AZ IFJÚ KIRÁLY A koronázás napjára virradó éjszaka volt, s az ifjú király egyedül időzött csodaszép szobájában. Udvaroncai magára hagyták, miután földig hajoltak, mint a nagy nap szokásos szertartása megkívánta. Valamennyien a királyi várkastély négy csarnokába vonultak, hogy ott az udvari szertartásmester utoljára még egyszer kioktassa őket. Hiszen akadt közöttük még mindig egynéhány, aki csak úgy, mint azelőtt, még mindig egészen fesztelenül mozgott! Már pedig mondanom sem kell, hogy ez udvaroncban igen nagy hiba. A fiú – mert fiú volt még csak a maga tizenhat esztendejével – nem búsult távozásukon. A megkönnyebbülés halk sóhajával ledőlt fekvőhelyének puha, hímzett vánkosaira, s ott pihent, lobogó szemmel és félig nyitott szájjal, mintha barna erdei faun vagy a bozót fiatal vadja lett volna, amelyet csak az imént fogtak el a vadászok. Hiszen vadászok találták meg őt is, azok hajszolták fel – úgyszólván véletlenül – amint mezítláb, kezében a fuvolával, a szegény kecskepásztor nyája után ballagott, aki felnevelte, s akit mindig édesapjának gondolt. Mint az öreg király egyetlen lányának gyermekét, titkos nász sarját oly emberrel, aki rangban mélyen a királylány alatt állt: egy idegennel, mondták némelyek, aki lantja csodás varázsával vívta ki az ifjú királylány szerelmét, míg mások egy Riminiből való művészt emlegettek, akit a királylány nagyon, talán a kelleténél 5
jobban is kitüntetett, s aki hirtelen eltűnt a városból, be sem végezve művét a székesegyházban – éppen egy hetes korában elcsenték őt anyja mellől, mialatt anyja aludt, s rábízták egy közönséges parasztra meg a feleségére, akiknek nem volt édes gyermekük, s akik az erdő egy félreeső részében éldegéltek, lóháton egy napi járónál távolabb a várostól. A bánat, vagy mint az udvari orvos megállapította, a pestis, vagy mint némelyek találgatták, gyorsan ható olasz méreg, melyet egy pohár fűszeres borban itattak meg vele, ölte meg még az ébredés órájában a sápadt leányt, aki őt szülte. S mikor a hű szolga, aki a gyermeket nyergébe emelve, magával vitte, fáradt paripájáról leszállott és bezörgetett a pásztorkunyhó durva ajtaján, a királylány testét nyitott sírba bocsátották alá, amelyet elhagyott temetőben ástak, a város kapuján kívül. Ebben a sírban, így járta a hír, benne volt már akkor egy másik holttetem: egy idegenszerűen szépséges ifjúé, akinek csomós kötéllel hátra volt kötve a keze, s akinek sok piros sebtől tátongott a melle. Így szólt legalább a történet, amelyet suttogva adott a nép szájról szájra. Annyi bizonyos volt, hogy az öreg király, halálos ágyán, akár azért, mert nagy bűnét megbánta, vagy talán csak azért, mert nem akarta, hogy a királyság olyan valakire szálljon, aki nem az ő törzséből sarjadt, elküldött volt a fiúért, s a tanács füle hallatára örökösének nevezte őt. És a fiúban mintha elismertetése első pillanatától fogva megnyilatkozott volna az a különös szépségmámor, amely később oly nagy hatással volt életére. 6
Azok, akik végig vezették őt a számára berendezett termek során, gyakran emlegették, milyen gyönyörkiáltásba tört ki a fiú, mikor meglátta a drága ékszereket és a pompás ruhákat, amelyeket ezentúl hordania kell, s gyakran emlegették azt a csaknem vad örömet, amellyel lehányta magáról nyers bőrujjasát és durva juhászbundáját. Néha persze híját érezte az erdő aranyszabadságának, és megvolt benne a hajlandóság mindig arra, hogy dohogjon a fárasztó szertartások miatt, amelyek oly nagy részét lefoglalták minden napnak az udvarnál. De a pompás palota – Joyeusenek nevezték, – amelynek immár ura volt, mintha oly világ lett volna, amely csakis az ő gyönyörűségére teremtetett. És valahányszor menekülhetett a tanácsülésből vagy a nagy fogadóteremből, futva szaladt le a széles lépcsőn, amelyet aranyozott ércoroszlánok őriztek, s amelynek fényes porfírfokai voltak, s azután szobáról szobára, folyosóról folyosóra járkált, mint az olyan ember, ki a szépségben keres enyhülést fájdalmára, gyógyulást bajára. E fölfedező utakon – így mondta legszívesebben, s valóban mintha mindannyiszor a csodák valamely ismeretlen országában utazott volna – gyakran kísérték a karcsú derekú, szőke hajú udvari apródok, bő köpönyegükben, amely vígan lengedező szalagdíszben úszott. Még gyakrabban járt azonban egyedül. Mert villámgyors ösztönnel, szinte ihletszerűen, kitalálta, hogy a művészet titkait legjobban titkon lehet megismerni, s hogy a szépség, csak úgy, mint a bölcsesség, azt kívánja, hogy szolgái egyedül hódoljanak neki. 7
Nem egy különös történet járt róla akkoriban szájról szájra. Mesélték, hogy egy kényelemszerető polgármester, aki azért jött, hogy a város polgárainak nevében ékesen cifrázott szónoklatban üdvözölje az ifjú királyt, imádásba mélyedve találta őt térdre borultan egy nagy kép előtt, amely akkoriban érkezett Velencéből, s amely mintha új istenek tiszteletét hirdette volna. Máskor meg órák hosszat nem volt nyoma sehol, s csak hosszú keresés után akadtak rá, egy kis szobában, a várkastély egyik északi tornyában, ahol szinte a rajongás állapotában egy görög gemmára meredt, amelybe Adonis alakja volt belevésve. Látták őt – így járta a hír –, amint forró ajkát egy régi szobor márványhalántékára nyomta, amelyet a folyam medréből ástak ki, mikor a kőhidat építették, s amelynek felírása Hadrianus bythiniai rabszolgájának a neve volt. S az ifjú király egy hosszú éjszakát azzal töltött el, hogy leste a holdfény hatását Endymionnak egy ezüstszobrán. Mindaz, ami ritka és drága volt, nagy varázst gyakorolt rá, s mohó vágyában, hogy mindent megszerezzen magának, egész sereg kereskedőt küldött világgá; néhányat, hogy az északi tengerek durva halásznépével borostyánkőre alkudozzanak; néhányat Egyiptomba, hogy kutassák azokat a csodás, zöld türkizeket, amelyeket csak királyok sírjaiban lehet találni, s amelyeknek állítólag bűvös erejük van; másokat meg Perzsiába, hogy selyemszőnyegeket és festett agyagedényt vásároljanak; és többeket Indiába, hogy fátyolszöveteket vegyenek, meg színezett elefántcsontot, kőüveget és nefrit karkötőket, szantálfát, kék zománcot és finom gyapjúkendőket. 8
De ami leginkább foglalkoztatta, az koronázási öltönye volt, az aranyszőttes ruha, meg a rubinttal kirakott korona, meg a finom gyöngysorokkal és abroncsokkal ékes jogar. Ezekre gondolt most is, éjszaka, amint ott pihent drága fekvőhelyén hátradőlve, és elnézte a nagy fenyőhasábot, hogy emészti el saját tüze a nyitott kandallóban. A rajzokat, melyeket kora leghíresebb művészei terveztek, már több hónapja elébe terjesztették, s az ifjú király parancsot adott, hogy a kézművesek serege éjjel-nappal dolgozzék a tervek megvalósításán, s hogy kutassák át az egész világot drágakövekért, amelyek méltók a munkához. Képzeletében ott látta már magát, ragyogó koronázási ruhában, a székesegyház főoltára előtt, és ifjú gyermekajka körül mosoly játszadozott, sötét erdei szemeiben pedig fényes láng lobogott. Kisvártatva felállt, s a kandalló faragott öbléhez támaszkodva, körüljártatta szemét a bágyadtan megvilágított szobában. A falakon dús hímzések pompáztak, amelyek a szépség diadalát ábrázolták. Az egyik sarkot magas szekrény töltötte ki, amely agát kővel ás lapis lazulival volt ékítve, s az ablakkal szemben egy sajátságos mívű kisebb szekrény állt, fényezett fából való oldalszárnyakkal, aranyporral hintve és arannyal díszítve, amelyen vékony üvegből való velencei csészék nyugodtak, meg egy sötét erezetű ónix serleg. Az ágy selyemtakaróját ügyes hímzőtűk halvány mákvirággal hintették tele, mintha az álom fáradt kezéből hullt volna ki, s rovátkás elefántcsontból való magas rudakon nyugodott a bársonymennyezet, amelyen fehér tajtékhoz hasonlóan nagy strucctoll bóbiták 9
tornyosultak a tető sápadt ezüst domborművei felé. Egy zöld bronzból való nevető Narcissus metszett tükröt emelt magasra. Az asztalon lapos ametiszttál volt. Kívül az ablak előtt ott láthatta a székesegyház óriási kupoláját, amely mint sötét csillagzat ragyogott az árnyékba borult házak fölött, és a fáradt őrszemeket, akik fel s alá jártak a folyam partján a ködbe borult teraszon. Valahol messze egy kertben csalogány dalolt. Könnyű jázminillat hatolt be a nyitott ablakon keresztül. Az ifjú király hátrasimította homlokából barna fürtéit. Azután lantot ragadott és végigfuttatta ujjait a húrokon. Nehéz pillái lecsukódtak és furcsa bágyadtság ejtette rabul. Minden idegrostjával, oly mélységes gyönyörrel, mint most, soha nem érezte még a szépség titkát és varázsát. Mikor a toronyóra éjfélt ütött, megérintett egy csengőt. Beléptek apródjai és nagy szertartásosan levetkőztették, rózsavizet öntve a kezeire és virágot szórva a párnáira. Néhány pillanat múlva az apródok kimentek a szobából, s az ifjú király álomba merült. * S amint ekképp aludt, álmot álmodott. És ez volt az álma: Úgy rémlett neki, mintha hosszú, alacsony padlásszobában állana, berregő, kattogó szövőszékek között. A gyér napvilág keresztülszűrődött a rácsos ablakon, s láthatóvá tette a takácsok ösztövér alakjait, akik rámáik fölé hajoltak. Sápadt, beteges tekintetű gyermekek ku10
porogtak a nehéz gerendán. Mikor a vetélők keresztül röppentek a bélfonalon, fölemelték az iránylécet; s mikor a vetélők kiálltak, leejtették megint a lécet és összébb tolták a fonalakat. Az arcuk beesett volt az éhségtől, s vékony karjuk és kezük szánalmasan remegett. Iszonyú szag töltötte be a helyiséget. A levegő fülledt volt és penészes szagú, s a falakról csepegett és csurgott a nedvesség. Az ifjú király odalépett az egyik takácshoz, melléje állt és nézte, hogy dolgozik. És a takács dühösen rátekintett és így szólt: – Mit nézel úgy engem? Kém vagy talán, akit a gazdánk fölénk rendelt? – Ki a gazdád? – kérdezte tőle az ifjú király. – A gazdánk? – kiáltott a takács keserűen. – Csak olyan ember ő is, mint én. Csak egy kis különbség van közte meg én közöttem: ő szép ruhákban jár, én pedig rongyokban járok; őt a jóllakottság gyötri, engem pedig az éhség bágyaszt. – Az ország szabad – szólt az ifjú király –, s te nem vagy senkinek a szolgája. – A háborúban – felelt a takács – szolgájává igázza a gyengét az erős, a békében pedig a szegényt a gazdag. Minekünk dolgoznunk kell, hogy éljünk. Ők azonban olyan silány bért adnak nekünk, hogy meghalunk. Mi naphosszat értük robotolunk, s ők rakásra gyűjtik ládáikban az aranyat. De ami gyermekeink idétlenül elfonnyadnak. És azoknak az arca, akiket szeretünk, megkeményedik, és a nézésük gonosz lesz. Mi tapossuk a szőlőt, és más szürcsöli a bort. Mi vetjük a gabonát, de ami csűrjeink üresek maradnak. Mi láncot 11
hordunk, ha szem nem is látja rajtunk, és szolgák vagyunk, ha szabadoknak mondanak is bennünket. – Igaz ez? – kérdezte az ifjú király. – Való igaz – felelt a takács. – Ez a sora a fiataloknak csak úgy, mint az öregeknek; az asszonyoknak csak úgy, mint a férfiaknak; a kis gyermekéknek csak úgy, mint azoknak, akiket bénává tesz a kor. A kereskedők összetipornak bennünket, és mi nem ágaskodhatunk ellenük; azt kell tennünk, amit ránk parancsolnak. A pap ellovagol mellettünk és olvasóját imádkozza. Mivelünk halandó emberfia nem törődik. A mi utcáinkon, amelyeket a nap is elkerül, az éhségtől kidülledt szemmel vonszolja magát a szegénység, s nyomában lohol a puffadt arcú bűn. Hajnalban a nyomorúság ébreszt fel bennünket, és éjszaka a gyalázat ül az ágyunk szélén. De mi közöd mind ehhez tenéked? Te nem vagy miközülünk való. Nagyon is nagy boldogság sugárzik az arcodról. És mogorván elfordult és átdobta a vetélőt a szövőszéken, és az ifjú király meglátta, hogy aranyfonál van belefűzve. És mélységes borzalom szállta meg, és így szólt a takácshoz: – Miféle ruhát szősz te itt? – Az ifjú király koronázási ruháját – felelte a takács. – De mi közöd hozzá? S az ifjú király nagyot sikoltott és felébredt, s íme! Otthon volt a saját szobájában, s az ablakon keresztül látta, hogy a nagy, mézszínű hold fent lóg a levegőben. * 12
