1 Juhász József egyetemi docens, az MTA TTI tudományos fımunkatársa A magyar kapcsolatépítés regionális politikai feltételei (Az elıadás 2008. november 20-án hangzott el az MTA Nemzeti Stratégiai Tanulmányok Programbizottsága és az Európa Intézet Budapest által szervezett „A Balkán térség és a magyar külpolitika” c. konferencián.)
Tisztelt konferencia, hozzászólásomban a Nyugat-Balkán általános politikai helyzetképét szeretném felvázolni, azokat a trendeket, tendenciákat, amelyek aktuálisan meghatározzák a térség állapotát, s amelyek egyfajta háttérként, kiindulópontként szolgálhatnak a magyar külpolitika regionális tevékenysége számára. Elıször is be kell vallanom, elég sokat lamentáltam azon, hogy milyen „hangulati felütést” válasszak mondandóm indításaként. Ha csak két-három hónappal korábban tartottuk volna ezt a konferenciát, akkor valami olyasmivel kezdtem volna, hogy a térség jelenére és közvetlen közeljövıjére egy mérsékelt, realista, óvatos, de egyértelmő optimizmussal tekinthetünk. Mert ha megnézzük a 2008. év eseményeit (legutóbb 11 hónapja, 2007. decemberében találkoztunk lényegében ugyanezekrıl a témákról beszélgetve, ezért jelen hozzászólásomat 2008 elejétıl indítanám), tehát ha megnézzük az idei történéseket, különösen az elsı nyolc-kilenc hónapot, és összevetjük azt a 2003–2007 közötti (a konszolidáció, a stabilitás, a térség felzárkózása szempontjából igencsak kétarcú!) korszakkal, akkor azt láthatjuk, hogy inkább a pozitív trendek domináltak. Csakhogy az elmúlt egy-két hónapban olyan hírek jöttek, amelyek mindent relativizálnak. Gondoljunk pl. a horvátországi merénylethullámra. Aztán gondoljunk Bosznia-Hercegovinára, ahol a politikai légkör majdnem olyan rossz, mint 1991-92-ben, a háború elıtt volt, s ahol Milorad Dodik és Haris Silajdzic viszonya már-már Radovan Karadzsics és Alija Izetbegovic akkori viszonyára emlékeztet. Koszovó kapcsán volt egy néhány hónapos nyugalom, viszonylagos konfliktusszünet, de most az EULEX telepítése kapcsán (státus-semleges legyen az EULEX vagy sem) megint emelkedik a politikai szembenállás hıfoka. S ami talán a legfontosabb: számításba kell vennünk, hogy a pénzügyi világválság napjainkra elérte a térséget. Nyilván hallották már a hírekben, hogy Szerbiának 520 milliós IMF-kölcsönt kellett kérnie. Boszniába és Koszovóba a korábbi ígéretek, például a júliusi donor-konferencia felajánlásai ellenére alig mennek a támogatások. Horvátországban is most készül a jövı évi költségvetés, s komoly
2 viták folynak arról, hogy megúszhatják-e általános bérbefagyasztás nélkül (a térség legjobb gazdaságában!) a következı esztendıt. Kezdetben volt olyan vélemény, hogy ezek a országok talán elkerülhetik a mélyebb válságot, mert a hitelpiacuk viszonylag fejletlen és a gazdaságuk relatíve izolált. Aztán hamar kiderült, hogy valójában nagyonis érzékenyek, mivel kismérető, fejletlen és a külföldi forrásokra (segélyekre, befektetésekre, vendégmunkás-hazautalásokra) ráutalt gazdaságokról van szó. S igen veszélyessé válhat, ha a nyugat-balkáni válságkezelı-konszolidációs folyamatok mögött álló nemzetközi intézmények, nagyhatalmak, pénzügyi donor-szerepet vállaló szervezetek és államok figyelme és támogatási készsége radikálisan csökkenne. Ezek olyan kihívások, amelyek, ha kicsúsznak az ellenırzés alól, pillanatok alatt „padlóra küldhetik” a térség gazdaságait és államait! S ez beemelhet egy olyan konfliktus-sorozatot a politika világába, amilyenekre a közelmúltban nemigen volt példa (pontosabban nem ezek keltették a legsúlyosabb feszültségeket), vagyis a szociális indíttatású politikai válságok sorát. S ha elfajul a gazdasági és politikai krízis, akkor a más-más válságkezelési módszerekkel próbálkozó, bezárkózó vagy akár csak bőnbakkeresı államokban (az amúgy is sérülékeny!) demokratikus rezsimek megroppanhatnak, s gyorsan leépülhetnek azok a regionális együttmőködési hálózatok, amely mára (pl. a CEFTA formájában) kialakultak a térségben. Ezért azt gondolom, mindez arra kell, hogy intsen bennünket, hogy jelenleg, ebben a pillanatban igen nagy a kiszámíthatatlanság, a bizonytalanság, és nagyon óvatosan kell fogadnunk a térségre vonatkozó bármilyen jóslatot. Mindez tulajdonképpen azért szomorú, mert a 2007 decembere óta eltelt idıszakban (az utolsó pár hónapot leszámítva) tényleg biztató irányba fordultak az események. Jól tudjuk, hogy a konszolidációs folyamatnak különbözı szakaszai voltak jellegükben, sikerességükben egyaránt. Nagyjából azt mondhatjuk, hogy csak 1999-tıl kezdıdhetett el a válságkezelésnek az a szakasza, amelyben már valóban hozzá lehetett látni a válság strukturális okainak a felszámolásához és a térség reorganizálásához. Addig inkább a feszültségek gyors lefojtására törekvı „tőzoltó-beavatkozások” domináltak: a fegyveres erıszak megfékezése, a békefenntartó erık, valamint a nemzetközi igazgatási és újjáépítési missziók telepítése. Ezután következett a 2000–2002-es idıszak, amely szerintem a válságkezelés és a konszolidáció eddigi legsikeresebb és legeredményesebb periódusa volt. Akkoriban radikálisan megváltoztak a trendek: mindenütt nyugatbarát kormányzatok jöttek létre, ezek mindegyike függött politikailag és pénzügyileg a nyugati hatalmi centrumoktól. Javulásnak indultak a térség makrogazdasági mutatói, rendezni kezdték a regionális államközi kapcsolatokat, az EU beindította a stabilitás és társulási folyamatot (SAP). Aztán 2003-ra
3 ismét megtört a trend. Márciusban meggyilkolták Zoran Djindjics szerb kormányfıt, szinte pontosan egy évvel késıbb következett a szerbellenes pogrom Koszovóban, végig mérgezte ezeket az éveket a montenegrói és a koszovói státuskérdés, a belgrádi Kostunicakormányzatra pedig „egy lépés elıre, kettı hátra” típusú politizálás volt jellemzı. Voltak persze ebben a periódusban is olyan események, amelyeket a konszolidációs folyamatok szempontjából siker-storynak minısíthetünk, pl. a horvát euroatlanti integrációs felzárkózás folytatódását, s ilyennek tekinthetjük (különösen, ha figyelembe vesszük, hogy milyen félelmek kísérték!) Montenegró 2006-os „bársonyos szecesszióját”, a szerb-montenegrói szétválásnak az EU által (nem túl lelkesen, de végül eredményesen) történt levezénylését. De ennek ellenére ez a 2003–2007-es periódus igencsak kétarcú volt a konszolidációs folyamatok szempontjából. Ehhez képest 2008-ban hosszú ideig (bár voltak persze akkor is ellentmondásos dolgok, pl. a boszniai konfliktusok vagy a macedón-görög névvita) inkább pozitívumokat láthattunk. Sikerült ellenırzés alatt tartani a koszovói függetlenedési folyamatot, amely pedig igen nagy eszkalációs veszélyekkel fenyegetett. Az áprilisi bukaresti csúcsértekezleten bıvítési döntéseket hozott a NATO. Júniusra a boszniai SAA-aláírással teljessé vált az Európai Uniót és a térség államait összefőzı Stabilitási és Társulási Egyezmények hálózata. A koszovói elszakadás ellenére Szerbiában kétszer egymás után gyızni tudott a demokratikus oldal (legalábbis relatíve, az adott politikai erıtérben mindenképp annak minısíthetı oldal), és olyan kormány alakult, amelynek eddigi teljesítményét a furcsa koalíciós összetétel ellenére elfogadhatónak tarthatjuk (gondoljunk pl. Karadzsics kiadására). Ha ezeket az eseményeket összevetjük 2003–2007-tel, és két hónappal elıbb tartjuk ezt a konferenciát, akkor valószínőleg azt mondtam volna, hogy talán ismét trendfordulót láthatunk. Hogy mostantól a konszolidáció és a felzárkózás szempontjából egy jobb, a 2000–2002-eshez hasonlítható periódus következhet, amely a magyar külpolitika számára is jobb körülményeket és feltételeket biztosít, mert növelheti ezen országok készségét és nyitottságát a Magyarországgal való együttmőködésre. Mert erre a készségre és nyitottságra bizony szükség van. Mi gyakran és szívesen mondjuk, hogy a térség mennyire fontos számunkra, hogy mi a Balkán euroatlanti felzárkózásának protagonistái vagyunk, stb. S valóban, sokat is tett ezért Magyarország. De tudják, mi a furcsa? Hogy a térségben ezt olykor szinte észre sem veszik. Például 2005-ben sokat lobbizott Magyarország azért, hogy Horvátországgal is induljanak meg Törökországgal egyidıben az uniós csatlakozási tárgyalások. Lehet persze, hogy Ausztria jobban lobbizott, de lobbizott Magyarország is, viszont ha megnézzük a 2005. októberi horvát sajtót, akkor alig találunk néhány olyan cikket, amely megemlíti, hogy abban a bizonyos „Habsburg-csoportban”
4 Magyarország is ott volt - miközben el voltak alélva attól, hogy Ausztria mennyit segített nekik! A térség más államaiban talán még kevesebb a Magyarország iránti figyelem és empátia, mint Horvátországban. Mindez azt mutatja, hogy ezeknek az országoknak a külügyi preferenciái, törekvései, külvilágra való rálátása nem esik olyan mértékben egybe a miénkkel, mint ahogy mi gyakran gondoljuk vagy szeretnénk. Ezért egyszer arról is érdemes lenne konferenciát tartanunk, hogy miként látják maguk ezek az államok Magyarország helyét és szerepét a saját külkapcsolataikban és külpolitikai stratégiájukban… Legyen szabad itt idéznem Szentiványi államtitkár úr példáját a Budapest-Belgrád légi járatról, ami jól mutatja, hogy a magyar-nyugatbalkáni kapcsolatok gyakran azért sem olyan intenzívek, mint lehetnének, mert az ı részükrıl nincs mindig megfelelı fogadókészség. Ezen jó lenne változtatni, de erre Budapest egyedül nyílván csak korlátozottan képes. Igaz, valamennyire képes, s ez nem is mindig csak a pénzen múlik (persze sokszor azon, s Magyarország befektetıi és donor-kapacitása sajnos véges). De miért nincsenek pl. magyar kulturális központok Belgrádban vagy Zágrábban (és vica versa), miközben sok, számunkra talán kevésbé fontos országban vannak? Az a további három-négy legfontosabb kérdés, amelyre a leginkább érdemes odafigyelnünk a mostani trendek kapcsán, a szerbiai, koszovói és boszniai fejlemények (mintegy „örökös témákként”), valamint negyedikként az a jelenség, amit újabban mind gyakrabban emlegetnek „európai Monroe-elvként”. Azt gondolom, hogy ma az egyik legfontosabb cél a régióban az, hogy Szerbiában sikerre legyen segítve a mostani kormányzat, amelynek nem rossz az eddigi teljesítménye, s megérdemli a bizalmi elıleget. Ezt egyébként az Európai Bizottság november 5-i országjelentése is sugallja. Aztán van még egy olyan jelenség a közelmúlt szerb politikai színterén, amire érdemes odafigyelni, mert hosszú távon nagy jelentısége lehet: ez pedig a Szerb Radikális Párt feldarabolódása, három részre szakadása. Ennek következtében 2000-hez hasonló mértékben átrendezıdhet a szerb politikai erıtér: hosszú idı óta most fordult elı ismét, hogy a Demokrata Párt a legerısebb politikai formáció, és a három SRS-utódpárt közül a legfontosabb, a Nikolics-féle Haladó Párt megindulni látszik a szélsıséges nacionalizmust meg a szociális demagógiát ötvözı szélsıjobbról befelé, valamifajta elfogadható jobbközép párt irányába. Persze majd meglátjuk, hogy eljut-e oda vagy sem, de egyelıre ne zárjuk ki ezt a lehetıséget. És ez a két jelenség együtt, tehát a demokrata párt vezetı szerepe és a legnagyobb radikális utódpárt átalakulása 2000–2001 óta nem látott kedvezı belpolitikai fejleményeket teremthet a szerbiai folyamatok tekintetében. A másik nagy kérdés Koszovó. Azt gondolom, a függetlenség visszafordíthatatlan, noha egy-két diplomáciai sikert elért Szerbia a közelmúltban (pl. hogy az ENSZ és az EU nem
5 zárkózik el attól, hogy az EULEX ún. státus-semleges módon mőködjön). De ez nem sok, s csak arra jó, hogy oldja Szerbia vereségérzetét, s belpolitikailag jól kommunikálható diplomáciai sikerként valamifajta érzelmi és morális elégtételként szolgáljon. De ezek Koszovó függetlenedését nem fogják visszafordítani. A kérdés nem is ez, hanem hogy Koszovó államkudarc lesz-e vagy sem? Hogy az az államépítési folyamat, ami ott elindult, belátható idın belül elvezet-e egy önállóan is megállni képes, bizonyos demokratikus és kisebbségvédelmi minimumnormákat betartó politikai rendszerhez, ill. a kriminális buroktól megfosztott gazdasági rendszerhez? Sokan szkeptikusak ebben a tekintetben, nem is minden ok nélkül, de egészében véve én úgy látom, hogy (amennyiben a nyugati akarat a folyamat végigvitelére és „szponzorálására” megmarad) Koszovónak semmivel sem rosszabbak az esélyei a konszolidációra, mint a térség bármelyik másik államának. A másik ügy, amire oda kell figyelni, Észak-Mitrovica kérdése. Azt gondolom, hogy Szerbiának még sokáig érdeke fog főzıdni ahhoz, hogy ezt a gócpontot mint egy ellenırzött, lefojtott, de „szükség esetén” elıhúzható konfliktust megtartsa, s a pristinai kormányzat sem kompromisszumkész. Ezért a térség integrációja az új koszovói államba egyelıre nem látszik realizálhatónak - ugyanakkor a viszály megtartható egy alacsony intenzitású, ellenırzés alatt álló krízis szintjén. Ahol a leginkább félni kell attól, hogy bedıl a rendszer és összeomlik az egész államépítési folyamat (és belpolitikai okokból, nem a külsı pénzügyi válság hatására), az jelenleg sajnos Bosznia-Hercegovina. 2006 óta szinte folyamatosan romlik a három közösség egymáshoz való viszonya, s már majdnem ’91–92-es hangulat van. De szerencsére egy nagyon fontos szempontból különbözik a helyzet az akkoritól. Ma sem Belgrád, sem Zágráb nem vállalhatja fel Bosznia szétszakítását, s az, hogy mit tesznek a boszniai szerbek és horvátok, nagy mértékben attól függ, hogy mit mondanak nekik a két szomszédos fıvárosból. Ma Belgrád és Zágráb nagyon szeretne européer lenni, ráadásul Belgrádot a saját koszovó-retorikája is korlátozza, ezért csak mérsékelten szíthatják a szecessziós fenyegetéseket (sıt ne tegyünk igazságtalan egyenlıségjelet: a hivatalos Zágráb most nem is szítja). De arra is szükség lenne, hogy ellenırzés alatt tartsák azt a Milorad Dodikot, aki ellenzékiként és háborúellenes politikusként kezdte a ’90-es évek elején, ma viszont szinte abszolutista hatalmat kiépítve jóformán a saját feudumaként kezeli a Republika Srpskát (RS), és nehéz vele bármiben dőlıre jutni. S vele szemben ott áll az a Haris Silajdzic, aki szintén nem tartozott a szélsıséges politikusok közé annak idején, de aki 2006 tavaszán megbuktatta az alkotmányreformról szóló pártközi egyezményt és manapság mást sem tud hajtogatni, minthogy az RS a háborús etnikai tisztogatások terméke és ezért meg kell szüntetni… Nem mondhatnánk, hogy morális értelemben nincs igaza, de attól az RS ma már tény, a daytoni szerzıdés is elismerte, és a ’90-
6 es évek történései ellenére sem állítható, hogy a boszniai szerbségnek nem lehet joga az autonómiára. Koszovó elszakadása tovább élezte a konfliktust, mert amit a hivatalos Belgrád sosem mondott ki, azt Banja Luka kimondta, hogy ti. „ami jár a szerbiai albánoknak, az járjon a boszniai szerbeknek is”. Érdekes módon az is növelte a feszültségeket, hogy az 1997–2005 közötti idıszakban Bosznia-Hercegovina számottevı lépéseket tett a konszolidáció és az európai integráció irányába. Ez ugyanis óhatatlanul együtt járt a hatalom egyfajta koncentrálódásával, tehát a Daytonban még nagyon üres módon meghatározott központi hatalom bizonyos fokú megerısödésével, sıt az eurointegráció még követelte is ezt a centralizálódást. Brüsszelnek ui. szüksége lenne egy (egy, nem több) kormányzati partnerre, amellyel tudna kommunikálni, amely Boszniát egységes gazdaságként mőködtetné, de amelyet a daytoni status quo-t védelmezı Dodik elutasít. Nem hiszem, hogy az ı aktuális, közvetlen célja a szecesszió lenne, inkább csak a központi hatalom obstrukciója, de abból a megfontolásból, hogy a többi lehetıséget majd megteremti a jövı. Mindezek a tényezık együttesen ismét igen törékennyé tették a boszniai helyzetet. S végül egy-két mondatot az „európai Monroe-elvrıl”. Az elmúlt években egyre inkább látszott az a tendencia, hogy a Nyugat-Balkán az Európai Unióé, egyelıre teherként és felelısségként, de egyszer talán jutalomként is, ha majd ez a nyugat-balkáni válságzóna egy lecsillapodott Délkelet-Európává szelídül… Ez a tendencia legalábbis egyelıre így is marad, mert sem Washington, sem Moszkva nem látszik nagyon aktívnak a térségben. Szerintem az Obama-adminisztráció (noha külpolitikai stábja minden bizonnyal tele lesz a Clintonadminisztráció olyan embereivel, akik szerepet játszottak a korábbi válságkezelésekben) alapvetıen folytatni fogja a Bush-adminisztráció Balkán-politikáját, tehát a tehermentesítés, a távolságtartás, az EU-ra való átruházás politikáját. De az USA teljesen nem fog kivonulni a térségbıl, s ez, valljuk be, jól is van így. Az USA és a NATO (akár jelképes) jelenlétére azért is szükség van, mert mindegyik balkáni állam politikai osztályára sajnos idınként ráfér, hogy érzékeljen bizonyos határokat: hogy mit szabad, és mit nem, hogy vannak bizonyos kemény nemzetközi korlátok... Ennek tudatosításához kell egy erıháttér, egy szankcionálási képesség, s ezt csak az amerikai és a NATO-jelenlét adhatja. Mert tudnunk kell, hogy a konszolidációs folyamatok egyik kulcsa továbbra is az, hogy a nemzetközi közösség megtalálja a jutalmazás és a szankcionálás megfelelı mixtúráját. Persze jobb és eredményesebb, ha a külsı politikai környezet alapvetıen a jutalmazásra épül (vagyis az európai perspektíva megnyitására), de bizonyos korlátok kijelölése továbbra is szükséges. Oroszország nagyon aktív volt az év elején Koszovó apropóján, valamint a szerb energia-gazdaságban, de azt gondolom, hogy az európai Monroe-elv érvényesülését legalábbis egyelıre ez sem veszélyezteti. A szerb
7 politikusok is tisztában vannak azzal, hogy a pénz és a felzárkózás lehetısége nem Oroszországtól, hanem a Nyugattól várható, s szembesülniük kellett azzal is, hogy Oroszország sem ırizte meg nekik Koszovót. Ezért egy radikális orosz-barát orientációváltás esélye 2006-2007-hez képest lényegesen csökkent. Köszönöm a figyelmet.
