Jogi alaptan Szilágyi, Péter

Jogi alaptan Szilágyi, Péter

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Jogi alaptan Szilágyi, Péter Publication date 2014 Szerzői jog © 2014 ELTE Eötvös Kiadó

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Tartalom 1. I. TUDOMÁNYELMÉLETI ALAPVETÉS .................................................................................. 1 1. 1. A tudomány általános jellemzése ...................................................................................... 1 1.1. A tudományos gondolkodás előzményei és kialakulása ........................................... 1 1.2. A mindennapi gondolkodás: a tudományos gondolkodás háttere és ellentéte .......... 1 1.3. A tudományos gondolkodás sajátosságai ................................................................. 3 1.4. A tudomány társadalmi környezete: a mindennapi élet és a társadalmi gyakorlat ... 7 1.5. A tudomány belső szerkezete ................................................................................... 9 1.6. A tudomány fejlődése ............................................................................................. 13 1.7. A tudományok osztályozása ................................................................................... 13 2. 2. A társadalomtudományok sajátosságai ........................................................................... 14 2.1. A társadalomtudományok általános jellemzése ...................................................... 14 2.1.1. Tudomány és társadalomtudomány ............................................................ 14 2.1.2. A társadalomtudományok tárgya ............................................................... 14 2.1.3. A társadalomtudományok sajátosságai ...................................................... 16 2.2. A társadalomtudományok érdekkötöttsége és értékmentessége ............................. 17 2.3. A társadalomtudományok rendszerezése ................................................................ 22 3. 3. Az állam- és jogtudományok ........................................................................................... 24 3.1. Az állam- és jogtudományok tárgya ....................................................................... 24 3.2. Az állam- és jogtudományok és a gyakorlat ........................................................... 25 3.3. Az állam- és jogtudományok rendszere .................................................................. 29 3.4. Az állam- és jogtudományok módszerei ................................................................. 31 4. 4. A jog- és állambölcselet .................................................................................................. 33 4.1. A jog- és állambölcselet jellege és az elnevezés kérdése ........................................ 33 4.2. A jog- és állambölcselet tárgya és fő irányzatai ..................................................... 34 5. Kulcsfogalmak .................................................................................................................... 37 6. Irodalom .............................................................................................................................. 38 2. II. AZ ÁLLAM ÉS A JOG EREDETE ......................................................................................... 40 1. 1. Az állam és a jog eredetéről általában ............................................................................. 40 1.1. Tanulságok ............................................................................................................. 43 2. 2. Az ősi társadalmak szervezete ......................................................................................... 44 2.1. Őstársadalom, ősközösség, törzsi-nemzetségi társadalom, ázsiai termelési mód ... 45 2.2. A korai zsákmányoló társadalmak .......................................................................... 46 2.3. Az egalitárius törzsi-nemzetségi társadalmak ......................................................... 49 3. 3. Az ősi társadalmak differenciálódása. A hierarchikus nemzetségi társadalmak ............. 53 4. 4. Az állam és a jog kialakulásának ázsiai útja ................................................................... 56 4.1. Az „ázsiai út” terminusról ...................................................................................... 56 4.2. A kialakulás folyamata és szakaszai ....................................................................... 57 4.2.1. Az egyszerű faluközösség .......................................................................... 57 4.2.2. A faluközösségi forma városközösségi állama ........................................... 58 4.2.3. A despotikus monarchiák kialakulása – a kifejlett ázsiai állam ................. 59 4.3. A kialakulás általános jellemzői ............................................................................. 60 4.4. Az ázsiai típusú állam és jog jellemzői ................................................................... 61 5. 5. Az állam és a jog kialakulásának antik útja ..................................................................... 63 5.1. Terminológiai kérdések és formációelméleti összefüggéseik ................................. 64 5.2. Történelmi előzmények, előföltételek .................................................................... 64 5.3. A katonai demokrácia ............................................................................................. 64 5.4. A kialakulás folyamata és dinamikája .................................................................... 68 5.5. Az antik állam és jog jellemzői ............................................................................... 73 6. 6. Az állam és a jog kialakulásának germán útja ................................................................. 75 6.1. A germán út ............................................................................................................ 75 6.2. A történelmi előzmények ........................................................................................ 76 6.3. A kialakulás folyamata ........................................................................................... 76 6.4. A feudális állam és jog jellemzői ............................................................................ 76 7. 7. Az állam és a jog kialakulásának, valamint a prekapitalista állam- és jogtípusoknak a közös jellemzői .................................................................................................................................. 80 8. Kulcsfogalmak .................................................................................................................... 81

iii Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Jogi alaptan

9. Irodalom .............................................................................................................................. 82 3. III. A MODERN ÁLLAM, POLITIKA ÉS JOG KIALAKULÁSA ............................................ 85 1. 1. A kérdésről általában ....................................................................................................... 85 2. 2. A polgári társadalom és a politikai állam elválásának folyamata .................................... 87 2.1. A kiindulópont: a nyugat-európai feudalizmus ....................................................... 87 2.2. A szekularizáció és a reformáció szerepe az elválás folyamatában ........................ 87 2.3. A feudális kötöttségek bomlása és a tőkés termelési mód kialakulása ................... 88 2.4. Az abszolút monarchia szerepe ............................................................................... 89 2.5. A polgári forradalmak ............................................................................................ 91 3. 3. A polgári társadalom és a politikai állam elválásának eredményei és következményei .. 92 4. 4. A modern állam, politika és jog kialakulásának kapcsolata a tőkés fejlődéssel .............. 94 5. Kulcsfogalmak .................................................................................................................... 96 6. Irodalom .............................................................................................................................. 97 4. IV. AZ ÁLLAM SAJÁTOSSÁGAI ............................................................................................. 99 1. 1. Az állam fogalma és sajátosságai mint tudományos probléma ....................................... 99 2. 2. Az állam mint történeti kategória .................................................................................. 100 3. 3. Az állam társadalmi szerepe .......................................................................................... 102 3.1. Az állam társadalmi szerepét kifejező kategóriákról általában ............................. 102 3.2. Az állam társadalmi szerepét kifejező kategóriák lényege ................................... 103 3.3. Az állam társadalmi rendeltetése .......................................................................... 103 3.4. Az államcél ........................................................................................................... 104 3.5. Az állami funkció ................................................................................................. 106 3.6. Az állam társadalmi szerepét kifejező kategóriák kapcsolata ............................... 107 3.7. Az állami funkciók fő csoportjai .......................................................................... 108 3.8. Az állam funkcióinak történeti alakulása .............................................................. 111 4. 4. Az állam mint a politikai berendezkedés központi intézménye .................................... 111 5. 5. Az állam mint a néptől és a társadalomtól elkülönült és szuverenitással rendelkező közhatalom ............................................................................................................................................... 114 6. 6. Az állam mint a munkamegosztás külön ágát képező szervezet ................................... 118 6.1. Az állami szervek rendszere ................................................................................. 119 6.2. Az államapparátus mint a munkamegosztás külön ága ........................................ 132 7. 7. Az állam mint társadalmi-gazdasági környezetével sajátos kölcsönhatásban működő rendszer 134 8. 8. Az állam sajátosságai és az államok rendszerezése ...................................................... 134 9. 9. A jogállam ..................................................................................................................... 136 10. Kulcsfogalmak ................................................................................................................ 138 11. Irodalom .......................................................................................................................... 139 5. V. A JOG FOGALMA ÉS SAJÁTOSSÁGAI ............................................................................ 141 1. 1. Bevezető megjegyzések ................................................................................................ 141 2. 2. A társadalmi normák sajátosságai ................................................................................. 142 3. 3. A jog fogalma ................................................................................................................ 146 4. 4. A jog további sajátosságai ............................................................................................. 148 5. 5. A jog és az egyéb társadalmi normák ............................................................................ 150 6. Kulcsfogalmak .................................................................................................................. 151 7. Irodalom ............................................................................................................................ 152 6. VI. A JOGALKOTÁS ÉS A JOGFORRÁSOK ......................................................................... 153 1. 1. A problémakör jellege és helye a jogbölcseletben ........................................................ 153 2. 2. Jogi norma, jogtétel, jogszabály, jogforrás .................................................................... 153 3. 3. Jogképződés és jogalkotás. A jogképződés módjai ....................................................... 157 4. 4. A jogalkalmazói jogképződés ....................................................................................... 157 5. 5. A jogalkotás .................................................................................................................. 163 6. 6. A megismerési értelemben vett jogforrással összefüggő problémák ............................. 167 6.1. A jogforrások fajai ................................................................................................ 167 6.2. A jogforrási rendszer sajátosságai ........................................................................ 167 7. Kulcsfogalmak .................................................................................................................. 171 8. Irodalom ............................................................................................................................ 172 7. VII. A JOGI NORMA ÉS A JOGSZABÁLY ............................................................................ 173 1. 1. A jogi norma fogalma és szerkezete .............................................................................. 173 2. 2. A jogi norma érvényessége és hatálya .......................................................................... 179 3. 3. A jogi normák fajtái ...................................................................................................... 181 iv Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Jogi alaptan

4. 4. A jogi normák kapcsolódása ......................................................................................... 5. 5. A jogi normák megjelenése. A jogtétel és a jogszabály ................................................ 6. 6. A jogszabályok közzététele, a jogszabályok megismerésének eszközei ....................... 7. Kulcsfogalmak .................................................................................................................. 8. Irodalom ............................................................................................................................ 8. VIII. A JOGÉRVÉNYESÜLÉS ................................................................................................. 1. 1. A jogérvényesülésről általában ..................................................................................... 1.1. A jogérvényesülés fogalma ................................................................................... 1.2. A jogérvényesülés folyamata és mozzanatai ........................................................ 1.3. A jogérvényesülés módjai ..................................................................................... 2. 2. A jogkövetés ................................................................................................................. 2.1. A jogkövetés fogalma ........................................................................................... 2.2. A jogkövetés jellemző vonásai ............................................................................. 2.3. A jogkövetés objektív oldala ................................................................................ 2.4. A jogkövetés szubjektív oldala ............................................................................. 2.5. A jog motivációs hatása és a jogi szocializáció .................................................... 3. 3. A jogsértés ..................................................................................................................... 3.1. A jogsértések társadalomra veszélyessége ............................................................ 3.2. A jogsértés objektív oldala ................................................................................... 3.3. A jogsértés szubjektív oldala ................................................................................ 3.4. A jogsértések fajai ................................................................................................ 3.5. A jogsértések okai ................................................................................................ 3.6. A jogsértés társadalmi szerepe .............................................................................. 4. 4. A jogviszony sajátosságai ............................................................................................. 4.1. A jogviszony fogalma ........................................................................................... 4.2. A jogviszony alanyai ............................................................................................ 4.3. A jogviszony tárgya .............................................................................................. 4.4. A jogviszony tartalma ........................................................................................... 4.5. A jogi tények ........................................................................................................ 5. Kulcsfogalmak .................................................................................................................. 6. Irodalom ............................................................................................................................ 9. IX. A JOGALKALMAZÁS ....................................................................................................... 1. 1. A jogalkalmazás sajátosságai ........................................................................................ 2. 2. A jogalkalmazás fajai és típusai .................................................................................... 3. 3. A jogalkalmazás szakaszai és műveletei ....................................................................... 4. Kulcsfogalmak .................................................................................................................. 5. Irodalom ............................................................................................................................ 10. X. A JOGRENDSZER ÉS A JOGRENDSZEREK CSOPORTOSÍTÁSA .............................. 1. 1. A jogrendszer fogalma és sajátosságai .......................................................................... 2. 2. A jogrendszer tagozódásának alapja, a jogág meghatározása ....................................... 3. 3. A magyar jogrendszer egyes jogágai ............................................................................. 4. 4. A jogrendszerek csoportosítása ..................................................................................... 5. Kulcsfogalmak .................................................................................................................. 6. Irodalom ............................................................................................................................ 11. ELTE JOGI KARI KÖNYVSOROZAT .................................................................................. 1. .......................................................................................................................................... 1.1. ELTE Jogi Kari Jegyzetek ISSN 2060 5986 ......................................................... 2. .......................................................................................................................................... 2.1. ELTE Jogi Kari Tankönyvek ISSN 2060 6494 .................................................... 3. .......................................................................................................................................... 3.1. ELTE Jogi Kari TudományISSN 2060 9361 ........................................................ Irodalom .........................................................................................................................................

v Created by XMLmind XSL-FO Converter.

185 185 189 191 193 194 194 194 194 195 196 196 197 197 197 199 199 199 200 200 200 201 201 201 201 202 204 204 205 205 206 208 208 210 212 218 219 220 220 222 224 231 233 234 235 235 235 235 235 235 235 237

1. fejezet - I. TUDOMÁNYELMÉLETI ALAPVETÉS 1. A tudomány általános jellemzése 2. A társadalomtudományok sajátosságai 3. Az állam- és jogtudományok 4. A jog- és állambölcselet

1. 1. A tudomány általános jellemzése 1.1. A tudományos gondolkodás előzményei és kialakulása A tudományos gondolkodás az emberi megismerő tevékenység sajátos fajtája. Az objektív valóság tudatos megismerésének és másik oldalról az emberi tudat megismerő funkciójának a kialakulása – a törzsfejlődés korábbi szakaszaiban már meglévő csírái ellenére – elválaszthatatlan a munka s ezáltal a társadalom kialakulásától. A megismerés a munkatevékenység nélkülözhetetlen és attól elválaszthatatlan mozzanata. Már a társadalmi fejlődés kezdetein sajátos társadalmi szükségletté válik a megismerés elért eredményeinek, az ismereteknek szavakban és szokásokban való rögzítése és mások, mindenekelőtt a következő generáció tagjai számára való átadása, ami magával hozza az ismeretek szimbólumok segítségével való rögzítésének és áttekinthető rendszerbe foglalásának az igényét is. Ezzel párhuzamosan kialakul és egyre gyakoribbá válik a közvetlen munkavégzéstől független, attól térben és időben elkülönülő megismerő tevékenység, aminek a gyakorlati haszna is mind nyilvánvalóbbá válik. A további fejlődés során azután elválik egymástól az anyagi és szellemi tevékenység, illetőleg az utóbbi részeként az önállósult megismerő tevékenység társadalmi szükségletté válik. A megismerő tevékenység önállósulásának van egy másik oka is, ami a tudomány további fejlődésére is jelentős hatást gyakorolt, s ami nélkül a tudomány sajátos funkciója, fejlődése és autonómiája nem érthető meg. Ez a másik ok a már az ember állati őseinél meglévő kutatási hajlamra épülő kíváncsiság, a szükségletektől és a materiális érdekektől függetlenül, önmagáért a tudásért folytatott megismerés. A kialakuló, kezdetleges szellemi tevékenység differenciálatlan volt, a tudományos gondolkodás csírájának tekinthető megismerő funkciója mellett szükségképpen összefonódott mágikus-vallásos, rituális, normatív és művészi mozzanatokkal is. A kezdeti szellemi tevékenység elsősorban megfigyeléseken, tapasztalatokon nyugodott, s olyan gondolati általánosításokat tartalmazott, amelyek részben helyesnek, megalapozottnak, részben pedig eltúlzottnak vagy spekulatívnak tekinthetők (mint például a mágikus-vallásos hiedelmek). A társadalom kialakulásával az emberi közösségek fönnmaradásának föltételévé, azaz objektív társadalmi szükségletté válik a valóság többé-kevésbé helyes megismerése, ami azonban a valóság nem minden szférája vonatkozásában volt egyformán fontos és lehetséges, s az ismeretek igazsága sem volt egyformán igazolható. Voltaképpen e különbségek talaján kezdődik meg a szellemi tevékenység fokozatos differenciálódása, mindenekelőtt a termelőtevékenység szempontjából legfontosabb területeken létrejönnek a megismerés viszonylagos helyességét, igazságát biztosító különféle módszerek, s fokozatosan kialakul az ennek megfelelő sajátos gondolkodásmód és megismerő tevékenység, a tudomány. A tudomány kialakulása azonban nem szüntette meg (máig sem) a szellemi tevékenység más formáit (vallás, művészet, filozófia stb.), és nem tette fölöslegessé az anyagi termelésben és a mindennapi életben rejlő megismerési mozzanatokat sem. Ezért a hétköznapi életnek is nélkülözhetetlen mozzanata a megismerés, az ún. mindennapi gondolkodás. Az idők folyamán változó tudományos gondolkodás megértését az teszi lehetővé, ha összehasonlítjuk a mindennapi gondolkodással, tisztázzuk különbségeiket és kapcsolataikat.

1.2. A mindennapi gondolkodás: a tudományos gondolkodás háttere és ellentéte 1 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

I. TUDOMÁNYELMÉLETI ALAPVETÉS Az ún. életvilág [Edmund Husserl (1859–1938) német filozófustól származó kifejezés] vagy a világban való lét eredendő tartományaként fölfogott mindennapiság (mindennapi élet, mindennapi lét) mint társadalomontológiai-társadalomelméleti kategória a különböző társadalmi tevékenységformák, objektivációs rendszerek, társadalmi részrendszerek, társadalmi tudatformák kialakulásának és differenciálódásának történeti és logikai kiindulópontja. (Az ontológia vagy lételmélet a filozófia egyik alapvető részterülete, amely arra a kérdésre keresi a választ, hogy milyen és hogyan épül föl a világ. A társadalomontológia ezeket a kérdéseket a társadalom vonatkozásában teszi föl. A társadalomtudományok kapcsán a következőkben érintünk néhány társadalomontológiai kérdést.) A mindennapi élet – az emberi élet legnagyobb részét átfogó és megalapozó terület, amelynek alapvető tényezője a munka és a kommunikáció (nyelv, beszéd) – még nem ismer ún. zárt objektivációkat (mint például a tudomány és művészet), amelyeket nem hozhat létre vagy nem sajátíthat el bárki. (A társadalmi objektivációkról a társadalomtudományok sajátosságai kapcsán a későbbiekben még lesz szó.) A különböző társadalmi részrendszerek és a hozzájuk kapcsolódó sajátos tevékenységformák és gondolkodásmódok az objektivációk révén kiemelkednek a mindennapiságból, az ún. mindennapi létből. A modern társadalmak szerveződésmódját tekintve ilyen elkülönült és témánk szempontjából jelentős társadalmi részrendszerek mindenekelőtt a tudomány, a gazdaság, a művészet, a vallás, valamint a politikai és a jogi rendszer. A mindennapi gondolkodás a mindennapi életre jellemző sajátos gondolkodásmód. Jellemző formája a „józan ész”, a mindennapi élet tapasztalatainak puszta, többnyire reflektálatlan általánosítása (Lukács 1978, I:79.). A mindennapi gondolkodás nem egyszerűen tartalmilag más, mint a belőle kinövő magasabb rendű gondolkodásformák, hanem szerkezetében, a szimbólumképzés módjában, szimbolikus fölépítésében és beállítódásában különbözik az utóbbiaktól. Nem arról van szó, hogy többet vagy kevesebbet tudunk általa, hanem hogy mást és másként. Emellett a civilizációk mindennapi gondolkodása számára – tudatosan vagy öntudatlanul – mindig rendelkezésre állnak a fejlett tudomány és művészet eredményei is. Ezért a történeti és logikai kiindulópontként megjelölt mindennapi élet és gondolkodásmód a maga konkrét megjelenési formájában mindig történeti. A mindennapi gondolkodás legfontosabb jellemző vonásai a következők. 1. A mindennapi gondolkodás alapvető, további tulajdonságait megalapozó sajátossága, hogy az esetek zömében olyan természetes beállítódás jellemzi a valósággal kapcsolatban, amelyik megkérdőjelezhetetlen magától értetődőségként veszi tudomásul az adottat, miszerint ami van, az lesz is, tehát lennie is kell. Nincs tehát különbség az egyedi és az általános, lényeg és jelenség, valóság és látszat között (Lukács 1978, I:50.). Ez túláltalánosításra való hajlandóságot eredményez. 2. A mindennapi gondolkodás további lényeges jellemző vonása reflektálatlansága, azaz hogy önmagával és lehetőségeinek korlátaival nem foglalkozik, mivel mindennapi gondolkodásunk során nem gondolkodunk el azon, hogyan is gondolkodunk. Ennek a reflektálatlanságnak egyik következménye, hogy nem tudatosodik, illetőleg elmosódik a dolgok és az azokat kifejező fogalmak különbsége. 3. A mindennapi gondolkodást továbbá az jellemzi, hogy az élet valamely egyedi esetére irányul (Lukács 1978, I:44.), az itt és most adott konkréthoz kapcsolódik, s ezért a szituációhoz kapcsolódó aktuális és közvetlen megértés dominál benne. 4. A mindennapi lét és gondolkodás további lényeges ismertetőjele az elmélet és a gyakorlat közti közvetlen összefüggés: a mindennapi élet tárgyai mint készen, közvetlenül adottak állnak előttünk, és az ezeket létrehozó közvetítésrendszer a gondolkodás számára reflektálatlanul a háttérben marad (Lukács 1978, I:46.). A mindennapi gondolkodás a tárgyakat nem eredetük és okaik, hanem fölhasználhatóságuk szempontjából vizsgálja, mindenekelőtt a szituatív érdeklődés vezérli, ezért mondhatjuk, hogy általában (az esetenként előforduló puszta kíváncsiskodáson túlmenően) közvetlenül érdekkötött, a gyakorlatban fölhasználható, méghozzá többnyire az azonnal fölhasználható tudás dominál benne. Ez a közvetlenség nyilvánul meg abban, hogy az ember többnyire egész környezeti világát gyakorlati szempontból, azaz a cselekvés sikere szempontjából fogja föl és ítéli meg, nem a „dolgok objektív lényege” érdekli, nem is a „hogyan”, hanem a közvetlen adottság, hogy mi van, hogy valami van-e, hogy például jár-e a villamos. A mindennapi élet körébe tartozó tevékenységek esetében elegendő, ha csupán azokon a tapasztalatokon alapulnak, amelyeket a szokások adta biztonság vagy valamilyen tekintélybe vetett bizalom támaszt alá. Max Weber a következő példával jellemzi ezt a helyzetet: Annak, aki a villamoson utazik, hacsak nem szakfizikus, sejtelme sincs arról, hogyan indul el a villamos. Nincs is szüksége rá. Elegendő, ha „számíthat” a villamoskocsi működésére, ehhez igazíthatja a maga viselkedését; de mit sem kell tudnia arról, hogyan állítanak elő egy ilyen kocsit, hogy az menni tudjon (Weber 1970, 137.). A mindennapi gondolkodásra tehát a végiggondolt oksági magyarázatok 2 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

I. TUDOMÁNYELMÉLETI ALAPVETÉS mellőzése vagy legalábbis csak (például a tudás rögzítése miatt) a föltétlenül szükséges oksági magyarázatra való szorítkozás a jellemző. 5. A mindennapi gondolkodás nyelvét, a köznapi beszédet a rugalmasság és bizonyos elmosódottság, a szavak sohasem teljesen merev, egyértelmű jelentése jellemzi. Ennek következtében a mindennapi gondolkodás a rugalmas, többértelmű, elmosódott határú kifejezésekkel való gondolkodással, illetőleg a megfogalmazás elbeszélő (narratív) jellegével és a képszerűséggel írható le. A mindennapi gondolkodás formái között a legfontosabbak egyike az analógia (Lukács 1978, I:54.), amely uralkodik az okság és a törvényszerűség fölött (Lukács 1978, I:53.). Ezzel függ össze az is, hogy a mindennapi életben döntő szerepe van az utánzásnak, hiszen éppen az utánzásban jut kifejezésre az a primitív, közvetlen gyakorlati mód, ahogy az ember a valóság – viszonylag – közvetlen visszatükröződésére reagál (Lukács 1978, I:107.). 6. Az előzőekből következik, hogy a mindennapi gondolkodástól nem idegen az antropomorfizálás, az antropomorf magyarázatok túlsúlya, a dolgok és jelenségek megszemélyesítése – noha a civilizációs fejlődéssel annak jellege megváltozik és gyakorisága csökken. Rokon ezzel az a módszer, amely az eseményeket a dolgok sajátos „természetével” magyarázza, ami pusztán látszólagos, körben forgó magyarázatot eredményez: a dolgok, jelenségek azért alakulnak úgy, ahogy, mert ilyen a természetük, ami viszont abból következik, hogy rendszerint úgy alakultak, ahogy. 7. Az előzőekből is következően a mindennapi gondolkodásban összefonódik a tények megállapítása és az értékelés, a leírás és az előírás, a van és a kell, ezáltal összefonódnak a különböző gondolkodási formák sajátosságai. 8. A mindennapi gondolkodás korábban említett reflektálatlanságából is következően gyakran ellentmondásos, abban különböző szituációk vonatkozásában ugyan, de olyan ellentétes mozzanatok, megállapítások vannak egyidejűleg jelen és tartanak igényt az érvényességre, amelyek logikailag kizárják egymást. 9. További jellemző vonás a mindennapi élet spontánul közvetlen „tudatlansága”, vagyis hogy az, ami kezdetben tudatos volt, elveszti tudatos jellegét, amikor a mindennapi társadalmi gyakorlat részévé, rutinná, szokássá válik. A tudatlanságnak ez a mozzanata a tudományban is előfordul (például a műszerhasználat technikája), a mindennapi életben azonban jóval erőteljesebben van jelen. 10. A mindennapi tudat sajátosságai közül végül annak spontán vagy naiv realizmusát (vagy természetes evilágiságát) kell megemlítenünk, vagyis hogy a külvilágot tőle független és egyben fölfogható létezőnek tekinti, amelyet képzetei – fő vonásait tekintve – megfelelően ragadnak meg.

1.3. A tudományos gondolkodás sajátosságai 1. A tudományos gondolkodás alapvető és legfontosabb jellemző vonása a mindennapi gondolkodás természetes beállítottságától gyökeresen különböző teoretikus beállítódás. Erre mindenekelőtt a közvetlen gyakorlati célkitűzés fölfüggesztése és ezzel együtt a szükségletkielégítésnek a jövőbe – esetleg a távoli jövőbe – történő elhalasztása a jellemző. A fölfüggesztés aktusa az emberi megismerés – és így az emberi tevékenység – hatékonyságának nélkülözhetetlen előföltétele, mivel ily módon érhető el az eddigi tapasztalatok rögzítése, értelmezése és megvitatása annak érdekében, hogy a valóságot a lehető leghívebben lehessen megragadni. A tudományos gondolkodás nem közvetlenül a gyakorlati szükségletből, hanem valamilyen ismeret hiányából indul ki. Mozgásának elsődleges, közvetlen motívuma viszont már nem az adott ismeret iránti társadalmi szükséglet tudata, hanem az „öncélú” megismerés, a kíváncsiság mint a „rejtvényfejtés” (Kuhn) iránti hajlam, mint rácsodálkozás vagy mint kételkedés. (Az emberi tudatnak ez a sajátossága teszi egyáltalán lehetővé az előbb említett fölfüggesztést és a tudomány önfejlődését.) 2. E fölfüggesztés következtében a gyakorlati tudás mellett megjelenik az ún. elméleti tudás, a megismerés érdekében folytatott kutatás és az önmagáért a tudásvágyért áhított tudás. Ez elkülönül attól a tudástól, amely a gyakorlat eszköze vagy irányítója. Ez utóbbi érdekeinkkel vagy vállalkozásainkkal van kapcsolatban, az előbbit viszont érdekmentesnek nevezhetjük abban az értelemben, hogy nem fűződik közvetlenül semmilyen gyakorlati szükséglethez (Wartofsky 1977, 36.). Az elméleti tudás ebben a leszűkített értelemben érdekmentes ugyan, de nem haszontalan. Tudományos gondolkodásról nem beszélhetünk ilyen elméleti tudás nélkül. 3. Az elméleti és gyakorlati tudás megkülönböztetése sajátos társadalmi föltételekhez kötődik. Gondolata először az ókori görögöknél jelent meg, ahol különösen a Kr. e. V. és IV. századi athéni filozófusok nézetrendszerében játszott jelentős szerepet. Az elméleti és gyakorlati tudás e megkülönböztetését hagyományosan a „magasabb” és „alacsonyabb rendű” tudás közötti különbségnek tekintették. Ez részben abból 3 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

I. TUDOMÁNYELMÉLETI ALAPVETÉS származott, hogy az önmagáért való elméleti tudásnak csakis egy szabad idővel rendelkező és társadalmilag kiváltságos helyzetben lévő csoport szentelhette magát. Az elméleti tudás művelőinek társadalmi státusa ezért hatással volt magának a tevékenységnek a társadalmi megítélésére, és az elmélet fogalma lassanként olyan konnotációra tett szert, mint „tisztaság”, „eszményiség”, „magasabb rendű tökéletesség”, amely magát a kiváltságos társadalmi státust övezi. Ezzel a tudomány kialakulásának – és további fejlődésének – egyik lényeges összefüggéséhez jutottunk. Nem elegendő ugyanis a tudomány kialakulásához a tudományos ismeretek iránti szükséglet megjelenése, hanem annak társadalmi föltételei is vannak. Az elmélkedés, a kritikai értékelés és az elméleti gondolkodás számára szükséges idő a közvetlen gyakorlati cselekvés gondjaitól való bizonyos mentességet és távolságot követel. Ilyen értelemben a szabad idő, amely történelmileg egy kiváltságos társadalmi csoport előjoga volt, mindenfajta elméleti vizsgálódás előföltétele. S ez a „szabad” tevékenység „tiszta” is, abban az értelemben, hogy nem keveredik közvetlen gyakorlati feladatokkal, vagyis önmagáért folytatják. 4. A gyakorlati szükséglet kielégítése tehát közvetlenül, azonnal nem következik be, de nem is szűnik meg végérvényesen, csak közvetítetté válik. A tudomány társadalmi szerepét tehát akként is jellemezhetjük, hogy egy – előre látható – helyzet és a cselekvés legjobb formája között közvetítéseket tár föl, és ezeket azután mintegy eszközként „közéjük csúsztatva” teremti meg az optimális cselekvés lehetőségét (Lukács 1975, I:38., 47.). A tudomány sajátosságait, fejlődési tendenciáit elsődlegesen ennek a közvetítésnek a jellege szabja meg, vagyis az, ahogy a szükséglet és kielégítése között a már elért és rendszerezett tudományos ismeretek közvetítenek. 5. Ezek az új tudományos eredmények, ismeretek az esetleges közvetítés, fölhasználás után sem szűnnek meg, hanem megmaradnak, nyelvileg – többnyire írásban – rögzítődnek, vagyis sajátos közeget képeznek. Minden tudomány a maga ismeretanyagával, nyelvezetével, fogalmaival, szimbólumaival egy rá jellemző homogén, egynemű közeget hoz létre, amelynek a segítségével a megismerés meghatározott céljából kiindulva jobban meg lehet ragadni és élesebben meg lehet világítani az ismerettárgyként magában létező valóság vizsgálat alá vett részének tulajdonságait, vonatkozásait, törvényszerűségeit, beleértve ebbe a tudományos kritika lehetőségeit és a korábbi nézetek pontosítását is. A tudományos gondolkodás ebben a homogén közegben játszódik le. Ebben a sajátos szimbolikus közegben az eszmeileg földolgozott tárgy és annak vonatkozásai az adott tudományos célkitűzésnek megfelelő egyneműsítésen mennek át (Lukács 1978, I:184.); a valóságban a különböző tárgyakat, jelenségeket meghatározott tulajdonságok és szempontok alapján azonosként kezelik (például a galvánelem árama és a villámcsapás is elektromos áram, a rádióhullám és a fény is elektromágneses sugárzás). Az egyes tudományágak számára ily módon sajátos – kategóriák, tudományos tételek stb. által alkotott – homogén közeg jön létre. 6. A közvetítő közeg csak akkor egyneműsíthet, csak akkor lehet homogén, ha azt az elvonatkoztatás specifikus módja jellemzi. A tudományos gondolkodásra tehát az elvont fogalmakban való gondolkodás jellemző. „A tudományos fogalmak a tudományos gondolkodás eszközei. Ezek által jut el a tudós bonyolult jelenségek megértéséhez, kölcsönös kapcsolataik fölismeréséhez és közölhető formában történő ábrázolásukhoz.” (Wartofsky 1977, 16.) A fogalmak révén mehet csak végbe a közvetlenül adottól való elvonatkoztatás, mind a térbeli körülhatároltság és elkülönültség, mind a minőségi különbözőség és egyediség, mind pedig a jelenhez való kötöttség és attól való elszakadás vonatkozásában. Ez két szempontból is jelentős következményekkel jár: egyrészt figyelmen kívül maradnak a tudományos megismerés szempontjából fölösleges, sőt zavaró esetlegességek, másrészt pedig a fogalmakkal megragadott összefüggések átvihetőkké válnak, máshova, másra és máskorra is vonatkoztathatók. A fogalmak révén történő elvonatkoztatás értelmét és célját éppen az adja, hogy megállapításai ily módon túlmutatnak a tapasztalati úton megfigyelt eseteken, általánosan érvényesek. Külön hangsúlyozzuk – mivel nem evidens – a harmadik mozzanatot, az idő rögzítését a fogalmi modellben. „A múlt–jelen–jövő viszonyoknak a fogalmi »most«-ban való megjelenítése elvonatkoztat az észlelési képzetanyagtól, s az időviszonyok és időfolyamatok elvont modelljével ajándékoz meg bennünket. Az elvonatkoztatottan megjelenített alternatív időviszonyok és időfolyamatok irányítása fogalmi modelljének elmélyült vizsgálata során a külső cselekvést mintegy fölfüggesztjük: az elmélkedés befelé fordul, és a külső cselekvés körülményeitől független időfolyamat modellt konstruál… [Ez] lehetővé teszi a kritikai elmélkedés számára a múlt, a jelen és a jövő alternatív időkapcsolatait.” (Wartofsky 1977, 47–48.) Ilyen alternatív időkapcsolatot jelent a nem észlelt, pusztán elképzelt kauzális folyamatok megkonstruálása, valamint a „mi lenne, ha…” és a „mi lett volna, ha…” típusú kérdések megfogalmazása és föltételes, hipotétikus megválaszolása. A fogalmi gondolkodás természetesen nem a tudományos gondolkodás privilégiuma, azzal a mindennapi gondolkodás körében is találkozunk. Azonban csak a tudományos gondolkodásról mondható el, hogy következetesen fogalmi gondolkodás és csaknem kizárólagosan fogalmi gondolkodás. (Kivételt képez néhány atipikus mozzanat: intuíció, a hipotézis kidolgozása során alkalmazott képszerű ábrázolás; de nem tekinthető kivételnek a fogalmi gondolkodás alól a már kidolgozott fogalmak képi vagy grafikus megjelenítése.)

4 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

I. TUDOMÁNYELMÉLETI ALAPVETÉS 7. A tudományos gondolkodás továbbá sajátos fogalmi gondolkodás: fogalmai a nyelv adta határokon belül a lehető legnagyobb mértékben szabatosak, egyértelműek, határai világosak. A tudomány arra törekszik, hogy úrrá legyen a köznapi nyelv határozatlanságán, fogalmainak homályosságán. Az egyes tudományterületeknek létrejött a maguk sajátos terminológiája, kialakultak szakkifejezéseik, ún. terminus technicusaik. Ezek között viszonylag gyakran fordulnak elő idegen eredetű szakkifejezések, aminek az az oka, hogy azok használata esetén – főleg ha viszonylag új kifejezésről van szó – kisebb a köznyelvi jelentéssel való összemosódás, fölcserélés veszélye. A tudományos gondolkodásra tehát sajátos tudományos nyelv jellemző, amelynek – az előbb kifejtetteken túl – sajátos nyelvtana, szintaxisa is van, ami mindenekelőtt sajátos következtetési szabályokban nyilvánul meg. Jól látható ez például a matematikai fizika esetében. A tudomány sajátos közegében és nyelvében rejlő lehetőségek jobb kihasználása jegyében a modern tudományban széles körben elterjedt a megfigyelések mérésére, valamint az ismeretek formalizálására való törekvés, ami a különböző tudományterületeken eltérő mértékben valósult meg – és föltehetőleg a jövőben is csak eltérő mértékben valósulhat meg. 8. A tudományos gondolkodást a nagyfokú általánosság és a maximális általánosságra való törekvés jellemzi. A tudomány sajátos közegének is köszönhetően a tudományos eredmények általánosak abban az értelemben is, hogy azok közkincset képeznek, a tudósok támaszkodnak mások eredményeire. 9. A tudományra továbbá jellemző ismereteinek rögzítettsége, ami a sajátos közeg létének nélkülözhetetlen előföltétele. Ez a tudományos nyelv sajátos szerepének megfelelően nemcsak fizikai rögzítettséget jelent, hanem a fogalmak, tudományos megállapítások tartalmának a rögzítését is. Lehetetlenné válna a tudományos kutatás, ha a fogalmak ma mást jelentenének, mint holnap. Ez az állandóságra törekvés viszont a tudományos fogalomalkotás, a tudományos nyelv nemkívánatos megmerevedésének és így a tudományos kutatás korlátozásának a veszélyével jár, ezért a fogalmak, illetve azok tartalma idővel megváltozik. Ez a változás terminológiai eltéréseken és vitákon keresztül valósul meg, ami némiképpen oldja és relativizálja a tudományos fogalmak egyértelműségét. A túlzottan megrögzült régi fogalmakat azonban nem a köznyelv homályos fogalmai váltják föl, hanem „ez a fejlődés abban nyilvánul meg, hogy az egyik képződményt – anélkül, hogy meghatározott objektivitását elvesztené – egy másik, helyesbített képződmény”, egy új tudományos fogalom váltja fel (vö. Lukács 1978, I:44.). 10. A tudomány további jellemző vonása a rendezettség: a tudomány nem ismeretek puszta halmaza, hanem azoknak a tudományos elméletek előföltevéseinek megfelelően egymásra vonatkoztatott, koherens rendszere. A tudományban kitüntetett szerepet játszanak a logika törvényei, követelményei, a tudományos gondolkodás ezeknek jelentős mértékben alá van vetve (eltérően a mindennapi gondolkodástól). 11. A tudomány – rendszerezettségéből is következően – reflektált, az alany és a tárgy megkülönböztetésén nyugvó megismerés. E reflexivitás fejeződik ki az ismerettárgy kiválasztásában és a tárgyspecifikus módszerek meghatározásában. Ezért a tudomány módszeres megismerés, méghozzá tudatosan módszeres megismerés, aminek viszont nélkülözhetetlen föltétele, hogy a tudósok legalábbis saját szakterületükön magát a tudományos kutatást is vizsgálódásuk tárgyává tegyék. A tudományra tehát a reflexivitás, az önreflexió és bizonyos fokú önkontroll jellemző. Ez az önreflexió és önkontroll a tudományos közösségek sajátja, és nem föltétlenül jellemző minden egyes tudósra, ezért fontos mozzanata a reflexivitásnak a tudományos kritika és a szabad tudományos vita. 12. A tudomány jellemző eleme a magyarázat: a tudományos megismerés általában nem elégszik meg a jelenségek leírásával, hanem azok magyarázatára (méghozzá általában, bár nem föltétlenül oksági magyarázatára) törekszik. Tudományos kíváncsiságunkat nem elégíti ki az, hogy tudjuk, mi történt, azt is tudni akarjuk, hogy miért. A tudományra ezért az objektív igazság igénye, az igaz – méghozzá a bizonyítottan igaz – ismeretek megszerzésére való törekvés a jellemző. A széles körben elterjedt félreértésekkel szemben hangsúlyozni kell, hogy itt törekvésről van szó, és nem annak föltétlen megvalósulásáról: nem az igazság tesz egy nézetet tudományossá, hanem az arra való törekvés. Ennek megfelelően a tudományos ismeretek, megállapítások értékelésének alapvető, domináns szempontja az igaz/hamis dimenzió; minden más további szempont (például a közvetlen gyakorlati fölhasználhatóság vagy a kifejtés módja) csak ennek alárendelten érvényesülhet. Az már egy további – alapvetően filozófiai, ismeretelméleti – kérdés, hogy ez a törekvés mikor és mennyire valósult meg vagy valósulhat meg. Ennek olyan – itt még csak nem is vázolható – összetevői vannak, mint hogy van-e egyáltalán objektív igazság, az menynyiben érhető el és milyen kritériumai vannak. 13. A tudományossághoz hozzátartozik a leíró (a „van” jellegű) kijelentések és az értékelő és előíró (normatív, „kell” vagy „legyen” jellegű) kijelentések határozott megkülönböztetése és szétválasztása.


I. TUDOMÁNYELMÉLETI ALAPVETÉS 14. A tudományos ismereteknek – általánosságuknál, hozzáférhetőségüknél fogva – jellemző vonásuk, hogy elvileg mások által is ellenőrizhetőek, kontrollálhatók, tárgyi kritikának vethetők alá. Ennek alapján a tudományok fejlődésének lényeges mozzanata a tudományos tételek igazolására való törekvés, amit empirikusan ellenőrizhető tények segítségével történő igazolás (verifikáció) vagy cáfolás (falszifikáció) eljárásaival valósítanak meg. Nem tekinthető tudományosnak az a nézet, amelyik tartalmánál fogva nem kritizálható, nem cáfolható, vagy amelyet tilos kritizálni. Ugyancsak a tudományos ismeretek általánosságából következik, hogy a tudomány fejlődése szempontjából nemcsak a szorosan vett kutatás a fontos, hanem – a megértés érdekében – a kutatás eredményeinek ábrázolása, illetve azok racionális kifejtése is. 15. Az előzőekből is kitűnik, hogy a tudományos megismerés folyamata közösségi jellegű, még akkor is, ha maga a szűken vett kutatás egyetlen tudós munkája. Ez nemcsak az egyéni kutatások egymásra épülésében fejeződik ki, hanem mindenekelőtt abban, hogy a tudomány fejlődésében döntő szerepet játszanak a tudományos közösségek, és hogy a tudománynak nélkülözhetetlen mozzanata a tudományos nyilvánosság. Ezek kiszélesítik, továbbfejlesztik a tudomány önreflexióját és önkontrollját, és általában a tudományosság követelményeinek a megfogalmazásával erősítik a tudomány előzőekben vázolt jellemző vonásainak és törekvéseinek következetesebb érvényesülését, valamint – ami különösen fontos – elősegítik és a körülményekhez képest biztosítják a tudománynak a közvetlen gyakorlati cél fölfüggesztéséből és a belső sajátosságaiból következő autonómiáját. Ez mindenekelőtt a tudományon kívüli (például politikai vagy gazdasági) érvek és megfontolások kiszorítására, közömbösítésére irányuló törekvésben és annak szabályozásában fejeződik ki, hogy az adott tudományos közösség mit tekint szóba jöhető, releváns (figyelembe veendő, de nem föltétlenül meggyőző, elfogadható) érvnek. 16. A „van” és a „legyen” említett szétválasztása azonban nem jelenti azt, hogy a tudományos ismeretek ne befolyásolnák az emberek magatartását, hogy ki nem mondottan, ki nem fejezetten, implicite ne tartalmaznának normatív, legyen jellegű mozzanatokat, ezt azonban közvetve teszik, a várható következmények előrejelzésén keresztül. A tudomány igazságainak éppen ezen befolyásnál fogva természetszerűleg rendkívül jelentős gyakorlati következményei vannak. Amíg azonban egy tudományos igazság gyakorlativá válik, mindig a közvetítések igen bonyolult folyamatán kell végighaladnia, s ennek során a várható kedvező következmények játsszák a mozgatórugó szerepét. Méghozzá „minél fejlettebbek a tudományos eszközök, és ennélfogva minél intenzívebben hatnak a mindennapi élet gyakorlatára, annál terebélyesebbé és bonyolultabbá válik ez a közvetítési rendszer. A tényállást világosan bizonyítja, hogy a modern természettudományok kifejlődésével a merőben tudományos eredmények elméleti konkretizálása és gyakorlati hasznosítása végett külön technikai tudományok jönnek létre.” (Lukács 1978, I:117–118.) 17. A tudomány előzőekben fölvázolt jellemző vonásait a tudományos megismerés dezantropomorfizáló jellegében foglalhatjuk össze. Ugyanis „az objektív valóság igazán tudományos megragadása csak akkor lehetséges, ha szakítunk a megszemélyesítő, antropomorfizáló szemléletmóddal. A valóság visszatükrözésének tudományos módja a megismerésnek mind tárgyát, mind alanyát dezantropomorfizálja. A tárgyat úgy, hogy magánvalóságát lehetőség szerint megtisztítja az antropomorfizmus minden hozzáadásától; az alanyát pedig úgy, hogy a valósággal kapcsolatos magatartásával szakadatlanul ellenőrzi saját szemléletét, képzeteit és fogalomalkotását abból a szempontból, hogy az objektivitás antropomorfizáló torzításai hol és miként hatolhatnak be a valóság elsajátításába. A megismerés alanya önálló eszközöket, tapasztalati módokat eszel ki, amelyek segítségével egyrészt függetleníti a valóság befogadását az emberi érzékek korlátaitól, másrészt úgyszólván automatizálja az önkontrollt… A szemüveg nem dezantropomorfizál, de a mikroszkóp igen.” (Lukács 1978, I:150., 185.) Minél jobban kibontakoztatja a tudomány a dezantropomorfizálás tendenciáját, annál inkább betölti társadalmi szerepét, kielégíti a vele szemben támasztott szükségleteket. A dezantropomorfizálás tartalmát tekintve tehát korántsem emberellenes, embertelen, hanem éppen hogy humánus tendencia. „A valóság dezantropomorfizáló visszatükrözése az emberiség eszköze, amelynek a segítségével lesz úrrá saját világán… Ez a folyamat egyúttal az ember magasabb rendű kibontakozásának, valamennyi képessége kiszélesedésének, elmélyülésének és összpontosulásának folyamata is.” (Lukács 1978, I:183.) Végezetül azt kell hangsúlyoznunk, hogy a tudomány előzőekben áttekintett sajátosságai tendenciaszerűen érvényesülnek, azaz a különböző tudományterületeken és az egyes korszakokban eltérő mértékben, hol jobban, hol kevésbé valósulnak meg. Ebben a vonatkozásban is jelen van a reflexivitás: a tudományos kutatás gyakorlatát nagymértékben befolyásolja a tudósok közösségének a tudományosság kritériumairól vallott fölfogása.


I. TUDOMÁNYELMÉLETI ALAPVETÉS

1.4. A tudomány társadalmi környezete: a mindennapi élet és a társadalmi gyakorlat A mindennapi élet és a tudomány viszonyát hasonlóságok és ellentétek jellemzik. Ez a viszony tehát ellentmondásos: a mindennap élet szemszögéből a tudomány nélkülözhetetlen is, és ugyanakkor némiképpen gyanús is. Egyrészt a mindennapok és mindenekelőtt a munka követelményeiből nő ki a valóság megismerésének olyan szükséglete, amely nemcsak tényszerűen és egyes esetekben bizonyos fokig véletlenül emelkedik a hétköznapok színvonala fölé, hanem elvileg, módszertanilag, minőségileg is. Másrészt ugyanez a mindennapi élet szakadatlanul létrehoz olyan tendenciákat is, amelyek gátolják és akadályozzák, hogy tapasztalatait átfogó tudománnyá lehessen általánosítani (Lukács 1978, I:143.). A mindennapi élet, a mindennapi gondolkodás arra törekszik, hogy behatoljon a tudományba, azt többé-kevésbé ellenőrzése alá vonja a napi érdekek túlhangsúlyozása, föltétlen érvényesítése révén (jól mutatják ezt az élettől elszakadt, ún. akadémikus tudománnyal szembeni jelszavak); s ez a behatolás bizonyos nyelvi formákban, antropomorfizmusokban is kifejeződik (egyes jelenségek – társadalmi viszonyok vagy akár a tudomány – szubjektumként kezelése). Ennek az ellentmondásos viszonynak az ontológiai alapja az, hogy a mindennapi életben két tendencia működik, két beállítottság van jelen egyszerre: egyrészt a valóság emberközpontú, antropomorf, a teleológia (cél általi meghatározottság) szerepét túlfeszítő megragadása, másrészt pedig a jelenségek dolgokként való megközelítése, objektivitásuknak a személytelenségig menő hangsúlyozása. Köznapian fogalmazva: hajlamosak vagyunk arra, hogy hol csak embereket és szándékokat lássunk mindenben, hol pedig csak dolgokat. (Mint arról már volt szó, az ontológia vagy lételmélet a filozófián belül azokkal a kérdésekkel foglalkozik, hogy milyen a lét, a világ, a valóság, annak milyen az alapvető struktúrája. Jellemzője a létezés alapjaira irányuló szemlélet. Valamely összefüggés, jelenség stb. ontológiai alapja kifejezéssel a valóság szerkezetében rejlő alapokra utalunk, eltérően például a megismerés sajátosságaiban rejlő ún. ismeretelméleti alaptól.) Ezen ellentmondásos viszony talaján a tudományos és a mindennapi gondolkodás gyakran szembekerül egymással, így a hétköznapok álláspontjáról nézve és mérve a valóság tudományos ábrázolása gyakran paradoxnak látszik (Lukács 1978, I:138.); példa lehet erre a naplemente és a Föld Nap körüli keringése, súly és tömeg különbsége, a tér görbülete. A mindennapi gondolkodás, a józan ész és a tudomány konfliktusaiban azonban nem mindig a tudománynak van igaza. „Előfordulnak olyan esetek is, amikor a mindennapi gondolkodás – joggal – tiltakozik a tudomány (és a művészet) bizonyos objektivációs módjai, steril, terméketlennek tűnő spekulációi ellen és tiltakozását végső soron érvényre juttatja… A józan észnek azonban csak egy bizonyos tudománnyal szemben lehet igaza, és nem a tudománnyal mint sajátos gondolkodással és ismeretrendszerrel szemben általában. Ugyanis ha a mindennapi gondolkodás – végső soron – győzelmesen ellenáll egy bizonyos tudománynak, ezt csak a mindennapi élet spontaneitásával és közvetlenségével teheti, ennek eszközeivel azonban csak a tagadásig, az elutasításig juthat el. Ha az élet szükségleteinek többé már meg nem felelő tudományt valóban le akarja győzni, akkor az ilyen spontán tagadásból a tudomány új típusának kell létrejönnie, vagyis a mindennapi élet talaját ismét el kell hagyni.” (Lukács 1978, I:79.) A mindennapi és a tudományos gondolkodás viszonyában a különbözőség és a szembenállás mellett a hasonlóság, az összefüggés és az összekapcsolódás mozzanatai is jelen vannak. Ennek ontológiai alapja az, hogy végső fokon mindkettő ugyanazt a valóságot ragadja meg, tükrözi vissza, „csak” éppen másként. Kölcsönös összefüggésük legfontosabb mozzanata az, hogy a tudomány megoldandó problémái közvetlenül vagy közvetve a mindennapi életből emelkednek ki, az viszont azoktól az eredményektől és módszerektől gazdagodik szakadatlanul, amelyeket a tudomány dolgozott ki (Lukács 1978, I:47.). Egyrészt a tudományos visszatükröződés teszi lehetővé a mindennapi élet kultúrájának magasabb szintre fejlődését, „másrészt pedig a hétköznapok gyakorlatában a tudományos eredmények ismét a mindennapi gondolkodás szerkezetébe illeszkednek be” (Lukács 1978, I:54.). „Ez azáltal válik lehetségessé, hogy e visszaváltozás során a tudományosan visszatükrözött világ paradox vonatkozásai ismét közvetlenséggé halványulnak el, tulajdonképpeni kategóriái eltűnnek, módszereit és cselekményeit a szokás, a hagyomány stb. a mindennapi életbe építi be és ily módon a tudomány vívmányait gyakorlatilag alkalmazni lehet anélkül, hogy ez a mindennapi gondolkodásban azonnal alapvető változást hozna létre. Magától értetődik, hogy a tudományos eredmények ilyen elsajátításának társadalmi-történelmi fölhalmozódása megváltoztatja a hétköznapok általános világképét is. Ez azonban többnyire a felszínen alig észrevehető változások útján megy végbe, amelyek a mindennapi élet és gondolkodás horizontját, tartalmait stb. fokozatosan és meszszemenőkig módosítják, de lényeges szerkezetüket eleinte nem változtatják meg alapvetően.” (Lukács 1978, I:138.) A mindennapi gondolkodás „egyre több tudományos elemet vesz föl magába, de ez sohasem változtatja át tudományossá” 7 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

I. TUDOMÁNYELMÉLETI ALAPVETÉS (Lukács 1978, I:45.), noha a tudomány befolyásolja azokat a kérdésföltevéseket is, „amelyek a mindennapi gyakorlat következményeinek a hatására a tudomány felé irányulnak” (Lukács 1978, I:203.). A mindennapi élet és a tudomány sajátos kapcsolata eredményezi azt a már említett jelenséget, hogy a tudomány ideáltipikusan fölfogott sajátosságai (mindenekelőtt: fogalmi pontosság és egyértelműség, objektivitás és igazságra törekvés, érdekek fölfüggesztése, új ismeretek folyamatos „termelése”) nem valósulnak meg maradéktalanul, csupán tendenciaszerűen, méghozzá a tudomány különböző területein eltérő mértékben. A közfelfogástól eltérően továbbá nem állandó és nem föltétlen jellemzője a tudományos kutatásnak, hogy annak során új (vagyis addig még senki által föl nem tárt) ismeretek jönnek létre. A tudomány fejlődése során – mint erre a későbbiekben még visszatérünk – viszonylag ritkán kerül sor valóban új tudományos fölfedezésre (ezek azonban a tudomány jelentős átalakulását eredményezik), a kutatások zöme a korábbi fölfedezések igazolására, részletösszefüggéseik föltárására irányul, ami azzal az eredménnyel jár, hogy biztosabban, részletesebben tudjuk azt, amit már eddig is tudtunk. Relativizálja a tudományos fölismerések újdonság jellegét az is, hogy időnként korábban már ismert, csak elfeledett összefüggések újrafölfedezéséről van szó. (A leghíresebb ilyen példa: a Kr. e. III. században Arisztarkhosz hiánytalanul kifejtette a később Kopernikusz műveként megismert heliocentrikus világképet.) Többek között ez is indokolja a tudománytörténeti, elmélettörténeti vizsgálódások fontosságát. Ami a tudományos ismeretek objektivitását, sokszor evidenciaként elfogadott igazságértékét, igazságjellegét, igazságtartalmát illeti, ott is tartózkodni kell az abszolutizálásoktól és a leegyszerűsítésektől. Ugyanis a valaha általánosan elterjedt és később tévesnek bizonyult elméletek (például flogisztonelmélet) egészükben nem voltak kevésbé tudományosak, mint a ma divatosak. Az idejétmúlt elméletek nem eleve tudománytalanok pusztán azért, mert elvetették őket (Kuhn 1984, 19.). Az ismeretek tudományossága nem közvetlenül igazságtartalmuktól függ, de nem is teljesen független attól; vagyis a helyzet ebben a vonatkozásban is ellentmondásos. Egy hétköznapi „elmélet” (például a szomszéd látszólag érthetetlen viselkedésének magyarázata vagy a nyomozás során kialakított verzió) lehet igaz, s ugyanakkor nem tudományos; viszont egy tudományos elmélet is lehet téves. A tudományosság kritériuma egyrészt az, hogy az adott elmélet az igazság igényével lépjen föl, másrészt pedig hogy igazságtartalma a tudományos közösség által elfogadott módszerekkel vizsgálható, vitatható, cáfolható vagy valószínűsíthető legyen. Különösen bonyolult a tudomány érdekösszefüggéseinek a problémája. Az, hogy a tudományos közösség bizonyos értelemben el van szigetelve a társadalomtól, abból is következik, hogy a tudományos gondolkodás jellemző vonása a közvetlen gyakorlati szükséglet fölfüggesztése. Ez „lehetővé teszi, hogy az egyes tudós azokra a problémákra összpontosítsa figyelmét, amelyekről joggal gondolja, hogy képes őket megoldani. A tudósnak… témája megválasztásakor nem kell figyelembe vennie, hogy mennyire sürgős a vizsgálandó probléma megoldása.” (Kuhn 1974, 218–219.) A tudomány eredményességének nélkülözhetetlen föltétele ez az autonómia, hogy „a paradigmák közötti választás egy sajátos jellegű közösség tagjainak kizárólagos joga legyen”. Ez a követelmény a tudományos tevékenység etikájában is megfogalmazódik: „a tudományos élet egyik legszigorúbb, bár íratlan szabálya szerint tudományos kérdésekben tilos államfőkhöz vagy a széles nagyközönséghez folyamodni” (Kuhn 1974, 223–224.). A tudomány jelzett – és mind a mindennapi élet, mind pedig más társadalmi részrendszerek vonatkozásában megnyilvánuló – funkcionális autonómiája és annak bizonyos fokú elismerése a sikeres tudományos tevékenység egyik döntő tényezője. A tudománynak ez az autonómiája és védettsége azonban sohasem teljes. Bár fokozati különbségek vannak, a tudomány azonban sohasem lehet teljesen érdekmentes. A tudományt egyrészt a tudományon belüli érdekek, másrészt pedig a külső körülmények, szükségletek – amelyek különböző érdekekhez kapcsolódnak – is befolyásolják. Különösen erőteljesen és a természettudományokhoz képest sajátosan érvényesül az érdekek befolyásoló szerepe a társadalomtudományokban – ezért e problémával a társadalomtudományok sajátosságai kapcsán külön foglalkozunk. Láthattuk, hogy a mindennapi élet, illetve gondolkodás és a tudomány viszonya ellentmondásos: hasonlóságok és minőségi különbségek, elszakíthatatlan kapcsolat és elkülönülés, befolyásoltság és autonómia ellentmondásos egysége. Ezért a tudomány mibenlétére és az azzal összefüggő kérdésekre eltérő válaszok születtek a tudományelméletben. A különböző fölfogások eltérései mögött számos esetben éppen az húzódik meg, hogy az említett ellentmondásos viszony melyik oldalát hangsúlyozzák, netán abszolutizálják inkább. A mindennapi élet és a tudomány kapcsolatának az elemzéséből levonható az a következtetés, hogy a tudomány sajátosságának, társadalmi szerepének lényeges mozzanata a tudomány és a társadalmi gyakorlat viszonya. A társadalmi gyakorlat nem szűkíthető le a mindennapi életben kifejtett társadalmi cselekvésekre, hanem az a nagy


I. TUDOMÁNYELMÉLETI ALAPVETÉS társadalmi részrendszerek nagyrészt professzionalizálódott gyakorlatát is magában foglalja – beleértve ebbe a tudományos kutatás gyakorlatát is. Minden társadalmi részrendszernek megvan a maga rá jellemző gyakorlata. A tudomány és gyakorlat viszonyának az egyik alapvető jellemző vonása a tudományos problémák közvetett gyakorlati meghatározottsága, amit az sem szüntet meg, hogy a tudomány egyik forrása, gyökere a már említett kíváncsiság, kutatási hajlam is. „Hiszen – írja Popper (1989, 74–75.) – még az a némiképpen szélsőséges nézet is (jómagam is ehhez vonzódom), mely szerint a tudomány éppen attól válik jelentőssé, hogy az ember valaha ismert legnagyobb szellemi kalandjainak egyike, összekapcsolható annak elismerésével, hogy mind az alkalmazott, mind a tiszta tudományok előrehaladásában fontos szerepet töltenek be a gyakorlati problémák és ellenőrzések; ugyanis a tudományos gondolkodás számára a gyakorlat fölbecsülhetetlen úgy is, mint ösztöke, s úgy is, mint fék. Nem szükséges elkötelezni magunkat a pragmatizmus mellett, hogy méltányolhassuk Kant gondolatát: »Minden szeszélynek nyomába eredni, és nem szabni más határt a megismerés szenvedélyének, csak azt, ameddig önnön határai terjednek, valóban tudományhoz illő buzgólkodás. A bölcsesség hivatása azonban az, hogy kiválogassa a számtalan kínálkozó probléma közül azokat, melyeknek megoldása fontos az emberiség számára.«” Az ilyenek kiindulópontja többnyire az, hogy valamilyen gyakorlati igény a rendelkezésre álló ismeretek hiányossága miatt nem elégíthető ki, illetőleg valamilyen eddig elfogadott ismeret a gyakorlat tényeinek, tapasztalatainak ellentmondani látszik, ezért fölülvizsgálatra szorul. Ezt a helyzetet nevezzük a tudomány, az elmélet oldaláról problémaszituációnak. A már rendelkezésre álló és a megoldás kiindulópontját adó ismeretek rendszerezése, a hiányzó ismereteknek és azok jellegének a tudatosítása maga a tudományos probléma. A probléma meghatározása annak tisztázása, hogy mit tudok és mire vagyok kíváncsi. Magának a problémának a megoldása – a közvetlen gyakorlati célkitűzés fölfüggesztésének megfelelően – a tudományos ismeretek közegében, a tudomány saját logikájának és módszereinek megfelelően megy végbe. „Tudományos kérdés… rendszerint a magyarázat szükségletéből fakad.” (Popper 1989, 131.) Ebben a folyamatban nagy szerepe van a tudományos fogalmak kidolgozásának, pontosításának, tisztázásának, az ismeretek általánosításának és rendszerezésének. Az elmélet és gyakorlat viszonyának másik alapvető összefüggése a tudományos ismeretek gyakorlati fölhasználására vonatkozik. Az elmélet végső soron gyakorlati szükségletek kielégítésére szolgál, ez azonban nem azonnali, nem közvetlen, nem föltétlen és nem automatikus. Előfordulhat, hogy a tudományos ismeret fölhasználása még nem vált gyakorlati szükségletté (például a heliocentrikus világkép a Kr. e. III. században vagy az ún. nem euklideszi geometriák); hogy a tudományos ismeret fölhasználásának nincsenek meg a föltételei; hogy fölhasználásuk a társadalom egy részének érdekeibe és ellenállásába ütközik; vagy hogy a társadalom tagjainak túlnyomó többsége nincs meggyőződve az adott elmélet igazságáról. A tudományos ismeretek gyakorlati fölhasználását figyelemre méltó mértékben befolyásolja a társadalom politikai berendezkedése, mindenekelőtt annak centralizált vagy a spontán mozgásokat lehetővé tévő, decentralizált volta, valamint az adott társadalom uralkodó ideológiája. Ez a befolyásoló szerep különösen a társadalomtudományokban jelentős.

1.5. A tudomány belső szerkezete A tudományos jelenségek összetettek: meg kell különböztetnünk egymástól a tudományos kutatást mint tevékenységet és a tudományos ismereteket mint a tevékenység eredményét és azon belül az ismeretek különböző összefüggő részeit, a tudományos elméleteket, az elméleteket tartalmazó tudományágakat vagy tudományszakokat és a tudományok oktatására szolgáló tantárgyakat. Erre a megkülönböztetésre azért is föl kell hívnunk a figyelmet, mert ugyanazzal a „tudomány” kifejezéssel gyakran hol a tevékenységet jelöljük, hol pedig annak eredményét. Ez az emberi tevékenység más területein is gyakran így van, például a művészet, valamint – mint arról a tankönyv X. fejezetében szó lesz – a jogi dogmatika esetében is. A tudományoskutatás (a tudományelméletben használt elnevezéssel: pragmatikus értelemben vett tudomány) sajátos társadalmi gyakorlat, igaz és igazolható rendszerezett ismeretek föltárására irányuló tudatos és módszeres tevékenység. A társadalmi gyakorlat más formáihoz hasonlóan akkor sikeres, ha fölhasználja az adott tevékenységre vonatkozó elméleti ismereteket is. Ez indokolja a tudományelmélet szükségességét. A tudományelmélet fő problémáit a tudomány általános és az egyes tudományterületek sajátos jellemzői, a tudományok rendszerezésének és az egyes tudományágak tárgyának a kérdései, a tudományok fejlődésének sajátosságai, a tudomány és társadalmi környezetének összefüggései, a tudományos kutatás módszerei és szervezésének kérdései képezik. A tudományosismeretek (a tudományelméletben használt elnevezéssel: apragmatikus értelemben vett tudomány) a tudományos kutatás során nyert, nyelvi formában rögzített és rendszerezett, bizonyítottan vagy valószínűsíthetően igaznak tartott ismeretek. A tudományos ismeretek rendszerének fontos elemei a tudományos fogalmak, a tudományos törvények és hipotézisek, valamint a tudományos elméletek. 9 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

I. TUDOMÁNYELMÉLETI ALAPVETÉS A tudományosfogalmak kapcsán hangsúlyoznunk kell, hogy azok a nem azonosak a jelenségekkel, a dolgokkal, hanem sajátos gondolati képződmények, amelyek a dolgok jelölésére, gondolati megragadására szolgálnak. Félreértéseket okozhat annak figyelmen kívül hagyása, hogy ugyanaz kifejezés hol magát a dolgot jelöli, hol pedig a dologról alkotott fogalmat. Ezért esetenként a tudományos szövegekben a kifejezést idézőjelbe teszik, ha az a fogalomra vonatkozik, és idézőjel nélkül használják, ha a dolgokat jelöli. A tudományos fogalmak mindig bizonyos fokú általánossággal rendelkeznek, ritkán vonatkoznak csak egyedi jelenségre. Ezért a fogalmakat sajátos terjedelmük és tartalmuk jellemzi. A terjedelem (vagy referencia) azt fejezi ki, hogy a fogalom milyen dolgokra vonatkozik, milyen tárgyakat jelöl, milyen körben érvényes; ezért a kifejezés extenziójának is nevezik. A fogalmaktartalma (vagy jelentése, amit a kijelentés intenziójának is neveznek) az a sajátos tulajdonság, viszony vagy összefüggés, amit a fogalom – más összefüggésektől elvonatkoztatva, azokat figyelmen kívül hagyva – kifejez. Azonos terjedelmű fogalmak tartalma különböző lehet és megfordítva, azaz különböző tartalmú fogalmak terjedelme azonos lehet; különböző terjedelmű fogalmak tartalma azonban nem lehet azonos, legföljebb hasonló, analóg (például biológiai szervezet, társadalmi szervezet). Általában, ha nem is kivétel nélkül, igaz az, hogy minél tágabb egy fogalom terjedelme, annál kevesebbet fejez ki tartalma: több dologról mond valamit, de kevesebbet. Minél kevesebbet mond egy fogalom, annál elvontabb, absztraktabb, és minél többet fejez ki, annál konkrétabb. A tudományos fogalmaknak – a terjedelem és a tartalom mellett – sajátos elnevezésük is van, ezt gyakran terminusnak nevezzük. Erre azért indokolt külön fölhívni a figyelmet, mert gyakran előfordul, hogy terjedelmileg is és tartalmilag is azonos fogalomra az egyes szerzők eltérő elnevezést használnak. Ilyen esetekben beszélünk terminológiai eltérésről, illetőleg a fogalmak, helyesebben a terminusok fölösleges megkettőzéséről, aminek a kiküszöbölendőségére gyakran az Occam (Ockham) borotvája kifejezést használják arra utalva, hogy a fölösleges terminust „le kell borotválni”. Az is előfordul, hogy ugyanazzal az elnevezéssel eltérő tartalmú és terjedelmű fogalmakat jelölnek. Ezért a tudományos fogalmak vizsgálata, elemzése során – akár egy elmélet fogalmainak az elemzéséről, akár különböző elméletek fogalmainak az összehasonlításáról legyen szó, meg kell különböztetni az elnevezés, a terjedelem és a tartalom összevetését. Itt térünk ki röviden három összefüggő, de különböző kategóriapár – egész/rész, általános/különös, absztrakt/konkrét – viszonyára. Az egész és a rész elsődlegesen a dolgokra vonatkozik, az általános és a különös a dolgok gondolati megragadására, mindenekelőtt a fogalmakra. Az egész/rész viszonynak (legalább) kétféle jelentése lehet. Az egyik esetben egy összetett egész alkatrészeiről van szó, az embernek ebben az értelemben része a veséje. A másik esetben a két fogalom a dolgok valamilyen összességére, halmazára vonatkozik. A gerinces állatok halmazának, összességének mint egésznek részét képezi a halak összessége, halmaza. Az általános és különös fogalmai ez utóbbi összefüggéshez kapcsolódnak. Az egész halmazt kifejező fogalom általános a részhalmazt megragadó különös fogalomhoz képest. A „gerinces állat” fogalma általános a „hal” különös fogalmához képest, de az „ember” fogalma nem az a „vese” fogalmához képest. Mivel a résznek még további kisebb részei vannak, az általános és a különös viszonya is relatív: a „hal” fogalma általános a „ponty” fogalmához képest. Mivel az általános fogalom az egész halmazba tartozó valamennyi dolognak, valamennyi egyednek egy vagy több meghatározott közös tulajdonságát fejezi ki, ezek a tulajdonságok a részhalmaz egyedeinek is közös tulajdonságai. Ami a halakra általánosan jellemző, az a pontyokra is jellemző, ami a halakra nézve igaz, az a pontyokra nézve is igaz. Az általános fogalom tartalma a különös fogalom tartalma is, képszerűbb megfogalmazással: az általános benne van a különösben és az egyesben is. Természetesen a „dolog” fogalma itt nem köznapi vagy fizikai értelemben értendő, hanem „dolog” az, amit a „fogalom” kifejez, megragad. Ezért ebben az összefüggésben a gondolati képződmények is lehetnek „dolgok”. A jogtudományi ismeretek egészét, öszszességét ragadja meg, fejezi ki a pragmatikus értelemben vett jogtudomány általános fogalma, ezen ismeretek egy részének a sajátosságait fejezi ki az „ágazati jogtudomány”, illetőleg „általános jogtudomány” különös fogalma. Ami a tudományokra nézve igaz, az a társadalomtudományokra nézve is igaz, az a jogtudományokra nézve is igaz és az az ágazati jogtudományokra nézve is igaz. Az „általános” fogalmához kapcsolódik az „absztrakt” fogalma. Az általános fogalmak elvonatkoztatnak a dolgok számos tulajdonságától, azokat figyelmen kívül hagyják, ebben az értelemben elvontak, absztraktok. Az „absztrakt” csak gondolati képződményekre vonatkozhat. A „konkrét” az „absztrakt” ellentétét fejezi ki, de ez az ellentét két vonatkozásban állhat fönn, ezért a „konkrét” fogalma is két összefüggésben használatos. Az egyik – többek által vitatott – szóhasználat szerint a „konkrét” magukat a dolgokat, a valóságot jelenti mindenféle elvonatkoztatással szemben. A másik értelmezés szerint a „konkrét” is a gondolati képződményekre, elsősorban fogalmakra vonatkozik: konkrétabb az a fogalom, amelyik a dolgoknak több tulajdonságát fejezi ki, kevesebb tulajdonságtól vonatkoztat el. A fogalmak általánossága és elvontsága rendszerint összekapcsolódik, de nem föltétlenül. A fogalom általánossága terjedelmének, elvontsága vagy konkrétsága pedig tartalmának a függvénye. 10 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

I. TUDOMÁNYELMÉLETI ALAPVETÉS A tudományos fogalmakon belül többek között a definíciókat, a meghatározásokat és a kategóriákat különböztethetjük meg. A definíciók alapvető funkciója a vizsgált jelenségek körülhatárolása, más hasonló jelenségektől való elhatárolása, a szóhasználat, a terminológia egyértelműségének a biztosítása. A tudományos definíciók akkor tekinthetők megfelelőnek, ha megfogalmazásuk szabatos, egyértelmű és a bennük megfogalmazott kritériumok elegendőek a viszonylag pontos elhatároláshoz. (A túl sok kritérium esetenként zavart okozhat.) Ezeknek a kritériumoknak nem kell föltétlenül lényegesnek lenniük, különösen akkor nem, ha a lényeg nyelvi megragadása ellentmondásos jellegénél fogva bonyolult. A definíciók – noha korábbi tudományos kutatás eredményei – általában a tudományos vizsgálatok kiindulópontját jelentik és ebben a vonatkozásban, ebben a keretben axiomatikus jellegűek. A meghatározások az adott jelenség jellemző vonásainak az összefoglalását tartalmazzák. Akkor megfelelőek, akkor adekvátak, ha az adott jelenség lényegét megragadják és jellemző vonásait ehhez kapcsolódóan ábrázolják. A teljességre törekvés, a minél több sajátosság megragadása itt érték is lehet és nem kétes értékű zavarforrás. Ez a törekvés azonban sohasem valósulhat meg maradéktalanul, hiszen az azt jelentené, hogy az adott jelenség megismerése befejeződött, teljessé vált, ami – elfogadva a jelenségek belső, ún. intenzív végtelenségének előföltevését – lehetetlen. A meghatározások, azok gazdagítása, finomítása a tudományos kutatás eredménye (vagy korábbi kutatások összefoglalása), és mint ilyen általában definíciókra épül, illetve pontosabb definíciók alapjául szolgál. A kategóriák egy adott elmélet szempontjából alapvető összefüggés, viszony, „létezésmeghatározás” fogalommá sűrített kifejeződései. Azok valamilyen viszony vagy tulajdonság elmélyültebb vizsgálatát szolgálják, a jelenségek egyik vagy másik oldalát, vonatkozását fejezik ki. A kategóriák is definíciókra épülnek, mivel az elmélyülés bizonyos – legalábbis átmeneti – leszűkítéssel jár, s ezt kívánja az egyértelműség követelménye is. Másrészt a jelenségek tulajdonságai egymással összefüggnek, méghozzá a lényeg által meghatározott módon, ezért a kategóriák a meghatározásoknak is részét képezik, és sajátos kapcsolatban vannak egymással. A kategóriák között különösen jelentősek az ún. reflexiós (más elnevezéssel: korrelatív) kategóriapárok, amelyeknek bizonyos gondolati rendszerben csak egymásra vonatkoztatva van értelmük (például tartalom-forma, menynyiség-minőség, alap-fölépítmény, struktúra-funkció). A kategóriák a tudomány legfontosabb „eszközei”, ezért alkalmazásuk során indokolt alapos vizsgálatuk abból a szempontból, hogy az adott kategória milyen relációt fejez ki, az reálisan létező reláció-e, egyértelműen fejezi-e azt ki, nem tartalmaze több különböző relációt, szükség van-e az adott reláció kategoriális elkülönítésére és hogy az adott kategória terjedelmileg és tartalmilag hogyan kapcsolódik más kategóriákhoz. A definíciók, meghatározások és kategóriák egymástól csak analitikailag, a gondolati elemzés során választhatók el élesen, a valóságban összekapcsolódnak és átmennek egymásba. Megkülönböztetésük alapja az, hogy milyen funkciót töltenek be a tudományos megismerés, a tudományos gondolkodás folyamatában. Ennek az összefüggésnek a kiemelése, tudatosítása adja megkülönböztetésük értelmét. A tudományos fogalmak lényeges jellemző vonása, hogy valamely elmélet elemét alkotják, annak a kereteibe illeszkednek be és annak a keretei között értelmezhetők. Más szavakkal ez azt jelenti, hogy ugyanaz a nyelvi kifejezés (például hatalom) különböző elméletekben eltérő jelentéssel és funkcióval rendelkezhet. Erről az egyes elméletek tanulmányozása során sohasem szabad megfeledkeznünk. A tudományos törvények a jelenségek közötti lényeges és általános objektív összefüggéseknek, törvényszerűségeknek a tudományos fejlettség adott szintjén bizonyítottan igaznak tartott megfogalmazásai, a tudományos hipotézisek pedig a jelenségek közötti összefüggésekre vonatkozó valószínű, de nem bizonyított magyarázatok. Van olyan fölfogás, amely szerint a tudományos elméletek mindig hipotézisek, mivel nem lehet eleve kizárni későbbi cáfolatukat (Karl Popper). Szűkebb értelemben azokat a gondolati konstrukciókat nevezzük hipotéziseknek, amelyek helytállóságát a tudományos közösségen belül is viszonylag számosan vitatják, vagy amelyeknek a tényekkel való szembesítésére és így fölülvizsgálatára még nem került sor. A kutatási hipotézis kifejezetten ilyen szembesítés végett megfogalmazott állításhalmaz, tételrendszer. Mivel a tudományos törvények és a hipotézisek is fogalmakból épülnek föl, rájuk is érvényesek azok a megállapítások, amelyeket a fogalmak tartalma és terjedelem kapcsán tettünk. A tudományos elmélet (a kifejezés itt használt értelmében) a valóság vagy a gondolkodás meghatározott területére vonatkozósajátos tulajdonságú és tartalmú általános kijelentések, pontosabban tételek, törvények és hipotézisek, valamint az azokban szereplő tudományos fogalmak rendezett és összefüggő együttese, a tudományos ismeretek sajátos egysége. Az elméletek mindenekelőtt a jelenségek összefoglalását, koordinációját, magyarázatát és előre látását szolgálják. Az elméletek mindenekelőtt azok a fogalmi segédeszközök, amelyek annak lehetővé tételét segítik, hogy a mindennapi vagy tudományon kívüli tudást a 11 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

I. TUDOMÁNYELMÉLETI ALAPVETÉS tudományostól elhatároljuk és interszubjektív és objektivált formára hozzuk (Handbuch… 1980, 636.). A különböző tudományágakban különböző típusú és funkciójú elméletekkel találkozhatunk, az elméletképzés, azok fölépítése és fölülvizsgálata az adott tudományágra jellemző. Részben ebből következik, hogy az „elmélet” és „elméleti” kifejezéseket a tudományos nyelvben is többféle értelemben használjuk. Már az itt taglalt vonatkozásban is, amikor az elméletet kijelentések halmazaként fogjuk föl, különbségek lehetnek abban a tekintetben, hogy milyen széles körű, milyen terjedelmű elméletet tekintünk egynek, egységnek. Ez ugyanis történhet az elmélet tárgyát képező jelenség alapján (például jogviszonyelmélet, hatalomelmélet, fényelmélet), történhet valamely tudományos iskola vagy irányzat alapján (például flogisztonelmélet, az ázsiai termelési mód elmélete, a jogalkalmazás ún. szillogizmuselmélete) vagy akár valamely kiemelkedő tudós nevéhez kapcsolódóan is. Egyes esetekben a tudományos ismeretek más fajaival – mint az empirikus, tapasztalati ismeretekkel vagy a hipotézisekkel – szembeállítva használják a kifejezést. Ismét más vonatkozásban az „elméleti” a tudományos vizsgálódás sajátos módját jelenti, így az elméleti kutatást, szemben az alkalmazott kutatással, az elméleti fizikát, szemben a kísérleti fizikával, az elméleti általánosító megközelítést, szemben a történetivel. Végül gyakran használják az elmélet kifejezést a gyakorlattal szembeállítva a tudomány egészének a jelölésére, a résszel jelölve az egészet (pars pro toto, vö. Fisichella 1994, 21–23.). A tudományos ismeretek lényeges jellemző vonása, hogy egyes összefüggő és rendszerezett területei sajátos paradigmával rendelkeznek. (Ez a kifejezés Thomas Kuhn: A tudományos forradalmak szerkezete című 1962ben megjelent könyve nyomán vált elterjedtté és divatossá nemcsak a szakirodalomban, hanem a publicisztikában is.) A paradigma olyan „általánosan elismert tudományos eredmények” halmaza, amelyek „egy bizonyos időszakban a tudományos kutatók egy közössége számára… problémamegoldásaik modelljeként szolgálnak” (Kuhn 1974, 11.). A paradigmák különböző jellegű nézetek „szoros szövedékei”, amelyek elméleti, világnézeti-filozófiai, módszertani és etikai állításokat tartalmaznak. Magukban foglalják bizonyos tudományos törvények explicit megfogalmazásait, illetve tudományos fogalmakra és elméletekre vonatkozó állításokat és azok formalizálásait, a szimbolikus általánosításokat. Ezek az állítások azonban bizonyos filozófiai, világnézeti előföltevésekre épülnek, illetőleg azokat implicite tartalmazzák, s ezek az előföltevések is a paradigmák részét képezik. A tudomány arra a föltevésre épül, hogy a tudományos közösség tudja, milyen a világ. Hatékony kutatás aligha kezdődhet mindaddig, amíg a tudományos közösség nem jut arra a meggyőződésre, hogy határozott választ talált az ilyesfajta kérdésekre: Melyek a világmindenséget alkotó alapvető entitások (létezők)? Milyen kölcsönhatásban vannak ezek egymással és az értelemmel? Milyen kérdéseket tehetünk föl joggal ezekkel az entitásokkal kapcsolatban, és milyen eljárásokat alkalmazhatunk e válaszok kezelése során? Ezekből az elméleti és világnézeti tételekből meghatározott következtetések adódnak a tudományos kutatás módszereire. A paradigmák a filozófiai, szaktudományos-elméleti és módszertani mozzanatokon kívül etikai jellegű elkötelezettségeket is tartalmaznak, amelyek vállalása nélkül senki sem lehet tudós. Így például a tudósnak arra kell törekednie, hogy megértse a világot, és a jelenségek szélesebb körére nézve pontosabb szabályokat állapítson meg. „A közös paradigmák alapján kutatókat azonos szabályok és minták vezérlik. Ez az elkötelezettség, a belőle fakadó, félreérthetetlen közmegegyezés előföltétele a normál tudománynak, azaz egy bizonyos kutatási hagyomány létrejöttének és fönnmaradásának.” (Kuhn 1974, 30.) A paradigmák tehát nemcsak leíró jellegű ismereteket tartalmaznak, hanem szabályokat, elkötelezettségeket, értékeket is, mind a fölfogásra, szemléletre, mind a kutatás menetére, módszerére, mind pedig a kutatói magatartásra vonatkozóan. A paradigmához tartozik a tudomány feladatáról kialakított állásfoglalás is. Ebben a tudományos kutatás és a tudományos ismeretek tényleges létbeli elválaszthatatlansága, a csak gondolatilag-analitikailag megvalósítható elválasztásuk relativitása fejeződik ki. Minden objektivációs rendszerre, minden társadalmi részrendszerre jellemző, hogy szelektálja a környezetéből érkező hatásokat. A tudomány paradigmáin keresztül érintkezik társadalmi környezetével. A környezeti hatások befogadását (rendszerelméleti kifejezéssel: a tudomány inputját) tekintve az az összefüggés a döntő, hogy „a tudományos közösség a paradigma elfogadásával olyan problémák kiválasztására használható kritériumhoz jut többek között, amelyeknek föltehetőleg mindaddig van megoldásuk, amíg a paradigmát vitathatatlannak tekintik. A tudományos közösség jobbára csak ezeket ismeri el tudományos problémaként, s ezek vizsgálatára ösztönzi tagjait. Az egyéb kérdéseket – köztük sok korábban alapvetőnek tartott kérdést is – elhárítják, mondván, hogy azok a metafizika körébe vagy más tudományágra tartoznak, néha pedig azzal az indokolással, hogy túl problematikusak, semhogy megérnék a rájuk fordított időt. Emellett némely paradigma esetleg el is szigeteli a tudományos közösséget társadalmilag fontos problémáktól, mivel azok … nem fejezhetők ki a paradigma nyújtotta fogalom- és eszközkészlet kategóriáival.” (Kuhn 1974, 62.) Ez a leszűkítés jelentős, a tudományos kutatás hatékonyságát fokozó következménnyel jár, mivel „egy közös paradigma elfogadása megszabadítja a tudományos közösséget attól a kényszerűségtől, hogy állandóan fölülvizsgálja legfőbb alapelveit, a közösség tagjai erőfeszítéseiket kizárólag a közösségre tartozó legnehezebb és legezoterikusabb (leginkább csak általuk érthető) jelenségekre összpontosíthatják. Ennek szükségképpen az a következménye, 12 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

I. TUDOMÁNYELMÉLETI ALAPVETÉS hogy a közösség a maga egészében hatékonyabban képes új problémák megoldásán munkálkodni.” (Kuhn 1974, 218.) Ami a tudomány outputját, társadalomra gyakorolt hatását illeti, a paradigmák szerepét két vonatkozásban kell megemlítenünk: a tudományos ismeretek megfogalmazása, ábrázolása a paradigmáknak megfelelően történik; másrészt pedig az oktatás nemcsak az adott paradigmák átadását szolgálja, hanem azok természetesként való elfogadását eredményezi. Ezért a tudományok fejlődésének egyik legfontosabb mozzanata paradigmáik megváltozása. A paradigmák a tudósok szélesebb vagy szűkebb körű közösségéhez kötődnek, ezért különböző szintű és általánosságú paradigmákkal találkozunk, illetőleg a paradigmáknak vannak olyan általánosabb elemei, amelyek több tudományágra is érvényesek (például az ún. megmaradási elvek), mások egy tudományágra (például állandó súlyviszonyok), vagy egy szűkebb szakterületre vagy tudományos irányzatra (például a gazdaság meghatározó szerepe). Ez utóbbi elsősorban a társadalomtudományokban fordul elő. A tudományostantárgyak (diszciplínák)a tudományos ismeretek átadását szolgálják, így azok az ismereteknek a képzés céljának és az oktatás hatékonyságának megfelelően rendszerezett és többnyire leszűkített összefoglalásai. Ezért az oktatási céltól függően többé vagy kevésbé kötődhetnek egy vagy több tudományághoz. (A latin disciplina elsődleges jelentése az oktatás, nevelés volt, ez bővült ki előbb a tananyag, tantárgy, majd a tudományszak, tudományág jelentéssel. Ma a szakirodalomban tudományág és tantárgy értelemben is használják.)

1.6. A tudomány fejlődése A tudomány fejlődését az ismeretek szakadatlan gyarapodása ellenére sem tekinthetjük egyenes vonalú, egyenletes fölhalmozódásnak, kumulatív folyamatnak; azt a folyamatosság és a megszakítottság együttesen jellemzi: az általánosan elfogadott paradigma alapján folytatott ún. normál tudomány időszakát paradigmaváltással járó tudományos forradalmak követik, ami után ismét az új paradigma alapján folytatott normál tudomány következik. A paradigmaváltásokat megelőzi a régi paradigma válsága, amikor az egyre több új tudományos fölfedezésre vagy jelenségre nem tud megfelelő választ adni. A válság kialakulását és fölismerését gyakorlati szükségletek, igények, külső hatások is meggyorsíthatják. Ennek hatására a régi paradigma összetartó, tudományszervező ereje fölbomlik, különböző rivális magyarázatok jönnek létre. Ezek közül emelkedik ki és végül győzedelmeskedik, tehát általánosan elfogadottá – új paradigmává – válik az az új tudományos elmélet, amelyik szélesebb körben és meggyőzőbben tudja magyarázni a jelenségeket, mint elődje. Paradigmaváltásra csak akkor kerül sor, ha már kialakult az erre alkalmas elmélet. A paradigmaváltás időnként veszteséggel, bizonyos problémákról és megoldásokról való lemondással jár – ez az ára más problémák jobb megoldásának. Ezért a paradigmaváltás esetenként a tudományágak differenciálásához vezet: a régi és az új paradigmára két külön tudományág épül. A tudomány fejlődését ezért többek között új tudományágak kialakulása jellemzi. Ez egyrészt a korábbi tudományágak differenciálódása révén következik be, másrészt pedig az egyes tudományok határterületein: a több tudomány ismeretanyagára építő interdiszciplináris kutatások következtében komplex tudományágak jönnek létre.

1.7. A tudományok osztályozása A tudomány fő területei rendszert alkotnak, a tudomány egészén belül tudománycsoportokat, tudományágakat és tudományterületeket különböztetünk meg. Ez a rendszer a különböző tudományterületek tényleges sajátosságain alapul és ennyiben objektív. Ugyanakkor tudományos fölfogás, paradigma kérdése, hogy a különböző vonatkozásokban meglévő hasonlóságok és különbségek közül mit tartanak jelentősnek, illetőleg másodlagosnak – ennyiben a tudományok rendszere rendszerezés eredménye. Megint csak egy további szempont, hogy az uralkodó paradigma avagy paradigmák által elfogadott tudomány-rendszertani álláspont – annak minden következményével együtt – az egyes tudósok számára objektíve adott. A tudományok rendszerezése során a tudományos ismeretek rendszere áll az előtérben, a tudományos kutatásra ugyanis igen gyakran jellemző, hogy átlépi a kialakult tudományágak határait, vagyis interdiszciplináris. Az már egy további kérdés, hogy ezeknek az interdiszciplináris kutatásoknak az eredményei végül is nem vezetnek-e el egy új tudományág, új diszciplína kialakulásához. A legátfogóbb osztályozásban a tudományoknak négy csoportját különböztetjük meg: a filozófiát, a természettudományokat, a társadalomtudományokat és a formális tudományágakat (például matematika, kibernetika, logika, rendszerelmélet). Széles körben elfogadott az az álláspont is, amelyik a természet- és


I. TUDOMÁNYELMÉLETI ALAPVETÉS társadalomtudományokat reális, empirikus vagy tapasztalati tudományok néven állítja szembe a formális tudományokkal. A tudományoknak ez a tág fölfogása szemben áll azzal a többségi nézettel, amelyik a filozófiát nem tekinti a szó tulajdonképpeni értelmében vett tudománynak. Másrészt viszont az is általánosan elfogadott, hogy a filozófia a mindennapi gondolkodástól számos vonatkozásban a tudományos gondolkodáshoz hasonló módon tér el; vitatott viszont, hogy milyen mértékben. Az ez utóbbi kérdésre adott válaszok attól is függnek, hogy mit tekintenek filozófiának – márpedig ebben a tekintetben is számos eltérő álláspont létezik, amelyek részletezésétől itt el kell tekintenünk. Elsősorban azért helyezkedünk itt arra a kétségtelenül leegyszerűsítő álláspontra, amelyik a filozófia és a (szak)tudományok különbségétől eltekint, mert különben a jogfilozófia tudományjellege kapcsán igen részletes elméleti elemzésekbe kellene bocsátkoznunk. A tudományok más szempontból való osztályozása az alkalmazott és az elméleti (ún. tiszta) tudományokat, illetve az ennek megfelelő alkalmazott és alapkutatásokat különbözteti meg. Ezt a fölfogást továbbfejlesztve Karl Popper a tudományoknak három csoportját különbözette meg. Eszerint „az elméleti tudományok az okok és következmények ismeretében törvények fölállítására törekednek… Az alkalmazott tudományok a törvényhipotézisek birtokában prognózisokat alkotnak, míg a történeti tudományok egyedi események fölfedezésében és leírásában érdekeltek.” (Kelemen 1989, 14–15.) Ismét más szempontból a kvantifikált tudományok és a nem kvantifikált tudományok között tesznek különbséget. Ez utóbbi gyakran értékelést is kifejező megkülönböztetés, ami a kvantifikált természettudományok (fizika, kémia) sajátosságainak az eszményítésén alapszik. Ennek felel meg a „kemény” és „puha” társadalomtudományok megkülönböztetése. Ez az értékelés nem veszi figyelembe az egyes tudományok tárgyából és megközelítésmódjából adódó eltérő lehetőségeket a formalizálás és a kvantifikálás terén. A tudományok csoportosításának több lehetséges szempontja arra hívja föl a figyelmet, hogy a tudományok rendszerének a kialakításánál nemcsak az egyes tudományágak vizsgálódásainak tárgya játszik szerepet, hanem a paradigma és az abban lévő sajátos aspektus, megközelítésmód és módszer is. Egy-egy tudományág meghatározása és körülhatárolása során tehát nemcsak az a lényeges, hogy mit vizsgál, hanem hogy milyen kérdéseket tesz föl, mire kérdez rá, és mire nem.

2. 2. A társadalomtudományok sajátosságai 2.1. A társadalomtudományok általános jellemzése 2.1.1. Tudomány és társadalomtudomány A társadalomtudományok részben más tudományokkal közös, részben pedig sajátos, csak rájuk érvényes tulajdonságokkal jellemezhetők. Ahogy az gyakran előfordul, egyes szerzők a közös vonásokat, mások pedig az eltéréseket abszolutizálják, hangsúlyozzák túl. „Jó néhány évszázada vita folyik arról, hogy a társadalom- és történettudományoknak a természettudományos mintát kell-e követniük, vagy inkább önálló ismeretelméleti és metodológiai alapra kell építkezniük. A pozitivizmus az előbbi utat járja, míg azoknak az irányzatoknak, amelyeket ma már közkeletűen historicistának neveznek, éppen az a jellemzőjük, hogy a második megoldás mellett törnek lándzsát.” (Kelemen 1989, 13–14.) Többé-kevésbé ennek a megkülönböztetésnek felel meg a naturalista-antinaturalista, illetőleg a szcientista-humanista megkülönböztetés. Az elsőnek említett fölfogás nagyhatású képviselője Karl Popper (1902–1994), aki szerint „a két területen a módszerek alapvetően azonosak” (1989, 139.), a második pedig elsősorban az ún. neokantiánus filozófiára (Wilhelm Windelband, Heinrich Rickert), valamint az ún. megértő társadalomtudomány képviselőire (többek között Max Weber és Peter Winch) jellemző. Álláspontunk szerint a két előbb említett fölfogás egyaránt eltúlzott, ezért téves. A társadalomtudományokra is jellemzőek a tudományosságnak az előzőekben ábrázolt és tendenciajelleggel érvényesülő sajátosságai és kritériumai, ezért azok a természettudományokkal nem állíthatóak szembe. Ugyanakkor tárgyuknál fogva további, csak rájuk jellemző eltérő vonásokkal is rendelkeznek, amelyek mindenekelőtt a társadalmi gyakorlathoz fűződő kapcsolataikban, rendszerezésükben és módszereikben fejeződnek ki.

2.1.2. A társadalomtudományok tárgya Kézenfekvőnek tűnik erre a kérdésre a válasz: a társadalomtudományok tárgya a társadalom. A helyzet azonban nem ilyen egyszerű azért, mert a magyar „társadalom”, illetőleg „társadalmi” kifejezésnek több, egymástól eltérő jelentése is van. (A német „Gesellschaft” és az angol „society” kifejezésnek még további, a magyar 14 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

I. TUDOMÁNYELMÉLETI ALAPVETÉS „társaság”-nak megfelelő jelentése is van, amit a fordítások során nem árt szem előtt tartani.) Témánk szempontjából ennek a kifejezésnek legalább öt jelentését kell megkülönböztetnünk: 1. A társadalom legtágabb értelemben a társadalmi lét, azaz a világ egyik szférája, része, összetevője. A továbbiakban itt csak erről lesz szó. 2. A társadalom meghatározható mint történetileg meghatározott sajátos viszonyok tipikus összessége, mint társadalmi formáció, például a nemzetségi vagy a feudális társadalom. 3. A társadalom felfogható egységként, például a mai magyar társadalom vagy az ókori athéni társadalom, ezen belül is a társadalom jelölheti egyrészt a viszonyoknak az öszszességét, a társadalmat mint totalitást szemben a részekkel, mozzanatokkal, másrészt pedig az embereknek meghatározott összességét, csoportját, társadalmat mint közösséget, elhatárolva azt más hasonló közösségektől. 4. A társadalom jelentheti bizonyos jelenségek társadalmi környezetét, különösen az államnak és a jognak a környezetét. Ebben az összefüggésben a „társadalmi” nem államit jelent, és ebben az értelemben használjuk a „társadalmi szervek” kifejezést, szembeállítva az állami szervekkel. De hasonló értelemben használjuk a kifejezést a „művészet és társadalom” vagy a „tudomány és társadalom” szókapcsolatokban is. 5. A társadalom értelmezhető az egyénnel szembenálló, szembeállítható közösségként, csoportként is. Ha ezt az öt jelentést vagy vonatkozást összekapcsoljuk a dolgok és a fogalmak korábban már kifejtett megkülönböztetésével, akkor azt kell látnunk, hogy a társadalmi létnek mint a világ egyik szférájának, mint „dolognak” a másik négy vonatkozásban említett társadalmi jelenségek a részét képezik, következésképpen a „társadalmi lét” mint fogalom, mint kategória az általános a kifejezés más, különös jelentéseihez képest. A társadalomtudományok a társadalmi jelenségeket vizsgálják, ismeretanyaguk tárgyát a társadalmi lét, annak összefüggései és sajátosságai, kutatásaik tárgyát pedig problémáik képezik. A társadalmi lét a valóság, az anyagi világ egyik nagy létszférája a szervetlen és a szerves (biológiai) lét mellett. Ez az állítás egy ontológiai alapkérdésre adott válasz. Az a kérdés pedig az, hogy hogyan épül föl a világ. Ha eltekintünk a túlvilágra vonatkozó elképzelésektől, akkor a világ szerkezetére, fölépítésére vonatkozóan az elsődleges és alapvető a természet és a társadalom megkülönböztetése, illetőleg szembeállítása. Egyes elméletek (elsősorban német nyelvterületen) a kultúra fogalmát is használják a természettől való megkülönböztetésre. Az egyes ontológiai fölfogások különböznek abban, hogy a világ egészén belül hány alapvető szintet vagy létszférát különböztetnek meg. Az általunk elfogadott fölfogás, a három alapvető létszféra megkülönböztetése Lukács György társadalomontológiájára épül; az lényegesnek tartja a természeten belüli további megkülönböztetést is. Számos elmélet, így az újkantiánusok egy része megmarad a természet-társadalom dichotómiánál. Más elméletek a világot, pontosabban a társadalmi létet tovább tagolják, így például Nicolai Hartmann (1882–1950) a szervetlen léten és az élővilágon túl megkülönbözteti a lélek (Seele) és a szellem (Geist) szféráját is. Az ezekben a kérdésekben való állásfoglalások a különböző filozófiai és társadalomtudományi paradigmák körébe tartoznak. A társadalmi lét tulajdonságaiból fakadnak a társadalomtudományok sajátosságai. Ebből a szempontból a társadalmi lét három jellemző vonását kell kiemelnünk: a társadalmi jelenségek emberi magatartásokhoz való kapcsolódását, összetettségét és történetiségét. Ezeket így általában véve senki sem vitatja, de jelentős eltérések vannak az egyes elméletek között abból a szempontból, hogy hogyan értelmezik ezeket a sajátosságokat, és azokból milyen következtetéseket vonnak le és milyen problémákat fogalmaznak meg. Ami a társadalmi jelenségek és az emberi magatartások kapcsolatát illeti, abból kell kiindulnunk, hogy az emberi magatartás a társadalmi létnek 1. nélkülözhetetlen mozzanata, mivel sem a társadalmi lét, sem pedig az egyes társadalmi jelenségek nem léteznek emberi magatartások nélkül. 2. Aktív mozzanata, mivel minden társadalmi mozgás közvetlenül emberi magatartáshoz kapcsolódik, minden társadalmi jelenséget és társadalmi változást emberi magatartások idéznek elő, illetve tartanak fönn. 3. Produktív mozzanata, mert a társadalmi fejlődés minden új viszonyát, eredményét emberi magatartások hozzák létre, illetőleg az emberi magatartások mindig valami újat is létrehoznak, nem egyszerűen a korábbi viszonyokat termelik újjá. Ez azon alapul, hogy a körülmények állandóan változnak, a korábbi viszonyokat teljes mértékben változatlanul, azonos formában sohasem lehet megőrizni vagy újratermelni. A körülmények változása ezért új problémákat vet föl és új problémamegoldásokat igényel, ami ennek a produktivitásnak a tudatosodását eredményezi. 4. Konstitutív mozzanata, mivel az egyes társadalmi jelenségek sajátos szerepét, értelmét az emberi magatartásokra való vonatkozásuk szabja meg. 5. További fontos összefüggés, hogy az emberi magatartások olyan emberek 15 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

I. TUDOMÁNYELMÉLETI ALAPVETÉS magatartásai, akiknek az érdekeik különbözőek, sőt nemritkán egymással is ellentétesek, aminek következtében az egyes társadalmi jelenségek emberi magatartásokra való vonatkozása, sajátos értelme is különböző lehet. 6. Nyilvánvaló, mégis jelentős következményei miatt külön is hangsúlyozandó, hogy az emberi magatartások többé-kevésbé tudatosak, eltérően a puszta reflexviselkedéstől. 7. Ezért is olyan magatartásokról van szó, amelyeket a tudomány fölismerései, megállapításai is befolyásolnak. Az emberi magatartások előzőekben említett tudatos jellege azt jelenti, hogy azok mindig akaratlagosak, de nem minden esetben, illetőleg eltérő mértékben tudatosak abban az értelemben, hogy a cselekvő tisztában van magatartása várható következményeivel, vagyis tudja, hogy mit tesz. Ennek a ténynek néhány rendkívül jelentős elméleti és módszertani következménye van, amelyekre röviden utalnunk kell, mivel azok a társadalomtudományok sajátosságainak, valamint az e kérdés kapcsán folytatott vitáknak a megértéséhez nélkülözhetetlenek. Az emberi magatartás akaratlagosságából következik, hogy a cselekvőnek autonómiája van, az adott szituációban az egyes emberek különbözôképpen dönthetnek, azaz az emberi magatartásnak alternatívái vannak, ennek következtében maga a társadalom is alternatív szerkezetű és kontingens. Ez az utóbbi kifejezés azt jelenti, hogy a társadalmi jelenségek másképpen is alakulhatnak, mint ahogyan éppen vannak. Az alternativitásból következik viszont, hogy a társadalomtudományok egyik fontos feladata lehet a társadalmi cselekvések értelmének a föltárása, annak megértése, hogy a cselekvést mások miért tekintik ilyennek vagy olyannak, illetőleg hogy a cselekvő miért döntött így vagy úgy. A magatartások tudati mozzanatainak tartalmát viszont jelentős mértékben meghatározzák az adott közösségben általánosan elfogadott nézetek, amelyek azután megszabják egy adott magatartásnak a mások számára is nyilvánvaló objektív jelentését: a magatartás pusztán téridőbeli fizikai megnyilvánulásai alapján ez nem érthető meg, csak a hozzájuk kapcsolódó eszmei mozzanatok figyelembevételével. Különösen nyilvánvaló ez a vallásos magatartások esetében. Ugyanez vonatkozik azonban a mindennapi élet olyan eseményeire is, mint egy pénzösszeg átadása valakinek, hiszen az egyaránt jelenthet ajándékot, ellenszolgáltatást, kölcsönt vagy büntetés lerovását – magából az átadás tényéből ez nem derül ki. Ebből levonható az a következtetés, hogy „az ember társadalmi kötelékeit, amelyek társaihoz fűzik, átszövik a valóságról formált vélekedései”, amiből viszont az következik, hogy „az individuumok magatartásának, várakozásainak és kapcsolatainak a meghatározásában nem juthatunk túlságosan messzire azon fogalmak nélkül, amelyek beleivódnak e magatartásokba, várakozásokba, kapcsolatokba” (Winch 1988, 41., 120.). A társadalmi jelenségek összetettségét akként foglalhatjuk össze, hogy azok nemcsak emberi magatartásokból és az azokhoz kapcsolódó tudati jelenségekből állnak, hanem ún. objektivációkból és társadalmi viszonyokból is, vagyis különböző jellegű és minőségű létezőkből. A társadalmi objektivációk mibenlétének a megértése során abból kell kiindulnunk, hogy a cselekvés a külvilágban, a tárgyi világban hat, ott különböző elváltozásokat idéz elő. Ezt a folyamatot tárgyiasulásnak, idegen szóval objektiválódásnak; a folyamat eredményeként bekövetkezett, mások által is tapasztalható és fölhasználható változásokat pedig objektivációknak nevezzük. A tárgyiasulás és így objektivációk létrehozása mindenfajta emberi tevékenység megszüntethetetlen tulajdonsága, hiszen ami a tárgyi világban nem nyilvánul meg, az nem lehet emberi tevékenység, legföljebb elképzelés, gondolat vagy érzelem. A legfontosabb alapvető társadalmi objektivációk – melyek nélkül társadalom nem létezhet – a munkaeszközök és termékek, a szokások és más magatartásszabályok (normák), valamint a nyelv. Ez azt is jelenti, hogy vannak olyan társadalmi objektivációk, amelyek csak több, sőt sok egyén tevékenységének az eredményeként jöhetnek létre. Az emberi magatartások objektivációkat hoznak létre, objektivációkat sajátítanak el, objektivációkra irányulnak. Az emberi magatartások sajátos jellegét – vagyis hogy milyen konkrét magatartásról van szó – döntően a tevékenység tárgyaként és eszközeként szereplő objektivációk szabják meg. A társadalmi objektivációk ily módon összekapcsolják az emberi magatartásokat, közöttük társadalmi viszonyok jönnek létre. Azok nem választhatók el az emberi magatartásoktól, ami egyfelől azt jelenti, hogy a társadalmi viszonyokat az emberi magatartások hozzák létre és tartják fönn, másfelől pedig a társadalmi viszonyok befolyásolják az emberi magatartásokat, azok a társadalmi viszonyokból kiszakítva, elszigetelt külvilági megnyilvánulásukban nem értelmezhetőek. A társadalmi jelenségek történetisége azt jelenti, azok keletkeznek, fejlődnek és megszűnnek. Különösen fontos itt a fejlődés kérdése (pontosabban: a változásé, mivel filozófiai állásfoglalás, paradigma kérdése, hogy beszélhetünk-e a társadalomban egyáltalán fejlődésről, és ha igen, mikor). Arról van szó, hogy a társadalmi jelenségek mind ún. önfejlődésüket, mind környezetükkel való kölcsönhatásukat tekintve lényeges változásokon mennek keresztül, méghozzá – a biológiai vagy geológiai fejlődéshez viszonyítva – viszonylag gyorsan.

2.1.3. A társadalomtudományok sajátosságai


I. TUDOMÁNYELMÉLETI ALAPVETÉS A társadalmi lét említett tulajdonságai alapozzák meg a társadalomtudományok sajátosságait. Ezek közül elsőként a társadalmi törvényszerűségeknek és ennek megfelelően a társadalomtudomány törvényeinek a tendenciajellegét, valószínűségi jellegét kell megemlítenünk. A társadalomtudományok másik jellemző vonása a különböző megközelítésmódok lehetősége, a megközelítésmódok, a paradigmák sokfélesége, ami mindenekelőtt a társadalmi jelenségek összetettségéből, kölcsönös összefüggéséből és az egyes jelenségek elhatárolásának ebből eredő viszonylagosságából fakad. A társadalomtudományok harmadik jellemzője történetiségük, ami tárgyuk történeti fejlődésének a következménye; a társadalomtudományok törvényei többnyire csak meghatározott időszakra, meghatározott társadalmi-gazdasági formációkra, illetőleg azok adott fejlődési szakaszára érvényesek. Előfordul az is, hogy idővel érvényesülésük sajátos formája változik meg. A társadalomtudományok megállapításai tehát formációspecifikusak. A társadalomtudományok történetisége a kategóriák történetiségében is kifejeződik, ami mögött a történetileg változó jelenségek fogalmi megragadása húzódik meg: ugyanaz a fogalom nem mindig a fejlődés ugyanazon a fokán lévő tárgyat jelöl. A kategóriák a valóságos összefüggések, az ún. létezésmeghatározások kifejeződései, és így tárgyuk fejlődésével a kategóriák is gazdagodnak. Végül a társadalomtudományi megismerés negyedik sajátossága érdekkötöttsége. Fontossága miatt ezzel a kérdéssel az alábbiakban külön foglalkozunk.

2.2. A társadalomtudományok érdekkötöttsége és értékmentessége A tudományra általában jellemző, hogy a gyakorlati szükségletek, így az érdekek fölfüggesztése tendenciaszerűen érvényesül, vagyis a tudományos megismerésnek egyikterülete sem mentes elvileg teljes egészében a különböző érdekek befolyásoló hatásától. A különböző tudományos irányzatok, iskolák versengése, azok érdekei minden tudományterületen befolyásolják mind a tudományos kutatást, mind pedig az eredmények elfogadását és elterjesztését; az ebből eredő érdekütközések azonban nem eredményeznek társadalmi szintű és jelentőségű konfliktusokat, illetve csak a politikai berendezkedés torzulása esetén (mint Liszenko és a genetika esetében). Társadalmi rétegek között érdekkülönbségek alakulhatnak ki annak kapcsán, hogy a nemzeti jövedelem tudományos kutatásra fordítható részét hogyan használják föl – itt azonban a konfliktusok nem tartósak és könynyen föloldhatók. A természettudományok területén azok fejlődését jelentősen befolyásoló, tartós és társadalmi jelentőségű érdekkonfliktus ritkán jön létre, általában csak akkor, ha paradigmaváltás következtében egy egész, jelentős társadalmi befolyással, hatalommal rendelkező értelmiségi réteg tudása kérdőjeleződik meg, legitimitása inog meg – mint az a Kopernikusz nevéhez fűződő paradigmaváltás esetében történt. A társadalomtudományok esetében az érdekek befolyásoló szerepe jóval erőteljesebb és közvetlenebb, ami a társadalmi gyakorlathoz fűződő sajátos viszonyukból következik. A társadalomtudományok nemcsak magyarázzák a valóságot, hanem föl is használhatóak a valóság megváltoztatása vagy konzerválása érdekében. Ez bizonyos természettudományos ismeretekről is elmondható, azok esetében azonban a különböző osztályok, rétegek, csoportok eltérő érdekeltsége általában csak a fölhasználás kapcsán jelentkezik. A társadalomtudományok esetében azonban már a megismerés szakaszában: bizonyos tudományos megállapítások széles körben ismertté válása is kihat az adott társadalmi berendezkedés stabilitására, azzal szemben alternatívákat kínálhat, erősítheti vagy gyöngítheti az adott helyzet megváltoztatására törekvő társadalmi osztályokat, rétegeket vagy csoportokat. A társadalmi jelenségek tudományos előrejelzése befolyásolhatja magát az előre jelzett eseményt, akár úgy, hogy meggyorsítja az adott esemény bekövetkezését (önmagát beteljesítő jóslat), akár úgy, hogy sikerrel mozgósítja az adott esemény elhárításában érdekelt társadalmi erőket (vö. Popper 1989, 38–39.). A társadalomtudományi ismeretek és így a társadalomtudományi kutatások zömükben szükségszerűen érdekkötöttek, azok nem közömbösek a különböző társadalmi osztályok, rétegek és csoportok érdekei szempontjából. A társadalomtudományok érdekkötöttségének másik vonatkozását röviden úgy foglalhatjuk össze, hogy számos társadalmi jelenség maga is értékeléshez és ezen keresztül érdekekhez kapcsolódik; bizonyos vonatkozásban nincsenek értékmentes tények. Ennek alapja az a már említett összefüggés, hogy a társadalmi jelenségek értelmét az emberi magatartásokkal való kapcsolatuk szabja meg, azok csak az ezekben a kapcsolatokban elfogadott értékekkel összefüggésben értelmezhetők és érthetők meg (például az emberi élet kioltása lehet


I. TUDOMÁNYELMÉLETI ALAPVETÉS gyilkosság, szakrális áldozat, jogos önvédelem, igazságos boszszú, baleset, halálos ítélet végrehajtása vagy a szenvedések megrövidítése). A társadalomtudományok érdekkötöttségének további összetevője, hogy problémáik végső soron a társadalmi gyakorlatból fakadnak, mivel a különböző társadalmi-politikai erők törekvéseiből általában különböző problémák adódnak. Ezért a vizsgálandó problémák kiválasztásában és megfogalmazásában szerepet játszik a kutató világnézete, politikai beállítottsága, elkötelezettsége, esetenként gyakorlati politikai tevékenysége, annak tapasztalata. A társadalomtudományi ismeretek érdekkötöttsége azonban nem azonos a kutatók politikai-világnézeti elkötelezettségével, hanem arról van szó, hogy az eleve érdekösszefüggéseket kifejező problémákat a kutatók saját beállítottságuknak megfelelően szelektálják, így egyes érdekkötöttségeket fölerősítenek, másokat pedig mérsékelnek. Végül a társadalomtudományi ismeretek fölhasználása is érdekkötött, mivel ennek során sajátos csoportérdekek is fékezően hathatnak, így a föltárt tudományos eredmények fölhasználása, alkalmazása nem automatikus. Ebben a folyamatban jelentős a politikai berendezkedés közvetítő szerepe, mivel abban dönthet, hogy a föltárt ismereteket elsősorban kik és kiknek az érdekében használják föl. Általában nagyobb az esélye annak, hogy a tudományos ismereteket a fönnálló társadalmi-politikaiberendezkedés stabilizálása és javítása érdekében használják föl. Ezt nevezik a társadalomtudományok ún. szociotechnikai vagy bürokratikus funkciójának, szembeállítva azok ún. kritikai funkciójával. (A bürokratikus jelző itt nem föltétlenül pejoratív, hanem arra utal, hogy ebben az esetben a tudományos ismeretek fölhasználása jórészt a nagy bürokratikus szervezetek közreműködésével történik.) A társadalomtudományok itt jelzett érdekkötöttsége nem azonos mértékben jelentkezik az egyes társadalomtudományokban: a legerősebben a szociológiában, a politikatudományban, az állam- és jogtudományokban, nem elhanyagolható mértékben a közgazdaság- és a történettudományokban és általában kevésbé a művészetekkel foglalkozó tudományokban (itt az irodalomtörténet gyakran kivételt képez). A különböző társadalomtudományi irányzatok vitáinak középpontjába került az a kérdés, hogy milyen további következményekkel jár a társadalomtudományoknak az előzőekben fölvázolt sajátos helyzete, érdekkötöttsége. Ezek a viták a társadalomtudományokpártossága és objektivitása, értékelkötelezettsége és értékmentessége körében két fő kérdésről zajlottak: lehetséges-e értékmentes társadalomtudomány, és ha igen, kívánatos-e? A különböző irányzatok ezekre a kérdésekre eltérő válaszokat adtak, és ezzel különböző paradigmákat fogalmaztak meg. A következőkben ismertetünk néhány ilyen markáns álláspontot. A marxizmus (Marx és Engels) a társadalomtudományok pártosságának az álláspontjára helyezkedik. Abból indul ki, hogy a társadalomtudományi ismeretek szükségképpen különbözőképpen érintik az egyes társadalmi osztályok, rétegek, csoportok érdekeit. E tétel elfogadása nem csak a marxizmus jellemzője, hiszen az tendenciaszerűen valóban igaz, bár számos olyan társadalomtudományi ismeret is van, amely önmagában érdekközömbös (demográfiai összefüggésekre, tömegkommunikációs eszközök hatékonyságára vonatkozó ismeretek stb.), noha konkrét fölhasználása már ezeknek is érdekkötött lehet. A marxista fölfogás második tétele – és valójában ez a specifikuma –, hogy az eltérő érdekeltséget összekapcsolta a hanyatló, illetve haladó társadalmi osztályokkal. Eszerint a haladó társadalmi osztályok – korábban a burzsoázia, majd pedig a proletariátus – érdekeltek a valóság hű megismerésében, a hanyatló osztályok pedig csak a valóság korlátozott és részleges megismerésében, hiszen a teljes és igaz ismeretek csak elkerülhetetlen hanyatlásukat mondanák ki, illetve gyorsítanák meg. Ezzel Marxék a társadalmi haladás (egyébként is vitatott) kitüntetett szubjektumát a tudományos megismerés kitüntetett szubjektumává tették. Ezt a fölfogást a későbbi fejlődés tényei sem igazolták, s logikailag sem tartható: az igaz ismeretek a hanyatlás föltartóztatására, az alkalmazkodókészség erősítésére is fölhasználhatók. A marxi fölfogás harmadik tétele úgy foglalható össze, hogy a haladó osztályok, a munkásosztály elméleti osztályálláspontjára helyezkedés teszi lehetővé a valóság mélyebb megismerését, mivel az uralkodó osztály osztálykorlátain való túllépés teszi egyáltalán lehetővé, hogy rákérdezzenek a látszólagos evidenciákra. Itt már többről van szó, mint az érdekeltségről és az abból fakadó motivációról, fokozott tudományos érdeklődésről: az „osztályálláspontra helyezkedés” nemcsak megkönnyíti az igaz megismerést, hanem bizonyos vonatkozásokban annak föltételévé is válik, mivel lehetővé teszi a megismerést gátló, torzító előítéletektől való megszabadulást.


I. TUDOMÁNYELMÉLETI ALAPVETÉS A negyedik idevágó marxi gondolat szerint – mivel a politikai aktivitás megkönnyíti a problémafölismeréseket és ily módon elősegíti a megismerést – le kell vonni az elméleti fölismerés konzekvenciáit és csatlakozni kell a mozgalomhoz: a filozófiának (és így a társadalomtudománynak) már nem az a feladata, hogy értelmezze a világot, hanem hogy azt megváltoztassa. Ez a marxi tétel valójában politikai elkötelezettséget fogalmaz meg és nem valódi elméleti álláspontot, formailag pedig elméleti tételből von le normatív következményt, a vanból a legyenre következtet. A gyakori félreértelmezésekkel szemben hangsúlyoznunk kell, hogy Marx fölfogása szerint nem a politikai elkötelezettségből következik a tudományos megismerés igazsága, az csak megkönnyíti az igazsághoz való eljutást. Nem azért igaz az ismeret, mert pártos, hanem azért pártos, mert igaz, ugyanis azzal szolgálja a haladó osztályok érdekeit. Végül hangsúlyoznunk kell, hogy Marx számára a tudományos ismeret alapvető kritériuma az igazság maradt. Ő maga így írt erről: „aki a tudományt egy nem abból magából eredő (bármely téves legyen is), hanem kívülről, attól idegen, külsődleges érdektől átvett állásponthoz idomítani próbálja, azt aljasnak nevezem” (Marx 1976, II:102.). A vulgármarxizmus bolsevik változata Marx fölfogását az ún. létező szocializmus apológiájává változtatta, megfordítva a pártosság és az igazság összefüggését. Eszerint valamely társadalomtudományi ismeret akkor igaz, ha pártos. Ennek a megfordításnak az alapja annak a marxi tételnek a bürokratikus átértelmezése volt, hogy az ismeretek igazságának a gyakorlat a kritériuma. A társadalmi-politikai gyakorlat szubjektuma, az osztály helyébe a párt, majd annak helyébe az apparátus lépett, ily módon a társadalmi-politikai gyakorlatban való beigazolódás helyébe az apparátus gyakorlatában való igazolódás, illetőleg a pillanatnyi politikai vonalnak, taktikának az igazolása lépett, vagyis igaznak azt tekintették, ami az apparátusnak hasznos. Max Weber (1854–1920) – a modern szociológia egyik legjelentősebb alakja – az értékmentesség elvét hangsúlyozta. Erre vonatkozó fölfogásának a lényegét három tételben foglalhatjuk össze. 1. Alapvető különbség van a „van” és a „legyen” között, ezért meg kell különböztetni a „van”-ra vonatkozó leíró (deskriptív) kijelentéseket vagy tényítéleteket a „legyen”-t tartalmazó előíró (preskriptív) vagy normatív kijelentésektől, értékítéletektől. 2. A leíró tudományos kijelentésekből nem szabad normatív kijelentésekre következtetni: pusztán önmagában abból, ami van, nem következik, hogy mi legyen; a tudomány nem dolgozhat ki értékítéleteket. 3. A leíró kijelentésekből fölépülő tudományos érvelésben nem szerepelhetnek normatív kijelentések, vagyis a normatív kijelentésekből sem lehet a leíró kijelentésekre, azok igazságértékére következtetni. Ezzel azonban Weber nem kívánta teljesen kirekeszteni az értékítéleteket a tudományból, azok jogosultságát négy vonatkozásban ismerte el: 1. Az értékelések mint létezők – és nem mint érvényesek, azaz helyesek vagy helytelenek – empirikus tudományos vizsgálat tárgyává tehetők; vagyis vizsgálható az, hogy valamely értékítélettel (például a halálbüntetés indokoltsága) mennyiben értenek egyet meghatározott körben, az egyetértők hogyan jellemezhetők életkor vagy iskolai végzettség szerint stb. 2. Tudományosan vizsgálható a célok és eszközök viszonya, vagyis hogy valamely célkitűzés – amely mindig valamilyen értékítéletet tartalmaz – megvalósítható-e a rendelkezésre álló eszközökkel, valamint hogy a célkitűzés megvalósítása milyen további következményekkel járna a szándékolt cél esetleges elérésén kívül. Ez ugyan az adott célkitűzés közvetett értékelését jelenti, de nem jelenthet döntést arról, hogy meg kell-e őrizni az adott célt vagy szükséges módosítani. Ez a döntés nem tartozhat a tudomány feladatkörébe, az az akaró ember dolga; a tudomány csak segítheti a döntést a következmények tudatosítása révén. 3. A tudomány tudatosíthatja a konkrét értékítéletekben rejlő végső értékmércéket: hozzásegíti azt, aki valamit akar, hogy tisztázza maga előtt az akarása tartalmának alapjául szolgáló értékaxiómákat, amelyekből öntudatlanul kiindul vagy amelyeket konkrét értékítélete logikailag föltételez. Ez a tudatosítás egyrészt a konkrét értékítéletben benne rejlő általánosabb értékítéletek kifejtését, másrészt azok egymáshoz való viszonyának logikai elemzését, ellentmondás-mentességük vizsgálatát jelenti. 4. Az értékítéletek aktív szerepet játszanak a megismerésben, nagymértékben befolyásolják a tudósok érdeklődését, problémaérzékenységét, és így jelentős a szerepük a kutatandó témák szelektálásában. A weberi értékmentesség elve a tudomány belső eljárásaira vonatkozó módszertani előírás, amely nem vonatkozik a tudós közéleti szereplésére. A tudós nem kell hogy apolitikus legyen – Weber maga is határozottan 19 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

I. TUDOMÁNYELMÉLETI ALAPVETÉS elkötelezett volt a liberális értékrend mellett –, csak be kell tartania az említett módszertani elveket, valamint határozottan és mások számára is nyilvánvalóan meg kell különböztetnie a tudományos okfejtést és a politikai megnyilatkozást; mindez pedig biztosítani fogja a tudományos kutatás értékmentességét és objektivitását. A kritikai racionalizmus irányzata [neves képviselői Karl Popper, Hans Albert (1921–), Ernst Topitsch 1919– 2003)] az értékmentesség weberi követelményét fejlesztette tovább, fogalmazta újra. (Ezen irányzat képviselői alkották az egyik tábort az 1960–1970-es évek nyugatnémet szociológiájának híres pozitivizmusvitájában, a másik oldalt a később említendő kritikai elmélet képviselte.) Elfogadtak két, a weberi állásponttal szemben megfogalmazott ellenvetést: egyrészt azt, hogy a teljes objektivitás és értékmentesség gyakorlatilag elérhetetlen az egyes tudósok számára, másrészt azt, hogy az objektivitás és az értékmentesség voltaképp maguk is értékek. Mivel tehát az értékmentesség maga is érték, a feltétlen értékmentesség paradox (Popper 1976b, 292.). Ez a paradoxon a kritikai racionalizmus álláspontja szerint akként számolható föl, ha megkülönböztetjük a tudományon belüli értékeket (igazság, magyarázóerő, pontosság stb.) és a tudományon kívüli értékeket, s az értékmentesség követelményét az értékek második csoportjára vonatkoztatjuk. Ezért az értékmentesség helyett helyesebb lenne az értékkeveredések szétválasztásának követelményéről beszélni. Ezen az alapon pontosították az értékítéletek fajtáit és ily módon a tényítéletek és az értékítéletek különbségét. A tudományos elemzésben három szintet különböztettek meg, ahol az értékítéletek problémája egyáltalán fölvetődhet. A tárgy szintjén az értékítéletek megengedettek, hiszen azok – a weberi 1., 2. és 3. lehetőség szerint – maguk is tudományos vizsgálódás tárgyává tehetők. A tárgyra vonatkozó kijelentéseket tartalmazó tárgynyelv szintjén érvényesítendő az értékmentesség igénye, végül a tárgynyelvre vonatkozó metanyelv szintjén megengedettek a tudományon belüli értékítéletek mint módszertani elvek, szabályok, kritikai értékelések stb. Az irányzat racionalizmusát Popper a következőképpen foglalta össze: „Racionalista vagyok s ezen azt értem, hogy hiszek a vitában és az érvelésben. Hiszek annak lehetőségében és egyszersmind kívánatos voltában is, hogy a társadalom által fölvetett problémákra a tudományt alkalmazzuk. A racionalizmus kész arra, hogy meghallgassa a kritikai érveket és tanuljon a tapasztalatból.” Ez a kritikai racionalizmus, amely elveti a dogmatikus racionalizmust, s nem tévedhetetlen, hanem a maga korlátait fölismerő, az önmaga felülbírálatára mindig készen álló észben és tudományban hisz. (Idézi és ismerteti Kelemen János 1989, 20–21.) Ezért álláspontja szerint minden tudományos problémamegoldás hipotetikus jellegű, elvileg nyitott a kritika és a revízió számára. A kritikai felülvizsgálhatóság vagy cáfolhatóság a kritikai racionalitás hagyománya. A racionális kritika biztosítja az értékmentességet, ezen az alapon szűrhetők ki az értékítéletek a tárgynyelvi szintről. A racionális kritika számára minden nyitott, nincsenek tehát kritikátlanul elfogadható előföltevések, ennyiben a kritikai metodológia teljes előföltevés-mentességet jelent. E fölfogás szerint a tudomány objektivitása nem a tudósok objektivitásától függ, és a természettudósok sem kevésbé elfogultak, mint a társadalomtudósok. A tudomány objektivitása a kölcsönös kritika társadalmi kérdése és így részben a kritikát lehetővé tévő társadalmi és politikai viszonyok egész sorának függvénye (Popper 1976b, 290.). Tehát „a tudományos ismeret objektivitása a kritikai módszer objektivitásában áll; vagyis mindenekelőtt abban, hogy egyetlen elmélet sem kaphat mentességet a kritika alól, továbbá abban is, hogy a kritika logikai segédeszközei objektívak” (Popper 1976b, 282.). A tudományos kritikának és a tudományos vitának az egyik feladata éppen az, hogy kikapcsolja a tudományon kívüli kérdéseket az igazságkérdésekből. Ily módon az olyan „apróságok”, mint a kutató politikai vagy ideológiai álláspontja, idővel maguktól kikapcsolódnak (Popper 1976b, 289–291.). A kritikai racionalizmus képviselői – Weberhez hasonlóan – nem utasítják el a tudós politikai elkötelezettségét, sőt Popper szerint „nem foszthatjuk meg a tudóst pártosságától anélkül, hogy egyben emberségét is el ne rabolnánk… Az objektív és értékmentes tudós nem az ideális tudós. Szenvedély nélkül lehetetlen dolgozni, különösen nem a tiszta tudományban.” (Popper 1976b, 292.) A kritikai racionalizmus álláspontja annyiban problematikus, hogy következetesen végigvíve gyakorlatilag megvalósíthatatlan követelményhez vezet: valamennyi előföltevés – vagyis minden eddig fölhalmozott tudományos ismeret – állandó és végtelen kritikai fölülvizsgálatához, újragondolásához. A kritikai elmélet (más néven frankfurti iskola, neves képviselői Max Horkheimer, Theodor W. Adorno, Jürgen Habermas) bírálta az értékmentesség elméletét, mivel alapvető törekvése az elmélet gyakorlati orientáltságának és orientáló funkciójának a megteremtése volt. A „kritikai” jelző itt a valósággal és a mindennapi gondolkodással szembeni kritikát jelenti, vagyis társadalomkritikát (és nem a tudományos módszerként fölfogott racionális kritikát, mint a kritikai racionalizmus esetében). A kritikai elmélet elutasítja a mindennapi gondolkodás reflexiótlan, a valóságot „úgy, ahogy van” helybenhagyó tényértelmezéseit és a létező („pozitív”) tényekhez való ragaszkodás jelszavával a tényeket adott mivoltukban regisztráló és kodifikáló, tehát kritikátlan pozitivista társadalomtudományt is. A kritikai elmélet szerint az empirikus-objektivista-pozitivista társadalomtudomány az adottat termeli újjá. Kritikátlanul elfogadja, sőt újratermeli az adott társadalom uralkodó értékeit, bürokratikus funkciót tölt be és 20 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

I. TUDOMÁNYELMÉLETI ALAPVETÉS ezzel közvetve maga is értéktételezővé válik, vagyis értékmentessége csak látszólagos. Az elméleti kritika azonban nem jelenti az objektivitás követelményének az elutasítását – a kettőt össze kell kapcsolni. Ehhez a kiindulópontot a kritikai elmélet számára annak hangsúlyozása szolgáltatja, hogy az objektivitás követelménye a valóság egészének a föltárására vonatkozik, amihez hozzátartozik az érdek- és értékösszefüggések föltárása, reflektálása is. A társadalomkutatásban nincs tény „önmagában”, a kutatás társadalmilag föltételezett, az előföltevés-mentes tudás illúzió. A tények mindig egy szélesebb társadalmi összefüggésrendszerben nyernek értelmet, a tények megértése a cselekvők értékítéleteinek a megértését előföltételezi, ami azzal a következménnyel jár, hogy a tudomány nyelvének mint tárgynyelvnek részét kell hogy képezze a cselekvők gondolatainak a nyelve, vagyis a tárgy és a tárgynyelv elválasztása nem vihető következetesen végig (vö. Némedi 1984, 35–37.). A ténymegállapításoknak és az értékítéleteknek a kritikai racionalizmus szerinti elválasztása, sőt szembeállítása tehát mesterséges szakadékot jelent. A tudomány objektivitása elválaszthatatlan a megismerés előföltételeinek a tudatosításától. Reflektálni kell tehát magát a társadalomtudományt, a benne rejlő értékeléseket, kimutatva alapjukat, hogyan kötődnek az adott társadalomhoz – ez az ún. ideológiakritika –, ily módon megragadni az adott, de változtatható viszonyokat. Ennek megfelelően a tudományban a tapasztalati-leíró és az értékelő-mozgósító szempontok egyensúlyára kell törekedni. E rövid ismertetésből is kitűnően a kritikai elmélet számos ponton érintkezik a marxi fölfogással. Lényeges különbség azonban, hogy elutasít minden kitüntetett szubjektumot – legyen az a munkásosztály, a diákmozgalom vagy a kritikai értelmiség –, elutasítja a szélesebb társadalmi kollektívumok ismeretelméleti vagy morális primátusát. Röviden utalnunk kell a kritikai elmélet néhány problematikus mozzanatára. Először is arra, hogy következetesen végigvíve olyan antiszcientizmushoz, tudományellenességhez vezet, ami saját gyakorlatiorientáló funkcióját is veszélyezteti. Arról van ugyanis szó, hogy a kritikai elmélet szerint a szaktudományostapasztalati objektivitás az eldologiasodás és elidegenedés reprodukciója, ezért kritikai tevékenységre csak a társadalomfilozófia vállalkozhat, az empirikus tudomány nem. Másodszor arra utalunk, amit a hatvanas évek végének újbaloldali diákmozgalmai vetettek a kritikai elmélet és személyesen Habermas szemére, hogy a politikai harc szubjektumaihoz való csatlakozás elutasításával szembekerült hirdetett gyakorlati orientáló funkciójával és a politizálás pótlékává vált, és ily módon maga is a kritizált társadalom konzerválásának egyik tényezője lett. A harmadik – leginkább elméleti jellegű – probléma kapcsolódik az előbbihez. A mozgalmakhoz való csatlakozás elutasításával ugyanis a kritikai elmélet elkerülte azt az elfajuláshoz vezető tévutat, amit a marxi elmélet a pártosság révén bejárt, de közben problematikussá és bizonytalanná vált az a kritérium, az a kritikai standard, amely „a társadalomtudóst a mindennapi értékelések mocsarából való kiemelkedésben segítheti” (Némedi 1984, 39.). Carl Joachim Friedrich (1901–1984) – a második világháború utáni, az angolszász és a német hagyományokat ötvöző nyugatnémet politikatudomány egyik megalapozója – szintén elutasította az értékítéletektől tartózkodó tudomány gondolatát. Álláspontjára azért térünk ki, mert jól példázza egyrészt, hogy a kérdés a politikatudományban (valamint az állam- és jogtudományokban) jóval élesebben és megkerülhetetlenül vetődik föl; másrészt pedig azt, hogy az értékmentesség elutasítása nemcsak a politikai baloldallal szimpatizáló szerzők részéről fogalmazódott meg (a kritikai elmélet képviselői ti. általában ide sorolhatók, míg a kritikai racionalizmus fő képviselői általában a liberális és konzervatív értékekkel rokonszenveznek). Friedrich megállapítja, hogy a politikatudomány különösen nehéz helyzetben van: gyakran politikai előítéletek, érdekek, pártvonalak játékszerévé válik. Az értékelkötelezettségek a politika legfontosabb adottságai közé tartoznak. Általánosan elfogadott, hogy az értékmentesség semmiképpen sem jelentheti azt, hogy a politikatudományban az értékek kikapcsolhatók lennének. A kérdés az, hogy feladata-e a tudománynak, hogy a „mi van” mellett azt is kérdezze, hogy „mi legyen”. Tehát például csak annak a kijelentésnek van-e tudományos értelme, hogy a jogállam olyan állam, amelyben a közhatalmat a jog szabályainak megfelelően gyakorolják; vagy annak is, hogy a jogállamot előnyben kell részesíteni a totalitárius diktatúrával szemben. Friedrich szerint az utóbbinak is van értelme, sőt éppen ez a lehetőség döntő fontosságú a politikatudomány számára. Az a politikatudomány (és tegyük hozzá: az a jogtudomány), amelyik nem nyújtana kilátást arra, hogy normatív ítéletekhez jut, olyan orvostudományhoz hasonlítana, amelyik a betegségek okait és lefolyását ugyan tudná ábrázolni, ezzel szemben a gyógyszerekre, gyógyításra nem tudna semmiféle prognózist nyújtani (Friedrich 1961, 8.). Friedrich fölfogásához is kívánkozik két megjegyzés. Először is: a jogállam előnyben részesítése változatlanul politikai és nem tudományos állásfoglalás kérdése, mivel értékek figyelembevétele nélkül logikailag nem indokolható meg. (Egy éhező munkanélküli hajlamos lehet arra, hogy a diktatúra által nyújtott szerény létbiztonságot válassza a demokrácia biztosította meggazdagodási lehetőséggel vagy a sajtószabadsággal szemben – a demokratikus jogállam választása korántsem logikailag kényszerítő evidencia.) Másodszor az 21 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

I. TUDOMÁNYELMÉLETI ALAPVETÉS orvosi hasonlat arra is rávilágít, hogy a tudomány rámutathat ugyan egy operáció (vagy más gyógymód) előnyeire és esetleges veszélyeire, de a döntés, a választás nem a tudomány, hanem a páciens kezében van.

2.3. A társadalomtudományok rendszerezése A tudományok rendszerezésének az alapját – mint arról már volt szó – elsődlegesen a tudományos vizsgálódás tárgya képezi, ami első megközelítésben a világ jelenségeinek meghatározott körét jelenti. Pontosabban fogalmazva azonban a tudományos tevékenységnek mint sajátos gondolkodásnak és mint információkkal végzett műveleteknek a tárgya nem valamilyen jelenség (csoport) a maga közvetlenségében, hanem valamilyen probléma vagy problémakör, ami viszont – legalábbis részben – a tudós megközelítésmódjától és szemléletétől is függ. Ezért a tudományok rendszerezésében jelentős szerepet játszik a sajátos módszer és a sajátos megközelítésmód, az ún. aspektus is. Ez utóbbiak az adott tudományág vagy tudományos iskola paradigmájának részét képezik. A társadalomtudományi jelenségek összetettsége folytán ezen a területen nagyobb szerepet kap a megközelítésmód. Egy adott társadalmi jelenséget – például a házasságok fölbomlását – ugyanis meg lehet közelíteni mint pszichológiai, mint szociológiai vagy mint jogtudományi problémát. Másrészt a megközelítésmódnak ez a jelentősége azzal is összefügg, hogy a társadalomtudományok területén a paradigmák nem annyira tudományágakhoz, hanem inkább tudományos iskolákhoz, irányzatokhoz kötődnek. A társadalomtudományokat az előzőekben kifejtett sajátosságaik miatt egyes fölfogások szellemtudományoknak vagy kultúrtudományoknak is nevezik. A társadalomtudományok területén hagyományosan átfogó tudománycsoportokat különböztetünk meg, elsősorban tárgyterületük alapján, amelyeknek a határai némileg elmosódottak a több tudománycsoporthoz is tartozó tudományágak következtében. Ilyen tudománycsoportot képeznek többek között a történettudományok, gazdaságtudományok, szociológiai tudományok, pszichológiai tudományok, nyelvtudományok, irodalomtudományok, hadtudományok, valamint az állam- és jogtudományok. Vannak olyan társadalomtudományok, amelyek több tudománycsoportba is tartoznak. Ilyen például a jogtörténet és a jogszociológia. Az egyes tudománycsoportokon belül elméleti, történeti és alkalmazott tudományokat szokás megkülönböztetni. Az elméleti tudományok általános törvényeket is tartalmazó elméletek fölállítására, a történeti tudományok az egyedi események leírására és magyarázatára törekednek, illetve ilyen ismereteket tartalmaznak, az alkalmazott tudományok pedig az elméleti tudományok eredményeit konkretizálják és annak alapján prognózisokat fogalmaznak meg. Lényeges még a társadalomtudományokon belül a normatudományok és leíró vagy kauzális tudományok megkülönböztetése (Jellinek 1994, 33–34.). Az előbbiekre az jellemző, hogy tárgyukat legalábbis részben valamilyen normarendszer képezi, és megállapításaik ezért egyrészt leíró jellegűek (leírják az adott rendszer normáit), részben viszont normatív, előíró jellegűek, amennyiben ezekből a normákból további következtetéseket vonnak le. A normatudományok körébe az etika, valamint az állam- és jogtudományok tartoznak. A társadalomtudományok rendszere tudomány-rendszertani vitákban kristályosodik ki és fejlődik tovább. A rendszertani viták jelentősége abban a kérdésben foglalható össze, hogy hogyan befolyásolja a tudományos ismeretek rendszerezése a tudományos kutatást. A tudományos kutatásra – ahogy már szóltunk róla – a közvetlen gyakorlati célkitűzés felfüggesztése a jellemző, azonban ennek formája nagyrészt a tudományos ismeretek rendszerezettségétől függ, hiszen a tudományos kutatás közvetlen tárgyát képező problémáknak, tehát annak a rögzítése, hogy mit tudunk és mit nem tudunk, nagyrészt a tudományos ismeretek rendszerezésének a függvénye. A rendszerezettség adott formájának megfelelően érvényesülnek a tudomány belső fejlődési törvényszerűségei, annak megfelelően vonatkoztathatók egymásra a tudományos fogalmak és fogalmazódnak meg a tudományos problémák, illetőleg a hipotézisek, vagyis ily módon jön létre az adott tudományra jellemző homogén közeg, amelyik sajátos módon szelektál (vagyis bizonyos jelenségeket, összefüggéseket, amelyekre nincs fogalma, figyelmen kívül hagy), homogenizál és differenciál. A rendszerezettség adott formája döntő mértékben megszabja a tudományos viták kereteit, és így a tudományos eredmények ellenőrzésének is fontos tényezője. A rendszerezés ezáltal nagymértékben orientálja vagy – bizonyos összefüggések elfedésével vagy álproblémák termelésével – dezorientálhatja a tudomány fejlődését. A többségiként elfogadott fölfogásnak megfelelően a kérdések kézikönyvbe, tananyagba kerülhetnek, így kialakul egy olyan tudományos közeg, ahol a különböző részkérdésekből nyert ismeretek integrálódhatnak, a különböző ellentétes megközelítések, fölfogások, vitakérdések konfrontálódhatnak, tehát a rendszerezés oly módon is orientálja a tudomány fejlődését, hogy bizonyos eltérő álláspontok vitáját szinte kikényszeríti, más eltérő álláspontokat pedig – más tudományágba utalva azokat – az adott tudomány számára irrelevánsnak nyilvánít. A rendszerezésnek ezt az orientációs szerepét gyakran abszolutizálják az egységes fogalomrendszer kialakítása vonatkozásában, figyelmen kívül hagyva, hogy a rendszerezés önmagában és közvetlenül nem teremt egységes fogalomrendszert, 22 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

I. TUDOMÁNYELMÉLETI ALAPVETÉS hanem a kézikönyvek, tankönyvek, monográfiák tematikáját orientálva a tudományba kerülő fogalmak egymásra való vonatkoztatását, egy egységes nyelv, egy homogén közeg kialakulását segíti elő fogalomtisztázó, terminológiai viták útján. Ez a homogenizálás annál gyakoribb és könnyebb, minél szűkebb a vizsgált terület. A társadalmi szükségletek és igények abban a vonatkozásban is a tudományos ismeretek belső strukturáltságán keresztül fejtik ki a tudományos kutatást befolyásoló hatásukat, hogy a társadalmi igényeket a politikai gyakorlatban is az ismeretek általánosan elfogadott rendszerezésének megfelelően fogalmazzák meg. Egyrészt egy adott tudományterület önállóságának elismerése és intézményesedése egyben magában foglalja a tudománypolitika szempontjából történő megkülönböztetett kezelés lehetőségét, másrészt a megkülönböztetett tudománypolitikai kezelés gátolhatja a különben összefüggő tudományterületek egységesülését. Végül a társadalomtudományok rendszerezése lényegesen befolyásolja azokat a lehetőségeket, hogy a társadalomtudományok milyen módon és mértékben fogalmazhatnak meg alternatív javaslatokat a társadalom politikai életének különböző szereplői, aktív résztvevői (kormány, politikai pártok, mozgalmak stb.) számára. A tudományok rendszerezéséről vallott nézet ugyanis magában foglalja az adott tudomány tárgyára és feladataira vonatkozó önmeghatározást, és ezen az alapon minden társadalomtudomány változtatási javaslatait saját vizsgálati területére korlátozza, s eleve adottnak és változatlannak fogadja el azokat a viszonyokat és intézményeket, melyek kívül esnek saját területén. Általánosságban tehát minél szélesebb kört ölel föl egy társadalomtudomány, annál szélesebb körben gondolkodhat alternatív módon, annál kevésbé kötött az eleve adott intézményi formákhoz. Ennek viszont az a következménye, hogy a várható előnyöket és hátrányokat szélesebb körben, tehát általánosabb és elvontabb fogalmi keretben ragadhatja meg és hasonlíthatja össze. A tudományágak határainak szűkebb vagy tágabb körben történő megvonása összefügg a tudományos szemléletmóddal, főleg a módszertani fölfogással, a paradigmával, pontosabban a paradigma egyik lényeges elemével, a totalitásszemlélet vagy analitikus szemlélet kérdésével. Két szélső álláspont képzelhető el (a valóságban a legtöbbször ezek valamilyen „keverékével” állunk szemben). A totalitásszemlélet a szintézis fontosságát hangsúlyozza. Eszerint akkor jutunk el több és igazabb ismerethez, ha több megközelítés, több módszer eredményét egymás mellé tesszük, összefoglaljuk. Mindegyikben keresi az igaz elemeket, mert véleménye szerint az egész együtt teljesebb igazságot ad. Ez a szintézisre való törekvés, módszertani komplexitás vagy totalitásszemlélet, ez a módszertani, szemléletmódbeli véleményelkötelezettség, amelyet „a világot egészében megragadni” jelszavában lehetne összefoglalni, több paradigmában is kifejeződik; hosszú filozófiai tradíciója van (például Arisztotelész, Aquinói Tamás, Hegel, Marx). E fölfogás számára nincs irreleváns tudományterület, „mindenhez ért”, az egyetlen igazság birtokosa, ezért kevéssé toleráns. Eszerint létezik egy olyan relatíve legjobb tudományos irányzat (például a tomizmus vagy a marxizmus), amelyik a többi viszonylagos eredményeit képes magába olvasztani, integrálni. Ennek megfelelően a különböző tudományos részeredmények összegezése, összekapcsolása elsősorban a tudománynak, méghozzá a kitüntetett, relatíve legjobb tudományos irányzatnak a feladata és nem az ismereteket a maga javára fölhasználó egyéné vagy csoporté. Karl Popper ezt a szemléletmódot – amit a görög „holo” = egész, teljes kifejezés alapján holizmusnak nevez – élesen bírálja és elutasítja. Kritikáját egyrészt ismeretelméletileg alapozza meg: „Nem adatott meg számunkra, hogy megfigyelhessük vagy leírhassuk a világ vagy a természet egy darabjának egészét; tényszerűen még a legapróbb részecske egészét sem lehet ily módon leírni, mert minden leírás szükségszerűen szelektív… A totalitás értelmében vett egész tehát nem tehető tudományos tanulmányozás tárgyává… e holista program szükségképpen puszta program marad. Sohasem idéznek egyetlen példát sem valamely konkrét társadalmi helyzet egészének leírására. De nem is idézhetnek, mert minden ilyen esetben kimutathatók volnának elhanyagolt aspektusok, olyan aspektusok, amelyek mindazonáltal a legfontosabb szerepet tölthetik be valamely más összefüggésben.” (Popper 1989, 93–94.) Másik ellenvetése gyakorlati jellegű: a holista szemlélet az utópista társadalomátalakítással, a társadalom egésze radikális átalakításának gondolatával kötött „Szentségtelen Szövetséget”. Ez a holista társadalomátalakítás viszont szükségképpen sikertelen és rögtönzésekhez vezet, továbbá a társadalom egészének az ellenőrzésére törekszik és így szükségképpen politikai totalitarizmushoz vezet. Popper kritikájához két megjegyzés kínálkozik. Ami az ismeretelméleti kritikát illeti, az egész elméleti megragadásának viszonylagos sikertelensége nem érv magával az igénnyel szemben: hasonló a helyzet ahhoz, hogy az igazság elérése sem lehet teljes, befejezett, sőt – mint arra éppen Popper mutatott rá – „minden megoldott problémával nemcsak újabb megoldatlan problémákat fedezünk fel, hanem fölfedezzük azt is, hogy ahol az hittük, szilárd talajon állunk, valójában minden bizonytalan és ingadozik” (Popper 1976b, 279.). Ami pedig a gyakorlati érvet illeti, itt Popper maga is elköveti azt a hibát, hogy egy lehetőséget szükségszerűnek állít be, a „van”-ból a „kell”-re következtet.


I. TUDOMÁNYELMÉLETI ALAPVETÉS A másik, analitikus szemléletmód szerint minél kisebb részt vizsgálunk, azt annál jobban megismerhetjük. Ez a természettudományos kutatás azon tapasztalatán alapul, hogy minél kevesebb változót mérünk, minél inkább leszűkítjük a változók körét, annál pontosabb eredményt kapunk. Ebből következik az analitikus szemléletmód, a részek beható vizsgálatának előnyben részesítése. Van ennek a szemléletmódnak olyan megfogalmazása, amelyik majd a jogtudomány vonatkozásában különösen releváns lesz: a módszernek és a módszertani tisztaságnak a követelménye. A leszűkítés egy vagy csak néhány módszer alkalmazásával jár, a komplexitás, a totalitás a többféle módszer alkalmazásával. A módszertani tisztaság követelése nem közvetlenül a tárgy leszűkítésének az igénylését fejezi ki, hanem azt, hogy minden módszerhez sajátos nyelv tartozik, a különböző „műszerek” mást és mást mutatnak (a műszert képletesen is értve, nem csak a szó fizikai értelmében), ezért ha különböző módszerekkel nyert eredményeket, különböző módokon mért adatokat hasonlítunk össze, nem ugyanazokat hasonlítjuk össze. Tehát ha a módszereket összekapcsoljuk, akkor eltűnik, hogy a különböző módszerek mögött különbözőképpen értelmezett fogalmak vannak, tehát hogy lényegében a jelenségek is különbözőek. Eszerint megbízható ismerethez a módszertani tisztaság követelménye vezet el bennünket. Ezen elv alapján külön politikatudomány, külön szociológia, külön államtudomány és külön jogtudomány az indokolt és nem ilyen vagy olyan összekapcsolódásuk valamilyen átfogóbb társadalomtudományban. E szemléletmód szerint az ugyanazon jelenségek különböző oldalait vizsgáló tudományágak egyaránt értékesek; az általuk nyújtott ismeretek összekapcsolása, egyoldalúságaik kiküszöbölése a gyakorlati alkalmazó vagy fölhasználó dolga. A társadalomtudományok rendszerezését – és ennek megfelelően a társadalomtudományok általánosan éppen elfogadott rendszerét – nem szabad abszolutizálni; hanem annak relatív mozzanataira négy vonatkozásban is rá kell mutatnunk. Egyrészt mind a tudományos kutatások, mind a tudományos ismeretek területén elkerülhetetlenek az átfedések; bizonyos társadalmi jelenségek több tudományág vizsgálódásának tárgyát, bizonyos ismeretek több tudományág tartalmát képezik. Ezek a szükségszerű átfedések fejeződnek ki a több tudománycsoportba is tartozó tudományágak már említett kérdésében is. Másrészt minden társadalomtudományt rokontudományok koszorúja vesz körül, ahol a kutatás a rokontudományok eredményeinek a vizsgálatára átterjed, azokat nem veszi adottnak, hanem kritikailag fölülvizsgálja. A társadalomtudományok területén gyakoriak a több tudományágat érintő, ún. interdiszciplináris kutatások. Harmadszor gyakran a tudományág és a tudományos irányzat közötti különbség pusztán nézőpont vagy paradigma kérdése. Talán túl élesen mutat rá erre az összefüggésre Popper, amikor minden tudományszakot mesterséges konstrukciónak tart. Szerinte valójában csak a problémák és a tudományos hagyományok léteznek (Popper 1976b, 285.). Ezért van az, hogy az egyes tudományszakok meghatározása során többnyire megkerülhetetlen a tudományos hagyomány áttekintése; a tudományszakok öndefiniálásának fontos mozzanata az elmélettörténeti elemzés. Végül a társadalmi fejlődésből fakadó új igények és a tudományoknak az ismeretek bővülésében és a kutatási módszerek gazdagodásában kifejeződő fejlődése következtében a társadalomtudományok rendszere is változik, ami mindenekelőtt új tudományágak kialakulásában és a meglévő tudományágak átrendeződésében és integrálódásában fejeződik ki.

3. 3. Az állam- és jogtudományok 3.1. Az állam- és jogtudományok tárgya Az állam- és jogtudományok tárgyát a társadalom állami és jogi jelenségei, azoknak a társadalomban elfoglalt helye és szerepe, más társadalmi jelenségekkel való lényeges kapcsolatai, fejlődésüknek és működésüknek az objektív törvényszerűségei – pontosabban az ezekre vonatkozó problémák – képezik. Ennek megfelelően az állam- és jogtudományok is társadalomtudományok, s azok egyik, viszonylag korán kialakult tudománycsoportját alkotják. Ezért a társadalomtudományokra vonatkozóan az előzőekben kifejtettek az államés jogtudományokra is vonatkoznak – de nem egészen pontosan ugyanúgy. Az állam- és jogtudományok elnevezés helyett sokan a jog- és államtudományok elnevezést használják. A két terminológia között nincsenek lényeges tartalmi különbségek, pusztán hangsúlybeli eltérések. A magunk részéről abból a gyakorlati megfontolásból használjuk az állam- és jogtudományok kifejezést, mivel a „jog- és államtudományok” kifejezés napjainkban tapasztalható terjedése ellenére az e tudománycsoport művelésére hivatott intézmények (egyetemi karok, akadémiai kutatóintézet stb.) többsége „állam- és jogtudományi”-nak nevezi magát. Az állam- és jogtudományok tárgya kapcsán – utalva a tudományrendszerezés relatív jellege kapcsán mondottakra – két kiegészítő megjegyzést kell tennünk. Egyrészt ugyanis a társadalom állami és jogi jelenségeit nem csupán az állam- és jogtudományok vizsgálják, másrészt pedig az állam- és jogtudományok hagyományos rendszerét képező tudományágak nem vizsgálják a politikai-jogi berendezkedés egészét, az állami és jogi jelenségek minden összefüggését, minden vonatkozását, így esetenként egyes, az állammal és a joggal szorosan 24 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

I. TUDOMÁNYELMÉLETI ALAPVETÉS összefüggő jelenségeket sem. Ebből fakad egyrészt a rokontudományokkal (politikatudomány, szociológia stb.) való kapcsolat fontossága, másrészt ez a helyzet magyarázza az állam- és jogtudományokat is érintő tudományrendszerezési viták gyakoriságát az elmúlt évtizedekben (kriminológia, szociológia, politikatudomány, összehasonlító jogtudomány stb.). Ezek eredményeként az állam- és jogtudományok határterületein önálló és részben állam- és jogtudományi tudományágak alakultak ki, mint a kriminológia, a közigazgatástan, a jogszociológia vagy a politikatudomány. Ezek létrejöttében a gyakorlat igényeinek is jelentős szerepe volt, ezért is indokolt röviden kitérni az állam- és jogtudományok és a gyakorlat összefüggéseire.

3.2. Az állam- és jogtudományok és a gyakorlat Az állam- és jogtudományok vonatkozásában a gyakorlat elsődlegesen és közvetlenül a joggyakorlatot és az állami szervek tevékenységét jelenti. A kérdéskör jobb megértése végett igen röviden föl kell vázolnunk, hogyan jöttek létre és hogyan alakultak azok a gyakorlati foglalkozások, amelyek az államhoz és a joghoz kapcsolódnak, és azok milyen igényeket támasztottak az elmélettel szemben. A korai civilizációkra (más terminológia szerint az ún. ázsiai típusú társadalmakra vagy korai magaskultúrákra) a jog és a vallás szoros összefonódása volt jellemző. A jogi normák vallási jellegűek voltak, illetőleg a szokásokból nőttek ki. Nemcsak a vallás és a jog fonódott össze, hanem a hozzájuk kapcsolódó intézmények, az állam és az egyház is. Ebből következett, hogy a jog ismerői és alkalmazói elsősorban a papok voltak. Emellett szerepe volt az adott vidéken elfogadott szokásjognak, és így a papok mellett szerepet kaptak az igazságszolgáltatásban laikus személyek is, akiknek a funkciója elsősorban az volt, hogy igazolják, az adott vidéken mi a szokás(jog). Azok tehát, akik jogalkalmazási problémákkal foglalkoztak, papok voltak vagy a szokásokat ismerő, köztiszteletnek örvendő laikusok. A másik, témánk szempontjából releváns gyakorlati tevékenység az állami tisztségek betöltése, az államügyek intézése volt. Ebben szükség volt egyrészt katonai jellegű ismeretekre, másrészt pedig célszerű volt tudni, hogy az államügyek intézője milyen mértékben éljen a rendelkezésre álló eszközökkel, mikor legyen erős kezű és mikor könyörületes. Jó tanácsokat fogalmaztak meg a vezetők, mindenekelőtt az uralkodó számára. Ezek egyrészt ún. bölcsességszabályok voltak, amelyek arra adtak választ, hogyan lehet eredményes a vezető, mindenekelőtt az uralkodó, másrészt pedig morális és vallási megfontolásokat tartalmaztak. A tanácsokat általában az uralkodók nevelői fogalmazták meg, akik többnyire szintén papok voltak. (Ennek a műfajnak későbbi tipikus formája volt az ún. fejedelmi vagy királytükör.) Az államapparátus felső rétege – és nem elsősorban a legfőbb vezetők – számára szükséges további ismeretek (írniolvasni, számolni tudás, nyilvántartás) technikai jellegűek voltak. Ebben az időben semmiféle tudományról, így állammal vagy joggal foglalkozó tudományról sem beszélhetünk. Az antik Görögországban teremtődtek meg a tudomány társadalmi föltételei, és kialakult a Kr. e. VI. században a filozófia, az V. században pedig a filozófia középpontjába a társadalom problémái kerültek. A kialakuló és fejlődő filozófia magában foglalta a társadalomtudományok csíráit is. A filozófia keretében foglalkoztak olyan kérdésekkel, hogy milyen az ideális, az igazságos, a tökéletes állam, milyen a relatíve legjobb állam, milyen formái vannak az államnak, milyen elvei vannak az egyes államformáknak, hogyan kell eljárniuk a vezetőknek a különböző államformákban, mi a jog szerepe az államban. Az az ismeretanyag tehát, hogy hogyan kell vezetni, hogyan kell kormányozni az államot, a filozófiában különült el. Ez a filozófia szekularizált, világi és nem vallásos jellegű volt. Ez nem jelenti azt, hogy ez a filozófia föltétlenül materialista lett volna, hogy hiányoztak volna a túlvilágra való vonatkozások, hanem hogy nem kapcsolódott össze a papsággal és a teológiával, a világ és benne az ember magyarázatára törekedett, és ez a magyarázat egyre inkább dezantropomorfizáló és fogalmi jellegű volt, többé-kevésbé megfelelt a tudományosság kritériumainak. Megjelent tehát az állammal és joggal foglalkozó tudományos gondolkodás. Az állammal és a joggal foglalkozó elméleti tevékenység mellett a legfontosabb idetartozó gyakorlati tevékenység, az igazságszolgáltatás és jogalkalmazás is jelentős mértékben szekularizálódott az antikvitás során, azonban a klasszikus poliszrendszer keretei között ez a szekularizáció nem volt teljes: az egyes poliszok saját vallásos tradíciói, védőistenei stb. még bizonyos mértékig összekapcsolták a vallást és a jogot. A jog azonban alapvetően a szokásjogból és a törvényekből, népgyűlési határozatokból tevődött össze. A jog itt nem a vallással fonódik össze, hanem inkább a politikummal, bár nem teljes egészében. Elkülönült jogászrétegről ezért még nem beszélhetünk. Az antik Rómában ebben a tekintetben lényeges változások következtek be, Róma ugyanis birodalommá vált polisz volt. A birodalommá válás azt igényelte, hogy a jog – legalábbis bizonyos szférákban, így a magánjog, az áruforgalom szférájában – egységes legyen. Ez egyben azt is jelentette, hogy ezeken a területeken teljessé kellett tenni a jog szekularizálását és el kellett távolítani a helyileg érvényes szokásoktól. Megjelent tehát az olyan jogismeret igénye, mind a jogban járatlan állami tisztségviselők, mind pedig a „jogkereső közönség”, az ügyfelek részéről, ami nem azonos a mindennapi életben elsajátíthatóval. Ettől kezdve voltak jogászok, kialakult 25 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

I. TUDOMÁNYELMÉLETI ALAPVETÉS a jogászrend. A jogi szakismereteket nem csak a jogviták eldöntése során használták föl; nőtt a iuris consultik száma, tehát a jogi tanácsadás is foglalkozássá vált. Létrejött az ennek megfelelő jogi képzés, kialakultak a jogi iskolák, megjelent a jogi szakirodalom. Az így kialakuló elkülönült jogtudomány elsődlegesen a jogalkalmazás problémáit tartotta szem előtt. Nem arra adott tanácsot, hogy hogyan kell vezetni az államot, hanem hogy a jognak milyen bevált elvei vannak, milyen megoldásokat munkáltak ki az elődök. Megtanított egy ismeretanyagot, a korábban kimunkált elveket, szabályokat, megoldásokat és a jog továbbfejlesztésének a módszereit is, hiszen ez a jog nem lezárt, hanem fejlődő, alakuló rendszer volt. A római jogtudomány közvetítette a görög filozófiát, és jelentős szerepet játszott a római jognak mint a világbirodalommá vált polisz jogának a kifejlődésében is. Ez a jogtudomány azonban távol tartotta magától az államügyek intézésének, az állam kormányzásának a kérdéseit. A következő jelentős változás a feudalizmus idején volt tapasztalható. A XII. században Bolognában megindul az egyetemi jogi oktatás, majd más egyetemek is követték a példát. A fejlett Nyugat-Európában megjelentek a kánonjogot és a római jogot ismerő egyetemet végzett jogászok, megtörtént a római jog recepciója. A feudalizmus kezdetétől a XII–XIII. századig a jogismeret a papokhoz, a klerikusokhoz kapcsolódott. Később világivá válik a jogászi pálya, mivel a szerzeteseknek, majd a papoknak megtiltották a római jog tanulmányozását. Ez a jogászi pálya változatlanul igazságszolgáltatási, jogalkalmazási tevékenységet jelentett. Az abszolút monarchiákkal kiépülő hivatalnoki kar is nagyrészt a jogászokból verbuválódott. A feladatok azonban bővültek, és az államügyek intézése is sajátos szakismereteket igényelt. Megjelentek – általában az egyetemek jogi karain – az ún. kameralisztikai tudományok, amelyek azokat a statisztikai, közgazdasági, földrajzi jellegű ismereteket tartalmazták, amelyeket a politikusoknak és az államigazgatás szakembereinek kellett tudniuk. Továbbra is a filozófiára tartozó kérdés azonban, hogy milyen a jó állam és a jó uralkodó. Az abszolút monarchia kodifikációival ismét lényegesen változik az elmélettel szembeni igény: összekapcsolódik a célok tudásának és az érvényes jog ismeretének az igénye, a filozófiai megítélés, a tökéletes, jó államnak és az igazságos jognak az eszménye a jogi megítéléssel. A filozófiai megközelítést konkrét tételes jogi problémákkal kapcsolták össze. A tételes jog ismerete, a jogalkalmazást szolgáló ún. jurisprudentia mellett egyre jelentősebbé válik a filozófiától elkülönülő jogfilozófia, amely nemcsak a jog, hanem az állam problematikájával is foglalkozik. Az abszolút monarchiával létrejött államapparátus további fejlődésével elkülönült a közigazgatás és a bíráskodás, a közigazgatás területén is egyre nőtt a jog szerepe, majd a polgári átalakulással megjelent a jogilag szabályozott közigazgatás. A jogászi foglalkozások között elkülönül a közigazgatási jogász. Eleinte tevékenységének középpontjában a hagyományos jogalkalmazás áll, ahol a szakszerűség kritériuma egyedül az, hogy a döntés a jogszabályoknak megfelelő legyen. Az állami feladatok további bővülésével a XIX. század végétől kezdődően a közigazgatásban dolgozó jogászok munkájának jellege zömében megváltozik, egyre jelentősebb lesz a szervezőtevékenység, a társadalmi körülmények, viszonyok alakítása a jogszabályok adta lehetőségek között. Ez azzal járt, hogy a szakszerűség kritériumai között megjelenik az eredményesség, az egyaránt jogszerű, de különböző társadalmi hatásokkal járó lehetséges megoldások közötti optimális döntés meghozatalának a kritériuma. E fejlődési folyamat során és eredményeként – az általunk most vizsgált összefüggés szempontjából, tehát hogy az elmélettel, a jogtudománnyal szemben milyen igényeket támasztanak – a joggyakorlatnak három alapvető tevékenységi területét különböztetjük meg: az igazságszolgáltatást (törvénykezést vagy bíráskodást), a közigazgatási jogászi munkát és a szerkesztő jogászi munkát (ún. kauteláris jogászatot). Negyedik, nem teljesen önállósult, hanem az előzőek valamelyikéhez kapcsolódó jogászi tevékenységi formának a jogi konzultációt vagy véleményadást tekinthetjük. Az igazságszolgáltatási jogászi munka lényege – leegyszerűsítve – a jogviták eldöntése. Ennek megfelelően az igazságszolgáltatási jogász tipikus, de nem egyedüli képviselője a bíró, munkájához, annak központi eleméhez, a jognak megfelelő döntés meghozatalához kapcsolódik az ügyész és az ügyvéd munkája is. Ennek következtében kérdésföltevéseik, a tudománnyal szembeni igényeik jellegében azonosak (noha egy konkrét ügyben céljaik, törekvéseik tartalmilag éppen ellentétesek lehetnek). A közigazgatási jogász munkájáról az előzőekben már volt szó, a kauteláris jogászi munka lényege pedig elvont jogtételek kidolgozása, megfogalmazása, jogi dokumentumok szerkesztése. Horváth Barna szerint ugyanis a feladat azonosságán nem változtat, hogy végrendelet, szerződés, alapszabály, rendelet vagy törvény szerkesztéséről van-e szó (Horváth 1932, 76–77.). Álláspontunk szerint azonban a kauteláris jogászaton belül mind eltérő politikai szerepük, mind pedig a hatályos joghoz való viszonyuk miatt meg kell különböztetni az okirat-szerkesztői és a jogszabály-szerkesztői, kodifikátori munkát. Mindkettőnek közös jellemzője, hogy meghatározott törekvéseket, célkitűzéseket szabatos jogi formákban igyekszik megfogalmazni, vagyis egy adott valóságos helyzetből, tényállásból kiindulva alakítja ki vagy keresi meg a megfelelő jogtételt. Az okiratot (szerződést, végrendeletet stb.) szerkesztő jogász azonban munkáját a 26 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

I. TUDOMÁNYELMÉLETI ALAPVETÉS hatályos jog alapján végzi, míg a kodifikátor munkája a hatályos jog megváltoztatására irányul. További különbség, hogy a közigazgatási jogásznak, a kodifikátornak és az okiratot szerkesztő jogásznak figyelembe kell vennie munkája jogon túli, jogon kívüli társadalmi következményeit, az igazságszolgáltatási jogász ezt csak jóval kisebb mértékben és jóval szűkebb körben (sőt van, amikor egyáltalán nem) teheti meg. Ezek a vázolt jogászi munkaterületek kapcsolódnak bizonyos jogászi foglalkozásokhoz, azonban nem azonosíthatóak azokkal. Minden jogászi foglalkozásban helyet kap a dokumentumszerkesztés, az ügyvéd közreműködik a törvénykezésben stb. A joggyakorlatnak ez a vázolt fejlődése természetszerűleg jelentős mértékben hatott a jogtudomány alakulására, főleg két vonatkozásban. Az első abban foglalható össze, hogy elkülönült egymástól két szemléletmód. A de lege lata szemléletmód a hatályos jogot adottnak tekinti és annak alapján arra keresi a választ, hogy a tételes jog alkalmazásának, értelmezésének milyen elvei, módszerei alakultak ki, valamely adott kérdésben hogyan kell helyesen értelmezni a hatályos jogot. Ez a jogalkalmazást segítő, annak problémáit középpontba állító jogtudományi tevékenység, amelyik szorosan kötődik a tételes jog fogalmaihoz és terminológiájához. A de lege ferenda szemléletmód a jogalkotás problémáit állítja középpontba, arra keresi a választ, hogy hogyan kell tökéletesíteni a jogot, milyen új jogszabályokat kell hozni. A de lege ferenda szemlélet szükségképpen – bár különböző mértékben – kritikus az adottal, a hatályos joggal szemben, hiszen ha az tökéletes, a változtatás, az új jogszabályok alkotásának a szükséglete föl sem vetődik. Ez a szemlélet a hatályos jogon túllépő, kritikai, értékelő megközelítést jelent, így kapcsolódik a helyes jog kérdéseit középpontba állító jogtudományhoz, a jogfilozófiához. A két szemléletmód határozott elkülönülése az újkori kodifikációk következménye. Amíg nincs kodifikált, írott jog, a jogalkalmazás és a jogfejlesztés nem válik szét élesen, hanem összeolvad mint a bírói gyakorlatban egymás mellett érvényesülő tendencia. A de lege lata és de lege ferenda szemléletmódok határozott elkülönülése kihívást jelentett a jogtudomány számára, s két problémát vetett föl: a) mi a jogtudomány alapvető, fő feladata ebben a helyzetben; b) ennek az elkülönülésnek vannak-e tudományrendszertani következményei, és ha igen, melyek azok? A jogtudomány feladatát illető kérdésre a lehetséges válaszok két szélső típusa közül az egyik úgy hangzik, hogy a jogtudomány feladata a tételes jog vizsgálata, a szó szoros értelmében vett jogtudomány a pozitív jog tudománya. Eszerint a de lege ferenda szemlélet által fölvetett kérdések túl vannak a jogon és kívül a jogtudományon, ún. metajurisztikus kérdések, azok részben tudományosan meg nem válaszolható, értékválasztást föltételező világnézeti vagy politikai kérdések (például valamely jogi szabályozás igazságosságának a kérdése), részben pedig tudományosan ugyan vizsgálhatóak és elvben megválaszolhatóak (gyakorlatilag azonban nem mindig állnak rendelkezésre a válaszhoz szükséges adatok), azonban más társadalomtudomány (szociológia, politikatudomány, etika, filozófia stb.) illetékességébe tartoznak (például valamely jogi szabályozás hatékonyságára, várható hatásaira vonatkozó kérdések). A tudományosság a létező vizsgálatához kapcsolódik, a jogtudomány számára pedig a hatályos pozitív jog ez a létező. A másik válaszlehetőség szerint a jogtudomány éppen akkor valódi tudomány, több mint puszta technika (amely egyébként társadalmilag igen fontos), ha a jogot nem eleve adottnak és változtathatatlannak fogadja el hibáival és hiányosságaival együtt, hanem azt állandóan bírálja, állandóan magasabb követelményeket támaszt vele szemben. Ez az igény azonban csak akkor valósítható meg, ha a jogtudomány nem marad csak a jogi normák tudománya, hanem a társadalmi valóság kauzális összefüggéseit is vizsgálódási körébe vonja és ennek során szorosan kapcsolódik más társadalomtudományokhoz, mindenekelőtt a szociológiához, pszichológiához, közgazdaság-tudományhoz és a politológiához. Az, hogy ebben a kérdésben ki hogyan foglal állást, már túl van az értékmentes tiszta tudományon, a paradigmák szintjére, a tudományra vonatkozó etikai elkötelezettségek körébe tartozó kérdés. Jelen kötet szerzőjének álláspontja szerint mindkét megközelítésmód tudományos, ha más módon is, mindkettő valós társadalmi szükségletet elégít ki, mindkettőre szükség van. Az viszont, hogy éppen melyik kerül előtérbe a tudományban, részben a társadalom politikai-jogi berendezkedésének, részben pedig az aktuális társadalmitörténelmi szituációnak a függvénye. A jelentős társadalmi-politikai változásokkal járó kodifikációs hullámok vagy az ambiciózus társadalomátalakítást célzó politikai programok általában a de lege ferenda szemléletmód előtérbe kerülésével, míg ezeknek a kísérleteknek a kudarcai annak visszaszorulásával járnak. A gyakorlatban ez a két szemléletmód nem választható el egymástól olyan mereven és élesen, mint a tudományelméleti elemzés során. A hatályos jog elemzése – ha az valóban tudományos elemzés és nem apológia – bizonyos értelmezési problémák kapcsán szükségképpen kritikai megállapításokat eredményez, tehát változtatási javaslatokat vagy legalábbis azok igényét foglalja magában; másrészt pedig az a de lege ferenda 27 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

I. TUDOMÁNYELMÉLETI ALAPVETÉS elmélet, amelyik teljesen elszakad az adott tételes jogtól, a jogalkalmazási gyakorlat értelmezési módszereitől és lehetőségeitől, csak filozófia marad, nem válhat hatékony jogtudományi fölfogássá. Tehát a de lege lata szemlélet a de lege ferenda szemlélethez vezet, és a de lege ferenda jogtudomány föltételezi a de lege lata jogtudományt. A két szemléletmód különbsége és összefüggése azt eredményezi, hogy a jogtudományi szakirodalomban különböző jellegű szövegrészek váltakozhatnak, amelyek különböző módon alapozhatók meg, eltérő mértékben kötelezőek vagy irányadóak, esetenként fogalmaik is különbözhetnek, és így megértésük is más megközelítést igényel, amely ennek a sajátos jellegnek, szövegminőségnek a fölismerésén alapul. A legfontosabb ilyen szövegminőségek a következők: 1. a jogszabályok szövegének idézése, leírása vagy értelmezést nem tartalmazó ismertetése; 2. a jogszabályokban található joganyag magyarázata, a jogszabályok értelmére vonatkozó uralkodó fölfogás, az azt kifejező bírói döntések, kommentárok ismertetése, magyarázata; 3. a jogszabályoknak, illetve egyes jogi megoldásoknak a rendszerezése és elemzése a tételes jogban nem szereplő, csak jogtudományi fogalmak alkalmazásával, itt (és a további szinteken) lehetőség van a szerzők részéről új fogalmak bevezetésére és használatára is; 4. vitatott vagy vitatható jogszabályi megfogalmazások értelmezése, ami a második esettől eltérően valamilyen jogi probléma megoldására tartalmaz jogszabály-módosítást nem igénylő, a jogszabály-értelmezés keretei között maradó javaslatot; 5. a hatályos jogszabályok kritikája, ami itt nem részletezhetően ismét többféle lehet; 6. új jogi szabályozásra vonatkozó javaslatok megfogalmazása és indokolása. A joggyakorlat vázolt fejlődésének a másik vonatkozása esetén arról van szó, hogy a jogásznak feladatai ellátásához és/vagy a jog, a jogintézmények megértéséhez milyen társadalmi összefüggések ismeretére van szüksége, illetőleg az erre a kérdésre adott válasz milyen tudomány-rendszertani következményekkel jár. Ezt a problémát az a helyzet idézte elő, hogy a jogszabályok korrekt alkalmazása önmagában nem garantálja az optimális döntést, mivel a jog számos esetben több jogilag megfelelő lehetőséget kínál a jogász számára, amelyek viszont társadalmi hatásaikban jelentősen eltérhetnek. Az optimális döntéshez tehát szükség van a társadalmi következmények, pontosabban olyan összefüggések ismeretére, amelyek segítségével a döntés várható társadalmi következményei felmérhetőek, azok valószínűsége megbecsülhető. Ez a helyzet a szervező feladatokat ellátó közigazgatási jogász tevékenységére jellemző a leginkább, de a büntető igazságszolgáltatásban is fölvetődik például, hogy a különböző lehetséges büntetések milyen valószínűséggel és hogyan hatnak a vádlott személyiségére és jövőbeli magatartására, vagy családjára, környezetére stb. Nyilvánvaló a várható következmények ismeretének fontossága a jogszabály-előkészítés, a kodifikáció során. Ezeknek a kauzális következményeknek az ismeretét viszont nem a hagyományos jogtudományok nyújtják, hanem más, elsősorban társadalomtudományok, mint például a szociológia, a politikatudomány, a pszichológia, a közgazdaság-tudomány. Ezért a jogásznak társadalomtudományi ismeretekre is szüksége van – ebben szinte teljes az egyetértés. (Az esetleges tagadó állásponttal szemben joggal hozható föl, hogy a jogásznak a jelzett szituációban mindenképpen döntenie kell, mérlegelnie kell az egyes döntési alternatívák következményeit, a kérdés csak az, hogy ezt tudományos, kritikailag ellenőrzött ismeretek birtokában teszi, vagy mindennapi tapasztalatai és sztereotípiái, előítéletei alapján.) A társadalmi következményekkel összefüggő problémák tudományos vizsgálata és a tudományos eredmények, ismeretek elsajátítása lényegében három egymást nem kizáró módon történhet. (A kutatás és az ismeretek átadása természetesen nem ugyanaz, az intézményesített megoldások azonban e két dimenzióban általában egymással összhangban vannak. Ezért az egyszerűség kedvéért az esetleges eltérésekkel nem foglalkozunk.) Az első lehetséges megoldás esetén a joggal és a jogászi gyakorlattal összefüggő társadalomtudományi kérdések változatlanul az adott társadalomtudomány illetékességi körébe tartoznak. A második esetben a hagyományos jogtudományok és a társadalomtudományok határterületein új, önállósodott, jogi jellegű tudományok jönnek létre (például kriminológia, jogszociológia, szervezéstan). A harmadik megoldás esetében a hagyományos jogtudományi ágak problematikája kiegészül a kauzális következmények társadalomtudományi összefüggéseivel, az egyes jogintézmények vizsgálata esetén a jogtudományi kutatás foglalkozik azok társadalmi oldalával, társadalmi összefüggéseivel is. Ez a megoldás olyan tudomány-rendszertani jellegű törekvéseket von maga után, mint például hogy a közigazgatási jogtudomány a ténykutatások, tényszerű, kauzális törvényszerűségek vizsgálódásával kiegészülve váljék közigazgatás-tudománnyá, az alkotmányjog


I. TUDOMÁNYELMÉLETI ALAPVETÉS tudománya alkotmánytanná stb. Az a kérdés vetődik tehát föl, hogy a jogtudományok vizsgálódási körüket mennyiben szűkítik le a jogi normákra, illetőleg azok társadalmi hatásait és összefüggéseit mennyiben vonják be a tudományos elemzés körébe és ily módon az egyetemi oktatásba. Másként megfogalmazva: a jogtudományok mennyiben maradjanak normatudományok, normákkal foglalkozó, azokat elemző tudományok, illetőleg mennyiben legyenek ténytudományok, kauzális összefüggéseket és törvényszerűségeket vizsgáló tudományok. Ez a jogtudományok sajátszerűségének és tudományelméleti problematikájának egyik alapkérdése. A kérdés oktatáspolitikailag is jelentős. Ebben az esetben az úgy szól, hogy mivel a különböző jogászi munkaterületeken különböző jelleggel és mértékben van szükség társadalomtudományi ismeretekre, a jogászképzés elsősorban mely munkaterületek szükségleteit tartsa szem előtt. Mivel ez a kérdés szakmai és intézményi érdekeket közvetlenül érint, erről gyakoriak a viták.

3.3. Az állam- és jogtudományok rendszere Az állam- és jogtudományok rendszerét illetően azt az álláspontot fogadjuk el, amelyik a fölosztás elsődleges alapjának a vizsgálódás tárgyát tekinti és csak azt követően veszi figyelembe a sajátos feladatmeghatározást és szemléletmódot. Ennek megfelelően az elsődleges fölosztás a tárgyterület egészét, jellemző vagy sajátos részeit vizsgáló tudományoknak a megkülönböztetése. Ennek megfelelően az állam- és jogtudományok rendszerén belül az állami és jogi jelenségeknek elvileg az egészét vizsgáló általános állam- és jogtudományokat, az azok meghatározó részeit vizsgáló szak- vagy ágazati állam- és jogtudományokat, valamint a sajátos részeket vagy vonatkozásokat vizsgáló segédtudományokat különböztetjük meg. Az általános állam- és jogtudományok az állammal és a joggal, illetőleg egyes állam- és jogrendszerekkel mint egésszel foglalkoznak. Általános jellegük más állam- és jogtudományok tárgyához való viszonyukat fejezi ki, ami negatíve úgy is megfogalmazható, hogy vizsgálódásuk nem korlátozódik az állami és jogi jelenségek egy-egy részére. Az általános állam- és jogtudományok körébe a jog- és állambölcselet, az állam- és jogtörténet(ek), valamint az összehasonlító jogtudomány tartozik. A jog- és állambölcselet az államot és jogot mint egészet általános szinten, vagyis valamennyi konkrét történelmi megjelenési formáját figyelembe véve és sajátosságaikat elméletileg általánosítva tanulmányozza. Sajátosságaira a továbbiakban visszatérünk. Az állam- és jogtörténet az állam és jog kialakulásának, fejlődésének különböző formáit konkrét történeti megjelenésükben, az események időbeli sorrendjéhez ragaszkodva vizsgálja. Az állam- és jogtörténetnek különböző területei alakultak ki: az egyetemes állam- és jogtörténet, az egyes földrajzi régiók (például NyugatEurópa, Közép-Kelet-Európa stb.) állam- és jogtörténete, valamint az egyes nemzeti állam- és jogtörténetek. Az összehasonlító jogtudomány a jelenkori nemzeti jogrendszerek összehasonlítását és csoportosítását végzi el – mindenekelőtt a történeti kialakulás és fejlődés, a jogrendszer struktúrája és a jogforrási rendszer alapján –, és abból von le következtetéseket. Elemzéseinek előterében a jogrendszerek sajátosságai állnak, azonban – a jogalkotás és a jogalkalmazás állami jellegére tekintettel – nem mellőzheti az állami szervek összehasonlító vizsgálatát sem. Az összehasonlító jogtudománnyal rokon és számos ponton érintkező tudományág az összehasonlító politikatudomány (comparative politics). Ez utóbbi a politikai rendszerek összehasonlító elemzését végzi el, és ennek során nem mellőzheti az államrendszerek, sőt bizonyos jogintézmények összehasonlító vizsgálatát sem. Az összehasonlító jogtudomány a polgári államok közötti gazdasági kapcsolatok nagymértékű kibontakozásával összefüggésben alakult ki és vált önálló tudományággá. Kezdetben számosan vitatták az összehasonlító jogtudomány önállóságát, a jog-összehasonlítást csak mint módszert ismerték el, melyet viszont minden állam- és jogtudományi ágnak alkalmaznia kell. Napjainkra ez az elutasítás megszűnt. Egyrészt általánosan elfogadottá vált, hogy a tudományok rendszerezésének az alapja nem kizárólag a vizsgálódás tárgya lehet, hanem a sajátos módszer és nézőpont is; másrészt pedig az is nyilvánvalóvá vált, hogy a jog-összehasonlítás mint tudományos kutatási tevékenység sajátos fölkészültséget igényel, ami szintén az önállósodás igényét támasztotta alá. Ezért napjainkban már a többség elismeri az összehasonlító jogtudománynak mint diszciplínának és mint tudományágnak az önállóságát, ugyanakkor hangsúlyozza – tárgyuk részbeni azonossága miatt – a jog- és állambölcselettel való szoros kapcsolatát. Az ágazati állam- és jogtudományok az állam és a jog egyes részterületeit vizsgálják, elsősorban, de nem kizárólagosan a jogrendszer tagozódását követve. Ez összefügg azzal, hogy az európai tudományfejlődésben a jogtudomány jóval nagyobb történeti múltra tekinthet vissza, mint az államtudomány, továbbá hogy a kapitalizmusban az állami élet, az állami tevékenység egyes területeinek szaktudományai mint az adott tevékenységet szabályozó tételes jog szaktudományai jöttek létre. Ennek következtében – később pontosítandó jellemző vonásként – azt szögezhetjük le, hogy az ágazati állam- és jogtudományok a tételes jog egyes ágaihoz 29 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

I. TUDOMÁNYELMÉLETI ALAPVETÉS kapcsolódnak, vagyis annyi ágazati állam- és jogtudományi ág van, ahány jogág (például büntetőjog – büntetőjog-tudomány, családjog – családjogtudomány). A jogágnak és a jogtudományi ágaknak ez a szoros kapcsolódása és egymásnak való megfelelése azonban nem föltétlen, méghozzá két okból sem. Egyrészt előfordulhat, hogy valamely jogtudományi ág – a meglévő szabályozási törekvésre alapozva – előbb jön létre, mint az adott jogtudományi ágnak megfelelő tételes joganyag. Különösen jól látható ez valamilyen külföldi minta követése esetében, mint az például a mezőgazdasági termelőszövetkezeti jog esetében történt, amikor is a termelőszövetkezeti jog tudományát éppen azért hozták létre, hogy közrehasson a jogág kifejlődésében, azaz a meglévő jogszabályok rendszerezésében és más jogágakból való kiszakításában, továbbá az önálló jogági mivoltot kifejező újfajta jogszabályok létrejöttében. Másrészt – mivel a történeti fejlődés következtében – az államtudományok szakágazatai nincsenek kimunkálva, ezért a joggyakorlat korábban ismertetett változásai következtében fölvetődött a tételes jogi szabályozáshoz nem olyan szorosan kötődő, azon túllépő ágazati államtudományok iránti igény (alkotmánytan, államigazgatás-tudomány, költségvetéstan stb.), aminek a megvalósulása szintén oldja a tételes jog ágai és az ágazati állam- és jogtudományok közötti szoros kapcsolódást. A jogágak és a jogtudományi ágak kapcsolata során hangsúlyoznunk kell különbségüket. Ez annál is inkább fontos, mivel a jogászi köznyelvben és a jogi közgondolkodásban gyakran azonosítják a kettőt. Különbségük lényege az, hogy a jogág meghatározott jogi normák összessége, a jogtudományi ág pedig tudományos fogalmak és nézetek rendszere. A jogtudományi ág nem korlátozódhat az adott jogág szabályainak magyarázatára és joggyakorlatának ismertetésére, hanem az adott tételes jogi szabályozás és joggyakorlat értékelését és kritikáját, az egyes jogintézmények társadalmi szerepének a vizsgálatát és a jogszabályok tényleges érvényesülésének és hatékonyságának a törvényszerűségeit is tartalmazza. Ehhez természetesen nélkülözhetetlen a más országok tételes jogával és joggyakorlatával való összehasonlítás és más országok vonatkozó tudományos irodalmának a kritikai földolgozása. Amíg tehát a jogágak (figyelmen kívül hagyva most a nemzetközi jogot és az európai uniós jogot) alapvetően „nemzetiek”, vagyis egy konkrét nemzeti jogrendszerhez tartoznak, addig a jogtudományi ágak elvileg mindig nemzetköziek, mivel vizsgálódásaik mindig túllépnek az adott társadalom és jogrendszer határain és annak államok fölötti, ún. szupranacionális kapcsolódásain is. A jogtudományoknak ezt a nemzetközi jellegét nem szünteti meg, csak viszonylagossá teszi az, hogy a kutatók érdeklődésének – és így a tudományos kutatásoknak – a középpontjában az adott nemzeti jogrendszer továbbfejlesztésének problémái állnak, ami természetszerűen föltételezi a hatályos joganyag elméleti földolgozását. Ezért a szaktudományok „normál kutatásait”, legalábbis mennyiségileg, a de lege lata szemlélet jellemzi, azok középpontjában a hatályos jogot rendszerező, földolgozó és a vitatott ún. nehéz esetek megoldására javaslatokat megalapozó és megfogalmazó ágazati jogi dogmatika áll, és ahhoz kapcsolódnak az egyes jogi megoldások hatásait vizsgáló kauzális, valamint az azokat értékelő jogpolitikai elemzések. (A jogi dogmatika mibenlétét a tankönyv X. fejezetében tárgyaljuk részletesebben, a jogrendszer jogágakra való tagozódása kapcsán.) A szakjogtudományi diszciplínák nemzetközi jellege még inkább relativizálódik, háttérbe szorul az oktatás során, hiszen az oktatható anyag terjedelme korlátozott, és a jogtudományi oktatás fő célja az adott jogrendszer szabályainak és az azokhoz közvetlenül kapcsolódó értelmezési problémáknak és társadalmi összefüggéseknek az elsajátíttatása. Mind a tételes jognak, mind pedig a jogtudománynak megvannak a maguk fogalmai. Közöttük lényeges különbség, hogy a tételes jog a maga saját fogalmainak a tartalmát – bizonyos rugalmassággal – meghatározza, így attól a jogtudományok képviselői sem térhetnek el. Ezért a tételes jog fogalmait illetően egy jogágon, illetőleg jogtudományi ágon belül a jogirodalomban nincsenek terminológiai különbségek. A jogtudomány azonban a tételes jog fogalmai mellett, azokon túl további, csak tudományos jogtudományi fogalmakat is használ, amelyek a tételes jog sajátosságainak a megragadására, a tételes jog fogalmainak az általánosítására szolgálnak (például jogi norma, jogforrás, jogintézmény, jogi felelősség, materiális bűncselekmény vagy látszólagos halmazat). Ezekben az esetekben azonban már nem föltétlenül biztosított a terminológiai egyöntetűség, amiről a jogirodalom tanulmányozása során nem szabad megfeledkezni. Az egyes szerzők ugyanis nem mindig azonos értelemben használják ugyanazt a fogalmat, illetve ugyanazzal a kifejezéssel időnként más összefüggést jelölnek. Viszonylag gyakran fordul elő ez a jogbölcselet esetében, mivel ez a tudományág távolabb áll a tételes jog részleteitől, nem kötődik közvetlenül a tételes jog egyik vagy másik ágához, így annak fogalmaihoz sem, sőt általánosító tevékenysége sajátos fogalmak kimunkálását igényli, ahol az egyes szerzők számára a terminológia terén bizonyos szabadság adódik. A segédtudományok az állami és jogi jelenségek sajátos részeit és vonatkozásait vizsgálják, azok a joggyakorlat és a kutatás igényeihez igazodóan egy-egy (kivételesen több) önálló tudomány jogi vonatkozású részeiként alakultak ki több-kevesebb önállósággal. Problémáik a joggyakorlatból fakadnak, kategóriáikat és módszereiket pedig alapvetően az alapul szolgáló „anyatudomány” sajátosságai szabják meg. Tipikusan olyan alkalmazott tudományok, amelyek az állami és jogi jelenségekre vonatkozóan más tudományok megállapításai 30 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

I. TUDOMÁNYELMÉLETI ALAPVETÉS alapján fogalmaznak meg prognózisokat. Ilyen segédtudományok mindenekelőtt az igazságügyi statisztika, az államigazgatási statisztika, a törvényszéki orvostan, az igazságügyi elmekórtan, a kriminálpszichológia és a kriminalisztika. Nem tekinthetők segédtudományoknak azok a tudományágak, amelyek az állam- és jogtudományok mellett más tudománycsoportba is tartoznak ugyan, azonban önmagukban is alkalmasak az állami és jogi jelenségek elméleti jellegű tudományos megismerésére (például állam- és jogtörténet, jogszociológia, kriminológia).

3.4. Az állam- és jogtudományok módszerei A tudományos módszer a tudományos kutatás eredményességét elősegítő szabályok és elvek rendszere. A módszer meghatározott eredmények elérésének a módja a megismerésben és a gyakorlatban. A felismert törvényszerűségek képezik a módszer objektív oldalát, a jelenségek vizsgálatának és átalakításának e törvényszerűségeken alapuló eljárásaiból alakul ki a szubjektív oldal. A módszer abból a szemszögből veszi alapul az objektív világ törvényszerűségeit, ahogy az embernek el kell járnia. Az elmélet, a fölismert törvényszerűség a módszerben a szubjektum cselekvési szabályává alakul át, és a szubjektum cselekvéseinek értékelésénél a helyesség, a szabálynak való megfelelés válik kritériummá. A tudományos módszer a tudományos kutatás egészére vagy annak meghatározott szakaszára érvényes, azonos elméleti alapon nyugvó és ezért azonos gondolkodásmódot kifejező szabályok rendszere. A módszer alapjául tehát objektív törvényszerűségek, illetőleg az azokat megfogalmazó tudományos törvények szolgálnak. Mivel ezeknek az objektív törvényszerűségeknek az általánossága eltérő, ezért a módszerek is az általánosság különböző szintjén foglalnak helyet. A módszer tehát azoknak a szabályoknak a rendszere, amelyek objektív alapját az általánosság azonos szintjén elhelyezkedő, azonos tárgyra vonatkozó és ezért egymással szorosan összefüggő objektív törvényszerűségek képezik. Miután a tudományos kutatásnak különböző módszerei vannak, kérdésként vetődik föl, hogy ezek mennyiben alkalmazhatók együttesen. Az erre vonatkozó válasz – vagyis a módszertani tisztaság vagy a módszertani komplexitás már korábban vázolt álláspontja – a választott paradigma függvénye. Az integráló totalitásszemlélet és az abból eredő módszertani komplexitás és pluralizmus alapján a módszereknek három szintjét különböztethetjük meg: az alapvető módszert, az általános módszereket és a sajátos kutatási módszereket. A módszertani tisztaság paradigmája esetében csak egy alapvető és egyben általános módszer van, amelyhez néhány kutatási technika kapcsolódik. A módszertani komplexitást elfogadva az állam- és jogtudományi kutatás módszerei hierarchikus struktúrát képeznek, ahol a magasabb, illetőleg az alacsonyabb szinten elhelyezkedő szabályok az általános és a különös viszonyában, érvényességük területe pedig az egész és a rész viszonyában áll egymással. 1. Az alapvető módszer a valamely tudományos iskolára, irányzatra jellemző paradigma olyan általános elveit és előírásait tartalmazza, amelyek megszabják a lehetséges problémák körét és megoldásuk fő módját. Érvényességük a kutatás egészére kiterjed, figyelembevételük az adott paradigma keretei között kötelező, figyelmen kívül hagyásuk az adott paradigma szerinti tudományosság elvesztésének, a gyakori tévedéseknek a veszélyével jár. Ilyen alapvető módszer lehet többek között a materialista dialektika módszere vagy a funkcionális módszer. A következőkben a lehetséges alapvető módszerek közül materialista dialektika módszeréről szólunk röviden, mert kötetünk is ezen a módszertani alapon áll. A materialista dialektika módszere nem azonos a hivatalos marxizmus–leninizmus kanonizált filozófiájával, még csak nem is a dialektika egyes tételeiről vagy törvényeiről vagy akár ezek összegéről van szó, hanem a dialektikus törvények és kategóriák rendszeréről, amelyből meghatározott követelmények adódnak a gondolkodásra vonatkozóan. Ez az öszszefüggés a dialektika, a logika és az ismeretelmélet egységének egyik mozzanata. A materialista dialektika módszere lényegében azonos a dialektikus logikával, aminek az alapja az absztrakt és konkrét egysége, alapvető elve az, hogy a tudományos megismerés az igazsághoz az absztrakttól a konkréthoz való mozgás révén juthat el, vagyis a tudományos ismeret a mind több absztrakció, a mind több elvont kategória összekapcsolása és egymásra vonatkoztatása révén mind konkrétabbá válik. Az absztrakt és a konkrét jelzők a megismerési kép minőségét jellemzik, illetőleg annak változását jelzik. Annál absztraktabb, elvontabb az ismeret, minél több tárgyi sajátosságtól vonatkoztat el, és annál konkrétabb, minél több vonatkozásban, összefüggésben és minél mélyebben ragadja meg tárgyát. Az absztrakttól a konkréthoz való eljutás során nemcsak a már kialakított absztrakciók összekapcsolása, egymásra vonatkoztatása vagy összegezése megy végbe, hanem az egyik konkrétabb meghatározás a másik kevésbé konkrétból, annak további elemzéséből, az abban rejlő különbségek és ellentmondások kibontásából jön létre, abból következik mint annak folytatása, kiegészítése és pontosítása. Az absztrakciók egymásból 31 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

I. TUDOMÁNYELMÉLETI ALAPVETÉS következését a vizsgált tárgy összefüggései határozzák meg, az nem lehet tetszőleges, pusztán spekulatív – itt erre utal a materialista jelző. Nem ateizmust jelent, persze azt nem is zárja ki, hanem azt a módszertani elvet fejezi ki, hogy a dologhoz, a materiális tárgyhoz kell igazítani a módszert, és nem fordítva, mint az a különböző kantiánus és újkantiánus fölfogások hirdetik. Az állam- és jogtudományok esetében ez a meghatározó összefüggés az, hogy az állam és a jog létezése társadalmi szükséglet. A társadalomtudományok esetében a materialista dialektikának lényeges eleme a történetiség, esetünkben az államnak és jognak mint társadalmi szükségletnek a történeti szemlélete. Ez közelebbről azt jelenti, hogy a tudományos elemzés során abból kell kiindulni, hogy a vizsgált jelenség történeti változásának milyen lényeges csomópontjai voltak, és a tudományos fogalmakat ezekhez kell igazítani. 2. Az általános módszerek közé a történeti-genetikus, a rendszerelméleti és az összehasonlító módszer tartozik. Ezek – az alapvető módszerhez képest – a struktúra következő szintjén helyezkednek el. Érvényességi területük ugyan a kutatás egész menetére kiterjed, azonban valamelyikük elveinek figyelmen kívül hagyása nem teszi lehetetlenné, csupán korlátozza a kapható ismeretek körét és mélységét. a) A történeti-genetikus módszer nem szűkíthető le a történettudomány eredményeinek a fölhasználására, hanem lényege a politikai-jogi jelenségek keletkezésükben és fejlődésükben, folyamatként való vizsgálata. b) A rendszerelméleti módszer a politikai és jogi jelenségeket a politikai-jogi rendszerben játszott szerepük és az egyes jelenségeknek egymással való kölcsönös összefüggése szempontjából vizsgálja. Annak az állandó összefüggésnek a megvilágítására teremt lehetőséget, amely a vizsgált rendszer különböző elemei, valamint e rendszer struktúrája között áll fönn. Elsősorban arra helyezi a hangsúlyt, hogy milyen kölcsönös egymásra hatások érvényesülnek egy meghatározott társadalmi vagy szociális rendszer keretén belül. A történeti-genetikus és a rendszerelméleti módszer szoros egységet képez, csak együttes és egységes (és nem pusztán párhuzamos) alkalmazásukkal érhető el a jelenségek lényegének föltárása: a struktúra egésze és elemei közötti kapcsolatok nem érthetők meg történeti fejlődésük nélkül, és a rendszer fejlődését az elemei közötti viszonyok határozzák meg. c) Az összehasonlító módszer általánossága azon alapszik, hogy a tudományos kutatás célja az egyes jelenségek lényegéhez kapcsolódó általános törvényszerűségek föltárása. Elvileg nem volna kizárt, hogy a gondolkodás egy-egy jelenség tanulmányozása révén jusson el ilyen általános törvényszerűségekhez, hiszen az általános az egyesben nyilvánul meg, nem attól függetlenül létezik. Gyakorlatilag azonban nem ez a helyzet, a módszeres tudományos kutatást éppen a jelenség és a lényeg különbsége teszi szükségessé. A jelenségtől a lényeghez való eljutás ezért több jelenség vizsgálatát és azok összehasonlítását igényli. Ezért a tudományos kutatás – és így az állam- és jogtudományi kutatás – egész menetének szükségszerű (bár esetenként rejtetten jelen lévő) mozzanata az összehasonlítás. A történelmi szemlélet is elképzelhetetlen az összehasonlítás nélkül. A történelmi tények felhalmozódása megköveteli egybevetésüket, összehasonlításuk tágítja a történelmi perspektívát, hogy ez majd megint újabb problémákat helyezzen előtérbe. Ezért az összehasonlító módszer általános érvényességű. A módszertani komplexitás álláspontján lévő állam- és jogtudományokban az összehasonlítás nem korlátozódik az intézmények, még kevésbé a jogintézmények összevetésére, hanem a társadalmi gyakorlat más jelenségeinek az összehasonlítását is magában fogalja, például statisztikai adatok fölhasználásával. Az, hogy ez az elv a gyakorlati kutatások során megfelelő adatok hiányában sokszor nem valósítható meg, a tétel elvi érvényességén nem változtat. Az összehasonlító módszer másik jellemzője társadalmisága mellett összetettsége: összehasonlításra az általánosság különböző szintjén kerül sor és különböző általánosságú eredményekhez vezet. 3. A sajátos kutatási módszerek közé a polemikus-kritikai, a fogalomelemző-logikai, a dogmatikai, a szociológiai, a statisztikai és a pszichológiai módszer tartozik. Ezek az általánosság harmadik szintjén helyezkednek el, érvényességük általában csak a kutatás meghatározott szakaszára terjed ki. Valamelyikük mellőzése általában nem vezet a kutatás eredményességének lényeges romlásához. Míg a korábbi módszerek esetében magának a gondolkodás menetének a módszereiről volt szó, addig a sajátos kutatási módszerek azt célozzák, hogy vagy a tények vizsgálatát, vagy a gondolkodás nyelvi formáinak formális logikai eszközökkel történő elemzését eredményesebbé tegyék. A módszereknek ez a szintje szorosan kapcsolódik az általánosabb szintekhez, amit az is mutat, hogy igen gyakran a nyelvi forma logikai ellentmondásainak elemzése vezet a vizsgált valóság dialektikus ellentmondásainak a föltárásához. Az egyes módszereken belül műveleteket, technikákat különböztethetünk meg (például definiálás, argumentum ad absurdum, részt vevő megfigyelés, attitűdmérés), amelyek az adott módszerrel a rész és az egész, nem pedig a különös és az általános viszonyában állnak.


I. TUDOMÁNYELMÉLETI ALAPVETÉS a) A polemikus-kritikai, a fogalomelemző-logikai és a dogmatikai módszer egymáshoz igen közel áll: mindhárom esetben az állam- és jogtudományi kutatások szempontjából érdeklődésre számot tartó nyelvi formában megjelenő objektivációk (normák és elméleti felfogások) formális logikai elemzéséről van szó. Megkülönböztetésük mégis célszerű, mivel a polemikus-kritikai módszer magvát a vizsgált fölfogások belső ellentmondásosságának a föltárása, az ún. immanens kritika képezi, míg a fogalomelemző-logikai módszer lényege a saját álláspontból következő tételek logikailag ellentmondásmentes formában való kifejtése, végül a dogmatikai módszer esetében normák és az azok elemét képező fogalmak összefüggéseikre is kiterjedő formális logikai elemzéséről és rendszerezéséről van szó. b) Hasonlóképpen igen közel állnak egymáshoz a szociológiai, a statisztikai és a pszichológiai módszerek. Közös vonásuk, hogy az állami és jogi jelenségek szempontjából jelentős tények és azok társadalmi összefüggései megállapítására irányulnak. Különbségük elsősorban abból adódik, hogy elméleti alapjukat melyik említett tudomány ismeretanyaga és módszertana képezi.

4. 4. A jog- és állambölcselet 4.1. A jog- és állambölcselet jellege és az elnevezés kérdése Az állam és jogtudományok rendszerének áttekintése során a jog- és állambölcseletet mint az államot és jogot egészében és átfogó elméleti jelleggel vizsgáló tudományágat jellemeztük. A jog- és állambölcselet tehát – elméleti és tegyük hozzá: filozófiai – jellegű általános állam- és jogtudomány. Általános annyiban, hogy vizsgálódásainak területe az állami és jogi jelenségek egészét átfogja, méghozzá mind „befelé”, vagyis az adott állami-jogi berendezkedést tekintve, mind „kifelé”, vagyis más országok állami-jogi berendezkedését is figyelembe véve, mind pedig időben, vagyis az állam és a jog történeti kialakulásától napjainkig. A jog- és állambölcselet és az ágazati jogtudományok vizsgálódási területe a rész és az egész viszonyában van, de az ágazati tudományok nem részei a jog- és állambölcseletnek mint egésznek. A jog- és állambölcselet nem vizsgálja például az egyes jogszabályok önmagában vett tartalmával összefüggő kérdéseket (hogy mi a különbség a választójog hiánya és az annak gyakorlásában való akadályoztatás között stb.), hanem azokat tágabb összefüggésben, saját problémáinak keretei között vizsgálja (a választójogi szabályok megfelelnek-e bizonyos demokratikus elveknek, azok milyen érdekek képviseletét teszik lehetővé stb.). A jog- és állambölcselet megállapításai, tételei szélesebb körben érvényesek; a jog- és állambölcselet a szakjogtudományokkal az általános és a különös viszonyában van. Általánosságából fakadóan a jog- és állambölcselet nemzetközi jellege is hangsúlyozottabban érvényesül, mint a szaktudományok esetében. A jogés állambölcselet tárgyát tehát az államra és a jogra, illetőleg az állam és a jog lényeges tulajdonságaira, összefüggéseire, objektív törvényszerűségeire vonatkozó problémák képezik. Az ezekre adott válaszok fejeződnek ki, tükröződnek vissza a jog- és állambölcselet fogalmaiban (definícióiban, meghatározásaiban, kategóriáiban), tudományos törvényeiben és hipotéziseiben. A jog- és állambölcselet általános jellege kapcsán azt is meg kell jegyeznünk, hogy magán a jog- és állambölcseleten belül is különböző általánosságú kutatásokkal, illetőleg megállapításokkal találkozhatunk. A jog- és állambölcselet ugyanis bármely állami vagy jogi jelenséget, azok bármely halmazát vizsgálhatja, azonban nem kell (és gyakorlatilag nem is lehetséges) mindent mindig vizsgálnia. Ezért a jog- és állambölcseletnek vannak a szó szoros értelmében általános, azaz minden állami és jogi jelenségre érvényes megállapításai, ezek azonban többnyire nem tartalmi, hanem formai megállapítások, ami nem jelenti azt, hogy ezek ne volnának esetenként jelentős tudományos tételek. Ezek mellett azonban vannak a jog- és állambölcseletnek korlátozott érvényességű (csak a modern állam, vagy csak az államszocializmus, vagy csak a prezidenciális köztársaság viszonyai között érvényes), de tartalmi jellegű megállapításai is. A jog- és állambölcseleti kutatások tehát a jelenségek különböző szélességű körére, különböző nagyságú halmazára terjedhetnek ki, és ennek megfelelően a jog- és állambölcselet megállapításai, tételei maguk is különböző általánosságúak lehetnek, de a szakjogtudományok általánossági szintjét mindig meghaladják. A jog- és állambölcselet elméleti jellege (maga a kifejezés nem egészen találó) azt jelenti, hogy mind alapvető célkitűzései, mind pedig rendszerezései, rendszeralkotásai elméletiek. Célkitűzéseinek elméleti jellege esetében arról van szó, hogy a jog- és állambölcselet egyedi események, jelenségek alapján általános megállapításokat tesz, amelyek lehetnek strukturális, kauzális vagy értékelő jellegű megállapítások, továbbá ilyen megállapítások segítségével egyedi eseményeket magyaráz, éppen az általános megállapítások valószínűsítése, igazolása vagy cáfolata szándékával. Rendszerének kiépítése során pedig a jelenségek közvetlen időbeli és térbeli megjelenésétől elvonatkoztat, közvetlenül nem kronológiailag és földrajzilag is meghatározott állam- és jogrendszerek szerint rendszerez (eltérően az állam- és jogtörténettől és az összehasonlító jogtudománytól), megállapításait más, sajátos, az adott irányzat paradigmájának megfelelő elméleti-logikai rendszerben rendezi 33 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

I. TUDOMÁNYELMÉLETI ALAPVETÉS el. A jog- és állambölcselet elméleti jellege nem jelenti a szakjogtudományoktól való minőségi különbségét sem azon az alapon, hogy az utóbbiak a tételes jogot, a jog- és állambölcselet pedig elméleti tételeket tárgyal, sem pedig azon az alapon, hogy a szakjogtudományok gyakorlati jellegűek, a jog- és állambölcselet pedig a gyakorlattól távol áll. Mindkettő vizsgálja a tételes jogot is, az elméleti tételeket is, és mindkettő összefügg a gyakorlattal – csak másként, más problémákon keresztül. A jog- és állambölcselet filozófiai-világnézeti jellege kapcsán arról van szó, hogy a jog- és állambölcselet tárgya mint sajátos problémahalmaz nem szűkíthető le az önmagában, elszigetelten vett államra és jogra vonatkozó kérdésekre, mivel a tudományos gondolkodás saját logikája olyan további kérdésekhez vezet el, amelyek a problémák előföltevéseire vonatkoznak, így mindenekelőtt arra, hogy mi a helye, szerepe az államnak és a jognak a világban, értékelhető-e tudományosan az állam és a jog, és ha igen, milyen alapon, milyen összefüggés van a jog mint előírás és a valóság között, illetőleg mennyiben és hogyan ismerhető meg a jog és az állam. Ezek a kérdések rokonok olyan alapvető filozófiai kérdésekkel, hogy hogyan épül föl a világ, megismerhető-e a világ és ha igen, hogyan – ezért a kérdésekre adott válaszok is rokonságot mutatnak valamelyik filozófiai irányzat kérdéseivel és válaszaival. Ezekre a kérdésekre lehet például azt válaszolni, hogy a jog és a valóság között szakadék van, összefüggéseik a jogelmélet módszereivel tudományosan nem vizsgálhatók – de maga a kérdésföltevés nem kerülhető meg a gondolkodásbeli következetesség, vagyis a tudományosság igényének a föladása nélkül. A jog- és állambölcselet tehát közbenső helyet foglal el és egyben közvetítő szerepet tölt be az állam- és jogtudományok és a filozófia között. Vannak, akik ennek a sajátos kapcsolatnak a filozófiai oldalát hangsúlyozzák, és a jog- és állambölcseletet nem is az állam- és jogtudományok körébe sorolják, hanem szakfilozófiának, alapvetően filozófiai diszciplínának tekintik. A jog- és állambölcselet tehát általános, elméleti és filozófiai-világnézeti jellegű állam- és jogtudomány. Tág értelemben véve a jog- és állambölcselet felölel minden ilyen jellegű tudományos irányzatot, iskolát, függetlenül megközelítésmódjaik különbségétől vagy kutatási területük szűkebb vagy tágabb fölfogásától – ezért mondtuk, hogy átfogó elméleti tudomány. A helyzetet némiképpen bonyolítja, hogy ezt a tág értelemben vett jog- és állambölcseletet a szakirodalomban különböző elnevezésekkel illetik. A terminológiai eltérések egyrészt abból adódnak, hogy a tudományág elnevezésénél az „állam” vagy a „jog” előtagot állítják-e előre vagy esetleg külön állambölcseletről és jogbölcseletről beszélnek, másrészt pedig abból, hogy utótagként a „bölcselet” mellett a „filozófia”, az „elmélet” és a „tan” kifejezések is használatosak. Végezetül ezek a kifejezések használatosak tág és szűk értelemben véve is. A gyakrabban használt tág értelemben véve szinonimaként is használhatóak, ugyanazt jelentik, bár az eltérő terminológia általában bizonyos hangsúlybeli különbségeket is kifejez (előfordulhat azonban, hogy az eltérés pusztán stiláris). Szűk értelemben véve ezek a kifejezések a tág értelemben vett jog- és állambölcselet egyes részterületeinek vagy irányzatainak a jelölésére szolgálnak. Itt jegyezzük meg – utalva az „állam- és jogtudományok” kifejezés kapcsán írottakra –, hogy azért választottuk a jog- és állambölcselet elnevezést, mivel a magyar jogi felsőoktatásban ez a tantárgy leginkább használatos megnevezése.

4.2. A jog- és állambölcselet tárgya és fő irányzatai A tág értelemben vett jog- és állambölcseleten belül különböző irányzatok, iskolák jöttek létre. Ezen iskolák eltérései többek között abban is megnyilvánulnak, hogy a jog- és állambölcselet lehetséges fő témakörei közül egyeseket mellőznek. A jog- és állambölcselet ezen lehetséges fő témakörei – számos más társadalmi jelenség tudományos vizsgálatához hasonlóan – a következők: 1. az állam és a jog genezisének, eredeti kialakulásának, fejlődésének, társadalmi meghatározottságának kérdései, a politikai rendszer ebben játszott szerepe (genetikus problémák); 2. az állam és a jog fogalma; 3. az állam és a jog belső szerkezete és egymáshoz való viszonya (strukturális problémák); 4. az állam és a jog társadalmi hatásának, funkcióinak kérdése (funkcionális problémák); 5. az állam és a jog helyessége (axiológiai problémák);


I. TUDOMÁNYELMÉLETI ALAPVETÉS 6. az állammal és a joggal foglalkozó gondolkodás történetének kérdései, beleértve napjaink jellemző elméleti fölfogásait is; 7. az állam- és jogtudományok, illetve az állam és a jog kutatásának tudományelméleti és módszertani kérdései, középpontban a jog- és állambölcselet tudományelméleti kérdéseivel. Az, hogy a különböző irányzatok, iskolák ezekből a lehetséges kérdésekből mit mellőznek, illetve hangsúlyoznak különösen, az alapul szolgáló paradigmáktól függ. Az irányzatok legjelentősebb különbségei viszont a következő szempontokhoz kapcsolódnak: a) mennyiben vizsgálható önmagában az állam és a jog, illetve mennyiben csak társadalmi összefüggéseivel együtt; b) az állam és a jog együtt vagy külön vizsgálandó; c) hogyan ragadják meg az állam és a jog fogalmát, hogyan szemlélik az államot, a jogi jelenségek közül mit tekintenek elsődlegesen joginak; d) mit tekintenek a bármely néven nevezett jog- és állambölcselet feladatának. A társadalmi összefüggések vizsgálatának kérdését illetően jelen kötet ahhoz az – Arisztotelésztől Hegelen és Marxon keresztül a modern funkcionalista szociológiáig terjedő – elméleti tradícióhoz kapcsolódik, amely szerint a jog- és állambölcselet tárgya nem szűkíthető le az állam és a jog lényegére, illetőleg azt kifejező általános fogalmára vagy az állam és a jog önmagában vett vizsgálatára. Ezen álláspont mögött az a filozófiai megfontolás húzódik meg, hogy a dolgok tulajdonságai bár magukban a dolgokban vannak, de azok nem függetlenek és így nem is szakíthatóak el a dolgok egymás közötti viszonyaitól. Az állam és a jog lényege mindenekelőtt társadalmi szerepében jelenik meg. Ezért nélkülözhetetlen az állam és a jog társadalmi összefüggéseinek, más társadalmi jelenségekkel (gazdaság, politika, ideológia, kultúra, demográfiai tényezők stb.) való kapcsolatainak az elemzése. Az állam és a jog nem szakítható ki a társadalom kölcsönhatásrendszeréből. Ezért az állam és a jog megértésének a kiindulópontja a társadalom egésze, annak történetisége és totalitása, és ezért – már most bocsássuk előre – e fölfogás alapvető, központi kategóriája az állam és a jog társadalmi rendeltetése. Az állam és a jog együttes vagy elkülönített vizsgálata kapcsán utalnunk kell arra, hogy a jog- és állambölcselet mint az állam és a jog egységes elméleti tudománya az újkori tudományfejlődés során jött létre a jogi-jogászi megközelítés dominanciájával, sőt egyeduralmával. (Ennek az egyoldalúságnak a meghaladása érdekében alakult ki később az önálló politikatudomány.) A Kelet- és Közép-Európában az államszocializmus időszakában intézményesített állam- és jogelmélet nemcsak ezt az egységes fölfogást vette át, hanem annak egyoldalúságait is. Hangsúlyozta, sőt túlhangsúlyozta ugyan a jog állami és politikai jellegét, fölszínesen és vulgárisan átpolitizálta és túlpolitizálta az állam és a jog társadalmi összefüggéseit, a tényleges tudományos elemzés szintjén azonban a jogi-jogászi megközelítés, az ún. jogi pozitivizmus foglya maradt, így az állami jelenségek elméleti elemzése elmaradt a jogétól. (Messzire vezetne e történeti fejlődés okainak az elemzése. Arra azonban föl kell hívnunk a figyelmet, hogy jelentős szerepe volt ebben annak, hogy a sztálinista politikai berendezkedés nem is igényelte és nem is tűrhette meg az állam és a politika valóban tudományos elemzését.) Az egységes jog- és állambölcselet melletti érvek az állam és a jog szoros kapcsolatában, egymástól való elválaszthatatlanságában foglalhatók össze: az állam és a jog együtt keletkezett, egymást kölcsönösen föltételezik és ezért az egyikre jellemző törvényszerűségek nem tárhatók föl a másikra vonatkozó ismeretek nélkül. A ténylegesen létező szoros kapcsolatnak az állam és a jog kérdéseinek együttes tárgyalásában is kifejeződő abszolutizálása azonban azzal a negatív következménnyel járt, hogy a sajátosan állami és jogi problematikát háttérbe szorította, elhalványította az államon és a jogon kívüli közös vonások, összekötő tényezők (azonos politikai tartalom, osztályjelleg, termelési viszonyok stb.) sokszor csak ideologisztikus túlhangsúlyozása. Ezzel szemben fogalmazódott meg az államelmélet és a jogelmélet viszonylagos elkülönülésének a koncepciója, amit a jelen kötet is követ. Eszerint az állam és a jog ugyan szorosan összetartozó, de nem azonos jelenségek, sőt a történelmi fejlődés során egyre jobban elkülönülnek egymástól; lényegük – noha környezetükkel való kölcsönhatásban értelmezhető – önmagukban és nem rajtuk kívül keresendő. E fölfogás szerint vannak a jog- és állambölcseletnek olyan kérdéskörei, amelyek nem tekinthetők vagy államelméletieknek, vagy jogelméletieknek (ilyenek a tudományelméleti kérdések és nagyrészt az elmélettörténeti kérdések, különösen polgári forradalmakat megelőző időszakra vonatkozóan); illetőleg vannak az államnak és a jognak olyan sajátosságai, összefüggései és törvényszerűségei, amelyek esetében az elkülönült vizsgálat nehezíti a lényeg megértését,


I. TUDOMÁNYELMÉLETI ALAPVETÉS illetőleg fölösleges ismétléseket tesz szükségessé. Ilyenek mindenekelőtt az állam, a politika és a jog keletkezésének, történeti fejlődésének és típusainak, valamint a modern állam és jog kialakulásának a kérdései. Ezek a kérdéskörök alkotják az állam- és jogbölcselet általános részét. A viszonylag elkülönült államelméleti rész tárgyát az állam fogalmi ismérvei, valamint a modern állam sajátos vonásai képezik, kiegészülve az ezekhez a kérdésekhez kapcsolódó modern tudományos fölfogások elemzésével. A jogbölcseleti rész a társadalom és a jog általános összefüggéseit, a jog társadalmi meghatározottságának és a jogi normák képződésének problémáit, a jog strukturális kérdéseit, a jog érvényesülésének, funkcióinak és társadalmi hatásának, valamint a jog helyességének kérdéseit fogja át. A harmadik lehetséges változat az állam és a jog általános elméleti és filozófiai-világnézeti jellegű tudományos vizsgálatának, az állambölcseletnek és a jogbölcseletnek a teljes elkülönítése, ami a gyakorlatban mindig csak relatív: a csak jogbölcseletet művelő irányzatok is kénytelenek az állam számos sajátosságával foglalkozni (például az állam jogalkotó vagy jogalkalmazó tevékenysége, az állami tevékenység jogi szabályozottsága, a jog és az állami kényszer viszonya stb.), sőt gyakran tartalmaznak részletes államelméletet is. Ugyanez megfordítva is igaz: az államelméleti vizsgálódások sem mellőzhetnek néhány olyan jogelméleti kérdést, mint a jogforrási rendszer vagy az állam jogalanyisága. A jog- és állambölcselet irányzatainak megkülönböztetése szempontjából különösen a jog fogalmának a megközelítése a jelentős, vagyis hogy a jogfogalom meghatározásakor a jogi jelenségek három szintje – a törvényekben megfogalmazott jogi normák, az ún. pozitív jog, az emberek magatartásában ténylegesen megvalósuló jog és a jogra vonatkozó elvek – közül melyiket tekintik a jognak. Ezen az alapon a jogi gondolkodásban három fő szemléletmód alakult ki, amelyeket leegyszerűsítve úgy jellemezhetünk, hogy a természetjogi fölfogás szerint jog az, ami bizonyos elveknek (például igazságosság) megfelel; a jogpozitivizmus szerint a jog az állam által megfelelő módon alkotott jogi norma, függetlenül attól, hogy mi a tartalma és hogy érvényesül-e; a jogszociológiai irányzat szerint a jog az, ami ténylegesen jogként érvényesül. Ezzel analóg módon – illetőleg az állam és a jog együttes vizsgálata esetén, ahhoz kapcsolódva – az állam ideális (milyen a jó, az ideális állam), jogtani (hogyan írja le és elő a jog az állam működését) és szociológiai szemlélete (ténylegesen hogyan működik az állam) alakult ki. Az irányzatok megkülönböztetésében szerepet kap végül az az említett negyedik szempont is, hogy az adott irányzat mit tekint a jog- és állambölcselet feladatának. Itt különösen annak van jelentősége, hogy az axiológiai kérdések kapcsán hogyan foglalnak állást. A szó szűkebb értelmében jogfilozófiának vagy jogbölcseletnek nevezzük azokat az irányzatokat, amelyek feladatuknak tekintik a pozitív jog értékelését is (ide tartozik valamennyi természetjogi fölfogás és a pozitivista áramlatok egy része), azokat az irányzatokat pedig, amelyek az értékelést kirekesztik a tudományos vizsgálódás köréből, a szó szűkebb értelmében véve jogelméletnek vagy jogtannak nevezzük. Ez tehát a korábban fölsorolt elnevezésváltozatok szűkebb értelme. (A terminológiai zavart mérsékelné, ha a bölcselet kifejezést átfogó értelemben, a filozófia, elmélet és tan kifejezéseket pedig szűkebb értelemben használnánk. A magunk részéről erre törekszünk.) Az irányzatoknak ezt a fölvázolását nem szabad abszolutizálni, hiszen számos olyan szerző van az elmélettörténetben, aki több irányzathoz tartozónak is tekinthető; illetve aki a különböző irányzatok integrálására, szintézisére törekedett. A jog- és állambölcselet irányzatainak részletesebb tárgyalására a jog- és állambölcselet körében kerül majd sor. A jog- és állambölcseleti kutatások és ismeretek különböző általánosságú részeit illetően a vitakérdés az, hogy a kevésbé általános megállapítások magának a jog- és állambölcseletnek a részét képezik-e, vagy ahhoz szorosan kapcsolódó, sajátos jogbölcseleti diszciplínák jönnek létre. Akár a jog- és állambölcseleten belüli kutatási területnek, akár sajátos diszciplínának fogjuk föl, napjainkban egyre jelentősebbé válnak ezek a szakjogtudományok és a jog- és állambölcselet hagyományos központi problémái között elhelyezkedő tudományterületek. Valójában ebbe a körbe tartozik a már tárgyalt és nagymértékben intézményesedett összehasonlító jogtudomány, továbbá a hozzá igen közel álló általános jogtan, amelyik a jogrendszerek egyes csoportjainak strukturális sajátosságait vizsgálja. Ugyancsak ezen középszintű jogbölcseleti diszciplínák vagy tudományterületek közé tartozik az értékelő szemlélet alapján a jogpolitika és a hozzá szorosan kapcsolódó törvényhozástan, valamint a jogi dogmatika és módszertan is. Hasonló szintű kutatási és tudományterületek a kauzális vizsgálatok tekintetében is léteznek, amelyek azonban külön elnevezés nélkül is a jogszociológiának, a politikai szociológiának, valamint az állam- és jogtörténetnek a részét képezik. Ezeknek a jog- és állambölcseleti diszciplínáknak a helyzete hasonlít az olyan filozófiai diszciplínákéhoz, mint az etika vagy a logika. Önállósodásuk foka, a rokontudományokkal vagy anyatudományokkal való kapcsolatuk országonként eltérő, amit elsősorban a tudományfejlődés hagyományai és a tudományon belüli munkamegosztás és szakosodás lehetőségei határoznak meg.


I. TUDOMÁNYELMÉLETI ALAPVETÉS Álláspontunk szerint tehát a jog- és állambölcselet feladatát képezi valamennyi említett témakörnek a vizsgálata, ami azonban nem jelenti azt, hogy a jog- és állambölcselet oktatásának is minden esetben föl kell ölelnie ezeket a kérdéseket.

5. Kulcsfogalmak absztrakt és konkrét ágazati állam- és jogtudományok alapvető módszer alkalmazott tudományok általános állam- és jogtudományok általános módszerek analitikus szemlélet definíció de lege ferenda és de lege lata szemlélet elméleti tudományok érdekkötöttség és értékmentesség értékítélet és tényítélet fogalom tartalma és terjedelme jogág és jogtudományi ág jogászi foglalkozások és munkaterületek jog- és állambölcselet jog- és állambölcselet fő irányzatai és témakörei jogpozitivizmus jogszociológiai irányzat kategória leíró vagy kazuális tudományok meghatározás mindennapi gondolkodás normatudományok összehasonlító jogtudomány paradigma problémaszituáció sajátos kutatási módszerek


I. TUDOMÁNYELMÉLETI ALAPVETÉS segédtudományok társadalmi objektiváció tényítélet természetjogi fölfogás totalitásszemlélet történeti tudományok tudományelmélet tudományos elmélet tudományos fogalom tudományos gondolkodás tudományos hipotézis tudományos ismeret tudományos kutatás tudományos módszer tudományos probléma tudományos törvény

6. Irodalom Ancel, Marc: Az összehasonlító jog modern koncepciói. Állam- és Jogtudomány, 1963. 435–443. o. Bónis György: A jogtudó értelmiség a középkori Nyugat- és Közép-Európában. Budapest, 1972. David, René: A jelenkor nagy jogrendszerei. Budapest, 1977. Fehér Márta – Hársing Lajos: A tudományos problémától az elméletig. Budapest, 1977. Fisichella, Domenico: A politikatudomány alapvonalai. Miskolc, 1994. Friedrich, Carl Joachim: Die politische Wissenschaft. Freiburg–München, 1961. Habermas, Jürgen: A társadalomtudományok logikája. Budapest, 1994. Handbuch wissenschaftstheoretischer Begriffe. 3. köt. Szerk.: Josef Speck. Göttingen, 1980. Hársing László: Bevezetés a tudományelméletbe. Miskolc, 1999. Hársing László: Tudományelméleti kisenciklopédia. Miskolc, 1999. Horváth Barna: Bevezetés a jogtudományba. Szeged, 1932. Jellinek, Georg: Általános államtan. Budapest, 1994. Karácsony András: Bevezetés a tudásszociológiába. Budapest, 1995. Kelemen János: Popper antihistoricizmusa. In Popper: A historizmus nyomorúsága. 7–22. o.


I. TUDOMÁNYELMÉLETI ALAPVETÉS Kon, Igor Szemjonovics: A történelmi magyarázat logikájának vitájához. APopper–Hempel-féle séma és kritikusai. In Történelem és filozófia. Budapest, 1974. Kopnyin, Pavel V.: Dialektika, logika, tudomány. Budapest, 1974. Kuhn, Thomas S.: A tudományos forradalmak szerkezete. Budapest, 1974. Kulcsár Kálmán: Jogszociológia. Budapest, 1997. Lukács György: Az esztétikum sajátossága. 1–2. köt. Budapest, 1978. Marx, Karl:A politikai gazdaságtan bírálatának alapvonalai. Bevezetés. A politikai gazdaságtan módszere. In MEM 46/1. köt. Budapest, 1972. 26–34. o. Marx, Karl: Értéktöbblet-elméletek. In MEM 26/2. köt. Budapest, 1976. Merton, Robert K.: Társadalomelmélet és társadalmi struktúra. Budapest, 1980. Moór Gyula: Jogfilozófia. Budapest, 1994. Némedi Dénes: Az értékmentesség elve a szociológiában. Valóság, 1984/1. 30–43. o. Papp Zsolt: Mire jó a szociológia… In Tény, érték, ideológia. 7–39. o. Popper, Karl R.: A historicizmus nyomorúsága. Budapest, 1989. Popper, Karl R.: A társadalomtudományok logikája (1976b). In Tény, érték, ideológia. 279–301. o. Popper, Karl R.: Ész vagy forradalom (1976a). In Tény, érték, ideológia. 147–163. o. Popper, Karl R.: Megismerés, történelem, politika. Budapest, 1997. Sajó András: Kritikai értekezés a jogtudományról. Budapest, 1983. Szabadfalvi József – Szabó Béla – Szabó Miklós – H. Szilágyi István – Takács Péter – Ződi Zsolt: Bevezetés a jog- és államtudományokba. Miskolc, 1995. Szabó Miklós: Tudomány – jogtudomány – joggyakorlat. In Szabadfalvi József – Szabó Béla – Szabó Miklós – H. Szilágyi István – Takács Péter – Ződi Zsolt: Bevezetés a jog- és államtudományokba. Miskolc, 1995. Tény, érték, ideológia. Szerk.: Papp Zsolt. Budapest, 1976. Wartofsky, Marx W.: A tudományos gondolkodás fogalmi alapjai.Bevezetés a tudományfilozófiába. Budapest, 1977. Weber, Max: Állam – Politika – Tudomány. Budapest, 1970. Winch, Peter: A társadalomtudomány eszméje. Budapest, 1988.


2. fejezet - II. AZ ÁLLAM ÉS A JOG EREDETE 1. Az állam és a jog eredetéről általában 2. Az ősi társadalmak szervezete 3. Az ősi társadalmak differenciálódása, a hierarchikus nemzetségi társadalmak 4. Az állam és a jog kialakulásának ázsiai útja 5. Az állam és a jog kialakulásának antik útja 6. Az állam és a jog kialakulásának germán útja 7. Az állam és a jog kialakulásának, valamint a prekapitalista állam- és jogtípusoknak a közös jellemzői

1. 1. Az állam és a jog eredetéről általában Félreértések elkerülése végett először is arról kell szólnunk, hogy ebben a fejezetben nem az egyes államok keletkezéséről lesz szó, hanem az államnak és a jognak mint olyannak a történeti fejlődés során lezajlott és az adott népcsoport szempontjából eredeti kialakulásáról, vagyis az állam nélküli és a civilizáció szintjére még el nem jutott ún. primitív társadalmaknak államilag szervezett társadalmakká való átalakulásáról. Ettől különböző, az államelmélet, a nemzetközi jog és részben az alkotmányjog tudományát érintő kérdés az új államok létrejötte, ami többnyire a régi állam fölbomlásával vagy egyes részeinek elszakadásával jár együtt. Az állam eredete – ami az adott népcsoport szempontjából mindig eredeti – a világtörténelmi fejlődés perspektívájában különböző lehet. Eder ebből a szempontból megkülönbözteti az állam kialakulásának elsődleges, másodlagos, harmadlagos stb. folyamatait (Eder 1976, 13.). Az állam kialakulásának ebből a szempontból elsődleges, őseredeti folyamatait – az állam kialakulásának ún. ázsiai útját – a más kultúráktól relatíve független, autonóm belső fejlődés jellemezte, amely teljességgel nélkülözte a már kialakult vagy akár kialakulóban lévő államok hatását. A további másodlagos stb. kialakulási folyamatokat viszont a korábban már létrejött államok hatása nagymértékben befolyásolta. Ennek megfelelően az állam eredetének másodlagos útja az ún. antik, harmadlagos útja pedig az ún. germán fejlődés volt. További, negyedleges útnak tekinthetjük azokat a folyamatokat, amikor az újkori európai államokkal való kapcsolatok gyorsítják föl a fejlődést és eredményezik az állam kialakulását, mint például a XIX. század első felében Dél-Afrikában a Zulu állam esetében. (Ettől a világtörténelmi szempontot előtérbe állító megközelítéstől eltérő kérdés az egyes itt tárgyalt fejlődési utakon belüli elsődleges és másodlagos alakzatok kérdése, amire az állam történetisége kapcsán térünk ki.) A primitív társadalmak civilizált társadalmakká, államilag szervezett társadalmakká való átalakulása hosszú történelmi folyamat volt, amely a Föld különböző részein eltérő formákat öltött. Az 1960-as évekig általánosan elfogadott volt az a tétel, hogy az állam léte a civilizáció egyik lényeges ismérve. Azóta az újabb régészeti kutatások eredményeként a modern őstörténet-kutatás arra az álláspontra jutott, hogy léteztek olyan civilizációk is, például Közép-Amerikában, amelyekben az állam még nem alakult ki (Service 1977). Az államnak, a jognak – és tegyük hozzá: a politikának – a kialakulása lényegében ugyanannak a fejlődési folyamatnak a különböző, de egymással szorosan összefüggő mozzanatait képezi. A különböző elméleti fölfogások eltérnek egymástól abban, hogy ezen három jelenségnek a kialakulását egyidejűnek tekintik, vagy pedig úgy vélik, hogy már az állam kialakulását megelőzően is beszélhetünk jogról, illetőleg politikáról. A véleménykülönbségek mögött a jog, illetőleg a politika eltérő definíciói húzódnak meg, ezért a különbségek gyakran csak terminológiai jellegűek. A politikai és jogi gondolkodás történetében különösen az állam keletkezése vonta magára a figyelmet, s ideológiai jelentőségénél fogva az államelmélet és általában a politikai gondolkodás egyik központi problémájává vált. Ennek az az oka, hogy az állam keletkezésének a kérdése mindenekelőtt az uralkodó osztályoknak vagy rétegeknek azokkal a törekvéseivel kapcsolódott össze, amelyek az államot általában, de az adott államot különösen mint nélkülözhetetlen, mint igazságos és törvényes – idegen kifejezéssel: legitim – berendezkedést akarták elfogadtatni az egész népességgel. Az állam föltétlen, örök szükségszerűségét tagadó 40 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

II. AZ ÁLLAM ÉS A JOG EREDETE utópista vagy anarchista fölfogások ugyanis nem az állam keletkezésének kérdését állították előtérbe, hanem vagy az elképzelt ideális, állam nélküli társadalmak utópisztikus leírását, vagy pedig a fennálló állami berendezkedés kritikáját. Az állam keletkezéséről kifejtett nézetek tehát az állami berendezkedés legitimációjával kapcsolódtak össze. Pulszky Ágost hívta föl arra figyelmet, hogy „az államfogalom megállapítására vonatkozó törekvés vezetett az állam keletkezésének kutatására is, amely jelentőségét amattól nyerte. Magában véve ugyanis az állam keletkezése merőben történeti kérdésnek látszik…; ténylegesen azonban alig fordult elő az államjognak mozzanata, amely nagyobb viták tárgyává vált, és amelynek nagyobb horderejű gyakorlati következmények tulajdoníttattak volna… A közhatalom korlátainak és erkölcsi súlyának indokolása az egyéni szabadsággal és öncélúsággal szemben szintén gyakorlati értékűvé tette annak megoldását, hogyan keletkeztek az emberi közösségek… Ezzel kapcsolatban a természetes, tökéletes és helyes fogalmainak szokásszerűvé vált azonosítása következtében az állam keletkezése egyszersmind az eredeti, természetes és ennélfogva a tökéletes kormányalkat kérdése gyanánt is szerepelt.” (Pulszky 1885, 175–176.) Ennek a törekvésnek olyan fölfogások feleltek meg, amelyek az államot vagy örök, isteni eredetű intézménynek tekintették, vagy pedig azt az emberek természeti vagy természetinek tekintett tulajdonságaiból (társulási hajlam, értelmes belátás, alávetési ösztön, birtoklás vágya, erőszak és hódítás stb.) vezették le. Az állam keletkezésére vonatkozó elméleteknek ez az utóbbi csoportja a feltörekvő polgárság képviselőinél arra is alkalmas volt, hogy a fönnálló állam kritikáját és egy új típusú állam célszerűségét támassza alá. Ezek az ideológiák azonban a megfelelő szaktudományos ismeretek hiánya miatt (is) erősen spekulatív jellegűek és gyakran belsőleg ellentmondásosak voltak. [A fennálló porosz politikai berendezkedéssel kompromisszumra törekvő Kant meg is jegyzi, hogy „az alattvaló ne elmélkedjen buzgón az eredet kérdéséről, ami esetleg megadná neki a kételkedés jogát abban, hogy engedelmességgel tartozik a hatalomnak” (Kant 1991, 423.).] Az állam keletkezésének tudományos problémájához tartozik az is, hogy tudományos vizsgálata mennyiben tételezi föl az államfogalom definiálását. Ebben a vonatkozásban a történeti fejlődés vizsgálata során a megoldás csak az lehet, hogy először azt tisztázzuk, hol és mikor következtek be jelentős változások, ezek lényege miben foglalható össze, azaz hol és milyen csomópontok tapinthatóak ki. Az már egy további, mondhatni terminológia kérdés, hogy ezeket a csomópontokat, illetőleg azok eredményét milyen kifejezésekkel jelöljük, illetve hogy a korszakolás révén ezeket a csomópontokat egymáshoz hogyan viszonyítjuk. Egy további lényeges kérdés a tipologizálhatóság és a típusok kérdése. A XIX. század második fele döntő fordulatot hozott az állam keletkezésének tudományos vizsgálatában. Ebben szerepet játszott az is, hogy a polgári demokratikus politikai rendszerek kibontakozásával és megszilárdulásával az állam eredetének kérdése egyre inkább veszített legitimációs jelentőségéből; a változás alapvető tényezője azonban a vonatkozó szaktudományok – így mindenekelőtt az ún. primitív népeket vizsgáló néprajztudomány (etnográfia) és a régészet (archeológia) – nagymértékű fejlődése volt (vö. Ágh 1973, 228–231.). A szaktudományos eredmények általánosabb elméleti értelmezései közül különösen az ún. szociáldarwinizmus és a marxizmus váltott ki jelentős hatást. Az ebbe a két gondolati körbe tartozó – és azon belül egymástól is különböző – elméletek közös jellemző vonása volt a konfliktus társadalmi fejlődésben játszott szerepének a túlhangsúlyozása és ennek megfelelően a konszenzus szerepének az elhanyagolása (ellentétben az ún. szerződéselméletek többségével). Különbözik azonban a két fölfogás abban, hogy a szociáldarwinizmus a különböző népcsoportok, társadalmak közötti, a marxizmus pedig az azokon belüli konfliktusokra helyezte a hangsúlyt. A szociáldarwinizmusra alapozó elméletek közül a leginkább az ún. hódítási elméletek terjedtek el. (Legjelentősebb képviselőik Ludwig Gumplowicz, Franz Oppenheimer, Albion Small és Lester Ward.) Eszerint az állam az egyik népcsoportnak a másik népcsoport által történő meghódítása és tartós alávetése révén jött létre. Ezzel szemben a marxista fogantatású kritika joggal hívta föl a figyelmet arra, hogy a tartós alávetés biztosítása és az alávettettek kizsákmányolása már bizonyos többletterméket és ezzel a termelés bizonyos fejlettségét tételezi föl. A legújabb kutatási eredményekre támaszkodó modern elméletek pedig arra mutatnak rá, hogy a háború csak ott eredményezett tartós alávetettséget, ahol politikai uralom, vagyis valamilyen kezdetleges állam már létezett (Service 1977, 336.). A kérdéskör marxista alapokon történő vizsgálatának ma is helytálló eredménye volt annak hangsúlyozása, hogy az állam és a jog a társadalmi fejlődés meghatározott fejlődési fokán objektív társadalmi szükségletként jött létre, mivel az állam és a jog nélkül a tág értelemben vett (vagyis nem csak az anyagi termelésre leszűkített) társadalmi újratermelési folyamat zavartalansága és így az adott társadalmi integráció fönnmaradása nem volt biztosítható. A marxista elméletek további jellemző vonása volt, hogy az állam és a jog iránti társadalmi szükséglet közvetlen okát a társadalmi osztályok közötti konfliktusokban, az osztályharcban látták. Engels megfogalmazása szerint azért, „hogy az ellentétes érdekű osztályok ne semmisítsék meg egymást és a társadalmat a meddő küzdelemben, olyan hatalom vált szükségessé, amely látszólag a társadalom fölött áll, az 41 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

II. AZ ÁLLAM ÉS A JOG EREDETE összeütközést tompítja és a rend korlátain belül tartja” (Engels 1963, 287.). E fölfogás szerint tehát az állam a társadalmi osztályok kialakulásának a következménye. Ez az a pont, ahol – mint majd látni fogjuk – a modern kutatási eredmények, legalábbis általános érvényű tételként, nem igazolták a marxista álláspontot. E közös vonáson túl a különböző marxista szemléletű művek azonban eltérő módon ábrázolták az osztályok kialakulásának folyamatát. Ennek kapcsán két fölfogást kell megemlítenünk. A legnagyobb hatást Friedrich Engels végső formában 1891-ben megjelent „A család, a magántulajdon és az állam eredete” című munkája váltotta ki. Ezt részben annak köszönhette, hogy széles körben támaszkodott a korabeli szaktudományok eredményeire; a későbbi hatás szempontjából azonban jelentősebb volt az a körülmény, hogy Engels munkája – Lenin igen pozitív értékelése nyomán – a kanonizált marxizmus–leninizmus egyik alapvető művévé vált, méghozzá vulgarizálóan leegyszerűsítő értelmezésben. Erre Engels munkáját éppen egyik alapvető hiányossága tette alkalmassá, az, hogy a szerző – részben aktuálpolitikai megfontolásokból – tudatosan eltekintett a görög antikvitást megelőző ázsiai fejlődés vizsgálatától (vö. Ágh 1973, 279–281.), vagyis éppen a legelső, őseredetinek mondható államok kialakulásától, és olyan példákon ábrázolta ezt a folyamatot, amelyekben az állam keletkezése a földmagántulajdon bázisán ment végbe. Ez a leszűkített vizsgálódás azonban részleteiben már eleve nem nyújthatta az állam keletkezésének általános elméletét – ami a szaktudományok új kutatási eredményeinek fényében mindinkább nyilvánvalóvá vált. (Engels művének korlátairól, a korabeli tudományos fölfogáshoz kapcsolódó tévedéseiről lásd Ágh 1973.) Engels gondolatmenete röviden a következő: a technológiai fejlődés a nemzetségi társadalmon belül többletterméket eredményezett, ami kereskedelmet és árutermelést hozott létre, az vagyoni differenciálódáshoz, a magántulajdon és a társadalmi osztályok kialakulásához vezetett, és ennek következtében jött létre az állam, a vagyonos osztályok magántulajdonának a védelmére (vö. Engels 1963). Ebben az ábrázolásban az állam kialakulásának döntő tényezőjévé a magántulajdon vált és „a munkamegosztás elvileg központi jelentőségű mozzanatait végül is háttérbe szorította a konkrét kifejtésben a magántulajdon életrajza” (Ágh 1973, 271.). Ennek ellenére – és tudományos szempontból ez Engels művének a legnagyobb hiányossága – a magántulajdon kialakulását nem tudja meggyőzően megmagyarázni, illetőleg ahol erre kísérletet tesz, ott azóta már megcáfolt szaktudományos érvekre hivatkozik (vö. Ágh 1973, 275.). Ebből adódik a következtetés, hogy az „állam… kivétel nélkül minden tipikus időszakban az uralkodó osztály állama és lényegében mindig az elnyomott és kizsákmányolt osztály leigázására szolgáló gépezet” (Engels 1963, 293.). Engelsnek az állam keletkezésére vonatkozó fölfogása három jelentős elméleti-ideológiai következménnyel járt. Először is az állam kialakulását mint az előrehaladó, progresszív társadalmi fejlődés szükségszerű következményét magyarázta, ugyanakkor az állam és az államot megelőző társadalmi berendezkedés közötti minőségi különbséget az állam osztályjellegének leegyszerűsített értelmezésével és abszolutizálásával eltúlozta, s ezzel elhalványította az állam kialakulásának mint viszonylag lassú folyamatnak a fokozatosságát és folyamatosságát. Másodszor ez az elmélet a tőkés társadalom átalakításáért folytatott radikális forradalmi törekvésnek és a reformizmus elutasításának vált az elméleti alapjává és így tudományos elméletből politikai doktrínává alakult, s ezáltal megmerevedett, alkalmatlanná vált az újabb szaktudományos eredmények befogadására. Végül ennek az elméletnek az alapján fogalmazódott meg az állam elhalására vonatkozó hipotézis. Az állam eredetének másik marxista alapokon nyugvó megközelítése Engelsszel ellentétben éppen a korai ázsiai fejlődésre alapozott, és többnyire az ún. ázsiai termelési mód fölfogásához kapcsolódott. A részleteket illetően ezen belül is többféle leírás látott napvilágot, amelyeknek közös jellemző vonása, hogy az osztálytársadalmak kialakulásának döntő tényezőjét a társadalmi munkamegosztás kibontakozásában látták. Eszerint a föld köztulajdona alapján is lehetséges osztálytársadalom és kizsákmányolás. (E tétel miatt üldözte Sztálin az ázsiai termelési mód eredetileg marxi elméletét és annak képviselőit, vö. Ágh 1970.) Ez a fölfogás az állam keletkezését akként magyarázta, hogy a közösségi feladatokat ellátó és a többletterméket is újraelosztó vezető réteg a javak fölötti rendelkezést és a javak fogyasztását tekintve mindinkább privilegizált helyzetbe kerül, fokozatosan kizsákmányoló osztállyá válik, és a rendelkezésre álló közhatalmat saját érdekei védelmében, a kizsákmányoltak féken tartására is fölhasználja, ami által a közhatalom állammá válik. (E fölfogás különböző változatait képviselte többek között Karl A. Wittfogel, V. Gordon Childe, Morton Fried; a hazai szakirodalomban Tőkei Ferenc, Ágh Attila és én magam is.) Ez a fölfogás az Engels-féle elméletnél jóval gyümölcsözőbbnek bizonyult, mivel az állam világtörténelmi szempontból is eredeti kialakulására koncentrált, másrészt megállapításai sokkal inkább összhangban voltak a modern őstörténet-kutatás eredményeivel, nagyobb hangsúlyt helyezett a kialakulás folyamatjellegére, a kontinuitás mozzanataira és az államnak az egész társadalom érdekében végzett, ún. organizatórikus tevékenységére. Változatlanul megőrizte azonban azt a marxi gondolatot, hogy az állam kialakulása a társadalom osztályokra szakadásának a terméke, bár a két folyamatot nem föltétlenül időben egymás utáni, hanem részben párhuzamos, összefonódó folyamatokként ábrázolta; és ugyancsak változatlanul úgy vélte, hogy az állam kezdettől fogva belső osztályelnyomó funkciót is ellátott. Ez 42 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

II. AZ ÁLLAM ÉS A JOG EREDETE az utóbbi megállapítás azonban mindinkább ellentétbe került az őstörténeti kutatások eredményeivel. „Sem az archaikus kultúrákban, sem a primitív államok között végzett szúrópróbáink kapcsán semmiféle utalás sem akadt munkások és parasztok vagy szegények és elnyomottak fölkeléseire” – írja Service (1977, 337.). Ebből következően napjainkra a sokáig Nyugaton is többségi marxista fölfogás helyett az állam, a jog és általában a civilizáció kialakulásának evolucionista elmélete vált uralkodóvá, amely szerint – és ez a döntő különbség – az állam kialakulási folyamata általában a társadalmi osztályok kialakulását megelőzően kezdődött meg, illetőleg a társadalmi osztályok a már kialakult kezdetleges államok fejlődésének későbbi szakaszában jöttek létre. Ennek a fölfogásnak az egyik reprezentatív képviselője Elman R. Service, aki álláspontját igen széles körű szaktudományos kutatásokra támaszkodva az 1975-ben megjelent „Az állam és a civilizáció eredete. A kulturális evolúció folyamata” című könyvében foglalta össze. A szakirodalom egyébként eléggé megosztott abban a kérdésben, hogy mikortól beszélhetünk társadalmi osztályokról. Az egyik szélső álláspont szerint a társadalmi csoportok közötti minden olyan különbség esetén, amikor az gazdasági szinten (például a fogyasztás mértékében) is kifejeződik; a másik szélső álláspont szerint az osztályok kizárólag gazdasági különbségen alapulnak, eltérően a kasztoktól, rendektől. Ez utóbbi fölfogás esetében csak a kapitalizmus tekinthető osztálytársadalomnak. Nyilvánvaló, hogy számunkra ez a fölfogás nem használható. Az előbbi fölfogás problémája viszont az, hogy az szorosan kapcsolódik a kizsákmányolás, a létrejött többlettermék „meg nem érdemelt” elsajátítása kérdéséhez. Márpedig nagyon nehéz azt megmondani, hogy egy, a közösség szempontjából hasznos, sőt nélkülözhetetlen funkciókat ellátó vezető réteg fogyasztása mikor megérdemelt és mikor kizsákmányoló. A megítélés az egyenlősdi követelménye és a nyilvánvalóan élősdi jellegű egyenlőtlen fogyasztás között mozoghat.

1.1. Tanulságok Az eredet problémája tudományos fontosságát nem vesztette el azáltal, hogy a legitimáció szempontjából közömbössé vált. Általánosan igaz az a tétel, hogy a különböző társadalmi jelenségek megértését nagymértékben megkönnyíti kialakulásuk körülményeinek és folyamatának a vizsgálata, sőt ez esetenként megértésüknek is nélkülözhetetlen föltétele. Különösen így van ez az állam és a jog esetében. Az államot megelőző és az államilag szervezett társadalmak közötti különbségek alapján ragadható meg az állam és a jog mibenléte, és értelmezhetőek a jog fogalmának a meghatározása körüli viták, továbbá kialakulásuk elemzésével tárhatók föl azok a társadalmi szükségletek, amelyek létüket indokolják és fejlődésüket megszabják. A jog- és állambölcselet alapvető feladata, az állam és a jog mibenlétének a megértése tehát történeti megközelítést igényel. A történettudományoktól eltérően azonban a jog- és állambölcselet az egyedi történelmi föltételek, adatok és sajátosságok általánosítása alapján, vagyis a konkrét történeti kutatásokra támaszkodva az állam kialakulásának és fejlődésének általános törvényszerűségeit tárja föl. Mondanivalója kifejtése során tehát nem ábrázolhatja a történettudományhoz hasonló részletességgel és konkrétsággal a történelmi eseményeket, nem tapadhat szorosan a történeti adatokhoz. Ez természetesen nem jelentheti a tények figyelmen kívül hagyását, hanem arról van szó, hogy a jog- és állambölcselet figyelmét a későbbi fejlődés szempontjából leginkább jelentős, tipikus fejlődési utakra és ezeken belül is az általános törvényszerűségek szempontjából lényeges összefüggésekre összpontosítja, mellőzve az ezen törvényszerűségek szempontjából véletlen eseményeket. Az állam és a jog keletkezésének és fejlődésének jog- és állambölcseleti kifejtése tehát a tényleges történelmi folyamatok belső logikájának az ábrázolását és megértését tekinti feladatának. Ezt a célkitűzést csak akkor valósíthatjuk meg, ha a keletkezés folyamatának előzményeit megvizsgáljuk, vagyis a fejlődés lényeges mozzanatait az állam kialakulását megelőző időszaktól, az őstársadalmaktól (ősközösségtől, törzsi nemzetségi társadalmaktól) kezdődően elemezzük. Erre annál is inkább szükség van, mivel az állam és a jog kialakulásának a másik oldala nem más, mint a törzsi-nemzetségi társadalom fölbomlásának, az osztálytársadalom kialakulásának a folyamata. A történeti előzmények ismeretének fontosságából elvileg az következne, hogy az államot megelőző primitív társadalmaknak – és magának a társadalomnak – a megértéséhez viszont az emberi társadalom kialakulásának az áttekintése útján juthatunk el. Valahol azonban meg kell állnunk, ezért kiindulópontunk a társadalmi fejlődés kezdeti állapota, a már kialakult, de még igen kezdetleges emberi társadalom. Az emberi társadalom kialakulásának egyébként igen tanulságos folyamatával nem foglalkozunk ugyan, annak néhány jellemző vonására azonban utalnunk kell. Először is azt kell hangsúlyozni, hogy az embernek mint sajátos biológiai lénynek és a társadalomnak mint a valóság sajátos szférájának a kialakulása egymástól elválaszthatatlan, a kettő egységes folyamatot képez, amit a szakirodalomban az antroposzociogenezis kifejezéssel jelölnek, hangsúlyozva ezzel, hogy nem beszélhetünk külön az ember kialakulásáról (antropogenezis) és külön a társadalom kialakulásáról (szociogenezis). 43 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

II. AZ ÁLLAM ÉS A JOG EREDETE Másodszor, ez a fejlődés nem eleve elrendelt módon zajlott le, hanem alternatívákon keresztül: bizonyos megoldások alkalmatlannak bizonyultak a további fejlődés szempontjából, és így az azokat megvalósító, hordozó fajok, illetve csoportok elpusztultak, kihaltak, érvényesült a csoportos kiválogatódás, szelekció. Harmadszor, az emberi társadalom kialakulása számos tényező összekapcsolódása és egymást erősítő, pozitív visszacsatolásként jellemezhető kölcsönhatása útján zajlott le (Leakey–Lewin 1986, 85.). A szerencsés összekapcsolódást lehetővé tévő külső természeti föltételek mellett (vö. Leakey–Lewin 1986, 44.) az anatómiai fölépítés, az idegfiziológiai és pszichikus fejlettség, az eszközhasználat és -készítés, a társas lét, valamint az abból adódó táplálék- és munkamegosztás, s a kommunikáció és a nyelv megjelenése voltak a legfontosabb tényezők. Végül negyedszer azt kell hangsúlyoznunk, hogy a folyamat lényeges és nélkülözhetetlen mozzanata volt a társadalmi normák kialakulása, ami azt eredményezte, hogy az emberősök viselkedésének biológiai determináltságát az emberi magatartás döntően társadalmi meghatározottsága váltotta föl. A társadalmi normák kialakulása azért volt nélkülözhetetlen, mivel az ember elődei számára a csoport föltétlen egyesüléssé vált, a csoporton kívüli egyed nem tudott volna életben maradni. A csoport fönnmaradásához viszont elengedhetetlen volt a csoporton belüli konfliktusoknak a szabályozása (Leakey–Lewin 1986, 83–84.). Ehhez – mivel a legtöbb konfliktus a táplálékszerzéshez és a szexuális partnerek megszerzéséhez kapcsolódott – szükség volt a táplálkozási ösztön és a szexuális ösztön kielégítésének bizonyos korlátozására. Ez kezdetben a táplálék megosztását (Leakey–Lewin 1986, 12., 18.) és a szexuális tevékenység időszakos tilalmát előíró normákban valósult meg. Az emberi társadalmat, a társadalmi létet már legkezdetlegesebb formájában is az emberi tevékenységek különböző formáinak és ezáltal a társadalmi lét különböző szintjeinek az elkülönülése jellemezte. Ennek megfelelően a társadalmi lét négy szféráját emelhetjük ki: a családi és nemi kapcsolatok szféráját, magának az emberi életnek az újratermelését; a gazdaság szféráját, vagyis az anyagi javak termelését, megszervezését és elosztását; az intézményi szférát, vagyis a közélet megszervezésének és a konfliktusok rendezésének, a lehető legtágabb értelemben vett politikának a világát és a szellemi élet szféráját. Ennek következtében a társadalmi fejlődés sok tényező kölcsönhatásának eredményeként megy végbe. Az emberi társadalom fejlődésének jellemző vonása az egyenlőtlen fejlődés. Ez egyfelől azt jelenti, hogy a különböző népek a történelmi fejlődés eltérő szintjére jutottak el, a történelmi fejlődésnek különböző útjai léteznek és az elmaradottabb népek megelőzhetik a korábban náluk fejlettebb népeket; másfelől pedig azt, hogy ugyanazon nép esetében is a társadalmi lét egyes szférái különböző mértékben fejlettek, például a művészet vagy a jog az anyagi termelésnél viszonylag fejlettebb vagy kevésbé fejlett. A modern evolúcióelmélet álláspontja szerint a fejlődést, így a társadalmi fejlődést is három evolúciós mechanizmus egymásra épülése teszi lehetővé. Ezek a következők: a) variációk kialakulása, új lehetőségek megteremtődése b) a variációk szelekciója, c) a szelekció során fönnmaradt variációk stabilizálódása (vö. Luhmann 1970, 6–7.; Eder 1976, 133–137.). Rá kell mutatnunk arra is, hogy amikor az állam és a jog eredetét és fejlődését vizsgáljuk, érthetően a jelentős változást eredményező, evolúciós vívmányokat létrehozó, progreszszív történelmi szakaszok ábrázolására kerül a hangsúly. Nem szabad azonban elfeledkeznünk arról, hogy a történelemben – éppen azért, mert a történelmi fejlődés alternatívákat tartalmaz – zsákutcák is kialakultak (például Bizánc). Világtörténelmi szempontból azonban sokszor ezek a zsákutcák is előrevivő szerepet játszottak, mivel kedvezően hatottak más kultúrák, más társadalmi integrációk fejlődésére (vö. Eder 1976, 14.). Az állam és a jog kialakulásához vezető fejlődés progresszív szakaszai három fő, egymást követő tipikus történeti úthoz kapcsolódnak, aminek alapján az állam (és vele a jog) kialakulásának ázsiai, antik és germán útjáról beszélünk. A továbbiakban az itt kifejtetteknek megfelelően először az őstársadalmak általános jellemző vonásait, majd a letelepedett földművelő és nomád állattartó társadalmakra való differenciálódásukat tekintjük át. Ezt követően a földművelő törzsi-nemzetségi társadalmak fölbomlását és az állam ún. ázsiai úton történő fokozatos kifejlődését, valamint az ezen az úton létrejött ún. ázsiai típusú államok legfontosabb jellemzőit vizsgáljuk meg. Ezután – rátérve az állam kialakulásának antik útjára – a nomád állattartó társadalmak fejlődésének és az ún. katonai demokráciának az elemzésére kerül sor. Ezen az alapon vizsgálhatjuk meg az állam kialakulásának azt a két további tipikus útját, amelyben a katonai demokrácia döntő szerepet játszott, nevezetesen az ún. antik fejlődést és az ún. germán utat, illetőleg az ezeket az utakon létrejött antik rabszolgatartó és feudális államokat.

2. 2. Az ősi társadalmak szervezete 44 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

II. AZ ÁLLAM ÉS A JOG EREDETE

2.1. Őstársadalom, ősközösség, törzsi-nemzetségi társadalom, ázsiai termelési mód Az őstársadalom szervezetének vizsgálata előtt néhány terminológiai kérdést kell röviden tisztáznunk. Az őstársadalom kategóriája az emberi társadalom fejlődésének első, eredeti társadalmi-gazdasági formációjának sajátosságait fejezi ki, és ennek megfelelően az ősi társadalmak gyűjtőelnevezéssel a legelső emberi közösségeket jelöljük. Az itt vázolt értelemben gyakran használják még az ősközösség (sőt korábban az őskommunizmus) és a primitív társadalmak kifejezéseket is. Az ősi társadalmak az emberiséggel egyidejűleg jöttek létre, mintegy 40 000 évvel ezelőtt. Vitatott azonban, hogy a történelmi fejlődésnek melyik az a foka, ameddig még az őstársadalomról mint önálló, eredeti társadalmi-gazdasági formációról beszélhetünk. Az egyik – az őstársadalmat szűken értelmező – fölfogás szerint a korai civilizációk, illetve az első államok kialakulásával új, különálló társadalmi-gazdasági formáció jött létre (Ágh 1975, 72–77.). A másik – általunk is elfogadott – fölfogás szerint a korai civilizációk, az ázsiai termelési mód társadalmai és államai a szűkebb értelemben vett ősi társadalmakkal azonos társadalmi-gazdasági formációt alkotnak, mivel a termelési mód három alapvető mozzanatának – a termelő egyéneknek, közösségeiknek és a földnek mint alapvető termelési eszköznek – a kapcsolatát ugyanaz a struktúra jellemzi: az egyének a közösség közvetítésével, csak mint a közösség tagjai viszonyulhatnak a földhöz. Ezt a termelési módot nevezzük a szó tágabb értelmében ázsiai termelési módnak (szűkebb értelemben pedig annak állammal összefonódó, kései szakaszát). Ezeket a társadalmakat a föld közösségi tulajdona jellemzi, ami sajátos, ezeket a társadalmakat összekapcsoló fejlődési dinamikát eredményez (Tőkei 1982, 10., 17., 29., 33.). Ez a terminológiai-értelmezési kérdés is mutatja, hogy az őstársadalmat különböző fejlődési szakaszok jellemzik, mégpedig a termelőtevékenység és a közösségek jellege szerint. Az ősi társadalmakat mintegy az időszámításunk kezdetét megelőző tizedik évezredig a gyűjtögető, halászó, vadászó életmód jellemezte. Ezeket a közösségeket zsákmányoló társadalmaknak nevezik. (Ezt a fejlődési fokot korábban általában Morgan és Engels nyomán a vadság korának nevezték.) Mintegy 12 000 évvel ezelőtt kezdődött meg a földművelés és az állattenyésztés kialakulásával a termelő közösségek, a valóban termelő – Leakey és Lewin találó kifejezésével –, a gazdálkodó társadalmak kiválása a zsákmányoló társadalmak köréből. (Ezt a fejlődési fokot korábban általában Morgan és Engels nyomán a barbárság fokának nevezték.) Az első, a korai zsákmányoló társadalmak közösségei, társadalmi integrációi a területi csoportok voltak, majd a további fejlődés során azok helyét a nemzetségek foglalták el, kialakultak a nemzetségi vagy törzsi-nemzetségi társadalmak. A földművelés következtében azután fokozatosan végbement a törzsi-nemzetségi társadalom bomlása, a nemzetségek helyett elsősorban területi alapon szerveződő faluközösségek lettek az alapvető közösségek, a társadalmi integrációk, majd a faluközösségek alapján létrejöttek az első államok. (A területi alapú szerveződést először a vérségi alapú váltotta föl, illetve szorította háttérbe, majd ismét a területi alapú szerveződés vált a dominánssá.) Az ősi társadalmak – és az őstársadalom – fejlődése ezzel a szűkebb értelemben vett ázsiai termelési mód szakaszába érkezett. Az őstársadalom fejlődésének ezeket a szakaszait Nyugat-Ázsia példáján az 1. ábrán szemléltetjük.



2.2. A korai zsákmányoló társadalmak a) A korai zsákmányoló társadalmak legősibb, a fejletlen termelőerők által közvetlenül kialakított társadalmi egységei, társadalmi integrációi, közösségei a területi csoportok (korábbi terminológiával hordák) voltak (Láng 1978, 25.). Egy-egy területi csoport meghatározott területen – amelynek határait a csoportok kölcsönösen tiszteletben tartották – húsz–ötven személy élt együtt oly módon, hogy táborhelyeiket az adott meghatározott területen belül időnként változtatták. A körülhatárolt terület döntő szerepet játszott, „a terület és a rajta élő, a területet élelmiszerek közös gyűjtésére használó csoport, a területi csoport volt a társadalomnak az az őssejtje, amely a további fejlődés alapját képezte, az a legegyszerűbb társadalomszervezeti elem, amelyet a termelőerők közvetlenül alakítottak ki, s amelyből a fejlődés magasabb fokának képződményei”, mindenekelőtt a nemzetségek, levezethetőek (Láng 1978, 40.). b) A területi csoportok termelési közösségek voltak. Termelőtevékenységük a zsákmányolásnak alárendelt volt, vagyis még nem igazi, teljes termelést folytattak. Tevékenységükben jelen volt ugyan a termelés mozzanata (szerszámkészítés), közvetlenül a táplálék megszerzését, az elsajátítást azonban természet adta forma, a zsákmányolás – gyűjtögetés, halászat, vadászat – jellemezte. Ez természetesen valamennyi zsákmányoló társadalomról elmondható. A korai zsákmányoló társadalmak, a területi csoportok termelőtevékenységét azonban a későbbi, fejlettebb zsákmányoló társadalmakhoz viszonyítva a gyűjtögetés nagyobb és a halászatvadászat kisebb súlya jellemezte. A területi csoportok termelőtevékenységének ez a sajátos összetétele, jellemzője a termelőerők alacsony fejlettségi szintjének volt a következménye. „A rendelkezésre álló vadászó, halászó és gyűjtögető szerszámokkal és alkalmazásuk ismeretes módszereivel biztosítható életszínvonal nemcsak szűkös, de főleg bizonytalan volt, mert az egyes személyek napi munkájának az eredménye nagyon változó volt. Az élelem után kutató ember néha gazdag zsákmánnyal tért meg, máskor meg üres kézzel. Az egyesek munkájának ez a változó eredményessége önmagában is elegendő indító oka lehet a csoporttá formálódásnak az élelmiszerek közös 46 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

II. AZ ÁLLAM ÉS A JOG EREDETE megszerzése érdekében. A nagyobb csoportban való együttélés és együtt munkálkodás lehetővé teszi a kisebb csoportokra való szétoszlást, és a tápláléknak más és más utakon történő keresését… Magukban a termelőeszközökben és azok használati módjában találhatók meg tehát azok az erők, amelyek nemcsak csoportokká egyesítették az embereket, hanem az elosztás módját is meghatározták, kényszerítő szükséggé téve a közös fogyasztást… Nyilvánvaló, hogy a naponkénti gyűjtögetés és vadászás közben megtehető út oda-vissza távolsága szükségszerűen meghatározta a tábor körüli gyűjtőterület nagyságát, a gyűjtőterületen az adott termelési eszközökkel összegyűjthető élelmiszerek átlagos mennyisége pedig határt szabott az egy csoportban élők számának. A tábor körüli terület állat- és növényvilága természetesen egy idő múlva ideiglenesen kimerült, s bizonyos regenerálódási időre volt szüksége, hogy az élelmiszerek szükséges mennyiségét ismét biztosítani tudja.” (Láng 1978, 37–39.) A területi csoportnak tehát időnként táborhelyet kellett változtatnia, és ugyanakkor arról is gondoskodnia kellett, hogy az éppen „pihentetett”, „parlagon hagyott” terület terméseit más csoportok ne sajátítsák el. (Az állandóan továbbhaladó, nem egy adott területre korlátozódó vándorlás nagymértékben megnövelte volna a más csoportokkal való konfliktus valószínűségét.) A körülhatárolt területhez való kapcsolódásnak ezért döntő jelentősége volt. A területi csoportokat mint termelési és elosztási közösségeket tehát sajátos tulajdonviszonyok, sajátos munkamegosztási viszonyok és sajátos elosztási viszonyok jellemezték. A tulajdonviszony a körülhatárolt „saját” földterülethez fűződő viszonyban fejeződött ki. Ez egyfelől a föld közös használatát, másfelől a kizárólagos elsajátítás, a kizárólagos használat biztosítását, vagyis az adott földterületnek más csoportoktól való védelmét jelentette. A területi csoportok „jól ismert határokkal bíró területeket kizárólagos tulajdonukban tartottak, s más hasonló közösségek ezeket a határokat tiszteletben tartották” (Láng 1978, 37.). Ez a közösségi földtulajdonnal jellemezhető eredeti tulajdonviszony végigkísérte és döntően megszabta az őstársadalom egész további fejlődését. Az első legkezdetlegesebb tulajdoni forma is mutatja, hogy a tulajdon két mozzanatnak, a kizárólagosságnak és a saját elsajátíthatóságnak az egysége. Ugyanakkor azt is láthatjuk, hogy ez a tulajdon még nem igényelte a normákban való rögzítést, a normák általi biztosítást, mivel kifelé tényleges volt, befelé pedig természet adta. A munkamegosztási viszonyok a kisebb csoportokra való szétoszlásban és a közvetlenül azokban folytatott gyűjtögetésben, vadászatban, halászatban nyilvánultak meg. Ez a munkamegosztás – a későbbi formáktól eltérően – mennyiségi jellegű és párhuzamos volt, mivel ugyanazt a munkát végezte továbbra is mindenki; továbbá nem személyek, hanem csoportok közötti munkamegosztás volt, és nem vagy csak részlegesen kapcsolódott a nemek közötti különbségekhez. Az elosztási viszonyok a közös fogyasztásban nyilvánultak meg. c) A területi csoportokat minden más társadalomhoz vagy közösséghez hasonlóan az együttélés intézményes formái jellemezték. Minden közösségnek meg kell oldania néhány alapvető problémát ahhoz, hogy fönnmaradjon. Egyrészt védekeznie kell a kívülről eredő támadásokkal vagy fenyegetésekkel szemben, másrészt pedig – és témánk szempontjából ez a fontosabb – el kell hárítania a társadalmi együttélés zavarait. Ez utóbbi társadalmi szükséglet három összefüggésben nyilvánul meg. Először is biztosítani kell, hogy a közösség tagjainak magatartásai megfeleljenek a kialakult viszonyoknak és az azokat kifejező társadalmi normáknak. Ezt az összefüggést Service nyomán a társadalmi rend megerősítésének nevezzük (Service 1973, 61–64.; 1977, 36– 37., 85., 87.). Másodszor rendezni kell a közösség tagjai között kialakult konfliktusokat, amit konfliktusmegoldásnak hívunk; végül esetenként biztosítani kell a közösség tagjainak a koordinált tevékenységét, amit vezetésnek nevezünk (vö. Service 1973, 64–75.; 1977, 37–38., 87–93.). Ezek a problémák minden közösségben, minden társadalomban megjelennek, a társadalmi fejlődést ebben a vonatkozásban kontinuitás jellemzi. A politika legtágabb értelmezése ezekhez a problémákhoz kötődik. Eszerint politika minden olyan tevékenység, amelyik az itt jelzett közösségi problémák megoldására irányul (Service 1977, 38.). A közösségi problémák megoldását elsődlegesen a társadalom intézményi szférája biztosítja. A problémák azonossága vagy hasonlósága ellenére az egyes társadalmakban igen különböző megoldások jöttek létre, ami a társadalmi fejlődés megszakítottságát, diszkontinuitását fejezi ki. Ezeknek az intézményi megoldásoknak az alapvető formáit, elemeit a társadalmi normák, a mások magatartására vonatkozó döntések, illetőleg az azok meghozatalát és érvényesítését szolgáló viszonyok (befolyás, tekintély, hatalom, erőszak és kényszer) és szervezetek képezik. A korai zsákmányoló társadalmak intézményeinek a vizsgálata során abból kell kiindulnunk, hogy a területi csoport, a közösség fönnmaradásához, az adott termelőtevékenység, az adott újratermelés zavartalanságához és fönnmaradásához arra volt szükség, hogy a munkamegosztás és az elosztás vázolt viszonyai állandósult, intézményes formát öltsenek. Ezt a kialakult kezdetleges szokások biztosították. Ezek úgy jöttek létre, hogy „a mind bonyolultabbá váló munkatevékenységben… kialakul a tapasztalatok sajátos értékelése is: az együttes 47 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

II. AZ ÁLLAM ÉS A JOG EREDETE tevékenység számára hasznos formák megkötődnek, mások erejüket vesztik. Bizonyos tevékenységeket ezért tilalommal sújtanak, a tilalmak – hasonlóan a szerszámkészítés technikájához – a horda (a területi csoport) tudatában nemzedékről nemzedékre öröklődnek.” (Huszár 1983, 50.) A közösség fönnmaradásához szükség volt továbbá a nemi kapcsolatok bizonyos fokú rendezésére, szabályozására, ez ugyanis – amint erre az összefüggésre a társadalom kialakulása kapcsán utaltunk – alapvető föltétele volt a csoporton belüli konfliktusok korlátozásának. Ennek első módja az endogám (egymás közt „házasodó”, a közösségen belüli nemi kapcsolatokkal jellemezhető) területi csoportokon belül a szexualitás időszakos tilalma volt az ún. nemi-termelési tabuk formájában (Szemjonov 1973, 243–271.). A nemi kapcsolatok szabályozásának ez a módja nyilvánvalóan nem fejlődhetett tovább, a tilalmi időszakok kiterjesztése megszüntethetetlen biológiai korlátokba ütközött. Ezért „idővel a területi csoportok között az a szokás alakult ki, hogy az egyik területi csoport tagjai – bizonyos szabályok szerint – egy másik területi csoport tagjaival kezdtek házasodni. Ennek a szokásnak az általánossá válása és meggyökeresedése oda vezetett, hogy ugyanahhoz a területi csoporthoz tartozó személyek nem házasodhattak egymással, vagyis az egyes területi csoportok exogámokká váltak.” (Láng 1978, 25.) Létrejöttek a párválasztási tabuk és a párkapcsolatok lehetőségét biztosító „engedélyező” terminusrendszerek. Ezek „szerkezete” akként volt kialakítva, hogy egy ismert személyből kiindulva, a terminusok összefüggő láncolatának segítségével bárki megtalálhatta azt a csoportot, amelynek tagjai házastársai lehettek (Láng 1978, 208.). A területi csoportokban, a korai zsákmányoló társadalmakban tehát az együttélés intézményes rendjét kizárólag kezdetleges normák, szokások és tabuk biztosították. A területi csoportok normarendszere igen kezdetleges volt. A normák „címzettje”, „alanya” az egész közösség volt. A területi csoportok normái spontán módon, nem pedig egy személy vagy csoport tudatos elhatározásának eredményeként jöttek létre, sőt ezeknek a normáknak még elképzelt alkotójuk sem volt, nem kapcsolódott hozzájuk semmiféle normaalkotó képzete, még mitikus formában sem. Ezeknek a normáknak a követése, érvényesülése is spontán, természet adta volt, a kikényszerítésnek semmiféle mechanizmusához nem kapcsolódott. A normák közvetlenül a közösséghez szóltak, és megsértésüket a közösség közvetlenül szankcionálta. Ezt a közvetlenséget a területi csoportok viszonylag kis létszáma, szemtől szembeni (elterjedt angol kifejezéssel: face to face) jellege tette lehetővé. Mindenki mindenkit ismert és mindenkivel közvetlenül érintkezett, és így közvetlenül kifejezésre tudta juttatni a normák megsértése miatti rosszallását szidalmak, kinevetés, a szokásos udvariasság megtagadása, a normasértő elkerülése stb. révén (Service 1977, 86., 118– 120.). E normarendszerek kezdetlegessége abban is kifejeződött, hogy a súlyosabb normasértések esetében szankcionálásnak, a normasértés miatti hátrányokozásnak még közvetlenül kellett kapcsolódnia a magatartás biológiai determináltságához, csak az a hátrányokozás lehetett hatékony, amelynek a hatása valamilyen ösztönhöz, így az életösztönhöz vagy a fájdalomhoz kapcsolódott. Mindez természetesen azzal járt, hogy a szóba jöhető szankcionálások rendkívül szűk körre korlátozódtak (testi fenyítés, halál vagy az azzal egyenértékű kitaszítás a közösségből). A területi csoportok normarendszere ugyanakkor minden kezdetlegessége ellenére a két leglényegesebb követelménynek eleget tett: egyrészt előírta a társadalmi fejlődés követelményeinek megfelelő (és egyben a közvetlenül biológiailag determinált viselkedéstől eltérő) magatartást, vagyis magatartás-előírást tartalmazott; másrészt a közösség által alkalmazott fizikai hátrány révén abba az irányba befolyásolta a közösség tagjait, hogy a normát megtartsák, vagyis szankcionálásban nyilvánult meg. Amit itt hangsúlyoznunk kell, hogy már a legkezdetlegesebb normativitásnak is elválaszthatatlan mozzanata a magatartás-előírás és a szankcionálás, vagyis normativitásról és így normáról sem beszélhetünk a szankcionálás reális lehetősége és esetenkénti megvalósulása nélkül, másrészt többé-kevésbé általánosan érzékelhető magatartás-előírás nélkül sem lehet szó normativitásról és így szankcionálásról sem. A hátrány révén történő magatartás-befolyásolás még nem szankcionálás, a szankcionálásnak további föltétele az is, hogy a hátrány okozására valamilyen norma megsértése miatt kerüljön sor, a hátrány okozásának a motívuma valamilyen norma megsértése legyen. A szankcionálást tehát legkezdetlegesebb formájában is kettős összefüggés jellemzi: egyrészt a magatartásszabályozáshoz, annak megerősítéséhez és ezen keresztül a múlthoz, másrészt pedig magatartás tudaton keresztül történő befolyásolásához és ezen keresztül a jövőhöz kapcsolódik. Az intézményes rendet, a társadalmi rend megerősítésének a funkcióját a fejlődésnek ezen a fokán alapvetően a normák biztosították, a csoport belső szerveződéséről, vezetők és vezetettek elkülönüléséről, hatalmi viszonyokról még nem beszélhetünk. A konfliktusmegoldás feladatát közvetlenül a közvélemény látta el oly módon, hogy kifejezésre juttatta, a konfliktusban álló felek közül melyiknek ad igazat. A konfliktusmegoldásnak ez a módja gyakran a verseny


II. AZ ÁLLAM ÉS A JOG EREDETE vagy a párbaj különböző formáival kapcsolódott össze (Service 1973, 70–71.; 1977, 89–90.). Az időnként fölvetődő vezetési feladatokat eseti jelleggel oldották meg. Egy-egy nagyobb területen idővel az egymás mellett élő területi csoportok sokasága alakult ki (Láng 1978, 26.). Az egymás mellett élő több területi csoport nyelvi-kulturális egységet alkotott, egymáshoz való viszonyukat bizonyos fokig rendezték a már említett házasodási szabályok, az együttműködésnek egyéb szervezete azonban nem alakult ki. „Termelésük szempontjából ezek a csoportok önállóak és egymástól függetlenek voltak… Az életfeltételek és a termelés azonossága nem tette lehetővé az egyes csoportok közötti munkamegosztást, s így a gazdasági kapcsolatok kialakulásának feltételei nem voltak meg. Kétségtelen, hogy az egyes csoportok gyakran olyan anyagokat is használtak, amelyek saját területükön nem voltak fellelhetők… Az ilyen anyagok jó részéhez azonban nem csere útján jutottak, hanem úgy, hogy maguk mentek el a lelőhelyekre… [A] csupán egyes vidékeken található anyagok fölhasználásának szabadsága általában elismert volt, feltéve, hogy ehhez a területen állandóan lakó csoport tagjai hozzájárultak… Mindezek a kapcsolatok azonban sem olyan gyakoriak nem voltak, sem pedig olyan fontosságuk nem volt, hogy az egyes csoportok életét szervesen és állandóan összekötötték volna, s azokból ilyen módon egy nagyobb társadalmi egység alakult volna ki. Másrészről a területi csoportoknak semmiféle olyan közös szervezetük nem volt, amely egységes irányítással összefogta volna őket.” (Láng 1978, 41–42.) A területi csoportokból fölépülő társadalmak tehát ún. szegmentáris társadalmak voltak, egységeik önállóan életképesek voltak. (Az elnevezés Durkheim francia szociológus nyomán terjedt el a társadalomtudományi irodalomban. A szegmentáció a szegmens = szelvény szó alapján eredetileg biológiai jelentést hordozott, az élő szervezetek, például a földigiliszta szelvényezettségét jelentette. A szegmentáció a modern társadalomtudományban a strukturálisan azonos egységek differenciálódását jelenti, amelyek azonos funkciót töltenek be. Ezek az egységek rendszerint kevéssé specializáltak, és azokat kooperációs kényszerek és cserekapcsolatok nem kapcsolják össze [Lexikon zur Soziologie 1973].) A korai zsákmányoló társadalmak intézményi szféráját, a területi csoportok normáinak jelentőségét illetően végül arra kell rámutatnunk, hogy éppen ezek a normák, pontosabban a párválasztási szabályok tették lehetővé az áttekinthető rokoni kapcsolatokat, és így a nemzetségek, majd a törzsi-nemzetségi társadalmak kialakulásához vezettek.

2.3. Az egalitárius törzsi-nemzetségi társadalmak a) A nemzetségek és az azokon fölépülő törzsi-nemzetségi társadalmak kialakulása hosszú fejlődési folyamat eredménye volt, a területi csoportok és a nemzetségi társadalmak között nincs éles határvonal; az ősi társadalmakra ugyanis a társadalom szerkezeti egységeinek állandó keletkezése és megszűnése, belső szerkezetük folyamatos változása a jellemző (Láng 1978, 22.). (Sőt, Láng János szerint elhatározás dolga, hogy ezeket az egységeket helyi csoportoknak vagy nemzetségeknek, gens-klánoknak nevezzük – Láng 1978, 69., 106–107.) A kifejlett nemzetségek három jellemző vonása – a közös leszármazás hiedelmét kifejező közös név, a saját terület és az exogámia – közül az utóbbi kettő már a területi csoportok időszakában általánossá vált. Az új nemzetségek keletkezése során ezek a jellemző vonások egymás után, méghozzá különböző sorrendben jöttek létre. Részben ezért, részben pedig a különböző környezeti föltételekhez való eltérő alkalmazkodás miatt a nemzetségi társadalmak igen változatos képet mutattak. Az ősi társadalmak esetében a fejlődésnek három dimenzióját, három szintjét kell megkülönböztetni. Az egyik az a társadalmi szerveződés alapelve. Ebben a vonatkozásban a területi hovatartozáshoz képest egyre nő a vérségi hovatartozás jelentősége, ami különösen akkor nyilvánvaló, amikor ugyanazon a területen különböző nemzetségekhez tartozó személyek élnek együtt. A területi csoportok és a nemzetségi társadalmak megkülönböztetése ezt a dimenziót hangsúlyozza. A második dimenzió az intézmények jellege, ahol a fejlődés abban mutatkozik meg, hogy az együttélés személytelen, csak társadalmi normák által történő biztosítása mind jobban kiegészül a közügyek eldöntésének személyekhez és csoportokhoz kötődő formáival. A két említett dimenzió között szoros a kapcsolat, hiszen a kialakuló új intézményi formák a vérségi szerveződésre és a nemzetségekre épülnek. Ez azonban nem jelenti a két fejlődés egyidejűségét, ebben a vonatkozásban is egyenlőtlen a fejlődés. A harmadik a társadalom központosítottságának és a társadalmi egyenlőtlenségeknek a dimenziója. A közéleti szerveződés, az intézményi szféra fejlődése hosszú ideig nem számolta föl az ősi társadalmak egalitárius jellegét, egyedeinek alapvető egyenlőségét. Mind a területi csoportok, mind pedig fejlődésük során hosszú ideig a törzsi-nemzetségi társadalmak egalitárius és egyben szegmentáris társadalmak voltak. (Ezt fejezi ki az egalitárius nemzetségi társadalom elnevezés.) Az emberiség eddigi történetének mintegy 99%-át egalitárius társadalmakban töltötte (Service 1977, 32.). A földművelésre történő áttéréssel azonban – éppen a nemzetségi társadalom leszármazási elvére épülve – az egyenlőség viszonyai fölbomlottak és hierarchikus törzsi-nemzetségi társadalmak jöttek létre.


II. AZ ÁLLAM ÉS A JOG EREDETE b) A törzsi-nemzetségi társadalmak (vagyis a fejlettebb zsákmányoló és a kezdetleges termelő-gazdálkodó társadalmak) alapvető társadalmi egységei, társadalmi integrációi, közösségei a nemzetségek voltak. A nemzetségek részben valódi, részben vélt rokonság, közös őstől eredeztetett leszármazás alapján, vagyis vérségi alapon különültek el egymástól. A nemzetségek mellett a fejlődés során további, több nemzetséget átfogó társadalmi egységek jöttek létre, ezek azonban a nemzetségek alapvető szerepét nem szüntették meg. Ilyen egységek voltak az egymással szorosabb kapcsolatban álló, többnyire túlzottan nagy létszámúvá vált nemzetségek szétválásával létrejött nemzetségeket átfogó testvérnemzetségek (az általánossá vált görög elnevezéssel: frátriák), a több rokon testvérnemzetséget átfogó törzsek és a több törzset egyesítő törzsszövetségek. A nemzetségek, testvérnemzetségek és törzsek közötti kapcsolódás szintén a részben vélt, részben valódi rokonság alapján történt, míg a törzsszövetségek tudatos szövetségkötés alapján a fejlődés viszonylag kései szakaszában többnyire külső fenyegetés hatására és ezért nem is mindenhol jöttek létre, noha az etnikai rokonságnak itt is általában jelentős szerepe volt. Ezeknek az átfogóbb egységeknek a szerepe és jelentősége a különböző népeknél igen eltérően alakult. A nemzetségeken belül – a termelési viszonyok változásával és azoknak hatására – alakultak ki a családok. „A gyűjtögető-vadászó népeknél a családnak még kevés szerepe volt, de fejletlen formában már megjelent.” (Láng 1978, 30.) A törzsi-nemzetségi társadalmak alapstruktúráját jelentő, vagyis az egyedeknek a társadalomban elfoglalt helyét alapvetően megszabó, nemzetségekből, testvérnemzetségekből, törzsekből és törzsszövetségekből fölépülő nemzetségi szervezet négy alapvető funkciót töltött be, vagyis a nemzetségi szervezet – a társadalmi lét említett négy szférájának megfelelően – egyidejűleg volt vérségi-rokonsági szervezet, a termelés szervezete, a közélet szervezete és a kultikus-eszmei összetartozást biztosító szervezet. c) A nemzetségi szervezet mint vérségi-rokonsági szervezet alapjaiban rendezte az egyedek egymás közötti, személyközi (interperszonális) viszonyait. Ennek megfelelően – megszabta azt, hogy milyen ágon tartják számon a leszármazást és így a rokonságot (az ún. matrilineáris nemzetségek vagy más néven klánok csak anyagi ágon, az ún. patrilineáris nemzetségek vagy más néven gensek pedig csak apai ágon, a klán-gensek pedig mindkét ágon); – megszabta a párválasztási lehetőségek körét (a nemzetség exogám közösség volt, vagyis a nemzetségen belüli szexuális kapcsolat tilos volt); – megszabta azt, hogy az új család a férj vagy a feleség nemzetségének a keretében élt és termelt-e (előbbi esetben patrilokális, az utóbbi esetben matrilokális rendszerről van szó); – megszabta a nőknek és a férfiaknak a társadalomban elfoglalt helyét (amit korábban leegyszerűsítve a matriarchátus és a patriarchátus ellentétével ragadtak meg); – megszabta azt, hogy az adott személy elsősorban kinek a támogatására számíthat, illetve kinek a támogatására köteles. d) A nemzetség mint termelési szervezet alapvető gazdasági egysége, termelési közössége az ún. nemzetségi közösség volt. Ez nem volt egészen azonos a nemzetséggel, mivel a nemzetség tagjain kívül azok ott élő házastársait és „nem rokon” gyermekeit is magában foglalta. Nem tartoztak bele viszont a nemzetségnek azok a tagjai, akik családi kapcsolataik miatt más nemzetségi közösségekben éltek. A nemzetségi közösségek termelőtevékenysége a területi csoportokhoz hasonlóan zsákmányoló jellegű volt, a korábbi fejlődési fokhoz képest azonban megnőtt a vadászat és ezen belül is a nagyvadvadászat jelentősége, amit a termelőerők fejlődése tett lehetővé. A zsákmányolás következtében a nemzetségi közösségek életmódját is az egy nagyobb területen belüli vándorlás és időleges letelepedés jellemezte. A nemzetségi társadalmak tulajdonviszonyait is a legfontosabb termelőeszköznek, a földnek a közösségi tulajdona jellemezte, ami a földterület közös védelmében és közös használatában fejeződött ki. A munkamegosztás viszonyait az jellemezte, hogy a föld közös használata közösen végzett zsákmányoló jellegű termelőtevékenységet is jelentett, természetesen az adott tevékenység jellegének (például nagyvadvadászat, gyűjtögetés) megfelelő mértékben. Ezzel szemben a kifejezett termelőtevékenység – például szerszámkészítés – általában egyedi tevékenység volt. A vadászat és különösen a nagyvadvadászat szerepének a növekedése ezért a munkamegosztás fejlődését vonta maga után: egyrészt a nemek közötti természetes munkamegosztás általánossá vált, másrészt az uralkodó „párhuzamos munkamegosztás” mellett kialakultak bizonyos elkülönült feladatok is.


II. AZ ÁLLAM ÉS A JOG EREDETE A közös tulajdon és a közös munkavégzés következtében az elosztás és a fogyasztás is közösségi keretek között zajlott le. A nemzetségi közösség tehát a területi csoportokhoz hasonlóan a tulajdon, a munkavégzés és az elosztásfogyasztás közössége volt. Az egyének szükségleteinek a kielégítését a nemzetségi szervezet tette lehetővé, azon kívül ezek a szükségletek – a természetnek való nagyfokú kiszolgáltatottság miatt – nem voltak kielégíthetők. Az egyéni szükségleteket tehát a közösség közvetítette, maga a közösség társadalmi szükséglet volt. A nemzetségi szervezetnek ezt a szerepét még az jellemezte, hogy ugyanaz a közösségi szervezet mindenki számára biztosította – vagyis közvetítette – szükségletei kielégítését és fordítva: mindenki számára ugyanaz (és csak ugyanaz) a közösségi szervezet közvetítette szükségletei kielégítését. Másként megfogalmazva ez azt jelentette, hogy egyrészt a közösség minden egyes tagja számára a szükségletkielégítés társadalmi föltételei azonosak voltak, másrészt pedig a fejlettségnek ezen a fokán az egyéni szükségletek elemi szintűek, tehát differenciálatlanok és csaknem azonosak voltak. Ezért a közösség tagjainak szükségletkielégítésük társadalmi föltételeihez való viszonyai – vagyis érdekei–is azonosak voltak. A nemzetségi közösséget tehátaz érdekazonosság jellemezte. (Félreértések elkerülése végett: az érdekazonosság a közösséghez való viszonyban fejeződött ki, ami tehát nem zárta ki a személyes jellegű konfliktusokat.) Ezen az érdekazonosságon nyugodott a közéletnek a nemzetségi társadalomra jellemző sajátos formája. e) A nemzetségi szervezet mint a közélet szervezete, a nemzetségi társadalom intézményi szférája azt a funkciót töltötte be, hogy az esetleges külső támadásokkal szembeni védekezés megszervezésével és az esetleges belső konfliktusok rendezésével biztosította a közösségnek mint társadalmi szükségletnek a fönnmaradását. Ez a társadalmi normák és a döntéshozatal rendjében nyilvánult meg. A nemzetségi szervezetet mint a közélet szervezetét a döntéshozatalt illetően mindenekelőtt a szintenként tagolt primitív önkormányzat jellemezte. Önkormányzat volt, mivel a közösség ügyeiről demokratikus formák alkalmazásával közvetlenül vagy választott képviselői útján maga a közösség döntött. Ennek az önkormányzatnak az alapját a közösség tagjainak érdekazonossága és egyenlősége képezte. Primitívnek nevezzük ezt az önkormányzatot, mivel kevés tisztség jön csak létre, nincs differenciált és állandósult hierarchia, a szokások szinte mindent előírnak, így viszonylag ritkán kell dönteni. A döntéshozatal rendjét alapvetően a tekintély szabta meg, a hatalmi viszonyoknak még csak a csírái alakultak ki. Ez a primitív önkormányzat szintenként tagolt volt, vagyis a döntéshozatal demokratikus rendje a törzsi-nemzetségi társadalom szerveződésének valamennyi szintjén kialakult a nemzetségtől a törzsszövetségig, de a különböző szinteken eltérően alakult ki és a szintek jelentősége is eltérő volt. Döntő jelentősége volt a nemzetségnek mint alapegységnek és az adott nép esetében legmagasabb szintű egységnek, vagyis a törzsnek vagy törzsszövetségnek; a közbeeső szintek (frátriák, illetve törzsszövetség kialakulása esetén a törzsek) szerepe elmosódottabb volt. A nemzetségi szervezetnek mint a közélet szervezetének a formái az egyes népeknél eltérőek voltak. Ezek a különbségek egyrészt arra vezethetőek vissza, hogy a természeti föltételek eltérőek és ennek következtében a konkrét termelőtevékenységek is különbözőek voltak. A törzsi-nemzetségi társadalmak közéletének a megértése szempontjából azonban sokkal jelentősebb a különbségek másik oka. Eszerint ugyanis a törzsi-nemzetségi társadalmak fejlődtek, és a kutatók által leírt közösségek is a fejlődés különböző fokain álltak. „A törzsek széles skáláját mutatják az evolúciós fejleményeknek…, melynek végpontjain két radikálisan különböző típus áll szemben egymással. A skála alacsonyan fejlett végén… társadalmilag és politikailag széttagolt, gazdaságilag differenciálatlan és szegényes törzsek állnak… Legfejlettebb formájában, a központosított törzsben azonban a törzsi kultúra már az állam bonyolult struktúráját előlegezi.” (Sahlin 1973, 168–169.) A közélet szervezetében megfigyelhető különbségek ellenére azonban néhány általánosan jellemző vagy tipikus vonást kiemelhetünk. A nemzetség szintjén az alapvető kérdéseket közvetlenül a nemzetség maga, a nemzetségi tagok gyűlése vagy más néven a nemzetségi tanács döntötte el. A nemzetségi tanács a nemzetség összes felnőtt férfi- és nőtagjának demokratikus gyűlése volt, amelyben mindenkinek egyformán volt szavazati joga. Ez a tanács választotta meg és mozdította el a különböző vezetőket, döntött a háború és a béke kérdésében (ebben azonban a törzs, illetve a törzsszövetség bizonyos fokig korlátozta a nemzetséget), határozott a nagyobb vadászatokról, megállapította a vérbosszú kötelezettségét vagy az engesztelő vérdíj összegét, döntött a nemzetségbe való befogadás kérdésében. A nemzetség tagjainak a döntésben való részvételét az egyenjogúság jellemezte, ez azonban nem jelentette befolyásuk egyenlőségét, mivel az idősebb, tapasztaltabb férfiaknak nagyobb tekintélye, a döntésekbe nagyobb beleszólása volt, mivel a többiek inkább hallgattak véleményükre. A nemzetségre vonatkozó további, kisebb jelentőségű kérdéseket a nemzetség már nem közvetlenül, hanem közvetve, választott vezetők útján döntötte el.


II. AZ ÁLLAM ÉS A JOG EREDETE A vezetők döntési lehetőségei behatároltak voltak, önkényes döntésekre nem kerülhetett sor. Ezt a következő szervezeti megoldások biztosították: 1. A vezetői funkciók elkülönülése a fejlődés során változott: – Az első időszakban még nem alakultak ki állandó vezetői funkciók, nem volt állandó főnöki hivatal, a vezetés átengedése az egyik ember kezéből a másikéba a tervezett tevékenység típusától függött (Service 1973, 64.). Azokat fogadták el vezetőnek, akik személyes tulajdonságaiknál fogva kiemelkedtek a többiek közül. Ezek az ún. nagy emberek (big man) nagyobb befolyásra, tekintélyre tettek szert. – A későbbi fejlődés során a vezetői funkciók állandósultak, a megbízások hosszabb időre szóltak, azonban a több, egymást részben ellensúlyozó funkció megakadályozta a vezetői önkény kialakulását. Ilyen vezetői funkciók a békebeli vezető, a hadvezér és a vallási vezetők voltak. A vezetői funkciók állandósulásával kialakultak a kezdetleges hatalmi viszonyok. 2. A vezetői minőség azon alapult, hogy őket az egész nemzetség elfogadta, illetőleg választotta és bármikor elmozdíthatta. 3. Az elfogadás vagy választás során a személyes képességekre és tulajdonságokra voltak tekintettel. 4. A vezetőknek döntéseik végrehajtásához általában nem álltak rendelkezésükre kényszerítő eszközök, a néptől, a közösségtől elkülönült közhatalmi szervezetre nem támaszkodhattak. A döntések érvényesülése elsődlegesen a vezetők tekintélyén és a vezetettek beleegyezésén nyugodott. Service találó megfogalmazásával élve: „a vezetés alapvetően tanácsadó és nem végrehajtó hatalom ebben a társadalmi típusban” (Service 1973, 66.). 5. Az előzőekből következően a vezetők semmiféle kiváltságot nem élveztek, hanem elsők voltak az egyenlők között (általánosan használt latin kifejezéssel: primus inter pares). 6. Mivel a termelési folyamat és így az életmód változása igen lassú volt, a fölvetődő problémákra a tradíciók, a szokások csaknem mindig választ adtak, ami jelentősen behatárolta a vezetők által hozható döntések körét. A törzsek (illetve törzsszövetségek) szintjén az alapvető kérdésekben – mindenekelőtt a háború és béke, valamint a szövetségkötés kérdésében – a nemzetségek választott és visszahívható képviselőiből álló törzsi tanács döntött, a vitában azonban a törzs valamennyi tagja részt vehetett. A törzsi tanács az általa választott vezetők tevékenységét szigorúan ellenőrizte, döntési lehetőségei a nemzetségi vezetőkhöz hasonlóan behatároltak voltak. A nemzetségi szervezetnek mint a közélet szervezetének második lényeges vonásaként a néptől elkülönült közhatalmi szervezet, helyesebben erőszakszervezet hiányát kell kiemelnünk: a közösség kényszerítő, fegyveres ereje – amelynek alkalmazására kifelé, más közösségekkel szemben került sor – azonos volt magával a fölfegyverzett nemzetséggel, pontosabban a nemzetség fölfegyverzett felnőtt férfi tagjaival, vagyis nem alakult ki olyan csoport, amelyik a nemzetség többi tagjától abban különbözött volna, hogy szükség esetén kizárólagos feladata lett volna a fegyveres erőszak alkalmazása. Ezt a mindenki által űzött vadászat technikailag, az általános érdekazonosság társadalmilag lehetővé, a közösség védelmének a hatékonysága pedig szükségessé tette. A nemzetségi szervezet harmadik lényeges vonásaként ebben az összefüggésben azt kell hangsúlyoznunk, hogy a nemzetségek mint alapvető közösségek belső életét, tagjaik tevékenységét, a nemzetségek egymás közötti kapcsolatait, a közélet szervezetének működését szokásokból, sajátos tabu- és rituális szabályokból, együttműködési és a vérbosszúval összefüggő szabályokból álló normarendszer szabályozta. Ez a normarendszer a nemzetség tagjainak minden cselekvését, minden tevékenységi szféráját rendezte: a termelőtevékenységet, a javak elosztását, a tárgyak használatát, a családi és nemi kapcsolatokat, az illendő viselkedést, a közéleti tevékenységet, a hadviselés módját stb. Szinte minden szituációra volt szokás, csaknem minden fölvetődő problémát a szokások segítségével oldottak meg, ritkán volt tehát szükség ettől független egyéni vagy közösségi döntésre. A nemzetségi társadalom normarendszere továbbra is primitív, a területi csoportok normarendszerénél azonban fejlettebb volt. A normák érvényesítését alapvetően továbbra is közvetlenül a közösség és a közvélemény biztosította, azonban ebben a folyamatban egyes személyek – idősebbek, rokonok, varázslók – egyre inkább kitüntetett szerepet játszottak.


II. AZ ÁLLAM ÉS A JOG EREDETE Az életkorhoz és bizonyos rokonsági pozíciókhoz nagyobb tekintély kapcsolódott, amit szintén fölhasználtak a normák betartása érdekében és a konfliktusok megoldása során. A közösségen belüli érintkezési viszonyokhoz kapcsolódó normák mellett megjelent a nemzetségek közötti kapcsolatok kezdetleges szabályozása, a vérbosszú. A nemzetségi társadalmak normarendszereihez mindinkább mitikus, mágikus, túlvilági elemek kapcsolódtak. Az elképzelt természetfölötti lényeket kezdetben a normák védelmezőinek, érvényre juttatóinak, majd azok alkotóinak tekintették. Ezen elképzelés alapján a normák értelmezésében és érvényre juttatásában egyre nagyobb szerepet játszottak a varázslók, majd a papok. A törzsi-nemzetségi társadalom normarendszere a nemzetség tagjainak egységén, érdekazonosságán és egyenlőségén nyugodott, ezért a szabályok önkéntes követése volt a jellemző. Érvényesülésüket a nemzetség tagjainak az egyetértése, a közvélemény kényszere biztosította, külön érvényesítő-kikényszerítő apparátus nélkül. (Ez utóbbi egyébként néptől elkülönült közhatalom nélkül nem is alakulhatott ki.) Ugyanakkor a fejlődés során a szabályok értelmezésében, a vitás esetek eldöntésében fokozatosan megnő a nagyobb tekintéllyel rendelkező vezetők szerepe. Ezek ugyan a konfliktusban álló felekre kötelező döntéseket nem hozhattak, a konfliktusokat közvetítéssel igyekeztek megoldani, tekintélyük miatt azonban az érintettek általában elfogadták javaslataikat. f) A nemzetséget mint kultikus-eszmei összetartozást biztosító szervezetet a mítoszok, a kezdetleges vallásos elképzelések és rítusok azonossága jellemezte. Ez elsősorban a közös eredet, leszármazás mítoszán és közös rítusok gyakorlatán keresztül tudatosította a nemzetség tagjainak összetartozását és a környezetükben élő más nemzetségekhez való viszonyát. A mítoszok és a kezdetleges vallásos elképzelések jelentős mértékben hozzájárultak a nemzetségi társadalom normáinak az érvényesüléséhez, stabilizálták a nemzetségi társadalmat, s lehetővé tették a nemzetségek megváltozott tartalommal és formában való továbbélését akkor is, amikor a nemzetségi társadalom alapjául szolgáló termelőtevékenység átalakult.

3. 3. Az ősi társadalmak differenciálódása. A hierarchikus nemzetségi társadalmak Az előzőekben általában jellemzett őstársadalmak között természetesen jelentős különbségek voltak, amelyek elsősorban az eltérő természeti adottságokon, a környező közösségekkel való kapcsolatok, érintkezések gyakoriságán és háborús vagy békés jellegén alapultak, s mindenekelőtt a zsákmányoló tevékenység konkrét formájában (gyűjtögetés, vadászat, halászat szerepe, specializáltsága), valamint a közösségek nagyságában és eltérő szervezettségében fejeződtek ki. Az itt vázolt mennyiségi különbségek mellett mintegy 10 000–12 000 évvel ezelőtt a további fejlődés menetét megszabó, az állam és a jog kialakulásához vezető minőségi differenciálódás következett be. Ennek a differenciálódási folyamatnak az egyik lényeges oka az volt, hogy ekkoriban alakultak ki Földünkön a mainak megfelelő, ún. neotermikus éghajlati viszonyok, ami a közösségek életföltételeire földrajzi szélességenként eltérően hatott. Észak-Európában a ligetes tundra erdővé alakult, ami a nagyvadak csökkenésével járt, és ez a specializálódott vadászat tendenciáját visszafordítva a nem specializálódott vadászatot, halászatot, gyűjtögetést stabilizálta. Délnyugat-Ázsiában – a mai Jordánia, Izrael, Libanon, Szíria, Irak, Irán területén elhelyezkedő ún. „termékeny félhold” vidékén – a fejlődés más irányt vett: megkezdődött a specializált vadászatról és gyűjtögetésről az állattenyésztésre és a földművelésre való áttérés hosszú történelmi folyamata, a földművelő-állattenyésztő társadalmak elkülönülése és kiemelkedése. Ennek az elkülönülési és kiemelkedési folyamatnak az első szakaszát az jellemzi, hogy a specializált vadászat a gyűjtögetés intenzívebbé válásával együtt bizonyos állatés növényfajták kiválasztásához vezetett. A második szakasz az ún. neolit forradalom, amelynek a lényege az állatok és növények háziasítása és a korábban állandóan kóborló közösségeknek az előhegységek övezetében való időleges letelepedése volt. Ez a neolit forradalomnak nevezett világtörténelmi jelentőségű áttörés a szaktudományok mai ismeretei szerint először a Közel-Keleten ment végbe; vitatott viszont, hogy a más területeken is lezajlott hasonló folyamatok eredeti fejlődés eredményei-e, vagy pedig a közel-keleti vívmányok hatására következtek be. A neolit forradalom következtében komplex, földművelő-állattenyésztő kultúrák alakultak ki, amelyek az ún. erdőirtásos földművelésen nyugodtak: az erdő meghatározott részét kiirtották, fölégették, majd a föld termőképességének a csökkenése után a közösség továbbvándorolt. A földművelésnek ezt a módját a közösségek szétszórtsága és a rendelkezésre álló bőséges földterület tette lehetővé. Ez a termelési mód ideiglenes letelepedéssel járt, vagyis a letelepedés folyamata is fokozatos volt, ami a zsákmányoló társadalmi 53 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

II. AZ ÁLLAM ÉS A JOG EREDETE formának földközösségi-földművelő társadalmi formává való átalakulásával járt. A föld hasznosítását az egyének számára továbbra is a közösség biztosítja, de már nemcsak közvetlenül, mint közös védelmet biztosító és közös zsákmányolást végző egész közösség, hanem a termelőtevékenység nagy részét végző nagycsaládi közösségek birtoklása útján is. A nemzetségi közösség mint termelőközösség struktúrája némiképpen módosul, de a még csak ideiglenes letelepedés miatt megmarad nemzetséginek: kialakul a „tisztán” nemzetségi földközösségnek, a részben és időlegesen családi földbirtoklásnak és a zárt naturálgazdálkodó településnek az egysége. A fejlődés harmadik szakasza a neolit forradalom nyomán kialakult és az előzőekben jellemzett földközösségi forma virágkora és annak alapján a hierarchikus nemzetségi társadalmak kialakulása. Az előző szakasz korai földművelő közösségei „gazdaságukat annyira kifejlesztették, hogy képesek voltak tartósan megtelepedni a hegyek lábánál fekvő környezetben épített állandó lakhelyeken” (Clark 1976, 132.). Lényeges változások következtek be ezzel a nemzetségi társadalmak intézményi szférájában. A nemzetségi társadalmakban benne rejlő, belső sajátosságaiból következő (immanens) tendenciák a mezőgazdasági termelésre való áttéréssel fölerősödtek, és ennek következtében az egalitárius nemzetségi társadalmak hierarchikus nemzetségi társadalmakká alakultak át. Ez többnyire együtt járt a szegmentáris nemzetségi társadalmak központosított törzsi társadalmakká való átalakulásával. Ily módon létrejöttek az ún. törzsfőnökségek (Häuptlingstum, chiefdom). A törzsfőnökségek vagy központosított törzsek az egalitárius nemzetségi társadalmak és az állam közötti fejlődési fokként az államhoz vezető fejlődés során mindenhol kialakultak (Service 1977, 122.). A „nagy emberek” és a korlátozott hatáskörrel rendelkező vezetők az egalitárius társadalmakban is törekedtek arra, hogy pozíciójukat fiaikra átörökítsék. Ez a törekvés azonban hol sikeres volt, hol nem, mindenesetre szokássá még nem vált, még nem intézményesült. A földművelésre való áttéréssel a család gazdasági jelentősége megnőtt, ami a nagy emberek, illetőleg a vezetők esetében is a gazdasági pozíciók megerősödésével és a presztízs növekedésével járt. A viszonylagos gazdagság és az ahhoz kapcsolódó presztízs viszont már átörökíthető volt (vö. Service 1977, 107.). Így számos közösségben a primogenitúra – a legidősebb fiú öröklése – szokásossá vált. Ezzel a vezetés hatalma és stabilitása időben és terjedelemben abban a mértékben nőtt meg, ahogyan a vezetés hatásköre intézményesedett (Service 1977, 109.). Ugyancsak a nemzetségi társadalmak immanens tendenciája volt, hogy a vezetők köré követők, alárendeltek csoportosultak. („Ha a személyes hatalom valamilyen formája létrejött és intézményesült, adott időszakra különféle alárendelt hivatalok jönnek létre, így hierarchia képződik. Ez a hivatali hierarchia minden főnökség esetében öröklődővé válik, így tartós társadalmi rétegek alakulnak ki.” Service 1977, 106–107.) A földművelésre való áttérés – a kölcsönös ajándékozás szokásához kapcsolódóan – szintén ezt a tendenciát erősítette, majd az ajándékozás gyakorlatának újraelosztóvá válása – a vezető a követőitől kapott ajándékokat újra szétosztotta – a vezető pozícióját tovább stabilizálta (Service 1977, 108.). A törzsfőnökségek kialakulásában a döntő tényező a letelepedett közösségek közötti csere volt, amit gyakran indokolttá tett az ökológiai föltételek különbsége. Ez a közösségeken, falvakon belül a cserére szánt javak összegyűjtésével és a csere útján szerzett javak szétosztásával járt. Ezt az újraelosztást(redisztribúciót) a vezetők végezték. Service mutat rá, hogy a javak újraelosztása és a vezetés kiemelkedése és állandóvá válása szorosan összekapcsolódott. Abban a mértékben, ahogy a redisztribúció kiterjedtté és formalizálttá vált, a vezető hatalma is szélesedett és formalizálódott, pozíciója mind hasznosabbnak és szükségesebbnek mutatkozott. És megfordítva: minél jobb és minél stabilabb volt a vezetés, annál több funkcióhoz jutott a cserével kapcsolatban. A vezetés erősödése növelte a csere szerepét, ami fokozta az egyes közösségek specializálódását és ezzel a cserére való ráutaltságukat, közvetve pedig a vezetők fontosságát (Service 1977, 109.). Bizonyos, a cserének és a redisztribúciónak kedvező földrajzi körülmények a kezdetleges vezetéssel összekapcsolódva a centralizált hatalom intézményesített rendszerével járó státushierarchia kialakulását segítették elő (Service, 1977, 110.). Az örökletes hierarchia kialakulása nemcsak a közösségek közötti specializálódás és redisztribúció hatékonyságát fokozta, hanem más feladatok ellátásának lehetőségét is növelte. A centralizált hatalom hatékonyabban tudott háborúzni, békét kötni, azt megvédeni, és a kormányzás belső problémáit is oly módon tudta megoldani, ahogyan az az egalitárius társadalmakban lehetetlen volt. A legnyilvánvalóbban ezt a nagy középületek építésére irányuló közmunkák szervezése mutatja (Service 1977, 113.). A főnöki pozíciók és a státushierarchia intézményesedésével, illetőleg a primogenitúra révén történő időbeli stabilizálódásával a társadalom rokonsági szervezete is átalakult, a közös – többnyire mitikus – őstől való leszármazás távolsága alapján hierarchizálódott. Ily módon az egyes nemzetségek – és azok főnökei – között hierarchikus függőségi viszonyok jöttek létre.


II. AZ ÁLLAM ÉS A JOG EREDETE A hierarchikus nemzetségi társadalmak létrejötte az ősök vallásos kultuszának az általánossá válásával járt együtt, ami viszont a főnököknek mint az istenként tisztelt mitikus őshöz legközelebb álló személyeknek a vallásos tiszteletével párosult. Számos közösségben maguk a főnökök voltak az őskultusz legfőbb papjai is. A törzsfőnökségek tehát teokráciák voltak, olyan hatalmi berendezkedések, amelyekben a vallási és a világipolitikai elem összeolvadt. A törzsfőnökségek ebből következően az egalitárius társadalmakból fokozatosan jöttek létre, és az államok kialakulásának előzményét képezték (Service 1977, 40.). Ezeket centralizált irányítási szintek, a tisztségek állandósulása, öröklődő hierarchikus státusok és az azokhoz kapcsolódó arisztokratikus etosz jellemezték, de hiányzott belőlük az erőszakos elnyomás formális apparátusa. Szervezetük mindenütt teokratikus volt, a tekintélynek való engedelmességet a pap-törzsfőnök köré központosított vallási közösség biztosította (Service 1977, 40.). A legfőbb főnök és a legfőbb pap gyakran, ha nem is mindig, azonos volt. A papság azonban mindig szakrális méltóságot kölcsönzött a törzsfőnöknek (Service 1977, 130.). A hierarchikus nemzetségi társadalom normái megmaradtak, bár igen lényeges új normákkal egészültek ki: a kialakuló hierarchiát, a főnököket és a törzsi-nemzetségi arisztokráciát védő normák, tabuk rendszerével. Ezzel megjelenik a majdani közjog csírája (Service 1977, 123., 126.). A hierarchikus törzsi-nemzetségi társadalmak fontosabb normái vallási megerősítést is nyertek. Az isteni eredetű főnöknek vagy parancsainak a megsértése egyben az istenek megsértését jelentette, így azokhoz túlvilági szankciók is kapcsolódtak. Más fontos tabuk és szokások is vallásos jelleget nyertek, a kevésbé fontos normák viszont nem. A hierarchikus törzsi-nemzetségi társadalmakat tehát a szakrális és a profán normák kettőssége jellemezte. Ez egyszerre fejezte ki a társadalom bizonyos normáinak egységesülését, homogenizálódását és differenciálódását. Lényeges változások következtek be a társadalmi normák érvényesítésének a mechanizmusában. Az egalitárius nemzetségi társadalmakra jellemző közvetlen normaérvényesítés a hierarchikus nemzetségi társadalmakban is megmaradt, elsősorban e társadalmak kisebb egységeiben. Emellett a normák érvényesítésének, a szankciók megállapításának fórumai a főnökök és papok személyében egyre inkább elkülönültek, mindenekelőtt a szakrális normák esetében. A társadalom egyedei közötti konfliktusok föloldása (a majdani magánjog előzményei) esetében erősödött a közvetítő harmadik személyek szerepe. A közvetítést egyre inkább a főnökök vagy papok végzik, akik ennek során nagymértékben támaszkodhatnak tekintélyükre. Döntéseik ugyan nem kényszeríthetők ki és ebben az értelemben nem kötelezőek – ezért is beszélünk közvetítésről és nem bíráskodásról –, ám a közvetítők tekintélye miatt azokat általában elfogadják és betartják. Fizikai hátrány alkalmazására vagy azzal való kényszerítésre ritkán kerül sor, és azt akkor sem valamilyen elkülönült apparátus alkalmazza, illetőleg hajtja végre, hanem vagy a sértett, vagy – a szakrális normák megsértése esetén – a vallási közösség, vagy maga a normasértő (például öngyilkosság útján). A normaérvényesítés mechanizmusának változása a szankciók bővülésében is kifejeződött. Egyrészt a főnökök által megvalósított redisztribúció sajátos jutalmazásra és büntetésre adott lehetőséget, másrészt pedig jelentős szerepet játszottak a már említett túlvilági vallási szankciók. A hierarchikus nemzetségi társadalmak és a nekik megfelelő teokratikus törzsfőnökségek kedvező formának bizonyultak a mezőgazdasági termelés számára, ami annak további elterjedését eredményezte, többek között olyan területekre is, ahol a kialakulás föltételei hiányoztak ugyan, de a termelékenység már elért szintjéhez képest éppen ott voltak adottak a továbbfejlődés lehetőségei. Clark – igen szemléletesen – így ír erről: „A letelepült életmód először az Iráni Fennsíktól Anatóliáig és Levantéig húzódó magasföld vidékén fejlődött ki, mégis a Tigris–Eufrátesz, a Nílus és az Indus nagy folyóvölgyeinek árterein történt, hogy a legkorábbi városi és írással rendelkező társadalmak kialakultak. Míg a magasföldek nagy mennyiségben kínálták a letelepült életmód alapjait biztosító háziállatok és gabonafélék elődeit, és ugyanakkor gazdagok voltak a valóban fejlettebb anyagi kultúra létrehozásához szükséges kövekben, ásványokban és épületfában, addig a folyóvölgyekből mindezek hiányoztak. Másfelől viszont potenciálisan rendkívül gazdagok voltak. Csupán fegyelemre volt szükségük az öntözés lehetőségeinek kihasználásához. Ez a fegyelem a politikai integráció magasabb szintjét követelte, mint amelyet eddig a felföldi völgyekben ismertek. A nagy folyók pedig már önmagukban is alkalmas artériák voltak az egységes államok összekapcsolására. Azon a földön, ahol Sumer kialakult, hiányzott az építőkő, sőt a fa is (eltekintve a pálmatörzsektől), nem beszélve az ásványokról. Éghajlata száraz volt, és folyói nem idéztek elő a Níluséhoz hasonló évenkénti áradásokat. Mégis a lehetőségek földje volt. A talaj potenciálisan termékeny volt, és jutott víz az öntözésre is. Minthogy a Délnyugat-Ázsiában már széles körben elért technikai színvonal és mindenekelőtt a szükséges méretű közmunkák lehetősége adott volt, elegendő élelmet lehetett termelni az egyre komplexebb társadalmak eltartására. A nagy folyók, amelyek lehetőséget nyújtottak a politikai ellenőrzés gyakorlására, megkönnyítették a nyersanyagforrások megközelítését is a távoli hegységekben. Bárki óriási lehetőségekkel rendelkezett, aki képes volt előnyösen felhasználni ezeket a viszonyokat.” (Clark 1976, 140–


II. AZ ÁLLAM ÉS A JOG EREDETE 141.) A földművelő közösségeknek ez az elterjedése a különböző közösségek közötti cserekapcsolatok kiterjedésével és gyakoribbá válásával járt. Az eltérő természeti föltételek között különféle komplex állattenyésztő-földművelő kultúrák alakultak ki, vagyis megkezdődött a mezőgazdaságra épülő társadalmak különböző formáinak, típusainak a fokozatos kialakulása, ami azután végül az első államokhoz vezetett el. Ebből a szempontból az említett differenciálódási folyamatnak különösen két típusa jelentős: a folyóvölgyekben letelepedett közösségek öntözéses földművelő társadalmakat hoztak létre, a füves sztyeppéken pedig nomád állattenyésztő társadalmak jöttek létre. Először a fejlődés elsőnek említett útját tekintjük át, mivel a történetileg első államok Mezopotámiában ennek a fejlődésnek az alapján jöttek létre, s ezt tekinthetjük az állam kialakulása ázsiai útjának, eredeti, klasszikus formájának.

4. 4. Az állam és a jog kialakulásának ázsiai útja 4.1. Az „ázsiai út” terminusról Az állam és a jog kialakulásának világtörténelmi perspektívában első és eredeti útját a sokak által elfogadott, bár kétségtelenül pontatlan elnevezéssel az állam és a jog kialakulása ázsiai útjának nevezzük. A nemzetségi társadalom fölbomlásának és az állam kialakulásának ez az útja nem csak Ázsiában jött létre. A földművelésre való áttérés és a nemzetségi társadalom ezzel járó átalakulása más területeken is – így például Egyiptomban, Fekete-Afrikában, Amerikában – számos vonatkozásban, a részletekben való jelentős különbségek ellenére, az ázsiaihoz hasonló fejlődést eredményezett. Az „ázsiai” jelző használata tehát nem jelent semmiféle területi körülhatárolást, sőt némiképpen félrevezető is. A kifejezés sokak által hagyományosan elfogadott használatát azonban az indokolja, hogy ez a történelmi folyamat legkorábban az ázsiai kontinensen ment végbe, az európai fejlődésre az egyiptomi civilizáció mellett az itt kialakult államok hatottak, és ennek következtében a modern társadalomtudomány erről a területről rendelkezik viszonylag régóta a legtöbb adattal. Az állam kialakulásának ez az útja összefügg az ún. ázsiai termelési mód kérdésével. Az ázsiai termelési mód tágabb értelemben véve – mint arról az őstársadalmak kapcsán már volt szó – az őstársadalommal mint az emberi történelem első, eredeti társadalmi-gazdasági formációjával azonos, pontosabban annak felel meg. Ez a tágabb értelmezés azt fejezi ki, hogy az ősi társadalmakat az intézményi szférában végbement jelentős változások ellenére is a termelés alapvető mozzanatainak – a termelő egyéneknek, közösségeiknek és a földnek mint alapvető termelési eszköznek – a kapcsolatát hosszú időn át, a fejlődés viszonylag kései fokáig ugyanez a struktúra, mindenekelőtt a föld köztulajdona jellemzi. A tágabb értelemben vett ázsiai termelési mód kategóriája tehát a folyamatosságot hangsúlyozza. A szűkebb értelemben vett ázsiai termelési mód az őstársadalom fejlődése utolsó szakaszának a sajátosságait, a különbséget, a megszakítottságot hangsúlyozza. A szűkebb értelemben vett ázsiai termelési mód kifejezéssel a törzsi-nemzetségi társadalom fölbomlása során kialakuló, a föld köztulajdonán és legalábbis részleges magánbirtoklásán, az állam gazdasági szervező, többlettermék-elvonó (adóztató) és újraelosztó (redisztributív) tevékenységén nyugvó termelés sajátosságait jelöljük. Az ázsiai termelési mód kategóriájának a tartalma alapján válik nyilvánvalóvá, hogy ez az „ázsiai” út képezi az állam és a jog kialakulásának történelmileg első és egyben eredeti, természet adta útját, amely nem tételezi föl más civilizációk, más államok létezését. Ez az összefüggés teszi ezt az ázsiainak nevezett fejlődési folyamatot rendkívül jelentőssé, indokolja viszonylag részletes tárgyalását. Ezen az úton jöttek létre az első civilizációk, az ún. korai magaskultúrák, melyek állami és jogi berendezkedését ázsiai típusú államnak és jognak nevezzük. Az állam kialakulásának ez az eredeti útja a tudomány mai ismeretei szerint a Föld hat területén valósult meg, méghozzá a következő időbeli sorrendben: Mezopotámiában, Egyiptomban, Észak-Kínában, az Indus völgyében, Észak-Peruban és Közép-Amerikában. Az állam és a jog kialakulásának ázsiai útját a következőkben Mezopotámia példáján mutatjuk be, noha az itt lezajlott folyamatnak nem minden eleme szükségszerű föltétele ennek a történelmi útnak. Sőt, az állam kialakulása ázsiai útjának az öntözéses földművelés sem szükségszerű velejárója, mint azt Közép-Amerika példája mutatja (noha az öntözéses földművelés nyilvánvalóan meggyorsította ezt a folyamatot). Ennek ellenére nem véletlen, hogy éppen a mezopotámiai fejlődés a példa. Először is a mai ismereteink szerint itt jöttek létre Földünkön az első államok, másrészt itt jól kitapinthatóak a korábbi fejlődéssel, a földművelés kialakulásával való kapcsolatok, végül Mezopotámia igen jelentős hatást gyakorolt a későbbi európai fejlődésre.



4.2. A kialakulás folyamata és szakaszai Az állam kialakulása ázsiai útjának előzménye a törzsi-nemzetségi társadalmak előzőekben vázolt differenciálódása, az állattenyésztés és a földművelés kialakulása volt. A példaként választott mezopotámiai fejlődésben az állam kialakulásának közvetlen előzménye az öntözéses földművelő társadalmak létrejötte volt. Az állam kialakulása ázsiai útjának, helyesebben ezen fejlődési út elsődleges mezopotámiai formájának három szakaszát különböztetjük meg: az egyszerű faluközösséget, a faluközösségi forma városközösségi államát és a despotikus birodalmakat.

4.2.1. Az egyszerű faluközösség A következő fejlődési foktól való elhatárolást szolgálva itt egyszerűnek nevezett faluközösség az előzőekből is következően a földművelő közösségeknek a folyóvölgyekben való letelepedésével jött létre, ennek megfelelően kiindulópontja a „magával hozott” nemzetségi földközösség és a hierarchikus törzsi-nemzetségi szervezet, amelyek a későbbi fejlődés során lényegesen módosultak, mivel az öntözéses földművelés fölerősítette és fölgyorsította a földművelő közösségek fejlődését. Ezek a módosulások egyrészt a fejlett földművelés által teremtett lehetőségekkel (többlettermék megjelenése hosszabb időn át tárolható, fölhalmozható gabona formájában, biztosított táplálkozás, ami növeli a népszaporulatot); másrészt a kis területen való állandó letelepedéssel (nagy népsűrűség, nagyfokú szervezettség, a közösségek egymás közelében élnek, közöttük az érintkezés intenzívvé válik); harmadrészt az adott földrajzi körülményeknek megfelelő vízgazdálkodáson alapuló földművelés sajátos szükségleteivel; végül a közösségen belüli munkamegosztásnak – az előző két tényezőből fakadó – intenzívebbé válásával magyarázhatóak. Azt is figyelembe kell vennünk, hogy a kövek, ásványi és faanyagok hiánya kereskedelmi kapcsolatok kialakulásához vezetett. A nemzetségi társadalom földközösségi formájához képest bekövetkező változásokat a következőkben foglalhatjuk össze: 1. A nemzetség mint vérségi-rokonsági szervezet megmaradt, ugyanakkor a vérségi elv egyben területi elvet is jelentett: a faluközösség és a nemzetségi közösség azonos volt. A törzs – továbbra is őrizve a vérségi összetartozás tudatát – az etnikailag azonos szomszéd falvakat átfogó területi közösséget is jelentett. 2. A termelési közösség közvetlen egysége megbomlott: a közvetlen termelőtevékenység sajátosságainak megfelelően a faluközösség továbbra is megmaradt termelőközösségnek, hiszen a vízszabályozás, az öntözés adott módja állandóan igényelte a közös munkát (eltérően például a közös erdőirtástól vagy a támadással szembeni védekezéstől); másrészt a család is a mezőgazdaságban rejlő individualizálódási tendenciák következtében viszonylag önálló termelőközösséggé vált, „a legkisebb gazdasági egység tehát a háztartás, az összetett vagy elemi család” (Huszár 1983, 62.) volt. A faluközösség és a család között tehát munkamegosztási viszonyok jöttek létre. A két termelőközösség viszonya a földművelés technikájától, a faluközösségi és a családi keretekben végzett munkafolyamatok arányától függött, a faluközösség, a közös munka azonban minden esetben nélkülözhetetlen volt. Ez a munka két értelemben is közös volt: egyrészt mint közvetlenül a közösség részére végzett munka, aminek a tudatosításában nagy szerep jutott a vallásnak; másrészt mint koordinált munka, ami a funkcionális munkamegosztás kialakulásához vezetett. Ezt a folyamatot a mindinkább szükségessé váló külső védelem is erősítette, s helyenként megjelent az örökletessé válás, a kasztosodás tendenciája is. A faluközösségnek és a családnak ez a kettőssége a tulajdonviszonyokat is módosította. A föld közösségi tulajdona nem szűnt meg, azonban a családok birtokába került az általuk használt föld. A közösséghez tartozó egyének számára a földhasználatot már nemcsak a közösségi tulajdon biztosította, közvetítette, hanem a közösségen belül bizonyos kizárólagosságot biztosító családi birtoklás is. A termeléshez szükséges munkaeszközök a családok tulajdonában voltak. Mindez a családi és személyi tulajdon tekintélyének a növekedését eredményezte, s ennek alapján kibontakozhatott a család autonómiája. A család autonómiája „új jelenség, s egyidejűleg ellentmondások forrása. Mivel bizonyos funkciókat a család még nem tud önmagában ellátni, rászorul a faluközösséggel, a törzzsel való együttműködésre. De a család fejlődése következtében mind határozottabban rajzolódnak ki a közös érdekekről leváló és a család elkülönülése irányába ható érdekmechanizmusok, partikuláris érdekek.” (Huszár 1983, 63–64.) Kifejeződik tehát az általános és a különös érdekek különbsége. 57 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

II. AZ ÁLLAM ÉS A JOG EREDETE A korábbi fejlődéshez képest lényeges új mozzanat a pillanatnyi szükségleteket meghaladó termékmennyiség, vagyis többlettermék kialakulása, ami fölveti a többlettermék fölhasználásának, az elosztási viszonyok mikénti alakításának a kérdését. A többletterméket – a funkcionális munkamegosztás kialakulása következtében – közvetlen földművelő munkát nem végző „funkcionáriusok” és kézművesek ellátására, szimbolikus közösségi építkezésekre (templomok) és kedvezőtlen termelés esetére szolgáló tartalékképzésre használják föl. Az elosztási viszonyoknak a módosulása szintén az érdekkülönbségek erősödése irányába hatott. A többletterméknek ezt a földhasználását, valamint a munkamegosztás adott rendjét vallási jellegű vagy színezetű szabályok és szokások védik, emellett a vallás a közösség összetartozásának – szimbólumokban is megnyilvánuló – ideológiai kifejeződése. Ezt mutatja az a tény is, hogy az e korszakra vonatkozó régészeti kutatások „legfeltűnőbb emlékei a templomok, nemcsak méretük, hanem sokkal inkább a belőlük kikövetkeztethető társadalomszervezet miatt” (Clark 1976, 142.). 3. A faluközösség mint közösségi szervezet struktúráját tekintve alapvetően megőrizte a hierarchizált nemzetségi társadalomra és teokratikus törzsfőnökségekre jellemző vonásokat. A közélet tartalmában és működésében azonban már számos új elem fedezhető föl. A funkcionális munkamegosztás alapján fokozatosan kialakult rétegek helyzete eltért, viszonyuk aszimmetrikus volt, ami bizonyos privilegizáltságban és nagyobb tekintélyben fejeződött ki. „A társadalmi munkamegosztás következményeként létrejött a társadalom szociális megosztottsága előkelőekre és köztagokra, …kifejlődött a foglalkozás szerinti megosztottság, elkülönült a főnökök és papok kasztja” (Huszár 1983, 70.) a kézművesek mellett. Ez a társadalmi rétegződés kezdetben még nem jelentett vagyoni tagozódást, azonban a főnökök és papok fokozatosan anyagilag is kiváltságos helyzetbe kerültek, ami elsődlegesen azon alapult, hogy ők végezték a többlettermék összegyűjtését, majd újraelosztását, képviselték a faluközösséget a közösségek közötti kereskedelemben és közvetítettek a földművesek és a kézművesek között. Az érdekstruktúrát mindezek következtében az jellemezte, hogy a faluközösség – és annak történetileg egyedül lehetséges adott formája – továbbra is nélkülözhetetlen szükséglet, mindenféle egyéni szükséglet kielégítésének mellőzhetetlen föltétele volt. Az alapvető érdekazonosság tehát megmaradt, a szükségleteket ugyanaz a közösség közvetítette mindenki számára, de nem ugyanolyan módon, mivel ez a közösség már heterogén volt. Ez tovább erősítette azt a tendenciát, hogy a közügyek eldöntésében egyre nőtt a státushoz (és nem közvetlenül személyi tulajdonságokhoz) kapcsolódó főnöki és papi tekintély szerepe. A főnökök és a papok a kényszerítés és büntetés eszközeivel is rendelkeztek, bár ez rendszerint (de nem kizárólag) közvetett módon, a vallás segítségével történt. Erőszak közvetlen alkalmazására az alapvető érdekazonosság fönnmaradása miatt csak ritkán került sor. Az egyszerű faluközösséget tehát kifejlett hatalmi viszonyok jellemezték, és azok szerepe a magatartások befolyásolásában mind jelentősebbé vált. Ez a hatalom a szokások és a rokonsági kötődések által továbbra is erőteljesen korlátozott hatalom volt. Az egyszerű faluközösség esetében tehát államról még nem beszélhetünk, hatalmi viszonyait a „majdnem állam” kifejezéssel jellemezhetjük. A vallás már vázolt jelentősége következtében a társadalmi normák mindinkább vallásos színezetűvé váltak, majd ezzel összefüggésben nőtt a külön hivatalok, státusok (mindenekelőtt: varázsló, pap) szerepe a normák érvényesítésében, és ezt a normaérvényesítést (vagyis a konfliktusok normák alapján való elbírálását) egyre inkább rögzített eljárási keretek szabták meg. A vázolt sajátosságokkal jellemezhető faluközösségi forma kielégítette a társadalmi újratermelés szükségleteit, a termelés föllendült, vagyis bővített újratermelés jött létre. Ennek következtében a faluközösségek nem tudták magukat változatlan formában újratermelni, újabb problémák jelentkeztek, újabb szükségletek keletkeztek, újabb intézményi megoldásokra lett szükség. A termelés föllendülése ugyanis növekvő népszaporulatot eredményezett, ami a faluközösségek számának a növekedéséhez, majd mind nagyobb népsűrűséghez vezetett. Mindez földéhséget idézett elő, ami viszont fokozta a faluközösségek közötti konfliktusokat, s szükségessé vált ezek korlátozása is. Több faluközösség egymás közelében való léte a vízszabályozás egyre nagyobb területre kiterjedő koordinálásának a szükségét teremtette meg, aminek az elmaradása viszont újabb konfliktusokat eredményezett, hiszen az egyik faluközösség „saját” vízszabályozásával a másik faluközösségnél árvizet vagy vízhiányt okozhatott. Ezeknek a problémáknak a megoldására, ezeknek a szükségleteknek a kielégítésére a fejlődés következő szakaszában – a faluközösségi forma városközösségi államának a keretében – került sor.

4.2.2. A faluközösségi forma városközösségi állama Az egyszerű faluközösségi forma fejlődése tehát kitermelte a több faluközösséget átfogó, magasabb szintű közösség szükségletét, amelynek a kielégítését a városok kialakulása valósította meg. A faluközösségek közül 58 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

II. AZ ÁLLAM ÉS A JOG EREDETE kiemelkedtek azok, amelyek „a növekvő terméktöbblet növekvő mértékű cseréjéből adódó kereskedelmi hasznot fölhalmozták. Ezek – Eridu, Ur, Uruk – uralkodó pozícióba kerültek az őket körülvevő, heterogén szerkezetű földközösségekkel szemben, s ezzel párhuzamosan folyt a közösségeken belül is a differenciálódás. A hagyományos nemzetségi-törzsi arisztokrácia, valamint a kereskedelemben kiemelkedett nagycsaládok kiváltak eredeti közösségükből, átköltöztek a centrumokba, s ezzel a földközösség elvesztette zártságát, belülről irányítottságát, s megszületett vele szemben a felsőbb közösség, a város.” (Ágh 1973a, 12.) A 4. évezred végén tehát létrejöttek az első városközösségek, az államiság legkorábbi formái, az ázsiai típusú állam csírái. A faluközösségi forma városközösségi államának jellemző vonásait – az egyszerű faluközösségnél tárgyalt szempontoknak megfelelően – áttekintve mindenekelőtt azt emelhetjük ki, hogy elsősorban az előkelőek és a kézművesek körében tapasztalt városba költözéssel csökken a vérségi szerveződés szerepe, és nő a területi szerveződés jelentősége. A termelőközösség szerkezete összetettebbé, háromszintűvé vált. Alsó szintként megmaradt a nagycsaládi közösség vagy házközösség, amelyik közösen birtokol és használ egy meghatározott nagyságú földterületet, ezen önállóan és közösen gazdálkodik. Hasonlóképpen megmaradt a faluközösség, most már mint elsődlegesen szomszédsági (és nem elsődlegesen rokonsági) kapcsolatban álló házközösségek területi egysége, amely közösen rendelkezett „egyfelől a házközösségek különbirtokában levő, másfelől közvetlenül a faluközösség céljait szolgáló (kultikus célú vagy tartalékföldek, legelők, kutak stb.) földekkel mint közbirtokkal” (Ágh 1973a, 13.). A faluközösségek korábbi önállósága azonban megszűnt, ezzel jelentőségük is csökkent, mivel létrejött és dominánssá vált a felsőbb szintű egység, a városközösség. A városközösség a faluközösségek fejlődése során kialakult közösségi munkát szervezte és emelte magasabb szintre. A közösségi munka mint közmunka tehát részben az alsóbb közösség, a faluközösség érdekében végzett munka, részben pedig – és egyre nagyobb részben – a felsőbb közösség érdekében végzett munka formáját öltötte. A közélet szerveződése a közösségnek mint termelőközösségnek erre a háromszintű struktúrájára épült, és ebben a vonatkozásban is a városközösség töltött be domináns szerepet. A város volt az alapvető politikai, katonai és adminisztratív egység. A közügyek intézői a város nevében léptek föl, az eredeti közösségektől elszakadva és mindjobban önállósodva, de „csak és kizárólag közösségi irányítási funkciójuk birtokában különálló társadalmi réteggé szerveződtek, amelynek komponensei a papság és a világi-hivatalnoki (nemzetségi) arisztokrácia. Végül soraikból is kiemelkedik a városközösség feje, a papi fejedelem.” (Ágh 1973a, 13.) A közfunkcióknak ez az önállósulása azonban még nem jelentette azonnal a közvetlen és a közvetett közösségiség egymástól való elszakadását és egymással való szembekerülését. A különböző szerveződési szintek érdekei szorosan kapcsolódtak egymáshoz, megőrződtek a primitív demokrácia maradványai. Ugyanakkor a közvetlen és a közvetett közösségiség elvált egymástól, az érdekek közvetítettsége bonyolultabbá vált, s ezzel megteremtődött elszakadásuk és szembekerülésük lehetősége. A városközösségi államot tehát sajátos „félállamnak” tekinthetjük, ahol „a faluközösségek a nagycsaládok vezetőin, a nemzetségi-törzsi arisztokrácián keresztül még hosszú ideig bizonyos ellenőrzést gyakoroltak a városközösség, a templomgazdálkodás fölött” (Ágh 1973a, 15.), ami azonban nem tudta megakadályozni ez utóbbiak elkülönülését, és a vezető réteg érdekében való fölhasználását, a vezető réteg általi fokozatos kisajátítását. Éppen ezeknek a tendenciáknak a kibontakozása az állam genezisének a tartalma. Az időszámításunk kezdete előtti harmadik évezred első fele nem egyéb, mint az állam eredeti kialakulásának elnyújtott időszaka. A városközösségek további gazdagodása gyorsította ezt a folyamatot, mivel fokozta a belső differenciálódást és ezzel belső feszültségeket idézett elő, idegen, külső közösségeket támadásra csábított és szükségessé tette az öntözőrendszereknek az egész folyóvölgyre kiterjedő egyesítését. Mindez a papi arisztokrácia fokozatos háttérbe szorulásához és a katonai vezető réteg előtérbe kerüléséhez vezetett, s egyben felvetette Mezopotámia katonai egyesítésének igényét, amit az egyre erősödő katonai vezetők valósítottak meg. Mindez a hatalmi viszonyokat illetően azzal a következménnyel járt, hogy a hatalmi pozíciót betöltő vezetők döntéseinek az érvényesítésében a vallásos-ideológiai eszközökkel való kényszerítés rovására a közvetlen fizikai kényszerítés és az azzal való fenyegetés vált dominánssá. Ezzel a fejlődés az állam, a politika és a jog kialakulási folyamatának harmadik, befejező szakaszába lépett, létrejöttek a despotikus monarchiák, létrejött a kifejlett ázsiai típusú állam.

4.2.3. A despotikus monarchiák kialakulása – a kifejlett ázsiai állam A Mezopotámia egyesítésére irányuló kísérletek először az egyes városok hegemonisztikus törekvéseiben fejeződtek ki, az egyesítést azonban az akkádok valósították meg, megteremtve a despotikus monarchia első változatát. Ezt a despotizmust nem tekinthetjük a korlátlan önkény állapotának, mivel a városok adminisztratív egység jellege, belső önkormányzata és közösségi szervei megmaradtak. Az akkád despotia azonban 59 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

II. AZ ÁLLAM ÉS A JOG EREDETE kétségtelenül a városközösségek fejlődéséből eredő centralisztikus tendenciákat váltotta valóra: kialakul az ország politikai egysége, a közösségi földtulajdon a despota tulajdonaként jelent meg, mindinkább fokozódott a szabadok függése, növekedtek az adó- és közmunkaterhek. A hódítás hatására összeomló akkád despotiát követően a sumerok szervezték újjá a despotikus monarchiát. Az általuk létrehozott másodlagos – az eredeti föltételek által nem korlátozott és a despotia vívmányát készen átvevő – változat már jóval tisztábban juttatta kifejezésre a despotikus monarchia említett tendenciáit. Az ország adminisztratív újjászervezését radikálisan vitték véghez, „nem vették figyelembe a régi, hagyományos városállamok határait. Államjogi formáját, gazdasági-adminisztratív tartalmát tekintve, tipikus ókori keleti despotia jött létre, amelyben az uralkodónak mint isteni lénynek a legfelsőbb közösség képviselőjének, föltétlenül alá volt vetve az egész államapparátus. A történelmi dráma végkifejleteként a despota az isten képviselőjeként nemcsak jogot formált az összes földekre mint szuverenitása alá tartozókra, hanem a földek több mint 60%-át be is vonta közvetlen királyi gazdaságába. A maradék területen a faluközösségek rendszere fönnmaradt, önkormányzatukkal és házközösségi egységeikkel. Igaz ugyan, hogy a despota ezeket közvetlen gazdálkodásába bevonni nem tudta, de óriási gazdasági-politikai súlya révén csorbította azok önálló mozgását. A társadalomszerkezet hagyományos egyensúlya ezzel teljesen fölborult, az alapvető termelők többsége a királyi gazdaságban ellátmányért dolgozó, függő szabad lett. A királyi gazdaság három részre tagolódott, egyfelől a közvetlen királyi gazdaságra, amely az uralkodó ellátását szolgálta, másfelől a templomgazdaságok széles hálózatára, amelyen a templomok és a papi előkelőségek eltartása alapult, harmadjára a szolgáló arisztokrácia pszeudolatifundiumaira, de a földbirtoklási viszonyok e hármassága mit sem változtatott azon, hogy a földhasználati viszony közös volt, mindhármat gazdasági önállóságuktól, termelési eszközeiktől megfosztott, függő szabadok művelték meg.” (Ágh 1973a, 33.) Ezzel az ázsiai típusú állam eredeti kialakulási folyamata befejeződött.

4.3. A kialakulás általános jellemzői Az ázsiai típusú állam és jog kialakulási folyamatának legfontosabb vonásait általánosabb, nem csak Mezopotámiára jellemző formában a következőkben foglalhatjuk össze: – Az állam kialakulásának ázsiai útját a fokozatos, lassú, mintegy észrevétlen, a tradíciók védelmében történő, természet adta kialakulás jellemezte, sokáig megőrződtek a nemzetségi társadalom intézményei. – Az állam kialakulása ázsiai útjának döntő tényezője volt a koordinált közösségi munkavégzés, a munkamegosztás fejlődése és a vezetők rétegének elkülönülése, valamint a többlettermék centralizált fölhasználása (elvonása és újraelosztása). Ehhez járult másik fontos tényezőként a terület védelmének a szükséglete. – A nemzetségi köztulajdon fölbomlása és az állam kialakulása közösségi formában, tehát nem a magántulajdon alapján ment végbe. – A fejlődés során fokozatosan kialakuló, ám lényeges választóvonalat jelölő mozzanat volt az, hogy a terméktöbblet centralizált közösségi elvonása megmaradt ugyan, de azt többé elsődlegesen nem a közösség, hanem az elkülönült vezető réteg érdekében használták föl, ami vagyoni különbségek kialakulásához vezetett. – Az előző pontokban vázolt fejlődés eredményeként a népességen belül a hatalmi viszonyok kibontakozásához kapcsolódóan a közvetlen termelők és a vezetők helyzete között lényeges különbségek jöttek létre mind a munkamegosztás és a végzett munka jellege, mind pedig az elosztási viszonyok tekintetében, vagyis elkülönültek egymástól az egyes társadalmi rétegek. Ez a rétegződés a termelőeszközök tulajdonviszonyait jó ideig nem érintette, így társadalmi osztályok kialakulásáról ekkor nem beszélhetünk. – Az ázsiai államok előzőekben vázolt eredeti kialakulását a legtöbb esetben, a történelmi fejlődés legtöbb helyszínén ázsiai típusú államok másodlagos létrejötte követte: az eredetileg kialakult ázsiai típusú állam külső hódításáldozata lett, az új hódító azonban átvette a korábbi vezető réteg, arisztokrácia szerepét, fölhasználta a hatalomgyakorlás kialakult szervezetét és módszereit. Tekintettel azonban arra, hogy nem volt kötve azokhoz a vallási és közösségi hagyományokhoz, amelyek a fokozatos eredeti kialakulást egyáltalán lehetővé tették, jóval erőteljesebben juttatta érvényre a társadalmi egyenlőtlenségeket és a hatalom despotikus vonásait. Az egyenlőtlenségek a termelőeszközök tulajdonviszonyaiban is kifejeződtek, és a többlettermék elvonása, privilegizált fogyasztása kizsákmányoló jellegűvé vált, a társadalmi rétegződés osztálytagozódássá vált. A hódítással kialakult a rabszolgák osztálya is. A társadalom ellentétes érdekű osztályokra szakadt, ami azonban az állam kialakulásának következménye és nem oka volt.


II. AZ ÁLLAM ÉS A JOG EREDETE – A bomló törzsi-nemzetségi társadalmak normáinak, a faluközösségekben kialakult szokásoknak egy része – gyakran módosult tartalommal – állami elismerést nyert, érvényesülésüket állami kényszer is biztosította, ily módon azok joggá váltak, megjelent a szokásjog.

4.4. Az ázsiai típusú állam és jog jellemzői a) Az ázsiai típusú állam társadalmi-gazdasági alapja a közvetlenül közösségi (amikor a munkatevékenység nem áruviszonyok vagy elvonási-újraelosztási viszonyok közvetítésével válik közösségivé-társadalmivá, hanem megnyilvánulási formájában közvetlenül az) és az egyéni (helyesebben, családi keretek között végzett) termelőtevékenységnek a sajátos összekapcsolódása, ahol a termelés elkülönült közösségi és egyéni mozzanatainak az egységét a már államilag szervezett közösség biztosítja. Ami a termelés közösségi mozzanatait illeti, a kialakulási folyamat elemzése során láttuk, hogy az ázsiai típusú állam sajátos társadalmi szükséglet alapján fejlődött ki, mivel a sajátos földrajzi körülmények között az öntözéses földművelés nagyobb szervezettséget és olyan intézményi formákat igényelt, amilyeneket a nemzetségi társadalmak nem tudtak megfelelően biztosítani. Ami pedig a termelés egyéni mozzanatait illeti, arról van szó, hogy a szó szoros értelmében vett földművelés, mindenekelőtt a növénytermesztés az adott technikai színvonalon akkor a legeredményesebb, ha meghatározott területen, parcellán minden műveletet ugyanaz a személy, illetve család végez el, mivel ez az a munkamegosztási-munkaszervezési forma, amelyik kényszer és ellenőrzés alkalmazása nélkül, a közvetlen termelő érdekeltségére építve lelkiismeretes és gondos munkára ösztönöz. A termelőtevékenységnek ez a szerkezete az ázsiai termelési mód társadalmai számára olyan kettős korlátot teremtett, amelyen belül a közvetlenül közösségi és az egyéni mozzanatok aránya, jelentősége, szerepe és ennek megfelelően a közösségi szerveződés politikai formája, a közvetlen termelők gazdasági és jogi helyzete társadalmanként igen eltérő és változatos lehetett, „ezt az alapvető korlátot azonban nem léphették túl, sem a föld magánbirtoka, sem a rabszolgák alapvető termelőként való bevonása irányában. A korlát egyfelől úgy jelentkezik, mint a föld köztulajdona, a csak közösségi munkával és együttes erőfeszítéssel megművelhető föld, másfelől az alapvető termelő érdekeltsége a közösségi termelésben, s éppen ezért nem helyettesíthető a teljesen jogfosztott, s a társadalmi szerkezet újratermelésében érdektelen, sőt, ellenérdekelt rabszolgával. Az »ázsiai« társadalom alapvető ellentmondását úgy fogalmazhatjuk meg, mint a nagy közmunka és a kis magánművelés, a felsőbb köztulajdon és a nagycsaládi magánbirtoklás ellentmondását. Megmutatkozik majd, hogy hol egyik, hol másik pólus kerekedik felül, de a fejlődés elkerülhetetlenül ezen az ellentmondáson belül mozog, mivel a közmunkák szervezete nélkül összeomlik az egész anyagi termelés, s így a magánbirtoklás nem önállósulhat magántulajdonná, bár másfelől a közmunkák állami szervezetén alapuló köztulajdon is elnyomhatja előfeltételét, a magánbirtoklást, s a szabad közösségtag függését az »általános rabszolgasághoz« közelítheti, de meg nem semmisítheti szabadságukat, végig nem viheti függésüket.” (Ágh 1973a, 14–15.) Félreértések elkerülése végett meg kell jegyeznünk, hogy ez a termelési mód csupán a rabszolgaság általánossá válását nem tette lehetővé, de nem zárta ki a szórványos rabszolgatartást, sőt szinte valamennyi ázsiai típusú társadalomban találkozunk rabszolgatartással, annak mértéke, jelentősége és jellege azonban társadalmanként igen eltérő volt. A közvetlen termelők túlnyomó többsége számára nincs más alávetettség, mint az alattvalói, kizsákmányolásuk is adóztatás formájában, elsősorban ennek a függésnek az alapján történt, bár esetenként a többlettermék elvonásának a jogcíme a despota névleges tulajdonjoga volt. Ezek a formai különbségek azonban nem változtattak a többlettermék-elvonás tartalmának azonosságán, az önellátó faluközösségek közvetlen szükségletei szempontjából nem nélkülözhetetlen javak centralizált, redisztributív (tartalékoló és kizsákmányoló) elvonásán. Ez a kizsákmányolás – a többlettermék elsajátításának – első világtörténelmi formája volt: a többlettermék egy részének az elvonása a felsőbb közösség részéről a társadalmi újratermelés belső szükségletéből fakadt ugyan, de átcsapott kizsákmányolásba, a királyi alkalmazottak, hivatalnokok, katonák, papok stb. monopolizáltan privilegizált pozíciója következtében. A termelésnek ez a belső szükséglete a termelőerők fejlettségének alacsony színvonalából, a természettől való függésből következett: a rossz termés lehetősége szükségessé tette a többlettermék elvonását és tartalékolását. Azok a közösségek tudtak fönnmaradni, amelyek ezt a feladatot megoldották, a társadalmi újratermelésnek ezt a szükségletét kielégítették. A többlettermék elvonásának és fölhalmozásának ez a – kialakuló vallás által is szentesített – gyakorlata a későbbiekben a néptől, a közvetlen termelőktől elkülönülő közhatalom anyagi alapjait, a vezetők, a papok és a fegyveresek ellátását is biztosította, vagyis adóztatássá alakult.


II. AZ ÁLLAM ÉS A JOG EREDETE Az ázsiai termelési mód társadalmainak és így az ázsiai típusú államoknak további igen lényeges jellemző vonása volt a faluközösségi rendszer, amelyből eredetileg a központi hatalom is kinőtt. Ebben először is az állam területi alapú szerveződése, tagozódása fejeződött ki. Az ázsiai típusú társadalmak sajátos fejlődési dinamikája – pontosabban a későbbiekben részletezendő stagnálása – szempontjából annak volt döntő jelentősége, hogy a faluközösségek nem árutermelő, hanem naturális gazdálkodást folytató egységek voltak, saját szükségletre termeltek. A többletterméket az állam az adóztatás révén elvonta, ennek következtében a faluközösségben nem maradt jelentősebb mértékű vagyoni differenciálódásra lehetőséget nyújtó többlettermék, ami fölbomlasztotta volna a faluközösségeket. Azok változatlanok maradtak és változatlanul termelődtek újjá a központi hatalom, a birodalmak változásai közepette is, mivel a változás csak abban fejeződött ki, hogy a faluközösség más központi hatalomnak adózott. Marx ezt az összefüggést „A tőké”-ben a következőképpen fogalmazta meg: „Ezeknek az önmagukkal beérő közösségeknek – amelyek magukat állandóan ugyanabban a formában termelik újra és amelyek, ha véletlenül szétrombolják őket, ugyanazon a helyen, ugyanazon a néven megint felépülnek – az egyszerű termelő organizmusa szolgáltatja a kulcsot az ázsiai társadalmak ama változhatatlanságának titkához, amellyel oly feltűnő ellentétben áll az ázsiai államok folytonos felbomlása, újjáalakulása és az uralkodók szüntelen váltakozása. A társadalom gazdasági alapelemeinek szerkezetét nem érintik a politikai felhőrégió viharai.” (Marx 1967, 336.) Az ázsiai termelési mód társadalmaiban tehát a többlettermék centralizált elvonása és a társadalom alapegységeiben uralkodó naturális gazdálkodás miatt nem alakult ki belső fölhalmozás, a népesség szaporodásához igazodó bővített újratermelés csak extenzív lehetett: ugyanaz az egység, a faluközösség csak saját magát termelhette újra. Ezek a társadalmak tehát nem rendelkeztek olyan belső hajtóerővel, amely alapvető dinamikus változást idézett volna elő. Ezeket a társadalmakat ezért stagnálás jellemezte, amit csak a gyarmatosítás, a kapitalizmus behatolása tört meg. Az ázsiai termelési mód társadalmainak ezt a stagnálását azonban téves lenne úgy értelmeznünk, mintha az ázsiai termelési mód társadalmaira valamiféle abszolút mozdulatlanság lett volna jellemző. Szóltunk már a „politikai felhőrégió” viharairól, az újabb és újabb hódításokról, amelyek a társadalom alapszerkezetét nem érintették ugyan, a politikai berendezkedés formájára azonban jelentős hatást gyakoroltak. Az ázsiai termelési mód társadalmaiban azonban ennél jelentősebb mozgások, változások is végbementek. Tőkei Ferenc erről a következőképpen ír: „Ha az adó biztosítva van, falun a központi hatalom a birtoklás formáinak (vagy a szokványos polgári jogi értelemben vett tulajdonformáknak) óriási változatosságát tűri meg; egyszerűen közömbös a birtokformák iránt. A faluközösségi parasztság is közömbös az államhatalom iránt mindaddig, amíg az adók elviselhetők. A falusi közösségek és a központi hatalom szempontjából egyaránt a köztes hivatalnokok, a helyi hatalmasságok önállósodása jelenti a legnagyobb veszélyt. Ám a köztes hatalmaknak ez az önállósodása minden keleti civilizációban újra meg újra mondhatni ciklikusan bekövetkezik, s az évszázadok múlásával e köztes hatalmaknak mind több előjoga halmozódik föl és szilárdul meg, a központi hatalom meggyengül, az egész rendszer mind élősdibbé válik, és hanyatlásnak indul. Az ázsiai termelési mód körüli viták egyik legmakacsabb félreértése, hogy ezt a kvázifeudalizálódási folyamatot a feudális termelési módhoz való közeledésnek fogják föl, sőt azt is erősítgetik, hogy ezen az úton az ázsiai termelési mód Kínában, Indiában stb. át is alakult feudális termelési móddá.” (Tőkei 1982, 15.) Az ázsiai termelési mód társadalmainak a stagnálása tehát pusztán annyit jelent, hogy ezek a társadalmak saját erejükből képtelenek voltak e termelési mód alapmeghatározottságának, a köztulajdonon, a naturális faluközösségeken, valamint a centralizált és kizsákmányoló redisztribúción nyugvó termelésnek a meghaladására. Ezt az ázsiai termelési mód alapján kibontakozó árucsere sem tette lehetővé. Részben ugyanis a többlettermék sajátos közösségi fölhasználása (például templom- vagy palotaépítés), részben pedig az arisztokrácia luxusfogyasztása miatt szórványos távolsági kereskedelem alakult ki, ami – a falvakban folyó naturális gazdálkodás ellenére – a pénz megjelenéséhez vezetett. A pénz azonban a régi társadalmi viszonyokat bomlasztó, a fejlődést meggyorsító hatását csak jóval később és „külföldön”, a Földközi-tenger medencéjében tudta kifejteni, az ázsiai termelési mód társadalmainak alapvetően stagnáló jellegét nem változtatta meg. b) Az ázsiai termelési mód államainak sajátos társadalmi rendeltetése és funkciói a társadalom előzőekben vázolt sajátosságaiból következnek. Azokról tartalmilag az előzőekben már szó volt, ezért itt csak röviden foglaljuk össze ezt a kérdést. Az állam társadalmi rendeltetése – ami azután funkcióin keresztül többé-kevésbé ténylegesen is megvalósul – az ázsiai termelési mód államai esetében is azt a társadalmi szükségletet fejezi ki, hogy az államnak kell biztosítania a társadalmi újratermelési folyamat zavartalanságát, annak alapvető föltételeit, mivel ennek a szükségletnek a kielégítésére – az osztályellentétek kialakulása miatt – más szervezeti forma alkalmatlan.


II. AZ ÁLLAM ÉS A JOG EREDETE Az ázsiai termelési mód államainak társadalmi rendeltetését és funkcióit röviden a következőkben foglalhatjuk össze: 1. védekezés a külső hódításokkal szemben; 2. a közvetlen termelők függőségének a biztosítása, esetleges ellenállásuk elnyomása; 3. a termelőtevékenység közös munkával megvalósuló elemeinek (például vízszabályozás) a megszervezése; 4. a többlettermék centralizált elvonása és részbeni tartalékolása, ily módon a közösségi lét folyamatosságának a biztosítása; 5. az uralkodó vallásos ideológia általános elfogadottságának, ily módon a közösséghez tartozás tudatának, a felsőbbségnek való engedelmességnek és a – részben jogi – normák általános követésének a biztosítása; 6. az előzőekben vázolt feladatokat ellátó arisztokrácia társadalmi vezető szerepének a biztosítása. c) Az ázsiai termelési mód államainak állami-jogi berendezkedését annak kifejlett szakaszában mindenekelőtt a centralizáció és a despotizmus jellemezte, noha ennek mértéke társadalmanként különböző volt. A centralizált hatalmat egyetlen személynek, a korlátlan hatalommal fölruházott és isteni eredetűnek tekintett despotának rendelték alá. A despoták kezében összpontosult a törvényhozói, a legfőbb bírói, a hadvezéri hatalom és az igazgatási feladatok irányítása, továbbá ők töltötték be a legfőbb papi tisztséget is. Második jellemző vonásként a néptől elkülönült közhatalmi apparátusnak, a közvetlen termelőkkel szemben önállósult és a viszonylag nagy létszámú államapparátusnak a kialakulását emelhetjük ki: az állam társadalmi rendeltetésének biztosítására, funkcióinak ellátására a despota irányítása alatt álló katonaság, bürokratikus hivatalnoksereg és papság jött létre. Harmadik jellemző vonásként a faluközösség – felsőbb közösség (város) – legfelső közösség (birodalom) sajátos és konkrét formájában változó hierarchiáját kell megemlítenünk. A központosított birodalmak kialakulása nem szüntette meg teljesen a faluközösségek önkormányzatát. A központi hatalom nem nélkülözhette a városokban székelő helyi igazgatási szerveket sem. Ezek általában a központi hatalom erőteljes alárendeltségében működtek, időnként azonban önállósodási-elszakadási törekvések hordozóivá váltak. Végül a vallási-egyházi tradícióknak az állami-jogi berendezkedés szempontjából való kiemelkedő jelentőségére kell fölhívnunk a figyelmet. Az állam és az egyház szorosan összefonódott, nemcsak a despota volt a legmagasabb egyházi méltóság, hanem a papság is az államapparátus részét képezte. A kialakuló jogi normák kezdetben összeolvadtak a vallási szabályokkal, szokásokkal, előírásokkal; majd a későbbi fejlődés során is – a vallási normáktól való fokozódó elkülönülésük ellenére – megőriztek bizonyos vallásos jelleget: megmaradt a jogszabályok keletkezésének vallásos igazolása, a jogszabályok értelmezésében és érvényesítésében a papság továbbra is jelentős szerepet töltött be, és bizonyos esetekben a vallási és a jogi normák összefonódása is megmaradt. d) Az ázsiai termelési mód alapján sokféle államrendszer – vagyis sokféle egyes állam – és sokféle jogrendszer alakult ki. Ennek megfelelően az ázsiai termelési mód államán és jogán mint az állam és a jog sajátos típusán belül is különféle államformákat és jogrendszercsoportokat különböztethetünk meg. Ezeknek az államformáknak és jogrendszercsoportoknak az eltérő sajátosságai elsősorban a következő tényezőkön alapulnak: 1. a természeti föltételek és a termelőtevékenység ennek megfelelő konkrét formája; 2. az adott közösség és a környező közösségek közötti kapcsolatok, érintkezési viszonyok jellege és intenzitása; 3. az adott államszervezet eredeti vagy másodlagos kialakulása; 4. a vallás és a papság szerepe; 5. a centralizációs törekvések foka és sikeressége; 6. a közbenső szintek kvázifeudalizálódásként jellemzett önállósodási törekvései és azok sikeressége.

5. 5. Az állam és a jog kialakulásának antik útja 63 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


5.1. Terminológiai kérdések és formációelméleti összefüggéseik Az antik jelző jelentéséről kell először szólnunk, hiszen az általunk antiknak nevezett termelési módot, társadalmakat, államtípust és jogtípust – amelyek történetileg az ókori Görögországban és Rómában jelentek meg és virágoztak – korábban szinte kizárólagosan és napjainkban is igen gyakran rabszolgatartónak nevezik. A „rabszolgatartó” jelző önmagában azonban pontatlan, sőt bizonyos esetekben félreérthető lehet: rabszolgaság ugyanis kisebb vagy nagyobb mértékben igen különböző társadalmi formációkban fordult elő. Kétségtelen azonban, hogy az antik társadalmak a rabszolgatartás méreteit, jellegét és a termelési folyamatban játszott szerepüket tekintve kitűntek közülük. Ezért elsősorban nem amiatt mellőzzük a „rabszolgatartó” jelző megkülönböztetés nélküli használatát, mert a rabszolgaság máshol is előfordult, hanem hogy fölfogásunkat elhatároljuk a „rabszolgatartó társadalmak” korábban uralkodó, Sztálin munkássága nyomán létrejött elméletétől, elsősorban annak két tételétől. E fölfogás egyik tétele szerint ezek az ún. rabszolgatartó államok a rabszolga-kizsákmányolás biztosítása és a rabszolgák féken tartása céljából jöttek létre. A történelmi tények ezzel szemben azt mutatják, hogy az állam kialakulása megelőzte a rabszolgaság tömegessé válását. E fölfogás másik, nézetünk szerint hibás tétele az ázsiai termelési mód körüli vitákkal függött össze, mivel a „rabszolgatartó államtípus” elnevezés alatt tárgyalta az antik és az ún. ókori keleti rabszolgatartó államokat – azaz az ázsiai termelési mód államait –, és ezzel elmosta az ázsiai típusú és az antik társadalmi formáció és állam közötti – részben már tárgyalt, részben a későbbiekben vizsgálandó – lényeges különbségeket. Az egyes társadalmi-gazdasági formációk között az alapvető különbség nem meghatározott rétegek létében vagy nemlétében, hanem a társadalmi újratermelési folyamat jellegzetes dinamikájában, mindenekelőtt a bővített újratermelés, a fölhalmozás sajátosságaiban keresendő.

5.2. Történelmi előzmények, előföltételek Az antik társadalom és állam kialakulásának sajátszerűsége, a „görög csoda” némi magyarázatra szorul, különösen ha figyelembe vesszük mindazt, amit az ázsiai típusú államok természet adta kialakulása és az ázsiai típusú társadalmak stagnálása kapcsán kifejtettünk. A világtörténelmi jelentőségű áttörésnek, az új társadalmigazdasági formáció kialakulásának két, a törzsi-nemzetségi társadalmak differenciálódására visszavezethető történelmi előföltétele volt: egyfelől ázsiai típusú birodalmak kifejlődése, másfelől pedig a nomád pásztortársadalmak létrejötte. Az antik társadalomnak az ázsiai termelési mód társadalmaihoz való viszonyát először is az jellemzi, hogy fejlődésük kiindulópontja két lényeges szempontból azonos, ez pedig a közélet nemzetségi szervezettsége és a faluközösség, illetőleg annak kettős jellege (közösségi földtulajdon és magánbirtoklás). Viszonyuk második jellemző vonása, hogy az antik társadalom az ázsiai termelési mód meghaladását, tagadását, korlátainak széttörését jelenti. Végül harmadszor azt kell kiemelnünk, hogy az antik fejlődés föltételezi az ázsiai termelési módot, méghozzá az e termelési mód alapján létrejött különböző jellegű társadalmakat: történelmi előföltételként és tágabb társadalmi környezetként az ázsiai despotikus birodalmakat, az ott kialakult fejlettebb termelőerőket, távolsági kereskedelmet és pénzgazdálkodást, illetőleg az ennek hatását közvetítő (de még „ázsiai” alapú) kereskedővárosokat; közreható tényezőként a katonai demokráciát, közvetlen előzményként pedig az ázsiai típusú államok sajátos változatát. Az antik társadalom kialakulása a világtörténelmi fejlődés összefüggésében lényegét tekintve az ázsiai típusú társadalom és állam sajátos változata és a katonai demokrácia közötti kölcsönhatás eredménye. A sajátos (és a későbbiekben részletezendő) természeti és történeti föltételek az ázsiai típusú állam egészen sajátos változatát hozták ugyan létre, olyat azonban, amelyik minden sajátossága ellenére sem tudta áttörni az ázsiai termelési mód kereteit és korlátait. A másik oldalon a harcias nomád törzsek katonai demokráciája önmagában vagy tipikus ázsiai típusú társadalmakkal kölcsönhatásba kerülve sem tudott túllépni az ázsiai termelési mód bázisán, sőt letelepedés nélkül még az államiságig sem juthatott el. Kölcsönhatásukból viszont létrejöhetett az, aminek a létrehozására külön-külön egyikük sem volt képes: az antik társadalom. Tekintettel arra, hogy a katonai demokrácia nemcsak az antik állam kialakulásában, hanem a germán fejlődés során is lényeges szerepet játszott, annak jellemző vonásaival külön foglalkozunk.

5.3. A katonai demokrácia a) A katonai demokrácia az őstársadalomból, mindenekelőtt az állattenyésztésre specializálódott törzsinemzetségi társadalmakból az osztálytársadalmakba való átmenet egyik sajátos szakasza, pontosabban a 64 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

II. AZ ÁLLAM ÉS A JOG EREDETE hierarchikus törzsi-nemzetségi társadalmak egyik közéleti-hatalmi formája; a nomád pásztortársadalmakra jellemző törzsfőnökség. Az állam kialakulásához vezető egyik sajátos – az állam kialakulásának ázsiai útjánál tárgyalt faluközösség mellett a másik tipikus – történelmi átmeneti forma; és mint ilyen az államkialakulás ázsiaitól eltérő másik két útjának, az antik és a germán útnak szükségszerű előzménye, illetve kiinduló állapota. b) A katonai demokrácia társadalmi-gazdasági alapjainak a megértéséhez az őstársadalmak már érintett differenciálódásából kell kiindulnunk. Kezdetben – mint erről már volt szó – komplex földművelő-állattenyésztő kultúrák alakultak ki, az állattenyésztés eleinte általában föltételezett bizonyos földművelést. A növénytermesztés nélküli, tehát szükségképpen nomád állattartásra való társadalmi méretű specializálódás éppen ezért viszonylag későn következett be (Clark 1976, 200.). Ez a specializálódás kezdetben valószínűleg földrajzi-éghajlati jellegű kényszerítő föltételek hatására alakult ki: hiányoztak (vagy még inkább megszűntek, például a talaj kimerülése következtében) a földműveléshez szükséges föltételek, és ezzel egyidejűleg az állattenyésztés számára kedvező föltételek (ivóvíz, füves térség, gazdag földműves népek szomszédsága stb.) adottak vagy legalábbis hozzáférhetőek voltak. A történelmi fejlődés során különösen az eurázsiai sztyeppéken élő nomád pásztornépek játszottak jelentős szerepet. Ez volt ugyanis a nomád állattartás számára legalkalmasabb terület: „a nagyméretű legelők el tudták tartani a növekvő nyájakat is, és a ló sokoldalú fölhasználása hosszú ideig páratlan lehetőséget biztosított a pásztornépeknek állattartásra, szállításra, védekezésre és támadásra, s így kellő katonai fölényre tehettek szert ahhoz, hogy – szükség esetén erőszakkal – a földműves népek fölé kerekedjenek” (Ecsedy 1982, 200.). „A nomád legeltetés az állatokra kialakult magántulajdon ellenére kollektív erőfeszítést követelt, következésképp a termelő tevékenység sem egyes mozzanatában, sem folyamatában sohasem vált annyira individuálissá, mint a földművelő népek esetében” (Bartha Antalt idézi Kristó 1980, 402.). A bővített újratermelés a nomád állattartó társadalmak esetében is újabb problémákat vetett föl, amelyek megoldatlansága válságot eredményezett – hasonlóan ahhoz, ahogyan ezt az állam kialakulásának ázsiai útjánál láttuk. A társadalmi létnek ugyanis általánosan érvényesülő törvényszerűsége, hogy a bővített újratermelés olyan előre nem látott nemkívánatos következményeket idéz elő, amelyeknek a kezelése, az azokhoz való alkalmazkodás, illetőleg az azokra való reakció megfelelő módja kezdetben nem ismert, megoldása azonban történelmi kényszerűség: a történelem „kihívására” a társadalomnak, az adott közösségnek válaszolnia kell, különben elpusztul. Az általunk vizsgált esetben ez a probléma a nomád állattartás egyoldalúságával (csak állattenyésztés) függött össze: az egyoldalú gazdaságban a bővített újratermelés az egyoldalúság bővített újratermelésével járt. Ezek a társadalmak „minél előnyösebb – állattartó gazdaságuk számára kedvező – környezetbe kerültek ugyanis, minél célszerűbb szervezeti formákat, önvédelmüket és természetes létfeltételeiket védő kötelékeket hoztak létre, annál inkább fokozódott, termelésük növekedésével egyenes arányban nőtt a gazdasági egyoldalúságukat megalapozó termékfölösleg, és annál szembeötlőbbek lettek hiányaik, vagyis igényeik olyan javakra, amelyekkel ők nem rendelkeztek, a környező földműves népek azonban igen. Puszta létük fenntartásáért nem szorultak ugyan a földművesekre (elvégre a korábbi termelési fokra, a föld passzív, gyűjtögetésszerű kihasználására nagyjából egyenlő lehetőségeik maradtak), egyoldalú túltermelésük következtében azonban ők voltak kénytelenek cserealkalmat keresni, ez pedig a sokoldalúan ellátott vagy éppen igénytelen földművesek ellenállása következtében többnyire nem mehetett végbe erőszak nélkül. A specializáció az állattartók gazdaságát »robbantotta«, szabályozhatatlan periodikus bőséggel veszélyeztetve az életforma létfeltételeit is (az állatállomány hirtelen megnövekedésével például a véges kiterjedésű legelőket). Már csak ezért is, gazdaságuk mennyiségi egyensúlyának megőrzése céljából, ők léptek föl erőszakosan a földműves és állattartó társadalmak közötti termékcsere kezdeményezésében, fenntartásában vagy felújításában. Alkalmanként aztán, csábító és gyenge ellenfél, illetve természeti, háborús vagy egyéb katasztrófa esetén, természetesen más célokra is alkalmazták erőszakos módszereiket, rablóháborúkkal billentve ismét a maguk javára a mérleget.” (Ecsedy 1982, 198–199.) Ily módon a pásztornépek rövid úton kikényszeríthették „fölös” állatállományukért a földművesek „ajándékait”, ezzel biztosítva saját egyoldalúságuk, további specializációjuk létfeltételeit, és „fölösleg” termelésére késztetve a földműveseket; aztán maguk vállalkoztak ennek a fölöslegnek a lefölözésére és közvetítésére, esetleg egyoldalú és kéretlen viszonzására. Mivel pedig a békés cserekísérletek kudarca esetén készen álltak fegyvereik használatára is, a legbékésebb szándékok sem zárták ki az erőszakos fellépést, sőt rövid történelmi tapasztalat birtokában már a biztonság kedvéért gyakran támadással kezdték, és csak eredményes katonai akciójuk után láttak hozzá a békés cseréhez. A nomád pásztornépek állandó háborúskodásának további okai is voltak, sajátos termelőtevékenységük más összefüggés miatt is háborúkhoz vezetett. Röviden megfogalmazva itt arról van szó, hogy a legelőterület elégtelenné válása új területek elfoglalását, meghódítását tette szükségessé.


II. AZ ÁLLAM ÉS A JOG EREDETE Végül a háborúskodásnak még egy harmadik okát is meg kell említenünk, amelyik elsősorban a fejlettebb földművelő államok közelében félig-meddig letelepedett vagy legalábbis a letelepedés küszöbére jutott pásztortársadalmakra (például a honfoglalás utáni kalandozó magyarokra vagy a normannokra) volt jellemző. Ezekben a társadalmakban a társadalmi differenciálódás egyre erőteljesebbé vált és (a vándorló nomád társadalmaktól eltérően) állandósult, ami a szabadok széles tömegei számára a lesüllyedés, a függésbe kényszerülés veszélyét idézte elő, akik ez elől a háborúskodásban, a kalandozásokban kerestek kiutat – történelmileg rövid távon – sikerrel (vö. Kristó 1980, 402.). A pásztortársadalmak állandó háborúskodása mindhárom vázolt esetben föltételezte a környezetükben élő földműves társadalmak viszonylagos gazdagságát, az általuk megtermelt többletterméket, az alapvető ok azonban mindig a pásztortársadalmaknak valamilyen belső feszültsége vagy ellentmondása volt, amit kifelé, más társadalmak rovására próbáltak megoldani. A katonai demokrácia társadalmi-gazdasági alapját tehát az ázsiai termelési mód sajátos változata képezte. Az ázsiai termelési mód egyik sajátos változatáról van szó, mivel a föld használatát a közösséghez tartozás tette lehetővé. Sajátosságát az adta, hogy a föld köztulajdona megőrizte legkezdetlegesebben közösségi formáját, annak mindkét alapvető mozzanata – mind a kizárólagosság biztosítása, a védelem, mind pedig a használat, az elsajátítás – közvetlenül közösségi maradt, a földművelő társadalmaktól eltérően nem jelent meg a föld magán(helyesebben: családi) birtoklása. A termelőtevékenység sajátos jellege folytán közvetlenül az ingó dolgok, mindenekelőtt az állatok váltak közvetlenül elsajátíthatóvá, méghozzá egyénileg-családilag elsajátíthatóvá. A köztulajdon és az egyéni-családi elsajátítás kettőssége itt a földtulajdon és az ingó tulajdon kettősségeként jelent meg. Megnőtt az ingó dolgoknak (mind az állatnak, mind a zsákmánynak), illetőleg azok tulajdonának a jelentősége. Amíg a földművelés esetén az ingó dolgokról (termés, állat, szerszám) mondhatjuk azt, hogy a föld tartozéka, most inkább a föld, a legelő volt a csorda tartozéka. A termelőtevékenység sajátos jellege tehát jelentős előrelépést tett lehetővé a tulajdonviszonyok területén: mind inkább az ingó tulajdon, vagyis az egyéni tulajdon vált dominánssá, noha a közösségi biztosítás kényszere egy ideig még fékezte a magántulajdonná válás tendenciáját. Végül az ázsiai termelési mód ezen változatának az a sajátossága, hogy a háborúskodás magának a termelési módnak volt szükségszerű mozzanata, szintén növelte az ingók (mindenekelőtt fegyverek, lovak) magántulajdonának a jelentőségét. c) A katonai demokrácia katonai jellege tehát a nomád pásztornépek háborúskodásának előbb vázolt szükségszerűségéből, vagyis végső soron a termelőtevékenység sajátos jellegéből, a sajátos termelési módból fakadt. A katonai jelleg közvetlenül a katonai életmódban és a militokráciában fejeződött ki, közvetve pedig a bomló törzsi-nemzetségi társadalom valamennyi jellemző vonására kihatott. A katonai életmód azt jelentette, hogy az egész népesség mindennapi életéhez hozzátartozott a háborúskodás vagy a háborúra készülődés és gyakorlatozás; az ifjúság nevelésének középpontjában a katonai kiképzés, a fegyverforgatás elsajátítása és a katonai értékek és szellem elfogadtatása állt; a közösségben szigorú katonai fegyelem érvényesült. A militokrácia azt jelenti, hogy a tekintély és a társadalmi megbecsülés (presztízs) elsősorban a sikeres katonáskodáshoz kapcsolódott, és nem a több tapasztalatot jelentő életkorhoz vagy a kultikus-mágikus ismeretek birtoklásához, mint a zsákmányoló vagy földművelő társadalmakban. „A magas kor tisztelete természetesen megmaradt, de amilyen mértékben a fegyverforgatás vált elsőrangú közös tevékenységgé, olyan mértékben nőtt a legvitézebbek presztízse, s így gerontokrácia, az »öregek uralma« helyett inkább »militokrácia«, a »harcosok uralma« figyelhető meg a nomád szervezetben, a harcosok-fiatalok megbecsülése.” (Ecsedy 1982, 230.) d) A katonai demokrácia – éppen a katonai jelleg említett közvetett hatásaként – a törzsi-nemzetségi társadalom hagyományos közösségi szervezeti formáinak az átalakulását idézte elő. A nomadizáló-katonáskodó életmód ugyanis a törzsek gyakori átalakulásával, szétbomlásával és új törzsek kialakulásával járt együtt. A nemzetségek ilyen körülmények között is megmaradtak a nomád társadalmak alapvető, rokonsági-vérségi alapú exogám szerveződési egységeinek, azonban jellegük nagymértékben megváltozott. Az együtt nomadizálók valóságos közösségéhez már nemcsak a rokon férfiak, a feleségek és a felnőtt fiúk családja tartozott (mint a zsákmányoló társadalmak nemzetségi közösségeihez), hanem a csatlakozók és az alávetettek is. A nomád gazdaság jellegéből következően a nemzetségek ilyen földuzzadása előnyös volt, mivel nagyobb haderőt jelentett, ezért a földuzzadt törzsek szétválására ritkábban (akkor is többnyire katonai vereség következtében) került sor. Ezek a nagyobb nemzetségek viszont részben távoli rokonokat, részben nem rokonokat fogtak össze, ami a vérségi elv szerepének a gyöngülésével járt. A nomád pásztortársadalmak katonai jellege, a nagyobb haderő előnyei miatt a domináns társadalmi integráció a törzs volt. Ezeknek a társadalmaknak az esetében „a termelés nagy létszámú csoportok háborús teljesítményét igényelte. Ez a szükséglet hozta létre újra meg újra… a nomádok törzsi közösségeit, amelyek azután törvényszerűen maguk alá rendelték a társadalom minden egyéb megnyilvánulását, meghagyva, de bizonyos 66 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

II. AZ ÁLLAM ÉS A JOG EREDETE tekintetben másodrangú szerepre ítélve még a rokonsági szervezet érvényesülését, a nemzetségek jellegét is.” (Ecsedy 1982, 228.) A törzsek és a törzsszövetségek kialakulásában a nemzetségek közötti etnikai rokonság mellett, illetőleg helyett döntő szerepet játszott a csatlakozás és az alávetés-meghódolás is. Mindez azt eredményezte, hogy a nemzetségek és a törzsek között egyenlőtlenségi-függőségi viszonyok jöttek létre, kialakultak a vezérnemzetségek, illetőleg vezértörzsek. A vázolt folyamatok azzal a következménnyel is jártak, hogy a társadalom hagyományos vérségi-rokonsági szerveződési elve, legalábbis részben, fiktívvé vált és elvesztette kizárólagos meghatározó szerepét. A nomád törzsek és nemzetségek szállásterületük révén területileg is körülhatárolható csoportok voltak, a rokonsági és területi vonások mint a társadalmak szervezőelvei – a katonai tevékenység szükségleteinek is megfelelően – egyidejűleg és összefonódva jelentek meg. e) A katonai demokráciát sajátos, a katonai jellegnek megfelelő társadalmi-vagyoni differenciálódás jellemezte – túl az egyes nemzetségek, illetve törzsek között kialakult és már említett egyenlőtlenségi-függőségi viszonyokon. Ez a differenciálódás a presztízs, a tekintély és a megszerezhető javak különbségében fejeződött ki. A differenciálódás egyik formáját a nemzetségi arisztokrácia kialakulása képezte, aminek alapjául az ingó vagyon, elsősorban az állatállomány örökölhetősége szolgált. A differenciálódás másik formája a katonai vezetők kiemelkedéséhez kapcsolódott, a katonai vezetők tekintélyében fejeződött ki, mely a katonai vezetők személyes tulajdonságain alapult. Ez a két forma természetesen gyakran össze is kapcsolódott, hiszen a nemzetségi arisztokrácia tagjainak kedvezőbb esélyük volt katonai vezetői képességeik bebizonyítására. A kései, fejlettebb földművelő államok közelében félig-meddig letelepedett pásztortársadalmak esetében a társadalmi tagozódás – az előző két formával összekapcsolódva – tovább differenciálódott: a rabló hadjáratot szervező vezérek körül olyan állandó kíséret jött létre, amelyik a termelőmunkában már nem vett részt. f) A nomád pásztortársadalmak katonai jellege a közéleti szerveződés területén azt eredményezte, hogy a zsákmányoló törzsi-nemzetségi társadalmak primitív önkormányzata, primitív demokráciája katonai demokráciává alakult. A katonai demokrácia a törzsi-nemzetségi társadalmak primitív önkormányzatának háromtényezős rendszerére épült, vagyis hogy a közügyekben történő döntéshozatalra három fórum szolgált: a népgyűlés, a tanács és a tisztségviselők. A tisztségviselők közül a hadvezérek szerepe vált döntő fontosságúvá, a vallásos-kultikus funkciókat betöltő és más „békebeli” tisztviselők háttérbe szorultak. Az állandó háborúskodás katonai fegyelmet igényelt, a katonai fegyelem pedig a katonai vezetők döntéseinek a kikényszeríthetőségét. A katonai demokráciát tehát kifejlett hatalmi rendszer jellemzi, ahol a legfontosabb hatalmi tényező(k) a népgyűléssel és a tanáccsal szemben is a hadvezér(ek), a katonai vezető(k). A sikeres hódítások nyomán egy-egy törzs vezetése alatt a törzsek és nemzetségek közötti függőségre (katonai támogatás kötelezettsége, adózás) épülő rövid életű nomád birodalmak jöttek létre, amelyekben már a politikai szerveződés kezdetei, a kezdetleges politikai hatalmi viszonyok is megtalálhatóak voltak. A katonai demokráciára tehát a zsákmányoló törzsi-nemzetségi társadalmak primitív demokráciájának a fölbomlása, a demokratikus vonások fokozatos visszaszorulása a jellemző. Ezért fölvetődhet az a kérdés, hogy milyen alapon beszélhetünk itt egyáltalán demokráciáról. A katonai demokrácia demokratikus jellegének a megértése során abból kell kiindulnunk, hogy „a nomád hadsereg elvileg és lényegileg azonos (volt) a nomád társadalom egészével” (Ecsedy 1982, 216.), vagyis néptől elkülönült közhatalmi apparátus nem alakult ki. Ennek a katonai szervezetnek az eredményessége megkövetelte tagjai elvi egyenlőségét (Ecsedy 1982, 235.). Ezt az elvi egyenlőséget először is az jellemezte, hogy az egyenlő lehetőségeket, jogokat kínált „az eredményes katonai megmozdulásokból eredő vagyoni, hatalmi, rang- és presztízsbeli egyenlőtlenségek megszerzésére” (Ecsedy 1982, 236.). A katonai demokráciát ebben a vonatkozásban másodszor az jellemezte, hogy a kialakult egyenlőtlenségek mértékét a közösség korlátozta: a vezetők hatalmát korlátozta a tanács és a népgyűlés, a vagyonszerzésnek pedig határt szabott a „közös, legalábbis rokoni részesedés, valamint a vagyon védelmének és fölhasználásának nomád körülmények között kizárólag közös lehetősége”. Végezetül a kialakult egyenlőtlenségek nem stabilizálódhattak mindaddig, amíg megmaradt a nomád társadalom harci szervezete, mivel „minden új pozíció, személyes jellegű vívmány és ideiglenes kiváltság átrendezésére vagy akár eltörlésére is alkalmat adott a legközelebbi hadiállapot, illetve az egyenlőtlenség tartós realizálását – szükség esetén – a közösség összefogása tehette lehetetlenné” (Ecsedy 1982, 236–237.).


II. AZ ÁLLAM ÉS A JOG EREDETE A katonai demokrácia tehát még nem volt állam, hanem csak pszeudoállam, noha kifejlett hatalmi viszonyokkal rendelkezett, megjelentek a politikai hatalmi viszonyok és több vonatkozásban is az állam kibontakozása irányába mutatott, letelepedés nélkül azonban nem juthatott el az állam kialakulásáig. Ennek nem mond ellent a nagy nomád birodalmak léte sem. Ezek fennállásuk idején a legkülönbözőbb életmódot (földművelő, állattartó, vadász) folytató és lényegében érintetlen és önálló gazdasággal rendelkező népek laza együttélését biztosították, anélkül hogy kialakult volna „a gazdasági egység és egy átfogó, állandó és általánosan kötelező érvényű politikai szervezet, az állami egység szükséglete” (Ecsedy 1982, 208.). Ennek oka az, hogy sem a legnagyobb szabású katonai akciók, sem a legátfogóbb birodalmak nem változtatták meg a nomád állattartó gazdaság alapvetően törzsi jellegét. A birodalomalkotó hatalmi központ meggyöngülése esetén pedig rövid háborúskodás után a birodalom az uralkodó lovas nomád csoportok helycseréjével és a határok bizonyos módosulásával újjáalakult. g) A katonai demokrácia történelmi szerepe több nép életében is kimutatható. Így számos esetben ezen a fejlettségi és szervezettségi fokon álló lovas nomádok hozták létre az ázsiai típusú állam másodlagos alakzatát, jóval nagyobb azonban a katonai demokrácia jelentősége az antik és a feudális társadalom kialakulása szempontjából. Ezekben az esetekben ugyanis a hódító katonai demokrácia és a sajátos vonásokkal rendelkező meghódított társadalom közötti kölcsönhatás egy gyökeresen új társadalmi berendezkedés, egy új társadalmi formáció kiindulópontjává vált. Ennek lehetőségét az teremtette meg, hogy a letelepedés és a földművelésre való áttérés viszonyai között stabilizálódhattak az elvileg egyenlő lehetőségek alapján, „demokratikusan” kialakult egyenlőtlenség viszonyai, kölcsönhatásban a meghódított társadalmak sajátosságaival. Ezeknek a kölcsönhatásoknak a szerepét fokozta, hogy az állandó háborúskodás következtében a nomád pásztortársadalmak már a letelepedést megelőzően intenzív érintkezésbe, erős kölcsönhatásba kerültek a környező földművelő társadalmakkal, államokkal. A katonai demokráciának ez a történelmi szerepe az állam kialakulásának antik és germán útjában fejeződött ki.

5.4. A kialakulás folyamata és dinamikája Az ázsiai típusú állam kialakulásának vizsgálatakor követett módszerhez hasonlóan itt is a leglényegesebb összefüggésekre irányítjuk a figyelmet, mellőzve a történeti események részletes bemutatását. a) Az antik társadalom és állam kialakulásának közvetlen előzménye és kiindulópontja – ami vizsgálódásunk, ábrázolásunk első lépését képezi – az ázsiai termelési mód és állam sajátos görög változata, az ún. mükénéi társadalom volt. A mükénéi társadalomnak azok a jellemző vonásai, amelyek az ázsiai termelési mód alapján létrejött más társadalmaktól és államoktól megkülönböztették, elsősorban a természeti-földrajzi föltételeknek, a termelőtevékenység jellegének, a tulajdonviszonyoknak, az osztályviszonyoknak és a politikai berendezkedésnek a sajátosságaiban foglalhatók össze. A természeti-földrajzi föltételek sajátosságai közül mindenekelőtt azt kell kiemelnünk, hogy a görög félszigeten mesterséges öntözésre szinte egyáltalán nem volt lehetőség, emellett a kedvezőtlen domborzati viszonyok a földművelést meglehetősen szűk területre korlátozták, ezen belül a föld gabonatermelésre alig volt alkalmas, s a magasabban fekvő területek csak teraszok kiépítésével voltak megművelhetők. A természetiföldrajzi föltételek második elemeként az erőteljes területi tagoltságot kell megemlítenünk, mivel ez megnehezítette a többletterméket elvonó, nagy kiterjedésű centralizált birodalmak kialakulását. Végül a távolsági kereskedelem szempontjából igen kedvező volt Görögország földrajzi elhelyezkedése, mivel a nagy ázsiai államok és az európai törzsi-nemzetségi társadalmak közötti termékcsere fő útvonala az Égei-tengeren keresztül vezetett, emellett a Földközi-tenger keleti medencéje a nagy ázsiai államok (mindenekelőtt Mezopotámia és Egyiptom) egymás közötti kereskedelmi kapcsolatainak is fontos színhelye volt. A termelőtevékenység sajátosságai nagyrészt a természeti-földrajzi föltételekből következtek. A mezőgazdasági termelésen belül nagymértékben csökkent a gabonatermelés jelentősége, a teraszokon viszont jelentős kertgazdálkodás folyt, ugyanakkor – a megművelhető földterület korlátozottsága miatt – az állattenyésztés is rendkívül fontos szerepet játszott. A falvaktól távolabb eső hegyi legelőkön külterjes kecskeés juhtenyésztés, a falvakban pedig a földművelés igaerő-szükségleteihez kapcsolódó szarvasmarha-tenyésztés, valamint a nemzetségi arisztokrácia katonai és luxusszükségleteit kielégítő lótenyésztés folyt. A termelésnek ez a struktúrája a termelőtevékenységen belül a munka közösségi megszervezésének és a munkamegosztásnak is sajátos formáját hozta létre. Így az ázsiai termelési mód tipikus társadalmaihoz képest kisebb szerephez jutottak a földművelés előföltételeit biztosító közmunkák, mivel a teraszépítés a mesterséges öntözéstől eltérően nem igényelte a közösség együttes és összehangolt munkáját. Ez természetszerűleg a családi keretek között végzett munka súlyát növelte, ami ezután a mezőgazdasági termelés már vázolt szerkezetével 68 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

II. AZ ÁLLAM ÉS A JOG EREDETE kölcsönhatásban a családi gazdaságok differenciálódásához és a családi önellátás fölbomlásához vezetett, hiszen például a kertművelők egy része saját gabonaszükségletét sem termelte meg. Ez a differenciálódás „a mezőgazdaság egyes ágait is elkülönítette egymástól, és így a létfenntartási szükségletek kielégítése bizonyos fokig mások termelőmunkájának függvényévé vált. Bár a szükségletkielégítést elvileg (és sokszor a gyakorlatban is) a termékfölösleg elvonása és újrafölosztása is biztosíthatta, a családi gazdaság már meglévő túlsúlya inkább a cserekapcsolatok fejlődésének kedvezett. A termékcsere megjelenése viszont tovább fokozta az egyes családok elkülönülését, az bizonyos fokig teret engedett az ingó-magántulajdon (gabona, igásállatok stb.) fölhalmozásának.” (Wiener 1979, 3.) A tulajdonviszonyok jellemző vonásai a termelőtevékenység előbb vázolt sajátosságaiból következtek. A föld változatlanul közösségi tulajdonban volt, vagyis az ázsiai termelési mód egyik változatával állunk szemben, azonban olyannal, amelyik a föld birtoklását tekintve az ázsiai termelési mód keretein belül lehetséges szélső változatot képviselte. Ez különösen két vonatkozásban hangsúlyozandó. Egyfelől a föl nem osztott közösségi földeket az állami vezető réteggé váló nemzetségi arisztokrácia nem alakíthatta át állami vagy templomgazdasággá (ezért a közvetlen termelők közösségi munkára kényszerítése is minimális szintű maradt és így az nem válhatott kizsákmányolásuk alapjává). Másfelől a közösségi földek családi birtoklásának nemcsak a relatív súlya nőtt meg az előbb említett összefüggés következtében, hanem csíráiban a magántulajdonná válás tendenciája is jelentkezett. A családi földbirtoklásnak ugyanis kétféle formája volt: az alacsonyan fekvő gabonaföldeket viszonylag rövid időközönként újra és újra fölosztották, a teraszosan művelt kertek viszont általában hosszú ideig egy-egy család birtokában maradtak. A teraszépítést és -karbantartást ugyanis családi keretek között végezték, és e munkák megfelelő minőségét az biztosította, ha a teraszokat építőik huzamos időn át birtokolhatták. Az arisztokrácia is e két földbirtoklási formának megfelelően juthatott földhöz, amelynek a nagysága az egyszerű közösségi tagok földbirtokának a többszöröse lehetett. A társadalmi egyenlőtlenségek alakulásában a termelőtevékenység és a tulajdoni-birtoklási viszonyok már bemutatott jellemző vonásai mellett a távolsági kereskedelem hatásai játszottak még jelentős szerepet. Az itt élő görög társadalmak nemzetségi arisztokráciája ugyanis erőteljesen bekapcsolódott a távolsági közvetítő kereskedelembe, aminek révén jelentős jövedelemre tehetett szert, és így kevésbé volt érdekelt a földközösségek terméktöbbletének a kisajátításában. Mindezek következtében a mükénéi társadalom – noha az ázsiai termelési mód alapján továbbra is állami vezető réteggé vált törzsi-nemzetségi arisztokráciára és a közvetlen termelő „szabad” közösségtagokra tagozódott – jelentősen eltért az ázsiai termelési mód társadalmainak tipikus tagozódásától. Egyrészt ugyanis „öntözéses gazdálkodás híján egységes papi réteg kevéssé fejlődött ki és így az uralkodó osztály már eredetében is harcos katonai jellegű volt. Ez az arisztokrácia a közvetítő kereskedelmet is kezébe ragadta, s ily módon mindinkább a hadizsákmány és a kereskedelmi haszon vált legfőbb jövedelmi forrássá. Ezáltal azonban a véletlen (hadiszerencse forgandósága, a kereskedelmi kockázat stb.) is egyre nagyobb szerephez jutott a jövedelmek megszerzésében, ami már önmagában is megindította az arisztokrácián belüli vagyoni differenciálódást.” (Wiener 1979, 19.) A másik jelentős sajátosságot abban foglalhatjuk össze, hogy a termelőtevékenység vázolt jellegzetességei, az abból adódó differenciálódás fölszámolta a „szabad” közösségtagok vagyoni egyenlőségét. Ez azonban még nem annyira a cserekapcsolatok következménye volt, hanem inkább az újraelosztási rendszer fölbomlása idézte elő, ami az eltérő terméseredmények következményeit egyre szabadabban hagyta érvényesülni és állandósulni. A politikai berendezkedés sajátosságait, az állam fölépítését a mükénéi társadalom előzőekben vázolt jellemző vonásai nagymértékben megszabták. Ezek közül az arisztokrácia katonai jellegét és a termelésben játszott szerepét, valamint azt kell kiemelnünk, hogy nem volt lehetőség nagy kiterjedésű, az egyes városok önállóságát fölszámoló centralizált despotikus birodalom kialakulására. Az arisztokrácia katonai jellegéből következően az állam élén a király és a hadvezér állt, és az alájuk rendelt többi közhivatal is főleg katonai jellegű volt. „A termelésirányító és adóztató funkció viszonylagos fejletlensége folytán a gazdaságszervező tevékenységek többnyire a katonai tisztségekhez kapcsolódtak és így nem váltak egy tagolt, bonyolult hivatalnoki rendszer alapjává.” (Wiener 1979, 20.) A nagyobb centralizált birodalom hiánya, a városállamok önállóságának a fönnmaradása következtében a királyi hatalom továbbra is korlátozott maradt, a legtekintélyesebb családfőkből és a katonai arisztokrácia képviselőiből álló tanácsok változatlanul jelentős szerepet játszottak a fontosabb állami döntések meghozatalában. A családi gazdaság kifejlődése, a magántulajdon felé mutató fejlődés csíráinak a kialakulása tehát olyan állami berendezkedés keretei között ment végbe, amelyben még bizonyos fokig megőrződtek a primitív demokrácia maradványai, nem szűnt meg teljesen az állami tevékenység közösségi ellenőrzése. Mindez összességében azt eredményezte, hogy – a klasszikus ázsiai társadalmakkal ellentétben – a részben önállóan gazdálkodó parasztok is részt vehettek a közügyek intézésében. „Az új társadalmi gazdasági alakulat, az antik termelési mód létrejötte eleinte éppen e lehetőség megvalósulását jelentette.” (Wiener 1979, 20.)


II. AZ ÁLLAM ÉS A JOG EREDETE b) Az antik társadalom és állam kialakulásának második lényeges mozzanata, ami a mükénéi társadalomra jellemző, az alapjaiban még „ázsiai” típusú városállamok öszszeomlása volt. Az előzőekben jellemzett sajátosságok ellenére az ázsiai termelési mód görög változata nem egyenes vonalú, egyenletes fejlődés, hanem hódítás, és a politikai struktúra ezzel járó gyors átalakulása után alakult át antik társadalommá. A Kr. e. XII. században ugyanis ezeknek a városállamoknak a többsége külső támadások, pusztító rablóháborúk áldozatául esett, majd a Kr. e. X. század körül az elmaradottabb, katonai demokrácia formájában szerveződő görög pásztortörzsek, a dórok hódították meg. Ez az államszervezet szétzúzása mellett a termelőtevékenység hanyatlását és jelentős átalakulását is maga után vonta. A termelés struktúráján belül a legjelentősebb új mozzanat a vasipar kialakulása, majd kibontakozása volt. A háborúskodás a kereskedelem hanyatlását, az pedig a bronzművesség válságát idézte elő, aminek következtében a kézművesek rákényszerültek a vas megmunkálására, vagyis arra, hogy a családi gazdaságok részére vasszerszámokat készítsenek. Ennek következtében néhány háziipari tevékenység is szakmává vált, ami a gazdaságok elkülönülésének, a munkamegosztásnak és a termékcserének a felgyorsulásával járt. A tulajdoni és birtoklási viszonyok e változások hatására jelentős átalakuláson mentek keresztül: az állam fölbomlása, az adózás és a hivatalnoki ellenőrzés megszűnése csaknem teljesen önállóvá tette a mindjobban differenciálódó és elkülönülő családi gazdaságokat. „E tényezők hatására a föld időszakonkénti újrafelosztása fokozatosan elmaradt, és ily módon az egyes családok földmagánhasználata földmagántulajdonná változott át. Mivel a földmagántulajdon az eredeti közösségeken belül jelent meg, földet továbbra is csak az eredeti közösséghez tartozó személyek birtokolhattak. A közösségi tagság viszont ezen túl földmagántulajdont föltételezett, hiszen a földközösség most már családi gazdaságok képviselőiből állt. Ugyanakkor a közlegelők és az elöljárók részére kihasított földek változatlanul a közösség tulajdonában maradtak, ez utóbbiak azért, mert használatuk továbbra is társadalmi tisztségen alapult. Így az egyes földközösségeken belül létrejött az antik (rabszolgatartó) termelési mód alapja, a föld kettős, köz- és magántulajdona, de az új társadalmi forma valójában csak a földközösségek egyesítésével, várossá (polisszá) alakításával” (Wiener 1979, 21.), vagyis az új politikai struktúra létrejöttével született meg. A társadalmi rétegződés és a politikai berendezkedés sajátosságait nagymértékben a hódítás szerepe szabta meg, s két történelmi utat tett lehetővé. Egyes területeken a családi gazdaságokra épülő falvak harcias pásztortörzsek uralma alá kerültek, amelyek a leigázottakkal szemben egységes uralkodó osztályként léptek föl. Az ily módon létrejött államok – amelyeknek tipikus példája Spárta volt – az antik (rabszolgatartó) termelési mód kezdetlegesebb formáját, a történelmi fejlődés mellékutcáját jelentették, ezért sajátosságaikkal nem foglalkozunk. A fejlődés fő vonalát azok a városállamok képviselték, amelyek az elszigetelt földközösségek viszonylag békés egyesítése útján jöttek létre. Ennek az útnak a tipikus példája Athén volt. Noha Athén nem vált tartós hódítás áldozatává, a Kr. e. XII. században Attika politikai egysége és az azzal járó adórendszer fölbomlott vagy legalábbis annyira meglazult, hogy a faluközösségek elszigetelten élték a maguk életét. A háborúskodások miatt egyrészt nagyszámú menekülő özönlött be ezekbe a faluközösségekbe, s eltartásuk intenzív földművelést igényelt, ennek hatására pedig ismét föllendült a kertgazdálkodás. Másrészt egyre fontosabbá vált az idegen támadókkal szembeni védekezés, ami szükségessé tette a várossá szerveződést, a faluközösségek egyesítését. Ezen okok miatt az új egység tevékenységének a középpontjában a háborúskodás állt. Az egyesítés a védekezést, vagyis a dolgozó föld-magántulajdonosok önállóságának a fönnmaradását szolgálta. A védekezés szükségletének és a végtelenül egyszerű gazdasági viszonyoknak megfelelő politikai formára volt szükség. Erre önként kínálkozott a katonai demokrácia hármas hatalmi szervezete, csúcsán a királlyal. Tőkei Ferenc szerint „ha ezt az új népvándorlás pásztorai és kalózai nem hozták volna eleven szervezetként magukkal, akkor az attikaiaknak ki kellett volna találni, sőt éppen ezt kellett volna kitalálniok” (Tőkei 1977, 256.). Ezzel a történelemben új típusú, az ázsiaitól gyökeresen eltérő városállam jött létre, az antik polisz. A világtörténelmi jelentőségű előrelépés alapja az új kettős földtulajdoni struktúrának, a köztulajdon és magántulajdon kettősségének a kialakulása és megszilárdulása volt. A várossá egyesítés révén ugyanis minden közföld állami tulajdonná változott, másrészt megőrződött a dolgozó közösségtagok földmagántulajdona is. A poliszpolgárok tehát egyrészt az állami földek haszonélvezőiként, másrészt pedig föld-magántulajdonosokként birtokoltak földet. c) A már kialakult antik társadalom és állam fejlődésének első szakaszára – ami vizsgálódásunk harmadik lépését képezi – még a nemzetségi, illetve az „ázsiai” társadalom bizonyos maradványainak a megléte és fokozatos visszaszorulása jellemző. A tulajdoni és birtoklási viszonyokat, valamint a társadalmi tagozódást az jellemezte, hogy a vázolt kettős tulajdoni struktúra nem járt együtt a közösségtagok vagyoni egyenlőségével, mivel valójában az állami 70 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

II. AZ ÁLLAM ÉS A JOG EREDETE földekből kizárólag az egykori földközösségi elöljárók részesedtek. A poliszok megszervezésével a társadalom ismét hierarchizálódott, a tisztségviselők ismét kiemelkedtek, ami – az „ázsiai” viszonyokhoz hasonlóan – „társadalmi tisztségen és az állami földek használatán alapult. Az antik arisztokraták azonban ugyanakkor földmagántulajdonosok is voltak, s tevékenységük megoszlott a közügyek intézése és családi gazdaságuk irányítása között. Létalapjukat és megszokott életmódjukat tehát nemcsak hivataluk biztosította, s ezért az »ázsiai« hivatalnokoktól eltérően bármikor nagyobb megrázkódtatás nélkül visszavonulhattak családi birtokukra. Másfelől abban is különböztek az »ázsiai« arisztokratáktól, hogy minden elöljáró tagja lett az egységes városi tanácsnak, s a hivatalok hierarchikus rendszere is vesztett jelentőségéből. Az arisztokrácián belüli egyenlőséget az sem csorbította, hogy a királyi tisztség viszonylag hosszú ideig fönnmaradt. A tanács ugyanis az uralkodó tevékenységét is ellenőrizte, aki termelésirányító és termékbegyűjtő funkció híján egyébként sem rendelkezett széles körű igazgatási hatalommal.” (Wiener 1979, 23.) A korai antik társadalom másik alapvető társadalmi csoportját a dolgozó föld-magántulajdonosok alkották, akik közösségi tagságuk címén eleinte azonos nagyságú házhelyet, illetőleg szántóföldparcellát birtokoltak. A közösségi tagságra alapozott egyenlőség azonban viszonylag gyorsan fölbomlott, s e változást maga a földmagántulajdon idézte elő. Az újrafelosztás elmaradásával ugyanis megszűnt az a lehetőség, hogy a természetes úton keletkezett különbségeket időnként kiegyenlítsék. A gazdálkodás előre nem látható fordulatai főként a kisebb parasztgazdaságokat sújtották, melyek számottevő élelmiszer-tartalékkal nem rendelkeztek, s az újraelosztási rendszer leépülése óta a közösség segítségére sem nagyon számíthattak. E családok elemi létfenntartását nemegyszer csupán a közösségi-nemzetségi arisztokráciától kapott uzsorakölcsönök biztosíthatták, melyek viszont még inkább meggyorsították a földmagántulajdon koncentrálódásának folyamatát. A kölcsönök visszafizetését ugyanis elsődlegesen a földparcella szavatolta, mely a törlesztés elmaradása esetén a hitelező tulajdonába ment át. Mindezek következtében a legfontosabb társadalmi különbséggé mindinkább a földmagántulajdon vonatkozásában fönnálló különbségek váltak, a társadalom alapvető strukturálódását is a földmagántulajdonhoz való viszony szabta meg. A társadalom származáson és hatalmi pozíción alapuló hierarchikus rétegződése egyre inkább osztálytagozódássá változott, illetve azt fölváltotta, háttérbe szorította az osztálytagozódás. Mivel a korai antik társadalomban a közösséghez csak föld-magántulajdonosok tartozhattak, az eladósodott parasztok nemcsak parcellájukat, hanem közösségi tagságukat és személyes szabadságukat is elveszthették. Egy részük bérlőként dolgozott korábbi földjén, s a termés többségét az új tulajdonosoknak kellett beszolgáltatnia, másokat pedig idegenbe adtak el rabszolgának. Ily módon az uzsora létében fenyegette a földtulajdonos parasztokat, s ezért éles ellentéteket idézett elő az arisztokrácia és a földművesek között. A mindinkább osztályharccá váló politikai küzdelmekben a parasztok a közösségi-állami intézményeket is fölhasználták, hiszen a poliszok létrejöttével elvileg minden föld-magántulajdonos befolyást gyakorolhatott a közügyek intézésére. A két alapvető osztály közötti harc kimenetelében fontos szerephez jutottak a kézművesek is. Noha földmagántulajdon híján általában nem vehettek részt az állami döntések meghozatalában, puszta jelenlétükkel nagyobb befolyásra tehettek szert, mint a falvakban szétszóródott földművesek. A kézművesek önállóságuk folytán úgyszintén szemben álltak a közösségi-nemzetségi arisztokráciával. Ezért eleinte alkalmilag, majd mind rendszeresebben szövetségre léptek a parasztsággal, s együttes megmozdulásaikat azok az „újgazdag” kereskedők is támogatták, akik az ismét fellendülő tengeri kereskedelem révén nagy vagyonokhoz jutottak, de származásuk miatt állami hivatalokat nem tölthettek be. A földbirtokos arisztokrácia elleni harc élére elszegényedett vagy kereskedést űző arisztokraták álltak, többnyire azzal a céllal, hogy a hivatalviselők kollektív hatalomgyakorlását saját egyeduralmukkal váltsák fel. A társadalmi-politikai küzdelmek végül is megdöntötték a közösségi-nemzetségi arisztokrácia hatalmát. Ez a társadalmi fejlődés tehát azt eredményezte, hogy a közösségen belüli rabszolga-kizsákmányolást a közösségen belüli osztályharc az adósrabszolgaság eltörlése révén megakadályozta, és egyben lehetővé tette a közösségen belüli magántulajdont, valamint a közösséghez nem tartozó idegenek magánrabszolgakizsákmányolásának a tömegessé válását. Ez utóbbi lehetőség azonban csak a későbbi fejlődés során bontakozott ki. Az állam társadalmi szerepe és funkciói az antik állam fejlődésének első szakaszában az előzőekben vázolt társadalmi változásoknak megfelelően a mükénéi típusú városállamokhoz képest jelentős módosulásokon mentek keresztül. Szinte teljesen eltűnt a közmunkák megszervezésének a funkciója, a többlettermék egészének elsajátítása pedig mérsékelt adóztatássá alakult át. Ugyanakkor az ázsiai típusú államokhoz képest nagyobb szerephez jutott a hadviselés, amely kezdetben a közösségtagok együttes tevékenysége, sőt annak csaknem kizárólagos formája volt. 71 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

II. AZ ÁLLAM ÉS A JOG EREDETE „Földközösségi eredetének megfelelően a korai antik állam a közösségi nemzetségi arisztokrácia uralmát is biztosította, védte a hivatalviselők személyét és tekintélyét, akiknek a léte eleinte kizárólag társadalmi tisztségen és az állami földek birtoklásán alapult. Az uralkodó osztály és az állam tehát még a korai antik városokban sem különült el egymástól, noha az állam funkciója lényegében a közösség katonai védelmére korlátozódott. Az elválás csak az uzsora kifejlődésével kezdődött meg, a hitelezők ugyanis nem a közösség képviselete címén, hanem hivataluktól függetlenül, magánemberként igázták le adósaikat s az állam »mindössze« bírói védelmet nyújtott az egyes arisztokratáknak. Ily módon – a történelemben először – az állam nem a kizsákmányolás megvalósítójaként, hanem puszta védelmezőjeként lépett fel, olyan szervezetként, mely látszólag elszakadt a társadalomtól s csupán annak belső rendjére ügyel. Ez az elszakadás azonban antik (rabszolgatartó) társadalomban s különösen annak korai szakaszában csak kivételes esetben mehetett végbe, hiszen az eredeti közösség – mindennemű módosulása ellenére – e termelési mód felbomlásáig fennmaradt.” (Wiener 1979, 25.) Az állam társadalmi szerepének ez a változása egyben azt jelentette, hogy a nemzetségi arisztokrácia uralmát biztosító szervezet mindinkább a vagyon, vagyis a vagyoni arisztokrácia védelmét látta el. Ez a folyamat végül is oda vezetett, hogy a közösségen belüli osztályharc eredményeként a nemzetségi arisztokrácia helyét a magántulajdonon alapuló vagyoni arisztokrácia foglalta el uralkodó osztályként (ami a lakosság vagyoni osztályokba sorolásában fejeződött ki a legszembetűnőbben). Az állam szervezeti fölépítése is módosult az előbb vázolt fejlődésnek megfelelően. „A városállamok – földközösségi eredetük következtében – a három elemből álló hatalmi szervezetet is megtartották, sőt e kormányzásforma teljes kifejlettségét éppen az antik társadalomban érte el. Mind a hódítás, mind az egyesítés nyomán létrejött városközösségekben egységes népgyűlés és egységes tanács működött. A poliszkorszak kezdetén a népgyűlés még széles körű hatalommal rendelkezett s a tanács nemcsak az arisztokratákat, hanem a legidősebb, legtekintélyesebb földművespolgárokat is magában foglalta. A fegyverforgató szabadok gyűlése döntött a háború és béke kérdéséről, a hadisarc és a hadizsákmány felosztásáról, sőt bizonyos fokig ellenőrzése alá tartoztak az állami földek is. A királyi tisztséghez kötődő hivatali földbirtokot ugyanis a gyűlés vagy a tanács hasította ki az uralkodó számára, s feltehetően más hivatalnokok földmagánhasználatáról is a közösség határozott. A gyűlések közötti időszakban az igazgatási hatalmat a tanács gyakorolta, melynek hivatalból a nép által választott király is tagja volt. A választás ellenére az uralkodók többnyire egy nemzetségből vagy családból kerültek ki, ami arra utal, hogy a népgyűlés jogköre valójában a megerősítésre korlátozódott. A király egyébként kizárólag hadvezéri, bírói és főpapi funkciót töltött be, s egyetlen fontos ügyben sem dönthetett a tanács előzetes jóváhagyása nélkül. Az antik korszak eredeti kormányzásformája, a poliszkirályság, ennek a társadalmi állapotnak felelt meg, melyben a családi gazdaságok jelentős része földmagántulajdonnal rendelkezett. Az uralkodó osztály földmagántulajdonának gyarapodásával mind az állami földek használatának rendje, mind a hatalmi szervezet erőteljesen módosult. A poliszok többségében a királyság arisztokratikus köztársasággá változott át s az uralkodói tisztséggel együtt a hivatali földbirtoklás is eltűnt. Ily módon az uralkodó osztály egyes tagjai már nem hivataluk, hanem származásuk alapján birtokolhattak állami földeket s azokat mindinkább kivonták a közösség ellenőrzése alól. Az állami földhasználat és a hivatalviselés közötti kapcsolat azonban nem szűnt meg, csak saját ellentétébe csapott át. Míg korábban az egyes tisztségek hivatali földbirtoklást vontak maguk után, addig az új feltételek mellett főtisztviselővé csak olyan személyt választhattak, aki állami földet birtokolt. Az idős, tapasztalt földművespolgárok ugyanakkor teljesen kiszorultak a tanácsból, mely e változás eredményeként egyértelműen a közösségi-nemzetségi arisztokrácia eszközévé vált. Ezzel egyidejűleg a népgyűlés döntési jogköre is számottevően csökkent, s szerepe mindinkább az arisztokrata hivatalnokok megválasztására korlátozódott. A tényleges igazgatási hatalom tehát vitathatatlanul a tanács kezében összpontosult, a hatalmi szervezet másik két eleme azonban változatlanul fennmaradt.” (Wiener 1976, 26.) Ezzel a folyamattal párhuzamosan létrejött a külön hadsereg, amely már nem esett egybe a fölfegyverzett közösségtagok egészével, vagyis létrejött a néptől elkülönült közhatalmi apparátus, másrészt pedig a nemzetségi demokrácia szerveit a területi poliszközösség szervei váltották föl, azaz az állami élet megszervezésének az alapjává a vérségi elv helyett a területi elv vált. d) Az antik társadalom és állam fejlődése második szakaszának – ami vizsgálódásunk negyedik lépését képezi – alapvető jellemző vonása a rabszolgatartás és rabszolga-kizsákmányolás általánossá válása. E második szakasz kezdetét az jelezte, hogy a közösségi-nemzetségi arisztokrácia uralmának összeomlásával fölbomlott az antik társadalom eredeti formája, melyben az osztályharc alapját még az állami haszonélvezet és a földmagántulajdon ellentéte alkotta.


II. AZ ÁLLAM ÉS A JOG EREDETE Az adósrabszolgaság eltörlése alapvető jelentőségű változást idézett elő az antik társadalom közösségi struktúrájában, „mivel lehetővé tette, hogy a földjüktől megfosztott parasztok is a városközösség tagjai maradjanak. Ezzel egyidejűleg olyan kézműveseket is fölvettek a városi polgárok közé, akik szántóföldparcellát korábban sem birtokoltak. A földmagántulajdon és a közösségi tagság bizonyos fokú szétválasztása tehát éppen a magántulajdont képviselő csoportok érdekeit szolgálta, hiszen a parasztok – mint előbb már kifejtettük – könnyen elveszthették parcellájukat, a kézművesek és a kereskedők egy része pedig egyáltalában nem rendelkezett földdel. Ugyanakkor a szétválasztás eredményeként idegenek is szerezhettek földmagántulajdont, de ennek alapján még nem váltak poliszpolgárokká. Az adósrabszolgaság felszámolásával lényegében megszűnt az a lehetőség, hogy az uralkodó osztály saját közösségének tagjait rendszeresen kizsákmányolja. Ezért mindinkább kifejlődtek a kizsákmányolás közösségen kívüli formái, amelyek mind az »ázsiai« társadalmakban, mind az antikvitás első szakaszában alárendelt szerepet játszottak. Az adósrabszolgák többlettermékének (többletmunkájának) elsajátítását elsősorban az idegen rabszolgák kizsákmányolása váltotta föl, akik főként hadifoglyokból és a leigázott államok lakosságából kerültek ki.” (Wiener 1979, 27.) A rabszolgatartás természetesen nem volt új jelenség, a kibontakozó antik rabszolgatartást – a rabszolgaság korábbi formáival szemben – az jellemezte, hogy itt „a rabszolga egy rabszolgatartó vállalkozó magántulajdona, akinek meg kellett őt vásárolnia, és akinek állandóan biztosítania kellett a rabszolga létfenntartását. A házban kényelemből vagy presztízsből alkalmazott rabszolgahadon kívül a vállalkozó kénytelen kikalkulálni, miként érheti el, hogy a rabszolga a legmagasabb teljesítményt nyújtsa, különben a vállalkozás elveszti értelmét. Mivel a rabszolga áruvá vált, ezért a lehető legnagyobb mértékben árutermelőnek kellett lennie, kivéve természetesen a házi rabszolgákat.” (Parain 1982, 273.) „A kifejlett antik (rabszolgatartó) társadalomban a rabszolgamunkát a legkülönfélébb módokon használták fel. Leggyakrabban az ipari műhelyekben alkalmazták őket. A mezőgazdaságban eleinte a földbirtokos vagyonarisztokrácia tagjai foglalkoztattak rabszolgákat, majd a kisebb parcellákon folytatott kertgazdálkodás is egyre inkább igényelte a rabszolgamunka alkalmazását. Ugyanakkor a földművespolgárok túlnyomó többsége továbbra is családtagjaival együtt művelte földjét, s egyáltalán nem, vagy csak egészen kis mértékben alkalmazott rabszolgamunkát. Ily módon a mezőgazdasági termelés még az antik (rabszolgatartó) társadalom második szakaszában is a szabad parasztok munkáján alapult s csupán a görögtől bizonyos fokig eltérő római fejlődésben váltak elsődlegessé a nagy rabszolgatartó ültetvények (latifundiumok). A kizsákmányolás közösségen belüli formáinak fölszámolásával és a rabszolgaság jellegének átalakulásával kibontakoztak az antik társadalom rabszolgatartó vonásai, amelyek alapján a termelési módot gyakran »rabszolgatartó társadalomnak« is nevezik. Ez a megjelölés azonban csak az antikvitás második szakaszára érvényes, melyben – a rabszolgákkal szemben – a szabad emberek valóban egységes osztályt alkottak. A poliszokban zajló társadalmi-politikai küzdelmekben viszont a rabszolgák szinte semmilyen szerepet sem játszottak s így az osztályharc – a rabszolgafelkelések kivételével – a szabad lakosságra korlátozódott.” (Wiener 1979, 28.) Az antik rabszolgatartó társadalom fejlődése második szakaszának ezek a sajátosságai természetesen az állam társadalmi szerepét és funkcióit is befolyásolták. Mindinkább előtérbe került az államnak az a belső funkciója, hogy végső soron a legkegyetlenebb fizikai erőszak alkalmazásával is biztosítsák a rabszolgák kizsákmányolásának adott rendjét és elnyomják a rabszolgák esetleges ellenállását. Ennek gyakorlati alkalmazására azonban csak végső esetben került sor, hiszen a rabszolgatartó termelés „normális” menetéhez szükséges fizikai – vagyis gazdaságon kívüli – kényszert, az elszigetelt, egyedi ellenállások letörését maguk a rabszolgatartók biztosították. A rabszolga-kizsákmányolás tömegessé válása megteremtette a rabszolga-utánpótlás szükségletét, ami az állam külső tevékenységét, külső funkcióit illetően a hódító háborúk állandósulását idézte elő. Ez a poliszok birodalommá válásához és a hadsereg társadalmi-politikai szerepének a túlzott megnövekedéséhez vezetett. A rabszolgatartás általánossá válása ugyanakkor aláásta a poliszdemokrácia társadalmi alapját, mivel tönkretette a szabad parasztokat és kézműveseket. Ennek következtében a poliszdemokrácia mindinkább elkorcsosult, majd az antik rabszolgatartó társadalom és állam fejlődésének utolsó, hanyatló időszakát a mindinkább despotikussá váló katonai diktatúrák jellemzik.

5.5. Az antik állam és jog jellemzői Az antik államtípus államrendszerei, vagyis egyes államai – mint ez az előző fejtegetésekből is nyilvánvaló – igen különböző alakokat öltöttek, ami egyrészt az antik társadalmak fejlődésének különböző szakaszaival, másrészt pedig az egyes antik társadalmak eltérő sajátosságaival magyarázható. Ez utóbbi különbségek mindenekelőtt kialakulásuk eltérő körülményeinek (például Spárta és Athén), a közösségen belüli osztályharc eltérő alakulásának (például a görög poliszok és Róma) köszönhetőek. Éppen ezért az antik államtípusnak mint 73 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

II. AZ ÁLLAM ÉS A JOG EREDETE önálló államtípusnak a sajátos jellegét, állam- és jogrendszereik közös vonásait elsősorban nem az itt előforduló politikai formákban, hanem társadalmi szerepében, az antik társadalmi-gazdasági formációhoz való tartozásában, társadalmi bázisában és az ebből fakadó sajátos belső dinamikában kell keresnünk. Az antik államtípus társadalmi bázisa a már többször is említett sajátos kettős tulajdonforma, a föld állami tulajdonának és a polgárok magántulajdonának egymás mellett létezése. Vagyis a faluközösségi tulajdon kettős jellege két tulajdoni forma egymás melletti létezéséhez és az ezt kifejező poliszhoz vezetett, amelynek további fejlődését az e kettős tulajdoni struktúra alapján kibontakozó osztályharc és az e tulajdoni struktúra keretei között megvalósítható bővített újratermelés lehetőségei szabták meg. Az antik államtípus társadalmi bázisából fakadt tehát fejlődésének sajátos belső dinamikája. Ezt röviden abban foglalhatjuk össze, hogy a fejlődés fölfelé ívelő szakaszában egyre nőtt a magántulajdon jelentősége, mindinkább egyértelművé és nyilvánvalóvá vált a magántulajdoni jelleg és annak jogi elismertsége. Ez a magántulajdon az antik társadalmak virágkorában a termelőerők fejlettségének adott színvonalán a bővített újratermelés lehetséges formájaként a rabszolgák számának növekedését idézte elő. A rabszolgatartó termelés azonban gazdaságon kívüli kényszeren nyugodott, ezért a bővített újratermelés egyben a fizikai kényszerítés lehetőségének a bővített újratermelését igényelte. A rabszolgaság tömegessé válása és a rabszolgaszerző háborúk iránti igény kiváltotta az erős katonai hatalom szükségességét, ugyanakkor a szabad lakosság tönkretételét eredményező társadalmi-gazdasági fejlődés nemcsak a poliszdemokráciát ásta alá, hanem az államnak – mindenekelőtt az állam magvát képező eredeti polisznak – a katonai erejét is jelentős mértékben meggyöngítette. Az erős katonai hatalom igénye és a katonai erő gyöngülése közötti ellentmondás idézte elő az antik társadalmak és államok válságát, ami végül is az antikvitásnak mint társadalmi-gazdasági formációnak és államtípusnak a bukásához és a feudalizmus kialakulásához vezetett. A kialakulás és fejlődés sajátos belső dinamikája alapján válik érthetővé az antik állam- és jogtípus sajátos társadalmi rendeltetése, ami ebben az esetben is azt fejezi ki, hogy az állam és a jog a társadalmi fejlődés szükségleteként jött létre, és további létezésükben is társadalmi szükségletet elégítettek ki, és funkcióikon, tevékenységük rájuk jellemző fő irányain keresztül az antik társadalmi-gazdasági formációra jellemző újratermelési folyamat zavartalanságát biztosították – a történelmi lehetőségek határai között. Az antik állam és a jog kialakulására jellemző sajátos alapvető társadalmi szükséglet kezdetben a magán- és köztulajdon kettősségével jellemezhető földtulajdonosok közösségének a védelme, majd a kettős tulajdonforma alapján kibontakozó osztályharc keretek közé szorítása volt, általában a kialakuló uralkodó osztály privilégiumainak és vezető szerepének a biztosítása mellett. Eltérően az ázsiai típusú fejlődéstől – ahol, mint láttuk, a közmunkák irányítása és a többlettermék elvonása és újraelosztása volt az az alapvető társadalmi szükséglet, amely az állam kialakulását előidézte, és amelyhez csak jóval később társult az osztályuralom biztosításának a szükséglete –, az antik fejlődésben az osztályok kialakulása és az osztályharc az állam és a jog fejlődésére jóval korábban és jelentősebb mértékben hatott. Az antik állam és jog társadalmi rendeltetését és ennek megfelelően funkcióit a továbbiakban is a társadalmi újratermelési folyamat és az abból fakadó sajátos fejlődési dinamika szabta meg. Ennek megfelelően az antik államnak és jognak a következő fő funkcióit különböztethetjük meg: – az uralkodó osztály vezető szerepének a biztosítása, a szabad lakosságon belüli osztályharc korlátozása, szabályozása, mérséklése; – a rabszolga-kizsákmányoláshoz végső soron szükséges gazdaságon kívüli kényszer biztosítása; – a külső védekezés és hódítás, amelyen belül a rabszolgatartás tömegessé válásával egyre jelentősebbé váltak a rabszolgaszerző-hódító háborúk; – a gazdasági élet zavarainak közvetett eszközökkel (jogi szabályozás, vagyoni maximumok, ármaximumok stb.) való elhárítása; – ideológiai funkció, ami elsősorban az állammal való azonosulást elősegítő vallási kultuszok támogatásában és védelmében nyilvánult meg. Társadalmi rendeltetésükből és funkcióikból következően az antik államrendszerek – más államtípusok államrendszereihez hasonlóan – a nemzetségi társadalmak szervezetétől három lényeges jellemző vonás tekintetében különböztek: a vérségi elv helyett a területi elv alapján szerveződtek; létrejött a néptől elkülönült közhatalmi apparátus, a fegyveres erő nem esett többé egybe a fölfegyverzett lakosság egészével; a többlettermék egy részét adó formájában elvonták és az államapparátus fönntartására fordították.


II. AZ ÁLLAM ÉS A JOG EREDETE Az antik állam- és jogtípusra – az osztályharcnak az állam kialakulásában játszott szerepéből következően – jellemző az osztályharc jogi szabályozottsága, ami egyrészt az osztálytagozódás jogi rögzítésében és az annak megfelelő nyílt jogegyenlőtlenségben fejeződött ki, másrészt pedig a politikának a jogi keretek között történő és azzal együtt járó demokratizálódásában – a jogilag szabályozott státusok ugyanis politikai jogokat is biztosítottak; különböző mértékben ugyan, de biztosították a közéletben való részvétel jogát. Ezzel a politika már nem azonos a közvetlenül közhatalmi vagy állami tevékenységgel, hanem magában foglalja a polgárok politizálását, a polisz ügyeivel való foglalkozását is, vagyis az államhatalom megszerzésére vagy befolyásolására való törekvést. A politikának ez a demokratizálódása vezetett el az antik rabszolgatartó demokráciák kialakulásához, amelyek jelentős politikai értékeket hoztak létre, és így a későbbi fejlődés során is többször példaként szolgáltak. Ezért – annak ellenére, hogy a demokratikus politikai berendezkedés nem volt minden antik államra jellemző, viszont mindenütt (már ahol létezett) a rabszolgatartás miatt erősen korlátozott volt és mindenütt válságba jutott – röviden fölvázoljuk az antik rabszolgatartó demokráciák néhány jellemző vonását: – a hármas hatalmi struktúra (népgyűlés, tanács, tisztségviselők) fennmaradása a népgyűlés dominanciája mellett; – a tisztségviselők választása (vagy valódi választással, vagy sorsolás és igazolási eljárás összekapcsolásával) és utólagos beszámolási kötelezettsége; – a megbízatás időbeli korlátozottsága; – a tisztségviselők kollegialitása; – a tisztségviselők közötti hierarchia hiánya (kivéve a hadsereget); – javadalmazás a közügyekben való részvételért. Az antik állam- és jogtípus további jellemző vonása az államapparátus és az uralkodó osztály részleges elválása. Az uralkodó osztály elkülönültsége elsődlegesen nem állami vezető szerepén, hanem magántulajdonán nyugodott, ezért tagjai nem föltétlenül vettek részt az állam vezetésében. Másrészt – főleg a fejlődés kései szakaszában – alacsonyabb társadalmi osztályokból származó személyek (így esetenként fölszabadított rabszolgák is) vezető állami pozícióba emelkedhettek. Az antik államrendszerek államszervezete általában viszonylag egyszerű, kevéssé differenciált volt. A gazdaságon kívüli kényszer és a hódító háborúk igénye miatt az előtérben a fegyveres szervek álltak. Az igazgatás és a bíráskodás szervei nem váltak el teljesen egymástól, és kevéssé voltak tagoltak. A nagyobb egységek létrejötte, a birodalommá válás tendenciája ugyanakkor a bonyolultabb államszervezet kialakulása irányába hatott, ami elsősorban a római császárság idején valósult meg. Végül azt kell kiemelnünk, hogy az antik államrendszereknek, pontosabban hatalmi rendszereknek szükségszerű és lényeges eleme az önállósult, vagyis a vallásos előírásoktól elkülönült és világivá vált jog. Egyrészt ugyanis a közösségen belüli osztályharc igényelte a politikai küzdelmek jogi keretek közé szorítását, az osztályellentétekből fakadó személyes konfliktusok jogi rendezését, másrészt a magántulajdon kialakulása és dominánssá válása szükségessé tette a tulajdoni viszonyoknak, az ezeken nyugvó forgalmi kapcsolatoknak, a kibontakozó árucserének megfelelő jogintézmények útján való szabályozását. Ez különösen fontossá vált a világbirodalommá vált polisz, Róma esetén: olyan területeken kellett biztosítani a magántulajdonosok elvi egyenlőségét és az áruforgalom zavartalanságát, ahol korábban különböző, a vallással is összefüggő hagyományok szabták meg az emberek magatartását.

6. 6. Az állam és a jog kialakulásának germán útja 6.1. A germán út Az állam kialakulásának germán útja a feudális államok kialakulásához vezetett. Az állam kialakulásának ezt az útját azért nevezzük germánnak, mivel ezen a módon történetileg először a germán törzsek katonai demokráciája alakult át állammá, de a germánokon kívül számos más nép is ezen az úton jutott el az államalapításhoz, így például a magyarok és a szlávok is. Tekintettel arra, hogy az állammá szerveződés ezen útjának a története eléggé ismert, azt csak röviden foglaljuk össze.



6.2. A történelmi előzmények Az állam, a politika és a jog kialakulásának germán útja nem jöhetett volna létre a korábbi társadalmi-gazdasági formációk, illetőleg államtípusok nélkül. Az állam kialakulásának egyéb, már tárgyalt útjaihoz való viszonyát egyrészt azonos, közös kiindulópontok, másrészt sajátos, eltérő történeti föltételek jellemzik. A közös kiindulópontokat a faluközösségben és annak kettős jellegében, valamint a közélet nemzetségi szervezettségében, illetve a katonai demokráciában foglalhatjuk össze. A sajátos történeti föltételek közül egyrészt a mezőgazdasági termelés technikájának a fejlettségét (eke, szügyhám), másrészt pedig a germánok katonai demokráciájának és a válságba jutott Római Birodalomnak, ezen belül is a római magántulajdonnak a találkozását, sajátos kölcsönhatását kell kiemelnünk. (Félreértések elkerülése végett utalnunk kell arra, hogy feudális államok nem csak a Római Birodalom romjain épültek ki, de sehol sem nélkülözhették Rómának, pontosabban az antik fejlődés vívmányának, a római magántulajdonnak a közvetlen vagy közvetett hatását.)

6.3. A kialakulás folyamata A kialakulás az előbb említett találkozás miatt kétoldalú folyamat volt, amelynek egyik oldalát Róma válsága, a másik oldalát pedig a germán nemzetségi társadalom fölbomlása képezte. a) Róma válsága az antik társadalmi-gazdasági formáció, a rabszolgatartó termelési mód világméretű válságának a kifejeződése volt, ami gazdasági és politikai válságban is megnyilvánult. A gazdasági válság alapja az volt, hogy a rabszolga nem volt érdekelt a termelésben, ezért megjelent a kolonátus intézménye, amely az új termelési mód csíráját jelentette: az újonnan meghódított területeken a termelésben való érdekeltség fölkeltése céljából a katonáknak megmunkálásra földet adtak, s ennek fejében termékszolgáltatás és adózás volt a kötelességük. A politikai válság lényege abban foglalható össze, hogy az állam nem tudta biztosítani az újratermelési folyamat zavartalanságát, a birodalom védelmét, és a nagy adóterhek miatt mindjobban elidegenedett a lakosság egészétől, a meggyengült gazdaság pedig nem tudta eltartani az államszervezetet. A Római Birodalom összeomlott, ezzel pedig az antikvitás kettős tulajdoni struktúrájából eltűnt a köztulajdoni elem, s a közföldek magánbirtoklásával a magántulajdon kizárólagossá vált. b) A germán törzsek a már jellemzett katonai demokrácia keretei között éltek, és gyakran folytattak rablózsákmányoló hadjáratokat a Római Birodalom városai, tartományai ellen. Ezek a hadjáratok az egész nemzetség ügyéből mindinkább egy-egy vezérnek és az alkalmanként köréje tömörülő kíséretnek a vállalkozásai lettek, ami a nemzetség tagjainak vagyoni differenciálódását, majd a kíséretek állandósulását eredményezte. Róma teljes összeomlásával a rabló hadjáratokat a hódítás váltotta föl, amivel együtt járt a letelepedés, valamint a meghódított lakosság alávetése és kizsákmányolása. Ezt elsősorban az állandósult kíséretek végezték, illetőleg biztosították, ami erősítette társadalmi szerepüket és tovább fokozta a vagyoni differenciálódást. Mindez a saját nemzetséghez tartozó közvetlen termelők fokozódó kiszolgáltatottságához, végül alávetésükhöz és járadékfizetésre kötelezésükhöz vezetett. Ily módon itt is létrejött az államilag szervezett társadalom három jellemző vonása: a néptől elkülönült közhatalmi apparátus, a területi alapú szerveződés és az adó. c) A germán fejlődés történelmi helyét az szabja meg, hogy ezen az úton jött létre a történelmi fejlődés során először a korábbiakhoz képest új típusú társadalmi-gazdasági formáció, a feudalizmus, és ezzel az annak megfelelő feudális termelési mód, valamint állam- és jogtípus. A hűbériség nemcsak az antik-rabszolgatartó társadalomhoz képest volt jelentős előrelépés az emberiség történetében, hanem – tipikus Nyugat-Európai formájában – a tőkés termelés irányába mutató továbbfejlődésnek is előföltétele volt.

6.4. A feudális állam és jog jellemzői a) A feudális állam és jog társadalmi-gazdasági bázisa a feudális termelési mód volt, aminek lényeges meghatározó mozzanatát a feudális földtulajdon képezte. Ez utóbbi a germán út alapján jött létre, amikor is a Római Birodalom összeomlásával a magántulajdon magánjellege kiteljesedett, sőt a magántulajdonos maga látta el a hatalmi feladatokat, a politikai szerveződés pedig mint a föld-magántulajdonosok politikai szerveződése ezeknek a feladatoknak a „másodlagos” biztosítását szolgálta, így a közösséghez való viszony a termelőeszközökhöz, a földhöz való viszonynak a függvénye volt. A földmagántulajdon magánjellegének vázolt kiteljesedése azonban annak sem kizárólagosságát, sem pedig korlátlanságát nem jelentette. A feudális társadalom tehát a magántulajdon kialakulásának, de nem a magántulajdon fejlődésének volt az utolsó állomása, hanem inkább saját fejlődésének kezdete: még a magántulajdon természet adta formája, a földmagántulajdon dominált, amit a termelőerők fejlettségének adott szintjén a hozzáláncolt jobbágymunka révén lehetett a legcélszerűbben hasznosítani. 76 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

II. AZ ÁLLAM ÉS A JOG EREDETE Ez két lényeges következménnyel járt. Először is a közvetlen termelők túlnyomó többségének jobbágyi függése miatt a bővített újratermelés az ázsiai és az antik rabszolgatartó termelési módhoz hasonlóan itt is a gazdaságon kívüli kényszer, vagyis az erőszak bővített újratermelését jelentette, de elsősorban nem centralizált-állami, hanem „magán”-formában (legalábbis a fejlődés korábbi szakaszán, ameddig a korlátozott erejű és hatékonyságú „magán”-erőszak a gazdaságon kívüli kényszer biztosításához elegendőnek mutatkozott), ami a gazdaság és a politika, a gazdasági és a politikai hatalom elválaszthatatlan összefonódását eredményezte. A hűbériség mint a föld-magántulajdonosok – legalábbis részben – alulról fölfelé kiépített állami berendezkedése ebben az összefüggésben a magánjelleg végigvitelét, a többletterméket elszívó és fölemésztő despotikus centralizált államapparátus széttörését, az államhatalom „racionalizálását” a magántulajdonosok szempontjából és így a tőkés társadalom előkészítését jelentette. A jobbágyság másik lényeges következménye a feudális földtulajdon korlátozása, a jobbágyok tulajdonának a kialakulása a feudális földtulajdon keretein belül. A jobbágyok ténylegesen, sőt esetenként jogilag is tulajdonosai voltak az általuk megművelt földnek és a megműveléshez szükséges termelőeszközöknek. A megművelt földterület nagy része a jobbágygazdaságokhoz tartozott, azok gazdálkodását bizonyos vonatkozásban a faluközösség fogta össze, illetőleg szabályozta. A faluközösségek egyben némiképpen fékezni tudták a feudális földbirtokosok önkényét, s esetenként védelmet tudtak nyújtani a túlzó követelésekkel szemben. Ez a tulajdoni berendezkedés egyfelől lehetőséget adott a lassú fölhalmozásra és később a polgárság kialakulására, másfelől pedig maga is szükségessé tette a többlettermék gazdaságon kívüli kényszerrel való elsajátítását. Ennek az az alapja, hogy minden olyan formában, melyben a közvetlen termelő birtokosa marad a létfenntartás termeléséhez szükséges termelési eszközöknek és föltételeknek, a tulajdonviszonynak egyszersmind közvetlen uralmi és szolgasági viszonyként kell föllépnie, tehát a közvetlen termelő nem lehet szabad ember. A feudális állam és jog sajátosságainak a megértéséhez azt is figyelembe kell vennünk, hogy amikor a társadalomban a naturális gazdálkodás volt az uralkodó, a faluközösségek között alig voltak gazdasági kapcsolatok, a politikai hatalom egyedüli lehetséges formája a nagybirtokosok uralma lehetett. Ez volt egyébként a kisparaszti gazdaságok létezésének a föltétele is, mivel a földesurak egyben megvédték „saját” parasztjaikat a többi földesúr rablásaitól, fosztogatásaitól. A feudális földesuraknak ez a „védelmező” szerepe kiegészítette a jobbágyparasztok kizsákmányolásának gazdasági elemét, a feudális földtulajdont. A gazdaságon kívüli kényszernek a jobbágyság kizsákmányolásában játszott szerepe meghatározta a feudális állam és jog sajátos struktúráját. b) A feudális államot és jogot az államhatalom decentralizáltsága és az ezzel járó jogi partikularizmus jellemezte. A földtulajdon döntő gazdasági és politikai szerepe a feudális nagybirtokosokat nemcsak a gazdasági, hanem a politikai hatalomnak is közvetlen hordozóivá tette. A tulajdonviszony a feudalizmusban közvetlenül politikai jellegű, a politikai hatalom a földtulajdon járuléka, attribútuma. Mindaddig, amíg az áru- és pénzviszonyok fejlődése a feudális termelési mód eredeti szerkezetét nem módosította, illetve amíg ezzel összefüggésben az osztályharc éleződésére és az elnyomott osztályok időnként országos méretű ellenállására nem került sor, a feudális uralkodó osztály általános érdekeinek a védelmére centralizált államgépezetre még nem volt szükség. A gazdaságon kívüli kényszer biztosítását, az alávetett osztályok, mindenekelőtt a jobbágyság elnyomását a feudális uralkodó osztály képviselői maguk látták el, támaszkodva saját elnyomóapparátusukra, amelyik általában azonos volt a birtok igazgatási apparátusával. Saját földtulajdonuk határain belül a legfontosabb állami funkciókat a feudális földesurak maguk gyakorolták. Természetesen szükség esetén számíthattak egymás támogatására, amit az osztályszolidaritáson túl a hűbéri kötelékek is biztosítottak. Az államhatalomnak ez a decentralizáltsága fejeződött ki az immunitás intézményében. Ennek tartalmát abban foglalhatjuk össze, hogy az „állami feladatokat” (bíráskodás, adóztatás stb.) a saját területükön a saját apparátusukkal a feudális földesurak látták el, és ebben a vonatkozásban sérthetetlenek, védettek voltak a központi királyi hatalom beavatkozásával szemben. Alapelvként érvényesült, hogy „minden báró szuverén a maga báróságában”. Az államhatalom decentralizáltságával szorosan összekapcsolódott a feudális jog partikularizmusa, széttagoltsága. Ez azt jelentette, hogy az egész országra kötelező, egységes jog nem vagy csak alig létezett, az egyes tartományokban, városokban különböző jogszabályok voltak érvényesek, részben az eltérő szokásjogi fejlődés, részben a helyi rendelkezések, statútumok eltérő rendelkezései alapján. A feudális nagybirtokosok az immunitásban is kifejeződő hatalmukat – gyakran az önkényes eszközöket sem mellőzve – a helyi szokásjog, a helyi bíráskodási gyakorlat alakításában is érvényesítették. Így alakult ki a jobbágy-földesúri viszonyokban, az örökösödési vagy kártérítési kérdésekben stb. általánosan uralkodó sokrétűség. Általános jogelvként érvényesült a helyi, partikuláris jog elsőbbsége az általános, országos joggal szemben. Az áru- és pénzviszonyok erősödése következtében a feudális társadalom fejlődése, majd válsága során centralizációs és jogegységesítő tendenciák bontakoztak ki, ami jelentős mértékben korlátozta, visszaszorította 77 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

II. AZ ÁLLAM ÉS A JOG EREDETE az államhatalom decentralizáltságát és a jog partikularizmusát; azok azonban a feudalizmusban teljesen nem szűntek meg. c) A feudális államot és jogot a nyílt politikai és jogegyenlőtlenség jellemezte, ami a legtisztábban a rendiségben nyilvánult meg. A társadalom rendekre tagozódásában a feudális földesurak, mindenekelőtt a nagybirtokosok hatalmának a jogi rögzítése és a közvetlen termelők jogainak és személyes szabadságának alávetettségüket biztosító korlátozása fejeződött ki. A rendi tagozódás nem volt teljesen azonos az osztálytagozódással, mivel mind az uralkodó osztályon, mind pedig a dolgozó osztályokon belüli különféle rétegek különböző jogokkal rendelkeztek, külön rendet képeztek. A rendi tagozódás konkrét formája országonként eltérő volt. Az azonos rendhez tartozó személyek sajátos, csak rájuk jellemző státussal, valamint meghatározott jogokkal és kötelességekkel rendelkeztek a vagyoni viszonyokban, a gazdasági tevékenység gyakorlásában és az állami életben való részvétel területén. A rendi különbségek a büntetőeljárásban, a büntetőjogi felelősségre vonhatóságban és a büntetések jellegében, sőt még az öltözködésben is kifejeződtek. Ez is mutatja a társadalmi és a jogi rend szoros kapcsolatát. A rendiségnek a politikai szerveződésben játszott szerepe az áru- és pénzviszonyok kibontakozásával, a földtulajdonnak mint a gazdasági hatalom kizárólagos alapjának a visszaszorulásával fokozatosan megerősödött. Ez a – fejlődés meghatározott szakaszán a centralizációt elősegítő folyamat – csúcspontját a rendi képviseleti monarchiában érte el. A rendiségben kifejeződő nyílt politikai és jogegyenlőtlenségben nemcsak az állampolgári jogegyenlőség hiányát kell látnunk, hanem azt is, hogy az uralmi, szolgasági és függőségi viszonyokban megjelent a jogi szabályozás eleme is, ami bármily következetlenül is, de némi védelmet nyújtott az alávetettek számára is. Ez tette lehetővé a „szabadság kis köreinek” létrejöttét, a polgárságnak harmadik rendként politikai erővé való szerveződését, ami a modern európai tőkés fejlődés előzménye és történeti előföltétele volt. d) A feudális államra és jogra jellemző nyílt politikai és jogi egyenlőtlenség a rendiségen túl a hűbériségben, a feudális uralkodó osztály hierarchiájában és a földtulajdon ezzel járó hierarchiájában is kifejeződött. A feudális hierarchia alapjai a feudális termelési módban keresendők. Az országrészekre kiterjedő nagybirtokok közvetlen igazgatása igen nehézkes, csaknem lehetetlen lett volna. Olyan körülmények között, amikor a bevételek túlnyomó többségét a fölhalmozásra nem fordítható termékjáradék képezte, a feudális nagybirtokosok számára földjük egy részének hűbérbirtokba adása volt célszerű, amivel szükségképpen együtt járt a földdel járó politikai hatalom és a földtulajdonjog bizonyos elemeinek átruházása is. A vazallus ennek fejében különböző katonai és anyagi jellegű szolgáltatásokkal tartozott hűbérurának. A hűbérbirtok alhűbérbe adására is sor kerülhetett, a feudális hierarchia konkrét formája, a hűbéri láncolat tagoltsága országonként eltérő volt. A feudális hierarchia és a politikai hatalom ezzel járó hierarchikus szerveződése az egész feudális társadalmat átfogó politikai szerveződéssé vált, ami sajátos formában a városokban is megjelent. A feudális hierarchia egyben gyöngítette a politikai decentralizáltságot, külső támadás vagy jelentős antifeudális tömegmozgalmak esetén lehetővé tette a politikai hatalom bizonyos fokú centralizálását. Az államhatalom centralizálásának bizonyos fokára ugyanis – a hatékony jobbágykizsákmányolás, az antifeudális mozgalmak elnyomása és a külső védelem biztosítása érdekében – a feudális társadalom fejlődésének minden szakaszában szükség volt. A hűbéri viszonyok gyakran az országhatárokat is keresztezték, illetőleg azokat viszonylagossá tették. Előfordult – főleg a határok mentén –, hogy ugyanaz a terület és annak birtokosa hol az egyik, hol a másik ország uralkodóját ismerte el hűbérurának. Az uralkodó hatalmának – és így az országnak – kiterjedtsége, határai szempontjából nem az etnikai határoknak, hanem a hűbéri viszonyoknak volt elsődleges jelentősége. e) A feudális politikai-jogi berendezkedést az állami jelleg elmosódottsága jellemezte. A feudális állam a társadalom politikai berendezkedésének legfontosabb, de nem egyetlen politikai intézménye volt, ami a gazdaság és a politika már korábban vázolt, elválaszthatatlan összefonódásából következett. A hűbéri hierarchia és a földtulajdonnal együtt járó legális kényszerítés lehetősége a politikai hatalom állami jellegét is elmosódottá tette, a politikai hatalom egyszerre volt állami és magán. A gazdaság és politika összefonódásából következően a tulajdonosok más korporációi (testületei, egyesületei) – a városok, a községek, céhek – is rendelkeztek bizonyos politikai hatalommal. f) Különösen fontos szerepet játszott a feudális társadalom politikai berendezkedésében az egyház. Nagy kiterjedésű földtulajdona révén közvetlenül is rendelkezett politikai hatalommal, vezetői közvetlenül részt vettek az állam irányításában. Különösen kiemelkedő ideológiai szerepe: elsősorban az egyház tevékenységéhez


II. AZ ÁLLAM ÉS A JOG EREDETE kapcsolódik a feudális társadalmat és politikai berendezkedést igazoló ideológia kidolgozása, terjesztése és védelme. Nagy szerepet vállalt az egyház – az inkvizíció és bizonyos szerzetesrendek (dominikánusok, jezsuiták) révén – a politikai rendőri feladatok ellátásában is. Mindezek következtében Nyugat- és KözépEurópában az egyház önálló hatalmi tényezővé vált, és a világi hatalommal szemben prioritást követelt magának. Az egyházi és a világi hatalom közötti harc évszázadokon át tartott, abban az egyház időnként sikert is ért el, az abszolút monarchiák kialakulásával azonban alárendelődött az államnak. Kelet- és Délkelet-Európában a görögkeleti egyház nem vált önálló hatalmi tényezővé, hanem mindvégig az uralkodónak alárendelten működött. Az egyház Nyugat- és Közép-Európában játszott politikai szerepéhez tartozik az is, hogy bizonyos lehetőséget nyújtott az elnyomott osztályok ideológiai-politikai szerveződéséhez is, ami korábban a különféle eretnekmozgalmakban, majd látványosan és eredményesen a reformációban mutatkozott meg. Az állami jelleg elmosódottsága a közjog és magánjog elkülönülésének a hiányában és az egyházi jog, a kánonjog jelentős szerepében fejeződött ki. g) A feudális állam és jog társadalmi rendeltetése mint sajátos társadalmi szükséglet a hűbéri földtulajdonon és a jobbágyparasztok kizsákmányolásán nyugvó feudális termelési mód és az annak megfelelő társadalmipolitikai szerveződés védelmében, biztosításában foglalható össze. Ennek megfelelően a feudális államot a következő funkciók jellemezték: – az elnyomott és kizsákmányolt osztályok (jobbágyság, polgárság) ellenállásának az elnyomása; – a feudális tulajdon és az azzal járó politikai jogok védelme; – a nyílt politikai és jogi egyenlőtlenség, a rendi különbségek és a feudális hierarchia biztosítása; – az egyházzal együttműködve az antifeudális ideológiák üldözése; – külső védelem, illetőleg hódítás. h) A feudális állam és jog fejlődése négy szakaszra tagolódik, ami igen szorosan kapcsolódik az államszervezet,az államapparátus átalakulásához. A korai feudális államot a feudális termelési mód kialakulatlansága jellemzi, ami mindenekelőtt abban nyilvánult meg, hogy a feudális függésben lévő parasztok mellett jelentős mértékben voltak szabad parasztok és részben rabszolgák is. A feudális termelési viszonyok teljessé és általánossá tétele a korábban szabad parasztok feudális függésbe kényszerítésén keresztül történt. A korai feudális állam, különösen annak a katonai demokráciából kinövő katonai szervei döntő szerepet játszottak a gazdasági és a politikai berendezkedés feudalizálásában, amit az is erősített, hogy a korai feudális államok kialakulása gyakran hódítással kapcsolódott össze. Ez egyben erős és viszonylag centralizált államhatalmat tett szükségessé, amelyik a hódító, uralkodó etnikumra, annak katonai erejére támaszkodott. Mindezek következtében a korai feudális állam legfontosabb szervei a fegyveres szervek voltak. A feudális termelési viszonyok kialakulatlansága következtében tovább éltek a katonai demokrácia egyes szervei is, bár megváltozott funkcióval és tartalommal. A királyi hatalom a törzsi vezérek hatalmából alakult ki, a törzsi tanács pedig királyi tanáccsá változott. Megmaradt a szabad harcosok gyűlése is, annak tevékenységét azonban mindinkább a királyi hatalom és a nemzetségi arisztokráciából kialakuló nagybirtokosok befolyásolták. A katonai demokrácia intézményeinek funkcióváltozásával párhuzamosan kialakult az új típusú feudális hatalmi apparátus is, amelynek magvát a feudalizálódó fegyveres kíséretek alkották. Hozzájuk kapcsolódott a földbirtokok gazdasági-igazgatási apparátusa is, amely nem különült el az államszervezettől. A királynak és a nagybirtokosoknak a katonai és gazdasági tisztségviselői rendőri és bíráskodási funkciókat is elláttak. Az államszervezetnek ez a differenciálatlansága tipikusan feudális volt, mivel megfelelt a földbirtokosok által történő közvetlen és föltétlen politikai hatalomgyakorlás elvének. Ennek megfelelően az államapparátus közvetlenül azonos volt magával a feudális uralkodó osztállyal, illetőleg annak vazallusaival, szolgáival. A korai feudális állam legfontosabb funkciója a feudális társadalmi viszonyok kialakulásának befejezése, azok teljessé és általánossá tétele volt. A korai feudális állam azonban minél inkább, minél sikeresebben töltötte be alapvető funkcióját, annál inkább aláásta saját létét: a feudális nagybirtokosok alakjában létrehozta a centralizált hatalom riválisait, a decentralizálás erőit és létrejött a feudális széttagoltság állama. 79 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

II. AZ ÁLLAM ÉS A JOG EREDETE A feudális széttagoltság államának az alapját a feudális nagybirtokosok uralma és a szabad parasztság fölszámolása képezte. A kézműipar és kereskedelem szerepe még jelentéktelen volt. A feudális állam és jog fejlődésének ez a szakasza fejezte ki a fejlett feudális termelési módnak leginkább megfelelő, klasszikusnak nevezhető politikai berendezkedést, amelyet még nem deformált az áru- és pénzviszonyok fejlődése. A feudális széttagoltság államát mindenekelőtt az jellemezte, hogy a politikai hatalom közvetlenül a feudális arisztokrácia kezében összpontosult, ami az immunitás intézményében és a nagybirtokosok egymás elleni harcából eredő feudális anarchiában is kifejeződött. A nagybirtokosok gazdaságilag is és katonailag is hatalmasabbak voltak, mint az uralkodó, aki arra kényszerült, hogy megelégedjék az „első az egyenlők között” tiszteletbeli pozíciójával. A királyi hatalom ténylegesen csak annak saját birtokain érvényesült, a feudális arisztokráciával szemben illuzórikussá vált, azonban ily módon „a király mint legfőbb hűbérúr” formájában fönnmaradt. Ez a tradíciókra, az Istentől származó legfőbb hatalom koncepciójára, mindenekelőtt azonban arra a politikai szükségszerűségre támaszkodott, hogy a nemzetközi kapcsolatok, a külső támadásokkal szembeni védekezés vagy a hódító törekvések miatt bizonyos – formálisan alig centralizált – egységes államhatalmat meg kellett őrizni. A parasztság – ebben az időszakban még korlátozott és helyi jellegű – ellenállásának az elnyomására a nagybirtokosok egyedül is elegendőek voltak, a védelem vagy hódítás szervezéséhez szükséges anyagi javak és más föltételek biztosítása azonban a feudális uralkodó osztályon belüli kapcsolatok stabil rendszerét igényelte. Ez a horizontális kapcsolatok terén a feudális arisztokrácia kollektív szerveként működő királyi udvarban vagy tanácsban öltött testet, a vertikális kapcsolatok terén pedig a hűbéri hierarchiában. A feudális állam és jog fejlődésének harmadik szakasza a rendi-képviseleti monarchia volt, ahol a mind erősebb központi hatalmat az uralkodó a rendekre támaszkodva, a rendek gyűlésével megosztva gyakorolta. A rendi-képviseleti monarchiában kifejeződő centralizáció alapja az áru- és pénzviszonyok fejlődése volt, amelyben a feudális földbirtokos osztály tagjai is érdekeltek voltak, mivel az a pénzjáradék általánossá válásával, így a jobbágyok fokozottabb kizsákmányolásának a lehetőségével, bevételeik növelésével, különböző igényeik kielégítésének a lehetőségével járt. A fokozottabb kizsákmányolás a parasztság ellenállásának az erősödését, parasztfelkeléseket és parasztháborúkat eredményezett, ami az azok leveréséhez megfelelő erős központi hatalom szükségletét idézte elő. Az áru- és pénzviszonyok kibontakozása a középbirtokos nemesség gazdasági és politikai helyzetét is megszilárdította, mivel azok birtokszervezete a jövedelmezőbb majorsági gazdálkodás szempontjából kedvezőbb volt. Mind a köznemesség, mind a polgárság a központi hatalom erősítésében volt érdekelt a nagy hűbérurak önkényével szemben. A király rájuk támaszkodva hívta össze és intézményesítette a rendi gyűléseket, amelyeknek az államügyek, mindenekelőtt a pénzügyi kérdések eldöntésében jelentős szerepük volt. A rendi képviseleti monarchia centralizálódó államszervezetére a rendi gyűlések mellett a királyi bíróságok hatáskörének a bővülése, jelentőségük növekedése jellemző még, ami egyben a jogi partikularizmus visszaszorulásával járt együtt. A feudális állam és jog fejlődésének negyedik szakasza, az abszolút monarchia az áru- és pénzviszonyok további erősödése, az előzőekben jelzett centralizációs tendenciák további fejlődése révén jött létre. Az abszolút monarchiával a zsoldoshadseregre és kiterjedt fizetett hivatalnoki apparátusra támaszkodó uralkodó hatalma korlátlanná, szuverenitása teljessé vált. Az abszolút monarchiát egyrészt számos sajátos, a feudális államtípustól egyébként eltérő vonás is jellemzi, másrészt pedig történelmi szerepe a feudalizmus válságához és így a modern polgári állam kialakulásához kapcsolódik, ezért azzal az utóbbi téma kapcsán foglalkozunk. A feudális állam fejlődését áttekintve láthatjuk, hogy azt az államszervezet mind differenciáltabbá és bonyolultabbá válásának tendenciája jellemezte. E fejlődés kezdetén ugyanakkor az állami szervezet és tevékenység jóval egyszerűbb és egysíkúbb volt annál a szintnél, amit az ázsiai vagy az antik rabszolgatartó államok korábban már elértek. Ebben az államszervezet egyenlőtlen fejlődésének a tendenciája fejeződik ki.

7. 7. Az állam és a jog kialakulásának, valamint a prekapitalista állam- és jogtípusoknak a közös jellemzői a) A kialakulás mindhárom tipikus útján egyidejűleg, egymással kölcsönhatásban jött létre az állam és a jog.


II. AZ ÁLLAM ÉS A JOG EREDETE b) Az állam és a jog kialakulására csak a földművelésre való áttérés és az állandó jellegű letelepedés után kerülhetett sor. c) Az állam és a jog kialakulása hosszabb folyamat volt, azt több tényező összekapcsolódása, egymást fölerősítő kölcsönhatása tette lehetővé. E folyamat legfontosabb tényezői a következők voltak: – az intézményi szféra belső fejlődése, ami a vezetői tevékenység, majd a vezetői pozíciók elkülönülését, végül állandósulását eredményezte; – a termelőtevékenység fejlődése és a terméktöbblet azzal járómegjelenése; – a termelőtevékenység fejlődése következtében a munkamegosztás és az újraelosztás kibontakozása; – az egyes közösségek közötti érintkezés, kölcsönhatás; különösen gyakran játszottak jelentős, a kialakulás folyamatát meggyorsító szerepet a közösségek közötti cserekapcsolatok, valamint a közösségek közötti érintkezés sajátos formája, a hódítás, illetve a hódító törekvésekkel szembeni védekezés; – a természetes szaporodás, ami az új szükségletek termelésével és a közösségek közötti érintkezési viszonyok gyakoribbá és intenzívebbé válásával hatott a folyamatra; – az előzőek következtében a tulajdonviszonyok átalakulása és a vagyoni különbségek kialakulása. d) Az állam és a jog a társadalmi fejlődés során sajátos társadalmi szükségletként jött létre; kialakulásuk elmaradása a fejlődés adott fokán az újratermelési folyamat válságához, az adott közösség pusztulásához vezetett volna (illetőleg ahol kialakulásukra nem került sor, ott ez a pusztulás be is következett). e) Az állam és a jog a társadalom hatékonyabb védelmét és integrációját biztosító megoldásként jött létre, ennek során azonban nemcsak a már fönnálló egyenlőtlenségeket stabilizálta, hanem azok további erősödését és új típusú egyenlőtlenségekkel való összekapcsolódását segítette elő; ezáltal nélkülözhetetlen föltétele és egyben a fejlődést gyorsító közreható tényezője volt az osztálytársadalmak kialakulásának, illetve megszilárdulásának. Az állam és a jog ily módon osztály jellegű társadalmi jelenséggé vált, ami további fejlődésüket nagymértékben meghatározta. f) Az állam kialakulását mindhárom tipikus út esetében a néptől elkülönült hatalmi apparátus létrejötte, a népesség vérségi alapú szerveződésének területi alapú szerveződéssel való fölváltása és a többlettermék egy részének állami célokra való kisajátítása, vagyis az adóztatás jellemzi. g) A prekapitalista (ázsiai, antik-rabszolgatartó, feudális) társadalmi-gazdasági formációkban az alapvető, a legfontosabb termelőtevékenység a földművelés, a mezőgazdaság, ezért a legfontosabb termelőeszköz a föld. Ennek, valamint az alacsony technikai fejlettségnek a következtében a prekapitalista termelési módokban a többlettermék elsajátításának általános formájává a gazdaságon kívüli kényszer, végső fokon a fizikai erőszak vált. Ebből következően a prekapitalista állam- és jogtípusokra szükségszerűen jellemző a gazdaság és a politika, a gazdasági és a politikai hatalom összeolvadása, a nyílt politikai és jogegyenlőtlenség.

8. Kulcsfogalmak antik társadalom ázsiai termelési mód despotikus birodalom endogámia, exogámia érdek faluközösség feudális hierarchia gazdaságon kívüli kényszer


II. AZ ÁLLAM ÉS A JOG EREDETE hierarchikus nemzetségi társadalmak intézmény katonai demokrácia konfliktusmegoldás magatartás-előírás nagy ember (big man) nemzetség és nemzetségi közösség néptől elkülönült közhatalmi apparátus politika primitív önkormányzat pszeudoállam rendiség szankcionálás szegmentáris társadalmak szokások tabuk társadalmi rend megerősítése tekintély teokrácia területi alapú szerveződés törzsfőnökség törzs, törzsszövetség tulajdonviszony újraelosztás (redisztribúció) városközösségi állam vérbosszú vérségi alapú szerveződés vezetés

9. Irodalom Ágh Attila: Az óázsiai termelési mód Mezopotámiában. Melléklet a Világosság, 1973. júliusi számához. Ágh Attila: Bevezetés a marxizmus–leninizmus társadalom- és történelemelméletébe. Budapest, 1975. Ágh Attila: Engels őstörténeti munkássága. In uő: Az őstörténet aktualitása. Budapest, 1973.


II. AZ ÁLLAM ÉS A JOG EREDETE Arisztotelész: Politika. Budapest, 1984. Bóna István: A középkor hajnala. Budapest, 1974. Clark, Graham: A világ őstörténete. Budapest, 1976. Czeglédy Károly: Nomád népek vándorlása Napkelettől Napnyugatig. Budapest, 1969. Ecsedy Ildikó: A normád társadalmak gazdasági és társadalmi szerkezetéről. In Őstársadalom és ázsiai termelési mód. Szerk.: Tőkei Ferenc. 2. kiad., Budapest, 1982. Eder, Klaus: Die Entstehung staatlich organisierten Gesellschaften. Frankfurt am Main, 1976. Engels, Friedrich: A család, a magántulajdon és az állam eredete. In Marx–EngelsVálogatott Művei. II. köt. Budapest, 1963. Görgényi Ferenc: Az állam történetiségének kérdéséhez. In uő: Tulajdon és politika. Budapest, 1982. Hegyi Dolores – Kertész István – Németh György – Sarkady János: Görög történelem a kezdetektől Kr. e. 30-ig. Szerk.: Német György. Budapest, 1995. Jellinek, Georg: Allgemeine Staatslehre. Berlin, 1920. Jellinek, Georg: Általános államtan. Budapest, 1994. Johnston, Alan: Az archaikus Görögország. Budapest, 1984. Kant, Immanuel: Az erkölcsök metafizikájának alapvetése – A gyakorlati ész kritikája – Az erkölcsök metafizikája. Budapest, 1991. Kristó Gyula: Levedi törzsszövetségétől Szent István államáig. Budapest, 1980. Láng János: Az őstársadalmak. Budapest, 1978. Leakey, Richard E. – Lewin, Roger: Fajunk eredete. Budapest, 1986. Ling, Roger: A klasszikus görög világ. Budapest, 1986. Mádl Ferenc: A deliktuális felelősség a társadalom és a jog fejlődésének történetében. Budapest, 1964. Marx, Karl: A tőke. I. köt. 24. fejezet. Az úgynevezett eredeti felhalmozás. Budapest, 1967. 668–713. o. Lexikon zur Soziologie. Szerk.: Werner Fuchs, Rolf Klima, Rüdiger Lautmann, Otthein Rammstedt, Hanna Wienold. Opladen, 1973. Luhmann, Niklas: Evolution des Rechts. Rechtstheorie, 1970/1. 1–22. o. Oates, David – Oates, Joan: A civilizáció hajnala. Budapest, 1983. Parain, Charles: A mediterráneum őstörténete és az ázsiai termelési mód. In Tőkei Ferenc (szerk.): Az ázsiai termelési mód a történelemben. Budapest, 1982. Postgate, Nicholas: Az első birodalmak. Budapest, 1985. Pulszky Ágost: A jog- és állambölcsészet alaptanai. Budapest, 1885. Sahlins, Marshall D.: Törzsek. In Service–Sahlins–Wolf: Vadászok, törzsek, parasztok. Budapest, 1973. Service, Elman R.: Ursprünge des Staates und der Zivilisation. Frankfurt am Main, 1977. Service, Elman R.: Vadászok. In Service–Sahlins–Wolf: Vadászok, törzsek, parasztok. Budapest, 1973. Szabadfalvi József – Szabó Béla – Szabó Miklós – H. Szilágyi István – Takács Péter – Ződi Zsolt: Bevezetés a jog- és államtudományokba. Miskolc, 1995. 83 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

II. AZ ÁLLAM ÉS A JOG EREDETE Szemjonov, J. I.: Hogyan keletkezett az emberiség? Budapest, 1973. Szűcs Jenő: Vázlat Európa három történeti régiójáról. Budapest, 1983. Tőkei Ferenc: A társadalmi formák marxista elméletének néhány kérdése. Budapest, 1977. Tőkei Ferenc: Bevezetés. In Őstársadalmak és ázsiai termelési mód. Szerk.: Tőkei Ferenc. Budapest, 1982. Tőkei Ferenc: Bevezetés. In uő (szerk.): Az ázsiai termelési mód a történelemben. Budapest, 1982. Waechter, John: Az ember őstörténete. Budapest, 1988. Warren, Peter: Az égei civilizációk. Budapest, 1989. Wiener György: Az antik (rabszolgatartó) társadalom keletkezése és jellemző vonásai. AzOM Marxizmus– leninizmus Oktatási Főosztály tájékoztatója, 1979/3. 17–30. o. Wiener György: Közösségi és állami tulajdon az „ázsiai” termelési módban. In Állandóság a változásban. Tőkei Ferenc 70. születésnapjára. Budapest, 2000. 125–160. o. Windelband, Arthur: Emberősök, ősemberek. Budapest, 1982. Wolf, Eric R.: Parasztok. In Service–Sahlins–Wolf: Vadászok, törzsek, parasztok. Budapest, 1973.


3. fejezet - III. A MODERN ÁLLAM, POLITIKA ÉS JOG KIALAKULÁSA 1. A kérdésről általában 2. A polgári társadalom és a politikai állam elválásának folyamata 3. A polgári társadalom és a politikai állam elválásának eredményei és következményei 4. A modern állam, politika és jog kialakulásának kapcsolata a tőkés fejlődéssel

1. 1. A kérdésről általában A fejezet címében jelzett folyamat az egyik megnyilvánulása annak a tudományelméleti alapvetés során jelzett összefüggésnek, hogy a társadalmi lét egyben történeti lét, az egyes társadalmi jelenségek is történetiek, keletkeznek és változnak, átalakulnak és esetenként megszűnnek. Ennek következtében a társadalomtudományoknak és azok kategóriáinak is jellemzője a történetiség. Azok sem változatlanok, hanem a jelenségek átalakulásával együtt maguk is lényeges változásokon mennek keresztül. A társadalmi fejlődés csomópontjain a kategóriák differenciálódnak és tartalmuk gazdagabbá válik, ugyanakkor a kifejlettebb kategóriák bizonyos közös vonásokat is tartalmaznak az alacsonyabb fejlődési fokot kifejező kategóriákkal. Különösen érvényes ez a társadalmi lét olyan kategóriáira, mint az állam és a jog. Ezeknek az összefüggéseknek a figyelmen kívül hagyása a kategóriák történelmietlen használatának – és így félreértelmezésüknek – a veszélyével járhat. Egyrészt ugyanis a fejlettebb intézményi-politikai szféra a fejletlenebb megértésének is kulcsa, másrészt viszont a későbbi kategóriáknak, fogalmaknak a korábbi állapotokra változatlan tartalommal való alkalmazása, visszavetítése kettős veszéllyel jár: meghamisítja és félreértelmezi a fejlődés korábbi szakaszait, továbbá elmossa a fejlettebb viszonyokat kifejező sajátos társadalmi-történeti tartalmat. Más állam az antik athéni állam, más a XIX. századi tőkés liberális állam, más a mai jóléti állam és az egypártrendszerű szocialista állam, noha kétségtelenül mindegyik állam. Ezért állandóan figyelembe kell venni az állam, a politika és a jog kialakulásának folyamatjellegét, ennek fő szakaszait és állomásait; az állam különböző utakon való kialakulását a törzsi-nemzetségi társadalomból, ezeknek az utaknak az egymásra épülését és az államnak a prekapitalista társadalmakban való kifejlődését; a modern állam, politika és jog kialakulását a kapitalizmussal párhuzamosan; a modern demokratikus politikai rendszer kibontakozását a XX. században. Az állam kialakulásának ez a folyamatjellege azt is jelenti, hogy „az állam teljes kibontakozása mindenképpen a modern időkre jellemző” (Weber 1987, 79.), vagy másként megfogalmazva: „az államnak mint olyannak az elvonatkoztatása csak a modern idő sajátja, mert csak a modern idő sajátja a magánélet elvonatkoztatása; a politikai állam elvonatkoztatása modern termék” (Marx 1957a, 233.). Ennek a folyamatnak két nagy, történelmi korszakot lezáró és új formákat nyitó, forradalminak nevezhető csomópontja volt: először az állam, politika, jog kialakulása, majd a modern állam, politika és jog kialakulása. „A világ-társadalomtudomány egyik legfontosabb megállapítása az, hogy az emberi történelemben van néhány nagy vízválasztó. Az egyik ilyen általánosan elfogadott vízválasztó… az ún. neolit vagy mezőgazdasági forradalom volt. A másik nagy vízválasztó a modern világ kialakulása… Széles körben egyetértenek azzal, hogy az utolsó néhány száz évben nagy strukturális változás zajlott le a világban, olyan változások, amelyek a ma világát a tegnapétól minőségileg különbözővé tették. Még azok is elfogadják a strukturális különbség tényét, akik elvetik a meghatározott fejlődés evolucionista előfeltevéseit.” (Wallerstein 1983, 9–10.) Különbséget kell tehát tennünk az állam mint néptől elkülönült közhatalmi apparátus és a gazdaságtól, termeléstől, „polgári társadalomtól” elkülönült politikai állam között. (A kortárs szakirodalomban sokan annyira fontosnak tartják ezt a különbséget, hogy az állam fogalmának a használatát csak a modern állam esetében tartják indokoltnak.) Hasonlóan meg kell különböztetnünk a jogot mint államilag szankcionált normarendszert és a modern, tudatosan alkotott és kiszámítható, racionális jogot. A továbbiakban a másodiknak említett nagy csomóponthoz – amelynek a tartalmát a szakirodalom a polgári társadalom és a modern politikai állam elválásaként jelöli meg – kapcsolódó különbségeket és azonosságokat tekintjük át. Ennek előkérdéseként azonban tisztázandó a „polgári társadalom” vagy „civil társadalom” kategória tartalma.


III. A MODERN ÁLLAM, POLITIKA ÉS JOG KIALAKULÁSA A „polgári társadalom” kifejezés többféle értelemben használatos (vö. Takács 1995, 204.). Ennek a sokféleségnek alapvetően három oka van. Az első a fogalomnak „societas civilis” kifejezésként az antikvitásig nyúló története (lásd erről Szabó 1980); a második a fogalom terjedelmét képező modern jelenségeknek a továbbiakban részletezett összetettsége és végül a harmadik, de a megértést leginkább nehezítő körülmény abban foglalható össze, hogy a kategóriát a modern politikai gondolkodásban nemcsak leíró jelleggel, a viszonyok elemzésére használták és használják, hanem normatív értelemben, helyenként mint etikai eszményt is, vagyis – leegyszerűsítve itt most a kérdést – hogy hogyan kell alakítani a polgári társadalom és az állam viszonyát, alá kell-e rendelni az államot a polgári társadalomnak, vagy az állam hivatása éppen az, hogy a tökéletlen polgári társadalom fölé emelkedve oldja meg és föl annak ellentmondásait. Ez a leírás szintjén is óhatatlanul különböző értelmezésekhez és hangsúlyokhoz vezetett, ezen túlmenően azonban a polgári társadalom fogalmát számos esetben etikai eszménnyé magasztosította és annak világnézeti, sőt esetenként aktuális politikai színezetet adott (lásd erről részletesen Seligman 1997). Ez egyeseknél fönntartásokat idézett elő a kategória elméleti használhatóságát illetően is. Éppen emiatt és a további félreértések elkerülése érdekében szükségesnek tartjuk leszögezni, hogy a következőkben a polgári társadalom kategóriáját kizárólag a modern állam kialakulásának az összefüggésében, ennek a folyamatnak a megvilágítására használjuk, és nem mélyedünk bele sem az állam és társadalom viszonyának az elméleti elemzésébe, sem pedig a kapcsolódó politikai filozófiák vizsgálatába. A „polgári társadalom” eredetileg mint „civitas sive societas civilis sive res publica” az antikvitástól a kora újkorig „a társadalom és az állam nemfogalma, a politikai társadalom szinonimája” volt (Politikai filozófiák enciklopédiája 1995, 64.; vö. még Szabó 1980), az újkortól napjainkig pedig „az államtól különvált társadalmi és gazdasági berendezkedések, törvények, intézmények” jelölésére szolgál (Politikai filozófiák enciklopédiája 1995, 64.). Ebben az összefüggésben a polgári társadalom alapvető jelentése szerint az anyagi életviszonyok szférája, szemben a politikai életviszonyokkal. Nem azonos azonban pusztán a termelés, a gazdaság világával, hanem a magánérintkezés világa, amelynek legjobb fordítása a magántársadalom lenne. A politikától, hierarchikus felsőbbségtől független magántevékenység világa tehát, ahol az anyagi gazdagodás nem királyi adomány függvénye, ahol a boldogulás független a politikai elismeréstől. A polgári társadalom a politikum határait jelzi, tényszerűen is, és normatíve, az elvárások szintjén is. Ez a magánautonómia szférája, amely abban a mértékben bontakozik ki, ahogyan a társadalmi viszonyokat áruviszonyok kezdik közvetíteni. Az árutulajdonosok ugyanis a piac birodalmának kiterjedésével és szabaddá válásával tesznek szert magánautonómiára, egyáltalán a „magán” pozitív értelme a kapitalisztikusan működő tulajdon fölötti szabad rendelkezés fogalma nyomán alakult ki. A magánautonómia alapja a társadalmi kötöttségektől, politikai előfeltételektől és minőségektől független magántulajdon, amellyel tulajdonosa szabadon rendelkezhet. „E tulajdon egyik sajátossága az, hogy egy piaci rendben szabadon értékesíthető, s hogy – e piaci rend jellegétől is függően – értéket teremt. E tulajdon lehet igen változatos formát öltő tőketulajdon, lehet munkaerő-tulajdon, de megjelenhet a gazdaságilag értékesíthető javak más formáiban is (például tudás, információ stb.).” (Takács 1995, 205.) A polgári társadalom annyiban is magántársadalom, nem állami társadalom, hogy az egyének társadalomban elfoglalt helye nem a – gyakran velük született – rendi hovatartozásuknak a függvénye, továbbá hogy a társadalmi (származási, vagyoni, képzettségbeli stb.) különbségeknek nincs közvetlenül politikai jellege. A kategória jelentésének összetettsége abban is kifejeződik, hogy a magánszféra ugyan már kialakulásakor magában hordozta a tőkés fejlődés lehetőségét, és ezért is gazdasági mozzanata volt a döntő, a polgári társadalom kifejlett alakjában mint valódi magántársadalom azonban csak a kapitalizmussal jött létre. Ennek ellenére azonban – mivel a fejlettebb a fejletlenebb megértésének a kulcsa – a terminus a prekapitalista társadalmakra is alkalmazható, ami egyben lehetőséget ad arra, hogy a korábbi társadalmi-gazdasági formációkban is az anyagi életviszonyok és a politika viszonyát e kategória segítségével ragadjuk meg, és az ázsiai, antik, feudális és tőkés formációt a polgári társadalom és a politikai állam egymáshoz viszonyított kialakulásának fázisaiként értelmezzük. Ez viszont tovább bonyolítja a kategória használatával együtt járó, már említett terminológiai problémákat, hiszen itt további eltérések adódhatnak abból, hogy a kategória összetett tartalmából mely mozzanatokat emelik ki és vetítik vissza, teszik az összehasonlítás alapjává. A „politikai állam” kifejezés – mint erről szó lesz – a korábban a társadalomban szétszórt politikai mozzanatok államban való koncentrálódására és tisztán politikaivá válására, vagyis a vallási és gazdasági vonatkozásoktól való elkülönülésükre utal. A „politikai állam” kifejezés önmagában tautológia lenne, annak értelmét a „polgári társadalom”-mal való szembeállítás adja meg, amelynek alapját az állam és társadalom viszonyának és ezáltal az állam lényegének a tőkés fejlődéssel létrejövő új minősége képezi. Végül az „elválást”-t illetően előzetesen is jelezzük, hogy e folyamat kapcsán nem a kifejezés köznyelvi értelmében vett térbeli elválásról van szó, hanem a korábban összefonódott jelenségek, mozzanatok differenciálódásáról és ily módon s ennek következtében új minőség kialakulásáról.


III. A MODERN ÁLLAM, POLITIKA ÉS JOG KIALAKULÁSA

2. 2. A polgári társadalom és a politikai állam elválásának folyamata 2.1. A kiindulópont: a nyugat-európai feudalizmus A polgári társadalom és a politikai állam elválásának kiindulópontja a nyugat-európai feudális társadalom és állam volt. Ez egyrészt magán viselte mindazokat a sajátosságokat, amelyek a prekapitalista társadalmakat és a prekapitalista állam- és jogtípusokat jellemezték, sőt bizonyos jellemző vonások más prekapitalista formációkhoz képest még élesebben, még határozottabban jelentkeztek. Döntő jelentősége volt a gazdaság és a politika, a magántulajdon és közhatalom, a gazdasági és politikai hatalom összefonódásának, ami a föld alapvető termelőeszköz-jellegéből és a többlettermék gazdaságon kívüli kényszerrel történő elsajátításából, illetőleg annak konkrét formájából, a jobbágyságból következett. Ez a tulajdon magánjellegének a kiteljesedése miatt éppen a feudalizmusban ment végbe a legkövetkezetesebben, ami a tulajdon és a politikai hatalom összefonódását eredményezte. A középkorban a politikai berendezkedés a magántulajdon berendezkedése volt. A feudalizmus a politikai hatalomnak nemcsak a fölparcellázását jelentette, hanem a privatizációját is. A politikai hatalmat a hierarchikus dekoncentráltság jellemezte. A feudalizmus egyszerre volt sajátos állami-politikai berendezkedés és gazdálkodási-termelési mód; a feudális viszonyok egyszerre jelentettek kormányzási és elsajátítási, kizsákmányolási módot, hatalmat és uralmat. Ennek további következménye volt a politikai-jogi berendezkedés állami jellegének az előzőekben tárgyalt elmosódottsága, illetve az uralkodó osztály és az államapparátus összeolvadása. Pontosabban: az uralkodó osztály tagjai szükségképpen vezető pozíciót foglaltak el az államapparátusban (amelynek állami jellege egyébként is és ezáltal is elmosódott volt), így a döntéshozók köre azonos volt azokkal, akiknek érdekében a döntéseket hozták. Ezt a politikai-hatalmi berendezkedést fejezik ki a feudális jog jellemző vonásai is. A jog a hatalom közvetlen függvénye, mondhatni attribútuma volt, nem önállósodott a hatalommal szemben annak korlátjaként. Ennek következménye az önkényes jogszolgáltatás, a jogbizonytalanság, a jog kiszámíthatatlansága lett. A feudális jog egyik fontos sajátossága volt a valamennyi prekapitalista formációra jellemző nyílt jogegyenlőtlenség következetes végigvitele, méghozzá nemcsak az egyenlőtlenség, hanem a jogi jelleg tekintetében is. Vagyis az egyenlőtlenség és a bizonytalanság minden negatívuma ellenére az a jog egyenlőtlensége és kiszámíthatatlansága volt, és nem a puszta önkényé és erőszaké. Ez a további fejlődés szempontjából azért fontos, mert a rendiség és privilégiumok formájában lehetővé tette „a szabadság kis köreinek” kialakulását, a szabadságjogokra való igények megfogalmazódását és a polgárság politikai erővé szerveződését (vö. Bibó 1986a; Szűcs 1983, különösen 36–46.). A feudális társadalom további jellemzője volt – ismét más prekapitalista társadalmi-gazdasági formációkhoz hasonlóan, sőt azoknál erőteljesebben – a közélet és a magánélet összefonódása, a szó tulajdonképpeni értelmében vett magánélet, magánszféra hiánya. A középkorban a tulajdon, a kereskedelem, a társadalom, az ember, minden magánszféra politikai jellegű volt. Ez egyrészt a gazdaság és a politikai hatalom már tárgyalt összefonódásából következett, de messze túlmutatott a hatalmi viszonyokon: a tulajdonhoz politikai jogok és kötelességek kapcsolódtak, és a politika engedte meg, hogy kinek lehet tulajdona. A közélet és magánélet korábbiaknál teljesebb és szembetűnőbb összefonódása a hűbériség és a rendiség következménye volt, ami a legnyilvánvalóbban a vallás és az öltözködés magánjellegének a tagadásában mutatkozott meg. A közéletnek és a magánéletnek ezt az összefonódását eszmeileg-ideológiailag az élet minden területére kiterjedő vallásos eszmerendszer, vallásos világkép, az intézmények szintjén pedig az állam és az egyház összefonódása biztosította.

2.2. A szekularizáció és a reformáció szerepe az elválás folyamatában A politikai állam kialakulásának egyik előföltétele és egyben első lépése a politika elvilágiasodása, az egyházipapi felsőbbség alóli fölszabadulása volt, amit szekularizációnak nevezünk. Ez a hosszan tartó történelmi folyamat az invesztitúraharccal kezdődött, amelynek eredményeként a császári tisztség tisztán világivá vált, s következtében a politikai berendezkedésnek mint világi kérdésnek a kibontakozása a továbbiakban a saját pályáján ment végbe (vö. Böckenförde 1991, 93–99.). A további szekularizáció a reformációhoz és az azt követő vallásháborúkhoz kapcsolódott. A vallásháborúk tapasztalatai alapján vált egyre szélesebb körben elfogadottá az a meggyőződés, hogy a belső béke és az azt


III. A MODERN ÁLLAM, POLITIKA ÉS JOG KIALAKULÁSA biztosító erős központi hatalom fontosabb, mint a vallási igazság biztosítása. Ez a politikai viszonyok tisztán világi szemléletét, a politikai racionalitás győzelmét hozta magával. IV. Henrik „Párizs megér egy misét” jelszóval történt áttérése már nem az „igaz hit” diadalát, hanem a politika győzelmét jelentette. Ennek a folyamatnak nem mondott ellent, sőt paradox módon még erősítette is, hogy az államegyház elve sok helyen és sokáig fönnmaradt, mivel a más vallásúak korlátozása vagy üldözése nem vallási, hanem olyan politikai okokból történt, mint a politikai lojalitás, a politikai megbízhatóság biztosítása vagy a népesség homogenitásának az erősítése és ily módon a belső konfliktusok mérséklése. Jól jelzi ezt Mária Teréziának II. Józsefhez írott levele: „Nem vagyok belenyugodva a ti vallásszabadság melletti kiállásotokba, azt tapasztalom, hogy azok az országok, melyek a vallásszabadság útjára léptek, például Anglia és Hollandia, mindmostanáig nem tudtak kimászni az állandó rendetlenségből.” (Idézi Bibó 1986a, 101; vö. még Böckenförde 1991, 104.; Wallerstein 1983, 269.) A vallásszabadság követelése, majd bizonyos fokú megvalósulása azonban még erőteljesebben és következetesebben fejezte ki a szekularizációt. A vallásszabadság gondolatának első követelései egybekapcsolódtak a kialakuló protestáns egyházaknak azzal az igényével, hogy biztosítsák részükre a szabad szervezkedést. Ez több protestáns államban a vallásszabadság jogi rögzítéséhez vezetett, ha nem is korlátlanul, minden felekezet számára. Így az erdélyi országgyűlés már 1558-ban rögzítette a négy ún. bevett (a katolikus, a református, az evangélikus és az unitárius) vallás szabadságát, és a fejedelmekkel szemben támasztott föltételek élére minden alkalommal a négy vallás szabad gyakorlásának elismerése került Erdély minden lakója számára, tehát rendi kiváltságokra való tekintet nélkül. Ez azt jelentette, hogy a vallás – a kétségtelenül fönnálló, sőt eléggé szűkre szabott korlátok között – az állam szempontjából közömbössé vált, vagyis megjelent a jogilag védett magánszféra és helyenként az egyén számára biztosított vallásszabadság formájában megszületett az első modern politikai szabadságjog. Ennek jelentőségét még akkor sem szabad alábecsülni, ha tudjuk, hogy a szekularizáció, a teljes vallásszabadság és az állam és egyház elválasztása a legfejlettebb polgári államokban is csak a vallásháborúk befejezése után vált teljessé, sőt a katolikus országokban néhány vonatkozásban csak a XIX–XX. században. A politikai állam kialakulásának további fontos eleme volt, hogy a kálvinista egyházak következetesen elválasztották egymástól az állam és az egyház szervezetét, ami a modern állam nélkülözhetetlen kritériumává vált és az is maradt. Az előzőekben kifejtett közvetlen politikai vonatkozásokon túlmenően a reformáció, különösen a kálvinizmus mindenekelőtt azáltal játszott jelentős szerepet a polgári társadalom és a politikai állam elválásában és így a kapitalizmus előkészítésében, hogy vallási köntöstől függetlenül, végül is a feudális kiváltságokra épülő rendi hierarchia lebontását szolgálta az a vallási tanítás, mely szerint az eredendő bűn minden embert egyenlő módon terhel, az alól érdemei alapján senki sem mentesülhet, így kivétel nélkül mindenki csak Isten ingyen való kegyelméből üdvözülhet. Végül a reformáció fontos eszmei hatásai közé tartozott, hogy a protestáns etika követendőnek és erkölcsösnek tartotta a tőkés fölhalmozást elősegítő ún. puritán életmódot (lásd erről részletesen Weber 1982; Seligman 1997).

2.3. A feudális kötöttségek bomlása és a tőkés termelési mód kialakulása A modern állam, politika és jog kialakulási folyamatának, a polgári társadalom és a politikai állam elválásának a gazdasági alapját a feudális kötöttségek bomlása és a tőkés termelési mód kialakulása képezte. Ennek kezdetei már a reformáció előtti időkre, Angliában a XIII. századra nyúlnak vissza (Macfarlane 1993), maga a folyamat azonban csak a reformációval párhuzamosan, sőt részben annak következtében teljesedett ki. A hűbéri társadalom virágkorában már megkezdődött a kézműipar, majd annak nyomán a kereskedelem fejlődése, ami elkerülhetetlenül a naturális gazdálkodás fölbomlásához, az áru- és pénzviszonyok kibontakozásához, mind erősebb szerepéhez vezetett. Ennek következtében a pénz formájú feudális járadék vált jelentőssé, és mindenekelőtt a fejlődés élvonalában haladó Nyugat-Európában és Észak-Olaszországban háttérbe szorította, majd teljesen fölváltotta a munka- és terményjáradékot. A pénzjáradék átmenetileg a paraszti terhek növelésére irányult, hosszú távon azonban a hagyományos jobbágyság megszűnéséhez vezetett. Így ezeken a területeken a parasztság személyi függése is mindinkább pénzügyi jellegűvé vált, ami a paraszti osztályharcok eredményeként kivívott szabad költözés jogával összekapcsolódva a hagyományos, a feudalizmusra jellemző jobbágyság megszűnését eredményezte. Ez azzal a lényeges következménnyel járt, hogy a gazdálkodási folyamat – eltérően a prekapitalista termelési módoktól – már nem közvetlenül gazdaságon kívüli kényszeren nyugodott, így az már nem igényelte a tulajdonos számára a gazdaságon kívüli kényszer állandó, rendszeres és közvetlen alkalmazását. A gazdasági és a politikai hatalom közvetlen összefonódása már nem volt többé társadalmi szükséglet, de még fönnmaradt.


III. A MODERN ÁLLAM, POLITIKA ÉS JOG KIALAKULÁSA A jobbágyságnak, a személyes függőségek rendszerének a fölbomlása azonban csak az egyik előföltétele volt a tőkés termelési mód kibontakozásának, és így csak az egyik mozzanata a polgári társadalom, illetve a modern állam és jog kialakulásának. Ez ugyanis nem jelentette, hogy a mezőgazdasági termelési viszonyok feudális jellege megszűnt volna. A gazdaságon kívüli kényszer és a személyes függőség még nem szűnt meg szükségszerűen és teljes mértékben azáltal, hogy a mezőgazdasági terméktöbbletet többé már nem munka- vagy termékszolgáltatás formájában vonták el, hanem az pénzjáradékká vált. Csak a rendszeres és folyamatos kényszerítés szűnt meg, de maga a gazdaságon kívüli kényszer egész rendszere csak akkor szűnhetett meg, amikor a munka elkülönült társadalmi létfeltételeitől, vagyis a gazdasági kényszer „működésbe lép(ett)” (Anderson 1989, 19.). Másrészt a feudális tulajdonhoz kapcsolódó politikai hatalom fölszámolásának az is előföltétele volt, hogy a szerveződő államapparátus magára tudja vállalni azokat a közhatalmi funkciókat, amelyeket korábban a feudális földbirtokosok láttak el. A folyamat gazdasági alapjának másik lényeges oldala az úgynevezett eredeti tőkefölhalmozás volt. Ennek során egyfelől jelentős tőkék halmozódtak föl, ami a tőkésosztály, a burzsoázia kialakulásával járt együtt, másfelől pedig végbement a parasztság jelentős részének a földtől való megfosztása, ami az angol bekerítésekben nyilvánult meg a leginkább szembetűnően. Kialakult tehát a kettős értelemben – személyükben is és a termelőeszközöktől is – szabad (megfosztott) bérmunkások osztálya. Ez együtt járt a hagyományos, gazdálkodási és szociális funkciókat betöltő, de részben politikai jellegű, politikai funkciókkal is rendelkező közösségeknek (faluközösség, céhek stb.) a fölbomlásával, amit a hűbéri kíséretek föloszlatása egészített ki. A hagyományos közösségeket az elszigetelt egyéneknek mint magántulajdonosoknak, mint árutulajdonosoknak az egész népességet felölelő, vagyis a munkaerőáru tulajdonosait is magában foglaló közössége váltotta föl, ami egyben az emberi tevékenységek széles körét átfogó magánszféra kialakulását eredményezte.

2.4. Az abszolút monarchia szerepe Az abszolút monarchiák kialakulása egyrészt azoknak a centralizációs tendenciáknak a következménye volt, amelyek a rendiséggel kezdődtek és az áru- és pénzviszonyok fejlődéséhez, valamint az azt hordozó, képviselő polgárságnak az erősödéséhez kapcsolódtak, másrészt pedig nagy szerepet játszottak abban a XV–XVI. századi parasztfölkelések és parasztháborúk, mivel „a meggyöngült nemesség a királyoktól várta azt, hogy megvédjék őket a még nagyobb fölfordulás veszélyeitől. A királyok pedig kihasználták az adott helyzetet, és saját hatalmukat és vagyonukat növelték a nemesség rovására. Ez volt annak ára, hogy gondoskodtak a nemesség biztonságáról.” (Wallerstein 1983, 253.) Lényeges eleme volt a folyamatnak, hogy a pénzjáradék általánossá válásával a parasztság politikai és gazdasági elnyomásának alapsejtje – a hagyományosan gazdálkodó feudális nagybirtok – veszélyesen meggyengült, és ezáltal az egész feudális rendszer válságba került. A válság megoldása – mint a történelem folyamán annyiszor – politikai eszközöket igényelt. Ennek következtében a politikai-jogi kényszer fölfelé, a központosított, militarizált csúcs, az abszolutisztikus állam felé helyeződött át (Anderson 1989, 21.). Ez a feudalizmuson belüli változás vezetett az abszolutizmushoz. A kialakulás körülményei következtében Nyugat-Európában az abszolút monarchiák osztályjellege árnyaltabb, a vulgáris leegyszerűsítésektől mentes értelmezést igényel. Egyfelől kétségtelen, hogy az abszolút monarchia a feudális államtípushoz tartozik, annak képezi utolsó fejlődési szakaszát, mivel társadalmi rendeltetése és fő célja, továbbá ennek megfelelően alapvető funkciója a feudális társadalmi rend – átrendezett formában való – megőrzése, a feudális földbirtokos osztály érdekeinek, privilegizált pozíciójának a védelme volt. Az abszolutizmus lényegében a feudális uralom átcsoportosított és újra bevezetett gépezete volt (Anderson 1989, 20.). Másrészt viszont az abszolút monarchia fő céljának megvalósítása során nagymértékben támaszkodott a polgárságra, s mivel szüksége is volt rájuk, bizonyos vonatkozásokban tudatosan támogatta a polgárságot és ezzel a tőkés termelési viszonyok kibontakozását, más esetekben azonban azt megakadályozni vagy fékezni igyekezett. Az abszolút monarchia tehát az arisztokrácia számára privilégiumainak utolsó védőbástyáját jelentette. „Ezt az új államgépezetet azonban lényege szerint olyan kényszerítő erővel ruházták föl, amely arra is képes volt, hogy magán a nemességen belül is megtörjön vagy megrendszabályozzon egyes személyeket vagy csoportokat.” (Anderson 1989, 22.) A vagyonos polgárság, a burzsoázia számára ez az államgépezet néha rendkívül hasznos volt, olykor pedig a legfőbb akadályt képezte. Az abszolút monarchia politikájának a hatása annyiban is ellentmondásos volt, hogy az alkalmazott eszközök és módszerek – mindenekelőtt az állami egység megteremtése, országos érvényű szabályozás és végrehajtás – következtében a tőkés fejlődést fékezni kívánó intézkedések visszájukra fordultak, szándékuk ellenére is a polgárságot erősítették. Ezért a nyugat-európai abszolút monarchiák objektíve a tőkés piacgazdaság és társadalom és ezzel együtt a modern állam kialakulását segítették elő.


III. A MODERN ÁLLAM, POLITIKA ÉS JOG KIALAKULÁSA A nyugat-európai abszolút monarchia osztályjellege kapcsán harmadszor röviden utalunk arra a sajátosságára (ami egyébként szintén az előzőekben vizsgált ellentmondásos társadalmi bázisának a kifejeződése), hogy az ellentétes érdekű társadalmi osztályok, a feudális nemesség és a polgárság (korábban gyakran pontatlanul egyensúlyként jellemzett) együttes hatása következtében megnőtt az állam viszonylagos önállósága, amely ezáltal közvetítő szerepre tett szert az ellentétes érdekű osztályok között. A továbbiakban a nyugat-európai abszolút monarchiáknak azokat a jellemző sajátosságait tekintjük át, amelyek a tőkés társadalmi-gazdasági formáció, így a modern állam, politika és jog kialakulása szempontjából jelentősek. 1. Jelentősen megváltozott az uralkodó, a fejedelem hatalmának jellege. Az uralkodó osztály más képviselőihez képest már nem csupán primus inter pares (első az egyenlők között) volt, hanem azoktól minőségileg különböző abszolút uralkodó. Az uralkodó előjogait már nem a kétoldalú elemeket is tartalmazó hűbéri viszonyok alapján igazolták, hanem annak új fennhatóságát a király isteni jogairól vallott ideológia legitimálta. Az abszolút uralkodó hatalma nem volt ugyan korlátlan (hiszen a hatalmat az erőviszonyok, a rendelkezésre álló eszközök mindig korlátozzák), törvényes megszorítások azonban nem szabtak határokat, az minden ellenőrzés fölött állt. A monarchia abszolút volt abban az értelemben, hogy szemben állt a korábbi szétszórt feudális hatalommal. A politikai hatalom zömében az uralkodó hatalmában koncentrálódott, aki ezáltal mint szuverén minőségileg elkülönült az uralkodó osztálytól. Az uralkodó hatalma már nemcsak a feudális földtulajdonhoz kapcsolódott vagy a földtulajdonosok közös megbízásából eredő, hanem immár saját jogon gyakorolt hatalom volt, amely maradéktalanul kiterjedt az egész országra, az egész társadalomra. Az uralkodó szuverenitása kiteljesedett, az állami szuverenitás megnyilvánulásává vált. Az uralkodó szuverenitásában az állam szuverenitása nyilvánult meg, és fordítva: az állam szuverenitása az uralkodó szuverenitásaként fejeződött ki. 2. Kialakult a szakképzett és fizetett hivatalnoki apparátus, ami az uralkodó meg-növekedett hatalmának egyik jelentős tényezője volt: „ha a király hatalma nőtt, ez annak a következménye volt, hogy egy új, állandó és független hivatalnokokból álló gépezetre volt szüksége” (Wallerstein 1983, 255.). Az abszolút monarchia hivatalnoki apparátusának, bürokráciájának egyik jellemző vonása volt, hogy mint fizetett (és zömmel a fizetésből élő) apparátus az uralkodótól függött. Korábban is „voltak, akik ellátták a birodalom adminisztratív és katonai teendőit, de ezek ezt megelőzően általában nem függtek a királytól, és így semmi biztosíték nem volt arra, hogy a király parancsait saját, rendi társaik vagy családjuk érdekei ellenére hajtják végre. A király más, általában »szerényebb származású« egyénekhez fordult, akiket fizetett, teljes időben működtetett hivatalnokokká tett. Mindezt elsősorban a »hivatal megvásárolhatósága« fontos intézménye tette lehetővé.” (Wallerstein 1983, 256.) Ily módon a hivatalnokokat a király nevezte ki és bocsátotta el. Az igazgatási apparátus függésének biztosításában jelentős szerepet játszott, hogy elkülönült az igazgatás eszközeitől. „A fejedelem kezdi kisajátítani az igazgatási hatalomnak mellette álló önálló »privát« hordozóit: az igazgatási és hadviselési eszközöknek és a legkülönfélébb politikailag hasznosítható javaknak a személyes birtokosait. Az egész folyamat tökéletesen párhuzamos azzal, ahogyan a tőkés üzem fejlődött ki az önálló termelők fokozatos kisajátítása révén. A végén azt látjuk, hogy a modern államban csakugyan egyetlen csúcsban fut össze az összes politikai eszközök fölötti rendelkezés, egyetlen hivatalnok sem személyes tulajdonosa többé az általa kiadott pénznek, vagy a rendelkezése alatt álló épületnek, készleteknek, szerszámoknak, hadigépeknek.” (Weber 1970, 384.) Az abszolút monarchia hivatalnoki apparátusának további jellemző vonása volt a szakképzettség, mindenekelőtt a jogászi szakképzettség. A modern, más szóval „a racionális állam irányába történő fejlesztésnek a hordozói mindenütt iskolázott jogászok voltak” (Weber 1970, 391.). Az állami bürokrácia fejlődése döntő jelentőségű volt, hiszen alapvetően megváltoztatta a politikai játékszabályokat, mégpedig oly módon, hogy ezentúl aligha hozhattak olyan gazdasági-politikai döntést, amely előzőleg ne járta volna meg az államgépezet lépcsőfokait. Ez azt jelentette, hogy minden néprétegnek nagyrészt arra kellett fordítania az energiáit, hogy befolyásolni tudja a politikai hatalomgyakorlásnak ezt a szféráját, ezt a módját (Wallerstein 1983, 255.). 3. Az uralkodó hatalmát zsoldoshadseregek biztosították. Ez a folyamat a fizetett hivatalnokapparátus kialakulásával párhuzamosan és ahhoz hasonlóan ment végbe, és a feudális arisztokrácia katonai hatalmának a korlátozását, majd fölszámolását eredményezte. (A zsoldoshadsereg kialakulása egyébként már a lőfegyverek és ezzel a gyalogság katonai szerepének az előtérbe kerülésével, illetve a nemesi lovasság háttérbe szorulásával megkezdődött.) A zsoldosok gyakori külföldi származása megkönnyítette belpolitikai célú fölhasználásukat. 90 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

III. A MODERN ÁLLAM, POLITIKA ÉS JOG KIALAKULÁSA 4. A fegyveres szervek között elkülönült a rendőrség, és annak segítségével az abszolút monarchia a társadalmi élet szinte minden szféráját ellenőrzése alá próbálta vonni. Ebben is megnyilvánult az abszolút monarchia ellentmondásos szerepe, hiszen ezek az ellenőrzési-beavatkozási törekvések a polgári társadalom és a politikai állam elválásával ellentétes irányba hatottak. 5. Létrejött a modern diplomáciai apparátus, „a kölcsönös állandó külföldi követségek új intézményének létrehozásával, a külügyeket intéző permanens kancelláriákkal és a területenkívüliség új fogalma által védett titkos diplomáciai levelezésekkel és jelentésekkel” (Anderson 1989, 40.). Ez az új apparátus már nem az uralkodó személyét képviselte, hanem az államot; működésének alapelvét az államrezon (államérdek, állami célszerűség, megfontolás) ebben a korban kialakuló fogalma szolgáltatta. 6. A fizetett hivatalnokapparátus, hadsereg és rendőrség kialakulásával, a feudális uralkodó osztály közigazgatási feladatainak és katonai hatalmának az elenyészésével és a feudális személyi függés rendszerének a fokozatos fölszámolódásával az uralkodó – vagyis az állam – zömében megszerezte a fizikai kényszer törvényes, legitim alkalmazásának a monopóliumát, fölszámolta a helyi hatalmak erőszak-alkalmazási jogát. Egyrészt tehát a földmagántulajdonnal már nem járt együtt közvetlenül és automatikusan a kényszerítés lehetőségét is magában foglaló politikai hatalom, illetőleg az erőteljesen korlátozott volt; másrészt pedig a politikai hatalomgyakorlásnak már nem volt előfeltétele a feudális földmagántulajdon. 7. A fizetett hivatalnoki kar, hadsereg és rendőrség kialakulásával az államapparátus elkülönült az uralkodó osztálytól. 8. Az abszolút uralkodó hatalmának gazdasági bázisa már nem a saját birtok gazdasági ereje volt, hanem az adott ország, a kialakuló nemzeti társadalom gazdasági ereje és adózóképessége. A gazdasági potenciál növelése érdekében megjelent a gazdaság tudatos állami befolyásolása és a merkantilizmus formájában az első átfogó állami gazdaságpolitika. Ennek sikeres megvalósítása tekintetében az abszolút monarchiák lehetőségei eltérőek voltak aszerint, hogy az egyes országok milyen helyet foglaltak el a kialakuló világgazdasági rendszerben. Így a kapitalizmus és a modern állam kialakulására az itt vázolt módon és mértékben csak a nyugat-európai abszolút monarchiák hatottak. 9. A nyugat-európai abszolút monarchiákhoz kapcsolódik a modern nemzetállamok kialakulása. Ez egyrészt azzal függött össze, hogy a polgári nemzet és a polgári nemzetállam törvényszerű következménye volt a tőkés magántulajdon és piacgazdaság kibontakozásának. „A burzsoázia mindinkább megszüntette a termelési eszközök, a birtok és a népesség szétforgácsoltságát. A népességet összesűrítve, a termelési eszközöket centralizálta, és a tulajdont kevés kézben koncentrálta. Ennek szükségszerű következménye a politikai centralizáció volt. Független, szinte csak szövetséges viszonyban lévő tartományokat, amelyeknek különböző érdekeik, törvényeik, kormányaik és vámjaik voltak, egy nemzetté tömörítettek, melynek egy a kormánya, egy a törvénye, egy a nemzeti osztályérdeke, egy a vámhatára.” (Marx–Engels 1963, I:21.) „A nemzeti államnak a tőkével kötött, szükség diktálta szövetségéből született meg a nemzeti polgárság, a szó modern értelmében vett burzsoázia” – foglalja össze a folyamatot Max Weber; majd hozzáteszi: „Ennélfogva a zárt nemzeti állam biztosítja a kapitalizmusnak a fönnmaradás esélyeit; vagyis amíg ez az állam át nem adja a helyét valamilyen világbirodalomnak, a kapitalizmus is fönn fog maradni.” (Weber 1970, 368.) A nemzetállamok kialakulásának másik mozgatórugója az abszolút monarchiának a hatalom megerősítésére irányuló törekvése volt, mivel a hatalomcentralizáció fokának egyik mutatója az a fontos mechanizmus volt, hogy milyen mértékig sikerült a népességet ilyen vagy olyan eszközökkel kulturális szempontból homogén csoporttá kovácsolni. 10. Az abszolút monarchia jellemző vonása volt végül a jog egységesítésére való törekvés, ami a jogszolgáltatás centralizációjában és a kontinensen a római jog recepciójában, valamint a jog kodifikációjában nyilvánult meg.

2.5. A polgári forradalmak A polgári társadalom és a politikai állam elválásának és a modern állam, politika és jog kialakulásának a folyamata Nyugat-Európában a polgári forradalmakban teljesedett ki és fejeződött be. A polgári forradalmak szerepét, jelentőségét két összefüggésben foglalhatjuk össze. Először is a polgári forradalmak során került sor a még megmaradt hűbéri kötelékek teljes és maradéktalan megszüntetésére, valamint a különböző kötöttségekkel terhelt és jogosultságokkal járó feudális földtulajdonnak kötöttségek nélküli, vagyis bármikor eladható és korlátozás nélkül hasznosítható árutulajdon jellegű polgári 91 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

III. A MODERN ÁLLAM, POLITIKA ÉS JOG KIALAKULÁSA magántulajdonná való átalakítására, valamint a kereskedelem és ipar céhes korlátainak a fölszámolására. Ezzel teljessé vált a gazdaság és a politika, polgári társadalom és politikai állam elválása. Másrészt a polgári forradalmakkal elhárult az akadálya annak, hogy az abszolút monarchiával kialakult és elkülönült centralizált politikai állam, legalábbis részben, a polgárság, mindenekelőtt a vagyonos polgárság, a burzsoázia befolyása alá kerüljön. Ennek a folyamatnak a konkrét formái és módszerei országonként természetesen eltérőek (az arisztokrácia kiszorítása vagy kompromisszum az arisztokráciával, a meglévő államapparátus átvétele vagy szétzúzása és újbóli létrehozása, katonai diktatúra vagy parlamentáris ellenőrzés stb.) voltak, azok azonban mindenütt az államapparátus, a végrehajtó hatalom további erősítésével jártak együtt. A polgári társadalom és a politikai állam elválása folyamatának vizsgálatát befejezve meg kell jegyeznünk, hogy az Közép- és Kelet-Európában nem az itt vázolt módon, hanem fölülről végrehajtott reformok útján, lassan és következetlenül ment végbe, ami nem maradt hatás nélkül sem a térség tőkés államainak a sajátosságaira, sem pedig a későbbi államszocialista fejlődésre.

3. 3. A polgári társadalom és a politikai állam elválásának eredményei és következményei a) Elválik egymástól a magántulajdon és a politikai hatalom, pontosabban megszűnik szoros összefonódásuk, megváltozik összekapcsolódásuk jellege, típusa, mivel a közvetlen termelő munkára kényszerítése és a többlettermék elvonása nem a közvetlen fizikai kényszerítést is magában foglaló gazdaságon kívüli, hanem gazdasági kényszeren nyugszik. Ezzel elválik egymástól a gazdaság és a politika szférája, kibontakoznak saját, önálló törvényszerűségeik, elkülönül egymástól a kalkulálható haszonra irányuló gazdasági racionalitás és a hatalom megszerzésére, illetőleg megtartására irányuló politikai racionalitás. b) A rendi társadalmat fölváltja a kapitalizmus mint tiszta osztálytársadalom, ahol az osztály-hovatartozás csak a társadalmi-gazdasági különbségek következménye, független a rendi hovatartozástól. c) A magántulajdonon alapuló gazdaság és a politika elkülönülése szükségképpen maga után vonja a közélet és a magánélet elkülönülését, mely utóbbi nemcsak a gazdaság szféráját fogja át, hanem mindazt, ami az állam szempontjából közömbös, így a családi szféra, a vallás, a művelődés és a szórakozás, sőt a közvetlen érintkezések, egyesületek, klubok világát is. d) A polgári társadalom és a politikai állam, a magánélet és a közélet elválása következtében a társadalom, a magánérdekek szférája a mindennapokban is közvetlenül érzékelhető, reális szféraként jelenik meg az állam és a közélet elvont és eszményi szférájával szemben. A két szféra szembekerülése az egyének tevékenységének a kettéválását és személyiségüknek politikai-közéleti emberre, állampolgárra, honpolgárra és önző magánemberre, magánpolgárra való kettéválását eredményezi, amelyek időnként ellentmondásba kerülhetnek egymással. Ugyanaz a személy mint honpolgár őszintén hirdeti például az adózási fegyelem, az adózási morál szükségességét, majd magánemberként a feketepiacon vásárol. A honpolgár és a magánpolgár kettősségét és ellentmondását a társadalomfilozófiában hagyományosan mint a citoyen és a burzsoá viszonyát fogalmazták meg. Ebben az elméleti vonatkozásban ezek a fogalmak egyrészt függetlenek az osztály-hovatartozástól, vagyis ebben az értelemben egy munkás is lehet „burzsoá”; másrészt pedig mentesek a direkt politikai értékeléstől annak ellenére, hogy a jakobinusoktól a kommunista pártokig számos politikai mozgalom pejoratív értelemben használta a „burzsoá” kifejezést. e) A tőkés termelés és a modern állam egyidejűsége és egymásmellettisége a tőkés vállalkozó és a hivatásos politikus közötti munkamegosztás kialakulását eredményezte. Ez nem föltétlenül azt jelentette, hogy a hivatalos politikus a politikából él, hanem hogy az idejét mire fordítja. A politikából élés a XIX. században válik viszonylag gyakorivá. A klasszikus kapitalizmus tipikus tőkésének, a vállalkozónak nincs ideje arra, hogy hivatásszerűen politikával foglalkozzon, vagy – legalábbis időlegesen – föl kell adnia vállalkozói tevékenységét. Másrészt pedig „a társadalmi integráció piacon kívüli területein új, átfogó és speciális szaktudást igénylő feladatokat kellett megoldani (érdekképviselet, törvényalkotás, a szó modern értelmében vett kormányzás stb.), ami szintén a munkamegosztás irányába hatott” (Takács 1991, 219.). Az államapparátusnak és az uralkodó osztálynak az abszolút monarchiával bekövetkezett szétválása tehát a vagyonos polgárság értelmében vett burzsoázia uralkodó osztállyá válásával sem szűnhet meg, hiszen a vállalkozó polgárság nem lehet azonos az államapparátussal, azt közvetítések révén kell befolyásolnia, ha érdekeit az állam révén kívánja érvényesíteni. f) Az uralkodó osztály és az államapparátus elkülönülésével szoros összefüggésben megy végbe az uralom és a (politikai) hatalom elválása. Itt csak jelezzük, hogy mind a hatalom, mind az uralom kategóriáját a 92 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

III. A MODERN ÁLLAM, POLITIKA ÉS JOG KIALAKULÁSA társadalomtudományokban az egyes szerzők igen különböző értelemben használják, amit tovább bonyolít, hogy az egyes nyelvek rokon értelmű kifejezései nem feleltethetők meg maradéktalanul egymásnak. Mi itt a lengyel szociológiában kidolgozott terminológiát használjuk (Wiatr 1980, 150–155.). Ebben az értelemben az uralom kategóriája a társadalmi osztályok (kivételesen más makrotársadalmi csoportok, például nemzetek, etnikumok) olyan viszonyát fejezi ki, ahol az uralkodó osztály a társadalmi lét minden szférájában privilegizált helyzetben van az alávetett osztályokhoz képest. A gazdaságban lehetősége van a mások által megtermelt többlettermék elsajátítására; a politikai-intézményi berendezkedés az uralkodó osztály érdekérvényesítési törekvéseinek kedvez; az ideológia területén a hivatalosan terjesztett és általánosan elismert eszmék az uralkodó osztály kedvező helyzetét legitimálják, azt helyesnek és igazságosnak tüntetik föl. Mindezek következtében az uralkodó osztály egyéneinek a mindennapi élet legkülönbözőbb területein az alárendelt osztály egyéneinél jóval nagyobb lehetőségük és esélyük van szükségleteik kielégítésére, célkitűzéseik megvalósítására. A hatalom pedig – többek között – a vezetők előírásainak, parancsainak a végrehajtását jelenti, ami viszont – a parancs jellegéből adódóan – magában foglalja a döntést, valamint a szankcióval, kényszerrel való fenyegetés mozzanatát. A prekapitalista társadalmakban – mivel a többlettermék elsajátítása gazdaságon kívüli kényszerrel történik – az uralom, a kizsákmányolás magában foglalja a parancsolás és a kényszerítés lehetőségét, vagyis a politikai hatalmat. Az uralmi viszony kedvezményezettjei, vagyis az uralkodó osztály tagjai egyben szükségképpen (politikai) hatalmi viszonynak is szubjektumai, ezért az uralom és a hatalom, a többlettermék elsajátítása és a kormányzás, az igazgatás nem válik el egymástól. Ez azonban itt sem jelenti az uralom és a hatalom azonosságát, az osztályuralom ugyanis más típusú, más tartalmat kifejező kategória, mint a politikai hatalom kategóriája. Az uralom osztályok közötti, a létföltételek minden területére vonatkozóan intézményesen biztosított előnyös, illetve hátrányos pozíciókat kifejező makrotársadalmi strukturális viszony, a hatalom pedig egyének vagy olyan körülhatárolható csoportjaik viszonya, amelyek esetében még van értelme parancsról, döntésről, illetve annak megvalósításáról beszélni. A prekapitalista társadalmak esetében sem válik azonossá az uralom és a hatalom tartalma, csupán arról van szó, hogy a két kategória terjedelme általában megegyezik. A polgári társadalom és a politikai állam elválásával ez a helyzet megváltozik: az uralkodó osztály tagjának nem föltétlenül kell hatalmat gyakorolnia és a hatalom gyakorlójának nem föltétlenül kell közvetlenül is részt vennie a tőkés termelésben, nem kell föltétlenül tőketulajdonosnak lennie. Ezt fejezi ki az uralom és a (politikai) hatalom elválása, amivel azonban szoros kapcsolatuk nem szűnik meg, hiszen a politikai hatalom – legalábbis részben – továbbra is az uralom viszonyainak a fönnmaradását, védelmét szolgálja, beleértve ezeknek a viszonyoknak a reformját, egyenlőtlenségeik mérséklését is. Ez azonban – éppen az itt vizsgált elválások következtében – már az uralom viszonyainak, struktúráinak és nem közvetlenül az uralmon lévők személyének a védelmére irányul, a vállalkozás szabadságát és lehetőségét védi, nem az egyes vállalkozásokat és főleg nem az egyes vállalkozókat. (A hatalom és az uralom elválása és fogalmi elhatárolása teszi lehetővé a modern politikatudomány két alapvető kérdésföltevésének a megkülönböztetését: Kinek az érdekét szolgálja a hatalom, a hatalomgyakorlás során hozott döntés? Ki és hogyan gyakorolja a hatalmat, ki kormányoz, ki hozza a döntéseket?) g) Az uralom és a hatalom elválása teszi lehetővé a hatalomgyakorlás és ezzel a hatalmi apparátus, mindenekelőtt az államapparátus sajátos formájának, a bürokráciának a kialakulását. A kialakult bürokráciát mint az igazgatás sajátos típusát mindenekelőtt a főfoglalkozású, az állástól függő, előre megállapított fizetésért, kinevezés alapján, rögzített hierarchiában dolgozó szakképzett hivatalnok jellemzi. A bürokratikus igazgatás lényeges vonása az egységes elvek szerinti működés és a kiszámíthatóság, ami az elfogulatlanság, a csaknem „gépszerű” működés ideális követelményeként is megfogalmazódik. h) A modern állam kialakulásával párhuzamosan létrejött a modern jog. A modern jogot mindenekelőtt a formalizáltság jellemzi, vagyis hogy az ügyek, a jogviták eldöntése során a jogszabálynak való megfelelés vagy meg nem felelés a döntő szempont, és nem az egyedi döntés tartalmi, materiális igazságossága. Ez a formális jogszolgáltatás esetenként, egyes személyek számára jelentős hátránnyal, érdeksérelemmel járhatott, társadalmi méretekben azonban óriási előnye volt kiszámíthatósága, ami lehetővé tette a jogbiztonság kialakulását. Max Weber ezért nevezi a modern jogot racionális jognak. A modern formális jog kialakulását az uralom és a politikai hatalom elválása tette lehetővé, és az az abszolút monarchiának és a burzsoáziának az érdekei alapján valósult meg. i) A modern jog tartalmisajátosságai közül a személyi szabadság jogi garanciáinak a kialakulását, az állampolgári-emberi jogok biztosítását, a formális jogegyenlőséget, az állami tevékenység jogi szabályozottságát és korlátozását, valamint a jogrendszernek – a közélet és a magánélet kettősségének megfelelően – közjogra és magánjogra való tagozódását emelhetjük ki.


III. A MODERN ÁLLAM, POLITIKA ÉS JOG KIALAKULÁSA

4. 4. A modern állam, politika és jog kialakulásának kapcsolata a tőkés fejlődéssel A polgári társadalom és a politikai állam elválása kapcsán többször utaltunk ennek a folyamatnak a tőkés fejlődéssel való összefüggéseire. Most elsősorban a folyamat eredményeire és következményeire tekintettel összegezzük a modern állam, politika és jog kialakulásának a tőkés fejlődéssel való kapcsolatát, megkülönböztetve e kapcsolat két, szorosan összetartozó oldalát: egyfelől a tőkés újratermeléshez, a tőkés termelési módhoz, a magántulajdonon alapuló piacgazdasághoz való viszonyt, másfelől pedig a burzsoáziához mint osztályhoz való viszonyt. a) A modern államnak, politikának és jognak a tőkés újratermeléshez, a tőkés piacgazdasághoz való viszonyát mindenekelőtt az jellemzi, hogy a politikai hatalom a termelési mód totalitásának belső mozzanatából azon kívüli, elkülönült szférává változott, ami alapjaiban arra vezethető vissza, hogy a tőkés termelési móddal más típusú állam, más típusú politikai-jogi berendezkedés vált társadalmi szükségletté, más szóval megváltozott az állam, a politikai hatalom és a jog társadalmi rendeltetése. A tőkés újratermelés ugyanis azt igényli, a tőkés termelési mód pedig azt föltételezi, hogy a közvetlen termelők tipikusan és többségükben kettős értelemben szabad bérmunkások legyenek, érvényesülhessen a munkaerő árujellege, vagyis hogy a termelésen belül az áruviszonyok uralkodjanak, azok közvetítsenek a közvetlen termelő és a termelőeszközök között, azaz a termelésen belül ne (vagy csak kivételképpen) legyen legitim politikai hatalmi mozzanat, érvényesüljön a legitim gazdaságon kívüli kényszer. A tőkés újratermelés ugyanakkor alapvető általános külső föltételeinek minden eszközzel – végső fokon a politikai hatalom kényszerítő eszközeivel – való biztosítását is igényli, amelyek közül mindenekelőtt a magántulajdon védelmét és korlátlanságának szavatolását, valamint az áru- és pénzforgalom zavartalanságának a biztosítását emelhetjük ki. A tőkés újratermelés tehát igényli, föltételezi a politikai hatalmat, annak intézményeit, de nem a termelésen belül és az egyes termelési egységekhez kapcsolódóan, hanem attól elkülönülten és általános formában. A politikai hatalomnak a modern államban kifejeződő általánossága egyfelől a hatalom koncentrációját, másfelől a jogegyenlőséget igényelte. A koncentráció azért vált szükségessé, mert a többletterméket elsajátító uralkodó osztály elvesztette közvetlen politikai hatalmát, amit az egyensúly, a stabilitás megőrzése végett „pótolni” kellett. Nem lehetett viszont akárhogyan és akárhol pótolni, hanem csak az egyetlen szuverén hatalommal, mert csak azt tekintették legitimnek, csak azt fogadták el, és csak ez a központi hatalom lehetett eléggé általános abban az értelemben, hogy nem partikuláris. A partikuláris hatalom ugyanis a feudalizálódás veszélyével járt volna, és különböző döntéseket hozott volna, ami a jogbiztonság követelményével ellentétes. Ezek az átalakulások tehát új és erősebb, koncentráltabb közhatalmi forma létrejöttét igényelték. A politikai hatalmi viszonyok feudalizmusra jellemző dekoncentráltságát ily módon a politikai hatalom koncentrálódása váltotta föl előbb az abszolút monarchia, majd a nemzet mint a politikailag megszervezett nép formájában. (A hierarchia egyik szintje olyannyira dominánssá vált, hogy magába szippantotta a hierarchiát. Az, hogy melyik szint lett, lehetett a domináns, a történelmi körülményektől függött, amit jól mutat Nyugat-Európa, Németország és Kelet-Közép-Európa különbsége.) A hatalmi viszonyoknak ezt a koncentrálódását meg kell különböztetni az apparátus centralizáltságától. A hatalomkoncentráció az állam és más hatalmi tényezők viszonyában értelmezhető, a centralizáció pedig az államszervezeten belül. Noha ez utóbbi általában az előbbi következménye volt, a hatalom koncentráltsága nem zárja ki az apparátus decentralizáltságát (például Anglia). Meg kell tehát különböztetni a politikai központosítás két mozzanatát, a koncentrációt és a centralizációt. Ezek közül a hatalomnak a szuverenitásban is kifejeződő koncentrálódása a domináns, az fakad közvetlenül a tőkés piacgazdaság szükségleteiből. A kialakuló koncentrált általános politikai hatalomnak a legitimáció (leegyszerűsítve: törvényesként való elfogadtatás) más formájára volt szüksége, aminek szükségképpen magában kellett foglalnia az állampolgári jogegyenlőség minimumát, az pedig többnyire együtt járt a modern állam általános jellegének a népszuverenitás ideológiája formájában való megfogalmazódásával és tendenciájában, történeti fejlődésében a politikai szabadságjogok, a polgári demokrácia és a pluralista politikai rendszer kibontakozásával. A tőkés termelés tehát szabadságot igényel a burzsoá, a magánpolgár számára és szabadságot kínál a citoyen, az állampolgár számára. Úgy tűnik, hogy a tőkés újratermelés, a tőkés piacgazdaság a szabadság birodalma. Ez a prekapitalista társadalmakhoz és a modern diktatúrákhoz viszonyítva mindenképpen igaz, azonban az itt érvényesülő szabadság nem lehet sem korlátlan, sem föltétlen. A piacgazdaság és a politikai szabadságjogok kapcsolata összetett, amit az is mutat, hogy a polgári demokrácia fejlődése is hosszú és visszaesésekkel tarkított folyamat 94 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

III. A MODERN ÁLLAM, POLITIKA ÉS JOG KIALAKULÁSA volt. Ugyanakkor a XX. század végének kelet- és közép-európai és délkelet-ázsiai változásai is igazolják azt a megállapítást, hogy a piacgazdaság végső fokon politikai demokráciát igényel; vagyis nem cáfolják, hanem igazolják azt a marxi gondolatot, hogy az anyagi termelés meghatározó módja (az ún. alap) neki megfelelő politikai berendezkedést (felépítményt) igényel, és vagy sikerül azt kialakítani, vagy az adott társadalom előbbutóbb menthetetlenül hanyatlásnak indul. Nem azt jelenti tehát a meghatározó szerep, hogy másként nem történhet, hanem hogy az alternatív lehetőség a hanyatlás, a bukás. A politikai hatalom általánossága nyilvánult meg a racionális, kiszámítható modern jogban és igazgatásban is, noha ez utóbbiak kalkulálhatóságuk miatt közvetlenül is föltételét képezték a tőkés piacgazdaság zavartalan fejlődésének. A tőkés újratermelés és a modern politikai állam kapcsolatát illetően a döntő mozzanat tehát a külső föltételek biztosításában ragadható meg, azonban ennek a tényleges összefüggésnek eltúlzott megfogalmazása fejeződik ki az ún. éjjeliőrállam koncepciójában, amely szerint (legalábbis a klasszikus kapitalizmusban) az állam szerepe az említett külső föltételek biztosítására korlátozódik. Az elkülönült modern politikai állam ugyanis maga is a tőkés újratermelés egyik alapvető általános külső föltételét képezte, amit szintén biztosítani kellett, méghozzá nemcsak a fegyveres erőszak eszközeivel, ami szükségessé tette az állami tevékenység kiszélesedését, újabb fő irányainak, funkcióinak a kibontakozását, például a szociális gondoskodás és az ideológia területén. Az elkülönült politikai állam társadalmi szükségletté válása következtében reálisan ható és önállósodó érdekként jelenik meg az államérdek, ami egyre hangsúlyosabban tudatosodik az államrezon gondolatában és tovább erősíti a politikai szféra elkülönülését és sajátos racionalitásának kibontakozását. Az éjjeliőrállam leegyszerűsítő fölfogásával szemben azt is figyelembe kell venni, hogy a tőkés termelési mód kialakulásában, az ún. eredeti fölhalmozás folyamatában a kialakuló modern politikai állam aktív szerepet játszott, a tőkés újratermelés igényeinek megfelelően lehetővé tette és biztosította a közvetlen termelők termelőeszközöktől való megfosztását és bérmunkára való kényszerítését. Azonban ez utóbbi is csak általános és negatív, tiltó formában mehetett végbe tömegesen, mivel a pozitív kötelezésnek, a munkakényszernek már konkrétnak kellene lennie, ami ellentmondana a munkaerő árujellegének. (Ez természetesen nem jelenti azt, hogy esetenként ne jöhettek volna létre a munkakényszer különböző formái, például dologház, rabszolgaság – általánossá azonban nem válhattak.) Az éjjeliőrállam koncepciója végül figyelmen kívül hagyja a magántőkés formában nem kifizetődő szolgáltatások (oktatás, posta, vasút) állami megszervezését, ami később bontakozik ugyan majd ki, de csírái már korán megjelennek. Végül arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy a tőkés fejlődés későbbi szakaszain a gazdaságba való erőteljes állami beavatkozás is megfigyelhető. b) A modern államnak, politikának és jognak a burzsoáziához való viszonyát mindenekelőtt az jellemzi, hogy a burzsoáziának arra van szüksége és ezért arra törekszik, hogy az elkülönült politikai államot az általánossá válás tendenciája, az állampolgári jogegyenlőség és a népszuverenitás ideológiája ellenére, annak föltételei közepette tartósan a maga ellenőrzése alá vonja, vagy legalábbis azt jelentős mértékben befolyásolni tudja. Ez valósul meg a polgári forradalmakkal vagy az ezt helyettesítő reformok során, illetőleg az azt követő fejlődés során: kialakul a modern polgári politikai és jogi rendszer, amelyik az osztály fölötti népállam látszatának a megőrzésével biztosítja az államnak a burzsoázia által történő befolyásolását, létrehozza ennek intézményes formáit. Ebben a folyamatban a polgári társadalom és az elkülönült politikai állam között sajátos közvetítések, közvetítésrendszerek jönnek létre, amelyek közül a bürokratikus igazgatási szervezetrendszert, az állami képviseleti szervek rendszerét, a politikai pártokat, az érdekképviseleteket, valamint a sajtót és a nyilvánosságot emelhetjük ki. „E közvetítő mechanizmusnak egy további funkciója az, hogy a társadalom segítségükkel döntéseik igazolására és társadalmi elfogadtatására kényszerítheti az állami szerveket. A vizsgált korban ugyanis már általánosan elfogadott, hogy az állami és politikai rendszereknek legitimnek, az azokban születő döntéseknek pedig jogszerűeknek (legálisaknak) kell lenniük.” (Takács 1995, 207.) Ez egyben azt jelentette, hogy az állam befolyásolása meghatározott formákhoz és föltételekhez kapcsolódott, ami idővel más társadalmi csoportok számára is lehetővé tette az állam befolyásolását. Már itt kitapintható a modern politikai-jogi rendszer fejlődésének két fontos, napjainkig ható tendenciája: egyfelől a modern államapparátus és a jog kiépítése és tökéletesítése, majd további differenciálódása; másfelől pedig az állami és nem állami politikai szféra differenciálódása, vagyis hogy az állami szervek mellett azok befolyásolására és ellenőrzésére nem állami politikai szervezetek (mindenekelőtt a politikai pártok és érdekképviseletek) jönnek létre, ezek szerepe egyre növekszik, majd funkcionálisan összekapcsolódnak az állam szerveivel és egymással is, és így rendszerré szerveződnek, rendszert alkotnak. Létrejön tehát a politikum elkülönülésével és a politikai jelenségek összekapcsolódásával a társadalom politikai rendszere. (A korábbi


III. A MODERN ÁLLAM, POLITIKA ÉS JOG KIALAKULÁSA történeti szakaszok esetében, valamint a modern kort is átfogó általános fogalomként politikai berendezkedésről beszélünk.) Itt csak utalunk arra, hogy abban a folyamatban, amelynek során az elkülönült modern politikai államot a burzsoázia a maga befolyása alá vonta, jelentős szerepet töltöttek be a polgári forradalmak korának politikaijogi ideológiái, mindenekelőtt a klasszikus polgári természetjogtan, a társadalmi szerződés tana és a népszuverenitás doktrínája. „Mivel a szekularizáció következtében a vallás elvesztette politikai világnézetformáló szerepét, a politikai gondolkodást alternatív eszmék, ideológiák kezdték uralni. Az eszmeáramlatok – az ún. »izmusok« (melyek közül a legtipikusabb a liberalizmus, a konzervativizmus, a szocializmus, a nacionalizmus, illetve ezek különböző kombinációi) – részben a politikai cselekvést orientálták, részben pedig az egyes állami-politikai rendszerek legitimálásának eszközei voltak.” (Takács 1995, 206.) A politikai rendszer intézményi elemei mellett ezeknek az ideológiáknak is jelentős szerepük volt a későbbi politikai fejlődésben, így mindenekelőtt abban, hogy a tőkés fejlődés élén járó országokban – minden lassúság és ellentmondásosság, az esetenkénti viszszaesések ellenére – érvényesülni tudott a politikai rendszernek a demokratikus fejlődés irányába mutató belső logikája, mind szélesebb társadalmi csoportok számára biztosítva az állam befolyásolásának lehetőségét. A modern állam osztály jellege relativizálódott és humanizálódott, noha kezdetben igen erőteljes volt. A polgári társadalom és a modern állam kettőse tendenciájában demokratikus. Ha a vagyonos polgárság, a burzsoázia ellenőrizni, befolyásolni akarja az államot, azt a politikai rendszer közvetítései miatt csak többé-kevésbé demokratikus úton teheti, aminek viszont megvan a maga logikája. A jobboldali diktatúrák rövid távon – forradalom megakadályozásával – szolgálhatják a vagyonos polgárság érdekeit, de hosszabb távon nem. A polgári demokrácia „a kapitalizmus legjobb politikai burka”, mivel legkevésbé ez korlátozza, torzítja el a szabad versenyt, és ez teszi leginkább lehetővé a vagyonos polgárság számára, hogy társadalmi előnyeit (vagyon, műveltség, szabad idő stb.) politikai befolyássá alakítsa át.

5. Kulcsfogalmak abszolút monarchia állami és nem állami politikai szféra bürokrácia eredeti tőkefölhalmozás fizikai kényszer legitim alkalmazásának monopóliuma gazdasági és gazdaságon kívüli kényszer gazdasági és politikai hatalom hatalom hivatásos politikus honpolgár (citoyen) és magánpolgár (burzsoá) kettős értelemben szabad bérmunkás közélet és magánélet modern jog nemzetállam polgári társadalom polgárság és burzsoázia politikai állam 96 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

III. A MODERN ÁLLAM, POLITIKA ÉS JOG KIALAKULÁSA politikai hatalom koncentrációja és centralizációja politikai-jogi ideológiák politikai rendszer szakképzett hivatalnoki apparátus szekularizáció tőkés vállalkozó uralom

6. Irodalom Anderson, Perry: Az abszolutista állam. Budapest, 1989. Böckenförde, Ernst-Wolfgang: Die Entstehung des Staates als Vorgang der Säkularisation. In Böckenförde, Ernst-Wolfgang: Recht, Staat, Freiheit. Studien zur Rechtsphilosophie. Frankfurt am Main, 1991. Bevezetés a jogi ismeretekbe. Szerk.: Szabó Miklós. Miskolc, 1991. Bibó István: Az európai társadalomfejlődés értelme. In uő: Válogatott tanulmányok. Budapest, 1986. Bloch, Marc: A történelem védelmében. Válogatta: Kosáry Domokos. Budapest, 1974. Görgényi Ferenc: Az állam történetiségének kérdéséhez. In uő: Tulajdon és politika. Budapest, 1982. 65–78. o. Habermas, Jürgen: A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozása. Budapest, 1971. Hankiss Elemér – Makkai László: Anglia az újkor küszöbén. Budapest, 1965. Jellinek, Georg: Allgemeine Staatslehre. Berlin, 1920. Macfarlane, Alan: Az angol individualizmus eredete. A család, a tulajdon és a társadalmi átmenet. Budapest, 1993. Marx, Karl: A hegeli államjog kritikája. In MEM 1. köt. Budapest, 1957a. 203–336. o. Marx, Karl: A tőke. I. köt. 24. fej. Az úgynevezett eredeti felhalmozás. Budapest, 1967. 668–713. o. Marx, Karl: A zsidókérdéshez. In MEM 1. köt. Budapest, 1957b. 349–377. o. Marx–Engels: Válogatott Művek. Budapest, 1963. Moore, Barrington: Soziale Ursprünge von Diktatur und Demokratie. Frankfurt am Main, 1974. Papp Zsolt: Polgári társadalom és politikai állam. In Politika és politikatudomány. Szerk.: Bihari Mihály. Budapest, 1982. Politikai filozófiák enciklopédiája. Budapest, 1995. Samu Mihály: Hatalom és állam. Budapest, 1982. Seligman, Adam B.: A civil társadalom eszméje. Budapest, 1997. Szabó Máté: „Societas civilis” és „bürgerliche Gesellschaft”. (A polgári társadalom és a politikai állam problémái a politikai gondolkodás történetében.) Magyar Filozófiai Szemle, 1980/1. 447–472. o. Takács Péter: A modern állam. In Szabadfalvi József – Szabó Béla – Szabó Miklós – H. Szilágyi István – Takács Péter – Ződi Zsolt: Bevezetés a jog- és államtudományokba. Miskolc, 1995.


III. A MODERN ÁLLAM, POLITIKA ÉS JOG KIALAKULÁSA Szűcs Jenő: Vázlat Európa három történeti régiójáról. Budapest, 1983. Wallerstein, Immanuel: A modern világgazdasági rendszer kialakulása. Budapest, 1983. Weber, Max: Állam – Politika – Tudomány. Budapest, 1970. Weber, Max: A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme. Budapest, 1982. Weber, Max: Gazdaság és társadalom. Budapest, 1967. Weber, Max: Gazdaság és társadalom. A megértő szociológia alapvonalai. 1. köt. Szociológiai kategóriatan. Budapest, 1987. Weber, Max: Gazdaság és társadalom. A megértő szociológia alapvonalai 2/2. (Jogszociológia.) Budapest, 1987. Weber, Max: Gazdaságtörténet. Budapest, 1979. Wiatr, Jerzy J.: A politikai viszonyok szociológiája. Budapest, 1980.


4. fejezet - IV. AZ ÁLLAM SAJÁTOSSÁGAI 1. Az állam fogalma és sajátosságai mint tudományos probléma 2. Az állam mint történeti kategória 3. Az állam társadalmi szerepe 4. Az állam mint a politikai berendezkedés központi intézménye 5. Az állam mint a néptől és a társadalomtól elkülönült és szuverenitással rendelkező közhatalom 6. Az állam mint a munkamegosztás külön ágát képező szervezet 7. Az állam mint társadalmi-gazdasági környezetével sajátos kölcsönhatásban működő rendszer 8. Az állam sajátosságai és az államok rendszerezése 9. A jogállam

1. 1. Az állam fogalma és sajátosságai mint tudományos probléma Mint már volt róla szó, a fogalmak a jelenségek egyes viszonyait, tulajdonságait ragadják meg; a sokak által kedvelt metaforikus kifejezéssel élve a tudomány fogalmakba sűríti a valóságot. Az állam sajátosságai kapcsán tehát az állam fogalmáról van szó – és megfordítva. Az állam fogalmának a meghatározása alapvetően két fő szempontból jelentős. A legtöbb (sőt áttételesen, közvetve minden) állammeghatározásnak van bizonyos legitimációs és normatív szerepe, amennyiben igazol vagy bírál egyes állami berendezéseket, másfelől pedig – mint minden tudományos fogalommeghatározásnak – az az elméleti funkciója, hogy egyértelművé tegye, adott esetben miről van szó, határolja el a fogalom tárgyát más hasonló jelenségektől és ezáltal segítse annak jobb megértését. Mi itt a kérdést csupán a másodiknak említett összefüggés vonatkozásában tekintjük át. Az államfogalom legitimációs szerepe ugyanis szorosan összefügg a különböző állambölcseleti fölfogásokkal, így annak tárgyalására a jog- és állambölcselet keretében kerül sor. A tudományelméleti fejezetben különbséget tettünk a definíció és a meghatározás között. A definícióban az elhatárolásra, a meghatározásban a megértetésre kerül a hangsúly. Noha világos és egyértelmű elhatárolásuk a gyakorlatban sokszor igen nehéz, annyit mindenképpen megállapíthatunk, hogy különösen olyan jelenségek esetében, mint az állam, amelyre vonatkozóan a politikai-jogi gondolkodás történetében számtalan meghatározás született, a meghatározások mindig vitatottabbak, szűkebb körben találnak elfogadásra, mint a definíciók. Ezért a jogi alaptan mint alapozó tárgy esetében először egy rövid definíciót kellene adnunk, amelyet ha nem is minden fölfogás képviselői, de a tudomány művelőinek viszonylag széles köre elfogad. Az állam esetében azonban erre nincs esély (a jog esetében sokkal inkább), aminek több oka is van, így mindenekelőtt az állam már említett történetisége, összetettsége, az állam kérdéseinek politikai jelentősége, az államfogalom esetleges legitimációs szerepe, valamint az elméleti tradíciók különbözősége. A definíciónak legalább három jelenségtől kell elhatárolnia az államot: a) az államot megelőző törzsi-nemzetségi társadalmaktól, illetőleg azok szerveződésétől – ebben a vonatkozásban viszonylag kielégítő a helyzet: a területi szerveződés, a népesség egészétől elkülönült közhatalmi szervezet, valamint a többlettermék egy részének az állam céljaira adó formájában való elvonása elégséges kritériumot szolgáltat; b) az állammal egyidejűleg létező és ahhoz valamiben hasonlító más szervezetektől – például családtól (házközösségtől), egyháztól, párttól vagy egy „védelmi” maffiától – való elhatárolásra az előző kritériumok már nem elégségesek – megfelelő elhatárolási kritériumnak tűnik azonban a szuverén főhatalom, valamint a fizikai 99 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

IV. AZ ÁLLAM SAJÁTOSSÁGAI

kényszer legitim alkalmazása monopóliumának a kritériuma; azonban ezen kritériumok sajátos történetiségük, viszonylag késői teljes kibontakozásuk miatt számos esetben nem egészen egyértelműek, lényegében csak a modern állam esetében alkalmazhatóak; c) a „kvázi” államoktól, a „bábállamoktól”, a puszta rezsimektől való elhatárolásra általában két szempont jön szóba: a függetlenség és valamilyen sajátos legitimációs szempont (például demokratikus választás – népi forradalom); a függetlenség azonban mindig relatív és történetileg változó (a hűbéri függéstől napjaink globális gazdasági függőségéig), a második pedig eltérő értékszempontok, ideológiai szempontok függvénye. Az állam tekintetében tehát hiányzik az általánosan elfogadott, vitathatatlan és egyértelmű definíció. Ezért nem az állam zárt, „kerek” definícióját vagy meghatározását adjuk a továbbiakban, hanem az állam sajátosságait vázoljuk föl, hangsúlyozva, hogy azok a történelmi fejlődés különböző szakaszaiban nem ugyanolyan formában nyilvánulnak meg, továbbá hogy általános érvényességüket, minden államra jellemző voltukat az egyes fölfogások különbözőképpen értékelik. Hangsúlyoznunk kell továbbá, hogy a fogalom a valóságot fejezi ki és nem az eszményit, ezért az állam sajátosságai közé nem tartoznak valamely elképzelt ideális (vagy idealizált) állam tulajdonságai. Hasonlóképpen nem tekintjük az állam sajátosságainak létföltételeit, mint a népesség és a terület; hiszen minden más szervezet is meghatározott emberekből áll és területileg meghatározható helyen létezik, legalábbis abban az értelemben, hogy valamilyen területhez kapcsolódik. Ezért nem tartjuk kielégítőnek az ún. formális vagy háromelemes államfogalmat, amely szerint az állam saját területtel, népességgel és főhatalommal rendelkező, azzal jellemezhető szövetség vagy szervezet, mivel a problémák ezeknek az elemeknek, mindenekelőtt a főhatalomnak a kibontásánál kezdődnek. Az államra nem az önmagában vett terület és népesség, hanem a főhatalomnak azokhoz való sajátos viszonya a jellemző. Ami az államnak a különböző történelmi korokban eltérő mértékben megnyilvánuló sajátosságait illeti, Max Weber már korábban is idézett megállapításával értünk egyet, amely szerint az állam fogalmát annak modern típusával összhangban ajánlatos definiálni (Weber 1987, 79.). Ezeknek a kérdéseknek az előrebocsátása után az állam következő sajátosságait emeljük ki: a) az állam történeti kategória; b) az állam léte objektív társadalmi szükséglet, amit az állam társadalmi rendeltetése fejez ki; c) az állam társadalmi rendeltetését funkcióin keresztül valósítja meg; d) az állam a társadalom politikai berendezkedésének központi, a fizikai erőszakkal való kényszerítés legitim alkalmazásának a monopóliumával és a kényszerítés formalizált, speciális eszközeivel rendelkező intézménye; e) az állam néptől és társadalomtól elkülönült, szuverenitással rendelkező közhatalom; f) az állam a munkamegosztás külön ágát képező szervezet; g) az állam sajátos kölcsönhatásban van társadalmi-gazdasági környezetével.

2. 2. Az állam mint történeti kategória Az állam egyik alapvető jellemző vonása történetisége, történeti kategóriajellege, ami tömören abban foglalható össze, hogy az állam a történeti fejlődés meghatározott fokán jött létre, és kialakulását követően jelentős fejlődésen ment és megy keresztül. Ez utóbbi számos gondolkodót arra késztetett, hogy az állam jövőjének kérdésével is foglalkozzon. a) Az állam keletkezésével a korábbiakban részletesen foglalkoztunk. b) Az állam fejlődését elsődlegesen az államtípus kategóriája segítségével ragadjuk meg (mint ahogy a jog fejlődését a jogtípus kategóriájának a segítségével). Az államtípus államelméleti kategóriaként egyrészt az állam fejlődésének nagy történeti korszakait jelöli; másrészt pedig az egyes államok, államrendszerek elsődleges osztályozására szolgáló kategória is. Az államtípus tehát az államelmélet két témaköre – az állam történetisége és az államok rendszerezése – vonatkozásában is központi jelentőségű fogalom.



Az államtípus az azonos társadalmi formációhoz kapcsolódó és ezek társadalmi viszonyait kifejező, védő, szolgáló egyes államok – más szóval: államrendszerek – közös vonásait fejezi ki. A fölosztás alapja az állam társadalmi szerepe, mivel ezek a közös vonások alapvetően az állam sajátos társadalmi szerepének a következményei, és felölelik az államok társadalmi-gazdasági alapját, működésük és fölépítésük alapvető elveit, tartalmi és formai sajátosságait. Az államtípus fogalma tehát szorosan összefügg a társadalmi-gazdasági formáció kategóriájával, valamely társadalmi-gazdasági formációnak sajátos államtípus (és jogtípus) felel meg. Ez a megfelelés azonban nem teljes és nem föltétlen, mivel egyrészt nem minden társadalmi-gazdasági formációt kísér végig az állami szervezettség (például a törzsi-nemzetségi társadalomnak csak bomló szakaszában jöttek létre az ázsiai típusú államok), másrészt pedig a megfelelés mértéke többféleképpen is értelmezhető. Ennek megfelelően az államnak (és a jognak) legalább négy történeti típusát különböztetjük meg: az ázsiai, az antik, a feudális (hűbéri) és a modern államot. [A „legalább” megjegyzésünk elsősorban arra az itt nem részletezhető vitakérdésre vonatkozik, hogy vajon az államszocialista rendszer államai a modern államtípuson belüli sajátos államkapitalista változatot képviseltek-e, vagy pedig a tőkés és az államszocialista állam két önálló államtípust képez. Megjegyzésünk továbbá az államelmélet egyik klaszszikusának, Georg Jellineknek (1851–1911) az álláspontjára is utal, aki az antikvitáson belül önálló államtípusnak tekintette az ókori görög, illetőleg római államot.] Az állam fejlődését nem egyenes vonalú és fokozatos evolúció jellemzi, hanem – éppúgy, mint a társadalom fejlődését, hiszen az államnak nincs a társadalomtól elszakítható története – ellentmondásos és egyenlőtlen fejlődés, a progresszív és regresszív tendenciák együttes jelenléte és váltakozása, a mennyiségi és minőségi változásoknak, az evolúciónak és a revolúciónak a dialektikája. A társadalmi fejlődésben a legfontosabb minőségi változást az új társadalmi-gazdasági formációk kialakulása – a széles értelemben vett társadalmi forradalom – jelenti, ami új államtípusok kialakulásával jár együtt. A kapitalizmust megelőző társadalmi-gazdasági formációk esetében az új formáció kialakulása – legalábbis részben – a törzsi-nemzetségi társadalomból való kialakulást jelentette; ezért a régit az új államtípus nem közvetlenül váltotta föl, hanem az utóbbi az állam kialakulásának új útján jött létre. A tőkés társadalom kialakulásakor az állam régi típusát közvetlenül fölváltotta annak új típusa, ami azt eredményezte, hogy a társadalmi forradalom – vagyis az új társadalmi formáció és államtípus kialakulása – többnyire politikai forradalommal, vagyis a köznyelvi értelemben vett forradalommal, gyors, gyakran erőszakos változással kapcsolódott össze (például angol, francia polgári forradalmak). A társadalmi forradalmak azonban kivételesen fölülről végrehajtott reformok útján, viszonylag békésen is végbemehettek (például a német polgári átalakulás). Az állam – sok más társadalmi jelenséghez hasonlóan – olyan jelenség, amely tulajdonságait fejlődése folyamán bontja ki. E sajátosságok kibontakozásának főbb állomásai az előzőekben vázolt államtípus-változások, azonban azoknak a szerepe, jelentősége – mint arról a modern állam, politika és jog kialakulása kapcsán szóltunk – nem azonos. Ennek alapján tovább csoportosíthatjuk a történeti államtípusokat, megkülönböztetve a prekapitalista (ázsiai, antik, feudális) és modern államtípusokat azon az alapon, hogy az állam néhány fontos sajátossága a prekapitalista államokban csak csírájában van jelen, azok kifejlett formában csak a modern államokra jellemzőek. Ezért az államelméletben több neves gondolkodó is képviseli azt az álláspontot, hogy valójában csak a modern állam tekinthető államnak, a korábbi hasonló képződményekre (polisz, imperium, regnum stb.) az „állam” kifejezés nem alkalmazható. Ezzel a nézettel nem értünk egyet, noha az nem teljesen alaptalan. A kérdéssel bővebben a jog- és állambölcselet tantárgy körében foglalkozunk. Az állam sajátosságai kibontakozásának folyamatjellegét az állam fogalmi ismérveinél is figyelembe kell venni, sőt éppen erre a folyamatjellegre tekintettel beszélünk az állam fogalma helyett az állam fogalmi ismérveiről vagy sajátosságairól. Az állam fejlődése nem korlátozódik az új államtípusok kialakulására, hanem az állam az egyes társadalmigazdasági formációkon belül is fejlődik, aminek alapján az állam különböző fejlődési szakaszait különböztetjük meg. A döntő megkülönböztető szempont itt is az állam társadalmi szerepe. Különbségek vannak továbbá az egyes társadalmi-gazdasági formációkon belül az egyes államrendszerek fejlődési útjai között. Ebben a tekintetben elsősorban annak van jelentősége, hogy az adott társadalom, amelynek az államáról van szó, milyen körülmények között jött létre, és ennek következtében mennyiben tudta sajátosságait kibontakoztatni. Ezen az alapon elvileg a fejlődési utak négy változatát különböztetjük meg: Az ún. klasszikus úton kedvező körülmények összekapcsolódása révén először, eredeti módon jön létre fejlődőképes formában az adott társadalmi-gazdasági formáció elsődleges alakzata (például az antik Athén, a frank feudalizmus, az újkori Anglia). Másodlagos fejlődési útról vagy alakzatról akkor beszélhetünk, ha az új formáció többé-kevésbé már kialakult elemei kedvezőbb továbbfejlődési föltételek közé kerülnek, és ezért spontán módon erőteljesebben és tisztábban kibontakoznak sajátosságai (például ókori Róma, Egyesült Államok). Mintakövető fejlődési út vagy alakzat esetében a fölzárkózás, a modernizáció érdekében, illetőleg céljából valamilyen külső modell tudatos 101 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


„másolásáról” van szó, amelynek a kialakításában és megvalósításában jelentős az állam, sőt az erőszak szerepe (például kelet-közép-európai feudalizmus, Szent István, az ún. fejlődő országok, az ún. népi demokráciák). Ha a fölzárkózás sikeresnek bizonyul, e fejlődési út sajátosságai egyre inkább elhalványulnak, hasonlóvá válnak a klasszikus, illetve a másodlagos út jellemző vonásaihoz. (Kiváló példa erre a valamikori európai félperiféria – Németország, Dél- és Észak-Európa – államainak a fejlődése.) Végül esetenként beszélhetünk korai vagy eltorzult fejlődési utakról, amit például Bizánc, a reneszánsz kori Itália vagy a szovjet fejlődés példáz. Ezek a fejlődési különbségek az államok további, államtípuson belüli osztályozásának a fejlődési szakasz és az államforma kategóriáival megragadható különös szintjén nem mellőzhetőek. E kérdések részletes vizsgálatára a jog- és állambölcseletben kerül sor. c) Az állam történetisége fölveti jövőjének kérdését is. Az erre adott válaszok nem tudományos elméletek, sőt még csak nem is tudományos hipotézisek (mivel nem cáfolhatók vagy igazolhatók), hanem prognózisok. Az egyik ilyen prognózis a marxista államelmélet tétele az állam elhalásáról. Ennek alapja egyfelől az a megállapítás, hogy az állam az osztálytársadalmak kialakulásának a terméke, másfelől pedig az a prognózis, hogy a társadalmi fejlődés során az osztályok fokozatosan megszűnnek. Ezen alapul az a következtetés, hogy ha az állam kialakulásának okai megszűnnek, akkor maga az állam is meg fog szűnni, el fog halni. Ennek a hipotézisnek a kiinduló tétele – a társadalmi osztályok létrejötte és az állam kialakulása közötti oksági kapcsolat föltétlen és általános érvényű állítása – azonban ilyen formában nem igaz, másrészt maga a következtetés is hibás: a kiváltó okok megszűnése esetén más fönntartó okok továbbra is biztosíthatják az adott jelenség fönnmaradását. Emellett a társadalmi fejlődés tendenciái is megkérdőjelezik az állam elhalására vonatkozó prognózis helytállóságát. A társadalmi újratermelési folyamat ugyanis egyre bonyolultabbá válik, ami bonyolult munkamegosztást és a termelés irányítóinak, a vezetőknek az elkülönülését, intézményesedett hatalmi viszonyok meglétét igényli. Ebből következik, hogy a társadalom mindig is strukturált, rétegzett lesz, ahol érdekkülönbségek, sőt érdekellentétek is adódnak majd, amelyeknek a kezelése, összeegyeztetése a hatalmi viszonyoknak óhatatlanul politikai jelleget kölcsönöz. Márpedig ha a társadalom hatalmi viszonyai politikai jellegűek maradnak, akkor azok központi intézménye továbbra is az állam marad annak ellenére, hogy ez az állam már nem antagonisztikus, nem osztály jellegű érdekellentétek kezelésére, megoldására szolgál, és feladatai ellátásához csak csekély mértékben lesz szüksége a kényszerítés eszközére vagy az azzal való fenyegetésnek az alkalmazására, ami a politikai kultúra fejlődését és a hatalomgyakorlás technikáinak a humanizálódását eredményezi. Ez az állam humanizálódásának a prognózisa. A globalizációs folyamatok fölgyorsulása nyomán az állam jövőjét illetően új prognózisok fogalmazódtak meg. Ezek közül a leginkább elfogadott az állam relativizálódásának prognózisa. Ennek alapjául az a tény és egyben tendencia szolgál, hogy az állami feladatok és azok megvalósítása részben nemzetállamok fölötti intézményekhez, részben pedig regionális szintre, méghozzá esetenként a nemzetállamok határait metsző régiók szintjére kerül. Ez azt jelenti, hogy a nemzetállamok szuverenitásukat fokozatosan elveszítik, de államiságuk megmarad, nem olvadnak föl valamiféle világállamban. A politikai-jogi-szervezeti egységképződés elsődleges formája a belátható jövőben a nem szuverén állam marad. Reinhard Steiger német államtudós megfogalmazása szerint ez a „primer állam” kooperatív és integratív állam fölötti szervezetekkel egyre inkább „a funkcionálisan meghatározott komplementaritás jogilag szervezett viszonyába kerül”.

3. 3. Az állam társadalmi szerepe 3.1. Az állam társadalmi szerepét kifejező kategóriákról általában Az állam sajátosságainak fölsorolása kapcsán két idevágó jellemző vonását emeltük ki, nevezetesen azt, hogy az állam léte objektív társadalmi szükséglet, amit az állam társadalmi rendeltetésének nevezünk, és amit az állam funkcióin keresztül valósít meg. Itt tehát az állam két szorosan összefüggő sajátosságáról, illetve az azokat kifejező kategóriákról van szó. Tekintettel szoros kapcsolódásukra, célszerűbbnek tűnik e kategóriák együttes, egymásra vonatkoztatott tárgyalása. Így nyilvánvalóbb az a közös tulajdonságuk, hogy mind a társadalmi rendeltetés, mind a funkció kategóriája az államnak és környezetének arra az összefüggésére vonatkozik, ahol az állam az aktív fél. Ezt az összefüggést további kategoriális megkülönböztetés nélkül az állam társadalmi szerepének nevezzük. Ennek az összefüggésnek a további tagolására, elemzésére olyan sajátos államelméleti kategóriák szolgálnak, mint az állam társadalmi rendeltetése, célja, feladatai és funkciói. Az alapul szolgáló összefüggés azonossága miatt e kategóriák terjedelme többé-kevésbé megfelel egymásnak, mivel azonban ennek különböző mozzanatait, oldalait, vonatkozásait fejezik ki, a kategóriák tartalma lényegesen különbözik. A következőkben az absztrakttól a konkrét felé haladva először az állam társadalmi szerepét különböző módon megragadó sajátos államelméleti kategóriák lényegét és öszszefüggéseit vázoljuk, majd az egyes kategóriák 102 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


tartalmának a kibontására és kapcsolódásaik bemutatására kerül sor. Végül a kategóriák további konkretizálásaként az állami funkciók osztályozásának és történelmi változásának kérdéseit tekintjük át.

3.2. Az állam társadalmi szerepét kifejező kategóriák lényege Az állam társadalmi rendeltetésének lényege az állam objektív szükséglet mivolta, az, hogy a társadalmi lét fönnmaradásához, a társadalmi újratermelési folyamat zavartalan lebonyolódásához, az adott közösség megmaradásához a társadalmi fejlődés meghatározott fokától kezdve szükség van az államra. Az állam keletkezésének vizsgálata arra az eredményre vezetett, hogy az állam objektív társadalmi szükségletként jött létre. Az államnak lényeges tulajdonsága, környezetéhez fűződő kapcsolatában meghatározó sajátossága az, hogy objektív társadalmi szükséglet. Ez az összefüggés nemcsak az állam keletkezése, hanem fönnmaradása és fejlődése szempontjából is döntő jelentőségű. Az állam társadalmi rendeltetése mint az államelmélet sajátos kategóriája ezt az összefüggést, ezt az objektív szükségletet fejezi ki, ami a társadalmi fejlődés során természetesen más és más formában nyilvánul meg. [Kétségtelen, hogy a kategória elnevezése nem a legszerencsésebb. Kifejezi ugyan a szükséglet szubjektumtól és így fölismeréstől független objektivitását, azonban érezhetők még a fogalom teológiai gyökerei (eleve elrendelés), ami definíció hiányában esetleg félreértéseket okozhat.] Az államcél vagy állami cél kategóriájának a lényege az objektív szükségletek tudati megragadása, megfogalmazása az államot vezető csoport részéről, az állami feladat pedig az állami cél konkrétabb megfogalmazása, részekre bontása, meghatározott állami szervekkel, azok tevékenységével és eszközökkel való összekapcsolása. Az állami cél és az állami feladat jellegét tekintve tehát annyiban közös, hogy szubjektíve megfogalmazott követelményt tartalmaznak. A kettő abban tér el, hogy az állami cél csak annyit fejez ki, hogy az államnak mit kell elérnie annak érdekében, hogy fönnmaradjon és a kívánt módon fejlődjék az adott társadalmi berendezkedés; az állami feladat pedig azt, hogy az adott cél megvalósítása érdekében melyik állami szervnek milyen eszközökkel mit kell tennie, hogyan kell eljárnia, mit kell megvalósítania. Az állami funkció kategóriájának az általunk használt értelemben az a lényege, hogy az az állam tényleges tevékenységét és annak tényleges hatását fejezi ki, nem a követelmények, a „kell” világához, hanem a realitás, a „van” világához kapcsolódik, azoknak a tevékenységeknek az általános vonásait fejezi ki, amelyeket az állami feladatok megvalósítása során az állami szervek végeznek. Az állam funkcióit ezért elvontan mint az állami tevékenység fő irányait tekintjük. Az állam társadalmi szerepét kifejező kategóriák különbségét – tehát: objektív szükséglet, szubjektíve megfogalmazott szükséglet, ténylegesség – azért kell hangsúlyoznunk, mert még napjaink szaktudományos elemzéseiben is találkozunk ezeknek a vonatkozásoknak az összekeverésével. Ennek az az oka, hogy az állami funkció kategóriája is viszonylag késői eredménye az államelmélet fejlődésének, az itt vázolt vonatkozások határozott elkülönítése pedig a közelmúlt terméke. Ez a helyzet terminológiai eltérésekhez vezetett. A jogi szemléletű államtanban és az alkotmányjog szakirodalmában széles körben elterjedt az „állami funkció” kifejezésnek az egyes állami tevékenységformák (törvényhozás, közigazgatás, igazságszolgáltatás stb.) értelmében való használata és az általunk állami funkciónak nevezett összefüggésekre pedig az „objektív államcél” kategóriának az alkalmazása. Ezzel szemben a szociológiában és a szociológiai szemléletű államelméletben lényegében velünk egyezően használják ezeket a fogalmakat, és a hazai jog- és állambölcseletben is ez a terminológia az általánosan elfogadott. Más, itt nem részletezhető elméleti megfontolás mellett ez is az általunk használt terminológiát indokolja.

3.3. Az állam társadalmi rendeltetése Az állam társadalmi rendeltetésének a tartalma általánosan (vagyis a konkrét történeti formáktól elvonatkoztatva) abban foglalható össze, hogy a társadalmi fejlődésnek és a társadalom differenciálódásának meghatározott fokától kezdődően a társadalmi újratermelési folyamat zavartalansága és továbbfejlődése meghatározott államnak (állami formáknak, intézményeknek, tevékenységeknek) a meglétét és fönntartását, újratermelését igényli. Ez azt jelenti, hogy meghatározott állami szervek és azok működése nélkül az adott termelési viszonyokkal jellemezhető újratermelési folyamatban olyan zavarok következnének be, amelyek válsághoz és ezáltal vagy az adott társadalmi-gazdasági berendezkedés, vagy az adott közösség hanyatlásához, esetleg megszűnéséhez vezetnének. A szükséglet objektivitása tehát a hanyatlás vagy pusztulás objektív veszélyének, a „pusztulás terhé”-nek a következménye. Az állam társadalmi rendeltetése továbbá annak is a kifejeződése, hogy a társadalmi újratermelési folyamat nem korlátozódik az anyagi javak termelésére, hanem az össztársadalmiság újratermelését – így többek között szükségletek, normák, intézmények, viszonyok és eszmék újratermelését – is magában foglalja. Ez egyben azt is jelenti, hogy a társadalmi újratermelési folyamat 103 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


zavartalan menetének és továbbfejlődésének a megléte meghatározott állami intézményeknek és normáknak a meglétét és újratermelését igényli, vagyis bizonyos intézményeknek, normáknak a megléte a társadalmi-történeti fejlődés adott fokán objektív társadalmi szükséglet. Az állam társadalmi rendeltetése mint kategória ily módon az államnak a társadalmi totalitásban elfoglalt helyére vonatkozik, annak legfontosabb meghatározottságát fejezi ki. Az állam társadalmi rendeltetése azonban mindig csak konkrét társadalmi totalitás, konkrét újratermelési folyamat objektív szükségleteit, igényeit fejezi ki. Ezért az állam társadalmi rendeltetésének tartalma történetileg változik, más és más formában nyilvánul meg. Az állam társadalmi rendeltetésének objektivitása tehát relatív. Az állam társadalmi rendeltetése mint államelméleti kategória objektív viszonyt, objektív szükségletet fejez ugyan ki, azonban ez az objektív jelleg nem abszolút és nem föltétlen, azaz több vonatkozásban is relatív. Relatív egyrészt azért, mert adott társadalmi berendezkedést föltételez, és mint viszonyfogalom csak meghatározott társadalmi berendezkedés vonatkozásában értelmezhető. Másrészt azért, mert történetileg kondicionált és történelmileg változó, magában foglalja a továbbfejlődés biztosításának a mozzanatát, és ezért nem nélkülözheti a lehetséges változások, fejlődési alternatívák értékelésének a mozzanatát, ami viszont csak valamilyen és szükségképpen relatív jellegű társadalomideál alapján lehetséges. Ezért az állam társadalmi rendeltetésének konkrétabb elemzése és meghatározása során nem nélkülözhető a történetfilozófiai szempontok és az uralkodó politikai eszmék vizsgálata sem.

3.4. Az államcél Az államcél kategóriája tartalmának a kibontása során először is ennek a célkitűzésnek a jellegét kell tisztáznunk. Az államcél az államelmélet legrégibb kategóriái közé tartozik, ami azzal járt, hogy azt igen sokféleképpen értelmezték. Röviden utalnunk kell arra, hogy ezekhez a korábbi fölfogásokhoz álláspontunk hogyan viszonyul, mindenekelőtt hogy melyek azok az értelmezési irányok, amelyek esetében egészen mást jelent az államcél kifejezés, mint itt. Platóntól napjainkig igen sokan képviselik azt a fölfogást, amelyik az állam célját az ideális, eszményi, tökéletes állammal kapcsolja össze, ennek következtében az állam célját az államon kívül tételezik fel; valamilyen túlvilági összefüggésből vagy eszmei értékből vezetik le. Az így értelmezett államcél nézetünk szerint valódi összefüggést nem fejez ki. Meg kell jegyeznünk, hogy a következetes vallásos fölfogás számára legalábbis zavaró az államcél tételezése, mivel az az isteni célok fölösleges megkettőzését és az állam eszközjellegének az elhalványítását jelenti. Elutasítják az államcél kategóriáját azok is, akik az államot puszta uralmi eszköznek tekintik akár valamely osztály, akár pedig valamely nemzet vagy faj kezében. Az államcél kategóriájának a kidolgozása tehát a puszta eszközként való fölfogás közvetett elutasítását is jelenti. Az államot szervezetként megragadó és a reális állami folyamatokat előtérbe állító szerzők egy része is – az államot öncélnak tekintve – ugyancsak elutasítja az államcél fogalmát. A modern rendszerelmélet ezzel szemben – leegyszerűsítve itt most e fölfogást – a társadalmi rendszerek jellemző vonásaként emeli ki, hogy azok sajátos „értelemmel” bírnak, ami megszabja működésüket. Az állam esetében ennek az „értelemnek” az államcél felel meg. Az államcél kritikusai ugyanakkor joggal utaltak arra, hogy a cél fogalmához hozzátartozik az elképzelések és az érzések föltételezése, vagyis céljaik csak az egyes embereknek vannak. Ezért le kell szögeznünk, hogy az államcél kategóriája jellegét tekintve különbözik az egyéni céltól mint sajátos tudati-pszichikai jelenségtől. Az általános államtan képviselői – mindenekelőtt Jellinek – a különböző államcél-fölfogások kritikai elemzése alapján az államcél három típusát különböztették meg. Eszerint az objektív értelemben vett állami célok az állam társadalmi és kulturális hatásait ölelik föl – ez az értelmezés tehát az állami funkció általunk használt fogalmával azonos vagy legalábbis rokon. A szubjektív értelemben vett állami célok azon célelképzeléseknek az összességét jelentik, amelyek az állam nevében cselekvő személyeket vezérlik. Ezek az elképzelések is a valósághoz tartoznak, azonban csak azok számára adottak közvetlenül, akik az állami célokat megvalósítják. Mások csak közvetett módon állapíthatják meg ezeknek az állami célkitűzéseknek a létezését. Az állami cél tehát követelményeket tartalmaz – és ennyiben nem csak a már ténylegesen létező valóságot fejezi ki –, ugyanakkor azonban bizonyos követelményeknek a valóságos megfogalmazása, ami ténylegesen befolyásolja az államapparátus működését – és ennyiben valóságos. Az állami szervek képviselői, az állami alkalmazottak – legalábbis minimális mértékben – tartják magukat az állami célokhoz, pontosabban az azokat kifejező feladatokhoz. Ha ez nem így van, akkor az adott célkitűzések nem válnak valódi állami céllá, mivel az előírások kötelező ereje (érvényessége) föltételezi a tényleges követés (érvényesülés) minimális szintjét. Nem valódi követelmény az, amit senki sem tart be, nem valódi cél, amit senki sem kísérel meg megvalósítani, legföljebb az 104 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


államcél – szimbolikus vagy propagandisztikus – látszata. Ez utóbbi összefüggés azért fontos, mivel az állami célok nemcsak az állami szervek befolyásolására irányulnak, hanem legitimációs funkciót is betöltenek. Ezért a legitimitás biztosítása érdekében olyan célokat is meghirdetnek, amelyeket az államot vezető csoport eszközök hiányában nem tud (például lakás állampolgári jogon) vagy nem is akar (például önigazgatás) megvalósítani. Az államcélok legitimációs szerepével összefügg az általános államtan harmadik államcéltípusa, az ún. etikaipolitikai értelemben vett államcél. Ez tartalmilag képviselői politikai-ideológiai nézeteitől függ, ezért tartalmának konkrétabb kifejtésére nincs lehetőség; ez továbbá nem valóságos államcél, mivel nem az állam működésével elérni kívánt hatásokra, a társadalmi viszonyok védelmére vagy közvetlenül napirenden lévő átalakítására vonatkozik, hanem a majdani tökéletes társadalom leírását és kívántként, elérendőként való tételezését tartalmazza. Nem államcél tehát, hanem társadalomideál. Általános és távoli időpontra vonatkozik, ezért könnyebben lehet téves, ám ez nehezebben derül ki. Azért sem valódi cél, mert közvetlenül nem befolyásolja az államapparátus működését, csak közvetve, a valóságos állami célokon és feladatokon keresztül. (Társadalomideál például az az elképzelés, hogy az ideális társadalom a termelőeszközök társadalmi tulajdonán nyugvó kommunista társadalom, állami cél az államosítás és a kollektivizálás, állami feladat meghatározott üzemek államosítása vagy a magángazdaságok fokozott adóztatása és zaklatása; ugyanígy társadalomideál az az elképzelés, hogy az ideális társadalom a tőkés magántulajdonon és szabad versenyen nyugvó piacgazdaság, állami cél a privatizálás és a piac liberalizálása, az állami feladat az egyes állami üzemek és államilag szervezett tevékenységek privatizálása, a vállalkozásbarát adóztatás vagy a fűtőanyagok állami ártámogatásának a fölszámolása.) A társadalomideálok tartalmi vizsgálata elsősorban a politikai filozófia problémakörébe tartozik. Az államelmélet szempontjából annyiban van jelentőségük, amennyiben befolyásolják a valóságos állami célok megfogalmazását, kimunkálását. Mivel a társadalomideálok valamilyen ideológiához, világnézethez kapcsolódnak, ezért az állami célokat több vonatkozásban is befolyásolják: az államcélok tartalmának fő vonásain, a valóságos összefüggések elemzésére szolgáló paradigmán, a különböző jelenségek értékelésének szempontjain stb. keresztül. A társadalomideál ugyanakkor nem határozza meg egyértelműen az állami célokat és feladatokat, ugyanazon társadalomideál alapján eltérő állami célok és feladatok is megfogalmazhatók, így például ugyanazon kommunista társadalomideálon nyugodott a hadikommunizmus, a NEP, illetőleg a sztálini kollektivizálás és iparosítás politikája vagy Magyarországon a direkt tervutasításos rendszer és az 1968-ban bevezetett ún. új gazdasági mechanizmus. A társadalomideál és az államcél összefüggésének kapcsán fontos kérdés, hogy az adott társadalomideál a társadalmi fejlődés milyen fölfogásához kapcsolódik: a tervszerű, tudatos, központi döntéseken alapuló társadalomalakítást részesíti-e előnyben (ennek legtisztább megnyilvánulása a marxizmus bolsevik változata) vagy a spontán fejlődést (mint a klasszikus liberalizmus). Mindez kihat az állam szerepére. Az első esetben az állami célok sokkal kiterjedtebbek, és megvalósításukhoz szélesebb körben tartják megengedhetőnek kényszereszközök fölhasználását is; a második fölfogás ezzel szemben az állami célok terjedelmének csökkentésére és a fölhasználható kényszereszközök szigorú korlátozására ösztönöz. A valóságos állami célok kialakulása tehát a politikai rendszerben lezajló bonyolult folyamat, amit érthetően a politikai küzdelmek is befolyásolnak. Az állami célok megfogalmazását általában az állam politikáját irányító szűk körű vezető csoport végzi. (Az állami célok szélesebb személyi körben történő és netán kompromisszumot tartalmazó megfogalmazása további, itt nem részletezhető államelméleti problémákat vet föl.) Az állami cél tehát jellegét, teleológiáját tekintve lényegesen különbözik az individuális céloktól (az őrült abszolút egyeduralkodó abszurd esetét kivéve), inkább a politikai koncepciók és politikai stratégiák sajátos formáját jelenti. Az állami cél és az individuális cél különbsége abban is kifejeződik, hogy az állami célok szükségképpen objektiválódnak szóban és írásban, hisz különben titkos individuális célok maradnának, nem lenne társadalmi hatásuk. Objektiválódásuk módja nagyrészt a politikai berendezkedés függvénye. A leggyakoribb objektiválódási formáik a jogszabályok és a jogszabálynak nem minősülő állami határozatok és normák (például országgyűlési vagy kormányhatározatok). Egypártrendszerű politikai rendszerekben az állami célok gyakran párthatározatokban fogalmazódtak meg. A párt vezető szerepénél fogva ezek ténylegesen befolyásolták az állam működését, ezért valóságos állami célokat tartalmaztak. A párthatározatok azonban rendszerint nyilvános, korlátozottan nyilvános és titkos részeket is tartalmaztak, így ez a megoldás az államapparátus működésében is zavarokat okozhatott. Ez az oka annak, hogy a párthatározatokat általában állami határozattá alakították át. Pluralista demokráciákban a koalíciós megállapodások, választási programok és kormányprogramok játszanak hasonló szerepet. Fölvetődik az a kérdés, hogy az államhatalmi ágak megosztásának következetes végigvitele esetén beszélhetünk-e egyáltalán egységes állami célról, hiszen például lehetséges, hogy a törvényhozás más célokat tűz maga elé, illetőleg követ, mint a kormány. Nézetünk szerint ez az ellenvetés nem kérdőjelezi meg az állami 105 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


cél kategóriájának a létjogosultságát, csak még erőteljesebben aláhúzza, hogy itt nem individuális célról van szó. Az állami cél tartalmát ilyen esetben a különböző államilag is kifejeződő politikai törekvések eredője képezi, vagyis például a kormány politikai törekvéseinek azok az elemei, amelyeket a törvényhozás jogilag megenged és a költségvetés lehetővé tesz. A különböző politikai törekvések „eredője” gyakran konfliktusok árán alakul ki, a tapasztalatok azonban azt mutatják, hogy előbb-utóbb kialakul és rögződik az egységes állami cél. (Jól mutatja ezt az USA Legfelső Bíróságának és a Roosevelt-adminisztrációnak a konfliktusa a New Deal kapcsán.) Másik ilyen lehetséges eltérés a központi kormányzat és az önkormányzatok célkitűzései között lehet, például bizonyos szociális szolgáltatások állami finanszírozását illetően. Ebben az esetben azonban egy sajátos feladatmegosztásról is beszélhetünk, ami szintén nem számolja föl az állami cél létét. Az állami feladatok tartalmának konkrétabb kifejtése az általánosításnak ezen a szintjén nem lehetséges, csak az egyes állami célokhoz, illetve funkciókhoz kapcsolódóan. Ezért az egyszerűség kedvéért az előző elemzésben sem tettünk különbséget az állami célok és az állami feladatok között.

3.5. Az állami funkció Az állami funkció kategóriájának az a meghatározása, miszerint az az állami tevékenység fő irányait jelenti, további pontosításra szorul. Ennek során abból kell kiindulnunk, hogy bár az államot társadalmi környezete nagymértékben befolyásolja, az állam is viszszahat a társadalomra. Ebben a leszűkített relációban az állam tevékenysége az ok, a társadalmi viszonyok változása pedig a következmény. Az állam azonban nem véletlenül végez meghatározott tevékenységet. Az adott társadalmi berendezkedés stabilizálásában érdekelt társadalmi osztályok, rétegek – atipikus esetben az egész társadalom, illetőleg az állami munkát végzők – érdekei az állam céljában fejeződnek ki, amelyet konkrétabb állami feladatokra bontanak. Az állami tevékenység az állami föladatok megvalósítását célozza és a társadalmi viszonyokra irányul. Az ott bekövetkezett változásokat az állam több-kevesebb tudatossággal figyelemmel kíséri, majd a célokkal és föladatokkal összeveti, értékeli. Ennek megfelelően vagy a célokat, föladatokat – mint nem megfelelőeket, illetve irreálisakat – módosítja, vagy pedig az állami tevékenységet korrigálja, majd mindez tovább folytatódik. Az állam kialakulásától kezdve törekedett arra, hogy információkat nyerjen tevékenysége hatásáról. Ezt a szerepet kezdetben a közigazgatási szervek töltötték be, majd fejlettebb körülmények között kialakultak az információszerzés speciális szervei (például hírszerzés, statisztikai szervek, állami ellenőrzés, közvéleménykutatás), illetőleg sajátos visszajelző szerepet tölt be a választási rendszer a hozzá kapcsolódó politikai pártokkal és érdekképviseletekkel. Az információknak ezt az állam tevékenységét módosítani képes áramlását a kibernetika nyelvén visszacsatolásnak nevezzük. A visszacsatolások az oksági kapcsolatok különlegesen bonyolult rendszerét alkotják, amelyet az jellemez, hogy az előző cselekvés eredménye hat a folyamat későbbi menetére. Ilyen ciklusban foglalható tehát össze az államnak a társadalomra való visszahatása, természetesen erősen leegyszerűsítve. Nem vettük ugyanis figyelembe, hogy az érdekek maguk is változnak, s hogy a helyi vagy részérdekek eltéríthetik az egyes szerveket a feladatok végrehajtásától. A szerteágazó állami tevékenységből ki kell emelni azokat a közös vonásokat, amelyek az állami tevékenység lényegét jelentik. Ennek során az állami tevékenység tartalmából kell kiindulni. Az állami tevékenységnek (amely az állami szervezeteken keresztül, adott esetben a privilegizált hatalmi eszközök közvetlen igénybevételével vagy lehetőségével realizálódik) a tartalma önmagában nem határozható meg. Az állami tevékenység nem öncél, tartalma a társadalmi viszonyok befolyásolása, tárgya pedig a befolyásolt társadalmi viszony. Az állami tevékenység tartalmát az határozza meg, hogyan hat a társadalmi viszonyokra. E tevékenység – ha nem is lineáris-mechanikus – okozati összefüggésben van meghatározott társadalmi viszonyok fönnmaradásával, illetőleg megváltozásával. Az állami tevékenység tartalma tehát – vizsgálódásunk körére lehatároltan – formailag nem más, mint okozati összefüggés. Ezt fedi „az állami tevékenység iránya” kifejezés. Ha ugyanis az állami tevékenység irányát mint objektív kategóriát értelmezzük, akkor azt a befolyásolt társadalmi jelenség és nem a befolyásoló tevékenység alapján kell meghatározni. Az állami tevékenység arra irányul, amit befolyásol, azaz a társadalmi viszonyok, illetőleg a természet-társadalom viszonyának meghatározott körére, szférájára. Az állami tevékenység irányai tehát tartalmilag megfelelnek az állami tevékenység és a társadalmi viszonyok meghatározott köre közötti okozati összefüggésnek. Annak megállapításával, hogy az állami tevékenység irányai sajátos okozati összefüggéseket jelentenek, megalapoztuk, de még nem válaszoltuk meg azt a kérdést, hogy melyek az állami tevékenység fő irányai. Erre akkor kapunk választ, ha az állami tevékenység és a különböző társadalmi viszonyok közötti okozati összefüggések közül, az állami tevékenység különböző irányai közül kiemeljük azokat, amelyek tartósak és 106 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


lényegiek. Ezeknek az összefüggéseknek jellemző vonása, hogy azok nem egyszerű lineáris okozati összefüggések, hanem tartalmazzák a visszacsatolás mozzanatát is. A tartós és lényegi jegyek kiemelése csak ezen az alapon történhet. Az állami tevékenység adott iránya abban az esetben bizonyul tartósnak, ha a viszszacsatoló mechanizmus az állami tevékenység irányát – különböző érdekek miatt torzítottan és színezetten – úgy jelzi vissza, mint ami az állami céloknak, föladatoknak megfelel, azokkal adekvát. Ilyenkor – föltételezve, hogy az állami tevékenység tárgyát képező társadalmi viszony nem szűnik meg – az adott és okként megjelölt állami tevékenységi forma mindaddig ismétlődik, amíg vagy a társadalmi viszonyok megváltozása miatt már nem megfelelő következményt vált ki, vagy pedig az állam megváltozott céljainak, feladatainak már nem felel meg. Ez a meghatározott ismétlődés jogszabály, szokásjog, állami határozat vagy szokás révén intézményesítetté válik. Az állami funkció fogalmának tartalmául szolgáló összefüggésnek lényegesnek kell lennie. Ennek az elemnek a meghatározása során bizonyos differenciálás már semmiképpen sem kerülhető el, ezért igen gondosan ügyelni kell az objektivitásra, a megalapozottságra és arra, hogy differenciálásunk ne változzon pozitív-negatív tartalmat kifejező értékeléssé. Megállapítottuk már, hogy az állami tevékenység tartalma az okozati összefüggés, tárgya pedig a befolyásolt társadalmi viszony. Az állami tevékenység irányai közül a lényegeseket tehát a befolyásolt társadalmi viszonynak a társadalmi struktúrában betöltött szerepe alapulvételével lehet elkülöníteni. Ennek megfelelően az állami funkció fogalma csak azokat az okozati összefüggéseket tartalmazhatja, amelyek a társadalmi struktúrában lényeges szerepet betöltő társadalmi viszonyok összefüggő csoportjának megváltozását vagy fönnmaradását idézik elő. Összefoglalva: az állami funkciónak mint az állami tevékenység fő irányának a fogalmát a következőképpen határozhatjuk meg: az állami tevékenység különböző formáinak egésze és a társadalmi (vagy a társadalom és a természet közötti) viszonyok meghatározott, a társadalmi struktúrában lényeges szerepet betöltő, viszonylag összefüggő csoportja közötti közvetlen (nem más társadalmi viszonyok befolyásoló szerepe által közvetített) okozati összefüggés, amelynek viszonylagos tartósságát visszacsatolás és – a visszacsatolás következtében – az adott tevékenységi formák intézményesítése biztosítja.

3.6. Az állam társadalmi szerepét kifejező kategóriák kapcsolata Az állam társadalmi rendeltetése mint objektív szükséglet az állam funkcióin keresztülvalósul meg. Hosszabb távon ugyanis az adott társadalmi integráció az adott formában nem maradhat fönn, ha az állam tényleges tevékenysége nem látja el az objektív társadalmi szükségleteket. Ez az összhang – különösen primitív viszonyok között – spontán módon is kialakulhat, bonyolultabb viszonyok között azonban a hatékonyság és a tartósság föltételezi a tudatosság bizonyos fokát. Ez azt jelenti, hogy a társadalmi rendeltetés valamilyen formában való fölismerése politikai koncepciókban vagy jogi doktrínákban fogalmazódik meg, amelyek az állam társadalmi rendeltetésének mint objektív társadalmi szükségletnek a szubjektív megragadását tartalmazzák. Ezekre a politikai koncepciókra, jogi doktrínákra építve az államot irányító politikusok csoportja megfogalmazza, hogy az államnak milyen főbb tevékenységeket kell ellátnia, az általuk fölismert és elismert szükségletek biztosítása érdekében. Ezt tartalmazza az államcél kategóriája, amelyik tehát szubjektív szükségletet kifejező normatív kategória. Az államcélban összefoglalt teendőknek az állami szervek rendszerének és a közöttük kialakított munkamegosztásnak megfelelő részletezését, konkretizálását, cselekvő szubjektumokhoz, tipikus cselekvésekhez és eszközökhöz való kapcsolódását fejezik ki az állami feladatok. Az állami szervek tevékenységük során e feladatok megvalósítására törekednek, ennek eredményeként bontakoznak ki tevékenységük fő irányai, vagyis az állam funkciói. Az állam társadalmi rendeltetése, az államcél és az állam funkciói mint kategóriák egymástól általános jelleggel terjedelmileg nem határolhatóak el, hanem fedik egymást, mindegyikük az államnak, illetve az állami tevékenységnek és a társadalmi viszonyok meghatározott körének a kapcsolatára vonatkozik. Ennek alapja az, hogy az állam társadalmi rendeltetése, az államcél és az állami funkció kategóriái, illetve az azok által megragadott összefüggések közül az állam társadalmi rendeltetése az elsődleges, a meghatározó. Ez a meghatározó szerep azonban nem közvetlen, nem teljes és nem egyértelmű. A vázolt kategóriák terjedelmi megegyezése sohasem teljes, a jelzett közvetítések, különösen az abban jelentős szerepet játszó ideológiai mozzanatok miatt az állam tényleges tevékenységének fő irányai sohasem felelnek meg teljesen az objektív szükségleteknek. Ebben az eltérésben az állam viszonylagos önállósága fejeződik ki. Az állam társadalmi rendeltetése és funkciói között az eltérés két esetben következhet be. Egyrészt előfordulhat, hogy az állam nem látja el a társadalmi rendeltetéséből adódó feladatokat. Ebben az esetben azonban a tapasztalható válságjelenségek előbb-utóbb rendszerint kikényszerítik a megfelelő állami tevékenységet, vagy az állam jelentős átalakulására kerül sor. A másik lehetséges eltérés, ha az állami tevékenység túlterjed azon, ami 107 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


az állam társadalmi rendeltetéséből következne és ezáltal idéz elő zavarokat. Ezeknek a zavaroknak a fölismerése és orvoslása azonban jóval időigényesebb és általában több érdekkonfliktust és vitát vált ki, ezért jobban elhúzódhat. Ezeknek az eltéréseknek a jellegét és mértékét a konkrét társadalmi-történelmi helyzetben vagy a fejlődés adott szakaszán éppen a vázolt kategóriák segítségével elemezhetjük. Ennek során nem szabad elfelejtenünk, hogy az államcél alapjául szolgáló politikai koncepciók és jogi doktrínák esetében ideológiákkal állunk szemben, amelyeknek hatásossága, adekvát volta korántsem esik föltétlenül egybe ismeretelméleti értelemben vett igazságtartalmukkal. A tudatosság erősödésének tendenciája tehát nem a koncepcióknak az „abszolút igazsághoz” való közeledését jelenti, hanem azt, hogy a spontán mozgásokhoz, a rögtönzésekhez képest nő a valamilyen koncepció, nézetrendszer keretei között átgondolt politikai és jogi cselekvés szerepe, jelentősége. Így esetenként a fokozott tudatosság téves helyzetmegítélés, téves politikai koncepció esetén – szándékaival ellentétesen – éppen növelheti az állami funkcióknak az objektív társadalmi szükségletektől, vagyis az állam társadalmi rendeltetésétől való eltérését, mivel a fokozott tudatosság erőteljesebb szervezettséggel és így a spontán korrekciók visszaszorításával és általában a korrekciók nehezülésével jár együtt. Nem szabad elfeledkeznünk arról sem, hogy a tényleges hatások viszonylagos állandósulása révén időlegesen a társadalmi rendeltetéstől független, sőt azzal ellentétes hatások is kialakulhatnak (például az állam társadalmi bázisának leszűkülése, termelési potenciák korlátozása), ami általában társadalmi-politikai válsághoz vezet. Az állam társadalmi rendeltetése, az államcél és az állami funkció kategóriáinak a különbsége azonban mindezen eltérések ellenére alapvetően tartalmi, mivel ezek a kategóriák a többé-kevésbé azonos terjedelmű összefüggések minőségi különbségét, eltérő jellegét – objektív társadalmi szükséglet, fölismert és célként tudatosított szükséglet, ténylegesen kifejtett tevékenység fő iránya – emelik ki.

3.7. Az állami funkciók fő csoportjai Az állam társadalmi rendeltetésének, céljának és funkciójának előzőekben vázolt hozzávetőleges terjedelmi azonosságából következik, hogy az e kategóriákkal megragadott jelenségek csoportosítása, osztályozása is szorosan összekapcsolódik, mivel a fölosztás a kategóriák tartalma és nem azok terjedelme alapján történik. Hiszen itt valójában az állami tevékenységformák és az általuk kiváltott hatások csoportosításáról van szó, és az osztályozás szempontjából közömbös, hogy objektív szükségletről, megfogalmazott követelményről vagy tényleges megvalósulásról van szó. A következőkben az állami funkciók osztályozását vizsgáljuk ugyan közvetlenül, de nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy mindaz, amit mondunk, az állam társadalmi rendeltetésére és az állami célokra is vonatkozik. Az állami funkciók elsődleges csoportosítása az állami funkció fogalmából következik. Eszerint az egyes állami funkciókhoz és azok csoportjaihoz a társadalmi viszonyok meghatározott, a társadalmi struktúrában lényeges szerepet betöltő, viszonylag összefüggő csoportja révén, annak mint megkülönböztető jegynek a konkretizálásával juthatunk el. Ennek során különböző szinteken állhatunk meg, a társadalmi viszonyok egy-egy viszonylag összefüggő csoportját további csoportokra is fölbonthatjuk. A fokozatosságnak ez a betartása elősegíti egyrészt az áttekinthetőséget, másrészt az egyes funkciók összefüggésének, hasonló szerepének a megvilágítását. Így különböző funkciócsoportokat és azokon belül egyes funkciókat különböztethetünk meg. Az állami funkciók csoportosításának további fontos kérdése a csoportosítási szint, vagyis az, hogy az állam, államtípus, államforma és államrendszer kategóriákkal jelezhető különböző absztrakciós szintek közül hol helyezzük el az egyes állami funkciókat. Míg ugyanis teljesen nyilvánvaló, hogy minden állam esetében fönnáll valamilyen tartós és lényeges okozati összefüggés az állam és a társadalmi viszonyok alakulása között – tehát az állami funkció minden államra érvényes fogalma megalkotható –, korántsem biztos, hogy az egyik vagy másik konkrét állami funkció minden egyes államra jellemző. Ezért annak az igénynek, hogy minden államra kiterjedő érvényességgel határozzuk meg és soroljuk föl az állam funkcióit, csak két megszorítással tehetünk eleget. Egyrészt rendkívül általános formában kell megjelölnünk a befolyásolt társadalmi viszonyt, hogy ez a megjelölés valamennyi államilag szervezett társadalom hasonló szerepet betöltő, analóg társadalmi viszonyára vonatkozzon. Ennél az egyes állami funkciók meghatározása sem lehet konkrétabb, azaz csak a funkciócsoportokat határozhatjuk meg. Másrészt az így nyert funkciócsoportok nem jellemzőek szükségszerűen minden államra. Pontosabban megfogalmazva: vannak olyan funkciócsoportok, amelyek csak néhány államtípusra jellemzőek; fölsorolásuk egészében tehát csupán lehetőségértékkel bír. Mindezek alapján az állami funkciók következő csoportjait különböztetjük meg: 108 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


1. A társadalom és a természet viszonyának befolyásolását szolgáló funkciókat az indokolja, hogy atársadalom létezésének föltétele a külvilág, a természet, ugyanakkor bizonyos esetekben és vonatkozásokban a társadalmat védeni is kell a természettel szemben, és a természetet is védeni kell bizonyos emberi tevékenységekkel szemben. A társadalom-természet viszony (mint a társadalom külső föltétele) és az állami tevékenység közötti összefüggések az állami funkciók különálló csoportját képezik, amelyek felölelhetik az állami tevékenység és az egészségügyi, demográfiai viszonyok, természeti csapások elhárítása, természeti környezet állapota, természettudományok fejlettsége stb. közötti összefüggéseket. Napjainkban az állami funkcióknak ebben a csoportjában egyre jelentősebb az állam környezetvédelmi tevékenysége. 2. A gazdasági funkciók csoportja az állami tevékenység és a gazdaság szférája közötti összefüggéseket öleli föl. Így mindenekelőtt magában foglalhatja meghatározott tulajdonviszonyok, elosztási, valamint kooperációs viszonyok kialakítását és állami-jogi védelmét; az infrastruktúra állami eszközökből történő fejlesztését, állami tulajdonú gazdasági egységek létrehozását, és meghatározott termelőtevékenységek közvetlen megszervezését és biztosítását; állami tulajdonú gazdasági egységek privatizálását; a gazdálkodási egységek közötti viszonyoknak a befolyásolását, illetve meghatározott gazdasági tevékenységek gazdaságpolitikai (adó-, vám-, hitel-, pénz- és költségvetési politikai) eszközökkel történő befolyásolását, valamint a gazdasági tervezés rendszerét. A gazdasági funkciók köre nem azonos az állam gazdasági hatásának egészével, mivel az utóbbi az állam közvetett hatásait is átfogja, így például az állam által kialakított iskolarendszernek a gazdaságra gyakorolt hatását. 3. A politikai-igazgatási funkciók csoportja alapvetően azokat az okozati összefüggéseket fogja át, amelyek egyfelől az állami tevékenység, másfelől az osztály- és rétegviszonyok, a politikai rendszer alakulása és az állami szervek rendszerének, feladataiknak és munkamódszereiknek az alakulása között jöttek létre. Az állami szerveknek ebbe a körbe tartozó tevékenysége igen sokrétű lehet. Magában foglalhatja a rendszerrel szemben álló politikai erők elnyomását (ami a nyílt terrortól a konszolidált büntetőbíráskodáson át a közigazgatási intézkedésekig terjedhet), valamely társadalmi réteg vagy osztály társadalmi-gazdasági értelemben vett fölszámolását vagy korlátozását, valamely társadalmi osztály vagy réteg számszerű erősítését (például földosztás, iparosítás, „középosztály-építés” révén), a politikai intézményrendszer (mindenekelőtt a politikai pártok és az érdekképviseletek) viszonyainak az alakítását, a politikai jogok szabályozását, a jogrend, közrend és közbiztonság védelmét és bizonyos szociálpolitikai intézkedéseket is. Sajátos kérdésként vetődik föl az állam ún. önépítő funkciójának kérdése, vagyis a saját szervezet kialakítására irányuló állami tevékenység. Az állami funkciót ugyanis az eddigiekben – a funkcionális rendszerelmélet megközelítésével összhangban – az államnak a környezetére gyakorolt hatásaként definiáltuk, márpedig az ún. önépítő funkció ennek a kritériumnak nem felel meg. Noha az állami funkciók osztályjellegének a kérdésére később térünk ki, már itt utalnunk kell arra, hogy a politikai-igazgatási funkciók sem kizárólag osztály jellegűek, azokban is föllelhető az egész társadalom rendezettségét szolgáló organizatórikus mozzanat is (például népesség-nyilvántartás, statisztikai adatszolgáltatás, bűnüldözés, közlekedésrendészet megszervezése). Ha ugyanis az állam nem csak osztályfunkciókat lát el, akkor az állami szervezetrendszer kiépítése sem lehet tisztán osztály jellegű tevékenység. 4. Az ideológiai-kulturális funkciók csoportjához mindenekelőtt az állami tevékenység és az uralkodó ideológia kidolgozottsága, elterjedtsége és követettsége közötti összefüggések tartoznak. Ezek központi mozzanata az uralkodó társadalmi-politikai berendezkedés legitimációjának, vagyis annak a biztosítása, hogy ezt a berendezkedést a lakosság széles tömegei törvényesnek ismerjék és fogadják el. Az ideológiai-kulturális funkciók csoportjához tartoznak még az állami tevékenység és a képzettségi, műveltségi színvonal közötti összefüggések, amelyeknek lényeges mozzanata az újratermelési folyamat külső föltételét képező iskolarendszer alakítása, továbbá a tudomány és a művészetek támogatására és befolyásolására irányuló állami tevékenység. A pluralista demokrácia kibontakozásával az állam ideológiai jellegű tevékenysége is jelentősen megváltozott, az alapvető és általánosan elfogadott demokratikus értékek védelmére és terjesztésére korlátozódik. Elfogadottá vált az állam világnézeti semlegessége, ami azt is jelenti, hogy nincs már részleteiben is kidolgozott hivatalos állami ideológia. Az ebből adódó problémákkal a jog- és állambölcselet körében foglalkozunk. 5. A külpolitikai funkciók csoportja az állam katonai erejének, politikai-területi befolyásolásának, szövetségi kapcsolatainak stb. és az állami tevékenységnek a viszonyát fejezi ki. 6. A nemzetközi együttműködési funkciók csoportja az állami tevékenység és a nemzetközi gazdasági kapcsolatok (így a külkereskedelem, nemzetközi gazdasági kooperációs és munkamegosztási viszonyok), valamint a nemzetközi kulturális és környezetvédelmi együttműködés viszonyai közötti összefüggéseket öleli 109 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


föl. Itt részben közvetlen állami tevékenységről van szó, részben pedig az állam szerepe közvetett, és csak megkönnyíti a civil társadalom nemzetközi együttműködésre irányuló törekvéseit. A huszadik század utolsó harmadának hazai szakirodalmában általános volt az a fölfogás, amely az állami funkciók csoportosítását az osztályfunkcióknak és a nem osztály, hanem össztársadalmi jellegű organizatórikus funkcióknak a szembeállításával oldotta meg (vö. Samu Mihály fölfogásával, in Antalffy et al. 1970). E fölfogásnak – amelyik egyébként a szocialista állam kivételével az államnak csak osztályfunkcióját elismerő sztálini nézet kritikájaként fogalmazódott meg – igaza volt abban, hogy míg bizonyos állami tevékenységek közvetlenül osztály jellegűek (mivel közvetlenül az adott társadalmi berendezkedésnek és így az azon belüli alapvető egyenlőtlenségeknek, tehát az uralkodó osztály kedvező helyzetének a védelmét vagy megerősítését szolgálják), addig más állami tevékenységek a társadalmi együttélés rendezettségének és zavartalanságának biztosítását célozzák és ezen az alapon közvetlenül össztársadalmi érdekeket fejeznek ki. Ez utóbbiakat foglalták össze az állam organizatórikus funkciójának fogalmában. Az állami tevékenység osztály jellegű és organizatórikus mozzanatai azonban így nem választhatóak szét. Azok ugyanis egyfelől kölcsönösen föltételezik egymást és összefonódnak, hiszen a társadalmi rendezettség, a társadalmi stabilitás biztosítása az uralkodó osztály érdekeit is szolgálja, illetve a társadalmi rendezettség biztosítása föltételezi a politikai hatalom védelmét, ami az adott viszonyok között csak az állam erőteljesebben vagy mérsékeltebben osztály jellegű politikai hatalma lehet. Az állam a társadalmi berendezkedést, a társadalmi újratermelést, a társadalmi együttélést nem védheti általában, hanem csak a konkrét társadalmi berendezkedést, amelyben társadalmi osztályok, osztályviszonyok, osztálykülönbségek is vannak. A társadalom védelme az uralkodó osztály kedvező helyzetének a védelmét is magában foglalja. Az adott társadalom védelméhez nemcsak az tartozik hozzá, hogy megakadályozzák az uralkodó osztály politikai hatalmának a megdöntését (ami egyébként modern viszonyok között nem is közvetlenül az uralkodó osztályé) vagy privilégiumainak megszüntetését, hanem hogy a jövedelmi különbségek ne érjék el a politikai stabilitást veszélyeztető mértéket és ugyanakkor az osztálykülönbségekből eredő jövedelmi különbségek ne süllyedjenek egy minimális szint alá, mert különben – mint azt az ún. jóléti állam válsága mutatta – működési zavarok lépnek föl a gépezetben, mivel a gazdasági kényszer motivációs szerepe lecsökken. Hasonló szerepük van a tömeges csődök megakadályozására irányuló állami intézkedéseknek is. A tőkés piacgazdaság működéséhez hozzátartozik a vagyonosodás lehetőségének a milliárdosokban megtestesülő vonzása, a polgári lét biztosítása és a pauperizálódás veszélyének a taszítása. Az állami tevékenység osztály jellegű mozzanatai modern viszonyok között azonban csak a társadalom strukturális viszonyainak a védelmére korlátozódnak, és semmiképpen sem jelentik az egyes egyének osztálypozíciójának a közvetlen védelmét. Másfelől az osztály jellegű és az organizatórikus mozzanatok az állami tevékenység gyakorlatában elválaszthatatlanul összefonódnak. Az osztály- és organizatórikus funkciókat szembeállító fölfogás nem vette figyelembe, hogy az organizatórikusnak tekintett gazdasági funkciók is tartalmaznak osztály jellegű mozzanatokat (gondoljunk például a kulákság korlátozásának politikájára, a beruházási politika következményeire vagy a szektorszelektív adópolitikára), illetve a tisztán osztály jellegűnek tekintett belső elnyomó funkciókhoz is kapcsolódtak organizatórikus jellegű mozzanatok, például a közrend fönntartása. Még nyilvánvalóbb az osztály jellegű és az organizatórikus mozzanatok összefonódása a kulturális-ideológiai funkciók esetében. Az osztályfunkciók és az organizatórikus funkciók szembeállítása tehát nem fogadható el, mivel az állami funkciók valamennyi csoportjában – ugyan államrendszerenként (egyedi államonként) és funkciócsoportonként eltérő mértékben – megtalálhatóak mind az osztály jellegű, mind pedig az organizatórikus mozzanatok. Ezek történeti alakulására a továbbiakban visszatérünk. Az állami funkciók osztályozásának a jelentősége nem önmagában a logikus rendszerezésben rejlik, hanem hogy olyan állami tevékenységekről, illetőleg azok hatásáról van szó, amelyek a társadalmi viszonyok sajátos minőséggel jellemezhető csoportjára irányulnak, illetőleg vonatkoznak. E sajátos minőség következtében az egyes területekre más és más törvényszerűségek a jellemzőek, ezért az állami tevékenység nélkülözhetetlensége, pótolhatósága vagy éppen fölösleges és pusztán zavaró jellege másként jelentkezik, vagyis eltérő jellegű és intenzitású tevékenységekre van szükség a különböző funkciók tekintetében. Az állami funkciók osztályozása segít tehát megválaszolni az állami tevékenység indokoltságának és határainak a kérdését, ami az állam társadalmi szerepének egyik fontos eleme. Itt röviden annyit jegyezhetünk meg, hogy ezek a korlátok több forrásból is eredhetnek, amelyek közül a legfontosabbak a következők: a) az állami tevékenység alkalmatlansága valamely cél elérésére vagy feladat megvalósítására; b) az állami tevékenység a társadalmi viszonyok valamely köre vonatkozásában annak spontán mozgásaira is tekintettel fölösleges és zavaró (ez a kérdés napjainkban elsősorban a gazdasági és az ideológiai-kulturális funkciók kapcsán vetődik föl);



c) az állami tevékenység bizonyos értékek (például jogállamiság, világnézeti semlegesség) alapján való korlátozása; d) a pénzügyi föltételek hiányából, az abból következő szelekciós kényszerből adódó korlátok.

3.8. Az állam funkcióinak történeti alakulása Az állami funkciók történetisége az állam történeti kategória mivoltából következik, és az több vonatkozásban is megnyilvánul. Ezek közül a legfontosabb annak rögzítése, hogy az állam funkciói formációspecifikusak, vagyis azok terjedelme és jellege társadalmi-gazdasági formációnként és ennek megfelelően államtípusonként eltér egymástól. Ezért az államtípus kategóriájára jellemző absztrakciós szinten az állami funkciócsoportokat tovább konkretizálhatjuk, további tartalommal tölthetjük meg az állami funkció fogalmát. Ugyanakkor a két kategória összekapcsolása az államtípus tartalmának föltárását is elősegíti, annak sajátosságait is jobban kidomborítja. Az állami funkciók formációspecifikussága kapcsán röviden utalnunk kell arra, hogy a prekapitalista államtípusokban – a politikai-jogi berendezkedés állami jellegének az elmosódottsága, valamint az uralkodó osztály és az államapparátus összeolvadása következtében – az állam funkcióinak az elkülönülése viszonylagos az uralkodó osztály tagjainak a tevékenységétől, illetőleg azok ellátásában jelentős szerepet játszanak az adott társadalmi berendezkedést és így az uralkodó osztályt is szolgáló más intézmények, például az egyház is. A prekapitalista államtípusok esetében továbbá a gazdaság és a politika összefonódása következtében – a modern államokhoz viszonyítva – még erőteljesebb az állami tevékenységben az osztály jellegű és az organizatórikus mozzanatok öszszekapcsolódása, amelyen belül – gazdaságon kívüli kényszer alkalmazása és a nyílt osztályelnyomás miatt – nyilvánvalóan és a modern államoknál erőteljesebben fejeződik ki az osztály jellegű mozzanatok túlsúlya, domináns szerepe. A prekapitalista társadalmakban – eltekintve most a közöttük tapasztalható különbségektől – az állam funkcióinak tartalma elsődlegesen abban fejeződik ki, hogy az újratermelési folyamat zavartalanságához arra van szükség, hogy a gyakran az uralkodó osztállyal összeolvadt állam biztosítsa az újratermelési folyamat nélkülözhetetlen belső mozzanatát, föltételét képező gazdaságon kívüli kényszert, vagyis hogy közvetlenül vegyen részt az újratermelési folyamatban. A korai és a szabad versenyes kapitalizmusban az állam társadalmi rendeltetése a tőkés újratermelés külső előföltételeinek kezdeti létrehozásában, majd biztosításában merült ki. Ezt fejezte ki a liberális állam elmélete és gyakorlata. A XX. század jóléti államában az előző kiegészül a bővített újratermelési folyamatnak az alapvető strukturális viszonyok változatlanságát is biztosító irányításával, ami mindenekelőtt az anticiklikus gazdaságpolitikában és abban fejeződik ki, hogy az állam állampolgári jogon garantálja a minimális jövedelmet és a nélkülözhetetlennek tartott szolgáltatásokat (egészségügyi ellátás, oktatás, lakás). A XX. század közepétől kezdődően a pluralista demokrácia és a demokratikus jogállam kibontakozásával és a politikai váltógazdaság ezzel járó általánossá válásával az állami funkciók osztályjellegű elemei lényegesen megváltoztak. Az állam ezirányú tevékenysége relativizálódott, a szükséges minimumra korlátozódott, eszközeit tekintve közvetettebbé vált és humanizálódott. Eltűntek az osztályjellegű állami tevékenység olyan nyílt és durva elemei, mint a cenzusos választójog vagy a sztrájk tilalma. Az állami tevékenység osztályjellegű mozzanatai jelentősen megváltoztak, de nem szűntek meg. Az egyes állami funkciók konkrét meghatározása azonban még az államtípus szintjén sem lehetséges maradéktalanul, azok ugyanis az államtípuson belül az egyes fejlődési fokoknak megfelelően változhatnak. Igen jelentős a szerepe továbbá annak, hogy az adott államrendszer a társadalmi-gazdasági formációnak melyik alakzatát, fejlődési útját képviseli. Ezeknek a kérdéseknek a konkrétabb elemzésére csak az egyes államtípusok szintjén nyílik lehetőség, általános tendenciaként azonban annyit megállapíthatunk, hogy az új társadalmigazdasági formáció kialakításának, majd bomlásának időszakában erőteljesebb az állam szerepe, kiterjedtebbek az állam funkciói, nagyobb mértékű az állami beavatkozás a társadalmi viszonyokba, korlátozottabb a társadalmi mozgások autonómiája. Különösen határozottan jelentkezik ez a tendencia az ún. mintakövető alakzatok, modernizációs fejlődési utak esetében. Emellett szerepet játszik a politikai berendezkedés, valamint az államot vezető csoport által elfogadott társadalomideál is.

4. 4. Az állam mint a politikai berendezkedés központi intézménye



Az állam itt alcímként megfogalmazott sajátossága pontosabban úgy szól, hogy az állam a társadalom politikai berendezkedésének központi, a fizikai erőszak és kényszerítés legitim alkalmazásának a monopóliumával és a kényszerítés formalizált, speciális eszközeivel rendelkező intézménye. Az államról mint intézményről szólva először is azt kell tisztáznunk, hogy mit értünk intézményen. Az intézmények a társadalmi élet olyan szervezettségi formái, a társadalom tagjainak tevékenységét koordináló, szabályozó és ellenőrző berendezkedései, amelyekben mint objektív és állandósult viszonyrendszerekben a társadalmi élet egészének vagy egyes területeinek alapvető viszonyai rögződnek és általánosan kötelező mintává válnak, intézményesülnek. Az intézmények a szokásos tevékenységformák általános elismerésével vagy elismertetésével (kikényszerítésével) jönnek létre, a legfontosabb viszonyokat rögzítik és kötelezőként állítják az egyedekkel, azok csoportjaival szembe. Az intézmények tehát azok a társadalmi formák, amelyekben a társadalom megszervezi a maga életét, kialakítja az egyes funkcióknak megfelelő tevékenységformákat, s megfelelő anyagi berendezéseket, cselekvési eszközöket és tudatformákat kapcsol hozzájuk. Az intézmények tehát a kollektív kényszer valamilyen fajtája által tartósan és rendszeresen biztosított társadalmi érintkezési formák. Ebben az értelemben egyaránt intézmény az ima, a házasság, a tőkeviszony, a büntetőbíróság vagy a politikai párt (Görgényi 1982, 92.). Az intézmények eltérnek egymástól annyiban, hogy kialakulásuk és működésük mennyire spontán vagy tudatos, illetve hogy az intézmények működését alapvetően milyen kényszer biztosítja. A modern állam mint intézmény jellemzője először is az, hogy túlnyomórészt tudatos tevékenységek eredményeként jött létre és változik, alakul át. (A prekapitalista államok esetében az itt jelzett értelemben vett tudatosság csak részleges, csak tendenciaként van jelen.) Ezért más, tudatosan létrehozott intézményekhez (például munkaszervezetek, politikai pártok) hasonlóan hatalmi viszonyok, szervezetek, normák és emberi magatartások együttese, komplexuma. A mindennapi életben és ennek megfelelően a köznapi gondolkodásban az állam szervezetjellege a leginkább nyilvánvaló, az kerül előtérbe, sőt gyakran azzal azonosítják az államot. Az állam szervezetjellege valóban lényeges tulajdonsága az államnak, leegyszerűsítő azonban az a fölfogás, amelyik az államot csupán szervezetnek tekinti. Az állam mint intézmény sajátosságai közül másodszor azt kell kiemelnünk, hogy az állam az ún. fizikai kényszerítés legitim alkalmazásának a monopóliumával rendelkezik. Azért beszéltünk úgynevezett fizikai kényszerítésről, mert a publicisztikában és a szakirodalomban is gyakran előforduló megfogalmazás nem pontos; a jelenség egzakt – és a következőkben kifejtett – megfogalmazása viszont az állam egyik lényeges sajátosságának a rövid megjelölésére túl nehézkes lenne. (Ezért a továbbiakban mintegy sajátos rövidítésként helyenként mi is használjuk ezt a megfogalmazást, de mindvégig a következőkben kifejtett értelemben.) A kényszer és a kényszerítés esetében mindig arról van szó, hogy bizonyos kedvezőtlen események megléte vagy bekövetkezésük lehetősége jelentősen korlátozza az emberek döntési lehetőségeit és cselekvési autonómiáját, magatartásukat döntő mértékben és eredeti szándékaiktól eltérő irányban befolyásolja. A kényszerítő helyzet lehet személytelen, dologi jellegű, amikor hiányzik belőle a mások általi szándékos kényszerítés. Ilyen tipikusan a gazdasági kényszer. Más esetekben a kényszerítő helyzet személyi jellegű, amelynek lényeges eleme a kényszerítés, vagyis a kényszerített személyek magatartásának meghatározott irányban történő szándékos befolyásolása hátrányok kilátásba helyezése révén, kényszerítő személyek által. A személyi kényszerítés az intézményesítő tevékenység sajátos válfaja. A személyi kényszerítés nem föltétlenül személyes is egyben, vagyis a kényszerítőknek és kényszerítetteknek nem kell egymással személyes kapcsolatban is állniuk. A kényszer maga lehet személyi vagy dologi; a kényszerítés azonban mindig személyi, ami azután ismét lehet személyes vagy közösségi. A kényszer – és különösen a kényszerítés – mindig a befolyásolt személyek tudatán keresztül hat, ezért mindig pszichikai jellegű, az akarat „megtörését” jelenti. Ezért a „fizikai” és a „pszichikai” kényszer(ítés) szembeállítása megtévesztő (Bibó 1986b, I:11, 28.), ami mögött a kényszerítés válfajainak a rosszul értelmezett megkülönböztetése húzódik meg. Ez a megkülönböztetés ugyanis több szempont alapján is történhet. Fontos ebben az összefüggésben az, hogy a hátrányok kilátásba helyezése csak akkor befolyásolhatja a magatartást, ha meghatározott föltételekhez kapcsolódik, és ha a hátrányok bekövetkezése valószínű. A kényszerítés valószínűsége alapulhat a kényszerítő és a kényszerített személyes kapcsolatán vagy pedig a kényszerítők számbeli fölényén. Ezen az alapon a kényszerítés lehet személyes (például szülők a lányukat házasságra kényszerítik) vagy közösségi (vallásos közösség kikényszeríti a szórakozóhelyek bezárását egyházi ünnepeken); a közösségi kényszerítés lehet továbbá spontán (a fölháborodás valakit elköltözésre kényszerít) vagy szervezett. Döntő jelentősége van annak, hogy a kényszerítés milyen hátrány kilátásba helyezésével kívánja elérni a célját. Ez a hátrány főleg fizikai (élet kioltása, testcsonkítás, testi fenyítés, börtönbe zárás stb.), vagyoni, erkölcsi (megvetés, kinevetés, rossz hírbe keveredés stb.), intim-érzelmi (például szakítás) és szűk értelemben vett „csak jogi”, azaz bizonyos jogoknak (például választójog) fizikai vagy vagyoni hátránnyal közvetlenül nem 112 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


járó elvesztése lehet. További lényeges megkülönböztető szempont, hogy a fenyegetés hatástalansága esetén milyen eszközökkel – erőszak alkalmazásával vagy anélkül – valósítják meg a hátrányt. Mindezek alapján az állami kényszerítést úgy jellemezhetjük, hogy az állam a fizikai hátrány kilátásba helyezésének a törvényes lehetőségével rendelkezik, és a kilátásba helyezett hátrányok tényleges megvalósulását végső soron legitim erőszak biztosítja: a börtönbe bevonulni nem akaró elítéltet erőszakkal hurcolják el, a tartozás megfizetését a lefoglalt vagyontárgy erőszakkal történő elszállításával, erőszakkal biztosított értékesítésével valósítják meg stb. A röviden és pontatlanul „fizikai kényszer”-nek nevezett kényszerítés tehát két mozzanatot foglal magában: a fizikai hátrány kilátásba helyezését, valamint a kilátásba helyezett hátrány fizikai erőszakkal történő megvalósításának a lehetőségét. Ehhez kapcsolódik a jogellenes állapotok (például utcai zavargások) fizikai erőszakkal való fölszámolása is. Az állami kényszerítés vázolt sajátosságainak az az alapja, hogy az államnak szüksége van a fizikai kényszer alkalmazásának a lehetőségére, méghozzá annál jobban, minél inkább ütközik tevékenysége egyes társadalmi osztályok vagy más jelentős társadalmi csoportok alapvető fontosságú érdekeivel. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az államnak minden esetben föltétlenül szüksége volna a fizikai kényszer tényleges alkalmazására (sőt arra általában ritkán kerül sor); sem pedig azt, hogy a fizikai kényszer, az erőszak alkalmazása vagy annak kilátásba helyezése az állami tevékenység egyetlen eszköze lenne, hiszen az állam a szervezés, az ösztönzés és a meggyőzés eszközeit is fölhasználja. A meggyőzés és a kényszer alkalmazása közötti összhang biztosítása azt igényli, hogy az állam a lakosságot meggyőzze arról, hogy az általa alkalmazott erőszak törvényes. Az államnak tehát fönnmaradásához sikerrel kell igényelnie az erőszak törvényes alkalmazásának a monopóliumát. Ez azt jelenti, hogy csak az államnak van joga fizikai erőszak alkalmazására, bármilyen más szervezetnek vagy személynek a fizikai erőszakhoz való jogát csak akkor ismerik el, ha az állam engedélyezi alkalmazását: az állam számít az erőszakhoz való jog egyedüli forrásának. Az államot fejlődésének minden szakaszában jellemezte a fizikai kényszer törvényes alkalmazásának a lehetősége, azonban ennek gyakorlati megvalósulása a történelmi fejlődés során különbözőképpen alakult. A modern államokhoz viszonyítva a prekapitalista államokban jóval szélesebb volt azoknak az eseteknek a köre, amelyekben az állam mások számára is engedélyezte (vagy legalábbis eltűrte) a fizikai kényszer törvényes alkalmazását. Ez egyrészt a prekapitalista termelési módok már tárgyalt sajátosságaiból (gazdaságon kívüli kényszer a termelésben, gazdaság és politika, állam és polgári társadalom összefonódása) következett, másrészt pedig az államapparátus viszonylagos kiépítetlensége miatt kellett nagyobb teret engedni az önbíráskodásnak, az önerőre támaszkodó jogérvényesítésnek. Az ún. fizikai kényszer legitim alkalmazásának a monopóliuma csak a modern államban vált általánossá. Napjainkban a nem állami szervek vagy személyek fizikai kényszer alkalmazására való följogosítása egészen kivételes (például jogos védelem). Meg kívánjuk jegyezni, hogy a fizikai kényszerítés alkalmazásának legitimitása nem közvetlenül azonos az állam (az állam mint hatalmi viszony) legitimitásával: az ámokfutóval szemben az egyébként illegitim állam szervei által alkalmazott erőszak is legitim lehet. Az állam legitimitásának a tárgyalására a jog- és állambölcselet keretében kerül majd sor. Az állam mint intézmény további sajátossága, hogy a politikai-jogi berendezkedés központi intézménye. Ez a megfogalmazás két összefüggésre utal: egyrészt az állami kényszerítés kiemelkedő hatékonyságára, másrészt pedig a politikai viszonyokban játszott sajátos szerepére. Az előbbi az ún. fizikai kényszerítés legitim monopóliumának a közvetlen következménye. Minden intézmény föltételezi ugyan a kollektív kényszer valamilyen formáját, ebben a tekintetben azonban az állam kiemelkedik a többi társadalmi intézmény közül, mivel kizárólagosan rendelkezik a legalábbis rövid távon leghatékonyabb, legerősebb kényszerítés, a jogszerű és ezért általában széles körű társadalmi támogatottságra támaszkodó erőszak-alkalmazás lehetőségével, sőt azzal más intézményekkel szemben is élhet. (Természetesen az erőszak sikeres alkalmazásának társadalmi-politikai föltételei vannak, ami a politikai erőviszonyoktól függ. Lehetőségeinek a jelentős beszűkülése azonban már az adott állam bukásához vagy lényeges átalakulásához vezet.) Az államhatalomnak a legitim erőszak-alkalmazásban is megnyilvánuló erejéből következik az államnak a politikai viszonyokban játszott sajátos szerepe. Az állam nemcsak az egyik politikai intézmény a sok között, hanem kiemelkedik a többi közül. A társadalom más intézményei többnyire lojálisak az állammal szemben, ugyanakkor törekednek az állam befolyásolására is. Az egymással érdekellentétben lévő társadalmi osztályok, rétegek, csoportok közül azoknak van a legnagyobb lehetőségük érdekeik érvényesítésére, amelyek az állam döntéseit minél jobban befolyásolni tudják. Ezért a különböző társadalmi csoportok között harc folyik érdekeiknek az állam segítségével történő érvényesítéséért és így az államhatalom megszerzéséért vagy befolyásolásáért. Ennek következtében minden jelentős társadalmi csoport (osztály, réteg), minden jelentősebb politikai erő mintegy rákényszerül arra, hogy lehetőségeihez képest valamilyen módon igyekezzék az államhatalmat befolyásolni vagy azt megváltoztatni, illetőleg szélső esetben megdönteni. Az állam tehát a legkülönbözőbb politikai törekvések fókuszába, a politikai harcok középpontjába kerül. Ez a jelenség egyrészt 113 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


ismételten az államnak mint intézménynek a politikai jellegét, másrészt pedig központi helyét juttatja kifejezésre.

5. 5. Az állam mint a néptől és a társadalomtól elkülönült és szuverenitással rendelkező közhatalom a) Az állam néptől elkülönült közhatalom jellegéről az állam kialakulása kapcsán már részletesen volt szó. Ott elsődlegesen azt emeltük ki, hogy az állam kialakulásával a közhatalom (pontosabban az azt gyakorló apparátus) többé már nem esik egybe a fölfegyverzett nép egészével. E megfogalmazás tehát elsősorban a hatalom gyakorlására, az államapparátusra, az államszervezetre utal, vagyis arra, hogy az állam a munkamegosztás külön ágát képezi. Az államnak ezzel a sajátosságával a következőkben részletesen foglalkozunk. Az állam mint néptől elkülönült közhatalom lényege azonban nem az államapparátus elkülönülésében keresendő – noha ebben nyilvánul meg kétségtelenül a legszembetűnőbben –, hanem az államnak mint hatalmi viszonynak a sajátosságaiban, mindenekelőtt annak sajátos szociális tartalmában és főhatalmi vagy szuverén jellegében. b) Az állam szociális tartalmának az a jellemzője, hogy az a társadalom bizonyos alapvető általános érdekein túl, illetőleg azok mellett (sőt szélsőséges esetekben azok rovására) partikuláris (osztály-, réteg- vagy más csoport-) érdekeket juttat érvényre, méghozzá többnyire úgy, hogy azokat általános érdeknek tünteti föl. Az állam tehát partikuláris érdekeket is hordoz, aminek a legfontosabb, de nem kizárólagos dimenziója az állam osztályjellege. Esetenként az etnikai vagy vallási partikularitás is jelentős szerepet kaphat. A társadalmi osztályokhoz, illetőleg rétegekhez kapcsolódó partikularitás elsődleges jelentősége két tényezőre vezethető vissza. Egyrészt a kapcsolódó érdekek jelentőségére, másrészt pedig arra a tényre, hogy etnikailag vagy vallásilag homogén társadalmak léteznek, szociálisan (osztály- és rétegszempontból) homogén társadalmak viszont nem. (Ha más társadalmi különbségek nem is léteznének, az államapparátus léte már önmagában is ilyen különbségeket eredményezne.) Az állam osztályjellege az államnak mint hatalmi viszonynak tartalmi sajátossága. Az állam segítségével az uralkodó osztálynak, illetőleg az uralkodó osztály vezető rétegének privilegizált – sőt esetenként monopolizált – lehetősége van érdekeinek érvényre juttatására, ennek során a társadalmi berendezkedés alakítására, más, vele szemben álló vagy eltérő érdekű társadalmi csoportok viszonyainak a rendezésére és rendezést szolgáló döntések kikényszerítésére. Ily módon az államnak mint hatalmi viszonynak a közvetítésével a társadalmi osztályok viszonya a politika szférájában mint politikai uralom jelenik meg, az állammal a közhatalom politikai hatalommá válik. Az osztályok között politikai uralmi viszonyok jönnek létre, amelyek domináns pozícióját az állam privilegizált befolyása jellemzi: az uralkodó osztály az állam közvetítésével válik uralkodóvá. Az állam osztályjellege és politikai hatalom jellege a társadalomban lévő érdekellentétekből és ehhez kapcsolódóan az állam társadalmi rendeltetéséből és funkcióiból következik, és szükségképpen a politikai hatalomnak mint a néptől elkülönült közhatalomnak a kialakulásához vezet. Az állam társadalmi rendeltetésével való szoros összefüggés egyben arra is fölhívja a figyelmet, hogy el kell kerülnünk az előzőekben említett tartalmi jellemzők leegyszerűsített értelmezését. Az állam osztályjellegének leegyszerűsítő, vulgarizáló fölfogását fejezte ki az a nézet, amely az állam osztályjellegét az államapparátus vezető pozícióit betöltő személyek osztály-hovatartozásával, származásával azonosította, illetve bizonyította. Ezzel szemben modern viszonyok között nincs direkt összefüggés a szociális származás és az államapparátusban betöltött vezető pozíció között. Az állam osztályjellegének másik abszolutizált, leegyszerűsített és vulgarizált fölfogása abban a Sztálin nevéhez kapcsolódó nézetben fejeződött ki, amelyik az állam osztályjellegéből azt a következtetést vonta le, hogy az államnak (vagy legalábbis a kizsákmányoló államnak) csak osztályfunkciója van, az állam tehát csak az uralkodó osztály érdekeit, méghozzá többnyire önző, rövid távú érdekeit képviseli. Ezzel szemben a valóság az, hogy az államérdek, a válság veszélyének az elkerülése, a „pusztulás terhe” általában arra kényszeríti az államot, helyesebben az államot irányító politikai elitet, hogy egyrészt – az állami funkciók organizatórikus mozzanatai kapcsán kifejtettek szerint – az állam az egész társadalmi integráció fönnmaradása érdekében szükséges tevékenységeket is fejtsen ki, más szóval az ún. össztársadalmi érdeket is juttassa érvényre, hiszen ez hosszabb távon magának az uralkodó osztálynak is érdeke, másrészt pedig hogy az osztályellentétek mérséklése végett bizonyos mértékben az uralkodó osztály hosszabb távú érdekeinek alárendelten vegye figyelembe más osztályok érdekeit is. (A társadalmi érdekstruktúra és az állam összefüggésének a vizsgálatára nem térhetünk ki. Annyit azonban meg kell jegyeznünk, hogy Marx és nyomában a marxizmus a politikai viszonyok elemzése során túlhangsúlyozta a konfliktus, az osztályharc jelentőségét és alábecsülte a konszenzusét. A valóságban a marxi ábrázoláshoz képest 114 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


jóval kisebb az antagonisztikus osztályellentétek területe, és jóval nagyobb a közös alapot föltételező, kompromisszumképes érdekeké.) Az állam osztályjellege tehát nemcsak hogy nem zárja ki, hanem tipikus esetben föl is tételezi a különböző jellegű érdekek figyelembevételét és egyeztetését, kompromiszszumos érvényesítését. Ezeknek az érdekeknek a konkrét érvényesíthetősége, a kompromisszum és a konszenzus lehetősége az adott társadalmi-gazdasági formációnak és a politikai berendezkedésnek a sajátosságai alapján a hatalmi viszonyoknak és a politikai harcnak az alakulásától, valamint a hagyományoktól és a politikai kultúra állapotától függ. Az állam osztályjellege tehát nem azonos az osztályelnyomással vagy az államapparátus kisajátításával, sőt még egyes kormányok esetleg egyoldalú osztálypolitikájával sem, hanem csupán azt jelenti, hogy a különböző osztályok, rétegek esélye az állam befolyásolására tendenciózusan egyenlőtlen még akkor is, ha a demokratikus politikai berendezkedés ennek az egyenlőtlenségnek a mértékét jelentősen csökkenti. c) Az állam szuverenitása az államnak mint hatalmi jelenségnek a legfontosabb jellemzőit fejezi ki. Az államnak az a tényleges sajátossága, hogy egy társadalmi integrációban a hatalmat koncentrálja, és ebben az értelemben tényleges főhatalma van, az állam a legerősebb társadalmi hatalom. Ez az állam lényegéből folyó és minden államot jellemző lényegi vonás. Az államelméletben egyes gondolkodók (például Kelsen) az állami szuverenitás fogalmát tágan értelmezték, azt azonosították az állami főhatalommal és ennek megfelelően a szuverenitást minden állam lényeges jegyének tekintették. Az állami szuverenitás fogalmán tehát ebben a tág értelemben az államhatalom felsőbbségi jellegét értjük befelé és az állam jogi értelemben vett függetlenségét kifelé. Az állami szuverenitás az állami közhatalom politikai-jogi kifejeződése, ami az államhatalomnak az adott terület és népesség fölötti főhatalmában nyilvánul meg. A szuverenitás ebben az általános értelemben minden államra, így a prekapitalista államokra is jellemző. Az állam fejlődésével azonban az állami főhatalom tartalma is módosult, új formákat öltött. Ezért az államelméletben képviselt másik, többséginek mondható és általunk is helyesnek tartott nézet szerint a szuverenitás nem minden államnak, hanem csak a modern államoknak jellemző vonása és az állami főhatalomnál szűkebb kategória, a modern állam hatalmának a tulajdonsága, amelynek tartalma teljes mértékben csak hosszas fejlődési folyamat után bontakozott ki. Így az állami szuverenitás is sajátos történetiséggel rendelkezik. E fölfogás képviselői arra is hivatkoznak, hogy az állami szuverenitás fogalma csak a francia abszolutizmus időszakában, 1576-ban jelent meg, Jean Bodin (1521–1597) munkásságának köszönhetően. A szuverenitásnak az abszolút monarchiával kialakuló kategóriája az államnak mint legfelső döntési centrumnak a jogilag korlátozhatatlan kizárólagos döntési jogosultságát fogalmazta meg. Egyfelől az abszolút uralkodóban megtestesülő nemzetállam függetlenségét fejezte ki a pápával és a császárral szemben, elutasítva az utóbbiaknak az abszolút monarchia belügyeibe való beavatkozását, másfelől pedig az abszolút uralkodó és a félig vagy még egészen feudális földbirtokos arisztokrácia politikai hatalma közötti minőségi különbséget, az előbbi állami és „tiszta politikai” jellegét hangsúlyozta. Az állami szuverenitás tartalma teljes mértékben a polgári forradalmakkal, a polgári társadalom és a politikai állam elválásának a befejeződésével bontakozott ki. Ezt három mozzanatban foglalhatjuk össze: 1. a szuverenitás kifejezetten mint az elkülönült politikai állam (és nem mint az uralkodó) szuverenitása jelenik és fogalmazódik meg; 2. a szuverenitás mint nemzeti szuverenitás jelenik és fogalmazódik meg; 3. az állami szuverenitás többnyire összekapcsolódik a népszuverenitás ideológiájával (ezzel a kérdéssel a továbbiakban nem foglalkozunk). ad 1. A (modern) állam szuverenitását az államelmélet egységes fogalomként értelmezi, ugyanakkor annak két fő oldalát különbözteti meg azon az alapon, hogy a szuverenitás elemét képező kizárólagos döntési jogosultság milyen ügyek, tevékenységek kapcsán vetődik föl. Ez jelentkezhet a nemzetközi kapcsolatok, a külpolitika területén – ezt fejezi ki az állam szuverenitásának külső oldala –, és megnyilvánulhat az adott állam belső szerkezetével és belpolitikai tevékenységével kapcsolatban – ezt fejezi ki az állam szuverenitásának belső oldala. Az állami szuverenitás külső és belső oldalának a megkülönböztetése tehát azon alapul, hogy a szuverenitás az államnak milyen jellegű döntéseihez, illetve tevékenységéhez kapcsolódik, és nem azon, hogy külső vagy belső hatalmi tényezőknek való alávetettség hiányáról van szó.



I. Az állami szuverenitás belső oldala (az állam belső szuverenitása) – a befelé irányuló legfőbb hatalma, teljhatalma (summa potestas) – jogilag is kifejeződő politikai viszony, melynek a lényege az állam és más hatalmi tényezők hatalma közötti jogilag, általában alkotmányosan is rögzített minőségi különbség. Eszerint az állam jogilag független a nem állami szervektől, a központi állami szervek hatalmát jogilag semmiféle más hatalmi erő nem korlátozza a területén élő személyek és dolgok fölött a hatalmi jogosultságok érvényesítésében, s az adott államon belül egységes központi hatalom érvényesül. Az állam belső szuverenitásának tartalma az államelméleti hagyománynak, az ún. szuverenitás doktrínának megfelelően a következő jellemző vonásokban foglalható össze: – az állam mint szuverén hatalom a legfőbb hatalom, jogilag nincs alárendelve más külső állami vagy egyéb hatalomnak, amely utasításaival befelé korlátozná funkcióinak megvalósításában, ennek megfelelően az állam önállóan alkotja meg alkotmányát, alakítja ki államszervezetét és jogrendszerét; – az állam belső szuverenitása egyetemes, mivel az állam hatalma kiterjed az egész lakosságra és minden társadalmi szervezetre, méghozzá – a csekély számú nemzetközi jogi kivételtől eltekintve – maradéktalanul; vagyis hogy az adott állam területén tartózkodó valamennyi személy – a külföldiek is, kivéve a diplomáciai immunitást élvezőket – és szervezet alá van rendelve az államnak, nincsenek olyan hatalmi egységek, amelyek ne függnének az állam meghatározó befolyásától, vagy amelyek mentesítve lennének az állam rendelkezéseinek a követése alól; – a szuverén állam elvileg a hatalom teljességével rendelkezik, az állam hatalma az adott társadalmon belül mindenre kiterjedhet, vagyis nincsenek olyan területek, amelyek elvileg és abszolút mértékben mentesek lennének az állam hatalma alól (itt utalnunk kell arra, hogy ez a szuverenitásnak az a mozzanata, amelyik napjainkban elsősorban az integrációs folyamatok következtében relativizálódik és vitatottá válik – ezzel részleteiben az államelméletben foglalkozunk); – az állam belső szuverenitása kizárólagos jellegű, az állam rendelkezik az államügyeknek, állami feladatoknak tekintendő kérdések eldöntésének, a közhatalom gyakorlásának, így a jogalkotásnak, az igazságszolgáltatásnak és az államigazgatásnak, valamint a fizikai erőszak legális alkalmazásának a monopóliumával, és kizárólag az államot illeti meg az előzőekben említett egyetemesség és teljesség; – az állam belső szuverenitása egységes, ami azt jelenti, hogy az állam szervei nem külön-külön gyakorolják a szuverén hatalmat, hanem az állam mint egész, mint egységes szervezeti rendszer; – egységességéből következően az állami szuverenitás nem azonos az ún. szervszuverenitással, azzal, hogy melyik az az állami szerv, amelyik megtestesíti az állam szuverenitását és elsődlegesen gyakorolja az abból fakadó jogosultságokat. Az állam belső szuverenitása is társadalmilag föltételezett, ezért az az állam teljhatalma ellenére sem abszolút. Azok a tényezők, amelyek meghatározzák, kondicionálják, befolyásolják az állam tevékenységét, annak irányát, terjedelmét, intenzitását, azok az állam hatalmi felsőbbségét is relatívvá teszik, hatalmi döntéseinek is korlátokat szabnak. Ezeket a korlátozó tényezőket négy csoportra oszthatjuk. a) A gazdasági feltételek hiánya. b) A politikai viszonyokból adódó korlátok. Ezen belül is megkülönböztethetünk kétféle korlátot: – A politikai erőviszonyokból adódó korlátok esetében az államnak, illetőleg a mögötte álló társadalmi osztályoknak és csoportoknak nincs annyi politikai ereje, hogy saját céljaikat az ellentétes politikai törekvésekkel szemben megvalósítsák, és ezért kompromiszszumra kényszerülnek. – A politikai szervezetek sajátos kapcsolatából adódó korlátoknál az állam (vagy fontos központi állami szerv) más politikai szervezetek közvetlen vagy közvetett függőségébe kerül. Ez a politikai pártok és az állam viszonyában a polgári demokráciákban is kialakulhat, igen erőteljesen van viszont jelen a kormányzó kommunista pártok és a szocialista államok kapcsolatában. Az államnak ez a pártok általi ellenőrzése nem szünteti meg az állam szuverenitását (sőt korlátozó szerepe sem valódi, hanem inkább önkorlátozás), azonban azt jelentős mértékben relativizálja. (Ez a szocialista társadalmakban az állami szervek önállóságának nemkívánatos meggyöngüléséhez is vezetett.) Az állami szuverenitásnak az itt vázolt jellegű relativizálódása azonban nemcsak a pártokhoz való szoros kötődés eredménye lehet, hanem az egyházak is hasonló szerepet játszhatnak (például az Iráni Iszlám Köztársaságban).



c) A jogi szabályozásból adódó korlátok, amikor is a hatalom gyakorlásában az államot kötik az általa létrehozott alkotmányos szabályok és más jogi normák. Ezek a szabályok többnyire vagy úgy korlátozzák az állam belső szuverenitását, hogy bizonyos társadalmi viszonyokban, helyzetekben tiltják az állami tevékenységet, az állami beavatkozást; vagy pedig úgy relativizálják azt, hogy nem állami szervet hatalmaznak föl elvileg állami monopólium tárgyát képező tevékenységre. Ezekben az esetekben is az állami szuverenitás önkorlátozásával állunk szemben, hiszen az állam maga hozta létre ezeket a korlátokat, és azokat az állam mint egész többnyire (a népszavazáshoz kötött módosítások esetét kivéve) meg is változtathatja. d) A nemzetközi jog szabályaiból, a nemzetközi szerződésekből, valamint az államok integrációjából adódó korlátok, amelyek többnyire szintén önkorlátozásból adódnak. II. Az állami szuverenitás külső oldala (az állam külső szuverenitása) azt fejezi ki, hogy az adott állam a nemzetközi életben önálló hatalomként lép föl. Ez mindenekelőtt az állam függetlenségét és önrendelkezését jelenti. A szuverén állam külső funkciói gyakorlása során nincs alárendelve más államnak, a nemzetközi életben kifejtett tevékenysége során önállóan dönt külpolitikai kérdésekben, vagyis nincs olyan, az állam fölött álló hatalom, amelyik az államnak kötelező előírásokat adhatna. Az állam külső szuverenitása tehát az államok viszonyát is kifejezi; azt a viszonyt, amelyik az adott állam és az államok nemzetközi közösségének többi tagja között fönnáll. A szuverén állam a nemzetközi közjog (államjog) alanya, más szuverén államokkal egyenlő hatalom (aequalis potestas). Teljes nemzetközi jogi jogképességgel rendelkezik, a nemzetközi életben más államokkal egyenlő jogokat élvez, és más államokkal egyenlő mértékben kötik a nemzetközi jog normái, így mindenekelőtt a belügyekbe való beavatkozás tilalmát, valamint a függetlenség és területi integritás tiszteletben tartását előíró normák. Az állam külső szuverenitása sem abszolút, gyakran az is viszonylagos. Az államok külső szuverenitását korlátozó és relativizáló tényezőket tekintve mindenekelőtt azt kell leszögeznünk, hogy bizonyos minimális gazdasági előfeltételek hiányában tényleges szuverenitásról nem lehet beszélni, hiszen az állam önállóságát gazdasági függetlensége alapozza meg. A más államoktól való nagyfokú gazdasági függés vagy a kiszolgáltatottság az állami szuverenitás korlátozásával vagy megszűnésével jár. Ez nem jelenti azt, hogy az állami szuverenitás föltétele a más államoktól való abszolút gazdasági függetlenség, az önellátásra, az autarkiára való képesség lenne. Az egyes államokat ugyanis kölcsönös gazdasági kapcsolatok szálai fűzik össze, amelyek bizonyos gazdasági függéssel is járnak, ám az államok szuverenitását még nem érintik, mivel a kapcsolatok esetleges megszakítása nem jár jelentős hátránnyal. A mindinkább erősödő, nemzetek fölötti gazdasági vállalkozások (multinacionális vállalatok), politikai szövetségek és gazdasági-politikai integrációk azonban az államok (és nemzetek) összekapcsolódásának és kölcsönös függésének olyan új minőségét hozták létre, amelyek esetében az integráció leépülése vagy megtorpanása rendkívül károsan hat az egyes államokra. Ez az állami szuverenitás jelentős mértékű korlátozásával jár, ami azonban valójában nem más, mint a szuverenitásnak az állam által saját érdekeinek belátásán nyugvó önkorlátozása. Az állam külső szuverenitásának további korlátját képezik a nemzetközi jog alapelvei, az általa elfogadott nemzetközi normák és az általa megkötött nemzetközi szerződések. Ezekben az esetekben is általában az állami szuverenitás önkorlátozásával állunk szemben. Az állami szuverenitás külső és belső oldala egységet alkot, mivel nem lehet független az az állam, amely saját területén lényeges vonatkozásokban nem rendelkezik teljhatalommal; és az az állam, amely jogilag más hatalmaktól függ, saját területén sem tekinthető a legfőbb hatalom birtokosának. Ezen az egységen belül a két oldal viszonyát az jellemzi, hogy a belső oldal az elsődleges, a meghatározó. Az állami szuverenitás sajátosságaiból és azok esetenkénti relativizálódásából levonhatjuk azt a következtetést, hogy a szuverenitás az állam olyan tényleges attribútuma, amelyik egyben politikai és jogi elvet is jelent. A szuverenitás mint politikai elv az állami szuverenitás fogalmába foglalt jellemző vonások következetes érvényesítésére irányuló politikai törekvést fejez ki, ami a szuverenitás elemeinek az abszolutizálásához, az ún. szuverenitásdoktrína megfogalmazásához vezetett. A szuverenitás mint az állam tényleges lényeges jegye a doktrínától eltérően tendenciaszerűen és viszonylagosan valósul meg. Az állami szuverenitás mint jogi elv a szuverenitás politikai elvéből fakadó jogi követelményeket tartalmazza, azonban nem áll a jog fölött, hanem azon belül létezik, az adott korszak tételes jogával, elsősorban az alkotmányjoggal és a nemzetközi joggal együtt változik.



Napjainkban a globalizációs és integrációs folyamatok következtében az államhatalomnak a szuverenitás fogalmában összefoglalt sajátosságai jelentősen megváltoztak, ezért az államelméletben magának a szuverenitásnak a fogalma is – mint arra az állam jövőjére vonatkozó elképzelések kapcsán már utaltunk – megkérdőjeleződött. Ezzel a problémával részletesen a jog- és állambölcselet körében foglalkozunk. ad 2. A nemzeti szuverenitás a modern állam szuverenitásához kapcsolódik, három vonatkozásban is: egyrészt mint sajátos ideológia, másrészt mint sajátos politikai-jogi elv, végül ennek a politikai-jogi elvnek a tényleges érvényesülése vagy annak hiánya. A nemzeti szuverenitás mint sajátos ideológia – a népszuverenitás ideológiájához hasonlóan – a nyugateurópai polgári forradalmak terméke. Eredeti tartalma szerint a szuverenitás nem az uralkodót, hanem a nemzetet, vagyis a politikailag megszervezett népet illeti meg. A politikailag megszervezett nép, a „nép mint nemzet” az adott állam polgárait ölelte át ebben a fölfogásban, függetlenül etnikai különbségeitől, vagyis a nemzeti szuverenitás ideológiája kezdetben az ún. politikai nemzet fogalmát képviselte. Ily módon hozzájárult a kisebbségi etnikumok asszimilálódásához, a nemzetállamok kialakulásához és megszilárdulásához. Ezzel azonban a nemzeti szuverenitás ideológiájának tartalmába bekerült az etnikai azonosság mozzanata is. A nemzeti szuverenitás ideológiája, átkerülve Közép- és Kelet-Európába – ahol az állami és az etnikai határok igen jelentős mértékben eltérnek egymástól –, nem tudta elősegíteni a már kialakult államok nemzetállammá válását és stabilizálását, hanem az etnikai-nyelvi mozzanat, az azonos etnikumhoz tartozó személyek közösségeként fölfogott kulturális nemzet koncepciója került előtérbe, ami a fennálló államhatárok módosításának követelésével járt. Így jelent meg a nemzeti szuverenitás mint sajátos politikai-jogi elv, amelynek tartalmát az – immáron egyértelműen etnikai-kulturális értelemben vett – nemzetek önrendelkezési joga képezte. Ennek az az alapja, hogy nem tehetünk egyenlőségjelet a szuverenitás vizsgálatakor az állami és a nemzeti szuverenitás közé. A nemzet helyzete nem minden esetben egyezik meg az állam kereteivel. Ilyen esetben a nemzeti szuverenitás voltaképpen az önrendelkezéshez való jogot jelenti. Az önrendelkezési jog kiterjed a kiváláshoz és az önálló államalkotáshoz való jogra. A nemzetek elidegeníthetetlen joga, hogy szabad elhatározással döntsenek egy államszövetséghez való csatlakozásról, egy adott államalakulatból való kilépésről és önálló állam létesítéséről. A nemzetek önrendelkezési joga ma már általánosan elfogadott elvvé vált, amelyet az ENSZ Alapokmánya is elismer. A nemzeti szuverenitás tényleges érvényesülése abban az összefüggésben vizsgálandó, hogy mi a viszony a nemzeti szuverenitás és az állami szuverenitás között. A félreértések elkerülése végett le kell szögeznünk, hogy az állami szuverenitás és a nemzeti szuverenitás sohasem lehet azonos egymással, mivel az állami szuverenitás alanya mindig valamilyen állam, államszervezet, a nemzeti szuverenitásé, az önrendelkezési jogé pedig valamilyen nemzet, nemzetiség vagy etnikum. Egynemzetiségű államokban a nemzeti szuverenitás problémája nem vetődik föl (de az előbbiekben megfelelően ott sem beszélhetünk az állami és a nemzeti szuverenitás azonosságáról). Többnemzetiségű államok esetében a nemzeti szuverenitás tényleges érvényesüléséről akkor beszélhetünk, ha az adott államalakulat az azt alkotó nemzetek és nemzetiségek önrendelkezési joga alapján, annak megfelelően, vagyis önkéntesen jött létre, és az adott államalakulatban az állami szuverenitás gyakorlásának a módja valamennyi nemzet, nemzetiség és etnikum számára ténylegesen lehetővé teszi a nemzeti szuverenitás érvényesítésének gyakorlását. Többnemzetiségű államok esetében a nemzeti szuverenitás érvényesítésének legmegfelelőbb állami szervezeti formája a szövetségi (föderatív) állam.

6. 6. Az állam mint a munkamegosztás külön ágát képező szervezet Az állam mint sajátos hatalmi viszony elsődlegesen az államban mint szervezetben, az állami szervek rendszerében objektiválódik. Az állami szervek szociológiai értelemben szervezetek, és más szervezetekhez hasonlóan többek között jellemző rájuk, hogy 1. meghatározott cél(ok), illetőleg feladat(ok) ellátása érdekében hozták őket létre; 2. formalizált struktúrával rendelkeznek, amelynek lényeges eleme a tagok szervezetben elfoglalt helyének, a tagok státusának és az ahhoz kapcsolódó várakozásoknak, szerepeknek a meghatározása; 3. a szervezethez meghatározott emberek és emberi magatartások kapcsolódnak, a szervezet tevékenységét meghatározott emberek tevékenysége alkotja; 4. a szervezet a tagjai változásától bizonyos fokig független, állandó képződmény. 118 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


Az államnak mint szervezetrendszernek, az állami mechanizmusnak az államelméleti vizsgálata két, egymással szorosan összefüggő csoportra tagolódik: – az állami szervek rendszerének, az államnak mint differenciált és egységes szervezetrendszernek, a formalizált struktúrának a kérdései; – az államapparátusnak, az államnak mint a munkamegosztás külön ágát képező szervezet tagjainak, mint sajátos embercsoportnak a kérdései.

6.1. Az állami szervek rendszere Noha a tantárgy és a tankönyv jellegéből egyértelműen következik, itt mégis ismételten fölhívjuk a figyelmet arra, hogy a következőkben nem az aktuális magyar államszervezet ábrázolására kerül sor, hanem a modern államra általában jellemző szervezet fő vonásainak és kategóriáinak a bemutatására. Az államszervezet itt tárgyalt sajátosságai a részleteket illetően az egyes államok esetében természetesen különböznek. Ezek a különbségek elsősorban az adott állam kormányformájától függnek, illetőleg a kormányformában fejeződnek ki. (A kormányforma fogalmát az államok rendszerezése kapcsán, jelen fejezet 8. pontjában tárgyaljuk.) Ennek során azonban természetesen tekintettel vagyunk a magyar viszonyokra is, de elsősorban utalások és példák formájában. Az állami szervek rendszere állami szervekből összetevődő, összekapcsolódó, differenciált és egyben egységes, jogilag szabályozott rendszer. Az elsőként említett jellemző vonás, nevezetesen az, hogy az állami szervek rendszere állami szervekből tevődik össze, magától értetődőnek tűnik, amiről beszélni is fölösleges. Mégis szólnunk kell erről, mivel ebben az összefüggésben nem ugyanabban az értelemben használjuk az állami szerv kifejezést, mint a köznyelvben. A köznyelvben minden állami jellegű szervet, minden az állam tulajdonában lévő intézményt (állami vállalat, állami iskola stb.) állami szervnek tekintünk. Amikor azonban az állami szervek rendszeréről mint az állam fogalmi eleméről beszélünk, akkor csak azokat a szerveket tekintjük állami szerveknek, amelyek tevékenységében a közhatalom, a szuverenitás gyakorlása fejeződik ki, amelyek tehát másokra kötelező, végső soron állami kényszerrel kikényszeríthető döntéseket hozhatnak, illetőleg állami kényszert gyakorolhatnak. Az állami szervek rendszere tehát a szónak ebben a szűkebb államelméleti értelmében vett állami szervekből tevődik össze. Nem tartoznak tehát ezek közé sem az állam tulajdonában álló vállalatok, intézmények (iskolák, kórházak stb.), sem pedig azok a hivatal jellegű szervek, amelyek az állami politikai szervek segédszervei, azok munkáját segítik, államilag kikényszeríthető döntéseket azonban nem hozhatnak. Az itt tárgyalt államelméleti-államtudományi értelemben vett állami szervek tehát azok, amelyek közhatalmat gyakorolnak, amelyeknek erre hatáskörük van. (A hatáskör kérdését részletesen a közigazgatási szervek kapcsán tárgyaljuk.) Az állami szervek rendszerének második jellemző vonása az, hogy differenciált rendszer, vagyis különböző típusú és különböző szintű állami szervekből tevődik össze. Az állami szervek rendszere tehát horizontálisan is differenciált – egymás mellett különböző típusú szervek működnek –; és vertikálisan is differenciált, mivel minden szervtípuson belül különböző szintű, egymásnak alá-, illetve fölérendelt szervek működnek. Az állami szervek differenciálódása a társadalmi fejlődés eredménye. Kezdetleges viszonyok között az állami szervek feladatai összeolvadnak, vezetési módszereik kevéssé differenciáltak, többnyire a fizikai kényszerítésre és a nyilvántartásra korlátozódnak. A fejlődés során újabb és újabb jellegű állami szervek jöttek létre, az állami szervek rendszere bonyolultabbá vált. Ez a fejlődési tendencia azonban nem egyenes vonalúan, hanem egyenlőtlenül és társadalmi formációként eltérő módon zajlott le. (Így például az ázsiai birodalmak államszervezete bonyolultabb volt, mint a görög poliszoké, a Római Birodalomé, mint a korai feudális államoké.) Az állami szervek horizontális differenciáltsága azok különböző fajtáiban fejeződik ki. Az állami szervek sokfélesége miatt azoknak számos fölosztása, csoportosítása ismeretes. Az államelmélet szempontjából a legfontosabb a különböző állami szervtípusokra történő felosztás. Az állami szervek különböző típusai azon az alapon különböztethetők meg egymástól, hogy azokat – sajátos feladat; – sajátos hatáskör;



– sajátos tevékenység és munkamódszer; – sajátos szervezeti fölépítés, ezen belül az alá- és fölérendeltség sajátos formája és – tevékenységük sajátos jogi szabályozása jellemzi. Az állami szervek típusainak a megkülönböztetése során azonban nem szabad abszolutizálni ezeknek a jellemző vonásoknak a szerepét, mivel az állami szervek a rájuk jellemző alaptevékenység mellett más jellegű tevékenységet is folytatnak, illetőleg a rájuk jellemző tevékenységet más szervtípusok is kifejthetnek. Jól látható ez a bíróság és a közigazgatási szervek jogalkalmazó tevékenységének a viszonyában. (Ezzel bővebben a jogalkalmazás típusai kapcsán foglalkozunk.) Mivel az állami szervek típusainak sajátosságai jogi szabályozásukban is kifejeződnek, és a jogi szabályozás minőségileg eltérő jellegű szerveket is azonos módon kezelhet, ezért az állami szervek típusainak államelméleti és alkotmányjogi-államigazgatási jogi megkülönböztetése eltér egymástól (például a rendőrség mint fegyveres szerv, illetve mint államigazgatási szerv). Így az előbbi sajátos vonások alapján az államelmélet szempontjából hét fő állami szervtípust különböztetünk meg: 1. fegyveres rendvédelmi szervek; 2. közigazgatási szervek; 3. bírósági szervek; 4. törvényességi felügyeleti-ellenőrző szervek; 5. diplomáciai szervek; 6. központi állami képviseleti szervek; 7. területi önkormányzatok. 1. A fegyveres rendvédelmi szervek állami szervekként való megjelenése fejezte ki legnyilvánvalóbban az államnak mint néptől elkülönült közhatalmi apparátusnak a kialakulását, ebben az összefüggésben némiképp leegyszerűsítve azt mondhatjuk, hogy az állam kialakulása a fegyveres szervek kialakulásával kezdődött, az állam első szervei a fegyveres szervek voltak. A fegyveres szervek kiemelkedő jelentőségét az adja meg, hogy az erőszak alkalmazása az állam legfőbb és végső eszköze ahhoz, hogy feladatait ellenállás esetén is ellássa. Az mindig is nélkülözhetetlen volt az állam számára mind a belső rend fönntartása, mind pedig a külső támadásokkal szembeni védekezés szempontjából. A fegyveres szervek hiánya ezért rendszerint azonnal az állam fölbomlásához vezet, míg más szervek hiányában rövid ideig még képes létezni az állam. A fegyveres szervek ezért az állam fejlődésének minden szakaszában léteztek, azonban sajátos, történelmileg változó formában. A prekapitalista államokban a fegyveres szervek feladatait – az állammal, illetve az adott társadalmi berendezkedéssel szembeni ellenállás elnyomását is beleértve – alapvetően a hadsereg látta el. A hadseregnek ez a szerepe három tényezőre vezethető vissza. Először is a prekapitalista termelési módok sajátosságaiból adódóan a rabszolgák és a jobbágyok „mindennapos” féken tartását és elnyomását, a körükben végzett rendfenntartást a rabszolgatartók és a feudális földbirtokosok látták el saját fegyveres apparátusukkal, az állami hadsereg csak a jelentősebb ellenszegülések, lázadások esetén lépett föl. Másodszor nincs elvi különbség a meghódítandó és a már meghódított között (ezért is láthatta el privilegizált néphadsereg – például az athéni vagy a római – ezt a funkciót). Végül ezt lehetővé tette az is, hogy a katonai technika legfejlettebb színvonala is közvetlenül ember elleni, mondhatni test elleni volt. A hadsereg személyi összetételének változását az jellemezte, hogy az állam kialakulásakor a hadsereg a szabadokból, a kialakuló uralkodó osztály tagjaiból álló kaszt jellegű hadsereg vagy privilegizált néphadsereg volt. Ezeket zsoldoshadseregek és a hűbéri függésen alapuló feudális hadseregek váltották föl, ahol a seregnek a hadvezérnek való alárendeltsége, engedelmessége, iránta való hűsége személyes és nem „állami” jellegű volt, ezért ezeknek a hadseregeknek részben magánhadsereg-jellege volt. Ez a magánhadsereg-jelleg az abszolút monarchiákkal szűnt meg, amikor a hadsereg már csak királyi hadsereg lehetett, mivel a legitim erőszak monopóliumával már csak a királyi hatalom rendelkezett. Ekkor jelentek meg a kényszerrel (fogdosás, kényszertoborzás) létrehozott tömeghadseregek, ahol a tisztikar az uralkodó osztály, a legénység pedig az 120 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


alávetett osztály tagjaiból került ki. A polgári forradalmak után alakult ki az általános hadkötelezettségen nyugvó hadsereg, amit viszont a XX. század végétől kezd fölváltani az önkéntességen alapuló és fizetésért ellátott katonai szolgálat. A rendőrség a prekapitalista társadalmakban általában alárendelt szerepet játszott, és nem az adott berendezkedés elleni tömeges föllépések fölszámolását végezte, vagyis nem végzett karhatalmi tevékenységet, hanem az egyedi jogsértésekkel szembeni rendészeti feladatokat látott el. Csekélyebb jelentőségét az is mutatja, hogy gyakran rabszolgákból állt. Engels mutat rá arra, hogy „az állammal egyidejűleg rendőrséget is létesítettek… De ezt a zsandárságot rabszolgákból alakították. E kopószolgálatot a szabad athéniak oly megalázónak érezték, hogy inkább fogatták le magukat fegyveres rabszolgákkal, semmint e gyalázatos munkára maguk vállalkoztak volna… Rendőrség nélkül az állam nem állhatott fönn, de még fiatal volt, nem rendelkezett elegendő erkölcsi tekintéllyel ahhoz, hogy tiszteltté tegye ezt a mesterséget.” (Engels 1963, 245.) A belső elnyomásnak, a nemkívánatos politikai törekvések féken tartásának a fő szervévé a rendőrség a polgári forradalmak és a restauráció korában vált. Az általános hadkötelezettségen nyugvó, az állampolgárok egészét átfogó hadseregnek belső elnyomó feladatokra való fölhasználása problémákat okozott, szükségessé vált a sajátos kiválasztási szempontokon (politikai megbízhatóság) nyugvó különálló rendőri-karhatalmi erők létrehozása. A hadsereg és a rendőri karhatalom elválása irányába hatott a haditechnika fejlődése is. Ez természetesen nem szüntette meg teljesen a hadsereg belső elnyomó szerepét, hiszen végső esetben, az állam biztonságát fenyegető súlyos veszély esetén ennek a feladatnak az ellátása végül is a nagyobb létszámú hadseregre hárult, amit a katasztrófa, az anarchia elkerülésére való hivatkozás általában ideológiailag is megkönnyített. A fegyveres szervek alapvető meghatározó jellemzője, hogy azok tevékenységében fejeződik ki a modern állam egyik meghatározó sajátossága, a fizikai erőszak legitim alkalmazásának a monopóliuma. A fegyveres szervek sajátos feladata tehát az, hogy fizikai erőszak alkalmazásával vagy az azzal való közvetlen – személyhez szóló és azonnali – fenyegetéssel fölszámolják az adott rend, az állam és jogrend elleni külső és belső támadásokat, akár szervezetten, akár egyedileg, elszigetelten követik el azokat. A fizikai erőszak alkalmazása azonban az állam végső eszköze, annak alkalmazása csak akkor célszerű, ha az állam- és jogrend fönntartása más eszközökkel nem biztosítható. (Ez természetesen mérlegelést igényel, és ennek a mérlegelésnek igen különböző eseteit ismerjük a történelemből: voltak kormányok, amelyek a legkisebb ellenszegülés esetén lövettek vagy akasztattak. Ennek a kérdésnek, az ún. állami terror kérdésének a vizsgálata nem tartozik a Jogi alaptan mint alapozó tárgy feladatai közé.) A fizikai erőszak alkalmazásának korlátait jól jelzi Talleyrand mondása: „A szuronyokkal sok mindent meg lehet csinálni, csak rájuk ülni nem lehet.” Ez azt jelenti, hogy a mindenkori kormány számára is az a célszerű, hogy az állami erőszakot csak indokolt esetben alkalmazzák. Ezért állami feladattá vált a közvetlen erőszak-alkalmazás eseteinek lehetőség szerinti megelőzése. Ez a társadalompolitikai eszközök mellett a fegyveres rendvédelmi szervek információgyűjtését és sajátos közigazgatási tevékenységét tette szükségessé. Az állami erőszak alkalmazásának, eszközeinek és formáinak, valamint az előbbiekben jelzett megelőző tevékenységnek a célszerűsége tekintetében először is a külső és belső támadások között kell különbséget tenni, az utóbbiakon belül pedig két szempont alapján. Az egyik szempont az, hogy a támadás, illetve fenyegetés az állam- és jogrend egésze vagy csak egyes intézkedések és jogi normák ellen irányul. Ez utóbbiak közé olyan, egyébként igen különböző cselekmények tartoznak, mint az útelzárás (blokád), a tüntetés, az adócsalás vagy a lopás. Lényegében ezt a különbséget fejezi ki az államvédelem és a közrendvédelem megkülönböztetése. Jogállamban az államellenes és a kormányellenes cselekmények szigorú elválasztása miatt az államvédelmi (állambiztonsági, alkotmányvédelmi) tevékenység lényegesen szűkebb, a közrendvédelmi tágabb. A másik itt mérlegelendő szempont a támadás, illetve fenyegetés intenzitása, tömeges vagy egyedi jellege. A fegyveres szervek alaptevékenysége kezdetben az ezeket a feladatokat közvetlenül ellátó katonai-karhatalmirendőri tevékenység, a fizikai erőszak alkalmazása vagy annak közvetlen kilátásba helyezése volt. Ez a fejlődés során két további alaptevékenységgel egészült ki, az információgyűjtéssel és a rendészettel. Magának a fegyveres (katonai vagy karhatalmi) tevékenységnek az ésszerű ellátása is csak széles körű informáltság alapján lehetett eredményes. Ezért a fegyveres szervek rendszerén belül (egyes országokban a hagyományos katonai és rendőri szervek keretében, más országokban azok mellett) a fegyveres szervek újabb bizalmi vagy titkos információgyűjtő tevékenységet ellátó fajtái jöttek létre (felderítés, nyomozás, hírszerzés, elhárítás szervei). A fegyveres szervek eredményes működése sajátos igazgatási feladatok ellátását is igényelte, ezért a fegyveres szervek rendszerén belül igazgatási tevékenységet végző részlegek jöttek létre, amelyek a fegyveres szervek 121 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


belső igazgatásán (például gazdálkodás, tárgyi feltételek biztosítása) túlmenően az állampolgárokat is érintő végrehajtó-rendelkező tevékenységet, más szóval honvédelmi és rendészeti államigazgatási tevékenységet is magukra vállaltak (például Magyarországon korábban szolgálathalasztás engedélyezése, napjainkban hadkötelesek nyilvántartása, sajátos esetekben építési engedélyezési eljárásban szakhatóságként való közreműködés, illetőleg idegenrendészet, menekültügyi igazgatás, tüntetések, fölvonulások engedélyezése vagy tiltása). A fegyveres szervek tevékenységében tehát összefonódik a szó tulajdonképpeni értelmében vett fegyveres tevékenység és a meghatározott irányú közigazgatási, azaz rendészeti tevékenység, sőt demokratikus jogállami körülmények és konszolidált társadalmi viszonyok között mennyiségileg ez utóbbi válik jelentősebbé. Márpedig a honvédelmi és a rendészeti igazgatás – mind e tevékenység sajátos munkamódszereit, mind jogi szabályozottságát tekintve – a közigazgatás egyéb ágaival lényegében azonos vonásokkal jellemezhető, ezért azok a fölfogások, amelyek az állami szervek különböző típusait pusztán a jogi szabályozás alapján különböztetik meg, a fegyveres szerveket nem tekintik külön szervtípusnak, hanem azokat a közigazgatási szervek körében tárgyalják. Rendészetnek nevezzük azt az állami tevékenységet, amelyik tiltó, kötelező és korlátozó cselekmények (ún. jogi aktusok) útján a közrend fönntartására irányul. Tág értelemben vett rendészeti tevékenységet a közigazgatás szinte minden területén kifejtenek, ilyen például az építésrendészet vagy a közegészségügyi (járványügyi) rendészet; szűkebb értelemben a rendészet kifejezést a rendőrség ilyen jellegű tevékenységére használjuk. A fegyveres szervek fejlődésére tehát egyfelől a tevékenységi és szervezeti formák differenciálódása, a jogi szabályozás növekvő jelentősége és az eredeti alaptevékenységnek, a közvetlen kényszeralkalmazásnak a háttérbe szorulása a jellemző. Ebben igen jelentős volt a jogállam kibontakozása. Ennek egyik következménye lett a külső védelmi és nemzetközi katonai együttműködési vagy esetleg támadó feladatokat ellátó fegyveres katonai szerveknek és a belső feladatokat ellátó fegyveres rendvédelmi szerveknek az egyre határozottabb és a jogi szabályozásban is kifejeződő megkülönböztetése. A másik következmény a belső fegyveres rendvédelmi szervek további differenciálódása. Ennek konkrét formája – tehát hogy például a karhatalmat és a politikai rendőrséget a „közönséges” rendőrségen belül vagy attól elkülönítve szervezik-e meg – államonként eltérő. Államelméleti értelemben a fegyveres rendvédelmi szervek – államszervezeten belüli elhelyezésüktől és a tételes jogi elnevezéstől függetlenül – az állami szervek egyik alapvető típusát képezik. Más állami szervektől elhatárolja őket a legitim erőszak-alkalmazás lehetősége, tagjaik végső esetben fegyverhasználatra is jogosultak. Ezen belül azonban az egyes szervek esetében eltérő lehet a kifejezett fegyveres katonai vagy karhatalmi tevékenység és a pusztán eseti fegyverhasználattal járó rendvédelmi tevékenység aránya. Alaptevékenységüknek három fajtája van: a fegyveres-karhatalmi (ennek egyik, napjainkban sajnos aktuális formája a terrorelhárítás), a rendészeti és az információgyűjtési tevékenység. Ez a három tevékenység a fegyveres rendvédelmi szervek esetében funkcionálisan szorosan összekapcsolódik, közvetlenül az ország védelmét és az alkotmányos rend megőrzését, ezen belül a fegyveres tevékenység célszerű megszervezését és fölhasználását szolgálja (eltérően például a tág értelemben vett rendészet más területeitől vagy a statisztikai információgyűjtéstől). Mint minden állami szerv, a fegyveres rendvédelmi szervek is ellátnak további kisegítő tevékenységeket. Ilyen a belső igazgatás, a gazdálkodás és az ügyvitel. A fegyveres rendvédelmi szervek szervezeti fölépítésére – vázolt sajátos történelmük miatt is – a közvetlen és föltétlen alá-fölé rendeltség jellemző, nem vagy csak részlegesen érvényesül az alsóbb szervek hatáskörének a védettsége, a hatáskörelvonás tilalma és parancs esetében a szolgálati út betartásának a kötelezettsége. Ez a sajátosság az említett három alaptevékenység esetében különböző mértékben és módon jelenik meg. A fegyveres rendvédelmi szervek alaptevékenysége más állami tevékenységekhez képest jogilag kevésbé szabályozott. A jogállam kiépülésével ugyan a helyzet ebben a tekintetben jelentősen megváltozott, de a kisebb mértékű jogi szabályozás továbbra is jellemző. A szervezeti fölépítés jogi szabályozására mindig szükség van, de csak a demokratikus jogállamra jellemző a karhatalmi-rendőri tevékenység magas szintű jogszabályokban történő korlátozása, a jogi garanciák rendszerének a kiépítése. Mivel azonban ez a tevékenység jellegénél fogva a körülményekhez igazodó, széles körű mérlegelésen alapuló döntéseket igényel, egyes területei részletekbe menően jogilag nem szabályozottak, bár a belső szabályzatok tartalmaznak bizonyos szabályozást (például harcászati szabályzat, őrszolgálati szabályzat). A „laza” jogi szabályozásra az jellemző, hogy a jogszabályok a feladatokat rögzítik, a hatásköröket viszont nem, vagy csak túl általánosan, illetőleg a részletesebb szabályozást a nem nyilvános belső utasítások tartalmazzák. Ezt a szabályozási módszert a jogállam sem nélkülözheti, ott azonban azt csak korlátozottan, sajátos esetekre alkalmazzák. Tekintélyuralmi rendszerekre és ún. puha diktatúrákra az jellemző, hogy ez a „laza” szabályozás az általános, a „kemény” diktatúrák pedig ezen a területen rendszerint mindenféle jogi szabályozást mellőznek. A „laza” jogi szabályozásra jó példa volt a rendőrségről szóló 39/1974. (XI. 1.) MT rendelet.



Tanulságos ebből a szempontból az elmúlt évtizedek magyar jogi szabályozásának az áttekintése. Itt most csak a legfontosabb megállapításokra szorítkozunk. A rendszerváltás előtt az alkotmány a fegyveres és rendvédelmi szervekre vonatkozó rendelkezést nem tartalmazott. A rendőrségről szóló és 1994-ig hatályos 39/1974. (XI. 1.) MT rendelet 2. §-a a rendőrséget mint fegyveres testületet határozta meg. A fegyveres és rendvédelmi szervekre vonatkozó szabályozást az Alkotmányba az 1989:XXXI. tv. 26. §-a iktatta be VIII. fejezetként „A fegyveres erők és a rendőrség” címmel. Ez a szabályozás a fegyveres erőket és a rendőrséget elválasztotta: a fegyveres erők közé a honvédséget és a határőrséget sorolta be, a rendvédelmi szerv kifejezést nem használta és a rendőrségen túl más rendvédelmi jellegű szervet nem említett. Ennek az alkotmányos rendezésnek az alapján több lépésben megtörtént a politikai változásoknak (NATO-hoz és Európai Unihoz való csatlakozás) és a jogállami követelményeknek megfelelő szabályozás, az azonban terminológiájában következetlen, sőt helyenként ellentmondásos volt, ami a jelenleg (2011. július) hatályos szabályozásban is kifejeződik. A 2011. április 25-én elfogadott és 2012. január 1-jén hatályba lépő Magyarország Alaptörvénye 45. cikke szerint Magyarország fegyveres ereje a Magyar Honvédség. Az Alaptörvény a fegyveres és rendvédelmi szervek közül a rendőrséget és a nemzetbiztonsági szolgálatokat nevesíti még, de nem minősíti őket sem fegyveres, sem rendvédelmi szervként. Az Alaptörvény indokolása az előbbiekben kifejtettekkel összhangban rögzíti, hogy „az Alaptörvény nem szakít azzal a hagyománnyal, hogy a Magyar Honvédséget és a rendvédelmi funkciókkal rendelkező főbb szerveket egy szerkezeti egységben szabályozza. A honvédelem és a rendvédelem közötti számos funkcióbeli egyezés mellett ugyanakkor ki kell fejeznie e két funkció közötti tartalmi és szervezetbeli különbségeket.” Befejezésül meg kell jegyeznünk, hogy az előbbiekben kifejtettek alapján az állami szervek itt ábrázolt típusára a „fegyveres rendvédelmi szervek” elnevezést tartjuk a leginkább célszerűnek. A csak fegyveres vagy csak rendvédelmi szervként való megjelölés nem juttatja kellőképpen kifejezésre ezen szervek tevékenységének összetettségét. Hasonló megfontolásokból nem tartjuk célszerűnek a „rendészeti szervek” elnevezést sem, bármennyire is nemes célkitűzésből, a jogállami követelmények következetes érvényre juttatásának igényéből is fakad ez a terminológia. A terminológiai eltérések mögött meghúzódó elméleti kérdéseket a jog- és állambölcseletben tárgyaljuk. 2. A közigazgatási szervek, az adminisztratív-végrehajtó apparátus is kezdettől fogva nélkülözhetetlen volt a kialakuló állam számára, mindenekelőtt az államapparátus anyagi alapjainak a biztosítása és az állam gazdasági funkciói következtében. Ezért a közigazgatási szervek csíráját az adóztatás szervei képezték, azokat látták el a szükségessé vált újabb feladatokkal, majd az ezekre az újabb feladatokra szakosodó hivatalnokok önálló szervekként differenciálódtak. Az adminisztratív-végrehajtó apparátus fejlődését a napjainkig tartó nagyfokú belső differenciálódás jellemzi. Ezt a folyamatot azonban a prekapitalista társadalmakban az egyenlőtlen fejlődés jellemezte: az ázsiai termelési mód alapján létrejött birodalmakban és a Római Birodalomban differenciált és nagy létszámú igazgatási apparátus alakult ki, míg az antik poliszokban és (az abszolút monarchia előtti) feudális államokban a kis létszámú és kevéssé differenciált igazgatási apparátus működött. A prekapitalista adminisztratív apparátusok jellemzője, hogy azok tagjai általában nem az államnak mint olyannak, hanem uruknak (az uralkodónak vagy a hűbérúrnak) tartoztak engedelmességgel, hozzájuk gyakran személyes függés (rabszolgaság, hűbéri viszony) is fűzte őket. Az abszolút monarchiákkal jöttek létre az átfogó adminisztratív apparátusok és szűnt meg személyhez kötöttségük, kialakult a közigazgatás modern formája, a bürokratikus közigazgatás. Ennek jellemző vonásait Max Weber nyomán abban foglalhatjuk össze, hogy az itt tevékenykedő hivatalnokok – személyükben szabadok, csak dologi természetű hivatali kötelességnek engedelmeskednek; – rögzített hivatali hierarchiában helyezkednek el; – rögzített hivatali hatáskörrel rendelkeznek; – szabad megállapodás (szerződés vagy kinevezés és annak elfogadása), tehát (elvileg) szabad kiválasztás alapján alkalmazzák őket; – szakképzettség – tipikus esetben vizsgával megszerzett és oklevéllel hitelesített szakképzettség – alapján alkalmazzák őket; – ellenszolgáltatásként rögzített fizetést kapnak pénzben;



– hivatali teendőik ellátása egyedüli vagy főfoglalkozásuk; – az „igazgatási eszközöktől tökéletesen mentesen” és hivatali állásuk tulajdonbavétele nélkül működnek; – szigorú, egységes hivatali fegyelemnek és ellenőrzésnek vannak alávetve; – eljárásuk alapjául jogszabályok és technikai normák szolgálnak. A modern közigazgatási szervek sajátos feladatai rendkívül sokrétűek, szerteágazóak, azok általános vonásai az állami-képviseleti és az önkormányzati szervek határozatainak általános rendelkezések és egyedi döntések által történő végrehajtásában, a társadalom élete szempontjából fontos szükségletek kielégítésének, illetőleg feladatok megoldásának a szervezésében foglalhatóak össze. A közigazgatási szervek tevékenységét ezért röviden és igen általánosan szervező-végrehajtó-rendelkező tevékenységként jellemezhetjük. A közigazgatási szervek tevékenységének sajátos formái maguk is többfélék. A közigazgatási szervek az állami-képviseleti szervek döntéseinek a végrehajtása során másokra kötelező általános rendelkezéseket hoznak (például megállapítják a közlekedés rendjét és szabályait); feladataik ellátása érdekében az ún. hatósági jogalkalmazás körében más szervekre és az állampolgárokra kötelező egyedi döntéseket hozhatnak (például adó kivetése, telek kisajátítása, építési engedély megadása); az ún. vállalat- és intézményirányítás körében – a gazdasági berendezkedés adott formájától függő mértékben és módon, figyelembe véve a vállalatok önállóságát és az intézmények belső autonómiáját – a csak nekik alárendelt szervekre kötelező határozatok és utasítások révén irányítják a vállalatok és az intézetek munkáját (megszabhatják fő feladataikat, kinevezik vezetőiket, esetenként utasítják őket stb.); továbbá irányítják az alájuk rendelt közigazgatási szervek munkáját. Ezek mellett jelentős szerepet játszanak az állami képviseleti szervek és a kormányok döntéseinek az előkészítésében, elsősorban jogszabálytervezetek előkészítése útján. A közigazgatási szervek tevékenységének módszerei is összetettek. Feladataik ellátása során többnyire jogalkalmazást végeznek. Tevékenységük azonban nem kizárólag jogalkalmazás (eltérően például a bíróságoktól), hanem a jogszabályok keretei között a célszerűségi szempontokra tekintettel lévő szervezőtevékenységet, valamint jogalkotó tevékenységet is ellátnak. A közigazgatási szerveken belül még lényeges az általános hatáskörű szervek és a szakigazgatási szervek megkülönböztetése. Szervezetileg a közigazgatási szervek lehetnek mind testületi, mind pedig egyedi szervek (amikor egy személy, például a miniszter a döntésre jogosult szerv). A közigazgatási szervek szervezeti fölépítése és eljárása jogilag részletesen szabályozott. E jogi szabályozás alapvető fogalmai közé tartoznak a hatáskör és az illetékesség kategóriái. (Ezek természetesen minden más állami szerv tevékenysége szempontjából is alapvető fogalmak.) A jogállami közigazgatás jellemzője a törvényi fölhatalmazás elve, vagyis hogy nem a „minden szabad, amit a törvény nem tilt” elve az érvényes, hanem hogy a közigazgatási szerv csak azt teheti meg, amire közvetlenül vagy közvetve törvényi fölhatalmazása van. A hatáskör kifejezésének két jelentése van. Anyagi jogi értelemben a feladatkör ellátásra szolgáló jogi eszközökre (például engedélyezési jog, bírságolási jog stb.) vonatkozik, vagyis arra a kérdésre ad választ, hogy az adott állami szervnek feladatai ellátása érdekében milyen jogi eszközök állnak a rendelkezésére, vagyis milyen alanyi jogai (jogosultságai) és kötelességei vannak. A hatáskör alaki jogi értelemben – ami elsősorban az eljárás során válik jelentőssé – az állami szervek közötti munkamegosztást fejezi ki, azt, hogy az adott feladat ellátását szolgáló jogosultságok és az azokhoz kapcsolódó kötelességek az állam melyik szervét illetik, illetőleg terhelik. A „melyik szerv” kérdésnek is két egymásba kapcsolódó vonatkozása van: – milyen típusú állami szervnek kell az adott feladatot ellátnia (például bíróságnak vagy közigazgatási szervnek, illetve ez utóbbiakon belül például az igazgatási vagy a műszaki osztálynak); – a meghatározott típusú állami szervek közül milyen szintű szervnek kell az adott feladatot ellátnia, tehát például a helyi vagy a megyei bíróságnak kell az ügyet elbírálnia. Az anyagi jogi értelemben vett hatáskör tehát a szervnek, a hatóságnak biztosít jogi eszközöket, kevésbé szabatosan, de talán szemléletesebben kifejezve, a szervhez kapcsol bizonyos ügyeket; az alaki értelemben vett hatáskör pedig az ügyeket osztja el az állami szervek között. Az első a hatóságnak mondja meg, hogy mit tehet 124 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


vagy kell tennie, az alaki hatáskör pedig az ügyfélnek mondja meg, hogy milyen szervhez forduljon. Ebből a megfogalmazásból nyilvánvaló, hogy az anyagi és az alaki jogi értelemben vett hatáskör szorosan összetartozik, azok kölcsönösen föltételezik egymást: csak annak a hatóságnak lehet az ügyeket „kiosztani”, amelyiknek van anyagi jogi hatásköre az ügy elbírálására, és csak az a hatóság képes gyakorolni anyagi jogi hatáskörét, amelyiknek alaki jogi értelemben is van hatásköre. A hatáskör mint jogi fogalom egyszerre tartalmaz jogosultságot fölhatalmazás formájában és kötelezettséget a fölhatalmazás korlátozottsága vonatkozásában, a hatásköri túllépés tilalma formájában. A feladat, illetőleg feladatmeghatározás kötelezettséget jelent, a hatáskör pedig jogosultságok és az azokhoz kapcsolódó kötelezettségek összességét jelenti. A feladatmeghatározás és a hatáskör kifejezetten jogi vonatkozásait a tankönyv VII. fejezetében, a jogi normák fajtái kapcsán tárgyaljuk. Az illetékesség fogalma szintén az állami szervek közötti munkamegosztást fejezi ki, mégpedig az azonos típusú és szintű szervek közötti munkamegosztást, vagyis arra a kérdésre ad választ, hogy a meghatározott szintű és típusú állami szervek (például a helyi bíróságok) közül konkrétan, területileg is meghatározottan melyiknek kell az adott feladatot ellátnia, egy adott ügyet eldöntenie (például a kecskeméti vagy a kiskőrösi bíróságnak). Ha két állami szerv valamely konkrét ügy kapcsán eltérően ítéli meg hatáskörét vagy illetékességét, hatásköri, illetőleg illetékességi összeütközésről beszélünk. Ha két vagy esetleg több állami szerv is magának igényli az eljárást, pozitív, ha pedig egyik szerv sem akar eljárni hatáskörének vagy illetékességének hiányára hivatkozva, negatív hatásköri, illetőleg illetékességi összeütközésről van szó. Az alaki jogi értelemben vett hatáskörhöz és az illetékességhez hasonló jellegű fogalom a joghatóság. Szintén arra a kérdésre ad választ, hogy valamely állami szerv eljárhat-e és el kell-e járnia valamely ügyben, azonban ebben az esetben a kérdés nem az államszervezeten belül vetődik föl, hanem a magyar állam szervei és más állam szervei vagy nemzetközi szervezetek vonatkozásában. Ha valamely – értelemszerűen legalább részben külföldi vonatkozású – ügyben a magyar állam szervei eljárhatnak, akkor a magyar állam joghatóságáról, ellenkező esetben annak hiányáról beszélünk. A közigazgatási szervek feladatainak és tevékenységének a sokrétűsége azt eredményezte, hogy a közigazgatási szervek különböző fajtái jöttek lére. A leglényegesebb az államigazgatási szerveknek és az önkormányzati igazgatás szerveinek a megkülönböztetése, aminek a kapcsán célszerű egy rövid terminológiai kitérőt tennünk. 1949 előtt a magyar jogi nyelv államigazgatásnak a központi és az azoknak alárendelt állami szervek igazgatási tevékenységét nevezte, amelyik az önkormányzatok igazgatási tevékenységével együtt alkotta a közigazgatást. 1949 után a közigazgatás kifejezést mint pontatlant elutasították, mondván, hogy közérdekű igazgatást, azaz közigazgatást nem csak állami szervek végeznek. Ezért kizárólag az államigazgatás kifejezést használták. A későbbiekben ismét polgárjogot nyert a közigazgatás kifejezés is, de mint az államigazgatás szinonimája. A rendszerváltást és az önkormányzati rendszer bevezetését követően ismét általánossá vált a korábbi terminológia. Ennek megfelelően ma a közigazgatásnak két területét különböztetjük meg, a szűkebb értelemben vett államigazgatást és az önkormányzati igazgatást, és ennek megfelelően teszünk különbséget az államigazgatási szervek és az önkormányzati igazgatás szervei között. A terminológiai megkülönböztetés azonban nem feledtetheti el, hogy alapjában véve azonos jellegű tevékenységről van szó, és hogy az önkormányzatok is állami szervek, igazgatási tevékenységük a szó tulajdonképpeni jelentését tekintve államigazgatás. Látnunk kell továbbá, hogy amikor a közigazgatáson belül megkülönböztetjük az önkormányzati igazgatást és az államigazgatást, akkor az „állam” kifejezést az általánosan használt jelentéstől eltérő, szűkebb értelemben használjuk. Az államigazgatási szervezetrendszer sajátossága, hogy az annak csúcsán álló állami szerv (államfő, kormány) tevékenysége nem korlátozódik az államigazgatási feladatokra, hanem döntő mértékben befolyásolja az egész állami politika irányát, vagyis kormányzati tevékenységet is végez. Az államigazgatási szervezetrendszer további általános jellemzője, hogy az ide tartozó szervek túlnyomó többsége a kormány irányítása alatt áll. Ugyanakkor a legtöbb alkotmányos demokráciában vannak a kormánytól többé-kevésbé független ún. autonóm államigazgatási szervek is. Ilyen például Magyarországon jelenleg a Nemzeti Média és Hírközlési Hatóság. Valamennyi államigazgatási szervről elmondható, hogy fölépítésük általában centralizáltabb, mint az állami képviseleti, illetőleg a bírósági szerveké, ugyanakkor nem olyan centralizáltak, mint az ügyészi vagy a fegyveres szervek. A közigazgatási szerveket ugyanis a szolgálati út betartásának a kötelezettsége és a hatáskörelvonás tilalma jellemzi, vagyis a fölöttes államigazgatási szerv az alárendelt szerv önálló döntési jogosultságát nem vonhatja el. Magyarország Alaptörvénye bevezette az önálló szabályozó szervek fogalmát és ezzel az államigazgatási szervek sajátos, a magyar közigazgatásban eddig ismeretlen fajtáját hozta létre. 125 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


3. A bíráskodás (törvénykezés) feladatait is kezdettől fogva el kellett látnia a kialakuló államnak. El kellett dönteni az adott társadalmon belüli jogi jelentőségű vitákat, ami azonban nem járt együtt azonnal a bíráskodás szerveinek az elkülönülésével, az ítélkezést kezdetben az uralkodók vagy más, a törzsi-nemzetségi társadalomtól „örökölt” vezető tisztségviselők, gyakran papok végezték. Ezt követően azonban a bíróságok fokozatosan elkülönültek a többi állami szervtől, ami az igazságszolgáltatásnak mindinkább jogivá válásával járt. Előbb a fórumrendszer, majd az eljárás, végül az anyagi jog szabályozására került sor, így az igazságszolgáltatás jogalkalmazássá vált. Ez az abszolút monarchiák időszakára kiteljesedő folyamat az igazságszolgáltatás egységesedését, zömében állami (királyi) monopóliummá válását eredményezte. A további fejlődés a bíróságok differenciálódását és az igazságszolgáltatás szervezetének bonyolultabbá válását hozta magával. Elkülönült a polgári és büntető-, ezen belül a katonai és a civil bíráskodás, kialakult a bíróságok hierarchiája. A polgári fejlődés során további sajátos bíróságok jöttek létre, mint az alkotmánybíróságok, közigazgatási bíróságok, munkaügyi bíróságok és a gazdasági bíróságok. A bíróságok mint az igazságszolgáltatás szervei mellett azok tevékenységéhez közvetlenül kapcsolódó sajátos szervek jöttek létre: az ügyészség, a vizsgálóbírói intézmény és a büntetés-végrehajtás a büntetőbíróságok mellett; a telekkönyv, a közjegyző és a bírósági végrehajtás a polgári bíróságok mellett. A bíróságok tevékenységéhez kapcsolódóan alakult ki az ügyvédi kar. Ennek következtében a szakirodalomban kialakult az igazságszolgáltatás szűkebb és tágabb fogalma. Szűkebb értelemben az igazságszolgáltatás a bíróságokkal azonos (nem értve ide a külön alkotmánybíróságokat), tágabb értelemben véve magában foglalja az előbb fölsorolt, a bíróságok tevékenységéhez kapcsolódó szerveket. Ezek köre államonként különböző. A modern bíróságok sajátos feladata legáltalánosabban megfogalmazva az igazságszolgáltatás gyakorlása, vagyis a súlyosabb jogsértések elkövetőinek a felelősségre vonása, valamint a természetes és jogi személyek közötti jogviták eldöntése és ezáltal a jog előírásainak érvényre juttatása. Sajátos hatáskörük a feladatukat képező ügyek kötelező és államilag végrehajtható határozattal, rendszerint ítélettel történő eldöntése (jogosultságelem) a jogszabályok keretei között (kötelezettségelem). Ennek a feladatnak az ellátása és a hatáskörök gyakorlása a következő tevékenységekben nyilvánul meg: – a bíróságok azokban az ügyekben, ahol valamilyen társadalmi konfliktus (akár magánszemélyek vagy szervezetek egymás közötti, akár az állammal szembeni konfliktusa) jogvita formáját ölti (például bűnös-e a vádlott, kinek jár az örökség); – tárgyaláson az ügyfélként egyenjogú felek (felperes és alperes, vádló, vádlott és védő stb.) közreműködésével föltárják az ügy, a jogvita alapjául szolgáló tényállást; – a jog szabályait alkalmazva az adott egyedi ügyben kötelező és államilag kikényszeríthető határozatot hoznak, eldöntik a jogvitát és megállapítják a jogkövetkezményeket; – felülbírálják az alacsonyabb szintű bíróságok döntéseit, hogy megfelelnek-e a jogszabályok előírásainak és ily módon olyan jogerős ítéletet hoznak, amelynek rendelkezései kötelezőek az érdekelt személyekre és az állami szervekre. A bíróságok szervezeti fölépítésének alapvető elve a bírói függetlenség: a bírói szerveket ítélkező tevékenységük során a döntés tartalmára vonatkozóan senki, még a felettes bíróságok sem utasíthatják, az ítélkező tevékenység során a bírák csak a jogszabályoknak vannak alávetve. A bírói tevékenység ezen alapvető jellemző vonása következtében az állami szervek közül általában a bíróságok élvezik a legnagyobb bizalmat, ami más garanciális szempontokkal együtt a bíróságok tevékenységének a kiterjesztését eredményezte további, elsősorban a tények, adatok hitelességével összefüggő kérdésekre (például cégbíróság). A bírói szervezeten belül az alá-fölé rendeltséget a fellebbezési fórumok felülbírálati joga és a legfelső bíróságok elvi irányító szerepe biztosítja. A bírósági tevékenységnek az államszervezet egészébe való harmonikus beilleszkedését a jogalkotáson túl az állami politika egyik sajátos területe, a jogalkalmazási jogpolitika is elősegíti. Az alkotmánybíróságok sajátos, atipikus bíróságok, mivel elsődleges feladatuk nem egyedi ügyek elbírálása, hanem az ún. normakontroll: annak vizsgálata, hogy a jogszabályok összhangban vannak-e az alkotmánnyal. Sajátos hatáskörük az alkotmányellenesnek minősített jogszabályok megsemmisítése, érvénytelenné nyilvánítása. Az alkotmányos berendezkedés kérdése, hogy ezt a normakontrollt az állam legfelső bírósága látja el (ez a helyzet az USA-ban), vagy külön alkotmánybíróságot hoznak létre, mint az az európai államokra általában jellemző. Külön alkotmánybíróság esetén szintén az alkotmányos szabályozás függvénye, hogy annak



hatásköre egyedi ügyekre (például alkotmányjogi panasz, legfontosabb állami tisztviselők felelősségre vonása) menynyiben terjed ki. 4. Törvényességi felügyeleti-ellenőrző szerveknek nevezhetjük az állami szervek egyik elkülönülőben lévő csoportját, amelynek elfogadott elnevezése még nem kristályosodott ki a szakirodalomban. Az állami szerveknek ebbe a típusába az ügyészség és a hozzá hasonló szervek tartoznak. Feladatuk, hogy a hierarchikus ellenőrzés keretein kívül valódi vagy föltételezett jogsértés vagy más jelentős visszásság esetén mozgásba hozzák a jogsértés elbírálására hivatott szerveket, többnyire a fölöttes szervet vagy a bíróságot. Alapvető tevékenységmódjuk a vizsgálat és az eljáráskezdeményezés. Jellemző vonásuk még, hogy az ügy végső eldöntése nem tartozik hatáskörükbe. Az ügyészi szervek az állami szervek differenciálódásának viszonylag késői fokán jelentek meg, kezdetben mint a büntetőbíráskodáshoz kapcsolódó sajátos igazgatási szervek, amelyek azután külön szervtípussá alakultak. Sajátos feladatuk, hogy biztosítsák a törvényesség érvényesülését és ennek érdekében felügyeletet gyakoroljanak a társadalom életének minden olyan területén, ahol az emberek vagy a különböző szervezetek (más szóval: természetes és jogi személyek) követendő magatartását a jogszabályok előírják. Az ügyészi szervek tevékenységük során – ritka kivételtől eltekintve – nem hoznak ügydöntő határozatokat, hanem ellenőrzik a jogszabályok megtartását, és ha jogellenes magatartást fednek föl, a jogszabálysértés tényének és a jogkövetkezményeknek a megállapítására följogosított állami szerv figyelmét fölhívják arra, vagyis az érdemi döntésre hatáskörrel rendelkező illetékes állami szervnél eljárást kezdeményeznek, és meghatározott esetekben maguk is részt vesznek az eljárásban, képviselve a közérdeket. Meg kívánjuk jegyezni, hogy a magyar tételes jogi terminológia az ügyészség törvényességi felügyeleti tevékenységét az előbb kifejtetteknél szűkebben értelmezi, elválasztva azt az ügyész bírósági eljárásban való részvételétől és bűnüldözési feladataitól. Ezt az eljárásjogi szempontú megkülönböztetést az indokolja, hogy ezeken a területeken lényegesen különbözőek az ügyészek feladatai és hatáskörei. Államelméleti értelemben azonban a bűnüldözés is törvényességi felügyeleti tevékenység: jogsértés esetén kerül rá sor, és a végső döntést más szerv, nevezetesen a bíróság hozza meg. Az ügyészi szervezetnek két modellje alakult ki: az egyik esetben a kormánynak, azon belül is általában az igazságügy-miniszternek alárendelten végzi tevékenységét; a másik esetben a kormánytól függetlenül, önálló államszervezeti alrendszerként. Mivel a törvényesség megtartása alapvető központi érdeket fejez ki, az ügyészség szervezeti fölépítése a helyi befolyások minimalizálása érdekében igen erőteljesen centralizált. Az ügyészség helyi szervei más helyi állami szervektől függetlenül működnek, kizárólag az ügyészi szervezet vezetőjének (a legfőbb ügyésznek) vannak alárendelve. Az ügyészi szervezet további jellemző vonása, hogy az alsóbb ügyészi szerveknek – az államigazgatási és a bírói szervektől eltérően – nincs jogilag védett hatásköre. Meg kívánjuk jegyezni, hogy az utóbbi évtizedekben több fejlett demokráciában tapasztalhatóak olyan törekvések, amelyek az eljáró ügyészek önállóságának a növelésére irányulnak. Funkcióját tekintve az ügyészséghez hasonló állami szerv az alapvető jogok országgyűlési biztosa (állampolgári jogok országgyűlési biztosa, ombudsman, parlamenti biztos). A svéd eredetű intézmény alapfeladata az állampolgári jogok védelme, a tapasztalt sérelmek, visszásságok orvoslása és ily módon a közigazgatás törvényességének biztosításában való közreműködés. Az országgyűlési biztos jogsértés esetén kezdeményezi a sérelem orvoslását, végső soron bírósághoz fordulhat, de nem ő maga orvosolja a sérelmet. Tevékenysége ezért hasonlít az ügyész szűkebb értelemben vett törvényességi felügyeleti munkájához. Az országgyűlési biztos lehet általános feladat- és hatáskörű ombudsman, vagy ún. külön biztos (szakombudsman), akinek a feladat- és hatásköre meghatározott alapjogoknak (például a nemzeti-etnikai kisebbségek jogai, információs alapjogok, egészséges környezethez való jog) a védelmére terjed ki. Az említett jogok védelmére a jelenleg (2011. július) hatályos magyar alkotmány szerint külön biztosok működnek. Adott esetben a különösen kiszolgáltatott helyzetben lévő személyek (például jövő nemzedékek, gyermekek, sorkatonai szolgálatukat teljesítők, szabadságvesztés-büntetésüket töltők) jogainak védelmére is indokolt lehet szakombudsman beiktatása. Az új Alaptörvény a szakombudsmani feladatok ellátását az alapvető jogok biztosának a helyetteseire bízza [Alaptörvény 30. cikk (3) bek.]. Az állami szerveknek ebbe a csoportjába tartoznak még a külső pénzügyi ellenőrző szervek, mint például az Állami Számvevőszék.



5. A külkapcsolatok szerveit a sajátos diplomácia tevékenység, az igen szigorú, esetenként még a viselkedés stílusára is kiterjedő centralizáltság és a kismértékű jogi szabályozás különbözteti meg az állami szervek más típusaitól. 6. Az állami képviseleti szervek kialakulása az állami fejlődés viszonylag kései eredménye, az a nagy létszámú és strukturált uralkodó osztályok létrejöttének a következménye. Első megjelenési formáinak a feudalizmusban kialakult rendi képviseleti szerveket tekinthetjük. (Az antik államfejlődés során is kialakultak ugyan képviseleti szervek, ezek funkciója azonban nagymértékben eltért a mai értelemben vett állami képviseleti szervekétől, így nem tekinthetjük azokkal azonos típusú állami szerveknek.) Az állami képviseleti szervek a modern államokban általában, a demokratikus jogállamok esetében pedig mindig a parlamentáris népképviseletek, azokat az állampolgárok lakóhelyük alapján közvetlenül vagy közvetve választják. A parlamentáris népképviselet esetében további kérdés egyrészt a választópolgárok száma (általános vagy erősen cenzusos választójog), másrészt a parlament hatásköre és tényleges politikai súlya. Ebben az itt tárgyalt tág értelemben a dualizmus kori Magyarországon és a Magyar Népköztársaságban is parlamentáris népképviseletek működtek. A parlamentáris képviseleti rendszert nem szabad összetéveszteni a parlamentáris kormányformával. Ez utóbbival részletesebben az államok rendszerezése kapcsán foglalkozunk. A modern államokban további formaként jelent meg a korporatív és a szovjet típusú állami képviselet. A korporatív képviselet esetében a képviselőket szakmai szervezetek delegálják. Az eredeti (a Szovjetunióban 1936-ig működő) szovjeteket az üzemi elv alapján, az egy helyen dolgozó szavazópolgárok választották. Mindhárom képviseleti szisztéma esetében a jogi szabályozás és a politikai realitások jelentősen eltérhetnek egymástól, elsősorban azon az alapon, hogy a szavazópolgárok tényleges választási szabadsága milyen mértékű. Az állami népképviseleti szervek sajátos feladata az, hogy kifejezzék és érvényesítsék a választók érdekeit, az adott társadalmi berendezkedésnek megfelelően biztosítsák az állami szervek fölött a társadalom politikai ellenőrzését és ezen belül az uralkodó osztályok befolyását. A modern állami népképviseleti szervek legfontosabb szervezeti jellemzői röviden abban foglalhatók össze, hogy – mindig testületi szervek; – mindig a lakosság által – többnyire közvetlenül, kivételesen közvetetten – választott szervek; – a különböző szintű képviseleti szervek alá-fölé rendeltsége elsősorban az általuk alkotott jogszabályok hierarchiájában fejeződik ki. Az állami népképviseleti szervek központi és helyi területi képviseleti szervek lehetnek. Ez utóbbiakat a demokratikus jogállamokban rendszerint önkormányzati formában szervezik meg. Tekintettel arra, hogy az önkormányzatokkal külön pontban foglalkozunk, itt most csak a központi állami népképviseletek néhány jellemzőjét tárgyaljuk. A központi állami képviseleti szervek legfontosabb feladata és egyben hatásköre a törvényhozás (ami nem tévesztendő össze a bíráskodást jelentő törvénykezéssel), ezért azokat törvényhozó szerveknek is nevezik. Számos, mindenekelőtt a föderatív felépítésű államban a központi állami képviseleti szerv két (esetleg több) különböző választási rendszer alapján létrehozott testületből, kamarából tevődik össze. A központi állami képviseleti szervek sajátos tevékenységét és munkamódszerét az jellemzi, hogy vita alapján kimunkálják a szükséges politikai kompromisszumokat, ily módon biztosítják az állam kormányozhatóságához szükséges konszenzust és ezen az alapon a legjelentősebb állami kérdésekben döntéseket – az állami szervekre kötelező határozatokat és a lakosságra is kötelező jogszabályokat – hoznak, meghatározzák a legfontosabb központi állami szervek személyi összetételét és törvényhozás és ellenőrzés útján jelentős mértékben befolyásolják azok munkáját. A központi állami képviseleti szervek a demokratikus jogállamok egyik legfontosabb szervét alkotják, mivel sajátos feladatukat, törvényhozási hatáskörüket valamennyi állami szerv vonatkozásában gyakorolják – ennyiben csaknem valamennyi más állami szerv fölött állnak. Kivételt ebben a tekintetben kormányformától függően az alkotmányozó hatalom, az államfő és az Alkotmánybíróság képezhet. Tevékenységük ily módon az államhatalom egységét fejezi ki. A parlamenteknek ez a kiemelkedő jelentősége fogalmazódott meg korábban a korlátlan parlamenti hatalomnak, a parlamenti szuverenitásnak a doktrínájában, amelyet kb. a XX. század közepéig sokan a demokratikus 128 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


berendezkedés alapelvének tekintettek. Ez a doktrína azonban a hatalommegosztás elvének az elfogadásával túlhaladottá vált. 7. A területi önkormányzatok a helyi állami képviseleti szerveknek az állami szervek egységes rendszerén belüli maximális önállósággal jellemezhető változatát képezik. Alárendeltségük csak a jogszabályoknak való alárendeltséget jelent. Feladatuk a helyi közügyek intézése, az ennek érdekében végzett sajátos tevékenység, az e körbe tartozó alapvető döntések meghozatala, a jogszabályalkotás, valamint a helyi közigazgatás ellátása. A különböző szintű önkormányzatok között nincs függési viszony. Nagyfokú önállóságuk és közigazgatási tevékenységük miatt célszerű az önkormányzatok kiemelése az állami képviseleti szervek köréből és önálló szervtípusként történő nevesítésük. Az állami szervek típusaihoz kapcsolódik három további sajátos kérdés, nevezetesen az alkotmányozó hatalom, a kormányzás és az ún. kormányzati szervek, valamint az állam egységét reprezentáló államfői feladatok ellátása. Ezek a tevékenységek a modern állam esetében nélkülözhetetlenek, azonban a feladatokat nem mindig egy külön erre a célra létrehozott állami szerv látja el. A külön alkotmányozó hatalom nélkülözhetetlensége az ún. írott vagy kartális alkotmányok kialakulásának és általánossá válásának a következménye. Az alkotmány kifejezésnek is számos (az itt említetteknél is több) jelentése van. Az egyik jelentése szerint az az állam alapvető állami és jogi rendjét fejezi ki, függetlenül a jogi megfogalmazás formájától. Ebben az értelemben minden államnak van alkotmánya, így például az antik Athénnak és a középkori Magyarországnak is volt. Más esetben az alkotmány kifejezés a már említett írott vagy kartális alkotmányt jelenti, vagyis azt az esetet, amikor az adott állam alapvető állami és jogi rendjét egy különleges dokumentumban, különleges jogszabályban rögzítik, amelyet a későbbiekben csak különleges eljárással lehet kiegészíteni vagy módosítani. Ebben az értelemben az alkotmány az állam alaptörvénye. Az írott alkotmányok az újkori természetjog szerződési elméleteinek a hatására a polgári forradalmak során jöttek létre, először az amerikai angol gyarmatokon. Az írott alkotmányok európai elterjedésére az Egyesült Államok 1789ben hatályba lépett (és kiegészítéseivel még ma is hatályban lévő) alkotmánya gyakorolt igen jelentős hatást. Az írott alkotmány viszont szükségképpen maga után vonja az alkotmányozó hatalom kérdését: ki végezze el az alkotmányozás munkáját, mely szerv fogadja el és a későbbiekben mely szerv változtathatja meg az alkotmányt mint kiemelkedő jelentőségű különálló politikai és jogi dokumentumot. Erre a kérdésre a hatalomkoncentráló államformák esetében egyértelmű a válasz: az állam szuverenitása egyetlen állami szervben – legyen az az abszolút uralkodó, a korlátlan parlament vagy a mindenható vezér – koncentrálódik, és akkor a politikai realitás értelmében mindig, de sokszor formális jogi értelemben is ez a szerv dönt az alkotmányról. Hatalommegosztó államformák esetében nem ez a helyzet. (Az államforma fogalmát az államok rendszerezése kapcsán, jelen fejezet 8. pontjában tárgyaljuk.) A hatalommegosztás elve magában foglalja azt a követelményt is, hogy a központi állami szervek politikai befolyása egymással relatíve egyensúlyban álljon. Ennek az elvnek viszont ellentmond, ha az alkotmányozó hatalmat valamelyik állandóan működő állami szerv gyakorolja. Ebből az is következik, hogy a hatalommegosztó jogállamban az alkotmányozó hatalom közvetlenül nem lehet azonos a törvényhozó hatalommal. Ezért az alkotmányozó hatalom gyakorlásának különböző intézményesített formái alakultak ki, elkerülendő a túlzott hatalomkoncentrációt. A fontosabb változatok, a teljesség igénye nélkül: a) az alkotmányozó hatalmat egyedül a parlament gyakorolja ugyan, de sajátos módon, minősített többséghez kötött döntéssel vagy az újraválasztott parlament megerősítésével; b) több állami szerv együttes döntésével (ez elsősorban szövetségi államokban gyakori megoldás); c) a népszuverenitás elvének következetes érvényesítése külön erre a célra összehívott alkotmányozó gyűlés vagy az alkotmány népszavazással való elfogadása formájában. A probléma részletesebb tárgyalása az államelmélet körébe tartozik. A kormányzásnak mint sajátos állami tevékenységnek az indokoltsága éppen az állami szervek differenciáltságából következik. Szükség van olyan sajátos állami tevékenységre, amelyik megszabja az állami politika fő irányát és ennek megfelelően koordinálja a különböző állami szerveket, biztosítja tevékenységük egységét. A hatalomkoncentrációt kifejező államformák esetében ezt egy domináns állami szerv végzi (például az abszolút uralkodó, az elnök-diktátor, a konvent), a hatalommegosztást kifejező államformák esetében viszont a kormányzást több fontos központi állami szerv, az ún. kormányzati szervek (általában a törvényhozó szerv, az államfő és a legfőbb közigazgatási szerv feladatát is ellátó kormány) együttes tevékenysége valósítja meg. Ezért a kormányzás az általánosságnak ezen a szintjén nem kapcsolható kizárólagosan egyetlen szervtípushoz sem, és a kormányzás ellátására csak azt végző külön állami szervtípus nem jött létre. (Valami hasonlót képeztek viszont kollektív vezetés esetén az uralmon lévő kommunista pártok politikai bizottságai.) Ezért a kormányzás kérdése nem az állami szervek típusaihoz kapcsolódik, hanem részben az alkotmányjog(tudomány), részben pedig az állambölcselet problémája. Az államfőnek mint szervtípusnak a sajátossága az állam egységének a kifejezésre juttatása és az állam hangsúlyozott képviseletével járó reprezentációs és protokolláris feladatok ellátása. Emellett az államfő más 129 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


feladatokat is elláthat. Az adott társadalom politikai rendszerétől és alkotmányától függően az államfő vagy más, jóval jelentősebb állami tevékenységek mellett látja el a tulajdonképpeni államfői feladatokat (például az Egyesült Államok elnöke), vagy tevékenysége a protokolláris feladatokra korlátozódik (például az angol királynő). E két véglet között természetesen számos átmeneti megoldás van. Az államfőről mint sajátos szervtípusról ezért általában keveset lehet mondani; a különböző államfői megoldásokhoz kapcsolódó problémák az alkotmányjog és az államelmélet körébe tartoznak. Az állami szerveknek más, további szempontok szerinti csoportosítása is ismeretes a szakirodalomban. Ezek közül kiemelendő az állami szervek közjogi fölosztása, amelyik különösen az alkotmányjog és a közigazgatási jog tudományában alapvető fontosságú. Ennél a csoportosításnál az államszervezetben elfoglalt hely és az annak megfelelő alá-fölé rendeltség és jogi szabályozottság az elsődleges fölosztási szempont. Ez az osztályozás nagymértékben kapcsolódik az államhatalmi ágak megosztásának elméletéhez, és ennek következtében általánosan elfogadott a törvényhozó, végrehajtó (ezen belül a kormány és a közigazgatási szervek), valamint bírósági szervek megkülönböztetése. A közjogi fölosztás számos ponton megegyezik az államelméleti tipológiával; a különbség az, hogy az államelméleti tipológia esetében a feladat és a tevékenység a meghatározó szempont, a közjogi fölosztás esetén viszont a jogi státus. Ezért például az ügyészség államelméleti besorolása szempontjából közömbös, hogy a kormánynak alárendelten működik-e vagy sem; a közjogi csoportosítás szempontjából viszont nem. Ez a közjogi fölosztás szorosan kapcsolódik az államhatalmi ágak megosztásának elméletéhez, de nem azonos azzal. A hatalmi ágak elválasztása és a hatalommegosztás kérdése elsődlegesen és közvetlenül nem az államszervezet szerkezetére vonatkozik, hanem a szabadságjogok érvényesülésének szervezeti garanciáira. Abból, hogy a hagyományosan meghatározott három hatalmi ágat el kell választani egymástól, még nem következik, hogy más további állami szervek vagy akár államhatalmi ágak ne lehetnének. Mint korábban említettük, az államelméleti-államtudományi értelemben vett – mondhatjuk: a tulajdonképpeni – állami szervek tehát azok, amelyek közhatalmat gyakorolnak, s amelyeknek erre hatáskörük van: nincs állami szerv hatáskör nélkül. A hatáskör gyakorlása viszont föltételezi a döntést, ezért az állami szerv fogalmának lényeges tartalmi eleme a döntés. Ez néhány további megkülönböztetést tesz indokolttá, nevezetesen a hatáskör birtokosának és a kiszolgáló hivatalnak, a reális és formális döntésnek, valamint a többségi döntés, illetve együttes döntés különböző formáinak a megkülönböztetését. Az állami szervek döntései rendszerint nem rögtönözve születnek, hanem egy folyamat során jönnek létre. A döntési folyamatok viszont jelentősen különböznek aszerint, hogy hányan hozzák meg a döntést. Az államelméletben ezen az alapon hagyományosan meg szokás különböztetni az egyszemélyi, kollegiális (például a római consulok) és testületi szerveket. Egyszemélyi állami szerv esetében – ilyen tipikusan és rendszerint a miniszter – egy személy hozza meg a döntést, de annak előkészítésében tervezetekkel, javaslatokkal vagy akár tanulmányokkal több személy is részt vesz. Ezért indokolt magának a döntést hozó szervnek és az előkészítőkisegítő apparátusnak a megkülönböztetése. Az előző példánál maradva: a miniszter az állami szerv, a miniszternek van hatásköre és nem a minisztériumnak, a minisztérium a minisztert segítő, kiszolgáló hivatal. Ezeknek a hivataloknak a legfontosabb feladata a döntés előkészítését jelentő tervezetek és javaslatok elkészítése. A szabatos szóhasználat szerint javaslatról akkor beszélünk, ha a szöveg a döntésre jogosult elé kerül, tervezetről pedig akkor, ha az az apparátuson belül marad. Ennek a megkülönböztetésnek elsősorban a testületi szervek esetében van jelentősége. A hivatali szervek további feladata az ügyvitel ellátása, valamint – különösen a jogalkotó szervek esetében – tudományos alapokon nyugvó tanulmányok, elsősorban hatástanulmányok vagy tervtanulmányok készítése. Ez utóbbi tevékenységet vagy a hivatal belső szervezeti egysége, vagy ún. önálló háttérintézmény, vagy pedig tanácsadó testület látja el. A hivatali szerveknek feladata van, de a szervezeten kívüli viszonyokra vonatkozó hatáskörük nincs. (Ha van, akkor már valódi állami szervek.) A hivatal vezetőjének viszont személyi kérdésekben és más belső ügyekben rendszerint van hatásköre. A hivatali szerveknek ez a megkülönböztetése jogi jellegű, a jogi szabályozásra van tekintettel és nem a tényleges döntési folyamatra. Korábban ezt a különbséget a „hatóság” mint ügydöntő szerv és a „hivatal” mint kiszolgáló szerv szembeállításával próbálták megragadni. Tekintettel azonban arra, hogy a jogszabályok mindkét kifejezést igen sokféle értelemben használják, továbbá a hivatalnak ettől a jelentésétől különbözik a hivatalnak mint sajátos munkaszervezetnek a fogalma, a „hatóság” és „hivatal” ezen szembeállítása ma már inkább csak zavart okozna, ezért nem használatos. (Például az Országgyűlés Hivatala ebben az államelméletiközjogi értelemben is hivatal, a Gazdasági Versenyhivatal viszont nem az.) A döntéshozatal és az előkészítés viszonyát szociológiai oldalról ragadja meg a reális és formális döntés megkülönböztetése. Ebben az esetben arról van szó, hogy a döntés tartalmát nem az a személy vagy testület határozza meg, akinek vagy amelynek arra hatásköre van, hanem vagy az előkészítő apparátus, vagy a testület



valamely kiemelkedő tekintélyű tagja, például a pártfőtitkár vagy a miniszterelnök. A formális és a reális döntés a nagy létszámú testületekben különösen gyakran válik el egymástól. Testületi döntés esetében külön kérdés, hogy mikor érvényes a döntés. Ezt általában jogilag is szabályozni szokták, annak hiánya súlyos problémákat okozhat. Az érvényes döntés föltételeinek több eleme is van, például az érvényesség föltétele lehet, hogy a testületet arra följogosított személy hívja össze, kellő időben hívják össze, a döntés alapjául szolgáló dokumentumokat időben kiküldjék stb. Különösen fontos, hogy hányan hozták meg a döntést. A testületi döntés érvényességéhez az állami szervek esetében rendszerint szótöbbségre van szükség, és csak ritkán egyhangú döntésre. Ez utóbbi az államközi testületek esetében gyakori. A szótöbbséggel hozott döntésnek is többféle változata lehetséges. A javaslat mellett szavazók többségét lehet viszonyítani a testület tagjainak számához vagy a jelenlévő testületi tagok számához. Mivel a többségnek a jelenlévők alapján való számítása visszaélésekre adna lehetőséget, ezért annak meg kell határozni a minimumát. Ezt nevezzük határozatképességnek. A határozatképességet leggyakrabban a tagok felének, több mint felének vagy kétharmadának a jelenlétéhez kötik. A határozatképes létszámot kétféleképpen lehet a döntés érvényességi föltételévé tenni: annak vagy már a testületi ülés kezdetén meg kell lennie, vagy csak a szavazáskor. Utóbbi esetben elő lehet írni azt a minimális létszámot, amelyik a tárgyalás megkezdéséhez szükséges. Ezt nevezik tárgyalóképességnek. A határozatképesség mindkét változata esetében különbséget kell tenni relatív többség, abszolút többség és minősített többség között. Relatív többséget kapott egy javaslat, ha az arra adott szavazatok száma nagyobb, mint bármely más javaslatra leadott szavazatok száma, de nem haladta meg a leadott szavazatok felét. Abszolút többséget kapott egy javaslat, ha az arra adott szavazatok száma nagyobb, mint a leadott szavazatoknak, illetőleg a szavazásra jogosultaknak a fele. Minősített többséget akkor szerez meg egy javaslat, ha az arra adott szavazatok száma eléri a szavazásra jogosultaknak vagy a leadott szavazatoknak az előre meghatározott hányadát. Ezt a hányadot többféleképpen is meg lehet határozni, de annak az 50 százalékot mindenképpen meg kell haladnia. Azt a leggyakrabban kétharmadban szokták meghatározni, de előfordul háromnegyedes, háromötödös vagy négyötödös többség előírása is. Magyarország Alaptörvénye az alkotmányozásra (Alaptörvény elfogadása, módosítása) és az ún. sarkalatos törvényekre ír elő minősített többséget. Eszerint az Alaptörvény elfogadásához vagy az Alaptörvény módosításához valamennyi országgyűlési képviselő kétharmadának szavazata szükséges; a sarkalatos törvény elfogadásához és módosításához pedig a jelen lévő országgyűlési képviselők kétharmadának szavazata szükséges. (A politikai zsargonban az előbbit „nagy kétharmadnak”, az utóbbit „kis kétharmadnak” szokták nevezni.) A minősített többség a másik oldala az ún. blokkoló kisebbség intézménye. Blokkoló kisebbséget az a politikai erő képez, amelyik képes magakadályozni a minősített többség kialakulását és ezáltal az érvényes döntés meghozatalát. A minősített többség meghatározásának az itt bemutatottaknál bonyolultabb változatai is lehetségesek. Az érvényes döntéshez megkövetelt minősített többségnek bonyolult, több szempontot is alapul vevő, itt most nem részletezhető meghatározását tartalmazza az Európai Unió jogrendje. Az állami döntés sajátos változata az együttes döntés. Együttes döntésről akkor beszélünk, ha a döntés tartalmát illetően két (esetleg több) állami szervnek egyet kell értenie ahhoz, hogy érvényes döntés jöjjön létre. Ez gyakran járhat konfliktussal, ezért célszerű az együttes döntés részletes szabályozása. Annak több formája alakult ki, a megjelölésükre szolgáló terminológia nem egységes. A legerősebb jogosítványt biztosító esetben az érintett szerveknek a döntés előtt kell megállapodniuk, hasonlóan a szerződéshez: amíg nincs megegyezés, nincs érvényes döntés. Az „egyetértési jog” kifejezést nézetünk szerint erre az esetre indokolt alkalmazni. Egy másik változat esetében az egyik szerv döntésének az érvényességéhez arra van szükség, hogy azzal utólag egy másik állami szerv is egyetértsen, vagy ami tartalmilag ugyanazt jelenti, ne kifogásolja, hozzájárulását ne tagadja meg. Erre az esetre célszerű az ókori római tribuni plebis jogaiból eredő vétójog kifejezés használata. A vétójog lehet abszolút (ilyen volt az említett római jogi példa) vagy felfüggesztő, amikor az eredeti döntéshozó a vétót valamilyen módon hatálytalaníthatja. Így az Egyesült Államok elnöke a kongresszus által elfogadott törvényeket aláírás helyett visszaküldheti a kongresszusnak, amit viszont a két ház (képviselőház és szenátus) külön-külön kétharmados többséggel hatálytalaníthat, és akkor a törvény érvényes lesz. A magyar köztársasági elnököt is hasonló, de lényegesen gyöngébb felfüggesztő vétójog illeti meg, amelynek a hatálytalanításához elegendő a törvény elfogadásához előírt többség. Az együttes döntés további változata a javaslattételi jog. Ebben az esetben a végleges döntéshozó vagy elfogadja a javaslatot, és akkor érvényes és tartalmában együttes döntés születik, vagy elutasítja, és akkor nincs érvényes döntés. Mind a jelenleg még hatályos Alkotmány, mind az Alaptörvény több állami tisztség tekintetében ilyen javaslattételi jogot biztosít a köztársasági elnök számára. A javaslattételi jog nemcsak személyi kérdésekre, hanem – ritkábban – más állami döntésekre is vonatkozhat. A javaslatot a másik szervnek ebben az esetben is vagy változatlanul el kell fogadnia, vagy azt el kell utasítania, módosításra nincs lehetőség.



Az együttes döntést meg kell különböztetni az egy szerven belüli egyetértés kérdésétől, amit a minősített többség és a blokkoló kisebbség kapcsán tárgyaltunk az előbbiekben. Meg kell továbbá különböztetni az együttes döntést a döntésben való kötelező részvétel eseteitől, mint amit például az eljárás indításának a joga vagy a véleményezési jog fejez ki. Az eljárás kezdeményezésére jogosult (például az ügyész vagy a felperes) cselekménye nélkül nem lehet sem polgári, sem büntetőper, de a döntés tartalma független a kezdeményező indítványától. Hasonló a helyzet a véleményezési jog esetében: a döntéshozónak ki kell kérnie a jogosult véleményét, de teljesen a saját belátása szerint veheti azt figyelembe, akár teljesen mellőzve az abban foglaltakat, vagyis a döntés itt is teljesen független lehet a véleménytől. Itt jegyezzük meg, hogy időnként a publicisztikában és a szakirodalomban is fölvetődik annak igénye, hogy az állam szervek döntéshozatalába (jobban) vonjanak be nem állami, társadalmi szerveket is. A kérdés részleteit a jog- és állambölcseletben tárgyaljuk, itt csak annyit jegyzünk meg, hogy a pluralista demokrácia viszonyai között a nem állami szervek egyetértési vagy vétójoga elvileg aggályos, véleményezési joguk viszont csak célszerűségi kérdés. Az állami döntések közül jogi szempontból a jogalkotói és a jogalkalmazói döntések a legfontosabbak. Ezek sajátosságait a jogalkotás és a jogalkalmazás kapcsán tárgyaljuk. Az államelméletben és a közjogban elterjedt további fölosztások közül a döntéshozó és a döntést végrehajtó, valamint a rendes (közönséges) és a rendkívüli (különleges) állami szervek megkülönböztetését említjük még meg. Rendkívüli állami szervek létrehozására rendkívüli körülmények, különösen háborús veszély vagy fegyveres felkelés esetén kerül sor és ezek veszik át számos, normális körülmények között működő állami szerv feladatait és hatásköreit. Ilyen rendkívüli állam szerv volt az ókori köztársasági Rómában a dictator és ilyen a magyar jog szerint a Honvédelmi Tanács [a Magyar Köztársaság Alkotmánya 19/B. §, illetőleg Magyarország Alaptörvénye 48. cikk (1) bek.]. Az állami szervek vertikális differenciálódása az egész államterületre kiterjedő hatáskörrel és illetékességgel rendelkező központi, a kisebb vagy nagyobb területi egységekre kiterjedően illetékes területi (ezek maguk is többszintűek lehetnek) és a helyi szervek egymástól való elkülönülését jelenti. Az állami szervek vertikális differenciálódása konkrét formáját tekintve szervtípusonként különbözőképpen alakul, fő vonásait tekintve azonban az államterület belső tagolásához igazodik. Az állam területét a közfeladatok eredményes megoldása érdekében úgy kell lépcsőzetesen tagolni, hogy a területi fokozatoknak megfelelően kialakított szervezeti egységek optimális feltételekkel rendelkezzenek a terület összehangolt fejlesztésének megoldásához, az igazgatási, bűnüldözési és igazságszolgáltatási feladatok eredményes és törvényes ellátásához. Az állami szervek rendszerének vertikális differenciálódását nagymértékben befolyásolja az adott állam területi kiterjedése és tagoltsága, a népesség száma és összetétele, a településhálózat és a közlekedési útvonalak szerkezete, valamint az államterület belső tagolásának hagyományai (például tartományok, megyék). E tényezők befolyásoló szerepe mellett azonban döntően meghatározó az, hogy az állami szerveknek milyen feladatai és az állami irányításnak milyen módszerei kerülnek előtérbe. Az állami feladatoknak és irányítási módszereknek a módosulása a területi földrajzi tényezők változatlansága esetén is az állami szervek rendszerének vertikális átalakítását idézi elő, mint azt például Magyarországon a járási szintű szervek helyzetének az alakulása is mutatta, illetőleg ahogyan azt napjainkban a középszint átalakítására vonatkozó elképzelések (a megyerendszer fölött vagy helyett régiók) is jelzik. Az állami szervek rendszerének harmadik jellemző vonása az, hogy a nagyfokú differenciáltság sem változtat azon, hogy az állami szervek egységes rendszert alkotnak. Politikailag ezt az egységet az biztosítja, hogy az állami szervek az egységes politikai berendezkedés, illetve rendszer részét képezik, azonos célok érdekében tevékenykednek. Ezért ennek az egységnek a konkrét formáját a politikai berendezkedés jellege szabja meg. Szervezetileg az állami szervek rendszerének egységét az alkotmányos rend és azon belül számos vonatkozásban a hierarchikus felépítettség biztosítja, vagyis hogy a legtöbb állami szerv alá van rendelve valamilyen őt irányító magasabb szintű szervnek. Minden államigazgatási szerv alá van rendelve a kormánynak és csaknem minden állami szerv végső soron alá van rendelve a központi állami képviseleti szervnek. Jogilag az állami szervek rendszerének egységét az egységes jogi szabályozás (a szervezeti fölépítés, az eljárás és az ügyek eldöntésének ún. anyagi jogi szabályozása) biztosítja. Az állami szervek rendszere egyben politikailag tagolt rendszer, ami különösen markánsan fejeződik ki az államhatalmi ágak ún. megosztásában. Ennek az igen jelentős kérdésnek a tárgyalására a jog- és állambölcseletben kerül sor.

6.2. Az államapparátus mint a munkamegosztás külön ága 132 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


Az állam mint hatalmi viszony sajátos intézményesítő tevékenységekben fejeződik ki, ezt a hatalmi viszonyt sajátos intézményesítő tevékenységek hordozzák és tartják fönn, amelyek – mint láttuk – állami szervezetként objektiválódnak. Az állam kialakulása kapcsán láthattuk, hogy e folyamatban igen jelentős szerepe volt az intézményesítő tevékenység társadalmi munkamegosztáson belüli elkülönülésének. A társadalom közös ügyeinek, funkcióinak a végzésével megbízott emberek a társadalmon belüli munkamegosztásnak egy új ágát alkotják. Ezzel külön érdekekre tettek szert megbízóikkal szemben is, ami az állam kialakulásának az egyik tényezője volt. Az államapparátus tehát már kialakulása pillanatától, legkorábbi csíráitól kezdődően a munkamegosztás külön ágát képezte és ily módon elkülönült a közösség más jellegű, főleg termelőmunkát végző tagjaitól. Ez a munkamegosztás az állam fejlődésével tovább növekedett, egyfelől technikailag (ami az állami szervek és az azoknak megfelelő tevékenységfajták differenciálódásában fejeződött ki), másfelől pedig – és az államapparátus mint sajátos réteg szempontjából ez a jelentős – társadalmilag. Ez az állami fejlődés korábbi szakaszaiban abban fejeződött ki, hogy az államapparátus felső szintű vezetői általában az uralkodó osztály vagyonosabb vagy előkelőbb rétegeiből kerültek ki, a középszintű vezetői kevésbé vagyonos vagy előkelő rétegekből, az alsóbb szinteken pedig a középrétegekből vagy akár az alávetett osztályokból származó személyek álltak. Ily módon az államapparátus már nemcsak a termelőmunkát végző dolgozóktól különült el, hanem az uralkodó osztállyal sem volt már teljesen azonos. Ez a tendencia a fejlődés során az alkalmassági, szakképzettségi szempontok jelentőségének a növekedésével egyre erősödött. Egyre gyakrabban kiderült, hogy az uralkodó osztály némely tagja alkalmatlan az állami munkára, másrészt pedig szükségessé vált az állami munkára alkalmas személyek – megfelelő kiválasztás alapján történő – bevonása más társadalmi osztályokból és rétegekből is. A modern állammal – mint arról korábban már volt szó – elvált egymástól az uralkodó osztály és a politikai elit. A XX. századtól kezdődően a demokratikus társadalmakra a politikai elitbe való bekerülés szempontjából a társadalmi származás szerepe háttérbe szorult, ezzel azonban nem szűnt meg az államapparátus társadalmi rétegződést előidéző hatása: az államapparátusba és különösen a politikai elitbe való bekerülés sokszor társadalmi átrétegződéssel jár együtt. Az államapparátus tehát megfelelő szempontok alapján kiválasztott és kiválasztódott emberekből áll. A kiválasztás fő szempontjaiként a származást, a politikai megbízhatóságot és a szakmai alkalmasságot emelhetjük ki, emellett azonban időnként szerepet játszanak a személyes (baráti, rokoni) kapcsolatok is. A származásnak egyfelől a politikai megbízhatóság valószínűsége szempontjából lehet szerepe, másfelől pedig a weberi értelemben vett tradicionális uralommal jellemezhető társadalmakban befolyásolhatja a vezető pozíciót betöltő politikusok, hadvezérek legitimitását, elfogadottságát és ezzel politikai mozgásterét. A származásnak a XX. századtól csökkenő szerepe nem szűkíthető le az osztály-hovatartozás kérdésére: a családi-törzsi, etnikainemzetségi és vallási összefüggéseknek is jelentőségük lehet. A politikai megbízhatóság kritériuma kevésbé fejlett viszonyok között bizonyos világnézeti (elsősorban vallási) azonosuláson túl elsősorban a vezető (uralkodó, hűbérúr, hadvezér stb.) iránti személyes lojalitás; fejlett viszonyok között pedig az állam, az uralkodó osztály politikájával való ideológiai-politikai azonosulás. Modern viszonyok között jelentkező sajátos kérdés, hogy a nem állami politikai szervezetekben, mindenekelőtt a politikai pártokban viselt tagságot a politikai megbízhatóság szempontjából hogyan ítélik meg. Valamely politikai pártnak a tagsága adott esetben a politikai megbízhatóság föltétele (például az államszocializmus egyes szakaszaiban), azt kizáró tényező vagy ebből a szempontból közömbös lehet. A politikai megbízhatóság konkrét megítélése természetesen jelentős mértékben eltér az államapparátusban betöltött különböző szintű és jellegű pozíciók szerint. A konkrét társadalmi-történeti szituációval, a politikai szövetségek változásával is módosul a politikai megbízhatóság megítélésének a szempontja (például a baloldali atomtudósok megítélése az Egyesült Államokban a második világháború alatt és a hidegháború idején). Napjaink pluralista demokráciáiban különbséget tesznek az állami apparátuson belül a politikai és a közigazgatási vagy köztisztviselői állások között. Mindkét kategória esetében alapvető követelmény az alkotmányos rendhez való hűség, amelyet rendszerint esküvel is kifejezésre kell juttatni, és amihez a politikai állások betöltői esetében az adott politikai összetételű kormányzat iránti elkötelezettség, a köztisztviselők és más hasonló jogállású állami alkalmazottak (rendőrök, katonák stb.) esetében pedig a kormány iránti lojalitás és hivatali tevékenységük vonatkozásában a pártpolitikai semlegesség követelménye kapcsolódik. Ennek biztosítása érdekében egyes államokban általános jelleggel, azaz minden pártra kiterjedően tiltják vagy korlátozzák az említett körbe tartozó személyek párttagságát. Ennek indokoltsága jelentős mértékben függ a politikai kultúra fejlettségétől.



Az államapparátus politikai megbízhatóságát, lojalitását természetesen a kiválasztást követően is biztosítani kell. Ezt szolgálja az államapparátus dolgozóinak jelentős mértékű anyagi és erkölcsi megbecsülése, magas presztízsük védelme és esetenként privilégiumok (például szolgálati lakások, külön üzletek, felelősségre vonásuk korlátozott lehetősége) biztosítása. A politikai megbízhatóság stabilizálásának további eszköze a folyamatos ideológiai-politikai befolyásolás, ideológiai indoktrináció, amit a szervezett formák mellett az államapparátus testületi szelleme is elősegít. Végül természetesen ebben az irányban hat a politikai megbízhatatlanság gyanújába került állami alkalmazottakat eltávolító személyzeti politika. A szakmai alkalmasság kezdetben a fegyverforgatásban való jártasságra korlátozódott, majd további kritériumként megjelent az írni-olvasni tudás, a szervezési-gazdálkodási készség és a szokások, jogszabályok ismerete. Ezzel párhuzamosan a gyakorlati tapasztalatok mellett mindinkább jelentőssé vált a műveltség és a kulturáltság. Az állami szervek differenciálódásával a szakmai alkalmasság is mindinkább differenciált szakismeretek formájában jelent meg, aminek a modern viszonyok között általában a megfelelő iskolai végzettség a kritériuma. Napjainkban az államapparátus szakmai színvonalának fontos tényezőjévé vált az új ismeretekkel való lépéstartás, a továbbképzés folyamatossága, valamint a tudományos eredmények fölhasználására való képesség. A megfelelő színvonalon működő államapparátus kiválasztásának két fő szempontja a szakmai alkalmasság és a politikai megbízhatóság, lojalitás. Ha ezeket más szempontok háttérbe szorítják, az kontraszelekcióhoz, sőt esetleg még súlyosabb diszfunkcionális jelenségekhez (protekcionizmus, nepotizmus, korrupció) vezethet. Az államapparátus jellemző vonása, hogy tagjai a termelőmunkában nem vesznek részt, megélhetésüket más forrásokból biztosítják. Az államapparátus – ma használatos kifejezéssel – zömében függetlenített emberekből áll, akik az állami munkát fizetett főfoglalkozásként végzik. Ennek a függetlenítésnek az anyagi alapját, vagyis az államapparátus fönntartásának a költségeit az állam elsősorban adók útján teremti elő. Az államapparátus függetlenítésének, javadalmazásának különféle formái alakultak ki (földbirtok adományozása, a beszedett adók részleges átengedése, ügyfelek által fizettetés, az apparátusnak a vezető, az „úr” magánvagyonából való fizetése stb.). A modern államapparátusban vált csak általánossá az állami költségvetés által biztosított, rögzített fizetésért való állami munkavégzés.

7. 7. Az állam mint társadalmi-gazdasági környezetével sajátos kölcsönhatásban működő rendszer Az állam egyik leglényegesebb sajátossága társadalmi-gazdasági környezetéhez fűződő viszonya. Ennek lényegét álláspontunk szerint az állam társadalmi-gazdasági meghatározottsága és viszonylagos önállósága képezi. Tekintettel arra, hogy ennek tartalmát, értelmezését, fogalmi megragadását illetően a különböző államelméleti irányzatok, sőt szerzők fölfogása eltér egymástól, e kérdéskör tárgyalására a jog- és állambölcseletben kerül sor.

8. 8. Az állam sajátosságai és az államok rendszerezése Minden tudomány alapvető törekvései közé tartozik, hogy rendszerezze a kutatásai tárgyát képező jelenségeket, és az is nyilvánvaló, hogy ezek a rendszerezési törekvések az adott jelenségek sajátosságaihoz kapcsolódnak. Ez alól az államelmélet sem kivétel. Az államok rendszerezése, csoportosítása mint legalábbis részben tudományos probléma már az antik görög politikai gondolkodásban jelentős helyet foglalt el, és az államforma fogalmához kapcsolódott. Erre az állambölcseletre az volt a jellemző, hogy az államok osztályozása mellett több más kérdést is az államforma fogalmához kapcsolódóan tárgyalt, így többek között az államok leírásának és a helyes államnak a kérdését is. A későbbi fejlődés során a helyzet annyiban tisztázódott, hogy az államforma egyértelműen rendszerezési-osztályozási kategóriává vált; annyiban viszont összetettebb lett, hogy egyrészt a történeti fejlődés során létezett különböző államok száma lényegesen megnőtt, másrészt pedig a modern államok is egyre bonyolultabbakká váltak, és így a lehetséges osztályozási szempontok és kategóriák száma is gyarapodott, többek között megjelent az államtípus és a kormányforma fogalma is. Ebben a helyzetben szükségessé vált a különböző osztályozási szempontok és kategóriák viszonyának a tisztázása, aminek az eredményeként elkülönültek egymástól az államok logikai osztályozásának különböző szintjei, illetőleg az azokhoz tartozó szempontok és kategóriák.



Az államok rendszerezésének első, általános szintjén valamennyi eddig létezett államra kiterjedő osztályozásról van szó, amelynek az osztályozási alapját a történeti fejlődésnek az állam társadalmi szerepében kifejeződő különbségei képezik. Ennek a felosztásnak az alapkategóriája a már említett történeti államtípus. Az államok további fölosztásának az egyes államtípusokon belül van értelme, és ez alkotja a rendszerezés különös szintjét. Ezen a szinten is többféle osztályozás lehetséges, ezek közül a két legfontosabb az állam történetisége kapcsán már szintén említett fejlődési szakasz, valamint az államforma. Az államformák megkülönböztetésének az alapja az államnak mint a politikai berendezkedés központi intézményének, mint elkülönült közhatalomnak a struktúrája. A modern államok esetében az államhatalom struktúrájának az alapvető kérdése az, hogy az állami szuverenitás birtoklása egy állami szerv kezében koncentrálódik-e – ez a hatalomkoncentráló államforma –, vagy pedig több állami szerv között oszlik meg – ebben az esetben hatalommegosztó államformáról van szó. Ezen a két nagy csoporton belül további fölosztásra kerülhet sor, ezt a jog- és állambölcseletben tárgyaljuk. Az államforma kapcsán szólnunk kell a kormányforma fogalmáról, mivel a publicisztikában gyakran azonos értelemben használják a két kifejezést, mások pedig a kormányformát az államforma egyik elemének tekintik. A kormányforma fogalmát Jean Bodin vezette be, hogy korrigálja a korabeli államformatannak – a monarchia, arisztokrácia és demokrácia Arisztotelésztől eredő szembeállításának – a formalitását. Szerinte a monarchia is lehet demokratikus, a király is kormányozhatja országát demokratikusan, eszerint a kormányforma többé vagy kevésbé demokratikus királyi lehet. A kormányforma tehát a hatalomgyakorlás, a kormányzás módját jelentette. A későbbiekben a monarchiáknak ez a megkülönböztetése mindinkább jogi jelleget öltött, így a XIX. század államelméletében általánossá vált a kormányformák tekintetében az abszolút, az alkotmányos és a parlamentáris monarchiák, valamint a nekik megfelelő prezidenciális és parlamentáris köztársaságok megkülönböztetése. Ezekben a kormányzás módját annak legális eszközeire tekintettel az egyes állami szervek hatásköreinek rögzítésén keresztül határozták meg. Ily módon a kormányforma új értelmet kapott, az a központi állami szervek (államfő, kormány, parlament) jogilag rögzített viszonyát fejezte ki, beleértve ebbe ezen központi állami szervek létrejöttének módját és az államfő jellegét (uralkodó – elnök) is. A kormányforma fogalma napjainkig megőrizte a kétféle értelmezési lehetőséget, de az államelméleti irodalomban ez utóbbi értelmű szóhasználat a gyakoribb. Mi is ebben az értelemben használjuk a fogalmat, mivel egyrészt a „kormányzás módja” csak a politikai rendszer egészének a keretei között értelmezhető, másrészt pedig mint rugalmasan változó jelenség az államok államelméleti rendszerezésének alapjául nem szolgálhat, így az államforma problematikájától távolabb esik. Közvetve az államforma problematikájához kapcsolódik a modern állam egyik koncepcionális alakváltozata, a jogállam is. Ezzel – jelentőségénél fogva – külön pontban foglakozunk. Az államok rendszerezésének különös szintjéhez kapcsolódó további fölosztási szempont az államszervezet vagy államszerkezet kérdése, ami hagyományosan a központi és helyi állami szervek viszonyára vonatkozik. Ez a kérdés maga is összetett, amelyen belül különösen három vonatkozást emelhetünk ki: a) az állami szuverenitás bizonyos jegyeivel rendelkező részekre tagozódik-e az adott állam (föderatív állam) vagy pusztán adminisztratív egységekre (unitárius állam) – ez a tulajdonképpeni államszerkezet kérdése; b) milyen mértékű a több települést átfogó adminisztratív területi egységek önállósága, vannak-e sajátos autonóm területi egységek, ebben a vonatkozásban milyen mértékben centralizált az államhatalom; c) milyen mértékű a települések önállósága, s ebben a vonatkozásban milyen mértékben centralizált az államhatalom – szabatos szóhasználat esetén ez utóbbi két kérdés tartozik az államszervezet körébe. Az államok rendszerezésének egyedi szintjéhez tartozik az államrendszer. Ez az egyedi állam leírására szolgáló, tehát nem osztályozási kategória. Az államrendszer fogalma terjedelmileg szűk, aktuálisan csak egy egyedi államra vonatkozik, tartalmilag pedig gazdag, mivel sok sajátosságot ragad meg és fejezhet ki. Mint a tudományos elvonatkoztatásokat is magában foglaló, szellemileg újraalkotott konkrét kategória tartalmazza azokat a sajátosságokat, amelyeket az adott egyedi államra vonatkozó államtípus és államforma kifejeznek, emellett pedig tartalmazhatja mindazt, ami az adott egyedi államra még jellemző. Nélkülözhetetlen olyan jellemző vonások rögzítése is, amelyek szorosan véve nem is az államot jellemzik, hanem az országot, így tulajdonképpen az államrendszer előföltételeit, illetőleg annak társadalmi-történeti környezetét képezik. Tekintettel arra, hogy a szorosan vett egyedi állam jellemzése sohasem lehet teljes, befejezett, ezért az államrendszer kategóriája tartalmának a közelebbi meghatározásakor csak a legfontosabb szempontokat adhatjuk meg. (Ezek megválaszolása részben összekapcsolódik, átfedi egymást, ez azonban nem okoz elméleti zavart, mivel nem osztályozási, hanem leíró kategóriáról van szó.) 135 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


Az államrendszer az állam előföltételei közül a területet, annak nagyságát és tágan vett földrajzi jellemzőit (tagoltság, éghajlat, természeti kincsek stb.), valamint a lakosság létszámát, területi eloszlását és a legfontosabb szempontok szerinti tagozódását (munkamegosztásban elfoglalt hely, etnikum, műveltség, vallás stb.) tartalmazza. Az államrendszer legfontosabb környezeti tényezőit a történeti-politikai hagyományok, a politikai rendszer jellege, valamint nemzetközi és geopolitikai adottságai alkotják. Az államrendszer legfontosabb tartalmi jellemzői (az államtípussal és az államformával kifejezetteken túl) a következők: 1. a kormányforma; 2. az állam és a lakosság kapcsolata (elsősorban a választási rendszer, a közvetlen demokratikus formák és a legális politikai szerveződés lehetőségének összefüggésében); 3. az államszerkezet; 4. az államszervezet szintenkénti tagoltsága; 5. az államszervezet centralizáltsága és az alsóbb szintek önállóságának foka (mind a települési, mind a regionális szintek vonatkozásában); 6. az államszervezet horizontális differenciáltsága, ezen belül különösen a létező szervtípusok, azok létszáma és politikai súlya, a kormánytól közvetlenül nem függő szervek köre, a bíróságok hatáskörének terjedelme, alkotmánybíráskodás vagy más alkotmányossági kontroll intézményesítettsége; 7. az államapparátus jellemzői (létszám, származás, kiválasztás, megbecsülés és privilegizáltság, hivatali függőség, szakképzettség stb.).

9. 9. A jogállam A jogállam a modern állam egyik megnyilvánulási formája, koncepcionális alakváltozata. Ez utóbbi azt jelenti, hogy tényleges valósága mögött valamilyen koncepció húzódik meg, a jogállam egy meghatározott koncepció megvalósítására törekszik. Ez már önmagában jelzi a fogalom összetettségét, mivel az részben leíró jellegű, amennyiben a koncepció tényleges és bizonyos mértékű megvalósulását fejezi ki, részben pedig ideáltipikus és egyben normatív kategória, amennyiben a koncepciónak az állammal szembeni követelményeit elvontan ragadja meg. A jogállam fogalmának értelmezését tovább bonyolítja egyrészt a jogállami koncepciók történelmi változása, másrészt pedig az a körülmény, hogy noha a jogállam a német alkotmányfejlődés talaján, annak sajátosságait erőteljesen hordozva, Rechtsstaatként, német kategóriaként jelent meg a XIX. század elején, a XX. század végére azonban tartalmilag egyre inkább hasonlóvá vált a jog uralmának (rule of law) eredetileg angolszász kategóriájához, amelytől pedig kezdetben jelentősen különbözött. Mindezek következtében napjainkban a jogállam fogalmának különböző értelmezéseivel találkozhatunk a szakirodalomban, egyes szerzők összeolvasztják, lényegében azonos értelemben használják a jogállam és a joguralom fogalmát, mások pedig továbbra is különbözőségüket hangsúlyozzák. Emellett az is lényeges eltéréseket idéz elő a szakirodalomban, hogy a szerzők a történelmileg változó jogállameszme melyik változatához kapcsolódnak a leginkább. A jogállam ezért „nehéz” kategória, rövid és ezért szükségképpen leegyszerűsítő tárgyalása azonban nem mellőzhető, mert az élő jog egyik legfontosabb, az Alkotmánybíróság döntéseinek érvrendszerében jelentős szerepet játszó és ezért normatív szerepet is betöltő jogelméleti absztrakciója. A következőkben tehát röviden áttekintjük a fogalom fejlődését és a ma általánosan elfogadott követelményeit. A jogállam fogalom történeti előzménye Kant jogfilozófiája, aki ugyan a Rechtsstaat fogalmát nem használta, de az államot mint az embereknek jogi törvények uralma alatti egyesülését definiálta. Ennek nyomán a fogalom 1809-ben jelent meg először, majd a napóleoni háborúk után Welcker és Aretin munkássága nyomán az újjászerveződő abszolutizmussal szembeni liberális tartalmat kapott. Ez a liberális jogállam fölfogás Robert von Mohl és a liberális eszmék összefoglalásának számító Welcker–Rotteck-féle Staatslexikon (1834–1848) révén terjedt el széles körben és vált népszerűvé az 1848 előtti Német Szövetségben. Ennek a fölfogásnak központi gondolata szerint az az állam jogállam, amelyik megfelel az észjogi tradíció elveinek. Ez mindenekelőtt a következőket foglalta magában:



1. szakítás az egyénen túli államcélokkal, az állami rend kiindulópontja a szabad, egyenlő, önmeghatározó individuum; 2. az állami célok és feladatok korlátozása a személy és a tulajdon szabadságának és biztonságának a garantálására; 3. az államszervezet fölépítése és az állami tevékenység írott alkotmány útján történő szabályozása az észjogi elvek szerint, vagyis elsősorban a polgári szabadság, jogegyenlőség, a tulajdon garanciája alapján; 4. az alkotmányos monarchia megvalósítása, vagyis bírói függetlenség, felelős kormány, a törvények uralma, népképviselet léte és közreműködése a törvényhozásban (de nem parlamentáris törvényhozás és még kevésbé parlamentáris kormányzás). A porosz monarchia és a német polgárság kiegyezését jelentő és a korábbi liberális követeléseket részlegesen megvalósító alkotmányokat (1867: Északnémet Szövetség, 1871: Német Birodalom) követően a tartalmilag is liberális értelmezést a jogállam formális fölfogása váltotta föl. Ennek lényege a törvények uralmának formális, azok tartalmától elvonatkoztató hangoztatása, így nem tartozott a jogállam követelményei közé a jogegyenlőség következetes, a választójogra is kiterjesztett értelmezése. Emellett – és ez kétségtelenül fejlődés volt – egyre nagyobb hangsúlyt kapott a törvények uralmának a közigazgatással szembeni érvényesítése, ami mindenekelőtt a jogilag szabályozott igazgatás elvében és a törvényhez kötöttség, illetve a törvényi fönntartás doktrínájában fogalmazódott meg. Eszerint amíg a magánszférában és magánjogban mindaz szabad, amit a törvény nem tilt; addig a közigazgatásban mindaz tilos, amire nincs törvényi fölhatalmazás. Ez a jogállam-koncepció a jogilag szabályozott és ellenőrzött közigazgatás követelményei között alapvető fontosságot tulajdonított a közigazgatási bíráskodásnak, az elmélet területén pedig az államélet, állami tevékenység jogviszonykénti kezelése jellemezte, ami a közigazgatási jogi dogmatika kimunkálását segítette elő. A századforduló táján a jogállam eszme demokratizálódott annyiban, hogy a jogegyenlőség követelményét a politikai jogokra, így a választójogra is kiterjesztették, a jogállam formális megközelítése azonban egyébként nem változott. A weimari köztársaság időszakában erőteljes, de politikailag igen különböző előjelű törekvések fogalmazódtak meg, amelyek a jogállam formális megközelítésével való szakítást, a kategória társadalmi-politikai tartalommal való megtöltését igényelték. A liberális hagyományokat képviselő Hans Kelsen ugyan a jog és az állam elméleti azonosítására támaszkodva a „minden állam jogállam” tézisét vallva abszolutizálta és ezáltal diszkreditálta is a formális megközelítést, vele szemben megjelentek a különböző „jelzős jogállamok”, így többek között a „nemzeti”, majd a „nemzetiszocialista jogállam” is. Ezek közül maradandó hatást a Hermann Heller nevéhez kapcsolódó szociális jogállam kategóriája váltott ki. Ennek politikai tartalma az volt, hogy a fenyegető náci diktatúrával szemben a demokrácia, a jogállam csak akkor képes magát megvédeni, ha abban a munkásosztályt is érdekeltté teszi, politikai bázisát a munkásosztály irányában is kiszélesíti, ami viszont akkor érhető el, ha a jogállam követelményei közé beiktatják a szociális jogokat is. A második világháború után a jogállam-kategória értelmezésében egyrészt a hatalommegosztás elve általánosan, másrészt a szociális jogállam széles körben elfogadottá vált. Ez utóbbi egyrészt annak volt köszönhető, hogy a SPD 1949-ben elérte, hogy a fogalom belekerült a bonni alaptörvénybe, másrészt az megfelelt a kibontakozó jóléti államnak. A NSZK erősödő nemzetközi tekintélyével párhuzamosan a szociális jogállam fogalmát is egyre szélesebb körben fogadták el, noha pontos értelmezése és alkalmazhatósága közül sohasem csitultak el a viták, napjaink problémájával, a jóléti állam válságával pedig nagymértékben kiéleződtek. A jogállam napjainkban általánosan elfogadott elveit, követelményeit a következőkben foglalhatjuk össze: 1. a törvények uralma, alkotmányossága és elsőbbsége; 2. az alapvető emberi jogok elismerése és garantálása; 3. a hatalmi ágak megosztásának elve; 4. a közigazgatás törvényhez kötöttsége, a törvényi fönntartás és fölhatalmazáshoz kötöttség elve; 5. a törvényhozás és a közigazgatás döntéseinek bírói fölülvizsgálhatósága (alkotmány- és közigazgatási bíráskodás); 6. a bírói függetlenség elve; 137 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


7. a jogbiztonság elve, az állami cselekvés kiszámíthatósága; 8. a bírák törvényhez kötöttsége; 9. az ügyészi tevékenység legalitásának elve; 10. a törvényes bíróhoz, a jogi meghallgatáshoz és ügyvédi védelemhez való jog; 11. a jogorvoslati jogosultság elve; 12. visszaható hatály tilalma, nullum crimen, nulla poena sine lege elve (csak az bűncselekmény, amit a törvény annak nyilvánít és csak a törvényben meghatározott büntetés szabható ki); 13. a jogkorlátozások indokoltságának és arányosságának elve.

10. Kulcsfogalmak alkotmányozó hatalom államapparátus államcél államforma államfő államrendszer államszerkezet államszervezet államszuverenitás és szervszuverenitás államtípus állami feladat állami funkció állami szervek horizontális differenciáltsága állami szervek típusai állami szervek vertikális differenciáltsága állami szuverenitás belső és külső oldala állam definíciója állam elhalásának hipotézise állam elhalásának prognózisa (a régi hipotézis helyett) állam fejlődési szakaszai állam fejlődési útjai állam humanizálódásának prognózisa



állam koncepcionális alakváltozata állam mint történeti kategória állam osztályfunkciója és organizatórikus funkciója állam osztályjellege állam relativizálódásának prognózisa állam szociális tartalma állam szuverenitása állam társadalmi rendeltetése állam társadalmi szerepe bírósági szervek diplomáciai szervek dologi és személyi kényszer fegyveres rendvédelmi szervek ún. fizikai kényszerítés hatáskör intézmény kormányforma kormányzás közigazgatási szervek központi állami képviseleti szervek nemzeti szuverenitás szuverenitás korlátozó tényezői területi önkormányzatok törvényességi felügyeleti-ellenőrző szervek törvényhozás törvénykezés

11. Irodalom Antalffy György – Samu Mihály – Szabó Imre – Szotáczky Mihály: Állam- és jogelmélet. Budapest, 1970. Bibó István: Kényszer, jog, szabadság. In Válogatott tanulmányok. I.Budapest, 1986. Engels, Friedrich: A család, a magántulajdon és az állam eredete. In Marx–Engels Válogatott Művei. 2. köt. Budapest, 1963. Ermacora, Felix: Allgemeine Staatslehre. Berlin, 1970.



Ermacora, Felix: Grundriss einer Allgemeinen Staatslehre. Berlin, 1979. Görgényi Ferenc: Az állam történetiségének kérdéséhez. In uő: Tulajdon és politika. Budapest, 1982. Görgényi Ferenc: Megjegyzések a szakigazgatás és a politikai hatalom viszonyával kapcsolatban. In uő: Tulajdon és politika. Budapest, 1982. Görgényi Ferenc: Tulajdon és politika. Budapest, 1982. Jellinek, Georg: Allgemeine Staatslehre. Berlin, 1920. Jellinek, Georg: Általános államtan. Budapest, 1994. Lipset, M.: Homo politicus. Budapest, 1995. Samu Mihály: Államelmélet. Budapest, 1992. Samu Mihály: Hatalom és állam. Budapest, 1982. Takács Péter (szerk.): Államelmélet. 1–2. köt. Miskolc, 1993. Weber, Max: Gazdaság és társadalom. Budapest, 1967. Weber, Max: Gazdaság és társadalom. A megértő szociológia alapvonalai. 1. köt. Szociológiai kategóriatan. Budapest, 1987.


5. fejezet - V. A JOG FOGALMA ÉS SAJÁTOSSÁGAI 1. Bevezető megjegyzések 2. A társadalmi normák sajátosságai 3. A jog fogalma 4. A jog további sajátosságai 5. A jog és az egyéb társadalmi normák

1. 1. Bevezető megjegyzések A jog fogalma kapcsán először is arra kell utalnunk, hogy a „jog” kifejezést mind a köznyelvben, mind pedig a jogtudományokban több értelemben használjuk, és – részben ennek következtében – a jog fogalmának a jogbölcseletben is sokféle meghatározásával találkozunk. Igen gyakran ma is mint aktuális megállapítást idézik Kant ironikus megjegyzését, amely szerint „a jogászok még mindig keresnek definíciót a jogról való fogalmukhoz” (Kant 1981, 464.). Ennek a jelenségnek alapvetően három oka van: a kifejezés köznyelvi és részben szaknyelvi használatának többféle lehetősége, az ún. szemantikai többértelműség; a jog belső összetettsége és dinamizmusa; valamint a jogbölcseleti megközelítések és irányzatok sokfélesége, összefüggésben az elméleti hagyományoknak és a meghatározások történeti szituációinak a különbözőségével. A „jog” szó szemantikaitöbbértelműsége a köznyelvi szóhasználatra általában jellemző rugalmasságon és viszonylagos elmosódottságon túl arra vezethető vissza, hogy a mindennapi életben a joggal való találkozásnak különböző formái lehetségesek (vö. Szigeti–Takács 1998, 11.). A többértelműség főleg két vonatkozásban nyilvánul meg. Azt mind a köznyelvben, mind pedig (pontosabb megjelölés nélkül) a jogtudományban két értelemben használjuk, az ún. tárgyi jogot megkülönböztetjük a jog ún. alanyi értelmétől, az alanyi jogtól. A tárgyi jog kifejezés a jogszabályokat jelöli (ebben az értelemben használjuk a „jog” szót, amikor a köznyelvben arról beszélünk, hogy mit ír elő a jog), az alanyi jog pedig az egyes személyekhez fűződő jogosultságokat jelenti, amikor arról beszélünk, hogy valakinek joga van valamire. (Az alanyi jog kifejtésére a jogviszony jellemzése során kerül sor. Annyit azonban már itt le kell szögeznünk, hogy a kettő viszonyában a tárgyi jog az elsődleges: alanyi joga valakinek csak akkor lehet, ha az adott jogosultság elismerése a tárgyi jogban megjelenik.) A tárgyi jogot más szóval tételes jognak vagy pozitív jognak is nevezik. Ez az elnevezés nem annyira az alanyi jogtól való különbséget emeli ki, hanem az államilag kötelező jogszabályoknak és az ideális jogelveknek (amelyeket a jogi gondolkodás történetében már az ókor óta az ún. természetjog fogalmában foglaltak össze) a különbségét hangsúlyozza. A másik szemantikai különbség, hogy a köznyelvben a jog a „jogszerű” mellett az „igazságos”-at is jelentheti. A „jog” többértelműségének további oka abban keresendő, hogy a jog összetett jelenség, amelynek – a joghoz tapadó igazságosság elképzelésén túl – legalább három eleme van: a jogi előírások vagy jogszabályok, a hatósági döntések, valamint az előírások megvalósulása a társadalom tagjai magatartásában. Ez a három elem fő vonásait tekintve összhangban van egymással, azonban a megfelelés sohasem teljes, mindig vannak olyan hatósági döntések és magatartások, amelyek eltérnek a jogszabályok előírásaitól. Ennek az eltérésnek a mértéke, illetőleg jellege (vagyis hogy az említett elemek közül melyik – például a törvényi előírások vagy a bírói gyakorlat – mennyire hangsúlyos, domináns) jogterületenként és időszakonként eltérő. A három összetevő összhangja különösen gyorsabb társadalmi változások idején bomlik meg, mivel a változásokra az összetevők nem egyforma gyorsasággal és adekvátsággal reagálnak. A három elem megfelelése ugyan sohasem teljes (különösen ha nem normatív, hanem szükségszerű kauzális kapcsolat lenne közöttük), megállapodott és konszolidált viszonyok között azonban relatíve összhangban vannak egymással. Annál egyértelműbben jogi egy jelenség, annál tisztábban és teljesebben mutatja a jog jellemző sajátosságait, minél inkább megfelel egymásnak ez az említett három elem. Az eltérések időbeli változása a jog fejlődésének, dinamizmusának egyik megnyilvánulása, a jog többek között ezekkel a belső hangsúlyeltolódásokkal reagál környezetének változásaira, az onnan érkező kihívásokra (vö. Varga Csaba 1985, 535.). A jognak ez a dinamikus jellege eredményezi azt, hogy a jog történetisége, az egyes korok jogrendszereinek a különbözősége más társadalmi jelenségekhez viszonyítva markánsabban fejeződik ki, ami szintén növeli a jog meghatározásával kapcsolatos nehézségeket. Ha mindehhez hozzávesszük, hogy az egyes nemzeti jogrendszerek is jelentősen különböznek egymástól, akkor 141 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

V. A JOG FOGALMA ÉS SAJÁTOSSÁGAI joggal vetődik föl a kérdés, hogy „lehetséges-e a jognak változatlan, minden helyre és időre érvényes fogalmát adni” (Moór 1994, 174.). Álláspontunk szerint erre a kérdésre a választ a jog definíciójának és meghatározásának a megkülönböztetésével adhatjuk meg. Mielőtt azonban gondolatmenetünket folytatnánk, közbevetőleg szükségesnek tartjuk röviden megjegyezni, hogy a jogmeghatározások sokfélesége az ebből adódó problémák ellenére sem tekinthető leküzdendő negatív jelenségnek; előnye éppen a jog különböző oldalainak a jobb megvilágításában rejlik, még ha ez azon az áron is történik, hogy a jog más oldalai, más vonatkozásai háttérbe szorulnak. Tágabb elméleti keretben tehát ezek a jogmeghatározások nemcsak egymás ellenpontjai, hanem kiegészítései és korrekciói, még akkor is, ha kidolgozói és hívei a maguk álláspontját tartják az egyedüli üdvözítő megoldásnak. A jog fogalmát illető második bevezető megjegyzésünk a meghatározás és a definíció különbségére vonatkozik. A jog meghatározása – a tárgyi jog elsődlegessége következtében – a tárgyi jog lényeges sajátosságainak a tudományos igényű megragadása, megfogalmazása, azonban szoros kapcsolódásuk miatt az alanyi jogokat is figyelembe véve. Utalva a tudományelméleti fejezetben és az állam sajátosságai kapcsán írottakra, jelen esetben a jog meghatározása helyett annak olyan definíciójára törekszünk, amelyik egyértelműen elhatárolja a jogot a vele rokon jelenségektől, így mindenekelőtt más társadalmi normáktól, az állami szervek belső normáitól, az állami parancsoktól és a jog olyan részjelenségeitől, mint például a bírói ítélet. Emellett a lehetőségekhez képest olyan definícióra törekszünk, amelyik összhangban van a szakirodalomban viszonylag széles körben elfogadott nézetekkel. A jog definíciójának és sajátosságainak a megkülönböztetése a jog összetettsége és dinamikus jellege, valamint a megközelítésmódok sokfélesége miatt indokolt. A jogfogalomnak tehát van egy központi jelentéstartománya, magva, amelyik azokat az eseteket öleli föl, ahol a jog valamennyi jellemzője kifejlett formában, maradéktalanul megnyilvánul, és van egy átmeneti zónája, holdudvara, ahol ezeknek a jellemzőknek nem mindegyike van meg, illetőleg csak csekélyebb mértékben. Ezért minél kevesebb elemet veszünk föl a jog definíciójába, annál inkább szűkítjük a vitatható esetek körét, az átmeneti zóna terjedelmét. Ez a megoldás kizárja a fölösleges idő előtti vitákat például a jog valamely sajátosságának jelentőségét illetően, ugyanakkor lehetővé teszi a különböző fölfogások értelmes diskurzusát, és nem zárja ki sem a jog további sajátosságainak a későbbi elemzését, sem pedig az értékelő kérdésföltevéseket. A számtalan elméleti meghatározás ellenére is lehetséges ilyen definíció, mivel a jognak kiemelhető néhány olyan sajátossága, amelyek létét, helytállóságát illetően viszonylag széles körű az egyetértés, illetőleg az ellenvetések jól körülhatárolhatóak. Az egyértelmű és viszonylag széles körben elfogadható definíció lehetőségét támasztja alá az is, hogy „a jogászok, akik századok óta keresik a jog fogalmát, az eseteknek legalább 99%-ában biztosan meg fogják tudni mondani, hogy jogszabály-e valamely szabály vagy sem” (Moór 1994, 165.). A jog definíciójának és meghatározásának a megkülönböztetése lehetőséget kínál két fogalom elhatárolására: egy tágabb, valamennyi jogi jelenséget átfogó jogi rendszer vagy jogi komplexus fogalmának, valamint a szűkebb értelemben vett jognak a megkülönböztetésére. (A magyar köznyelv a több elemből álló bonyolult egész értelmében általában a komplexum kifejezést használja, a komplexust pedig pszichológiai vonatkozásban, elfojtott vágyak és azokkal kapcsolatos gátlások megnevezésére. Ennek ellenére mi jogi komplexusról beszélünk, mivel ez a kifejezés Lukács György nyomán így honosodott meg a hazai szakirodalomban, és a szó eredeti latin alakjának is ez felel meg.) Ez utóbbi azokat a jogi jelenségeket fogja át, amelyek a jogi rendszer központi elemét képezik és más jelenségek jogi jellegét megadják. Ez utóbbit álláspontunk szerint a jogi normák képezik. Ezért a jog definiálása során ahhoz a tradícióhoz kapcsolódunk, amelyik a jog magatartásszabályjellegéből indul ki. Ennek megfelelően a jog fogalmának a definíciója előtt a magatartásszabályok, más szóval a társadalmi normák sajátosságait tekintjük át. A jog definíciójához kapcsolódó további és a jogi jelenségek vázolt összetettségével összefüggő kérdés, hogy a definíció kidolgozása során az egyedi jogi jelenségeket (például egy bírói ítéletet vagy egy jogszabályt), meghatározott jogi jelenségek (például jogi normák vagy bírói ítéletek) összességét vagy valamennyi jogi jelenség összességét tartsuk-e szem előtt.

2. 2. A társadalmi normák sajátosságai A társadalmi normák olyan magatartás-előírások, amelyek a lehetséges magatartások közül előírják a helyeset és a követendőt, az előírás be nem tartása esetére hátrányos következményt helyeznek kilátásba, és azt általában meg is valósítják. A társadalmi normák egyidősek az emberi társadalommal – társadalmi normák nélkül nincs emberi társadalom. A társadalmi normák a magatartás-befolyásolás egyik legfontosabb mechanizmusát,


V. A JOG FOGALMA ÉS SAJÁTOSSÁGAI eszközét képezik. Ilyen mechanizmusok még az eszmények, az eszmék és ideológiák, a közvélemény, az előítéletek és sztereotípiák, a jelek és szimbólumok, a gyakorlati hasznossági szabályok (például receptek, használati utasítások), az egyének közötti közvetlen kapcsolatok, érzelmi kötődések, ellen- és rokonszenvek, valamint az érdekeltségi-ösztönzési viszonyok. Az egyes normák magatartás-befolyásoló szerepüket más normákkal és más társadalmi jelenségekkel együtt látják el, és ezért nem határozzák meg, nem determinálják egyértelműen az emberek magatartását. Ahol a következmények föltétlenül és egyértelműen bekövetkeznek, ott normáról nem is beszélhetünk. [„A normával szabályozott viselkedés »határa« pontosan ott van, ahol a viselkedés tisztán az inger-válasz jellegzetességét veszi föl.” (König 1979, 263.)] A társadalmi normák legfontosabb sajátosságai a következők: 1. A társadalmi normák olyan nyelvi-gondolati képződmények, objektivációk, ún. gyakorlati mondatok, amelyek magatartásmintát, kellés jellegű magatartás-előírást tartalmaznak, és ily módon befolyásolják az emberek akaratlagos viselkedését, vagyis magatartását. Ennek a sajátosságnak két mozzanata – mit jelent a nyelvi-gondolati objektiváció, illetőleg mit jelent a kellés jellegű magatartás-előírás – további magyarázatra szorul. Erről a következőkben lesz szó. 2. A társadalmi normák nyelvi-gondolati objektivációk. Ez mindenekelőtt azt jelenti, hogy nyelvi megfogalmazást nyernek, mivel ez a később részletezendő általánosság nélkülözhetetlen föltétele. A nyelvi megfogalmazás, a nyelvi formában történő objektiválódás különféle formákban történhet. Az egyik szélső példa a helyesnek tartott magatartás általánosan elfogadott megfogalmazása a közvéleményben, illetőleg a közvélemény által. Ebben az esetben a nyelvi megfogalmazás maga nem ölt írott és ezáltal határozott formát, hanem szorosan tapad magához a magatartáshoz és annak megítéléséhez. (Ha írnak is a normáról, arról írnak, és nem azt írják elő.) Ebbe a körbe tartoznak az erkölcs és az illem szabályai. A másik szélső pontot a valamilyen hivatalosnak tekintett szerv vagy személy által alkotott normák képezik, mint például a klubszabályzatok vagy a szakmai etikai szabályzatok. Ezekben az esetekben a nyelvi megfogalmazás élesen és szembetűnően elválik a magatartásoktól és így önálló elemzés tárgyává válhat, mindenekelőtt megfogalmazásának elvontabb-elvibb vagy konkrétabb-részletezőbb jellegét illetően. A társadalmi normák anynyiban nem pusztán nyelvi, hanem nyelvi-gondolati képződmények – túl a nyelv és a gondolkodás általánosan jellemző szoros kapcsolatán –, hogy esetenként csak gondolatilag, a kimondott nyelvi megfogalmazásbeli aktualizálás nélkül léteznek mint elvárások vagy mint a tapasztalatot rendező gondolkodási sémák; másrészt pedig minden esetben egy közösség gondolatvilágát képezik, különben elveszítenék kellés jellegüket. Ez utóbbi esetben csupán valamilyen korábban létezett vagy kívánatosnak tekintett, de aktuálisan nem létező, ténylegesen nem kötelező normák puszta leírásával állnánk szemben. 3. A társadalmi normák kellést fejeznek ki, a jogtudományban gyakran használt német kifejezéssel Sollen jellegű magatartás-előírások. Az előírások a nyelvi kijelentések egyik osztályát képezik, különböznek mindenekelőtt a leíró és a kérdő kijelentésektől. A tág értelemben vett előíró – idegen szóval: preskriptív – kijelentések két csoportja van: a jövőre vonatkozó prognózisok, amelyek kognitív elvárást fejeznek ki, és arra adnak választ, hogy mi lesz; valamint a kellést kifejező Sollen vagy Legyen típusú kijelentések, amelyek viszont normatív elvárást fejeznek ki. (A kognitív és normatív elvárások különbségére még visszatérünk.) A prognózisok között további különbségek vannak valószínűségük és konkrétságuk tekintetében; így megkülönböztetünk hipotetikus, plauzibilis és kategorikus prognózisokat. Az elsőt a gazdasági prognózisok, a másodikat az ún. bölcsességszabályok, a harmadikat a használati utasítások vagy a receptek példája illusztrálja megfelelően. A használati utasítások azt mondják meg, hogy milyen használat esetén milyen következmények fognak kauzálisan bekövetkezni. Ez akkor is igaz, ha nem föltételes mellékmondat formájában, hanem felszólító módban vannak megfogalmazva. Ez jól jelzi, hogy az előírások tartalma bizonyos fokig közömbös a megfogalmazás nyelvi formájával szemben. A használati utasítások tehát meglehetősen konkrét választ adnak arra a kérdésre, hogy mit tegyünk, és megsértésük esetén igen nagy valószínűséggel idéznek elő hátrányt. Magatartás-befolyásoló jelentőségük a Legyen kijelentéshez hasonló, ezért a kijelentések e két csoportját összefoglalóan gyakorlati mondatoknak is nevezik. A szó szűkebb értelmében véve az előírások körébe csak a Sollen típusú kijelentések tartoznak, amelyek nem azt fejezik ki, hogy mi van vagy mi lesz, hanem hogy minek kell lennie. A közvetlenül adott „van”-t nem pusztán extrapolálják, attól nem pusztán az idődimenziót tekintve különböznek, hanem minőségükben is, mivel szubjektív értékelésen alapuló követelményt tartalmaznak és fejeznek ki. Ezeknek megfogalmazásuk konkrétsága szerint szintén több fajtája van. A legfontosabbak a magatartásszabályok vagy -normák, amelyek viszonylag pontosan megmondják, hogy milyen föltételek között kinek mit kell tennie. Ezeket az ún. teljes magatartásszabályokat a jogi szakirodalomban zárt normastruktúráknak is nevezik. Többek között különböznek ezektől a célmeghatározások, amelyek megmondják, hogy mit kell elérni, megvalósítani, de nem 143 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

V. A JOG FOGALMA ÉS SAJÁTOSSÁGAI tartalmaznak útmutatást a eszközökre nézve; az elvek, amelyek általános magatartás-előírást tartalmaznak ugyan, de nem tartalmaznak útmutatást a változó körülmények, a szituáció figyelembevételét illetően. A normáktól különböző preskriptív kijelentések közé sorolhatók még az egészen elvont erkölcsi eszmények és maximák is, mint például Kant híres kategorikus imperatívusza: „Cselekedj úgy, hogy magatartásod alapelve egyben egy általános törvényhozás alapelvéül is szolgálhasson!” A társadalmi normákhoz szorosan kapcsolódik a normativitás fogalma. Az egyes szerzők között különbség van abban, hogy a normativitást tágabban, valamennyi Sollen jellegű előírásra kiterjedően, vagy pedig szűkebben, csak a zárt normastruktúrákra vonatkoztatva értelmezik. Az előbbi esetben az eszmények, a célmeghatározások és az elvek is normatív jelenségek, az utóbbi esetben viszont nem. Ennek az eltérésnek a jogelvek szerepének az elemzése során lehet jelentősége. 4. A társadalmi normák jellemzője az érvényesség, vagyis hogy előírásaik meghatározott körben kötelezőek, azokat ott be kell tartani. Ahogy egy leíró kijelentésnek (például a kutya ugat) igazságértéke van – vagy igaz, vagy hamis kijelentések –, úgy a normatív kijelentések, a normák jellemzője az érvényesség, a kötelező erő. A „dohányozni tilos” norma például vagy érvényes, vagy nem, vagy kötelező, vagy nem. 5. A társadalmi normákra jellemző a tartós időbeli érvényesség, azok az egyedi parancsoktól, utasításoktól vagy esetleg ígéretektől eltérően nem egyszeri magatartásokra vonatkoznak. A társadalmi együttműködés valóságos folyamatában bizonyos visszatérő magatartások, cselekvési módok, viselkedések állandósulnak, ezért a társadalmi normákat általánosságukból fakadóan az ismételtség vagy az ismétlődésre törekvés jellemzi. A normák társadalmi szerepe éppen abban rejlik, hogy a bennük megfogalmazott követelmény nem egyszeri viselkedésre irányul, hanem a hasonló helyzetek minden esetére, azaz ismétlődő helyzetben ismétlődő magatartásra kötelez. Éppen ebben különböznek a társadalmi normák az egyszeri fölszólításoktól, a parancsoktól. 6. A normák jellemzője az általánosság, vagyis a társadalom tagjainak meghatározott körére vonatkozó általános érvényesség, a kötelező erő általánossága. A kötelező erő általánosságából következően viszont a megfogalmazás értelme is szükségképpen általános, még ha a megfogalmazás szó szerinti jelentése nem is az. A társadalmi normák általánosan megfogalmazott és általánosan követendő előírásokat, magatartásmintákat jelentenek, amelyeket az azonosan ismétlődő társadalmi kapcsolatokban a közösség tagjainak követniük kell. Különbség van ugyan a megfogalmazás általánossága és az érvényesség, a kötelező erő általánossága között; de a kettő össze is függ. A társadalmi normák általánossága nem jelenti azt, hogy azok minden esetben mindenkivel szemben kötelezőek lennének. Mivel az emberek közötti kapcsolatok sokféle módon tagoltak, a társadalmi kapcsolatok szerteágazó rendszerében számos norma csak egy meghatározott viszonytípus, helyzet vonatkozásában érintett egyénekre nézve lehet csak kötelező. A normák általánossága – a címzettek körétől függően, attól, hogy a társadalom vagy annak valamely közössége, szervezete az emberek milyen körével szemben támaszt meghatározott követelményt – lehet tágabb vagy szűkebb, vagyis csoportfüggő és szituációfüggő. Ezen a körön belül azonban a normák érvényessége, kötelező ereje már kivétel nélküli. 7. A társadalmi normák fogalmi eleme a szankció, vagyis a normasértés esetére kilátásba helyezett, a normasértő személy számára hátrányos következmény előírása. A szankció a társadalom, a közösség tagjai vagy képviselői számára a magatartás-előírás megsértése esetére előírja a kilátásba helyezett hátrány érvényre juttatását is. A szankció alkalmazása, a szankcionálás nem puszta hátrányokozás, hanem a normasértés miatt kötelezően előírt hátrányokozás. Ez egyben föltételezi a normasértő magatartásnak valamilyen – esetenként elnagyolt, sommás – megítélését, értékelését is. Ezért a hátrány bekövetkezése nem pusztán kauzális folyamat. Ezért nem társadalmi normák azok az előírások, amelyekből hiányoznak a szankciók, a közösség negatív reakcióját nem helyezik kilátásba, hanem csupán kauzálisan bekövetkező sikertelenséggel jár megsértésük (például életbölcsességek, követendő módszerek, receptek, esztétikai szabályok stb.). A társadalmi normák tehát két előírást tartalmaznak: az egyik a követendő magatartásra vonatkozik és a magatartásmintában fejeződik ki, a másik a közösség reakciójára vonatkozik és a szankcióban fejeződik ki. 8. A társadalmi normák érvényesülését valamilyen kényszer, vagyis valamilyen hátrány elszenvedésével való fenyegetettség is biztosítja. 9. A társadalmi normákra jellemző a hipotetikus szerkezet, a „ha – akkor” fölépítés, a norma tartalmát képező két előírás sajátos összekapcsolása. Ennek részleteit a jogi norma szerkezete kapcsán tárgyaljuk. 10. A normában előírt normatív következmény nem kauzálisan következik be, hanem a norma előírása alapján, az előírást megvalósító magatartásokban kifejeződő közösségi reakciók révén. A két eseményt – a normasértést és annak szankcionálását – tehát nem kauzális összefüggés, hanem a norma kapcsolja össze, ez rendeli hozzá az 144 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

V. A JOG FOGALMA ÉS SAJÁTOSSÁGAI egyiket a másikhoz. Ezt a kauzalitástól különböző, azzal azonban analóg, a társadalmi normákra jellemző összefüggést Hans Kelsen nyomán beszámításnak (Zurechnung) szokás nevezni. (Magyarul talán szerencsésebb volna hozzárendelésről vagy hozzászámításról beszélni.) 11. A társadalmi normákra jellemző, hogy ún. normatív elvárást fejeznek ki. Az emberi pszichikumnak a jövőre irányuló beállítódása, elvárása kétféle lehet: az ún. kognitív elvárások csalódás esetén – vagyis ha nem az következik be, amit vártak – megváltoznak, alkalmazkodnak a tényekhez. Az ún. normatív elvárások viszont a csalódás ellenére is változatlanul érvényesek maradnak; akkor is érvényes marad például „a randevúra pontosan illik jönni” elvárása, ha a partner jelentősen késik. Ilyen esetben valamilyen módon a szubjektum jelzi az elvárás érvényességének a fönntartását szóval vagy akár gesztussal (például föltűnően ránéz az órájára). A szankció az elvárás további érvényessége kinyilvánításának egyik leggyakoribb módja. 12. Csak azok az előírások lehetnek társadalmi normák, amelyek mint elvárások reálisak, amelyeket egyes csoportok vagy egész társadalmak tagjai éreztetnek egymással meghatározott körülmények között (König 1979, 261.), és amelyeket az esetek többségében ténylegesen be is tartanak vagy szankcionálnak, vagyis amelyek az esetek többségében ténylegesen érvényesülnek is. Mivel azonban a normák nem kauzális jellegű természeti törvényszerűségek, tényleges érvényesülésük sohasem teljes, hanem csak tendencia jellegű: mindig vannak olyan esetek is, amelyekben a normát megsértik, és olyan esetek is, amikor a normasértés ellenére elmarad a szankcionálás. Ez azonban csak bizonyos határok között történhet, a normasértés általánossá válása megszünteti az adott norma normativitását, a tényleges érvényesülés megszűnése az érvényesség, a kötelező jelleg megszűnését vonja maga után. A társadalmi normák a ténylegesség és a normativitás egysége tekintetében különböznek a társadalmi eszményektől (ideáloktól), Homans szerint értékektől. Az eszmények is befolyásolják az emberek magatartását, szintén tartalmaznak előírásokat, azokat azonban csak kevesen tartják be állandóan, rendszeres betartásukat az átlagemberektől nem várják el (csak a „hősöktől”, „szentektől” és más „kiválasztottaktól”), az azoktól való eltérést nem minősítik negatív értéktartalmú „eltérő viselkedésnek”, deviáns vagy abnormis magatartásnak. A társadalmi normákra tehát a normativitás, a kötelező jelleg, a „kell” és a ténylegesség egysége jellemző; a normatív jelleg gyakran csak a ténylegességből olvasható ki (például divat, szokás), és a norma érvényesülését biztosító kényszer sokszor csupán a mások magatartásában kifejeződő egyöntetű tényszerűség pszichikai nyomása. Ezt a jelenséget G. Jellinek nyomán a ténylegesség normativitásának nevezik. A normativitásnak ez a foka sem jelent azonban puszta tényszerűséget, nem jelent az inger-válaszreakció kapcsolatához hasonló puszta szabályszerűséget. Bármilyen gyöngén, de ebben az esetben is jelen van a kényszerítés is: a szokatlan eljárás már önmagában is bizonytalanságérzéssel, zavarral, pszichikus feszültséggel – tehát bizonyos mértékű csekély hátránnyal – jár együtt, amit azután fokozhat a környezet részéről a különcként való minősítés vagy a kigúnyolás. 13. A társadalmi normákra jellemző a kölcsönösség, a reciprocitás. Ennek részleteivel a jogviszony tárgyalása során, a jogok és kötelezettségek reciprocitása kapcsán foglalkozunk. 14. A társadalmi normák értékelést, valamilyen értéket fejeznek ki, mivel a több lehetséges magatartás közül a követendő kiválasztása csak valamilyen érték alapján történhet. A társadalmi normáknak az előzőekből következően három nélkülözhetetlen mozzanata van, amelyek azonban a norma nyelvi megfogalmazásában összeolvadnak, csak logikai elemzés útján, analitikailag választhatók el egymástól. Ezek a következők: – a magatartás leírása, megfogalmazása; – a magatartás normatív minősítése, vagyis tilossá, kötelezővé vagy megengedetté nyilvánítása; – a normasértés következményeinek az előírása, vagyis a szankció. A társadalmi együttélés biztosítása során a társadalmi normák négy alapvető funkciót töltenek be: – Magatartásmintát nyújtanak a társadalom tagjai számára, tájékoztatnak arról, hogy adott esetben mi a helyes, a követendő magatartás, és azt elő is írják. – Közreműködnek a társadalom tagjai között keletkezett konfliktusok rendezésében. – Lehetővé teszik mások magatartásának az értékelését, ahhoz értékelési alapot nyújtanak.


V. A JOG FOGALMA ÉS SAJÁTOSSÁGAI – Lehetővé teszik mások magatartásának az előrebecslését, hiszen a társadalom tagjai általában a társadalmi normáknak megfelelően járnak el. A társadalmi normáknak több fajtája alakult ki. A törzsi-nemzetségi társadalmak többé-kevésbé egységes normarendszere az osztálytársadalmak kialakulásával differenciálódott, elvált egymástól a szokás, az erkölcs, a jog és a vallási norma. Az ezt követő fejlődés során ez a differenciálódási folyamat tovább folytatódott, így elkülönültek többek között az illem, a divat szabályai, a politikai normák és a különböző szervezetek normái, közöttük az államigazgatási normák. A társadalmi normák különböző fajaira a tudatosság eltérő foka jellemző (vö. Weber 1967, 106–117.; König 1979).

3. 3. A jog fogalma Az előzőekre is tekintettel a jog fogalmát, definícióját az alábbiak szerint határozhatjuk meg. 1. A jog olyan magatartási szabályok és azokhoz kapcsolódó egyéb magatartás-előírások (elvek, célmeghatározások) összessége; 2. amelyek keletkezése állami szervekhez kötődik, azaz azokat az állam bocsátja ki vagy szankcionálja, vagyis a már kialakult magatartásszabályok megsértéséhez államilag kényszerintézkedéseket, hátrányokat fűz vagy pedig valamilyen nem állami normaalkotó eljárást (például népszavazás) jogalkotásként ismer el; 3. amelyek az előzőekből következően az adott társadalomban általánosan kötelezőek, vagyis azokat általános érvényesség jellemzi; 4. amelyek érvényesülését az állami szervek legitim módon végső soron kényszerrel ténylegesen biztosítják; 5. így azok az emberek magatartásában, valamint a jogalkalmazó szervek, mindenekelőtt a bíróságok gyakorlatában többnyire, statisztikai átlagként meg is valósulnak. A jog ezen fogalmi jegyeinek az értelmezéséhez kiegészítő és pontosító megjegyzéseket kell fűznünk. Először is meg kell jegyeznünk, hogy a definíció választott módjával szűkítettük ugyan a jogfogalom „holdudvarát”, de azt nem szüntettük meg: a jogfogalom határai – számos más társadalmi jelenséghez hasonlóan – elmosódottak. (Az, hogy mennyiben sajátossága ez minden fogalomnak, mint azt a modern nyelvfilozófia képviselői állítják, nem tartozik vizsgálódásunk körébe.) Ez főként arra vezethető vissza, hogy az általános érvényesség és a tényleges megvalósulás kritériumai mennyiségileg is meghatározottak, következésképpen tendencia jellegűek, továbbá arra, hogy határhelyzetekben az „állam”, az „állami jelleg” és a „kötődés” értelmezésre szorul. A jog normajellege mindenekelőtt azt jelenti, hogy – bár sajátosan, de – a jogra is jellemzőek mindazok a tulajdonságok, amelyek a társadalmi normákat, magatartásszabályokat általában jellemzik, másfelől pedig azt jelenti, hogy a jogi jelenségek világán belül az azokat összekötő, rendszerré szervező elemek a jogi normák. A jognak ez a megfogalmazása nem jelenti viszont azt, hogy a jog kizárólag zárt normastruktúrákból állna, a jog ugyanis sokszor a jogalkalmazói döntésekben rejlő és azokból megállapítható elvként létezik, amikor is a norma maga zárttá, teljessé csupán a jogalkalmazás során válik. Ugyanakkor az egyéb előírások jelentősége és értelme csak a normákkal, azok alkalmazásával való összefüggésben vizsgálható. A jognak ez a megfogalmazása azt sem jelenti továbbá, hogy a jog csupán előírásokból állna, ezúttal az elveket stb. is ideértve, hanem az – mint arról szó lesz – annál jóval összetettebb társadalmi jelenség, különböző jogi jelenségek összessége, amelyek körébe többek között bizonyos emberi magatartások is beletartoznak. A jog keletkezésében állami jellegét – ami a jogi normák keletkezésének többféle módjára utal – nem minden jogelméleti fölfogás fogadja el. Ebben a körben az egyik vitakérdés a primitív társadalmak normáinak a megítélése. A primitív társadalmak életét kutató néprajztudomány egyik igen jelentős áramlata, az ún. funkcionalista kulturális antropológia képviselőinek jelentős része azon az állásponton van, hogy ezekben a társadalmakban az állam kialakulását megelőzően is létezik egy olyan, a társadalom életét átfogóan szabályozó normarendszer, amelyik ugyanazokat a funkciókat tölti be, mint a jog a modern társadalmakban. Mivel a társadalmi jelenségek mibenlétének a lényege ezen fölfogás szerint az, hogy milyen funkciót töltenek be a társadalomban, ezért szerintük ezek a normák is jognak tekintendők. A funkcionális antropológiának ezt a tételét számos jogtudós is elfogadja, azt azonban senki sem vitatja, hogy lényeges minőségi különbségek vannak a primitív társadalom „joga” és az államilag szervezett társadalmak joga között. Ezeket a különbségeket viszont a jog fogalmában is kifejezésre kell juttatni, aminek következtében a probléma terminológiai kérdéssé válik: a jog 146 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

V. A JOG FOGALMA ÉS SAJÁTOSSÁGAI tágabb fogalmán belül különböztessük-e meg az „állami” jogot, vagy pedig a társadalmi normákon, a társadalmak normarendszerein belül a jogot mint keletkezésében állami normát. Mi ezt az utóbbit tartjuk jobb megoldásnak az alapprobléma tartalmi megítélésén túlmenően azért is, mivel ez van inkább összhangban a hazai tudományos hagyományokkal és közfelfogással, továbbá ez a terminológia egyszerűbb, ritkábban van szükség a „jog” kifejezés jelzőkkel történő pontosítására. A jog állami jellegének másik vitakérdése a jog pluralitásának a problémája. Egyes nézetek szerint ugyanis egy adott társadalomban az állam mellett más közösségek – etnikai, területi közösségek, szervezetek – is rendelkeznek olyan sajátos érdekrendszerrel és hatalommal, ami autonóm jogalkotásban is kifejeződik. Eszerint tehát saját joga van például a Kennedy családnak vagy a General Motorsnak. E fölfogással szemben mutatis mutandis még határozottabban vethetők föl azok az ellenvetések, amelyeket a primitív társadalmak „joga” kapcsán tettünk. Többek között Weber is elutasítja a jog kizárólagos állami jellegét („elutasítunk minden olyan álláspontot, amely szerint csak ott beszélünk jogról, ahol a jogi kényszert politikai erőszak szavatolja”). Szerinte „minden olyan esetben jogrendről kell beszélni, amikor bármiféle, fizikai vagy pszichikai kényszerítő eszközt egy kényszerítő gépezet, vagyis egy vagy több személy alkalmaz” (Weber 1967, 103.). Weber a jogon belül különbözteti meg az állami jogot, amikor a jogi kényszert a politikai közösség különleges, rendszerint fizikai kényszerítő eszközei jelentik. Ezek szerint tehát más társadalmi szervezeteknek – így mindenekelőtt az egyházaknak, a szakmai egyesületeknek és a politikai pártoknak – is megvan a maguk saját joga. Mivel „ma az erőszakos jogi kényszer az állami szervek monopóliuma”, azt a kérdést, hogy más szervezetek normái esetében joggal állunk-e szemben, „az dönti el, hogy az erőszakmentes jogi kényszert alkalmazó gépezet rendezett jellegű-e, van-e olyan súlya, hogy az érvényes normát a jogi kényszer hatására valószínűleg betartsák” (Weber 1967, 100.). Weber fölfogásának – és áttételesen a jog állami jellegét tagadó más fölfogásoknak is – meggyőző kritikáját adja Szigeti Péter, aki arra mutat rá, hogy ezek a fölfogások végső fokon a jogállamisággal összeegyeztethetetlen következményekhez vezetnek (Szigeti–Takács 1998, 122.). Valódi – és nem csupán terminológiai – kérdésként vetődik föl a jog pluralitása az ún. fejlődő országok esetében, ahol egymás mellett él a modern, többnyire a volt gyarmattartó országtól átvett, recipiált jog és a gyakran szintén többrétű (például vallási, törzsi eredetű normákból álló) tradicionális jog. Ez a helyzet bonyolult problémát vet föl, ami a jog állami jellegének árnyalt kifejtését igényli, de nem indokolja a jog állami jellegének a teljes föloldását, hiszen ezek a tradicionális jogi normák is a gyarmati hatalom, majd az új állam elismerése következtében maradtak a társadalom jogi rendszerének részei vagy váltak azzá. Ezért ezekben az esetekben valójában nem a jog pluralitásával állunk szemben, hanem a jogrendszer összetettségének a problémájával (lásd még Kulcsár 1997.). A jog állami jellegének az elfogadása azért is előnyösnek tűnik, mivel az állami jelleg a jog számos további jellemző vonását mintegy magában hordozza, így azoknak a definícióba történő fölvételére nincs szükség. A jog állami jellegének az elutasítása esetében a nem jogi normáktól való elhatárolás érdekében mintegy az állami jelleg helyett további ismérveket kell fölvenni a definícióba, amelyek gyakran problematikusnak bizonyulnak. Rá kell mutatnunk itt arra is, hogy a jog állami jellegét tagadó vagy mellőző szerzők a jog és az egyes jogi jelenségek elemzése során kimondva vagy kimondatlanul az ún. állami jogot tartják szem előtt. Weber jogszociológiája kapcsán Winckelmann mutat rá arra, hogy az ott adott definíció csak a racionális politikai uralmi szervezetre mint intézményi államra elsődlegesen tipikus jogot ragadja meg (Winckelmann 1967, 31.). A jog keletkezésének állami jellegét azonban modern körülmények között sem szabad abszolutizálni. Egyfelől le kell szögezni, hogy a jog állami jellege nem jelenti azt, hogy minden államilag alkotott norma jog lenne, másrészt a modern jogfejlődés azon tendenciáira is figyelemmel kell lennünk, amelyek relativizálják a jog állami jellegét, vagy amelyek esetében a jog keletkezésének állami jellege sajátosan jelenik meg. Itt azokról az esetekről van szó, amikor az állam valamilyen nem állami normaalkotást jogalkotásnak, a normát pedig jognak ismeri el. Ez történhet előzetes fölhatalmazással, amelynek három formáját kell megemlítenünk: a társadalmi szervezetek jogalkotási fölhatalmazását, a népszavazás útján történő jogalkotást és a közeljövőben különösen jelentőssé váló formát, a nemzetek fölötti szervezetek (mindenekelőtt az EU) fölhatalmazását. Utólagos elismerés esetével állunk szemben, ha az állam korábban létrejött nemzetközi jogi vagy európai jogi normát ismer el kötelező jognak, amelynek a létrehozásában nem vett részt, illetőleg amelyre nem adott fölhatalmazást. (A belső jog, a nemzetközi jog és európai uniós jog viszonyára a későbbiekben még visszatérünk, itt csak azt kívánjuk jelezni, hogy az általunk adott definíció és azon belül a jog állami jellegének az elfogadása nem zárja ki sem az európai uniós jog, sem pedig a nemzetközi jog jogi jellegének az elfogadását.) Végül azt is figyelembe kell vennünk, hogy számos jogi jelenségben (például jogkövetés, jogtudat) a jog állami jellege csak igen áttételesen fejeződik ki. A modern jog viszonylagos önállósága, autonómiája az állammal szemben is 147 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

V. A JOG FOGALMA ÉS SAJÁTOSSÁGAI érvényesül, a jog keletkezésének állami jellege ellenére különböző mértékben ugyan, de magát az államot is köti. A jog általános érvényessége azt jelenti, hogy a jog mint egész, a jogrendszer az adott társadalomban mindenkire nézve kötelező, és ennek megfelelően az adott társadalom egészét átfogja. Nem jelenti viszont azt, hogy minden egyes jogi norma mindenkire nézve azonos módon lenne kötelező, hiszen bizonyos jogi normák például csak a hivatalos személyekre vagy csak a gépjárművezetőkre vonatkoznak. Az általános érvényesség tehát nem jelenti a jogi normák címzettjeinek az általánosságát. Ez mindaddig nem vet föl problémát, amíg mindenki számára adott a lehetőség, hogy címzetté (például hivatalos személlyé, gépjárművezetővé) váljék, mivel a jog akkor a potenciális címzetteket is figyelembe véve valóban mindenkire kötelező, általánosan érvényes. Bonyolultabb a helyzet, ha a potenciális címzetté válás jogilag korlátozott, mint a rendi jogok esetében. Ekkor a jog általános érvényessége egyenlőtlenül, tehát ellentmondásosan és korlátozottan nyilvánul meg. A jog általános érvényessége tehát a jognak olyan tendenciaszerűen jellemző sajátossága, melyik kifejlett formában csak a modern jogra érvényes. A jog tényleges állami érvényesítése kapcsán az az ellenvetés szokott megfogalmazódni, hogy a jogi normák az esetek túlnyomó többségében önkéntes követés révén, állami szervek közreműködése nélkül érvényesülnek. Ez igaz ugyan, de nem szünteti meg a jognak azt a jellemző és más társadalmi normáktól megkülönböztető vonását, hogy normái nem követés esetén mindig magukban hordozzák az állami érvényesítés, az állami kényszerítés lehetőségét. Az már egy további elméleti kérdés, hogy a jog érvényesülési folyamatában milyen mértékű az állam szerepe, és hogy az állam közrehatásának milyen formái vannak. A jognak azt a sajátosságát, hogy előírásainak tényleges érvényesülését végső soron az állam biztosítja, gyakran a fizikai kényszer alkalmazására való utalással határozták meg. Ez a megállapítás azonban nem pontos. Itt arról van szó, hogy az állam általi kényszerítésnek két sajátos eleme van: legitim módon helyezhet kilátásba és alkalmazhat a jogsértőkkel szemben fizikai jellegű hátrányt (szabadságvesztés, halálbüntetés), és a kilátásba helyezett és nem csak fizikai jellegű hátrányt végső soron szervezett fizikai erőszakkal is megvalósíthatja. Az állam mellett ugyan esetenként nem állami szervek is képesek fizikai hátrány szervezett erőszakkal való megvalósítására, ez azonban modern viszonyok között nem legitim. A jog állami kikényszerítésének ennek megfelelően sajátos eszköztára, szervezettsége és ebből következő hatékonysága, valamint az erőszak alkalmazásának a legitimitása a megkülönböztető jegye (vö. Weber 1967). A jog állami érvényesítésének nem mond ellent az a tény sem, hogy esetenként a jog megengedi normáinak önsegéllyel történő érvényesítését, illetőleg az állami érvényesítés folyamatában nem állami szervek közreműködését is lehetővé teszi. A jog tényleges érvényesülése a jog mellőzhetetlen fogalmi jegye, mivel ténylegesen, társadalmi hatásában nem jog az a norma, amelyik csak mint szöveg, csak mint nyelvi objektiváció létezik. (Ez az összefüggés a jogelmélet egyik alapproblémája, aminek részletes tárgyalására a jog- és állambölcseletben kerül sor, bár a probléma néhány vonatkozására a jog érvényesülése kapcsán jelen kötetben is utalunk.) Éppen ezért egyes szerzők úgy vélték, hogy a jog definícióját ki kell még egészíteni azzal az elemmel, miszerint az olyan normák összessége, melyek jogviszonyokban megvalósulnak. Ez az álláspont azonban nem helytálló, mivel a jog hatásának, tényleges érvényesülésének nem kizárólagos formája a jogviszonyokban történő érvényesülés, mint azt a büntetőjogi normák betartása vagy különösen a helyettesítést előíró normák példázzák. Ez utóbbiak azok a szabályok, amelyek azt írják elő, hogy például az elnököt akadályoztatása vagy halála esetén kik, milyen sorrendben helyettesítsék; akkor is léteznek és hatnak, ha az akadályoztatásra nem kerül sor, mivel az emberek magatartásuk alakítása során számolnak ezekkel a normákkal. Weber mutat rá arra, hogy valamely jogrend tényleges érvényesülését az a tény dönti el, hogy az emberek cselekvésükben ehhez a rendhez „igazodnak”, nem pedig az, hogy „követik” azt (Weber 1967, 99.).

4. 4. A jog további sajátosságai A jognak a definíciókban összefoglaltakon túl további sajátosságai vannak. A definíció elsősorban a jog és más társadalmi jelenségek, más társadalmi-normák elhatárolására szolgál, ezért a jognak csak a leglényegesebb vonásait fogja át, és nem tartalmazza a jog minden sajátos vonását, sőt az említett lényeges jegyek kifejtését sem. Emellett egyoldalú is: ha megállnánk ennél a definíciónál, akkor úgy tűnne, mintha a jog csak norma lenne. Ez azonban nincs így, a jogi jelenségek köre ennél jóval szélesebb. Ezek közül mindenekelőtt a bírói döntésekben és az egyes emberek magatartásában ténylegesen érvényesülő jogot, valamint a jogtudatot és a jogi ideológiát emelhetjük ki. (Normativizmusnak nevezik azt a fölfogást, amelyik a jogot csak normának tekinti, illetve a jog vizsgálata közben annak normajellegére koncentrál.)


V. A JOG FOGALMA ÉS SAJÁTOSSÁGAI A jogelméleti gondolkodás történetében kialakult legfontosabb átfogó irányzatok is a jogi jelenségeknek ehhez az összetettségéhez kapcsolódnak. A jog fogalmára vonatkozó kérdés megválaszolása során a jogpozitivizmus a tételes vagy más néven pozitív jogra helyezi a hangsúlyt, a természetjogi fölfogás az elvont ideális jogelvek formájában megfogalmazott jogi ideológiából indul ki, a jogszociológiai irányzat pedig a ténylegesen érvényesülő jogot tekinti jognak. Az egyoldalúság és az abból fakadó félreértések veszélyét elkerülendő röviden utalnunk kell a jog további sajátosságaira is. Itt hívjuk föl a figyelmet, hogy a jog egyes sajátosságai (például belső rendezettség) ideáltipikusak, hol erősebben, hol gyöngébben érvényesülő tendenciát fejeznek ki, és egyben követelmények is a jog alkotása, alakítása során. 1. A jog objektív társadalmi szükséglet, s ilyen szükségletként is jött létre. A primitív társadalmak differenciálódásával, majd az osztálytársadalmak kialakulásával a konfliktus lehetőségével járó magatartások szabályozásának társadalmi szükséglete minőségi változáson ment keresztül: a társadalmi gyakorlatban alapvetőnek minősülő érdekkonfliktusok rendezéséhez, a társadalom fönnmaradásához a társadalmi csoportok, mindenekelőtt a társadalmi osztályok közötti ellentétek által terhelt magatartások olyan szabályozására volt szükség, amelyik biztosította az adott társadalom fönnmaradásának, sőt fejlődésének a lehetőségét. A jognak ezt az objektív társadalmi szükséglet jellegét – amelynek tartalma történetileg változik – nevezzük a jog társadalmi rendeltetésének. Ezért a szűk értelemben vett jog kialakulása elválaszthatatlan az állam kialakulásától, a jog szükségképpen állami jellegű, ami fölveti a jog partikuláris és általános jellegének, kiélezett megfogalmazásban osztályjellegének a kérdését, ami szintén a jogbölcselet egyik alapvető és sok vitát kiváltó és itt nem részletezhető problémája. A jog társadalmi rendeltetésének itt adott megfogalmazása – a jog fogalmának a meghatározásához hasonlóan – arra a fejlődésbeli diszkontinuitásra, megszakítottságra helyezi a hangsúlyt, hogy a joggal a korábban kialakult társadalmi normáktól minőségileg különböző, részben partikuláris érdekeket is kifejező normarendszer jött létre. Ugyanakkor a jog és a korábbi társadalmi normák viszonyában a kontinuitás, a folyamatosság mozzanata sem mellőzhető, aminek a legfontosabb összetevője a minden társadalomra jellemző szabályozási szükséglet, vagyis az a már tárgyalt összefüggés, hogy emberi társadalom nem létezhet normák, magatartásszabályok nélkül. Az általunk vizsgált összefüggés kapcsán most csak annyit kell leszögeznünk, hogy a kialakuló jogra nemcsak a társadalmi csoportok közötti konfliktusokból adódó szabályozási szükségletek kielégítése hárult, hanem a jog (is) szabályozott olyan viszonyokat, magatartásokat, amelyeket korábban nem jogi jellegű társadalmi normák kielégítően rendeztek (például családi kapcsolatok). A jog társadalmi rendeltetését tehát az alapvető érdekkonfliktusokat rendező sajátos tartalmú szabályozás objektív szükségletében foglalhatjuk össze. Ennek a társadalmi rendeltetésnek a konkrét megvalósulását fejezik ki a jog funkciói. 2. A jog sajátos társadalmi komplexus. Ez a Lukács Györgytől eredő megfogalmazás (Lukács 1976, II:179– 231.) a jogi jelenségek összetettségét fejezi ki. A társadalom különféle jogi jelenségei egymással összefüggnek; funkcionális kapcsolatban vannak, vagyis rendszert alkotnak. Ezért beszélünk a társadalom jogi rendszeréről, ami a társadalom jogi jelenségeinek funkcionálisan összefüggő rendszere. Elemei a jogintézmények, a jogszabályok, a jog alkotására, illetve alkalmazására hivatott szervezetek, valamint azok a társadalmi státusok a hozzájuk fűződő szerepelvárásokkal és a szerepeket ténylegesen megvalósító emberi magatartásokkal, amelyek a jogszabályok alkotásának, alkalmazásának, a jog társadalmi valósággá válásának folyamatában kialakulnak, továbbá a jog tudati jelenségei, jogi ideológia. A jogi rendszer központi elemét azonban a jogi normák képezik, a jog társadalmi lényege is elsősorban normativitásában nyilvánul meg. Ezért indokolt és helytálló a jog fogalmának előbbi meghatározása. (A jogi rendszer nem azonos a jogrendszerrel. Ez utóbbi – itt most kissé leegyszerűsítve – egy adott állam hatályos jogi normáinak a rendezett összességét fogja át, míg a jogi rendszer annál lényegesen tágabb.) 3. A jog komplexus jellege a jog mint norma sajátosságaiban is kifejeződik. Ezek között elsőként azt kell kiemelnünk, hogy a jogi normák ún. másodlagos teleologikus tételezéseket (céltételezéseket) tartalmaznak, ami jelentősen különbözik a munkatevékenység, a materiális tevékenység mozzanatát képező ún. elsődleges teleologikus tételezéstől. A munkafolyamatot az jellemzi, hogy a munkát végző személy fejében, képzeletében célként a munkatevékenység tárgyi eredménye jelenik meg a munkafolyamat megkezdésekor, tehát a cél a tevékenység tárgyi eredményére irányul, például egy asztal elkészítésére, és azt a munkát végző személy maga valósítja meg. Ezzel szemben a mások tevékenységére irányuló intézményesítő tevékenység során és így a jogi normában nem valamely tevékenység tárgyi eredményének, hanem magának az emberi magatartásnak az eszmei előlegezésére, célként történő tételezésére, kitűzésére kerül sor. A jogi szabályozás a saját tulajdonképpeni célját 149 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

V. A JOG FOGALMA ÉS SAJÁTOSSÁGAI mások magatartásának a befolyásolásán keresztül, azok közvetítésével valósítja meg. Ennek a sajátosságnak a részleteit és következményeit a jogi norma szerkezeti elemei kapcsán tárgyaljuk a VII. fejezetben. Az a tény, hogy a jogi szabályozás valamilyen cél elérésére irányul, és ebben az átvitt értelemben az egyes jogi normáknak céljuk van, nem jelenti azt, hogy a jog mint sajátos társadalmi komplexus is meghatározott konkrét cél vagy célok megvalósítását szolgálná. 4. A jog másodlagos teleologikus tételezés jellegéhez kapcsolódik, hogy a jog egyben sajátos tudatforma, ideológia is, vagyis olyan gondolati forma, amelyben a különböző társadalmi csoportok, osztályok, rétegek konfliktusaikat tudatosítják és végigharcolják. A jog ezen sajátosságának az alapja az, hogy a jogi szabályozás célja mások magatartására vonatkozik, tehát magában foglalja mások értékelését is. A jog egyrészt akkor kap ideológiai jelleget, ha ez az értékelés társadalmi csoportok, osztályok értékeléséhez kapcsolódik, másrészt pedig akkor, ha a jogot az említett makrotársadalmi csoportok érdekeik érvényesítésének eszközeként használják. 5. A jog további jellemző vonása, hogy maga is társadalmi viszony, amelynek sajátossága az, hogy meghatározott társadalmi viszonyokat, általában nem jogi viszonyokat jogként fejez ki. A jog olyan társadalmi viszony, amelynek az a szerepe, hogy más, nem jogi társadalmi viszonyokat sajátos ideológiai viszonyok, jogviszonyok formájában realizáljon és védjen. 6. A jogot továbbá belső rendezettség jellemzi, mivel a társadalmi viszonyok ellentmondásmentes szabályozására kell törekednie. Ez azonban sohasem történhet meg maradéktalanul, mivel ellentmondásos társadalmi viszonyok ellentmondásmentes szabályozásáról lenne szó. Ennek az ellentmondásnak a kezelése sajátos technikák kialakulását eredményezte. 7. A jogot rögzített fórumrendszer, formalizált eljárás és nyelvi megformálásának viszonylagos egyértelműsége jellemzi. A formalizált eljárás fontosságát Bibó István akként emeli ki, hogy „az olyan jogelv, amelynek nincs intézményi technikája, annyi mint a semmi”. 8. A jog az említett ellentmondásosságából és a belső rendezettség egyidejű igényéből fakadóan olyan társadalmi komplexus, amelynek működéséhez sajátos specialistákra, a szükséges technikákat elsajátított, képzett jogászokra van szükség. 9. A jog történeti kategória, vagyis a történeti fejlődés során, az állam kialakulásával jött létre, és a társadalom történeti változásaival együtt változik. A különböző társadalmi-gazdasági formációknak különböző jog felel meg. Ezt az összefüggést a jogtípus kategóriája segítségével ragadjuk meg, ázsiai, antik-rabszolgatartó, feudális és modern jogtípust különböztetve meg. A jogtípus egy adott társadalmi-gazdasági formációhoz tartozó jogrendszerek közös sajátosságainak az összességét tartalmazza és a jogrendszerek elsődleges csoportosítására, osztályozására szolgál. A jogtípusokon belül további jogrendszercsoportok, jogrendszerformák vagy jogcsaládok különböztethetők meg az egyes jogrendszereknek a jog struktúrájában, a jogalkotásban és a jogalkalmazásban kifejeződő hasonlósága alapján. Végezetül utalunk arra, hogy a jognak vannak olyan – legalábbis értelmezésüket tekintve – vitatott és vitatandó lényeges kérdései, további sajátosságai, amelyek tárgyalására a jog- és állambölcseletben kerül sor. Ilyen kérdések a jog és társadalmi-gazdasági környezetének viszonya (a jog társadalmi-gazdasági meghatározottsága és viszonylagos önállósága), a jog funkciói és a jog társadalmi tartalma (osztály- vagy osztály fölötti jellege), valamint a jog értékessége és értékelhetősége.

5. 5. A jog és az egyéb társadalmi normák A jog és más társadalmi normák lényeges különbsége, hogy egy adott társadalomban csak egy jogrendszer létezik, míg más társadalmi normák többnyire a társadalom különböző osztályai, rétegei, etnikai vagy vallási csoportjai, szubkultúrái stb. szerint differenciáltak, ez alól csak bizonyos szervezeti normák (államigazgatás, a hadsereg normái) jelentenek kivételt. A jog más társadalmi normákkal kölcsönhatásban érvényesül. Ha különböző társadalmi normák – mindenekelőtt az erkölcs – a joggal azonos magatartásokat írnak elő vagy tiltanak meg, akkor jelentős mértékben elősegítik a jog érvényesülését. A jog így támaszkodik az egyéb társadalmi normákra, esetenként azok előírásait közvetlenül jogi rangra emeli vagy azoknak jogi jelentőséget tulajdonít, például a jó erkölcsre, a társadalmi együttélés szabályaira vagy a foglalkozási szabályokra való utalással. Ezzel viszont a jog erősíti az adott társadalmi normák érvényesülését.


V. A JOG FOGALMA ÉS SAJÁTOSSÁGAI Ugyanakkor a jog érvényesülését gátolhatja, ha előírásai ellentétbe kerülnek más társadalmi normáknak, mindenekelőtt az erkölcsnek az előírásaival (mint például a följelentési kötelezettség esetén). A társadalmi normák ezért bizonyos vonatkozásokban korlátját is képezik a hatékony jogi szabályozásnak. A joggal való kölcsönhatás, a jog alakulására és érvényesülésére gyakorolt hatás szempontjából az erkölcsi, a politikai és az államigazgatási normáknak, valamint a szakmai-technikai előírásoknak a jelentőségét kell kiemelnünk.

6. Kulcsfogalmak alanyi jog beszámítás célmeghatározások elvek érvényesség gondolati-nyelvi objektiváció hipotetikus szerkezet jog állami érvényesítése jog állami jellege jog általános érvényessége jogi rendszer jog mint másodlagos teleologikus tételezés jog mint társadalmi komplexus jog normajellege jog pluralitása jog szemantikai többértelműsége jog társadalmi rendeltetése jog tényleges érvényesülése magatartás-előírás normák általánossága normák funkciói normák nélkülözhetetlen mozzanatai normatív és kognitív elvárás pozitív jog Sollen jellegű előírás szankció tárgyi jog 151 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

V. A JOG FOGALMA ÉS SAJÁTOSSÁGAI tételes jog zárt normastruktúra

7. Irodalom Állam- és jogtudományi enciklopédia. Budapest, 1980. Antalffy György – Samu Mihály – Szabó Imre – Szotáczky Mihály: Állam- és jogelmélet. Budapest, 1970. Bevezetés a jogi ismeretekbe. Miskolc, 1991. Bibó István: Kényszer, jog, szabadság. In Válogatott tanulmányok. 1. köt.Budapest, 1986. Horváth Barna: Bevezetés a jogtudományba. Szeged, 1932. König, René: A jog a társadalmi normarendszerek összefüggésében. In Jog és szociológia. Budapest, 1979. 261–277. o. Kant, Immanuel: A tiszta ész kritikája. Budapest, 1981. Kant, Immanuel: Az erkölcsök metafizikájának alapvetése – A gyakorlati ész kritikája – Az erkölcsök metafizikája. Budapest, 1991. Kulcsár Kálmán: Jogszociológia. Budapest, 1997. Lukács György: A társadalmi lét ontológiájáról. Budapest, 1976. Moór Gyula: Jogfilozófia. Budapest, 1994. Ott, Walter: Der Rechtspositivismus. Berlin, 1976. Pulszky Ágost: A jog és állambölcsészet alaptanai. Budapest, 1885. Sajó András: Jogtani alapok. In A gazdaság jogi alapjai. Budapest, 1985. Szabó Imre: A jog. In Állam- és jogtudományi enciklopédia. Budapest,1980. Szabó Imre: A szocialista jog. Budapest, 1963. Szabó Imre: Bevezetés a jogtudományba. Budapest, 1984. Szabadfalvi József – Szabó Béla – Szabó Miklós – H. Szilágyi István – Takács Péter – Ződi Zsolt: Bevezetés a jog- és államtudományokba. Miskolc, 1995. Szigeti Péter – Takács Péter: A jogállamiság jogelmélete. Budapest, 1998. Varga Csaba: Antropológiai jogelmélet? Állam- és Jogtudomány, 1985. Weber, Max: Gazdaság és társadalom. Budapest, 1967. Weber, Max: Gazdaság és társadalom. A megértő szociológia alapvonalai. 1. köt. Szociológiai kategóriatan. Budapest, 1987. Weber, Max: Gazdaság és társadalom. A megértő szociológia alapvonalai 2/2. (Jogszociológia.) Budapest, 1987. Winckelmann, Johannes: Max Webers Soziologie des Rechts. In Weber, Max: Rechtssoziologie. Neuwied, 1967.


6. fejezet - VI. A JOGALKOTÁS ÉS A JOGFORRÁSOK 1. A problémakör jellege és helye a jogbölcseletben 2. Jogi norma, jogtétel, jogszabály, jogforrás 3. Jogképződés és jogalkotás. A jogképződés módjai 4. A jogalkalmazói jogképződés 5. A jogalkotás 6. A megismerési értelemben vett jogforrással összefüggő problémák

1. 1. A problémakör jellege és helye a jogbölcseletben A fejezet címében jelzett kérdések alapvetően a jogbölcselet ún. genetikus problémái közé tartoznak, de annak bizonyos strukturális problémáit is érintik. A jogbölcselet genetikus problémái a társadalmi viszonyoktól a jogi normákig vezető társadalmi mozgásra, társadalmi-jogi folyamatra vonatkoznak, annak tanulmányozása során fogalmazódtak meg. Ezek négy nagy kérdéskört ölelnek föl. a) Hogyan keletkezett történetileg a jog mint sajátos társadalmi jelenség? (Ezt a kérdést a II. fejezet tárgyalja.) b) A jog alakulására, fejlődésére, az új jogszabályok kialakulására hogyan hatnak, abban milyen szerepet játszanak a különböző társadalmi viszonyok, jelenségek, így különösen a gazdasági, a politikai és az ideológiai viszonyok, az egyes társadalmi osztályok stb.? (Ezzel a témakörrel a jog- és állambölcselet című tárgyban foglalkozunk.) c) Milyen konkrét módokon, formákban jönnek létre az egyes jogszabályok és annak milyen következményei vannak? Ez a jogalkotás, jogképződés és a jogforrások témaköre, a továbbiakban erről lesz szó. A téma ugyanakkor szorosan és elválaszthatatlanul öszszefügg bizonyos strukturális kérdésekkel is, hiszen az, hogy hogyan jön létre egy jogszabály, hogyan válik állami jellegűvé, milyen állami szerv hozza létre, egyben megszabja az adott jogszabálynak a jogrendszerben elfoglalt helyét is, vagyis a jogrendszer struktúrájának egyik sajátos dimenzióját alkotja. (A jog gyakorlati működése szempontjából ezek a következmények fontosabbak, mint magának a létrejövetelnek a formái.) Tekintettel arra, hogy a jogalkotásnak és a jogforrási rendszernek számos vonatkozását a tételes jog is szabályozza, ezt a kérdéskört nemcsak a jogbölcselet, hanem az alkotmányjogtudomány is vizsgálja, illetőleg ennek a témakörnek vannak jogbölcseleti és alkotmányjogi vonatkozásai is. Ez a kérdéskör érinti az állam szervezeti fölépítésének és működésének kérdését is, azonban alapvetően nem államszervezeti-működési kérdés, hanem a jogi struktúra problémája. d) Az egyes jogi normák kialakulásának a maga komplexitásában milyen általános tanulságai, sajátos problémái és törvényszerűségei vannak, illetőleg azok alapján a jogalkotásnak milyen szakmai követelményei állapíthatók meg? Ez a jogi szabályozás, a jogi visszatükrözés és visszatükröződés kérdésköre, amelynek a tárgyalására szintén a jog- és állambölcselet keretében kerül sor. A jelen fejezetben tárgyalt kérdések részletesebb vizsgálata előtt az érthetőség végett szükséges néhány, egymással összefüggő alapfogalom definíciószerű rövid meghatározása, amit az is indokol, hogy ezen fogalmak vonatkozásában nem egységes a szakirodalomban használt terminológia.

2. 2. Jogi norma, jogtétel, jogszabály, jogforrás A jogi norma a jog legkisebb, még önmagában értelmes egysége, amelyik egy teljes, értelmezhető, követhető, alkalmazható magatartásszabályt alkot. Nem föltétlenül egy helyen, egyetlen paragrafusban kerül megfogalmazásra, ezért nem a nyelvi megfogalmazás és megjelenés egysége, hanem gondolati egység és egyben a szabályozás logikai egysége. Azok a jogtételek alkotnak egy jogi normát, amelyek olyan szorosan öszszekapcsolódnak, hogy egymás nélkül nem alkalmazhatóak, és csak korlátozottan értelmezhetőek, mivel bármelyikük mellőzése esetén a jogi norma hiányos, nem teljes, nem fejezi ki a norma minden nélkülözhetetlen 153 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

VI. A JOGALKOTÁS ÉS A JOGFORRÁSOK mozzanatát vagy logikai elemét. A jogi norma elemeit a VII. fejezet 1. pontjában tárgyaljuk. A könnyebb megértés érdekében ezért utalunk a társadalmi normák kapcsán kifejtettekre. A társadalmi normák általában és így a jogi normák is két előírást tartalmaznak, a követendő magatartásra vonatkozó magatartás-előírást és a közösség vagy képviselője reagálására vonatkozó jogkövetkezmény-előírást vagy szankciót. Ezek gondolatilag egységet alkotnak, de nyelvi megfogalmazásuk – különösen írásba foglalás esetén – elválhat egymástól. Az ugyanazon normát alkotó jogtételek nyelvi elválasztásának leggyakoribb példája a magatartás-előírást és az ahhoz kapcsolódó jogkövetkezményt tartalmazó jogtételek más jogtételben történő megfogalmazása. Ezek a jogtételek azonban szétválasztásuk ellenére logikailag összetartoznak. Tekintettel azonban arra, hogy ez a logikai kapcsolat hol gyöngébb, hol erősebb, annak megléte esetenként megítélés kérdése lehet, ami azt eredményezi, hogy vitatható lehet, hogy egy jogi norma határai hol húzódnak. Ezért egyes szerzők bizonyos kevésbé szorosan kapcsolódó jogtételeket – például az ún. szankcionáló normákat vagy az értelmező rendelkezéseket – önállótlan jogi normáknak nevezik (vö. Peschka 1979, 93–99.). A jogtétel (jogi mondat) a nyelvi megfogalmazásnak és megjelenésnek, a szövegnek az egysége, nyelvi egység: egy szakasz (paragrafus), illetőleg bekezdés alkot egy jogtételt. Ezért mindig egyértelmű, hogy mi tartozik egy adott jogtételbe, hogy egy szakasz vagy bekezdés mettől meddig tart. Egy jogi norma több jogtételből is állhat, és ugyanaz a jogtétel több jogi normának is részét alkothatja. Ez az eltérés a jogszabályszerkesztés ökonomikusságának, az ismétlések elkerülésére irányuló törekvésnek a következménye. Ugyanis a számos jogi norma részét képező előírásokat, megfogalmazásokat mintegy kiemelik az egyes jogi normák összefüggő szövegéből, azokat a jogszabályban valamenynyi jogi normára vonatkozóan csak egyszer rögzítik. Tipikusan ilyenek a büntető törvénykönyvek általános részi rendelkezései. Így a magyar Büntető Törvénykönyv 10. § (1) bekezdésében csak egyszer rögzíti, hogy ha a törvény a gondatlan elkövetést kifejezetten nem bünteti, a bűncselekmény csak szándékos magatartás lehet, ezt azonban az egyes bűncselekményeket meghatározó különös részi rendelkezésekbe bele kell érteni. A törvény például csak a szándékosan elkövetett rágalmazást bünteti, noha ezt a rágalmazás kapcsán kifejezetten nem mondja ki. Hasonlóképpen gyakran előfordul, hogy több jogi norma megsértése esetére azonos szankciót helyeznek kilátásba és azt csak egyszer rögzítik. Itt jegyezzük meg, hogy főleg a hosszabb, bonyolultabb jogtételeken belül a szorosabban összetartozó szövegrészeket a jogi nyelv fordulatnak nevezi. Így a következő példában szereplő „vagy amelyet jogszabály megkerülésével kötöttek” szövegrész a Ptk. 200. § (1) bekezdésének második fordulata. A jogtétel és a jogi norma viszonyát a Polgári Törvénykönyvnek (Ptk.) a semmis szerződésekre vonatkozó rendelkezéseinek példáján illusztráljuk. A Magyar Köztársaság Polgári Törvénykönyvéről szóló, többször módosított 1959. évi IV. törvény többek között a következő jogtételeket tartalmazza: „200. § (1) A szerződés tartalmát a felek szabadon állapíthatják meg. A szerződésekre vonatkozó rendelkezésektől egyező akarattal eltérhetnek, ha jogszabály az eltérést nem tiltja. (2) Semmis az a szerződés, amely jogszabályba ütközik, vagy amelyet jogszabály megkerülésével kötöttek, kivéve ha ahhoz a jogszabály más jogkövetkezményt fűz. Semmis a szerződés akkor is, ha nyilvánvalóan a jó erkölcsbe ütközik… 234. § (1) A semmis szerződés érvénytelenségére – ha a törvény kivételt nem tesz – bárki határidő nélkül hivatkozhat. A semmisség megállapításához külön eljárásra nincs szükség… 237. § (1) Érvénytelen szerződés esetében a szerződéskötés előtt fennállott helyzetet kell visszaállítani. (2) Ha a szerződéskötés előtt fennállott helyzetet nem lehet visszaállítani, a bíróság a szerződést a határozathozatalig terjedő időre hatályossá nyilvánítja. Az érvénytelen szerződést érvényessé lehet nyilvánítani, ha az érvénytelenség oka – különösen uzsorás szerződés, a felek szolgáltatásainak feltűnő aránytalansága esetén az aránytalan előny kiküszöbölésével – megszüntethető. Ezekben az esetekben rendelkezni kell az esetleg ellenszolgáltatás nélkül maradó szolgáltatás visszatérítéséről.” Ezekből a jogtételekből a következő rendelkezések alkotnak egy jogi normát: Semmis a szerződés akkor, ha nyilvánvalóan a jó erkölcsbe ütközik. A semmis szerződés érvénytelen. Érvénytelen szerződés esetében a szerződéskötés előtt fennállott helyzetet kell visszaállítani. Ezek a rendelkezések nélkülözhetetlenek ahhoz, hogy a norma alkalmazható és értelmezhető legyen – a korábban már használt szakkifejezéssel élve –, hogy a szöveg zárt normastruktúrát alkosson. Az viszont már az adott esettől is függő értelmezés kérdése lehet, hogy a hivatkozás korlátlanságára vonatkozó rendelkezést vagy a 234. § (1) bekezdésének 2. mondatát szorosan a normához tartozónak számítjuk-e. Az pedig ismét egyértelmű, hogy a 237. § (2) bekezdése az előbbitől különböző, önálló jogi normát alkot.


VI. A JOGALKOTÁS ÉS A JOGFORRÁSOK A jogszabály fogalmát a hazai szakirodalomban a közelmúltban általában a jogi normával azonos értelemben használták, mondván, hogy a jogszabály a magyar nyelvi megfelelője a latin eredetű jogi norma fogalmának. A jogászi köznyelvben azonban ez idő tájt is használták az előbbitől eltérő értelemben is a jogszabály kifejezést, jogszabályokon a jogforrási formák (törvény, miniszteri rendelet stb.) gyűjtőfogalmát, vagy pedig egy jogalkotási aktus eredményét (egy egyedi törvényt, például az 1978. évi IV. törvényt a Büntető Törvénykönyvről) értve. Az 1980-as évek óta mind szélesebb körben elfogadott az a nézet, amelyik a szükségesnek tartott fogalmi differenciálás miatt a szakirodalomban is a jogszabály kifejezésnek ez utóbbi értelemben való használatát tartja indokoltnak. Ez az álláspont azért is helyesebb, mivel már a jogalkotásról szóló 1987. évi XI. törvény is így használta a jogszabály kifejezést, továbbá így használja azt Magyarország Alaptörvénye és a jogalkotásról szóló jelenleg hatályos 2010. évi CXXX. törvény is. Ennek megfelelően a jogszabály a jogalkotásnak az egysége, az egy állami aktussal elfogadott jogtételek összessége, azokon keresztül jogi normák és esetleg más jogi előírások összessége. Egy jogszabály tartalmazhat egy vagy több jogi normát is. Mivel a jogi normát általában egy jogszabályhoz tartozó, abban föllelhető jogtételek alkotják, számos összefüggésben (például keletkezés, érvényesség) az, ami a jogszabályra vonatkozóan igaz, a részét alkotó jogi normákra is az, ezért ezekben az összefüggésekben ez a két kifejezés egymással fölcserélhető, a jog strukturális vizsgálata esetében azonban ez nem engedhető meg. Ritkán előfordul, hogy egy jogi norma több jogszabályhoz tartozó jogtételekből épül föl, ami azonban nem szerencsés, mivel a normák megismerése, követése és alkalmazása során nehézségeket okozhat. (Kivétel ez alól, ha a több jogszabály pusztán a módosított eredeti és a módosító későbbi jogszabályokat jelenti.) A magyar jogi nyelv használja még a „jogszabályi rendelkezés” fogalmát is. Ezzel valamely jogszabály szövegének közelebbről meg nem határozott részét jelölik. Így Magyarország Alaptörvénye 24. cikkely (3) bekezdés a) pontja szerint az Alkotmánybíróság megsemmisíti az Alaptörvénnyel ellentétes jogszabályt vagy jogszabályi rendelkezést. A jogszabály és a jogi norma között abban a tekintetben is különbség lehet, hogy egyes jogszabályok nem magatartásszabályt, hanem valamilyen deklaratív aktust tartalmaznak, így azok nem jogi normák és nem is jogforrások, mivel nem forrásai a jognak. Ilyen jogszabály az 1996. évi LVI. törvény Nagy Imre mártírhalált halt magyar miniszterelnök és mártírtársai emlékének törvénybe iktatásáról. (Csak részben ilyen az 1990. évi XXVIII. törvény az 1956. októberi forradalom és szabadságharc jelentőségének törvénybe iktatásáról, mivel október 23-át nemzeti ünneppé nyilvánította, így rendelkezést is tartalmaz.) A jogforrás fogalma a különböző jogszabályoknak (és azon keresztül a jogi normáknak) a jogrendszerben elfoglalt sajátos helyét, szerepét fejezi ki. Ez egyrészt a jogi normák sajátos keletkezésmódjának a következménye, másrészt pedig a kötelező erőnek (orientáló szerepnek) és a hiteles szöveg megismerhetőségének az előkérdése. Ezért a jogforrás fogalmának a jogelméletben számos meghatározása ismeretes (vö. Peschka 1965, 32–33.). Ezek a meghatározások néhány tipikus elhatárolást eredményeztek. Így megkülönböztették a materiális (anyagi) és formális (alaki), illetve a belső és külső jogforrást. A jogforrás materiális fogalmán azokat a jelenségeket értik, amelyek a jog tartalmának az eredetére utalnak, azokat a tényezőket, amelyekből a jog tartalma származik. A jogforrás fogalmának formális meghatározása viszont azokat a tényezőket és jelenségeket jelenti, amelyekből a jog kötelező ereje és érvényessége, vagyis a jogi forma, a jogi jelleg fakad (Peschka 1965, 854.). A belső jogforrás azt a tényezőt jelenti, amelytől a jog származik, amely a jogalkotás hatalmával bír – vagyis a jogalkotót (Moór 1994, 201.). A külső jogforrás pedig azt a megnyilvánulási formát jelöli, amelyben a jog megjelenik. A belső és a külső jogforrás fogalma lényegében nem más, mint a jogforrás formális fogalmának további részletezése és tagolása, a jogforrás fogalmának a formális jogforrásfogalomra való redukálása. A külső jogforrás megkülönböztetése azonban egy új és lényeges mozzanatot is bevisz a jogforrás fogalmába, nevezetesen a jog megismerésének szempontját, a jogforrásnak megismerési forrásként való fölfogását (Peschka 1965, 34.). Nem pontos tehát az a fölfogás, amelyik szerint a belső és a külső jogforrás fogalompárja pusztán az anyagi és alaki jogforrás megkülönböztetésének más formában való megismétlése (Antalffy et al. 1970, 463.). Moór Gyula ezen túlmenően elsődleges és másodlagos jogforrásokat különböztetett meg. Az előbbieken a legerősebb társadalmi hatalom által közvetlenül alkotott jogszabályokat, az utóbbiakon pedig a legerősebb társadalmi hatalom által jogalkotó hatalommal fölruházott szervek által alkotott jogszabályokat érti. Megfogalmazásai nem egészen egyértelműek, azonban fölfogása úgy értelmezendő, hogy elsődleges jogforrásnak a forradalmi jogalkotást, az alkotmányt és a törvényt tekinti (Moór 1994, 202–203., 206–209.). Ilyen elméleti előzmények után a jogforrás fogalmának kétféle értelmezése alakult ki: a genetikus és a gnoszeológiai. A genetikus értelmezés esetén a jogforrás fogalma a jogi normák eredetére utal, azt a jog keletkezésével, létrejöttével és kialakulásával összefüggésben határozza meg (Peschka 1980, 854.). Ebben az összefüggésben a jogforrás azokat a tényezőket jelenti, amelyekből a jog származik. 155 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

VI. A JOGALKOTÁS ÉS A JOGFORRÁSOK Tekintettel arra, hogy ezek a tényezők maguk is többfélék és összetettek, a genetikus értelemben vett jogforrás fogalma is többféleképpen konkretizálható. Így az jelentheti a jogot létrehozó állami szervet, az állami szervek sajátos tevékenységét, a különböző társadalmi csoportok politikai törekvéseit, vagy a befolyásoló társadalmi viszonyokat, illetőleg azok meghatározott körét. Ez utóbbi kettő azonban számos egyéb társadalmi jelenségnek is forrása. Nem olyan tényezők tehát, amelyek kizárólag a jogi normák keletkezésére lennének jellemzők (Antalffy et al. 1970, 465.). Másrészt a jognak sem kizárólagos „forrásai”, előidéző tényezői. Az ún. formális megközelítés elutasítása így a jog sajátszerűségeinek, a sajátosan joginak az elmosásához vezet. Arra is tekintettel, hogy a jogi normák tartalmának az eredete a jog sajátosságaival és társadalmi meghatározottságával van szoros összefüggésben és ott tárgyalandó, ezért itt az ún. formai megközelítés az indokolt, így a továbbiakban a jogforrás kifejezést annak gnoszeológiai értelmezésére tartjuk fönn. A gnoszeológiai, megismerési értelemben vett jogforrás a korábban említett külső jogforrással azonos, és arra utal, hogy honnét ismerhető meg hitelesen a jog, honnét tudjuk, hogy jogi normákkal állunk szemben. Ebben az értelemben a jogforrás a meghatározott módon létrejött, meghatározott állami szervek által alkotott jogszabályok összességét, a jog meghatározott formában és módon való kifejeződését jelenti, az azonos módon létrejött, azonos állami szervek által alkotott jogszabályok összességét, vagyis sajátos jogszabályfajtát jelöl. A hagyományos fölfogás az ún. gnoszeológiai értelemben vett jogforrást nem mint a jogképződési folyamat eredményét vizsgálta, hanem mint a jog megismerési folyamatának kiindulópontját (ami azonban korántsem jelenti, hogy ezt a jogi jelenséget csak így lehet vizsgálni). A jogforrás fogalmának ez az értelmezése elsősorban a jogalkalmazó számára fontos, mivel azt a kérdést elemzi, hogy honnét lehet megismerni, hol lehet megtalálni az alkalmazandó jogi normákat; másrészt pedig a jogi normák címzettjei számára arra ad választ, hogy honnét ismerhetik meg jogaikat és kötelességeiket. A jog meghatározott formában és módon való kifejeződései azonban nemcsak az alanyi jogok és kötelezettségek megismerésének forrásai, hanem azok létének is, mivel azok – mint arról a jogviszony kapcsán szó lesz – a jogi normákból erednek. A jog meghatározott formában és módon való kifejeződései ezen túlmenően a jogalkotó számára adottságot jelentenek, és így a jogalkotó számára is fontosak, egyfelől mint a jogalkotói hatáskör forrásai, másfelől pedig mint lehetséges alkalmazandó formák. A jogforrás gnoszeológiai fogalma tehát nemcsak a megismerésre vonatkozó összefüggést fejez ki, hanem létbeli, ontológiai összefüggést is – ezért az elnevezés nem a legpontosabb. Nem pontos az elnevezés azért sem, mert a jogot nemcsak a jogszabályokból lehet megismerni, hanem például tankönyvekből, bírói ítéletekből is. A gnoszeológiai értelemben vett jogforrás továbbá nem általában a jog megismerésének a forrása, hanem a kötelező erejű jogi normák és más jogi előírások megismeréséé. [Kelsen szerint „a jogforrás kifejezést a többértelműség meglehetősen használhatatlanná teszi. Ajánlatosabb e szókép helyett a probléma világos és közvetlen meghatározását adni.” (Kelsen 1988, 43–44.)] A XX. század harmadik harmadának hazai jogelmélete a jogforrásfogalom kettős értelmezésének a föloldására, az egységes jogforrásfogalom kidolgozására törekedett. Az erre irányuló törekvések két irányban keresték a vázolt problémák megoldását. Az egyik a jogforrás fogalmának genetikus jellegét, a jogszabályokat létrehozó objektív és szubjektív tényezőket emelte ki. Így Peschka Vilmos a jogforrás általános és individuális fogalmát különböztette meg. Eszerint a jogforrás általános fogalma az a specifikus társadalmi jelenség, tényező vagy viszony, amely az objektív jogot (a jogi normák összességét) közvetlenül előidézi, létrehozza. A jogforrás individuális fogalmán pedig az állami tevékenység specifikus fajtáját, az állam jogalkotó tevékenységét érti (Peschka 1965, 52., 66.). A másik – általunk is követett – fölfogás utal ugyan a jogi normákat keletkeztető lényeges tényezőkre, de jogforrásnak a jog megjelenési formáit tekinti (Antalffy et al. 1970, 466.; Szabó 1963, 160–163.). E fölfogás mellett szól, hogy a jogforrásfogalom genetikus értelmezéséhez kapcsolódó problémák alapvető fontosságú kérdései a jogbölcseletnek, azonban azok célszerűbben vizsgálhatók és tárgyalhatók a jog fogalma, a jog és más társadalmi jelenségek viszonya, valamint a jogképződés és jogalkotás kapcsán. Továbbá a jogforrás genetikus értelmezését elfogadva sem válik álproblémává a „honnét ismerhető meg a jog” kérdése, azonban annak elméleti megválaszolásához újabb fogalmat kellene bevezetni (lévén a jogforrás fogalma „foglalt”), ami bonyolult körülírásokat (például a jog megjelenési formája) vagy terminológiai zavart (például a jogszabály két értelemben való használata) eredményezne. A jogforrás fogalmának genetikus értelmezése a jogforrás fogalmát és problematikáját elsősorban és lényegében a jogalkotás szemszögéből nézi és elsősorban a jogalkotás elméleti megalapozását szolgálja; a gnoszeológiai értelmezés pedig a jogforrásfogalom és a jogforrástan súlypontját inkább a jogalkalmazás felé tolja el, a jogforrás fogalmát a jogalkalmazó oldaláról ítéli meg, a jogforráselmélet problematikáját pedig a jogalkalmazás folyamatához, igényeihez igazítja (Peschka 1965, 39.; 1980, 855.). A megismerési értelemben vett jogforrás sem független a jogi normák keletkezésétől, hiszen az, hogy a jogi normák honnét ismerhetők meg, szorosan összefügg azzal, hogy azok hogyan rögzültek, hogyan objektiválódtak, ami viszont azzal függ össze, hogy milyen módon jöttek létre. Ezért indokolt a


VI. A JOGALKOTÁS ÉS A JOGFORRÁSOK jogforrásfogalom genetikus értelmezésével összefüggő problémák közül a jogképződésnek és a jogalkotásnak, valamint a jogforrásoknak az együttes tárgyalása. A megismerési értelemben vett jogforrás és a jogszabály tehát rokon fogalmak, hiszen például a Büntető Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvény jogforrás is és jogszabály is. A két kategória azonban nem azonos, még terjedelmileg sem: a jogforrás minden jogrendszer általános érvényű kategóriája, a jogszabály csak az ún. írott jogra vonatkozik, továbbá a jogi normát nem tartalmazó deklaratív jogszabály nem jogforrás. A két kategória tartalmi különbségét az is jelzi, hogy mi számít egy egységnek. A jogszabály esetén – a létrehozatal szempontjából – az 1978:IV. tv. az 1978-ban kihirdetett szövegezésében egy jogszabály, az azt módosító további törvények pedig (például az 1989:LIVC. tv. vagy a 2009:LXXX. tv.) külön jogszabályok; a jogforrás szempontjából pedig az eredeti alapjogszabályok és a módosító jogszabályok képeznek egységet.

3. 3. Jogképződés és jogalkotás. A jogképződés módjai A jogképződés, jogalkotás problémakörében elsőnek az a kérdés vetődik föl, hogy hogyan képződik a jog, hogyan jönnek létre a jogként funkcionáló normák. Ezen az alapon a jogképződésnek két alapvető módját különböztetjük meg: a jogalkalmazói jogképződést és a jogalkotást. (A szakirodalomban a terminológia nem egységes, egyes szerzők a jogalkotást fogadják el átfogó fogalomnak, és ezen belül különböztetnek meg jogalkalmazói és jogalkotói jogalkotást.) A jogképződés e két módjának felel meg a jogforrások két fajtája, a jogalkalmazói és a jogalkotói jog. A jogforrásoknak, illetve a jogképződési módoknak két nagy csoportra való fölosztása általánosan elfogadott az irodalomban. Moór írott jogot és szokásjogot (Moór 1994, 204.), Horváth Barna írt és íratlan jogot (Horváth 1937, 54.), Peschka Vilmos jogalkalmazói jogképződést és széles értelemben vett törvényhozást (Peschka 1965, 211.), Szotáczky Mihály jogalkalmazói jogot és jogalkotói jogot (Szotáczky 1970, 466–468.), Nawiasky szokásjogot és tételezett jogot (Nawiasky 1941, 27–29.) különböztet meg. Samu Mihály szerint az előzőektől eltérően „a jogképződésnek három alapvető formája állapítható meg: a szokásjog kialakulása és fejlődése, jogszokások kikristályosodása és az illetékes szervek szokásjogot, jogszokásokat összefoglaló tevékenysége, és emellett új jogszabályok létesülnek tudatos jogalkotással” (Samu 1990, 128.). Ez a megfogalmazás némiképpen pontatlan, mivel nem világos, hogy a kiemelt négy kifejezés közül melyik három az alapvető forma; továbbá ez a fölsorolás nem öleli föl sem a precedensjogot, sem a legfelső bíróságok elvi döntései útján történő jogképződést. Ugyanakkor annyiban igaza van, hogy a jogképződés nem szűkíthető le az előbbi két fő módjára, ezek mellett sajátos jogképződési módként jelent meg az ún. parlamenti szokásjog. Ezt azonban atipikus jellege miatt kiemelkedő politikai jelentősége ellenére sem tekintjük alapvető formának. Itt is állami szervek gyakorlatából előálló joggal állunk szemben, amely azonban nem jogalkalmazó szervek gyakorlata során jön létre. Ez a jogképződési mód részben hasonlít a jogalkalmazói jogképződéshez, részben attól eltér. Sajátosságait ezért a jogalkalmazói jogképződés feltételeit követően tárgyaljuk. A jogalkalmazói és jogalkotói jogképződés megkülönböztetése mögött a jogalkotás és a jogalkalmazás szembeállítása húzódik meg, amit a jog Kelsen–Merkl-féle lépcsőelmélete tagad, relativizálva a jogalkotás és a jogalkalmazás különbségét, mondván, hogy a végrehajtási rendelet megalkotása is jogalkalmazás a törvényhozáshoz képest, és a bírói ítélet is jogalkotás az érintett felek vonatkozásában.

4. 4. A jogalkalmazói jogképződés a) A jogalkalmazói jogképződés számos különböző formában jelent meg, illetőleg jelenik meg, ezeknek a formáknak a határai elmosódottak, tételes jogi és jogpolitikai megítélésük (megengedésük vagy tiltásuk) is különböző lehet, ennek következtében a szakirodalomban eltérő terminológia alakult ki. Ezek az eltérések nem korlátozódtak az elnevezésekre, hanem koncepcionális elemeket is tartalmaztak, ezért ezekben a kérdésekben éles viták zajlottak. Ennek köszönhetően a jogalkalmazói jog szakirodalma a kontinentális jogelmélet egyik legbonyolultabb része. A jogalkalmazói jogképződést a legáltalánosabban úgy határozhatjuk meg, hogy az a folyamat, amikor a jogalkalmazói szervek tevékenysége során, ahhoz kapcsolódva jogi normák jönnek létre. Ez a meghatározás azonban további pontosítást igényel, aminek elvileg két iránya lehet, negatív vagy pozitív. A negatív pontosítás eszközével él többek között Moór Gyula és Theo Mayer-Maly. Moór Gyula szerint a döntő az, hogy nem jogalkotásra irányuló cselekedetek révén jön létre a jog. Ezen az alapon azonban kérdésessé válik a legfelső 157 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

VI. A JOGALKOTÁS ÉS A JOGFORRÁSOK bíróságok általános jellegű határozataiban kifejeződő jog jogalkalmazói jellege is (vö. Moór 1994, 204.), még inkább vitatható a ki nem hirdetett jogszabálytervezetek következetes alkalmazásával létrejövő jog idesorolása. Mayer-Maly nem törvényi jogról beszél (a törvényt széles értelemben véve, figyelmen kívül hagyva a törvény és a rendelet különbségét). Eszerint a jogalkalmazói jognak egy negatív kritériuma van, a legális jogalkotási keletkezés hiánya. Ez a joganyag igen diffúz jellegű, ezért az újabb jogforrástan arra hajlik, hogy a nem törvényi jogot és így annak problematikáját mellőzze vagy legalábbis korlátok közé szorítsa (Mayer-Maly 1988, 37.). Az európai jog fejlődése, mindenekelőtt a luxembourgi székhelyű Európai Bíróság (European Court of Justice – ECJ) judikatúrájának (ítélkezési gyakorlatának) a jelentősége azonban ellene hat ennek a tendenciának. A pozitív irányú pontosítások a jogalkalmazói jog valamelyik sajátosságát emelik ki, és a jogalkalmazói jogképződés (jogalkalmazói jog) kifejezés helyett a szokásjogi jogképződés (szokásjog) és a bírói jogképződés (bírói jog), valamint az íratlan jog kifejezéseket használják. Ezért röviden foglalkoznunk kell az itt fölvetődő terminológiai és a mögöttük meghúzódó értelmezési kérdésekkel. A szokásjogot a jogalkalmazói jog szinonimájaként az írott joggal szokták szembeállítani. Ez gyakran magában foglalja az ún. szokásjog állami jellegének nyílt vagy burkolt megkérdőjelezését is. Így az ortodoxnak nevezett hagyományos szokásjogi fölfogás szerint a nép szokásaiban megnyilvánuló jog a valóságos jog, amelyet az állami (törvényhozó vagy jogalkalmazó) szervek csak fölismernek, jogszabályba foglalnak, illetve döntéseikben kifejezésre juttatnak. A szokásjog kifejezés jelentése legalább kétféleképpen értelmezhető: egyfelől akként, hogy egy korábban létező, nem jogi jellegű szokás válik joggá, vagyis szokásból lesz jog; másrészt pedig akként, hogy valamilyen norma a jogalkalmazó szervek szokása, tevékenységük szokásossá válása révén válik joggá. (Moór Gyula például a szokásjog négy értelmét különbözteti meg: Moór 1994, 238.) A szokásból keletkezett jogi norma azonban „az állami jogalkotó tevékenység különböző megnyilvánulási módjain keresztül, különféle meghatározott állami jogképződési folyamatokban az egyes jogrendszerek sajátosságainak megfelelően törvényhozás, rendeletalkotás vagy bírói jogalkotás útján válik jogszabállyá. A tulajdonképpeni jogalkotó folyamatoknak ebben az esetben a szokással csupán annyi kapcsolatuk van, hogy valamely szokásból alkotnak jogi normát.” Ezen az alapon azonban a szokásjog nem állítható szembe a jogalkotói joggal, mivel részben átfödik egymást. A szokásból „kialakult magatartási szabályok jogi normákba foglalása tehát nem szokásjogi jogképződés, hanem attól függően, hogy ez az állami jogalkotó tevékenység milyen módján történik, törvényhozás, rendeletalkotás vagy bírói jogalkotás, s e jogalkotási folyamatok végső eredménye nem szokásjog, hanem törvény, kódex, rendelet vagy bírói döntés” (Peschka 1965, 109.). Az ún. szokásjogi jogképződés másik módja, másik értelmezési lehetősége a jogalkalmazói jogképződés egyik sajátos esetét képezi, amelyet az jellemez, hogy a jogi norma kötelező ereje, érvényessége a jogalkalmazó szervek tartós és ismétlődő, állandósuló gyakorlatából és a megszokás folyamatából fakad. Az így értelmezett szokásjog azonban a jogalkalmazói jogképződésnek csak egy részét fogja át, a kifejezés pedig háttérbe szorítja, elfödi a lényeget, hogy itt „állami szervek konkrét jogeseteket eldöntő tevékenységében megnyilvánuló jogalkotásról, lényegében nem szokásjogi, hanem bírói jogképződésről” van szó (Peschka 1965, 111.). Nawiasky is hangsúlyozza, hogy nincs semmiféle transzcendens, az államtól független szokásjog, magát a kifejezést azonban használja (Nawiasky 1941, 28–29.). Ez is mutatja, hogy a megalapozott elméleti kritika ellenére a szokásjog fogalma változatlanul tartja magát a szakirodalomban. Ennek az az oka, hogy noha a szokásjog mint elméleti kategória az előzőek szerint nem egyértelmű, illetőleg nem olyan terjedelmű, hogy az írott joggal közvetlenül szembeállítható lenne, azonban – reális empirikus-történeti folyamatként – a jogalkalmazói jogképződésnek létezett olyan válfaja, amelyet az előbb említett két ismérv együttesen jellemzett, vagyis a szokásként létező magatartás-előírás oly módon vált joggá, hogy az állami szokás, gyakorlat lett. Emellett szokásjog a parlamenti szokásjog is. Ezért túlzott Szamel Lajosnak az a megállapítása, amely szerint „mernünk kell szakítani évszázadok agyonkomplikált elmélettermelésének produktumaival, s lomtárba kell helyeznünk a szokásjog fogalmát, amely nem mint ilyen létezett soha és sehol, hanem mint az állami szervek gyakorlatából előállott jog” (idézi Peschka 1965, 111.). Abban igaza van, hogy mindig állami szervek gyakorlatából előálló joggal állunk szemben, ezért a szokásjog mint az írott joggal szembeállított osztályozási kategória pontatlan és félrevezető, azonban mint sajátos jogképződési folyamatnak nem tagadható a szokásjogi jogképződésnek és így a szokásjognak a létezése, akár a jogalkalmazói jog egyik változataként, akár pedig parlamenti szokásjogként. A szokásjog kifejezés kapcsán arra is föl kell hívnunk a figyelmet, hogy az nem tévesztendő össze ajogszokással. A szokásjog jog, tehát kötelező, a jogszokás viszont pusztán szokás, vagyis nem jog és nem kötelező. A kérdést bonyolítja, hogy a jogszokás kifejezés is többféle értelemben használatos. Egyfelől jelentheti a jogalkalmazói gyakorlat szokássá válását, a jogalkalmazók szokását, másfelől pedig a társadalom tagjainak, az ún. jogtársaknak a jogi jellegű szokásait. Ez utóbbi körön belül további különbséget tehetünk aszerint, a jog követése során kialakult szokásokról van-e szó (például bizonyos szerződéses formulák vagy 158 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

VI. A JOGALKOTÁS ÉS A JOGFORRÁSOK végrendeleti tartalmak szokásossá válása), vagy pedig a tételes jogot pótló, esetenként kiszorító, attól tartalmilag eltérő, ún. népi jogszokásokról (ez utóbbiról bővebben lásd Tárkány Szűcs 1981). A bírói jog kifejezés azért nem pontos, mivel a jogalkalmazói jog nemcsak a bíróságok, hanem más jogalkalmazó (például közigazgatási) szervek tevékenységének az eredménye is lehet, noha kétségtelenül ezen a körön belül a bíróságok szerepe a legjelentősebb. A bírói jog elnevezés tehát egy résszel jelöli az egészet, ezért nem pontos, stiláris okokból való használata azonban nem kifogásolható. Itt jegyezzük meg, hogy – az írott joggal való szembeállítás ellenére – az írásba foglaltság hiánya nem fogalmi eleme a jogalkalmazói jognak. Az utólagos írásba foglalás vagy az eleve leírt forma (például kihirdetés előtt írásba foglalt bírói precedens) ellenére is jogalkalmazói jog marad, mivel változatlanok maradnak alapvető jellemző vonásai. Másrészt arra sincs szükség, hogy az ún. írott jog föltétlenül írásba legyen foglalva. Így az antik poliszok jogi normát tartalmazó népgyűlési határozatai az írásba foglalás hiánya esetén is írott jognak tekintendők (vö. Moór 1994, 204.). b) Az eddigi fejtegetéseink szükségesek, de nem elégségesek a jogalkalmazói jogképződés fogalmának a tisztázásához. Ehhez ugyanis pontosítanunk kell, hogy mikor jönnek létre jogi normák a jogalkalmazó szervek tevékenysége nyomán, melyek a jogalkalmazó szervek jogszolgáltató tevékenysége jogképződéssé minősítésének föltételei, a „csak” jogalkalmazásból mikor lesz jogképződés, jogalkalmazói jog, általánosan kötelező jogi norma. Ennek a kérdésnek a megválaszolása érdekében a jog korábban vázolt fogalmára kell visszautalnunk, ezen belül is a magatartásszabály-jellegre, az általános érvényesség és az állami kikényszerítés mozzanataira. (A keletkezés állami jellege ugyanis az előzőek alapján már nyilvánvaló, az a jogalkalmazói jog fogalmából is következik.) A jogalkalmazói jog további szükséges föltételeit a szakirodalom nyomán az újdonságban (novum), a huzamosabb gyakorlatban (longa consuetudo) és a kialakuló jogi norma szükségességének s így jogi jellegének más állami szervek által történő elismerésében (opinio necessitatis) jelölhetjük meg. Ezek a föltételek a jogalkalmazói jog különböző fajaiban eltérő módon jelennek meg. A jog magatartásszabály-jellegéből következik, hogy a jogalkalmazói jogképződésnek fogalmi eleme, hogy annak során új magatartásszabály jöjjön létre. Ez magában foglalja egyfelől, hogy normáról legyen szó, a magatartásszabály tartalmilag a jogi norma minden elemére kiterjedően akár kifejezetten, akár pedig a joggyakorlatból, a bírói döntések sokaságából általánosítható módon megfogalmazódjék; másfelől viszont az újdonság kritériumát, vagyis hogy jogi szabályozás hiányában, vagy a korábbi jogi szabályozástól eltérő, azzal ellentétes tartalommal (contra legem) jöjjön létre a jogi norma, vagy pedig korábban nem létező jogi norma szülessék ilyen módon (praeter legem). Ez utóbbi föltétel hiányában a jogszolgáltató szervek tevékenysége a tételes jog keretein belül marad (intra legem), ezért jogalkalmazásnak, illetve jogértelmezésnek, huzamosabb gyakorlat esetén jogszokásnak minősül, de jogalkalmazói jognak vagy szokásjognak még ekkor sem tekinthető. Így a törvény keretei között maradó mégoly töretlen büntetéskiszabási gyakorlat is jogszokás és nem jogalkalmazói jog. Az újdonság, a novum mindenféle jogalkalmazói jognak nélkülözhetetlen föltétele. A jogalkalmazói jogképződés kulcsfontosságú eleme az ily módon létrejövő jogi normák általános érvényessége és az azzal szorosan összefüggő állami kikényszeríthetőség. A jogi normát ugyanis a konkrét bírói jogalkalmazói döntéstől érvényességének, kötelező erejének az általánossága különbözteti meg. „Míg a konkrét jogalkalmazói döntés csak az adott individuális esetre érvényes, addig a jogszabály érvényessége mindig bizonyos általánossággal rendelkezik. A jogi norma nemcsak egy bizonyos konkrét esetben, hanem az ugyanabba a típusba tartozó minden esetre érvényes. Ebből következik, hogy az a jogalkalmazói döntés minősülhet jogi normának, amely nemcsak az adott, konkrét esetre szólóan, hanem ezen túl, más esetekben is bizonyos általánossággal érvényes. Azt tehát, hogy mikor beszélhetünk jogalkalmazói jogalkotásról, mindig a jogalkalmazói döntés érvényességének jellege határozza meg.” (Peschka 1980, 867.) A kérdés további vizsgálata során különbséget kell tennünk aszerint, hogyan alakul a törvényhozás és a jogalkalmazói jogképződés viszonya. Ennek logikailag három típusa lehetséges aszerint, hogy a törvényhozás engedélyezi, eredményesen tiltja vagy pedig az eredménytelen tilalom ellenére eltűri a jogalkalmazói jogképződést. A jogalkalmazói jogképződés megengedettsége esetén a jogalkalmazó szervek jogszolgáltatása – amennyiben a normajelleg kapcsán kifejtett föltételeknek megfelel, vagyis nem korábban létrehozott jogi normán alapul – új jog képződését jelenti. Az egyedi jogalkalmazói döntés keletkezésekor azonban ebben az esetben is az általános érvényességnek csak a lehetőségével rendelkezik. Annak megvalósulásához az szükséges, hogy a jogszolgáltató szervek gyakorlata is elfogadja, magáévá tegye a döntésben foglalt normát. A bírói jogképződés általános érvényességének problémája mögött ugyanis az az általános összefüggés húzódik meg, miszerint a jog érvényessége nem azonos ugyan annak tényleges érvényesülésével, azonban föltételezi annak bizonyos minimumát.


VI. A JOGALKOTÁS ÉS A JOGFORRÁSOK A jogalkalmazói jogképződés megengedettsége többféle formát ölthet. Az angolszász jogrendszerekre a bírói jogalkotás általános megengedettsége a jellemző, más jogrendszerek viszont csak kivételesen, hézagpótló jelleggel engedik meg a jogalkalmazói jogképződést. Jellemző erre a svájci polgári törvénykönyv 1. §-a, amely szerint ha a törvényből semmiféle előírás nem vehető ki, akkor a bírónak a szokásjog szerint kell döntenie, szokásjog hiányában pedig a bírónak azon szabály szerint kell döntenie, amelyet törvényhozóként hozna. Ez utóbbi esetben a jogalkalmazói jog az írott jogot legitim módon nem változtathatja meg. A jogalkalmazói jog megengedettsége jogáganként is eltérő lehet, általában a magánjogban szélesebb körben megengedett, mint a büntetőjogban. Ez összefügg azzal, hogy számos jogrendszer rögzíti az igazságszolgáltatás megtagadásának a tilalmát (például a Code Civil), vagyis a bíró polgári perben nem tagadhatja meg az ügy elbírálását arra való hivatkozással, hogy az esetre a törvény nem tartalmaz rendelkezést. Egyes fölfogások megkülönböztetik a szokásjog hallgatólagos elismerésének az esetét is (Nawiasky 1941, 30– 31.), az azonban valójában a jogalkalmazói jog tilalom ellenére való érvényesülését jelenti. A jogalkalmazói jogképződés tilalma esetén is előfordulhat, hogy „a jogalkalmazó szervek a törvényhozói rendelkezés megsértésével a társadalmi viszonyok követelményeinek megfelelően az eléjük került egyes esetekben a saját maguk által alkotott normák alapján döntenek, s a jogalkotó és más erre hivatott szervek azonnal föllépnek a jogalkalmazó szervek ilyen tevékenységével szemben s a jogalkotás eszközével a jogot a társadalmi viszonyok új fejlődési színvonalának követelményeihez igazítják, akkor a jogalkalmazói jogalkotásnak lényegében útját állják, s megakadályozzák annak kialakulását. Amennyiben azonban a jogalkotó szervek csak a jogalkalmazói jogalkotást tiltó rendelkezés érvényesítésére tesznek kísérletet, de a jognak a társadalmi viszonyokhoz igazítása a jogalkotó szervek tevékenysége folytán nem történik meg, akkor a társadalmi viszonyok meghatározó jellege és szerepe előbb vagy utóbb végső fokon mégis érvényesül.” (Peschka 1965, 144.) Az előbbiekben elsőnek említett logikai lehetőség azonban huzamosabban nem valósult meg. „A jogalkotás és a jogalkalmazás történelmi gyakorlata arról tanúskodik, hogy a törvényhozás tilalma ellenére és mellett a jogalkotásnak és a jogalkalmazásnak az az ideális működése, amelyben a jogot csak a kimondottan jogalkotó szervek teremtik, a jogalkalmazók pedig kizárólag csak ennek alkalmazására szorítkoznak, nem alakult ki, s a jogalkalmazó szervek előbb vagy utóbb, többé vagy kevésbé a törvényhozói tilalmat megsértve, jogalkotói tevékenységet fejtettek ki.” (Peschka 1965, 133.) A törvényhozás tehát vagy a tilalom mellett saját rugalmas tevékenységével szükségtelenné teszi a jogalkalmazói jogképződést, és így az ki sem alakul, vagy pedig kénytelen azt tűrni. A harmadik eset, a tilalom ellenére való tűrés lényege az, hogy a jogalkalmazók a törvényes tilalom ellenére, többnyire a jogértelmezés leple alatt kiegészítik a fönnálló jogszabályokat, vagy azok rendelkezéseivel ellenkező normákat alkotnak és azok alapján döntik el az eléjük került eseteket – és mindezt a jogalkotó szervek, legalábbis hallgatólagosan, eltűrik. Az, hogy ebben az esetben jogalkalmazói jogképződéssel állunk-e szemben, a bonyolult és összetett társadalmi folyamat jellegétől és tartalmától függ. Ezen belül az első összefüggés a korábbi jogtól való eltérésnek, a korábbi jog lerontásának és az új norma elfogadásának általánosságára vonatkozik. „Ha a jogalkalmazónak a törvényi tilalom ellenére történő jogszolgáltatása egy adott esetre nézve szórványos és eseti, ha csak csekély számban fordul elő, hogy a jogalkalmazó az eléje került, konkrét esetet nem a törvényes rendelkezések, hanem az általa alkotott norma alapján dönti el, olyanynyira, hogy az társadalmi méretekben nem észlelhető és számottevő, vagy korrigálása – a törvénynek megfelelően – még a jogalkalmazás folyamatában megtörténik, akkor a jogalkalmazó jogalkotásáról nem beszélhetünk… Arról csak akkor lehet szó, ha mind a korábbi jogi norma mellőzése, mind pedig az új jogi norma elfogadása, alkalmazása eléri az általánosság szintjét, vagyis az a jogalkalmazói gyakorlatra huzamosabb időn át jellemző. Egyetlen jogalkalmazói döntés tehát önmagában – a bírói jogképződés megengedettségének esetétől eltérően – nem tekinthető a jogalkalmazói jogképződés lehetőségének. Némiképpen sajátos a helyzet, ha a jogalkalmazói jog kritériumainak megfelelő új jogi norma a bírói jogalkotás elvi tilalma ellenére valamely legfelső bíróság általános jellegű döntésében [ilyen volt korábban például a magyar Legfelsőbb Bíróság elvi döntése vagy irányelve, jelenleg pedig jogegységi döntése] jelenik meg. Ugyanis a legfelső bíróságnak a joggal szembe futó elvi döntése… nem a folyamatos ismétlés, az állandósuló gyakorlat folytán nyer bizonyos általános érvényességet, hanem azáltal, hogy a döntés a legfelső bíróságnak az állami, elsősorban a bírói szervek rendszerében elfoglalt speciális helyzeténél fogva már meghozatalakor az összes bíróságok vonatkozásában kötelező érvényű… [Ez] jogalkotást jelent mindaddig, amíg a szóban forgó elvi döntést az állam illetékes szervei – minthogy ez a jogszabálynak a bírósági jogalkotást tiltó rendelkezését sérti – hatályon kívül nem helyezik.” (Peschka 1980, 867–868.) A legfelső bíróság új normát tartalmazó elvi döntései tehát lényegében két tényező következtében minősülnek jogalkotásnak. Az egyik a jogalkotó és más illetékes állami szervek hallgatólagos jóváhagyása és beleegyezése, a másik pedig a legfelső bíróságnak az állami szervek rendszerében elfoglalt azon sajátos helyzete, hogy a legfelső bíróság elvi jellegű döntései (a hatályos magyar jog szerint a


VI. A JOGALKOTÁS ÉS A JOGFORRÁSOK Legfelsőbb Bíróság jogegységi döntései tartoznak ebbe a körbe) a bíróságokra a tételes jog előírásai szerint is kötelezőek (vö. Peschka 1965, 149–150.). Ennek kapcsán tűnik ki a jogalkalmazói jogképződés összetett folyamatának másik fontos összefüggése, nevezetesen az, hogy „a jogalkotó és jogalkalmazó, általában az állami szervek tevékenységének sajátos egymásba játszása, kölcsönös kapcsolata és öszszefüggése eredményeképpen alakul ki a jogképződés meghatározott módja és formája, …a jogalkalmazói jogalkotás… Az adott körülmények között kialakuló jogalkalmazói jogképződés tehát a jogalkotó és jogalkalmazó, az államhatalmi és államigazgatási szervek, a bíróságok és az ügyészségek tevékenysége együttes hatásának eredménye.” (Peschka 1965, 152.) Ez szükségszerűen azért van így, mert a jogalkalmazói jog és a jogalkotói jog normái nem két külön, hanem egy és ugyanazon jogrendszert alkotnak, vagyis ugyanannak az államnak a normáiról van szó. A jogalkalmazói jogképződés föltételeire vonatkozó fejtegetéseinket összefoglalva megállapíthatjuk, hogy az említett három logikai lehetőség közül csak kettő reális: a jogalkotó szervek vagy – legalábbis hézagpótló jelleggel – megengedik a jogalkalmazói jogképződést, vagy a tilalom ellenére is kénytelenek azt tűrni. Ez viszont mindkét esetben a jogalkalmazói jog állami elismerését jelenti hallgatólagosan vagy kifejezetten, ami abban is megnyilvánul, hogy a jogalkalmazói jog érvényesítésében a maguk módján az állam más szervei is közreműködnek. Ezt az állami elismerést nevezték hagyományosan a kérdéssel foglalkozó szakirodalomban opinio necessitatisnak (magyarul a szükségességről alkotott vélemény) és a szokásjog, vagyis a jogalkalmazói jog egyik nélkülözhetetlen föltételének tekintették az új magatartásszabály (norma agendi nova) viszonylag pontos megfogalmazhatósága mellett. Abban az esetben azonban, ha az új norma nem egy döntéssel jött létre, hanem döntések sorozata révén, akkor mind a norma megfogalmazhatósága, mind az állami elismerés egyértelműsége szempontjából egy további föltételre van szükség, a huzamosabb időn át töretlenül követett jogalkalmazói gyakorlatra (longa consuetudo). A parlamenti szokásjogi jogképződés esetén is az említett három elem, a norma agendi, a longa consuetudo és az opinio necessitatis képezi a joggá válás kritériumait. A parlamenti szokásjog esetében azonban nehezebb megállapítani, a szokásból mikor lesz jog, mikor lesz az a jövőre nézve is kötelező, elmosódik a határ a pusztán tényszerű jogszokás és a normatív, kötelező szokásjog között. Ennek egyik oka az, hogy a parlamenti szokásjog tárgyát képező bizonyos szituációk, mint például a parlamenti tisztségek pártok közötti elosztása, viszonylag ritkán ismétlődnek, ezért a tartós szokás kialakulásához huzamosabb időre van szükség. A másik ilyen ok abban foglalható öszsze, hogy nem másokra kötelező jogalkalmazói döntések révén jön létre, hanem azáltal, hogy a parlamenti többség miként értelmezi és követi a parlamentre vonatkozó normákat. További, szintén nehézséget okozó sajátossága a parlamenti szokásjognak, hogy azok a döntések, amelyekből szokás, majd szokásjog válhat, esetenként olyan politikai megállapodásokon, alkufolyamatokon alapulnak, amelyeknek nem minden eleme nyilvános. c) A törvényi tilalom ellenére történő jogalkalmazói jogképződés társadalmi tényezői – vagyis „azok a társadalmi viszonyok, mozzanatok és feltételek, amelyek a jogalkalmazói, elsősorban a bírói jogalkotás számára kedvezőek, amelyek mellett a bírói jogfejlődés erőteljesen kifejlődik és nagy jelentőségre tesz szert” (Peschka 1965, 112.) – közül kettőt kell kiemelnünk. Az egyik a jogalkotó szervek által alkotott jogszabályok elmaradása a társadalmi viszonyok fejlődésétől és ezzel kapcsolatban a jog megváltoztatása iránti igény, a másik pedig az, hogy a jogalkotó szervek nem tudják vagy nem akarják az igényelt változtatásokat végrehajtani akár a politikai erőviszonyok, akár a szervezet fejletlensége vagy bürokratizmusából fakadó nehézkessége, merevsége miatt. d) A jogalkalmazói jogképződés és így a jogalkalmazói jog jellemző vonásait Peschka Vilmos nyomán a következőkben foglalhatjuk össze (vö. Peschka 1965, 153–162.). 1. A jogalkalmazó az eléje került egyedi jogeset eldöntésének folyamatában alkotja a jogi normát. 2. A jogalkalmazó a múltban megtörtént esetet utólag, ex post facto szabályozza. 3. A jogalkalmazói jogképződés induktív módon megy végbe, a konkrét egyes esetekből levont következtetések útján. 4. A jogalkalmazói jog tartalmára a jogeset egyedisége nyomja rá a bélyegét, társadalmi tartalmát valamely társadalmi viszony egyedi, individuális jelenségéből meríti, a norma kevéssé emelkedik az egyedi fölé. Így az a szabályozni kívánt magatartások megragadása során nem éri el az általánosság kívánt szintjét, a tipikus magatartások rögzítését.


VI. A JOGALKOTÁS ÉS A JOGFORRÁSOK 5. Érvényességének, kötelező erejének általánossága – mint erről már volt szó – bonyolult társadalmi folyamat révén, nem azonnal jön létre. 6. Nem vagy csak kivételesen alkalmas arra, hogy direkt politikai törekvéseket az általánosság szintjén kifejezésre juttasson, egyrészt mivel ezeket a politikai törekvéseket erőteljesen szelektálja a jogalkalmazás sajátos szervezeti környezete és szubkultúrája, a politikai vita és érvelés korlátozottsága, valamint az, hogy a döntést hozó jogalkalmazó szerv egy vagy néhány személyből áll, és így nem jelenítheti meg az érdekek és politikai törekvések szélesebb körét; másrészt pedig az előzőek ellenére megjelenő politikai törekvések sem általános formában, hanem az egyedi esetre vonatkoztatva fejeződnek ki. Ezért a jogalkalmazói jog politikai jellege általában – bár nem föltétlenül – rejtettebb és elmosódottabb. 7. Rendkívül hajlékony, a társadalmi viszonyok alakulásához folyamatosan és gyorsan igazodik. 8. A jogalkalmazói jog kevéssé rögzített és bizonytalanabb. Ez elsősorban arra vezethető vissza, hogy a konkrét egyedi eset vonatkozásában a jog utólagosan, előre nem tudottan jön létre. Ezt a bizonytalanságot még fokozza a jogalkalmazói jogképződés eredményeként létrejövő jogi norma gyakori megjelenési módja, amikor az számtalan bírói és más döntésben, tehát kevéssé szilárd és határozott formában fejeződik ki. 9. A jogalkalmazói jog kevésbé áttekinthető, nyilvánossága korlátozottabb és – főleg a laikus állampolgárok által – nehezebben ismerhető meg, mint a jogalkotói jog. e) A jogalkalmazói jog fajtáit azon az alapon különböztetjük meg, hogy hogyan történik a jogi norma megfogalmazása, kialakítása és honnan nyeri érvényességét, kötelező erejét. Így megkülönböztetjük a jogalkalmazói gyakorlatban kialakult jogi normákat, a jogalkalmazói gyakorlat által jogként elfogadott jogszabálytervezeteket, a precedenseket és a legfelső bíróságok általános döntéseivel létrehozott jogi normákat. A jogalkalmazói gyakorlatban kialakult jogi normák sok egyedi döntésben foglalt rendelkezésben fejeződnek ki, tartalmuk azok általánosítása, vagyis egy sajátos megismerési folyamat révén fogalmazható meg, így a norma tartalmának az általános nyelvi megfogalmazása nem közvetlenül magában a döntésben van. Érvényességük abból fakad, hogy a jogalkalmazó szervek huzamosan és ismételten elfogadják s alkalmazzák ezeket a normákat. Ezért kevésbé is kötik a jogalkalmazó szerveket, mint a bírói jog egyéb fajtái: a jogalkalmazói gyakorlat azokat ismét megváltoztathatja. Napjainkban ez a gyöngébb kötőerő bizonyos ügyek, ügytípusok esetében a tömegkommunikációs eszközök fokozott érdeklődése esetén sajátosan alakul. Vitatott vagy legalábbis vitatható és egyben fokozott érdeklődéssel kísért ügyek esetében az első döntést az írott és az elektronikus sajtó mint „precedensértékű” döntést tárgyalja. Ez a helyzet azt eredményezi, hogy a hasonló ügyek későbbi elbírálása során az esetleges eltérő döntést hozó jogalkalmazókra fokozott indokolási kényszer hárul, ami növeli a korábbi „precedensértékű” döntés követésének a valószínűségét. Ez azonban nem változtat azon, hogy a jogalkalmazói jog kialakulásához továbbra is huzamosabb gyakorlatra van szükség, legföljebb az egyöntetű gyakorlat gyorsabban alakul ki, mint száz évvel ezelőtt, amikor az úttörő jellegű bírói döntések még csak a szakmai nyilvánosság érdeklődésére számíthattak, s ott is csak a szakmai folyóiratok lassabb átfutási ideje után. A „precedensértékű” döntés tehát publicisztikai fordulat és nincs szó precedensről, általánosan kötelező döntésről. A prekapitalista jogfejlődésben ez a sok esetre alapozó jogalkalmazói jogképződés volt a domináns forma, jelentősége csökkent ugyan, de teljesen nem szűnt meg. Itt jegyezzük meg, hogy a Európai Bíróság törvénykezéséből eredő jogalkalmazói jog is ebbe a csoportba tartozik, kötelező ereje nem az egyes döntéseknek van, hanem a kialakult bírói gyakorlatnak. A jogalkalmazói jog előbbiekben kifejtett sajátosságai annak itt tárgyalt fajtájára jellemzőek a legerőteljesebben. A jogalkalmazói jog sajátos változatát képezik a joggyakorlat által jogként elfogadott jogszabálytervezetek (Tripartitum, 1928. évi magánjogi törvényjavaslat). Amíg az előbbi esetben mind a norma megfogalmazása, mind pedig annak érvényessége a jogalkalmazói gyakorlat által jön létre, addig itt csak az érvényesség – a norma megfogalmazását a jogalkalmazói gyakorlat készen kapja. A jogalkalmazói jog e két fajtája esetében a korábban kifejtettek szerint nélkülözhetetlen föltétel a longa consuetudo és az opinio necessitatis. A precedensek esetében valamely egyedi ügyben hozott döntésben foglalt rendelkezés, pontosabban annak egyik része fogalmazza meg a jogi normát. Érvényessége a precedensek jogilag, többnyire törvényben rögzített kötelező erejéből fakad. A norma itt az egy eset alapján hozott egy döntés tartalmazza. A jogalkalmazói jognak ez a fajtája a modern angolszász jogrendszerekre jellemző.


VI. A JOGALKOTÁS ÉS A JOGFORRÁSOK A legfelső szintű bíróságok általános jellegű határozataiba foglalt jogi normákat több korábban elbírált vagy elbírálás alatt álló jogeset alapján és azokat a hatályos jogalkotói joggal összevetve fogalmazzák meg, többnyire jogszabály-értelmezésnek tüntetve azt föl. Ebben az esetben a norma tartalmának az általános nyelvi megfogalmazása közvetlenül a döntésben van, vagyis több eset alapján hozott egyetlen döntéssel állunk szemben. Érvényessége a legfelső bíróságoknak a bírósági hierarchiában elfoglalt helyéből fakad, vagyis hogy bizonyos döntéseik a bíróságokra kötelezőek. Kötelező erejüket egyes esetekben kifejezetten törvény mondja ki. Ezt teszi a jelenleg még hatályos magyar alkotmány a Legfelsőbb Bíróság jogegységi döntései (korábban elvi döntései és irányelvei) vonatkozásában. Az új Alaptörvény hatálybalépésével ezen a területen változások várhatóak. Más esetekben tényleges követésük csak a hierarchikus pozíció és az ahhoz kapcsolódó tekintély következménye. Ez volt a helyzet az 1997. évi jogszabály-módosítások előtt a magyar Legfelsőbb Bíróság kollégiumi állásfoglalásai és tanácselnöki értekezleti állásfoglalásai esetében. Az általános jellegű határozatokban kifejeződő jogalkalmazói jog esetében a jogalkalmazói jogképződés jellemző vonásai számos vonatkozásban relativizálódnak. A jogalkalmazói jog ezen fajtájának a tulajdonságai a jogalkotói joghoz közelítenek. A precedensek és a legfelső bíróságok általános határozatai esetében a jogalkalmazói jog kialakulásához tehát nincs szükség huzamosabb gyakorlatra, a longa consuetudo föltétele elesik, az opinio necessitatist pedig a törvényi fölhatalmazás már kifejezésre juttatja. Moór Gyula a jogalkalmazói jogon – az ő terminológiája szerint a szokásjogon – belül is megkülönböztet elsődleges és másodlagos jogforrásokat. Ez a megkülönböztetés azonban igen nehezen értelmezhető, mivel az elsődleges jogforrásokat lényegében a törvényhozó szervhez kapcsolja. Így vagy minden jogalkalmazói jog másodlagos, vagy pedig – ha a hallgatólagos törvényhozói megerősítés álláspontjára helyezkedik – minden jogalkalmazói jog elsődleges (vö. Moór 1994, 204–206.).

5. 5. A jogalkotás a) A jogalkotás a kifejezetten jogalkotó hatáskörrel fölruházott állami szerveknek a tudatosan, kimondottan és kizárólagosan közvetlenül, általános és absztrakt magatartásszabályok formájában megfogalmazódó jogi normák létrehozására irányuló tevékenysége. A kizárólagosság itt nem azt jelenti, hogy a jogalkotó szervek másfajta tevékenységet (például személyi döntések meghozatala) nem végezhetnek, hanem azt, hogy amikor jogot alkotnak, tevékenységük csak a normaalkotásra irányul, az nem olvad össze egyedi ügyek eldöntésével. A jogalkotó szervek ennek során közvetlenül jogszabályok létrehozására törekszenek, ez tulajdonképpeni, lényegi céljuk és feladatuk, tehát a jogalkalmazói jogképződéstől eltérően a jogi normákat nem valamely, elsődlegesen más feladat megoldását célzó tevékenység folyamán közvetetten, mintegy a lényegi funkciótól eltérően, annak nem szándékolt melléktermékeként alkotják (Peschka 1965, 211.). b) A jogalkotásnak és így a jogalkotói (más néven írott vagy tág értelemben vett törvényi) jognak a következő fő jellemző vonásait emelhetjük ki (vö. Peschka 1965, 212–217.). 1. A jogalkotás fogalmából következően szándékolt, akaratlagos folyamat, abban különböző egyének akaratai fejeződnek ki és kapcsolódnak össze. Nincs azonban szó valamilyen egyének fölött álló szubjektumnak – az államnak, népnek vagy az uralkodó osztálynak – az akaratáról. (Az államakarat vagy osztályakarat kifejezések csak metaforikusan értelmezhetők.) A jogalkotás során nyíltan kifejezésre jut és tudatossá válik a jog alkotottsága, az, hogy emberi akarathoz kapcsolt, attól függő, elvben változó és változtatható jelenség. Akarati a jogalkotás abban az értelemben, hogy társadalmi lehetőségek közötti tudatos, szándékos választásokat tartalmaz, amelyek normatív előírásként, külső idegen akaratként jelennek meg (Sajó 1985, 389.). Az, hogy a jogalkotói jog szándékos akarati alkotás, egyben azt is jelenti, hogy a jog megváltoztatható társadalmi jelenség, vagyis mint alkotás a jog a társadalmi befolyásolás mind tudatosabb, tervezett célokat szolgáló eszköze lehet (Sajó 1985, 389.). A jognak ez az akarati jellege nem jelenti azt, hogy valamely jogszabályt az uralkodó osztály vagy a hatalmi elit tetszés szerinti, önkényes hatalomgyakorlási eszközének tekinthetnénk, mivel ennek az önkénynek – a jog funkcióiból és társadalmi meghatározottságából eredő korlátokon túl – határt szabnak a jog sajátos belső törvényszerűségei is, mivel az azoknak meg nem felelő jog hatástalanná válik, végül normativitását is elveszítheti.


VI. A JOGALKOTÁS ÉS A JOGFORRÁSOK 2. A jogalkotói jog jövőben előforduló lehetséges elképzelt esetekre megfogalmazott jogi normákból áll, érvényessége általában a jövőre szól; előre történő szabályozást jelent. Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy a jogalkotás során ne lenne jelentősége a múltbeli tapasztalatoknak is. A múlt mint a jövőre vonatkozó elképzelések alapja, illetőleg esetleges korrekciója a jogalkotás során jelentős szerepet játszik, akár mint megőrzendő hagyomány vagy vívmány, akár mint kritikai viszonyítási pont. Előre szabályozó jellege folytán azonban a jogalkotói jog kevésbé kötődik a múlthoz, nagyobb lehetőségekkel rendelkezik az új társadalmi viszonyok kialakítása, a társadalmi viszonyok tudatos fejlesztése vonatkozásában. 3. A jogalkotásban a korábbi konkrét esetekből kiinduló indukció mellett nagy szerepe van a korábbi jogi szabályozás kritikájából, valamint általános politikai értékelésekből és célkitűzésekből kiinduló dedukciónak is. 4. A jogalkotói jog elvontan és általánosan megfogalmazott jogi normákból áll, mivel a jogalkotó nem egyedi esetből indul ki, hanem a szabályozásra kerülő viszony vagy vonatkozás esetleges egyedi mozzanataitól elvonatkoztatva, e viszonyokat és a bennük megnyilvánuló emberi magatartásokat általánosságukban, pontosabban tipikusságukban igyekszik megragadni. A valóságban azonban ez a törekvés eltérő sikerrel jár, különböző általánosságú normákat eredményez. A jogi szabályozás általánossága megfelelő szintjének, a különösség szintjén történő szabályozásnak a kialakulása a jogalkotás történelmi fejlődésének, a jogalkotástechnikai tapasztalatok fölhalmozódásának az eredménye (ami a jog viszonylagos önállóságának egyik megnyilvánulása) és mint ilyen viszonylag kései termék. 5. A jogalkotói jog általánosan kötelező jelleggel, általánosan érvényesként megfogalmazott és kihirdetett jogi normákból áll. A jogalkotó általánosként fogalmazza meg követelményeit és rendelkezéseit olyképpen, hogy azok a társadalom minden tagjára nézve vagy személyek túlnyomó többsége számára érvényes, követendő normaként jelennek meg. A jogalkotás útján létrejött jogszabály nemcsak a befolyásolt társadalmi viszonyok és a szabályozott emberi magatartások fogalmi megragadásának tartalmi általánossága, hanem érvényességének formai általánossága folytán is általános jellegű, vagyis általánosan fogalmaz és általánosan, mindenkire kötelező. 6. A jogalkotói jog érvényessége, kötelező ereje magából az alkotás akarati aktusából fakad, illetőleg az azt kifejező és képviselő írásbeli objektivációhoz kapcsolódik (és nem például a hagyományhoz). 7. A jogalkotás alkalmas arra, hogy nagy társadalmi csoportoknak, osztályoknak és rétegeknek a politikai törekvéseit, a különböző politikai erők kompromisszumait is az általánosság szintjén juttassa érvényre. Ez a jogalkotó szerveknek a politikai rendszerben elfoglalt helyéből következik és ennek a lehetőségnek a megvalósulása is a politikai rendszer jellegének (demokratikus, paternalista-autokratikus, diktatórikus) a függvénye. Ezért a jogalkotás, illetve a jogalkotói jog nyíltabban és kifejezettebben politikai jellegű, mint a jogalkalmazói jogképződés, illetve jog. 8. A jogalkotói jog a jogalkalmazói jognál stabilabb, de egyben merevebb, kevésbé rugalmas. Ennek az oka egyrészt abban keresendő, hogy a jogalkotás normáinak jelzett tartalmi általánossága miatt alaposabb előkészítést, nagyobb és ezért gyakran nehézkesebb előkészítő apparátust és ennek megfelelően több időt igényel, mint a jogalkalmazói jogképződés; másrészt pedig kifejezettebb politikai jellege miatt politikai ellentétek is fékezhetik a jogalkotó szervek működését. 9. A jogalkotói jog logikailag rendezett és nyelvileg szabatosan meghatározott és rögzített formában jön létre. Ez teszi lehetővé, hogy a jog a maga társadalmi gyakorlatában kiszámítható legyen. 10. A jogalkotói jog a laikusok számára is áttekinthető és könnyebben megismerhető. c) A jogalkotásnak két fajtáját különböztetjük meg: a törvényhozást és a rendeletalkotást. E megkülönböztetés alapja az, hogy milyen állami szerv jogalkotó tevékenységéről van szó, ami mögött azonban – legalábbis tendenciájában – a szabályozás tárgyát képező társadalmi viszonyok, illetőleg emberi magatartások tartalmi sajátosságai húzódnak meg. Ezek a különbségek a jogalkotási folyamat eltérő jogi szabályozásában is kifejeződnek. A törvényhozás általában a legfelső állami szervek kimondottan jogalkotásra irányuló tevékenységét jelenti. Ebben az értelemben törvényhozással, az állam kimondottan törvényalkotó tevékenységével a történelem során mindvégig, az ókortól napjainkig minden államilag szervezett társadalmi formációban, társadalomban találkozunk. A prekapitalista társadalomban azonban ezek a törvényhozás kezdetleges, primitív megnyilvánulásai, amelyek lényegében a fönnálló szokásjogi úton kialakult jogi normák kisebb-nagyobb módosításokkal történő rögzítését, összefoglalását jelentik (Peschka 1980, 858.). Ettől minőségileg különbözik a


VI. A JOGALKOTÁS ÉS A JOGFORRÁSOK modern törvényhozás mint tudatos, a szó valódi értelmében jogalkotó tevékenység, amelyet rendszerint a legfelső népképviseleti szervek, a parlamentek végeznek az államfő közreműködésével. A törvényhozás esetében a jogalkotás előzőekben vázolt sajátosságai nagyobb mértékben érvényesülnek, mint a rendeletalkotás esetében. Erre is tekintettel a törvényhozás következő sajátosságait emelhetjük ki: 1. A törvényhozás a rendeletalkotáshoz képest nagyobb mértékben támaszkodik az elmélet eredményeire, és koncepcionálisan is megalapozottabb mind az általános társadalompolitika, mind pedig a jogpolitika szempontjából. 2. A modern törvényhozó testületeknek az államszervezetben elfoglalt helyüknél és speciális fölépítésüknél, összetételüknél fogva rendkívül kedvező lehetőségük van arra, hogy a jogalkotás során figyelemmel kísérjék a társadalmi összmozgást, a társadalmi viszonyok totalitását, hogy föltárják a különféle társadalmi viszonyok specifikus állapotát és a rendezendő konkrét társadalmi relációval való összefüggéseiket (Peschka 1980, 859.). Ugyanezen okoknál fogva képesek a szabályozási szükséglet adekvát fölismerésére, demokratikus működés esetén viszonylag védettek azzal a veszéllyel szemben, hogy valódi társadalmi szabályozási szükséglet helyett valamilyen hivatali érdek váljék a szabályozás vagy újraszabályozás indítékává. 3. A törvényhozás a legerősebben politikai jellegű jogképződési mód, mivel a leginkább alkalmas arra, hogy nagy társadalmi csoportok, osztályok vagy rétegek politikai törekvéseit is az általánosság szintjén juttassa érvényre, hogy különböző társadalmi osztályokat és rétegeket átfogó széles konszenzust hozzon létre, továbbá viszonylag védett a szűk körű partikuláris érdekek eluralkodásától. 4. Az előzőekből következően a törvényhozás időigényes jogalkotási forma. 5. A törvényhozás tárgyát általában a legállandóbb jellegű és legjelentősebb társadalmi viszonyok, illetve az azokra leginkább jellemző tipikus emberi magatartások képezik, mivel azok igénylik a törvényi formát. Ennek az az oka, hogy a társadalomban uralkodó osztály(ok) a legjelentősebb társadalmi viszonyok alakulásában és a legtipikusabb magatartások szabályozásában különösen érdekeltek, aminek a politikai törekvéseiket legközvetlenebbül kifejező törvényhozás felel meg (vö. Peschka 1965, 861.). Ezt az igényt gyakran alkotmányjogi garanciaként is rögzítik. 6. A törvényhozás során a jogszabályok megalkotása, a törvényjavaslatok megvitatása és elfogadása nyilvános vitákban megy végbe, amelyet az állampolgárok legszélesebb tömege a televízión, a rádión és más hírforrásokon keresztül állandó figyelemmel kísérhet. Ezt a nyilvánosságot fokozhatja a fontosabb törvénytervezetek széles körű, nyilvános megvitatása. A törvényhozás nyilvánossága lehetővé teszi, hogy az állampolgárok a törvényhozás munkájába betekintsenek, s a törvényhozási folyamat eredményeképpen létrejövő törvény tartalmával megismerkedjenek. A törvényhozásban hozott jogszabályról az állampolgárok tehát nemcsak a törvényeket közzétevő hivatalos lapból szereznek tudomást, hanem szélesebb körű és mindenki számára közvetlenül hozzáférhető orgánumok és hírforrások alapján is (Peschka 1980, 861.). 7. Az előzőekből következően a törvényhozás által alkotott jogszabályok számíthatnak a leginkább az állampolgárok támogatására, azok legitimitása (törvényesként való elfogadottsága) a legerősebb, a legkevésbé vitatható. 8. A törvényhozás folyamata általában részleteiben is jogilag szabályozott az alkotmányok, más törvények és a parlamenti házszabályok révén. d) Rendeletalkotás minden olyan jogalkotás, amelyik nem törvényhozás; általában a parlamentnek alárendelt kormányzati és államigazgatási szervek kimondottan jogalkotó tevékenysége. A rendeletalkotásnak három fő alfaját különböztethetjük meg. A kormányzati rendeleteket az általános hatáskörű kormányzati szervek (kormány, államfő, prezídium jellegű szervek) alkotják. A magyar jogban ilyen volt a minisztertanácsi rendelet vagy az Elnöki Tanács által alkotott törvényerejű rendelet, ilyen a kormányrendelet, a rendkívüli jogforrásként az alkotmányban rögzített Honvédelmi Tanács rendelete és köztársasági elnöki rendelet. Ebbe a csoportba tartozik a más államokban gyakran rendes jogforrásként létező elnöki rendelet. Az ágazati rendeletek az államigazgatás egy-egy ágát irányító minisztereknek, kivételesen testületeknek vagy más országos főhatóságoknak a rendeletei. Az ágazati rendeletek legjellemzőbb példája a miniszteri rendelet. A rendeletek harmadik csoportját az önkormányzatok rendeletei alkotják. A rendeletalkotás esetében a jogalkotás előzőekben vázolt sajátosságai kisebb mértékben érvényesülnek, mint a törvényhozás során, sőt a rendeletalkotás alfajai között is vannak e tekintetben különbségek.


VI. A JOGALKOTÁS ÉS A JOGFORRÁSOK Mindezekre is figyelemmel a rendeletalkotás következő sajátosságait emelhetjük ki: 1. A rendeletalkotó szervek – különösen a miniszterek és a helyi önkormányzatok – tevékenységük során nem a társadalom egészére, ezen társadalmi viszonyok totalitására, hanem ennek csak bizonyos területeire vagy szelvényeire koncentrálnak, kevéssé képesek a nagy társadalmi összefüggéseket felölelni. Ezért e rendeletalkotási folyamatokban az egyedi, helyi, szakmai szempontok a nagy társadalmi összefüggéseket könnyen eltorzíthatják, illetve azokról a rendeletalkotó figyelmét elvonhatják. Ennek következtében a rendeletalkotás során a szabályozott társadalmi viszonyok, illetőleg magatartások egyedi vonásai annyira előtérbe kerülhetnek, hogy megakadályozzák a társadalmi viszonyok, illetőleg az azokhoz kapcsolódó emberi magatartások tipikus vonásainak a megragadását. 2. A rendeletalkotó szervek a különböző társadalmi csoportok és rétegek politikai törekvéseivel csak többszörös közvetítések révén és szelektív módon kerülnek kapcsolatba, ezért azokat szintetizálni és az általánosság szintjén kifejezésre juttatni önmagában és közvetlenül nem képesek. 3. Az előzőekből is következően a rendeletalkotást a rendeletalkotó szervek sajátos partikuláris (helyi, ágazati, hivatali) érdekei jelentősen befolyásolhatják. 4. A rendeletalkotást a nyilvánosság hiánya vagy annak korlátozott volta jellemzi. 5. A rendeletalkotás a törvényhozásnál jóval kevésbé időigényes, ezért annál rugalmasabb, gyorsabban tud reagálni a változó társadalmi körülményekre. Ez számos esetben előnyös lehet, azonban gyakran átgondolatlan megoldásokat eredményez, ha a partikuláris érdekek, az apparátus sajátos érdekei következtében torzul a szabályozás. Hasonlót eredményezhet a különböző partikuláris érdekek színfalak mögötti, változó befolyása. 6. Rendeletalkotásra általában, jogállami körülmények között pedig kizárólagosan csak törvényi fölhatalmazás alapján kerülhet sor, ami direkt módon vagy a feladatkörre utalással történhet [vö. Magyarország Alaptörvénye 15. cikkely (3) bek. és 18. cikkely (3) bek.]. Összességében megállapíthatjuk, hogy a rendeletalkotás nem éri el a törvényhozási folyamatban lezajló jogalkotó munka szintjét. Ezért nem helyes, ha olyan rendeletalkotás alakul ki, amely a törvényhozást igénylő társadalmi viszonyok jogi rendezését látja el. Ezért rendkívül fontos a rendeletalkotó szervek jogalkotó jogkörének pontos körülhatárolása és a legállandóbb és legtipikusabb társadalmi viszonyok jogi szabályozásának föltétlenül a törvényhozás számára való fönntartása (Peschka 1965, 467.). A rendeletalkotás mindezen hiányosságai ellenére nélkülözhetetlen a modern társadalmakban. A történelmi fejlődés tapasztalatai nyomán illúziónak bizonyultak azok a törekvések, amelyek kizárólag a törvényhozás számára akarták fenntartani a jogalkotást. A rendeletalkotás szükségessége elsősorban a modern társadalmakban jelentkező kiterjedt szabályozási szükséglet és a törvényhozás időigényessége közötti ellentmondásból fakad, emellett egyes esetekben a törvények hatálybaléptetése és végrehajtása is sajátos rendeleteket igényel (ún. végrehajtási rendelet), a végrehajtó hatalom szervei nem teljesíthetik feladataikat bizonyos általános jogi magatartásszabályok kibocsátása nélkül, továbbá a helyi önkormányzatok működéséhez, autonómiájuk biztosításához és általában a helyi körülmények figyelembevételéhez elengedhetetlen rendeletalkotási jogkörrel való fölruházásuk. (A végrehajtási rendeletek szükségességét nem szünteti meg az azokkal való visszaélés, az a közelmúlt magyar jogalkotására jellemző gyakorlat, amelyik végrehajtási rendelet címén rendeletileg szabályozott törvénybe tartozó kérdéseket. Ez külön jogelméleti-jogpolitikai probléma, amelynek a részletezésétől itt el kell tekintenünk.) A modern társadalmakban tehát szükség van mind törvényhozásra, mind pedig rendeletalkotásra. Meghatározott társadalmi tartalmak törvényhozási kifejezést igényelnek, mások adekvát jogforrási, jogalkotási kifejezésmódja pedig éppen a rendelet (Antalffy et al. 1970, 473.). A jogalkotás e két formája közötti mennyiségi arányok azonban az állam társadalmi szerepvállalásának, az állami beavatkozásnak a mértékétől és a politikai rendszer jellegétől függnek: demokratikus viszonyok között a törvények aránya kedvezőbb, diktatórikus vagy paternalisztikus politikai rendszerben pedig számuk elenyésző. A növekvő állami beavatkozás pedig a tőkés jogrendszerek fejlődése során a rendeleti jogalkotás mennyiségének és arányának a növekedését eredményezte. A rendeletek számának a növekedését előidéző további tényező az elmaradottságból való fölzárkózásra törekvés, a modernizáció. Ez régóta befolyásolja a kelet-közép-európai és vele a magyar jogfejlődést. A XIX. század végén például Tisza István a következőképpen érvelt egy olyan kerettörvény elfogadása mellett, amelyik a kormánynak lehetőséget biztosított a rendeletalkotásra: „Speciális viszonyaink között, ahol a törvényhozási munka a dolog természeténél fogva sokoldalúbb és sokkal több feladattal kell foglalkoznia, mégpedig gyorsabb


VI. A JOGALKOTÁS ÉS A JOGFORRÁSOK tempóban mint külföldön, ahol nem egy rohamos haladással kell századok stagnációjának rossz következményeit legyőzni, ahol lépésről lépésre a viszonyok fejlődésével lépést tartva lehet a szabályokat és törvényeket fejleszteni. Ezen körülménynél fogva, szerény nézetem szerint nálunk sokkal több dolgot kell rendeletre bízni, mint más államokban, ahol úgy az élet, mint a jogállapot lassanként fejlődött ki és a viszonyok konszolidáltak.” (Idézi Kulcsár 1989, 71.) Tekintettel arra, hogy a jogalkotás jogi szabályozottságánál fogva az alkotmányjognak mint jogágnak és mint tantárgynak is tárgya, a jogalkotási folyamat elméleti problémáival, a jogalkotás szakmai követelményeivel és demokratizmusával a jog- és állambölcseletben foglalkozunk.

6. 6. A megismerési értelemben vett jogforrással összefüggő problémák 6.1. A jogforrások fajai A jogforrásoknak – a jogképződés két fő módjához kapcsolódóan – két fő faját különböztetjük meg: a jogalkalmazói jogforrásokat és a jogalkotói jogforrásokat. Ezek legfontosabb sajátosságaival és további fajtáikkal a jogképződés kapcsán már foglalkoztunk. Más szempontból rendes és rendkívüli jogforrásokat különböztetünk meg. Rendes jogforrások azok a jogszabályok, amelyeket a jogalkotásra különleges, rendkívüli föltételek hiányában is följogosított szervek alkotnak jogilag rögzített hatáskörükben. Rendkívüli jogforrások azok a jogszabályok, amelyeket az alkotmányos rendelkezések keretei között ugyan, de a rendkívüli körülményekre tekintettel vagy az éppen emiatt létrehozott sajátos szerv (például Honvédelmi Tanács), vagy jogalkotásra egyébként föl nem jogosított szerv (például köztársasági elnök), vagy jogalkotásra eredetileg is följogosított szerv (például kormány) kibővített hatáskörben alkot meg. A rendkívüli jogforrások érvényessége általában sajátos föltételekhez kötött, és időbeli hatályuk is korlátozott. A rendkívüli jogforrások szükségessége, célszerűsége és megengedettsége, a rendkívüli, abnormis (normáktól eltérő, nem normális) helyzetek normákkal történő szabályozásának ellentmondásossága a jog- és állambölcselet problémája. A rendkívüli jogforrások tételes jogi szabályozása, illetőleg annak tudományos vizsgálata az alkotmányjog és tudománya körébe tartozik. Az alkotmányos rendelkezések keretein túllépő, azokat megsértő jogalkotás – hivatkozzon bár a körülmények rendkívüliségére – nem rendkívüli jogforrást hoz létre, hanem illegitim, többnyire forradalmi jogalkotást valósít meg. Az ún. illegitim jogalkotás kérdéseivel – ezek között a tilalom ellenére történő bírói jogalkotás problémáival – a jog- és állambölcselet foglalkozik.

6.2. A jogforrási rendszer sajátosságai A modern kontinentális jogforrási rendszerek három sajátosságát emelhetjük ki. Ezek a következők: a jogalkotói jog kizárólagosságára való törekvés, a törvény kiemelkedő szerepe, a jogforrások hierarchiája. A jogalkotói jog kizárólagosságára való törekvés olyan jogpolitikai elvet jelent, amely egyfelől követelményjelleggel bír, másrészt azt a tényleges megvalósulás tendenciája jellemzi. Alapjául egyrészt az államhatalmi ágak elválasztásának elve, másrészt pedig az a jogképződési módok sajátosságaiból levont következtetés szolgál, hogy a jogalkotás és különösen a kodifikáció a legcélszerűbb jogi szabályozási forma, ezért ahol annak föltételei biztosítottak, azt kell megvalósítani. Tekintettel azonban arra, hogy ez nem történhet meg minden föltételtől függetlenül, a jogalkotói jog kizárólagossága nem lehet teljes, annak két vonatkozásban is korlátai lehetnek. Egyfelől, ha a történeti fejlődés következtében valamely jogterületen hiányzik a jogalkotói jog (akár a hagyományok, akár a korábbi jog hatályon kívül helyezése miatt), annak kiépítése hosszabb időt igényelhet, erre azonban előbb-utóbb sor kerül. Másfelől – a jogalkalmazói jogképződés kapcsán kifejtettek szerint – egyes területeken és időlegesen elkerülhetetlen bizonyos bírói jog kialakulása. Az írott jog kizárólagosságára való törekvés ekkor úgy valósul meg, hogy a bírói gyakorlatban kialakult megoldásokat beillesztik a jogalkotói jogba. A törvény kiemelkedő szerepének a kontinentális hagyományokhoz kapcsolódó, régóta hirdetett elve szerint az állampolgárok alapvető jogait és kötelességeit törvényben kell szabályozni. Ez azonban ténylegesen sokszor


VI. A JOGALKOTÁS ÉS A JOGFORRÁSOK nem érvényesült. A sztálini politikai rendszerben, az ún. személyi kultusz időszakában a törvények száma elenyésző volt, a minisztertanácsi rendelet volt a domináns jogforrás, és az állampolgárok alapvető jogait érintő rendelkezések is születtek minisztertanácsi vagy miniszteri rendelet formájában (például 1954-ig bűncselekményt MT-rendelet is megállapíthatott). A posztsztálinista, paternalista politikai rendszerben formálisan érvényesült az az elv, hogy az állampolgárok alapvető jogait és kötelességeit törvényben kell szabályozni. Ennek gyakorlati jelentőségét azonban semmissé tette, hogy az Elnöki Tanács törvényerejű rendeletekkel szinte korlátlanul helyettesíthette a törvényhozást, illetőleg hogy a törvények a részletes szabályozást a végrehajtási rendeleteknek engedték át. Az 1980-as évek második felének politikai eseményei azt eredményezték, hogy a szocialista országok egy részében már a rendszerváltást megelőzően valóságos lett a törvény kiemelkedő szerepe, amit a törvények növekvő száma és a törvényhozási folyamat változásai is mutattak. Magyarországon ennek a fejlődésnek az eredményeit az 1987. évi XI. törvény rögzítette azzal, hogy deklarálta: a társadalmi viszonyok jogi rendezésének alapvető elemeit törvényben kell megállapítani, így meghatározta a kizárólagos törvényhozási tárgyak körét, és ezzel jelentős mértékben korlátozta a törvényerejű rendelettel való szabályozás lehetőségét. A kizárólagos törvényhozási tárgyak rögzítése természetesen nem korlátozza az Országgyűlésnek azt a jogát, hogy bármely más életviszonyt is törvényben szabályozzon. Az idézett jogszabály a törvény kiemelkedő szerepét a végrehajtási jogszabályok alkotásának a korlátozásával is erősítette. A korábbi jogalkotási törvényt hatályon kívül helyezte a 2010. évi CXXX. törvény, és a kérdéskört megváltozott koncepció jegyében szabályozta újra, a kizárólagos törvényhozási tárgyak meghatározását az alkotmányra tartozónak tekintette. Ezzel összhangban az új Alaptörvény egyes rendelkezései tartalmazzák a kizárólagos törvényhozási tárgyakat, közöttük a sarkalatos törvényeket igénylőeket. Az Alaptörvény is tartalmazza azt a rendelkezést, hogy az alapvető jogokra és kötelezettségekre vonatkozó szabályokat törvény állapítja meg. A jogforrások hierarchiája – más jogelvekkel és jogtechnikai megoldásokkal együtt (ezekre a X. fejezetben térünk vissza) – a jogrendszer egységét biztosítja, koherenciáját segíti elő oly módon, hogy a jogszabályok között hierarchiát hoz létre, és a jogszabályok közötti esetleges ellentmondásokat a magasabb hierarchikus szint elsőbbsége alapján oldja meg. Ez a rendezés azonban csak akkor lehet hatékony, ha figyelembe veszi az állami szervek hierarchiáját. Ennek megfelelően az állami hierarchia magasabb szintjén álló állami szerv által kibocsátott jogszabállyal nem lehet ellentétes az alacsonyabb szinten elhelyezkedő állami szerv által alkotott jogszabály, azt nem módosíthatja és nem helyezheti hatályon kívül. A magyar jogforrási rendszer hierarchiájának részletkérdéseivel az alkotmányjog diszciplínája és tudománya foglalkozik, így arra nem térünk ki. Annyit azonban szükségesnek tartunk megjegyezni, hogy a magyarországi rendszerváltozás sajátosságai folytán számos, a rendszerváltozás előtt alkotott jogszabály még ma is hatályban van. Ennek következtében a magyar jogforrási rendszernek vannak olyan elemei, amelyek a köztársasági alkotmányon alapulnak, és vannak még az államszocializmus időszakából megmaradt elemei is, amelyek közül a legjelentősebb a törvényerejű rendelet (tvr.). A még hatályban lévő törvényerejű rendeleteket a jogforrási hierarchia szempontjából a törvényekkel kell azonosnak tekinteni. A későbbiekben ismertetett 2007. évi LXXXII. törvénynyel megvalósított dereguláció után még 321 tvr. maradt hatályban, ezek nagy része nemzetközi szerződések kihirdetését tartalmazza. A jogforrási rendszert tovább bonyolítja, hogy az új Alaptörvény a jogforrási rendszert is módosította, annak részletes szabályai azonban a tankönyv megírásáig még nem készültek el. A jogforrások hierarchiájába ütköző jogszabály elvileg érvénytelen. Különbséget kell azonban tennünk az érvénytelenség és annak megállapítása között. Az érvénytelenség automatikusan következik be, és az azt jelenti, hogy az érvénytelen jogszabály nem kötelező – hiszen a normák érvényessége nem más, mint azok kötelező ereje. Az egyszerűen megfogalmazható, hogy mikor érvénytelen egy jogszabály, ennek megállapítása azonban gyakran bonyolult értelmezési kérdéseket vethet föl, és így az érvényesség-érvénytelenség kérdése is vitatottá válhat. A jogbiztonság követelménye viszont szükségessé teszi az ilyen jellegű viták eldöntését is. Erre tekintettel az érvénytelenség megállapításának különböző esetei vannak. Elvileg ugyan a jogszabály címzettjei is megállapíthatják annak érvénytelenségét, ha azonban ennek alapján figyelmen kívül hagyják az adott jogszabály rendelkezését, magukra vállalják annak kockázatát, hogy tévednek vagy álláspontjukat nem tudják a jogalkalmazó szervekkel elfogadtatni, és így joghátránynak, esetleg büntetésnek teszik ki magukat. A jogalkalmazó szervek is megállapíthatják valamely jogszabály érvénytelenségét és mellőzhetik annak alkalmazását, ez azonban csak az adott ügy vonatkozásában jelenti az érvénytelenség megállapítását, másrészt magában rejti annak kockázatát is, hogy a jogalkalmazói döntés felülbírálására hivatott szervek, mindenekelőtt a felsőbb bíróságok nem fogadják el álláspontjukat. A modern alkotmányos államiság követelményeinek megfelelő jogrendszerekben ezért is meghatározott szervek, elsősorban az alkotmánybíróságok feladatává tették, hogy a vitatott jogszabály érvénytelenségéről immáron mindenki számára kötelező jelleggel döntsenek. Ezt a 168 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

VI. A JOGALKOTÁS ÉS A JOGFORRÁSOK sajátos tevékenységet normakontrollnak nevezzük. A vitatott érvényességű jogszabály közvetlenül is érintett címzettjei vagy alkalmazói adott esetben a normakontrollt végző szervhez fordulhatnak. Az egyes jogrendszerek különböznek abban, hogy milyen széles körben teszik lehetővé a normakontrollnak, az érvénytelenség megállapításának a kezdeményezését. A szocialista jogforrási rendszerek specifikumának tekintették hagyományosan a jogforrási rendszer nagyfokú differenciáltságát, mivel azoknak a differenciáltsága nagyobb mértékű, mint a polgári államok jogforrási rendszereié. Ez a nagyfokú differenciáltság a direkt adminisztratív irányítási módszereknek, mindenekelőtt a tervutasításos gazdasági rendszernek volt a következménye. Ezért a magyar jogforrási rendszernek ezt a nagyfokú differenciáltságát a jogalkotásról szóló 1987. évi XI. törvény megszüntette, azonban a jogrendszer egészét tekintve hatása nem szüntethető meg egyik napról a másikra – a korábban hozott ilyen jogszabályok nem vesztették el hatályukat automatikusan a rendszerváltás során sem, bár a hatályban maradtak jelentősége nagymértékben csökkent. A nagyfokú differenciáltság lényegében azt jelentette, hogy a legtöbb jogalkotási jogkörrel fölruházott szervnek két jogforrási forma állt rendelkezésére. Az egyik forma fölhasználásával a jogalkotó mindenkire nézve kötelező jogszabályokat bocsáthatott ki. A jogforrások másik csoportja (az országgyűlési határozat, az elnöki tanácsi határozat, a minisztertanácsi vagy kormányhatározat, a miniszteri utasítás, az államtitkári rendelkezés, a tanácsi határozat és a végrehajtó bizottsági határozat) tipikusan az államapparátus belső viszonyait – az adott szerv működését vagy más állami szervek tevékenységét – szabályozta, az állampolgárok jogait és kötelességeit elvileg általában nem, vagyis a jog definíciójának nem felelt meg. Ennek ellenére azok esetenként olyan rendelkezéseket is tartalmaztak, amelyek kihatottak az állampolgárok jogaira és kötelességeire. Ezért ezt a jogforrási rendszert számos bírálat érte a szakirodalomban, mivel elmosta a jogi és az államigazgatási normák különbségét. Az 1987. évi XI. törvény ezeknek a belső normáknak a jogszabályi jellegét megszüntette, és helyette bevezette az állami irányítás egyéb jogi eszközeinek nem túl szerencsés fogalmát. A jogállam kiépülésével az ebbe a körbe sorolt normafajták száma egyre csökkent, napjainkra kettő maradt, a normatív határozat és a normatív utasítás. Ezeket az új jogalkotási törvény közjogi szervezetszabályozó eszközöknek nevezte el. A normatív határozatok (amelyek különböznek a konkrét ügyekben hozott egyedi határozatoktól) arra szolgálnak, hogy az irányító szerepet betöltő testületi jellegű állami szervek – így különösen az Országgyűlés, a Kormány és az önkormányzatok képviselő-testületei – szabályozzák saját működésüket és az általuk irányított szervek működését. A normatív utasítás arra szolgál, hogy a központi államigazgatás meghatározott vezetői – így különösen a miniszterelnök és a miniszterek – az irányításuk alá tartozó szervek tevékenységét szabályozzák. Az Európai Unió tagállamai esetében a jogforrási rendszernek további sajátosságai is vannak. Mivel 2004. május 1. óta Magyarország is az EU tagja, néhány szót erről is szólunk, csak a legfontosabb jellemző vonások leegyszerűsített és ezért némiképpen pontatlan ábrázolására szorítkozva. Nem térünk ki sem az elnevezéseknek az európai integráció fejlődése során bekövetkezett változására, sem pedig a fő tendenciák alóli kivételekre. A tartalomra koncentrálunk, ezért a terminológiai kérdéseket mellőzve, saját, célszerűnek tartott és a hagyományos jogbölcseleti szaknyelvvel összhangban álló kifejezéseinket használjuk, zárójelbe téve a még használatos kifejezéseket. Ugyanis ezen a területen nagy a terminológiai zűrzavar, már az EU eredeti dokumentumainak terminológiája sem egységes, amit fokoznak a szakirodalomban tapasztalható véleménykülönbségek és a fordítások eltérései is. Az Európai Uniónak saját, mind a belső jogtól, mind a nemzetközi jogtól különböző jogrendszere van, amit (európai) uniós jognak (korábban közösségi jognak) neveznek. Az uniós jognak a tagállamok belső jogához képest elsőbbsége van. Ennek az elsőbbségnek mint átfogó sajátosságnak, illetőleg fogalomnak három összetevője van: a felsőbbség (supremacy), a közvetlen érvényesség továbbá a közvetlen érvényesíthetőség és alkalmazandóság. A felsőbbség azt jelenti, hogy ha az uniós jog ellentétbe, összeütközésbe kerül a tagállamok jogszabályaival, akkor az uniós jogot kell alkalmazni. Ennek megfelelően az uniós jog normáit egyoldalúan egyetlen nemzeti jogalkotó sem változtathatja meg, nem helyezheti hatályon kívül, és azokon a jogterületeken, amelyeket az uniós jog már kimerítően szabályoz, illetve ahol kizárólagos az Unió hatásköre, a továbbiakban már nincs is lehetőség nemzeti jogalkotásra. A közvetlen érvényesség (elméletileg pontatlan szóhasználattal közvetlen hatály) azt jelenti, hogy az uniós jog a tagállam bármiféle közreműködése, megerősítése, hatályba léptető, kihirdető aktusa nélkül érvényes, azaz kötelező a tagállam területén is, ezért külön belső kihirdetésre nem is kerül sor. A nemzetközi szerződések esetében viszont a belső érvényességnek többnyire föltétele a megerősítés (ratifikáció) és a Magyar Közlönyben 169 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

VI. A JOGALKOTÁS ÉS A JOGFORRÁSOK való kihirdetés. A közvetlen érvényesíthetőség és alkalmazandóság azt jelenti, hogy a jogalanyok (természetes és jogi személyek) az uniós jog normáiból fakadó jogaikat a nemzeti bíróságok és más hatóságok előtt közvetlenül érvényesíthetik, az uniós jog alapján pert indíthatnak és a perekben az uniós jogra hivatkozhatnak, és azt a tagállamok jogalkalmazó szervei kötelesek alkalmazni. Az uniós jog közvetlen érvényesíthetősége szűkebb körben érvényes, mint az elsőbbség és a közvetlen érvényesség: míg az első kettő föltétlen, addig az utóbbinak értelemszerű föltétele, hogy olyan jogszabályról legyen szó, amelyből közvetlenül fakadnak alanyi jogok, vagyis a jogszabály nem csak állami feladatot állapít meg, mint ez az irányelvek esetén jellemző. Az uniós jog elsőbbsége gyakorlatilag és leegyszerűsítve azt jelenti, hogy az uniós jog szabályai magasabb jogforrási szintet képviselnek, mint a belső jog bármely forrása, vagyis viszonyukban is érvényes a lex superior elve, annak minden következményével együtt. Azért csak gyakorlatilag, mert ez a megfogalmazás így eléggé pontatlan, másrészt pedig elméletileg vitatható, hogy a uniós jog primátusa az ismert jogforrási hierarchia sajátos esete, vagy pedig más, bár a jogforrási hierarchiához funkcionálisan hasonló jelenség. A leegyszerűsítve kitételt pedig azért kell külön is hangsúlyozni, mert az Európai Unió szerveinek jogalkotó hatásköre nem univerzális, nem teljes körű, eltérően az integráción kívüli nemzetállamok legfőbb jogalkotó szerveinek a szuverenitásból fakadó csaknem teljes törvényhozási hatáskörétől. Ugyanis az Európai Unió és a tagállamok viszonyában vannak olyan szabályozási tárgykörök, amelyeknek a szabályozása az unió szerveinek kizárólagos hatáskörét képezi, vannak olyan tárgykörök, ahol a jogalkotó hatáskör párhuzamos (és amelynek további, bonyolult változatai vannak), és vannak olyan tárgykörök, ahol jelenleg a közösségnek nincs jogalkotó hatásköre, s az együttműködés kormányközi politikai megállapodások útján valósul meg. Ebbe a csoportba tartozik a korábban második pillérnek nevezett közös kül- és biztonságpolitika, valamint a korábban harmadik pillérnek nevezett igazságügyi és belügyi együttműködés körébe sorolt kérdések egy része. A uniós jog forrásai részben államközi szerződések, részben pedig az Unió szerveinek jogi aktusai által jönnek létre. Az előbbiek képezik a uniós jog elődleges, az utóbbiak pedig másodlagos forrásait, amelyek rendeletek, irányelvek vagy határozatok lehetnek. A uniós jog legfontosabb forrásai a következők: a) Az alapító szerződések és azok módosításai, közülük is a legfontosabb az Európai Gazdasági Közösséget létrehozó, 1958-ban hatályba lépett Római Szerződés és az eredeti gazdasági jellegű közösségekből az Európai Uniót létrehozó, 1993-ban hatályba lépett Maastrichti Szerződés, valamint a 2009. december 1-jén hatályba lépett Lisszaboni Szerződés. b) Szubszidiárius szerződések, amelyek a tagállamok között az alapító szerződések alapján, részben azok által előírt további szerződések. Ebbe a körbe tartoznak a tagállamok csatlakozási szerződései is. c) A rendeletek (regulations), amelyek alkotására az Európai Parlament és az Európai Unió Tanácsa jogosult, rendszerint az Európai Bizottság javaslata alapján. (Az EU Tanácsa a tagállamok minisztereiből áll, nem tévesztendő össze sem az EU állam- és kormányfőiből álló Európai Tanáccsal, sem pedig az EU-nál tágabb, összeurópai együttműködés parlament jellegű szerveként tevékenykedő, Strasbourgban székelő Európa Tanáccsal. Az Európai Bizottság a tagállamok egyetértésével létrehozott, jelenleg 27 tagból álló testület, az Unió „kormánya”.) A rendelet általános hatályú, minden részletében kötelező, részletes és közvetlenül alkalmazható normákat tartalmaz. Rendeletekkel általában egy adott kérdés pontos és részletes szabályozására törekszenek. A rendeletet a Közösségek Hivatalos Lapjában ki kell hirdetni, és ha a rendelet ettől eltérően nem rendelkezik, az a megjelenését követő 20. napon lép hatályba. d) Az irányelvek (directives), amelyek alkotására a rendelethez hasonlóan az Európai Parlament és az EU Tanácsa rendelkezik hatáskörrel. Az irányelv alapvetően a jogharmonizáció eszköze, az elérendő célokat határozza meg, a megvalósítás formáit és módszereit a tagállamokra, vagyis a belső jogalkotásra bízza, így annak mérlegelését is, hogy egyáltalán szükség van-e jogalkotásra vagy más intézkedésre, hiszen lehet, hogy a kitűzött célok az adott tagállamban már megvalósultak. Ezért az irányelveknek nem föltétlenül valamennyi állam a címzettje, vannak egy vagy néhány tagállamhoz szóló irányelvek is. A Közösségek Hivatalos Lapjában csak a minden tagállamnak címzett irányelveket kell kihirdetni, a hatálybalépésre ekkor ugyanazok a szabályok vonatkoznak mint a rendeletre. Az irányelvek megvalósítására határidőt állapítanak meg, általában 1 és 3 év között, azok betartásán a Bizottság éberen őrködik. A tagállam mulasztása esetén a Bizottság az Európai Bírósághoz fordulhat. A Bíróság megállapíthatja, hogy a tagállam az irányelv átültetésére vonatkozó kötelezettségét nem teljesítette. Ha a tagállam kötelezettségét ezt követően sem teljesíti, a Bíróság vele szemben bírságot szabhat ki.


VI. A JOGALKOTÁS ÉS A JOGFORRÁSOK e) Az Európai Bíróság joggyakorlatából képződő jogalkalmazói jog, amelynek jogforrási jellege vitatott. Álláspontunk szerint a korábban kifejtettek alapján magának a bírói jognak a jogforrási jellege nem kérdéses, csak az egyes döntéseké. Az már más kérdés, hogy ennek a jognak a tartalma és jogi jellege sokszor csak nehezen állapítható meg.

7. Kulcsfogalmak ágazati rendelet belső és külső jogforrás fordulat írott jog jogalkalmazói jogképződés jogalkotás jogforrás jogforrás genetikus értelemben jogforrás gnoszeológiai értelemben jogforrási hierarchia jogforrási rendszer differenciáltsága jogi norma jogképződés jogszabály jogszokás jogtétel kormányzati rendelet közjogi szervezetszabályozó eszköz materiális és formális jogforrás normatív határozat normatív utasítás önkormányzati rendelet parlamenti szokásjog precedens rendeletalkotás rendes és rendkívüli jogforrás szokásjog törvényhozás


VI. A JOGALKOTÁS ÉS A JOGFORRÁSOK uniós jogforrás

8. Irodalom Állam- és jogelmélet. II. rész. Szerk.: Samu Mihály. Budapest, 1990. Antalffy György – Samu Mihály – Szabó Imre – Szotáczky Mihály: Állam- és jogelmélet. Budapest, 1970. Bevezetés a jogi ismeretekbe. Miskolc, 1991. Horváth Barna: A jogelmélet vázlata. Szeged, 1937. Horváth Barna: Bevezetés a jogtudományba. Szeged, 1932. Kelsen, Hans: Tiszta jogtan. Budapest, 1988. Kulcsár Kálmán: A jogi túlszabályozás összefüggései Magyarországon. In uő: Jogi és politikai gondolkodás modernizálódó társadalmunkban. Budapest, 1989. Mayer-Maly, Theo: Rechtswissenschaft. München–Wien, 1988. Moór Gyula: Jogfilozófia. Budapest, 1994. Nawiasky, Hans: Allgemeine Rechtslehre. Einsiedeln–Köln, 1941. Peschka Vilmos: A jogforrások rendszere. In Állam- és jogtudományi enciklopédia. Budapest, 1980. Peschka Vilmos: A jogszabályok elmélete. Budapest, 1979. Peschka Vilmos: Jogforrás és jogalkotás. Budapest, 1965. Sajó András: Jogtani alapok. In uô: A gazdaság jogi alapjai. Budapest, 1985. Szabadfalvi József – Szabó Béla – Szabó Miklós – H. Szilágyi István – Takács Péter – Ződi Zsolt: Bevezetés a jog- és államtudományokba. Miskolc, 1995. Szabó Imre: A szocialista jog. Budapest, 1963. Tárkány Szűcs Ernő: Magyar jogi népszokások. Budapest, 1981. Varga Csaba: Jogalkotás. In Állam- és jogtudományi enciklopédia. Budapest, 1980.


7. fejezet - VII. A JOGI NORMA ÉS A JOGSZABÁLY 1. A jogi norma fogalma és szerkezete 2. A jogi norma érvényessége és hatálya 3. A jogi normák fajtái 4. A jogi normák kapcsolódása 5. A jogi normák megjelenése. A jogtétel és a jogszabály 6. A jogszabályok közzététele, a jogszabályok megismerésének eszközei

1. 1. A jogi norma fogalma és szerkezete a) A jogi norma és a jogtétel fogalmáról már volt szó (VI. fejezet 2. pont), a fogalommeghatározás tartalmának a megértéséhez azonban tudnunk kell még azt is, mit jelent, hogy a jogi norma teljes magatartásszabályt alkot. Erről akkor beszélünk, ha a jogi norma minden nélkülözhetetlen eleme adott, amihez viszont ismernünk kell a jogi norma szerkezetét. A jogi norma fogalmának és szerkezetének a megértését jelentősen megnehezíti a jogi norma mint logikai egység és annak nyelvi kifejezése közötti, nagymértékű eltéréseket is lehetővé tévő bonyolult kapcsolat. A jogi norma mibenlétére úgy kaphatunk választ, ha tisztázzuk, hogy melyek a jogi norma szükségszerű, nélkülözhetetlen mozzanatai. Ennek során a normastruktúra ontológiai alapjait kell tisztáznunk. A jognak abból a korábban tárgyalt sajátosságából kell kiindulnunk, hogy normái másodlagos teleologikus tételezéseket tartalmaznak, ennek következtében a jogi normának teleologikus-normatív jellege van. Teleologikus, mert céltételezést tartalmaz, és normatív, mert magatartást ír elő. A jogi norma struktúráját, kategoriális fölépítését mindenekelőtt ez a jelleg határozza meg, vagyis hogy a jogi norma céltételezést és magatartás-előírást tartalmaz. A jogi norma tartalmát képező céltételezés kettős. Tulajdonképpeni célja valamilyen kívánatosnak tekintett társadalmi viszony létrehozása vagy védelme, ami azonban csak emberi magatartások közvetítésével érhető el. A jogi normának – pontosabban a norma alkotójának, de most ezt hagyjuk figyelmen kívül – a közvetlen célja tehát az, hogy meghatározott magatartások létrejöjjenek vagy éppen ellenkezőleg, ne jöjjenek létre. A jogi normának ez a közvetlen céltételezése azoknak az oksági összefüggéseknek a fölismerésén nyugszik, amelyek a közvetlen célként megjelölt emberi magatartás mint ok és annak közvetlen vagy közvetett objektív okozatai, vagyis a szabályozás tulajdonképpeni célja – a társadalmi viszonyok kívánatos állapota – között állnak fönn. A jogi normának azonban közvetlen saját gyakorlati célkitűzése is van, mint másodlagos tételezés mások magatartásának a befolyásolására és arra irányul, hogy a kauzális kapcsolatok közvetlen és közvetett eredményét, következményét bizonyos föltételek mesterséges előállításával előidézze. Mintegy megtervezi a kauzális összefüggéseket azzal, hogy az okot, a meghatározott eredményeket előidéző emberi magatartást célként tételezi. A jogi norma azonban nemcsak a távolabbi, közvetett céljait, hanem közvetlen célját, a szóban forgó emberi magatartást sem valósítja meg közvetlenül, hanem azt kötelezően előírja és ahhoz előnyös vagy hátrányos jogkövetkezményeket kapcsol, helyez kilátásba. Példával megvilágítva: a jogi szabályozás tulajdonképpeni, de közvetett célja a levegő tisztaságának a megőrzése, közvetlen célja az autók megfelelő műszaki állapotának az állandó biztosítása és ennek folyamatos ellenőrzése, a kilátásba helyezett jogkövetkezmény pedig a műszaki ellenőrzés elmulasztásának és a nem megfelelő műszaki állapotú autó használatának a bírságolása. A jogi norma mint magatartási szabály önmagában tulajdonképpen két föltételes (hipotetikus) relációt és annak megfelelően két előírást tartalmaz: egyrészt előírja, hogy ha bizonyos körülmények fönnforognak, akkor meghatározott magatartást kell tanúsítani; másrészt pedig azt írja elő, hogy ha ez az előírt magatartás megvalósul vagy nem valósul meg, akkor ilyen vagy olyan jogkövetkezményeknek kell beállniuk. A jogi norma legyen (Sollen) jellege abban mutatkozik meg, hogy az első relációban körülírt magatartás megvalósulásától függően meghatározott jogkövetkezményeknek kell bekövetkezniük. A kilátásba helyezett jogkövetkezmények egyik funkciója éppen abban van, hogy a jogi norma közvetlen céljának, az előírt magatartásnak a megvalósulását elősegítse. Magában a jogi normában előírt emberi magatartások és jogkövetkezmények még 173 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

VII. A JOGI NORMA ÉS A JOGSZABÁLY nem valóságosak, csak a jövőben lesznek azok. Ez a jövőben valóságos emberi magatartás és jogkövetkezménye a jelenben azáltal hat, hogy érvényes jogi normaként előzetesen létezik. A jogi normának ez a sajátos létezési módja, érvényessége azáltal nyeri el gyakorlati igazolását, hogy a tényleges emberi magatartásokban és társadalmi viszonyokban általában megvalósul és így oksági kapcsolatokat hoz létre (vö. Peschka 1980, 936– 937.). A jogi norma előzőekben vázolt társadalmi rendeltetésének és feladatának akkor tud eleget tenni, ha meghatározott emberi magatartásokat ír elő megvalósítandóként. A jogi norma belső fölépítését tehát az határozza meg, hogy a tulajdonképpeni társadalmi szükségletet kielégítő emberi magatartás megvalósítását olyképpen éri el, hogy egyfelől megjelöli ezt az emberi magatartást mint megvalósítandót, másfelől ennek az emberi magatartásnak a jogi normában kifejezett legyen jellegét nemcsak – sőt nem is elsősorban – azzal teremti meg, hogy megvalósítandónak mondja ki, hanem döntő módon azzal, hogy a meghatározott emberi magatartás megvalósulásához speciális következményeket, szankciókat vagy joghatásokat fűz. b) A jogi normának teleologikus jellegéből következően – más társadalmi normákhoz hasonlóan – három nélkülözhetetlen logikai mozzanata van: 1. Nélkülözhetetlen a jogi normában célként kitűzött magatartás jogilag releváns tények rögzítése segítségével történő meghatározása, megfogalmazása. Maga a magatartás a jogi szabályozásnak és így közvetve a jogi normának a tárgya, meghatározása pedig a jogi norma tartalmát képezi. A jogi norma tárgyát képező emberi magatartásoknak két fő csoportját különböztetjük meg: a cselekedetet és a tevékenységet. A tevékenység huzamosabb ideig tart és általában többféle cselekedetből áll. A cselekményen vagy cselekedeten belül még további két nagy csoportot különböztetünk meg: a tevést, a tettet és a tevéstől való tartózkodást, a nem tevést. 2. A jogi normának tartalmaznia kell a magatartás jogi minősítését, vagyis kötelezővé, tilossá vagy megengedetté nyilvánítását, amit nyelvileg vagy közvetlenül fejeznek ki a „kell”, „köteles” „tilos”, „jogosult” stb. szavak segítségével, vagy pedig közvetve, sajátos megnevezéssel, azaz meghatározott jogi kategória alá történő rendeléssel (például emberölés bűntette, kötelezett késedelme) és a jogkövetkezmények ahhoz kapcsolt kilátásba helyezésén keresztül. A közvetlen kötelezésre jó példa hatályos jogalkotási törvény rendelkezése: „Ha törvény valamely állami, helyi önkormányzati vagy más szervezet számára kifejezetten jogot biztosít arra, hogy a jogállását vagy a feladatkörét érintő jogszabályok tervezeteit véleményezhesse, a jogszabály előkészítője köteles gondoskodni arról, hogy az érintett szerv e jogával élhessen” [2010. évi CXXX. törvény 19. § (1) bek.]. A közvetlen tiltásra példa lehet a reklámtörvény rendelkezése: „Tilos az olyan reklám, amely a nemiséget súlyosan szeméremsértő nyíltsággal ábrázolja.” [2008. évi XLVIII. törvény 9. § (1) bek. első fordulata.] A jogkövetkezmények útján való kötelezésre jó példa a segítségnyújtás elmulasztásának szabályozása: „Aki nem nyújt tőle elvárható segítséget sérült vagy olyan személynek, akinek az élete vagy testi épsége közvetlen veszélyben van, vétséget követ el, és két évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.” [1978. évi IV. törvény (Btk.) 172. § (1) bek.] Ugyanezen módszer tiltásra való alkalmazásának a tipikus példája az emberölés alapesetének Btk.-beli tényállása: „Aki mást megöl, bűntettet követ el, és öt évtől tizenöt évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.” [Btk. 166. § (1) bek.] A közvetett tiltás kapcsán mondja azt néhány jeles jogtudós (például Kelsen) is, hogy a Btk. nem tiltja az emberölést, hanem büntetni rendeli. Ez tévedés, arról van szó, hogy a Btk. jogi normája épp azáltal tiltja az emberölést, hogy jogtétele büntetni rendeli. Ezeknek a példáknak az egymás mellé állítása a közvetlen tiltás módszerének egyik gyakori hátrányát is mutatja: a közvetlenül tiltó jogtétel nem tartalmazza sem a tilalom címzettjét, sem megszegésének a szankcióját, vagyis a jogi norma tartalmát csak több, egymástól távol eső jogtételből lehet megállapítani. Az is kiderül ezekből a példákból, hogy ha ugyanabban vagy közeli jogtételben kerül sor a magatartásnak és a jogkövetkezménynek a meghatározására, akkor nincs szükség a közvetlen formában történő jogi minősítésre. 3. Végül a jogi norma nélkülözhetetlen eleme a jogkövetkezmények kilátásba helyezése vagy a jogi normában előírt magatartás tanúsítása, vagy az előírás megsértése esetére, vagy pedig mindkét esetre. c) A jogi norma logikai tartalmához az említett mozzanatoknak, mindenekelőtt a magatartás megfogalmazásának a további részletezése útján juthatunk el. Minden emberi magatartás ugyanis meghatározott alanyoknak (személynek vagy személyeknek) – vagyis a jogszabály címzettjeinek – meghatározott körülmények, természeti és társadalmi föltételek között – vagyis meghatározott szituációban – megvalósított


VII. A JOGI NORMA ÉS A JOGSZABÁLY magatartása, tehát akaratlagos (de nem föltétlenül szándékos, átgondolt vagy helyes ismereteken nyugvó), külvilágban megnyilvánuló és ott objektiválódó, többnyire meghatározott tárgyra irányuló viselkedése. Ez gondolatilag elvonatkoztatható a magatartás alanyától és szituációjától és ily módon is megfogalmazható, ezért a komplex emberi magatartás másik két mozzanatától elkülönítve önmagában vett magatartásnak nevezzük. A magatartás mindig akaratlagos és bizonyos mértékig mindig tudatos, eltérően az emberi viselkedés más formáitól, például a reflexviselkedéstől. Ez utóbbit – éppúgy, mint a tudattartalmakat, érzelmeket – a jog nem képes szabályozni, ezért a jogi normák tartalmát csak magatartások képezik. A magatartás tudati mozzanatai jogilag relevánsak lehetnek (de nem mindig azok), azonban közvetlenül nem ragadhatók meg, csak külvilágbeli megnyilvánulásaikon keresztül. Az önmagában vett magatartás valamilyen igével vagy igés szerkezettel (például ige + tárgy) fejezhető ki (például tévedésbe ejt, segítséget nyújt, vámárut vámellenőrzés alól elvon). A jogi norma logikai tartalmának tehát a következő összetevői vannak: a jogilag szabályozott magatartás alanya, a szituációja, az önmagában vett magatartás, a magatartás jogi minősítése és a jogkövetkezmények előírása. d) A jogi norma szerkezeti elemei a hipotézis, a diszpozíció és a jogkövetkezmény, vagyis a jogi normára is – más társadalmi normákhoz hasonlóan – a hipotetikus szerkezet a jellemző. Az a logikai tartalom összetevőinek a jogi normára jellemző összekapcsolása révén jön létre. A jogi norma szerkezete tehát nem más, mint logikai tartalmának célszerű tagolása, illetőleg ennek tudományos tételben való jogelméleti megállapítása. Ezek a jogelméleti tételek a szakirodalomban némiképpen eltérőek, aminek az az oka, hogy a célszerű szerkezet már önmagában sem azonos az egyszerű vagy a bonyolultabb jogi normák esetében, amihez még az is hozzájárul, hogy esetenként vitatott, mikor teljes a norma, vagyis mekkora terjedelmű normatartalom tagolásáról van szó, végezetül a tagolás célszerűségét is többféleképpen lehet értelmezni, inkább a bíró vagy inkább az állampolgár, a címzett szempontjait előtérbe állítva. A hipotézis (föltétel) a magatartás körülményeinek, szituációjának a megfogalmazása, jogilag releváns tényeken keresztül történő megragadása. Azt fejezi ki, hogy mikor, milyen körülmények között kell vagy szabad a jogilag szabályozott magatartás alanyának meghatározott és a diszpozícióban megfogalmazott magatartást tanúsítania, illetőleg attól tartózkodnia. A diszpozíció (rendelkezés) azt fejezi ki, hogy a hipotézisben megfogalmazott föltételek bekövetkezte esetén a jogi norma címzettjének milyen magatartást kell, lehet vagy szabad tanúsítania. A diszpozíció összekapcsolva tartalmazza a jogi norma címzettjét, az önmagában vett magatartást és a magatartás jogi minősítését. A jogkövetkezmény a diszpozícióban előírt magatartás nem követése esetére a címzett számára hátrányos, negatív következmények kilátásba helyezése – a szankció; vagy pedig a diszpozíciónak megfelelő magatartás tanúsítása esetére a címzett számára kedvező, pozitív következmények kilátásba helyezése – a joghatás. e) A nyelvi megfogalmazás a logikai szerkezettől gyakran eltér, a nyelvi megfogalmazás szintjén gyakran összeolvadnak a vázolt szerkezeti elemek, így egyes elemek látszólag eltűnnek. A nyelvi megfogalmazás tehát gyakran elleplezi vagy eltorzítja a jogi norma szerkezetét, amit tovább erősít a több jogtételben, a jogszabályok egymástól viszonylag távol eső helyein való megfogalmazás lehetősége. Ebből következően – és mivel a jogi norma maga is logikai egység – a hipotézis-diszpozíció-szankció szerkezet logikai természetű, és nem a nyelvi megfogalmazást követi; a jogszabályok szövege csak igen ritkán fogalmazódik meg közvetlenül ezeknek a szerkezeti elemeknek megfelelően. A hipotetikus logikai szerkezet gyakorlati szerepe, jelentősége az egyes szerkezeti elemekhez tartozó és különböző helyeken megfogalmazott jogtételek egymásra vonatkoztatásában, illetőleg abban rejlik, hogy a jogalkalmazónak és a jog tanulmányozójának a figyelmét fölhívja az általa nem ismert és ezért hiányzó jogtételekre, a jogszabály szerkesztőjének figyelmét pedig a tervezet esetleges hiányosságaira. A normaszerkezet és a nyelvi megfogalmazás viszonyának elemzéséhez abból kell kiindulnunk, hogy a jogi norma központi elemét, magvát a diszpozíció képezi, a hipotézis a diszpozícióhoz képest föltétel és a jogkövetkezmény a diszpozícióhoz képest jogkövetkezmény. A nyelvi megfogalmazás szempontjából ennek a követendő magatartás meghatározása és annak normatív minősítése felel meg. Az, hogy a központi elem mennyiben fogalmazható meg értelmesen és tartalmasan egyetlen, szorosan összetartozó szavakból álló jogi mondatban, mennyire „áll meg a maga lábán” önmagában, az elsősorban a magatartás összetettségétől és a rendelkezésre álló nyelvi eszközök gazdagságától függ. A jogi norma további elemeinek nyelvi megfogalmazásáról és jogszabályon belüli elhelyezkedéséről ugyanez mondható el, de itt már jelentős súlyt kapnak a jogszabályszerkesztés szempontjai, mindenekelőtt az ismétlések minimalizálására való törekvés, sőt esetenként jogpolitikai megfontolások is szerepet játszanak. A nyelvi megfogalmazásból adódó módosulások tehát több tényezőre vezethetők vissza, mint azt a következő néhány jellemző példa is mutatja. 175 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

VII. A JOGI NORMA ÉS A JOGSZABÁLY Különösen a tiltó diszpozíciók esetében fordul elő az ún. kategorikus jogi norma, vagyis hogy az előírt magatartás mindig követendő, nincs szükség tehát hipotézisre, vagyis azoknak a körülményeknek a meghatározására, hogy mikor kell az adott magatartást tanúsítani, sőt látszólag arra lehetőség sincs. (A kategorikus jelző eredeti jelentése ellentmondást nem tűrő, feltétlen, ellentéte a föltételtől függő, hipotetikus. Tekintettel arra, hogy valamely jogi norma több vonatkozásban is föltételektől függhet, a föltételezettség tagadása, vagyis a kategorikus jelleg állítása is több vonatkozásban lehetséges, ezért a kategorikus jogi norma kifejezést több értelemben is használják a jogtudományban, az itt használt jelentés mellett mint a később tárgyalandó kogens norma szinonimáját, továbbá a nemzetközi magánjogban mint az imperatív norma szinonimáját.) A hipotézis hiánya azonban csak látszólagos, mivel ilyen esetekben azokat a kivételes körülményeket fogalmazzák meg – általában külön jogtételekben –, amelyek bekövetkezte esetén nem kell a jogi normát betartani – ezek viszont negatív, tagadó formában hipotézisként is megfogalmazhatók lennének, vagyis logikailag a jogi normának mindig van hipotézise. Jól igazolható ez a Btk. előbb idézett 166. § (1) bekezdésének példáján. A Btk. ugyanis büntethetőséget kizáró okként fogalmazza meg többek között a jogos védelmet és a törvényben meghatározott egyéb okokat (22. §), így a hivatali kötelesség teljesítését is, amelynek szemléletes, bár Magyarországon már nem aktuális példája a halálbüntetés végrehajtása. A Btk. korábbi kommentárja szerint „a hivatali kötelesség teljesítésének büntethetőséget kizáró hatását az ítélet-végrehajtó helyzete és cselekménye példázza; a halálbüntetés végrehajtása emberölésnek nem tekinthető” (A Büntető Törvénykönyv kommentárja 1968, 134.). Mindezekre figyelemmel az említett jogi norma logikai szerkezetét az a megfogalmazás fejezné ki, hogy „ha valaki nincs jogos védelmi helyzetben és nem is hivatali kötelességét teljesíti, akkor mást megölnie tilos, mert különben… stb.”. Jól látható, hogy ez utóbbi jóval terjedelmesebb és bonyolultabb megfogalmazás lenne, mint a hipotézisnek és a diszpozíciónak a törvényszövegben megvalósított összeolvasztása. Mivel a büntetőjogi normák jó része ilyen általános, látszólag mindig kötelező norma, a büntetőjog-tudományban általánosan elfogadott az a fölfogás, hogy a büntetőjogi normának csak két szerkezeti eleme van: a hipotézis és a szankció. Ezért azután akkor is mellőzik a hipotetikus szerkezetben való megfogalmazást, ha az a sajátos körülmények miatt egyébként egyszerű volna. Így például a Btk. 1979 májusától 2010 áprilisáig hatályos szövege a 221. § (1) bekezdés b) pontjában az államtitoksértést úgy fogalmazta meg, hogy azt az követi el, aki a tudomására, illetőleg a birtokába jutott államtitkot jogosulatlanul felhasználja, illetéktelen személy részére hozzáférhetővé vagy illetékes személy részére hozzáférhetetlenné teszi. Ez úgy is megfogalmazható lett volna, hogy ha valaki államtitokról szerez tudomást, akkor tilos azt fölhasználnia vagy illetéktelen személy számára hozzáférhetővé tennie, vagy illetékes személy számára hozzáférhetetlenné tennie. „Az ún. kategorikus jogi normák jelentős részénél, különösen a tiltó normák esetében lerövidített deduktív következtetéssel, szillogizmussal (sylogismus decurtatus), entinémával állunk szemben. Az entinémára jellemző, hogy benne a következtetés valamely kiinduló tételét természetesnek tartják és a nyelvi kifejezésben elhagyják, hozzágondolják, hozzáértik.” (Peschka 1979, 63.) A hipotézis és a diszpozíció összeolvasztását az is indokolhatja, hogy az önmagában vett magatartásnak a körülményektől független megfogalmazása nehézkes lenne, mint például a cserbenhagyás esetén. A jogi norma címzettjének (a jogi norma tartalmát képező magatartás alanyának) a jogszabályi megfogalmazása is különböző lehet. Általában a jogi szabályozást megelőzően is létezik már a jogi norma címzettje, és az általános jellegű, érvényű jogszabályok esetén annak megjelölése különösebb meghatározást sem kíván (például „aki”, „magyar állampolgár”, „kötelezett”, „jogosult” stb.); más esetekben viszont szükség van az egyébként már létező címzettek körének külön jogtételben történő pontos meghatározására (például a hivatalos személy meghatározása a Btk. 137. §-ában). Még nagyobb hangsúlyt kap a címzett meghatározása, ha azt maga a jogszabály hozza létre, például valamilyen feladat ellátása céljából. Ebben az esetben ugyanis szabályozni kell az alanyként megnevezett szerv létrehozását és gyakran belső szervezetét is, ami számos jogtétel segítségével történik. Ezért ilyenkor – elsősorban az ún. feladatkijelölő normák, illetőleg szabályozás esetén – a címzett meghatározása szinte a jogi norma önálló elemévé válik. (Elméletileg nincs különös jelentősége annak, hogy a jogi norma alanyát vagy címzettjét önálló szerkezeti elemnek vagy a diszpozícióhoz tartozónak tekintjük.) f) A diszpozíció és a jogkövetkezmény kapcsolata a jogi norma szerkezetének további fontos kérdése. Ennek kapcsán először is meg kell jegyeznünk, hogy a tiltó és a parancsoló jelleg a jogi normák nyelvi megfogalmazása során gyakran közvetlenül nem fejeződik ki, hanem az csak a jogi norma megsértése esetére elrendelt szankcióból következik, mint például a büntetőjog normái esetében, amelyek rendszerint nem a tilalmazottságot fogalmazzák meg, hanem büntetni rendelnek. A Btk. nem azt mondja, hogy embert ölni tilos, hanem hogy aki mást megöl, az büntetendő. Tartalmilag ez természetesen tilalmat jelent, és ezzel mindenki tisztában is van. A szankció kilátásba helyezése azt jelenti, hogy a norma valamit megparancsol: vagy valamilyen aktív magatartásra kötelez, vagy valamit megtilt, azaz tartózkodásra kötelez valamitől. Ez is utal arra 176 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

VII. A JOGI NORMA ÉS A JOGSZABÁLY az összefüggésre, hogy jelentős különbség van a diszpozíció és a jogkövetkezmény kapcsolódását illetően egyfelől a tiltó és a parancsoló, másfelől pedig a megengedő jogi normák között. Ezt a tipikusan előforduló jogi normákat szem előtt tartva sematikusan és köznyelvi megfogalmazásokat használva következőképpen ábrázolhatjuk: 1. Tiltó: Ha A – akkor ne B – mert ha B – akkor C szankció. Köznyelvi példával: Ha nem vagy jogos védelmi helyzetben, akkor ne ölj, mert ha ölsz, akkor súlyosan megbüntetnek. Más példa: Ha nem vagy végszükségben, akkor ne tulajdoníts el idegen dolgot, mert ha idegen dolgot eltulajdonítasz, akkor megbüntetnek. 2. Parancsoló: Ha A – akkor B – mert ha nem B – akkor C szankció. Köznyelvi példával: Ha kárt okoztál, akkor önként térítsd meg, mert ha nem fizetsz önként, akkor beperelnek, és az jóval többe fog kerülni. Vagy: Ha nem vagy végszükségben, akkor tartózkodj idegen dolog eltulajdonításától, mert ha nem tartózkodsz idegen dolog eltulajdonításától, akkor megbüntetnek. 3. Megengedő: Ha A – akkor B – és ha B – akkor D joghatás. Köznyelvi példával: Ha örökíthető vagyonod van, amit a barátnődre akarsz hagyni, akkor szabályszerű végrendelettel a barátnődet nevezheted meg örökösödnek, és ha szabályszerű végrendelettel a barátnődet nevezed meg örökösödnek, akkor a barátnőd örökli a vagyonodat. Figyelembe kell azonban azt is vennünk, hogy a címzett vagy a jogi norma diszpozíciójába foglalt magatartást tanúsítja, vagy pedig attól eltérőt. A jogi normák általában csak az egyik lehetőség megvalósulásához fűznek jogkövetkezményt, mivel ez önmagában is elégséges a címzettek magatartásának a befolyásolásához. Ezt a megoldást mutatják az előbbi sémák. Elvileg azonban nem kizárt, hogy a jogszabályok mindkét lehetőséghez jogkövetkezményt fűznek. Kérdés, hogy ily módon létrejöhetnek-e a normastruktúrának újabb típusai. Az elképzelhető változatokat a következőképpen ábrázolhatjuk és illusztrálhatjuk. 4. Tiltó: Ha A – akkor ne B – és ha nem B – akkor D joghatás. Köznyelvi példával: Ha nem vagy jogos védelmi helyzetben, akkor ne ölj, és ha nem ölsz, akkor nem büntetnek meg. Vagy: Ha nem vagy végszükségben, akkor ne tulajdoníts el idegen dolgot, és ha nem tulajdonítasz el idegen dolgot, akkor nem büntetnek meg. 5. Parancsoló: Ha A – akkor B – és ha B – akkor D joghatás. Példával: Ha kárt okoztál, akkor önként térítsd meg, és ha önként fizetsz, akkor nem kell járulékos költségeket is fizetned. Vagy: Ha nem vagy végszükségben, akkor tartózkodj idegen dolog eltulajdonításától, és ha tartózkodsz idegen dolog eltulajdonításától, akkor nem büntetnek meg. 6. Megengedő: Ha A – akkor B – mert ha nem B – akkor elmarad a D joghatás. Példával: Ha örökíthető vagyonod van, amit a barátnődre akarsz hagyni, akkor szabályszerű végrendelettel a barátnődet nevezheted meg örökösödnek, mert ha a végrendelet nem szabályszerű, akkor a végrendelet érvénytelen, és akkor a barátnőd nem örökli a vagyonodat. 7. Megengedő: Ha A – akkor B – mert ha nem B – akkor C szankció. Példával: Ha örökíthető vagyonod van, amit a barátnődre akarsz hagyni, akkor szabályszerű végrendelettel a barátnődet nevezheted meg (kell megnevezned) örökösödnek, mert ha a végrendelet nem szabályszerű, akkor a végrendelet érvénytelen, és akkor az unokaöcséd vagy a magyar állam örökli meg vagyonodat.


VII. A JOGI NORMA ÉS A JOGSZABÁLY A példák összehasonlításából nyilvánvaló, hogy az újabb variációk nemcsak erőltetettek, hanem tartalmilag sem jelentenek, nem fejeznek ki semmi olyan új magatartás-előírást, magatartásszabályt, amelyik a korábbiakban már nem lett volna benne. A sémák összehasonlításakor az is kiderül, hogy az utolsó két variáció nyelvi megfogalmazásként elképzelhető ugyan, valószínűleg jogi tanácsadás során esetenként hasonló megfogalmazásban el is hangzik, azonban logikai szerkezetét tekintve nemcsak annyiban nem új típus, hogy a 6. példa a 3.-nak a tagadó formába való átfogalmazása, hanem hogy a 7. példa, amelyik a szövegből kitűnően a 3. példa átalakítása révén jött létre (joghatás elmaradása – hátrányos következmény – szankció), egyben szerkezetileg a 2. példával azonos, vagyis a parancsoló és a megengedő norma azonos szerkezetre hozható. Halványan utal erre az összefüggésre az, hogy a példában adott mindkét megfogalmazás (nevezheted meg – kell megnevezned) a köznapi szituációkban teljesen egyformán elfogadott. Hasonló megállapításra juthatunk az 5. és a 3. példák összehasonlítása nyomán is. A sémák összehasonlítása egyértelművé teszi, amit a nyelvi megfogalmazás elföd, nevezetesen, hogy ha a barátnőm helyett a nem szeretett öcsém vagy a magyar állam örököl, az logikailag és formálisan éppúgy hátrányos jogkövetkezmény, mint a kártérítési per költségeinek a viselése vagy akár mint a büntetőjogi szankció. És megfordítva: a per járulékos költségeitől való mentesülés éppúgy joghatás, mint a kedvezményezni kívánt személy öröklése. További következtetésekhez juthatunk, ha figyelembe vesszük a tiltó és a parancsoló normák interdefinitivitását, egymásba való kölcsönös átalakíthatóságát, vagyis hogy ugyanaz az emberi magatartás a jogi norma diszpozíciójában parancsként is és tilalomként is megfogalmazódhat: egyszer mint cselekvés parancs formájában, máskor mint a szóban forgó cselekvéstől való tartózkodás tilalma és megfordítva (például ne tulajdoníts el jogtalanul idegen dolgot – tartózkodj idegen dolog eltulajdonításától). Ez viszont azt jelenti, hogy a 4-essel jelölt normastruktúra azonos az 5.-kel, és így a 3.-kal. Kiderült tehát, hogy az utóbbi, 4–7. variációk újabb normastruktúra-típusokat nem hoznak létre. (Ez nem jelenti azt, hogy megkülönböztetésünk fölösleges lett volna. Ezeknek az összefüggéseknek azonban a jogi normák közötti kapcsolatok szempontjából van jelentősége, hiszen az azonos logikai struktúra még nem jelent tartalmi azonosságot és nem zárja ki a normastruktúrák kombinálhatóságát.) Az előzőekben vázolt megfontolások alapján Peschka Vilmos arra az álláspontra jutott, hogy a diszpozíciók jellegét alapvetően az határozza meg, hogy milyen az összefüggés a különböző rendelkezések és a hozzájuk fűződő jogkövetkezmények között. Szerinte „a jogi normáknak lényegében kétféle diszpozícióját különböztetjük meg: a tiltó és a megengedő rendelkezéseket. Ennek a disztinkciónak a kritériuma a jogkövetkezmények beállásának közvetlensége vagy közvetettsége… Míg a tiltó jogi norma diszpozíciója nemrealizálásához fűz szankciót, addig a megengedő jogi norma rendelkezése megvalósulását kapcsolja össze pozitív jogkövetkezménnyel, joghatással. Ennek megfelelően a jogi normákat diszpozíciójuk alapján tiltónak vagy megengedőknek minősíthetjük, s az, hogy akár az egyik, akár a másik csoporton belül a jogi norma diszpozíciója egyébként parancsoló, tiltó vagy megengedő módon van megfogalmazva, az már nem a jogi norma strukturális elemeinek, hanem tételezésének a kérdése.” (Peschka 1980, 949.) Peschka valóban fontos összefüggést emel ki a jogi normák két csoportra bontásával, ezzel azonban elmossa a tiltó és a valódi parancsoló normák közötti, nem lényegtelen különbségeket, amelyek elsősorban a jogi normák eltérő érvényesülésében nyilvánulnak meg. A tiltó normák realizálódásához nem szükséges azok konkrét-egyedi jogviszonyokban való konkretizálódása, a valódi parancsoló normák esetében pedig igen: azt nevesíteni, konkretizálni kell, hogy ki köteles kártérítést fizetni, azt viszont nem, hogy ki köteles tartózkodni idegen dolog eltulajdonításától. Ez a különbség független a normák megfogalmazásától, azok interdefinitivitásától, hanem annak a függvénye, hogy a jogi norma aktív magatartást, tevést vagy pedig tartózkodást, nem tevést ír-e elő. A valódi parancsoló normák tényleges aktivitást írnak elő, amelynek konkrét tárgya van, a tiltó normák viszont általában tiltanak. Az aktív magatartásra kötelezést jóval konkrétabban kell megfogalmazni, mint a tilalmat. Jól mutatja ezt a különbséget például az emberölés vagy lopás tilalma, illetőleg a följelentésre, mentő körülmény közlésére vagy segítségnyújtásra kötelezés. Ha az előzőekben jelzett föltételek adottak, akkor senkinek sem szabad ölni és senkit sem szabad megölni, segítséget nyújtani viszont nem kell mindenkinek, hanem csak a sérültnek kell, és arra nem köteles mindenki, csak akitől ez elvárható. Ezért a diszpozíció, illetve a diszpozíció és a jogkövetkezmény kapcsolata alapján a jogi normáknak három csoportját különböztetjük meg: a parancsoló, a tiltó és a megengedő normákat. Ez megfelel a magatartás jogi minősítése három alapformájának. g) A jogi norma strukturális jellemzői közé tartozik, hogy tág értelemben vett címzettjeinek köre két dimenzióban lelhető föl. Ez a társadalmi normák többféle funkciójából következik: előírják a követendő magatartást és mások magatartásának megítélését, elbírálását is. Ez a kettősség a normaszerkezetben is kifejeződik. A jogi norma struktúrája az extenzív implikáció logikai kapcsolatával is kifejezhető, amely szerint „mindig ha van A, akkor van B. A jogi normában nem egy, hanem két extenzív implikációt figyelhetünk meg. 178 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

VII. A JOGI NORMA ÉS A JOGSZABÁLY Az egyik a jogi norma hipotézise és a diszpozícióban előírt emberi magatartás között áll fönn, a másik a szóban forgó magatartás és a hozzáfűzött jogkövetkezmények között.” (Peschka 1980, 942.) Ennek megfelelően a jogi normák két előírást tartalmaznak: az egyik a hipotézisből és a diszpozícióból áll és a jogi norma alanyának szól, annak a magatartását írja elő; a másik a hipotézissel összeolvadt diszpozícióból és a jogkövetkezményből áll, s a jogalkalmazóhoz szól. Nincs azonban szó két önálló jogi normáról, egy ún. magatartásnormáról és egy ún. döntésnormáról, ezek csak együtt alkotnak egy jogi normát. A jogi normák nyelvi megfogalmazása eltérő lehet attól függően, hogy az említett két dimenzió közül melyiket helyezik előtérbe. Így például a Ptk. 339. §-a („Aki másnak jogellenesen kárt okoz, köteles azt megtéríteni.”) a jogi normába foglalt magatartás alanyának a szempontját, a büntetőjogi normák pedig a jogalkalmazó nézőpontját fejezik ki nyelvi formájában.

2. 2. A jogi norma érvényessége és hatálya a) A jogi normák érvényessége a társadalmi normák sajátosságai kapcsán kifejtetteknek megfelelően azok kötelező erejét jelenti. A jogelméletben a jogi normák érvényességét három, egymást nem kizáró szempontból lehet vizsgálni. Jogszociológiai megközelítéssel a jog érvényességének viszonyát vizsgálva megállapítható, hogy a jogi normák érvényességének, kötelező erejének föltétele tényleges érvényesülésük bizonyos minimuma. Természetjogi megközelítéssel föl lehet tenni azt a kérdést, hogy érvényes lehet-e, kötelező lehet-e egyáltalán az igazságtalan jogi norma. A tételes jog oldaláról történő jogpozitivista megközelítés azt vizsgálja, hogy a jogalkotásnak és magának a jogi normának melyek azok a sajátosságai, amelyek nélkül érvényességről, kötelező erőről nem beszélhetünk. Erre a kérdésre az általános jellegű választ a jogelmélet adja meg, az egyes jogrendszerekre jellemző részletszabályok viszont az alkotmányjog területére tartoznak. Jogelméletileg vizsgálva a jogszabály érvényessége egyrészt komplex, több mozzanatból összetevődő jelenség, másrészt pedig állandó alakulásban, filozófiai műszóval levésben van. „A jogszabály érvényessége az állami kényszerrel biztosított államakarati forma, a jogban kifejeződő akarat alanyának társadalmi különössége, …a jogszabály [az általunk használt terminológia szerint jogi norma] realizálódása, érvényesülése mint komponensek állandó mozgásban, alakulásban, levésben lévő relációjának eredőjeként áll elő. Nem elég tehát a jogszabály érvényességét kizárólag államakarati megjelenésére és állami kényszerrel biztosítottságára visszavezetni, jóllehet közvetlen megjelenésében a jogi normának ez a pozitivitása jelenti az érvényességét. De nem kevésbé helytelen a meghatározó mozzanatot egyedül a jogszabály érvényesülésében látni. A jogszabály érvényessége ugyanis egyaránt függ államakaratként való kifejezésétől és az ahhoz fűződő állami kényszertől, amely szükség esetén a jogszabály megvalósulását biztosítja, attól a társadalmi bázistól, amelynek akaratát a jogszabály kifejezi, …valamint attól, hogy a jogszabály társadalmi méretekben és általánosságban miként érvényesül. A jogszabály érvényességéhez vezető komponensek bármelyike hiányozzék, váljon gyengévé, vagy veszítse el kapcsolatát a többi mozzanattal, a jogszabály érvényessége átalakul, megváltozik, illetve kétségessé válik. Ha ugyanis állami kényszerrel biztosított államakaratként, tehát a pozitív jogi formában olyan társadalmi tartalom jelenik meg általánosként, amely nincs összhangban az adott társadalmi feltételekkel, …akkor rendszerint a jogszabály társadalmi bázisának beszűkülése következik be… Ennek további – magától értetődő – következménye, hogy az ilyen tartalmú és társadalmi bázisú jogszabály társadalmi általánosságban nem érvényesül. Amit itt az érvényesség utóbb említett komponensével, az érvényesüléssel kapcsolatosan különösen hangsúlyozni kell, az az érvényesülés, illetve nem érvényesülés társadalmi általánossága. Az ugyanis, hogy a jogi normát egyidejűleg megsértik, és az egyedileg, szórványosan, esetleg nem érvényesül, még nem érinti a jogszabály érvényességét. A jogszabály érvényesülésének, illetve nem érvényesülésének társadalmi általánossága általában meglehetősen hosszú periódust jelent, ezért is emeltük ki a jogszabály érvényességének azt a sajátosságát, hogy az állandó alakulásban, levésben van… De a társadalmi-gazdasági feltételeknek ellentmondó, azokat ignoráló tartalmú jogszabály előbb-utóbb végül is mindig elveszti érvényességét.” (Peschka 1980, 951–952.) Nyilvánvalóan elveszti érvényességét az a jogi norma, amelynek a tárgyát képező magatartások a hozzájuk kapcsolódó társadalmi viszonyokkal együtt megszűntek. Így az 1948-as államosítások és a tőzsde bezárása következtében a tőzsdei alkuszok tevékenységét szabályozó jogi normák formális hatályon kívül helyezés nélkül is elveszítették érvényességüket. Itt nem tárgyalható az a probléma, hogy az adott társadalmi viszonyok és magatartások ismételt kialakulása esetén – tételes jogi rendelkezés hiányában – „föléled”-e ezeknek a normáknak az érvényessége. A jogi normák érvényességének pozitív jogi vonatkozásait némiképpen bonyolítja az a körülmény, hogy érvényessége közvetlenül a jogi normának van, az érvényesség tételes jogi föltételei viszont a jogszabályokhoz kapcsolódnak. Ezért az a jogi norma tekintendő ebből a szempontból érvényesnek, amelyet olyan jogszabály(ok)ba foglalt jogtételek alkotnak, amely(ek) megfelel(nek) az érvényesség tételes jogi föltételeinek.


VII. A JOGI NORMA ÉS A JOGSZABÁLY A jogi norma, illetőleg a jogszabály érvényességének pozitív jogi föltételeit a következőkben foglalhatjuk össze: a jogi normát tartalmazó jogszabály 1. illeszkedjék a jogforrások hierarchiájába; 2. megfelelő jogalkotási jogkörrel fölruházott szerv alkossa, megfelelő eljárás során; 3. megfelelő módon hirdessék ki. b) A jogi normák hatálya azt fejezi ki, hogy azok meghatározott időben, meghatározott területen és meghatározott személyek számára kötelezőek, vagyis érvényesek. Ennek megfelelően a jogi normák időbeli, területi és személyi hatályát különböztetjük meg. Az erre vonatkozó tételes jogi szabályozás alapjaiban az alkotmányjog, részleteiben pedig az egyes jogágak körébe tartozik. A jogi normák időbeli hatályának kezdő időpontját, a hatálybalépés napját a jogszabályban meg kell határozni, vagy azzal egy későbbi jogszabályt kell fölhatalmazni. (Ha ezt elmulasztják, akkor a hiányosságot később csak egy külön jogszabállyal lehet pótolni.) A kezdő időpont lehet a kihirdetés napja és valamely későbbi időpont is, rendszerint valamely hónap első napja. A hatálybalépés időpontja más időponthoz való viszonyítással is meghatározható (például 1989:XXXIII. tv. 18. §-a munkahelyi pártszervezetek megszüntetéséről). A hivatkozott rendelkezés egyébként azt a viszonylag ritka esetet példázza, amikor az egyes jogszabályba foglalt jogi normák hatálya eltérő, egyes jogi normák később lépnek hatályba, mint a többiek. Az ilyen kivételektől eltekintve általában nincs különbség a jogi normák és a jogszabály hatálya között. A hatálybalépés időpontját úgy kell meghatározni, hogy kellő idő maradjon a jogszabály alkalmazására való fölkészülésre, a jogszabály címzettjeinek pedig arra, hogy a megváltozott jogi környezethez alkalmazkodni tudjanak. Ezért a jelentősebb jogszabályokat a kihirdetésnél néhány hónappal későbbi időpontban léptetik hatályba. Ezen időszak alatt a jogszabály érvényes ugyan, de még nem hatályos. Ezt az időszakot nevezik vacatio legisnek. A kihirdetés és a hatálybalépés között megfelelő időtartam biztosítása nem pusztán technikai kérdés, hanem a jogállamiság garanciális eleme. A jogi norma hatálya akkor szűnik meg, ha azt más jogszabály hatályon kívül helyezi – ami vagy kifejezett rendelkezéssel, vagy eltérő tartalmú új szabályozással történhet –, ha a jogszabályban megszabott határidő lejárt vagy ha a jogszabályt az Alkotmánybíróság megsemmisíti. A jogi normák időbeli hatályához tartozik a visszaható hatály kérdése is. A jogalkotási törvény szerint jogszabály a hatálybalépését megelőző időre nem állapíthat meg kötelezettséget, kötelezettséget nem tehet terhesebbé, valamint nem vonhat el vagy korlátozhat jogot, és nem nyilváníthat valamely magatartást jogellenessé [2010. évi CXXX. törvény 2. § (2) bek.]. A jogszabály esetleges visszaható hatályáról és az átmeneti rendelkezésekről kifejezetten rendelkezni kell. Mivel a jogi normák közvetlenül magatartásokat szabályoznak, a visszaható hatály kérdése a korábbi magatartásokra vonatkozik, és nem a korábban kialakult állapotokra. A visszaható hatály tilalma mögött az a megfontolás húzódik meg, hogy a korábban megvalósított emberi magatartásokat sem megváltoztatni, sem meg nem történtté tenni nem lehet, csupán azok jogi megítélését, jogi minősítését lehet megváltoztatni. A jogbiztonság követelményével és így a jogállamisággal összeegyeztethetetlen és rendkívüli körülményektől eltekintve igazságtalan is, ha a megvalósítás idején jogszerű magatartást később jogellenessé nyilvánítják, és ahhoz hátrányos jogkövetkezményt, szankciót fűznek. Ez a gondolat fejeződik ki a hivatkozott magyar jogszabályban is. Rendkívüli körülmények indokolttá tehetnek kivételesen visszaható hatályú szabályozást, például háborús és népellenes bűntettek esetében, de az mindig számos, itt nem részletezhető elméleti, politikai és jogpolitikai aggályt és problémát vet föl. A visszaható hatály tilalma nem vonatkozik az állam számára kedvezőtlen szabályozásra sem. Az állam saját kötelezettségeit terhesebbé teheti visszaható hatályú törvényhozással. Erre a kárpótlási törvények körében lehet példát találni. A korábbi magatartások ellenkező tartalmú visszaható szabályozása, vagyis a korábban jogellenes magatartások utólagos jogszerűvé nyilvánítása (rehabilitáció) vagy csak a hátrányos következmények alóli mentesítés (amnesztia, adóelengedés) az állam részéről megengedett, de az magánszemélyek jogait nem sértheti. A büntetést az állam elengedheti, a sértettnek járó kártérítést nem. A visszaható hatály tilalma nem foglalja magában a korábban kialakult állapotok, jogi helyzetek megváltoztatásának tilalmát, esetenként mégis komoly megfontolások szólnak az ilyen tilalom mellett. Ezt nevezik gyakran a szerzett jogok védelme elvének. Ez az elv általánosan már csak azért sem lehet irányadó, mert az a társadalmi változásokat csaknem lehetetlenné tenné. Ezért mindig konkrét körülmények, közöttük az


VII. A JOGI NORMA ÉS A JOGSZABÁLY adott jogviszonyok és jogi helyzetek politikai és jogpolitikai mérlegelésétől függ, hogy mennyiben fogadják el a jogalkotás vagy annak alkotmánybírósági kontrollja során a jóhiszeműen szerzett jogok védelmének elvét, például hogy megillesse-e továbbra is a jogosultat a kiemelt nyugdíj. A szerzett jogok védelme elvének gyakorlati hatása hasonlít a visszaható hatály tilalmához, így a publicisztikában gyakran összemossák ezt a két jelenséget. Alapvető különbség azonban a kettő között, hogy a visszaható hatály esetében korábbi magatartásoknak az akkor hatályos jogtól eltérő utólagos szabályozásáról van szó, a szerzett jogok védelme esetében pedig korábban kialakult, de a jelenben létező állapotokat érintő jövőbeli magatartások szabályozásáról. Átmeneti rendelkezésekre rendszerint akkor van szükség, ha a jogi szabályozás megváltoztatása tartós jogviszonyokra vonatkozik vagy folyamatban lévő eljárásokat érint. Ilyen esetekben rendelkezni kell arról, hogy egy folyamatban lévő perben mennyiben kell alkalmazni az új szabályokat, vagy hogy például a lakásbérletre vonatkozó új szabályokat a folyamatban lévő bérleti viszonyokra is alkalmazni kell, vagy csak azokra, amelyekre csak ezután kötnek szerződést. A jogi normák területi és személyi hatálya szorosan összetartozik. A személyi hatály a kifejezés szigorú jogelméleti értelmében a területi hatály alóli kivételeket jelenti, és nem közvetlenül a jogszabályok címzettjeinek a körét szabja meg, hanem hogy ki lehet egyáltalán címzett. Az országos szintű jogszabályok, illetőleg az azokba foglalt jogi normák hatálya általában az ország területén tartózkodó személyekre terjed ki, az önkormányzati rendelet hatálya pedig az önkormányzat illetékességi területére. Ha ettől el kívánnak térni, akkor a jogszabályban kifejezetten rendelkezni kell a területi és személyi hatályról. A személyi hatály tehát egyfelől korlátozhatja a területi hatályt, az alól kivételeket állapíthat meg (például a jogszabály hatálya a Magyarországon tartózkodó külföldiekre nem terjed ki); vagy pedig azt kiterjesztheti. Így például a magyar Büntető Törvénykönyv hatálya a külföldön tartózkodó magyar állampolgárokra is kiterjed. Az itt tárgyalt személyi hatálytól különböző kérdés az a jogszabály-szerkesztési megoldás, amikor a címzettek körét külön jogtételben határozzák meg, ugyancsak „személyi hatály” elnevezés alatt. Az első esetben a jogi normáról szóló rendelkezésről, a második esetben viszont a jogi norma tartalmi eleméről van szó.

3. 3. A jogi normák fajtái A jogi szabályozásnak két fő módját és annak megfelelően a jogi normáknak két fő csoportját különböztetjük meg: az ún. regulatív jogi normával és az ún. feladatkijelölő normával történő szabályozást. A jogi normák harmadik csoportjaként határozhatjuk meg a jogrendszer egységességét biztosító jogi normákat. a) Regulatív jogi normáknak a hagyományos, hipotetikus szerkezettel jellemezhető jogi normákat nevezzük, amelyek közvetlenül szabályozzák a jogi norma alanyainak a magatartását oly módon, hogy azokat normatíve minősítik és jogkövetkezményeket helyeznek kilátásba. A regulatív jogi normák tartalmi jellemzője, hogy az adott, spontán módon kialakult társadalmi viszonyok védelmére (akkor azokat általában tiltó, negatív szerkezet jellemzi), illetőleg a jogalkotó céljainak megfelelő spontán fejlődés lehetőségeinek a biztosítására (akkor azokat általában a megengedő szerkezet jellemzi) alkalmasak elsősorban. Ez nem jelenti azt, hogy a regulatív jogi normák között nincsenek szép számmal parancsoló normák is, azok azonban – pusztán e szabályozás logikájának és társadalmi tartalmának a szempontjából – másodlagosak: többnyire vagy a spontán módon létrejött kötelezettségek teljesítésének a biztosítására (kötbér), vagy a már létrejött konfliktusok megoldására (kártérítés), vagy a jogérvényesülés biztosítására szolgálnak. Így a regulatív szabályozás az igazgatási rendelkezések végrehajtásának a biztosítására (például szabálysértések), valamint az államrezon érdekében is fölhasználható (például följelentési kötelezettség). Az itt vázolt tartalmi sajátosságaik miatt a regulatív jogi normák érvényesüléséhez nincs szükség föltétlenül az állami szervek közreműködésére. A regulatív jogi normákon belül további alfajokat különböztethetünk meg a jogi norma egyes szerkezeti elemeihez kapcsolódóan. A hipotézis és a diszpozíció meghatározásaalapján meghatározott tartalmú és nem meghatározott tartalmú jogi normákat – ez utóbbiakon belül pedig keretszabályokat és utaló normákat – különböztetünk meg azon az alapon, hogy maga a jogi norma tartalmazza-e a hipotézis és a diszpozíció meghatározását, vagy azt más jogi normákra való hivatkozással teszi meg. Meghatározott tartalmú a csalást tiltó norma („aki jogtalan haszonszerzés végett mást tévedésbe ejt vagy tévedésben tart és ezzel kárt okoz” – Btk. 318. §). Keretszabály a Btk. 289. § szerinti számviteli fegyelem megsértése: „Aki a számvitelről szóló törvényben vagy a felhatalmazásán alapuló jogszabályokban előírt beszámolási, könyvvezetési vagy egyéb kötelezettségét… megszegi, és ezzel vagyoni helyzetének áttekintését, illetve ellenőrzését meghiúsítja vagy megnehezíti…” Keretszabályok esetén a jogi norma tartalmát más, általában gyakrabban változó gazdasági jellegű (adójogi, vámjogi, más pénzügyi jogi stb.) jogszabályok adják meg, töltik ki a jogi norma kereteit. Utaló


VII. A JOGI NORMA ÉS A JOGSZABÁLY jogi norma a Btk. 231. §-ában meghatározott hivatalos személy támogatója elleni erőszak. „A 229. § rendelkezései szerint büntetendő, aki az ott meghatározott cselekményt hivatalos vagy közfeladatot ellátó személy támogatására vagy védelmére kelt személy ellen követi el.” Az utaló jogi norma tartalmának a meghatározása során valamely jogszabály pontosan meghatározott rendelkezésére utal, azt veszi át. A jogi norma diszpozíciója, illetőleg a diszpozíció és a jogkövetkezmény kapcsolata alapján tiltó, parancsoló és megengedő jogi normákat különböztetünk meg – mint erről már volt szó. Annyit kell még itt kiegészítésként megjegyeznünk, hogy a megengedő előírás csak akkor tekintendő jogi normának, ha ahhoz jogkövetkezmény társul, mégpedig vagy joghatás formájában (mentesülés valamilyen szankció alól, valamilyen materiális vagy jogi előny, például fölhatalmazás biztosítása), vagy a megengedett magatartást zavaró vagy akadályozó más magatartások tilalma és azokkal szemben szankció kilátásba helyezése formájában. Ezért a megengedő normákat pontosabb lenne jogosító normáknak nevezni. Itt jegyezzük meg, hogy egyes fölfogások (például Kelsen) a jogi normák negyedik önálló fajtájának tekintik az ún. fölhatalmazó normákat, amikor is a jogosultság gyakorlása a jogosítottnak egyben kötelessége. Nézetünk szerint a fölhatalmazó normák a megengedő (jogosító) normák sajátos változatát képezik. A kötelező erő alapján kógens, diszpozitív és ajánló jogi normákat különböztetünk meg. A kógens jogi normák kötelező ereje nem függ a jogi norma alanyainak a megállapodásától, azok a norma előírásaitól közös megegyezéssel sem térhetnek el. Ilyenek a büntetőjogi normák, ott a megegyezésnek annyiban van csak jelentősége, hogy bizonyos esetekben a megegyezés fogalmilag kizárja a bűncselekmény megvalósulását (például nemi erőszak). Egyes szerzők (például Szotáczky Mihály) a kógens jogi normákat kategorikus normáknak nevezik. Tekintettel arra, hogy a kategorikus norma elnevezés inkább a minden körülmények között betartandó magatartást előíró normákra használatos, célszerűbb a kifejezésnek e szűkebb értelemben való használata. A kategorikus normák ebben az értelemben a kógens normák sajátos csoportját képezik. Minden kategorikus norma egyben kógens is (például emberölés tilalma), de nem minden kógens norma kategorikus is egyben (például segítségnyújtás elmulasztásának tilalma). A diszpozitív (engedő) jogi normák kötelező ereje a jogi norma alanyainak megegyezésétől is függ, annak rendelkezéseitől a felek kölcsönös megegyezéssel eltérhetnek, az eltérést a jog engedi. (Ilyen a polgári jog normáinak jelentős része, így például a Ptk. 278. §-a, amely előírja, hogy a teljesítés helye általában a kötelezett lakóhelye, illetőleg székhelye. Ettől eltérve a felek úgy is megállapodhatnak, hogy a teljesítés helye a jogosult lakóhelye vagy valamilyen harmadik hely. Az eltérő megállapodást a Ptk. 200. §-a teszi lehetővé, mivel kimondja, hogy a szerződés tartalmát a felek szabadon állapítják meg, és a szerződésekre vonatkozó rendelkezésektől egyező akarattal eltérhetnek, ha jogszabály az eltérést nem tiltja.) A diszpozitív normák hézagpótló jellegűek, lehetővé teszik, hogy a felek saját belátásuk, akaratuk szerint közös megegyezéssel alakítsák jogviszonyaikat, ha azonban valamilyen kérdésben elmulasztották a megállapodást, a jogbizonytalanság elkerülése érdekében a jogszabály előírásai az érvényesek. Az ún. ajánló jogi normák előírásai közvetlenül nem kötelezőek, a jogszabály csupán ajánlja az azoknak megfelelő magatartást, annak megvalósítására biztat. Az ajánló jogi normák a szocialista munkajogban voltak gyakoriak, jelentőségük a rendszerváltással jelentősen csökkent. Ilyen volt az a munkajogi norma, amely szerint „a nőket terhességük negyedik hónapjának kezdetétől gyermekük egyéves koráig lehetőleg délelőtti műszakra kell beosztani” [34/1967. (X. 8.) Korm. sz. rendelet 44. §]. A „lehetőleg” kitétel a jogi norma kötelező erejét föloldja, ajánlássá gyöngíti, ami kötelezővé csak akkor válik, ha azt a kollektív szerződés is kimondja – immár a „lehetőleg” kitétel nélkül. Ilyen kollektív szerződés révén történő megerősítés nélkül is érvényesülhet azonban bizonyos fokig, hathat a műszakbeosztás alakulására, a helyi föltételeknek megfelelő mértékben. Az ajánló normák főleg ott indokoltak, ahol a jogi normák konkretizálódása belső szabályzatok közvetítésével történik. Ajánló rendelkezést tartalmaz a Nemzeti Adó- és Vámhivatalról szóló törvény is, amennyiben a pénzügyőr által foganatosított ellenőrzésre nézve azt írja elő, hogy azt többek között az ellenőrzött személy kíméletével, lehetőleg nappal kell végrehajtani [2010. évi CXXII. törvény 36. § (1) bek. d) pontja]. Ugyancsak ajánló rendelkezést tartalmaz a hatályos jogalkotási törvény is. Eszerint az azonos vagy hasonló életviszonyokat azonos vagy hasonló módon, szabályozási szintenként lehetőleg ugyanabban a jogszabályban kell szabályozni (2010. évi CXXX. törvény 3. §). Az ajánló normák jogi jellege vitatott. Az egyik álláspont szerint azok jogi normák, ugyanis „az ilyen jogszabályok ajánlásának az elfogadása az érintett, pontosabban érdekelt címzettek részéről nem kötelező, de kötelező erejű az állami szervek és az alkalmazottak számára. Ha maga az ajánlás nem is tartalmaz szankciókat, ennek ellenére a normák támogatására kötelezett állami szervek fegyelmi és egyéb jogi felelőssége révén áttételes módon szankcionált normáknak tekintendők. Az elmondottak azt a véleményt erősítik meg, hogy az ajánló jogszabályok a diszpozitív szabályok egyik faját alkotják.” (Antalffy et al. 1970, 501.) Más szerzők viszont tagadják az ajánló normák jogi jellegét, mivel ezek csak célszerű döntést tanácsolnak, illetve véleményt


VII. A JOGI NORMA ÉS A JOGSZABÁLY nyilvánítanak az adott esetben legmegfelelőbb döntés módjáról. Kötelező jellegük nem jogi, hanem erkölcsi és politikai természetű. Az itt ismertetett példák mutatják, hogy az ilyen ajánló rendelkezések jellege nagymértékben függ a társadalmi és jogi környezettől. A kisgyermekes anya ismerheti a munkahely viszonyait, tehát érvelhetett azzal, hogy adottak a lehetőségek, és esélye lehetett a sikerre. Ezzel szemben az éjszaka közepén ellenőrzés alá vont személy egyrészt nem ismerheti azokat a körülményeket, amelyek indokolhatták az ajánlástól való eltérést, és a már megtörtént ellenőrzést nem lehet meg nem történtté tenni, legföljebb délben megismételni. A jogalkotási ajánló rendelkezés a rossz és átgondolatlan jogalkotás iskolapéldája. Eszerint ugyanis lehetőleg egy jogszabályban kellene szabályozni a házasságkötést és a kettős házasság, népszerűbb nevén bigámia büntetni rendelését, valamint a távolságtartás intézményét. Álláspontunk szerint – mivel a jogkövetkezményt a jogi norma fogalmi elemének tekintjük – az ún. ajánló normák esetében nem jogi normával, hanem jogpolitikai elvvel vagy politikai normával állunk szemben. Végül osztályozhatóak a regulatív jogi normák jogkövetkezményeik szerint. A jogkövetkezményeknek két fajtáját különböztetjük meg: a jogszabály alanya számára általában előnyös joghatást és az annak számára általában hátrányos szankciót. A joghatás tipikusan a megengedő diszpozíciókhoz kapcsolódik, de ritkán tiltó vagy parancsoló diszpozícióhoz is. (Ilyen például a Ptk. 130. §-ában szabályozott találódíj. A jogszabály szövegét kissé átfogalmazva ez a norma a következőt mondja ki: Ha valaki föltehetően más tulajdonában lévő nagyobb értékű dolgot talál, köteles mindent megtenni, amit a jogszabályok előírnak, hogy a dolgot a tulajdonosa visszakaphassa, és ha ez sikerrel járt, a találó méltányos összegű találódíjra jogosult. Ez a norma egyébként arra a ritka esetre is példa, amikor az előírt magatartáshoz a jog joghatást is, szankciót is kapcsol: ez utóbbit a Btk. 325. §-ába foglalt jogtalan elsajátítás büntetni rendelésével.) Rendszerint azonban a jogi normák csak az egyik jogkövetkezményt, vagy a szankciót, vagy a joghatást helyezik kilátásba, a másikat csak a jogi norma logikai szerkezetébe rejtve tartalmazzák mint a szankció elmaradásában megnyilvánuló igen tágan értelmezett joghatást vagy mint a joghatás elmaradásában megnyilvánuló érvénytelenségi szankciót. A joghatás a) valamilyen anyagi előny biztosításában (például találódíj); b) valamilyen jogi előny biztosításában (például szerződés érvényessége), ami általában anyagi előnnyel is jár, de nem föltétlenül (például lehet, hogy a jogi norma alanya a körülmények megváltozása miatt jobban járna, ha a szerződés érvénytelen lenne) és c) jogvédelemben részesítésben nyilvánulhat meg. A szankciók legfontosabb csoportosítása az okozott hátrány jellege szerint történik. Eszerint megkülönböztethetők a halálbüntetés, a testi szankciók (testcsonkítás, testi fenyítés), a szabadságelvonással vagy korlátozással járó szankciók (börtön, száműzetés, kényszermunka, kitiltás stb.), a jogoktól való megfosztással vagy jogok korlátozásával járó szankciók (foglalkozástól, közügyektől, gépjárművezetéstől stb. eltiltás), a vagyoni szankciók (kártérítés, pénzbüntetés, pénzbírság, kötbér, vagyonelkobzás stb.) és az érvénytelenségi szankciók (például szerződés, végrendelet érvénytelensége, hatályon kívül helyezendő ítélet stb.). A szankciók közül kiemelt jelentőségű az ún. represszív szankció. Az elsődlegesen a jogsértéstől való visszatartás szempontjait tartja szem előtt mind a jogsértő (speciális prevenció), mind pedig a társadalmi környezet vonatkozásában (generális prevenció). Tipikusan ilyenek a büntetőjogi szankciók. A represszív szankciókhoz kapcsolódik a jogi felelősségre vonhatóság és a jogi felelősség. Ezzel szemben az érvénytelenségi szankciók elsődlegesen a jogsértés megszüntetésére, az ún. reparatív szankciók pedig a jogsértéssel okozott érdeksérelem jóvátételére, helyrehozatalára irányulnak. A szankcióknak ez a megkülönböztetése ideáltipikus jellegű, ugyanaz a szankció (például polgári jogi kártérítés) lehet represszív is és reparatív is; illetőleg ezek a szankciók össze is kapcsolódhatnak egymással. A különböző szankciók összekapcsolódásán alapul és római jogi hagyományokra nyúlik vissza a jogi normák hagyományos megkülönböztetése. Eszerint a szankciók súlyossága sorrendjében a következő jogi normák különböztethetők meg: lex plusquam perfecta az a jogi norma, amellyel ellentétes magatartás nemcsak érvénytelen, de büntetendő is; lex perfectáról beszélünk, ha valamely jogi norma megsértése csak érvénytelenségi szankciót von maga után, de nem büntetik; lex minusquam perfecta az a jogi norma, amellyel ellentétes magatartás polgári jogilag érvényes, de büntetik; lex imperfecta lenne az a jogi norma, amelynek sem érvénytelenségi, sem büntetőszankciója nincs. A jogi norma itt ismertetett fogalmából is következik, hogy az olyan „szabály”, amelynek semmiféle jogkövetkezménye nincsen, nem tekinthető jogi normának. A modern jogelmélet képviselői ezért ezt a megkülönböztetést többnyire túlhaladottnak tekintik. Hagyományosan szokásos még a szankciók jogágak szerinti megkülönböztetése is (büntetőjogi, polgári jogi stb. szankció).


VII. A JOGI NORMA ÉS A JOGSZABÁLY Különbséget tehetünk még az anyagi és az alaki jogi normák között. Az előbbiek a természetes és jogi személyek magatartását mindennapi életükben közvetlenül szabályozzák, az alaki jogi normák az anyagi jogi normák érvényesítésére szolgáló eljárásban szabályozzák a jogalanyok magatartását (eljárásjogi normák), illetőleg rögzítik az állami szervek fölépítését és létrehozataluk módját (szervezeti jogi normák). b) A feladatkijelölő jogi norma vagy röviden feladatnorma tartalmi jellemzője, hogy elsősorban olyan magatartások szabályozására szolgál, amelyek spontán módon nem vagy csak csekély gyakorisággal jönnének létre, így mindenekelőtt az új társadalmi viszonyok létrehozásához kapcsolódó és a szervezeti magatartások szabályozására. Érvényesülésükhöz ezért mindig szükséges az állami szervek közreműködése. Ennek megfelelően a feladatnormával történő szabályozás esetében a jogi norma – amit ebben az esetben összetettségére tekintettel helyesebb normakomplexumnak nevezni – öt szerkezeti elemből tevődik össze: 1. a feladatkitűzés (feladatmeghatározás), ami olyan előírás, amelyben valamely állami szervet (amely egy személyből is állhat) köteleznek valamely eredmény biztosítására vagy feladat ellátására; 2. a feladat ellátására hivatott szervezet megjelölése, létrehozása az állami szervek hierarchiájában; 3. az állami szerv anyagi jogi értelemben vett hatáskörökkel való fölruházása, vagyis azoknak a jogi és igazgatási eszközöknek (engedélyezés, valamilyen tevékenység fölfüggesztése, bírságolás, kiutalás stb.) a meghatározása, amelyekkel az adott szerv feladatait elláthatja; 4. az állami szerv eljárásának a szabályozása; 5. a jogkövetkezmények (többnyire szankciók) meghatározása, ami két irányban történik: a közjogi (alkotmányjogi vagy közigazgatási jogi) és a munkajogi felelősség szabályai tartalmazzák azokat az előírásokat, amelyek a feladatait nem vagy rosszul ellátó szervekkel és a munkájukat nem vagy rosszul ellátó állami alkalmazottakkal szemben kilátásba helyezett hátrányokat tartalmazzák; többnyire a szabálysértési felelősség szabályai tartalmazzák azokat a szabályokat, amelyek szankció kilátásba helyezésével az érintett személyeket kötelezik arra, hogy engedelmeskedjenek a hatáskörét gyakorló szerv intézkedéseinek. A feladatnormák esetében is gyakran előfordul, hogy a nyelvi megfogalmazás során az előzőekben jelzett szerkezeti elemek összeolvadnak, így különösen gyakori eset, hogy a feladatmeghatározások és a hatáskörök nem válnak el határozottan egymástól: például az Országgyűlés házszabálya [46/1994. (IX. 30.) OGY határozat] 19. § (2) bekezdésében is keverednek a hatáskörök, feladatok [g), h) és m) pont], sőt a regulatív, hatáskörgyakorlást korlátozó előírások is [e) pont második fordulat]. A feladatnorma-komplexumban tehát a szabályozás tartalma szempontjából a feladatkitűzésből következő parancsoló rendelkezések az elsődlegesek, a tiltó rendelkezések és a megengedő rendelkezések egy része (fölhatalmazás) főleg azok biztosítását szolgálja, másik részük pedig a szükséges kivételeket tartalmazza. A feladatnorma-komplexum tehát regulatív jogi normákat istartalmaz (eljárás, szankcionálás), amelyek nélkül az állami szerv magatartását leíró és kötelezővé minősítő jogi előírások önmagukban nem alkotnának normastruktúrát. Ezért indokolt a feladatnormával történő szabályozást a jogi szabályozás külön módjának, a feladatnorma-komplexumot pedig a jogi normák sajátos típusának tekinteni (amelyik azonban már átvezet a jogi normák egymáshoz való kapcsolódásának kérdéséhez), noha előírásai – igaz, eléggé bonyolultan – átfogalmazhatóak lennének hipotetikus normaszerkezetbe is, illetőleg hogy a hagyományos regulatív szabályozás is implicit feladatmeghatározással jár együtt: a regulatív jogi normák érvényre juttatása sajátos állami szervek, mindenekelőtt a bíróságok feladata, amit szintén jogszabályok rögzítenek. A feladatnorma-komplexum további jellemző vonása egyfelől az anyagi jogi és alaki (eljárási és szervezeti) jogi normák összefonódása, másfelől pedig az, hogy címzettjeinek köre három dimenzióban helyezkedik el: a feladatot ellátó állami szervek, az állami szerv eljárása során érintett ügyfelek és az eljárás jogszerűségének elbírálására hivatott fórumok tartoznak ide. A feladatnormával történő szabályozás társadalmi háttere az állam és ezzel a jog társadalmi rendeltetésének megváltozása, az állami beavatkozás kiszélesedése. Amíg a regulatív norma elsősorban a már kialakult társadalmi viszonyok védelmére, illetőleg a spontán fejlődés támogatására alkalmas, addig a feladatnorma az új társadalmi viszonyok – elsősorban gyors és fölülről irányított – kialakítására és átalakítására alkalmas jogi norma. Ezért is a szocialista jogra, azon belül is főleg az államigazgatási jogra jellemző megoldásként jelent meg. Szerepe a tervutasításos rendszer fölszámolásával, az önállóságok és autonómiák elismerésével és kibontakozásával csökkent és várhatóan tovább fog csökkenni, bár a jogi szabályozás teljes egészében nem nélkülözheti ezt a normatípust.


VII. A JOGI NORMA ÉS A JOGSZABÁLY c) A jogrendszer egységességét biztosító jogi normák és előírások körébe a jogszabályok érvényességét megszabó normák, az ún. kollíziós normák és az értelmező rendelkezések tartoznak. A jogszabályok érvényességét megszabó és hatályukat kijelölő normákról a korábbiakban már részletesen volt szó. A kollíziós normák azt szabályozzák, hogy ha valamilyen jogviszony vagy jogvita nemzetközi vonatkozásai következtében több állam jogának az alkalmazhatósága is fölvetődik, akkor melyik állam jogát kell alkalmazni. Föderatív államok esetében a tagállamok jogai közötti összeütközéseket is kollíziós normák rendezik. Ilyen kollíziós norma a magyar nemzetközi magánjognak az a szabálya, hogy „a szerződésen kívül okozott kárért való felelősségre a károkozó tevékenység vagy mulasztás helyén és idején irányadó jogot kell alkalmazni”. Az értelmező rendelkezések valamely jogi normában használt fogalom vagy kifejezés szabatos és kötelező érvényű megfogalmazását tartalmazzák. Így például a Btk. 137. § 4. pontja szerint fegyveresen követi el a bűncselekményt, aki lőfegyvert vagy robbanóanyagot tart magánál. A jogrendszer egységességét biztosító jogi előírások normajellege vitatott. Az érvényességet megszabó és a kollíziós normák esetében arra lehet hivatkozni, hogy azok azért nem jogi normák, mert nem magatartást szabályoznak, hanem jogi normák viszonyát fejezik ki és nem tartalmaznak jogkövetkezményt. Ez az ellenvetés azonban nem helytálló, hiszen például az előzőekben idézett kollíziós norma is átalakítható regulatív eljárásjogi normává: Ha nemzetközi vonatkozású szerződésen kívül károkozásért való felelősségre vonatkozó jogvitát kell elbírálni, a károkozás helyén irányadó jogot kell alkalmazni, mert különben az ítéletet hatályon kívül helyezik. Az értelmező rendelkezések viszont valóban nem jogi normák, csak (általában több jogi norma részét képező) jogtételek, jogi előírások, amelyeket jelentőségük miatt külön is nevesítettek.

4. 4. A jogi normák kapcsolódása A jogi normák magatartás-szabályozó szerepüket együttesen, egymásra tekintettel látják el, ezért közöttük sajátos kapcsolatok jönnek létre mind logikailag, mind tartalmilag. A jogi normák kapcsolódásának logikai szempontból három formája emelhető ki: az alternativitás, a pozitív megerősítés és együttesség (inherencia), valamint az egymásutániság. Alternativitás esetében több jogi norma közül csak az egyik alkalmazandó. Ennek egyik tipikus megjelenési formája a főszabály-kivétel szerkezet, amikor is a kivételre más jogkövetkezmény vonatkozik, mint a főszabályra. Előfordulhat a kivétel alóli alkivétel is, amelyre viszont – eltérő rendelkezés hiányában – ismét a főszabályra vonatkozó jogkövetkezmény vonatkozik. A megengedő normák nagy része a tiltó normák alóli kivételként fogalmazódik meg. Az alternativitás másik tipikus megjelenési formája az általános és a különös jogi norma külön-külön történő megfogalmazása. A büntetőjogban gyakori az alapeset, a súlyosabban büntetendő minősített és az enyhébben büntetendő privilegizált eset megkülönböztetése. Inherencia esetében ugyanahhoz a magatartáshoz több jogkövetkezmény is kapcsolódik. Az inherens jogi normák – amennyiben ez lehetséges – együttesen alkalmazandók. Szükségszerű az inherencia a nem kivételként megfogalmazott, garantáló jellegű megengedő normák és a megengedett magatartást biztosító tiltó normák esetében. Ilyen például az állampolgári szabadságjogok alkotmányjogi garantálása és azok büntetőjogi védelme közötti kapcsolat. Pusztán erősítő – nem szükségszerű – az inherencia, ha a parancsoló vagy tiltó normához a szankció mellett joghatás is kapcsolódik, mint a találás már említett példája esetében. Pusztán párhuzamos az együttesség, ha a többszörös szabályozás különböző jogpolitikai célkitűzésre tekintettel történik, mint például a közlekedési balesetért való együttes polgári és büntetőjogi felelősség. Az egymásutániság esetében az egyik jogi norma diszpozíciójának a megvalósítása vagy meg nem valósítása a másik norma hipotézisét képezi. Ily módon több jogi norma is láncolatszerűen egymáshoz kapcsolódhat. Tartalmi szempontból nézve a jogi normák egymáshoz való kapcsolódása jogintézményeket hoz létre. A jogintézmény az egy meghatározott társadalmi viszonyt (például házasság, adásvétel, tulajdon, halálbüntetés) szabályozó jogi normák összessége. Mivel egy társadalmi viszonyhoz kapcsolódnak, egy jogintézményhez általában különböző tartalmú, eltérő jogágba tartozó jogi normák tartoznak. A jogintézmények kérdésére a X. fejezetben még visszatérünk.

5. 5. A jogi normák megjelenése. A jogtétel és a jogszabály a) A jogi normák logikai struktúráját alkotó előírások jogtételekben vagy más szóval jogi mondatokban nyilvánulnak meg; a jogtételek pedig jogszabályokban jelennek meg. A jogi norma mint logikai egység és a 185 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

VII. A JOGI NORMA ÉS A JOGSZABÁLY jogtétel mint nyelvi megnyilvánulás kapcsolata bonyolult. Ennek egyik oka – túl azon a már jelzett összefüggésen, hogy egy jogi norma általában több jogtételben fejeződik ki, és egy jogtétel több jogi norma részét képezheti – az, hogy a jogtételek közötti logikai kapcsolat szorosabb vagy lazább lehet, ezért bizonyos határok között fölfogás kérdése, hogy mely jogtételek tartoznak föltétlenül egy adott jogi normához, vagy pedig inkább egy másik kapcsolódó vagy kivételt megfogalmazó normát alkotnak. A jogi norma és a jogtétel viszonyát tovább bonyolítja, hogy a jogszabályok a jogi normatartalmakat kifejező jogtételek mellett olyan jogtételeket is tartalmaznak, amelyeknek közvetlenül nincs normajellege. Ezeknek a jogtételeknek a jogi jellege különböző erősségű lehet, és az a jogrendszer egészében játszott szerepüknek, a kifejezett normatartalmakhoz való kapcsolódásuknak a függvénye. b) Az előző összefüggéseket figyelembe véve a jogtételek fő típusait azok normajellege, normativitása, valamint megfogalmazásuk részletessége és összetettsége alapján különböztethetjük meg. Ezek a jogtételtípusok egymást átfödhetik, hiszen a jogtételek – egy szakasz vagy bekezdés – terjedelme bizonyos határok között tetszés szerint bővíthető, vagyis több különböző jellegű megfogalmazás is egy szakaszba sűríthető. A jogi normatartalmat kifejező jogtételek alkotják a legjelentősebb és legnépesebb csoportot. Nyelvi megfogalmazásuk jellege szerint igen különbözőek lehetnek. Így többek között lehetnek – a magatartás- és a jogkövetkezmény-előírás legfontosabb elemeit együttesen tartalmazó jogtételek [ilyen a legtöbb büntetőjogi jogtétel, így a Btk. már idézett, az emberölést tiltó 166. § (1) bekezdése]; – csak a magatartás-előírás bizonyos elemét tartalmazó jogtételek (ide tartoznak többek között a feladatmeghatározások, a hatáskört megállapító és a szervezetet létrehozó jogtételek); – csak a jogkövetkezmény előírására vonatkozó, azt tartalmazó jogtételek (ez az, amit egyesek pontatlanul szankcionáló normának neveznek); – más hivatkozott jogtétel megfogalmazására utaló jogtételek; – más jogtételekre jogszabálycsoport körülírásával utaló jogtételek; – fogalommeghatározó jogtételek, ilyenek tipikusan az úgynevezett értelmező rendelkezések (például Btk. 137. §). Sajátos változatuk a leszűkítő értelmező rendelkezés vagy megszorító jogi mondat, amikor egy fogalomnak meghatározott összefüggésben az eredeti jelentésnél szűkebb értelemben való használatát írja elő a jogtétel, így például Ptk. 685. § a) pontja. A fogalommeghatározó jogtételek akkor fejeznek ki normatartalmat, ha az általuk meghatározott fogalomhoz más jogtétel vagy közvetlenül jogkövetkezményt kapcsol, vagy az a fogalom valamely jogi norma tartalmát képező magatartás-előírás része. Ennek hiányában a fogalommeghatározás csak látszólagos, valójában deklaratív kijelentésről van szó. Így például a „Magyarország fővárosa Budapest” (Alaptörvény F. cikk) akkor lenne normatartalmat kifejező fogalommeghatározás, ha ahhoz például olyan rendelkezés kapcsolódna, hogy „a központi állami szervek a fővárosban kötelesek működni; a főváros területén kívül hozott döntéseik érvénytelenek”; – végrehajtási jogszabályok alkotására fölhatalmazó jogtételek. A jogtételek következő csoportja jogi normatartalmat közvetlenül nem fejez ki, hanem más jogi normák érvényességére vonatkozóan tartalmaz előírást érvényességi föltételek, hatályba léptetés, hatályon kívül helyezés, területi és személyi hatály meghatározása vagy jogszabály-kollízió előírása formájában. Ezek a jogtételek általában a jogrendszer egységességét biztosító jogi normák kifejeződései, ezért bizonyos esetekben jogi normatartalmat kifejező jogtételekként is fölfoghatók. A jogtételek harmadik csoportja jogi célokat és jogi alapelveket tartalmaz. Ezek jelentősége abban fejeződik ki, hogy meghatározott jogi normákat a célmeghatározásokkal és alapelvekkel összhangban kell értelmezni. Az alapelvek jellegét jól példázza a Ptk. 1. § (2) bekezdésének az a szövegezése, amely szerint „a törvény rendelkezéseit a Magyar Köztársaság gazdasági és társadalmi rendjével összhangban kell értelmezni”. A célmeghatározások jó példája a Btk. 37. §-a a büntetés céljáról („a büntetés célja a társadalom védelme érdekében annak megelőzése, hogy akár az elkövető, akár más bűncselekményt kövessen el”). A jogtételek negyedik csoportja politikai célkitűzéseket tartalmaz. Ezek a zárt normastruktúráktól abban különböznek, hogy nem határozzák meg sem a célok megvalósításának eszközeit, sem a jogkövetkezményeket, sem azon személyek körét, akik a célok megvalósítására kötelesek. Általában nincs jogi norma jellegük, hanem az állami szervek tevékenységét befolyásoló sajátos politikai normák részét képezik, érvényesülésüket politikai eszközökkel biztosítják. 186 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

VII. A JOGI NORMA ÉS A JOGSZABÁLY A jogtételek ötödik csoportja szimbolikus jelentőségű, deklaratív jellegű megfogalmazásokat tartalmaz. Ezeknek a normativitása igen csekély. Bizonyos fajtái – például meghatározott személy emlékének törvénybe iktatása – önmagukban nélkülöznek mindenféle normativitást. Más deklaratív jogtételek viszont az azokban szereplő nem jogi fogalmak révén viszont befolyásolhatják a jogi normák értelmezését, vagyis alapelvfunkciót tölthetnek be. Ilyen szerepet játszhat például az a megfogalmazás, hogy a Magyarországon élő nemzetiségek államalkotó tényezők [Alaptörvény XXIX. cikk (1) bek.]. c) A jogszabály az egy jogalkotási aktussal elfogadott jogtételek összessége. A jelentősebb jogszabályok a tételes rész mellett ünnepélyes bevezető részt, ún. preambulumot tartalmaznak, illetőleg azokhoz miniszteri indokolás kapcsolódik. A preambulum a jelentősebb jogszabályok tételes rendelkezéseit megelőző ténymegállapításokat és értékeléseket tartalmazó ünnepélyes bevezető, amely utal az adott jogalkotás indokoltságára, jelentőségére és céljára is. A preambulumba és a miniszteri indokolásba foglaltak közvetlenül nem kötelezőek, azonban azok a jogi normák értelmezése során jelentős szerephez juthatnak. A fontosabb jogszabályok, általában törvények főbb szerkezeti elemei tehát a következők: – a jogszabály címe és megjelölése; – preambulum; – az általános jellegű tételes rendelkezések, az ún. általános rész, ezen belül alapelvek, célmeghatározások, területi és személyi hatály meghatározása, általánosan érvényes normatartalmak; – különös rész, az egyes részletkérdéseket szabályozó jogi normák; – zárórendelkezések, ezen belül hatályon kívül helyező, hatálybalépésről rendelkező, végrehajtásra fölhatalmazó rendelkezések; – miniszteri indokolás; – mellékletek. Ez a szerkezet arra is utal, hogy a jogalkotással létrehozott szövegben bizonyos fokú normativitással nem csupán és nem is szükségszerűen csak normatartalmak rendelkeznek. A jogszabályi szövegek gyakran magukban foglalnak különféle értékelő tartalmakat is. Ezek jelentkezhetnek a tételes rendelkezések szövegszerű kifejezésében oldottan, de szerepelhetnek a jogszabályi szöveg önállósult helyein – így preambulum formájában és a tételes rendelkezéseket záró epilógus formájában is. Tekintet nélkül normatartalmára vagy értékelő tartalmára, a jogként alkotott szöveg egésze bizonyos fokú normativitással rendelkezik. „Normastruktúra hiányában ugyan … reguláló funkciót nem tölthet be, ez azonban korántsem zárja ki, hogy a normatív szövegben található más normastruktúrákhoz kapcsolódva elvi normativitásán túl tényleges gyakorlati jelentőséggel is ne rendelkezzék. Ezek az értékelő tartalmak … napjainkban főként a jogalkotót vezérlő társadalmi célkitűzések rögzítésére [szolgálnak]. Ezen túlmenően… van az értékelő tartalomnak egy legújabb kori fölhasználása is… Ekkor az értékelő tartalommal a preambulumban elvégzett quasi-rendezés egy politikai kompromisszum kifejeződése: normastruktúrával történő szabályozásra alkalmatlan, vagy valójában szabályozni nem kívánt kérdéseknek a látszatszabályozása.” (Varga 1980, 819.) d) A jogszabályok fajtáit alapvetően a bennük foglalt rendelkezések jellege szerint különböztethetjük meg. Mivel egy jogszabály többféle rendelkezést is tartalmazhat, ezek a fajták átfedhetik egymást. A jogszabályok legfontosabb fajtái a következők: – jogi normákat tartalmazó, – jogi normák érvényességét érintő, – egyedi intézkedést tartalmazó, – politikai célkitűzést tartalmazó, – szimbolikus, deklaratív jellegű jogszabályok.


VII. A JOGI NORMA ÉS A JOGSZABÁLY e) A jogszabályoknak a jogrendszerben elfoglalt helye alapján megkülönböztetjük az eredeti jogszabályt és az azt később módosító jogszabályokat, valamint az alapjogszabályt és az ahhoz kapcsolódó végrehajtási jogszabályokat. Ebből a szempontból azonban a legjelentősebb a kódex és a novella megkülönböztetése. A kódex fogalma – sok más társadalomtudományi és jogi fogalomhoz hasonlóan – történetileg többféle értelmet kapott. A tőkés társadalmakat megelőzően kódexnek öszszefüggő joganyagok kimerítő és rendszerezett formában történő közzétételét nevezték, ami elsődlegesen a korábbi jog összefoglalását, egységesítését célozta, és csak kisebb mértékben irányult a korábbi jog módosítására vagy kiegészítésére. Ilyen kódex volt Hammurabi törvénykönyve, Justinianus kódexe, és ilyenek voltak a középkori szokásjoggyűjtemények. Ezeket azonban a szó mai értelmezése szerint nem nevezhetjük kódexeknek, hanem csak a kodifikáció prekapitalista előformáinak, mivel „nem azért hozattak létre, hogy fölváltsák az ősi szokásjogot, hanem hogy a mellé egy módosító s kiegészítő egységes különrendet intézményesítsenek”. Azonban már a puszta írásba foglalásnak is nagy volt a jelentősége, mivel rögzítette és bárki számára megismerhetővé is tette a jogot. Ezért a kodifikációs előformákat már „e kezdetleges megnyilvánulásaiban is a jogismeret demokratizmusának a biztosítására is fölhasználták” (Varga 1980, 821.). A polgári átalakulással jött létre a szó modern értelmében vett kódex. Ez a jogalkotás technológiáját és vele az egész jogi rendszer működését gyökeresen átalakította és ezzel új minőséget hozott létre. A modern kodifikáció a jogalkotásnak az a fajtája, amikor a joganyag egymással szorosan összefüggő és más jogterületektől elhatárolható részét a viszonylagos teljesség igényével rendszerezett formában egyetlen jogszabályban alkotják meg és teszik közzé. A kódex többnyire törvény formájában jelenik meg, de nem föltétlenül. A korábbi magyar gyakorlatban igen gyakori volt a rendeleti szintű kodifikáció, így rendeztek olyan alapvető állampolgári jogokat is, mint például az egyesülési jog vagy az útlevélhez való jog. A kódexek továbbá többnyire egy jogágba tartozó jogi normákat tartalmaznak, ezeket homogén kódexeknek nevezhetjük. Ezek azonos jellegű magatartásokat szabályoznak. Ilyenek a klasszikus nagy kódexek, mint a Btk., Ptk., a családjogi törvény, polgári perrendtartás, a büntetőeljárási törvény stb. Az ún. komplex kódexek ezzel szemben különböző jogágba – például polgári jogba és közigazgatási jogba – tartozó normákat tartalmaznak, amelyeknek az a közös vonása, hogy azonos vagy szorosan összefüggő társadalmi viszonyokhoz (például bányászat, önkormányzati lakásokhoz jutás és azok bérlete) kapcsolódó, de nem azonos jellegű magatartásokat szabályoznak. A kódexek a jogforrási rendszeren belül kiemelkedő helyet foglalnak el, aminek az alapját viszonylagos általánosságuk, a magatartások adott körének a relatív teljesség igényével történő szabályozása és a szabályok egységes rendszerbe foglalása képezi. A viszonylagos teljességre törekvés nem jelenti – még homogén kódexek esetén sem – azt, hogy a kódex az adott jogág egyetlen jogszabálya. Még a leginkább zárt büntetőjog területén sincs ez így, például a magyar hatályos büntetőjog forrásai közé tartozik a Btk., azaz az 1978. évi IV. törvény és a módosításai mellett az 1945. évi VII. törvénnyel törvényerőre emelt, az 1440/1945. (V. 1.) ME rendelettel módosított és kiegészített 81/1945. (II. 5.) ME rendelet is. Emellett a kódexek hatálybalépéséről és a szükséges átmeneti intézkedésekről rendszerint külön rendeletek szólnak. Az összetettebb, többféle életviszonyt és magatartást átfogó jogágakban még inkább ez a helyzet. Így például nem a Polgári Törvénykönyv tartalmazza a szellemi alkotásokra vonatkozó polgári jogi normákat, hanem külön törvény. Ezenkívül számos további törvény és rendelet tartalmaz polgári jogi normákat. Az alkotmányjogra és az államigazgatási jogra az egyes részterületeket szabályozó kódexek a jellemzők (állampolgársági törvény, választójogi törvény, közigazgatási eljárási törvény stb.). A kódex viszonylagos általánossága mindenekelőtt abban fejeződik ki, hogy az foglalja magában az adott jogág általános jogelveit, szabályozási céljait és alapvető intézményeit. Ebből a fölsorolásból kitűnik, hogy a kódex nemcsak magatartásszabályokat vagy azok elemeit tartalmazza, hanem annak más összetevői is vannak. Ez nemcsak kódexek esetében fordul elő, hanem más jogszabályoknál is; ezek a nem kifejezetten magatartásszabály-összetevők azonban a kódexek esetében jóval gyakoribbak és jelentősebbek. Ide tartoznak – többek között – a preambulumok, a jogok gyakorlására és a jogi normák értelmezésére vonatkozó alapelvek és a célmeghatározások. A kódex rendszerezettsége, rendszerjellege az előzőeken túlmenően a kódex valamennyi jogi normájára vonatkozó előírások általános részként történő kiemelésében és az egyes jogi normáknak különös részként történő tematikus elrendezésében mutatkozik meg. A kódex vázolt sajátosságai miatt az adott jogág vagy jogterület egyéb jogszabályai a kódexnek alá vannak rendelve – még azonos jogforrási szint esetén is. A kódex tehát nem (vagy nemcsak) hierarchikusan, formailag, hanem tartalmilag fölérendelt az egyéb jogszabályoknak.


VII. A JOGI NORMA ÉS A JOGSZABÁLY „A kódex a társadalmi viszonyok jogi szabályozásának egy sajátos módja is. A jogágba tartozó különböző jogforrási szintű és kisebb vagy nagyobb számot alkotó, sok ismétlődést és ellentmondást tartalmazó jogszabályi anyag helyébe lép, s ezeket a viszonyokat egységes alapelveknek megfelelő rendszerben szabályozza. A kódexnek mint sajátos szabályozási módnak ebből következő hatása főleg két vonatkozásban jelentkezik. Egyfelől megkönnyíti a jogalkalmazó szervek számára a hatályos joganyag világos áttekintését, értelmezését és alkalmazását. Másfelől a legkedvezőbb föltételeket nyújtja az állampolgárok számára az adott jogág elveinek, alapvető jogintézményeinek és jogi szabályainak megismeréséhez.” (Antalffy et al. 1970, 479.) A modern kontinentális jogfölfogás ezért – ott, ahol annak föltételei adottak – a kodifikációt tekinti a legmegfelelőbb jogi formának. A kódex – említett előnyei mellett – a jog megmerevedését, alkalmazkodóképességének a hiányát is előidézheti. Ezt a veszélyt két módszer alkalmazásával lehet elkerülni. Az egyik a kódex tényállásainak általánosabb megfogalmazása (eltérően az egyes esetekhez aprólékosan kötődő kazuisztikus szabályozástól), ami képessé teszi a kódexeket, hogy a társadalmi viszonyok fejlődésének távlatait is átfogják, és lehetővé teszi az újonnan jelentkező magatartás-változatok szabályozását is; a másik pedig vagy az adott jogterület ismételt kodifikálása, az ún. rekodifikáció, vagy pedig a kódexek időnkénti fölülvizsgálata, átfogó koncepció alapján történő jelentősebb módosításuk. Az ilyen jellegű módosítást nevezik novellának.

6. 6. A jogszabályok közzététele, a jogszabályok megismerésének eszközei A jogszabályok közzététele nem azonos kihirdetésükkel. A kihirdetés a szűkebb fogalom, mivel az a jogszabálynak olyan, jogilag szabályozott módon meghatározott helyen és formában történő közzététele, amely egyben a jogszabály érvényességi föltétele. Kétség, szövegeltérés esetén a jogszabály kihirdetett szövege tekintendő hitelesnek. A kihirdetés azért is szűkebb, mivel csak a jogszabályokat hirdetik ki, a közjogi szervezetszabályozó eszközöket csak közzéteszik. Gyakorlatilag jelentős különbség, hogy a közzététel a jogszabályok szövegének a kihirdetést követő és gyakran könnyebben kezelhető formában történő megjelentetését is magában foglalja. A kihirdetés és a közzététel történhet nyomtatott és elektronikus formában. A jogszabályok kihirdetésének és közzétételének alapvető szabályait a jogalkotásról szóló 2010. évi CXXX. törvény tartalmazza, a részleteket pedig a 32/2010. (XII. 31.) KIM rendelet szabályozza. A jogszabályokat az önkormányzati rendeletek kivételével a Magyar Közlönyben hirdetik ki, 2011. január 1. óta elektronikus formában. A Magyar Közlöny a Magyar Köztársaság hivatalos lapja, azt a kormányzati tevékenység összehangolásáért felelős miniszter felügyeli és az általa kijelölt felelős szerkesztő szerkeszti és adja ki. A Magyar Közlöny a www.kozlony.magyarorszag.hu honlapon, valamint papír alapú másolatban kerül kiadásra. A Magyar Közlönyben és annak mellékletében, a Hivatalos Értesítőben további dokumentumokat is közzétesznek. A jogszabályok kihirdetésén túl a Magyar Közlöny tartalmazza az Alkotmánybíróság fontosabb határozatait, a jogegységi határozatokat, az Országos Választási Bizottság állásfoglalásait, az országos állami szervek minősített adatot nem tartalmazó normatív határozatait, valamint a nem normatív határozatok meghatározott körét. A korábbiaktól eltérően a jelenleg hatályos szabályozás szerint a Magyar Közlönyben az eredeti jogszabálynak és módosításainak egységes szerkezetbe foglalt szövege nem tehető közé. A Hivatalos Értesítő minősített adatot nem tartalmazó normatív utasításokat, személyügyi híreket, alapító okiratokat, pályázati felhívásokat, közleményeket és hirdetményeket tartalmaz. A jogszabályok közzétételének két fő típusa van: a jogszabályanyagot folyamatosan, illetőleg rövidebb időközökben közlő folyamatos (kurrens) közzététel, valamint a nagyobb időszak anyagát összefoglaló retrospektív (visszatekintő) közzététel. A jogszabályok folyamatos közzététele elsősorban a hivatalos lapokban történik (emellett a jelentősebb jogszabályok esetenként a napi sajtóban vagy ismeretterjesztő kiadványokban is napvilágot látnak). A Magyar Közlöny mellett további hivatalos lapok a minisztériumok és az országos hatáskörű szervek által kiadott ágazati közlönyök, ún. tárcalapok. Korábban sajátos hivatalos lap volt a Határozatok Tára. Ez a Kormánynak azokat a határozatait közölte, amelyeknek a Határozatok Tárába való közzétételét a Kormány elrendelte. A Határozatok Tára más hivatalos lapoktól is eltérően nem volt nyilvános. Hivatalos lapot adhatnak még ki az önkormányzatok is. Itt említhetjük meg, hogy sajátos hivatalos lap a Cégközlöny, az igazságügyért felelős miniszter által vezetett minisztérium elektronikus formában megjelenő hivatalos lapja. A Cégközlöny a cégekre vonatkozó fontosabb adatokat tartalmazza. További sajátos hivatalos 189 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

VII. A JOGI NORMA ÉS A JOGSZABÁLY lap a Közbeszerzési Értesítő, a Közbeszerzések Tanácsának hivatalos lapja. Szintén elektronikus formában jelenik meg. Az Alkotmánybíróság Határozatai című, havonta megjelenő közlöny az Alkotmánybíróság hivatalos lapja. A lap papíralapú kiadása 2011 januárjától megszűnt, azóta csak elektronikus formátumban megjelenő kiadvány. A közlöny egyes számai ingyenesen letölthetőek az Alkotmánybíróság, valamint a Magyar Közlöny Lap- és Könyvkiadó honlapjáról. A Bírósági Határozatok a Legfelsőbb Bíróság által kiadott havi folyóirat, a jogegységi döntések mellett a bíróságok fontosabb eseti határozatait közli. A Bírósági Határozatok anyaga alapján jogágankénti szerkesztésben néhány évenként döntvénytárak jelennek meg. Bírósági döntéseket tesz még közzé a Bírósági Döntések Tára, valamint a Jogesetek Magyarázata című folyóirat is. A retrospektív közzétételnek két fő formáját, a hivatalos jogszabálygyűjteményeket és a tematikus jogszabályösszeállításokat különböztethetjük meg. Ezek jelentősége az elektronikus jogszabálygyűjtemények elterjedésével nagymértékben csökkent. Az új jogalkotási törvény a Törvények és Rendeletek Hivatalos Gyűjteménye és az ötévenként kiadott Hatályos Jogszabályok Gyűjteménye helyett elektronikus közszolgáltatásként működő Nemzeti Jogszabálytár felállításáról intézkedett; az itt elérhetővé tett jogszabályszövegek ugyanakkor utánközlésnek minősülnek, nem tekinthetőek hitelesnek. A Nemzeti Jogszabálytár a kormányzati portálon, elektronikus közszolgáltatásként működő, bárki számára térítésmentesen hozzáférhető, egységes szerkezetű szövegeket tartalmazó elektronikus jogszabálygyűjtemény lesz. A Nemzeti Jogszabálytárra vonatkozó rendelkezés 2012. január elsején lép hatályba. A jogszabályok közzététele során gyakran alkalmazzák a joganyag rendszerezésének eszközeit, módszereit. Mind a jog hatékonysága, mind pedig a törvényesség érvényesülése szempontjából alapvető fontosságú követelmény, hogy a jogi előírások ne szétszórtan, különböző jogszabályokban legyenek fellelhetők, hanem összefoglalva és rendszerezetten, minden címzett és érdekelt, minden állampolgár számára hozzáférhetően és áttekinthetően. Az egyes területek joganyagának összegyűjtésére és rendszeres közzétételére, illetőleg a módosítások beiktatására a gyakorlatban négy fő, egymással gyakran együttesen is alkalmazott módszer alakult ki: a kompiláció, az inkorporálás, az egységes szerkezetbe foglalás és a revízió. A kompiláció a hatályos jog hivatalos megállapítása – vagyis a hatályon kívül helyezett rendelkezések és szövegrészek elhagyása és a módosítások átvezetése – és a jogforrási forma és a kibocsátás éve alapján rendezett közzététele. Ilyen kompiláció volt a Hatályos Jogszabályok Gyűjteménye,bár az az inkorporálás és az egységes szerkezetbe foglalás eszközeit is felhasználta. Az elektronikus jogszabálytárak általánossá válásával a kompiláció és az inkorporálás eredményeinek külön nyomtatott kiadványban történő közzététele fölöslegessé vált, ezeknek a technikáknak az alkalmazása azonban nem vesztette el jelentőségét. Az inkorporálás az az eljárás, amellyel valamely jogszabály egyes részeinek a módosítása vagy kiegészítése esetén a módosított részeket és kiegészítéseket beillesztik az eredeti jogszabályba. Az inkorporálás az eredeti jogszabály és a módosító jogszabályok egységes szerkezetbe foglalása. Az inkorporálás nem érinti a jogszabály szerkezetét vagy szakaszainak sorrendjét. Az új törvényszakaszt úgy inkorporálják, hogy a megfelelő helyre új szakaszt iktatnak be, amelyet alszámmal jelölnek. Az inkorporálás úgy is történhet, hogy amikor a törvény a kódex egyes szakaszait módosítja, az új törvény melléklete egyben tartalmazza a módosított jogszabály teljes, egységes szövegét. Így például a Magyar Közlöny 74. számában kihirdetett 1989:XXI. tv. 5. §-a kimondja, hogy az Alkotmány a következő 19/A–19/D. §-sal egészül ki, és a törvény után a MagyarKözlöny ugyanezen száma közli a módosított alkotmány egységes szövegét, így többek között a 19. § után a 19/A., 19/B., 19/C. §-okat. Kevésbé jelentős jogszabályok esetén azonban ez általában később vagy külön kiadványban történik. Az egységes szerkezetbe foglalás az a módszer, amely az alapjogszabályt és a végrehajtására vonatkozó jogszabály(oka)t oly módon foglalja egységbe, hogy az alapjogszabály egyes szakaszait, bekezdéseit közvetlenül követik a végrehajtási jogszabályoknak rájuk vonatkozó szakaszai, bekezdései, méghozzá többszintű végrehajtás esetén a jogforrási hierarchiának megfelelő sorrendben. A különböző szintű jogszabályokat rendszerint eltérő nyomdai szedéssel is megkülönböztetik. A többszintű jogi szabályozás és annak egységes szerkezetbe foglalása különösen az államszocializmus munkajogában volt gyakori. A joganyag rendszerezésének ez a módja, amit Szabó Imre nyomán hierarchikus koordinálásnak is nevezhetünk, azért különösen előnyös, mert világossá teszi, hogy a végrehajtási rendelkezések a törvény mely rendelkezéséhez kapcsolódnak. Ez felhívja a figyelmet az egyes rendelkezések kapcsolódására és megkönnyíti az összevetést.


VII. A JOGI NORMA ÉS A JOGSZABÁLY Ezért ennek a joganyag-rendezési technikának az alkalmazása az európai uniós és magyar jogszabályok vonatkozásában indokolt lehet. A revízió meghatározott joganyag felülvizsgálatát, átszerkesztését és ennek során bizonyos tételek esetleges elhagyását, sőt a szöveg kevésbé jelentős módosítását is jelenti, vagyis több a joganyag puszta rendszerezésénél. Ezért ilyen eljárásra csak megfelelő felhatalmazás alapján kerülhet sor. Ilyen jellegű volt nálunk a büntetőjogi jogszabályok 1952-ben elkészült hivatalos összeállítása (BHÖ), amelyre az igazságügy-miniszter kapott felhatalmazást. Ebben az időben ugyanis egyidejűleg hatályban volt az 1878. évi Büntető Törvénykönyv (Csemegi-kódex) számos rendelkezése, azok módosításai és kiegészítései, az 1945 után hozott új büntetőrendelkezések és a Büntető Törvénykönyv általános részéről szóló 1950. évi II. törvény. Az említett revízió felülvizsgálta ezt a heterogén joganyagot, megállapította, hogy azok mennyire hatályosak, kódexszerű rendszerbe foglalta őket, és ennek során kiküszöbölt bizonyos ellentmondásokat, illetőleg elhagyott egyes rendelkezéseket, vagy az újabb törvényi rendelkezések alapján megfelelően módosított is egyes törvényhelyeket. Ezek a módosítások – a BHÖ előszava szerint – természetszerűen következtek az alkotmányból, az egyes állami szervek elnevezésének megváltoztatására vonatkozó és más hasonló jogszabályokból (például honvédség helyett néphadsereg, közigazgatás helyett államigazgatás, törvénytelen gyermek helyett házasságon kívüli gyermek). Így például a Csemegi-kódex lázadás miatt azt a csoportosulást büntette, amelynek célja, hogy az országgyűlést, annak valamely házát vagy bizottságát, a magyar kormányt erőszakkal hivatásának szabad gyakorlásában akadályozza. A BHÖ összeállítása során elhagyták az „annak valamely házát” szövegrészt, mivel az Országgyűlés már nem kétkamarás volt, és kiegészítették a szöveget a Népköztársaság Elnöki Tanácsával, mivel az alkotmányból folyik, hogy a NET-et mint az Országgyűlés által választott helyettesítő szervet ugyanolyan büntetőjogi védelem illeti meg, mint az Országgyűlést. A példa egyben azt is mutatja, hogy a revízió szükségessége egyben a kodifikáció időszerűségét is jelzi, ezért a revízió csak átmeneti jellegű megoldást adhat. A közelmúltban is került sor revíziós felhatalmazásra: az 1987. évi XII. törvény felhatalmazta az igazságügy-minisztert, hogy a törvény 2. számú mellékletében felsorolt, 1945 előtt kibocsátott jogszabályok hatályos szövegét közzétegye és ennek során az érdemet nem érintő szövegmódosításokat elvégezze. Funkcióját tekintve a revízióhoz hasonló, de egyértelműen és tisztán jogalkotási tevékenység a dereguláció. Ez az összes hatályos jogszabálynak vagy azok egy részének a szisztematikus átvizsgálását jelenti abból a szempontból, hogy van-e közöttük túlhaladottá vagy fölöslegessé vált jogszabály vagy jogszabályi rendelkezés, majd ezt követően ez utóbbiaknak a hatályon kívül helyezésére kerül sor. Természetesen bármely jogalkotó hatáskörrel fölruházott állami szerv „saját” jogszabályai vonatkozásában bármikor végezhet deregulációt, de arra rendszerint kormányzati kezdeményezésre és törvényi formában kerül sor. Ilyen deregulációs jogszabály volt az 1987. évi XII. az 1960 előtti és a 2007. évi LXXXXII. törvény az 1989. október 23. előtti jogszabályok tekintetében. Jogtechnikailag kétféle megoldás lehetséges. Az egyik esetben a hatályon kívül helyezett jogszabályokat és rendelkezéseket sorolják föl, a másikban pedig az egy meghatározott időpont előtt elfogadott jogszabályok közül csak a hatályban maradókat sorolják föl, egyes jogszabályi rendelkezések (vagyis nem egész jogszabályok) esetében viszont a hatályon kívül helyezett rendelkezést határozzák meg. Ez az utóbbi technika megbízhatóbb és eredményesebb, de munka- és időigényesebb. A deregulációs törvények az alacsonyabb szintű jogszabályok vonatkozásában rendszerint fölhatalmazást tartalmaznak, ami a fölhatalmazott számára egyben kötelezettséget is jelent.

7. Kulcsfogalmak dereguláció diszpozíció egységes szerkezetbe foglalás értelmező rendelkezések érvénytelenségi szankció feladatkijelölő jogi norma hipotézis homogén kódex


VII. A JOGI NORMA ÉS A JOGSZABÁLY időbeli hatály inkorporálás joghatás jogi norma jogi norma érvényessége jogi norma hatályossága jogi norma logikai mozzanatai jogi norma logikai tartalma jogi norma szerkezeti elemei jogi norma teleologikus-normatív jellege jogkövetkezmény jogrendszer egységességét biztosító normák jogszabály jogszabály kihirdetése jogtétel kategorikus jogi norma kódex kógens, diszpozitív és ajánló jogi norma kollíziós jogi normák kompiláció komplex kódex novella regulatív jogi norma reparatív szankció represszív szankció revízió szankció személyi hatály szerzett jogok védelmének elve területi hatály tiltó, megengedő és parancsoló jogi norma visszaható hatály tilalma


VII. A JOGI NORMA ÉS A JOGSZABÁLY

8. Irodalom A Büntető Törvénykönyv kommentárja. Budapest, 1968. Állam- és jogtudományi enciklopédia. Budapest, 1980. Antalffy György – Samu Mihály – Szabó Imre – Szotáczky Mihály: Állam- és jogelmélet. Budapest, 1970. Bevezetés a jogi ismeretekbe. Miskolc, 1991. Peschka Vilmos: A jogszabályok elmélete. Budapest, 1979. Peschka Vilmos: Jogszabály. In Állam- és jogtudományi enciklopédia. Budapest, 1980. Sajó András: Jogtani alapok. In A gazdaság jogi alapjai. Budapest, 1985. Szabadfalvi József – Szabó Béla – Szabó Miklós – H. Szilágyi István – Takács Péter – Ződi Zsolt: Bevezetés a jog- és államtudományokba. Miskolc, 1995. Varga Csaba: Jogalkotás. In Állam- és jogtudományi enciklopédia. Budapest, 1980.


8. fejezet - VIII. A JOGÉRVÉNYESÜLÉS 1. A jogérvényesülésről általában 2. A jogkövetés 3. A jogsértés 4. A jogviszony sajátosságai

1. 1. A jogérvényesülésről általában 1.1. A jogérvényesülés fogalma A jog társadalmi rendeltetését az emberek magatartásának a szabályozásán keresztül látja el. A jogi szabályozás akkor tudja feladatát betölteni, a társadalmi viszonyok alakulását befolyásolni, ha előírásai nem minden következmény nélküli kijelentések, hanem azokat az emberek túlnyomó többsége követi, illetve a jogi előírásokat megszegő kisebbséggel szemben az állam különböző hátrányos intézkedéseket, szankciókat alkalmaz, hogy így kényszerítse mind a jogsértőket, mind pedig a társadalom egészét a jogszabályok megtartására. Ezt a folyamatot, amelyben az általánosan megfogalmazott jogszabály az egyes emberek magatartásában megvalósul, konkrét realitássá válik, jogérvényesülésnek nevezzük. Jogérvényesülésről akkor beszélhetünk, ha a jogszabályok címzettjei követik a jogszabályok előírásait vagy pedig a normák megsértése esetén a kilátásba helyezett szankciókat ténylegesen alkalmazzák. A jogérvényesülés tehát a jog lényegi jegyei közé tartozik, mivel a jog csak akkor tölti be társadalmi rendeltetését, ha ténylegesen érvényesül. Az a jogi eredetű előírás, amelyik nem érvényesül, csak látszólag jog, valójában nem az. A jogérvényesülés nem tévesztendő össze a jog érvényességével. Különbségük lényege az, hogy az érvényesség a normáknak és így a jogi normáknak a kötelező jellegét, „kell” jellegét, a jogérvényesülés pedig a tényleges érvényesülést fejezi ki. Az érvényesség a normáknak a sajátos létezési formájukat, normaként való létezésüket meghatározó lényegi jegye. A normák vagy érvényesek, vagy érvénytelenek, ahhoz hasonlóan, ahogy a ténymegállapítások igazak vagy hamisak. Ahogy a hamis ténymegállapítás sem ténymegállapítás valójában, úgy az érvénytelen normák sem normák valójában. Ez a két kategória összefüggésére is utal, amit az jellemez, hogy a tényleges érvényesülés minimális szintje nélkül a jogi normák (miként más társadalmi normák is) elveszítik kötelező jellegüket és így érvényességüket is. A jogérvényesülés nem azonos a jog hatékonyságával. A jog hatékonyságáról akkor beszélhetünk, ha a jogszabállyal az elérni kívánt társadalmi-politikai célt, illetőleg célokat sikerült elérni. A jogszabályok érvényesülése, sőt tömegméretű önkéntes követése sem jelenti önmagában azok hatékonyságát, az más eredményre vezethet, mint amit a jogalkotás során célul tűztek ki. A jog hatékonysága ugyanakkor föltételezi a jog érvényesülését: ami nem érvényesül, annak a hatékonyságáról sem beszélhetünk.

1.2. A jogérvényesülés folyamata és mozzanatai A jogérvényesülés rendkívül összetett, különböző formákban megnyilvánuló, több mozzanatot magában foglaló folyamat. Leírásához, tudományos elemzéséhez nem elegendő a jogérvényesülés általános jellegű fogalmának a használata, hanem szükség van egyes oldalainak, formáinak részletesebb vizsgálatára is. Ez az állam- és jogtudományokban néhány, egymással szorosan összefüggő fogalom segítségével történik. A jogérvényesülés során az egyes jogszabályokban meghatározott előírások konkrétan meghatározott személyek vagy szervezetek – a jogalanyok – jogaiként és kötelezettségeiként jelennek meg. A jogalanyok között a jogérvényesülés során ily módon létrejött viszonyokat fejezi ki a jogviszony fogalma. A jogviszony tárgya a jogalanyok magatartása. Az emberi magatartásokat abból a szempontból, hogy megfelelnek-e a jogszabályok előírásainak, két nagy csoportra bonthatjuk: ha valamely személy magatartása a jogszabályok előírása szerint megy végbe, akkor jogkövető magatartásról vagy röviden jogkövetésről, ha pedig az adott személy magatartása 194 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

VIII. A JOGÉRVÉNYESÜLÉS

ellentétes valamilyen jogszabályi rendelkezéssel, azt megsérti, akkor jogellenes magatartásról vagy jogsértésről beszélünk. Jogkövetés esetén a jog érvényesülése általában automatikusan, a közvetlenül erre hivatott jogalkalmazó szerv közreműködése nélkül megy végbe, hiszen a jogszabályban a jövőre nézve előírt magatartás a jogalanyok tevékenységén keresztül valósággá vált. Jogsértés esetén nyilvánvalóan nem ugyanez a helyzet, hiszen a jogalany a magatartásával éppen nem a jogszabály előírását valósította meg. A jog azonban már eleve számol ezzel, hiszen a jogszabályok megfogalmazása – ha nem is mindig kifejezetten – két lehetőséget tételez föl: a jogszerű magatartást mint követendőt írja elő és ahhoz kedvező jogkövetkezményt, joghatást fűz; jogellenes magatartás esetére pedig különböző szankciókat helyez kilátásba. Jogsértés esetén – mivel azt már nem lehet meg nem történtté tenni – a jogérvényesülés a második lehetőség megvalósulását, azaz a kilátásba helyezett szankció alkalmazását jelenti. A jog érvényesüléséhez ebben az esetben általában állami kényszer segítségére van szükség, a jogot érvényesíteni kell. A jog szabályai írják elő, hogy a jogsértővel szemben mikor és milyen szankciót lehet alkalmazni. Ily módon a jogsértő magatartás és a jogi normában megfogalmazott társadalmi követelmény között egy sajátos viszony jön létre, a jogi szankcionálhatóság viszonya. Ennek egyik, a jogsértés bizonyos tudati mozzanataihoz (például szándékosság, figyelmetlenség) kapcsolódó sajátos esete a jogi felelősségre vonhatóság, amelynek a represszív szankció alkalmazása a következménye. Jogsértés esetén a jog érvényesülése, a szankció alkalmazása szorosan összekapcsolódik annak a kérdésnek – vagyis egy jogvitának – az eldöntésével, hogy az adott jogalany magatartása kiváltotta-e ezt a sajátos viszonyt, azaz fönnáll-e felelősségre vonhatósága. Ennek a kérdésnek az elbírálását és a szankció alkalmazását, a jog érvényesítését meghatározott állami szervek végzik, amelyeknek ezt a tevékenységét jogalkalmazásnak nevezzük. A jogérvényesülés folyamatához kapcsolódik még a jogrend és a törvényesség fogalma. A jogrend azt az állapotot jelenti, amikor a jog ténylegesen és tartósan érvényesül, az emberi magatartások túlnyomó többsége a jogszabályok előírásainak megfelelően alakul. A jogrenddel ellentétes állapot az anarchia. A jogrend kategóriája elvonatkoztat a jogszabályok tartalmától, jogrendről a legembertelenebb diktatúrákban is lehet beszélni. A törvényesség ezzel szemben nem független a jogrend tartalmától, az a jogérvényesülés egészével és egyes formáival (például büntetőeljárás) szembeni tartalmi követelményeket foglalja össze és egyben azok megvalósulását fejezi ki. Ezeknek a tartalmi követelményeknek a leglényegesebb elemeit az alapvető emberi jogok kategóriája fejezi ki.

1.3. A jogérvényesülés módjai A jogérvényesülésnek mint a tárgyi jog érvényesülésének két módját különböztetjük meg tehát: a jogkövetést és a jogérvényesítést. A jogérvényesítés valamilyen jogellenes állapot megszüntetésére vagy a jogsértés jogkövetkezményeinek a megvalósítására irányuló emberi magatartás. A jogérvényesítés mint a tárgyi jog érvényesítése modern viszonyok között végső soron az állami szervek feladata, ezért a jogérvényesítés általában egyben jogalkalmazás is. A jogkövetés és a jogérvényesítés különbsége azon alapul, hogy az emberi magatartások egy adott jogrendszer szempontjából vagy jogszerűek, vagy jogellenesek. Az adott jogrendszer érvényességi területén belül nincs jogilag közömbös – vagyis se nem jogszerű, se nem jogsértő – emberi magatartás. Minden olyan emberi magatartás, amelyik nem jogellenes, az jogszerű. Ezért a jogot egy sajátos kettős struktúra, igen-nem szerkezet jellemzi. Ezt nevezzük a jog binaritásának. Ez a jognak egy igen elvont sajátossága, ezen a szinten a tilos parkolás és a rablógyilkosság egyaránt jogellenes, elvonatkoztatva a két jogellenes magatartás közötti lényeges különbségektől. Az is további kérdés, hogy a jogszerű magatartásokat a jog milyen részletesen szabályozza. A megengedett magatartások jelentős része pusztán abból a szempontból ítélhető meg jogilag, hogy azokat a jog nem tiltja; a továbbiakban azonban azok közömbösek a jog számára. Ilyen például az intim szférába tartozó magatartások jelentős része. Ezek a részleteiben jogilag nem szabályozott magatartások alkotják a jogmentes tér vagy más kifejezéssel a non-ius területét. A jogilag szabályozott, tehát a ius területére tartozó magatartások is meghatározott jogi normák – tehát nem az egész jogrendszer – vonatkozásában jogilag irrelevánsak lehetnek. A jogérvényesítés és a jogkövetés viszonyát egyrészt a logikai mellérendeltség jellemzi, vagyis a két kategória terjedelmileg kizárja egymást: jogkövetés esetében nincs szükség a jog érvényesítésére, és a jog érvényesítése esetén nem beszélhetünk jogkövetésről. Másrészt viszonyukat a logikai alá-fölé rendeltség jellemzi: a jogérvényesítés a jogosultak (jogaikat érvényesítők) és a jogalkalmazók szempontjából egyben jogkövetés is. A látszólagos ellentmondás mögött az húzódik meg, hogy a jogalkalmazás egyrészt a jogkövetkezmények (például a lopás esetére kilátásba helyezett szankció érvényre juttatása) és ezáltal a jog érvényesítése, másrészt pedig a jognak (például a különböző büntetőeljárási szabályok) jogkövetés útján (például a különböző büntetőeljárási normák követése) való érvényesülése is.



A jogkövetés és a jogérvényesítés viszonyát továbbá szoros kölcsönhatás jellemzi: a következetes jogérvényesítés a jogkövetés egyik fontos tényezője, biztosítéka; illetve a jogkövetés tömegességének, mennyiségi értelemben vett általánosságának minimális szintje a következetes jogérvényesítés társadalmipolitikai föltétele. Az általában nem követett jogszabályok kikényszerítése ugyanis aránytalanul nagy terheket ró a jogalkalmazó apparátusra, és széles körű ellenállást válthat ki a jogrendszerrel s ezen keresztül a politikai rendszerrel szemben, ami miatt a mindenáron való kikényszerítés a politikai rendszer szempontjából nem célszerű, sőt gyakran nem is lehetséges. A jogérvényesítés és a jogalkalmazás – noha eddig e fogalmakat leegyszerűsítve, azonos értelemben használtuk – nem azonos egymással. A jogalkalmazás a tágabb kategória: mindaz, ami jogérvényesítés, egyben általában jogalkalmazás is, de nem minden jogalkalmazás jogérvényesítés is egyben, mivel a jogkövetés bizonyos esetei (jogszerű építkezés, gépjárművezetés) engedélyhez kötöttek és ezért jogalkalmazást igényelnek. A jogérvényesítésnek ez a szűkebb értelme csak az állami szervek jogérvényesítését fogja át. Emellett – modern jogrendszerekben szigorú föltételekhez kötve – kivételesen maga a jogosult is érvényesítheti jogait, például önsegély útján megszünteti a birtokháborítást, kielégíti követelését az óvadékból stb. A jogérvényesítés azonban nem azonos a jogok puszta gyakorlásával, a jogérvényesítésnek mint a tárgyi jog érvényesítésének fogalmi eleme, hogy egy korábbi jogsértéshez kapcsolódjék. (A jogérvényesítés más összefüggésben, más értelemben az alanyi jogok érvényesítését jelenti. Ez szorosan kapcsolódik a tárgyi jog megvalósulásához, de egyes esetekben másként. Ha a személy alanyi jogát úgy érvényesíti, hogy pártot alapít, az a tárgyi jog oldaláról jogérvényesülés és nem jogérvényesítés; ha viszont pert indít, akkor az jogérvényesítés mind a tárgyi, mind az alanyi jog vonatkozásában.)

2. 2. A jogkövetés A jogkövetés kérdésére a jogtudomány a legutóbbi időkig szinte egyáltalán nem fordított figyelmet. Ennek oka mindenekelőtt abban keresendő, hogy a jogsértésekben, az azokkal járó konfliktusokban látványosabban, a köznapi tudat számára is nyilvánvalóan jelenik meg a jogi jelleg. Hozzájárult ehhez az is, hogy a jogtudomány és a jogelmélet, amennyiben gyakorlati problémák megoldását tűzte ki célul, a jogalkalmazás problémáit tartotta szem előtt. Az utóbbi időben viszont mind erőteljesebb érdeklődés nyilvánul meg a jogkövetés kérdései iránt, ami azzal magyarázható, hogy a szervezeti magatartások jelentőségének a növekedése és a gyakran változó joganyag ismerete terén tapasztalható nehézségek miatt már korántsem olyan természetes, problémamentes a jogkövetés. Ennek ellenére a témakör ma még a jogelmélet egyik legkevésbé kidolgozott, de igen jelentős területe. Jelentőségét két alapvető összefüggés fokozza. Egyrészt az, hogy a tudatos jogkövetés elősegíti a követett normának megfelelő jogtudat kialakulását, illetőleg ha már kialakult, akkor azt tovább szilárdítja. Másrészt az egyes ember magatartását és tudatát a jogkövetés irányában mozdítja el a környezetében tapasztalt jogkövetés.

2.1. A jogkövetés fogalma Jogkövetésnek azt az emberi magatartást nevezzük, amelyik a jogszabályok előírásainak megfelel, nem sért egyetlen, a társadalomban érvényes jogi normát sem. Ez a jogkövetés abszolút mozzanata. Az itt adott meghatározással ellentétes fölfogás – tehát hogy a jogkövető magatartás egyes szabályok vagy egyes jogágak szabályainak a követése – a tiltó normák esetében értelmezhetetlenné tenné vagy pedig föloldaná a jogkövetés kategóriáját, hiszen egy adott magatartás vonatkozásában mindig találhatunk olyan normát, amelynek az adott magatartás megfelelt. Ugyanakkor a jogkövetés meghatározásunkat elfogadva sem válik irreálisan abszolúttá: nem lehetetlen tömegméretekben sem az olyan magatartás, amelyik a jog minden – az adott szituációban értelmezhető – előírását tiszteletben tartja, mivel a jogrendszert belső rendezettség jellemzi, a jogszabályok egymással összhangban vannak. Egy adott magatartás, illetőleg magatartás-sorozat időbeli lefolyását tekintve azonban a jogkövetés relatív: időben az emberi magatartásokban egymást váltják a jogellenesség és a jogkövetés mozzanatai (például valaki másnak kárt okoz, és utána azt rögtön önkéntesen megtéríti). A jogszabályoknak való megfelelés a jogkövetés objektív ismérve: azaz valamely magatartás attól függetlenül jogkövetés, hogy annak jogszerű jellege tudatosodik-e a magatartás alanyában, és ha igen, milyen mértékben. Ezért minden emberi magatartás vagy jogkövetés, vagy jogsértés. Az állammal és joggal rendelkező társadalomban a jogrendszer egésze szempontjából nincs jogilag értékelhetetlen, jogilag közömbös, se nem jogszerű, se nem jogellenes magatartás. Ha valaki csak az utcán sétál és nézi a kirakatokat, ez egyben azt is jelenti, hogy a járókelők közül nem öl meg senkit – tehát követi a „ne ölj” parancsát; ha a szobájában egyedül alszik, ez egyben azt is jelenti, hogy nem készít hamis bankjegyet; stb. Jogilag közömbös magatartás tehát csak valamely konkrét jogviszony szempontjából létezik. E kettősségen túlmenően azonban mind a jogellenes, mind 196 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


a jogszerű magatartásokon belül további mennyiségi különbségek vannak a negatív megítélés és a szankció súlya, illetve a jogszerű magatartás jogvédelemben, jogi támogatásban részesítésének foka szerint. A jogkövetés objektív jellege miatt egyes szerzők jogkövetés helyett jogszerű magatartásról beszélnek és ezen belül szűkebb kategóriaként különböztetik meg a jogkövetést, értve azon valamely meghatározott jogi norma tudatos, szándékos követését. Noha ez a terminológia közelebb áll a szavak köznapi jelentéséhez, de egyben bonyolultabb, így ezt a megkülönböztetést nem fogadjuk el. Ezt indokolja az is, hogy sokszor nem lehet eldönteni, hogy az adott jogkövető magatartásnak mi volt a konkrét motívuma.

2.2. A jogkövetés jellemző vonásai A jogkövetés jellemző vonásaiként tömegességét, viszonylagos konfliktusmentességét és közvetett politikai jellegét emelhetjük ki. A jogkövetés tömegessége azt fejezi ki, hogy a jogszerű magatartásokhoz képest a jogsértések száma elenyésző, még abban az esetben is, ha különböző társadalmi tényezők hatására a korábbi időszakhoz képest megnő a jogsértések száma. A jogkövetés viszonylagos konfliktusmentességén azt értjük, hogy másként fejeződnek ki a jog mögött meghúzódó társadalmi konfliktusok jogkövetés és másként jogsértés esetében. Jogsértés esetén a konfliktus a magatartás és a jogszabály által védett érdek között jön létre, és konkrét érdeksérelem formájában objektiválódik, tárgyi valósággá válik. Jogkövetés esetén pedig vagy nincs konfliktus, vagy pedig a konfliktus az egyén síkján pszichikai formában mint az egyéni érdekek és motívumok, valamint a jogszabályban megfogalmazott előírás közötti konfliktus jelenik meg, vagy pedig a konfliktus az egyénben nem is tudatosodik, a társadalmi konfliktus nem válik egyéni konfliktussá. A jogkövetés közvetetten politikai jellege a konfliktusok potenciális vagy reális létéből fakad, és mindenekelőtt a jogkövetés és az állam összefüggésében fejeződik ki: az állam és az állampolgár alapvetően politikai viszonyának egyik lényeges eleme az állampolgár jogkövetési kötelezettsége. Ezen túlmenően az állam tevékenységével és tekintélyével jelentékeny szerepet tölt be a jogkövetés biztosításában.

2.3. A jogkövetés objektív oldala A jogkövetésnek éppúgy, mint minden emberi magatartásnak, van objektív és szubjektív oldala. Az objektív oldal azt fejezi ki, hogyan játszódik le a magatartás a tárgyi világban, beleértve annak a normákhoz és más társadalmi jelenségekhez való viszonyát is. Az objektív oldal elemei igen változatosak. Ez teljességgel érthető is, hiszen a társadalomban igen sok jogi norma létezik, és egy-egy norma esetében is számtalan konkrét magatartás felelhet meg az előírásoknak. Az objektív oldal általános vonásaként a jogi normák előírásainak megfelelő tevést vagy nem tevést emelhetjük ki, amelynek tartalmi jegye az, hogy a társadalom adott rendjére ártalmatlan vagy legalábbis igen kis mértékben veszélyes.

2.4. A jogkövetés szubjektív oldala A jogkövetés szubjektív oldala a magatartás alanyának a magatartáshoz való tudati viszonyát fejezi ki; szintén igen nagy változatosságot mutat, hiszen minden jogkövető magatartásnak van szubjektív oldala, ha nem is a jogszabályra tekintettel valósul meg a jogszerű magatartás, a magatartás meghatározásában döntő szerepet játszanak a tudati elemek, a motívumok. Az ember magatartását a jogkövetés esetében is igen sok motívum határozza meg, igen sok egyéni cél jellemzi, és igen különböző a pszichikus viszony a magatartáshoz és annak következményeihez. Ez utóbbi a személynek a magatartása objektív oldaláról, jogi jellegéről, jogszerűségéről, illetőleg megengedettségéről, társadalmi ártalmatlanságáról vagy hasznosságáról alkotott tudatát jelenti. A jogkövetés szempontjából jelentős a jogszabályok címzettjeinek a jogi jelenségekkel (mindenekelőtt a pozitív jog érvényes szabályaival, a jogalkotás és a jogalkalmazás adott rendjével és gyakorlatával) kapcsolatos tudati viszonya. Ezt a tudatosságot fejezi ki a jogtudat kategóriája. A jogtudat mint sajátos tudati viszony nemcsak ismereti, hanem értékelő elemeket is tartalmaz. Ez az értékelő szemlélet kifejezheti az adott jogszabály vagy akár az egész jogrendszer helyeslését, elfogadását, az azzal való tudati azonosulást, de kritikai, sőt elutasító jellegű is lehet. A jogtudat ezért nemcsak a jogkövetéssel függ össze, hanem jogsértésekkel is összekapcsolódhat. Emellett jelentős a jogtudat szerepe a jogalkotás és a jogalkalmazás során is.



A jogkövetés szubjektív oldalának elemei közé tartozik a jogismeret, ami az érvényes jogszabályok és részben a jogalkalmazói gyakorlat helyes, igaz ismeretét jelenti. A jogszabályok ismerete nem minden esetben föltétele ugyan a jogkövetésnek (így például a szokásszerű jogkövetés esetében), azonban a mindennapi együttélési normáktól távol eső, speciális munkatevékenységre vonatkozó vagy a gyakran változó jogszabályok pontos és helyes ismerete nélkül jogkövetés tömegméretekben nem jöhet létre. Társadalmilag ma már nem nyújt kielégítő megoldást a jogismeret vélelme, „a törvény nem tudása nem mentesít” hagyományos elve, és a jogszabályok hozzáférhetősége sem biztosítja a tényleges jogismeretet. Ezért mind nagyobb a jelentősége a jogismeret tudatos terjesztésének, a jogpropagandának. A jogkövetés tudatosságát két értelemben használhatjuk: egyrészt vizsgálhatjuk azt, hogy vajon az adott személy tudatában van-e magatartása jogkövető jellegének, másrészt azt, hogy az adott személy magatartása mennyiben jelentett az adott jogrendszerrel való tudatos azonosulást. Az első kérdés – a tudatosság jogi síkon történő – vizsgálatakor azonnal szembetűnik, hogy az emberek az esetek többségében nem gondolnak arra, nincsenek a tudatában annak, hogy magatartásukkal a jog előírásait valósítják meg: cigarettát vesznek és nem adásvételi szerződést kötnek, villamosra szállnak és nem fuvarozási szerződést kötnek stb. Bizonyos esetekben azonban hangsúlyossá válik a jogi elem, a jogalany tudatában van annak, hogy jogot követ. A jogi jelleg tudatosságának több oka lehet, amelyek közül különösen jelentős és gyakori – a politikai elem hangsúlyos jelenléte a jogviszonyban (például választójogi jogviszony esetében); – a magatartás kiemelkedő vagyoni jelentősége (például ha valaki nem cigarettát, hanem lakóházat vagy öröklakást vesz, akkor már „szerződést köt”); – az adott magatartás fokozott konfliktusveszélye (például lakásbérlet, tartási szerződés); – az adott jogviszony viszonylagos ritkasága (például biztosítás); – tiltó norma esetében a jogsértő magatartás motívumának a megjelenése (például lopásra csábító alkalom). A joggal való tudatos azonosulás, a társadalmi-politikai értelemben vett tudatosság szempontjából a jogkövető magatartás több típusát különböztetjük meg, amelyek az azonosulás egyre alacsonyabb szintjét fejezik ki. Ezek a magatartástípusok a következők. 1. A jogszabály tudatos követése esetén a jogalany azonosul a jogszabály által kifejezett értékekkel és érdekekkel. Ennek föltétele egyrészt a jogszabály ismerete, másrészt helyességének, a követő érdekeivel való megegyezésének belátása. Ha a jogalany érdeke és a jogszabály által kifejezett érdek objektíve megegyezik, tudatossága is magasabb szintű. Ebben az esetben a jogkövető magatartás oka elsősorban a jogszabály alapjául szolgáló társadalmi viszonyok és a jogalany társadalmi viszonyainak azonossága, aminek hatását fokozza az uralkodó ideológia. 2. Tudatos jogkövetésről beszélhetünk abban az esetben is, ha a jogalany objektív érdekei ellenére követi tudatosan a jogot. A jogkövetés tudatossága és stabilitása alacsonyabb szintű: az objektív érdekek a jogkövetés ellen hatnak, fölismerésüket azonban az ideológiai befolyásolás megakadályozza. Az ideológiai eszközök között fölhasználják a jog és az állam tekintélyét is. A jog isteni eredetének hangsúlyozása, a büntetések megszégyenítő volta kitermelte annak tudatát, hogy a jogot a szankcióra való tekintet nélkül is tisztelni kell, mert a jogsértés szégyen és megvetendő. A jog hosszú történelmi múltja is kifejlesztette a jog iránti tiszteletet. Ez a tisztelet egyben az állam jellegéből is fakad. A hatalom, az állam fogalma nem egyedül a fizikai kényszertől való félelem képzetével párosul, hanem a hatalom intézményesedésével, rendjével is – ez a képzettársítás szintén a jogkövetés irányában hat. 3. A szokásszerű jogkövetés esetében tudatosságról nem beszélhetünk, a jogkövetés csaknem automatikusan következik be. Nem tudatosodik sem a magatartás jogkövető jellege, sem pedig a normától eltérő magatartás lehetősége, hiányzik a magatartás jogi motívuma, az mintegy magától értetődő, természetes és az egyedül értelmes cselekvésnek tűnik. Ennek megfelelően hiányzik a jogrendszerrel való azonosulás tudata is. A cselekvők tudatában elmosódik a norma racionális magva, az az ok, ami a normát létrehozta. Ezt a norma szerkezete is elősegíti, hiszen az anélkül fogalmaz meg egy követelményt, hogy megmagyarázná. A szokásos jogkövetés nagymértékben hozzájárulhat az adott társadalom stabilitásához, de időnként annak megmerevedését is eredményezheti. Szerepe különösen azért jelentős, mert az automatikus cselekvések megkímélik az egyént attól, hogy a különböző szituációkban mindig újra és újra állandóan döntenie kelljen – ami egyébként nagy pszichikai megterhelést okozna. 198 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


4. A jogkövetés következő típusa a kilátásba helyezett kényszer hatására történő jogkövetés. Két – egymással szorosan összefüggő – változatát különböztethetjük meg aszerint, hogy a norma követése elsősorban az államijogi szankciók kilátásba helyezésére vagy pedig a környezet, a közvélemény várható elítélésére tekintettel történik. Mindkét változat jellemzője, hogy a jogalany tudatában fölmerült a normától való eltérés lehetősége, a jogsértés és a jogkövetés motívumai között motivációs harc ment végbe, ami a jogkövetés motívumainak a győzelmével végződött.

2.5. A jog motivációs hatása és a jogi szocializáció A jog nemcsak a kényszer hatására történő, hanem a tudatos jogkövetés eseteiben is jelentős szerepet játszik a magatartás motivációjában. A motiváció kiemelkedő tényezői a különféle szükségletek, az egyén személyiségébe beépült értékfelfogások (az ún. internalizált értékek) és a különböző normák, köztük a jog is. A motivációs folyamat során konfliktusok támadnak az egyes motivációs tényezőcsoportok között és azokon belül (az utóbbira példa: két szükséglet konfliktusa). A konfliktusok eredményeként kialakul a szóba jöhető magatartási alternatívák hierarchiája. A jogi norma hatására megváltozik a magatartási alternatívák száma, vagy megváltozik az alternatívák hierarchiája, vagy változás áll be a motivációs tényezők súlyában. A jogkövetés alakulásában jelentős szerepet játszik a jogi szocializáció. Szocializációnak azt a folyamatot nevezzük, amikor az egyén elsajátítja a társadalomban, mindenekelőtt a környezetében érvényesülő szokásokat, normákat, társadalmi értékeket, és azokkal azonosul. A jogi szocializáció ennek megfelelően a jogi normáknak, a joggyakorlatnak, az azzal összefüggő szokásoknak (például mikor szokás hatósághoz vagy ügyvédhez fordulni) és a jogra vonatkozó közfelfogásnak az elsajátítását jelenti. A jogi szocializáció nem föltétlenül eredményezi a jogrendszerrel vagy a joggyakorlattal való azonosulást, mivel az a közvetlen társadalmi környezetnek – esetleg az érvényes jogot részben vagy teljesen elutasító – fölfogását fejezi ki. Általában azonban a társadalom többsége elfogadja az adott jogrendszert, a jogi szocializáció annak elfogadását eredményezi. A jogi szocializációban ugyanis különös jelentősége van a jogi felelősségtudat és a jog iránti tisztelet kialakulásának.

3. 3. A jogsértés A jogsértő vagy jogellenes magatartás – röviden: a jogsértés – a jogkövetés mellett az emberi magatartások másik nagy csoportját teszi ki. Jogsértés minden olyan emberi magatartás, amelyik nem tartozik a jogkövetés körébe. Valamely jogszabály megsértése szükséges, de egyben elégséges ismérv a jogkövető és a jogsértő magatartások elhatárolásához, és így a jogsértés meghatározásához. A jogsértés – éppúgy, mint a jogkövetés – objektív kategória, független a jogsértő személy tudatállapotától. Mindez nem jelenti azt, hogy a tudati mozzanatoknak a jog szempontjából nincs jelentőségük; a tudati mozzanatok kihatnak a jogsértés jogi következményeire, azonban a jogsértés ténye, fönnforgása független tőlük. A jogsértés minden esetben jogi normák pontosan körülhatárolható körének a megsértése. Tekintettel a jogi normák igen különböző tényállásaira, elvileg elképzelhetetlen, hogy ugyanaz a magatartás egyszerre sértse meg az adott társadalom valamennyi vagy akár csak nagyszámú jogi előírását. Gyakorlatilag egy-egy jogsértés az adott jogrendszer egy-két, egymással szorosan összefüggő vagy hasonló funkciót betöltő normájának a megsértése. Éppen ezért a jogsértő magatartások ágazati (büntetőjogi, polgári jogi stb.) jogellenesség alakjában jelennek meg. Ez azért is így van, mert mint ahogy nem lehet általában gyümölcsöt enni, csak körtét, almát stb., éppúgy nem lehet a jogot sem általában megsérteni, hanem csak az egyes jogi normákat. A jogellenes magatartások konkrét megjelenési formái igen változatosak. Ennek oka a jogrendszer nagyfokú differenciáltsága, a jogi normák nagy száma és az a tény, hogy egyetlenegy jogi normát is különböző módokon lehet megsérteni.

3.1. A jogsértések társadalomra veszélyessége Valamennyi jogsértő magatartás közös vonása – a jogellenesség formális, a definícióból következő ismérvén túl – az adott magatartás társadalomra veszélyessége. A társadalomra veszélyességet társadalmi méretekben kell értelmeznünk: általában egy-egy jogsértés nemcsak önmagában hordozza társadalomra való veszélyességének mértékét, hanem elszaporodásának lehetőségében is. Igen ritka az olyan konkrét magatartás, amelyik önmagában jelentékeny mértékben veszélyes a társadalmi rend egészére. Mindennapossá válásuk azonban valóban alapjaiban semmisítené meg az adott társadalmi rendszert. Éppen ezért a jog adta lehetőségek fölhasználása esetén mindig tekintettel kell lenni a jogi eszközök társadalmi méretű hatására, az ún. általános visszatartás szempontjára. 199 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


A társadalomra veszélyesség és a jogellenesség egymással a tartalom és a forma viszonyában áll: mivel egy adott magatartásfajta legfőbb tartalmi jellemzője az állam, az állami befolyásolás és a jogi szabályozás mögött meghúzódó érdekek szempontjából, hogy veszélyes a társadalom adott formájára, azt vissza kell szorítani, gyakoriságát csökkenteni kell, éppen ezért azt jogellenessé nyilvánítják: az adott magatartásfajta jogi formát ölt. A társadalomra veszélyességnek mint tartalomnak a jogellenesség sajátos jogi formájává történő átalakítása akként megy végbe, hogy az állam jogalkotó szervei általánosságban és általános érvénnyel megállapítják, hogy melyek azok a magatartástípusok, amelyek általában oly mértékben veszélyesek a társadalomra, hogy velük szemben jogi eszközöket kell alkalmazni. Ezeket a magatartástípusokat szintén valamilyen formában jogellenessé nyilvánítják, azaz a társadalomra veszélyesként való értékelést jogi norma alakjában fejezik ki. A társadalomra veszélyesség tehát értékelést tartalmaz és meghatározott értékeket tételez föl. Az absztrakt társadalomra veszélyesség és a jogellenesség összevetése tehát a jogalkotás és nem a jogalkalmazás során történik. (Félreértések elkerülése végett megjegyezzük, hogy más, az előzőektől különböző – elsősorban büntetőjogi – kérdés a magatartás konkrét társadalomra veszélyességének figyelembevétele a büntetés kiszabása során. Ebben a vonatkozásban ugyanis a büntetés esetleges mellőzése sem változtat a jogellenesség tényén és a jogellenes magatartás absztrakt társadalomra veszélyességén.) A társadalomra veszélyesség és a jogellenesség viszonyában végül le kell szögeznünk, hogy szoros kapcsolatuk korántsem jelenti azt, hogy minden társadalomra veszélyes magatartás jogellenes. Azokat a magatartásokat, amelyek csekélyebb mértékben veszélyesek a társadalomra (például a hazudozás), általában nem a jog, hanem más normarendszer – az erkölcs, az illem stb. – szankcionálja; ezek a magatartások nem a jog, hanem az erkölcs stb. megsértését jelentik, és nem jogi szankciót, hanem a közvélemény ítéletét, megvetést, lenézést stb. váltanak ki. A társadalomra való veszélyesség azon mértéke, amelynek alapján az állam, illetőleg a mögötte álló osztályok, rétegek az egyes társadalomra veszélyes magatartásokat jogellenessé nyilvánítják, mindenekelőtt a társadalom adott fejlődési fokától és a szemben álló politikai erők viszonyaitól függ. Emellett szerepet játszik az uralkodó ideológia, és hatnak a politikai és jogi hagyományok is.

3.2. A jogsértés objektív oldala A jogsértésnek is – mint minden emberi magatartásnak – megkülönböztethetjük objektív (tárgyi) és szubjektív (alanyi) oldalát. Az objektív oldal elemei közé a jogsértés tárgyi világban megnyilvánuló sajátosságai tartoznak, így mindenekelőtt maga a magatartás, annak jogellenessége és társadalomra veszélyessége. A két utóbbi kategóriával már foglalkoztunk, most csak a magatartásra térünk ki, két vonatkozásban. Jogsértés csak emberi magatartás lehet. A jog csak az emberek tárgyi világban megnyilvánuló magatartását szabályozza. Más emberi jelenségek, mint például a gondolat, érzelem, indulat önmagukban, magatartásban való megnyilvánulásuk nélkül kívül esnek a jogi szabályozás szféráján, nem válhatnak jogellenessé. Természetesen más, nem emberi jelenségek, például állatok mozgása stb. még kevésbé tartoznak a jogsértés körébe, de a kapcsolódó, például az állatok károkozását lehetővé tevő magatartások már jogellenesek lehetnek. A jogellenes jelzőt más jelenségekre, állapotokra csak átvitt értelemben használhatjuk. A jogsértés mint emberi magatartás tevésben vagy nem tevésben (mulasztásban) nyilvánul meg. Az előbbi esetben egy tartózkodásra fölszólító, tiltó norma (ne ölj!) megszegéséről, az utóbbi esetben pedig egy aktív magatartásra kötelező szabály (az adót határidőre be kell fizetni) megszegéséről van szó.

3.3. A jogsértés szubjektív oldala A jogsértés szubjektív oldala azt fejezi ki, hogy a jogsértő tudata hogyan fogta át az adott magatartást, annak eredményét, és hogyan viszonyult ezekhez. Több elemből tevődik össze, ezek közül elsősorban a magatartás ismereti jellegű visszatükröződését (tudjuk, hogy mit csinál), a magatartás motívumait, célját, a magatartáshoz és eredményéhez való pszichikus viszonyt (kívánta-e azt, vagy sem) kell kiemelni. Ezek az elemek is rendkívül különbözőek, ezért valamennyi jogsértésre kiterjedő általánosításnak csak az ismereti jellegű visszatükröződés és a pszichikus viszonyulás vonatkozásában van értelme. Ez a két utóbbi elem ugyanis az, amely kifejezésre juttatja, hogy az adott jogsértés a jog eszközeivel általában és a represszív szankcióval különösen mennyire befolyásolható, és így vizsgálatuk a jogi felelősségre vonhatóság megállapítása során elengedhetetlen.

3.4. A jogsértések fajai A jogsértő magatartásokat – éppúgy, mint a jogkövetést – osztályozhatjuk a jogsértés alanyai (természetes személy, jogi személy, illetőleg annak különböző fajtái, állami szerv stb.) szerint, és azon társadalmi szféra 200 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


szerint, ahol a magatartás végbemegy. A legjelentősebb osztályozás azonban az, hogy az adott magatartás melyik jogág szabályait sértette meg. Ez a megkülönböztetés ugyanis megközelítőleg a magatartás társadalomra veszélyességének fokát is kifejezi.

3.5. A jogsértések okai A – konkrét formájukban, súlyukban, jellegükben igen eltérő – jogsértések okai is rendkívül változatosak és sokfélék; problémáik elemzésére még röviden sem térhetünk ki. A jogsértések okai között három szintet különböztethetünk meg: A társadalom egészében ható, ún. makrotársadalmi okok. Ezek körében a jogszabályban megfogalmazott érdek és a jogsértő érdeke közötti egység hiányát, a társadalomban lévő ellentmondásokat, az adott jogrendszerrel ellentétes ideológia befolyását, a jogi nevelés alacsony hatásfokát és a jogalkalmazói tevékenység hiányosságait emelhetjük ki. A jogsértő környezetében ható, ún. mikrotársadalmi okok, amelyek a makrotársadalmi okok hatását is közvetítik, ugyanakkor önálló tényezőként is hatnak. Közülük elsősorban a szubkultúra jelensége és a szocializációs folyamat zavarai érdemelnek említést. Az első esetben – némiképpen leegyszerűsítve – arról van szó, hogy az emberek magatartását nemcsak a jog, hanem más társadalmi normák (erkölcs, szokás, illem stb.) is irányítják. Ezek az egyéb társadalmi normák rétegenként, helyi közösségenként, vallási és etnikai csoportokként stb. eltérnek egymástól. Így a társadalomban szubkultúrák alakulnak ki, amelyek sajátos – a hivatalos társadalométól eltérő – normarendszerrel és ahhoz kapcsolódó értékekkel rendelkeznek. Egy-egy szituáció esetében ellentétbe kerülhet egymással az adott szubkultúra által helyesnek tartott és a jog által előírt magatartás (például bicskázás). Ilyenkor gyakran előfordul, hogy egyes személyek a szubkultúra előírásait követik – és így szükségképpen megsértik a jog szabályait. A jogsértő személy tulajdonságai, adottságai részben biológiai (vérmérséklet, fölfogóképesség stb.), részben társadalmi (iskolai végzettség, képzettség, alkoholizmus stb.) eredetű okok.

3.6. A jogsértés társadalmi szerepe A jogsértés társadalmi szerepét vizsgálva leszögezhetjük, hogy a jogsértések az adott társadalom szempontjából egyértelműen negatív szerepet játszanak, hiszen elszaporodásuk létében veszélyezteti az adott társadalmat. A haladás általánosabb mértékével mérve azonban nem ilyen negatív a jogsértés megítélése: az adott társadalmi formáción túlmutató, társadalmilag egyértelműen pozitív, haladó – esetenként forradalmi – magatartások is formailag jogsértésként jelentek meg. Épp ezért elengedhetetlen annak állandó vizsgálata, vajon a jogsértések bizonyos csoportja mögött nem új, a jövőbe mutató társadalmi viszonyok kialakulása rejlik-e, vajon nem vált-e túlhaladottá az adott magatartástípus jogellenessé nyilvánítása. (Ide kapcsolódik többek között az ún. polgári engedetlenség jog- és állambölcseletben vizsgálandó kérdése.)

4. 4. A jogviszony sajátosságai 4.1. A jogviszony fogalma A jogviszonyok – mint arra a jogérvényesülés általános jellemzői kapcsán utaltunk – meghatározott személyek között a jogérvényesülés során létrejött viszonyok. A jogviszonyok tehát mindig emberek közötti viszonyok, vagyis társadalmi viszonyok és – némely jogelméleti koncepciótól eltérően – sohasem ember és dolog közötti viszonyok, még akkor sem, ha az emberek egymás közötti viszonyát dolgok közvetítik, mint például a tulajdonjogviszony esetében. A jogviszonyok a jogérvényesülés, vagyis a jogi normák megvalósulása, realizálódása során létrejött viszonyok, annak sajátos mozzanatát képezik, mivel a társadalmi viszonyoknak a jogi normák által való rendezése a jogviszonyok formáján keresztül, a jogviszonyok közvetítésével történik. Ez egyben azt is jelenti, hogy a jogviszony és a jogi norma viszonyában a jogi norma az elsődleges: az megelőzi a megfelelő jogviszony létezését, a jogviszonyok – jogilag releváns tények közvetítésével – jogi normák alapján jönnek létre. A jogviszonynak mint a jogérvényesülés sajátos mozzanatának a megértéséhez figyelembe kell továbbá azt is venni, hogy a jogérvényesülés egyrészt a jogi normák megvalósulását (realizálódását), másrészt azok konkretizálódását jelenti. A kettő szorosan összefügg, mégsem pontosan ugyanarról van szó. A jogi normák 201 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


realizálódása során a jogszabályokba foglalt előírások és rendelkezések megvalósulásának bonyolult folyamatával és a realitások különböző fokozatainak egész skálájával találkozunk, amelyen belül három fő szakaszt különböztetünk meg: a) a jogi normák létezése és a jogképesség állapota; b) jogviszonyok, vagyis alanyi jogok és kötelezettségek keletkezése a jogi tények hatására; c) a jogviszonyok realizálódása, a konkrét alanyi jogok és kötelezettségek megvalósulása. A jogi normák konkretizálódása során a jog absztrakt előírásai mind konkrétabb tartalmat kapnak. Ez szintén összetett folyamat, amely többek között magában foglalja különféle normatív aktusok meghozatalát (például végrehajtási rendeletek, kollektív szerződések, jogszabályi jogszabály-értelmezések, a Legfelsőbb Bíróság jogegységi döntései) és a konkrét jogalanyok konkrét-egyedi jogviszonyainak a kialakulását és módosulását is (például a jogalany konkrét tartalmú jogügyletet köt vagy jognyilatkozatot tesz, hibás teljesítés esetén a jogosult választ). A jogi normák konkretizálódásával általában nem fejeződik be azok megvalósulása (kivéve az utóbb említett példák némelyikét), másrészt pedig a jogi normák megvalósulása sem föltétlenül igényli konkrét – egyedi jogviszonyokban való – konkretizálódásukat. Ez utóbbi – a jogi norma elsődlegessége következtében – a jogi normaszerkezet függvénye. A megengedő jogi normák a diszpozíciónak megfelelő magatartás esetén pozitív jogkövetkezményt, joghatást helyeznek kilátásba, továbbá diszpozíciójuk – a valódi parancsoló jogi normákhoz hasonlóan – általában tevőleges magatartást ír elő, ami a magatartások konkrétabb, föltételezéstől függő meghatározását igényli (általában és állandóan nem tenni valamit lehet, tenni viszont nem). Ezért ezekben az esetekben a jogi normák megvalósulásának szükségképpeni előzménye a föltételek bekövetkezése és ezáltal a jogi normákba foglalt jogoknak és kötelezettségeknek konkrét-egyedi jogviszonyokban való konkretizálódása, ami azonban még nem jelenti realizálódásukat. A jogviszony ugyanis még nem empirikus ténylegesség, hanem követelmény, normatív jelenség, nem Sein, hanem Sollen. „Konkrét egyének, személyek közötti kapcsolat, de még pusztán a legyen és nem a valóság állapotában.” (Peschka 1982, 10.) Itt válik a leginkább szembetűnővé, hogy „a jogviszony közbülső helyet foglal el a jogi norma és az általa szabályozott társadalmi viszony, illetve benne a jogi norma előírásait realizáló társadalmi magatartások között. Nyilvánvalóvá válik ugyanis, hogy a jogviszony, jóllehet végül is föloldódik, elenyészik a jogi norma által szabályozott társadalmi viszonyban, mégsem azonos azzal, hanem a jogszabály által rendezett társadalmi viszonytól eltérő és különálló sajátos társadalmi léte van. A jogviszony ilyenformán a jogi komplexusnak, a jogi objektivációnak sajátos mozzanata, mondhatni specifikus rétege.” (Peschka 1982, 11.) A tiltó jogi normák esetében a realizálódás és a konkretizálódás viszonya az előzőtől eltérően alakul. A tiltó normák a diszpozíció nem követéséhez kapcsolnak negatív jogkövetkezményt, szankciót. Jogszerű magatartás esetén ezért ilyenkor a jog előírásainak a megvalósulásához nincs szükség konkrét-egyedi jogviszonyban való realizálódásra. A jogalanyok között ebben az esetben is van egyedi jogviszony is, ennek tartalma azonban általános (például az állampolgár köteles betartani a büntetőjog normáit, jogosult élni állampolgári szabadságjogaival, az állam köteles tiszteletben tartani szabadságát), és a jogalanyok nevesítésére sincs szükség, ezért ezeket általános-egyedi jogviszonyoknak nevezzük. A tiltó jogi normák megsértésük esetén azonban a megengedő és a valódi parancsoló normákhoz hasonlóan konkrét-egyedi jogviszonyokon keresztül érvényesülnek.

4.2. A jogviszony alanyai A jogalanyiság (és ezzel összefüggésben a jogképesség, a jogi személy) fogalma a magánjog (polgári jog) tudományában alakult ki és a későbbi elméleti fejlődés is nagyrészt ahhoz kapcsolódik. A magánjogi (és közjogi) előzményekre épülve azonban kialakult a kérdéskör sajátosan jogelméleti megközelítése. A zavarok elkerülése végett ezért mindvégig szem előtt kell tartanunk a jogelméleti és a polgári jogi megközelítés és fogalomhasználat különbségét. A jogviszonyban részt vevőket a jogviszony alanyainak vagy röviden jogalanyoknak nevezzük. A jogviszony alanyai azok, akik jogok és kötelezettségek hordozói lehetnek, vagyis akiket a hatályos jogrendszer szerint alanyi jogosultságok illethetnek és jogi kötelezettségek terhelhetnek. A jogalanyoknak ezt a sajátosságát általános fogalommal jogképességnek nevezzük. A jogalanyiság, a jogképesség önmagában még nem konkrét jogosultság, hanem a konkrét alanyi jogok vagy kötelezettségek elvont, gyakran további föltételektől függő lehetősége, a konkrét jogviszonyokban való részvétel általános érvényű, jogilag elismert és jogilag biztosított előföltétele. 202 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


A jogviszony alanyainak három csoportját különböztetjük meg: természetes személyeket, a jogi személyeket és az államot. Természetes személy az ember. A jogrendszer jellegétől függően az emberek bizonyos köre vagy összessége lehet jogalany, vagyis az adott társadalmi berendezkedés jellegétől függ, hogy az emberek milyen körére terjed ki a jogképesség. A modern jogrendszerekben a jogképesség általános és egyenlő: minden személyt megillet, és azonos módon illet meg. A jogképesség általánosságán és egyenlőségén nem változtat, ha bizonyos konkrét alanyi jogok megszerzéséhez vagy kötelezettségek vállalásához (például termőföld vásárlása) további föltételekre van szükség. Ez már nem jogelméleti, hanem jogágazati kérdés (mint például a polgári jogban a szerzőképesség). A természetes személy jogképességétől meg kell különböztetni cselekvőképességét. A cselekvőképesség a természetes személynek az a képessége, hogy saját cselekményével szerezhet jogokat és vállalhat kötelezettséget a jogszabály által megállapított körben. A jogi előírások a cselekvőképességet általában meghatározott életkorhoz és a tudatos cselekvéshez szükséges egészségi és szellemi állapothoz kötik. Ennek alapján megkülönböztetünk teljes cselekvőképességet, korlátozott cselekvőképességet és cselekvőképtelenséget. A természetes személyek túlnyomó többsége teljes cselekvőképességgel rendelkezik. A cselekvőképtelen és korlátozottan cselekvőképes személyek helyett, illetve velük együtt törvényes képviselőik (szülő, gyám, gondnok) járhatnak el. A jogképesség és a cselekvőképesség megkülönböztetésének a megengedő jogi normák érvényesülése vonatkozásában van jelentősége. A jogi személy tipikusan az emberek olyan együttese, amelynek jogképességét a jogszabályok elismerik, vagyis amely saját nevében szerezhet jogokat és vállalhat kötelezettségeket. A természetes személyeken és az államon kívül minden más jogalany jogi személy, így a jogalanyként elismert vagyontömeg (például alapítvány) is az. A társadalomban föllépő legkülönfélébb szükségletek és feladatok ugyanis azt igénylik, hogy a jogi szabályozásban ne csak a természetes személyek, hanem az emberek bizonyos csoportosulásai, szervezetei is jogalanyként jelenjenek meg, azaz jogviszony alanyai lehessenek. A jogi személy vonatkozásában kell különösen hangsúlyoznunk a jogelméleti és a polgári jogi megközelítés különbségét. A polgári jogi hagyományok hatására úgy szokták meghatározni a jogi személy fogalmát, hogy azok az emberek meghatározott csoportjai, amelyek meghatározott szervezettel, elkülönült vagyontömeggel, önálló vagyoni felelősséggel és meghatározott célra irányultsággal, mégpedig jogilag engedélyezett célra irányultsággal rendelkeznek. Ezek a sajátosságok valóban jellemzőek a jogi személyek túlnyomó többségére, hiszen azok a szervezetek is, amelyeknek tevékenysége nem vagyoni jellegű, kénytelenek vagyoni viszonyokba is bekapcsolódni (helyiség bérlete, telefon stb.), és ehhez elkülönült vagyonra van szükség. Vannak azonban olyan szervezetek (többnyire belső szervezeti egységek), amelyeknek vannak saját jogaik és kötelezettségeik, jogelméleti értelemben tehát jogi személyek, vagyonilag azonban nincs önállóságuk, ezért nem polgári jogi személyek (felügyelőbizottság, egyetemi szenátus stb.). A polgári jogi személy és a jogelméleti értelemben vett jogi személy különbségét más vonatkozásban teszi nyilvánvalóvá és így jól példázza a magyar társasági törvény. Eszerint ugyanis léteznek jogi személyiség nélküli gazdasági társaságok (közkereseti társaság, betéti társaság), amelyek azonban ennek ellenére jogalanyok és saját cégnevük alatt jogokat szerezhetnek és kötelezettségeket vállalhatnak, így különösen tulajdont szerezhetnek, szerződést köthetnek, pert indíthatnak és perelhetők. Ezért jogelméleti értelemben ezek a társaságok jogi személyek. Más társaságoktól annyiban különböznek, hogy vagyoni felelősségük nem önálló, a társaság tartozásaiért a tagok egész vagyonukkal helytállni tartoznak. A magyar társasági jog tehát még tovább szűkíti a jogi személy fogalmát, azt az önálló vagyoni felelősséghez köti. A jogi személy jogképessége célhoz kötött. Ebből következik, hogy jogképessége – eltérően a természetes személy jogképességétől – nem lehet teljes. Ennélfogva azokon a jogokon túl, amelyek természetüknél fogva csak a természetes személyeket illethetik meg, esetenként további jogokat sem szerezhetnek. Így például a jogi személy nemcsak házasságot nem köthet, fiatalkorú személyt örökbe nem fogadhat, hanem termőföldtulajdont sem szerezhet a ma hatályos magyar jog szerint. Ilyen értelemben tehát a jogi személy jogképessége korlátozott. A jogi személynek nincs cselekvőképessége, ezért szükségképpen a jogszabályban vagy szervezeti szabályzatában megjelölt képviselője útján cselekszik. Az állam a jogalanyok önálló típusát alkotja. Az állam jogalanyisága nem tévesztendő össze az egyes állami szervek jogalanyiságával. Ez utóbbiak ugyanis a jogi személyek egyik csoportját képezik. Egyes szerzők az állam jogalanyiságát a jogi személy egyik sajátos eseteként tárgyalják. Az általunk is vallott fölfogás ezt bizonyos formai hasonlóságok ellenére sem fogadja el, mivel lényeges különbségek vannak az állam és a jogi személy jogalanyisága között. Az állam jogalanyisága elsődleges, míg a jogi személy jogalanyisága másodlagos, származékos, állami elismeréstől függő jogalanyiság. Ebből fakadóan az állam jogképessége elvileg teljes, jogilag korlátlan, mindenre kiterjedhet, a jogi személy jogképessége viszont célja és annak jogi elismertsége 203 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


által korlátozott. Az állam jogképességének korlátai csak természetéből fakadhatnak (például nem lehet apa), a jogi személy jogképességét a tételes jog is korlátozza a célhoz kötöttség révén. Másrészt ily módon különböztethető meg az állam és az egyes állami szervek jogalanyisága. Az állam elsősorban nemzetközi jogi, alkotmányjogi és büntetőjogi viszonyok alanyaként lép föl, de jogalanyisága pénzügyi jogi, közigazgatási jogi és vagyonjogi viszonyokban is megmutatkozik. Az állam jogalanyiságának sajátos jellegét nem szünteti meg az, hogy polgári jogi viszonyaiban az állam is jogi személynek tekintendő, vagyis más jogalanyokkal egyenlő elbírálás alá esik.

4.3. A jogviszony tárgya A jogviszony tárgya az, amire a jogviszony, közelebbről a jogviszony tartalmát jelentő alanyi jogosultság és kötelezettség irányul. A jogi normák a társadalmi viszonyok szabályozására irányulnak, e szabályozó tevékenységüket éppen azáltal fejtik ki, hogy meghatározott társadalmi viszonyok résztvevőinek, hordozóinak emberi magatartásait előírják. Tekintettel arra, hogy a jogviszonyok a jogi normák sajátos érvényesülési folyamatának és azok konkretizálódásának egyik lényeges mozzanatát jelentik, a jogviszony tárgyát azok az emberi magatartások jelentik, amelyeket a jogi norma a maga általánosságában, az alanyi jogosultságok és kötelezettségek pedig a maguk konkrétságában tartalmazzák. A jogviszony tárgya tehát a jogviszonyban részt vevő alanyoknak az a magatartása, amelyre a jogviszony tartalmát kitevő alanyi jogosultságok és jogi kötelezettségek vonatkoznak. A jogviszonynak ekképpen megjelölt tárgyát a jogviszony közvetlen tárgyának szokás nevezni. A jogviszonynak e közvetlen tárgya mellett egyesek még megkülönböztetik a jogviszony közvetett tárgyát, amelyen azokat a dolgokat értik, amelyekre a jogviszony résztvevőinek konkrét magatartása irányul.

4.4. A jogviszony tartalma A jogviszony tartalmát azok az alanyi jogosultságok és jogi kötelezettségek jelentik, amelyek a jogviszonyok alanyait megilletik, illetve terhelik. Az alanyi jogosultságok és kötelezettségek az általános, absztrakt jogi normáknak, még pontosabban az e normákban körülírt és meghatározott jogoknak és kötelezettségeknek a konkretizációját jelentik. A jogviszony tartalmát képező alanyi jog (vagy jogosultság) a jogalany számára a jogszabály által biztosított lehetséges magatartás, amellyel szemben a jogviszonyok másik alanyának meghatározott kötelezettsége áll, és amelynek megvalósítását az állam kényszerítő ereje biztosítja. Az ugyancsak a jogviszony tartalmát képező jogi kötelezettségen a jogviszony alanyának a jogszabály által előírt és megkövetelt magatartását értjük, amelynek megvalósítását az állam kényszerítő ereje biztosítja. A jogviszony tartalmával összefüggő lényeges kérdés az alanyi jogok és kötelezettségek egymáshoz kapcsolódása és kölcsönössége. A jogalanyok mind általában, mind pedig konkrét jogviszonyokban egymáshoz kapcsolódó jogokkal, illetve kötelezettségekkel rendelkeznek. Az alanyi jogoknak és kötelezettségeknek a kapcsolata több vonatkozásban is megnyilvánul. Így mindenekelőtt az egy meghatározott jogviszony tartalmát képező alanyi jogosultságok és kötelezettségek korrelatív jelenségek, egymás nélkül nem léteznek. Valamely személy alanyi jogai föltételezik más személy megfelelő kötelezettségeit és fordítva, közöttük a korreszpondencia viszonya áll fönn. Ahhoz, hogy a jogosult lehetséges magatartása megvalósuljon, az szükséges, hogy más személy köteles legyen a lehetséges magatartást akadályozó cselekedetektől tartózkodni, vagy pedig a jogosult javára bizonyos követelést teljesíteni. Ez a megfelelés minden jogviszonyra jellemző. Hasonló összefüggés, hogy a jogalany jogai föltételezik a jogvédelem, például a bírósághoz fordulás lehetőségét. Ez is minden jogviszonyra jellemző, illetőleg ahol a jogvédelem hiányzik, csak formailag, látszólag van szó jogviszonyról. Más összefüggés egy adott jogalany jogainak és kötelezettségeinek az összekapcsolódása. A jogviszony alanyai ugyanis sohasem csak jogosultságokkal vagy csak kötelezettséggel rendelkeznek. Így a tulajdonjog mint a polgári jogban leginkább abszolút jog alanyának sem csak jogai vannak, hanem kötelességei is, például a kárviselés vagy szomszédjogok tűrésének kötelezettségei, a vádlottnak, az elítéltnek vagy az adósnak sem csak kötelezettségei, hanem jogai is vannak. Az már további, az adott jogviszony jellegétől függő kérdés, hogy a jogosultságok és a kötelezettségek aránya mennyiben kiegyensúlyozott vagy aszimmetrikus. Bizonyos jogviszonyok esetében a kötelezettségek megfelelő teljesítését éppen a jogosultságok teszik lehetővé. Ezért helytelen az a szóhasználat, amelyik a vagyoni helyzetétől függetlenül minden állampolgárt megillető juttatásokat alanyi jogon járó juttatásoknak nevezi. Minden juttatás alanyi jogon jár, amelyik nem függ eseti mérlegeléstől, hanem csak jogszabályban rögzített föltételei vannak. Az a fogházban lévő elítéltnek alanyi joga, hogy a büntetés-végrehajtási intézet területén szabadon járjon [1979:11. tvr. 28. § (2) bek. c) pont].



Végül az alanyi jogok és kötelezettségek kapcsolódásának további esete azok egysége, vagyis amikor a jogalany számára az alanyi joggal való élés egyben jogi kötelezettség is. Ez az egység a jogviszonyokra általános jelleggel nem jellemző, az elsősorban valamilyen beosztáshoz, tisztséghez kapcsolódóan fordul elő, például a munkajogban, az államigazgatási jogban vagy a gazdasági társaságok vezető tisztségviselői esetében. Általában akkor kerül erre sor, ha valaki nem a saját, hanem mások érdekében rendelkezik jogosultságokkal. Saját érdekei körében valaki mérlegelheti, hogy érvényesíti-e jogait, de ha mások érdekében ruházták föl bizonyos jogosítványokkal, akkor nem mérlegelhet, hanem a jogok érvényesítése kötelessége is.

4.5. A jogi tények A jogviszonyok keletkezését, változását és megszűnését az állam jogszabályokban megállapított föltételekhez köti. Mindazon körülményeket, eseményeket és magatartásokat, amelyeknek a jogi normák jogi jelentőséget tulajdonítanak, amelyekhez a jogi előírások jogviszonyok keletkezését, változását vagy megszűnését rendelik, jogilag releváns tényeknek vagy röviden jogi tényeknek nevezzük. A jogi relevancia azt fejezi ki, hogy milyen természeti és társadalmi körülményeknek, eseményeknek és kapcsolatoknak, milyen cselekvéseknek és nem tevéseknek tulajdonítanak olyan jelentőséget, amelyhez joghatások fűződnek. A tények a jogi szabályozás következtében válnak jogi tényekké. A jogi tények konkrét megjelenési formái rendkívül változatosak, azokat a jogtudomány különféle módon csoportosította. A fő csoportosítás alapját a jogi tényeknek az ember tudatához, akaratához való viszonya képezi. Ennek megfelelően a jogi tények két nagy csoportjáról beszélünk, az emberi magatartásokról és az objektív eseményekről. Az emberi magatartások az ember akaratától, tudatától függő jogi tények, amelyek ismét kétfélék lehetnek: jogszerű (jogkövető) és jogellenes magatartások. A jogszerű cselekmények körében meg kell különböztetni azokat a cselekményeket, amelyek egyenesen meghatározott jogi következmény előidézésére jönnek létre, vagyis amelyek tudatosan arra irányulnak, hogy jogviszonyt hozzanak létre, változtassanak vagy szüntessenek meg. Ezeket jogügyleteknek vagy jogi aktusoknak nevezzük. További csoportosításuktól eltekintünk, azonban közöttük kiemelkedő jelentőségük van az állami szervek egyedi aktusainak, röviden az állami aktusoknak (bírói ítélet, közigazgatási határozat stb.). A jogviszonyra gyakorolt hatás alapján az állami aktus lehet deklaratív (megállapító) és konstitutív (jogviszonyt létesítő vagy alakító). A konstitutív aktusok maguk hozzák létre a jogi hatást, vagyis létrehozzák, módosítják vagy megszüntetik a jogviszonyt. A deklaratívaktusok csak megállapítják valamely jogviszony fönnállását vagy fönn nem állását. A jogszerű cselekmények másik fajtája olyan cselekményeket foglal magában, amelyek nem közvetlenül jogviszony létrehozására stb. irányulnak, de tudatos emberi cselekedetek, és következményük egy meghatározott jogviszony létrejötte, megváltoztatása vagy megszűnése, anélkül hogy a személyek akarata erre irányulna. Ezeket eredményre vezető cselekményeknek nevezik. A jogellenes (jogsértő) magatartások további csoportosítását illetően utalunk a jogsértés kapcsán írottakra. Az objektív események, tények és folyamatok a jogalanyok akaratától, tudatától függetlenül mennek végbe. Ezeken belül megkülönböztetjük a jogalanyok személyén kívüli objektív körülményeket, amelyek hatással vannak a jogviszonyok alakulására, valamint a jogalany személyében adott, de akaratától független körülményeket. Az előbbiek között mindenekelőtt az időmúlást, a természeti eseményeket (villámcsapás, árvíz, földrengés, jégverés stb.) és a társadalmi megrázkódtatásokat (gazdasági és pénzügyi válság, fölkelés, sztrájk, háború stb.) kell megemlítenünk. A második csoportba tartozik a jogalany életkora, neme, szellemi és testi állapota, sőt a születés és a halál ténye is.

5. Kulcsfogalmak alanyi jog alapvető emberi jogok állam mint jogalany általános-egyedi jogviszony cselekvőképesség



jogalany jogalkalmazás jogérvényesítés jog érvényessége jogérvényesülés jog hatékonysága jogi aktus jogi felelősség jogi felelősségre vonhatóság jogi kötelezettség jogi személy jogi szocializáció jogi tények jogképesség jog konkretizálódása jogkövetés jog realizálódása jogrend jogtudat jogügylet jogviszony jogviszony tárgya jogviszony tartalma konkrét-egyedi jogviszony természetes személy törvényesség

6. Irodalom Állam- és jogtudományi enciklopédia. Budapest, 1980. Antalffy György – Samu Mihály – Szabó Imre – Szotáczky Mihály: Állam- és jogelmélet. Budapest, 1970. Bevezetés a jogi ismeretekbe. Miskolc, 1991. Moór Gyula: Jogfilozófia. Budapest, 1994. Peschka Vilmos: Gondolatok a jogviszonyról. Állam- és Jogtudomány, 1982. 3–20. o.



Peschka Vilmos: Jogviszony. In Állam- és jogtudományi enciklopédia. Budapest, 1980. Sárközy Tamás: Személyek. In Állam- és jogtudományi enciklopédia. II. köt. Budapest, 1980. Sajó András: Jogkövetés. In Állam- és jogtudományi enciklopédia. I. köt. Budapest, 1980. Sajó András: Jogtani alapok. In A gazdaság jogi alapjai. Budapest, 1985.


9. fejezet - IX. A JOGALKALMAZÁS 1. A jogalkalmazás sajátosságai 2. A jogalkalmazás fajai és típusai 3. A jogalkalmazás szakaszai és műveletei

1. 1. A jogalkalmazás sajátosságai a) A jogalkalmazás mint a jog érvényesítése a jogkövetés mellett a jog érvényesülésének másik módja, amikor is a jogszabályok címzettjeinek, a jogalanyoknak a magatartása önmagában nem eredményezi a jogi normák előírásainak a megvalósulását, és ezért a jog érvényesüléséhez a jogszabályok közvetlen címzettjeitől különböző, a kényszerítés lehetőségével rendelkező sajátos állami szervek tevékenységére van szükség. Erre általában két esetben kerül sor. Az első esetben a jogszabályok címzettjei megsértették annak előírásait, és így a jogi norma érvényesülésére csak az abban a normasértés esetére előírt másik alternatíva megvalósítása, a jogsértővel szembeni hátrány alkalmazása révén kerülhet sor. A második esetben a jogalanyok jogkövető magatartása önmagában nem váltja ki a kívánt joghatást, ahhoz az állami szervek közreműködésére is szükség van, vagyis a jogszabályok előírása alapján a konkrét jogviszonyok keletkezése, módosulása vagy megszüntetése az illetékes állami szerv egyedi döntése nélkül nem lehetséges. Tipikusan ebbe a körbe tartoznak az engedélyezési eljárások (például építési engedélyezés). b) A jogalkalmazás erre följogosított állami szervek (kivételesen társadalmi szervek) tevékenysége – az állam által kifejezetten megengedett kivételektől eltekintve – állami monopólium, azt csak állami szervek gyakorolhatják. Ennek oka az, hogy a modern társadalmakban a fizikai kényszer legális alkalmazásának monopóliumával az állam rendelkezik, a jogalkalmazás pedig magában foglalja a fizikai kényszer alkalmazásának lehetőségét is. A jogalkalmazás tehát az államhatalom gyakorlásának sajátos megnyilvánulása, sajátos állami-hatalmi, politikai tevékenység. A jogalkalmazásnak ez a kizárólagosan állami jellege – az előző megjegyzésből kitűnően is – csak a modern politikai-jogi rendszerekre jellemző, a prekapitalista társadalmak politikai-jogi berendezkedéséről ez nem mondható el, ott a gazdasági és a politikai, az állami és a nem állami politikai hatalom összefonódása a földesúri vagy egyházi bíróságok igazságszolgáltató-jogalkalmazó tevékenységében is megnyilvánult. A társadalmi szervek jogalkalmazó tevékenysége a szocialista társadalmakra jellemző kivétel volt a jogalkalmazás állami monopóliuma alól. Ez a megoldás azonban nem szüntetette meg a jogalkalmazás állami jellegét, csak megjelenési formáját módosítja, mivel állami szervek jogszabályban jogosítják föl a társadalmi szerveket jogalkalmazásra, a társadalmi szervek az állam nevében járnak el – ebben a vonatkozásban beilleszkednek az állami szervek rendszerébe –, és a jogalkalmazás során hozott döntéseik államilag kikényszeríthetőek. Nem a jogalkalmazás társadalmasodásáról, állami jellegének a gyöngüléséről, hanem állami feladatoknak társadalmi szervekre ruházásáról van szó. A polgári demokráciákra jellemző hasonló jellegű tevékenység a köztestületek, kamarák, szakmai önkormányzatok jogalkalmazása és a választottbíráskodás. c) A jogalkalmazás mint saját állami-hatalmi tevékenység mindig más, a jogalkalmazó szervtől különböző jogalanyokra irányul, a döntéshozó szervtől különböző jogalanyok jogviszonyait rendezi kötelező jelleggel, az államhatalom gyakorlásának megnyilvánulásaként. Ezért jogalkalmazást nem végezhet minden állami szerv, csak a közhatalmat gyakorló állami szervek; és azok sem minden esetben, csak közhatalmi minőségükben, jogilag rögzített hatáskörük keretei között. Így nem tekinthető jogalkalmazásnak az állami szerveknek az a jogkövető magatartása, amikor azok saját tevékenységükre, saját jogviszonyaikra vonatkozóan „alkalmazzák” a jogszabályokat (például egy bíróság az általa vásárolt és hibásnak bizonyult számítógépekkel összefüggő szavatossági jogait érvényesíti). Ez éppúgy nem jogalkalmazás, mint ahogy a természetes személyek jogkövető magatartása sem az. Ugyanebből a megfontolásból nem tekinthetjük jogalkalmazásnak a közigazgatási szerveknek az irányítási jogviszony (alá-fölé rendeltség) keretében hozott döntéseit sem, amelyeket ugyan a jogszabályok előírásainak megfelelően, azok keretei között hoztak (ha az oktatási miniszter meghatározza a felsőoktatási intézménybe fölvehető államilag finanszírozott hallgatók számát). A jogszabályok ugyanis itt nem a döntés alapját képezik, 208 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

IX. A JOGALKALMAZÁS

hanem annak jogi korlátait szabják meg. Az államigazgatási szervek tevékenysége tehát csak akkor jogalkalmazás, ha annak során az államigazgatási szerv mint hatóság lép föl (Sajó 1980, 921.). Meg kell jegyeznünk, hogy van a szakirodalomban olyan álláspont is, amelyik az irányítási jogviszony keretében hozott döntéseket is jogalkalmazásnak tekinti. Így Sajó András szerint „sajátos esete az államigazgatásnak, amikor állami szerv magára alkalmazza a jogi norma előírásait. Az államigazgatási tevékenységben különösen gyakori, hogy – valamely jogszabályba foglalt előírásnak megfelelően – az államigazgatási szerv jogviszonyt létesít más jogalannyal. Így a tanács… vállalatot alapít… Amikor az említett szerv önmagára alkalmazza a jogi normát, jogalkalmazó műveleteket hajt végre, tartalmilag tehát ez megfelel a jogalkalmazás fogalmának. Ez azonban adott esetben… megfigyelhető a jogkövetésben is. Az állami szervek említett magatartása azonban autoritatív jellegű, a határozat kényszerítő eszközzel rendezi az egyedi jogviszonyt. A döntés tehát – erre feljogosított más állami szervek döntéséig – a jogszabályon alapuló döntés erejével bír.” (Sajó 1985, 432.) Sajó itt nem veszi figyelembe, hogy a döntés autoritatív jellege ebben az esetben nem a közhatalom gyakorlásából, hanem a szervezeti alá-fölé rendeltségből fakad, a tanács (önkormányzat) vállalatalapítása lényegét tekintve nem különbözik például a társadalmi szervezetek vagy a szövetkezetek vállalatalapításától. Mindezt figyelembe véve nyilvánvaló, hogy az ilyen jellegű tevékenységek jogalkalmazásként való fölfogása elmossa az állami szervek jogkövető magatartása és a jogalkalmazás közötti különbségeket. A jogszabályok konkretizálásának, végrehajtásának csak egyik sajátos – bár kétségtelenül legjelentősebb – esete a jogalkalmazás. d) A jogalkalmazás – mint a jogérvényesülésnek és a jogszabályok konkretizálásának egyik esete – az általános és elvont módon megfogalmazott jogi normák konkrét, egyedi esetekre való vonatkoztatását, érvényesítését, a konkrét egyedi ügynek a jogi normák alapján való eldöntését jelenti. (Ennek megfelelően szigorúan véve nem jogalkalmazás a Legfelsőbb Bíróságnak a jogegységi döntések meghozatalára irányuló tevékenysége, bár igen szorosan kapcsolódik a jogalkalmazáshoz, annak sajátos jogpolitikai irányítását jelenti.) Samu Mihály ezt az előzőekben vázolt és a kontinentális jogszemléletben széles körben elfogadott fölfogást a jogalkalmazás történeti áttekintése és összehasonlító elemzése alapján bírálja, és arra a következtetésre jut, hogy a „jogalkalmazás során nemcsak a jogszabály lehet a döntési alap, hanem a szokásjog is, a bírói precedens (vagy állásfoglalás) is, az általánosan elfogadott jogelv is, sőt még a tudományos álláspont is” (Samu–Szilágyi 1984, 180.). Samu kritikai észrevétele teljes mértékben helytálló, terminológiája azonban további pontosításra szorul, mivel a „döntési alap” fogalmi körébe nemcsak a döntést meghatározó előírások tartoznak, hanem a tényállás is. Szabó Imre ezért úgy véli, hogy a döntési alap kérdését előtérbe állító „ún. döntéselmélet helyénvaló lehet ott, ahol az írott, az alkotott jogszabálynak nincsen olyan elsőrendű szerepe, mint például Európában, a kontinentális jogban… Azok a jogrendszerek és így többek között az angolszász, de nagyrészt az amerikai is, amelyek a jogszabályoknak nem tulajdonítanak ekkora jelentőséget, a tényállást teszik meg a döntés alapjául, a tényállási körülményekből vonnak le következtetéseket és azok alapján foglalnak állást az adott ügyben.” (Szabó 1984, 75–76.) Varga Csaba véleménye szerint pedig „jog alkalmazásáról és realizálásáról a szó szoros értelmében tulajdonképpen csak a kontinentális jogalkalmazási mintában beszélhetünk” (Varga 1980, 797.). e) A jogalkalmazás az előzőekből következően a jogszabályok alapján hozott sajátos állami döntés, ami a konkrét ügy jogilag releváns tényeinek a megállapítására, a tényállás jogi minősítésére és a jogkövetkezményeknek a meghatározására terjed ki. f) A jogalkalmazás során a jogalkalmazó szervek egyedi jogviszonyokat létesítenek, szüntetnek vagy változtatnak meg, illetve egyedi jogviszonyok létezését, megszűnését vagy megváltozását állapítják meg. (Ezen a különbségen alapszik a konstitutív és a deklaratív jogalkalmazói aktusok megkülönböztetése. Természetesen a konstitutív aktusok is tartalmaznak jogviszonyokra vonatkozó megállapításokat, de ezeken túl még meg is változtatják a jogviszonyokat, új jogi helyzetet hoznak létre, konstituálnak. A megállapítás ezekben az esetekben a megváltoztatás előkérdése.) A jogalkalmazás során bizonyos esetekben megállapítják némely jogalany jogi felelősségre vonhatóságát, ami egyfelől a már létező jogviszonyok fönnállásának a megállapításán alapszik, másfelől pedig a felelősségre vonhatóság megállapítása új jogviszonyokat hoz létre, illetve módosítja a már fönnálló jogviszonyokat. g) A jogalkalmazás jogilag szabályozott eljárás keretei között megy végbe. A jogalkalmazás különböző fajtáira sajátos eljárások jellemzőek. h) A jogalkalmazás során hozott döntés nem teljesítése állami kényszerintézkedést von maga után, a jogalkalmazói aktusok érvényesítését az állami szervek végső soron fizikai kényszerrel is biztosítják.



i) A jogalkalmazáshoz modern viszonyok között bizonyos minimális szakismeretre is szükség van, ami annak ellenére sem azonosítható a jogászi vagy igazgatási szakképzettséggel, hogy a jogalkalmazás döntően és elsődlegesen jogászi tevékenység. E szakismeretnek a jellege és mélysége a jogalkalmazás különböző területein szükségképpen eltérő. Ennek a szakismeretnek a két legfontosabb mozzanata a hatályos joganyag ismerete, illetve az abban való eligazodás képessége, valamint a jogalkalmazási technika különböző elemeinek (például a jogszabály-értelmezés módszereinek) az ismerete. j) A jogalkalmazói döntés a konkrét eset eldöntésén, a jogalanyok jogainak és kötelességeinek érvényesítésén túl általános hatást is kifejt, általános szerepet, funkciót is betölt. Ezt egyfelől a társadalom tagjaira gyakorolt nevelő és megelőző (preventív) hatásban, másfelől pedig a jogrendszer érvényességének, azaz kötelező jellegének a fönntartásában, biztosításában foglalhatjuk össze. A jogi normák ugyanis – és így a jogrendszer is – elvesztik érvényességüket, kötelező jellegüket, ha előírásaikat azok megsértése esetén huzamosabb időn át rendszeresen nem érvényesítik.

2. 2. A jogalkalmazás fajai és típusai a) A jogalkalmazás fajait azon az alapon különböztetjük meg, hogy milyen szerv végzi a jogalkalmazást. Adott jogrendszerben annyi faja különböztethető meg, ahány típusú szerv végez jogalkalmazást. Mivel a jogalkalmazásra való fölhatalmazás tételes jogi rendelkezés függvénye, ezért a jogalkalmazás fajainak differenciálódása elsősorban az állami szervek differenciálódásának és a jogalkalmazásra való jogszabályi fölhatalmazásnak a következménye, kifejeződése. Ezért a jogalkalmazás fajai szerinti csoportosítás egyértelmű fölosztást jelent, azonban kevéssé lényegi összefüggést fejez ki, mint a jogalkalmazás típusainak a megkülönböztetése. A jogalkalmazásnak a következő fajait különböztetjük meg: a bírósági jogalkalmazást (és ezen belüli alfajokként a polgári, büntető-, katonai, munkaügyi, közigazgatási és alkotmánybíráskodást); az ügyészségi jogalkalmazást; a fegyveres rendvédelmi szervek, mindenekelőtt a rendőrség jogalkalmazását; valamint a munkahelyi jogalkalmazást. A jogalkalmazás e két utóbbi faja esetében föl kell hívnunk a figyelmet arra, hogy e szerveknek nem minden tevékenysége jogalkalmazás (sőt a rendőrség kivételével az többnyire nem is az). Így a fegyveres rendvédelmi szervek csak államigazgatási és bűnüldözési feladataik körében, a munkahelyek pedig a munkaügyi viták kapcsán végeznek jogalkalmazást. A rendszerváltást követően a munkahelyi jogalkalmazás köre jelentősen leszűkült, lényegében a közalkalmazotti és a köztisztviselői jogviszonyokkal kapcsolatos egyes kérdésekre. Más munkaviszonyok esetében a jogviták túlnyomó többsége munkaügyi bírósági hatáskörbe tartozik. A jogalkalmazás sajátos fajtáinak (eseteinek) tekinthetjük a választott-, a társadalmi és a bajtársi bíróságok tevékenységét. Sajátosságuk abban foglalható össze, hogy csak megfelelő jogi szabályozás esetén felelnek meg a jogalkalmazás kritériumainak. Ebben az összefüggésben különösen a határozat állami kikényszeríthetőségének van jelentősége. Így a magyarországi viszonyokat alapul véve a választottbíráskodást és az 1975 előtti társadalmi bíráskodást jogalkalmazásnak tekinthetjük, az 1975 utáni társadalmi bíróságok és a bajtársi bíróságok tevékenységét pedig nem. A jogalkalmazásnak két fő faját kell az előbb fölsoroltak közül kiemelnünk, a bírósági és a közigazgatási jogalkalmazást, mivel azok jelentik a jogalkalmazói döntések túlnyomó többségét, továbbá a jogalkalmazás egyéb fajtái többnyire ezekhez kapcsolódnak. b) A jogalkalmazás típusait a jogalkalmazó tevékenység társadalmi tartalma alapján különböztethetjük meg. Két ilyen típus van: a jogvédelmi (más szóval: juriszdikciós, jogszolgáltatási, igazságszolgáltatási) és a közigazgatási (államigazgatási) típus. Különbségük alapja az állam és a jog társadalmi rendeltetésében és annak történetileg kifejlődött és egymásra épült három módozatában – a kialakult társadalmi viszonyok védelme és stabilizálása, az adott társadalmi viszonyok diszfunkcionális következményeinek minimalizálása, új társadalmi viszonyok létrehozása és továbbfejlesztése – keresendő. A társadalmi rendeltetés különböző módozataiban összefoglalható objektív társadalmi szükségletek kielégítése, az azokon nyugvó állami feladatok ellátása eltérő mértékű és jellegű állami aktivitást, állami beavatkozást igényel. Mindez a jogi szabályozás különböző tipikus módjait hozza létre, ami tipikus normaszerkezetekben, normatípusokban (tiltó és parancsoló regulatív normák, tevékenységet engedélyhez kötő normák) is kifejeződik. (A félreértések és mechanikus leegyszerűsítések elkerülése végett nyomatékosan hangsúlyoznunk kell, hogy a társadalmi rendeltetés, az abból adódó állami feladatok és a jogi normaszerkezet közötti, itt vázolt összefüggés nem direkt és nem föltétlen, hanem csupán tendencia jellegű. Ez abból is következik, hogy a különféle szabályozási módok szinte valamennyi normatípust fölhasználják, bár az egyes normatípusok jelentősége és egymáshoz való viszonya szabályozási módonként eltérő. Nagy szerepe van



továbbá ebben az összefüggésben a tradícióknak és a jog viszonylagos önállóságának is.) Az eltérő normatípusok pedig – szintén tendenciaszerűen – eltérő jellegű jogérvényesítést, eltérő típusú jogalkalmazást és sajátos eljárást igényelnek. Ily módon a regulatív normákhoz – függetlenül azok tiltó, parancsoló vagy megengedő diszpozíciójától – a jogvédelmi típusú jogalkalmazás kapcsolódik, amelynek alapvető manifesztálódott funkciói a következők: – a kialakult és spontán módon újratermelődő társadalmi viszonyok védelme a keletkező konfliktusok és a jogsértő magtartások szankcionálásával, valamint – a spontán módon kialakuló, illetve fejlődő viszonyok kialakulási és fejlődési lehetőségeinek a biztosítása, többnyire a megengedő diszpozíciójú jogi normákban rögzített alanyi jogok védelme révén. A jogvédelmi típusú jogalkalmazás másodlagos, latens funkciója a politikai kérdések, viszonyok, politikai jellegű konfliktusok látszólagos depolitizálása jogivá transzformálásuk révén. E sajátos politikai funkció fő területeiként az osztályalapú konfliktusok individualizálását (például a tőkés-bérmunkás viszony mint individuális szerződő feleknek a szerződés teljesítésével összefüggő viszonya jelenik meg), társadalmi-politikai szervezetek bírósági döntéssel történő engedélyezését vagy betiltását, valamint a politikai büntetőbíráskodást említhetjük meg. Ezek a példák jelzik a jogvédelmi típusú jogalkalmazásnak a politikai problémák megoldására való fölhasználhatóságát, ugyanakkor utalnak a túlfeszítés veszélyeire is. (Például a politikai perek – és nem föltétlenül a konstruált, koncepciós perek – hosszabb távon negatív, az adott politikai rendszer legitimitását gyöngítő hatást válthatnak ki.) Félreértések elkerülése végett meg kell jegyeznünk, hogy ábrázolásunk az alapvető összefüggések jobb megértése érdekében némiképpen leegyszerűsíti a különböző jogi jelenségek bonyolult kapcsolatát. Itt a valóságban jelentős szerepet tölt be a jog viszonylagos önállósága. A védelmi típusú jogalkalmazás sajátos jogi formájának jellemzője, hogy annak során vita folyik arról, hogy fönnáll-e és milyen mértékben valamely jogalany felelőssége. Ez a vitaelem és vele a jogalkalmazás önállósul és olyan esetre is kiterjed, amikor a vita már nem a felelősség kérdéséről, hanem valamilyen jogviszony vagy tény fönnállásáról folyik. A vitát ilyen esetekben is jogalkalmazó szerv dönti el. Ilyen önállósodás jelentkezik abban is, hogy bizonyos tények vagy jogviszonyok megállapítása (például holttá nyilvánítás) akkor is a jogalkalmazás formájához kötött, ha azokat senki sem vitatja. A feladatnormákhoz, a tevékenységet engedélyhez kötő normákhoz és az egyedi kötelezés lehetőségét biztosító normákhoz a közigazgatási típusú jogalkalmazás kapcsolódik, amelynek funkciói: – a társadalmi viszonyokból fakadó nemkívánatos következmények minimalizálása a hátrányok kompenzálása (például segélyezés), a tevékenység egyedi elbírálás alapján történő engedélyezése (például gépjárművezetés) vagy tevékenységre (például épület lebontására) kötelezés révén; – a spontán módon nem vagy nem eléggé hatékonyan működő tevékenységformák ösztönzése és tudatos szervezése, a társadalmi viszonyok tudatos alakítása az előbb említett eszközök alkalmazásával (például kisajátítás, kárpótlás, politikai célzatú adókedvezmények). A jogvédelmi és a közigazgatási típusú jogalkalmazás funkcionális különbsége néhány további jellemző vonásban is kifejeződik: – a jogvédelmi típusú jogalkalmazás inkább a múltra, a közigazgatási típusú inkább a jövőre orientált; – a közigazgatási típusú jogalkalmazás esetén nagyobb mértékű a döntés diszkrecionalitása; – a közigazgatási típusú jogalkalmazásban nagyobb szerep jut a döntés várható következményei mérlegelésének, és ennek következtében nagyobb lehetőség nyílik a társadalomtudományi ismeretek, prognózisok fölhasználására; – a két esetben eltérően alakul a döntésekért való felelősség és az irányítás. A jogvédelmi jogalkalmazás és a bíróságok, illetve a közigazgatási típusú jogalkalmazás és a közigazgatási szervek közötti szoros kapcsolat ellenére sem azonosak a jogalkalmazás típusai annak két fő fajával. Közigazgatási szervek is végeznek ugyanis jogvédelmi típusú jogalkalmazást (például szabálysértés, birtokháborítás), illetve – jóval ritkábban – bíróságok is közigazgatási típusú jogalkalmazást (például cégbírósági bejegyzés). Ez utóbbi esetekben gyakran a két jogalkalmazás-típus jellemzőinek bizonyos fokú 211 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


keveredése állapítható meg, ezért e típusok empirikus, gyakorlati elhatárolása nem olyan egyértelmű, mint a jogalkalmazás fajai esetében. A jogalkalmazás típusai ideáltipikus jellegűek.

3. 3. A jogalkalmazás szakaszai és műveletei A jogalkalmazás struktúrájának a vizsgálatát hagyományosan mint a jogalkalmazás szakaszainak a kérdését közelítették meg. A hazai szakirodalomban uralkodó álláspont a jogalkalmazásnak három szakaszát, a tényállás megállapítását, a jogszabály értelmezését és a határozat meghozatalát különbözteti meg. [Ezen az állásponton van Szabó Imre (Szabó 1963, 307.), Szotáczky Mihály (Antalffy et al. 1970, 530.), Samu Mihály (Samu– Szilágyi 1984, 182.), Sajó András (Sajó 1985, 438.), Visegrády Antal (Visegrády 2002, 127.) és Szabó Miklós (Szabó 2006, 177.).] A külföldi jogirodalomban a jogalkalmazás folyamatát általában több szakaszra bontva tárgyalják, azok számát és elnevezését illetően azonban a különböző fölfogások eltérnek egymástól. Így Opalek a jogalkalmazás elméleti modelljének négy szakaszát különbözteti meg: „Először – annak megállapítása, hogy milyen norma kötelez a döntés szükségleteihez mérve megfelelően meghatározott jelentésben” (vagyis a jogszabály kiválasztása és értelmezése); „másodszor – a tény bizonyítottnak tekintése meghatározott anyagok alapján” (vagyis a tényállás megállapítása); „harmadszor – az adott norma alapján bizonyítottnak tekintett tény szubszumpciója” (vagyis jogi minősítése); „negyedszer – az alkalmazott jogi norma alapján bizonyítottnak tekintett tény jogi konzekvenciáinak kötelező megállapítása” (vagyis a jogkövetkezmények megállapítása) (Opalek–Wróblewski 1978, 354–355.). Varga Csaba megfogalmazásából [„egyfelől az érvényes normastruktúrákból az esetre vonatkoztatható normastruktúrákat kiválasztjuk és kellő jelentésüket az esetre vetítetten megállapítjuk, ugyanakkor másfelől az eset tényeit kellően megállapíthatjuk és ezeket a maguk konkrét egyediségéből a normastruktúrák általánosába emeljük és az ezekben rögzített magatartási minták valamelyikének a megvalósulásává minősítjük” (Varga Csaba 1980, 798.)] kitűnően a jogalkalmazásnak négy szakaszáról, úgymint a jogszabály kiválasztásáról, a jogszabály értelmezéséről, a tényállás megállapításáról és a tényállás jogi minősítéséről beszélhetünk. Az idézett irodalmi álláspontok különbözősége arra enged következtetni, hogy a jogalkalmazás hagyományosan három szakaszra való tagolása többé-kevésbé önkényes. Fölvetődik továbbá az a kérdés is, hogy itt valójában különböző szakaszokról van-e szó. A hagyományos fölfogás képviselői is hangsúlyozzák, hogy a tényállás megállapítása és a jogszabály értelmezése nem időben elkülönülő szakaszai a jogalkalmazásnak (Szabó 1963, 307–308.; Antalffy et al. 1970, 530–531.; Sajó 1985, 438.), mivel a jogszabály mondja meg, hogy milyen tények megállapítására van szükség, vagyis melyek a jogilag releváns tények; illetve fordítva, a konkrét történeti tényállás sajátosságaitól függ, hogy a jogszabály milyen vonatkozásban igényel további értelmezést. A tényállás megállapítása és a jogszabály értelmezése tehát a jogalkalmazás egymást váltakozva követő mozzanatai, műveletei. Hasonlóképpen nem tekinthető puszta előkérdésnek a vonatkozó jogszabály kiválasztása sem, hiszen a tényállás pontosabb megállapítása vagy a jogszabály alaposabb értelmezése arra az eredményre vezethet, hogy az adott esetre nem az eredetileg kiválasztott, hanem másik jogi norma vonatkozik. A jogalkalmazás szakaszainak a megkülönböztetése tehát nem pontosan fejezi ki a jogalkalmazás struktúráját, az az ún. szillogizmuselmélet hatását tükrözi, annak maradványa. (E fölfogás szerint a jogalkalmazás nem más, mint egy sajátos deduktív logikai következtetés, szillogizmus.) Noha kétségtelen, hogy a végső határozat meghozatala a jogalkalmazás zárószakasza, maga a jogalkalmazás azonban nem egy döntést tartalmaz, hanem azok sorozatából áll. A vázolt megfontolások miatt ezért célszerűbb tehát, ha nem a jogalkalmazás szakaszairól, hanem alapvető műveleteiről beszélünk. (Másodlagos szempont ugyan, de ez a terminológia világosabban kifejezésre juttatja azt is, hogy a vizsgált kérdés esetében nem a különböző jogalkalmazói eljárások eljárásjogi szakaszairól van szó, mint például az elsőfokú vagy a fellebbezési eljárás esetében.) A jogalkalmazásnak – annak bonyolultabb eseteit, mindenekelőtt a bírósági jogalkalmazást figyelembe véve és a jogalkotói jog dominanciájával jellemezhető kontinentális jogrendszereket szem előtt tartva – öt fő műveletét különböztethetjük meg. 1. A vonatkozó jogszabályok hiteles szövegének kikeresése, megállapítása és kötelező erejük vizsgálata. A jogszabály kiválasztásához a jogalkalmazónak a tényállásról, az esetről bizonyos kiinduló adatokkal kell rendelkeznie, amire vagy mások által szolgáltatott információk (például bejelentés, följelentés, keresetlevél, vádirat), vagy saját tevékenysége (például ellenőrzés, földerítés) nyomán tesz szert. (A jogalkalmazás kiinduló adatainak forrása szerinti megkülönböztetés nem azonos a hivatalból és az ügyfél kérelmére lefolytatott eljárások különbségével: a rablás miatt indított büntetőeljárás hivatali jellegén nem változtat az, hogy arra a sértett följelentése nyomán került sor.) Ezek alapján a jogalkalmazó jogszabálygyűjteményekből és hivatalos



lapokból kikeresi az esetre vonatkozó jogszabályt vagy jogszabályokat, majd megállapítja azok hiteles szövegét, kétség esetén ellenőrzi, hogy nem áll-e sajtóhibával, elírással szemben. Ehhez kapcsolódik a jogszabály kötelező erejének a vizsgálata. Az egyrészt az érvényesség vizsgálatát foglalja magában, vagyis hogy az adott jogszabály beilleszkedik-e a jogforrások hierarchiájába, nem ütközik-e magasabb szintű jogszabályba; továbbá hogy a jogszabályt kibocsátó szerv rendelkezett-e megfelelő jogalkotó hatáskörrel, nem lépte-e túl hatáskörét; illetőleg hogy időközben az Alkotmánybíróság nem semmisítette-e meg a jogszabályt vagy annak valamely részét. A kötelező erő vizsgálatának másik eleme a jogszabály – területi és időbeli – hatályának a vizsgálata. Ebben a kérdésben kifejezett rendelkezés hiányában a jogtudomány által kimunkált jogelvek igazítanak el. Eszerint eltérő szabály hiányában a jogszabály területi hatálya a kibocsátó jogalkotó szerv egész működési területére terjed ki; az azonos vagy magasabb szintű későbbi jogszabállyal a korábbi jogszabály hatályát veszti (lex posterior derogat priori); a jogszabályoknak az általában kivételes jellegű kifejezett rendelkezés hiányában nincs visszaható hatályuk. A vonatkozó jogszabályok kikeresése során a jogalkalmazó a jogi normák összeütközésével, kollíziójával, konkurálásával kerülhet szembe. Hasonló helyzetre kerülhet sor a jogi normák hatályának a vizsgálata során is, abban az esetben azonban a konkurálás csak látszólagos, mivel az ütköző jogszabályok közül csak az egyik hatályos. Bonyolultabb a helyzet az ugyanazon tényállásra vonatkozó hatályos jogi normák ütközése esetében, amikor is sor kerülhet akár valamelyik norma kizárólagos alkalmazására, akár több norma együttes alkalmazására is. Az elsőre példaként említhető, hogy a különös jogszabály alkalmazása kizárja az általánosabb norma egyidejű alkalmazását (lex specialis derogat generali), a másodikra pedig ugyanazon magatartásra büntetőjogi és polgári jogi norma vagy több büntetőjogi norma egyidejű alkalmazása lehet a példa. A normák ütközésének ezekben az eseteiben kifejezett jogi szabályozás hiányában a joggyakorlatban kialakult és a jogtudomány, illetőleg a jogelmélet által megerősített szabályok és elvek az irányadóak. Ezért a jogszabályok konkurálásával összefüggő kérdések megválaszolása szorosan összekapcsolódik az adott jogszabályok értelmezésével. Láthatjuk tehát, hogy a vonatkozó jogszabályok kiválasztása sem tekinthető a jogalkalmazás pusztán mechanikus műveletének vagy technikai előkérdésének, noha abban – más műveletekhez viszonyítva – kétségtelenül jelentősebb a rutinszerű mozzanatok (jogszabályismeret, jogszabálykeresés technikájának ismerete) szerepe. 2. A tényállás megállapítása, pontosabban a ténymegállapítások összegyűjtése, megértése, mérlegelése, bizonyítottnak tekintése. Ebből a részletezésből is kitűnően a tényállás megállapítása nem pusztán megismerő jellegű tevékenység, noha abban kétségtelenül a megismerési mozzanatok dominálnak, hanem az az értékelés (mérlegelés) és mások meggyőzésének a mozzanatát is magában foglalja. A tényállás megállapítása mint sajátos megismerő tevékenység fölveti az objektív igazság problémáját, vagyis hogy a tényállás megállapítása során mennyiben állapítható meg az objektív igazság. Az állam- és jogelméletben napjainkban uralkodó fölfogás szerint a jogalkalmazás során az objektív igazság elvileg teljes mértékben megállapítható. Ez a tétel látszólag ellentmond annak a filozófiai tételnek, hogy az igazság sohasem teljes, a megismerés sohasem befejezett, az ún. abszolút igazsághoz csak állandóan közeledünk, de azt sohasem érjük el. A látszólagos ellentmondás föloldása abban keresendő, hogy míg a filozófiai tétel esetében az egész világ általában vett végtelen megismerési folyamatáról van szó, addig a jogalkalmazás, az időben véges eljárás során az elvileg is véges jogilag releváns tények megismeréséről van szó. A jogilag releváns – vagyis a jogilag figyelembe veendő – tényeket a jogszabályok állapítják meg. Jogilag relevánsak mindazok a tények, amelyekhez az adott jogszabály bármilyen jogkövetkezményt fűz, továbbá azok a tények is, amelyeknek a jogszabályhoz kapcsolódó jogalkalmazói és jogszabály-értelmezési gyakorlat a jogkövetkezmények megállapítása tekintetében jelentőséget tulajdonít (például enyhítő és súlyosbító körülmények). A jogalkalmazás során megállapítandó jogilag releváns tények azonosak a jogviszonyokat keletkeztető, megszüntető vagy módosító jogi tényekkel. A jogilag releváns tényeket a jogszabályok abban az összefüggésben is meghatározzák, hogy minél pontosabb, precízebb a jogszabály szövege, annál szűkebb a vizsgálandó tények köre; és fordítva: minél általánosabb a jogszabály megfogalmazása, a tények és összefüggések annál szélesebb körű vizsgálatára van szükség. Mivel véges, gyakorlatilag is körülhatárolt tények köréről van szó, ezért azok elvileg teljességgel megismerhetőek. A jogalkalmazás egyik alapvető követelménye tehát a teljes objektív igazság megállapítására való törekvés. Ezért helytelen az a Sztálin idején képviselt fölfogás, amely szerint a tényállás megállapításának és bizonyításának nehézségei miatt meg kell elégedni a tényállás valószínűségének a bizonyításával. Mindez nem jelenti a jogalkalmazás során jelentkező gyakorlati nehézségeknek a tagadását. A jogalkalmazás során mindig valamilyen korábban történt – méghozzá általában a jogalkalmazó által nem tapasztalt – esemény fölidézésére és ily módon való megismerésére kerül sor. A tényállás megállapítása mint megismerési folyamat 213 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


közvetett: részben mások ismereteire (például tanúvallomás, szakértői vélemény), részben pedig a korábban lezajlott eseményeknek a jogalkalmazás során is megfigyelhető következményeire (például tárgyi bizonyítékok, okiratok) támaszkodik. A tényállás megállapítása ezért mindig a múltbeli eseményeknek különböző megismerési források alapján való rekonstrukciója, ami különösen bonyolult lehet akkor, ha a jogilag releváns tények megállapítása valamely személy tudatállapotának (például szándékának) a rekonstruálását is szükségessé teszi. A különböző megismerési források ellentmondásba kerülhetnek és gyakran ténylegesen ellentmondásba is kerülnek egymással. Ebben az esetben a tényállás megállapítása, vagyis logikailag ellentmondásmentes rekonstrukciója a különböző bizonyítási eszközök közötti ellentmondás föloldását, azok igazságának mérlegelését, vagyis némelyek elfogadását, mások elutasítását igényli. Ez viszont értékelést tételez föl. Itt válik nyilvánvalóvá tehát a tényállás megállapításának az a már említett jellemző vonása, hogy nemcsak megismerő, hanem értékelő elemeket is magában foglal. Ezek az értékelő elemek más esetekben, más vonatkozásban is megnyilvánulnak. A jogilag releváns tények körébe ugyanis olyan összefüggések vagy tulajdonságok is gyakran beletartoznak, amelyeknek a megállapítása önmagában értékelést tételez föl (például egy kijelentés gyűlölet keltésére való alkalmassága). A tényállás megállapítására vonatkozó értékelés helyességét közvetlenül nem lehet sem tapasztalati úton, sem pedig a gyakorlat révén ellenőrizni, hanem közvetve, a jogorvoslati rendszer és a nyilvánosság útján. Ez azért van így, mivel az értékelésben a jogalkalmazó meggyőződése döntő szerepet játszik, ami elsődlegesen a jogalkalmazó ismeretein, élettapasztalatán, az életszerűségről kialakított fölfogásán, valamint világnézetén és jogtudatán alapul. Emellett szerepet játszhatnak olyan szubjektív tényezők is, mint például egyes csoportokhoz tartozó személyekkel, azok igazmondásával kapcsolatos negatív vagy pozitív tartalmú előítéletek. A jogalkalmazói meggyőződés a tényállás megállapításának, az abban megnyilvánuló mérlegelésnek nem önkényesen szubjektív kritériuma, nem azonosítható valamilyen homályos megérzéssel vagy intuícióval. A jogalkalmazói meggyőződés formáját tekintve kétségtelenül szubjektív, tartalmilag azonban objektív alapokon nyugszik, objektív föltételekhez kapcsolódik. A jogalkalmazó ismereteit, amelyek tendenciájukban objektíve igazak, már említettük. Emellett jelentős szerepe van annak, hogy az objektív igazság elérésének igényéből kiindulva, annak megfelelően jelölik ki a tények megállapításának, a bizonyításnak a szabályait, és az azoknak megfelelő eljárás biztosítja az objektíve igaz tényállás megállapításának a lehetőségét. A tartalmi objektivitás legfontosabb biztosítékának azonban azt tekinthetjük, hogy a nyilvánosság és a jogorvoslati rendszer révén megvalósul a jogalkalmazói mérlegelés társadalmi ellenőrzése is. Ez azzal a következménnyel jár, hogy a jogalkalmazótól elvárják, hogy mérlegelését megindokolja, értékeléseit megmagyarázza, azokat legalább mint lehetséges álláspontot mások számára is elfogadhatóvá (de nem föltétlenül elfogadottá is) tegye. A tényállás megállapítása tehát a mások előtti igazolásnak, mások bizonyos fokú meggyőzésének a mozzanatát is magában foglalja, ami intézményesített formái révén visszahat magára a mérlegelésre, az értékelésnek is egyik mozzanatává válik. A jogalkalmazó ugyanis valamilyen formában – ha nem is a szó szigorú jogtudományi értelmében – felelős a tényállás megállapításának a helyességéért, jogalkalmazói meggyőződésének a megalapozottságáért, annak mások – mindenekelőtt a magasabb szintű bíróságok – általi megítélése a jogalkalmazó számára sem közömbös. Ezért e külső megítélésnek a joggyakorlatban kikristályosodott kritériumai a saját gondolkodás, mérlegelés belső ellenőrzésének a szempontjaivá válnak. (A modern jogszociológiai kutatások föltárták, hogy döntési alternatívák közötti választásban a meggyőző indokoltságnak döntő szerepe van, különösen társasbíráskodás esetén.) A tényállás megállapítása tehát a ténymegállapítások mások előtt is bizonyítottnak tekintését is magában foglalja, illetőleg azzal zárul le. Végezetül a tényállás megállapítása kapcsán még egy problémáról kell említést tennünk, ez pedig a bizonyítási teher kérdése. Előfordul ugyanis, hogy a jogalkalmazó minden erőfeszítése ellenére sem sikerül valamely jogilag releváns tényről megbízható információt összegyűjteni. Ekkor vetődik föl a kérdés, hogy valamely tény bizonyíthatatlansága esetén hogyan, kinek a javára döntsenek; vagy másként megfogalmazva ugyanezt a problémát: a számára kedvező döntéshez kinek kell bizonyítania valamely jogilag releváns tényt? Általános elv, hogy az köteles bizonyítani, aki állít valamit, aki valamilyen jogára hivatkozik. A büntetőjogban ez az ártatlanság vélelmében fejeződik ki: nem a vádlottnak kell saját ártatlanságát bizonyítania, hanem a vád képviselőjének a vádlott bűnösségét, illetve az azt megalapozó tényeket, és mindaddig ártatlannak kell a vádlottat tekinteni, amíg azok bizonyítottságát jogerős bírói ítélet ki nem mondta. (Hasonló elv érvényesül a szabálysértési eljárásban is.) A jogalkalmazás más területein, mindenekelőtt a polgári perben a bizonyítási teher sajátosan alakul, egyes esetekben megfordul, létrejön a kimentés kötelezettsége. Ennek alapja az, hogy bizonyos tények más tényeket valószínűsítenek, ezért ezekben az esetekben e valószínű tények hiányát kell bizonyítania a rá kedvező döntéshez annak, aki e hiányra hivatkozik. Így például aki kárt okoz, arról föltételezik, hogy 214 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


jogellenesen és felróhatóan járt el, így neki kell kimentenie magát, bizonyítani, hogy úgy járt el, ahogy az adott helyzetben általában elvárható. 3. A jogszabály értelmezése a jogi norma konkrét tényállásra vonatkozó teljes tartalmának a föltárására irányuló tudatos tevékenység. A jogalkalmazásnak minden esetben nélkülözhetetlen eleme a jogszabályértelmezés, ami azonban nem tűnik szembe, ha problémamegoldó és alkotó jellege elmosódik, az értelmezési művelet más, korábbi jogszabály-értelmezésekre támaszkodva rutinszerűvé válik. Annak, hogy a jogszabályok föltétlenül értelmezésre szorulnak, az az oka, hogy rögzített nyelvi formában jelennek meg. Ez esetenként homályos, többértelmű vagy ellentmondásos megfogalmazásokat is eredményezhet, ami már önmagában fölveti az értelmezés szükségességét. Jelentősebb azonban ebben a vonatkozásban két általános összefüggés. Az első esetében arról van szó, hogy a nyelvi megfogalmazás fogalmai, kifejezései mindig általánosak, ezért mindig fölvethetők olyan határkérdések, hogy a konkrét történeti tényállások egyedi tárgyai stb. a jogi normában szereplő fogalom körébe tartoznak-e, vagy sem (például jármű-e a háromkerekű gyermekkerékpár, fegyver-e a könnygázspray). A nyelvi megfogalmazásoknak ezt a nyitottságukból fakadó értelmezésigényét tovább erősítheti a második, a rögzített nyelvi forma és a társadalmi változások közötti összefüggés: egyfelől új jelenségek jönnek létre, amelyeknek kérdéses valamely jogszabályi fogalom alá sorolása, másrészt pedig idővel a szavak, fogalmak jelentése is változik. A jogszabály-értelmezés egyfajta megismerő tevékenység, amelynek sajátosságát az szabja meg, hogy – Lukács György szavaival – „a jogi rendszer… nem elméleti tételek egysége, hanem… a gyakorlati cselekvés pozitív és negatív irányításának egységes rendszere… A jogi gyakorlat számára kidolgozott és benne alkalmazott elméleti megfontolásoknak ezért főként nem az a szerepük, hogy általánosan elméletileg bizonyítsák az éppen érvényes pozitív jog ellentmondás-mentességét, hanem inkább az, hogy gyakorlatilag küszöböljék ki a gyakorlatban esetleg fölbukkanó ellentmondásokat; ebből a szempontból érdektelen, hogy ez a pozitív jog értelmezésének formájában történik-e vagy egyes meghatározásainak megváltoztatása, újrafogalmazása stb. útján.” (Lukács 1976, II:225.) A jogszabály-értelmezés ezért mindig gyakorlati tevékenységhez és adott (esetleg elképzelt) tényállásokhoz kapcsolódik. A jogalkalmazásnak – mint láttuk – nélkülözhetetlen mozzanata, a jogalkotásnak is számtalan esetben előkérdése, összetevője a hatályos jog egyes normáinak az értelmezése. A tudományos tevékenység során végzett jogszabály-értelmezés is a joggyakorlat problémáiból indul ki és meghatározott értelmezés gyakorlati elfogadtatását is célozza. A jogszabály-értelmezést mint megismerő tevékenységet tehát a nyelvi megfogalmazások értelmezésének más eseteitől (például versértelmezés) az különbözteti meg, hogy bizonyos körben jogi érvényességet, kötelező erőt nyer (vagy legalábbis arra törekszik). A jogszabály-értelmezés fajainak – a jogszabályi, a jogalkalmazói és a jogirodalmi jogszabály-értelmezésnek – a hagyományos megkülönböztetése kötelező erejük különbségén alapul, ami szorosan összefügg a jogszabályértelmezés alanyának a kérdésével, vagyis hogy ki és milyen formában értelmezi az adott jogszabályt. a) A jogszabályi vagy legális jogszabály-értelmezés esetében a jogszabályt valamilyen másik jogszabály értelmezi. A legális jogszabály-értelmezés a jogszabály minden címzettjére és minden alkalmazójára nézve kötelező. Az értelmező rendelkezésnek ebben az esetben ezért föltétlenül jogszabályi formában kell megjelennie, így például a jogalkotásra fölhatalmazott miniszternek állásfoglalás vagy tudományos cikk formájában megjelenő értelmezése nem jogszabályi értelmezés, és ezért nem általánosan kötelező. Az értelmező rendelkezés szorosan kapcsolódik az értelmezett jogi normához, kötelező erejük, címzettjeik köre, területi és időbeli hatályuk azonos. Ezért a később született értelmező jogszabálynak általában, eltérő rendelkezés hiányában visszaható hatálya van, illetve az értelmezett jogszabály hatályon kívül helyezésével az értelmező rendelkezés is automatikusan hatályát veszti. Ezért rendkívül fontos a legális jogszabály-értelmezésnek és jogalkotásnak, pontosabban az értelmezett norma hatálybalépését követő legális jogszabály-értelmezésnek és a jogszabály módosításának az egymástól való elhatárolása. A legális jogszabály-értelmezésnek a szakirodalomban három esetét szokták megkülönböztetni. Az első a hiteles vagy autentikus jogszabály-értelmezés, amikor az értelmezett normának és az értelmező rendelkezésnek mind a kibocsátója, mind pedig a jogforrási formája azonos. Hiteles jogszabály-értelmezésre általában ugyanabban a jogforrási aktusban kerül sor, de ez nem föltétlenül követelmény. A legális jogszabály-értelmezés második esetében a jogi normát alacsonyabb szintű jogszabály értelmezi. Erre leggyakrabban a végrehajtási jogszabályok esetében kerül sor. A harmadik lehetséges esetben magasabb szintű jogszabály értelmezi az alacsonyabb szintű normát. Erre a megoldásra a gyakorlatban általában nem kerül sor, hiszen ilyen értelmezést igénylő esetekben a magasabb szintű jogalkotó szerv inkább a kérdés újraszabályozásának a lehetőségével él. Előfordulhat azonban, hogy az alacsonyabb szintű jogszabályban használt valamely kifejezés értelmét magasabb 215 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


szintű jogszabályból ismerhetjük meg, mivel az alacsonyabb szintű jogszabály utal a magasabb szintű jogszabályra. Ez az ún. visszautalás azonban valójában nem jogszabály-értelmezés, hanem sajátos jogszabályszerkesztési technika. A legális jogszabály-értelmezés alapvető célja a jogi normák, az azokban szereplő fogalmak egységes értelmezésének és így a jogrendszer egységének a biztosítása. Nincs azonban olyan követelmény sem elméletileg, sem pedig gyakorlatilag, hogy a jogi normák fogalmait az egész jogrendszerben egységesen kellene használni. Az egyes jogágakon belül azonban a fogalmi egységességet lehetőleg biztosítani kell. b) A jogalkalmazói jogszabály-értelmezés esetében a jogi normát valamilyen jogalkalmazó szerv értelmezi. Két válfaja ismeretes: a konkrét eset eldöntése során elvégzett, illetve a jogalkalmazás irányítása során elvégzett és általános formában megfogalmazott jogszabály-értelmezés. Az eseti (uzuális) jogszabály-értelmezés az eldöntendő ügyhöz közvetlenül kapcsolódva világítja meg a jogi norma tartalmát, és ennek megfelelően kötelező ereje is csak az adott ügyre terjed ki. Az eseti jogszabály-értelmezés jelentősége, hatása azonban gyakran túlmutat az adott eseten. A jogalkalmazói gyakorlatban ugyanis rendszerint figyelembe veszik a korábbi hasonló esetekben kifejtett értelmezéseket, különösen ha azok nagy tekintélyű jogalkalmazó szerv, például a Legfelsőbb Bíróság eseti döntéseiben fogalmazódtak meg és szélesebb körű nyilvánosságot is kaptak. Az eseti jogszabály-értelmezések tehát bizonyos hasonlóságokat mutatnak, ezért a jogalkalmazói jogszabályértelmezésnek ezt a válfaját joggyakorlati vagy uzuális jogszabály-értelmezésnek is nevezik. A jogalkalmazói jogszabály-értelmezés másik válfaja, az általános jellegű határozatokban kifejeződő jogszabály-értelmezés általában akkor válik szükségessé, ha a jogalkalmazó szervek gyakorlatában jelentős eltérések tapasztalhatók. Ilyenkor az alsóbb szintű jogalkalmazó szervek irányítására hivatott jogalkalmazó szerv (például Legfelsőbb Bíróság, minisztériumok) a korábbi ügyek tapasztalatai alapján állást foglal a vitatott, többféleképpen értelmezett kérdésekben. Az ilyen jogszabály-értelmezés kötelező ereje a tételes jog rendelkezéseitől és azzal összefüggésben a megfogalmazás, kifejeződés sajátos formájától függ. Így a Legfelsőbb Bíróság jogegységi döntéseibe, korábban elvi döntéseibe és irányelveibe foglalt jogszabályértelmezés valamennyi bíróságra nézve jogilag is kötelező, míg a kollégiumi állásfoglalások és a (legfelsőbb bírósági) tanácselnöki értekezletek állásfoglalásai csupán iránymutatásul szolgáltak. A bírói gyakorlat azonban ez utóbbiakat is általában követte. Az általános jellegű határozatokba foglalt jogszabály-értelmezés elvileg csak az alárendelt jogalkalmazó szervekre kötelező (ha egyáltalán kötelező), valójában azonban a jogszabály minden címzettjére nézve irányadó, hiszen vita esetén a jogalkalmazó szervek ezen kötelező értelmezésnek megfelelően döntenek. A jogalkalmazói jogszabály-értelmezés sajátos faja az alkotmánybírósági jogértelmezés, ami egyrészt az alkotmány értelmezésére terjed ki, másrészt pedig magában foglalja más jogszabályok alkotmánynak megfelelő (ún. alkotmánykonform) értelmezése során követendő követelmények megállapítását is. A hatályos magyar jog szerint az Alkotmánybíróság alkotmányértelmezése mindenkire nézve (erga omnes) kötelező, más jogszabályok értelmezésére vonatkozó álláspontjának a jogi kötelező ereje a szakirodalomban vitatott, azonban az Alkotmánybíróságnak az államszervezetben elfoglalt helye és tekintélye miatt gyakorlatilag azok is általánosan kötelezőek. c) A jogirodalmi (doktrinális) jogszabály-értelmezés a jogirodalom különféle fórumain történő tudományos igényű állásfoglalás, amely kapcsolódhat egy konkrét döntéshez, vagy általánosabb jelleggel is fölvetheti az adott problémát. Az értelmezés alanya ebben az esetben mindig magánszemély, akkor is, ha egyébként legfelsőbb bírósági bíró vagy jogalkotási hatáskörrel is rendelkező miniszter. A jogirodalmi jogszabályértelmezés nem kötelező, az meggyőző erejénél fogva érvényesül, ami természetesen attól is függ, hogy a jogalkalmazói gyakorlatban mennyiben hivatkoznak a doktrinális jogszabály-értelmezés eredményeire. Ennek gyakorisága mind a jogalkalmazás kulturáltságának, mind a jogtudomány fejlettségének egyik mutatója. Ismerünk olyan történeti időszakokat, amikor a legtekintélyesebb jogtudósok véleményének, responsumainak kötelező jellege volt. A jogirodalmi jogszabály-értelmezés eredményei közül a legnagyobb gyakorlati jelentősége a legtekintélyesebb elméleti és gyakorlati szakemberek együttműködésével elkészített és ezért bizonyos félhivatalos közös álláspontot kifejező jogszabálykommentároknak van. A jogszabály-értelmezésnek mint sajátos megismerő tevékenységnek sajátos módszerei alakultak ki. Ezek a nyelvtani, a logikai, a rendszertani és a történeti értelmezés. A nyelvtani értelmezés (interpretatio grammatica) mint a jogszabály-értelmezés első mozzanata a jogszabály tartalmának a nyelvtan szabályai segítségével való föltárása, egyfelől a jogszabályban szereplő fogalmak és kifejezések szótani, másfelől pedig a szövegszerkezet mondattani elemzése útján.



A logikai értelmezés (interpretatio logica), a jogszabály-értelmezés második mozzanata szorosan kapcsolódik a nyelvtani értelmezéshez, mivel mindkét esetben az önmagában vett jogi norma elszigetelt elemzéséről van szó. A nyelvtani értelmezés során a formális logikának a fogalmak és kijelentések viszonyára vonatkozó törvényszerűségei és elvei (mindenekelőtt az azonosság, az ellentmondás-mentesség, a harmadik kizártsága és az elégséges alap) segítségével kerül sor a jogszabály tartalmának a föltárására. A rendszertani értelmezés (interpretatio systematica) a jogszabály-értelmezés következő, harmadik eleme, mozzanata. Ennek során a jogi norma valódi tartalmára más jogtételekkel, jogintézményekkel, valamint az adott jogággal és jogrendszerrel fönnálló összefüggéseinek vizsgálata révén következtetnek, vagyis a jogszabályt a jogintézmény, a jogág és a jogrendszer részeként elemzik, a jogszabálynak a jogrendszerben elfoglalt helyéből vonnak le következtetést a jogi norma tartalmára nézve. A történeti értelmezés (interpretatio historica) a jogszabály-értelmezés negyedik, önmagában is összetett eleme. Ennek során a jogi norma társadalmi meghatározottságának, céljának, valamint elfogadása társadalmipolitikai föltételeinek a vizsgálatára vagy a hagyományos, de némiképpen leegyszerűsítő és antropomorfizáló kifejezéssel megfogalmazva a jogalkotó történeti akaratának a vizsgálatára kerül sor. Mivel a jogszabály-értelmezés mint a jogi norma esetre vonatkozó konkrét tartalmának a föltárása egységes megismerési folyamat, az előzőekben fölsorolt módszereket a jogalkalmazó a valóságban együttesen használja, azok valójában csak a lényegileg és szükségszerűen egységes módszer mozzanatai, elemei; csak együttes és helyes alkalmazásuk biztosíthatja a jogszabályok tartalmának megismerését, ezért minden esetben valamennyi elem együttes alkalmazására van szükség. A jogszabály-értelmezés módszerei között azonban komplexitásuk és egységességük ellenére lényeges az a különbség, hogy a nyelvtani és a logikai módszer esetében az elszigetelt, önmagában vett norma vizsgálatáról van szó, míg a rendszertani és a történeti értelmezéssel túllépünk az egyes jogi normán, ezért a nyelvtani és a logikai értelmezést a jogszabály-értelmezés alsó fokának, a rendszertani és a történeti értelmezést pedig felső fokának nevezzük. A jogszabály-értelmezés eredménye a jogszabály-értelmezés alsó és felső fokának a megkülönböztetéséhez kapcsolódik. Az ugyanis arra ad választ, hogy a jogszabály-értelmezés folyamán a jogszabály tartalmáról szerzett ismeret mennyiben változott meg, vagyis hogy a jogszabály-értelmezés felső fokán, valamennyi módszer fölhasználásával nyert ismeret hogyan viszonyul a jogszabály-értelmezés alsó fokán rendelkezésre állt ismerethez. Ezen az alapon az értelmezés eredményeként kiterjesztő, helybenhagyó és megszorító jogszabályértelmezésről beszélünk. Kiterjesztő az értelmezés, ha a jogszabály teljes értelmezése után annak tartalma és terjedelme tágabb, vagyis az az esetek és viszonyok szélesebb körére terjed ki, mint az a jogszabály-értelmezés első fokán mutatkozott. Helybenhagyó értelmezés esetén a jogszabálynak az értelmezés felső fokán megállapított tartalma és terjedelme azonos az értelmezés alsó fokán vélt terjedelemmel. Megszorító értelmezésről beszélünk, ha a jogi norma tartalma és terjedelme szűkebb annál, mint ami a nyelvtani és logikai értelmezés során megállapítható volt. A jogszabály-értelmezés kérdéseit illetően kialakított elméleti tudományos tételek kiemelkedő gyakorlati jelentőségűek, mivel az elméleti állásfoglalások ezekben az esetekben közvetlenül hatnak a jogalkalmazói gyakorlatra. A jogszabály-értelmezés ugyanis a jogalkalmazásnak igen lényeges, a döntést nagymértékben meghatározó szakasza, mozzanata; ugyanakkor a jogszabály-értelmezés számos kérdése tételes jogilag nem szabályozható, ezekben a kérdésekben közvetlenül a tudományos állásfoglalások orientálják a jogalkalmazókat. Nem lehet tételes jogi szabályozás tárgya a jogszabály-értelmezés fogalma, módszerei, valamint az értelmezés eredményeként levonható következtetések megállapítása. Tételes jogilag szabályozható viszont a jogszabályértelmezés fajainak, azok kötelező erejének kérdése; az analogikus jogalkalmazás lehetősége; végül a tételes jog megállapíthatja azokat a jogpolitikai elveket, amelyek a jogalkalmazás egészére, így a jogszabály-értelmezésre is iránymutatásul szolgálnak. 4. A megállapított tényállás jogi minősítése a jogalkalmazás folyamatának döntő eleme, mivel ebben történik meg a jogszabály általános előírásának és valamely konkrét eseti tényállás egyediségének az egymásra vetítése. A jogalkalmazó a megállapított történeti tényállást a jogi norma általános megfogalmazása alá vonja, megállapítja, hogy a konkrét történeti tényállás a jogi norma hipotézisének mint általánosnak az egyedi megnyilvánulása, vagyis azt valamely jogi norma megvalósulásának vagy meg nem valósulásának minősíti (például a bíróság megállapítja, hogy a vádlott magatartása megvalósította a csalás törvényi tényállását, ezért a vádlott magatartását csalásnak minősíti). A tényállás jogi minősítését a két lehetőséget, két alternatívát (igen-nem) tartalmazó kettős (bináris) struktúra jellemzi: az adott jogi minősítés más jogi minősítéseket kizár, a jogi minősítés nem lehet vagylagos, részleges, átmeneti vagy föltételes. 217 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


5. A jogkövetkezmények megállapítása a jogalkalmazás folyamatának utolsó, záró művelete. Az közvetlenül a tényállás jogi minősítéséhez kapcsolódik, azon alapul, azzal nem állhat ellentétben, ugyanakkor azonban abból közvetlenül nem is következik. A jogkövetkezmények megállapítása önálló, alkotó mozzanatokat tartalmazó felelősségteljes művelet. A megállapítható jogkövetkezmények körét egyrészt a jogi minősítés, másrészt pedig a jogi szabályozás jellege szabja meg. A jogi minősítés kizárja a vele ellentétes jogkövetkezmények megállapítását. Ha például a bíróság szerint a vádlott magatartása nem minősül semmilyen bűncselekménynek sem, akkor nyilvánvalóan nem kerülhet sor büntetés kiszabására, a jogkövetkezmény csak a fölmentés lehet. Fordított esetben azonban, ha például a vádlott magatartását csalás bűntettének minősítették, a minősítés nem határozza meg egyértelműen a jogkövetkezményt, különböző súlyú büntetések kiszabására vagy akár a büntetés mellőzésére is sor kerülhet. A jogkövetkezmény megállapítása során tehát – mint a jogalkalmazás más műveletei esetében is – szinte minden esetben (néhány valóban automatikusnak nevezhető kivételtől, például nyugdíj-megállapítás, eltekintve) mérlegelésre kerül sor, még a jogkövetkezmény egyértelmű jogszabályi meghatározása esetében is (például a kártérítés esetében az összegszerűség megállapítása foglal magában mérlegelést). A mérlegelés mértéke, keretei a jogi szabályozástól, annak az előzőekben vázolt megoldási típusaitól függnek. Diszkréciónak nevezzük a jogkövetkezmény megállapítására vonatkozó és a jogszabályban kifejezetten biztosított mérlegelési lehetőséget. A diszkrecionalitás lehetősége általában szélesebb a büntető igazságszolgáltatásban, mint a polgáriban, és szélesebb a közigazgatási típusú jogalkalmazásban, mint az igazságszolgáltatásban. A jogalkalmazásban a diszkrecionalitás szerepe az, hogy a konkrét eset körülményeihez, sajátosságaihoz rugalmasan alkalmazkodva, egyéniesítve valósítsa meg az adott jogi szabályozás célját. A mérlegelés legfontosabb kritériuma ezért ennek során a célszerűség. A határozat meghozatala elnevezés alatt a jogalkalmazás három szakaszát megkülönböztető hagyományos fölfogás összefoglalta és egységesen kezelte a tényállás jogi minősítését és a jogkövetkezmények megállapítását.

4. Kulcsfogalmak államigazgatási típusú jogalkalmazás autentikus jogszabály-értelmezés bizonyítási teher doktrinális jogszabály-értelmezés határozat meghozatala jogalkalmazás jogalkalmazás fajai jogalkalmazás műveletei jogalkalmazás típusai jogalkalmazói jogszabály-értelmezés jogkövetkezmények megállapítása jogszabály-értelmezés alsó és felső foka jogszabály-értelmezés eredménye jogszabály-értelmezés fajai jogszabály-értelmezés módszerei jogvédelmi típusú jogalkalmazás



legális jogszabály-értelmezés tényállás jogi minősítése tényállás megállapítása

5. Irodalom Állam- és jogtudományi enciklopédia. Budapest, 1980. Antalffy György – Samu Mihály – Szabó Imre – Szotáczky Mihály: Állam- és jogelmélet. Budapest, 1970. Bevezetés a jogi ismeretekbe. Miskolc, 1991. Lukács György: A társadalmi lét ontológiája. 2. köt. Budapest, 1976. Moór Gyula: Jogfilozófia. Budapest, 1994. Opalek–Wróblewski: A jogalkalmazás. In Antalffy György – Papp Ignác: Szemelvények állam- és jogelméleti szerzők műveiből II/2. Budapest, 1978. Sajó András: Jogkövetés. In Állam- és jogtudományi enciklopédia. Budapest, 1980. Sajó András: Jogtani alapok. In A gazdaság jogi alapjai. Budapest, 1985. Samu Mihály – Szilágyi Péter: Bevezetés az állam- és jogtudományokba. Budapest, 1984. Szabó Imre: A szocialista jog. Budapest, 1963. Szabó Imre: Bevezetés a jogtudományba. Budapest, 1984. Szabó Miklós (szerk.): Bevezetés a jog- és államtudományokba. Miskolc, 2006. Varga Csaba: A bírói ténymegállapítási folyamat természete. Budapest, 1992. Varga Csaba: Jogalkalmazás. In Állam- és jogtudományi enciklopédia. Budapest, 1980. Visegrády Antal: Jog- és állambölcselet. Budapest–Pécs, 2002.


10. fejezet - X. A JOGRENDSZER ÉS A JOGRENDSZEREK CSOPORTOSÍTÁSA 1. A jogrendszer fogalma és sajátosságai 2. A jogrendszer tagozódásának alapja, a jogág meghatározása 3. A magyar jogrendszer egyes jogágai 4. A jogrendszerek csoportosítása

1. 1. A jogrendszer fogalma és sajátosságai A jogrendszer egy adott állam érvényes jogi normáinak és ahhoz kapcsolódó egyéb jogi előírásainak (jogelvek, célmeghatározások) a rendezett összessége. Ez a fogalommeghatározás némiképpen eltér attól a széles körben használt rövid definíciótól, amely szerint a jogrendszer valamely állam hatályos jogszabályainak a rendezett összessége. Ez a megfogalmazás – amennyiben a jogszabály kifejezést az általunk használt értelemben használjuk – részben túl tág, részben pedig túl szűk jogrendszer-definíciót eredményez. A jogszabályok ugyanis magukban foglalják azokat a mindenféle normativitást nélkülöző, csak ünnepi deklarációkat tartalmazó szimbolikus jogszabályokat is, amelyeknek a jogrendszer fogalmába való fölvétele indokolatlan; nem foglalják viszont magukban – és ez ennek a definíciónak nagyobb hibája – a jogalkalmazói jogképződés révén keletkezett jogi normákat. Ha viszont a jogszabály kifejezést a jogi norma szinonimájaként használjuk, akkor viszont az általános jogelvek és célmeghatározások maradnak kívül a jogrendszer fogalmán. Pontosabb továbbá érvényes jogi normákról stb. beszélni hatályos helyett, mivel jogi normativitással rendelkeznek és így a jogrendszer részét képezik azok a jogi normák is, amelyeket hatályon kívül helyeztek ugyan, de azokat a korábbi jogesetek elbírálása során a jogalkalmazóknak alkalmazniuk kell, melyek tehát érvényesek, noha már nem hatályosak. A jogrendszer fogalma nem azonos a jogszociológiában kimunkált, a 2. fejezetben a jog komplexitása kapcsán említett jogi rendszer fogalmával: a jogrendszer csak a tág értelemben vett normatív elemeket foglalja magában, a jogi rendszer fogalma ennél szélesebb, így mindenekelőtt a jogi normákat alkotó, alkalmazó szervezeteket, illetve megvalósító emberi magatartásokat is átfogja. Ugyancsak nem tévesztendő össze a jogrendszer a jogrend fogalmával. A jogrend fogalmát is többféle értelemben használják a szakirodalomban, ez a fogalom azonban a leggyakrabban használt és általunk is elfogadott jelentése szerint a jogi rendezettség állapotát, annak ténylegességét fejezi ki egyrészt az anarchiával, másrészt pedig a magasabb rendű értékeket is kifejező törvényességgel szemben. A hatékony jogi szabályozás nemcsak azt föltételezi, hogy az egyes jogi normák, illetőleg jogszabályok adekvátan tükrözik vissza a társadalmi viszonyokat, hanem azt is, hogy a jogi normák szabályozó, magatartásbefolyásoló hatása nem egymást gyöngítő, hanem egymást erősítő, támogató hatású, vagyis hogy a jogi normák összhangban vannak egymással. A hatályos jogi normák összessége ezért nem puszta halmaz, hanem rendszer jellegű, vagyis a jogi normák a társadalmi viszonyokhoz való kapcsolatukban és összességükben összefüggő rendszert alkotnak, a jogi normák e rendszerben kölcsönösen egymásra vonatkoztatottságban léteznek. A jogrendszer rendszerjellege mindenekelőtt egyfelől belső ellentmondás-mentességében és koherenciájában, másfelől pedig strukturáltságában, tagozódásában fejeződik ki. Az ellentmondás-mentesség és koherencia egyfelől a jogrendszereknek időszakonként változó mértékű, tendencia jellegű tényleges sajátossága, hiszen a koherencia hiánya egy ponton túl a jogi normativitás megszűnését eredményezi; másfelől pedig a hatékony jogi szabályozás egyik szakmai követelménye. A jogrendszer koherenciája ezért mindig csak relatív lehet. A koherencia követelményének csekélyebb sérelmét jelenti a nyílt ellentmondásokat elkerülő divergens szabályozás, amelyik önmagában jogalkalmazási problémát még nem okoz, de a jogszabályok motivációs hatását gyöngíti. Ilyen divergenciára kerülhet sor például, ha valamilyen tevékenységet az adójogi szabályok adókedvezményekkel támogatnak, a közigazgatási jogi normák viszont azt indokolatlan és költséges engedélyezési eljárással korlátozzák. Súlyosabb a helyzet akkor, ha 220 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

X. A JOGRENDSZER ÉS A JOGRENDSZEREK CSOPORTOSÍTÁSA különböző jogi normák egymással kifejezetten ellentmondásba kerülnek. Ezen belül is vannak olyan esetek, amikor a jogalkalmazás során föloldható az ellentmondás, és vannak olyan esetek, amikor ez a föloldás csak jogalkotás útján lehetséges, például ha valamely alanyi jog érvényesítéséhez hiányzik a megfelelő eljárási forma. A jogrendszeren belüli ellentmondások okai különbözőek lehetnek. A legkönnyebben orvosolhatóak és egyben elvileg elkerülhetőek a jogalkotási folyamatban elkövetett hibák. A második csoportot a korábban és a későbben alkotott jog ellentmondásai képezik. A jogrendszer ugyanis „fejlődő rendszer – koherenciája, ellentmondás-mentessége csak viszonylagosan megvalósuló, folytonosan megújuló követelmény. Éppen mert fejlődő rendszer, ellentmondásai csupán átmenetileg oldhatók fel, mivel a feloldottak helyébe szükségképpen újak meg újak jönnek.” (Varga 1980, 929.) A régebbi és az újabb jog ellentmondásossága ezért viszonylag lassabb társadalmi változás esetén sem küszöbölhető ki teljesen, jelentősen megnő azonban az ilyen ellentmondások szerepe gyorsabb és jelentősebb társadalmi változás (rendszerváltás, átfogó társadalmi reformok stb.) esetén. Végül a jogrendszer ellentmondásainak a legnehezebben elhárítható és föloldható csoportja abból fakad, hogy a jognak egy adott időpontot tekintve is ellentmondásos viszonyokat, érdekeket kell viszonylag ellentmondásmentesen szabályoznia, ellentmondásos politikai törekvéseket és értékeket kell összhangba hoznia, ami esetenként az állami politika belső ellentmondásait idézheti elő. A jogrendszer ellentmondás-mentessége ezért csak egy relatív optimum lehet, aminek az elérését, helyesebben megközelítését egyrészt sajátos jogi normák és elvek, másrészt pedig egy sajátos tevékenység, a jogi dogmatika teszi lehetővé. A jogrendszer ellentmondásainak a mérséklése nemcsak a jogalkotás feladata, hanem abban jelentős a jogalkalmazás és a jogtudomány szerepe is. Ez jól jelzi a sajátos jogi szaktudás jelentőségét, ami nem azonosítható a jogszabályok puszta ismeretével. A jogrendszer koherenciájának egyik föltétele annak biztosítása, hogy az egymásnak ellentmondó jogi normák közül csak az egyik legyen érvényes. Ezt segítik elő a jogrendszer egységességét szolgáló jogi normák és az előző fejezetben már említett jogszabály-értelmezési elvek. Vertikális irányban a lex superior derogat inferiori rendező elve teremt elvileg tiszta helyzetet. Eszerint a különböző hierarchikus szintű jogforrásokban megfogalmazott jogi normák közötti ellentmondás esetén elvileg a magasabb hierarchikus szintű norma tekintendő érvényesnek, a magasabb szintű jogszabály lerontja az alacsonyabb szintűt. Azért beszélünk itt elvi érvényességről, mert esetenként előfordulhat, hogy a politikai-hatalmi viszonyok megakadályozzák ennek az elvnek a tényleges érvényesülését. Azonos hierarchikus szintű normák ütközése, azaz horizontális ellentmondás esetén a lex posterior derogat priori elve az irányadó: a későbbi jogszabály lerontja a korábbit, az időben később alkotott norma minősül érvényesnek. Az ellentmondások föloldását segíti egy további elv is, a lex specialis derogat generali elve: a különös jogszabály lerontja az általánosat; azonos tartalomra vonatkozó eltérő általánosságú normák ütközése esetén a különös, vagyis a kivételt megállapító norma tekintendő érvényesnek. Ez utóbbi elv alkalmazása azonban némi óvatosságot igényel. Egyrészt ezt az elvet nem szabad a magasabb szintű és az alacsonyabb szintű jogi normák viszonyában vagy az országos és a helyi jog viszonyában alkalmazni, másrészt a különös jelleg megállapítása is bonyolultabb lehet. Amíg ugyanis az többnyire különösebb vizsgálódás nélkül is megállapítható, hogy melyik a hierarchikusan magasabb vagy a később alkotott norma, a kivétel megállapítása esetenként alaposabb értelmezést igényelhet. Ezt a három jogelvet a modern jogrendszerek általában pozitív jogtételként is megfogalmazzák; azonban ezek a jogelvek kifejezett tételes jogi megfogalmazás hiányában is a jogrendszer részét képezik, ezért kötelezőek és az előbb tárgyalt sorrendben alkalmazandóak. A jogrendszer azonban nemcsak jogtételek, hanem fogalmak és tételek rendszere, ezért a koherencia biztosításához nem elég az érvényesség terén jelentkező ellentmondások kiküszöbölése, hanem a fogalmak bizonyos mértékű egyértelműségére is szükség van. Ezt segíti elő az a sajátos jogi tevékenység , amit jogi dogmatika néven ismerünk. A jogi dogmatika a jogrendszer anyagát képező különböző jogszabályok rendszerezését és osztályozását, a hasonló jogi megoldások azonos fogalmak alá rendelését és egy összefüggő fogalomrendszer kimunkálását végzi el. (A „jogi dogmatika” kifejezést – a „tudomány”-hoz hasonlóan – a szakirodalomban hol a tevékenység, hol pedig a fogalomrendszer értelmében használják. Nézetünk szerint a vizsgált összefüggéstől, a kontextustól függ, hogy melyik szóhasználat az indokoltabb. Erről bővebben Szilágyi 2007, 91–120.) A jogi dogmatika igyekszik meghatározni, kibontani és tudatosítani a joganyagban benne rejlő és ezáltal az adott jogrendszert jellemző, de kifejezetten ki nem mondott alapelveket, amelyek alapján a jog továbbfejleszthető, illetve a jogi normák közti ellentmondások kiküszöbölhetők. Ezt szolgálja az a jogértelmezési elv is, amely szerint a jogszabályok értelmezésekor lehetőleg olyan jelentést kell előnyben részesíteni, amelyik a rendszer harmóniáját erősíti, ellentmondásosságát, diszharmóniáját pedig tompítja. Az ilyen értelmezési javaslatok, illetőleg azok kimunkálása is a jogi dogmatika körébe tartozik. A jogrendszer struktúrája összetett, annak először is mikrostruktúráját és makrostruktúráját különböztethetjük meg. A jog mikrostruktúráját a jogi norma és a jogszabály már tárgyalt szerkezeti összefüggései alkotják. A 221 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

X. A JOGRENDSZER ÉS A JOGRENDSZEREK CSOPORTOSÍTÁSA jog makrostruktúrája maga is többdimenziós; megkülönböztethetjük a vertikális, a horizontális, a történeti és a funkcionális struktúrát. A jogrendszer vertikális vagy formális struktúrája a jogi normák keletkezése és kötelező ereje szerinti strukturáltságot fejezi ki; ez nem más, mint a korábban tárgyalt jogforrási hierarchia. Ez független a jogi normák tartalmától, ezért nevezik formális struktúrának is. A jogrendszer struktúrájának másik fontos dimenziója a horizontális-tartalmi struktúra. Ez a jogi szabályozás tárgyára és tartalmára épül, és abban fejeződik ki, hogy bizonyos jogi normák között szorosabb a tartalmi kapcsolódás és/vagy nagyobb a hasonlóság, szélesebb körre terjed ki a fogalmak és alkalmazási-értelmezési elvek azonossága. Ezen az alapon jogintézményeket, jogágakat és jogterületeket különböztethetünk meg. A jogrendszer tartalmi strukturáltsága elsődlegesen jogágakra tagozódásában nyilvánul meg. Emellett sajátos jogterületek elkülönülése is megfigyelhető. Csak megemlítjük, hogy a jogrendszer történeti struktúráját a jog történetileg kialakult rétegei alkotják, mint például a common law, az equity és a statute law az angolszász jogrendszerekben. A jog funkcionális struktúráját a közvetlenül magatartás-előírást tartalmazó elsődleges és a jog alkotását, érvényességét és alkalmazását szabályozó másodlagos normák alkotják. Erre a kérdésre a jog- és állambölcseletben térünk vissza. A jog külön strukturális szintjét képezi a globális szint. Itt két kérdés vetődik föl: az államok fölötti, ún. szupranacionális jog tagozódása és az egyes jogrendszerek csoportosítása. Ezt a két kérdéskört a szupranacionális jelleg összekapcsolja ugyan, maguk a problémák azonban alapvetően különböznek. Az első esetben lényegében a tételes jogra korlátozódó hagyományos jogrendszer-tagozódási kérdéseknek az államok fölötti jog vonatkozásban történő fölvetéséről és tárgyalásáról van szó, az utóbbiban pedig a világ valamennyi jogrendszerének és jogi kultúrájának a társadalmi-szociológiai szempontokat is figyelembe vevő csoportosításáról, rendszerezéséről. Ezért a szupranacionális jog tagozódását a jogrendszer tagozódásához kapcsolódóan tárgyaljuk, az egyes jogrendszerek csoportosítását viszont külön alfejezetben.

2. 2. A jogrendszer tagozódásának alapja, a jogág meghatározása A modern kontinentális jogrendszerekre – az angolszász jogrendszerektől eltérően – az a jellemző, hogy azokban a jogágakra tagozódás az alapvető, a jogág a rendszerezés elsődleges egysége, kategóriája. A jogrendszer jogágakra tagozódásának az alapja – első közelítésben – a jogi szabályozás tárgya és módszere. Ezt a kiindulópontot sokan úgy értelmezték, hogy a társadalmi viszonyokat vagy életviszonyokat tekintették a szabályozás tárgyának, és a jogágat az azonos társadalmi viszonyokat szabályozó normák összességeként határozták meg. Ez a fölfogás nem vette figyelembe, hogy a jogi szabályozás tárgya – a jog másodlagos teleologikus tételezés jellege kapcsán mondottak szerint – kettős: közvetlenül bizonyos emberi magatartások, közvetve pedig bizonyos társadalmi viszonyok képezik azt. Ez az elméleti fölfogás a tényleges helyzetnek is ellentmondott, hiszen több olyan jogág is van, amelyik egészen eltérő társadalmi viszonyokat szabályoz (például büntetőjog), másrészt a legtöbb alapvető társadalmi viszonyt több jogág is szabályozza (például a tulajdonviszonyokat az alkotmányjog, a polgári jog, a büntetőjog, sőt esetenként a közigazgatási jog is). A jogágak meghatározása során ezért abból kell kiindulnunk, hogy a jog közvetlenül az emberi magatartásokat szabályozza, és csak közvetve a társadalmi viszonyokat. A jogi szabályozás ekként fölfogott, közvetlen tárgya és a jogi szabályozás módszere a jogi normák tartalmában és formájában ölt testet mint ott megfogalmazott tipikus emberi magatartás és ahhoz sajátosan kapcsolt jogkövetkezmény. Ezért a jogrendszer tagozódásának az alapját – konkrétabban szemlélve – a jogi normák eltérő tartalmában, mindenekelőtt a szabályozott magatartások sajátosságaiban kell látnunk, amelyhez a jogi normák formájában is kifejeződő szabályozási módszer kapcsolódik. A jogág tehát a jogrendszeren belül viszonylagosan elkülönült részt, a jogi normák hasonló tartalommal és formával jellemezhető, azonos vagy hasonló jellegű magatartásokat azonos módszerrel szabályozó összefüggő csoportját jelenti, amelynek sajátos jogdogmatikai megoldásai vannak, sajátos módszerei érvényesülnek azért, hogy a jogalanyok jogilag szabályozott tevékenységének egynemű csoportját rendezze a társadalmi viszonyok védelme érdekében (Antalffy et al. 1970, 443–444.). Azt, hogy a jogágak elsődlegesen meghatározott magatartások sajátosságain alapulnak, gyakran elfödi az a tény, hogy a magatartásoknak ezt a megkülönböztető sajátosságát éppen valamilyen társadalmi viszonyhoz való szoros és közvetlen kapcsolódásuk képezi. Jól látható ez a munkajog és a közigazgatási jog esetében. A normák azonos jellege mindenekelőtt a szabályozott magatartás azonos, illetőleg hasonló jellegében fejeződik ki, s ez teszi érthetővé és lehetővé a szabályozás azonos módszerét is. Ez az azonosság, illetőleg 222 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

X. A JOGRENDSZER ÉS A JOGRENDSZEREK CSOPORTOSÍTÁSA hasonlóság nem a tényleges, empirikusan is megfigyelhető magatartásokra értendő, hanem a jogi normákban a szabályozás módszerére tekintettel is megfogalmazott tipikus magatartásokra. Ugyanaz az empirikus magatartás, például az ittas vezetéssel elkövetett gázolás több azonos jelleget kifejező és ennek megfelelően egymástól különböző magatartástípus alá is besorolható, mint például a társadalomra büntetést érdemlő fokban veszélyes bűnös magatartás, mint jogellenesen kárt okozó vétkes magatartás vagy esetleg még mint közalkalmazotti jogviszonyból eredő kötelezettséget vétkesen megszegő magatartás. A jogi normák azonos jellege magában foglalja még a szabályozási módszer azonosságát is, ami mindenekelőtt a normák kógens vagy diszpozitív jellegében, a normák jellemző megfogalmazási módjában, sajátos szankciókban és sajátos felelősségi alakzatokban (bűnösség, vétkesség stb.) fejeződik ki. A jogágat alkotó jogi normák azonos jellegéből következnek a jogágak további jellemző vonásai, így mindenekelőtt hogy azok sajátos belső struktúrával, valamint közös és azonos jelentésű alapfogalmakkal rendelkeznek, a jogviszonyok sajátos fajtáiban és a jogalkalmazás sajátos formáiban érvényesülnek, rájuk sajátos jogszabály-értelmezési elvek vonatkoznak. A jogintézmények elkülönülése viszont a jogágaktól eltérően közvetlenül a társadalmi viszonyokhoz kapcsolódik; jogintézményeken az azonos társadalmi viszonyt szabályozó jogi normák együttesét értjük. Ennek megfelelően alkotnak egy-egy jogintézményt például a tulajdonra, a házasságra vagy a perújításra vonatkozó jogi normák. Tekintettel arra, hogy a vizsgált összefüggésekből eredő megközelítésmód kérdése, hogy mit tekintünk egy társadalmi viszonynak, egy átfogóbb viszonyt vagy annak valamely elemét, az összetettebb jogintézmények egyes elemei is jogintézménynek tekinthetők. Így az előbb példaként említett jogintézmények mellett jogintézmény az elbirtoklás, a házasságkötés vagy a perújítási kérelem. A jogintézményeknek ebből a többszintűségéből következik, hogy azok többnyire valamilyen átfogó és összetett jogintézménybe illeszkednek be, amelyek normái különböző jogágakba tartoznak. A jogintézmények magvát képező normák, a jogintézmény lényegét képező szabályok általában egyértelműen valamelyik jogág, így a család esetében a családjog, a tulajdon esetében a polgári jog részét képezik. Ezekhez a normákhoz azonban további, más jogághoz tartozó normák is kapcsolódhatnak. Az alapvető jelentőségű jogintézmények – mint például a tulajdon – esetében gyakori, hogy azok sajátos, jogág- és jogintézmény-specifikus normáit garantáló jelleggel alkotmányjogi és büntetőjogi normák veszik körül. A jogintézmények jelentős része tehát keresztezi a jogágak határait. A jogterület jogi normák olyan többé-kevésbé összekapcsolódó és elkülöníthető öszszessége, amelyik egy jogintézménynél szélesebb, de a jogág kritériumaival nem rendelkezik. Jogterületről általában két esetben beszélünk, mégpedig jogágon belüli és jogágak közötti értelemben. Szokásos még a kifejezésnek regionális értelemben való használata is. A jogterület létrejöhet egy-egy jogágon belül, amikor is a jogi normákat a jogág más normáihoz is viszonyítva erősebb kapcsolódás és hasonlóság jellemzi (például öröklési jog a polgári jogon belül, szabálysértési jog a közigazgatási jogon belül); vagy több jogágat részben átfödve, amikor is az közvetlen gyakorlati igényeknek megfelelően eltérő tartalmú magatartásokra, de azonos vagy hasonló társadalmi viszonyokra vonatkozó jogi normákat fog össze. Ezeket a jogterületeket egyesek „keresztülfekvő jogágaknak” vagy „kvázi jogágaknak” nevezik. Ebbe a körbe tartozhat valamely foglalkozáshoz kapcsolódóan jelentős joganyag, mint például a hajózási jog, más esetekben viszont a jogterület a társadalmi viszonyok meghatározott csoportjának a hatékony jogi szabályozása szempontjából is jelentős, mint például a gazdasági jog vagy a környezetvédelmi jog esetében. Valamely jogterület elkülönülése új jogág kialakulásának kezdetét jelentheti. Jogágon belüli jogterületek esetében ennek valószínűségét növeli, ha a jogágon belüli relatív elkülönülés sajátos állami beavatkozás vagy politika következménye. Ilyen tényezők hatására vált önálló jogággá annak idején a munkajog vagy a mezőgazdasági termelőszövetkezeti jog. Ez egyben azt is jelzi, hogy a sajátos állami érdek, állami politika megszűnése az ahhoz kapcsolódóan létrejött jogág jelentős átalakulását vagy önállóságának a megszűnését is eredményezheti. Jól mutatja ezt az agrárjog és a szövetkezeti jog alakulása. Ebből látható, hogy a jogrendszer tagozódása – már csak az abban kifejeződő érdekek változása miatt is – nem állandó, nem változatlan és nem változtathatatlan, hiszen az újonnan kialakított jogi szabályozás új jogágat hozhat létre, vagy a már kialakult jogág új joganyaggal bővülhet, a jogterület jogággá válhat. Ezeknek a folyamatoknak a fölismerése és megítélése eltérő lehet, ezért gyakoriak a viták az egyes jogágak önállósága és tárgya körül. Mindez fölveti azt a kérdést, hogy a jogrendszer tagozódása mennyiben objektív, az tagozódik vagy tagolják. A jogrendszer tagozódásának az objektivitása két szinten vetődik föl. A jogalkotás szintjén akként, hogy a szabályozandó magatartások sajátosságai mennyiben szabják meg a jogi szabályozás módszereit, mennyiben biztosítanak mozgásteret a jogalkotó számára; a jogtudomány szintjén pedig akként, hogy a jogrendszer tagozódására vonatkozó fölfogások mennyire lehetnek tetszés szerintiek, önkényesek, a jelzett fölosztási kritériumok mennyire egyértelműek. A jogrendszer tagozódása objektív alapokon nyugszik ugyan, abban azonban szubjektív mozzanatoknak is szerepük van, amelyek bizonyos határok között befolyásolják a 223 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

X. A JOGRENDSZER ÉS A JOGRENDSZEREK CSOPORTOSÍTÁSA jogrendszer tagozódását. A szabályozandó magatartás tulajdonságai objektíve adottak, de egyben többfélék is, és a jogalkotónak bizonyos választási lehetősége van abban, hogy ezek közül melyiket veszi alapul, emeli a jogi relevancia rangjára, figyelembe véve a jogrendszer koherenciáját és a jogi szabályozás célját. Hasonlóképpen van mozgástere a jogalkotónak a jogi szabályozás módszere tekintetében, például hogy egy társadalomra veszélyes magatartást bűncselekménnyé vagy szabálysértéssé nyilvánít. A magatartások tulajdonságai objektívek ugyan, azok azonban a jogi normák tartalmává csak a jogi szabályozás céljaira, lehetőségeire és módszereire tekintettel történt értékelés után válnak, ennyiben magukban hordozzák a jogalkotásban rejlő szubjektív mozzanatokat is. E szubjektív mozzanatok szerepe azonban korlátozott, mivel az objektív adottságokat figyelmen kívül hagyó jogi szabályozás tartós érvényesülésre nem számíthat, így előbb-utóbb hatályát veszti. Hasonló a helyzet a jogrendszer jogtudomány általi tagolását illetően. Egyrészt ugyanis a jogi normák jelzett tartalmi hasonlósága azonosságokból és különbözőségekből tevődik össze, másrészt a hasonlóságok több irányban is léteznek, csak éppen más vonatkozásban, ezért a hasonlóságok és különbségek mértékének és jelentőségének a megítélésében eltérő, de egyaránt védhető álláspontok jöhetnek létre. Így egyaránt lehet érvelni amellett, hogy a szabálysértési jog területe a büntetőjog, illetőleg a közigazgatási jog részét képezi. Abban, hogy ezek közül melyik válik az általánosan elfogadott véleménnyé, az adott politikai szituáció sajátosságai mellett jelentős a jogrendszer alapvető strukturális sajátosságainak és a hagyományoknak a szerepe. Így az az ábrázolás, amit a következőkben a többségi véleményeket követve a magyar jogrendszer egyes ágairól adunk, egyes részleteiben szintén vitatható és vitatott is. A jogrendszer tagozódásának kérdése tehát az előbb kifejtettekből következően nem tisztán elméleti kérdés, abban gyakorlati politikai és jogpolitikai megfontolások is szerepet játszanak. Másfelől a jogrendszer tagozódását illetően kialakult uralkodó fölfogás jelentős mértékben befolyásolja a jogalkotás és a jogalkalmazás kereteit és gyakorlatát, valamint a jogtudomány és a jogi oktatás rendszerét. Álláspontunk szerint a jogrendszer ugyan elsődlegesen és közvetlenül jogágakra tagozódik, azonban egyes szorosabban összetartozó jogágak csoportokat alkotnak. A jogágak csoportjait megalapozó rokon vonások, hasonlóságok elsősorban a történelmi fejlődésnek, a közös történelmi gyökereknek köszönhetőek, ezért a jogágcsoportok fölvázolásánál ma is a közjog és magánjog valamikori római jogi megkülönböztetéséből kell kiindulnunk. E hagyományos és a XIX. század végéig elfogadott fölfogás szerint a jogrendszer két nagy részre, a közjogra és a magánjogra tagozódik és a közjogon belül lehet megkülönböztetni az egyes jogágakat, az egységesnek tekintett magánjogon belül pedig az egyes jogterületeket. Eszerint mindaz, ami nem magánjog, az közjog. A kettő különbségét általában arra a nem egészen pontos megállapításra vezették vissza, hogy a magánjogra a jogalanyok mellérendeltsége, a közjogra pedig alá-fölé rendeltsége a jellemző. A közjognak ez a legtágabb, tradicionális értelmezése magában foglalta többek között a büntetőjogot és az eljárásjogokat is. A XIX. század végén, a fokozódó állami beavatkozás és a jogrendszer differenciálódása következtében egyrészt a magánjogból kiváltak a közjogi és magánjogi elemeket vegyítő ún. vegyes szakjogágak, mint például a munkajog, másrészt pedig a közjog anyaga jóval terjedelmesebbé vált. Ezzel egyidejűleg kialakult a közjognak egy, a tradicionálisnál szűkebb értelmezése, amelyik szerint ez a jogterület az állami tevékenységhez szorosabban kapcsolódó jogágakat, így az államjogot vagy alkotmányjogot, a közigazgatási jogot és a pénzügyi jogot fogja át, a büntetőjogot viszont nem. A terminológiát bonyolítja, hogy egyes szerzők a közjog kifejezést még szűkebb, az alkotmányjoggal azonos értelemben használják. A mai helyzetet áttekintve megállapíthatjuk, hogy mind tárgyuk, mind a közös történelmi fejlődésből eredő módszerbeli hasonlóságok miatt is szorosabb a kapcsolat az alkotmányjog, a közigazgatási jog és a pénzügyi jog között, ezek alkotják a közjogot az általunk használt tágabb, de a tradicionálisnál szűkebb értelemben; a büntetőjog, a büntetőeljárási jog és a büntetésvégrehajtási jog alkotja a széles értelemben vett büntetőjogot ; a valamikor egységes magánjog helyébe lépett, több jogágra differenciálódott civilisztika területére a polgári jog, családjog, munkajog, szövetkezeti jog, agrárjog, valamint a polgári eljárásjog tartozik, ezek szorosabb kapcsolatát a közös gyökerek és az abból adódó hasonló (de nem azonos) szabályozási módszerek alapozzák meg. Tekintettel arra, hogy az itt jelzett jogágak önállósodására az erősödő állami beavatkozás következtében került sor, amit Magyarországon főleg az államszocializmus valósított meg, ezért a rendszerváltást követően ezen jogterületek önállóságát illetően eltérő álláspontok fogalmazódtak meg. Ezeket a nézeteket itt nem tárgyalhatjuk, a továbbiakban a jogrendszer tagozódását illetően az általunk is helyesnek tartott és a jogi kari oktatás rendjéhez leginkább igazodó rendszert vázoljuk föl.

3. 3. A magyar jogrendszer egyes jogágai


X. A JOGRENDSZER ÉS A JOGRENDSZEREK CSOPORTOSÍTÁSA Az előbbiekben kifejtett elvi álláspontunk szerint a Magyarországon hatályos jog négy nagyobb, több jogágat is tartalmazó részre tagozódik, úgymint a) közjog, b) tág értelemben vett büntetőjog, c) civilisztika, ideértve az ún. vegyes szakjogágakat és jogterületeket, d) szupranacionális jog. Szükségesnek tartom megjegyezni, hogy jelen tankönyvnek ez a része az, amelyik a legszorosabban kapcsolódik az egyes szakjogtudományokhoz és diszciplínákhoz, azonban itt a tantárgy alapozó jellegéből fakadóan az egyes jogágakat csak röviden, a kezdő joghallgatók eligazodásához szükséges mértékben mutatjuk be, az egyes jogágakhoz még további, itt nem említett jogintézmények is tartoznak. Az alkotmányjog (a korábban használatos elnevezéssel államjog) a jogrendszernek az az ágazata, mely az államhatalom gyakorlásának jogi alaprendjére vonatkozó jogszabályokat foglalja egységbe. Az alkotmányjogra jellemző, hogy más jogágakhoz viszonyítva nagyobb arányban tartalmaz politikailag jelentős célmeghatározásokat, deklaratív megállapításokat és alapelveket. Az alkotmányjog normái és jogtételei három nagy csoportot alkotnak. Először is ide tartozik az a nem nagy számú, de igen jelentős előírás, amely a társadalmi berendezkedés és az állam legfontosabb jellemzőit rögzíti (például „Magyarország független, demokratikus jogállam”). A második csoportot az állami berendezkedés alapvető szabályai, különösen pedig az államhatalmi-népképviseleti szervek létrehozására és működésére vonatkozó normák, az államszervezetben helyet foglaló más szervek funkcióit, jellegét és működését meghatározó szabályok jelentik. Az alkotmányjogba tartozó normák harmadik nagy csoportja az állampolgárok államhoz való viszonyának alapját szabályozza. Ilyenek különösen az alapvető állampolgári jogok és kötelességek. Az említett társadalmi viszonyokat szabályozó normák összessége nem tartozik tehát az alkotmányjog körébe, csak az alapvető jelentőségűek. Az alapvető jelleg utal a szabályozás tárgyát és az alkotmányjogi normák tartalmát képező sajátos emberi magatartásokra. Olyan magatartásokról van szó, amelyek meghatározó jelentőségűek a politikai rendszer minősége és működése szempontjából, és amelyeknek az alkotmányos garantálása és korlátozása, különleges biztosítékokkal való körülbástyázása és fokozott védelme vagy éppen ellensúlyozása a történelmi tapasztalatokra és hagyományokra is figyelemmel szükséges, de legalábbis célszerű. Az alkotmányjogi normák sajátos tartalma mind formai, mind tartalmi szempontból a jogrendszerben az alkotmányjognak kiemelkedő szerepet biztosít. Ez a fokozott jelentőség formai szempontból abban nyilvánul meg, hogy a jogforrási hierarchia élén az alkotmány áll, tartalmilag pedig azt jelenti, hogy amikor az alkotmányjog a társadalmi berendezkedés legfontosabb alapintézményeit rögzíti, az egyes jogágazatok legfontosabb alapelveit is magában foglalja. E három nagy csoporton túl az alkotmányjog még további rendelkezéseket is tartalmaz, mint például az állami jelképekre vagy a fővárosra vonatkozó előírásokat. Az alkotmányjog legfontosabb intézményei – az állami szervek különböző fajtái mellett – az alkotmány és alkotmányosság, az állampolgárság, az alapvető jogok és kötelességek, a választójog és a jogforrások. A közigazgatási (államigazgatási) jog azoknak a jogi normáknak az összessége, amelyek a közigazgatási szervek sajátos, rájuk jellemző tevékenységéhez, az ún. végrehajtó-rendelkező-szervező tevékenységhez kapcsolódnak, vagyis vagy magát ezt a végrehajtó-rendelkező tevékenységet szabályozzák, vagy pedig az azáltal érintett jogalanyok (természetes vagy jogi személyek) magatartását. A közigazgatási jog a közigazgatási tevékenységtől elszakíthatatlan fogalom. Közigazgatási jogi szabályozásról csak ott beszélhetünk, ahol a jogviszony szervi oldalán a jogviszony alanya közigazgatási tevékenységet fejt ki, tehát közigazgatási szerv. Nincs szó közigazgatási jogi szabályozásról ott, ahol a közigazgatási szerv nem az állami közhatalom megtestesítőjeként jár el, nem ilyen minőségben alanya a jogviszonynak, hanem a jogviszony másik alanyával egyenlő a pozíciója (mint például a polgári jogi vagy a munkajogi jogviszony esetében). A közigazgatási jog normái a közigazgatás szerveinek feladatait, jogait és kötelességeit, szervezetét, fölépítését és működésének formáit, valamint a közigazgatási szerv tevékenységével ügyfélként kapcsolatba kerülő természetes és jogi személyek jogait és kötelességeit állapítják meg. A közigazgatási jog sajátossága, hogy az anyagi jogi és az alaki jogi szabályokat is felöleli. A közigazgatási jog anyagi jogi szabályai határozzák meg egyfelől a közigazgatási szervek feladatát és hatáskörét, vagyis hogy az állami szerv hatáskörében mire kötelezheti vagy jogosíthatja az állampolgárokat, illetve jogi személyeket; másfelől pedig a közigazgatási szerv tevékenységével érintett jogalanyok kötelességét és jogait. Ide tartozó sajátos jogterület a szabálysértési jog, amelynek tiltó és parancsoló normái szabálysértési bírság kilátásba helyezésével, a büntetőjoghoz hasonló szabályozással biztosítják a közigazgatási jog és a jogszerű intézkedések érvényesülését.


X. A JOGRENDSZER ÉS A JOGRENDSZEREK CSOPORTOSÍTÁSA Az alaki jogi normák egyik csoportja a szervezeti szabályokat tartalmazza, amelyek a szervek létesítéséről, átalakításáról vagy megszüntetéséről rendelkeznek. A másik csoportba az eljárási szabályok tartoznak. A közigazgatási eljárásjog sajátossága elsősorban abban mutatkozik meg, hogy az általános szabályok mellett csaknem minden szakigazgatási ágban speciális eljárási szabályok vannak. A közigazgatási eljárás három szakaszra tagozódik: az alapeljárásra, a jogorvoslati és a végrehajtási eljárásra. A pénzügyi jog a közigazgatási jogból jött létre. Eredetileg az állami bevételekkel (elsősorban adók) és az állami kiadásokkal (költségvetés) kapcsolatos, valamint a pénzkibocsátással és a pénzforgalommal kapcsolatos magatartásokat szabályozta. Az előbbit nevezik fiskális szférának és az arra irányuló politikát fiskális politikának, az utóbbit pedig monetáris szférának, illetve politikának. A pénzügyi jog közjogi jellegének megfelelően elsődlegesen az állami szervek sajátos pénzügyi közhatalmi tevékenységét és a természetes vagy jogi személy ügyfeleknek ahhoz kapcsolódó magatartását szabályozza. Az állami tevékenységek bővülésével, valamint a piacgazdaság bonyolultabbá válásával a pénzügyi jogi szabályozásnak is új területei és intézményei jöttek létre. Napjainkban a pénzügyi jog fő területei (a teljesség igénye nélkül) az államháztartási jog (ide tartozik többek között a költségvetésnek és a társadalombiztosítás pénzügyeinek a szabályozása), a közbevételek joga (ennek legfontosabb eleme az adójog), a számviteli jog és a monetáris szféra pénzügyi joga. A pénzügyi jog a közigazgatási joghoz hasonlóan együttesen tartalmaz anyagi és alaki jogi normákat. Ennek megfelelően a pénzügyi jog szabályozza a pénzügyi igazgatás szervezetét és működését is. A büntetőjog széles értelemben véve három részre oszlik: az anyagi büntetőjogra (büntetőjog szűkebb értelemben), a büntetőeljárási jogra (ún. alaki büntetőjogra) és a büntetés-végrehajtási jogra. Negyedikként egyes fölfogások szerint ide sorolható a közigazgatási büntetőjog (szabálysértési jog) is. Az anyagi büntetőjog vagy röviden büntetőjog formális definíciója szerint azoknak a jogi normáknak az összessége, amelyek az állami, társadalmi, gazdasági rend és az állampolgárok személyének és jogainak védelme érdekében meghatározzák a büntetőjogi felelősség körét, azaz a büntetendő cselekményeket és az elkövetésük esetén alkalmazandó büntetéseket, illetőleg intézkedéseket. Tartalmilag szemlélve a büntetőjog a legszigorúbb jogi szankciót, a büntetőjogi büntetést indokoló mértékben társadalomra veszélyes és bűnös magatartásokat szabályozza. A büntetőjog belső rendszere hosszas történeti fejlődés eredményeként két fő részre, általános és különös részre tagozódik. Az általános rész tartalmazza azokat a szabályokat, amelyek minden bűncselekményre egyaránt irányadóak, így azokat a tárgyi és alanyi feltételeket (például szándékosság és gondatlanság), illetve a büntethetőséget kizáró és megszüntető okokat, a büntetés kiszabásának általános elveit stb., amelyeket bármely bűncselekmény esetén vizsgálni kell. Az általános rész normáinak két legfontosabb csoportját a bűncselekmények, illetőleg a büntetések szabályai alkotják. A Büntető Törvénykönyv különös része meghatározza az egyes büntetendő cselekményeket és büntetésüket. Csakis az itt felsorolt magatartások miatt lehetséges büntető felelősségre vonás (nullum crimen sine lege elve), és csakis az ott meghatározott büntetés szabható ki (nulla poena sine lege elve). A büntetőeljárási jog a büntetőjog alaki joga, a büntetőjog szabályainak alkalmazásával kapcsolatos tevékenység rendjét tartalmazza. Megállapítja a bűncselekmények földerítésének, a büntetőjogi felelősségre vonásnak az elveit és rendjét, az ezt célzó eljárásban részt vevő alanyok (személyek, köztük a nyomozó hatóság, az ügyész, a bíróság, a sértett, a terhelt-vádlott, a védő és más személyek, mint a tanú, a szakértő) jogait és kötelességeit, valamint az eljárási cselekmények alakiságait. Ennek során meghatározza a bűncselekmény földerítésével, megállapításával, a büntetés kiszabásával és végrehajtásával kapcsolatos eljárás szabályait, rögzíti a bíróság, az ügyészség, a nyomozó szervek tevékenységének szabályait, a bűncselekmény elkövetőjének jogait és kötelességeit, rögzíti a bűncselekménnyel gyanúsított védelmének jogait. A büntetőeljárási jog feladata: a bűncselekmények gyors és alapos földerítése, a bűntettesek felelősségre vonása és a büntetőjog szabályainak alkalmazása. A büntetőeljárási jog szabályai – más eljárásjogokhoz hasonlóan – három fő részre, az általános vagy más néven statikus részre, az ún. dinamikus részre, valamint a különös és különleges eljárásokra tagozódnak. Az előbbi az eljárás valamennyi szakaszára vonatkozó szabályokat (például eljáró hatóságok, hatáskör, illetékesség, a bizonyítás, a kényszerintézkedések szabályai) tartalmazza, a dinamikus rész pedig az egyes eljárási szakaszok sajátos szabályait. A büntetőeljárás fő szakaszai: a nyomozás, az első- és másodfokú bírói eljárás és a rendkívüli jogorvoslatok. A büntetés-végrehajtás előtt az elsőfokú bírósági ítélet ellen perorvoslatnak, fellebbezésnek van helye. A fellebbezés elbírálása után az ítélet jogerőssé válik, azonban meghatározott föltételek esetén azzal szemben rendkívüli jogorvoslatra van lehetőség. A magyar jog ennek két formáját ismeri, a perújítást és a felülvizsgálatot. Az előbbire tipikusan akkor kerülhet sor, ha új tények és körülmények derülnek ki, új bizonyítékok kerülnek elő, míg a felülvizsgálat az esetleges jogszabálysértések orvoslására szolgál. A különeljárások az eljárás valamennyi szakaszát átfogják, azonban szabályaik valamilyen sajátos körülményre tekintettel kivételt képeznek a „normális” eljárás alól. Idetartoznak a fiatalkorúakkal és a katonákkal szembeni, a magánvádas, valamint a különféle, a cselekmény csekélyebb 226 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

X. A JOGRENDSZER ÉS A JOGRENDSZEREK CSOPORTOSÍTÁSA jelentőségére tekintettel egyszerűsített eljárások. A különleges eljárások pedig bizonyos elkülönült részkérdések (például kényszergyógykezelés fölülvizsgálata, kártalanítás tévesen kiállott fogva tartásért, kiadatás) eldöntését szabályozzák. A büntetőeljárás főbb alapelveit az alkotmány, a bírósági szervezeti törvény és a büntetőeljárási törvény fogalmazza meg. Ezek közül a legfontosabbak a következők: büntető jogszolgáltatás kizárólag bíróságok útján, törvény előtti egyenlőség, az ártatlanság vélelme, védelemhez való jog, a jogorvoslati jogosultság, a társasbíráskodás és ülnökök részvétele, a bizonyítás és a bizonyítékok értékelésének szabadsága, az ügyfélegyenlőség, a kontradiktórius eljárás elve, a nyilvánosság és a közvetlenség elve. Egészében a büntetőeljárás során eljáró szervek kötelessége az objektív igazság föltárása és a törvényesség következetes érvényesítése. Ezek az alapelvek garanciális jelentőségűek, azok elsősorban az állampolgárok számára biztosítják azt, hogy az eljáró rendőri, nyomozó, ügyészi, bírói és büntetés-végrehajtó szervek tartsák tiszteletben az állampolgári szabadságjogokat. A garanciák közé tartozik az a rendelkezés, hogy büntetőeljárást csak törvény alapján és csak az ellen lehet indítani, aki a bűncselekmény elkövetésével alaposan gyanúsítható, továbbá hogy senkit sem lehet a törvény által meghatározott eseteken kívül és más módon személyes szabadságától megfosztani. A büntetés-végrehajtási jog sajátos jogterület, amelyet számosan kialakulóban lévő önálló jogágnak tekintenek. Az anyagi büntetőjoghoz képest másodlagos jogterület. Szabályai, a büntetőeljárási joghoz hasonlóan, elsősorban dinamikusak. Feladata: a büntetőeljárás során jogerősen meghozott ítéletben kiszabott büntetőjogi büntetés végrehajtásának jogi szabályozása. Ennek megfelelően szabályozza a büntetés-végrehajtási állami szervek működését, a büntetések végrehajtásának feltételeit és módjait, jogaik és kötelességeik meghatározásán keresztül az elítélteknek, valamint a büntetés-végrehajtási intézmények alkalmazottainak a magatartását. Viszonylagosak a határok az anyagi büntetőjog és a büntetés-végrehajtási jog között. A büntetésvégrehajtás, elsősorban a szabadságvesztés jellegű büntetések és intézkedések végrehajtásának jogi szabályozottsága az anyagi büntetőjog hosszú történelmi múltjával szemben csak az újabb idők terméke, az elítéltek emberi jogaira fordított figyelem eredménye. A büntetés-végrehajtási jog normáinak többsége a szabadságvesztés-büntetésnek, valamint a szabadságelvonással járó intézkedéseknek (például előzetes letartóztatás) a végrehajtását szabályozza, de a szabadságelvonással nem járó jogkövetkezmények végrehajtásának a szabályait is ez a jogterület tartalmazza. A polgári jog a civilisztika, a magánjog legfontosabb jogága. Mindenekelőtt azon gazdasági, vagyoni viszonyokat szabályozza, amelyek áruviszonyok. Ezen kívül szabályozza a személyek egyes nem vagyoni – de vagyoni kihatású – viszonyait is, mint a szellemi alkotások (szerzői, találmányi jog stb.), sőt emellett általános személyiségvédelmet is szolgál. Azokat a magatartásokat szabályozza, amelyek befolyásolására a vagyoni szankció alkalmas és elfogadott. A polgári jogviszonyokban a felek egyenjogúak, mellérendeltek. A polgári jog fő jogterületei a megalapozást szolgáló, ún. általános részen túl a következők: a) személyiségi jog; b) dologi jog, elsősorban tulajdonjog, de ide tartoznak még olyan intézmények is, mint a haszonélvezet; c) kötelmi jog, amely két nagy részt ölel fel, nevezetesen a jogügyletek, különösképp a szerződések jogát, illetve a kártérítési felelősség jogát. A kötelmi jog általános és különös részből áll, ez utóbbiba az egyes szerződéstípusok tartoznak; d) a társasági jog, amelyik eredetileg a szerződések jogához tartozott, joganyagának terjedelménél és főleg gazdasági jelentőségénél fogva azonban ma már külön jogterület; e) szellemi alkotások joga (szerzői jog, iparjogvédelem); f) öröklési jog. A polgári jog a gazdaság szempontjából talán a legfontosabb jogág. A polgári jog zömmel választható magatartásmintákat nyújt diszpozitív jogi normái révén a gazdaság szereplői részére. A családi jog a szocialista jogrendszerekben vált különálló jogággá. A klasszikus kapitalizmus viszonyai között kialakult polgári jogrendszerekben a magánjog részét képezi, mivel vagyoni jellegű viszonyként szabályozták a családot. Mivel a szocializmus viszonyai között a magángazdaság jelentősége nagymértékben csökkent, nyilvánvalóvá vált a családjogi viszonyok elsődlegesen személyi jellege. Az így önállósodott családi jog alapvetően személyi viszonyokra vonatkozik, és csak másodlagosan öleli föl a családi viszonyok keretébe 227 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

X. A JOGRENDSZER ÉS A JOGRENDSZEREK CSOPORTOSÍTÁSA tartozó vagyoni viszonyokat. Ezekből adódóan a családi jog szabályozza az állampolgárok családi és családi jellegű személyes és vagyoni kapcsolatait. A családi jog anyaga három részre tagozódik: a) A házasság intézménye kapcsán szabályozza a házasságkötést megelőző eljárást, a házasságkötést, a házasságkötés akadályait, a házasság érvénytelenségét, a házasság megszűnésének kérdéseit (a házasság fölbontását), valamint a házastársak vagyoni viszonyait. A családi jog szabályozza a házastársak jogait és kötelességeit. b) A családi viszonyok kapcsán szabályozza a szülő és gyermek kapcsolatát, az apaság és anyaság megállapítását, a gyermek családi jogállását, emellett az örökbefogadás, a rokon tartása és a szülői felügyelet intézményét. c) A gyámság jogintézménye szabályozza a gyámság keletkezését, ellátását, a gyámság és a gyámi tiszt megszűnését. A gyámság célja a szülői felügyelet alatt nem álló kiskorú gyermek gondviselése, vagyonának kezelése és képviselete. A gondnokság célja az ügyeik vitelére képtelen nagykorúak képviseletéről való gondoskodás. A rendszerváltást követően a kapitalista gazdaság kibontakozása – többek között a családi vállalkozások következtében – a személyi és vagyoni viszonyok szorosabb összefonódottságát eredményezte, ami miatt vitatottá vált a családjog önállóságának a jellege és mértéke. Itt jegyezzük meg azt az elméleti tételt, hogy az önálló jogágiság szempontjából a külön önálló vagy átfogó közös kódexben való szabályozásnak nincs jelentősége. A munkajog a polgári jogi szerződések jogából szakadt ki és önállósult az állami beavatkozás következtében. A munkajog elsődlegesen az alkalmazásban történő munkavégzésre, annak feltételeire és díjazására vonatkozó szabályokat tartalmazza. Legfontosabb jogalanyai a munkavállaló, aki a munkát végzi és a munkáltató, aki a munkavállalót alkalmazza és munkáját irányítja. A munkáltatók és munkavállalók közötti konfliktusok szabályozása érdekében jöttek létre a munkajog kollektív intézményei, vagyis a munkaügyi kapcsolatok szabályai. Ide tartoznak többek között az érdekképviseletnek, az érdekegyeztetésnek, a munkavállalók részvételi jogainak, valamint a sztrájknak a kérdései. Vitatott, hogy a közszolgálati minőségben folytatott munkavégzés szabályai a munkajogba vagy a közigazgatási jogba tartoznak-e. A társadalombiztosítási vagy szociális jog a munkajoghoz kapcsolódó jogterületként alakult ki, aminek az alapja az volt, hogy a szociális szolgáltatások túlnyomó többségét a társadalombiztosítás nyújtotta, a társadalombiztosítási szolgáltatásokra való jogosultság viszont legtöbbször a munkaviszonyhoz kapcsolódott. A társadalombiztosítási joganyag önállósodása már a hetvenes években erősödött azáltal, hogy egyes társadalombiztosítási jogosultságok elszakadtak a munkaviszonytól és állampolgári jogosultsággá váltak, részben rászorultság esetén. Ez utóbbi szabályokat a közigazgatási jog tartalmazta. A rendszerváltással az ebbe a körbe tartozó szolgáltatások és jogosultságuk jogi szabályozása jelentős változáson ment át, ezért ma már indokoltabb a szociális jogról mint önálló jogágról beszélni, amelynek egyik része a társadalombiztosítási jog. A szociális jog a szociális szolgáltatások nyújtását és azok igénybevételét szabályozó normákat tartalmazza. A civilisztikán belül mezőgazdasági jog összefoglaló elnevezéssel az államszocializmus viszonyai között két önálló jogág is létezett. A mezőgazdasági termelőszövetkezeti jog a mezőgazdasági termelőszövetkezetek jogállásával és belső viszonyainak szabályozásával foglalkozott, így mindenekelőtt a belső szervezet fölépítését és működését, a munkavégzést és a jövedelem elosztását, valamint a szövetkezeti tulajdont szabályozta. Jogági önállóságát a mezőgazdasági termelőszövetkezetek kiemelkedő politikai jelentősége alapozta meg. A földjog a földjogi viszonyokkal, vagyis a földdel kapcsolatos, jogilag szabályozott társadalmi viszonyokkal foglalkozó normák rendszereként alakult ki, önállóságát elsősorban a földtulajdon megkülönböztetett jogi kezelése alapozta meg. E jogág feladata a földtulajdon, a földhasználat, a földvédelem és a földdel kapcsolatos igazgatási teendők szabályozása is. A rendszerváltást követően e két jogág jövőjét illetően különböző álláspontok alakultak ki. Az egyik szerint a rendszerváltással megszűntek az önálló jogágiságot eredményező politikai szempontok, ezért az idetartozó joganyagot zömében a polgári jogban, kisebb részben pedig a közigazgatási jogban kell elhelyezni. A másik nézet szerint a mezőgazdaság sajátosságai és jelentősége változatlanul fönnállnak, csak ennek a politikai kezelése változott meg, ezért a nyugat-európai fejlődést is figyelembe véve Magyarországon is egy önálló


X. A JOGRENDSZER ÉS A JOGRENDSZEREK CSOPORTOSÍTÁSA szövetkezeti jog és egy egységes agrárjog kialakítására kell törekedni. Mára ez az utóbbi nézet vált általánosan elfogadottá. A szövetkezeti jog azokat a jogi normákat tartalmazza, amelyek közvetlenül kapcsolódnak a szövetkezeteknek mint sajátos gazdasági és szociális szervezeteknek a viszonyaihoz. A szövetkezetek sajátossága mindenekelőtt az, hogy – eltérően a polgári jogi szabályozás tárgyát képező gazdasági társaságoktól – nem kizárólag gazdasági nyereségre törekszenek, hanem szociális céljaik is vannak, ami a kapcsolódó magatartásokat és azok jogi szabályozását is meghatározza. A szövetkezeti jog átfogja a szövetkezetek valamenynyi fajtájára vonatkozó szabályozást, eltérően a korábbi mezőgazdasági termelőszövetkezeti jogtól. A közvetlenül kapcsolódó magatartások elsősorban azok, amelyek a szövetkezetek alapítását és működtetését valósítják meg. Az agrárjog sajátos, közjogi és magánjogi szabályozási módszereket vegyítő jogterület, amelynek középpontjában az üzemszerű mezőgazdasági termelés áll. Az agrárjog elsődlegesen azokat a jogi normákat tartalmazza, amelyek a mezőgazdasági rendeltetésű földekhez közvetlenül kapcsolódó magatartásokat (tulajdonlás, földhasználat, földvédelem), továbbá legfontosabb földhasználati módként az üzemszerű mezőgazdasági termelőtevékenységet, valamint a mezőgazdasági termékek földolgozását és forgalmazását szabályozzák. A környezetvédelmi jog olyan jogterület, amelyik részben az agrárjog részét képezi, részben túlterjeszkedik azon. A környezetvédelmi jogban – más vegyes jogterületektől vagy jogágaktól eltérően – a közjogi elemek a dominánsak. A polgári eljárásjog azokat a magatartásokat szabályozza, amelyek mindazoknak az igényeknek az érvényesítésére irányulnak vagy azokhoz kapcsolódnak, amelyeknek az elbírálása polgári bíróság hatáskörébe tartozik. A polgári eljárásjogon belül megkülönböztetjük a peres és a peren kívüli (például cégeljárás, fölszámolás, csődeljárás) eljárásokat. A peres eljárás joga – a polgári perrendtartás – a büntetőeljárási joghoz hasonlóan általános (statikus) részre, dinamikus részre és a különleges eljárások szabályaira tagolható. A polgári eljárásjog nemcsak a polgári jog alaki joga, hanem a családjogé, a munkajogé és általában mindazoké az anyagi jogágaké is, amelyek normáinak az érvényesítése végső soron polgári bíróság hatáskörébe tartozik. A hagyományos – és elméletileg megalapozottabb – fölfogás szerint a polgári eljárásjog a közjog része. A civilisztikai jogágakkal való szoros kapcsolata indokolja ebben a körben történő bemutatását. A nemzetközi magánjog hagyományos anyaga elnevezésétől eltérően nem a nemzetközi jog része, hanem a belső jogé. Azokat az ún. kollíziós normákat tartalmazza, amelyek azt írják elő, hogy a nemzetközi elemet is tartalmazó magánjogi jogvitában melyik állam jogát kell alkalmazni. A nemzetközi gazdasági kapcsolatok intenzívebbé válása következtében a nemzetközi magánjog hagyományos anyaga az ún. egyezményes nemzetközi magánjoggal egészült ki, ami a szó tulajdonképpeni értelmében vett nemzetközi joghoz közelíti ezt a jogterületet. A jogrendszer tagozódásának kérdésköréhez tartozik a nemzetközi közjog és az egyes államok jogrendszerei, az ún. belső jog viszonyának a kérdése is. A nemzetközi közjog vagy röviden nemzetközi jog hagyományosan és elsődlegesen az államok közötti viszonyokat, az államoknak a nemzetközi életben tanúsított magatartását szabályozza. Ezt a joganyagot a jogtudomány művelőinek a többsége a XIX. század végéig, a XX. század elejéig mint a jogrendszer egyik sajátos jogágát, mint külső államjogot kezelte, illetőleg közelítette meg. Emellett a jogpozitivizmus uralkodó fölfogássá válásával a XIX. század közepétől a jogbölcseletben a jogfogalom összefüggésében lényeges kérdésként jelent meg a belső állami jog és a nemzetközi jog hasonlósága, illetőleg eltérő jellege. Ennek részleteit itt nem tárgyalhatjuk, csupán annyit jegyzünk meg, hogy a nemzetközi jog és a belső jog viszonyát illetően alapvetően két álláspont létezik, ezeken belül pedig további árnyalatok. A ma többséginek tekinthető ún. dualista álláspont szerint a belső jog és a nemzetközi jog eltérő vonásai a jelentősebbek, a nemzetközi jog jogi jellege ellenére nem vonható minden további nélkül a jog általános fogalma alá, és a két normarendszer két önálló rendszert alkot. Ezt a szabályozás tárgyának említett sajátosságain túl azzal indokolják, hogy a nemzetközi jognak nem áll a rendelkezésére a belső joghoz hasonló kényszerítő apparátus. Az ún. monista álláspont szerint a két normatípus egy egységes rendszert alkot. Ezen a fölfogáson belül egyesek az egységet a belső jog primátusa, mások a nemzetközi jog primátusa alapján értelmezik. A nemzetközi integrációs törekvések erősödésére és a nemzetközi bíráskodás terjedésére hivatkozva egyre többen képviselik azt a monista fölfogást, amelyik a két jogrendszer egységét és azon belül a nemzetközi jog elsőbbségét vallja.


X. A JOGRENDSZER ÉS A JOGRENDSZEREK CSOPORTOSÍTÁSA A XX. század második felétől a nemzetközi kapcsolatok intenzívebbé válásának következtében a nemzetközi jogi szabályozás tárgya és ezzel együtt alanyainak a köre is jelentősen kiszélesedett, a nemzetközi jogon belül új jogterületek, sőt jogágak jöttek létre (például a nemzetközi büntetőjog vagy munkajog), ami fölvetette a nemzetközi jog belső tagozódásának a kérdését. További új jelenség a nemzetközi jog területén a regionális nemzetközi jogok kialakulása. Ez Európában elsősorban az Európa Tanács keretében kötött egyezmények formájában ment végbe, ezek közül kiemelkedő jelentőségű Az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló európai egyezmény (1950, röviden: Emberi jogok európai egyezménye), valamint az Európai Szociális Charta (1961). Ezek az egyezmények elfogadásuk óta többször módosultak, elsősorban újabb előírásokkal bővültek, és mind több állam csatlakozott azokhoz. Az európai uniós jog az Európai Unió joga, mind a belső jogtól, mind pedig a nemzetközi jogtól különböző autonóm jogrendszer, tehát nem része a nemzetközi jognak, és ezért különbözik az európai regionális nemzetközi jogtól is. A tagállamok belső joga és az uniós jog viszonyát illetően utalunk a jogforrási rendszer kapcsán írottakra. Az uniós jog sajátos intézménye az ún. acquis. Ezt magyarul uniós jogi vívmányoknak nevezik. Magában foglalja az EU teljes joganyagát és az ahhoz kapcsolódó egyéb elemeket is. Ez azt jelenti, hogy a jogforrások kapcsán tárgyalt kötelező jogforrásokon túl magában foglal minden olyan szabályt, alapelvet, egyezményt, nyilatkozatot, határozatot, véleményt, célkitűzést és gyakorlatot (beleértve az Európai Bíróság gyakorlatát), amely az unióra vonatkozik, függetlenül attól, hogy jogilag kötelező-e, vagy sem. Az acquis elsősorban az EUhoz való csatlakozás során kiemelkedő jelentőségű, mivel ennek elfogadása, elismerése és adaptálása jelenti az EU-hoz történő csatlakozás feltételét, amire a csatlakozni kívánó államokat szerződésben is kötelezik. Ezért mindig az acquis összetevői képezik a csatlakozási tárgyalások tematikáját is, a csatlakozási folyamat pedig elsősorban az acquis átvételéről szól. A szupranacionális jog problémáiról itt csak egy nagyon általános, részleteket illetően pontatlan képet adhatunk, ezek pontosítása a további tanulmányok feladata. Három megjegyzést azonban az esetleges félreértések elkerülése érdekében indokoltnak tartunk. Első megjegyzésünk arra vonatkozik, hogy az európai uniós és regionális nemzetközi jog különbsége nem jelenti azt, hogy a két jogrendszernek ne lennének tartalmilag azonos normái. Az Európai Unió is csatlakozott az Emberi jogok európai egyezményéhez, és az európai uniós jog részeként 2000-ben elfogadták az Európai Unió Alapjogi Chartáját, amely az Emberi jogok európai egyezményének számos rendelkezését átvette. Ez azonban a két jogrendszer különbségét nem szüntette meg, különös tekintettel azok eltérő jogi jellegére. Második megjegyzésünk arra hívja föl a figyelmet, hogy az uniós jog és a belső jog öszszefonódása, integrálódása az egyes területeken eltérő mértékű, így például erős az agrárjogban és csekély mértékű a büntetőjog területén. Ez egyrészt azt az elméleti kérdést veti föl, hogy vajon egyes területeken nem szűnt-e már meg a belső jognak és az uniós jognak az elkülönülése; másrészt pedig azt a gyakorlati kérdést, hogy mely területeken célszerű az uniós jogot önálló tantárgyban tanítani és mikor a hazai joganyaggal egységes diszciplínában. Harmadik megjegyzésünk nem is tartozik szorosan tárgyunkhoz, ennek ellenére a kezdő joghallgatók orientálása végett azt indokoltnak tartjuk. Arról van szó, hogy létezik három különböző, de hasonló elnevezésű szerv, az Európa Tanács, az Európai Tanács és az Európai Unió Tanácsa. Az 1949-ben létrejött Európa Tanács (ET) ma már csaknem minden európai államot átfogó közösség. Mint európai államok közössége logikailag az Európai Unióval van azonos szinten, de annál átfogóbb és jóval lazább szervezettel rendelkezik. Tevékenysége elsősorban konzultatív jellegű, vezető szerve, a Parlamenti Közgyűlés tagjaira kötelező határozatot nem hozhat. Az ET keretében működik a Strasbourgban székelő Emberi Jogok Európai Bírósága, amelyik viszont már a tagállamokra nézve az elfogadott egyezmények alapján kötelező határozatokat hozhat, és amely bíróság nem tévesztendő össze az Európai Unió Luxemburgban működő bíróságával. Az Európa Tanács munkájának legfontosabb része – mint arra az előbbiekben utaltunk – a különböző egyezmények, jegyzőkönyvek előkészítése és elfogadása, amelyek csak akkor válnak kötelezővé, ha azokat a csatlakozott részes államok ratifikálják. Európai Tanács és az Európai Unió Tanácsa az Európai Unió belső szervei. Az Európai Tanács a tagállamok állam- és kormányfőiből, az Európai Tanács állandó elnökéből és a Bizottság elnökéből áll. Az Európai Unió Tanácsa (Council of the European Union), röviden a Tanács az EU egyik jogalkotó szerve, az Európai


X. A JOGRENDSZER ÉS A JOGRENDSZEREK CSOPORTOSÍTÁSA Parlament mellett. A Tanács tagjai a tagállamok kormányainak képviselői, általában az adott témáért felelős miniszterek, de a tagállamok hatáskörébe tartozik, hogy mikor, kit delegálnak üléseire.

4. 4. A jogrendszerek csoportosítása A jogrendszerek csoportosítása az államok osztályozásához hasonlóan több szempont szerint is történhet. A fölosztás általános szintjét itt is a történeti alapú osztályozás képezi, amelynek az alapvető kategóriája a jogtípus. Ez az államtípusnak megfelelő kategória az egy társadalmi formációhoz tartozó jogrendszereket fogja át és azok általános jellemző vonásait fejezi ki. Ezen az alapon ázsiai, antik, feudális – összefoglalóan prekapitalista – és modern jogtípusokat különböztetünk meg. A jogcsalád a rendszerezés különös szintjének a kategóriája, az azonos jogtípuson belüli hasonlóságokat és különbségeket fejezi ki. Tekintettel arra, hogy a jogrendszerek fejlődésében jóval erőteljesebb a tradíciók szerepe és az ebből adódó kontinuitás, mint az államok esetében, a jogcsaládok számos esetben túlnyúlnak az adott jogtípus időbeli határain. Korábban a szakirodalomban lényegében a jogcsaláddal azonos értelemben használták a jogrendszercsoport és a jogrendszerforma kifejezéseket is. Az utóbbi az államformával való hasonlóságra kívánt utalni. A jogcsalád kifejezés a francia René David munkássága nyomán vált általánossá. A modern jogtípuson belül David nyomán négy jogcsaládot – a római–germán, a common law, a szocialista jogcsaládot, valamint a vallási és hagyományos jogrendszerek családját – különböztetünk meg. E jogcsaládok megkülönböztetésének az alapja a jogcsaládok kialakulása, struktúrája és az általánosan elfogadott jogi, mindenekelőtt jogszabály-értelmezési módszerek. Jelenlegi gyakorlati jelentőségük miatt csak az első két jogcsaláddal foglalkozunk bővebben. A római–germán (más néven kontinentális) jogcsaládba az európai kontinens és Latin-Amerika államainak, valamint Izlandnak, Lousianának és Quebecnek a jogrendszerei tartoznak. Ez a jogcsalád a római jog alapján fejlődött ki. Ebben a folyamatban jelentős szerepet játszott az európai egyetemeken művelt jogtudomány, a felvilágosodás gondolatköréhez tartozó racionalitáseszmény és az újkori kodifikációk. E jogcsalád alapvető jellegzetességei a következők: a) Az elsődleges jogforrási forma az írott jog, azon belül is a törvény az alapvető. b) A jogi normák előre tételezettek. c) A jogi normák megfogalmazása absztrakt módon történik. d) A jogalkotás és a jogalkalmazás mereven elválik egymástól, a jogalkalmazói jogképződés tilalmazott vagy csak kivételesen megengedett. e) A joganyag racionálisan rendezett rendszert alkot. f) A jogrendszer horizontális struktúrájának alapvető dimenziója a jogágakra, ezen belül is a közjogra és magánjogra való tagozódás. g) A jog viszonylag zárt rendszer, mivel megváltoztatása elvileg csak az erre szolgáló jogalkotás útján lehetséges. h) A jogászok fő feladata a jogi normák értelmezése és a jogesetnek az elvont jogszabály alá rendelése (szubszumpció). A római–germán jogcsaládon belül három szűkebb csoportot, ún. jogkört szokás megkülönböztetni, úgymint a romanista (Nyugat- és Dél-Európa, Latin-Amerika), germanista (Közép- és Kelet-Európa) és északi jogkört. A common law (angolszász) kialakulása az angol történelmi fejlődés sajátosságainak a következménye volt. Ezeket a jogtörténet részletesen tárgyalja, ezért csak két tényező szerepét emeljük ki. Az egyik az elsősorban a királyi bíróságokra támaszkodó korai központosítás, a másik pedig az angol jogászság sajátos helyzete és szerepe. A bírósági úton történő központosítás miatt különös fontosságot nyert az eljárás, és ennek következtében a jogászi szakismeret is eltérően alakult, nem a római jog, hanem az eljárási formák ismerete volt a fontos. Ennek következtében a jogászképzés nem az egyetemeken zajlott, hanem a gyakorlatban, az Inneknek nevezett ügyvédi testületekben. Az angol jogászság a képzési rendszerből eredő viszonylagos zártságánál fogva erős érdekérvényesítő képességgel rendelkezett és elérte, hogy a bírák a legképzettebb és legtekintélyesebb 231 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

X. A JOGRENDSZER ÉS A JOGRENDSZEREK CSOPORTOSÍTÁSA ügyvédek közül kerültek ki, ami konzerválta az angol jog jelzett sajátosságait. Így Angliában nem került sor a római jog recepciójára. Ez az angol jog a későbbiekben a gyarmatosítás révén számos területen elterjedt. Anglián kívül ehhez a jogcsaládhoz tartoznak (az előbb említett Lousiana és Quebec kivételével) ÉszakAmerika, Ausztrália és Új-Zéland jogrendszerei. A common law jogcsalád ideáltípusa az angol jog. Ennek jellegzetességei a következők: a) A legfontosabb jogforrási forma a precedens, az angol jog alapvetően bíró alkotta jog (judge made law), pontosabban esetjog. 1832 óta érvényes a precedensek szigorúan kötelező jellege, a stare decisis elve. b) Szabályai kevésbé elvontak és kevésbé általánosak. c) Erőteljes a processzuális szemlélet, az eljárási szabályok fontosabbak, mint az anyagi jogi normák. d) Fejlődésének kontinuitása elvileg töretlen. e) A jogrendszer alapvető horizontális struktúrája nem a jogágak és nem is a közjog és magánjog megkülönböztetésén alapul, hanem a jogintézményen és a jog történetileg kialakult három rétegén. Ezek a következők: common law, equity és statute law. A common law (közös vagy közönséges jog) a királyi bíróságok gyakorlatában kialakult jogi normákat jelentette. A common jelző ekkor a helyi szokásokkal való szembeállítást jelezte. A common law megmerevedésére adott reakcióként jelent meg az equity mint a common law méltányossági alapon történő korrekciója a kancellár, majd a Kancellári Bíróság révén. Ebben az összefüggésben a common jelző mint közönséges a méltányossági joggal való szembeállítást jelezte. A statute law a parlament által alkotott törvények mellett az igazgatási szervek által a törvény végrehajtásával kapcsolatban kibocsátott szabályrendeleteket öleli föl, amelyeket „delegált törvényhozás” vagy „szubszidiárius törvényhozás” elnevezéssel illetnek (David 1977, 311.). f) „A hagyományos felfogás szerint a törvény a jognak nem rendes kifejezési módja. Az mindig idegen test az angol jogrendszerben. A bírák minden bizonnyal alkalmazzák a törvényt, de a szabály, amelyet a törvény tartalmaz, csupán akkor válik végleges érvényűvé, csak akkor olvad be teljesen az angol jogba, ha a bíróságok már a gyakorlatban alkalmazták és értelmezték azt.” (David 1977, 311.) g) A bírói ítéletek nem rendelkező részre és indokolásra tagolódnak, mint a romanista–germanista jogrendszerekben, hanem az egyedi ügyre vonatkozó döntésből és annak gyakran értekező jellegű magyarázatából állnak. h) Az angol jogalkalmazás alapvető technikája az ítéletek jelzett szerkezetéből következően a megkülönböztetések (distinctions) módszere. „A precedens-szabály alkalmazása megköveteli az angol jogásztól, hogy a bírói határozatok e kommentárjait [mármint a döntésnek az ítéleti magyarázatát] elemezze. Az angol bírónak különbséget kell tennie a bírák által döntéseik alátámasztására kifejtett reasonsben egyrészt a döntés valóban szükséges megokolása, az ítélet ratio decidendije, másrészt az obiter dictum, azaz aközött, amit a bíró a szükségesen túl kifejthet. A ratio decidendi bíró alkotta szabály, amely az angol jog szerves részévé válik s ezért a jövőben követni kell. Ezzel szemben az obiter dictumnak nincs ilyen jelentősége.” (David 1977, 308.) E megkülönböztetés során döntő az a szempont, hogy az új, eldöntendő jogeset mennyiben tér el a precedens alapjául szolgáló esettől. i) Az angol jog nyílt rendszert alkot. A bírói jogképződésből következik, hogy a jog változtatására irányuló törekvések nem csak egy csatornán, a jogalkotáson keresztül érvényesülhetnek. Ebből következően a jogrendszer határait tekintve is rugalmas. Ez „olyan módszer felhasználását jelenti, amely mindenfajta kérdés megoldását lehetővé teszi, de nem tartalmaz olyan anyagi jogi szabályokat, amelyeket minden körülmények között alkalmazni kellene” (David 1977, 295.). i) A törvénykezésben való laikus részvétel esküdtszék formájában történik, annak jóval jelentősebb a szerepe, mint a kontinentális jogrendszerekben. j) A jog egészének működése és társadalmi szerepe szempontjából alapvető a joguralom (rule of law) elve. A common law kifejezés az előbbiekből kitűnően több értelemben is használatos, egyrészt az angolszász jogcsalád, másrészt pedig az angolszász jogrendszerek egyik rétegének a jelölésére. (Ez utóbbi vonatkozásban is többjelentésű a kifejezés, lásd erről Eörsi 1975, 119.)


X. A JOGRENDSZER ÉS A JOGRENDSZEREK CSOPORTOSÍTÁSA Az Amerikai Egyesült Államok joga a common law jogcsalád néhány sajátos vonással jellemezhető tagja. Ezek közül a legfontosabbak a következők: a) Az Egyesült Államok szövetségi állam mivoltából következik, hogy minden tagállamnak saját jogrendszere van, sőt a hivatalos álláspont szerint nincs is szövetségi common law. (Lásd erről bővebben David 1977, 335– 338.) b) A jogrendszerben központi helyet foglal el az alkotmány, és ennek következtében igen jelentős a Legfelső Bíróság szerepe, ezen belül is az általa végzett alkotmánybíráskodás. c) A stare decisis elvét másként értelmezik, mint Angliában, a legfelső bíróságokat saját precedenseik nem kötik. Néhány állam jogrendszere mintegy közbülső helyet foglal el a romanista–germanista és a common law jogcsalád között. Ezek közé tartozik a Dél-Afrikai Köztársaság, Skócia és Izland joga. A szocialista és a mai vallási és tradicionális jogcsaládok közös vonása, hogy sajátosságaik a XX. századi modernizációs folyamatok következtében jöttek létre. A szocialista jogcsalád tipikus jogrendszerei közé az európai államszocialista országok (és Kuba) joga tartozott. A későbbi fejlődést is meghatározó történelmi előzményük valamilyen germanista–romanista jogrendszer volt, amelynek a formai jellemzőit ezek a jogrendszerek számos vonatkozásban megőrizték. Legfontosabb sajátosságaik a következők voltak: a) A jog erősen hangsúlyozott politikai jellege mind a jog eszközjellege, mind a jogszabályok nyelvezete, mind a jogalkalmazás tekintetében. b) A törvény elsődlegességének és a jogforrási hierarchiának a formális megőrzése és egyben gyakorlati föllazítása, esetenként fölszámolása: a törvényi szabályozás vagy hiányzott, vagy egészen általános volt, és a ténylegesen érvényesülő normákat a rendeletek és az utasítások tartalmazták. c) A jogforrásnak a VI. fejezetben említett differenciáltsága. d) A jogok érvényesítésére szolgáló garanciák hiánya és ennek következtében eltérés a deklarált jogok és azok tényleges érvényesülése között. e) A bírósági hatáskörök korlátozása a közigazgatási hatáskörök javára. f) Bizonyos történelmi szakaszokban önkényes jogalkalmazás és a hirdetett jogelvek (szocialista törvényesség) durva megsértése, ami a legmarkánsabban a konstruált politikai perek, az ún. koncepciós perek gyakorlatában fejeződött ki. A vallási és hagyományos jogrendszerek családja nagymértékben heterogén. Ezek a jogrendszerek mai alakjukban valamilyen prekapitalista jogrendszer és valamely más modern jogrendszer kölcsönhatása révén jöttek létre. A korábbi prekapitalista jogrendszerek is igen különbözőek voltak, részben vallási jellegűek, mint a muzulmán és a hindu jog, részben profán jellegű tradicionális normákból álltak, mint a tradicionális Kína, Japán, Fekete-Afrika és Madagaszkár jogrendszerei. A mintaként követett vagy recipiált modern jogok – általában a valamikori gyarmatosító hatalom joga, illetőleg az ázsiai szocialista országok esetében a szovjet jog – is különbözőek voltak. Ebből adódik e jogcsalád jogrendszereinek heterogenitása, amelynek a részletezésétől el kell tekintenünk.

5. Kulcsfogalmak alkotmányjog anyagi büntetőjog büntetés-végrehajtási jog büntetőeljárási jog büntetőjog széles értelemben 233 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

X. A JOGRENDSZER ÉS A JOGRENDSZEREK CSOPORTOSÍTÁSA common law családi jog európai uniós jog jogág jogcsalád jogi dogmatika jogi norma tartalma jogintézmény jogi rendszer jogi szabályozás módszere jogi szabályozás tárgya jogrend jogrendszer jogrendszer horizontális struktúrája jogrendszer rendszerjellege jogrendszer strukturáltsága jogrendszer vertikális struktúrája

6. Irodalom Állam- és jogtudományi enciklopédia. Budapest, 1980. Antalffy György – Samu Mihály – Szabó Imre – Szotáczky Mihály: Állam- és jogelmélet. Budapest, 1970. David, René: A jelenkor nagy jogrendszerei. Budapest, 1977. Eörsi Gyula: Összehasonlító polgári jog. Budapest, 1975. Horváth Barna: Angol jogelmélet. Budapest, 1943. Jakab András: A magyar jogrendszer szerkezete. Budapest–Pécs, 2007. Jakab András – Takács Péter: A magyar jogrendszer átalakulása 1985/1990–2005. Budapest, 2007. Samu Mihály: A szocialista jogrendszer tagozódásának alapja. Budapest, 1964. Szabadfalvi József – Szabó Béla – Szabó Miklós – H. Szilágyi István – Takács Péter – Ződi Zsolt: Bevezetés a jog- és államtudományokba. Miskolc, 1995. Szigeti Péter: A köztársaság jogrendszerének állapota, 1989–2006. Budapest, 2008. Szilágyi Péter: Elméletek, műveletek, jogi dogmatikák. In Szabó Miklós(szerk.): Jogdogmatika és jogelmélet. Miskolc 2007. 91–120. o. Varga Csaba: Jogalkotás. In Állam- és jogtudományi enciklopédia. Budapest, 1980. Visegrády Antal: Jogi alaptan. Pécs, 1996.


11. fejezet - ELTE JOGI KARI KÖNYVSOROZAT 1. 1.1. ELTE Jogi Kari Jegyzetek ISSN 2060 5986 1. Dezsô Márta – Pozsár-Szentmiklósy Zoltán (szerk.): Alkotmányjogi alapok. Budapest, ELTE Eötvös Kiadó, 2008. 130 o., ISBN 978 963 284 044 4 2. Kovács Árpád: Közpénzügyek.Budapest, ELTE Eötvös Kiadó, 2010. 379 o., ISBN 978 963 312 004 0 3. Princzinger Péter: Sportjog I.Budapest, ELTE Eötvös Kiadó, 2010. 264 o., ISBN 978 963 312 009 5 4. Margitán Éva (szerk.): Büntetőjog.Budapest, ELTE Eötvös Kiadó, 2010. 461 o., ISBN 978 963 312 010 1 5. Réti Mária: Szövetkezeti jog.Budapest, ELTE Eötvös Kiadó, 2010. 410 o., ISBN 978 963 312 020 0 6. Princzinger Péter (szerk.): Sportjog II.Budapest, ELTE Eötvös Kiadó, 2011. 405 o., ISBN 978 963 312 033 0

2. 2.1. ELTE Jogi Kari Tankönyvek ISSN 2060 6494 1. Boros Zsuzsanna – Szabó Dániel: Parlamentarizmus Magyarországon (1867–1944).Budapest, ELTE Eötvös Kiadó, 2008. 402 o., ISBN 978 963 284 043 7 2. Varga István (szerk.): A polgári nemperes eljárások joga.Budapest, ELTE Eötvös Kiadó, 2010. 1147 o., ISBN 978 963 284 116 8 3. Kardos Gábor – Lattmann Tamás (szerk.): Nemzetközi jog.Budapest, ELTE Eötvös Kiadó, 2010. 494 o., ISBN 978 963 312 022 4 4. Menyhárd Attila: Dologi jog.Budapest, ELTE Eötvös Kiadó, 2010. 448 o., ISBN 978 963 312 030 9 5. Király Miklós (szerk.): Az Európai Unió gazdasági joga I. A belső piac kereskedelempolitika.Budapest, ELTE Eötvös Kiadó, 2010. 290 o., ISBN 978 963 312 032 3

és a

közös

6. Szilágyi Péter: Jogi alaptan.Budapest, ELTE Eötvös Kiadó, 2011. 387 o., ISBN 978 963 312 072 9

3. 3.1. ELTE Jogi Kari TudományISSN 2060 9361 1. Mezey Barna – Nagy Janka Teodóra (szerk.): Jogi néprajz – jogi kultúrtörténet. Tanulmányok a jogtudományok, a néprajztudományok és a történettudományok köréből.Budapest, ELTE Eötvös Kiadó, 2009. 488 o., ISBN 978 963 284 065 9 2. Gárdos Péter: Az engedményezés.Budapest, ELTE Eötvös Kiadó, 2009. 462 o., ISBN 978 963 284 087 1 3. Hoffman István: Önkormányzati közszolgáltatások szervezése és igazgatása. Az elmélet és a gyakorlat tükrében.Budapest, ELTE Eötvös Kiadó, 2009. 395 o., ISBN 978 963 284 088 8 4. Filó Mihály: Az eutanázia a büntetôjogi gondolkodásban.Budapest, ELTE Eötvös Kiadó, 2009. 353 o., ISBN 978 963 284 104 5


ELTE JOGI KARI KÖNYVSOROZAT 5. Gábor Hamza: Entstehung und Entwicklung der modernen Privatrechtsordnungen und die römischrechtliche Tradition.Budapest, ELTE Eötvös Kiadó, 2009. 826 o., ISBN 978 963 284 095 6 6. Fleck Zoltán (szerk.): Igazságszolgáltatás a tudomány tükrében.Budapest, ELTE Eötvös Kiadó, 2010. 237 o., ISBN 978 963 284 127 4 7. Rozsnyai Krisztina: Közigazgatási bíráskodás Prokrusztész-ágyban.Budapest, ELTE Eötvös Kiadó, 2010. 281 o., ISBN 978 963 284 129 8 8. Nyikos Györgyi: A PPP finanszírozási technika és az EU fejlesztési támogatásai a közcélú beruházások megvalósításában.Budapest, ELTE Eötvös Kiadó, 2010. 270 o., ISBN 978 963 312 007 1 9. Szabó Máté – Péterfalvi Attila (szerk.): Európai ombudsman-intézmények.Budapest, ELTE Eötvös Kiadó, 2010. 291 o., ISBN 978 963 312 008 8 10. Fuglinszky Ádám: A polgári jogi felelősség útjai vegyes jogrendszerben. Québec, Kanada.Budapest, ELTE Eötvös Kiadó, 2010. 518 o., ISBN 978 963 312 024 8 11. Somody Bernadette: Az ombudsman típusú jogvédelem.Budapest, ELTE Eötvös Kiadó, 2010. 158 o., ISBN 978 963 312 031 6 12. Nagy Marianna: Interdiszciplináris mozaikok a közigazgatási jogi felelősség dogmatikájához.Budapest, ELTE Eötvös Kiadó, 2010. 214 o., ISBN 978 963 312 029 3 13. Miklós Király: Unity and Diversity: The Cultural Effects of the Law of the European Union.Budapest, ELTE Eötvös Kiadó, 2011. 304 o., ISBN 978 963 312 045 3 14. Mezey Barna (szerk.): A szimbólumok üzenete. A jogi kultúra jelképei: eljárások, szokások, formák és tárgyak.Budapest, ELTE Eötvös Kiadó, 2011. 595 o., ISBN 978 963 312 054 5 15. Erdei Árpád: Tanok és tévtanok a büntető eljárásjog tudományában.Budapest, ELTE Eötvös Kiadó, 2011. 359 o., ISBN 978 963 312 061 3


Irodalom Ancel, Marc. „Az összehasonlító jog modern koncepciói”. 435–443. Állam- és Jogtudomány. . . 1963. . . . [] Bónis, György. A jogtudó értelmiség a középkori Nyugat- és Közép-Európában. . . Budapest . 1972. . . [] David, René. A jelenkor nagy jogrendszerei. . . Budapest . 1977. . . [] Fehér, Márta és Hársing, Lajos. A tudományos problémától az elméletig. . . Budapest . 1977. . . [] Fisichella, Domenico. A politikatudomány alapvonalai. . . Miskolc . 1994. . . [] Friedrich, Carl Joachim. Die politische Wissenschaft. . . Freiburg–München . 1961. . . [] Habermas, Jürgen. A társadalomtudományok logikája. . . Budapest . 1994. . . [] Speck, Josef. Handbuch wissenschaftstheoretischer Begriffe. 3. köt.. . . Göttingen . 1980. . . [] Hársing, László. Bevezetés a tudományelméletbe. . . Miskolc . 1999. . . [] Hársing, László. Tudományelméleti kisenciklopédia. . . Miskolc . 1999. . . [] Horváth, Barna. Bevezetés a jogtudományba. . . Szeged . 1932. . . [] Jellinek, Georg. Általános államtan. . . Budapest . 1994. . . [] Karácsony, András. Bevezetés a tudásszociológiába. . . Budapest . 1995. . . Kelemen, János. „Popper antihistoricizmusa”. 7–22. A historizmus nyomorúsága. . . . . . . Popper, Karl R.. Kon, Igor Szemjonovics. „A történelmi magyarázat logikájának vitájához. A Popper–Hempel-féle séma és kritikusai”. . Történelem és filozófia. . Budapest . 1974. . . . [] Kopnyin, Pavel V.. Dialektika, logika, tudomány. . . Budapest . 1974. . . [] Kuhn, Thomas S.. A tudományos forradalmak szerkezete. . . Budapest . 1974. . . [] Kulcsár, Kálmán. Jogszociológia. . . Budapest . 1997. . . [] Lukács, György. Az esztétikum sajátossága. 1–2. köt.. . . Budapest . 1978. . . Marx, Karl. „A politikai gazdaságtan bírálatának alapvonalai. Bevezetés. A politikai gazdaságtan módszere”. 26–34. MEM 46/1. köt.. . Budapest . 1972. . . . Marx, Karl. „Értéktöbblet-elméletek”. . MEM 26/2. köt. . . Budapest . 1976. . . . [] Merton, Robert K.. Társadalomelmélet és társadalmi struktúra. . . Budapest . 1980. . . [] Moór, Gyula. Jogfilozófia. . . Budapest . 1994. . . Némedi, Dénes. „Az értékmentesség elve a szociológiában”. 30–43. Valóság. . . 1984. . . 1. Papp, Zsolt. „Mire jó a szociológia...”. 7–39. Tény, érték, ideológia. . . . . . . [] Popper, Karl R.. A historicizmus nyomorúsága. . . Budapest . 1989. . . Popper, Karl R.. „A társadalomtudományok logikája (1976b)”. 279–301. Tény, érték, ideológia. . . . . . . Popper, Karl R.. „Ész vagy forradalom (1976a)”. 147–163. Tény, érték, ideológia. . . . . . . [] Popper, Karl R.. Megismerés, történelem, politika. . . Budapest . 1997. . . [] Sajó, András. Kritikai értekezés a jogtudományról. . . Budapest . 1983. . . 237 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Irodalom

[] Szabadfalvi, József, Szabó, Béla, Szabó, Miklós, Szilágyi, István, H., és Takács , Péter. Bevezetés a jog- és államtudományokba. . . Miskolc . 1995. . . Szabó, Miklós. „Tudomány – jogtudomány – joggyakorlat”. . Bevezetés a jog- és államtudományokba. . Miskolc . 1995. . . . Szabadfalvi, József. Szabó, Béla. Szilágyi, István, H.. [] Papp, Zsolt. Tény, érték, ideológia. . . Budapest . 1976. . . [] Wartofsky, Marx W.. A tudományos gondolkodás fogalmi alapjai. Bevezetés a tudományfilozófiába. . . Budapest . 1977. . . [] Weber, Max. Állam – Politika – Tudomány. . . Budapest . 1970. . . [] Winch, Peter. A társadalomtudomány eszméje. . . Budapest . 1988. . . Ágh, Attila. „Az óázsiai termelési mód Mezopotámiában”. . Melléklet a Világosság, 1973. júliusi számához.. . . .... [] Ágh, Attila. Bevezetés a marxizmus–leninizmus társadalom- és történelemelméletébe. . . Budapest . 1975. . . Ágh, Attila. „Engels őstörténeti munkássága”. . Az őstörténet aktualitása. . Budapest . 1973. . . . Ágh, Attila. [] Arisztotelész, . Politika. . . Budapest . 1984. . . [] Bóna, István. A középkor hajnala. . . Budapest . 1974. . . [] Clark, Graham. A világ őstörténete. . . Budapest . 1976. . . [] Czeglédy, Károly. Nomád népek vándorlása Napkelettől Napnyugatig. . . Budapest . 1969. . . Ecsedy, Ildikó. „A normád társadalmak gazdasági és társadalmi szerkezetéről”. . Őstársadalom és ázsiai termelési mód. 2. kiad.. . Budapest . 1982. . . . Tőkei, Ferenc. [] Eder, Klaus. Die Entstehung staatlich organisierten Gesellschaften. . . Frankfurt am Main . 1976. . . Engels, Friedrich. „A család, a magántulajdon és az állam eredete”. . Marx–Engels Válogatott Művei. II. köt.. . Budapest . 1963. . . . Görgényi, Ferenc. „Az állam történetiségének kérdéséhez”. . Tulajdon és politika. . Budapest . 1982. . . . Görgényi, Ferenc. [] Hegyi, Dolores, Kertész, István , Németh, György, és Sarkady, János. Görög történelem a kezdetektől Kr. e. 30-ig. . . Budapest . 1995. . . [] Jellinek, Georg. Allgemeine Staatslehre. . . Berlin . 1920. . . [] Jellinek, Georg. Általános államtan. . . Budapest . 1994. . . [] Johnston, Alan. Az archaikus Görögország. . . Budapest . 1984. . . [] Kant, Immanuel. Az erkölcsök metafizikájának alapvetése – A gyakorlati ész kritikája – Az erkölcsök metafizikája. . . Budapest . 1991. . . [] Kristó, Gyula. Levedi törzsszövetségétől Szent István államáig. . . Budapest . 1980. . . [] Láng, János. Az őstársadalmak. . . Budapest . 1978. . . [] Leakey, Richard E. és Lewin, Roger. Fajunk eredete. . . Budapest . 1986. . . [] Ling, Roger. A klasszikus görög világ. . . Budapest . 1986. . . [] Mádl, Ferenc. A deliktuális felelősség a társadalom és a jog fejlődésének történetében. . . Budapest . 1964. . . [] Marx, Karl. A tőke. I. köt. 24. fejezet. Az úgynevezett eredeti felhalmozás. . . Budapest . 1967. . 668–713. 238 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Irodalom

[] Fuchs, Werner, Klima, Rolf, Lautmann, Rüdiger, Rammstedt, Otthein, és Wienold, Hanna. Lexikon zur Soziologie. . . Opladen . 1973. . . Luhmann, Niklas. „Evolution des Rechts”. 1–22. Rechtstheorie. . . 1970. . . 1. [] Oates , David és Oates, Joan. A civilizáció hajnala. . . Budapest . 1983. . . Parain, Charles. „A mediterráneum őstörténete és az ázsiai termelési mód”. . Az ázsiai termelési mód a történelemben. . Budapest . 1982. . . . Tőkei, Ferenc. [] Postgate, Nicholas. Az első birodalmak. . . Budapest . 1985. . . [] Pulszky, Ágost. A jog- és állambölcsészet alaptanai. . . Budapest . 1885. . . Sahlins , Marshall D.. „Törzsek”. . Vadászok, törzsek, parasztok. . Budapest . 1973. . . . [] Service , Elman R.. Ursprünge des Staates und der Zivilisation. . . Frankfurt am Main . 1977. . . Service, Elman R.. „Vadászok”. . Vadászok, törzsek, parasztok. . Budapest . 1973. . . . [] Szabadfalvi, József, Szabó, Béla, Szabó, Miklós, Szilágyi, István, H., és Takács, Péter. Bevezetés a jog- és államtudományokba. . . Miskolc . 1995. . . [] Szemjonov, J. I.. Hogyan keletkezett az emberiség?. . . Budapest . 1973. . . [] Szűcs, Jenő. Vázlat Európa három történeti régiójáról. . . Budapest . 1983. . . [] Tőkei, Ferenc. A társadalmi formák marxista elméletének néhány kérdése. . . Budapest . 1977. . . Tőkei, Ferenc. „Bevezetés”. . Őstársadalmak és ázsiai termelési mód. . Budapest . 1982. . . . Tőkei, Ferenc. Tőkei, Ferenc. „Bevezetés”. . Az ázsiai termelési mód a történelemben. . Budapest . 1982. . . . Tőkei, Ferenc. [] Waechter, John. Az ember őstörténete. . . Budapest . 1988. . . [] Warren, Peter. Az égei civilizációk. . . Budapest . 1989. . . Wiener, György. „Az antik (rabszolgatartó) társadalom keletkezése és jellemző vonásai”. 17–30. Az OM Marxizmus–leninizmus Oktatási Főosztály tájékoztatója. . . 1979. . . 3. Wiener, György. „Közösségi és állami tulajdon az „ázsiai” termelési módban”. 125–160. Állandóság a változásban. Tőkei Ferenc 70. születésnapjára. . Budapest . 2000. . . . [] Windelband, Arthur. Emberősök, ősemberek. . . Budapest . 1982. . . Wolf, Eric R.. „Parasztok”. . Vadászok, törzsek, parasztok. . Budapest . 1973. . . . [] Anderson, Perry. Az abszolutista állam. . . Budapest . 1989. . . Böckenförde, Ernst-Wolfgang. „Die Entstehung des Staates als Vorgang der Säkularisation”. . Recht, Staat, Freiheit. Studien zur Rechtsphilosophie. . Frankfurt am Main . 1991. . . . Böckenförde, ErnstWolfgang. [] Szabó, Miklós. Bevezetés a jogi ismeretekbe. . . Miskolc . 1991. . . Bibó, István. „Az európai társadalomfejlődés értelme”. . Válogatott tanulmányok. . Budapest . 1986. . . . Bibó, István. [] Bloch, Marc. A történelem védelmében. Válogatta: Kosáry Domokos. . . Budapest . 1974. . . Görgényi, Ferenc. „Az állam történetiségének kérdéséhez”. 65–78. Tulajdon és politika. . Budapest . 1982. . . . Görgényi, Ferenc. [] Habermas, Jürgen. A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozása. . . Budapest . 1971. . . 239 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Irodalom

[] Hankiss, Elemér és Makkai, László. Anglia az újkor küszöbén. . . Budapest . 1965. . . [] Jellinek, Georg. Allgemeine Staatslehre. . . Berlin . 1920. . . [] Macfarlane, Alan. Az angol individualizmus eredete. A család, a tulajdon és a társadalmi átmenet. . . Budapest . 1993. . . Marx, Karl. „A hegeli államjog kritikája”. 203–336. MEM. . Budapest . 1957a. . 1. köt.. . [] Marx, Karl. A tőke. I. köt. 24. fej.. Az úgynevezett eredeti felhalmozás. . . Budapest . 1967. . 668–713. Marx, Karl. „A zsidókérdéshez”. 349–377. MEM. . Budapest . 1957b. . 1. köt.. . [] Marx, . Válogatott Művek. . . Budapest . 1963. . . [] Moore, Barrington. Soziale Ursprünge von Diktatur und Demokratie. . . Frankfurt am Main . 1974. . . Papp, Zsolt. „Polgári társadalom és politikai állam”. . Politika és politikatudomány. . Budapest . 1982. . . . Bihari, Mihály. [] , . Politikai filozófiák enciklopédiája. . . Budapest . 1995. . . [] Samu, Mihály. Hatalom és állam. . . Budapest . 1982. . . [] Seligman, Adam B.. A civil társadalom eszméje. . . Budapest . 1997. . . Szabó, Máté. „„Societas civilis” és „bürgerliche Gesellschaft”. (A polgári társadalom és a politikai állam problémái a politikai gondolkodás történetében.)”. 447–472. Magyar Filozófiai Szemle. . . 1980. . . 1. Takács, Péter. „A modern állam”. . Bevezetés a jog- és államtudományokba. . Miskolc . 1995. . . . Szabadfalvi, József. Szabó, Béla. Szabó, Miklós. [] Szűcs, Jenő. Vázlat Európa három történeti régiójáról. . . Budapest . 1983. . . [] Wallerstein, Immanuel. A modern világgazdasági rendszer kialakulása. . . Budapest . 1983. . . [] Weber, Max. Állam – Politika – Tudomány. . . Budapest . 1970. . . [] Weber, Max. A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme. . . Budapest . 1982. . . [] Weber, Max. Gazdaság és társadalom. . . Budapest . 1967. . . [] Weber, Max. Gazdaság és társadalom. A megértő szociológia alapvonalai. 1. köt.. Szociológiai kategóriatan. . . Budapest . 1987. . . [] Weber, Max. Gazdaság és társadalom. A megértő szociológia alapvonalai. 2/2. (Jogszociológia.). . . Budapest . 1987. . . [] Weber, Max. Gazdaságtörténet. . . Budapest . 1979. . . [] Wiatr, Jerzy J.. A politikai viszonyok szociológiája. . . Budapest . 1980. . . [] Antalffy, György, Samu, Mihály, Szabó, Imre, és Szotáczky, Mihály. Állam- és jogelmélet. . . Budapest . 1970. . . Bibó, István. „Kényszer, jog, szabadság”. . Válogatott tanulmányok. . Budapest . 1986. . I.. . Engels, Friedrich. „A család, a magántulajdon és az állam eredete”. . Marx–Engels Válogatott Művei. . Budapest . 1963. . 2. köt.. . [] Ermacora, Felix. Allgemeine Staatslehre. . . Berlin . 1970. . . [] Ermacora, Felix. Grundriss einer Allgemeinen Staatslehre. . . Berlin . 1979. . .


Irodalom

Görgényi, Ferenc. „Az állam történetiségének kérdéséhez”. . Tulajdon és politika. . Budapest . 1982. . . . Görgényi, Ferenc. Görgényi, Ferenc. „Megjegyzések a szakigazgatás és a politikai hatalom viszonyával kapcsolatban”. . Tulajdon és politika. . Budapest . 1982. . . . Görgényi, Ferenc. [] Görgényi, Ferenc. Tulajdon és politika. . . Budapest . 1982. . . [] Jellinek, Georg. Allgemeine Staatslehre. . . Berlin . 1920. . . [] Jellinek, Georg. Általános államtan. . . Budapest . 1994. . . [] Lipset, M.. Homo politicus. . . Budapest . 1995. . . [] Samu, Mihály. Államelmélet. . . Budapest . 1992. . . [] Samu, Mihály. Hatalom és állam. . . Budapest . 1982. . . [] Takács, Péter. Államelmélet. 1–2. köt.. . . Miskolc . 1993. . . [] Weber, Max. Gazdaság és társadalom. . . Budapest . 1967. . . [] Weber, Max. Gazdaság és társadalom. A megértő szociológia alapvonalai. 1. köt.. Szociológiai kategóriatan. . . Budapest . 1987. . . [] , . Állam- és jogtudományi enciklopédia. . . Budapest . 1980. . . [] Antalffy, György, Samu, Mihály, Szabó, Imre, és Szotáczky, Mihály. Állam- és jogelmélet. . . Budapest . 1970. . . [] , . Bevezetés a jogi ismeretekbe. . . Miskolc . 1991. . . Bibó, István. „Kényszer, jog, szabadság”. . Válogatott tanulmányok. . Budapest . 1986. . 1. köt.. . [] Horváth, Barna. Bevezetés a jogtudományba. . . Szeged . 1932. . . König, René. „A jog a társadalmi normarendszerek összefüggésében”. 261–277. Jog és szociológia. . Budapest . 1979. . . . [] Kant, Immanuel. A tiszta ész kritikája. . . Budapest . 1981. . . [] Kant, Immanuel. Az erkölcsök metafizikájának alapvetése – A gyakorlati ész kritikája – Az erkölcsök metafizikája. . . Budapest . 1991. . . [] Kulcsár, Kálmán. Jogszociológia. . . Budapest . 1997. . . [] Lukács, György. A társadalmi lét ontológiájáról. . . Budapest . 1976. . . [] Moór, Gyula. Jogfilozófia. . . Budapest . 1994. . . [] Ott, Walter. Der Rechtspositivismus. . . Berlin . 1976. . . [] Pulszky, Ágost. A jog és állambölcsészet alaptanai. . . Budapest . 1885. . . Sajó, András. „Jogtani alapok”. . A gazdaság jogi alapjai. . Budapest . 1985. . . . Szabó, Imre. „A jog”. . Állam- és jogtudományi enciklopédia. . Budapest . 1980. . . . [] Szabó, Imre. A szocialista jog. . . Budapest . 1963. . . [] Szabó, Imre. Bevezetés a jogtudományba. . . Budapest . 1984. . . [] Szabadfalvi, József, Szabó, Béla, Szabó, Miklós, Szilágyi, István, H., és Takács, Péter. Bevezetés a jog- és államtudományokba. . . Miskolc . 1995. . . 241 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Irodalom

[] Szigeti, Péter és Takács, Péter. A jogállamiság jogelmélete. . . Budapest . 1998. . . Varga, Csaba. „Antropológiai jogelmélet?”. . Állam- és Jogtudomány. . . 1985. . . . [] Weber, Max. Gazdaság és társadalom. . . Budapest . 1967. . . [] Weber, Max. Gazdaság és társadalom. A megértő szociológia alapvonalai. 1. köt.. Szociológiai kategóriatan. . . Budapest . 1987. . . [] Weber, Max. Gazdaság és társadalom. A megértő szociológia alapvonalai. 2/2. (Jogszociológia.). . . Budapest . 1987. . . Winckelmann, Johannes. „Max Webers Soziologie des Rechts”. . Rechtssoziologie. . Neuwied . 1967. . . . Weber, Max. [] Samu, Mihály. Állam- és jogelmélet. II. rész. . . Budapest . 1990. . . [] Antalffy, György, Samu, Mihály, Szabó, Imre, és Szotáczky, Mihály. Állam- és jogelmélet. . . Budapest . 1970. . . [] , . Bevezetés a jogi ismeretekbe. . . Miskolc . 1991. . . [] Horváth, Barna. A jogelmélet vázlata. . . Szeged . 1937. . . [] Horváth, Barna. Bevezetés a jogtudományba. . . Szeged . 1932. . . [] Kelsen, Hans. Tiszta jogtan. . . Budapest . 1988. . . Kulcsár, Kálmán. „A jogi túlszabályozás összefüggései Magyarországon”. . Jogi és politikai gondolkodás modernizálódó társadalmunkban. . Budapest . 1989. . . . Kulcsár, Kálmán. [] Mayer-Maly, Theo. Rechtswissenschaft. . . München–Wien . 1988. . . [] Moór, Gyula. Jogfilozófia. . . Budapest . 1994. . . [] Nawiasky, Hans. Allgemeine Rechtslehre. . . Einsiedeln–Köln . 1941. . . Peschka, Vilmos. „A jogforrások rendszere”. . Állam- és jogtudományi enciklopédia. . Budapest . 1980. . . . [] Peschka, Vilmos. A jogszabályok elmélete. . . Budapest . 1979. . . [] Peschka, Vilmos. Jogforrás és jogalkotás. . . Budapest . 1965. . . Sajó, András. „Jogtani alapok”. . A gazdaság jogi alapjai. . Budapest . 1985. . . . Sajó, András. [] Szabadfalvi, József, Szabó, Béla, Szabó, Miklós, Szilágyi, István, H., és Takács, Péter. Bevezetés a jog- és államtudományokba. . . Miskolc . 1995. . . [] Szabó, Imre. A szocialista jog. . . Budapest . 1963. . . [] Tárkány Szűcs, Ernő. Magyar jogi népszokások. . . Budapest . 1981. . . Varga, Csaba. „Jogalkotás”. . Állam- és jogtudományi enciklopédia. . Budapest . 1980. . . . [] , . A Büntető Törvénykönyv kommentárja. . . Budapest . 1968. . . [] , . Állam- és jogtudományi enciklopédia. . . Budapest . 1980. . . [] Antalffy, György, Samu, Mihály, Szabó, Imre, és Szotáczky, Mihály. Állam- és jogelmélet. . . Budapest . 1970. . . [] , . Bevezetés a jogi ismeretekbe. . . Miskolc . 1991. . . [] Peschka, Vilmos. A jogszabályok elmélete. . . Budapest . 1979. . . 242 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Irodalom

Peschka, Vilmos. „Jogszabály”. . Állam- és jogtudományi enciklopédia. . Budapest . 1980. . . . Sajó, András. „Jogtani alapok”. . A gazdaság jogi alapjai. . Budapest . 1985. . . . [] Szabadfalvi, József, Szabó, Béla, Szabó, Miklós, Szilágyi, István, H., és Takács, Péter. Bevezetés a jog- és államtudományokba. . . Miskolc . 1995. . . Varga, Csaba. „Jogalkotás”. . Állam- és jogtudományi enciklopédia. . Budapest . 1980. . . . [] , . Állam- és jogtudományi enciklopédia. . . Budapest . 1980. . . [] Antalffy, György, Samu, Mihály, Szabó, Imre, és Szotáczky, Mihály. Állam- és jogelmélet. . . Budapest . 1970. . . [] , . Bevezetés a jogi ismeretekbe. . . Miskolc . 1991. . . [] Moór, Gyula. Jogfilozófia. . . Budapest . 1994. . . Peschka, Vilmos. „Gondolatok a jogviszonyról”. 3–20. Állam- és Jogtudomány. . . 1982. . . . Peschka, Vilmos. „Jogviszony”. . Állam- és jogtudományi enciklopédia. . Budapest . 1980. . . . Sárközy, Tamás. „Személyek”. . Állam- és jogtudományi enciklopédia. . Budapest . 1980. . II. köt.. . Sajó, András. „Jogkövetés”. . Állam- és jogtudományi enciklopédia. . Budapest . 1980. . I. köt.. . Sajó, András. „Jogtani alapok”. . A gazdaság jogi alapjai. . Budapest . 1985. . . . [] , . Állam- és jogtudományi enciklopédia. . . Budapest . 1980. . . [] Antalffy, György, Samu, Mihály, Szabó, Imre, és Szotáczky, Mihály. Állam- és jogelmélet. . . Budapest . 1970. . . [] , . Bevezetés a jogi ismeretekbe. . . Miskolc . 1991. . . [] Lukács, György. A társadalmi lét ontológiája. 2. köt.. . . Budapest . 1976. . . [] Moór, Gyula. Jogfilozófia. . . Budapest . 1994. . . Opalek–Wróblewski, . „A jogalkalmazás”. . Szemelvények állam- és jogelméleti szerzők műveiből. . Budapest . 1978. . II/2. . Antalffy, György. Papp, Ignác. Sajó, András. „Jogkövetés”. . Állam- és jogtudományi enciklopédia. . Budapest . 1980. . . . Sajó, András. „Jogtani alapok”. . A gazdaság jogi alapjai. . Budapest . 1985. . . . [] Samu, Mihály és Szilágyi, Péter. Bevezetés az állam- és jogtudományokba. . . Budapest . 1984. . . [] Szabó, Imre. A szocialista jog. . . Budapest . 1963. . . [] Szabó, Imre. Bevezetés a jogtudományba. . . Budapest . 1984. . . [] Szabó, Miklós. Bevezetés a jog- és államtudományokba. . . Miskolc . 2006. . . [] Varga, Csaba. A bírói ténymegállapítási folyamat természete. . . Budapest . 1992. . . Varga, Csaba. „Jogalkalmazás”. . Állam- és jogtudományi enciklopédia. . Budapest . 1980. . . . [] Visegrády, Antal. Jog- és állambölcselet. . . Budapest–Pécs . 2002. . . [] , . Állam- és jogtudományi enciklopédia. . . Budapest . 1980. . . [] Antalffy, György, Samu, Mihály, Szabó, Imre, és Szotáczky, Mihály. Állam- és jogelmélet. . . Budapest . 1970. . . 243 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Irodalom

[] David, René. A jelenkor nagy jogrendszerei. . . Budapest . 1977. . . [] Eörsi, Gyula. Összehasonlító polgári jog. . . Budapest . 1975. . . [] Horváth, Barna. Angol jogelmélet. . . Budapest . 1943. . . [] Jakab, András. A magyar jogrendszer szerkezete. . . Budapest–Pécs . 2007. . . [] Jakab, András és Takács, Péter. A magyar jogrendszer átalakulása 1985/1990–2005. . . Budapest . 2007. . . [] Samu, Mihály. A szocialista jogrendszer tagozódásának alapja. . . Budapest . 1964. . . [] Szabadfalvi, József, Szabó, Béla, Szabó, Miklós, Szilágyi, István, H., és Takács, Péter. Bevezetés a jog- és államtudományokba. . . Miskolc . 1995. . . [] Szigeti, Péter. A köztársaság jogrendszerének állapota, 1989–2006.. . . Budapest . 2008. . . Szilágyi, Péter. „Elméletek, műveletek, jogi dogmatikák”. 91–120. Jogdogmatika és jogelmélet. . Miskolc . 2007. . . . Szabó, Miklós. Varga, Csaba. „Jogalkotás”. . Állam- és jogtudományi enciklopédia. . Budapest . 1980. . . . [] Visegrády, Antal. Jogi alaptan. . . Pécs . 1996. . .


Jogi alaptan Szilágyi, Péter

Recommend Documents