Jessica Day George
: Jessica Day George Princess of the Midnight Ball Fordította: Szakál Gertrúd Szerkesztette: Robin Edina Copyright ©2009 by Jessica Day George. This translation published by arrangement with Bloomsbury USA. All rights reserved. ISSN 2060-4769 ISBN 978 963 245 424 5 © Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2011-ben Cím: 6701 Szeged, Pf. 784 Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139 Felelős kiadó: A. Katona Ildikó Műszaki szerkesztő: Balogh József Korrektorok: Szécsényi Tibor, Gera Zsuzsa Nyomta és kötötte a Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában – akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást – nem sokszorosítható.
Jenn, ezt a könyvet neked ajánlom Végre-valahára
ELŐSZÓ A KŐBEZÁRT KIRÁLY MAGA IS EMBER VOLT egykor, és időnként emberi érzések gyötörték. Most is valami meghatározhatatlan érzelem kerítette hatalmába, amikor szemtől szemben állt a halandó asszonnyal, és némi időbe telt, mire nevén tudta nevezni az érzést. Pillanatnyi gondolkodás után azonban már pontosan tudta, mi az:„diadal”. – Megértette egyezségünk minden részletét? – A király hangja úgy hasított a csendbe, akár a kövön csattanó acélpenge. –Megértettem.–csengett.–Tizenkét Vesztfálin megnyeri a háborút. – Ne feledkezzünk meg azokról az évekről sem, amelyekkel még tartozik nekem!–tette hozzá a király.–Még az első megállapodásunkat sem teljesítette. – Tudom. – A királyné elgyötörten lehajtotta a fejét. Sötét karikák árnyékolták mindkét szemét, és hajába ősz szálak keveredtek, bár fiatal asszony volt még. A Kőbezárt király kinyújtotta hosszú karját, és alabástromfehér kezével felemelte a királyné állát. – Milyen kár, hogy a leányai nem kísérik el a mi kis táncmulatságainkra! – mondta. – Biztos vagyok benne, hogy egytől egyig nagyon bájosak. Az én tizenkét fiam pedig társaságra áhítozik. – A királyt ismét elöntötte a diadal mámora a gondolatra, hogy ezek a hús-vér leányok egyszer az ő fiaival táncolnak majd. A hercegek lassan felcseperedtek, és apjuknak sok fejtörést okozott, hol találhatna nekik megfelelő menyasszonyt. A halandó királyné évig táncolok önnek hangja magabiztosan idelenn, és cserébe Gyönyörű arákat, akik szabadon járhatnak-kelhetnek odafenn, a napsütötte világban. És akkor eljött hozzá ez a halandó királyné, és aző segítségéért könyörgött, hogy végre gyermekei születhessenek attól a hájas, féleszű férjétől. Eddig hét leánya született az asszonynak, és a Kőbezárt király máris úgy határozott, hogy amikor a királyné megszüli a tizenkettedik leánygyermeket is, megtalálja a módját, hogy a hercegnők ellátogassanak földalatti birodalmába, és találkozzanak leendő férjeikkel. A király szavai rettegéssel töltötték el a királyné szívét. – A l-leányaim k-kedves, tisztességes gyermekek – dadogta. – És ifjak. Túlságosan ifjak még a házassághoz! – Ó, az én fiaim is ifjak, és mindegyiknek kedves, tisztességes édesanyja volt, épp olyanok, mint ön és a kisleányai! És az én kis hercegeim a hozzájuk hasonlók társaságára vágynak. – A Kőbezárt király minden fiát halandó nő szülte, és a király szándéka az volt, hogy fiai is halandó nőket vegyenek feleségül. A Kőbezárt király helyére simította a királyné egyik elszabadult hajfürtjét. Az asszony visszariadt az érintésétől. – Végeztünk? Mennem kell... a gyermekeim... a férjem... – Hogyne. Természetesen. – A király kegyesen intett hosszú kezével. – Áll az alku. Távozhat. A királyné sarkon fordult és elsietett. El az árnyékos parton álló fekete palotából. Csuklyás köpenybe burkolózott, szótlan alak evezett át vele a sötét tavon egy ezüstből készült kecses csónakban, és elkísérte a napfényes birodalomba vezető kapuig. A Kőbezárt király mosolyogva nézett a távolodó Maude királyné után. Tudta, hogy hamarosan visszatér. Vissza kellett térnie. Minden héten. Ám a királynak nem ez csalt mosolyt az arcára. A királynénak már jó ideje sikerült álcáznia az állapotát, amint azonban beült a csónakba, láthatóvá vált, hogy a halandó királyné most várja nyolcadik gyermekét, pontosan terv szerint. – Újabb drága kis hercegnő a királynénak és az ő Gregorjának –mondta a Kőbezárt király, hűvös hangjába alig keveredett némi emberi érzés. – És újabb gyönyörű menyasszony az egyik fiamnak.
GALEN HALÁLOSAN KIMERÜLT VOLT, mégis rendületlenül rótta a poros utat. Magában régi regimentje indulóját dudorászta, lábai azonban már nem masíroztak a dal ritmusára. Lassan, botladozva haladt. Bal, bal, bal, bal, balsors választott el családomtól! Jobb, jobb, jobb, jobb, jobb lett volna, ha otthon maradok?
Halkan felnevetett. Még tizenkilenc éves sem volt, és élete nagy részét máris a harcmezőn töltötte. Nem volt sem felesége, sem gyermekei, akiktől elválaszthatta volna a balsors, csak mocskos sátrakat, rossz ételt és halált hagyott a háta mögött. Előtte pedig ott nyújtózott a végtelen út, várt rá a por, a szomjúság... és az élet. Legalábbis ezt remélte. Kiitta az utolsó korty vizet is a kulacsából, majd visszaakasztotta derékszíjára, és továbbporoszkált. A szél átfújt kopottas katonakabátján – közeledett a tél. Végtelen szántóföldek terültek el körülötte, amelyek már évek óta nem láttak gabonát. Egy helyütt rothadó fehérrépát fedezett fel, amelyet egy reményteljes család vethetett el egykor, de már senki nem maradt, hogy betakarítsa a termést. Másutt olyan magasra nőtt a dudva, mint maga Galen. Egy tehén és a borja legelészett arra. A katona letért az ösvényről, és feléjük indult. Az állatok láthatóan nem zavartatták magukat, ezért Galen úgy gondolta, senki nem bánja, ha megtölti a kulacsát tejjel. Ám amikor még egy lépést tett a tehén felé, az állat riadtan felbődült, és nyomában a borjával elcsörtetett. Oly régóta csavargott már szabadon, hogy teljesen elvadult, nem hagyta magát csak úgy megfejni. Galen felsóhajtott, és továbbindult. Hébe-hóba találkozott más katonákkal is az úton, akik szintén hazafelé tartottak. Olyankor megosztotta velük szegényes elemózsiáját, együtt vertek sátrat éjszakára, és együtt meneteltek egy darabon másnap, elcsigázott, kék zubbonyos katonák ismerős társaságában. Galen azonban sosem töltött hosszabb időt ezekkel az emberekkel, és ezt sokan közülük igencsak idegenek furcsállották. Úgy tartották, hogy a csata hevében az testvérekké kovácsolódnak, és ezt a köteléket nem szakíthatja el sem a halál, sem a távolság. Ám Galen soha nem érzett így. Hétéves korában látott először csatát, segített az anyjának a sérültek ellátásában, és utána végignézte, amint az asszony kimossa apja egyenruhájából az ellenség vérét. Galen szemében a háború olyan volt, mint a járványos betegség, amelyet legjobb elkerülni, nem pedig olyasmi, amiről szívesen beszélget elgyötört katonaemberekkel a tábortűz fényénél. Néhanapján felvették a kocsijukra arra járó nők vagy férfiak, akik már túl idősek voltak ahhoz, hogy bevonuljanak katonának. Gyakran kérdezgették, nem találkozott-e férjükkel vagy fiukkal a háború alatt. De ritkán tudott nekik hírekkel szolgálni: a hadsereg hatalmas volt, és Galen ezredének tagjai mind Isen városából származtak, amely messze feküdt ezektől a földektől és erdőktől. Galen elmondta az embereknek, amit tudott, mesélt a katonák életéről, és együtt ünnepelte az emberekkel a háború végét. Vesztfálin végül győzelmet aratott Analúzián. Komor és vészterhes volt azonban ez a győzelem. Tizenkét évi háborúzás után az ország súlyosan eladósodott a szövetségesei felé, és számos katona soha nem tért haza. Vagy Galenhez hasonlóan: nem volt hová hazatérniük. Egy katona és egy tábori mosónőgyermekeként Galen egy kunyhóban látta meg a napvilágot. A házikó a gyakorlótér szélén állt, ahol Galen apja nap mint nap gyakorlatozott reggeltől estig. Amikor Galen betöltötte a hatodik életévét, az analúziaiak megtámadták az országot, és Galen apjának ezredét a frontvonalra vezényelték. Édesanyja, aki szintén katonacsaládból származott, felpakolta Galent és kishúgát a hadtáp kocsira, majd ő is felszállt. Mosta a kék zubbonyokat, és stoppolta a szürke zoknikat, amíg a sok hidegben és párában eltöltött év után egy napon el nem vitte a tüdőbaj. Galen kishúga, Ilsa is tüdőbeteg volt. A kislány felépült ugyan, de gyengécske volt, így amíg a többiek meneteltek,ő mindig a hadtáp kocsin utazott. Akkor vesztette életét, amikor a kocsi megcsúszott egy meredek hegyi úton az esőben, és a folyóba zuhant. Ekkor Galen tizenkét éves volt. Együtt gyakorlatozott a katonákkal nyolcadik születésnapja óta: szétosztotta a lőport és a söréteket, újratöltötte a karabélyokat és pisztolyokat. Üzeneteket vitt a tábornokoktól a tiszteknek. Képes volt elsütni bármilyen puskát vagy pisztolyt, tudta, hogyan kell használni a bajonettet, értett a krumpli hámozáshoz, sínbe tudott tenni egy törött lábat, kifényezte a csizmákat, kimosta az ingeket, és maga kötötte a zoknijait. Hajszálpontosan hatlábnyi távolságra tudott köpni, úgy káromkodott, mint a legdörzsöltebb őrmesterek, és a saját nyelvükön tudta sértegetni az analúziaiakat. Az apja nagyon büszke volt rá. Galen édesapja az őrmesteri rangig vitte, majd egy reggelen kioltotta életét egy analúziai golyó, amikor Galen tizenöt éves volt. Galen a csata után eltemette a többi elesett katona közé, azután vállára vette a fegyvereit, és elmasírozott a következőcsata helyszínére. Bár nem is sejtette, a
következő héten lelőtte azt a férfit, aki megölte az apját. A golyó pontosan ott érte ellenfelét, ahol korábban Galen apját – egy hüvelyknyire, balra a szívtől. De hála az égnek, ezek az idők elmúltak, és Galen remélte, hogy soha többé nem kell embert ölnie. Északkeletre indult, minél messzebbre Analúziától, Vesztfálin kellős közepébe. Azt remélte, megtalálja anyja családját a fővárosban, Bruchban. Imádkozott, hogy most, amikor annyi férfi odaveszett a háborúban, akadjon számára szállás nagynénje házánál, és valami munka is a családi vállalkozásban. Már nem nagyon emlékezett rá, mit mesélt édesanyja a nagybátyja foglalkozásáról, de mintha fákat említett volna. Kissé furcsállta, milyen feladata lehet egy favágónak a város szívében, de Galen nem volt válogatós. Munkára volt szüksége, és élelemre, no meg szállásra, hogy megpihenhessen. – Ó, szegény, fáradt csontjaim! Galen meglepetten torpant meg, amikor meghallotta, hogy valaki hangosan visszhangozza ki nem mondott gondolatait. Az út szélén odavetett rongykupacot pillantott meg, amely a következőpillanatban igen rongyos öregasszonnyá változott át. A néne tágra nyílt kék szemével Galent fürkészte, háta hajlott volt, és púpos. – Adjon isten, ifjú katona! – Magának is, jó asszony! – felelte Galen. – Gondolom, nincs semmi ennivalód, amit megoszthatnál egy magamfajta vénasszonnyal – károgta a néne, azzal végignyalta a szája szélét, felfedve igencsak hiányos fogsorát. Galen nagyot nyögött, amint levette zsákját a hátáról, majd ledobta a földre. Azután még nagyobbat nyögött, amikor maga is lerogyott az öregasszony mellé. – Lássuk csak! Más katonákkal ellentétben Galen nem volt azon a véleményen, hogy a hazája tartozik neki valamivel. Igaz, hogy harcolt a háborúban, de hát ez volt a dolga. A civilek is ugyanúgy folytatták tovább a munkájukat. A varrónők varrtak, a patkolókovácsok patkoltak és patkószögeket készítettek, és azok a parasztok, akiknek nem kellett bevonulniuk, folytatták a gazdálkodást a földjeiken. Galent úgy nevelték a szülei, hogy tisztelni kell a nőket és az idős embereket, és az előtte gubbasztó teremtményre mindkét meghatározás ráillett. Kotorászni kezdett a zsákjában. – Már az utolsó csepp vizemet is megittam, de ebben a bőrtömlőben akad még egy utolsó korty bor –mondta Galen, és maga elé fektette a tömlőt. – Van három darab száraz kétszersültem, egy szelet régi sajtom és egy csomag szárított húsom. És van még néhány szem friss bogyóm is, szedtem.–Amint felkínálta szerény harapnivalóját, megkordult a gyomra. A bogyókat–mint valami desszertet – későbbre tartogatta. De sokkal rosszabbul érezte volna magát, ha megtagad bármit is ettől az idős asszonytól, amivel egy kis örömet okozhatna neki. ma reggel fájdalmasan különleges – Sajnos túl kevés fogam van már ahhoz, hogy megrágjam a húst vagy a kétszersültet – mondta az öregasszony, azzal széles vigyorra húzta a száját, amely foghíjasabb volt, mint ahogy Galen korábban feltételezte.–Jólesne viszont egy kis sajt és bor, ahogy az uraságoknak dukál az ünnepi lakomákon. Galen elrágott két kemény kétszersültet, és utólag azt kívánta, bárcsak ne tette volna. Nem volt vize, a bort pedig egyetlen kortyintással lenyelte az öregasszony. Végül lelkes szemforgatás és szájnyaldosás közepette a néne elfogyasztotta a sajtot is, és Galen azon kapta magát, hogy mosolyogva nézi, milyen jó étvággyal eszik. Az öregasszony egyik szemöldökét kérdőn felvonta, és a bogyókra nézett: – Nem baj, ha ebből is eszek, kedveském? – Csak tessék – válaszolta Galen, és közelebb tolta a bogyókat. A vénasszony nagyot markolt, egyenként a szájába kapta a bogyókat, és boldogan ízlelgette a gyümölcsöt, akárcsak az imént a bort és a sajtot. Örömében, hogy az öregasszony nem falta fel egyszerre az egész zacskóval, Galen is belemarkolt a bogyókba, és hasonló élvezettel elfogyasztotta az adagját. – A háborúból jössz, igaz? – Miután éhségét sikerült csillapítania, a vénasszony alaposan szemügyre vette Galent. – Igen, jó asszony – felelte kurtán a fiatalember. Nem volt kedve meghallgatni az unoka háborúban esett el.
Visszacsomagolta a konyharuhát és a bogyók tárolására szolgáló zacskót, majd mindent szépen elpakolt a zsákjába. A rakás tetejére fektette a borostömlőt, azt remélve, hogy a következő tanyánál kap majd bele egy-két korty bort. – A frontvonalon voltam. – Galen maga sem tudta pontosan, miért tette ezt hozzá, de ez volt az egyetlen büszkesége. A fronton harcolt, és túlélte. – Ó! – A vénasszony szomorúan csóválta a fejét. – Csúnya ügy volt, az bizony. Csúnyább, mint amilyennek lennie kellett volna, hidd el, fiam. – Azzal egyik ujját görbe orrához illesztette, és kacsintott. Galen a fejét rázta. – Nem értem. vagy dédunoka nevét, aki az analúziai megmaradt kétszersültet, összehajtotta a A néne a fogát szívta, és sokatmondóan bólintott. – Sose feledd: ha alkut kötsz velük, az odalenn élőkkel, annak mindig meglesz az ára! – Még egyszer, nyomatékosan bólintott. – Értem – felelte értetlenül Galen. – Köszönöm. – Ami azt illeti, valójában úgy vélte, hogy a vénasszony meglehetősen zavarodott, neki azonban semmi köze hozzá. – Jobb, ha továbbmegyek, amíg még világos van – mondta, majd felállt, és vállára vette a holmiját. – Hát persze, az éjszakák hűvösek – válaszolta az öregasszony, miközbenő is felszedelőzködött. Megborzongott, és a válla köré tekerte vékony sálját. – És most már a nappalok is. Galen egy percig sem tétovázott, letekerte egyik sálját a nyakáról, és odanyújtotta az öregasszonynak. Kék gyapjúból készült, jó meleg sál volt. – Tessék, öreganyám, fogadja el! – Nem fogadhatom el, te szegény katona – tiltakozott a néne, habár már nyúlt is a sálért. – Nekem van másik – mondta kedvesen Galen. – És van még gyapjúm és kötőtűm is, ha még több sálra lenne szükségem. A vénasszony a gyenge napfény felé tartotta a sálat, és megcsodálta a szép, szoros kötésmintát. – Ezt te magad készítetted? –Igen. Két csata között van elég idő arra, hogy az ember megkössön egy tucat sálat és vagy száz harisnyát, mert azt is tudok. – Kurtán felnevetett. – Azt hittem, a katonák szabad idejükben kockázni szoktak, vagy nők után futkosnak – jegyezte meg a néne meglepően kislányos kuncogás kíséretében. – A kockázás és az udvarlás nem rossz időtöltés, de mit sem érnek, ha lyukas az ember zoknija, vagy beesik a hó a sátorponyván – felelte komoran Galen. Azután elhessegette a rossz emlékeket. – Viselje egészséggel! Galen azt kívánta, bárcsak adhatna az öregasszonynak egy vállkendőt is, mert amit viselt, az már igen rongyos volt. Ám az egyetlen vállkendőt, amelyet Galen valaha kötött, az egyik tábornok lányának adta, akinek szép barna szeme volt. – Nagy jót cselekedtél egy vén öregasszonnyal – mondta a néne. –Nagy jót. – Azzal a nyaka köré tekerte a sálat úgy, hogy a végei lelógjanak, és védjék vézna mellkasát a hidegtől. – Jótett helyébe jót várj! Úgy illik, hogy én is adjak valamit a jóságodért cserébe. Galen zavartan megrázta a fejét. Vajon mit adhatna neki ez az öregasszony? – Nem szükséges, jó asszony! – bizonygatta a fiú, miközben a néne bütykös ujjaival a kendője alatt matatott. – Ó, dehogyisnem! –tiltakozott az kegyetlen világban mindig viszonozni Rengetegen mentek el mellettem tegnap és ma is, de sem egy jó szót, sem egy morzsányi élelmet nem kaptam egyiküktől sem. És te különben is kedvemre való legény vagy. A néne előrángatott valamit a háta mögül, mire Galennek tátva maradt a szája a csodálkozástól. Azt hitte, a vénasszony púpos, de a púpról kiderült, hogy batyu rejtőzik az asszony hátán. Kibontotta a batyut, és a magasba tartotta a tartalmát. Rövid köpeny volt, olyasmi, amit az analúziai katonatisztek viseltek. Az analúziai egyenruhával ellentétben azonban nem zöld színű volt, hanem fakó lila. Magas, kemény gallérral büszkélkedett, amelyet köpenyt, csillognak az anyagban. – Viselje inkább maga, ez majd melegen tartja! – mondta Galen. A vénasszony felnevetett.– Micsoda? Hogy elüssön valami szekér? Őrültség volna ilyen
holmiban jönni-menni! Galen lebiggyesztette az ajkát. Szegény öregasszony tényleg tébolyodott volt. Galen azon töprengett, hogy talán el kellene következőfaluig. Valaki biztosan felismeri; nem barangolhatott túl messzire, az ő korában. A néne előrehajolt, és hangosan odasúgta Galennek: – Ez egy láthatatlanná tévő köpeny, fiam. Próbáld fel! Galen tanácstalanul körbenézett, de sem egy kunyhót, sem egy csűrt nem látott semerre. – Én igazán nem... Talán az lesz a legjobb, ha megkeressük a családját. – Próbáld fel! – rikácsolta a vénasszony, akár egy mérges varjú, és a fiú felé suhintott a köpennyel. – Próbáld csak fel! aranylánccal lehetett és Galennek feltűnt, összefogni. A néne megrázta a hogy halványszürke selyemcsíkok Galen felemelte kezét, jelezve, hogy megadja magát. – Rendben. – Óvatosan átvette a ruhadarabot az öregasszony kezéből, és a vállára kanyarította. A köpeny először beleakadt a zsákjába, mire Galen türelmetlenül kiszabadította. – Tessék! Na, hogy tetszem? – kérdezte széttárt karral. Amennyire meg tudta állapítani – nem volt láthatatlan. A néne, szemét forgatva, megrázta a fejét. – Csatold be! Galen nem akarta ismét felbosszantani a vénasszonyt, ezért fogta a lánc himbálózó végét, és összekapcsolta a gallérra erősített aranyszínű csattal. Épp meg akarta lebegtetni a köpeny szegélyét a drámaibb hatás kedvéért, amikor ijedtében felüvöltött. Nem látta a saját karját. Amikor lenézett, egyetlen testrészét sem látta: csupán két lábnyomot a porban. Az öregasszony Remekül áll! – Láthatatlan vagyok! – hebegte csodálkozva Galen. Körbejárt, saját lábnyomait figyelve a földön. – Úgy van, de most hallgass rám, fiam! Láthatatlannak, lenni veszélyes dolog. – Galen először érezte úgy, hogy az öregasszony teljesen világosan beszél. Szemével a fiatalember lábnyomait követte. – Lovak taposhatnak agyon, számtalan baleset érhet. Ne használd a köpenyt könnyelműen, csak akkor öltsd fel, ha tényleg szükségét érzed! Galen kicsatolta a köpenyt, és figyelte, amint a teste ismét előbukkan a semmiből. Azután vonakodva vissza akarta adni a ruhadarabot az öregasszonynak.–Nem fogadhatok el ilyesmit magától, jó asszony – mondta nagy tisztelettel. – Ez valamiféle mágikus kincs. Őrizze meg gondosan, vagy keressen egy varázslót, és adja el neki! Ilyen értékes holmi áráért vehetne magának egy új ruhát, sőt, akár még egy kis házat is. A vénasszony azonban gyors mozdulattal arcon legyintette, mielőtt még Galen félrekaphatta volna a fejét. – A köpeny nem eladó, akkor sem, ha éhen halok! Oda kell adnom annak az embernek, akinek a legnagyobb szüksége van rá. És ez az ember te vagy, katona! tapsolni kezdett örömében.–Csodálatos! Galen megrázta a fejét, hogy elmúljon a csípős sajgás, amely a pofon nyomán maradt az arcán. – De nekem nincs rá szükségem –ellenkezett, és megint megpróbálta visszaadni a köpenyt. – Egyszerűkatona vagyok, ahogy maga is mondja, legalábbis az voltam. Nincs otthonom, nincs kedvesem, sőt, még munkám sincs. A vénasszony eltolta magától Galen kezét, és oldalra billentette a fejét. – Szükséged lesz rá, és még többre is! – bizonygatta, azután ismét beletúrt a zsákjába, és ezúttal egy óriási gombolyag fehér gyapjúfonalat húzott elő, majd egy kisebb feketét. – A fekete durva, de erős – jelentette ki. – A fehér finom, de meleg, és erős is a maga módján. Az egyik láncol, a másik oltalmaz. A fekete olyan, mint a vas, a fehér, mint a vízen úszó hattyú. – Az egészet Galen kezébe nyomta, mire az ifjú katona kis híján elejtette a fonalat is, a köpenyt is.–Fekete, mint a vas, fehér, mint a hattyú–ismételte az öregasszony, és jelentőségteljesen Galen szemébe nézett. Galen gondolkodás nélkül megismételte az asszony szavait. – Az egyik láncol, a másik oltalmaz. Fekete, mint a vas, fehér, mint a hattyú. A néne erre sarkon fordult, és elindult abba az irányba, amerről Galen érkezett. – Szükséged lesz rá, Galen – mondta búcsúzóul. – A palotában nagy szükséged lesz a segítségre. Nem szabad engedned, hogy Ő feljöjjön ide.
– Ki nem jöhet fel? Én nem a palotába tartok – kiáltotta tétován Galen a távolodó alak irányába. – Munkát szeretnék vállalni a nagybátyámnál és a nagynénémnél,ők... – Ekkor elhallgatott. – Honnan tudja a nevem? – Ne feledd, Galen! – kiáltott vissza még egyszer a vénasszony. –A palotában nagy szükséged lesz a segítségre!
EGY HÉTTEL KÉSŐBB GALEN megérkezett Bruchba. A város leginkább egy katonai táborra emlékeztetett: nyüzsgő emberek, sár, füst és a lovak bűze, ezernyi más szag és illat, mind ellentétes a másikkal. Ám a katonai táborok sátraival ellentétben Bruch utcái nem egyenesen futottak egymás mellett, így Galen hamar eltévedt. Végül az egyik utca kellős közepén találta magát, jobbra-balra forgolódott, és a fejét törte, merre induljon tovább. –Talán eltévedtél, katona?–Termetes asszonyság lépett ki kötényben a közeli cukrászdából, és kedvesen Galenre mosolygott. –Megkínálhatlak egy brióssal? Galen gyomra nagyot kordult, mire egy lány, aki kosárral a karján épp arra haladt, hangosan felkuncogott. A fiatalember ránézett, a lány pedig merészen viszonozta a pillantását, és rákacsintott. – Ezt beleegyezésnek veszem – mondta a cukrászasszony, ismét magára vonva Galen figyelmét. – Kerülj beljebb! Galen elpirult, és követte az asszonyt. Nem akarta kikiabálni az utcán, hogy egy árva garasa sincs, és nem tud fizetni a briósért. A cukrászasszony azonban – amint az üzletbe beléptek – finoman Galen karjára tette a kezét. – Akkor sem fogadnám el a pénzed, ha volna – mondta, és csillogó tekintettel, kedvesen pillantott az ifjú katonára. – A két vejem alig pár hete tért haza szerencsésen a háborúból. Azon a napon, amikor megpillantottam közeledő alakjukat az úton, megfogadtam, hogy minden katonát, aki erre téved, megvendégelek. – Mosolya kissé elhalványult, és az asszony lesöpört egy kis port Galen kabátujjáról. – Sokan vannak, akiket nem várja otthon tárt karokkal az anyjuk vagy a feleségük, ahogyan az én lányaim várták haza a férjüket. Galen viszonozta az asszony szomorú mosolyát. – Nagyon kedves öntől, jó asszony. Galen Werner a nevem. – Weissné vagyok, de szólíts csak nyugodtan Zeldának! Leültette Galent egy kis asztalkához, és nem csak egy tálca brióst hozott neki, hanem egy csésze csipkebogyóteát is, ráadásul pedig egy hatalmas szelet sajtos-hagymás pitét, és egy pohár hideg tejet. Galen hálásan megköszönte a vendéglátást, és nekilátott az evésnek. Mindössze annyi időre szakította meg a lakomát, amíg bemutatták a cukrászasszony két mosolygós lányának. – A férjeink rögtön találtak munkát maguknak – mesélte az idősebbik, Jutta a felszolgálás szüneteiben. – A katedrális tetejét javítják. Biztos vagyok benne, hogy te is éppoly gyorsan találsz majd valamit. Nagyon nehéz sorunk volt, amíg az összes épkézláb férfi odavolt a háborúban. A fiatalabbik lány, Kathe, elfintorodott.–Azért mégiscsak győztük. Magam foltoztam be a tetőnket, ha netán elfelejtetted volna! –És majdnem szörnyethaltál, amikor lefelé jöttél, azt nem felejtettem el – mondta Zelda, egy tálca mazsolás süteménnyel a kezében. Hármat Galen tányérjára csúsztatott, a többit pedig kirakta a bolt kirakatába. – A családod itt él Bruchban, Galen? – kérdezte Zelda, amikor ismét megállt Galen asztalánál.– Az étvágyadból ítélve azt mondanám, még nem jártál otthon. Galen elszégyellte magát rossz modora miatt, és olyan gyorsan nyelte le a maradék süteményt, hogy nyomban fulladozni kezdett. Jutta megütögette a hátát, a húga pedig hozott egy kis vizet. – Sajnos még nem – nyögte, amikor végre ismét levegőhöz jutott. – Nincs otthonom. Sosem volt: az apám katona volt, az anyám mosónő a hadseregnél. Már mindketten meghaltak. Anyámnak él egy húga Bruchban, azért jöttem ide, hogy megkeressem.
– Ó, igazán? – Az özvegy cukrászasszony elégedetten bólintott. –Hogy hívják? Egész életemet Bruchban töltöttem, ismerem a helybélieket. – Akiről anyám nem hallott, az nem is létezik – horkant fel Kathe. Galen udvariasan meghajolt.–Akkor hát nagyon szerencsés vagyok, hogy megismerhettem magát, jó asszony–mondta.–Anyám húga egy bizonyos Ormhoz ment hozzá. Reiner Ormhoz. A nénikémet Lieselnek hívják. Kathe csodálkozva eltátotta a száját. Zelda magában mormogott valamit, és újult érdeklődéssel nézett Galenre. – Értem. Galen hirtelen zavarba jött. Az anyja családjának talán rossz híre van a városban? Édesanyja nem sokat mesélt róluk. Lehetséges, hogy lótolvajok vagy részegesek, vagy effélék,ő meg büszkén ejtette ki a nevüket ezek előtt a tisztességes emberek előtt. Jutta füttyentett egyet. – Ormék a rokonaid? Reiner Ormék? Kathe ismét felhorkant. – Nos, akkor legalább bizton állíthatjuk, hogy náluk találsz majd munkát. És szállást is. – Tartsd a szád, te lány! – mordult fiatalabb lányára Zelda, rosszalló pillantást vetett rá, majd újra Galenhez fordult. – Tudom, melyik utcában lakik Reiner Orm. Jutta majd elkísér. A házat nem lesz nehéz megtalálni. – Én is elkísérhetném – nyafogta Kathe. – Te csak menj hátra, és kezdd el főzni a vacsorát a férjednek! –csattant fel Zelda. – Jutta legalább nem fog pletykálni úton odafelé, és nem vesztegeti el az időt visszafelé. – Az asszony odalépett Galenhez, és megszorította a kezét.–Ide bármikor betérhetsz, örömmel fogadunk, fiatalember. És ha a harcostársaiddal találkozol, mondd meg nekik, hogy jöjjenek el bátran Weissné üzletébe, és ők is kapnak mazsolás süteményt. – Köszönöm, jó asszony... Zelda! – Galen felállt, még mindig Zelda kezét szorongatva, és meghajolt.–Nagyon kedves volt hozzám, és én még... nos, még soha életemben nem ettem ilyen finom süteményt. – Ezzel nem hazudott: az édesanyja nem éppen a főztjéről volt híres. Zelda boldogan elpirult, és mosolyogva kérte Galent, hogy máskor is jöjjön el. Azután besietett a konyhába, hogy megnézze, nem ég-e oda valami a sütőben, és magával vonszolta durcáskodó fiatalabbik lányát is. Amikor magukra maradtak, Jutta és Galen félszegen egymásra mosolygott. Galennek ezúttal sikerült nyögés nélkül a vállára emelnie súlyos zsákját, Jutta pedig előrement, hogy mutassa az utat. Már jó ideje sétáltak néma csendben, amikor egyszerre eléjük tárult a palota látványa. Az épület magas volt és szögletes, ablakait rombusz alakú üvegtáblák alkották, akárcsak a bruchi házakét, de ez az épület akkora volt, mint négy ház együttvéve, a falakat pedig rózsaszín stukkó díszítette. Úgy festett, mintha egy cukormázzal díszített mézeskalács házat varázsoltak volna a város szívébe. Galen végre összeszedte a bátorságát, hogy megkérdezze a lányt Ormékról. – Valami nincs rendben velük? – bökte ki. – Kikkel? – Jutta meglepetten nézett rá. – Az anyám rokonaival. Ormékkal. Az édesanyátok... a húgod... az arcuk, amikor kimondtam ezt a nevet...–Galen hangja megbicsaklott. Jutta hangosan felnevetett, majd amikor látta, hogy Galen továbbra is kellemetlenül érzi magát, megállt, és a fiatalember karjára fektette a kezét. – Semmi baj nincs a családoddal – jelentette ki a lány határozottan. – Egyszerűen arról van szó, hogy mindenki jól ismeri őket egész Bruchban. Döbbenetes meglepetés volt, hogy az egyik rokonuk csak úgy besétált a mi kis szerény üzletünkbe. Mind azt gondoltuk, hogy azt mondod majd, így és így hívják őket, van egy kis szabóságuk, és együtt szépen kiderítjük, vajon hol lakhatnak. De hogy épp Reiner Orm unokaöccse tévedjen be hozzánk? Jóságos ég! – De miért ismeri őket mindenki? – A háború előtt még nem volt ekkora hírnevük – mondta Jutta, és közben továbbsétált, így Galen nem láthatta az arcát. – A munkájukat természetesen minden bruchi polgár ismerte, de maga a család nem volt annyira figyelemreméltó. – Jutta egy röpke mosollyal finomított a kijelentés súlyán. – De amikor... nos, történt valami, amiről azután sokáig pletykáltak az emberek.
Galen hirtelen megtorpant. Sejtette! Történt tehát egy botrány, amely az anyja unokatestvéreivel volt kapcsolatos. Nos, korántsem volt biztos abban, hogy részese akar lenni a szégyenüknek. – Téged mindez nem érint – tette hozzá Jutta, miközben belekarolt Galenre, és továbbvezette. A lány az ajkába harapott, majd folytatta. – Nem szívesen fecsegek, és isten a tanúm, hogy nem ismerem a teljes történetet, de azt biztosan állíthatom, hogy a családod nem keveredett rossz hírbe. – Akkor hát mi történt? – Ezt nem nekem kell elmondanom. Ennél többet Jutta nem is mondott, kínos csendben folytatták útjukat. Elhaladtak egy mesemondó mellett, akit nagy csapat gyermek vett körül. Galen és Jutta egymásra mosolygott, amikor a férfi belekezdett A négy ruszakai hercegnő meséjébe. – A ruszakai királynak és királynénak négy gyönyörű leánya volt – kezdte a mesélő. – A hajuk csillogott, mint az arany, szemük olyan volt, akár a zafír, ajkuk akár az érett cseresznye. Hogy minden gonosztól megvédjék leányaikat, a király és a királyné bezárta őket egy magas toronyba, amelyhez csak a királynénak volt kulcsa. Soha senki nem láthatta őket, és a hercegnők nap, mint nap csak énekeltek és terítőket hímeztek a templomi oltárra. Egy sötét, borzalmas éjszakán azonban jajveszékelés hallatszott a torony felől. A király és a királyné kinyitották az ajtót, felrohantak az ezer lépcsőfokon, és beléptek a hercegnők szobájába. Ott találták négy kedves leányukat, mindegyiknek egy-egy fekete hajú csecsemő volt a karján. – Miféle gazember tette ezt?– kérdezte az apjuk. De a hercegnők nem feleltek. Akkor egy hatalmas árnyék takarta el a holdat, és amikor tovaszállt, a csecsemők eltűntek. Leszálltak a föld alá, hogy odalenn éljenek azzal a rémséggel, aki nemzette őket, a fekete mágussal, akinek a nevét soha senki nem ejtheti ki. Galen és Jutta még hallotta, amint a gyerekek felsikoltanak a félelemmel vegyes gyönyörűségtől, azután befordultak a sarkon, és a palota nyugati falával szemközt sorakozó házakhoz értek. Magas, tekintélyt sugárzó épületek voltak, falaikat fehér stukkó díszítette, a fehér falra imitt-amott virágokat és madarakat pingáltak. Az utca közepe táján az egyik ház kiemelkedett a többi közül. A rózsaszín stukkó pontosan olyan színben pompázott, mint amilyen a palotát is díszítette, és az ablakokon élénkzöld ablaktáblák ékeskedtek. Az ablakpárkányokon fehér és piros muskátlik sorakoztak, s a zöld ajtó közepén nagy sárgaréz kopogtató fénylett. Az ajtó felett repkényből készült füzér hervadozott, fekete szalaggal átkötve: a ház lakói közül valaki meghalt. A repkény állapotából ítélve, a haláleset régebben történhetett. Nem volt ritka látvány az ilyesmi – a háború sok áldozatot követelt. – Ez Ormék háza – mondta Jutta, és megállt az épület előtt. Galennek még a lélegzete is elállt a csodálatos épület láttán, a gyomra pedig mintha lecsúszott volna a csizmája talpába. – Biztos vagy benne? – Galen meg volt győződve róla, hogy Jutta tévedett: aző anyjának a családja nem lakhatott ilyen lenyűgöző házban. – Az Orm családnak külön engedélye van rá, hogy ugyanazt a stukkót használja, ami a palotát is díszíti–felelte Jutta, és megveregette Galen karját. – Most búcsúzom, Galen. De mindig tárt karokkal várunk a cukrászdánkban. A fiatalember nagyot nyelt. –Köszönöm. És, khm... add át üdvözletem a férjednek! – Galen tisztelettudóan meghajolt. Jutta visszamosolygott rá, azután elment. Galen ott állt egyedül a járdán a rózsaszín ház előtt, és elveszettebbnek érezte magát, mint mielőtt Zelda behívta volna az utcáról. Már-már azon volt, hogy inkább sarkon fordul, és keres egy kedves vendégfogadóst, aki hajlandó befogadni a magányos katonát, amíg sikerül összeszednie magát, és a rokonai elé mer állni. Ám a zöld ajtó egyszerre feltárult. Barna ruhás asszony lépett ki rajta frissen mosott fehér kötényben, karján kosárral. Amikor meglátta a kék zubbonyos katonát zsákjával a hátán, hirtelen megdermedt és elsápadt. Galen attól tartott, hogy az asszony rögvest elájul, ezért sietve előrelépett. Elvette kezéből a kosarat, és letette a földre. Nem igazán tudta, mit tehetne még. – Ó, istenem! Jaj, a szívem! – kiáltotta az asszony, és dús kebléhez kapott. – Ó, szentséges ég!
Előbb levegő után kapkodott, majd ismét Galen arcát fürkészte. Csalódás és bánat suhant át az arcán. – Ne haragudjon! Azt hittem... hogy... valaki más. – Tekintete az ajtó fölötti gyászfüzérre vándorolt, és ismét megingott. Galen az asszony segítségére sietett, és leültette a legfelső lépcsőfokra. – Vegyen mély lélegzetet, jó asszony! – mondta riadtan Galen. –Lélegezzen mélyeket! Nagyon sajnálom, hogy ennyire megijesztettem. – Nem a maga hibája volt – bizonygatta az asszony. – Csak magamat okolhatom az ostobaságom miatt – mondta, és mélyet sóhajtott. – Ó, istenem! – és még egyet sóhajtott. Galen gyengéden megérintette a kezét, mire az asszony halványan elmosolyodott. – Felsegítene? Galen óvatosan lábra állította, és odaadta neki a kosarát. Az asszony láthatóan kezdett magához térni az ijedtségből: az arca már nem volt olyan sápadt, és a légzése is elcsendesült. – Még egyszer kérem, bocsásson meg! – Galen legszívesebben a föld alá süllyedt volna szégyenében. Ez az asszony minden bizonnyal a bácsikája házvezetőnője volt,ő meg úgy megijesztette, hogy kis híján szívszélhűdést kapott a ház ajtajában. Most már biztosan nem számíthat Ormék vendégszeretetére. Miután azonban az asszony összeszedte magát, nem hagyta csak úgy könnyedén elmenekülni. Alaposan végigmérte az ifjú katonát, éppúgy, mint korábban Zelda. – Most tért vissza a háborúból? – Igen, jó asszony. – És merre van az otthona? – kérdezte az asszony, és összeszűkült szemmel nézett Galenre. – Ismerős az arca – mondta lassan. – Talán Bergenék fia? – Ó, nem. – Akkor talán Engeléké? – Nem. – Galen feszengve állt egyik lábáról a másikra. – Akkor hát kik a szülei? Galen mély lélegzetet vett. – Galen Werner a nevem. Az apám Kari Werner volt. Az édesanyám pedig Renata Haupt Werner. – A fiatalember gyorsan beszélt, szeretett volna mihamarabb túlesni a beszélgetésnek ezen a részén. – Mindketten meghaltak. Azért jöttem ide, mert... mert ebben a városban laknak az egyetlen rokonaim. Legalábbis azt hiszem. – A rózsaszín stukkós házra mutatott. – Ó! – Az asszony ledobta a kosarát, és lelkesen átölelte Galent. –Tudtam én, hogy ismerős az arcod! Renata fia! Renata egyetlen fia! Galen ügyetlenül megveregette az asszony hátát. Két karját mintha a testéhez szegezték volna, ráadásul az asszony heves ölelésével lefelé rántotta Galen zsákját. – Édesanyád nővére vagyok – mondta az asszony, és végre elengedte Galent. Hatalmas zsebkendőjével megtörölgette a szemét. – Micsoda öröm! Micsoda meglepetés! Én vagyok Liesel nénikéd! Galen végtelenül megkönnyebbült. Ez a fogadtatás még annál is szívélyesebb volt, mint amit remélni mert. Nagynénje ismét magához vonta, és ezúttal a fiatalember is szívből viszonozta az ölelést. Az ajtó ekkor kinyílt, és magas, széles vállú férfi jelent meg a küszöbön. Homlokát ráncolva figyelte, mi történik odakinn. Hajaősz volt, feltűnő bajsza pedig úgy meredt kétfelé, akár egy mérges harcsáé. – Liesel, talán elment az eszed? – Ó, Reiner! Nézd csak! Ez a mi drága Renátánk fiacskája! Most tért vissza a háborúból! – Kissé hátba veregette, és Reiner Orm felé terelgette Galent. – Üdvözlöm, mein Herr! – köszöntötte Galen a nagybátyját, udvarias meghajlással. – A nevem Galen Werner; a néhai Kari és Renata Werner fia vagyok. –Meghaltak, mi?–mordult fel Reiner.–Odavesztek a háborúban? – Khm... igen, uram. – Galen kissé megdöbbent nagybátyja nyers szavain. – Az anyámat a tüdőbaj vitte el. Az apámat lelőtték. A húgom, Ilsa, egy baleset során veszítette életét. Még évekkel ezelőtt, sajnos. – Ó, szegény drágáim! Renata halott? Nem is értesültem róla! –Liesel sürgött-forgott,
fontoskodott, sajnálkozott, de Galen le sem vette a szemét Reinerről. És Reiner sem vette le a szemét az ifjúról. – Úgy, szóval azt állítod, hogy te vagy Galen Werner. – Valóban én vagyok Galen Werner, uram – válaszolta Galen, és már meg sem lepte az idősebb férfi hangjában rejlő kihívás. – Bizonyítsd be! – követelte Reiner, és karját összefonta mellkasa előtt. – Reiner, ne itt! – figyelmeztette férjét Liesel hirtelen éles hangon. Abbahagyta az izgatott sürgölődést, és hűvös pillantást vetett a férjére. – Épp eleget pletykáltak már rólunk a szomszédok. – Karon fogta Galent. – Kerülj beljebb, igyál egy kis teát, míg Reiner folytatja a kihallgatást. – Köszönöm – felelte Galen kissé habozva. Reiner félreállt, hogy beengedje Galent és Lieselt a házba. Az asszony szépen berendezett nappaliba vezette Galent, és a kandalló melletti székhez kísérte. A rostélyban halvány tűz pislákolt, és a helyiséget olajlámpák világították be. Egészen világos, kellemes szoba volt. Galen a padlóra tette a zsákját, és leült a felkínált székre. Reiner vele szemben helyezkedett el egy fotelben, amely már-már trónra emlékeztetett. Hűvös, kék szemével tetőtől talpig végigmérte Galent. Liesel kisietett a konyhába, és néhány perc múlva teával tért vissza. Végül az asszony is leült egy alacsony, rózsaszín kisszékre, amely mellett varrókosár állt. Galen eltökélten nézett nagybátyja szemébe, miközben kérges tenyerén a finom porceláncsészét és–tányért egyensúlyozta. Tulajdonképpen erre a fogadtatásra számított, de most, hogy valóban be is következett, nem tudta, mitévő legyen. Hogyan bizonyítsa be, kiő? Soha életében nem találkozott még ezekkel az emberekkel, és az anyja sem sokat mesélt a családjáról, akik annak idején nem helyeselték a házasságát. Végül Galennek támadt egy mentő ötlete. – Nálam van az apám puskája – mondta. Letette a teáját egy kis asztalkára, és a zsákjához lépett. A fegyvert korábban vászonba, hogy az időjárás menetelések alkalmával ez így volt szokás. A bajonettet a tokjában tartotta, és külön becsomagolta a puskaporral és a sörétekkel együtt. Nem állt szándékában elsütni többé. A fegyver régi volt már, és erősen kopottas, de gondosan polírozták. A tölgyfából készült, erezett puskatust előbb apja, majdőmaga fényezte a saját kezével addig, míg tükörfényes nem lett. A fába Galen apjának neve volt bevésve. Megmutatta a puskát és a nevet Reinernek. Reiner nagy hozzáértéssel vette kézbe a fegyvert, arcán azonban megvető kifejezés tükröződött. Felmordult, majd miután átvizsgálta, visszaadta a puskát Galennek. – Egyszerűen el is lophattad Kari fegyverét. – Reiner! – Liesel döbbenten meredt a férjére. – És itt van még ez is – mondta Galen, miközben a zsák mélyére nyúlt, és előhúzott belőle egy apró erszényt. Ebben tartotta a szülei jegygyűrűit, a két semmitmondó, egyszerű aranykarikát, valamint az anyja medálját és feszületét. Megmutatta a medált Reinernek és Lieselnek. A hátoldalára édesanyja nevének kezdőbetűit gravírozták, a belsejében pedig két fénykép lapult. Az egyik Galen apját ábrázolta, a másik pedigőt magát, nyolcévesen, amint kishúgát tartja a karjában. A kis ezüstfeszület egyik oldalába édesanyja bérmálásának dátumát vésték. Reiner arckifejezéséből ítélve Galen arra következtetett, hogy nagybátyja továbbra is pusztán ügyes tolvajnak tartja. Galen kétségbeesetten törte a fejét, milyen bizonyítékot szolgáltathatna még személyazonosságának igazolására. – Anyám egyszer azt mesélte, Liesel néni, hogy a nagyapám, Galen Haupt után kaptam a nevem, aki előszeretettel ijesztgette lányait azzal, hogy kivette fából készült fogsorát a szájából, és a párnájuk alá rejtette. – Galennek ekkor újabb történet jutott eszébe, és bár már a gondolattól is elvörösödött, mégis úgy döntött, megpróbálkozik vele. – És bácsikám pedig, amikor udvarolni kezdett Liesel nénikémnek, mindig besurrant a konyhába édességért, és... gondosan becsavarta egy darab ártalmaitól megóvja. Hosszabb khm... igencsak... elhízott. – Majd gyorsan elhadarta a történet végét: – Anyám azt mondta, hogy mindig Digi-dagi Reinernek hívta önt. –Amikor befejezte a mondandóját, Galen letette a szüleitől örökölt emléktárgyakat az asztalra, és belekortyolt a teájába, kerülve Reiner Orm rideg tekintetét. – Szóval te vagy Kari és Renata fia – szólalt meg Reiner, mintha Galen csak most jelent volna
meg az ajtóban. Letette saját teáját, és így folytatta: – Hozz egy kis bort, Liesel! Meg kell ünnepelnünk, hogy az unokaöcsénk visszatért a háborúból!–Mégsem úgy hangzott, mintha ínyére lenne az ünneplés. – Még szép, hogy meg kell ünnepelnünk! – helyeselt erre Liesel, és sietős csókot nyomott Galen arcára, amikor elsuhant mellette. Reiner felmordult. – Ideje, hogy bemutassalak az unokahúgodnak. Van egy lányunk, a neve Ulrike. A fiunk meghalt. – A nappali ajtajához lépett, és kiáltozni kezdett. – Ulrike, gyere le azonnal! Ulrike édesanyjával egyszerre lépett be a szobába, és álmodozva pislogott. Csinos, tizenhat év körüli lány volt, hosszú, szőke haja a vállára omlott. Rámosolygott Galenre. – Elnézést. Épp egy könyvet olvastam.–Elvett egy pohár bort az anyjától anélkül, hogy megkérdezte volna, mit ünnepelnek. – Folyton csak olvasol – berzenkedett az apja. – Ez itt az unokabátyád, Galen –mutatta be Liesel néni a fiatalembert. – Itt marad nálunk. A szülei, a nővérem és a férje, meghaltak a háborúban. Ulrike szép homloka elborult. – Sajnálom. – A lány ekkor figyelt fel Galen kék egyenruhájára. – Te is harcoltál a háborúban? – Úgy van. Igen, harcoltam. – Nagyon szerencsés vagy, hogy túlélted. – Igen, az vagyok. – Galen tétován a borospoharára meredt. – Találkoztál esetleg... Ekkor azonban Reiner a lánya szavába vágott a pohárköszöntővel: – A családra! És a családi vállalkozásra! – Magasra emelte a poharát, és mindannyian csatlakoztak hozzá. Miután megitták a bort, Ulrike makacsul kitartott a kérdése mellett. – Ismertél esetleg valakit, akit úgy hívtak... – Ulrike! – csattant fel Reiner bácsi, ismét félbeszakítva a lányt. –Ne zaklasd a fiút! Tudod jól, hogy nem tűröm, ha ebben a házban a háborúról beszélnek! – Ha zavarja önt a jelenlétem, akár el is mehetek – mondta fogcsikorgatva Galen. Mélységesen sértette, ha olyan emberek, akik sosem láttak csatát, ennyire irtóztak a háborúnak még a gondolatától is. Volt már rá példa, hogy az emberek szándékosan átmentek az utca túloldalára, csak hogy ne kelljen elmenniük Galen mellett, és egyszer látott egy férfit, aki a városkapu mellett kolduló nyomorék katona láttán a földre köpött. – Természetesen nem zavar bennünket a jelenléted. – Reinert őszintén meglepte ez a feltevés. – De ebben a házban nem beszélünk a háborúról. A fiam, Heinrich vesztét is a háború okozta. – A kandallópárkány felé intett a poharával. Kicsi, ovális kép állt a párkányon, fekete selyemszalaggal átkötve. Galen felemelte a selymet, és megnézte a fényképet. Vele közel egykorú fiatalembert ábrázolt. A korabeli portrékhoz hasonlóan őt is egy szék mellett állva, meglehetősen kényszeredett pózban fényképezték le. Sötét öltönyt viselt, haját gondosan oldalra fésülte, de a fényképésznek mégis sikerült megörökítenie egy apró, hamiskás szikrát a szemében. – Megkaphatod Heinrich régi szobáját – mondta Liesel néni elfúló hangon. Amikor Galen megfordult, látta, hogy nagynénje a könnyeit törölgeti, Ulrike pedig a távolba mered, és közben szórakozottan forgatja kezében a borospoharát. – Köszönöm. – Galen megköszörülte a torkát. – Semmi esetre sem szeretnék a terhükre lenni. Munkába állok, amint lehet. – Soha életében nem volt lusta, és már a tétlenség gondolata is kétségbe ejtette. Ha nem lett volna máris nagybátyja lekötelezettje, akkor is minél hamarabb munkát akart volna keresni. – Szüksége van esetleg egy pár dolgos kézre, Reiner bácsikám... ? Nagybátyja mestersége legalább annyira lelkesítette, mint bármi eddigi életében. Akármilyen munkát képes volt elvégezni, ha esélyt kapott rá, hogy kitanulja. Most azonban, amikor ennyi férfi tért haza egyszerre a harcok után, minden bizonnyal szakképzetlen segédmunkások garmadája követel magának munkát a városban. Tudott ugyan írni, olvasni és összeadni, de ennyiben ki is
merült az iskolázottsága, és igencsak kételkedett abban, hogy bárkinek is szüksége lenne olyan férfira, aki négy óra alatt képes megkötni egy zoknit. Reiner azonban helyére. Szerintem nehogy eltipord őfelsége árvácskáit! Galen érezte, amint felszalad a szemöldöke. Miről beszél a nagybátyja? – Uram, nem igazán értem... – Nem tudtad? – Ulrike felnevetett. – Apám a Szeszélyes Kert királya! – Hogyan? – Galen még mindig értetlenkedett. – Ulrike! – Liesel néni arcára kiült a döbbenet. – Nem lenne szabad így beszélned! Reiner megfenyegette lányát az ujjával, és így szólt: – A király úgynevezett Szeszélyes Kertjének köszönheted, hogy van mit felvenned, és hogy mindennap kerül étel az asztalra. Nem is beszélve a könyvekről, amikből ki sem látszik az orrod. – Azzal hátat fordított a leányának, és Galenre nézett.– Családunknak az a nagy megtiszteltetés jutott, hogy Gregor király udvari kertészei lehetünk – jelentette ki büszkén Reiner. bólintott.–Épp te épp megfelelsz. kerestem valakit Heinrich De vigyázz, hova lépsz,
RÓZSA AZ AJKÁBA HARAPOTT, amikor felséges apja színe előtt álldogált. Gregor király nem volt jókedvében. Olyannyira nem volt jókedvében, hogy bal halántékán lüktetni kezdett egy ér, és az arca már-már lilára váltott. – Ez, ez, ez! – A király elkeseredetten hadonászott lánya orra előtt a kopott cipellővel, és képtelen volt bármi mást kimondani. – Ez! Rózsa meghallotta, hogy valamelyik húga halkan kuncog, és könyökével gyengéden oldalba bökte a következő lányt a sorban, Lilit. Lili továbbadta a bökést az utána következőnek, és ez addig ment így, amíg a figyelmeztetés el nem jutott a kuncogóig. Valószínűleg Pipacs volt az. A tizenhárom éves lány számára az utóbbi időben az égvilágon minden nevetséges volt. Rózsa azt kívánta, bárcsak Pipacs gyakrabban követné ikertestvére példáját. Margaréta mintagyerek volt. – Szerintetek ez mulatságos? – Gregor király megperdült, és egyenesen Pipacsra meredt. Nyilvánvalóan ő volt a rendbontó, ahogy azt Rózsa előre sejtette. – Szerintetek ez szórakoztató? – N-n-nem, apám – dadogta Pipacs. Rózsa lehunyta a szemét, és imádkozott, hogy Pipacs képes legyen uralkodni magán. A húga ugyanis nem azért dadogott, mert félt, hanem azért, mert alig tudta visszatartani a hangos kacagást. Átkozott kis fruska! Tényleg semmi mulatságos nem volt szomorú helyzetükben, Pipacs mégis minden alkalmat komolytalanul fogja fel a dolgot. –A királyságom romokban hever! Nincs Sebesült katonák mindenütt, amerre a szem ellát! – Gregor király megragadott, hogy pénzünk semmire! felindultságában a falhoz vágta a cipellőt. – Ti pedig minden éjjel kilopóztok a palotából, csak az ég tudja, mit műveltek odakinn, és elvárjátok tőlem, hogy még több kacatot vásároljak nektek! – Nem, apám – válaszolta Rózsa. – Micsoda? – fordult a király ismét a legidősebb lányához. – Azt mered állítani, hogy nem osontok ki éjnek évadján? Íme, a bizonyíték! – Azzal a lány elé tartott egy másik cipellőt. Orchidea rózsaszín szaténcipője volt, rajta ezüst pántlikával. A lábbeli orra lyukas volt, és az egyik szalagot csupán egyetlen cérnaszál tartotta. –Nem, apám–ismételte Rózsa, a tőle telhető legnagyobb nyugalommal. – A bizonyíték magáért beszél. Úgy értettem, hogy a jövőben nem kell kifizetnie a „kacatjainkat”. Majd mi kifizetjük az új cipellőket a járandóságunkból. A többi lány zúgolódni kezdett, de Rózsa ajánlata kissé lehűtötte a király haragját. – Helyes! – dohogott tovább a király. – Nagyon helyes! Nem mintha egyébként túl sok járandóságra számíthatnátok! Legalábbis nem most, amikor ilyen helyzetben van az ország. – Nem kell aggódnia, apám! – jelentette ki komoran Jácinta. Kilépett a sorból – Gregor király
ugyanis ragaszkodott hozzá, hogy a lányai a katonákhoz hasonlatosan sorakozzanak fel előtte a büntetésükért –, és apja felé nyújtotta két kezét. Bár Jácinta még csak tizenöt éves volt, komoly arca és fájdalmasan vézna termete máris egy aszkétáéra emlékeztetett. A kápolnában töltötte napjait, hogy meggyónja mindannyiuk bűnét, és imádkozzon az üdvösségükért. Meglepő módon kiválóan táncolt. Gregor király nem nyúlt Jácinta kinyújtott kezéért, csak rámeredt a lányra. – Jácinta! Mind közül neked van a legtöbb eszed, legalábbis eddig azt hittem! Mivel tudtak rávenni a testvéreid, hogy ezt tedd? –Most Jácinta orra előtt lengette meg a cipellőt. – És hogyan tudtok egyáltalán kijutni a szobáitokból? Hiszen minden éjjel magam zárom be az ajtót! Ha? Ha? Válaszolj! Külön szobákba zárlak be benneteket, és amikor reggel felkelek, minden ajtó tárva-nyitva, ti pedig mindannyian Rózsa nappalijának szőnyegén hevertek, mint egy rakás kölyökkutya! Mit jelentsen ez, ha? Jácinta azonban csak lehajtotta a fejét, és visszahátrált a sorba. Rózsa hallotta, ahogy húga felsóhajt. Az igazságot nem mondhatta el, hazugság pedig sosem hagyná el Jácinta száját. – Sóhajtozhatsz, lányom, megvan rá az okod! – mondta Gregor király. Végül mégis megenyhült, haragja lassan elpárolgott. – Most menjetek! Idehívatom Schmidt urat, és új cipőket rendelek tőle. Szükségetek is lesz rájuk, a bretoni nagykövet ma délután érkezik. De a cipők árát igenis levonom a járandóságotokból – figyelmeztette őket. – Nincs más választásom – motyogta magában. –Szegény apánk–mondta Lili, amikor a király már nem hallhatta. – Mostanában annyi gondja van, és ez az egész csak még jobban elkeseríti. – Nekem nem kell új cipő – jelentette ki a hatéves Petúnia. Ő volt köztük a legfiatalabb. – Édességet akarok venni a pénzemen, és majd mezítláb táncolok! – és pörögve-forogva végigtáncolt a termen. – La, la-la, la! A hétéves Árnika duzzogva ült le a padlóra. – Én sem szeretnék új cipőt! Soha többé nem akarok táncolni! – pityeregte. – Ugyan-ugyan! – Lili odasietett hozzá, és karjába emelte a kislányt. Mindkettőjüknek csillogóan fényes, barna haja volt, és aznap mindketten kék ruhát viseltek. Árnika szerette utánozni kedvenc nővérét. – Sajnálom, kedvesem – mondta Rózsa Árnika hátát simogatva –tudod te is, hogy nem tehetünk mást: táncolnunk kell! – Most nem vehetem meg az új kottát, amire annyira vágytam –méltatlankodott Ibolya. Tizennégy éves korára rendkívül tehetségesen zongorázott, és úgy énekelt, akár egy angyal. – Helyette tánccipőre kell költenem a pénzemet! – Sajnálom! – ismételte Rózsa szinte gépiesen. Úgy érezte, újabban folyton bocsánatot kell kérnie: azért, hogy elkoptatja a cipőjét, azért, hogy a húgai halálosan kimerültek, és az ország nehéz helyzetéért is. Pedig egyik sem aző hibája volt. – Sajnálom – mondta még egyszer. Nem akarta látni a tizenegy szomorú szempárt, ezért inkább sarkon fordult, és kisétált a teremből.Ő volt a legidősebb a tizenkét lány közül, és édesanyja a halála előtt megkérte, viselje gondját a húgainak. Ám ez a teher olykor túl nehéznek bizonyult. Elhagyta hát a hosszú csarnokot, ahová testvéreivel együtt hívatták, leszaladt a lépcsőn, és a magas kapun át kilépett édesanyja kertjébe. Amint kiért a szabad levegőre, megállt, és mélyet lélegzett. A palota termeit kő, festék, emberek, étel és méhviasz nyomasztó szaga lengte be. A kertben csak a virágok és a föld illatát érezte. Anyja, Maude királyné Bretonból származott, és nem szerette a hideg, kemény vesztfálini teleket. Nem kedvelte a sötét, örökzöld fákat, sem pedig a csenevész havasi gyopárt és a magyalbokrokat, amelyek érkezése előtt a királyi kert növényzetét alkották. Gregor király boldoggá kívánta tenni ifjú menyasszonyát, ezért elrendelte, hogy a régi kertet varázsolják újjá. Virágokat és díszfákat, futószőlőt hozatott Bretonból, sőt, még az öntöttvas kerti padokat és a márványszobrokat is a királyné hazájából rendelte meg, csak hogy Maude otthon érezze magát. Sajnos Vesztfálinban és Bretonban más-más éghajlat uralkodott. A langyos nyári szitálás, a finom téli hó és a meleg, párás nyári idő Vesztfálinban ólmos esővé, hóviharrá és olyan nyári kánikulává változott, hogy a kevésbé ellenálló növények sorra elpusztultak. Egész csapat kertész dolgozott
azon, hogy a Királyné Kertje megőrizze pompáját: öntözték, gyomlálták, trágyázták és kényeztették a tearózsákat, az orgonát és a repkényt. Mi sem volt természetesebb, mint hogy a királyné kertjének virágairól nevezze el szeretett leányait, akiket gyakran szólított szépséges virágszálainak. Amikor azonban a kis Petúnia még csak kétéves volt, Maude királyné váratlanul meghalt. Szeretett felesége emlékére Gregor király megtartotta a kertet, méghozzá eredeti pompájában. Az uralkodó döntése heves nemtetszést keltett a vesztfáliniakban. A királyság akkor már több mint hat éve háborúban állt, és többen tiltakoztak a Királyné Kertjére költött hatalmas pénzösszegek miatt. Pazarlásnak tartották, hogy a király oly sok embert foglalkoztat, és oly sok pénzt áldoz a növények gondozására. A királyné halálát sokan jó oknak tartották, hogy végre véget vessenek Gregor Szeszélyes Kertjének. A király azonban nem ásatta ki felesége rózsatöveit, hogy búzát vessenek a helyükbe. Nem ültetett burgonyát a margaréták közé, sem répát a kankalinágyásba. A kert továbbra is a pihenés és a nyugalom szigete maradt, habár a palota falain túl aligha uralkodott béke és nyugalom. Rózsa hálás volt a kertért. Nem csak azért, mert szelíd természet édesanyjára emlékeztette, hanem azért is, mert ide bármikor visszavonulhatott. Senki nem zavarta meg, amikor magányosan sétálgatott a végtelennek tűnő ösvényeken, a fák árnyékában. A futórózsák eldugott lugasai között megbúvó kerti padokon ülve hosszan álmodozhatott, távol testvéreitől, nevelőnőjétől és a szolgálóktól. A kertben mindig munkálkodott néhány kertész, de a főkertész, Reiner Orm nem volt beszédes ember, és nem tűrte a pletykás alkalmazottakat. Tiszteletben tartotta a királyi család magánéletét, és nem engedte, hogy bárki zaklassa őket. Amikor befordult egy sarkon, Rózsa az egyik segédkertésszel találta szembe magát. Walter Vogel őszes hajú férfi volt, a szeme szikrázó kék. Egyik lába helyén faláb éktelenkedett. Azon a napon jelent meg a palota kapujában, amikor Rózsa született, és mostanra ugyanúgy hozzátartozott a királyi udvarhoz, mint maga a király. Walter nagy, simára koptatott sziklatömbön ült, falábát egészséges térdén nyugtatta, állát tenyerére támasztotta. – Jó reggelt, Walter! – köszöntötte Rózsa. – Jó reggelt, Rózsa hercegnő! – üdvözölte komoran a kertész. –Épp csak leültem ide egy percre, hogy elmélkedjek egy kicsit a világ folyásán. –Értem.–Rózsa elmosolyodott. Nagyon is jellemzővolt Walterre, hogy efféle érthetetlen dolgokat mondott, de Rózsa most igazán egyedül akart lenni. Lassan továbbindult. Walter lemászott a szikláról. – De ha most nem metszem meg a szomorú cseresznyefát, akkor többé nem kell a világ folyásán elmélkednem, elég lesz menteni az irhámat. – Rózsára kacsintott, és felkapta a metszőollóját. Rózsa a szája elé tartotta az ujját. – Ha találkozom Orm mesterrel, hallgatok, mint a sír – ígérte. – Lekötelez, hercegkisasszony – mondta Walter. – Bár a főkertész úr most nagyon elfoglalt, be kell tanítania egy újoncot. Úgy hallottam, az unokaöccse tegnap tért haza a háborúból. Kedves fiatalember, de azt sem tudja, mi a különbség az orgona és a pünkösdirózsa között. Rózsa együtt érzőn bólintott. – Arrafelé vannak valahol – mondta Walter, és hüvelykujjával balra mutatott. – Talán jobb, ha a Hattyú-kútnál keres nyugalmat, felség, a sárga rózsalugas helyett. – Az öreg kertész jól ismerte Rózsa kedvenc búvóhelyeit. – Köszönöm, Walter – hálálkodott Rózsa, és elindult a szökőkút felé. Walter a metszőollójával tisztelgett neki. Rózsa végigsétált a nyugati irányba futó ösvényen, egészen a Hattyú-kútig. A kisebb szökőkutak egyike volt, bár az életnagyságnál nagyobb hattyút mintázó szobor alatt a medence még így is alkalmas lett volna a fürdőzésre. A madár bronz nyaka a víz felszínén lebegőliliomok fölé hajolt, csőre finoman érintette a tiszta vizet. A kutat padok vették körül, ezek egyikén szeretett Rózsa üldögélni és gondolkozni. A furcsán rikácsoló udvari pávák hangja ide már alig hallatszott el, így a hely kitűnő alkalmat nyújtott a csendes, elmélyült szemlélődésre. A szó legszorosabb értelmében. Rózsa a tiszta vízen keresztül megpillantotta saját tükörképét a medence fényesre csiszolt alján. Azt kívánta, bárcsak Orm mester és kertészei ne fordítanának
akkora figyelmet a kút tisztán tartására. Felkavaró érzés volt, hogy a víztükörbe tekintve mintha saját vízbe fúlt képmása nézett volna vissza rá. Rózsa a füle mögé simította egyik elszabadult hajtincsét. Észre sem vette, mennyire fáradt. Csupán tizenhét éves volt, de sokkal idősebbnek érezte magát. Egyik ujjával belenyúlt a vízbe, megtörve a tükörképet, és hátat fordított a kútnak, hogy tekintetét végigfuttassa a kerten. Már hogyne lett volna fáradt? Tizenegy húga mindig mindenben aző tanácsát leste. Át kellett vennie anyja helyét az udvartartásban, minden társasági eseményen a palota úrnőjeként kellett szerepelnie. Ráadásul újabban, az Analúzia felett aratott győzelem óta, egyre sokasodtak az ilyen rendezvények. Most is három ország nagykövete időzött a palotában, reményben, hogy egyezményeket írnak alá Vesztfálinnal. És ehhez jött még szinte minden éjjel a tánc. A díszvacsorákat mindig táncmulatság követte, és Rózsát, mint koronahercegnőt soha nem „alázták meg” azzal, hogy partner nélkül kelljen végigülnie akár csak egyetlen táncot is. Gregor király úgy gondolta, hogy a mértéktelen mulatozás egészségtelen, ezért a tánc mindig pontban tizenegy órakor véget ért. S ez éppen csak arra volt elegendő, hogy a tizenkét hercegnő felfrissítse magát az Éjféli Bál előtt. Rózsa a kút felé fordult, és a víz fölé hajolt, hogy ismét szemügyre vegye a tükörképét. Vajon le lehet olvasni az arcáról, hogy megátkozták? Fáradtnak tűnt, de ezt természetesnek tekintette. Vajon az átok – amely rajta, a testvérein és az anyján ült képes nyomot hagyni az emberen? Hirtelen zaj csapta meg a fülét a kavicsos ösvény felől. Megijedt, elveszítette egyensúlyát, és fejjel előre a vízbe esett. Mielőtt még koponyája a medence aljának csapódhatott volna, erős kar fonódott a dereka köré, és visszarántotta a testét a kútból. – Nyugalom! Nyugalom! Rózsa vizet köpködve, bőrig ázva hanyatlott vissza kedvenc padjára, ráadásul borzasztóan zavarban volt. Magas, meglehetősen jóképű fiatalember állt fölötte, szemében aggodalom csillant. Barna munkaruhájának gallérja a csípős hideg ellenére nyitva volt, és Rózsa egy keskeny, fehér heget pillantott meg, amely hosszan futott végig az fiatalember napbarnított bőrén. Furcsa módon Rózsa képtelen volt levenni róla a tekintetét. – Khm... Fräulein? akiket jól tartottak étellel-itallal abban a hamarosan gyümölcsözőkereskedelmi A fiatalember hangja hallatán Rózsa felnézett. A hang fiatalosan zengett, de a hozzá tartozó arcon meglátszott, hogy gazdája sok időt töltött a napon, és már néhány apró ránc is észrevehető volt a szeme sarkában és a szája körül. A haja nagyon rövidre volt nyírva, de így is sejteni lehetett, hogy bizony amint esélyt kapna rá, göndörödni kezdene. – Fräulein? Jól van? Megijesztettem? Rózsa végre levette szemét a férfiról, és összeszedte a méltóságát. Még szép, hogy megijesztette – nem maga döntött úgy hirtelenjében, hogy belemerül a jéghideg vizű szökőkútba, és kockára teszi az egészségét – de úgy érezte, nem lenne szép, ha ezt kimondaná. Inkább kegyesen bólintott. – Köszönöm a segítségét– hálálkodott, miközben igyekezett tudomást sem venni a hajából csöpögő hidegvízről, amely lassan teljesen eláztatta a ruháját, sem arról a tényről, hogy vállkendőjének nagyobbik része még mindig a kútban volt, és csak egyetlen csücske akadt fenn Rózsa könyökén. – A nevem Galen – mondta a fiatalember, és felemelte a gereblyét, amelyet korábban sietve eldobott, hogy segítsen a bajba jutott Rózsának. Szabad kezét a lány felé nyújtotta. Rózsa döbbenten nézett rá. Ez a férfi talán nem tudja, kiő? Igaz ugyan, hogy a vesztfálini királyi udvar viszonylag kevés jelentőséget tulajdonított az etikettnek, de mégő sem hallott olyan országról, ahol a hercegnők kezet ráznának a kertészekkel. Azután eszébe jutott, hogy ez a fiatalember bizonyára az új kertész, Orm mester unokaöccse. – Ó! – mondta Rózsa, azzal felállt, de nem nyújtott kezet. – Rózsa hercegnő vagyok – tette hozzá kényszeredett mosollyal. Pontosan tudta, mi fog történni: a kertész elpirul, majd dadogni és lassan hátrálni kezd. Ahányszor csak találkozik majd vele ezután, ez a furcsa tánc mindannyiszor meg fog
ismétlődni. A fiatalember elpirult ugyan, de csak alig. Naptól cserzett bőrén alig volt észrevehető a változás. Ám ahelyett, hogy dadogni és hátrálni kezdett volna, meghajolt, és egyszerűen csak ennyit mondott: – Örülök, hogy találkoztunk, felség. Kérem, bocsássa meg, hogy nem ismertem fel rögtön! Ekkor azonban Rózsa kezdett el dadogni. – Semmi... semmi baj. Nem tett semmi rosszat, ...Galen. –Kívánja, hogy visszakísérjem a palotába, felség? Az időmeglehetősen hideg, felséged ruhája pedig igencsak átázott. – Khm... nem, köszönöm – felelte a hercegnő, majd kihúzta vállkendőjét a szökőkútból, és összefogta a nehéz, csöpögő ruhadarabot. – Minden rendben lesz, köszönöm. Galen udvariasan bólintott.–Akkor jobb, ha folytatom a gereblyézést. – Igen. Galen még mindiga lányt nézte. – Igen? – kérdezte Rózsa, most már teljesen összezavarodva. – Megengedi, hogy távozzam, felség...? – Tessék? Ó! Hát persze! – Rózsa fejet hajtott, majd elsietett abban a biztos tudatban, hogy bolondot csinált magából – Viszlát! – szólt még vissza, és végigment a palotához vezet ösvényen. Amikor a kertész már nem láthatta, kissé lelassította a lépteit. A hercegnők nem várták el alattvalóiktól, hogy külön engedélyt kérjenek a távozásra; ez inkább csak a király kiváltsága volt. – De hát hol tanulhatta ezt a jó modort? – tette fel hangosan a kérdést. – Mit mondtál, Rózsa? – Lili bukkant elő az egyik sövény mögül, és értetlenül bámult nővérére. – Mi történt? Csupa víz vagy! – Nem vagyok csupa víz! – tiltakozott Rózsa ingerülten. – Csak kicsit átáztam. Beleestem a szökőkútba. A Hattyú-kútba. Az egyik kertész halászott ki belőle, és... mit csinálsz? Lili egy kosarat tartott a karján, tele zsebkendővel. Rózsa körülnézett, és megállapította, hogy épp a labirintus bejáratánál állnak. Jeges fuvallat söpört végig a kerten, megrázva az őszi sövényt. Rózsa reszketni kezdett. – Ó, ez a kishercegnőknek lesz. – Így nevezték a többiek a három legfiatalabb testvérüket: Orchideát, Árnikát és Petúniát. Rózsa, Lili és Nárcisz alkotta a „nagyhercegnők” csoportját, a hat középső lányt pedig „középsősöknek” hívták maguk között. – Jancsi és Juliskát akartak játszani, ezért zsebkendőket teszek le az ösvényre, azok mutatják majd az utat. Csak el ne fújja őket a szél! – Először fehér kavicsokat akartunk használni– szólt közbe Orchidea, aki hirtelen bukkant elő a semmiből, alaposan ráijesztve Rózsára. – De Lili azt mondta, hogy Orm mester megharagudna, ha széthordanánk a kavicsait. Mit gondolsz, tényleg megharagudna? Hiszen ezek különben is mind apánk kavicsai, nem? – A főösvényt borító murvát akarták használni – magyarázta Lili. – Főképp az aggasztott, hogy a kövek kicsorbíthatják a fűnyíró olló pengéjét, amikor Orm mester legközelebb le akarja nyíratni a pázsitot. – Igazad van – mondta Rózsa, és tüsszentett. – Jaj, istenem, azt hiszem, jobb, ha bemegyek. – Miért vagy csupa víz? – nézett rá Orchidea fontoskodón. – Nem vagyok csupa víz – tiltakozott ismét Rózsa. – Belenyúltam az egyik szökőkútba. – És beledugtad a fejedet, a másik karodat és a vállkendődet is –mutatott rá Orchidea. – Melyik szökőkút volt az? Nagyon hideg volt a víz? – A Hattyú-kút, és igen, nagyon hideg volt – felelte Rózsa. – Mit szólnátok hozzá, ha mind bemennénk? Túl hideg van ahhoz, hogy idekinn játsszunk. – Igenis, Anya – feleselt Orchidea a szemét forgatva. Rózsa inkább nem válaszolt. Nem volt elég, hogy fázott, átnedvesedett a ruhája, és el volt keseredve, kishúga még fel is bosszantotta azzal, hogy „Anyának” szólította. Dühös léptekkel, és a karjáról lelógó, csöpögő kendővel elindult a palota felé. Amint Lilivel és Nárcisszal közös szobájába tartott, elhaladt Orgona és az ikrek – Pipacs és Margaréta – mellett. Mindhárom lány szóra nyitotta a száját, de amikor közelebbről megpillantották Rózsa arcát, inkább nem mondtak
semmit. Rózsa méltóságteljesen bevonult a szobájába, és becsapta maga mögött az ajtót. Nárcisz a haját fésülte az öltözőasztal fölötti nagy tükör előtt. –Kölcsönadod a kék vállkendődet? Ibolya és Írisz szerint nagyon jóképű az új segédkertész, és én is meg szeretném nézni magamnak. Rózsa odadobta átázott kendőjét Nárcisznak, és azon vizesen bemászott az ágyába.
MIRE VACSORÁHOZ CSENGETTEK, Rózsának felszökött a láza. Az ágyában feküdt, nyomorultul érezte magát, és szinte megállás nélkül köhögött. Lili észrevette Rózsa takaró alól kilógó vizes haját és ruháját, majd rávette nővérét engedje meg, hogy a szobalány száraz törülközővel átdörgölje és hálóruhába bújtassa. Rózsa mindebből alig vett észre valamit már betéve tudta minden hercegnő A cipész új tánccipőket hozott. Rózsa nem próbálta fel az övét, még csak rá sem nézett. A szegény ember nyomban kétségbeesett – ami nem is csoda, hiszen a hercegnők voltak a legjobb ügyfelei, de Lili megnyugtatta Rózsa nevében, hogy ezúttal is felülmúlhatatlan munkát végzett. Nárcisz, aki rögtön megbocsátotta nővérének a nedves vállkendő incidenst, részletesen leírta Rózsának, hogyan néz ki az új cipellő,majd kiválasztott számára egy sárga ruhát a vacsorához.–Ez tökéletesen illik hozzá – állapította meg, és a magasba tartotta a ruhát, hogy Rózsa is láthassa. Rózsa fáradtan a ruhára nézett, azután háromszor egymás után tüsszentett, és a fejére húzta a takarókat. – Bárcsak meghalnék! – nyögte. Petúnia röppent be a szobába. – Beteg vagy? – Eltáncolt Rózsa ágyáig, ott megállt, és nővérére meredt. – Betegnek látszol. Én nem vagyok beteg. Én sosem vagyok beteg. – Azzal pörögveforogva kitáncolt a szobából. Ekkor Lili lépett be a szobába, és Rózsa homlokára tette a kezét. –Elküldetek dr. Kellingért – mondta aggódó hangon. – Forró vagy, mint a tűz. –Nem lehetek beteg–nyöszörgött Rózsa, és igyekezett megszabadulni takaróitól. – Nem engedhetem meg magamnak. – De olyan gyenge volt, hogy még a nehéz paplant sem tudta ledobni a lábáról, és sóhajtva dőlt vissza a párnára. – Bárcsak meghalnék! –nyögte megint. Lili üzenetet küldött az udvari orvosnak. Nárcisz pedig elpakolta Rózsa új tánccipőjét és a sárga ruhát. Arcán aggodalom tükröződött, mint ahogy Lilién is. Nővérük ágyának két oldalán állva tanácstalanul néztek egymásra, és türelmetlenül igazgatták Rózsa takaróit. A többi lány az ajtóban várakozott, amely összekötötte Rózsa, Nárcisz és Lili szobáját azzal a szobával, amelyen Jácinta, Ibolya és az ikrek osztoztak. Margaréta igyekezett megfékezni Petúniát, aki minduntalan be akart táncolni Rózsához, hogy énekeljen neki. Jácinta imádkozott, Pipacs pedig olyasmit mormolt az orra alatt, amitől Írisznek elállt a lélegzete. – Ezt meg mire véljem? – lépett be dr. Kelling, és értetlenül nézett végig az ajtóban ácsorgó lányokon. – Úgy gondoljátok, hogy ez majd segít? – kérdezte, és kezével a táncoló Petúniára, az ágy mellett álló idősebbekre, végül pedig a sugdolózó Jácintára és Pipacsra mutatott. – Mi ez itt kérem? Betegszoba vagy állatkert? Kifelé, mindenki! – A doktor kihessegette a lányokat a szobából. – Ó, és Pipacs! Vigyázz a nyelvedre! Margaréta maga köré gyűjtötte a kishercegnőket. Pipacs pedig meglepő szelídséggel karon fogta Jácintát, és elvezette. Nárcisz és Lili ragaszkodott hozzá, hogy maradjanak, és nem mozdultak Rózsa ágya mellől. – Így ni! – morogta dr. Kelling. Már több mint húsz éve szolgált a királyi udvarban, és ő segítette világra mind a tizenkét hercegnőt. –Mi történt? – kérdezte, és közben kitapintotta Rózsa pulzusát, majd a homlokára tette a kezét, és belenézett a lány torkába. – Beleesett az egyik szökőkútba a kertben – felelte Lili Rózsa helyett, aki épp kitátotta száját az orvos vizsgálódó tekintete előtt. – Túl hideg van már a fürdőzéshez, nem gondolod? – tréfált dr. Kelling. – Úgy tűnik, csúnyán meghűltél, Liebchen. Hideglelés. Csak imádkozhatunk, hogy ne legyen belőle tüdőgyulladás.
– Azt hiszem, Jácinta máris imádkozik – mondta Nárcisz halvány mosollyal. A zárt ajtón keresztül is hallották testvérük halk fohászkodását, amelyet csak Pipacs hangos kiáltása szakított félbe időnként, hogy ugyan hagyja már abba. – Nem kelhetsz fel az ágyból az engedélyem nélkül – jelentette ki dr. Kelling, és fanyar mosollyal nyugtázta Nárcisz tréfáját. – Hozatok egy tál friss narancsot az üvegházból. A következő héten mindennap meg kell enned három-három narancsot. A konyhából pedig rendelek egy kis meleg erőlevest és nyugtató teát köhögés ellen. – De hát a tánc – tiltakozott Rózsa, ám abban a pillanatban olyan köhögési roham tört rá, amely percekig nem akart elmúlni. Mire végre alábbhagyott, a hercegnőnek annyi ereje sem maradt, hogy nyitva tartsa a szemét. Csak feküdt a párnák között, és hallgatta, amint dr. Kelling még egyszer figyelmezteti, hogy semmilyen körülmények között nem hagyhatja el az ágyat. Főképp nem a tánc kedvéért. – Ma este ülhet Lili az apád mellett, és játszhatja ő a ház úrnőjének szerepét – mondta dr. Kelling kedvesen, és megsimogatta Rózsa fehér kezét, amely az ágyterítőn pihent.–És még az elkövetkező néhány estén is. Ne aggódj, biztos vagyok benne, hogy amint felépülsz, Lili visszaadja a helyed. – Hát persze hogy visszaadom – vágta rá Lili, de még csak meg sem próbált derűsnek látszani. – Biztos vagyok benne, hogy a betegségedre való tekintettel apád lemondja a ma esti táncot – szólalt meg ismét dr. Kelling – ha neked rosszulesne, hogy a testvéreid mulatnak, míg te betegen fekszel. – Köszönöm, dr. Kelling – suttogta Rózsa. – Most alszom egy kicsit. – Ügyes kislány. – Az orvos megsimogatta Rózsa verítéktől nedves haját. – Megyek, beszélek apáddal, és leadom a rendelést a konyhában. – Azután Nárciszra és Lilire emelte a tekintetét. – Jobban tennétek, ha másik szobában aludnátok, nehogy elkapjátok a betegséget. És a kishúgaitokat is próbáljátok meg távol tartani a betegszobától. Ha mind a tizenketten megbetegedtek, az már kész járvány. Lili és Nárcisz kötelességtudóan elmosolyodott a tréfán, majd Lili kikísérte az orvost. – Köszönjük, dr. Kelling – hálálkodott. Amint becsukta az ajtót, Lili azonnal visszafutott Rózsa ágyához, és arcán leplezetlen aggodalommal nézett nővérére. – Rózsa? Ébren vagy még? – Igen – felelte Rózsa, és ismét köhögni kezdett. – Az a bolond kertész! Egyszer csak előugrik a bokrok közül, és ráijeszt az emberre! – Rózsa – mondta Lili sürgető hangon. – Mit tegyünk? Mi lesz a bállal? Dr. Kelling félreértette Rózsát, amikor a lány a táncról beszélt. A hercegnő nem a díszvacsora miatt aggódott, vagy az azt követő táncmulatság miatt. Ő attól rettegett, ami később következett: az Éjféli Báltól. Gregor királynak afölött semmiféle hatalma nem volt. Azt nem lehetett betegségre hivatkozva lemondani. Egyedül a halál szabadíthat meg egy lelket az Éjféli Báltól, ezt nagyon is jól tudták mindannyian. – Semmit sem tehetünk – mondta Rózsa. Könnycsepp jelent meg a szeme sarkában, majd végiggördült az arcán, és lepottyant a párnára. – Ha nem megyek, iszonyatosan mérges lesz. – Azzal az oldalára fordult, és ismét a fejére húzta a takarókat. A többi tizenegy hercegnő felöltözött vacsorához, majd helyet foglaltak a hosszú asztalnál felséges apjuk és a három látogatóba érkezett nagykövet társaságában. A lányok egész éjjel feszültek és lehangoltak voltak. Gregor király természetesen lemondta az aznapi táncmulatságot. A testvérek kilenc órakor elbúcsúztak apjuktól, és felmentek Rózsa szobájába. Lili segített neki felülni és meginni egy csésze kamillateát, amely a királyi kertben termő kamillából készült. Nárcisz meghámozott két narancsot, és gerezdenként megetette a nővérével. Azután tizenegy órakor Lili és Nárcisz segített Rózsának felkelni az ágyból. Megmosták az arcát, és kirúzsozták a száját, pirosítót kentek az arcára. Megfésülték és elegáns kontyba tűzték hosszú, aranybarna haját, végül gyöngyökből és drágakövekből készült fejdíszt tettek a fejére. Végül segítettek neki felvenni a sárga ruhát és az új tánccipőket. A legidősebb hercegnő alig tudott járni. A láztól olykor már félrebeszélt, a köhögéstől alig kapott levegőt, és a szeme minduntalan könnybe lábadt. Lilinek és Nárcisznak az Éjféli Bálba menet egész úton támogatnia kellett Rózsát.
Amikor másnap reggel Mária, a főkomorna belépett, hogy felébressze a három legidősebb hercegnőt, Rózsa sárga báli ruháját az ágy mellett, a földön találta meg, Maude királyné gyönggyel és drágakövekkel díszített ékszereit pedig az éjjeliszekrényen. Rózsa öntudatlan állapotban volt, lázálmában ezüst fákról és arany csónakokról beszélt, amelyek az árnyékok taván úsznak. A komorna azt hitte, hogy Rózsa lázas delíriumában megpróbált felöltözni a vacsorához. Mária felébresztette a többi lányt, és itatott egy kis hideg vizet Rózsával, amíg dr. Kellingre vártak. – Nem értem – motyogta Mária, miközben hűvös vízzel borogatta Rózsa arcát. – Már az is elképesztő, hogy képes volt kivenni azt a ruhát a szekrényből, amilyen beteg szegényke. De hát, hogy a csodába tudott elkoptatni egy pár vadonatúj cipellőt? –Fogalmam sincs–válaszolta Lili ártatlanul, és lábával észrevétlenül betolta saját kopott cipellőjét az ágya alá. Nárcisz ekkor kezdett köhögni.
AMIKOR A HERCEGNŐK SORRA ELKAPTÁK Rózsa betegségét, Gregor király kétségbeesett. Minden hangoskodása és heveskedése ellenére jószívű ember volt. Nagyon bántotta, hogy a lányai így szenvednek. Mindennek tetejébe dr. Kelling attól tartott, Rózsa betegsége a végén tüdőgyulladássá fajul, ami szomorú emlékeket ébresztett a király szívében Maude királyné utolsó betegségéről. Ráadásul a széttáncolt cipellők titkára továbbra sem derült fény. Minden harmadik reggelen, amikor a király belépett lányai szobájába, a hercegnőket betegebbnek látta, mint valaha, a szétszaggatott tánccipők pedig az ágyak mellett hevertek. Gregor azzal vádolta a szobalányokat, hogy éjjelente ellopják a lányai cipőit, és randevúzni járnak bennük. Kettőjüket el is bocsátotta, mielőtt még a kulcsárnő figyelmeztethette volna, hogy egyetlen szolgáló sem viselhette a legkisebb hercegnők cipellőit. Gregor király hosszasan perelt lányaival, és kétségbeesetten könyörgött nekik, mondják el, mi történik éjjelente. A hercegnők azonban megtagadták a választ, és némán álltak felséges apjuk előtt szánalmas köhögési rohamaik közepette, beesett szemmel. A király abban reménykedett, hogy egykét lányát férjhez adhatja új szövetségeseinek fiaihoz Spániába és La Belgébe, sőt talán még az Analúziával fennálló rossz viszonyát is elsimíthatná egy frigy. Egyelőre azonban minden lánya beteg volt (és nem igazán nyújtottak vonzó látványt vörös orrukkal és folytonos, kínzó köhögésükkel), a széttáncolt cipellők rejtélye pedig máris szóbeszéd tárgya volt a városban. Erről a kellemetlen tényről dr. Kelling értesítette. A cipész vagy talán valamelyik szolgáló bizonyára kikotyogta a féltve őrzött titkot, mert mostanra az egész város a hercegnők éjszakai mulatozásairól beszélt. Az a hír járta, hogy a hercegnők éjjelente tündérekkel táncolnak, és ettől betegedtek meg. Egyesek még azt is terjesztették, hogy a lányok valami furcsa tündérbetegséget kaptak, amelyből csak úgy lehet kigyógyulni, ha még többet táncolnak, vagy ha kecsketejet isznak holdfogyatkozáskor, és más efféle ostobaságokat. Mások rosszindulatúan azt suttogták, hogy Isten így bünteti Gregor királyt a háborúért, vagy azért, mert annyi pénzt és munkát pazarolt arra a haszontalan kertre. A király a tenyerébe hajtotta a fejét. – Mit tegyek, Wilhelm? –kesergett. Dr. Kelling az asztalra tette orvosi táskáját, és leült az egyik nagy bőrfotelbe a királlyal szemközt. A doktor édesapja volt a miniszterelnök, amikor Gregor apja uralkodott, ők ketten pedig együtt nőttek fel. Egymás oldalán szolgáltak a seregben, ugyanabban az évben nősültek, és egy hónap különbséggel özvegyültek meg. Gregor, aki csaknem olyan kimerült volt, mint lányai, hátradőlt a magas támlájú bőrfotelben. Úgy érezte, mintha újból végig kellene néznie, hogyan hervad el lassan szeretett felesége, Maude. Megígérte neki, hogy nagyon fog vigyázni a lányokra, de Maude mintha nem hitt volna neki. Élete utolsó napjaiban szeme megtelt végtelen kétségbeeséssel. És múlt éjjel Rózsa szemében is ugyanezt a kétségbeesést vélte felfedezni. Miért? Bárcsak megmutatnák neki a leányai minden bajuk gyökerét,ő bizony felkutatná, és elpusztítaná, bármi legyen is az! Ám a király nem kapott
válaszokat, csak hallgatást, könnyeket és reménytelenséget. – Wilhelm, én... – a király hangja megbicsaklott. Nem tudta, mit mondjon, vagy mit tegyen. Amikor elkerülhetetlenné vált az Analúzia elleni háború, azt a döntést hozta, amely akkoriban a legjobbnak tűnt, és végül győzedelmeskedtek. De hát hogyan győzedelmeskedhet az ember, ha nem ismeri az ellenséget? Dr. Kelling előrehajolt. – A végére kell járnunk ennek az ügynek, Gregor – mondta. – Nem tesz jót, ha csak kérdezgetjük őket; vagy nem tudnak, vagy nem akarnak válaszolni. Nos, te is tudod, hogy én nem hiszek a tündérmesékben és az efféle ostobaságokban. De itt valami nagyon nincs rendjén. Valami rejtőzik az ifjúkori túláradó jókedv és a tánc szeretete mögött – jelentette ki a doktor bosszúsan. –Aminek mellesleg mintha nyoma sem volna a szívükben. Szegény kis Árnika, amikor belázasodott, folyton azt zokogta, hogy nem akar többé táncolni. Csak Isten a megmondhatója, miért folytatják mégis. Maude jó asszony volt, de mindketten tudjuk, hogy volt néhány furcsa bretoni hóbortja, a rózsák imádatán kívül. – Miről beszélsz? – Gregor király értetlenül rázta a fejét. – Azt gondolod, hogy a feleségemnek köze lehet a rejtélyhez? – Ne-em, de... – Dr. Kelling kezével az arcát dörzsölgette. – Nem tudom, Gregor. Lehet, hogy csak fáradt vagyok. – A doktor nagyot sóhajtott.–Rózsa napról napra egyre gyengébb. Tudom, hogy megpróbáltad elválasztaniőket egymástól éjszakára, de gondoltál már arra, hogy megbízz valakit, aki vigyáz rájuk, vagy követi őket, hogy megtudd, hová mennek? Gregor király csüggedten nézett a doktorra. – Szeretnék bízni a lányaimban. Már most is úgy érzem, mintha a börtönőrük lennék azzal, hogy bezárom őket éjszakára. Tényleg szükség van erre? – Igen, ha azt szeretnénk, hogy Rózsa felépüljön – válaszolta dr. Kelling szelíden.–Épp három napja... tűntek el... vagy mit csináltak... utoljára. Aludjanak ma éjjel külön szobában, és zárass be gondosan minden ajtót és ablakot! Állíts őröket az előcsarnokba! Csendben kiitták a maradék brandyt, és elszívtak néhány finom szivart. Végül Gregor király felsóhajtott, elnyomta utolsó szivarját, és bólintott. – Rendben. A nagykövetek visszatértek városi rezidenciájukra, így felszabadulnak a harmadik emeleti hálószobák. Itt maradsz ma éjszakára, ha esetleg a lányaimnak szükségük lenne rád? – kérdezte a király. – Természetesen.
GALEN EGY NAGY SZIKLÁN ÜLT, és egy pár zoknit kötögetett. Pontosabban csak egyetlen zoknit, mivel a párját már megkötötte előző este, és remélte, hogy ezt még aznap sikerül befejeznie. A háborúból hazahozott zoknijai annyira elhasználódtak, hogy amikor nagynénje ki akarta mosni őket, szétfoszlottak. Galen ezért az elmúlt néhány hetet azzal töltötte, hogy pótolja a hiányt. A jószívű Liesel néni felajánlotta, hogy szívesen megköti az új zoknikat, de Galen udvariasan visszautasította. Igazság szerint a kötés volt az egyetlen olyan mesterség, amelyet a háború alatt tanult, és még élvezett is. Megnyugtató érzés volt figyelni, amint a szemek egyenként átvándorolnak egyik tűről a másikra, közben pedig az ember elgondolkodhatott a világ dolgain. Ráadásul büszkeséggel töltötte el Galent, hogy saját kezével képes létrehozni valamit, szöges ellentétben a pusztítással, amelyet a háborúban kellett véghezvinnie. Unokahúgát, Ulrikét lenyűgözte, hogy egy férfit kötni lát. – Ki gondolná, hogy egy férfi... méghozzá katona... ilyesmire is képes? –álmélkodott. – Sok katona tud kötni – felelte Galen. – A csatatéren nem lehet máshogy új zoknihoz vagy meleg sálhoz jutni, ha beköszönt a tél. – De hiszen a barátnőimmel számtalan zoknit és sálat kötöttünk a katonáinknak. Sőt, sapkákat és kesztyűket is – ellenkezett Liesel néni. – Több ládával is küldtünk a hadseregnek! Ulrike kilenc sapkát kötött a múlt télen. Nem igaz, Liebchen? Galen megrázta a fejét. – Sajnálom, nénikém. Valószínűleg nem érkeztek meg, vagy nem jutott mindenkinek. Soha nem volt olyan zoknim, amit ne anyám kötött volna, vagy én magam.
– Nos – felelte a nagynénje –, mostantól fogva Ulrike és én bőségesen ellátunk zoknival és sapkával. Ám Galen képtelen volt tétlenül ülni. Túl sok éve kötögette már a zoknikat, fényesítette a fegyvereket és verte fel a sátrakat, így azután minden reggel táskájába csúsztatta kötőtűit és fonalát, nagynénje kiadós ebédje mellé. – Mit csinálsz, fiam? – Reiner bácsi közeledett az ösvényen, majd megállt a szikla előtt, és rosszallóan Galenra meredt. A nyilvánvaló válasz az lett volna, hogy „kötök”, de Galen tudta, hogy bácsikájának nem tetszene ez a válasz. – Waltert várom, elment fenyőmulcsért, hogy betakarjuk ezt az ágyást – válaszolta Galen, egyik hegyes kötőtűjével a közeli virágágyásra mutatva.–Felajánlottam neki, hogy segítek, de ragaszkodott hozzá, hogy egyedül menjen. Walter Vogel már az első naptól fogva szárnyai alá vette Galent, megtanította, hogyan használja a különféle kerti szerszámokat, és megismertette a kertben élő növények természetével. Csaknem egy tucat kertész tartozott még Reiner Orm felügyelete alá, akik mind különbözőképpen tekintettek a Szeszélyes Kertben végzett munkájukra: szégyenkezve vagy éppen büszkén. Bárhogy is volt, a többiek nem bántak túl kedvesen az újonccal. Sokan közülük azért vállaltak munkát kertészként, hogy ne kelljen bevonulniuk a hadseregbe, és most kellemetlenül érintette őket az egyszerű fiú látványa, aki a háborúban harcolt, mialatt ők a sövényeket ritkítgatták. Walter tehát maga mellé vette a fiatalembert, és Galen nem vett tudomást a többi kertészről, mint ahogyan ők sem vettek tudomást róla. Galen és Walter visszametszették az elszáradt töveket, és most arra készültek, hogy mulccsal takarják be a gyökereiket a téli hideg ellen. Régen Galen azt hitte, hogy a kertészkedés, ugyanúgy, mint a gazdálkodás, a puszta szerencsén múlik. Az ember elültet valamit, megöntözi, és reménykedik, hogy a növény kihajt. Itt azonban egy rendkívül érdekes, új világ tárult elébe. A ritkítás, mulcsozás, kötözés, oltás és metszés világa – olyan volt, mintha erődítményeket építene az ember szemben. Fatörzseket és bokrokat körbetekerni. Az íriszek gyökereit, pontosabban „gumóit”, amelyek leginkább fonnyadt paszternákokra hasonlítottak, fel kellett ásni, szét kellett választani egymástól, és újra el kellett ültetni. A pockok, az egerek és egyéb rágcsálók jelentették a legnagyobb veszélyt a Királyné Kertjére. A kertészek kiemelt feladata volt a kártevőirtás. Mindig nyitva kellett tartaniuk a szemüket, nem látnak-e valahol vakondtúrást, nem hallanak-e rágcsálást. Walternek volt két tacskója, azok mindig a kertben csatangoltak, csillogó barna szemük éberen őrködött, apró zsákmányállatok után kutatva. Hangos ugatással jelezték ha találtak valamit, éles vonításukkal még a pávák rikácsolását is felülmúlták. Amikor Walter telepakolt talicskájával megjelent a sarkon, Galen vászontáskába tette a kötését, és leugrott a szikláról, hogy segítsen neki. Reiner Orm szigorú pillantásától kísérve óvatosan befedték a mályvarózsa tövét néhány lapátnyi gazdag, fekete mulccsal. Galen nagy igyekezetében túl nagy adagot vett a lapátjára, és a mulcs egy része a barnás színű gyepre hullott. – A kertet elő kell készíteni a télre – adta ki az utasítást Reiner. –De – figyelmeztette őket feltartott ujjával –, fontos, hogy szemet gyönyörködtető maradjon! –Igen, uram–válaszolta kötelességtudóan Galen, majd összeszedte a lehullott mulcsot, és az ágyásra szórta.– Számos fontos vendég érkezik a palotába ezen a télen. Előkelő vendégek. Erre Galen és Walter is felkapta a fejét, de végül Galen tette fel a kérdést: – Talán újabb konfliktus fenyeget? Analúziával? – Nem, fiam, semmi ilyesmiről nincs szó – nyugtatta meg sietve Reiner. Senki nem akart több háborút. – Több nagykövet érkezik, és azt hallottam, hogy a hercegnők is fogadnak majd vendégeket. – A király esküvőt tervez? – Walter elgondolkodva dörzsölgette az állát. – Minden bizonnyal Rózsa a kiszemelt,ő a legidősebb. az ellenséges behatolókkal kellett télire zsákvászonnal – A kertész arca hirtelen elsötétült. – Persze most ő a legbetegebb, szegény kislány. És ott van még az az ügy... – Abban a pillanatban észrevette, hogy Galen és Reiner is őt figyeli, ezért gyorsan
elhallgatott. – Bocsánat, összevissza beszélek. – Rózsa hercegnő beteg? – Galen már csodálkozott is, miért nem látta egyik hercegnőt sem azóta, amióta Rózsa a szökőkútba zuhant. Hirtelen bűntudata támadt. A hercegnő nem esett volna a medencébe, haő nem ijeszt rá. Amikor azonban Galen meglátta a lányt, amint sápadt arcával a bronzhattyú felé fordul, rögtön a vénasszony jutott eszébe és a furcsa ajándékok, amelyeket tőle kapott. – Súlyos beteg, csakúgy, mint a többiek. Bruchban mindenki erről beszél, és azt mondják... – Walter, Galen – szólt közbe hűvösen Reiner. – Nem pletykálunk egymás közt a királyi családról. – Ám miközben súlyos léptekkel elvonult, még hallották, amint magában motyog: – Rakoncátlan ifjú hölgyek... egész éjjel csak táncolnak a szobájukban... Galen hátrébb lépett, tekintete találkozott Walterével. Amikor nagybátyja már nem hallhatta, Galen gereblyére cserélte a lapátot, és megkérdezte: – Egész éjjel táncolnak a szobájukban? – Valószínűleg te vagy az egyetlen ember Bruchban, aki még nem hallotta a pletykát – verette oda Walter. Egy darabig csendben gereblyéztek, majd az öregember újra megszólalt. – A lányok minden harmadik éjszaka elteltével kimerülten, szétfoszlott cipellőkkel jönnek elő a szobájukból. Az udvari doktor, dr. Kelling szerint ez lehet az oka a folytonos betegeskedésüknek. – Ezt nem értem – rázta a fejét Galen. – Ha egyszer betegek, miért táncolnak egész éjjel? Vagy talán azért lopóznak ki, hogy találkozzanak az udvarlóikkal? Nem lehetne őrt állítani melléjük? – Még elképzelni is nevetségesnek tűnt, amint a hercegkisasszonyok pompás báli ruhákban és tánccipőkben sorra kimásznak az ablakon az éjszaka közepén, de Galen úgy vélte, ennél furcsább dolgok is történtek már az életben. – A királyőröket állíttatott a szobáik elé, bent pedig szobalányok vigyáznak rájuk, mégsem látott vagy hallott eddig senki semmit –mondta Walter.–De úgy hallottam, hogy múlt éjjel további lépéseket tettek a hercegnők őrizetére–tette hozzá homlokát ráncolva. – Ha sikerül ágyban tartaniuk a hercegnőket, annak lehet, hogy meglesz az ára is, nem csak az áldása. – Hogy érti ezt? Ám ekkor Reiner a segítségükre küldött még egy segédkertészt, és Walter nem folytatta a fejtegetést. Amíg a fekete mulccsal foglalatoskodtak, Galen mindvégig Rózsa hercegnőre gondolt. A lány súlyos beteg volt, valószínűleg meghűlt, amikor találkozásuk napján bőrig ázott, és valami arra kényszerítette, hogy egymás után táncolja át az éjszakákat. Hogy fogja így valaha is kipihenni magát? Bűntudata csak fokozódott, amikor – még ugyanazon a napon –megbízták, hogy takarítsa el a száraz faleveleket a Hattyú-kútból, és gereblyézze össze a kavicsot a medence körül. Aztán mégis összeszedte magát, és nekilátott. Walter említette, hogy ez Rózsa hercegnő egyik kedvenc pihenőhelye, és Galen úgy gondolta, a legkevesebb, amit hercegnőszámára. fordult, és az éjszaka is hamarabb köszönt be, bizonyára sok idő telik majd el, mire a beteg hercegnő ismét ellátogathat ide. Mire Galen elkészült, már majdnem teljesen besötétedett, és lassan ideje volt visszaindulnia a kert távoli végében álló szerszámos bódé felé, hogy a helyére tegye a gereblyét. Biccentett a többi kertésznek, és elfogadott tőlük egy lámpást a hazaútra. Reiner bácsi rövid látogatásra ment a palotába. Nagybátyja és Gregor király új rózsafajtákat nemesítettek az üvegházban, a kert keleti oldalán, és azokon a napokon, amikor a királynak nem volt ideje megszemlélni a virágokat, a főkertész személyesen tájékoztatta a fejlődésükről. Walter a szerszámos bódé mellett álldogált, ráncoktól barázdált arcán nyugtalan kifejezéssel. Galen már-már attól tartott, az öregember menten kiejti kezéből a lámpást. – Walter? Minden rendben? – kérdezte Galen, és kivette az öreg kezéből a lámpást. – Valahol kinyílt egy kapu – szólalt meg Walter síri hangon. –Érzem. megtehet, hogy Most azonban, széppé varázsolja a kutat a hogy az időjárás hidegebbre – Milyen kapu? – A palota kapuja tizenöt perc járásra volt a szerszámos bódétól. – Hogy érezheti? – Menj be a bódéba! – utasította Walter. Egy másik kertész épp ekkor lépett ki onnan, kezében lámpással. – Mindketten! Vissza! – A falábú férfi hirtelen felbőszülve befelé lökdöste őket az
épületbe. Végül rájuk csapta, és kívülről elreteszelte az ajtót. – Mi az ördög ütött belé? – kérdezte Jakob, aki aznap együtt dolgozott Walterrel és Galennel. – Megőrült! Galen bizsergést érzett a tarkóján. A szél feltámadt, és zörgetni kezdte a bódé apró ablakát. A távolból kutyák vonítása hallatszott. – Valami nincs rendben – mondta Galen. Letette a két lámpást a munkapadra, azután az ablakhoz lépett, és szélesre tárta. – Walter! Mi történik odakinn? – A szél olyan erővel fújt be az ablakon, hogy Galen hátratántorodott, és szinte még a lélegzete is elakadt. A alvóhelyükön Walter–egyébként rettenthetetlen – tacskói nyüszítve kuporodtak össze. Az ablak alig volt szélesebb, mint Galen válla, a fiú mégis megragadta az ablakpárkányt, és átfurakodott a nyíláson. Derékszíjának csatja egy pillanatra fennakadt az ablakkereten, és Galen végül vállával az egyik virágágyásban ért földet. Gyorsan talpra szökkent, és lesöpörte magáról a ruhájára tapadt leveleket. – Walter? – Galen! – Az öregember nehézkesen sántikálva bukkant fel az épület sarkánál. – Maradj a bódéban! – Nem, inkább árulja el, mi folyik itt! A sötétben Galen épp csak ki tudta venni, hogy Walter a fejét rázza. – Nincs időnk! Nincs időnk! Fogd ezt! – Egy pálcát nyomott Galen kezébe. – Madárberkenye. Ez talán segít. – Miben? A vihar ellen? A szél hatalmas erővel söpört végig a kerten, és Galen kétségbeesve gondolt arra, mennyi levelet kell majd másnap kikotornia a Hattyú-kútból. Furcsamód nem hó vagy eső illatát lehetett érezni, pedig az évnek ebben a szakaszában bármelyikre lehetett volna számítani. Penész és kő szaga terjedt a levegőben. – Ez nem vihar – mondta lassan Walter. – Tudod, hová néznek a hercegnők szalonjának ablakai? – A déli oldalra? A sövénylabirintusra? – ahogy ezt kimondta, Galen nyomban elvörösödött. Soha nem próbált leselkedni a hercegnők után, de többször látta őket ezek mögött az ablakok mögött, mint a palota bármely más részén. – Úgy van. Gyere gyorsan! Walter olyan sebességgel indult el, amelyet Galen soha nem feltételezett volna egy féllábú emberről. Galennek szaporáznia kellett a lépteit, hogy ne maradjon le, miközben a szél szinte ledöntötte őket a lábukról. Nagy ívben megkerülték a labirintust, és a palota déli oldalánál elterülő sima pázsiton találták magukat. Az ablakok mind fényárban úsztak, és Galen kétségbeesett arcokat pillantott meg mögöttük: a cselédek csodálkozva bámulták a hirtelen támadt szélvihart. A hercegnők szalonja a harmadik emeleten volt, és Galen mintha mozgolódást látott volna odafenn. Egyszer csak elterelte a figyelmét egy hang, amely a tomboló szél szárnyán hasított az éjszakába. Egy mélyről jövő üvöltés, amely nem hasonlított egyetlen kutya hangjára sem. Furcsa, kúszó-mászó alakok bukkantak elő a labirintusból az egyik hableányt formázó szökőkút mögül, és megkerülték a palota sarkát. Görnyedt vállú, magas férfiakhoz hasonlítottak. – Hé! Maguk ott! – kiáltott rájuk Galen, hangja azonban elhalt a szélben. – Hé! – Galen! – ordította Walter. Az egyik alak Galenre vetette magát. Még épp idejében kapta el a pálcát, és végigsuhintott vele támadója arcán. Meglepő módon emberi kiáltás hallatszott, és a görnyedt hátú alak meghátrált. Ekkor még több furcsa teremtmény támadt rájuk, Galen és Walter pedig olyan szaporán ütlegelte őket, ahogy csak erejükből telt. – Állj! – Galen rémülten vette észre, hogy az egyik alak sikeresen megkerülte őket, és épp arra készül, hogy felkapaszkodjon a falon a lecsüngő repkényen. A növény egészen a hercegnők ablakáig nyújtózott, és bár elképzelhetetlen volt, hogy megtartsa egy felnőtt férfi súlyát, ezek a... lények... hihetetlenül karcsúak voltak, szinte testetlenek. – Azt mondtam, állj! – Galen a különös figura után vetette magát, és a pálcával a hátára sújtott. Fölöttük kitárult egy ablak. Az egyik hercegnő hajolt ki rajta, a haja lobogott a szélben. – Látlak, Rionin – kiáltotta rekedt hangon, majd kétrét görnyedt, és köhögni kezdett. – Látlak! –
Rózsa volt az. – Menj vissza, és mondd meg neki, hogy jövünk! – Újabb köhögési roham következett, és egy másik lány is megjelent az ablakban. Galen ekkor ismerős kattanást hallott, amitől földbe gyökerezett a lába. A másik hercegnő felhúzta egy pisztoly kakasát. A holdfényben meglátta a fegyvert, amellyel a lány pontosan arra az alakra célzott, akit Rózsa Rioninnak szólított. – Megértettük az üzenetét – mondta a hercegnő remegő hangon. Rionin felfelé nyúlt. Galen épp abban a pillanatban sújtott le berkenyepálcájával, amikor a pisztoly elsült. A golyó a fejük felett repült el, és a földbe fúródott, de Galen nem is feltételezte a hercegnőről, hogy el akarta volna találni ezt a Rionin nevű alakot. Biztos volt benne, hogy csak rá akart ijeszteni. A különös teremtmények ekkor lassan visszavonultak. Rionin rávicsorgott holdfényben. rácsapott a vesszővel. Walter közelebb sántikált, és felkiáltott az ablakra. – Jól vannak, felséges hercegkisasszonyok? hercegnő– Igen, köszönjük, Walter! – A másodikként megjelenő leeresztette a pisztolyát, kissé bizonytalan kézzel. – Csak óvatosan azzal a fegyverrel! – kiáltott fel Galen. – Tud bánni vele – nyugtatta meg Walter. – Most pedig bújjanak vissza az ágyukba, kisasszonyok! – szólt fel Walter ismét az ablakba. – De csak néhány órácskára – mondta Rózsa, és elcsigázottan az ablakpárkánynak dőlt. – Ma éjszaka mennünk kell, pedig ez még nem is a harmadik éjszaka. – Tudom – felelte halkan Walter. A szél elcsitult, és a beálló csendben az öregember szavai tisztán csengtek. Galenre, majd görnyedt háttal eltántorgott a Hátából füst szállt fel azon a helyen, ahol Galen Húga beterelgette Rózsát a szobába, és bezárták az ablakot. Kiáltások hangzottak fel a palotában és a parkban. – Walter, mi volt ez? – Galen hangja megremegett, de nem törődött vele. Még mindig bizsergett a bőre, és hűvös izzadságcseppek futottak végig a hátán. – Minél kevesebbet tudsz, annál jobban jársz – válaszolta Walter, azzal elhajította saját pálcáját.– Holnapra szépen elfelejted–mormogta. – Holdfényben is hazatalálsz? – A-azt hiszem. – Jó éjt, Galen! – búcsúzott az öregember, és elsántikált. Egyedül hagyta Galent, aki még jó ideig elszorult torokkal, egy berkenyeágat szorongatva álldogált a holdfényben.
–KÜLÖNÖS...TEREMTMÉNYEK... jártak... Maude kertjében.–Gregor király reszkető kézzel nyúlt a brandys üveg után, de túlzottan meg volt rémülve ahhoz, hogy képes legyen tölteni belőle. Hátradőlt, és megmarkolta a bőrfotel karfáját. – A saját szemeddel láttad őket, Wilhelm. – Úgy van – felelte dr. Kelling síri hangon. – Teremtmények? – Schelker, Bruch püspöke Gregorról Kellingre nézett, majd vissza. – Úgy érti, vadállatok? A király csak a fejét rázta, miközben dr. Kelling megragadta az üveget, és mindannyiuknak töltött egy pohárkával. – Férfiak – felelte a doktor –, vagy talán szellemek. A hercegnők ablaka alatt gyülekeztek, és egy üzenetet hoztak nekik, amelyről azonban egyikőjük sem hajlandó beszélni. – Pontosan! – Gregor királyból szinte kirobbant a szó. – A lányaim! Egy szót sem akarnak szólni arról, ami történt! A cipőiket ma reggelre is széttáncolták, Rózsa és Margaréta pedig túl gyengék ahhoz, hogy felkeljenek az ágyukból. Még ők könyörögtek, hogy visszakaphassák a régi szobájukat, és hogy ne állítsak őrt az ajtajuk elé. Gregor király behunyta a szemét. – Természetesen teljesítettem a kérésüket. Hogyan is tagadhattam volna meg tőlük, hiszen Rózsa oly sápadt és kimerült volt amikor utoljára beszéltem vele. Mit tegyek, Wilhelm? Püspök úr? Valami itt nincs rendjén. Valami nagyon nincs rendjén.
–Egyetértek–mondta halkan Schelker.–A tény, hogy a hercegnők vonakodnak beszélni a történtekről, miközben a napnál is világosabb, hogy nem élvezik az „éjszakai mulatozást”, arra enged következtetni, hogy mindezt akaratuk ellenére teszik. – Nyelvével elgondolkodva csettintett. – Bárcsak hamarabb szóltál volna erről a rejtélyről, Gregor! Gregor király kinyitotta a szemét, és lenézett a kezére. – Nem akartam, hogy levelet írj az érseknek, de most attól tartok, elkerülhetetlen ez a lépés. Minden bizonnyal boszorkányságról van szó, amit meg kell állítani, mielőtt a leányaim úgy végzik, mint... –Mély lélegzetet vett, mielőtt folytatta volna. – Mint Maude – fejezte be szomorúan a mondatot. – De gondold csak meg, Gregor! – szólalt meg kissé habozva dr. Kelling. – Ha ez az egész valóban a feleségeddel kezdődött, tényleg azt akarjuk, hogy az érsek ideküldjön valakit körülszimatolni? –Amikor észrevette Gregor király meglepett tekintetét és Schelker püspök sértett ábrázatát, a doktor szégyenkezve elhallgatott.–Bocsánat, Schelker – mormolta bűnbánóan. – Talán meglepi Wilhelm, de egyetértek – mondta Schelker a maga jámbor módján. – Elég régóta ismer már ahhoz, hogy ne higgye, egyenesen az érsekhez rohanok, amint valami... furcsát tapasztalok. Ez itt olyan eset, amelynek jobb, ha olyasvalaki néz utána, aki őszintén szereti a hercegnőket. – De hát hogyan? Mit tegyek? – A király lehorgasztotta a fejét, amikor is tekintete megakadt egy levélen az íróasztalán. – Luis spániai király látogatóba küldi hozzánk legidősebb fiát – mormolta. – Levelet kell írnom neki, amelyben lemondom a látogatást. Majd azt mondom, a lányok betegsége miatt nem jöhet. Dr. Kelling a levélre sandított. – Egy pillanat, Gregor. Mi lenne, ha külsősegítséget vennél igénybe ennek a dilemmának a megoldásához? A király épp egy üres papírlapért nyúlt, de a mozdulat közepén megállt. – Kitől? Schelker püspök érdeklődve vonta fel a szemöldökét. A doktor hátradőlt a székében. – Mi lenne, ha nem mondanád le a spániai herceg látogatását? – Mit akarsz ezzel mondani? – Hadd jöjjön! Én leginkább Rózsa miatt aggódom. Jöjjön csak az a herceg, és lássuk, meg tudjae fejteni, hová szöknek a hercegnők éjjelente. Ha igen, akkor... akkor feleségül veheti közülük az egyiket. Gregor király felhördült. – Az én leányaim nem holmi bizarr erőpróba... nyereményei! Dr. Kelling felvonta egyik bozontos szemöldökét. – Ugyan már! Hiszen magad is tudod, hogy a spániai király csakis abban a reményben küldi ide a herceget, hogy az majd beleszeret valamelyik lányodba. Ők arra kíváncsiak, mennyi hozományt ajánlasz fel; te meg arra, milyen kereskedelmi egyezményeket írnak majd alá. A fiút is le kell foglalnod valamivel, amíg az apjával egyezkedsz. Schelker elismerően felnevetett, és a király reakcióját figyelte. Gregor király arca vörösbe fordult. – De... de hát itt van ez a botrány! Mihez kezdünk, ha ezek a rejtélyes fordulatok elriasztják? Nem hagyhatom, hogy holmi jöttment spániai bolond megsértse vagy visszautasítsa a lányaimat! – Ostobaság! – Dr. Kelling kezével olyan mozdulatot tett, mintha el akarna hessegetni egy kellemetlen gondolatot. – Ha egy kis rejtély nem teszi a lányokat csak még vonzóbbá annál, mint amilyen vonzók egyébként is, megeszem a kalapom. És semmi okunk azt feltételezni, hogy a fiatalember bolond: a hírek szerint remek fickó. Magam zavarom el, ha a dolog nem válik be. Bizonyára nem akarja majd, hogy a nevét összefüggésbe hozzák egy botránnyal; fogadni mernék, hogy egyetlen szót sem szól majd arról, amit itt tapasztal, nehogy véletlenül maga is belekeveredjen. Gondoskodom róla, hogy ezt jól az emlékezetébe vésse, amikor – ha egyáltalán valaha – búcsút kell mondanunk neki. Schelker bólogatott. – Gondold meg, Gregor! A leányaid olyan férjet érdemelnek, akinek meg sem kottyan egy kis intrika, és aki szembe mer nézni ezekkel a „rejtélyes fordulatokkal”, ahogyan te nevezted őket. Jól megismerhető egy fiatalember jelleme abból, ahogyan reagál erre az egészre. Gregor király hosszasan üldögélt szemtől szemben régi barátaival, és a beszélgetésen töprengett. – No, és mit mondjunk neki? – Mondjuk neki azt, hogy a lányok minden éjjel kiosonnak a palotából táncolni. Mintha csak
valami ártatlan tréfa lenne – ajánlotta Kelling. – Nem kell említést tenned sem boszorkányságról, sem a kertbéli szörnyetegekről. mennek éjszakánként a eséllyel pályázik a trón megszerzésére. – A trón! – Gregor király arca paprikavörössé vált. – Csak nem azt akarod mondani, hogy adjam oda a trónomat holmi idegen hercegecskének?! – Gregor – mondta most Schelker püspök türelmesen. – Nincs fiad, és nincs egyetlen unokaöcséd sem. Mindig azt mondtad, hogy egyszer majd valamelyik lányod vőlegénye örökli a trónt. Tedd ezt a próbát az öröklés feltételévé! Minden bizonnyal kiváló király válik abból, aki meg tudja oldani ezt a rejtélyt. Gregor király lassan bólintott. – Azt hiszem, ez a legjobb módja, hogy megfelelő örököst találjunk. És véget vessünk a lányok gondjainak. –Tehát fogadod a spániai herceget?–kérdezte Kelling várakozásteljesen előrehajolva. – Fogadom. Ha a hercegnek sikerül rájönnie, hová hercegnők, azzal bebizonyítja, hogy jó
ASPÁNIAI HERCEG LÁTOGATÁSÁRÓL Galen, Pipacs hercegnőtől értesült. A talpraesett Pipacs elsőként nyerte vissza egészségét a lányok közül, és rendszeres sétákra indult a kertbe alig néhány nappal az után, hogy Rionin és kísérteties társai megszállták a királyi birtokot. Első dolga volt, hogy megkeresse Galent. – Szóval maga az új segédkertész – szólította meg, amikor rátalált a japán cseresznyefa tövében. A fiatalember épp a fa törzsét tekerte be zsákvászonnal. – Galen. Galen kiegyenesedett, és meghajolt. – Az vagyok, felség. Mit tehetek önért? Pipacs felnézett rá prémes sapkája alól. Beköszöntött a tél, és a hercegnő úgy be volt bugyolálva, hogy alig bírt mozdulni. Miközben Galent tanulmányozta, nem kevesebb, mint két sálat tekert le a nyakáról, és dobott egy közeli padra. – Viszket tőlük a bőröm – magyarázta. – Maga tényleg katona volt? – Igen, felség. – Galen nem akart a háborúról beszélni ezzel a fiatal lánnyal, ezért lesütötte a szemét, és kitartóan bámulta a fa törzsére tekert „kötszert”. Igyekezett finoman a hercegnő értésére adni, hogy folytatnia kell a munkát. – És igaz, hogy egyetlen berkenyevesszővel szembeszállt Ri... azokkal az... emberekkel, akik a múltkor betörtek a kertbe? – Igen, habár a berkenye Walter Vogel ötlete volt. Ő is ott volt mellettem.–Galen arra gondolt, milyen különös, hogy Pipacs a kérdéses éjszakán történtekkel kapcsolatban. Rózsa és a másik hercegnő – Walter azt mondta, a második legidősebb lány, Lili volt az, aki elsütötte a pisztolyt – kíváncsisága felülemelkedett félelmén nagyon meg volt rémülve. – Walter kedves ember, bár eléggé fura – jegyezte meg Pipacs. –Nem vagyok meglepve. Na és mit gondolt, amikor meglátta azokat a különös lényeket? – É-én nem is tudom, felség. Kissé... Még soha életemben nem láttam hozzájuk hasonlót. Először azt hittem, emberek, de később, mintha egyszerűen elpárologtak volna. A hercegnő nyomban lecsapott erre a kijelentésre. – Mintha valójában ott sem lettek volna? Mintha csak a képzelete játszott volna magával?– A lány arckifejezése várakozást tükrözött, és talán... némi reményt is. –Nem a képzeletem szülöttei voltak–felelte Galen.–A berkenyevesszővel tényleg eltaláltam őket; láttam, amint vérezni kezdett az egyik, amikor megsebesítettem az arcát. És az, amelyik fel akart mászni a repkényen a hercegnők ablakáig, egészen biztosan érezte a hátán a vesszőcsapást. Elszakadt a kabátja, és én azt hittem... – Hirtelen elhallgatott. Mohó kíváncsisága ellenére a lány még nagyon fiatal volt, és Galen nem akarta megijeszteni. – Mit hitt? – Úgy láttam, mintha a sebéből füst szállt volna fel, felség –válaszolta végül Galen, tekintete Pipacsot fürkészte.
Pipacs arcán azonban csupán csalódottság tükröződött. – Úgy, tehát tényleg ide tudnak jönni – mondta halkan. Galen a lány arcába nézett. Karikák sötétlettek a szeme alatt, bőre pedig sápadt maradt a metsző hideg ellenére is, amely vörösre csípte a segédkertész orrát. A bácsikája ellenzett minden kapcsolatot a kertészek és a királyi család tagjai között, de Reiner most a kert túlsó végében dolgozott, az üvegházakban. –Pipacs hercegnőcsíkokat, és közelebb teremtmények? És miért jöttek ide? Pipacs mélykék szemével egyenesen felnézett Galenre. Olyan kék volt a szeme, akár az ibolya, és nagyon sötét. Mély érzelemről árulkodott, amit Galen eddig nem is feltételezett róla könnyed beszéde alapján. – Azért jöttek, hogy figyelmeztessenek bennünket – felelte a lány. – Mire akarnak figyelmeztetni? – Hogy nem vagyunk szabadok. – Pipacs keserűen felnevetett, és ettől hirtelen jóval idősebbnek tűnt, mint ahány éves valójában volt. –És hogy mik ők? Olyan teremtmények, akik a sziklák alatt csúsznak-másznak. Pontosabban a kövek alatt. – Azzal ismét fanyarul felkacagott, és elfordult.–Ideje indulnom, mielőtt valaki a keresésemre jön. Rendkívül fontos vendéget várunk vacsorára. –Incselkedő hangja visszatért, és a hercegnő megrebegtette szempilláit a fiatalemberre. – Fernand spániai herceget! Micsoda megtiszteltetés! – Biztos vagyok benne, hogy a herceg nagyon megnyerő! –jegyezte meg Galen, mosolyt erőltetve az arcára. Még most is nyomasztotta, amit Pipacs mondott arról, hogy a hercegnők nem szabadok. És vajon mit értett az alatt, hogy a behatolók olyan teremtmények, amelyek a „kövek alatt” élnek? – De vajon értelmes-e? Ez itt a kérdés – folytatta Pipacs. – Elég értelmes-e ahhoz, hogy megfejtse a titkunkat? Ha igen, akkor feleségül veheti egyikünket. És ő lehet a király, apánk halála után. Galen ezen kis híján még jobban megdöbbent, mint Pipacs korábbi kijelentésén. – Hogyan? – Apánk mondta – felelte Pipacs. A hangja még most is játékosan csengett, de Galennek feltűnt, hogy a lány célozni akar valamire. –Ha Fernand rájön, miért kopnak el a tánccipőink éjszakánként – tudja, most már minden egyes éjszaka megtörténik–, akkor egyikünket feleségül veheti, és egy napő lesz a király. – És ha nem jön rá? –Akkor felséges apánk meghív egy másik herceget, azután megint egy másikat, amíg nem akad végül egy, akinek sikerül –szólt Galen. Félredobta a zsákvászon lépett a lányhoz.–Mik voltak ezek a megfejtenie a titkot! – A hercegnő hangja már-már hisztérikussá vált, időnként felnevetett, de Galen mindeközben jól látta, hogy könnyek gyülekeznek a lány ibolyakék szemében. – Felség... – kezdte Galen tehetetlenül a szavakat, azután csak a fejét rázta. Ugyan kiő, hogy megmondja ennek a hercegnőnek, végül minden rendben lesz? Hiszen sejtelme sem volt arról, milyen életet juttatott neki a sors. A karját kínálta Pipacsnak, és végigvezette a kerten. – Galen! – Reiner bácsi épp akkor lépett ki az üvegházból, ahol a rózsákat nevelték, amikor Galen és Pipacs arra haladt. Reiner megtorpant, amikor meglátta, ki sétál unokaöccse oldalán. Mélyen meghajolt. – Felség, kérem, bocsássa meg az ifjú Galen pimaszságát! – mentegetőzött, és a hercegnő feje fölött dühösen Galenre meredt. – Herr Orm– szólt Pipacs, miközben kegyesen Reiner felé biccentett. – Az unokaöccse volt olyan kedves és felajánlotta, hogy visszakísér a palotába. Nem érzem olyan jól magam, mint gondoltam. Reiner Orm bajsza alatt krákogó hangot hallatott, de nem szólt egy szót sem. Ismét meghajolt Pipacs felé, majd Galen és a fiatal hercegnő szép lassan távozott. –Azt hiszem, haragszik rám–jegyezte meg Galen alig hallhatóan. – De semmit nem tehet – jelentette ki Pipacs. – Én mégiscsak hercegnő vagyok. –Én pedig nagyon szerencsés vagyok, hogy a szolgálatára lehetek, felség – felelte mosolyogva
Galen. Pipacs nevetett. – Rózsa féltékeny lesz, ha meglát minket. –Lopva Galenre sandított. – Maga tetszik neki. Galen megtorpant. Most azután igazán elvörösödött. – De hát mi soha... én csak... a szökőkútnál. – Délutánonként mindig kiül az ablakba, hogy élvezze a napfényt. Magát nézi... ahogy dolgozik – árulkodott Pipacs. – És azt is mondta, hogy maga olyan erős és bátor volt azon az éjszakán, ahogy ott állt a holdfényben, kezében a berkenyevesszővel.–Pipacs kuncogni kezdett Galen zavara láttán. Galen gyanakodva pillantott a lányra. Pipacs incselkedik vele, abban bizonyos volt, de vajon az igazsággal ugratja-e? Rózsa hercegnő tényleg figyelni szokta? Felnézett a palota ablakaira, de a gyenge téli nap fényében nehéz lett volna megmondani, áll-e valaki az ablakok mögött. – Meg fog ölni, amiért ezt elárultam magának – mondta vidáman Pipacs. – Természetesen nem mondom el neki – biztosította Galen. – Nem is feltételeztem. – A hercegnő ismét elnevette magát. – Ó, oda nézzen! Megérkezett Fernand herceg!–kiáltott fel, majd elfintorodott. Valaki sorra kinyitogatta a palota keleti falán lévő ablakokat, nem messze a hercegnők szobáitól. Galen és Pipacs tisztán hallotta, hogy egy férfihang spanyol nyelven parancsokat osztogat, és látták, amint a szolgák fel és alá szaladgálnak. – Nos, igazán kellemes társaságnak ígérkezik – jegyezte meg szárazon Pipacs. – Biztos vagyok benne, hogy számos jó... tulajdonsága van –felelte Galen. Ami azt illeti, nem igazán tudta, mit is gondoljon erről a spániai hercegről. Spánia Vesztfálin szövetségese volt a háborúban, és Galen maga is harcolt néhány spániai ezred mellett. Nem sokat törődött velük: túlzottan el voltak foglalva azzal, hogy tisztán tartsák az egyenruhájukat. A vesztfáliniak sokkal rendetlenebbek voltak. Galen csodálkozott azon, hogyan vágyhat egy spániai herceg arra, hogy egy ilyen nép fölött uralkodjon. A kertre néző terasz nagy ajtajáig kísérte Pipacsot. Egy szolgáló azonnal kisietett, hogy megdorgálja az ifjú hercegnőt, és betessékelje a palotába. Galen egy pillanatra zavarba jött, és csak remélni tudta, hogy nem fogja a szolgáló is mindjárt a szemére hányni, hogy egy hercegnővel sétálgat. Szemrehányás helyett azonban a lány inkább megköszönte neki, hogy megtalálta a gondjaira bízott hercegnőt, és visszakísérte a palotába. Galen megkönnyebbülten tért vissza a munkájához, de továbbra sem tudta kiverni a fejéből a herceget. És az erőpróbát sem, amelynek győztese elnyeri az egyik hercegnő kezét. Galennek fölösleges volt aggodalmaskodnia. Egy héttel később a spániai herceg üres kézzel, és igencsak bosszúsan távozott az udvarból. Az egyik kertész, aki egy szobalánynak udvarolt, elmesélte Galennek és Walternek, hogy a herceg éjszakákat töltött a hercegnők lakosztályaival szomszédos hallban, egyik éjjel pedig a kertben várakozott a lányok ablakai alatt, sőt még arra is engedélyt kapott, hogy az egyik éjszakát abban a szalonban töltse, amelyből közvetlenül a hálószobák nyíltak. Nem látott és nem hallott semmit, a lányok reggelre mégis kimerültebbek voltak, mint valaha, és cipőiknek egytől egyig lyukas volt a talpa. Galen a kertben álldogált Walterrel, és nézték, amint Fernand távozáshoz készülődik. A herceg hamisítatlan piperkőc volt. Miközben utazóládáinak felrakodását felügyelte, sokatmondó mozdulattal lengette mindkét karját, és bőszen szónokolt a spániai nagykövetnek, aki kikísérte. Fernand kézelőjén a paszomány ide-oda lengedezett, de elegáns frizurája oly vastagon volt bekenve pomádéval, hogy éktelen dühöngése ellenére a hajfürtök meg sem rezdültek. – Túlságosan is büszke – jegyezte meg Walter. – Tessék? – rezzent össze Galen. Már olyan régóta álltak néma csendben, hogy meg is feledkezett Walter jelenlétéről. – Az a fiatalember túlzottan büszke. Itt járt a kertben néhány napja, és gondoltam, hasznára lenne pár jó tanács, amiket a tapasztalataimból merítettem. De túl büszke volt ahhoz, hogy meghallgasson. – Értem – mondta Galen, és a szeme sarkából Walterre pillantott. – És miféle tanácsot akart adni neki? – Az a tanács, amit neki tartogattam, merőben különbözik attól, amit neked adtam volna, ifjú
Galen – felelte Walter titokzatosan. –Ő nem olyan... szerencsés... mint te. – Azzal az öregember szép lassan elcsoszogott. Galen a fejét ingatta, majd ismét a palota bejárata felé fordította figyelmét. Amikor a herceg észrevette, hogy Galen őt figyeli, megpördült, és most már Galen felé hadonászott dühében. Galen először azt fontolgatta, hogy visszavág, de az egyetlen spániai kifejezés, amelyet ismert, felettébb udvariatlan volt, így inkább meghajolt, és visszatért a kertbe. Egy héttel később megérkezett Belgia királyának másodszülött fia.
BELGIA KIRÁLYÁNAK MÁSODSZÜLÖTT FIA jóképű ifjú volt. Már ha az ember lányának tetszik a fekete haj és a kék szem, gondolta Rózsa, amikor a herceg meghajolt. Nárcisznak kedvére volt a látvány, és ezt nem is nagyon tudta palástolni. Ami Rózsát illeti,ő közömbös maradt, egy díványon pihent a szalonban, párnákkal felpolcolva, és jó meleg kendőkbe bugyolálva. Jóindulatúan biccentett a látogató felé. – Bastien herceg vagyok – mutatkozott be a fiatalember erős akcentussal.–Örömömre szolgál, hogy megismerhetem önöket. Mindnyájukat – tette hozzá, és pillantását végigfuttatta a lányokon. Árnika és Petúnia egy díványon ült Rózsa jobbján; Margaréta a bal oldali szófán foglalt helyet, ikertestvére Pipacs pedig az ágy végében, testvére lábánál üldögélt. Egyikük sem volt a legjobb formában: az orruk vörös volt, szemük bágyadt. Néhányukat szűnni nem akaró köhögés kínozta, Rózsa pedig túl gyenge volt ahhoz, hogy hosszabb ideig fennmaradjon. A láza azonban lement, így beleegyezett, hogy hivatalosan fogadja a herceget. – Örülünk, hogy meglátogatott minket, Bastien herceg – rebegte erőtlenül Rózsa. Ha egy kicsit is felemelte a hangját, nyomban rátört a köhögés. Nárcisz, aki majdnem olyan gyorsan felépült, mint Pipacs, nővére segítségére sietett, és szép sorjában bemutatta a testvéreit. Rózsa figyelte, ahogy a herceg szeme lassan üvegessé válik, miközben Nárcisz elhadarja a tizenkét virágnevet. A fiatalember elnyomott egy sóhajt. Rózsa tapasztalatból tudta, hogy Bastien aző nevére még emlékezni fog, mivelő a legidősebb, de a hercegnőnek fel kellett vérteznie magát Pipacs panaszáradatával szemben, akit folyton Margarétának szólítottak, vagy ami még rosszabb: Árnikának. Alig néhány látogató tudta megkülönböztetni az ikreket egymástól, és még kevesebben vették maguknak a fáradságot, hogy megjegyezzék a tizenöt éves Jácintánál fiatalabb hercegnők nevét. Bastien herceg tehát, ahogy az már lenni szokott, a bemutatkozást követően nem sok figyelmet szentelt a fiatalabb lányoknak. Odatolt egy széket Rózsa díványához, és mesélni kezdte utazása történetét Belgiából Bruchba. Felettébb szórakoztató volt, ahogy a folyami hajó kapitányát jellemezte, aki minden egyes mondata után köpött egyet. Rózsa észrevette, hogy a herceg figyelme nem csak őrá irányul, hanem Lilit és Nárciszt is bevonta a beszélgetésbe. Később, amikor átöltöztek vacsorához, Lili fintorogva jegyezte meg: – Ó, igen, a herceg szíve szerint máris apánk trónján ülne. Mindhármunkkal egyformán flörtöl. – De vajon mi értelme ennek? – kérdezte Nárcisz, aki épp a haját igazgatta, és egy skarlátvörös szalagot igyekezett befűzni barna tincsei közé. – Vajon azért teszi, hogy könnyebben választhasson hármunk közül, ha egyikünk butábbnak bizonyul a másiknál? –Szerintem arra számít, hogy valamelyikünk szívét sikerül elnyernie, és eláruljuk neki a titkot – vélte Rózsa. Belefújta az orrát egy zsebkendőbe. Végre megtehette anélkül, hogy bárki úrinőhöz méltatlan viselkedéssel vádolhatta volna. – Miért is keltem fel az ágyból? Rózsával már forgott a világ, mire Bastien herceg monológját, és olyan nehezére esett visszatartani egy rohamot, hogy alig kapott levegőt. Az egyik szobalány, látva a legidősebb hercegnő rosszullétét, kitessékelte Bastient, azután sietve levetkőztette Rózsát, és ágyba bújtatta. Rózsa reménykedett benne, hogy részt vehet az ünnepi vacsorán, de végül üzent apjának a szobalánnyal, hogy aznap este ismét Lili fogja átvenni a ház úrnőjének szerepét. Úgy döntött, hogy Petúniának, Árnikának és Margarétának is ágyban kell maradnia. befejezte köhögési – Hátul jobban áll a masni – mondta Nárcisznak. – Most már befejezheted a cicomázkodást.
– Talán te is a hiúságról akarsz előadást tartani nekem, mint Jácinta? – kérdezte Nárcisz, és egyik csinos szemöldökét felhúzva, nővérére pillantott a tükörből. – Nem érdekel, ha hiú vagy, de zavar, hogy állandóan zajt csapsz valamivel, és dudorászol. – Nem is dudorászok! – De igen. Mindig dudorászol, amikor a frizurádat igazgatod. Idegesítő. – Egyetértek – szólalt meg Lili. miközben ametiszt fülbevalójával foglalatoskodott.–Dudorászol, amikor dudorászol közvetlenül elalvás előtt is. A felismerés, hogy van egy rossz Nárciszt. Csendben befejezte a frizuráját, és kiment a szobából. Rózsa épp csak lehunyta a szemét, és már álomba merült volna, amikor meghallotta, hogy húgai a szalonban fecsegnek és visítoznak. Írisz rontott be a szobába, kezében hatalmas virágcsokorral. – Hát nem gyönyörűek? Kiterítette a virágokat az ágyra, és Rózsa ekkor vette észre, hogy nem egyetlen nagy csokorról van szó, hanem három kisebbről. Az egyik csupa liliom volt, a másik csupa miniatűr írisz, és a harmadik egy bokréta mélyvörös rózsa. Különös módon mindegyik csokor fekete gyapjúból kötött zsineggel volt összefogva, de Rózsának tetszett az összhatás, amikor Írisz átadta neki a skarlátszín rózsákat. Náthás orra elé tartotta a virágokat, és megpróbálta beszívni az halványan érezte a virágok csodálatos szirmaikat húzta végig arcán, és élvezte az elragadóan simogató érzést. Olykor bűntudata támadt, amiért apja annyi pénzt költött a kertre, különösen az üvegházak fűtésére és az öntözésre, de ebben a pillanatban úgy érezte, mindez érdemes volt. –Gréta azt mondta, hogy az új segédkertész hozta őket–csacsogta Írisz. – Egy nagy kosárban adta át neki, és megkérte Grétát, hogy hozza fel hozzánk a virágokat, hátha jobb kedvre a hajadat fésülöd, és illatukat. Csak egészen parfümjét, így inkább derülünk tőlük. Én kötök egy szalagot az enyémre, így jobban illik majd a ruhámhoz. Leviszem magammal a vacsorához. – Azzal kiviharzott, miközben továbbra is csokrának sötétlila és aranyszínűvirágaiban gyönyörködött. – Az új segédkertész? – Lili saját fehér virágai fölött nézett Rózsára. – Nem miatta estél bele a szökőkútba? – Nem az ő hibája volt – védte a fiatalembert Rózsa. Betegsége első hetében gyakran okolta Galent, de mostanra megbocsátott neki, mert látta, hogy a fiú milyen fáradhatatlanul dolgozik édesanyja kertjében. Az is sokat enyhített a hangulatán, ahogy most a szebbnél szebb virágokat az arcához tartotta. Ekkor Pipacs jelent meg az ajtóban, a piros virágcsokra csak úgy lángolt halvány rózsaszín ruhája előtt. – Lili, elérkezett a vacsora ideje. Épphogy sikerült meghallanom a gong hangját, olyan hangosan csicseregnek a többiek odakinn.–Fejével testvérei irányába intett, akik a szalonban vizsgálgatták egymás virágait. – Azonnal, csak kötök a csokromra egy szebb szalagot – mondta Lili, majd fésülködőasztalához sietett, hogy keressen valamit, ami színben illik a ruhájához. – Mit gondolsz, miért küldte a virágokat? Szerinted kapott rá engedélyt? – Biztos vagyok benne, hogy kapott – felelte könnyedén Pipacs. – A minap visszakísért a kertből a palotába. Amikor Fernand megérkezett. Nagyon kedves fiatalember. És jóképű is. – Azzal jelentőségteljesen Rózsára nézett, aki viszont nem vett róla tudomást. – Hagyd azt a szalagot, így sokkal érdekesebben mutatnak – mondta azután Lilinek, és megigazította a kis névrokonok szárai köré tekert zsineget. – Szerintem a zsinórt is Galen készítette. Az ablakunk alatti sziklán szokott üldögélni délidőben, ott eszi meg az ebédjét, és pihenésképpen kötöget. Azt hiszem, a zoknijait is maga köti. – Tényleg? – Lili meglepetten nézett fel az asztaláról. – Igen, de ezt Rózsa jobban tudja nálam – tette hozzá Pipacs huncut mosollyal, és arcát virágcsokrába rejtve kiballagott. Lili Rózsára nézett, aki vállat vont, és csak remélte, hogy nem pirult el. – Különös fiatalember – jegyezte meg. – De nagyon jóképű – kiáltott vissza Pipacs az ajtóból. segítettek a hercegnek tizenegykor a szobalányok és a herceg már mélyen aludtak. És fel sem ébredtek hajnalig, bármekkora zajt csaptak
is körülöttük a lányok. Ha ágyút sütögettek volna a fülük mellett, Bastien és a szolgálók álmát az sem zavarta volna meg. Erre mindkét nővére a szemét forgatta. Miután az egészségesebb hercegnők távoztak a vacsorához, Rózsa lehunyta a szemét és elszenderedett. Jobban aludt, mint az elmúlt hetekben, sőt hónapokban bármikor. Mellette a párnán ott feküdt a rózsacsokor. Pipacshoz hasonlóan neki is tetszett a virágokat összetartó kis kötött zsinór, így azzal játszadozott, miközben lassan álomba merült. Arra ébredt, hogy Bastien herceg behajol a hálószobájába, és őt bámulja. Ijedtében Rózsa túl erősen markolta meg a csokrot, és ujját megsebezte egy tövis. A legtöbb tüskét Galen leszedegette, de egyet véletlenül kihagyott. –Auuuú!–Rózsa a szájába kapta az ujját, a következő pillanatban pedig beletüsszentett egy zsebkendőbe. – Ó, szegény hercegnő! – mondta Bastien herceg az ajtóból. – Még mindig ilyen beteg? – Igen, még mindig ilyen beteg vagyok! – vágta rá ingerülten Rózsa. Kifújta az orrát, jó erősen, nem törődött vele, hogy viselkedése nem éppen vonzó, vagy úrinőhöz méltó. Hálóinget viselt; mit keres a hálószobájában a herceg ilyenkor, és hogy képzeli, hogy így megbámulhatja? – Bastien herceg? – A mindig lelkiismeretes Lili jelent meg a herceg könyökénél, és bocsánatkérő pillantást vetett Rózsára. – Nem akarja megmutatni nekünk azt a kártyajátékot, amelyről a vacsoránál beszélt? – Rózsa nem csatlakozik hozzánk? – Nem, Ró... a nővérem most túl fáradt – felelte Lili. Lili ügyesen kiterelgette Bastien herceget, és hátralévő részét azzal töltötte, hogy hálószobája ajtaján keresztül hallgatta a többiek szórakozását. Tíz órakor a szobalányok hercegnőknek elkészülni a lefekvéshez, Bastien pedig megágyaztak a szalonban. Háromnegyed Rózsa az este nyitott ajtaján Lili karjára támaszkodva Rózsa lenézett Bastien hercegre, és elsétált mellette. A herceg nyitott szájából nyálcsík folydogált le a szaténpárnára. Így már nem tűnt olyan jóképűnek, amilyennek Rózsa első alkalommal gondolta. A hercegnő megrázta a fejét, és beleszagolt a virágcsokrába, miközben Lili kinyitotta a titkos átjárót, és a lányok szép sorjában elindultak az Éjféli Bálba. Három nappal később Bastien herceg felháborodottan távozott.
– NEM TUDOM, hány herceget találnak még – mondta Walter. A trópusi üvegházban épp egzotikus gyümölcsfákat metszettek, amelyek túl érzékenyek voltak ahhoz, hogy Vesztfálinban bármely évszakban ki lehessen ültetni őket. – Már járt itt... mennyi is? Hat? – Hét – felelte Galen. Galen gondosan nyilvántartotta a vendégeket. Pipacs, és még néhányan a már egészségesebb fiatal hercegnők közül, időről időre beszámoltak neki a hercegekről alkotott, nem éppen hízelgő véleményükről. Rózsa továbbra sem hagyta el a palotát, de Galen gyakran látta őt az ablakban. Nagyon elesettnek tűnt, aranybarna haja csak még jobban kiemelte arca sápadtságát. Galen szeretett volna további csokrokat küldeni, de a hercegnők túl sokan voltak ahhoz, hogy az ilyesmi titokban maradhasson, azt pedig nem tartotta volna helyénvalónak, hogy csak Rózsának küldjön virágot. Az első alkalommal, azzal magyarázta az ajándékozást, hogy azok az üvegházi virágok kerültek a csokrokba, amelyeket egyébként is ki kellett volna ritkítani. – És mindegyikük arrogáns és önző – mondta Walter, és nyelvével csettintett. – A hercegnőkkel mit sem törődve csak a trónt akarják megkaparintani! És mind a hét herceg dolgavégezetlenül távozott – a széttáncolt cipellők titkát senki sem fejtette meg. A király a nap minden órájában, sőt, még éjszaka is csak kiabált mindenkivel, aki az útjába akadt. A szomszédos népekkel még feszültebbé vált Vesztfálin viszonya, mint korábban. Ha Gregor király azt képzelte, hogy a trónja megszerzésére kiírt erőpróba majd közelebb viszi egymáshoz Ionia országait, akkor nagyot tévedett. – Már három hónapja – mondta Galen hirtelen. Walter tovább dörmögött magában.
– Rózsa hercegnő három hónapja beteg. –Már javul az állapota–nyugtatta meg Walter.–A tüdőgyulladásból nem könnyű kilábalni, még egy ilyen fiatal lánynak sem. – Walter megveregette Galen karját. – Szép tőled, hogy aggódsz értük, Galen. Jóravaló fiú vagy. Az üvegház túlsó végében hirtelen kitárult egy ajtó, és két alak lépett be rajta. Vastagon be voltak bugyolálva a hideg ellen, és Galen először csak azt tudta biztosan megállapítani, hogy mindketten nők. A két alak az üvegházba érve levette főkötőjét és köpenyét. Galen ekkor ismerte meg Rózsa hercegnőt, aki a zene iránt élénken érdeklődő Ibolya karjára támaszkodott. Ibolya egy kis padhoz kísérte Rózsát, amely egy banánfa alatt állt, azután elindult virágzó ágakat keresni. Galen letette a metszőollóját. Walter kérdőn felhúzta egyik szemöldökét, mire Galen elvigyorodott. Leszedett egy narancsot az egyik közeli fáról, intett Walternek, és végigsétált az ösvényen a padig. Most, hogy már egy ideje a palota körül dolgozott, és gyakran találkozott hercegnőkkel, miniszterekkel, nagykövetekkel és az épp aktuális herceggel, a modora is jóval kifinomultabb lett. – Jó reggelt, Rózsa hercegnő! – mondta gálánsán, és cikornyás kézmozdulattal a lány felé nyújtotta a narancsot. Ami az igazat illeti, Galent kissé megdöbbentette a hercegnő megjelenése. Amikor az ablakban állt, romantikusan sápadtnak és karcsúnak tűnt, de így közelebbről nézve túl vékony volt, arca beesett, szemét sötét karikák árnyékolták. Sűrű aranybarna hajának egyszerű fonata még jobban kiemelte bőrének fehérségét, amely élesen elütött sötét színű ruhájától. Galen mosolya nem halványult el. Így még szebbnek látta Rózsát, aki mintha egy másik világból érkezett volna. A lány arcán olyasféle érettség tükröződött, amely korábban egészen biztosan nem volt ott. – Engedje meg, hogy önnek ajándékozzam ezt a narancsot, felség, és gyors felépülést kívánjak. – Ez rendkívül nagylelkű öntől, Galen – felelte a hercegnő, és szeme sarkában halvány fény csillant. – Különösen, mivel ezek a narancsok az én családom tulajdonát képezik. – Elvette Galentől a gyümölcsöt, és ide-oda görgette a tenyerében. – És tekintetbe véve, hogy betegségem minden valószínűség szerint annak az eredménye, hogy találkozásunk napján beleestem egy szökőkútba. Galen összerezzent. Tudta, hogy Rózsa emlékezni fog a sajnálatos eseményre, de reménykedett benne, hogy nem fogja okolni érte. Mindenesetre a hercegnő sápadt ajkán játszadozó halvány mosoly arról árulkodott, hogy Rózsa nem komolyan beszélt. – Nos, felség, nem tagadom, jóképű vagyok, de aligha hibáztathat, ha tetszetős külsőm látványa olyannyira lenyűgözte, hogy azonmód ájultan rogyott össze – felelte kényeskedve. Legbelül persze nagyon is aggódott azon, vajon nem megy-e túl messzire a tréfával. A hercegnő azonban nevetésével jutalmazta: magas, tiszta hangon kacagott, és Galen felé hajította a narancsot. A fiú ügyesen elkapta, de amikor Rózsa nevetése köhögésbe fordult, Galen eldobta a gyümölcsöt, és a lány fölé hajolt. Nem volt biztos benne, hogy megütögetheti-e a hátát vagy megfoghatja-e a kezét.–Felség, bocsásson meg, rosszul érzi magát? Ibolya meghallotta a köhögést, és sietve visszatért. Leült a padra Rózsa mellé, átölelte nővérét, és egy zsebkendőt tartott Rózsa szájához. – Mi történt? – kérdezte Galent, hangjában enyhe váddal. – Sajnálom, felség – mondta Galen, és hátrébb lépett. – Én nevettettem meg, és... – Megnevettette? – Ibolya szeme elkerekedett. – A nővérem hetek óta nem nevetett!–A hercegnő Galenre mosolygott, és kissé megszorította Rózsa vállát. –Ó, istenem–zihálta Rózsa, amikor végre alábbhagyott a köhögése. – Sajnálom – mondta Galennek. – Dehogyis, felség, az én hibám volt. – Galen megköszörülte a torkát.–Tetszett... tetszett a csokor? Úgy értem, tetszettek a csokrok? Tudja, amiket egy hónapja... küldtem – dadogta zavartan. – Ó, igen! – Rózsa melegen rámosolygott. – Gyönyörűek voltak! –Az enyém még most is megvan–szólalt meg Ibolya.–Megszárítottam, és egy vázába tettem, a zongorám tetejére. – Ennek igazán örülök – mondta Galen, de közben Rózsára függesztette tekintetét. – Reméltem, hogy tetszeni fog. – Rózsának tehát valóban tetszett a csokor.
– Ó, erről jut eszembe! – Rózsa köpenye zsebébe nyúlt, és elővette a zsinórt, amellyel Galen összefogta a virágokat. – Szeretné ezt visszakapni? Biztos vagyok benne, hogy hasznára lesz még. – Nem, nem! Tartsa meg, Rózsa hercegnő! – tiltakozott Galen. –Az az öreg katona, aki megtanított kötni, mindig azt mondta, hogy a fekete gyapjúból kötött zsinór távol tartja a gonoszt. Azt gondoltam, talán...–Ekkor zavarában elhallgatott. Azért kötötte össze a csokrokat a fekete gyapjú zsineggel, hogy távol tartsa a hercegnőktől a betegséget, de tudta jól, hogy nem egészen volt illendő, amit tett. – Nos, köszönöm – mondta Rózsa, aki látszólag nem vette észre Galen habozását. Összetekerte a kis zsineget, és visszatette a zsebébe. Azután már nem volt mit mondani, és Galen kissé feszélyezve toporgott a két hercegnő előtt. – Hát akkor... – A sarkán hintázott, és arra gondolt, jobb lesz, ha visszamegy dolgozni, mielőtt Reiner felbukkan, és korholni kezdi.–Mivel meggyőződésem, hogy kedvükre való a sok királyi kérő, akik sorra érkeznek az önök szépségének csodálatára, azt hiszem, jobb, ha én most szedem a sátorfámat. – Galen meghajolt. – Igazán nem szeretném, ha valaki párbajra hívna. Galen elvigyorodott, és kacsintott egyet, amikor ezt mondta, de a következő pillanatban ugyancsak meglepődött szavai fogadtatásán. Rózsa lehunyta szemét, arca elkomorult, Ibolya pedig keresztet vetett, és elsuttogott egy imát. Galen hirtelen zajt hallott a háta mögül, és megfordult. A középső hercegnők közül érkezett kettő,a legfiatalabb kishercegnő társaságában. Mindannyian ijedten bámultak a kertészre. – Azokról a hercegekről beszél, akik meghaltak?– kérdezte Petúnia, és Galenre meredt. – Nem szabad beszélnünk róluk –suttogta. – Ki... halt meg? – hebegte Galen. – Psszt! – Két idősebb nővére kézen fogta és odébb vonszolta Petúniát. – Psszt! – szólt még vissza a kislány Galennek. –Rózsa, ideje visszamennünk a palotába. Pihenésre van szükséged–mondta szigorúan Ibolya, kerülve Galen kérdőtekintetét. Nem sokkal korábban még hálásan mosolygott Galenre, amiért az jókedvre derítette a nővérét. Galennek elszorult a szíve. – Nem – ellenkezett Rózsa, és megrázta a fejét. – Joga van tudni. Mindenkinek joga van tudni. – De Rózsa – tiltakozott Ibolya. – Egy kertész. Semmi köze ehhez az egészhez. Galen már-már haragra gyúlt, de visszafojtotta feltörő dühét. –Igaza van – mondta, és elfordult. – Csak egy kertész vagyok. – Nem akarta többé kínos helyzetbe hozni Rózsát. – Azt hallottam, hogy ön valamikor katonaként szolgált – szólt utána Rózsa. – Hogy harcolt a háborúban. Galen lassan visszafordult, és kihúzta magát. – Így igaz, felség. – Akkor bizonyára ismeri a Vesztfálin déli vidékén át vezető utakat, amelyek Spánia és Analúzia földjére visznek? – Hogyne ismerném, felség. Jártam is rajtuk, amikor hazafelé tartottam a háborúból. – Galen a furcsa vénasszonyra gondolt, akivel az úton találkozott, és a köpenyre, amelyet ajándékba kapott tőle. Egy ládába rejtette a ruhadarabot A láthatatlanná tévő köpenynek kevés hasznát vehette egy segédkertész. – Sok a bandita azokon az utakon? Nagy veszélyben forgott, amikor arra járt? – Rózsa furcsán nézett Galenre, mintha már előre tudta volna a választ. – Nem, felség. – Galen töprengve rázta a fejét. – Van néhány tanya arrafelé, de a magamfajta fáradt katonával mindig kedvesek voltak az emberek. Talán, amióta én visszatértem, megváltoztak a dolgok. Bár még csak pár hónapja… Rózsa máris a fejét ingatta. – Mindenki ugyanazt mondja. Soha nem garázdálkodtak tolvajok azon a vidéken, és más, aggasztó eseményekről sem számolt be senki. És mégis, a spániai herceget, aki udvarolni jött, és megpróbálta... kilesni a titkunkat éjjel, útonállók ölték meg hazafelé menet. Galen hátralépett. – Nagyon sajnálom, felséges kisasszonyok. –Emlékezetébe idézte a piperkőc herceget, aki a szolgákkal rikoltozott a palota udvarán. A herceg kardja inkább csak dísznek látszott, és valószínűleg nem rettentett volna vissza egy igazi útonállót. – De hát voltak kísérői, akik... – Látva a hercegnők szomorú arckifejezését, Galen félbehagyta a találgatást. – Sajnálom, hogy ekkora fájdalmat okoz önöknek barátjuk elvesztése, felséges kisasszonyok.
Rózsa legyintett. – A herceg aligha volt a barátunk – mondta, és cipője orrát szórakozottan a pad körüli puha földbe fúrta. – Belgia és Analúzia hercegei sem voltak azok. Máskülönben le lennénk sújtva a bánattól, hiszen ők is halottak. –Mit jelentsen ez?–Galen ismét közelebb jött, és most közvetlenül a két fiatal hölgy előtt állt meg. Hirtelen észrevette, hogy a csodálkozástól tátva maradt a szája, ezért kisebb csattanás kíséretében gyorsan becsukta. – Párbajoztak – felelte Ibolya röviden. – Belgia királyi udvarában találkoztak egy héttel azután, hogy az analúziai herceg is kudarcot vallott. Analúzia hercege szabotázzsal vádolta a másik herceget... bocsásson meg, de már nem emlékszem a nevükre..., azt állította, hogy csapdát állított neki, hogy ő se járjon sikerrel, és hogy ezzel Belgia hercege mélységesen megalázta. Ez nem volt igaz, de a két herceg párbajban csapott össze, és megölték egymást. Galen szóhoz sem jutott döbbenetében. – És a többiek is mind meghaltak – tette hozzá Rózsa. – Minden herceg, aki itt járt. Egy hajó elsüllyedt. Egy, máskülönben szelíd ló ledobta magáról lovasát, és a szegény herceg nyakát törte – sorolta, és közben felnézett Galenre. – Meg vagyunk átkozva. Ezért érdemli meg, hogy tudja: a családunkon átok ül. Jobb, ha elmegy, Galen; keressen máshol munkát, mielőtt még magával is történik valami. Galen összeszedte magát.–De Rózsa hercegnő!Nincs megátkozva a családja. Ön beteg volt, de biztos, hogy... Rózsa kezének gyors mozdulatával félbeszakította, és minden erejét megfeszítve felállt. – Meg vagyunk átkozva – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon. Amint Ibolya karjára támaszkodva elhaladt Galen mellett, finoman megérintette a fiú vállát. – Hagyja el ezt a helyet! – kérte gyengéden. Amikor Reiner bácsi néhány perccel később rátalált unokaöccsére, Galen még mindig a sétaút közepén ácsorgott. Elkeseredetten törte a fejét, és a padot bámulta, ahol korábban Rózsa és Ibolya ült. –Galen! Nincs semmi dolgod?–kérdezte Reiner olyan hangsúllyal, mint aki nyomban talál munkát egy fiatalembernek, ha az tanácstalan. – És miért hever az a narancs a földön? Galen a nagybátyjára nézett. – Meg fogom találni a titok nyitját –mondta. – Mit fecsegsz itt összevissza? – Reiner, Galen felé nyújtott egy kerti lapátot és egy csomag vetőmagot, de Galen nem vette előket. – Beszélnem kell a királlyal – mormogta az orra alatt, és faképnél hagyva Reinert kirohant az üvegházból. – Szegény Rózsa! Segítenem kell neki.
RÓZSA NAPJAI SZÜRKE egyhangúságban teltek. Tüdőgyulladása miatt felmentést kapott szokásos háziasszonyi kötelességei alól, és Lili vagy Nárcisz helyettesítette, attól függően, hogy épp melyikük volt jobban. Rózsa mindig is unalmasnak tartotta a díszvacsorákat és a hivatalos fogadásokat, de most, hogy nem vett részt rajtuk, egyszerre rájött, mekkora változatosságot jelentettek eddig az életében. Tanulmányait már befejezte, és neki nem voltak olyan kedvtelései, mint Ibolyának vagy Jácintának, amelyekkel elfoglalhatta volna magát. Szeretett olvasni, de a láz és a kimerültség miatt pillanatnyilag nehezen tudott összpontosítani. Ugyanazt a bretoni regényt olvasta, amelyet a betegsége előtti héten kezdett el, és még mindig nem jutott a végére. Most, amikor végre elhagyhatta a szobáját egy-két órácskára, már mindenütt túl hideg volt. Nem voltak barátai a palotán kívül, akiket meglátogathatott volna, a kert pedig szóba sem jöhetett. Ibolya ajánlotta az üvegházat, ahol egzotikus gyümölcsök és különleges orchideák virultak, sőt még a kottáját is félretette, hogy segítsen Rózsának melegen felöltözni és odáig sétálni. A trópusi üvegházig, ahol egy banánfa alatt a padon Rózsa ismét találkozott Galennel. A hercegnő maga is meglepődött, mekkora örömmel tölti el, hogy a fiatalember ott áll előtte
barna munkaruhájában. Az öntelt hercegek parádéja után, akikre betegsége miatt szinte nem is emlékezett, Galen könnyed modorát és meleg, őszinte mosolyát nagyon is kellemesnek rábeszélték, sokoldalúan tudott zongorázni, jártas volt a történelemben és a természettudományokban, valamint folyékonyan beszélte a bretoni és a vesztfálini nyelvet is. Barátja és tanítója volt az ifjú hercegnőknek, találta. A fiatal kertész haja rövidre volt nyírva, olyan rövidre, hogy kétoldalt kivillant alóla a fejbőre. A haja olyan erős volt, mint a drót, és Rózsának kedve lett volna megérinteni, és megdörzsölni a fejét. Nem állt szándékában ráijeszteni Galenre a félelmével, hogy rajta és testvérein átok ül. De hát pontosan így érezte a helyzetüket. Kétségbeesése csak fokozódott a megaláztatás hallatán, hogy apja jutalomként ajánlotta fel egyikkőjüket a próba győztesének, és később a hercegek halálhírével tetőződött. Az sem volt éppenséggel megnyugtató, hogy Jácinta osztozott a félelmében. – Igazad van – mondta Rózsának nagy komolyan. – Először azt hittem, ártatlanok vagyunk, és csak anyánkat sújtotta átok. De most, hogy a mi lelkünkön szárad a hercegek halála, megbizonyosodtam róla, hogy rajtunk is átok ül. – Jácinta nem tűnt szomorúnak, hangja inkább lemondóan csengett. Pipacs úgy tett, mintha el akarná hallgattatni Jácintát, és egy párnát tett nővére fejére, de Margaréta segítőkészen elvonszolta az ikertestvérét. Pipacs bosszankodva túrta saját fejét a párnába. – Mind meg lehettek átkozva, ha nektek úgy tetszik – hallatszott hangja tompán a párna alól–,de én inkább a jövőnkön gondolkodnék. – És mi lenne az? – nézett rá Nárcisz kérdőn. Mindannyian a szalonban töltötték az idejüket. Néhányan varrogattak, a kicsik egy kirakós játék darabjait keresgélték a padlón. Rózsa egy díványon pihent az ablak közelében. Elfáradt, mire visszatért az üvegházból. – Lassan lejár az időnk odalenn, és akkor szabadok leszünk –jelentetne ki határozottan Pipacs. – Mit terveznek az én kis hercegnőim ezen a csodálatos napon? –Gömbölyded nevelőnőjük, Anna sietett be a szalonba. Anna Bretonban született, Maude királyné társalkodónőjeként és tolmácsaként érkezett Bruchba. Amikor Rózsa négyéves lett, Annát hogy legyen a királyi család nevelőnője, hiszen képzett asszony volt: beszélte az analúziai nyelvet, segédkertész dobbant, de köztük, megnyugodott és felsóhajtott. Lili nővére homlokára tette a kezét. – Rosszabbul érzed magad? Nem kellene ágyba bújnod? –Nem, minden rendben–elmosolyodott.–Tényleg. Itt köszönöm. Rózsa rettentően sajnálta, hogy nem beszélhettek Annának, az életüket megkeserítő átokról. Pipacs szóra nyitotta a száját, hogy válaszoljon a nevelőnőnek, de rögtön be is csukta, mert egyetlen hang sem jött ki a torkán. Semmi értelme nem volt, hogy megpróbálják bizalmukba vonni Annát, vagy éppenséggel bárki mást. Egyszerűen elmegy a hangjuk vagy értelmetlen zagyvaságokat hordanak össze, ha csak próbálkozni mernek, így a hercegnők réges-régen felhagytak a kísérletezéssel. – Semmit – motyogta végül Pipacs. – Ha már olyan jól érzitek magatokat, hogy a „semmiről” is tudtok beszélgetni, akkor miért nem csevegünk egy kicsit inkább Vesztfálin történetéről? – Anna egyik testvérről a másikra nézett élénk, fekete szemével. Rózsát egy óriási verébre emlékeztette. Az iskoláskorú lányok morgolódva követték Annát a tanulószobába, és magukra hagyták a felnőtt hercegnőket. – Rózsa, mi nem vagyunk megátkozva – mondta Lili, majd átvágott a szobán a nővéréhez, és egy gyapjúkendőt terített Rózsa térdére. – Ne aggódj miatta! Még néhány év... – Még néhány év, és én meghalok – vágott vissza Rózsa, és elfordult Lilitől. Kinézett a téli kertbe. Látta, amint az öreg Walter végigmegy az ablak alatti ösvényen egy talicska mulccsal. Három követte. A hercegnő szíve egy pillanatra nagyot dobbant, amikor megbizonyosodott róla, hogy Galen nincs válaszolta szeretnék Rózsa, és halványan üldögélni és pihenni, RÓZSA MINDEN BIZONNYAL álomba merült, mert a következő dolog, amire emlékezett, az volt, hogy Nárcisz ébresztgeti. A fiatal lány már felöltözött rózsaszín szaténruhájába, feltűzött hajában
szalagok ékeskedtek. – Fél tizenkettő van – mondta csüggedten Nárcisz. – Gyere öltözni! Lili és Nárcisz most is segített Rózsának felvenni a báli ruháját, betegsége óta ez szinte már rendszeressé vált. Pirosítót kentek az arcára és feltűzték a haját, végül befűzték új tánccipőit, amelyek aznap érkeztek. Már elég erős volt hozzá, hogy egyedül öltözzön fel, de nehezére esett volna a feje fölött tartani a karját, hogy megigazítsa a frizuráját. Eljátszott a gondolattal, hogy hálóingben és papucsban megy el az Éjféli Bálba, így hívja fel a figyelmet a betegségére, és a kegyetlenségre, amellyel mégis arra kényszerítik, hogy táncoljon. Elkövette azonban azt a hibát, hogy gondolatát megosztotta Lilivel. Lili még a gondolatra is elborzadt. Rettegett, hogy ha nem kifogástalan külsővel jelennek meg, akkor megbüntetik őket hanyagságukért. Amióta egy éjszakát kihagytak, a helyzetük még rosszabbra fordult, így Rózsa megengedte húgainak, hogy szaténba öltöztessék és felékszerezzék. Utána végignézte, hogyan cicomázzák fel magukat egytől egyig a húgai, még a sírdogáló, köhögéstől meggyötört Árnika is. A jószívű Írisz párnákat tett az alvó szobalányok feje alá, és betakargatta őket. Nem sokkal azután, hogy a vacsorát követően beléptek a hercegnők lakosztályába, a szobalányok most is, mint mindig, az altató bűbáj hatása alá kerültek, és mély álomba merülve elterültek a padlón. Reggel majd merev tagokkal, támolyogva térnek magukhoz, és a rájuk bízott hercegnőket az ágyaikban találják, a vadonatúj tánccipők pedig szétlyuggatva hevernek majd a földön. – Készen állunk? – nézett végig Lili tizenegy testvérén. Korábban mindig Rózsa tette fel ezt a kérdést, legidősebb nővérük volt az, aki megvizsgált minden cipőfűzőt, és megigazított minden kilógó hajtincset. Betegsége óta azonban Rózsának sem ereje, sem kedve nem volt hozzá, így ezt a feladatot is Lili vette át. Mindannyian egyetértően bólintottak. Rózsa belekarolt Pipacsba és Ibolyába, Árnikát Orchidea és Margaréta támogatta, Nárcisz pedig Íriszt kísérte. Petúnia, Jácinta és Orgona egymás kezét fogta. Petúnia még mosolygott is, mivel ő még mindig szeretett táncolni. Lili letérdelt a szalon padlóját fedőarab szőnyegre. Hosszú ujját végighúzta a szőnyeg közepébe szőtt labirintusszerű mintán. A minta felizzott. Az aranyszínű selyem valódi arannyá változott, és megindult spirál alakban lefelé a padlón át. A világító sávok lassan lépcsőfokokká alakultak, amelyek a vak sötétségbe vezettek. Lili elvett egy lámpát az asztalról, és óvatosan rálépett az első lépcsőfokra, míg szabad kezével kissé felemelte a szoknyája szélét. A lányok szép sorjában leereszkedtek. Rózsa ment leghátul. A lépcső alján elnyelte őket a sötétség. Amikor Rózsa is leért, az arany spirál ismét felemelkedett, és magukra hagyta a hercegnőket. Eltűnt az egyetlen menekülési útvonal, legalábbis addig, amíg a hajnal első sugara fel nem bukkan, Vesztfálin keleti hegyei között. Soha nem merték megkérdezni, hogyan juthattak fel Rionin és testvérei Gregor király kertjébe, és hogy édesanyjuk miként léphetett kapcsolatba először ezekkel az alvilági lényekkel. Lili lámpája alig volt több parányi kis szikránál, és a testvérek mohó tekintettel követték halvány fényét. Így vonultak át a kapun, az erdőn, egészen a tó partjáig, a szürke víztükrön át az Éjféli Bálba.
AMIKOR TÖBB MINT EGY HÓNAPJA Galen elrohant, hogy beszéljen Gregor királlyal, épp a főkomornyikkal, Herr Fischerrel futott össze a palota kapujában. Herr Fischer általában nem engedte be a koszos ruhába bújt segédkertészeket a királyhoz. Sőt, Herr egyáltalán nem engedte be a segédkertészeket a palotába. Amikor Galen csüggedten visszafordult, elment dr. mellett, aki épp akkor érkezett a palotába, hogy megvizsgálja a hercegnőket. Dr. Kelling visszaforduló fiatalember odakiáltott Galennek: – Jó napot! Segíthetek esetleg valamiben? Galen korábban már többször is látta a doktort, és tudta róla, hogy szoros barátság fűzi a királyi családhoz. Az orvosnak rakoncátlan,őszes haja volt, és lenyűgöző szemöldök ékeskedett ragyogó
kék szeme fölött. – Igen, doktor úr – felelte hálásan Galen. – Azt reméltem, nos... azt reméltem, hogy beszélhetek a királlyal. – Miután rájött, milyen ostobán hangzik, amit mond, Galen összeszorította a száját. Már hogy is lenne neki joga a királlyal beszélni? – Milyen ügyben? Talán valami gond van a Királyné Kertjével? – Ó, nem uram – nyugtatta meg Galen. – A... a hercegnőkről van szó. Arra gondoltam, hogy esetleg én... segíthetnék – Kihúzta magát, és egyenesen dr. Kelling szemébe nézett. Talán túllépte a hatáskörét, de nem tudta tovább tétlenül nézni, hogy Rózsa ilyen kimerült és Fischer Kelling igencsak elcsodálkozott a kapuból kétségbeesett arckifejezésén, ezért elkeseredett. – Segíteni szeretnék nekik, uram – jelentette ki végül határozottan. –Miből gondolja, hogy a hercegnőknek segítségre van szükségük? – kérdezte gyanakvóan dr. Kelling, miközben egyik vaskos szemöldöke a magasba szökött. Galen ránézett. Pontosabban lenézett az orvosra. Dr. Kelling átlagos testalkatú férfi volt, ami azt jelentette, hogy Galen majdnem egy fejjel magasabb volt nála. – Uram, mindenki tud a széttáncolt cipellőkről és arról, hogy a hercegnők milyen kimerültek. Betegeskednek. Biztosan nem tesz jót nekik, hogy minden éjjel elmennek... bárhová is mennek. – Galen elfintorodott. – És én láttam azokat az... embereket, vagy tudom is én micsodákat, akik behatoltak a kertbe azt követően, hogy a hercegnők nem mentek el táncolni. Dr. Kelling fürkészve pillantott Galenre. – Mégis mit tehetne éppen maga? Galen megtorpant. Azt már előre eldöntötte, hogy túlzottan kockázatos lenne bárkinek is elárulnia, hogy van egy láthatatlanná tévőköpenye. Még a végén boszorkánysággal vádolnák, vagy őrültnek neveznék, ha senki nem hinne neki. Talán jobb, ha egy jól hangzó hazugsággal áll elő, és majd később imádkozik Istenhez, hogy bocsásson meg neki. –Tanultam pár dolgot a hadseregben, uram–válaszolta.–Megfigyelést, kémkedést, és még sok minden mást. Biztos vagyok benne, hogy meg tudom figyelni a hercegnőket anélkül, hogy ők észrevennék. Kelling lassan bólintott, és visszaindult a palota felé. – Maga tehát katona volt? – Igen, uram. – Fiatalabbnak tűnik mintsem, hogy láthatta volna akár csak a legutóbbi csatát is .– Az apám hivatásos katona volt, uram. Ott voltam az első Analúzia ellen vívott ütközetben, és vittem apám karabélyát amikor még tizenöt éves sem voltam. – Isten bocsássa meg! – mondta dr. Kelling, és megszorította Galen vállát. – Mit tettünk a fiainkkal? – Élénk tekintetével Galen napbarnított arcát fürkészte, és közben a fejét ingatta. – Mi a neve, fiam? – Galen Werner, uram. – Nos, Galen Werner, lehetséges, hogy épp egy tehetséges kémre van szükségünk, ezek helyett a hercegecskék helyett, akik a sötétben tapogatóznak. Először is meg kell látogatnom a pácienseimet, de utána Őfelségével ebédelek, és meg fogom említeni neki a maga elképzelését. Addig is jobb, ha folytatja a munkáját. Jól ismerem Reiner Ormot, és biztosan nem lesz elragadtatva, ha a kocsifelhajtó környékén találja a segédkertészét. – Nem, uram – felelte Galen mosolyogva, és reményekkel telve elsietett. Dr. Kelling tehát közbenjár a királynál, és Galen engedélyt kap rá, hogy éjszaka körbeszimatoljon. A köpenye segítségével képes lesz észrevétlenül Rózsa és a többi hercegnő nyomába eredni, és végre felfedheti miféle gonosz szellem kerítette hatalmába őket. A hercegnők hamarosan kipihenhetik magukat, és felépülhetnek. Magában mosolyogva elképzelte, amint Rózsa hercegnőarca ismét egészségesen ragyog. felajánlani a hercegnőkezét. Neki természetesen nem fogják De talán megengedik neki, hogy egyetlenegyszer táncolhasson vele egy bálon, vagy melléüljön egy udvari vacsora alkalmával. Fütyörészve felkapta a gereblyéjét. Még akkor is jó hangulatban volt, amikor az egyik inas üzenetet hozott neki a doktortól. Galen nem léphet be ugyan a palotába, de engedélyt kap rá, hogy egész éjszaka figyelje a kertet. Ha
valami jelentenivalója akad, üzenetet kell küldenie valamelyik benti szolgával Gregor királynak vagy dr. Kellingnek. Egy levelet is kapott a király pecsétjével, amelyben felhatalmazzák, hogy szabadon járhat-kelhet a királyi birtokon azután is, hogy a többi kertész hazatért, és a kapukat bezárták. Galen magában dudorászva folytatta munkáját napnyugtáig, majd szokás szerint hazasétált Reiner bácsikájával. Megvacsoráztak, és Galen felment a szobájába úgy, mint máskor. Reiner Orm szigorúan betartotta az udvari illemet és a társadalmi ranglétra szabályait, így Galen tudta, hogy nincs értelme elmondani a rokonainak, mire készül. Tíz óra után, amikor meggyőződött róla, hogy már mindenki alszik, belegyömöszölte a fakó lila köpenyt a táskájába, és kiosont a házból. Különös érzés volt éjszaka végigmenni Bruch utcáin. Napközben mindig nagy volt a nyüzsgés: mindenütt kocsik és lovak, gyalogosok tömege, a szomszédok átkiabáltak egymásnak az utca két oldaláról. Most minden csendes volt. Hűvös eső szitált, és az utak csúszósan és nedvesen csillogtak a holdfényben. Ám még ennél is furcsább élmény volt, amikor megérkezett a palota kapujában állóőrökhöz, és megmutatta a király levelét. Amikor végre biztonságos távolságba került az őrbódétól, egy tölgyfa árnyékában Galen elővette a köpenyt, és magára öltötte. Amint összekapcsolta az aranycsatot, láthatatlanná vált. Nyomban elindult a kavicsos ösvényen a palota déli oldala felé, és elhelyezkedett közvetlenül a hercegnők ablaka alatt. Feküdt ott néhány nagy, legömbölyített sziklatömb, ahol ő és Walter gyakran költötték el ebédjüket. A kövek most hidegek voltak és nedvesek, ezért Galen inkább nem ült fel egyikre sem, hanem fel-alá járkált, és úgy tartotta szemmel az ablakokat. Egy karcsú alakot pillantott meg odafenn, aki félrehúzta az egyik függönyt, hogy kinézzen, mire Galen szíve rögtön kalapálni kezdett. Azután a lány oldalra fordította a fejét, Galen pedig felismerte, hogy nem Rózsa, hanem Nárcisz áll az ablakban, és magában elmosolyodott. Tudhatta volna a toronymagasra feltűzött szalagok és hajtincsek láttán, hogy nem Rózsa az. Nárcisz behúzta a függönyt, és elment, Galen pedig folytatta a járőrözést, és közben csendben korholta önmagát. Hát persze, nem olyan bolond, hogy beleszeressen egy hercegnőbe... Megrázta a fejét, és megpróbált inkább Nárcisz megjelenésére koncentrálni. Egyértelmű, hogy csakis valamilyen fontos alkalomra készülhetett ez a frizura, és Galennek úgy tűnt, mintha a lány báli ruhát és ékszereket viselt volna. Tehát táncolni mennek valahová. Biztosan nem öltözött volna fel ilyen választékosan, ha csak a testvéreivel táncolna a szobájukban. Egész éjjel a palota déli falánál várakozott. A lámpák mindvégig égtek a hercegnők szobáiban, és függönyöket bámulta azt kívánva, beláthasson. Senki más nem ment oda többet az ablakhoz azon az éjszakán. Csak hajnalhasadtával oltották el a lámpákat, egyiket a másik után. Galen nem adta fel a reményt. A király levele szerint annyiszor térhetett vissza munka után a palota kertjébe, ahányszor csak szükségesnek találta ahhoz, hogy leleplezze a titkot. És le is fogja. Minden ajtót és ablakot ellenőrizni fog, amelyet a hercegnők esetleg használhatnak. Ha kell, még a repkényen is felkapaszkodik, is próbálkozott, és beleselkedik a lányok szobájába. Bár ettől a gondolattól elöntötte arcát a forróság. Azt is elhatározta, hogy bizalmába avatja Waltert. Az öreg kertésznek jó szeme volt. Galen megkéri majd, hogy vizsgálja meg a virágágyások puha földjét, nem talál-e lábnyomokat. Azt egészen biztosra vette, hogy tizenkét pár láb nem kelhet át a kerten anélkül, hogy nyomot hagyna.
– SZERETI A RÓZSÁKAT, RÓZSA? – A Bretonból érkezett Alfred herceg rámosolygott Rózsára, szinte már flörtölve, legalábbis a herceg szándéka ez volt. A mosolynak köszönhetően azonban számos, hatalmasra nőtt fog került napvilágra, amely szegény Alfred fizimiskáját leginkább egy lóéhoz tette hasonlatossá. Rózsa halkan elmormolt egy imát, amelyben megköszönte az Úrnak, hogy őt magát nem sújtotta ilyen szörnyűséges fogazattal. Alfred anyai ágon másodfokú unokatestvére volt, és egyben számos olyan arcvonás birtokosa, amelyeket Rózsa szerencséjére nem
örökölt. – Igen, persze. Szeretem – felelte Rózsa szándékosan színtelen hangon. Nem találta szórakoztatónak a szójátékot, és úgy döntött, kerül mindennemű érzelmi megnyilvánulást, amelyből az ostoba Alfred arra következtethetne, hogy unokahúga élvezi a társaságát. Az üvegházban álldogáltak, és a virágokat csodálták, amelyek egész évben nyíltak. Ez volt Orm főkertész kedvenc tevékenysége: új színű és fajtájú rózsákat nemesített, és ezek a különlegességek Gregor királyt is felettébb érdekelték. Az a bokor, amely előtt Rózsa és Alfred herceg állt, rózsaszín virágokat hozott, amelyek közepe azonban skarlátvörös színben pompázott. Minden virág olyan nagy volt, mint egy csészealj. – Akkor most letépek egy rózsát, hogy a hajába tűzhessem –jelentette be Alfred herceg kellemetlenül éles hangján, azzal hirtelen előrehajolt, hogy leszakítson egy virágot. – Épp úgy, mint ahogyan gyökerestől tépem ki a titkot, amely pokollá teszi az éjszakáit! –Lónyerítésre emlékeztetőnevetését félbeszakította a fájdalmas kiáltás, amely a herceg szájából tört elő, amikor belenyúlt egy tövisbe. – Úgy kell neki! – gondolta Rózsa. A hercegnők mindannyian tudták, hogy ezeket a rózsákat nem szabad letépni, és Rózsa idejében figyelmeztette is Alfred herceget, amint beléptek az üvegházba. Amikor a virágok már csaknem elnyíltak, a főkertész óvatosan levágta és bevitte őket a palotába, ahol rövid időre közszemlére tették szépségüket. Egyébként kizárólag „virágkísérleti célokat szolgáltak”, ahogyan Rózsa apja fogalmazott. Mindemellett a bretoni herceg már kezdett Rózsa idegeire menni. Visszataszító nevetése és riasztó fogsora még nem volt minden. Állandóan tapintatlan, kétértelmű megjegyzésekkel fűszerezte a mondandóját, és közben borzasztóan el volt telve magától. Rózsa húgainak mindig sikerült néhány percen belül elpárologniuk, ha Alfred felbukkant, és magára hagyták nővérüket, hogy egyedül szórakoztassa a herceget. Rózsa fogcsikorgatva felajánlott Alfrednek egy zsebkendőt, miközben bosszút forralt húgai ellen, amiért egyedül hagyták Lófej herceggel. Azzal vigasztalta magát, hogy ez a hét is gyorsan eltelik, és ez a herceg is kegyvesztetten távozik majd, akárcsak a többiek. Ám amikor Alfred összevérezte a tiszta zsebkendőt, és megdicsérte Rózsa gyöngéd érintését, a hercegnőnek eszébe jutott, hogy ha egyszer ezt a herceget is elküldik, bizonyára aző életét is megrövidíti majd egy baljós kimenetelű baleset. Bár azt kellett volna kívánnia, hogy a herceg sikerrel járjon, Rózsa nem tudott úgy gondolni Alfredre, mint a hősre, aki megmenti őket az Éjféli Báloktól. – Én gonosz ember vagyok – mondta csendesen Rózsa. – Hogy mondta, kedves, drága Rózsa? – Alfred felhúzta kissé az orrát, amiről Rózsa úgy vélte, hogy a herceg talán csábos gesztusnak szánta. – Én... én... – Rózsának hirtelen nem jutott eszébe semmi. Csak nézte Alfred hatalmas, kissé dülledt szemét, mintha mágnesként vonzaná a tekintetét. –Bocsássanak meg, felséges herceg és hercegnő...–Galen Werner néhány cserépbe ültetett rózsatövet megkerülve eléjük lépett, és sietve meghajolt. – Alfred herceget várják a palotában. – Engem? Hogyhogy? – Alfred herceg zavartan pillantott fel, és Rózsa is meglepődött: miért hívatná bárki éppen Alfredet? – Nem tudom megmondani, felség – felelte Galen. – Én csak egy segédkertész vagyok. Alfred drámai pózt vett fel, amelynek lenyűgöző hatását némileg rontotta az egyik kezében szorongatott véres textilzsebkendő.–Bocsásson meg egy pillanatra, kedves hercegnő! – nyerítette. – Csak tessék! – ez volt minden, amit Rózsa ki tudott préselni magából. Miután Alfred herceg távozott, Rózsa sóhajtva rogyott le egy kis padra. Lehunyta a szemét, fejét hátrahajtotta. Galen még mindig a közelben ácsorgott, és nyugtalanul tekintgetett a hercegnő felé. – Szüksége van valamire, felség? Rózsa kinyitotta a szemét, és a fiatal kertészre nézett. – Miért kellett Alfred hercegnek visszamennie a palotába? Galen elpirult. – Hát, nem mondhattam... Rózsából kitört a nevetés. – Csak azért mondta, hogy hívatják, mert meg akart szabadítani tőle? – Hát... igen. – Galen szégyenlősen nézett körül. – Nekem úgy tűnt, mintha a herceg felséged
terhére lett volna. – Ó, igen. A terhemre volt – helyeselt Rózsa, hálás mosollyal. –És ráadásul azok a hűtlen húgaim is cserbenhagytak! – Micsoda kegyetlen társaság! – Igen, kegyetlenek – mondta Rózsa, és kissé megrázkódott. –Látta a fogait? – Nagyon... nagy fogai vannak – felelte óvatosan Galen. – De biztos vagyok benne, hogy vannak előnyös vonásai is – tette hozzá Galen, nem különösebb meggyőződéssel. –Attól tartok, a fogai még a legjobb jellegzetességei közé tartoznak – mondta Rózsa még mindig nevetve. – Úgy érzem, gonosz dolog ilyesmit mondani, különösen mivel rokonok vagyunk... de Alfred borzasztóan hiú! Galen elgondolkodva meredt maga elé. – Egyszer ismertem egy csinos igáslovat, rá emlékeztet – mondta. – Még a szőrük színe is egyforma. Rózsa ismét hangosan felkacagott. Jó érzés volt úgy nevetni, hogy nem tört rá nyomban a köhögés, de ami még ennél is nagyobb örömmel töltötte el, hogy volt min nevetnie. Azon a reggelen apja félrevonta reggeli után, és könyörögni kezdett neki, engedje meg Alfrednek, hogy felfedje a titkot. – Drágám – kérlelte Gregor király könnyes szemmel. – Kérlek, engedd, hogy ez a fiatal bolond sikerrel járjon! Nem tudom, miféle titkot őriztek, vagy, hogy miért teszitek ezt, de ideje véget vetni ennek a szörnyűségnek. Kérlek, Rózsám! – A király megköszörülte a torkát. – Nem ő az a férfi, akit egyébként számodra kiválasztottam volna, de már mindenfélét pletykálnak az ioniai királyi udvarokban. Azt mondják, hogy nektek, szegény kislányaim, közötök van azokhoz a szerencsétlen halálesetekhez. Nem tudom, hogy a királyságom felajánlása elegendő-e még ahhoz, hogy további kérőket csábítson ide. Rózsát mélyen elszomorította, hogy az őket sújtó átok miatt, ilyen állapotban látja az apját: vérbe borult szemekkel könyörgött, hogy adja oda a kezét egy bolond, lóarcú hercegnek. De semmit sem tehetett. Nem beszélhetett az átokról. Csupán annyit tudna segíteni, ha megakadályozná, hogy Alfred hercegen is erőt vegyen az álombűbáj aznap éjjel és a rákövetkező éjszakákon. – Mitől szomorodott el annyira? – nézett rá aggodalmasan Galen. Rózsa visszafojtotta a reggeli emlékek nyomán szemébe toluló könnyeket. – Semmi – mondta, és vállat vont. – Csak a gondolat, hogy ha ez a rettenetes Alfred herceg nem... – Rózsa rádöbbent, hogy éppen bizalmas beszélgetést folytat családi problémáiról egy kertésszel, és elharapta a mondat végét. – Semmiség. – Attól fél, hogy Alfred hercegnek, bármilyen szörnyű alak is, baja eshet, és önt fogják érte okolni? – kérdezte szelíden Galen. Rózsa szemét elborították a könnyek. Bólintott. – Apám nem tudja, mitévő legyen. – Nem mondhatja el senkinek, mi történik, igaz? Rózsa megrázta a fejét. – Még nekem sem? Én nem vagyok herceg – hízelgett Galen. – Senkinek – felelte a lány, és a hangja kissé elcsuklott. Galen elővett egy metszőollót, és odament a rózsaszín és vörös virágú rózsabokorhoz. Ügyesen elmetszette a szárát annak a virágnak, amelyet Alfred megpróbált leszakítani, és leszedegette róla a tüskéket, mielőtt odanyújtotta volna Rózsának. – Nem volna szabad – tiltakozott Rózsa. – Már levágtam – felelte Galen. – Ne hagyja, hogy kárba vesszen! Ujjaik összeértek, amikor Rózsa elvette a virágot Galen kezéből, és egy pillanatra úgy maradtak, kéz a kézben. A rózsa kettőjük között ringatózott. Rózsa éppen azon gondolkodott, mit mondhatna, mivel törhetné meg a kellemes csendet, amely azonban nagyon is a kedvére való volt, amikor meghallotta, hogy kinyílik, majd bezárul az üvegház ajtaja. Gyorsan elengedték egymás kezét; Galen röviden meghajolt, és elillant. Alfred herceg vérig sértve, kivörösödött arccal és ingerülten közeledett az ösvényen. – A palotában, úgy tűnik, senkinek halvány fogalma sincs, miről beszélt az a féleszű kertész – panaszkodott. – Talán rosszul hallotta – csitította Rózsa. Még mindig a tökéletes szépségű virágot bámulta,
amelyet a kezében tartott. – Visszafelé pedig megszólított egy sánta öregember, és rá akart beszélni, hogy tűzzek ki valami szagos füvet a hajtókámra. – Alfred nedves ajkai között kifújta a levegőt. – Bretonban... – Talán engem vártak a palotában – szakította félbe Rózsa. –Legjobb, ha most rögtön visszamegyek.–Ruhája széles selyemövébe csúsztatta a rózsát, majd felállt, és elment a még mindig összevissza fecsegő Alfred herceg mellett, szorosan maga köré fogva köpenyét. Ez volt a másik dolog Alfred hercegben, ami az őrületbe kergette Rózsát – és mellesleg mindenki mást is. Folyamatosan beszélt. Saját magáról. A díjnyertes kutyáiról és a díjnyertes lovairól. Bretonról és arról, hogy ott minden mennyivel különb, mint Vesztfálinban, az időjárástól kezdve a sertésekig. Mire eljött a vacsora ideje, Rózsa kész volt Alfred szájába tömni a zsebkendőjét, csak hogy a férfi végre elhallgasson. Végül elhatározta, hogy nem vesz róla tudomást. Tulajdonképpen még csak úgy sem tett, mintha odafigyelne. Senki nem figyelt Alfred hercegre. A férfi azonban vagy nem vette ezt észre, vagy a legkevésbé sem zavartatta magát. Vacsora után Alfred követte a hercegnőket a szobájukba, ahol kártyázás közben is folyamatosan csevegett. Ami az igazat illeti, az álom-bűbáj épp egy mondat közepén terítette le, és a kutyáiról szóló (ismétlődő) fecsegése azon nyomban horkolásba ment át. Alfred arca a következő pillanatban már a pikk ászon nyugodott. – Húúú! – Pipacs az asztalra dobta kártyáit. – Micsoda rémálom! Még abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán fog rajta a varázslat! – Azt hittem, még álmában is tovább fog beszélni – mondta Orchidea. – Ejnye, no! – dorgálta meg őket Jácinta. – Nem kellene ilyen kegyetlenül bánnunk vele. – Egyetértek Pipaccsal – szólalt meg Rózsa mindenki legnagyobb meglepetésére. – Ha nem hatott volna a varázslat, szívesen fejbe vágtam volna egy vázával. – Azzal bosszúsan ő is eldobta a lapjait. Alfred herceg horkolása különösen hangosnak tűnt a Rózsa dühkitörését követő csendben. Szinte összhangban volt a szomszéd szobában alvó két szobalány horkolásával és egy csengettyűkre vagy harangjátékra emlékeztető csilingelő hanggal, amely mintha odakintről jött volna. – Mi ez a zaj? – nézett körül Margaréta tanácstalanul. – Egész nap hallottam. – Az egyik kertész csengettyűket akasztott az ablakunk alatti repkényre – mondta Orgona. – Miért? – Miért tesznek a kertészek bármit is? – vonta meg a vállát Orgona. – Ideje indulnunk – jelentette ki Rózsa. A csengőszó nem tudta elnyomni a horkolást, és Rózsa elképzelni sem tudta, hogy akkor meg mire volt jó. – Miért sietsz ennyire? – akarta tudni a tizenkét éves Írisz. – Épp te szoktál folyton zsémbelni meg panaszkodni az Éjféli Bál miatt. – Mert ma éjjel hamar túl akarok lenni rajta – csattant fel Rózsa. –Szeretném, ha végre túl lennénk minden ilyen éjszakán. Alfred herceggel szemben érzett ellenszenve fékezhetetlen energiával töltötte el. Letérdelt a szőnyegre, végighúzta ujjait a mintán, és kinyitotta a földalatti világ bejáratát. Magához vett egy lámpát, és elindult lefelé, vissza sem nézve, hogy a testvérei követik-e.
AHOGYAN JÖTT, Alfred herceg úgy is ment el, üres kézzel, mint a többiek. Hazaérkezése után egy héttel az egyik díjnyertes lova agyontaposta. Gregor király ajándékokat küldött a királyi családnak, és egy levelet, amelyben őszinte részvétéről biztosította őket. A bretoni király válaszként kibontatlanul visszaküldte a levelet és az ajándékokat, és velük együtt hazaküldte a vesztfálini nagykövetet is, akit nem láttak többé szívesen a castleraugh-i királyi udvarban. –Felséges uram! Ez gyalázat! Égbekiáltó arculcsapás!–A miniszterelnök, Lord Schilling arca céklavörös volt a dühtől. – Ez gyakorlatilag felér egy hadüzenettel... – Nem! – Most Gregor királyon volt a sor, hogy elvörösödjön és ordítozni kezdjen. – Nincs több háború! Lenyeljük az inzultust és úgy teszünk, mintha semmi nem történt volna. Szegény embert
fájdalom gyötri. Elveszítette legidősebb fiát, és kitört belőle az elkeseredés; meg tudom érteni. Gregor király a tanácsteremben tárgyalt minisztereivel a bretoni király válaszáról. Rózsa az egyik sarokban ült, és csendben zsebkendőket hímzett. A hercegnők egyike mindig jelen volt a királyi tanácskozásokon, ahogyan anyjuk is tette annak idején, hogy csendben támogassa a királyt. – De felséges uram! – tiltakozott a miniszterelnök. – Analúziai kémeim azt jelentették, hogy az analúziai miniszterelnök és Belgia nagykövete titokban találkozott. És a spániai kapcsolataink még a legnagyobb jóindulattal is legfeljebb fagyosnak nevezhetők. – A miniszterelnök ökölbe szorította a kezét, majd folytatta.–Azt beszélik, hogy ezek a hercegek nem balesetben vesztették életüket, hanem nagyon fondorlatosan kitervelt gyilkosságok következtében. Felség, mindezért felségedet hibáztatják. A külföldi kapcsolataink rosszabbul állnak, mint a háború alatt! Mit tegyünk? Schilling szavait mélységes csend követte. Rózsa elejtette a hímzését, és az apró koppanás, ahogy varrótűje a polírozott parkettára esett, nagy feltűnést keltett. A miniszterelnök szigorú tekintetet vetett Rózsára. – Nem veszünk róla tudomást – válaszolta mogorván Gregor király. – Nem érdekel, ha bolondnak néznek: továbbra is szépen mosolygunk, és a békét keressük, miközben ők majd zúgolódnak és a kardjaikat csörgetik. Ez minden, amit tehetünk. Ez az ország nem élne túl még egy háborút. Rózsa megborzongott. Ő és a testvérei pontosan tudták, milyen árat kellett fizetni azért, hogy Vesztfálin megnyerje a háborút Analúzia ellen. Ha újabb háborúra kerülne sor... elképzelni sem tudta, mi várna szegény országukra. Rózsa nem merte megkötni az alkut, amelyet anyja megkötött. Vesztfálin ezúttal csakis saját erejére számíthat, és ez az erő most éppen nem volt túl nagy. – Akkor legalább vonja vissza azt a nevetséges felhívást! –könyörgött a miniszterelnök. – Nem jön több herceg. Legalább ne hencegjen vele, hogy Ionia minden királyi udvara elveszített egy herceget, felséged leányai miatt! A többi tanácsnoknak még a lélegzete is elakadt ijedtében. – Túl messzire megy, miniszterelnök! – figyelmeztette Gregor király baljós hangon. – A leányaim ártatlanok. Ezek a halálesetek... borzalmasak... – A király megdörzsölte száját egyik kezével, mintha csak valami rossz szájízt akarna letörölni. – De hogy állíthatja bárki, hogy Lili hibája, ha egy lovast Polenben ledob a lova? Vagy, hogy a kis Petúnia ötlete volt, hogy két forrófejű fiatalember párbajban végezzen egymással? Rózsa elkeseredetten vette észre, hogy apja beszéd közben még csak feléje sem néz. Schilling a bajuszát nehogy visszavágjon megszólalt, alig tudott uralkodni magán. – A katonák zsoldjának kifizetése után kis híján csődbe mentünk. Most pattanásig feszültek a kapcsolataink, mind egykori ellenségeinkkel, mind szövetségeseinkkel. Ha nyíltan megvádolnak bennünket, hogy megöltük a fiaikat... Ha az érsek fülébe jut a pletyka, miszerint több száz mérföld távolságból okozzuk ezeket a baleseteket... Újabb mélységes csend következett. Most már Schilling sem tudta, mit mondhatna még. Rózsa csak ült, nyirkos kezében hímzését szorongatva. Úgy érezte, menten megnyílik alatta a föld, és csak nagy erőfeszítések árán tudott egyenletesen lélegezni, nehogy kétségbeesése feltűnést keltsen. Mielőtt a egyszerűen„szilárdan tartson ki”, majd feloszlatta a tanácskozást. Rózsa varrókosarába tette összegabalyodott hímző cérnáját, és felállt. – Rózsám? – Apja félig reménykedve, félig dühösen nézett rá. Rózsa rögtön tudta, mit akar a király: azt akarja, hogy Rózsa árulja el neki a titkot. Vagy legalábbis azt várja, Rózsa majd megnyugtatja, hogy vége az álmatlan éjszakáknak–mindenki számára. Reggelinél apja arról beszélt, hogy a kishercegnőket a hegyekbe küldi, az ősrégi várba, mire Rózsa kénytelen volt figyelmeztetni a királyt, hogy akkor visszatérnek a kertbe azok a furcsa, árnyszerű alakok, és ez alkalommal talán a palotába is behatolnak. Nem tudott többet mondani, de arckifejezése és testvérei riadt tekintete meggyőzték a királyt: jobb, ha békén hagyja őket. A hercegnő kényszeredetten elmosolyodott, és kiosont a teremből. Csak annyi időre ment be saját szobájába, amíg ledobta varrókosarát egy székre, és felkapott egy hosszú, bélelt köpenyt, majd kiment a kertbe. Az üvegházban, ahol a különleges rózsák nőttek, összefutott Orm főkertésszel. Orm mogorva
főhajtással üdvözölte a hercegnőt, rágta. Egyértelműen visszafogta magát, az uralkodónak. Amikor végül a csönd elviselhetetlenné vált volna, Rózsa apja megismételte korábbi utasítását, hogy mindenki miközben gondosan tanulmányozta a rózsaszín és skarlát színben pompázó rózsabokor leveleit. Rózsa igyekezett leplezni a bűntudatát. Biztos volt benne, hogy Orm már tudja, Galen levágott neki egy virágot, ezért inkább gyorsan kihátrált az épületből. Szomorúan végiglátogatta a többi üvegházat, de Galent sehol nem találta. Még azt sem tudta biztosan, miért is keresi a fiatalembert, de halálosan elege volt a húgaiból, és a palotában senki más nem akadt korban hozzáillő, akivel megoszthatta volna a gondjait. Anna, a nevelőnő mindig barátságos volt hozzájuk, de most épp a többieket tanította. És még ha rá is ért volna, Rózsa sokkal inkább vágyott arra, hogy Galennel beszélhessen. – Rózsa! Rózsa! Rózsa! A kishercegnők bukdácsoltak felé, a téltől megbarnult pázsiton. Arcukat pirosra csípte a hideg, hajuk és köpenyük lobogott a szélben. Rózsa le merte volna fogadni, hogy épp most ért véget a tanítás. – Rózsa, Rózsa, Rózsika – énekelte Orchidea. – Ajándékot kaptál! – Én is szeretnék ajándékot! – mondta Árnika ajkát biggyesztve. –Hol az én ajándékom? – Nincs születésnapod – felelte fensőbbségesen Petúnia. – Csak a születésnapodon és ünnepekkor kapsz ajándékot. –De hát Rózsának sincs születésnapja–mondta Orchidea, miközben körültáncolta Rózsát. – Ettől igazán különleges ez az ajándék. A sok táncolás, nyafogás és éneklés végképp kifárasztotta Rózsát azok után, hogy bejárta az egész kertet. Egyik kezével Árnikát, a másikkal Orchideát kézen fogva, visszaindult hát a palotába. Petúnia engedelmesen követte. – Na! – kezdte Rózsa, miután a kislányok lecsillapodtak. – Miféle ajándékról beszéltek? A lányok csak azt ismételgették, hogy egy magas fiatalember adta oda az ajándékot az egyik szobalánynak, és azt kérte, adja át Rózsa hercegnőnek. Amikor a lakosztályukhoz értek. Pipacs elmesélte a részleteket. – Az egyik segédkertész küldte. – Szemében csalafinta fény villant e szavakra. – Gondolom, könnyen kitalálod, melyik, nem igaz? – Pipacs hátravetette sötét haját. – Nem sikerül? Nos, az a jóképű volt. Az a fiatal, csinos, széles vállú fiatalember. Akinek tetszel. Mi is a neve? Á, igen! Galen! Ikertestvére, Margaréta a homlokát ráncolta. – Nem is tetszik neki Rózsa – mondta nagy komolyan. – Az lehetetlen: ez a Galen nem is nemesi származású. Rózsa nem törődött a megjegyzéssel. – Na és Heinrich és Lili? – Pipacs szemében kihívás fénye lobbant. – Láthatnám az ajándékomat?– szakította félbe Rózsa, nem akarván felkavarni a régi emlékeket, bár Lili nem is volt jelen. Fájó érzés volt a kedves, fiatal katonára gondolnia, aki külsőre nagyon is hasonlított Galenre. Tudta, hogy Lili még mindig bánkódik miatta. Rózsa jelentőségteljesen a Pipacs kezében lévő, barna papírba tekert csomagra nézett. A fiatal lány átadta a csomagot, Rózsa pedig odavitte kedvenc díványára, az ablakhoz. Testvérei követték. Rózsa ismét rájuk nézett. A kishercegnők nem értették a célzást, de Pipacs igen. Sóhajtva elterelgette onnan a húgait, és ikertestvérét is szépen kézen fogta. A szalon másik végében ültek le, de szemüket le sem vették Rózsáról. Miután tudatosult benne, hogy ennél jobban nem vonulhat vissza, Rózsa a csomagnak szentelte minden figyelmét. Könnyű és puha tapintása volt a zörgő papír alatt. Nem zsineggel volt átkötve, hanem fonállal, finom, piros gyapjúval, amely ünnepélyes hangulatot árasztott. Rózsa kibogozta a fonalat, és felhajtotta a papírt. A szeme sarkából látta, amint Pipacs félig felemelkedik a kanapéról, és a nyakát nyújtogatja, hogy lássa, mi van a papír alatt. Egy vállkendő volt. Egy háromszögletű, pókháló finom darab, fehér gyapjúból. Meleg volt és könnyű, a hátán ízléses virágmintával. Rózsa feltartotta a kendőt, és hallotta, hogy testvéreinek még a lélegzete is elakad a gyönyörűségtől. Ekkor egy összehajtogatott levél hullott az ölébe. A hercegnő
a térdére terítette a kendőt, és széthajtogatta a levelet. Ez állt benne: Felséges Hercegkisasszony! Úgy gondoltam, talán szüksége lehet erre, mivel a napok egyre hűvösebbek. A fehér szín jól illik majd a hajához és a skarlátvörös báli ruhához, amelyet esténként viselni szokott. Remélem, nem tartja tolakodásnak a részemről ezt a csekélységet. Szívélyes üdvözlettel, Galen Werner –Mit ír?–Pipacs talpra szökkent, és várakozással telve körültáncolta Rózsát. – Mit ír? Halálosan szerelmes beléd? –Pipacs–húzta össze a szemöldökét Margaréta–,már mondtam... Pipacs addigra már átszelte a szobát, a magasba tartotta a kendőt, hogy megcsodálja, majd megint letette, és a levélért nyúlt. – Mit ír? Rózsa felkapta a levelet. – Azt írja, hogy hűvösre fordult az idő, és úgy gondolta, örülnék egy vállkendőnek. Vége!–Azzal összehajtogatta a levelet, és bedugta az övébe. A levél stílusa nagyon udvarias volt, szinte már mesterkélten modoros. De Rózsa észrevette benne a rejtett melegséget. Galen megjegyezte a haja színét, és emlékezett a vörös ruhájára is. Időt áldozott rá, hogy elkészítse neki ezt a kendőt, és ott voltak még a találkozások az üvegházban, a csokrok, amelyeket a hercegnőknek küldött, és a rózsa, amelyet csak neki vágott le... –Mi olyan mulatságos?–Nárcisz lépett be a szalonba. Zaklatottnak tűnt. – Galen, a jóképű segédkertész szerelmes Rózsába – jelentette be Pipacs. – Micsoda? – Nárcisz rosszallóan nézett körül, mintha nem is igazán hallotta volna, amit Pipacs mondott. Ekkor Lili lépett be a szobába, és éppoly feldúltnak látszott, mint Nárcisz. – Hallottátok? – Mit? – Rózsa felpattant. Visszavette a kendőt Pipacstól, és –anélkül, hogy végiggondolta volna–a vállára terítette. Lili és Nárcisz mindketten nagyon komolyan viselkedtek. – Apánk épp most kapott levelet az érsektől – mondta Lili. Az arca krétafehér volt. – Boszorkánysággal vádol minket. Az érsek azzal fenyeget, hogy kiközösíti apánkat és mind a tizenkettőnket, ha kiderül, hogy a vád igaz. – Lili Rózsa felé nyújtotta a kezét. – A püspök, aki a levelet hozta, már át is kísérte Annát a lakosztályába, hogy kikérdezze. Szerintem azt hiszi, Anna nemcsak földrajzot tanít nekünk, hanem varázsigéket is. Schelker püspök megpróbálta útját állni, de nincs hatalma felette. A kishercegnők abbahagyták a kuncogást. Pipacs felhagyott vele, hogy megpróbálja kihúzni a levelet Rózsa övéből, Margaréta pedig elsápadt, és reszketni kezdett a lába. Rózsa úgy érezte, minden vér kifut az arcából és a kezéből. Aznap már másodszor tűnt számára úgy, hogy megnyílik alatta a föld. – De hát miért? – Rózsa alig volt képes érthetően formálni a szavakat. – Miért? Gregor király épp ekkor lépett be a szobába, egyik karjával átölelve a zokogó Jácintát. Szabad kezében egy hosszú pergamentekercset tartott, amelynek végén pecsétek és szalagok lógtak. A király arcszíne szürke volt, és viaszos. – Miért? – ismételte meg rekedten. – Mert Analúzia, Belgia, Breton, Spánia, és Ionia szinte minden nemzete szerint nem elég, hogy eltűröm a boszorkányság gyakorlását, de még előszeretettel alkalmazom is azoknak a hercegeknek a megölésére, akik nem akarják feleségül venni a lányaimat. Jácinta ájultan esett össze.
GALEN ÉPP ZELDA CUKRÁSZÜZLETÉBEN üldögélt, Juttával és annak férjével beszélgetett, amikor a hír elterjedt a városban. Unokahúga, Ulrike, akinek arca máskor mindig pirospozsgás volt, holtsápadtan rohant be az üzletbe, és az asztalukba kapaszkodva állt meg. Megragadta Galen vállát, és egy pillanatig levegő után kapkodott, míg minden szempár kérdőn rámeredt.
– Hall... hall... hallottátok? – lihegte, szabad kezét oldalához szorítva. – Mit? – Galen nyugtalanul felemelkedett, és leültette a lányt. Jutta hozott még egy csészét, és öntött egy kis teát Ulrikének, az asztalon álló kannából. – Baleset történt? Galen megrémült. – Reiner bácsi? Liesel néni? Mi történt? Ulrike a fejét rázta, és remegő kézzel felemelte a teáscsészét. –Egy római püspök levelet hozott az érsektől – újságolta. – És mi áll benne? – Galennek összeszorult a gyomra. – Állítólag az udvari nevelőnő boszorkány. Már le is tartóztatták! Az érsek a hercegnőket is vádolja. A levél szerint mágiával ölték meg azokat a külföldi hercegeket. Ha nem ismerik el a bűneiket, az egyház kiközösítiőket. Ha pedig elismerik, akkor valószínűleg még rosszabb sors vár rájuk! Mindannyian döbbent csendben hallgattak. A szomszéd asztalnál ülő hölgyek hallgatóztak, és egyikük halk sikkantás kíséretében elejtette a teáscsészéjét. Amikor a hír minden asztalig eljutott, a helyiségben jókora kavarodás támadt. – És ez még nem minden – folytatta Ulrike az asztal fölé hajolva. Suttogott, hogy hisztérikus szomszédaik nehogy meghallják. – Egész Vesztfálint eltiltották a szentségektől. Jutta megborzongott. Férje elborzadva karolta át. Galen annyira aggódott Rózsa miatt, hogy szinte meg sem hallotta az utolsó mondatot. – Interdiktum? – kérdezte végül, amikor magához tért. – Úgy érted... – Igen – suttogta Ulrike. – Nincs mise. Nincs házasságkötés, nincs temetés, nincs keresztelő. Senkinek. – Ulrike reszkető kézzel a szájához emelte a csészéjét, és a tea egy részét a ruhájára borította. Zsebkendőjével szórakozottan szárítgatni kezdte a foltot. – Az udvari nevelőnő boszorkány? – húzta össze a szemöldökét Jutta. – Időnként be szokott térni ide teázni. Mindig olyan kedvesnek tűnt. Galen megrázta a fejét. – Ez csak egy trükk. Rá akarják venni a hercegnőket, hogy beismerjenek valamit, amit nem követtek el, és így megbékítsék a külföldi királyokat. De a királyi méltóságokat csak nem végezhetik ki boszorkányság vádjával. Vagy igen? – Nem, de lemondásra kényszeríthetik a királyt – válaszolta fejét csóválva Jutta. Jutta férje Galenre nézett. – Gondolja, hogy valóban bűnösek? Látott valami gyanúsat a palotában? Galen felidézte magában, amint a kis Petúnia visítozva futkározik a kerti labirintusban. Őrültség volt azt hinni, hogy az a kislány boszorkány. Vagy akár a törékeny Árnika és a csendes, bájos Lili. Pipacs kissé vad, gondolta Galen mosolyogva, de még róla sem tudna ilyesmit elképzelni. Abban pedig egészen biztos volt, hogy Pipacs ikertestvére, Margaréta, és a jámbor Jácinta nem boszorkányok. És Rózsa? – Lehetetlen – jelentette ki, és letette teáscsészéjét az asztalra. –Lehetetlen, hogy bármelyik lány... úgy értem, bármelyik hercegnő...boszorkány volna. –Nos–mondta Jutta férje, hátradőlve a karosszékében–, logikusnak tűnik, hogy van valami természetellenes a dologban, nem igaz? – Testes, komoly férfi volt, fejét sűrű szőke haj borította, arca higgadtságot tükrözött. – És a hercegnők nem árulják el, mi az, ugye? Aztán megjönnek ezek a hercegek, megpróbálják megfejteni a titkot, és végül pórul járnak. Galen ökölbe szorította a kezét.–A hercegnők nem boszorkányok! Indulatos hangja hallatán Jutta felhúzta a szemöldökét. – Azt mindenesetre el kell ismerned, hogy ezek a halálesetek rendkívül gyanúsak–mondta, majd valamivel halkabban folytatta.–És felteszem, még nem hallottál a Maude királyné személye körüli pletykákról sem. – Miféle pletykákról? – Ulrike kíváncsian nézett Juttára. – Eddig csak azt hallottam róla, hogy nagyon szerette a kertjét. – Ulrike elfintorodott. – Persze ezt apámtól tudom, aki valószínűleg jobban szereti azt a kertet, mint a néhai királyné és a király együttvéve. – Nos – Jutta körülnézett, hogy megbizonyosodjon róla, senki nem hallgatózik –, a királynak és a királynénak hosszú-hosszú ideig nem született gyermeke. Egy idő után nagyon elkeseredtek: nem
adtak estélyeket, a királyné szinte sosem hagyta el a Sze... a kertet. Azután egy napon hatalmas bált tartottak, és mindenkinek elújságolták, hogy biztosan tudják, a következő év folyamán Isten megáldja őket egy gyermekkel. Úgy is lett: megszületett Rózsa hercegnő. Hosszú évek terméketlensége után Maude királyné tizenkét leánygyermeket szült, egyiket a másik után. Elég különös, nem gondolod? Galen habozott. Walter is mesélt néhány furcsaságot a királynéról. Lehetséges, hogy varázslat segítségével szülte tizenkét leányát? Mindez elég különös volt, ahogy Jutta is mondta. Egy ideig csendben ültek, az időközben kihűlt teát szürcsölgették, és édes péksüteményt eszegettek, bár egyiküknek sem volt nagy étvágya. – Van más választásuk? – kérdezte végül Galen. – A királynak be kell ismernie a boszorkányságot, különben kiközösíti az egyház? És ha beismeri? Nem közösítik ki így is, úgy is? És mi lesz a nevelőnővel? Felakasztják? – Galen az unokahúgára nézett. Ulrike megrázta a fejét. Apja nem mondta el neki a részleteket, még ha ismerte is azokat. Mindannyiuk számára világos volt, hogy Gregor királynak és leányainak csekély reménységük maradt. – Megyek, utánajárok a dolognak – jelentette ki végül Galen, azzal szalvétáját az asztalra dobva felállt. Búcsúzóul biccentett Juttának és a férjének, majd belekarolt az unokahúgába. – Legjobb lesz, ha most te is hazajössz. – Rosszalló pillantást vetett a rémült emberekre, akik épp az üzlet előtt mentek el, és nyugtalanul beszélgettek egymás közt.–Arra az esetre, ha a városban elszabadulna a pokol. Barátaik is felálltak. – Ugye szólsz, ha sikerül kideríteni valamit? – nézett rá Jutta aggódva. Galen bólintott, majd kikísérte unokahúgát az üzletből. Mindenhol a nyugtalanság jelei mutatkoztak. Az emberek az út közepén tanácskoztak csoportokba verődve, a kocsisok kénytelenek voltak kikerülni őket. Amikor egy kis templom mellett haladtak el, Galen látta, hogy a templom annyira túl van zsúfolva, hogy még az ajtókat sem tudták becsukni. Kihallatszott az utcára a pap hangja, aki odabenn igyekezett minél gyorsabban elhadarni a mise szövegét, hogy időben be tudja fejezni az utolsó szertartást, mielőtt még életbe lépne az interdiktum. Kicsit odébb egy városőr hivatalos hirdetményt szegezett az egyik lámpaoszlopra. Az emberek odasereglettek, hogy elolvassák. Lökdösődtek és káromkodtak, egymás lábára tiportak és egymás sáljába gabalyodtak. Galennek előnyére vált magas termete. Ulrikével a tömeg mögött álltak, és Galen hangosan felolvasta a tilalom részleteit. Úgy volt, ahogyan gondolták: tilos volt misét tartani, esküvői szertartást celebrálni és keresztelni. A holtakat olyan földbe kellett temetni, amelyet nem szenteltek meg, és nem volt szabad feladni az utolsó kenetet sem. Az érsek egyik bizalmasa beköltözött a palotába, hogy tanácskozzon Gregor királlyal és a lányaival. – És mindez azok miatt az átkozott cipők miatt – morogta Galen, miközben továbbsiettek. – Micsoda? – Ulrikének nagyon igyekeznie kellett, hogy lépést tudjon tartani Galennel. –Ez az egész azért történt, mert a hercegnők minden éjjel széttáncolták a cipőjüket – magyarázta a fiatalember. Még jobban megszaporázta lépteit, és átkarolta unokahúgát, hogy segítsen neki tartani az iramot.–Bárcsak valaki rájönne, mit művelnek éjszakánként! – Galen idegesen ingatta a fejét. – Én megpróbáltam, de semmit sem láttam. Ulrike riadtan meredt rá. – Te? Hogyan? Galen futó pillantást vetett unokahúgára. – Engedélyt kaptam a királytól, hogy éjszaka felügyeljem a kertet. Már napok óta a palota körül settenkedek minden éjjel, de amennyire én láttam, a hercegnők nem hagyták el a palotát. – Galen zavartan megköszörülte a torkát. –Még csapdákat is állítottam nekik. – Csapdákat? Miféle csapdákat? – Csengettyűket akasztottam a palota falán felfutó repkényre, arra az esetre, ha azon másznának le. Lisztet hintettem az ajtók és ablakok elé, hogy láthatóvá váljanak a lábnyomok. Ha úgy akartak kijutni a palotából, hogy én ne vegyem észre, ahhoz baglyok módjára a tetőről kellett elrepülniük. – De gondolj csak arra, hányan próbálták már előtted megfejteni a titkot!–fortyant tel Ulrike.– Próbálkoztak, és meghaltak. Óvatosabbnak kellene lenned.
– Ne aggódj! Van valamim, ami nekik nem volt – mondta Galen, amikor megérkeztek az Ormház bejáratához. – Micsoda? – Ulrike lihegve szorította kezét sajgó oldalára. Galen rámosolygott az unokahúgára, és mutatóujját a szájára tette. – Az titok.
GALEN ROKONAIŐRÜLTSÉGNEK tartották az ötletet, de a fiatalembert semmi sem tarthatta vissza. Megmosakodott, és felöltözött a legjobb ruháiba. Pontosabban néhai unokabátyja, Heinrich ingébe és öltönyébe, amelyet Liesel néni átalakított, hogy igazodjon Galen vékonyabb testalkatához. Az öltözék szinte új volt, és Galen igen elegánsnak találta. Rövid haja nem volt elég hosszú ahhoz, hogy megfésülhesse, de Galen mégis megpróbálta, majd kifényesítette a csizmáját. Ezalatt Liesel néni és Ulrike odakint várakozott az előszobában, és könyörögtek neki, hogy térjen jobb belátásra. Ulrike zokogott. – Meg fogsz halni! Galen kinyitotta az ajtót, épp amikor Liesel néni a kezét tördelve, valami hasonlót készült mondani. Az asszony meglátta a fiatalembert, és tátva maradt a szája. –Nagyon csinos vagy–szipogta, és végigsimította a zakó hajtókáját. – Illik hozzád ez a szín. Heinrichnek is jól áll... jól állt... a kék. Az öltöny egészen sötétkék volt, majdnem fekete. Galen rámosolygott Liesel nénire, és csókot nyomott az arcára, azután Ulrikét is megcsókolta. Bőrtáskájában ott lapult a fakó-lila köpeny, amelyet az öregasszonytól kapott. Nem mutatta meg senkinek, pedig szívesen enyhített volna nagynénje aggodalmain. Eléggé ismerte a mágiát ahhoz, hogy tudja, nem szabad könnyelműen felfedni az efféle titkokat. A lépcső aljában Reiner bácsi várt rá. – Mit jelentsen ez? – Reiner arca elgyötört volt, leheletéből bor szaga áradt. – A palotába megyek. Beszélnem kell Gregor királlyal – felelte könnyedén Galen. Közel sem érezte magát olyan bátornak vagy magabiztosnak, mint ahogyan viselkedett, de a háború megtanította rá, hogyan színlelje ezeket a tulajdonságokat. – Túl messzire mész, fiam – figyelmeztette Reiner bácsi. – Ez a bizalmaskodás a hercegnőkkel... már régen meg kellett volna tiltanom. – Azt hiszem, segíthetek rajtuk – mondta halkan Galen. – Ne zavard őket, amikor úgyis annyi bajuk van – mordult rá Reiner, és megmarkolta Galen vállát. – Holnap reggel ugyanúgy megyünk dolgozni, mintha mi sem történt volna, és ha meglátom, hogy akár csak ránézel valamelyik hercegnőre, ítéletnapig trágyát fogsz lapátolni!–Azzal erősen megszorította Galen vállát.–Megértetted? Galen összeszorította az állkapcsát. Nem szerette, ha durván bántak vele. Fürge mozdulattal kiszabadította magát Reiner bácsi szorításából, és az ajtóhoz ment. – Isten vele, bácsikám! Nekivágott az utcának, és még hallotta, amint nagybátyja utána kiált, hogy többé nem látja szívesen Galent a házában, de nem törődött vele. Ha nem lesz képes megoldani a rejtélyt, úgyis hamarosan meghal. Ha pedig megoldja... hát, akkor Reiner bácsi talán könnyebben meggondolja magát. Galen természetesen nem számított rá, hogy neki is ugyanazt a jutalmat ajánlják fel, amely a hercegeknek dukált. Gregor király biztosan nem szeretné, ha egy segédkertész lenne a veje, és az is nyilvánvaló volt, hogy soha nem fogja Galent kijelölni örököséül. A kapuk zárva voltak, és az őrök csak azután engedték be, hogy megmutatta nekik a király levelét. Gúnyos megjegyzéseket tettek jelentéktelen társadalmi rangjára, amely a levél tetején szerepelt:Galen Werner segédkertész. Válaszképpen Galen higgadtan megjegyezte, hogy az egyik őr lőporszaruja lyukas. Nyelvével csettintve jelezte nemtetszését az őr hanyagsága miatt, majd felsétált a kocsifelhajtón a palota bejáratához. Csupán egy vállrándítással nyugtázta, hogy az őrök azt kiáltozzák, kerülje meg az épületet, mert csak a szolgálati bejáraton mehet be. Mielőtt Galen kopoghatott volna, meghallotta, hogy mögötte valaki szintén felfelé igyekszik a lépcsőn. Megfordult, hogy lássa, ki az. Walter Vogel meglepetten húzta fel szemöldökét Galen
ünnepélyes megjelenése láttán. – Talán sikerült kideríteni valamit tegnap este? – kérdezte az öreg. – Nem – felelte Galen. – De még nem adtam fel a reményt. Azért jöttem, hogy megkérdezzem Gregor királyt, nem próbálhatnám-e odabentről megoldani a rejtélyt. – Mint lehetséges kérő? – Mint aggódó... barát – válaszolta Galen. – Először gyere velem! – mondta Walter, és elcsoszogott anélkül, hogy megvárta volna Galen válaszát. A gyógynövények ágyásához vezette a fiút, a konyha közelébe. Mint minden virágágyás a palota kertjében, ez is gyönyörűen meg volt tervezve: kör alakban helyezkedtek el a különböző gyógynövények, úgy, hogy mindegyik fajta a körnek egy-egy cikkelyét képezte. Közöttük gondosan elgereblyézett ösvények húzódtak. A legtöbb gyógynövény már régen elszáradt, de Walter magabiztosan a kör közepe felé indult, és keresgélni kezdett néhány szál – még most is viruló – kapor tövénél. – Íme, ifjú Galen! Walter egy ágacskát ajándékozott Galennek, amelyen meglepően zöldek voltak a levelek. Néhány sápadt zöld bogyó is csüngött még rajta. – Mi ez? – Galen közelebb hajolt, és megszagolta a növényt, de semmilyen illatot nem érzett. – Nadragulya – felelte Walter. Galen hátrahőkölt. – Miért nő itt ez a növény? – Meglehetősen közönséges gyom – magyarázta Walter. A kis ágacskára nézett, mintha nem értette volna, miért reagált rá Galen olyan ijedten. – De hát ez mérgező! Walter vállat vont. – Úgy van. Nem is javaslom, hogy megedd. Tűzz egy ágacskát a gallérod alá, és megvéd a bűbájoktól. – Tényleg? – Tényleg. Ezért termesztem – Walter ravasz pillantással elővett egy ezüsttűt a zsebéből. – Gyom is, mérgező is, de szükség esetén nagy segítség lehet. – Átnyújtotta az ágat Galennek. Galen azonban még mindig vonakodott megérinteni a növényt, előbb inkább tanulmányozta néhány pillanatig. Ártalmatlannak tűnt, de ezt minden mérgező növényről el lehet mondani. Másrészről viszont Galen bízott Walterben. Természetesen nagy segítség lenne, ha őrajta nem fognának a varázslatok, amelyek a hercegnőket háborgatják. Szerencsétlen sorsú kérőikről nem is beszélve. Galen a kezébe vette a nadragulyát. Hajtókája alá tűzte az ágacskát, és visszasétált Walterrel a palota főbejáratához. Ott Walter ünnepélyesen megrázta Galen kezét, és ezt mondta: – Sok szerencsét, Galen! Te rátermett legény vagy! – Azzal szép lassan elsántikált. Galennek nem volt kedve tovább ácsorogni a palota bejáratánál és Walter furcsa megjegyzésén töprengeni, kihúzta hát magát, és határozott mozdulattal bekopogtatott a magas ajtón. Herr Fischer, a főkomornyik, megint megpróbálta a hátsó bejárathoz irányítani Galent, de a fiatalember csak a fejét rázta. – Sajnálom – mondta Galen a főkomornyiknak –, de nagyon fontos ügyben jöttem. Feltétlenül beszélnem kell a királlyal.–Megkerülte az akadékoskodó kis embert, majd hosszú léptekkel besietett az előcsarnokba. A helyiség hatalmas volt, impozáns, és ragyogott a tisztaságtól. Nehezen bár, de sikerült leküzdenie azt a késztetést, hogy megvizsgálja saját csizmája talpát, és megigazítsa a kabátját. – A konyha arrafelé van – közölte Herr Fischer, egy keskeny átjáró felé mutatva, amely a hall jobb oldalából nyílt. – Köszönöm, de nem a konyhába tartok – válaszolta Galen. –Tudok várni, ameddig csak szükséges, de feltétlenül találkoznom kell a királlyal. – Értem. – A főkomornyik kimért léptekkel elvonult.
Galen leült egy faragott székbe, amely a hall egyik fala mellett állt. Zsákját letette a földre, a lába mellé, és előhúzott belőle egy pár kötőtűt és némi fonalat. Jambósapkát készített magának zöld és barna fonálból. A sapka, amelyet viselt, kék volt, és pompásan illett katonai egyenruhájához, de Galen nem szerette. Kötni kezdett tehát. Néhány szobalány fordult meg a hallban. Szemük duzzadt volt, és piros, mintha sírtak volna, és egyikük egy apró keresztet szorongatott, amely a nyakláncán függött. Galen udvariasan biccentett feléjük, a szobalányok pedig alaposan megbámulták. – Szólnának, kérem, a királynak, hogy Galen Werner van itt? –kiáltott a szobalányok után, mivel sejtette, hogy Herr Fischer egész egyszerűen „megfeledkezett” a jelenlétéről. A szolgálók elsiettek. Körülbelül egy óra múltán hatalmas termetűférfi vonult el mellette lila püspöki palástban, egy fiatalabb és alacsonyabb pap kíséretében, aki igyekezett lépést tartani vele. Galen felemelkedett és meghajolt, de még csak rá sem nézett egyik férfi sem. A püspök szeme keskeny rés volt csupán, tekintete hűvös, ajkán alattomos vigyor játszadozott. Galen arra tippelt,ő lehet az érsek bizalmasa, a fiatal pap pedig bizonyára az asszisztense. Nem sokkal később Galen halk beszélgetést és könnyed léptek zaját hallotta meg a feje fölött, a galérián. Felpattant és megfordult. Ibolya és Írisz hercegnő sétált odafenn. Arcuk, akár a szobalányoké, kivörösödött a sok sírástól. – Üdvözletem, felséges hercegnők! – kiáltotta Galen. Amikor a lányok lenéztek rá, a fiatalember a kötőtűivel intett nekik. – Azért jött, hogy Rózsával találkozzon? – kérdezte Írisz remegő hangon, és egy zsebkendőt emelt az orrához. – Nem, dehogyis, felség. Azért jöttem, hogy édesapjukkal, Gregor királlyal beszéljek. –Miért?–A meglepett kíváncsiság egy kis időre elűzte a szomorúságot Írisz arcáról. Galen úgy döntött, ha már kockára tette az otthonát és a megélhetését azzal, hogy idejött, akkor mindent feltesz egy lapra. –Azért jöttem, hogy engedélyt kérjek a királytól, hadd próbáljam hercegnőnek a kétsége. Rózsa fiatalember ettől úgy érezte, mintha a lány az ő kezét fogná. Rózsa felemelte az állát. – Segíthetek valamiben, khm... Galen? –hangja előbb tiszteletet parancsoló volt, de a fiatalember nevénél kissé megbicsaklott. Miután rajtakapta magát, hogy meglehetősen bután vigyorog, Galen megköszörülte a torkát, és ismét megkérdezte, hogy találkozhatna-e a királlyal. Rózsa szeme tágra nyílt. – Miért? Galen összeráncolta a megdöbbentődolog, ha Tulajdonképpen már kétszer is találkozott a királlyal az üvegházban. ruhadarab, Galennek összefogta kezével a megfejteni a széttáncolt cipellők titkát – kiáltott fel a hercegnőknek. Hangja visszhangzott a hatalmas hallban. – Tudtam! – Pipacs szaladt ki az egyik szobából. Megrázta sötét hajfürtjeit, és úgy integetett egy zsebkendővel Galennek, akár egy zászlóval. – Tudtam! Szerelmes Rózsába! Galen erre zavarba jött, és elvörösödött. – Khm... n-nem, én csak segíteni szeretnék – dadogta. Érezte, amint a forróság egészen a füléig felkúszik, majd le a nyakán a gallérjáig. – Mi folyik itt? – Lili jött ki szemöldökét ráncolva abból a szobából, ahonnan az imént Pipacs. – Pipacs, Írisz, Ibolya! Ez az időpont most aligha alkalmas... Segíthetek? – kérdezte meglepetten, amikor megpillantotta Galent. A fiatalember most ébredt csak rá, milyen fura látványt nyújthat odalenn, unokabátyjától örökölt legjobb öltözetében, kezében egy gombolyag fonállal, amely időközben a lábai köré tekeredett. –Az édesapjával szeretnék beszélni, felség, amennyiben lehetséges – szólalt meg Galen, és még jobban elvörösödött. – Én... Ekkor Rózsa jelent meg a galéria végében. – Mi ez a nagy felfordulás? – kérdezte szigorúan. Azután megpillantotta Galent, megtorpant, és ő is elpirult. Rózsa azt a fehér vállkendőt viselte, amelyet Galen készített neki. A fiatal kertészt jóleső borzongás járta át örömében. Jól állt a efelől korábban sem volt kendőkét csücskét, és a homlokát. valaki bebocsátást kér a királyhoz. Nem gondolta, hogy ilyen –Meg szeretném kérdezni, széttáncolt cipellők rejtélyét. Rózsa döbbenten hátrahőkölt, félelem suhant volna át az arcán. – Megkérdezem – bólintott a hercegnő, és bement a mögötte nyíló ajtón.
Galen összeszedte a kötését, és türelmesen várt, miközben a többi hercegnő őt figyelte a galériáról. Árnika lépett ki azon az ajtón, amelyikről Galen feltételezte, hogy a hercegnők szobáiba vezet, és hüvelykujját szopogatva megállt. Amikor Lili meglátta, szigorúan rászólt. – Árnika! Hagyd ezt abba! Hiszen már nagylány vagy! – Lili kivette Árnika ujját a szájából, és megtörölgette egy zsebkendővel. Árnika nyafogni kezdett. – Hahó! – kiáltott fel neki Galen. – Szeretnéd látni, hogy táncol a labdám? – Nem! Utálom a táncot! – zokogta Árnika. – Én csak meg szerettem volna mutatni, hogyan lehet játszani ezzel a kis labdával, felség – javította ki magát gyorsan Galen. Meglepte ugyan a kislány válasza, de nem mutatta, inkább kotorászni kezdett a táskájában. Talált egy kevés élénkvörös fonalat, amely sokkal vidámabb színű volt, mint a barna és a zöld, amellyel korábban dolgozott. Feltartotta a magasba. – De hiszen ez csak egy gombolyag – jegyezte meg Pipacs. Galen a kislányra kacsintott. Azután százszor körültekerte fonalat a bal kezén, a elvágta a végét, és lecsúsztatta a kezéről. Középen megkötötte, és végül a késével lemetszette a végeit, és máris kész volt a bolyhos pompon. – Kapd el! – kiáltotta, majd feldobta a labdát Árnikának. A kislány elkapta, és kíváncsian nézegetni kezdte, mielőtt az arcához dörgölte volna a kis pompont, hogy letörölje vele a könnyeit. Bágyadtan Galenre mosolygott. – Köszönöm, segédkertész úr! –mondta reszkető hangon. Ekkor tért vissza Rózsa. – A király várja – mondta hivatalos hangon, arca kifürkészhetetlen volt. Zsákját vállára vetve Galen felment a csigalépcsőn, és csatlakozott a galérián várakozó hercegnőkhöz. Köszönésképpen meghajolt, majd követte Rózsát abba a terembe, ahol a király várt rá. Tágas helyiség volt, közepén egy hosszú asztallal és magas támlájú székekkel. Több férfi is ült az asztalnál, az asztalfőn pedig maga a király foglalt helyet. Úgy nézett ki, mint aki hirtelen sokat fogyott, és sötét karikák ültek a szeme alatt. – Mi újság a feleségem kertjében? Az egyik tanácsnok felkapta a fejét. Két másik hátrafordult, és sugdolózni kezdett. Egyikük szigorú pillantást vetett Galenre, mintha azt akarta volna mondani, hogy Galen csak fecsérli a drága idejüket. –Minden a legnagyobb rendben, felség–mondta Galen, miközben meghajolt.–A tél hideg, de a hó nem mély. Isten segedelmével, ha enyhe tavaszunk lesz, hamarosan gyönyörködhetünk a virágzó krókuszokban. A király keserűen felnevetett. – Úgy tűnik, Istennek most nem áll szándékában minket segíteni. – Jobban szemügyre vette Galent. –Maga az a fiatalember, aki a kertben járőrözött éjszakánként, nemde? – Igen, felség! – Galen észrevette, amint Rózsa és még jó néhány tanácsnok arcára kiül a döbbenet, és arra következtetett, hogy a király nem sok emberrel osztotta meg Galen éjszakai megbízatását. – Van valami jelentenivalója? – Csak annyi, felséges uram, hogy a hercegnők nem hagyják el a palotát. – Galen szörnyen elpirult, amikor meglátta Rózsa csalódott arckifejezését. Az egyik tanácsnok a fejét ingatta. – Ezt már tudjuk. A palotaőre már hónapokkal ezelőtt megerősítette ezt a tényállást – mondta türelmetlenül. A király nem felelt. Tekintete Rózsára és a vállkendőre vándorolt, amelynek végeit a hercegnő még most is szorongatta. – A leányom, Rózsa hercegnő azt állítja, maga talán segíthet nekünk. –Igen, felséges úr.–Galen nem vett tanácsnokok gúnyos horkantásairól, inkább tekintetét. A hercegnő arcán feszült nyugtalanság tükröződött, és amikor tekintete találkozott Galenével, mintha valamiért könyörgött tudomást a sutyorgó Rózsára függesztette aligha garantálja az ügyességet mégiscsak mindannyian királyi megsérteni, fiatalember, de engedélyt adtam rá, hogy éjszakánként őrködjön a kertben, mivel azt állította, rendelkezik valamivel, amivel az őröm nem. És, nos, hát... –
a király elhallgatott, és széttárta karjait. – Biztos vagyok benne, hogy a hercegek mind nagyon bátor emberek voltak. – Bár a találkozásaik alapján valójában korántsem volt meggyőződve erről.–hozzájuk hasonlóan bánjon készséggel lemondok. Hosszú évekig szolgáltam felséged hadseregében. Harcoltam a csatákban, és gyakran küldtek kémkedni volna neki. – Szeretnék engedélyt kérni, hogy a palota falain belül próbálhassam megfejteni a széttáncolt cipellők rejtélyét. Ahogyan a hercegek is tették. – Ha a hercegnők végre felhagynának a titkolózással – szólalt meg most a sugdolózó tanácsnokok egyike, szándékosan felemelve a hangját –, akkor nem lenne rá szükség, hogy holmi segédkertészek félbeszakítsák a tanácskozást. – Társa megvetően felkacagott. Dühében, amiért ez a férfi nem átallott tiszteletlen hangon beszélni Rózsáról, Galen közvetlenül hozzá intézte szavait.– Valóban azt hiszi, hogy a hercegnők kockára tennék az életüket és a hírnevüket egy kis móka kedvéért ...uram? A férfi előbb kinyitotta, majd becsukta a száját, mint a partra vetett hal, szemében dühös szikra gyúlt. Galen hátat fordított neki, és a királyra nézett. – Felség, ha engedélyez számomra három éjszakát, esküszöm, hogy megoldom ezt a rejtélyt, vagy ha nem, halál fia legyek. – Biztos lehet benne, hogy a halál fia lesz – jegyezte meg az egyik tanácsnok csúfondárosan. – Már magánál rátermettebb férfiak is az életüket adták ezért az ügyért. Sem a király, sem Galen nem vett tudomást a megjegyzésről. A fiatalember a szeme sarkából látta, amint Rózsa arca elsötétül. A király végigmérte a kertészt, ő pedig higgadtan nézett vissza rá. – Miből gondolja, hogy több szerencsével jár, mint azok az ifjú emberek, akik korábban próbálkoztak? Bár a nemesi származás, vagy az intelligenciát, azért Ők sarjak voltak. Nem szeretném Természetesen nem várom el, hogy velem, és a felkínált jutalomról is az analúziaiak táborába. Néhány hónapja a Királyné Kertjében dolgozom, és jól ismerem a palota környékét és az egész birtokot. És... – ekkor elgondolkodott, majd úgy döntött, hogy a tanácsnokok szavaival élve,ő is „titkolózni” fog –, és van még néhány más trükk is a tarsolyomban.–Galen titokzatosan az orrához mutatóujját, és kacsintott. A tanácsnokok közül néhányan bosszúsan, mások néztek Galenre, a király azonban komoly arckifejezéssel mérte végig a fiút. – Remek – mondta bólogatva. – Nem bánja, ha már ma este munkába kell állnia? – Ha felséged így kívánja. – De még mennyire! – felelte a király. – Itt-tartózkodása alatt természetesen mindenhez joga van, amihez udvartartásom többi tagjának. Ez így tisztességes. – Na de felség! – A király egyik tanácsadója döbbenten pattant tel. – Nem gondolhatja komolyan... – Vacsorázzon velünk! – mondta a király Galennek, félbeszakítva a tanácsnok hebegését. – Engedélyezem, hogy belépjen a leányaim hálószobáiba, természetesen a szobalányok kíséretében. Galen fejet hajtott. – Természetesen. – És amennyiben sikerrel jár... – A király összepréselte az ajkait. – Nos, ne igyunk előre a medve bőrére! Galen meghajolt, és köszönetet mondott. – Minden tőlem telhetőt megteszek, hogy felséged és nemes lelkű lányai segítségére legyek. – Remélem is – mondta a király jóindulatúan. – Rózsa, kísérd őt a kulcsárnőhöz! Adjon neki egy szobát a következő néhány napra. Szüksége lesz egy kis pihenésre, mielőtt beesteledik. Hosszú éjszaka vár magára, Galen. – A király elgyötört tekintetéből arra lehetett következtetni, hogy ő maga is hosszú éjszaka előtt áll, és ha csak rajta múlna, máris elmenne egyet szunyókálni. – Még egyszer köszönöm, felséges uram – mondta Galen, és hajlongva kihátrált a teremből. Rózsa követte. – Megőrült? – kérdezte Rózsa, amint az ajtó bezáródott mögöttük. – Nem fog sikerülni, és akkor halál fia! Galen ismét titokzatosan az orrához érintette a mutatóujját, és vidáman Rózsára kacsintott, pedig
a szíve kis híján kiugrott a helyéből. Boldogsággal töltötte el, hogy Rózsa aggódik az életéért, de mégis inkább elhessegette a gondolatot. Nem akart hiú reményeket ébreszteni Rózsában, vagy a királyban, miközben az érsek vádjaival kellett szembenézniük. –Maga minden bizonnyal megőrült!–mérgelődött Rózsa, miközben méltóságteljesen végigvonult a folyosón. Galen igyekezett lépést tartani vele. – Azt hiszem, legjobb, ha pihenek egy keveset vacsora előtt, ahogyan édesapja is tanácsolta –mondta könnyed, társalkodó stílusban.–Ha ma este együtt táncolunk, szükségem lesz minden erőmre. Galen válaszát hallva Rózsa fülig pirult. – Csak remélni tudom, hogy nekem szentel egy keringőt, felség. Nagyon szeretek keringőzni. Ön talán nem? – Már nem – felelte kurtán Rózsa. Egy kis ajtóhoz értek a hosszú átjáró végében. A hercegnő felemelte a kezét, hogy bekopogjon, de előbb még egyszer Galenhez fordult, és halkan megszólalt: – Galen, kérem, gondolja meg! A saját halálos ítéletét írja alá azzal, hogy önként jelentkezik erre a feladatra. Galen saját két keze közé verte Rózsa felemelt kezét, és megszorította.–Értem. De nem engedhetem, hogy tovább szenvedjen, Rózsa. A hercegnő lehunyta a szemét, és mélyet sóhajtott. Azután visszahúzta a kezét, és bekopogott. Az ajtó azonnal kinyílt, és egy kissé molett, fehér kötényt viselő asszony jelent meg mögötte; a házvezetőnő épp teázott. – Ez a kulcsárnőnk, Frau Kramer – mondta Rózsa hercegnő. –Frau Kramer, ez a fiatal bolond megpróbálja megfejteni a titkunkat. Kérem, adjon neki egy szobát! – tette még hozzá, azzal elsietett. Galen és a kulcsárnő döbbenten bámult utána. – Értem – mondta Frau Kramer kis idő elteltével. Kíváncsian mérte végig Galent. – Maga nem véletlenül a főkertész unokaöccse? – De igen, az vagyok, asszonyom. – Mi az ördögöt keres ezen az elátkozott helyen? – ingatta a fejét szomorúan az asszony. – Nincs esélye. Senkinek sincs. Még négy órája sincs, hogy elhurcolták azt a fennhéjázó bretoni nevelőnőt, hiába tiltakozott. – Tudok néhány trükköt – mondta Galen szinte oda sem figyelve. Még mindig a folyosó irányába nézett, amerre Rózsa távozott. A hercegnő aggódott miatta! A hercegnő! –Trükköt? Miféle trükköt?–méricskélte Galent. –Láthatatlan vagyok–felelte a fiatalember, és hamiskásan felnevetett, jelezve, hogy csak viccel. A kulcsárnő gyanakodva nézte. Az asszony azonban korántsem találta ezt olyan szórakoztatónak.
RÓZSA MEG VOLT GYŐZŐDVE RÓLA, hogy húgai nem bírnak majd magukkal a vacsoránál. De fölösleges volt aggódnia. Bár testvérei közül többen is nagyon romantikusnak találták, hogy Galen feláldozza az életét, hogy megmentse őket, Anna letartóztatása és küszöbön álló kihallgatásuk túl nagy teherként nehezedett rájuk ahhoz, hogy kedvük legyen Rózsával csipkelődni. A helyzet komolyságát még tovább fokozta Angier püspök jelenléte, akit az érsek küldött a királyi udvarba. Bár ez tulajdonképpen családi vacsora volt, Angier püspök nem zavartatta magát, és helyet foglalt az asztal végén. Úgy ült ott, mint egy sötét viharfelhő. Galen nem is próbált társalogni, csak békésen eszegetett, és nemigen vett tudomást Angier püspök jelenlétéről. Rózsa megkönnyebbülten látta, hogy Galen tökéletesen ismeri az étkezési illemszabályokat. Nem szerette volna, ha Galen felsül Nárcisz és Margaréta előtt, akik nagyon kényesek voltak az illemre. Végül a püspök megelégelte a csendet. –Kockára teszi halhatatlan lelkét, fiatalember?–Angiernek reszelős hangja volt, arcára a káröröm csúf árkokat vetett. Úgy tűnt, örömmel tölti el, hogy Galent megfélemlítheti az elkárhozás lehetőségével.
– Nem, excellenciás uram – válaszolta Galen. – Nem hiszem. – Olyan házba lépett be, ahol boszorkányságot űznek. Magát ez nem riasztja el? – A püspök összeszorította vastag ajkait. Nagydarab ember volt. Feje tetején egyetlen hajszál sem nőtt. Rózsa szerint leginkább egy nagy adag nyers tésztára hasonlított.–Minden istenfélő embert el kellene, hogy riasszon ez a tény! – Hiszem, hogy a hercegnők ártatlanok – jelentette ki higgadtan Galen.–Csupán azért vagyok itt, hogy kiderítsem, miféle balszerencse üldözi őket. Rózsa csodálta Galen önfegyelmét. Ő maga éppen egy zsemlét morzsolt apró darabokra, és közben alig állta meg, hogy ne vágjon vissza gorombán Angier püspöknek. Az asztal túloldalán Galen folytatta a társalgást. – Egyébként pedig most, hogy excellenciád vigyáz rá, nem hiszem, hogy bármi baj érhetné a lelkemet. Galen elkapta Rózsa aggodalmas tekintetét, és elmosolyodott. – Maga mosolyog, uram? – háborodott fel Angier. – Fittyet hány azoknak a borzalmas dolgoknak, amelyek itt végbementek? Ez a kijelentés mindenki arcáról letörölte a derültséget. Árnika elpityeredett. Petúnia pedig leejtette a poharát, és a fehér asztalterítőre öntötte a limonádét. – De excellenciás uram! – Gregor királynak arcába szökött a vér. – Szükségtelen, hogy így beszéljen a lányaim előtt! Még túl fiatalok ahhoz, hogy megértsék... – Ahhoz nem túl fiatalok, hogy elkövessék ezeket a rémtetteket –szakította félbe a püspök, majd gyorsan kijavította magát. – Úgy értem, nem túl fiatalok ahhoz, hogy az a szörnyű nevelőnő befolyásolhassa őket. Rózsa megmerevedett. Tudta, hogy szegény Annát bűnbaknak használják, de Angier nyilvánvalóvá tette, hogy nincs más célja, mint megrágalmazni a királyi családot. Rózsa azt kívánta, bárcsak a püspök békén hagyná Annát, és férfi módjára szállna szembe Gregor királlyal. – Már megbocsásson excellenciád – szólalt meg ismét szelíden Galen –, de az egyetlen dolog, amit bizonyítani tud, az az, hogy a hercegnők túl gyakran koptatják el a tánccipőiket. Azok közül a hercegek közül, akik az elmúlt hónapokban meghaltak, egyiket sem Vesztfálin földjén érte utol a sors. Tragikus, ámde teljesen hétköznapi baleseteknek estek áldozatul. Kivéve azokat, akik egy másik herceg keze által haltak meg. Pipacs a poharát kopogtatta egy késsel, így fejezte ki, hogy tetszett neki Galen beszéde. Ibolyának megtetszett a kristályhoz ütődő ezüst hangja, és ő meg a villájával kezdte kocogtatni a poharát, fejét kissé oldalra hajtva. Még dúdolt is hozzá, igyekezett eltalálni a megfelelő hangot. Írisz, Orgona és Orchidea megkönnyebbült arckifejezéssel szintén csatlakoztak a harangjátékhoz, és valamiféle dallamot is megpróbáltak előcsalogatni újonnan felfedezett hangszerükből. – Lányok! Lányok! – Gregor király riadtan nézett körül. Rózsa és Lili egymásra nézett. Az efféle viselkedést elítélték, de Rózsa most megértette, hogy húgainak szertelen viselkedése nem is annyira modortalanság volt, mint önkéntelen válasz az egész nap rájuk nehezedő elviselhetetlen nyomásra. Vállat vont, mire Lili halványan elmosolyodott. Ez már túl sok volt Jácintának. Amióta Angier megjelent, Jácinta úgy járt-kelt a palotában, akár egy kísértet. Most pedig a püspökkel folytatott vita és az ezüst evőeszközök csilingelése a kristálypoharakon végképp megtörte. Szalvétáját az arca elé tartva hangos zokogásban tört ki. – Elég! Elég! – Jácinta! – Rózsa felpattant. – Bárcsak sohase születtünk volna meg! – siránkozott Jácinta. –És bárcsak a háborút is elveszítettük volna! – Eldobta a szalvétát, és kimenekült a szobából. – Felettébb érdekes! – jegyezte meg a püspök gúnyos hangján, miközben ujjaira támasztotta az állát.–Kíváncsi vagyok, mire célzott ezzel. – Angier apró, vizsgálódó szeme Rózsát fürkészte, mire a lány megborzongott. Gyorsan magához tért azonban, és udvariasan meghajolt apja, majd a püspök előtt.– Megbocsátanak? Azt hiszem jobb, ha megkeresem Jácintát. – Én is csatlakozom – mondta Lili, és ő is felállt. A többi hercegnő is követte, Galennel egyetemben.
– Én pedig rajtuk tartom a szemem – mondta, majd ő is meghajolt a király és a püspök felé. A király elbocsátotta őket, mire mindannyian elvonultak. Galen karon fogta Rózsát, és felmentek a lépcsőn a hercegnők szobáihoz. A fiatalember karja izmos volt, és még az öltöny ujján át is érződött testének melege. Rózsa legszívesebben úgy kapaszkodott volna belé, mint fuldokló a megmentőjébe. A szalonban Galen leült egy karosszékbe a kandalló mellett, és elővette, amit éppen kötött. Jácinta az ablakban kuporgott, és keservesen sírt. Rózsa odament hozzá, leült, és magához ölelte Jácintát, míg a többiek köréjük gyűltek, és vigasztalták testvérüket. A kishercegnőktől nem lehetett elvárni, hogy mindvégig Jácinta körül sürögjenek-forogjanak, így kis idő múltán eloldalogtak, és szóba elegyedtek Galennel. Rózsa észrevette, hogy a fiatal kertész végtelenül türelmes a kislányokkal, és nem bánja, hogy Petúnia letekerte a fonalat az egyik gombolyagról, hogy macskabölcsőt játszhasson vele. Galen a szék karjára ültette Árnikát, és megmutatta neki, hogyan kell kötni. Rózsa odament hozzájuk, és leült a Galennel szemközti székbe. Galen ránézett, elmosolyodott, majd folytatta Árnika tanítását, aki végre letette a kezéből a pompon labdát, hogy kipróbálhassa a kötőtűket. Petúnia is odaosont, macska módjára nyávogva, és elkezdte körültekerni Rózsa szoknyáját a fonállal. – Nos... – szólalt meg Rózsa, de nem igazán jutott eszébe semmi beszédtéma–,milyen volt a háború?–kérdezte végül, és mélységesen ostobának érezte magát. Galen arca elborult, és Rózsa máris megbánta a kérdést. – Nem volt kellemes...–felelte röviden Galen, Árnika lehajtott fejét bámulva. – Sajnálom, nem akartam felszakítani a régi sebeket – mondta bűnbánóan Rózsa. – Sebek? Meg is sérült talán? – Orchidea jött oda tágra nyílt szemekkel. – Néhányszor – felelte Galen. – Semmi komoly. – Ó! – Orchidea szinte csalódott volt. – Walter Vogel elveszítette a lábát. De azt mondja, nem az analúziai háborúban történt. – Tudom. Orchidea összeszorította a száját. – Maga szerint fájt neki? – Egészen biztosan – felelte Galen gyászos hangon. – Az unokabátyjával volt ott? – kérdezősködött tovább Orchidea. – Láttaőt meghalni? Galen döbbenten nézett rá. – Ön ismerte Heinrich Ormot, felség? Én soha nem találkoztam vele. – Természetesen – válaszolta Orchidea. – Mindannyian ismertük. Különösen Lili. Ekkor Rózsa közbeszólt, mielőtt még Orchidea bármi mást is mondhatott volna. – Orchidea, hogy áll a hajad? Menj, keresd meg Máriát, hogy segítsen megigazítani!–Rózsa hűvösen Galenre mosolygott. – Mária a főkomornánk. Orchidea duzzogva ment be az egyik hálószobába, majd hamarosan vissza is tért. – Írisz ágyán alszik – közölte. – És ráadásul horkol is! – Te jó ég! – Rózsa az órára meredt. – Nem csoda, hiszen már majdnem tizenegy óra van. –Nem kellene a szobalányoknak hercegnők lefekszenek?–kérdezte szemöldökét. – De, igen... csakhogy nem tudta megvárni, mert... – a bűbáj hatására Rózsa elnémult. Hirtelen becsukta a száját, és Galenre pillantott. A fiú szelíden visszanézett rá, tekintetében semmi nyoma sem volt álmosságnak. Rózsa elcsodálkozott, és lázasan gondolkodni kezdett. Hogy lehet az, hogy Galen nem aludt el? Mitévők legyenek, ha még éjfélkor is ébren lesz? Titkon reménykedni kezdett. Ha Galen ellen tud állni az altató bűbájnak, amely az összes többi kérőre hatással volt, akkor talán a titkot is képes lesz megfejteni, és... és akkor mi történik? Szörnyű kínok között meghal? Rózsa reménye tovaszállt. – Van valami baj? – kérdezte kedvesen Galen. ébren megvárni, amíg a Galen, felvonva egyik – Ó, hogy eltelt az idő! – Nárcisz talpra szökkent, és kis híján lesodorta Jácintát az ablakfülkében lévő ülőhelyéről.–Át kell cserélnem a cipőmet, és... Hogy lehet, hogy ő még ébren van? –mutatott döbbenten Galenre. Azután gyorsan észbekapott, leeresztette a kezét, és tanácstalanul Rózsára
bámult. – Ha megbocsát, azt hiszem, beszélnem kell a húgaimmal –mondta Rózsa, ártatlanul Galenre mosolygott, és közben a lábaira tekeredett fonalat próbálta kibogozni. Kézen fogta Petúniát és Árnikát, majd besietett velük a hálószobájába. A többiek követték. – Még mindig nem aludt el! Már tizenegy óra van! – Nárcisz! Csendesebben! – sziszegte Rózsa. Igen, ébren van. Nem tudom hogyan lehetséges, vagy, hogy miért, de ébren van. –Gyorsan körülnézett. – Pipacs nézd meg, nem hallgatózik-e! Pipacs vigyorogva az ajtóhoz osont, és résnyire nyitotta. – A székében ül – suttogta. – De most letette a fonalat, és hátradőlt... épp most ásított egyet! Rózsának ez kissé gyanús volt, de nem szólt semmit. – Na, tessék. Látod? – sóhajtott fel megkönnyebbülten Lili. – Csak azért maradt olyan sokáig ébren, mert Árnika és Petúnia mindvégig lekötötte a figyelmét. De most szépen elalszik, és megnyugodhatunk. – De... – bizonytalanodott el Rózsa. – Mi lenne, ha megfejtené a titkunkat? – A lány szíve már attól is hevesebben vert, hogy ezt kimondta. – Az olyan rossz lenne? Összes húga Rózsára függesztette a tekintetét. –Rózsa–mondta óvatosan Lili. Karon fogta nővérét, és félrevonta. – Rózsa, miket beszélsz? Nem segíthet rajtunk... egyetlen földi halandó sem képes rá. Már így is elég nagy veszélyben forog. Ha megtudná az igazságot... – Lili szomorúan megrázta a fejét. – Gondolni sem akarok rá, mit tenne ő, ha Galen megpróbálna segíteni rajtunk. – De szükségünk van segítségre – jelentette ki Rózsa halkan, de határozottan. – Nem folytathatjuk ezt a színjátékot még hat éven át! A betegségünk alatt minden egyes éjszakát át kellett táncolnunk; szerencsések vagyunk, hogy túléltük! Árnika hétéves; minden éjjel táncol, amióta csak megtanult járni. Még egy év, és megbomlik az elméje, ebben egészen biztos vagyok. És te? Te talán sokáig bírod még? – Nincs más választásunk – mondta Lili a fejét ingatva. Árnika pityeregni kezdett Rózsa indulatos szavai hallatán. Lili felemelte, bár a kislány már nem volt könnyű. – Ki kell tartanunk. Nincs értelme szembeszegülni, és sem Galen, sem más emberfia nem tud segíteni rajtunk. Ostobaság megengedni, hogy próbálkozzon. – Lili szünetet tartott, majd gyengéden megkérdezte. – Ugye tudod, hogy ez egyenlőszámára a halálos ítélettel? – Nem – rázta meg Rózsa a fejét. – Galen számára nem.Ő nem olyan, mint azok a haszontalan hercegek. Tudja, hogyan kell küzdeni, hogyan kell dolgozni. Ezt te biztosan megérted, Lili. Még ha nem is tud rajtunk segíteni, túl fogja élni. – Úgy legyen – mondta Lili még mindig kétségek közt, de arcába visszatért az élet, és remény szikrája csillant a szemében.–Galenről... Heinrich jut eszembe. Rózsa megszorította Lili karját. – Alszik – jelentette Pipacs. – A fejével egy ideig még bólogatott, de most már mélyen alszik. – Jó, akkor készülődjünk! – adta ki az utasítást Nárcisz, és átszökkent az öltözködő asztalához, hogy feltűzze a haját. Egy órával később, tánccipőjüket, és teljes amikor a hercegnők mind felvették díszben felsorakoztak, Galen minden jel szerint mélyen aludt. Rózsa odament hozzá, megütögette a vállát, de a fiatal kertész csak horkolt tovább. Rózsa magára hagyta. Galen karosszéke a kandalló felé nézett, ezért a szoba közepén fekvő szőnyeg nagy része a háta mögött volt. Rózsa mégis izgatottan figyelte az alvó fiatalembert, amíg Lili kinyitotta a titkos átjárót. Galen feje olyan szögben dőlt rá a szék karfájára, hogy ha abban a pillanatban hirtelen felébredt volna, a szeme sarkából láthatta volna a hercegnőket. Először Lili ereszkedett le a csigalépcsőn, a többiek pedig követték. Rózsa zárta a sort, még mindig feszült hangulatban. Így indultak az éjszaka sötétjében a hercegnők szép sorjában az Éjféli Bálba.
AMINT RÓZSA FEJE ELTŰNT A MÉLYBEN , és már nem láthatta Galent, a fiatalember felpattant, előrántotta a lila köpenyt a táskájából, és a vállára dobta. Azután szorosan magához szorította a zsákját, és Rózsa után sietett. Miközben a padlóban rejlő ajtó becsukódott, kis híján súrolta Galen rövidre nyírt haját. Alig állta meg, hogy ne kezdjen el átkozódni. Csak színlelte, hogy alszik, pedig olyan izgatott volt, hogy el sem tudta volna képzelni, hogy lehunyja a szemét. Kissé aggódott, hogy esetleg eltúlozta a horkolást, de tudta, hogy ha már egyszer rákezdett, nem hagyhatja abba, és úgy tűnt, sikerült megtévesztenie a hercegnőket. Kivéve Rózsát. Rózsa túlságosan is okos volt. Amikor Rózsa közelebb jött, hogy megérintse a vállát, Galen megrémült, hogy a hercegnő észreveszi, amint ő a szeme sarkából figyeli a lányokat. Amikor Rózsa elfordult, Galen annyira megkönnyebbült, hogy majdnem elfelejtett horkolni. És akkor, hihetetlen módon, a szőnyeg egy föld alá vezetőlépcsősorrá változott. Rózsa hirtelen megtorpant, és Galen kis híján beléütközött. – Mi volt ez? – kiáltott fel ijedten Rózsa, majd körbefordult. Galen összerezzent, de a hercegnő átnézett rajta. – Mi a baj? – fordult hátra Lili a sor elején. – Mintha lépéseket hallottam volna. Súlyos léptek zaját – felelte Rózsa. – Mintha valaki követne minket. Lili magasabbra tartotta a lámpáját. – Nincs ott senki, Rózsa. Hogy is gondolhattad? – Folytatta útját lefelé, a többi hercegnő pedig követte. – Biztosan csak a huzat – sóhajtott fel Rózsa. Galen ezek után mindent megtett, hogy a lehető leghalkabban lépkedjen, köpenye gallérjába fújta ki még a levegőt is, nehogy Rózsa megérezze a leheletét. Végül leértek az aranylépcsőn, és Galennek elállt a lélegzete, amikor körülnézett. Körös-körül sötétség volt, sötétség, amelyet lámpájuk csupán halványan világított be. Közvetlenül előttük hatalmas ezüstkapu magasodott, galambtojás méretű gyöngyökkel díszítve. Kerítés sehol nem látszott, csak a kapu, mögötte pedig egy furcsa, sápadt fákból álló erdő. Lili kinyitotta a kaput, és a hercegnők átmentek rajta. Galen szorosan Rózsa sarkában haladt. Amikor Rózsa megfordult, hogy a gyöngyberakásos kilinccsel bezárja maga mögött a kaput, Galen sebesen félreugrott. Útjuk az erdőn át vezetett tovább. Már az is meglehetősen szokatlan volt, hogy erdő rejlik ennek a földalatti világnak a mélyén, de ez itt ráadásul nem volt szokványos erdő. A fák csillogó ezüstből voltak, ágaik magasan nyúltak a felettük úszó sötétségbe, és fényt árasztottak magukból. A levelek zörögtek, és csengőhangon összeössze verődtek egy-egy szélfuvallat nyomán, amely azonban nem ért el az emberekig: Galen köpenye meg se rezdült, és a hercegnők haja sem kuszálódott össze. Galen csodálkozva bámészkodott az erdőben, de a hercegnők szó nélkül vonultak végig rajra. A fiatalember rádöbbent, hogy ők bizonyára minden éjjel ezt látják, és többé már nem szórakoztatja őket a látvány, ha valaha egyáltalán szórakoztatónak találták. Ezek szerint nem az erdő volt az úti céljuk. Az ezüstfák megritkultak, majd elmaradoztak, és a kis csapat egy hatalmas tó partjára ért. Lábuk alatt durva, fekete homok csillogott, és a part mentén a víz fekete, ibolya és mélykék színben játszott. Tizenkét aranycsónak várakozott a parton, orrukon egy-egy lámpás függött. A csónakok tizenkét magas szoborhoz voltak kikötve. Azután a szobrok egyike megmozdult, mire Galennek megint vissza kellett fognia magát, nehogy döbbenten felkiáltson. Nem kőszobrok voltak, hanem élőlények: magas fiatalemberek, szigorú tekintetű, fekete hajú férfiak, ébenfekete ruhában. Galen mégsem volt biztos benne, hogy valódi emberek. Volt valami furcsa a viselkedésükben, a sápadtságukban és arckifejezésük ridegségében. Egyszerre Galen felismerte az egyik alakban azt a teremtményt, akit a lányok Rioninnak neveztek. Aki hetekkel korábban megpróbált felmászni a hercegnők lakosztályába.
Galen arra gondolt, kizárt dolog, hogy bármilyen ember képes legyen ebben a napfény nélküli világban élni. Bármilyen teremtmények legyenek is ezek a szoborszerű lények, biztosan nem földi halandók. A különös férfiak egyenként besegítették a hercegnőket a csónakokba. Galen megvárta, amíg Rózsa fekete hajú udvarlója leülteti a hercegnőt a csónak orrába, hogy azután beevezzen vele a különös színű tóba. Ám előbb Galen is belépett, és leült a csónak farába. A néma kísérők mindegyike a csónakok közepén foglalt helyet, és kezükbe vették az arany evezőlapátokat. A tizenkét csónak tökéletes összhangban szelte át a tavat, a férfiak egy emberként, szótlanul eveztek. Az összhang most mégis mintha megbomlott volna Rózsa evezősének köszönhetően. Félúton lelassított, és Galen hallotta, amint kissé zihálni kezd. – Valami baj van? – Rózsa addig előrenézett, de most hátrafordult kísérője felé. – Mintha ezúttal nehezebb lenne a csónak – felelte az evezős. Mély, udvarias hangja volt. Rózsa elpirult. – Sajnálom – mondta halkan. Galen visszafojtotta a nevetést. Galen ekkor pislákoló fényforrásokat fedezett fel előttük a sötétben. Gyenge fényük nem világította be a tavat, de a lilába hajló vibrálásból ítélve a csónakok sebesen közeledtek... valami felé. Az aranycsónakok a következőpillanatban megfeneklettek a kavicsos fekete homokon, és Galen végre megpillanthatta a különös fény forrását. Fényes, fekete kövekből épült óriási palota volt. Az ablakokban pislákoló gyertyák mintha lila színű lánggal égtek volna, mert maguk az ablaküvegek is feketék voltak. A hercegnőket kísérőik egyenként kisegítették a ladikokból, majd sorban bevonultak a nagy, boltíves ajtókon át a fekete palotába. Galen szorosan Rózsa sarkában haladt. Tenyere izzadt, de mindvégig Rózsa törékeny alakját figyelte. Folyton emlékeztetnie kellett magát, hogy a köpeny jótékonyan elrejti alakját a hercegnő kísérőjének rideg tekintete elől. A palota belsejében a színek semmiben sem különböztek a földalatti tó színeitől. A falakat lila, kék, szürke és fekete tapéták borították. A padló és a mennyezet feketén ragyogott, a bútorok ezüstből készültek, rajtuk selyempárna a tapétához illő színben. Miután áthaladtak egy hosszú előcsarnokon, beléptek a bálterembe, ahol ametisztcsillárok függtek az ezüstből és lazuritból kirakott padló felett. A fejük fölött egy galérián zenekar játszott olyan magasan, hogy Galen alig látta a zenészeket. A vendégek között fekete libériába öltözött inasok jártak-keltek, tálcájukon borral teli poharakat hordtak körbe. Amikor a hercegnők megérkeztek, a vendégek abbahagyták a táncolást és a beszélgetést, hogy megtapsolják őket. A zord kísérők meghajoltak, a hercegnők pukedliztek, és a zenészek egy vidám darabot kezdtek játszani. Rózsa és testvérei elsuhantak a láthatatlan Galen előtt. Galen örült, hogy senki nem látta, amint száját tátva bámul, akár egy féleszű. Átsétált a báltermen, és azon csodálkozott, hogy a hercegnők vajon miért vonakodtak annyira eljönni ide. Arcuk feszült volt, Árnika még sírt is. Melyik fiatal lány ne akarná áttáncolni az éjszakát ebben a csodálatos palotában, egy jóképű udvarló karjaiban? Miután körbejárta a táncparkettet, Galen arra a következtetésre jutott, hogy mindez nem is olyan szép, mint amilyennek elsőhangosan zokogott, és rátaposhasson partnere szenvedés tükröződött, és néhány tánc után egyszerűen felkapta a kislányt, és úgy lengette a zene ritmusára. – Talán valaki kényszeríti őket, hogy táncoljanak? – mondta ki Galen meggondolatlanul. A mellette álló fehér arcú nő összehúzta a szemét, és pontosan oda nézett, ahol Galen állt. Galen még a lélegzetét is visszafojtotta ijedtében, és hátrálni kezdett. Emlékezett rá, hogy Árnika korábban sírva fakadt, amikor ő felajánlotta, készített kis hogy megmutatja neki, hogyan„táncol”a fonálból labda. Rózsa betegségére gondolt, és arra, hogy hónapokig eltartott, mire meggyógyult, és eközben minden egyes éjszaka elkoptatta a cipőit. Biztosan nem jött volna ide táncolni súlyos betegen, kivéve, ha nem volt más választása. Azon az egy éjszakán, amikor a hercegnők nem táncoltak, Rionin és fivérei megszállták a kertet. De miért? Ki kényszerítette őket, hogy idejöjjenek? Egy órával később már erre a kérdésre is
tudta a választ. A zene elhallgatott, és a táncosok várakozva pillantottak a terem végében nyíló hatalmas ajtó irányába. A zenészek hosszú fanfárt játszottak, mire az ajtó kinyílt, és a nyílásban megjelent egy magas férfi hosszú, fekete köpenyben, fején patinás, kékesfekete színben játszó koronával. – Éljen a Kőbezárt király! – kiáltotta az egyik inas. Háromszor a padlóra koppintott egy ezüstbottal. – Éljen a Király! – Éljen a Király! – kántálták válaszul a vendégek. pillantásra tűnt. A többi vendég mind mosolygott, a borukat szürcsölték és táncoltak, de a mosolyukkal... valami... nem volt rendben. Szájuk túlságosan is szélesre húzódott, és mintha túl sok foguk lett volna. A szemük éppúgy fénylett, mint az ékszereik, a bőrük pedig túl fehérnek és simának látszott. És ott voltak a hercegnők. Táncoltak. Finom süteményeket és egzotikus gyümölcsöket ettek. De nem mosolyogtak. Jácinta hang nélkül sírt, könnyei végigcsorogtak orcáján, miközben magas partnere karjaiban végigtáncolt a parketten. Árnika időnként megszakította a táncot, hogy lábára. A fiatalember arcán hosszas Amikor a férfi belépett a terembe, Galennek elszorult a torka. Ha az udvaroncok mosolyától és tekintetétől ideges lett, hát a királyuk megjelenésétől egyenesen kiverte a hideg veríték. A király bőre olyan fehér volt, mint a papír, termete magasabb és vékonyabb, mint bárkié, akit Galen valaha látott. A földalatti palota királya úgy jártatta végig tekintetét az udvar népén, mintha két szemét fekete obszidiánból faragták volna. Keskeny ajkai, amint elváltak éles, fehér fogaitól, a mosolynak csupán ocsmány utánzatára emlékeztettek. –Milyen jó látni, hogy fiaim leendőmenyasszonyai végre visszanyerték életerejüket! – mondta a király fagyos hangon. –Mindig olyan üdítő érzés, hogy a mi felséges virágszálaink így pompáznak – tette hozzá, és rideg tekintetét Rózsára függesztette. –Különös tekintettel a mi drága Rózsánkra. Galen gondolkodás nélkül csípőjéhez kapta a kezét, ahol egykor a pisztolyát viselte. Azután mégis inkább az ajkába harapott, és visszafogta magát, nehogy véletlenül elárulja a jelenlétét. A Kőbezárt király. Rózsa és testvérei a Kőbezárt király foglyai voltak. Galen térde megremegett. Nem élt olyan anya Ioniában, aki ne ezzel a névvel intette volna engedelmességre rakoncátlan gyermekét, ugyanakkor ne imádkozott volna azért, hogy a gyermek soha ne találkozzon ezzel a gonosz, földalatti teremtménnyel. Rémtörténetek és legendák állandó szereplője volt a Kőbezárt király. Hatalmas varázsló, aki olyan mélységesen gonosszá vált, hogy teljesen elveszítette emberi mivoltát. Átváltoztatta magát és leghűségesebb követőit valami mássá: halhatatlan szörnyeteggé. A legenda szerint évszázadokkal ezelőtt Ionia kontinensének minden országa fellázadt ellene, és végül egy földalatti börtönbe vetették. Ahhoz túl nagy hatalma volt, hogy teljesen elpusztíthassák, és az egyetlen megoldás az maradt, hogy csapdába ejtik. Így lett a király a földalatti birodalom uralkodója, de már csak saját alattvalóinak parancsolhatott egy olyan világban, ahová soha nem jutott el a nap fénye. Egész sereg varázsló gyűlt össze, hogy véghezvigyék a nagy tettet, és bizony sokan közülük életüket vesztették a Kőbezárt király bebörtönzése során. Ezt a régi legendát mindenki ismerte. És most kiderült, hogy a legenda igaz. A Kőbezárt király átvonult a termen az emelvény felé, és leült a trónra. – Kérem, folytassák a táncot! Hiszen tudják, hogy mennyire élvezem. Visszafojtott nevetés hallatszott, majd a király összecsapta hosszú, vékony kezét. A zenészek rázendítettek egy pattogós táncra, a Kőbezárt király pedig mozdulatlanul ült, hosszú, ezüstös haja lelógott halálfejszerű arca két oldalán, és figyelte a hercegnőket. Árnika partnere végül megengedte a kislánynak, hogy az leüljön a terem egyik oldalában egy székre, és felkért helyette egy komor arcú udvarhölgyet. Galen átoldalazott a termen, és leült az egyik üres székbe Árnika mellé. – Áááárniiikaaa – suttogta síri hangon. – Ne mozduuuulj! Jóóóóó szellem vagyooook! Árnika kiegyenesedett, és pityeregni kezdett, tekintete a hang forrását kutatta. – Ki az? – Jó szellem vagyok – ismételte meg Galen. – Szeretnék segíteni nekeeeeed.
A kislány összeszorította a száját, kivörösödött szeme sarkából még mindig könnycseppek folydogáltak lefelé. Galen szíve majd megszakadt érte. Ez a szegény gyermek tényleg nehezen bírta már a megpróbáltatásokat, de Galen nem merte átölelni. Egyrészt azért, mert a jó szellemek nem viselnek nehéz, gyapjú öltözéket, másrészt pedig azért, mert nem akarta, hogy valaki meglássa, amint Árnika válla láthatatlanná válik. – Miért szoktatok ide jönni? – kérdezte Galen. Árnika elfintorodott.–Muszáj – jelentette ki tárgyilagosan. Azután hunyorogni kezdett, és megint körbenézett, hátha meglátja a szellemet. – De miért? – Azt hiszem, édesanyánk miatt. – Mit tett az ééédesanyáááátok? – kérdezte Galen, kissé elnyújtva a szavakat. –Árnika, állj fel!–Pipacs jelent meg előttük. Aggodalom tükröződött az arcán. Kézen fogta kishúgát, és felhúzta a székből. Pipacs feszülten pillantott hátra, oda, ahol a táncpartnere éppen Árnikáéval beszélgetett. – Vissza kell jönnöd táncolni! – Fáradt vagyok – nyafogta Árnika. – Mindannyian fáradtak vagyunk – csattant fel Pipacs. – Nézd csak a királyt! – Fejével a király felé biccentett, aki homlokát ráncolva éppőket nézte. – Kihagytál egy teljes táncot. Ennél többet egyikünk sem pihenhet. Gyerünk! – Visszavezette a bágyadt Árnikát a partneréhez. Galen a székéből figyelte, amint Pipacs és Árnika visszatérnek a táncparkettre. Ekkor Rózsa suhant el előtte udvarlójával, és Galen egy pillanatig arra gondolt, mi lenne, ha kinyújtaná az egyik lábát, és elgáncsolná a sötét hajú herceget. Végül azonban meggondolta magát, nehogy Rózsa is elessen és megsérüljön. Inkább hátradőlt hát, és figyelt. Miközben a csillogó ruhákba öltözött bálozók a táncparketten köröztek, Galen tekintete a királyra tévedt. A Kőbezárt király mozdulatlanul ült a trónon. Szeme fényesen ragyogott, fehér haja és bőre pedig ezüstös fényben úszott. Miközben udvaroncai és a hercegnők lassan kimerültek, a király egyre erősebbnek látszott, a bőre szinte sugárzott. – Az energiájukból táplálkozik – mormogta émelyegve Galen. Hogyan keveredhetett bele ebbe Maude királyné? Ő volt talán az egyik udvarhölgy? És miért lettek a leányai a Kőbezárt király rabszolgái? Úgy érezte, nem képes tovább nézni a királyt, de még a táncolókat sem. Felfordult a gyomra a látványtól. Félig lehunyta a szemét, és a táncosok cipőjét bámulta. Hatalmas gongütés ébresztette fel Galent valamivel később, és csak akkor döbbent rá, hogy elszunyókált. Kétségbeesetten körülnézett. Észrevette Rózsát, majd gyorsan számolni kezdett, hogy megbizonyosodjon róla, mind a tizenkét hercegnő jelen van. A király megfiatalodva emelkedett fel trónjáról, az udvarnép pedig elébe gyűlt. A hercegnők és partnereik közvetlenül az emelvény előtt sorakoztak fel. – Újabb éjszaka telt el – szólalt meg a sápadt király. – Messze felettünk, a halandók világában hajnal hasad Vesztfálin királyságára. Két szívességet tettem Maude királynénak cserébe azért, hogy huszonnégy évig az udvaromban táncoljon. Tizennégy évet teljesített a halála előtt, öt évet és ötvenhárom napot kell még törleszteni. És azután, fiaim, feleségül veszitek a hercegnőket,ők pedig örökre itt maradnak, hogy szórakoztassanak bennünket. Az udvaroncok sápadt kezükkel megtapsolták a király szavait, és dermesztő kacagásban törtek ki. A király sötét fiai úgy mosolyogtak a hercegnőkre, mintha máris birtokolnák őket, a hercegnők azonban csak fáradtan álldogáltak, és egyetlen szót sem szóltak. Galen megkerülte a tömeget, és beállt Rózsa mögé. A hercegnő kissé félrefordította a fejét, mintha meghallotta volna a lépteit, de nem mondott semmit. Azután a hercegek elvezették a hercegnőket, végigmentek a hosszú folyosón, ki a nagykapukon, és le a fekete homokkal borított partra, a csónakokhoz. Galen beszállt a csónakba Rózsa után, mire a hercegnő udvarlója – arcán rosszalló fintorral – megint csak jócskán lemaradt a többiek mögött. A tó túlpartján a kísérők kisegítették a hercegnőket a csónakokból, de egyetlen lépést sem tettek az erdő felé. A hercegnők egyedül folytatták útjukat az ezüstfák között. Nem is néztek hátra. Rózsa nyomában Galen azon töprengett, mit fog majd mondani Gregor királynak. Hogyan
magyarázza meg neki, hová szöknek a hercegnők minden éjjel? Hogyan mondja meg a királynak, hogy néhai felesége valamiféle alkut kötött ennek a földalatti birodalomnak a furcsa, kőszívű királyával? A hercegnők nem fogják tudni alátámasztani a történetét, és nagyon valószínű, hogy a király nem hisz majd a szavainak. Amikor a csillogó, túlvilági fák alatt haladtak, Galen felnyújtózott, és letört kér kis ágat. Az éles reccsenés hallatán Rózsa ijedten torpant meg, és hátrafordult. Rémült tekintete a hang forrását kutatta. – Mi volt ez? – Történt valami, Rózsa? – Legelöl, lámpával a kezében Lili megfordult, és végignézett a lányokon. – Minden rendben? Galen néma csendben állt, a gallyakat köpenye alá rejtette. Hidegek voltak, csúszósak és kemények. Ha nem tudta volna, hogy faágak, azt mondta volna, hogy tényleg ezüstből vannak, és semmi közük a fához. – Nem hallottad? – Rózsa a fákra pillantott. – Hangosan reccsent valami! – Semmit sem hallottam – Lili általában szelíd hangja most türelmetlenül csattant. – Menjünk! A szobalányok és a te vitéz kertészed hamarosan felébrednek. – Én is hallottam – szólalt meg ekkor Orchidea. Közvetlenül Rózsa előtt haladt. – Talán letört az egyik ág. A lányok mind a fák tövében sötétlő, fekete földet fürkészték, de sehol nem csillant sem ezüstág, sem levél. Petúnia négykézlábra ereszkedett, és körbe-körbe mászkált a legközelebbi fa körül. –Petúnia, fejezd be!–Írisz hercegnőt. – Bepiszkolod a ruhádat! A fekete szétlyuggatott lámpájával. Margaréta egyik lábáról a másikra ugrált. – Mennünk kell! –siránkozott. – Még soha nem értünk vissza ilyen későn: a lépcső már megjelent. Mi lesz, ha eltűnik, mielőtt hazaérnénk? Galen a gallyakat a nadrágszíján lógó erszénybe csúsztatta, azután nagy léptekkel a hercegnők nyomába eredt, akik szaporán szelték át az erdőt, majd átmentek a gyöngyberakásos kapun. Rózsa bezárta maguk mögött az átjárót, és kis híján odacsípte Galen köpenyének szegélyét. A fiatalember ekkor hirtelen rádöbbent: a hercegnők arra számítanak, hogy a lépcsőn kiérveőt ott találják majd a kandalló előtt a karosszékben, amint édesdeden alszik. Nekilódult hát, és megelőzte a hercegnőket, amitől Lili lámpájában majdnem kialudt a láng. Kettesével rohant fel az arany lépcsőfokokon, mindvégig ügyelve, hogy ne csapjon túl nagy zajt. –Mi volt ez?–hallotta valamelyik lány kiáltását, amikor elszáguldott mellettük. Galen lekapta magáról a köpenyt, és a zsákjába rejtette, miközben villámgyorsan a karosszékbe vetette magát. Zihálását megpróbálta horkolásnak álcázni, amikor szempillája alól meglátta, hogy Lili feje talpra rántotta sár halványan megcsillant Petúnia a legfiatalabb szoknyáján és tánccipője orrán, amikor Lili odavilágított a megjelenik a padló négyszögletű nyílásában. A lány rögtön odament Galenhez, és megnézte, alszik-e még. Amikor a lámpa fénye az arcára esett, a fiatal kertész felhorkant, és mocorogni kezdett, de nem nyitotta ki a szemét. – Alszik még? – suttogta Rózsa. – Igen – súgta vissza Lili. Galen hallgatta, ahogy a lányok ruhái halkan susognak öltözködés közben. Azután ki-ki elvonult a maga hálószobájába, hogy a hátralévő néhány értékes órát átaludja. Amikor elhagyták a szalont, Galen elővette a köpenyt, és újra összehajtogatta, beleférjen a zsákba. Azután kinyújtózkodott, és kényelmesebb pozíciót a karosszékben, hogy ő maga is alhasson egy keveset. Sok mindenen kellett még gondolkodnia, de egyelőre túlságosan is fáradt volt ahhoz, hogy kibogozza a szövevényes történet szálait. – Fogalmam sincs, hogyan képesek ezt minden éjjel végigcsinálni – motyogta, miközben elnyomta az álom. – Szegény Rózsa...
Az EGYIK SZOBALÁNY ÉBRESZTETTE FEL Galent, és kérdőn pillantott rá. Galen várt egy kicsit, majd megrázta a fejét, sajnálkozó arckifejezést öltve. A lány felsóhajtott, és gyengéden megpaskolta a karját. Galen lement a számára előkészített szobába, hogy felfrissítse magát reggeli előtt. A reggeli újabb ünnepélyes szertartás volt, az asztal egyik végében a szigorú tekintetű Angier püspökkel, másik végében a komor Gregor királlyal. Később dr. Kelling is csatlakozott, az ő arcán aggodalom tükröződött. Mindhárom férfi Galent fürkészte, tekintetük a siker apró jele után kutatott, de Galen csak evett, és a hercegnőkkel csevegett olyan természetességgel, ahogy csak tőle tellett. Miközben korábban kis szobájában öltözködött, arra a következtetésre jutott, hogy egyetlen szót sem szól, amíg el nem telik a harmadik éjszaka is. Az ezüstgallyak ugyan bizonyítékul szolgáltak arra, hogy merre járt, de Galennek fogalma sem volt róla, hogyan tovább. Feltételezte, hogy azzal, ha csak egyszerűen közli a királlyal, hol voltak a leányai, még nem segít rajtuk. A hercegnőkre szórt bűbáj nagyon is erősnek bizonyult, mivel mindenhol kifejtette hatását, nem csak akkor, amikor a lányok beléptek a földalatti világba. Máskülönben már réges-rég elárulták volna a titkot édesapjuknak. Galen abban reménykedett, hogy ha három éjjel követi őket, elegendő információ birtokában lesz ahhoz, hogy kidolgozhasson egy tervet a hercegnők kiszabadítására. – Galen, kérem, jöjjön a dolgozószobámba! – mondta Gregor király csüggedten, amikor befejezték a reggelit. – Önökkel tartok – szólalt meg Angier. Felemelte hatalmas testét, majd a királyt és Galent megelőzve elindult a hallon át a király dolgozószobája felé. Dr. Kelling is csatlakozni akart, de Angier kezének egyetlen mozdulatával elutasította. Gregor király tiltakozni akart, de a doktor megrázta a fejét. A király leült az íróasztal mögötti székbe, a püspök pedig az asztallal szemközti kényelmes türelmesen álldogált kettőjük tapasztalatai itt is hasznosnak helyzetben: ideges volt ugyan, és bizonytalan a következő lépéseket illetően, de soha nem mutatta volna ki az aggodalmait. Szenvtelen arckifejezéssel és egyenes háttal állt, mint a cövek. Beszámolt a királynak és a püspöknek arról, hogy miután belépett a hercegnők lakosztályába, egy darabig a szalonban ült, és társalgott velük. Azután, valamikor éjfél előtt elaludt, és nem is ébredt fel hajnalhasadtáig. A hercegnők mindannyian ágyban voltak, békésen aludtak, de a cipellőik ezúttal is kopottan hevertek az ágyuk mellett. A király kétségbeesésében az égnek emelte a kezét. Ha Galen egyedül maradhatott volna a királlyal, megkísérelt volna elültetni benne némi halvány reménysugarat, de Angier füle hallatára nem mert mondani semmit. A püspök enyhe akcentussal beszélte a vesztfálini nyelvet, és Galen csak a reggeli közben jött rá, hogy a különös zengzetet az analúziai anyanyelv befolyása okozza. Bár, mint egyházi személy Angier feltételezhetően nem politizált, Galent mégis nyugtalanítani kezdte a felismerés. A fiatalember végül mély hajlongással kihátrált a szobából, és Walter keresésére indult. A falábú kertész épp leveleket szedett ki az egyik szökőkútból, amelynek szobra leginkább egy csüggedt tekintetű hableányra hasonlított. A vizet leeresztették belőle, nehogy megfagyjon és csőtörést okozzon, és az üres márványmedencében mostanra jókora levélkupac és mindenféle szemét gyűlt össze. Walter bólintással üdvözölte Galent. – Hogy megy sora a mi kis hercegnőinknek? – érdeklődött az öregember. karosszéket választotta. Galen között. Katonaként szerzett bizonyultak, mint már oly sok – Nem túl jól – felelte Galen kertelés nélkül. Feltűrte ünneplőkabátja ujját, és lehajolt, hogy segítsen kosárba gyűjteni a leveleket. Walter abbahagyta a munkát, és leült a szökőkút szélére. – Ezek szerint a nadragulya beváltotta a hozzá fűzött reményeimet–állapította meg. – Úgy tűnik – mondta Galen. – Árulja el nekem, tud valamit egy bizonyos fekete palotáról mélyen a föld alatt, amelyhez egy gyöngyberakásos kapun keresztül visz az út, ezüstfák erdeje veszi
körül, és egy szigeten áll egy fekete tó kellős közepén? Walter ráncoktól barázdált arca elsápadt. – Az az őrült asszony –suttogta. – Tehát alkut kötött vele. – Rózsa és a többiek... – Galen elhallgatott. – Ezek szerint maga tudta? – kérdezte, és dühösen Walterra meredt. – Miért nem segített rajtuk? Walter megrázta a fejét.–Nem tudtam, hogy Maude ilyen messzire ment. Csak annyit tudtam, hogy valamilyen természetfölötti lénytől kért segítséget. De azt nem sejtettem, hogy éppen tőle. – Falábát a szökőkút aljához ütögetve Walter a messzi távolba meredt. – Éppen tőle. Galen kezével rövid hajába túrt.–Tehát Maude királyné tényleg...? – Tényleg annyira szeretett volna gyerekeket, hogy lepaktált a Kőbezárt királlyal? – fejezte be Walter a kérdést. – A jelek szerint igen. És semmi kétségem afelől, hogy másodszor is alkut kötött vele annak érdekében, hogy megnyerjük a háborút. Galen ezt határozottan visszautasította. – De hiszen mi keményen harcoltunk abban a háborúban. Tizenkét évig tartott... –Soha senki nem állította, hogy ő tisztességesen játszik–szakította félbe Walter. – Az efféle teremtmények, akikben nincs becsület... nincs lélek... sohasem játszanak tisztességesen. Miért is tennék? Ez olyasmi, amit Maude soha nem volt képes megérteni. Kérj tőle erős gyermekeket, éső ígér neked egy tucatnyit. Erre te megkötöd az alkut. És lesz egy tucatnyi lányod. Kérd tőle, hogy vessen véget a háborúnak, és ő készségesen beleegyezik... de, csak tizenkét év elteltével fog hozzá. Galen a homlokát ráncolta.–De a királyné halála nem érvénytelenítette az alkut? – Úgy látszik, az alku addig érvényes, amíg ő nem érvényteleníti. Ha a királyné nem képes többé fizetni, majd fizetnek a lányai. – Walter elbizonytalanodott. – Ezek szerint most ők táncolnak a királynak? Galen bólintott.–Éjféltől hajnalig, tizenkét hórihorgas fiatalemberrel. Azt hiszem, a király fiai. Az öregember halkan füttyentett. – Szóval erre megy ki a játék –mormolta elgondolkodva, és közben a távolba meredt. – Az is lehetséges, hogy mindvégig ez volt velük a célja. – Walter – kérdezte Galen kissé bizonytalan hangon –, honnan tud maga ennyi mindent? Az öregember visszanézett rá. A hír, miszerint a Kőbezárt király a markában tartja a hercegnőket, megrázta Waltert, és most hirtelen mérhetetlenül öregnek látszott. – Nem mindig voltam én kertész, Galen Werner – felelte szárazon. – Akkor árulja el, hogyan vethetnék véget ennek a szörnyűségnek! – Egyedül? Tizenkét fiúval szemben, akik mind a Kőbezárt királyt segítik? – Walter a fejét ingatta. – Időbe fog telni. – Nincs időnk – érvelt Galen. – Rózsa... a kis Árnika... elfogyott az erejük, Walter. – Nem gondoltam volna, hogy Maude idáig süllyed – mormogta Walter inkább csak magának, mint Galennek. – És azt mondod, most már minden éjjel... Nyilván gyakrabban van rájuk szüksége, vagy készül valamire. Nem maradtunk elegen ahhoz, hogy biztonságosabb lakatot tegyünk a börtönére... – Walter! – Galen gyengéden megrázta az öregember vállát. Felemelte a hajtókáját, és megmutatta Walternek a hervadt nadragulya ágacskát. – Először is, több nadragulyára lesz szükségem. Altató bűbáj száll mindenkire, aki éjszaka beteszi a lábát a hercegnők lakosztályába – magyarázta Galen. – De rám nem hatott, míg az előttem próbálkozó hercegekre igen. –Ó!–Walter megfontoltan bólintott, és elrévedt tekintete visszatért a valóságba. – Szóval a hercegnők így tudnak megszökni őrzőik elől. – Összehúzta a szemöldökét. – De nem fogtak gyanút? Hogyan tudtad követni őket? – Eleinte valóban gyanakodtak – bólintott Galen. – De alvást színleltem, és ettől megnyugodtak. És hogy hogyan voltam képes követniőket... az titok. Walter ismét bólintott. – Jó, ha az embernek vannak titkai. Felemelték a levelekkel teli kosarat, és elindultak a szerszámos bódé felé. Galen a mulcskupacra hányta a leveleket, és elpakolta a kosarat. Azután Walter intett neki, és Galen követte az öreget a gyógynövények ágyásához.
Walter egy újabb nadragulyát szakított le, hogy kicserélje a hervadt növényt Galen hajtókája alatt, majd leszedett egy szál illatos, száraz bazsalikomot, és azt is odaadta Galennek. – A nadragulya elhessegeti szemedről a bűbájt, és lehetővé teszi, hogy tisztán láss. A bazsalikom pedig távol tartja a gonoszt –magyarázta. – Köszönöm – Galen eldobta a hervadt nadragulyát, és gondosan a helyére tűzte a friss ágacskát. Utána a törékeny bazsalikomot kabátja belső zsebébe rejtette. Miközben a ruhájával ügyetlenkedett, a Galen derékszíjáról lelógó erszény előrelendült, és az egyik ezüstgally beleakadt az ingébe. Galen szitkozódva kiszabadította a vesszőt, és megpróbálta visszadugni az apró, zsinóros erszénybe. – Azok meg micsodák? – sandított oda Walter. – Egy kis emlék, amit az ezüsterdőben gyűjtöttem – felelte Galen. Miután meggyőződött róla, hogy senki sem leselkedik rájuk, kihúzta a gallyakat az erszényből, és megmutatta őket Walternek. Walter egy ideig bütykös ujjai között forgatta a botocskákat, és összeszorította a száját. – Érdekes – mondta végül. – Ezek nem tartoztak a birodalmához. Legalábbis eleinte nem. – Visszaadta őket Galennek. – Különös. – Honnan tudja, hogy néz ki a birodalma? Walter egyszerűen megismételte, amit korábban mondott: –Jó, ha az embernek vannak titkai.–Kis szünetet tartott, hallgatott. – De ennyit elmondhatok: az ezüstnek hatalma van, és a neveknek is. – Nevek és ezüst... – Galen is szemügyre vette a gallyakat. Hosszúak és egyenesek voltak, és azon a helyen, ahol Galen letörte őket a nagyobb ágról, apró, ezüstös rostok voltak láthatóak. Fém és fa furcsa keverékét alkották, amilyet emberi szem még soha nem látott. – Nagyobb darabokat kellett volna letörnöm, hogy nyilakat készítsek belőlük. Vagy egy lándzsát. Valami hasznosabbat, nem pusztán holmi emléket, amit megmutathatok Gregor királynak –jelentette ki bosszúsan. – Sebaj, remek kötőtű lesz belőlük! – Tartsd őket a kezed ügyében! – ajánlotta Walter. – Soha nem tudhatod, mire lesz szükséged odabent a palotában. Volt valami Walter szavaiban, ami még sokáig visszacsengett Galen fülében. Emlékeztette Galent valamire, és egy pillanatig el is töprengett ezen, de Reiner bácsi épp ekkor robogott végig a kavicsos ösvényen. Amikor meglátta, hogy Galen Walterrel beszélget, az arca elsötétült. – Nem odabenn kellene lenned? – kérdezte. – Ugye nem dobtak ki? – Dehogyis, bácsikám – válaszolta tisztelettel Galen. – Csak kijöttem, hogy megbeszéljek valamit Walterrel. – Visszacsúsztatta az ágakat az erszénybe, és szorosan összevonta magán a kabátját. – Itt többé semmi sem tartozik rád – mondta Reiner bácsi. –Takarodj! Galen udvariasan biccentett nagybátyja és Walter felé, majd távozott. A palotában feltűnt neki, hogy a fiatalabb hercegnők oktatását ezúttal a pap végezte, aki Angier kíséretében érkezett. Az idősebb lányok az apjukkal töltötték idejüket, maga a püspök kérdezte ki őket. Semmi dolga nem befejezzen egy sapkát, ezüstgallyakat. Miután minden szögből megnézte őket, arra a következtetésre jutott, hogy meg lehetne őket faragni, hogy célba dobó játékot készítsen belőlük, másra azonban nem alkalmasak. Ha lévén, Galen leült a szobájában, hogy de nem tudta kiverni a fejéből az viszont megfaragja őket, akkor megváltozik a formájuk, és nem lehet majd felismerni, hogy egykor ágak voltak, vagyis bizonyítékként sem fogja tudni használni őket. – Megteszik kötőtűnek így, ahogy vannak – mondta ki hangosan Galen. Azután hosszasan eltöprengett. Nem szállhatott szembe a tizenkét kérővel egymaga. segítséget tartogat megtörni a hercegnőket sújtó átkot... Nem is tudja pontosan, miben áll pontosan az az átok, és mellesleg semmiféle gyakorlata nincs a varázslásban. Bárcsak legalább meg tudná akadályozni, hogy elmenjenek a bálba... De a Kőbezárt király bizonyosan megint értük küldene valakit. És ezúttal Galen kételkedett benne, hogy Rionin és a többi herceg hagyná magát elriasztani egy berkenyevesszővel. Kell, hogy legyen valami megoldás, amivel legyőzhetné őket. Vagy örökre megakadályozhatná, hogy a király és fiai feljöjjenek a felszínre.
Miközben Galen egyre csak a problémán törte a fejét, egyszerre eszébe jutott, mire emlékeztették Walter szavai: az öregasszonyra az úton. Amikor a palotában leszel, nagy szükséged lesz segítségre. Kettétörte az ezüstágakat, így négy darabot kapott, mind a négy körülbelül akkora volt, mint Galen keze. Késével lenyesegette a kiálló végeket és szilánkokat, amelyekbe esetleg beleakadhatott volna a gyapjú. Azután elővette a fekete gyapjúfonalat, amelyet az öregasszony adott neki. Fekete, mint a vas... Galen kötni kezdett. A számbeli fölényen kívül ki tudja, miféle még számukra az apjuk. Galen nem képes
RÓZSÁNAK ROSSZ NAPJA VOLT. Fájt a feje, és a köhögése is kiújult. Csak súlyosbította mindkét problémát, hogy egész napját a tanácsteremben kellett töltenie, ahol Angier püspök hol kikérdezte, hol pedig kioktatta. A püspök hangja hallatán Rózsának lüktetni kezdett a feje, torka pedig berekedt az erőfeszítéstől, hogy visszatartsa a köhögést. A tény, hogy országukat az egyház büntetéssel sújtotta, komoly dolog volt, és máris látszottak a következményei. Számos jelentés érkezett az udvarba, és egyik sem volt kellemes. Néhány városban lázadások törtek ki, amikor felolvasták az érsek rendeletét. Bruchban sokan összecsomagoltak azzal a országba költöznek, bárhová, ahol béristállókat fosztottak ki a menekülők, a palota kapuit pedig kövekkel dobálták meg. Erre a sorsra jutott Ormék jellegzetes, rózsaszínre festett háza is. Rózsa azt remélte, hogy fiatalabb húgai megmenekülnek a püspök szónoklatától, mivel tanulniuk kell. A tanórákon valóban tanultak is, bizonyos mértékig. Úgy tűnt azonban, hogy a püspök elég komolyan előírta, mit kell tanulniuk a hercegnőknek. – Azt hittem, meghalok – panaszolta Pipacs drámai hangon, és Rózsa ágyára vetette magát. – Mintha nem lett volna már önmagában az is elég szörnyű, hogy Anna helyett holmi savanyú ábrázatú pap tanít minket. Hallanod kellett volna, mit tanít! Matematika: törölve. Természettudományok: törölve. Történelem: csak vallástörténet és a szándékkal, hogy egy másik befogadják őket. Boltokat és szentek élete. Irodalom: még több szent élete – A hercegnő egy párnát szorított az arcára, és beleordított. – Nincs semmi baj a vallásos oktatással – dorgálta meg Pipacsot Jácinta, aki ekkor lépett be a szobába. – De igen, ha semmi másra nem tanítanak, csak a vallásra –ellenkezett Ibolya. Épp zsebkendőjét tépkedte apró cafatokra. – Nem lesz többé zeneóra – mondta halkan. – Soha többé. Michel atya azt mondja... azt mondja, nem vagyunk elég komoly gondolkodásúak ahhoz, hogy akár csak egyházi zenét is tanulhassunk. – Az ajkába harapott, és szeme megtelt könnyel. – Lezárta a zongorámat, és magával vitte a kulcsot. – Ó, drágám! – Rózsa átölelte Ibolyát, mire a fiatalabbik hercegnő zokogni kezdett a vállán. – Egy rémálom az a pap – morgolódott Pipacs, és levette a párnát az arcáról. – Rettenetes, utálatos ember! És ráadásul ő is analúziai, akárcsak a püspök. – Hirtelen felismerés suhant át az arcán. – Nem gondoljátok, hogy Angier csak azért próbál megalázni bennünket, mert elvesztették a háborút? Jácinta ijedten lépett közelebb. – Az érsek nem küldött volna ide olyasvalakit, aki Boszorkánysággal politikához! – Engem nem érdekel, hogy van-e köze a politikához, vagy nincs – nyafogta Ibolya. – Nem szakíthatnak el csak úgy a hangszeremtől! Rózsa még egyszer megölelte. – Ne aggódj! – mondta vidáman Petúnia –, Galen mindent rendbe hoz. – Ó, hát persze! – Rózsa hűvösen felkacagott Petúnia határozott kijelentése hallatán. Egyidejűleg, a szíve legmélyén ő is azt remélte, hogy Petúniának igaza van. Ő és Lili évekig keresték a megoldást arra, hogyan szabadulhatnának meg a Kőbezárt királytól, újra meg újra
átolvasták anyjuk naplóit, hogy megtalálják a rejtély nyitját, és minden forrást felkutattak, amely csak egyetlen utalást is tett a Kőbezárt király száműzéséről. De csak legendákat találtak, édesanyjuk naplói közül ilyen kicsinyes, Pipacs–jelentette ki.–vádolnak minket; ennek semmi köze a pedig jó néhány hiányzott. Rózsa gyanította, hogy épp a hiányzó naplók lettek volna a leghasznosabbak, és azon töprengett, vajon az anyja semmisítette-e meg őket, vagy a Kőbezárt király talált rá valami módot, hogy elkobozza az irományokat. A hercegnők megvizsgálták a földalatti birodalom minden határát, még arra is megkérték a fekete hercegeket, hogy karjukban vigyék át őket az erdőn, amikor fáradtak voltak, csak hogy lássák, meddig merészkednek a hercegek. Annyi kérdést tettek fel a királyi háznépnek és a fekete hercegeknek, amennyihez csak bátorságuk volt, de egyetlen gyenge pontot sem találtak. Megpróbáltak beszélni az átokról az apjuknak, a nevelőnőjüknek vagy bárkinek, aki hajlandó volt meghallgatni őket, de szájuk mindannyiszor összezárult, vagy pedig azon kapták magukat, hogy zagyvaságokat hordanak össze. Egy idő után feladták a próbálkozást, abban reménykedtek, hogy egyszerűen letölthetik a szolgálatot odalenn. Ám nem sokkal a háború vége után a Kőbezárt király, fiai menyasszonyainak kezdte szólítani őket, és ez újabb félelemmel töltötte el a hercegnőket. Tudták, hogy a király meg fogja találni a módját, hogy örökre rabul ejthesse őket. Így most Rózsának és testvéreinek nagyobb szükségük volt a segítségre, mint valaha. Galen olyan erős volt, és magabiztos, hogy szinte már valóban lehetségesnek tűnt, hogy a fiatalember„mindent rendbe hoz”.Rózsa megigazította vállkendőjét, és a fésülködőasztalához kísérte Ibolyát.–Gyere, törölgesd meg a szemedet! Ideje készülődni a vacsorához. Angier püspöknek azonban más tervei voltak. Amikor a tizenkét hercegnő megjelent az ebédlőben, hosszított derekú, magas nyakú, sötét színű ruhában, Galen és apjuk már az asztalnál ült, amelyen nem volt semmi más, csak egy fehér terítő és a Biblia. – Üljenek le! – adta ki az utasítást Angier püspök. A hercegnők leültek. Mintegy két órán keresztül szónokolt a püspök, élénken gesztikulálva a boszorkányságról és annak káros következményeiről. Kitért arra is, hogy minden asszony gonosz természetű, mindegy, hogy boszorkány-e avagy sem, és hogy apjuknak és férjeiknek szigorú ellenőrzés alatt kell tartaniuk őket. Angier püspök ceremóniája nagyon különbözött Schelker püspökétől. A legelviselhetetlenebb rész az volt, amikor Angier egyenként a lányokra szegezte a tekintetét, és percekig meredten bámult rájuk. Amikor másodjára ért Rózsához, a hercegnő úgy érezte, képtelen bárhová máshová nézni, még pislogni sem képes, mígnem végül könnybe lábadt a szeme. Szörnyen dühös lett, mert attól félt, a püspök majd azt hiszi, hogy könnyekig megrendült. Amikor Angier ismét Lili felé fordult, Rózsa titokban megtörölgette a szemét, és Galenre sandított. Galen nem zavartatta magát, a püspök szertartása alatt mindvégig kötögetett. A püspök sem vett róla tudomást. Rózsa az ölébe ejtette a zsebkendőjét, és kötőtűt használt, mindkét végük ki volt hegyezve. Egyszer látta már Galent zoknit kötni odakinn a kertben, hasonló kötőtűkkel, de azok a tűk fából készültek, és sokkal keskenyebbek is voltak. Ezek a kötőtűk vastagok voltak, finoman csillogó ezüstből készültek, ami olyasvalamire emlékeztette Rózsát, amit nem tudott pontosan felidézni. Ám még lebilincselőbb volt az, amit Galen kötött: egy láncot készített fekete gyapjúfonálból. Eddig Rózsa nyolc láncszemet számolt meg, amelyek pontosan egymásba hurkolódtak. Galen látta, hogy Rózsa őt figyeli, és elmosolyodott, a hercegnő pedig kérdőn felvonta egyik szemöldökét, ami annyit jelentett: „mire jó egy gyapjúból készült lánc?”A fiatalember erre csak még szélesebben mosolygott, és újabb szemet vett fel egy újabb láncszem elkészítéséhez. A kilencedikhez. – Figyelsz te rám egyáltalán, lányom!?– hallotta most Rózsa Angier üvöltését. Amikor gyorsan visszafordult, hogy ismét a püspökre figyeljen, Rózsa meglátta, hogy a püspök szájából egy kevés nyál repül ki, és Írisz kézfején landol. Húga gyorsan ledörzsölte egy zsebkendővel, arcára mérhetetlen undor ült ki.
– Angier püspök, köszönjük a lelkesítő szertartást – szólalt meg Gregor király, és felemelkedett az asztaltól. Rózsa látta, ahogy apja elragadtatva bámulta a fiatalembert. Nem két hanem négyet, mindegyik elég rövid volt, és halántékán lüktetni kezd egy ér, mintha nem sok hiányozna hozzá, hogy Gregor király visszaüvöltsön a püspökre. – Biztos vagyok benne, hogy mindannyian megerősödtünk a szavai által. – Átnyúlt az asztal fölött, és határozottan meghúzta a csengő zsinórját. – Engedje meg, hogy evés közben folytassuk az elmélkedést! – mondta, majd visszaült a helyére, és megsimogatta Rózsa kezét. A vacsorát csendben költötték el, de Rózsa nem volt biztos benne, hogy húgai többet gondolkodtak a püspök szavain, mintő maga. Ibolya láthatóan magában fortyogott, és ennek okát mindenki tudta. Rózsa leginkább Jácinta miatt aggódott. Se nem beszélt, se nem evett, tekintete pedig kifejezéstelen volt. Rózsa alig nyúlt hozzá a vacsorájához, inkább azon kezdett töprengeni, mi történne, ha beismerné, hogy boszorkány. Akkor vajon szabadon engednék Annát, vagy továbbra is azzal vádolnák, hogy mágiát tanított a neveltjeinek? Ha mást nem is érne el vele, megszüntetnék az interdiktumot, és tisztázná a család többi tagját, amennyiben be tudná bizonyítani, hogy egyedül cselekedett. Kitagadná őt az egyház, és valószínűleg egész életére börtönbe zárnák, de apja és húgai szabadok lennének. Tervének egyedüli gyenge pontja az volt, hogy húgainak cipői azután is el lennének koptatva, hogy nővérüket bebörtönözték. És az is kérdés, hogy vajon mit tenne ő, ha Rózsa soha többé nem menne az Éjféli Bálba, és örökre elveszne legidősebb fia számára. Rózsa megborzongott. Abban reménykedett, hogy anyja őrült alkui ellenére, bebocsátást nyert a Mennyországba, és most túlságosan is lefoglalja az éneklés, vagy bármi, amit az ember ott csinálni szokott ahhoz, hogy lássa, micsoda káoszt hagyott maga mögött. A Kőbezárt király kezdettől fogva manipulálta Maude királynét, felhasználta arra, hogy szüljön tizenkét feleséget saját komoly, csinos fiai számára, azután addig táncoltatta, míg fiatalon sírba nem szállt, lányaira hagyva örökül az egyezséget. Maude ezt nem is sejtette, legalábbis semmiféle utalás nem volt erre a naplóiban. Egyetlenegy helyen tett említést a Kőbezárt királyra, közvetlenül Orchidea születése után. Maude azon csodálkozott, hogy vajon megromlott-e az ital, amelyet „ő” adott neki, vagy netalán rossz időpontban itta-e meg, mert egyik leánygyermeket szülte a másik után anélkül, hogy végre a régen áhított kis trónörökös is felbukkant volna. Rózsa azt kívánta, bárcsak valahogyan segíthetne Galennek. Bárcsak nyitva hagyhatná a szőnyegen át mélybe vezető ajtót... de hát a fiatalember aludni fog, és még ha nyitva maradna is az ajtó, akkor sem tudná követni őket. Arra is gondolt, hogy felhoz valami bizonyítékot odalentről Galennek, de vajon hogyan értetné meg vele, mi az? Rózsa mély levegőt vett. Egy bizonyíték. Egy ág reccsenésének hangja. Azok a furcsa, ezüst kötőtűk, amelyeket Galen használt, hogy... egy láncot készítsen. Rózsa az asztal fölött Galenre bámult, majd tekintetét a fiú tányérja mellett heverő láncra szegezte, és ismét felnézett. Ekkor Galen elkapta Rózsa tekintetét, és jelentőségteljesen visszanézett a lányra. Vacsora után Lili megkérte Galent, hogy sakkozzon vele, de a fiatal kertész rögtön ásítozni kezdett, amint leültek játszani. Néhány perccel később elvesztette a játszmát, elnézést kért Lilitől, azzal elnyúlt az egyik díványon, hogy „egy kicsit lepihenjen”. Rózsa figyelmesen fürkészte, de úgy tűnt, Galen valóban mélyen alszik. – Gondolod, hogy csak tetteti? – kérdezte Lilit, miközben az Éjféli Bálra készülődtek. – Az lehetetlen – mondta Lili. – Hogy lenne rá képes? A bűbáj túl erős ahhoz, hogy bárki ellen tudjon állni neki. Rózsa hagyta, hogy ismét Lili vigye a lámpát, éső ereszkedjen le elsőként az arany lépcsőfokokon, és maga elé engedte a többieket, hogy az utolsó pillanatban maga is csatlakozzon. A dívány, amelyen Galen aludt, az ablak felé nézett, ezért Rózsa nem láthatta pontosan a fiatalembert a szoba közepéről. A füle bizseregni kezdett, különös érzés volt, mintha suhogást hallott volna. Visszalépett a legfelső lépcsőfokról, hogy átnézzen a dívány háttámlája fölött. – Mit csinálsz? – Írisz nyúlt fel a sötétségből, és megragadta Rózsa ruhájának szegélyét, épp
amikor Rózsa a dívány felé indult. –Gyere, különben elkésünk! Rózsa bosszúsan lépkedett lefelé a lépcsőn, mindvégig vissza-visszanézve a szobába. Kétszer is megbotlott, és rálépett ruhája szegélyére, de nem törődött vele. Meg mert volna esküdni rá, hogy cipődobogást hallott a szobában. Amikor azonban az arany lépcsősor felemelkedett mögöttük, Galennek nyomát sem látta.
GALEN CSENDESEN MOSOLYGOTT MAGÁBAN, miközben az arany lépcsősoron baktatott lefelé. Okos lány ez a Rózsa! Hát persze, hogy sejt valamit. A fiatalember látta a hercegnő arckifejezését a vacsoránál. Olyan volt, mint amikor az ember lassan ráébred egy rejtélyre. Galen csalódott is volt, amiért Rózsa nem vonta félre, hogy kikérdezze. Jobb volt ez így. Nem akart csalóka reményt kelteni a lányban, amikor még ő maga sem tudta, miben tud neki segíteni. Galen megállt, hogy megvizsgálja az ezüstkaput, miután a lányok átmentek rajta. Észrevette, hogy – bár nem kapcsolódott kerítés a kapuhoz – egyértelmű határvonal látszódott mindkét oldalán, amerre a szem ellátott. A kapu lépcső felőli oldalán a talaj nem emlékeztetett sem földútra, sem kövezett útra, hanem egyszerűen olyan volt, mintha... semmi nem lett volna ott. Nem volt se kemény, se puha, se durva, se sima. Egyszerűen semmilyen nem volt, és azután, mintha elvágták volna, egyszer csak megjelent az erdő csillogó, fekete talaja és ezüstfái. Galen bólintott, majd átlépett a kapun, és hagyta, hogy az ajtó becsapódjon utána. Rózsa hátrafordult, és hunyorogni kezdett, de Írisz megint rángatni kezdte, és Rózsa kénytelen volt tovább menni. Áthaladtak az ezüsterdőn, és ismét a fekete tó partjára értek. Galen megint beugrott abba az aranycsónakba, amelyben Rózsa ült az udvarlójával, és az evezősnek megint nagy erőfeszítésébe telt, hogy ne maradjon le a többiektől. Újra és újra végigmérte a csónak orrában ülő Rózsa alakját, és Galen azon töprengett, vajon a sötét herceg azt próbálja-e kitalálni, vajon a hercegnő meghízotte. Galen úgy vélte, Rózsa soha nem volt még ennél bájosabb. Igaz, hogy Galen csak egyetlenegyszer látta őt a betegsége előtt, és a lány akkor épp csöpögött a víztől. Ám mostanra teljesen felgyógyult: arca kicsattant az egészségtől – többé nem a lázrózsák festették pirosra, és többé nem tűnt olyan soványnak sem. Vörös bársonyruháját viselte, fölötte pedig azt a fehér vállkendőt, amelyet Galen kötött neki. Csodálatosan kiemelte a lány ruháját és aranybarna haját. Amint a csónak alja kiugrott, és Rózsa sötét erőfeszítéssel épp ki készült vontatni a csónakot a homokra. Egyértelműen arra számított, amikor nekiveselkedett, hogy a csónak jóval nehezebb lesz. Galen csalódottan felsóhajtott, amiért riválisa nem csúszott el a homokon. Rózsa hirtelen körbenézett, mire a fiatalember visszatartotta a lélegzetét. Végül kísérője elkapta Rózsa tekintetét, majd a karját is, és elindultak a sötét palota irányába. Galennek el kellett ismernie, hogy szép párt alkottak. Impozáns, megnyerő, elegáns párt.Őket Lili és Nárcisz követte, majd a többiek életkoruk szerint felsorakozva. A kísérők gőgös arckifejezése és finom öltözéke a sor vége felé Galen számára már inkább nevetségesnek tűnt, tekintve, hogy olyan lányokat kísértek, akik korban meg sem közelítették őket. Ennek ellenére még Petúnia is báli ruhát viselt, bár éveihez illően magas nyakút, haja pedig laza fürtökben omlott alá, míg idősebb nővérei mindig feltűzték frizurájukat. Miközben Galen követte Petúniát és kísérőjét a palotába, megborzongott, amikor a király szándékára gondolt, miszerint ezek a mogorva arcú fiúk feleségül fogják venni a hercegnőket. Petúnia talán tizennégy vagy tizenöt éves lesz, amikor hozzámegy a hercegéhez, már amennyiben a király kivárja, hogy lejárjon az alkuban kikötött határidő. A hűvös tekintetű udvaroncok tapsoltak, a hercegnők pukedliztek, és hivatalosan is kezdetét vette a bál. Galen egy darabig nézte a táncolókat, de később megszomjazott. Amikor egy inas elsietett mellette, lekapott egy ezüstpoharat a férfi tálcájáról, és gyorsan a megcsikordult a part kavicsain, Galen kísérője majdnem elesett, amikor nagy köpenye alá rejtette. Azután átment egy sarokba, ahol elrejtőzhetett a függöny mögé, és mohón felhajtotta az italt. Végül erszényébe
csúsztatta a különös mintázatú poharat. Újabb emléktárgy Gregor királynak – gondolta. Amikor Árnika nyafogni kezdett, hogy kihagyhasson egy táncot, Galen ismét leült mellé. Mintha a kislány megérezte volna Galen jelenlétét, körbenézett, még rózsaszín ruhácskáját is felemelte, hogy bekémleljen a széke alá. – Itt vagy, szellem? – kérdezte végül. – Itt vagyok – mondta Galen síri hangon. – Miért? – Segíteni szeretnék neked. – Ó! –Áruld el nekem, hercegnő, hogyan talált rá édesanyád a Kőbezárt királyra? – Ezt hogy érted? – A király látogatta meg őt, vagy ő jött le ide, hogy alkut kössön vele? – A szellemek hangjának utánzásától Galennek megfájdult a torka, és ismét arra gondolt, jó lenne inni valamit. – Anyám jött le ide – felelte Árnika készségesen. – Rózsa szerint így keletkezett az ezüsterdő. Amikor anyánk első alkalommal lejött ide, eldobta a brossát. Egy ezüstkeresztet ábrázolt, rajta babérlevelekkel. A keresztapjától kapta. A következő éjszakán a bross erdővé változott.–Árnika elfintorodott.–Egyszer megpróbáltam fát növeszteni a gránitgyűrűmből, de nem sikerült –tette hozzá. – Értem – mondta Galen elgondolkodva. Egy ezüsterdő, amely egy keresztből nőtt ki? Nem csoda, hogy a gallyak, amelyeket magával vitt, olyan nehezek voltak. Még mindig zsibbadt egy kicsit a keze attól, hogy kötőtűnek használta őket. – Bármikor átjöhetnek a hercegek a kapun, amikor akarnak? Hogyan képesek feljutni a felszínre? Biztosan nem a ti aranylépcsőtökön. Árnika felvonta a szemöldökét. – Nem, a hercegek csak éjszaka tudnak feljönni. Nem tudom, hogyan. Egyik éjjel bejöttek a kertünkbe, amikor édesapánk bezárt minket a szobáinkba. De a rákövetkező éjjelen alig tudtak táncolni. Gyűlölik az erdőt. Amikor Rózsa beteg volt és elájult, Illiken herceg elvitte őt a kapuig. Ő maga is betegnek tűnt, mire elértük a lépcsőt. Azon az éjjelen Petúnia hányt, és Lilinek kellett cipelnie őt a csónakoktól a lépcsőig. Kestilan herceg nem vállalta. Azt mondta, hogy Petúniának rossz szaga van –mondta Árnika, és kuncogni kezdett. Galen is vele nevetett, de hirtelen elhallgatott, amikor Rózsa, Lili és a kísérőik odasétáltak a székekhez. Tétován rámosolyogtak Árnikára. – Mi olyan mulatságos, Árnika? – kérdezte Rózsa, miközben kisimította húga összeborzolt tincseit. – Kivel beszélgettél? Galen közel hajolt Árnika füléhez, és olyan halkan, ahogy csak tudta, belesúgta: – Psszt! – Senkivel – mondta Árnika, és lecsúszott a székéről. – Tudom. Folytatnom kell a táncot. – Elindult, hogy megkeresse táncpartnerét. Jobb kedve volt, mint valaha. – Mi az ördög bújt belé? – merengett Lili. – Nem tudom – felelte töprengve Rózsa. Pontosan arra a helyre nézett, ahol Galen ült, és a fiatalembernek bizseregni kezdett a karja. Bár Rózsa keresztülnézett rajta, Galen érezte: a hercegnő pontosan tudja, hogy ő ott van. Próbaképpen kinyújtotta egyik ujját, és megérintette vele Rózsa kézfejét. A lány ujjai összerándultak, de nem ugrott fel, és nem is kezdett el sikítozni. Inkább aprócska mosoly jelent meg a szája körül. – Táncolnunk kell – mondta ekkor Illiken herceg, és elvezette Rózsát. – Még egy éjszaka – suttogta Galen, miután elmentek. – Még egyetlen éjszaka, és kiszabadítalak innen. A testvéreiddel együtt. Galen szó nélkül nézte végig a bál hátralevő részét, habár Rózsa és Árnika számtalanszor próbált elidőzni a székek közelében. Ezúttal Lili csónakjában utazott vissza. Galen súlya most Lili kísérőjét zavarta össze, Illiken viszont így érdemtelenül szerzett előnyt. Amikor a lépcsőhöz értek, Galen ismét hang nélkül megelőzte a hercegnőket. Amikor Rózsa ellenőrizte, hogy Galen alszik-e, ő békésen horkolt, belélegezve a dívány háttámlája fölé hajló Rózsa parfümjének illatát.
GALEN BIZAKODVA ÉBREDT, de magabiztossága a reggelit követően lassacskán elpárolgott. Készített ugyan egy láncot az öregasszony fekete fonalából, amely elég hosszú volt ahhoz, hogy rátekerje a kapu kilincsére, de vajon elegendő lesz-e? A vén boszorkány köpenye valóban láthatatlanná tette, és Galen az ezüst faágakkal kötötte meg a fekete gyapjúláncot. A keze meg mindig zsibbadt a megerőltetéstől. De vajon ez lesz a megoldás? Tényleg ez fogja megakadályozni a Kőbezárt királyt abban, hogy elvegye, amit akar? Galen a boszorkány fehér fonalából kötötte meg Rózsa vállkendőjét, abban a hiszemben, hogy az majd valamiképpen megvédi és megerősíti a hercegnőt, a kendő mégsem volt semmilyen hatással Illikenre, miközben Rózsával táncolt. Most Galen attól félt, hogy nem voltak jók a megérzései. Aznap délután kiment a kertbe. Waltert kereste, de sehol nem találta az öregembert. Tanácsra volt szüksége, és fogalma sem volt róla, kihez fordulhatna. Galen a sövénylabirintus bejáratánál állt, és a palota épületét bámulta. A rózsaszín stukkó látványa felvidította, annak ellenére, hogy vastag hófelhők gyülekeztek az égen. Galen a fejét ingatta, amikor arra gondolt, őrködéssel, miközben használtak, amely a saját lakosztályukból vezetett a föld alá. Galen összeráncolta a homlokát. Vajon ki építtette a titkos átjárót? A hány éjszakát pazarolt a hercegnők mindvégig el a kertben való egy titkos átjárót Kőbezárt király vagy Maude királyné? Még ha tudnák is a hercegnők a választ, nem beszélhetnek róla. Ám volt még valaki a palotában, aki választ adhatott. A bretoni nevelőnőt az egyik padlásszobában tartották fogva, ahol egyébként a legalacsonyabb rendű mosónők voltak elszállásolva. Egy pap és egy őr tartotta szemmel az ajtaját, és senki nem beszélhetett a nevelőnővel Angier püspök tudta nélkül. Galen először arra gondolt, hogy Gregor király levelével kér bebocsátást, de az csak a park területére biztosított szabad belépést, a palota helyiségeibe nem. Arra pedig végképp nem jogosította fel, hogy beszéljen egy fogollyal, aki Angier püspök felügyelete alatt állt. Így hát gondosan becsatolta a köpenyét, és megkerülte a palotát. A modern, négyszögletű épület minden sarkán réz esőcsatornák futottak le a földig. Galen fellendült a nyugati fal egyik csatornájára, amely a legközelebb volt Anna szobájához. Amikor egy szintre ért a padlásszoba ablakával, kinyújtózkodott, és elkapta az ablakpárkányt az egyik lábával és a kezével. Anélkül, hogy le mert volna nézni, torkában dobogó szívvel elengedte a csatornát, és átszökkent a keskeny párkányra. Az ablak fakeretébe kapaszkodott, ám maga az ablak belülről volt zárva. Hófehér arc bámult kifelé odabentről, a halk, kaparászó hangok forrása után kutatva. A nevelőnő szeme feldagadt a sok sírástól, őszes haja ápolatlanul tapadt fejére. Galen kikapcsolta a köpeny csatját. A nevelőnő halkan felsikoltott, amint megpillantotta a semmiből előbukkanó alakot. Galen a szájához emelte az ujját, és elmosolyodott, hogy eloszlassa Anna félelmét. – Segíteni szeretnék – mondta nyomatékosan. A nevelőnő nem nyugodott meg teljesen, de résnyire kinyitotta az ablakot. – Ki maga? – Galen Werner vagyok, az egyik kertész – felelte Galen. –Kérem, engedjen be! Fel kell tennem néhány kérdést. – Már elég kérdést tettek fel nekem – felelte elutasítóan Anna, és ismét be akarta csukni az ablakot. – Kérem! – könyörgött Galen. – Én csak segíteni szeretnék. Az asszony még egy darabig vonakodott, azután kicsit szélesebbre tárta az ablakkeretet, és teljesen kitárta az ablakot. Galen megragadta az kinyitotta, majd beesett a szobába. Az aprócska helyiség berendezése asztalból és egy székből állt. Nem voltak könyvek, sem kézimunka, amivel a nevelőnő elfoglalhatta volna magát. Még egy árva mosdótál sem volt a szobában. – De hogy tudott... egyszer csak ott volt... Ki küldte magát? Anna hátrálni kezdett, és gyanakvó
tekintettel méregette Galent. Mégsem emelte fel a hangját, nehogy meghallják az őrök. – A nevem Galen, a kertben dolgozom. Segíteni próbálok a lányoknak... a hercegnőknek– javította ki magát gyorsan.– Követtem őket tegnap éjjel ennek a segítségével. – Becsatolta a köpenyt, és eltűnt. Anna levegő után kapkodott, és a szájára szorította a kezét, Galen pedig gyorsan lekapta magáról a köpenyt. – Egy kedves idős hölgytől kaptam – magyarázta. – Azzal a fonallal együtt, amit ehhez használtam fel – tette hozzá, és elővette a fekete láncot az erszényéből. – Le szeretném láncolni a földalatti birodalom bejáratát, ahol a hercegnők éjjelente táncolnak. Van egy kapu, amelyen a hercegnőknek át kell haladniuk... – Ekkor azonban hirtelen elhallgatott. Az egész történetőrültségnek tűnt. – Ismer valamit, ami segíthetne? A láncot tapogatva Anna a fejét rázta, és Galen reményei szertefoszlottak. Igaz volt hát: a nevelőnő teljesen ártatlan a rábízott hercegnők éjféli elfoglaltságát illetően. De amit Anna ezután mondott, Galen sajnálkozását egyszeriben haraggá változtatta. – Ez olyan vékonynak tűnik. Nem tudom, elég erős-e ahhoz, hogy visszatartsa a Kőbezárt királyt – mondta. – Maga hallott a Kőbezárt királyról? – Galen alig tudott uralkodni magán. – Miért nem mondta el valakinek? Miért nem segített nekik? – Csak nemrég jöttem rá, mit tett Maude – mondta sietve Anna. Keskeny ágyán ülve vállára terítette a durva gyapjútakarót. csupán egy ágyból, egy – És nem állt szándékomban elmondani annak a szörnyű Angier püspöknek. – Maude barátnője voltam, az egyedüli bizalmasa hosszú éveken keresztül – folytatta –, de erről a dologról nem beszélt nekem. Tudtam, hogy tett valamit, de azt hittem, csupán talált valami boszorkányt, aki termékenységbűbájt szórt rá. Tudja, annak idején végiglátogatta az összes boszorkányt. Minden bábát, jósnőt, jótevő javasasszonyt, jövendőmondót... Rettenetes kotyvalékokat ivott, egyik héten nem evett mást, csak főtt tojást, a másik héten meg szőlőt; a szolgálókkal esővízben mosatta a ruháit, és a telihold fényénél száríttatta meg őket... Anna a fejét ingatta. – Semmi nem használt. És akkor Maude egyszerre nem beszélt velem többé, nem osztotta meg velem a titkait, és hamarosan megszületett Rózsa. Először Rózsa, azután a többi lány. Tizenkét gyermek, tizenegy év alatt, ez mindenkit megviselne, de én mindig éreztem a szívem mélyén, hogy szegény Maude királynét más is nyomasztja. Amikor pedig meghalt, és láttam, hogy a lányok folyton fáradtak, amikor kiderült, hogy minden éjjel elkoptatják a cipellőiket, már tudtam, hogy bármit is tett Maude annak érdekében, hogy gyermekei szülessenek, még most is fizetik az árát. – Újra meg újra átkutattam az egész palotát, még ezeket a fenti szobákat is. – A zárka falaira mutatott. – Csak néhány órával az előtt találtam rá a könyvekre, hogy Angier megérkezett volna. Mielőtt megtalálta őket nálam, csak annyi időm maradt, hogy átnézzem őket. – Miféle könyvekről beszél? – Galennek meg kellett köszörülnie a torkát, mielőtt feltette volna a kérdést. Előrehajolt, és olyan feszülten itta az asszony minden szavát, hogy még nyelni is elfelejtett. – Egy réges-régi történelemkönyvre bukkantam, amelyben írnak a Kőbezárt királyról, és arról, hogyan sikerült megszabadulni tőle. És Maude egyik naplójára, amelyben leírja, miféle alkut kötött a királlyal. El voltak rejtve a könyvtárban. Én is csak úgy találtam meg őket, hogy véletlenül elejtettem a ceruzámat, és az begurult az egyik könyves szekrény mögé. Ott találtam rá a könyvekre. – Mennyit tudott elolvasni belőlük? – Csak annyit, hogy Maude két alkut kötött a Kőbezárt királlyal: egyet a gyerekeire, és egy másikat az analúziai háború lezárására. És a másik könyvben valamit azokról a varázslókról, akik túlélték a bebörtönző bűbájt. Ők még ma is élnek. – Anna megrázta a fejét. – Nem volt elég időm rá, hogy megértsem – mondta kétségbeesetten. – Hol vannak most a könyvek? – Angier szobájában, ha jól tudom – válaszolta Anna. – De hogyan férkőzhet a közelükbe?
– Mi sem egyszerűbb. – Galen ismét becsatolta a köpenyt, és nyomban láthatatlanná vált. Széles mosoly terült szét az arcán. A válasz ott várt rá a közelben; csak meg kellett kaparintania. – Mi sem egyszerűbb. Az ablakhoz ment, kilépett rajta, és átlendült az esőcsatornára. – Sok szerencsét! – szólt vissza még Annának. – Magának is! – felelte az asszony, de hangja még mindig tele volt kétségekkel.
AMIKOR GALEN – még mindig láthatatlanul – végigsietett a palota folyosóin, rá kellett jönnie, miről kárált a vénasszony, amikor azt mondta, a köpeny veszélyes. Már a szobalányokat sem volt egyszerű kerülgetni, nem is beszélve arról, hogy az egyik szolga épp kirántotta a szőnyeget Galen lába alól, hogy kiterítse szellőzni. Még az egyik ajtó kis híján rácsapódott a kezére, Angier ajtaja előtt pedig meg kellett állnia, hogy összeszedje magát. Galen hallgatózni próbált a kulcslyukon keresztül, de nem hallott semmit, ezért egy bicskával kinyitotta a zárat, és belépett a püspök lakosztályába. Egy pillanat alatt felmérte, hogy a szalon és a vele szomszédos hálószoba üres, tehát keresni kezdte a könyveket. Kisvártatva meg is találta őket. Angier püspök, annak biztos tudatában, hogy senki nem merészeli átkutatni a holmiját, egyszerűen az asztalon hagyta őket. Más könyvek is hevertek ott: egy analúziai nyelven íródott jegyzetfüzet, amelyről Galen feltételezte, hogy a püspöké, egy könyv a boszorkányság történetéről, és egy gyönyörűen illusztrált Biblia. Galen félretolta ezeket a könyveket, és felkapta a szakadt történelemkönyvet és a kis kék naplót, amely szintén az asztalon hevert. Már éppen bele akarta csúsztatni őket az erszényébe, amikor rádöbbent, hogy a könyvek eltűnése nagy port kavarna. Galen visszahelyezte hát őket az asztalra, és sebesen lapozni kezdte a történelemkönyvet, abban a reményben, hátha talál valamit, mielőtt még Angier visszatérne. A könyv felénél járt, amikor egy lepréselt árvácskát talált két lap között. Maude a virágot használta könyvjelzőként. Galen leült az asztal szélére, és olvasni kezdte a Kőbezárt király történetét, aki egykor Wolfram von Aue néven volt ismeretes, amikor még Vesztfálin akkori királyának, Ranulfnak a tanácsadója volt az ötödik században. Amikor megölte Ranulfot, és megkoronázta saját magát, a Kőbezárt király úgy rendelkezett, hogy soha senki nem mondhatja ki többé a nevét, mert attól félt, hogy felhasználhatják ellene egy varázsige részeként. Minden feljegyzést, minden darab papírt, amelyen a neve szerepelt, megsemmisítettek, és még a név emlékét is kitöröltette alattvalói emlékezetéből. A mágusok, akik bebörtönözték őt, éveket töltöttek azzal, hogy megszerezzék ezt a nevet, amely a csapdába csaló varázsige kulcsa volt. A varázslat részét képezte továbbá az ezüst, amelyet egy püspök áldott meg, és egy darab gyapjú, amely egy addig nyíratlan birkától származott. Galen belenyúlt az erszényébe, és kitapogatta kezével a gyapjúláncot. Biztos volt benne, hogy az ő gyapjúja is ilyen birkától származik. De vajon ki lehetett az az idős asszony? A választ a fejezet végén találta meg. Tizenkét mágus börtönözte be a Kőbezárt királyt, ahogyan azóta hívják. Nyolcan közülük meghaltak, de négyen életben maradtak, sőt: Mivel soha nem lehettek biztosak benne, hogy egy ilyen hatalmas és gonosz lényt végleg le lehet győzni, a négy életben maradt mágus vállalta, hogy halhatatlanná válik, és a világot járja az idők végezetéig. Bár erejük megcsappant már, azóta is szemmel tartják a sötét királyt és a hozzá hasonlókat, nehogy visszatérjenek a halandók világába, és még több bajt okozzanak. A hozzá hasonlókat? Galen megborzongott a gondolatra, hogy más, a Kőbezárt királyhoz hasonló teremtmények is szabadon garázdálkodhatnak. Azután Maude naplójáért nyúlt, és kissé zavarba jött a gondolatra, hogy egy királyné legféltettebb titkait fogja olvasgatni. Ebben –tudtán kívül – Angier volt segítségére: a könyv megfelelő része lila szatén könyvjelzővel volt megjelölve, amelyet a püspök pecsétje díszített. Maude nemcsak a régi történelemkönyvből értesült a Kőbezárt király létezéséről, hanem az egyik mágustól is, akitől tanácsot kért kétségbeesésében, amiért nem lehetett gyermeke. A „jóasszony”, ahogy Maude nevezte őt, elmondta a királynénak, hogyan rendelte magához a
Kőbezárt király a halandó hercegnőket, és tette őket fiai anyjává. Maude innen merítette az ötletet, hogy a király talán neki is segíthetne. A jóasszony, bár Galen nem nevezte volna így, elmondta a királynénak, hogyan hívhatja magához a Kőbezárt királyt: egy csepp vért cseppentve egy fehér selyem zsebkendőre. A kendőt azután a földhöz kell szorítania teliholdkor, és ki kell mondania a király valódi nevét. Maude meg is tette ezt a kert egy távoli szegletében, egy öreg tölgyfa alatt. Ez egyike volt azoknak a régi fáknak, melyeket még a kert átalakítása előtt ültettek. Galen azon morfondírozott, vajon nem ugyanezen a helyen jutott-e be Rionin is a fivéreivel. Maude alkut kötött tehát a Kőbezárt királlyal, és csupán egy gyermeket kért, de a király„nagylelkűen”felajánlott neki egy tucatnyit. A királyné első feljegyzései a földalatti uralkodóval kötött ügyletről még tele voltak lelkesedéssel; csupán annyit kellett tennie cserébe, hogy teliholdkor elmegy a király palotájába, és táncol neki. Azután megszületett Rózsa, épp teliholdkor, és Maude azon az éjjelen nem ment el táncolni. Amikor legközelebb leereszkedett az arany lépcsősoron, a Kőbezárt király haragosan fogadta, és megparancsolta neki, hogy attól a naptól fogva minden hónapban kétszer kell táncolnia. Ahányszor a királyné kihagyott egy alkalmat, a Kőbezárt király, büntetésből még több napot jelölt ki számára, így halála napjához közeledve már minden harmadik éjszakát át kellett táncolnia. A napló vége felé a királyné kézírása szaggatottá vált, és a papírra hulló könnyek nyomán elmosódott a tinta. Nem igazán akart még egy alkut kötni, hogy véget vessen a háborúnak, de úgy érezte, nincs más módja, hogy szeretett Gregorjának segítsen, és a Kőbezárt király az utóbbi időkben egészen kedves volt... Galen döbbenten olvasta a sorokat, látva, amit Maude nem látott. A Kőbezárt király szándékosan kihasználta a királynét, kijátszva a gyermekekről és a békéről szőtt álmait, és megígért neki mindent, miközben látszólag oly keveset kért cserébe. Csak annyit, hogy táncoljon, és erőt adjon neki. Csak annyit, hogy szüljön tizenkét lányt, akik egy napon majd feleségül mennek a fiaihoz. Ezt természetesen soha nem említette Maude királynénak. Galen szitkozódva csukta be a naplót. Gondosan visszahelyezte oda, ahonnan elvette – a történelemkönyv tetejére, kissé ferdén –, és átvágott a szalonon az ajtó felé. Amikor a kezét a kilincsre tette, hangokat hallott a folyosóról, és lassan hátrálni kezdett. Az ajtó kitárult, és Angier lépett be rajta asszisztensével, Michel atyával. És Petúniával. Ahelyett, hogy kiosont volna, még mielőtt a fiatal pap becsukja az ajtót, Galen ott maradt a falhoz simulva. Petúnia ijedtnek tűnt, és a püspök szorosan markolta a karját. Azután leültette a kislányt egy székbe, és fölé hajolt. Galen alig mert levegőt venni. A püspök nem sokat köntörfalazott, rögtön a lényegre tért: – Hova mész a testvéreiddel éjjelente? Petúnia nem válaszolt. Csak a fejét rázta. – Nem akarod megmondani, vagy nem tudod? Újabb fejrázás. – Szeretnéd, ha börtönbe dugnának a testvéreiddel együtt? –kérdezte Angier, mire Galen vicsorogni kezdett. – N-nem – hallatszott Petúnia vékony hangja. – Itt szeretnénk maradni apámmal. – Akkor mondd meg, hová szoktatok menni éjjelente! – Nem mondhatom meg – nyöszörgött a gyermek. – De igenis megmondhatod! És meg is fogod mondani! Ki a felelős a hercegek haláláért? A bretoni asszony? Az apád? A nővéreid? Halljam! Galen keze ökölbe szorult. Gregor király vajon tényleg engedélyt adott rá, hogy kihallgassák a legkisebb lányát, akárcsak egy bűnözőt? Galen kétségbeesetten nézett körül a helyiségben, és azon törte a fejét, hogyan állíthatná meg ezt a szörnyűséget. A püspök kérdései tovább záporoztak Petúniára, aki hamarosan zokogni kezdett. Nem támadhatott rá egy püspökre, ha pedig kinyitná az ajtót, hogy odahívja Gregor királyt, biztosan észrevennék. Éppen arra gondolt, hogy érdemes lenne mégis megkockáztatnia, abban a reményben, hogy a püspök és segédje majd azt hiszik, kísértetek járnak a palotában. Ekkor azonban léptek dobogását hallotta meg a folyosóról, és kisvártatva valaki bekopogott az ajtón. A fiatal pap kinyitotta, és az
ajtóban ott állt lángoló arccal Gregor király, mögötte pedig Rózsa, Lili és Schelker püspök. Petúnia talpra szökkent, átrohant a szobán, és Rózsa szoknyájába temette az arcát. – Excellenciás uram – kezdte a király fojtott hangon. – Arra adtam engedélyt, hogy az idősebb lányaimat kihallgassa, de nem a kicsiket. És egyiküket sem kérdezheti ki úgy, hogy egyedül vannak, és még egy cseléd sem áll mellettük támaszul. – A végére kell járnom ennek az ügynek, Gregor – felelte hűvösen a püspök. – A nevelőnő és az idősebb lányok nem beszélnek. Arra gondoltam, a kicsik még elég ártatlanok ahhoz, hogy ne hazudjanak. – A lányaim nem szoktak hazudni – sziszegte Gregor király összeszorított foggal. – Bármiféle boszorkányság folyik is itt,ők az áldozatai, magának pedig könyörületet kellene éreznie irántuk. – Ezzel egyházunk politikája ellen vét, Angier testvér – tette hozzá Schelker püspök. Rózsa mögött az ajtó még mindig nyitva volt, és amikor Galen megbizonyosodott róla, hogy Petúnia jó kezekben van, kisurrant. Rózsa ijedten körbenézett, amikor Galen véletlenül hozzáért. A fiatalember egy pillanatra visszatartotta a lélegzetét, Rózsa pedig egyenesen keresztülnézett rajta. – Ha akarja, folytathatja a kihallgatást – mondta Gregor király, miután becsukta az ajtót.– Tulajdonképpen mindannyiunkat kikérdezhet. De csak akkor, amikor mind együtt vagyunk. Odakinn a folyosón Galen megkönnyebbülten fellélegzett. Levette a köpenyét, és az erszényébe gyömöszölte. Kifáradt az egész napos rejtőzködésben, és abban, hogy folyton ügyelnie kellett, nehogy valakivel összeütközzön. Ahogy az olvasottakon töprengett, Galen gondolatai visszatértek a nevelőnőhöz, amint ott ült az ágyon, a vékony gyapjúláncot tapogatva, vállán a vastag takarójával. A takaró sötétzöld, nemezelt gyapjúból készült, amely nagyon is ismerős volt Galen számára. A tábori takarók ugyanilyen anyagból voltak, és ha az ember nehéz helyzetbe került, akár tetőnek is használhatta őket, vagy ki lehetett bélelni ezzel az anyaggal a viseltes bakancs belsejét. A keményített gyapjú szúrós volt és merev, és a katonák egymás között viccből golyóállónak nevezték. Azt állították, hogy ha valaki azzal takarózik, álmában nem tudják lelőni. Golyóálló? Az talán nem. Erősebb, mint a hétköznapi gyapjú? Igen. Galen a konyhába ment, hogy beszéljen a főszakáccsal. Termetes asszonyság volt, jó kedélyű ember benyomását keltette, akinek azonban épp rossz napja volt. Kiabált a személyzettel, de nem különösebb meggyőződéssel, a többiek meg úgy dolgoztak mellette, mint akikbe csak hálni jár a lélek. – Drága asszonyom – szólította meg Galen barátságos hangon. –Galen Werner a nevem; két napja a palota vendége vagyok. Kérem, engedje meg, hogy megdicsérjem a főztjét. – Maga az a fiatal kertész – mordult fel a szakácsné. Lapátjával levett két süteményt egy tálcáról, és intett Galennek, hogy vegye el őket. –Igen. És feltételezem, azt is tudja, miért vagyok a palota vendége? – kérdezte Galen, és körülnézett, mert nem akarta az egész személyzetet beavatni a tervébe. – Tudom – mondta halkan a szakácsnő. – Gondolom, segítségre van szüksége. – Ha lenne olyan kedves...? –Nem tudom, miben segíthetnék–vonta meg a vállát a szakácsnő. – Nagyon egyszerű. – Galen előhalászta a fekete gyapjúláncot. –Szeretném, ha kifőzné ezt. És ezt is, meg ezt is beletenné az edénybe. – Elővette a zsebéből a bazsalikomot, a hajtókája alól pedig a nadragulyát, és mindhárom holmit az asztalra fektette. A pufók szakácsnőnek leesett az álla. – Azt akarja, hogy főzzem ki ezeket? Együtt? – Igen, ha lenne olyan kedves. – De miért? – Sajnos nem árulhatom el – rázta a fejét Galen. – Ha csak annyit tesz, hogy ma éjjel ezt itt mind beleteszi egy edénybe, lefedi, és folyamatosan forralja, megfizetem az árát. – Galen arra a néhány érmére gondolt, amelyek erszényében árválkodtak, és arra a következtetésre jutott, hogy egy ilyen egyszerű feladatért biztosan nem fog sokat kérni a szakácsnő. – És ez segíthet a hercegnőkön? – Remélem.
– Rendben – mondta kételkedve az asszony. – Megteszem, amit kér. De nem kell érte fizetnie. – Köszönöm. Örömében, hogy némi előnyre tett szert, Galen szedett még néhány szál bazsalikomot és nadragulyát, a zsebébe rejtetteőket, és egészen jó hangulatban üldögélt Angier püspök esti ceremóniája alatt. Apja és legidősebb testvére kíséretében Petúnia könnyes szemekkel hagyta el a püspök lakosztályát, de kirobbanó életkedvét még Angier sem tudta megtörni. Vacsora után Galen Ibolyával, Írisszel és Orchideával kártyázott. Játék közben sikerült jó néhányszor nagyot ásítania, de nem tettetett alvást egészen addig, amíg Ibolya meg nem nyerte a partit.
ADÍVÁNYON, ahol Galen előző éjjel is „aludt”, most is legjobb tehetsége szerint horkolni kezdett, míg a lányok a bálra készülődtek. Egyszerre azon kapta magát, hogy valóban álomba merül. Ekkor előhalászott egy kötőtűt az erszényéből, és ahányszor elbóbiskolt, mindig megszúrta vele a saját lábát. Azután a dívány háttámlájának rejtekében magára kapta lila köpenyét, és máris Rózsa sarkában termett, amint megnyílt a padló, és láthatóvá vált a lépcsősor. Miközben lefelé haladtak az arany lépcsőfokokon, a fehér vállkendőlecsúszott Rózsa válláról, Galen pedig egy finom mozdulattal gondolkodás nélkül visszaterítette. –Köszönöm–mondta Rózsa, majd ijedten megtorpant, és hátranézett, arcán félig döbbent, félig reménykedő arckifejezéssel. – Galen? – Rózsa? Mi a baj? – Árnika jött oda, és megfogta legidősebb nővére kezét, míg a többiek tovább folytatták útjukat lefelé. – Semmi – rázta meg a fejét Rózsa, és igyekezett tisztán látni. – Csak gondolkodom... Ne is törődj vele! – Azzal Árnika kezét fogva ő is leereszkedett a lépcsőn. – A jó szellem volt az? Rózsa ismét megtorpant. – Mit mondtál? – Egy jó szellemmel beszélgettem a bálon az elmúlt két éjszaka – közölte Árnika bizalmasan, és rajongva nézett fel nővérére.–Nagyon kedves. Mindig felvidít, amikor fáradt és szomorú vagyok. – I-igen? – Rózsa! Árnika! – Nárcisz és a többi hercegnő már a lépcső alján várakoztak, és ingerülten néztek fel a két lányra. – Mit piszmogtok odafenn? – Jövünk már! – Rózsa és Árnika lesietett a lépcsőn. – És milyen hangja van annak a szellemnek? – suttogta Rózsa menet közben. – Hát, olyan szellemhangja – mondta Árnika, de rögtön a szájához kapta a kezét. – Nem lenne szabad beszélnem róla. – Felemelte az ujját. – Ez titok. Galen megkönnyebbülésére elérték a gyöngyberakásos ezüstkaput, mielőtt még Rózsa rávette volna Árnikát, hogy még többet áruljon el neki a titokról. Galen ezúttal Nárcisz csónakjába szállt be, de Nárcisz udvarlója nem volt olyan türelmes, mint a többi herceg. – Mit ettél vacsorára? – fortyant fel a zord udvarló. – Hogyhogy mit? – Nárcisz kérdőn nézett kísérőjére. – Olyan nehéz vagy, mintha vasból készült fehérneműt viselnél –zihálta a herceg. – Ó! – Nárcisz legyezőjével hercege vállára csapott. – Micsoda gorombaság! Amikor átértek a szigetre a fekete palotához, Nárcisz nem várta meg a segítséget, hanem gyorsan kiugrott a csónakból. Mindenkit megelőzve, méltóságteljesen vonult be a palotába, hercege pedig futólépésben követte, sűrű bocsánatkérések közepette. Galen magában kuncogva hátra maradt, hogy fellapátoljon egy keveset a durva szemcséjű, fekete homokból. Belekötötte a zsebkendőjébe, és az egészet az erszényébe tömködte. Mivel megszomjazott, ismét elcsent egy pohár italt, amint a bálterembe értek. Észrevette, hogy
Rózsa nagyon éber, és a terem minden sarkában szokatlan jelek után kutat. Illiken herceg igyekezett magára vonni Rózsa figyelmét azzal, hogy még szorosabban fogta a lány keskeny derekát, ami arra késztette Galent, hogy újabb pohárért nyúljon, majd még egyért. Végül Illikent annyira felbosszantotta Rózsa zavarodottsága, hogy ő maga is elvonult egy italért, magára hagyva Rózsát a székek közelében, ahol Galen az elmúlt éjszakákon „jószellemeset” játszott Árnikával. Galen a függöny mögé dugta a poharakat, és odasétált Rózsához, hogy meghúzza vállkendője szegélyét. A hercegnő ijedten nézett körül. –Helló!–mondta ekkor Galen mély hangon.–Szeretnél táncolni? – Úgy, szóval te lennél Árnika jó szelleme? – Úgy van. –A hangod ismerősen cseng–mondta Rózsa, és szeme felcsillant.–Megtennéd, hogy horkolást színlelsz, csak hogy megbizonyosodhassak a kilétedről? Galen nem válaszolt. Ehelyett elkapta Rózsa csípőjét, és kipenderítette a táncparkettre. Rózsa széttárta a karját, és nevetve engedte, hogy Galen körbe-körbe vezesse a többi táncos körül. A többiek a hercegnőre meredtek, aki újult hévvel táncolt a csillogó padlón. Nem láthatták Galent, és amikor a páros ellibbent Lili mellett, Galen hallotta, amint Lili ijedten azt suttogja, hogy Rózsának elment az esze. Rózsa is hallotta, amitől persze még hangosabban kellett nevetnie. Galen közel hajolt Rózsa füléhez. – Fel tud jönni a király a felszínre? A kérdés kijózanította ugyan Rózsát, de nem tudta kioltani szeme csillogását. – Nem. A király nem képes elhagyni ezt a helyet. Soha. – Reggel leláncolom a kaput – mondta Galen. – Soha többé nem kell táncolnotok! – De hát a lépcső csak éjfélkor jelenik meg – mondta Rózsa, a fejét rázva, miközben Galen körbeforgatta a parketten. Néhány hajtűkirepült gondosan feltűzött frizurájából, és hangos csattanással a padlóra esett. –Ne aggódj, az összes testvéred kiszabadítom–mondta vakmerően Galen. – Rózsa, én... – Mi folyik itt? – A sápadt király bejelentés nélkül megjelent a bálteremben, és a szédelgő Rózsára bámult. A trombitások megkésve ugyan, de belefogtak egy fanfarba, a Kőbezárt király azonban egy határozott gesztussal félbeszakította őket. Rózsa ellépett Galen elől, és bizonytalanul meghajolt. – Kérem, bocsásson meg, felség! Én... megrészegültem a zenétől. Ekkor Illiken herceg visszatért Rózsa mellé, sápadt arca most skarlátvörös volt. Rózsa úgy tett, mintha fáradtan hozzásimulna, Galent pedig a féltékenység fojtogatta. – Értem. – Ám ekkor a király gyanakodva körülkémlelt. Ahogy tekintete átsiklott azon a helyen, ahol Galen állt, egy pillanatra elbizonytalanodott, és Galen érezte, amint arcán és hátán izzadságcseppek gördülnek végig. – Gyere ide, kedves Rózsa! –mondta a király, és kezével a hercegnő felé intett. – A többiek folytathatják a táncot. A zenészek újból kezükbe vették a hangszereiket, és a többi táncos ismét elfoglalta a táncparkettet. Illiken herceg Rózsával karöltve az emelvény lábánál állt, közvetlenül a király előtt. – Úgy hallottam, hogy egy másik fiatalember is legyeskedik a szoknyád körül – mondta ridegen a király. – Nem tudom, mire gondol, felség – válaszolta kényszeredetten Rózsa. – Ne hazudj nekem, Rózsa! Lehet, hogy be vagyok ide zárva, de ettől még tisztában vagyok vele, mi történik odafenn.– Egyik csontos ujjával az ég felé mutatott. – Valóban, a palotában tartózkodik egy fiatalember – vallotta be kelletlenül Rózsa.– De nem nemesi származású – tette hozzá lekicsinylő hangon. – Az egyik kertész. Hihetetlen, nemde? – Rózsa felnevetett, amivel Galent porig alázta. Amikor azonban a hercegnő arcára nézett, kemény arcot látott maga előtt, könnyben úszó szemmel. Látszott, hogy Rózsának nehezére esik fenntartani az érdektelenség látszatát a király előtt. – Igaz is, a fenti udvarlóitok közül egyik sem volt olyan nemes, mint az én fiaim. Ez a kertész talán a nagy jutalomban reménykedik? – Halvány mosoly suhant át a király arcán. – Hogy feleségül vehet egy gyönyörű hercegnőt? – Dermesztően felnevetett.
– A kertészed megtisztelve érezheti magát: nem fog elvenni egy hercegnőt, de hercegi halál jut osztályrészéül.–A király újra felnevetett, Galen pedig rettenetesen érezte magát. – Cs-csakugyan? – Rózsa nagyot nyelt. – Természetesen. Még mielőtt letelik ez a hónap, bűnhődni fog a vakmerőségéért, csakúgy, mint a többiek. Hogy hogyan? – tűnődött el a király. – Talán egy párbajban? Vagy egy lovas balesetben? Igazán nagy örömömre szolgál, hogy ugyanúgy másvilágra, mint azokat a bolond nemeseket. gondolkodom rajta. Nem lenne méltó valakihez, becsvágyó, hogy csak úgy egyszerűen elüsse egy lovas kocsi. – Miért kellett... A hercegek... – Rózsa borzongva hátrálni kezdett, és szorosabbra vonta magán a fehér kendőt, Galen legnagyobb megelégedésére. – Bocsásson meg, felség! – Meghajolt a király felé, és Illiken herceg oldalán távozott. Galen követte őket. Igyekezett nem gondolni rá, hogyan fog meghalni. – Nem szabad magadra haragítanod az apámat – mondta Illiken kifejezéstelen hangon. – Én... – kezdte Rózsa, de azután csak megrázta a fejét, és a távolba meredt. Illiken herceg megállt, és Galen épp idejében ugrott félre, mielőtt még rálépett volna a herceg cipőjének sarkára. – Ki ez a szolga, aki udvarol neked? – Ez a halvány kíváncsiság volt a legtöbb érzelem, amelyet Galen, Illiken viselkedésében valaha is felfedezett. Kíváncsiság... és talán egy kevés féltékenység? –Nem udvarol nekem–mondta Rózsa, de a hangjából nyugtalanság csendült ki és még valami más is, amit Galen nem tudott volna nevén nevezni. – De megpróbálja megfejteni a titkot, vagy tévedek? – Nos, valóban ez a szándéka. – És ha sikerrel jár, akkor feleségül veheti egyikőtöket? – Illiken herceg fekete szeme összeszűkült. – Felajánlotta, hogy megteszi... jutalom nélkül is – védekezett Rózsa. – Persze szegény apám biztosan bármit odaadna neki, amit csak kíván, ha fényt tud deríteni az igazságra. – Rózsa felemelte a fejét. – Nem fog sikerülni neki – vágta rá Illiken. – És még ha sikerülne is, nem segíthet nektek. – Minden további szó nélkül megragadta küldhetem a Majd még aki ennyire Rózsát, és magával húzta a táncparkettre. Rózsa megbotlott, de Illiken olyan szorosan tartotta, hogy nem esett el. Mégis sokáig botladozott, mire sikerült felvennie a tánc ritmusát. – Fajankó! – mondta ki Galen hangosan, és még számtalan kifejezés jutott eszébe, amelyekkel Illikent illethette volna. – Mit mondtál? – A Galen mögött álló nő zavarodottan fordult a partneréhez. – Nem mondtam semmit – felelte a férfi. Amikor odébb mentek, hogy csatlakozzanak a táncolókhoz, Galen a nő nyakába fújt, mire a nő felsikoltott. Galen leült a „jó szellem” székbe, és a gondolataiba merült. Azon törte a fejét, vajon Walter meg tudná-e őt védeni a Kőbezárt királytól, ha az tényleg megpróbálná megöletni. Galen gyanította, ki lehet valójában az öreg kertész. Bár az is igaz, hogy ha Walter tett is valamit annak érdekében, hogy megvédje a sorra kudarcot valló hercegeket, próbálkozása eredménytelen volt. Viszont – az igazat megvallva – Walter nem sokat törődött egyikükkel sem. Galennek kisvártatva fel kellett pattannia, mert valaki majdnem az ölébe ült. A sápadt arcú udvaronc keze beleakadt Galen köpenye szélébe, amikor a fiú el akart osonni. Erre a férfi hirtelen felállt, és kiment a bálteremből, ahelyett, hogy bárhová is leült volna. Galen megigazította a köpenyét, és az egyik sarokban várta meg, hogy véget érjen a bál. Mire a hercegnőket elbocsátották, Árnika és Petúnia olyan fáradt volt, hogy a hercegeknek a karjukban kellett vinniük őket. Galen felkészült rá, hogy ismét Nárcisz csónakjába fog belépni, és kíváncsian várta, hogy a herceg vajon ismét megjegyzéseket tesz-e a karcsú lány súlyára. Mielőtt bármelyikük eltávolodhatott volna a parttól, a Kőbezárt király rettentő haragra gerjedve kivonult a palotából. Mögötte az a férfi közeledett, aki majdnem ráült Galenre. – Állj! – kiáltotta a király – Állj! Betolakodó! – Az egyik kezében egy poharat tartott, a
másikban egy szál hervadt nadragulyát. A terhelő bizonyítékokat a magasba tartva a király így szólt: – Egy élőember ajkai érintették ezt a poharat! Valaki nadragulyát hozott a palotámba! Hol az az ember? Galen kétségbeesetten nyúlt a zsebeibe és a hajtókája alá. A bazsalikomot megtalálta, de a nadragulya eltűnt; csak a tű maradt ott, amellyel felerősítette a növényt. Ijesztő fekete szemek pásztázták végig Galen alakját, majd a király tekintete tovább vándorolt, és ismét visszatért. Galen biztos volt benne, hogy a Kőbezárt király a köpeny ellenére látja őt. Egy hosszú ujj rámutatott, a király sápadt amelyek hátborzongatóan törték meg ajkai szavakat formáltak, a csendet. Galen még halványan hallotta, amint a hercegnők felsikoltanak, azután hideg szél döntötte le a lábáról. A világ elsötétült, és a sötétségben Galen tisztán hallotta a Kőbezárt király hangját: – Meghalsz, még holdtölte előtt!
GALEN ARRA ÉBREDT, hogy valaki dörömböl a hercegnők szalonjának ajtaján. Ingatagon feltápászkodott a padlóról, és az ajtóhoz botorkált. Nem értette, hogy azőr, aki az imént kopogott, most miért néz át rajta zavarodottan, miközben Rózsa hercegnőt szólítja. –Mi folyik itt?–Mária, a főkomorna jött ki az egyik hálószobából gyűrött ruhában, rendezetlen hajjal. – Mi ez a lárma, Kapitány? – kérdezte, miközben elment Galen mellett, mintha a fiú ott se lett volna. Galen végre észrevette, hogy még mindig rajta van a láthatatlanná tévő köpeny. Le kell osonnia a hallba, és ki kell bújnia a köpenyből a szobájában. Nem akart egyszerűen csak megjelenni a szolgák vagy a hercegnők szeme láttára. Az előző éjszaka eseményei vadul száguldottak át Galen elméjén. A Kőbezárt király meglátta őt. Galen még holdtölte előtt halott lesz, ami nagyjából három nap múlva következik be. És Rózsa... Galen elaludt az arany mintás szőnyeg kellős közepén. Ha a hercegnők visszatértek, bizonyára felbotlottak volna benne. Ha visszatértek. Figyelmen kívül hagyva a komorna és azőr izgatott sutyorgását, Galen, Rózsa szobájának ajtajához rohant, és benézett rajta. Az ágyak gondosan meg voltak vetve, és az egyik szobalány még mindig mélyen aludt a sarokban álló díványon. Egyik hercegnő sem volt sehol. Galen belépett a szobába, lekapta magáról a köpenyét, és kiáltozva kirohant. – Eltűntek a hercegnők! Mária és az őr elképedve bámultak rá. Galen odarohant egy másik hálószoba ajtajához, és berontott. Itt egy másik szobalányt talált, aki épp akkor kezdett ébredezni, és még egy sor ágyat, amelyekben nem aludt senki. – Eltűntek a hercegnők! – Micsoda? – Ekkor végre Mária és az őr is feleszmélt, és csatlakoztak Galenhez, hogy átkutassák a szobákat. Négy szobalányt találtak, de egyetlen hercegnőt sem. – Túszul ejtették őket! – mondta azőr, és keresztet vetett. – A tömeg bizonyára betört a palotába. – Miféle tömeg? – meredt rá Galen. – A város népe fellázadt – közölte az őr. Galen számára hirtelen világossá vált, hogy ez lehetett az, amit az őr feltétlenül jelenteni akart a hercegnőknek. – Azt követelik, hogy akasszák fel Fräulein Annát, és szüntessék meg az interdiktumot. – Az őr nyugtalanul nézett körül. – Az a sok szóbeszéd a boszorkányságról, és hogy a hercegnők megölték azokat a külföldi hercegeket... és, hát, az emberek nem tudják eltemetni a halottaikat, és nincsenek megtartva a szertartások... Galen csak a fejét rázta, nem törődött az elhangzottakkal. Mindez most egyáltalán nem számított. A Kőbezárt király fogva tartotta Rózsát, és soha többé nem engedi, hogy aká rő, akár a testvérei
elhagyják a földalatti birodalmat. – Beszélnem kell a királlyal – hadarta Galen, és kiviharzott a szalonból, nyomában a komornával és az őrrel. Angier püspök természetesen most is Gregor királynál időzött. A miniszterelnök és a király többi tanácsadója is jelen volt, beleértve Schelker püspököt, akinek mély barázdák húzódtak a homlokán. Schelker folyamatosan szemmel tartotta Angiert. Gregor király értetlenül meredt Galenre, amikor a fiú bevonult a terembe a palotaőrök kapitányával és Máriával. A folyosót kémlelte mögöttük. – Werner úr, hol vannak a lányaim? – Nincsenek itt, felség – válaszolta Galen, és mélyen meghajolt. Azt kívánta, bárcsak négyszemközt számolhatna be a királynak. – Valaki túszul ejtette őket, felséges uram – bökte ki a kapitány. –Ez az ember azt állítja, tudja, ki volt az. A hír hallatán a teremben felborult a rend. A miniszterek fecsegni kezdtek, és a kezükkel hadonásztak az ablak felé mutogatva. Galen a nyakát nyújtogatta, amíg észre nem vett egy regimentnyi őrt a palota udvarán. – Csendet! – kiáltotta a király. – Csend legyen! – Előrelépett, és szorosan megmarkolta Galen vállát. – Ki vitte el a lányaimat? Galen mély lélegzetet vett. – Ugyanaz a szörnyeteg, aki arra kényszeríti őket, hogy minden egyes éjszakát áttáncoljanak, felség. A Kőbezárt király. A miniszterelnök keserűen hahotázni kezdett. – Vigye ki innen ezt a szerencsétlent, kapitány! – mondta a Galen mellett állóőrnek. –Őrült. Vagy bolond. Vagy mindkettő. – Vagy egy követ fúj a lázadókkal – mondta egy másik miniszter. – Kérdezze ki! Galen nem vette le a szemét a királyról. Gregor király arcán megjelent a bizonyosság: tudta, hogy Galen igazat beszél. Rémület villant az uralkodó szemében. Mögötte Schelker püspök lassan felemelkedett. Aző arcára is kiült a félelem, és Galen számára világossá vált: a bruchi püspök is tudja, hogy a legenda igaz. – Be tudod bizonyítani – suttogta Gregor király szárazon. Nem kérdésnek szánta. Galen a derekán lógó erszényért nyúlt, félrecsúsztatva a lila köpenyt, amelyet korábban ügyetlenül a derékszíjába tömködött. Ekkor erős kezek markolták meg hátulról. – Ne mozduljon! – mondta a kapitány halkan. – Felség, kérem lépjen odébb! – Vigye a lakosztályomba! – intett Angier a kapitánynak. –Később kihallgatom. – Angier püspök úr, beszélnem kell a fiúval – tiltakozott Gregor király, és távolabb lépett Galentől, épp amikor a kapitány hátrafelé kezdte rángatni. – Angier testvér – kezdte Schelker püspök. – Azt mondtam, vigye innen! – kiáltotta Angier, és öklével az asztalra csapott. A kapitány megszorította Galen karját, és elindult vele kifelé a teremből. Galen ellenállt, de nem tudott kiszabadulni a szorításából. – A hercegnők minden éjjel lemennek a szalonjukban elrejtett arany lépcsőn a föld alá!–kiáltotta Galen.–Áthaladnak egy ezüsterdőn, azután csónakba szállnak, és tizenkét herceg átevez velük a palotába, ahol táncolniuk kell a hercegekkel. A Kőbezárt király fiaival! Maude királynét rászedték! – Már odakinn volt a folyosón, és az ajtót bezárták mögötte. – Fogd be a szád! – mondta a kapitány, és Galen fejére csapott. Galen addig vonaglott, kapitány szorításából. Egy láthatatlanná tévő köpenyt, és összecsatolta a mellkasán. A kapitány levegőért kapkodott döbbenetében, amikor a fiatalember a szeme láttára vált köddé, Galen pedig lassan elhátrált, mindvégig a folyosó szőnyeggel borított középső részén haladva, hogy lépteivel ne keltsen zajt. Beosont az első útjába kerülőhelyiségbe, és becsukta maga mögött az ajtót. Közben a kapitány hangosan kiabálva próbálta összehívni a palota őreit. Galen a zeneszobában találta magát, amelynek ablakai a palota kapuja felé néztek. Gyorsan megkerülte a zongorát, és egy kis dívány fölött áthajolva kinézett az ablakon. A regiment továbbra is mozdulatlanul sorakozott az udvarban. Fölöttük Galen ellátott a kapuig. Úgy festett, mintha Bruch összes polgára odagyűlt volna, mind a
kezüket rázták, és ezt kántálták: – Akasszák fel a boszorkányt! Galen megfordult, és visszament a folyosóra. Az őr addigra már eltávolodott a hall irányába, minden ajtón benézett, és Galen után kutatott. Galen elsuhant mellette, és a hátsó lépcsőn lement a konyhába. A konyhaajtón kívül, egy árnyékos helyen lekapta magáról a köpenyt, és az erszényébe csúsztatta. Számolva a ténnyel, hogy a konyhai szolgák még nem értesültek a letartóztatásáról, Galen határozottan belépett, mintha mi se történt míg végre sikerült kiszabadulnia a pillanat alatt magára kanyarította a volna. A főszakács nyomban magához intette, egy távoli sarokban álló tűzhelyhez, ahol egy hatalmas fekete üstben forrt valami. – A lánc összement – suttogta a szakácsnő. – Az volt a cél – nyugtatta meg Galen. A szakácsnő egy fakanállal kihalászta a fekete gyapjút, belecsavarta egy ruhába, hogy kinyomkodja belőle a vizet, majd a nedves tárgyat átnyújtotta Galennek. Galen óvatosan megtapogatta a láncszemeket. Sűrűbbek és keményebbek voltak, de kisebbek is. Már nem tudta bedugni az ujját az öltések közé. A gyapjú gyakorlatilag megszilárdult: maguk az öltések nem látszottak. Pontosan úgy történt, ahogy Galen elképzelte, még a gyógynövények erős illata is érződött rajta. – Drága asszonyom, maga egy kincs! – mondta Galen. Csókot nyomott a szakácsnő kerek arcára, zsákjába tette a láncot, és a konyhaajtón át kiment a kertbe. Újabb adag bazsalikomot és nadragulyát vett magához abban a reményben, hogy utoljára lesz rájuk szüksége, azután a repkénybe kapaszkodva átmászott a kertet körülvevő falon. Úgy tervezte, hogy ismét felveszi a köpenyt, de a palota mögötti utcákon egy lélek sem járt. Amikor a nagybátyja háza felé indult, meglátta, hogy több helyen sár borítja a rózsaszín stukkót, és a földszinti ablaktáblákat letörték, és az útra dobták. A jelek szerint néhány lázadó, mivel a palotába nem juthatott be, a Szeszélyes Kert főkertészének házán töltötte ki a mérgét. Az ajtó zárva volt, Galennek pedig nem volt kulcsa, így bekopogott. Eltartott egy darabig, míg bárki az ajtóhoz jött, de végül Reiner bácsi kinyitotta, és gyanakodva kinézett. Látva, hogy Galen egyedül van, a nagybácsi kelletlenül beengedte. – Jól van, uram? – kérdezte Galen. – És Liesel néni és Ulrike? Reiner bólintott. – Mi a helyzet a többi kertésszel? Hol van Walter? – Üzentem Walternek és a többieknek, hogy egyelőre maradjanak otthon – morogta Reiner. – Alig tettem meg két lépést az ajtómtól ma reggel, amikor a csőcselék egy csoportja elcsörtetett mellettem. Betörtek a palotába? – Még odakinn vannak, a kapu előtt – telelte Galen. – De nem tudom, meddig elégednek meg azzal, hogy csak odakint ácsorogjanak, és az öklüket rázzák. Reiner keserűen rázta meg a fejét. – Ki gondolta volna, hogy eddig fajul a dolog – mormogta. – Sárral és kövekkel dobálják meg a házamat, sértő szavakat kiabálnak be a királyi palotába... Gyalázat! Ulrike jött le a lépcsőn. Arca felderült, amikor meglátta Galent. –Ó, istennek hála! – odasietett hozzá, és megölelte. – Kérlek, mondd, hogy végleg hazajöttél! – Sajnálom, csak azért jöttem, hogy magamhoz vegyek néhány holmit, azután visszamegyek a palotába – felelte kedvesen Galen. – Szó sem lehet róla! – förmedt rá Reiner bácsi. – Már így is megaláztál azzal, hogy belekeveredtél ebbe a furcsa ügybe a hercegnők körül! Megtiltom, hogy tovább folytasd a mesterkedésed! Ne törődj mással, csak azzal a feladattal, amit rád bíztak: kapáld a földet, és gondozd a király kertjét! Felejtsd el azokat a hercegnőket a különös hóbortjaikkal együtt! – Nem a király kertjéről van szó, és nem is a hercegnők furcsa hóbortjairól – mondta Galen halkan. – A királynőről van szó. A kert az övé volt, és ez a sok baj is mind őmiatta van – tette hozzá, és közben széles gesztussal körbemutatott. –Ebben a házban halottakról jót vagy semmit, fiam!–figyelmeztette Reiner bácsi.
– Megátkozta a saját lányait – vágott vissza Galen dühösen. –Megátkozta őket attól a naptól fogva, hogy megszülettek. Azon csodálkozom, hogy a Kőbezárt király nem indított háborút, csak, hogy biztosabban a markában tarthassa őket. – Miket fecsegsz itt összevissza? – Reiner arcán előbb düh, majd zavarodottság tükröződött, Ulrike pedig tátott szájjal bámult Galenre. Galenből ömlött a szó. Az elmúlt néhány napban nem aludt többet pár óránál, és mindaz, aminek szemtanúja volt, ott tornyosult a fejében. Ráadásul a tömeg ordítozása felidézte benne a háború szörnyű emlékét. – A háború, a tánc, a boszorkányságról szóló pletykák, mindennek ugyanaz az oka: a Kőbezárt király azt akarja, hogy Rózsa és a húgai aző fiaihoz menjenek feleségül, és nem érdekli, hány embernek kell meghalnia ezért. – Galen fogcsikorgatva nézett át Reiner bácsi válla fölött. – Uralkodj magadon, fiam! – mondta Reiner. – Menj a szobádba, és feküdj le, és majd ha ez az egész ügy elmúlik, elgondolkodom rajta, hogy egyáltalán dolgozhatsz-e még velem! Menj! Galen elvonult, de nem feküdt le. Átöltözött öltönyéből katonai egyenruhájába. Kék katonakabátjára felcsatolt egy súlyos övet, amelyen egy pár pisztoly és egy kés lógott. Egy másik kést a csizmaszárába süllyesztett. Kiürítette az erszényét, majd belepakolta az ezüst kötőtűket, a poharat és a fekete homokot tartalmazó zsebkendőt. Legfelülre pedig tartalék lőport és töltényeket tett a pisztolyok és a puska utántöltéséhez. Felkötötte derékszíjára az erszényt, és gondoskodott róla, hogy ne érjen hozzá a pisztolyokhoz. Ezután a vállára vetette puskáját, és végül magára kanyarította a köpenyt. Ismét láthatatlanul lement a lépcsőn, és átvágott a hallon. Amikor elment a nappali mellett, meghallotta Reiner mennydörgő hangját, és a saját nevét. – Bajba keveredett, Liesel – mondta Reiner. – Ha nem lenne családtag... – De az – szólalt meg most Liesel néni fuvolázó hangja. – És segítenünk kell neki. –Ki mondta, hogy bajban van? Csak megpróbál segíteni a barátainak – ez Ulrike volt. – Te ezt nem értheted – szólt Reiner. – Már megint ugyanaz a nóta, mint amibe a bátyád, Heinrich keveredett. Galen és a legidősebb hercegnő... Galen nem hallgatózott tovább. Semmi olyat nem tudott mondani, ami meggyőzte volna Reinert, Rózsa ártatlanságáról, és arról, hogy csak segíteni próbál rajta. Meg kellett állítania ezt a sok szörnyűséget, és meg kellett szabadítania a hercegnőket az átoktól. Galen kisurrant a bejárati ajtón, és nekivágott az utcának.
A KERT FELŐL NÉZVE a palota környékén minden a legnagyobb rendben volt. Sem a tömeg, sem senki más nem látszott. Galen remélte, hogy valamelyik ösvényen hamarosan felbukkan a sánta Walter egy talicskával, vidám dallamot fütyörészve. A jelek szerint azonban az öregember megfogadta Reiner tanácsát, és otthon maradt. Galen eltette a köpenyét, és bement a konyhaajtón keresztül az épületbe. Mosolyogva biccentett a főszakácsnak, majd felment a lépcsőn a hercegnők szalonjába. Ha a szőnyeg napközben tényleg nem változik lépcsővé, akkor kénytelen lesz az otthonában felkeresni Waltert. Egy őr állt a szalon ajtajában. Galen a zsebébe nyúlt, eltakarva a csípőjén lógó pisztolyokat. –Nem bánja, ha bemegyek és körülnézek? – Senki nem mehet be – mondta az őr, miközben Galen puskáját és egyenruháját bámulta. – A hercegnők nem tértek vissza, ugye? – Galen nem tartotta ugyan valószínűnek, hogy időközben visszatértek volna, de nem értette, miértőriz valaki egy üres szobát. – Nem, nem tértek vissza – felelte a férfi, és hangjába egy csepp aggodalom vegyült. – Nézze, kertész uram... vagy bármi is maga: ne üsse bele az orrát! Úgysem tehet semmit. – Rendben – mondta Galen mintegy kelletlenül, majd a konyhán keresztül ismét távozott, és a palota déli része felé indult. Miután ismét magára terítette a köpenyét, óvatosan felmászott a
repkény lugason, és egy nyitott ablakon keresztül belépett a szalonba. Nem mást, mint Angier püspököt találta ott, amint a kártyaasztalra rakosgatta a hercegnők ékszereit. Galen csizmájának csikorgására és a dobbanásra, amellyel a fiú a padlóra ugrott, a püspök felkapta a tekintetét. Egyenesen Galenre. – Á, a katonává vált kertész! Tudhattam volna! – mondta a püspök. Galen hátán végigfutott a hideg. És ami még furcsább volt, a püspök egy pisztolyt húzott elő a talárja alól, és egyenesen Galen szívének szegezte. – Kérem, vegye le! Látva Galen megdöbbenését, Angier püspök felemelte a bal kezét, és megmutatott egy hatalmas gyűrűt, közepén sötétlila kővel. Galenre mosolygott. – A boszorkányüldöző kelléktárából semmi sem hiányozhat. Például az ametiszt lehetővé teszi számomra, hogy átlássak a varázslaton. Mind ez idáig nem törődtem vele. A hercegnők inkább makacsnak tűntek, mint eszesnek. De maga, azzal az idióta vigyorával, és a folyton csattogó kötőtűivel, tudtam, hogy nem lehet olyan ostoba, mint amilyennek mutatja magát. – Ó! – mondta Galen. Ez volt minden, amit ki tudott préselni magából. – A köpeny – emlékeztette Angier. – Szeretném, ha nem kellene ennyire megerőltetnem a szemem ahhoz, hogy szembenézhessek magával. Galen levette a köpenyt, és az egyik karjára fektette. – Jöjjön velem! – mondta Angier. Galen követte: le a hallba, el a meglepett őr mellett, aki – ahogy most már Galen is felismerte – azért állt ott, hogy nehogy valaki megzavarja a püspököt, egyenesen a püspök lakosztályába. Angier egy székhez vezette Galent, majd leült vele szemben, még mindig a ravaszon tartva az ujját. A nappali a palota előtt elterülő kertre nézett, ahol a tömeg gyülekezett, amikor Galen legutóbb látta őket. Most nem hallatszottak kiáltások, és Galen megpróbált kinézni az ablakon anélkül, hogy felemelkedett volna a székéből. – Nem kell, hogy féljen a tömegtől – mondta Angier, Galen tekintetét követve. – Gondoskodtam róluk. Galen gyanakodni kezdett. – Hogyan? – Biztosítottam őket afelől, hogy a boszorkányt holnap reggel felakasztják, és hogy az interdiktumot megszüntetik, amint én meggyőződtem róla, hogy többé semmi nem szennyezi be a királyi ház jó hírét – mondta a püspök fesztelenül. – Megígértem, hogy következő vasárnap magam celebrálom az első misét. – Angier elmosolyodott.–Egy hét minden bizonnyal bőven elegendő a királynak, hogy lemondjon, nem gondolja? – Hogy lemondjon? – Galen megrémült. – De hiszen a király ártatlan! És Fräulein Anna is! – Hát persze, hogy ártatlan – mondta Angier fél vállát felhúzva. –De ugyebár nem akaszthatjuk fel a halott Maude királynét? És biztos vagyok benne, hogy a király lemondása nagy sorscsapás lesz, de eljön az idő amikor az emberek belátják majd, hogy szükség volt rá. Az egész királyi családot beszennyezte ez a boszorkányság, és ez végképp alkalmatlanná teszi arra, hogy egy egyébként olyan istenfélőnép felett uralkodjon, mint a vesztfáliniak. Galen fejében kavarogtak a gondolatok. Angier nem hazudott: a püspök arra készült, hogy kivégezteti Annát, és nyomást gyakorol Gregor királyra, amíg az le nem mond a trónjáról. Galen lenyelte a gombócot, amely egyre csak nőtt a torkában, és a rászegezett pisztolyra összpontosított. Ki kellett jutnia innen, mégpedig a lehető leggyorsabban. Már elmúlt dél, és Galennek fogalma sem volt róla, min megy keresztül Rózsa a Kőbezárt király birodalmában. – Excellenciás uram – mondta Galen, nyugalmat erőltetve magára –, kérem, én csak segíteni szeretnék a hercegnőknek. – Segíteni? A mocskos varázsköpenyével? Még az is lehet, hogy maga rejtegeti őket előlem! Galen úgy döntött, nyílt lapokkal játszik. El kellett érnie, hogy a püspök a hercegnők oldalára álljon. – Nem, Excellenciás uram! Esküszöm, hogy nem értek a mágiához. Csak megpróbálom megvédeni a hercegnőket a Kőbezárt királytól. A királyt bebörtönző mágusok egyikétől kaptam ezt a köpenyt.
– A Kőbezárt király! – horkant fel Angier. – Egy tündérmese, amelyet az undok kis boszorkányok arra használnak, hogy leplezzék a saját gonosz fondorlataikat. Soha nem létezett a Kőbezárt király, fiam! Csak a mesében. – Akkor kivel kötött alkut Maude királyné? – Galen állával az asztalon heverő napló felé bökött. Ez hiba volt. A püspök úgy felfúvódott a dühtől, akár egy kecskebéka. –Értem. Szóval birtokháborítást követtél el a kis köpenyed segítségével – sziszegte Angier. – Akkor most ki vele: hol vannak a hercegnők! –Megmondtam már: a Kőbezárt király földalatti börtönbirodalmában! – Hazugság! – ordította Angier. – Ott a bizonyíték az orra előtt, Maude királyné naplójában –hadarta Galen hevesen. – Segítenie kell kiszabadítani őket! – Szentségtörés és hazugság! – rázta a fejét Angier, hogy csak úgy reszketett belé az állkapcsa. – Lógni fogsz bűbáj gyakorlása miatt, fiú, még ha nem is tudjuk bebizonyítani, hogy elraboltad azokat a szegény eltévelyedett fiatal nőket. – Soha nem nyúlnék hozzájuk egyetlen ujjal sem – vágott vissza dühösen Galen.–Megpróbáltam információt gyűjteni, hogy segíthessek. Idejöttem tegnap... – Galen elharapta a mondat végét, amikor észrevette, hogy a püspök elnéz a feje fölött. –Köszönöm, kapitány, befejeztük–mondta Angier, és leeresztette a pisztolyát. Galen felpattant, egyik kezét a derékszíján lógó pisztolyon tartva, és körbefordult, de nem látott semmit. Senki nem állt mögötte. – Ostoba fajankó! – nevetett fel Angier. Galen úgy érezte, szétrobban a feje a fájdalomtól, amikor a püspök – kihasználva az alkalmat – hátulról fejbe ütötte pisztolya markolatával. Galen arccal előrezuhant a sűrű szövésű vörös szőnyegre. Mintha feje köré csavart vattán keresztül hallotta volna, amint Angier segítségért kiált, azt állítva, hogy az őrült kertész épp most támadt rá. Sötétség borult a világra, és Galen úgy érezte, minden elveszett.
RÓZSA ÉS TESTVÉREI soha nem jártak a Kőbezárt király palotájának más termeiben, csak a bálteremben. Még a számukra fenntartott öltözőszoba is, ahol éjjeliedények és mosdótálak álltak a rendelkezésükre, közvetlenül az előcsarnokból nyílt, feleslegessé téve, hogy túl messzire távolodjanak a bálteremtől. Most viszont odabenn voltak a palota legbelsejében, és Rózsa megállapította, hogy a hálószobák sem sokkal otthonosabbak és barátságosabbak, mint a bálterem. Minden feketére volt festve. Vagy sötétlilára. Vagy éjkékre. Itt-ott ezüstszín csillant a lámpa búrákon, vagy az ezüstözött bútorhuzatokon. Ezeken kívül minden sötét volt: az árnyékok, a pókok és az alkonyat színei. A lányoktól elvették saját ruháikat, és egész ruhásszekrényre való báli ruhát, háziköntöst és hálóruhát kaptak, amelyek mindegyike fekete, lila és indigókék volt. – A rózsaszín ruhámat akarom! – nyűgösködött Árnika. Előző éjjel annyira kimerült, hogy nem is ellenkezett, amikor Lili, miután elküldte a furcsa, néma szobalányokat, belebújtatta Árnikát egy leheletvékony fekete hálóruhába, és lefektette az ébenfa ágyba. De most eljött a reggel, habár odalent nem látták a nap fényét, és Árnika egyik felkínált ruhát sem akarta felvenni. –Én sem akarom viselni az enyémeket–mondta Petúnia, miközben igyekezett kiszabadulni Nárcisz keze közül, aki épp egy sötétlila ruhát próbált ráadni. – Csúnya, és a szaga is furcsa. Hol a sárga ruhám? Rózsa nem tudott igazán haragudni rájuk. A ruhák tényleg furcsa szagot árasztottak–akár a kövek és a föld, és még valami kellemetlen szag is vegyült hozzá. Maga a kelme pedig hűvös és síkos tapintású volt, és különös érzést keltett bennük. Rózsának is le kellett gyűrnie viszolygását, amikor saját indigókék ruháját áthúzta a fején, majd le a vállain. Az egyedüli kényelmes ruhadarabja az a vállkendő volt, amelyet Galen kötött neki. A néma szolgák azt is megpróbálták elvenni tőle, de Rózsa rájuk förmedt, hogy ha elveszik a kendőt, mindannyiukat lefejezteti. Volt valami a tekintetében, ami meggyőzte őket, vagy talán a Kőbezárt
király szolgái számára nem volt ismeretlen a büntetésnek ez a válfaja, mindesetre nem nyúltak a kendőhöz. Testvérei azonban nem voltak sem elég határozottak, sem elég szerencsések. – Ez a cipő nem is jó a lábamra – panaszkodott Orgona a magasba tartva egy pár fekete bőr tánccipőt. – Akkor próbálj fel egy párat Írisz cipői közül! – csattant fel Rózsa. Elkapta Petúniát, aki megpróbált bemászni az egyik ágy alá. Karját szorosan fogva eltartotta magától a kislányt, hogy Nárcisz a fejére tudja húzni a lila ruhát. –Schmidt úr cipői sokkal kényelmesebbek–jelentette ki Orchidea. – Még szép, hogy kényelmesebbek; több száz párat készített már nekünk – mondta Orgona. – Csend legyen! – kiáltott rá Rózsa Petúniára. – A sárga ruhád nincs többé; ezt kell viselned helyette! A húgai mind ijedten bámultak rá. Rózsának nem volt szokása kiabálni. – Ide hallgassatok! – mondta, és igyekezett visszafogni magát, de még mindig dühös volt a hangja. – Nem számít, hogy rossz szagúak a ruhák, vagy a cipők nem illenek tökéletesen a lábunkra. Hamarosan megszokjuk. Hát nem értitek? Soha többé nem hagyhatjuk el ezt a helyet! Soha többé nem láthatjuk a napot, anyánk kertjét, és soha nem láthatjuk viszont apánkat sem. Megigazította a félig felöltözött Petúnia ruháját, és magukra hagyta őket. Nem tudta, hová megy, amíg be nem csukta maga után az ajtót, és ki nem lépett a mögötte lévő hosszú folyosóra. Odakint síri csend volt. Rózsa továbbment. Egyszer csak egy olyan ajtóhoz ért, amely nem volt bezárva. Bekukkantott rajta, és egy olyan szobát pillantott meg, amely szakasztott mása volt annak, amelyikből kijött: hosszú és keskeny helyiség volt tizenkét magas ággyal. Illiken és testvérei a díványokon ültek, furcsa, kellemetlen hangú hangszereken játszottak, könyvet olvastak, vagy éppen csak üldögéltek, és maguk elé bámultak. Rózsa bement. A hercegek felkapták a fejüket, és egy emberként álltak fel. Miután testvérei néhányszor oldalba bökték, Illiken előrébb lépett. – Rózsa, mit keresel itt? Nem kellene a szobádban lenned? – Mit számít, hogy hol vagyok? – Apám nem szereti, ha az emberek engedély nélkül kóborolnak a palotában. – Egyikőtök sem valami okos, igaz? Rózsa durva megjegyzése hallatán halvány szikra gyúlt Illiken szemében. – Apánk nem szereti, ha okoskodunk – felelte óvatosan, mintha csak azt figyelné, vajon Rózsa érti-e, amire gondol. – Nem helyesli a rivalizálást. – Te sem fogod helyeselni – mondta a Kőbezárt király, miközben bevonult a szobába. – Ha valaha az én trónomon ülsz majd. Illiken sápadt arca halványzöldre vált, és a fiú testvéreivel együtt meghajolt. Rózsa azonban kihúzta magát. Nem volt hajlandó hódolni ez előtt a gonosz lény előtt. – Hol van Galen? – Több kérdés is volt, amelyet fel akart tenni a királynak, és ő maga is meglepődött kissé, hogy épp ez szaladt ki elsőként a száján. Bár ez is épp olyan fontos volt, mint a többi. – Mit tett vele? – Semmit. – A király ártatlan arckifejezéssel széttárta furcsa, groteszk karjait.–A kertészfiú tökéletes egészségnek örvend. Egyelőre. – És később majd leesik egy lóról, vagy elcsúszik a nedves kövön? Hogy felségednek ne kelljen bemocskolnia a kezét?–gúnyolódott Rózsa. A király hűvösen elmosolyodott. – Ha tiszta a kezed, azt jelenti, megőrizted az ártatlanságodat. Nem így csinálják az emberek? – Mit tudhat maga arról? – Nagyon is sokat. Mindenekelőtt: valaha magam is ember voltam – felelte a király, azzal fiai felé fordult, akik csendben körülállták. –Ésőket is halandó asszonyok szülték, ahogyan a te anyád is halandó volt, és te is az vagy. És a gyerekeid, és a testvéreid gyerekei
háromszorosan is halandó emberek lesznek. – A király felnevetett. –Micsoda öröm lesz számomra, hogy az unokáim szabadon járhatnak-kelhetnek a napsütötte világban! Rózsa azt hitte, már semmi nem érheti váratlanul, de tévedett. E szavak hallatán jeges rémület fogta el, és megszédült. Sőt, amikor elképzelte, hogy a gyermekei Vesztfálin útjait járva teljesítik majd a Kőbezárt király parancsait, már-már elájult. Illiken elkapta, és megtartotta csontos, hűvös kezével. Rózsa lerázta magáról Illiken kezét, és inkább egy díványnak támaszkodott. – Nem maradok itt – mondta reszkető hangon. – Nem megyek hozzá Illikenhez. Nem szülök neki gyermeket... Nem kényszeríthet! – Ó, dehogynem! – mondta a Kőbezárt király elgondolkodva. – Egy héten belül hozzámész Illikenhez, és soha többé nem látod a napvilágot, kedves Rózsa. Hát nem érted? Ekkor halvány reménysugár pislákolt fel Rózsa szívében. – El kell engednie bennünket, ez áll a szerződésben. Táncolunk, azután hazamegyünk, és ha letelt az idő,szabadok vagyunk. Önt is ugyanúgy köti a szerződés, mint minket. – A szerződést meg lehet szegni, ha valaki hajlandó megfizetni az árát – búgta a király. – És mit számít egyetlen élet? – Kinyújtotta a kezét, és végigsimított egyik fia arcán. A fiatalember szeme tágra nyílt a rettegéstől. –Értem–Rózsának felkavarodott a gyomra, és végtelenül gyengének érezte magát. – Egyik fiának meg kell halnia azért, hogy minket itt tarthasson? – Aki a szerződést megszegi, egy élettel fizet – vonta meg a vállát a király. – És én nem szándékozom a sajátomat feláldozni. – Odébb taszította a herceget. – Most pedig menj a szobádba, és maradj is ott! – adta ki az utasítást Rózsának. A hangjából eltűnt minden kedvesség, csak a kő keménysége maradt. Rózsa elhagyta a helyiséget. – Jól vagy? – Lilinek elég volt egyetlen pillantást vetnie nővérére, és nyomban elé sietett, hogy odatámogassa egy díványhoz. – Mi történt? Rózsa mindent elmesélt, és ezúttal nem titkolt semmit a kishercegnők előtt sem. Meg kellett tudniuk, milyen sors várt rájuk. Joguk volt tudni, és nekik is meg kellett birkózniuk ezzel a nehéz teherrel. Mire Rózsa befejezte a mondandóját, mindannyian sírtak. – Most mitévők legyünk?–Ibolya lerogyott Rózsa mellé a díványra. – Örökre kelepcébe csaltak! – Galen meg fog halni – mondta Rózsa alig hallhatóan. – Nekünk pedig hozzá kell mennünk a hercegekhez. –Ahhoz nem, akinek életével a király megfizet a szerződésszegésért – mutatott rá Pipacs. – Remélem, Blathen lesz az. – Blathen Pipacs partnere volt az Éjféli Bálon. – Majd születik másik fia – mondta halkan Rózsa. Már előre látta a király szándékait. – Egy másik szerencsétlen asszonytól. És akkor majd hozzáadnak egy kisbabához. – Miért van mindenből tizenkettő? – tudakolta Orchidea. –Miből?–kérdezte Lili, miközben megkötötte Orchidea selyemövét. – Hát belőlünk. És a hercegekből. Az annyi, mint... Rózsa számára végre összeállt a kép. – Tizenkét mágus börtönözte be ide a királyt – mondta. – És ha mindegyikünknek születik egy gyermeke, akkor a királynak lesz tizenkét félig ember, félig boszorkány unokája, akiket arra használhat, amire akar. Rá akarja venni őket, hogy kinyissák a börtönét, ebben biztos vagyok. Megborzongtak. Soha többé nem láthatják az apjukat. Szegény Annát felakasztják boszorkányságért, Galent pedig megölik. Ők örökre itt maradnak vele és halk szavú, búskomor fiaival. Bár elhatározta, hogy nem fog sírni, Rózsa szemében kövér könnycseppek jelentek meg. Most először értette meg, min ment keresztül Lili, amikor Heinrich meghalt, és most először érzett valódi részvétet iránta. – Ki kell jutnunk innen – jelentette ki Rózsa.
– De hát hogyan? – kételkedett Nárcisz a fejét ingatva. – Nem sétálhatunk ki csak úgy az ajtón. Valaki meglátna. – Megvárjuk a bált... – kezdte volna Rózsa. Pipacs azonban félbeszakította. – Nem tudunk átjutni a tavon –mondta, miközben idegesen gyűrögette sötét szoknyáját. – Előbb vagy utóbb kénytelenek leszünk feleségül menni hozzájuk – tette hozzá kétségbeesetten. – Rá kell vennünk a királyt, hogy engedjen haza minket, még ha csak pár percre is – mondta elkeseredetten Rózsa. – Ha haza tudnánk jutni, megtalálnánk a módját, hogy ne kelljen visszatérnünk. – És hogyan győzzük meg arról, hogy visszaengedjen minket? –suttogta Ibolya reményvesztetten. – Most végre elkapott minket, mindig is az volt a célja, hogy itt maradjunk. – De ő nem akar itt maradni – mondta Rózsa. – Micsoda? – Lili felvonta a szemöldökét, Ibolya pedig megrázta a fejét. – Miről beszélsz, Rózsa? Hiszen tudod, hogy a király nem teheti be a lábát a fenti világba! – ellenkezett Ibolya. – Szentséges ég! – szörnyülködött Jácinta, és gyorsan elmormolt egy imát. – De a fiai igen – emlékeztette őket Rózsa. Jácinta félbehagyta az imát. A kishercegnők nem értették, miről van szó, de az idősebbek igen, és most rémülten meredtek Rózsára. Végül Lili törte meg a csendet. – Mire gondolsz? – kérdezte. Rózsa határozottan felelt. – A hercegek éjszaka elhagyhatják a földalatti birodalmat. Meghívom hát őket, hogy találkozzanak apánkkal. Csak azt kell kitalálnunk, hogyan maradjunk mögöttük, amikor hajnalban visszatérnek. –És mi történik, ha megtalálják a módját, hogy odafenn maradhassanak? – mutatott Nárcisz, reszket ujjával Rózsára. – Erre is gondoltál? – Hát, azt hiszem, ezzel a kockázattal számolnunk kell – ismerte el Rózsa. – Vállalnunk kell a veszélyt, ha viszont akarjuk látni apánkat. És a napot. Lili felállt, és odasétált Rózsához. Kezébe vette Rózsa kezét, és mélyen nővére szemébe nézett. – Jól vagy, Rózsa? Nem lehet, hogy lázad van? – Nem – felelte Rózsa, és elhúzódott a húgától. Kétségbeesetten nézett előbb Lilire, majd többi testvérére. – Hát nem látjátok? Ki kell szabadulnunk innen! Nem érdekel, ha ennek érdekében meg kell hívnom őket az otthonunkba. Inkább meghalok, mint hogy hozzámenjek Illikenhez! – Én egyetértek Rózsával – jelentette ki határozottan Ibolya, majd felállt, és legidősebb testvére mellé lépett. – Én is – helyeselt Pipacs. – És Margaréta is – tette hozzá, és magához vonta ikertestvérét. – Pipacs, nem hiszem, hogy helyes... – Ó! Bocsánat. Talán hozzá akarsz menni Tirolianhoz? – kérdezte Pipacs. Margaréta szája hangos csattanással összezárult. A kishercegnők is sorban felálltak. – Mi senkihez sem akarunk hozzámenni. Soha! – jelentette ki Orchidea mindannyiuk nevében. – De, Rózsa! – tiltakozott Lili. – Ennél biztosan létezik jobb megoldás. – Akkor mostantól két napunk van rá, hogy megtaláljuk – mondta Rózsa. – De azután, ha senkinek nem lesz jobb ötlete, meghívom a Kőbezárt király fiait apánkhoz teára.
AMIKOR GALEN FELÉBREDT, arca a padlóhoz simult, és rettenetesen lüktetett a feje. Először azt hitte, hogy a zaj ébresztette fel, de most már emlékezett, mit is hallott valójában. Bizonytalanul pislogni kezdett, majd körülnézett, de körülötte minden sötétségbe burkolózott. Egy pillanatra megijedt, mert azt hitte, megvakult, amikor a püspök fejbe ütötte. Azután ráeszmélt, hogy egyszerűen csak... besötétedett. Nyögve megpróbált felülni, de kezét és lábát valaki megkötözte.
Addig fészkelődött, míg nem sikerült végre kényelmesebb testhelyzetet felvennie. Közben előbb a feje, majd a lába ütközött a falnak. Ekkor vette csak észre, hogy valószínűleg egy ruhásszekrénybe, vagy valami ahhoz hasonló szűk helyre zárták be. Most, hogy sikerült megfordulnia, észrevett egy halvány fénycsíkot az ajtó alatt. Nekifeszült az ajtónak, de az nem mozdult. Két kezét a teste előtt kötötték össze, így viszonylag egyszerűen elérte a jobb csizmáját, és elő tudta húzni belőle a kis kését. Az összes többi fegyverétől megfosztották, de a csizmáját a jelek szerint nem vizsgálták át. Amikor kinyitotta a pengét, és óvatosan fűrészelni kezdte vele a csuklói köré tekert kötelet, csodálkozva tapasztalta, hogy a kötél meglehetősen laza. Végül a kötelék engedett, és Galen nekiláthatott elvágni a bokája köré tekert spárgát is, ügyetlenül tartva a kést merev ujjai között. Megvágta magát, még miközben a csuklóján lévő kötéltől próbált megszabadulni, és eldobta a kést, amelyet most a sötétben tapogatózva kellett megkeresnie. Végül azonban sikerrel járt. Miután óvatosan visszasüllyesztette a kést a hüvelyébe, Galen feltápászkodott, és körbekémlelt börtönében. A helyiség határozottan ruhásszekrénynek tűnt, amelyet kívülről bezártak. Kiabálni kezdett, és dörömbölt az ajtón, azután figyelmesen hallgatózott. Senki nem válaszolt, de még csak mozgolódást sem hallott a szobából. Úgy tűnt, egyedül van. – Helyes – mormogta. Hátát a hátsó falnak támasztva leült a szekrény aljába, és lábait nekifeszítette az ajtónak. Két térdét behúzva erőteljesen belerúgott, mire az ajtó engedett egy keveset. Még kétszer kellett nekiveselkednie, és az ajtó szilánkokra törve kiesett a helyéből. Immár csak egyetlen sarokvas tartotta. Galen nehézkesen talpra állt, és kilépett a szekrényből. Angier hálószobájában találta magát, amelyet korábban már látott a szalon ajtajából. Egy gazdagon díszített ingaóra gongütései vonták el Galen figyelmét. Épp hajnali fél egyet ütött. Galen rádöbbent, hogy az óra hangjára ébredt tel, és most szitkozódni kezdett magában. Fél egy! Rózsa és nővérei már egy teljes napja csapdában vannak. És Angier nincs az ágyában, és nem alussza az igazak álmát. Hol lehet? Galen átrohant a hálószobából a szalonba. A könyvek és a napló mellett az asztalon feküdtek a fegyverei és erszényének tartalma. Galen sebesen az erszényébe süllyesztette a poharat, az ágakat, a zsebkendőbe csomagolt homokot és a gyapjúláncot, majd a lőport és a töltényeket is. Hüvelyükbe csúsztatta késeit, ellenőrizte és elrakta pisztolyait, és felszerelte puskájára a szuronyt. Azután felkapta az erszényt és a hosszú kést, egyik vállára terítette a köpenyt, és az ajtó felé indult. Angier szalonja kívülről zárva volt, de ez nem sokáig tartotta vissza Galent. A feje még mindig hasogatott ugyan, de már tisztán tudott gondolkodni. Ha nem oldja meg a problémát még ma este, Rózsa meghal. Egyetlen rúgással letörte a zárat az ajtóról, és kilépett a folyosóra. A hercegnők szalonjában a szőnyeg a helyén volt, és a szolgálók mélyen aludtak. Galen letérdelt az arany labirintust ábrázoló minta mellé, és rátette a kezét. Ujjbegyét végigvezette a mintán, ahogyan Lilitől látta, és elmondott egy imát. Semmi. Vajon elkésett? Vagy csak neki nem jelenik meg a lépcső? Belenyúlt az erszényébe az egyik ezüst ágacskáért, arra gondolva, hogy a szentelt ezüst talán segít. Ekkor azonban a zsebkendő tartalma kiborult, és fénylő, fekete homokszemek szóródtak szét a szőnyegen. Csak úgy csillogtak a gyertyafényben. Az arany labirintus mintázata felragyogott, és a rostszálak arany lépcsőfokokká olvadtak össze, de nem süllyedtek be a padlóba. Galen kiszórt még egy kevés homokot, de nem volt semmi hatása. Eltette hát a zsebkendőt, és jobb kezével megmarkolta az ezüst ágacskát. Egy újabb imát mormogva megérintette a mintát a csillogó ággal. A homok ekkor még fényesebben szikrázott fel, és az aranyvonalak kiszélesedve a padlóba süllyedtek. Maga az ág elolvadt, és Galen még épp idejében lépett hátra, így elkerülhette, hogy fejjel előre lezuhanjon az aranylépcsőn. Talpra szökkent, és lefutott a mélybe. Néhány másodperccel azután, hogy az utolsó lépcsőfok is a helyére került, Galen már odalenn volt. A gyöngyberakásos ezüstkapu azonnal kitárult, amint Galen hozzáért. A fiatalember csak annyi
időre állt meg az erdőben, hogy becsatolja a köpenyét. Ahogy végigfutott az ösvényen, érezte, hogy a szíve a torkában dobog. Mintha a pulzusa ezt ismételgette volna:Rózsa, Rózsa, Rózsa. Mentsd meg, mentsd meg, mentsd meg! A tavon való átkelés újabb problémát vetett fel. Nem volt a parton sem aranycsónak, amelybe beszállhatott volna, sem egyetlen magas herceg, aki átevezhetett volna vele. Galen tudott ugyan úszni, de a vízben tönkremenne a puskája és a pisztolyai, és még abban sem volt biztos, hogy a tóban lévő fekete folyadék egyáltalán víz-e. Leguggolt, és óvatosan a folyadékba dugta egyik ujját. Bőre azonnal égni kezdett. Rá kellett köpnie az ujjára, hogy lehűtse. – Akkor hát nem úszunk – mondta ki Galen hangosan, amit gondolt. Elővette a másik ezüst ágacskát, és a vízre dobta, miközben azért imádkozott, hogy a gally változzon át valamiféle híddá. De nem lett belőle híd. A gally elsüllyedt a fekete hullámok között, és Galen dühében a homokba rúgott. Elindult a part mentén, fél szemével a fekete kastélyt kémlelve. Jobboldalt néhány ezüstfa a víz fölé hajolt. Az egyiket kissé megtaszította, hogy lássa, vajon mennyire kapaszkodik a gyökere a laza talajba. Tutajt készíteni azonban nem volt ideje, a fa pedig meg sem moccant. Ekkor azonban meglátott valamit a fa mögött. Egy finom ezüstötvözetből készült, csipkézett szélű csónakot, amely a fák között, a parton hevert. Úgy nézett ki, mint ami pillanatok alatt elsüllyed, de Galen szívét remény töltötte el. Lehajolt, és megvizsgálta. Olyan volt, mint egy ezüstbross, amelyet megedzettek és meghajlítottak. Az evezővillák egyikén kis darab kék szatén lógott. Mindenki tudta, hogy a kék Maude királyné kedvenc színe volt; minden festményen kék ruhában ábrázolták. – Szóval így ment át a tavon motyogta magában Galen. Megragadta a csónak orrát, és elkezdte lefelé vonszolni a víz felé. Galen elmondott egy halk imát, amikor a lélekvesztő a fekete hullámokra siklott, és lélegzet visszafojtva nézte, ahogy ingadozni kezd a vízen. Egy csepp víz sem szivárgott be; olyan könnyedén úszott a kis csónak, akár egy száraz falevél. Galennek nem volt több vesztegetnivaló ideje, így hát beugrott a csónakba, és megragadta az ezüst evezőlapátokat. Egyre gyorsabban és gyorsabban evezett, és az ezüst hajótesthez csapódó víz hangja is arra ösztönözte, hogy siessen. Ezen az éjszakán még nyugtalanítóbb érzés volt látnia a hercegnőket, mint az elmúlt három éjjelen. A Kőbezárt király udvarában szokásos, pókháló vékony selyemruhákat viselték, testhezálló lila, fekete és indigó színű báli ruhákat, amelyek Galen szemében úgy festettek, mintha a lányok bőrét ért sérülések lennének. Az arcuk, amely a korábbi éjjeleken sápadt és lemondó volt, most kétségbeesést tükrözött, és többen közülük nem is próbálták elrejteni a könnyeiket. Galen Rózsát kereste tekintetével, és meg is találta a bálterem túlsó végében, amint tánc közben mély beszélgetésbe merült Illikennel. Galen szeme összeszűkült. Nem tudta, mit tervez Rózsa, ezért a táncolókat kerülgetve közelebb osont hozzájuk, hogy hallja, miről beszélnek. –Ha kötnék egy szerződést az apáddal, hogy feljöhess a palotánkba egyetlen éjszakára, megígérnéd, hogy nem bántasz senkit? Galen visszafojtott lélegzete egyetlen hatalmas „Nem”-ben robbant elő. Rózsa és kísérője megdermedt. A körülöttük táncoló párok is megtorpantak, és mindannyian a kiáltás irányába fordultak. Rózsa arcába visszatért az élet. – Mi volt ez a hang? – kérdezte, és színlelt ártatlansággal körülnézett. – Te is hallottad, Illiken? – Persze, hogy hallottam – válaszolta hűvösen Illiken. – Itt valami nincs rendben.–Körbekémlelt, miközben tekintete többször is átsiklott Galenen. Illikennek azonban nem volt elég hatalma ahhoz, hogy átlásson a köpenyen. Egy szolgához fordult. – Kérem, hívja ide apámuramat! – parancsolta. – Apádurad már itt van! – szólalt meg mögötte egy fagyos hang. A bálterem ajtaja hangtalanul kinyílt, amíg az udvari társaság figyelme Rózsára irányult. – Mi történt? – A király a trónján ült, mintha semmi nem izgatná igazán, de egy percre sem vette
le a szemét Rózsáról. – Bocsásson meg, felség – mondta Nárcisz, és meghajolt. A hercegnők közülő állt legközelebb Rózsához. – Hirtelen köhögés tört rám, és ezzel megzavartam a táncot. – Te... köhögtél? – A király felvonta a szemöldökét. Látszott, hogy egyetlen szót sem hisz abból, amit Nárcisz mond. – Értem. – A sápadt király kételkedése szinte tapintható volt. – Rionin? Nárcisz kísérője felkapta a fejét. – Igen, apám? – Tényleg köhögött? A herceg csinos arcára zavarodottság ült ki. – Nem figyeltem. A király tekintete végigpásztázta az egész társaságot, majd újra elidőzött azon a helyen, ahol Galen állt. Egyedül Illiken próbálta menteni a helyzetet. – Válthatnánk néhány szót négyszemközt, apám? A király bólintott, azután intett a galérián álló zenészeknek, hogy folytassák. A tánc ismét elkezdődött, Rózsa pedig a fal mellett sorakozó székekhez ment, hogy leüljön. Illiken fél térdre ereszkedett, hogy csendben válthasson néhány szót az apjával. – Te meg miféle tervet forralsz? – sziszegte Galen Rózsa fülébe. Rózsa még csak meg sem rezzent Galen szellemhangja hallatán. –Meg kellett próbálnom valamit. – Meghívni a Kőbezárt király fiát a palotába? Az ég szerelmére, mire lehet az jó? – El akartam érni, hogy hazamehessünk – sziszegte Rózsa. – Arra gondoltam, hogy kijátszhatnánk az feljutnunk. –Ahogyan anyád gyermekekre befejeződjön a háború? – Kíméletlen szavak voltak ezek, de Galen nem bánta őket. Újabb alkura még gondolni is őrültség volt. – Nem volt jobb ötletem – mondta Rózsa elfúló hangon. – Nekem van – Galen megszorította Rózsa könyökét. – Feltűnés nélkül osonj végig a fal mentén, és menekülj! Van egy ezüstcsónak a parton. Tűnj el innen! – Egy csónak? Miféle csónak? És mi lesz a testvéreimmel? – Összeszedjük őket. Nem fognak mindannyian beférni. Kétszer kell majd fordulnom, úgyhogy siess! – Rózsa! Mit tettél? – Lili szakította félbe a beszélgetést. Az emelvény felé mutatott, ahol kísérője és Nárcisz párja csatlakozott Illikenhez és az apjukhoz, és láthatóan fontos dologról folyt a szó. A király a fiaihoz beszélt, de a szemét Rózsán tartotta. – Feltettem néhány kérdést Illikennek – mondta Rózsa. – De nem fogom meghívni őket a palotába. – Jó, hogy végre észhez tértél! – csattant fel az egyébként kedves természetű Lili. – Lili – mondta szelíden Rózsa. – Osonj ki a teremből, menj a tóhoz, és várj meg az ezüstcsónak mellett! – Tessék? – meredt rá Lili a nővérére. – Vidd magaddal Petúniát és Árnikát! – folytatta Rózsa. – Mondd, hogy kiviszed őket a friss levegőre! – Rózsa vakon Galen felé fordult. – Nekem itt kell maradnom, hogy segítsek a többieknek –mondta. – Majd én maradok – jelentette ki Galen. A fiatal kertész hangját hallva Lili összerezzent. – Mi volt ez? Galen? – Liliben volt annyi lélekjelenlét, hogy suttogva tegye fel a kérdést. Galen finoman megfogta Lili csuklóját, mire a hercegnő megborzongott. – Itt vagyok, felség. Találtam egy csónakot. Azt hiszem, az édesanyjuké volt. Nem bír el mindenkit egyszerre, ezért sietnünk kell. – De akkor magunkra haragítjuk a királyt... – Soha többé nem rendelkezhet önök felett – nyugtatta meg Galen magabiztos hangon, habár valójában nem volt teljesen biztos magában. Felnézett az emelvényre, és észrevette, hogy a hercegek és királyi apjuk mind őket bámulják. – Gyorsan! Siessenek! Lili kihúzta magát, és türelmetlen mozdulatot tett a fejével. – Nos, Rózsa – mondta egyetértőn. – Akkor magam megyek.
A táncparkettre ment, és megütögette Árnika hercegének vállát. –Bocsásson meg! – Lili most normális hangon beszélt, és Galen alig tudta kivenni, mit mond.–Azt hiszem, itt az ideje, hogy a kishercegnők elvonuljanak az öltözőszobába. Sok izgalom érte őket ma éjjel. – Kézen fogta Árnikát, és elvezette csodálkozó partnerétől. Petúnia hercege nyilvánvalóan hallotta a beszélgetést, mert rövid meghajlás kíséretében félreállt, amikor Lili odalépett hozzájuk. Orchideát és partnerét is félbe kellett szakítania. Orchidea hercege az emelvényt bámulta, és amint zavartan átengedte Orchideát Lilinek, odament a trónhoz, meghajolt, és valamit kérdezett az apjától. – Gyorsan, gyorsan! – sürgette őket halkan Galen. Észrevette, amint Írisz kérdez valamit Lilitől, amikor elhaladnak mellette, majd megkönnyebbült arckifejezéssel csatlakozik a hercegnők füzéréhez. –Túlzottan magukra vonják a figyelmet – motyogta Galen, amikor meglátta, hogy a király tekintete Rózsáról Lilire és a négy kislányra vándorol. – Túl sokan mennek egyszerre. – Minden rendben lesz – nyugtatta meg Rózsa, beszéd közben alig mozgatva a száját. – Csak semmi pánik! – Rózsa! – A Kőbezárt király hangja végighasított a termen. –Volnál szíves csatlakozni hozzánk?
– NE MENJ ODA! – súgta figyelmeztetően Galen, amikor Rózsa elindult az emelvény felé. –Oda kell mennem–suttogta a hercegnő.–Elterelem a figyelmét. – A táncoló párokat kerülgetve, akik túlzottan el voltak foglalva a király és a hercegek bámulásával, Rózsa lassan megközelítette az emelvényt. Galen szorosan a nyomában követte, és csak a szeme sarkából látta, hogy a többi hercegnő is abbahagyta a táncot, és elindult az emelvény felé. Észrevette, amint Pipacs odasúg valamit Nárcisznak, aki erre bólint. – Menj, Pipacs! Indulj, Nárcisz! Fussatok, amíg lehet! – gondolta magában Galen. Tudta, hogy követnie kellene őket, hogy átevezzen velük a túlpartra, és utána visszajöjjön Rózsáért, de nem volt képes magára hagyni a hercegnőt. – Kedves Rózsa – szólította meg a lányt a Kőbezárt király, amikor az emelvényhez értek. – Mit is kérdeztél Illikentől? Azt szeretnéd, ha a fiaim ellátogatnának a halandók birodalmába? – Ó, csak egy kósza gondolat volt – mondta Rózsa könnyedén, de Galen elég közel állt a lányhoz, hogy lássa, a lába reszket a félelemtől. – Arra gondoltam, találkozhatnának apámmal, mielőtt mindannyian férjhez megyünk. De úgy hallottam, nem tudnak mindannyian egyszerre eljönni, tehát az egész talán nem is olyan fontos. –Nem fontos?–A sápadt király felvonta szemöldökét.–Biztosítani felséges apádat arról, hogy rendkívüli leányai jó kezekben lesznek?– A király egymáshoz dörzsölte két tenyerét, mintegy nyomatékot adva a szavainak. Galen háta nyomban borsódzni kezdett, az egymáshoz súrlódó, száraz bőrfelületek hangjától. Galen látta, hogy Pipacs, Margaréta és Nárcisz a bálterem ajtaja felé indul. Rózsa homlokán apró izzadságcseppek jelentek meg, és egész testében remegett. Galen lázasan töprengett, hogyan vihetné ki Rózsát a bálteremből. Óvatosan tapogatózni kezdett bal kezével az erszényében, míg meg nem találta az ezüst ágacskát. Azt, amelyikbe korábban egy nevet vésett. –Elnézést, felséges úr–szólalt meg váratlanul Ibolya, és odalépett Rózsa mellé. Galen még épp idejében lépett el az útjából. Ibolya egyik karja Jácinta vállán nyugodott, másik kezével Orgona kezét fogta. – Tessék, drága Ibolya? – Csak meg szerettük volna kérdezni, hogy Rózsa jól érzi-e magát – mondta Ibolya. – Nagyon kimerültnek látszott az imént. – A lány felemelte a fejét, és bátran a király szemébe nézett. – Jácinta sincs ma egészen jól, és meg szeretném kérdezni, hogy nyugovóra térhetnénk-e ma egy kicsit hamarabb. Jácinta egyetlen szót sem szólt. Csak közelebb hajolt Violához, és a vállára hajtotta a fejét. Orgona bólintott, és megfogta Jácinta másik kezét. Galen halkan felmordult, azt kívánta, bárcsak
távoztak volna anélkül, hogy magukra vonják a király figyelmét. –Nos, drágáim, biztos vagyok benne, hogy nem akartok megfosztani engem attól az örömtől, hogy táncolni lássalak benneteket... – A király szeme összeszűkült, és elnézett az előtte álló négy hercegnő feje fölött. – Hol vannak a többiek? Ha Galen korábban nyugtalanítónak találta a király megjelenését, az semmi volt ahhoz képest, amilyennek most látta maga előtt. Fehér arca olyan sápadt volt a dühtől, mintha csontból faragták volna ki. Ahogy felemelkedett, a király még magasabbnak tűnt, feje és válla magasan fiai fölé emelkedett. – Most, Rózsa! – kiáltott Galen. Megragadta a lány karját, és az ajtó felé tuszkolta. – Hé, te! Hol vagy? – ordított fel a sápadt király, Galen hangjának forrását keresve. – Majdnem látlak! Galen megacélozta a szívét, elhessegette kételyeit, és cselekedett. Az ezüstgallyat jobb kezébe vette, majd felszökkent az emelvényre, és mellkason szúrta vele a Kőbezárt királyt. Erősen markolta a gally végét, amíg vissza nem kényszerítette a halhatatlan uralkodót fekete trónjára. Hatalmas üvöltés töltötte be a termet, és hirtelen viharos szél támadt. Galen még szorosabban fogta az ezüstágat, nem tudván, mi fog történni, ha elengedi. Mintha szellemkezek szorongatták volna szívét, tüdejét, koponyáját, és egy pillanatig azt gondolta, ugyanúgy fog meghalni, ahogyan annak idején az öreg mágusok. Ám a Kőbezárt király ezúttal gyengébbnek bizonyult, és ahelyett, hogy mérgében pusztulásba döntötte volna a világot, amitől a mágusok mindvégig tartottak, minden ereje annak a teremtménynek a testébe áramlott, aki mellette várakozott. Illiken. Illiken megtántorodott, bőre és haja színehagyottá vált. Galen elengedte a Kőbezárt király szívébe fúródott ezüst kötőtűt, és remegő kézzel pisztolya után nyúlt. A terem megtelt sikoltozó hangokkal. A király az udvarnép szeme láttára egész testében megreszketett, majd trónja háttámlájának zuhant. Az udvaroncok rémült kiáltozását szinte teljesen elnyomta Illiken fájdalmas üvöltése amikor apja ereje átszállt belé. A többi herceg közül többen is elborzadva siettek fel az emelvényre. Galen gyorsan körülnézett, és megnyugodva látta, hogy Rózsa és az utolsó három hercegnő, a zűrzavart kihasználva elosont. Sajnos ezt Illiken is észrevette. – Rózsa! – kiáltotta Illiken. – A menyasszonyom! A testvéreim menyasszonyai! Megszöknek! Fogjátok el őket! Az őrök kitódultak a bálterem ajtóin, nyomukban a Kőbezárt király teljes udvartartásával. Galen leugrott az emelvényről, és utat tört magának a tömegben, igyekezvén megelőzni őket, hogy elérje a partot, mielőtt... Csak egy pillanatra lassította le lépteit, hogy azután újult erővel továbbküzdje magát előre. Hogyan fogja átvinni mind a tizenkét hercegnőt egyszerre egyetlen csónakban? Vajon Lili képes volt rá, hogy egyedül átevezzen a tavon a kishercegnőkkel? Galen csak remélni tudta. Elsőként jutott ki a kapun, és elsőként ért le a partra, de csak másodpercekkel előzte meg az üldözőket. Legnagyobb rémületére ott találta a tóparton a tizenkét hercegnőt, akik kétségbeesetten várakoztak. A hercegek tizenkét csónakja túl messze volt tőlük. Az ezüstcsónak céltalanul himbálózott a tó közepén. Amikor Galen megérkezett, nagy sietségében, hogy Rózsához eljusson, nem húzta fel eléggé a csónakot a partra. Egy pillanatig saját ostobaságát átkozta, azután odakiáltott Rózsának. A hercegnő kutatva körülnézett, mire Galen rádöbbent, hogy még mindig nem vette le magáról a köpenyt. Hamarjában kibújt belőle, és futás közben a hóna alá gyűrte. A többi hercegnő meglepetten kiáltott fel, amikor váratlanul megjelent. Üldözőik, élükön Illikennel, ekkorra már a homokos partra értek. Rózsa szorosabbra vonta maga körül vállkendőjét, és menekülési útvonalat keresve körülnézett. – Fehér, mint a vízen úszó hattyú – mormolta Galen, miközben csodálkozva bámulta a kendőt... Rózsa értetlenül nézett a fiúra. Galen megragadta a kendő egyik csücskét. – A gyapjú, Rózsa, egy
mágustól kaptam... Mielőtt végigmondhatta volna, Rózsa bólintott, és levette válláról a kendőt. Galen a vízre dobta. A gyapjú a szemük láttára megszilárdult, és addig nyúlt, míg egy háromszögletű tutajjá nem változott, amely elég nagy volt ahhoz, hogy mindannyiukat elbírja. Galen egy pillanatra megkönnyebbült, majd felkapta Árnikát és Petúniát, és ráugrott a fehér tutajra. A többiek sorban követték. Amint utolsóként Jácinta is beszállt, a bűvös kendő elindult velük a tavon át. –Jönnek!–Pipacs hátramutatott, amikor meglátta, hogy a hercegek hihetetlen gyorsasággal sorra vízre bocsátják az aranycsónakokat. – Tudod, hogyan kell megtölteni egy pisztolyt? – kérdezte Galen Rózsától, de a lány helyett Lili válaszolt. – Én tudom – mondta, és kivette a pisztolyokat Galen kezéből. –Egy barátom megtanított rá.– Miközben Galen a puskájával foglalatoskodott, Lili szakszerűen megtöltötte a pisztolyokat. – Tartsd őket készenlétben! – szólt oda Galen Lilinek. – Tudsz lőni? Lili bólintott, és Galen előtt felrémlett, hogy Lili volt az, aki megfenyegette Rionint és testvéreit, amikor azok behatoltak a kertbe. Elérték a túlpartot, és kiléptek a fekete homokra. A fehér kendő abban a pillanatban zsugorodni kezdett, és végül eltűnt a víz alatt. – Vidd haza a többieket! – fordult Galen Rózsához. A parton állt csőre töltött puskával.–Várj, amíg pontosan tudsz célozni!–utasította Lilit, aki sápadtan, de magabiztosan állt az oldalán. – Ne tévessz célt! Nem lesz elég idő újratölteni a fegyvereket. –Értettem–mondta Lili, és két kezével határozottan megmarkolta a pisztolyt. – Először a puskával lövünk – szólalt meg Galen, amikor az első csónak lőtávolságba került. Illikenre célzott, de abban a pillanatban, amikor meghúzta a ravaszt, az újdonsült király félreugrott. A lövés hangja végigrobajlott Illikennel osztozott a karjához kapott. Galen a vállára vetette a puskát, és felemelte a pisztolyát. Mellette Lili gondosan célzott. Galen újra Illikent próbálta célba venni, de a herceg mélyen a csónak fenekére kuporodott. Helyette inkább a második csónakra célzott, és lőtt. A második csónakot irányító herceg hátratántorodott, amitől a csónak vadul himbálózni kezdett. Kísérője még rémülten felkiáltott, mielőtt mindketten a tóba borultak volna. az alvilágon, és egy másik herceg, aki csónakon, fájdalmában felüvöltött, és a – Ha! – kiáltotta Lili, miután elsütötte a pisztolyt. Az egyik herceg a vállához kapva hátraesett testvére karjaiba. – Gazember! – visította Lili kivörösödött arccal . Galen Lilire nézett. A lány arcán könnyek csorogtak végig. – Ő volt a partnerem – magyarázta. – Futás! – kiáltotta Galen, és kézen fogta Lilit. Illiken csónakja megfeneklett a sekély vízben. Az erdő felé iramodtak, ahol Rózsa várt rájuk. – Mondtam, hogy menj!–zihálta Galen, miközben a fák ezüstös árnyékában menekültek. – Tudom – felelte Rózsa, és igyekezett felvenni velük a lépést. –De nem tudtalak volna otthagyni benneteket! És hogyan fogjuk megállítani Illikent? Most ő a király, és félig ember. Ha sötét van, fel tud jutni a halandók világába. – Nem hajnalodik még? – Lili arcszíne ismét a régi volt. – Nem hiszem – lihegte Rózsa. – Addig még legalább két órának kell eltelnie – tette hozzá Galen. Látták, amint a többi lány messze előttük eléri a gyöngyberakásos ezüstkaput. Mögöttük az ösvényen nehéz léptek dobogása és kiáltások zaja harsant, akár a vadat üldöző vadászkutyák csaholása. Balra tőlük recsegés-ropogás hallatszott: valaki az ezüstfák között próbálta megelőzni őket, hogy elébük vágjon és útjukat állja. Galen lekapta válláról a muskétáját, és a hang irányába fordult. Egy határozott kiáltás kíséretében előredöfte szuronyát, örökre elnémítva az egyik herceget, aki diadalittasan rontott elő a fák közül. A szurony mélyre hatolt a támadó testében, ezért Galen inkább nem húzta ki, hanem fegyverét
hátrahagyva továbbsietett. Szélesre tárta karjait, és maga elé terelte Rózsát és Lilit a kapuban. A többi hercegnő az aranylépcső aljában várakozott. Illiken hanyatt-homlok rohant utánuk, majd a kapunál lelassította lépteit. A lányokra mosolygott. – Gyere ide, Rózsa! – kiáltotta ellentmondást nem tűrő hangon, és kinyújtotta a kezét. Rózsa megingott. Galen kinyújtotta egyik karját, és átfogta a lány vállát. –Az alku, amelyet anyánk kötött apáddal, apád halálával semmissé vált – jelentette ki Rózsa bátran, bár arcán látszott, milyen nehéz szembeszegülnie az új királlyal. – Mit apám elkezdett, én folytatom, éppúgy, ahogyan neked is folytatnod kell, mit anyád rád hagyott örökül– mondta Illiken gúnyos vigyorral. – Gyerünk! A hercegnők közül néhányan már felmentek a lépcsőn, mások azonban haboztak, Galen mélységes aggodalmára. Ekkor finom kéz ért a csuklójához, és a háta mögül Lili suttogó hangját hallotta. –Tessék. – A lány egy pisztolyt nyomott Galen markába. Galen átvette a fegyvert, és csővel lefelé a háta mögött tartotta. Azután kissé eltávolodott Rózsától, hogy elég helye legyen váratlanul ellenfelére szegezni a pisztolyt. – Gyere már, Rózsa! – ismételte meg Illiken. – Talán legjobb lesz, ha büntetésképpen, amiért megpróbáltál elszökni, még ma este feleségül veszlek. Galen ekkor észrevétlenül előkapta a pisztolyt, és tüzelt. A golyó áthatolt Illiken testén, pontosan szíven találta, amitől a herceg a kerítésnek dőlt, majd onnan a földre zuhant. Galen gyengéden oldalba bökte Rózsát, és az aranylépcső felé intett. Neki még volt itt egy kis elintéznivalója. Illiken nagyokat nyögve feltápászkodott, akár egy óriási marionett bábu. – Szép próbálkozás, kertészfiú – mondta, miközben lesöpörte a homokot zakójáról.–De a vas nem pusztíthat el többé, mert mostantól én vagyok a Kőbezárt király! – Ádáz vigyorral felemelte a karját. – Szükségünk van még egy ezüst kötőtűre – suttogta Rózsa. Egyik lábával már a legalsó lépcsőfokon állt, de most visszalépett. – Lili –szólt oda húgának. – Fogd a többieket, és menjetek! Galen és én itt maradunk, hogy... – majd anélkül, hogy befejezte volna a mondatot, megkerülte Galent, és hosszú ruháját felemelve elfutott a döbbent Illiken mellett, be az ezüsterdőbe. – Ne! – vicsorgott Illiken, amikor Rózsa megmarkolta az első útjába kerülő fa legalsó ágát, és belekapaszkodott, hogy letörjön belőle egy darabot. A herceg utána vetette magát, majd csuklón ragadta a lányt, és maga után vonszolta az ösvényen a tópart felé. A láthatatlanná tévő köpeny csatja még most is be volt kapcsolva. Galen sietve belebújt a köpenybe, és eltűnt, majd végigsietett az ösvényen, és berontott a fák közé. Felnyúlt a magasba, és letört egy ágat, majd még egyet, azután Illiken és Rózsa nyomába eredt. Amikor az erdő szélére értek, a többi herceg és udvaronc már várta őket. Segítettek Illikennek a várakozó csónakok felé taszigálni Rózsát. A hercegnő azonban ellökte az udvaroncokat, kiszabadította magát, és visszafutott a fák irányába. Galen félúton találkozott vele. Gyorsan átölelte, és betakarta a köpennyel. Az alvilági udvartartás tagjainak földbe gyökerezett a lába, amikor a hercegnő egyszerre eltűnt a szemük elől. – Látlak, kertész! – kiáltotta Illiken. Nehéz léptekkel közeledett a part felől. Mint korábban az apja, mostő is hunyorogva nézett egy pontot, nem messze onnan, ahol Galen és Rózsa állt. Mintha tudná, hogy valahol ott vannak, de nem látná őket pontosan. – Most mitévők legyünk? – suttogta Rózsa. – Várunk – felelte Galen. Érezte, milyen hangosan ver a lány szíve. Elengedte Rózsa kezét, kihúzott egy kést a derékszíjából, és vakon rávésett valamit az ezüstgally egyik oldalára. – Aha! – Illiken, még mindig hunyorogva, kinyújtotta a karját, mintha mindkettőjüket magához akarná ölelni. Galen felemelte a jobb kezét, és szíven szúrta Illikent a gallyal, amelyre az imént rákarcolta a herceg nevét. Meg sem várva, hogy elérte-e a kívánt hatást, Galen sarkon fordult, és Rózsát átkarolva visszarohant a fák közé. Igyekeztek az árnyékban maradni, és elkerülni az ösvényt, ahol sápadtőrök kutatták a nyomukat. – Nem mernek túl sok időt a fák között tölteni – suttogta Rózsa, amikor a kapuhoz értek. Behúzódtak a kapu közelében álló fa ágai alá. Az egyik herceg állt ott, elválasztva őket a várva várt szabadságtól. Galen egyik kezével az erszényébe nyúlt, és előhalászta a láncot.
–Amikor a másik irányba néz, fuss a kapuhoz!–mondta Rózsának, aki erre bólintott. Galen egy lövedéket dobott az ösvényre. A herceg összerezzent, és közelebb lépett, hogy szemügyre vegye az apró tárgyat. Rózsa kitört Galen karjai közül, és átmenekült a kapun, Galen pedig szorosan a nyomában követte. A herceg megfordult, és felüvöltött, amikor Galen bezárta a kaput. – Most már én vagyok a Kőbezárt király! – sziszegte a sovány alak a kilincset markolva. – Nem állíthatsz meg! – Miközben beszélt, a haja lassan elszíntelenedett. Galen nem válaszolt. Kitartóan fűzögette át a fekete gyapjúlánc egyik végét a kapu lécein, majd körbetekerte a tartóoszlopon. Az új király ordítva hőkölt hátra. – Mi ez? Hogyan sikerült...? –kérdezte, majd megrázkódott, és úgy pislogott, mintha a matt fekete gyapjú égette volna a szemét. Galen most sem felelt. Még kétszer körbetekerte a láncot, azután az egyik láncszemet átfűzte a másikon, és szorosan meghúzta. Végül erszényéből elővette az utolsó tárgyat, amelyre terve megvalósításához szüksége volt: édesanyja apró ezüstkeresztjét. Beleszúrta a gyapjúból kötött csomóba. Az ezüst fényesen felvillant, és a gyapjúlánc acéllá keményedett. – Így, ni! – mondta Galen, és elégedetten figyelte, amint az új Kőbezárt király őrjöngve meghátrál. – Ez többé nem nyílik ki! Karon fogta Rózsát, és felkísérte az aranylépcsőn a szalonba. A többi hercegnőrémülten állta körül a szőnyeget. Örömükben felsikoltottak, amikor meglátták a visszatérő Galent és Rózsát. Boldogan megölelték, megcsókolták őket. Árnika, Galen karjaiba vetette magát, és zokogva simult a fiatalember nyakához. – Tudtam, hogy megmentesz minket. – Most már nincs semmi baj, ne félj! – mondta Galen, Árnika haját simogatva. A kislány feje fölött átnézve Margarétát pillantotta meg, aki rosszalló tekintettel méregette. Galen integetett Margarétának, de a lány szándékosan félrenézett. Galen karja ekkorra már reszketett a sok erőfeszítéstől. Letette hát Árnikát, aki ennek ellenére továbbra is a kezébe kapaszkodott. – Csak holnap éjjel vissza kell mennünk – jegyezte meg Jácinta síri hangon. – Nem. Nem kell – szólalt meg Rózsa. – Galen leláncolta a kaput. Soha többé nem megyünk vissza, és senki nem jöhet utánunk. A hercegnők arca felderült, Jácinta kivételével. Minden előzetes figyelmeztetés nélkül felkapott egy olajlámpást, és rádobta a labirintusmintázatú szőnyegre. A selyem lángra kapott, mire a többi lány felsikoltott, és elugrott az útból. Galen besietett az egyik hálószobába, megragadott egy nehéz takarót, hogy eloltsa vele a tüzet. Addig azonban várt, amíg a szőnyeg teljesen szét nem égett, és csak akkor dobta a földre a takarót, és taposott rá. – Nagyon ügyes, felség! – szólt oda Galen Jácintának, amikor sikerült eloltania a tüzet. – Szólíthat Jácintának – mondta kegyesen a lány, és tétován Galenre mosolygott. Azután előrelépett, és bátortalanul megérintette a fiatal kertész karját. Galen visszamosolygott rá, meghajolt, és megcsókolta Jácinta keskeny orcáját. Azután megfordult, és Rózsának is csókot nyomott a... szájára.
AMIKORRÓZSA FÜLIG PIRULVA KÖRÜLNÉZETT, és titokban azt kívánta, bárcsak ne húgai szeme láttára csókolták volna meg először (bármilyen csodálatos is volt), meglátott valamit, ami megdöbbentette. Mária, a főkomorna felült a székében, és értetlenül meredt rájuk. Még nem érkezett el a pirkadat. – A felséges hercegnők visszatértek! – kiáltott fel Mária. Kezét mellkasához szorította, és sírni kezdett. – Mária, hiszen te ébren vagy! – Rózsa tett egy lépést a komorna felé, de közben egy pillanatra sem engedte el Galen kezét. Számára ez a jelenet még csodálatosabbnak tűnt, mint egész menekülésük a Kőbezárt király birodalmából. Mária könnyein keresztül körülnézett a szobában. – Nos, a többi szobalánnyal együtt itt vártam,
hátha a hercegnők visszatérnek. Nem tudom elhinni, hogy képes voltam elaludni azok után, ami az elmúlt napokban történt. – Ekkor tekintete megakadt a szénné égett szőnyeg maradványain.–Mit csináltak az én kis úrnőim, ha szabad kérdeznem? Rózsa mély lélegzetet vett. Ez volt az első próba, amely során kiderülhetett, hogy valóban megtört-e az átok. – A Kőbezárt király rabjai voltunk – mondta Rózsa tisztán és érthetően. Mária levegőért kapkodott rémületében. De ugyanígy tettek Rózsa testvérei is. – Rózsa! Sikerült kimondanod! – Petúnia ugrándozni kezdett örömében. – Ki tudtad mondani! Mind el tudjuk mondani! – Nárcisz az arcához kapta a kezét. – Istennek hála! – sóhajtotta Jácinta, és térdre rogyva imádkozni kezdett. Mária keresztet vetett. – Tehát Werner úrnak igaza volt. – Galen felé biccentett.–A király rendkívül nyugtalan lett, amióta ön kimondta ezt a bizonyos nevet a ma reggeli tanácskozáson, Werner úr. De erősen kétlem, hogy rajtam és még két-három cseléden kívül, bárki is hitt volna önnek. Rózsa elengedte Galen kezét, odament a hűséges asszonyhoz, és megölelte. – Ó, Mária, egyszerűen borzalmas volt. De most már vége – mondta, és visszafordult a többiek felé. – Azonnal meg kell keresnünk apánkat! Odakinn a folyosón Rózsa Walter Vogelt pillantotta meg, amint egy széken ült kezében egy kopott muskétával. A férfi azonnal felpattant, és mereven meghajolt. Mellette két őr feküdt, az egyiknek csúnyán feldagadt az orra, a másiknak az állkapcsa sérült meg. – Walter! Maga meg mit keres itt? – kérdezte döbbenten Rózsa. – Hát, ez egy meglehetősen bizarr történet – válaszolta nyugodtan Walter.–Épp otthon üldögéltem, pipázgattam, amikor valaki kopogtatott az ajtón. Egy régi ismerősöm, egy idős asszony volt az, és arra kért, vegyem elő a muskétámat, és vigyem magammal a palotába. – A hercegnőknek egy őrre van szükségük – mondta. –Mindenkit távol kell tartanod a szobáiktól, hogy Galen nyugodtan tehesse a dolgát. – Walter vállat vont. – Én pedig megtettem, amit az öregasszony kért. – Jól jött volna egy kis segítség odalenn is – jegyezte meg Galen. – Én már nagyon-nagyon öreg vagyok, fiam – mondta csendesen Walter. – És ezt szerintem te is jól tudod. Ha oda lemegyek veled, egész biztosan a vesztembe rohanok, márpedig van még néhány dolog, amit el kell intéznem. Nem a Kőbezárt király volt az egyedüli a maga nemében. – A ráncos arcon ekkor széles mosoly terült szét. –És úgy tűnik, egyedül is nagyszerűen boldogultál. – Úgy van – értett egyet vele Rózsa. – Az a püspök most is ott van az édesapjukkal a tanácsteremben –figyelmeztette őket Walter. – Helyes – mondta Rózsa. – Walter, sok tanúra lesz szükségem. Megtenné, hogy velünk tart? – Ezer örömmel, felség. Rózsa vezette a menetet le a hallba, onnan pedig a tanácsterembe, és kopogtatás nélkül belépett. Gregor király odabenn ült, nem a megszokott, magas támlájú, faragott székében, hanem egy kisebb székben a terem közepén. A máskor hirtelen haragú király most sápadt volt, és rémült. Még maga Angier is megdöbbent, amikor hirtelen betódult a terembe Rózsa a testvéreivel, szorosan a nyomukban pedig Galen, Mária és Walter. Rózsát még szórakoztatta is a meglepetés, amelyet okozott, ezért meg is állt egy pillanatra, hogy mindenki jól megnézhesse. Tudta, hogy ő is és testvérei is szörnyen néznek ki: furcsa, sötét ruháik szakadtan lógtak, csillogó, fekete sár tapadt rájuk, arcuk izzadt és piszkos, hajuk kócos volt. Galen arcán lőpornyomok éktelenkedtek, Lili kezét pedig teljesen befeketítette a puskapor. – Apám – szólt végül Rózsa, miután mindenki eleget bámulta őket. Meg akarta előzni, hogy a dölyfös Angier szólásra emelkedjen. Rózsa tisztelettudóan pukedlizett. Nővérei és a szobalány követték a példáját; Galen és Walter meghajolt. – Visszatértünk. – Visszatértek? Az ördög báljából? – Angier hangja mostanra, mintha veszített volna az erejéből. Rózsa nem vette le szemét az apjáról. – Hosszú ideig meg voltunk átkozva, apám – mondta. – De most megtört az átok. Gregor király, aggódó tekintettel meredt a lányaira. – Vége? –Vége–felelte határozottan Rózsa. Belekarolt Galenbe, és előrevezette. – Hála Werner úrnak. Gregor király arca megenyhült. A tanácsnokok fecsegni kezdtek, Angier pedig felpattant, húsos
öklével ütögetni kezdte széke karfáját, és csendet kért. – Ezt a vizsgálatot én fogom lefolytatni – bizonygatta a püspök. – Miféle vizsgálatot? – Gregor király hangja beharsogta a zajos termet. – A lányaim örvendetes hírt hoztak. Nincs szükség semmiféle vizsgálatra. – Felegyenesedett, és kisimította a palástját. Arcába lassanként visszatért az élet. – Werner úr, tehát igazat beszélt ma reggel? Sikerült végre megfejtenie, hová mennek a lányaim éjjelente? –De hát ez képtelenség! A hercegnők ördögi fondorlatokat tanultak attól a bretoni asszonytól – szónokolta Angier. – Nagy szerencséje Gregor, hogy a társadalmi rangja megvédi önt és a leányait... – Angier testvér, azt javaslom, ne ítéljünk elhamarkodottan –hallatszott egy kedves hang. A terem egyik távoli sarkában ott állt Schelker püspök, akit hivalkodó hittestvére egészen eddig egyszerűen mellőzött. Ez a jó ember, aki annak idején megkeresztelte Rózsát és a húgait, megnyugtatóan rámosolygott a hercegnőkre, és előrébb lépett. – Angier püspök, bevallom, kissé nyugtalanítónak tartom azt a könnyedséget, amellyel bűnösnek nyilvánította Gregor királyt és leányait. – Schelker szelíd kék szeme Angierre szegeződött, aki lassanként egészen elvörösödött. –Az érsek tökéletesen megbízik az ítélőképességemben–ordította Angier. – Valóban? – Schelker egy pergamentekercset húzott elő ruhája ujjából. – Íme, egy levél egyenesen Őszentségétől, Angier. Csak néhány perce érkezett. Azt kérdezi benne, hogyan alakul közös nyomozásunk az ügyben. Őszentsége utal azokra az instrukciókra is, amelyeket önnek át kellett volna adnia nekem. Ezeket azonban soha nem kaptam meg. Angier nagyot nyelt, és megigazította a kézelőjét.–Nos, Schelker... Schelker püspök azonban félbeszakította. – Úgy tűnik, az érseket sokáig aggasztották az ön túlbuzgó módszerei a boszorkányságok felgöngyölítésében, és nem ön volt az első kiválasztott ennek az ügynek a felderítésére. De az első, sőt a második kiválasztott is megbetegedett, méghozzá meglehetős hirtelenséggel. Ez természetesen gyanakvóvá tette Őszentségét. Arra kért, győződjek meg róla, hogy ön minden tiszteletet megad Gregor királynak és leányainak, továbbá, hogy tartsam önön a szemem, és akadályozzam meg, ha úgy látnám, hogy túllépi a hatáskörét. És én most úgy látom, hogy túllépte. – Schelker egyetlenegyszer sem emelte fel a hangját. –Őrség! Kérem, kísérjék őexcellenciáját a lakosztályába, és gondoskodjanak róla, hogy ott is maradjon! Mitchel atyával együtt. Angier méltóságteljesen megigazította talárját, és kivonult a teremből, még mielőtt az őrök egyetlen ujjal is hozzáérhettek volna. Amikor Rózsához és testvéreihez ért, rosszindulatú pillantást vetett rájuk. – A gonosz soha nem győzedelmeskedik – sziszegte. – Tudom – felelte Rózsa. Az őröknek el kellett vezetniük a háborgó, megvadult tekintetű Mitchel atyát, aki ragaszkodott hozzá, hogy ő bizony semmit sem tudott a többi püspök betegségéről, és hogy teljesen ártatlan. Schelker mély csalódottsággal nézett rá, majd Gregor királyhoz fordult, és biccentett. Gregor király pedig Galenre szegezte tekintetét. – Most, hogy ezt a kis kellemetlenséget elintéztük, megtenné, hogy felvilágosít minket a részletekről? – kérdezte a király ismét szokásos nyers modorában. Galen előrelépett, és újra meghajolt a tanács tagjai között támadt beszélgetés morajának közepette. Egyik kezét feltartva csendet kért, illedelmesen megvárta, míg elül a zaj, majd így szólt: – Felség, a hercegnők szolgálói minden éjjel mély álomba merültek. Delejes álomba. Ezt követően a hercegnők lementek a föld alá egy arany lépcsősoron, amely a szalonjukból indult.–Kivett valamit a derékszíján lógó erszényből: egy elszenesedett selyemdarabot. – Ez volt az a szőnyeg, amely átalakult lépcsővé. Jácinta hercegnő elégette. – Az asztalra helyezte a rongydarabot, Gregor király elé. –Azután átmentek egy gyöngyberakásos ezüstkapun, majd keresztül egy ezüstfákból álló erdőn. – Galen előrenyúlt, és kiszedett valamit Rózsa hajából. A hercegnő összerezzent. Galen rámosolygott, majd egy ezüst falevelet tett a király elé. Gregor király felemelte az tanulmányozni kezdte. Az asztal érdeklődéssel hallgatták Galent. – Amikor a hercegnők elhagyták az erdőt, egy nagy fekete tó partján találkoztak tizenkét
fiatalemberrel, akik aranycsónakokban egy szigeten álló palotába vitték őket.–Galen elővett egy zsebkendőt, és kiterítette a király elé. Benne volt még a teáskanálnyi megmaradt, csillogó fekete homok. – Ott azután hajnalig táncoltak kérőikkel, akik nem voltak mások, mint a Kőbezárt király fiai. –Galen elővett egy drágakövekkel díszített ezüstpoharat. –Ő volt az, aki rabságban tartotta az ön felséges leányait. Ő volt az, aki megakadályozta, hogy akár csak egy szót is tudjanak szólni erről a varázslatról. A miniszterelnök nem tudta tovább türtőztetni magát. – És hogy történhetett, hogy ez a szörnyeteg a hatalmába kerítette a hercegnőket? Az ilyen fiatal hölgyek nem szoktak csak úgy lepaktálni az ördöggel! –Ők sem tették – felelte higgadtan Galen. Rózsa épp tiltakozni készült, de a fiatalember megszorította a kezét, és visszatartotta. –Legalábbis nem a saját akaratukból. – Valaki másnak a szerencsétlen ígérete kötötte őket ehhez az egyezséghez – magyarázta Galen. – Ártatlanok, csakúgy, mint az édesapjuk. Nem követtek el boszorkányságot. A hercegek haláláért a Kőbezárt király a felelős, aki éppúgy létezett, mint ön vagy én, és épp olyan gonosz volt, mint amilyen jóságos Schelker püspök úr. A Kőbezárt király, a hercegnők tudta és segítsége nélkül vitte végbe a gyilkosságokat. De most márő maga is halott, és fiai közül is jó néhányan, akik pedig életben maradtak, azok örökre be vannak zárva sötét birodalmukba. – Hogy lehet ebben olyan biztos? – kérdezte Gregor király, és aggodalmasan megfogta Jácinta karját. – Galen készített egy láncot – szólalt meg Rózsa, és előrelépett. Azok után, hogy több évig hallgatásra kényszerült, most nem bírta ki, hogy az egész történetet egyedül Galen mesélje el. – Fekete fonálból kötötte, ezüst kötőtűkkel, amelyeket ennek a fának az ágából ezüstlevelet, és figyelmesen körül ülőtanácsnokok feszült készített. – Felmutatta az ezüstlevelet. – A földalatti fák anyánk brossából nőttek ki, abból, amelyet még a keresztapja adott neki Bretonban. A kaput most ez a lánc tartja zárva, és a lánc közepébe Galen egy ezüstkeresztet tűzött. A Kőbezárt király birodalmának gonosz teremtményei többé nem léphetnek kapcsolatba a mi világunkkal? – Gregor király ekkor már talpon volt, és úgy nézett Galenre, mint akinek épp halálbüntetését.–Ön mentette meg a földalatti birodalmat? – Ez az ön műve? – Igen, felség – felelte halkan Galen. – Walter Vogel segített, és Anna kisasszony is hozzájárult a sikerhez. Megkértem a szakácsot, hogy főzze meg a láncot egy fazékban, és tegyen bele bazsalikomot és nadragulyát, hogy erősebben tartson, a keresztet pedig még anyámtól kaptam. – És láthatatlan volt! – Petúnia sem tudta tovább visszafogni magát. – Ide-oda futkosott, és lelőtte a gonosz hercegeket, és kiabált, és feldobott engem és Árnikát a tutajra, hogy el tudjunk menekülni. Ó! A vállkendő, amit Rózsának készített, varázserejű volt, és tutajjá változott! És odaadott Lilinek egy pisztolyt, és Lili lelőtt valakit! Ekkor Árnika megrángatta apja ruhaujját. – És ezt csinálta nekem –suttogta, és megmutatta Gregor királynak a kissé már elhasználódott piros labdacsot. – Tényleg? – Gregor király karjába vette Árnikát. – Milyen derék fiatalember!–mondta, és elgondolkodva nézett Galenre.–És pontosan hogyan volt képes láthatatlanná válni, Werner úr? – Ennek a segítségével – felelte Galen. Előhúzott egy megfakult, lila köpenyt az erszényéből, és magára terítette. Amint becsatolta az aranycsatot, láthatatlanná vált. Habár Rózsa testvérei már korábban is látták, hogyan működik a köpeny, most a tanácsnokokkal egyetemben, ők is felkiáltottak meglepetésükben. Petúnia viszont tapsolt, és előrébb lépett, hogy a levegőbe böködhessen ott, ahol Galent sejtette. – Galen, hol vagy? – Itt vagyok. Petúniát egyszeriben láthatatlan kezek emelték a magasba, majd ő is eltűnt. Egy pillanattal később azután mindketten megjelentek. Galen letette a kislányt a földre kissé fáradtan, de jókedvűen. – Bebújtam a köpeny alá, és láthatatlanná váltam! – visította Petúnia. – Rózsa! Láttad?
– Láttam – mondta Rózsa. Kézen fogta a kislányt, ám közben folyamatosan Schelker püspökön tartotta a szemét. A püspök helyett azonban a miniszterelnök emelkedett szólásra. – Úgy – kezdte Lord Schilling. – Ez bizony boszorkányság! – Szamárság! – emelte fel a hangját a pénzügyminiszter, egy őszes halántékú, idősebb úr. – Az efféle megbűvölt tárgyak, a nagyanyám idejében még teljesen hétköznapiak voltak. Még emlékszem, hogy sokat mesélt nekem hétmérföldes csizmákról, és más efféle holmikról. – Azzal kinyújtotta reszketeg kezét. – Megnézhetném azt a köpenyt? – Természetesen, uram. – Galen kissé vonakodva nyújtotta át a köpenyt. – Egy idős asszonytól kaptam, akivel a Bruchba vezető úton találkoztam – magyarázta. – Egy boszorkány – sziszegte valaki. – Szerintem egyike volt azoknak a mágusoknak, akik annak idején bebörtönözték a Kőbezárt királyt – mondta Galen, mielőtt még bárki szóhoz juthatott volna. Schelker püspök sem tett mást, csak bólintott, és merengve nézett maga elé. – Bárki volt is az az asszony, ha valaha erre jár, bárónői címet adományozok neki – jelentette ki Rózsa apja, majd a tanácsnokokhoz fordult. – Sikerült hát megbizonyosodniuk arról, hogy a leányaim nem vétkesek, azoknak a szerencsétlen hercegeknek a halálában? A tanácsnokok vitatkozni kezdtek, zúgolódtak, és kezükkel az asztalt csapkodták. Walter nem szólt egy szót sem, és amikor Galen ránézett, az öregember egyszerűen csak vállat vont. Galen feltételezte, hogy Walter valószínűleg nem tudná bebizonyítani, ki is ő valójában. Schelker püspök arra kérte a tanácsot, hogy ne vegyék figyelembe Angier vádjait, hiszen túllépte a hatáskörét. A halk szavú vesztfálini püspök pedig őszintén hitte, hogy sem Galen, sem a hercegnők nem követtek el semmi rosszat. Gregor király végül felkiáltott: – Elég! Én vagyok a király, és ha én meggyőződtem az igazságról, akkor bizony önök is! – Erre a tanácsnokok elcsendesedtek. Gregor király egy pillanat erejéig végigmérte Galent.– Fiatalember, tudom, hogy nem vár jutalmat a segítségéért, és ezért nagyra becsülöm. – A tanácsnokok egyetértésük jeléül, mindannyian csapkodni kezdték öklükkel az asztalt. – Ám annak fényében, hogy mekkora szolgálatot tett leányaimnak és a hazájának, úgy gondolom, jutalmat érdemel. – Újabb helyeslő asztalcsapkodás követte szavait. Galen a füle hegyéig elvörösödött. – Igazán, felséges uram, semmi más nem járt a fejemben, mint hogy megmentsem Ró... ,hogy segítsek a hercegnőknek. Rózsa érezte, amint az ő arca is lángba borul. Erősen kételkedett, hogy akár egyetlen ember is volt a teremben, aki ne vette volna észre Galen nyelvbotlását, és arra gondolt, nyomban kiugrik a szíve örömében. Apja arcán alig látható mosoly suhant át. – Azt hiszem, nem lenne igazságos, ha nem jutalmaznám meg azt a férfit, aki megmentette a leányaimat és a királyságomat. És még kevésbé lenne igazságos, ha pusztán azért kapna kisebb ellenszolgáltatást, mert nemes lelkéhez nem társul nemesi név. – Galen Werner, feleségül választhatod magadnak egyik leányom, és ha meghalok, mellette ülhetsz majd a trónon, mint Vesztfálin társuralkodója. – Felség, én... – Fogadd el, fiam! – kiáltott fel a pénzügyminiszter. –Megérdemled, Galen–jelentette ki Walter, szilárd meggyőződéssel. –Úgy van, megérdemled–mondta Schelker püspök is. Sokatmondóan Walterre pillantott. – Én... én nem tudom... Rózsának reszketni kezdett a térde. Lehet, hogy Galen nem is szereti őt? – Hé, Galen? – Árnika rángatni kezdte a fiú karját. Galen lehajolt. – Ha Rózsa nem szeretne feleségül menni hozzád – suttogta a kislány eléggé hangosan – én szívesen leszek a feleséged. Galen felnevetett. – Köszönöm, Árnika. – Ó, Rózsa! Ne állj már úgy ott, mint valami szerencsétlen! – rikoltotta Pipacs, és hátulról
megbökte nővérét. – Ha már Galen ennyire zavarban van, akkor legalább te mondj valamit! – Pipacs! – szólt rá testvérére Margaréta felháborodva. – Most nem Rózsának kell... Kihasználva a lányok szóváltását, Rózsa megfogta Galen kezét, és közelebb lépett hozzá. – Szeretnél feleségül venni? – suttogta sokkal halkabban, mint korábban Árnika. – Igen – felelte Galen. – Ha egyikőtök sem szólal meg – mondta Gregor király –, akkor majd én eldöntöm! – Apám! – tiltakozott Rózsa. – Arra nem lesz szükség! – Rózsát választom – bökte ki végre Galen. – Na, végre! Akkor hát végeztünk. Nem olyan bonyolult ez – mondta elégedetten Gregor király, és összecsapta a tenyerét. – Most pedig, azt hiszem, itt az ideje ünnepelni. Valaki hozasson a konyhából ételt és italt! –Igenis, felség –mondta Rózsa és Galen egyszerre, széles mosollyal.
GALEN FEHÉR SELYEMBŐL készült baldachin alatt vette feleségül Rózsát. A baldachin tartóoszlopául a Hattyú-kút szolgált, ahol először találkoztak. Hála Reiner, Walter és a többi kertész fáradságos munkájának, a Királyné Kertje teljes pompájában virult. Az öreg tölgyfát, ahol Galen gyanúja szerint Maude királyné és a sötét hercegek átlépték a halandók világa és a Kőbezárt király birodalma közötti határt, Galen javaslatára kivágták. Schelker püspök megáldotta alatta a földet, és a kivágott fa helyébe egy berkenyét ültettek. Galen felajánlotta, hogy segít elültetni a fát, de a király korábban már lovaggá ütötte, és így nem lett volna illendő. Walter, minden hercegnő számára készített egy-egy amelyről a nevüket kapták. Rózsa koronát abból a virágból, káprázatosan festett fehér ruhájában, fején fehér és vörös rózsákból font koszorúval. A szertartást Schelker püspök vezette. Sikerrel kérvényezte, hogy szüntessék meg az interdiktumot, és adják vissza Vesztfálinnak az egyházi szertartások jogát. Angier és Mitchel atya kegyvesztetten tért vissza Rómába. A hercegnők titkának részleteit nem hozták nyilvánosságra, de az érsek bocsánatot kért a királyi családtól és Anna kisasszonytól. A hercegnők kifejezett kérésére a lakodalom tánc nélkül zajlott le. Ehelyett kanapékat helyeztek el a kertben, hogy a vendégek kényelmesen üldögélhessenek és beszélgethessenek. Galen nyilatkozatot tett, amelyben kijelentette, hogy a hercegek véletlen balesetek során vesztették életüket, és hivatalosan megpillantotta Waltert, aki épp egy terebélyes szilfa alatt álló, rózsaszín kárpittal borított kanapét nézett ki magának, és felemelte a poharát. Válaszul Walter is felemelte a poharát, és ugyanígy tett a mellette álló alak is. Galen csak pislogott: korábban észre sem vette, de most egy idősebb asszony ült le Walter mellé, fakó lila ruhában. Dereka köré formátlan, kék övet tekert, amely úgy festett, mintha eredetileg gyapjúsál lett volna. Galen újból pislogott, mire Walter az asszonnyal együtt eltűnt. – Rózsa, láttad...? Galennek azonban nem volt alkalma befejezni a kérdést. Szakadt katonai egyenruhában, egy fiatalember sántikált végig az ösvényen, a kert hátsó része felől. Ahogy elhaladt az ünneplők csoportjai mellett, azok némán meredtek rá. Galen észrevette, hogy Rózsa is hirtelen elsápad a fiatalember láttán. – Lili! – szólt Rózsa elcsukló hangon. – Lili! Lili, aki épp a sütemény morzsáit törölgette le Petúnia arcáról, most megfordult. Amikor meglátta a fiatalembert, elejtette a megnedvesített zsebkendőt. A katona futni kezdett felé, amennyire tudott, Lili pedig szinte a karjaiba repült. – Heinrich! – zokogta. – Heinrich! – Galen unokahúga, Ulrike is felsikoltott örömében, és odafutott a fiatalemberhez. Türelmetlenül toporgott, amíg a fiú megcsókolta Lilit, majd őt is megölelte. Liesel néni nyomban elájult, mire az özvegy Zelda Weiss sietett a segítségére. Galen is elindult felé, de Rózsa visszatartotta, és tágra nyílt szemmel Reiner Orm felé intett. Reiner arca elsötétült. – Ulrike! – kiáltotta. – Ne merj a közelébe menni!
– De hiszen ez Heinrich! – tiltakozott Ulrike könnyes szemmel. Lilivel mindketten Heinrich kezét fogták, és ebben a kis körben álldogáltak egy ideig. Lili reszkető kézzel végighúzta ujját egy hosszú, fehér forradáson Heinrich arcán. A fiatalember felemelte Lili kezét, és megcsókolta. – Fiam – nyöszörgött Liesel, amikor magához tért. – Anyám! – Heinrich fájdalmasan sántikálva elindult édesanyja felé, miközben egyik karjával még mindig Lilit ölelte. – Nekünk nincs fiunk! – mennydörögte Reiner. – Micsoda szégyen! – mondta Gregor király. – Pedig nekem úgy tűnik, hogy Lili lányom nagyon is kedveli ezt a fiatalembert. És mivel a nővére már férjhez ment, neki is ideje megfelelő párt találnom. Rózsa is közbeszólt. – A katonákból nagyon jó férjek lesznek, apám. – Azzal átölelte Galen derekát. – Én is úgy vélem, drágám – felelte Gregor király. –Felséges uram–kezdte Heinrich kétségektől gyötörten. Szeretett volna odarohanni anyjához, de kettőjük között ott állt apja, aki nyíltan megtagadta. – A nevem Heinrich Orm. – Tudom, ki vagy, fiam – mondta kedvesen Gregor király. Az esküvő emelkedett hangulata őt is magával ragadta. – Nagyon szeretem a leányát, Lilit, felséges uram – folytatta Heinrich. Lili Heinrich kezét szorongatva elpirult. – Csak ez a sérülés akadályozott meg abban, hogy hazasiessek, és megkérjem a kezét. – Ó, apám, kérlek, mondj igent! – könyörgött Lili. Szemében könnyek csillogtak. – A Sas Ezredben szolgáltam – büszkélkedett Heinrich. – Mi törtünk be elsőként Analúziába, és mi távoztunk utolsóként. Akkor sebesültem meg, amikor az új nagykövetünket kísértem első találkozójára az analúziai királlyal. –Valóban?–Gregor királyt nyilvánvalóan lenyűgözték a fiatalember szavai. – Elhanyagolta a Királyné Kertjében vállalt kötelességeit, felséges uram – tiltakozott Reiner elsötétült arccal.–Szembeszegült az akaratommal! Kitagadtam! – Reiner vigyázz, miket beszélsz! – Amikor sikerült ismét lábra állnia, Liesel néni közelebb lépett, és könnyes arccal megölelte, megcsókolta a fiát. – Hagytam, hogy gyászfüzért tűzz az ajtónkra. Hagytam, hogy úgy beszélj a fiunkról, mintha halott volna, mert amikor hírét vettük, micsoda szörnyűségeket kellett átélniük a szomszéd fiúknak az első csatában, és nem kaptunk levelet Heinrichtől, elhittem, hogy tényleg meghalt. – De nem halt meg! – folytatta elcsukló hangon. – Életben van! És még mindig szereti az ő gyönyörű hercegnőjét! Hát nem látod, Reiner? Isten áldása van rajtunk! – Kézen fogta Galent, aki mellett most is ott állt Rózsa. –A fiunk visszatért hozzánk! A mi drága Renátánk fia is visszatért, és megmentette a hercegnőket attól a sok szörnyűségtől! Hiszen ez kész csoda! Az egész társaság lélegzetvisszafojtva meredt Reiner Ormra. Végül Reiner, gyanúsan nedves szemmel lassan kifújta a levegőt, és bólintott. – Üdvözöllek újra itthon, fiam – mondta vonakodva. – Köszönöm, Apám – felelte Heinrich. Reiner kinyújtotta a karját, hogy férfiasan kezet rázzon a fiával. Heinrich elengedte Lili és az édesanyja kezét, és megölelte az apját. Gregor király a fejét csóválta, és magában motyogott valamit a „nyakas vén bolondról”. Galen elkapta Rózsa tekintetét, és a két szerelmes futólag egymásra mosolygott. Lili egy kanapéhoz támogatta Heinrichet, és Orchidea süteményt és limonádét vitt nekik. Rózsa is leült egy kanapéra, és nagyot sóhajtott. Galen letelepedett mellé.– Ő hát az unokafivérem–szólt merengve. – Igen, és egyúttal a nagy bruchi botrány okozója – mondta Rózsa. – A kertész fia beleszeretett egy hercegnőbe, és az apja halottnak tekintette attól a naptól fogva,
hogy a fiú belépett a hadseregbe. – Rózsa a fejét csóválta. – Mindenki erről pletykált, mielőtt kiderült, hogy minden éjjel széttáncoljuk a cipőnket. Galen megérintette a lány arcát. – Soha nem fogsz táncolni velem? Én nagyon élveztem azt az egy táncot az Éjféli Bálon. De nem bánnám, ha a következő alkalommal nem lennék láthatatlan. Akkor nem lépnél rá annyiszor a lábujjamra. Rózsa sértődött fintort vágott. – Ha! Nagyon is jól táncolok! De megígértem apámnak, hogy nem lesz több széttáncolt cipellő. – Akkor hát... – kezdte Galen, majd lehajolt, lehúzta Rózsa lábáról a cipőjét, és hátrahajította az orgonabokorba. – Szabad egy táncra? –kérdezte. A puha pázsitra vezette Rózsát, és ott keringőztek, míg le nem ment a nap, és meg nem jelentek az első csillagok az éjszakai égbolton.
EGY FÉRFI, AKI KÖT? Ki hallott már ilyet? Nos, talán nem sokan... A kereskedelmi céllal működő céhekben évszázadokon át csak férfiak dolgoztak, mert a kötésről azt tartották, hogy túl bonyolult a nők számára! Még azután is, hogy a nők végül kivehették részüket a „férfiak tudományából”, sokáig kötöttek a férfiak. Sok skandináv iskolában ma is mindenkit megtanítanak kötni, és a gyerekeknek el kell készíteniük egy pár egyujjas kesztyűt, mielőtt megkapnák a bizonyítványukat. Az egyik barátnőmnek a főiskolán gyönyörű kesztyűje, és hozzá illő hópihemintás sapkája volt, amelyet svéd férje kötött még az iskolában. És tényleg nem volt ritka az első és második világháború alatt, hogy a katonák maguk kötötték a saját zoknijukat, mosdókesztyűjüket és sapkájukat. A nagymamám akkor kezdett el kötésre tanítani, amikor tizenhárom éves voltam, de ha valamit nem sikerült elmagyaráznia nekem, a nagyapám is besegített. Ő akkor kezdett el kötni, amikor hosszú üzleti útjai alatt kénytelen volt elütni valamivel az időt. Nem más, mint a saját főnöke tanította meg rá. Gyönyörű takarókat készített a család minden tagja számára. Amikor meghalt, befejeztem az utolsó takaróját, és édesanyámnak ajándékoztam.
BE KELL VALLANOM, hogy ez nem az a könyv, amelyet eredetileg a testvérem, Jenn számára írtam, de ettől meg jó könyv, és az övé. Az eredetileg neki szánt könyv talán soha nem látja meg a napvilágot. Sajnos. De amikor azt latolgattam, vajon kinek ajánljam ezt a könyvet, rá gondoltam. Ő vezetett be engem a fantasy könyvek világába, elkísért a Világ Fantáziarajongóinak Konferenciájára, és megszámlálhatatlanul sok dolgot tett, ami messze túlmegy a testvéri kötelesség határain. Itt van tehát, kedvesem, a te saját könyved! Minden bizonnyal már egy gumiszobában lennék, és azt mondogatnám, hogy „glub, blub, glub”, ha nem lett volna körülöttem néhány nagyszerűember: hosszasan szenvedőférjem, a testvérem/terapeutám/divat-szaktanácsadóm, és a család többi tagja, beleértve a férjem családját és mindenki mást. Nem is kívánhatnék csodálatosabb, megértőbb és támogatóbb embereket. Meséltek az ismerőseiknek a könyveimről, vigyáztak a gyermekemre, amíg írtam, mindenfelé utazgattak, hogy lássák, amint drámaian felolvasok és autogramot osztok a könyvesboltokban, és egyáltalán: mindig nagyon kedvesek voltak hozzám. Külön köszönettel tartozom az ügynökömnek, aki mindig megnyugtató hangon szólal meg, amikor én kiborulva felhívom, és aki nem azt mondta, amikor megemlítettem neki ezt a könyvet, hogy„Már megint egy tündérmese új köntösben?”,hanem, hogy„Érdekesen hangzik.” (és én ezért szeretem). És a szerkesztőmnek is hálás vagyok, aki nem azt mondta, hogy „Kötésminták?!”, amikor beszéltem neki a könyvemről, hanem, hogy „Óóóó!” (Őt pedig ezért szeretem. Meg azért, mert csokoládét is szokott küldeni.)
A Kölyök és Pippin többnyire zavartak munka közben, de mindketten olyan Borzalmasan Aranyosak, hogy nem lettem volna önmagam, ha ők nincsenek. És végül, szeretnék köszönetet mondani a Twizzlernél dolgozó jó embereknek: epres tekercseiknek köszönhetem, hogy sikerült megírnom ezt a könyvet. Továbbá köszönet illeti a Canada Dry Ginger Ale készítőit is, akik segítségével sikerült átdolgoznom a könyvet, miközben rájöttem, hogy a gyomrom nem az idegességtől fáj, hanem mert úton van a 2. számú bébi!
