Jean Evans Vergődő szívek

Jean Evans

Vergődő szívek

Eredeti cím: Heart on the Line 1994 Sem a hőség, sem a ritkán látott súlyos betegségek nem riasztják Georgiát, amikor egy etiópiai kis kórházba jelentkezik orvosnak. Leendő munkatársai nagy örömmel fogadják, csak az intézmény vezetője nem tudja megdöbbenését palástolni. Ryker doktor megfogadta, hogy soha többé nem lesznek álmatlan éjszakái egy nő miatt, s most azonnal megérzi, hogy veszélyben a nyugalma. Mi tagadás, nem így képzelte el „George” kollégát…

1. FEJEZET Georgia Maxwell lassan ébredezett. A hűvös afrikai reggel megborzongatta. A szája kiszáradt, és félálomban nem is tudta hirtelen, hol van. Az órájára nézett, és megállapította, hogy majdnem egy órát aludt. A vakító fényben össze kellett húznia a szemét, hogy kilásson a kis repülőgép ablakán. Éppen egy mély völgy fölött haladtak el, s Georgia most ébredt csak rá, hogy került ide. A lélegzete is elállt a látványtól, amikor az első fénysugarak áttörtek a hajnali ködön. Máris lenyűgözte az alatta elterülő táj szépsége. Ez tehát Etiópia. A Szudántól a kenyai vadonig terjedő ország alakja a térképen kiterjesztett szárnyú pillangóra emlékeztetett. Georgia egy kicsit összerezzent, amikor a pilóta hirtelen megszólalt. Dave Farrell szélesen mosolyogva próbálta túlkiabálni a repülőgép zaját. – Nem akartam felébreszteni, olyan édesen aludt, de tíz perc múlva leszállunk. – Fejével abba az irányba bökött, ahol a napsugarak már a vízen táncoltak. – Ezt a látványt nem mulaszthatja el. Rengeteg kis tó van errefelé. Néhánynak a vize még iható is.

Jean Evans

Vergődő szívek

(Szívhang 112.)

Georgia a füle mögé simította szőke haját; a szívét megdobogtatta a szokatlan látvány. A felkelő nap sugarai mintha folyékony arannyal vontak volna be mindent. A lányt lenyűgözte ez a végtelen természeti gazdagság, és egyszeriben meg is feledkezett a fáradtságáról. – Ott egy folyó! – kiáltotta hirtelen. Dave is abba az irányba nézett. – Az biztosan az Avas. Északra elkerüli a földrengéses vidéket, aztán beletorkollik valahol egy sósvizű tóba. Georgia eltátotta a száját a csodálkozástól, és izgatottan figyelte, ahogy a repülőgép lassan ereszkedik lefelé. Már gyerekkorában sokat utazott az apjával, aki katonaorvos volt, és olyan helyekre is magával vitte őt, amelyekről sokan csak álmodhatnak. Afrikában azonban még sohasem járt, bár mindig vágyott ide. Lenyűgözte mindaz, amit a földrész méreteiről, természeti adottságairól és lakóiról olvasott. Most azonban be kellett látnia, hogy az olvasmányok meg sem közelítették azt az élményt, amelyet a valóság nyújt. Odafordult a fiatal amerikaihoz. – Mióta él itt? – Batandiban? Úgy másfél éve – válaszolta Dave, és a magasságmérőre pillantott. A nap lassan a látóhatár fölé emelkedett, és a sugarai máris sejteni engedték a közelgő hőséget. Georgia megpillantotta magát az ablak üvegében, és megigazította hosszú szőke haját. Megfájdult a feje, de nem tudta, vajon a túl szorosra kötött lófarok miatt, vagy az idegességtől, amely mindinkább a hatalmába kerítette. Maga mögött hagyta megszokott életét, azt azonban még nem tudhatta, milyen lesz majd itt, távol mindentől. Mit tud egyáltalán arról, hogyan élnek az emberek Etiópiában? Éppen csak annyit, amenynyit az újságokban olvasott, és a televízió híradásaiban láthatott. Kicsit megmozgatta elgémberedett vállát. – Olvastam néhány dolgot Etiópiáról. Maga szerint mi az, amit a legnehezebb itt elviselni? Dave elkomolyodott. – Baj, az van épp elég. Betegségek, szárazság, éhínség. Egy jó termésre három rossz következik, és van, hogy egy járvány véget sem ér, máris felüti a fejét egy másik. Georgia elővette a termoszt, és jéghideg gyümölcslevet töltött a szőke amerikainak. A férfi mohón kiitta, és visszaadta a poharat. – Ugye, azért maga mégsem adja fel? – kérdezte a lány kíváncsian. Dave napbarnított arca felderült. – Sokszor a szememre vetették, hogy konok vagyok, pedig azt hiszem, ez az, ami itt tart. Georgia elmosolyodott, és ő is nagyot húzott a gyümölcsléből. Közben az járt a fejében, milyen hihetetlen, hogy nemrégen még egy forgalmas klinika baleseti osztályán dolgozott a ködös, hideg Londonban. Te jó ég, milyen nehezére esett nyitva tartani a szemét, amikor már tizenhat órája volt ügyeletben! Gyakran töprengett azon, vajon nem kereshetné-e meg könnyebb munkával is a kenyérre valót. Dave kissé szórakozottan kocogtatta meg az üzemanyagszint-jelző üvegét. – Elfelejtettem mondani, hogy nem szeretek unatkozni… De ezt a munkát szeretem. Semmi bajom a nagy, városi kórházakkal, csak nekem ne kelljen olyan helyen dolgozni. – A lányra nézett. – És maga? Hogy csöppen egy ilyen csinos lány erre a vidékre? Georgia elnevette magát. – Én is untam magam. Az egyik nemzetközi orvosi lapban találtam a hirdetést. Vonzott a lehetőség, hogy Afrikában gyógyíthatom a betegeket, és közben repülőgépen bejárhatom Eti2

Jean Evans

Vergődő szívek

(Szívhang 112.)

ópiát. Amikor letettem a szakvizsgámat, még fogalmam sem volt, mihez kezdek. Persze, valamikor majd lesz saját rendelőm, de nem most. – Így aztán elhatározta, tesz egy kis kitérőt, mielőtt elkezdi a szokásos orvosi pályafutást. – Pontosan – válaszolta Georgia mosolyogva. – Amikor megláttam azt a hirdetést, úgy éreztem, épp erre vártam. Szükségem volt valami kihívásra, úgyhogy mindjárt megpályáztam az állást, és el is nyertem. – Nos, ha magának kihívás kell, akkor nem is választhatott volna megfelelőbb helyet, mint Batandi. Itt aztán dolgozhat rogyásig. Unatkozni nem fog, annyit mondhatok! Dave amerikai kiejtése most feltűnőbbé vált. – Gondolom, senki sem várja haza Londonba. – Senki – bámult ki Georgia az ablakon. Dave most minden figyelmét a műszerekre összpontosította, s a motor zaja hirtelen megváltozott. Megkezdték a leszállást. – A batandi kórházban lesz elég bajunk így is, nem kell, hogy még otthonról is zaklassanak bennünket. Georgia a férfira nézett. – Biztosan sok dolguk van most a védőoltásokkal. Nem is gondoltam volna, hogy a kanyaró ilyen veszélyes méreteket ölthet. – Igen, errefelé ebbe halnak bele a legtöbben. Meg a hasmenésbe. Nem csak azért repültem Addisz-Abebába, hogy magát elhozzam. Sürgősen szükségünk volt oltóanyagra és egyéb gyógyszerekre. Azonkívül én vagyok a postás is. Dave bekapcsolta az adóvevőt. – Repülőorvos egy a batandi állomásnak. Hallotok engem? Recsegő hang válaszolt. – Hallunk, hallunk. Szervusz, Dave, örülünk, hogy megjöttél, te vén csavargó! Remélem, mindent elhoztál, az új munkaerőt is. Már nagyon várjuk! – Elhoztam bizony – Dave barna szeme Georgia arcát fürkészte –, méghozzá épségben. Azt hiszem, a főnök egy kicsit csodálkozni fog. Úgy öt perc múlva leszállunk. A rádióból vihogás hallatszott. – Szólok Samnek. Vége! Dave kikapcsolta a készüléket. – Ez Mike Richards volt, a rádiósunk. Georgia izgatottan bólintott. – Már alig várom, hogy mindenkit megismerhessek. – Összetartó csapat vagyunk, másképpen nem is boldogulnánk. Egymásra vagyunk utalva. Sam pedig elvárja, hogy mindenki a legjobb tudása szerint dolgozzon. – Sam? – Georgia a férfira nézett. – Sam Ryker, a főnök. – Ó, én azt hittem, maga a főnök! Dave harsányan felkacagott. – Te jóságos ég, még csak az kéne! Sajnálom, de csak egyszerű földi halandó vagyok. Egyébként pedig mindenes: orvos, bakteriológus, és még sok minden egy személyben. Georgia meghökkent kissé, s Dave észrevette ezt. – Ne aggódjon, hamar hozzászokik majd mindenhez – jegyezte meg, és elhúzta a száját. – De hogy Sam is belenyugszik-e majd az új helyzetbe, az más lapra tartozik. Georgia kérdőn meredt a férfira. – Nem értem. Nekem azt mondták, hogy sürgősen szükségük van még egy orvosra. – Igen, így is van. – Dave habozott egy pillanatig. – Geoff Patricksnek, aki annak idején felépítette a kórházat, három hónapja infarktusa volt. Sam akkor már egy ideje vele dolgozott, tulajdonképpen, mint a helyettese. Természetes volt hát, hogy ő vette át a kórház vezetését. 3

Jean Evans

Vergődő szívek

(Szívhang 112.)

Mindig sokat dolgoztunk, de amióta a kanyaró ilyen viharos gyorsasággal terjed, már nem győzzük egyszerre a mindennapi kórházi munkát és az oltásokat. – Értem. – Azt hiszem, ez az oka, hogy Sam már csak árnyéka önmagának. Pedig higgye el, kitűnő orvos. A kormány egyelőre még megtűr itt bennünket, de ha nem boldogulunk a feladattal, kiteszik a szűrünket. Ezért nem enged meg a főnök semmiféle lazaságot. Az amerikai, mintha magában jól mulatna, megvillantotta a szemét, s Georgia lassan úgy érezte, nem lesz könnyű dolga azzal a Ryker doktorral. – Tulajdonképpen mi a baj Sam Rykerrel? Dave kissé zavartan mosolygott. – Ugyan, semmi! Már mondtam, hogy minden segítő kézre szükségünk van. Amíg a kis repülőgép leereszkedett a poros, hepehupás leszállópályán, Georgia azon töprengett, vajon miért érzi úgy, hogy Dave elhallgat valamit Sam Rykerrel kapcsolatban. – Minden rendben! Kinyithatja a szemét. – Dave megérintette a lány karját, és kimutatott az ablakon. – Megérkeztünk. Néhány hónapra ez lesz az otthona. Georgia kimászott a repülőgépből, de igazából nem tudta, megkönnyebbüljön-e. Megmacskásodott tagjainak viszont jólesett már a mozgás. Kivette a csomagját, aztán letette a földre, és körülnézett. Ez tehát Batandi. Egyáltalán nem ilyennek képzelte. A település egy dombon terült el, és a legtöbb ház csak cölöpökön nyugvó tetőből állt. A berendezés többnyire egy asztal volt és egy-két ponyvaülésű szék. Itt-ott néhány nagyobb faház is látszott, saját verandával. Az egyik ilyen házból fehér farmernadrágos, karcsú lány lépett ki. Rövid, nyitott nyakú blúza látni engedte napbarnított bőrét. Fekete haja lófarokba volt kötve. Georgia először gyereknek hitte, de amikor lejött a lépcsőn, úgy tűnt, legalább tizennyolctizenkilenc éves. – Szervusz! – üdvözölte a nagylány Dave-et, aki közben kirakodott a repülőgépből. – Örülök, hogy ilyen gyorsan visszaértél. – Valami baj van? – A férfi kivette a postazsákot, és letette a földre. – Úgy is mondhatjuk. A kanyaró terjed, mint a tűzvész. Csak az elmúlt másfél napban húsz új betegünk volt! Dave összeszorította az ajkát. – Ennek a fele sem tréfa. – Szerintem sem. Azonkívül az utóbbi napokban néhány táplálékhiányos beteget is behoztak. Sam elvégezte az elsősegélynyújtást. Nálunk maradnak, amíg túljutnak a nehezén. A kanyaró kiterjedt járvány lehet, de még nem tudjuk, honnan indult el. Néhány asszony sok kilométerről hozta el a gyerekét. Dave újra odament a repülőgéphez, elővett néhány különlegesen csomagolt kis ládát, és átadta a fehér nadrágos lánynak. – Ez majd kihúz bennünket a pácból. – Az oltóanyag! Dave, te vagy a megmentőnk! – Remélem, valóban úgy lesz! Georgia észrevette a lány komoly tekintetét. – Attól tartok, rosszkor jöttem. A fekete hajú lány azonnal bocsánatkérőn elmosolyodott. – Jaj, dehogy! Nem akartam udvariatlan lenni. Be kellett volna mutatkoznom, mielőtt magára zúdítom az összes bajunkat. Jan a nevem, Jan Reid. Én vagyok az osztályos nővér, maga pedig biztosan…Jan vidáman nézett Georgiára, aztán az amerikaira – … az új munkaerő, ugye? – Örvendezve ragadta meg Georgia kezét. – Igen, Georgia Maxwell vagyok. 4

Jean Evans

Vergődő szívek

(Szívhang 112.)

– Biztosan lelkesebb fogadtatásra számított. Milyen volt az útja? – Legfőképp unalmas. De örülök, hogy megérkeztem. Jan elnevette magát. – Akkor előbb nézze meg, mi vár magára. Éppen jókor jött, hogy segítsen a bajban. Örülök, hogy megismerhetem. Mielőtt azonban beleveti magát a munkába, csomagoljon ki! – Pedig éppen ezt akartam – válaszolta Georgia vidáman –, mármint azonnal munkához látni. Jan elmosolyodott. – Annyira azért nem rossz a helyzet. Biztosan szüksége lesz egy kis időre, amíg hozzászokik az itteni élethez. Úgyis át kell vinnem ezeket a holmikat a kórházba, ha velem jön, megmutathatom a házát, meg az állomáshelyünket. Hozza csak az egyik bőröndjét, valamelyik fiú majd eljön a többiért. – Majd én viszem – szólt közbe Dave. – Aztán megkeresem Samet, mert van néhány hírem a számára. – Biztosan örülni fog neked, mert ki sem látszik a munkából – jegyezte meg Jan, aztán újra Georgiához fordult. – A főnök éppen most vizitel, ezért nem jöhetett ki maga elé. Elnézést kér, de majd utána megkeresi magát. – Jan mosolygott, és sehogy se lehetett lebeszélni arról, hogy cipelje Georgia egyik táskáját. – A szállás odaát van – vezette át a lányt egy kis téren. – A berendezés nem fényűző, de azt hiszem, meg lesz elégedve. Miközben felmentek a faházhoz vezető lépcsőn, Georgia megpillantott egy ponyvás teherautót. – Ez a mentőautónk. Jól fel van szerelve gyógyszerekkel, így bármikor menetre kész – tájékoztatta Jan. – Remekül szervezik a dolgokat. – Másképpen nem boldogulunk. – Jan mosolyogva átment a keskeny verandán, hogy kinyissa az ajtót. – Lehet, hogy Sam néha túlzottan is megköveteli a munkafegyelmet, de itt olyasmibe halnak bele az emberek, ami nálunk nyugaton egyszerű gyerekbetegség. Az itteniek nem olyan ellenállóak. A bajokat csak tetézi az aszály, meg más természeti csapások. Az emberek itt nem tudnak egyszerűen beszaladni a legközelebbi rendelőbe… – Jan hirtelen elhallgatott. – Bocsásson meg, nem akartam kiselőadást tartani, de… ezért van itt a mentőautó. Egy kisebb helyiségbe vezette Georgiát. – Nos, láthatja, milyen az itteni berendezés. Azért vigasztalódjon, nem sok időt fog itthon tölteni. Az ágyra tette az útitáskát, Georgia pedig körülnézett. A berendezés egy tarka szőnyegből, asztalból, komódból, ágyból és egy keskeny ruhásszekrényből állt. – Semmi baj – nyugtatta meg Georgia. – Minden megvan, ami kell. – Még jó, hogy hoztam könyveket, - tette hozzá magában. – Nagyszerű. Most magára hagyom, hogy kicsomagolhasson. – Jan az órájára pillantott. – Te jóságos ég! Máris rohannom kell vissza az osztályra. Nemrégen érkezett egy kismama, és már biztosan megindult a szülés. Ez az első gyereke. Még csak tizennégy éves, és egy kicsit félős. – Tizennégy éves? Jan elnevette magát. – Majd ehhez is hozzászokik. Itt az ilyesmi teljesen természetes. Láttam már fiatalabb anyát is. Mindenesetre próbáljon meg most egyedül eligazodni. Odaát van valami zuhanyozóféle, ha tisztálkodni akar. – Már alig várom. De mi lesz Ryker doktorral? Nem kellene először…? – Sammel? Miatta ne aggódjon! Nem hiszem, hogy örülne neki, ha vizit közben zavarná. Majd később találkozunk! – Jan búcsút intett Georgiának, aztán leszaladt a lépcsőn, átvágott a téren, és eltűnt a kórház ajtaja mögött. 5

Jean Evans

Vergődő szívek

(Szívhang 112.)

Georgia egy pillanatra megállt a kis helyiségben, szemügyre vette új otthonát, és csak aztán kezdett el kicsomagolni. Már ez is segített abban, hogy úrrá legyen az újra rátörő idegességen. Lehúzta a cipőjét is, és megdörzsölte sajgó lábujjait. Hirtelen megpillantotta magát a tükörben, és önkéntelenül elhúzta a száját. Izzadt volt, és piszkos. Londonban valószínűleg esik az eső, de ő most nem akart az otthonára gondolni. Ha valami újat, igazi kihívást keresett, hát ezúttal megkapta. A honvággyal nem törődhet, hiszen még ki sem csomagolt. Föl akarta emelni a földről a bőröndjét, de felnyögött, mert minden ereje elhagyta. Kinyújtóztatta elgémberedett tagjait, ám ez sem segített. Úgy vélte, legjobb lesz, ha vesz egy forró zuhanyt. Kivette a hajából a gumit, megrázta összetapadt fürtjeit, aztán egy csattal újra feltűzte a haját, és vetkőzni kezdett. Kibújt a szoknyából, majd a blúzból, és közben megpróbálta elképzelni az új főnökét. Bizonyára amolyan harcias doktor lehet, aki mindenben a tökéletességre törekszik, és nem tűri a hanyag munkát, mivel maga is kiváló orvos. Valószínűleg már benne van a korban, futott át Georgia agyán, és levetette a selyemkombinét. – Dr. Maxwell? – Lépések hallatszottak a verandáról, és Georgia halkan szitkozódott, amikor a kombiné beleakadt a hajcsatjába. – Sajnálom, hogy nem tudtam üdvözölni mindjárt, amikor megérkezett. Remélem a repülőút… Georgia kétségbeesetten rángatta a kombinét, de sikertelenül. Aztán felcsattant mögötte egy férfihang. – Mi az ördög van itt?! A lány fülig elpirult. Hirtelen megfordult, és az ajtóban egy magas férfit pillantott meg. Eltelt néhány másodperc, mire észrevette, hogy az idegen érdeklődéssel bámulja karcsú alakját, amelyet a bugyin és melltartón kívül semmi sem fed. A kihívó tekintettől a lélegzete is elállt. Georgia egy pillanat alatt végigmérte látogatóját: széles vállát a kigombolt ing alatt, karcsú derekát és kopott farmernadrágba bújtatott keskeny csípőjét. A lány felsikoltott, a köntöse után nyúlt, és védekezően maga elé kapta. Megint elpirult, de most már ráförmedt a betolakodóra. – Hogy mer csak úgy betörni ide? Nem hallott még arról, hogy kopogni illik, mielőtt belép valahová? Kicsoda maga egyáltalán? A férfi hűvös, megvető pillantását egy végtelennek tűnő másodpercig a lányra szegezte, aztán éles hangon megszólalt: – Ezt én is kérdezhetném. A főorvos vagyok. Ryker a nevem, Sam Ryker, és egy bizonyos dr. George Maxwellt keresek. Villogó szemmel, merőn nézte a lányt, aki biztosan meg is ijedt volna ettől a tekintettől, ha nem olyan mérges. – Én vagyok dr. Maxwell. Dr. Georgia Maxwell. A főorvos szinte felnyársalta őt a szemével, Georgia pedig szeretett volna elsüllyedni szégyenében. – Ez valami ízetlen tréfa lehet, vagy egyszerűen félreértés történt. – Sam Ryker körbenézett a kis szobán, s a tekintete megállapodott az ágyon heverő bőröndön. – Mindenesetre… tizenöt perc múlva legyen az irodámban. A csomagolással pedig ne fáradjon, dr. Maxwell, mert úgysem marad itt!

2. FEJEZET Georgia mélyet sóhajtott, és a vele szemben álló férfira meredt. – Ezt nem mondhatja komolyan. A főorvos határozott kiállása azonban azt sugallta, hogy nagyon is tudja, mit beszél. 6

Jean Evans

Vergődő szívek

(Szívhang 112.)

Georgia felháborodását és dühét a kellemes zuhany sem csillapította később. Ezután viszont legalább felöltözhetett, így nem érezte már magát annyira kiszolgáltatottnak. Sam Ryker hellyel kínálta, de ő maga állva maradt. – Sajnálom… – nézett kissé távolságtartó érdeklődéssel a lányra - de nem a levegőbe beszélek. – De hiszen orvost kerestek, mert nem győzik a munkát! – Én pontosan tudom, mit keresek. Valószínűleg nem fogalmaztam egészen világosan. Olyan orvosra van szükségem, aki gyakorlott az efféle munkában, és alkalomadtán engem is helyettesíthet. Közben olyan leplezetlenül bámulta a lány karcsú alakját és kifejezetten a mellét, hogy Georgiának a lélegzete is elakadt. – Sok sikert kívánok a szakmai előmeneteléhez, de attól tartok, mi nem érünk rá megvárni, amíg maga beletanul az itteni munkába. Sam Ryker magasabb volt egy méter nyolcvannál, s a haja szinte koromfekete. Miután a lány közelebbről megnézte, úgy ítélte, nem lehet több harmincöt évesnél. Vonzó férfi volt. Kék szeméből értelem sugárzott, megjelenése tekintélyt parancsolt. Georgia ismét felsóhajtott. – Ez így nem tisztességes. – A könnyeivel küszködött. – Hogy lehet ilyen elfogult? – Ez a dolgom – mondta a férfi közömbösen. – Nap mint nap emberek életéről kell döntenem. – Összeszorította az ajkát. – Már régen nem hiszek a csodákban, dr. Maxwell. Arra számítottam, hogy egy tapasztalt orvost kapok, aki tudja, mi vár itt rá. Georgia egy ideig némán hallgatta a szónoklatot, de aztán nem bírta szó nélkül. – Ha férfi volnék, nem beszélne így velem… – Úgy van, hiszen akkor nem is lenne rá szükség. – A főorvos másodpercekig mereven nézte a lányt, aztán hirtelen elfordult, és beletúrt a hajába. – Értse meg, nem személyeskedni akarok. Georgia majdnem elnevette magát. – Akkor meg fogja lepni, amit mondok, kolléga úr! Szerintem nagyon is elfogult. – Felállt, és várta a férfi válaszát. – Mondja, dr. Maxwell, hány éves is maga? Georgia dühösen nézett a főorvosra. – Huszonhét vagyok, elég idős ahhoz, hogy diplomám és szakvizsgám legyen. – És ahhoz, hogy szeretője legyen? – Micsoda?! – Georgia nem akart hinni a fülének. – A kérdés nagyon egyszerű. A nők a maga korában általában foglaltak. Mindössze azt akartam tudni, elkötelezte-e már magát. Georgiának elállt a lélegzete, és önkéntelenül ökölbe szorult a keze. – Nem értem, mi köze ennek a szakmához. Maga mit válaszolna, ha én tennék fel ilyen személyes kérdést? A férfi rejtélyes, hűvös mosollyal viszonozta a lány pillantását. – Itt most nem az én házasságomról és állásomról van szó, doktornő. Georgia furcsa szorítást érzett a szíve táján. Szóval nős! Hát persze, elvégre vonzó férfi. Biztosan bolondulnak érte a nők. Erre a gondolatra nyelnie kellett. – Bocsánat, természetesen igaza van. A férfi türelmetlenül fordult vissza az ablaktól, és a lányra nézett. – Ez a munka különös elhivatottságot kíván. Nem túlzok, ha azt állítom, hogy az itteniek feláldozzák életük egy részét a munka érdekében. – Ezzel azt akarja mondani, hogy bennem nincs meg a kötelességtudat? Újabb légből kapott ítélet? Ha így van, szolgálhatok néhány adattal, Ryker doktor. Négy évvel ezelőtt államvizsgáztam. Utána az egyik legismertebb londoni klinikán dolgoztam, az utóbbi időben már alorvosként. Alkoholisták, súlyos sérültek és komoly lelki zavarokban szenvedők voltak a 7

Jean Evans

Vergődő szívek

(Szívhang 112.)

betegeim. A legutolsó esetem egy hároméves kislány volt, akinek új májra lett volna szüksége. – És talált donort? – Hogyan? – kapta fel a fejét Georgia. – Nem, sajnos csak túl későn. Mindössze órákon múlott, de Lucy nem bírta tovább. A szülei ott voltak mellette, amikor meghalt. – Maga bizonyára mindent elkövetett – mondta a férfi váratlanul. – Csakhogy ilyenkor máris ott van a következő beteg, akit nem érdekel, hogy maga épp bánkódik valami miatt. Higgye el nekem, errefelé a halál szinte mindennapos dolog. Ne csodálkozzon hát, ha olyan kérdéseket teszek föl, amelyeket esetleg tapintatlannak talál. Én az emberektől többet követelek, mint százszázalékos odaadást. Mi itt messze vagyunk az otthonunktól, a posta pedig csak ritkán jár, ha jár egyáltalán. – Ryker figyelmesen méregette a lányt. – Innen nem hívhatja fel egyszerűen a barátját, ha honvágya van, vagy valaki megbántotta. Georgia fölszegte az állát. – Ha számomra ez lenne a fontos, akkor nem lennék itt. A főorvos összeszorította az ajkát, majd így szólt: – Sejtem, milyen fából faragták magát, doktornő. Egy hónap múlva, ha majd teljes súlyával magára nehezedik a felelősség, esténként bőgve fog elaludni. – Ne féltsen, tudok magamra vigyázni. – A városban talán. Georgia elkeseredetten hunyta le a szemét. – Ez a vita úgysem vezet sehová. Bármit is mondok, nem tudom megváltoztatni a véleményét. Jobb, ha nem folytatjuk. – Felvette az asztalról a táskáját. – Elmegyek innen, amint lehet. Már az ajtóban volt, amikor a férfi utánaszólt. – Sajnos a dolog nem ilyen egyszerű. A lány értetlenül nézett vissza rá. – Mi történt, Ryker doktor? Csak nem szólalt meg a lelkiismerete? Talán ráébredt, hogy ezt nem is lesz olyan egyszerű megmagyarázni az ügynökségnek? Előbb is eszébe juthatott volna. A férfi felsóhajtott. – Én vállalni szoktam a döntéseimet. – Felállt az íróasztal széléről, ahová pár perce támaszkodott. – Itt nem talál taxit. Háromféle módon juthat innen haza. Öszvérkaravánnal, tapasztalt vezetővel, feltéve, ha nem kerülnek a shifta karmai közé. Georgia megnedvesítette kicserepesedett ajkát. – S… shifta? A férfi gúnyosan mosolygott. – A helyi banditákat hívják így. Nem ajánlom, hogy közelebbi kapcsolatba kerüljön velük. Azt hiszem, maga tetszene nekik. – Oh! – Georgia visszafojtotta a lélegzetét. – A második lehetőség a repülőgép, de azt csak vészhelyzetben használjuk, és csak teherszállításra, éppen úgy, mint a harmadik eszközt, a teherautót. Az üzemanyag korlátozott, és a maga elutazása, dr. Maxwell, nem lehet olyan fontos. A lány felnevetett. – Akkor mit tanácsol, mit tegyek? Talán megmutathatná, merrefelé induljak gyalog Addisz-Abebába, ha annyira meg akar szabadulni tőlem. – Ne vigyen kísértésbe, doktornő – nevetett a férfi, de aztán újra elkomorodott. – Ha magát nem is tudom felvenni, azért még mindig hiányzik innen egy orvos. Amíg más megoldást nem találok, maga fog segíteni nekünk. Valahogy mindkettőnknek meg kell békélnie a helyzettel. Georgia nem tudta, mit válaszoljon. Az a lehetőség, hogy a shifta kezébe kerülhet, semmivel sem volt vonzóbb, mint itt maradni, ahonnan kinézik. – És mit gondol, mivel foglalkozom én addig? Talán főzzek teát? A férfi mosolya lélegzetelállító volt. Georgiának kezdett tetszeni. 8

Jean Evans

Vergődő szívek

(Szívhang 112.)

– Maga nagyon tanulékony, dr. Maxwell. Biztos vagyok benne, hogy találunk magának elfoglaltságot. Georgia felnézett a férfira. – De hisz ez lehetetlen! Valahogyan biztosan el tudok utazni. – Erről tegyen le! – húzta össze a szemöldökét a főorvos. – Még ha el is tudna menni, egy járvány kellős közepén vagyunk. Valóban szükségem van minden segítségre, maga pedig orvos. Amíg itt van, tegye hasznossá magát! Hirtelen elhallgatott, amikor valaki kopogott az ajtón. Jan Reid volt az. – Bocsáss meg, Sam, de sürgősen szükség lenne rád a kórházban. Oz azt gyanítja, hogy az egyik betegnek folyami vaksága van. – Jan Georgiára pillantott. – Ezt a betegséget egy fonálféreg okozza, amelyet fájdalmas szúrású legyek terjesztenek. – Megint Samhez fordult. – Oz szeretné a véleményedet… – Máris megyek. – A férfi kifelé menet Georgiára nézett. – Szóval ne rendezkedjen be itt túlságosan, viszont amíg itt van, dolgozzon meg az ellátásért! Amint alkalom adódik rá, hazamegy. Sam Ryker azzal eltűnt, mielőtt Georgia bármit is válaszolhatott volna. A lányban forrt a düh és a csalódottság. Jan becsukta az ajtót, és odalépett hozzá. – Valami baj van? – Hogy? Ó, semmi. – Georgia leroskadt egy fotelba, és fejét a tenyerébe hajtotta. Megpróbálta rendezni a gondolatait. Milyen boldogan jött el Londonból abban a hiszemben, hogy itt majd az emberek segítségére lehet! Sam Ryker azonban alaposan lehűtötte a lelkesedését. Hogy is hihette, hogy minden olyan egyszerű? – Mi történt? – Nos, azonkívül, hogy nem vagyok férfi, kevés a szakmai gyakorlatom, és talán még a megjelenésem is alkalmatlan, minden rendben. – Georgia bizonytalanul felállt, és összeszedte az íróasztalon heverő iratait. – Az a gyanúm, hogy a főorvos nem Georgia, hanem George Maxwellre számított. Jan elnevette magát. – Arról nem maga tehet, ha nem felel meg valaki elképzeléseinek. – Valószínűleg így van – sóhajtott Georgia. – Ryker doktornak egészen különös elképzelései vannak a munkatársairól. Addig mindenesetre maradhatok, amíg nem talál valaki mást. – Felöltötte a fehér köpenyt, amelyet már korábban magához vett. – Ugye, azt ígérte, hogy megmutatja nekem a kórházat? – Hát hogyne! Nem tegeződhetnénk inkább? – Miért ne? Jan azonban habozott. – Nézd, Georgia. Sam biztosan nem úgy gondolta. – Semmi baj. Csak szeretném már végre elkezdeni a munkát. Georgia elhatározta, hogy legalább amíg itt van, megpróbálja meggyőzni Sam Rykert, mennyire rosszul ítélt felőle. Az utóbbi másfél éve azzal telt, hogy megpróbálta túltenni magát Martin hitvány viselkedésén. Nehéz időszak volt. Hát neki már sohasem lesz jobb? Jan észrevette, hogy Georgia tekintete elkomorul. – Úgy látszik, rosszul sikerült az első találkozásod Sam Rykerrel. Nem volt megfelelő az időpont. Egyébként nagyon kedves szokott lenni, és remek orvos. Mi pedig örülünk, hogy itt vagy. Georgia megpróbálta elrendezni magában a Sammel kapcsolatos benyomásait. Lehet, hogy a férfi remek orvos, de hogy kedves lenne? – Jobb lesz, ha egyelőre nem mondok véleményt – jelentette ki határozottan. Jan mosolyogva bólintott. 9

Jean Evans

Vergődő szívek

(Szívhang 112.)

– Majd lecsillapszik. A járvány az oka mindennek. Lassan mindannyian kezdünk kétségbeesni. Ráadásul egy egész segélyszállítmányt elraboltak tőlünk a banditák. – Megvonta a vállát. – Ilyesmi gyakran előfordul, de azt hiszem, sohasem fogjuk megszokni. Azonkívül Geoff infarktusa is nyomaszt még bennünket. – Ez már elég ok arra, hogy elkezdjem végre a munkát – mosolyodott el Georgia. – Amíg bejárjuk a kórházat, szeretném megtudni, hol vehetnétek a legtöbb hasznomat, hiszen még mindig nincs megszabva a munkaköröm. Jan bólintott. – Ne aggódj, itt senki sem marad munka nélkül. Biztos vagyok benne, hogy egy hét után visszasírod Londont. Azt nem, - gondolta Georgia, és követte Jant a kórházba. Sohasem teszi meg Samnek azt a szívességet, hogy meghátrál. – Naponta kétszer van rendelés – magyarázta Jan, amikor megpillantották a közeledő betegeket. Legnagyobbrészt asszonyok voltak gyerekekkel. Fehér kendőbe bugyolálva, lassan haladtak a kórház felé. – Amikor megérkeztünk, már láttam itt betegeket várakozni. Ilyen korán kezdődik a rendelés? – Igen, mert akkor még hűvös van. Azonkívül sok beteg napokig gyalogol, amíg ideér. Rejtély, hogy honnan merítenek hozzá erőt. Nézd csak, milyen siralmas állapotban vannak! De nem panaszkodnak… Jan félbehagyta a magyarázatot, és odafordult az egyik fekete nőhöz, aki a kisbabáját szoptatta, közben a kezével hessegetve el a legyeket. A haja számtalan apró copfba volt fonva. Nagyon elgyötörtnek tűnt, Georgia legalább negyvenévesnek gondolta. Jan a bennszülöttek nyelvén beszélt vele meg a többiekkel, és az asszonyok a tenyerük mögé rejtették mosolyukat, amikor elbúcsúzott tőlük. – Te érted a nyelvüket? – kérdezte Georgia izgatottan. Jan elmosolyodott. – Úgy-ahogy. Az idők során megtanultam néhány amhara kifejezést. A lányt egyébként Sisinek hívják. Sisi B'tandinak. Tigréból, az ország északkeleti tartományából származik. Pár hónapja ismertem meg, amikor a falujában jártunk. – Jan felment a faházhoz vezető lépcsőn, és a lengőajtónál megállva megjegyezte: – Egyébként gyermeket vár. Georgia értetlenül nézett a nővérre. – De hiszen az a kisbaba, akit éppen szoptat, nincs több öt hónaposnál. És a mama teljesen le van romolva. Jan kurtán felnevetett. – Mit gondolsz, hány éves lehet? – Úgy negyven körül. – Dehogy, még csak huszonöt. – Jan kitárta az ajtót, s majdnem összeütközött egy szintén fehérbe öltözött bennszülött lánnyal, akinek göndör, rövid haja hátul tarka sállal volt megkötve. – Éppen téged kereslek, Girma. Hadd mutassam be neked dr. Georgia Maxwellt. Maxwell doktornő, ő Girma, az egyik ápolónőnk. Három éve érkezett hozzánk, mint beteg. Miután felgyógyult, úgy döntött, hogy ápolónő lesz – magyarázta Jan, aztán a lányhoz fordult. – Éppen körbevezetem a doktornőt a kórházban. Egyébként Dena hogy van? Magához tért már az altatásból? – Igen, úgy félórája. Eddig nem volt semmi baj. – Remek. Nemsokára megnézzük. Girma elsietett, Jan pedig megmutatott Georgiának egy kis, különálló helyiséget. Egy íróasztal és egy szép, régi szekrény állt benne. 10

Jean Evans

Vergődő szívek

(Szívhang 112.)

– Ez az irodánk – mondta. – Itt őrizzük a betegek kartonjait. Körülbelül negyven ággyal rendelkezünk, és állandóan telt ház van. – És ha sürgős beteg érkezik? Jan kiemelt néhány iratrendezőt. – Akkor ki kell találni valamit, de nálunk általában minden eset sürgős. – Odanyújtotta Georgiának az iratokat. – Olyan betegségekkel jönnek ide, amelyeket már hónapokkal korábban kezelni kellett volna. Csak hát ezek az emberek túlságosan messze élnek a kórháztól, ezért nem engedhetik meg maguknak, hogy időben orvoshoz forduljanak. Mire eljutnak hozzánk, a betegségük már régen idültté vált. Mindenkit felveszünk, de akinek nem létszükséglet az azonnali beavatkozás, annak néha várnia kell. Ezt nemsokára magad is megtapasztalod. – Remélem, hogy majd számíthatok rád. Mondani akartál valamit Sisiről. – Ja, igen. Az ő esete mindennapos nálunk. Mihelyt végigjárjuk az osztályt, meglátod, mire gondolok. Itt jön valaki, akit még meg kell ismerned. Jan egy zömök testalkatú, fehér köpenyes férfit üdvözölt. – Mamdouh, hadd mutassam be dr. Georgia Maxwellt, aki nálunk fog dolgozni. Georgia, ő dr. Mamdouh Ozikwe. – Üdvözlöm, kolléga úr - mondta Georgia, és kezet nyújtott. Dr. Ozikwe nigériai volt, az ötvenes évei elején járhatott. A hajában már látszottak az első ezüstös szálak. Georgiára mosolygott. – Örülök, hogy megismerhetem, Maxwell doktornő. – Magának Georgia vagyok. – Rendben, de csak akkor, ha maga meg Óznak fog szólítani – nevetett szégyenlősen a férfi. – Így szoktam meg. Az emberek errefelé nem tisztelik a tekintélyt. – Éppen bejárjuk Georgiával a kórházat, hogy legyen valami fogalma az itteni viszonyokról. – Akkor legjobb, ha itt kezdik. Bocsássanak meg, engem vár egy beteg. Remélem, a vacsoránál találkozunk. – Biztosan – válaszolta Jan, aztán Georgiához fordult. – Oz jó orvos, és nagyon barátságos ember. Angliában járt egyetemre, és egy éve dolgozik nálunk. – Elhallgatott, és elmerülve tanulmányozta az első beteg kórlapját. Aztán átnyújtotta Georgiának, maga pedig az alvó beteget figyelte. – Ő Tashi. Egy hete szállították be, és ma reggel operálták. Úgy látom, viszonylag jól van. Georgia átfutotta a leleteket, aztán a betegágyhoz lépett. Egy begyakorlott mozdulattal kitapintotta a beteg pulzusát, és így szólt: – Nagyon fiatalnak látszik. Jan bólintott. – Tizenöt éves. Georgia még egyszer belenézett a leletekbe. – Úgy látom, sipolya van…, a szülés közbeni megerőltetéstől. – Pontosan. Megdöbbent, dr. Maxwell? A legjobb lesz, ha gyorsan hozzászokik az ilyesmihez. Ez egy másik világ, itt más mércével mérnek. Georgia egy pillanatra megdermedt, majd megfordult, és Samet látta maga előtt. Jan az órájára nézett. – Hűha, nekem egy óra múlva a műtőben kell lennem. Remélem, nincs ellenedre, ha most elbúcsúzom? – kérdezte Georgiától, és máris kifelé indult. Az ajtóból még visszafordult. – Ugye elboldogultok nélkülem? – Azt hiszem, nem lesz semmi baj. Ryker doktor csillogó szemmel Georgiára nézett, majd a kórlapot kezdte böngészni, s végül visszaakasztotta az ágy végére. – Gondolom, látott már sipolyt. – Igen, persze, de ilyen fiatal betegnél még sohasem. 11

Jean Evans

Vergődő szívek

(Szívhang 112.)

– Sajnos, az ilyesmi itt megszokott dolog. A lányok általában tizenhárom évesen esnek először teherbe, és általában tízszer vagy annál is többször szülnek. A gyerekek nagy része a harmadik évet sem éri meg. Georgia azonnal fölfigyelt a férfi hangjában bujkáló keserűségre. Észrevette, hogy Sam Ryker lopva őt figyeli. – Számomra valóban megdöbbentő mindez, de ettől még nem vagyok alkalmatlan a feladatra – nézett egyenesen a férfi szemébe. – Nem számítottam paradicsomi állapotokra, és kész vagyok tanulni, ha hagynak. A főorvos elhúzta a száját. – Sajnos, nem lehetek állandóan maga mellett, hogy mindent elmagyarázzak. – Ezt nem is kértem. – Azt akarja, hogy dobjam be egyszerűen a mély vízbe? Nem valami jó ötlet. A lány dühösen meredt a férfira. – Én dolgozni jöttem ide, de ha nem engedi, akkor jobb, ha eltűnök – jelentette ki, és máris az ajtó felé indult. Sam azonban elkapta a karját, és kifürkészhetetlen tekintetét Georgia arcára szegezte. Csak a szája sarkában húzódó aprócska ránc jelezte, hogy magában jól mulat. – Mondja, maga mindig ilyen heves? A lány mélyen elpirult. – Csak ha ilyen szemérmetlenül és igazságtalanul hergelnek. – Georgia megpróbálta kiszabadítani magát a férfi kezéből, de Sam csak annál erősebben szorította. – Nekem pedig különleges tehetségem van hozzá, hogy magát felingereljem, ugye? – Egyszerűen nem vagyok hozzászokva, hogy a képességeimet ilyen mértékben kétségbe vonják. – Ezt tettem volna? Georgia komolyan nézett a férfira. – Ezek a szócsaták nem vezetnek sehová. Nem hiszem, hogy mi együtt tudnánk dolgozni. Sam meglepetten vonta fel a szemöldökét. – Javítana valamit a dolgon, ha bocsánatot kérnék? Most Georgia hökkent meg. Észrevette a férfi arcán a kimerültség jeleit. Sok apró ránc húzódott a szeme és a szája körül. Sam Ryker nyilvánvalóan nemcsak a munkatársaival szemben volt kérlelhetetlen, de saját magával is. – Hogyan? A főorvos összeszorította a száját. – Az az érzésem, alkalmatlan időpontban találkoztunk. Én még mindig azzal küszködöm, hogy Geoff helyét átvegyem. A járvány miatt pedig a szokásosnál is nehezebbek itt a körülmények egy kezdő számára. Sajnálom, hogy éppen maga issza meg a levét mindennek. Georgia a nyelvével megnedvesítette kiszáradt ajkát. – Tehát mit javasol? – Először is szólítson egyszerűen Samnek, formaságokra itt semmi szükség. Georgia nem tudta, hogy értse ezt. – Szóval akkor megengedi, hogy maradjak, Sam? – Csak azt akarom mondani, hogy ameddig együtt dolgozunk, próbáljunk meg felnőtt módon viselkedni. Van enélkül is elég bajunk. Egyetért velem, George? – Georgia a nevem – helyesbítette a lány gúnyosan. Csak később, már az ágyban töprengett el azon, mennyire zavarosak és nyugtalanítóak a Sam iránti érzései. Talán csak azért, mert a férfi nős? De hiszen ő tiszta lappal akart kezdeni Etiópiában! Alig szabadult meg az otthoni bajoktól, máris valami hasonló szakad a nyakába?

3. FEJEZET 12

Jean Evans

Vergődő szívek

(Szívhang 112.)

– Hagyj békén – mormolta Georgia aludni akarok! – Megpróbálta a fejére húzni a takarót, de valaki megakadályozta ebben. – Kelj fel, te hétalvó! – Jan mintha nagyon távolról szólt volna. – Kávét hoztam neked, jó erőset. Attól majd felébredsz. – De én még aludni akarok, hiszen csak most feküdtem le. – Sajnos, az éppen tizenkét órával ezelőtt történt – közölte Jan, és könyörtelenül lerántotta Georgiáról a takarót. Mennyei kávéillat csapta meg a lány orrát. Az órára nézett, és meglepetten kiáltott fel: – Micsoda? Tíz óra van? Már régen fel kellett volna kelnem! – Csak nyugodtan! – mosolygott rá Jan, és feléje nyújtotta a kávéscsészét. – Gondoltam, hogy jót fog tenni neked egy kis alvás. Semmiről sem késtél le. Georgia sietve belekortyolt a kávéjába, aztán magára kapta köntösét. – Miközben a többiek már hajnal óta robotolnak? – Csak akik szolgálatban vannak. Reggelizz meg, mielőtt átmégy a kórházba, és ne kapkodj! – Azzal Jan el is tűnt. Georgia egy pillanatra leült az ágy szélére, hogy rendezze a gondolatait. Aztán kiment zuhanyozni, és negyedóra múlva már készen is állt a munkára. Úgy döntött, most nem húzza az időt reggelivel. A kórház udvarán már hosszú sorban álltak a betegek. A közeledő Georgiát nézték, s a fiatalabb nők a fejükre húzott fehér lepel mögé rejtették mosolyukat. Úgy látszott, ők nem szenvednek a melegtől, pedig Georgiának máris a testére tapadt a pólója. Egy nyolc év körüli kisfiú egy idősebb férfit támogatott, miközben anyja a legyeket hessegetve kisbabáját szoptatta. Georgia jókedvűen lépett oda a hatalmas ponyva alatt felállított asztalhoz. Itt egy bennszülött nővér magyarázta a kismamáknak, hogyan készítsék el a bébiételt. Jant is ott találta, s a főnővér kedvesen üdvözölte őt. – De hiszen mondtam, hogy nem kell sietned. – Ha nem ébresztesz fel, az egész napot átaludtam volna – vallotta be zavartan Georgia. – Ugyan már, ne emészd magad emiatt! – nyugtatgatta Jan. – Hiszen hozzá kell szoknod az éghajlathoz. Örülünk, hogy itt vagy! – Jan bemutatta neki az etiópiai nővért is. – Ő Ofeiba. Ofeiba, hadd mutassam be Maxwell doktornőt, az új munkatársunkat… Hát ez meg micsoda dolog? – Jan kissé elkésve kapta le a mérlegről a síró kisbabát. Mire észbe kapott, már a cipője is átázott. – Remek munka volt, fiatalember. Úgy látom, kutya bajod – nevetett, és a mamája kezébe nyomta a csecsemőt. – Beoltottuk, most már nem kapja meg a kanyarót. – Mi a helyzet a járvánnyal? – érdeklődött Georgia, miközben átfutotta a beteglapokat. – A mai esetek alapján még nem hiszem, hogy túljutottunk volna a nehezén. Találkoztál már Sammel? – Nem, pedig szeretném megtudni, mivel is kezdjem a munkát. – Ó, Sam az osztályon marad, amíg nekem itt van dolgom a kismamarendelésen. Ez meg a családtervezési tanácsadás az én feladatom. Ilyenkor Ofeiba tolmácsol, mert az ilyesmi kényes dolog. – Azt elhiszem – helyeselt Georgia. – Mindjárt készen leszek, aztán együtt átmehetünk a kórházba. – Tulajdonképpen hány osztály van itt? – érdeklődött Georgia később, amikor már fölfelé tartottak a lépcsőn. – Három. Az egyik a női, a másik a gyerekosztály, de a kísérőiket is ott helyezzük el, a harmadik pedig a férfiaké – magyarázta Jan. A faépület egyetlen hosszú helyiségből állt. Egy kis spanyolfal kerített el egy sarkot a nővérek számára. 13

Jean Evans

Vergődő szívek

(Szívhang 112.)

Most már idebent is érezni lehetett a hőséget, pedig a mennyezeten néhány forgó lapát kavarta a levegőt. Nemcsak a súlyos betegek szenvedtek azonban a hőségtől. Georgia letörölte a homlokáról a verejtéket, miközben a vaságyak felé közeledett. A berendezés valóban szegényes, - állapította meg magában. Ezeket a körülményeket el sem tudta volna képzelni Londonban, a régi munkahelyén. Nem is csak a fényesre sikált padlót meg a ragyogóan tiszta ágyneműt tartotta eddig természetesnek, hiszen az itt is megvolt. Leginkább azt nem értette, hogyan boldogulnak súlyosabb esetben ilyen kevés műszerrel. Georgia pólója a köpeny alatt izzadt bőréhez tapadt, s ezen a szellőztetés sem segített. – Nehéz, ugye? – nevetett Jan. – Majd hozzászoksz. – Szeretném remélni, különben egy hónapot sem bírok ki itt. – Georgia elmosolyodott, de amikor Jan félrehúzta az egyik betegágy mellett a szúnyoghálót, azonnal elkomorult. Sam nézett fel a beteg mellől. – Á, dr. Maxwell! Micsoda öröm, hogy itt van, és segít nekünk! Meg tudná mondani, miben szenved a beteg? Georgia a férfi gúnyos hangját hallva elvörösödött. – Sajnálom, hogy elaludtam, többet nem fog előfordulni. – Ugyan már! – A férfi összehúzta a szemét, és végigmérte a fehér köpenyes lányt. Aztán az ágy felé fordult. – A beteget most vette fel Dave, az állapota meglehetősen súlyos. Felállítaná a diagnózist, és megmondaná, mivel kezeljük? Ryker doktor ellépett a betegtől, s Georgia máris az ágynál termett. A férfi odanyújtotta a lánynak a vizsgálati eredményeket. Egy pillanatra egymáshoz ért a kezük, s Georgiának mindjárt megdobbant a szíve. Nem is értette, hogy lehet, hogy egy jelentéktelen dolog így fölizgatja. Elhatározta, hogy ezentúl hűvös és távolságtartó lesz. Úgy látszik, a férfi közelében nem lesz könnyű megőriznie a nyugalmát. A beteg korát nehéz lett volna megállapítani, huszonöt és ötven között lehetett. Lehunyt szemmel feküdt, meglehetősen sovány volt, és patakokban folyt róla az izzadság. Georgia kitapintotta a pulzusát. Nagyon gyors volt. Kivette a zsebéből a hallgatót, mire az egyik nővér felültette a beteget. Georgia döbbenten hallgatta a zörejeket. – Száraz, sípoló lélegzés. Úgy tűnik, a zörej inkább a hátsó tüdőszakaszból jön. Sam bólintott, de nem szólt semmit. Georgia visszafektette a beteget a párnára. Megkopogtatta a mellkasát. – Itt egy csomó van – állapította meg - tompább a hang. Sam megint nem szólt semmit, és Georgiának most először támadt olyan érzése, hogy a férfi nem nézi őt tapasztalatlan kezdőnek. – Lehet tudni, mióta köhög? Sam elgondolkodott. – A fia szerint már hónapok óta. – Megröntgenezték? Sam átnézte az iratokat, és odanyújtott Georgiának egy nagy borítékot. A lányt megdöbbentette a látvány. – És a köpetvizsgálat mit mutat? – Éppen most kaptuk meg az eredményt. Nagyon rossz – nyújtotta át a lánynak a leletet. Georgia átfutotta a papírt. A füle mögé simított egy hajtincset, és Rykerre nézett. – Azt hiszem, tuberkulózis. – Helyes. Ez az egyetlen szó megkönnyebbüléssel töltötte el a lányt. Elégedett volt magával. – Mit tehetünk? A férfi arcára keserűség ült ki. – Attól tartok, nem sokat… Hát igen, ha előbb hozzánk kerül… Bármelyik jól fölszerelt kórházban lenne esélye a gyógyulásra, de itt… – Szavaiból áradt a szomorú lemondás. – 14

Jean Evans

Vergődő szívek

(Szívhang 112.)

Amúgy ma már a célzott antibiotikum-kezeléssel gyakorlatilag nullára lehet csökkenteni a tuberkulózis miatti halálozást. – Feltéve, hogy a baktériumok még nem váltak ellenállókká a gyógyszerre. – Éppen erről van szó. A férfi helyeslése furcsa módon visszaadta a lány önbizalmát – Csak nem azt akarja mondani, hogy kiálltam a próbát? Gondolom, ez az egész színjáték csak arra kellett, hogy levizsgáztasson. – Ha kételkedtem volna a szakértelmében – felelte a férfi ingerülten –, magam vittem volna vissza Addisz-Abebába, és tettem volna fel az első gépre. Georgia meghökkent, de észrevette, hogy a férfi szigorú tekintetében rejtett mosoly bujkál. – Szálljon le a magas lóról, dr. Maxwell, mielőtt még lepottyan. Ha azt mondom, megerősítést vártam a diagnózisomhoz, talán el sem hiszi? A lány csodálkozva meredt Rykerre, aztán hirtelen elnevette magát. – Úgy érti, hogy… Komolyan beszél? – kérdezte, és látta, hogy megvillan a férfi szeme. – Errefelé a túlélés gyakran csak a józan észen és a megérzésen múlik. Ugye maga is tudja, hogy a tuberkulózis tüdőgyulladással vagy gégerákkal is párosulhat, esetleg cukorbetegséggel jár együtt. Folytassam? Georgiának eszébe jutott az a klinika, ahol orvostanhallgató korában a gyakorlatát végezte. Bár a járóbeteg-rendelésen mindig túl kevés volt a személyzet, az épület pedig még a viktoriánus időkből származott, a felszerelés minden igényt kielégített. – Bizony, sok mindent természetesnek tartunk, pedig nem is az. Ami azonban itt folyik, az egyszerűen igazságtalan. – Az! – helyeselt a férfi keserűen. – Mindennap azzal ébredek, hogy nem lehet igazság ezen a földrészen, amíg egyeseknek mindenük megvan, mások viszont az éhezéssel küzdenek. – Ugye, ha nem hinne benne, hogy képes változtatni ezen, akkor nem lenne itt? A férfi arca egy kissé felderült. – Igen, a jobb napokon tényleg hiszek ebben. A nehéz pillanatokban azonban egyszerűen csak végzem a munkámat, és próbálok bízni a csodában. Sajnos, eddig még nem következett be… – De az meg sem fordul a fejében, hogy mindent itt hagy? Ryker doktor felnevetett. – Ki tudja, lehet, hogy találkozom egyszer egy magamfajta álmodozóval… – A férfi mosolyától Georgiának a lélegzete is elakadt. – Akkor úgy eltűnnék innen, mint a harmat a reggeli napsütésben. Georgia izgalmában el sem tudta hinni, hogy Sam komolyan beszél. Jobb lesz, ha inkább a betegekkel törődöm, - gondolta, az majd kijózanít. – Mindenesetre ennek a betegnek legalább antibiotikumot kell kapnia. Sam elfintorodott. – Az persze valamilyen formában minden betegünknek jót tenne. Ebben az esetben azonban hosszabb kezelésre van szükség. Legalább fél év. És még akkor sem biztos, hogy a beteg nem szokik hozzá közben a gyógyszerhez, vagy nem lépnek fel esetleg mellékhatások. – Akkor is meg kell próbálnunk. Sam a súlyos beteget nézte, és újra kitapintotta a pulzusát. Amikor megint betakarta a csonttá és bőrré soványodott testet, rámosolygott a férfira, és bólintott felé. – Rifampicint írok fel neki. Georgia kérdőn nézett a főorvosra. – Meglehetősen elavult gyógyszer a tébécé kezelésére, nem gondolja? – Lehet, de csak ez van – válaszolta a férfi halkan –, és csak remélni tudom, hogy lesz belőle elegendő, vagy kapunk újabb szállítmányt. Visszahúzta a szúnyoghálót az ágy mellett, és a következő beteghez indult. Útban odafelé megszólított egy bennszülött nővért: 15

Jean Evans

Vergődő szívek

(Szívhang 112.)

– Kérem, Asmil, figyelmeztesse a beteget, hogy a gyógyszertől pirosra színeződik a vizelete, és a verejtéke is. Nehogy megijedjen! – Rendben van, doktor úr – mosolygott a lány. Amikor Sam és Georgia a következő ágyhoz lépett, Jan ott éppen langyos vízzel mosdatott egy fiatal férfit. Aztán odanyújtotta a mosdótálat egy nővérnek, és mosolyogva intett Georgiának. – Éppen jókor jöttetek! Egyelőre készen vagyunk, most jobban érzi magát a beteg. – Sam megnézte a férfi kórlapját, aztán odanyújtotta Georgiának. – Változott valamit az állapota? – kérdezte Jant. – Alig – hangzott a válasz. Georgia visszaakasztotta a kórlapot az ágy végére. A beteg közönyösen nézte a körülötte állókat. Nagyjából negyvenéves lehetett, és nagyon sovány volt. Georgia remélte, hogy nem újabb tébécéssel van dolguk. – Nincs kifogása ellene, hogy közelebbről is megnézzem a beteget? Sam fölvonta a szemöldökét, de odaengedte a lányt. – Csak rajta! Georgia megvárta, amíg Jan felhajtja a takarót. A férfi meztelen felsőtestén sebesülés nyoma látszott. A sebhelyet apró vörös hólyagocskák vették körül. Georgia óvatosan megérintette a sebet. – Csípésnek látszik. – Felnézett. – Van valami egyéb tünet, ami erre utal? Sam el sem vette a leleteket, amelyeket Jan nyújtott felé. – A lázrohamok. Georgia bólintott, majd alaposabban megvizsgálta a beteget. – A lépe megnagyobbodott. – Elkészült a vérképe – lépett oda Sam is az ágyhoz. Georgia megérezte arcvizének mósuszillatát, s ettől olyan zavarba jött, hogy egy pillanatra megremegett a keze, amikor átvette a leleteket. Aztán Samre pillantott. – Lassan kialakuló vérszegénység. – Csak most vette észre, mennyire izzad, és a kézfejével végigsimította a homlokát. – Már láttam hasonlót, bár nem ennyire előrehaladott állapotban. Biztos vagyok benne, hogy a kórokozó az úgynevezett leishmánia, amely szúnyogcsípéssel terjed. Különböző kórképeket idézhet elő. Vagy a bélben keletkeznek sebek, vagy mint itt, a bőrön. – Úgy van! – Sam arca ragyogott, és észre sem vette, hogy a lány megkönnyebbülten felsóhajt – Szerencsére sikeresen lehet antimonnal kezelni, kevés kivételtől eltekintve. Nátriummal telített antimonoldatot fecskendezünk be, körülbelül hatszáz milligrammot. – És az hatásos? Sam megvonta a vállát. – Még korai lenne megítélni, de azt hiszem, ebben az esetben sikerülni fog. – Nem a megelőzés volna a legfontosabb? – De igen. – A férfi megfogta a függönyt, és előreengedte a lányt. Georgia megbotlott, és orra is bukott volna, ha Sam nem kapja el. Egy pillanatra a férfi karjába simult, s az érintésre kellemes borzongás futott át a testén. Zavarában csak annyit tudott kinyögni: – Bocsánat. – Semmi baj – mondta Sam, de átható pillantásától a lány legszívesebben elmenekült volna. Szerencsére Jan éppen feléjük tartott a gyógyszeres kocsival. – Még ki kell írnom a Rifampicint – jutott Sam eszébe, és a tollát keresve végigtapogatta a köpenyét. – Minél korábban elkezdjük a kezelést, annál jobb. Most átmegyek a gyerekosztályra. Meg akarom nézni az új betegeket.

16

Jean Evans

Vergődő szívek

(Szívhang 112.)

– Akkor szedd össze minden erődet! – figyelmeztette Jan. – Még mindig özönlenek a kanyarósok. – Távolodóban még odaszólt Georgiának: – Ha előbb érnél oda kávézni, mint én, kérlek, tegyél el nekem pár darab süteményt. – Rendben – válaszolta a lány, és a kávéra gondolva összefutott a nyál a szájában. – Mehetünk, dr. Maxwell? – villantotta rá kék szemét a főorvos. – Hát hogyne! – Georgia majdnem hozzátette még: uram!, de meggondolta magát. Megpróbált lépést tartani Sammel, de igencsak igyekeznie kellett, hogy le ne maradjon a könnyed járású férfi mellett. Ennek csak kétféle magyarázata lehetett. Vagy Sam rendelkezik emberfeletti erővel, vagy az ő állóképességét kezdte ki máris a hőség. – Mi a véleménye a gyerekekről? – A gyerekekről? – Tudja, azok a kis… – Tudom, milyen egy gyerek, de nem értem a kérdést. – Van tapasztalata velük? Jól szórakozik rajtam, - gondolta Georgia, és szemrehányóan pillantott a férfira. – A magánéletben alig, de a kórházban mindig szerettem a gyerekosztályt… – Nagyszerű! – Sam kettesével vette a lépcsőfokokat a fönti barakk felé menet, és sarkig tárta a lengőajtót a lány előtt. – Ugyanis itt mindig kevés az ember. Remélem, egyedül is mindent elrendez, amíg nekem máshol van dolgom. Georgia szeme felragyogott. – Hol is kezdjem? Éppen be akart lépni Sam előtt az osztályra, amikor a férfi megragadta a karját, és maga felé fordította őt. Georgia meglepetésében azt sem tudta, mit gondoljon, és csak némán meredt a férfira. – Csak figyelmeztetni akarom. Itt még a gyerekosztályon se számítson az otthoniakhoz hasonló körülményekre, különben nagyot fog csalódni. Georgiát meglepte az a különös hangsúly, amellyel Ryker doktor ezt mondta. – Azt hiszem, ki fogom heverni. – Remélem is – jegyezte meg Sam nyomatékosan. – A gyerekek életesélyei a földnek ezen a vidékén rendkívül gyengék. Az a gyerek, amelyik megéri a negyedik születésnapját, már szerencsésnek mondhatja magát. – Köszönöm, hogy szólt – felelte a lány kissé ingerülten. Sam egy pillanatig némán figyelte Georgiát. – Jöjjön, bemutatom Abuna nővérnek. – Odavezette őt néhány könnyű ruhába öltözött, fehér kötényes fekete lányhoz. A nővérek egy fiatal nőt álltak körül, aki éppen egy újszülöttet mosdatott. Abuna nővér volt az, s amikor észrevette őket, az arca felderült. – Sam doktor! A férfi elmosolyodott. – Szeretném bemutatni az új munkatársunkat, Georgia Maxwell doktornőt Londonból. – Isten hozta, Maxwell doktornő! – Szólítson csak Georgiának! – Abuna a főnővér a gyerekosztályon. Addisz-Abebában tanult, és egy éve dolgozik nálunk. Ő vezeti a kismamaprogramot. Georgia körülnézett: a legidősebb lány sem lehetett több tizenöt évesnél. – Hogy van a kis jövevény? – Remekül. – Abuna nővér gyengéden végigsimította az újszülött csöpp testét, majd beburkolta egy fürdőlepedőbe. – De a vizet egyáltalán nem szereti. – Azt el tudom képzelni. Mindjárt meg is vizsgálhatnánk – ajánlotta Sam, és a kezébe vette a babát. Váltott néhány szót a kismamával, és közben gyengéden megsimogatta a gyerek há17

Jean Evans

Vergődő szívek

(Szívhang 112.)

tát. – Ő a mamája, Bizunesh – világosította fel Georgiát. Sam a bennszülöttek nyelvén beszélt az anyához, majd Bizunesh szégyenlős mosollyal fordult Georgia felé, és szólt valamit. – Mit mond? – Azt, hogy isten hozta. Georgia bólintott, és viszonozta a mosolyt. – Nagyon szép lány. Mennyi idős lehet? Ez az első gyereke? Sam a baba reflexeit vizsgálta, és közben kérdéseket tett fel Bizuneshnek. – Tizenöt éves, és ez a harmadik gyereke. Az első halva született, a második pedig csak öt napig élt. Szerencsére hallott a kórházunkról, és amikor közeledett az idő, öt napig gyalogolt, hogy elérjen hozzánk. – Öt napig? – Nincs ebben semmi rendkívüli. – Sam némán a lányra nézett, aztán megérintette a baba talpát. Az aprócska ujjak összerándultak. – Minden rendben van, a gyermek egészséges. Azt hiszem, nem lesz vele semmi baj. – Azzal visszaadta a babát az édesanyjának, majd karon fogta Georgiát, és továbbindult vele. – Jöjjön, megmutatom az egész osztályt. Igaza volt Samnek, - ismerte el magában a lány, miközben ágytól ágyig haladtak. Amit itt látott, nem is hasonlított az angliai körülményekhez. És milyen csend volt! A néhány hónapos és tízéves kor közötti gyerekek egyszerű deszkapadokon vagy rácsos ágyban feküdtek. Tágra nyílt szemmel figyelték, ami körülöttük történik. Csak kevesen sírtak, s néhányan az ágyak közt szaladgáltak, de mindegyikük ijesztően sovány volt. Sam megállt egy négyéves kisgyerek ágya mellett. – Ez a kislány ma érkezett. Négy napja köhög, és a láza egyre följebb szökik. Georgia kitapintotta a gyerek pulzusát, meghallgatta a tüdejét, és belenézett a torkába. Biztos volt a diagnózisban. – Sajnos ez is kanyaró, de azonkívül valami más fertőzés is bujkál benne. – Én is attól tartok. A kanyarót gyakran kíséri tüdőgyulladás, különösen az itteni gyerekek közt. Olyan rosszul táplálkoznak, hogy nagyon gyenge az ellenálló képességük – magyarázta a férfi, és közben beletúrt a hajába. Georgia most először látta őt ilyen védtelennek. – És mit tehetünk? Antibiotikumot adunk? – Az a legkevesebb. Sam följegyzett valamit, és átadta a papírt Abuna nővérnek. – Tartsa a kislányon a szemét! Ha rosszabbodna az állapota, szóljon nekem, és azonnal átjövök. A következő ágy felé tartottak, amikor Georgia megkérdezte: – És mi történik, ha nincs elegendő ágy? – Akkor segítünk magunkon. A közelben vannak szálláshelyek. A rokonok ellátják magukat, még edényeket is hoznak, így eddig mindig ki tudtunk találni valamit. De ha nem kapjuk meg a segélyszállítmányt, vagy elmarad az esőzés, akkor meg kell szorítanunk a nadrágszíjat. Beszélgetés közben külön-külön folytatták a gyerekek vizsgálatát, így gyorsabban jutottak előre. Útközben Georgia egy nyolc év körüli kisfiúba botlott, aki egy takaróba bugyolált kisbabát cipelt, a húgát. – Ő Abraha. Három napja érkezett hozzánk a húgával – közölte Sam. Georgia mosolyogva üdvözölte a kisfiút. – Szervusz, Abraha… Hol vannak a szülei? Sam kedves hangon váltott néhány szót a gyerekkel, és amikor továbbindultak, Georgia látta rajta, hogy felzaklatta, amit hallott. – Az anyja az idefelé vezető úton halt meg, körülbelül két hete. – Meghalt? Két hete? De hisz… 18

Jean Evans

Vergődő szívek

(Szívhang 112.)

– Abraha hozta át a testvérét a hegyen. A falujukba már nincs miért visszatérniük. Az apja tuberkulózisban halhatott meg, amennyire a gyerek elbeszéléséből ki tudtam venni. Georgia nagyot nyelt – És most mi lesz velük? – Itt maradnák. Itt legalább nem halnak éhen, és talán még tanulhatnak is valamit. Mindenesetre biztonságban vannak. Georgiát mélységes elkeseredés fogta el, de aztán igyekezett elhessegetni magától a komor gondolatokat. Jól mondta Sam, ez egy másik világ. Bármennyit olvas az ember róla, a könyvekből nem kaphat pontos képet arról a kimondhatatlan nyomorról, amelyben itt az emberek élnek. Annál meglepőbb volt, hogy milyen nyugalommal viselik a sorsukat, mintha az életnek itt nem is volna értéke. Elég volt azonban egy pillantást vetni ezekre az arcokra, hogy az ember meggyőződjön róla, a látszat csal. Georgiának épp sikerült úrrá lenni az érzésein, amikor meglátott egy kisbabát ringató fiatal lányt. Éppen ekkor érkezett oda egy nővér, kezében cumisüveggel. Segített a kismamának az etetésben, mert a baba csak mozdulatlanul feküdt. Nem éhes talán? – Ők mennyi ideje vannak itt? – kérdezte Georgia Samet, aki éppen a leleteket nézte át. – Ma érkeztek. A nővér most törülközőt, babakrémet és hintőport hozott. Georgia megérintette a baba kiszáradt bőrét. – Megkérdezné, mennyi idős a baba? A gyerek anyja vékony hangon válaszolt. – Azt mondja, három hónapos – tolmácsolta Ryker doktor, s Georgiának erre a szava is elállt – Ez valami félreértés lehet – szólalt meg kisvártatva. – Talán inkább háromhetes? – kérdezte Samtől. Vagy csak háromnapos, - tette hozzá gondolatban. A férfi még mindig a leleteket böngészte. – A falu, ahonnan jöttek, nagyon messze van, túl a hegyeken. És a mamának nem volt tápszere, amikor a teje elapadt. – Ezek szerint a baba napok óta semmit sem evett? Sam megfogta Georgia karját, és elvezette onnan. A lány tiltakozni akart, de hiába. Már a verandára értek, amikor kiszabadította a karját, és megkapaszkodott a korlátban. A délutáni hőségben levegő után kapkodott. – Jól van? Georgia fölegyenesedett, és lassan a férfi felé fordult. – Mennyi idős az anya? – kérdezte halkan. – Tizenhárom éves. Georgia csak bólintott, és alig tudott uralkodni az indulatain. – Értem. És hol a férje? Sam felvonta a szemöldökét. – Férje? Az nincs. Georgia a szája elé tette a kezét. – Valaki csak felelős ezért! Sam összeszorította az ajkát, majd így szólt: – Figyelmeztettem, hogy ne ítéljen nyugati mérce szerint. Az itt nem érvényes. – Szóval úgy gondolja, hogy ez a lány a bűnös, aki szinte maga is gyerek még? – Én senkit sem vádolok – válaszolta a férfi komor tekintettel. – Hát ez nagyon derék, és nagyon férfias! Georgia éppen el akart fordulni, amikor Sam ismét keményen megragadta a karját. Maga felé fordította a lányt, és mélyen a szemébe nézett. – Tudja, hogy milyen butaságokat beszél? 19

Jean Evans

Vergődő szívek

(Szívhang 112.)

– De hiszen ez őrjítő! – Bármennyire is szeretnénk, ez a világ sohasem lesz tökéletes. Próbáljon meg beletörődni ebbe! Georgia ki akarta szabadítani a karját, de a férfi csak annál erősebben szorította. – Ennek a lánynak nincs a szó valódi értelmében vett férje. Csak egy bizonyos ideig él együtt valakivel. – Egy ideig? – Georgia ezen csak nevetni tudott. – Ebben itt nincs semmi rendkívüli. Montagwach maga mellé vette, és ha egészséges gyereket szül neki… – Hadd találjam ki: akkor kegyet gyakorol, és elveszi feleségül? – Meglehet, hogy ez nekünk furcsa – jegyezte meg Sam higgadtan de nem lehet egyik napról a másikra mindent megváltoztatni. Maga visszataszítónak tarthatja a gyerekházasságokat, az itteniek azonban ezt másképp látják. Sok lány megtiszteltetésnek veszi, ha kiválasztják. – Szóval úgy gondolja, tegyek úgy, mintha ez lenne a természetes? – Ha továbbra is itt akar dolgozni, és szeretne józan maradni, akkor ezt tanácsolom. Georgiát keserűség fogta el. Hogyan is fogadhatná el mindezt? A férfi még mindig fogta a karját, ő pedig szabadulni próbált. – És ez így megy a világ végéig – méltatlankodott. – Látta ezeket a gyerekeket, ezeket a csecsemőket? Az éhhalál szélén állnak mind. Hát ide egyáltalán nem jutnak el a segélyszállítmányok? – Mindenesetre nem annyi, amennyi kellene. Régebben egy másik, hasonlóan szegény vidéken dolgoztam, ahová elértek a segélyszállítmányok, például az amerikai búza. Csakhogy minden család annyit kapott belőle, amilyen súlyt a legkisebb gyerek nyomott. Akarja tudni, doktornő, hogy mi történt? A legkisebb gyereket hagyták éhen halni, miközben a család többi tagjának jutott ennivaló. Ezzel ugyanis elérték, hogy a legközelebbi élelemosztáskor egy nagyobb súlyú gyereket tudtak bemutatni, így több jutott nekik. – Sam hangja elfúlt. – Gondolja, hogy engem hidegen hagy az ilyen kegyetlenség? Georgia nyelt egyet, és megszeppenve így szólt: – Sajnálom. Maga minden bizonnyal megteszi, amit csak lehet. Nem lett volna szabad bántanom magát. Az is valami, ha legalább néhány gyerek életét megmenthetjük. Csodákra nem számíthatunk. – Sajnos, így van! Csak azt nem tudom, maga hogy fogja itt kibírni. – A doktor elmosolyodott, és a lány szíve erre megdobbant. Sam Ryker mélyen a szemébe nézett, megsimogatta az arcát, és közben magához szorította őt. Georgia hirtelen föladott minden ellenállást, s a férfi kemény, forró ajka a szájára tapadt. – Holnap reggel találkozunk – búcsúzott a férfi, és útjára engedte a lányt. Georgia zavartan bólintott, és valami csalódottságfélét érzett. Mibe csöppent már megint? A gondolat még akkor is nyugtalanította, amikor már frissen lezuhanyozva, de kimerülten feküdt az ágyában. Aztán szerencsére hamar elnyomta az álom.

4. FEJEZET Még hűvös reggel volt, amikor Georgia vizitelni indult, de itt-ott már ekkor is langyos szellő lengedezett. A lány rámosolygott a gyermekeikkel várakozó asszonyokra, és felsietett a kis műtőhöz vezető lépcsőn. A hangosan berregő ventilátor csak megkavarta a meleg levegőt, de nem adott enyhülést, és a nemrégen operált betegek közül néhányan nyugtalanul forgolódtak az ágyban. Jan vidáman üdvözölte Georgiát. – Nos, jól aludtál? 20

Jean Evans

Vergődő szívek

(Szívhang 112.)

– Mint a bunda – válaszolta a lány. Egy félórával korábbra állította az ébresztőórát, nehogy elkéssen. – Ha fáradt az ember, könnyebben elalszik. Mi vár ma ránk? Jan odanyújtotta neki a listát. – Hm, úgy látszik, ma sem fogunk unatkozni. Lássunk is mindjárt neki! – Ne örülj túl korán – figyelmeztette Jan –, ez még csak az első néhány eset. – Teher alatt nő a pálma – ütötte el tréfával a dolgot Georgia. – Kezdjünk hozzá! Odaült az özönvíz előtti, vaskos asztalhoz. A jókedve azonnal elillant, amikor látta, milyen kicsi a választék gyógyszerekből. Ezen a reggelen különösen hálás volt, hogy Dena Kindwes és Jan segít neki. A kis etióp lány jól és fürgén fordított, úgyhogy a betegek gyorsan váltották egymást. Georgia már rövid idő múlva érezte, hogy a ruhája teljesen átizzadt. Éppen egy hatvannak látszó harmincéves férfit kötözött. A beteg lábán kiterjedt fekély volt. Georgia megkérte Denát, közölje a beteggel, hogy a lábát állandóan szárazon kell tartania. Ő maga sem hitte azonban, hogy ez lehetséges. Ahol az ivóvizet ugyanabból a folyóból veszik, amelyben az emberek fürdenek, és az állatokat itatják, ott higiéniáról beszélni sem lehet. – Mondja meg neki, hogy csak forralt vizet igyon. – Georgia beletett néhány tablettát egy kis dobozba. – Ebből vegyen be naponta hármat. A férfi csak biccentett, és kiment. – Miért van olyan érzésem, mintha máris elvesztettem volna a csatát? – kérdezte Georgia, miközben kezet mosott egy tálban. – Bízz benne, hogy egyszer majd be is tartják az utasításaidat! – próbálta meg vigasztalni Jan. – Mindig is derülátó embernek tartottam magam, de most… No, hívjuk be inkább a következő beteget! Idősebb asszony lépett be, akit egy fiatal lány vezetett. Georgia azonnal észrevette, hogy a nő sántít, és a lába meg van dagadva. A lábfején apró sebek borították a teljesen kiszáradt bőrt. Vizsgálat közben fölfedezte, hogy az asszony egyik lábujja hiányzik, a többi pedig erősen eltorzult. Itt is ugyanolyan sebek voltak, mint egyebütt a lábán. Döbbenten nézett a fiatal lányra. – Mióta van ez? Dena fordított. – Azt mondja, hogy lassan kezdődött. Először csak azt vette észre, hogy az édesanyja járás közben állandóan elesik. Georgia az ajkába harapott, és megtapogatta az asszony lábát. Amikor az ezt rezzenéstelenül tűrte, odafordult Janhez. – Úgy látom, hogy a lába teljesen érzéketlen. És ezek a kis sebek… Láttál te már ilyet? Azt hiszem, itt előrehaladott lepráról van szó. Mi a véleményed? Jan kikérdezte az asszonyt, aztán Georgiához fordult. – Még nem sok leprást láttam, de ez jellegzetesen az. A lány bólintott. – Ha a megtámadott testrész érzékenysége megszűnik, a betegség már a második szakaszba lépett. Nézd csak, innen terjed. Valamiféle égés okozhatta. Először a bőr felső rétege fertőződött meg, s így az alatta levő szövetek már védtelenné váltak. Biztosan a lábujját is emiatt veszítette el. – Gondolod, hogy meg lehet gyógyítani? Georgia bólintott. – A kezelés azonban sokáig elhúzódhat, és előfordulhat, hogy a beteg közben hozzászokik a gyógyszerekhez. – Töprengett egy pillanatig. – Kezdjük Rifampicinnel, hogy mindjárt csökkentsük a fertőzésveszélyt! Azonkívül szüksége lesz még Dapsonra, amely elpusztítja a 21

Jean Evans

Vergődő szívek

(Szívhang 112.)

lepra kórokozóját. Talán mást is adnunk kell még, de azzal inkább várjunk! Be tud jönni a beteg rendszeresen a kórházba? Dena megint fordított, és a kislány bólintott. Megígérte, hogy újra bekíséri az anyját. – Jó. – Georgia mosolyogni próbált. – Fontos, hogy ne érje több sérülés az érzéketlen lábát… Persze nem biztos, hogy ezzel el is kerülhetjük a további fertőzéseket. Jan összeszedte a gyógyszereket, és megpróbálta kissé fölvidítani Georgiát. – Ne veszítsd el mindjárt a kedvedet, hiszen máris segítettünk valakin. Pár évvel ezelőtt a leprásoknak még semmi reményük sem volt. A betegek lassan nyomorékká váltak, amíg ki nem taszította őket a társadalom. Már dél felé járt az idő, és Georgia szenvedett a hőségtől. Az arcán veríték csillogott, a fehér köpeny a testére tapadt. – Nincs már több beteg? – Egy van még. – Jan a sterilizálóba rakta a használt műszereket. – Csak egy félórája érkezett, és nagyon meg van szeppenve. Gondolom, meg akarod vizsgálni. – Feltétlenül – mondta Georgia, és máris az ajtónál termett. – Mit tudunk róla? – Dena éppen most próbálja meg kikérdezni. A fiatal lányok errefelé nagyon szégyenlősek, de az anyanyelvükön könnyebben megnyílnak. – Biztosan így van – helyeselt Georgia, és belökte maga előtt a műtő ajtaját. A beteg a vizsgálóasztalon kuporgott, Dena pedig nyugtatgatta. – Megmondanád neki, hogy én vagyok az orvos, és segíteni szeretnék neki? Nem kell félnie tőlem. Dena tolmácsolt, mire a beteg bátortalanul elmosolyodott. Georgia közelebb lépett hozzá. – Mondjon valamit magáról! – Yashabának hívják – fordította Dena –, és egy távoli faluból jött. Tizenkét napig gyalogolt, mire ideért. Georgiának erre a lélegzete is elállt. Vajon hozzászokik valaha is az etiópiai viszonyokhoz? – És hány éves? – Azt mondja, tizenhat. Georgia megpróbálta megnyugtatni a lányt. Azzal a néhány szóval üdvözölte, amelyet Batandiba való érkezése óta tanult. – Mi a panasza? – Én már ismerem a beteget. Segíthetek? – hallatszott Sam hangja az ajtóból. Georgia összerezzent, és a férfira nézett. A kigombolt nyakú kék ing szabadon hagyta Sam bronzszínű bőrét. Georgia úgy érezte, a vonzó férfi közelében egyszerűen képtelen megőrizni nyugalmát. – Azt hittem, még a műtőben van - hebegte. – De ha van ideje, akkor megköszönöm a segítségét. – Rendben. Megnézhetném még egyszer a beteget? Sam azonban, mintha Georgiára lett volna inkább kíváncsi, végigjártatta tekintetét a lány fehér vászonnadrágján és korallpiros blúzán. Ez az öltözék nem volt ugyan a legdivatosabb, de kitűnően védett a rovarok ellen, amelyek mindenhol csapatokban támadtak. A blúz Georgia nyakát és vállát is takarta, bár vizsgálat közben a lánynak föl kellett tűrnie ruhája ujját. Fogalma sem volt arról, milyen látványt nyújthat így, izzadtan. Zavartan a füle mögé simított egy hajfürtöt. Amikor Sam megkezdte a vizsgálatot, Georgia egy kissé félrehúzódott. A férfi kedves, megnyugtató hangon beszélt a beteghez. – Sipolya van; egy kis lyuk a hólyag falában. – Tudom, mi a sipoly, csak azt nem értem, hogy fordulhat ez elő az ő korában. Sam félrehúzta a lányt. 22

Jean Evans

Vergődő szívek

(Szívhang 112.)

– Nem ez az első esetem, de az itteni betegek, mire hozzánk kerülnek, már meg vannak szégyenítve. – Hogy érti ezt? Miért kellene szégyenkezniük? – Mert a családjuk kitaszítja őket. Ilyen egyszerű! – Sam kitárta a lengőajtót, és a nyomában Georgia is kilépett a vakító napfénybe. – Ez a lány öt napig vajúdott. El tudja képzelni, milyen szenvedést kellett kiállnia? És ráadásul fájdalomcsillapítók nélkül! A gyerek rosszul feküdt, és szokatlanul nagy volt. Azt mondja, örült, hogy egyáltalán túlélte. Georgia döbbenten nézett a férfira. – És mi van a babával? – Amikor a lány otthon hagyta, még élt. A szülésnél megsérült az anya hólyagja, és most minden alkalommal elcseppen a vizelete, amikor felkel. A mai napig nem gyógyult meg. És mennyi idős most a kisbaba? – Körülbelül hat hónapos. – Oh, szegény! – Georgia megszánta a szenvedő kismamát. – Eleinte Yashaba hetekig ágyban feküdt, de aztán a férje ragaszkodott hozzá, hogy felkeljen, és ellássa a babát. Az állapota azóta nem javult. Georgia aggódva nézett a férfira. – És most mi van vele? Ryker doktor összehúzta a szemét, s az arca eltorzult az indulattól. – Ami ilyenkor lenni szokott. A férje és az anyósa kitaszította, mert nem tudták tovább elviselni a szagát. – És a gyerek? – Ott kellett hagynia. – Sam összeszorította az ajkát. – A kicsit már a szülés alaposan megviselhette. Valószínűleg azóta már nem is él. – És az anya neki mert vágni a hosszú útnak… egyedül? – A kórházak általában nem foglalkoznak az ilyen esetekkel, túlságosan sok van belőlük – magyarázta a férfi, és keserűen pillantott Georgiára. – Nem akarják, hogy náluk valaki az ágyba vizeljen! Az ilyesmi nem gusztusos. – Ezért jött hát hozzánk? – Máshová nem mehetett. Rólunk tudják, hogy mi senkit sem küldünk el. Georgia közelebb lépett a férfihoz. – Pedig egy apró műtét az egész. – És még az is felesleges lehetne, ha az emberek nem így gondolkoznának. – Azt hittem, maga nem a nyugati mércével méri az itteni embereket – nézett Georgia kihívóan a férfira, de az nem sértődött meg. – Néha engem is elragad a hév. – Nem lehet egyik napról a másikra megváltani a világot. – Ezzel én is tisztában vagyok. Ryker doktor olyan szenvtelenül méregette a lányt, hogy az egészen zavarba jött. – Akkor mit tegyünk? – Hogy mit? – Az orvos megvonta a vállát. – Egyszerűen csináljuk tovább a dolgunkat. Rajtunk kívül ki más segítene rajtuk? – Tekintete a lány csípőjére tévedt, majd megállapodott a combján. – De biztosan vannak olyan pillanatok, amikor úgy érzi, hogy hiú ábrándokat kerget. – Ha így érezném, aligha lennék még itt. Tudja, makacs ember vagyok – nézett most Ryker egyenesen a lány szemébe. – Ha valamit elhatározok, abból nemigen engedek. Georgia egy ideig állta átható pillantását, de megkönnyebbült, amikor a férfi figyelmét néhány asszony vonta magára, akik a közeli tisztáson egy tűz köré gyűltek. A szél odahozta az étel illatát, és a lány csak ekkor ébredt rá, hogy milyen éhes. Ma sem reggelizett. 23

Jean Evans

Vergődő szívek

(Szívhang 112.)

– Mit sütnek? – kérdezte. – Injarát. Olyan kenyérféle. A lány csodálkozva meredt a doktorra. – Csak nem arról akis lapos, szürke valamiről beszél? A legfurcsább kenyér, amelyet valaha is láttam. A férfi felnevetett. – Teffből készül, egy sajátos gabonafajtából. Az íze kesernyés, és kissé durvára van őrölve, de majd maga is hozzászokik. – Lehet. És mi fő a kondérban? A férfi mosolygott Georgia kíváncsiságán. – Ez a vat. Vadhúsból vagy szárnyasból készült leves. Azt hiszem, magának túl fűszeres volna. – Az illata ínycsiklandozó. – Én szeretem. Egyszer meg kell kóstolnia. – Biztosan meg is fogom, de most egy csésze kávénak is örülnék – pillantott Georgia megint a férfira, és elmosolyodott. Hirtelen szédülés fogta el. Valószínűleg nem volt jó ötlet elhagyni a reggelit. Gyorsan megdörzsölte a halántékát, és megnedvesítette az ajkát. – Jól van? – kérdezte Sam aggódva. – Igen…, semmi baj. Csak egy kicsit megszédültem. Biztosan a hőségtől. Georgia mindenesetre megpróbálta elhitetni ezt magával, pedig a férfi puszta jelenléte is kibillentette az egyensúlyából. – Pihenhetne egy kicsit. A lány megrázta a fejét, mire nyomban megfájdult a halántéka. – Minden rendben, tényleg. De nekem most… – Ne siessen még! – komolyodott el a főorvos. – Mindenekelőtt tudnia kell, milyen fontos ebben a hőségben, hogy a folyadékháztartása rendben legyen. Mikor evett utoljára? – Nem is tudom – hebegett a lány. – Mit reggelizett? – faggatta tovább a férfi. – Nem volt rá időm… – Ilyen butaságot! Igazán több esze is lehetne. Teljesen ki akar száradni? – Már vártak a betegek – fortyant fel Georgia, és büszkén fölszegte az állát. Ryker doktor figyelmesen nézte az arcát, s a szeme megakadt a lány ajkán. – Betegek mindig vannak – mondta nehezen türtőztetve magát. – Nekem ne írja elő, hogy mit csináljak! – fortyant föl Georgia, s a felindultságtól hullámzott a keble. – Tudom, mi a dolgom. – Nem értette, miért ingerli föl őt ilyen könnyen ez a férfi. – No jó, majd megpihenek, ha végeztem mára. El akart sietni, de Sam elkapta a karját, és maga felé fordította őt. – Álljon meg! Most tartson szünetet! Azt hiszi, bárkin is segíthet, ha közben alig áll a lábán? – Nem mondták még magának, Ryker doktor, hogy elviselhetetlen a modora? A férfi összeszorította az ajkát. – Már előfordult. Sam hirtelen elbűvölve meredt Georgiára, s magához húzta őt. A lány érezte a férfi leheletét, s izgatottan figyelte az arcát, amikor az odahajolt hozzá. Sam érzéki ajka Georgia szájához ért, s a lány képtelen volt ellenállni neki. Úgy állt ott, mint akit megbabonáztak, s mohón szívta be a férfi arcszeszének kábító illatát. Minden erejét össze kellett szednie, hogy állni tudja tekintetét. – Mit akarsz tőlem, Sam? – kérdezte halkan. – Hogy mit akarok? – szólalt meg a férfi fátyolos hangon. – Ezt inkább ne kérdezd, olyan őrültség az egész… 24

Jean Evans

Vergődő szívek

(Szívhang 112.)

Georgia is így érezte. Idegesen megnyalta kiszáradt ajkát. Sam tekintetében rejtélyes fény izzott, s ettől a lány a maradék önuralmát is elveszítette. Tudta, hogy a férfi mindjárt újra megcsókolja. Ez a második csók végleg levette a lábáról. Megborzongott, és furcsa izgalom fogta el. Sam mohón csókolta őt. Nyelve mélyen a lány szájába hatolt, s Georgia kábultan adta át magát a szenvedélynek. Martin csókja sohasem volt rá ilyen hatással. A lány halkan felsóhajtott, és ujjaival beletúrt a férfi fekete hajába. Sam azonban hirtelen elengedte. – Mi történik velünk? – kérdezte riadtan. Georgia csodálkozva emelte rá a tekintetét, s ekkor vette észre, hogy valaki áll a férfi mögött az ajtóban. – Már mindenütt kerestelek, Sam. Dave hangja hirtelen megtörte a varázst. A lány érezte Sam tekintetében a melegséget, és látta, hogy a férfi igyekszik eltakarni őt, hogy összeszedhesse magát. Georgia remélte, hogy nem túl zilált a külseje, és sietve lesimította a haját. Vajon Dave észreveszi-e, hogy ég az arca? – Vészjelzést kaptunk az egyik raktárból. Komoly baj van! – Máris jövök. Sam már rohant is a főépület felé, mint aki egy pillanat alatt elfelejtette, ami az imént történt. Georgia remegő kézzel érintette meg az ajkát, amelyen még ott érezte a férfi csókját. Sam ekkor hirtelen hátrafordult. – Menj, és egyél valamit! – kiáltotta oda neki. A lány csak bólintott. Haragudott magára, amiért megengedte, hogy Sam olyan közel kerüljön hozzá. Hiszen alig ismeri! És mégis milyen csodás érzés volt a karjában lenni… Igaza van Samnek, őrültség az egész, hiszen ő nős. Georgia hirtelen rádöbbent, hogy féltékeny a férfi feleségére.

5. FEJEZET Miért ilyen bonyolult minden? – töprengett Georgia. Most, hogy evett valamit, sokkal jobban érezte már magát. – Kér még valaki kávét? – emelte föl Dave a termoszt, mire Georgia feléje nyújtotta a csészéjét. – Hm, ez remek! – Nem véletlen. Tegyen tejet és cukrot is bele! Tudta, hogy a kávécserjét Etiópiában fedezte fel egy kecskepásztor úgy ezer évvel ezelőtt? – Nem, fogalmam sem volt róla. – Nem sokan tudják, pedig így van. Ekkor Jan is megjelent. – Ó, ha ez kávé, akkor én is kérek. Tejjel, két cukorral. – Csak óvatosan, nagyon forró! – Nem baj, most éppen arra vágyom. – Jan lehuppant egy fotelba, és egy képeslappal legyezgette magát. – Ma ez az első kellemes élményem. Georgia elnevette magát. – Valami baj van? – Úgy is mondhatjuk. Az első kanyarósok már lábadoznak, úgyhogy a gyerekosztály olyan, mint a bolondokháza. Bevallom, féltem, hogy néhány gyerek ki sem lábal belőle. – Ez a korszerű orvostudomány csodája, nem? – ugratta Dave, és kíváncsian emelte föl az egyik tál fedőjét. Mindjárt el is húzta azonban a száját. – Hát ez meg mi a szösz? – Mennyei eledel – kuncogott Georgia. – Currys marhahús. Dave kétkedően pillantott a lányra. 25

Jean Evans

Vergődő szívek

(Szívhang 112.)

– Szerintem inkább kecske lehet. Felismerem. Nézze például ezt a… Georgia harciasan fölugrott. – Kóstolja meg, mielőtt egy szót is szól. Össze akar veszni velem? – Dehogy, dehogy – visszakozott Dave. – Azért jó lenne már valami friss ennivaló – szólt közbe Jan mosolyogva. – Mit nem adnék például egy gombás, sajtos rántottáért! – Inkább kóstold meg a kecskét – dugta az orra alá Dave a tálat - és álmodozz tovább! Georgia megértette, hogy ez a játékos civakodás tulajdonképpen arra szolgál, hogy feloldja a feszültséget, amely oly régóta üli már meg a kórházat. A bennszülött szakácsnők kitették a lelküket, hogy jól tartsák a személyzetet a szárított és konzervkoszton, amíg a következő szállítmány friss élelmiszer megérkezik. Kinyílt az ebédlő ajtaja, és Oz lépett be egy nádszál termetű etióp nővel. A fehér köpenyes hölgy olyan szép volt, mintha valamelyik divatlap első oldaláról lépett volna elő. – Á, Georgia! – kiáltott fel Oz. – Milyen rég láttam magát. – Azért időnként összefutunk. Kérnek kávét? – Kóstolják meg ezt a mennyei kecskepástétomot! – szólt közbe Dave. Oz fölvonta a szemöldökét. – Kecskepástétom? – Ne is törődjön vele! – nyújtott oda Georgia a férfinak egy tálcát két csésze kávéval. – Egész délelőtt a műtőben volt? – Bizony, nagyon be vagyunk fogva, hiszen tudja. Ismeri dr. Moulout? – intett Oz a mellette ülő nő felé. – Még nem volt szerencsém – válaszolta Georgia, miközben a nő felé nyújtotta a kezét. – Mindig elkerültük egymást. Szólítson Anának, ahogy a többiek. Georgia első látásra megkedvelte a fiatal nőt. – Mióta dolgozik itt? Ana is elvett egy tálcát, hogy arra tegye a gyümölcsöt és a kávét. – Körülbelül négy éve vagyok a kórházban. Amikor idejöttem, Geoff Patricks doktor is itt volt még. Eleinte neki segédkeztem, hogy megtanuljam, amit lehet, és a környező falvakban legalább a kisebb műtéteket elvégezhessem. Aztán végleg megállapodtam itt. Mindannyian asztalhoz ültek. – Úgy látom, szinte állandóan használatban van mind a három műtő – jegyezte meg Georgia. – Hamar elterjedt a híre, hogy Geoff minden beteget fölvesz, ellentétben a városi kórházakkal. – Nagyon sok hólyagsipolyos esetünk van – emelte Ana Georgiára fekete szemét. – Igen, tudom. Sajnos, korábban nem is sejtettem, hogy ez itt ilyen elterjedt betegség. – Geoff tulajdonképpen ezért hozta létre ezt a kórházat. Hova fordulhatnának különben a szegény lányok? – Ana az egyik legtehetségesebb sebészünk – jegyezte meg Dave. – Szerencse, hogy itt dolgozik. – Igazán? – nézett Georgia kíváncsian a nőre. – Addisz-Abebában tanult? Erre mindenkiből kitört a nevetés. Vajon mit találnak ebben olyan mulatságosnak? Ekkor Dave elárulta, hogy Anának nincs is orvosi diplomája. – Hogyhogy? – kérdezte Georgia döbbenten. – Annak idején Ana is sipollyal került hozzánk. – Úgy van – mosolyodott el a nő. – Hallottam Patricks doktorról és a kórházáról. Csak itt volt esélyem arra, hogy meggyógyuljak, ezért idejöttem. A falum nagyon messze van. Amikor rendbe jöttem, új otthonra találtam itt. – Ana belekortyolt a kávéjába. – Akkoriban csak két orvos működött Batandiban, így megengedték nekem, hogy figyeljek és tanuljak. Később már asszisztálhattam is. 26

Jean Evans

Vergődő szívek

(Szívhang 112.)

– És mikor operált először? – Ezt már Samnek köszönhettem. – Ana elkomolyodott. – Amikor ő vette át a vezetést, folytatta Geoff nagylelkű politikáját, és minden beteget befogadott. A sipolyos esetek száma nem csökkent. Kezdetben Sam felügyelt még a műtéteimnél, amíg nem jutottam el arra a szintre, hogy egyedül dolgozhassak. – És ez azóta így megy. Szükségünk van minden segítségre – szólalt meg Dave ismét. – Én már azt is felajánlottam neki, hogy megtanítom repülőgépet vezetni. Georgia elnevette magát. Éppen ekkor érkezett meg Sam, nagyon komolynak látszott. – Segélyhívást kaptunk, már megfeledkeztetek róla? – Pontosan honnan? – ugrott fel Dave, de a többiek is azonnal felkeltek az asztaltól. – Dashanból. – Micsoda? – Dave kétségbeesetten a hajába túrt. – Mi történt? – nézett Georgia Samre. – Dashanban fontos raktárunk van, azonkívül egy kis kórház is működik ott. Időnként szomáliai felkelők törnek be a határon, és elrabolják a tartalékainkat – mondta Sam leverten. – Valahonnan megtudták, hogy új szállítmány érkezett. – Mekkora a veszteség? – kérdezte Dave izgatottan. – Meglehetősen nagy. Néhányan megsebesültek, és a támadók egy embert meg is öltek. Ha jól értettem, lőtt sebekről van szó. Oda kell mennünk, addig nem tudok közelebbit mondani. Elviszem a teherautót. Oz, maga velem jön. Georgia már az ajtónál volt. – Biztosan szüksége lesz segítségre. Öt percen belül indulásra kész vagyok. – Csak semmi kapkodás, maga természetesen itt marad! – A férfi megint magázta őt. Georgia meglepetten nézett rá. – De… Sam tekintete elkomorult. – Csak útban lenne. Azonkívül itt nagyobb szükség van magára. – Értem – mondta Georgia sértődötten. A férfi bosszúsan a lányra nézett, és már el is tűnt. Georgia szemét elfutotta a könny. Szóval semmi sem változott. Ryker doktor még mindig buta libának tartja. Lassan mindenki elment, csak Dave maradt az ebédlőben. – Ne vegye annyira a szívére! Tudja jól, hogy Sam nem komolyan gondolta. Georgia nagyot sóhajtott. – Mit akar ezzel mondani? – Azt, hogy ő már csak ilyen. – Undok és szeszélyes? – Lehet, hogy ilyennek látszik – nevetett a férfi –, amíg az ember közelebbről meg nem ismeri. De hiszen Georgia már azt hitte, jól ismeri Samet. Mennyire tévedett! Csak mosolyoghatott saját dőreségén. – Bárcsak igaza lenne! Úgy érzem magam, mintha megfigyelés alatt állnék, és nem tudom, mivel bizonyíthatnám be a rátermettségemet. – Ugyan, Sam nyilván tudja, hogy magának időre van szüksége, amíg itt be tud illeszkedni. A hőség pedig igencsak megviseli az embert eleinte. Ebben lehet valami, - gondolta Georgia. – Maga mindig Sam pártját fogja? – kérdezte mégis kétkedve. Dave elvigyorodott, mint egy kisfiú, akit rajtakaptak valamin. – Csak ha Sam nincs a közelben. Különben féltem az életemet – jegyezte meg tréfálkozva. Georgiából kitört a nevetés. – Ugye, maga már régóta ismeri Samet? Dave megvonta a vállát. 27

Jean Evans

Vergődő szívek

(Szívhang 112.)

– Meglehetősen. Sam egy ideig Amerikában dolgozott. Az egyik előadásán ismerkedtünk meg, de utána vagy egy évig nem is láttuk egymást. Aztán meghallottam, hogy itt dolgozik, és én is ide kértem magam. Egy üveg friss narancslevet nyújtott a lány felé, de Georgia a fejét rázta. – Bizonyára kedveli őt. – Mondjuk inkább úgy, hogy tisztelem. Az elvek sokszor csődöt mondanak a gyakorlatban. Samnél azonban ez másképp van. Igen, lehet, hogy csakugyan kedvelem – mondta Dave eltöprengve. – Pedig nagyon nehéz időket élt át, főleg Megan miatt. – Ki az a Megan? – A felesége. Szóval így hívják. Georgia úgy érezte, mintha mázsás súly nehezedne a szívére. – Gondolom, hogy már csak a munkája miatt is nehéz lehet Sammel élni… Dave a lányra nézett. – Ennek semmi köze Sam munkájához. Már akkor elváltak, mielőtt ő idejött. Georgia meghökkent. – Sajnálom. Erről fogalmam sem volt. Mi történt? – Csak annyit hallottam, hogy Megan otthagyta őt. Sam nem beszél erről, én meg nem kérdezem. Azt azonban tudom, hogy röviddel ezután érkezett ide. – Dave az órájára pillantott. – Hű, már ennyi az idő? Régen úton kellene lennem. Georgia is elhagyta az ebédlőt, szinte futott. Most jutott csak eszébe, hogy amíg itt kényelmesen kávézott, lezuhanyozhatott és át is öltözhetett volna. A vizsgálóasztalon fekvő asszony erősen köhögött. A lánya mellette állt, és reménykedve nézett Georgiára. A doktornő közben alig hallhatóan beszélt Janhez. – Vért köhög, és a pulzusa nagyon gyors. Mennyi a láza? – Majdnem negyven fok! – felelte Jan, miközben lerázta a hőmérőt. Az osztályos nővér még egyszer alaposan átnézte a legújabb leleteket, és döbbenten meredt Georgiára. – Dena a beteg lányától úgy tudja, hogy a roham hirtelen jött. – Hányt is az asszony? Jan bólintott. – A lánya szerint görcsei is voltak. – És most fáj valamije? – Azt hiszem, ezt én is meg tudom kérdezni. Az asszony beszélni kezdett, de a hangja köhögésbe fúlt. – Jól van, jól van – mondta Georgia, és megkérdezte Jantől, mit válaszolt a beteg. – Azt mondja, fáj a melle. Ha mélyet lélegzik vagy köhög, akkor még rosszabb. – Azt elhiszem. – Georgia elővette a zsebéből a hallgatót. – Nem akarom túlságosan sokat háborgatni, de felültetnéd egy kicsit? Dena biztosan segít. Sietve, de alaposan megvizsgálta az asszonyt. – Mellhártyagyulladás? Georgia még egyszer megmérte a beteg pulzusát, aztán felállt, és megrázta a fejét. – Még vért is veszünk tőle, de majdnem biztos, hogy ez tüdőgyulladás. – Bátorítólag a kislányra mosolygott, és megszorította az asszony kezét, mielőtt továbbment. – Először antibiotikumot adunk neki. Sajnos nagyon le is van fogyva. – Nincs sok esélye, ugye? – Ha jól meggondolom, nincs. – Georgia az ajkába harapott. – Ha rendesen táplálkozna, ellenállóbb lett volna a betegséggel szemben, de így… – Pár szót írt egy papírra. – Felvesszük. Azonnal el kell kezdenünk az antibiotikum-kezelést. Gondoskodnál róla, hogy átkerüljön az osztályra? – Hát persze! Hol talállak meg utána? 28

Jean Evans

Vergődő szívek

(Szívhang 112.)

Georgia az órájára nézett. – Odaát a szülészeten. Aztán vizitelek. Nekem kell fenntartanom az ügyeletet, amíg Sam és Oz távol van. – Remélem, nem történik semmi bajuk. Hirtelen Georgiát is félelem fogta el. – Biztosan minden rendben lesz – próbálta megnyugtatni Jant. – A lőtt sebeket nem könynyű ellátni, de ők tapasztalt orvosok. Jan habozott. – Ez igaz, de én inkább a felkelőktől tartok… Georgiának elszorult a torka. – Azok már biztosan messze járnak. Miért is maradnának ott ennyi ideig? – Történt már ilyen. Attól függ, melyik csoporthoz tartoznak. És ha a shifta volt? Georgia aggódva nézett a lányra. – Samtől már hallottam erről a csoportról. Azok nem banditák inkább? Jan bólintott. – A shifta tulajdonképpen kitaszítottat, törvényen kívülit jelent. Gyakorlatilag bérgyilkosokról van szó. A hatóságok alig tesznek valamit, ők is félnek az újabb támadásoktól. Van olyan vidék, ahol tisztelik a shiftát. Persze csak addig, amíg őket is meg nem támadják – sóhajtott fel Jan. – Már annyi kárt okoztak nekünk. Elvittek tőlünk élelmiszert, gyógyszereket, takarókat. Általában hamar továbbállnak. Remélem, igazad lesz, és Sam meg Oz még sötétedés előtt visszaér. És ha nem? – futott át Georgia agyán. Ez a kérdés motoszkált benne az egész vizit alatt. Csak nehezen tudott a munkájára figyelni. Hirtelen odalépett hozzá Ghita Nayer, egy Angliában nevelkedett indiai nővér. Az apja körorvos volt Birmingham közelében. A nővér körülbelül huszonhét éves lehetett, karcsú termete jól érvényesült a fehér köpenyben. Georgia megkönnyebbült, hogy ismerős arcot lát, és rámosolygott Ghitára. – Valami baj van? Ghita a női osztályra vezette, egy mindenórás kismamához, aki szinte gyerek volt még, és nyugtalanul hánykolódott az ágyban. A ventilátor sem enyhített a hőségen. – Két órája érkezett – Ghita egy kendővel megnedvesítette a kismama homlokát. – Nézd csak, itt van a doktornő! Nemsokára jobban leszel. – Jó napot! – köszönt Georgia, és bátorítón rámosolygott a terhes anyára. – Fájásaid vannak? – kérdezte, és kezét a kismama hasára tette. – Már lehetett érezni az izmok összehúzódását. – Hány éves? – fordult a nővérhez. – Úgy tudom, tizenhét körül. – Ez az első szülése? – Nem, dehogy, a negyedik! Két gyereke halva született, és egy koraszülése is volt. – Szegény. A fájások már nagyon erősek. Mikor kezdődtek? – Azt mondja, tegnap, pedig csak négy hét múlva lenne itt az ideje! Georgia aggódva nézett a kismamára. – Ez valószínűnek látszik. Csak az a baj, hogy túlságosan elgyötört a szüléshez. – Az özönvíz előtti képernyőt figyelte az ágy végében. – Úgy látom, itt valami nincs rendben. Túlságosan lassú a folyamat. Lehet, hogy szűk a medencéje, vagy a baba fekszik rosszul. Alaposan meg kell vizsgálnom. Cselekednünk kell, nehogy mindkettőjüket elveszítsük. – Sam doktor segít – nyögte a várandós nő. Megpróbált felülni, de aztán elgyötörten viszszazuhant a párnára. Közben görcsösen szorította Georgia kezét. – Sajnálom, hogy a doktor nem lehet itt, de én segítek neked. – Sam doktor… megígér… gyerek nem hal meg… – nyögte ki a beteg. Georgia kérdően pillantott Ghitára a szájmaszk felett. – Tudja, miről beszél? 29

Jean Evans

Vergődő szívek

(Szívhang 112.)

– Azt mondja, Ryker doktor azzal biztatta, hogy most életben marad a gyereke, ha a kórházban szül. Nagyszerű, - gondolta Georgia. Sam doktor, a nagy varázsló! Ha már ilyen könnyelműen ígérget, legalább lenne itt a legfontosabb pillanatban. Egy percig a nyugtalan kismamát figyelte, aztán ismét a képernyőre pillantott. – Ez a baba nem fog Ryker doktorra várni! Be kell mosakodnom. Kérem, hozzon nekem tiszta maszkot és köpenyt – utasította Ghitát határozott hangon. – Itt valami baj van. Alaposabban meg kell vizsgálnom a kismamát. – Éreztem, hogy nem fog menni – mondta később halkan, miközben lehúzta a gumikesztyűt. – Egyedül semmiképpen sem tudja megszülni. A baba keresztben fekszik, és a szívritmusa is rendellenes. Ghita aggódva nézett a doktornőre. – Mit akar csinálni? – Nem várhatunk ölbe tett kézzel, amíg Ryker doktor visszajön. – Császármetszést akar végezni? – Nincs más lehetőség. A kismama már így is teljesen kimerült. Ha tovább várunk, mindkettőjüket elveszíthetjük. – Georgia az órájára nézett. Nem is gondolta, hogy ilyen késő van, pedig odakint már sötétedett. – Van szabad műtő? – Igen, de… – A nővér lesegítette Georgiáról a köpenyt. – Már csak Moulou operál. – Akkor kezdhetjük – hunyta le a szemét Georgia, miközben némán bosszankodott. Az ördögbe is, Sam! Hol jársz, amikor szükségem volna rád? – Készítse elő a műtőt, én gyorsan bemosakszom – szólt oda aztán a nővérnek. Negyedóra múlva Georgia belépett az igénytelenül berendezett műtőbe. Egy pillanatra kétségbeesés fogta el. Mire készül? Mennyi ideje is már, hogy levizsgázott sebészetből? Mélyet sóhajtott, és mosolyogva körbenézett az asszisztenseken. – Hát akkor rajta, kezdhetjük! Az altatóorvosra pillantott, aki beleegyezően bólintott. A műtét szinte percek alatt lezajlott, és Georgia már a kezében is tartotta az újszülöttet. – Kisfiú! – A műtőben mindenki visszafojtott lélegzettel várt. Bágyadt sírás törte meg a csendet, és Georgiának könnyek gördültek le az arcán. Milyen érdekes, - töprengett, miközben átadta a babát az egyik nővérnek, hogy az ember mindig meghatódik az ilyen pillanatokban. A műtő ajtaja hirtelen kivágódott. Georgia már rendre akarta utasítani a betolakodót, amikor észrevette, hogy Sam az. Mintha mázsás kő gördült volna le a szívéről. A férfi szigorú pillantása sem zavarta, annyira mélyen eltöltötte az elégedettség. A születés csodája, amelyben most neki is része volt, teljesen magával ragadta. – Hát itt meg mi folyik? – törte meg az áhítatos csendet egy rideg hang. Georgia már ismerte ezt a modort, és rosszallóan meredt Samre. A férfi haragos tekintete azonban beléfojtotta a szót. Annál jobban tiltakozott viszont az újszülött a háttérben. Sam a gyerekre nézett, aztán ismét Georgiára. – Folytatom a műtétet – jelentette ki mogorván. – Maga menjen ki a friss levegőre, és pihenjen meg! Georgia körül sem nézett, csak kiment a műtőből. Dühösen csapta a gumikesztyűjét a szemetesvödörbe. Gépiesen, szinte öntudatlanul megmosta a kezét, aztán lezuhanyozott. Farmernadrágot és kényelmes blúzt vett föl, s kilépett a hűvös éjszakába. Éhes volt. Érezte a levegőben az éppen elkészült vacsora illatát, de mintha egy gombóc lett volna a torkában, nyelni sem tudott. 30

Jean Evans

Vergődő szívek

(Szívhang 112.)

– Az ördög vigyen el, Sam Ryker! – morogta. Kis híján elsírta magát, de most már nem a meghatottságtól. – Megérdemelnéd, hogy a pokolra juss!

6. FEJEZET Az afrikai éjszaka fekete bársonyba burkolta a vidéket. A levegőt sejtelmes illatok töltötték meg, és mindenhonnan rejtélyes neszek hallatszottak. Georgia a veranda lépcsőjén ült, átkarolta a térdét, és az éjszakát figyelte. Furcsa volt, hogy éppen most jut eszébe Anglia és Martin. Keserűen hajtotta le a fejét a térdére. Miért ébrednek most föl újra az emlékek, amikor pedig már azt hitte, túl van mindezen? Még egy éve is folyton az elmúlt dolgok kísértették. Hogy haragudott magára a saját hiszékenysége miatt! Vajon csak Martin vonzereje vakította el annyira? Amit a férfi kedvessége elleplezett, hamarosan mégis napvilágra került. Martin házasságban élt, és gyereke is volt. Georgia bosszúsan letörölte a könnyeit. Már újra hinni kezdett Martinnak, amikor az a válásról beszélt, aztán véletlenül meglátta, amint az újból áldott állapotban levő feleségével sétál. Nem volt más választása, szakítania kellett vele. De miért töpreng most ezen? Talán mert ő is családot szeretne? Fáradt volt a hosszú, kimerítő nap után, és most különösen védtelennek érezte magát. Sam megjelenése fölkavarta az érzéseit. Megkönnyebbült a sikeres műtét után, és azért is, hogy a férfi sértetlenül visszatért. Kimerítő nap ez a mai! Az utolsó csepp a pohárban az volt, hogy Sam még mindig nem bízik meg benne. Georgiát keserűség fogta el. – Tudtam, hogy itt talállak. A lánynak a lélegzete is elállt, amikor a sötétségből kilépett elé egy magas alak. – Hagyj magamra! – mordult rá, de a hangja erőtlenül csengett. Gyorsan elmaszatolta arcán a könnyeket. Miért nem tud Samnek soha ellenállni? Hirtelen fölkelt, hogy bemenjen a házba, de a férfi elállta az útját. – Csak nem duzzogsz? – Friss levegőt akartam szívni, hogy kitisztuljon a fejem. Hosszú volt a nap – nézett a férfira –, úgyhogy, ha megbocsátasz… – Várj, Georgia! – fogta meg Sam a lány vállát. A férfi is fáradtnak látszott. Apró ráncok húzódtak a szája sarkában és a szeme körül. – Szeretném megköszönni neked, amit tettél. – Ugyan! – hárította el a lány. – Csak a dolgomat végeztem. Tudom, hogy neked erről más a véleményed, de szerintem nem is csinálom rosszul. De most bocsáss meg, kérlek, meglehetősen kimerült vagyok… A férfi arca elkomorult. A lány elfordult tőle, de ő elkapta a karját. A kemény szorítás egy pillanatra megbénította Georgiát. Sam az ujjával fölemelte a lány állát, és kényszerítette őt, hogy a szemébe nézzen. Georgia felsóhajtott, s arcára kiült a fáradtság. – Biztosan megérdemeltem, hogy így bánj velem – mondta a férfi. Georgia megpróbálta kiszabadítani a karját Sam kezéből. – Ebben egyetértünk. Az orvos megdörgölte a homlokát. – Amikor visszaértem, szóltak, hogy valaki operálja a betegemet. Sajnos, nem kérdeztem rá, mi történt pontosan. – Felsóhajtott. – Abu sorsa nagyon fontos a számomra. Személyes felelősséget érzek iránta, és egy pillanatig azt hittem… – Hogy aláástam a tekintélyedet, ugye? – nézett a szemébe a lány. A férfi zavartan kikerülte Georgia tekintetét, és gyorsan erőt vett magán. 31

Jean Evans

Vergődő szívek

(Szívhang 112.)

– Amikor Abu először megjelent a rendelésemen, már három gyermekét elveszítette. Nem ő volt a hibás, hanem az, hogy errefelé nincsen terhesgondozás. Akkor megígértem neki, hogy ez a gyerek már egészséges és életképes lesz… – Tudom, elolvastam a jegyzeteidet, mielőtt hozzákezdtem a műtéthez. – Georgia fölszegte az állát. Nyugtalan volt, érezte, hogy ez látszik is rajta, de nem akarta megkönnyíteni a férfi helyzetét. – Nem volt más választásom. Ha nem cselekszem azonnal, az mindkettőjükre végzetes lett volna. A férfi keserűen elhúzta a száját. – Most már én is tudom! Akkor azonban elfogott az indulat. Sam beismerte a hibáját, és így már nem lehetett haragudni rá. Még most is úgy álltak egymással szemben, mint két ellenség, de a harag észrevétlenül elillant, és valami sokkal mélyebb érzés kerítette hatalmába őket. Georgia megbűvölve nézte a férfi ajkát. Megdobbant a szíve, amikor pillantásuk találkozott, s az orvos ellenállhatatlan tekintete lefegyverezte. – Az ördögbe is, Sam! Te sem vagy tévedhetetlen – fortyant fel. – Ugyanolyan ember vagy, mint a többiek, és itt mindenki megteszi, ami tőle telik. Néha ez nem egyszerű, máskor pedig egyenesen lehetetlen. De mindenki megpróbálja… Georgia elnémult, amikor Sam megragadta a karját, és magához ölelte őt. Úgy tűnt, mintha a csókja büntetés lenne az iménti szavakért. A lány először ellenkezni próbált. Most nem szabad engednie! Feltámadt benne a harag, de ekkor felfedezte, hogy a férfi szíve milyen hevesen dobog. Sam egyre gyöngédebben csókolta, s ő végül átadta magát a boldog, jóleső érzésnek. A férfi a füléhez hajolt, és ezt suttogta: – Bocsáss meg. Csúnyán viselkedtem. A lány kétségbeesetten súgta vissza: – Sam, engedj el, kérlek! Én még mindig haragszom rád. – Tudom, Georgia – mondta a férfi. Meghatottan a lány szemébe nézett, és gyengéden végigsimította hüvelykujjával Georgia ajkát. A lányt forróság öntötte el. – Még el sem mesélted, mi történt Dashanban. Annyira aggódtunk értetek. Érezte, hogy a férfi izmai egy pillanatra megfeszülnek az ing alatt. Sam elkomorult. – Mire megérkeztünk, a felkelők természetesen már odébbálltak, és magukkal vitték a segélyszállítmány nagy részét. – Oh! És mi lesz ennek a következménye? – kérdezte Georgia aggodalmasan. – Az életünk egy kicsit nehezebb lesz, amíg a következő szállítmány meg nem érkezik. Fertőtlenítjük, és újra felhasználjuk a tűket meg a kötszereket. Nem lesz elég a gyógyszerünk, de az élelmiszer sem. – Mi történt a sebesültekkel? – Néhány bennszülöttön már nem tudtunk segíteni. Többen súlyosan megsebesültek a lövöldözésben. Georgia beharapta az ajkát. – Neked is bajod eshetett volna. – Errefelé egyikünk sincs biztonságban. Tehát én sem, - futott át a lány agyán. – És hogy van az újszülött? – kérdezte, hogy elűzze komor gondolatait. Sam elmosolyodott. – Remekül, bár egy kicsit fejletlen. A fő, hogy él. – Ennek örülök – mondta Georgia halkan, Sam pedig újra átölelte őt. A férfi észrevette a könnyeket a szemében. – Valami baj van? – Semmi – rázta meg a fejét a lány - csak fáradt vagyok. 32

Jean Evans

Vergődő szívek

(Szívhang 112.)

A férfi az ujjával föltámasztotta Georgia állát, és kérdőn a szemébe nézett. – Ugye, nem vagy szomorú? – Szomorú? – nevetett Georgia zavartan. – Csak elérzékenyültem a kisbaba miatt. Tudom, hogy butaság, de mit csináljak? – Ugyan, ez teljesen természetes. A férfiak sincsenek fából. Én is szerettem volna gyereket. – Ó, Sam! – Georgia még sohasem érezte ilyen közel magához a férfit. – Hiszen még lehet gyereked! Csak azért, mert Megan… – A lány elnémult, amikor a férfi kérdő pillantását észrevette. – Mert Megan…? – Bocsáss meg, Dave említette ma a feleségedet. Nem pletykáltunk, csak véletlenül került szóba… Sam, el tudom képzelni, hogy érzed magad, de még fiatal vagy, lehet gyereked. – Nem! – tiltakozott Sam keserűen. – De… – Erről nem akarok beszélni! Georgia csodálkozva kapta fel a fejét, s a férfi mérgesen nézett vissza rá. – Ne haragudj, nem akartam régi sebeket föltépni. Azt hiszem, jobb lesz, ha most megyek. El akart fordulni, de a férfi nem engedte. – Sajnálom. Egyszerűen túl sok mindent történt ma. De nem akarom, hogy mindennek te viseld a következményét. – Újra a karjába zárta a lányt, és gyengéden megcsókolta. – Ó, Georgia, Georgia, mit csináljak veled? Szeress, - mondta magában a lány. Lehet, hogy Sam még mindig Megant szereti? – Ezt ne tőlem kérdezd – nézett a férfira riadt tekintettel –, de döntsd el hamar, mert én már nem sokáig bírom így. A férfi szeme fölcsillant, amikor átölelte a lányt. – Kívánlak – suttogta. – Nézz rám! – kérlelte gyengéden. – Valamit el kell mondanom neked. Én nem akarok újra megnősülni, de ez nem változtat az érzéseimen. Ne várj tőlem ígéreteket – nézett a lány szemébe. – Ha most elmégy, azt is megértem, és nem foglak visszatartani. Mély árnyékok húzódtak a férfi szeme alatt, s most látszott csak igazán, mennyire kimerült. Georgia azonban a nyaka köré fonta karját, fejét pedig a mellére hajtotta. Sam erre felsóhajtott, és magához szorította a lányt. – Olyan könnyen nem szabadulsz meg tőlem. Veled maradok, amíg csak akarod. – Amíg igazán szeretni tudsz, - tette hozzá Georgia magában. Megkönnyebbülést vélt fölfedezni a férfi szemében. – Tudod, hogy mire vállalkozol? – kérdezte Sam. A lány azonban most nem akart erre gondolni. – Megpróbálom, amit lehet – mondta félig tréfásan. – Nekem mégis az az érzésem, hogy most nem vagy a legjobb hangulatban, mint ahogyan én sem. – Igen. Mindkettőnknek szüksége van egy kis pihenésre. Bár nehezére esett, Georgia mégis elbúcsúzott. – Igazad van – csókolta meg a férfi gyengéden. – Holnap reggel találkozunk. Már fél nyolc felé járt, mire Georgia másnap reggel elindult a kórházba. Az idő még kellemesen langyos volt, de az áporodott levegőjű váró máris megtelt betegekkel. Akik nem fértek be, az udvaron álltak sorban. A kórház előtti kis téren néhány nő az edényeivel foglalatoskodott. Georgia tudta, hogy alig egy óra múlva az épületekben már elviselhetetlen lesz a hőség. – Jó reggelt, doktornő! – üdvözölte mosolyogva Simon N'toto, az egyik ápoló. – Ma nem olyan hosszú a sor, mint szokott. Talán nem betegeskednek annyit az emberek. 33

Jean Evans

Vergődő szívek

(Szívhang 112.)

– Bizony, az szép lenne, Simon – nevetett Georgia. – Lehet, hogy esni fog, de mérget azért nem vennék rá. – Jó reggelt, Maxwell doktornő! – Abuna nővér már szolgálatban volt, és éppen a várakozó betegek nevét írta össze. Mosolyogva nyújtotta oda Georgiának a fehér köpenyt. – Jó reggelt, nővér! Pár perc, és jöhet az első beteg. Georgia átvette a kartonokat, s leült az asztalhoz. Ami a hőséget illeti, az csakugyan elviselhetetlen volt. Késő délelőtt távoli mennydörgés hallatszott, de az eső csak nem érkezett meg. Az egyik beteg, Assefa Meskel ötvenéves volt, magas, vékony termetű. A bőre fehér, akár az elefántcsont. Térdig érő klepetust viselt. Lassan, Abuna segítségével tudott csak a székig elbotorkálni. Georgia a kartonját böngészte, aztán bátorítón a férfira pillantott. – Mi a panasza? A férfi nehézkesen a lábára és a kezére mutatott. – Azt mondja, hogy kicsit fájnak a végtagjai. – És bizsereg is? Abuna bólintott. – Van úgy, hogy semmit sem érez. – Ezt alaposabban meg kell néznünk. Georgia letérdelt, és megvizsgálta a beteget. – Kissé vizenyős a lába. És az arca is – mondta, miután felállt. – Kérdezze meg tőle, hogy nem szaporább-e néha a szívverése. – Azt mondja, néha majd kiugrik a szíve, a lába pedig nehéz, mint az ólom, úgyhogy csak bottal tud járni. – Meghallgatom a mellkasát. – Georgia elővette a sztetoszkópot, s beható vizsgálat után szívnagyobbodást állapított meg. – Azt hiszem, a vitaminhiány okozza. A beriberi betegség jellegzetes esete. Járt már nálunk? Bizonyára régebben is jelentkeztek hasonló tünetek, csak a beteg nem vett róluk tudomást. – Nálunk nincs róla semmilyen korábbi adat. Kérdezzem meg a fiát? – Azt hiszem, nem szükséges – rázta meg a fejét Georgia. – Fontos, hogy megértse, hogyan kell bevennie a gyógyszert. – Felírt néhány utasítást egy lapra. – Attól tartok, nem állapítható meg pontosan, mennyire előrehaladott az állapota. A megnagyobbodott szív miatt megnő a szívelégtelenség veszélye is. Ez a gyógyszer azonban használni szokott. Megmondaná neki? Abuna nővér fordított, és közben fogta a beteg kezét. – Azt mondja, hogy örül. A földjén kiszáradás fenyegeti a termést, mert régóta nem volt eső. Legalább azt le kellene aratnia, ami beérett. Georgia megértően bólintott. – Attól tartok, ez most a fia dolga lesz. Neki ugyanis teljes nyugalomra van szüksége. Azonnal elkezdjük a kezelést. Thiamint kap, naponta háromszor ötven milligrammot injekcióban. Később tablettában adjuk, amíg számottevő javulást nem tapasztalunk. Kora délután volt, mire az utolsó beteg is elhagyta a rendelőt. Georgia még elvégezte a vizitet, aztán lezuhanyozott és átöltözött az ebédhez. Dave és Jan éppen akkor látott neki a szendvicseknek. Georgia ledobta a cipőjét, és elnyújtózott egy fotelban. – Hű, de jólesik! – Fárasztó napja volt? – kérdezte Dave. – Micsoda kérdés! – Georgia felsóhajtott, és feltápászkodott, hogy az ebédjéért menjen. – Ha van kávé, én is kérek egyet tej nélkül, három cukorral. A lány felpillantott az ismerős hangra. Sam állt az ajtóban. Terepszínű nadrágot és vékony inget viselt, amely megfeszült izmos mellén. 34

Jean Evans

Vergődő szívek

(Szívhang 112.)

Georgia odanyújtotta neki a kávét, és összerezzent, amikor keze a férfiéhoz ért. Arcát elöntötte a forróság. – Képzeld, ma reggel megoperáltuk a sipolyos kislányt – mondta Sam. – Ilyen hamar? – Igen, néhány hét múlva már vissza is térhet a falujába. – Ez remek! – Holnap pedig piacra készülünk – szólt közbe Jan. – Te is velünk jössz? – Piacra? – csodálkozott Georgia. Jan elmosolyodott, és vett még egy szendvicset. – Néha kirúgunk egy kicsit a hámból. Persze nem azt akarom ezzel mondani, hogy a vásárlás itt akkora élvezet, szó sincs róla! – Jan a főorvosra sandított. – De legalább elhozhatjuk a postát, és friss élelmiszert veszünk a piacon. Felfrissítjük egy kicsit a készleteinket. – Biztatóan hangzik. – Egy kissé lármás a piac, de nagyon érdekes. El leszel ragadtatva! – Elhiszem, de sajnos, nem mehetek. Szolgálatban vagyok – rázta meg Georgia a fejét. – Talán majd legközelebb. – Hát jó, aludj még rá egyet! Talán beugorhat helyetted valaki. – Jan kinézett az ablakon, és azonnal felpattant. – Oz! Egész délelőtt őt kerestem. Már azt hittem, szándékosan elkerül. Oz! – kiáltotta újra, és nyomban szaladt is ki az ebédlőből. Georgia kiitta a kávéját, és ő is felállt. – Régen a rendelőben kellene lennem. – Várj még, Georgia! – kérte Sam komoly arccal. – Mióta itt vagy, még nem volt szabadnapod. – Igaz – nevetett a lány - de nem is kell. Így is kibírom. – A szabadidő itt nem kiváltság – nyugtatta meg a férfi. – Ebben a hőségben és ilyen megterhelésnél kötelező a pihenés. – Egyelőre jól vagyok. Azonkívül egy egész aktahalom vár még rám. – Ha eddig nem volt sürgős, a papírmunka később is ráér. – Na jó, nem bánom. Gondolod, hogy a többiek nélkülem is boldogulnak? – Csak pár órára megyünk el. Ha valami történne közben, lesz itt, aki intézkedjen, ne aggódj! – Ryker doktor hirtelen hivatalos hangnemre váltott. – Korán reggel indulunk, mielőtt még a hőség beáll. Nehogy elaludj, és ne felejts el szalmakalapot hozni! – Igen, főorvos úr – válaszolta a lány megszeppenten, és úgy érezte, megint neki kellett engednie. Másnap reggel Sam már a teherautónál várta Georgiát. A lány gyorsan betette a táskáját a hátsó ülésre, elővette a kalapját, és helyet foglalt a vezető mellett. Zavarában ásított. – Jól aludtál? – nevetett Sam. – Mint a bunda, köszönöm – füllentette Georgia, hiszen néhány napja alig tudott elaludni, és ha sikerült is, nyugtalanító álmai voltak. Útközben az első félórát Jan szűnni nem akaró fecsegése töltötte ki. A hőség azonban csakhamar elfárasztotta, és Georgia is csak kábán nézte az utat. Sam némán vezetett. Lebarnult kezét lazán a kormányon pihentette. Georgia néha oldalt sandított a férfira, s pillantása lejjebb siklott Sam határozott vonalú arcáról az ingére, amely alatt felsejlett izmos mellkasa. A forróság egyre erősödött. Georgia meglibbentette magán a blúzt, és kihajolt az ablakon. Csak ekkor vette észre, hogy a férfi fél szemmel őt figyeli, akárcsak az imént ő a férfit. Sam elmosolyodott. – A termoszban van hideg ital. Egy hideg zuhany jobb lenne, - gondolta Georgia, majd így szólt: 35

Jean Evans

Vergődő szívek

(Szívhang 112.)

– Köszönöm, így is jól vagyok. A reggeli napsütésben ragyogott a sok kis falu a dombok közt. Az út mentén azonban csonttá soványodott, fehér lepelbe burkolózó bennszülötteket láttak. A gyerekek girhes kecskéket terelgettek. Itt-ott szamárcsordák tartottak a piac felé, és sok állat hátán hatalmas málha is tornyosult. Jan épp akkor ébredt fel hangos ásítással, amikor Addisz-Abebába értek. A zsúfolt utcákon csak lassan haladtak a belváros felé. – Itt mindig ekkora a forgalom? – kérdezte Georgia, miközben öszvérek és kecskék között araszoltak. – Szombaton van a nagy vásár. – Sam a piac közelében állította le a teherautót. A fülkéből kiszállva megcsapta őket a forró levegő, és fülsiketítő volt a lárma. – Majd én elmegyek a postáért - jelentette ki Jan, és hirtelen elpirult. – Azt hittem… – kezdte Georgia, de Jan fölnevetett. – Ne aggódj! – nyugtatta meg a lányt, és felkapta a táskáját. – Sam sokkal jobban elkalauzol majd, mint én. Mellette biztonságban vagy. Ügyesek legyetek! Mikor találkozunk? – Egy-két órára biztosan szükségünk lesz – felelte Sam. – Jó, akkor találkozzunk három óra múlva! Jó szórakozást! Georgia meglepetten nézett a lány után. – Azt hittem, Jan… Sam elvigyorodott. – Szerintem neki megvan a maga dolga. Sajnálom, de be kell érned velem – nézett kihívóan a lányra. – Ne félj, megígérem, hogy nem veszítlek el, és megvédelek minden veszélytől. Persze, csak ha te is úgy akarod. Mehetünk? – Rendben. – Georgia föltette a fejére a szalmakalapot, aztán kíváncsian nézett a férfira. – Hova megyünk először? – Jó lenne bejárni az egész várost, de annyi időnk úgysincs. Csak a piacot nézhetjük meg, de azt hiszem, az tetszeni fog. Átkeltek a forgalmas főúton. – Mire céloztál az előbb? – kérdezte Georgia izgatottan, amikor átértek a túloldalra. – Miféle dolga van Jannek? Sam kajánul nézett a lányra. – Hát nem tudod? – Bekanyarodtak a legközelebbi bejáraton. – Itt lakik a vőlegénye, egy tanár. – Fogalmam sem volt róla. – Azt hiszem, csak nemrégen jegyezték el egymást, és nem is hivatalosan. Erre gyere. Georgia úgy érezte, mintha valami meseországban járna. Mindenfelől érthetetlen karattyolás hallatszott, és különös illatok terjengtek a levegőben. Az asztalokon kézzel szőtt szőnyegek, takarók, kendők és ruhák feküdtek nagy halmokban. Máshol fazekakat, serpenyőket vagy fejszéket és földműves szerszámokat lehetett kapni. Gyékényszőnyegek, szúnyoghálók, kötelek, nyergek tornyosultak a zöldség- és gyümölcshegyek között. Sam belenyúlt a zsebébe, és előhúzott néhány pénzérmét. – Gondoskodnunk kellene a szükséges vitaminokról – közölte, és Georgia lenyűgözve nézte, amint a férfi percek alatt megalkuszik a kofával, majd magához vesz egy naranccsal és citrommal teli zsákot. Az egyik gyékényen, amelyet a puszta földre terítettek le, Georgia rengeteg szépen megmunkált ezüstedényt vett észre. Mellettük különböző formájú kereszteket pillantott meg. – Úgy láttam, ilyesmit sokan hordanak itt. – Matebnek hívják. – Ezek a láncok gyönyörűek! – emelt fel Georgia egy különösen szép darabot. 36

Jean Evans

Vergődő szívek

(Szívhang 112.)

Sam kivette a kezéből, és megkérdezte a kereskedőtől az árát. A következő pillanatban máris élénk tárgyalásba merültek. Az eladó hirtelen szélesen elmosolyodott, elfogadta a felkínált árat, és átnyújtotta a láncot Samnek. – Gyorsan álljunk odébb, mielőtt meggondolja magát – mondta a férfi nevetve. Néhány lépés után megálltak, és Georgia aggódva megkérdezte: – Tulajdonképpen mennyit fizettél neki a láncért? – Lehet, hogy még így is túlságosan sokat – húzta elő Sam a láncot a zsebéből. – De ki tudja?! Biztosan sokat tanult a mester, mire elsajátította a szakmát, és el is kell tartania belőle a családját. – A lány nyakába akasztotta a láncot, és közben Georgia arcát figyelte. A lány szíve nagyot dobbant. – Fogadd el emlékül! – súgta a férfi a fülébe. – Erről mindig eszedbe jut majd, hogy itt jártál. Sam magához ölelte Georgiát, akit hirtelen az árnyék ellenére is forróság öntött el. Érezte a férfi testének melegét, beszívta arcvizének hősítő illatát. Sam aztán óvatosan a tenyerébe fogta Georgia arcát, és az ujjával végigsimította az ajkát. A finom érintéstől a lány egészen elgyöngült. – Azt hiszem, ezt a pillanatot csakugyan nem fogom elfelejteni – szólalt meg halkan, és tekintete elmerült a férfi tengerkék szemében. A férfi rejtélyes arccal nézett vissza rá. – Nem könnyíted meg a helyzetemet, Sam. – Talán nem is akarom, hogy könnyű legyen – nézett rá a férfi, és újra megölelte őt. – Ha a közeledben vagyok, állandóan meg akarlak érinteni. – Szenvedélyesen megcsókolta Georgiát, s a lányban is fellobbant a vágy. A világ megszűnt körülötte, és ő átadta magát a gyönyörű érzésnek, melyet a férfi ajkának és kezének érintése varázsolt elő benne. Sam lélegzete felgyorsult, egyre mohóbban csókolta a lányt. Georgia az ujjaival a férfi sűrű hajába túrt, és egyre hevesebben simogatta a férfit. Szenvedélyesen kívánta őt. A férfi Georgia nyakát és szemét csókolta. – Ó, Georgia, tudod, mennyire vágyom rád, kedves? – kérdezte elfúló hangon. Hogy is ne tudta volna? – Szeretlek, Sam – suttogta a lány, aztán érezte, hogy a férfit nyugtalanság fogja el. Sam hirtelen fölemelte a fejét, mintha szabadulni akarna, aztán komoly arccal nézett a lányra. – Hidd el, Georgia, nem akartam, hogy idáig jussunk. A lány értetlenül bámulta őt. – Mi történt, Sam? A férfi megrázta a fejét. – Nem a te hibád. Nekem kellett volna uralkodnom magamon. Uralkodni?! – borzongott meg Georgia. – Valóban erről van szó? – kérdezte keserűen. – Egyszerűen csak megfeledkeztél magadról? – Nem, félreértesz – mondta a férfi csüggedten. Georgia könnyes szemmel nézett rá, és megrázta a fejét. – Tévedsz, Sam, nagyon is jól értelek – suttogta. – Sejtem, mi mehet végbe benned, de semmi okod arra, hogy bűntudatod legyen – nyújtotta feléje a kezét. – Te csak azt teszed, amit mindenki más. Az embernek joga van az érzéseihez. Ettől még nem vagy hűtlen Meganhez. Biztosan még most is szereted őt. – Azt gondolod? – komorult el a férfi tekintete. A lány döbbenten nézett rá. – Hát persze! – Akkor nagyon tévedsz, Georgia! – emelte föl a férfi a hangját. – Sok mindent érzek a volt feleségem iránt, de hidd el, szerelemről szó sincs. Azt ő már régen kiirtotta belőlem – nevetett 37

Jean Evans

Vergődő szívek

(Szívhang 112.)

fel keserűen. – Ugyan már! Te talán még azt hiszed, hogy a házasságok az égben köttetnek, és az adott szó szent. Ez persze nagyon szép így, de a valóság egészen más. A házasság mindig két emberen múlik. – Sam elfordult, de Georgia észrevette rajta, mennyire szomorú. – Sajnálom, Sam… – Nem kell sajnálnod! – csattant fel a férfi. – Semmi szükségem együttérzésre. Megannek nem én kellettem, ó, dehogy! Ő csak orvosfeleség akart lenni. Az első évben még minden jól ment. Eltartott egy darabig, mire kiismertem, milyen kétszínű. – Keserűen felkacagott. – Még ma sem értem, hogy lehettem ilyen ostoba. Fogalmam sem volt róla, mi történik körülöttem. – Ne gyötörd magad ezzel, Sam! – Korábban rá kellett volna jönnöm! – A férfi indulatosan beletúrt a hajába. – Keményen gürcöltem, hogy minden kívánságát teljesíthessem. Gyakran kilencven órát is dolgoztam hetente. Megan nem azt látta bennem, aki voltam. – Kérlek, Sam…! – Nem kérek a szánalomból, semmi szükségem rá. Túl vagyok már az egészen. Georgiát azonban nem lehetett olyan könnyen eltéríteni a szándékától. Szorosan átölelte a férfit, és érezte, milyen hevesen kalapál a szíve. – Ezért jöttél hát el Etiópiába? – Úgy is lehet mondani. Amikor Megan elhagyott, először belevetettem magam a kórházi munkába, de az nem segített. El kellett onnan jönnöm, hogy valami újat tudjak kezdeni. Hallottam erről a lehetőségről, megpályáztam, és kaptam egy rövidebb időre szóló szerződést. – Újra elmosolyodott. – Aztán valahogy itt ragadtam. – Szeretsz itt lenni, ugye? Sam összeszorította az ajkát. – Szeretem is, meg nem is. A jobb napokon az az érzésem, csakugyan nem dolgozunk hiába, máskor viszont azt kérdezem magamtól, mit csinálok itt egyáltalán, és miért nem megyek haza. – De ugye tudod, hogy ez nem lenne helyes? – szólalt meg Georgia határozott hangon. – Nélküled Abunak nem születhetett volna egészséges gyermeke, sok fiatal lány nem operáltathatná meg a sipolyát, nem térhetne vissza emelt fővel a falujába, és hány súlyos beteg szenvedne még… – Nem egyedül csinálom mindezt, Georgia. – Persze hogy nem. De igen nagy részed van benne. Ne légy könyörtelen magadhoz! Most rajtad van a legnagyobb felelősség. Ha te nem lennél itt, már biztosan bezárták volna a kórházat. A férfi keserűen nevetett. – Nem lát mindent egy kissé rózsaszínben, doktornő? – Szükségünk van rád, Sam. Talán te nem tudsz róla, de akkor is így van. A férfi mélyen a lány szemébe nézett, aztán megölelte őt, és megsimogatta a haját. – Nekem viszont most csak egyvalakire van szükségem, és az te vagy. Csak azt nem tudom, elfogadsz-e olyannak, amilyen vagyok. Egyszer már mindent egy lapra tettem föl. Még egyszer nem csinálok ilyet. Amit a múltkor mondtam, most is tartom, nem nősülök meg. Georgia megborzongott, amikor a férfi forró leheletét a nyakán érezte. Sam újra gyengéden megcsókolta őt, és azt mondta: – Kívánlak. Talán a vágyból egyszer szerelem lesz, - gondolta Georgia. A tenyerébe fogta a férfi arcát, s úgy érezte, örökre bele tudna szeretni. – Sohasem foglak megbántani. Sam. Bízzál bennem! Georgia megremegett a férfi érintésére. Ugyan, mit képzelsz? – kérdezte ugyanakkor egy titkos belső hang. A szeretet még nem szerelem, és egy csók önmagában semmit sem bizonyít. De tudnék-e élni egyáltalán Sam nélkül? – töprengett Georgia. 38

Jean Evans

Vergődő szívek

(Szívhang 112.)

7. FEJEZET – A jó hír az, hogy már egy hete nincs új kanyarós esetünk. Ezért megállapíthatjuk, hogy túl vagyunk a járvány nehezén. – A személyzet lelkes tapssal fogadta Sam bejelentését. A férfi azonban fölemelte a karját. – Ez azért nem jelenti azt, hogy most már nyugodtan ülhetünk a babérjainkon. – Kit érdekelnek a babérok! – tréfálkozott Dave, de Sam elkomolyodott. – Tudom, hogy most a legszívesebben mindenki örömtáncot járna, pedig ennek még nincs itt az ideje. Egy csatát talán megnyertünk, de a háborúnak még nincs vége. – A férfi megtámaszkodott az asztalon, de mindjárt újra fölegyenesedett. – Harcolnunk kell a tudatlansággal és az előítéletekkel, néha a félelemmel is. Nem változtathatjuk meg az embereket varázsütésre. Folytatnunk kell az oltásokat és felvilágosító munkát. – És mi a rossz hír? – szólt közbe ismét Dave. A többiek pisszegtek, de Sam bólintott. – Igazad van, Dave. Leapadtak a tartalékaink. A központ ugyan kapott erről tájékoztatást, és küld is utánpótlást, de hogy mikor, azt senki sem tudja. Ezért meg kell gondolnunk, mire van a leginkább szükségünk. – Takarókra! – mondta Abuna nővér. – Most már éjszakánként a fagypont alá süllyed a hőmérséklet. De ugyanilyen hiány van alapvető élelmiszerekből is. A termés idén is rossz volt. Még ha megjönne az eső, sokak számára már az sem hozna segítséget. – Tudom – jegyezte meg Sam komoran. – Ezért olyan fontos vitamint osztanunk, amíg van miből. – Az órájára nézett. – Van még kérdés vagy javaslat? – Mi hír Geoffről? – kérdezte Jan. – Jól van, sikerült az érműtéte. – Sam elmosolyodott. – Ahogy én ismerem, jól megugráltat mindenkit. Nemrégen írtam neki, és átadtam a ti jókívánságaitokat is. Kifelé menet Georgia Samet figyelte. A férfi farmernadrágot viselt, és állógalléros inget. Sam csókot lehelt a lány orra hegyére. – Képzeld, a kismama, akit megoperáltál, remekül érzi magát. Jól van a baba is, szépen fejlődik. – Hát ez nagyszerű. Mikor mehetnek haza? – Talán egy hét múlva. Az anyának teljesen föl kell épülnie, mielőtt nekivág a hosszú útnak. – Megfogta az ajtót, és előreengedte a lányt. – A babának is korai lenne még, de majd megerősödik. – Úgy érted, aztán jöhet a következő gyerek? – kérdezte Georgia, és látta, hogy a férfi szeme fölcsillan. – No azért csak lassan, hiszen már ez is csodálatos eredmény. A végső cél persze a családtervezés meghonosítása, bár ez még messze van. – Komolyan a lány szemébe nézett. – Mondd, te csakugyan kerülsz engem mostanában? Georgiát most is zavarba a férfi közelsége. Miért borul fel ilyenkor mindig a lelki nyugalma? – Csak el voltam foglalva, mint mindenki. – Nagyon hiányoztál. – Te is nekem – válaszolta a lány, és minden előzetes elhatározása ellenére hagyta, hogy a férfi magához ölelje. – Sam! – nézett körül ijedten. – Bárki bejöhet! Mondani akartál valamit? – Hát hogyne! – súgta a férfi a fülébe. – No de Sam! – tolta el magától nevetve Georgia. – Te javíthatatlan! Most nincs időm játszadozni, már a viziten kellene lennem. – A mindenit, hát megint hiába töröm magam – nevetett Sam pajkosan. –Tulajdonképpen én is szolgálatban vagyok, de mindenképp találkozni akartam veled. Nagyon – tette hozzá. – Már régóta el kellene látogatnom az egyik közeli faluba. A járvány miatt eddig halogattam, de még ma elindulok. Volna kedved elkísérni engem? 39

Jean Evans

Vergődő szívek

(Szívhang 112.)

– Nagyon szívesen. – Georgia örült a lehetőségnek. – Akkor majd találkozunk. Nem olyan nagy a falu. Hamar beadjuk az oltásokat, és elvégezzük a szokásos vizsgálatokat. Visszaérünk, még mielőtt a nap lemegy. Ja, és ne felejtsd el magaddal hozni az orvosi táskádat! Elvégre te sem szórakozni jössz – jegyezte meg tréfásan. Amikor Georgia belépett a gyerekosztályra, Abuna nővér mindig vidám arca kicsit zavartnak látszott. – Jó reggelt, doktornő! Elnézést kérek, de ma reggel egy kis késésben vagyunk. – Két kisgyerek állt mellette. Az egyiket felemelte, mire a másik lekapta a fejéről a kendőt. – Látja, mi van itt? – fordult nevetve Georgiához. A doktornő is mókásnak találta a helyzetet. – Semmi baj – mondta, aztán üdvözölte a gyerekeket. – Bárcsak akkor is ilyen elevenek lennének, amikor behozzák őket. – Végignézett a kórtermen. – Azt hiszem, néhányan ma hazamehetnek. Megnézem, hány rakoncátlan csibésztől tudom megszabadítani – mondta vidáman. A nővér elmosolyodott, és átadta a dajkának a gyereket. A kisfiú hangosan sivítozott, miközben a dadus elvitte játszani. Már majdnem egy órája hallgatta Georgia a kis tüdőket, vizslatta a torkokat, szemeket és füleket, de a zsivaj egy pillanatra sem csillapodott körülötte. Amikor az utolsó gyereket is megvizsgálta, elégedetten így szólt: – Úgy látom, ő is meggyógyult. – Átnézte a gyerek kórlapját is. – Rendesen bevette az antibiotikumot? – Igen. – És a mamája tudja, milyen fontos, hogy odahaza is megkapja a gyógyszerét? Abuna nővér lefordította a kérdést. – Azt mondja, mindent megtenne a gyerekéért. Nagyon gondos anya. – Hát akkor haza is viheti a kisfiát. Abuna nővér ezt is lefordította, Georgia pedig elnézte, ahogy az anya fehér lepelbe bugyolálja a csemetéjét, és boldogan távozik a kórházból. – Akkor most lássuk azokat a gyerekeket, akiknek még maradniuk kell! Mindenekelőtt azt a kislányt szeretném megvizsgálni, akit néhány napja törött lábbal hoztak be. Hogy van? A nővér odavezette Georgiát a hét év körüli gyerek ágyához. A doktornő átnézte a legutóbbi leleteket, majd így szólt: – Furcsa, hogy még mindig ilyen magas láza van. – Azon töprengett, vajon ennek mi lehet az oka. – Nem panaszkodott, hogy fáj valamije? – De, éppen ma éjszaka. Az ügyeletes nővér azt hitte, görcsei vannak. – De attól nem lesz lázas! – Georgia alaposan megnézte a kislány lábujjait és a kötést. – Azt nem tudjuk, hogyan törte el a lábát? Abuna nővér a gyerek anyjához fordult. – Azt mondja, hogy játék közben elesett. – Hm, a lába helyenként meg van dagadva. – Georgia még egyszer alaposan átolvasta a leleteket. – Az is lehet, hogy a gipsz egyszerűen túl szoros, bár nem hiszem, hogy csak erről lenne szó. Valószínűleg elfertőződött a seb, és már az antibiotikum sem használ. Georgia elővette a sztetoszkópot, és meghallgatta a kislányt. – Még egyszer meg kell néznem. Megkérné az egyik ápolónőt, hogy vágjon egy kis nyílást a gipszen? Látni akarom a sebet. – Mindjárt szólok valakinek – válaszolta Abuna, és az egyik ápolónőhöz fordult. Georgia megnyugtatta a kislány anyját, és indult a következő beteghez. Megállt egy kis vaságy mellett, amelyben egy két év körüli kisfiú fuldokolva köhögött, és közben szüntelenül dörzsölgette kivörösödött szemét. – Hogy van ma a kis Gebri? Úgy látom, zavarja, hogy bedagadt a szeme. 40

Jean Evans

Vergődő szívek

(Szívhang 112.)

– Igen, állandóan piszkálja, és egész éjszaka köhögött, alig aludt valamit. – Szegény kisfiú. Akkor azért ilyen bánatos. – Georgia meghallgatta a kisfiú tüdejét és szívét. – Nincs gyulladás, de továbbra is megfigyelés alatt kell tartani. Újra meg újra megdöbbentette, hogy az Angliában ártalmatlannak számító betegségek itt halálos kimenetelűek is lehetnek. A gyenge táplálkozás következtében ezek a gyerekek védtelenek voltak minden fertőzéssel szemben. – Folytassuk a kezelést ugyanúgy, mint eddig, a köhögés ellen pedig próbálkozzunk inhalálással! Már majdnem dél volt, amikor Georgia végre lezuhanyozhatott. Félórával később lófarokba kötött hajjal, szúk farmernadrágban és bő blúzban sietett át az udvaron. Sam éppen a teherautóra rakta fel a szükséges holmit. – Ne haragudj, hogy elkéstem – mentegetőzött Georgia lihegve. – Semmi baj, még úgysem vagyok kész a rakodással. Sam végigmérte a lányt, mielőtt fölsegítette a fülkébe. – Tulajdonképpen hova is megyünk? – Egy kis faluba, úgy egy órányira innen. Egy hónapja jártam ott legutóbb, úgyhogy most ellenőrző vizsgálatokat fogok végezni. – Csak azért kérdezem – magyarázta Georgia, miután elindultak –, mert fogalmam sincs, mekkora terület tartozik hozzád. A férfi bólintott, de el volt foglalva azzal, hogy a kocsit a keskeny úton tartsa. – A területet felosztottuk egymás közt a többi segélyszervezettel, néhány település azonban nem tartozik sehová. A hírek itt szájhagyomány útján terjednek, de a legtöbb helyen azért tudnak a kórházak létezéséről. Georgia érdeklődve hallgatta a magyarázatot. – Gondolom, nehéz lehet meggyőzni az embereket, különösen az idősebbeket. Sam nem válaszolt azonnal, mert az út közben egyre rosszabb lett. – Azt gondolom, ez természetes, de a legnagyobb nehézség a szállítással van. Hogyan lenne képes megtenni a kórházba vezető hosszú utat egy nagybeteg vagy egy idős ember? Hacsak a rokonai nem hozzák el, az ilyenek sohasem jutnak el hozzánk. A következő tíz évben ez nem is fog megváltozni, de talán még az én életemben sem. Mindegy, addig is annyi segélyt kell ide eljuttatnunk, amennyit csak lehet. Ez minden, amit tehetünk, és ez az itteniek egyetlen reménysége. Georgia az ablaknak támaszkodott, letörülte homlokáról a verejtéket, és kicsit meglazította a haját. Ekkor a kocsi váratlanul megcsúszott, és Georgia egyenesen Sam ölébe pottyant. A lélegzetét is visszafojtotta a testi közelség miatti izgalmában. Sam bosszúsan mormolt valamit, és fölsegítette a lányt. – Figyelmeztetnem kellett volna téged, hogy rázós lesz az út. Később azonban jobb lesz, vigasztalódj. Nem ütötted meg magad? – Nincs semmi baj – felelte Georgia mosolyogva. A férfi is elmosolyodott, és egy pillanatra a lányon felejtette a szemét. – Inkább az utat figyeld, Sam – figyelmeztette Georgia. A falut szántóföldek vették körül, s Georgia számára ismeretlen gabona termett rajtuk. A kiszáradt legelőkön ösztövér tehenek tépdesték az elszáradt füvet. Milyen jól jönne itt egy eső! – Mit termesztenek errefelé? – kérdezte a lány az ablakon kimutatva, amikor Sam megállt. – Főképp árpát, de búzát is. Sokan azt hiszik, hogy itt csak július és szeptember között van csapadék, de ez nem egészen igaz, mert február és április között is esik néha az eső. Sajnos, az idén még egy csepp sem hullott, pedig már benne járunk a márciusban. Georgia kiszállt az autóból, levette a kalapját, és a karjával megtörölte izzadt homlokát. 41

Jean Evans

Vergődő szívek

(Szívhang 112.)

– És mi történik, ha később sem fog esni? Sam összeszorította az ajkát. – A kalász nem fejlődik ki, vagy csak alig, és a parasztok még a vetőmagot sem tudják megtermelni. – Odaadta a lánynak az egyik kis ládát. – Ez a tejpor, ott van a narancslé, abban a dobozban meg a vitaminok. Legjobb lesz, ha mindent odaviszünk a kunyhók mellé, az árnyékba – mutatta. Az egész falu kis kerek vályogkunyhókból áll, állapította meg Georgia, miközben a gyereksereg kíváncsi pillantásaitól kísérve kirakodtak. A gyerekek egyszerre elszaladtak, és közben azt kiabálták: – Farange, farange! – Mit mondanak? – Azt, hogy idegenek, látogatók. Georgia aggodalmasan pillantott Samre. – Az itteniek tényleg nincsenek valami jó bőrben. Hogyan értessem meg magam vizsgálat közben? Amhara nyelven csak annyit tudok megkérdezni, hogy mi fáj. Ha a dolog bonyolultabb, nehézségeim lesznek. Sam megértőn elmosolyodott. – Majd mutogatsz! – A férfi most észrevett egy fiatal lányt, aki arcát fehér kendője mögé rejtve figyelte őket. – Ő Leilt. Az utóbbi hónapokban megtanítottuk a fiatal nőket az elsősegély-nyújtásra és a bábamesterségre. Leilt volt az egyik legtehetségesebb tanítvány. Ha a szülei elengedik hozzánk a kórházba, kiképezzük nővérnek. Leilt, hadd mutassam be Maxwell doktornőnek. – Jó napot, doktornő! – üdvözölte a fiatal lány Georgiát. – Örülnék, ha segítenél nekem – kérte Georgia Leiltet. – Elég sokan várnak már ránk, úgyhogy lássunk is mindjárt hozzá. Mire a ládákat lerakták, az első betegek már felsorakoztak. Georgia pár perc múlva meg is kezdte a vizsgálatot. Rámosolygott a javakorabeli férfira, akit a felesége támogatott a székhez, hogy le tudjon ülni. Mindketten nagyon soványak voltak, és a férfi alig kapott levegőt. Száraz köhögéssel bajlódott, és a mellét ütögette, közben pedig egy vércsepp buggyant ki a szája sarkán. A vizsgádat alatt Georgia arca nem árulta el, mi jár a fejében. A zörejek idült hörghurutról árulkodtak. Georgia eltette a hallgatót, és néhány tablettát rakott egy dobozkába. – Ebből vegyen be naponta kettőt, hét napon át! Utána könnyebben fog lélegezni. Adok másik tablettát is, azt akkor használja, ha köhög. A férfi némán bólintott, a felesége pedig távozóban kezet nyújtott Georgiának. Sam egy jó óra múlva éppen egy kisgyerek szemébe csepegtetett, amikor Georgia már a jegyzeteit írta. – Mikor leszel kész? – Nemsokára. – Georgia a fájós derekát tornásztatta. – Mit nem adnék egy csésze teáért! – Éhes nem vagy? – kérdezte a férfi mosolyogva. – Mint a farkas. Nem is ebédeltem. Sam felállt, és eltette a műszereit. – Már csak egy beteg van hátra, aztán mehetünk enni. – Enni? – kérdezte a lány értetlenül. – Hát, ha nincs kedved… – Várj csak! Máris jövök! – Georgia igyekezett lépést tartani a férfival, és menet közben leporolta a nadrágját. – De szívesen lezuhanyoznék! – Ne félj, itt így sem leszel feltűnő – nevetett Sam. – Inkább nézd meg a falut. Ezek a települések szinte teljesen egyformák, csak a nagyságuk különböző. 42

Jean Evans

Vergődő szívek

(Szívhang 112.)

– Nézz oda! – mutatott Georgia egy fiatal nőre, akinek csupán egy, a dereka köré csavart vékony kendő volt az öltözéke. – Mit csinál az az asszony? Sam odanézett. – Vajat köpül kecsketejből – mosolyodott el. – Megkóstolod? – Hogyan…? Nem, köszönöm! – Hová lett belőled a kalandvágy? – Elillant – nevetett a lány. – Nem azt mondtad, hogy még el akarsz menni egy beteghez? Sam vidáman nézett Georgiára, de hirtelen elkomolyodott, amikor egy hórihorgas etióp lépett ki eléjük a falu legnagyobb kunyhójából. – Isten hozta, Sam doktor! – Jó napot. Abba! – Ryker kezet rázott a férfival. – Örülök, hogy megint itt lehetek. Hadd mutassam be Maxwell doktornőt, ő is a kórházban dolgozik. – Abba Gebri Sellasie a falu első emberének a fia – magyarázta Sam. – Az apja hetvenéves, és a múltkor tüdőgyulladása volt. Remélem, az antibiotikum segített. Beléptek a kunyhóba. Georgiának hozzá kellett szoknia a sötétséghez és hőséghez. A bejárat mellett egy asszony főzött valamit egy serpenyőben, nyílt tűzön. Két kisgyerek figyelte, mit csinál. Távolabb egy másik asszony kevergette az ételt egy nagy fazékban. A kunyhó falai mentén fülkeszerű beugrókban álltak az ágyak. Az egyiken fehér lepelbe burkolt idős férfi ült. A helyiséget csak kis olaj mécsesek világították meg. Sam hozzákezdett a vizsgálathoz, Georgia pedig letelepedett a földre, és csodálkozott, hogy minden gyerek őt figyeli, sőt oda is mennek hozzá, és megtapogatják a haját. Az ajtóban álló asszony a szája elé tette a kezét, úgy kacarászott. Georgia megkönnyebbült, amikor Sam végre felállt, és eltette a műszereit. – Már sokkal jobban van. A gyulladás csökkent. – Abbához fordult – Adok még a tablettából édesapádnak. Ugyanúgy kell szednie, mint eddig. – Megvárta, amíg a fiatalember lefordítja a szavait. – Apám arra kér benneteket, hogy maradjatok velünk vacsorára. – Ez nagy megtiszteltetés számunkra, ugye, Maxwell doktornő? – Hát hogyne! – Georgia a palackra meredt, amelyet feléje nyújtottak. – Mi ez, mit csináljak vele? – Igyál – mondta Sam, aki közben letelepedett a lány mellé. Georgia bizalmatlanul nézett a férfira. – Ugye nem mondod komolyam? – Dehogynem. Mézbor van benne. Georgia beleszagolt, aztán kortyolt egyet. – Hmm! – bólintott elismerően. – Egy kicsit túl édes, de különben finom. És miért adják ilyen szűk szájú kis üvegben? – kérdezte súgva Samtől. – Ezt az üveget birelesnek hívják, és azért ilyen keskeny a szája, hogy a legyek ne tudjanak belemászni. – Érdekes – jegyezte meg Georgia kissé furcsálkodva, aztán a háziasszonyt figyelte, aki előkészítette a vacsoráhozvalókat. A kunyhót nemsokára ínycsiklandozó illatok töltötték be. – Ezt már ismerem. – Ez a vat. – Sam elvette a felé nyújtott tányért, és visszaült a földre. – Evés közben csak jobb kezedet használd, kérlek! – figyelmeztette Georgiát. – Le kell törni egy darab injarát, és belemártani a vatba. – Valami azt súgja nekem, hogy ennek nem lesz jó vége. Az asszony, aki még a tűz mellett kuporgott, most levette a fedőt egy nagyobb fazékról, amelyből ismeretlen illat szállt fel. Kitörölte a serpenyőt egy darab étolajba mártott vászonnal, aztán kivett valami barnás tésztafélét a fazékból, és megsütötte a serpenyőben. 43

Jean Evans

Vergődő szívek

(Szívhang 112.)

Georgia egy pillanatra lehunyta a szemét, és érezte, hogy összerándul a gyomra. Elvette a feléje nyújtott lepényt, és közben mosolyogni próbált. – Tulajdonképp már nem is vagyok éhes – mondta Samnek, amikor sorban eléhozták a különböző tálakat. – Ebből most nem vennék, ha nincs ellene kifogásod. – Edd csak meg, Georgia – súgta oda neki Sam halkan, és rakott még egy kanál vatot a tányérjára. Georgia felsóhajtott. – Egyszerűen nem fér több belém. Igazán… – Dehogynem! – szólt rá szigorúan a férfi. – Ha visszautasítod a felkínált ételt, az a legnagyobb sértés. Ha nem eszed meg, beléd tömöm, doktornő! – Gyűlöllek! – súgta a lány a foga közt. – Ha meghalok tőle, te leszel a felelős. Haragosan nézett a férfira, de az ügyet sem vetett rá. Sam belenyomott egy darabka lepényt a mártásba, és Georgia szája elé tartotta. – Edd meg, és mosolyogj! A lány elhúzta a száját. – Láttad, hogy néz ki belülről az a fazék? – sziszegte. – Évek óta nem mosogatták el! Sam felvonta a szemöldökét. – Az injarás edényeket sohasem mossák ki. A maradék elősegíti az új tészta erjedését. – Vajon mivel érdemeltem ki ezt? – kérdezte Georgia elgyötörten. Mosolyogva nyeldekelt, és levegőért kapkodott, amikor a méregerős csirkepaprikás könnyeket csalt a szemébe. Gyorsan ivott a mézborból, de rá kellett jönnie, hogy ez csak olaj a tűzre. A szája pokolian égett. – Jaj, mindjárt meghalok! – Majd megszokod – morogta Sam, és vett még magának. – Ha egyáltalán túlélem – tapasztotta a szájára a tenyerét Georgia. A férfi halk nevetése felbőszítette. – Ezt nem felejtem el neked, Sam Ryker, megígérem! A férfi azonban csak vállat vont. Egy órával később már mindent felraktak a teherautóra, és készen álltak az indulásra. Georgia ügyet sem vetett a férfi felé nyújtott kezére, és a segítsége nélkül kapaszkodott fel a fülkébe. Elhelyezkedett, és durcásan bámult ki az ablakon. Sam csak mosolygott magában, és indított. Georgia azon töprengett, vajon az ital vagy az étel fogja a halálát okozni. Mindegy is, hiszen meg volt győződve arról, hogy ezt a kalandot nem éli túl. A nap már lebukott a látóhatár mögött, és végre enyhült kicsit a hőség. Georgia örült a sötétségnek is, mert így legalább nem zavarta őt a férfi pillantása. – Még mindig haragszol rám, Georgia? Hosszú még az út a kórházig, jó lenne beszélgetni egy kicsit. – Nem érdemled meg! – Georgia a sötétben is észrevette, hogy a férfi rávillantja élénk szemét. – Lehet – próbálta meg kibékíteni a lányt. – Viszont ha belegondolsz, hogy ezek az emberek az éhenhalás szélén tengődnek… – Nagyszerű! –fortyant fel Georgia. –Azt hiszed, ettől jobban leszek? Tévedsz. Vagy azért mentünk be hozzájuk, hogy megegyük, ami nekik egy hónapra elég lett volna? – Georgia! – Sam meg akarta simogatni a lányt, de az elhúzódott tőle. – Ne szólj hozzám! – felelte ridegen. – A szám még mindig pokolian ég. Sam erre halkan felnevetett. – Elismerem, hogy nem könnyű megszokni. – Hogy nem könnyű?! Nem mondták még neked, hogy kegyetlen vagy, Sam Ryker? Már a kórház közelében jártak, amikor Sam, Georgia legnagyobb meglepetésére megállította az autót, és kikapcsolta a motort. – Mit csinálsz? 44

Jean Evans

Vergődő szívek

(Szívhang 112.)

A férfi hátradőlt, és jólesően kinyújtózott. – Szeretnék bocsánatot kérni tőled. – Elhallgatott, de miután Georgia nem szólt semmit, így folytatta: – Megsértetted volna őket, ha visszautasítod a vendégszeretetüket. Magához húzta Georgiát, de az ellenkezett, mire Sam fölemelte a lány állát, és azt mondta neki: – Hát tényleg olyan rossz volt, mondd! Hiszen én is megszoktam valahogy. Meglátod, a végén még szeretni fogod. – Lehet, de ha eszembe jut, mi rotyogott azokban a fazekakban… brrr! – Borzongva a férfira nézett. – Most biztosan azt gondolod, eltúlzom a dolgot. Hiszen tudtam én, hogy az itteni élet más lesz, de azt álmomban sem gondoltam, hogy ennyire! – Most már ő is elnevette magát. – Még mindig ég a szám! – Erre tudok egy varázsszert… – Sam átölelte, megsimogatta az arcát, s a lány már nem tiltakozott. – Reggel óta szeretnélek megcsókolni – suttogta Sam, a lány pedig gyöngéden hozzásimult. Tenyerébe fogta Sam arcát, és sokáig mozdulatlanul nézte. Heves vágy kerítette a hatalmába. A férfi az ajkával megérintette Georgia szemét, aztán végigcsókolta az arcát, hogy a lány bőre bizsergett. – Kívánlak, Georgia – suttogta a férfi szenvedélyesen, és szájon csókolta. Aztán kigombolta a lány blúzát, mire az kéjesen felsóhajtott. – Szeress engem, Sam! – suttogta Georgia. Ekkor azonban a férfi válla fölött elnézve meglátott valamit, amitől a lélegzete is elállt. Egy pillanatra megdermedt, majd fölkiáltott: – Te jóságos ég! Sam értetlenül meredt rá. – Mi történt, Georgia? A lány a sötétlő távolba bámult. – Jaj, a kórház! – Levegő után kapkodott, és gyorsan begombolta a blúzát. – Tűz van, Sam, ég a kórház!

8. FEJEZET Georgia meg sem várta, hogy Sam cselekedjen. Kinyitotta a kocsi ajtaját, és rohant arrafelé, ahonnan a sűrű füst szállt fel, és most már kiabálás hallatszott. A járóbeteg-rendelő közelébe érve megtorpant, mert a maró füstben alig kapott levegőt. Az arca elé tartotta a karját, és a lángokba bámult. A füstfelhőn át észrevett néhány alakot. Kétségbeesetten azon tépelődött, mihez is kezdhetne most. Eszébe jutott, hogy a felvételi részlegen fontos orvosi műszerek vannak, és egy halom pótolhatatlan irat. – Szaladj inkább, és hozz segítséget! – szólt oda neki Sam, aki hirtelen mellette termett. A férfi hozzálátott, hogy a gyorsan terjedő kisebb lángokat az ingével elfojtsa. – Ezt már biztosan megtették, de lehet, hogy még emberek rekedtek az épületben. – Nem hiszem, de majd bemászom az ablakon, és kiderítem. Jobb lesz, ha te távolabb mégy. Georgia azonban nem hallgatott rá. Figyelte, ahogy az emberek menekülni próbálnak a lángok elől, aztán hallotta, amint Dave odakiált neki. – Hol van Sam? – Bement! – Te jó ég! Az épület másik vége felől vészterhes robaj hangzott. Izzó fadarabok hullottak le a tetőről, és a szél továbbvitte a lángokat. 45

Jean Evans

Vergődő szívek

(Szívhang 112.)

– Jaj, ne! – Kétségbeesésében Georgiának a könnye is kicsordult. Mennyi munka vész kárba! Meg kell menteniük, amit csak lehet! A perzselő hőségben megpróbált a főbejárathoz jutni. Itt is érezni lehetett már a füstöt, de a lángok még nem terjedtek idáig. Rugdalni kezdte az ajtót, de az természetesen be volt zárva. – Nyílj már ki! – Végre az ajtó bedőlt, s a lány is majdnem bezuhant vele. Odabent még fojtóbb volt a füst, és perzselőbb a hőség. Négykézláb a fal mellett mászva próbált eljutni a nagy raktárig. Egy újabb ajtóhoz ért, s ez már könnyebben engedett. Ekkor hirtelen két izmos kar ragadta meg a derekát. – Mondtam, hogy menj biztonságos helyre! – kiáltott rá Sam rekedten. – Kifelé! A tető bármelyik pillanatban beomolhat! A lány azonban ellökte őt magától. – Sehova sem megyek, amíg valamit meg lehet menteni a felszerelésből. – Hagyd a műszereket, ahol vannak! Menekülj innen! – Sam megragadta a lányt, hogy kivonszolja. – Engedj el! – kiabálta Georgia, és vadul csapkodni kezdett. – A mindenit, hát nem értesz a szóból?! – Most ne velem törődj! – Georgia egy ügyes rántással végre kiszabadította magát. Ebben a pillanatban leszakadt egy gerenda, és közben Sam valahogy a földre került. Georgia ijedten nézett a férfira, de az máris talpon volt, és csak a homloka karcolódott meg. A lány erre megkönnyebbülve indult az ajtó felé, hogy végrehajtsa a tervét. Sam gyorsabb volt, s a következő pillanatban vasmarokkal szorította Georgia csuklóját. – Hát teljesen elment az eszed? A lány látta a férfi szemében a kérlelhetetlen elszántságot. A férfi egy mozdulattal a vállára kapta, és kivitte a szabadba. Odakint Dave-re bízta a lányt. – Jól vigyázz rá, el ne engedd valahová! Georgia tehetetlenül figyelte, amint Sam újra eltűnik az épületben. – Nem állhatunk itt tétlenül, meg kell próbálnunk valamit – győzködte Dave-et. – Itt már nincs mit tenni – mondta Dave csüggedten. – Az épület leégett. Még örülhetünk, hogy senki sem volt odabent. Sokkal rosszabbul is végződhetett volna a dolog. Georgia azonban Samért aggódott. Vajon hol lehet? Közelebb húzódott Dave-hez, és kivörösödött szemét erőltetve bámult a gomolygó füstbe. Csak amikor Sam végre felbukkant, ébredt rá, hogy mennyire aggódott érte. Sam köhögve, kormosan botorkált elő, kezében a gyógyszeres ládával. Élt, és Georgia számára ez volt a legfontosabb. Ha a férfinak valami baja történik, ő már sohasem mondhatja el neki, mennyire szereti! Elindult Sam felé. A férfi dühösen nézett maga elé, a homlokán nagy seb látszott. – Megsérültél! – Georgia meg akarta vizsgálni a sebet, de Ryker dühösen ragadta meg a csuklóját. – Mi ütött beléd?! Semmibe veszed a figyelmeztetésemet, pedig tudod, hogy benn is éghettél volna. – Nem gondoltam a veszélyre – meredt rá a lány, mert megijesztette Sam különös hangja. – Mindjárt gondoltam. – De legalább a műszereket ki kellett volna menteni. – Az pótolható. Georgia nevetni próbált, de fuldokló köhögés lett belőle. Kissé elszédült, és megtántorodott. A férfi egy pillanat alatt mellette termett, hogy elkapja. Megragadta a lány karját, mire Georgia összerezzent. Sam csak ekkor vette észre a vörös foltokat Georgia bőrén. – Te megsérültél – állapította meg most már nyugodtabb hangon. – Te is. – Georgia megpróbálta kiszabadítani magát, ám újra elfogta a köhögés. 46

Jean Evans

Vergődő szívek

(Szívhang 112.)

– Majd csak túlélem valahogy, de most már menjünk innen! – Nem, nem lehet csak úgy egyszerűen… – Itt már nincs mit tenni. A rendelő leégett. Még az a szerencse, hogy senki sem sérült meg komolyabban. – És mi okozta a tüzet? – Ezt sohasem fogjuk megtudni, hiszen itt minden csontszáraz. Lehetett egy darab üvegcserép, amely összegyűjtötte a nap hevét, vagy a tábortűzből kipattanó szikra… Ki tudja? Georgia megint rázkódva köhögött. A férfi a tenyerébe fogta és maga felé fordította a lány arcát. – Kimerült vagy, megviselt ez az egész. Sam is fáradt, futott át Georgia agyán. Könnyek szöktek a szemébe, de Sam most ezzel nem törődött. – Ellátom a sérüléseidet. Gyere, karolj belém! – Egyedül is boldogulok – felelte a lány büszkén, és elfordult. Mindjárt meg is bánta azonban a hirtelen mozdulatot, mert egyszeriben megtántorodott, és úgy érezte, mintha kiszaladna lába alól a talaj. Még magához sem tért, Sam máris fölkapta, és elindult a lány faháza felé. Georgia később homályosan érezte, hogy a férfi óvatosan az ágyra fekteti. Biztosan nagyon kimerültem, gondolta. De hisz Samet elnyelhették volna a lángok! Csak most villant föl előtte ilyen valóságosan ez a rémkép. Beleborzongott. Keze fejével végigsimította az arcát, és döbbenten meredt kormos ujjaira. Sam egy időre eltűnt, aztán újra megjelent, és így szólt: – Ezt idd meg! A betegeimnek ugyan nem ezt rendelem ilyenkor, de most jót fog tenni. Georgia megszagolta a barnás folyadékot, és eltolta magától a poharat. – Nem szeretem a konyakot. – Idd csak meg! –nógatta a férfi, aztán leült az ágy szélére, és tartotta a lány remegő kezét, hogy az tudjon inni egy kortyot. Az alkohol annyira égette Georgia torkát, hogy megint köhögnie kellett. – Most már jobban vagyok, csak a rendelőt sajnálom. – Georgia még mindig nem tudta megemészteni a történteket. – Rosszabb is történhetett volna. Mi van, ha például a kórtermek égnek le? – Sam néhány másodpercig némán figyelte Georgiát, aztán felemelte a lány állát, hogy a szemébe nézhessen. – Milyen akaratos csacsi vagy! – És te? – El tudod képzelni, mit éreztem, amikor megláttalak az égő romok között? Maga volt a rémálom! És én vajon mit éreztem? – gondolta Georgia, és lehunyta a szemét, amikor a férfi megcsókolta. Fáradtsága egyszeriben elillant. Sam azonban újra fölegyenesedett. – Be kell kötnöm a karodat… – Felsóhajtott, amikor a lány lassan odahajolt hozzá. – Kérlek, Georgia, most ne csináld ezt! – Még nem vagy olyan jól. Inkább egy forró fürdőre és egy nagy alvásra lenne most szükséged. Georgia az ajkába harapott, s megpróbált úrrá lenni érzésein. A férfi odafordult hozzá, hogy búcsúzóul megcsókolja, s észrevette a könnyeket a szemében. – Ne sírj, Georgia, kérlek! – Az ölelésedre van most a legnagyobb szükségem, Sam. Ne hagyj magamra! – A férfin látszott, hogy belül vívódik, végül mégis megadta magát. Georgia érezte testének melegét és a belőle áradó férfias erőt. – De hiszen ez őrültség – suttogta Sam. – Még ki sem heverted a megrázkódtatást. Tudod egyáltalán, mit csinálsz? – kérdezte fátyolos hangon. A lány kíváncsian pillantott föl rá, s közben szőke haja a vállára omlott. 47

Jean Evans

Vergődő szívek

(Szívhang 112.)

– Ez most nem érdekel – válaszolta halkan. – Megőijít az a gondolat, hogy elveszíthettelek volna a lángokban. – Georgia… – szólalt meg a férfi, de elhallgatott, amikor a lány simogatni kezdte. Georgia érezte, hogy Sam izmai megfeszülnek. A férfi megérintette a testét a vékony blúzon át, s a lányt heves vágy fogta el. – Maradj velem. Szeretlek, Sam! – Kívánlak – sóhajtotta a férfi izgatottan, és követelően csókolta a lányt. Georgiát szinte elemésztette a szenvedély. Sam türelmetlenül gombolta ki a blúzát, s a lánynak a lélegzete is elakadt, amikor a férfi keze megérintette feszes mellét. Csak azt ismételgette Sam vállához simulva: – Ne menj el, ne hagyj magamra! – Georgia… – A férfi megfogta a lány állát, és mélyen a szemébe nézett. – Biztos, hogy ezt akarod? Tudod egyáltalán, hogy mi történik velünk? Az én érzéseim nem változtak. – Sam felült, s Georgia csalódottan sóhajtott. – Ha most itt maradok, szeretkezni fogunk. – De hiszen ezt akarom, Sam – suttogta a lány, mire a férfi újra a karjába zárta. – Téged akarlak, mert szeretlek. Ne félj, sohasem fogok fájdalmat okozni neked! Másnap reggel Georgia korán ébredt. Elmosolyodott, amikor oldalt fordult, és megérezte, hogy mellette még meleg Sam helye. A férfi már felkelt, de a párnáján üzenet feküdt. Jó reggelt, te kis álomszuszék! Olyan édesen aludtál, hogy nem volt szívem fölkelteni téged. Ma én tartom a vizitet, de később találkozunk. Csókol: Sam. Georgia felsóhajtott, és a férfi párnájába fúrta a fejét, beszívta az illatát. Önként ajándékozták meg egymást a szerelmükkel, egyikük sem ígért és nem követelt semmit. Ó, Sam! – suttogta a lány. – Szeretlek, és tudom, hogy te is szeretsz, még ha nem is akarod ezt beismerni. – Hirtelen az órára pillantott, és ijedtében kiugrott az ágyból. – Sam, te csibész! Kikapcsoltad az ébresztőórát. Hogy fogom most megmagyarázni, hogy így elaludtam? Hamarosan kiderült azonban, hogy magyarázkodásra semmi szükség. Amikor Georgia félóra múlva zuhanyozás és öltözködés után a munkahelyére ért, a levegőben még mindig füstszag terjengett. A lány először Janbe botlott, aki éppen egy kisgyereket készült megfürdetni, és csodálkozva nézett rá. – Hat te mit keresel itt? – Tiszta törülközőért nyúlt. – Sam azt mondta, hogy ma ágyban maradsz, úgy megviseltek az éjszaka történtek. – Ezt mondta volna? – Georgia arca kipirult. – Szó szerint… Na, fiatalember, ettől nem kell megijedni. – Jan beledugta a kisfiút a vízbe, és a csapkodó kis karokat figyelte, majd Georgiára pillantott. – Azt mondta, nem heverted még ki a megrázkódtatást. Ez igaz is, - gondolta Georgia. Csakugyan valami ilyesmit érzett, mégis tiltakozott. – Ugyan már, nem kell mindent annyira komolyan venni. – Zavartan forgatta ki a zsebeit ceruzát keresve, és észre sem vette barátnője kaján pillantását. – Azért, amit az elmúlt éjszaka tettél, többet érdemelsz egyszerű pihenésnél. Georgia megdöbbent. – De hiszen nem is csináltam semmit. – Átfutotta az egyik halom kartont. – Samet illeti a hála, mert ő mentette meg a berendezés nagy részét. Neki és Dave-nek köszönhetjük, hogy minden fontos műszer megmaradt, és hogy én is életben vagyok. – Szerencse, hogy nem terjedt tovább a tűz. Én már arra készültem, hogy kimenekíthessük a betegeket. Mennyivel rosszabb lett volna, ha a rendelés alatt történik mindez! – Bizony! – sóhajtotta Georgia. – De ha már itt tartunk, ideje megkezdenem a munkát. Van valami különleges eset? Jan átadta a megfürdetett kisfiút egy nővérnek. 48

Jean Evans

Vergődő szívek

(Szívhang 112.)

– Így ni, most már jöhet a reggeli. – Újra Georgiához fordult, és megkezdték a vizitet. – Nincs sürgős eset. Most, hogy a kanyarón végre túljutottunk, sokkal könnyebb a helyzet. – Hát igen – helyeselt Georgia mosolyogva. – És mi van a kislánnyal, akinek felvágtuk a gipszét? Ja, már itt is vagyunk! – A gyermek ágyánál megálltak, és Georgia átfutotta a legújabb leleteket. – A láza elmúlt. Úgy látszik, használ neki az új antibiotikum. – Igen, sokkal jobban van. – Jan felrázta a gyerek párnáját. – Igazad volt a gyulladással kapcsolatban. Nagyobb baj is lehetett volna belőle. – Jó, hogy időben észrevettük. – Georgia a kislányra mosolygott. – Pár nap múlva hazamehetsz. Bárcsak minden sérülés ilyen simán begyógyulna! – fordult oda Janhez. Már a következő ágynál jártak. – Ő Gebri. – Hát persze! Emlékszem rá. Neki van az a makacs megfázása. – Georgia leült az ágy szélére, és megnézte a kisfiú szemét. – Nagyszerű, a kötőhártya-gyulladás elmúlt. És a többi tünet? – Azok is enyhültek. – Azért mégis szeretném meghallgatni a mellkasát… Ó, ez remek. – Megsimogatta a kisfiú haját. – Mondd meg az édesanyjának, hogy hamarosan hazaviheti. Georgia meglegyezte magát olykor a hőségben, de a levegőnek még mindig égett szaga volt. Egy jó órát tartott a vizit. A lány szünet nélkül hallgatta, vizsgálta a betegeket, nyugtatgatta az aggódó mamákat. – Most nézzünk be a szülészetre! Mosolygós arcok fogadták, s a legjobban a szülés előtt álló nők örültek a látogatásának. Néhányan az újszülött babájukat gondozták. – Úgy látom, itt minden a legnagyobb rendben van – vezette tovább Jan. – Csak nehogy elkiabáljuk! – tréfálkozott Georgia. – Bármikor történhet valami váratlan dolog. – Odalépett az egyik ágyhoz, és mosolyogva üdvözölt egy kismamát. –Te biztosan nem emlékszel rám, Abu… – Dehogynem, maga segítette világra a kisbabámat. – A nő az ölében ringatta a gyermeket. – Úgy van – nevetett Georgia halkan. – De azért Ryker doktor is segített. Hogy van a baba? – Igazi vasgyúró lett belőle, igaz, fiatalember? – jegyezte meg Ghita Nayer vidáman. – Valóban? Hát akkor nézzük meg közelebbről! Úgy, ülj csak fel, csillagom! – Georgia óvatosan megfogta a kisfiút, közben a fejét is tartva. – Előjönnek az anyai ösztönök, igaz? – mosolygott Jan. – A kicsik könnyen megnyerik az ember szívét. Vigyázz, nehogy téged is meghódítsanak! – Csak nem a titkos vágyak beszélnek belőled? – nevetett a lányra Georgia. – Tulajdonképp el is fogadnék egy-két ilyen aranyos lurkót. – Megsimogatta a babát. – És te? – Én? A kisgyerek parányi kezecskéjével megérintette Georgia arcát, s az eltartotta őt magától, hogy jobban szemügyre vehesse. Hirtelen ráébredt, mennyire szeretne a testébe fogadni egy piciny életet, ha annak Sam lenne az apja. – Boldog lennék – válaszolta elfúló hangon. Megrohanták az érzések, s egy pillanatra elfordította az arcát. Ekkor pillantotta meg a férfit az ajtóban. – Ó, Sam! Georgia tekintete megakadt a férfin, és közben az elmúlt éjszakára gondolt, szenvedélyes együttlétükre és arra a mély szeretetre, amelyet kifejeztek egymás iránt. Lehet, hogy Sam olvas a gondolataiban? A lány elpirult. Vajon mióta áll már az ajtóban? – töprengett magában mosolyogva. 49

Jean Evans

Vergődő szívek

(Szívhang 112.)

A férfi arckifejezése azonban rosszat sejtetett, és semmit sem tükrözött vissza Georgia érzelmeiből. Csak nem bánta meg máris, ami köztük történt? A lány ösztönösen megsimogatta a kisbaba hátát. – Csak benéztem egy pillanatra, de máris folytatom a vizitet – magyarázkodott. Sam összevonta sűrű, fekete szemöldökét. – Jöjjön be azonnal az irodámba, dr. Maxwell! Georgia kábán meredt Samre. Csakugyan így viselkedik az a férfi, akivel néhány órája még olyan szenvedélyesen ölelték egymást? Rideg hangjától megborzadt. Sam komoran végigmérte őt, majd sarkon fordult, s a lány ebben a pillanatban védtelennek érezte magát vele szemben. Mintha áthatolhatatlan fal támadt volna közöttük. Georgiát bűntudat fogta el. Rosszullét kerülgette, az arca elsápadt. Visszaadta a kisbabát az anyjának, bocsánatot kért, és az iroda felé indult. Kopogás nélkül lépett be, és megpróbált mosolyogni. – Sam! – Alig jött ki hang a torkán. – Mi történt? Mit jelentsen ez? A férfi lassan megfordult, és végigmérte őt. Tekintete megrémítette Georgiát. Sam zavartnak látszott; a szemében keserűség tükröződött. Odalépett a lányhoz. – Dave a jövő héten megy utánpótlásért – mondta határozott hangon. – Szeretném, ha vele mennél. Itt letelt az időd.

9. FEJEZET Georgia értetlenül meredt a férfira. – Miről beszélsz, Sam? – Nem tudom, hogyan fejezhetném ki magam érthetőbben. Felbontom a szerződésedet. Itt többé nincs rád szükség. Georgia megsemmisülten állt. Ez csak valami rémálom lehet, és mindjárt felébred. – De én… ezt nem értem – suttogta. Még mindig szédelgett. A boldogság, amely az utóbbi órákban eltöltötte, egy pillanat alatt semmivé foszlott. Odalépett a férfihoz, de az elfordult tőle. – Meg kell mondanod, mi történt, Sam. Valami rosszat mondtam vagy tettem? Annyit csak megérdemlek, hogy tudjam, miről van szó! – Nincs mit megbeszélnünk. Egyszerűen betelt a pohár. Tűnj el innen minél előbb! Georgia képtelen volt felfogni szavait. – Ennek így semmi értelme, Sam! Mondd meg már végre, mi bajod! A férfi dühösen ellépett a lány mellett. – Mintha nem tudnád! Hát tényleg ennyire ostobának nézel? – Egyre följebb emelte a hangját. – Én figyelmeztettelek. Erre mi történik…? Talán azt hitted, viccelek? A lány megrázta a fejét. – Fogalmam sincs, miről beszélsz. – Ismerted a játékszabályokat – mondta a férfi csüggedten. – Figyelmeztettelek, hogy nem nősülök. Csakhogy te ezt nem akartad meghallani. Azt hitted, egy éjszaka alatt elérheted egy gyors… – Hallgass, Sam! – Georgiát émelygés fogta el. Megrázta a fejét, nem értette, mi folyik körülötte. – Mind a ketten akartuk, ami történt. – A könnyeivel küszködött. – Talán félreértettem valamit? – suttogta. – Szerettük egymást, és én azt hittem… – Micsoda? – nevetett fel a férfi keserűen. – Én előre szóltam neked, Georgia, hogy rám ne számíts. Ha házasságról álmodozol, valaki mást kell keresned. – Sam arca kivörösödött a dühtől. – És természetesen gyerekekről sem lehet szó. Szóval innen fúj a szél! Georgia mélyet sóhajtott. – Ezt nem gondolhatod komolyan… Azok után… – Próbáld megszokni a gondolatot. Ami közöttünk történt, semmin sem változtat. 50

Jean Evans

Vergődő szívek

(Szívhang 112.)

– Azt akarod ezzel mondani, hogy csak futó kaland volt az egész? Erről van szó? A férfi arcán mintha fájdalom tükröződött volna. – Ez csak tőled függ. Georgia egy pillanatra lehunyta a szemét, de aztán erőt vett magán, és a férfira nézett. – Van más megoldás is, Sam! Tudom, hogy sok mindenen mentél keresztül, de én megígértem, hogy sohasem foglak bántani. – Csakhogy én nem vállalom a kockázatot. – Én nem vagyok Megan, Sam! A férfi komoran nézett rá. – Még nem is tudsz mindent a feleségemről! – Csak annyit, amennyit elmeséltél… – Mondtam, hogy sokat szenvedtem, és ez igaz is. De arról fogalmad sincs, hogy megölte a gyermekemet! Georgia levegő után kapkodott, mintha gyomorszájon ütötték volna. – Ó, Sam! Ugye, nem…? A férfi elhúzta a száját. – Ó, azt hiszem, a világ egyetlen bírósága sem mondaná ki ezt, de én így éltem át. – Elhallgatott, hogy erőt gyűjtsön. – Teherbe esett, mielőtt elvált tőlem, és a gyerek tőlem volt. – Keserűen felnevetett. – Hogyan is hihettem, hogy ez még megmentheti a kapcsolatunkat! Georgia megnedvesítette kiszáradt ajkát. – És aztán? – Néhány hét múlva levélben közölte, hogy elvetette a gyereket. Azt írta, rosszul érezte magát, ezért nem értesített előbb. Ki tudja, mit hitetett el az orvosokkal… – Sam, ne is mondd tovább… – Georgia meg akarta érinteni a férfit, de az ingerülten elhúzódott. – Hagyj békén, nincs szükségem a sajnálatodra! Megan életében egyszerűen nem volt hely a gyerek számára. Talán jobb is így. Száz szónak is egy a vége, ezt nem csinálom végig még egyszer! – A lányra meredt. – Ez nem jelenti azt, hogy ne vágynék én is családra, de ki kezeskedik érte, hogy később nem bánnánk meg mind a ketten? Nem akarom vállalni a kockázatot. – Igazságtalan vagy! – csattant fel a lány. – Csak azért, mert egyszer valami nem sikerült, nem biztos, hogy mindig így lesz! – Remegett a hangja. – Ez nem törvényszerű. Legalább adj egy esélyt nekünk! Sam kurtán felnevetett. – Már döntöttem, Georgia. Te mindent megérdemelsz, amit én nem tudok neked megadni. Gyerekeket kell szülnöd, de azoknak sajnos nem én leszek az apjuk. Én inkább lemondok erről. És velem mi lesz, Sam? – kérdezte szótlanul a lány, amikor az ajtó becsukódott a férfi mögött. Egyedül maradt lesújtó gondolataival. Hát nem érted, hogy szeretlek? Hogy én tőled akarok gyereket? Úgy látszik, lefeküdni valakivel, vagy igazán szeretni, az két különböző dolog. Hogyan is keverhette ő ezt össze? Sam mindenesetre nem adta meg neki a lehetőséget a választásra. Három nappal később Georgia korán reggel lement a háza előtti térre. Még érezni lehetett az éjszakai hideget. Pompás napfelkelte várta, egy újabb nap Afrikában, amelyet egy távolabbi faluban tölt majd a szokásos vizsgálatokkal. Ebben a napszakban néha még vadászó ragadozókat is lehetett látni. Van ebben valami szörnyű, de a természet már csak ilyen, - gondolta Georgia. Általános szabály, hogy az erősebb marad életben. Fölötte már ragyogott a kék ég, s a hőség egy órán belül bizonyára elviselhetetlen lesz. A tér másik oldalán Dave a teherautót szerelte. Amikor meglátta, hogy a lány feléje tart, kedvesen rámosolygott. 51

Jean Evans

Vergődő szívek

(Szívhang 112.)

– Valami baj van? – kérdezte Georgia. A férfi megtörölte olajos kezét egy ronggyal. – Csak még egyszer ellenőriztem a kocsit, nehogy útközben romoljon el valami, mert akkor nagy bajba kerülhetünk. Már mindent felraktam, úgyhogy pár perc múlva indulhatunk. – Az egyik faluban, úgy negyven kilométerre innen, állítólag járvány tört ki. Nem hallottál róla? Dave megrázta a fejét. Még egyszer megnézték a rakományt, és Georgia odaadta a férfinak az oltószeres ládikát. – Azt mondják, ez a betegség rosszulléttel és hasmenéssel jár. Mintha az egész falu romlott húst evett volna. – Az is lehet. – Dave lezárta a motorháztetőt, de nem szállt még be. – Jól vagy? Attól tartok, Sam néha túlzásba viszi a dolgokat. – Minden rendben van – nevetett Georgia kényszeredetten. Újra elöntötték azok a fájó érzések, amelyekről amúgy is olyan nehezen tudott megfeledkezni. Idegesen vizsgálta át még egyszer a csomagját. Bevallom, hiányozni fog nekem ez a hely, meg ti is. – A férfi szemébe nézett. – Tudod már, mikor… repülünk? – Gondolom, néhány napon belül. Megint érkezett egy nagyobb szállítmány – mondta Dave, és megölelte a lányt. – Vigasztalásul mondom, hogy szerintem Sam a lelke mélyén tulajdonképp ragaszkodik hozzád. Georgia egy pillanatra visszafojtotta a lélegzetét. – Hát, ezt igen furcsán fejezi ki. Úgy kezel, mintha közömbös volnék neki. – A dologban az a legrosszabb, hogy Sam a saját maga ellensége. – Remek. Eddig azt hittem, hogy egyedül velem bánik így. Dave elhúzta a száját. – Talán te vagy az egyetlen, aki most nyugtalan perceket okoz neki. – Elvette Georgia táskáját, és betette az ülésre. – Én a barátja vagyok, de néha azt hiszem, egy pofon talán észre térítené. – Dave megpuszilta a lány homlokát. – Szerintem ostobán viselkedik. – Köszönöm a megértésedet – nevette el magát Georgia, aztán az órájára pillantott. – Ideje indulnunk, ha mindent el akarunk végezni. – Milyen érdekes – mosolyodott el Dave -, hogy a nők mindjárt másról kezdenek beszélni, ha a lényeg kerül szóba. – Ezt nevezik önvédelemnek. De induljunk el végre, mielőtt túlságosan meleg lesz! Georgia boldog volt, hogy Dave nem firtatja tovább a dolgot, és nemsokára már a hepehupás, poros úton zötyögtek. Amikor végre elértek a faluba, Georgia fellélegzett. Alig várta már, hogy kiszálljon a fülkéből, és kinyújtóztassa a tagjait. Ez az utolsó alkalom, hogy etiópiai falut láthat, és még egyszer ki akarta élvezni a lehetőséget. A gyerekek közben körbevették a teherautót, Dave pedig szóba elegyedett az egyik bámészkodó nővel. Férjes asszony lehetett, mert kisbabát tartott a karján, de közelebbről megnézve Georgia látta, hogy nem lehet több tizennégy évesnél. A fiatalasszony arcán félelem látszott, amikor heves kézmozdulatokkal az egyik kunyhó irányába mutatott. – Mit mond? – érdeklődött Georgia, miközben a műszereket kirakta az asztalra. – A férje beteg. Fejsérülése lehet, talán agyrázkódás. – Dave az utolsó táskákat is kivette a kocsiból. – Lássam el én? – Az jó lenne. Én addig elkezdem az oltást és a vizsgálatokat. Ott a kunyhók mellett van egy kis árnyék. Egész délelőtt megszakítás nélkül dolgoztak, s Georgia közben észre sem vette az egyre fokozódó hőséget. Csak arra lett figyelmes, hogy hasogat a válla, s akkor kinyújtóztatta a tagjait. Dave éppen beoltott egy kisgyereket, majd visszaadta az anyjának. A lányra nézett. 52

Jean Evans

Vergődő szívek

(Szívhang 112.)

– Minden rendben? – Persze. Hát még ha hideg vízzel lezuhanyozhatnék! – Én inkább egy hideg sört kívánok. – Ne is folytasd! – sóhajtott a lány. A következő beteg bottal csoszogott oda hozzájuk. Georgia felszisszent, amikor meglátta, mennyire dagadt a férfi térde a reumás gyulladástól. Nem is kellett megkérdeznie, vannak-e fájdalmai. A tünetek jellegzetesek voltak: az ízület nem mozgott, a beteg lázas volt, és állandó fáradtságot érzett, amelyet a vérszegénység okozott. Mindez az ízületi gyulladás gyakori velejárója. Georgia tehetetlennek érezte magát, hiszen nem írhatta fel azt, amire a betegnek égető szüksége lett volna: a friss tejet, tojást, gyümölcsöket és hatalmas mennyiségű vitamint. Otthon Angliában könnyű lenne beszerezni a fontos élelmiszereket. Prednisolon tablettákat tett hát egy dobozba, és üggyel-bajjal elmagyarázta, hogyan kell beszedni őket. Ezután egyszerűbb esetek következtek. Gyulladt sebeket és szuvas fogakat láttak el, majd egy kisbabát kezeltek kezdődő gennyes kötőhártya-gyulladással, amely errefelé elég elterjedt betegség. Egy egész család is szenvedett ugyanettől a betegségtől, és Georgia nemcsak gyógyszert írt fel nekik, hanem azt is megmutatta, hogyan tisztítsák a szemüket mindennap, hogy útját állják a további fertőzéseknek. Miután mindenkit megvizsgált, a műszereket fertőtlenítés céljából egy tálba tette. Hangosan sóhajtott, mire Dave felpillantott a jegyzeteiből. – Valami baj van? – Téged sohasem fog el a kishitűség? Nincs néha olyan érzésed, mintha feneketlen hordóba hordanád a vizet? Tablettákat osztogatunk, amelyeket talán be se vesznek, utasításokat adunk, de ezekről meg a legtöbbször el is feledkeznek, amint odébbállunk. Dave elhúzta a száját. – Gondolj inkább arra, hogy már az is valami, ha a tanácsok egy százalékát megfogadják! – Sürgősen ki kell dolgoznunk valami kezelési módszert erre a szembetegségre… – Igen – válaszolta Dave egykedvűen. – Néhol már működik is ilyesmi. Addig is gyógyítunk úgy, ahogy eddig. – És reménykedünk a csodában. – Hát persze. – Dave rámosolygott a lányra, aztán ismét a munkájába merült. Georgia üdvözölte a következő beteget, egy nőt, akinek nagy tályogja volt, ezt kellett megnyitni. Csak késő délután gondolhattak az indulásra. Sietve összecsomagoltak, s Georgia már alig várta, hogy ihasson egy kortyot a termoszból. Dave is szomjas volt, és szívesen elfogadta a pohár friss vizet, amelyet a lány nyújtott oda neki. – Remek munka volt. Mindenkit beoltottunk, és elvégeztük az egyszerű beavatkozásokat. – Visszaadta a lánynak a poharat, és az órájára nézett. – Ideje indulnunk. – Óvatosan kanyarodott ki a gyereksereggel körülvett teherautóval. – Örülhetünk, ha még sötétedés előtt hazaérünk. – És ha nem sikerül, akkor baj van? – nézett Georgia aggodalmasan a férfira. Dave a kátyúkat kerülgette, és halkan szitkozódott, ha mégis belehajtott valamelyikbe. – Nem, nem hiszem. Csak ki kell bírnod, hogy ilyen rosszul vezetek. Georgia elnevette magát, aztán pár percre lehunyta a szemét, hogy pihenjen kicsit. Félóra múlva Dave megérintette a karját, mire a lány felriadt. – Mi történt? – Csak másodpercekkel később fogta föl, milyen szédítő iramban hajtanak. – Baj van? – Kíséretet kaptunk. Húzd le a fejed, és kapaszkodj! – figyelmeztette a férfi. Georgia alig tudta tartani magát. Úgy érezte, úttalan utakon haladnak. – Miféle kíséretet? 53

Jean Evans

Vergődő szívek

(Szívhang 112.)

Dave ránézett egy pillanatra. – Azt hiszem, a shifta az. Tíz perce vettem észre őket. – Jaj, ne! – Georgia elsápadt. Rettegés fogta el, amikor az első lövések eldördültek. – A fenébe! Ezek ránk lőnek! – Dave egy kézzel kormányozta az autót, a másikkal az adóvevő készüléket babrálta. – Most mi lesz? – Semmiképpen sem állok meg, az biztos. Kapaszkodj, mert itt nem babra megy a játék! Georgia a lélegzetét is visszafojtotta félelmében. – De mit akarnak tőlünk? – Azt hiszik, hogy értékes szállítmányt viszünk. Aah! Georgia odanézett, és felkiáltott, amikor meglátta, hogy Dave-et eltalálták. A férfi a bal karját szorította, és az ujjai között vér szivárgott. – Csak egy karcolás – mondta, és próbálta a vadul rázkódó autót az úton tartani. – Adjál valamit, amit a sebre szoríthatok, és vedd át a rádiót! Próbáld meg elérni a kórházat, mondd meg nekik, merre járunk, és mi történt! Hogy megtaláljanak, ha végeznek velünk, - tette hozzá Georgia gondolatban. Remegő kézzel fogta meg a mikrofont. Ahányszor a kocsi nagyobbat rázkódott, Dave felnyögött. – Rover egy a Batandi állomásnak. Jelentkezzetek! Itt Rover egy, hallotok engem? – Biztosan rossz a vétel. Te jóságos ég, itt fogunk elpusztulni! – rémült meg Georgia. – Batandi állomás, Batandi állomás! Bajban vagyunk! Jelentkezz! – A rádió csak recsegett. – Nem hallanak bennünket. Semmi válasz. – Próbálkozz tovább! Georgia a férfira nézett. – Még mindig nagyon vérzik. – Értem ne aggódj, kibírom! A férfi arca azonban elárulta, hogy nagy fájdalmai vannak. Georgia újból bekapcsolta a mikrofont. – Halló, Batandi, itt Rover egy! Jelentkezzetek! Sam, hol bujkálsz? – Nagyot nyelt. – Dave megsebesült! Dave ekkor már falfehér volt, s a homlokán gyöngyözött a verejték. Újra lövések dördültek. – Az ég szerelmére, jelentkezzetek! – A félelemtől elszorult a lány torka, és csak suttogni tudott. Hirtelen ismerős hangot hallott: – Halló, itt Batandi állomás. Nem értem. Az ördögbe is, olyan rossz a vétel! – Sam! – Georgia! Hallak! Beszélj érthetőbben! Hol vagytok? – Nem tudom pontosan. Egy félórája hagytuk el a falut. Lőnek ránk. Dave megsebesült, és sok vért veszít! Egy végtelenül hosszúnak tűnő másodpercig csönd volt. Georgia arca izzadságban fürdött. – Hallasz még, Sam? A lány rettegve várt, és majdnem felkiáltott örömében, amikor Sam újra megszólalt: – Hallak. Próbáld meg összeszedni magad, kedvesem! – A férfi szavai csak lassan jutottak el Georgia tudatáig. – Menjetek tovább, könyörgöm, meg ne álljatok! Máris indulok. – Félek, hogy nem bújuk tovább. Dave… – Értem, de azért próbáljátok meg! Georgia nem hitt a fülének, Sam kedvesemnek nevezi őt! Vajon csak ijedtében tette? – Azt sem tudom, hol vagyunk. Sam hangja hirtelen ridegnek tűnt. – Megtalállak! Tartsatok ki! 54

Jean Evans

Vergődő szívek

(Szívhang 112.)

Az összeköttetés megszakadt. A lány perceken keresztül mozdulatlanul meredt a rádióra, s közben egyre inkább úrrá lett rajta a félelem. Dave hirtelen előredőlt. Georgia dermedten nézte, kiáltani sem tudott. Ebben a pillanatban a teherautó egy sziklának rohant, és a hátsó kerekeire ágaskodott. A világ eltűnt valahol lent, majd Georgia zuhanni kezdett. A távolból hallotta még, hogy Sam szólítja. Aztán egy ütést érzett a homlokán, és minden elsötétült a szeme előtt.

10. FEJEZET Valaki lemosta Georgia arcát. A víz csodálatosan hűvös volt, és Georgia azt kívánta, bárcsak soha se érne véget ez a kellemes érzés. – Nyisd ki a szemed, Georgia! Mondj már valamit! Nézz rám! A lány mintha távolról hallotta volna ezt a hangot. Érezte, hogy egy kéz gyengéden tapogatja, de közben egyre hevesebb fájdalmat érzett. – Azt hiszem, nem sérültél meg komolyabban. Csoda, hogy így megúsztad! Most kapsz egy injekciót… Nyisd ki a szemed, Georgia! A lány szót fogadott, bár nehezére esett. Olyan volt, mintha mély álomból ébredne. Homályosan egy arcot látott maga előtt, aztán újra lehunyta a szemét. A feje hasogatott. Amikor meg akarta tapogatni, csak a kötést érezte rajta, meg valakinek a kezét. – Sam? – Lassacskán visszatért az emlékezete, de annyira reszketett, hogy a foga is vacogott belé. – A teherautó… – Ne törődj most ezzel! Biztonságban vagy. Megtaláltalak. – És Dave? – Súlyos agyrázkódást szenvedett, és ki kellett vennünk a golyót a karjából, de most már jobban van. Georgia olyan gyönge volt, hogy nem bírta nyitva tartani a szemét. – Hogyan… találtatok meg bennünket? – Tudtuk, hogy melyik úton kell jönnötök, és azon indultunk el. Szerencsére a fényszórók még világítottak, amikor a kocsi felborult. – Sam komoly hangon beszélt, és a lány még sohasem látta őt ilyen megszeppentnek. – Attól féltem… – a férfi nyakán lüktetett egy ér –, attól féltem, meghaltál… A következő pillanatban Sam a karjába zárta a lányt. Georgia szeméből kibuggyant egy könnycsepp, és legördült az arcán. Mintha álom lett volna, érezte a férfi ajkát a haján, aztán a halántékán. A könnyek csak folytak végig az arcán, és ő képtelen volt abbahagyni a sírást. – Sajnálom. – Sam óvatosan visszanyomta a lányt a párnára, és olyan halkan beszélt, hogy alig lehetett hallani. Georgia feje egyre csak lüktetett. – Azt hiszem, jobb, ha most pihensz egy kicsit. A férfi elmosolyodott, s a lány úgy érezte, a világ forogni kezd vele. Kinyújtotta a kezét, és Sam megfogta. – Meg fogok halni? A férfi halkan fölnevetett, de a hangja nyugtalan volt. – Nem lesz semmi baj, itt vagyok veled. Agyrázkódásod van, megütötted a fejed. Holnap minden porcikád sajogni fog, de még így is nagy szerencséd volt – magyarázta Sam határozott hangon. – Ha elképzelem, mi minden történhetett volna… – Ne is mondd, Sam! – szólt közbe a lány erőtlenül. Újra eszébe jutott minden. – A banditák üldöztek bennünket… – Csak akkor vették észre, hogy nem segélyszállítmányt visztek, amikor már majdnem utolértek benneteket. Látták, hogy a kórházból vagytok, és mivel az ő rokonaikat is mi kezeljük, nem akartak bántani benneteket. – A férfi lehajolt a lányhoz, és megsimogatta az arcát. – Most pihenned kell. Beadtam neked egy injekciót, hogy jobban aludj. – Sam… 55

Jean Evans

Vergődő szívek

(Szívhang 112.)

A férfi megrázta a fejét. – Aludj, majd később beszélgetünk. Rengeteg időnk van. Valóban, Sam? – kérdezte magában Georgia, és máris álomba merült. Amikor Georgia másnap reggel felébredt, az volt az első gondolata, hogy Sam jóslata beteljesedett. Az egész teste tele volt kék foltokkal, a feje meg zúgott, de egyéb baja nem volt. Az éjjeliszekrényre valaki odakészített egy termoszt gyümölcslével. Georgia mohón ivott belőle, s maga is csodálkozott, mennyire szomjas. Visszafeküdt a párnára, s ekkor kopogtattak. – Na, hogy van a betegünk? – lépett be Jan, és megszemlélte Georgia testén a sok zúzódást. – Hát, elég csúnyán nézel ki, de amint hallom, nincs súlyosabb bajod. – Nekem is ezt mondják – nevetett Georgia. – És Dave hogy van? – Panaszkodik, de szerintem meg is van rá minden oka, mert a karjával egy ideig még szenvedni fog. Azonkívül borzasztóan hasogat a feje, de azért nincs nagyon letörve. – Oda kell mennem hozzá, hogy köszönetet mondjak. – Gondolod, hogy képes vagy rá? – Már egészen tűrhetően érzem magam. Cigánykereket ugyan még nem tudnék hányni, de szégyellném, ha nem bírnék fölkelni. – Azért csak lassan! Nekem most mennem kell, de később még beszélgetünk. Ja, még valami! Sam azt üzeni, a kórház miatt ne aggódj, boldogulnak nélküled is. Te csak nyugodtan gyógyulj! Jan bátorítóan Georgiára mosolygott, és azzal el is tűnt. Georgia az ágy szélén ült, és töprengett. Jan szavai valahogy nem győzték meg. Minden erejét össze kellett szednie, hogy le tudjon zuhanyozni, és sajgó tagjait farmernadrágba meg pólóba bújtassa. A tükörben meglátta, mennyire sápadt, sőt a szeme is karikás volt. Nagyon kimerültnek látszott. Aztán végre ott állt Dave szobája előtt. Bekopogott. – Bejöhetek? – Végre valaki, akivel beszélgetni lehet! Már attól féltem, megbolondulok itt egyedül. – Én is ugyanígy voltam – nevetett Georgia. – Egyébként is azt mondják, hogy az orvosok a legrosszabb betegek. Hogy van a karod? Dave felvonta a szemöldökét. – Még megvan. – Nagyon vicces vagy – mondta a lány, aztán komoly hangon folytatta: – Szeretnék köszönetet mondani neked. – Semmi okod rá. – Dehogynem. A te lélekjelenléted nélkül mindketten ottmaradtunk volna. – Hát nem kívánom vissza azokat a perceket, de azért szerencsénk is volt. – Repülőgépet azért vezethetsz? – A karom miatt? Hát persze! Mindent lehet, csak akarni kell. – Már holnap? – Természetesen. Sam azt mondta, tartsuk magunkat az eredeti tervhez, mert sürgősen szükségünk van a szállítmányra. – Akkor én indulok is csomagolni. – Csak nem akarsz még mindig elmenni? – meredt rá a férfi. – Hiszen időközben minden megváltozott. – Gondolod? Erről csak egy módon bizonyosodhatom meg. – Hát akkor mire vársz még? Menj és beszélj Sammel! Georgia a fejét rázta. – Neki előbb meg kell emésztenie bizonyos dolgokat. Nagyon megbántották. Dave megszorította a lány kezét. – Te tényleg szereted őt. 56

Jean Evans

Vergődő szívek

(Szívhang 112.)

– Nem tudom, hogy fogok nélküle élni – nézett Georgia a férfira, aki erre megölelte őt az egészséges kezével. – De majd csak kiheverem. – Száz év alatt, esetleg, - tette hozzá gondolatban. – Érted már, hogy el kell innen mennem? Dave elhúzta a száját, és felsóhajtott. – Biztosan igazad van. Lehet, hogy én is így tennék. – Újra megölelte a lányt, és megpuszilta az arcát. – Samnek fogalma sincs, milyen szerencsés. Georgia legszívesebben vele nevetett volna, de valahogy most mégsem volt hozzá kedve. Georgia egy csésze kávéval és két aszpirinnel csillapította a fejfájását. A kórházat messze elkerülte, mert nem akart Sammel találkozni. Ha itt marad, azt a saját elhatározásából teszi, és nem Sam kedvéért. Többé nem köt vele egyezséget, hiszen mindig neki kellett engednie. Ebből elege volt. Sam múltja mindig közéjük állt. A bőröndje már az ágyon hevert. Kirakta a ruháit a kis szekrényből, hogy elcsomagolja. Bizonyára hamar talál majd állást odahaza. Megvan a szakvizsgája, és a kellő gyakorlati tapasztalata. Azt is tudta azonban, hogy nem lesz könnyű új életet kezdenie, s úgy tennie, mintha mi sem történt volna. Éppen egy pár cipőt tett a bőröndbe, amikor hirtelen kivágódott az ajtó. Georgia ijedten nézett fel. Sam állt meg az ajtóban, és komoran rámeredt. – Mi az ördög folyik itt? Mit csinálsz? Georgia szíve nagyot dobbant. Össze kellett szednie minden erejét, hogy folytatni tudja a csomagolást. – Azt hiszem, ez nem is kérdés. – Csomagolsz? – hitetlenkedett a férfi. – Úgy gondolom, itt az ideje – felelte a lány, és berakta a blúzait a bőröndbe. – Nagy út áll előttem, és szeretnék időben elkészülni… Sam beljebb lépett, és idegesen nézett körül. – Hát elmégy? – A hajába túrt. – Azt gondoltam… Georgia a férfi szemébe nézett. Ha erős akar maradni, nem szabad elhinnie, amit most a férfi arcán lát. – Holnap elrepülök Dave-vel, ahogy megbeszéltük. Semmi okom rá, hogy ezen változtassak. Észrevett egy kis fényképet a szekrényen, és bedugta a többi holmi közé. Sam türelmetlenül felsóhajtott. – És mihez fogsz kezdeni? – Még nem tudom. – Most a polcon lévő könyvek kerültek sorra. – Az egyedüli, ami biztos, hogy Addisz-Abebából holnap délután indul a gépem. – A férfira pillantott. – Miért érdekel ez egyszerre olyan nagyon, Sam? A férfi Georgiára nézett, és nagyot nyelt. – Aggódom miattad. – Elhiszem. – A lány most kerülte Sam tekintetét. – De ez nem elég. Ennél nekem több kell. Sokáig tartott, amíg rájöttem… Sam közelebb lépett, és kérdőn nézett rá. Milyen fáradt és sápadt volt! – Sok mindenen gondolkoztam én is, és néhány dolog megvilágosodott előttem… – Megköszörülte a torkát. – Nem csak azért, mert majdnem elveszítettelek. – De hiszen nem veszítettél el, Sam! Jól vagyok, és semmi sem változott. – Az ördögbe is! – A férfi megragadta Georgia karját. – Már hogyne változott volna! Minden megváltozott. Te nem vetted észre? A lány megrezzent a váratlan érintésre. – Nem. Nem vettem észre semmit. – Beszélgetnünk kellene. Georgia hátrált egy lépést, és Samre nézett. 57

Jean Evans

Vergődő szívek

(Szívhang 112.)

– Fogalmam sincs, miről beszélhetnénk. – Nem kell elmenned, Georgia. Szeretném, ha maradnál. A lány lehunyta a szemét, és azt kívánta, bárcsak lenne már vége ennek a gyötrelemnek. Milyen könnyű lenne most engednie. – Miért? Mondd meg, miért maradjak? A férfi komoly arccal nézett rá. – Mert erre kérlek… mert szeretném… mert szükségem van rád! – Ez nem elég, Sam! – rázta meg a – fejét Georgia, és elfordult, hogy folytassa a csomagolást. – És ha azt mondom, szeretlek? – A férfi hangja izgatott volt. Georgiának megizzadt a tenyere. Ha most megfordul, Sam nyakába borul. – Ezt akarod mondani, Sam? A férfi megfogta a lány karját. – Igen, ezt érzem. Amikor attól féltem, meghaltál, én sem akartam tovább élni. Nélküled semmi értelme az életemnek. Talán túl sokáig titkoltam ezt magam elől is – ismerte el fátyolos hangon. Georgia most megérezte, hogy Sam milyen védtelen. – Tudod, hogy miről beszélsz, Sam? Engedményre ne számíts! Mindent vagy semmit. Ha valakit szeretsz, az feltétlen bizalmat jelent. Én megígértem, hogy sohasem okozok neked fájdalmat, de ha te nem vagy képes hinni ebben, nincs miről beszélnünk. Azt, ami köztünk folyt, én nem tudnám tovább elviselni. Sam a lány ajkára szorította az ujját, és arcon csókolta. – Meg tudod nekem valaha is bocsátani, amit ellened elkövettem? Georgia habozott. – A házasság számomra gyerekeket is jelent, és áldozatot azért, hogy egy család legyünk. A férfi szeme fölcsillant. – Ezt vegyem ígéretnek, dr. Maxwell? Georgia a férfi vállára hajtotta az arcát. – Ez hosszú időre szóló szerződés, dr. Ryker. Semmi kiskapu, és idő előtti elbocsátás, ha arra a másik fél nem szolgált rá. Sam felszabadultan nevetett. – És csokis süteményt azért lehet kapni jó magaviseletért? A lány ránézett, és ő is elnevette magát. – Ó, ennél kitalálok majd valami komolyabb jutalmat. A férfi szenvedélyesen megcsókolta. – Szeretlek – mondta gyengéden. – Légy a feleségem, Georgia, amilyen hamar csak lehet! A lány viszonozta a csókot. – Jó – suttogta –, úgy lesz, kedvesem.

58