éljünk. A tızsdén, a városházán, az Akadémia csarnokában, a tanácsüléseken vagy a tudósok összejövetelein valamiféle újszerő élénkség volt észlelhetı, különös, rendkívüli inalom, amely csakhamar hatalmába kerítette a jelenlevıket. Egy órán belül már kiélezıdött a társalgás. Két óra múlva a beszélgetés vitává fajult. Mindenkinek fejébe szökött a vér, majd személyeskedni kezdtek. A templomban a prédikáció alatt a hívek képtelenek voltak odafigyelni Stabel plébános úr szavaira; a pap egyébként idegesen hadonászott a szószéken, és szigorúbban dorgálta híveit, mint eddig szokta. Végül is aztán a dolgoknak ez az állapota ú j szóváltásokhoz vezetett, amelyek, sajnos, súlyosabbak voltak, mint Custosnak, az orvosnak és Schut fiskálisnéik minapi szóváltása, és ha nem is volt soha szükség hatósági beavatkozásra, ez csakis annak volt köszönhetı, hogy a veszekedı polgárok hazatérve lecsöndesedtek, s elfeledték az adott és kapqtt sértéseket. Mindemellett az emberek képtelenek voltak felismerni, mi megy végbe bennük. A városbán csak egyetlen személy akadt — s éppen az, akinek állását már harminc esztendeje meg akartaik szüntetni —, mégpedig Michel Passauf rendbiztos, aki figyelte, hogy ez a lázas izgalom, amelynek nyoma sincs a magánházakban, rögtön jelentkezik a középületekben; s a rendbiztos bizonyos aggodalommal törte a fejét, hogy mi lesz majd akkor, ha ez az ingerlékenység betör a polgárházakba is, és ez a fertızés — mert ezt a kifejezést használta —, elterjed a város utcáin. Akkor

33 aztán többé nem feledik el a sértéseket, oda a nyugalom, szünet nélkül tart majd ez az ırültség, és az állandó túlfeszített lelkiállapot elkerülhetetlenül egymásnak uszítja majd a quiquendone-iakat.

„Akkor aztán mi történik? — töprengett rémülten Passauf rendbiztos. — Hogyan lehet gátat vetni ennek a vad dühöngésnek? Miként fékezhetık le ezek a nekivadult emberek? Akkor aztán az én állásom sem lesz ilyen gondtalan pihenés, és a tanács is duplájára emelheti a fizetésemet. . . hacsak nem kell majd engem is letartóztatni. . . a közrend megsértésének címén!" Ezek a nagyon is alapos aggodalmak kezdtek valósággá válni. A tızsdérıl, a templomból, a színházból, a községházáról, az Akadémiából, a vásárcsarnokból a baj betört a magánházakba, mégpedig alig két héttel ama rettenetes Hügrenoífáíc-elıadás után. A járvány elsı tünetei Collaert bankár házában mutatkoztak. Ez a gazdag bankár bált adott, vagy legalábbis táncestélyt rendezett a város elıkelıségeinek. Ugyanis néhány hónappal azelıtt harmincezer frankos kölcsönt bocsátott ki, amelynek háromnegyed részét már jegyezték, és ennek a pénzügyi sikernek elismeréseként — megnyitotta szalonjait, és ünnepséget rendezett polgártársainak. Tudjuk, hogy ezek a flamand fogadások tisztességesek és csöndesek; általában a sör és a szörpök képezik a kiadásokat. Némi kis csevegés az idıjárásról, a terméskilátásokról, eszmecsere a virágokról, különösen a tulipánokról; olykorolykor egy-egy lassú, kimért tánc, mint a menüett; néha egy keringı, de olyan német keringı, amelynek a tempója másodpercenként fél fordulat, és amelyik táncnál a keringı34

zık olyan távolról ölelik meg egymást, amennyire csak a kinyújtott karjuk engedi. Hát rendszerint ilyenek azok a bálok, amelyeket a quiquendone-i elıkelıségek látogatni szoktak. A polkát is „átírták" négynegyedes ütemőre, s meg is kísérelték alkalmazkodni hozzá, de a táncosok még így is mindig lemaradtak a zenekartól, bármily lassúra fogta is az az ütemet, így aztán errıl a táncról is leszoktak. Ezek a békés összejövetelek, amelyeken a fiatalemberek és leányok tisztességes és szerény módon szórakoztak, sose jártak bántó lármával. Mért történt hát az, hogy ezen az estén CoUaert bankárnál mintha nehéz borokká, gyöngyözı pezsgıvé, vérpezsdítı 35 puncsokká váltak volna a szörpök? Ügy az ünnepség közepe táján miféle megmagyarázhatatlan mámor lett úrrá minden meghívott vendégen? Miért vált a menüett hopszpolkává? Miért kapkodták el a tempót a zenekar muzsikusai? S — miként minap a színházban — miért ragyogtak szokatlan fénnyel a gyertyák? Miféle elektromos áram árasztotta el a bankár szalonjait? Mi volt az oka annak, hogy a párok közeledtek egymáshoz, hogy a kezek görcsösebben szorongatták egymást, hogy az „urak egyedül" vezényszóra néhány merész lépést tettek

a gavallérok, holott ezelıtt oly méltóságteljes, ünnepélyes, fenséges, illedelmes volt a francia négyesnek ez a figurája? Sajnos, nincs az az Oidipusz, aki válaszolni tudott volna mindezekre a kérdésekre. Passauf rendbiztos, aki szintén jelen volt az estélyen, jól látta, hogy közeledik a vihar, de nem bírt uralkodni rajta, sem elmenekülni elıle; úgy érezte, valami részegség borítja el az agyát. Minden élettani és érzelmi megnyilvánulása megsokszorozódott. Látták, amint többször rávetette magát a süteményekre, s úgy fosztotta ki a tálcákat, mintha réges-rég nem evett volna. Ezalatt a bálban egyre fokozódott az élénkség. Hosszas mormolás, valami süket zümmögés kélt szárnyra. Táncoltak, de ez aztán igazi tánc volt. Egyre nagyobb ırjöngéssel mőködtek a lábak, pipacsként piroslottak az arcok. A szemek ragyogtak, mint a karbunkulus. Az általános izgalom igen magas fokra hágott. És amikor a zenekar rázendített A hővös vadász keringıjére, ezt az oly igazán német s oly lassú tempójú valcert nekivadult karokkal muzsikálták az alkalmi muzsikusok, hogy az már' nem keringı volt, hanem eszeveszett forgószél, szédületes forgás, mint

36 ha valami Mefisztó vezényelte volna ezt a rángatózó vitustáncot, parázsló pálcávcil verve az ütemet! Aztán pedig galoppot, pokoli galoppot játszottalr egy teljes óra hosszat, anélkül, hogy abba lehetett volna hagyni, anélkül, hogy ki lehetett volna állni, és ez magával ragadta ebbe az ırült kavargásba a termeken, a szalonokon, az elıszobákon, a lépcsıházon, a tágas épület pincéjétıl a padlásáig keresztül-kasul a fiatalembereket, lányokat, apákat, anyákat, minden életkorú, minden testsúlyú, mindkét nemhez tartozó egyéneket, a nagy darab Collaert bankárt és CoUaert-né ınagyságát és a tanácsosokat és a városatyákat és a bíróság elnökét és Niklausse-t és van Tricasse-nét és van Tricasse polgármestert, sıt Passauf rendbiztost magát is, aki aztán sohasem bírt visszaemlékezni arra, hogy kivel keringızött ezen az estén. De „ı", mármint a táncosnıje, nem feledte el. És ettıl a naptól kezdve álmaiban mindig látta a tüzes rendbiztost, aki szenvedélyes öleléssel szorította ıt magához! És ez az „ı" nem volt más, mint a szeretetre méltó Tatanémance! 36 I X . fejezet, amelyben doktor Ox és az ı Ygéne nevő laboránsa csak néhány szót vált egymással — Hogy állunk, Ygéne?

— Mester, minden készen áll! A csövek lerakása befejezıdött. — Végre! Most aztán nagy dolgokat mővelünk a tömeggel! 37 X. fejezet, amelyben láthatjuk, hogy a járvány elárasztotta az egész várost, és hogy az milyen hatással járt A következı néhány hónap során a baj nemhogy enyhült volna, inkább még súlyosbodott. A magánházakból a járvány átcsapott az utcákra. Quiquendone városa most már felismerhetetlenné vált. Még ennél is rendkívülibb jelenséget észleltek: nemcsak az émberekrai és az öíatvilágon, de a növényvilágon is érzıdött ennek a bajnak a hatása. A dolgok természetes rendje szerint a járványok az élılények egy-egy csoportjára korlátozódnak. Azok, amelyek az embert támadják meg, megkímélik az állatokat; amelyek az állatokra ártalmasak, nem sújtják a növényeket. Senki sem látott még kanyarós lovat, sem pedig olyaii embert, akin marhavész tört volna ki; a juh sem kapja el a burgonya betegségét. Ám itt úgy látszott, hogy a természet minden törvénye összegabalyodott. Nemcsak hogy Quiquendone férfi- és nılakosainak jeUeme, vérmérséklete, gondolkodásmódja változott meg, hanem a háziállatok, a kutya, a macska, az ökör vagy a ló, a szaniár vagy a kecske mind megkapták ezt a járványos betegséget, mintha a rendes környezetük megváltozott volna. Még maguk a növények is „emancipálódtak", már bocsánatot kérünk ezért a kifejezésért. Valóban, a kertekben, zöldségesekben, gyümölcsösökben rendkívül furcsa jelenségek mutatkoztak. A kúszónövények merészebben kapaszkodtak. A nyalábosán növök erıteljesebben „nyalábosodtak". A bokrocskák fákká nıttek. Az alighogy elvetett szemek máris kidugták zöld fejecskéjüket, és ugyanannyi idı alatt, amíg a legkedvezıbb körülmények között egy vonalkával fejlıdtek, most hüvelyknyit gyarapodtak. A spárga kétlábnyi magasra nıtt, az articsóka akkora lett, mint a dinnye; a dinnye, mint a tök; a tök akkorára nıtt, mint az úritök; az úri tök meg olyan nagy lett, mint a várostorony nagy harang ja, amely — ezt szavcimra mondom — kilenc láb átmérıjő volt. A káposzta bokornyira terebélyesedett, a gomba meg akkora lett, mint egy esernyı. De a gyümölcsök is követték a zöldségek példáját. Egy málnaszem elfogyasztásához két ember kellett, egy körtéhez már négy. A szılıfürtök pedig olyan óriásiak lettek, amilyeneket Poussin festett le A kémek visszatérése az ígéret földjérıl címő képén.

Ugyanez mondható el a virágokról: az óriási ibolyák áthatóbb illatot árasztottak; a csodás mérető rózsák élénkebb színekben pompáztak; az orgonavirág fürtje néhány nap alatt áthatolhatatlan sőrőséggé burjánzott; a geránium, margaréta, dália, kamélia, ro-dodendron ellepte a kerti -utakat, sıt egymást nyomta el. A kacorkés nem bírt velük. Hát még a tulipán, ez a kedves liliomféleség, a flamandok öröme, miféle izgalmakat okozott kedvelıinek! A tiszteletre méltó van Bistrom úr egy szép napon csaknem hanyatt esett, amikor kertjében megpillantott egy egyszerő Tulipa gesnerianát, amelynek egyetlen kelyhe egy egész vörösbegycsalád fészkéül szolgált! Az egész város összeszaladt ennek a virágnak csodájára, és a Tulipa quiquendonia nevet adták neki. Ha ezek a növények, gyümölcsök, virágok szemlátomást nıttek, ha az egész növényzet óriási méretővé fejlıdött, ha színeik élénksége és illatuk szinte elkábította az orrot és a szemet, s^'nos gyorsan her 38 vadtak is. Az a levegı, amelyet beszívtak, gyorsan elégette ıket, s nemsokára elhaltak; kimerülve, elfony-nyadva pusztultak el. Annak a híres tulipánnak is ez volt a sorsa: néhány napi ragyogás után elsárgult. Nemsokára ugyanez ment végbe a háziállatoknál, a házırzı kutyától kezdve a disznóólban röfögı sertésig, a kalitkabeli kanáritól a baromfiudvar pulykájáig. Meg kell mondanunk, hogy rendes körülmények között ezek az állatok éppoly egykedvőek voltak, mint a gazdáik. A kutyák vagy a macskák inkább csak tengıdtek, mintsem éltek. Soha nem remegtek az örömtıl, nem borzongtak a haragtól. A farkukat nem csóválták jobban, mint a bronzállatok. Emberemlékezet óta senki sem tudott egyetlen kutyaharapásról, egyetlen macskakarmolásról. Ami pedig a veszett kutyákat illeti, hát azokat képzeletbeli állatoknak tekintették, és egy sorba helyezték a griffmadár-ral és az apokalipszis fenevadjaival. De e néhány hónapi idı alatt, amelynek a legkisebb eseményeit is igyekszünk vázolni, micsoda változás történt! A kutyák és a macskák vérengzeni kezdtek. Néhányat közülük el kellett pusztíttatni, mert többször is megvadultak. Most elıször lehetett látni, amint egy ló, kötıfékjét elrágva, végigvágtat a quiquendone-i utcákon; egy ökör földnek szegzett szarvakkal, egyenest nekiszáguld a saját fajtájának; egy szamár bukfencezik, égnek áll a lába a Szent Ernuph téren, közben iázik, de ebben a hangban már nincs semmi „állati"; s egy juh, de még egy bárány is, vitézül védelmezi a mészáros késével

szemben azokat az élelmiszereket, amelyeket egyelıre magában hord! Van Tricasse polgármester kénytelen volt rendır 39 ségi utasításokat kiadni a háziállatokkal kapcsolatban, amelyek teljesen nekibolondulva veszélyeztették Quiquendone utcáit. De sajnos, ha az állatok megbolondultak, az emberek se voltak okosabbak. Semmilyen életkorú embert nem kímélt meg ez a csapás. A kisdedek egykettıre elviselhetetlenné váltak, pedig eleddig oly könnyen lehetett ıket nevelni; s elsı ízben történt meg, hogy Honoré Syntax, a bíróság elnöke kénytelen volt ostorral fegyelmezni a csemetéjét. , A gimnáziumban mintha csak valami lázadás tört volna ki: a szótárak nagy ívekben röpültek végig osztályokon. A diákokat már bezárva sem lehetett féken tartani, egyébként ez a rémes idegizgalom a tanárokra is ráragadt, úgyhogy a tanulóikat agyonhalmozták leckével. Említsünk meg még valamit. Ezek a quiquendone-iak, akik eleddig oly józanok voltak, akiknek fı tápláléka a tejszínhab volt, valósággal nekidühödtek a falásnak és vedelésnek. Az eddigi étrendjükkel nem érték be. Minden gyomor valóságos gödör lett, és ezt a mélységet csak nagy nehezen lehetett betömni. A város élelmiszer-fogyasztása háromszorosára emelkedett. Rét étkezés helyett hat alkalommal tömték magukat. Számtalan gyomorrontás történt. Niklausse tanácsos egyáltalán nem is tudta elvemi az éhségét. Van Tricasse polgármester meg nem bírt a szomjúsá-gával, s már ki se mászott abból a félmámoros állapotból, amely úrrá lett rajta. Egyszóval napról napra a legvészesebb tünetek mutatkoztak és szaporodtak. Lépten-nyomon részegekbe botlott az ember, s a részegek közt gyakran elıkelı ember is akadt. 39 A gyomorgörcsök éppen olyan óriási munkát adtak Dominique Custosnak, az orvosnak, mint az ideggyulladások és idegbajok, és ez megmutatta, hogy az ingerlékenység mily nagy mértékben támadta meg a lakosság idegeit. A máskor oly elhagyatott quiquendone-i utcákon most napirenden voltak a veszekedések, szóváltások; mert most már mindenki az utcán tülekedett, senki sem bírt otthon ülni. Üj rendırséget kellett létesíteni, hogy féken lehessen tartani a közrend háborítóit.

Dutyit rendeztek be a községházán, és ez a kóter éjjel-nappal tele volt azokkal, akik a törvényeknek ellenszegültek. Passauf rendbiztos már alig állt a lábán a fáradtságtól. Nem egészen két hónap alatt megkötöttek egy házasságot, ami addig sosem fordult elı. Ügy bizony! Rupp adószedınek a fia feleségül vette a szép Augus-tine de Rovere-t, holott mindössze ötvenhét nap telt el azóta, hogy megkérte a kezét! Más házasságokat is elhatároztak, pedig ezek máskor hosszú évekig csak tervek maradtak volna. A polgármester már egészen odavolt, úgy érezte, hogy Suzel, az ı bájos leánykája végképpen kicsúszott a kezébıl. Ami pedig a kedves Tatanémance-ot illeti, hát ı arra merészkedett, hogy megérdeklıdte Passauf rendbiztosnál, mit szólna olyan házassághoz, amely a-boldogság minden kellékét, vagyont, tisztességet, fiatalságot együtt jelenti számára. És végül — ami már aztán az elvetemültség teteje — párbajra is sor került. Ügy bizony, mégpedig pisztolypárbajra, céllövı pisztolyokkal, hatvanöt lé 40 pésrıl, szabad golyó váltással! És vajon kik között? Ezt el sem hinnék olvasóink! Frantz Niklausse, a jámbor horgász és az ifjú Simon CoUaert, a testes bankárnak a fia között. És ennek a párbajnak oka a polgármester saját leánya volt, mert Simon úgy érezte, annyira belebolondult, hogy nem hajlandó ıt átengedni semmilyen vetélytársnak. 40 XI. fejezet, 40 amelyben a quiquendone-iak hısies elhatározásra jutnak Láthatjuk hát, milyen siralmas állapotba jutott Quiquendone lakossága. Csak úgy forrongtak a fejek. Az emberek már nem ismertek rá sem önmagukra, sem egymásra. A legbékésebb természetőek is házsártossá váltak. Aki görbén nézett rájuk, azt azonnal párbajra hívták. Voltak, akik bajuszt növesztettek, sıt némelyek — a legharciasabbak — még hegyesre is pödörték ezt a bajszot. Ilyen körülmények között a város ügyintézése, a rend fenntartása az utcákon és a középületekben nagyon bajos lett, mert a hivatalokat nem szervezték meg eléggé a dolgok ilyetén fordulatára. A polgármester — a derék van Tricasse, akit mi olyan szelídnek, színtelennek, minden elhatározásra képtelennek ismertünk meg —, a polgármester haragja nem csillapodott. A háza csak úgy zengett a feabálásától. Naponta

vagy húsz rendeletet adott ki, mindennek lehordva a rendıreit, s kész volt minden rendelkezését maga végrehajtani. Micsoda változás történt! Hová lett a kedves, nyugodt polgármesteri lakásnak, ennek a jó kis flamand otthonnak egykori békessége? Micsoda családi jelenetek játszódtak most ott le! Van Tricasse-né házsártos, szeszélyes, szitkozódó hárpia lett. Férjeurának olykor sikerült túlkiabálni nejét, de elhallgattatni nem tudta. A derék hölgy ingerlékenységében mindenbe belekötött. Semmi sem volt rendben. A személyzet munkája akadozott. . Mindenütt csak késedelem! Mindezért Lotchét vádolta, sıt a sógornıjét, Tatanémance-ot is, aki pedig éppoly rosszkedvő volt, és csípısen felelgetett neki. Van Tricasse természetesen a cselédnek fogta pártját, miként ez a legjobb családoknál szokás. Emiatt a polgármesterné állandóan szemrehányást tett, vitatkozott, perlekedett, és az ilyen jeleneteknek sosem szakadt végük. — De hát mi történik velünk?! — kiáltotta a szerencsétlen polgármester. — Miféle tőz pusztít bennünket? Az ördög szállt meg minket? Ó, kedves feleségem, kedves feleségem! Így végül a halálba kerget engem még maga elıtt, és felrúg minden családi hagyományt! Az olvasó bizonyára nem felejtette el azt a meglehetısen különös családi szokást, hogy van Tricasse úrnak meg kellett özvegyülnie s újranısülnie, hogy meg ne szakítsa a szokás folytonosságát. Ez az általános hangulat még egyéb, meglehetısen különös hatásokkal is járt, amelyeket meg kell említenünk. A túlfeszült idegállapot — amelynek okát mind ez ideig nem sejtjük — olyan fiziológiai megújhodással járt, amelyet senki sem várt. Addig ismeretlen tehetségek emelkedtek ki a tömegbıl. Különös képességeket fedeztek fel. Eddig középszerő mővészek új, meglepı oldalukról mutatkoztak. A politikában éppúgy, mint az irodalomban, új emberek tőntek fel. Szónokok jelentkeztek a legnehezebb témákra is, és minden kérdésben fellelkesítették a hallgatóságukat, amely egyébként is hajlamos volt a fellángolásra. A tanácsülésekrıl ez a forrongás a nyilvános ülésekre csapott át, és egy klub is alakult Quiquendone-ban, míg húsz újság, köztük a Quiquendone-i Figyelı, a Pártatlan Quiquendone-i, a Radikális Quiquendone-i, a Szélsıséges Quiquendone-i dühös cikkeket írt a legsúlyosabb társadalmi kérdésekrıl. 41 De mirıl? — kérdezhetnık. Mindenrıl és semmirıl; az Audenarde-toronyról, amely megdılt, s amelyet egyesek le akartak romboltatni, mások meg ki akartak egyenesíteni; a

tanács rendıri intézkedéseirıl, amelyekkel a rendbontók ^szembe akartak helyezkedni; a patakok tisztogatásáról és a csatornázat kotrásáról stb. És ha legalább a nekihevült szónokok csak a város belsı ügyvezetését támadták volna! De nem, úgy elragadta ıket az ár, hogy ha a gondviselés nem avatkozik bele, még azon is túlmennek, és magukkal húzzák, vonják, taszítják embertársaikat a háborúskodás kockázataiba. Mert az az igazság, hogy Quiquendone városa nyolc-kilencszáz esztendı óta a legremekebb casus belli-t* hordozta tarsolyában; de oly vigyázattal ırizte, mint valami ereklyét, s úgy látszott, el is felejtıdik, és nem robban ki háború. De nézzük, milyen alkalomból keletkezett ez a ca-stis belli. Nem mindenki tudja, hogy Flandriának ebben a kedves zugában Quiquendone-nak szomszédja a Vir-gamen nevő városka. A két város földjei határosak egymással. 1185-ben, rövid idıvel azelıtt, hogy Baudouin gróf elindult volna a keresztes hadjáratra, egy virgameni tehén — nem egy ottani lakos tehene, hanem a község tulajdonában levı tehén (ezt jól jegyezzük meg!) — quiquendone-i területre tévedt legelni. Ez a szerencsétlen kérıdzı csak háromannyit legelt a rétrıl, mint a nyelve — ám a kihágás, a visszaélés, a bőncselekmény, már ahogyan nevezni tetszik, megtörtént, és ezt a tényt a korabeli jegyzıkönyv is kielégítı móHáborús ok

42 don leszögezte, mivelhogy akkoriban a városháza urai már kezdtek megbarátkozni az írás tudományával. — Majd megbosszuljuk magunkat, csak alkalom nyíljék rá — mondta egyszerően Natalis van Tricasse, a jelenlegi polgármester harminckettedik elıdje —, csak várjanak a virgameniak, megkapják a magukét! Á virgameniak értesültek errıl. Vártak, s úgy vélekedtek, hogy a sérelem emléke majd idıvel elmosódik, és évszázadokon át valóban jó egyetértésben éltek quiquendone-i felebarátaikkal. De csalódtak a számításukban, vagy inkább nem számoltak ezzel a furcsa járvánnyal, amely — teljesen megváltoztatva szomszédjaik jellemét — újraélesztette a szívekben a már elszunnyadt bosszúvágyat. A Monstrelet utcai klubban történt, hogy Schut ügyvéd dúlvafúlva hirtelen csak felvetette ezt a kérdést hallgatói elıtt, és az ily körülmények közt már szokásos kifejezésekkel és hasonlatokkal feltüzelte ıket. Felidézte a bőncselekményt, emlékeztette ıket a Quiquendone-t ért sérelemre, amelyet „jogaira büszke" nemzet nem hagyhat elévülni; rámutatott ,arra, hogy a seb még eleven, és buzog belıle a vér; beszélt Virgamen

lakosságának sajátos fejcsóválásai-ról, amelyekkel azt jelezték, hogy mennyire megvetik Quiquendone népét; könyörögve fordult földijeihez, akik talán tudtukon kívül hosszú évszázadokon át viselték ezt a halálos sértést; esedezve kérte „az öreg város gyermekeit", hogy ne legyen más „céljuk", mint az, hogy példás elégtételt szerezzenek. Végül pedig apellált a nemzet „minden élı erejére" . . . Hogy micsoda lelkesedést váltottak ki ezek a sza 43 vak, amelyek teljesen újak voltak a quiquendone-i füleknek, azt csak érezni lehet, de nem lehet kimondani. A hallgatóság helyérıl felugrálva, hadonászva, ordítozva követelte a háborút. Schut fiskálisnak soha életében nem volt még ilyen sikere, s meg kell adni, hogy ez szép siker volt. A polgármester, a tanácsos, mindazok az elıkelıségek, akik részt vettek ezen az emlékezetes ülésen, hiába is kísérelték volna meg, hogy ellenálljanak a népharagnak. Egyébként ehhez semmi kedvük sem volt, és ha nem is hangosabban, de legalább ugyanolyan harsányan kiáltozták: — A határra! A határra! Az a tény pedig, hogy a határ mindössze három kilométerre volt Quiquendone falaitól, kétségtelenné tette, hogy a virgameniak valóban veszedelembe kerültek, mert megrohanhatták volna ıket, mielıtt még idejük lett volna összeszedni magukat. Közben Josse Liefrinck, a tiszteletre méltó gyógyszerész, az egyetlen ember, aki ebben a nehéz helyzetben megırizte a józanságát, meg akarta értetni a hallgatósággal, hogy nincsenek sem puskáik, sem ágyúik, sem hadvezéreik. Miközben néhány ökölcsapást kapott, azt felelték neki, hogy a hadvezéreket, ágyúkat meg puskákat majd csak összeszedik; és hogy az igazság meg a honszeretet elég ahhoz, hogy ellenállhatatlanná tegyen egy népet. Erre aztán a polgármester maga emelkedett szólásra, és egy nagyszerően rögtönzött beszédben leleplezte a kishitőeket, akik az óvatosság fátyla alá rejtik félelmüket, míg ı, mármint a szónok, a honfiú kezével tépi le ezt a fátylat. 43 Ebben a pillanatban úgy tőnt, hogy a tapsvihar hatására az egész terem összedıl. Valaki azt javasolta, hogy szavazzanak. A szavazás közfelkiáltással történt, és a hangorkán egyre erısödött: __. — Virgamenba! Virgamenba! A polgármester elrendelte az általános mozgósítást, és a város nevében megígérte, hogy a jövendıbeli tábornokok közül az, aki

gyıztesen tér haza, megkapja a gyızelmi jelvényeket, miként a rómaiak idejében volt szokásos. Mindazonáltal Josse Liefrinck, a patikus, ez a makacs ember, aki nem volt hajlandó tudomásul venni nyilvánvaló vereségét, még egy megjegyzést akart tenni. Felhívta a figyelmet arra, hogy Rómában csakis azok a gyıztes hadvezérek kaptak gyızelmi jelvényeket, akik ötezer ellenséges katonát öltek meg. — Na és?! Hát aztán! — kiabálta ırjöngve a hallgatóság. — . . .És tekintettel arra, hogy Virgamen községnek egész népessége csak 3575 lakosból áll, ez nehéz lenne, hacsak egyes embereket nem ölnének meg többször is. . . Nem engedték, hogy a szerencsétlen befejezze logikus okoskodását, hanem'jól elagyabugyálták, és kihajították az ajtón. — Polgártársak — szólalt fel ekkor Pulmacher, a főszeres, aki egyébként kicsiben árult főszereket —, polgártársak, bármit mond is ez a gyáva patikus, kötelezem magam, igenis, hogy egymagam megölök ötezer virgamenit, ha önök szíveskednek elfogadni a szolgálataimat. — ötezer-ötszázat! — kiáltotta egy még elszántabb hazafi.

44 — Hatezer-hatszáz! — árverezett a főszeres. — Hétezer! — rikkantotta Jean Orbideck, a Hem-ling utcai cukrász, aki a tejszínhabiparból már va-gyonosodni kezdett. — Senki töbliet! — kiáltotta van Tricasse polgármester, amikor látta, hogy már senki sem veri feljebb az összeget. Így lett Jean Orbideck cukrász a quiquendone-i csapatok vezértábornoka.

44 Xíí. fejezet.

44 amelyben Ygéne laboráns ésszerő véleményt nyilvánít, és ezt doktor Ox élénken visszautasítja — Nos hát, mester. . . — kezdte másnap Ygéne, a laboráns, miközben a kénsavas vödrök tartalmát beleöntötte hatalmas akkimiiulátoraiba. — Hát nem volt igazam? — szólt doktor Ox. — Láthatja, mitıl függ egy egész nemzeftiek nemcsak fizikai fejlıdése, hanem erkölcse, méltósága, tehetségeinek sorsa, politikai érzéke is! Mindez csupán molekulák kérdése. . . — Kétségtelenül, de . . . — De? — Nem találja, hogy már elég ideig tartott az egész, és nem kellene túlfeszíteni ezeknek a szegény ördögöknek az idegzetét? — Nem! Nem! — kiáltotta a doktor. — Nem! Nem hagyom abba!

— Ahogy akarja, mester, mindenesetre szerintem a kísérlet eredményes volt, s úgy gondolom, itt az ideje. . . — Minek? — Hogy elzárjuk a csapot. — Még csak az kell! — kiáltott Ox doktor. — Ha meg meri tenni, megfojtom! XJir. fejezet, — Mit mond? — fordult van Tricasse polgármester Niklausse tanácsoshoz. — Azt mondom, hogy erre a háborúra szükség van — felelte szilárd hangon a tanácsos —, és hogy eljött az ideje, hogy megbosszuljuk a sérelmünket. — Én meg amondó vagyok — felelte keserően a polgármester —, és csak ismétlem, hogy ha Quiquendone népe nem ragadja meg ezt az alkalmat jogai megvédésére, akkor méltatlan a nevéhez. — Jómagam meg azt állítom, hogy késedelem nélkül össze kell szednünk hadainkat, és háborúba vezetni ıket! — Valóban, uram, igazán? — válaszolta van Tricasse. — És nekem mondja ezt? — Igenis, önnek, polgármester úr, hallja az igazságot, bármily keserves légyen is az! — Maga is hallja meg, tanácsos úr! — vágott visz-sza magánkívül van Tricasse. — Mert az igazság különbül jön ki az én számon, mint a magáén! Igen, uram, igenis, minden késedelem gyalázatot jelent. Most már kilencszáz esztendeje annak, hogy Quiquendone városa várja a bosszú óráját, és bármit mond is ön, akár tetszik önnek, akár sem, nekimegyünk az ellenségnek. — A! Hát ön csak ennyibe veszi a dolgot? — felelte keményen Niklausse tanácsos. — Nos hát, uram, mi ön nélkül megyünk neki, hogyha önnek nem méltóztatik velünk jönni. amelyben ismét bebizonyosodik, hogy felülrıl nézve uralkodni lehet minden emberi kicsiségen 45 — A polgármester helye az elsı sorban van, uram! — És egy tanácsosé ugyanott, uram! — ön megsért engem ezekkel a szavakkal, amikor minden tervemet keresztülhúzza! — kiáltotta a polgármester, s ökle mintha robbanó lövedékekké változott volna. — ön is megsért engem, amikor hazafiságomban kételkedik! — kiabálta Niklausse, aki szintén tüzelıállásba helyezkedett. — Azt mondom magának, uram, hogy a quiquendone-i hadsereg két napon belül útra kel. — Én meg ismételten csak azt mondom önnek, uram, hogy negyvennyolc óra, se múlik el, s nekimegyünk az ellenségnek.

Beszélgetésüknek ebbıl a részletébıl sem nehéz észrevenni, hogy a két úriember pontosan ugyanazt hajtogatta. Mindketten hadakozni akartak, de rendkívül feszült idegállapotuk vitára ragadta ıket, úgyhogy Niklausse nem hallgatta meg van Tricasse-t, és van Tricasse rá sem hederített Niklausse-ra. Ez a szóváltás még akkor se lehetett volna hevesebb, ha ellenkezı lett volna a véleményük ebben a súlyos kérdésben: ha a polgármester a háborút akarta volna, a tanácsos meg a békéhez ragaszkodik. Az egykori két jó barát most vasvillaszemekkel méregette egymást. Szívük szaporábban vert, orcájuk kipirult, pupillájuk összeszőkült, remegı izmaikról, már-már or-dításba fulladt hangjukról nyilvánvaló volt, hogy készek nekimenni egymásnak. De most megkondult a toronyóra, s ez a hang szerencsére megállította az ellenfeleket, mielıtt még kézitusára került volna a sor. — No végre, itt az ideje! — kiáltott fel a polgármester.

46 — Minek az ideje? — kérdezte a tanácsos. — Hát annak, hogy a torony felé tartsunk. — Helyes, uram. S akár tetszik önnek, akár sem, én megyek. — Én is. — Gyerünk! ■— Indulás! Ezekbıl az utóbbi szavakból arra lehetett volna következtetni, hogy valami párbajtalálkozóról van szó, s az ellenfelek annak színhelyére indulnak, de nem így volt. A megegyezés úgy szólt, hogy a polgármester meg a tanácsos — mármint a város két fınotabili-tása — a városházára mennek, és felmásznak a környéket uraló, nagyon nxagas toronyba, s onnan néznek szét a vidéken avégbıl, hogy a lehetı legjobb stratégiai intézkedéseket tehessék csapataik elınyomulásának biztosítására. Jóllehet teljesen egyetértettek ebben a tárgyban, útközben szüntelenül és a legelítélendıbb hevességgel veszekedtek. Utcahosszat hallani lehetett a han-goskodásukat; de mivel a járókelık is hozzászoktak ehhez az emelt hanghoz, a két úr nekivadulása oly természetesnek látszott, hogy ügyet sem vetettek rá. Ilyen körülmények között a csöndes ember szörnyetegnek tőnt vohia. Amikor a polgármester és a tanácsos az ırtorony pitvarához érkezett, már fuldoklottak a dühtıl. Most már nem vörös volt az arcuk, hanem sápadt. Ez a szörnyőséges vitatkozás, bármennyire egyetértettek is, görcsösen húzta össze a belsı részüket, s azt is tudjuk, hogy a sápadtság már a düh legmagasabb fokáról tanúskodik.

A torony szők feljáratának lábánál már szinte felrobbantak. Ki megy elıre? Ki mássza meg elsınek a 47 csigalépcsıket? Az igazság megköveteli, hogy elmondjuk, bizony taszigálták egymást, és hogy Niklausse tanácsos megfeledkezett arról, hogy mivel tartozik a feljebbvalójának, a város legfıbb tisztviselıjének, és elsınek rontott neki a sötét csigalépcsınek. Mindketten felfelé nyomultak, elıbb négyesével véve a lépcsıket, m-iközben a legdurvább gyalázkodá-sokat vágták egymás fejéhez. Már-már attól lehetett tartani, hogy valami borzasztó történik majd a toronyban, amely 357 lábnyira magasodott a város szintje fölé. De a két ellenség csakhamar kifújta magát, és egy perc múlva, a nyolcvanadik lépcsın már csak nehézkesen, hangosan zihálva kapaszkodtak felfelé. Ám ekkor — talán azért, mert kifulladtak? —, ha a dühük nem csillapodott is, legalább most már nem nyilvánult oly illetlen kifejezésekben. Hallgattak, és — furcsa dolog történt — úgy látszott, mintha az idegrohamuk annál jobban csillapodott volna, minél magasabbra kapaszkodtak a város fölé. Kedélyük megnyugodott. Az agyuk fortyogása úgy csendesedett le, mint a kávéfızıé, amikor lehúzzák a tőzrıl. De miért? Erre a miértre semmiféle választ nem adhatunk; de az igazság az, hogy egy bizonyos fordulóhoz érve, a város szintje fölött mintegy 260 láb magasságban a két ellenfél leült, és valóban nyugodtabban, minden harag nélkül tekintett egymásra. — Tyő, de magas! — törölgette violaszín orcáját zsebkendıjével a polgármester. — Nagyon magas — felelte a tanácsos. — Tudja, hogy tizennégy lábbal vagyunk magasabban, mint a hamburgi Szent Mihálytorony? — Tudom — válaszolta a polgármester némi hiú47 Sággal, ami azonban megbocsátható Quiquendone elsı emberénél. Néhány percnyi pihenı után a két notabilitás folytatta felfelé vezetı útját, kíváncsi pillantásokat vetve a torony falában tátongó lıréseken keresztül. Most a polgármester haladt elöl, anélkül, hogy ez ellen a tanácsos akár csak egy szót is szólt volna. Sıt az is megtörtént — úgy a háromszáznegyedik lépcsı táján —, amikor van Tricasse már .teljesen kimerült, hogy Niklausse elızékenyen tolta hátulról a polgármester hátsó felét. A polgármesternek ez ellen se volt ellenvetése, és amikor felérkeztek a toronyerkélyre, szívélyesen ezt mondta: — Köszönöm, Niklausse, ezt még megszolgálom. Az imént még, a torony aljában, két vadállat állt

szemben egymással, készen arra, hogy szétmarcangolják egymást, a torony tetejére pedig két barát érkezett. Gyönyörő idı volt, igazi május. A nap felszárított minden párát. A levegı kristálytiszta! Messzirıl meg lehetett látni a legparányibb tárgyat is. Néhány mér-'földnyire látszottak Virgamen hófehér falai, égnek meredeztek vörös tetıi, a templomtornyok csillogtak a napsugárban. És ezt a várost kifosztásra és felgyújtásra ítélték! A polgármester és a tanácsos egymás mellett ült egy kis kıpadon, mint két derék ember, akiknek lelkét szoros barátság főzi össze. Lihegve széttekingettek; aztán néhány percnyi hallgatás után a polgármester felkiáltott; — Milyen szép! — Igen, csodálatos látvány! — felelte a tanácsos. — És önnek, tisztelt van Tricasse-om, nem az a véleménye, hogy az emberiségnek inkább ilyen maga48 San kellene laknia, mintsemhogy földgolyóbisunk kérgén csússzék-másszék? — Egyetértek önnel, kedves, derék Niklausse-om — válaszolta a polgármester. — Ugyanazt gondolom. Itt jobban érzi az ember, milyen jóindulat árad a természetbıl! Ezt szívjvik be minden érzékszervünkkel. Ezek a magasságok formálják a filozófusokat, és itt keUene élniük a bölcseknek, magasan e világ nyomorúságai fölött! — Járjuk körül az erkélyt? — fordult társához a tanácsos. — Járjuk körül az erkélyt — felelte a polgármester. És a két barát, egymáshoz támaszkodva és — mint máskor — hosszú szüneteket iktatva kérdéseik és feleleteik közé, a láthatár minden pontját megszemlélte. — Megvan jó tizenhét esztendeje annak, hogy megmásztam a tornyot — szólalt meg van Tricasse. — Én meg nem hiszem, hogy valaha is megmásztam volna — felelte Niklausse tanácsos —, és ezt nagyon sajnálom, mert a látvány ebbıl a magasságból V fenséges. Látja, barátom, a mi szép kis Vaar folyócs-kánkat, ahogyan a fák között kanyarog? — És amott, távolabb Szent Hermandad magaslatai! Mily kecsesen zárják le a látóhatárt! Nézze a fáknak azt a zöld szegélyét, amelyet oly festıién helyezett el a természet] O, természet, a természet, Niklausse! Hogyan kelhetne valaha is versenyre vele az emberi kéz. . . — Elragadó látvány, kitőnı barátom — felelte a tanácsos. — És nézze csak azokat a nyájakat, amint ott legelnek a zöldellı réteken; az ökrök, tehenek, bárányok. . . 48

— Hát azok a munkások ott a mezın? Azt mondanánk, hogy Árkádia pásztorai, csak a duda hiányzik a hónuk alól. — És a termékeny táj fölött az ég szép kékje, amelyet egyetlen felhıfoszlány sem zavar! Niklausse, itt valóságos költı lesz az ember. Nem is értem, hogy miért nem Oszlopos Simeon a világ egyik legnagyobb költıje. — Talán azért, mert az oszlopa nem volt elég magas — felelte szelíd mosollyal a tanácsos. Ebben a pillanatban megszólalt a quiquendone-i harangjáték. A tiszta szavú harangocskák egyik leg-melodikusabb dallamukat játszották. A két barát elragadtatva hallgatta. Aztán nyugodt hangon megszólalt a polgármester: — Niklausse barátom, mért is jöttünk fel ide a toronyba? — Valóban, hogy elmerültünk az álmodozásban — felelte a tanácsos. — Miért jöttünk ide? — ismételte meg a polgármester. — Azért — válaszolta Niklausse —, hogy ezt a tiszta levegıt szívjuk, amelyet még nem rontottak meg az emberi gyengeségek. — Nos hát akkor lemegyünk, Niklausse barátom? — Lemegyünk, van Tricasse barátom. A két notabilitás még egy végsı tekintetet vetett a szemük elé táruló csodaszép látványra; aztán a polgármester kezdte meg a lemászást lassú, kimért lépteivel. A tanácsos néhány lépcsıvel hátrább követte. A két elıkelıség most odaéri arra a fordulóra, ahol felfelé jövet megállt. Arcuk már kezdett pirosodni. Egy percre megpihentek, majd továbbindultak lefelé. Egy perc múltán van Tricasse arra kérte Nikla

49 usse-t, hogy lassítsa lépteit, mert már a sarkában érezte, s ez „feszélyezte" ıt. Az aztán már több is lett, ínint feszélyezés, mert húsz lépcsıvel lejjebb azt parancsolta a tanácsosnak, hogy álljon meg, mivel kissé elıbbre akar haladni. A tanácsos erre azt felelte, hogy semmi kedve fél lábával a levegıben várakozni, csak azért, hogy a polgármester kedvére tegyen, és továbbhaladt. Van Tricasse erre elég kemény szóval válaszolt. A tanácsos visszavágásképpen sértı megjegyzést tett a polgármester korára, mivel a derék ember a családi hagyományokat követve készült a második házasságára. A polgármester még húsz lépcsıvel lejjebb ment, s határozottan kijelentette, hogy ez így nem megy tovább.

Niklausse azt vágta vissza, hogy igenis ı megy elöl, és — mivel a lépcsı nagyon szők volt — a két notabilitás összeütközött, ez pedig teljes sötétségben történt. A „faragatlan ostoba" és a „neveletlen" szavak voltak még a legenyhébbek azon kifejezések között, amelyeket ekkor váltottak. — Majd meglátjuk, maga ostoba állat — kiáltotta a polgármester —, majd meglátjvik, milyen szerepe lesz magának ebben a háborúban, és hogy melyik sorban masírozik! — A maga elıtt levı sorban, tökfejő hülye! — vágott vissza Niklausse. Aztán tovább folyt az ordítozás, és mintha testek , gurultak volna lefelé a lépcsıkön. . . Mi történt? Miért változott meg ilyen gyorsan a kedvük? Miért változtak a toronyerkélyen látott báránykák kétszáz lábbal lejjebb tigrisekké? 50 Bármint lett légyen is, a toronyır a nagy lármát hallva odaszaladt, kinyitotta az alsó kaput, éppen abban a pillanatban, amikor a két ellenfél, összetörve-zúzva, kimeredt szermnel ment egymásnak, kölcsönösen tépve egymás haját, amely szerencsére csak paróka volt. —■ Ezért elégtételt ad nekem! — kiáltotta a polgármester, öklével hadonászva ellenfele orra alatt. — Amikor tetszik! — ordította Niklausse tanácsos, jobb lábával félelmetes egyensúlyozási mozdulatot végezve. A toronyır, aki maga is igen izgatott volt — és nem tudni, miért —, egészen természetesnek találta ezt a kihívást. Nem is tudom, miféle személyes idegfeszültség ösztönözte arra, hogy beleavatkozzék a dologba; de visszatartotta magát, és elszaladt megvinni a hírt az egész környékben, hogy a közeljövıben párbajra kerül sor van Tricasse polgármester és Niklausse városi tanácsos között.

50 XIV. fejezet, 50 amelyben a helyzet olyan feszültté válik, hogy Quiquendone lakosai, az olvasók, sıt maga a szerzı is azonnali megoldást követel Ez utóbbi veszekedés is mutatja, milyen izgatott idegállapotba került Quiquendone lakossága. A városnak két legrégibb jó barátja, akik a legszelídebb emberek voltak, mielıtt még a baj elhatalmasodott volna a városban, ilyen erıszakoskodásig jutott el! Mégpedig csak néhány perccel azután, hogy egykori

rokonszenvük, ösztönös jóindulatuk, szemlélıdı vérmérsékletük lett úrrá rajtuk fent a toronyban. Amikor Ox doktor megtudta, hogy mi történt, nem bírt az örömével. Szembehelyezkedett laboránsának azzal az érvelésével, hogy a dolognak rossz vége lesz. Az általános izgalom mindkettıjükre átragadt. Éppen olyan izgatottak voltak, mint a város lakossága, és éppúgy fogta el ıket a veszekedés vágya, miként a polgármestert és a tanácsost. Egyébként meg kell mondanunk, hogy a fıkérdés minden mást háttérbe szorított, és a virgameni kérdés megoldásáig el kellett halasztani a tervezett párbajt: senkinek sem volt joga fölöslegesen ontania vérét akkor, amikor annak utolsó cseppje is a veszélyben forgó hazáé. A körülmények valóban súlyosak voltak, és már nem lehetett visszakozni. Bármilyen mértékben fogta is el a háborús vágy van Tricasse polgármestert, mégis úgy vélekedett, hogy nem szabad megtámadniuk az ellenséget, míg elızıleg nem értesítik ıket. így hát Hottering úr, a mezıır útján felszólította a virgameniakat, hogy ad-

janak jóvátételt az 1195-ban elkövetett határsértésért. A virgameni hatóságok elıször nem tudták kitalálni, hogy mirıl van szó, és a mezıırnek — hivatalos küldetése ellenére — a kellı udvariassággal ugyan, de útilaput kötöttek a talpa alá. . -

Van Tricasse ekkor elküldte Hildevert Schuman polgártársat, a cukrász-tábornok egyik segédtisztjét, az árpacxikorgyárost, ezt a nagyon szilárd, nagyon energikus férfiút, aki elvitte a virgameni hatóságoknak a piszkozattal együtt azt a jegyzıkönyvet, amelyet 1195-ben Natalis van Tricasse polgármester vett fel. A virgameni hatóságok a hasukat fogták a röhögéstıl, és a segédtiszt ugyanúgy járt, mint a mezıır. 52 Akkor a polgármester maga köré győjtötte a város fıembereit. Igen kiválóan és erélyesen szerkesztett levelet küldtek ultimátumként; ebben világosan leszögezték a casus bellit, és huszonnégy óra haladékot adtak a bőnös városnak arra, hogy jóvátegye a Quiquendone ellen elkövetett sértést. A levél elment, de néhány óra múlva vissza is jött, mégpedig apró darabokra tépve, ami újabb sértésnek volt tekinthetı. A virgameniak már réges-régen ismerték a quiquendone-iak béketőrését, és kinevették ıket a követelésük, casus belUjük meg az ultimátumuk miatt. Most már nem lehetett mást tenni: fegyvert kellett ragadni, a hadistenhez fohászkodni és — a porosz szokást követve — a virgameniakra vetni magukat, mielıtt azok teljesen felkészülnének. Így határozott a városi tanács ünnepélyes ülése, amelyen a kiabálás, szitkozódás, fenyegetızı hadoná-szás példátlan erıvel nyilvánult meg. A bolondok gyülekezete, a megszállottak ülése, az ördöngösök klubja sem lehetett volna zajosabb. Mihelyt a hadüzenetet nyilvánosságra hozták, Jean Orbideck tábornok egy begyőjtötte csapatait, vagyis a 2393 lelket számláló város 2393 harcosát. A nık, gyermekek és aggastyánok csatlakoztak a meglett férfiakhoz. Minden vágó vagy szúró tárgy fegyverré változott. A városban levı puskákat elrekvirálták. Öt puskára akadtak, közülük kettınek nem volt kakasa, ezeket az elıırsöknek osztották. A tüzérség a kastélybeli vén csatakígyóból állt, amelyet 1339-ben, a Le Quesnoy elleni támadásnál zsákmányoltak, ez az egyik legelsı tőzokádó pattantyú volt, amelyrıl valaha is említést tett a történelem, s amelyet öt évszázad óta nem sütöttek el. Egyébként a fent említett 52 szép ágyú megtöltésére — a mellette szolgáló személyzet szerencséjére — nem volt lövedék; de maga a félelmetes alkotmány külsejével is nagy hatást tehet az ellenségre. A szálfegyvereket pedig, mármint a kıbaltákat, fütykösöket, buzogányokat, frank harci bárdokat és lándzsákat,

horgospikákat, kétélő pallosokat, hosszú, egyenes kardokat stb. a régi holmikat tároló múzeumból szedték össze, valamint azokból a különleges fegyvertárakból, amelyek általában hivatal és konyha néven ismeretesek. Ám a bátorság, a jogérzet, az idegengyőlölet, a bosszúszomj felért a tökéletesebb fegyverzettel, és — ebben reménykedtek — helyettesíthette a korszerő géppuskákat és a hátultöltı ágyúkat. Megtörtént a^ katonai szemle. Egyetlen polgár sem akadt, aki ne jelent volna meg a felhívásra. Orbideck tábornok, aki nem valami remekül ülte meg a lovát, ezt a gonosz indulatú állatot, háromszor is lepottyant róla a hadsereg arcvonala elıtt; de nem sebesült meg, hanem feltápászkodott, amit kedvezı elıjelnek tekintettek. A polgármester, a tanácsos, a rendbiztos, a bíróság elnöke, az adószedı, a bankár, a tanító, egyszóval a város minden elıkelısége az élen haladt. Egyetlen könnyet sem ejtettek sem az anyák, sem a nıvérek, sem a lányok, ellenkezıleg: még buzdították is férjüket, apjukat, fivéreiket a csatára, sıt a bátor van Tricasse-né vezetésével még utóvédként követték is ıket. Jean Mistrolnak, a kisbírónak a trombitája megharsant; a hadsereg megindult, elhagyta a teret, és vad kiáltásokat hallatva az Audenarde-kapu felé tartott.

53 Abban a pillanatban, amikor a hadoszlop eleje éppen ki akart lépni a város kapuján, egy férfi vetette elébe magát. — Megállni! Álljanak meg! Maguk bolondok! — kiabálta. — Hagyjanak fel a támadásukkal! Hadd zárom el a csapot! Nem változott meg a vérmérsékletük! Maguk szelíd, békés polgárok! És ha ennyire nekivadultak, az csak az én mesteremnek, doktor Ox-nak a bőne! Ez csak kísérlet volt! Azzal az ürüggyel, hogy oxihidrikus gázzal világít majd maguknak, telítette . A laboráns magánkívül volt; de nem fejezhette be a mondanivalóját. Abban a pillanatban, amikor éppen a doktor titkát akarta volna elárulni, doktor Ox maga rohant rá a szerencsétlen Ygéne-re leírhatatlan dühvel, és ökölcsapásokkal hallgattatta el. Valóságos csata kerekedett. A polgármester, a tanácsos, az elıkelıségek, akik Ygéne megpillantásakor megtorpantak, most már végsı elkeseredésükben rontottak rá a két idegenre, anélkül, hogy akár egyiket, akár másikat szóhoz engedték volna jutni. Doktor Oxot és laboránsát taszigálva, összevissza püfölve cipelték van Tricasse parancsára a községi dutyiba, amikor. . .

53 XV. fejezet,

53

amelyhei}, a megoldás kirobban

. . . amikor is rettenetes robbanás reszkettette meg a levegıt. Mintha a Quiquendone-t körülvevı egész légréteg lángba borult volna. Az óriási, hatalmasan lobogó láng meteorként csapott fel az ég magasáig. Ha éjszaka lett volna, ezt a lángolást tízmérföldnyi körzetben észre lehetett volna venni. Quiquendone egész hadserege úgy hasalt a földre, mint emberekbıl álló kártyavár Szerencsére ez nem követelt áldozatot, mindössze néhány horzso-lás és karcolás esett, semmi több. A cukrásznak, aki most véletlenül nem esett le a lováról, csak a toUfor-gója pörkölıdött meg, s megúszta minden egyéb sérülés nélkül. Mi történt hát? Egész egyszerően, miként ez nemsokára kitudódott, a gázgyár robbant fel. A doktor és segédje távollétében valaki nyilván vigyázatlanságot követett el. Nem tudni, hogyan és miért került érintkezésbe az oxigéntartály a hidrogéntartállyal. Ennek a két gáznak egyesülésébıl durranógáz keletkezett, amely aztán tüzet fogott. Ez mindent megváltoztatott; ám mire a hadsereg feltápászkodott, doktor Ox és Ygéne, a laboránsa már eltőnt. XVÍ. fejezet,

54 amelybıl az intelligens olvasó látja, hogy — a szerzı óvatossága ellenére — mindent pontosan kitalált A robbanás után Quiquendone azon nyomban ismét az a békés, egykedvő flamand város lett, amely azelıtt volt. A robbanás után — amely egyébként nem okozott valami nagy izgalmat — mindenki, anélkül, hogy tudná, miért, gépiesen elindult hazafelé, a polgármester a tanácsos karjára támaszkodva, Schut ügyvéd Custosszal, az orvossal karöltve, Frantz Niklausse az ı vetélytársába, Simon Collaertba karolva, mindenki csöndesen, nyugodtan mendegélt, nem is gondolva arra, hogy mi történt; Virgament és a bosszúállást már elfelejtették. A tábornok visszatért a befıttjeihez, a segédtisztje pedig az árpacukrához. Mindenki megnyugodott, minden olyan lett, mint azelıtt volt, emberek és állatok, állatok és növények, sıt még az Audenardekapu tornya is, amelyet a robbanás kiegyenesített, mert ezek a robbanások néha meglepıek! És azóta soha egyetlen hangos szó, soha vita nem hangzik Quiquendone városábcín. Nincs politizálás, sem klubok, sem pereskedés, még csak rendır ırmestere sincs a városnak! Passauf, a rendbiztos folytatta gondtalan életét, és hogy nem kurtították meg a járandóságát, ez csak annak volt köszönhetı,

hogy a polgármester meg a tanácsos nem tudott határozni ebben a dologban. Egyébként a rendbiztos idınként — anélkül, hogy tudta volna — továbbra is megjelent a vigasztalhatatlan Tatanémance álmaiban. Ami pedig Frantzot, a vetélytársat illeti, nagylelkően átengedte a bájos Suzelt régi szerelmesének, aki az elmondott események után öt-hat esztendıvel sietett feleségül venni ıt. Van Tricasse-né asszonyságról mondjuk el, hogy tíz év múlva meghalt, vagyis az illı határidıre, és a polgármester Pélagie van Tricasse kisasszonyt, az unokahúgát vette feleségül, még kitőnı egészségben . . . a szerencsés halandó asszony örömére, akinek túl kellett élnie ıt.

55 XVII. fejezet, 55 amelyben fény derül doktor Ox elméletére Mit is csinált hát ez a titokzatos doktor Ox? Egy fantasztikus kísérletet, semmi egyebet. Miután lefektette azokat a gázcsöveket, oxigénnel telítette — de egyetlen atomnyi hidrogén nélkül — a középületeket, aztán a magánházakat, s végül Quiquendone utcáit. Ez a szagtalan, íztelen gáz aztán nagy mennyiségben terjedt el a levegıben, márpedig ez a gáz belélegezve a legsúlyosabb zavarokat okozza a szervezetben. Ha valaki oxigénnel telített levegıben él, élénkké, túlságosan izgatottá válik, valósággal ég! Jle alighogy visszatér a közönséges légkörbe, megint csak az lesz, aki volt, mint például a tanácsos és a polgármester esetében, amikor is ık a torony tetején ismét a rendes, lélegezhetı levegıben találták maglikat, merthogy az oxigén, nagyobb súlyánál fogva, leszállt az alsóbb rétegekbe. De az is igaz, hogy az, aki ily körülmények közt él, ezt a gázt lélegzi be, amely fiziológiailag éppúgy átalakítja a testet, mint a lelket, hamar hal meg, mint azok a bolondok, akik szertelen gyorsasággal pocsékolják az életüket. A quiquendone-iaknak tehát szerencséjük volt, hogy egy gondviselésszerő robbanás véget vetett ennek a veszélyes kísérletnek, és elpusztította Ox doktor gyárát is. Mindent összefoglalva ebbıl az következik, hogy az erény, a bátorság, a tehetség, a szellem, a képzelıerı, mindezek a tulajdonságok vagy képességek csupán az oxigéntıl függenek? Ox doktornak ez az elmélete; de jogimk van ahhoz, hogy ezzel ne értsünk egyet, és hogy a magunk részérıl mindenestül visszautasítsuk, annak a fantasztikus kísérletnek ellenére, amelynek színtere a tiszteletre méltó Quiquendone városa volt.

55

DISZ ÚRFI ÉS ESZ KISASSZONY I. Mintegy harmincan jártunk, gyermekek, a kalfer-matti iskolába, húsz-egynéhány hat—tizenkét esztendıs fiú és vagy tíz leányka, négy—kilenc esztendısek. Ha tudni óhajtják, pontosan hol fekszik ez a kisváros, földrajzkönyvem 47. oldalán megtalálják a választ: Svájc egyik katolikus kantonjában, a Boden-tı közelében, az Appenzell-hegység lábánál. — Lám csak! Mi van ott, Joseph MüUer? — Tessék, Valrügis úr! — feleltem. — Mit irkál, mialatt én történelemórát tartok? — Jegyzeteket készítek, uram. — Jól van. Az igazság az, hogy egy emberkét rajzoltam, miközben a tanító úr immár ezredszer mesélte el Teli Vilmos és az ádáz Gessler történetét. Ezt senki sem ismerte nála jobban. Egyetlenegy pontot kellett volna még tisztáznia, éspedig hogy milyen fajtájú lehetett az a történelmi alma, amelyet fiának a fejére helyezett Helvécia hıse: ranett avagy kalvil. Csupán egy almáról vitatkoztak még ennyit; arról, amelyet Éva anyánk szakított le a Jó és a Gonosx tudásának fájáról. Kalfermatt kellemes fekvéső városka, egy völgyfenékben épült, a hegységnek azon az oldalán, amelyet nyáron nem tőznek a napsugarak; az ilyenfajta medencéket úgy hívják mifelénk: „van", ami körülbelül 56/ cirkuszvölgyet jelent. A dús lombozat árnyékába borított városszéli iskolánk egyáltalán nem tőnik barátságtalan elemi oktatási üzemnek. Vidám a külseje, jó levegıje, szépen beültetett, tágas udvara, esıvízgyőjtı medencéje van meg kicsiny harangtornya, amelyben úgy cseng a harang, mint erdıben a madárdal. Az iskolát Valrügis úr nıvérével, Lisbethtel vezeti, egy vénkisasszonnyal, aki szigorúbb nála. ök ketten látják el az egész tanítást: olvasás, írás, számtan, földrajz, történelem — mármint Svájc földrajza és történelme. Mindennap tanítás van, kivéve csütörtökön és vasárnap. Nyolc órára érkezünk kosarunkkal és szíjjal összefőzött könyvekkel: a kosárban kenyér, hideg hús, sajt, gyümölcs és fél üveg vízzel hígított bor. A könyvekben sok épületes tudnivaló van, toUbamon-dási gyakorlatok, számjegyek, feladatok. Négy órakor hazavisszük a kosarat, az utolsó morzsáig kiürítve. — . . . Betty Clére kisasszony! — Tessék, Valrügis úr! — felelte a leányka.

— Mintha nem figyelne arra, amit diktálok! Legyen szíves megmondani, hol tartok. . . — Annál a pillanatnál — hebegte Betty —, amikor Vilmos nem hajlandó köszönteni a kalapot. . . — Tévedés!... Már nem' a kalapnál tartunk, hanem az almánál, akármilyen fajtájú volt is! Betty Clére kisasszony zavartan lesütötte szemét, de elıbb kedves pillantását vetette felém, amelyet úgy szerettem. — Ha ezt a történetet elénekelném, ahelyett, hogy elbeszélném — főzte tovább gúnyosan a szót Valrü-gis úr —, bizonyára több kedvvel figyelné, már amilyen kedve telik a dalolásban! De hasonló témát sohasem merészelne megzenésíteni egyetlen muzsikus sem! 57 Lehet, hogy tanítómesterünknek igaza volt? Ugyan melyik zeneszerzı hiheti magáról, hogy. képes ilyen húrokat megpendíteni? . . . De azért ki tudja. . . a jövıben . . . Valrügis úr azonban folytatja a toUbamondást. Kicsinyek és nagyok, csupa fül vagyunk. Szinte hallani lehetett Teli Vilmos nyílvesszejének suhogását az osztályon keresztül. . . századszor a nyári vakáció óta.

n. Az bizonyos, hogy Valrügis úr a zenemővészetet nagyon alacsony rangú valaminek tartotta. Igaza lenne? Túl fiatalok voltunk ahhoz, hogy errıl véleményt alkossunk. Képzeljék csak el, én a nagyobbak-közé tartoztam, és még nem töltöttem be a tizedik évemet. Márpedig jó tucatnyi közülünk szívbıl kedvelte a vidékünkön ismert népdalokat, a fonóban dúdolt nótákat meg a nagy egyházi ünnepek himnuszait is, a zsoltároskönyv antifónáit, ha Kalfermatt templomi orgonája kísérte ıket. Ilyenkor megremegnek a templom színes üvegablakai, felcsendülnek a gyermekkórus hangjai, meg-meglendülnek a tömjénfüstölık, és úgy tőnik, hogy illatozó párák közepette szinte szárnyra kelnek a zsoltárok, a motetták, a reszponszóriumok. , Nem akarok kérkedni, mert a dicsekvés rossz tulajdonság, és ámbár az elsık közé tartozom az osztályban, ezt nem nekem kell elmondanom. Mármost, ha megkérdeznek, hogy nekem, Joseph MüUernek, Wil-helm MüUer és Marguerite Has fiának, apám után

57 Kalfermatt jelenlegi postamesterének miért adták a Disz melléknevet, és hogy miért viselte Betty Clére, Johann Clére és Jenny Rose ugyancsak kalfermatti fogadósok leánya az Es2 melléknevet, erre azt válaszolnám: Türelem, hamarosan

megtudják. Nem kell gyorsabban járni, gyermekeim, mint amennyire illik. Annyi biztos, hogy a kettınk hangja csodálatosan összeillett, pedig hol volt még az az idı, amikor megesküdtünk egymással! Pedig most, amikor ezt a történetet írom, már a legszebb férfikorban járok, gyermekeim, és olyan dolgokat tudok, amiket akkoriban nem tudtam — még a muzsikában is. Ügy bizony! Disz úrfi feleségül vette Esz kisasz-szonyt, és nagyon boldogok vagyunk, az életben pedig becsületes munkával és magaviselettel bizony vittük valamire . . . Ha egy postamester nem tud tisztességesen viselkedni, ugyan ki tudna? Szóval úgy negyven esztendıvel ezelıtt a templomban énekeltünk, mert azt el kell mondanom, hogy a kislányok, akárcsak a kisfiúk, egyaránt Kalfermatt énekkarához tartoztak. Ezt a szokást senki sem tartotta helytelennek, és igazuk volt. Ugyan kinek okozott gondot valaha is, vajon az égbıl leszállt angyalok ehhez a nemhez tartoztak-e vagy amahhoz? Hl. Városkánk iskolai énekkara igen jó hírnévnek örvendett, s ezt karnagyának, Eglisak orgonamővésznek köszönhette. Kiváló mestere volt a szolfézsnek, és könnyedén tanított meg bennünket a kristálytiszta éneklésre. Megtanultuk toIe a taktust, a kották érté 58 két, a hangrendszert, a hangnemeket, a skála összetételét. Kiváló, nagyon kiváló ember volt a derék Eglisak. Az a hír járta róla, hogy zseniális muzsikus, páratlan kontrapunktista, és hogy egy rendkívüli szépségő fugát, mégpedig négyszólamú fugát írt. Mivel nem nagyon tudtuk, jfiogy miféle zenét írt, egy szép napon megkérdeztük tıle. — Egy fugát — válaszolta, s felszegett feje a nagybıgı nyakához tette hasonlóvá. — Az egy zenedarab? — kérdeztem. — Felsıbbrendő zenei mőfaj, fiacskám. — Ügy szeretnénk hallani! — kiáltott fel egy Farina nevő olasz fiú, akit szép magas szoprán hanggal áldott meg a természet, amely magasan szárnyalt. . . szárnyalt. . . felfelé, az égig. ■— Igen — csatlakozott hozzá egy kis német fiú, Albert Hoct, akinek hangja lefelé szállt. . . szállt. . . lefelé . . . a föld mélyéig. — Ugye, meghalljuk, Eglisak úr? — ismételte meg a kérdést a többi kisfiú és kisleány. — Nem, gyermekeim. Majd csak akkor hallhatja--tok a fugámat, amikor már teljesen kész . . . — És mikor lesz kész? — kérdeztem én.

— Soha. Egymásra néztünk, ı pedig finoman elmosolyodott. — Egy fuga soha sincs készen — mondotta. — Mindig ki lehet egészíteni újabb és újabb szólamokkal. így tehát sohasem hallhattuk a templom világi karnagyának nevezetes fugáját; Eglisak úr azonban megzenésítette számunkra Keresztelı Szent János himnuszát, tudják, azt a bizonyos zsoltárt, amelynek a verssorokat bevezetı szótagjaival jelölte meg Arezzói Guido a skála hangjegyeit: 59 üt queant laxis Resonare fibris Mtra gestorum Famuli tuorum, Solva polluti, Labii reatum, Sancte Joannes. Csupán 1026-ban egészítette ki egy másik Guido a skálát a vezérhang, a si hozzáillesztése által, és az a véleményem, hogy helyesen cselekedett.* Csakugyan, valahányszor elénekeltük ezt a zsoltárt, messzi földrıl eljöttek volna Johannt meghallgatni. Ezeknek a furcsa szavaknak az értelmét senki sem tudta az iskolában, még maga Valrügis úr sem. Azt rebesgették, hogy latinul van, de nem voltak benne bizonyosak. Mindazonáltal úgy hírlik, hogy az utolsó ítéletkor ezt a zsoltárt fogják énekelni, és valószínő, hogy a Szentlélek, aki minden nyelven beszél, majd lefordítja az Édenkert nyelvére. Nem kevésbé bizonyos az sem, hogy Eglisak urat nagy zeneszerzınek tartották. Szerencsétlenségére sajnálatos testi fogyatkozás sújtotta, és ez a fogyatékosság észrevehetıleg rosszabbodott. A korral egyre romlott a hallása. Mi is rájöttünk erre, de ı nem szívesen ismerte volna be. Egyébként, hogy ne okozzunk neki bánatot, ha szóltunk hozzá, jó hangosan kiabáltimk, hogy hangunktól csak úgy remegett a dobhártyája. Nem volt azonban messze az az óra, amikor teljesen megsüketül. • Az olasz és francia zenében ezek a szolmizációs hangnevek a skála abszolút hangjait jelölik, tehát megfelelnek a mi e, d, c, /, g, a, h, e hangjainknak. A do helyett az uf-ot, a ti helyett a si-t használják 59 Egy vasárnap, vecsernye közben, ez is bekövetkezett. Éppen akkor csendült el a kompletórium utolsó zsoltára, és Eglisak teljesen átengedte magát az orgonán képzelete szeszélyének. Játszott, csak játszott, és az orgonajáték nem akart véget érni. Nem mertünk elmenni, attól félve, hogy megbántjuk. Csakhogy az történt, hogy az orgonafújtató nem bírta tovább, és megállt. Az orgonának elállt a lélegzete. . . Eglisak ezt nem vette észre. Az akkordok, az arpeggiók a billentyőkhöz tapadtak, vagy leperegtek ujjai alatt. Egyetlen hang sem szólalt meg, ı azonban mővészleikével mégis tovább hallotta a zenét. . . Megértettük:

sorscsapás érte. Senki sem merte figyelmeztetni. Pedig a fújtató közben már lement a karzatra vezetı szők csigalépcsın. . . Eglisak nem hagyta abba a játékot. És ez így ment egész este, majd egész éjjel, és még másnap is a néma billentyőkön sétáltatta ujjait. Ügy kellett elvonszolni . . . szegény ember végül is rádöbbent. Megsüketült. De ez nem akadályozta meg abban, hogy fugáját befejezze. Ö már nem fogja hallani, ennyi az egész. Ettıl a naptól kezdve néma maradt Kalfermatt templomában a nagy orgona. IV. Hat hónap telt el. Elérkezett a nagyon hideg november. Fehér köpeny takarta a hegyet, és az utcára is rátelepedett. Piros orral, megkékült arccal értünk az iskolába. Ott vártam Bettyre, ahol a térrıl befordu 60 lunk. Milyen kedves volt szemére húzott fıkötıje alatt! — Te vagy, Joseph? — köszöntött. — Én vagyok az, Betty. Jó csípıs a hideg ma reggel. Burkolózz be jól! Gorhbold be a bundádat. . . — Begombolom, Joseph. Fussunk egyet? — Az jó lesz. Add ide a könyveidet, majd én viszem. Vigyázz, nehogy meghőlj! Borzasztó csapás lenne, ha elveszítenéd a szép hangodat. . . — És te a tiédet, Joseph! Valóban nagy csapás lett volna. És markunkba belefújva szaladni kezdtünk, ahogy csak tudtunk, hogy felmelegedjünk. Az osztályteremben szerencsére jó meleg volt. Búgott a tőz a kandallóban. Nem takarékoskodtak a fával. A hegy lábánál rengeteg sok a fa, és a szél gondoskodik a ledöntésérıl. Mindössze az összeszedésével kell bajlódni. Milyen vidáman pattogtak az ágak! A kandalló köré győltünk. Valrügis úr szeméig behúzott kucsmában ült a katedrán. Ropogott a tőz, és puskaropogásszerően kísérte Teli Vilmos históriáját. Én pedig arra gondoltam, hogy ha Gesslernek csak az az egy kalapja volt, jól meghőlhetett, miközben egyetlen fejfedıje a pózna végén díszelgett — már ha mindezek a dolgok télvíz idején történtek. Mindenben derekasan haladtunk, olvasásban, írásban, számtanban, szavalásban, toUbamondásban, a tanító úr pedig elégedett volt. De képzeljék el, a zenetanítás szünetelt. Senki sem akadt, aki az öreg Eglisak helyét betölthette volna. Persze hogy lassacskán kezdtük mindazt elfelejteni, amire megtanított bennünket. Ugyan mi a valószínősége annak, hogy valaha is egy másik karnagy telepedjen le Kalfermatt-ban? Az orgonasípok megrozsdásodtak, az orgona is 60

elromlott, alapos javításra, mégpedig egyre több javításra lesz majd szükség A plébános úr egyáltalán nem titkolta, meimyire bosszankodik. Most, hogy nem kísérte többé az orgonaszó, milyen hamisan kántált szegény ember, fıképpen a szentmise prefációja közben! Egyre lejjebb és lejjebb szállt a hangja, és amikor a supplici conjes-sione dicenteshez ért, hiába keresgélte a stólája alatt a hangokat, nem találta ıket. Többen úgy érezték, hogy ezen muszáj nevetni. Nekem megesett a szívem rajta — és Bettynek is. Semmi sem olyan szánalomraméltó, mint mostanában az istentiszteletek. Mindenszentekkor nem szólt zene a templomban, és közeledett a karácsony, a Glóriáival, az Adeste Fideles-eivel, az Exuiteíjeivel. A plébános úr mindent megpróbált, hogy valahogyan kikeveredjen ebbıl a helyzetbıl. Arra is gondolt, hogy egy szerpenttel pótolja az orgonát. A szer-pentkíséret mellett nem csúszkál majd ide-oda a hangja. A nehézség nem ennek az özönvíz elıtti fúvós hangszerszámnak a beszerzésében rejlett. Ott lógott egy a sekrestye falán, ott szendergett évek óta. De honnan kerítsen elı szerpentistát? Tulajdonképpen nem lehetne-e az orgonafújtató embert felhasználni, aki most munka nélkül lézengett? — Van neked szuflád? — kérdezte tıle egy napon a plébános úr. — Van — válaszolta a jóember —, a fújtatómból, de nem a szájamból. — Nem baj! Próbáld meg, hátha . . . — Hát megpróbálhatom. És megpróbálta, belefújt a szerpentbe, de a hang, amit kiadott, förtelmes volt. Belıle jött-e ki, vagy a fa hangszerszámból? Megfejthetetlen kérdés. Le kel 61 lett tehá't mondani errıl a megoldási módról, és a közelgı karácsony valószínőleg ugyanolyan szomorú lesz, mint amilyen a mindenszentek volt. Mert nemcsak az orgona hallgatott Eglisak mester miatt, az énekiskola sem mőködött többé. Senki sem akadt, aki órákat adhatott volna nekünk, senki, aki a taktust verje. A kalfermattiak nagyon elkeseredtek emiatt. És ekkor, egy este, valóságos forrongás tört ki a városkában. December 15-e volt. Száraz, hideg idı járta, olyanfajta hideg, amiben niesszire elfújt a szél. Ilyenkor a hegycsúcsról egészen a községig elhallatszana egy kiáltás; a Kalfermattban elsütött pisztoly dörrenését Reischardenban is meghallanák, pedig jócskán arrébb fekszik. Szombaton Clére úréknál vacsoráztam. Másnap nincs tanítás. Ha egész héten dolgozott az ember, ugye, kipihenheti magát

vasárnap? Teli Vilmosnak úgyszintén joga van munkaszünetet tartani, mert jó fáradt lehet, hiszen nyolc napot töltött Valrügis úr katedráján. A vendégfogadósok háza a kis téren terült el, balra a sarkon, majdnem szemben a templommal, amelynek hegyes tornya tetejérıl hallani lehetett a szélkakas csikorgását. Vagy fél tucat vendég ült Clére-nél, csupa helybeli, és úgy egyeztünk meg, hogy aznap este Betty meg én elénekeljük elıttük Salviati egyik szép notturnóját. így tehát, miután befejeztük a vacsorát, leszedték az asztalokat, helyrerakták a székeket, és éppen elkezdtünk volna énekelni, amidın valami távoli hang ütötte meg fülünket. — Mi lehet az? — kérdezte az egyik vendég. 62 — Mintha a templomból jönne — szólalt meg egy másik. — De hiszen ez az orgona! — Ugyan már! Magától játszana az orgona? Eközben tisztán áradtak a hangok, hol crescendo, hol diminuendo, s olykor úgy felduzzadtak, mintha a zeneszerszámból vaskos mozsárágyútöltények röpködnének szét. Ámbár hideg volt, kinyitották a vendégfogadó ajtaját. Az öreg templom sötétbe burkolózott, a legkisebb fény sem hatolt át a fıhajó színes üvegablakain. Bizonyára a szél suhant be a vastag fal néhány résén keresztül. Kétségtelenül tévedtünk, és mármár újra belefogtunk az énekbe, de akkora hangerıvel ismétlıdött meg a jelenség, hogy az kizárta a tévedés lehetıségét. — De bizony játszanak a templomban! — kiáltotta el magát Johann Clére. — Biztosan az ördög az — mondotta Jenny. — Tud orgonálni az ördög? — vágott vissza a fogadós. Ugyan miért ne tudna? — gondoltam magamban, de nem szóltam. Betty megfogta a kezemet. — Az ördög? — kérdezte. A térre nézı kapuk eközben sorjában kitárultak; kíváncsi fejek jelentek meg az ablakokban. Mindenki kérdezısködött. A vendégfogadóban felvetette valaki: — A plébános úr orgonistát szerezhetett, és ide kérette. Vajon hogy nem gondoltunk erre az olyan egyszerő magyarázatra? ^ Éppen a plébános úr jelent meg a plébánia küszöbén. — Mi történik? — kérdezte.

62 — Orgonálnak, plébános úr! — kiáltotta oda a fogadós.

— Persze! Eglisak ült vissza a billentyői elé. Csakugyan, a süketség nem akadálya annak, hogy végigfuttassa valaki az ujjait a billentyőkön, és lehet, hogy az öreg mesternek támadt az a szeszélyes ötlete, hogy felmásszon a fújtatóemberrel a kórusba. Utána kell nézni. Csakhogy zárva van a feljáró ajtaja. — Joseph fiam — kérte a plébános úr —, szaladj el Eglisak úrhoz. Elrohantam, s közben kézen fogva magammal húztam Bettyt is, mert nem akart egyedül elengedni. — Nos? — érdeklıdött a plébános úr. — A mester otthon van — feleltem lelkendezve. Ez volt az igazság. A szolgálója azt állította, hogy gazdája alszik az ágyában, mint a bunda, és még az orgona lármája sem tudta álmából felébreszteni. — Hát akkor ki lehet ott? — dünnyögte Clére-né asszony, éppenséggel nem megnyugodva. — Majd megtudjuk! — jelentette ki a plébános úr, és közben begombolta bundáját. Az orgona tovább szólt. Mintha hangok özöne áradt volna belıle. A tizenhat lábas sípok teljes erıvel dolgoztak; a nagy nazát csak úgy harsogott; még a harminckét lábas síp, a legmélyebbik is beleszólt a fülsiketítı hangorkánba, amely valósággal végigseperte a teret. Azt mondta volna az ember, hogy a templom egyetlen hatalmas orgonaház lett, a templom tornya pedig burdonsíp, amely hihetetlen basszus hangokat ad ki. Említettem már, hogy a kórusfeljáró ajtaját zárva találtuk, de kerültünk egyet, s a kiskapu, pontosan szemben Clére-ék vendégfogadójával, félig nyitva állt. Errılfelıl furakodhatott be a jövevény. Elıször 63 a plébános úr, majd az idıközben hozzá szegıdött sekrestyés lépett be. Amikor elhaladtak a szenteltvíztartó kagyló elıtt, elıvigyázatosságból megmártották benne ujjukat, és keresztet vetettek. Az utánuk lépegetık mindnyájan ugyanígy tettek. Az orgona egyszerre csak elhallgatott. A darab, amit a rejtelmes orgonista játszott, a sötét boltozatba veszı kvart-szext akkorddal elnémult. A sok ember megjelenése yetett-e véget a mővész ihletének? Ezt kellett hinni. Jelenleg azonban az imént még ésupa harmóniától visszhangzó templomhajó ismét csendbe merült. Mint mondom, csendbe, mert mindnyájan némán álltunk a pillérek között, olyariszerő érzéssel; mint amikor éles villámlás után a mennydörgés robajára várunk.

A némaság nem tartott sokáig. Tudni kellett, mihez tartsuk magunkat. A sekrestyés és ketten vagy hárman a legmerészebbek közül elindultak a kórusba vezetı csigalépcsı felé, a templomhajó hátterében. Felmásztak a lépcsın, de mire felértek az erkélyre, senkit sem találtak. A billentyőzet fedele le volt húzva. A hirtelen befejezés miatt kijutni nem tudó levegıvel félig még teli fújtató mozdulatlan maradt, emeltyőjével a levegıben. Nagyon valószínő, hogy a tumultust és a sötétséget kihasználva, a befurakodó a csigalépcsın mehetett le, és a kiskapun át tőnhetett el, hogy azután a városkán át elmeneküljön. Mindegy! A sekrestyés úgy vélekedett, hogy talán helyénvaló lenne elıvigyázatosságból az ördögöt kiőzni. A plébános úr azonban ellenezte a dolgot, és neki volt igaza, mert alaposan megjárta volna az éxorcizálással. 64 V. Másnap Kalfermatt városának lakossága egy fıvel — sıt kettıvel — gyarapodott. Látni lehetett ıket, amint a téren sétálgatnak, fel s alá járkálnak a fıutcán, majd eljutottak az iskoláig, végül visszabandukoltak Clére vendégfogadójához, ahol elıre meg nem határozott idıre egy kétágyas szobát vettek ki. Lehetséges, hogy egy napról van szó, lehet az is, hogy egy hétrıl, egy hónapról, egy évrıl — jelentette ki a tekintélyesebbik a két alak közül, ahogyan Betty mesélte, amikor csatlakozott hozzám a téren. — 0 lett volna a tegnapi orgonista? — kérdeztem. — Az bizony könnyen lehetséges. — A fúj tatójával? — Az lehetett a kövérebbik. — És milyenek? — Mint akárki más. Mint akárki más, ez nyilvánvaló, mert hiszen f e j volt a vállukon, két kar illeszkedett a felsıtestükhöz, a lábszáruk végén pedig lábfej volt. Mindezek a testrészei meglehetnek valakinek, aki azért mégsem hasonlít senkihez sem. Márpedig erre jöttem rá, amikor úgy tizenegy óra felé végre megláttam a két különös idegent. Az egyik a másik mögött lépkedett. Egyikük harmincöt-negyven éves lehetett, girhes, sovány, mint valami óriás gém, hosszú, sárgás, bı felöltıben, hosszú lábszárán alul összeszőkülı nadrág, amelybıl hegyes láb bújt ki; fején toUbokrétás, széles sapka. Micsoda keskeny, szırtelen arc! Apró, köröskörül ráncos, de átható pupillája mélyén parázsló szempár, fehér, hegyes fogsor, éles orr, összeszorított

65

száj, hegyes áll. És micsoda kezek! Hosszú-hosszú ujjak. . . abból a fajtából valók, amelyek képesek másfél oktávot átfogni a billentyőkön f A másUc zömök, csupa váU, csupa mellkas, nagy, borjas fej szürkés nemezkalap alatt, arca, mint a konok bikáé, hasa, mint a basszuskulcs. Ügy harmincéves legény, olyan izmos, hogy a község legjobb erıben levı férfiait is el tudná páholni. Senki se ismerte a két jövevényt. Elıször jártak a környéken. Biztosra vehetı, hogy nem svájciak, hanem inkább valahonnan keletrıl, a hegyeken túlról, Magyarország felıl valók. És valóban így is volt, ahogyan késıbb megtudtuk. Miután elıre kifizettek egy hetet Clére-ék fogadójában, hatalmas étvággyal megebédeltek, nem takarékoskodva a jó falatokon. És most sétáltak egyet, 65 egyikük a másik nyomában, a magasabbik a karját lóbálta, nézelıdött, ténfergett, dúdolgatott, ujjai szünet nélkül mozogtak, olykor-olykor kezével különös mozdulatot téve, a tarkója alsó részére koppintott, és közben ezt ismételte: — Normál a . . . normál a . . . jól van! A köpcös himbálta a csípıjét, s közben szaxofon formájú pipáját szívta, amelybıl fehéres füstözön áradt. Tágra meresztett szemmel bárnészkodtam rájuk, amikor a nagyobbik észrevett, és intett, hogy lépjek közelebb. Szavamra mondom, féltem egy kicsit, de végül is odamerészkedtem, ı pedig ministránsgyermekhez illı fejhangon így szólt hozzám:

— Melyik a plébános úr háza, fiacskám? — Mármint a . . . plébánia? — Igen. Elkísérnél? Arra gondoltam, hogy a plébános majd megdorgál, amiért rászabadítottam ezt a két embert — fıképpen a nagyot, akinek a tekintete egészen megigézett. Ki akartam térni a kérés teljesítése elıl. Lehetetlen volt; máris rohantam a plébánia felé. ^ Vagy ötven lépés választott el bennünket. Megmutattam a kaput, majd úgy elfutottam onnan, ahogy bírtam, miközben az ajtókalapács három nyolcadot, majd egy negyedet koppantott. Iskolástársaim a téren vártak, velük volt Valrügis úr. Kikérdezett. Elmeséltem, mi történt. Néztek, csak néztek. Képzeljék e l ! . . . Ö megszólított! De abból, amit én elmondhattam, nem lettek sokkal okosabbak, nem tudták meg, mi végett jött ez a két emberJ^alfermattba, mit keres itt. Mirıl beszélhetnek a plébánossal? Hogyan fogadta ıket ez utóbbi, 66 és vajon esett-e valami baja, neki és szolgálójának, egy éltesebb korú, meglehetısen együgyő nınek? Délután mindenre magyarázatot kaptunk. A furcsa alakot — a magasabbikat — Effarane-nak hívták. Magyar volt, egy személyben mővész, hangoló, orgonakészítı, orgona játékos — ahogy mondják: orgonista orgonás —, aki javításokat vállal, faluról falura, városról városra járva keresi meg ezzel a mesterséggel a mindennapravalót. ö volt, ezt már kitalálhattuk, aki elızı este az oldalkapun át bejutva a másikkal, segítıtársával és fúj-tatójával felkeltette az öreg templom visszhangjait, harmóniák orkánját szabadítva el. De ha az orgonát meghallgatja valaki, észreveszi, hogy több részén hibás, javításra szorul, ı pedig hajlandó ezeket a javításokat nagyon mérsékelt áron megcsinálni. Bizonyítványok tanúsítják az ilyenfajta munkára való rátermettségét. — Csinálja. . . csinálja csak meg! — felelte a plébános úr, aki sietve elfogadta az ajánlatot. És hozzátette: — Kétszeresen legyen áldott az ég, amiért ilyen kiváló orgonakészítı-mestert küldött nekünk, mint ön, és háromszorosan lenne áldott, ha egy orgonistával is megajándékozna bennünket___ — így tehát a szegény Eglisak . . . ? — érdeklıdött Effarane mester. — Süket, mint az ágyú. Ismerte? — Ó! Ki ne ismerné a fuga mesterét?

— Immár hat hónapja nem játszik a templomban, és az iskolában sem tanít. Mindenszentekkor a nagymisét zene nélkül celebráltuk, és valószínő, hogy karácsonykor ____ — Nyugodjék meg, plébános úr — hangzott Effarane mester válasza. — A javításokat tizenöt nap 67 alatt el lehet végezni, és ha óhajtja, karácsonykor én fogok orgonálni. . . És miközben ezeket mondotta, rázogatta végetérhetetlen ujjait, meg-megropogtatta ıket az ujjperceknél, húzogatta, mintha gumiból volnának. A plébános udvarias szavakkal köszönetet mondott a mővésznek, és megkérdezte, miként vélekedik Kalfermatt orgonájáról. — Jó, de hiányos — felelte Effarane mester. — És ugyan mije hiányzik? Nincs talán meg a huszonnégy regisztere, nem beszélve a vox humana-regiszterrıl? — Hogy mije hiányzjik, plébános uram? Éppen az a regisztere, amelyet én találtam fel, és amellyel fel akeu-om szerelni ezeket a hangszereket. — Melyik? — A gyermekhangok regisztere — válaszolta a különös személy, s közben kihúzta hosszú termetét. — Igen! Én eszeltem ki ezt a módosítást. Ettıl tökéletes lesz az orgona, és hírnevem akkor fölül fogja múlni a Fabrik, a Klengek, az Erhart Smidek, az Andrék, a Castendorferok, a Krebsek, a MüUerek, az Agricolák, a Kranzok nevét; az Antegnatik, a Costan-zok, a Graziadeik, a Serassiak, a Troncik, a Nanchi-nik, a Callidok nevét; a Sébastien Érard-ok, az Ab-beyk, a CaVaillé-CoIlok nevét. . . A plébános úr már-már azt hitte, hogy a névfelsn-rolásnak nem szakad vége a közeledı esti vecsernve órájáig. Az orgonista pedig haját összevissza borzolva tovább főzte a szót: — És ha sikerrel járok Kalfermatt orgonájánál, egyetlen másik orgonát sem lehet majd hozzá hasonlítani, sem a bergamói Szent Sándorét, sem a londoni 67 Szent Pál-székesegyházét, sém a freiburgiét, sem a haarlemiét, sem az amszterdamiét, sem a frankfurtiét, sem a weingarteniét, sem a párizsi Notre-Dame székesegyházét, sem a saint-rocheiét, sem a Madeleine-templomét, sem Beauvais, sem SaintDenis orgonáját. . . És mindezt ihlettıl sugárzó arccal, szavait szeszélyes görbéket ábrázoló mozdulatokkal kísérve hadarta el. Bizonyára mindenki

másban félelmet keltett volna, csak egy plébánosban nem, £iki néhány latin szó segítségével mindig el tudja őzni az ördögöt. Szerencsére megszólalt az esti ájtatosságra hívó harang, és Effarane mester fogta a sapkáját, egy könnyed ujjmozdulattal megigazította rajta a toll-bokrétát, mély meghajlással elköszönt, és csatlakozott a téren várakozó fújtatójához. De azért, miután eltávozott, az öreg szolgáló mégis meg volt róla gyızıdve, hogy kénkıszagfélét érez. Az az igazság, hogy csak a kályha füstölt. VI. Magától értetıdik, hogy ettıl a naptól kezdve egyébrıl sem beszéltek, mint a városkát izgalomba hozó nagy eseményrıl. Az a bizonyos nagy mővész, aki az Effarane névre hallgatott, és amely névhez „a nagy feltaláló" melléknév járult, erısen fogadkozott, hogy orgonánkat gyermekhangregiszterrel gyarapítja. És akkor a közelgı karácsony ünnepén, a trombitákkal, harangszóval és fuvolákkal kísért pásztorok és napkeleti királyok után meghalljuk a gyermek Jézus és az

68 istenanya körül röpködı angyalok üde és kristályos hangját. A javítási munkák már másnap megkezdıdtek, Ef-farane mester és segítıtársa dologhoz láttak. Az óraközi szünetek alatt én meg néhány iskolatársam odamentünk kíváncsiskodni. Megengedte, hogy felmenjünk a kórusba, ha nem zavarjuk ıket. Az egész orgonaház nyitva állt, szétszedve. Az orgona tulajdonképpen nem más, mint fújtatóval ellátott szélkamrába torkolló és szabályozható síprendszerrel felszerelt pánfuvola. A miénk huszonnégy regiszteres, nagymérető típus volt, játékszekrényén négy egymás fölötti billentyőzet, ötvennégy billentyő mindegyiken, valamint a kétoktávos basszusok képzésére való pedálsor. Milyen hatalmasnak láttuk ezt a teli fából vagy ónból készült aJEiksíp- és nyelvsíprengeteget! Az ember eltévedhetett a bonyolult alkatrésztömegben! És milyen furcsa nevek hangzottak el Effarane mester a j káról: principál oktáv, basszetkürt, nagy nazát, bur-don, regiszterkapcsoló, kopula! Ha arra gondolok, hogy voltak köztük tizenhat lábas fasípok és harminckét lábas cinksípok! A sok-sok csıbe bele lehetett volna dugni az egész iskolát mindenestül, Valrügis úrral együtt! Már-már a rémülettel határos dermedt elképedéssel néztük ezt az összevisszaságot. — Te — szólalt meg Hoct, megkockáztatva egy pillantást a mélybe —, olyan ez, mint egy gızgép . . . — A, nem, szerintem inkább olyan, mint egy ütegállás — felelte Farina —, zenegolyóbisokkal lövöldözı ágyúkkal.

Nekem nem jutott eszembe találó hasonlat, de ha azoltra a szélviharokra gondoltam, amiket a kettıs fújtató az irdatlan nagy csırendszeren keresztül fel 69 kavarni képes, hideg borzongás fogott el, amely"órák hosszat rázott, Effarane mester serényen dolgozott ebben az összevisszaságban, és sohasem jött zavarba. Kalfermatt orgonája valójában eléggé jó állapotban volt, és csak nem túl jelentékeny javításokat igényelt, inkább az évek hosszú során át lerakódott portól kellett alaposan megtisztítani. A legtöbb nehézséggel majd a gyermekhangregiszter felszerelése fog járni. Az erre szolgáló szerkezet ott várakozott egy dobozban: gyönyörőséges hangok megszólaltatására hivatott kristályfuvolasor. Effarane mester,^ aki éppen olyan ügyes orgonakészítı volt, mint amilyen kiváló orgonista, remélte, hogy végre sikerül neki az, amivel ez idáig kudarcot vallott. Mindamellett észrevettem, azért mégiscsak sötétben tapogatózott, hol errıl kísérletezve, hol meg arról, és látva, hogy nem halad elıbbre, olyan furcsa hangokat hallatott, mint a feldühödött papagáj, amelyet úrnıje ingerel. Brrrr . . . Rikoltozásaitól egész testem borzongott, és éreztem, hogy még a hajam szála is égnek áll, mintha villamos áram érte volna. Még egyszer hangsúlyozom, hogy annak, amit láttam, rendkívüli módon a hatása alá kerültem. A terjedelmes orgonaház belseje, ez a felhasított gyomrú óriási állat, amelynek kilátszottak a belsı részei, a megszállottságig gyötört. Éjjel-nappal'róla álmodtam, egyre visszatértek hozzá a gondolataim. Fıként a gyermekhangdoboz, amelyhez nem merészkedtem volna hozzányúlni, rémlett olybá elıttem, mint egy ketrec, teli gyermekekkel, akiket Effarane mester nevelt fel, hogy azután orgonamővészi ujjai között énekeltesse ıket. — Mi lelt, Joseph? — faggatott Betty. 69 — Nem tudom — feleltem. — Talán azért vagy ilyen, mert túl gyakran mászol fel az orgonához? — Igen . . . talán. — Ne menj oda többé. — Nem fogok többé odamenni, Betty. De még aznap visszamentem az orgonakarzatra, akaratom ellenére. Ellenállhatatlan vágy fogott el, hogy elkalandozzam a csövek rengeteg erdejének közepén, hogy belopóddzam legsötétebb zugaiba, s ott a sarkában legyek Effarane mesternek, akinek kalapálását hallottam az orgonaház

mélyérıl. Óvakodtam attól, hogy mindebbıl otthon valamit is elmeséljek; apám és anyám nyilván azt hitték volna, hogy megbolondultam. VII. Karácsony elıtt nyolc nappal a délelıtti órán ültünk, a lányok az egyik oldalon, a fiúk a másikon. Valrügis úr a katedráján trónolt; öreg nıvére a szokott helyén, a sarokban kötögetett hosszú-hosszú kötıtőkkel, valóságos konyhanyársakkal. Teli Vilmos éppen akkor sértette meg Gessler kalapját, amikor kinyílt az ajtó. A plébános úr lépett be. Illedelmesen felálltimk, a plébános úr mögött pedig megjelent Effarane mester. Mindenki lesütötte szemét az orgonista átható tekintete elıtt. Vajon mit kereshetett az iskolában, és vajon miért kisérte el ide a plébános úr? Ügy vettem észre, mintha engem különösképpen

70 szemügyre venne. Bizonyára felismert, és én kényelmetlenül éreztem magamat. Eközben Valrügis úr lelépett az emelvényérıl, a plébános úr elé sietett, és így szólt hozzá: — Minek köszönhetem a megtiszteltetést? — Magiszter uram, be akarom önnek mutatni Effarane mestert, aki látogatást óhajtott tenni tanítványainál. — És miért? — Megkérdezte tılem, hogy van-e énekkara Kal-fermattnak, Valrügis uram. Igenlıen válaszoltam neki. Hozzáfőztem, hogy kiváló volt abban az idıben, amikor szegény Eglisak vezette. Ezt hallva Effarane mester kifejezésre juttatta abbeli kívánságát, miszerint szeretné meghallgatni az énekkart. Ezért hoztam ide magammal ma reggel magiszter uram órájára, és arra kérem, bocsásson meg neki. Valrügis úr elıtt nem volt miért mentegetıznie. Mindaz, amit a plébános úr tett, helyesen volt téve. Teli Vilmos ezúttal várakozni fog. És akkor, Valrügis úr intésére, helyet foglaltunk. A plébános úr egy fotelban, amelyet én vittem oda neki, Effarane mester pedig a kislányok padjának végében, miközben a leánykák élénken továbbhúzódtak, hogy helyet csináljanak neki. Legközelebb Betty ült hozzá, és jól láttam, hogy a drága kicsike megrémült a hosszú kezektıl és a levegıben mellette arpeggiókat rajzoló hosszú ujjaktól. Effarane mester megszólalt, és éles hangján megkérdezte: — Ezek a gyermekek varrnak az énekkarban?

— Nem mindegyikük tagja — felelte Valrügis úr. — Hányan? — Tizenhatan. 71 — Fiúk és lányok? — Igen — mondta a plébános úr —, fiúk és lányok, és mivelhogy ennyi idıs korukban egyforma a hangjuk . . — Tévedés — vágott közbe hevesen Effarane mester —, hozzáértı fül nem tévesztené ıket össze. Hogy elcsodálkoztunk-e ezen a válaszon? Éppen a Betty hangjának meg az enyémnek annyira hasonlított a csengése, hogy nem lehetett közöttünk különbséget tenni, amikor beszéltünk; késıbb persze majd másképpen alakul, mert a mutálás után nem egyformán változik meg a két nemhez tartozó serdülık hangszíne. Mindenesetre az olyan személyiséggel, mint Effarane mester, nincs helye vitának, és mindenki a mondottakhoz tartotta magát. — Kérem, lépjenek elıre az énekkarhoz tartozó gyerekek — szólított fel bennünket, és karját máris úgy eipelte a magasba, mint egy karmesteri pálcát. Nyolc fiú, közöttük jómagam, és nyolc leány, közöttük Betty, egymással szemben, két sorban helyezkedtünk el. És ekkor Effarane mester elkezdett minket sorra megvizsgálni, sokkal gondosabban, mint ahogyan Eglisak idejében valaha is vizsgáltak. Ki kellett tátanunk a szájunkat, kinyújtanunk a nyelvünket, hosszasan be- és kilélegzenünk, a torkunk fenekéig meg kellett neki mutatmmk a hangszálainkat, már-már úgy látszott, hogy meg akarja ıket csipkedni az ujjaival. Azt hittem, hogy a végén felhangol bennünket, mint a hegedőt meg a gordonkát szokás. Szavamra mondom, egytıl egyig nyugtalankodni kezdtünk. A plébános úr, Valrügis tanító úr és öreg nıvére 71 meghökkenve figyelték a történtéket, és egyetlen szót sem mertek szólni. — Figyelem! — kiáltotta el magát Effarane mester. — A C-dúr skálát! Tessék a hangvilla. A hangvilla? Azt vártam, hogy kétágú kis szerszámot húz elı a zsebébıl, hasonlót a jó öreg EgUsak úréhoz, amelynek rezgései Kalfermattban éppen úgy, mint másutt, a hivatalos, normál a hangot adják. És ekkor újabb megdöbbenés következett. Effarane mester lehajtotta fejét, és félig behajlított hüvelykujjával tompa ütést mért koponyája tövére.

És micsoda meglepetés! Felsı gerinccsigolyája érces hangot adott, és ez a hang pontosan a normál a hang volt, a maga nyolcszázhetven rezgésével. Effarane mester magában hordta a normál hangvillát. És ekkor, egy kisterccel feljebb, megadta a c hangot, miközben karja végén remegtette a mutatóujját, majd ismét megszólalt. — Figyelem! — ismételte. — Ütöm a taktust! Mi pedig máris a C-dúr skálát szolmizáltuk, elıbb felfelé, utána visszafelé. — Rossz . . . rossz! — kiáltotta Effarane mester, miután a legutolsó hang is elnémult. — Tizenhat különbözı hangot hallok, és csupán egyetlenegyet kellene hallanom. Szerintem túl kényesnek mutatkozott be, hiszen igazán nagyon pontosan szoktunk együtt énekelni, és ezért mindig ıszinte dicséretet kaptunk. Effarane mester jobbra és balra elégedetlen pillantásokat vetve, a fejét rázta. Ügy rémlett elıttem, hogy feltőnıen mozgékony fülét úgy hegyezte, mint a kutyák, macskák és más négylábúak szokták. — Kezdjük elölrıl! — kiabálta. — Most egyenként. Mindegyikıtöknek meg kell hogy legyen a ma 72 ga különleges hangárnyalata, hogy úgy mondjam, a maga fiziológiai hangja, és csakis ezt az egyetlenegy hangot volna szabad kiadnia egy kórusban. Egyetlenegy — fiziológiai! — hang. Mit jelentett ez a szó? Szerettem volna tudni, vajon melyik lehet ennek a különc alaknak a fiziológiai hangja, no meg a plébános úré is, akinek egész szép győjteménye volt hangokból, méghozzá hamisabbnál hamisabb hangokból. Nem éppen szorongás nélkül kezdtünk neki — vajon nem fog bántalmazni ez a rémes ember? —, és nem minden kíváncsiság nélkül, mert szerettük volna megtudni, melyik a saját személyes, jellemzı hangunk, amelyet azután úgy kell majd ápolnunk a torkunkban, mint a cserépbe ültetett virágot. Hocttal kezdte, és miután kipróbálta a skála különbözı hangjait, Effarane mester a g-ben ismerte fel Hoct fiziológiai hangját, ez lévén a legigazibb, a leg-csengıbb azok között, amelyeket gégéje ki tudott bocsátani. Hoct után Farinára került a sor; ı életfogytiglan a normál a-ra ítéltetett. Majd a többi iskolatársam állta ki az aprólékoskodó vizsgát, és jellemzı hangjuk megkapta Effarane mester hivatalos bélyegzıjét. Ekkor én léptem elı.

— Á! Te vagy, kisfiam! — mondta az orgonista. És megfogva a fejemet, hol erre, hol arra csavarta, hogy már attól féltem, a végén kicsavarja a helyérıl. — Lássuk csak a hangodat — folytatta. Elénekeltem a skálát c-tıl c-ig, elıbb felfelé, azután visszafelé. Effarane mesteren látszott, hogy elégedetlen. Felszólított, hogy kezdjem újra . . . Nem ment. . . Nem ment. Nagyon bántott a dolog. Nekem, 73 aki az énekkar legjobbjai közé tartozom, nekem ne volna egyéni hangom? — Rajta! — kiáltott fel Effarane mester. — Halljuk a kromatikus skálát!... Így talán felfedezem a hangjegyedet. Én pedig, félhangközönként emelve feljebb a hangot, elénekeltem a kromatikus skálát, — Jól van . . . jó! — szólt az orgonista. — Megfogtam a hangjegyedet, te pedig tartsd ki az egész taktuson keresztül! — És melyiket? — kérdeztem kissé reszketve. — Adisz-t. És egyetlen lélegzetre kihúztam ezt a disz-t az egész taktuson át. A plébános úr és Valrügis úr illendınek érezték, hogy kifejezést adjanak elégedettségüknek. — Most a lányokon a sor! — adta ki az utasítást Effarane mester. ' Én pedig ezt gondoltam: „Bár Bettyé is a disz lenne! Nem lepıdnék meg rajta, hiszen a kettınk hangja remekül összeillik!" Egymás után vizsgáztak a leányok. Az egyiknek h, a másiknak e a jellegzetes hangja. Amikor Betty Clére-nek kellett énekelnie, nagyon félénken állt oda Effarane mester elé. — Rajta, kislány! És megszólalt Betty oly édes, oly kellemes csengéső hangja, hogy szinte azt mondta az ember, a tengelice dalol. Csakhogy Bettyvel is ugyanaz történt, ami pajtásával, Joseph Müllerrel. A kromatikus - skálához kellett fordulni, hogy meg lehessen találni a m hangjegyét, míg végül is az esz jutott osztályrészéül. B Eleinte elszontyolodtam, de azután jobban utána

73 tyé volt az esz, az enyém pedig a disz. Nos hát, vajon nem ugyanaz-e a kettı? . . És tapsolni kezdtem. — Mi lelt, kisfiam? — kérdezte az orgonista, szemöldökét összeráncolva. — Nagyon megörültem, uram — merészkedtem válaszolni —, mert Bettynek és nekem ugyanaz a jellegzetes hangunk . . . — Ugyanaz?! — hördült fel Effarane mester.

És egyetlen mozdulattal egész magasságában úgy kihúzta magát, hogy karja a mennyezetet érte. — Hogy ugyanaz a hang! — folytatta. — 0! Hát te azt hiszed, hogy a disz és az esz ugyanaz a hang? Szamárfület érdemelnél a tudatlanságodért!... Talán az Eglisak uratoktól tanultatok ekkora ostobaságokat? És ön eltőrte ezt, plébános uram ? . . . És ön is, magiszter uram? . . . És maga is, vénkisasszony? Valrügis úr nıvére egy tintatartót keresett, hogy az orgonista fejéhez vágja. Ez azonban tovább folytatta, teljesen szabadjára engedve dühkitörését. — Te kis szerencsétlen, tehát még azt sem tudod, mi az a kommá, a nyolcad hangköz, ami megkülönbözteti a dis2-t az €S2-tıl,,az aisz-t a b-tıl és a többit? Nahát! Szóval itt senki sem akad, aki fel tudja becsülni a nyolcad hangközöket? Hát csak elpergame-nesedett, kıvé keményedett, elszarusodott, repedt dobhártyák rejlenek a kalfermatti fülek mélyén? Moccanni se mertünk. Még az ablaktáblák is megmegremegtek Effarane mester átható hangjától. Mélyen lesújtott, hogy én idéztem elı ezt a jelenetet, nagyon elszomorított, hogy Betty hangja és az enyém között, ha csupán nyolcadhangnyi is, de eltérés volt. A plébános úr nagy szemeket meresztett rám. Valrügis úr is reám szegezte tekintetét. . . 74

Az orgonista azonban hirtelen lecsillapodott, és így szólt: — Figyelem! És mindenki foglalja el helyét a skála szerint!

Megértettük, hogy ez mit jelent, és valamennyien személyes hangjegyünknek megfelelıen helyezkedtünk el, Betty a negyedik helyen, esz minıségében, én pedig rögtön utána, disz minıségemben. Azt lehetett volna mondani, hogy egy pánfuvolát vagy még inkább egy orgona sípjait ábrázoltuk azzal az egyetlen hanggal, amelyet mindegyikünk megszólaltatni képes. — A kromatikus skálát kérem — kiáltotta el magát Effarane mester —, mégpedig tisztán! Mert különben . . . 75 Nekünk se kellett kétszer mondani. A c-vel megbízott pajtásunk kezdte, majd a következık folytatták; Betty elénekelte a maga esz-ét, utána pedig én a disz-emet. Látszott, hogy az orgonista füle értékeli a különbséget. Miután háromszor felszálltunk a hanggal, háromszor egymás után lefelé is elénekeltük a kromatikus skálát. Még Effarane mester is elégedettnek látszott. — Jól van, gyerekek! — jelentette ki. — A végén még sikerül belıletek eleven billentyőzetet csinálnom! És mivel a plébános lir nem valami meggyızött arccal a fejét csóválta, Effarane mester így folytatta: — Miért n e ? . . . Hiszen zongorát már gyártottak macskákból, a nyávogásuk alapján összeválogatott macskákból. Olyankor nyávogtak, amikor meghúzták a farkukat. Macskazongora, macskazongora! — ismételte egyre. Elkezdtünk nevetni, holott nem tudtuk biztosan, vajon komolyan beszél-e Effarane mester vagy sem. Késıbb azonban megtudtam, hogy igazat mondott, amikor arról a macskazongoráról beszélt. Valami, szerkezet húzta meg olyankor a macskák farkát, amitıl nyávogtak. Uramisten! Hogy mit ki nem agyainak az emberek! Ekkor Effarane mester fogta a sapkáját, sarkon fordult, és elindult kifelé, miközben ezeket mondotta: — Ne felejtsétek el a hangjegyeteket, fıképpen te ne felejtsd el. Disz úrfi, meg te. Esz kisasszony! És ez a név rajtunk ragadt.

75 VIIL így zajlott le Effarane mester látogatása Kalfermatt iskolájában. Ami engem illet, nagyon a hatása alatt maradtam. Ügy rémlett, mintha szüntelenül egy disz rezegne a torkom mélyén. Az orgona javítási munkálatai eközben jól haladtak. Még nyolc nap választott el bennünket a karácsonytól. Minden szabad idımet az orgonakarzaton töltöttem. Valami vonzott, ami erısebb volt az akaratonmái. Amennyire tılem telt, még segítettem is az orgonakészítınek és fújtatójának, akibıl egy

szót sem lehetett kihiizni. A regiszterek most jó állapotban voltak, a fújtatórendszer mőködésre készen állott, az orgonaház újjászületett, rézrészei csillogtak a templomhajó félhomályában. Igen, az ünnepekre készen leszünk, kivéve tálán azt a híresnevezetes gyermekhangszerkezetet. Valójában itt valami bibéje volt a munkának. Ez tulajdonképpen csak Effarane mester mérgelıdésébıl látszott. Próbálkozott, újból és újból próbálkozott. . . Nem ment a dolog. Nem tudom, mi hiányzott a regiszterébıl, ı sem tudta. Innen származott csalódottsága, mely heves dühkitörésekben jutott kifejezésre. Felelıssé tette a kudarcért az orgonát, a fújtatóberen-dezést, a fújtatót, a szegény Disz-t, aki már-már nem bírta tovább. Olykor attól tartottam, hogy mindent összevissza tör-zúz, és elmenekültem. . . És mit szól majd hozzá Kalfermatt reményeibıl kiábrándult lakossága, ha a karácsonyi éjféli misét nem a méltó ün-_ nepélyességgel celebrálják? 76 kar nem énekelhet karácsonykor, hiszen felbomlott, és így az orgonaszóra leszünk utalva. Egyszóval elérkezett a z ünnep napja. A legutolsó huszonnégy órában Effarane mester, egyre csalódot-tabban, már-már ırjöngött a dühtıl, és attól tarthattunk, hogy eszét veszti. Le kellene mondania a gyermekhangregiszterrıl? Nem voltam vele tisztában, mert olyan nagyon megrémített, hogy a lábamat se mertem többé az orgonakarzatra betenni, de még a templomba se. Karácsony elıestéjén az volt a szokás, hogy a gyermekeket már alkonyatkor lefektették, és így az istentiszteletig kialudtak magukat, s éberen hallgathatták az éjféli misét. Szóval aznap este, iskola után hazakísértem a kapujukig a kis Esz-t. Mert most már így hívtam. — Ugye, nem mulasztod el a misét? — figyelmeztettem. — Nem, Joseph, és ne felejtsd otthon az imakönyvedet. — Nyugodt lehetsz! Mire hazaértem, otthon már vártak. — Feküdj szépen le —• mondotta édesanyám. — Igenis — válaszoltam engedelmesen —, de cseppet sem vagyok álmos. — Nem baj! ---De azért. — Tedd, amit édesanyád mond — vette át a szót édesapám —, és mi majd felébresztünk, amikor itt az ideje. ' Szót fogadtam, megcsókoltam szüleimet, és felmentem a szobácskámba. Ünneplı ruhám oda volt készítve egy szék hátára, kifényesített cipım pedig az ajtó 76

mellé. Csak fel kellett ıket húznom felkeléskor, miután arcot és kezet mostam. Pár pillanatba telt, és bebújtam a takaróm alá, eloltottam a gyertyát, a szoba azonban félig világos maradt a szomszédos háztetıket fedı hótól. Nem kell mondanom, hogy túl voltam azon a koron, amikor az ember kiteszi a cipıjét a kandalló elé, abban reménykedve, hogy karácsonyi ajándékot talál benne. És most visszaemlékezve arra gondoltam, hogy milyen szép idık is voltak azok, és hogy soha többé nem térnek vissza. Utoljára három vagy négy évvel azelıtt esett, hogy az én édes kis Esz-em egy szép ezüstkeresztet talált a papucsában... Ne áruljanak el, de én tettem bele! Azután ezek a derős dolgok elmosódtak a fejemben. Effarane mesterre gondoltam. Láttam, amint mellettem ül, hosszú kabátjában, hosszú lábszárával, két hosszú kezével, hosszúkás arcával. . . Hiába dugtam be a fejemet a párnám alá, egyre ıt láttam, úgy éreztem, hogy ujjaival végigtapogat az ágyamon . . . Hogy rövid legyek, addig forgolódtam ide-oda, amíg sikerült elaludnom. Mennyi ideig tartott az álmom? Nem tudom. De hirtelen arra ébredtem, hogy valaki durván a vállamra teszi a kezét. — Gyerünk, Disz úr! — szólalt meg egy hang, amelyre azon nyomban ráismertem. Effarane mester hangja volt. — Gyerünk, Disz. . . itt az ideje . . . Le akarod késni a misét? » Hallottam, mit mond, de nem értettem. K — Hát ráncigáljalak ki az ágyból, ahogyan a ke■ nyeret húzzák ki a sütıbıl?

B A takarómat hevesen lerántották. Kinyitottam a

I

129 szememet, s egészen elkápráztatott egy kézen csüngı

lámpás fénye . . . Mekkora rémület fogott e l ! . . , Effarane mester szólt hozzám: — Siess, Disz, öltözz fel! — Felöltözni? — Hacsak nem akarsz ingujjban jönni a misére! Nem hallod a harangszót? Valóban, teljes erıvel húzták a harangot. — Mondd csak. Disz, hajlandó vagy végre felöltözni? öntudatlanul, de egy perc alatt felöltöztem. Igaz, hogy Effarane mester segített, márpedig amit ı csinált, azt gyorsan csinálta. — Gyere — szólt, és felvette a lámpását. — De édesapám, édesanyám? , . . — jegyeztem meg. — Ok már a templomban vannak.

Nagyon meglepett, hogy meg sem vártak. Végül is elindultunk. A ház kapuja tárva, majd betettük, és máris az utcán voltunk. Milyen száraz fagy! A tér teljesen fehér, az égbolt csillagokkal teletőzdelve. A háttérben kiválik a templom és tornya, és mintha a torony legtetején egy csillag gyulladt volna ki. Követtem Effarane mestert. De ı ahelyett, hogy a templom felé vette volna útját, hol ebbe az utcába tért be, hol meg amabba. Meg-megállt a házak elıtt, s a házak kapui kitárultak, anélkül, hogy kopogtatnia kellett volna rajtuk. Iskolatársaim léptek ki a kapukon, ünneplıbe öltözve, Hoct, Farina és mindazok, akik a templomi énekkar tagjai voltak. Majd a lányokra került sor, legelıször az én kis Es2-emre. Kézen fogtam. 78 — Félek! — vallotta be nekem. Nem mertem azt válaszolni, hogy; „Én is!" — nehogy még jobban megrémítsem. Végre mind összegyőltünk. Mindenki, akinek személyes hangjegye van, az egész kromatikus skála. De vajon milyen tervet forralhatott az orgonamester? Gyermekhangszerkezete helyett a kórus gyermekeibıl akart regisztert kialakítani? Akarva, nem akarva engedelmeskednünk keU ennek a rendkívüli egyéniségnek, ahogyan a zenészek engedelmeskednek karmesterüknek, amikor meglendül kezében a pálca. A templom oldalkapujához érünk. Kettesével lépjük át. Még senki sincs a hideg, sötét, néma templomhajóban, ö pedig azt állította, hogy apám és anyám a templomban várnak! . . . Megkérdezem tıle, meg merem kérdezni. — Hallgass. Disz — feleli —, inkább segíts felmenni a kis Es2nek. így is teszek. Mind, ahányan a szők csigalépcsın szorulunk, felérkezünk az orgonakórus vízszintes pihenıjére. A kórus hirtelen kivilágosodik. Az orgona játékszekrénye nyitva áll, a fújtató a helyén vár, szinte azt mondaná az ember, hogy teljesen megtelt a fújtatószerkezet levegıjével, akkora nagynak rémlik, Effarane mester jelt ad, és mi sorban elhelyezkedünk. Kinyújtja a karját; az orgonaház kinyílik, majd ránk zárul. . . Mind a tizenhatan be vagyunk zárva a regiszterek sípjaiba, mindannyian külön-külön, de egymás tıszomszédságában. Betty esz minıségében a negyedikben van, én pedig disz minıségemben az ötödikben. Tehát kitaláltam Effarane mester gondolatát. Kétség sem fér hozzá. Mivelhogy nem sikerült használhatóvá tennie a szerkezetét, a templomi énekkar 78 gyermektagjaiból állította össze gyermekhangregiszterét, és amikor a légáram elér hozzánk a sípcsövek száján keresztül,

mindegyikünk megadja a maga hangját! Nem a macskák, hanem én, Betty, pajtásaink, mindnyájan, mi leszünk azok, akiket a billentyők mőködésbe hoznak. — Betty, itt vagy? — kiáltottam fel. — Itt vagyok, Joseph. — Ne félj, melletted vagyok! — Csend! — harsogott Effarane mester hangja. És elhallgattunk. IX. Közben a templom majdnem megtelt. Sípcsövem hasadékán át láthattam, mint árad a hivık tömege a most már fényesen kivilágított templomhajón át. Es ez a sok család nem tudja, hogy gyermekeik közül tizenhat az orgona foglya! Tisztán kivehetıen hallottam a léptek zaját a templomhajó kövezetén, a székek tologatását, a cipık és hócipık kopogását, a templomokra oly jellegzetes visszhangjukat. A hívek elfoglalták helyüket az éjféli miséhez, a harang pedig egyre kongott. — Itt vagy? — kérdeztem még egyszer Betty tıi. — itt vagyok, Joseph — felelte egy remegı hangocska. — Ne f é l j . . . ne félj, B e t t y ! . . . Csak addig vagyunk itt, amíg a mise tart. . . Utána elengednek. Valójában nem hittem benne, hogy ez így lesz. Effarane mester nem fogja megengedni, hogy mada 79 rai kirepüljenek a kalitkából, és ördögi hatalmával hosszú idıre itt tarthat bennünket. . . Talán örökre! Végre megcsendült a csengettyő. A plébános úr '^s két ministránsa az oltár lépcsıje elé értek. A szertartás megkezdıdött. De hogy lehet az, hogy szüleink nem nyugtalankodnak miattunk? Megláttam apámat és anyámat, ültek nyugodtan a helyükön. Nyugodtan ült Clérp nr és Clére-né asszony is. Nyugodtan üldögéltek iskolatársaim családtagjai is. Megmagyarázhatatlan! Nos hát éppen ezen gondolkoztam, amikor förgeteg sivított át az orgonaházon. Valamennyi csı beleremegett, akárcsak az^rdı a szélvihartól. A fújtató teli tüdıvel mőködött. Effarane mester játszani kezdett, s az introitust várta. A nagy regiszterek, még a pedálsor is, menny-dör.aésszerően dübörögtek. Félelmetes akkorddal végzıdött a dallam a harminckét lábas burdónak basszusára. Majd a plébános úr rázendített az introitusra.: „Dominus díxit ad me: Filius meus'es tu." A glóriára pedig Effarane mester a trombitanyelvsípok harsogá-sával kezdett rá.

Rettegve lestem a pillanatot, amikor a fújtatok szele behatol sípjainkba: az orgonamővész azonban minden bizonnyal a mise közepére tartogatott bennünket. Kyrie .. . utána következett a szentlecke. A szentlecke után a gr aduálét két fenséges alleluja zárta be, a nagy regiszterek kíséretére. És ekkor, az evangélium és a szentbeszéd alatt egy idıre elhallgatott az orgona. A plébános úr a szentbeszédben megköszönte a z orgonistának, hogy visszaadta Kalfermatt templomának elnémult hangjait. . . 80 O! Csak kikiabálhattam volna a csı hasadékán keresztül, csak hallathattam volna disz-emet!... , Felajánlásnál tartottunk. Ezeket a szavakat: „Loe-tentur coeli, et exultet terra, ante faciem Domini quoniam venit" — Effarane mester csodálatos játéka kísérte, fuvolaregiszterekkel és dublettjeikkel. Nagyszerő volt, ezt el kell ismerni. Kimondhatatlanul elbővölı hangjaira még az egek is örvendeznek, és úgy tőnik, hogy mennyei karok zengik az isteni gyermek dicsıségét. Ez mintegy öt percig tarthatott, de nekem ez az öt perc öt évszázadnak tőnt, mert megéreztem, hogy a gyermekhangokra az Ürfelmutatás pillanatában kerül sor: a nagy mővészek erre a pillanatra tartogatják legzseniálisabb rögtönzéseiket. Az igazat szólva inkább holt voltam, mint eleven. Ügy éreztem, hogy a várakozás rettegésében kiszáradt torkomon soha egy hang sem fog kijönni. Csakhogy nem vettem számításba azt az ellenállhatatlan légnyomást, amely majd felduzzaszt, amidın az orgonista u j j a megnyomja az engem vezérlı billentyőt. Végre elérkezett a rettegett Ürfelmutatás. Megszólalt a csengettyők éles hangja. Az általános áhítat csendje vonul végig a templomon. Mindenki fejet hajt, miközben a két ministráns felemeli a plébános úr kazuláját. . . Nos hát, jóllehet ájtatos gyermek voltam, én nem merültem áhítatba! Csak arra a viharra gondoltam, amely a lábam alatt fog elszabadulni. És ekkor félhangon megszólaltam, hogy csak ö hallja. — Betty? — suttogtam. — Mit akarsz, Joseph ? — Vigyázz, most kerül ránk a sor! 80 — O, , Jézus, Mária! — sóhajtott fel szegény leányka. Nem tévedtem. Tompa z a j hallatszott. Azoknak a szelepeknek zaja, amelyek a gyermekhangregiszter-rel összeköttetésben álló szélládába juttatják el a levegıt. Kellemes és magával ragadó dallam kelt szárnyra a templom boltívei között abban a

pillanatban, amikor beteljesedett a megtestesülés titka Hallom Hoct g-jét. Farina a-ját, majd az én drága kis szomszédnım esze következett, azután egy fuvallat-tó! megtelik a mellkasom, gyöngéden kíméletes f u vallat csalja ki ajkamról a disz-t. Szeretnék néma maradni, d e nem lehet. Eszköz vagyok már csupán az orgonista kezében. A billentyő, amelyet leüt a z orgonáján, mintha szelepét nyitna meg a szívemen . . . J a j ! Be szívszaggató érzés! Nem! Ha így folytatja, most már nem hangok törnek fel belılünk, hanem kiáltások, jajveszékelések . . . És hogyan fessem le azt a kínszenvedést, amit akkor éreztem, amidın Effarane mester rettenetes keze szőkített szeptim akkordot ütött le, én pedig a második helyet foglalom el ebben az akkordban: c, disz, fisz, a! A kegyetlen, a hajthatatlan mővész azonban véget nem érıen kitartja az akkordot, és engem ájulás környékez, úgy érzem, meghalok, és elveszítem a z eszméletemet . . . Ezért azután, a híres-nevezetes szőkített szeptim-nek nem lévén többé disz-e, az összhangzattan szabályai szerint megoldhatatlanná válik. 81 X. — Ejnye, mi van veled? — rázogat apám. — Én . . . én . . . — Na, ébredezz, itt az ideje, hogy elinduljunk a templomba, . . — Hogy elinduljunk? . . . — Ügy van. . . egy, kettı, ki az ágyból, különben lekésed a misét, márpedig tudod, ha nincs éjféli mise, karácsonyi lakoma sincs! Hol jártam? Mi történt? Mindez csak álom volt. . . a rabság az orgona sípjaiban, a dallam az Ürfelmu-tatás után, meghasadt szívem, torkom, amely képtelen volt kiadni a disz hangot? . . . Bizony, gyermekeim, elalvásom pillanatától kezdve addig a pillanatig, amikor apám ébresztegetni kezdett, mindent csak álmodtam, s ezt szertelenül felizgatott fantáziámnak köszönhettem. — És Effarane mester? — kérdeztem. . — Effarane mester a templomban van — felelte apám. — Édesanyád is ott van már. . . Siess, öltözködsz már végre ? Ügy öltözködtem fel, mintha részeg lennék, s közben folytonosan azt a gyötrelmes és végeérhetetlen szőkített szeptimet hallottam . . . Megérkeztem a templomba: Ott láttam mindenkit a szokott helyén, édesanyámat, Clére urat és Clére-né asszonyt, az én drága Bettykémet, jól bebugyolálva, mert nagyon hideg volt. A harangtoronyban még meg-megkondult a harang, még hallhattam utolsó bimbamjait.

A plébános úr, a nagy ünnephez méltó díszes papi 82 öltözetben, az oltár elé érkezett, várva, hogy az orgona gyızelmi indulóra zendítsen. Micsoda meglepetés! Ahelyett, hogy megszólaljanak az introitust megelızı fenséges akkordok, az orgona néma maradt. Hallgatott! Egyetlen hang se hallatszott! A sekrestyés felmászott a karzatra. . . Effarane mester nem volt fent. Keresték mindenütt. Hasztalan^ Eltőnt az orgonista. Eltőnt a fújtató. Kétségtelenül azon bıszült fel, hogy nem sikerült felszerelnie a gyermekhangregiszterét, és emiatt otthagyott csapotpapot, templomot, majd a várost, még a járandóságát sem kérte, és valóban, soha többé nem látták felbukkanni Kalfermattban. Bevallom, gyermekeim, hogy engem egyáltalában nem bántott a dolog, mert ennek a különös egyéniségnek a társaságában távolról sem úsztam volna meg egy zavaros álommal, és elıbbutóbb kötözni való bolond lett volna belılem! Márpedig ha Disz úr megbolondult volna, nem vehette volna feleségül tíz esztendıvel késıbb Esz kisasszonyt — márpedig házasságukat az ég áldása kísérte. Ami azt bizonyítja, hogy egy nyolcad hangköz — vagy ahogyan Effarane mester mondta, egy „kom-ma" — különbség ellenére is lehet boldog egy házasság. 82

\

A HUMBUG AMERIKAI ÉLETKÉP 1863. március havát írtuk, amikor beszálltam a New York és Albany között közlekedı Kentucky gızhajóra. Az évnek ebben a szakaszában jelentékeny áru-szállítmányok érkeznek, s ezért nagy kereskedelmi forgalom bonyolódott le a két város között, amiben egyébként semmi rendkívüli sincs. Valójában a New York-i nagykereskedık ügynökeik útján állandó kapcsolatokat tartanak fenn a legtávolabbi országokkal, és így juttatják el mindenfelé áz óvilág termékeit, ugyanakkor pedig kiviszik külföldre a honi eredető portékákat. Ütrakelésem Albany felé újból alkalmat adott rá, hogy megcsodálhassam New York élénk forgalmát. Mindenfelıl tódultak az utasok, közöttük olyanok, akik a számos poggyászukat cipelı hordárokkal pöröltek, meg olyanok, akik valódi angol turistához méltóan maguk vitték a ruhatárukat tartalmazó, aüg észrevehetı táskát. Egymás hegyén-hátán rohant mindenki, igyekezvén elfoglalni helyét az utasszállító hajó fedélzetén, amelynek befogadóképességét a spekuláció szelleme igazi amerikai rugékonysággal ruházta fel.

Már az elsı két gongütés rémületet keltett a késın jövık között. A beszállóhíd meghajlott az utolsónak érkezık súlya alatt, s ezek általában és mindenütt 141 olyan emberek, akiknek utazása jelentıs károsodás nélkül nem halasztható. A tömeg végül mégis elhelyezkedett. A csomagokat egymásra halmozták, az utasok egymás mellett szorongtak. A lángok felcsaptak a kazán füstcsöveibe, a Kentucky fedélzete megremegett. A nap sugarai erınek erejével áthatoltak a reggeli ködön, és kissé felmelegítették a márciusi levegıt, amelyen kénytelen az ember a ruhája gallérját felhajtani, kezét zsebre dugni, miközben ezt hajtogatja : máma szép idı lesz. Minthogy utazásom egyáltalában nem volt üzleti jellegő, minthogy utazóbıröndöm elegendıképp tágas volt, hogy beleférjen minden szükséges és fölösleges cókmókom, minthogy még csak az eszemet se járták meg sem spekulációs próbálkozások, sem üzletek, amiket szemmel kellene tartanom, szabadjára barangolhattak gondolataim, és a vak véletlenre, a turisták biza^as barátjára bíztam magam, hadd keressen és találjon számomra valami kellemeset és szórakoztatót, amikor tılem három lépésre Mrs. Melvilt fedeztem fel, aki a világ legelbővölıbb mosolyával fogadott. — Micsoda? ön, asszonyom — kiáltottam meglepetésemben, amelyet csak örömöm múlt fölül —, ön bátran szembeszáll egy Hudsont járó termesgızös ve^ szedelmeível és tömegével? — Ügy ám, kedves uram — válaszolta Mrs. Mel-vil, s angolosan kezet nyújtott. — Egyébként nem va--gyok egyedül; elkísért az én jó öreg Arsinoém. Egy gyapjúkötegen üldögélı hőséges néger szolgálójára mutatott, aki elérzékenyülve nézett úrnıjére. Az elérzékenyülést a jelenlegi körülmények között külön hangsúlyoznom kell, mert csak a fekete cselédnép tud ilyen elérzékenyülten nézni. 142 — Akármennyire segítségére lehet és akármilyen támaszt nyújthat is önnek Arsinoé, asszonyom — mondottam —, boldognak érzem magam, hogy jogom van védelmezıjének lenni az átkelés alatt. — Joga van, de ez nem kötelessége — válaszolta nevetve. — De hogy lehet az, hogy itt találom? Hisz úgy mondta, csak néhány nap múlva kel útra. Miért nem szólt nekünk tegnap az utazásáról? — Tegnap még magam sem tudtam róla — feleltem. — Kizárólag azért határoztam el, hogy elindulok Albanyba, mert az utasszállító hajó kolompja reggel hatkor felvert álmomból. Látja, min múlnak a dolgok? Ha hét órakor ébredtem volna fel, talán

Philadelphia felé tartanék! De ön, asszonyom, önrıl tegnap este azt hihette az ember, hogy a világ legott-honülıbb asszonya. — Kétségtelenül. Éppen ezért ön itt nem Mrs. Mel-vilt látja, hanem csak Henri Melvil New York-i hajótulajdonos és nagykereskedı fımegbízottját, aki egy áruszállítmány megérkezését fogja Albányban szemmel tartani, ön, aki az óvilág egyik túlcivilizált országának polgára, ön ezt nem fogja megérteni. . . Mivel a férjem ma reggel nem hagyhatta el New Yorkot, én helyettesítem. Kérem, higgye el nekem, hogy a könyvelést nem fogom rosszabbul vezetni, és az elszámolások sem lesznek kevésbé pontosak. — Elhatároztam, hogy többé semmin sem lepıdöm meg! — kiáltottam fel. — De azért mégis, ha Franciaországban történne ilyesmi, ha az asszonyok foglalkoznának a férjük üzleteivel, hamarosan a férjek végeznék a feleségük dolgát, ök zongoráznának, szednének virágot, kötnének harisnyát. . . — Nem nagyon hízeleg a honfitársainak — jegyezte meg nevetve Mrs. Melvil. 143 — Ellenkezıleg! Hiszen azt tételezem fel róluk, hogy asszonyaik kötik nekik a harisnyát. Ebben a pillanatban harmadszor hallottuk a gongütést. Hajóslegények kiáltoztak, hosszú csáklyákkal vértezték fel magukat, hogy ezek segítségével távolítsák el a mólótól a hajót; az utolsó utasok rohantak a Kentucky hídján. Karomat nyújtottam Mrs. Melvilnek, és kissé hátrább vezettem, ahol kevésbé volt sőrő a tömeg. — Ajánlóleveleket, adtam önnek Albanyba . : . — kezdte. — Ügy van. Óhajtja, hogy ezredszer is megköszönjem? — Dehogy, már csak azért sem, mert teljesen fölöslegessé váltak. Mivel apámhoz megyek, akinek a levelek szólnak, remélem, megengedi, hogy ne csak bemutassam neki, hanem az ı nevében vendégszeretetét is felajánljam. — Tehát igazam volt, amikor számítottam, hogy a vak véletlen teszi majd kellemessé utazásomat! Pedig tudja, hogy kis híján ön is, én is lemaradtunk? — Miért? — Egy bizonyos utas, abból a különcködı fajtából, amelynek a hóbortjai Amerika felfedezése elıtt az angolok elıjogai közé tartoztak, le akarta magának foglalni az egész Kentuckyt, szıröstül-bıröstül. — Talán Kelet-India valamelyik hercegérıl van szó, aki elefántok és bajadérok kíséretében utazik? — Éppen nem! Jelen voltam, amikor a hajó kapitányával tárgyalt, aki visszautasította kérését, és egyetlenegy elefántot

sem láttam beleavatkozni a társalgásba. Ez a különc kövér, vidám fickónak látszott, aki egyszerően kényelmesen akarhatott utazni, 'ennyi az egész.:. De nini! ö az, asszonyom! Meg 144 ismerem . . . Látja a rakparton azt az utast, aki élénk taglejtésekkel, kiáltozva fut errefelé? Tovább késlelteti az indulásunkat, pedig a hajó kezd eltávolodni a parttól! Valóban, "egy középtermető, két égıpiros pofasza-kállbozóttal ékesített hatalmas fejő, dupla galléros hosszú császárkabátot és fején széles karimájú gaucho-kalapot viselı férfiú érkezett teljesen kifulladva a rakpartra, amelynek beszállóhídját éppen akkor kezdték bevonni. Hadonászott, kézzel-lábbal ka-pálódzott, ordítozott, mit se törıdve a köréje sereglett tömeg nevetésével. — Hé! Hé! Kentucky... Ezer ördög! Lefoglaltam, elı jegyeztettem, kifizettem a helyemet, és most itt hagynak a szárazföldön!... Ezer ördög! Kapitány! Magát teszem felelıssé a legfelsıbb bíró és ülnökei elıtt! — Magukra vessenek a késın érkezık! — kiabálta vissza a kapitány, aki közben felment a parancsnoki hídra. — Pontos idıre kell megérkeznünk, és máris kezd apadni. — Ezer ördög! — ordította újból a kövér férfiú. — Százezer dollár kártérítést és még többet hajtok be magukon!... Bobby — kiáltott a kíséretében levı két néger közül az egyik felé fordulva —, foglalkozz a málhával, és rohanj a szállóba, Dacopa pedig közben eloldozza valamelyik bárkát, hogy utolérjük ezt az átkozott Kentuckyt. — Szükségtelen! — kiáltotta a kapitány, aki kiadta az utasítást, hogy eresszék el az utolsó hajókötelet. — Rajta! Dacopa! — biztatta néger szolgáját a kövér ember. A fekete fiú megragadta a vastag kötelet, abban a pillanatban, amikor a hajó már vonszolni kezdte ma 145 ga után, és végét erıteljesen az egyik parti cölöp köré tekerte. A csökönyös utas ugyanakkor a tömeg zajos tetszésnyilvánítása közben egy csónakba ugrott, és néhány evezıcsapással a Kentucky hágcsójához ért. Egykettıre a fedélzeten termett, a kapitányhoz sietett, és erélyesen kérdıre vonta, közben akkora lármát csapott, hogy tíz ember se különbet, s szaporábban pergett a nyelve, mint húsz szájas vénasszonynak. A kapitány még egy fia visszavágás erejéig is képtelen lévén szóhoz jutni, na meg különben is látva, hogy utasa belül jutott, elhatározta, hogy nem nyugtalankodik tovább az ügy miatt. Fogta a szócsövét, és elindult a gépház felé. Abban a pillanatban, amikor éppen jelt adott volna az indulásra, a kövér ember eléje állt, és így hördült fel:

— Ezer ördög, és a csomagjaim?! — Hogyhogy a csomagjai? — vágott vissza a kapitány. — Talán azok ott, amik most érkeznek? Az újabb késlekedéstıl már türelmetlenné vált utasok között zúgolódás tört ki. — — Kire dühöngenek? — méltatlankodott a rettenthetetlen utas. — Nem vagyok-e az Amerikai Egyesült Államok szabad polgára? Augustus Hopkins a nevem, és ha ez a név nem mond önöknek eleget. . . Nem tudom, valóban hatott-e ez a név a szemlélık tömegére. Akárhogyan is, a Kentucky kapitánya kénytelen volt odaállni a rakpart mellé, hogy behajózzák Augustus Hopkinsnak, az Amerikai Egyesült Államok szabad polgárának málháit. — Meg kell hagyni — jegyeztem meg Mrs. Melvilnek —, hogy különös ember. — Kevésbé különös, mint a csomagjai — felelte Melvilné két társzekérre mutatva, amelyeken két. 146 egyenként húsz láb magas, viaszosvászonnal bevont és kötelek, hurkok kibogozhatatlgui hálózatával átkötözött hatalmas ládát vontattak a rakodómólóra. Piros írásjegyek jelölték meg, melyik a ládák alsó s melyik a felsı oldala, a lábnyi betőkkel felírt Törékeny! figyelmeztetés- pedig százlépéses körzetben rettegést keltett a felelıs hatóságok képviselıiben. Noha a behemót málhák megjelenésére általános felhördülés támadt, Mr. Hopkins addig hadonászott kézzel-lábbal, fejjel és tüdıvel, amíg rengeteg veszıdség és számottevı késés árán a csomagokat elhelyezték a fedélzeten. A Kentucky végre elhagyhatta a rakpartot, s a folyamot szelı mindenféle vízi jármő között elindult felfelé a Hudsonon. Augustus Hopkins két néger szolgája mozdulatlanul elfoglalta ırhelyét gazdájuk két ládája mellett. A málha a végsıkig felcsigázta az utasok kíváncsiságát. A kíváncsiak legnagyobb része a csomagok körül tolongott, szabadjára eresztve a legszertelenebb találgatásokat, amikre csak a tengerentúli képzelıerı ragadtathatja magát. Magán Mrs. Melvil^n is meglátszott, hogy élénken foglalkoztatja a dolog, míg én, jó franciaként, minden igyekezetemmel azon voltam, hogy a legteljesebb közönyt színleljem. ^ — Furcsa ember lehet maga — állapította meg rólam Mrs. Melvil. — Nem izgatja a két hatalmas láda tartalma. Engem bizony majd megesz a kíváncsiság! — Bevallom — feleltem —, hogy engem az egész alig érdekel. Amikor megláttam azt a két roppant micsodát, rögvest a legmerészebb feltevésekbe bocsátkoztam. Vagy egy ötemeletes

házat tartalmaznak, a benne lakókkal együtt, gondoltam magamban, vagy pedig egyáltalán semmi sincs bennük. Nos, bármelyik feltevés bizonyosodik is be, márpedig mindkettı az 147 elképzelhetı legbizarrabb, nem éreznék különösebb meglepetést. Mindazonáltal ha óhajtja, asszonyom, megyek, és szerzek valami közelebbi felvilágosítást. — Szívesen venném — válaszolta Melvilné —, azalatt pedig, míg távol van, átvizsgálom ezeket a kimutatásokat. Magára hagytam különc útitársnımet, hadd nézhesse át összesítéseit. Munkáját a New York-i Bankház pénztárosainak gyorsaságával végezte, akikrıl úgy hírlik, elég, ha egyetlen pillantást vetnek egy hosszú-hosszú számoszlopra, s máris tudják a végösszeget. Miközben egyre ezen a furcsa társadalmon, az elragadó amerikai nık életének eme kettısségén járt az eszem, elindultam a felé az ember felé, aki minden tekintet céltáblájául, minden beszélgetés tárgyául szolgált. Jóllehet két ládája teljesen elfedte a kilátást a hajó orra és a Hudson medre elıl, a kormányos tökéletes biztonsággal vezette a steamboatot. mit sem törıdve a fel-felbukkanó akadályokkal. Pedig ezekbıl éppen elég kerülhetett útjába, mert soha folyókon, a Tem-zét beleértve, nem cirkált több hajó, mint az Egyesült Államok folyóin. Amikor Franciaországnak mindösz-sze tizenkét-tizenháromezer hajója volt bejegyezve, amikor Anglia hajóinak száma meghaladta a negyvenezret, az Egyesült Államok hatvanezerrel rendelkezett, s ebbıl kétezer gızhajó zavarta fel a világ minden tengerének hullámait. Ezekbıl a számadatokból világosan látszik, mekkora a kereskedelmi forgalom, egyúttal pedig magyarázatul szolgálnak azokra a sőrőn ismétlıdı balesetekre is, amelyeknek az amerikai folyók a színhelyei. Az igaz, hogy a merész kereskedık nem tulajdoní 148 tanak túl nagy fontosságot ezeknek a katasztrófáknak, ezeknek az összeütközéseknek, ezeknek a hajótöréseknek. Sıt alaposan fellendítették a biztosítótársaságok tevékenységét, amelyek meglehetısen rossz üzleteket kötnének, ha díjtételeik nem volnának hallatlanul magasak. Ugyanakkora súly és ugyanakkora terjedelem mellett Amerikában egy embernek kisebb az értéke és a fontossága, mint egy zsák kıszénnek vagy egy bála kávénak. Lehet, hogy az amerikaiaknak van igazuk, de ami engem illet, én a világ minden köszénbányáját és kávéültetvényét odaadnám a magam szerény francia személyemért. Márpedig, miközben

teljes gızzel és egész csomó akadályon át szeltük a vizet, meglehetısen nyugtalanul néztem utunk végkimenetele elé. Augustus Hopkins láthatólag nem osztotta aggályaimat. Azok közé az emberek közé tartozhatott, akik inkább felrobbannak, kisiklanak, elsüllyednek, de el nem szalasztanának egy üzletet. Mindenesetre egy cseppet sem érdekelte a tenger felé sietı Hudson partvidékének szépsége. A kiindulási pont, New York és a végcél, Albany közötti tizennyolc óra számára csak elvesztegetett idıt jelentett. Sem a part elragadóan kedves hajóállomásai, sem a festıi módon rendezett városkák, sem a síkságot hébe-hóba egy primadonna lábai elé dobott virágcsokorként tarkító erdık, sem a pompás folyó élénk sodrása, sem a tavasz elsı sugarai nem tudták ennek az embernek az üzérkedésen járó figyelmét magukra vonni. Fel és alá jái'-kált a Kentucky egyik végétıl a másikig, s közben elharapott mondatokat motyogott, vagy pedig nagy hirtelenjében le-leült valamelyik árukötegre, és számos zsebeinek egyikébıl ezerféle papirossal degeszre tömött, széles és vaskos levéltárcát szedett elı. Ép 149 penséggel azt a benyomást keltette bennem, hogy szántszándékkal fitogtatja a kereskedelmi bürokrácia eme irkafirka-győjteményét. Lázasan böngészett a hatalmas levelezésben, és teregette ki egyre-másra a minden országból keltezett s a földkerekség valamennyi postahivatala által lepecsételt bélyegekkel ellátott leveleket, és futotta át a sőrő sorokat igen figyelmetkeltı és — szerintem — igen keresetten feltőnı szenvedélyességgel. Ügy láttam, lehetetlenség hozzá fordulnom, hogy tıle tudjak meg valamit. Néhány kíváncsiskodó hasztalanul igyekezett fecsegésre bírni a titokzatos ládák mellett ırt álló két feketét, megszokott beszédessé-gükkel ellentétben Afrika eme két szülöttje tökéletesen makacs némaságba burkolózott. Arra készültem, hogy visszatérjek Mrs. Melvil mellé, és beszámoljak neki személyes benyomásaimról, amikor egy csoporthoz sodródtam, amelynek közepén a Kentucky kapitánya szónokolt. Hopkinsról volt szó. _ — Még egyszer ismétlem — mondotta a kapitány —, hogy ez a különc mindig ugyanígy jár el. Immáron tizedszer hajózik felfelé a Hudsonon, New Yorkból Albanyba, immáron tizedszer intézi úgy a dolgát, hogy elkésve érkezik, immáron tizedszer szállíttat ugyanilyen rakományt. Mire való mindez? Nem tudom. Az a hír járja, hogy Mr. Hopkins valami nagy vállalatot létesít néhány mérföldnyire Albanytól, és hogy a világ minden részébıl küldenek neki ismeretlen portékákat.

— A Kelet-indiai Társaság egyik fıügynöke lehet — vélekedett a jelenlevık közül valamelyik —, aki fióktelepet nyit Amerikában. — Vagy inkább dúsgazdag kaliforniai aranylelı 150 hely tulajdonosa — jegyezte meg egy másik. — \^Ia-milyen bányafelszerelést szállíthat. . . — Vagy pedig valamilyen versenytárgyalásra siet, és attól tart, hogy közben ráajánlanak — vetette fel egy harmadik. — A New York Herald ilyesmirıl irt néhány nappal ezelıtt. — Hamarosan egy ötszázmilliós alaptıkéjő ú j társaság részvényeinek kibocsátására ébredünk — főzte tovább a szót egy negyedik. — Én leszek az elsı, aki száz darab ezerdolláros részvényt jegyez. — Miért az elsı? — vágott vissza valaki. — Máris elsıbbségi jogai volnának az egész üzletben? Jómagam kész vagyok most, nyomban kétszáz részvény árát lepengetni, és többet is, ha kell. — Feltéve, hogy én meghagyok belılük valamit! — kiáltotta közbe messzirıl valaki, akinek nem láthattam az arcát. — Nyilvánvaló, hogy az Albany és San Francisco között megépítendı vasútvonalról van szó, az a bankár pedig, akinek opciója van rá, a legjobb barátom. — Mit beszél összevissza a vasútról ? Ez a Mr. Hopkins elektromos kábelt fektet le az Ontario-tavon keresztül, azokban a nagy ládákban pedig mérföldekre való huzal és guttapercsa van. — Az Ontario-tavon keresztül? De hiszen ez bombaüzlet! Hol van az a gentleman? — kiáltott fel egyszerre a spekuláció ördögétıl megszállott több kalmár is. — Hopkins úr majd lesz szíves elıttünk a vállalkozását ismertetni. Az enyémek az elsı részvények! — Az enyémek, kopkins úr, kérem! — Nem, az enyémek! — Nem, az enyémek! Ezer dollár felárat ajánl o k ! . . . 151 Ide-oda cikázták a kérdések és feleletek, és a felfordulás általános lett. Noha engem nem hozott kísértésbe a spekuláció, követtem az üzérkedık csoportját, amely a Kentucky hıse felé tartott. Hopkinst hamarosan sőrő tömeg vette körül, amelyet ı még arra se méltatott, hogy egy pillantást vessen rájuk. Terjedelmes levéltárcáján hosszú számsorok, tiszteletet parancsoló zérók egész sorozatát tartalmazó számok terültek el. Ceruzája alatt nyüzsögtek a számtani alapmőveletek. Ajkáról egy hegyi patak sebességével ömlöttek a milliók; úgy tőnt, hogy teljesen martalékává válik a saámolás ırületének. A zivatar

ellenére, amit a kufárkodás szenvedélye ennek a sok amerikainak fejében felkorbácsolt, csend támadt körülötte. Végül egy fantasztikus számtani mővelet után, amelynek során Augustus Hopkins mester háromszor törte ki ceruzája hegyét az egyes számjegyen, mely nyolc pompás zérus menetoszlopa élén állt, ezt a két szentséges szót rebegte el: — Százmillió. Majd összehajtogatta és gyorsan visszatette iszonyatos levéltárcájába papírjait, s két sor igazgyöngy-gyei ékesített órát húzott elı a zsebébıl. — Kilenc óra! Már kilenc óra! — kiáltott fel. — Hát nem halad ez az átkozott bárka? Hol a kapitány? Hol van a kapitány? E szavakkal Hopkins erıszakosan áttörte az ıt ostromló tömeg tripla győrődét, és megpillantotta a gépház lejárója fölé hajló kapitányt, aki onnan adott néhány utasítást a hajógépésznek. — Tudja ön, kapitány — kiáltott fenyegetıen —, hogy egy tízperces késés igen fontos üzletemet hiúsíthatja meg?! — Kinek beszél késésrıl — válaszolta a szemrehá152

nyástól elképedt kapitány —, amikor kizárólag ön az oka? — Ha nem ragaszkodott volna hozzá olyan konokul, hogy a szárazföldön hagyjon — felelte a lehetı legmagasabbra emelve hangját Hopkins —, nem veszítette volna el azt az idıt, amely a legtöbbet ér az évnek ebben a szakaszában. — És ha jobban vigyáztak volna arra, hogy ön meg a ládái idejében érkezzenek — vágott vissza ingerülten a kapitány —,

kihasználhattuk volna a dagályt, és jó három mérfölddel elıbbre járnánk. — Az ilyen szempontok engem egyáltalában nem érdekelnek. Nekem éjfél elıtt Albanyban, a Washington-szállóban kell lennem, és ha éjfél után érek oda, inkább el se hagytam volna New Yorkot. Elıre fi 153 gyelmeztetem, hogy ebben a z esetben önt is, az igazgatóságát is beperelem kártérítésért. — Most már talán békében hagyhatna! — hördült fel a kapitány, aki kezdett igen dühös lenni. — Nem én, nem bizony, amíg az ön kicsinyeskedé-se és üzemanyag-takarékoskodása abba a veszélybe sodorhat, hogy tíz vagyont kell elveszítenem!... Gyerünk, főtık! Négy-öt jókora lapát szenet a kemencékbe, maga pedig,'gépész uram, nyomja rá a lábát a kazánja szelepére, hadd hozzuk be az elvesztegetett idıt! S azzal Hopkins lehajított a gépházba egy erszényt, amelyben néhány dollár csillogott. A kapitány éktelen haragra gerjedt, a mi féktelen utasunknak azonban sikerült hangerıben és idıtartamban túltenni rajta. Ami engem illet, gyorsan odébbálltam az összetőzés színhelyérıl, mert tudtam, hogy a gépésznek adott utasítás, miszerint a szelep kinyitásával emelje a gız nyomását, és gyorsítsa a hajó sebességét, nem kisebb veszéllyel fenyegetett, mint a kazán felrobbanásával. Szükségtelen megemlítenem, liogy útitársaim a kétségbeesett megoldást egész egyszerőnek tartották. Ezért aztán nem is beszéltem róla Mrs. Melvilnek, aki könnyekig kacagott volna aggályos rémlátásaim hallatára. Amikor visszatértem hozzá, már befejezte terjedelmes számításait, és kereskedelmi gondok nem borították többé ráncba elbájoló homlokát. — A kalmárt hagyta itt — mondotta —, és a társaságbeli hölgyhöz tért vissza. Most tehát azzal szórakoztathatja, ami kedvére van, beszéljen neki mővészetrıl, érzelmekrıl, költészetrıl . . . — Mővészetrıl, álmokról és költészetrıl beszéljek 154 — kiáltottam fel —, azok után, amiket láttam, és amiket hallottam! Nem, nem! Teljesen átitatott a kalmárszellem, már csak a dollárok csengését hallom, és elkápráztat tündöklı ragyogásuk. E szép folyóban nem látok többé egyebet, mint nagyon kényelmes utat áruszállítás számára, az elbájoló partokban csak fuvardijbeszedı helyeket, a gyönyörő

városkákban csak cukor- és gyapotraktárak sorát, és komolyan gondolkozom rajta, hogy duzzasztógátat kellene építtetni a Hudsonon, és kávédarálót kellene vele hajtatni . . . — Ejha! A kávédarálótól eltekintve nem is rossz ötlet! — Miért ne lehetnének, kérdem, nekem is ugyanolyan ötleteim, mint másnak? — Szóval magát is megcsípte az iparosítás bögö-lye? — kérdezte nevetve Mrs. Melvil. — ítélje meg maga — feleltem. És elmeséltem neki azokat a különbözı jeleneteket, amiknek tanúja voltam. Komolyan hallgatta végig elbeszélésemet, ahogyan az egy értelmes amerikaihoz illik, és látszott, hogy elgondolkodik rajta. Egy párizsi asszony a feléig sem hagyott volna jutni a mondókámban. — Nos, asszonyom, mi a véleménye errıl a Hopkinsról? — Lehet — válaszolta —, hogy ez az ember zseniális spekuláns, aki valami hatalmas vállalatot alapít, vagy pedig egész egyszerően a baltimore-i vásár medvetáncoltatója. Elnevettem magam, a társalgás pedig más tárgyakra terelıdött. Utazásunk újabb incidensek nélkül ért véget, hacsak annak nem tekintjük, hogy Hopkins kis híján a vízbe borította egyik hatalmas ládáját, miközben a 155 kapitány tiltakozása ellenére arrább akarta tolatni. Az ezt követı szóváltás is arra volt neki jó, hogy ismételten hangoztathassa ügyeinek fontosságát és málháinak értékét. Ügy ebédelt és vacsorázott, mint akinek nem az a célja, hogy táplálkozzék, hanem inkább az, hogy a lehetı legtöbb pénzt pazarolja el. Végül is, mire megérkeztünk utazásunk céljához, nem akadt egyetlenegy utas sem, aki ne tudott volna valami csodálatos történetet errıl a rendkívüli alakról. A Kentucky a vészes éjféli óra elıtt kötött ki Albany rakpartjánál. Karomat nyújtottam Mrs. Melvilnek, és igen szerencsésnek éreztem magamat, hogy ép bırrel szállok partra, míg Augustus Hopkins mester, miután nagy dérrel-dúrral elszállíttatta két csodálatos ládáját, tekintélyes emberseregtıl követve bevonult a Washington-szállóba. Mr. Francis Wilson, Mrs. Melvil édesapja azzal a nyíltszívőséggel és keresetlen jóindulattal fogadott, ami még értékesebbé teszi a vendéglátást. Hasztalanul szabadkoztam, el kellett fogadnom egy szép, kék tapétás szobát a tiszteletre méltó kereskedı házában. Palotának nem nevezhetem a hatalmas házat, amelynek tágas helyiségei eltörpülnek a világ minden részébıl áramló portékákat befogadó, terjedelmes raktárak mellett. Hivatalnokok, munkások, kereskedıse-igédek, napszámosok

hadserege nyüzsög ebben az igazi nagyvárosban, amelyrıl Le Havre és Bordeaux kereskedıcégei nyomán csak halvány, tökéletlen képet nyerhetünk. A házigazda sokrétő elfoglaltsága dacára úgy kezeltek, mint egy püspököt, és- semmit se kellett kérnem, sıt mi több, kívánnom sem. Méghozzá négerek látták el a kiszolgálást, és ha az embert feketék szolgálják ki, annál jobban már csak saját maga végezheti. 156 Másnap sétára indultam Albany elragadó városában, amelynek puszta neve is mindig elbővölt. New York egész nyüzsgését megleltem itt. Ekkora üzleti forgalom persze az érdekek sokféleségével jár. Az üzletemberek nyereségszomja, lázas munkatempójuk, ösztönös vágyuk, hogy mindabból, amit az ipar és a spekuláció kitervel, minden módon pénzt csiholjanak, az Üjvilág kereskedıinél nem kelt oly visszataszító látszatot, mint amilyen ellenszenvet ébreszt olykor mindez a tenger másik oldalán élı kartársaiknál. Viselkedésükben van bizonyos igen rokonszenves nagyvonalúság. Érthetı, hogy ezeknek az embereknek sokat kell keresniük, mert sokat is költenek. A fényőzıen pazar étkezések alatt meg esténként az eleinte általános társalgást hamarosan szőkebb témakörben folytattuk. Beszélgettünk a városjól, szórakozási lehetıségeirıl, színházáról. Ügy vettem észre, hogy Wilson úr nagyon jól értesült e társaságbeli kedvtelések dolgában, de amikor egész városok hóbortjait hoztam szóba, amikkel sokat foglalkoztak Európában, a lehetı legamerikaibb módjára viseUce-dett. — A hírneves Lola Montez itteni fogadtatására céloz? — jegyezte meg Mr. Wilson. — Kétségtelenül — feleltem. — Csakis az amerikaiák vehették komolyan Lansfeld grófnıjét. — Komolyan vettük — hangzott Wilson úr válasza —, mert komolyan viselkedett, aminthogy a legkomolyabb ügynek sem tulajdonítunk semmi fon■ tosságot akkor, ha komolytalanul kezelik. — Bizonyára azon ütközik meg — vágott közbe csúfondáros hangon Mrs. Melvil —, hogy Lola Montez többek között leánynevelı intézeteinkbe is ellátogatott? 157 — ıszintén bevallom — válaszoltam —, hogy furcsállottam az esetet, mert ez a bőbájos táncosnı nem éppen az, akit fiatal lányok elé állíthattak példaképül. — A mi lányainkat — vágott vissza Mr. Wilson — önállóbb módon nevelik, mint az önökéit. Akkor, amikor Lola Montez meglátogatta nevelıintézeteinket, nem a párizsi táncosnı, nem is a bajorországi Lans-feld grófnıje jelent ott meg, hanem egy

nevezetes asszony, aki szemre is csak kellemes látványt nyújthatott. Semmiféle hátrányos következmény sem származott belıle a gyermekekre, akik érdeklıdve figyelték. Ünnepség volt, gyönyörőségük telt benne, szórakoztatta ıket, ennyi az egész. Hol van mindebben a rossz? — Az a rossz, hogy az ilyen mértéket nem ismerı ünneplések elrontják a nagy mővészeket. Milyen kilátásaik lehetnek, ha majd visszatérnek az Egyesült Államokból? — Volt valami okuk a panaszra? — kérdezte hévvel Mr. Wilson. — Ellenkezıleg — válaszoltam —, de például hogyan becsülheti meg Jenny Lind az európai vendégszeretetet, amikor itt azt tapasztalja, hogy nyilvános ünneplés közepette a legtiszteletreméltóbb férfiak a kocsija elé fogják magukat? Miféle hírverés érhetne valaha is fel az impresszáriója híres kórházalapítványával? — Szavaiból úgy veszem ki, hogy irigykedik — mondta Mrs. Melvil. — Rossz néven veszi ettıl a kiváló mővésznıtıl, hogy sohasem volt hajlandó Párizsban fellépni. — Nem, asszonyom, egyáltalán nem, és egyébként sem tanácsolom neki, hogy Párizsba jöjjön, mert ott 158 nem találkozna olyan fogadtatással, mint amilyenben itt részesítették. — Veszítenek vele — állapította meg Wilson úr. — Szerintem kevesebbet, mint ö maga. — Kórházakat legalábbis veszítenek — szólt nevetve Melvilné. A vita vidám hangnemben folyt tovább. Néhány pillanat múlva így szólt hozzám Mr. Wilson: — Minthogy érdeklik az ilyen nyilvános elıadások és a reklámozás, a legjobbkor érkezett. Holnap árverésen értékesítik az elsı jegyet Madame Sontag hangversenyére. — Árverés, se több, se kevesebb, mint ha egy vasútvonalról volna szó. — Ügy bizony, és az a vevı, aki eddig a legmerészebb ajánlatokkal hívta fel magára a figyelmet, egész egyszerően egy derék albany kalapkereskedı. — Tehát zenerajongó? — kérdeztem. — O? John Tumer? utálja a muzsikát. Számára a zene a legkellemetlenebb zörej. — Akkor hát mi a célja? — Minél nagyobb hatást elérni a nagyközönség elıtt. Reklám az egész. Széltében-hosszában ıróla beszélnek majd, nemcsak a városban, hanem az unió összes tartományaiban, Amerikában éppúgy, mint Európában, kalapokat vásárolnak tıle, ı pedig selejtes áruval árasztja el az egész világot!

— Nem lehet! — Meg fogja látni holnap, és ha kalapra van szüksége . . . — Nem nála veszem meg! Ronda kalapjai lehetnek! — 0! A mérges párizsi! — kiáltott fel Mrs. Melvil, és felállt. 159 Elbúcsúztam házigazdáimtól, és aludni tértem, hogy az amerikai furcsaságokról álmodjam. Másnap olyan komoly képpel vettem részt a Madame Sontag hangversenyére szóló nevezetes legelsı jegy ár-verésén, hogy az Unió leghidegvérőbb polgárának is dicsıségére vált volna. Minden szem John Tumer kalaposmester, az újfajta hóbort hıse felé fordult. Barátai úgy vették körül, és úgy hajbókoltak elıtte, mintha ı mentette volna meg hazája függetlenségét. A többiek biztatták. Fogadásokat kötöttek az ı és az ugyanarra a dicsıségre vágyó többi pályázó esélyeire. Megkezdıdött az árverés. Az elsı jegy ára négy dollárról gyorsan felszökött kétszáz, majd háromszáz dollárra. John Turner biztos utolsó ráígérınek tekintette magát. Mindig csak csekély összegekkel toldotta még ellenfeleinek tétjeit, mert a derék férfiú megelégedett azzal, hogy csupán egyetlenegy dollárral kerüljön fölénybe, és úgy számított, hogy szükség esetén ezer dollárt szán az értékés hely megszerzésére. A háromszáz-, négyszáz-, ötszáz- és hatszázas számok elég gyorsan követték egymást. A jelenlevık izgalma a tetıfokra hágott, és tetszésmoraj köszöntött minden egyes, kissé merészebb ráígérıt. Annak a bizonyos legelsı belépıjegynek mindnyájuk szemében végtelen értéke volt, a többivel viszont édeskeveset törıdtek. Egyszóval becsületbeli ügynek tekintették. Egyszer csak az eddigieknél hosszabb hurrá harsant fel. A kadapos erıteljes hangon kiáltott fel: — Ezer dollár! — Ezer dollár — ismételte meg az árverésvezetı tisztviselı. — Senki sem ígér többet? . . . Ezer dollár az elsı hangversenyjegyért!... Senki többet? Az árajánlatokat, követı csendben érezni lehetett, 160 hogy tompa borzongás fut végig a termen. Akaratom ellenére hatása alá kerültem. Biztos lévén gyızelmében, Tumer elégedetten sétáltatta végig tekintetét csodálóin, kezében az Egyesült Államok mintegy hatszáz bankházának egyike által kibocsátott bankjegyköteget fogta és lobogtatta, miközben még egyszer felhangzottak ezek a szavak: — Ezer dollár!... Elıször . . . Másodszor . . . — Háromezer dollár! — kiáltotta egy hang, amelynek hallatára a ^ilág forogni kezdett velem.

— Hurrá! — harsogta lelkesen az egész terem. — Háromezer dollár! — ismételte az árverésvezetı. Ilyen vevı elıtt fejet kellett hajtania a kalaposnak, aki észrevétlenül elsomfordált az általános lelkende-zés közepette. — Háromezer dollár harmadszor! — hirdette ki az árverésvezetı. Ekkor láttam meg, hogy Augustus Hopkins, az Amerikai Egyesült Államok szabad polgára nyomul elıre saját szem.élyében. Nyilvánvalóan bekerült a híres emberek közé, és már csak az maradt hátra, hogy himnuszokat komponáljanak tiszteletére. Nehezen vergıdtem ki a terembıl, és csak nagy üggyel-bajjal sikerült magamnak utat törnöm a tízezres tömegben, amely a kapuban várakozott a diadalmas vevıre. Alighogy megjelent, üdvrivalgás fogadta. Elızı este óta immár másodszor kísérte a lelkes lakosság a Washington-szállóig. Eközben tartózkodó s egyszersmind gıgös tekintettel köszönt mindenfelé, este pedig a közkívánatnak eleget téve, az elragadtatott tömeg tapsvihara közepette jelent meg a szálloda nagy erkélyén. — Nos, mi a véleménye róla? — kérdezte Wilson 161 úr, amidın vacsora után beszámoltam neki a napközben tapasztaltakról. — Az a véleményem, hogy Sontag mővésznı mint franciának és mint párizsinak elızékenyen egy helyet bocsát rendelkezésemre, anélkül, hogy 1500 frankot kelljen érte fizetnem. — Nekem is ez a véleményem — felelte Mr. Wilson —, de ha ez a Mr. Hopkins leleményes ember, a háromezer dollárja százezret jövedelmezhet neki. Az olyan embernek, aki a különcködésnek arra a fokára jutott, mint ı, csak le kell hajolnia, hogy milliókat szedjen össze. — Mi lehet ez a Hopkins? — érdeklıdött Melvilné. Ugyanekkor ezen törte a fejét Albany egész városa. A választ az események további alakulásától várták. Csakugyan, néhány nap múlva újabb, még rend-kivülibb alakú és mérető ládák érkeztek a New York-i gızhajóval. Az egyik láda, amely olyanszerő látványt nyújtott, mint egy ház, elıvigyázatlanságból vagy — ki tudja? — talán megfontoltan elakadt Albany egyik külvárosának egy szők utcájában. Nem lehetett vele továbbjutni, ott állt mozdulatlanul, mint egy sziklatömb. Huszonnégy órán át tódult a város egész lakossága az események színhelyére. Hopkins arra használta ki ezeket a csoportosulásokat, hogy sziporkázó szónoklatokat vágott ki. Kifakadt a hozzá nem értı idevalósi építészek eUen, nem kívánva kevesebbet, mint hogy változtassák meg a város utcáinak vonalait, hogy átférjenek a szállítmányai.

Hamarosan nyilvánvaló lett, hogy választani kell két megoldás között: vagy szétszedik a ládát, amelynek tartalma felcsigázta az emberek kíváncsiságát, vagy lerombolja az ócska épületet, amely akadályként útjában állt. Albany kíváncsiskodói kétségtele 162 nül az elsı megoldás mellett döntöttek volna, Hopkins azonban nem szándékozott így tenni. Csakhogy a dolgok mégsem maradhattak tovább ebben az állapotban. A forgalom leáUt a kerületben, a rendırség pedig azzal fenyegetızött, hogy hatósági határozattal széjjelvereti az átkozott ládát. Hopkins egyetlen csapással kettévágta a gordiuszi csomót: megvette az útjában álló házat, majd leromboltatta. Gondolhatják, hogy legfrissebb ötlete a hírnév leg-. magasabb fokára emelte. Neve és története szájról szájra járt minden szalonban. A Fiiggetlenek Klubjában és az Unió Klubban csak róla beszéltek. Albany kávéházaiban újabb meg újabb fogadásokat kötöttek ennek a rejtélyes férfiúnak terveire. A hírlapok a legmerészebb találgatásokba bocsátkoztak, s ezzel pillanatnyilag elterelték a közfigyelmet a Kuba és az Egyesült Államok között kitört ellenségeskedésrıl. Sıt úgy tudom, hogy párbaj zajlott le az egyik városbeli kereskedı és «gy tiszt között, és ho^y a párbajban Hopkins bajvívója kerekedett felül. Madame Sontag hangversenyén is — amelyen persze kevesebb feltőnést keltve jelentem meg, mint hısünk — ez utóbbinak puszta jelenléte csaknem megváltoztatta az összejövetel célját. Végül tisztázódott a rejtély, és csakhamar Augus-, tus Hopkins sem próbált tovább titkolózni. Ez az ember egész egyszerően nagyvállalkozó volt, aki afféle világkiállítást akart rendezni Albany környékén. Saját szakállára kísérelt meg egy ilyen gigantikus mérető vállalkozást, amilyennek a monopóliumát mindeddig a kormányok tartották fenn maguknak. Erre a célra Albanytól hárommérföldnyire egy parlagon hagyott hatalmas földterületet vásárolt meg. Ezen az elhagyott telken már csak a William-erıd 163 romjai meredeztek; Kanada határán egykor ez az erıd nyújtott védelmet az angol telepeseknek. Hopkins már a munkások toborzásával foglalkozott, hogy megkezdıdhessenek a hatalmas arányú munkálatok. Óriási ládái nyilván az építkezésekhez való szerszámokat, gépeket rejtegették. Alighogy elterjedt ez a hír Albany értéktızsdéjén, a lehetı legnagyobb mértékben foglalkoztatni kezdte a nagykereskedıket. Mindahányuk azon igyekezett, hogy megegyezzék a nagyvállalkozóval, ígéretet csikarva ki belıle a

kibocsátandó részvényekre. Hopkins azonban minden ajánlatra kitérıleg válaszolt. A képzeletbeli részvényeknek azért mégis kialakult valamiféle névleges árfolyamuk, és az üzlet kezdett attól kezdve hatalmas méreteket ölteni. — Ez az ember — állapította meg egy szép napon Mr. WUson — nagyon ravaszul spekulál. Nem vagyok vele tisztában, vajon milliomos-e vagy koldus, mert ahhoz, hogy valaki Uyen vállalkozásokba vágjon, Jób-nak vagy Rothschildnak keU lennie, de annyi biztos,.-hogy óriási vagyont fog összeharácsolni. — Magam sem tudom már, mit higgyek, kedves Wilson uram, azt sem tudom, hogy melyiket csodáljam a kettı közül, a férfiút, aki ilyen üzletekre merészkedik, vagy az országot, amely támogatja és szentesíti az effajta tevékenységet, anélkül, hogy behatóbban érdeklıdnék felıle. — Ez a siker útja, kedves uram. r— Vagy a tönkrejutásé — feleltem. — Nos hát — válaszolta Mr. Wilson — tudja meg, hogy Amerikában mindenki meggazdagszik egy csıdön, és senki se megy közben tönkre. Csak akkor lehetett volna igazam Wilson úrral szemben, ha maguk a tények igazolnak. Éppen ezért 164 türelmetlenül vártam, hogy mi lesz az eredménye ezeknek a mesterkedéseknek és reklámhadjáratoknak, amelyeket a legnagyobb érdeklıdéssel követtem. A Hopkins vállalkozásáról szóló legjelentéktelenebb híreket is összeszedtem, és elolvastam az újságokat, amelyek nap nap után a róla szóló hírekkel traktáltak. A munkások elsı csoportja elindult, és a Williamerıd romjai kezdtek eltünedezni. Egyébrıl sem volt többé szó, mint az építkezésekrıl, amelyeknek célja ıszinte lelkesedést keltett. Ajánlatok érkeztek mindenfelıl, New Yorkból éppúgy, mint Albanyból, Bostonból és Baltimore-ból. Hangszergyártó, fényképész-, haskötıkészítı, centrifugáiszivattyúkat gyártó, zongorakészítı cégek versengtek az elıjegyzésekért, hogy a legjobb helyeken szerepelhessenek, és rohamléptekkel száguldott az amerikai fantázia. Állították, hogy egész város épül a kiállítás körül. Azt a tervet tulajdonították Augustus Hopkinsnak, hogy megalapítja New Orleans rivális városát, és saját magáról nevezi el az ú j várost. Nem tellett bele sok idı, s már azt is tudni vélték, hpgy ebbıl a határ közelsége miatt természetesen alaposan megerıdített városból rövidesen az Egyesült Államok fıvárosa lesz! És így tovább és így tovább . . . Miközben ilyen túlzások szállingóztak és szaporodtak, és ütöttek itt-ott fészket az agyakban, a forrongás hıse

majdhogynem hallgatásba burkolózott. Rendszeresen eljárt az albanyi értéktızsdére, érdeklıdött az üzletkötések felıl, jegyzeteket készített a hajószállítmányok érkezésérıl, de nagyarányú terveirıl egy szót sem ejtett. Sıt csodálkoztak rajta, hogy ilyen tekintélyes férfiú semmiféle reklámot sem csinál. Talán nem tartotta magához méltónak, hogy olyan közönséges eszközökkel népszerősítsen egy vállalkozást, mint 99 a hírverés, és saját személyes tekintélyére bízta a dolgokat. Egyszóval így álltak az ügyek, amikor egy szép reggelen a New York Herald a következı hírt közölte hasábjain: „Köztudomású, hogy az Albanyi Világkiállítás munkálatai rohamesan haladnak. A régi William-eröd romjai máris eltőntek, és általános lelkesedés közepette a kiállítási épületek alapjainak megépítéséhez szükséges földmunkákat végzik. A minap egyik munkás csákánya egy évezredek óta eltemetett hatalmas csontváz maradványait tárta napvilágra. Sietve kell hozzátennünk, hogy ez a felfedezés semmiképpen sem fogja késleltetni azokat a munkálatokat, amelyeknek eredményeképpen az Amerikai Egyesült Államok magukénak mondhatják majd a világ nyolcadik csodáját." Az amerikai újságokban hemzsegı számtalan napihírt megilletı egykedvő közönnyel olvastam ezt a néhány sort. Nem sejtettem, hogy mekkora port vernek fel késıbb körülötte. Az igaz, hogy Augustus Hopkins szerint ez a felfedezés rendkívüli fontossággal bírt. Amennyire tartózkodott minden nyilatkozattól nagy vállalkozásával kapcsolatos szándékait illetıleg, any-nyira mértéktelenül fecsegett, elmélkedett, fejtegetett és bizonygatott, ha a csodálatos csontváz kiásása került szóba. Azt mondta volna az ember, hogy ehhez a felfedezéshez főzıdik minden vagyonszerzési és spekulációs haditerve. Egyébként úgy látszott, hogy valóban csodálatos leletre bukkantak. Az ásatásokat, Hopkins rendelkezései értelmében, úgy folytatták, hogy megtalálják az óriási kövület másik végét, és háromnapi állhatatos munka még mindig nem vezetett semmiféle ered 99 menyre. Nem lehetett tehát megjósolni, meddig terjednek a lelet meghökkentı méretei, amikor Hopkms, aki mintegy kétszáz lábnyi távolságra az elsı földmunkáktól, maga ásott a mélybe, végre megpillantotta a ciklopszi csontváz végét. Az ú j hír villámsebességgel terjedt el, és a geológia történelmében páratlan esemény vUágszenzáciıszámba ment Érzékeny, túlzásokra hajló, változékony kedélyükkel az amerikaiak hamarosan széltében-hosszában elterjesztették a

hírt, amelynek tetszésük szerint nagyították a jelentıségét. Felvetették a kérdést, honnan származhatnak ezek a maradványok, mire keü következtetni abból, hogy hazai földben akadtak rájuk, és Albany tudományos - intézete, az Albany Institute tanulmányozta az ügyet. Bevallom, hogy engem ez a kérdés jobban érdekelt, mint a leendı Iparpalota tündöklése és az Üjvilág különcködı üzérkedései. Ügyszólván lesben állva figyeltem az ügy legkisebb epizódjait. Ez nem volt nehéz, hiszen a hírlapok minden elképzelhetı formában foglalkoztak vele. Egyébként eléggé szerencsés módon magától Hopkins polgártárstól tudtam meg a részleteket. Albany városában történt megjelenése óta ezt a rendkívüli férfiút a város legelıkelıbb társaságai fogadták kegyeikbe. Az Egyesült Államokban, ahol a kereskedıosztály a nemesi réteg, egészen természetes volt, hogy egy ilyen mindenre elszánt spekulánst a rangjának kijáró megbecsüléssel fogadjanak. Éppen ezért roppantul jellemzı szívélyességgel fogadták a klubokban, a családi teadélutánokon. Egy este Wilson úr szalonjában találkoztam vele. Természetesen a nap eseményérıl - volt szó, egyébként pedig Hopkins úr magától vágott elébe minden kérdezösködésnek. 100 Érdekesen, mélyrehatóan, komoly szaktudással és mégis szellemesen ismertette felfedezését, valamint annak történetét, továbbá beláthatatlan következményeit. Ugyanekkor sejteni engedte: azt forgatja a fejében, hogyan lehetne belıle minél nagyobb hasznot húzni. — Csakhogy a munkálatok pillanatnyilag szünetelnek — közölte velünk —, mert az elsı és az utolsó ásatások között, amelyek során annak a bizonyos csontváznak a szélei napvilágra kerültek, olyan földterület húzódik, amelyen már ott emelkedik néhány ú j épületem. — De. biztos benne — vetették fel elıtte a kérdést —, hogy az állat két vége az alatt a föltáratlan földsáv alatt illeszkedik össze? — Ehhez a legkisebb kétség sem fér — felelte Hopkins magabiztosan. — Azokból a csontkövületek-böl ítélve, amelyeket kiástunk, annak az állatnak gigantikus méretei lehetnek, és lényegesen felülmúlja majd az Ohio völgyében nemrégiben felfedezett Mas-todon nagyságát. — Azt hiszi? — kiáltott fel egy bizonyos Mr. Cor-nut, amolyan természettudósféle, aki úgy foglalkozott a természettudománnyal, mint ahogyan honfitársai kereskedelemmel foglalkoznak.

— Biztos vagyok benne — válaszolta Hopkins. — Felépítésénél fogva ez a szörny nyilvánvalóan a vas-tagbırőek osztályába tartozik, mert mindazokkal a jellemzı tulajdonságokkal rendelkezik, amelyeket Humboldt úr oly szépen írt le. — Micsoda szerencsétlenség — kiáltottam fel —, hogy nem lehet úgy egészében kiemelni! — És ugyan mi akadályoz meg ebben minket? —• kérdezte élénken Mr. Cornut. 101 — De hát. . . azok az ú j épületek... Alighogy kimondtam ezt a képtelenséget, amit én persze roppant józan ellenvetésnek tartottam, máris azt kellett látnom, hogy mindenfelıl lekicsinylı mosollyal néznek rám. Ezek elıtt a derék kereskedık elıtt roppant egyszerőnek tőnt, hogy mindent leromboljanak, akár egy mőemléket is, ha egyszer az özönvíz egy kortársát kell kiásni. Senki sem lepıdött meg tehát Hopkins szavain, amikor kijelentette, hogy máris ilyen értelemben intézkedett. Mindenki szíve mélyébıl gratulált neki, és úgy vélekedett, hogy igaza van a szerencsének, ha a vállalkozó szellemő és merész embereket pártfogolja. Magam is ıszintén gratuláltam neki, és megígértem, hogy az elsık között fogom megtekinteni nagyszerő felfedezését. Még azt is megígértem, hogy ellátogatok az Exhibition Parkba (az elnevezés már közszájon forgott), de ı arra kért, várjam még az ásatások teljes befejezıdését, mert most még nem lehet megítélni a kövület roppant nagyságát. Négy nappal ezután a New York Herald újabb adatokat közölt az ijesztıen nagy csontvázról. A csontok nem voltak sem egy mammut, sem egy Mastodon, sem egy Megatherium, sem egy Pterodactylus, sem egy Plesiosaurus csontjai, mert mindezeket a különös paleontológiái neveket mint olyanokat idézték, amelyekrıl szó sem lehetett. A felsorolt ıslények mind a harmadik vagy legfeljebb a második geológiai korszakhoz tartoznak, míg a Hopkins által vezetett ásatások során lehatoltak azokig az ıstalajokig, amelyek a Föld kérgét alkotják, és amelyekben mind ez idáig semmiféle kövületre sem bukkantak. Ez a tudálékos szóparádé, amelybıl az Egyesült Államok nagykereskedıi vajmi keveset értettek, igen nagy hatást gya 101 korolt. Ugyan mi másra lehetne következtetni, hacsak nem arra, hogy ez a szörnyeteg, nem lévén se puhatestő, se vastagbırő, se rágcsáló, se kérıdzı, se nagyragadozó, se kétéltő emlıs — ember volt! És ez az ember egy több mint negyven méter magas óriás! Nem lehetett tehát többé kétségbe vonni egy minket

megelızı titáni emberfajta létezését. Ha a hír igaznak bizonyul, és az egész világ annak fogadja el, módosítani kell a legjobban megalapozott geológiai elméleteket, hiszen a diluviális lerakódások alatt jóval mélyebben találtak kövületeket, ami arra a feltevésre utalt, hogy a vízözönt megelızı korszak folyamán kerültek a föld alá. A New York Herald cikke óriási szenzációt keltett. Szövegét Amerika valamennyi hírlapja átvette. Ez a téma került a beszélgetések napirendjére, és az Újvilág legkívánatosabb ajkai szajkózták a legelrettentıb-ben unalmas tudományos kifejezéseket. Széles körő viták kezdıdtek. A felfedezésbıl az Amerika földjére legmegtisztelıbb következtetéseket vonták le, s Ázsia kárára Amerikát avatták fel az emberi nem bölcsıjévé. A kongresszusokon és az akadémiákon egészen nyilvánvalóan bebizonyították, hogy a világ fennállásának legelsı napjai óta már lakott Amerika volt az egymást követı népvándorlások kiindulási helye. Az Üjvilág elhódította az óvilágtól a klasszikus ókornak kijáró dicsıséget. Hazafias becsvágytól sugalmazott terjedelmes értekezéseket írtak errıl az oly fontos kérdésrıl. Végül egy tudósgyőlés, amelynek jegyzıkönyvét minden amerikai sajtótermék leközölte, és magyarázatokkal kisérte, azt bizonyította be a napnál világosabban, miszerint a Pennsylvania, Virginia és az Erie-tó által körülvett földi paradicsom egykoron Ohio állam jelenlegi területét foglalta el. 102 Bevallom, hogy ezek a képzeletcsapongások az én fantáziámat is megragadták. Láttam a vadállatok nyájain uralkodó Ádámot és Évát, s ezek a vadállatok Amerikában nem költött lények voltak többé, mint az Eufrátesz partjain, ahol még a legkisebb nyomukat se találják. A kísértı kígyó képzeletemben a Boa constrictor vagy a préri-csörgıkigyó alakját öltötte fel. Ami azonban a legjobban meglepett, az a bámulatos megadás és nemtörıdömség, amivel hitelt adtak a felfedezésnek. Senkinek se jutott eszébe, hogy a híres-nevezetes csontváz vásári reklámcsinnadratta, blöff, humbug lehet, ahogyan az amerikaiak nevezik, és ezek közül az oly lelkes tudósok közül egyetlenegy sem akarta saját szemével látni az agyát felforraló csodát. Ezt az észrevételemet közöltem Mrs. Melvillel, — Mire való lenne ezért egy lépést is tenni? — mondotta erre. — Majd meglátjuk a mi kedves szörnyetegünket, amikor eljön az ideje. Ami az alakját és a külsejét illeti, ezeket ismerjük, hiszen egész Amerikában egy mérföldet se lehet megtenni anélkül, hogy ne bukkannánk rá újra meg újra, a leg-agyafúrtabb módon ábrázolva.

Valójában éppen ebben nyilvánult meg legfényesebben a spekuláló férfiú lángesze. Amilyen tartózkodó magatartást tanúsított Augustus Hopkins a világkiállítás ügyének reklámozásában, annyira nagy buzgóságot, találékonyságot, ötletességet fejtett ki annak érdekében, hogy a csodálatos csontvázat minél jobban népszerősítse honfitársai tudatában. Egyébként amióta különcködéseivel magára Irányította a közfigyelmet, minden szabad volt neki. A város falfelületeit hamarosan a szörnyet legkülönbözıbb alakokban ábrázoló hatalmas tarka falragaszok lepték el. Hopkins a plakátmőfaj minden is103 .mert lehetıségét kimerítette. A legrikítóbb színeket használta. Ilyen plakátokkal borította el a házak falait, a rakpartok mellvédéit, a sétaterek fatörzseit. Egyesekre átlósan rajzolták fel a sorokat. Másokon ecsettel kifestett óriási reklámbetők terpeszkedtek el, és hívták fel a , járókelık figyelmét. A város minden utcáján a csontváz ábrájával díszített kezeslábasba öltözött emberek sétáltak. Este hatalmas transzparensek vetítették a képet feketén, világos alapra. Hopkins nem érte be ezekkel az Amerikában megszokott hirdetési módszerekkel. A plakátokat és a hírlapok negyedik oldalát sem tartotta többé elegendınek. Valóságos „csontváztani" elıadássorozatot tartott, és a Cuvier-ket, a Blumenbachokat, a Backlan-deket, a Linkeket, a Stembergeket, a Brongniart-okat és az ıslénytan száz más tudósát idézte. Elıadásait akkora tömegek látogatták és ünnepelték, hogy egy napon agyontapostak két személyt a bejáratnál. Magától értetıdik, hogy Hopkins mester pompás temetést rendezett nekik, és hogy még a temetési menet gyászlobogóin is a divatba jött ıskori lelet kikerülhetetlen idomait lehetett látni. Mindezek a módszerek remekül beváltak Albany városában és környékén, de Hopkinsnak az volt az érdeke, hogy az üzletet egész Amerikában fellendítsék. Jenny Lind pályája kezdetén Angliában Mr. Lumley felajánlotta a szappankereskedıknek, hogy öntıformákkal látja el ıket, feltéve, hogy a mintákról a primadonna arcképe domborodik ki. Az ^ajánlatot elfogadták, és megvalósítása nagyszerő eredményekkel járt, hiszen mindenki a kitőnı énekesnı arcvonásaival moshatott kezet. Hopkins hasonló eszközzel élt. A posztógyárosokkal kötött megállapodása alapján az ıslény képével ellátott ruha 103 szövetekkel Kolgálták ki a választékos ízléső vevıközönséget. A kalapok tetejét a történelem elıtti lelet másával díszítették. Még a tányérok is a káprázatos tünemény lenyomatát viselték. És

még sok ehhez hasonló ötlet! Lehetetlenség volt kitérni elıle. Akár öltözködött, akár kalapot vett, akár Vacsorázott az ember, örökösen a szörny érdekes társaságában történt minden. Ennek a túlfeszített hirdetéshadjáratnak szédületes hatása lett. Ezért azután amikor a sajtó, a dobok per-gése, a trombitahang, a puskaropogás közhírré tett.e, hogy a világcsodát nemsokára prédául engedi a nagyközönség ámulatának, általános hip-hiphurrával fogadták a bejelentést. Rögtön hozzáfogtak egy hatalmas kiállítási terem berendezéséhez, amely — a hirdetések szerint — be tudja majd fogadni „nem a végtelen sorokban kígyózó, elragadtatott látogatótömeget, hanem ama óriások egyikének csontvázát, akiket a monda azzal vádol, hogy ostrommal akarták bevenni az eget". Dolgaim úgy alakultak, hogy néhány napon belül el kellett hagynom Albanyt. Mélységesen sajnáltam, hogy nem lehetek majd jelen ennek a páratlan látványosságnak a megnyitásán. De mivel nem akartam eltávozni anélkül, hogy ne lássak valamit is belıle, elhatároztam, liogy nagy titokban ellátogatok az Exhibition Parkba. Egy" reggel, vadászpuskámmal a válíamon, elindultam. Mintegy három órája gyalogoltam észak felé, de semmiféle közelebbi felvilágosítást sem sikerült szereznem úti célomról. Közben addig kerestem az egykori William-erıd helyét, amíg.öt vagy hat mérföld bebarangolása után kirándulásom végéhez érkeztem. Egy nagy-nagy síkság közepén jártam, amelynek 104 elenyészı részét ú j kelető, de jelentéktelen földmunkával túrták fel. Egy elég nagy területet átláthatatlan deszkakerítéssel zártak el. Találgattam, vajon a kerítés a világkiállítás helyét határoljae, de egy hódvadász, akivel a környéken találkoztam, és aki a kanadai határ felé tartott, megerısített ebben a gyanúmban. — Bizonyára ez az — közölte —, de nem tudom, mire készülhetnek, mert ma reggel jó néhány karabélylövést hallottam arrólfelıl. Megköszöntem a felvilágosítást, és folytattam a nyomozást. Kívülrıl építkezésnek a legcsekélyebb nyomát sem láttam. Tökéletes csend uralkodott a parlagon hagyott területen, ahol pedig óriási arányú építımunkának kellett volna folynia és eleven életnek lüktetnie. Mivel kíváncsiságomat nem tudtam kielégíteni anélkül, hogy be ne hatoljak a körülkerített területre, elhatároztam, hogy körbejárom, hadd lássam, nem fedezek-e fel valamilyen megközelítési lehetıséget. Sokáig járkáltam, de ajtónak nyomára se bukkantam. Eléggé csalódottan oda jutottam, hogy már csak egy repedésért, egyszerő résért esdekeltem az éghez,

hogy rányomhassam a szememet, amidın a kerítés egyik sarkánál feldöntött deszkákat és cölöpöket pillantottam meg. Habozás nélkül belopództam az elkerített területre. Feldúlt talajon tapostam. Itt-ott lıporral szétrobbantott nagy szikladarabok hevertek. A háborgó tenger hullámaihoz hasonló földhányások tették egyenetlenné a terepet. Végre egy mélyen kiásott árokféle pereméhez érkeztem, amelynek fenekén nagy halom csont feküdt. Szemem elé tárult tehát annyi kósza hír, annyi 174 reklám tárgya. A látvány egyáltalán semmi különöset sem nyújtott. Mindenféle, ezer diribdarabra ösz-szetört csont hevert ott egy rakáson. Némelyiknek a törése éppenséggel egészen frissnek látszott. Nem ismertem rá köztük az emberi csontváz legfontosabb részeire, amelyeknek pedig, a szörnyőségesen nagy méretekrıl szóló híresztelések alapján, iszonyatos arányúaknak kellett volna lenniük. Fantáziám különös megerıltetése nélkül egy állaticsont-feldolgozó üzembe képzelhettem magam — ennyi volt az egész! Mint gondolhatják, egészen zavarba jöttem. Már-már azt hittem, érzéki tévedés járatja velem a bolondját, amikor egy léptek nyomától alaposan föltúrt töltésen néhány vércseppet pillantottam meg. A nyomokat követve a nyíláshoz érkeztem, ahol újabb vér-foltok ütötték meg a szememet; ezek a belépéskor elkerülték a figyelmemet. A vérfoltok mellett kétségtelenül lıfegyver fojtásából származó, puskaportól megperzselt papírszelet hívta fel magára a figyelmet. Mindez egybevágott azzal, amit a hódvadásztól hallottam. Felvettem a földrıl a papírdarabkát. Némi nehézségek árán kibetőztem néhány szót rajta. Egy bizor nyos Mr. Barckley árukísérı számlája volt, Mr. Augustus Hopkinsnak szólt. Az, hogy milyen természető lehetett az áruszállítmány, semmibıl se világlott ki, de további, itt-ott szétszóródva talált papírdarabkákból rájöttem, mirıl van szó. Jóllehet igen nagyot csalódtam, mégsem tudtam egy elfıj thatatlan nevetést leküzdeni. Csakugyan az óriással és csontvázával álltam szemtıl szemben, csakhogy ezt a csontvázat egymástól meglehetısen különbözı részekbıl állították össze, amelyeknek gazdái hajdanában bivaly, üszı, ökör, tehén néven éldegéltek Kentucky rónasá 105 gain. Mr. Barckley egész egyszerően New York-i mészáros volt, aki hatalmas csontszállítmányokat juttatott el a nevezetes Mr. Augustus Hopkinshoz! Ezek az ıslények bizony sohasem halmoztak hegyre hegyet, hogy megostromolják az Olümposzt! Földi maradványaik csupán a hírneves szédelgı gondoskodása

folytán kerültek erre a helyre. Alaposan felkészült rá Hopkins úr, hogy majd „véletlenül", a soha fel nem épülı paloták alapjainak kiásása közben „felfedezi" ıket! Idáig jutottam gondolataimmal és derültségemmel, amely utóbbi ıszintébb lett volna, ha házigazdáimmal együtt nem estem volna magam is áldozatául ennek a hihetetlen humbugnak, amikor odakint örömkiáltások hangzottak fel. A nyíláshoz futottam, és Augustus Hopkins mestert pillantottam meg, saját személyében, aki karabéllyal a kezében, nagy örömujjongással sietett oda. Elindultam feléje. Egyáltalán nem látszott rajta, hogy nyugtalankodnék, amiért hıstetteinek színhelyén lát. — Gyızelem!... Gyızelem! — kiabálta. Bobby és Dacopa, a két néger valamelyes távolságra mögötte lépegetett. Ami engem illet, a tapasztaltakon okulva igyekeztem óvatosnak lenni, attól tartva, hogy a vakmerı népbolondító még engem választ ki céltáblául. — örülök, hogy tanúm van arra, ami velem történt! Olyan embert lát maga elıtt, aki tigrisvadászatról érkezett vissza. — Tigrisvadászatról. . . — ismételtem, elhatározva, hogy egyetlen szavát sem hiszem el. — És méghozzá vörös tigrisre, vagyis pumára vadásztam — tette hozzá —, ez az állat pedig meglehetısen kegyetlen hírnévnek örvend. Ez az ördögi fene 106 vad, mint láthatja, berontott az elkerített területemre. Széttörte ezeket a cölöpöket, amelyek ez idáig ellenálltak a kíváncsiskodók tömegének, és darabokra szaggatta csodálatos csontvázamat. Mihelyt megtudtam a dolgot, azon nyomban habozás nélkül üldözıbe vettem, elhatározva, hogy nem nyugszom, amíg meg nem ölöm. Innen három mé.rföldre akadtam rá, egy sőrő bozótban; szemébe néztem, ı rám szegezte vad tekintetét. Ugrásnak lendült, de tüstént hátraesett, mert a lapockája és az elsı bordája közé célzott egyetlen golyóval leterítettem. Most sütöttem el elıször életemben egy puskát, de ezer ördög, ez a lövés aztán dicsıségemre válik, és nem adnám oda egymilliárd dollárért sem! „Ügy, visszajönnek a milliók!" — gondoltam. Ebben a pillanatban odaérkezett a két fekete, és tényleg egy nagy termető vörös tigris tetemét vonszolták maguk után. Amerikának ezen a részén ez az állat jóformán ismeretlen. Sörénye egyenletesen rıt, füle fekete és farka vége ugyancsak fekete volt. Nem foglalkoztam azzal, vajon Hopkins ölte-e meg, vagy pedig illedelmesen holtan, sıt mi több, kitömve szállítottae neki valamilyen Barckley, mert megdöbbentett az a

könnyedség és közöny, amivel az az üzérkedı a csontvázáról beszélt. Márpedig nyilvánvaló volt, hogy ez az egész ügy akkor már több mint százezer frankjába került. Mivel nem akartam neki elárulni, hogy a véletlen folytán tanújává váltam csalásainak — képes lett volna ezért hálából a gondviselésre bízni lelkemet —, egyszerően így szóltam hozzá: — Hogyan kerijl ki ebbıl a zsákutcából? — Az ördögbe is — válaszolta —, miféle zsákutcáról beszél? Akármit csinálok most, sikerülni fog. Egy 107 vadállat tönkretette azt a csodálatos ıslényt, amelynek az egész világ bámulatára járt volna, mert egészen páratlan volt, de nem tette tönkre a tekintélyemet, a befolyásomat, és megmarad az a kiváltságom, hogy híres ember vagyok. — De hogyan vágja ki magát a lelkes és türelmetlen közönség elıtt? — kérdeztem ünnepélyes hangon. — Ügy, hogy megmondom az igazat, csakis a tiszta igazat. — Az igazat! — kiáltottam fel, tudni óhajtva, mit ért ezen a szón. — Minden bizonnyal — magyarázta a világ legnyugodtabb hangján. Hát nem igaz, hogy ez az áUat betört az elkerített területemre? Nem igaz, hogy darabokra szaggatta ezeket a csodálatos csontokat, amelyeket keserves kínok árán bányásztam ki? Nem igaz, hogy üldözıbe vettem és megöltem? „Íme, egész sereg olyan dolog, amire nem esküdnék meg" — gondoltam magamban. — A közönség — folytatta — ezen túlmenıen semmit sem követelhet, minthogy tudomást szerez majd az egész ügyrıl. Sıt hısi hímévre teszek majd szert, és egyáltalán nem látom be, miért volna a hírnév bármilyen fajtája elzárva elılem. — De hát mi teszi hírnevessé? — A sors, mert ki tudom hívni. A hírneves ember mindent remélhet. Mindent merészelhet, mindenre vállalkozhat. Ha Yorktown kapitulációja után Washington kétfejő szarvasmarhákat sikart volna mutogatni, nyilvánvaló, hogy sok pénzt kereshetett volna. — Lehetséges — hagytam rá komolyan. — Biztos! — vágott vissza Augustus Hopkins. — Csupán amiatt vagyok zavarban, hogy még nem vá 107 lasztottam, kit vagy mit mutogassak, hozzak divatba, állítsak ki. — Igen bizony — mondtam —, nehéz a választás. A tenoristáknak alaposan elfakult a hangjuk, a táncosnıknek lejárt a fénykoruk, és ami megmaradt a combjaikból, megfizethetetlen; a sziámi ikrek meghaltak, a fókák pedig,

hasztalanul nevelik ıket a legkiválóbb tanárok, némák maradnak. — Nem fordulok én ilyesféle csodákhoz. Akármilyen fakultak, kizsigereltek, holtak, némák legyenek is a fókák, a sziámi ikrek, a táncosnık és a tenoristák, még mindig túlságosan jók egy olyan embernek, amilyen én vagyok, aki önmagában oly rengeteget ér! Remélem tehát, kedves uram, hogy szerencsém lesz önnel Párizsban találkoznL — Arra számít, hogy Párizsban akad rá arra a bizonyos csekély értékő dologra — kérdeztem tıle —, amely az ön tehetségének jóvoltából válik majd világhírővé? — Talán — válaszolta komolyan. — Ha szert teszek valami olyan házmesterlányra, akit sehogyan sem vettek fel a zenekónzervatóriumt>a, Észcik- és Dél-Amerika legnagyobb énekesnıjét teremtem belıle! E szavakra elköszöntünk egymástól, és én visszamentem Albanyba. Még aznap elterjedt a szörnyő hír. Hopkinst tönkrement embernek tekintették. Tekintélyes összegeket győjtöttek számára. Mindenki ellátogatott az Exhibition Parkba, hogy meggyızıdjék a pusztítás arányairól, ami nem kevés dollárt jövedelmezett a spekulánsnak. Szédületes összegért eladta annak a vörös tigrisnek az irháját, amely oly kapóra jött neki, és megırizte az Üjvilág legvállalkozóbb szellemő férfiújának hírnevét. Jómagam vissza 108 utaztam New Yorkba, majd Párizsba, nem fosztva meg az Egyesült Államok gazdagságát egy újabb remekül sikerült humbug tudatától. Pedig máris annyi van, hogy össze se lehet számlálni! Azt a végkövetkeztetést vontam le belılük, hogy bizony gyalázatos jövı várna a tehetségtelen mővészekre, a hang nélküli énekesekre, a merev térdő táncosokra és a kötél nélküli kötéltáncosokra, ha Kolumbusz Kristóf nem fedezte volna fel Amerikát.

108

TARTALOM DOKTOR OX TEÓRIÁJA ........................................... 7 I. fejezet Miért is keressük hiába — még a legjobb térképeken is — Quiquendone városkát?.......................................... 7 II. fejezet, amelyben van Tricasse polgármester és Niklausse városi tanácsos megtárgyalja a város ügyeit....................... 10 III. fejezet, amelyben Passauf rendbiztos éppoly zajosan, mint váratlanul vonul be ...................................................... 16 IV. fejezet, amelyben doktor Ox elsırangú fiziológusnák és merész kísérletezınek bizonyul............................................. 23 .

V. fejezet, amelyben a polgármester és a városi-tanácsos meglátogatja doktor Oxot, s ami aztán következik .................. 29 VI. fejezet, amelyben Frantz Niklausse és Suzel van Tricasse bizonyos távoli terveket kovácsolnak................................. 36 VII. fejezet, amelyben az andantéból allegro lesz, az allegróból pedig vivace ..................................................................... 41 VIII. fejezet, amelyben az antik és ünnepélyes német keringı förge-teggé változik .....................................^................... 52 IX. fejezet, ■* amelyben doktor Ox és az ı Ygéne nevő laboránsa csak néhány szót vált egymással ....................................... 60

109 X. fejezet, amelyben láthatjuk, hogy a járvány elárasztotta az egész várost, és hogy az milyen hatással járt ............... 61 XI. fejezet. amelyben a quiquendone-iak hısies elhatározásra jutnak........................................................................ 67 XII. fejezet. amelyben Ygéne laboráns ésszerő véleményt nyilvánít, és ezt doktor Ox élénken visszautasitja........................ 74 XIII. fejezet, amelyben ismét bebizonyosodik, hogy felülrıl nézve uralkodni lehet minden emberi kicsiségen .................. 75 XIV. fejezet, amelyben a helyzet olyan feszültté válik, hogy Quiquendone lakosai, az olvasók, sıt maga a szerzı is azonnali megoldást követel...................................................... 84 XV. fejezet, amelyben a megoldás kirobban...................................■ 89 XVI. fejezet, amelybıl az intelligens olvasó látja, hogy — a szerzı óvatossága ellenére — mindent pontosan kitalált ......... 90 XVII. fejezet, amelyben fény derül doktor Ox elméletére .................. 92 DISZ ÜRFI ES ESZ KISASSZONY .......;...................... 95 A HUMBUG ............................................................... 139 A kiadásért felel a Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó igazgatója Telelıs szerkesztı: Tótfalusi István A szöveghőséget ellenırizte: Hársing Lajos Mőszaki vezetı: Gonda Pál • Képszerkesztı: Marosi Gyöngyi Mőszaki szerkesztı: Simon Zoltán 84 800 példány, 10,3 (A/5) ív, MSZ 5601—59 2804—73. Szikra Lapnyomda, Budapest IF 1741 — e — 7375