NICHOLAS EVANS. A suttogó

2

NICHOLAS EVANS A suttogó EURÓPA KÖNYVKIADÓ BUDAPEST, 2006 A FORDÍTÁS A KÖVETKEZİ KIADÁS ALAPJÁN KÉSZÜLT: NICHOLAS EVANS: THE HORSE WHISPERER BANTAM PRESS, 1995 COPYRIGHT 1995 BY NICHOLAS EVANS HUNGARIAN TRANSLATION SÓSKUTHY GYÖRGY, 1996.

3 Fülszöveg Nem messze New Yorktól, egy havas téli reggelen a tizenhárom éves Grace és barátnıje, Judith lovaglás közben a jeges vasúti töltésrıl egy kamion alá csúszik. Judith és lova szörnyethal, Grace életben marad, de fél lábát elveszíti. Gyönyörő lova, Zarándok csak egy jólelkő állatorvos hısies erıfeszítéseinek köszönheti életét. Lassan mindketten felépülnek, de a lelkük nem gyógyul. Grace magába zárkózik, mert nem tudja elviselni, hogy mindenki vadállattá válik. Grace anyja, Annie - egy népszerő magazin nagy hatalmú és könyörtelen fıszerkesztıje - nem engedi, hogy a lovat elaltassák, mert érzi, hogy azzal megpecsételné lánya sorsát. Rábukkan egy könyvre, amely csodás képességekkel megáldott férfiakról "suttogókról" ír, akik a lovak fülébe suttogva a legvadabb állatot is képesek lecsillapítani. Kideríti, hogy a Sziklás-hegység lábánál él egy suttogó, és mivel más megoldást nem lát, férje és lánya minden tiltakozása ellenére elviszi hozzá Grace-t és Zarándokot. Ott, Montanában, a végtelen kék égbolt alatt és a hósipkás hegyek között egy szép szerelem nyomán mindannyiuk élete tragikus fordulóponthoz érkezik.

ELSİ RÉSZ Minden egy tragédiával kezdıdött, ahogy a történet végét is halál jelzi majd. Ki tudja, talán ennek elıérzete suhant át a lány álmain és ébresztette fel ıt éppen ezen a reggelen. Amikor kinyitotta a szemét, azonnal megérezte, hogy a világ valahogy megváltozott. Az óra vörösen derengı számjegyei azt mutatták, hogy az ébresztı csak fél óra múlva fog megszólalni, így a lány mozdulatlanul feküdt ágyában, még a fejét sem emelte fel, és megpróbált rájönni, miféle változás történt. Sötét volt, de nem annyira sötét, mint várta. A hálószoba túlsó végében ki tudta venni a zsúfolt polcokon sorakozó serlegek - lovaglóversenyeken szerzett díjai - halvány csillogását, s fölöttük az egykor fontosnak hitt rockzenészek hatalmas arcképeit. Csak feküdt és fülelt. A házat kitöltı csend is más volt, várakozással terhes, mint a lélegzetvétel és megszólalás közti szünet. Hamarosan felhangzik majd a pincébıl a kazán tompa moraja, s a régi farmépület padlódeszkái elkezdik megszokott panaszos nyikorgásukat. Kibújt az ágyból, és az ablakhoz lépett. Hó borította a tájat, a tél elsı hava. A kis tavat övezı kerítés keresztlécein jól látszott, hogy a fehér takaró már vagy harminc centiméter vastagra hízott. Nem fújt szél, így a hó mindent egyenletesen vont be, s mulatságos kupacokban telepedett az apja által tavaly elültetett hat fiatal cseresznyefa ágaira. Az erdı fölött kis darabon tiszta volt az ég, mélykék háttere elıtt egyetlen csillag pislákolt. Tekintete lejjebb siklott, az ablak alsó részét borító vékony jégrétegre, s ujjával kis lyukat olvasztott bele. Megborzongott, de nem a hidegtıl, hanem attól a gyönyörőséges gondolattól, hogy ez az átváltozott világ - ha csak egy pillanatig is - egészen az övé. Aztán megfordult, és gyorsan felöltözött. Grace Maclean elızı éjjel érkezett apjával New Yorkból. Mindig nagyon élvezte a két és félórányi utat a Taconic-hegységet átszelı autópályán, amikor csak ık ketten ültek a nagy Mercedesben,

5 magnót hallgattak és elbeszélgettek az iskoláról vagy apja legújabb ügyérıl. Szerette hallgatni a férfit, ahogy vezetés közben beszél; szerette látni, amint a csak hétvégékre szánt öltözékében lassanként elszáll belıle a feszültség. Anyjának szokás szerint üzleti vacsorája volt, vagy valami hasonló, így a reggeli hudsoni vonattal jön utánuk, amit egyébként is jobban kedvelt. A péntek esti csúcsforgalomtól mindig ideges lett és türelmetlen, s ezt úgy vezette le, hogy elkezdett parancsolgatni - hol lassításra, hol gyorsításra nógatta Grace apját, Robertet, vagy éppen valami tekervényes mellékútra irányította, hogy elkerüljék a dugókat. A férfi soha nem vitatkozott, azt tette, amit a felesége mondott, de közben a visszapillantó tükörbıl idınként a hátsó ülésre kényszerült Grace-re hunyorított. Szüleinek kapcsolata még mindig rejtély volt a lány számára, bonyolult világ, ahol az erıviszonyok soha nem voltak egyértelmőek. Grace nem akart belekeveredni a dologba, inkább visszahúzódott walkmanja menedékébe. Anyja a vonaton mindig zavartalanul és megzavarhatatlanul végig dolgozta az utat. Amikor Grace nemrégiben vele utazott, döbbenten figyelte, hogy anyja egyszer sem néz ki az ablakon, legfeljebb ködös tekintettel, nem látó szemekkel mered az elsuhanó tájra, miközben valami menı íróval vagy buzgó segédszerkesztıvel beszél rádiótelefonján. Grace szobájának ajtaja felett égett a lámpa. A lány zokniban, lábujjhegyen ellopakodott szülei hálójának félig nyitott ajtaja elıtt, egy pillanatra megállt. Hallotta a falióra ketyegését a hallból, és apja megnyugtató, halk horkolását odabentrıl. Lement a lépcsın a hallba, amelynek azúrkék falait és mennyezetét már halványan megvilágította a függönyözetlen ablakokon keresztül a hóról beszőrıdı derengés. A konyhában egyetlen hajtásra megivott egy pohár tejet, bekapott egy csokis süteményt, és üzenetet firkantott apjának a telefon melletti jegyzettömbre: Lovagolni mentem. Tíz körül jövök. Puszi, G. A második süteményt már a hátsó ajtóhoz vezetı folyosón ette meg, ahol a kabátokat és a sáros csizmákat tartották. Gyapjúdzsekibe

6 bújt, és süteménnyel a szájában kecsesen ugrándozva felvette lovaglócsizmáját. A kabáton nyakig rántotta a cipzárt, kesztyőt húzott, a polcról lekapta lovaglósapkáját, s közben azon töprengett, nem kellene-e felhívnia Judithot és megkérdezni, hogy most, a hóban is van-e kedve lovagolni. Úgy döntött, hogy felesleges. Judith minden bizonnyal pont olyan izgatott, mint ı. A pincében a kazán éppen akkor kelt életre, amikor Grace kilépett az ajtón a hidegbe. Wayne P. Tanner kávéscsészéje pereme fölött mogorván bámulta az út menti étterem parkolójában sorakozó hólepte teherautókat. Utálta a havat, de még annál is jobban utálta, ha kibabrálnak vele, márpedig ez alig néhány óra alatt kétszer is megesett. Azok a nyavalyás NewYork-i rendırök bezzeg élvezték, az öntelt jenki fajzatok. Látta, hogy besoroltak mögé, és mérföldeken át követték, miközben nagyon is jól tudták, hogy észrevette ıket, és persze élvezték a helyzetet. Aztán bekapcsolták a villogót, felszólították, hogy álljon meg, és az a felfuvalkodott kölyök a Stetson-kalapjában úgy páváskodott a teherautó mellett, mint valami istenverte mozisztár. Elkérte a menetnaplót, Wayne megkereste, odaadta neki, és figyelte, ahogy a zsaru végiglapozza. - Atlantából, mi? - kérdezte, miközben itt-ott beleolvasott. - Igen, uram - felelte Wayne -, és mondhatom, ott sokkal kellemesebb az idı, mint errefelé. - Ez a hangnem általában bevált a zsaruknál: tisztelettudó volt, ugyanakkor barátságos, és egyfajta sorstársi viszonyt sugallt, hiszen mindketten az utakon dolgoztak. A kölyök azonban fel sem nézett. - Ühüm. Tudja ugye, hogy a radardetektor törvényellenes? Wayne a mőszerfalra erısített kis fekete dobozra pillantott, és megfordult a fejében, hogy eljátssza az ártatlant. NewYork államban a kopójelzık használata csak a nyolctonnásnál nehezebb teherautókon volt tilos - igaz, a rakománya legalább háromszor vagy négyszer ennyit nyomott. Végül úgy döntött, hogy ha tudatlanságot színlel, attól még jobban begorombulhat a kis mocsok. Tettetett

7 bőntudattal az arcán fordult vissza, de erıfeszítése hiábavaló volt, mert a kölyök még mindig nem nézett rá. - Ugye tudja? ismételte meg a kérdést. - Hát, igen. A rendır becsukta a menetnaplót, visszaadta, és végre a szemébe nézett. - Oké - mondta -, most pedig kérem a másikat! - Tessék? - A másik menetnaplót. Az igazit. Ez itt tündérmese. - Wayne gyomra felkavarodott. Tizenöt éve, sok ezer más teherautó-sofırhöz hasonlóan ı is két menetnaplót vezetett. Az egyik a ténylegesen levezetett idıt és távolságot, a pihenıket és egyéb adatokat tartalmazta, a másik pedig, amelyet pontosan az ilyen alkalmakra állítottak össze, azt mutatta, hogy a sofır betartotta az összes elıírást. A tizenöt év alatt ki tudja, hányszor állították már meg a két óceán között, de még soha egyetlen zsaru sem tette ezt vele. A francba, szinte az összes sofırismerısének volt ilyen álmenet naplója, amit mesekönyvnek neveztek. Ha az ember egyedül van, váltótárs nélkül, hogy az ördögbe teljesíthetné a szállítási határidıket? Hogy az ördögbe éljen meg? Te jó ég! A vállalatok persze tudtak a dologról, de szemet hunytak fölötte. Megpróbálta elkenni a dolgot, játszotta a sértıdöttet, sıt a felháborodottat, de tudta, hogy hiába. A kölyök társa - nagydarab, bikanyakú fickó, öntelt vigyorral a képén - kiszállt a rendırkocsiból, mert nem akart kimaradni a heccbıl, és ketten együtt felszólították, hogy szálljon ki a vezetıfülkébıl, amíg átkutatják. Wayne látta, hogy a zsaruk készek darabokra szedni mindent, ezért inkább az egyszerőbb megoldást választotta: fekhelye alól elıhúzta a valódi menetnaplót, és átadta nekik. Ebben az szerepelt, hogy az elmúlt huszonnégy órában több mint kilenc száz mérföldet vezetett, egyetlen pihenıt tartott, és az is csak fele volt az elıírt nyolc órának. Most aztán ezer- vagy ezerháromszáz dolláros büntetés várt rá, vagy még több, ha azt a nyavalyás radardetektort is beszámítják. Még a hivatásos jogosítványát is elveszítheti. A zsaruk végül a

8 kezébe nyomtak egy csomó papírt, bekísérték ebbe a kamionparkolóba, és figyelmeztették, hogy reggelig eszébe se jusson elindulni. Megvárta, amíg odébbállnak, aztán elsétált a benzinkúthoz, vett egy ısrégi pulykahúsos szendvicset meg hat doboz sört, és az éjszakát a vezetıfülke hátsó részében lévı ágyon töltötte. A fekhely tágas volt és kényelmes, s pár sör után kezdte magát valamivel jobban érezni, de alvás helyett leginkább csak idegeskedett. Másnap havas reggelre ébredt, és hamarosan kiderült, hogy másodszor is kibabráltak vele. Két nappal korábban, azon a kellemesen meleg georgiai reggelen Wayne-nek eszébe sem jutott ellenırizni, hogy megvannak-e a hóláncai. Most hiába kereste ıket, az istenverte vacakok nem voltak sehol. Biztos kölcsönvette vagy elcsórta valami seggfej. Wayne tudta, hogy a fıúton nem lesz gond, mert azt a hóekék és a homokszórók már órákkal ezelıtt megtisztították. Rakományát, a két hatalmas turbinát azonban egy Chatham nevő kisváros papírgyárába kellett leszállítania, ahová kanyargós, keskeny mellékutakon lehetett eljutni, amelyeket még biztosan nem tisztítottak le. Wayne még egyszer elátkozta saját ostobaságát, felhörpintette kávéját, és egy ötdollárost hagyott az asztalon. Kint cigarettára gyújtott, és a hideg miatt a fejébe húzta baseballsapkáját. Már hallotta az autópálya felé induló kamionok zúgását. Miközben a parkolóban várakozó jármőve felé tartott, csizmája sarka alatt meg-megcsikordult a hó. Negyven vagy ötven kamion sorakozott egymás mellett, csupa tizennyolckerekő, akárcsak az övé - fıleg Peterbilt, Freightliner és Kenworth gyártmányúak. Wayne-é egy feketén csillogó, csupa króm Kenworth Conventional volt: a sofırök ezt a típust "hangyásznak" nevezték a hosszú, ferde motorháztetı miatt. És bár jobban mutatott, ha szabványos, zárt pótkocsit kapcsoltak mögé, mint a pıre platóra erısített két turbinával, a hajnali havas derengésben Wayne szemében akkor is ez volt a legszebb jármő a parkolóban. Amíg

9 elszívta a cigarettáját, csak állt és gyönyörködött benne. İ mindig ragyogó tisztán tartotta a vezetıfülkét, nem úgy, mint a fiatalabb sofırök, akik mit sem törıdtek a piszokkal. Mielıtt reggelizni indult volna, még a havat is letakarította a kocsiról. A többiek viszont, gondolta, vele ellentétben biztosan nem felejtették otthon azt az istenverte hóláncot. A hóba taposta a csikket, és felkapaszkodott a vezetıfülkébe. Az istállókhoz vezetı hosszú felhajtó alján két sor lábnyom találkozott. A két lány tökéletes idızítéssel majdnem egyszerre ért oda, s együtt indultak fel a dombra. Nevetésük messzire hangzott a völgyben. A nap még nem kelt fel, de az utat szegélyezı fehér cölöpkerítés és a mögötte elterülı réten álló ugróakadályok máris elhanyagoltnak tőntek a ragyogó hóhoz képest. A lányok lábnyomai a dombtetı felé kanyarodtak, majd eltőntek az alacsony épületegyüttesben, mely mintegy védelmet keresve tapadt a lovak szállásául szolgáló hatalmas vörös istálló falához. Amikor Grace és Judith közelebb értek az istállóudvarhoz, felriasztottak egy macskát, s az, menekülése közben felkavarta a szőz hót. Egy pillanatra megálltak, és a házat figyelték. Semmi nem mozdult. Mrs. Dyer, a tulajdonos, aki mindkét lányt megtanította lovagolni, ilyenkor általában már ébren volt és az állatokkal foglalkozott. - Nem kellene szólni neki, hogy kimegyünk? Kérdezte Grace. A két kislány szinte együtt nıtt fel: amióta csak az eszüket tudták, majdnem minden hétvégén találkoztak itt, távol a nagyvárostól. Mindketten New York Upper West Side negyedében éltek, mindketten East Side-i iskolába jártak, s mindkettıjük apja ügyvéd volt. Soha egyiküknek sem jutott eszébe azonban, hogy hét közben is találkozhatnának. Barátságuk ehhez a helyhez és a lovakhoz kötıdött. Judith nemrég töltötte be a tizennégyet, így csaknem egy évvel idısebb volt barátnıjénél, ezért az olyan súlyos kérdésekben, mint Mrs. Dyer könnyen fellobbanó haragjának

kockáztatása, Grace Judith elfintorodott.

10 szívesen átengedte a döntést társának.

- Á, dehogy - mondta. - Csak leszidna, amiért felébresztettük. Menjünk már. Az istálló levegıje meleg volt és nehéz a széna és trágya édeskés szagától. Amikor a nyergüket cipelı lányok beléptek és becsukták maguk mögött az ajtót, a fülüket hegyezve tucatnyi ló figyelte ıket a bokszokból, mert Grace-hez hasonlóan ık is megérezték, hogy ez a hajnal valahogy más. Judith lova, egy szelíd szemő, Gulliver névre hallgató herélt gesztenyepej boldogan felnyihogott, amikor a lány a bokszához ért, s rögtön simogatásra nyújtotta a pofáját. - Helló, szivi - üdvözölte Judith. - Hogy vagy? - A ló óvatosan elhátrált az ajtótól, hogy gazdája beléphessen hozzá a szerszámmal. Grace továbbment. Az ı lova az utolsó bokszban volt, egészen az istálló végében. Grace halkan üdvözölte a többi lovat, amint elhaladt elıttük. Már látta Zarándokot, aki felemelt fejjel mozdulatlanul figyelte gazdája közeledtét. Négyéves Morgan félvér volt, herélt, és olyan sötét színő, hogy bizonyos megvilágításban egyenesen feketének tőnt. Grace elızı nyáron a születésnapjára kapta a szüleitıl, bár eleinte attól tartottak, hogy Zarándok túl nagy és túl fiatal még a számára - egyszóval, hogy túlságosan ló. Grace számára azonban kapcsolatuk szerelem volt az elsı pillantásra. Az egész család Kentucky államba repült, hogy megnézzék a lovat. Amint megjelentek a karámnál, Zarándok odajött ismerkedni. Még nem engedte, hogy a lány megsimogassa, csak megszaglászta a kezét, s közben bajuszszálai hozzáértek a bıréhez. Aztán, mint egy gıgös herceg, a magasba kapta a fejét és felcsapott farokkal elviharzott. A napfény úgy csillogott szırén, mintha csiszolt ébenfáról verıdött volna vissza. A nı, aki eladásra kínálta az állatot, megengedte, hogy Grace lovagoljon egyet rajta. Abból, ahogy a szülei összenéztek, a kislány tudta, hogy megkaphatja. Anyja ugyan gyerekkora óta nem ült lovon,

11 de az igazi klasszist azonnal felismerte. Zarándok pedig csodálatos ló volt, bár kétségtelenül nagyobb és egészen más, mint azok a lovak, amiken Grace addig lovagolt. Amikor azonban Grace felült rá és megérezte a benne lüktetı hatalmas életerıt, rögtön tudta, hogy a ló szelíd és nem rosszindulatú, s hogy remekül meglesznek egymással. Igazi párost fognak alkotni. Szeretett volna valami büszkébb nevet adni neki, mint mondjuk Cochise (vagy Kán, de anyja - aki mindig úgy tett, mintha engedné más akaratát is érvényesülni - azt mondta, hogy bár ez csakis Grace dolga, de szerinte balszerencsét hoz, ha megváltoztatják egy ló nevét. Így aztán maradt a Zarándok. - Szia, gyönyörőm - szólalt meg, amikor a bokszhoz ért. - Ki az én kedvencem? - Kinyújtotta a kezét, és a ló egy pillanatra megengedte, hogy hozzáérjen bársonyos orrához, de aztán felemelte a fejét és elhúzódott tıle. - Na, ne kéresd már magad. Gyere, essünk túl rajta. Grace belépett a bokszba, és levette az állatról a takarót. Amikor a hátára vetette a nyerget, a ló szokása szerint egy kicsit elhátrált, ezért a lány szigorúan rászólt, hogy maradjon nyugton. Miközben lazán meghúzta a hevedert és feltette a kantárt, arról mesélt, micsoda meglepetés vár rájuk odakint. Aztán zsebébıl elıvett egy patakaparót, és gondosan megtisztította az állat lábait. Hallotta, hogy Judith már kifelé vezeti Gullivert, ezért gyorsan szorosra húzta a hevedert, s így már ık is készen voltak. Kivezették a lovakat az udvarra, és hagyták, hadd vizsgálgassák a havat, amíg Judith visszament becsukni az istállóajtót. Gulliver lehajtotta fejét, szimatolt egyet, és gyorsan rájött, hogy ez ugyanaz a dolog, amit már sokszor látott. Zarándokot azonban teljesen lenyőgözte. A lábával kapargatta a fehér valamit, és szemmel láthatóan megriadt, amikor az engedett patája nyomásának. Megpróbált beleszagolni úgy, ahogy az idısebb lótól látta, de túl mélyet szippantott és egy hatalmasat tüsszentett. Olyan mulatságos látványt nyújtott, hogy a lányok szinte gurultak a nevetéstıl.

12 - Talán még soha nem látott havat - mondta Judith. - Az nem lehet. Vagy talán Kentuckyban soha nem esik a hó? - Nem is tudom. Azt hiszem, szokott. - Pillantása Mrs. Dyer házára siklott. - Hé, menjünk már, mielıtt felébresztjük a sárkányt. Kivezették a lovakat az udvarról a dombtetın fekvı rétre, ott nyeregbe szálltak, s lassan elindultak az erdıbe vezetı kapu felé. A lovak nyoma nyílegyenes átlót vágott a rét négyzetét borító érintetlen hóba. A nap éppen akkor kelt fel, amikor az erdıhöz értek, s a mögöttük elterülı völgy egyszeriben megtelt hosszú árnyékokkal. Grace anyja nem különösebben kedvelte a hétvégéket, aminek egyik fı oka az elolvasandó lapok ekkorra már hegymagasságúra tornyosuló halma volt. A papírtömeg egész héten át növekedett, mint holmi baljóslatú vulkanikus képzıdmény; az asszony egymás után tette rá az újabb hetilapokat és a The New York Times azon részeit, amelyeket nem mert elolvasatlanul kidobni. Szombatra a kupac olyan fenyegetı méretővé növekedett, hogy nem lehetett nem tudomást venni róla, s ráadásul megérkezett a vasárnapi The New York Times is a maga megszámlálhatatlan mellékletével, így aztán Annie kénytelen volt neki állni az olvasásnak, nehogy a papírhalom maga alá temesse. Az a rengeteg szó, amit rászabadítanak a világra. Az a rengeteg munka. És mind csak azért, hogy bőntudatot ébresszen az emberben. Annie a padlóra dobott egy újabb lapot és fáradtan lehajolt a New York Post-ért. Macleanék a Central Park nyugati oldalán, egy elegáns, régi épület nyolcadik emeletén laktak. Annie az ablak mellett ült, lábát felhúzta a sárga heverıre. Testhez simuló fekete nadrágot és világosszürke pulóvert viselt. Kurta lófarokba fogott gesztenyebarna haja lángolni látszott az ablakon át beragyogó napfényben, mely árnyékát a szoba túloldalán lévı másik, hasonló heverıre vetítette. A hosszú szoba falait halványságára festették. Egyik végében hatalmas könyvespolc állt, a falakat itt-ott afrikai népmővészeti alkotások díszítették, s persze ott volt a hangversenyzongora is,

13 melynek egyik végén most megcsillant a napfény. Ha Annie megfordul, a víztároló jegén pihenı sirályokat látott volna. A hó és a kora reggeli idıpont ellenére máris jó néhány kocogó rótta a köröket ott, ahol ı is körözni fog, amint végez az olvasással. Kortyolt egyet a teásbögrébıl, és már majdnem letette a lapot, amikor szemébe ötlött egy apró cikk az egyik olyan rovatban, amit általában kihagyott. - Ez nem igaz - mondta fennhangon. - Te kis mocsok. Lecsapta a bögrét az asztalra, és a hallba sietett a telefonért. Visszafelé jövet már be is ütötte a számot, majd megállt az ablak elıtt, és egyik lábával topogva várta, hogy felvegyék a kagylót. A medencén túl egy síruhába öltözött, nevetségesen nagy fejhallgatót viselı öreg férfi trappolt a fák felé. Egy nı egész falkányi apró, pórázra kötött kutyával veszekedett: minden állat egyforma kötött mellénykét viselt, és lábaik annyira rövidek voltak, hogy csak ugrándozva és csúszkálva tudtak elıbbre jutni a hóban. - Anthony, olvastad a Post-ot? - Nyilvánvaló volt, hogy álmából verte fel fiatal munkatársát, de eszébe sem jutott, hogy elnézést kérjen. - Van egy írásuk rólam meg Fiske-rıl. Az a kis patkány azt állítja, hogy kirúgtam, és hogy meghamisítottam a legújabb eladási adatokat. Anthony motyogott néhány együtt érzı szót, de Annie-nek most nem együttérzésre volt szüksége. - Tudod Don Farlow hétvégi számát? - A férfi elment, hogy megkeresse. Odalenn a kutyás nı felhagyott a reménytelen próbálkozással, s most vissza, az utca felé vonszolta állatait. Anthony megtalálta a számot, Annie pedig felírta. - Rendben - mondta. - Menj és aludj még egyet. - Megszakította a vonalat, majd azonnal hívta Farlow számát. Don Farlow a kiadói csoport rázós ügyekre szakosodott ügyvédje volt. Amióta hat hónappal korábban Annie Gravest (szakmai körökben mindig a lánynevét használta) nevezték ki fıszerkesztınek, hogy megmentse a vállalat hanyatlófélben levı, de egykor igen jó nevőnek számító hetilapját, a férfi szövetségesévé és már-már a

14 barátjává vált. Közösen láttak neki a régi gárda kiebrudalásának. Vér is folyt - új vér befelé és régi, fáradt vér kifelé , s a sajtó élvezettel tárgyalta ki minden cseppjét. Az új fıszerkesztı és Farlow sokaknak mutatott ajtót, köztük jó kapcsolatokkal rendelkezı újságíróknak is, akik ezért más lapok pletykarovataiban álltak bosszút. A szerkesztıséget hamarosan csak Graves Yard-ként kezdték emlegetni. Annie tökéletesen megértette keserőségüket. Némelyikük már olyan régóta dolgozott a lapnál, hogy szinte úgy érezhette, övé ott minden. Már az is éppen elég volt számukra, hogy hirtelen kiakolbólítják ıket. De hogy ezt egy jöttment negyvenhárom éves nı tegye, aki ráadásul minden ízében angol, az több volt a soknál. A tisztogatás lassan befejezıdött, s Annie és Farlow az utóbbi idıkben nagy gyakorlatra tett szert olyan végkielégítési megállapodások kialkudásában, amelyekkel megvásárolhatták a távozók hallgatását. Annie úgy hitte, hogy ez beválik Fenimore Fiske, a lap elviselhetetlen, öregedı filmkritikusa esetében is, aki azonban most ellene áskálódott a Post hasábjain. A kis patkány. Miközben Annie arra várt, hogy Farlow felvegye a telefont, azzal nyugtatta magát, hogy Fiske nagy hibát követett el, amikor a legújabb eladási adatokat hamisítványnak kiáltotta ki. Nem voltak azok, s Annie ezt bizonyítani is tudta. Farlow már ébren volt, sıt ı is látta a Post cikkét. Megállapodtak, hogy két óra múlva találkoznak a fıszerkesztıi irodában. Visszaperelik a vén disznótól az utolsó fillért is, amit végkielégítésül kapott. Annie megpróbálta a férjét is felhívni Chathamben, de csak saját hangját hallotta az üzenetrögzítırıl. Üzenetet hagyott Robertnek, miszerint most már ideje felkelni, s hogy ı a késıbbi vonattal fog érkezni, de a férfi ne menjen nélküle vásárolni. Aztán leliftezett a földszintre, s kilépett a hóba, hogy csatlakozzon a kocogókhoz. Csakhogy Annie Graves nem kocogott: ı futott. S bár a különbség a külsı megfigyelı számára sem a sebességébıl, sem a technikájából nem lett volna nyilvánvaló, Annie számára olyan tiszta és

15 létfontosságú volt, mint a hideg reggeli levegı, melybe most belevetette magát. Az autópályán Wayne Tanner várakozásának megfelelıen gond nélkül lehetett haladni. Szombat reggel lévén nem volt különösebb forgalom, s a férfi úgy gondolta, jobban jár, ha a 87-es úton halad egészen addig, ahol az keresztezi a 90-est, ott átmegy a Hudson folyón, s északról közelíti meg Chathamet. A térkép szerint ugyan nem ez volt a legrövidebb útvonal, de úgy nézte, hogy így kevesebbet kell alsóbbrendő és valószínőleg még mindig hólepte utakon vezetnie. Csak abban reménykedhetett, hogy a papírgyárhoz vezetı bekötıút nem holmi vacak kis földút lesz. Mire elérte a 90-es utat, s keletnek fordult, kezdte jobban érezni magát. A táj olyan volt, mintha egy karácsonyi képeslap elevenedett volna meg, a magnóból Garth Brooks zenéje szólt, s a nap megmegcsillant a Kenworth hatalmas orrán. A helyzet már nem is tőnt olyan sötétnek, mint elızı éjjel. A fenébe is, ha bekövetkezne a legrosszabb és elvennék a hivatásos jogosítványát, visszamehet autószerelınek, hiszen az volt az eredeti szakmája. Na persze nem keresne annyit, mint most. Egyenesen szemétség, milyen keveset kereshet egy olyan fickó, aki elıbb évekig tanul, aztán meg tízezer dollárnyi felszerelést vásárol a mőhelyébe. Az utóbbi idıben azonban néha már fárasztották az utakon töltött hosszú napok. Talán nem is lenne rossz, ha több idıt tölthetne otthon a feleségével meg a kölykökkel. Hát igen, talán. Mindenesetre több ideje maradna horgászni. A nagy töprengésben majdnem nem vette észre a chathami kijáratot, elıjelzı táblát. Rálépett a fékre és sorra visszaváltott a kilenc sebességfokozaton, miközben a nagy, négyszázhuszonöt lóerıs Cummins-motor panaszosan bıgött. Amint lekanyarodott a sztrádáról, bekapcsolta az összkerékhajtást. Úgy számított, hogy innen már csak öt-hat mérföldet kell megtennie a gyárig.

16 Aznap reggel a hegyi erdı olyan néma volt, mintha maga az élet is visszafojtotta volna a lélegzetét. Nem énekeltek a madarak, s a csendet csak néha törte meg a túlterhelt ágakról lehuppanó hó tompa puffanása. Ebbe a hangtalan, várakozásteljes semmibe szőrıdött be a juhar- és nyírfák ágai közt a lányok távolról idehallatszó kacagása. Lassan haladtak felfelé a hegygerincre vezetı kanyargós ösvényen, hagyták, hogy a lovak saját tempójukban lépkedjenek. Judith ment elöl. Fél kézzel Gulliver nyergének hátsó kápájába kapaszkodva hátrafordult, s nevetve figyelte Zarándokot. - Felléphetnétek a cirkuszban is - mondta. - Ez a fickó született bohóc. Grace nem tudott válaszolni, annyira kacagott. Zarándok lehajtott fejjel lépkedett, s orrával, mint valami lapáttal tolta maga elıtt a havat. Amikor összegyőlt egy kisebb halomra való, nagy prüszkölés kíséretében egyetlen fejmozdulattal feldobta a levegıbe, majd rövid ügetésbe váltott, mintha megrémült volna a szétszóródó pelyhektıl. - Hé, hagyd már abba, elég volt! - szólt rá Grace, s a kantárt kicsit meghúzva átvette az irányítást. Zarándok, lépésre lassított. Judith nevetve megrázta a fejét, majd elırefordult. Gulliver, aki mit sem tudott a mögötte zajló bolondozásról, csak ment tovább szép komótosan, s a feje lépteinek ütemére bólogatott. Az ösvény mentén vagy húszméterenként a fákra szegezett rikító narancs sárga plakátok perrel fenyegettek mindenkit, aki vadászik vagy csapdát helyez el az erdıben. A két völgyet elválasztó hegygerinc legmagasabb pontján volt egy kis kör alakú tisztás, ahol - ha csendben közeledtek - olykor ızeket vagy vadpulykákat láthattak. Ma azonban, amikor a fák közül kilovagoltak a napsütésbe, csupán egy véres madárszárnyat találtak. Majdnem pontosan a tisztás közepén hevert, mint valami perverz iránytő mutatója. A lányok megálltak fölötte, és szemügyre vették. Mi lehet ez, fácán? - kérdezte Grace.

17 - Igen, azt hiszem, legalábbis egy néhai fácán. Egy néhai fácán egy darabja. Grace a homlokát ráncolta. - De hogy kerülhetett ide? - Nem tudom. Talán egy róka hozta. - Az nem lehet, hol vannak a nyomai? Semmi nem látszott, sem állat nyoma, sem küzdelemé. Olyan volt, mintha a szárny egymaga repült volna ide. Judith vállat vont. - Talán lelıtte valaki. - Persze, a maradék pedig fél szárnnyal repült tovább. Töprengtek egy kicsit, aztán Judith komoly arccal bólintott egyet. - Egy héja. Egy héja ejtette el. Grace elgondolkozott ezen. - Egy héja. Hm. Ezt elhiszem. Indulásra nógatták lovaikat. - Vagy egy repülıgép. Grace felkacagott. - Ez az - mondta. - Úgy néz ki, mint az a csirke, amit tavaly London felé menet a repülın adtak. Csak egy kicsit gusztusosabb. Amikor fellovagoltak ide a hegygerincre, a lovakat általában könnyő vágtára sarkallták a tisztáson, majd egy másik ösvényen kanyarodtak vissza az istállókhoz. Most azonban a hó, a napsütés és a tiszta reggeli ég olyan szép volt, hogy egyik lány sem akart még hazamenni. Elhatározták, hogy egy olyan útvonalat választanak, ahová eddig még csak egyszer merészkedtek el - pár évvel ezelıtt, amikor Grace még Cigányon, tömzsi kis Palomino-póniján lovagolt. Átmennek a túlsó völgybe, keresztülvágnak az erdın, és a hegyet megkerülve a Kinderhook-folyó mentén futó hosszabbik úton térnek haza. Ez persze azt jelentette, hogy át kell kelniük egy-két autóúton is, de úgy tőnt, hogy Zarándok már lecsillapodott, és különben is, szombaton ilyen korán, ekkora hóban amúgy sem kell túl nagy forgalomra számítaniuk.

18 Miután átszelték a tisztást és ismét a fák közé értek, Grace és Judith elcsendesedett. A hegygerincnek ezen az oldalán hikori - és nyárfák nıttek, köztük nem vezetett kitaposott ösvény, és a lányoknak gyakran le kellett hajolniuk, hogy átbújjanak a lehajló ágak alatt. Hamarosan ıket és lovaikat is beborította a gallyakról lepergı finom porhó. Óvatosan haladtak lefelé egy patak medrét követve. A patakot csaknem összefüggı jégpáncél fedte, melynek csipkés szélő repedései között kivillant a sötéten rohanó víz. A hegyoldal egyre meredekebbé vált, s a lovak körültekintıen lépdeltek, alaposan megfontolva, hová teszik a patájukat. Gulliver egyszer meg is csúszott egy kövön, de nem esett pánikba, és sikerült visszanyernie az egyensúlyát. A fák között ferdén besütı nap vad árnyékmintát festett a hóra, s megvilágította a lovak orrából felgomolygó párafelhıket. De egyik lánynak sem volt ideje a természet szépségeiben gyönyörködni; túlságosan lekötötte ıket az ereszkedés, s minden figyelmüket hátasaik mozgására összpontosították. Nagy megkönnyebbülést jelentett, amikor a fák között végre megpillantották a Kinderhook-folyót. Nehezebb volt lejönni, mint várták, s csak most mertek ismét egymásra nézni és elmosolyodni. - Ez kemény volt, mi? - kérdezte Judith, s finom mozdulattal megállította Gullivert. Grace felnevetett. - Megoldottuk. - Elırehajolt, és megdörgölte Zarándok nyakát. Hát nem csodálatosak? - Remekül csinálták. - Nem is emlékeztem rá, hogy ilyen meredek. - Nem is volt az. Szerintem másik patakot követtünk lefelé, és most vagy egy mérfölddel délebbre vagyunk, mint kellene. Leporolták a havat ruhájukról és lovaglósapkájukról, s lenéztek a fák között. Az erdı szélétıl érintetlen hómezı lejtett szelíden a folyóig. A víz innensı partján éppen hogy ki tudták venni a papírgyárhoz vezetı régi utat szegélyezı kerítés oszlopait. Ezt az utat

19 nemigen használták, mióta megépült a széles bekötıút a sztrádától, mely innen félmérföldnyire, a folyó túlpartján futott. A lányoknak egy darabig a régi papírgyári úton kellett haladniuk észak felé, hogy elérjék azt az ösvényt, amelyen hazatérhetnek. Jól sejtette: a Chatham felé vezetı utat még nem tisztították le. Wayne Tanner azonban hamarosan rájött, hogy felesleges aggódnia. Mások is jártak ma erre, s a Kenworth tizennyolc erıs gumiabroncsa szilárdan kapaszkodott a kitaposott nyomokba. Végül is nem hiányzott az az istenverte hólánc. A szembejövı forgalom sávján egy hóeke dolgozott, ami rajta nem segített, de azért megkönnyebbülésében barátságosan odaintett a sofırnek és megnyomta a kürtöt. Cigarettára gyújtott, és az órájára pillantott. Hamarabb ideért, mint ígérte. Miután a zsaruk elkotródtak, telefonált Atlantába, és megkérte ıket, beszéljék meg a dolgot a gyárral, mert ı csak másnap délelıtt fog odaérni a turbinákkal. Senki nem szeretett szombaton dolgozni, és számított rá, hogy nem lesz különösebben népszerő a munkások körében, ha majd odaér. Ez azonban már az ı bajuk. Újabb Garth Brooks-kazettát tett fel. Itt lesz valahol a leágazás a gyár felé. Az erdı után gyerekjáték volt a régi papírgyári úton haladni, így a lányok és lovaik felengedtek egy kicsit, ahogy egymás mellett lépegettek a napfényben. Balra tılük két szarka kergetızött a folyót szegélyezı fák ágai közt, de Grace hangos kárálásuk és a part szikláin bukdácsoló víz csobogása mellett is meghallotta a hangot, amit a sztrádát tisztító hóeke zúgásának vélt. - Itt vagyunk - intett elıre a fejével Judith. Ezt a helyet keresték, ahol egy régi vasúti pálya elıször a papírgyári utat keresztezte, majd átment a hídon. A vasútvonalat jó néhány éve lezárták, és eltávolították a híd felsı acélszerkezetét. Csupán a magas betonpillérek maradtak, s a híd után elkanyarodó út

20 úgy futott át köztük, mint valami nyitott alagúton. Közvetlenül a pillérek mellett keskeny, meredek ösvény vezetett fel a töltésen a sínekhez, s a lányoknak itt kellett felkapaszkodniuk a hídra. Judith elırement, és a töltés felé irányította Gullivert. A ló tett néhány lépést, aztán megállt. - Gyerünk, fiú, minden rendben van. A ló kapált a lábával, mintha a havat vizsgálgatná. Judith a sarkával ösztökélte. - Gyerünk lustaság, felfelé! Gulliver szót fogadott, és elindult felfelé. Grace lent az úton várt, s figyelte ıket. A sztrádán dolgozó hóeke zaja mintha erısödött volna. Zarándok füle nyugtalanul rángatózott. A lány elırenyúlt és megpaskolta a ló verejtékes nyakát. - Hogy megy? - szólt fel Judithnak. - Minden oké. De azért legyél óvatos. A baj akkor történt, amikor Gulliver már majdnem felért a töltés tetejére. Grace elindult utána, a lehetı legpontosabban igyekezett a másik ló nyomát követni és hagyta, hogy Zarándok a saját maga választotta tempóban haladjon. Már félúton járt, amikor hallotta, hogy Gulliver patkója megcsikordul a jégen, és Judith rémülten felsikolt. Ha a lányok jártak volna erre az utóbbi idıben, tudták volna, hogy azon a szakaszon, ahol megpróbáltak felkapaszkodni, a nyár vége óta egy repedt vezetékbıl állandóan folyt a víz. A hólepel tükörsima jégréteget takart. Gulliver megingott, próbálta megvetni hátsó lábait, miközben hó és jégszilánkok repültek szerteszét. Mivel azonban egyik lába sem talált kapaszkodót, hátsó fele félrecsúszott és lehuppant, aztán keresztbe fordult a jégen. Egyik mellsı lába oldalra kapált, majd az állat fél térdre rogyott, s közben egyre csúszott lefelé. Judith felkiáltott, és ahogy elırelódult, egyik lába kicsúszott a kengyelbıl.

21 Valahogy azonban sikerült megkapaszkodnia a ló nyakában és a hátán maradnia, s most Grace-nek kiabált. - Tőnj el az útból, Grace! Grace megdermedt rémületében. Vérének dübörgése a dobhártyáján megbénította a testét és elterelte a figyelmét a szeme elıtt lezajló drámáról. Judith második kiáltására tért magához, s megpróbálta Zarándokot visszafordítani a lejtın. A ló rémülten rángatta a fejét, és ellenszegült a lány akaratának. Tett néhány apró lépést oldalra, majd nyakát kitekerve igyekezett fölfelé, ám az ı lába is megcsúszott, mire rémülten visszatáncolt. Most pontosan a lefelé szánkázó Gulliver útjába kerültek. Grace felsikoltott és megrántotta a kantárt. - Zarándok, gyerünk már! Mozdulj! Abban a furcsán lelassult pillanatban, mielıtt Gulliver rájuk zuhant, Grace rádöbbent, hogy nem csupán saját vérének zakatolását hallja. Az a hóeke mégsem a sztrádán dolgozik. Ahhoz túl hangos a motorzaj. Valahol közelebb kell lennie. De nem ért rá ezen töprengeni, mert Gulliver fara hatalmas erıvel Zarándok vállának ütközött, és megperdítette. Grace érezte, hogy kiemelkedik a nyeregbıl és felfelé, a lejtı felé lendül. Ha egyik keze nem talál rá véletlenül a másik ló tomporára, Judithhoz hasonlóan ı is leesik a lóról. Így azonban sikerült fennmaradnia, s kezével Zarándok selymes sörényébe kapaszkodott, miközben az állat lefelé csúszott. Gulliver és Judith már majdnem elérte a töltés alját, s Grace kétségbeesetten nézte, amint barátnıje kidobott játék babaként tehetetlenül hátrahanyatlik a ló farára, de a kengyelbe beakadt lába vadul visszarántja. Teste a lendülettıl oldalra bicsaklott, és lecsúszott a lóról. Ahogy tarkója keményen a földnek csapódott, lába még egyszer megcsavarodott a kengyelben, így végérvényesen belegabalyodott, Gulliver pedig csak vonszolta maga után. A két ló és a két lány egyetlen mozgó, rémült csomóban siklott az út felé. Wayne Tanner a kanyarból kiérve azonnal észrevette ıket. A gyárban feltételezték, hogy dél felıl fog érkezni, így eszükbe sem

22 jutott megemlíteni az északabbra esı régi bekötıutat. Wayne azonban észrevette a leágazást, rákanyarodott, s nagy megkönnyebbüléssel nyugtázta, hogy a Kenworth kerekei a jelek szerint éppoly biztonságosan tapadnak a más jármő által nem járt, havas úthoz, mint korábban a sztráda aszfaltjához. A kanyaron túljutva aztán, vagy száz méterrel maga elıtt megpillantotta a híd betonpilléreit s mögöttük, mintegy azok keretébe foglalva valami állatot, talán egy lovat, mely valamit vonszolt maga után. Wayne gyomra görcsbe rándult. - Mi az ördög? A fékre taposott, de nem túl keményen, mert tudta, hogy ha padlóig nyomja a pedált, akkor a kerekek blokkolnak. Bekapcsolta a mőszerfalon a pótkocsi fékszelepet, hogy a pótkocsi kerekeivel is rásegítsen a fékezésre. Semmi hatást nem érzett. Csak abban bízhatott, hogy sikerül a motorfékkel lelassítania. Tenyerét a sebességváltónak nyomta, és egybıl két fokozatot váltott vissza, ami ellen a Cummins motor hat hengere dübörögve tiltakozott. A szentségit, túl gyorsan megy. Most már két lovat látott maga elıtt, s az egyik hátán lovas is volt. Mi az ördögöt mővelnek? Miért nem kotródnak már az útról? Szíve vadul kalapált, s érezte, hogy kiveri a veríték, amint felváltva mőködteti a fékeket és a sebességváltót. A mozdulatokhoz a fejében visszhangzó szavak adták a ritmust: Taposd a pedált, váltsál vissza, taposd a pedált, váltsál vissza. A híd azonban túl gyorsan közeledett. Az ég szerelmére, hát nem hallják, hogy jön? Nem látják? Dehogynem látták. Még Judith is megpillantotta haláltusája ködén át, miközben sikoltozva vergıdött a hóban. Amikor lezuhant, eltört a combcsontja, s miközben az út felé csúsztak, mindkét ló rálépett, összetörték néhány bordáját, és szilánkokra zúzták egyik alkarját. Gulliver térde még az elsı esésnél megrepedt, több ínszalagja is elszakadt, s tekintetében látszott a páni félelem és a fájdalom, ahogy néha felágaskodott, ide-oda táncolt, s próbált megszabadulni attól a valamitıl, ami az oldalán lógott.

23 Grace azonnal észrevette a kamiont, amint leértek az útra. Egy pillantás is elég volt. Valahogy sikerült nyeregben maradnia, s most neki kellett mindannyiukat leterelnie az útról. Ha sikerülne elkapnia Gulliver kantárját, biztonságba vezethetné a lovat s a mögötte vonszolódó Judithot. Zarándokon azonban ugyanolyan vad rémület lett úrrá, mint Gulliveren, s a két állat körbe-körbe topogva kölcsönösen fokozta egymás félelmét. Grace minden erejével megrántotta a kantárt, s egy pillanatra sikerült is magára vonnia Zarándok figyelmét. A másik ló felé hátráltak, a lány veszélyesen kihajolt nyergébıl és igyekezett elkapni Gulliver kantárját. Gulliver odébb lépett, ám Grace szorosan a nyomában maradt, és karját annyira kinyújtotta, hogy szinte kiugrott a helyérıl. Ujjaival már csaknem elérte a kantárt, amikor felbıdült a kamion kürtje. Wayne látta, hogy mindkét állat megugrik a hangtól, és most észrevette, mit vonszol maga után a lovas nélküli ló. - A francba! Hangosan mondta ki a szavakat, s ugyanakkor rádöbbent, hogy kifogyott a sebességfokozatokból. Elsı sebességben volt, de a híd és a lovak még mindig olyan gyorsan közeledtek, hogy tudta, csak a fékben reménykedhet. Röpke imát mormolt, majd beletaposott a fékbe - tudta, jóval keményebben, mint szabad lett volna. Egy másodpercig úgy tőnt, hogy a dolog beválik. Érezte, hogy a hátsó kerekek fékezni kezdik a szerelvényt. - Ez az! A kerekek ebben a pillanatban blokkoltak, és Wayne érezte, hogy negyventonnányi acél önálló életre kel alatta. A Kenworth méltóságteljesen, egyre gyorsulva siklott a pillérek közé, mit sem törıdve a kormánynál ülı férfi kétségbeesett erıfeszítéseivel. Wayne most már csupán nézı volt. A vezetıfülke sárhányója szikrázva hozzáért a betonfalhoz, és amikor a pótkocsi tehetetlen tömegének lendülete is hozzáadódott a mozgáshoz, a levegı megreszketett a rettenetes, fémszaggató ütközéstıl.

24 A fekete ló szembefordult vele, s Wayne most már azt is látta, hogy lovasa egy kislány, akinek szeme a fekete lovaglósapka ellenzıje alatt tágra nyílik a rémülettıl. - Nem, nem, nem! - kiabálta Wayne. A ló azonban dühödten felágaskodott elıtte és a lány hátrabillent, majd az útra zuhant. Az állat csak egy pillanatra eresztette le patáit, mert mielıtt a kamion elérte volna, Wayne jól látta, hogy felemeli a fejét és ismét felágaskodik. Ez alkalommal azonban egyenesen a férfira vetette magát. Hátsó lábainak minden erejét beleadta a mozdulatba, átugrotta a fülke orrát, s úgy repült át a hőtırács fölött, mintha csak ugróakadály lett volna. Mellsı lábainak fémpatkói lecsaptak a motorháztetıre és szikraesıt szórva csúsztak rajta. Az egyik pata a szélvédı felé siklott, hangos reccsenés hallatszott és Wayne hirtelen semmit sem látott az üveget sőrőn behálózó repedésektıl. Hol lehet a lány? Úristen, ott kell lennie az úton, éppen elıtte. Wayne öklével és alkarjával a szélvédıre sújtott, s a szétszóródó szilánkok mögött megpillantotta a lovat, amely még mindig a motorháztetın csüngött. Jobb mellsı lába beszorult a külsı visszapillantót tartó V alakú merevítırudak közé, és a szilánkokkal s vérrel borított, habzó szájú állat egyenesen a férfi arcába nyerített. Mögötte, egy kicsit távolabb a másik ló az út szélén próbált arrébb bicegni, és húzta maga után kengyelbe akadt lábú lovasát. A kamion még mindig nem állt meg. A pótkocsi is kiért a betonpillérek közül, s mert már semmi nem akadályozta oldalirányú sodródását, lassú, könyörtelen bicskamozdulattal csúszni kezdett elıre. Könnyedén tarolta le a kerítést, s tarajos hullámban tolta maga elıtt a havat, mint egy óceánjáró orra a vizet. Amint a pótkocsi tehetetlensége lelassította a vontató csúszását, a motorháztetın fennakadt ló még egyszer, utoljára megfeszítette izmait. A tükör merevítırúdjai elpattantak, az állat kiszabadult és eltőnt Wayne szeme elıl. Egy pillanatra mérhetetlen nyugalom telepedett a tájra, mintha csak egy forgószél középpontjába kerültek

25 volna. A férfi dermedten figyelte, ahogy a pótkocsi végiglendül a kerítés és a mögötte elterülı mezı széle fölött, aztán lassan elkezd a vezetıfülke felé csúszni. A hangtalanul mind összébb záródó bicska két szára között ott állt a másik ló, nem tudta eldönteni, merre meneküljön. Wayne-nek úgy tőnt, hogy fennakadt lovasa felemeli a fejét és egyenesen ránéz, mit sem sejtve a közeledı fémtömegrıl. Aztán eltőnt. A pótkocsi átrepült fölötte, s lovát úgy sodorta magával, mint egy becsukódó könyv a lapjai közé került pillangót, végül a bicska iszonyatos dörrenéssel összezárult. - Helló! Gracie? Robert Maclean a hátsó bejárathoz vezetı folyosón állt, mindkét kezében egy-egy élelmiszerrel teli papírzacskót tartott. Senki nem válaszolt, s a férfi bement a konyhába, és az asztalra tette a zacskókat. Jobban szeretett a hétvégékre még Annie érkezése elıtt bevásárolni. Különben, együtt kellett elmenniük a boltba, és legalább egy órát töltöttek ott, miközben Annie a különbözı márkák közti apró különbségeken tépelıdött. Férje soha nem szőnt meg azon csodálkozni, hogyan képes valaki, aki munkája során állandóan gyors, dollárezrek vagy - milliók sorsáról intézkedı döntéseket hoz, a hétvégén tíz percig töprengeni azon, milyen spagettiszószt vegyen. Ez a fajta vásárlás ráadásul jóval költségesebb is volt, mivel Annie rendszerint képtelen volt választani a különbözı fajták közül, így végül mind a hármat megvették. Persze annak is megvolt az árnyoldala, ha egyedül vásárolt, hiszen így nem kerülhette el felesége bírálatát azért, amiért nem a megfelelı dolgokat vette. Robert azonban azzal a jogászi szemlélettel, amellyel élete valamennyi területét kezelte, megvizsgálta mindkét lehetıséget, és az összehasonlításból egyértelmően az egyedül vásárlás került ki gyıztesen. Grace üzenete a telefon mellett feküdt, ahová a lánya letette. Alig múlt tíz óra, és a férfi tökéletesen meg tudta érteni, hogy egy ilyen

26 csodálatos reggelen a két lány hosszabb idıt akar a szabadban tölteni. Megnyomta az üzenetrögzítı lejátszógombját, levette anorákját, és elkezdte kipakolni az ennivalót. Két üzenet volt. Az elsın, Annie-én elmosolyodott. Biztos épp az után kereste, hogy elindult vásárolni. Még hogy ideje már felkelni! A második üzenetet az istállótulajdonos, Mrs. Dyer hagyta. Csak annyit mondott, hogy legyenek szívesek visszahívni ıt. Volt azonban valami a hangjában, amitıl Robert ereiben megfagyott a vér. A helikopter egy darabig a folyó felett lebegett, felmérte a terepet, aztán megbillentette az orrát és a fák fölé emelkedett. Az egész völgyet betöltötte rotorjának mély, visszhangzó robaja. A pilóta újabb kört írt le, s közben lenézett. Odalent mentıautók, rendırautók, tőzoltókocsik álltak, jelzıfényeik vörösen villogtak. A jármővek legyezı alakzatban vették körül a hatalmas, összecsuklott kamiont. Már kijelölték, hol szálljon le a helikopter és egy rendır teljesen feleslegesen - széles karmozdulatokkal jelzett a pilótának. Tíz perc alatt ideértek Albanybıl, és az ápolók útközben ellenırizték a felszerelésüket. Most a pilóta mögül csendben figyelték, hogyan köröz, majd készül fel a leszálláshoz a helikopter. A nap egy pillanatra megcsillant a folyó vizén, ahogy a gép saját árnyékát követve átrepült a rendırségi úttorlasz és egy piros terepjáró fölött, mely szintén a tragédia helyszínére tartott. Wayne Tanner a rendırautó ablakából figyelte a leszállóhely felett lebegı, majd lassan leereszkedı helikoptert, amely hóvihart kavart a leszállást irányító zsaru feje körül. Wayne az elülsı utas-ülésen kucorgott, vállán takaróval, a kezében pedig egy csésze forró itallal, amibe azonban még bele sem kortyolt. Számára nem volt sokkal több értelme az odakint zajló nyüzsgésnek, mint a mellette lévı rendırségi rádióból idınként felhangzó karattyolásnak. Sajgott a válla, a kezén pedig volt egy apró vágás, amit a mentısnı Wayne minden tiltakozása ellenére vastag

27 kötéssel látott el. Semmi szükség nem volt rá. Úgy tőnt, mintha a nı nem akarná, hogy vérfürdı közepén elhagyatottnak érezze magát. A helyérıl jól látta, hogy Koopman, a fiatal seriffhelyettes, akinek az autójában ült, a kamion mellett tőzoltókkal beszél. Nem sokkal arrébb egy halványkék színő, meglehetısen rozsdás furgon állt, s az a szırmesapkás, alacsony kis vadász, aki riasztotta a rendıröket, a motorháznak támaszkodva figyelte a beszélgetést. A fickó fent volt az erdıben, s amikor meghallotta a pokoli robajt, azonnal lesietett a papírgyárba, ahonnan felhívták a seriff irodáját. Mire Koopman megérkezett, Wayne a mezı közepén, a hóban ült. A seriffhelyettes jóformán gyerek volt, és bár nyilvánvalóan soha nem látott még ilyen súlyos balesetet, egész ügyesen intézte a dolgokat, s szinte csalódottnak tőnt, amikor Wayne közölte vele, hogy ı már leadta a segélykérı hívást a CB kilences csatornáján. Az állami rendırség folyamatosan figyelte ezt a csatornát, és elsı autóik Koopman után alig néhány perccel már be is futottak. Most már alig lehetett elférni tılük, s úgy tőnt, Koopmant kicsit elszontyolítja, hogy kiveszik a kezébıl a dolgok irányítását. A kamion alatti hóról visszatükrözıdött a lángvágók kékes fénye, ahogy a tőzoltók megpróbálták átvágni a pótkocsi és a turbinák alaktalan masszává győrıdött roncsait. Wayne félrenézett, és megpróbálta kiőzni fejébıl a baleset utáni hosszú percek emlékét. Elıször nem is hallotta a hangot. Garth Brooks tovább énekelt a hangszórókból, és Wayne annyira megdöbbent önnön életben maradásán, hogy még azt sem tudta, ı maga vagy csak a kísértete mászik le a vezetıfülkébıl. A fák között szarkák rikácsoltak, s elıször azt hitte, az a másik zaj is tılük származik. Ahhoz azonban túl keserves volt és túl kitartó, egyfajta elnyújtott, szenvedı vinnyogás, és Wayne rájött, hogy a vontató és a pótkocsi közé szorult haldokló lovat hallja. A fülére tapasztotta a kezét, és elrohant a mezıre. Azt már elmondták neki, hogy az egyik lány még él, és látta is a hordágya körül sürgölıdı mentısöket, akik a helikopteres

28 szállításhoz készítették elı. Egyikük egy lélegeztetımaszkot szorított a lány arcára, a másik pedig magasra emelt karjaiban egy egy mőanyag tömlıt tartott, melyekbıl vékony csövek kígyóztak a lány karjaiig. A másik kislány testét már elszállították. A piros terepjáró ekkor érkezett a helyszínre, és elvonta Wayne figyelmét. Nagydarab, szakállas férfi szállt ki belıle, s a csomagtartóból fekete táskát vett elı. A vállára vetette, és elindult Koopman felé, aki odafordult hozzá, hogy üdvözölje. Váltottak pár szót, aztán Koopman a kamion mögé vezette a fickót, ahol a lángvágók még javában dolgoztak. Amikor visszatértek, a szakállas igen komornak látszott. Együtt mentek oda az alacsony vadászhoz, mondtak neki valamit, mire az bólintott, és kocsijából elıvett egy puskatartó zsáknak látszó holmit. Ezután mindhárman elindultak Wayne felé. Koopman kinyitotta az ajtót. - Rendben van? - Igen, megvagyok. Koopman a szakállas fickó felé biccentett. - Mr. Logan állatorvos. Meg kellene találnunk a másik lovat. Most, hogy a kocsi ajtaja nyitva volt, Wayne hallotta a lángvágók sivítását. Felkavarodott tıle a gyomra. - Nincs valami elképzelése, merre mehetett? - Nincs, uram. De az biztos, hogy nem juthatott messze. - Oké - Koopman Wayne vállára tette a kezét. Most már hamarosan magát is elvisszük innen, rendben? Wayne bólintott, Koopman pedig becsukta az ajtót. Álltak egy ideig a kocsi mellett, de Wayne nem hallotta, mirıl beszélnek. Mögöttük épp ekkor szállt fel a helikopter, fedélzetén a lánnyal. Az alatta támadt hóviharban elrepült egy kalap. Wayne azonban mindebbıl semmit sem látott. Csak a ló véresen habzó szája és a kitörött üvegen túlról rámeredı szemei lebegtek elıtte - s ez a kép még nagyon sokáig kísértette.

29 - Elkapjuk a grabancát, igaz? Annie az asztala mellett állt, és Don Farlow válla fölött, az ügyvéddel együtt olvasta a szerzıdést. A férfi nem válaszolt, csak felvonta egyik homokszínő szemöldökét, amikor a lap aljára ért. - Tudom, hogy elkapjuk - szólalt meg ismét Annie -, biztos vagyok benne. Farlow az ölébe ejtette a szerzıdést. - Igen, azt hiszem el. - Na ugye! - Annie a magasba emelte összeszorított öklét, és az iroda másik végébe sétált egy újabb csésze kávéért. Fél órája voltak itt. Az asszonynak a Negyvenharmadik és a Hatodik utca sarkán sikerült taxit fognia, de dugóba kerültek, így az utolsó két háztömbnyi távolságot inkább gyalog tette meg. A New York-i autósok az általuk legjobbnak tartott módszerrel igyekeztek átvergıdni a behavazott utcákon: nyomták a dudát és ordítoztak egymással. Mire megérkezett, Farlow már az irodában volt, és a kávéfızıt is bekapcsolta. Annie-nek tetszett ez az otthonosság. - Na persze tagadni fogja, hogy valaha egyetlen szót is mondott az újságíróknak - szólalt meg a férfi. - Ugyan már, Don, szó szerint idézik. És nézd meg, milyen sok részletet említenek. Egyszerően nem tagadhatja le, hogy tıle tudják. Annie visszatért a kávéjával és leült az íróasztala mögé. Hatalmas, aszimmetrikus szil- és diófa bútordarab volt, melyet egy angol barátja készíttetett az asszony számára négy évvel ezelıtt, amikor mindenki legnagyobb meglepetésére abbahagyta az írást, hogy inkább vállalati vezetı legyen. Az asztal elkísérte Annie-t attól ez elsı laptól ebbe a jóval nagyobb irodába, s itt rögtön kivívta a belsıépítész ellenszenvét, akinek nem kis összeget fizettek azért, hogy az asszony kívánságainak megfelelıen átalakítsa az elızı szerkesztı irodáját. Végül igen ravasz módon állt bosszút: váltig állította, hogy mivel az asztal annyira nem illik oda, az összes többi

30 berendezésnek is ütnie kell egymást. A végeredmény elképesztı színbeli és formai zőrzavar lett, melyet a belsıépítész halálosan komoly képpel eklektikus dekonstrukcionizmusnak nevezett. Igazán hatásosnak csak Grace hároméves korában készített néhány pacafestménye volt nevezhetı, melyeket Annie (lánya kezdeti nagy büszkeségére, majd késıbbi szégyenkezésére) bekereteztetett. E képek most ott lógtak a falon a rengeteg díj és fotó között, mely utóbbiak Annie-t ábrázolták különbözı hírességek társaságában. Az íróasztalon, csak általa látható helyen álltak azok képei, akik igazán számítottak neki: Grace, Robert és az édesapja fényképe. Annie most e képek kerete fölött méregette Don Farlow-t. Kifejezetten mulatságos volt a férfit öltöny nélkül látni. A kopott farmerdzseki és a túrabakancs igencsak meglepte Annie-t. Magában már rég elegáns úriemberként könyvelte el az ügyvédet, aki otthon kényelmes papucsot és sárga kasmírköntöst visel. Farlow elmosolyodott. - Szóval be akarja perelni? Annie felkacagott. - Hát persze hogy be akarom perelni. Aláírt egy megállapodást, miszerint nem beszél a sajtónak, erre megrágalmaz, hogy hamisítom az adatokat. - Ezt a rágalmat azonban százszor fogják elismételni, ha pereskedünk. És alaposan fel is fújják majd. Annie a homlokát ráncolta. - Don, ugye nem akar megpuhítani? Fenimore Fiske egy tehetségtelen, megkeseredett, rosszindulatú, vén varangy. Farlow vigyorogva az égnek emelte a kezét. - Ne fogja vissza magát, Annie, mondja ki, amit gondol.

31 - Amíg Fiske itt volt, minden tıle telhetıt megtett, hogy bajt keverjen, és most, hogy elment, ugyanezzel próbálkozik. Oda akarok pörkölni a ráncos segge alá. - Ez egy angol kifejezés? - Nem, mi úgy mondanánk, hogy fel kívánom melegíteni idısödı alapzatát. - Nos hát, maga a fınök. Alapvetıen. - Jó, ha ezt nem felejti el. Az asztalon megszólalt az egyik telefon, és Annie felemelte a kagylót. Robert volt az. Színtelen hangon közölte vele, hogy Gracet baleset érte. Albanyba vitték, egy ottani kórházba, ahol most az intenzív osztályon fekszik, s még nem tért magához. Annie menjen vonattal Albanybe. Férje az állomáson fogja várni.

KETTİ Amikor Annie és Robert megismerkedett, a lány még csak tizennyolc éves volt. Ez 1968 nyarán történt, amikor Annie ahelyett, hogy elfogadta volna az oxfordi egyetemen számára felajánlott helyet - úgy döntött, hogy a középiskola után vár még egy évet. Jelentkezett az Önkéntes Tengerentúli Szolgálat nevő szervezetnél, részt vett egy kéthetes gyorstalpaló tanfolyamon, ahol azt próbálták a hallgatókba sulykolni, hogyan tanítsák az angolt, hogyan védekezzenek a malária ellen és hogyan utasítsák vissza a helybéliek szerelmi ajánlatait (mondjanak nemet, jó hangosan, és ezt gondolják is komolyan). Így felkészítve a nyugat-afrikai Szenegálba repült, s egy rövid dakari pihenıt követıen elindult a fıvárostól ötszáz mérföldre lévı kisváros felé, amely azután tizenkét hónapig az otthona volt. A poros utakon dél felé zötykölıdı nyitott busz zsúfolásig megtelt emberekkel, csirkékkel és kecskékkel. A második nap estéjén egy nagy folyó partjára értek.

32 A forró, párás éjszakai levegıt rovarciripelés töltötte meg, s Annie a távoli túlsó parton már ki tudta venni a városka pislákoló fényeit. A következı komp csak másnap reggel indult, és az utasok meg a sofır, akikkel útközben egész jól összebarátkozott, azon tanakodtak, hol töltse a lány az éjszakát. A környéken semmiféle szálláshely nem akadt, és bár nekik nem okozott különösebb problémát, hol hajtsák álomra fejüket, határozottan úgy vélték, hogy a fiatal angol nınek higiénikusabb környezetre van szüksége. Azt mondták, hogy a közelben él egy tubab, aki bizonyára szívesen ad neki szállást. Annie hamarosan azon kapta magát, hogy bár a leghalványabb elképzelése sincs arról, mi vagy ki is lehet a tubab, a csomagjait cipelı kisebb karaván kíséretében kanyargós ıserdei ösvényeken halad a baobab - és papayafák között megbúvó kis sárkunyhó felé. Az ajtót nyitó tubab - mint késıbb megtudta, a szó fehér embert jelent - Robert volt. Robert a Békehadtest önkénteseként már egy éve tanított angolt és épített kutakat a környéken. A huszonnégy éves, Harvard egyetemen végzett férfi a legintelligensebb ember volt, akivel Annie valaha is találkozott. Azon az éjszakán főszeres halból és rizsbıl hihetetlenül finom ételt készített, hozzá hideg helyi sört ittak, és gyertyafény mellett hajnali háromig beszélgettek. Robert Connecticut államban nıtt fel és ügyvédnek készült. Ez nála örökletes dolog, mentegetızött, miközben szeme vidáman csillogott az aranykeretes szemüveg mögött. A családban az idık kezdete óta mindenki ügyvéd lett. Ez volt a Macleanek Átka. Igazi ügyvéd módjára keresztkérdésekkel bombázta Annie-t, arra kényszerítve a lányt, hogy úgy elemezze és mondja el életét, ami számára épp olyan újszerőnek tőnt, mint a férfinak. Annie elmesélte, hogy élete elsı tíz évében országról országra költöztek, attól függıen, hová küldte diplomata édesapját a kormány. A lány és öccse Egyiptomban született. Késıbb Malaysiában, majd Jamaicán éltek. Aztán apját váratlanul elvitte egy súlyos szívroham. Annie-nek csak mostanában sikerült ezt úgy kimondania, hogy ne szakítsa meg

33 a társalgást és ne késztesse beszélgetıtársait cipıjük orrának tanulmányozására. Anyja visszaköltözött Angliába, rövid idın belül újra férjhez ment, s gyermekeit bentlakásos iskolákba küldte. Noha Annie csak felületesen beszélt életének e szakaszáról, látta, hogy Robert megérezte mélységes fájdalmát. Másnap reggel Robert a terepjárójába pakolta a lány holmiját, és a komppal átszállította a katolikus zárdába, ahol Annie egy évig élt és tanított egy kedves francia-kanadai fınökasszony felügyelete alatt, aki szerencsére rövidlátó volt, így csak néha vetett rá rosszalló pillantásokat. Annie három hónapon át minden szerdán találkozott Roberttel, aki ezen a napon jött át a folyón bevásárolni. A férfi folyékonyan beszélte a helyi nyelvet, a dzsolát, s találkozásaikkor mindig adott néhány leckét a lánynak. Barátokká váltak, de nem szeretıkké. Annie a szüzességét egy gyönyörő, Xavier nevő szenegálinak adta, kinek szerelmes közeledésére nem felejtett el igent mondani, jó hangosan, és azt komolyan is gondolni. Robertet ezután áthelyezték Dakarba, és az elutazása elıtti estén meghívta magához Annie-t egy búcsúvacsorára. Amerika ezen a napon választott új elnököt, és a két fiatal az egyre sőrősödı sötétségben együtt hallgatta a recsegı rádión keresztül, hogyan diadalmaskodik Nixon sorra az egyes államokban. Robert hangulata olyan volt, mintha valami hozzá közel álló személy halt volna meg, és Annie-t mélyen megrendítette, ahogy a férfi érzelmektıl megbicsakló hangon elmagyarázta neki, mit jelent ez az eredmény a hazája és az Ázsiában harcoló sok barátja számára. Annie szorosan magához ölelte, és életében most elıször érezte, hogy immár több mint lány - igazi nı. Csak akkor döbbent rá, milyen különleges ember Robert, amikor annak távozása után a Békehadtest más önkénteseivel is találkozott. Ezek többsége narkós volt vagy unalmas alak, esetleg mindkettı. Akadt köztük egy fejpántot viselı, zavaros tekintető, véreres szemő fickó, aki azt állította, hogy egy éve egyfolytában be van lıve.

34 Még egyszer találkoztak, amikor a következı júliusban Annie visszautazott Dakarba, hogy hazarepüljön. Az itteniek egy másik nyelvet beszéltek, a wolofot, de Robert már ezt is tökéletesen elsajátította. A repülıtér mellett lakott, annyira közel a kifutópályákhoz, hogy mindig félbe kellett szakítaniuk a beszélgetést, valahányszor elzúgott fölöttük egy gép. Robert azonban még ezt is kihasználta: szerzett egy menetrendet, és két éjszaka alatt megtanulta a Dakarba érkezı és onnan induló összes járat adatait. Amikor aztán elszállt felettük egy repülıgép, Robert nyomban fújta a légitársaság nevét, és hogy, honnan, hová és milyen útvonalon megy a gép. Annie jót mulatott rajta, amin a férfi kicsit megütközött. A lány azon az éjjelen repült haza, amikor elıször lépett ember a Holdra. Ezután hét évig nem találkoztak. Annie könnyedén vette az akadályokat Oxfordban, s arra is jutott ideje, hogy útnak indítson egy radikális, goromba hangvételő lapot. Diáktársai legnagyobb megrökönyödésére a lehetı legkiválóbb eredménnyel szerezte meg angol nyelvi diplomáját, noha látszólag egy gyufaszálat sem tett keresztbe érte. Semmilyen munkához nem fült a foga, de legkevésbé még az újságírói pályától irtózott, ezért ezt választotta. Egy esti lapnál kapott állást Anglia északkeleti csücskében. Anyja csak egyszer látogatta meg, és annyira rossz hatással volt rá a táj és a mocskos odú, ahol a lánya lakott, hogy végigsírta az utat Londonig. Tulajdonképpen igaza volt. Annie egy évig bírta, aztán összecsomagolt, New Yorkba repült, és még önmaga számára is meglepı módon sikerült egy állást kicsalnia a Rolling Stone magazinnál. Az addig leginkább csak tömjénezéshez szokott hírességekkel készített kíméletlen riportokra specializálódott. Írásainak ócsárlói elég sokan voltak - azt állították, hogy hamarosan ki fog fogyni az áldozatokból. Nem így történt. A riportalanyok végeérhetetlen sorban érkeztek. Végül már-már egyfajta mazochisztikus státusszimbólummá vált, ha Annie Graves "elintézett" vagy "elásott" valakit (ez a szóvicc még Oxfordból származott).

35 Robert egyszer felhívta az irodájában, de neve egy pillanatig teljesen ismeretlenül csengett Annie fülében. - Tudod, a tubab, aki egy éjszakára kosztot és kvártélyt adott a dzsungelben sietett segítségére a férfi. Találkoztak, egy italra, s Robert sokkal jóképőbb volt, mint amire Annie emlékezett. Mint mondta, végig figyelemmel kísérte a sorozatát, és úgy tőnt, jobban emlékszik az egyes cikkekre, mint az írójuk. A férfi ekkor már helyettes államügyész volt, és szabadidejében besegített Carter választási kampányába. Idealista volt, tele lelkesedéssel, de ami a fı: sikerült megnevettetnie Annie-t. Ezen kívül rövidebbre vágatta a haját és ıszintébben viselkedett, mint bárki, akivel Annie az utóbbi öt évben járt. Annie ruhatárában a fekete bır és a biztosítótők domináltak, míg a férfi mindig legombolt nyakú inget és kordbársony öltönyt hordott. Olyanok voltak együtt, mint egy úri szabó és egy punk. E párosítás össze nem illısége kimondatlanul is izgató volt számukra. Az ágyban - kapcsolatuk azon területén, amelyet oly sokáig kerültek, s amelytıl Annie, ha ıszinte akart lenni magával, titokban félt is - Robert a nı várakozásaival ellentétben szinte teljesen mentes volt a gátlásoktól. Az igazat megvallva sokkal találékonyabbnak bizonyult a kábítószertıl eltunyult fickók többségénél, akikkel New Yorkba érkezése óta lefeküdt. Amikor néhány héttel késıbb megemlítette ezt, Robert egy pillanatra eltöprengett - ugyanúgy, mint amikor Dakarban a repülıgép-menetrendbıl idézett -, majd rezzenéstelen arccal közölte, hogy szerinte a joghoz hasonlóan a szex is akkor a legjobb, ha kellı szorgalommal gyakorolják. A következı tavasszal házasodtak össze és Grace, egyetlen gyermekük három év múlva született meg. Annie ezúttal nem annyira megszokásból hozott magával munkát a vonatra, mint inkább abban a reményben, hogy az segít elterelni a figyelmét. Kitette maga elé az ország helyzetérıl szóló kíméletlen

36 cikk korrektúráját, melyet elképesztıen magas honoráriumért írt egy nagynevő, de kiállhatatlan író. Az ı egyik "menı" írója, ahogy Grace mondaná. Annie háromszor elolvasta az elsı bekezdést, de egyetlen szó sem jutott el a tudatáig. Aztán Robert felhívta a mobiltelefonján. A kórházból beszélt. Nem történt változás. Grace még mindig nem tért magához. - Vagyis kómában van, ugye - mondta Annie, s hangsúlya azt sugallta, egyenes választ vár. - Az orvosok nem így nevezik, de azt hiszem igen, errıl van szó. - Mi van még? - A férfi nem szólt semmit. - Ugyan már, Robert, az ég szerelmére! - A lába is nagyon megsérült. Valószínőleg átment rajta a kamion. - Annie alig hallhatóan felszisszent. - Most vizsgálják. Figyelj, Annie, jobb lesz, ha most visszamegyek. Az állomáson foglak várni. - Nem, dehogy, maradj inkább vele. Majd taxival megyek. - Jó. Felhívlak, ha bármi hírem van - elakadt a hangja. - Rendbe fog jönni. - Igen, tudom - Az asszony megnyomott egy gombot a készüléken, és letette. Vakítóan fehér, napsütötte földek suhantak el az ablak elıtt. Annie a táskájában kotorászott, amíg meg nem találta a napszemüvegét, aztán feltette és fejét az ülés támlájának, döntötte. Robert elsı hívása után azonnal mardosni kezdte a bőntudat. Otthon kellett volna lennie. Ez volt az elsı dolog, amit Don Farlownak mondott, miután letette a kagylót. Az ügyvéd nagyon kedves volt, odament hozzá, átölelte és igyekezett megnyugtatni. - Az, semmit nem számított volna, Annie. Semmit nem tehetett volna. - Dehogynem. Megakadályozhattam volna, hogy lovagolni menjen. És egyáltalán, hogyan engedhette el Robert egy ilyen napon?

-

Csodálatos

37 napunk van...Maga is elengedte volna.

Farlow-nak igaza volt, de bőntudata ettıl nem enyhült, hiszen tudta jól, hogy nem az a lényeg, elment-e velük Chathambe elızı este vagy sem. A lánya születése óta eltelt tizenhárom évben szinte egyfolytában bőntudat mardosta. Grace születésekor Annie hat-hét szabadságot vett ki, amelynek minden pillanatát élvezte. Ebben persze nagy szerepe volt annak, hogy a kellemetlenebb pillanatok gondját nagyrészt áthárította Elsára, a jamaicai származású dadára, aki az óta is háztartásuk nélkülözhetetlen segítıje maradt. Nemzedékének sok más ambíciózus nıtagjához hasonlóan Annie elhatározta, hogy bebizonyítja az anyaság és a karrier összeegyeztethetıségét. Míg azonban más, a többi anya saját példájával igyekezett alátámasztani érvelését, Annie soha nem dicsekedett a gyermekével, s mivel a felkéréseket, hogy álljon modellt Grace-szel néhány fényképhez, rendre visszautasította, a nıi lapok hamarosan felhagytak a próbálkozással. Nemrég aztán észrevette, hogy Grace, a kisbabáját büszkén tartó egyik televíziós mősorvezetınırıl szóló riportot lapozgatja. - Rólunk miért nem csináltak soha ilyen képeket? - kérdezte Grace, és fel sem nézett. Annie erre gıgösen azt felelte, hogy szerinte ez éppolyan erkölcstelen dolog, mint az árukapcsolás. Grace elgondolkodva bólogatott, és még mindig nem nézett rá. - Ühüm mondta közönyös hangon, miközben egy másik cikkre lapozott. - És azt hiszem, az emberek fiatalabbnak gondolnak, ha úgy csinálsz, mintha nem lenne gyereked. Ez a megjegyzés, valamint az a tény, hogy a kislány hangjában szemernyi gúny sem volt, annyira felkavarta Annie-t, hogy hetekig alig tudott másra gondolni, mint Grace-szel való kapcsolatára, illetve - ahogy most látta - annak hiányára.

38 Pedig nem volt ez mindig így. Sıt négy évvel ezelıttig, amikor elvállalta az elsı szerkesztıi állást, Annie büszke volt arra, hogy ı és Grace közelebb állnak egymáshoz, mint szinte bármelyik anya és lánya, akit csak ismert. Riportalanyai jelentıs részénél híresebb, ünnepelt újságíróként maga osztotta be az idejét. Ha kedve volt hozzá, otthon is dolgozhatott vagy kivehetett néhány szabadnapot. Amikor el kellett utaznia, gyakran Grace-t is magával vitte. Egyszer majdnem egy egész hetet töltöttek el kettesben az egyik híresen elegáns párizsi szállodában, miközben arra vártak, hogy egy neves divattervezı ígéretének megfelelıen végre kegyeskedjen fogadni Annie-t. Mindennap mérföldeket sétáltak a városban, vásárolgattak, nézelıdtek, s esténként csintalan nıvérekként bebújtak a hatalmas, aranyozott ágyba, tv-t néztek, és habzsolták a felhozatott finomságokat. A vezetı beosztású hivatalnokok élete azonban egészen más. Miközben Annie azon volt, hogy egy alig olvasott, unalmas lapot a város legkeresettebb kiadványává tegyen, az ezzel járó feszültségek és örömök közepette eleinte még magának sem volt hajlandó beismerni, milyen súlyos árat fizet mindezért a magánéletében...Büszkén vallotta, hogy Grace-szel a "minıségi" együttlétekre törekszik. Most rájött, hogy könyörtelenül elnyomta a lányát. Reggelente egy órát töltöttek együtt, amikor zongorázni kényszerítette a gyereket, az esti két órában pedig a házi feladatait íratta meg vele. Úgy tőnt, hogy anyai jó tanácsnak szánt szavait a kislány egyre inkább bírálatnak veszi. A hétvégék egy kicsit kellemesebben teltek, s a lovaglás segített az anya és lánya között még megmaradt törékeny kapcsolat épen tartásában. Annie ugyan már rég nem ült lóra, de Roberttel ellentétben - gyermekkori élményei alapján - nagyon jól megértette a lovaglás és díj ugratás különös, zárt világát. Szívesen fuvarozta Grace-t és a lovát a különbözı versenyekre. Együtt töltött idejük

39 azonban még a legjobb pillanataiban sem volt hasonlítható a Grace és Robert közt kialakult könnyed bizalomhoz. A lány kisebb-nagyobb problémáival elıször apjához fordult. Annie pedig szomorúan belenyugodott abba, hogy a történelem önmagát ismétli. İ maga is apás gyerek volt, mivel anyja nem tudott vagy nem akart messzebbre látni az Annie öccsét körülvevı fénykörön. De erre nem hivatkozhatott, és úgy érezte, könyörtelen génjei kényszerítik arra, hogy ugyanígy viselkedjen Grace-szel. A vonat lassított egy hosszú kanyarban, majd megállt Hudsonben. Annie a helyén maradt, s az állomás szépen helyreállított öntöttvas-oszlopos verandáját figyelte. Egy férfi állt pontosan ugyanott, ahol Robert szokott várakozni, aztán kitárt karral elırelépett, hogy üdvözöljön egy nıt, aki két kisgyermekkel szállt le a vonatról. Annie csak nézte, ahogy sorra végigöleli ıket, aztán elindulnak a parkoló felé. A kisfiú ragaszkodott ahhoz, hogy ı cipelje a legnehezebb táskát, s a férfi nevetve engedett neki. Annie elfordult, és megkönnyebbült, amikor a vonat ismét elindult. Huszonöt perc múlva megérkezik Albanybe. Zarándok nyomait a baleset helyszínétıl kicsit távolabb, az út mellett találták meg. Patájának lenyomatai között vöröslı vérfoltok látszottak. A vadász vette észre a nyomokat, s azokat követve a fák között a folyó felé vezette Logant és Koopmant. Harry Logan ismerte a keresett lovat, bár nem olyan jól, mint azt, amelynek megnyomorított tetemét az imént szabadították ki az összecsuklott kamion roncsai közül. Gullivert is ı látta el Mrs. Dyer lovaival együtt, Macleanék azonban egy másik helybéli állatorvosra bízták Zarándokot. Logan látta néhányszor az istállóban a gyönyörő Morgant. A vérnyomokból kiderült, hogy súlyosan megsebesült. Még mindig nem tért magához teljesen megrázkódtatásából, amit az iménti látvány okozott, és azt kívánta, bárcsak hamarabb ideért volna, hogy megszabadítsa Gullivert szenvedéseitıl. Akkor persze végig kellett volna néznie, amint elviszik Judith holttestét, s az sem

40 lett volna könnyő. Olyan kedves kislány volt. Az is éppen eléggé megviselte, hogy látta Macleanék lányát, akit pedig alig ismert. A folyó zúgása egyre hangosabbá vált, s a fák között kivillant a rohanó víz. A vadász megállt és bevárta a többieket. Logan megbotlott egy ágban és majdnem elesett. A vadász alig leplezett megvetéssel figyelte. Felfuvalkodott hólyag, gondolta Logan. Az elsı pillanattól kezdve ellenszenvet érzett a fickó iránt. Általában nem kedvelte a vadászokat. Magában azt kívánta, bárcsak visszarakatta volna vele azt a nyavalyás puskát a kocsiba. Ezen a szakaszon a víz sodrása erıs volt, itt-ott megtört a köveken, és átcsapott egy kidılt nyírfa ezüstös törzsén. A három férfi lefelé nézett, ahol a nyomok eltőntek a folyóban. - Biztos megpróbált átmenni a túlpartra - szólalt meg Koopman, aki szerette volna hasznossá tenni magát. A vadász azonban a fejét rázta. A szemközti part meredek volt, és sehol nem látszottak rajta felfelé vezetı nyomok. Némán gyalogoltak tovább a parton. Aztán a vadász megtorpant, és kinyújtott kezével megállásra intette társait. - Ott van - mondta halkan, és fejével elırebiccentett. Vagy húszméternyire lehettek a régi vasúti hídtól. Logan a napsütés miatt a homlokához emelte a tenyerét, úgy figyelt. Eleinte semmit nem látott. Aztán valami megmozdult a híd alatt, s végre Logan is megpillantotta az állatot. A híd túloldalán állt az árnyékban. Pofája nedves volt, mellkasából sötét folyadék csepegett a vízbe. Úgy tőnt, mintha valami rátapadt volna a testére, közvetlenül a nyak töve alatt, de onnan, ahol állt, Logan nem tudta kivenni, mi az. Az állat idınként bólintott egyet, fejét ilyenkor oldalra kapta és rózsaszín habot fújt a szájából, amit a víz gyorsan magával ragadott. A vadász levette válláról a puskazsákot, és elkezdte kicipzárazni. - Bocs, haver, de lovakra most nincs vadászidény - mondta Logan a tıle telhetı legnyugodtabb hangon. A vadász fel sem

41 pillantott, és elıhúzta fegyverét, egy karcsú német 308-as puskát, üvegpalack vastagságú távcsöves irányzékkal. Koopman irigykedve bámulta. Aztán a vadász, töltényeket vett elı a zsebébıl, és nekilátott megtölteni a puskát. - Elvérzik a szerencsétlen - vetette oda. - Á, igen? - mondta Logan. - Szóval maga is állatorvos, mi? A fickó gúnyosan felnevetett. Élesre töltötte a puskát, aztán egy fának dılt, és szinte ordított róla, hogy tudja, a végén úgyis neki lesz igaza. Logan legszívesebben megfojtotta volna. Visszafordult a híd felé, és tett egy óvatos lépést elıre. A ló azonnal hátrálni kezdett, s ahogy a híd túloldalán kiért a napfényre, Logan látta, hogy semmi nem tapad az állat mellkasához. Egy nagy, rózsaszín bırdarab fityegett ott, mely a borzalmas, több mint fél méter hosszú L alakú sebrıl vált le. A szabadon feltáruló húsból vér lüktetett, végigcsorgott az állat mellén, majd a vízbe folyt. Logan most már látta, hogy az orra is véres. Még ilyen messzirıl is megállapította, hogy összezúzódott az orrcsontja. Logant elöntötte a tehetetlenség érzése. Csodálatosan szép ló volt, és győlölte a gondolatot, hogy esetleg mégis végezni kell vele. Sérülései azonban olyan súlyosnak tőntek, hogy ha sikerül is megközelítenie és elállítani a vérzést, akkor sincs sok esélye az életben maradásra. Újabb lépést tett elıre, mire Zarándok ismét hátrátni kezdett, majd megfordult, és azt latolgatta, merre menekülhetne. Az állatorvos mögött hangos csattanás hallatszott, amint a vadász felhúzta a puskát. Logan hátrafordult. - Nem tudna nyugton maradni? A vadász nem válaszolt, csak sokatmondóan Koopmanra pillantott. A másik két férfi között valamiféle egyetértés kezdett kialakulni, ám Logan hajthatatlan maradt. A földre tette táskáját, melléguggolt, hogy kivegyen belıle néhány holmit, s közben Koopmanhoz intézte szavait. - Megpróbálom elkapni. Megtenné, hogy az erdın át a háta mögé kerül, és a híd túloldalán elállja az útját?

42 - Igen, uram. - Az lenne a legjobb, ha keresne egy nagyobb botot vagy valami hasonlót és a ló felé csapkodna vele, ha az megpróbál maga felé kitörni. Lehet, hogy bele kell majd gázolni a vízbe. - Igen, uram - a seriffhelyettes már el is indult az erdı felé. Logan még utánaszólt. - Kiáltson, ha odaért. És ne kerüljön túl közel a lóhoz. Logan nyugtatót szívott fel egy fecskendıbe, kabátja zsebeibe pedig néhány olyan holmit gyömöszölt, melyekrıl úgy vélte, szükségesek lehetnek. Mindvégig magán érezte a vadász pillantását, de nem törıdött vele, és felállt. Zarándok leszegte ugyan a fejét, de a legapróbb mozdulatukat figyelemmel kísérte. Vártak, s körülöttük minden más zajt elnyomott a víz zúgása. Aztán meghallották Koopman kiáltását, és amikor a ló hátrafordult megnézni, ki van ott, Logan elindult, miközben kezével igyekezett minél jobban eltakarni a fecskendıt. A mederbıl itt-ott kiálló kövekrıl a rohanó víz sodorta a havat, és a férfi megpróbált ezeken lépdelni. Zarándok visszafordult és észrevette. Megzavarodott, nem tudta, merre fusson, így csak a vizet kapálta lábaival és újabb véres habcsíkot fújt ki az orrán. Logan elérte az utolsó követ és látta, nincs mit tenni, bele kell gázolnia a vízbe. Óvatosan lelépett a kırıl, s a jéghideg víz azonnal átcsapott csizmája szára fölött. Annyira dermesztı volt, hogy az állatorvos felszisszent. Koopman ekkor tőnt fel a folyó hídon túli kanyarulatánál. Térdig állt a vízben, kezében jókora nyírfaágat tartott. A ló hol az egyik, hol a másik férfira nézett. Logan félelmet látott az állat szemében és még valami mást is, amitıl megijedt egy kicsit. Ennek ellenére halkan, megnyugtató hangon beszélt hozzá. - Minden rendben van, haver. Most már minden oké.

43 Hatméternyire állt a lótól, és azon gondolkozott, mitévı legyen. Ha sikerülne elkapnia a kantárt, talán az állat nyakába is beadhatná az injekciót. Minden eshetıségre felkészülve, a kelleténél valamivel több nyugtatót szívott fel a fecskendıbe. Ha a nyaki vénába tud szúrni, kevesebb nyugtatót kell befecskendeznie, mint ha izomba adná. Akárhogy is lesz, mindenképpen vigyáznia kell, nehogy túladagolja. Egy ilyen rossz állapotban lévı lónál végzetes lehet, ha elveszti az eszméletét. Meg kell próbálnia éppen csak annyit befecskendezni, amennyi lecsillapítja az állatot, hogy a folyótól valami biztonságosabb helyre vezethessék. Most, hogy ilyen közel volt, Logan alaposan szemügyre vehette a ló mellkasán tátongó sebet. Soha nem látott még ilyen súlyos sérülést, és tudta, nincs sok idejük. A vérzés üteme alapján úgy vélte, hogy a ló mostanra már négy liternél is több vért veszíthetett. - Minden rendben van, kishaver. Senki nem akar bántani. Zarándok felhorkant, megfordult, és tett néhány bátortalan lépést Koopman felé. A napfény szivárványosan megcsillant a fölkavarodott vízen. - Rázza meg az ágat - ordította Logan. Koopman engedelmeskedett és Zarándok megtorpant. Logan ezt a kis közjátékot kihasználva közelebb araszolt a lóhoz, de közben belelépett egy gödörbe, és egészen az ágyékáig vizes lett. Szentséges Isten, de hideg ez a víz! A ló észrevette és az állat ismét Koopman irányába indult. Még egyszer! Az ágrázás megállította Zarándokot, Logan pedig kinyújtott kézzel elırevetette magát. Sikerült elkapnia a kantárt, s azon lógva megperdült. Érezte, hogy az állat megfeszíti a testét és megpróbálja levetni magáról. Az állatorvos a kantárba kapaszkodva igyekezett minél távolabb kerülni a veszedelmesen rúgkapáló hátsó lábaktól, majd gyorsan felnyúlt, és a ló nyakába döfte a tőt. Zarándok pánikba

44 esett, amikor megérezte a szúrást. Rémülten nyerítve felágaskodott, és Logannak csak pillanatnyi ideje maradt arra, hogy befecskendezze a nyugtatót. Közben azonban a ló oldalra lendült, és meglökte a férfit, aki elveszítette az egyensúlyát, megbillent, és a kezére sem tudott odafigyelni. Anélkül, hogy szándékában állt volna, a fecskendı teljes tartalmát Zarándok nyakába nyomta. A ló ekkor már tisztában volt azzal, ki a veszélyesebb a két férfi közül, és eliramodott Koopman felé. Logannak nem volt ideje megszabadulni a bal kezére csavarodott kantártól, így az állat lendülete ledöntötte a lábáról, és fejjel elıre belehúzta a vízbe. Érezte, hogy a jéghideg víz átáztatja ruháit, miközben felbukott vízisízıként bukdácsolt a ló után. Csak a hullámzó vizet látta. A kantár szíj belevágott a keze bırébe, válla sziklának ütközött, és ı felkiáltott fájdalmában. Aztán keze kiszabadult a kantárból, s végre felemelhette a fejét, hogy teleszívja tüdejét levegıvel. Látta, hogy Koopman félreugrik a ló elıl, az meg alaposan összefröcsköli, miközben elvágtat mellette és felkapaszkodik a parton. A fecskendı még mindig ott fityegett a nyakában. Logan felállt, és a fák között eltőnı ló után nézett. - A fenébe! - mondta. - Jól van? - kérdezte Koopman. Logan csak bólintott, majd nekilátott, hogy kicsavarja a vizet kabátjából. Szeme sarkából észrevette, hogy valami van a hídon, és felnézett. A korlátnak támaszkodva ott állt a vadász, és ıt figyelte. Fülig érı szájjal vigyorgott. - Miért nem tőnik már el a büdös francba? - mordult fel Logan. Annie azonnal megpillantotta Robertet, amint átlépett a lengıajtón. A folyosó végén várótermet rendeztek be szürke fotelokkal és virágokkal díszített alacsony asztalokkal. Férje itt állt, és egy magas ablakon bámult kifelé. Alakját körülölelte a napfény. Az asszony léptei hallatán megfordult, de erıltetnie kellett a szemét,

45 hogy lássa, ki közeledik a félhomályos folyosón. Annie-t szíven ütötte, milyen védtelennek látszott a férfi abban a rövid pillanatban, mielıtt felismerte, s arcának napsütötte fele olyan sápadt volt, hogy bıre szinte áttetszınek tőnt. Aztán férje is észrevette, és arcán suta kis mosollyal elindult felé. Átölelték egymást, és egy darabig így maradtak. Egyikük sem szólt semmit. Végül Annie törte meg a csendet. - Hol van? Robert megfogta a karját, és egy kicsit hátrébb lépett, hogy láthassa feleségét. - Levitték. Most mőtik. - Észrevette, hogy Annie a homlokát ráncolja, és sietve folytatta, mielıtt az asszony bármit is mondhatott volna. - Azt mondták, rendbe fog jönni. Még mindig eszméletlen, de készítettek egy csomó felvételt és mindenféle vizsgálatokat végeztek rajta, és azt mondják, nincs jele agykárosodásnak. Elakadt a hangja, nyelt egyet. Annie az arcát figyelte. Abból, ahogy a férfi minden erejével igyekezett nyugalmat erıltetni magára rögtön tudta, hogy ez még nem minden. - Folytasd! Ám a férfi nem bírta tovább, sírva fakadt. Lehorgasztotta a fejét, és csak állt némán rázkódó vállakkal. Még mindig fogta Annie karját, aki azonban finoman lefejtette az ujjait, majd ı fogta meg ugyanígy a férfi karját. - Folytasd! Mondd el! A férfi mély lélegzetet vett, aztán hátra döntötte a fejét és egy pillanatig a mennyezetet bámulta, mielıtt újra a felesége szemébe tudott volna nézni. Az elsı próbálkozásnál még megbicsaklott a hangja, de aztán sikerült kimondania. - Levágják a lábát. Annie késıbb egyszerre érzett csodálkozást és szégyent, ha visszagondolt az aznap délutáni viselkedésére. Sohasem tartotta magát különösebben bátornak a nehéz helyzetekben - leszámítva a munkáját, ahol kifejezetten élvezte a válságokat. Általában az sem

46 okozott gondot a számára, hogy kimutassa érzelmeit. Talán Robert azzal, hogy összeomlott, helyette is meghozta a döntést. İ sírt, így az asszony már nem tehette ezt. Valakinek tartania kellett magát, nehogy valamennyiüket magával ragadja a bánat. Ugyanakkor Annie-nek semmi kétsége nem volt afelıl, hogy a dolgok másként is alakulhattak volna. A hír, hogy mit tesznek ebben az épületben és ebben a pillanatban a tulajdon lányával, úgy hasított belé, mint egy dárda. Leszámítva azt a gyorsan elnyomott kényszert, hogy felsikoltson, csupán egy sor kérdés merült fel az agyában: annyira objektív és gyakorlatias kérdések, hogy már-már szívtelennek tőntek. - Mennyit? A férfi zavarodottan nézett rá. - Mi? - A lábából. Mennyit vágnak le belıle? - A térdét...- elcsuklott a hangja, össze kellett szednie magát. Ez a részlet nagyon fájdalmasnak tőnt. - A térdét is. - Melyik lábát? - A jobbat. - A térde fölött mennyivel? - Jézusom, Annie! Hát mit számít az? Robert elhúzódott tıle, és kézfejével nedves arcát törölgette. - Nos, szerintem nagyon is sokat számít. - Még önmaga is megdöbbent saját viselkedésén. Férjének természetesen igaza volt, mindez nem számított. Feleslegesnek tőnt tovább erıltetni a dolgot, sıt, egyenesen visszataszítónak, de most már nem akarta abbahagyni. - Csak valamivel a térde fölött vágnak, vagy a combját is elveszíti? - Csak a térde fölött. Nem mondták meg pontosan, de hát miért nem mész le, biztos beengednek, hogy megnézd. Az ablak felé fordult, elıvett egy zsebkendıt, és nekilátott letörölgetni arcáról a könnyeket és a nyálat, s közben dühös volt magára, amiért sírva fakadt. Annie mögött léptek hangzottak a folyosón.

47 - Mrs. Maclean? Annie megfordult. Egy fiatal, talpig fehérbe öltözött ápolónı állt ott, vetett egy pillantást Robertre, és úgy döntött, inkább Annie-nek szól. - Telefonon keresik. A nıvér elırement. Gyors, apró léptekkel haladt, fehér cipıje semmi zajt nem csapott a folyosó csillogó kövezetén, és Annie-nek úgy tőnt, mintha siklana a felszín fölött. Az eligazítópult melletti telefonhoz vezette Annie-t, majd az irodából átkapcsolta a hívást. Joan Dyer volt az, a lóistálló tulajdonosa. Elnézést kért a zavarásért, és idegesen érdeklıdött Grace állapota felıl. Annie elmondta, hogy még mindig kómában van. A lábáról nem tett említést. Mrs. Dyer a tárgyra tért. Zarándok miatt telefonált. Megtalálták, és Harry Logan tudni szeretné, hogy mit csináljanak vele. - Ezt hogy érti? - kérdezte Annie. - Szegény pára nagyon rossz állapotban van. Több csontja is eltört, mély sebei vannak, és rengeteg vért veszített. Még ha mindent megtesznek is érte, és életben marad, akkor sem lesz soha többé ugyanaz a ló. - Hol van Liz? Nem tudna lemenni oda? Liz Hammond Zarándok állatorvosa volt, és egyben a család barátja. İ volt az, aki elızı nyáron Kentuckyba utazott, hogy megvizsgálja a lovat, milıtt megvették. Zarándok ıt is lenyőgözte. - Valami konferenciára utazott - mondta Mrs. Dyer. - Csak a következı hétvégére ér vissza. - Logan el akarja pusztítani a lovat? - Igen. Nagyon sajnálom, Annie. Most telenyomták nyugtatókkal, és Harry szerint még az sem biztos, hogy magához tér. Engedélyt kért magától, hogy végezzen vele.

48 - Úgy érti, le akarja lıni? - Megint lényegtelen részletekbe bonyolódott, mint az imént Roberttel. Mi az ördögöt számít, hogy hogyan akarják megölni a lovat? - Azt hiszem, injekcióval akarja elaltatni. - És ha nemet mondok? A vonal másik végén kis ideig csend volt. - Hát, azt hiszem, akkor meg kell próbálniuk eljuttatni valahová, ahol megmőthetik. Talán Cornellbe. - Ismét elhallgatott egy pillanatra. - Egyébként is, Annie, végül az egész sokkal többe kerülne magának, mint amennyire a lovat biztosították. A pénz említése volt a döntı mozzanat, mert a gondolat, hogy valamiféle kapcsolat lehet a ló élete és a lánya élete között, még nem fogant meg az agyában. - Egyáltalán nem érdekel, mennyibe kerül - csattant fel, s érezte az idısebb nı megütközését. - Mondja meg Logannek, hogy ha megöli Zarándokot, beperelem. Azzal letette a kagylót. - Gyere még. Most jó, jöhetsz. Koopman lefelé hátrált a lejtın, s karjaival a teherautót irányította. A jármő óvatosan tolatott a fák között, végében a darujáról lelógó láncok szabadon himbálóztak és csörömpöltek. Ez a darus kocsi állt készenlétben a papírgyárnál, hogy leemelje a kamionról az új turbinákat, és Koopman az ott várakozó emberekkel együtt most segítségül hívta ehhez az új feladathoz. Szorosan a nyomában haladt egy Ford kisteherautó, amely nyitott utánfutót vontatott. Koopman a válla fölött most hátranézett oda, ahol Logan és egy csoport segítı térdelt a ló körül. Zarándok az oldalán feküdt egy hatalmas vértócsa közepén, mely lassan terjeszkedett a hóban az élete megmentésén szorgoskodó emberek térde alatt. Idáig sikerült eljutnia, amikor a nyugtató végre

49 hatni kezdett. Mellsı lábaiból kifutott az erı, és összerogyott. Kis ideig még megpróbált küzdeni, de mire Logan beérte, már eszméletlen volt. Logan megkérte Koopmant, hogy rádiótelefonján hívja fel Joan Dyert, és nagyon örült, mert a vadász nem volt ott, hogy hallja, amint arra kéri az asszonyt, szerezze meg a tulajdonos engedélyét az állat elpusztításához. Aztán segítségért szalajtotta Koopmant, letérdelt a ló mellé, és nekilátott elállítani a vérzést. Mélyen benyúlt a ló gızölgı mellkasába, keze átfurakodott a szétroncsolódott lágy szövetek között, s végül karja könyékig eltőnt az állat testében. Körbetapogatózott, míg meg nem találta a vérzés helyét, egy átszakadt ütıeret - hála istennek csak egy kisebb artéria volt. Tenyerén érezte a meleg vér lüktetését, s eszébe jutottak a kis érfogók, amelyeket zsebre vágott. Szabadon maradt kezével keresett egyet, lefogta vele az eret, és azonnal érezte, hogy a vérzés eláll. De továbbra is rengeteg vér szivárgott a több száz sérült érbıl, ezért nagy nehezen lehúzta átázott kabátját, kiürítette a zsebeit, és amennyire tudta, kicsavarta belıle a vizet meg a vért. Ezután összetekerte a ruhadarabot, és óvatosan belegyömöszölte a sebbe. Hangosan szitkozódni kezdett. Most vérpótló folyadékra lett volna a legnagyobb szüksége, de az egyetlen zacskó Plasmalyte, amit magával hozott, a folyó mellett maradt, a táskájában. Feltápászkodott, és bukdácsolva visszarohant a holmijáért. Mire visszatért, a mentıosztag ápolói is a helyszínre értek, és éppen takarókat terítettek Zarándok testére. Egyikük egy telefont nyújtott felé. - Mrs. Dyer keresi - mondta. - Az ég szerelmére, nem látja, hogy nem érek rá? - förmedt rá Logan. Letérdelt, és bekötötte az ötliteres Plasmalyte-ot Zarándok nyakába, aztán beadott neki egy szteroidinjekciót is a sokk ellen. A ló gyengén és szabálytalanul lélegzett, végtagjai gyorsan hőltek, így Logan újabb takarókért kiáltott, hogy legyen mibe csavarni a lábait, miután a vérzés csillapítására bekötözték a sebeket.

50 Az egyik ápoló néhány tiszta zöld leplet hozott a mentıkocsijából, Logan pedig óvatosan kiemelte véráztatta kabátját a sebbıl és helyére betette azokat. Hátradılt a sarkán, lélegzet után kapkodott, és elkezdett penicillint szívni egy fecskendıbe. Inge sötétvörös lett a vértıl, ami végigfolyt a karján, ahogy feltartotta a fecskendıt, hogy kipöckölje belıle a légbuborékokat. - Baromság ez az egész - dörmögte. Beadta a penicillint Zarándok nyakába. Ennek a lónak vége. A mellkasi sérülés is épp elég ok lett volna ahhoz, hogy végezzenek vele, és a többirıl még nem is beszéltünk. Orrcsontja borzalmasan összezúzódott, jó néhány bordája eltört, egyik bal alsó lábszárcsontja felett mély vágott seb tátongott, és csak a jóisten a megmondhatója, hány egyéb kisebb vágás és zúzódás volt a testén. Abból, ahogy a ló felfelé igyekezett a lejtın, azt is meg tudta állapítani, hogy jobb mellsı lábára sántított. Az lenne a legjobb, ha megszabadíthatná szerencsétlen párát a szenvedéseitıl. De ha már idáig eljutott, csak azért sem fogja megszerezni annak a mocsadék, puskamániás kis vadásznak az elégtételt, hogy végül neki lett igaza. Ha a ló magától elpusztul, ám legyen. Ekkor már Koopman is odaért a darus kocsival és az utánfutóval, s Logan örömmel látta, hogy valahonnan szereztek egy erıs vászonhevedert is. A mentıosztagos fickó telefonján Mrs. Dyer még mindig várakozott, és az állatorvos most elvette tıle a készüléket. - Oké, hallgatom - mondta, miközben azt mutogatta a többieknek, hova tegyék a hevedert. Amikor meghallotta, szegény asszony hogyan próbálja finoman átadni Annie üzenetét, elmosolyodott, és a fejét csóválta. - Remek - mondta. - Öröm, ha értékelik az ember munkáját. Visszaadta a telefont, és segített a két vászonhevedert Zarándok törzse alá húzni a vöröses latyaktengerré vált hóban. Egy egész csapat állt a ló körül, és Logan arra gondolt, milyen mókás látványt nyújtanak egységesen vörös térdükkel. Valaki egy száraz dzsekit

51 nyújtott felé, és most döbbent csak fázik, amióta belecsúszott a folyóba.

rá,

milyen

kegyetlenül

Koopman és a sofır a daru láncához erısítette a hevederek végét, aztán valamennyien hátrébb léptek, amikor Zarándok élettelen teste lassan a magasba emelkedett, majd az utánfutóra lendült. Logan két mentıssel együtt felmászott mellé, s eligazították a ló lábait, hogy az ugyanúgy az oldalán feküdjön, mint lenn a havon. Koopman feladogatta az állatorvosnak a holmiját, miközben a többiek betakargatták a lovat. Logan még egy szteroidinjekciót adott a lónak, és elıvett egy újabb zacskó Plasmalyte-ot. Hirtelen borzasztó kimerültnek érezte magát. Úgy becsülte, nagy a valószínősége annak, hogy mire megérkeznek állatkórházába, a ló már nem lesz életben. - Odatelefonálunk - mondta Koopman -, hogy tudják, mikorra várhatják magukat. - Kösz. - Minden kész van? - Azt hiszem. Koopman rácsapott az utánfutó elé kapcsolt furgon végére, és odakiáltott a sofırnek, hogy indulhat. A jármő lassan elindult felfelé a lejtın. - Sok szerencsét! - szólt még utánuk Koopman, de úgy tőnt, Logan meg sem hallotta. A fiatal seriffhelyettes kicsit csalódottnak látszott. Vége az egésznek, mindenki mehet haza. Zajt hallott a háta mögött, és megfordult. A vadász éppen a puskáját tette vissza a zsákba. - Köszönet a segítségért - mondta Koopman. A vadász biccentett, vállára vetette a zsákot, és elment. Robert hirtelen felébredt, és egy pillanatig azt hitte, az irodájában van. Számítógépének képernyıje megbolondult, reszketeg zöld

52 vonalak rajzoltak főrészfogas csúcsokat rajta. Te jó ég, gondolta, egy vírus, és éppen a Dunford-értékpapírok ügyének aktáit teszi tönkre. Aztán meglátta az ágyat, rajta a lánya lábának csonkja fölött csinosan megemelt takarót, és egyszerre eszébe jutott, hol is van. Az órájára pillantott. Mindjárt hajnali öt. A szobában sötét volt, csak egy falilámpa vont lágy fényburkot Grace feje és csupasz vállai köré. A lány szemei csukva voltak, komoly arckifejezése szinte azt sugallta, hogy mit sem törıdik a testébe több ponton is behatoló, kígyóként tekergı mőanyag csövekkel. Csı vezetett szájához a lélegeztetıgépbıl, egy másik pedig az orrán keresztül egyenesen a gyomrába, hogy etetni tudják. Az ágy fölött függı palackokból és zacskókból is csövek indultak ki, s ezek kusza csomóban találkoztak a lány nyakánál, mintha csak azon versenyeztek volna, melyikük juthat elıször a lány nyaki vénájába kötött szelephez. A szelepet testszínő ragtapasz fedte, akárcsak a halántékára és a mellkas ára erısített elektródákat, valamint azt a vágást, amit azért ejtettek egyik kislányos melle alatt, hogy ott száloptikát vezessenek a szívébe. Ha nem lett volna rajta lovaglósapka, mondták az orvosok, a kislány valószínőleg meghalt volna. Amikor feje az útnak csapódott, a merev sapka megrepedt, de a koponyája épen maradt. Egy újabb felvétel azonban kimutatott némi diffúz vérzést az agyban, ezért parányi lyukat fúrtak a koponyacsontjába, s azon keresztül egy eszközt helyeztek be, melynek a belsı nyomás ellenırzése volt a feladata. Azt mondták, hogy a lélegeztetı gép segít majd az agyban képzıdött duzzanat lelohasztásában. Ütemes, a tengerparti kavicsokon megtörı víz susogására emlékeztetı hangja ringatta álomba Robertet. Amikor elszunnyadt, még fogta kislánya kezét, ám az most tenyérrel felfelé feküdt az ágyon ott, ahová csúszott. Két kezébe fogta, s érezte testének hamisan megnyugtató melegét. Elırehajolt, és óvatosan visszanyomta a ragtapasz csücskét, amely levált a Grace karjába vezetı egyik katéterrıl. Felpillantott a feje fölött sorakozó seregnyi mőszerre, melyek pontos feladatát aprólékosan elmagyaráztatta magának. Most anélkül, hogy

53 mozdulnia kellett volna, rendre végignézte az összes képernyıt, szelepet és folyadékszintet, hátha esetleg megváltozott valami, amíg aludt. Tudta jól, hogy az egész rendszer egy számítógéppel áll összeköttetésben, és bármi történne, azonnal megszólalna a riasztás a folyosó sarkán lévı központi ellenırzıpulton, de neki magának is látnia kellett mindent. Nem találván semmi rendellenességet, megkönnyebbülten hátradılt, de Grace kezét nem eresztette el. Annie a rendelkezésükre bocsátott kis szobában aludt ugyanezen a folyosón. Arra kérte a férjét, ébressze fel éjfélkor, hogy ı folytathassa a virrasztást, de mivel Robert maga is elaludt, úgy gondolta, nem zavarja. Elnézte Grace arcát, és arra gondolt, hogy a kislány e sok érzéketlen berendezés között korához képest feleannyi idısnek látszik. Mindig olyan egészséges volt. Leszámítva néhány öltést a térdén, ami egy kerékpáros esés következménye volt, Grace születése óta nem volt kórházban. Igaz persze, hogy akkor viszont jó néhány évre elegendı probléma akadt. A szülést váratlanul császármetszéssel kellett befejezni. Tizenkét órányi vajúdás után epidurális érzéstelenítıt adtak be Annie-nek, s mert úgy tőnt, hogy egy darabig semmi nem fog történni. Robert elballagott a kávézóba egy szendvicsért meg egy csésze kávéért. Mire visszaért felesége szobájába, ott elszabadult a pokol. Úgy érezte magát, mintha véletlenül egy hadihajó fedélzetére toppant volna: mindenütt zöld ruhás emberek rohangáltak, berendezéseket tologattak és kiabálva osztogatták az utasításokat. Valaki aztán közölte vele, hogy amíg odavolt, a magzat életmőködéseit ellenırzı készülék azt jelezte, hogy a kicsi bajban van. Berontott a szülész mint valami háborús hıs a negyvenes évek egyik filmjébıl -, és közölte beosztottjaival, hogy "vágni fog". Robert addig mindig úgy képzelte, hogy a császármetszés békés, izgalmaktól mentes mőtét. Semmi lihegés, semmi tolás, semmi sikoltozás, csak egy kis vágás az elıre bejelölt vonal mentén aztán könnyedén kiemelik a babát. Így aztán teljesen készületlenül érte az, ami ezután következett. Amikor beengedték és az egyik sarokba

54 állították, már javában tartott a mőtét. Tágra nyílt szemmel figyelte, hogy azok a vadidegen emberek könyékig vájkálnak az elaltatott Annie hasában, s az alvadt vért és magzatvizet az egyik sarokba löttyintik. Fémkampókkal elkezdték kitágítani a vágást, s közben erılködtek, nyögtek és kínlódtak, míg végre az egyikük - a háborús hıs - keze rátalált arra, amit keresett, a többiek hirtelen elcsendesedtek, és csak figyelték, amint kiemeli a magzatmáztól márványosan fehér apró lényt az Annie hasán tátongó nyílásból. A fickó nyilván igen humoros embernek tartotta magát, mert a válla fölött odavetette Robertnek: "Legközelebb talán könnyebb lesz. Kislány." Robert meg tudta volna ölni. Ezután azonban villámgyorsan tisztára törölték a kicsit, ellenırizték, hogy megfelelı számú kéz- és lábujja van-e, fehér takaróba bugyolálták, majd a kezébe adták, s a férfi így csapásra elfeledte haragját, ahogy karjában tarthatta gyermekét. Aztán óvatosan Annie párnájára fektette, hogy Grace legyen az elsı, akit a felesége ébredésekor megpillant. Legközelebb talán könnyebb lesz. Csakhogy nem volt legközelebb. Mindketten szerettek volna még egy gyermeket, de Annie négyszer egymás után elvetélt - az utolsó alkalommal ı maga is komoly veszélybe került, mert jócskán benne járt már a terhességben. Az orvosok azt mondták, nem ajánlatos tovább próbálkozniuk, de ezt maguktól is érezték. Fájdalmuk minden egyes veszteséggel hatványozottan fokozódott, s végül már egyikük sem merte megkockáztatni, hogy még egyszer el kelljen viselnie. Az utolsó alkalommal, négy évvel azelıtt Annie azt mondta, sterilizáltatni akarja magát. A férfi tudta, hogy valójában így akarja büntetni önmagát, s könyörgött neki, hogy ne tegye. Végül az asszony vonakodva bár, de beadta a derekát, inkább spirált tétetett fel, és csak egy humortalan megjegyzést főzött hozzá, miszerint kis szerencsével annak is ugyanaz lesz a hatása. Pontosan ekkor történt, hogy Annie-nek felajánlották az elsı szerkesztıi állást, amit Robert legnagyobb csodálkozására el is fogadott. Késıbb aztán, látván, hogyan vezeti le haragját és csalódottságát ebben az új szerepkörben, a férfi rájött, hogy Annie

55 ezt vagy figyelme elterelésére, vagy - megint csak - önmaga büntetéséül tette. Lehet, hogy mindkettı közrejátszott benne. Azon viszont egyáltalán nem lepıdött meg, hogy az asszony ragyogó sikerei nyomán az ország szinte valamennyi fontosabb lapja megkörnyékezte ıt. Közös kudarcuk az újabb gyermek vállalásában olyan fájó pont volt, amelyrıl mostanában már soha nem beszéltek. Az azonban szavak nélkül is fokozatosan átitatta kapcsolatuk szinte minden mozzanatát. Itt volt köztük ezen a délutánon is, amikor Annie megérkezett a kórházba, ı pedig olyan ostoba módon összeomlott és sírni kezdett. Tudta, Annie most úgy érzi, a férje ıt okolja, amiért képtelen volt még egy gyermeket szülni neki. Talán azért reagált olyan ridegen a könnyeire, mivel azokban is e vádat vélte felfedezni. Talán igaza volt. Hiszen ez a törékeny, sebészkéstıl megcsonkított gyermek volt mindenük. Milyen meggondolatlan, milyen komisz dolog az asszonytól, hogy csupán egyet tudott kihordani. Vajon tényleg ezzel vádolja Annie-t? Természetesen nem. De akkor hogyan tudja magában mégis ilyen könnyedén kimondani a gondolatot? Robert mindig úgy érezte, hogy jobban szereti a feleségét, mint ahogy az valaha is szeretni fogja ıt. Afelıl nem volt kétsége, hogy az asszony szereti. Házasságuk számos más, általa ismert férj-feleség kapcsolathoz képest jó volt. Testileg és szellemileg is képesek voltak örömet adni egymásnak. De az eltelt sok év alatt alig akadt olyan nap, amikor Robert ne tekintette volna magát szerencsésnek, amiért sikerült megtartania az asszonyt. Soha nem szőnt meg azon csodálkozni, miért tart ki mellette valaki, akibıl ennyire árad a nyughatatlan energia. Nem mintha Robert alábecsülte volna saját magát. Elfogulatlanul nézve (és az elfogulatlanságot tekintette - elfogulatlanul - egyik fı erényének) is az egyik legtehetségesebb ügyvéd volt azok közül, akiket ismert. Emellett jó apa volt, jó barátja néhány közeli barátjának és - az utóbbi idıben egyre szaporodó ügyvédviccek célpontjaival ellentétben - mélyen erkölcsös ember. Soha nem

56 tartotta magát unalmas fickónak, de tudta, hogy hiányzik belıle az Annie-ben meglévı tőz. Nem, nem is tőz, inkább lobogás. Éppen ez a lobogás volt az, ami izgatta ıt, attól a legelsı afrikai éjszakától kezdve, amikor kinyitotta a kunyhó ajtaját és megpillantotta a holmijával ott álldogáló lányt. Hat évvel volt idısebb a feleségénél, de gyakran sokkal nagyobbnak érezte a korkülönbséget. Ha pedig arra a rengeteg nagyszerő és nagy hatalmú emberre gondolt, akikkel Annie nap mint nap találkozott, valóságos kis csodának tőnt, hogy az asszony beéri vele. Sıt mi több, biztos volt abban - legalábbis annyira biztos, amennyire egy józan ember az efféle dolgokban biztos lehet -, hogy a felesége soha nem volt hőtlen hozzá. Tavasz óta azonban, amikor Annie elvállalta ezt az új állást, minden feszültebbé vált. Az irodai ármánykodások ingerlékennyé és a szokásosnál is kritikusabb hajlamúvá tették. Még Grace, sıt Elsa is észrevette a változást, és nagyon ügyeltek szavaikra és tetteikre, amikor az asszonya közelben volt. Mostanában Elsa kifejezetten megkönnyebbültnek látszott, ha Robert ért haza elsınek a munkából. Gyorsan átadta neki az üzeneteket, megmutatta, mit készített vacsorára és elsietett, mielıtt Annie is megérkezett volna. Egy kéz nehezedett Robert vállára, s amikor felnézett, a feleségét látta maga mellett, mintha csak gondolatai csalogatták volna ide. Megfogta az asszony kezét, és az arcához szorította. - Tudtál aludni? - kérdezte. - Mint a bunda. Arról volt szó, hogy felébresztesz. - Én is elaludtam. Az asszony elmosolyodott, majd Grace-re nézett. - Semmi változás? Robert megrázta a fejét. Halkan beszéltek, mintha attól féltek volna, hogy felébresztik a lányt. Egy darabig mindketten a gyermeküket nézték, Annie keze még mindig a vállán nyugodott, s a csendet csak a lélegeztetı gép ütemes susogása törte meg. Aztán

57 Annie megborzongott, és elvette a kezét. Gyapjúdzsekijét fázósan maga köré húzta, és karba fonta a kezét. - Arra gondoltam, hogy hazamegyek, és elhozom pár holmiját mondta. - Csak hogy itt legyenek, ha majd felébred. - Majd inkább én megyek. Neked biztos nincs most kedved vezetni. - De igen, szeretnék. Tényleg. Ideadnád a kulcsot? Robert megkereste a kulcsait, és odaadta Annienek. - Nekünk is becsomagolok. Mire van szükséged? - Csak ruhákra és talán egy borotvára. Az asszony lehajolt, és homlokon csókolta. - Vigyázz magadra! - mondta Robert. - Vigyázok. Sietek vissza. Figyelte, ahogy elmegy. Az ajtóból visszafordult, s a férfi látta rajta, hogy mondani akar még valamit. - Tessék? - szólalt meg. Annie azonban csak elmosolyodott, megrázta a fejét, aztán megfordult, s már ott sem volt. Az utak tiszták voltak, és a korai idıpont miatt egykét magányos homokszórótól eltekintve teljesen kihaltak. Annie délnek tartott a 87es úton, majd kelet felé fordult a 90-esen - ugyanott kanyarodott le, ahol elızı reggel a kamion. A hó nem olvadt, így az autó fényszórói az út szélére halmozott szennyes hótorlaszokat világítottak meg. Robert már felszerelte a hógumikat, melyek most halk morajjal gurultak az érdes aszfalton. A rádióban valamilyen telefonos mősor ment, és egy nı éppen arról beszélt, hogy aggódik a tizenéves fia miatt. A nı nemrég vásárolt új autót, egy Nissant, a fiú a jelek szerint teljesen beleszeretett. Órákon át, üldögél benne, simogatja, ma pedig, amikor az anyja bement a garázsba, éppen a kipufogócsıvel szerelmeskedett.

58 - Nem lehetséges, hogy talán komplexusai vannak a gyereknek? - vágott közbe a mősorvezetı, egy Melvin nevő pofa. Úgy tőnt, hogy mostanában az összes telefonos rádiómősort ilyen könyörtelen okostónik vezetik, s Annie soha nem volt képes megérteni, miért telefonálnak be mégis az emberek, amikor nagyon jól tudják, hogy meg fogják szégyeníteni ıket. Lehet, hogy ez volt a dolog lényege. Ez a telefonáló mintha észre sem vette volna a gúnyt. - Igen, azt hiszem errıl van szó - mondta. - Csak éppen nem tudom, mit tegyek. - Ne csináljon semmit! - nyerített Melvin. - A kölyök hamarosan kipufogja magát. Következı hívó... Annie lekanyarodott a fıútról a kis bekötıútra, amely a hegygerincen egészen a házukig kanyargott. Az út felszínét itt tömör, csillogó jégpáncél borította, ezért nagyon óvatosan vezetett az összehajló fák alkotta alagútban, majd ráfordult a kocsifeljáróra, amit Robert aznap reggel tisztíthatott le. Retlektorainak fénykévéje végigkúszott a házat borító fehér deszkákon. A körülötte tornyosuló bükkfák eltakarták a tetıt. Minden sötét volt, csak a hall falai és mennyezete villant meg kéken az egy pillanatra rávetıdı fénysugárban. A külsı falon automatikusan kigyulladt egy lámpa, amikor Annie a ház mögé hajtott, s végig égett, amíg az asszony arra várt, hogy felemelkedjen a pincegarázs ajtaja. A konyhában minden úgy volt, ahogy Robert hagyta. A szekrényajtók tárva-nyitva, az asztalon kirakatlanul állt két nagy élelmiszeres papírzacskó. Az egyikben megolvadt és kifolyt a jégkrém, s az asztalról lecsepegve rózsaszín kis tócsába győlt a padlón. Az üzenetrögzítın vörös fény villogott, de Annie-nek nem volt kedve visszahallgatni a hívásokat. Megpillantotta a cédulát, amit még Grace írt Robertnek, de csak nézte, valahogy nem akarózott megérintenie. Aztán hirtelen megfordult, és nekilátott, hogy feltakarítsa a jégkrémet és elpakolja azokat az ételeket, amelyek nem romlottak meg.

59 Késıbb, amikor az emeleten ruhákat csomagolt egy táskába önmaga és Robert számára, furcsán gépiesnek érezte magát, mintha minden mozdulatát elıre beprogramozták volna. Úgy gondolta, hogy ennek a zsibbadtságnak valami köze lehet a sokkhoz, vagy talán valamiféle tagadás jele. Igaz, ami igaz, amikor a mőtét után elıször pillantotta meg Grace-t, olyan idegen, olyan elképzelhetetlen látványt nyújtott, hogy egyszerően képtelen volt felfogni. Szinte féltékeny volt a fájdalomra, amit ugyanez a látvány Robertnak okozott. Figyelte amint a férfi szeme végigpásztázza Grace testét, és minden orvosi beavatkozás nyomának látványa tovább fokozza gyötrıdését. Annie azonban csak meredt szótlanul a kis testre. Lányának ez az új, orvosok alkotta változata teljesen értelmetlennek tőnt a számára. Annie ruhái és haja még mindig kórházszagúak voltak, ezért levetkızött és beállt a zuhany alá. Egy darabig csak folyatta magára a vizet, aztán szinte elviselhetetlenül forróra állította. Felnyúlt, és a zuhanyrózsát a legerısebb fokozatra csavarta, így a víz tüzes tőkként csapkodta bırét. Felemelt arcát behunyt szemmel beletartotta a vízsugárba, s a fájdalomtól hangosan felkiáltott. Ennek ellenére nem mozdult, boldog volt, hogy fáj. Igen, ezt érezte. Ezt legalább érezte. A fürdıszoba csupa gız volt, amikor kilépett a zuhanyfülkébıl. Törülközıjét végighúzta a tükör üvegén, de csak nagyjából tisztította meg. Megtörülközött, s közben az elmosódott valamit nézegette, amely mintha nem is az ı tükörképe lett volna. Mindig elégedett volt a testével, bár teltebb és nagyobb mellő volt, mint a lapja divatmellékletének oldalain páváskodó karcsú lányok. A párás tükör azonban torz, rózsaszín absztrakcióként verte vissza képét, leginkább egy Francis Bacon-festményhez hasonlóan, amit Annie olyan zavarba ejtınek talált, hogy lekapcsolta a lámpát és gyorsan visszament a hálószobába. Grace szobája is úgy volt, ahogy a kislány hagyhatta még elızı reggel. A hálóingéül szolgáló hosszú pólót a bevetetlen ágy végébe hajította. A padlón egy farmernadrág hevert, s Annie lehajolt érte.

60 Megismerte, mert az a darab volt, amelyiknek térdein rojtos szélő lyukak tátongtak, s azokat belülrıl Annie egy régi, virágmintás ruhájából vett foltokkal bélelték ki. Jól emlékezett arra, hogy ı akarta megvarrni, és hogy mennyire megbántódott, amikor Grace közömbösen odavetette: jobban szeretné, ha Elsa csinálná. Annie a szokásos trükkjét alkalmazta, és szemöldökének, visszafojtott fájdalmat sugalló rándításával sikerült bőntudatot ébresztenie Graceben. - Sajnálom, anyu - mondta a lány, és átölelte. - De hát te is tudod, hogy nem tudsz varrni. - Dehogynem, tudok varrni és kavarni - ütötte el: Annie tréfával azt, amirıl mindketten tudták, hogy nem tréfa. - Jó, lehet, hogy tudsz. De nem olyan klasszul, mint Elsa. - Úgy érted, nem olyan jól, mint Elsa. - Annie mindig rászólt a beszédje miatt, s ilyenkor a legfennhéjázóbb angol akcentusát vette elı. Grace erre mindig tısgyökeres amerikai kislányként felelt. - Oké, mami, naná, hogy tudsz. Baromi klasszul. Annie összehajtogatta a nadrágot, és eltette. Aztán rendbe rakta az ágyat, és csak álldogált, szemével azt kutatva, mit is vigyen be a kórházba. Az ágy fölé akasztott függıágyszerő alkalmatosságban több tucat plüss állat hevert, egy egész állatkertre való, medvéktıl és bivalyoktól kezdve a sárkányokon át egészen a kardszárnyú delfinekig. A Föld legkülönbözıbb pontjairól érkeztek s a család és barátaik ajándékaiként, hogy felváltva osszák meg Grace-szel az ágyát. A lány esténként nagy gonddal választott ki - mérettıl függıen - két vagy három plüssállatot, s a párnájára tette ıket. Elızı éjjel éppen egy mosómedve és egy rikító színő sárkány volt soron, mely utóbbit Robert hozta Hongkongból. Annie visszatette az állatokat a függıágyba, és Grace legrégebbi barátja, egy Godfrey nevő pingvin után kezdett kotorászni. Ezt az állatkát még Robert munkahelyi barátai küldték be a kórházba azon a napon, amikor Grace megszületett. Egyik szemét már gomb helyettesítette, a számtalan

61 mosás pedig alaposan kifakította és meggyőrte, de Annie azért elıhalászta és a táskájába gyömöszölte. Az ablak elıtt álló asztalhoz lépett, és eltette Grace walkmanjét meg a kazettásdobozt, amit a lány mindig magával vitt, ha elutaztak valahová. Az orvos azt mondta, próbáljanak zenét hallgattatni vele. Az asztalon két bekeretezett fénykép állt. Az egyik hármójukat ábrázolta egy hajón. Grace volt középen, karjait szülei válla köré fonta, és mind nevettek. A kép öt évvel ezelıtt készült Cape Codon, ahol életük egyik legszebb nyaralását töltötték. Annie a táskába tette a képet, és felemelte a másikat. Zarándokot ábrázolta, az istállók fölött húzódó réten készült az elızı nyáron, nem sokkal az érkezése után. A lovon nem volt nyereg vagy kantár, de még kötıfék sem, s a napfény megcsillant a szırén. Teste nem a kamera felé állt, de visszafordította a fejét, és egyenesen a lencsébe nézett. Annie még soha nem nézte meg alaposabban a képet, ám most, hogy megtette, kifejezetten nyugtalanítónak találta az állat pillantását. Semmit nem tudott arról, él-e még Zarándok. Utoljára akkor hallott felıle, amikor elızı este a kórházban átadták neki Mrs. Dyer üzenetét, hogy a lovat az állatorvoshoz szállították Chathambe, de onnan hamarosan továbbviszik Cornellbe. Most, az állat képét nézve elszégyellte magát. Nem a ló sorsa felıli tudatlansága miatt, hanem valami más, mélyebbrıl fakadó ok miatt, amit még ı maga sem értett. Ezt a képet is a táskába tette, eloltotta a lámpát és lement a földszintre. A hall magas ablakain keresztül már sápadt derengés szőrıdött be odakintrıl. Annie letette a táskát, és a konyhába ment, de sehol nem gyújtott világosságot. Úgy döntött, hogy mielıtt meghallgatja a telefonüzeneteket, készít magának egy csésze kávét. Amíg arra várt, hogy az öreg rézkannában felforrjon a víz, az ablakhoz sétált. Odakint, tıle alig néhány méternyire kis csapat virginiai szarvast látott. Mozdulatlanul álltak és visszanéztek rá. Vajon élelmet kerestek? Még a legkeményebb teleken sem jöttek soha ilyen közel a házhoz. Vajon mit jelent ez? Megszámolta ıket. Tizenketten voltak,

62 nem, tizenhárman. Egy állat Grace minden évére. Ne legyél már nevetséges, gondolta magában. Halk, bugyborékoló sípolás jelezte, hogy a kannában forrni kezdett a víz. A szarvasok is meghallották, egyszerre hátat fordítottak és elfutottak. Farkuk veszettül csapkodott, amint a tó mellett az erdı felé tartottak. Szent isten, gondolta Annie, Grace meghalt.

63

HÁROM Harry Logan a NAGYÁLLATKÓRHÁZ felirat alatt állította le kocsiját, s elég furcsának találta, hogy egy egyetem nem tudott olyan megfogalmazást találni, amelybıl egyértelmően kiderül, hogy a kezelt állatok a nagyok vagy a kórház. Kiszállt és átgázolt a hétvégi hóból emlékeztetıül megmaradt szürkés kupacokon. Három nap telt el a baleset óta, s miközben Logan a parkolóban álló személy- és teherautókat kerülgette, arra gondolt, milyen különös, hogy a ló még mindig életben van. Csaknem négy óráig tartott, amíg rendbe rakta a mellkasi sebet. Tele volt üvegszilánkokkal meg a teherautóról származó fekete festékpikkelyekkel, s ezeket mind ki kellett szednie, mielıtt kimosta a sebet. Ezután ollóval levagdosta a szövetek szakadozott széleit, megfoltozta az artériát és néhány dréncsövet is bevarrt. Miután ezzel megvolt, és asszisztensei gondoskodtak a megfelelı altatásról, lélegeztetésrıl s a régóta esedékes vérátömlesztésrıl, Logan munkához látott a tővel és sebvarró cérnával. Három réteget kellett összevarrnia: elıször az izmokat, aztán a rostos kötıszövetet, végül a bırt. Minden egyes rétegben hetven öltésre volt szükség, ráadásul a két belsınél felszívódó cérnát kellett használnia, s mindezt egy olyan lóért, amelyrıl úgy gondolta, soha nem tér magához. De az átkozott dög mégis magához tért. Egészen elképesztı volt. Nemcsak hogy magához tért, hanem éppen olyan harcias is maradt, mint odalent a folyónál volt. Amikor Zarándok a bokszban nagy nehezen a lábára állt, Logan magában csak azon imádkozott, nehogy kiszakítsa az öltéseket. Gondolni sem tudott arra, hogy az egészet még egyszer végig kelljen csinálnia. A következı huszonnégy órában folyamatosan nyugtatózták Zarándokot, s ezután már úgy gondolták, az állapota eléggé

stabilizálódott ahhoz, Cornell Egyetemig.

64 hogy kibírja a négy órányi utat a

Logan jól ismerte az egyetemet és annak állatkórházát, bár az rengeteget. változott a hatvanas évek vége óta, amikor hallgatóként járt ide. Számtalan csodálatos emléke főzıdött a helyhez, s a legtöbbjük nıkkel volt kapcsolatos. Te jó ég, miket csináltak akkoriban! Különösen a nyári estéken, amikor kifeküdtek a fák alá és nézték a Cayuga-tavat. Ez volt talán a legszebb egyetem, amit csak ismert. Persze nem ma. Hideg volt, eleredt az esı és még addig a nyavalyás tóig sem lehetett ellátni. S ha ez még nem lett volna elég, pocsékul is érezte magát. Egész délelıtt tüsszögött - minden bizonnyal annak eredményeként, hogy a Kinderhook folyóban még a töke is lefagyott. Besietett az üvegezett elıtér melegébe, s megkérte a recepciós pultnál ülı fiatal nıt, hogy szóljon oda Dorothy Chennek, a Zarándok orvosának. Az út túloldalán hatalmas új klinika épületén dolgoztak és a várakozó Logan a munkások elgyötört arcának láttán kezdte jobban érezni magát. Még egy kis izgatottságot is érzett, ha arra gondolt, hogy ismét találkozhat Dorothyval. Egyedül az ı mosolya miatt érte meg minden nap több száz mérföldet autózni, hogy megvizsgálja Zarándokot. Olyan volt, mint egy szőz hercegnı a felesége által annyira kedvelt kínai mővészfilmek valamelyikébıl. Az alakja is mennyei. És olyan fiatal, hogy jobb, ha a férfi nem is gondol semmire. Az ablakban látta a közeledı lány tükörképét, és megfordult. - Szia, Dorothy! Hogy vagy? - Fázósan. És nem mondhatnám, hogy örülök neked. - Ujjával megfenyegette a férfit és tettetett szigorúsággal vonta össze a szemöldökét. Logan megadóan emelte fel a karját. - De hát Dorothy, mit tettem én, aki millió mérföldet autózom egy mosolyodért?

65 - Ideküldesz nekem egy szörnyeteget, és még mosolyogjak is rád? - Aztán persze elmosolyodott. - Na menjünk. Elkészültek a röntgenfelvételek. Elırement, nehogy a férfi eltévedjen a folyosók útvesztıjében, s miközben Logan a fecsegését hallgatta, igyekezett nem odafigyelni arra, milyen kecsesen ring a lány csípıje a fehér köpeny alatt. Kisebb kiállításra elegendı röntgenképet készítettek Zarándokról. Dorothy felcsíptette a felvételeket az átvilágítóra, aztán egymás mellett állva elkezdték tanulmányozni ıket. Logan jól gondolta, a lónak öt bordája is elrepedt, és összetört az orrcsontja. A bordák idıvel maguktól is meggyógyulnak, Dorothy pedig egyszer már megoperálta Zarándok orrát. Kifeszegette a behorpadt csontot, aztán lyukakat fúrt bele és a helyére drótozta. Remek munkát végzett, bár az állat alvadt vérrel teli orrüregeibe gyömöszölt tamponokat késıbb el kell távolítani. - Azt már tudom, kihez forduljak, ha meg kell mőteni az orromat - mondta Logan. Dorothy felkacagott. - Várj csak, amíg meglátod. Olyan a profilja, mint egy hivatásos ökölvívóé. Logan tartott attól, hogy lesz egy törés a jobb mellsı comb felsı részén vagy a lapockán, de nem talált semmit. Az egész terület tele volt viszont az ütközés okozta hatalmas zúzódásokkal, és súlyosan megsérült a láb ideghálózata is. - Hogy néz ki a melle? - kérdezte Logan. - Klasszul. Nagyszerő munkát végeztél rajta. Hány öltés volt? - Ó, hát úgy kétszáz - érezte, hogy elpirul, mint egy kisiskolás. Megnézzük? Zarándok az egyik másik épületben kapott helyet, és már messzirıl hallották, hová kell menniük. Hangosan nyerített, bár már egészen berekedt, hiszen az utolsó nyugtatók hatásának elmúlta óta egyfolytában zajongott. A boksz falait vastag szigetelés borította, de úgy tőnt, hogy még így is beleremegnek patája szüntelenül záporozó

66 rúgásaiba. A szomszéd bokszban néhány egyetemista vizsgált egy pónit, amelyet szemmel láthatóan zavart Zarándok lármázása. - A Minótauroszhoz jöttek? - kérdezte az egyik diák. - Igen - felelte Logan. - Remélem, ti már jóllakattátok. Dorothy elhúzta a reteszt, hogy kinyissa az ajtó felsı részét. Odabent azonnal csend lett. A lány csak annyira nyitotta ki az ajtót, hogy benézhessenek. Zarándok egészen a túlsó sarokba hátrált, s leszegett fejjel, hátracsapott fülekkel bámult rájuk, mint valami szörny egy horror-képregénybıl. Szinte minden testrészét átvérzett kötések borították. Rájuk horkantott, aztán felemelte a pofáját és kivicsorította a fogait. - Én is örülök, hogy újra látlak - szólt Logan. - Láttál már ennyire bezsongott lovat? - kérdezte Dorothy. A férfi a fejét rázta. - Még én sem. Ott álldogáltak egy darabig, és a lovat figyelték. Mi az ördögöt kezdjenek vele?, töprengett Logan. Tegnap végre felhívta az a Maclean nıszemély, és igazán kedves volt. Feltehetıen szégyellte is egy kicsit magát az üzenet miatt, amit Mrs. Dyerrel küldött. Logan nem haragudott rá, sıt inkább sajnálta az asszonyt azért, ami a lányával történt. Ha viszont meglátja a lovat, valószínőleg azért akarja majd beperelni az állatorvost, mert életben hagyta a nyomorult jószágot. - Be kellene adni neki egy újabb adag nyugtatót - mondta Dorothy. - Csak az a baj, hogy nemigen akad önkéntes erre a feladatra. Amolyan rajtaütésszerő támadást kell végrehajtani. - Igen. Bár nem tarthatjuk örökké nyugtatókon. Már eddig is annyit kapott, ami elsüllyesztene egy csatahajót. Lássuk, meg tudome nézni a mellkasát Dorothy baljóslatúan vonta meg a vállát. - Remélem, van végrendeleted?

67 Kinyitotta az ajtó alsó felét is. Zarándok megpillantotta a közeledı férfit, s elkezdett ide-oda topogni, patájával a padlót kaparta, s közben nagyokat horkantott. Amint Logan benn volt a bokszban, a ló a farát fordította felé. Logan az oldalfalhoz lépett, és igyekezett úgy helyezkedni, hogy az állat lapockájához léphessen, de Zarándok nem hagyta. Elırelendült, s kirúgott a hátsó lábaival. Logan menekülésre fogta a dolgot, megbotlott, aztán fürgén és nem éppen méltóságteljesen kiiszkolt a bokszból. Az egyetemisták mind vigyorogtak. Logan füttyentett egyet és leporolta a kabátját. - Tessék, mentsd meg egy fickó életét, és mi a hála? Nyolc napon keresztül megszakítás nélkül esett az esı. De nem holmi ritkás decemberi szemerkélés volt ez, hanem igazi heves esı. Valami hangzatos nevő Karib-tengeri hurrikán csavargó kedvő maradványa északnak csatangolt, megtetszett neki a környék, így hát maradt egy darabig. Középnyugaton a folyók kiléptek a medrükbıl, s a tv-ben a híreket a háztetın kuporgó emberekrıl készült felvételek uralták, meg azok, amelyeken strandon felejtett gumimatracként keringı felfúvódott marhatetemek úsztak a vízben. Missouriban egy öttagú család megfulladt az autójában, miközben a sorukra vártak egy McDonalds étterem elıtt, és az Elnök odarepült, hogy személyesen nyilvánítsa katasztrófa sújtotta területnek a környéket ezt egyébként a tetıkön kuporgó szerencsétlenek némelyike már eddig is sejtette. Grace Maclean minderrıl mit sem tudva feküdt kómájának magányában, miközben elgyötört sejtjei csendben próbálták rendbe szedni magukat. Egy hét elteltével kivették a száján át bevezetett lélegeztetı csövet, s helyette, a torkán vágott kis nyíláson át vezettek be egy kanült. Mőanyag zacskókból kapta táplálékát, egy barnás színő, tejszerő folyadékot, amely az orrán bevezetett csövön keresztül a gyomrába folydogált. És naponta háromszor eljött a fizikoterápiás szakember, hogy bábjátékosként átmozgassa a kislány végtagjait, nehogy az izmai és az ízületei sorvadni kezdjenek.

68 Az elsı hét után Annie és Robert felváltva ırködött a betegágynál; egyikük ott maradt, amíg a másik vagy visszament a városba, vagy megpróbálta otthon, Chathamben elvégezni a munkáját. Annie anyja felajánlotta, hogy átrepül Londonból, de könnyen hagyta magát lebeszélni. Helyette itt volt Elsa, hogy gondoskodjon róluk: fızött, fogadta a telefonhívásokat, és idınként ilyen vagy olyan ügyben beszaladt a kórházba is. Csak egyszer figyelt azonban Grace-re helyettük, amikor Annie és Robert sem tudott benn lenni: Judith temetésének délelıttjén. A többiekkel együtt fekete esernyık alatt állták végig a falusi temetı felázott földjén a szertartást, aztán a kórházba visszafelé menet egyikük sem szólt semmit. Robert munkatársai az ügyvédi irodában mint mindig, most is nagyon megértıek voltak, s annyi munkát vettek le a válláról, amennyit csak tudtak. Annie fınöke, a kiadói csoport elnöke, Crawford Gates is azonnal telefonált, amint hírét vette a történteknek. - Drága, drága Annie - mondta, és mindketten tudták, hogy hangja ıszintébb, mint amilyen a férfi valójában. - Eszébe se jusson ide visszajönni addig, míg az a kislány teljesen rendbe nem jön, hallja? - De Crawford... - Nem, Annie, komolyan mondom. Csakis Grace számít. Semmi a világon nem fontosabb nála. Ha pedig olyasvalami történne, amivel képtelenek lennénk megbirkózni, úgyis tudjuk, hol találhatjuk meg. E szavak korántsem nyugtatták meg Annie-t, sıt szinte paranoiás érzései támadtak, és komolyan küzdenie kellett a kényszer ellen, hogy azonnal felüljön a legközelebbi New York-i vonatra. Kedvelte a vén rókát - végül is ı volt az, aki körüludvarolta, aztán nekiadta ezt a munkát -, de egyáltalán nem bízott benne. Crawford javíthatatlan cselszövı volt. Annie az intenzív osztály folyosóján állt a kávéautomatánál, és nézte az esıt, mely hatalmas hullámokban zúdult a parkolóra. Egy

69 idıs férfi csökönyös esernyıjével küszködött, s a szél vitorlás hajókként terelt két apácát kocsijuk felé. Az alacsonyan szálló felhık komoran kergették egymást. A kávéautomata szortyogott egy utolsót, majd Annie kivette a poharát és belekortyolt. Éppen olyan gyomorkavaró lötty volt, mint az elızı száz. De legalább forró volt, és koffeint is tartalmazott. Lassan visszasétált az osztályra, s üdvözölte a mőszakját éppen befejezı egyik fiatalabb nıvért. - Ma jól néz ki a kislány - mondta a nıvér elmenıben. - Úgy gondolja? - nézett rá Annie. Mostanra már minden nıvér kétszer is meggondolta, mit mond neki csak úgy megnyugtatásul. - Igen - a nıvér megállt az ajtónál, és egy pillanatig úgy tőnt, mintha mondani akarna valamit. Aztán meggondolta magát, és kinyitotta az ajtót. - És csak tessék szorgalmasan dolgoztatni az izmait! - tette még hozzá. Annie szalutált neki. - Igenis, asszonyom! Jól néz ki. Vajon mit jelenthet az, hogy jól néz ki, amikor már tizenegy napja van kómában, s végtagjai olyan élettelenek, mint egy döglött hal? Ezen töprengett, miközben visszafelé sétált Grace ágyához. Egy másik nıvér épp a kötést cserélte a lány lábán. Annie megállt és figyelte. A nıvér felpillantott, elmosolyodott, aztán folytatta a munkát. Ez volt az egyetlen feladat, amelynek elvégzésére Annie képtelen volt rávenni magát. A kórház személyzete arra buzdította a szülıket és rokonokat, hogy vegyenek részt szeretteik ápolásában. Roberttel együtt mindketten egész gyakorlottá váltak a fizikoterápiában és az egyszerőbb teendık terén. - például Grace szájának és szemének megtisztításában vagy az ágy mellett lógó vizeletes zacskó cseréjében. Annie-t azonban már Grace lába csonkjának a puszta gondolatára is dermesztı rémület kerítette hatalmába, azt pedig elképzelni sem tudta, hogy megérintse.

70 - Szépen gyógyul - mondta a nıvér. Annie bólintott, és erınek erejével kényszerítette magát arra, hogy ne nézzen másfelé. Két nappal ezelıtt már kivették a varratokat, s a hosszú, ívelt sebhely most élénk rózsaszínő volt. A nıvér észrevette Annie pillantását. - Azt hiszem, lejárt a szalag - mondta, és a Grace feje mellett a párnán fekvı walkman felé biccentett. A nıvér lehetıséget kínált számára, hogy elmeneküljön a sebhely látványa elıl, és Annie boldogan élt vele. Kivette a lejárt kazettát Chopin-szvitek voltak rajta -, és az éjjeliszekrényben talált Mozartoperát, a Figaro házasságát tette be a helyére. Megigazította Grace fején a fülhallgatót. Tudta, hogy Grace aligha választott volna efféle zenéket, hiszen mindig azt mondta, hogy győlöli az operákat. Annie azonban úgy döntött, hogy ı ugyan nem fogja azokat a komor hangulatú kazettákat játszani neki, amiket Grace a kocsiban szokott hallgatni. Ki tudja, milyen hatással lehet a Nirvana vagy az Alice In Chains zenéje egy ennyire sérült agyra? Vajon hallja egyáltalán a zenét? És ha igen, vajon operakedvelıként fog felébredni? Sokkal valószínőbb, hogy inkább csak győlölni fogja az anyját újabb önkényes cselekedete miatt, zárta le magában a kérdést Annie. Letörölt egy vékonyka nyálcsíkot Grace szája sarkából, aztán eligazgatta egyik hajtincsét. Keze megpihent a homlokán, és csak nézte a lányát. Kis idı múlva megérezte, hogy a nıvér befejezte a láb átkötözését, és most ıt figyeli. Összemosolyogtak, de a nıvér szemében volt valami, ami gyanúsan hasonlított a szánalomra, ezért Annie gyorsan újabb feladat után nézett. - Itt az edzés ideje! - mondta. Felgyőrte ruhája ujját, és az ágy mellé húzott egy széket. A nıvér már szedelızködött, s Annie hamarosan ismét egyedül maradt. A gyúrást mint mindig, most is Grace bal kezén kezdte. A két kezébe fogta, aztán elıbb külön-külön, majd együtt mozgatta át az ujjakat. Elıre és hátra, minden ízületet behajlítani és szétnyitni, érezni a kéz csontjainak ropogását, amikor megfeszíti ıket. Most következik a hüvelykujj. Körbeforgatni, majd összenyomni az izmot és meggyúrni

71 az ujjaival. Hallotta a fejhallgatóból vékony bádoghangon kiszőrıdı Mozart-zenét, felismerte ritmusát, s amikor áttért a csuklóra azt már a muzsikára mozgatta. Bizonyos értelemben szokatlan volt ez a meghittség közte és lánya között. Annie utoljára Grace csecsemıkorában érezte úgy, hogy ennyire jól ismeri e testet. Valóságos reveláció volt ez a számára, mintha visszatért volna egy valamikor nagyon szeretett vidékre. Bırén anyajegyek, szeplık és forradások voltak, melyekrıl eddig nem is tudott. Alkarjának felsı részén megszámlálhatatlan parányi szeplı virított, s olyan finom pihék borították, hogy Annie legszívesebben végigsimította volna rajta az arcát. Megfordította Grace karját, és csuklójának áttetszı bırét kezdte szemlélni, meg az alatta futó, szerteágazó ereket. A könyöknél folytatta a tornáztatást: ötvenszer behajlította és kinyújtotta az ízületet, majd megmasszírozta az izmokat. Kemény munka volt ez, s mire befejezte, Annie kezei és karjai minden alkalommal sajogtak tıle. Nemsokára végzett ezzel a karral, és át kellett ülnie a jobb oldalra. Óvatosan az ágyra fektette Grace karját, és már éppen fel akart állni, amikor észrevett valamit. Olyan apró volt és olyan gyors, hogy Annie úgy vélte, bizonyára csak képzelıdött. De miután letette Grace kezét, úgy látta, mintha az egyik ujj megremegett volna. Ülve maradt és várt, hátha megismétlıdik, de semmi nem történt. Ezért aztán ismét megfogta a kislány kezét és megszorította. - Grace? - szólt halkan. - Gracie. Semmi. Grace arca kifejezéstelen maradt. Egyetlen mozgó testrésze a mellkasa volt, amely a lélegeztetıgép ütemére emelkedett és süllyedt. Lehet, hogy amit látott, az a kéz saját súlyából adódó tehetetlen mozdulat volt csupán. Lánya arcáról felnézett a fölötte sorakozó, életmőködéseit ellenırzı mőszerekre. Még mindig nem tudta olyan jól értelmezni képernyıik információit, mint Robert. Talán jobban bízott beépített riasztórendszereikben, mint a férje. Azt azért ı is megtanulta, milyen értékeket kell jeleznie a legfontosabb

72 készülékeknek, vagyis azoknak, amelyek Grace szívmőködését, vérnyomását és az agyában uralkodó nyomást mérnék. A pulzust jelzı képernyın apró narancssárga szív világított, amit Annie kicsit furcsának talált, szinte érzelgısnek. A lány pulzusa napokon át állandóan hetven volt, de most Annie azt látta, hogy magasabb. Nyolcvanötöt jelzett a készülék, aztán visszaugrott nyolcvannégyre. Annie meglepıdött. Körülnézett, de sehol nem látott egy ápolónıt sem. Nem szabad pánikba esnie, valószínőleg úgysincs semmi jelentısége. Visszanézett Grace-re. - Grace? Ismét megszorította a kezét, majd amikor felpillantott, azt látta, hogy a pulzus mérı mintha megbolondult volna. Kilencven, száz, száztíz... - Gracie? Annie felállt, s miközben még mindig szorosan fogta a kezét, Grace arcába nézett. Megfordult, hogy odahívjon valakit, de erre nem volt szükség, mert már ketten is közeledtek, egy ápolónı és egy fiatal bennlakó orvos. A változást a központi ellenırzıpult mőszerei is jelezték. - Láttam, hogy megmozdult - kezdte Annie. - A keze...- Szorítsa meg még néhányszor - mondta az orvos. Apró lámpát vett elı köpenye felsı zsebébıl, és kinyitotta Grace egyik szemét. Belevilágított, és figyelte, van-e valami reakció. Az ápolónı közben a mőszereket figyelte. A pulzus beállt százhúszra. Az orvos levette Grace fejérıl a fülhallgatót. - Beszéljen hozzá! Annie nyelt egyet. Néhány pillanatig zavarodottan keresgélte a szavakat. Az orvos felnézett rá. - Csak beszéljen. Mindegy, mit mond. - Gracie? Én vagyok! Szívem, ideje már felébredni. Kérlek, ébredj fel végre!

73 - Nézze! - mondta az orvos. Még mindig nyitva tartotta Grace szemét, és amikor Annie odanézett, látta, hogy szemgolyója megrebben. A látványtól hirtelen levegı után kapott. - A vérnyomás a százötvenre emelkedett - mondta az ápolónı. - Mit jelent ez? - Azt jelenti, hogy reagál - felelte az orvos. - Szabad? Kivette Grace kezét Annie-éból, miközben másik kezével továbbra is nyitva tartotta a lány szemét. - Grace - mondta -, most megszorítom a kezed, és szeretném, hogy ha megpróbálnád te is megszorítani az enyémet. Próbálkozzál olyan erısen, ahogy csak bírsz, oké? Megszorította a kezét, s közben Grace szemét figyelte. - Ez az - mondta. - Visszatette a lány kezét Annie-éba. - Most szeretném, ha a mamádnak is megtennéd ezt. Annie mély lélegzetet vett, majd megszorította a kezet...és érezte. Olyan volt, mint a horogra akadt hal elsı óvatos, gyenge mozdulata. A sötét, nyugodt víz mélyén valami megremegett, s elindult a felszín felé. Grace egy alagútban volt, amely kicsit a metróéhoz hasonlított, csak sötétebb volt annál, tele vízzel, s ı ebben úszott. A víz azonban nem volt hideg. Tulajdonképpen nem is olyan volt, mint a víz: túl meleg és túl sőrő. A távolban egy fénykört látott, és valahogy tudta, hogy vagy arrafelé indul el, vagy a másik irányba, ahol szintén volt egy fénykör, bár halványabb, kevésbé hívogató. Egyáltalán nem félt. Egyszerően választania kellett. Mindkét irány egyformán jónak tőnt. Aztán meghallotta a hangokat. A halványabb fény irányából érkeztek. Nem tudta, kik beszélnek, de azt tudta, hogy az egyik hang az anyjáé. Férfihangot is hallott, de az nem az apjáé volt. Egy másik férfié, akit nem ismert. Megpróbált elindulni az alagútban feléjük, de a víz túl sőrő volt. Enyvhez hasonlított, s ı az enyvben úszott, ám az

74 nem engedte. Az enyv nem enged el, az enyv...Megpróbált segítségért kiáltani, de nem jött ki hang a torkán. Úgy tőnt, nem is tudják, hogy ı ott van. Hát hogy nem veszik észre? Olyan távolinak tőntek, s Grace hirtelen megrémült, hogy elmennek és itt hagyják ıt teljesen egyedül. De most, igen, a férfi a nevén szólította. Észrevették! Bár még mindig nem látta ıket, tudta, hogy felé nyújtják a karjukat, és hogy ha sikerülne egy utolsó, nagy erıfeszítést tennie, talán az enyv is engedne, és akkor kihúzhatnák innen.

NÉGY Robert fizetett a gazdaboltban, s mire kilépett az ajtón, a két fiú zsineggel már összekötözte a fenyıfát, és éppen a Ford Lariat mikrobusz hátuljába próbálták berakni. A kocsit elızı nyáron vette Robert, hogy legyen mivel hazaszállítani Zarándokot Kentuckyból. Annie-t és Grace-t is meglepte, amikor egy szombati reggelen megjelent vele és a mögé kapcsolt, ugyanolyan ezüst színő lószállítóval a ház elıtt. Mindketten kisiettek a bejárat elé - Grace izgatottan, Annie magából kikelten. Robert azonban csak mosolygott, a vállát vonogatta, és azt mondta, hogy ugyan, már egy új lovat, mégsem csomagolhatnak egy régi cipısdobozba. Megköszönte a két fiú segítségét, kellemes karácsonyt kívánt nekik, aztán a sáros, kátyús parkolóból felhajtott az útra. Még soha nem fordult elı, hogy ennyire késın vette volna meg a karácsonyfát. Általában az ünnepet megelızı hétvégén mentek el Grace-szel, bár a fát csak szenteste vitték be a házba feldíszíteni. De legalább a lánya is otthon lesz, hogy együtt díszítsék fel. Másnap volt december huszonnegyedike, s ezen a napon végre Grace is hazajöhetett. Igaz, az orvosok nem nagyon örültek ennek. Még csak két hete tért magához a kómából, de Robert és Annie kitartóan érveltek amellett, hogy jót fog tenni neki, s végül az érzelmek

75 diadalmaskodtak: Grace-t hazaengedték, bár csak két napra. Másnap délre mehettek érte a kórházba. Megállt a chathami pékség elıtt is, és bement, hogy kenyeret meg süteményt vegyen. Valóságos hétvégi szertartás volt, hogy a család a pékségben reggelizett. A fiatal kiszolgálónı néha vigyázott is Grace-re. - Hogy van a gyönyörő kislánya? - kérdezte most. - Holnap hazajön. - Tényleg? Ez nagyszerő! Robert látta, hogy mások is hallgatják a beszélgetésüket. Úgy tőnt, mindenki tud a balesetrıl, és még olyanok is megállították, hogy Grace felıl érdeklıdjenek, akikkel azelıtt soha nem beszélt. Az is feltőnt neki azonban, hogy soha senki nem beszélt a lány lábáról. - Hát, ne felejtse el átadni neki az üdvözletemet. - Köszönöm, nem fogom. Kellemes karácsonyt! Miközben beszállt a Lariatba, Robert észrevette, hogy odabentrıl többen utánanéznek. Elhajtott a takarmánybolt elıtt, lassított a vasúti keresztezıdésnél, aztán Chatham Village-en keresztül elindult hazafelé. A fıutca boltjainak kirakata tele volt karácsonyi dekorációval. A keskeny járdákon vásárlók nyüzsögtek, fejük felett színes lámpafüzérek himbálóztak. Robert vezetés közben néha odaintett egy-egy ismerısnek. A fıtéren álló betlehemi jászol nagyon szép volt - bár kétségkívül ellentmondott az elsı parancsolatnak -, de hát végül is karácsony volt. Úgy tőnt, errıl csak az idıjárás nem tudott. Amióta az esı elállt azon a napon, amikor Grace kimondta elsı szavait, az idı nevetségesen meleg volt. A hurrikánokról és áradásokról szóló komor jelentések után a meteorológusok most példátlanul népszerőek lettek. A világ hivatalosan melegházzá változott, de legalábbis a feje tetejére állt. Amikor hazaért, Annie a kuckójában volt, és az irodájába telefonált. Szokás szerint éppen lehordott valakit, feltehetıen az egyik vezetı szerkesztıt. Amennyire Robert ki tudta venni, a

76 szerencsétlen fickó hozzájárult, hogy riportot közöljenek le egy színészrıl, akit Annie utált. - Csillag? - mondta a nı hitetlenkedve. - Még hogy csillag? Az a pasas pont az ellentéte a csillagnak, egy istenverte fekete lyuk! Robert máskor elmosolyodott volna ezen, ám most a felesége hangjában csengı harciasság szétoszlatta a derős hangulatot, amely hazafelé elöntötte a férfit. Tudta, milyen nehéz Annie-nek egy vidéki házból irányítani a divatos nagyvárosi lapot. De nem csak errıl volt szó. Úgy tőnt, a baleset óta Annie-t olyan harag emészti, amelynek hevessége néha már ijesztı volt. - Micsoda? Mennyit ígértél neki? - csattant fel. - Neked elment az eszed! Meztelenül áll modellt, vagy mi a fene? Robert feltette a kávét, és megterített a reggelihez. Azt a süteményt hozta, amit Annie a legjobban szeretett. - Sajnálom, John, én ebbe nem vagyok hajlandó belemenni. Hívd fel és mondd le...nem érdekel...igen, faxon is elküldheted nekem. Rendben. Hallotta, amint Annie leteszi a kagylót. Nem köszönt el, de nem is szokott. Ahogy átjött a hallon, léptei nem annyira dühösnek, mint inkább fáradtnak hangzottak. Robert felnézett, és a konyhába lépı feleségére mosolygott. - Éhes vagy? - Nem, már ettem egy kis kukoricapelyhet. A férfi megpróbálta leplezni csalódottságát. Annie ekkor vette észre az asztalon a süteményeket. - Sajnálom. - Semmi gond, legalább több marad nekem. Kávét? Annie bólintott, leült az asztalhoz, és különösebb érdeklıdés nélkül nézegette a napilapot, amit a férje hozott. Jó ideig egyikük sem szólalt meg. - Megvetted a fát? - Naná. Nem olyan csodás, mint a tavalyi, de azért elég szép.

77 Megint csend telepedett közéjük. Robert mindkettıjüknek töltött kávét, aztán visszaült az asztalhoz. A sütemények finomak voltak. Olyan nagy volt a csend, hogy még saját rágásának hangját is hallotta. Annie felsóhajtott. - Hát, azt hiszem ma este kellene megcsinálnunk - mondta, és belekortyolt a kávéjába. - Mit? - A fát. Feldíszíteni. Robert a homlokát ráncolta. - Grace nélkül? Miért? Nem örülne, ha nélküle csinálnánk meg. Annie az asztalra csapta a kávéját. - Ne legyél már ostoba! Hogy a fenébe tudná fél lábon feldíszíteni a fát? Felállt, székének lába megcsikordult a padlón. Elindult az ajtó felé. A döbbent Robert egy ideig szótlanul meredt rá. - Szerintem képes lenne rá - mondta végül erıltetett nyugalommal. - Dehogy lenne képes. Mit fog csinálni, talán majd szökdécsel? Az istenért, hát még alig tud felállni a mankóival. Robert arca megvonaglott. - Annie, figyelj... - Nem, te figyelj! - mondta a nı, és elindult, majd meggondolta magát, és visszafordult. - Azt szeretnéd, hogy minden ugyanúgy legyen, mint régen volt, de ez lehetetlen. Próbáld már végre felfogni, jó? Még állt egy kicsit az ajtó kék háttere elıtt, aztán közölte, hogy dolgoznia kell, és eltőnt. Robert pedig valami tompa fájdalmat érzett a szívében, és tudta, hogy az asszonynak igaza van. Már soha semmi nem lesz olyan, mint régen. Nagyon ügyesen hozták tudomására, ami a lábával történt, gondolta Grace. Így utólag nem is tudta volna megmondani mikor döbbent rá. Úgy vélte, bizonyára tökélyre fejlesztették ezeket a

78 dolgokat, s azt is tudják, pontosan mennyi nyugtatót pumpáljanak az emberbe, hogy ne kezdjen el hisztizni. Már akkor sejtette, hogy valami történt a lábával, amikor még sem beszélni, sem mozogni nem tudott. Olyan különös érzése volt, és észrevette, hogy az ápolónık is többet sürgölıdnek azon a tájékon, mint másutt. Aztán egyszercsak bekattant a tudatába, mint sok más tény is, miközben egyre kijjebb húzták abból az enyvalagútból. - Hazamész? Grace felpillantott. Az ajtófélfának támaszkodva az a nı állt, aki mindennap eljött megkérdezni, mit szeretne enni. Rendkívül nagydarab volt és végtelenül barátságos, harsogó kacagásának még a vakolt téglafalak sem állták útját. Grace elmosolyodott és bólintott. - De jó egyeseknek - mondta a nı. - Ez persze azt jelenti, hogy nem kóstolhatod meg a karácsonyi ebédemet. - Esetleg eltehetne nekem egy kicsit. Holnapután úgyis visszajövök. - Hangja rekedtesen csengett. A torkán a lélegeztetı csınek vágott lyuk még mindig le volt ragasztva. A nı rákacsintott. - Oké. Kiment, és Grace az órájára nézett. Szülei csak húsz perc múlva várhatóak, pedig ı már az ágyon ült felöltözve és indulásra készen. Egy héttel azután hozták át ebbe a szobába, hogy magához tért. Akkor szabadult meg a lélegeztetı géptıl is, hogy végre beszélhessen, s ne csupán néma szavakat formáljon a szája. A szoba parányi volt, remek kilátással a kórház parkolójára, s falait arra a nyomasztó halványzöld színre festették, amit minden bizonnyal kizárólag a kórházak számára gyártanak. Volt benne viszont egy televízió is, és mert minden lehetséges felületet virágok, üdvözlılapok és ajándékok borítottak, egész vidám lett az összhatás. Lenézett a lábára, ahol az ápolónı szép csinosan feltőzte szürke melegítınadrágja szárának alját. Egyszer azt hallotta valakitıl, hogy ha levágják az ember karját vagy lábát, azt továbbra is meglevınek érzi. Ez tökéletesen igaz volt. Éjszakánként annyira viszketett, hogy

79 szinte beleırült. Most is viszketett. Az egészben az volt a legkülönösebb, hogy még mindig úgy érezte, az a furcsa kis lábcsonk, amit meghagytak neki, nem az övé. Valaki másé. Mankóit a falnak támasztották az ágy mellett, s a mögöttük lévı asztalkáról Zarándok fényképe kandikált ki. Ez a kép volt az egyik legelsı dolog, amit a kómából magához térve megpillantott. Apja észrevette, hova néz, és elmondta neki, hogy a ló jól van, s ettıl a lány is jobban érezte magát. Judith meghalt. Gully is. Ezt szintén elmondták neki. İ pedig ezzel is úgy volt, mint a lábával: egyszerően nem tudta felfogni. Nem arról volt szó, hogy nem hitte el - végül, is miért hazudnának neki? Persze sírt, amikor az apjától megtudta a hírt, de - talán megint csak a gyógyszerek miatt - ez sem olyan volt, mint a valódi sírás: mintha figyelte volna önmagát, ahogy sír. Azóta pedig valahányszor eszébe jutott (azon meg maga is meglepıdött, hogyan lehet képes nem gondolni rá), Judith halálának ténye csak lebegett az agyában, vastag védıburokba rejtve, így képtelen volt közelebbrıl megvizsgálni. Az elızı héten meglátogatta egy rendırtiszt is, és kérdéseket tett fel, meg jegyzeteket készített a történtekkel kapcsolatban. Szegény fickó nagyon idegesnek látszott, s Robert és Annie ott toporogtak mellette, nehogy Grace felizgassa magát. Felesleges volt aggódniuk. Azt mondta a rendırnek, semmire nem emlékszik azután, hogy lecsúsztak a lejtın. Nem mondott igazat. Tudta, hogyha akarná, sokkal, de sokkal többre is vissza tudna emlékezni. Csakhogy nem akart. Robert elmagyarázta neki, hogy késıbb még valami más nyilatkozatot is kell adnia, egy vallomást vagy mi a csudát a biztosító számára, de csak akkor, ha jobban lesz. Bármit jelentett is ez. Grace még mindig Zarándok képét nézte. Már eldöntötte, mit fog tenni. Tudta, azt akarják majd, hogy ismét lovagoljon rajta. İ azonban erre soha nem lesz hajlandó. Meg fogja mondani a szüleinek, hogy adják vissza a lovat annak, akitıl vették Kentuckyban. Nem bírta elviselni a gondolatot, hogy itt adják el az

80 állatot, ahol esetleg összefuthat vele, amint más ül a nyergében. Majd kimegy hozzá, hogy elbúcsúzzon tıle, de ez volt minden. Zarándok is hazatért karácsonyra, egy héttel Grace elıtt, és a Cornell Egyetemen senki nem ejtett könnyeket a távozása miatt. Nagyrabecsülésének jeleit több hallgatón is otthagyta. Egyikük most csinos gipszkötést hordott a karján, s féltucatnyi társának voltak kisebb-nagyobb sebei és zúzódásai. Dorothy Chent, aki egyfajta matadortechnikát fejlesztett ki a napi injekciók beadására, a vállán elhelyezett tökéletes fogsornyommal jutalmazta. - Csak a fürdıszobai tükörben látom - mondta Harry Logannek. A lila összes árnyalatán átment már, amit csak el tudsz képzelni. Logan nagyon is el tudta képzelni. Dorothy Chen, amint a mezítelen vállát szemléli fürdıszobájának tükre elıtt. Ó, öregem. Joan Dyer és Liz Hammond is eljött vele a lóért. A férfi mindig jól kijött Lizzel, bár vetélytársak voltak, hiszen ugyanazon a környéken praktizáltak. Nagydarab, szívélyes nı volt, nagyjából vele egyidıs, és Logan nagyon örült a jelenlétének, mert nem szívesen maradt kettesben Joan Dyerrel. Úgy saccolta, hogy Joan az ötvenes évei közepe felé járhat, s szigorú, cserzett arca azt sugallta, hogy mindenkirıl megvan a maga véleménye. İ vezetett, és a jelek szerint beérte azzal, hogy hallgatta Liz és Logan szakmai fecsegését. Amikor az egyetemhez értek, szakértı módon tolatott oda az utánfutóval Zarándok bokszához. Dorothy jókora adag nyugtatót nyomott az állatba, de még így is egy órájukba telt, mire sikerült felkínlódniuk az utánfutóra. Az elmúlt néhány hétben Liz segítıkész volt és nagylelkő. Amikor hazatért a konferenciáról, Macleanék kérésére elment a Cornellre. Nyilvánvalóan szerették volna, ha átveszi Zarándok kezelését, amirıl Logan pedig boldogan lemondott volna. Liz azonban közölte velük, hogy Logan remek munkát végzett, és jobb, ha ı folytatja a kezelést. Végül kompromisszum született, miszerint

81 Liz figyelemmel kíséri a kezelést, és tájékoztatja a családot a fejleményekrıl. Logan ezt nem vette sértésnek vagy fenyegetésnek. Valójában megkönnyebbült, hogy megoszthatja valakivel a véleményét errıl a rendkívül súlyos esetrıl. Joan Dyer, aki nem látta Zarándokot a baleset óta, mélységesen megdöbbent. Már a ló pofáján és mellkasán éktelenkedı sebhelyek is éppen elég megrázóak voltak...Vad, tébolyult ellenségessége azonban mindennél jobban meglepte. Hazafelé, a négyórás út alatt mindvégig hallották, ahogy patájával rugdossa a kocsi falát: Olykor az egész utánfutó beleremegett. Joan egyre aggodalmasabb arcot vágott. - Hová tegyem? - Hogy érti ezt? - kérdezte Liz. - Ebben az állapotban nem ereszthetem vissza az istállóba. Nem lenne biztonságos. Amikor megérkeztek, Zarándokot az utánfutóban hagyták, amíg Joan és két fia kitisztított egyet az istálló mögött lévı, évek óta használatlan állások közül. A fiúk, Eric és Tim húszas éveik vége felé járhattak, és segítettek anyjuknak a gazdaság ügyeinek intézésében. Miközben Logan figyelte ıket, úgy tőnt neki, hogy mindketten örökölték anyjuk hosszú arcát és szófukar természetét. A takarítás végeztével, az idısebb és mogorvább fiú, Eric, az utánfutóval a bejáratához tolatott. A ló azonban nem volt hajlandó kijönni. Végül aztán Joan botokkal felszerelve beküldte a két fiút az utánfutó elülsı ajtaján, és Logan csak nézte, ahogy ütik-verik a lovat, amely minduntalan felágaskodott elıttük. Nem lehetett eldönteni, ki fél jobban: a ló vagy az emberek. Kegyetlenség volt, ráadásul Logan attól is félt, hogy felszakad a mellkasi seb, de neki sem volt jobb ötlete. Végül aztán a ló nagy nehezen behátrált a bokszba, s kívülrıl rácsapták az ajtót.

82 Amikor aznap éjjel hazafelé autózott a feleségéhez és gyerekeihez, Harry Logan szörnyen levertnek érezte magát. Eszébe jutott a vadász, az a szırmesapkás kis fickó, amint levigyorog rá a vasúti hídról. Igaza volt a kis seggfejnek, gondolta. Végezni kellett volna a lóval. A Maclean család karácsonya rosszul kezdıdött és még rosszabbul folytatódott. Hazafelé menet Grace hátul ült az autóban, s lábait feltették az ülésre. Még félúton sem jártak, amikor a karácsonyfáról kérdezett. - Feldíszíthetnénk rögtön, amint hazaértünk? Annie mereven maga elé nézett, így Robert volt kénytelen elmondani, hogy már feldíszítették. Azt viszont, nem említette, hogy késı éjjel, örömtelen némaságban rakosgatták a díszeket, s közben csak úgy szikrázott köztük a levegı. - Kicsim, nem tudtam, lesz-e kedved hozzá - mondta. Annie tudta, hogy meg kellene hatódnia vagy legalább hálásnak lenni, amiért férje ilyen önzetlenül magára vállalta a felelısséget, s nagyon zavarta, hogy mégsem érez ilyesmit. Szinte ingerülten várta, hogy Robert szokása szerint tréfával próbálja meg elütni a dolgot. - Különben is, ifjú hölgyem - folytatta a férfi -, épp elég dolga lesz, amikor hazaérünk. Tüzifát vágni, kitakarítani a házat, megfızni a vacsorát... Grace kötelességtudóan nevetett, Annie pedig nem vett tudomást Robert oldalpillantásáról az ezt követıen beállt csöndben. Amikor hazaértek, sikerült egy kicsit felvidítaniuk a hangulatot. Grace azt mondta, hogy a hallban álló karácsonyfa egyszerően csodálatos. Egy ideig a szobájában maradt, s a magnóból jó hangosan szólt a Nirvana zenéje, hogy megnyugtassa ıket, minden rendben van. Ügyesen bánt a mankóval, még a lépcsın is tudott vele közlekedni, s csak egyszer esett el, amikor megpróbálta lehozni a

83 szüleinek szánt ajándékokat, amiket vásároltak a kérésére.

a

kórházi

ápolónık

- Nincs semmi bajom - mondta az odarohanó Robertnek. A fejét azonban nagyon beütötte a falba, és a konyhából kisietı Annie látta rajta, hogy fájdalmai vannak. - Biztos? - Robert igyekezett segíteni, de Grace ebbıl csak annyit fogadott el, amennyi feltétlenül szükséges volt. - Igen, apu, igazán jól vagyok. Annie látta, hogy Robert szeme könnybe lábad, miközben Grace a fa alá teszi ajándékait, s ettıl annyira dühös lett, hogy sarkon fordult és gyorsan visszament a konyhába. Mindig adtak egymásnak ajándékokkal teletömött karácsonyi harisnyát. Annie és Robert együtt készítette el Grace-ét, aztán egymásnak is adtak egyet-egyet. Grace reggel hozta be az övékét a szobájukba, aztán leült az ágyukra és sorra kibontották ajándékaikat, miközben eltréfálkoztak azon, milyen okos is volt a Mikulás vagy hogy elfelejtett levenni egy-két árcédulát. Most azonban a fa feldíszítéséhez hasonlóan ez a szertartás is szinte elviselhetetlennek tőnt Annie számára. Grace korán lefeküdt, s amikor már biztosak voltak abban, hogy alszik, Robert a harisnyával lábujjhegyen beosont a szobájába. Annie levetkızött, és a hallban lévı óra ketyegését hallgatta. Épp a fürdıszobában volt, amikor Robert visszajött. Hallotta a zörgést, amint bedugja az ajándékot Annie párnája alá. Az elıbb ı is ugyanezt tette az ágy másik felén. Micsoda komédia! A fogát mosta, amikor a férfi bejött a fürdıszobába. Csíkos angolpizsamáját viselte, s a tükörbıl mosolygott. Annie a mosdóba köpte a habot, és kiöblítette a száját. - Ideje abbahagynod ezt a pityergést - mondta anélkül, hogy a férfira nézett volna. - Mi?

84 - Láttalak, amikor elesett. Ne szánakozz már állandóan. A szánalom semmit nem segít rajta. Robert csak állt és nézte ıt, s amikor az asszony megfordult, hogy visszamenjen a hálószobába, pillantásuk találkozott. Férje döbbent arccal rázta a fejét. - Elképesztı vagy, Annie. - Kösz. - Mi van veled? Annie válasz nélkül elment mellette, be a hálószobába. Bebújt az ágyba, és lekapcsolta olvasólámpáját; férje, amikor végzett a fürdıszobában, ugyanezt tette. Egymásnak háttal feküdtek, és Annie az elıtéri lámpából a hálószoba padlójára vetülı sárga négyzetet nézte. Nem a harag miatt nem válaszolt a férfinak, hanem azért, mert maga sem tudta a választ. Hogy mondhatott neki ilyesmiket? Talán azért paprikázódott fel a könnyei láttán, mert féltékeny volt rájuk. A baleset óta ı egyetlen egyszer sem sírt. Megfordult, és bőntudattól vezérelve ölelte át a férfit, miközben testével a hátához simult. - Ne haragudj - mormolta, s megcsókolta oldalt a nyakát. Robert egy pillanatig nem mozdult, aztán lassan a hátára fordult, és egyik karjával átölelte, Annie pedig a mellére hajtotta a fejét. Hallotta, hogy a férfi nagyot sóhajt, aztán sokáig mozdulatlanul feküdtek. Végül az asszony lassan lecsúsztatta kezét Robert hasán, finoman megfogta férfiasságát, s érezte, hogy élet költözik bele. Ekkor felemelkedett, feltérdelt, lehúzta hálóingét és a földre dobta. Robert ekkor, mint mindig, felemelte a kezét és a keblére tette, miközben Annie elhelyezkedett fölötte. A férfi most már egészen kemény volt, ı pedig segített neki beléhatolni, és érezte, hogy megremeg. Egyikük sem szólt semmit. Aztán Annie lenézett a sötétben erre a jó emberre, aki oly régóta ismerte ıt, s a szemében, melyet most kitisztított a vágy, mélységes, megmásíthatatlan szomorúságot fedezett fel.

85 Karácsony napján hidegebbre fordult az idı. Az ólomszürke felhık úgy kergették egymást a fák fölött, mintegy gyorsított felvételen, a szél pedig északira fordult és sarkvidéki eredető levegıvel töltötte meg a völgyet. A kandallóban rakott jókora tőz mellett ültek, társasjátékot játszottak, és hallgatták, hogyan fütyörészik a szél a kéményben. Aznap reggel, amikor a fa alatt felbontották az ajándékokat, mind nagyon igyekeztek vidámak lenni. Grace még soha életében egészen kicsi korát is beszámítva - nem kapott ennyi ajándékot. Szinte minden ismerıse küldött neki valamit, és Annie túl késın jött rá, hogy egy részüket el kellett volna tennie késıbbre. Látta, hogy Grace az ajándéközönt a szánalom jeleként értékeli, és a csomagok egy részét ki sem bontja. Annie és Robert nem tudták eldönteni, mit vegyenek neki. Az utóbbi években mindig valami lovaglással kapcsolatos dolgot választottak. Most azonban bármi, ami csak eszükbe jutott, olyan volt, mintha valami üzenetet hordozna pusztán azáltal, hogy nem a lovaglással kapcsolatos. Végül Robert vett egy akváriumot, tele trópusi halakkal. Tudták, hogy Grace régóta vágyott erre, de Annie attól tartott, hogy ez is értelmezhetı üzenetként. Mintha azt mondta volna: Üldögélj és nézegesd, másra már úgysem vagy képes. Robert az akváriumot a kis hátsó szobában állította fel, és karácsonyi csomagolópapírral takarta le. Odavezették Grace-t, s figyelték, amint az ajándékot kibontva felderül az arca. - Jaj istenem - mondta -, ez egyszerően mesés. Este, amikor Annie végzett a vacsora utáni rendrakással, Grace-t és Robertet az akvárium elıtt találta: ott feküdtek a heverın a sötétben. A vizet lámpa világította meg, levegı bugyborékolt felfelé benne, s az apa meg a lánya elaludt egymás karjában, miközben nézték. A ringatózó vízinövények és az úszkáló halak kísérteties árnyékokat vetítettek arcukra. Másnap, a reggelinél Grace halottsápadt volt. Robert a kezére tette a kezét.

86 - Jól vagy, kicsim? Grace csak bólintott. Annie ekkor ért oda az asztalhoz a narancsleves kancsóval, és Robert gyorsan visszahúzta a kezét. Az asszony látta, hogy Grace valami számára nehéz dologról akar beszélni. - Gondolkoztam Zarándokról - mondta színtelen hangon. Most elıször került szóba a ló. Annie és Robert mozdulatlanul ültek. Annie szégyenkezett, amiért egyikük sem ment el megnézni az állatot a baleset óta, vagy legalábbis azóta, hogy visszahozták Mrs. Dyerhez. - Ühüm - mondta Robert. - És? - És azt hiszem, vissza kellene küldenünk Kentuckyba. Egy ideig senki nem szólt. - Gracie - kezdte Robert -, nem kell most rögtön döntenünk. Lehet, hogy...- Grace azonban közbevágott. - Tudom, mit akarsz mondani, hogy sokan vannak, akik az enyémhez hasonló sérüléssel is újra lovagolnak, de én nem...- kis szünetet tartott, hogy összeszedje magát. - Én nem akarok. Kérlek. Annie Robertre nézett, és tudta, hogy a férfi megérezte a pillantását, mely mintha azt mondta volna: nehogy egyetlen könnycseppet is meglássak. - Nem tudom, visszaveszik-e - folytatta Grace -, de azt nem akarom, hogy a környéken legyen valakié. Robert bólintott megértése jeléül, még ha nem is értett vele egyet. Grace ezt biztatásnak vette. - Apu, szeretnék azért elbúcsúzni tıle. Elmehetnénk hozzá ma délelıtt? Mielıtt visszavisztek a kórházba? Annie csak egyszer beszélt Harry Logannel. Kínos beszélgetés volt, és bár egyikük sem említette az asszony fenyegetését, hogy bepereli az állatorvost, annak ténye kimondatlanul is ott lebegett

87 köztük. Logan roppant kedves volt, és Annie, ha szavaival nem is, de hanghordozásával olyan közel került a bocsánatkéréshez, mint ritkán. Azóta viszont csak Liz Hammondon keresztül kaptak hírt Zarándokról. Liz nem akarta Grace miatti aggodalmukat egyéb problémákkal is növelni, ezért a ló gyógyulásáról olyan képet festett, amely éppoly megnyugtató volt, mint amilyen hamis. A sebek szépen gyógyulnak, mondta. A lábszárcsont fölött megtapadt az átültetett bır. Az orrcsontján végzett plasztikai mőtét jobban sikerült, mint azt remélni lehetett. Ebbıl persze semmi nem volt hazugság. Csak éppen semmi nem készíthette fel Annie-t, Robertet és Grace-t a látványra, amely rájuk várt. Végighajtottak a hosszú bekötıúton, és megálltak Joan Dyer háza elıtt. Mrs. Dyer kijött az istállóból, és kezét megszokott öreg, kék vattakabátjába törölgetve közeledett feléjük. A szél ıszülı hajtincseket fújt a szeme elé, s ı mosolyogva igazgatta el ıket. A mosoly annyira furcsa és annyira szokatlan volt ettıl az asszonytól, hogy szöget is ütött Annie fejében. Valószínőleg így próbálta leplezni zavarát, amit a Robert által mankóira segített Grace látványa okozott. - Helló, Grace - szólalt meg Mrs. Dyer. - Hogy vagy, szívem? - Remekül érzi magát, igaz, kicsim - felelt Robert. Miért nem hagyja, hogy maga válaszoljon, gondolta Annie. Grace hısiesen mosolygott. - Igen, jól vagyok. - Szép volt a karácsony? Sok ajándékot kaptál? - Rengeteget mondta Grace. - Mesésen éreztük magunkat, nem igaz? - nézett Annie-re. - Mesésen - hagyta helyben Annie. Senki nem tudta, mit mondjon ezután, így néhány pillanatig zavartan álldogáltak a hideg szélben. Felhık száguldottak felettük, s a köztük egy pillanatra kibukkanó nap sugarai szinte lángra lobbantották az istálló vörös falát.

88 - Grace szeretné megnézni Zarándokot Robert. - Az istállóban van? Mrs. Dyer arca megrándult.

-

mondta

végül

- Nem, hátul. Annie érezte, hogy valami nincs rendben, és látta, hogy Grace is ugyanezt érzi. - Remek - mondta Robert. - Akkor odamehetünk megnézni? Mrs. Dyer habozott, de csak egy pillanatig. - Hát persze. Megfordult, elindult, a többiek pedig követték, ahogy kiment az udvarról és megkerülte a régi állások sorát az istálló mögött. - Óvatosan lépjenek. Itt elég nagy a sár. Hátranézett a mankóin billegı Grace-re, aztán gyors pillantást vetett Annie-re, aki úgy érezte, valamire figyelmeztetni akarják. - Grace piszok ügyesen bánik ezekkel a micsodákkal, nem gondolja, Joan? - mondta Robert. - Alig tudok vele lépést tartani. - Igen, én is látom - mosolyodott el egy pillanatra Mrs. Dyer. - Miért nem az istállóban van? - kérdezte Grace. Mrs. Dyer nem válaszolt. Odaértek a bokszokhoz, és az asszony megállt az egyetlen zárt ajtónál. Szembefordult velük, nagyot nyelt, és Annie-re nézett. - Nem tudom, mennyit mondott el maguknak Harry és Liz. Annie vállat vont. - Nos, azt tudjuk, hogy csodával határos módon maradt életben mondta Robert. Elhallgatott. Valamennyien azt várták, hogy Mrs. Dyer folytassa, amit elkezdett. Úgy tőnt, hogy az asszony nehezen találja a megfelelı szavakat. - Grace - kezdte -, Zarándok megváltozott egy kicsit. A történtek nagyon megzavarták. - Grace hirtelen nagyon idegesnek tőnt, és Mrs.

89 Dyer segélykérın nézett Annie- re és Robertre. - İszintén szólva nem hiszem, hogy jó lenne, ha most megnézné. - Miért? Mi...- szólalt meg Robert, de Grace a szavába vágott. - Látni akarom! Nyissa ki az ajtót! Mrs. Dyer Annie-re nézett, hogy mit tegyen. Annie úgy vélte, ha idáig eljöttek, nem fordulhatnak vissza. Bólintott. Mrs. Dyer vonakodva húzta el az ajtó felsı részének reteszét. Az állásból hirtelen elıtörı hangok valamennyiüket megriasztották. Aztán újra csend lett. Mrs. Dyer lassan kinyitotta a felsı ajtót, Grace pedig benézett. Annie és Robert a háta mögött álltak. Eltartott egy kis ideig, amíg a lány szeme hozzászokott a sötéthez. Aztán meglátta a lovat. Amikor megszólította, hangja olyan halk és rémült volt, hogy a többiek alig hallották. - Zarándok? Zarándok? Hirtelen felsikoltott, és megfordult, olyan hirtelen, hogy Robertnek kellett melléugrania és elkapnia, nehogy elessen. - Nem! Apu, nem! A férfi átölelte, és elindult vele vissza, az udvar felé. Szipogásának hangja elhalkult, majd végleg elsodorta a szél. - Annie - mondta Mrs. Dyer -, nagyon sajnálom. Nem lett volna szabad megengednem. Annie üres tekintettel nézett rá, aztán közelebb lépett az állás ajtajához. Szinte mellbe vágta a bentrıl kiáradó csípıs vizeletszag, és látta, hogy a padló trágyától mocskos. Zarándok a legtávolabbi sarokba hátrált, és ıt figyelte. Lábait szétterpesztette, s nyakát olyan mélyen nyújtotta elıre, hogy feje félméternyire sem volt a földtıl. Eltorzult, sebhelyes orrát kihívóan emelte Annie felé, és rövid, kapkodó horkantásokkal lélegzett. Annie háta borsózni kezdett, s úgy tőnt, ezt a ló is megérezte, mert egyszer csak hátracsapta a füleit, és fogait kivillantva fenyegetıen rávicsorgott, mintha valami horror paródiából lépett volna elı.

90 Annie belenézett a ló vad, véreres szemébe, s hirtelen megértette, hogyan juthat el valaki odáig, hogy higgyen az ördögben.

ÖT Az értekezlet már csaknem egy órája tartott, és Annie unta magát. Az irodájában körülötte ülı munkatársai vad szakmai vitát folytattak arról, hogy a rózsaszínnek pontosan melyik árnyalata mutatna legjobban az egyik következı szám címlapján. Kiterítették maguk elé az asztalra a lehetséges színmintákat. Annie szerint mindegyik ronda volt. - Nem hinném, hogy az olvasóink kifejezetten kedvelnék ezt a neonos színt - mondta valaki. A mővészeti vezetı, aki viszont szemmel láthatólag éppen ezt gondolta, egyre inkább védekezni kényszerült. - Ez nem neon-rózsaszín - mondta, - hanem bébirózsaszín. - Nos, szerintem a bébirózsaszínt sem kedvelnék. Túlságosan emlékeztet a nyolcvanas évekre. - Még hogy a nyolcvanas évekre? Nevetséges! Annie máskor nem hagyta volna, hogy a vita idáig fajuljon. Egyszerően megmondta volna a véleményét, és ezzel lezárta volna a kérdést. Most azonban szinte képtelen volt odafigyelni, de még jobban aggasztotta, hogy egyáltalán nem érdekelte a dolog. Egész délelıtt ilyen hangulatban volt. Elıször egy munkareggeli, hogy kibéküljön a hollywoodi ügynökkel, akinek "fekete lyuk" ügyfele rettenetesen begurult, amiért lemondták vele a riportot. Aztán két órán át hallgatta a mőszaki szerkesztıket, akik egyfolytában a papír egyre magasabb ára miatt siránkoztak. Egyikük olyan rémes kölnit használt, hogy Annie kénytelen volt kiszellıztetni utána, nehogy megfájduljon a feje. A szagot azonban még most is érezte.

91 Az utóbbi hetekben minden eddiginél nagyobb mértékben támaszkodott barátnıjére és helyettesére, Lucy Friedmanra, aki egyben a lap divatszakembere volt. A címlap, amelyen most vitatkoztak, az aranyifjakról szóló cikkhez kapcsolódott, amit Lucy íratott valakivel, s egy vigyorgó rocksztárt ábrázolt, akinek az arcáról - a szerzıdésnek megfelelıen - számítógéppel eltüntették a ráncokat. Lucy nyilván megérezte, hogy Annie gondolatai távol járnak, ezért lényegében ı irányította a vitát. Nagydarab, harcias nı volt, csípıs humorral és rozsdás kipufogóéra emlékeztetı hanggal. Élvezte, ha a feje tetejére állíthatta a dolgokat, ahogy most is tette, kijelentve, hogy meggondolta magát, és szerinte a háttérnek egyáltalán nem rózsaszínnek kellene lennie, hanem inkább világító halványzöldnek. Miközben a vita megint fellángolt, Annie gondolatai ismét elkalandoztak. A szemközti ház egyik irodájának ablakában szemüveges, öltönyös férfi állt, és valamiféle taj-csi gyakorlatot végzett. Annie elnézte karjainak széles ívő körzését és meglepıen mozdulatlan fejét, s azon merengett, vajon mit segít ez a férfinak. A szeme sarkából észrevett valamit, odanézett, és látta, hogy az ajtó üveglapja mögött Anthony áll, az asszisztense. Valamit mondott, és az órájára mutogatott. Majdnem dél volt, s neki Roberttel és Grace-szel kellett találkoznia az ortopédiai klinikán. - Mit gondolsz, Annie? - kérdezte Lucy. - Bocs, Lucy, mirıl van szó? - Halványzöld háttér és rózsaszín címfelirat. - Jól hangzik. - A mővészeti vezetı morgott valamit, de Annie úgy döntött, nem vesz róla tudomást. Elırehajolt székében, s mindkét tenyerét az asztalra tette. - Nézzék, nem fejezhetnénk ezt most he? El kell mennem. Már várt rá egy kocsi, ı megadta a címet, aztán hátradılt az ülésen, és kabátjába burkolódzott, miközben a kocsi áthaladt az East Side-on, és az egyik külsı negyed felé vette az irányt. Az utcák és az

92 emberek szürkének, szomorúnak tőntek. Az a borongós hangulatú idıszak volt ez, amikor az új év már elég hosszú ideje tartott ahhoz, hogy mindenki észrevegye: éppen olyan pocsék, mint az elızı volt. Amíg egy lámpánál a zöldre vártak, Annie észrevett két hajléktalant egy kapualjban: egyikük színpadias mozdulatokkal szónokolt az égnek, a másik pedig békésen aludt. Fázott a keze, ezért még mélyebbre dugta kabátzsebébe. A Nyolcvannegyedik utcán elhaladtak a Lester's kávézó mellett, ahová Robert néha elhozta Grace-t iskola elıtt reggelizni. Otthon még nem beszéltek az iskoláról, de hamarosan vissza kell majd mennie, s állnia kell a többi lány tekintetét. Nem lesz könnyő, de minél tovább halogatják, annál rosszabb. Ha az új mőláb, amit ma fognak a klinikán felpróbálni, jól illeszkedik, Grace hamarosan képes lesz járni. Ha pedig belejön, vissza kell mennie az iskolába. Annie húsz perc késéssel érkezett meg, s Robert és Grace már benn voltak Wendy Auerbachnál, a protetikusnál. Annie nem hagyta, hogy a recepciónál lesegítsék a kabátját, egybıl végigvezettette magát a hosszú folyosón a próbateremhez. Bentrıl beszélgetés szőrıdött ki. Az ajtó nyitva volt, és egyikük sem vette észre, amikor belépett. Grace bugyiban ült egy ágyon és a lábait nézte. Annie nem látott oda, mert a protetikus elıtte térdelt, és valamit állítgatott. Robert mellettük állt, és figyelte ıket. - Most milyen? - kérdezte Wendy Auerbach. - Jobb? - Grace bólintott. - Rendicsek. Akkor nézzük, milyen érzés felállni vele. Hátrébb lépett, Annie pedig Grace-t figyelte, aki nagy összpontosítással, óvatosan learaszolt az ágyról, s arca összerándult, amikor súlya a mőlábra nehezedett. A lány felnézett, és észrevette Annie-t. - Szia - mondta, és megpróbált mosolyogni. Robert és a nı is megfordult. - Szia - mondta Annie. - Hogy megy?

93 Grace vállat vont. Milyen sápadt, gondolta Annie. Milyen törékeny. - İstehetség ez a gyerek - mondta Wendy Auerbach. - Bocs, hogy maga nélkül kezdtük el, anyuka. Annie keze felemelésével jelezte, hogy semmi baj. Idegesítette a nı kikezdhetetlen jó kedélye. Már a "rendicsek" is éppen elég szörnyő volt, de az "anyuká"-tól visítani tudott volna. Alig bírta levenni szemét a mőlábról, s közben tudta, hogy Grace az ı reakcióját figyeli. A láb hússzínő volt, és a térdnél elhelyezett foglalatot meg rögzítıpántot leszámítva egész tőrhetıen festett. Annie mégis úgy vélte, a szerkezet iszonyatos, felháborító. Nem tudta, mit mondjon. Robert a segítségére sietett. - Ez a foglalat remekül illeszkedik. Az elsı próba után ismét gipszmintát vettek Grace csonkjáról, s annak alapján készítették el ezt az új, jobb foglalatot. Robertet valósággal lenyőgözte a technika. Lement Grace-szel a mőhelybe, és annyi kérdést tett fel, hogy mostanra valószínőleg belıle is egész jó protetikus vált volna. Annie tudta, hogy az egésszel elsısorban Grace - és a saját - figyelmét próbálta elvonni a mővelet hátborzongató voltáról. Mindenesetre sikerrel járt, és Annie ezért hálás volt. Behoztak egy járókeretet, Wendy Auerbach pedig Robert és Annie figyelı szemei elıtt - megmutatta Grace-nek, hogyan használja. Erre csak egy-két napig lesz szüksége, mondta, amíg Grace hozzá nem szokik a mőlábhoz. Utána már elég lesz egy bot, és hamarosan rá fog jönni, hogy arra sincs szüksége. Grace leült, a nı pedig felsorolt egy csomó karbantartási és higiéniai tanácsot. Elsısorban Grace-nek beszélt, de igyekezett a szülıket is bevonni. Nemsokára azonban kettıjük közül már csak Roberthez intézte szavait, mert ı volt az, aki folyton kérdezett, és mert valószínőleg megérezte Annie ellenszenvét. - Rendicsek - mondta végül, és összecsapta a tenyerét. - Azt hiszem, végeztünk is.

94 Grace nem vette le a lábat, de azért inkább a mankóit használta. Robert vitte a járókeretet meg azt a zacskót, amiben a mőláb gondozásához szükséges holmik voltak. A férfi köszönetet mondott, és valamennyien megálltak, amikor a nı kinyitotta az ajtót, és még egy utolsó jó tanácsot intézett Gracehez. - Ne felejtsd el: most már szinte mindent meg tudsz tenni, amire régen képes voltál. Szóval, ifjú hölgyem, ülj csak fel arra a nyavalyás lovadra, amilyen gyorsan csak tudsz. Grace lesütötte a szemét, Robert pedig a vállára tette a kezét. Annie maga elé terelte ıket az ajtóban. - A lányom nem akar lovagolni - szőrte a fogai között a szót, amint elment a nı mellett. - És az a nyavalyás ló sem. Rendicsek? Zarándok egyre sorvadt. A törött csontok és a testén lévı sebek begyógyultak, de a lapockájának idegeit ért sérülés miatt sánta maradt. Csak gyógytorna segíthetett volna rajta. A ló azonban olyan vadul támadt mindenkire, aki a közelébe merészkedett, hogy súlyos sérülések kockázatát vállalta volna az, aki megkísérli tornáztatni. Így viszont maradt a bezártság. Szők, sötét és bőzös állásában az istálló mögött, ahol sokkal szebb napokat is megért, Zarándok fogyni kezdett. Az injekciózás terén Harry Loganbıl hiányzott Dorothy Chen bátorsága és ügyessége. Végül Mrs. Dyer fiai kitaláltak egy módszert - igaz, meglehetısen alattomosat -, hogy segítsenek neki. Kis nyílást vágtak az ajtó aljára, amelyen keresztül Zarándok táplálékát és vizét nap mint nap becsúsztatták, s a nyílás fölé lecsúsztatható fatáblát szereltek. Amikor elérkezett az újabb injekció ideje, kiéheztették a lovat. Aztán Logan készenlétbe állt a fecskendıvel, majd a felnyitott nyílás elé letettek néhány vödör takarmányt és vizet. A fiúk nemegyszer szinte röhögıgörcsöt kaptak, amikor az ajtó mellé bújva várták, hogy Zarándok éhsége és szomja legyızze félelmét. Amikor aztán bizonytalanul kidugta az orrát, hogy megszaglássza a vödröket, a fiúk lerántották a fatáblát, és leszorították Zarándok fejét, amíg

95 Logan beadta a nyakába az injekciót. Logan győlölte az egészet. Legjobban azt győlölte, ahogy a fiúk nevettek. Február elején felhívta Liz Hammondot és megbeszélték, hogy az istállóknál találkoznak. Az ajtón keresztül megnézték Zarándokot, aztán visszamentek Liz kocsijába. Egy darabig szótlanul ültek, és Timet meg Ericet figyelték, akik locsolócsıvel végigmosták az udvart, s közben egyfolytában bolondoztak. - Liz, nekem elegem van ebbıl - mondta Logan. - Mostantól tiéd a pálya. - Beszéltél Annie-vel? - Tízszer is felhívtam. Már egy hónappal ezelıtt megmondtam neki, hogy a lovat el kell altatni, de nem hallgat rám. De annyit mondhatok, én ezt nem bírom tovább. Ez a két rohadt kölyök teljesen kiborít. Állatorvos vagyok, Lizzie. Az a feladatom, hogy segítsek az állatokon, nem pedig hogy szenvedést okozzak nekik. Nekem ebbıl elegem van. Egy ideig egyikük sem szólt semmit, csak ültek és komoran méregették a fiúkat. Eric megpróbált cigarettára gyújtani, de Tim minduntalan ráirányította a vízsugarat. - Annie azt kérdezte tılem, léteznek-e ló-pszichiáterek - mondta Liz. Logan felnevetett. - Ennek a lónak homloklebeny-irtásra van szüksége, nem diligyógyászra. - Elgondolkozott. - Ott van Pittsfieldben az a lócsontkovács, de ı sem foglalkozik ilyen esetekkel. Nem ismerek senkit, aki megtenné. És te? Liz a fejét rázta. Nincs is senki. Logan nagyot sóhajtott. Az egész ügy, foglalta össze magában, nagy rakás szar volt az elejétıl kezdve. És el sem tudta képzelni, hogy tudna segíteni.

96

MÁSODIK RÉSZ HAT Az elsı lovak Amerikában jelentek meg. Már évmilliókkal az ember születése elıtt ott legelésztek a hatalmas füves pusztákon, s a keskeny sziklás át járókon, melyeket idıvel lerombolt a visszahúzódó jég, eljutottak a többi földrészre is. Elsı találkozásuk az emberrel a vad és a vadász találkozása volt, mert az ember, mielıtt felismerte, hogy segítségére lehetnek más vadállatok elpusztításában, nagyon sokáig vadászta húsukért a lovakat. A barlangok falán fennmaradt festményekbıl a vadászat módjára is fény derült. Az oroszlánok és medvék megfordultak, hogy harcoljanak, s az ember ebben a pillanatban döfte beléjük lándzsáját. A ló azonban a harc helyett elmenekült, ezért vadászai kegyetlenül egyszerő logikával a menekülést fordították ellene. Egész csapatokat kergettek fel kiugró sziklákra, hogy az állatok onnan leugorva halálra zúzzák magukat. Az itt-ott megtalált, összetört csonthalmazok is ezt tanúsítják. És bár a vadász késıbb barátságot színlelve kezdett közeledni a lóhoz, szövetségük mindig is törékeny marad, mivel az állatok szívében túlságosan mélyen gyökerezik az ember által elültetett félelem. Attól a kıkorszak homályába veszı pillanattól kezdve, amikor elıször került kötıfék a lóra, mindig akadtak olyan emberek, akik mindezt megértették. Képesek voltak arra, hogy belelássanak az állat lelkébe, és begyógyítsák az ott talált sebeket. Gyakran boszorkánynak tekintették ıket, s talán azok is voltak. Néhányan telihold sütötte folyóban győjtött varangyok kifızött csontjait használták a varázsláshoz. Voltak olyanok, akiknek egyetlen pillantásától földbe gyökerezett az ekét húzó lovak lába. Akadtak köztük cigányok és

97 szélhámosok, sámánok és sarlatánok. Azok pedig, akik valóban rendelkeztek ezzel az adottsággal, igen óvatosan bántak vele, mert akkoriban azt tartották, hogy aki ki tudja őzni az ördögöt, az meg is tudja idézni. Lehet, hogy a meggyógyított ló gazdája boldogan rázott kezet a gyógyítóval, hogy nem sokkal késıbb éppolyan boldogan táncolja körül a falu fıterén emelt máglyát, ahol jótevıjét elégették. Mivel ezek az emberek a zavarodott lovak felmeresztett fülébe sugdostak, elnevezték ıket suttogóknak. Legtöbbjük férfi volt, és ez egy kicsit zavarba ejtette Annie-t, aki a közkönyvtár hatalmas olvasótermében az ernyızött lámpa fényénél olvasott. Azt gondolta volna, hogy a nık többet tudnak az efféle dolgokról, mint a férfiak. Órákon át ült az egyik hosszú, csillogó mahagóniasztalnál a könyvek között, s egészen záróráig maradt. Olvasott egy Sullivan nevő írrıl, aki kétszáz évvel korábban élt, és akinek a megvadult lovak lecsillapítására való képességét számosan tanúsították. Bevezette az állatokat egy elsötétített istállóba, és senki sem tudta biztosan, mi történik odabent, miután becsukta az ajtót. Azt állította, hogy kizárólag valami indián varázsigét használt, amit egy kiéhezett utazótól szerzett meg egy tál ételért cserébe. Soha nem derült ki, igaz volt-e ez, mivel titkát magával vitte a sírba. A szemtanúk csupán annyit tudtak, hogy amikor Sullivan kivezette a lovakat, azokból minden vadság eltőnt. Egyesek szerint a lovak szinte hipnotikus állapotba kerültek a félelemtıl. Az Ohio állambeli Groveportban élt egy John Solomon Rarey nevő férfi, aki még csak tizenkét éves volt, amikor megszelídítette az elsı lovát. Csodás ludományának híre messzire terjedt, és 1858-ban meghívták Angliába, a windsori kastélyba, hogy lecsillapítsa Viktória királynı egyik lovát. A királynı és kísérete döbbenten figyelte, amint Rarey az állat testére tette a kezét, majd lefektette a földre. Aztán ı maga is lefeküdt mellé, és patáira hajtotta a fejét. A

98 királynı elégedetten kuncogni kezdett, és száz dollárral jutalmazta meg Rareyt. Szerény, csendes ember volt, ám egyszerre híressé vált, és a sajtó még több szenzációt akart. Kihirdették, hogy keresik Anglia legvadabb lovát. Meg is találták. Egy Cruiser nevő csıdör volt, egykor az ország leggyorsabb versenylova. Az Annie elıtt fekvı beszámoló szerint aztán egyszerre maga lett a "megtestesült gonosz", és vasból készült nyolcfontos szájféket viselt, nehogy halomra gyilkolja az istállófiúkat. Tulajdonosa csak azért hagyta életben, mert tenyésztéshez kívánta felhasználni, s vadsága miatt, meg akarták vakítani. Rarey minden lebeszélés ellenére bement az istállóba, ahová senki más nem merte betenni a lábát, és becsukta maga mögött az ajtót. Három órával késıbb jött ki, maga után vezetve Cruisert, immár szájfék nélkül. A ló olyan kezes lett, mint egy bárány. Tulajdonosait annyira lenyőgözte a siker, hogy Rareynek ajándékozták a lovat. A férfi hazahozta magával az állatot Ohióba, ahol Cruiser 1875. július hatodikán múlt ki, kilenc évvel új gazdája halála után. Annie kisétált a könyvtárból, és elhaladt az utcára vezetı lépcsı tetejét ırzı hatalmas kıoroszlánok között. Autók zúgtak el mellette, és a jeges szél vadul süvített a házak között. Még három-négy órányi munka várt rá az irodában, de nem fogott magának taxit. Most inkább gyalogolni akart. Talán a hideg levegı segít valamit kihámoznia a fejében kavargó történetekbıl. A lovaknak, amelyekrıl olvasott, bármikor éltek, bármi volt is a nevük, egyetlen arca volt: Zarándoké. Zarándok füleibe kántált az ír, s Zarándok szemei lestek ki a vas szájfék mögül. Valami zajlott Annie-ben, de még ı sem tudta pontosan, hogy mi. Valami nem tudatos dolog. Az elmúlt hónapban tanúja volt, hogy lánya elıbb a járókerettel, aztán már csak bottal járkál a lakásban. Akárcsak a többiek, ı is segített Grace-nek nap mint nap végigcsinálni a gyógytorna többórányi unalmas, kegyetlen

99 gyakorlatait, míg végtagjai már éppen annyira sajogtak, mint a lányéi. Grace állandóan újabb apró gyızelmeket aratott a teste fölött. Annie azonban azt is látta, hogy ezzel egyidejőleg és nagyjából azonos gyorsasággal valami fokozatosan meghal benne. Grace ezt elılük - a szülei, Elsa, a barátai, sıt még az effajta dolgok észrevételéért jól megfizetett tanácsadók és kezelık hada elıl is - valamiféle elszánt vidámsággal próbálta titkolni. Annie azonban keresztüllátott rajta, és tudta, milyen arcot vág Grace, amikor azt hiszi, senki nem figyeli. Látta, hogy a csend türelmes szörnyetegként egyre szorosabbra fonja karjait a lánya körül. Annie sem értette igazán, miért gondolja, hogy a mocskos vidéki istállóba zárt megvadult ló állapota és lánya zárkózottsága között bármi összefüggés lehet. Nem volt benne semmi logika. Tiszteletben tartotta Grace döntését, hogy nem akar többé lovagolni, sıt ı maga is lebeszélte volna róla. Mikor pedig Harry Logan és Liz Hammond folyton csak azt hajtogatta, hogy emberségesebb lenne végezni a lóval, meg hogy ezzel az elnyújtott szenvedéssel a többi érintett gyötrelmei is csak fokozódnak, Annie tudta, hogy igazuk van. Akkor miért mondott mégis folyton nemet? Miért töltött most, amikor a lap forgalmának növekedése lassulni kezdett, két teljes délutánt a könyvtárban, hogy csodabogarakról olvasson, akik az állatok fülébe suttognak? Azért, mert tiszta bolond vagy, felelt magának. Amikor visszaért az irodába, már mindenki szedelızködött. Leült az asztalához, Anthony pedig letette elé az üzenetek listáját, és emlékeztette a másnapi munkareggelire, amit Annie legszívesebben kihagyott volna. Aztán a férfi is elköszönt, és ı ott maradt egyedül. Annie elintézte a legsürgısebb hívásokat, aztán hazatelefonált. Robert azt mondta, hogy Grace éppen a gyakorlatait végzi, és jól van. Mindig ezt mondta. Annie közölte, hogy késın fog hazaérni, úgyhogy nyugodtan vacsorázzanak meg nélküle. - Fáradt a hangod - mondta a férfi. - Nehéz napod volt? - Nem. A suttogókról olvastam.

100 - Mirıl? - Késıbb elmesélem. Nekilátott, hogy átnézze a papírhalmazt, amit Anthony tett le az asztalára, de gondolatai minduntalan visszatértek a könyvtárban olvasottakhoz. Talán van John Rareynek egy ük-ükunokája valahol, aki örökölte a csodás adottságot és képes lenne megszelídíteni Zarándokot? Talán feladhatna egy hirdetést a Times-ban. SUTTOGÓ KERESTETIK... Maga sem tudta, mikor aludt el, de arra riadt fel, hogy egy biztonsági ır áll az ajtóban. A szokásos ellenırzı körútját járta az irodákban, s most szabadkozott, amiért felébresztette. Annie megkérdezte tıle, hány óra, és megdöbbent, amikor kiderült, hogy már tizenegy is elmúlt. Taxit hívott, és komor hangulatban dılt hátra az ülésen, amíg a kocsi hazavitte a Central Park nyugati oldalára. A házuk bejárata fölé boruló zöld ernyı most színtelennek tőnt az utcai nátriumlámpák fényében. Robert és Grace már aludt. Annie megállt Grace szobájának küszöbén, és várta, hogy szeme hozzászokjon a sötéthez. A mőláb az egyik sarokban volt, mint egy ırségbe állított játék katona. Grace nyugtalanul mocorgott és mormogott álmában. Hirtelen Annie agyába villant egy gondolat, hogy az a sürgetı érzés, ami Zarándok életben tartására készteti és arra, hogy találjon valakit, aki megnyugtatja a ló zaklatott lelkét, talán nem is Grace-szel kapcsolatos, hanem önmagával. Óvatosan megigazította Grace takaróját, és visszament a konyhába. Robert egy üzenetet hagyott az asztalon heverı sárga jegyzettömbre firkantva. Liz Hammond telefonált. Tud valakit, aki talán segíthetne.

101

HÉT Tom Booker hatkor kelt, és borotválkozás közben a helyi híreket hallgatta a tv-ben. Egy oaklandi pasas leállította a kocsiját a Golden Gate híd közepén, lelıtte a feleségét és a két gyerekét, aztán leugrott. Mindkét irányban óriási torlódás alakult ki. Az egyik keleti elıvárosban, a háza mögötti dombok közt kocogó nıt megölt egy puma. A tükör feletti lámpa fényében napszítta arca zöldesnek tőnt a borotvahabhoz képest. A fürdıszoba kopottas volt és szők, annyira, hogy Tom csak görnyedten tudott beállni a kád fölé szerelt zuhanyrózsa alá. Úgy tőnt, az összes efféle motelt egy olyan aprócska faj tagjai számára építik, akikkel az életben soha nem találkozni; pici és fürge ujjú embereknek, akik meg tudnak mosakodni a hitelkártya nagyságú szappanokkal. Felöltözött, aztán az ágyra ült, hogy felhúzza a csizmáját, s közben kinézett a kis parkolóra, amely zsúfolásig megtelt a tanácsadásra érkezık kisebb nagyobb teherautóival. A tegnap esti adatok szerint vagy húszan lesznek a csikócsoportban és nagyjából ugyanennyien a másikban, ahol tenyésztési kérdésekkel foglalkoznak majd. Túl nagy szám, de soha nem szerette elküldeni a hozzá fordulókat. Nem is annyira miattuk, mint inkább a lovaik miatt. Felvette zöld gyapjúdzsekijét és kalapját, aztán kilépett a portához vezetı szők betonfolyosóra. A motel fiatal kínai vezetıje éppen egy tálcányi nem túl bizalomgerjesztı fánkot tett ki a kávéfızı mellé. Szélesen mosolygott Tomra. - Jó reggelt, Mr. Booker! Hogy van? - Kösz, jól - felelte Tom. Kulcsát a pultra tette. - És maga? - Remekül! Egy kis ajándék fánkot? - Kösz, nem.

102 - Minden készen áll a tanácsadáshoz? - Hát, azt hiszem, elboldogulunk majd. Viszlát. - Viszlát, Mr. Booker! A furgonja felé baktató Tom hővösnek és párásnak érezte a hajnali levegıt, de a felhık magasan szálltak, és a férfi tudta, hogy kora délelıttre a nap szétkergeti ıket. Odahaza, Montanában a rancsot még félméteres hó borította, de amikor tegnap éjjel megérkeztek ide, Marin megyébe, olyan volt, mintha már tavasz lenne. Kalifornia, gondolta. Itt aztán tényleg minden ki van találva, még az idıjárás is. Alig várta, hogy hazamehessen. A piros Chevrolettel ráhajtott a fıútra, aztán visszakanyarodott a 101-es fölött. A lovasközpont egy enyhén lejtıs, fákkal borított völgyben állt, néhány mérföldre a várostól. Tegnap éjjel, mielıtt bejelentkezett volna a motelba, eljött ide, és kiengedte Rimrockot a legelıre. Valaki járt már itt elıtte, mert több helyen is látott Booker lovastanácsadás feliratú útjelzı nyilakat a fákra szögezve. Azt kívánta, bárcsak ne tették volna, mert ha nehezebb lenne odatalálni, az ostobábbak egy része talán oda sem találna. Áthajtott a kapun, és megállt a nagy aréna melletti füves területen. Az aréna homokját már megöntözték és szépen elgereblyézték. Senki nem volt a környéken. Rimrock a legelı túlsó végében volt, de észrevette ıt, és mire Tom a kerítéshez ért, a ló már ott várta. Nyolcéves, barna negyedvér volt, homlokán csillaggal, s mind a négy lábán csinos fehér "zoknival", amitıl olyan elegánsan nézett ki, mintha teniszmérkızéshez öltözött volna fel. Tom maga tenyésztette és nevelte fel. Megdörgölte a ló nyakát, és hagyta, hogy az az arcához dugja az orrát. - Ma jó sok munkád lesz, öregfiú - mondta Tom. Általában két lóval dolgozott a tanácsadásain, hogy azok megosztva viseljék a terhet. A kancája, Bronty azonban hamarosan elleni fog, így ıt most otthon kellett hagynia Montanában. Már csak ezért is szeretett volna minél elıbb hazajutni.

103 Tom megfordult, a kerítésnek támaszkodott, s a lóval együtt szemlélte az üres térséget, amely az elkövetkezı öt napban megtelik ideges lovakkal és azok még idegesebb tulajdonosaival. A foglalkozások után, a többségük egy kicsit megnyugszik, és ezért érte meg az egész. Négy hét alatt azonban négy ilyen tanácsadást tartott, és néha már igencsak fárasztotta, hogy állandóan ugyanazok az ostoba problémák bukkannak fel. Húsz év óta elıször határozott úgy, hogy tavasszal és nyáron nem dolgozik. Semmi tanácsadás, semmi utazgatás. Otthon marad a rancson, elkezdi saját csikóinak a nevelését, és segít az öccsének is. Ennyi. Talán kezd megöregedni. Negyvenöt éves volt, fenét, már majdnem negyvenhat. Amikor elkezdett tanácsadásokat tartani, az év minden hetében képes volt végigcsinálni egyet, s minden percüket élvezte. Bárcsak az embereknek is lenne annyi esze, mint a lovaknak. Rona Williams, a lovasközpont tulajdonosa, aki minden évben helyet adott a tanácsadásnak, észrevette Tomot, s elindult felé az istállóból. Apró, szívós nı volt fanatikusan lángoló szemekkel, s bár közel járt a negyvenhez, haját még mindig két hosszú copfba fonta. Ez kislányos külsıt kölcsönzött neki, ami szöges ellentétben állt férfias járásával. Olyan ember járása volt ez, aki megszokta, hogy engedelmeskednek neki. Tom kedvelte. A nı is keményen megdolgozott a tanácsadás sikeréért. A kalapjához emelte a kezét, Rona pedig elmosolyodott és felnézett az égre. - Szép napunk lesz - mondta. - Szerintem is. - Az út felé biccentett. - Látom, szép új tábláid vannak. Nehogy egy is eltévedjen a negyven bolond lóból. - Harminckilenc. - Ó? Valaki visszalépett? - Dehogy. Harminckilenc ló, egy szamár. - Elvigyorodott. - A tulajdonosa valami színész vagy mi a csuda. Egyenesen L. A.-bıl jön. A férfi felsóhajtott, és a nı szemébe nézett.

104 - Könyörtelen egy nı vagy te, Rona. Nemsokára azt akarod majd, hogy grizzly medvékkel birkózzak. - Kösz az ötletet. Együtt sétáltak az arénáig, s még egyszer végigvették a menetrendet. Ma reggel a csikókkal kezdi, egyenként foglalkozik velük. Ha húsz állat van, ezzel nagyjából el is megy a nap. Holnap jönnek a tenyésztık, s ha ideje engedi, késıbb a marhaterelésre is kitér - feltéve hogy lesz iránta érdeklıdés. Tom új hangszórókat vásárolt, és szerette volna kipróbálni ıket. Rona segített neki kipakolni a Chevybıl. A készülékeket a lelátók közelében állították fel, ahol a nézık fognak ülni. Bekapcsoláskor veszettül sípoltak, aztán zajuk fenyegetı zümmögéssé halkult, amikor Tom kisétált az aréna homokjára és beleszólt a fejére erısített mikrofonba. - Helló, emberek! - harsogott hangja a völgy rezzenéstelen levelő fái között. - Ez a Rona Williamsshow, én pedig Tom Booker vagyok, a filmcsillagok szamáridomárja. Miután mindent végigellenıriztek, együtt autóztak vissza a városba megszokott reggelizı helyükre. Smoky és T J. - a két fiatal srác, akiket Tom hozott magával Montanából, hogy a segítségére legyenek a négy tanácsadáson - már javában falatozott. Rona gabonapelyhet evett, Tom pedig rántottát, pirítóst és egy nagy pohár narancslevet rendelt. - Hallottál arról a nırıl, akit kocogás közben kinyírt egy puma? kérdezte Smoky. - A puma is kocogott? - kérdezett vissza Tom, és ártatlanul tágra nyitotta kék szemét. Mindenki nevetett. - Miért is ne - mondta Rona. - Hé, fiúk, ez itt Kalifornia! - Így igaz - mondta T. J. - Azt mondják, testhezálló sztreccsruha volt rajta, a fején meg ezek a kis fejhallgatók.

105 - Úgy érted, egy Sony sétálómagnó? - kérdezte Tom. Smoky békésen várta, hogy befejezzék. Megszokta már, hogy reggelente vele piszkálódnak. Tom nagyon kedvelte. Nem lett volna esélye a Nobel-díjra, de a lovakhoz, azokhoz bizony volt érzéke. Ha igyekszik, egy nap jól fogja csinálni. Tom kinyújtotta a kezét, és megborzolta a haját. Rendes srác vagy, Smoke. A délutáni ég szinte folyékony kékjében egy ölyvpár rótta lusta köreit. Egyre magasabbra vitették magukat a völgybıl felszálló meleg légáramlatokkal, s a hegyek és fák közti térséget betöltötte kísérteties, szaggatott vijjogásuk. Vagy kétszáz méterrel alattuk egy hatalmas porfelhı közepén már javában zajlott a munka. A napsütésnek és talán az út menti tábláknak köszönhetıen akkora nézısereg győlt össze, mint még soha. A lelátók már dugig megteltek, de az emberek csak jöttek és a kapunál kifizették a fejenkénti tíz dolcsit Rona alkalmazottjának. A frissítıket árusító nık óriási forgalmat bonyolítottak, s a levegıt betöltötte a roston sülı hús illata. Az aréna közepére egy tíz méter átmérıjő karámot építettek, itt dolgozott Tom és Rimrock. A veríték csíkokat rajzolt Tom poros arcára, amíg a férfi le nem törölte ıket kifakult, patentgombos kék inge ujjával. Lába már szinte égett a farmerje fölé húzott régi bırnadrágban. Tizenegy csikóval volt kész, most következett a tizenkettedik, egy gyönyörő fekete telivér. Tom elıször mindig váltott néhány szót a tulajdonossal, hogy megismerje a ló "történetét", ahogyan ı nevezte. Lovagoltak már rajta? Van valamilyen különös problémája? Ilyenek mindig akadtak, de az esetek nagyobb részében ezt a ló árulta el neki, nem a gazdája. A kis telivér is ebbe a kategóriába tartozott. Gazdája, egy nı szerint a ló hajlamos a blokkolásra, és utána nem hajlandó elindulni. Azt mondta, hogy lusta, sıt szeszélyes. Most azonban az állat valami egészen mást mondott, miközben a karámban Tom és Rimrock körül

106 körözött. Tom folyamatosan kommentálta az eseményeket a fején viselt mikrofonba, hogy a közönség is értse, mit csinál. Igyekezett úgy fogalmazni, hogy a tulajdonos ne tőnjön ostobának. Legalábbis nem túl ostobának. - Újabb történetre derül fény - mondta. - Mindig érdekes meghallgatni a ló véleményét is. Na mármost, ha ı lusta lenne vagy szeszélyes, akkor azt látnánk, hogy rángatja a farkát, és talán a fülét is hátracsapná. Ez itt azonban nem egy szeszélyes ló. Ez egy rémült ló. Figyeljék csak, hogy megfeszíti magát! A nı a karámon kívülrıl, a korlátra támaszkodva figyelte. Most bólintott egyet. Tom egy helyben fordította körbe Rimrockot, akinek fehérzoknis lábai fürge, apró lépésekkel mozgatták testét, hogy mindig a körözı telivér felé forduljon. - Látják, hogy menet közben a farát állandóan felém tartja? Nos, szerintem azért tőnik úgy, hogy vonakodik nekilendülni, mert amikor megteszi, bajba kerül miatta. - Rosszul csinálja a lépésváltást - magyarázta a nı. - Látja? Például amikor azt akarom, hogy ügetésbıl könnyő vágtába váltson. Tom a nyelvébe harapott, ha efféle beszédet hallott. - Ühüm - mondta -, én azonban egészen mást látok itt. Maga talán azt gondolja, hogy könnyő vágtát kér, de a testével mást mond neki. Túl sok feltételt szab. Azt mondja: "Menj, de, hé, mégse menj!" Vagy talán: "Menj, de ne túl gyorsan!" A ló mindezt abból érzi, ahogy maga rajta ül. A teste nem hazudik. Elıfordult már, hogy az oldalába vágta a sarkát, hogy nekilendüljön? - Másképp nem is megy. - Aztán elindul, maga pedig úgy érzi, hogy túl gyorsan megy, így aztán visszarántja? - Hát, igen. Néha. - Néha. Ühüm. És akkor blokkol. - A nı csak bólintott.

107 Tom egy darabig nem szólt semmit. A nı megértette az üzenetet, elvörösödött. Nyilvánvalóan nagyon fontosnak tartotta a megjelenést; úgy volt kikészítve, mint Barbara Stanwyck, és persze a megfelelı cuccai is megvoltak hozzá. Csak a kalapja legalább háromszáz dolcsiba kerülhetett. Isten tudja, mennyit perkálhatott le a lóért. Tom folytatta a munkát. Kezében húszméternyi kötelet tartott feltekerve, s azt most úgy dobta el, hogy a hurkok a ló horpaszára essenek, mire az állat könnyő vágtába váltott. Tom feltekercselte a kötelet, és megismételte a dobást. Aztán még egyszer. És még egyszer. És még egyszer...Minden alkalommal arra késztette a lovat, hogy ügetésbıl könnyő vágtába váltson át, majd megvárta, amíg újra lelassít, hogy aztán ismét vágtára ösztökélje. - Azt akarom elérni, hogy mire elmegy innen, egészen ellazuljon - mondta. - Már nem feszíti úgy az izmait, és nem is olyan ideges, mint amikor elkezdtük. Látják, hogy a fara kezd egyenesen futni? És hogy már a farkát sem húzza be szorosan, mint az elején? Kezd rájönni, hogy nincs abban semmi rossz, ha nekilendül. - Ismét kivetette a kötelet, és az állat most már teljesen simán váltott át a vágtára. - Látják? Ez komoly változás. Máris kezdi jobban érezni magát. Ha foglalkozik vele, egész rövid idı alatt simává teheti a lépésváltásokat, s nem kell rángatnia a kantárt. Persze, és a disznók röpködni fognak, gondolta magában. A nı hazaviszi a szerencsétlen állatot, és ugyanúgy fog lovagolni rajta, mint eddig, akkor pedig az egész munkája hiábavaló volt. Ettıl még elszántabban küzdött a sikerért. Ha sikerülne igazán jól rendbe hoznia a lovat, talán érzéketlenné tehetné gazdája ostobasága és félelme iránt. A telivér most már gyönyörően váltott vágtára, de Tom eddig csak az egyik oldalán dolgozott, ezért a másik irányba fordította, és az egész dolgot újrakezdte. Majdnem egy órán át foglalkozott vele. Mire befejezte, a telivérrıl szakadt a víz. Amikor azonban Tom hagyta, hogy megálljon, szinte csalódottnak látszott.

108 - Szívesen eljátszana így egész nap - mondta Tom. - Hé, uram, lefáradna a pályáról? - A közönség felnevetett. - Most már nem lesz vele semmi baj, legalábbis amíg el nem kezdi újra rángatni a kantárt. Ránézett a nıre. Az bólintott, és mosolyogni próbált, de Tom látta rajta, hogy teljesen elcsüggedt, s hirtelen megsajnálta. Rimrockot odairányította, ahol a nı állt, és kikapcsolta a mikrofont, hogy senki más ne hallja, amit mond. - Az egésznek az a lényege, hogy érzéssel bánjunk velük mondta kedvesen. - Tudja, ezeknek az állatoknak nagyon nagy szívük van, és leghıbb vágyuk, hogy a gazdájuk kedvére legyenek. De ha az üzenetek zavarosakká válnak, mi mást tehetnének, mint hogy menteni próbálják magukat? Egy pillanatra elmosolyodott, aztán megkérdezte: - No, miért nem nyergeli fel és próbálja meg maga is? A nı a könnyeivel küszködött. Átmászott a korláton, és a lovához ment. A kis telivér minden lépését figyelte. Hagyta, hogy odamenjen hozzá, és megsimogassa a nyakát. Tom figyelte ıket. - İ nem fogja felhánytorgatni a múltat, ha maga nem teszi mondta. - Isten nem teremtett náluk megbocsátóbb lényeket. A nı kivezette a lovat, Tom pedig visszaléptetett Rimrockkal a karám közepére, s egy ideig nem törte meg a csendet. Levette a kalapját, s miközben letörölte homlokáról a verítéket, hunyorogva az égre pillantott. A két ölyv még mindig ott keringett. Tomot meglepte, milyen gyászosan vijjognak. Ismét a fejébe nyomta a kalapját, és bekapcsolta a mikrofont. - Oké, emberek. Ki a következı? A szamaras fickó volt.

NYOLC Több mint száz év telt el azóta, hogy Joseph és Alice Booker, Tom dédszülei megtették a hosszú utat Montanába, ahová sok ezer társukhoz hasonlóan a föld ígérete vonzotta ıket. Az utazás két

109 gyermekük életébe került - egyiküket a skarlát vitte el, a másik vízbe fulladt -, de egészen a Clark's Fork folyóig jutottak el, s ott hatvan hektár termékeny földet kaptak a kormánytól. Mire Tom megszületett, a rancs nyolcezer hektárra növekedett. Az, hogy a birtok ilyen szépen virágzott, vagy hogy egyáltalán megmaradt az aszályok, áradások és emberi bőnök véget nem érı forgatagában, legfıképp Tom nagyapjának, Johnnak volt köszönhetı. Ennélfogva legalábbis logikus volt, hogy ı legyen az, aki a vesztét is okozza. A nagy testi erıvel és még nagyobb kedvességgel megáldott Johnnak két fia volt. A rancs mögött, amely telepesek kormos kunyhójának helyén épült, sziklás hegy emelkedett, ahol a fiúk bújócskáztak és nyílhegyeket keresgéltek. A hegy gerincérıl látni lehetett a folyó várárokként visszakanyarodó medrét, a távolban pedig a Pryor- és a Medvefog-hegység hófödte csúcsait. Elıfordult, hogy a fiúk csak leültek egymás mellé, és szótlanul nézték apjuk földjét. A fiatalabb fiú szemében ez volt az egész világ. Tom apja, Daniel teljes szívével szerette a rancsot, s ha gondolatai valaha is túl szálltak határain, az csak azt az érzését erısítette, hogy minden, amire vágyik e határok között van. A távoli hegyek biztonságot nyújtó falak voltak, amelyek megvédték a mögöttük kavargó világtól azt, ami számára drága volt. Három évvel idısebb bátyja, Ned azonban börtönfalakat látott a hegyekben. Alig várta, hogy elszökhessen közülük, s amikor betöltötte tizenhatodik évét, meg is tette. Kaliforniába ment, hogy vagyont szerezzen, de csak hiszékeny üzlettársait sikerült tönkretennie. Daniel maradt, és apjával együtt vezette a rancsot. Feleségül vett egy Ellen Hooper nevő lányt Bridgerbıl, aki három gyermeket szült neki: Tomot, Rosie-t és Franket. Azokat a területeket, amelyekkel John gyarapította az eredeti folyóparti birtokot, nemigen lehetett legelınek használni: kopár bazaltsziklákkal tagolt, vad hegyek voltak, ahol zsálya és vörös gumbó borított mindent. A marhákat csak lóhátról lehetett terelni, és Tom szinte elıbb tanult meg lovagolni, mint járni. Anyja késıbb gyakran elmesélte, hogy kétéves

110 korában egyszer az istállóban találtak rá, amint összegömbölyödve, békésen aludt a szalmában egy igavonó csıdör hatalmas patái között. Olyan volt, mintha a ló vigyázott volna rá, mondta az asszony. A csikókat a rancson egyéves korukban, tavasszal szoktatták kötıfékhez, s a fiúk ilyenkor a karám kerítésének felsı rúdján üldögélve figyelték apjukat. Tom apja és nagyapja emberségesen bánt a lovakkal, s a fiú csak sokkal késıbb tudta meg, hogy egyáltalán léteznek más módszerek is. - Olyan ez, mint táncra kérni egy nıt - szokta mondani a nagyapja. - Ha nem vagy magabiztos, ha meg vagy rettenve attól, hogy kikosarazhatnak, és csak úgy odaoldalogsz, miközben a csizmádat nézed, akkor ki is fognak kosarazni - ez olyan biztos, mint ahogy a tojás eltörik. Ekkor még mindig megpróbálhatod elkapni a karját és körbevonszolni a padlón, de abban egyikıtök sem leli örömét. Nagyapja remek táncos volt. Tom emlékezett rá, hogyan siklott nagyanyjával a július negyedike tiszteletére kihúzott színes lámpásfüzérek alatt. Lábuk mintha nem is érintette volna a padlót. Ugyanezt a benyomást keltette akkor is, ha lovagolt. - A tánc és a lovaglás végül is egykutya - mondogatta. - A lényeg a bizalom és az egyetértés. Éreznetek kell egymást. A férfi vezet, de nem ráncigálja a nıt, hanem csak felkínál egy lehetıséget, amit a nı megérez és elfogad. Összhangban vagytok, és egymás ritmusára mozogtok, csupán az érzéseitekre hagyatkozva. Tom már tisztában volt ezekkel a dolgokkal, bár hogy honnan, azt maga sem tudta. A lovak nyelvét, ugyanúgy értette, ahogy különbséget tudott tenni a színek vagy a szagok között. Bármikor meg tudta mondani, mi zajlik bennük, és azt is tudta, hogy ez az érzés kölcsönös. Még alig volt hétéves, amikor beavatta (a betörni szót soha nem használta) elsı csikóját.

111 Tom tizenkét éves volt, amikor nagyszülei egy télen gyors egymásutánban meghaltak. John az egész rancsot mindenestül Tom apjára hagyta. A végrendelet felbontására még Ned is hazarepült Los Angelesbıl. Amúgy elég ritkán látogatott haza, s Tom csak elegáns, kétszínő cipıire és őzött tekintetére emlékezett. Mindig "kishavernak" szólította Tomot, és hozott neki valami haszontalan ajándékot, egy-egy apróságot, amely akkor éppen divatos volt a városi gyerekek körében. Ez alkalommal szó nélkül távozott. Legközelebb az ügyvédeitıl hallottak felıle. A per három évig húzódott. Tom éjszakánként gyakran hallotta anyja sírását, a konyha pedig, úgy tőnt, mindig tele volt ügyvédekkel, ingatlanügynökökkel meg a pénzszagra odagyőlt szomszédokkal. Tom hátat fordított mindennek, s a lovak közé menekült. Iskolába sem ment, hogy az állatokkal lehessen, szüleit pedig túlságosan lekötötte a per ahhoz, hogy ez feltőnjön nekik vagy érdekelje ıket. Ez alatt a három év alatt apja csak tavasszal volt boldog, amikor három napig a marhákat terelték fel a nyári legelıkre. Ilyenkor az anyja, Frank és Rosie is velük tartott, s öten együtt lovagoltak egész nap, éjjel pedig a csillagos ég alatt aludtak. - Bárcsak örökké tartana a most - mondta Frank egy ilyen éjszakán, amikor a hátukon fekve figyelték a hegy sötét ormai mögül az égre kúszó hatalmas teliholdat. Frank tizenegy éves volt, és nem egy elmélkedı alkat: Kis ideig mind nyugodtan feküdtek, és elgondolkoztak ezen. Valahol a távolban felvonított egy prérifarkas. - Azt hiszem, az örökkévalóság tulajdonképpen nem más - szólalt meg végül az apjuk -, mint a mostok végtelen sora. És azt hiszem, nem tehetünk mást, mint hogy mindig a mostnak élünk, s nem törıdünk az elızı vagy a következı mostokkal. Tom számára ez is volt olyan jó életfelfogás, mint amiket addig hallott. A háromévi pereskedés tönkretette ıket. A rancsot végül eladták egy olajtársaságnak, s az ügyvédek meg az adó kifizetése után

112 megmaradt pénzt elfelezték. Nedrıl ezután soha többé nem hallottak. Daniel és Ellen a gyermekeikkel együtt nyugatabbra költöztek. A Sziklás-hegység lábánál vettek háromezer hektár, melyen egy óriási ház állt. A fennsík egyhangúságát itt hirtelen hatalmas, húszmillió éves mészkıfal töri meg. Zord szépségő táj ez, ami késıbb nagyon Tom szívéhez nıtt. Eleinte azonban idegennek hatott. Igazi otthonát eladták, ezért szeretett volna önálló életet kezdeni. Még segített szüleinek beindítani az új rancsot, aztán nekivágott a világnak. Wyomingba ment, és béresnek szegıdött. Olyan dolgokat látott, amiket addig el sem hitt volna. Tehénpásztorokat, akik véresre korbácsolták vagy sarkantyúzták lovaikat. Sheridan közelében egy rancson aztán maga is tanúja volt annak, mi az, amit a ló "betörésének" neveznek. Döbbenten figyelte, hogy egy férfi a nyakánál fogva szorosan a kerítéshez köt egy egyéves csikót, megbéklyózza a hátsó lábait, aztán addig veri egy darab horganyzott csıvel, amíg az meg nem hunyászkodik. Tom soha nem felejtette el a félelmet az állat szemében és az ostoba diadalt a férfiéban, amikor az állat órákkal késıbb, hogy mentse az életét, engedte felnyergelni magát. Tom azt mondta a fickónak, hogy ostoba, összeverekedett vele, amiért azonnal kirúgták. Továbbment Nevadába, és több nagy rancson is dolgozott. Bármerre járt, mindig mindent megtett, hogy megtalálja a legkonokabb lovakat és meglovagolja ıket. Sok férfival dolgozott együtt, akik már jóval Tom születése elıtt is lovakkal foglalkoztak, s ezek kezdetben mindig a markukba nevettek, amikor felült valami makrancos dög hátára, amely a legjobbjukat is nemegyszer levetette. A mosoly aztán hamar lefagyott az arcukról, amikor látták, hogy üli meg a fiú a lovat és hogy megváltozik annak viselkedése. Tom már rég nem számolta, hány olyan lóval találkozott, melyet az emberi ostobaság vagy kegyetlenség súlyosan megzavart, de egyszer sem fordult elı, hogy ne tudott volna rajtuk segíteni. Öt évig élt így. Ha csak tehette, hazalátogatott, és mindig igyekezett otthon lenni, amikor apjának a legnagyobb szüksége volt a

113 segítségre. Ellen számára ezek a látogatások olyanok voltak, mintha pillanatfelvételeken követhette volna végig fia férfivé válását. Magas volt és karcsú, három gyermeke közül messze a legjobb megjelenéső. Napszítta haját hosszabbra növesztette, mint régen, s bár az anyja megszidta ezért, valójában tetszett neki. Arca még télen is napbarnított volt, és ez csak kiemelte szemének tiszta világoskékjét. Tom beszámolóit hallgatva az anyja úgy érezte, fia magányos életet él. Említett ugyan néhány barátot, de egyikük sem állt igazán közel hozzá. Néha lányokkal is randevúzgatott, de nem volt komolyabb kapcsolata. Elmondása szerint amikor nem lovakkal foglalkozott, leginkább olvasott és tanult, mert beiratkozott egy levelezı tanfolyamra. Ellennek az is feltőnt, hogy Tom szőkszavúbb lett, s már csak akkor beszélt, ha volt mondanivalója. Apjával szemben azonban e szőkszavúságban nem volt semmi szomorúság. Inkább egyfajta összpontosított nyugalomnak lehetett volna nevezni. Ahogy telt az idı, mind többen hallottak a Booker-fiúról, s bárhol is dolgozott, egyre gyakrabban keresték meg, nézne meg egy-egy lovat, amellyel gondok voltak. Egyszer, egy áprilisban, amikor Tom hazautazott, hogy segítsen a billogozásnál, az öccse, Frank vacsora közben megkérdezte tıle: No és mennyit kérsz tılük? - Rosie ekkoriban fıiskolára járt, Frank pedig a rancson dolgozott. Jó üzleti érzéke volt, s lényegében ı intézte a gazdaság ügyeit, ahogy apjuk egyre mélyebbre süllyedt a perek okozta búskomorságba. - Ó, hát semmit - felelte Tom. Frank az asztalra tette a villáját, és furcsa pillantást vetett rá. - Egyáltalán semmit nem kérsz? Soha? - Nem én - mondta, és újabb falatot kapott be. - Mi az ördögért nem? Ezeknek az embereknek van pénze, nem igaz? Tom elgondolkozott. A szülei is ránéztek. Úgy látszott, ez a dolog mindannyiukat érdekli.

114 - Hát, tudod, én nem az emberekért csinálom. A lovakon akarok segíteni. Senki nem szólt. Frank elmosolyodott, és a fejét rázta. Nyilvánvaló volt, hogy Tom apja is kicsit bolondnak tartja a fiát. Ellen felállt és elkezdte összeszedni a tányérokat. - Hát, én úgy gondolom, hogy ez nagyon szép dolog - vette védelmébe Tomot. A beszélgetés szöget ütött Tom fejébe. Eltartott azonban néhány évig, amíg a tanácsadások gondolata kikristályosodott. Közben nagy meglepetést okozott az egész családnak, amikor bejelentette, hogy beiratkozott a Chicagói Egyetemre. Bölcsész és szociológiai tárgyakat vett fel, s tizennyolc hónapig bírta a diákéletet. Csak azért maradt ilyen sokáig, mert szerelmes lett egy gyönyörő New Jersey-i lányba, aki egy vonósnégyesben csellózott az egyetemen. Tom öt koncertjüket ülte végig, mielıtt egyáltalán beszélt volna vele. Sőrő, fényes fekete hajzuhatagát egyszerően hátravetette a vállán, fülében pedig ezüstkarikákat hordott, mint egy népdalénekes. Tom elnézte mozgását játék közben, ahogy a zene átjárta egész lényét. Soha nem látott még ilyen érzéki jelenséget. A hatodik koncerten a lány mindvégig ıt nézte, Tom pedig megvárta az elıadás után. Amikor a lány kijött, szó nélkül belekarolt. Rachel Feinermannek hívták, és aznap éjjel a lány szobájában Tom úgy érezte, meghalt és a mennybe ment. A lány gyertyákat gyújtott, majd megfordult és pillantását mindvégig a férfin tartva kilépett a ruhájából. Tom furcsállotta, hogy a karikákat nem vette ki a fülébıl, de végül örült, hogy így történt, mert szeretkezésük közben a gyertyafény meg-megcsillant az ezüstön. A lány egyszer sem hunyta be szemét, testét a testének feszítette és figyelte, ahogy a férfi szemei követi bırét végigsimogató kezeit. Nagy, csokoládébarna mellbimbói voltak és dús szeméremszırzetének háromszöge úgy csillogott, mint valami hollószárny.

115 Hálaadás napjára hazavitte magával Rachelt, aki késıbb azt mondta, hogy még soha életében nem fázott ennyire. Jól kijött mindenkivel, még a lovakkal is, és megsúgta Tomnak, hogy ez a leggyönyörőbb vidék, ahol valaha is járt. Hogy az anyja mit gondol a lányról, az az arcára volt írva. Ez az ifjú nı az ide nem illı lábbelijével és vallásával holtbiztos, hogy nem alkalmas rancserfeleségnek. Nem sokkal ezután, amikor Tom közölte Rachellel, hogy elege van a bölcsészkarból meg Chicacagóból, és visszamegy Montanába, a lány méregbe gurult. - Szóval visszamész és cowboy leszel? - kérdezte maró gúnnyal. Tom erre azt mondta, igen, pontosan erre készül. Az ı szobájában voltak, s Rachel megperdült és indulatosan a polcokon sorakozó megannyi könyvre mutatott. - És ezek? - kérdezte. - Ezek már nem is számítanak? - Tom gondolkozott egy kicsit, aztán bólintott. - Dehogynem - kezdte. - Éppen ez az egyik oka annak, hogy abba akarom hagyni. Amikor még béresként dolgoztam, esténként alig vártam, hogy visszatérhessek ahhoz a könyvhöz, amit éppen olvastam. A könyvekben volt valami varázslatos. Ezek a tanárok azonban azzal a rengeteg beszéddel, hát...Nekem úgy tőnik, hogy ha sokat beszélünk ezekrıl a dolgokról, a varázslat elszáll, s csakhamar nem marad más, mint a beszéd. Az életben bizonyos dolgok csak úgy...vannak. A lány hátra döntötte a fejét, és a szemébe nézett, aztán jókora pofont kevert le neki. - Te ostoba fajankó - mondta -, hát már soha nem akarod megkérni a kezem? Tom megtette. A következı héten elutaztak Nevadába, és összeházasodtak, bár mindketten sejtették, hogy valószínőleg hibát követnek el. A lány szülei rettenetesen dühösek voltak, míg Tom családja inkább csak megdöbbent. Tom és Rachel csaknem egy évig

116 élt a többiekkel a nagy házban, amíg helyre nem pofozták a folyóra nézı régi, düledezı házikót. Volt ott egy kút egy ósdi öntöttvas szivattyúval, amit Tom megjavított, aztán újjáépítette a kút káváját is és a nedves betonba belekarcolta kettıjük nevének kezdıbetőit. Alighogy beköltöztek, megszületett a fiuk, akit Halnek neveztek el. Tom az apjával és Frankkel a rancson dolgozott, és tehetetlenül figyelte, hogy feleségén mindinkább úrrá lesz a levertség. Rachel órákig beszélt telefonon az anyjával, aztán végigsírta az éjszakákat, és azt mondogatta neki, milyen magányosnak érzi magát, meg hogy ez milyen ostobaság, hiszen annyira szereti ıt és Halt, és ennél igazán nem volna szabad többre vágynia. Újra és újra megkérdezte Tomtól, hogy szereti-e; néha még az éjszaka közepén is felverte, mire a férfi átölelte és megnyugtatta. Tom anyja azt mondta, hogy effajta dolgok néha elıfordulnak, miután egy nı gyermeket szül, és talán jót tenne, ha elmennének pár napra valahová. Így aztán a gondjára bízták Halt és San Franciscóba repültek. A városon ottlétük egész hete alatt sőrő, hideg köd ült, Rachel ennek ellenére újra elkezdett mosolyogni. Hangversenyre és moziba jártuk, elıkelı éttermekben ettek, és megnéztek mindent, amit a turisták szoktak. Amikor aztán hazatértek, Rachel hangulata még rosszabb lett. Eljött a tél - emberemlékezet óta a leghidegebb tél ezen a vidéken. A hó olyan vastagon lepte be a völgyeket, hogy a folyóparti hatalmas nyárfák csenevész bokroknak látszottak. Egy éjszaka a váratlanul betört sarkvidéki eredető hidegben megfagyott harminc marha, s tetemeiket egy hét múlva úgy kellett kivésni a jégbıl, mint valami ısi vallás bukott bálványait. Rachel csellója a ház egyik sarkában porosodott, és ha Tom megkérdezte, miért nem játszik soha, azt felelte, hogy a zene itt nem ugyanolyan. Egyszerően eltőnik, elnyeli az a rengeteg szabad levegı. Néhány nappal késıbb Tom a kandalló tisztogatása közben egy

117 megfeketedett fémhúrra bukkant, majd tovább kotorászva a hamuban a cselló fejének megszenesedett csúcsára is ráakadt. Belenézett a tokba, de ott már csak a vonót találta. Amikor a hó elolvadt, Rachel közölte vele, hogy Hallel együtt visszautazik New Jerseybe. Tom csak bólintott, átölelte és megcsókolta. Nem illenek egymáshoz, mondta Rachel, amivel mindketten tisztában is voltak, csak addig nem merték elismerni. İ éppúgy nem bírja elviselni ezt a szélfútta, fájón üres térséget maga körül, mint ahogy a holdon sem tudna élni. Nem volt benne keserőség, csak egyre mélyülı szomorúság. Az pedig nem lehetett kérdéses, hogy a gyermeknek vele kell mennie. Tom is így érezte tisztességesnek. A húsvét elıtti csütörtök reggelén pakolta be holmijaikat a furgon hátuljába, hogy kivigye ıket a reptérre. A hegyek ormai felhıpaplanba burkolóztak, a síkság felıl pedig hideg esıt hozott a szél. Tom a karjában tartotta takaróba bugyolált fiát, akit alig ismert, és soha nem is fog sokkal jobban megismerni, és figyelte, amint Frank és a szülei félszegen felsorakoznak a ház elıtt a búcsúhoz. Rachel mindegyiküket megölelte, utoljára Tom anyját. Mindkét nı sírt. - Annyira sajnálom - mondta Rachel. Ellen magához húzta és megsimogatta a fejét. - Dehogyis, szívem, én sajnálom. Mind sajnáljuk. Az elsı Tom Booker-féle lovastanácsadást a rákövetkezı év tavaszán tartották a nevadai Elkóban. Mindenki egyetértett abban, hogy óriási siker volt.

KILENC Annie az üzenetét követı reggel már fel is hívta Liz Hammondot.

118 - Hallom, találtál nekem egy suttogót - mondta. - Egy micsodát? Annie felnevetett. - Semmi, semmi. Csak olvastam valamit tegnap. Így hívják az effajta fickókat. - Suttogók. Hm, ez tetszik. Ez a pasas azonban inkább cowboynak tőnik. Valahol Montanában él. Elmesélte Annie-nek, hogyan szerzett róla tudomást. Sok közvetítın keresztül jutott el hozzá a hír, egy barátjától hallotta, aki ismert valakit, aki emlékezett valakire, aki mondott valamit egy fickóról, akinek volt egy becsavarodott lova, és akkor azt elvinnék ehhez a másik fickóhoz Nevadában...Liz szép precízen az egészet végigmondta. - Liz, ez egy kisebb vagyonba kerülhetett! Hadd térítsem meg a költségeidet. - Ugyan, semmiség. Mint kiderült, nyugaton többen is foglalkoznak ilyesmivel, de azt hallottam, hogy ı a legjobb. Egyébként megszereztem neked a telefonszámát is. Annie feljegyezte a számot, és megköszönte. - Nincs mit. De ha kiderül róla, hogy olyan Clint Eastwood-féle, akkor az enyém, rendben? Annie még egyszer köszönetet mondott, és letette a telefont. Rámeredt a sárga jegyzettömbön sorakozó számokra. Nem tudta miért, de hirtelen rossz elıérzete támadt. Ne légy már ostoba, feddte meg magát, aztán felvette a kagylót, és tárcsázni kezdett. A Ronánál tartott tanácsadások elsı estéjén mindig kerti mulatságot rendeztek. Ebbıl is bejött egy kis pénz, és az étel is finom volt, így Tom szívesen maradt, bár már jólesett volna kibújnia a poros, átizzadt ingbıl és venni egy forró fürdıt. A hosszú étkezıasztalokat Rona fehérre meszelt, alacsony háza elıtt, a teraszon állították fel, és Tom valahogy a kis telivér gazdája

119 mellé került. Tudta, hogy ez nem lehet véletlen, mivel a nı nagyon ráhajtott az este. Megszabadult a kalapjától, és kibontotta a haját. Talán a harmincas évei elején járhatott, és Tom csinosnak találta. Ezt a nı is tudta. Szinte le sem vette róla nagy, fekete szemét, egyfolytában kérdezgette, és úgy hallgatta a szavait, mintha életében nem találkozott volna ilyen hihetetlenül érdekes emberrel. Egy kicsit túlzásba is vitte a dolgot. Tom már megtudta tıle, hogy Dalenek hívják, ingatlanokkal foglalkozik s van egy tengerparti háza Santa Barbarában. Ja igen, és elvált. - Egyszerően nem tudok magamhoz térni attól, mennyire más érzés volt ráülni, miután maga megdolgozta - mondta ismét. - Nem is tudom, mintha felszabadultabb lett volna, vagy mi. Tom bólintott és megvonta a vállát. - Hát, így is van - mondta. - Csak azt kellett a tudomására hozni, hogy minden rendben van, magának meg egy kicsit jobban szabadjára kell engednie. A szomszéd asztalnál felharsanó kacagás hallatán mindketten odafordultak. A szamaras pasas egy hollywoodi pletykát mesélt két, Tom számára teljesen ismeretlen filmsztárról, akiket egy kocsiban leptek meg olyasmi közben, amit Tom nemigen tudott elképzelni. - Tom, hol tanulta ezt az egészet? - hallotta Dale kérdését. Visszafordult hozzá. - Micsodát? - Tudja, a lovakról. Volt valami guruja, tanára vagy ilyesmi? A férfi komoly pillantást vetett rá, mint aki igazi bölcsességet készül elárulni. - Nos, Dale, tudja ennek a nagy része amolyan csavaros-zavaros dolog. - Ezt hogy értsem? - Nos, ha a lovas becsavarodik, a lova is megzavarodik.

120 A nı felkacagott, egy kicsit talán erıltetetten, és kezét a férfi karjára tette. A fenébe, gondolta Tom, ennyire azért nem volt jó a vicc. - De igazán - biggyesztette Dale a száját -, árulja már el. - Nagyon sok olyan része van, amit nem lehet tanítani. A legtöbb, amit tehetünk, hogy figyelünk, és igyekszünk minél többet tanulni. A legjobb tanárok, akikkel eddig találkoztam, maguk a lovak voltak. Rengeteg ember tartja magát szakértınek, de sokkal többet megtudhat a lovaktól. A nı pillantásában a férfi mélységes bölcsessége iránt érzett szinte vallásos áhítat keveredett valami sokkal testibb jelzéssel. Tom elérkezettnek látta az idıt a távozásra. Azzal az átlátszó ürüggyel állt fel az asztaltól, hogy még meg kell néznie Rimrockot, akit nem ellenırzött, amióta kiengedte a legelıre. Amikor jó éjszakát kívánt Dale-nek, a nı kicsit bosszúsnak látszott, hogy ilyen sok energiát pazarolt rá fölöslegesen. Útközben a motel felé azon gondolkozott, hogy nem véletlenül kedvelik Kaliforniát az olyan csoportok, amely a szexet és a vallást egyesítik. Az itteni emberek igazi balekok. Könnyen lehet, hogy ha az az oregoni szekta - amelyiknek hívei narancssárga nadrágot viseltek és egy olyan fickót imádtak, akinek kilencven Rolls Royce-a volt - itt telepedett volna le, még mindig virágozna. Tom az évek során számtalan Dale-hez hasonló nıvel találkozott a tanácsadásain. Mindegyik keresett valamit. Úgy tőnt, sokuknál ez a valami egyfajta furcsa kapcsolatban állt a félelemmel. Megvették maguknak ezeket a tüzes, drága lovakat, és rettegtek tılük. Olyasmit kerestek, amivel legyızheti e félelmüket vagy a félelmet úgy általában. Ugyanezzel az erıvel választhatták volna a sárkányrepülést, a sziklamászást vagy az emberevı cápákkal való birkózást is. Véletlenül jutott eszükbe épp a lovaglás.

121 Felvilágosításért és vigaszért jöttek el a tanácsadásaira. Tom nem volt biztos abban, mennyi felvilágosítást kaptak, de vigasztalás elég sokszor jutott nekik, bár ez kölcsönös volt. Tíz évvel ezelıtt elég lett volna egy ilyen pillantás, amilyet Dale vetett rá az imént, hogy együtt menjenek vissza a motelbe, s az ágyban lettek volna mielıtt az ajtó becsukódik mögöttük. Nem mintha manapság soha nem élt volna az ilyen lehetıségekkel. Csak éppen már nem mindig érezte úgy, hogy megéri a fáradságot. Mert általában nem volt olyan egyszerő a dolog. Az emberek ritkán néznek azonos várakozásokkal az efféle találkozások elé. Elég soká tartott, mire rájött erre és megértette, mit vár a nıktıl és fıleg mit várhatnak azok tıle. Miután Rachel elment, egy darabig önmagát hibáztatta a történtekért. Tudta, hogy nem csak egyhangú életmódjukkal volt baj. Érezte, hogy Rachel vágyik valamire, amit ı nem tudott megadni neki. Nem hazudott, amikor azt mondta a feleségének, hogy szereti. És amikor Rachel elment és magával vitte Halt, olyan őrt hagyott hátra, amit Tom a munkájával - bármennyire is próbálkozott - soha nem tudott teljesen kitölteni. Mindig élvezte a nık társaságát, és rájött, hogy a szexet sem kell keresnie, jön az magától. Miután pedig a tanácsadás igazán beindult és ı hónapokon át utazgatott az országban, ez az életmód némi megnyugvást adott neki. A legtöbb eset futó kaland volt, bár akadt egy-két olyan nı, aki hozzá hasonló könnyedséggel fogta fel ezeket a dolgokat, s ha Tom arra járt, régi barátként szívesen látta az ágyában. A Rachel miatt érzett bőntudatától azonban nem tudott megszabadulni. Nagy sokára értette csak meg, mire vágyott Rachel: arra, hogy mindennél és mindenkinél fontosabb legyen a férje számára. Tom azonban tudta, hogy ez lehetetlen. İ soha nem érzett így sem Rachel, sem bárki más iránt. Az okát is tudta, anélkül hogy gondolkoznia kellett volna rajta vagy önelégültnek tartotta volna magát miatta: volt az életében valami veleszületett kiegyensúlyozottság, az a fajta lelki béke, amire a legtöbb ember

122 egész életében törekszik. Eszébe sem jutott, hogy ez valami különleges adottság. Egyszerően azt érezte, hogy része egy nagyobb egésznek, amely élı és élettelen dolgokból áll össze, és amelyhez testi-lelki kapcsolat főzi. Tom bekanyarodott a motel parkolójába, és épp a szobája elıtt sikerült helyet találnia a Chevynek. A fürdıkád túl rövid volt ahhoz, hogy sokáig áztassa magát benne. El kellett döntenie, hogy a válla fázzon vagy a térde. Kiszállt, és a tv elıtt törölte szárazra magát. Még mindig a puma uralta a híreket. Hajtóvadászat indult utána. Puskával felszerelt, rikító narancs sárga kabátot viselı férfiak fésülték át a hegyoldalt. Tom szinte meghatónak találta igyekezetüket. Egy puma kábé száz mérföldrıl kiszúrja az ilyen dzsekiket. Ágyba bújt, kikapcsolta a tv-t, és hazatelefonált. Unokaöccse, Joe - Frank három fia közül a legidısebb - vette fel a kagylót. - Szia, Joe, hogy s mint? - Jól. Most hol vagy? - Ó, valami istenverte motelben fekszem az ágyban, ami vagy egy méterrel rövidebb a kelleténél. Persze lehet, hogy le kéne vennem a csizmát és a kalapot. Joe jót nevetett. Tizenkét éves volt, csendes fiú, és nagyon hasonlított Tomra, amikor ı ennyi idıs volt. És ı is nagyon ügyesen bánt a lovakkal. - Hogy van az öreg Brontosaurus? - Jól. Akkora a hasa, mint egy hordó. Apa szerint a hét közepére megellik. - Ne felejtsd el megmutatni az öregednek, hol mit kell csinálnia. - Jó, jó. Akarsz vele beszélni? - Persze, ha ott van valahol.

123 Hallotta, hogy Joe az apjáért kiált. A nappaliban szólt a tv, és Frank felesége, Diane szokása szerint az ikrek egyikével veszekedett. Még mindig furcsa volt neki, hogy ık élnek a nagy házban, amire Tom továbbra is úgy gondolt, mint a szülei otthonára holott apja már három éve meghalt, anyja pedig Rosie-hoz költözött Great Fallsba. Amikor Frank és Diane összeházasodtak, a folyóparti házba költöztek - oda, ahol Tom és Rachel élt egy rövid ideig -, és átalakították. Három gomba mód növekvı fiúval azonban hamarosan kinıtték és amikor az anyja elment, Tom ragaszkodott ahhoz, hogy költözzenek be a helyére. İ úgyis nagyon sokat utazott a tanácsadások miatt, ha pedig éppen otthon tartózkodott, a ház túl nagy és túl üres volt neki. Boldogan beérte volna egy sima cserével, visszaköltözött volna a folyópartra, de Diane csak akkor volt hajlandó elfogadni az ajánlatát, ha ı is marad. Hely az volt bıven a házban, így Tom végül megtartotta a régi szobáját, s most mind egy fedél alatt éltek. A látogatóba érkezı családtagok vagy ismerısök néha a folyóparti házban szálltak meg, de az az év legnagyobb részében üresen állt. Tom hallotta Frank közeledı lépteit. - Szevasz, bátyó, hogy állnak a dolgok arrafelé? - Egész tőrhetıen. Rona ugyan világcsúcsot akart felállítani a lovak számát illetıen, ezt a motelszobát pedig a hét törpének tervezték, de ezenkívül minden oké. Egy darabig elbeszélgettek a rancson történtekrıl. Az ellési idıszak kellıs közepén jártak, s gyakran éjszaka is fel kellett menni a csordához a legelıre. Kemény, fárasztó munka volt, de még egy borjút sem veszítettek el, és Frank hangja jókedvően csengett. Elmondta, hogy rengetegen keresték Tomot, nem akarja-e meggondolni magát és mégis tartani néhány tanácsadást a nyáron. - Mit mondtál nekik? - Hát, csak azt, hogy kezdesz kiöregedni, meg amúgy is tisztára kiégtél.

124 - Kösz, haver. - És keresett valami angol spiné is New Yorkból. Nem mondta meg, mit akar, csak hogy nagyon sürgıs ügyben keres. Nagyon megnyaggatott, amikor nem adtam meg az ottani számodat. Azt mondtam neki, hogy majd felhívod. Tom felvette az éjjeliszekrényen álló kis jegyzettömböt, és felírta rá Annie nevét meg a négy telefonszámot, amit megadott - az egyik egy rádiótelefoné volt. - Ennyi az egész? Csak ez a négy? És a dél-franciaországi villa száma? - Nincsen. Ennyi az egész. Még beszélgettek egy kicsit Brontyról, aztán elbúcsúztak. Tom a papírra nézett. Nem ismert túl sok embert New Yorkban Rachelen és Halen kívül. Lehet, hogy a hívásnak hozzájuk van valami köze, bár akkor ez a nı, akárki volt is, csak megmondta volna. Az órájára nézett. Fél tizenegy volt, vagyis New Yorkban fél kettı. Visszatette a jegyzettömböt az asztalra, és lekapcsolta a lámpát. Majd reggel felhívja. De megelızték. Még sötét volt, amikor a telefon csengése felriasztotta. Mielıtt felvette volna a kagylót, világosságot gyújtott és az órájára nézett. Még csak negyed hat volt. - Tom Bookerrel beszélek? - A kiejtésrıl rögtön tudta, ki lehet. - Azt hiszem - felelte -, bár egy kicsit korán van ahhoz, hogy biztos legyek benne. - Tudom, és elnézést. Gondoltam, biztos korán kel, és nem akartam elszalasztani. A nevem Annie Graves. Tegnap beszéltem telefonon a testvérével, nem tudom, hogy említette-e. - Persze, mondta. Fel is akartam hívni. De azt mondta, hogy nem adta meg magának ezt a számot.

125 - Nem is. Valaki mástól sikerült megszereznem. Mindegy, azért hívom, mert úgy hallottam, hogy maga segít az olyan embereken, akiknek gondjai vannak a lovakkal. - Nem, asszonyom, maga téved. A vonal másik végén csend volt. Tom tudta, hogy sikerült meghökkentenie a nıt. - Ó - felelte az végül -, elnézést, én... - Tudja, a dolog fordítva van. Én a lovaknak segítek, akiknek gondja van az emberekkel. Nem volt valami remek kezdés, és Tom már sajnálta, hogy megjátszotta a nagyokost. Megkérdezte, mi a probléma, s hosszú idın át csendben hallgatta az asszony beszámolóját a lányával és annak lovával történtekrıl. Döbbenetes volt, és ezt az érzést csak fokozta a nı kimért, szinte közömbös hangja. Tom érezte, hogy a mélyben érzelmek kavarognak, csakhogy nagyon szigorúan kordában vannak tartva. - Ez rettenetes - mondta, amikor Annie befejezte. - İszintén sajnálom. Hallotta, hogy a vonal másik végén nagy lélegzetet vesznek. - Hát, igen. Eljönne megnézni a lovat? - Micsoda, New Yorkba? - Igen. - Hölgyem, attól tartok... - Természetesen én állom az útiköltséget. - Azt szerettem volna mondani, hogy én nem foglalkozom ilyesmivel. Akkor sem segíthetnék, ha valahol közelebb lenne. Én tanácsadásokat tartok, de most egy darabig még azt sem. İszig ez lesz az utolsó. - Eszerint volna ideje eljönni, ha akarna.

126 Nem kérdésnek hangzott. Elég erıszakos volt a nı. Bár lehet, hogy csak a kiejtése volt szokatlan. - Mikor fejezıdik be az a tanácsadás? - Szerdán, de... - El tudna jönni csütörtökön? Mégsem csak a kiejtésrıl volt szó. Megérezte Tom pillanatnyi habozását, és megpróbálta lehengerelni. Ugyanezt kell csinálni a lovakkal is: megkeresni, hol a legkisebb az ellenállás, és nem hagyni békét nekik. - Igazán sajnálom, hölgyem - mondta határozottan. - És ıszintén sajnálom azt is, ami történt. De rengeteg munkám van odahaza a rancson, úgyhogy nem segíthetek. - Ne mondja ezt. Kérem, ne mondja elgondolkozhatna rajta. - Ez sem kérdés volt.

ezt.

Legalább

- Hölgyem...- Most mennem kell. Elnézést, hogy felébresztettem. Aztán anélkül, hogy elköszönt vagy Tom szóhoz juthatott volna, letette a kagylót. Másnap reggel a portán a motel vezetıje átadott neki egy gyors postai csomagot. Egy fénykép volt benne, amely egy gyönyörő Morgan lovon ülı kislányt ábrázolt, meg egy tetszés szerinti idıpontban felhasználható retúr repülıjegy New Yorkba.

TÍZ Tom átvetette karját a mőanyag pad háttámláján, és a pult mögött hamburgert sütı fiát nézte. Ahogy oda sem figyelve tologatta és forgatta a húsdarabokat a sütılapon, s közben az egyik pincérrel beszélgetett meg nevetgélt, úgy festett, mint aki egész életében ezt csinálta. Hal biztosította, hogy ez most a legdivatosabb új ebédlıhely Greenwich Villageben.

127 A fiú heti három-négy alkalommal dolgozott itt fizetés nélkül, aminek fejében a tulajdonos - Rachel egy barátja megengedte, hogy beköltözzön egy üresen álló tetıtéri lakásba, amely szintén az övé volt. Amikor nem itt dolgozott, Hal filmmővészeti fıiskolára járt. Korábban már mesélt Tomnak a rövidfilmrıl, amin éppen dolgozott. - Egy pasiról szól, aki darabonként megeszi a barátnıje motorkerékpárját. - Kicsit durvának tőnik. - Az is. Afféle hobófilm, csak éppen egyetlen helyszínen játszódik. - Tom majdnem biztosra vette, hogy ez csak ugratás. Legalábbis nagyon remélte. Hal így folytatta: - Amikor végez a motorkerékpárral, ugyanezt teszi a barátnıjével is. Tom bólintott, és elgondolkozott azon, amit hallott. - A fiú kedveli a lányt, aztán a fiú lenyeli a lányt. Hal felnevetett. Anyja sőrő, fekete haját, sötét bırét és jó megjelenését örökölte, de a szeme kék volt. Tom nagyon szerette. Nem túl gyakran látták egymást, de azért leveleztek, s ha mégis találkoztak, jól kijöttek. Hal városi gyerekként nıtt fel, de néha ellátogatott Montanába, ahol remekül érezte magát. Egész ügyesen lovagolt. Tom évek óta nem találkozott a fiú anyjával, de telefonon néha beszélgettek Halrıl. Rachel feleségül ment egy Leo nevő mőkereskedıhöz, és még három gyermeke született, akik most már mind tizenévesek voltak. Hal a huszadik évében járt, és látszott rajta, hogy boldog gyermekkora volt. Tom végül azért határozott úgy, hogy mégis eljön New Yorkba, mert legalább találkozhatott a fiával. Az angol nı lovát majd délután nézi meg. - Parancsoljon. Sajtos hamburger egy szelet szalonnával.

128 Hal letette elé az ételt, és vigyorogva szemközti ülésre. İ csak egy kávét ivott.

letelepedett

a

- Nem eszel? - kérdezte Tom. - Majd késıbb bekapok valamit. Kóstold meg! Tom beleharapott, majd elégedetten bólintott. - Finom. - Van, aki csak odavágja a hamburgert a grillre. Pedig oda kell rá figyelni, forgatni, hogy megtartsa a zamatát. - Nem baj, hogy elvonlak a munkától? - Á, dehogy. Ha több vendég lesz, majd visszaállok. Még nem volt dél, s csak egy-két vendég lézengett az étteremben. Tom általában nem szeretett napközben enni, húst meg alig-alig fogyasztott mostanában, de mivel Hal annyira szeretett volna készíteni egy hamburgert neki, hát megjátszotta, hogy éhes. A szomszéd asztalnál négy öltönyös, aranyórát és karkötıket viselı férfi beszélgetett meglehetısen hangosan, az imént nyélbe ütött üzletrıl. Hal odasúgta neki, hogy általában nem ilyenek a vendégeik. Tom azonban élvezettel figyelte ıket. Mindig lenyőgözte NewYork pezsgı energiája, de egy cseppet sem bánta, hogy nem itt él. Édesanyád hogy van? - kérdezte. - Remekül. Újra játszik. Leo megszervezett számára egy koncertet vasárnapra az egyik galériában, innen nem messze. - Ennek örülök. - El akart jönni ma, hogy találkozzon veled, csak hát tegnap éjjel piszkosul összevesztek a zongoristával, és az lelépett, úgyhogy most teljes a zőrzavar mindenki zongorista után futkos. Megkért, hogy adjam át szívbıl jövı üdvözletét. - Ne felejtsd el átadni neki is az enyémet.. Még egy darabig beszélgettek Hal tanulmányairól és nyári terveirıl. Azt mondta, szeretne pár hetet Montanában tölteni, és Tom úgy érezte, komolyan is gondolja, nem csak azért mondja, hogy a

129 kedvében járjon. Elmondta neki, hogy az egyévesekkel és néhány idısebb csikóval akar foglalkozni a saját tenyészetébıl. Ahogy errıl beszélt, hirtelen elfogta a vágy, hogy elkezdhesse végre a munkát. Évek óta ez lesz az elsı nyara, amikor nincsenek tanácsadások, nincs utazgatás, s a hegyek között figyelheti a természet újjászületését. Az étterem kezdett megtelni, így Halnak vissza kellett állnia a pult mögé. Nem engedte, hogy Tom fizessen, és kikísérte a járdára. Tom feltette a kalapját, és észrevette, milyen pillantást vet rá Hal. Remélte, nem túl kínos a számára, hogy egy cowboy társaságában látják. Búcsúzásaik egy kicsit mindig félszegre sikerültek. Tom szívesen átölelte volna a fiút, de ehelyett valahogy rászoktak a kézfogásra, így aztán ma is csak ezt tették. - Sok szerencsét a lóval - mondta Hal. - Köszönöm. Neked meg a filmeddel. - Kösz. Ha elkészül, majd küldök egy kazettát. - Az nagyon jó lesz. Akkor hát viszlát, Hal! - Viszlát! Tom úgy gondolta, sétál néhány háztömbnyit, mielıtt taxit keresne. Hideg, borongós idı volt, s az utcai csatornanyílásokból sőrő gızfelhık szálltak felfelé. Az egyik sarkon egy fiatal srác kéregetett. Koszos haját vékony varkocsokba fonta, bıre színe olyan volt, mint a pergamen. Szakadozott, ujjatlan kesztyőt viselt, s mert kabátja nem volt, egyik lábáról a másikra ugrálva próbálta melegen tartani magát. Tom adott neki egy ötdollárost. Délután négy körül várták az istállónál, de amikor megérkezett a Penn vasútállomásra, kiderült, hogy van egy korábbi vonat is, s Tom úgy döntött, hogy inkább azzal megy. Minél világosabb van, amikor megnézi a lovat, annál jobb, gondolta. Így aztán egyedül is vethet egy pillantást a lóra. Mindig könnyebb dolga volt, ha a tulajdonos nem lábatlankodott mellette. Ha ugyanis ott volt a gazda, az állat megérezte és átvette a feszültséget. Biztos volt benne, hogy a nınek sem lesz kifogása emiatt.

130 Annie nagyon sokat gondolkozott azon, beszéljen-e Grace-nek Tom Bookerrıl. Amióta a lány meglátta Zarándokot az istállóban, szinte a nevét sem ejtették ki otthon. Annie és Robert abban a hiszemben, hogy jobb szembenézni a dolgokkal ugyan megpróbált egyszer beszélni Grace-szel arról, mit tegyenek a lóval. A lány azonban nagyon ideges lett és Annie szavába vágott. - Nem akarok hallani róla. Már megmondtam nektek, mit akarok. Vigyétek vissza Kentuckyba. De persze ti mindig jobban tudjátok, úgyhogy a ti dolgotok. Robert a vállára tette a kezét, hogy megnyugtassa, és mondani akart valamit, de Grace dühösen lerázta a kezet, és felkiáltott: Hagyj békén! - Nem erıltették tovább. Végül mégis úgy döntöttek, hogy beszélnek neki a montanai férfiról. Grace csak annyit mondott, hogy ı nem akar ott lenni Chathamben, amikor megnézi a lovat. Így aztán Annie-nek egyedül kellett mennie. Elızı este utazott oda vonattal, délelıtt telefonálgatott, és igyekezett az irodai számítógépérıl modemen elküldött cikkre koncentrálni. Képtelen volt rá. A hallban lévı óra lassú ketyegése, amit máskor kifejezetten megnyugtatónak talált, most szinte elviselhetetlen volt. A mutatók ólomlábakon vánszorogtak, és ı egyre idegesebb lett. Eltöprengett azon, mi lehet az oka, de nem talált megfelelı magyarázatot. Furcsa módon a leginkább még az nyugtatta meg, hogy ez az idegen ma nemcsak Zarándok sorsát dönti el, hanem valamennyiükét: Grace-ét, Robertét és az övét is. A hudsoni vasútállomáson egy taxi sem várakozott, mikor a vonat megérkezett. Szemerkélni kezdett az esı, és Tom öt percig ácsorgott az állomás peronja fölé boruló, vasoszlopok tartotta tetı alatt, míg végre befutott egy kocsi. Csomagjával együtt a hátsó ülésre szállt be, és a sofırnek megadta az istálló címét.

131 Hudson egykor szép hely lehetett, ám mostanra meglehetısen lerobbant. Az egykor impozáns nagy épületek omladoztak. A Tom által fıutcának vélt utat jórészt bedeszkázott kirakatú boltok szegélyezték, s a néhány nyitva tartó üzlet is jórészt ócskaságokat árult. Az emberek az esı miatt görnyedten siettek a járdán. A taxi valamivel három óra után fordult rá Mrs. Dyer bekötıútjára. Tom az ablakon keresztül nézte a sáros földeken ázó lovakat. Az állatok a fülüket hegyezve figyelték a taxit. Az istállóudvar bejáratát egy utánfutós teherautó torlaszolta el. Tom megkérte a sofırt, hogy várjon, és kiszállt. Csak oldalazva fért át a fal és a teherautó közti résen, s közben meghallotta a kiáltozást és a patadobogást. - Befelé! Menj már befelé, az istenedet! Joan Dyer fiai két rémült csikót próbáltak betuszkolni az utánfutóba. Tim a rámpáról rángatta felfelé vonszolni az elsı csikót a kötıféknél fogva. A kötélhúzást a fiú könnyen elveszthette volna, ha az állat faránál nem áll ott Eric, aki ostorral ütlegelte az állatot. Másik kezében a második csikó kötıfékjét tartotta, amely mostanra már éppúgy félt, mint az elsı. Tom egy pillantással felmérte a helyzetet, amikor a kocsi oldala mellıl kilépett az udvarra. - Hé, fiúk, mi folyik itt? - kérdezte. Mindkét fiú megfordult és rámeredt, de egyik sem válaszolt. Aztán mintha ott sem lett volna, visszafordultak és folytatták az erılködést. - Ez így egy rakás szar - mondta Tim. - Próbáljuk meg elıbb a másikkal. - Elrántotta az elsı csikót a kocsitól, de olyan vadul, hogy Tomnak hátra kellet ugrania, ahogy elhaladtak mellette. Eric végre ismét ránézett. - Mit akar? - A hangjában és a pillantásában annyi lenézés volt, hogy Tom azon csak mosolyogni tudott.

132 - Egy Zarándok nevő lovat keresek. Ha jól tudom, egy bizonyos Mrs. Annie Graves lova. - Ki maga? - A nevem Booker. Eric fejével az istálló felé intett. - Jobb lesz, ha anyámmal beszél. Tom köszönetet mondott és az istálló felé sétált. Hallotta, hogy mögötte az egyik fiú felvihog és mond valamit Wyatt Earprıl, de nem nézett hátra, Mrs. Dyer épp akkor lépett ki az istálló ajtaján amikor odaért. Tom bemutatkozott, és miután a nı megtörölte kezét a kabátjában, kezet ráztak. Mrs. Dyer a férfi válla fölött a kocsi mellett álló fiúkra nézett és megcsóválta a fejét. - Vannak ennél sokkal jobb módszerek is - mondta Tom. - Tudom - felelte fáradtan a nı, de látszott rajta hogy nem akar belemerülni a témába. - Kicsit korán van. Annie még nincs itt. - Elnézést. A korábbi vonattal jöttem. Telefonálnom kellett volna. Lehetne arról szó, hogy meg nézzem a lovat, mielıtt a gazdája ideér? A nı habozott. Tom cinkosan elmosolyodott, már-már kacsintott, amivel azt kívánta jelezni, hogy az asszony, aki szintén lovakkal foglalkozik, meg fogja érteni. - Tudja, hogy van ez. Néha, nos, többet megtud az ember, ha a tulaj nincs ott. Mrs. Dyer ráharapott a csalira, és bólintott. - Itt van hátul. Tom követte az istálló mögé, a régi állásokhoz. Amikor odaértek Zarándok ajtajához, a nı szembefordult vele, és hirtelen nagyon idegesnek látszott. - Meg kell hogy mondjam, ez az egész kezdettıl fogva kész katasztrófa volt. Nem tudom, menynyit mondtak el magának, de az az igazság, hogy Annie-t kivéve mindenki már rég megszabadította volna szerencsétlent a szenvedéseitıl. Nem is tudom, hogy

133 hagyhatják ezt az állatorvosok. Szerintem kegyetlen és ostoba dolog életben tartani. A nı hevessége meglepte Tomot. Lassan bólintott, és a bereteszelt ajtóra nézett. Már észrevette az alóla kifelé csordogáló sárgásbarna folyadékot, és megcsapta a bentrıl áradó bőz. - Itt van bent? - Igen. Legyen óvatos. Tom félrehúzta a felsı reteszt, mire bentrıl azonnal riadt toporgás hallatszott. Az émelyítı bőz szinte elviselhetetlen volt. - Te jó ég, hát senki nem takarítja ki? - Senki nem meri - mondta halkan Mrs. Dyer. Tom óvatosan kinyitotta a felsı ajtószárnyat, és behajolt. Aztán megpillantotta a sötétbe húzódó Zarándokot. Fülét a nyakára lapítva, kivicsorított, sárga fogakkal nézett rá. A ló hirtelen elırevetette magát, felágaskodott, és a patáival feléje sújtott. Tom villámgyorsan hátrahajolt. A paták néhány centiméterrel elıtte suhantak el, és az alsó ajtószárnynak csapódtak. Tom becsukta az ajtót, és rárántotta a reteszt. - Ha ezt egy ellenır meglátná, az egész istenverte kócerájt bezáratná - mondta. A hangjából csak úgy sütött a visszafojtott indulat, és Mrs. Dyer lesütöttei a szemét. - Tudom, én megpróbáltam...- A férfi nem hagyta, hogy befejezze. - Szégyellhetné magát. Sarkon fordult, és elindult vissza, az udvar felé. Feltúráztatott motor bıgését hallotta, majd egy ló rémülten felnyerített, amikor megszólalt a kürt is. Az istálló végéhez érve látta, hogy az egyik csikót már bekötötték az utánfutóba. Hátsó lába véres volt. Eric megpróbálta bevonszolni a másik állatot is, ütötte-verte az ostorral, miközben az öccse egy régi kisteherautóval, állandó dudálás mellett hátulról próbálta befelé terelni a szerencsétlent. Tom a kocsihoz

134 ment, feltépte az ajtaját, és a gallérjánál fogva kirántotta a fiút a kormány mögül. - Ki a francnak képzeli magát? - kérdezte a fiú, de az utolsó szónál elfúlt a hangja, mert Tom a földre taszította. - Wyatt Earpnek - mondta Tom, és elindult Eric felé, aki rémülten hátrált elıle. - Hé, figyeljen már, cowboy...- kezdte. Tom torkon ragadta, kiszabadította a csikót, s olyan vadul csavarta ki az ostort a fiú kezébıl, hogy az felkiáltott. A csikó átvágtatott az udvaron. Tom egyik kezében az ostort tartotta, a másikkal pedig még mindig a fiú torkát szorongatta, úgy, hogy a fiú rémült szemei kigúvadtak. Így tartotta maga elıtt, alig néhány centire az arcától. - Ha úgy gondolnám, hogy megéri a fáradságot - sziszegte Tom -, még a szart is kiverném belıled. Ellökte a fiút, aki nagy nyekkenéssel nekitántorodott a falnak. Tom hátranézett, és látta, hogy Mrs. Dyer most ér az udvarra. Tom az utánfutó mellett elindult kifelé. Amikor átpréselte magát a résen, a várakozó taxi mellett álló ezüstszínő Ford Lariatból kiszállt egy nı. Tom és Annie Graves egy pillanatig farkasszemet néztek. - Mr. Booker? - kérdezte a nı. Tom zihálva lélegzett. Csak a gesztenyeszínő haját és a zöld szempárt látta. Bólintott. - Annie Graves vagyok. Egy kicsit korán érkezett. - Nem, hölgyem. Túlságosan is késın érkeztem. Beszállt a taxiba, becsapta az ajtót, és odaszólt a sofırnek, hogy induljon. Már a bekötıút aljánál jártak, amikor észrevette, hogy még mindig a kezében szorongatja az ostort. Letekerte az ablakot, és az út menti árokba hajította.

TIZENEGY

135 Robert ötlete volt, hogy a Lester'sben reggelizzenek. Két héten át töprengett azon, tényleg jó ötlet-e. Még egyszer sem voltak ott, amióta Grace újra elkezdett iskolába járni, és ez a kimondatlan tény egyre jobban nyomasztotta. Azért nem említette senki, mert Lester's kitőnı reggelije a szertartásnak csak az egyik része volt. A másik, éppoly fontos rész az volt, hogy busszal mentek oda. Az is amolyan bolondos hagyománynak számított, amit Grace kicsi korában találtak ki. Néha Annie is velük tartott, de általában csak Robert és Grace ment. Mindig úgy csináltak, mintha valami nagy kaland részesei lennének, s a hátsó ülésen sugdolózva bonyolult történeteket találtak ki a többi utasról. A sofır valójában kommandós android volt, a töpörödött öreg nénikék pedig álruhás rocksztárok. Az utóbbi idıben inkább már csak cseverésztek, de a balesetig egyiküknek sem jutott eszébe, hogy ne busszal menjenek. Most viszont egyikük sem volt biztos abban, hogy Grace képes lenne-e felszállni a jármőre. Heti két, aztán három napot volt iskolában, s csak a délelıttöket töltötte ott. Reggelente Robert vitte be taxival, s délben Elsa ment érte, ugyancsak taxival. Robert és Annie mindig igyekezett közömbösen feltenni a kérdést, hogy milyen volt az iskolában. Remek, felelte a lány. Minden remek. Na hogy van Becky meg Cathy és Mrs. Shaw? İk is mind remekül vannak. A férfi gyanította, hogy lánya pontosan tudja, mi az, amire kíváncsiak, csak nem merik megkérdezni. Megbámulják-e a lábát. Kérdezgetik-e róla? Észrevette-e, hogy beszélnek a lábáról? - Reggeli a Lester'sben? kérdezte aznap reggel Robert a tıle telhetı legtermészetesebb hangon. Annie már elment egy korai értekezletre. Grace vállat vont, és azt mondta: - Persze. Ha akarod. Lelifteztek a földszintre, és jó reggelt kívántak Ramónnak, a kapusnak. - Hívjak taxit? - kérdezte. Robert tétovázott, de csak egy szívdobbanásnyi ideig. - Nem. Ma busszal megyünk.

136 Miközben megtették a két háztömbnyi utat, Robert egyfolytában beszélt, s megpróbált úgy tenni mintha ez a lassú tempó teljesen természetes lenne. Tudta, hogy Grace nem figyel rá. A lány szeme az elıtte lévı járdaszakaszra szegezıdött, a felületét vizslatta, nincsenek-e rajta rejtett veszélyek, kereste a helyet botja gumivégének, s lábát mindig gondosan mögé lendítette. Mire a buszmegállóhoz értek, Grace a hideg ellenére alaposan megizzadt. Megérkezett a busz, és Grace olyan természetességgel szállt fel rá, mintha évek óta ezt csinálta volna. A jármő zsúfolt volt, ezért egy darabig állniuk kellett a busz elejében. Egy idısebb férfi észrevette Grace botját, és felajánlotta neki az ülıhelyét. A lány megköszönte a szívességét, és megpróbálta elhárítani, de a férfi tovább erısködött. Robert legszívesebben ráordított volna, hogy hagyja már békén, de nem tette, s Grace végül piruló arccal beadta a derekát. Felnézett Robertre, és félszeg, megalázott mosolyt küldött felé. A férfi úgy érezte, mintha kést forgatnának a szívében. Amikor besétáltak a kávézóba, Roberten hirtelen rémület lett úrrá, hogy talán fel kellett volna hívnia Lestert, nehogy valaki nagy hőhót csapjon vagy kínos kérdéseket tegyen fel. De felesleges volt az aggodalma. Lehet, hogy valaki az iskolából már szólt nekik, mert Lester és pincérei a szokásos fürge, vidám önmagukat adták. Megszokott asztalukhoz ültek le, az ablak mellé, s azt rendeltek, amit mindig rendelni szoktak: krémsajtos bagelt füstölt lazaccal. Várakozás közben Robert minden igyekezetével azon volt, hogy fenntartsa a beszélgetést. Új volt a számára, hogy ki kell töltenie a csendet. Régebben mindig olyan könnyő volt Grace-szel beszélgetni. Feltőnt neki, hogy a lány pillantása minduntalan az ablak elıtt munkába sietı emberekre téved. Az elegáns, kefebajuszos Lester a pult mögött bekapcsolta a rádiót, s Robert most az egyszer hálás volt a forgalmi hírek és reklámok állandó, értelmetlen hangzavaráért. Amikor megérkeztek a bagelek, Grace alig nyúlt az övéhez. - Szeretnél nyáron átruccanni Európába? - kérdezte a férfi. - Mármint nyaralni?

137 - Igen, úgy gondoltam elmehetnénk Olaszországba. Kibérelnénk egy házat Toscanában vagy valahol máshol. Mit szólsz? Grace vállat vont. - Oké. - Persze nem muszáj. - De, tényleg klassz lenne. - Ha jól leszel, akár még Angliába is elmehetünk, hogy meglátogassuk a nagymamádat. - Grace elfintorodott. A fenyegetés, hogy elküldik látogatóba Annie anyjához régi családi tréfa volt náluk. Grace kinézett az ablakon, aztán vissza, Robertre. - Apu, azt hiszem, most megyek. - Nem vagy éhes? Csak a fejét rázta. A férfi megértette. Grace szeretett volna korán odaérni az iskolába, még mielıtt az elıtér megtelik bámész lányokkal. Visszaküldte a kávéját, és fizetett. Grace a sarkon búcsúzott el tıle, nem hagyta, hogy elkísérje az iskola kapujáig. Robert megcsókolta, és elsétált, közben küzdenie kellett önmagával, nehogy hátraforduljon és megvárja, amíg Grace bemegy. Tudta, ha a lánya észrevenné, az aggodalmát összetévesztené a szánalommal. Visszament a Harmadik sugárútig, aztán elindult az irodája felé. Az ég kitisztult, amíg a kávézóban voltak. Csípıs, derült nap ígérkezett, amit Robert mindig is nagyon szeretett. Tökéletes idı volt ez a gyalogláshoz. Fürgén lépkedett, s menet közben az aznapi teendıire gondolt, hogy kiőzze fejébıl az iskola felé bicegı magányos kis alak képét. Elıször szokása szerint felhívja a személyi sérülésekre specializálódott ügyvédet, akit azért fogadtak fel, hogy a Grace biztosítási ügyébıl kikeveredett zőrzavaros jogi színjátékot intézze. Csak naiv ember képzelhette, hogy az lesz a lényeges, vajon a lányok voltak-e gondatlanok, amikor az úton lovagoltak, vagy a teherautó sofırje, amiért elütötte ıket. De nem így volt, hanem mindenki mindenkit perelt: a lány egészségbiztosítói, a teherautó

138 sofırje és az ı biztosítója, az atlantai szállítmányozási vállalat, annak a biztosítója, a cég, amelytıl a sofır a teherautót bérelte, az ı biztosítójuk, a teherautó gyártói, a teherautó gumiabroncsainak gyártói, a megye, a papírgyár, a vasút. Még senki nem nyújtott be keresetet az Úr ellen, amiért engedte, hogy havazzon, de még nagyon az elején jártak. Valóságos paradicsom volt ez a felperes ügyvédek számára, s Robert furcsán érezte magát, hogy most a másik oldalról nézi a dolgokat. Hála az égnek, legalább Grace-t sikerült nagyjából távol tartani az ügytıl. Eltekintve a kórházban tett nyilatkozatától csak egy esküvel megerısített vallomást kellett tennie ügyvédjük elıtt. Grace korábban, társaságban már találkozott néhányszor a nıvel, s úgy tőnt, nem zavarja, hogy ismét fel kell idéznie a balesetet. Megint csak azt mondta, semmire nem emlékszik azután, hogy lecsúsztak a töltésrıl. A teherautó vezetıje az év elején írt nekik egy levelet, amelyben kifejezte sajnálatát. Robert és Annie hosszú ideig tanakodtak, megmutassák-e Grace-nek, míg végül úgy döntöttek, hogy joga van látni. A lány elolvasta, visszaadta nekik, és egyszerően azt mondta, hogy ez szép volt tıle. Robert számára ugyanilyen fontos döntés volt, hogy megmutassa-e a levelet az ügyvédjüknek, aki boldogan lecsapott volna rá, mint a bőnösség beismerésére. Robert jogász énje azt súgta, adja csak oda. Egy másik hang éppen az ellenkezıjére ösztönözte. A férfi mérlegelte a helyzetet, aztán megtartotta a levelet. A távolban most már látta az irodájának otthont adó épületet, amint ablakain hidegen megcsillan napfény. Nemrégiben azt olvasta az egyik tudós jogi lapban, hogy egy elveszített végtagért manapság akár hárommillió dollár kártérítést is megítélhetnek. Maga elé képzelte lánya sápadt arcát, amint kinéz a kávézó ablakán. Micsoda nagyszerő szakemberek lehetnek, gondolta, akik képesek pénzben kifejezni egy ilyen veszteséget. Az iskola elıterében a szokásosnál nagyobb volt nyüzsgés. Grace gyorsan végigpillantott az arcokon és remélte, egy osztálytársa sincs

139 itt. Meglátta Becky anyját, aki Mrs. Shaw-val beszélgetett, de szerencsére egyikük sem nézett felé, és Beckynek sem volt nyoma. Valószínőleg már a könyvtárban ül az az egyik számítógép elıtt. Régebben Grace is mindig odement elıször. Elbolondoztak, tréfás üzeneteket küldve egymásnak az elektronikus postán, s egészen a csengıszóig maradtak. Akkor aztán nagy lökdösıdés közepette futva robogtak fel a lépcsıkön az osztálytermükig. Most, hogy Grace nem boldogult a lépcsıkkel, valamennyien kötelességüknek érezték volna, hogy elkísérjék az ósdi, csigalassúságú liftben. Grace, hogy megkímélje ıket ettıl, egyenesen az osztálytermébe ment, így a padjában ülve várhatta a többiek érkezését. Átvágott a lifthez, és megnyomta a hívógombot, s szemét is a gombra szegezte, hogy ha netán arra mennének a barátai, ne kelljen szóba elegyedniük vele. Amióta visszatért az iskolába, mindenki olyan kedves volt hozzá. Éppen ez volt a baj. İ azt szerette volna, ha természetesen viselkednek. De más dolgok is megváltoztak. Távolléte alatt a baráti kapcsolatok kissé átrendezıdtek. Két legjobb barátnıje Becky és Cathy közelebb került egymáshoz. İk hárman korábban elválaszthatatlanok voltak. Pletykáztak, élcelıdtek, kipanaszkodták magukat, s minden áldott este hosszú telefonbeszélgetéseket folytattak. Tökéletesen kiegyensúlyozott hármast alkottak. Most azonban, bár barátnıi mindent megtettek annak érdekében, hogy ıt is bevonják, a dolog mégsem volt ugyanolyan. Hogy is lehetett volna? Megérkezett a lift, Grace beszállt, és hálát adott magában, hogy egyedül lehet a fülkében. Az ajtók már csukódni kezdtek, amikor két viháncoló, heherészı fiatalabb kislány vágódott be mellé. Amint észrevették Grace-t, elnémultak. Grace elmosolyodott: - Sziasztok! - Szia! - válaszolták egyszerre, de semmi mást nem mondtak, s mindhárman félszegen álldogáltak. miközben a lift nyikorogva, nehézkesen felfelé kúszott. Grace megfigyelte, hogyan vándorol

140 szemük mindenfelé, az üres falakra, a fülke mennyezetére vagy bárhová, csak arra az egyetlen dologra nem amelyre - tudta jól leginkább szerettek volna nézni: a lábára. Mindig így volt. Ezt megemlítette a "traumapszichológusnak" is, azon szakemberek egyikének, akikhez a szülei minden héten elküldték. A nı jó szándékú volt, és valószínőleg igen jól végezte a munkáját, Grace mégis idıpocsékolásnak találta a foglalkozásokat. Honnan tudhatná ez az idegen - vagy bárki más -, hogy mit érez? - Mondd nekik, hogy nyugodtan nézzék meg - ajánlotta a nı. Mondd meg, hogy téged nem zavar. Dehogynem zavarta. Grace nem akarta, hogy megnézzék, és nem akarta, hogy beszéljenek róla. Beszélni. Ezek a diligyógyászok azt képzelik, hogy a beszéd mindent megold, csakhogy ez nem igaz. Tegnap a nı megpróbálta rávenni, hogy beszéljen Judithról, márpedig Grace-nek ehhez volt a legkevésbé kedve. - Mit érzel Judithtal kapcsolatban? Grace úgy érezte, sikítania kell. Ehelyett kimért hangon csak ennyit mondott: - Judith meghalt. Maga szerint mit érzek? - A nı is megértette a célzást, és ejtette a témát. Hasonló történt néhány héttel korábban is, amikor Zarándokról kérdezte. A ló nyomorék volt, haszontalan, akárcsak Grace, aki valahányszor csak rágondolt, semmi mást nem látott, mint azokat a sötétbıl rámeredı rettenetes szemeket Mrs. Dyer bőzlı istállójában. Hogy a csudába segíthetne, ha beszélne vagy gondolkozna róla? A lift az ı terménél egy emelettel lejjebb állt meg és a két kisebb lány kiszállt. Grace hallotta, hogy miközben a folyosón távolodnak, azonnal újrakezdik a fecserészést. Amikor az osztálytermébe ért, minden úgy volt, ahogy remélte, még senki nem jött föl. Kipakolta táskájából a könyveit, botját gondosan elrejtette a pad alatt, aztán lassan leereszkedett a kemény, fapadra. A pad annyira kemény volt, hogy mire a délelıtt letelt,

141 lábának csonkjában csak úgy lüktetett a fájdalom. azonban elviselte. Ez a fajta fájdalom könnyen legyızhetı.

Ezt

Annie csak három nap múlva tudott Tom Bookerrel beszélni. Ekkorra már elég tiszta képe volt arról, mi történhetett az állásoknál azon a napon. Tehetetlenül nézett a távolodó taxi után, aztán bement az udvarra, s egyszerően leolvasta a két Dyer fiú arcáról, mi történt. Anyjuk hővösen csak annyit mondott Annie-nek, hogy a lónak hétfıig el kell tőnnie az istállójából. Annie felhívta Liz Hammondot, és együtt mentek el Harry Loganhez. Logan épp akkor fejezett be egy méhirtást egy csivaván, amikor megérkeztek. Sebészköpenyben jött ki hozzájuk, és csak annyit mondott: - Ohó -, és úgy csinált, mint aki elbújik. Állatkórháza mögött volt néhány állás a lábadozó állatoknak, és hosszas sóhajtozás után beleegyezett, hogy Annie az egyikbe beköltöztesse Zarándokot. - De csak egyetlen hétre - billegtette ujját a nı felé. - Kettıre - felelt Annie. A férfi Lizre nézett, és kétségbeesett fintort vágott. - A barátnıd? Rendben, akkor legyen két hét. Egy nappal sem több. Csak addig, amíg talál valahol más helyet. - Angyal vagy, Harry - mondta Liz. A férfi felemelte a karját. - Komplett idióta vagyok. Itt ez a ló. Belém harap, megrugdos, végigvonszol a jéghideg folyón, és akkor mit teszek én? Befogadom a házamba. - Köszönöm, Harry - mondta Annie. Másnap reggel hármasban mentek fel az istállókhoz. A fiúknak színét sem látta, és Joan Dyer is csak egyszer nézett ki háza egyik emeleti ablakából. Kétórányi kemény küzdelem után, melynek során Harry rengeteg zúzódást szerzett és háromszor annyi nyugtatót nyomott bele a lóba, mint

142 amennyit biztonságosnak érzett, sikerült Zarándokot valahogy felrakni az utánfutóra és átszállítani a klinikára. Annie a Tom Booker látogatása utáni napon megpróbálta felhívni a férfit Montanában. A nı, aki a kagylót felvette - Annie feltételezte, hogy Booker felesége - közölte, hogy másnap estére várják haza. A hangja egyáltalán nem csengett barátságosan, s Annie úgy vélte, bizonyára hallotta már, mi történt. Mindenesetre azt mondta, majd szól Tomnak, hogy Annie kereste. Annie két hosszú napon át várt, de nem hívták vissza. A második éjjel, amikor Robert az ágyban olvasott és Grace mélyen aludt, ismét telefonált Montanába. Megint csak a nı vette fel a kagylót. - Éppen vacsorázik - mondta. Annie hallotta, hogy egy férfihang megkérdezi, ki az, majd a zörgést, amikor valaki tenyerét a kagylóra borítja. Még így is ki tudta venni a nı hangját - Már megint az az angol nı. - Sokáig semmi nem hallatszott, és Annie rádöbbent, hogy még a lélegzetét is visszafojtja. Igyekezett lecsillapítani magát. - Mrs. Graves, Tom Booker vagyok. - Mr. Booker, elnézését szeretném kérni azért, ami az istállónál történt. - A vonal másik végén csend volt, ezért folytatta: - Tudnom kellett volna hogy mi folyik ott, de azt hiszem, inkább behunytam a szemem. - Ezt meg tudom érteni. - Annie várta, hogy a férfi mond még valamit, de nem így történt. - Most már mindegy. Átszállítottuk egy másik helyre, és arra gondoltam, hogy talán...- még mielıtt kimondta volna, rájött, mennyire hiábavaló ostoba dolgot mővel. - Szóval hogy talán lenne szíves még egyszer ideutazni és megnézni a lovat. - Sajnálom, de nem tehetem. Még ha lenne is rá idım, ıszintén szólva akkor sem tudom, mi értelme lenne.

143 - Nem tudna szakítani rá egy-két napot? Nem számít, hogy mennyibe kerül. - Kis nevetést hallott és máris megbánta a második mondatot. - Hölgyem, remélem megbocsát, ha nyíltan beszélek, de meg kell értenie valamit. Annak a szenvedésnek is van határa, amit ezek a teremtmények képesek elviselni. És én úgy vélem, hogy a maguk lova már éppen eleget szenvedett. - Szóval maga is úgy gondolja, hogy végezni kéne vele? Ahogy mindenki más? - Nem kapott választ. - Ha a maga lova volna, Mr. Booker, maga végezne vele? - Nos, hölgyem, nem az én lovam, és örülök, hogy nem nekem kell döntenem. De a maga helyében igen, én is ezt tenném. Annie még egyszer megpróbálta rábeszélni, hogy jöjjön el, de érezte, hogy feleslegesen erılködik. A férfi udvarias volt, nyugodt és teljességgel rendíthetetlen. Annie köszönetet mondott neki, letette a kagylót, végigsietett a folyosón, és bement a nappaliba. Egy lámpa sem égett, csak a zongora teteje csillogott tompán a sötétben. Az ablakhoz lépett, és hosszú ideig nézett kifelé, a park fái fölé tornyosuló East Side-i lakóépületekre. Olyan volt a látvány, mint valami színpadi díszlet, tízezernyi apró ablak, mint gombostőnyi fények a festett éjszakai égbolt elıtt. Hihetetlennek tőnt, hogy minden ablak mögött más élet zajlik, más fájdalmak, más sorsok. Robert már elaludt. Annie kivette a kezébıl a könyvet, eloltotta olvasólámpáját, és sötétben vetkızött le. Nagyon sokáig ébren feküdt a férje mellett, hallgatta légzését, és figyelte a narancssárga foltokat, melyeket az utcai lámpák fénye a redıny résein beszökve rajzolt a mennyezetre. Már tudta, mit fog csinálni. De sem Robertnek, sem Gracenek nem árulja el, amíg mindent el nem intézett.

TIZENKETTİ

144 Crawford Gatesnek kiváló szimata volt ahhoz, hogy hatalmas birodalma vezetéséhez ifjú és könyörtelen embereket találjon, ezért - számos más, még kevésbé hízelgı név mellett - A Pofa Aki Ezernyi Szarrágót Talált gúnynéven is emlegették. Annie emiatt nem szívesen mutatkozott nyilvános helyen a férfival. Gates vele szemben ült, aprólékos gonddal eszegette a pirított kardhalat, s közben szemét egy pillanatra sem vette le Annie-rıl. Az asszony azon csodálkozott, hogyan talál rá a villája mindig a következı darabkára olyan tévedhetetlenül, mintha csak mágnes vonzaná. A férfi ugyanabba az étterembe hozta, ahová csaknem egy éve is meghívta, hogy felajánlja neki a fıszerkesztıi posztot: hatalmas, lélektelen hely néhány matt fekete díszítı elemmel és hófehér márványpadlóval, amelyrıl Annie-nek valahogy mindig egy vágóhíd jutott az eszébe. Tudta, hogy egy hónap nagy kérés, de úgy érezte, tartoznak neki ennyivel. A balesetig alig vett ki szabadnapot, s azóta sem volt sokat távol. - Lesz a telefon, a fax meg a modem, minden - mondta. - Észre sem fogja venni, hogy nem vagyok itt. Átkozta magát. Már tizenöt perce beszélt, de eleve rossz hangot ütött meg. Úgy hangzott, mintha könyörögne valamiért, pedig inkább keményen kellene fellépnie, s egyszerően bejelenteni, mit fog csinálni. Gates viselkedésében eddig még semmit nem fedezett fel, ami rosszallásra utalt volna. Egyszerően csak végighallgatta ıt, miközben az a nyavalyás kardhal magától beletalált a szájába. Annienek megvolt az az ostoba szokása, hogy ha ideges volt, kényszert érzett a beszélgetések szüneteinek a kitöltésére. Úgy döntött, nem beszél tovább, és megvárja, mit szól hozzá a férfi. Crawford Gates lenyelte a falatot, bólintott, és lassan belekortyolt a Perrier ásványvízbe. - Robertet és Grace-t is magával viszi? - Csak Grace-t. Robertnek túl sok a munkája. Grace-nek azonban nagyon nagy szüksége van most arra, hogy kiszabaduljon innen.

145 Amióta újra iskolába jár, kezd egyre jobban magába zárkózni. Jót fog tenni neki egy kis változatosság. Azt azonban nem mondta el, hogy Robert és Grace egyelıre nem is sejtik mire készül. Szinte már csak az volt hátra, hogy nekik is elmondja. Anthony segítségével minden egyebet elintézett az irodájából. A ház, amit talált, Choteau-ban volt - ennél közelebb nem akadt elfogadható mérető település Tom Booker ranchéhez. Nem sokat válogathatott, de a ház bútorozott volt, és az ingatlanügynök leírása alapján megfelelınek tőnt. Talált a közelben egy gyógytornászt Grace számára és istállót is, ahol hajlandóak voltak befogadni Zarándokot, bár Annie nem volt egészen ıszinte, amikor a ló állapotát lefestette. A legnehezebbnek a hét államot keresztülszelı utazás ígérkezett a lószállító utánfutóval. Liz Hammond és Harry Logan azonban telefonon megszervezték, hogy útközben mindenhol legyen egy-egy hely, ahol szívesen látják ıket éjszakára. Crawford Gates szalvétájával szárazra törölte az ajkát. - Drága Annie, már korábban is mondtam, és most is csak ezt mondhatom: annyi idıt vesz ki, amennyit csak akar. Gyermekeink értékes, Istentıl származó ajándékok, s ha valami baj van, egyszerően kötelességünk melléjük állni, és megtenni mindent, amit csak tudunk. Annie úgy vélte, meglehetısen álszent szöveg ez olyasvalakitıl, aki már négy feleséget és kétszer annyi gyermeket hagyott el. Úgy hangzott, mint Ronald Reagan egyik hangzatos prédikációja, s a hollywoodi ıszinteség csak fokozta a nı saját gyenge szereplése miatt érzett haragját. Valószínő, hogy a vén kurafi holnap már az ı utódjával fog ebédelni ugyan ennél az asztalnál. Annie félig-meddig reménykedett is abban, hogy Gates most az egyszer ıszinte lesz, és ott helyben kirúgja. Miközben a laptulajdonos nevetségesen hosszú Cadillacjében a szerkesztıség felé autóztak, Annie úgy döntött, hogy este felfedi

146 tervét Robert és Grace elıtt. Grace valószínőleg kiabálni fog vele, Robert pedig azt mondja majd, hogy elment az esze. Végül persze bele fognak egyezni, hiszen mindig így történt. Már csak egyvalaki maradt, akit értesítenie kellett: az, akin az egész terv sikere állt vagy bukott, Tom Booker. Mások bizonyára furcsállanák, merengett, hogy ı az összes dolog közül emiatt aggódik a legkevésbé. Annie azonban sokszor csinált már ilyet. Újságíróként éppen azokra az emberekre specializálódott, akik nemet mondtak. Egyszer például ötezer mérföldet utazott egy kis csendes-óceáni szigetre, s bekopogott egy híres író ajtaján, aki soha nem adott interjúkat. Végül két hetet töltött a férfinál, s a cikk, ami a látogatás eredményeként született, számos díjat nyert, és világszerte rengeteg lap vette át. Annie megingathatatlanul hitte: az élet rendjéhez tartozik az is, hogy ha egy nı eltökélte, hogy egy férfira bízza a sorsát, a férfi nem utasítja, mert nem utasíthatja vissza.

TIZENHÁROM A kerítések közé szorított autóút végeláthatatlanul nyújtózott elıttük a viharfelhıktıl fekete horizont felé. A legtávolabbi pontnál, ahol az út szinte az égbe kapaszkodott, egyfolytában villámlott, mintha a természet az út aszfaltját alakítaná át felhıkké. Kétoldalt, a kerítések túloldalán a jellegtelen, egyhangú iowai préri óceánja terült el, ameddig a szem ellátott, s a száguldó felhık közül a nap idınként kivillanó ragyogó fénykévéi úgy világították meg, akár egy zsákmány után kutató óriás zseblámpája. Ezen a tájon az ember elveszítette tér- és idıérzékét, s Annie-n elhatalmasodott egy érzés, ami ha hagyja, könnyen pánikká fokozódhatott volna. A szemhatárt pásztázta, hátha talál valamit, amiben tekintete megkapaszkodhat: egy gabonasilót, egy fát, egy magányos madarat, bármit. Semmi nem törte meg azonban az

147 egyhangúságot, ezért magában számolni kezdte a kerítés oszlopait vagy az út felezıvonalának csíkjait, amelyek úgy száguldottak felé a távolból, mintha a villámok küldötte lettek volna. Elképzelte, hogyan néz ki fentrıl az ezüstszínő Lariat és a mögé kapcsolt puskagolyó formájú utánfutó, amint egymás után nyelik el a csíkokat. Két nap alatt több mint ezerkétszáz mérföldet tettek meg, s Grace szinte meg sem szólalt. Az idı legnagyobb részében - ahogy most is összekuporodva aludt a hátsó ülésen. Ha Annie felébresztette, akkor is ott maradt, a walkmanjét hallgatta vagy üres tekintettel meredt kifelé az ablakon. Csak egyszer, egyetlenegyszer fordult elı, hogy Annie a visszapillantó tükörbe nézve észrevette, hogy a lánya ıt figyeli. Amikor pillantásuk találkozott, Annie elmosolyodott, Grace pedig azonnal elkapta a tekintetét. Úgy reagált Annie tervére, ahogy az asszony várta. Hisztizett, kiabált és kijelentette, ı nem megy, erre nem kényszeríthetik, és kész. Felállt az étkezıasztaltól, a szobájába ment, és becsapta az ajtót. Annie és Robert egy ideig szótlanul üldögéltek. Annie a férfinak már valamivel elıbb elmondta tervét, és minden ellenérvet félresöpört. - Nem kerülgetheti örökké a dolgot - mondta. - Az ég szerelmére, hát az ı lova! Nem mondhatja, hogy mosom kezeimet. - Annie, gondolj bele, min ment keresztül a gyerek. - Igen, de ha mindennek hátat fordít, azzal nem old meg semmit, csak ront a helyzeten. Te is tudod, mennyire szerette Zarándokot. Te is láttad, hogyan viselkedett aznap az istállónál. Nem érted, hogy képtelen megszabadulni attól a képtıl? Robert nem válaszolt, csak lesütötte a szemét, és a fejét rázta. Annie megfogta a kezét. - Mi azonban segíthetünk rajta, Robert - mondta immár kedvesen. - Tudom. Zarándokot rendbe lehet hozni. Ez az ember rendbe tudja hozni. És akkor Grace is rendbe jön majd.

148 Robert végre ránézett. - Tényleg azt gondolja, hogy meg tudja csinálni? - Annie habozott a válasszal, de nem annyit, hogy a férje észrevehette volna. - Igen - mondta. De hazudott. Robert eleve természetesnek vette, hogy Tom Booker beleegyezett Zarándok montanai útjába. Annie ezt az illúziót Grace elıtt is igyekezett fenntartani. Mivel apja nem állt mellé, Grace végül beadta a derekát. A sértett csend azonban, amivel az anyján bosszút állt, sokkal tovább tartott, mint gondolta. Régen, a baleset elıtt Annie egy kis csipkelıdéssel, vagy közömbös viselkedéssel általában elég könnyen kizökkentette lányát az efféle hangulatból. Ez a csend azonban új volt. Éppen olyan hatalmas és bizonytalan, mint a vállalkozás, amelybe a lányt belekényszerítették. Annie csodálta a kitartását. Robert segített nekik becsomagolni, aztán elvitte ıket Chathambe, és indulásuk reggelén velük tartott Harry Loganhez is. Grace szemében ezzel anyja bőntársává vált. A lány kıszoborként ült a Lariatban, és fejhallgatóval a fülén úgy tett, mintha olvasna, miközben Zarándokot nagy nehezen felrakták az utánfutóra. Az egész udvar visszhangzott a ló nyerítésétıl és patáinak dübörgésétıl az utánfutóban, de Grace egyetlenegyszer sem nézett fel. Harry teleinjekciózta Zarándokot nyugtatóval aztán adott Annienek egy dobozzal a szerbıl meg néhány fecskendıt - mint mondta, szükség esetére. Ezután az ablakhoz lépett, hogy üdvözölje Grace-t, majd elkezdte magyarázni neki, hogyan etessék Zarándokot útközben. Grace gyorsan félbeszakította. - Jobb, ha ezt anyámnak mondja el - vetette oda. Amikor elérkezett az indulás pillanata, Robert búcsúcsókját majdhogynem közömbösen viszonozta. Az elsı éjszakát Harry Logan barátainak házában töltötték, egy kisvárosban, Clevelandtıl délre. Elliott, a férj Harryvel járt az állatorvosi egyetemre, most pedig egy nagy helyi állatkórház egyik tulajdonosa volt. Már sötét volt, amikor megérkeztek, és Elliott ragaszkodott hozzá, hogy a vendégei, menjenek be pihenni, ı egyedül is el tudja látni a lovat. Azt mondta, valamikor nekik is

voltak lovaik és egy állást az istállóban.

149 hogy elıkészített Zarándok számára

- Harry azt mondta, hagyjuk az utánfutóban. - szólt neki Annie. - Micsoda, az egész úton? - Ezt mondta. A férfi felvonta a szemöldökét, és leereszkedı, én-ezt-jobbantudom mosolyt villantott Annie-re. - Menjenek csak be. Én majd elintézem. Eleredt az esı, és Annie nem akart vitatkozni. Elliott feleségét Connie-nak hívták. Törékeny, halk szavú asszony volt, olyan keményre dauerolt frizurával, mintha aznap délután járt volna a fodrásznál. Bekísérte ıket a házba, és megmutatta a szobájukat. A ház nagy volt, s kitöltötte a felnıtt és kirepült gyermekek után maradt csend. Arcuk a falon lógó, középiskolai sikereket és egyetemi diplomaosztásokat megörökítı fényképekrıl mosolygott le rájuk. Grace-t a lányuk régi szobájában helyezték el, Annie-t pedig a folyosó végén lévı vendégszobában, Connie megmutatta Annie-nek a fürdıszobát, aztán azt mondta, hogy a vacsora kész van, jöhetnek, amikor csak akarnak, majd elment. Annie köszönetet mondott, azután végigment a folyosón, hogy benézzen Grace-hez. Connie lánya egy michigani fogorvoshoz ment feleségül, de szobája úgy nézett ki, mintha még most is ott lakott volna. Mindenütt könyvek, úszóversenyek díjai és apró kristályállatkákkal telezsúfolt polcok. Grace állt az idegen lány gyermekkorát ırzı emlékek között, és a neszesszerében kotorászott. Fel sem nézett, amikor Annie belépett. - Minden oké? Grace vállat vont, de még mindig nem nézett fel. Annie megpróbált természetesen viselkedni, úgy tett, mintha érdekelnék a falon lógó képek. - Te jó ég, egészen elgémberedtem.

150 - Mit keresünk itt? A hang hideg volt, ellenséges, és amikor Annie hátrafordult, Grace csípıre tett kézzel állt elıtte. - Ez meg mit jelent? Grace megvetı mozdulattal mutatott körbe a szobán. - Ezt. De most komolyan, mit keresünk itt? Annie felsóhajtott, de mielıtt válaszolhatott volna, Grace azt mondta, felejtse el, nem érdekes. felkapta a neszesszert meg a botját, és elindult az ajtó felé. Annie látta, mennyire dühíti a lányát, hogy nem tud hatásosabban kiviharzani. - Grace, kérlek! - Azt mondtam felejtsd el, oké? - Azzal kiment. Annie a konyhában beszélgetett Connie-val, amikor Elliott bejött az udvarról. Sápadtnak tőnt, ruháján vastagon állt a sár, és próbálta leplezni bicegését. - Otthagytam az utánfutóban - mondta. Vacsoránál Grace csak turkált az ételben, s csupán akkor szólalt meg, ha kérdezték. A három felnıtt mindent elkövetett, hogy folyamatos legyen a beszélgetés, de sokszor elıfordult, hogy hosszú ideig csak az evıeszközök csörgése hallatszott. Harry Loganrıl beszélgettek, meg Chathamrıl és a Lyme-kóros esetek szaporodásáról, ami mindenkit aggasztott. Elliott azt mondta, hallott egy Graceszel egykorú kislányról, aki elkapta a betegséget, és az teljesen tönkretette az életét. Connie szúrós pillantást vetett rá, mire a férfi elpirult, és gyorsan témát váltott. Amint véget ért a vacsora, Grace azt mondta, fáradt, és ugye megbocsátják, ha most lefekszik. Annie fel akarta kísérni, de Grace nem hagyta. Udvariasan jó éjszakát kívánt Connie-nak és Elliott-nak. Botja tompán kopogott a fapadlón, ahogy ment a lépcsı felé, és Annie észrevette, milyen tekintettel néztek utána vendéglátóik.

151 Másnap - azaz tegnap - korán útnak indultak, s Indiana és Illinois államban csak néhány rövid pihenıt tartva egészen Iowáig autóztak a végtelen síkság közepén, Grace egész nap megtartotta szótlanságát. Ezt az éjszakát Liz Hammond egy távoli rokonánál töltötték, aki egy farmerhez ment feleségül, és most Des Moines közelében élt. A farm magányosan állt egy ötmérföldes nyílegyenes bekötıút végén, mint valami barna bolygón, amelynek minden darabkáját fölszántották. Csendes, istenfélı család volt - Annie baptistáknak nézte ıket. Hihetetlennek tőnt, hogy Liz rokoni kapcsolatban áll velük, hiszen annyira különböztek tıle. A gazda azt mondta, Liz már mindent elmesélt nekik Zarándokról, de Annie észrevette, hogy a látvány még így is megdöbbentette. Segített megetetni és megitatni a lovat, aztán amennyire Zarándok vadul kapálózó patái engedték, kigereblyézte alóla az átnedvesedett, trágyától szennyes almot, és frisset szórt a helyére. Egy hosszú faasztal mellett együtt ültek a házaspárral és hat gyermekükkel. Valamennyien apjuk szıke haját és nagy, kék szemét örökölték, s egyfajta udvarias kíváncsisággal figyelték Annie-t és Grace-t. Az étel egyszerő volt és tápláló, mellé pedig friss, még langyos fölözetlen tejet kaptak csordultig teli üvegkancsókban. Reggel az asszony tojásból, barna cipóból és pácolt sonkából álló reggelit készített nekik, s mikor már indulni készültek és Grace már az autóban ült, a farmer Annie kezébe adott valamit. - Szeretnénk, ha elfogadná - mondta. Régi, kifakult vászonborítású könyv volt. Az asszony a férje mellé állt, és figyelték, ahogy Annie fellapozza. John Bunyan könyve volt, a A zarándok útja. Annie emlékezett, hogy az iskolában felolvasták nekik, amikor hét- vagy nyolcéves lehetett. - Úgy éreztük, illik magukhoz - mondta a farmer. Annie nagyot nyelt, és megköszönte az ajándékot.

Imádkozni asszony.

152 fogunk mindnyájukért

-

mondta

az

A könyv most is az elülsı utas ülésen hevert, és valahányszor Annie pillantása rá tévedt, eszébe jutottak az asszony szavai. Annak ellenére, hogy már sok-sok éve élt ebben az országban, az ilyen ıszinte vallásos megnyilvánulások még mindig felébresztettek benne valami mélyen gyökerezı angol tartózkodást, és kényelmetlen érzéssel töltötték el. De sokkal jobban zavarta az, hogy egy vadidegen úgy érzi, szükségük van az imáira. Áldozatnak látta ıket. És ez nemcsak Zarándokra és Grace-re vonatkozott - ami érthetı lett volna -, hanem Annie-re is. Soha, soha senki nem tekintette még Annie Gravest áldozatnak. A szemhatáron csapkodó villámok alatt egyszer csak észrevett valamit. Eleinte alig volt több, mint egy csillogó folt, s Annie figyelı szeme elıtt lassan egy teherautó formáját öltötte. Mögötte hamarosan silók magas tornyai körvonalazódtak, majd más, alacsonyabb épületek - a síkságból kinıtt egy kisváros. Az út egyik oldaláról apró barna madarak raja röppent fel, ám a szél azonnal elsodorta ıket. A teherautó már a közvetlen közelükben volt, Annie megbővölten figyelte, mint nı egyre nagyobbra csillogó, krómozott hőtırácsa. Amikor elszáguldott mellettük, szele megrázta az autót és utánfutót. Grace mocorogni kezdett a hátsó ülésen. - Mi volt ez? - Semmi, csak egy teherautó. Annie a visszapillantó tükörben látta, hogy a lány álmosan dörgöli a szemét. - Egy városhoz közeledünk. Tankolnunk kell. Nem vagy éhes? - Egy kicsit. A bekötıút egy kis fehér fatemplom mellett vitt el, amely magányosan állt egy száraz fővel borított térségen. Kapuja elıtt biciklis kisfiú figyelte ıket. Amikor elhaladtak mellette, a templomot

153 hirtelen elborította a napfény, s Annie félig-meddig azt várta hogy a felhık közül lefelé mutató ujjat fog megpillantani. Miután teletankolták az autót, bementek a benzinkút melletti kis étterembe, és néma csendben ették meg tojássalátás szendvicseiket. A többi vendég mind férfi volt, mezıgazdasági termékek nevével díszített baseballsapkában, s csendesen beszélgettek a téli búzáról meg a szójabab áráról. Annie-tıl akár kínaiul is beszélhettek volna. Kifizette a számlát, aztán visszament az asztalukhoz, és szólt Gracenek, hogy még elmegy a mosdóba, s a lány várja meg a kocsinál. - Megnéznéd, hogy kell-e víz Zarándoknak? - kérdezte. Grace nem válaszolt. - Grace? Hallottad? Annie a lány mellett állt és hirtelen megérezte, hogy körülöttük a farmerek mind elhallgattak. Szándékosan vitte kenyértörésre a dolgot, de most már bánta, hogy hirtelen ötlettıl vezérelve ezt ennyi ember elıtt tette meg. Grace nem nézett fel. Felhajtotta Coke-ját, s amikor letette a poharát, az üveg koccanása megtörte a csendet. - Nézd meg te! - mondta. Grace elıször akkor gondolt az öngyilkosságra, amikor taxival hazafelé tartottak a mőláb-próbáról. A láb foglalata mélyen belevágott combcsontja végébe, de ı úgy tett, mintha minden nagyszerő lenne, és vevı volt apja erıltetett vidámságára, miközben azon töprengett, mi lenne a legjobb módszer. Két évvel azelıtt az egyik nyolcadikos lány egy külvárosi metrószerelvény alá vetette magát. Senkinek nem sikerült magyarázatot találnia a tettre és Grace-t, akárcsak mindenki mást, nagyon megrázta az eset. İt azonban titokban ámulatba is ejtette. Micsoda bátorság kellett hozzá, gondolta, abban a végsı, döntı pillanatban. Akkoriban azt hitte, ı soha nem lenne képes összeszedni ennyi bátorságot, vagy ha mégis, az izmai akkor sem engedelmeskednének.

154 Most azonban egészen más fényben látta a kérdést, és szinte elfogulatlanul tudott gondolkozni az öngyilkosság lehetıségérıl, ha a kivitelezés módjáról nem is. Az, hogy az élete tönkrement, egyszerő tény volt, amit csak megerısített környezetének lázas igyekezete az ellenkezıjének bizonyítására. Tiszta szívébıl kívánta, hogy bárcsak ı is meghalt volna azon a napon Judithtal és Gulliverrel együtt a hóban. A hetek múlásával azonban rá kellett jönnie - és ezt szinte csalódottan vette tudomásul - hogy ı talán mégsem öngyilkos alkat. Igazából az tartotta vissza, hogy nem volt képes kizárólag a saját szemszögébıl vizsgálni a dolgot. Annyira melodramatikus, szélsıséges tettnek tőnt, hogy az sokkal jobban illett volna anyjához. Az, hogy talán a Maclean-örökség, azok az elátkozott ügyvédi gének késztették még saját halálának részrehajlás nélküli vizsgálatára is, eszébe sem jutott. A családjában ugyanis csak egyvalaki lehetett hibás. Mindig minden Annie hibája volt. Grace nagyjából azonos mértékő szeretetet és neheztelést érzett anyja iránt, gyakran egyazon dolog miatt is. Például a magabiztossága miatt és mert mindig igaza lett. De mindenekelıtt azért, amiért mindenkinél jobban ismerte Grace-t. Tudta, hogyan fog a lány reagálni a különbözı dolgokra, mit szeret és mit nem, mi lesz a véleménye egy adott kérdésben. Lehet, hogy minden anya belelát a lánya lelkébe, és néha valóban nagyszerő érzés volt, hogy ennyire megértik. Gyakoribb volt azonban - különösen az utóbbi idıben -, hogy Grace mindezt a magánéletébe való durva betolakodásként értékelte. Grace most e bőnökért és anyja ezernyi más, kevésbé pontosan körülhatárolható bőnéért állt bosszút. Úgy tőnt, hogy ebben a nagy hallgatásban végre megtalálta a fegyvert ellene. Látta, milyen hatással van némasága az anyjára, és ez elégtétellel töltötte el. Annie általában szemernyi bőntudat vagy kétség nélkül zsarnokoskodott fölötte. Most azonban Grace mindkettı jelenlétét megérezte. Mintha ki nem mondottan ott lappangott volna benne a beismerés, hogy helytelen volt Grace-t rákényszeríteni az utazásra. A Lariat hátsó

155 ülésérıl Grace kétségbeesett szerencsejátékosnak anyját, aki az életét is felteszi az utolsó lapra.

látta

az

Nyugat felé haladtak, amíg elérték a Missourit, aztán észak felé kanyarodtak, s a baloldalt hömpölygı széles, barna viző folyó mentén autóztak tovább. Sioux Citynél léptek be Dél-Dakota államba, majd ismét nyugat felé indultak a 90-es úton, mely már egészen Montanáig viszi ıket. Átvágtak a Badlands ( északi részén, és látták, ahogy a nap a Fekete Hegyek mögé bukik, s helyén csupán a vérvörös ég csíkja marad. Szó nélkül utaztak, a köztük lihegı sötét szomorúság egyre hízott és terjedt, mígnem elkeveredett azzal a tengernyi bánattal, amely e végtelen, kietlen tájon kísértett. Ezen a környéken sem Harrynek, sem Liznek nem voltak ismerısei, ezért Annie a Rushmorhegy közelében, egy kis szállodában foglalt szobát. Még soha nem látta az emlékmővet, s most nagy várakozással hozta ide Grace-t is. Amikor azonban begördültek a szálloda kihalt parkolójába, sötét volt és esett az esı. Annie azzal vigasztalta magát, hogy itt legalább nem kell udvarias beszélgetést folytatnia ismeretlen házigazdákkal, akikkel soha többé nem találkozik. Minden szobát egy amerikai elnökökrıl neveztek el. Nekik Abraham Lincoln jutott. Az ı szakálla meredt feléjük a falakon lógó nyomatokról, s híres gettysburgi beszédébıl vett idézet függött a tv fölött is, bár részben eltakarta a készülék tetejére állított, csak felnıtteknek szóló filmeket reklámozó fényes kartonlap. A szobában két jókora ágy állt egymás mellett; Grace lerogyott az ajtótól távolabbira, Annie pedig visszament az esıbe, hogy ellássa Zarándokot. Úgy látszott, a ló kezd hozzászokni az utazáshoz. Már nem rúgkapált, amikor Annie belépett az utánfutó elején lévı, az utazótértıl elválasztott szők tárolófülkébe, csak behátrált a sötétségbe, és figyelt. A nı magán érezte a ló szemét, miközben újabb köteg szénát akasztott fel, majd óvatosan a ló elé tolta a

156 takarmánnyal és vízzel teli vödröket. Az állat soha nem nyúlt az ételhez vagy italhoz, amíg Annie ott volt. A nı megérezte a lóban fortyogó ellenségességet, amely egyszerre volt érdekes és félelmetes. Amikor végre rácsukta az állatra az ajtót, mindig vadul kalapált a szíve. Mire visszaért a szobájukba, Grace már levetkızött és ágyban volt. A hátát fordította felé, és Annie nem tudta megállapítani, valóban alszik-e, vagy csak úgy tesz? - Grace? - mondta halkan. - Nem akarsz enni? Semmi válasz. Annie arra gondolt, hogy lemegy egyedül az étterembe, de nem bírta rászánni magát. Teleeresztette a kádat forró vízzel, és sokáig ült benne, abban a reményben, hogy a víz megnyugtatja majd. Megnyugvás helyett azonban csak újabb kétségei támadtak. A párával együtt ott lebegtek körülötte a levegıben, s teljesen körülölelték. Tulajdonképpen mi a fenét csinál, miért vonszolja ezt a két sérült lelket át egy egész földrészen, mintha az elsı úttörık hısi útját próbálná kifigurázni? Grace némaságától és a vidék könyörtelen ürességétıl Annie hirtelen szörnyen elhagyatottnak érezte magát. Hogy előzze e gondolatokat, a lába közé nyúlt, kitapogatta a megfelelı pontot, és addig dolgozott rajta, amíg a kezdeti makacs zsibbadtság eltőnt, ágyéka megremegett, átnedvesedett, aztán magával ragadta az örvény. Éjszaka azt álmodta, hogy apjával sétál egy havas hegygerincen. A hegymászókhoz hasonlóan kötéllel voltak összekötve, bár a valóságban ilyesmit soha nem csináltak. Mellettük mindkét oldalon meredek szikla- és jégfalak szakadtak a semmibe. A mélység felé nyúló vékony hópárkányon álltak, amelyet apja teljesen biztonságosnak mondott. A férfi elıtte állt, szembefordult vele, és úgy mosolygott rá, mint Annie kedvenc fényképén, s ez a magabiztos mosoly azt sugallta, hogy az apja vele van, és nem lehet semmi baj. Ekkor azonban észrevette, hogy a férfi háta mögött cikcakkos repedés keletkezik és feléjük tart. A hópárkány széle elkezdett a mélybe omlani. Szeretett volna felsikoltani, de képtelen volt rá. Apja épp akkor fordult meg, amikor a repedés elérte ıket, észrevette a

157 veszélyt, de már késı volt, eltőnt a szeme elıl. Annie látta az utána kígyózó kötelet és rájött, csak úgy mentheti meg mindkettıjüket, ha leugrik a másik oldalon. Így aztán a túloldalra ment, és levetette magát a szakadékba. Ahelyett azonban, hogy a kötél megfeszült és megtartotta volna, Annie csak zuhant, zuhant. szabadesésben a semmibe. Csak reggel ébredt fel. Kicsit elaludtak. Odakint most még jobban zuhogott az esı. A Rushmorehegy és az oldalából kifaragott kıportrék gomolygó felhıtakaróba burkolóztak, s a nı a portán azt mondta, hogy aznap már nem is fog kitisztulni az idı. Valamivel távolabb viszont, tette hozzá, van egy másik, szintén sziklába faragott emlékmő is, amit talán megpillanthatnak: İrült Ló( hatalmas szobra. - Kösz - mondta Annie. - Az nekünk is van. Megreggeliztek, kijelentkeztek és visszahajtottak az autópályára. Hamarosan átléptek Wyomingba, dél felıl megkerülték az Ördögtornyot és a Mennydörgések Völgyét, áthaladtak a Powder folyó fölött, és már észak felé autóztak, Sheridan irányában, amikor végre elállt az esı. A szembejövı kisebb-nagyobb teherautók sofırjei közül egyre több viselt cowboykalapot. Némelyikük üdvözlésként kalapja karimájához emelte a kezét vagy intett feléjük. Mikor aztán elmentek mellettük, a napfény szivárványosan megcsillant a kipufogóikból felszálló füstfelhın. Késı délután érkeztek meg Montanába. Annie azonban sem megkönnyebbülést, sem sikerélményt nem érzett. Minden erejével azon volt, hogy ne engedje Grace némaságát az idegeire menni. Egész nap ide-oda kapcsolgatott a rádióállomások között: mennydörgı prédikációkat és mezıgazdasági híreket hallgatott, meg többféle countryzenét, mint amennyinek a létezésérıl egyáltalán tudott. De hiába. Úgy érezte, egyre jobban nyomasztja egyfelıl lánya komor hangulata, másfelıl saját egyre növekvı dühe. Végül aztán nem bírta tovább. Már csak negyvenmérföldnyire jártak Montana

158 határától, amikor az elsı útjába akadó kijárón lekanyarodott a fıútról, anélkül hogy megnézte vagy érdekelte volna, hová vezet. Meg akart állni, de sehol nem talált megfelelı helyet. Elhaladtak egy hatalmas, magányosan álló kaszinó mellett, amelynek csábító, vörös fényei éppen akkor gyulladtak ki az egyre gyengülı délutáni fényben. Ment tovább felfelé, el egy kávézó és néhány alacsony kis üzlet mellett, melyek elıtt aszfaltozatlan parkolósáv húzódott. Egy ütött-kopott teherautónak támaszkodva két hosszú fekete hajú indián állt, cowboykalapjukból tollak meredeztek az ég felé. A közeledı Lariatot és utánfutót figyelték, de a tekintetük valahogy nyugtalanította Annie-t, aki inkább továbbment felfelé a hegyen, aztán lekanyarodott jobbra egy mellékúton, és megállt. Kikapcsolta a gyújtást, és egy ideig teljesen mozdulatlanul ült. Érezte, hogy Grace figyel mögötte. Amikor aztán a lány megszólalt, a hangja óvatos volt. - Most mi van? - Mi? - csattant fel Annie. - Zárva van. Nézd! Az út melletti táblán az állt: NEMZETI EMLÉKPARK A LITLE BIGHORN-I CSATA HİSI HALOTTAINAK. A feltüntetett nyitvatartási idı szerint már vagy egy órával azelıtt bezárt. Annie haragját tovább fokozta, hogy Grace ennyire tévesen ítélte meg a hangulatát, és azt hitte, szándékosan hozta ide, mint valami turistát. Nem mert ránézni a lányra. Továbbra is maga elé meredt, aztán mély lélegzetet vett. - Grace, meddig fog ez így menni? - Mi? - Tudod jól, hogy mirıl beszélek. Meddig fog így menni? Csend volt. Annie egy ördögszekeret figyelt, mely a saját árnyékát kergetve gurult feléjük az úton. Ahogy elment mellettük, súrolta a kocsi oldalát. Megfordult, és Grace-re nézett, ám a lány elkapta a tekintetét, s vállat vont.

159 - Hm? Komolyan kérdezem, most már ez lesz? - folytatta Annie. - Csaknem kétezer mérföldet autóztunk, te pedig csak ültél ott, és egy szót sem szóltál. Gondoltam, megkérdezem, csak hogy tudjam. Most már mindig így leszünk, te meg én? Grace lesütötte a szemét, és a walkmanjével játszadozott. Megint vállat vont. - Nem t'om. - Azt akarod, hogy forduljunk vissza és menjünk haza? - Grace keserően felnevetett. - Szóval azt akarod? Grace felemelte fejét, oldalra nézett, kifelé az ablakon, és próbált nemtörıdömnek mutatkozni, de Annie látta, hogy a könnyeivel küszködik. Kongó hang hallatszott, ahogy Zarándok mozgolódni kezdett az utánfutóban. - Menj ha azt akarod... A lány hirtelen szembefordult vele, arcát eltorzította a harag. Most már nem bírta visszatartani könnyeit, ám ez csak megkétszerezte dühét. - Mi a francot érdekel az téged? - visította. - Úgyis te döntesz! Mindig csak te ! Úgy csinálsz, mintha érdekelne, mit akarnak mások, pedig ez nem igaz, az egész egy nagy lószar! - Grace - szólalt meg halkan Annie, és kinyújtotta a kezét. Grace azonban félreütötte. - Nem! Hagyj békén! Annie egy pillanatig rámeredt, aztán kinyitotta az ajtót, és kiszállt. Vakon elindult, arcát a szélbe tartva. Az út egy fenyıliget mellett vezetett fölfelé egy parkolóhoz meg egy alacsony épülethez, de most mindkettı kihalt volt. Annie csak ment tovább. A hegy oldalában egyre feljebb haladó ösvényen gyalogolt, hamarosan egy fekete vaskerítéssel körülvett temetıhöz ért. A hegy csúcsán egyszerő, kıbıl faragott emlékmő magasodott, és az asszony itt megállt.

160 Ezen a hegyoldalon történt 1876 egy júniusi napján, hogy George Armstrong Custer tábornokot és több mint kétszáz katonáját felkoncolták azok, akikkel ık akartak lemészárolni. Nevük itt állt a kıbe vésve. Annie megfordult és lenézett a hegyoldalon elszórt fehér sírkövekre. A nap utolsó sápadt sugaraiban hosszú árnyékot vetettek. Csak állt és nézte a végtelen, hullámzó síkságot, a szélben lelapuló főtengert, amely ettıl a szomorú helytıl egészen a láthatárig húzódott, ahol a szomorúság is végtelenné vált. Aztán sírni kezdett. Késıbb különösnek találta, hogy a sors éppen ide vetette. Soha nem tudta eldönteni, hogy valami más, véletlenül kiválasztott helyen is elıtörtek-e volna belıle az oly régóta visszafojtott könnyek. Maga az emlékmő kegyetlen fintor volt, hiszen egy népirtás áldozatainak emlékét örökítette meg, miközben az általuk máshol lemészárolt indiánok sírjai jeltelenek maradtak. A szenvedés és a sok halott szellemének jelenléte azonban elhalványította e részleteket. Egyszerően megfelelı hely volt a síráshoz. Annie lehajtotta a fejét, és sírt. Grace-t siratta, és Zarándokot, a méhében holt gyermekek elveszett lelkét, de legfıképpen önmagát és azt, amivé vált. Egész életében olyan helyeken élt, ahová nem kötıdött igazán. Amerika nem volt az otthona, mint ahogy - ha odament - többé Angliát sem érezte annak. Mindkét országban úgy bántak vele, mintha a másikból jött volna. Valójában azonban sehonnan sem jött. Nem volt otthona. Azóta nem, hogy az apja meghalt. Csak sodródott a világban, anélkül hogy gyökeret vert volna, hogy tartozott volna valahová. Egykor ezt hitte a legnagyobb erısségének. Mindegy volt neki, merre járt. Zökkenımentesen tudott alkalmazkodni, befurakodott bármely csoportba, bármely kultúrába, bármely helyzetbe. Ösztönösen tudta, mire van szüksége, kivel kell megismerkednie, mit kell tennie, hogy gyızhessen. A munkájában pedig, amely már régóta a legfontosabb dolog volt a számára, ez az adottság tette lehetıvé, hogy mindent elérjen, amit csak érdemes volt elérni. Most

161 azonban, Grace balesete óta minden értéktelennek tőnt.

addigi

eredménye

Az elmúlt három hónapban ı tartotta össze a családot, azzal hitegette magát, hogy Grace-nek most erre van szüksége. Valójában azonban nem tudott másképp reagálni. Mivel elveszítette minden kapcsolatát régi énjével, a gyermekével való kapcsolatot is elveszítette, és emiatt rettenetes bőntudat emésztette. Számára a cselekvés helyettesítette az érzelmeket vagy legalábbis azok kifejezését. És most már belátta, hogy ezért vetette bele magát ebbe az ırült kalandba is. Addig zokogott, amíg vállai már sajogni kezdtek, aztán hátát az emlékmő hideg kövének vetve lassan leült, és a kezébe támasztotta a fejét. Így maradt, amíg a sápadt nap le nem bukott a Bighornhegység távoli, hófödte csúcsai mögött, s a folyóparti nyárfák egyetlen hosszú, fekete sebhellyé nem olvadtak össze. Amikor felnézett, már éjszaka volt, s csillagok lámpásként pislogtak a világra. - Hölgyem? Egy parkır volt. Zseblámpa volt nála, de a fénykévét tapintatosan nem irányította az arcára. - Jól van, hölgyem? Annie megtörölte az arcát, és nyelt egyet. - Igen, köszönöm - mondta. - Jól vagyok. - Felállt - A lánya odalent már kezdett aggódni. - Igen, sajnálom. Most már megyek. A férfi megbillentette a kalapját, amikor Annie mellette. - Jó éjt, hölgyem! Vigyázzon, hova lép! Visszament a kocsihoz, s közben érezte, hogy a parkır figyeli. Grace aludt, vagy legalábbis úgy tett. Annie beindította a motort, felkapcsolta a fényszórót, és az út végén megfordult. Visszahajtott az autópályára, és egész éjjel megállás nélkül vezetett Cloteau-ig.

162

HARMADIK RÉSZ TIZENNÉGY Két folyó szelte át a Booker fivérek földjét, s a rancs is róluk kapta nevét: Kétválasztó. A hegység lábánál, szomszédos völgyekben eredtek, s az elsı félmérföldes szakaszukon szinte ikreknek tőntek. A köztük húzódó hegygerinc itt alacsony volt, egy ponton annyira, hogy a két meder szinte összeért, aztán hirtelen magasodni kezdett, csipkés szélő sziklaszirtek emelkedtek ki belıle, s egyre távolabb kényszerítette egymástól a két folyót. Így szétválasztva saját útjukat járták, s egészen különbözıvé váltak. Az északi folyó fürge volt és sekély, egy széles, sima fenekő völgyön folyt végig. Partján, bár néhol meredek volt, a marhák könnyen leereszkedhettek a vízhez. A zúgóknál és kanyaroknál pisztrángok lebegtek fejüket az áramlatba tartva, a kavicsos parton pedig gémek kutattak zsákmány után. A déli folyó kénytelen volt bonyolultabb, akadályokkal és fákkal teli mederben haladni. Főzfák és sombokrok sőrő szövevénye közt kanyargott, aztán egy idıre eltőnt egy mocsárban. Valamivel lejjebb egy réten tőnt fel újra, mely olyan lapos volt, hogy a folyó szélesen kanyargó medrének hurkai itt-ott összeértek rajta. Csendes, sötét viző tavacskákból és fővel borított szigetekbıl álló útvesztı alakult itt ki, melynek térképét a hódok minduntalan átrajzolták. Daniel Booker gyakran mondogatta, hogy a két fia olyan, akár a két folyó: Frank mint az északi, Tom mint a déli. Ez a mondás egészen addig járta, amíg egyszer az akkor tizenhét éves Frank vacsora közben meg nem jegyezte, hogy ez nem igazság, mert ı is nagyon szereti a kis szıröst. Apja rászólt, hogy vigyázzon a szájára, aztán ágyba küldte. Tom nem volt egészen biztos benne, anyja megértette-e, hogy Frank nem a hódokra célzott, de bizonyára igen, mert azután soha többé nem említette a hasonlatot.

163 A ház, amit folyóparti háznak neveztek - ahol elıbb Tom és Rachel, majd Frank és Diane lakott, s most üres volt - az északi folyó egy kanyarulata fölé kiugró szirten állt. Innen végig lehetett tekinteni az egész völgyön, s a nyárfák csúcsai fölött idelátszott a vagy félmérföldnyire álló, fehérre meszelt csőrökkel, istállókkal és karámokkal körülvett nagy családi ház is. A két házat földút kötötte össze mely azután továbbkanyargott a hegyi rétekig, a marhák nyári legelıire. Mostanra, április elejére, a hó csaknem teljesen elolvadt a rancsnak ezen a részén. Már csak az árnyékos, sziklás fenekő vízmosásokban meg a hegygerinc északi oldalán, a ritkásan növı fenyık között bújt meg néhány havas folt. Tom az öreg Chevy utasülésérıl nézte a folyóparti házat, és mint már sokszor, most is azon gondolkozott, hogy oda kellene költöznie. Joe-val kiment megetetni a marhákat, és visszafelé a fiú vezetett, ügyesen kerülgetve a kátyúkat. Joe korához képest alacsony volt, ezért szálfaegyenesen kellett ülnie hogy a motorháztetı elé lásson. Hét közben általában Frank gondoskodott az állatokról, de a hétvégéken Joe örömmel vállalta magára a feladatot, Tom pedig szívesen segített neki. Együtt rakták le a lucernakötegeket, aztán élvezettel nézték és hallgatták, hogyan tódulnak oda a tehenek borjaikkal. - Megnézhetnénk Bronty csikaját? - kérdezte Joe. - Hát persze. - Van a suliban egy srác, aki azt mondja, imprintinggel kellett volna tanítanunk. - Ühüm. - Azt mondja, hogyha rögtön akkor csináljuk, amikor megszületnek, késıbb sokkal könnyebb kezelni ıket. - Aha. Vannak, akik így tartják.

164 - Volt a tv-ben egy film egy pasasról, aki ugyanezt csinálja libákkal. Van egy repcsije, és a kislibák úgy nınek fel, hogy azt hiszik, az a mamájuk. Felszáll a géppel, a libák meg követik. - Igen, már hallottam róla. - Te mit gondolsz errıl az egészrıl? - Hát, Joe, én nem sokat tudok a libákról. Lehet, hogy számukra oké, ha úgy nınek fel, hogy repülıgépnek képzelik magukat. - Joe elnevette magát. - De azt hiszem, hogy a lovakat elıbb hagyni kell, hadd tanuljanak meg lovak lenni. Visszaautóztak a rancsra és a hosszú istálló elıtt állították le a kocsit, ahol Tom tartotta néhány lovát. Joe iker öccsei, Scott és Craig elébük szaladt a házból. Tom látta, hogy Joe arca megnyúlik. Az ikrek helyes, kilencéves szıke kisfiúk voltak, s ezért, meg nyughatatlan természetük miatt mindig több figyelemben részesültek, mint a bátyjuk. Megnézitek a csikót? - kiabáltak. - Mi is jöhetünk? - Tom úgy tette fejükre nagy kezeit, mint valami markolódaru horgait. - Igen, de csak ha csendben tudtok maradni - mondta. Bevezette ıket az istállóba, és az ikrekkel együtt megállt Bronty boksza elıtt, amíg Joe bement a csikóhoz. Bronty tízéves negyedvér kanca volt, nagy termető, vörösesbarna színő. Orrát Joe felé nyújtotta, aki rátette az egyik kezét, míg a másikkal finoman megdörgölte a nyakát. Tom szerette elnézni, ahogy a fiú bánt a lovakkal, mert mindig könnyedén, magabiztosan viselkedett. A csikó kicsit sötétebb volt az anyjánál, a sarokban feküdt, de most nagy nehezen felállt. Bizonytalanul odabotorkált mulatságos, cingár lábain anyja biztonságot nyújtó oldalához, s a fara mögül kukucskált Joe-ra. Az ikrek hangosan kacagtak. - Annyira vicces - mondta Scott.

165 - Van egy képem rólatok ennyi idıs korotokból - mondta Tom. - Tudjátok, milyenek vagytok rajta? - Mint két kecskebéka vágta rá Joe. Az ikrek hamarosan elunták magukat, és kimentek. Tom és Joe kiterelte a lovakat az istálló mögötti legelıre. Reggeli után elkezdik az egyéves csikók betanítását. Ahogy visszafelé sétáltak a házhoz, a kutyák ugatni kezdtek és elrohantak mellettük Tom utánuk fordult, és egy ezüstszínő Ford Lariatot pillantott meg, amely megkerülte a hegygerincet és a bekötıúton egyenesen feléjük tartott: Csak a vezetı volt a kocsiban, s amikor közelebb ért, Tom azt is látta, hogy egy nı az. - Vár valakit a mamád? - kérdezte Tom. Joe a vállát vonogatta. Tom csak akkor ismerte fel a nıt, amikor a kocsi megállt a vadul ugató kutyák győrőjében. Alig hitt a szemének. Joe észrevette a pillantását. - Ismered? - Azt hiszem, igen. De nem tudom, mit keres itt. Elhallgattatta a kutyákat, és a kocsihoz sétált, Annie kiszállt, és idegesen közeledett felé. Farmernadrág volt rajta, túrabakancs és egy óriási, vajszínő pulóver, mely egészen a combja közepéig leért. A háta mögül sütı nap szinte lángra lobbantott haját, és Tom maga is meglepıdött azon, milyen pontosan emlékszik zöld szemére azóta a találkozás óra az istállóknál. Arcán szégyenlıs félmosollyal biccentett a férfi felé. - Mr. Booker. Jó reggelt! - Hát, jó reggelt! - Egy pillanatig szótlanul álltak. - Joe, ez Mrs. Graves. Ez itt Joe, az unokaöcsém. Annie kezet nyújtott a fiúnak. - Hello, Joe! Hogy s mint? - Jól. Annie tekintete végigsiklott a völgyön a hegyek felé, aztán vissza Tomra.

166 - Milyen gyönyörő hely! -Az. A férfi kíváncsian várta, mikor fog végre rátérni arra, mi az ördögöt keres itt, bár sejtette, mit akar. Annie mély lélegzetet vett. - Mr. Booker, bizonyára ırültségnek tartja, de nyilván kitalálja, miért jöttem ide. - Nos hát, mondjuk, sejtem, hogy nem csak erre járt. - A nı mármár elmosolyodott. - Elnézését kérem, hogy így magára törtem, de tudtam, mit mondana, ha felhívnám. A lányom lováról van szó. - Zarándokról. Igen! Maga segíthetne rajta, és azért jöttem, hogy megkérjem, könyörögjek magának, nézze meg még egyszer. - Mrs. Graves... - Kérem. Csak nézze meg. Nem tart sokáig. Tom felnevetett. - Micsoda, elrepülni New Yorkba? - Fejével a Lariat felé intett. - Vagy kocsival akar odavinni? - Zarándok itt van. Choteau-ban. Tom hitetlenkedve bámult rá. - Képes volt idáig elvontatni? - Az asszony bólintott. Joe ide-oda kapkodta a fejét közöttük, próbálta megérteni, mirıl van szó. Kinyílt a ház ajtaja. Diane lépett ki a teraszra, ahol megállt, és fél kézzel a szúnyoghálós ajtót tartva figyelte ıket. - Teljesen egyedül? - kérdezte Tom. - Grace-szel, a lányommal. - Csak azért, hogy megnézzem? - Igen. - Mi lesz, fiúk, jöttök már enni? - kiabált oda Diane. Valójában azt kérdezte, ki ez a nı. Tom Joe vállára tette a kezét.

167 - Mondd meg a mamádnak, hogy rögtön jövök - kérte, aztán ahogy a fiú elindult, visszafordult Annie-hez. Egy pillanatig farkas szemet néztek. Annie megrántotta a vállát és végre elmosolyodott. A férfi észrevette, hogy a mosolygástól szájának sarka lefelé görbül, de szemébıl nem tőnik el a zavart pillantás. Tom tudta, hogy kész tények elé állítják, de ı sem értette, miért nem zavarja ez most. - Már megbocsásson, hölgyem - mondta -, de maga aztán nem szereti, ha nemet mondanak magának. - Nem - mondta egyszerően Annie. - Azt hiszem, tényleg nem. Grace háton feküdt a dohos hálószoba padlóján, a gyakorlatait végezte, és közben az utca túloldalán lévı metodista templom elektronikus harangjait hallgatta. Az egész órákat nemcsak egyszerő kondulással jelezték, egész dallamokat eljátszottak. Grace-nek tetszett a harangjáték, fıleg azért, mert teljesen kiborította az anyját. Annie odalent volt a hallban, és épp az ingatlanügynöknek panaszkodott miatta. - Hát nem tudják, hogy az ilyesmit törvények szabályozzák? mondta. - Ez zajszennyezés! Két nap alatt most hívta fel ötödször. A szerencsétlen ember elkövette azt a hibát, hogy az otthoni számát is megadta neki, s újabb meg újabb panaszaival Annie tönkretette a hétvégéjét: a főtés nem mőködik, a hálószobák nyirkosak, nem szerelték be a második telefonvonalat, amit kért. Most pedig harangok... - Nem lenne ilyen elviselhetetlen, ha legalább egy kicsit vidámabb dallamokat játszanának - mondta éppen. - Nevetséges, hiszen a metodistáknak annyi jó zenéje van. Tegnap, amikor Annie kiment a rancsra, Grace nem volt hajlandó vele tartani. Miután Annie távozott, a lány felfedezıútra indult. Nem mintha sok felfedeznivaló lett volna. Choteau lényegében egyetlen hosszú fıutcából állt, egyik oldalán vasúti sínekkel, a másikon pedig a lakónegyed rácsszerően kialakított utcáival. Volt egy

168 kutyakozmetikája, egy videokölcsönzıje, egy étterme meg egy mozija, de a filmet, amit játszottak Grace több mint egy évvel korábban már látta. A város egyetlen valamirevaló nevezetessége a múzeum volt, ahol dinoszaurusztojásokat állítottak ki. Bement néhány boltba, ahol az emberek barátságosan, de tartózkodóan fogadták. Érezte, hogy figyelik, amint botjára támaszkodva lassan végigmegy az utcán. Annyira nyomott hangulatban ért vissza a házba, hogy kitört belıle a sírás. Annie feldobódva tért haza, és elújságolta, hogy Tom Booker hajlandó másnap délelıtt eljönni, hogy megnézze Zarándokot. Grace csupán annyit mondott erre: - Meddig kell ebben a porfészekben maradnunk? A ház jókora, zegzugos épület volt, halványkékre festett, de már málladozó deszkaborítással, a szobákban és folyosókon piszkos, sárgásbarna plüss padlószınyeggel. A kevéske bútor úgy nézett ki, mintha egy kiárusításon szedték volna össze. Annie elborzadt, amikor meglátta a helyet, Grace viszont kifejezetten örült, mert így némi elégtételt szerzett magának. Titokban tulajdonképpen nem ellenezte annyira anyjának ezt a utazást. Valójában megkönnyebbülés volt számára, hogy elszabadulhatott az iskolából és a bátor viselkedés mindennapi nehéz feladatától Zarándokkal kapcsolatos érzései azonban még mindig nagyon vegyesek voltak, ezért inkább nem is gondolt a lóra. Anyja azonban ezt is lehetetlenné tenné. Minden cselekedetével arra kényszerítette Grace-t, hogy nézzen szembe a problémával. Annie úgy fogta fel ezt az egész dolgot, mintha az ı lováról lett volna szó, pedig Zarándok Grace-hez tartozott. Természetesen Grace is szerette volna, hogy jobban legyen, csakhogy...Ekkor hasított belé elıször a felismerés, hogy talán nem is kívánja a jobbulását. Lehetséges volna, hogy a lovat okolja a történtekért? Nem, ez ostobaság. Talán azt kívánta, hogy a ló is úgy maradjon, mint ı, örökre megnyomorítva? Miért Zarándok gyógyuljon meg, miért nem ı? Ez nem igazság! Hagyd abba, hagyd már abba, mondogatta magában. Ezek a kavargó,

169 ırült gondolatok is csak az anyja hibájából juthattak az eszébe, de Grace ki fogja ıket verni a fejébıl. Kettızött erıfeszítéssel folytatta a gyakorlatokat és érezte a nyakán lecsorgó verítéket. A magasba emelte lába csonkját, újból és újból, amíg jobb fenekének és combjának izmai sajogni nem kezdtek. Most már rá tudott nézni a lábára, és el tudta fogadni, hogy az hozzá tartozik. A forradás begyógyult, nem volt többé az a haragosrózsaszín, viszketı sebhely. Izmai is szépen visszanyerték erejüket olyannyira, hogy kezdte szorosnak érezni a mőláb foglalatát. Hallotta, hogy Annie leteszi a kagylót. - Grace? Kész vagy? Hamarosan itt lesz. Grace nem válaszolt, hagyta, hogy a szavak ott függjenek a levegıben. - Grace? - Eegen. És akkor mi van? Tudta, hogyan hat ez Annie-re, s maga elé képzelte, amint bosszús arckifejezése lassan lemondóvá változik. Hallotta, hogy felsóhajt, aztán visszamegy a komor étkezıbe, amit érkezésük után dolga volt irodává átalakítani. elsı

170

TIZENÖT Tom csupán annyit ígért, hogy még egyszer megnézi a lovat. Ha már az a nı ekkora útra vállalkozott, ez a legkevesebb, amit megtehet. De kikötötte, hogy egyedül megy. Nem akarta, hogy a nı ott álljon a háta mögött és parancsolgasson neki. Már rájött, hogy ehhez nagyon ért. Megígértette vele, hogy ha megnézte Zarándokot, beugrik hozzájuk és elmondja a véleményét. Ismerte a Choteau szélén álló Petersen-tanyát, ahol Zarándokot elhelyezték. Petersenék rendes emberek voltak, de ha a ló most is olyan kezelhetetlen, mint amikor elıször látta, nem sokáig fogják elviselni. Az öreg Petersen arca olyan volt, mint egy banditáé, háromnapos borostával és olyan fekete fogakkal, mint a bagó, amit folyton rágott. Amikor Tom megérkezett a Chevyjével, huncut vigyorral kísérte be. - Hogy is mondják? Ha bajt keresel magadnak, legjobb helyre jöttél. Majd kinyírt, amíg a kocsiból bevittük az istállóba. Azóta meg egyfolytában rugdal és lármázik, mint egy fúria. Egy sáros úton, rozsdásodó autóroncsok között ballagtak a régi istálló felé. A többi ló kint legelészett. Tom már messzirıl hallotta Zarándokot. - Ezt az ajtót csak tavaly nyáron szereltem fel - mondta Petersen. - A régit mostanra már szétrúgta volna. Az a nı aszongya, te fogod meggyógyítani neki. - Tényleg ezt mondta? - Ühüm. Én mindenesetre azt tanácsolom, elıbb menj el Bill Larsonhoz, hogy vegyen rólad méretet. - Harsányan felnevetett, és hátba veregette Tomot. Bill Larson a helyi temetkezési vállalkozó volt.

171 A ló most még szánalmasabb állapotban volt, mint amikor Tom elıször látta. A mellsı lába olyan súlyosan elsorvadt, hogy Tom azt sem értette, hogyan képes ráállni, nemhogy rugdosni vele. - Valamikor helyes egy ló lehetett - mondta Petersen. - Én is azt hiszem. - Tom elfordult. Eleget látott. Visszahajtott Choteau-ba, és a papírra pillantott, amire Annie felírta a címét. Amikor megállt a ház elıtt és a bejárathoz ment, a templom harangjai azt a dallamot játszották, amit utoljára gyerekkorában hallott a vasárnapi iskolában. Becsengetett, és várt. Az arc, amely feltőnt az ajtóban, meghökkentette. Nem azért, mert az anyát várta, hanem a lány sápadt, szeplıs arcáról feléje sütı nyílt ellenségesség miatt. Emlékezett a fényképre, amit Annie küldött neki: egy boldog kislány és a lova. A változás most megdöbbentı volt. Elmosolyodott. - Bizonyára te vagy Grace. - A lány nem mosolygott vissza rá, csak bólintott és félreállt, hogy beengedje. Tom levette a kalapját és megvárta, amíg Grace becsukja az ajtót. Hallotta, hogy Annie a hallból nyíló egyik szobában beszél. - Most éppen telefonál. Itt megvárhatja. A férfi követte Grace-t a sivár, L alakú nappaliba. A lány botját és lábát nézte, s figyelmeztette magát, hogy többet ezt ne tegye. A homályos szobában penészszag terjengett. Néhány ócska karosszék állt benne, egy roskatag heverı meg egy tv, amiben épp egy ısrégi fekete-fehér film ment. Grace leült a készülék elé. Tom az egyik szék karfájára telepedett. A hall túloldalán lévı ajtó félig nyitva volt, mögötte egy telefax-készüléket látott, egy számítógép képernyıjét és vezetékek kusza halmazát. Annie-bıl csak a keresztbe tett csizmás lába látszott, amit türelmetlenül lóbált. A hangjából ítélve meglehetısen felhúzhatta magát valamin.

172 - Micsoda? Mit mondott? Ez nem lehet igaz. Lucy...Lucy, engem nem érdekel. Ennek semmi köze Crawfordhoz, én vagyok a szerkesztı, és ragaszkodom ehhez a címlaphoz. Tom észrevette, hogy Grace a mennyezet felé emeli tekintetét, és kíváncsi volt, ez vajon csak neki szólt-e. A filmen egy színésznı, akinek a nevét folyton elfelejtette, térden állva kapaszkodott James Cagney-be, és könyörgött neki, hogy ne menjen el. A filmekben mindig ezt csinálták, de Tom soha nem értette, mire jó. - Grace, hoznál egy kávét Mr. Bookernek? - kiáltott ki Annie a szobájából. - És én is kérek egyet! Azzal folytatta a telefonálást. Grace kikapcsolta a tv-t és szemmellátható bosszúsággal állt fel. - Nekem igazán nem fontos - mondta Tom. - Épp most fızte. - A lány úgy bámult rá, mintha Tom valami gorombaságot mondott volna. - Oké, akkor elfogadom. De te csak maradj, nézd a filmet, én meg kiszolgálom magam. - Már úgyis láttam. Dögunalom. Kézbe vette a botját, és kibicegett a konyhába. Tom egy pillanatig habozott, aztán követte. Amikor belépett, a lány rápillantott, aztán a szükségesnél nagyobb zajjal kezdett tenni-venni a csészékkel. A férfi az ablakhoz ment. - Mivel foglalkozik az anyád? - Mi? - A mamád. Azon gondolkoztam, vajon mit dolgozik? - Egy lapot szerkeszt. - A kezébe adott egy csésze kávét. - Cukrot vagy tejszínt? - Kösz, nem. Elég kiborító munka lehet. Grace felnevetett, és Tomot meglepte a hangjából kicsendülı keserőség. - Na igen. Azt hiszem, így is mondhatjuk.

173 Zavart csend telepedett rájuk. Grace megfordult, hogy töltsön még egy csésze kávét, de aztán abbahagyta, és Tomra nézett. A férfi látta, hogy a kezében lévı üvegkannában a kávé felszíne remeg a lányban lévı feszültségrıl. Nyilvánvaló volt számára, hogy valami fontosat akar mondani. - Ha az anyám még nem mondta volna magának, jobb, ha tudja: engem egyáltalán nem érdekel ez egész, oké? Tom lassan bólintott, és várta a folytatást. A lány szinte köpte felé a szavakat, s egy kicsit megzavarta a férfi nyugalma. Nekiállt kitölteni a kávét, de túl nagyot lódított rajta, és egy része a padlóra folyt. A kannát az asztalra csapta, elvette a csészét, és szemét fel sem emelve folytatta. - Ez az egész az ı ötlete volt. Szerintem tiszta hülyeség. Egyszerően meg kellene szabadulni tıle. Dühös léptekkel elment a férfi mellett, ki a konyhából. Tom figyelte, aztán kinézett a sivár hátsó udvarra. Egy macska valami inas maradékot evett egy felborult bádogkuka mellett. Azért jött ide, hogy egyszer s mindenkorra közölje a lány anyjával: a ló menthetetlen. Nehéz dolog ezt megmondani azok után, hogy ilyen nagy utat tettek meg idáig. Sokat gondolkozott a dolgon azóta, hogy Annie ellátogatott a rancsra. Pontosabban sokat gondolt Annie-re és a szomorúságra a szemében. Még az is felmerült benne, hogy ha elvállalná a lovat, azt talán nem is azért tenné, hogy az állaton segítsen, hanem hogy az asszonyon. Ilyet pedig soha nem csinált. Az ı munkája nem errıl szól. - Elnézést, de fontos volt. Megfordult, amikor Annie belépett a konyhába. Bı farmeringet viselt, a zuhanyozástól még nedves haját hátrafésülte, így egész fiús lett a megjelenése. - Semmi gond.

174 Az asszonya kannához ment, és rátöltött a kávéjára, majd a férfi mellé lépett, és kérdezés nélkül az ı csészéjébe is töltött. - Megnézte? Letette a kannát, de továbbra is ott állt elıtte. Valamilyen drága szappan vagy sampon illata áradt belıle. - Igen. Éppen onnan jövök. - És? Tom nem tudta, hogyan mondja meg neki a rossz hírt, még akkor sem, amikor beszélni kezdett. - Nos hát, ló ennél rosszabb állapotba már nemigen kerülhet. Kis szünetet tartott, és látta, hogy valami megcsillan a nı szemében. Aztán Annie háta mögött Grace is megjelent az ajtóban, és megpróbált úgy tenni, mintha az egész nem is érdekelné, de nem nagyon sikerült neki. Az, hogy most találkozott ezzel a lánnyal, olyan volt, mintha egy szárnyas oltárkép harmadik, utolsó darabja is a szeme elé tárult volna. Minden világossá vált. İket hármukat - az anyát, a lányát és a lovat - a fájdalom kibogozhatatlan köteléke kötötte össze. Ha segíteni tudna a lovon, akár csak egy kicsit is, azzal talán mindhármukon segíthetne. Mi rossz volna ebben? És különben is, hogyan fordíthatna hátat ilyen szenvedésnek? Hallotta önmagát, amint azt mondja: - Talán tudnánk tenni valamit. Látta, hogy Annie-t elönti a megkönnyebbülés. - Na, azért lassan a testtel. Csak annyit mondtam, talán. Mielıtt egyáltalán gondolkozni kezdenék rajta, tudnom kell valamit. Hadd kérdezzek valamit Grace-tıl. A lány megmerevedett. - Tudod, amikor egy lóval dolgozom, semmire nem megyek, ha csak én csinálom. Úgy nem mőködik a dolog. A ló gazdájának is részt kell vennie a munkában. Kössünk egyezséget: egyáltalán nem

175 vagyok biztos abban, hogy tudok-e tenni valamit derék Zarándokért, de ha te is segítesz, hajlandó vagyok megpróbálni. Grace megint csak azt a furcsa, keserő kis nevetést hallatta, és félrenézett, mintha el sem tudná hinni, hogy ilyen ostoba javaslattal álltak elé. Annie lesütötte a szemét. - Nehezedre esik, igaz, Grace? - kérdezte Tom. Amikor a lány ránézett, pillantását kétségtelenül megvetınek szánta, de a hangja remegett. - Miért, talán nem elég egyértelmő? Tom elgondolkozott ezen, aztán megrázta a fejét. - De nem ám. Szerintem nem. Én mindenesetre elmondtam a feltételeimet. Kösz a kávét. - Letette csészéjét, és elindult az ajtó felé. Annie Grace-re nézett, aki a nappali felé tartott, aztán kisietett a hallba a férfi után. - Mit kellene csinálnia? - Csak ott lennie, besegítenie, részt venni a munkában. Valami azt súgta neki, nem szabad említenie a lovaglást. Feltette a kalapját, és kinyitotta a bejárati ajtót. Annie szemében elkeseredettség bujkált. - Hideg van itt - mondta a férfi. - Meg kellene nézetnie a főtést. Már épp készült kilépni, amikor Grace jelent meg a nappali ajtajában. Nem nézett a férfira. Mondott valamit, de olyan halkan, hogy Tom nem értette. - Tessék, Grace? A lány feszengett, nem nézett a férfira. - Azt mondtam, oké. Vállalom. Azzal hátat fordított, és visszament a szobába. Diane pulykát sütött, s most olyan dühösen szeletelte, mintha az állat megérdemelte volna a sorsát. Az ikrek egyike megpróbált elcsenni egy darabkát, de kapott egy nagyot a kezére. Az lett volna a

dolga, hogy a tálalóról a teli ahol már ott ült az egész család.

176 tányérokat az asztalhoz vigye,

- És mi lesz az egyévesekkel? - kérdezte Diane. - Azt hittem, azért nem tartasz több tanácsadást, hogy a változatosság kedvéért a saját lovaiddal foglalkozhass egy kicsit. - Lesz idım arra is - mondta Tom. Nem értette miért volt ilyen felpaprikázott Diane. - Hát mit képzel ez a nı, kicsoda ı, hogy csak így idetolja a képét? Eleve feltételezi, hogy rád erıltetheti a lovát. Vastag bır lehet a képén. Tőnés! - Megpróbált megint a fiú kezére csapni, ám annak most sikerült eliszkolnia a hússal. Diane felemelte a húsvágó kést. Legközelebb ezzel kapsz, világos? Frank, te nem gondolod, hogy pofátlan ez a nıszemély? - Ugyan, a fenébe is. Nem tudom. Szerintem Tom dolga. Craig, ideadnád a kukoricát? Diane megpakolta az utolsó tányért saját magának, és ı is leült az asztalhoz. Mindenki csendben volt, amíg Frank elmondta az asztali áldást. Mikor befejezte, Tom szólalt meg: - Különben is Joe segíteni fog nekem az egyévesekkel, igaz, Joe? - Persze. - De addig nem, amíg iskolába jársz, fiam, addig szó sem lehet róla - mondta Diane. Tom és Joe összenéztek. Kis ideig senki nem szólt, mindenki azzal volt elfoglalva, hogy vegyen magának a zöldségköretbıl meg az áfonyamártásból. Tom remélte, hogy Diane ejti végre a témát, de az asszony olyan volt, mint a kutya, amelyik csontot kapott. - Persze biztos azt hiszik, enni is kapnak majd, hisz egész nap itt lesznek. - Nem hiszem, hogy erre számítanának - felelte Tom. - Mi, talán majd negyven mérföldet autózna Choteau-ba, ha egy csésze kávét

177 akarnak inni? - Teát - szólt közbe barátságtalanul nézett rá.

Frank.

Diane

- Hm? - Teát. Ez egy angol nı. Azok teát isznak. Ugyan, Dinae, hagyd már békén szegény fiút. - És muris a lány lába? - kérdezte Scott teli szájjal. - Muris! - Joe a fejét rázta. - Te aztán fura figura vagy! - Nem, komolyan kérdezem, milyen? Fából van, vagy mi? - Te csak egyél, Scott, rendben? - szólt rá Frank. Csendben ettek egy ideig. Diane rosszkedve viharfelhıként lebegett a feje fölött. Magas, erıs asszony volt, akinek lelkét és arcát megkeményítette a hely, ahol élt. Ahogy a negyvenes évei dereka felé közeledett, egyre inkább úgy tőnt, bánkódik valami elveszített lehetıség miatt. Great Falls közelében nıtt fel egy farmon, és elıször Tommal találkozott. Randevúztak néhányszor, de a férfi gyorsan leszögezte, hogy ı még nem akarja elkötelezni magát, meg amúgy is ritkán ért rá, így a dolog szép csendben elmúlt. Diane végül Tom öccséhez ment feleségül. Tom szerette Diane-t, bár néha - különösen, amióta az anyjuk Great Fallsba költözött - kissé túlzottnak érezte az asszony iránta tanúsított figyelmét. Olykor-olykor aggódott is amiatt, hogy a sógornıje többet foglalkozik vele, mint Frankkel. Nem mintha Frank valaha is jelét adta volna, hogy ez feltőnt neki. - Szerinted mikor lehetne billogozni? - fordult az öccséhez. - A jövı hét végén. Ha addigra megjavul az idı. Sok rancson jóval késıbbre hagyták a marhák megbélyegezését, de Frank mindig áprilisban csinálta, mert a fiúk szívesen segítettek neki, és a borjak ekkor még elég kicsik voltak ahhoz, hogy ık is megbirkózzanak velük. Mindig különleges eseménynek számított. A barátaik is eljöttek segíteni, utána pedig Diane nagy lakomát készített az összes vendégnek. A hagyományt még Tom apja kezdte, és sok más hagyománnyal együtt Frank ezt is folytatta. Ilyen hagyomány volt az is, hogy a marhák körüli munkákhoz jórészt még mindig

178 lovakat használtak, holott más rancsokon inkább jármővekkel dolgoztak. A csordaterelés motorkerékpárról azonban valahogy nem volt az igazi. Tom és Frank egyformán gondolkozott ezekrıl a dolgokról. Soha nem vitatkoztak azon, hogyan kellene irányítani a rancsot - igaz, máson se. Ennek részben az volt az oka, hogy Tom úgy vélte, a rancs sokkal inkább Franké, mint az övé. Frank volt az, aki végig itt maradt a hosszú évek alatt, amíg ı az országot járta és a tanácsadásokat tartotta. Frank egyébként is jobb üzletember volt nála és sokkal többet tudott a marhákról, mint ı valaha is tudni fog. A két testvér mindig jól kijött egymással, és Franket ıszintén izgatta Tom terve, hogy vágjanak bele komolyabban a lótenyésztésbe, mert akkor a bátyja többet lett volna otthon. Bár a marhák inkább Frank állatai voltak, a lovak pedig Tomé, mindig megbeszélték a problémáikat és segítették egymást, amennyire csak tudták. Elızı évben, amikor Tom távol volt egy tanácsadás-sorozaton, Frank felügyelte a bátyja által a lovak számára tervezett aréna és gyakorlótér építését. Tom hirtelen ráébredt, hogy az ikrek egyike kérdezett tıle valamit. - Bocs, mi mondtál? - Híres? - Scott volt a kérdezı. - Ki híres, az ég szerelmére? - csattant fel Diane. - Az a nı New Yorkból. Diane nem hagyta, hogy Tom válaszoljon. - Hallottál már róla? - kérdezte a fiút. Az a fejét rázta. - Nahát, akkor nem híres, igaz? Most pedig egyél.

TIZENHAT Choteau északi végét egy négy méter magas dinoszaurusz ırizte. A mőveltebbek tudták, hogy tulajdonképpen egy Albertosaurus, de

179 mindenki más szemében eléggé hasonlított a jó öreg Rexre. A Telepesek Múzeumának parkolójában állt, és nem lehetett nem észrevenni, amikor az ember elhaladt a 89-es úton kitett tábla mellett, melyen ez állt: ISTEN HOZTA CHOTEAU-BAN - KEDVES EMBEREK, GYÖNYÖRŐ VIDÉK. A szobrász, talán mert tudta, mennyire leronthatja ezzel a barátságos üdvözlést, a teremtmény húsvágó kés nagyságú fogakkal telerakott száját ravasz vigyorra húzta. Rémisztı látvány volt. Nem lehetett tudni, hogy a bestia fel akarja falni az embert vagy inkább szeretetében nyalogatná halálra. Annie immár két hete naponta négyszer haladt el a hüllı figyelı szemei elıtt, Kétválasztó felé haladtában és onnan jövet. Dél körül autóztak ki, miután Grace már elkészítette a házi feladatát vagy fárasztó délelıttöt töltött a gyógytornásszal. Annie általában letette a lányát a rancson, hazament, nekiesett telefonnak és a faxnak, aztán hat óra körül visszament Grace-ért - ezt tette most is. Az út körülbelül negyven percig tartott, és az asszony minden pillanatát élvezte, de amióta az idıjárás jobbra fordult, különösen az esti autózást szerette. Az égbolt ötödik napja kristálytiszta volt, nagyobb és kékebb, mint azt valaha is lehetségesnek hitte volna. Amikor a New York-i telefonok délutáni ırülete után kinyílt elıtte a táj, úgy érezte, mintha hatalmas, hős medencébe vetette volna magát. Az út nagy L betőt formázott, és az elsı húsz mérföldön, amíg észak felé haladt a 89-es úton gyakran nem is látott más autót. Tıle jobbra a végtelen síkság terült el, s ahogy baloldalán a nap lassan leereszkedett a Sziklás-hegység mögé, a tél gyötrelmeitıl megviselt füvet sápadt aranyszínőre festette. Ezután nyugatnak fordult egy jelzés nélküli kavicsos úton, amely egyenesen húzódott még tizenöt mérföldön keresztül a rancs és a falként magasodó hegyek irányában. A Lariat nyomában porfelhı emelkedett a magasba, hogy aztán a szellı lassan szétoszlassa. Az úton pólingok páváskodtak elıtte, és csak az utolsó pillanatban kaptak szárnyra és rebbentek félre a legelıre. Annie lehajtotta a

180 napellenzıt, hogy ne káprázzon a szeme a naptól, és érezte, hogy megpezsdül benne valami. Az utóbbi napokban egy kicsit korábban indult el a rancsra, hogy nézhesse egy kicsit Tom Bookert munka közben. Az igazi munka Zarándokkal persze még nem kezdıdött el. Egyelıre leginkább afféle gyógytornát végeztek az úszómedencében, hogy megerısítsék a ló elsorvadt váll- és lábizmait Zarándok körbe-körbe úszott a medencében, szemében olyan tekintet ült, mintha krokodilok üldözték volna. Kiköltöztették a rancsra, az úszómedence melletti bokszba, de Tom még mindig csak olyankor került közelebbi kapcsolatba vele, amikor bevitte a vízbe, illetve kihozta onnan. Ez is éppen eléggé veszélyes volt. Az elızı nap Annie Grace mellett állt, és onnan figyelte, ahogy a férfi kivezette Zarándokot a medencébıl. A ló nem akart kiszállni, csapdától tartott, így hát Tom kénytelen volt lemenni a rámpán, amíg derékig nem állt a vízben. Zarándok vadul kapálózott, és bırig áztatta a férfit, sıt még fel is ágaskodott elıtte. Tom azonban teljes nyugalommal állt. Annie szemében valóságos csodának tőnt, hogyan képes valaki ilyen nyugodt maradni a halál közvetlen közelében? Hogyan tudja ilyen pontosan kiszámítani, meddig mehet el? A félelem teljes hiánya, úgy tőnt, Zarándokot is meghökkentette, mert hamarosan kikecmergett a vízbıl és hagyta, hogy visszatereljék a bokszába. Tom csöpögı ruhájában odament Grace-hez és Annie-hez. Levette a kalapját, és kiöntötte karimájából a vizet. Grace nevetni kezdett, a férfi pedig savanyú képet vágott, amitıl a lány még jobban kacagott. Aztán Tom Annie-hez fordult, és megrázta a fejét. - Szívtelen egy nıszemély a maga lánya - mondta. - Azt persze még nem tudja, hogy legközelebb neki kell majd bemennie érte. Grace nevetése azóta is ott csengett Annie fülében. Hazafelé menet Grace elmesélte, mit csináltak aznap Zarándokkal és miket kérdezett a lóról Tom. Mesélt Bronty csikójáról, Frankrıl, Dianeról meg a fiúkról és arról, milyen bosszantóak az Ikrek és milyen rendes

181 srác Joe. Amióta elhagyták New Yorkot, most elıször fecserészett ilyen felszabadultan és boldogan, és Annie-nek vigyáznia kellett, nehogy túl hevesen reagáljon, inkább csak hagyja beszélni, mintha semmi különös nem lenne a dologban. Öröme nem tartott sokáig. Amikor elhaladtak a dinoszaurusz mellett, Grace elcsendesedett, mintha a szobor eszébe juttatta volna, hogyan viselkedett mostanában az anyjával. Kezdetnek ez is megteszi, gondolta Annie. A Lariat kerekei csikorogtak a kavicson, ahogy kocsi a hegygerinc et megkerülve áthaladt a rancs bekötıútjának kezdetét jelzı, fából készült K-bető alatt és elindult lefelé a völgybe. Innen már látszott, hogy az istállók melletti nagy arénában lovak futkosnak, és közelebb érve Annie ki tudta venni, hogy Tom is ott lovagol közöttük. Egyik kezében hosszú bot végére erısített narancssárga zászlót tartott, azzal hadonászott a lovak felé, hogy menekülésre késztesse ıket. Vagy egy tucat csikó szaladgált ott, többnyire egy csoportban. Volt azonban közöttük egy, amelyik mindig egyedül maradt, és Annie most már látta, hogy Zarándok az. Grace Joe és az ikrek mellett a kerítésre támaszkodott, s valamennyien a lovakat figyelték. Annie leállította az autót, és odasétált hozzájuk, közben megborzolta a kutyák fejét, melyek már nem ugatták meg. Joe rámosolygott, és ı volt az egyetlen, aki köszönt is neki. - Most mit csinál? - Ó, csak terelgeti ıket egy kicsit. Annie a fiú mellé támaszkodott a korlátra. A csikók nekiiramodtak, és az aréna egyik végébıl a másik vége felé száguldottak. Futás közben hosszú árnyékot vetettek a homokra, míg a mögöttük úszó borostyánszín porfelhı el nem fogta az alacsonyan álló nap fényét. Tom elegánsan irányította utánuk Rimrockot, néhanéha oldalra vagy hátraléptette, hogy elzárja az útjukat vagy rést tárjon fel elıttük. Annie eddig még nem látta lóháton. A ló fehér zoknis lábai bonyolult lépéseket tettek, látszólag minden utasítás

182 nélkül - mintha csak Tom gondolatai kormányoznák, gondolta Annie. Ló és lovasa egyetlen lénynek látszott. Nem tudta levenni szemét a férfiról. Amikor Tom a közelébe ért, megbillentette a kalapját, és elmosolyodott. - Annie. Ez volt az elsı alkalom, hogy nem hölgyemnek vagy Mrs. Graves-nek nevezte, s az hogy így, felkérés nélkül mondta ki a nevét, jólesett Annie-nek, úgy érezte, befogadták. Nézte, ahogy a férfi Zarándok felé lovagol, aki a többi lóhoz hasonlóan az aréna túlsó végében állt meg. Magányosan állt, és ı volt az egyetlen állat, amelyik verejtékezett. Pofáján és mellén a sebhelyek jól látszottak a napfényben, ide-oda kapkodta a fejét és idınként felhorkantott. Úgy tőnt, a többi ló legalább annyira zavarja, mint Tom. - Amit mi itt csinálunk, Annie, az nem más, mint hogy ismét megtanítjuk arra, hogyan legyen ló. Látja, ezt már az összes többi tudja. Vadon is így élnek, csoportosan. Ha valami bajuk van, mint most velem és a zászlóval, egymásra néznek. A jó öreg Zarándok azonban ezt egyszerően elfelejtette. Csapdában érzi magát. Azt hiszi, nincs barátja az egész világon. Ha szabadon engednénk ıket a hegyekben, ezek a pacik remekül ellennének. Szegény Zarándok azonban egy medve gyomrában végezné. Nem arról van szó, hogy nem akar barátkozni, csak éppen nem tudja, hogyan kell azt csinálni. Közelebb léptetett Rimrockkal hozzájuk, és hirtelen felemelte a zászlót, amely csattanó hangot adott. A csikók kitörtek jobbra, de Zarándok most nem balra indult el, ahogy eddig, hanem követte a többieket. Ám amint elég messzire került Tomtól, elkülönült a többiektıl, és megint egymagában álldogált. Tom elvigyorodott. - Fog ez menni. A nap már rég lenyugodott, mire Zarándokot visszaterelték az állásába, és kezdett hideg lenni. Diane behívta vacsorázni a fiúkat, és Grace is velük ment, mert a házban hagyta a kabátját. Tom és Annie lassan a Lariathoz sétált. Annie egyszer csak tudatára ébredt, hogy

183 kettesben maradtak. Egy ideig egyikük sem mondott semmit. Bagoly repült el a fejük felett a folyó felé, és Annie figyelte, ahogy beleolvad a nyárfák sötétjébe. Megérezte magán Tom tekintetét, és szembefordult vele. A férfi nyugodtan, a zavar legcsekélyebb jele nélkül elmosolyodott, és nem úgy nézett rá, mint egy lényegében vadidegen ember, hanem mint olyasvalaki, aki nagyon régóta ismeri. Annie-nek sikerült valahogy visszamosolyognia rá, de nagyon megkönnyebbült, amikor a ház felıl végre feltőnt Grace. - Holnap billogozni fogunk - mondta Tom. - Ha kedvük tartja, kijöhetnének segíteni. Annie felnevetett. - Attól tartok, csak útban lennénk - mondta. A férfi vállat vont. - Lehetséges. De amíg nem kerülnek a billogvas útjába, nem nagyon számít. Ha véletlenül megbillogozzuk magukat, az se baj; egész csinos kis jelünk van. Eldicsekedhetnek vele a városban. Annie Grace-hez fordult, és látta rajta, hogy nagy kedve van a dologhoz, de igyekszik palástolni. Visszafordult Tomhoz. - Oké, miért is ne? - mondta. Tom elmagyarázta, hogy másnap reggel kilenc óra körül kezdik, de akkor jönnek, amikor jólesik. Aztán jó éjszakát kívántak egymásnak. Ahogy távolodtak a bekötıúton, Annie a visszapillantó tükörbe nézett. Tom még mindig ott állt, és ıket figyelte.

TIZENHÉT Tom a völgy egyik oldalán lovagolt felfelé, Joe pedig a másikon, hogy visszatereljék az elkószált állatokat, de a teheneknek nem kellett különösebb biztatás. Észrevették az öreg Chevyt lenn a réten, ahol elletési idıben mindig megállt, és hallották, hogy Frank meg az ikrek ordítoznak és a takarmányos zsák alját püfölik, hogy jöjjenek, egyenek belıle. Lefelé szállingóztak a hegyekbıl, és idınként

184 visszabıgtek borjaiknak, melyek utánuk botorkáltak, nyugtalanul szólongatták anyjukat, nehogy otthagyja ıket.

s

Tom apja még fajtiszta Hereford marhákat tenyésztett, de Frank néhány éve áttért egy keresztezett Black Angus-Hereford vonalra. Az Angus tehenek gondos szülık voltak és jobban tőrték az itteni klímát, mert fekete tıgyők nem égett le a hóról visszaverıdı napsütésben. Tom egy darabig még figyelte az egyre távolodó állatokat, aztán balra fordította Rimrockot és leereszkedtek a folyó árnyas medréhez. A vízrıl pára emelkedett a melegedı levegıbe, s elıttük egy vízirigó szállt fel és repült a folyó fölött felfelé, de olyan alacsonyan, hogy palaszürke szárnyai csaknem a felszínt súrolták. A tehénbıgés nem hangzott le idáig, s a mederben a rét felsı vége felé futó ló patáinak halk loccsanásain kívül más hang nem hallatszott. Elıfordult néha, hogy egy-egy borjú beakadt a sőrő bozótba. Ma azonban semmit sem találtak, így Tom visszairányította Rimrockot a partra, aztán fel a hegygerincre, ahol megpihentek egy kicsit. Innen jól látta Joe-t és barna-fehér foltos póniját a völgy túloldalán. A fiú intett neki, Tom pedig visszaintegetett. Odalent a tehenek a Chevy felé közeledtek, majd teljesen körülvették, míg végül innen nézve az autó úgy nézett ki, mint valami csónak egy fortyogó fekete tavon. Frank visszamászott a vezetıülésbe és lassan elindult lefelé a réten, miközben az ikrek takarmánypogácsát szórtak a tehenek közé, hogy magukkal csalogassák ıket. A hegygerincrıl végig lehetett látni a völgyön, egészen a rancsig és a karámokig, ahová a marhákat vezették. És ahogy Tom lenézett, megpillantotta azt, akire - csak most ébredt rá - egész délelıtt várt. Alacsony, szürke porfelhıt húzva maga után Annie kocsija közeledett a bekötıúton a ház felé. Amikor az épület elé kanyarodott, a nap megcsillant szélvédıjén. Több mint egy mérföld választotta el a két alaktól, aki kiszállt a kocsiból. Kicsik voltak, és vonásaik sem látszottak, de Tom úgy maga elé tudta képzelni Annie arcát, mintha csak ott állt volna

185 mellette. Olyannak látta az asszonyt, mint elızı este, amikor a baglyot figyelte, de még nem érezte meg, hogy nézik. Olyan elhagyatottnak és gyönyörőnek tőnt, hogy szerette volna a karjaiba zárni. İ egy másik férfi felesége, mondta magának, miközben a Lariat piros lámpái kialudtak a bekötıút végén. Ez azonban nem akadályozta meg abban, hogy gondoljon rá. Elindította Rimrockot, s a marhák után eredt. A karám környékén a levegı nehéz volt a portól és az égett hús szagától. A tehenektıl elszakított, panaszosan bıgı borjak egy sor egymásba nyíló karámon haladtak keresztül, míg végül egy szők folyosón találták magukat, ahol már nem fordulhattak vissza. Amikor innen egyenként továbbmentek, megbéklyózták és oldalvást egy asztalra fektették ıket, ahol azonnal négy pár kéz látott munkához. Minden állat kapott egy oltást, egy sárga rovarőzı lapkát az egyik fülébe, egy növekedéshormon-tablettát a másikba, meg egy billogot a farára. Aztán az asztal ismét függıleges helyzetbe fordult, a béklyó lekerült a lábukról, s egyszer csak ismét szabadok voltak. Kábultan botorkáltak anyjuk hívogató hangja felé, s tıgyénél végre megnyugvást találtak. Az apák, az egyik szomszédos karámban kérıdzı öt hatalmas Hereford bika, lustán, fenséges egykedvőséggel szemlélték az eseményeket, melyek Annie-t viszont borzalommal töltötték el. Észrevette, hogy Grace is hasonlóképpen érez. A borjak szörnyen visítottak, s úgy álltak bosszút, ahogy tudtak: ürüléküket sugárban eresztették támadóik csizmájára, s mindenkibe belerúgtak, aki óvatlanul az útjukba került. A szomszédok némelyike a gyerekeit is elhozta segíteni, s ık most néhány kisebb borjú lebirkózásával és összekötözésével tették próbára erejüket. Annie észrevette, hogy Grace a gyerekeket figyeli, és arra gondolt, milyen szörnyő hiba volt eljönni. Minden mozzanatot áthatott a testi erı, s ez, úgy tőnt, csak még nyilvánvalóbbá tette gyermekének hátrányos helyzetét. Gondolatai az arcára lehettek írva, mert Tom odalépett hozzá, és gyorsan keresett a számára valami munkát. A folyosó elıtti

186 karámhoz állította be, egy vigyorgó óriás mellé, aki tükrös napszemüveget viselt és ZABPEHELY-GYILKOS feliratú pólót. Hank néven mutatkozott be, és szívélyesen megrázta az asszony kezét, hogy annak csak úgy recsegett-ropogott a tenyere. Azt mondta, a szomszéd rancsról jött, a völgy egy másik részérıl. - A mi kedves pszichopatánk - mondta Tom. - Ma már ettem - nyugtatta meg Annie-t Hank. Miközben munkához látott, Annie észrevette, hogy Tom Grace mellé lép, átkarolja a vállát, és elvezeti valahová. Hogy hová, azt már nem látta, mert egy borjú a lábára lépett, aztán alaposan térden rúgta. Az asszony felkiáltott, Hank jót mulatott rajta, majd megmutatta, hogyan kell az állatokat beterelni a folyosóra anélkül, hogy túl sok zúzódást szerezne vagy lecsinálnák a lábát. Nehéz munka volt, és Annie-nek nagyon oda kellett figyelnie rá, de Hank tréfái és a meleg tavaszi napsütés hatására hamarosan kezdte jobban érezni magát. Késıbb, amikor volt szusszanásnyi ideje, hogy körülnézzen, látta, hogy Tom egyenesen az asztalhoz vitte Grace-t, és rábízta a billogvas kezelését. A lány eleinte behunyt szemmel dolgozott, de Tom rávette, hogy csak a technikájára figyeljen, s így hamarosan minden finnyássága eltőnt. - Ne nyomd rá túl erısen - hallotta Annie a férfi hangját. Grace mellett állt, és kezével finoman vezette Grace karjait. - Csak ejtsd rá lazán. - Lángok csaptak fel, amikor a vörösen izzó vas a borjú szıréhez ért. - Így nagyon jó, határozott, de óvatos. Fáj neki, de hamar elfelejti. Na most mozgasd egy kicsit fel és le. Úgy. Most emeld fel. Grace, ez tökéletes billog lett. A nap legszebb K-ja. Mindenki éljenzett. A lány arca lángba borult, szeme ragyogott. Nevetett, és pukedlizett egyet. Tom észrevette, hogy Annie ıket figyeli, és rámutatott. - A következı a magáé, Annie!

187 Késı délutánra a legkisebb borjúk kivételével az összes állatra rákerült a billog, és Frank bejelentette, hogy ideje enni. Mindenki elindult a ház felé, elöl a kurjongató gyerekek szaladtak. Annie körülnézett, hogy merre lehet Grace. İket senki sem hívta meg, és Annie úgy érezte, ideje hazamenniük. Egy kicsit távolabb aztán megpillantotta Grace-t, aki Joe oldalán a ház felé tartott, s vidáman beszélgettek valamirıl. Annie utána kiáltott, s a lány megfordult. - Most már mennünk kell - mondta Annie. - Micsoda? Miért? - Tényleg, miért? Csak nem képzelik, hogy elmehetnek? - Tom volt az. Épp ekkor ért oda mellé. A bikák karámjánál álldogáltak. Egész nap alig váltottak néhány szót egymással. Annie vállat vont. - Hát, tudja, hogy van. Késıre jár. - Igen, tudom. És magának még vissza kell mennie, hogy megetesse a faxkészüléket meg elintézze azt a sok hívást és egyéb dolgot, igaz? A nap a férfi háta mögül sütött, és Annie a fejét félredöntve, hunyorogva a szemébe nézett. A férfiak általában nem csipkelıdtek vele így. Tetszett neki a dolog. - Csakhogy, tudja, mi tartjuk magunkat a hagyományokhoz folytatta Tom. - A legszebb billog készítıjének beszédet kell mondania vacsora után. - Mi!? - kiáltott fel Grace. - Úgy bizony. Vagy meg kell innia tíz korsó sört. Szóval, Grace, azt hiszem, legjobb lesz, ha bemégy és felkészülsz. - Grace Joe-ra nézett, hogy ugye ez csak valami tréfa. Tom rezzenéstelen arccal biccentett a ház felé. - Joe, kísérd be a hölgyet. - Joe elvezette Gracet, de látszott rajta, hogy nagy erıfeszítésébe kerül visszafojtani a vigyorgást.

188 - Hát, ha biztos benne, hogy minket is meghívtak...- mondta Annie. - Vegye úgy, hogy most meghívtam. - Köszönjük. - Nincs mit. Egymásra mosolyogtak, s a rövid csendet csak a tehénbıgés zavarta meg. Most, hogy túl voltak a nap izgalmain, már halkabban szólongatták borjaikat. Elıször Annie érezte úgy, hogy mondania kéne valamit. A lenyugvó nap sugaraiban lustán sütkérezı bikákra nézett. - Ki akarna tehén lenni, amikor egész nap itt heverészhetne, mint ezek a fickók? - mondta. Tom is az állatokra nézett, és bólintott. - Hát igen. Egész nyáron át szeretkeznek, télen meg csak heverésznek és tömik a bendıjüket. Szünetet tartott, és még mindig a bikákat nézve elgondolkozott valamin. - Másrészt viszont nem túl sokuknak adatik ez meg. Kilencvenkilenc százalékukat ivartalanítják, aztán felszolgálják hamburgerként. Mindent összevetve én, azt hiszem, inkább tehén lennék. Mindenki a ropogósra keményített fehér ruhával leterített, mázas sonkával, pulykával és gızölgı kukoricát, babot vagy édesburgonyát tartalmazó tálakkal megrakott hosszú asztal mellett ült. A szoba, ahol az asztalt felállították, nyilvánvalóan a nappali volt, de sokkal jobban hasonlított egy hatalmas teremre, amely kettéválasztotta a ház két szárnyát. Mennyezete magas volt, falait és padlóját sötétre pácolt fából készítették. A falakon bölényvadász indiánokat ábrázoló festmények lógtak és megbarnult fényképek, melyekrıl nagy bajuszú férfiak és komoly arcú, egyszerően öltözött nık néztek a szemlélıre. A szoba egyik végében nyitott lépcsı ívelt fel az emeleti függıfolyosóig, ahonnan az egész helyiséget be lehetett látni.

189 Annie zavarba jött, amikor belépett. Rádöbbent, hogy amíg ı odakint dolgozott a marhákkal, a nık többsége idebent sütöttfızött. Úgy tőnt azonban, hogy ez senkit nem zavar. Diane, aki idáig soha nem volt túl barátságos vele, szívélyesen fogadta, és még azt is felajánlotta, hogy ad valamit, amibe átöltözhet. Mivel az összes férfi hozzá hasonlóan poros és trágyafoltos ruhában jelent meg, Annie megköszönte az ajánlatot, de nem fogadta el. A gyerekek az asztal egyik végén ültek, és akkora ricsajt csaptak, hogy az asztal másik végén a felnıttek alig értették egymás szavát. Diane idınként rájuk kiabált, hogy csillapodjanak már, de szavainak kevés vagy semmi hatása nem volt, és az Annie mellett ülı Franknek és Hanknek köszönhetıen hamarosan teljes lett a hangzavar. Grace Joe mellett ült. Annie hallotta, hogy New Yorkról mesél a Joe-nak meg egy barátjáról, akitıl a metrón elrabolták az új Nike edzıcipıit. Joe tágra nyílt szemmel hallgatta. Tom Annie-vel szemben ült, Rosie húga és az anyjuk között. Délután érkeztek meg Great Fallsból Rosie két kislányával, akik ötés hatévesek voltak. Ellen Booker kedves, madárcsontú asszony volt, hófehér hajjal és Toméhoz hasonló élénk kék szemekkel. Keveset beszélt, inkább csak hallgatta a többieket, és idınként elmosolyodott. Annie megfigyelte, milyen figyelmesen bánik Tom az édesanyjával, és milyen sokat mesél neki a rancsról meg a lovakról. Abból, ahogy Ellen Tomra nézett, azt is megérezte, hogy ı a legkedvesebb gyermeke. - Szóval, Annie, ír rólunk egy nagy cikket a lapjában? - kérdezte Hank. - Úgy bizony, Hank. Maga lesz a poszteren. A férfi harsányan felkacagott. Frank odaszólt neki: - Hé, Hank, jobb lesz, ha elıbb elmégy egy hogy is hívják? - zsírleszopásra. - Zsírleszívásra, ostoba! - vetette oda Diane.

190 - Nekem jobban tetszik a zsírleszopás - mondta Hank -, bár nem mindegy, ki csinálja. Annie a rancsról kérdezte Franket, aki elmesélte neki, hogyan költöztek ide, amikor ı és Tom még kisfiúk voltak. Odavitte a fényképekhez, és elmagyarázta, kiket ábrázolnak. Volt valami ebben a komoly arcokat felsorakoztató képgyőjteményben amit Annie meghatónak talált. Úgy érezte, hogy ezen a zord vidéken már a puszta életben maradásuk is óriási fegyverténynek számított. Miközben Frank a nagyapjukról mesélt, Annie véletlenül visszafordult az asztalhoz, és látta, hogy Tom felnéz, észreveszi ıt és rámosolyog. Amikor visszamentek az asztalhoz és leültek, Joe éppen egy hippi nırıl mesélt, aki beljebb élt valahol a hegyek közt. Pár évvel korábban vett magának néhány Pryor musztángot, mondta, aztán szélnek eresztette ıket. Az állatok elszaporodtak, és ma már egész tekintélyes kis ménes él odafent. - Van egy csomó gyereke, és mind tök pucéran rohangásznak. Apu csak Müzlibuzinak nevezi. L A.-bıl költözött ide. - Farkalnifornia - kántálta Hank. Mindenki nevetett. - Hank, vigyázz a szádra! - szólt rá Diane. Késıbb, a tökös pitébıl és házi készítéső cseresznyés jégkrémbıl álló desszert fölött Frank odaszólt a bátyjának: - Tom, tudod mi jutott az eszembe? Amíg te a lovukkal dolgozol, Annie és Grace ideköltözhetne a folyóparti házba. Szerintem tiszta hülyeség ez az állandó ide-oda furikázás. Annie elkapta azt a szúrós pillantást, amit Diane vetett a férjére. Nyilvánvaló volt, hogy ezt nem beszélték meg. Tom Annie-re nézett. - Persze - mondta. - Remek ötlet. - Ó, ez igazán kedves maguktól, de hát én tényleg...

191 - Ugyan már, ismerem én azt a házat, amiben Choteau-ban laknak - mondta Frank. - Kész csoda, hogy még nem szakadt a fejükre. - Frank, az ég szerelmére, a folyóparti ház sem egy palota mondta Diane. - Egyébként is, én biztos vagyok abban, hogy Annie ragaszkodik a magánéletéhez. Mielıtt Annie megszólalhatott volna, Frank elırehajolt, és az asztal másik vége felé nézett. - És te, Grace, mit szólsz hozzá? Grace Annie-re nézett, de az arca mindent elárult, és Franknek ennyi elég is volt. - Akkor ezt megbeszéltük. Diane felállt. - Fızök egy kávét - mondta.

TIZENNYOLC A sápadt holdsarló még látszott a hajnali égen, amikor Tom kinyitotta a szúnyoghálós ajtót és kilépett a teraszra. Megállt, felhúzta a kesztyőjét, és élvezte az arcát simogató hővös levegıt. A világot fehér, törékeny dértakaró borította, és szellı se rezdült, hogy szétfújja a leheletével elıtörı párafelhıket. A kutyák odarohantak hozzá, hogy üdvözöljék, s egész testük mozgott, olyan hevesen csóválták farkukat. Megérintette a fejüket és egy alig észrevehetı biccentésére az állatok máris eliramodtak a karámok felé, közben egymással civakodtak és sötét nyomot hagytak az ezüstös főben. Tom felhajtotta zöld gyapjúkabátja gallérját, és a teraszról lelépve elindult utánuk. A folyóparti ház emeleti ablakait takaró sárga függönyök össze voltak húzva. Annie és Grace valószínőleg alszik még. Az elızı délután segített nekik beköltözni, miután Diane-nel délelıtt kitakarították egy kicsit a házat. Diane egész idı alatt alig szólalt meg, de elıre szegezett álla és dühödt, bár pontos mozdulatai, ahogy porszívózott és bevetette az ágyakat, szavaknál is ékesebben

192 árulkodtak érzelmeirıl. Annie a folyóra nézı nagy hálószobában kapott helyet. Korábban ez volt Diane és Frank szobája, ıelıttük pedig Rachelé és Tomé. Gracenek Joe régi hálószobája jutott, a ház másik végében. - Mennyi ideig akarnak maradni? - kérdezte Diane, amikor végzett Annie ágyával. Tom az ajtónál állt, és azt ellenırizte, mőködik-e a radiátor. Megfordult, de az asszony nem nézett rá. - Nem tudom. Gondolom attól is függ, hogy mennek a dolgok a lóval. Diane nem válaszolt, csak térdével a helyére tolta az ágyat, de olyan lendülettel, hogy a fejtámla nagyot csattant a falon. - Ha valami kifogásod van ellene, biztos vagyok... - Ki mondta, hogy kifogásom van ellene? Nincs semmiféle kifogásom. - Kiviharzott mellette a folyosóra, és felnyalábolt egy halom törülközıt, amit otthagyott. - De nagyon remélem, hogy a nı tud fızni, ez minden. - Azzal ledübörgött a lépcsın. Diane nem volt ott, amikor Annie és Grace megérkezett. Tom segített nekik kirakodni a Lariatból, és felvitte táskáikat az emeletre. Megkönnyebbülten látta, hogy két jókora dobozra való ennivalót is hoztak magukkal. A nagy elülsı ablakokon keresztül a nap ferdén besütött a nappaliba, amitıl a helyiség barátságosnak és tágasnak hatott. Annie-nek azonnal feltőnt, milyen szép. Megkérdezte, odavihetnék-e a nagy ebédlıasztalt az ablakhoz, hogy azt íróasztalául használhassa, s munka közben rálásson a folyóra és a karámokra. Tom megfogta az egyik végét, Annie a másikat, s miután új helyére tették, Tom segített behozni a számítógépet, a faxkészüléket és a többi elektronikus szerkentyőt, melyek rendeltetésérıl Tomnak még elképzelése sem volt. A férfi különösnek találta, hogy Annie ezen az új helyen elsıként - még mielıtt kicsomagolt vagy egyáltalán megnézte volna, hol fog

193 aludni - arról gondoskodott, legyen hol dolgoznia. Az anyját figyelı Grace arckifejezésébıl azonban azt is látta, hogy ebben nincs semmi különös, mindig így történik. Elızı éjjel, mielıtt lefeküdt volna, Tom szokása szerint kiment, hogy megnézze a lovakat. Visszafelé menet felnézett a folyóparti házhoz, látta, hogy a lámpák még mindig égnek, s azon tőnıdött, mit csinálhat most az asszony meg a lánya, és mirıl beszélgetnek - ha ugyan beszélgetnek. A csillagos ég háttere elıtt álló ház látványa Rachelt juttatta az eszébe és mindazt a fájdalmat, amely a falai között lakozott sok-sok évvel ezelıtt. Most újra fájdalom költözött a házba, a legkegyetlenebb fajta fájdalom, amit a kölcsönös bőntudat szült, és amivel a sérült lelkek a szívüknek legkedvesebbeket büntették. Ahogy Tom elhaladt a karámok mellett, a deres fő halkan ropogott csizmája sarka alatt. A folyóparton sorakozó nyárfák ágait is ezüstös csipke szegélyezte, fölöttük pedig a keleti égbolton rózsás ragyogás kezdett felderengeni ott, ahol hamarosan felkel a nap. A kutyák az istálló ajtaja elıtt megálltak és várakozóan csóválták farkukat. Tudták jól, hogy nem mehetnek be, de azért úgy gondolták próbálkozni mindig érdemes. Tom odább zavarta ıket, és belépett a lovakhoz. Egy óra múlva, amikor a nap már fekete foltokat olvasztott az istálló dérlepte tetején, Tom kivezette az egyik csikót, melyet az elızı héten avatott be, és fellendítette magát a nyergébe. Mint az általa nevelt valamennyi ló, ez is könnyedén, puhán lépkedett. Csendesen poroszkáltak a földúton a legelık felé. Amikor elhaladtak a folyóparti ház elıtt, észrevette, hogy Annie szobájában már széthúzták a függönyt. Kicsit arrébb lábnyomokat talált az út menti deres főben, s követte ıket, amíg el nem tőntek a főzfák között, ahol egy gázló vezetett át a folyó túlpartjára. A vízbıl itt-ott kövek álltak ki, melyeken száraz lábbal is át lehetett kelni, s a rajtuk lévı nedves foltok azt mutatták, hogy járt arra valaki. A ló elıbb vette észre a mozgást, és fülét hegyezve figyelmeztette lovasát. Tom felnézett és meglátta Annie-t, aki a rét

194 felıl futott visszafelé. Halványszürke melegítıfelsıt viselt, testhez simuló fekete nadrágot és a tv-ben is reklámozott százdolláros edzıcipıt. Még nem vette észre a férfit, aki a parton megállította a csikót és ıt figyelte. A víz csobogása ellenére is hallotta lihegését. Haját hátrakötötte, arca kipirult a hideg reggeli levegıtıl és a futástól. Maga elé nézett, figyelte, hová lép, és ha a ló nem horkant fel, egyenesen beléjük rohant volna. A hangra azonban felkapta a fejét, és tılük vagy tíz méterre megállt. - Helló! Tom kalapja karimájához emelte ujját. - Maga kocog? A nı úgy tett, mintha megsértıdött volna. - Én nem kocogok, Mr. Booker. Én futok. - Tiszta szerencse, a grizzlyk errefelé csak a kocogókat szeretik. Annie szeme tágra nyílt. - Grizzly medvék? Ezt komolyan mondja? - Ó, hát tudja, elég jól tartjuk ıket. - Látta, hogy nı komolyan megrémült, és elvigyorodott. - Csak vicceltem. Tényleg él errefelé néhány, de általában a magasabb részeken maradnak. Biztonságos környék ez. - Arra gondolt, hozzáteszi még, hogy a pumákat leszámítva, de ha Annie hallott arról a nırıl Kaliforniában, akkor ezt nem találná valami tréfásnak. Az asszony összehúzott szemmel nézett rá a csipkelıdésért, aztán elmosolyodott és közelebb lépett, hogy a nap már az arcába sütött, s egyik kezét a szeme fölé kellett emelnie, hogy Tomra nézhessen. Keble és válla légzése ütemére emelkedett és süllyedt, s testébıl könnyő pára szállt a levegıbe, aztán szétoszlott. - Jól aludt odafent? - kérdezte a férfi. - Sehol sem alszom jól. - A főtés rendben van? Elég rég volt utoljára...

195 - Teljesen jó. Minden nagyon jó. Igazán kedves magától, hogy a rendelkezésünkre bocsátotta.

nagyon

- Nekem öröm, hogy ismét lakik ott valaki. - Nos, akkor is. Köszönöm. Egy pillanatig egyikük sem tudta, mit mondjon. Annie felemelte a kezét, hogy megsimogassa a lovat, de mozdulata túl hirtelenre sikerült, és az állat elrántotta a fejét, majd néhány lépést hátrált. - Elnézést - mondta Annie. Tom elırehajolt, és megsimogatta a csikó nyakát. - Csak nyújtsa elıre a kezét. Egy kicsit lejjebb Úgy. Hagyja, hogy megszaglássza. - A csikó Annie kezéhez dugta az orrát, végighúzta rajta bajuszszálait és megszagolgatta. Annie csak figyelte, lassan elmosolyodott, és Tomnak megint feltőnt, hogy szája sarka mintha valami rejtélyes módon teljesen önálló életet élne, s a helyzettıl függıen minden mosolya más. - Gyönyörő állat - mondta az asszony. - Igen, és elég jó is. Szokott lovagolni? - Ó, nagyon régen lovagoltam utoljára. Amikor akkora voltam, mint Grace. Valami megváltozott az arcán, és Tom rögtön megbánta a kérdést. Egyben ostobának is érezte magát, hiszen nyilvánvaló volt, hogy Annie részben önmagát okolja a lányával történtekért. - Kezdek fázni, úgyhogy jobb lesz, ha megyek. - Az asszony elindult, de nagy ívben kikerülte a lovat, s közben Tomra hunyorgott. - Azt hittem, tavasz van. - Ismeri a mondást: ha nem tetszik az idıjárás Montanában, várjon öt percet. Hátrafordult a nyeregben, és tekintetével követte a gázló kövein átugráló nıt. Egyszer megcsúszott és szitkozódni kezdett, amikor cipıje egy pillanatra a jeges vízbe merült.

196 - Hazavigyem? - Nem, nincs semmi gond. - Két óra felé át jövök Grace-ért! - kiáltott még utána. - Oké. Annie átért a túlpartra, megfordult és odaintegetett neki. A férfi ismét a kalapjához emelte a kezét és nézte, ahogy a nı futásnak ered. Most sem a tájat nézte, csak azt, hogy hová teszi a lábát. Zarándok úgy robbant be az arénába, mintha puskából lıtték volna ki. Elrobogott egészen a túlsó kerítésig, s ott nagy vörös porfelhıt kavarva megállt. Idegesen rángatózó farkát behúzta, füleit elıre hátra tekergette. Vad tekintetét a nyitott kapura szegezte, amelyen bejött, és ahol - tudta jól - hamarosan megjelenik a férfi is. Tom most gyalog volt, egyik kezében narancssárga zászlóval felszerelt rudat, a másikban kötéltekercset tartott. Miután belépett, bezárta maga mögött a kaput, és az aréna közepére sétált. Az égen kisebb fehér felhık száguldottak, így hol ragyogóan sütött a nap, hol pedig beborult. Csaknem egy percig állt így, mozdulatlanul a ló és az ember, mindketten a másikat méregették. Elsıként Zarándok mozdult meg. Felhorkant, leeresztette a fejét, és hátrált néhány apró lépést. Tom szobormereven állt, a zászló hegye a homokon nyugodott. Aztán tett egy lépést Zarándok felé, s hirtelen felemelte a zászlót, hogy az csattant egyet. A ló azonnal balra vetette magát, és futni kezdett. Körbe-körbe rohant az arénában, nyomában szállt a homok, közben nagyokat horkantott és ide oda kapkodta a fejét. Loboncos farka vadul repkedett mögötte a szélben. Futás közben a farát állandóan befelé tartotta, minden izmát megfeszítette, és a férfin kívül semmi másra nem figyelt. Mivel a fejét is ferdén tartotta, bal szemével állandóan hátrafelé kancsalított, hogy lássa az embert az aréna közepén. De egy pillanatra sem vette le róla tekintetét, melyet olyan erıs félelem vonzott oda, hogy a másik szeme elıtt elsuhanó

197 világból csak összemosódó, körbe-körbe száguldó foltokat látott. Az oldala hamarosan fényleni kezdett a verítéktıl s szája sarkából habfoszlányok szakadtak le. A férfi azonban egyre csak hajtotta, s valahányszor Zarándok lassított, a zászló hangos csattanással a magasba emelkedett, újra és újra futásra kényszerítve ıt. Grace mindezt egy padon ülve szemlélte, amit Tom állított fel neki az aréna kerítésén kívül. A lány most látta elıször Rimrock nélkül dolgozni. Ezen a napon csak úgy áradt belıle valami különleges, feszült kisugárzás, amit a lány rögtön megérzett, amikor Tom pontban két órakor beállított érte, hogy a Chevyvel levigye az istállókhoz. Mindketten tudták, hogy ez lesz az a nap, amikor Zarándokkal megkezdıdik az igazi munka. A ló lábizmai a sok úszástól visszanyerték erejüket, orrán és mellkasán pedig napról napra szebben néztek ki a sebhelyek. Elkezdhették a lelkében lévı sebek kezelését. Tom az istálló elıtt állította le az autót, és hagyta, hogy Grace menjen elöl a bokszok hosszú sora elıtt, az utolsó, legnagyobb állásig, ahol most Zarándok lakott. Az ajtó felsı részének rácsain át látták, hogy a ló végig szemmel kíséri ıket. Amint odaértek, szokása szerint elhátrált a boksz sarkába, elırenyújtotta a fejét, és lelapította a füleit. De már nem rontott rájuk, amikor beléptek hozzá, és Tom az utóbbi idıben azt is megengedte, hogy Grace vigye be a takarmányát és a vizet. Szıre csimbókokba tapadt össze, sörénye és farka csupa piszok és gubanc volt, és Grace nagyon szerette volna lekefélni. A boksz hátsó falán volt egy tolóajtó, amely egy kopár betontérségre nyílt. Innen ajtók vezettek az úszómedencéhez és az arénába. Ha ki akarták vinni, csak kinyitották a megfelelı ajtót, és elindultak Zarándok felé, aki ijedtében kirohant. Ma azonban, mintha csak valami cselt szimatolt volna, meg sem moccant, így Tom kénytelen volt odamenni hozzá és tenyerével rásózni a farára. Most, hogy Zarándok talán már századszor futott körbe, Grace észrevette, hogy a ló befelé fordítja a fejét, egyenesen Tomra néz, és

198 nyilván azon gondolkozik, miért nem csapkod a zászló, amikor ı lassít. Tom hagyta, hogy lépésre váltson, majd megálljon. A ló csak állt, nézelıdött és fújtatott. Nem tudta, mi történt. Kis idı múlva Tom elindult felé. Zarándok fülei nyomban elırefordultak, aztán hátra, majd ismét elıre. Oldalának izmai görcsösen hullámzottak. - Látod ezt, Grace? Látod, hogy az összes izma teljesen begörcsölt? Mondhatom, pokoli elszánt egy ló ez. Jó ideig fızhetünk téged öregfiú, igaz? A lány tudta, mire gondol Tom. Néhány nappal korábban a férfi mesélt neki egy öregemberrıl, aki Oregon állam Wallowa megyéjében, egy Dorrance nevő településen élt, s Tom szerint a legnagyszerőbb lovas volt, akivel valaha is találkozott. Ez az ember, ha fel akarta oldani egy ló feszültségét, az ujjával az izmaiba bökött, mondván, szeretné ellenırizni, megfıtt-e már a krumpli. Grace azonban azt is látta, hogy Zarándok még semmi ilyesmit nem engedne meg. Fejét félrehajtotta, és rettegı szemmel figyelte a férfi közeledését, s amikor az már csak ötméternyire volt, kitört ugyanabban az irányban, mint korábban. Csakhogy Tom a zászlóval elzárta az útját. A ló szinte csúszva fékezett a homokban, és rögtön jobbra vetette magát. Kifelé fordult, el Tomtól, ám amikor a fara elsuhant mellette, a férfi ügyesen közelebb lépett és rásuhintott a zászlórúddal. Zarándok elırelendült. Most az óramutató járásával megegyezı irányban körözött, és minden kezdıdött elölrıl. - Szeretne megnyugodni - magyarázta Tom -, csak nem mer. És ha valaha is megnyugszik, gondolta Grace, akkor mi lesz? Tom semmit nem mondott arról, hová vezet ez az egész. Minden napot úgy fogadott el, ahogy jött, nem erıltette a dolgokat, hagyta, hogy Zarándok mindent a maga tempójában csináljon, maga döntsön. De mi lesz késıbb? Ha Zarándok tényleg jobban lesz, vajon azt várják, hogy ı lovagoljon rajta? Grace tökéletesen tisztában volt azzal, hogy az övénél sokkal súlyosabb sérüléseket szenvedett emberek is lovagolnak. Olyanok is akadtak, akik így kezdték el a lovaglást. Látta ıket a különbözı versenyeken, sıt egyszer pedig ı maga is részt vett egy díjugrató-

199 bemutatón, amelynek teljes bevételét a helyi Mozgássérültek Lovasklubjának ajánlották fel. Akkoriban arra gondolt, milyen bátrak ezek az emberek, és sajnálta ıket. Most viszont még a gondolattól is irtózott, hogy mások esetleg ugyanígy gondoljanak rá. Nem fog rá lehetıséget adni. Megmondta, hogy soha többé nem ül lóra, és ez így is lesz. Vagy két órával késıbb, amikor Joe és az ikrek hazaértek az iskolából, Tom kinyitotta az aréna kapuját, és hagyta, hogy Zarándok visszafusson a bokszába. Grace addigra kitakarította a helyiséget, és friss faforgácsot terített a padlóra, behozta az abrakos vödröt, és felakasztott egy új szénabálát. Amikor a völgyben visszafelé autóztak a folyóparti házhoz, a nap már alacsonyan járt, s a sziklák és fenyık hosszú árnyékokat vetettek a sárgás füvön. Egyikük sem szólt semmit, és Grace azon töprengett, hogyan lehetséges, hogy a csend ezzel az emberrel, akit olyan rövid ideje ismert, soha nem tőnt kínosnak. Tudta, hogy a férfi gondolkozik valamin. A Chevyvel a ház mögé kanyarodott, és megállt a hátsó terasz elıtt. Tom leállította a motort, hátradılt az ülésben, feléje fordult, és egyenesen a szemébe nézett. - Grace, van egy kis gondom. Szünetet tartott, és a lány nem tudta, mondjon-e valamit, de aztán Tom folytatta. - Tudod, amikor egy lóval dolgozom, szeretem ismerni a történetét. Igaz, legtöbbször a ló maga is el tudja mondani szinte az egészet. Ami azt illeti, jobban is, mint a gazdája. Elıfordul azonban, hogy, hogy egy ló annyira összezavarodik, hogy nem elég az, ami tıle tudható meg. Ki kell deríteni, mi volt a baj. És ráadásul gyakran nem is az a baj, amit mi annak hiszünk, hanem valami, ami már azelıtt nem volt rendben - lehet, hogy csak egy apróság. Grace nem értette, hová akar kilyukadni, és kérdın összevonta a szemöldökét.

200 - Olyan ez, tudod, mintha autóznék ezzel az öreg Chevyvel, és nekimennék egy fának, de ha valaki megkérdezné, mi történt, hát, én nem azt mondanám: "Tudja, nekimentem egy fának", hanem hogy több sört ittam a kelleténél, vagy olajos volt az út, vagy a szemembe sütött a nap, vagy ilyesmi. Érted, mire gondolok? A lány bólintott. - Nos, én nem tudom, van-e kedved beszélni róla, és tökéletesen megértem, ha nincs. De rengeteget segítene, ha tudnék valamit a balesetrıl meg arról, hogy pontosan mi is történt azon a napon mert így könnyebben rájöhetnék, mi játszódik le Zarándok fejében. Grace-nek elakadt a lélegzete. Elfordította fejét, a házra nézett, és észrevette, hogy a konyhán keresztül egyenesen belátni a nappaliba. Az egyre sötétülı nagy ablak keretében látta a számítógép képernyıjének kékesszürke fényét és anyját, aki éppen telefonált. Senkinek nem mondta el, mire emlékezett valójában arról a napról. A rendırség, az ügyvédek, az orvosok, de még a szülei elıtt is úgy tett, mintha a sokktól majdnem mindent elfelejtett volna. A problémát Judith jelentette. Még mindig nem tudta, képes lenne-e beszélni Judithról. Vagy akár Gulliverrıl. Visszanézett Tom Bookerre, és a férfi rámosolygott. Szemében nyoma sem volt a sajnálatnak, és a lány rögtön tudta, hogy nem akar ítélkezni fölötte, hanem elfogadja olyannak, amilyen. Talán azért mert a férfi csak azt a megnyomorodott, csonka személyt ismerte, aki lett belıle, s nem azt a teljes értékőt, aki egykor volt. - Nem úgy értem, hogy most - mondta kedvesen a férfi. - Majd ha erıt érzel hozzá. És csak ha akarod. - Szeme megakadt valamin a lány háta mögött, és Grace a pillantását követve meglátta anyját, aki ekkor lépett ki a teraszra. Grace visszafordult Tomhoz, és bólintott. - Gondolkozni fogok rajta - mondta. Robert a homlokára tolta szemüvegét, hátradılt a székében és hosszasan dörgölte a szemét. Ingujját felgyőrte, nyakkendıje

201 győrötten hevert valahol az asztalát beborító papírok és jogi könyvek között. Hallotta, hogy a folyosón a takarítók sorra végigjárják a többi irodát, s közben néha spanyolul beszélgetnek egymással. Mindenki más már négy-öt órája hazament. Bill Sachs, az iroda egyik fiatal ügyvédje megpróbálta rábeszélni, hogy vele és a feleségével együtt menjen el megnézni az új Gerard Depurdieufilmet, amelyikrıl mostanában mindenki beszélt. Robert azt mondta, köszöni szépen, de még túl sok a munkája és különben is, valahogy mindig zavarta Depardieu orra. - Tudod, van benne valami fallikus - mondta. Bill, aki pszichiáternek is elment volna, rábámult szarukeretes szemüvege fölött és tréfás freudi akcentussal megkérdezte, vajon mi zavarót talál Robert ebben? Aztán megnevettette Robertet egy történettel két nırıl, akiket néhány napja a metrón hallott beszélgetni. - Az egyik épp egy olyan könyvet olvasott, amely elmagyarázza, mit jelentenek az álmok, és azt mesélte a másiknak, hogy ha például sokszor álmodik kígyókról, az azt jelenti, hogy valójában a hímvesszık foglalkoztatják, mire a másik azt mondta, hő, micsoda megkönnyebbülés, mert ı soha nem álmodik másról, csak hímvesszıkrıl. Nem Bill volt az egyetlen, aki megpróbálta felvidítani. Robertet meghatotta társai törıdése, de összességében mégis inkább azt kívánta, bárcsak ne lennék. Néhány heti egyedüllét nem ad okot ilyen nagyfokú együttérzésre, ezért gyanította, hogy kollégái valami mélyebb veszteséget is éreznek benne. Egyikük még azt is felajánlotta, hogy átveszi tıle a Dunford értékpapírok ügyét. Te jó ég, hiszen szinte csak ez tartotta benne a lelket. Már csaknem három hete minden nap jóval éjfél utánig dolgozott az ügyön. Laptopjának merevlemeze majd szétrepedt a sok adattól. Az egyik legbonyolultabb ügye volt pályafutása során. Több milliárd dollárnyi kötvényrıl volt szó, amit állandóan és szinte áttekinthetetlen módon adogattak el ide-oda három földrész

202 számtalan cége között. Ma például kétórás telefonos konferencián vett részt hongkongi, genfi, londoni és sydneyi ügyvédekkel és ügyfelekkel. Az idızóna-eltérések miatt olyan volt, mint egy rémálom. Különös módon mégis ez a munka segített megırizni a józan eszét, és ami még fontosabb, nem engedte túl sokat rágódni azon, mennyire hiányzik neki Grace és Annie. Kinyitotta égı szemét, elırehajolt, és lenyomta az újrahívó gombot egyik telefonján. Aztán hátradılt, és az ablakon át kibámult a Chrysler-torony csúcsán lévı kivilágított koronácskákra. A szám, amit Annie megadott neki - az új helyén, ahová átköltöztek - még mindig foglalt volt. Elgyalogolt az Ötödik sugárút és az Ötvenkilencedik utca sarkáig, és csak ott intett le egy taxit. Jólesett neki a hideg éjszakai levegı, s eljátszott a gondolattal, hogy a parkon át haza sétál. Máskor is ment már arra éjszaka, de csak egyszer követte el azt a hibát, hogy Annie-nek is beszámolt róla. A felesége teljes tíz percig kiabált vele, azt mondta, teljesen elment az esze, hogy éjszaka ilyen helyeken mászkál, és talán arra vágyik, hogy kibelezzék? Eltöprengett, hogy talán nem vett észre valamit az újságokban errıl az új veszélyrıl, de úgy gondolta, a helyzet nem alkalmas efféle kérdésekre. A taxi mőszerfalára hátul kiragasztott név alapján megállapította, hogy a sofır szenegáli. Mostanában elég sok szenegálival lehetett találkozni, és Robert mindig nagyon élvezte megdöbbenésüket, amikor hanyagul odavetett nekik valamit wolof vagy dzsola nyelven. Ez a fiatalember például annyira meglepıdött, hogy kis híján belement egy buszba. Elbeszélgettek Dakarról és azokról a helyekrıl, amelyeket mindketten ismertek, de a fickó közben annyira pocsékul kezdett vezetni, hogy Robert komolyan fontolóra vette, nem lett volna-e mégiscsak biztonságosabb megoldás a parkon átvágni. Amikor megérkeztek a házukhoz, Ramón lejött a lépcsın, és kinyitotta az ajtót, a sofır pedig még elmondta, milyen végtelenül hálás a borravalóért, és hogy imádkozni fog Allahhoz, áldja meg Robertet sok erıs fiúval.

203 Miután meghallgatta Ramón legfrissebb pletykáját egy sztárjátékosról, akit a New York Mets készült leigazolni, Robert felliftezett a lakásukba. Minden sötét volt, és a becsukódó ajtó kattanása végigvisszhangzott a szobák kihalt útvesztıjén. Végigment a konyhán, megkereste a vacsorát, amit Elsa készített számára, meg a szokásos kísérılevelet arról, mi az és mennyi ideig kell a mikro sütıben melegíteni. Mint mindig, most is bőntudatot érzett, amikor az ételt a szemétbe kotorta. Minden reggel üzenetet hagyott Elsa számára, amelyben megköszönte a vacsorát, és arra kérte, máskor ne fáradjon azzal, hogy fız, mert neki tökéletesen megfelelnek a felmelegíthetı készételek, és különben is, tud fızni magának. Az étel mégis minden éjjel itt várta, az isten áldja meg a jó lelket. Igazság szerint a lakás fájó üressége annyira leverte, hogy ha csak tehette, nem is ment oda. Megpróbált kiköltözni Chathambe, de a magány ott még elviselhetetlenebb volt. Csak rontotta a hangulatát, hogy megérkezése után kiderült, Grace akváriumában elromlott a hıfokszabályozó és az összes trópusi hal elpusztult a hidegtıl. A vízben lebegı apró, fakó testek látványa mélyen felkavarta Robertet. Nem szólt semmit Grace-nek, sıt még Annie-nek sem, összeszedte magát, és az állatkereskedéstıl ugyanolyan halakat rendelt. Annie és Grace elutazása óta a velük való mindennapos telefonbeszélgetés lett Robert napjainak fénypontja. Ma éjjel pedig, a sokórányi hiábavaló telefonálgatás után minden eddiginél nagyobb szükségét érezte annak, hogy hallja a hangjukat. Leforrasztotta a szemeteszsákot, nehogy Elsa felfedezze, milyen szégyenletes véget ért a fıztje. Éppen a zsákot tette ki a szervizajtó mögé, amikor megszólalt a telefon, és lélekszakadva visszaloholt a folyosón. Mire odaért, az üzenetrögzítı bekapcsolt, így szinte kiabálnia kellett, hogy túlharsogja saját, rögzített hangját. - Várjál, itt vagyok! - Megtalálta a kikapcsoló gombot. - Szia, épp most értem vissza.

204 - Egészen kifulladtál. Hol voltál? - Ó, csak buliztam. Tudod, végigjártam a klubokat, a bárokat meg hasonlók. Egek, milyen fárasztó! - El ne mondd! - Nem is akartam. No, hogy mennek a dolgok ott, hol ızek és szarvasok játszadoznak? Egész nap próbáltalak elérni. - Sajnálom. Itt csak egy vonal van, és az irodám megpróbált faxpapír alá temetni. Annie elmondta, hogy Grace fel akarta hívni az irodában úgy fél órával korábban, valószínőleg épp azután, hogy elindult hazafelé. Most már lefeküdt, de sok puszit küld neki. Miközben az asszonya napjáról mesélt, Robert átsétált a nappaliba, és anélkül, hogy villanyt gyújtott volna, letelepedett az ablak melletti heverıre. Annie hangja fáradtan, leverten csengett, és a férfi, bármennyire is próbálkozott, nemigen tudta felvidítani. - És hogy van Gracie? Kis csend után Annie felsóhajtott. - Hát, nem is tudom. - Most halkan beszélt, feltehetıen azért, nehogy Grace meghallja. - Látom, hogy viselkedik Tom Bookerrel és Joe-val, tudod, azzal a tizenkét éves fiúval. Nagyon jól kijönnek egymással. És amikor velük van, úgy tőnik, remekül érzi magát. De ha kettesben maradunk, én nem is tudom. Már ott tartunk, hogy rám se néz. - Ismét felsóhajtott. - Na, mindegy. Egy darabig nem szólalt meg egyikük sem. Robert távoli szirénavijjogást hallott: újabb névtelen tragédia. - Hiányzol, Annie. - Tudom - felelte az asszony. - Te is hiányzol nekünk.

TIZENKILENC

205 Annie kilenc elıtt tette le Grace-t a klinikán, aztán visszaautózott a Choteau központjában lévı benzinkútig. Mellette egy alacsony emberke tankolt, akinek az arca olyan volt, mint a cserzett bır. Épp az olaj szintet ellenırizte egy Dodge kisteherautóban, amely mögé egy marhákkal teli utánfutót kapcsoltak. Black Angus fajtájú állatok voltak, ugyanolyanok, mint a csorda kétválasztóban, és Annie alig tudta megállni, hogy ne tegyen néhány tudálékos megjegyzést azon információmorzsák alapján, amiket a billogozás napján Tomtól és Franktıl hallott. Az egészet újrapörgette a fejében. Jó kinézéső marhák. Nem, nem mondanának marhát. Egészségesnek látszó állatok? Barmok? Feladta. Különben is, valójában elképzelése sem volt arról, hogy az állatok szépek voltak, rondák vagy éppen bolhafészkek, ezért inkább meg sem szólalt, s csak biccentéssel és mosollyal köszönt a férfinak. Már kifelé jött a pénztártól, amikor valaki a nevén szólította. Körülnézett, s meglátta, hogy Diane épp akkor száll ki Toyotájából a másik töltısornál. Annie intett neki, aztán odasétált hozzá. - Szóval néha mégiscsak el tudsz szakadni attól a telefontól mondta Diane. - Nem is hittem volna. Annie elmosolyodott, aztán elmagyarázta, hogy hetente háromszor be kell hoznia Grace-t a városba a gyógytornászhoz. Most visszamegy a rancsra dolgozni egy kicsit, aztán dél felé visszajön érte. - Ugyan már, hát ezt én is megtehetem - mondta Diane. - Egy csomó elintéznivalóm van a városban. Grace a Bellview Egészségügyi Központban van? - Igen, de hát csak nem akarod... - Ne butáskodj már. Fölösleges ennyit autóznod. Annie próbált ellenkezni, de Diane hallani sem akart róla. Egyáltalán nem okoz neki gondot, mondta, így Annie végül beadta a derekát és megköszönte. Még beszélgettek pár percet arról, hogy mennek a dolgok a folyóparti házban, meg hogy megvan-e mindenük, amire szükség van, azután Diane azt mondta, most már mennie kell.

206 Miközben visszafelé autózott a rancsra, Annie eltöprengett. Diane baráti gesztusnak szánta az ajánlatát, de a mód, ahogy elıadta, ennek ellentmondani látszott. Szavaiban némi rosszallás csengett, mintha azt mondta volna, Annie túl elfoglalt ahhoz, hogy az anyai teendıkkel is törıdjön. De lehet, hogy csak képzelıdik. Észak felé haladt, és a jobb oldalon elterülı síkságot nézegette, ahol a sárgás fő között álldogáló marhák fekete foltjai olyanok voltak, mint egy letőnt kor bölényeinek szellemei. A forró aszfalton délibáb reszketett. Annie letekerte az ablakot, és élvezte a haját cibáló szelet. Május második hetében jártak, és végre itt is érezni lehetett, hogy a tavasz nem csak rövid látogatásra érkezett. Amikor balra lekanyarodott az útról, látta, hogy a Sziklás-hegység ormait fehér felhık borítják, mintha valami kozmikus szakács tejszínhabot nyomott volna rájuk. Már csak a cseresznye hiányzik meg a kis papírernyı, gondolta. Aztán eszébe jutott a rancson reá váró faxok és üzenetek minden bizonnyal jókora halmaza, és csak egy-két pillanat múlva vette észre, hogy most már nem is siet annyira. A Crawford Gatestıl kért egyhavi szabadság java részét már felhasználta. További heteket kell kérnie, ami egyáltalán nem ígérkezett kellemes feladatnak. Mert bármennyit is mondta a férfi, hogy nyugodtan vegyen ki annyi idıt, amennyire csak szüksége van, Annie nem ringatta magát hamis ábrándokba. Az utóbbi napokban mind több nyilvánvaló jelzést kapott arról, hogy Crawford kezd türelmetlenné válni. Jó néhány alkalommal beleavatkozott a dolgok menetébe, s bár önmagában egyik sem volt akkora ügy, hogy Annienek érdemes lett volna szólnia miatta, együttesen azonban veszélyt jeleztek. Gates bírálta Lucy Friedman cikkét az aranyifjakról, amit pedig Annie zseniálisnak talált; két címlap miatt is kérdıre vonta a tervezıket - nem túl keményen, de azért úgy, hogy ne felejtsék el; és hosszú feljegyzést küldött Annie-nek arról, hogy szerinte a lapnak a Wall Street eseményeirıl beszámoló része egyre gyengébb a konkurenciához képest. Ez utóbbi nem is lett volna baj, csakhogy a

207 feljegyzést négy másik igazgatónak is eljuttatta, anélkül hogy beszélt volna Annie-vel. Ám ha a vén kurafi harcot akar, hát legyen. Annie nem hívta fel. Ehelyett azonnal erıteljes választ fogalmazott, tele tényekkel és adatokkal, s elküldte a négy igazgatónak, meg a biztonság kedvéért néhány kollégájának is, akiket a szövetségeseiként tartott számon. Egy pont neki. De, úristen, mennyi munkájába került. Amikor átjutott a hegytetın és elhaladt a karámok mellett, látta, hogy Tom egyéves csikói az arénában futkosnak, de a férfinak nyoma sem volt, és Annie csalódottságot érzett, aztán meg jót mulatott saját magán. A folyóparti ház mögött a telefontársaság teherautója állt, s egy kék kezeslábast viselı férfi épp akkor lépett ki az épületbıl, amikor Annie becsukta maga mögött a kocsi ajtaját. A férfi köszönt neki, és azt mondta, hogy bekötött két új telefonvonalat. Odabent a számítógépe mellett két új telefonkészülék várta. Az üzenetrögzítın négy üzenet várt rá, s három telefaxot is kapott - az egyiket Lucy Friedmantól. Épp hozzálátott az elolvasásához, amikor felcsörgött az egyik új telefon. - Helló! - Annie nem ismerte meg a férfihangot. - Csak ki akartam próbálni, mőködik-e? - Ki beszél? - kérdezte az asszony. - Elnézést. Tom vagyok, Tom Booker. Láttam, hogy elmegy a telefonszerelı, és kíváncsi voltam, mőködnek-e az új vonalak. Annie elnevette magát. - Úgy hallom, mőködnek, legalábbis az egyik. Remélem nem haragszik, hogy a szerelı csak úgy bement? - Persze hogy nem. És köszönöm. Igazán nem kellett volna. - Semmiség. Grace említette, hogy az apja néha nagyon nehezen tud idetelefonálni. - Hát, nagyon kedves magától.

208 Kis szünet után Annie, csak hogy mondjon valamit, beszámolt arról, hogyan futott össze Dianenal Choteau-ban, és milyen kedves az asszonytól, hogy hazahozza Grace-t. - Ha elıbb tudjuk, be is vihette volna. Annie még egyszer köszönetet mondott a telefonokért, és felajánlotta, hogy kifizeti az árukat, de a férfi elhárította, és azt mondta, most már nem tartja föl, azzal letette a kagylót. Az asszony ismét olvasni kezdte Lucy faxát, de valahogy nem bírt összpontosítani, és kiment a konyhába, hogy fızzön egy kávét. Húsz perccel késıbb már az asztalánál ült, és az egyik új készüléket rákapcsolta a modemre, a másikat pedig a faxra. Épp telefonálni akart Lucynek, aki dúlt-fúlt Gates miatt, amikor lépteket hallott a hátsó terasz felıl, majd halk kopogtatást a szúnyoghálós ajtón. A hálón keresztül csak homályosan tudta kivenni Tom Booker alakját. A férfi elmosolyodott, amikor megpillantotta Annie-t. Hátrébb lépett, hogy az asszony ki tudja nyitni az ajtót, és Annie észrevette, hogy két felnyergelt lovat hozott magával, Rimrockot és az egyik egyéves csikót. Karba font kézzel az ajtófélfának támaszkodott, és kétkedı mosolyt vetett a férfira. - A válaszom nem - mondta. - Nem is tudja, mi a kérdés. - De ki tudom találni. - Valóban? - Azt hiszem, igen. - Hát, tudja, mivel maga most megtakarított egy negyvenperces autóutat Choteau-ba, meg másik negyven percet visszafelé, úgy gondoltam, talán lenne kedve ennek egy részét levegızéssel eltölteni. - Lóháton. - Hát, igen.

209 Egy pillanatig nem szóltak, csak mosolyogva néztek egymásra. A férfi kifakult rózsaszín inget viselt, farmerje fölé pedig azt az öreg, foltozott bırnadrágot húzta, amit lovagláshoz mindig viselt. Talán csak a fény tette, de szeme éppoly tiszta kéknek tőnt, mint mögötte az égbolt. - Tulajdonképpen szívességet tenne nekem. Itt van ez a sok lelkes fiatal csikó, akiket mind be kell lovagolnom, szegény öreg Rimrock pedig úgy érzi, vele nem foglalkoznak eleget. Annyira hálás lenne, és nagyon vigyázna magára. - Így kell fizetnem a telefonokért? - Nem, hölgyem, attól tartok, azok többe fognak kerülni. A Grace-szel foglalkozó gyógytornász apró nı volt, akinek bozontos hajába már ısz sávok vegyültek, hatalmas szürke szemei pedig olyan benyomást keltettek, mintha folyton csodálkozott volna. Terri Carlson ötvenegy éves volt és Mérleg; szülei már nem éltek. Férje vagy harminc évvel ezelıtt gyors egymásutánban három fiút nemzett neki, aztán faképnél hagyta egy texasi rodeóbajnoknı kedvéért. A férfi annak idején ragaszkodott ahhoz, hogy a fiúkat a John, Paul és George névre kereszteljék, és Terri hálát adott az Úrnak, hogy lelépett, mielıtt egy negyedik is született volna. Mindezt Grace rögtön az elsı látogatása során megtudta, aztán Terri minden további foglalkozáson ott folytatta, ahol az elızı alkalommal abbahagyta, így mostanra Grace, ha megkérik, már jó néhány füzetet meg tudott volna tölteni a nı élettörténetével. Nem mintha Grace-t zavarta volna ez, sıt kifejezetten élvezte. Az állandó beszéd azt jelentette, hogy - mint most is - végigfekhetett a gyakorlópadon, és teljesen átengedhette magát Terri kezeinek és szavainak. Grace elıször persze tiltakozott, amikor Annie közölte vele, hogy hetente három foglalkozást beszélt meg a számára. İ is tudta, hogy ennyi idı elteltével ez több a feltétlenül szükségesnél. A New York-i gyógytornász azonban azt mondta Annienek, hogy minél keményebben dolgoznak, annál kevésbé fog Grace bicegni.

210 - És kit érdekel, ha bicegek? - kérdezte Grace. - Engem mondta Annie, és ezzel a vita le is zárult. Igazság szerint Grace sokkal jobban élvezte a foglalkozásokat itt, mint New Yorkban. Elıször tornáztak. Terri minden elképzelhetı gyakorlatot végigcsináltatott vele, de ez még nem volt elég: tépızáras súlyokat erısített a lábcsonkjára, megdolgoztatta a kézi kerékpáron, sıt még diszkótáncot is végeztetett vele a falakat borító tükrök elıtt. A legelsı napon rögtön feltőnt neki Grace arckifejezése, amikor bekapcsolta a magnót. - Nem szereted Tina Turnert? Grace azt mondta, hogy Tina Turner oké, csak hát valahogy... - Öreg? Mars ki innen! Annyi idıs, mint én! Grace elpirult, aztán jót nevettek, s ettıl kezdve minden nagyszerő volt. Terri azt mondta, elhozhatja a saját kazettáit is, melyek aztán állandó tréfálkozás tárgyául szolgáltak közöttük. Ha Grace új kazettát hozott, Terri megvizsgálta, a fejét csóválta, és nagyot sóhajtott: - Megint valami kriptaborongás! A torna után Grace pihent egy kicsit, aztán egyedül folytatta a medencében. Az utolsó órában vissza állt a tükrök elé, és a járást gyakorolta: Terri ezt "búcsútornának" nevezte. Grace soha életében nem érezte ilyen jó kondícióban magát. Terri ma leállította élettörténetének szalagját, s helyette egy indián fiúról mesélt neki, akit minden héten meglátogatott odafent a Feketeláb rezervátumban. Húszéves volt, büszke és gyönyörő, mondta, olyan, mintha Charlie Russel egy festménye kelt volna életre. Pontosabban ilyen volt az elızı nyárig, amikor néhány barátjával úszni mentek egy tóhoz, és a fiú fejest ugrott - egyenesen egy víz alatti sziklára. Azonnal eltört a nyaka, s azóta onnan lefelé teljesen béna volt. - Amikor elıször mentem el hozzá, mondhatom, állati dühös volt - mesélte, miközben úgy mozgatta Grace lábcsonkját, mint valami szivattyúkart. - Azt mondta, hagyjam ıt békén, és ha én nem megyek el, akkor ı fog, de nem hagyja, hogy megszégyenítsék. Nem tette

211 hozzá, hogy "pláne nem egy nı", de erre gondolt. Én meg azt mondom magamban, hogy érti azt, hogy elmegy? Nem megy sehová, hiszen azon kívül, hogy ott fekszik, semmi másra nem képes. De tudod, mi történt? Tényleg elment. Elkezdtem dolgozni rajta, és amikor egy idı után az arcára néztem, a fiú - nem volt ott. Látta, hogy Grace nem érti. - Az elméje, a szelleme vagy hívd, aminek akarod. Csak fogta magát, és elment. Ennyi. Amikor aztán végeztem, egyszer csak visszajött. Most már minden alkalommal ezt csinálja. Na, most fordulj meg, szívem, és lássunk néhány Jane Fondát. Grace a bal oldalára fordult, és elkezdett ollózó lábemeléseket csinálni. - Megmondta, hová megy ilyenkor? - kérdezte. Terri felkacagott. - Hát tudod, megkérdeztem tıle, de azt mondja, nem árulja el, mert képes lennék odakotnyeleskedni. Így hív engem, Öreg Kotnyelesnek. Úgy csinál, mintha ki nem állhatna, pedig tudom, hogy szeret. Csak így próbálja megırizni a büszkeségét. Gondolom, mindenki erre törekszik, így vagy úgy. Eddig jó volt, szívem. Egy kicsit magasabbra? Nagyszerő! Terri átsegítette a medencéhez, és otthagyta. Békés hely volt, és ma Grace egyedül volt a vízben. A levegıben tiszta klórszag lebegett. A lány felvette a fürdıruháját, és úgy döntött, egy ideig a pezsgıfürdıben pihen. A nap a tetıablakon keresztül egyenesen a medence vizére sütött. Sugarainak egy része a felszínrıl visszaverıdve a mennyezeten táncolt, míg a többi a vízen át hullámzó mintákat vetített a fenékre, mintha állandóan újjászületı és elenyészı halványkék kígyók népesítették volna be a medence alját. A teste körül kavargó víz kellemesen bizsergette csonka combját, ı pedig hátradılt és az indián fiúra gondolt. Milyen jó lehet neki, hogy el tudja hagyni a testét, amikor csak akarja és elmegy valahova máshová. Eszébe jutott az az idıszak, amikor kómában volt. Talán akkor vele is ez történt. De vajon hol volt és mit látott? Semmire nem

212 emlékezett, még álmában sem, csak arra, amikor már kifelé tartott belıle, és anyja hangja felé úszott abban az enyvvel teli alagútban. Grace mindig emlékezett az álmaira. Nem nagy kunszt, csak el kell mondani valakinek abban a pillanatban, amikor felébred az ember - akár saját magának is. Amikor még kisebb volt, reggelente bemászott szülei ágyába, apja karjába kucorodott, és elmesélte neki az álmait. A férfi egy csomó mindent kérdezett, s ı néha ott találta ki a hiányzó részleteket. De mindig csak az apjának mesélt, mert Annie ilyenkor már felkelt és vagy futott, vagy a zuhany alatt állt, és Graceszel kiabált, hogy öltözzön fel és üljön a zongorához. Robert gyakran mondta neki, hogy írja le az összes álmát, mert ha majd felnı, jó szórakozás lesz elolvasni, de Grace erre soha nem tudta rászánni magát. Azt várta, hogy rettenetes, véres álmai lesznek a balesetrıl. De egyetlenegyszer sem álmodott róla. Zarándok is csak egyszer szerepelt az álmaiban, két nappal ezelıtt. A ló egy nagy, barna viző folyó túlpartján állt, és az egész valahogy furcsának tőnt, mert sokkal fiatalabb volt, szinte még csikó, de azért jól felismerhetıen Zarándok. Grace hívta ıt, és a ló elıbb csak a lábát dugta a vízbe, majd belegázolt, és elkezdett úszni felé. Nem volt azonban elég erıs, és az áramlat mind messzebbre sodorta, Grace pedig csak állt a parton, figyelte, ahogy a ló feje egyre kisebbnek látszik, tehetetlennek érezte magát, és szíve megtelt fájdalommal, mert azon kívül, hogy a nevén szólongatta a lovat, semmi másra nem volt képes. Aztán megérezte, hogy áll mellette valaki, odafordult, és látta, hogy Tom Booker az. A férfi azt mondta, ne aggódjon, Zarándoknak nem lesz semmi baja, mert lejjebb a folyó már nem olyan mély, és ott biztosan ki tud gázolni belıle. Grace nem említette Annie-nek Tom Booker kérését, hogy meséljen a balesetrıl. Attól félt, hogy anyja nagy hőhót csap miatta, megharagszik vagy megpróbál helyette dönteni. Annie-nek semmi köze nem volt hozzá. Ez csak kettıjükre tartozott, rá és Tomra, és neki kellett döntenie. S miközben ezen gondolkozott, rájött, hogy

213 már döntött is. Beszélni fog a férfinak arról a napról, bármennyire fél is ettıl. Aztán késıbb talán elmondja majd Annienek. Nyílt az ajtó, Terri lépett be rajta és megkérdezte, hogy halad. Azt mondta, Grace mamája épp az elıbb telefonált. Ma délben Diane Booker jön érte. Végiglovagoltak a folyó mentén, és annál a gázlónál vágtak át rajta, ahol elızı reggel találkoztak. Egyre feljebb haladtak, át a legelın, ahol a marhák lustán félrehúzódtak az útjukból. A hóborította csúcsok felett szétoszlottak a felhık, a levegıt friss illat, a talajban mocorogni kezdı gyökerek szaga töltötte be. A fő között már rózsaszín sáfrányok és bókoló kankalinok virítottak, s a nyárfák ágaira zöldes fátylat vontak a kipattanóban lévı rügyek. Tom egy darabig hagyta, hogy Annie menjen elöl, és elnézegette, amint a szél bele-belekap hajába. A nı még soha nem lovagolt vadnyugati módon, és azt mondta, a nyereg olyan, mintha csónakban ülne. Még a háznál megkérte a férfit, hogy kurtíts a meg Rimrock kengyelszíj át, így az most olyan rövid volt, amilyet inkább egy terelılovon vagy lasszózáshoz szoktak használni, de Annie azt mondta, így jobban tudja irányítani a lovat. Tartásából és abból a könnyed eleganciából, ahogy teste a ló lépteinek ütemére mozgott, a férfi rögtön látta, hogy jó lovas. Amikor már biztos volt abban, hogy a nı belejött, mellé léptetett. Egyikük sem szólt semmit, kivéve amikor Annie megkérdezte tıle egy-egy fa, növény vagy madár nevét. Miközben a férfi válaszolt, Annie rászegezte zöld szemét, aztán komoly arccal bólintott, mintegy elraktározva az információt. Elhaladtak egy nyárfaliget mellett rezgınyárnak nevezik ıket, hangzott a magyarázat, mert a leveleik remegnek a szélben - és Tom megmutatta halovány törzsükön a fekete sebhelyeket, ahol télen az élelmet keresı jávorszarvasok lehántották a kérget.

214 Fellovagoltak egy hosszú, fenyıkkel és libapimpóval borított hegygerincre, aztán elérték egy meredeken alábukó szirt peremét, ahonnan be lehetett látni a két völgyet, melyekrıl a rancs a nevét kapta. Megálltak, és a nyeregbıl gyönyörködtek a tájban. - Ez aztán kilátás - mondta Annie. A férfi rábólintott. - Amikor apám ideköltöztette a családot, Frank és én néha feljöttünk ide, aztán versenyt lovagoltunk vissza a házig. Tíz cent volt a tét, vagy negyed dolcsi, ha nagyon vastagnak éreztük magunkat. İ az egyik folyó mellett ment, én a másiknál. - Ki gyızött? - Nos, ı fiatalabb volt, és általában olyan eszeveszett gyorsan ment, hogy leesett, és nekem egy ideig téblábolnom kellett odalent a fák között, hogy pontos legyen az idızítés, és fej-fej mellett érjünk célba. Annyira boldog volt, ha gyızött. Annie rámosolygott. - Egész jól lovagol - dicsérte Tom. Az asszony elfintorodott. - Ez a maga lova akárkit jó lovasnak tud mutatni. Elırehajolt és megsimogatta Rimrock nyakát, s kis ideig csak a lovak orrlikainak halk purrogása hallatszott. Annie felegyenesedett, és tekintete újra végigsiklott a völgyön. A fák fölött a folyóparti háznak csak a csúcsa látszott ide. - Ki az az R. B.? - kérdezte. A férfi kérdın vonta fel a szemöldökét. - R. B.? - A kúton, a háznál. Volt ott két monogram, T. B. gondolom, ez maga -, és R. B. Tom felnevetett. - Rachel. A feleségem. - Maga nıs? - A volt feleségem. Elváltunk, már nagyon régen. - Vannak gyerekei? - Ühüm, egy. Húszéves. Az anyjával és a mostohaapjával él New York Ciryben.

215 - Hogy hívják? Ez a nı rengeteget tud kérdezni, annyi szent. Persze ez a munkája, gondolta Tom, és egyáltalán nem bánta. Tulajdonképpen tetszett neki ez az egyenesség, ahogy az ember szemébe nézett, és már mondta is a kérdést. Elmosolyodott. - Hal. - Hal Booker. Milyen szép. - Hát, kedves srác. Mintha meglepıdött volna. Rögtön el is szégyellte magát, mert az asszony arcát elöntı pírból látta, hogy zavarba hozta. - Nem, dehogy. Csak éppen... - Ott született lent, a folyóparti házban. - Ott laktak? - Aha. Rachel nem tudott hozzá szokni az itteni élethez. A telek nagyon nehezek annak, aki nem ilyen helyen nıtt fel. Árnyék suhant át a lovak feje felett, és a férfi felnézett. Annie követte a pillantását. Egy szirtisas-pár szárnyalt a magasban, és Tom elmagyarázta, hogyan lehet megismerni ıket a méretükrıl meg szárnyuk formájáról és színérıl. Együtt, csendben figyelték, ahogy mind feljebb szállnak a völgyben, amíg el nem tőntek a hegyek szürke fala mögött. - Voltál már ott? - kérdezte Diane, amikor a városból kifelé menet elhaladtak a múzeumot ırzı Albertosaurus figyelı szemei elıtt. Nem, felelte Grace. Diane meglehetısen gorombán vezetett, mintha móresre akarta volna tanítani az autót. - Joe imádja. Az ikrek inkább a Nintendót szeretik. Grace elnevette magát. Kedvelte Diane-t. Kicsit szúrós volt a modora, de hozzá az elsı pillanattól kezdve nagyon kedves volt. No

216 persze mind azok voltak, de abban, ahogy Diane beszélt vele, volt valami különös, valami szinte barátnıi bizalmasság. Grace arra gondolt, talán azért, mert az asszonynak csak fiai születtek. - Azt mondják, ezen a vidéken költöttek hajdanán a dinoszauruszok - folytatta Diane. - És tudod, mit mondok neked, Grace? Még mindig itt élnek. Majd meglátod, ha találkozol egyikmásik helybéli férfival. Ezután az iskoláról beszélgettek, és Grace elmesélte, hogy azokon a napokon, amikor délelıtt nem kell bejönnie a klinikára, Annie-vel tanul otthon. Diane egyetértett vele, hogy ez nem lehet könnyő. - Hogy bírja a papád, hogy mindketten itt vagytok? - Kezd egy kicsit magányos lenni. - Azt elhiszem. - De most éppen valami nagy, fontos ügyön dolgozik, úgyhogy valószínőleg amúgy sem sokat látnám. - Igazi nagymenı a papád meg a mamád, igaz? Ezek a nagy karrierek, meg minden. - Ó, apu egyáltalán nem olyan. - A szavak akaratlanul csúsztak ki a száján, s a beálló csendben még súlyosabbnak tőntek. Grace egyáltalán nem kritizálni akarta az anyját, de Diane szemében látta, hogy mégis ezt érte el. - Van egyáltalán olyan, hogy a mamád nem dolgozik? A szavak cinkosan, együtt érzıen csengtek, és Grace úgy érezte, árulóvá vált, fegyvert adott Diane kezébe, és szerette volna azt mondani, hogy téved, hogy rosszul ítéli meg az anyját. Ehelyett azonban csak vállat vont, és azt mondta: - Hát, igen, néha. A lány félrenézett, és néhány mérföldön át egyikük sem szólt semmit. Vannak dolgok, amiket mások soha nem érthetnek meg, gondolta. Mindig azt hiszik, vagy így van, vagy úgy, pedig valójában

217 sokkal bonyolultabb a helyzet. Az ég szerelmére, hiszen ı büszke az anyjára! Persze arra még álmában sem gondolt, hogy ezt esetleg el is mondja neki. Ha majd felnı, ı is olyan szeretne lenni, mint Annie. Talán nem pontosan olyan, de számára helyesnek és természetesnek tőnt, hogy a nıknek is lehet fényes karrierje. Élvezte, hogy az összes barátja hallott az anyjáról, hogy milyen sikeres, meg minden. Nem is akarta, hogy másként legyen, és bár Grace néha megkeserítette Annie életét, amiért nem volt vele annyit, mint más anyák a lányaikkal, ıszintén szólva soha nem is hiányolta igazán az asszonyt. Gyakran volt kettesben az apjával, de nem volt ebben semmi rossz. Sıt nemcsak hogy nem volt rossz: ennek néha örült is. A baj csak az volt, hogy Annie, hát, valahogy mindig olyan pokoli biztos volt mindenben. Olyan szélsıséges és céltudatos. Az ember a legszívesebben még akkor is ellentmondott volna neki, amikor egyetértett vele. - Szép, ugye? - kérdezte Diane. - Igen. - Grace ugyan a síkságot bámulta, de a látvány eddig nem jutott el az agyáig. Most, hogy megnézte magának, a szép egyáltalán nem tőnt megfelelı kifejezésnek. Sivár helynek látszott. - Álmodban sem gondolnád, hogy a föld alatt az egész bolygó szétrobbantására elég atomfegyver van, igaz? Grace rámeredt. - Tényleg? - Úgy biz ám! - Diane elmosolyodott. - Az összes hegy tele van rakétasilókkal. Lehet, hogy errefelé nem túl sok ember él, de bombából és baromból, hohó, sehol sincs több. Annie a nyaka szögletébe szorította a kagylót, és csak félig figyelt Don Farlow szavaira, miközben egy mondatot próbált kijavítani a szövegszerkesztıben. Vezércikket akart írni mostanában más írásra már nem jutott ideje. Éppen a New York polgármestere által nemrég bejelentett új, az utcai bőnözés visszaszorítására szolgáló kezdeményezést szedte ízekre, de valahogy nehezen találta a sziporkázó szellemesség és a maró gúny

azon keverékét amely álló Annie Gravesre.

218 oly jellemzı volt a pályája csúcsán

Farlow és jogi szófacsarói jóvoltából Annie-nek az utóbbi idıkben egész sor olyan üggyel kellett foglalkoznia, ami a legkevésbé sem érdekelte, s a férfi most ezekrıl igyekezett naprakész tájékoztatást adni. Az asszony feladta a hiábavaló kísérletezést a mondattal, és kibámult az ablakon. A nap egyre mélyebbre bukott az égen, és odalent a nagy arénában Tom a korlátra hajolva Grace-szel meg Joeval beszélgetett. Látta, hogy a férfi hátravetett fejjel kacag valamin. Mögötte az istálló hosszú, hegyes árnyékot vetett a vörös homokra. Egész délután Zarándokkal dolgoztak, aki most az aréna túlsó végébıl figyelte ıket. Háta csillogott a verítéktıl. Joe épp ekkor ért haza az iskolából, és szokása szerint rögtön csatlakozott hozzájuk. Az elmúlt néhány órában Annie idınként kinézett Tomra és Gracere, s valami egész halvány érzés bizsergett benne, amit - ha nem ismerte volna jobban önmagát - akár féltékenységnek is vélhetett volna. Combjai sajogtak a délelıtti lovaglástól. Harminc éve nem használt izmok tudatták vele tiltakozásukat, és Annie úgy dédelgette magában a fájdalmat, mint valami kedves emléket. Évek óta nem érzett magában annyi életkedvet, mint ma délelıtt a hegyek közt. Mintha valaki kiengedte volna egy kalitkából. Lelkes hangulata még akkor is tartott, amikor Diane meghozta Grace-t, és mindent rögtön elmesélt a lányának. A lány álla egy pillanatra leesett, de aztán felvette azt a közömbös arckifejezést, amellyel az utóbbi idıben anyja híreit fogadta, Annie pedig elátkozta magát, amiért nem tudta tartani a száját. Érzéketlenség volt a részérıl, gondolta, bár késıbb maga sem volt biztos abban, hogy miért. - És azt mondta, fújjuk le - mondta éppen Farlow. - Mi? Bocs, Dan, megismételné? - Azt mondta, hagyjuk a pert.

219 - Kicsoda? - Annie! Hol jár az esze? - Elnézést, Dan, csak éppen vacakolok itt valamivel. - Gates azt mondta, hogy ejtsük az egész Fiske ügyet. Emlékszik? Fenimore Fiske? "És kicsoda! kérdem én, a Martin Scorsese?", Ez Fiske felejthetetlen baklövéseinek sorába tartozott. Néhány évvel késıbb még mélyebbre ásta magát, amikor azt írta, hogy a Taxisofır egy tehetségtelen alak ócska kis filmje! - Köszönöm, Don, nagyon is jól emlékszem rá. Gates tényleg azt mondta, hogy ejtsék? - Igen. Azt mondta, túl sokba kerül, és magának meg a lapnak is több kárt okozna, mint hasznot. - A gazember! Hogyan merészel ilyet tenni anélkül, hogy megbeszélné velem? Jézusom! - Az isten szerelmére, meg ne mondja neki, hogy elárultam! - Jézusom! Annie megperdült a székkel, s közben a könyökével levert az asztalról egy csésze kávét. - A francba! - Minden rendben? - Igen. Nézze, Don, gondolkoznom kell ezen. Majd visszahívom, jó? - Jó. Annie letette a kagylót, és egy hosszú pillanatig csak nézte a törött csészét és a padlón egyre terjedı kávéfoltot. ! - A francba! Azzal kiment a konyhába egy rongyért.

HÚSZ - Tudja, azt hittem, hogy egy hóeke az, és már messzirıl meghallottam. Bıven elég idınk lett volna bármire. Ha tudtuk volna, mi az, simán levihettük volna a lovakat az útról a mezıre vagy

220 valahová. Mondanom is kellett volna Judithnak, csak éppen nem jutott eszembe. Egyébként meg, amikor kinn voltunk a lovakkal, tudja, mindig ı volt a fınök. Ha például dönteni kellett valamiben, ı döntött. És valahogy ugyanígy volt Gulliver és Zarándok között is. Gully volt a fınök, a józanabb. Beharapta az ajkát és félrefordította fejét, így az istálló háta mögötti fény oldalról világította meg az arcát. Kezdett besötétedni, a folyó felıl hővös szél támadt. Hármasban zárták be Zarándokot éjszakára, aztán Tom csak ránézett Joe-ra, és a fiú már ment is, mondván, hogy van még házi feladata. Tom és Grace átsétált a hátsó karámhoz, ahol a férfi az egyéves csikókat tartotta. Grace egyszer megbotlott, mert mőlába megakadt egy keréknyomban, és Tom már majdnem nyújtotta a kezét, hogy elkapja, ám a lánynak sikerült visszanyernie egyensúlyát, és a férfi örült, hogy nem tett semmit. Most mindketten a karám kerítésére támaszkodtak, és a lovakat figyelték. A lány lépésrıl lépésre idézte fel a baleset délelıttjét. Hogyan mentek végig az erdın, és milyen mulatságos volt Zarándok, amikor a hóval játszott, aztán hogyan tévedtek el és ereszkedtek le a patakot követve a meredek hegyoldalban. Grace beszéd közben nem nézett Tomra, szemét a lovakra szegezte, de a férfi tudta, hogy most csak azt látja, amit aznap látott: a barátnıjét és egy másik lovat, akik már mindketten halottak. Tom figyelte, ahogy beszél, és teljes szívével együtt érzett vele. - Aztán rátaláltunk arra a helyre, amit kerestünk. Meredek töltés volt, ami felvitt a vasúti hídra. Már voltunk ott régebben, és tudtuk, hol az ösvény. Mindegy. Judith ment elsınek, és tudja, furcsa volt, mintha Gully megérzett volna valamit, mert nem akart elindulni, pedig Gully egyáltalán nem olyan. Hallotta a saját szavait és azt is, hogy összekeverte az igeidıket, ezért a férfira pillantott, aki válaszul rámosolygott. - Aztán felment, és én megkérdeztem, minden rendben van-e, és ı azt mondta, igen, csak legyek óvatos. Szóval én is elindultam utána.

221 - Zarándokot is erıltetni kellett? - Nem, egyáltalán nem. Nem olyan volt, mint Gully. İ azonnal engedelmeskedett. Lesütötte a szemét, és egy ideig nem szólt semmit. A karám túlsó végében az egyik csikó halkan felnyihogott. Tom a lány vállára tette a kezét. - Minden oké? Grace bólintott. - Aztán Gully csúszni kezdett. - Ismét a férfira nézett, és hirtelen nagyon elkomolyodott. - Tudja, késıbb kiderítették, hogy az ösvénynek csak azon a szélén volt jég. Ha csak egy pár centivel odébb ment volna, semmi nem történik. De biztos pont a jégre tette a lábát, és ez volt a baj. Megint félrenézett, és vállának mozgásából a férfi látta, hogy csak nehezen tudja visszafojtani a zokogást. - Szóval elkezdett csúszni. Tudja, nagyon igyekezett, próbálta a földbe vágni a lábát, hogy megtartsa, de minél erısebben próbálkozott, annál rosszabb lett. Egyenesen felénk csúsztak és Judith kiabált, hogy tőnjünk el az útjából. Kiesett a nyeregbıl, és Gully nyakába kapaszkodott, én pedig próbáltam megfordítani Zarándokot, és tudom, hogy túl erısen csináltam, érti, rángatni kezdtem. Ha megırzöm a nyugalmamat, és finomabban csinálom, akkor engedelmeskedett volna. De azt hiszem, csak még jobban megrémítettem, és ı nem...nem akart mozdulni. Újabb szünetet tartott, és nyelt egyet. - Aztán nekünk jöttek. Nem is tudom, hogyan sikerült nyeregben maradnom. - Rövid kis nevetés tört ki belıle. - Mennyivel okosabb lett volna leesni, persze csak ha nem akadok fenn, mint Judith. Úgy lógott Gullyn, mint egy zászló, mintha semmi súlya nem lett volna a testének. Esés közben a lába beakadt a kengyelbe, és mind együtt csúsztunk lefelé. Úgy tőnt, soha nem ér véget. És tudja mit? A legfurcsább az volt az egészben, hogy közben, emlékszem, az jutott eszembe, hogy itt ez a gyönyörő kék ég fölöttünk, ragyog a nap, a

222 fákat hó borítja, meg minden, és arra gondoltam, nahát, milyen szép napunk van. - A férfi felé fordult, és ráemelte tekintetét. - Hát hallott már ennél furcsábbat? Tom egyáltalán nem tartotta furcsának. Tudta jól, hogy vannak ilyen nehéz pillanatok, amikor a világ szépsége feltárul az ember elıtt, de nem azért - mint hihetnénk -, hogy gúnyt őzzön szenvedéseibıl vagy jelentéktelen voltából, hanem hogy nyilvánvalóvá tegye a létezés tényét. A lányra mosolygott és bólintott. - Nem is tudom, hogy Judith rögtön meglátta-e, mármint a kamiont. Azt hiszem, nagyon megüthette a fejét, Gully pedig teljesen begızölt, és ide-oda dobálta szegényt. Én azonban amint megláttam, ahogy jött a híd felé, azonnal tudtam, hogy ez a fickó nem tud majd idıben megállni, és arra gondoltam, ha sikerülne elkapnom Gullyt, akkor mindenkit szépen elvihetnék az útból. Olyan hülye voltam. Istenem, olyan hülye voltam!.... A tenyerébe hajtotta a fejét, és behunyta szemét, de csak egy pillanatra. - Igazából le kellett volna, szállnom. Sokkal könnyebb lett volna elkapnom. Igaz, hogy meg volt rémülve, de a sérült lábával nem tudott elrohanni. Rásózhattam volna Zarándok farára, hogy fusson el, aztán levihettem volna Gullyt is az útról. De nem így csináltam. Szipogott egyet, és újból összeszedte magát. - Zarándok elképesztı volt. Persze ı is megrémült, de szinte azonnal összeszedte magát. Mintha tudta volna, mit akarok. Úgy értem, ráléphetett volna Judithra vagy akármi, de, istenem, nem tette. Vigyázott. És ha az a pasas nem nyomja meg a dudát, sikerült volna. Az ujjaim már ennyire közel voltak, ennyire... Grace Tomra nézett, és arcát teljesen eltorzította a fájdalom annak a gondolatától, hogy megmenekülhettek volna, és szemébıl végre kibuggyantak a könnyek. Tom magához ölelte, a lány pedig a mellére hajtotta a fejét, és zokogott.

223 - Láttam az arcát, ahogy Gully lábai mellıl felnézett rám, épp mielıtt megszólalt a duda. Olyan kicsinek látszott, olyan rémültnek. Megmenthettem volna. Mindenkit megmenthettem volna! Tom csendben maradt, mert tudta, milyen hiábavaló próbálkozás szavakkal megváltoztatni az efféle dolgokat, és azt is tudta, hogy ez a bizonyosság az évek múlásával sem fog meggyengülni a lányban. Hosszú ideig álltak így a sötétülı ég alatt. Tom a lány fejére tette tenyerét, és beszívta hajának üde, fiatalos illatát. Amikor aztán alábbhagyott a sírás és Grace testébıl elszállt a feszültség, megkérdezte tıle, akarja-e folytatni. A lány bólintott, szipogott, és mély lélegzetet vett. - Miután megszólalt a duda, már semmit nem lehetett csinálni. És Zarándok, hát ı valahogy szembefordult a kamionnal. Tiszta ırület, de olyan volt, mintha nem akarta volna engedni, hogy elüssön minket. Nem akarta hagyni, hogy az a nagy szörnyeteg odajöjjön és bántson bennünket, hanem harcolni akart ellene. Harcolni, az ég szerelmére, negyven tonna acél ellen! Nem semmi, igaz? De ı mégis erre készült, éreztem rajta. És amikor a kocsi már ott volt elıttünk, ı felágaskodott. Én leestem és beütöttem a fejemet. Ez minden, amire emlékszem. A történet hátralévı részét Tom nagyjából már ismerte. Annie megadta neki Harry Logan telefonszámát, ı pedig néhány nappal ezelıtt felhívta, és végighallgatta a férfi beszámolóját. Logan elmesélte, mi történt Judithtal és Gulliverrel, hogyan menekült el Zarándok, és hogyan találtak rá a folyó partján azzal a hatalmas lyukkal a mellkasán. Tom egy egész sor, az apró részletekre vonatkozó kérdést tett fel neki, melyek egy részét Logan érezhetıen értelmetlennek találta. Az állatorvos azonban jólelkő ember volt, szép türelmesen felsorolta a ló sérüléseit és azt is, hogyan látta el azokat. Elmesélte Tomnak, hogyan vitték át Zarándokot a Cornellre, amelynek jó hírét Tom is ismerte, és mi mindent tettek ott érte. Amikor Tom teljesen ıszintén azt mondta, hogy még soha nem hallott olyan állatorvosról, aki képes lett volna megmenteni egy ilyen súlyosan sérült lovat, Logan felnevetett, és azt mondta, bárcsak ne

224 tette volna. Beszámolt arról, hogy késıbb, Mrs. Dyer istállójában hogyan fordultak még rosszabbra a dolgok, és csak a jóisten a megmondhatója, mit mővelhetett az a két fiú a szerencsétlen párával. Önmagát is hibáztatta, amiért bizonyos dolgokban részt vett, például hagyta, hogy az ajtóval leszorítsák a ló fejét, amíg ı beadta az injekciót. Grace kezdett fázni. Késı volt, az anyja bizonyára nem tudja, hol lehet. Lassan visszasétáltak az istállóhoz, aztán átvágtak az üresen kongó épületen a kocsihoz. A Chevy fényszóróinak sugara fel-alá lengett, ahogy a zötyögıs úton a folyóparti ház felé haladtak. A kutyák egy ideig elıttük rohantak, és hegyes árnyékuk elébük vetült, mikor pedig megfordultak, hogy visszanézzenek a kocsira, szemük kísérteties zöld fénnyel csillogott. Grace megkérdezte, hogy az, amit most megtudott, segít-e Zarándok gyógyításában, mire Tom azt felelte, hogy még gondolkoznia kell a hallottakon, de remélhetıleg igen. Amikor odaértek a házhoz, örömmel nyugtázta, hogy a lányon már egyáltalán nem látszanak a sírás nyomai. Grace kiszállás után rámosolygott, ı pedig érezte, hogy köszönetet, szeretne mondani, csak túl szégyenlıs, nem meri szavakba önteni. A lány háta mögé nézett, a házra, abban a reményben, hogy talán megláthatja Annie-t, de az asszonynak nyoma sem volt. Gracere mosolygott és a kalapjához emelte a kezét. - Holnap találkozunk. - Rendben - mondta a lány, és becsapta az ajtót. Mire hazaért, a többiek már megvacsoráztak. Frank valami matematikai feladat megoldásában segített Joe-nak a nappaliban lévı nagy asztalnál, és utoljára figyelmeztette az ikreket, hogy halkítsák le a tv-ben a vígjátékot, amit néznek, mert különben odamegy és kikapcsolja. Diane szó nélkül fogta a számára félretett vacsorát, és berakta a mikrosütıbe, Tom pedig bement a földszinti fürdıszobába mosakodni.

225 - Szóval örült az új telefonoknak? - A nyitott ajtón keresztül látta, hogy Diane visszaül a konyhaasztalhoz és folytatja a varrást. - Igen, nagyon hálás volt. Megtörülte a kezét, és visszament a konyhába. A mikrosütı csengetett, ı kivette a vacsorát, és az asztalhoz vitte. Csirkeragu volt zöldbabbal és egy hatalmas sült burgonyával. Diane azt hitte, hogy ez a kedvenc étele, neki pedig soha nem volt szíve megmondani az igazat. Egyáltalán nem volt éhes, de nem akarta felbosszantani az asszonyt, úgyhogy leült és enni kezdett. - Én csak azt nem értem, hogy mit fog kezdeni a harmadikkal mondta Diane anélkül, hogy felnézett volna. - Ezt hogy érted? - Hát, neki is csak két füle van. - Van telefaxa meg más, telefonvonalakat használó szerkentyői, és mivel állandóan telefonálgatnak neki, szüksége is van rájuk. Felajánlotta, hogy kifizeti a beszerelési díjat. - Fogadni mernék, hogy nemet mondtál. Meg sem próbálta letagadni, és látta, hogy Diane elmosolyodik. Tom jól tudta, hogy nem érdemes az asszonnyal vitába keveredni, amikor ilyen hangulatban van. Diane az elsı pillanattól fogva egyértelmővé tette, hogy nincs oda Annie ittlététıl, és Tom úgy gondolta, legjobb ráhagyni a dolgot. Tovább evett, s egy darabig egyikük sem szólt semmit. Frank és Joe arról vitatkozott, hogy az egyik számot osztani vagy szorozni kellene-e. - Frank azt mondja, ma reggel kivitted Rimrockkal lovagolni mondta Diane. - Így van. Elıször ült lovon gyerekkora óta. Jól lovagol. - Az a kislány, micsoda szörnyőség, ami vele történt. - Eegen.

226 - Olyan magányosnak tőnik. Szerintem jobb lenne neki az iskolában. - Ó, én nem is tudom. Egész jól megvan. Befejezte a vacsorát, kiment megnézni a lovakat, majd azt mondta Diane-nak és Franknek, hogy el akar olvasni valamit, és jó éjt kívánt az egész családnak. Tom szobája a ház egész északnyugati sarkát elfoglalta, és oldalsó ablaka a völgyre nyílt. A jókora szobában alig volt néhány holmi, ami még tágasabbnak mutatta. Ágyát a szüleitıl örökölte, magas és keskeny darab volt, csigavonal díszítéső juharfa fejtámlával. A steppelt ágytakarót még nagyanyja készítette. Eredetileg piros és fehér színő volt, de a piros mostanra halvány rózsaszínre fakult, s az anyag helyenként annyira elvékonyodott, hogy átlátszott rajta a bélés. A szobában ezen kívül csak egy kis fenyıfa asztal volt, egy egyszerő szék, egy fiókos szekrény és egy öreg bırfotel, amely az öntöttvas kályha mellett, egy lámpa alatt állt. A padlón néhány mexikói szınyeg, amiket Tom pár éve vásárolt Santa Fében, de túl kicsik voltak ahhoz, hogy lakályossá tegyék a helyiséget, sıt éppen ellentétes hatást keltettek, ahogy elhagyatott kis szigetekként úsztak a sötétre pácolt fapadló tengerén. A hátsó falon két ajtó nyílt, az egyik a gardróbba, ahol a ruháit tartotta, a másik egy kis fürdıszobába. A komód tetején néhány bekeretezett családi kép állt. Az egyik Rachelt ábrázolta a csecsemı Hallel, de ez mostanra már egészen megsötétedett. Mellette Hal egy viszonylag friss képe állt, a fiú mosolya kísértetiesen hasonlított anyjáéra a másik képen. A képektıl és a falakat szegélyezı polcokon sorakozó könyvektıl és lovas szaklapoktól eltekintve azonban a szobába tévedı idegen alaposan elcsodálkozott volna azon, hogy valakinek, aki ennyi évet élt, ilyen kevés holmija van. Tom leült az asztalhoz, és belelapozott a Lótenyésztık Magazinja régi számaiba. Egy cikket keresett, amit néhány éve olvasott. Egy kaliforniai tenyésztı írta, akivel egyszer találkozott is, és egy fiatal kancáról szólt, akivel súlyos baleset történt. Az állatot hat társával

227 együtt Kentuckyból szállították Kansasba, és a sofır valahol Arizonában elaludt, lehajtott az útról, és az egész szerelvény felborult. Az utánfutó arra az oldalára esett, ahol az ajtaja volt, így a mentıosztagok csak láncfőrésszel tudták kinyitni. Kiderült, hogy a lovakat a szállításhoz bekötötték a bokszaikba. A nyakuknál fogva lógtak az immár mennyezetté változott oldalfalról, és a kanca kivételével mind elpusztult. Tom emlékezett, hogy van ennek a tenyésztınek egy dédelgetett elmélete arról, hogyan használható ki a lovak fájdalomra adott természetes reakciója a megsegítésükre. Bonyolult elmélet volt, és Tom nem is volt biztos abban, hogy tökéletesen értette. Lényege az az elképzelés volt, hogy bár szorult helyzetben a lovak ösztöne alapvetıen menekülést sugall, ám ha ténylegesen fájdalmat éreznek, akkor megküzdenek az életükért. A fickó ezt vadon élı lovakról szóló történetekkel támasztotta alá, miszerint a lovak ugyan elfutnak az ıket üldözı farkasfalka elıl, de ha a ragadozók belekapnak az oldalukba, akkor szembenéznek a támadókkal. Olyan ez, mint a kisbabák fogzása: a csecsemı is ráharap a fájó pontra. Azt állította, hogy ezen elmélet segítségével sikerült rendbe hoznia a balesetet túlélt sérült kancát. Tom rátalált a keresett számra, és újra elolvasta a cikket abban a reményben, hogy abból talán kiderül, mit tegyen Zarándokkal. A szerzı kicsit szőkmarkúan bánt a részletekkel, de úgy tőnt, tulajdonképpen csak annyit tett, hogy a kancával mindent végigcsinált elölrıl, mintha akkor kezdte volna betanítani. Segített neki rátalálni önmagára, a helyes dolgokat megkönnyítette, a helyteleneket megnehezítette a számára. Ez mind nagyon szép volt, csak éppen Tom semmi újat nem talált benne. Pontosan ezt csinálta Zarándokkal. Ami pedig az életért való küzdelem elméletét illeti, még mindig nem tudott valami sokat kihámozni belıle. De hát mit várt? Új trükköt keresett? Mostanra már tudhatná, hogy nincsenek trükkök. Minden az emberen és a lovon múlik, valamint annak

228 kölcsönös megértésén, hogy mi zajlik Félrelökte a lapot, hátradılt és felsóhajtott.

a

másik

fejében.

Miközben ma este Grace-t hallgatta, és korábban Logant, az elmondottak minden mozzanatát megvizsgálta, hátha bele tud kapaszkodni valamibe, hátha megtalálja a kulcsot. De semmit nem talált. És most végre megértette, mit látott mindvégig Zarándok szemeiben. Teljes összeomlást. A ló önmagába és a körülötte lévıkbe vetett bizalma darabokra hullott. Elárulták, ráadásul éppen azok, akiket a legjobban szeretett, akikben a legjobban bízott. Grace, Gulliver és mindenki. Felvitték azon a lejtın, mintha biztonságos lenne, aztán amikor kiderült, hogy mégsem az, kiabáltak vele és bántották. Lehetséges, hogy Zarándok magát okolta a történtekért. Miért hiszik az emberek, hogy csak ık éreznek bőntudatot? Tom már oly sokszor tanúja volt annak, hogyan igyekeztek a lovak megoltalmazni lovasaikat, különösen a gyermekeket, a tapasztalatlanságuk okozta veszélyektıl. Zarándok cserbenhagyta Grace-t. Amikor pedig próbálta megvédeni a kamionnal szemben, cserébe csak fájdalmat és büntetést kapott. Aztán ott volt az a sok idegen, akik becsapták, és foglyul ejtették, és bántották, és tőket döfködtek a nyakába, és bezárták a sötétbe, bőzbe és mocsokba. Késıbb, amikor még mindig álmatlanul feküdt a sötétben, bár a ház már rég elcsendesedett körülötte, Tom úgy érezte, hogy valami nehéz dolog lebeg végig a testén és rátelepszik a szívére. Most már összeállt benne a kép, legalábbis a lehetıségekhez képest, de ilyen sötét és reménytelen képet még soha nem látott. Nem volt semmi becsapás, semmi ostobaság vagy finnyáskodás abban, ahogy Zarándok az ıt ért borzalmakat feldolgozta. Értékelése teljesen logikus volt, és éppen emiatt volt oly nehéz segíteni rajta. Pedig Tom rettentıen szeretett volna segíteni. Segíteni akart a lovon és a kislányon. De azt is tudta, azzal együtt, hogy ez helytelen -, hogy mindezt azért az asszonyért teszi, akivel délelıtt együtt lovagolt, és

229 akinek száját és szemét olyan tisztán maga elé tudta képzelni, mintha ott feküdt volna mellette.

HUSZONEGY Azon az éjszakán, amikor Matthew Graves meghalt, Annie és az öccse barátaiknál vendégeskedtek a jamaicai Kék hegyek közt. A karácsonyi szünidı a vége felé tartott már, szüleik visszautaztak Kingstonba, de ık annyira jól érezték magukat, hogy néhány napra még ott maradhattak. Annie és öccse, George egy franciaágyon osztozott, mely fölé hatalmas tüllsátor borult, hogy távol tartsa a szúnyogokat. Éjszaka hálóingben bejött barátaik anyja, és felkeltette ıket...Meggyújtotta az éjjeliszekrényen, álló lámpát, leült az ágy végére, s várta, hogy Annie és George kidörgöljék az álmot a szemükbıl. A tüllhálón keresztül Annie a nı férjét is ki tudta, venni, aki csíkos pizsamájában szintén ott volt, de arca nem látszott a sötétben. Annie soha nem felejtette el azt a furcsa mosolyt, mely az asszony arcán ült. Késıbb rájött, hogy ezt a mosolyt a félelem szülte, félelem attól, amit mondania kellett, de akkor, az álom és ébrenlét határán arckifejezése vidámnak tőnt, így amikor a nı azt mondta, hogy rossz híre van és hogy meghalt az apjuk, Annie azt gondolta, viccrıl van szó. Nem valami jó viccrıl, de azért viccrıl. Sok évvel késıbb, amikor egyszer Annie úgy vélte, tennie kellene valamit az álmatlanság ellen ezt négy-öt évenként elhatározta, de a kezeléseknek csak annyi eredménye volt, hogy rengeteg pénzt költött számára egyáltalán nem új dolgok végighallgatására), elment egy hipnoterapeutához. A nı a kezeléseket "eseményorientált" módon végezte. Ez azt jelentette, hogy megkérte betegeit, idézzenek fel olyan eseteket, amelyek pillanatnyi bajaik kezdetét jelezhették. Ezután hipnotizálta a pácienst, és megoldotta a problémákat.

230 Az elsı százdolláros kezelés végén szegény nı láthatóan csalódott volt, amiért Annie-nek nem sikerült megfelelı kiindulási pontot találnia, így aztán Annie a rákövetkezı héten egész emlékezetét átfésülte, hogy találjon valamit. Roberttel is megbeszélte a dolgot, és végül a férfi talált rá az "eseményre": Annie-t tízéves korában az éjszaka közepén felébresztették, hogy közöljék vele apja halálhírét. A nı majd leesett a székrıl izgatottságában. Annie is elégedettséget érzett, mint azok a lányok, kiket az iskolában mindig utált, mert a legelsı sorban ültek, és állandóan a levegıben volt a kezük. Ne aludj el, mert meghalhat valaki, akit szeretsz. Az a tény, hogy az esetet követı húsz évben Annie minden éjszaka úgy aludt, mint a bunda, szemmel láthatóan egyáltalán nem zavarta a hipnotizırt. Megkérdezte Annie-tıl, hogyan érez az apja iránt, aztán azt, hogyan érez az anyja iránt, és miután Annie mindent elmondott, megkérdezte, mit szólna egy kis "elválasztási gyakorlathoz". Annie azt mondta, hogy ı benne van. A nı ezután megpróbálta hipnotizálni, de annyira izgatott volt, hogy elkapkodta a dolgot, így semmi esélye nem volt a sikerre. Annie nem akart csalódást okozni neki, ezért igyekezett hitelesen eljátszani, hogy transzba esett, bár nagyon nehezére esett megırizni komolyságát, amikor a nı gondolatban ezüstpörgettyőkre állította a szüleit, aztán egymás után hagyta ıket elszállni a világőrbe, neki pedig méltóságteljesen búcsút kellett intenie. Ám még ha igaz volt is, amit Annie gondolt, hogy apja halálának semmi köze az alvászavaraihoz, az mégis kihatott az élete szinte minden más területére. Egy hónap sem telt el a temetés után, és anyja máris felszámolta a kingstoni házat, és megszabadult egy csomó olyan holmitól, amelyet gyermekei addig életük nélkülözhetetlen részeinek tekintettek. Eladta a kis hajót, amin apjuk vitorlázni tanította, és apró, lakatlan szigetekre vitte ıket, ahol a korallok között a víz alá merülve homárokat hozhattak a felszínre és mezítelenül

231 futkoshattak a pálmafák szegélyezte fehér homokon. Kutyájukat pedig, Bella nevő fekete labrador keveréket egy olyan szomszédnak ajándékozta, akit alig ismertek. Amikor a taxi kivitte ıket a repülıtérre, látták, hogy a kutya a kapuból néz utánuk. Angliába repültek, ebbe a furcsa, nyirkos, hideg helyre, ahol senki nem mosolygott. Anyjuk Devonban hagyta ıket a szüleinél amíg ı Londonba utazott, mint mondta, rendezni férje ügyeit. Saját ügyeinek rendezésével sem késlekedett, mert hat hónapon belül ismét férjhez ment. Annie nagyapja kedves, de gyámoltalan lélek volt, aki állandóan pipázott és keresztrejtvényeket fejtett, s életét legfıképp az töltötte ki, hogy igyekezett elkerülni feleségének nemhogy a haragját, de még az enyhe rosszallását is. Annie nagyanyja apró, rosszindulatú öregasszony volt, egészen keményre dauerolt fehér frizurával, melyben szinte figyelmeztetıen világított rózsaszín fejbıre. A gyerekek iránt ugyanolyan ellenszenvet érzett, mint az élet szinte valamennyi dolga iránt. Míg azonban e dolgok többsége elvont volt, élettelen vagy egyszerően nem is tudott az asszony ellenszenvérıl, egyedül unokáin láthatta egyértelmően a hatást, ezért mindent elkövetett, hogy ott-tartózkodásukat az elkövetkezı hónapok során minél jobban megkeserítse. George volt a kedvence, de nem azért, mert ıt kevésbé utálta, hanem hogy megossza a gyerekeket, s ezzel Annie-t, akinek szemében mindig gyorsan észrevette a dacot, még boldogtalanabbá tegye. Azt mondta Annie-nek, hogy a lány "a gyarmatokon" közönséges, hanyag szokásokat vett fel, miket oly módon akart kiőzni belıle, hogy gyakran vacsora nélkül küldte ágyba vagy a legkisebb vétségért is elverte a lábát egy hosszú nyelő fakanállal. Anyjuk, aki a hétvégéken levonatozott hozzájuk, tárgyilagosan hallgatta gyermekei beszámolóit. Döbbenetesen elfogulatlanul járt utána a dolgoknak, s Annie megtanulta, hogyan lehet a tények finom átrendezésével az igazság egészen különbözı változataihoz jutni.

232 - A gyermeknek rendkívül élénk képzelete van mondogatta nagyanyja. Annie, aki a néma megvetésen és kicsinyes bosszúálláson kívül semmi mást nem tehetett, cigarettát lopkodott a banya erszényébıl, s az esıtıl csöpögı rododendronok mögött pöfékelt, azon morfondírozott, milyen ostoba dolog szeretni, hiszen azok, akiket szeretünk, csak meghalnak és magára hagyják az embert. Édesapja nyüzsgı, életvidám ember volt - az egyetlen, aki valaha is úgy gondolta, hogy Annie ér valamit. Halála óta a lány élete szüntelen küzdelem volt annak bizonyítására, hogy igaza volt. Az iskolában, az egyetemen és aztán pályája során mindvégig egyetlen cél hajtotta: hogy bizonyítson. Grace születése után egy darabig úgy érezte, sikerült. A rózsaszín kis arc, amely vakon és mohón keresgélt a mellén, mélységes nyugalommal töltötte el. Most végre, mondta magában, az lehetek, aki vagyok, s nem az, amit teszek. Aztán jött a vetélés. Aztán még egy, és még egy és még egy, kudarc, kudarc után, s Annie hamarosan újra az a sápadt, dühös kislány lett a rododendronok rejtekében. Egyszer már bizonyított, s újra bizonyítani fog. De sok minden megváltozott. A Rolling Stones magazinnál eltöltött elsı napjaitól kezdve azok az újságírók, akik figyelemmel kísérik az efféle dolgokat, a "ravasz és tüzes" jelzıt akasztották rá. Most, hogy saját lapja fınökeként lépett ismét színre - bár régebben megfogadta, hogy ilyen munkát soha nem vállal el -, a jelzık közül csak az elsı maradt, meg. Mintha megérezték volna vad elszántságát, a "tüzes" helyett mind gyakrabban emlegették a "könyörtelen" kifejezést. Annie tulajdonképpen még maga is meglepıdött azon a közönyös ridegségen, amit legújabb munkája során tanúsított. Tavaly ısszel összefutott egy régi angliai barátnıjével, akit még a bentlakásos iskolából ismert, és amikor mesélt neki a lapjánál folyó vérontásról, a nı felkacagott, s megkérdezte Annie-t, emlékszik-e arra, amikor Lady Macbeth-et alakította az iskolai színjátszó körben.

Annie emlékezett. Sıt - bár ezt hogy elég jó volt.

233 nem mondta - arra is emlékezett,

- Emlékszel, hogy dugtad be a karodat a mővérrel teli vödörbe az "El, átkozott folt" - monológhoz? Egészen könyékig vörös volt. - Igen. Az biztos, hogy jókora folt volt. Annie is nevetett, de amikor elváltak, ez a kép egy egész délutánon át nyomasztotta, aztán meggyızte magát, hogy az égvilágon semmi köze nincs a jelenlegi helyzethez. Lady Macbeth a férjéért tette, amit tett, nem saját magáért, és egyébként sem volt normális. Másnap aztán, talán hogy bebizonyítson valamit, kirúgta Fenimore Fiske-et. Most, a semmi közepén álló irodája ablakából nyíló kilátást nézegetve Annie eltöprengett az effajta cselekedeteken és az azokat kiváltó érzelmeken. Egy részük akkor tudatosult benne, amikor Little Bighornnál azon az éjszakán lerogyott a halottak kıbevésett neveinél és kitört belıle a sírás. Itt, a végtelen égbolt alatt aztán még tisztábban látott, mintha a titkok a világgal együtt föltárultak volna. A tudás gyászos csendet szült, és Annie e némaságtól körülvéve figyelte, a májusi napok múltával mint válik egyre zöldebbé és melegebbé ez a világ. Csak akkor érezte magát e világ részének, amikor a férfival volt. Még háromszor hívta lovagolni, s elvitte azokra a helyekre, amiket meg akart mutatni neki. Megszokottá vált, hogy szerdánként Diane hozta haza Grace-t a klinikáról, és ha az asszonynak vagy Franknek dolga akadt a városban, néha be is vitték. Annie azon kapta magát, hogy ezeken a délelıttökön már várja, mikor hívja Tom lovagolni, és amikor a férfi megérkezett, nagyon igyekezett, hogy hangja ne csengjen túl lelkesen. Legutóbb épp egy telefonértekezlet kellıs közepén volt, amikor a karámok felé nézve észrevette, hogy Tom két felnyergelt lovat, Rimrockot és egy csikót vezet ki az istállóból, és egybıl elveszítette a beszélgetés fonalát. Hirtelen feltőnt neki, hogy a vonal New York-i

234 végén mindenki elcsendesedett. - Annie? - mondta az egyik fıszerkesztı. - Igen, elnézést - válaszolt Annie. - Nagyon rossz a vonal, nem hallottam a végét. Amikor a férfi megérkezett, az értekezlet még mindig tartott és Annie integetett neki, hogy jöjjön be. Tom levette a kalapját és belépett, Annie pedig suttogva elnézést kért tıle és azt mondta, nyugodtan szolgálja ki magát kávéval. A férfi töltött magának, aztán letelepedett a heverı karfájára, és várt. Ott hevert mellette Annie lapjának néhány legutóbbi száma. Tom felvett egyet és átnézte. Azon az oldalon, ahol a munkatársakat sorolják fel, megtalálta a nı nevét, rögtön az elsı sorban, mire elismerı képet vágott. Kicsit késıbb Annie azt látta, hogy mosolyogva olvassa Lucy Friedman cikkét a legújabb divatról, melynek címe "A falusi élet bája" címet adta. Elvittek néhány manökent valami isten háta mögötti helyre Arkansasban, s lefotózták ıket, tetovált, sörhasú, mosolytalan férfiak társaságában, akiknek a furgonjából puskacsı kandikált ki. Annie azon töprengett, vajon a fotós - egy zseniális, de botrányos külsejő fickó, aki festette az arcát és szívesen dicsekedett főnek-fának átlyukasztott mellbimbóival hogyan úszta meg ép bırrel. A telefonértekezlet még tíz percig tartott, és Annie - annak tudatában, hogy Tom is hallgatja ıt - egyre öntudatosabban kezdett viselkedni. A szokásosnál méltóságteljesebben beszélt, hogy jó benyomást keltsen, aztán rögtön ostobának érezte magát. A New York-i iroda kihangosított telefonja köré győlt munkatársai bizonyára azon kezdtek gondolkozni, mit szedhetett be. Amikor végeztek, Annie letette a kagylót, és a férfihoz fordult. - Elnézést. - Semmi gond. Jó volt hallgatni, ahogy dolgozik. És most már azt is tudom, mit vegyek fel, ha legközelebb Arkansasban járok. -

235 Visszadobta a magazint a heverıre. - Egész szórakoztató Egész fárasztó. Sıt inkább elviselhetetlen. Már a lovaglóruhájában volt, így egybıl kimentek a lovakhoz. Azt mondta, megpróbálná egy kicsit hosszabbra hagyni a kengyelszárat, és Tom odament megmutatni, hogy csinálja, mert a szíj kicsit más volt, mint amilyenhez Annie szokott. Az asszony közelebb lépett, hogy lássa, mit csinál, és most elıször érezte meg a férfi illatát - bırnadrágjának meleg, tiszta szagát és valami egyszerő szappanét. Karjuk közben összeért, de egyikük sem lépett arrébb. Ezen a délelıttön a déli folyóhoz mentek, és lassan haladtak felfelé a parton ahhoz a helyhez, ahol Tom szerint némi szerencsével hódokat is láthatnak. De egyet sem láttak, csak a két érdekes hódvárat. Leszálltak a nyeregbıl, és egy kidılt nyárfa szürkére szikkadt törzsére telepedtek, amíg a lovak saját tükörképüket itták a vízbıl. Egy hal vagy béka dugta ki fejét a csikó elıtt, mely ijedtében úgy ugrott hátra, mint valami rajzfilmfigura. Rimrock csak egy unott pillantást vetett rá, aztán folytatta az ivást. Tom jót nevetett. Felállt, odament a csikóhoz és egyik kezét a nyakára tette, a másikat pedig a pofájára. Egy darabig így állt, a lovon tartva kezeit. Annie nem hallotta, mondott-e valamit, de észrevette, hogy a ló úgy tartja a fülét, mintha hallgatná. Aztán az állat minden további biztatás nélkül visszament a vízhez, és némi óvatos szimatolás után úgy folytatta az ivást, mintha mi sem történt volna. Tom visszatért a fatörzshöz, és észrevette, hogy a nı mosolyog és a fejét rázza. - Mi a baj? - Hogy csinálja ezt? - Mit? - Hát hogy a ló érezze, hogy semmi baj. - Ó, tudta ı, hogy semmi baj. - Annie várta a folytatást. - Csak néha egy kicsit színészkedik. - Ezt meg honnan tudja?

236 A férfi ugyanolyan derősen nézett rá, mint amikor Annie azt a sok kérdést tette fel neki a feleségérıl és a fiáról. - Megtanulja az ember. - Abbahagyta, de nyilván látta Annie arcán a megbántottságot, hogy ilyen könnyen elintézte a választ, mert elmosolyodott és folytatta. - Olyan ez, mint a nézés és a látás közti különbség. Ha az ember elég sokáig néz, és jól csinálja, akkor látni is fog. Így van a maga munkájában is. Maga tudja, mi a jó téma, mert régóta ezzel foglalkozik. Annie felnevetett. - Igen, mint például a falusi élet bája? - Pontosan. Én az életben rá nem jönnék, hogy az emberek ilyesmirıl akarnak olvasni. - Nem is akarnak. - Dehogynem. Hiszen szórakoztató. - Inkább ostobaság. A szavak ridegen buktak ki belıle és olyan véglegességgel, hogy nyomukban csend támadt közöttük. Tom az asszonyt nézte, aki megenyhült és egy öngúnnyal teli mosolyt küldött felé. - Az a cikk ostoba, leereszkedı és hamis. - Azért vannak komolyabb írások is. - Ó, igen, de ki kíváncsi rájuk? A férfi vállat vont. Annie a lovakra pillantott. Már teleitták magukat, és most a vízparton növı új füvet legelészték. - Amit maga csinál, az igazi - mondta. Miközben visszafelé lovagoltak, Annie elmesélte, miket olvasott a könyvtárban a suttogókról, boszorkányságról és hasonlókról, a férfi pedig jót nevetett, és azt mondta, persze, ı is olvasta a könyvek egy részét, és jó néhányszor bizony nagyon szeretett volna boszorkánymester lenni. Hallott Sullivanrıl és Rareyrıl is.

237 - Az efféle szerzetek - nem Rarey, ı igazi lovasember volt, hanem a többiek - olyasmiket mőveltek, ami kész varázslatnak tőnhetett, pedig egyszerően csak kegyetlenség volt. Tudja, például ólomsörétet öntöttek a ló fülébe, és a zörgéstıl a szerencsétlen állat megdermedt félelmében. Az emberek persze azt mondogatták, ejha, nézzétek, megszelídítette azt a vad lovat. Azt viszont nem tudták, hogy valószínőleg meg is ölte vele. Azt mondta, gyakran megesik, hogy az összezavarodott lovak állapota elıbb romlik, mielıtt javulás mutatkozna, s ebbe nem szabad beleavatkozni, hagyni kell, hogy az állat átlépje a pokolba vezetı ajtó küszöbét, aztán visszatérjen onnan. Annie nem válaszolt, mert tudta, hogy Tom nemcsak Zarándokról beszél, hanem valami olyan igazságról, ami valamennyiükre érvényes. Azt is tudta, hogy Grace beszélt Tomnak a balesetrıl. Nem a férfi árulta el neki, hanem egyik este hallotta, hogy Grace a telefonban megemlíti a beszélgetést Robertnek. Az utóbbi idıben ez volt Grace egyik kedvenc fogása: hagyta, hogy Annie közvetve tudja meg a dolgokat, és így pontosan lemérhesse kirekesztettsége mértékét. A szóban forgó estén Annie az emeleten fürdött, és a kádban fekve hallgatta a nyitott ajtón keresztül beszőrıdı hangokat - amint ezt nyilván Grace is nagyon jól tudta, mivel meg sem próbált halkabban beszélni. Nem bocsátkozott részletekbe, egyszerően csak annyit mondott Robertnek, hogy többre emlékezett a történtekbıl, mint gondolta, és most, hogy beszélt a balesetrıl, jobban érzi magát. Annie várta, hogy neki is beszámoljon róla, de tudta, hogy ez nem fog bekövetkezni. Egy ideig dühös volt Tomra, mintha a férfi betolakodott volna az életükbe, másnap alig szólt hozzá. - Hallom, Grace beszélt magának a balesetrıl. - Igen, beszélt - válaszolt a férfi szinte közömbösen. Ezzel le is zárta a témát. Egyértelmő volt, hogy a beszélgetést kizárólag önmagára és Grace-re tartozó dolognak tekinti, és amikor Annie-nek

238 végre sikerült úrrá lennie a haragján, tiszteletet érzett iránta ezért, és az is eszébe jutott, hogy nem a férfi tolakodott be az életükbe - éppen fordítva történt. Tom nagyon ritkán beszélt neki Grace-rıl, és olyankor is inkább csak tényekrıl számolt be. De Annie tudta, hogy a férfi is látja, milyen viszonyban, van a lányával - ki ne vette volna észre?

HUSZONKETTİ A borjak a sáros talajú karám túlsó végébe húzódtak, megpróbáltak elrejtızni egymás mögött, és nedves, fekete orrukkal bökdösték elıbbre társaikat. Amikor az egyiket végre sikerült elölre taszigálni, láthatóan kitört rajta a vakrémület, és amikor már nem bírta tovább, a csoport mögé rohant és a lökdösıdés újrakezdıdött. A Háborús Hısök Emléknapja elıtti szombat délelıttje volt, és az ikrek azt mutatták be Joe-nak és Grace-nek, mennyire jutottak a lasszóvetésben. Most éppen Scotton volt a sor. Vadonatúj bırnadrágot és a szükségesnél egy számmal nagyobb kalapot viselt. Néhányszor már le is verte a saját fejérıl, miközben a hurkot lengette. Joe és Craig minden alkalommal csak úgy dılt a kacagástól, Scott pedig elvörösödött és igyekezett olyan képet vágni, mintha ı is mókásnak tartaná a dolgot. Olyan régóta forgatta a feje fölött a kötelet, hogy Grace kezdett szédülni a látványtól. - Jöjjünk vissza a jövı héten? - kérdezte Joe. - Most választok, világos? - Ott vannak a másik oldalon. Feketék, négy lábuk van és egy farkuk. - Jó, jó, nagyokos. - Hát dobd már el azt a vacakot! - Oké, oké! Joe megrázta a fejét, és Grace-re vigyorgott. Egymás mellett ültek a korlát legfelsı rúdján, és a lány még mindig büszke volt

239 magára, amiért sikerült egyedül felmásznia. Úgy csinálta végig, mintha semmiség lett volna, és bár pokolian fájt, ahogy a rúd a combja csonkjába vágott, a világért sem lett volna hajlandó elmozdulni onnan. Új Wrangler farmer volt rajta, amit Diane-nal hosszas keresgélés után választottak ki Great Fallsban, és Grace tudta, hogy jól áll neki, mert reggel egy fél óráig nézegette magát a fürdıszobai tükörben. Hála Terrinek fenékizmai a jobb oldalon is szépen kigömbölyítették a nadrágot. Az egészben az volt a legfurább, hogy odahaza, New York-ban a világ minden kincséért sem lett volna hajlandó a Levisen kívül más farmerben mutatkozni, errefelé viszont mindenki Wranglert hordott. A pasas az üzletben azt mondta, ez azért van, mert a láb belsı oldalán a varrás a nem nyom annyira lovaglás közben. - Különben is jobb vagyok nálad - mondta Scott. - Hát az biztos, hogy nagyobb hurokkal lengetsz. Joe beugrott a karámba, és elindult a sárban a borjak felé. - Joe, tőnj el az útból, rendben? - Nem kell bepisilni. Megkönnyítem a dolgodat egy kicsit szétzavarom ıket. Amikor közelebb ért, az állatok elhúzódtak tıle, míg végül mind a sarokban szorongtak. Most már csak úgy menekülhettek, ha kitörnek, és Grace látta, mint fokozódik bennük a feszültség. Joe megállt. Még egy lépés, és a borjak nekiiramodnak. - Kész vagy? - kiáltotta. Scott beharapta az alsó ajkát, és egy kicsit gyorsabban kezdte forgatni a hurkot, így az most már berregı hangot hallatott. Bólintott, mire Joe elıbbre lépett. A borjak azonnal kitörtek a túlsó sarok felé. Scott eldobta a lasszót, és az erıfeszítéstıl akaratlanul is felkiáltott. A kötél átkígyózott a levegın, majd tökéletes pontossággal ráhurkolódott az elöl futó borjú nyakára.

240 - Ez az! - ordította, és szorosra rántotta a kötelet. A dicsıség azonban csak egy pillanatig tartott, mert amint a borjú megérezte a nyakára szoruló kötelet, megugrott és magával rántotta Scottot. A kalapja ott maradt a levegıben, miközben ı maga úgy vágódott fejjel a sárba, mint egy mőugró a medencébe. - Engedd el! Engedd el! - kiáltozta Joe, de Scott vagy nem hallotta, vagy túl büszke volt hozzá, mert továbbra is úgy kapaszkodott a kötélbe, mintha hozzáragadt volna a tenyere, és csúszott a borjú után. Az állat nem volt túl nagy termető, ám annál erısebb volt benne a küzdıszellem, és úgy ugrált öklelızött és rugdosott, mint egy bika a rodeón, miközben szánként vonszolta maga mögött a fiút a sárban. Grace rémülten az arcához kapta a kezét, és majdnem hátrabillent a korlátról. Amikor azonban látták, hogy Scott azért nem ereszti el a kötelet, mert nem akarja, Joe és Craig elkezdtek kurjongatni meg hahotázni. De még mindig nem adta fel. A borjú elhúzta a karám egyik végéig, aztán vissza, közben a többi állat zavarodottan álldogált. A nagy lármára Diane is kifutott a házból, de Tom és Frank még nála is hamarabb odaértek az istállóból. Épp akkor álltak meg Grace mellett a korlátnál, amikor Scott végre elengedte a kötelet. Teljesen mozdulatlanul hevert, arccal a sárban, és egyszerre mindenki elcsendesedett. Ó, nem, gondolta Grace, ó, nem. Diane csak ekkor ért oda, és rémülten felsikoltott. Aztán az egyik kéz lassan felemelkedett a sárból és mókásan tisztelgett. Ezután a fiú feltápászkodott, színpadias mozdulattal szembefordult velük, és csak állt a karám közepén, hogy a többiek kedvükre nevethessenek rajta. Meg is tették. Amikor Grace meglátta a fiú arcát borító egyenletes barna sárrétegbıl fehéren kivillanó fogakat, ı is csatlakozott hozzájuk. Sokáig nevettek így együtt, hangosan, és Grace úgy érezte, közéjük tartozik, és talán az élet is jó lehet még.

241 Fél óra múlva szétszéledt a társaság. Diane bevitte Scottot a házba mosakodni, Frank pedig, akit aggasztott az egyik borjú állapota és kíváncsi volt Tom véleményére, bátyjával és Craiggel kiautózott a legelıre. Annie Great Fallsba ment, hogy bevásároljon arra az esti eseményre, amit Grace minden tiltakozása ellenére "parti"-nak nevezett, és ahová az egész Booker családot meghívta. Így Grace meg Joe kettesben maradt, és Joe ötlete volt, hogy menjenek el megnézni Zarándokot. Zarándoknak most külön karámja volt, dupla kerítés választotta el a csikóktól, melyek érdeklıdését gyanakvással vegyes megvetéssel viszonozta. Már messzirıl észrevette Grace-t és Joe-t, és elkezdett idegesen horkantgatni, nyihogni és fel-alá futkosni azon a sáros sávon, amit a karám túlsó végénél kitaposott. A főbe vágott keréknyomok megnehezítették járást, de Grace figyelt, hogy átlendítse lábát az akadályon, és bár tudta, hogy Joe a kedvéért lassabban megy, ez egyáltalán nem zavarta. Éppen olyan jól érezte magát a társaságában, mint Toméban. Odaértek Zarándok karámjának a kapujához, nekitámaszkodtak, és figyelni kezdték a lovat. - Olyan gyönyörő ló volt - mondta Grace. - Még most is az. Grace bólintott. Aztán arról a csaknem egy évvel ezelıtti napról mesélt a fiúnak, amikor Kentuckyba utaztak. Miközben beszélt, a karám túlsó végében Zarándok mintha csak a történet paródiáját adta volna elı: peckesen lépdelt a korlát mellett, a magasba emelve csapzott, remegı a farkát. Grace tudta, hogy ez a tartás most nem büszkeségrıl, hanem félelemrıl árulkodik. Joe figyelmesen hallgatta, és szemében a lány ugyanolyan magabiztos nyugalmat látott, mind Tom pillantásában. Néha megdöbbentı volt ez a hasonlóság közte és nagybátyja között - a külsejében és a viselkedésében egyaránt. Ugyanaz a könnyed mosoly, ugyanaz a mozdulat, mellyel leemeli a kalapját és hátra simítja a haját. Grace idınként azon kapta magát, hogy azt kívánja,

242 bárcsak a fiú idısebb lenne egykét évvel - de biztos akkor sem érdekelné a fiút. Így, ilyen lábbal. Egyébként meg jó volt, ahogy volt, pusztán barátoknak lenni. Rengeteget tanult abból, ahogy Joe a fiatalabb lovakkal bánt, elsısorban Bronty csikajával. Soha nem erıltette magát rájuk, megvárta, amíg odamennek hozzá és felajánlják a barátságukat, s azt olyan könnyedséggel fogadta el, ami még Grace számára is látható elégedettséggel és megnyugvással töltötte el az állatokat. Játszott velük, de amint elbizonytalanodtak, visszahúzódott, és békén hagyta ıket. Tom azt mondja, érzéssel kell bánni velük - magyarázta egyszer Grace-nek, amikor a csikóval foglalkoztak. - Ha erıltetjük a dolgot, rögtön megijednek. Hagyni kell, hogy kiteljesedjenek. Tom szerint az a lényeg, hogy ne akarjuk megváltoztatni az egyéniségüket. Zarándok megállt a legtávolabbi sarokban, és figyelte ıket. - Szóval, fogsz rajta lovagolni? - kérdezte Joe. Grace szembefordult vele, és felhúzta a szemöldökét. - Micsoda? - Amikor Tom már rendbe hozta. A lány felnevetett, de hangját még maga is üresnek érezte. - Ó, én soha többé nem fogok lovagolni. Joe vállat vont és bólintott. A szomszédos karámból patadobogás hallatszott, és mindketten odafordultak. A csikók éppen valami fogócskára emlékeztetı játékot játszottak. Egy darabig figyelték az állatokat, aztán Joe lehajolt, letépett egy főszálat, és rágcsálni kezdte. - Kár - mondta. - Mi? - Hát, apu pár hét múlva felhajtja a marhákat a nyári legelıre, és mi mind vele megyünk. Egész jó szórakozás, tudod, igazán szép a környék odafent. Átsétáltak a csikókhoz, és adtak nekik néhány szem zabpogácsát, amit Joe mindig a zsebében hordott. A fiú még akkor is a főszálat

243 rágcsálta, amiket visszafelé mentek az istállóhoz, és Grace azon töprengett, vajon miért csinál még mindig úgy, mintha nem akarna lovagolni. Valamiféle csapdába került, és úgy érezte, hogy mint a legtöbb dolognak, ennek is az anyjához van valami köze. Legnagyobb meglepetésére elhatározását Annie is támogatta, mégpedig olyan buzgón, hogy Grace gyanút fogott. Persze most is arról a rezzenéstelen arcú angolos hozzáállásról volt szó, hogy ha az ember elesik, rögtön keljen fel és ne veszítse el az önuralmát. És bár ami történt, az nyilvánvalóan több volt egyszerő esésnél, Grace arra kezdett gyanakodni, hogy Annie kettıs játékot őz vele, s csak azért ért egyet a döntésével, hogy így próbálja rávenni az ellenkezıjére. De volt valami, ami nem illett a képbe: az, hogy Annie ennyi év után ismét lovagolni kezdett. Grace titokban nagyon irigyelt azokat a délelıtti lovaglásokat Tom Bookerrel. Annie-nek azonban - és ez volt az egészben a legfurcsább - tudnia kellett, hogy ezzel szinte biztosan a lovaglás ellen hangolja Grace-t. Vajon hová vezet ez a sok alakoskodás, merengett Grace. Mi értelme annak, hogy megtagadja anyjától a diadalt, még ha csak képzelt diadalt is, amikor ezzel önmagát is megfosztja valamitıl, amire pedig most már szinte biztosan vágyik? De soha többé nem akar Zarándok nyergébe ülni, még ha javul is a ló állapota, soha többé nem lesz meg köztük a régi bizalom, és az állat egészen biztosan megérezné a lány lelke mélyén lapuló félelmet. Egy kisebb lóval azonban megpróbálhatná. Bárcsak megtehetné ezt úgy, hogy senki nem csap nagy felhajtást körülötte, és ha kudarcot vall vagy nevetségessé teszi magát, az se számítson. Odaértek az istállóhoz, Joe kinyitotta az ajtót, és elırement. Most, hogy az idı melegebbre fordult, az összes ló kinn volt a szabadban, és Grace elképzelni sem tudta, miért hozza ide a fiú. Botja kopogása a betonpadlón visszhangzott az üres térben. Amikor Joe bement a szerszámoskamrába, Grace tétován megállt az ajtóban. A helyiségben a frissen fölrakott fenyıfa borítás cserzett bır szaga érzıdött. Grace szótlanul figyelte, ahogy Joe odalép a falra

244 erısített tartókon sorakozó nyergekhez. Amikor a fiú végre megszólalt, nem is fordult felé, csak a válla fölött beszélt, a főszál még mindig a fogai között volt, hangja pedig olyan közönyösen csengett, mintha csak azt kérdezte volna tıle, milyen üdítıt vegyen ki neki a hőtıszekrénybıl. - Az én lovamon vagy Rimrockon? Annie szinte azonnal megbánta a vacsorameghívást. A folyóparti ház konyhája nemigen volt alkalmas a konyhamővészet remekeinek elkészítésére - nem mintha az ı fızıtudása olyan kiemelkedı lett volna. Nem szeretett recept alapján fızni, inkább az ösztöneire hagyatkozott; részben azért, mert így sokkal jobban érezte az alkotás örömét, de fıleg azért, mert nem volt hozzá türelme. Eltekintve attól a három-négy ételtıl, amit már becsukott szemmel is el tudott készíteni, fele-fele volt az esélye annak, hogy amit fız, az vagy nagyszerő lesz, vagy ehetetlen. Egyre inkább úgy érezte, hogy a mai estén az utóbbi fog történni. Az olaszos tészta mellett döntött, amit az elızı évben olyan sokszor készített, hogy mindenki torkig volt már vele, s azt gondolta, ezzel az étellel most sem lehet probléma. Finom volt, de könnyen elkészíthetı. A gyerekek biztosan imádni fogják, és kis szerencsével még Diane-t is sikerül elkápráztatnia vele. Már feltőnt neki, hogy Tom elég kevés húst eszik, és szeretett volna - jobban, mint azt önmagának beismerte - a kedvében járni. Ráadásul az ételhez semmiféle flancos alapanyag nem kellett. Csupán az egyik olasz tésztafajtára, penne regatára, mozzarella sajtfa, friss bazsalikomra és pár szem aszalt paradicsomra volt szüksége, amikrıl úgy hitte, gond nélkül beszerezhetıek Choteau-ban. A pasas a boltban úgy nézett rá, mintha urdu nyelven szólt volna hozzá. Kénytelen volt elautózni a Great Falls-i nagy szupermarketbe, de még ott sem kapott meg mindent, amit keresett. Reménytelen ügy volt. Átgondolta, mi mást fızhetne, fel-alá járkált a polcok között és egyre idegesebb lett, miközben azt mondogatta magában, hogy csak azért sem fogja beadni a derekát és marhasültet felszolgálni a vendégeinek. Tésztát

245 akart fızni, hát akkor tészta is lesz! Végül azután száraz spagettit vásárolt, bolognai szószt és néhány bevált főszert, amelyekkel egy kicsit feldobhatja az ízeket, és úgy tehet, mintha az étel saját alkotása lenne. Vett még két üveg jófajta olasz vörösbort is, de a vásárlás végére önbizalma alaposan megcsappant. Mire visszaért Kétválasztóba, egy kicsit jobban érezte magát. Az egészet az ı kedvükért csinálja, ez a legkevesebb, amit megtehet. Bookerék annyira kedvesek voltak hozzá, még ha Diane kedvességébe mindig vegyült némi él is. Valahányszor Annie megkérdezte, mennyit fizessen a házért meg a Zarándokkal végzett munkáért, Tom mindig kitért a válasz elıl. Majd késıbb elintézik, mondta. Ugyanezt a választ kapta Franktıl és Diane-tól is. Az esti vacsorát így Annie köszönetnek szánta. Eltette az ételeket, aztán a Great Fallsban vásárolt újságokat és lapokat az asztalhoz vitte, amely alatt immár kisebb hegyként magasodtak a korábbi számok. Már végignézte a készülékeit, nincs-e valami üzenet, de csak egy érkezett, a számítógépes E-mail rendszeren, Roberttıl. A férfi azt remélte, sikerül odarepülnie és az ünnep hétvégéjét velük töltenie, de az utolsó pillanatban kiderült, hogy egy hétfıi tárgyalás miatt Londonba kell utaznia, onnan pedig Genfbe. Az elızı este felhívta ıket, és egy fél órán át mentegetızött Grace-nek, végül megígérte, hogy most már hamarosan tényleg meglátogatja ıket. Az E-mail üzenet csupán egy tréfás levélke volt, amit a JFK repülıtérre való elindulása elıtt küldött. Valamiféle titkos nyelven íródott, amit ı és Grace kiberdumának neveztek, és amit Annie csak félig értett. A férfi a levél aljára számítógéppel egy szélesen mosolygó lovat rajzoltatott. Annie elolvasás nélkül kinyomtatta. Amikor az elızı este Robert közölte vele, hogy nem tud jönni, elıször megkönnyebbült. Utána viszont azon kezdett el idegeskedni, vajon miért érez így, s azóta gondosan kerülte a dolog mélyebb vizsgálatát.

246 Leült, és szórakozottan arra gondolt, hol lehet Grace. Amikor Great Fallsból visszafelé jövet elhajtott a rancs mellett, senkit nem látott. Úgy vélte, bizonyára bent vannak, vagy a hátsó karámoknál. Majd átmegy és megnézi, ha végzett a hetilapokkal - ezt a szombati szokását itt is megtartotta, bár sokkal nagyobb erıfeszítést igényelt. Kinyitotta a Time magazint, és beleharapott egy almába. Grace-nek vagy tíz percébe telt, hogy a karámok mögött elterülı nyárfaligeten át odaérjen a megbeszélt helyre. Eddig még nem járt itt, de amikor kiért a fák közül, rögtön megértette, hogy a fiú miért éppen ezt a helyet választotta. Lent a meredek part és a folyó egy kanyarulata szabályos ellipszis alakú rétet fogott közre. Természetes aréna volt ez, ahol csak a fák és az ég lehetett tanúja a kísérletnek. A dús, kékeszöld színő főben Grace számára ismeretlen vadvirágok nyíltak. Várt és fülelt, jön-e már a fiú. Mögötte a nyárfák levelei alig mozogtak az enyhe szélben, s a rovarok zümmögés én és saját szívének dobogásán kívül semmi zaj nem hallatszott. Senki nem tudhatta meg. Ez volt az alku. Hallották Annie kocsiját, és az istállóajtó egy repedésén keresztül figyelték, ahogy elhajt mellettük. Várható volt, hogy Scott hamarosan ismét kijön, ezért arra az esetre, ha meglátnák ıket, Joe azt mondta neki, menjen csak elıre. İ majd felnyergeli a lovat, megnézi, hogy tiszta-e a levegı, aztán utánamegy. Joe azt mondta, tudja, hogy Tom nem haragudna, ha Grace Rimrockon próbálna meg lovagolni, de Grace-nek nem tetszett az ötlet, így aztán maradtak Gonzónál, Joe kis termető, foltos lovánál. Az összes többi itteni lóhoz hasonlóan Gonzo is kedves és nyugodt volt, Grace már korábban megbarátkozott vele. Ezenkívül méretben is jobban illett hozzá. Ágreccsenést hallott, meg egy ló halk fújtatását, és amikor megfordult, Joe és Gonzo bukkant elı. - Senki nem látott meg? - kérdezte.

247 - Senki. Ellovagolt mellette, és finoman lefelé irányította Gonzót a partoldalban. Grace követte, de a lejtın eléggé nehezen boldogult. Alig egy méterre lehetett csak az aljától, amikor a lába beakadt, és ı elesett. Az esés rosszabbnak látszott, mint amilyen valójában volt. Joe leszállt a lóról, és odalépett mellé. - Jól vagy? - A francba! A fiú felsegítette. - Nincs semmi bajod? - Nincs, jól vagyok. A francba, a francba, a francba! Joe hagyta, hogy kidühöngje magát, közben szó nélkül leporolta a hátát. Grace észrevette, hogy új farmerének egyik oldalán sárcsík húzódik végig. - A lábad is rendben van? - Igen. Bocs, de néha nagyon be tudok gurulni miatta. A fiú bólintott, és egy ideig nem mondott semmit, hagyta, hogy Grace összeszedje magát. - Még mindig meg akarod próbálni? - Igen. Gonzót Joe vezette, így sétáltak ki hármasban a rétre. Pillangók szálltak fel elıttük, hogy utat engedjenek a lábszárig érı főben, mely ropogva hajlongott a lábuk alatt, s lépteiktıl és a naptól édes, meleg illatot árasztott. A folyó itt kavicsos mederben folyt, meglehetısen sekély volt, és amikor közelebb értek, Grace a víz csobogását is hallotta. Gém emelkedett fel a partról, lustán elkanyarodott tılük, és röptében emelte maga mögé a lábait. Egy alacsony, növényekkel benıtt: göcsörtös nyárfatuskóhoz érkeztek. Joe megállt, és odairányította Gonzót a tuskó mellé, hogy az emelvényül szolgáljon Grace számára a felszálláshoz. - Így jó lesz? - kérdezte. - Ühüm. Ha fel tudok mászni.

248 A fiú a ló lapockájánál állt, egyik kezével az állatot tartotta nyugton, a másikat pedig Grace-nek nyújtotta. Gonzo mocorogni kezdett, mire Joe megsimogatta a nyakát, és azt mondta neki, hogy minden rendben van. Grace Joe vállára tette a kezét, és ép lábával fellépett a tuskóra. - Rendben? - Igen, azt hiszem. - Nem túl rövid a kengyelszíj? - Nem, pont jó. Bal keze még mindig a fiú vállán volt. Egy pillanatig arra gondolt, vajon megérzi-e a tenyerén, milyen vadul lüktet a vére? - Jó. Támaszkodj rám, és ha készen vagy, a jobb kezeddel fogd meg a nyereg szarvát. Grace mély lélegzetet vett, és azt tette, amit mondtak neki. Gonzó ugyan megmozdította a fejét, de a lábai mintha gyökeret vertek volna. Amikor már biztos volt abban, hogy Grace készen áll, Joe elvette róla a kezét, és megfogta a kengyelt. Ez ígérkezett a legnehezebb résznek. Ahhoz, hogy bal lábát a kengyelbe emelhesse, egész testsúlyával a mőlábra kell nehezednie. Félt, elcsúszik, de érezte, hogy Joe megfeszíti az izmait és súlyának nagy részét ı tartja, aztán egy pillanat alatt betette a lábát a kengyelbe, mintha már sokat gyakorolták volna a mozdulatot. Csak annyi történt, hogy Gonzo ismét mocorogni kezdett, ám Joe gyorsan rászólt - most is nyugodtan, de egy kicsit határozottabb hangon -, és a ló azonnal lecsillapodott. Most már csak a mőláb át kellett átlendítenie a másik oldalra, de nagyon furcsa volt, hogy semmit nem érez vele, és hirtelen eszébe jutott, hogy utoljára a baleset reggelén csinálta ugyanezt. - Rendben? - kérdezte Joe. - Igen. - Akkor mehet!

249 Grace megfeszítette a bal lábát, súlyát a kengyelre helyezte, aztán megpróbálta átemelni jobb lábát a ló fara fölött. - Nem bírom elég magasra emelni. - Gyere, támaszkodj rám jobban, és hajolj kijjebb, hogy nagyobb ívben lendíthesd. Így is tett. Összeszedte minden erejét, s mintha az élete múlott volna rajta, elszántan felemelte és meglendítette a lábát. Eközben kicsit elfordult, kezével a nyeregszarv felé húzta magát, és érezte, hogy Joe is megemeli, aztán lába magasra és oldalt lendült, át a ló másik oldalára. Elhelyezkedett a nyeregben, és meglepetten nyugtázta, hogy nem is tőnik olyan furcsának. Joe észrevette, hogy a másik kengyelt keresgéli, gyorsan megkerülte a lovat, és segített belebújtatni a lábát. Érezte combja csonkjának belsejét a nyergen, de bármilyen érzékeny volt is a bıre, nem tudta volna pontosan megmondani, hol ér véget az érzés és hol kezdıdik a semmi. Joe félreállt, egy pillanatra sem véve le róla a szemét, hátha valami baj történik, de a lányt túlságosan lekötötték a fejében kavargó gondolatok, semhogy észrevegye. Megfogta a kantárt, és indulásra nógatta Gonzót. A ló azonnal engedelmeskedett, a lány pedig hosszú ívben léptetett vele a folyó mentén, és nem nézett vissza. Sokkal nagyobb nyomást tudott kifejteni a mőlábbal, mint azt valaha is lehetségesnek hitte volna, bár lábszárizmok híján kénytelen volt a combját használni, s a hatást a ló viselkedésén lemérni. Gonzo úgy mozgott, mintha tisztában lenne mindezzel, és mire elérték a rét végét és ott egyetlen elhibázott lépés nélkül megfordultak, már tökéletes összhangban voltak. Grace most emelte fel elıször a tekintetét, és ránézett Joe-ra, aki a virágok között várakozott rá. Könnyed S alakban visszalovagolt hozzá, és megállt mellette. A fiú felmosolygott rá, szemében megcsillant a nap, mögötte lágyan hullámzott a rét, és Grace-nek hirtelen sírhatnékja támadt, de inkább beharapta a száját, és

250 visszamosolygott Joe-ra. - Megy ez, mint a karikacsapás - mondta a fiú. Grace bólintott, és amikor már meg mert bízni a hangjában, azt mondta rá, igen, megy, mint a karikacsapás.

HUSZONHÁROM A folyóparti ház egyszerően berendezett konyháját fénycsövek világították meg, melyek burái számtalan rovar koporsójává váltak. Amikor Frank és Diane átköltözött a rancsra, a legjobb edényeket és gépeket mind magukkal vitték. A fazekak és serpenyık egytıl egyig kopottasak voltak, a mosogatógép pedig csak akkor csinálta végig a programot, ha az oldalán ráütöttek a megfelelı pontra. Az egyetlen berendezés, melynek kezelését Annie még mindig nem tudta tökéletesen elsajátítani, a minden jel szerint saját akarattal rendelkezı sütı volt. Az ajtó tömítése szétmállott, a hıfokszabályozó tárcsa pedig lötyögött, így a fızéshez a találgatás, ırködés és szerencse megfelelı arányú elegyére volt szükség. A desszertnek szánt francia almás lepény elkészítése azonban még így is jóval kisebb problémát jelentett, mint annak kiókumlálása, hogyan fogják azt mind együtt megenni. Annie túl késın jött rá, hogy a házban nincs elég tányér, evıeszköz, de még szék sem. Így aztán nagy szégyenkezve - mert ezzel mintha épp a dolog lényegét tette volna tönkre - kénytelen volt felhívni Diane-t, aztán odaautózni és kölcsönvenni a hiányzó holmikat. Utána rájött, hogy csak egyetlen megfelelı mérető asztala van: az, amit íróasztalául használ, úgyhogy mindent le kellett pakolnia róla, és most az összes készülék a padlón hevert a papírok és újságok között. Az este rögtön nagy kapkodással kezdıdött. Annie olyan vendégekhez volt szokva, akik úgy tartották, minél többet késnek, annál belevalóbbnak tőnnek, ezért eszébe sem jutott, hogy meghívottai pontosan is érkezhetnek. Aztán pontban hét órakor, amikor még át sem öltözött, meglátta, hogy - Tom kivételével - már

251 ott jönnek felfelé a domboldalon. Odakiáltott Grace-nek, felrohant a lépcsın, és magára kapta a ruháját, amit nem volt ideje kivasalni. Mire meghallotta hangjukat az ajtó elıtti teraszon, már kifestette a szemét és az ajkát, megfésülködött, fújt magára egy kis parfümöt és még a lépcsın is leért, hogy fogadja a ıket. Amikor megpillantotta az ajtóban álldogáló családot, Annie agyán végigfutott a gondolat, hogy milyen ostoba ötlet volt is vendégségbe hívni ezeket az embereket a saját házukba. Mindenki zavarban volt. Frank azt mondta, Tomnak valami gondja akadt az egyik csikóval, de amikor elindultak, már a zuhany alatt állt, úgyhogy nem fog sokat késni. Annie megkérdezte, mit kérnek inni, és abban a pillanatban jutott csak az eszébe, hogy elfelejtett sört venni. - Én egy sört kérnék - mondta Frank. A hangulat aztán egyre jobb lett. Annie kinyitott egy üveg bort, Grace pedig odavitte Joe-t és az ikreket Annie számítógépéhez, s hamarosan önfeledten kalandoztak az Internet-hálózatban. Annie, Frank és Diane kivitték székeiket a teraszra, és ott beszélgettek a sőrősödı homályban. Még egyszer jót nevettek Scott borjúkalandján, abban a hitben, hogy Grace már az egészet elmesélte Annie-nek, aki úgy tett, mintha így is lett volna. Aztán Frank hosszú történetbe kezdett egy csúfos kudarccal végzıdött középiskolai rodeóról, ahol alaposan leégett a lány elıtt, akinek imponálni akart. Annie tettetett érdeklıdéssel hallgatta, közben mindvégig arra várt, mikor tőnik fel végre Tom a ház sarkánál. Amikor pedig megjelent, a mosolya, a mozdulat, amellyel levette a kalapját és az, ahogy elnézést kért a késésért, mind pontosan olyan volt, ahogy Annie elképzelte. Bevezette a házba, és még mielıtt a férfi bármit kérhetett volna, gyorsan mentegetızni kezdett, amiért nem vett sört. Tom azt mondta, a bor is nagyszerő lesz, aztán szótlanul figyelte az asszonyt, amíg az töltött neki. Annie a kezébe adta a poharat, aztán mélyen a szemébe

252 nézett, úgy, mint azelıtt soha, és bármit akart is mondani, az abban a percben kiröppent a fejébıl. Egy pillanatnyi félszeg csend után a férfi a segítségére sietett. - De finom illata van valaminek. - Ó, ne számítson semmi különlegesre. Rendben van a lova? - Igen. Egy kicsit lázas, de nem lesz semmi baja. Jól telt a napja? Mielıtt Annie válaszolhatott volna, Craig rontott be Tom nevét kiáltozva, hogy a férfi jöjjön rögtön megnézni valamit a számítógépen. - Hé, nem látod, hogy Grace mamájával beszélgetek? Annie elnevette magát, és azt mondta, menjen csak nyugodtan, Grace mamájának úgyis az étel után kell néznie. Diane bejött segíteni, és a gyerekekrıl beszélgettek, miközben megterítettek. Annie idınként átpillantott a nappaliba, ahol Tom halványkék ingében a gyerekek között guggolt, akik egymást túlkiabálva próbálták magukra vonni a figyelmét. A spagetti nagyszerően sikerült. Diane el is kérte a szósz receptjét, és Annie épp el akarta mondani az igazat, de Grace megelızte, és közölte velük, hogy csak egy üveget kellett kinyitni hozzá. Annie a nappali közepére állította az asztalt, és meggyújtotta a gyertyákat, amiket még Great Fallsban vásárolt. Grace ugyan azt mondta, túlzásba viszi a dolgot, de Annie nem engedett, s most örült ennek, mert fényük meleg ragyogásba vonta a szobát és reszketeg árnyakat vetett a falakra. Az járt a fejében, milyen jó, hogy végre beszéd és nevetés töri meg a ház csöndjét. A gyerekek az asztal egyik végénél ültek, a négy felnıtt a pedig a másiknál. Az egyik oldalon Annie és Frank foglalt helyet, velük szemben Tom és Diane. Egy idegen, gondolta Annie, azt hihetné, hogy két pár. Grace vitte a szót, mindenkinek elmesélte, mennyi mindenhez hozzá lehet férni az Interneten, például a Látható Emberhez is. Ez

253 egy texasi gyilkos volt, akit kivégeztek, de testét felajánlotta a tudomány céljaira. - Lefagyasztották, kétezer vékony szeletkére vágták, és mindet lefényképezték - mondta. - Baromi jó - mondta Scott. - Biztos, hogy ezt evés közben kell megbeszélnünk? - kérdezte Annie. Szavait csak könnyed megjegyzésnek szánta, de Grace legorombításnak tekintette ıket. Megsemmisítı pillantást vetett Annie-re. - Anyukám, az Országos Orvostudományi Könyvtárról van szó. Oktatás, az ég szerelmére, nem holmi ostoba lıdd-szét-ıket játék. - Inkább vágd-szét-ıket, nem? - kottyantotta közbe Craig. - Folytasd, Grace - mondta Diane. - Nagyon érdekes. - Hát, tényleg az - felelte Grace. Most már minden lelkesedés nélkül beszélt, mintegy jelezve, hogy anyja szokás szerint ıt és a témát is megfosztotta minden érdekességtıl. - Utána a számítógépben összerakták, és most bármikor lehívható a képernyıre, és ott szétszedhetı, ráadásul három dimenzióban. - Ezt az egészet megteheted itt ezen a kis képernyın? - kérdezte Frank. - Igen. A szó olyan közönyösen és véglegesen hangzott, hogy csak csend követhette. Csupán egy pillanatig tartott, de Annie számára .egy örökkévalóságnak tőnt, és nyilván Tom is észrevette szemében az elkeseredettséget, mert gunyorosan Frank felé bólintott, és azt mondta: - Nos hát, öcskös, itt a nagy alkalom a halhatatlanságra. - Az Úr irgalmazzon nekünk - szólalt meg Diane. - Frank Booker teste közszemlén az ország elıtt! - Ohó, mi baj van a testemmel, ha szabad kérdeznem?

254 - Mit szeretnél, hol kezdjünk hozzá? - kérdezte Joe. Mindenki nevetett. - Az ördögbe is - mondta Tom. - Ha kétezer darabban lennél, azokat másként is összerakhatnánk, és az eredmény biztos jobban nézne ki. A hangulat megenyhült, és Annie megkönnyebbüléstıl és hálától sugárzó pillantást vetett Tomra, amit a férfi alig észrevehetı hunyorítással viszonzott. Az asszony szinte megfoghatatlannak találta, hogy ez az ember, aki soha nem ismerhette meg igazán a saját gyermekét, milyen pontosan érti a legapróbb bántó megjegyzést is, amely közte és Grace között elhangzik. Az almás lepény nem sikerült igazán jól. Annie kihagyta a fahéjat, és amint belevágott a tésztába, rögtön érezte, hogy ráfért volna még vagy negyedóra a sütıben. Úgy látszott azonban, hogy rajta kívül ez senki másnak nem tőnik fel, a gyerekek pedig amúgy is inkább jégkrémet kértek, aztán visszasiettek a számítógéphez, míg a felnıttek az asztalnál maradtak kávézni. Frank a természetvédıkre panaszkodott - a zöldicsekekre, ahogy nevezte ıket -, akiknek halvány fogalmuk sincs a marhatartásról. Szavait Annie-hez intézte, mert a többiek nyilvánvalóan már vagy százszor hallották a mondókáját. Ezek a mániákusok farkasokat engednek szabadon, az istenverte dögöket egyenesen Kanadából importálják, hogy segíthessenek a grizzlyknek a marhák pusztításában. Pár héttel ezelıtt, mondta, egy rancser két üszıjét is elkapták lent, Augusta környékén. - Erre az a csomó zöldicsek mind iderepült Missoulából a helikoptereikkel meg a fene nagy lelkiismeretükkel, és azt mondták, bocs, öreg haver, a kedvedért máshová röpítjük innen a farkast, de te meg ne próbáld befogni vagy lelıni, mert akkor ízekre szedünk a bíróságon. Az az istenverte dög most talán épp egy ötcsillagos szálloda medencéje mellett lustálkodik, miközben maga meg én álljuk a számlát.

255 Tom Annie-re vigyorgott, de Frank észrevette és rámutatott. - Ez a fickó is közülük való, én mondom. A marhatenyésztés a vérében van, mégis olyan zöld, mint egy tengeribeteg béka a biliárdasztalon. De várjon csak, amíg Mr. Farkas el nem kapja az egyik csikaját, azám. Akkor rögtön jön majd a három nagy K. Tom felkacagott, aztán meglátta Annie értetlen arckifejezését. - Kinyírni, a föld alá kaparni és kussolni - magyarázta. - A természetet szeretı rancser reakciója. Annie is felnevetett, aztán hirtelen megérezte magán Diane pillantását. Amikor ránézett, a Diane arcán megjelenı mosoly mintha annak jelentıségét hangsúlyozta volna, hogy eddig még egyszer sem mosolyodott el. - Te mit gondolsz, Annie? - kérdezte. - Ó, nekem nem kell ezzel együtt élnem. - Véleményed azért csak van! - Nem mondhatnám. - Ugyan már, biztos állandóan foglalkoztok ilyesmivel a lapodban. Annie-t meglepte, hogy az asszony ennyire erılteti a dolgot. Megvonta a vállát. - Én úgy gondolom, hogy minden teremtménynek joga van az élethez. - Mi, még a betegséget terjesztı patkányoknak és a maláriaszúnyogoknak is? Diane még mindig mosolygott, és a hangja is könnyedén csengett, mégis volt valami szavaiban, ami óvatosságra intette Annie-t. - Igazad van - mondta némi gondolkodás után. - Azt hiszem, attól függ, kit marnak meg.

256 Frank harsogó nevetésben tört ki, Annie pedig megengedett magának egy pillantást Tomra. A férfi rámosolygott. Ugyanígy tett Diane is, bár az ı arckifejezése kifürkészhetetlenebb volt, viszont ezek után úgy tőnt, hajlandó témát váltani. Ám erre nem került sor, mert hirtelen kiabálás hallatszott, és Scott tőnt fel az anyja mögött, megfogta a vállát, s arca lángolt a felháborodástól. - Joe nem hagyja, hogy játsszak a számítógéppel! - Nem te vagy a soros - kiáltott oda Joe, aki a többiekkel együtt a képernyı elıtt kuporgott. - De igen! - Nem te jössz, Scott! Diane odahívta Joe-t, és megpróbálta kibékíteni a testvéreket. A kiabálás azonban egyre hangosabbá vált, hamarosan már Frank is belekeveredett a vitába, amely immár nem szőkült le erre az egy dologra. - Soha nem engedsz semmit csinálni! - mondta Scott. Már csaknem sírt. - Ne legyél már ilyen óvodás! - válaszolta Joe. - Fiúk, fiúk! Frank a vállukra tette a kezét. - Mert te azt hiszed, hogy olyan nagy vagy... - Fogd már be! - ...amiért lovagolni tanítod Grace-t meg minden! Hirtelen mindenki elcsendesedett, csak egy madár csipogott önfeledten a számítógép képernyıjén. Annie Grace-re nézett, aki rögtön félrekapta a tekintetét. Senki sem tudta, mit mondjon. Még Scottot is meglepte, milyen hatása van a leleplezésének. - Láttalak titeket! - Hangja most gúnyosabb volt, de bizonytalanabb is. - Gonzón lovagolt, lenn a folyónál! - Te szemét! - sziszegte Joe, és abban a pillanatban elırelendült. Egyszerre mindenki mozogni kezdett. Scott az ütéstıl nekiesett az asztalnak, amelyrıl kávéscsészék és poharak repültek szerteszét. A két fiú egy pillanattal késıbb már összegabalyodva hempergett a

257 padlón, Frank és Diane pedig fölöttük állt, kiabáltak, és próbálták szétválasztani ıket. Craig is odarohant, mert úgy érezte, neki is benne kell lennie, de Tom kinyújtotta a kezét és finoman visszatartotta. Annie és Grace csak álltak és néztek. A következı percben Frank már kifelé terelgette a fiúkat a házból. Scott jajgatott, Craig együttérzésbıl sírt, de Joe csendes dühe tőnt a legıszintébbnek. Tom a konyhaajtóig kísérte ıket. - Annie, annyira sajnálom - mondta Diane. Úgy álltak az asztal romjai mellett, mint egy forgószél kábult túlélıi. A holtsápadt Grace egyedül maradt a szoba túlsó végében. Annie ránézett, és úgy látta, hogy a lány arcán átsuhan valami - nem félelem és nem is fájdalom, hanem a kettı keveréke. Ezt Tom is észrevette, amikor visszatért a konyhából; odalépett hozzá, és a vállára tette a kezét. - Jól vagy? A lány bólintott, de nem nézett rá. - Felmegyek. Kézbe vette a botját, aztán ügyetlen sietséggel átvágott a szobán. - Grace...- szólalt meg halkan Annie. - Hagyjál, anyu! Kiment, a három felnıtt pedig ott maradt, és csendben hallgatta botjának egyenetlen koppanásait a lépcsın. Annie látta Diane zavart arckifejezését. Tom arcán viszont olyan együttérzés tükrözıdött, amelytıl - ha hagyja - legszívesebben sírva fakadt volna. Mély lélegzetet vett, és megpróbált mosolyogni. - Tudtátok ezt? - kérdezte. - Rajtam kívül már mindenki tudta? Tom a fejét rázta. - Nem hinném, hogy bármelyikünk tudott volna róla. - Talán meglepetésnek szánta - mondta Diane. Annie felnevetett. - Ó, igen! Azt kívánta, bárcsak elmennének minél hamarabb, de Diane mindenáron segíteni akart a takarításban, úgyhogy megpakolták a

258 mosogatógépet és összeszedték a törött üveget az asztalról. Aztán Diane feltőrte a ruhája ujját, és nekilátott a fazekak és a serpenyık mosogatásának. Nyilván úgy gondolta, hogy legjobb lesz, ha vidáman viselkedik, ezért a mosogató elıtt állva szinte szünet nélkül fecsegett a hétfıi táncmulatságról, ahová Hank valamennyiüket meghívta. Tom alig szólt valamit. Segített Annie-nek vissza cipelni az asztalt az ablakhoz, aztán megvárta, amíg az asszony kikapcsolta a számítógépet. Ezután egymás mellett állva nekiláttak visszarakni az összes munka eszközét az asztalra. Annie maga sem tudta, honnan jutott eszébe, de hirtelen megkérdezte, hogy van Zarándok. A férfi egy ideig nem felelt, csak válogatta tovább a vezetékeket, és nem nézett rá, amíg a válaszon gondolkozott. Amikor nagy sokára megszólalt, a hangja szinte tárgyilagos volt. - Nos, azt hiszem, sikerülni fog neki. - Igazán? - Ühüm. - Biztos benne? - Nem. De tudja, Annie, ahol fájdalom van, onnan még nem halt ki az érzés, és ahol érzés van, ott remény is van. Helyére tette az utolsó vezetéket is. - Ezzel megvolnánk. - Odafordult hozzá, és egymás szemébe néztek. - Köszönöm - mondta Annie halkan. - Megtiszteltetés a számomra, hölgyem. És ne hagyja, hogy Grace lerázza. Amikor visszamentek a konyhába, már minden tiszta volt, és Diane a tıle kölcsönzöttek kivételével az összes holmit elrakta a helyükre, amiket amúgy is jobban ismert, mint Annie. Diane nem hagyta, hogy Annie köszönetet mondjon neki, inkább ı kért még

259 egyszer elnézést a fiúk miatt, majd Tommal együtt jó éjt kívántak és elmentek. Annie a terasz lámpája alatt állt, és utánuk nézett. Ahogy alakjukat elnyelte a sötétség, szeretett volna a férfi után kiáltani, hogy maradjon, ölelje át és védje meg a hidegtıl, amely ismét rátelepedett a házra. Tom az istálló elıtt elköszönt Diane-tól, és bement az épületbe, hogy megnézze a beteg kancacsikót: Miközben hazafelé sétáltak a folyóparti háztól, Diane szinte egyfolytában arról beszélt, milyen ostobaság volt Joe részérıl lovagolni vinni a lányt anélkül, hogy errıl bárkinek szólt volna. Tom azt felelte, egyáltalán nem tartja ostobaságnak, és nagyon is megérti, miért akarta Grace titokban tartani az egészet. Joe a barátja, egyszerően errıl van szó. Diane viszont azt mondta, nem a fiú dolga, és ıszintén szólva boldog lesz, ha Annie végre összecsomagol, és hazaviszi azt a szegény lányt New Yorkba. A kis kanca állapota nem rosszabbodott, bár még mindig kapkodva lélegzett. A láza lement harminckilenc fokra. Tom megsimogatta a nyakát, és kedvesen beszélt hozzá, miközben másik kezével a ló térdénél kitapintotta a pulzusát. Húsz másodpercig számlálta a lüktetéseket, aztán a kapott számot megszorozta hárommal. Percenként negyvenkét szívdobbanás - valamivel még mindig több a normálisnál. Valamiféle gyulladásos fertızés okozhatta, és ha reggelig sem lesz változás, lehet, hogy ki kell hívnia az állatorvost. Amikor kijött az istállóból, Annie hálószobájában még égett a villany, s világos volt akkor is, miután Tom befejezte az olvasást és eloltotta a lámpáját. Szokásává vált, hogy elalvás elıtt felnézett a folyóparti házra, ahol Annie szobájának sárga függönye csak úgy világított a sötét ég elıtt. Árnyéka néha el suhant a függöny elıtt, amint lefekvéshez készülıdött, s egyszer megállt az ablak elıtt, és a

260 fénytıl körülölelve vetkızni kezdett. Tom úgy érezte magát, mint egy kukkoló, és gyorsan elfordult. Most azonban a függöny nem volt behúzva, ami azt jelentette, hogy valami történt vagy ebben a pillanatban is történik a házban. Tom sejtette, hogy olyasmi az, amit csak ık maguk oldhatnak meg, és bármilyen ostobaságnak is tőnt, arra gondolt: a függöny talán nem azért nincs behúzva, hogy beengedje a sötétséget, hanem hogy kiengedje. Amióta sok-sok évvel ezelıtt elıször megpillantotta Rachelt, még soha nem találkozott olyan nıvel, akit ennyire kívánt volna. Ma este látta ıt elıször nıi ruhában. Egyszerő, nyomott mintás holmi volt, fekete alapon parányi rózsaszín virágokkal, elöl egészen az aljáig húzódó gyöngyház gombsorral. Hosszú volt, jóval az asszony térde alá ért, a rövid japánujjak viszont csaknem az egész karját látni engedték. Amikor Tom megérkezett, és Annie behívta a konyhába, hogy itallal kínálja, képtelen volt levenni a szemét az asszonyról. Követte, mélyen beszívta parfümje illatát, s miközben Annie a bort töltötte, megfigyelte, hogy az összpontosítástól még a nyelvét is kidugta egy kicsit. A vállán kivillant egy vékony selyempánt, amelyre bármennyire is igyekezett egész este - képtelen volt nem oda odanézni. Aztán Annie a kezébe adta: a poharat, és amikor rámosolygott, a szája sarka úgy görbült felfelé, amirıl a férfi szerette volna azt hinni, hogy csak neki szól. Vacsora közben már-már elhitte, hogy így is van, mert az, ahogy Annie Frankre, Diane-re vagy a gyerekekre mosolygott, a közelébe sem ért annak az elsı mosolynak. És lehet, hogy csak képzelıdött, de amikor az asszony beszélt, bárkihez szólt is; mindig úgy tőnt, hogy szavait valójában hozzá intézi. Eddig még egyszer sem látta Annie-t kifestett szemmel, s most csak figyelte zöld ragyogásukat és a bennük megcsillanó gyertyafényt, mikor nevetett.

261 A nagy kavarodás után, amikor Grace kiviharzott, csak Diane jelenléte miatt nem zárta karjaiba Annie-t, hogy kisírhassa magát, hiszen látta rajta, hogy legszívesebben ezt tette volna. Nem ámította magát azzal, hogy pusztán vigaszt akart nyújtani az asszonynak. Magához akarta szorítani, érezni akarta a testét és az illatát. Tom semmi szégyellnivalót nem látott ebben, bár mások biztosan így vélekedtek volna. Ennek az asszonynak a saját fájdalma, a gyermeke és a gyermeke fájdalma is mind elválaszthatatlan részei, nem igaz? Ki dönthetné el, milyen érzelmek illenek a legjobban ezekhez külön-külön vagy együttvéve? A dolgok együttesen alkotnak egy egészet, és a jó lovashoz hasonlóan az ember akkor cselekszik a leghelyesebben, ha a megérzéseire hagyatkozik, és, ha a lelkiismerete megengedi, kitart elhatározása mellett. Annie eloltotta a földszinti lámpákat, s felment az emeletre. Látta, hogy Grace szobájának ajtaja csukva van, és a lámpa sem ég, mert az ajtó alatt nem szőrıdött ki világosság. Annie a saját szobájához ment, meggyújtotta a villanyt. Az ajtóban megállt, mert érezte, hogy nagy hibát követne el, ha minden további nélkül lefeküdne. Hogyan hagyhatná szó nélkül a történteket? Engedje, hogy a neheztelés újabb rétege rakódjon le közéjük az éjszaka folyamán, mintha valami megállíthatatlan természeti folyamat lenne munkában? Biztosan van valamilyen megoldás. Grace ajtaja megnyikordult, amikor Annie kinyitotta, s a nyíláson keresztül a kinti lámpából fénysugár szökkent a szobába. Úgy tőnt neki, mintha az ágynemő megmozdult volna, de nem volt biztos a dolgában, mert az ágy kívül esett a fénykörön, és Annie szemének idı kellett, amíg hozzászokott a sötétséghez. - Grace? Grace a fal felé fordulva feküdt, de látszott rajta, hogy nem alszik.

262 - Grace? - Mi van? - Nem mozdult. - Beszélhetnénk? - Aludni akarok. - Én is, de azt hiszem, jó lenne beszélnünk egy kicsit. - Mirıl? Annie az ágyhoz sétált, és leült. A mőlábat Grace az éjjeliszekrény mellett a falnak támasztotta. A lány nagyot sóhajtott, aztán. a hátára fordult, de szemét mereven a mennyezetre szögezte. Annie mély lélegzetet vett. Jól kell csinálnod, mondogatta magában Nem szabad sértıdötten hangzanod, legyél könnyed és kedves. - Szóval újra lovagolsz. - Megpróbáltam. - Hogy ment? Grace rántott egyet a vállán. - Jól. - Még mindig a mennyezetet bámulta, és igyekezett unottnak látszani. - Ez nagyszerő! - Igazán? - Hát nem az? - Nem tudom, te mondtad. Annie megpróbálta lecsillapítani vadul lüktetı szívét, és azt mondta magának, hogy meg kell ıriznie a nyugalmát, folytatnia kell, el kell viselnie. Ehelyett azonban kicsúszott a száján a kérdés: - Nem mondhattad volna meg nekem? Grace ránézett, és a tekintetében tükrözıdı győlölettıl és fájdalomtól Annie-nek csaknem elakadt a lélegzete. - Miért kellene elmondanom neked? - Grace... - Miért? Hm? Mert törıdsz velem? Vagy csak azért, mert neked mindent tudnod kell, mindent irányítanod kell, s nem hagyhatod,

263 hogy az ember bármit tegyen, amíg te meg nem engeded!? Errıl van szó? - Ó, Grace! - Annie hirtelen úgy érezte, hogy fényre van szüksége, és az éjjeliszekrényen álló lámpa felé nyúlt, de Grace keze kivágódott a takaró alól. - Ne! Nem akarom, hogy égjen! Az ütés telibe találta Annie kezét. A lámpa csörömpölve zuhant a padlóra, és három darabra törött. - Úgy teszel, mintha törıdnél velem, de igazából csak önmagaddal törıdsz és azzal, hogy mit gondolnak rólad az emberek. Meg a munkáddal és a nagymenı barátaiddal. Feltámaszkodott a könyökére, mintha csak a dühét akarta volna fokozni, holott azt már amúgy is megtették az arcát eltorzító könnyek. - Különben is azt mondtad, nem akarod, hogy valaha is lovagoljak, úgyhogy mi a fenének kellene elmondanom neked? Miért kéne bármit is elmondanom? Győlöllek! Annie megpróbálta magához szorítani, de Grace ellökte. - Menj innen! Hagyjál békén! Menjél már! Annie felállt, de megszédült, és egy pillanatig attól félt, hogy összeesik. Szinte vakon indult el a padlóra vetülı fényfolt felé, mert tudta, hogy annak végében megtalálja az ajtót. Nem gondolt arra, mit fog csinálni, ha majd odaér, csak azt érezte, hogy valamilyen, ıket egymástól végleg elválasztó parancsnak engedelmeskedik. Már az ajtónál volt, amikor Grace mondott valamit, s ı megfordult, és visszanézett az ágyra. Látta, hogy Grace már ismét befelé fordult, de a válla most rázkódott. - Mi? - kérdezte Annie. Várt, és bár vagy a saját bánata volt az, ami másodszorra is érthetetlenné tette a szavakat, vagy Grace-é, mégis volt valami a hangjában, ami arra késztette, hogy visszamenjen az ágyhoz. A fekvı

264 lány mellé lépett, olyan közel, hogy meg is érinthette volna, de nem merte, félt attól, hogy kezét újra félreüthetik. - Grace? Nem hallottam, mit mondtál. - Azt mondtam...hogy megjött. A szavak zokogva törtek elı belıle, és Annie az elsı pillanatban nem is értette, mirıl van szó. - Ki jött meg? - Az elsı vérzésem. - Micsoda, ma éjjel? Grace bólintott. - Odalent éreztem meg, és amikor feljöttem, véres volt a bugyim. Ki akartam mosni a fürdıszobában, de nem jött ki. - Ó, Gracie! Annie kinyújtotta a kezét, és Grace vállára tette, a lány pedig feléje fordult. Most nem volt harag az arcán, csak szomorúság és fájdalom, Annie pedig leült az ágyra, és magához ölelte a lányát. Grace szorosan belékapaszkodott, és Annie érezte, hogy a gyermek zokogása mindkettıjüket együtt rázza, mintha egyetlen test lennének. - Kinek fogok én kelleni? - Tessék, kicsim? - Hát kinek fogok én kelleni? Senkinek. - Ó, Gracie, ez nem igaz... - Miért kellenék én bárkinek? - Azért, mert te, te vagy. Csodálatos vagy, szép és erıs. És soha életemben nem találkoztam még hozzád hasonlóan bátor emberrel. Sírva ölelték át egymást. Aztán amikor újra képesek voltak beszélni, Grace azt mondta, nem gondolta komolyan azokat a borzasztó dolgokat, amiket mondott neki, Annie pedig azt felelte, hogy tudja, de a lány szavaiban is sok igazság volt, meg hogy anyaként oly sok mindent elrontott. Egymás vállára hajtották fejüket,

265 és csak úgy áradtak szívükbıl a szavak, magukban is alig mertek kimondani.

amiket

addig

még

- Olyan sokáig próbálkoztatok apuval, hogy legyen még egy kisbabátok. Én akkor minden este azért imádkoztam, hogy most végre minden legyen rendben. De nem miattatok és nem is azért, mert szerettem volna egy öcsikét, vagy egy kishúgot, vagy valami ilyesmi. Csak hogy nekem ne kelljen folyton annyira...jaj, nem is tudom... - Mondd csak! - Annyira különlegesnek lennem. Tudod, én voltam az egyetlen, és ezért úgy éreztem, mindketten elvárjátok tılem, hogy mindenbıl annyira jó legyek, annyira tökéletes, de én nem voltam az, én csak én voltam. És most mindent tönkretettem. Annie még szorosabban ölelte magához, a haját simogatta, és azt suttogta neki, hogy ez nem így van. Közben pedig arra gondolt - de nem mondta ki -, milyen veszedelmes dolog is a szeretet, hisz a közönséges halandók képtelenek pontosan megállapítani, mennyit szabad adni és elfogadni belıle. Maga sem tudta volna megmondani, mennyi ideig ültek így ott, de már nem sírtak, és könnyáztatta ruháik áthőltek rajtuk. Grace elaludt a karjaiban, és még akkor sem ébredt fel, amikor Annie lefektette, aztán maga is melléfeküdt. Hallgatta a lánya egyenletes, nyugodt légzését, s egy ideig elnézegette, hogyan játszik a szellı az ablak elıtti függönnyel. Végül ı is elaludt. Mély, álomtalan alvásba merült, miközben odakint a föld némán és végtelenül terült el az ég alatt.

HUSZONNÉGY Robert a fekete taxi esıtıl csíkos ablakán keresztül a reklámtáblán álló nıt figyelte, aki már vagy tíz perce integetett felé ugyanazzal a mozdulattal. Elektronikusan mozgatott bábu volt, és

266 csakugyan mozgott a karja. Ray Ban napszemüveget viselt és rózsaszín fürdıruhát, a másik kezében tartott pohárban pedig feltehetıen pina colada volt. Robertet és még néhány száz esıáztatta, dugóba került utazót igyekezett rábeszélni arra, hogy vásároljanak repülıjegyet Floridába. Robert tudta, hogy azokat a repülıjegyeket nem olyan könnyő eladni, hiszen az angol lapok tele vannak azokról a brit turistákról szóló történetekkel, akiket Floridában kiraboltak, megerıszakoltak vagy lelıttek. Amikor a taxi végre elırébb araszolt, Robert azt is el tudta olvasni, hogy egy tréfás kedvő brit a nı lába mellé odaírta: Ne hagyd itthon a géppisztolyt! Túl késın jött rá, hogy a metróval kellett volna mennie. Az elmúlt tíz évben valahányszor Londonban járt, mindig javították a repülıtérre vezetı út valamelyik szakaszát, és sejtette, hogy a javításokat nem kizárólag az ı látogatásaira idızítik. A genfi járat harmincöt perc múlva indult, és ha továbbra is ebben a tempóban haladnak, nagyjából két évvel fog lekésni róla. A taxisofır az imént szinte boldogan közölte vele, hogy a reptéren hamisítatlan, sőrő londoni köd vár rájuk. Így is volt. A gépét pedig nem késte le, mivel törölték a járatot. Az elsı osztályú utasok várótermében telepedett le, és néhány órát feldúlt vállalati vezetık egyre népesebb társaságában töltött el, akik saját fontosságuk tudatában hajszolták magukat a szívroham felé. Megpróbálta felhívni Annie-t, de csak az üzenetrögzítı felelt, s most azon töprengett, hol lehetnek. Elfelejtette megkérdezni, mit terveznek a Háborús Hısök Emléknapjára - évek óta ez volt az elsı eset, hogy ezt az ünnepet nem együtt töltötték. Hagyott egy üzenetet és elénekelt Grace-nek néhány taktust a "Montezuma vára" címő dalból, amit ezen a napon reggeli közben mindig megtett, hogy aztán lehurrogják és galacsinokkal megdobálják. Aztán még egyszer átnézte feljegyzéseit az aznapi értekezletrıl (egész jól ment), valamint a másnapi megbeszélésre elıkészített anyagokat (szintén sikeres lehet, ha ugyan odaér).

Amikor végzett, várócsarnokot.

267 mindent elpakolt, és ismét körbesétálta a

Miközben szórakozottan szemlélte az egyik állványon sorakozó kasmír golfpulóvereket, melyeket még a legádázabb ellenségének sem ajánlott volna, valaki odaköszönt neki, és amikor felnézett, megpillantotta azt a férfit, akinél jobban egyik ismerıse sem illett volna bele az elıbbi kategóriába. Freddie Kane egy kis kiadó tulajdonosa volt, olyan ember, akiktıl soha senki nem kérdezte meg, pontosan mivel is foglalkoznak - nem mintha zavarba lehetett volna hozni ıket, inkább beszélgetıtársaik nem akartak kellemetlen: helyzetbe kerülni. Kane soha nem mulasztotta el megemlíteni tekintélyes magánvagyonát és azt, hogy ı minden pletykát tud mindenkirıl, aki valamit is számít New Yorkban. Azzal, hogy négy vagy öt találkozásuk alkalmával egyszer sem jegyezte meg Robert nevét, teljesen nyilvánvalóvá tette, hogy Annie Graves férjét nem sorolja ebbe a csoportba. Annie-t viszont annál inkább! - Helló! Jól láttam, hogy maga az! Hogy s mint? Egyik kezével Robert vállára csapott, a másikkal pedig Robert kezét kezdte szorongatni - kézfogása egyszerre tőnt erıszakosnak és ernyedtnek. Robert. elmosolyodott és megfigyelte, hogy a férfi ugyanolyan szemüveget visel, amilyet mostanában az összes hollywoodi sztár hord abban a hiszemben, hogy értelmesebbnek tőnik tıle. És persze megint elfelejtette Robert nevét. A pulóverek elıtt álldogálva elbeszélgettek egy darabig úti céljukról, a várható érkezési idıkrıl meg a ködrıl. Robert óvatosan, homályos mondatokban beszélt arról, miért van Európában, nem mintha titok lett volna, csak mert látta, mennyire idegesíti ezzel Freddie-t. Így aztán könnyen lehet, hogy a férfi bosszúnak szánta utolsó megjegyzéseit. - Hallom, Annie-nek problémái vannak Gatesszel. - Hogyan?

268 Kane a szája elé kapta a kezét, és olyan arcot vágott, mint egy csínyen kapott kisiskolás. - Hoppá! Talán nem is szabadna tudnunk róla. - Bocs, Freddie, maga jóval elıttem jár. - Ó, csak egy kismadár azt csiripelte nekem, hogy Crawford Gates megint fejvadászatra indult. Valószínőleg egy szó sem igaz az egészbıl. - Hogy érti azt, hogy fejvadászatra? - Tudja, hogy megy ez ott náluk - mint a játékban, ahol eggyel kevesebb szék van, mint játékos. Csak annyit hallottam, hogy Gates megkeseríti Annie életét, ez minden. - Hát, én elıször... - Csak pletyka. Meg sem kellett volna említenem. Elégedetten elvigyorodott, s mivel elérte célját, visszament a légitársaság pultjához, mondván, panaszkodni akar még egy kicsit. Robert is visszatért a váróterembe, megivott egy újabb sört, aztán szórakozottan átlapozta a The Economist egy példányát, de közben azon rágódott, amit Freddie mondott. Bár megjátszotta az értetlent, az elsı pillanattól kezdve tudta, hova akar a pasas kilyukadni. Egy héten belül másodszor hallott ilyesmit. Az elızı kedden az ügyvédi iroda egyik nagy ügyfele fogadást adott. Az effajta összejöveteleket általában messze elkerülte valami kifogással, de most, hogy Annie és Grace távol voltak, azt vette észre, hogy kifejezetten várja. A Rockefeller Center közelében lévı egyik mérhetetlenül nagy és fényőzı iroda volt a helyszín, az asztalokon pedig akkora kaviárhegyek tornyosultak, hogy akár síelni is lehetett volna rajtuk. Bárminek is nevezték most az ügyvédek találkozóit - hétrıl hétre bukkantak fel új, egyre becsmérlıbb elnevezések -, ez a fogadás kétségkívül az volt. Robert sok, más jogi cégeknél dolgozó ismerısével futott össze, és úgy vélte, a házigazda azért hívott meg

269 ennyi ügyvédet, hogy egy kicsit ráijesszen a sajátjaira. Ott volt Don Farlow is. Ezelıtt csak egyszer találkoztak, de Robert rokonszenvesnek találta, és tudta, hogy Annie is kedveli és nagyra tartja az ügyvédet. Farlow melegen üdvözölte, és. Robert örömmel fedezte fel, hogy nemcsak a kaviár már-már mohósággal határos szeretetében hasonlítanak egymáshoz, hanem a házigazdákról kialakított egészségesen cinikus véleményükben is. Lecövekeltek az egyik ikralejtı mellett, és Farlow együtt érzıen hallgatta Robert beszámolóját Grace biztosítási perének fejleményeirıl - vagy inkább azok hiányáról; mivel az ügy annyira bonyolulttá kezdett válni, hogy a jelek szerint évekig tartó huzavonára kellett felkészülniük. Aztán témát váltottak. Farlow Annie felıl tudakozódott és arról, hogy mennek a dolgok a távoli nyugaton. - Annie egyszerően szenzációs - mondta Farlow. - Nincs jobb nála. És az a röhej, hogy ezt az a seggfej Gates is tudja. Robert megkérdezte, hogy érti ezt, és Farlow elıbb meglepıdött, aztán zavarba jött. Gyorsan másról kezdett beszélni, és már csak távozóban tért vissza a dologra egy mondat erejéig, miszerint Robert mondja meg Annie-nek, hogy minél hamarabb jöjjön vissza. Robert azonnal hazament, és felhívta Annie-t. Az asszony aztán felvilágosította. - Az a hely kész bolondokháza - mondta. Való igaz, Gates mostanában alaposan megkeserítette az életét, de nem jobban, mint máskor. - A vén kurafi tudja, hogy neki nagyobb szüksége van rám, mint nekem rá. Robert ráhagyta a dolgot, bár úgy érezte, hogy az asszony bátor szavaival inkább önmagát akarta meggyızni. Ha Freddie Kane már tud a dologról, akkor biztos lehet benne, hogy egész New York is tud vagy hamarosan tudni fog róla. Még ha nem is ez volt Robert világa, eleget látott belıle ahhoz, hogy tudja, mi a fontosabb: a szavak vagy az igazság.

270

HUSZONÖT Hank és Darlene általában július negyedikén tartotta a szokásos istállótáncot. Idén azonban Hanknek június végén be kellett feküdnie a kórházba egy visszérmőtétre, és mivel nem akarta végigbicegni a mulatságot, a táncot elıbbre hozták egy hónappal, a Háborús Hısök Emléknapjára. Ennek persze megvolt a maga veszélye is. Néhány évvel ezelıtt ugyanezen a hétvégén több mint félméternyi hó hullott. Hank meghívottai közül pedig néhányan úgy vélték, hogy a hazájukért hısi halált halt katonákról való megemlékezés napja egyáltalán nem alkalmas vidám ünneplésre. Hank erre azt mondta, micsoda baromság, ugyanezzel az erıvel a függetlenség napjának megünneplése is tiszta hülyeségnek tekinthetı, ha az ember olyan régóta házas, mint ı és Darlene, egyébként pedig az összes ismerıse, aki elment Vietnamba, szerette a jó bulikat, szóval miért lenne baj? Csak hogy ne legyen teljes az öröme, zuhogott az esı. A hullámzó ponyvákról vastag sugárban folyt lefelé a víz, és hangosan sistergett a rostélyokon sülı vagdalt húsok, bordák és marhahússzeletek között, egy biztosítékos doboz pedig nagy villanással szétdurrant, mire kialudtak a kertben kifeszített színes lámpafüzérek. Úgy tőnt azonban, hogy mindez senkit sem zavar különösebben. Fogták magukat, és bezsúfolódtak az istállóba. Valaki egy pólót adott Hanknek, amit rögtön fel is vett; az elején nagy fekete betőkkel az ÉN MEGMONDTAM felirat volt olvasható. Tom késett, mert az állatorvos csak hat után érkezett meg Kétválasztóba. Adott egy újabb injekciót a kancacsikónak, és azt mondta, ez valószínőleg rendbe hozza. Még a lóval foglalatoskodtak, amikor a többiek elindultak a bulira. Tom az istálló nyitott ajtaján keresztül figyelte, ahogy a gyerekek Annie-vel és Grace-szel együtt beszállnak a Lariatba. Annie odaintegetett neki, és megkérdezte, ı is jön-e. Tom azt felelte, hogy egy kicsit késıbb. Örömmel látta, hogy ugyanaz a ruha van az asszonyon, mint két estével azelıtt.

271 Sem Grace, sem Annie nem beszélt az azon az éjszakán történtekrıl. Vasárnap Tom hajnalban felébredt, és látta, hogy Annie szobájában még mindig ég a villany és nincs behúzva a függöny. Legszívesebben odament volna megnézni, hogy minden rendben van-e, de aztán úgy gondolta, vár még egy kicsit, hogy ne tőnjön túl kíváncsinak. Amikor végzett a lovak reggeli ellenırzésével és bement reggelizni, Diane azt mondta neki, Annie épp az imént telefonált, hogy ı és Grace elmehetnének-e velük a templomba? - Valószínőleg csak írni akar róla a lapjában - tette hozzá Diane. Tom azt mondta, hogy szerinte ez nem volt szép az asszonytól, és békén hagyhatná már egy kicsit Annie-t. Diane ezután egész nap nem szólt hozzá. Két autóval mentek a templomba, és - legalábbis Tom számára azonnal nyilvánvaló volt, hogy valami megváltozott Annie és Grace között. Nyugodtak voltak. Észrevette, hogy amikor Annie mond valamit, Grace most már a szemébe néz, és miután leállították autóikat, kart karba öltve sétáltak be a templomba. Túl sokan voltak ahhoz, hogy mind elférhettek volna egymás mellett, így Annie és Grace az egyik elsı padsorban foglalt helyet, éppen ott, ahová egy ablakból besütött a nap, s fénykévéjében lassú porörvények kavarogtak. Tomnak feltőnt, hogy a gyülekezet többi tagjai - nemcsak a férfiak, de a nık is - megnézik maguknak az új jövevényeket. İ pedig képtelen volt megállni, hogy tekintete ne kalandozzon vissza újra és újra Annie tarkójára, amikor az asszony felállt énekelni vagy imádságra hajtotta fejét. Kétválasztóba visszatérve Grace ismét felült Gonzo hátára, csak most a nagy arénában, miközben mindenki ıt figyelte. Egy darabig csak lépésben ment vele, majd Tom kérésére ügetésre váltott. Kezdetben egy kicsit feszült volt, de aztán megnyugodott, elengedte magát, és ráérzett a ló mozgásának ütemére. Tom látta, milyen szépen lovagol. Adott néhány tanácsot arra, hogyan használja a lábát, és amikor már minden rendben ment, azt mondta, rajta, gyorsítson galoppra.

272 - Galoppra! - Miért ne? Így a lány galoppra gyorsított. Nagyszerően ment neki, és ahogy teste fölvette a ritmust, Tom látta az arcán szétterülı boldog mosolyt. - Nem kellene sapkát felvennie? - kérdezte halkan Annie. Arra a bukósisak-féleségre gondolt, amit az angolok meg a keleti part lovasai viselnek, de a férfi azt felelte, hogy semmi szükség rá, hacsak Grace-nek nem áll szándékában leesni. Tudta, hogy komolyabban kellett volna vennie a kérdést, de úgy látszott, Annie feltétel nélkül megbízik benne, így a dolog ennyiben maradt. Grace tökéletes ritmusban lassított, majd könnyedén megállította elıttük Gonzót. Mindenki tapsolt és éljenzett. A kis ló úgy nézett, mintha megnyerte volna a Kentucky Derbyt, Grace mosolya pedig széles volt és tiszta, akár a délelıtti ég. Az állatorvos távozása után Tom lezuhanyozott, tiszta inget húzott, aztán elindult Hankékhez. Az esı olyan sőrőn szakadt, hogy a Chevy ablaktörlıi szinte képtelenek voltak megtisztítani a szélvédıt, és Tom az üveghez szorított orral kerülgette az öreg kavicsos út vízzel teli kátyúit. Mire odaért, már olyan sok autó parkolt az istálló elıtt, hogy csak az úton tudta leállítani a Chevyt, és ha nem jut eszébe felvenni az esıköpenyét, bırig ázott volna, amíg beér az istállóba. Hank azonnal észrevette, amint belépett, és már indult is felé egy sörrel. Tom jót nevetett a pólón, de még szinte a kalapját sem vette le, mikor azon kapta magát, hogy tekintete már az arcokat pásztázza és Annie-t keresi. Az istálló hatalmas volt, de mégsem elég nagy a benne összezsúfolódott rengeteg ember számára. A hangszórókból countryzene szólt, de csaknem teljesen elnyomta a beszélgetés és a nevetés zaja. A vendégek még javában falatoztak. A szél a nyitott ajtókon keresztül idınként besodort egy-egy füstgomolyagot a kinti rostélyok alól. A legtöbben állva ettek, mert az esırıl becipelt padok még nedvesek voltak.

273 Tom egy darabig Hankkel és néhány más ismerıssel beszélgetett, de pillantása eközben is szüntelenül a termet járta. A túloldalon az egyik üres bokszot bárnak alakították át, s a pult mögött éppen Frank játszotta az alkalmi csapost. Néhány nagyobb gyerek, köztük Grace és Joe a magnó körül győlt össze, átnézték a szalagokat, s nagy pfujolással állapították meg, hogy szüleik az Eagles és a Fleetwood Mac zenéjére fognak táncolni. Tılük nem messze Diane utoljára figyelmeztette az ikreket, hogy ha nem hagyják abba az ételhajigálást, hazaviszi ıket. Tom sok ismerıst látott, és sokan üdvözölték, de ı csak egyetlenegy arcot keresett, s végül meg is találta. Az asszony a túlsó sarokban álldogált, kezében egy üres pohárral, és Smokyval beszélgetett, aki most érkezett Új-Mexikóból, ahol eddig dolgozott. Úgy tőnt, fıleg Smoke beszél. Annie idınként körülpillantott a helyiségben, és Tom arra gondolt, vajon keres-e valakit, s ha igen, akkor lehetséges-e, hogy éppen ıt. Aztán azt mondta magában, ne legyél már ilyen átkozottul ostoba, és egy kis ennivaló után nézett. Smoky azonnal tudta kicsoda Annie, amint bemutatták ıket egymásnak. - Maga telefonált Tomnak, amikor Marin megyében csináltuk a tanácsadást - mondta. Annie elmosolyodott. - Pontosan. - Az ördögbe is, emlékszem, Tom felhívott, amikor hazajött New Yorkból, és azt mondta, nem létezik, hogy azzal a lóval foglalkozzon. Most meg itt vannak! - Meggondolta magát. - Annyi szent, hölgyem! Mer' én még soha nem láttam, hogy Tom olyasmit csinált volna, amit nem akart. Annie a Tommal közös munkájuk felıl érdeklıdött, meg a tanácsadásokról, s a fiú szavaiból nem volt nehéz rájönnie, hogy Smoky még Tom lába, nyomát is imádja. Azt mondta, hogy

274 mostanában már elég sokan tartanak tanácsadásokat meg hasonlókat, ám ezek még létráról sem érnének fel Tomhoz. Mesélt neki arról is, hogyan hozott rendbe a férfi olyan lovakat, amelyeket bárki más egyszerően lepuffantott volna. - Amikor rájuk teszi a kezét, az ember szinte látja, hogy minden zavarodottság kiszáll belılük. Annie azt mondta, hogy Zarándokkal egyelıre semmi ilyesmit nem csinált, Smoky pedig azt felelte, hogy a ló nincs még abban az állapotban. - Úgy hangzik, mintha varázslatról lenne szó - mondta az asszony. - Nem, hölgyem, ez több mint varázslat. A varázslathoz csak a trükköket kell ismerni. Bármi volt az, Annie megérezte a férfiban. Érezte, amikor figyelte Tomot munka közben és akkor is, amikor együtt lovagoltak. Tulajdonképpen szinte állandóan érezte, amikor a közelében volt. Ezen merengett elızı reggel is, amikor felébredt, a még alvó Grace mellett és meglátta az immár mozdulatlan függönyökön keresztül beszőrıdı hajnali fényt. Hosszú ideig, teljesen mozdulatlanul feküdt, élvezte lánya megnyugtató szuszogását. Egyszer Grace álmában mormolt is valamit, de hogy mit, azt Annie hiába próbálta megfejteni. Ekkor vette észre az ágy melletti könyv- és újsághalomban a zarándok útját, amit Liz Hammond rokonaitól kapott. Eddig ki sem nyitotta, sıt azt sem tudta, hogy Grace behozta a szobájába. Óvatosan kibújt az ágyból, és az ablak melletti székbe telepedett a könyvvel, ahol már volt annyi fény, hogy olvasni lehessen mellette. Még emlékezett, hogy gyermekkorában teljesen rabul ejtette a könyv, tágra nyílt szemmel hallgatta a történetet a Keresztyén hısies útjáról az Égi Városba. Felnıtt fejjel újraolvasva a példázat

275 szájbarágásnak és nehézkesnek tőnt. A mő vége felé azonban volt egy részlet, amelyen megakadt a szeme. Láttam azután álmomban, hogy a zarándokok eközben az Elvarázsolt Földön elhaladva, Mátkaság Országába értek, melynek levegıje balzsamos és üde, s mivel útjuk éppen átvezetett rajta, egy ideig megpihentek ott. Ezen a földön szüntelen madárdalt hallottak, szép virágokat láttak s a gerlicze szavát hallották. Ezen a földön le nem nyugszik a nap, mert a Halál Arnyékának Völgyén túl van és Kétségbeesés óriásnak birodalmán kívül esik. Innen Kétségvárának még körvonalai sem vehetık ki. Ellenben már feltőnt a látóhatáron a város, az ı útjuknak célja. Sıt a város némely lakosaival is találkoztak már, mert itt szoktak a fehér ruhába öltözöttek fel-alá járkálni, minthogy ez az ország a mennyei határos.( Annie háromszor olvasta el ezt a részt, majd letette a könyvet. Ezért hívta fel Diane-t, hogy megkérdezze, velük tarthatnak-e a templomba. Ennek a késztetésnek azonban - mely annyira nem volt jellemzı rá, hogy Annie kikacagta magát - nem sok köze volt a valláshoz. Tom Bookerhez annál több. Annie tudta, hogy mindent a férfinak köszönhet. Kinyitott egy ajtót, melyen keresztül Grace és ı végre egymásra találhattak. "És ne hagyja, hogy Grace lerázza", mondta, Annie pedig nem hagyta. Most egyszerően köszönetet akart mondani, de szertartásosan, úgy, hogy senkit ne hozzon zavarba vele. Grace csipkelıdni kezdett, amikor elmondta a szándékát, és megkérdezte, vajon hány évszázaddal ezelıtt látott utoljára belülrıl templomot. Szavai azonban teli voltak gyengédséggel, és láthatóan örült az ötletnek. Annie gondolatai visszatértek a mulatságra. Úgy tőnt, Smoky észre sem vette elkalandozását. Épp egy hosszú, bonyolult történet kellıs közepén tartott, mely arról a férfiról szólt, akinek új-mexikói rancsán Smoky dolgozott. Miközben szavait hallgatta, az asszony folytatta azt, ami az este során ideje legnagyobb részét eddig is lekötötte: Tomot kereste. Lehet, hogy el se jön?

276 Hank meg a többi férfi kivitte az asztalokat az esıbe, és kezdetét vette a tánc. A zene most hangosabban szólt, és még mindig country volt, így a gyerekek hangadóik vezetésével tovább pfujoltak, bár titkon nyilván megkönnyebbültek, hogy nekik nem kell táncolniuk. Sokkal szórakoztatóbb kinevetni a szülıket, mintha a dolog fordítva lenne. Az idısebb lányok közt azért akadt egy-kettı, aki otthagyta a gyerekcsoportot, és beállt táncolni, s látványuktól hirtelen aggodalom fogta el Annie-t. Ostoba módon eddig eszébe sem jutott, hogy a tánc látványa felizgathatja Grace-t. Elnézést kért Smokytól, és elindult megkeresni a lányát. Grace a bokszok mellett üldögélt Joe-val. Észrevették a közeledı Annie-t, és a lány súgott valamit Joe fülébe, mire az elvigyorodott. Amikor azonban Annie odaért, már ismét komoly volt az arca. Felállt, hogy üdvözölje. - Hölgyem, szabad egy táncra? Grace nevetésben tört ki, Annie pedig gyanakvó pillantást vetett rá. - Ez persze teljesen magadtól jutott az eszedbe - mondta. - Természetesen, hölgyem. - És még véletlenül sem holmi fogadásról van szó? - Anyu! Ez igazán goromba volt! - mondta Grace. - Micsoda szörnyő gondolat! - Joe arca rezzenéstelen maradt. - Nem, hölgyem. Hová gondol? Annie ismét Grace-re nézett, aki azonban olvasni látszott a gondolataiban. - Anyu, ha arra gondolsz, hogy én fogok táncolni vele erre a zenére, jobb, ha elfelejted. - Ebben az esetben köszönöm, Joe, szívesen táncolok. Így aztán táncolni kezdtek. Joe jól táncolt, és bár a többi gyerek lelkesen huhogott, a füle botját sem mozdította. Annie tánc közben vette észre Tomot. A férfi ıt nézte a bár mellıl, s látványára olyan

277 bakfislányos izgalom futott végig Annie-n, hogy rögtön zavarba jött, hátha meglátszik rajta. A szám véget ért, és Joe udvariasan meghajolt, majd visszakísérte ıt Grace-hez, aki még mindig nevetett. Annie érintést érzett a vállán, és megfordult. Hank volt az. A következı táncra akarta felkérni, és hallani sem akart a nemleges válaszról. Hank a végére annyira megnevettette, hogy még az oldala is belefájdult. De nem pihenhetett. Hank után Frank következett, aztán meg Smoky. Tánc közben körülnézett, és látta, hogy Grace és Joe most az ikrekkel meg néhány más gyerekkel együtt valamiféle tréfás táncba kezdett - ahhoz mindenesetre elég tréfás volt, hogy Grace és Joe azt gondolhassák, nem is táncolnak igazából egymással. Figyelte, hogy Tom elıbb Diane-nal táncol, aztán Darlene-nel, majd sokkal szorosabban összesimulva egy csinos, fiatalabb nıvel, akit Annie nem ismert és nem is akart megismerni. Lehet, hogy a barátnıje, csak még nem hallott róla? De valahányszor a zene elhallgatott, Annie szeme rögtön Tomot kereste, és arra gondolt, vajon a férfi miért nem kéri már fel. Tom észrevette, hogy az asszony a Smokyval való tánc után elindul a bár felé, ezért amilyen gyorsan csak tudott, udvariasan elköszönt a partnerétıl, és utána ment. Most próbálta harmadszor elérni, de eddig mindig megelızték. Annie nyomában átfurakodott a nyüzsgı, felhevült tömegen, és látta, hogy az asszony mindkét kezével hátrasimítja homlokából az izzadságot a hajára, épp úgy, mint amikor futás közben találkoztak. A hátán sötét folt látszott, ahol a verejték átáztatta ruháját és a bıréhez tapadt. Ahogy közelebb ért hozzá, megérezte parfümjét, amelybe egy erısebb, áthatóbb illat is vegyült: az asszony saját illata. Frank ismét beállt csaposnak, és a köztük álló vendégek feje fölött megkérdezte Annie-t, hogy mit inna. Az asszony egy pohár vizet kért. Frank azt felelte, hogy nagyon sajnálja; de kizárólag Dr.

278 Peppers üdítıvel szolgálhat. Átnyújtott egyet, Annie megköszönte, sarkon fordult, és szembe találta magát Tommal. - Helló! - köszönt neki. - Helló! Szóval Annie Graves szeret táncolni? - Ami azt illeti, ki nem állhatom. Csakhogy itt az embernek nincs más választása. A férfi elnevette magát, és eldöntötte, hogy akkor nem fogja felkérni, bár egész este erre várt. Valaki közéjük furakodott, és egy pillanatra elválasztotta ıket egymástól. Újra megszólalt a zene, így már csak kiabálva értették meg a másik szavait. - Maga viszont láthatóan élvezi - mondta Annie. - Mit? - A táncot. Láttam, ne tagadja! - Igen, azt hiszem. De én is láttam magát, és azt hiszem, jobban élvezi, mint mondja. - Ó, tudja, hogy van az néha. Amikor olyan hangulatban vagyok. - Kér egy kis vizet? - Meghalok érte. Tom egy tiszta poharat kért Franktıl, és visszaadta neki a Dr. Pepperst. Aztán kezét könnyedén Annie hátára tette, és a tömegen keresztül elkezdte kifelé kormányozni az asszonyt, közben a nedves ruhán keresztül érezte teste melegét. - Menjünk! Tomnak sikerült utat találnia a rengeteg ember között, s Annie közben semmi másra nem tudott gondolni, mint a férfi tenyerére, amely valamivel a lapockái és a melltartó kapcsa alatt simult a hátára. Miközben megkerülték a táncteret, az asszony gondolatban összeszidta magát, amiért azt mondta, hogy nem szeret táncolni. Ha nem így tesz, a férfi biztosan felkérte volna, s ı semmi másra nem vágyott ennél jobban.

279 A hatalmas istálló ajtó szárnyai nyitva voltak, a villódzó diszkó fények fénypászmákat vetítettek a kint szakadó esıre, és olyan hatást keltettek, mintha a nyílásban színeit állandóan változtató gyöngyfüggöny húzódna. Már nem fújt a szél, de az esı olyan hevesen zúdult alá, hogy az saját légáramlatot keltett, ami másokat is az ajtóba csalogatott. Megálltak az eresz alatt, s belebámultak az esıbe, melynek zúgásától még a bent bömbölı zene is távolinak tőnt. Már nem volt semmi ok arra, hogy Tom továbbra is az asszony hátán tartsa a kezét, így elvette, noha Annie azt kívánta, bár hagyná még ott. Az udvar másik végében pislákoltak a ház fényei, ahová Annie feltételezése szerint a pohár vízért elindultak. - Bırig ázunk, mire odaérünk - mondta. - Enynyire azért nem vagyok szomjas. - Nem azt mondta, hogy meghalna egy pohár vízért? - A vízért igen, de nem a vízben. Bár vannak, akik szerint a vízbefúlás a legszebb halál. Soha nem értettem, ezt honnan az ördögbıl tudhatják. A férfi felnevetett. - Maga aztán tényleg sokat gondolkozik. - Hát igen. Valami állandóan fortyog idebent. Nem tudom leállítani. - Ez néha zavaró lehet, nem? - Hát igen. - Mint most. - Látta, hogy Annie nem érti. A ház felé mutatott. Itt állunk, bámuljuk az esıt, és maga arra gondol, milyen kár, mégsem kap vizet. Annie savanyú képet vágott, és kivette a férfi kezébıl a poharat. Úgy érti, nem látom a fától az erdıt, igaz? Tom vállat vont és elmosolyodott, ı pedig az éjszakába nyújtotta poharat tartó kezét. Egy pillanatra megdöbbent azon, milyen szúrósan, szinte fájdalmasan csapkodják az esıcseppek pıre karját.

280 Az esı harsogása minden hangot elnyomott körülöttük. És míg a pohár lassan megtelt vízzel, végig egymás szemébe néztek. Tekintetük egybefonódott, s ebben az egyesülésben nemcsak jókedvük kötötte össze ıket. Rövidebb ideig tartott, mint hitték vagy mint szerették volna. Elıször a férfi felé nyújtotta a teli poharat, de az megrázta a fejét, és továbbra sem vette le róla a szemét, ı pedig ivás közben a pohár pereme fölött figyelte Tomot. A víz hővös volt, tiszta és annyira megtisztító, hogy Annie legszívesebben elsírta volna magát.

HUSZONHAT Grace rögtön megérezte, hogy valami készül, amint beszállt a férfi mellé a Chevybe. A mosolya árulta el Tomot: olyan volt, mint egy kisgyerek, aki eldugta a cukorkásdobozt. Grace becsapta az ajtót, és a folyóparti ház mögül elindultak a karámok felé. Grace csak most ért haza Choteau-ból, a délelıtti gyógytornáról, s még mindig egy szendvicset majszolgatott. - Mirıl van szó? - kérdezte. - Hogyhogy mirıl? A lány összehúzta szemeit, de a férfi maga volt a megtestesült ártatlanság. - Hát, elıször is korán jött. - Tényleg? - Megrázta a karóráját. - Ez a nyavalyás vacak. Grace látta, hogy hiába próbálkozik, és az ülésen hátradılve ismét a szendvicsébe harapott. Tom megint azt a tréfás mosolyt vetette rá, de szó nélkül vezetett tovább. A második gyanús dolog a kötél volt, amit a férfi az istállóból hozott ki, mielıtt elindultak volna Zarándok karámjához. Sokkal rövidebb és vékonyabb volt annál a kötélnél, amit lasszóként szokott

használni. Bíbor minta szerint.

és

281 zöld szálakból fonták össze bonyolult

- Mi az? - Egy kötél. Ugye szép? - De komolyan! Mire való? - Tudod, Grace, egy ügyes kéz megszámlálhatatlanul sokféle dologra képes egy ilyen kötéllel. - Például fán hintázni, felakasztani magunkat...- Igen, ilyesmikre is. A karámhoz érve Grace a szokásos helyére támaszkodott a korlátnál, Tom pedig bement a kötéllel. Zarándok is a szokásos módon fogadta: a túlsó sarokban rögtön horkantgatni kezdett, és felalá futkosott, mintha valami végsı menedéket akart volna kijelölni magának. Farka, fülei és oldalának izmai úgy feszültek, mintha valami görcsöt okozó áramkörbe lettek volna bekapcsolva. Le nem vette a szemét Tomról. A férfi azonban nem nézett rá. Menet közben matatott valamit a kötéllel, de mivel a hátát fordította Grace felé, ı sem látta, hogy mit. Bármit is csinált, folytatta, amikor megállt a karám közepén, de tekintetét még ekkor sem emelte fel. Grace látta, hogy Zarándok éppen olyan kíváncsi, mint ı. A ló már nem járkált, egy helyben állt, és figyelt. Fejét ugyan néha megrázta, és patáival is kapált egyet-egyet, de füleit mintha láthatatlan gumiszál húzta volna, úgy fordultak Tom felé. Grace lassan odébb ment a korlát mentén, hogy jobban lássa, mit csinál Tom. Nem kellett sokáig mennie; mert a férfi feléje fordult, így már vállával is eltakarta Zarándok elıl, amit csinált. A lány azonban csak annyit látott, hogy egy sor csomót bogozott a kötélre. Tom egy pillanatra felnézett, és kalapja karimája alól Grace-re mosolygott. - Mintha ıurasága is kíváncsi lenne, nem? Grace a lóra nézett. Zarándok nem egyszerően kíváncsi volt, és most, hogy nem látta, mit csinál Tom, ugyanazt tette, amit az imént

282 Grace: néhány apró lépéssel odébb ment, hogy jobban lássa. A férfi meghallotta közeledését, és távolabb ment, közben megint elfordult, így most már teljesen hátat fordított a lónak. Zarándok kis ideig egy helyben állt, jobbra-balra nézegetett, felmérte a helyzetet. Aztán megint Tomra nézett, és tett néhány újabb tapogatózó lépést felé. Tom megint meghallotta, és ellépett elıle, úgy, hogy a köztük levı távolság majdnem - de csak majdnem - ugyanakkora maradt. Grace látta, hogy befejezte a csomózgatást, de a férfi tovább dolgozott a kötélen, huzigálta, alakítgatta, és a lány egyszer csak meglátta, mit készített: egy egyszerő kötıféket. Alig hitt a szemének. - Ezt megpróbálja feltenni rá? Tom rávigyorgott, és színpadiasan odasuttogta: - Csak ha nagyon szépen megkér. Grace-t túlságosan is lekötötte az egész ahhoz, hogy tudja, mennyi idı telt el. Tíz vagy tizenöt perc lehetett, nem sokkal több. Valahányszor Zarándok közeledni kezdett, Tom távolabb lépett, elrejtve elıle a titkot, és tovább fokozta az állat kíváncsiságát. Tom persze mindig megállt, és a köztük lévı távolság minden alkalommal csökkent egy hajszálnyit. Kétszer körbejárták a karámot, aztán a férfi visszatért középre. Már csak néhány tucat lépés választotta el ıket egymástól. Tom ekkor úgy fordult, hogy az oldala legyen Zarándok felé. Továbbra is a kötélen matatott, s bár egyszer felnézett és Grace-re mosolygott, egyetlenegyszer sem pillantott a ló felé. Zarándok fújtatott, hol az egyik, hol a másik oldalra nézett, aztán tett két-három újabb lépést a férfi felé. Grace látta rajta, hogy azt várja, Tom ismét ellép majd, de nem így történt. A változás meglepte Zarándokot, megállt, és ismét körülnézett, nincs-e ott valaki - akár Grace is -, aki segíthetne megértenie, mi történik. Nem talált választ, így még közelebb lépett. Aztán még közelebb, közben fújtatott és az orrát nyújtogatta, hátha sikerül kiszimatolnia, miféle veszélyt rejteget a férfi, mi lehet a kezében, és azt mérlegelte, megéri-e a kockázat, hogy kielégítse immár mindennél erısebb kíváncsiságát.

283 Végül már olyan közel volt, hogy bajuszszálai szinte hozzáértek Tom kalapjának karimájához, és a férfinak éreznie kellett szuszogását a nyakán. Tom ekkor ismét odébb lépett, és bár mozdulata nem volt fenyegetı, Zarándok mégis akkorát ugrott, mint egy megriasztott macska, majd felnyihogott. De nem hátrált el. Amikor pedig észrevette, hogy Tom immár szembenéz vele, egészen megnyugodott. Most már látta a kötelet. Tom két kézzel nyújtotta felé, hogy jól megnézhesse magának. Grace azonban tudta, hogy nem elég megnéznie. Meg is kell szagolnia. Most elıször nézett Tom a lóra, és mondott is valamit, de Grace túl messze volt tılük ahhoz, hogy hallja. Beharapta az ajkát, feszülten figyelt, és minden idegszálával azt kívánta, lépjen még elıbbre a ló. Menj, nem fog bántani, menj...! Biztatásnak azonban éppen elég volt az állat saját kíváncsisága. Zarándok eleinte habozva, lépésrıl lépésre növekvı magabiztossággal Tomhoz lépett, és orrát a kötélhez dugta. Miután végzett a kötéllel, Tom kezét kezdte szaglászni, a férfi pedig csak állt és hagyta. Grace úgy érezte, hogy abban a pillanatban, azzal az elsı, reszketeg érintéssel ló és ember között egyszerre helyrebillen valami. Nem tudta volna megmagyarázni még önmagának sem. Egyszerően csak tudta, hogy valamiféle pecsét került mindarra, ami az elızı napokban történt. Kibékült az anyjával, lovagolt, magabiztosságot érzett a táncmulatságon - Grace eddig mégsem merte elhinni, mintha attól félt volna, hogy mindezt bárki bármikor elveheti tıle. Zarándoknak ebben az elsı bizonytalan, de mégis bizalmat jelzı lépésében azonban annyi remény volt, a gyógyulás oly erıs ígérete, hogy a lányban valami átrendezıdött, megnyílt, és most már tudta, hogy mindezek a dolgok végérvényesek. Tom ekkor a ló nyilvánvaló beleegyezésével lassan Zarándok nyakához emelte a kezét. A ló megremegett, és egy pillanatra mintha megdermedt volna. A reakciót azonban csupán az óvatosság sugallta,

284 s amikor megérezte testén a férfi kezét, és rájött, hogy az nem okoz fájdalmat, elengedte magát, és hagyta, hogy Tom megsimogassa. Sokáig tartott. A férfi lassan egyre feljebb vitte kezét, míg az egész nyakát végig nem simogatta, és Zarándok hagyta. Azt is hagyta, hogy Tom a másik oldalon megismételje a simogatást, és még a sörényét is megérintse, mely annyira piszkos és csapzott volt, hogy összetapadt szálai tüskeként meredeztek a férfi ujjai között. Aztán Tom szép óvatosan és sietség nélkül felcsúsztatta fejére a kötıféket. Zarándok pedig nem ellenkezett. A férfinak csak egyetlen aggálya volt azzal kapcsolatban, hogy mindezt Grace szeme láttára tegye: attól tartott, hogy a lány túl nagy jelentıséget tulajdonít majd a történteknek. Egy lónál eleinte nagyon törékeny ez a bizalom, de Zarándok esetében még a törékeny sem volt megfelelı kifejezés. Itt már nem is a tojáshéjról volt szó, hanem az alatta húzódó leheletvékony hártyáról. Zarándok szemébıl és horpasza remegésérıl pontosan látta, milyen kevés választotta el az állatot attól, hogy visszautasítsa. Ha pedig ez történik, a következı alkalommal - feltéve hogy egyáltalán lett volna következı alkalom még nehezebb dolga lett volna. Tom napok óta készült erre a pillanatra. Délelıttönként dolgozott, Grace tudtán kívül. Amikor délutánonként a lány is figyelte; egészen másfajta dolgokat csinált, fıleg a zászlót használta, hajtotta a lovat és szoktatta az eldobott kötél érzéséhez. A kötıfék felrakásáig vezetı lépéseket azonban egyedül akarta megtenni. Egészen a mai délelıttig maga sem volt biztos abban, hogy sikerrel jár-e valaha is, hogy létezik-e a reménynek az a szikrája, amirıl Annie-nek beszélt. De most megpillantotta, és azt akarta, hogy Grace is jelen legyen, amikor ráfúj a szikrára és az felizzik. Nem kellett a lányra néznie ahhoz, hogy tudja, mennyire megindította ez a jelenet. Amit Grace még nem tudott, és amit talán el kellett volna mondania neki ahelyett, hogy megjátssza a

285 nagyokost, az az volt, hogy ezután sem lesz minden szép és könnyő. A hátralevı munka során még megeshet, hogy Zarándokra látszólag ismét az ırültség homálya borul. Ez azonban ráért. Tom nem akarta most elmondani, mert ez a pillanat Grace-é volt, és a férfi a világért sem rontotta volna el. Megkérte, hogy jöjjön oda hozzájuk, hiszen tudta, mennyire szeretné ezt a lány. Figyelte, ahogy a kapufélfának támasztja botját, és a karámon keresztül elindul feléjük, vigyázva arra, hogy járásán minél kevésbé legyen érezhetı a bicegés. Már majdnem ott volt, amikor Tom azt mondta, álljon meg. Jobb, ha a ló megy oda hozzá, mint fordítva, és Zarándok a kötıfék egy szinte észrevehetetlen rántására meg is tette ezt. A férfi látta, hogy Grace beharapja az alsó ajkát, és próbál nem remegni, miközben a ló orra alá tartja kezeit. Lány és ló egyaránt félt, s ez az üdvözlés egészen biztosan nem ért fel azzal, amire Grace emlékezhetett. De abban, ahogy Zarándok megszaglászta elıbb a lány kezét, aztán az arcát és a haját is, Tom egy pillanatra mintha meglátta volna, milyenek voltak - és talán milyenek lehetnek újra együtt. - Annie, itt Lucy. Ott vagy? Annie nem válaszolt. Éppen egy fontos feljegyzést fogalmazott bizalmi emberei számára arról, hogyan kezeljék Crawford Gates közbeavatkozásait. Az üzenet lényege az volt, hogy Gates kapja be. Bekapcsolta az üzenetrögzítıt, hogy nyugodtan gondolkodhasson és valamivel árnyaltabban tudja kifejezni mondandóját. - A francba. Biztos megint kint nyesegeted a tehenek tökét vagy mi a fenét csinálnak arrafelé. Figyelj, én...Szóval hívj vissza, jó? A hangjában bujkáló idegesség arra késztette Annie-t, hogy felvegye a kagylót. - A teheneknek nincs is töke.

286 - Beszélj csak a magad nevében, öreglány. Szóval ott lapítunk, mi? - Szőrök, Lucy. Ezt nevezik szőrésnek. Mi van? - Kirúgott. - Tessék? - Az a rohadék kirúgott. Annie nem lepıdött meg. Lucy volt az elsı ember, akit felvett, a leghőségesebb szövetségese. Kirúgásával Gates teljesen egyértelmő üzenetet küldött Annie számára. Elszoruló szívvel hallgatta Lucy beszámolóját. Az ürügy, a nıi kamionsofırökrıl szóló cikk volt. Annie látta a szöveget, és bár abban, mint várható volt, szinte minden a szex körül forgott, egészében nagyon szórakoztatónak találta. A képek is klasszak voltak. Lucy hangzatos címet akart, amely az lett volna: ÚTIKAMATY. Gates ezt megvétózta, mondván, hogy Lucynek mániája a trágárság. Az egész szerkesztıség szeme láttára ordítoztak egymással, s Lucy nyíltan Gates szemébe vágta azt, amit Annie épp finomított változatban próbált megfogalmazni. - Nem hagyom, hogy megtegye - mondta Annie. - Ne fáraszd magad, öreglány, már megtette. Itt sem vagyok. - Nem, ez nem lehet. Nem teheti meg. - De megteheti, Annie. Te is tudod, hogy megteheti, és a francba, már egyébként is elegem volt. Belefáradtam a sok veszekedésbe. Néhány másodpercig csend volt, amíg elgondolkoztak ezen. Annie felsóhajtott. - Annie? - Mi van? - Jobb lesz, ha visszajössz, hallod? De gyorsan.

mindketten

Grace késın ért haza, s csak úgy áradt belıle az izgalom a Zarándokkal történtek miatt. Segített Annie-nek megteríteni a vacsorához, és evés közben arról mesélt neki, milyen érzés volt újra megérintenie a lovat, s az mennyire remegett. Zarándok nem hagyta,

287 hogy Tomhoz hasonlóan Grace is megsimogassa, s a lányt egy kicsit fel is zaklatta, hogy csak olyan rövid ideig volt hajlandó elviselni az ı közelségét. De Tom azt mondta, legyen türelmes, egyelıre érje be ennyivel. - És nem nézett rám. Olyan furcsa volt. Mintha szégyellte volna magát, vagy mi. - Azért, ami történt? - Nem. Nem tudom. Talán csak azért, amilyen lett. Mesélt arról, hogy késıbb Tom az istállóhoz vezette a lovat és ott lemosták. A férfinak még azt is megengedte, hogy felemelje a patáit és kitisztítsa belılük az összegyőlt szenny egy részét. A sörényét és a farkát ugyan nem engedte megérinteni, de a szırét nagyjából sikerült kikefélniük. Grace hirtelen abbahagyta a beszédet, és aggódó pillantást vetett Annie-re. - Jól vagy? - Persze, miért? - Nem is tudom. Csak idegesnek látszol. - Azt hiszem fáradt vagyok, ez minden. Már majdnem befejezték a vacsorát, amikor Robert telefonált. Grace vette fel a kagylót, leült Annie asztalához, és az egész történetet újból elmesélte, miközben Annie leszedte az asztalt. Elmosta a fazekakat, s az egyik fénycsı burájában rekedt rovar rémült csapkodás át hallgatta. Szegény, talán felismerte társai tetemét is. Lucy hívása olyan árnyékot vetett gondolataira, amit még Grace hírei sem tudtak teljesen szerteoszlatni. Csak akkor derült jobb kedvre, amikor meghallotta a Chevy kerekeinek csikorgását a ház elıtt. A táncmulatság óta nem beszélt Tommal, pedig szinte állandóan a férfi körül forogtak a gondolatai. A zaj hallatán gyorsan megnézte tükörképét a sütı üvegajtajában, hátha be is jön a férfi - titokban ezt remélte is. Tom azonban csak odaintett neki, aztán elhajtott.

288 Lucy délutáni hívása visszarángatta ıt abba, amit egyre kisebb lelkesedéssel tekintett az igazi életének - és ezt tette most Robert telefonja is, bár másképpen. Azt azonban, hogy mi is az az "igazi", már Annie sem tudta biztosan. Bizonyos értelemben semmi nem lehet igazibb annál az életnél, amire itt rábukkantak. Mi hát a különbség a két élet között? Annie számára most úgy tőnt, hogy az egyiket kötelezettségek alkotják, míg a másikat lehetıségek. Talán innen jutott eszébe az igazság kérdése is. Mert a kötelezettségek kitapinthatóak, biztosan gyökereznek a kapcsolatok adott rendszerében; a lehetıségek viszont csupán illúziók, semmibıl szıttek és értéktelenek, de akár veszedelmesek is lehetnek. Ahogy az ember egyre idısebbé és bölcsebbé válik, rájön erre, és nem kerget illúzióikat. Jobb így. Persze hogy jobb. A fénycsıburában foglyul esett rovar most taktikát változtatott: hosszú pihenıket tartott, majd kettızött erıvel vetette magát a mőanyagnak. Grace éppen arról mesélt Robertnek, hogy két nap múlva segíteni fog felhajtani a marhákat a nyári legelıre és hogy akkor valamennyien a szabadban fognak aludni. Igen, mondta, hát persze hogy lovagolni fog, miért, hogyan mehetne máshogy? - Apu, nem kell izgulnod. Gonzó remek ló. Annie végzett a konyhában és eloltotta a lámpát, hogy a rovar megpihenhessen. Lassan a nappaliba sétált, megállt Grace széke mögött, és szórakozottan rendezgetni kezdte a lány vállára hulló fürtjeit. - Nem, ı nem jön - mondta Grace. - Azt mondja, túl sok a dolga. Éppen itt van, akarsz vele beszélni? Jó. Én is szeretlek, apu. Felállt a székbıl, hogy Annie leülhessen, aztán felment az emeletre fürdıt készíteni. Robert még mindig Genfben volt. Azt mondta, valószínőleg csak a következı hétfın repül vissza New Yorkba. Két estével korábban már elmesélte Annie-nek, mit mondott neki Freddie Kane, most pedig az asszony számolt be neki fáradtan arról, hogy Gates kirúgta Lucyt. Robert csendben hallgatta végig,

aztán megkérdezte, Annie felsóhajtott.

289 mit szándékozik tenni az ügyben.

- Nem is tudom. Szerinted mit kéne tennem? A vonal másik végének némaságából Annie megérezte, hogy férje alaposan átgondolja, mit mondjon. - Nos, szerintem onnan messzirıl nem sokat tehetsz. - Azt mondod, hogy haza kellene mennünk? - Nem, nem ezt mondom. - Amikor minden ilyen jól alakul Grace-szel és Zarándokkal? - Annie, én nem ezt mondtam - Pedig úgy hangzott. Hallotta, hogy Robert mély lélegzetet vesz, és hirtelen rátört a bőntudat, hogy kicsavarja férje szavait, miközben az ıt maradásra késztetı indítékokat gondosan eltitkolja. Amikor a férfi ismét megszólalt, a hangja kimért volt. - Sajnálom, ha úgy hangzott. Nagyszerő, ami Grace-szel és Zarándokkal történik. Szerintem is nagyon fontos, hogy addig maradjatok, amíg csak szükséges. - Úgy érted, fontosabb, mint az állásom? - Az ég szerelmére, Annie! - Sajnálom. Ezután más, kevésbé érzékeny dolgokról beszélgettek, és mire elköszöntek egymástól, ismét barátok voltak, bár a férfi nem mondta, hogy szereti. Annie letette a kagylót, és ülve maradt. Egyáltalán nem akart így rátámadni Robertre. Inkább önmagát büntette ezzel, amiért képtelen - vagy nem akar - rendet teremteni az agyában kavargó félig megvalósult vágyak és a tiltások között. Grace a fürdıszobában rádiót hallgatott. A készüléket egy régi számokat sugárzó adóra állította be, amely egy általuk "Óriási Monkees Emlékmősornak" nevezett összeállítást közvetített. Az

290 "Álmodozó" már lement, most az "Utolsó vonat Clarksville-be" címő szám szólt. Annie hirtelen és megingathatatlan bizonyossággal érzett rá, mit kell tennie. Azt fogja mondani Gatesnek, hogy ha nem veszi vissza Lucy Friedmant, İ is lemond. Holnap elküldi telefaxon az ultimátumot. Aztán pedig, ha Bookerék továbbra is fenntartják az ajánlatukat, elmegy velük arra a nyavalyás csordaterelésre. Mire visszajön, vagy lesz még állása, vagy nem.

HUSZONHÉT A csorda hosszan elnyúló sorban hömpölygött Tom felé, fel a hegygerincre, mint valami megfordított, fekete folyó. Itt nem volt szükség terelgetésre, a marhák kénytelenek voltak a kerítés és jelölések nélküli kanyargós ösvényen felfelé haladni, hiszen nem volt más út. Tom mindig szeretett elırelovagolni, aztán megállni fent a hegyoldalban és onnan figyelni a közelgı állatokat. Most már a többi lovas is kezdett feltünedezni, akik a megfelelı pontokon haladtak a csorda elıtt és mellett: Joe és Grace a baloldalon, Frank és az ikrek jobbra, míg a sort a hátul lovagló Diane és Annie zárták, akik épp most bukkantak elı. A fennsík, melyet most hagytak maguk mögött, vadvirágok tengere volt, melyben a letaposott fő jelezte útjukat. Délben még e virágtenger távoli túlsó partján pihentek, amíg a marhák teleitták magukat. Onnan, ahol most Tom megállította a lovát, még éppen ki tudta venni a tavacska halványan csillogó foltját, de azon túl nem látszottak a fennsíkra vezetı hegyoldal lábánál fekvı Kétválasztó rétjei és nyárfákkal szegélyezett folyómedrei. A fennsík mintha megszakítás nélkül kapcsolódott volna a hatalmas síksághoz és a keleti láthatárhoz. A borjak szépek és erısek voltak, szırük egészségesen csillogott. Tom elmosolyodott magában, amikor eszébe jutottak a harminc

291 évvel ezelıtt, az ideköltözésük utáni tavaszon ugyanezen az úton felfelé terelt szánalmas jószágok. Némelyikük olyan sovány volt, hogy szinte hallani lehetett bordáik zörgését. Daniel Booker átvészelt néhány kemény telet a Clarks Fork Rivernél, de még ez sem készíthette fel arra, mi vár rájuk itt, a Sziklás-hegység tövében. Azon az elsı télen majdnem ugyanannyi borjút veszített, mint amennyit sikerült megmentenie, s a hideg és az aggodalom tovább mélyítette a ráncokat, melyeket otthonának kényszerő eladása vésett az arcára. De amikor felért arra a hegygerincre, ahol most Tom állt, és körültekintett a tájon, apja arca is felderült, mert végre biztos volt abban, hogy családja életben maradhat ezen a helyen, sıt akár fel is virágozhat. Tom ezt azalatt mesélte el Annie-nek, míg átszelték a fennsíkot. Korábban egész délelıtt, de még a rövid pihenık során is túl sok tennivaló volt ahhoz, hogy beszélgethessenek. Mire azonban elérték a fennsíkot, a marhák és a lovasok belejöttek a vonulásba, így másra is jutott idı. Tom az asszony mellett lovagolt, aki a virágok nevét kérdezgette tıle. Megmutatta neki a kék lent, a pimpót, a balzsamgyökeret és azt a virágot is, amit kakasfejnek neveztek, Annie pedig a szokásos komoly módján hallgatta, és elraktározta emlékezetében az információt, mintha egy napon még számon kérhetnék tıle. A férfi emlékezete szerint ez volt az egyik legmelegebb itteni tavasz. A fő dúsan nıtt, és nedves, csusszanó hanggal vált szét a lovak patái elıtt. Tom megmutatta elıttük a hegyet, és elmesélte Annienek, hogyan lovagolt fel a gerincre apjával azon a régmúlt napon megnézni, jó úton haladnak-e a magashegyi legelık felé. Tom az egyik fiatal kancáján lovagolt, egy szép, vasderes lovon, melynek szırébe jó néhány fehér szál is vegyült. Annie Rimrock hátán ült. A férfinak egész nap azon járt az esze, milyen jól mutat a lován. Annie és Grace is csizmát meg kalapot viselt, amit Tom segítségével vásároltak az elızı nap, miután az asszony szólt, hogy mégis szeretne velük tartani. Anya és lánya együtt kacagtak a

292 boltban, amikor a tükörbe néztek. Annie megkérdezte, puskát is kell-e vinniük, mire a férfi azt felelte, attól függ, kire akar lıni. Egyedüli jelöltje a fınöke lenne, mondta az asszony, de mivel a pasas New Yorkban van, egy Tomahawk cirkálórakétával feltehetıen többre menne. Kényelmes tempóban vágtak át a fennsíkon. Amikor azonban a marhák elérték a hegy lábát, úgy tőnt, megérezték, hogy innen kezdve hosszú kapaszkodó vár rájuk, mert megszaporázták lépteiket és hangos bıgéssel szólongatták társaikat, mintha egymásból próbáltak volna erıt meríteni. Tom megkérte Annie-t, menjen elıre vele, de az asszony mosolyogva azt mondta, jobb lesz, ha hátramarad, és megnézi, nem kell-e segíteni Diane-nak. Így aztán a férfi egyedül lovagolt fel a hegyre. A csorda eleje már csaknem utolérte. Megfordította lovát, és a gerinc túlsó oldalára irányította. Kis csapat füles szarvas rebbent szét elıtte. Amikor már biztonságos távolságba értek, megálltak és visszanéztek rá. A vemhes suták hasa szépen gömbölyödött, s nagy füleiket billegetve figyelték Tomot, mielıtt a szarvasbika továbbindította ıket. Fel-alá mozgó fejük felett már látta az elsı szők, fenyıkkel szegélyezett szorost, mely a magashegyi legelıkhöz vezetett. A távolban a vízválasztó hatalmas, hófödte csúcsai tornyosultak. Szeretett volna Annie mellett lenni, és meglesni az asszony arcát, amikor feltárul elıtte ez a látvány, ezért szomorúan vette tudomásul, hogy inkább visszament Diane-hoz. Lehet, hogy Annie bizalmaskodásnak érezte az ajánlatot, ami a férfinak nem állt szándékában, pontosabban nagyon is vágyott rá, de nem akarta éreztetni. Mire elérték a szorost, arra már ráborult a hegyek árnyéka. Miközben lassan áthaladtak a fák mind sötétebb sorfal a közt, hátrahátranéztek, ahol az árnyék tintafolthoz hasonlóan gyorsan nyúlt kelet felé, s végül már csak a síkság legtávolabbi részei ırizték a nap

293 fényét. A fák fölött mindkét oldalon meredek, szürke sziklafalak emelkedtek, melyek a gyerekek kiáltásait és a marhák bıgését visszhangozták. Frank újabb ágat dobott a tőzre, melybıl szikraesı csapott az éjszakai ég felé. A tüzifát egy közelben talált kidılt fa szolgáltatta. Olyan száraz volt, hogy szinte szomjazott a lángokra. A táncoló lángok fölött Annie a gyerekek kipirult, ragyogó arcát nézte, és azt figyelte, hogy amikor nevetnek, milyen fényesen csillog a szemük és a foguk. Találós kérdésekkel szórakoztatták egymást, és most Grace kérdésének - ez volt Robert kedvence is - megoldását találgatták. Grace új kalapját hetykén a szemébe húzta, s vállára omló haján a tőz fénye vörös, borostyán- és aranyszínben játszott. Annie még soha nem látta ilyen csodálatosnak a lányát. Már végeztek az evéssel. Az egyszerő, babból, hússzeletekbıl és sós szalonnából összeállított vacsorát a tőzön készítették el, hozzá pedig parázsban sült krumplit ettek. Nagyon finom volt. Most, miközben Frank fát rakott a tőzre, Tom vízért ment a közeli patakhoz, hogy kávét fızhessenek. Diane is beszállt a találgatásba. Mindenki feltételezte, hogy Annie tudja a választ, és noha ı már elfelejtette, örült, hogy nyergére hátradılve csendes megfigyelı lehet. Valamivel kilenc elıtt értek ide, amikor a nap utolsó sugarai is eltőntek a távoli síkságról. A szoros utolsó szakasza meredek volt, s a hegyek úgy magasodtak a fejük fülé, mint egy székesegyház falai. Végre aztán a marhákat követve ık is áthaladtak egy ısrégi kıkapun és megpillantották az elıttük feltáruló legelıt. A dús fő az esti fényben egész sötétnek látszott, s közte valószínőleg azért, gondolta Annie, mert ide a tavasz késıbb érkezik - még kevesebb virág nıtt. Csak a legmagasabb csúcsot látták, s a hegy nyugati lejtıjének egy részét, ahol a hó még mindig aranyosrózsaszínben játszott a rég lebukott nap fényétıl.

294 A legelıt erdı vette körül, egyik szélén pedig, ahol a talaj szintje kicsit magasabb volt, farönkökbıl ácsolt kis ház állt, mellette egyszerő karám a lovak számára. A rét túloldalán a patak hol eltőnt a fák között, hol ismét elıbukkant, és elıször valamennyien ide jöttek, hogy megitassák a lovakat az egymást lökdösı marhák mellett. Tom figyelmeztette ıket, hogy hozzanak magukkal meleg holmit, mert idefönt éjszakánként még mindig fagyhat. A levegı azonban a késıi idıpont ellenére továbbra is kellemesen meleg maradt. - Annie, hogy bírta? - Frank megrakta a tüzet, és letelepedett mellé. Az asszony közben azt figyelte, hogyan tőnik elı a sötétségbıl Tom, abból az irányból, ahonnan idınként felhangzott egy-egy láthatatlan marha bıgése. - Hát, Frank, a sajgó fenekemtıl eltekintve egészen remekül érzem magam. A férfi elnevette magát. Valójában Annie-nek nem csak a feneke fájt. Sajgott a lábszára is, combjainak belsı oldala pedig annyira kidörzsölıdött, hogy minden mozdulatnál összerándult az arca. Grace az utóbbi idıben még nála is kevesebbet lovagolt, de amikor Annie az imént megkérdezte, az ı tagjai is sajognak-e, azt felelte, nem, ı jól érzi magát, és a lába sem fáj. Annie egy szavát sem hitte el, de nem erıltette a kérdést. - Tom, emlékszel azokra a svájciakra tavaly? Tom éppen vizet töltött a kávéskannába. Felkacagott, és azt felelte, persze, emlékszik, aztán a tőzre tette a kannát és leült Diane mellé. Frank elmesélte, hogy Tommal együtt épp a Pryor-hegységen autóztak keresztül, amikor útjukat egyszer csak marhacsorda zárta el. Mögöttük jöttek azok a fura cowboyok, mind puccosan kiöltözve, vadonatúj ruhákban. - Az egyiken kézzel varrott bırnadrág volt, tuti, hogy legalább ezer dolcsit perkált le érte. Az volt a legfurcsább, hogy egyik sem lovagolt, mind csak vezette maga mögött a lovát, és elég

295 szerencsétlenül néztek ki. Na szóval, én meg Tom letekerjük az ablakot, és megkérdezzük, minden rendben van-e, de azok egy mukkot sem értenek belıle. Annie a tőz fölött Tomot nézte. A férfi az öccsét figyelte, és a szokásos könnyed módján mosolygott. Úgy tőnt, megérezte az asszony tekintetét, mert szeme Frankrıl Annie-re siklott, de nem volt benne csodálkozás, csak olyan mindent értı nyugalom, hogy az asszony szíve vad kalimpálásba kezdett. Annie annyi ideig nézett vele farkas szemet, amíg csak mert, aztán elmosolyodott, és újra Frankre kezdett figyelni. - Mi sem értjük egy szavukat sem, úgyhogy integetünk nekik, aztán tovább megyünk. Valamivel arrébb rátalálunk egy öreg fickóra, aki egy vadonatúj, méregdrága Winnebago volánja mögött szundikál. Aztán megemeli a kalapját, és kiderül, hogy ismerjük is. Lonnie Harper az, jókora birtoka van arrafelé, de soha nem tudott annyit kihozni belıle, hogy megéljen. Na szóval köszönünk neki, és megkérdezzük, övé volt-e az a csorda az úton, mire azt mondja, naná hogy az övé, a cowboyok pedig mind Svájcból érkeztek ide, nyaralni. - Azt mondja, felcsapott turistapásztornak, és ezek az alakok most több ezer dolcsit fizetnek, hogy megcsinálják helyette azt, amire korábban napszámosokat kellett fogadnia. Mire mi: de miért gyalogolnak? İ meg nevet, és azt mondja, ez a legszebb az egészben, mer az elsı nap után mindnek úgy feltört a segge, hogy nem bírtak nyeregbe szállni, így még a lovakat sem fárasztották. - Szép kis dolog - mondta Diane. - Eegen. Ezek a csóró svájciak a földön alszanak és babot fıznek maguknak a tőzön, miközben az öreg a Winne-ben szunyál, tv-t néz, és úgy eszik, mint egy király. Amikor felforrt a víz, Tom elkészítette a kávét. Az ikreknek elege volt a találós kérdésekbıl, és Craig arra kérte Franket, mutassa meg Grace-nek a gyufás trükköt. - Jaj, ne! - nyögött fel Diane. - Már megint kezdik.

296 Frank elıhúzott két szál gyufát a mellényzsebében tartott dobozból, és az egyiket jobb keze felfelé fordított tenyerébe tette. Aztán komoly arccal elırehajolt, és a másik gyufa fejét néhányszor végighúzta Grace hajában. A lány kicsit bizonytalanul nevetgélt. - Gondolom, Grace, ti is tanultok a suliban fizikát meg ilyesmit. - Ühüm. - Hát akkor tudod mi az a statikus elektromosság. Ennek az egésznek ez a lényege. Most éppen feltöltöm a gyufát. - Na persze - szólt közbe gúnyosan Scott. Joe rögtön rápisszegett. Frank ezután a bal keze hüvelyk- és mutatóujja közé fogott gyufát lassan végighúzta jobb tenyerén úgy, hogy annak feje egyre közelebb került a másik gyufa fejéhez. Amint összeértek, hangos csattanás hallatszott, és az elsı gyufa leugrott a kezérıl. Grace felvisított a meglepetéstıl, és mindenki nevetni kezdett. Megismételtette a mutatványt, majd még egyszer, aztán ı is megpróbálkozott vele, de persze nem sikerült. Frank színpadiasan csóválta a fejét, mintha maga sem értené, mi lehet a baj. A többi gyereknek rettenetesen tetszett. Diane, aki nyilván már legalább százszor látta az egészet, fáradt, elnézı mosolyt vetett Annie-re. A két asszony jól kijött egymással, sokkal jobban, mint azt Annie lehetségesnek gondolta volna, bár még az elızı nap is érzett Dianeban némi hővösséget - kétségkívül amiatt, hogy Annie az utolsó pillanatban meggondolta magát és mégis velük tartott a csordaterelésre. Ma, amikor együtt lovagoltak, könnyedén elbeszélgettek egy csomó dologról. Annie azonban még most is érzett Diane barátságossága mögött valami óvatosságot, ami nem volt igazán ellenszenv, de több volt, mint bizalmatlanság. Legfıképp az tőnt fel neki, hogyan figyeli ıt Diane, amikor Tom közelében van. Ezért is utasította vissza - bármennyire is szerette volna elfogadni Tom kérését délután, hogy lovagoljon fel vele a hegy tetejére. - Mit gondolsz, Tom? - kérdezte Frank. - Segítsünk neki egy kis vízzel?

297 - Azt hiszem, az jó lenne, öcskös. Engedelmes összeesküvıként odanyújtotta a pataknál megtöltött edényt, Frank pedig azt mondta Grace-nek, tőrje fel ruhája ujját és merítse mindkét kezét könyékig a vízbe. Grace annyira nevetett, hogy a víz felét végigöntötte az ingén. - Tudod, ettıl alaposan feltöltıdsz. Tíz perccel késıbb Grace, aki okosabb ugyan nem lett, csak vizesebb, feladta a próbálkozást. Eközben Tom és Joe is sikeresen elugratta a gyufát, viszont amikor Annie próbálkozott vele, a gyufa meg sem moccant. Az ikrek sem jártak több sikerrel. Diane megsúgta Annie-nek, hogy amikor Frank elıször mutatta be neki a trükköt, teljesen felöltözve kellett beleülnie egy itatóvályúba. Ezután Scott arra kérte Tomot, mutassa meg a zsinórtrükkjét. - Az nem is trükk - mondta Joe. - De az! - De nem az, ugye, Tom? A férfi elmosolyodott. - Hát, tulajdonképpen attól függ, mit nevezünk trükknek. - Elıhúzott valamit a nadrágja zsebébıl. Egy darab közönséges, szürke zsineg volt, vagy hatvan centi hosszú. Két végét összekötve hurkot készített belıle. - Na jó - mondta. - Ezt most Annie-vel csináljuk. - Felállt és elindult az asszony felé. - De csak ha nem jár halállal vagy fájdalommal - mondta Annie. - Hölgyem, semmit nem fog érezni. Letérdelt mellé, és megkérte, hogy nyújtsa elıre jobb keze mutatóujját. Annie engedelmeskedett, ı pedig rátette a hurkot, és azt mondta neki, nagyon figyeljen. Miközben baljával feszesre húzta a hurok másik végét, jobb keze középsı ujjával a zsinór egyik szárát áthúzta a másik fölött. Ezután átfordította a kezét, hogy az a hurok alá kerüljön, majd ismét felülre emelte, végül jobb keze mutatóujjának hegyét Annie-éhez érintette.

298 Úgy látszott, hogy a hurok körülveszi ujjaik össze érintett hegyét, s csak akkor vehetı le, ha a kapcsolat megszakad. Tom elhallgatott, Annie pedig ránézett. A férfi rámosolygott, és tiszta kék szemének közelségétıl Annie majdnem megszédült. - Nézze csak mondta halkan. Az asszony ismét érintkezı ujjaikra pillantott, Tom pedig finoman meghúzta a zsinórt, amely lecsúszott és a férfi bal kezében maradt. A csomó sértetlen volt, ujjaik pedig egy pillanatra sem váltak szét. Még néhányszor megmutatta, aztán Annie is megpróbálta, utána Grace és az ikrek is, de egyiküknek sem sikerült. Csak Joe tudta utána csinálni, bár Frank vigyorából Annie azt olvasta ki, hogy ı is tudja a módját. Nehéz lett volna megmondani, hogy Diane ismeri-e a trükköt, mert az asszony enyhén derült ábrázattal üldögélt, és a kávéját kortyolgatta. Amikor mindenki megunta a próbálkozást, Tom felállt, takaros kis tekercsbe szedte a zsineget, aztán átadta Annie-nek. - Ez ajándék? - kérdezte az asszony, miközben érte nyúlt. - Nem - felelte Tom. - Csak addig legyen magánál, amíg rá nem jön. Annie felébredt, egy pillanatig nem tudta, mit lát. Aztán eszébe jutott, hol van és rájött, hogy a holdat bámulja. Ha kinyújtom a kezem, megérinthetem a krátereket, gondolta, annyira közelinek tőntek. Aztán elfordította a fejét, és meglátta Grace-t, aki arccal felé békésen aludt. Frank felajánlotta nekik a rönkházat, amit általában csak akkor használtak, ha esett az esı. Annie hajlott volna rá, hogy elfogadja, de Grace ragaszkodott ahhoz, hogy kint aludjanak a többiekkel. Most látta ıket, amint a tőz egyre halványuló parazsa mellett hálózsákjukba burkolózva alszanak. Szomjas volt és olyan éber, hogy semmi értelme nem lett volna az alvással kísérletezni. Felült és körülnézett. Nem látta sehol a vizeskannát, és biztosan felébresztené a többieket, ha nekiállna

299 keresgélni. A rét túlsó felén a marhák sötétlı alakjai még sötétebb árnyakat vetettek a halovány, holdsütötte főre, Nesztelenül kicsusszant hálózsákjából, és rögtön megérezte lovaglástól sajgó izmait. Ruhában aludtak, csak a csizmájukat és zoknijukat vetették le. Annie farmernadrágban volt és egy fehér pólóban. Felállt, és mezítláb a folyó felé indult. A harmatos fő hideg volt és izgatóan csiklandozta lábát, de azért vigyázott rá, hová teszi, nehogy valami kevésbé romantikus dologba találjon lépni. Magasan a fák között egy bagoly huhogott, s ı eltöprengett azon, vajon ez a zaj ébresztette fel, vagy a megszokás. A marhák felemelték fejüket, és megnézték, amint elhaladt mellettük, ı pedig suttogva üdvözölte ıket, amiért aztán ostobán érezte magát. A patak innensı partján a füvet teljesen letaposták a marhák. A víz lassan folydogált, felszíne csak a mögötte húzódó erdı feketeségét tükrözte vissza. Annie elindult a patak mentén felfelé, és hamarosan eljutott egy olyan helyre, ahol a medret kettéosztotta a vízbıl kiemelkedı parányi szigetecske. Két hosszú lépéssel már a túloldalon is volt, aztán lefelé indult, és egy földnyelvnél letérdelt inni. Innen nézve a víz csak az eget tükrözte vissza. A hold tükörképe olyan tökéletes volt, hogy Annie habozott megzavarni a felszínt. Aztán mégis megtette, és döbbenetében felszisszent. A víz még a jégnél is hidegebb volt, mintha egyenesen a hegység ısi, jeges szívébıl fakadt volna. Annie belemártotta kísértetiesen sápadt kezét, és megmosta az arcát. Ismét vizet merített a tenyerébe, és ivott belıle. Elıször a vízben pillantotta meg a férfit, mert eltakarta a hold tükörképét, amely annyira megbabonázta, hogy teljesen elveszítette az idıérzékét. Nem ijedt meg. Tudta, ki az, még mielıtt felemelte volna a fejét. - Jól van? - kérdezte a férfi.

300 A túlsó part, ahol állt, magasabb volt, és Annienek a holddal szemben kellett hunyorognia rá. Aggodalmat látott az arcán. Elmosolyodott. - Remekül. - Felébredtem, és láttam, hogy nincs ott. - Csak megszomjaztam. - Biztosan a szalonna. - Én is azt hiszem. - Ez a víz is van olyan jó, mint az a pohár esı a múltkor este? - Majdnem. Kóstolja meg! A férfi lenézett a vízre, és észrevette, hogy könnyebben ihatna ott, ahol Annie áll. - Megengedi, hogy átmenjek? Nem zavarom? Annie majdnem elnevette magát. - Ugyan, dehogy zavar. Szívesen látom. A férfi elsétált a szigetecskéig, és átlépett a patak felett, Annie pedig figyelte és tudta, hogy ebben a pillanatban nem csupán a vizet lépte át. A közeledı férfi mosolygott, aztán letérdelt mellé, szó nélkül a vízbe merítette tenyerét és ivott. Néhány csepp kicsorgott az ujjai között és a holdfény ezüstös hullámokban szaladt szét a felszínen. Annie-nek ekkor, és késıbb is mindig az volt az érzése, hogy abban, ami ezután történt, nem volt semmi véletlen. Bizonyos dolgok egyszerően vannak és nem másíthatóak meg. Reszketett, miközben megtette és késıbb is mindig beleremegett, ha visszagondolt rá, de soha nem érzett megbánást. A férfi befejezte az ivást, felé fordult és éppen le akarta törölni arcáról a vizet, amikor Annie elırenyújtotta a kezét, és megtette helyette. Ujjain érezte a víz hidegét, és ezt visszautasításnak is tekinthette volna, ha a cseppeken keresztül nem érzi meg bırének biztató melegét. Amikor megérintette, a világ megállt körülöttük.

301 Tom szemében csak a hold mindent egyformára festı sápadt fénye tükrözıdött. Most, hogy nem látszott a színük, úgy tőnt, mintha valami határtalan mélységet rejtenének, s Annie ebbe merült alá kíváncsian, de a legcsekélyebb kétség nélkül. A férfi finoman az arcán nyugvó kézhez emelte saját kezét. Megfogta, megfordította és az ajkaihoz szorította tenyerét, mintha valami régóta várt üdvözlést akart volna csókjával megpecsételni. Annie nézte ıt és mély, reszketı lélegzetet vett. Aztán kinyújtotta a másik kezét is, és végigsimított vele az arcán, érdes, borotválatlan állától puha hajáig. Érezte, hogy a férfi keze súrolja karja belsı oldalát, aztán az övéhez hasonló mozdulattal simogatja meg az arcát. Az érintésre az asszony behunyta a szemét, és vakon engedte, hogy ujjai finoman végigkutassák arcát a halántékától a szája sarkáig. Amikor az ujjak az ajkához értek, szétnyitotta, és hagyta, hogy a férfi gyöngéden körbesimogassa. Nem merte kinyitni a szemét attól való félelmében, hogy a férfi pillantásában esetleg tartózkodást, kétséget vagy ami még rosszabb, szánalmat fedez majd fel. Végül aztán mégis odanézett, de nem talált bennük mást, mint nyugalmat, bizonyosságot és vágyat, amely éppen olyan nyilvánvaló volt, mint az övé. A férfi megfogta Annie mindkét könyökét, a póló ujjain belül végigsimított rajtuk felfelé, aztán keze megpihent karja felsı részén. Annie bıre megfeszült. Most már mindkét keze a férfi hajában volt, s gyengéden maga felé húzta a fejét. Abban a pillanatban, mielıtt ajkuk találkozott, Annie hirtelen kényszert érzett arra, hogy azt mondja, elnézést, bocsásson meg neki, de ı nem akarja ezt. A férfi bizonyára kiolvasta szemébıl a formálódó gondolatot, mert mielıtt az asszony megszólalhatott volna, halkan, ajka alig látható mozdulatával elcsitította. A csók Annie számára olyan volt, mint a hazatérés. Mintha mindig is ismerte volna a férfi ízét és tapintását. Noha szinte remegett hozzásimuló testének érintésétıl, mégsem tudta volna

302 megmondani, pontosan hol ér véget a saját bıre és hol kezdıdik a férfié. Hogy mennyi ideig csókolták egymást, azt Tom is csak az asszony arcára vetülı árnyékának változásából tudta volna megbecsülni, amikor abbahagyták és egy kicsit eltávolodtak, hogy egymásra nézhessenek. Annie szomorúan rámosolygott és felnézett új helyén a holdra, melynek fénye egyszeregyszer megvillant a szemében. Csillogó szájának édes, nedves íze még mindig ott volt Tom nyelvén és még mindig érezte leheletének melegét az arcán. Kezét végigfuttatta az asszony mezítelen karján, mire Annie megborzongott. - Fázol? - Nem. - Nem is emlékszem ilyen meleg júniusi éjszakára idefent...Az asszony lesütötte a szemét, aztán két kezébe fogta a férfi egyik felfelé fordított tenyerét, ujjai végigsimítottak a bırkeményedéseken. - Olyan kemény a bıröd. - Ühüm. Nem egy szép kéz, annyi szent. - Ez nem igaz. Érzed, ahogy megérintem? - Ó, igen. Annie nem nézett fel. Elırehulló hajának sötét sátora alatt is látszott az arcán végiggördülı könnycsepp. - Annie? Az asszony csak megrázta a fejét, és még mindig nem nézett rá. Tom megfogta a kezét. - Annie, minden rendben van. Tényleg rendben. - Tudom. Éppen ez a baj. Annyira rendben van, hogy magam sem tudom, mit kezdjek vele. - Két ember vagyunk, ennyi az egész.

303 Annie bólintott. - Akik túl késın találkoztak. Végre a férfira emelte pillantását, elmosolyodott és megtörölte a szemét. Tom visszamosolygott rá, de nem válaszolt. Ha az, amit az asszony mondott, igaz, ı nem akarta helybenhagyni. Ehelyett azt mesélte el neki, mit mondott az öccse egy ehhez hasonló, de sok évvel ezelıtti éjszakán, amikor a hold is soványabb volt. Hogyan kívánta azt Frank, hogy a most örökké tartson és hogyan mondta apjuk, hogy az örökkévalóság csupán mostok végtelenül hosszú sora, és a legjobb, amit az ember tehet, hogy mindig a mostnak él. Az asszony egy pillanatra sem vette le a szemét róla, amíg beszélt, s amikor befejezte, akkor sem szólt semmit. Tom hirtelen megijedt, hátha az asszony félreértette a szavait, és azokban valami öncélú biztatást vélt felfedezni. Mögöttük, a fenyık közt ismét megszólalt a bagoly, s a rét távoli túlsó oldaláról egy másik felelt neki. Annie elırehajolt, és ismét rátalált a férfi szájára, Tom pedig olyan sürgetést érzett a csókban, ami az imént még nem volt benne. Érezte könnyei sósságát a szája sarkában - azon a helyen, amelyet már oly régóta szeretett volna megérinteni, de arról még álmodni sem mert, hogy egyszer meg is csókolhatja. Magához szorította az asszonyt, simogatta a hátát, és érezte testének feszülı kebleit, de nem arra gondolt, hogy mindez helytelen, csak amiatt aggódott, hogy Annie esetleg annak tartja. De ha ez helytelen, akkor mi helyes az életben? Végül Annie elszakadt tıle, és hátrébb hajolt. Zihálva lélegzett, mintha megszédült volna saját mohóságától és attól, ahová az kétségtelenül elvezetett volna. - Jobb lesz, ha most visszamegyek - suttogta. - Jobb lesz. Annie még egyszer, finoman megcsókolta, aztán a vállára hajtotta a fejét, így a férfi nem láthatta az arcát. Tom ajka végigsuhant az asszony nyakán, és mélyen beszívta meleg illatát, mintha el akarta volna raktározni - talán örökre.

304 - Köszönöm - suttogta az asszony. - Mit? - Amit értünk tettél. - Semmit nem tettem. - Ó, Tom, te is tudod, mit tettél. Kicsit elhúzódott tıle, megállt elıtte, kezeit könnyedén nyugtatta a férfi vállain. Tomra mosolygott, megcirógatta a haját. Tom felemelte a kezét és megcsókolta. Aztán Annie otthagyta, a szigetecskéhez ment, és átkelt a patakon. Csak egyszer fordult vissza. A hold a háta mögül sütött, így Tom csak elképzelni tudta a tekintetét. Figyelte a réten távolodó fehér pólóját, a lábnyomokat, melyeket árnyéka hagyott maga után a harmattól ezüstösen csillogó főben, és körülötte a néma, fekete hajókként sikló marhákat. A tőz utolsó parazsa is kihunyt, mire Annie visszaért. Diane megmozdult, de csak álmában, gondolta Annie. Csendben visszabujtatta nedves lábait a hálózsákjába. Hamarosan a baglyok is abbahagyták huhogásukat, és az egyetlen hang Frank halk horkolása volt. Késıbb, amikor már a hold is lement, hallotta a visszatérı Tomot, de nem mert odanézni. Hosszú ideig feküdt a hátán, figyelte az új formába rendezıdött csillagokat, Tomra gondolt és arra, mit gondolhat most róla a férfi. Ebben az órában szinte mindig kétségek törtek rá, és Annie várta, hogy szégyent érezzen amiatt, amit tett. A szégyen azonban nem jött. Reggel, amikor sikerült végre annyi bátorságot összeszednie, hogy Tomra nézzen, nem látott rajta semmit, ami a kettıjük között történtekrıl árulkodott volna. Nem voltak titkos pillantásai, és amikor beszélt, szavaiban sem bújt meg csak neki szánt rejtett tartalom. Viselkedése - akárcsak a többieké - ugyanolyan volt, mint az elızı nap, s emiatt Annie szinte csalódottságot érzett, hiszen benne óriási változás ment végbe.

305 Reggeli közben a rét túlsó végét kémlelte, kereste azt a helyet, ahol együtt térdeltek, de úgy tőnt, a nappali világosság mindent megváltoztatott, mert nem találta. Még lábnyomaikat is összetaposták a marhák, s hamarosan végleg eltőntek a mind magasabbra kúszó nap fényében. Reggeli után Tom és Frank elment megnézni a szomszédos legelıket, a gyerekek a patakparton játszadoztak, Annie és Diane pedig elmosogatott és összecsomagolt. Diane elárulta neki, milyen meglepetést készítettek elı Frankkel a gyerekek számára. A következı héten elrepülnek L. A.-be. - Tudod, megnézzük Disneylandet, a Universal filmgyárat meg ilyesmiket. - Ez nagyszerő! És még semmit sem sejtenek? - De nem ám. Frank megpróbálta rábeszélni Tomot is, hogy jöjjön velünk, de ı már megígérte, hogy elmegy Sheridanba rendbe hozni valami öreg fickó lovát. Diane azt mondta, hogy egész évben lényegében ez az egyetlen idıszak, amikor el tudnak menni otthonról. Smoky vigyáz majd a rancsra helyettük. Egyébként senki nem lesz ott. A hír nagy megrázkódtatás volt Annie számára, és nem csak azért, mert Tom nem említette. Lehet, hogy arra számít, Zarándokkal is végez majd akkorra. Sokkal jobban felkavarta a Diane szavainak rejtett üzenete. Kedves csomagolásban azt hozta egyértelmően Annie tudomására, hogy ideje hazavinnie Grace-t és Zarándokot. Annie csak most döbbent rá, hogy hosszú ideje szándékosan kerüli a kérdést; számolatlanul hagyta elsuhanni a napokat és remélte, az idı talán viszonozza ezt és nem vesz róla tudomást. Még jóval dél elıtt elérték a legalacsonyabban fekvı szorost. Az ég beborult. A marhák nélkül sokkal gyorsabban haladhattak, bár a meredek részeken nehezebb volt leereszkedni, mint felkapaszkodni, különösen Annie megviselt izmai számára. Az elızı napi izgatottság

306 nyomtalanul eltőnt, s a nagy odafigyelésben még az ikrek is elcsendesedtek. Lovaglás közben Annie hosszan elgondolkozott azon, amit Diane-tıl hallott, és még hosszabban azon, amit Tom mondott az éjjel. Hogy ık csak két ember, a most, most van, és csakis most. Amikor felértek annak a hegynek a gerincére, ahová Tom az elızı nap fel szerette volna vinni, Joe elkiáltotta magát, és elıremutatott, a többiek pedig megálltak és odanéztek. Messze tılük, a fennsík másik végében lovakat láttak. Tom azt mondta Annie-nek, ezek a musztángok, amiket a Frank által csak Müzlibuzinak nevezett hippinı eresztett szabadon. Ezen kívül egész nap alig szólt az asszonyhoz. Már esteledett és az esı is eleredt, amikor elérték Kétválaszót. Valamennyien túl fáradtak voltak ahhoz, hogy beszélgessenek, miközben lenyergelték a lovakat. Annie és Grace az istálló elıtt elköszönt Bookeréktıl, és beszálltak a Lariatba. Tom még elment megnézi, rendben van-e Zarándok. Amikor jó éjszakát kívánt Annie-nek, az semmiben nem tőnt másnak, mint ahogy Grace-tıl elköszönt. Miközben a folyóparti ház felé autóztak, Grace azt mondta, túl szorosnak érzi combján a mőláb foglalatát, és megegyeztek abban, hogy másnap megnézeti Terri Carlsonnal. Grace felment, hogy vizet engedjen magának a kádba, Annie pedig megnézte az üzeneteit. Az üzenetrögzítı megtelt, a telefax egy teljes tekercsnyi papírt köpött a földre, és az E-mail is figyelmeztetıen zümmögött. Az üzenetek küldıinek többsége különbözı fokú megdöbbenésének, felháborodásának vagy együttérzésének adott hangot. Volt még két másik is, és Annie csak ezek végigolvasására vette a fáradságot. Az egyiktıl megkönnyebbült, a másiktól olyan érzelmek kezdtek kavarogni benne, amiket maga sem tudott még azonosítani.

307 Az elsıt Crawford Gates küldte, és az állt benne, hogy fınöke a lehetı legnagyobb szomorúsággal bár, de kénytelen elfogadni a lemondását. A második Roberttıl érkezett. Hamarosan Montanába repül, hogy velük töltse a következı hétvégét. Azt írta, mindkettıjüket nagyon szereti.

NEGYEDIK RÉSZ HUSZONNYOLC Tom Booker a hegy mögött eltőnı Lariat után nézett, és mint már oly sokszor, most is arra a férfira gondolt, aki elé Annie és Grace elindult. Amit tudott róla, azt fıleg Grace-tıl tudta. Annie, mintha valami kimondatlan megállapodás született volna köztük errıl, csak nagyon ritkán beszélt a férjérıl, és olyankor is személytelenül, inkább a munkájáról, mint magáról az emberrıl. Bármilyen sok jót mesélt is Grace Robertrıl (vagy talán éppen ezért), és bármennyire is igyekezett megváltoztatni érzéseit, Tom nem tudta leküzdeni a férfi iránt érzett ellenszenvét, ami pedig - tudta jól - egyáltalán nem volt jellemzı rá. Igyekezett megmagyarázni magának az érzést abban a reményben, hogy így elfogadhatóbb okot talál rá. Ez a fickó ügyvéd. Hány olyan ügyvéddel találkozott életében, akit egy kicsit is megkedvelt volna? De persze nem errıl volt szó. Épp elég ok volt az, hogy ez a bizonyos ügyvéd Annie Graves férje. Alig néhány óra múlva itt lesz, és nyíltan birtokolja majd az asszonyt. Tom megfordult, és bement az istállóba. Zarándok kantárja még mindig azon a kampón lógott a szerszámoskamrában, ahová Tom aznap tette, amikor Annie kihozta ide a lovat. Leakasztotta és a vállára vetette. Az angol nyerget sem mozdították meg azóta. Vékony réteg szénapor rakódott rá, amit Tom a kezével törölt le. Leemelte a nyerget és a nyeregtakarót, aztán

308 kilépett a helyiségbıl és végigment bokszok között az istálló hátsó ajtajához.

velük

az

üres

Odakint a délelıtti levegı mozdulatlan volt és forró. A távolabbi kifutón az egyéves csikók némelyike máris a nyárfák árnyékába húzódott. Miközben Zarándok karámja felé lépkedett, Tom felnézett a hegyekre, és a levegı tisztaságából meg a sodródó felhıfoszlányokból rögtön látta, hogy aznap még mennydörgés és zápor is várható. Egész héten kerülte az asszonyt, kerülte azokat a pillanatokat, amiket addig mindig keresett, amikor egyedül lehetett volna vele. Grace-tıl hallott Robert jövetelérıl. De ı már korábban eldöntötte, még mialatt lefelé lovagoltak a hegyekbıl, hogy ezt kell tennie. Nem múlt el óra, hogy ne jutott volna eszébe az asszony íze és illata, bıréhez tapadó bırének érzése és az, ahogy ajkuk egybeforrt. Az emlék túl erıs volt, túlságosan testi ahhoz, hogy álomnak tekintse, de mégis úgy kell kezelnie, mintha az lenne, hiszen mi mást tehetne. Jön a férje, aztán hamarosan - alig néhány nap múlva - az asszony is távozik. Mindkettıjük érdekében, valamennyiük érdekében jobb, ha kerüli Annie-t, és csak akkor találkozik vele, ha Grace is ott van. Csak így tudja magát tartani elhatározásához. Elszántságát már az elsı este komolyan kikezdte. Amikor letette Grace-t a háznál, Annie odakint várt, a teraszon. Odaintett neki és már tovább is hajtott volna, de az asszony elindult a kocsi felé, hogy beszéljen vele, Grace pedig bement a házba. - Diane-tıl hallom, hogy jövı héten az egész család L. A.-be utazik. - Igen. Nagy titok. - Te pedig Wyomingba mész.. - Így igaz. Már jó régen megígértem, hogy ellátogatok oda. Egy ottani barátomnak van néhány csikója, és azokat kell beavatnom. Az asszony bólintott, és egy darabig csak a Chevy motorjának türelmetlen morgása hallatszott. Egymásra mosolyogtak, és a férfi megérezte, hogy az asszony is ugyanolyan ingoványosnak érzi a

309 területet, ahová átléptek, mint ı. Tom nagyon küzdött, hogy semmi ne tükrözıdjön a szemében, ami megnehezíthetné az asszony dolgát. Minden valószínőség szerint úgyis bánja már, ami köztük történt. Lehet, hogy egy nap ı is így fog érezni. A szúnyoghálós ajtó kicsapódott, és Annie odafordult. - Anyu, nem baj, ha felhívom aput? - Nem hát. Grace újból bement. Amikor Annie visszanézett a férfira, Tom látta a szemében, hogy mondani szeretne valamit. Ha a megbánásról akart szólni, ı nem szerette volna hallani, ezért gyorsan beszélni kezdett, hogy az asszony ne jusson szóhoz. - Hallom, idelátogat a hétvégén. - Igen. - Grace-nek be nem áll a szája, másról sem tudott beszélni egész délután. Annie bólintott. - Már nagyon hiányzik neki az apja. - Azt elhiszem. Meg kell próbálnunk, hátha sikerül formába hozni Zarándokot addigra. Talán még Grace is lovagolhat rajta. - Komolyan mondod? - Miért ne? Ezen a héten még kemény munka vár ránk, de ha minden jól megy, elıbb én próbálom ki, és ha velem rendben lesz, Grace is lovagolhat rajta az apja elıtt. - És akkor haza is vihetjük. - Ühüm. - Tom... - Persze addig maradtok, amíg csak akartok. Azért, mert mi nem leszünk itt, nektek nem kell elmennetek. Annie hısiesen elmosolyodott. - Köszönöm. - Úgy értem, beletelik legalább egy-két hétbe, mire sikerül összecsomagolnod a számítógépet, a faxot meg a többi vacakot. - Az

310 asszony elnevette magát, Tom pedig kénytelen volt félrenézni, nehogy pillantása elárulja, milyen fájdalmat érez az asszony távozásának gondolatára. Sebességbe kapcsolta a kocsit, Annie-re mosolygott és jó éjszakát kívánt neki. Azóta Tomnak ügyesebben sikerült elkerülnie, hogy kettesben maradjanak. Olyan hévvel vetette bele magát a Zarándokkal végzett munkába, amilyet csak a legelsı tanácsadásain sikerült összeszednie. Délelıttönként Rimrock hátáról foglalkozott vele: addig terelgette körbe-körbe a karámban, amíg olyan simán nem váltott át ügetésbe és onnan vissza lépésbe, ahogy Tom szerint régen is tehette, és hátsó lábai pontosan bele nem találtak az elsık nyomába. Délutánonként gyalogosan dolgoztak, és a kötıfékkel járatta körbe, aztán egész közel lépett hozzá, és az ellenkezı irányba fordította. Zarándok néha megpróbált, ellenszegülni, és elhátrált tıle. Ilyenkor Tom vele együtt futott, amíg a ló rá nem jött, hogy a futásnak nincs értelme, mert a férfi mindig ott lesz, és talán nem is baj, ha azt teszi, amit kérnek tıle. Idınként megálltak, s kis ideig együtt pihentek saját verejtéküktıl és a másikétól csatakosan, lihegve egymásnak támaszkodva, mint két kiütött bokszoló, akik a gongra várnak. Zarándok eleinte nem értette, mire ez a hirtelen sietség, mert azt még Tom sem tudta elmondani neki, hogy most már határidıre dolgoznak. Nem mintha Tom meg tudta volna magyarázni, miért küzd ilyen elszántan a ló rendbe hozataláért, amikor ezzel örökre megfosztja magát attól, amire a legjobban vágyott. Úgy tőnt, Zarándokot is magával ragadta ez az új, felfokozott lendület, és hamarosan együtt küzdött a férfival a sikerért. Ma pedig Tom végre meglovagolja. Zarándok figyelte, ahogy becsukja maga mögött a kaput, és a karám közepére sétál a vállán átvetett kantárral, kezében a nyereggel. - Úgy bizony, öregfiú; jól látod. De azért jobb, ha magad is meggyızıdsz róla.

311 Tom a főre tette a nyerget és odébb lépett. Zarándok egy pillanatig félrenézett, mintha mi sem történt volna, és ıt különben sem érdekelné. De tekintete vissza-vissza tért a nyeregre, aztán kis idı múlva elindult felé. A férfi mozdulatlanul nézte a közeledı lovat. Zarándok vagy egy méterrel a nyereg elıtt megállt, és orrát szinte nevetségesen messzirıl elırenyújtva megszaglászta fölötte a levegıt. - No, mit szólsz hozzá? Megharap? Zarándok vészjósló pillantást vetett rá, aztán megint a nyeregre nézett. Még mindig a fején volt a kötélbıl font kötıfék, amit Tom készített neki. Néhányat kapált a lábával, aztán elıbbre lépett és orrával megbökte a nyerget. A férfi könnyed mozdulattal leemelte válláról a kantárt, két kézbe fogta, és elkezdte szétválogatni a szíjakat. Zarándok meghallotta a csilingelést, és felnézett. - Ne csinálj úgy, mintha meglepıdtél volna. Tudhattad, hogy ez következik. Tom várt. Hihetetlennek tőnt, hogy ez ugyanaz a ló, amelyet abban a szörnyőséges istállóban látott a keleti parton, beletörıdve, rettenetes állapotban. Szıre ragyogott, szeme tisztán csillogott, orra pedig úgy gyógyult be, hogy szinte nemes külsıt kölcsönzött neki, mintha valami harci sebhelyeket viselı római harcos lett volna. Tom még soha nem látott lovat így megváltozni. Sem ennyi sorsot, amely mind egyetlenegytıl függıen alakult. Zarándok ekkor odament hozzá, ahogy ezt Tom elıre tudta, hogy a nyereg után a kantárt is szertartásosan végigszaglássza. Amikor pedig Tom levette róla a kötıféket, és helyette a fejére húzta a kantárt, meg sem moccant. Még mindig volt benne némi feszültség és izmai is remegtek egy kicsit, de hagyta, hogy Tom megsimogassa a nyakát, aztán továbbcsúsztassa a kezét, és azt a helyet is megdörgölje, ahová majd a nyereg kerül, de nem lépett odébb és a fejét sem kezdte rázni, amikor szájában megérezte a zablavasat. A

312 bizalom és önbizalom, amelynek kialakításán törékenyen bár, de megvolt benne.

Tom

fáradozott,

Tom a kantárnál fogva most néhányszor körbevezette a nyereg körül, ugyanúgy, ahogy elıtte már annyiszor megtette ezt a kötıfékkel, majd megállt pontosan mellette. Könnyedén és ügyelve arra, hogy Zarándok minden mozdulatát láthassa, felemelte a nyerget a földrıl és a hátára tette, miközben állandóan nyugtatgatta a lovat az egyik kezével, szavaival vagy mindkettıvel. Csak lazán csatolta be a nyereghevedert, aztán ismét megjáratta a lovat, hogy mozgás közben is hozzászokjon az érzéshez. Zarándok fülei mindvégig ide-oda ugráltak, de egy pillanatra sem fordította ki szeme fehérét, s idınként azt a halk, fújtató hangot hallatta, amire Joe mindig azt mondta, "kiereszti a pillangókat". Tom lehajolt, szorosra húzta a hevedert, aztán keresztbe feküdt a nyergen, és hagyta, hogy a ló járjon még egy kicsit, szokja a súlyát, és közben szünet nélkül csitítgatta. Azután átvetette lábát a hátán, és felült a nyeregbe. Zarándok elindult. Izmai ugyan még mindig megremegtek néha a félelem valamilyen nagyon mélyen gyökerezı, talán kiirthatatlan maradványától, de bátran ment elıre, és Tom tudta, hogy ha a ló nem érez meg hasonló félelmet Grace-ben, akkor a lány is nyugodtan felülhet rá. Ha pedig ez megtörténik, semmi szükség nem lesz arra, hogy akár ı, akár az anyja itt maradjon. Robert vásárolt egy montanai útikalauzt a Broadwayn, kedvenc könyvesboltjában, és mire kigyulladt a BIZTONSÁGI ÖVEKET BECSATOLNI jelzés és a gép elkezdett ereszkedni Butte felé, valószínőleg a település harmincháromezer- háromszázharminchat lakosának többségénél jóval többet tudott a városról. Néhány perc múlva feltőnt alatta "a föld leggazdagabb hegye", magassága ezerhétszázötvennégy méter, amely az l880-as években az

313 ország legnagyobb ezüstforrása és további harminc évig egyik fı rézforrása volt. Robert most már azt is tudta, hogy a mai város szinte jelentéktelen ahhoz képest, amilyen egykor volt, bár "semmit nem veszített régi varázsából". Ez a varázs Robert ablak melletti helyérıl nézve nem volt azonnal szembeötlı. Inkább úgy nézett ki, mintha valaki ledobálta volna csomagjait egy hegyoldalon, aztán elfelejtette volna összeszedni ıket. Eredetileg Great Fallsba vagy Helenába szeretett volna repülni, de az utolsó pillanatban közbejött egy munka, ezért meg kellett változtatnia az útitervet, és már csak a butte-i járaton kapott helyet. Noha a térkép szerint a város nagyon messze volt Choteau-tól, Annie ragaszkodott ahhoz, hogy autóval eléjöjjenek. Robert nem volt egészen tisztában azzal, milyen hatással volt feleségére állásának elvesztése. A New York-i újságok egész héten át a sztorin kérıdztek. GATES KINYÍRTA GRAVEST - ordított az egyik címlapról, mások pedig csavartak egyet a régi szóviccen, közülük a legszellemesebb még az volt, hogy: GRAVES MOST MAGÁNAK IS ÁSOTT EGYET. Különös volt Annie-t az áldozat vagy a mártír szerepében látni, amibe az együtt érzıbb cikkírók helyezték. Még ennél is furcsább volt azonban az a nemtörıdömség, ahogyan a cowboyosdiból hazatérı Annie a telefonban az egész ügyrıl beszélt. - Egyáltalán nem érdekel- mondta. - Valóban? - Valóban. Örülök, hogy kigolyóztak. Majd valami újat csinálok. Robert egy pillanatig azt hitte, biztosan rossz számot hívott. Vagy Annie csak megjátssza magát. Az asszony azt mondta, belefáradt az állandó hatalmi huzavonába, és vissza akar térni az íráshoz - ahhoz, amiben igazán jó. Robert ezután a terelésrıl kérdezett, mire Annie egyszerően azt felelte, hogy gyönyörő volt. Átadta a kagylót a fürdıszobából érkezı Grace-nek, hogy mindent részletesen elmeséljen, de elıtte még elmondta, hogy mindketten ki fognak menni elé a repülıtérre.

314 Az aszfalton átsétálva egész kis integetı tömeget látott, de Grace és Annie nem volt köztük. Aztán még egyszer megnézte magának azt a két farmernadrágos, cowboykalapos nıt, akik már az elıbb is ránevettek - meglehetısen szemérmetlenül, gondolta akkor -, és rájött, hogy ık azok. - Te jó ég - mondta, amikor a közelükbe ért. Csak nem Pat Garrett és Billy, a Kölyök! - Helló, idegen - mondta vontatott, mély hangon Grace. - Mi szél hozott a városba? - Azzal levette kalapját, és a nyakába ugrott. - Kicsikém, hogy vagy? Hogy vagy? - Remekül. - A lány olyan szorosan ölelte, hogy Robert hangja elcsuklott a rátörı érzelmektıl. - Igen, azt látom. Hadd nézzelek! Kicsit távolabb tartotta magától a lányt, és hirtelen felderengett elıtte annak az ernyedt, élettelen kis testnek a képe, amely mellett a kórházban virrasztott. Szinte hihetetlen volt a változás. Szemei megteltek élettel, a nap pedig az összes szeplıt elıcsalogatta az arcán, így az szinte ragyogott. Annie ránézett és elmosolyodott, szemmel láthatóan olvasott a gondolataiban. - Semmit nem veszel észre rajtam? - kérdezte Grace. - Úgy érted, a mindentıl eltekintve? Grace megperdült elıtte, és a férfi egyszerre rájött, mire gondolt. - Nincs bot! - De nincs ám! - Te kis csoda! Megcsókolta Grace-t, és ugyanakkor kinyújtotta kezét Annie felé. Most már az asszony is levette a kalapot. Lebarnult arcában szeme tisztának, ragyogó zöldnek látszott. İ is megváltozott, szebb volt, mint Robert emlékei szerint valaha. Az asszony közelebb lépett hozzá, átölelte és megcsókolta. Robert addig szorította magához, amíg vissza nem sikerült szereznie az önuralmát és már biztos nem volt abban, hogy nem fogja valamennyiüket zavarba hozni.

- Te végül.

jó

ég,

315 mennyire hiányoztatok!

-

szólalt

meg

Annie rábólintott. - Tudom. A rancsra az út vagy három órán át tartott, és bármennyire is szerette volna már körbevezetni apját, megmutatni neki Zarándokot és bemutatni ıt Bookeréknek, Grace minden egyes percét élvezte. A Lariat hátsó ülésén ült és kalapját Robert fejére tette. Persze túl kicsi volt neki és mulatságosan nézett ki benne, de a férfi mégis fennhagyta, és hamarosan valamennyiüket megnevettette a Salt Lake Cityig vezetı repülıútjáról szóló beszámolójával. A gépen gyakorlatilag az összes többi ülést egy mormon kórus tagjai foglalták el, akik egész idı alatt énekeltek. Robert két termetes alt asszonyság között szorongott, orrát montanai útikalauzába temette, miközben a gépben csak úgy zengett a "Közelebb Tehozzád, Én Istenem", ami persze a kilencezer méteres magasságban tökéletesen igaz volt. Késıbb megengedte Grace-nek, hogy a táskájában kotorásszon az ajándékok után, amiket még Genfben vett a számukra. A kislány hatalmas doboz csokoládét kapott. és egy parányi kakukkos órát, amelynek kakukkjánál különösebbet Grace még soha nem látott. Azt még Robert is elismerte, hogy a hangja egy aranyeres papagájéhoz hasonlított. Mindazonáltal buzgón esküdözött arra, hogy tökéletesen eredeti; mint mondta, egészen biztosan tudja, hogy a tajvani kakukkoknak - és különösen az aranyeres példányoknak - pontosan ilyen kinézete és hangja van. Grace Annie ajándékait is kicsomagolta: a szokásos üvegcsét kedvenc parfümjével és egy selyemsálat, amelyrıl mindhárman tudták, hogy az asszony soha nem fogja felvenni. Annie azt mondta, igazán csodálatos, odahajolt Roberthez, és csókot lehelt az arcára. Ahogy Grace elnézte a szüleit egymás mellett, végre elégedettség töltötte el. Olyan volt, mintha összetört életének utolsó darabjai is visszakerültek volna a helyükre. Már csak egyetlen hiányzó darab

316 maradt, a lovaglás Zarándokon, és ha ma a rancson minden jól megy, az is meglesz. Amíg nem lehettek biztosak a dologban, sem ı, sem Annie nem akart szólni róla Robertnek. A lehetıség egyszerre izgatta és zavarta. Nem arról volt szó, hogy annyira szeretett volna újra felülni a lóra, hanem inkább arról, hogy tudta, muszáj megtennie. Amióta meglovagolta Gonzót, úgy tőnt, senki nem kételkedett abban, hogy erre is sor kerül elıbb-utóbb - feltéve persze, hogy Tom is biztonságosnak véli. Csak neki voltak titkos kételyei. E kételyek nem a félelembıl fakadtak, legalábbis nem annak legegyszerőbb formájából. Tartott ugyan tıle, hogy a döntı pillanatban esetleg félelmet érezhet, de abban biztos volt, hogy képes lesz ezt az érzést kordában tartani. Sokkal jobban aggasztotta a lehetıség, hogy esetleg ı lesz az, aki cserbenhagyja Zarándokot. Félt, hogy elront valamit. A mőláb már annyira szorította, hogy állandó fájdalmat okozott. A csordaterelés utolsó néhány mérföldjét alig bírta ki. De senkinek nem szólt egy szót sem. Amikor Annie-nek feltőnt, hogy az utóbbi idıben, ha kettesben maradnak, milyen gyakran veszi le a mőlábat, Grace könnyedén elintézte a kérdést. Sokkal nehezebb volt megjátszania magát Terri Carlson elıtt. Terri rögtön észrevette, menynyire begyulladt a csonk, és azt mondta Gracenek, hogy sürgısen új foglalatot kell készíttetnie. A baj csak az volt, hogy errefelé nyugaton senki nem foglalkozott ilyen fajtájú mőlábakkal. Csak New Yorkban lehetett megcsináltatni. Grace elszánta magát, hogy kitart. Már csak egyetlen hétrıl volt szó, legfeljebb kettırıl. Csupán abban reménykedhetett, hogy a fájdalom nem vonja majd túlságosan el a figyelmét és nem rontja le a teljesítményét. Már közeledett az este, amikor lekanyarodtak a 15-ös útról és nyugat felé haladtak tovább. Elıttük, a Sziklás-hegység csúcsai felett magas viharfelhık tornyosultak, melyek az egyre sötétebb égen mintha feléjük nyújtogatták volna karjaikat.

317 Áthaladtak Choteau-n, ahol Grace megmutatta apjának az ócska házat, ahol elıször laktak, és a múzeum elıtt álló dinoszauruszt. A szobor most már nem tőnt sem olyan nagynak, sem olyan fenyegetınek, mint ideérkezésükkor. Az utóbbi idıben Grace szinte várta, hogy egy nap az óriáshüllı rákacsint. Mire odaértek, ahol le kellett kanyarodniuk a 89-es útról, az égen mind feketébb felhık gyülekeztek, s a napfény csak egy-egy rövidke pillanatra tudott áttörni köztük. Miközben a nyílegyenes kavicsúton Kétválasztó felé autóztak, valamennyien elcsendesültek, és Grace kezdett ideges lenni. Kimondhatatlanul szerette volna, ha apját lenyőgözi a hely. Lehet, hogy Annie is ugyanígy érzett, mert amikor fel értek a hegytetıre és feltárult elıttük Kétválasztó, leállította a kocsit, és hagyta, hogy Robert körülnézzen. Az útról- felkavart porfelhı utolérte és lassan lehagyta ıket, és amikor egy kósza napsugár rávilágított, úgy csillogott, mintha aranyport szórtak volna a levegıbe. A folyó legközelebbi kanyarulatát szegélyezı nyárfák között néhány ló állt, amelyek most felemelt fejjel figyelték ıket. - Tyőha! - mondta Robert. - Most már értem, miért nem akartok hazajönni.

HUSZONKILENC Annie a repülıtérre menet bevásárolt a hétvégére, pedig jobb lett volna, ha ezt visszafelé teszi meg. Öt óra a forró kocsiban nem tett kimondottan jót a lazacnak, a butte-i nagy élelmiszer-áruház volt a legjobb, amit Montanában eddig talált. Még aszalt paradicsomot és cserepes bazsalikomot is lehetett kapni, ami persze elhervadt, mire hazaértek. Annie megöntözte és az ablakpárkányra állította - talán még feléled. Ami a lazacról már nem mondható el. A mosogatóhoz vitte a halat, és hideg vizet folyatott rá abban a reményben, hogy sikerül lemosnia róla a kellemetlen szagot.

318 A víz csobogása elnyomta a szinte folyamatos mennydörgést. Annie lemosta a lazac oldalait és figyelte, amint a meglazult pikkelyek leválnak, kavarognak egy kicsit a lefolyó fölött, aztán a vízzel együtt eltőnnek. Felnyitotta a hal szerencsére már elıre kibelezett hasát, és addig mosogatta az alvadt vért hártyás húsáról, amíg az élénk rózsaszínővé nem vált. A szag már nem volt olyan átható, de a kezében lévı petyhüdt test látványától olyan heves hányinger tört rá, hogy gyorsan a vágódeszkára csapta, és a szúnyoghálós ajtón keresztül kisietett a teraszra. A levegı forró volt és fülledt, nem hozott megkönnyebbülést. Szinte éjszakai sötétség borult a tájra, pedig hol volt még az este. A felhık undorítóan feketék voltak, itt-ott néhány sárgás csíkkal, s olyan alacsonyan függtek, hogy úgy tőnt, még a földet is összenyomják. Robert és Grace már majdnem egy órája elmentek. Annie jobb szerette volna, ha várnak vele reggelig, de Grace hajthatatlan volt. Szerette volna rögtön bemutatni Robertet a Booker családnak, és megmutatni neki Zarándokot. Még arra is alig hagyott az apjának idıt, hogy körülnézzen a házban, megérkezésük után szinte azonnal elkezdte unszolni, hogy menjenek le a rancsra. Szerette volna, ha Annie is velük tart, de az asszony azt mondta, most nem, inkább elkészíti a vacsorát. Nem akart ott lenni, amikor Tom és Robert találkoznak. Nem tudta volna, hová nézzen. Most még a puszta gondolattól is fokozódott az émelygése. Miután hazaértek, megfürdött és átöltözött, de máris újra ragacsosnak érezte magát. Kilépett a teraszra, és nagyokat lélegzett. Aztán lassan kisétált a ház elé, és lenézett a völgybe. Látta, amint Tom, Robert meg az összes gyerek bezsúfolódik a Chevybe, aztán tekintetével elkísérte az autót, amint útban a rétek felé elhaladt alatta. Onnan, ahol állt, csak a kormánynál ülı Tomot tudta kivenni. A férfi nem nézett felé, a mellette ülı Roberttel beszélgetett. Annie azon rágódott, vajon mit szól a férjéhez. Úgy érezte, mintha közvetve ıróla mondanának véleményt.

319 Tom egész héten kerülte, és bár az asszony azt hitte, tudja az okát, mégis kétségek gyötörték. Amíg Grace Choteau-ban volt Terri Carlsonnál, egész délelıtt várta, hogy a férfi szokása szerint megjelenjen és lovagolni hívja, bár szíve mélyén tudta, hogy most nem fog jönni. Ha Grace-szel együtt lement megnézni, miként dolgozik Zarándokkal, a férfi annyira belemerült a munkába, hogy ıt szinte észre sem vette. Utána pedig csak semmiségekrıl társalogtak, mint két idegen. Szeretett volna négyszemközt beszélni vele, elmondani, hogy sajnálja, ami történt, holott ez nem volt igaz. Éjszaka, amikor egyedül feküdt az ágyában, folyton arra gondolt, milyen gyöngédséggel fedezték fel egymást ajkaik, s képzeletben tovább is ment, míg már egész teste belesajdult a férfi utáni vágyakozásba. Csak azért szerette volna azt mondani, hogy sajnálja, mert attól tartott, hogy a férfi elítéli a viselkedéséért. De csak egyetlenegyszer nyílt alkalma rá, hogy kettesben maradjon Tommal, a marhaterelés utáni elsı estén, amikor hazahozta Grace-t, és épp bele akart kezdeni, de férfi közbevágott, mintha csak tudta volna, mit akar mondani. Amikor elhajtott, tekintete olyan fájdalmas volt, hogy Annie legszívesebben utánaszaladt volna. Most karba font kézzel állt a teraszon, és a felhıkbe burkolózó hegyek közt csapkodó villámokat figyelte. Aztán fent, a gázlónál a fák között megpillantotta a Chevy fényszóróit, s amikor a fénykévék egyenesbe álltak és az autó elindult visszafelé, kövér esıcsepp hullott a vállára. Felnézett, és a következı csepp pontosan a homloka közepét találta el, majd végiggördült az arcán. A levegı egyszerre hővösebb lett és betöltötte a nedves por friss illata. Annie látta, hogy a völgy felıl az esı tömör falként közeledik felé. Megfordult, és besietett a házba, hogy betegye a lazacot a grillsütıbe. Kellemes fickó volt. Mi mást várt Tom? Életvidám, mókás, szórakoztató, és ami még fontosabb, érdeklıdı. Robert elırehajolt,

320 és hunyorogva próbált átlátni az esıvel vívott csatában vesztésre álló ablaktörlı rajzolta félköríven. Kiabálniuk kellett, hogy megértsék egymás szavait a kocsi tetejére csapódó esıcseppek kopogásában. - Ha nem tetszik az idıjárás- Montanában, várjon öt percet mondta Robert. Tom felnevetett. - Ezt Grace-tıl hallotta? - Az útikönyvemben olvastam. - Apa igazi útikönyvmoly - kiabálta Grace a hátsó ülésrıl. - Kösz, édesem, én is szeretlek! Tom elmosolyodott. - Hát igen. Mintha esne az esı. Elég magasra felvitte ıket, egészen addig, amíg kocsival kényelmesen el lehet jutni. Láttak néhány szarvast, egy-két héját és a völgy túlsó oldalán, fent a hegyoldalban egy jávorszarvascsordát is. Az alig egyhetes borjak anyjuk oldala mellett kerestek menedéket a mennydörgés elıl. Robert távcsövet is, hozott magával, és vagy tíz percen át figyelték az állatokat, s a gyerekek jókora zajt csaptak, miközben azon vitatkoztak, ki a soros. Volt az állatok közt egy jókora bika is, hatalmas, hatágú aganccsal, és Tom megpróbált odabıgni neki, de nem kapott választ. - Mennyi lehet egy ilyen bika súlya? - kérdezte Robert. - Hát, úgy három mázsa, vagy egy kicsit több. A következı augusztusban csak az agancsa meglesz vagy húsz kiló. - Lıtt már ilyet? - Az öcsém, Frank idınként vadászik egy kicsit. Én szívesebben látom a fejüket idefent mozogni, mint falra akasztva. Hazafelé menet Robert még sok mindent kérdezett, Grace pedig egyfolytában csipkelıdött vele. Tomnak eszébe jutott Annie és az a rengeteg kérdés, amit az elsı néhány alkalommal feltett, amikor idelovagoltak, és elgondolkozott azon, vajon Robert vette át az

321 asszonytól ezt a szokást vagy az asszony Roberttıl, esetleg eleve ilyen a természetük, és egyszerően illenek egymáshoz. Ez az, döntötte el magában Tom, egyszerően illenek egymáshoz. Megpróbált valami másra gondolni. A folyóparti házhoz vezetı úton csak úgy zubogott lefelé a víz. Hátul a háztetı minden szegletérıl vastag sugárban ömlött. Tom azt mondta, Joe-val késıbb majd felhozzák a rancsról a Lariatot. Olyan közel állt meg a teraszhoz, amennyire csak tudott, hogy Robert és Grace ne ázzon bırig, amikor kiszáll. Elıször Robert szállt ki. Amikor becsapta maga mögött az ajtót, Grace gyorsan, suttogva megkérdezte Tomot, hogy ment ma Zarándokkal. Igaz ugyan, hogy korábban már megnézték a lovat, de nem tudtak kettesben beszélgetni. - Jól ment. Veled is minden rendben lesz. Grace szája fülig érı vigyorra húzódott, Joe pedig vidáman belebokszolt a karjába. Több kérdésre már nem volt idı, mert Robert kinyitotta a hátsó ajtót, hogy a lány kiszállhasson. Tomnak eszébe juthatott volna, hogy a terasz széle a porra hullott esıtıl csúszós lesz. De nem jutott eszébe egészen addig, amíg Grace ki nem lépett a kocsiból és a lába ki nem csúszott alóla. Zuhanás közben kis sikoly szakadt ki a torkából. Tom kiugrott, és a kocsit elölrıl megkerülve odaszaladt hozzá. Robert aggódó arccal hajolt a lány fölé. - Istenem, Gracie, nincs semmi baj? - Jól vagyok. - Már próbált is felállni, és úgy látszott, a zavara nagyobb, mint a fájdalma. - Apu, igazán jól vagyok. Annie kiszaladt, és ı is majdnem elesett. - Mi történt? - Minden rendben - mondta Robert. - Csak elcsúszott. Most már Joe is kiszállt a kocsiból, és valamennyien aggodalmas arcot vágtak. Talpra segítették Grace-t. A lány arca megrándult,

amikor súlya átkarolta a vállát.

a

322 lábára nehezedett. Robert továbbra is

- Biztos hogy jól vagy, kicsim? - Apu, kérlek ne csinálj felhajtást. Jól vagyok. Sántikált, de próbálta titkolni, amíg bekísérték a házba. Az ikrek attól tartva, hogy lemaradnak valami izgalmasról, már éppen utánuk akartak menni, de Tom megállította, majd egyetlen halk szóval visszaküldte ıket a kocsiba. Grace meggyötört arcáról látta, hogy ideje hazamenniük. - Akkor reggel találkozunk - mondta. - Rendben - felelte Robert. - És köszönet a kirándulásért. - Nagyon szívesen. Grace-re kacsintott, és azt mondta neki, aludja ki magát, a lány pedig hısiesen rámosolygott, és azt mondta, meglesz. Tom kiterelte Joe-t a szobából, aztán az ajtóban megfordult, hogy elköszönjön. Pillantása találkozott Annie-ével. Alig egy pillanatig tartott, de benne volt az egész szívük. Tom megbillentette a kalapját, és jó éjszakát kívánt. Ahogy a terasz deszkáira zuhant, rögtön tudta, hogy valami eltört, és egy pillanatig rettegve gondolt arra, hogy a combcsontja az. Csak akkor nyugodott meg, amikor felállt. Megijedt, és rettentı kínosan érezte magát, de nem sérült meg. Nagyobb baj történt. A mőláb foglalata az aljától a tetejéig végigrepedt. Grace a fürdıkád szélén ült, farmernadrágja győrötten hevert bal bokája körül, és a kezében tartott mőlábat nézegette. A repedt foglalat belsı oldala meleg volt, nyirkos és izzadságszagú. Talán meg lehetne ragasztani vagy javítani valahogy. De ahhoz el kellene árulnia a szüleinek, mi történt, és ha a javítás nem sikerül, akkor egészen biztosan nem engedik, hogy másnap felüljön Zarándokra.

323 Miután Bookerék hazamentek, komoly színészi teljesítményt kellett nyújtania, hogy az esést semmiségként tüntesse fel. Nevetgélt és tréfálkozott, s vagy egy tucatszor elismételte apjának és anyjának, hogy rendben van, mire végre úgy tőnt, el is hiszik. Amikor már biztonságban érezte magát, azt mondta, ı fürdik elıször, és felmenekült ide, hogy zárt ajtó mögött vehesse szemügyre a kárt. Érezte, hogy az az istenverte vacak mozog a combcsonkján, miközben átvág a nappalin, a lépcsın felmenni pedig igazán trükkös volt. Ha még erre sem lenne képes, hogy a csudába tudná meglovagolni Zarándokot? A fenébe! Micsoda ostobaság így elesni! Már megint mindent elrontott. Leült és sokáig gondolkozott. Lentrıl felhallatszott Robert lelkes beszámolója a jávorszarvasokról. Éppen Tom bıgését próbálta utánozni. A közelébe sem ért. Hallotta, hogy Annie elkacagja magát. Olyan jó, hogy végre itt van az apja. Ha Grace elmondaná nekik, mi történt, tönkretenné az egész estét. Végül eldöntötte, mit fog tenni. Felállt, nagy nehezen a mosdóhoz ugrált, és a faliszekrénykébıl elıvett egy doboz sebtapaszt. Megragasztja a foglalatot, amennyire csak tudja, és reggel megpróbál felülni Gonzóra. Ha sikerül, senkinek nem szól, amíg nem lovagolt Zarándokon. Annie lekapcsolta a fürdıszobai lámpát, és Grace szobája elé lopakodott. Az ajtó résnyire nyitva volt, és halkan nyikorgott, amikor szélesebbre tárta. Az éjjelilámpa - amit együtt vettek Great Fallsban ahelyett, ami eltört - még égett. Az az éjszaka, amikor a régi lámpa eltört, már egy másik élethez tartozott. - Gracie? Semmi válasz. Annie az ágyhoz lépett, és eloltotta a lámpát. Észrevette, hogy a mőláb most nem a szokott helyén, a fal mellett áll, hanem az ágy és az asztal közötti árnyékban fekszik, de nem tulajdonított neki különösebb jelentıséget. Grace aludt, és olyan

324 halkan lélegzett, hogy Annie alig hallotta. Haja kis örvényekben terült szét a párnán, mint valami sötét folyó torkolata. Annie egy ideig csak állt és nézte. Nagyon bátran viselkedett az esés után. Annie tudta, hogy fájhatott neki. Aztán a lánya vacsoránál és egész este olyan mókás, élénk és vidám volt. Nagyszerő kölyök. Vacsora elıtt, miközben Robert odafent fürdött, elmesélte Annie-nek, mit mondott Tom Zarándokról. Áradt belıle az izgalom, és már kitervelte, hogy hogyan fogja meglepni az apját. Joe elhívja Robertet, hogy nézze meg Bronty csikaját, és majd épp jókor hozza vissza ahhoz, hogy ıt Zarándok hátán találja. Annie-nek megvoltak ugyan a maga kételyei, és úgy vélte, Robert is így lesz vele, de ha Tom szerint biztonságos, akkor biztosan az is. - Igazán rendes pasasnak látszik - mondta Robert, és vett még egy darab lazacot, amely meglepı módon igazán jóíző lett. - Nagyon kedves volt hozzánk - felelte Annie a lehetı legtárgyilagosabb hangon. Az ezt követı rövid csendben úgy függtek szavai, mintha alaposabb vizsgálatra várnának. Még szerencse, hogy Grace elkezdett beszélni arról, miket csinált Tom Zarándokkal az elızı héten. Annie most lehajolt, és óvatosan megcsókolta lánya arcát. Grace álma távolából mormolt valamit. Robert már ágyban volt. Meztelenül. Amikor az asszony belépett és vetkızni kezdett, letette a könyvét, figyelt és várt. Ez éveken át jelzésként szolgált Annie számára. Régebben sokszor kifejezetten élvezte, ha a férfi elıtt szabadulhatott meg ruháitól, sıt ez néha fel is izgatta. Most azonban nyugtalanítónak érezte a szótlan tekintetet, szinte elviselhetetlennek. Természetesen tudta, hogy a férje ilyen hosszú távollét után szeretkezni akar majd ezen az éjszakán. Egész este rettegve gondolt erre a pillanatra.

325 Levette ruháját, a székre tette, és hirtelen annyira zavarba jött a férfi reá szegezıdı pillantásától és a néma csendtıl, hogy az ablakhoz lépett, széthúzta a függönyt, és kinézett. - Elállt az esı. - Már vagy egy félórája nem esik. - Ó! Lenézett a ház felé. Bár még soha nem volt Tom szobájában, tudta, melyik az ablaka, és most látta, hogy odabent még világos van. Ó, istenem, gondolta, miért nem lehet inkább veled? Miért nem lehetünk mi együtt? İrülten vágyott Tom után, ezért gyorsan behúzta a függönyt, és elfordult az ablaktól. Levetette a melltartóját, kibújt a bugyijából, és a hosszú pólóért nyúlt, amit általában hálóingként használt. - Ne vedd fel - kérte halkan Robert. Az asszony megfordult, és ránézett. A férfi mosolygott. - Gyere ide. Kinyújtotta felé a karjait, az asszony pedig nyelt egyet, és nagy nehezen visszamosolygott rá. Rettegett attól, hogy szemei elárulják, és magában azért imádkozott, hogy a férje ne tudjon olvasni bennük. Letette a pólót, és az ágyhoz ment, és szinte fájdalmasnak érezte meztelenségét. Leült mellé az ágyra, és amikor Robert egyik kezét a nyaka mögé csúsztatta, a másikat pedig a bal mellére tette, akaratlanul is megborzongott. - Fázol? - Egy kicsit. A férfi finoman magához húzta a fejét, és megcsókolta, úgy, ahogy mindig csókolni szokta. Az asszony kétségbeesetten próbált kitörölni agyából minden összehasonlítást, bele akart feledkezni férje szájának ismerıs körvonalaiba és ízébe, megszokott illatába s mozdulatába, amellyel a mellét simogatta. Lehunyta szemét, de nem tudta elfojtani az árulás szívszorító érzését. Elárulta ezt a kedves, rendes férfit, nem is annyira azzal, amit Tommal tett, hanem azzal, amire vágyott. De még ennél is súlyosabbnak érezte azt - hiába mondogatta magának, hogy micsoda ostobaság - hogy elárulja Tomot.

326 Robert felemelte a takarót, és odébb csúszott, hogy helyet adjon neki. Annie meglátta hasán a vörösesbarna szırzet ismerıs foltját, és duzzadtan ingadózó rózsaszín férfiasságát, mely keményen feszült Annie combjának, amikor melléfeküdt, és újból megcsókolta a férfit. - Ó, istenem, Annie, annyira hiányoztál! - Te is nekem. - Igazán? - Ssss! Hát persze hogy hiányoztál. Érezte, hogy a férfi tenyere lesiklik az oldalán és a csípıjén, le a hasára, és tudta, hogy hamarosan elkezdi majd simogatni a lába között, s akkor észreveszi, mennyire hiányzik belıle a vágy. Amikor ujjai elérték az ágyékát, egy kicsit lejjebb csusszant az ágyban. - Várj, engedd elıbb így - mondta. Azzal elhelyezkedett a férfi lábai között, és a szájába vette. Nagyon régen nem tett már ilyet, talán évek óta, és Robert reszketve kapott levegı után. - Ó, Annie, nem tudom, meddig bírom. - Nem baj. Most így szeretném. Milyen szemérmetlen hazuggá teszi az embert a szerelem, gondolta. Milyen sötét és beláthatatlan utakra kényszerít. Amikor pedig a férfi gyönyöre beteljesült, Annie-ben szomorúan áradt szét a bizonyosság, hogy bármi is történjék, kapcsolatuk már soha nem lesz ugyanolyan, mint régen, és hogy ez a bőntudat vezérelte cselekedet titokban az ı búcsúajándéka volt. Késıbb aztán, mikor már nem égett a lámpa, a férfi beléhatolt. Olyan sötét volt, hogy egymás szemét sem látták, így Annie védve érezte magát és lassan felébredt benne a vágy. Átadta magát szeretkezésük lágy ütemének, és mindent elfelejtett egy rövid idıre.

327

HARMINC Reggeli után Robert vitte le Grace-t az istállókhoz. Az esı megtisztította és lehőtötte a levegıt, az ég pedig makulátlan kéken feszült a fejük felett. Feltőnt neki, hogy Grace ezen a reggelen csendesebb és komolyabb, s útközben meg is kérdezte, hogy jól érzie magát. - Apu, ne kérdezgesd már állandóan! Kérlek! Tényleg jól vagyok. - Ne haragudj! Grace elmosolyodott, megveregette a karját, az apja pedig nem erıltette tovább a dolgot. Mielıtt elindultak, a lány telefonált Joenak, aki kihozta Gonzót a kifutóból, mire odaértek. Szélesen vigyorgott rájuk, amikor kiszálltak a Lariatból. - Jó reggelt, fiatalember! - mondta Robert. - Jó reggelt, Mr. Maclean! - Legyen inkább Robert. - Rendben, uram. Bevezették Gonzót az istállóba. Robert úgy látta, hogy Grace mintha jobban sántikálna, mint az elızı nap. Egyszer még az egyensúlyát is majdnem elveszítette, és meg kellett kapaszkodnia egy boksz ajtajában, nehogy leessen. Robert ott állt mellettük, amíg felnyergelték Gonzót és kérdésekkel bombázta Joe-t: mennyi idıs a póni, hány markos, van-e a foltos póniknak valami jellemzı tulajdonsága? Joe kimerítı, udvarias válaszokat adott. Grace egy szót sem szólt. Összeráncolt homloka arról árulkodott Robertnek, hogy valami nyugtalanítja. Joe pillantásaiból ítélve ez a fiúnak is feltőnt, de egyikük sem kérdezett semmit. Kivitték Gonzót az istálló mögé, az arénába. - Sapka nem kell? kérdezte Robert. - Úgy érted, fejvédı?

328 - Hát, igen. - Nem, apu. Nem kell. Robert vállat vont, és elmosolyodott. - Te tudod. Grace összehúzott szemmel nézett rá. Joe tekintete ide-oda siklott kettıjük között, és ismét elvigyorodott. Aztán Grace megfogta a kantárt, és Joe vállára támaszkodva bal lábát a kengyelbe tette. Amikor súlya a mőlábra nehezedett, megroggyant, és Robert látta Grace fintorát. - A francba! - mondta a lány. - Mi van? - Semmi, semmi. Minden rendben. Az erılködéstıl nyögve átlendítette lábát a nyeregkápa fölött, és felült. Még mielıtt elhelyezkedett volna, Robert már látta, hogy valami nincs rendben, aztán a lány arca eltorzult, és a férfi rádöbbent, hogy sír. - Gracie, mi van? A lány megrázta a fejét. Apja elıször azt hitte, fájdalmában sír, de amikor a lány nagy nehezen megszólalt, világossá vált, hogy a könnyeket a düh csalta a szemébe. - A fene egye meg, nem megy! - Szinte köpte a szavakat. - Nem fog sikerülni. Robert a nap hátralevı részét azzal töltötte, hogy megpróbálta elérni Wendy Auerbachot. A klinika üzenetrögzítıje megadta a sürgıs esetekben hívható számot, amely azonban különös módon állandóan foglalt volt. Lehet, hogy New Yorkban egy csomó más mővégtag is elrepedt - pusztán együttérzésbıl, vagy valami rejtett hiba miatt, amely most mindnél egyszerre bukkant elı? Amikor végre átment a hívása, egy ügyeletes nıvér vette fel a kagylót, és közölte, hogy sajnálja, de a klinika nem adhatja meg munkatársaik otthoni telefonszámát. Ha azonban a dolog valóban olyan sürgıs, ahogy Robert állítja (amiben a hangja alapján valószínőleg

329 kételkedett), akkor annyit megtehet, hogy a nevében megpróbálja elérni Dr. Auerbachot. Egy órával késıbb a nıvér vissza is hívta. Dr. Auerbach egészen késı délutánig nem elérhetı. Várakozás közben Annie felhívta Terri Carlsont, akinek a száma - Wendy Auerbachéval ellentétben - benne volt a telefonkönyvben. Terri ismert ugyan valakit Great Fallsban, aki rövid idı alatt össze tudna ütni egy másik típusú mőlábat, de azt mondta, nem ajánlja ezt a megoldást. Ha valaki már hozzászokott egy típushoz, magyarázta, az átállás nehéz lehet és gyakran elég sokáig tart. Noha Grace könnyei alaposan felkavarták Robertet, titokban megkönnyebbült, hogy nem kellett végignéznie azt a meglepetést, amit, mint kiderült, kifejezetten az ı számára készítettek elı. Már az is eléggé megviselte az idegeit, amikor látta Grace-t felkapaszkodni Gonzóra. Az a gondolat viszont, hogy a lány felüljön Zarándok hátára, akinek higgadt viselkedésében nem tudott teljesen megbízni, egyenesen rémisztı volt. Persze nem kérdıjelezte meg Grace elhatározását. Tudta, hogy a hiba önmagában keresendı. Csak egyetlen fajta ló volt, amiben meg állatkák, amik a tudott bízni: azok a mőanyag bevásárlóközpontokban állnak és pénzbedobásra ringatják egy kicsit a rájuk ültetett gyermekeket. Miután kiderült, hogy a lovaglás gondolatát nemcsak Annie támogatja, hanem - ami még fontosabb Tom Booker is, Robert úgy igyekezett mindent megtenni a helyzet rendezéséért, mintha maga is tiszta szívébıl helyeselné. Este hatra készen állt a terv. Végre telefonált Wendy Auerbach, és Grace-szel pontosan elmondatta, hol is van a repedés. Aztán közölte Roberttel: ha Grace hétfı délután be tudna menni, hogy mintát vegyenek a lábáról, szerdán megcsinálhatnák az elsı próbát és a hétvégére elkészülne az új mőláb. - Rendicsek?

- Rendicsek segítségét.

-

330 mondta Robert, és megköszönte a nı

Családi kupaktanácsot tartottak a folyóparti ház nappalijában. Eldöntötték, hogy mindhárman hazarepülnek New Yorkba, aztán Annie és Grace a következı hétvégén visszautaznak ide, hogy Grace meglovagolhassa végre Zarándokot. Robert nem jöhet velük, mert ismét Genfbe kell repülnie. Megpróbálta hihetıen eljátszani, hogy szomorú, amiért lemarad errıl az izgalmas eseményrıl. Annie felhívta Bookerékat. Diane vette föl, aki nagyon kedves és aggódó volt, amikor meghallotta, mi történt. Hát persze hogy nyugodtan itt hagyhatják Zarándokot, mondta. Smoky rá is tud vigyázni. İ és Frank a következı szombaton érkeznek vissza L. A.bıl, de azt nem tudta biztosan, mikor jön meg Tom Wyomingból. Valamennyiüket meghívta aznap estére egy kis szabadtéri hússütésre. Annie azt mondta, boldogan elmennek. Aztán Robert telefonált a légitársaságnak. Akadt egy kis probléma. A gépen, amire Robert helyet foglalt magának Salt Lake Citybıl New Yorkba, már csak egy szabad hely volt. A férfi megkérte ıket, hogy azt tartsák fenn nekik. - Én majd egy késıbbi géppel megyek - mondta Annie. - Miért? - kérdezte Robert. - Itt is maradhatsz. - Grace nem tud egyedül visszautazni. Grace erre felcsattant: - Miért ne tudnék? Ugyan, anyu, már tízévesen is egyedül repültem Angliába! - Szó sem lehet róla. Át kell szállni. Nem engedem, hogy egymagadban kószálj egy repülıtéren. - Annie - szólt közbe Robert -, Salt Lake Cityrıl van szó. Több keresztény él ott négyzetméterenként, mint a Vatikánban! - Anyu, nem vagyok már kisgyerek! - A légitársaság majd a gondját viseli - tette hozzá Robert. Nézd, ha muszáj, akár Elsa is elkísérheti.

331 Csend lett, a férfi és Grace Annie-t figyelték, a döntésére vártak. Volt az asszonyban valami új, valami megnevezhetetlen változás, amit a férfi már akkor észrevett, miközben elızı nap hazafelé autóztak Butte-ból. A repülıtéren még azzal intézte el a dolgot, hogy csak a külsejérıl van szó, hiszen csak úgy áradt belıle az egészséges ragyogás. Útközben komolyan, mégis élvezettel hallgatta incselkedésüket Grace-szel. Késıbb azonban Robert úgy érezte, hogy a nyugalom alatt valami meghatározhatatlan vágyakozás feszül. Amit az ágyban tett, az csodálatos volt, ugyanakkor valahogy megdöbbentı. Mintha nem a vágy diktálta volna, hanem valami mélyebb, bánattal teli szándék húzódott volna meg mögötte. Robert azzal nyugtatgatta magát, hogy bármi változott is meg Annie-ben, az kétségkívül a munkája elvesztése miatti megrázkódtatás és megkönnyebbülés számlájára írható. Most azonban, miközben a döntésre készülıdı asszonyt figyelte, rájött, hogy felesége kifürkészhetetlen lett a számára. Annie az ablakon keresztül az odakinti csodálatos tavasz végi délutánt figyelte. Aztán visszafordult feléjük, és mulatságosan szomorú arcot vágott: - Itt hagytok egészen egyedül! Mind nevettek. Grace átölelte a vállát. - Ó, szegény anyuci! Robert rámosolygott. - Hé, pihenj egyet! Élvezd a nyugalmat. Az után az egy év után Crawford Gates mellett, ha van valaki, akire ráfér a pihenés, az te vagy. Felhívta a légitársaságot, és véglegesítette Grace helyfoglalását. A rostonsülthöz a folyó egy védett kis kanyarulatában, nem sokkal a gázló alatt raktak tüzet, ahol két hosszú, fatönkökbıl ácsolt asztal állt egész évben a hozzájuk tartozó padokkal együtt. Lapjukat meggörbítette, lekoptatta, és egészen halvány szürkére szívta az idıjárás. Annie már járt erre reggeli futásai idején. Errıl a már-már önsanyargató szokásról az utóbbi idıben minden látható káros következmény nélkül szinte teljesen leszokott. A marhaterelés óta

332 csak egyszer futott, és meg is döbbent önmagán, amikor azt mondta Grace-nek, hogy kocogni volt. Ha már csak kocog, akkor akár abba is hagyhatja. A férfiak korábban felmentek tüzet rakni. A hely túl messze volt ahhoz, hogy Grace ragtapasszal összeerısített lábával és ismét elıásott botjával elgyalogoljon oda, így Joe felvitte a Chevyvel, amelybe az ételeket és az italokat pakolták. Annie és Diane gyalog követte ıket az ikrekkel. Kényelmes tempóban sétáltak, élvezték a késı délutáni napsütést. A Los Angeles-i út csak nemrég szőnt meg titok lenni, s a fiúk nem bírtak magukkal izgalmukban. Diane barátságosabb volt, mint valaha. Úgy tőnt, ıszintén örül annak, hogy megoldódik Grace problémája, és - Annie félelmeivel ellentétben - egyáltalán nem látszott rajta, hogy zavarná az asszony maradása. - İszintén szólva örülök, hogy itt leszel, Annie. Smokyval nincs semmi baj, de még ı is csak egy kölyök, és nem tudom, mennyi esze van. Az ikrek elırerohantak, de ık továbbra is sétáltak. Csak egyszer szakadt meg a beszélgetésük, amikor egy hattyúpár szállt el a fejük felett. Csendben figyelték a völgyben felfelé repülı madarak elırenyújtott nyakáról visszaverıdı napfényt, és addig hallgatták szárnyaik suhogását, amíg az teljesen el nem halkult a nyugodt esti levegıben. Közelebb érve Annie már hallotta a tőz ropogását és észrevette a nyárfák fölött felfelé gomolygó fehér füstöt. A férfiak a folyóba beugró földnyelven gyújtottak tüzet, ahol a füvet egész rövidre nyírták. Az egyik oldalon Frank azzal kérkedett a gyerekeknek, milyen jól tud köveket kacsáztatni, de gúnyos nevetés volt a jutalma. Robert, egyik kezében sörrel, a rábízott hússzeleteket forgatta. Pontosan olyan komolyan vette a feladatot, mint azt Annie várta: a Tommal folytatott beszélgetésre is figyelt, és a húsra is összpontosított. Állandóan piszkálgatta, szeletenként tologatta ide-

333 oda egy hosszú szárú villa segítségével. Ahogy állt Tom mellett skót kockás ingében és papucscipıjében, Annie szinte meghatódott azon, mennyire ide nem illı jelenség. Tom vette észre elıször az asszonyokat. Intett feléjük, aztán a hőtıtáskából italt hozott nekik. Diane egy sört ivott, Annie pedig kért egy pohárral a fehérborból, amit még ı vásárolt. Nagyon nehezére esett Tom szemébe néznie, amikor átvette a poharat. Ujjaik csak egy pillanatra érintkeztek az üvegfelületen, de Annie szíve így is nagyot dobbant. - Köszönöm - mondta. - Szóval maga irányítja helyettünk a rancsot a jövı héten. - Pontosan. - Legalább lesz itt valaki, aki elég értelmes ahhoz, hogy használja a telefont, ha valami baj van - mondta Diane. Tom elmosolyodott, és bizalommal teli pillantást vetett Annie-re. Most nem volt rajta kalap, és beszéd közben hátrasimított a homlokából egy szıke hajtincset. - Diane azt hiszi, hogy szerencsétlen Smoky tízig sem tud számolni. Annie is mosolygott. - Igazán nagyon kedves maguktól. Már eddig is túlságosan igénybe vettük a vendégszeretetüket. A férfi nem válaszolt, csak megint elmosolyodott, és ez alkalommal Annie-nek sikerült elkapni a a tekintetét. Úgy érezte, hogy ha merné, belevethetné magát szemei kékjébe. Ebben a pillanatban megjelent Craig, és azt kiabálta, hogy Joe belelökte a folyóba. Nadrágja térdig vizes volt. Diane Joe nevét kiáltotta, és elindult, hogy kiderítse, mi történt. Annie-t elfogta a rémület, hogy kettesben maradt Tommal. Oly sok mindent szeretett volna mondani neki, de ebbıl semmi nem illett volna ehhez a pillanathoz. Azt sem tudta megállapítani, hogy a férfi osztozik-e félszegségében vagy egyáltalán észrevette-e rajta.

334 - Nagyon sajnálom, ami Grace-szel történt - mondta Tom. - Nos, igen. Már megoldottuk. Úgy értem, ha neked is megfelel, akkor lovagol majd Zarándokon, amikor visszajöttél Wayomingból. - Persze. - Köszönöm. Robert nem fogja látni, de tudod, ha már idáig eljutottunk, a végén mégsem... - Semmi gond. - Elhallgatott. - Grace mesélte, hogy otthagytad a munkádat. - Így is lehet mondani. - Azt is mondta, hogy nem kavart fel különösebben. - Nem. Kifejezetten örülök. - Az jó. Annie elmosolyodott és belekortyolt a borba abban a reményben, hogy talán nem olyan feltőnı a hirtelen rájuk ereszkedett csönd. A tőz felé nézett, és Tom szeme követte pillantását. Miután Robert egyedül maradt, minden figyelmét a húsnak szentelhette. Annie tudta, hogy minden egyes szelet tökéletes lesz. - Nagyon ért a húshoz a férjed. - Ó, igen. Igen. Szereti csinálni. - Remek fickó. - Igen. Az. - Elgondolkoztam azon, melyikıtök a szerencsésebb. - Annie ránézett, de a férfi még Robertet figyelte. A nap Tom arcába sütött. Az asszonyra nézett, és elmosolyodott. - Te, amiért ı a tiéd, vagy ı, amiért te az övé vagy. Késıbb valamennyien leültek enni. A gyerekek az egyik asztalnál, a felnıttek a másiknál foglaltak helyet. Nevetésüktıl csak

335 úgy visszhangzott a nyárfás. A nap lement, a fáknak már csak a körvonalai látszottak, s Annie figyelte, mint ölti magára a folyó felszíne az ég rózsaszín, vörös és arany színeit. Amikor besötétedett, gyertyákat gyújtottak - magas üveghengerekben, nehogy elfújja ıket a szél, amitıl egyelıre nem kellett tartaniuk -, és csendben szemlélték a lángok fölött veszélyes táncot járó éjszakai lepkéket. Grace most, miután visszatért a remény, hogy lovagolhat Zarándokon, ismét boldognak látszott. Amikor mindenki végzett az evéssel, megkérte Joe-t, hogy mutassa meg Robertnek a gyufás trükköt, és a gyerekek is a felnıttek asztala köré győltek a mulatságra. Amikor a gyufa elıször ugrott el, mindenki harsogva nevetett. Robert kíváncsiságát viszont sikerült felébreszteni. Megismételtette Joe-val a mutatványt, aztán még egyszer, lassabban. Annie-vel szemben ült, Diane és Tom között. Az asszony figyelte a férje arcán táncoló gyertyafényt, miközben a férfi minden idegszálával Joe ujjait figyelte, és szokása szerint az ésszerő megoldást kereste. Annie azon kapta magát, hogy reméli, sıt szinte imádkozik azért, nehogy rájöjjön a megoldásra vagy legalább, ne árulja el, hogy rájött. Robert megpróbálta néhányszor, de kudarcot vallott. Joe elıadta neki az egész mesét a sztatikus elektromosságról. Már éppen vízbe akarta mártatni a férfi kezét, hogy "alaposan feltöltıdjön", amikor Annie észrevette Robert mosolyát, és tudta, a férfi rájött a megoldásra. Ne rontsd el, könyörgött magában. Kérlek, ne ronts d el. - Megvan - jelentette be Robert. - A körmöddel pöccinted meg. Igazam van? Hadd próbáljam meg még egyszer! A hajához dörgölte a gyufát, aztán végighúzta a tenyerén a második szál felé. Amikor a két gyufafej találkozott, a második gyufaszál hangos pattanás kíséretében odébb ugrott. A gyerekek éljeneztek, Robert pedig úgy vigyorgott, mint az a fiú, aki a legnagyobb halat fogta. Joe igyekezett leplezni csalódottságát. - Az a baj, hogy túl dörzsöltek ezek az ügyvédek - mondta Frank.

336 - Na és Tom trükkje? - szólalt meg Grace. - Anyu, nálad van még az a darab zsineg? - Persze - mondta Annie. A zsebében tartotta, amióta Tom odaadta neki. A legféltettebb kincse volt: az egyetlen dolog, ami tıle származott. Gondolkodás nélkül a zsebébe nyúlt, és odaadta Gracenek. Aztán rögtön meg is bánta. Hirtelen baljós elıérzete támadt, olyan erıs, hogy csaknem felkiáltott. Tudta, hogy ha nem lép közbe, Robert errıl a titokról is lerántja a leplet. Akkor pedig, mindörökre elveszít valamit, ami megmagyarázhatatlan módon mindennél fontosabb volt a számára. Grace odaadta a zsinórt Joe-nak, aki megkérte Robertet, hogy emelje fel az ujját. Mindenki ıket figyelte. Kivéve Tomot. A férfi egy kicsit hátradılt, és a gyertyaláng fölött Annie-t nézte. Az asszony tudta, hogy a férfi olvas a gondolataiban. Joe ráhurkolta a zsineget Robert ujjára. - Ne! - kiáltott fel hirtelen Annie. Mindenki ránézett, de elnémította ıket az asszony hangjában csengı idegesség. Érezte, hogy elvörösödik. Kétségbeesetten elmosolyodott, és zavarában körbepillantott, hátha a segítségére siet valaki. De mind azt várták, hogy ı szólaljon meg. - Én...szeretnék magamtól rájönni. Joe habozott egy pillanatig, nem volt biztos abban, hogy Annie komolyan beszél-e. Aztán levette a hurkot Robert ujjáról, és visszaadta Annie-nek. Az asszony a fiú szemében ugyanolyan megértést vélt felfedezni, mint Toméban. Aztán Frank kihúzta a csávából. - Igaza van, Annie - mondta. - Ne is mutassa meg semmilyen ügyvédnek, amíg nincs róla szerzıdése! Mindenki nevetett, még Robert is, bár amikor a szemük találkozott, az asszony tudta, hogy nem érti a dolgot és talán meg is bántódott egy kicsit. Késıbb, amikor a beszélgetés újraindult, csak

337 Tom látta, hogy az asszony csendben feltekeri a zsinórt, és visszadugja a zsebébe.

338

HARMINCEGY Vasárnap késı éjjel Tom még utoljára megnézte a lovakat, aztán bement a házba, hogy összecsomagolja a holmiját. A pizsamába bújtatott Scottot éppen utoljára figyelmeztette Diane, aki nem akarta elhinni a fiúnak, hogy képtelen elaludni. A gépük reggel hétkor indult, és a fiúkat már órákkal korábban ágyba dugták. - Ha nem hagyod ezt abba, itt maradsz, világos? - Itt hagynál egészen egyedül? - Hidd csak el. - Úgysem tennél ilyet. - Próbáld ki. Tom felment a lépcsın, és meglátta a ruhakupacokat meg a félig megtöltött bıröndöket. Diane-ra kacsintott, aztán szó nélkül beterelte Scottot az ikrek szobájába. Craig már aludt. Tom leült Scott ágyára, aztán addig sugdolóztak Disneylandrıl meg arról, mit mikor fognak kipróbálni, amíg a fiú szemhéja elnehezedett és elnyomta az álom. A szobájába menet Tom elhaladt Frank és Diane ajtaja elıtt, akik észrevették és köszönetet mondtak neki, majd jó éjszakát kívántak. Tom mindent összecsomagolt, amire egy héten át szüksége lesz nem volt valami sok -, aztán megpróbált még olvasni egy kicsit, de képtelen volt odafigyelni. Amíg odakint volt a lovaknál, látta, hogy Annie visszaérkezik, miután a Lariattal kivitte férjét és Grace-t a repülıtérre. A férfi az ablakhoz lépett, és felnézett a folyóparti ház felé. Az asszony hálószobájában égı lámpa megvilágította a sárga sötétítıfüggönyt, és Tom várt néhány percet abban a reményben, hogy talán megpillanthatja az árnyékát, de semmit nem látott. Megmosakodott, levetkızött, bebújt az ágyba, és újra megpróbált olvasni, de most sem ment jobban, mint az imént. Eloltotta a lámpát, a hátára feküdt, feje alá tette a kezét és Annie-re gondolt, meg arra, hogy egy hétig egyedül lesz a házban.

339 Kilenc óra körül kell elindulnia Sheridanbe, de elıtte még felmegy elköszönni. Felsóhajtott, az oldalára fordult és nagy nehezen rákényszerítette magát az alvásra, de az álom sem hozott megkönnyebbülést. Annie öt óra felé ébredt fel, és egy darabig csak nézegette a sötétítıfüggöny sárga anyagát. A ház csendje olyan törékenynek tőnt, mintha teste legapróbb mozdulatával is darabokra zúzhatná. Aztán megint elszunyókálhatott, mert távoli motorzajra ébredt és tudta, hogy bizonyára a Booker család indult el a repülıtérre. Vajon Tom is felkelt velük, hogy elbúcsúzzon tılük? Bizonyára. Kimászott az ágyból, és széthúzta a függönyt. A kocsinak azonban már nyoma sem volt, és a ház elıtt sem látott senkit. Hálópólójában ment le a földszintre, és fızött magának egy kávét. Aztán kezében a csészével a nappali ablakához lépett. A folyó felett és a völgy távolabbi lejtıjének mélyebb részein pára lebegett. Talán már ı is kint van, még egyszer utoljára megnézi a lovakat, mielıtt elindul. Esetleg futhatna egyet, hátha belebotlik. De mi van akkor, ha a férfi ígéretéhez híven feljön elköszönni, és ı épp akkor nem lesz itt? Felment, és teleeresztette a kádat. Grace nélkül a ház nagyon üres volt és nyomasztóan csendes. Sikerült valami elfogadható zenét találnia Grace kis rádióján, aztán belefeküdt a forró vízbe, bár ı maga sem hitte, hogy az megnyugtatja majd. Egy órával késıbb már fel is öltözött. Az idı nagy része azzal telt el, hogy kiválasztotta, mit vegyen fel. Felpróbálta ezt is, azt is, végül olyan dühös lett magára, amiért ilyen hülye, hogy büntetésül megint a szokásos kopott farmert és pólót húzta fel. Az isten szerelmére, hát mit számít? Csak azért jön, hogy elköszönjön. Már vagy huszadszor nézett ki az ablakon, amikor meglátta, hogy a férfi kilép a házból és bedobja táskáját a Chevybe. Amikor a kocsi megállt az elágazásnál, Annie egy pillanatra kétségbeesett, hogy a másik irányba, a bekötıút felé fog fordulni. A kocsi azonban a

340 folyóparti ház felé indult el. Annie gyorsan a konyhába ment. Munka közben kell ıt találnia, mintha a férfi távozása egyáltalán nem lenne fontos a számára. Rémülten nézett körül. Semmi tennivalót nem talált. Már mindent megcsinált, kipakolta a mosogatógépet, kivitte a szemetet, sıt (te jó ég!) még a mosogatót is fényesre súrolta, csak hogy elüsse az idıt a férfi érkezéséig. Úgy döntött, fız még egy kávét. Hallotta, amint a Chevy kerekei megcsikordulnak odakint, felnézett, és látta, hogy a kocsi kört ír le, majd orral az út felé, indulásra készen megáll. Tom is észrevette ıt, és odaintett neki. Levette a kalapját, és kopogott egyet-kettıt a szúnyogháló keretén, miközben belépett. - Szia! - Szia! A férfi csak állt ott, és a kalapja karimáját győrögette. - Grace és Robert rendben elérte a gépet? - Ó, igen. Köszönöm. Hallottam, amikor Frank és Diane elmentek. - Tényleg? - Igen. Egy hosszú pillanatig csak a fızıbıl kicsepegı kávé hangja hallatszott. Nem tudtak mit mondani és képtelenek voltak egymás szemébe nézni. Annie a mosogatónak támaszkodott, igyekezett nyugodtnak látszani, miközben körmeit a tenyerébe mélyesztette. - Kérsz egy kávét? - Köszönöm, de mennem kell. - Rendben. - Hát...- elıhúzott egy papírdarabkát az inge zsebébıl, és közelebb lépett, hogy átadhassa. - Ezen a számon leszek elérhetı Sheridanben. Tudod, ha valami baj lenne vagy ilyesmi. Annie elvette a papírt. - Jó, köszönöm. Mikor jössz vissza?

341 - Hát, azt hiszem valamikor szombaton. Smoky átjön holnap, ellátja a lovakat meg ilyesmi. Mondtam neki, hogy a kutyákat te eteted. És akkor lovagolsz Rimrockon, amikor csak jólesik. - Köszönöm, lehet, hogy fogok is. - Egymásra néztek, és Annie félszegen rámosolygott, a férfi pedig bólintott. - Na jó - mondta. Megfordult, kinyitotta az ajtót, az asszony pedig követte a teraszra. Annie úgy érezte, mintha súlyos markok préselnék ki szívébıl az életet. Tom feltette a kalapját. - Hát, viszlát, Annie. - Viszlát. A teraszon állva figyelte, hogy a férfi beszáll a kocsijába. Beindította a motort, megbillentette felé a kalapját, és elindult lefelé az úton. Már négy és fél órája vezetett, de a megtett utat nem az idı jelezte számára, hanem a szívében érzett, minden mérföld után egyre erısödı fájdalom. Billingstıl nyugatra majdnem belehajtott egy marhaszállító teherautó hátuljába annyira elfoglalták Annie-vel kapcsolatos gondolatai. Úgy döntött, hogy a legközelebbi lejárónál elhagyja a fıutat, és a lassabb déli útvonalon halad tovább, Lovellen keresztül. Az út a Clarks Fork-folyó közelében vezetett, azon a vidéken, amit kisfiúként oly jól ismert, bár ma már alig akadt valami errefelé, ami ismerıs lett volna számára. A régi rancs eltőnt. Az olajtársaság kiszivattyúzta a földbıl azt, amit akart, majd távozott, a földet pedig olyan kis parcellákban adta el, hogy azokból senki nem élhetett meg. Elment az elhagyatott kis temetı mellett, ahol nagyszülei és dédszülei nyugodtak. Máskor virágot vett volna és bemegy, de most nem tette. Csak abban reménykedhetett, hogy a hegyek közt talán megnyugvásra lel, ezért Bridgertıl délre lekanyarodott az autóútról, és a vörös földutakon elindult a Pryor-hegység irányába.

342 Szívét azonban egyre jobban szorította a fájdalom. Letekerte az ablakot, és hagyta, hogy a forró, zsályaillatú levegı az arcába vágjon. Olyan vagy, mint egy ostoba, epekedı iskolásfiú, szidta magát. Elhatározta, hogy keres egy helyet, ahol megállhat és összeszedheti magát. Amióta legutóbb erre járt, puccos új kilátóhelyet építettek a Bighorn-kanyon fölé, hatalmas parkolóval, térképekkel, földtani és egyéb magyarázótáblákkal. Lehet, hogy ez nem is baj, gondolta. Két autóra való japán turista fényképezkedett itt, és egy fiatal pár megkérte Tomot, hogy készítsen róluk egy képet. Megtette, azok pedig rámosolyogtak, négyszer is megköszönték, aztán visszaültek autóikba és otthagyták ıt egyedül a kanyonnal. Rákönyökölt a fémkorlátra, és az élénkzöld folyót figyelte, mely egy sárga meg rózsaszín csíkokkal tarkított, több mint háromszáz méteres mészkıfal tövében kanyargott. Miért nem ölelte meg az asszonyt? Látta rajta, hogy ı is szeretné, akkor miért nem tette meg? Mióta viselkedik ennyire istenverte tisztességesen? Egészen mostanáig élete e területének az volt a vezérelve, hogy ha egy férfi és egy nı ugyanúgy érez egymás iránt, aszerint kell cselekedniük. Jó, jó, ennek a nınek férje van. De korábban ezt is csak akkor tekintette akadálynak, ha a férj a barátja volt, vagy gyilkos hajlamúnak tartotta. Akkor hát mi tartotta vissza? Hiába keresett választ, nem talált, leszámítva azt, hogy ilyen eset még nem fordult elı az életében. Lent, talán százötven méter mélyen, fekete hátú madarak keringtek kiterjesztett szárnnyal a folyó zöld háttere elıtt, de a nevüket nem tudta volna megmondani. És hirtelen rájött, mi az, amit érez. Hogy valaki mindennél és mindenkinél fontosabb a számára. Ezt érezte iránta Rachel sok-sok évvel ezelıtt, és ez volt az, amit ı képtelen volt viszonozni, és amit sem azelıtt, sem azóta nem is érzett senki iránt. De most megismerte az érzést. Eddig egész ember volt, de többé nem az. Mintha Annie ajkának érintése azon az éjszakán

343 elrabolta volna lényének egy nélkülözhetetlen részét, és ı csak most vette volna észre a hiányt. Így a legjobb, gondolta Annie. Hálás volt - vagy legalábbis úgy gondolta, hogy annak kéne lennie -, amiért a férfi erısebbnek bizonyult nála. Tom távozása után tele volt nagy elhatározásokkal, hogy mit fog tenni a nap hátralevı részében és a többi napon. Ki fogja használni az idejét. Felhívja barátait, akiknek telefaxon elküldött együtt érzı üzeneteire még nem is válaszolt; felhívja ügyvédjét, hogy megbeszéljék a végkielégítésével kapcsolatos unalmas részleteket és rendbe rakja az összes, a múlt héten függıben hagyott ügyet. Utána pedig élvezni fogja az elszigeteltséget; sétálni fog, lovagolni és olvasni; még az is lehet, hogy ír valamit, bár hogy mit, arról még semmi elképzelése nem volt. Mire Grace visszajön, a feje - és talán a szíve is - rendbe jön egy kicsit. Ennyire persze nem volt egyszerő a dolog. Miután a kora reggeli felhık szétoszlottak, újabb csodás nap ígérkezett, tiszta, meleg idıvel. Bármenynyire is igyekezett azonban részévé válni e szép napnak és elvégezni a magának kirótt feladatokat, nem tudta betölteni a kínzó ürességet a lelkében. Este hét óra körül töltött magának egy pohár bort, s a kád szélére állította, amíg fürdött és megmosta a haját. Grace rádióján sikerült egy kis Mozart-muzsikát befognia, és bár eléggé recsegett, mégis sikerült enyhítenie növekvı magányosságát. Felvette a kedvenc ruháját - azt, amelyiket fekete alapon kis rózsaszín virágok díszítettek -, hátha ezzel tovább javítja a hangulatát. A nap még nem tőnt el a hegyek mögött, amikor beszállt a Lariatba, és lement a rancsra megetetni a kutyákat. Lelkes ugrándozással tőntek fel egymás után a semmibıl, elé rohantak, és

mintha régi barátjuk eleségüket tartották.

344 lenne, elkísérték az istállóig, ahol az

Épp végzett a tálak teletöltés évei, amikor meghallotta egy érkezı autó zaját, és kicsit furcsállta, hogy a kutyák nem törıdnek vele. Letette a tálakat eléjük, és kiment az épületbıl. Egy pillanattal elıbb látta meg a férfit, mint az ıt. A Chevy elıtt állt. A kocsi ajtaja nyitva volt, fényszórói ragyogtak az alkonyati homályban. Amikor az asszony megjelent az istálló ajtajában, megfordult és meglátta. Levette a kalapját, de most nem győrögette idegesen, mint reggel. Arca komoly volt. Mozdulatlanul álltak, egymástól talán öt méterre, és egy végtelennek tőnı pillanatig egyikük sem mondott semmit. - Úgy gondoltam...- Tom nyelt egyet. - Szóval úgy gondoltam, visszajövök. Annie bólintott. - Igen. - Hangja alig hallatszott. Oda akart lépni a férfihoz, de mozdulni sem bírt, és a férfi tudta ezt, mert kalapját a motorháztetıre tette és elindult felé. Ahogy a közeledı férfit nézte, Annie attól félt, hogy a benne kavargó érzelmek átcsapnak fölötte és elsodorják, még mielıtt Tom odaérhetne. Úgy nyújtotta a karját a férfi felé, mint egy fuldokló, Tom pedig átölelte, és ezzel megmentette. A hullám átcsapott Annie fölött. Egész testét megrázó görcsös zokogás tört ki belıle, ahogy kapaszkodott a férfiba. Tom érezte reszketését, s még jobban magához szorította, arcával az arcát kereste, hogy lecsókolja róla a patakzó könnyeket. Amikor aztán az asszony érezte, hogy a remegés alábbhagy, felemelte nedves arcát, és rátalált a férfi szájára. Tom megcsókolta, úgy, ahogy akkor, a hegyen, de ebben a csókban olyan vágy volt, amely elıl, mindketten tudták, már nem futamodhattak meg. Kezébe fogta az asszony arcát, Annie pedig végigsimított a hátán, majd tenyere megnyugodott a férfi karja alatt, s érezte, milyen kemény és szikár a teste, ujjaival ki tudta tapintani a

345 bordák közti mélyedéseket. A férfi ugyanígy ölelte, és Annie beleremegett az érintésbe. Kicsit szétváltak, hogy levegıhöz jussanak és egymásra nézzenek. - El sem tudom hinni, hogy itt vagy - mondta az asszony. - El sem tudom hinni, hogy egyáltalán elmentem. Megfogta Annie kezét és elvezette a Chevy mellett, melynek még mindig nyitva volt az ajtaja, és fényszórói belehasítottak a sőrősödı sötétségbe. Az ég egyre sötétebb, narancssárga kupolaként borult föléjük, a karmazsin- és cinóbervörös felhık beleolvadtak a hegyek fekete tömbjébe. Annie a teraszon várt, amíg a férfi kinyitotta az ajtót. Tom nem gyújtott lámpát, miközben átvezette a nappali árnyai közt, ahol visszhangzó lépteik nyomán megnyikordultak és nyikorogva koppantak a padlódeszkák, s a megsárgult fényképekrıl komoly arcok néztek le rájuk a félhomályban. Annie-ben szinte a rosszullétig fokozódott a vágy, ahogy mentek föl a lépcsın. A folyosón kéz a kézben haladtak el a nyitott ajtajú szobák elıtt, amelyekben, mint valami elhagyott hajóban, ruhák és játékok hevertek szanaszét. A férfi szobájának ajtaja is nyitva volt, s ı félreállt, hogy elıreengedje, majd maga is belépett és becsukta az ajtót. Az asszonyt meglepte, milyen nagy és kopár ez a szoba, egyáltalán nem olyan, amilyennek elképzelte éjszakánként, amikor az ablakban világító fényt figyelte. Most ugyanezen az ablakon keresztül rálátott az ég háttere elıtt feketén kirajzolódó folyóparti házra. A szobát megtöltötte az egyre halványuló fény, és minden, amit Annie megérintett szürkének vagy korallpirosnak látszott. A férfi kinyújtotta karját, és magához vonta, hogy ismét megcsókolja. Aztán szó nélkül nekilátott kigombolni az asszony ruhája elején a gombok hosszú sorát. Annie csak nézte az ujjait és az

346 arcát, az odafigyeléstıl kissé összeráncolt homlokát. Tom felnézett és pillantása találkozott az övével, de nem mosolyodott el, hanem a szemébe nézve gombolta ki az utolsó gombot. A ruha szétnyílt, és amikor a férfi becsúsztatta kezét és megérintette a bırét, Annie zihálva kapott levegı után, és megremegett. A férfi most is a dereka fölött tartotta a kezét, mint az imént, aztán lehajtotta a fejét, és gyöngéden megcsókolta kebleit a melltartó fölött. Annie hátravetette a fejét, behunyta a szemét, és arra gondolt, hogy nincs semmi más, csak ez. Nincs más idı, nincs más hely és nincs más lény, csak most, itt, ı és Tom. És nincs értelme találgatni, mi lesz és meddig lesz, mi a jó és mi a rossz, mert minden más is értelmét vesztette, mert semmi sem számít. Ennek így kellett lennie, így lesz, és így is volt. Tom az ágyhoz vezette és megállt, miközben az asszony kilépett a cipıjébıl, és elkezdte kigombolni a férfi ingét. Most Tom figyelte az asszony mozdulatait, úgy, mintha a csodálkozás valami magasba nyúló csúcsáról nézne le. Tom soha nem szeretkezett még ebben a szobában. És Rachel óta soha nem szeretkezett olyan helyen, amit az otthonának nevezhetett volna. Sok nı ágyában megfordult, de egynek sem engedte, hogy befeküdjön az övébe. A szexet alkalmi dolognak tekintette, mindig megtartotta a kellı távolságot, hogy szabad maradhasson és megóvhassa önmagát attól az érzéstıl, amit Rachel hiányolt belıle, és amit most Annie iránt érzett. Az asszony jelenléte szobájának szentélyében ezért egyszerre tőnt csodálatosnak és ijesztınek. Az ablakon beszőrıdı halvány fény röpke pillanatokra megvilágította az asszony bırét ott, ahol ruhája szétnyílt. Annie kikapcsolta a férfi övét, kigombolta farmernadrágját, és kihúzta ingét, hogy letolhassa a válláról. A pillanatnyi vakságban, amíg az ing a fejére borult, Tom megérezte az asszony kezeit a mellkasán. Elırehajolt, és ismét megcsókolta a keblei közti völgyet, s közben olyan mélyen szívta

347 magába az illatát, mintha meg akarna fulladni benne. Gyöngéd mozdulattal letolta az asszony válláról a ruhát. - Ó, Annie! Az asszony szétnyitotta ajkát de nem szólt, csak belenézett a férfi szemébe, hátranyúlt és kikapcsolta melltartóját. Egyszerő, fehér darab volt, egészen kevés csipkedíszítéssel a felsı szélén. Leemelte a pántokat a vállairól, és hagyta, hogy a földre hulljon. Gyönyörő volt a teste: bıre halovány, kivéve a nyakát és a karját, ahol a nap szeplıs aranyszínővé varázsolta; keblei teltebbek, mint a férfi gondolta, de még mindig kemények, s a nagy bimbók magasan ültek rajtuk. A férfi elıbb a kezét, majd az arcát fektette rájuk és érezte, hogy ajka érintésére a bimbók megmerevednek, s körülöttük összehúzódik a bır. Az asszony kezei akkor már nadrágja cipzárát keresték. - Kérlek - lehelte. Tom lehúzta az ágyról a kifakult ágytakarót, az asszony pedig lefeküdt és figyelte ıt, amíg levette a csizmáját, a nadrágját, majd az alsóját. Nem szégyenkezett sem ı, sem Annie; de hiszen miért is kellett volna szégyenkezniük Olyasmi miatt, amit nem ık irányítottak, hanem valami mélyebbrıl jövı erı - olyan erı, amely nem csupán testüket, de lelküket is hatalmába kerítette, és mit sem tudott az olyan érzésekrıl, mint a szégyen? A férfi az asszony mellé térdelt az ágyra, aki felemelte kezét és megfogta felmeredı férfiasságát, majd lehajtotta a fejét és ajkait olyan finoman járatta körbe a szélén, hogy Tom megborzongott és kénytelen volt behunyni a szemét, így próbálván csillapítani felkorbácsolt érzelmeit. Amikor ismét rá mert nézni, az asszony szemei sötétek voltak és ugyanolyan vágytól homályosak, amilyen - tudta jól - az ı tekintetében is ott volt. Annie elengedte ıt, és hátrahanyatlott az ágyon, majd megemelte csípıjét, hogy a férfi lehúzhassa bugyiját. Egyszerő, világosszürke pamutholmi volt. Tom a kezével végigsimított a lágy domborulaton.

348 A feltáruló pihés háromszög nagy volt és sőrő, egészen sötét borostyánszínő. A szálak göndörödı vége megcsillant a nap utolsó sugaraiban. Valamivel feljebb húzódott a császármetszés halvány sebhelye. Ennek látványa meghatotta a férfit, bár maga sem tudta, miért, ráhajtotta fejét és végighúzta rajta ajkát. Az arcát simogató pihék és a meleg, édes illat, amely belılük áradt, még megindítóbb volt, ezért felemelte a fejét és visszaült a sarkára, hogy lélegzethez jusson és lássa az asszony egész testét. Így szemlélték egymást mezítelenül, hagyták, hogy szemük szabadon kalandozzon, és a látvány fokozza oly sokáig elnyomott vágyukat. A levegıt betöltötte kapkodó, mégis összehangolt lélegzésük hangja, és úgy tőnt, a szoba is ugyanerre a ritmusra tágul és szőkül körülöttük, mint valami hatalmas tüdı. - Azt akarom, hogy bennem légy - suttogta az asszony. - Nincs nálam semmi, amit... - Nem számít. Így is biztonságos. Csak gyere. Ismét kezébe fogta Tom férfiasságát, s amikor ujjai köréje kulcsolódtak, Tom úgy érezte, hogy az asszony e pillanatban léte gyökerét ragadta meg. Ismét feltérdelt, és engedte, hogy az asszony maga felé irányítsa. Abban a pillanatban, amikor meglátta Annie-t feltárulni maga elıtt és megérezte húsuk lágy egybefonódását, Tom lelki szeme elıtt hirtelen ismét megjelentek azok a széles szárnyú, névtelen fekete madarak, amint szárnyalnak alatta a zöld folyó hátterében. Úgy érezte, távoli számőzetésbıl tér haza ide, az egyetlen helyre, ahol ismét egész ember lehet. Annie számára úgy tőnt, hogy amikor a férfi beléhatolt, ágyékában valami forró, élettıl duzzadó hullámot indított el, amely lassan egész testén végighullámzott. Érezte magában duzzadó férfiasságát, ahogy testük egybeforrt. Érezte gyöngéden cirógató kemény kezét a keblén és amikor kinyitotta a szemét, a férfi éppen

349 ráhajtotta fejét és megcsókolta. Érezte, hogyan jártatja végig rajta a nyelvét, hogyan veszi finoman fogai közé a bimbót. A férfi bıre is halvány volt, bár nem olyan halvány, mint az övé, és bordáktól barázdált mellkasán a kereszt alakú szırfolt sötétebb volt napszítta hajánál. Volt benne egyfajta hajlékony szögletesség, amit a kemény kétkezi munka alakított ki, és amire az asszony valahogy számított is. Ugyanazzal az összpontosított magabiztossággal mozgott rajta, amit Annie mindig látott benne; csak most, hogy kizárólag ráfigyelt, e tulajdonsága egészen más minıséget nyert. Vajon hogyan lehetséges, hogy ez a test, melyet még soha nem látott és soha nem érintett meg, mégis ilyen ismerısnek tőnik és ennyire boldoggá teszi. Tom ajka karjának kinyitott hajlatán kalandozott. Érezte, amint nyelve megnedvesíti a szırszálakat, amiket ideérkezésük óta ismét hagyott hosszúra, selymesre megnıni. Annie oldalra fordított a fejét, és meglátta a bekeretezett fényképeket a komód tetején. Egy röpke pillanatig attól tartott, hogy a látvány kijózanítja és visszaviszi egy másik világba, melyet éppen most hagyott el örökre. Tudta, hogy egyszer még vállalni kell tettének következményeit, és akkor mardosni fogja a bőntudat. De nem most, még nem, mondta magában és tenyerét a férfi arcára szorította, s vakon kereste a feledést ajka közt. Amikor szájuk szétvált, a férfi hátrahajolt, Annie szemébe nézett, s végre elmosolyodott, miközben tovább mozgott rajta összekapcsolódott testük lassú ritmusára. - Emlékszel arra a napra, amikor elıször lovagoltunk? - kérdezte az asszony. - Minden pillanatára. - És a szirtisas-párra? Arra is emlékszel? - Igen. - Azok vagyunk mi. Most. Azok vagyunk.

350 Tom bólintott. Tekintetük összekapcsolódott, újra mosoly nélkül, egyre növekedett bennük a várakozásteljes feszültség, mígnem az asszony látta, hogy a férfi szeme megrebben, teste megremeg, aztán a gyönyör pillanatában valósággal belérobban. İ pedig nekifeszítette testét és ugyanebben a pillanatban ágyéka mintha lángra lobbant volna; elborította a tőz, a lángok felperzselték lénye legtávolabbi zugait és elvitték magukkal a férfit, míg végül minden porcikáját kitöltötte, és megkülönböztethetetlenül eggyé váltak.

HARMINCKETTİ Tom a hajnal elsı sugaraira ébredt és azonnal megérezte a mellette alvó asszony testének melegét. Az oldalán feküdt, a férfi karjának védelmébe kucorodva. Tom érezte leheletét a bırén és a lélegzés ével lágyan emelkedı és süllyedı, testéhez simuló kebleit. Jobb lábát átvetette az övén, és Tom combját kellemesen csiklandozták hasának pihéi. Jobb tenyere a férfi mellkasán nyugodott, épp a szíve fölött. Az az elmét megvilágosító óra volt ez, amikor a férfiak általában távoznak, a nık pedig maradásra kérlelik ıket. İ is sokszor érezte ezt a késztetést, hogy a hajnal hasadtával elsurranjon, mint valami tolvaj. Nem annyira a bőntudat volt ennek az oka, mint inkább a félelem - félelem, hogy az a megnyugtatás vagy az összetartozás érzése, amit a nık egy testi örömök között eltöltött éjszaka után gyakran elvártak tıle, valahogy túlságosan lekötelezné. Talán valami ısi ösztön mőködött benne, amely azt sugallta, hogy szórd el a magot, aztán tőnj a pokolba. De ezen a reggelen Tom a nyomát sem lelte ennek a késztetésnek. Mozdulatlanul feküdt, nehogy felébressze Annie-t. Hirtelen eszébe jutott, hogy talán fél felébreszteni. Éjszaka, a hosszú órák alatt, amíg újra meg újra feltámadt bennük a vágy és a mohóság, az asszony egyetlenegyszer sem adta jelét megbánásnak. De Tom tudta,

351 hogy a hajnal meg fogja hozni, ha nem is a megbánást, de legalább a józanabb gondolatokat. Csak feküdt az egyre erısödı fényben, s kincsként ırizte karjaiban az alvó, bőntudat nélküli asszony meleg testét. Ismét elaludt, és ez alkalommal egy autó zajára ébredt. Annie elfordult, s ı most testével hozzásimult az asszony hátához, arcát illatos tarkójába fúrta. Aztán óvatosan kibújt mellıle, és összeszedte a ruháit, s az asszony, bár mormolt valamit, nem ébredt fel. Smoky volt az. Kocsijával megállt a két másik autó mellett, s most Tom kalapját vizsgálgatta, amely egész éjjel a Chevy motorházán hevert. Az arcán tükrözıdı aggodalom megkönnyebbült vigyorrá változott, amikor meghallotta a szúnyoghálós ajtó kattanását s észrevette a feléje tartó Tomot. - Szevasz, Smoke! - Azt hittem, összeszedelızködtél és lementél Sheridanbe. - Hát igen. Változott a program. Bocs, pedig fel is akartalak hívni. - Lovellben, egy benzinkúttól felhívta a fickót Sheridanben, és azt mondta neki, hogy sajnos mégsem tud elmenni hozzá, de Smokyról teljesen megfeledkezett. Smoky a kezébe adta harmattól nedves kalapját. - Egy pillanatig már azt hittem, elraboltak a földönkívüliek, vagy ilyesmi. - Annie kocsijára nézett. Látszott rajta, hogy igyekszik megfejteni, mit jelenthet ez az egész. - Szóval Annie és Grace nem ment vissza New Yorkba? - Hát, Grace elutazott, de az anyjának nem jutott repülıjegy, úgyhogy ı itt marad a hét végéig, amikor Grace is visszajön. - Értem - bólintott lassan Smoky, de Tom látta, hogy továbbra sem érti a dolgot. Tom a Chevy nyitott ajtajára pillantott és eszébe jutott, hogy a fényszórók is egész éjjel égtek. - Volt egy kis probléma éjjel az akkumulátorommal - mondta. Segítenél beindítani?

352 Szavai ugyan semmit nem magyaráztak meg, de a trükk bevált, mert a maradék kétkedés is eltőnt Smoky arcáról, és csak a megoldandó problémára koncentrált. - Persze - vágta rá. - A kocsimban van is indítókábel. Annie kinyitotta a szemét, és egy pillanat alatt rájött, hogy hol van. Abban a hitben fordult meg, hogy a férfi ott lesz mellette, s a szíve rémülten megdobbant, amikor egyedül találta magát. Aztán beszélgetés hangjai szőrıdtek be kintrıl, majd egy kocsi ajtajának csapódását hallotta, és szíve még nagyobbat ugrott. Felült, és lábát leemelte a lepedı kusza halmáról. Felállt, és az ablakhoz lépett, de közben fel kellett itatnia lábai közül a férfi magját. Sajgó fájdalmat is érzett ott, ami valahogy mégis finom volt. A függönyök közti keskeny résen át látta, amint Smoky teherautója elhajt a csőrtıl, és Tom integet neki. Aztán a férfi megfordult, és elindult vissza, a ház felé. Annie tudta, hogy még ha felnézne is, akkor sem venné észre ıt, s miközben figyelte, azon töprengett, vajon változtatott-e az érzéseiken az elmúlt éjszaka. Vajon mit gondol most róla a férfi, hogy ilyen bujának és szégyentelennek látta? És mit gondol ı a férfiról? Tom hunyorogva felnézett az égre, ahol a nap máris kezdte szétoszlatni a felhıket. A kutyák a lába körül ugrándoztak, ı pedig megborzolta a fejüket és menet közben beszélt hozzájuk, s Annie tudta, hogy a maga részérıl semmi nem változott meg. Lezuhanyozott a férfi aprócska fürdıszobájában, és várta, mikor tör rá a bőntudat vagy a megbánás, de semmi ilyet nem érzett, csupán az izgatta, mi járhat most a férfi fejében. Furcsán meghatónak találta a mosdó mellett sorakozó néhány egyszerő tisztálkodószert. A férfi fogkeféjét használta. Az ajtó mellett jókora kék frottírköntös lógott. Annie felvette, beburkolta magát a férfi illatába, aztán visszament a hálószobába. Tom már széthúzta a függönyt, és éppen az ablaknál állt, amikor az asszony belépett. Meghallotta lépteit és megfordult, s Annie-nek eszébe jutott, hogy ugyanezt tette Choteau-ban is azon a napon,

353 amikor eljött közölni, hogyan döntött Zarándok felıl. Mellette az asztalon két gızölgı csésze állt. Az asszony érezte a mosolya mögött bujkáló bizonytalanságot. - Csináltam kávét. - Köszönöm. Odament, felvette a csészét és tenyere közé szorította. Kettesben ebben a nagy szobában hirtelen mintha tartózkodóvá váltak volna, akár két idegen, akik túl korán érkeztek egy fogadásra. A férfi a köntös felé biccentett. - Jól áll. - Annie elmosolyodott, és belekortyolt a kávéba. Erıs volt, fekete és nagyon forró. - A folyosó végén van egy jobb fürdıszoba is, ha... - A tiéd tökéletesen megfelel. - Smoky járt itt. Elfelejtettem felhívni. Csendben álldogáltak. Valahol a folyó mellett felnyihogott egy ló. A férfi nagyon idegesnek tőnt, és Annie attól tartott, hogy mindjárt bocsánatot kér, és azt mondja, hibát követtek el, és a legjobb lenne, ha elfelejtenék, hogy egyáltalán megtörtént. - Annie? - Tessék? Tom nagyot nyelt. - Csak azt akartam mondani, hogy bármit is érzel, bármit is gondolsz vagy bármit is akarsz tenni, az mind rendben van. - És te mit érzel? A válasz egyszerő volt. - Azt, hogy szeretlek. - Aztán elmosolyodott, és félszegen megvonta a vállát, s ezzel a mozdulattal majdnem darabokra törte az asszony szívét. - Ez minden. Annie az asztalra tette a csészéjét, odament hozzá, és úgy kapaszkodtak egymásba, mintha a világ máris elszánta volna magát szétválasztásukra. Az asszony csókokkal borította el Tom arcát.

354 Négy napjuk volt, amíg Grace és Bookerék visszatérnek, négy napjuk és négy éjszakájuk. Egy hosszú pillanat a mostok végeláthatatlan sorából. Ennek fog élni, ezért fog lélegezni, erre fog gondolni, határozta el Annie, és nem érdekli sem a múlt, sem a jövı. Bárhogy alakul majd kapcsolatuk, bármilyen kegyetlen döntésekre kényszerüljenek, ez a pillanat akkor is az övék lesz, örökre és kitörölhetetlenül a szívükbe és az emlékeikbe vésve. Ismét szerelmeskedtek. Közben a nap egyre magasabbra emelkedett a ház sarka fölött és mintha szántszándékkal közeledett volna feléjük. Késıbb, ahogy a férfi karjaiban feküdt, Annie elmondta, mit szeretne. Lovagoljanak fel kettesben megint a magashegyi legelıkhöz, ahol elıször csókolták egymást, s ahol most egyedül lehetnek és senki nem látja ıket, csak az égbolt és a hegyek. Nem sokkal dél elıtt gázoltak át a folyón. Miközben Tom felnyergelte a lovakat és egy málhás ló hátára rakta mindazt, amire szükségük lehet, Annie visszaautózott a folyóparti házhoz átöltözni és összeszedni pár holmiját. Mindketten hoztak magukkal ételt. Az asszony ugyan nem mondta, de Tom tudta, hogy felhívta a férjét New Yorkban és kitalált neki valamit magyarázatul arra, miért nem lesz elérhetı néhány napig. İ is ugyanezt tette Smokyval, aki már szinte belekábult ebbe a sok hirtelen változásba. - Felmész megnézni a marhákat? - Igen. - Egyedül, vagy... - Nem, Annie is jön. - Ahá. Jó. - Elhallgatott, és Tom szinte hallotta, amint minden a helyére kattan Smoky fejében. - Értékelném, Smoke, ha ez köztünk maradna. - Ó, hát persze, Tom. Úgy lesz.

355 Hozzátette, hogy akkor eljön majd és utánanéz a lovaknak, ahogy eredetileg is tervezte. Tom tudta, hogy mindkét dologban megbízhat benne. Mielıtt elindultak, Tom lement a karámokhoz és Zarándokot kivitte a legelıre, ahol néhány, már beavatott csikó legelészett, hogy ne legyen egyedül. Zarándok máskor rögtön elfutott volna a többi állattal együtt, de most megállt a kapunál és nézte, amint Tom visszasétál a felnyergelt hátasokhoz. A férfi ugyanazon a vasderes kancán lovagolt, amelyiken a csordaterelésnél. Miközben Rimrockot és a kis foltos málhás lovat maga után vezetve fellovagolt a folyóparti házhoz, hátranézett, és látta, hogy Zarándok még mindig ott áll egyedül a kapunál és ıt figyeli. Olyan érzése támadt, mintha a ló is tudná, hogy valami megváltozott az életükben. Tom a lovakkal a folyóparti ház alatt vezetı úton várakozott, és Annie-t nézte, aki sietı léptekkel közeledett a lejtın. A gázlón túl a legelı füve már magasra nıtt. Hamarosan jönnek a béresek kaszálni. Halkan susogott a lovak lába nyomán, amint Tom és Annie egymás mellett keresztüllovagolt rajta, s ezen kívül csak nyergük ütemes nyikorgása hallatszott. Hosszú ideig egyikük sem érezte szükségét a beszédnek. Most az asszony sem tett fel kérdéseket a környezı tájról. Tom úgy érezte, hallgatásának nem az az oka, hogy végre tudja mindennek a nevét, hanem az, hogy ezek a nevek már egyáltalán nem számítottak. Csak ık számítottak. A legmelegebb délutáni órában ugyanannál a tavacskánál álltak meg, ahol legutóbb, és megitatták a lovakat. Egyszerő ebédet ettek, amit az asszony hozott: kenyeret, sajtot és narancsot. Annie fürge mozdulatokkal úgy hámozta meg a gyümölcsöt, hogy annak héja egyetlen hosszú, kanyargós csíkban jött le, és jót nevetett, amikor a férfi megpróbálta utánozni, de kudarcot vallott.

356 Átvágtak a fennsíkon, ahol a virágok már hervadni kezdtek, s most együtt lovagoltak fel a végében magasodó hegyre. Ez alkalommal nem riasztottak meg szarvasokat, viszont tılük vagy fél mérföldre a hegyek felé kis musztángcsapatot pillantottak meg. Tom intett Annie-nek, hogy álljon meg. Feléjük fújt a szél, és a musztángok még nem vették észre ıket. Egyetlen család volt, hét kancával, közülük öt vemhes volt. Akadt mellettük néhány csikó is, melyek még túl fiatalok voltak ahhoz, hogy elmarják ıket a csapattól. A vezércsıdört még Tom sem látta ezelıtt. - Micsoda gyönyörő állat - mondta Annie. - Igen. Valóban csodálatos ló volt. A hatalmas szügyő, erıs farú állat négy mázsánál is többet nyomhatott. Szıre makulátlan fehéren ragyogott. Csak azért nem vette még észre Tomot és Annie-t, mert túlságosan elfoglalta, hogy előzzön egy erıszakos betolakodót. Egy fiatal pej csıdör hívta ki harcra a nıstényekért. - Az évnek ebben az idıszakában elszabadulnak az indulatok mondta halkan Tom. - Párzási idıszak van, és a fiatalúr úgy gondolja, most már érdemes próbálkoznia. Bizonyára napok óta követi a csapatot, valószínőleg néhány más fiatal ménnel együtt. Tom felállt a nyeregben, és körülnézett. - Ühüm, ott vannak. Megmutatta az asszonynak a tılük délre, fél mérfölddel messzebb várakozó kilenc-tíz állatot. - Ezt nevezik agglegény-csapatnak. Egész nap csak lıdörögnek, tudja, hogy van ez: berúgnak, kérkednek egymás elıtt, fák kérgébe vésik a nevüket meg ilyesmi, amíg elég nagynak nem érzik magukat ahhoz, hogy megpróbálják ellopni egy másik fickó kancáit. - Á, értem. - Csak az asszony hangja döbbentette rá, mit is mondott. Annie ránézett, de ı nem viszonozta a pillantását. Pontosan tudta, hogy az asszony szája most huncut mosolyra húzódik, és ez elégedettséggel töltötte el.

357 - Így bizony. - Továbbra is a musztángokat nézte. A két csıdör most már szemtıl szembe állt, orruk majdnem összeért, miközben a kancák, a csikók és a kihívó távolabb álló haverjai figyelték ıket. Hirtelen mindkét csıdör támadásba lendült, hányták vetették a fejüket, vadul nyerítettek. A küzdelemnek ebben a szakaszában a gyengébb általában már megadta magát, ám a pej nem hátrált. Felágaskodott és rányerített a másikra, de a fehér csıdör még magasabbra ágaskodott és patáival feléje kapált. Még ekkora távolságról is jól látszott kivicsorított foguk fehére és hallani lehetett, ahogy patáik lecsapnak egymásra. A harc pillanatok alatt véget ért, és a vesztes gyorsan elkotródott. A fehér csıdör egy darabig még követte a tekintetével. Aztán röpke pillantást vetett Tom és Annie felé, és már vitte is a családját. Tom érezte magán az asszony tekintetét. Vállat vont, és elvigyorodott. - Egyszer hopp, máskor kopp. - Visszajön még a másik? - Ó, igen. Még el kell töltenie némi idıt a konditeremben, de biztosan visszatér. Tüzet raktak a patak mellett, nem messze onnan, ahol elıször megcsókolták egymást. Mint akkor, most is krumplit dugtak a parázsba, s amíg az sült, megvetették ágyukat: egymás mellé fektették a szivacs alátéteket, párnaként a nyergeket használták, aztán a két hálózsákot egybecipzárazták. A túlsó partról kíváncsi üszık figyelték ıket. A krumplihoz kolbászt ettek, amit egy öreg vasserpenyıben sütöttek meg, és néhány tojást, melyek Annie várakozásával ellentétben kibírták az utazást. A sötét színő sárgáját kenyér maradékával mártogatták ki a tányérból. Közben beborult az ég. A holdtalan patakban elmosott tányérjaikat a főre tették száradni, aztán levetették ruháikat, és szerették egymást, miközben a lángok fénye táncoló mintákat rajzolt bırükre.

358 Egyesülésük most olyan komoly volt, ami Annie szemében tökéletesen illett ehhez a helyhez. Úgy érezte, azért jöttek ide, hogy beteljesítsék szótlan ígéretüket, melyet itt tettek. Késıbb Tom felült, és a nyeregnek támaszkodott, az asszony pedig a karjaiban feküdt, fejét és hátát a férfi mellén nyugtatta. Valahonnan a hegyekbıl vakkantás és vonítás hallatszott. Tom azt mondta, prérifarkas. Takarót terített a vállára, aztán maguk köré tekerte, mintegy burokba vonva Annie-t az éjszaka és minden veszedelme ellen. Semmi, gondolta Annie, abból a másik világból semmi nem érinthet meg itt bennünket. Hosszú órákon át bámultak a tőzbe, és az életükrıl beszéltek. Az asszony az apjáról mesélt és az egzotikus helyekrıl, ahol a halála elıtt éltek. Elmondta, hogyan találkozott Roberttel, milyen okosnak és megbízhatónak érezte, határozottnak és mégis érzékenynek. Mindez még most is megvolt benne, ebben a nagyszerő emberben. Sok tekintetben házasságuk régen is és most is jó volt. De most, hogy belegondolt, rájött, hogy valójában azt kereste benne, amit az apjával elveszített: állandóságot, biztonságot és feltétlen szeretetet. Robert mindezt önként nyújtotta neki, minden feltétel nélkül. Az asszony cserébe a hőségét adta. - Ezzel nem azt akarom mondani, hogy nem szeretem ıt magyarázta. - Szeretem. Igazán. Csak éppen arról van szó, hogy ez a szeretet közelebb áll a - nem is tudom, talán a hálához vagy valami hasonlóhoz. - Amiért ı szeret téged. - Igen. És Grace-t. Borzasztó dolog, nem? - Nem. Aztán az asszony megkérdezte, hogy ı is hasonlóan volt-e Rachellel, mire Tom azt felelte, nem, az egész más volt. Annie csendben hallgatta végig történetüket. A Tom szobájában látott fénykép alapján képzeletében megelevenedett a sötét szemő, csillogó

359 haj koronát viselı gyönyörő arc. Mosolyát nehéz összeegyeztetni azzal a bánattal, amirıl Tom beszélt.

volt

Nem is annyira a nı, mint inkább a karjában tartott gyermek hatotta meg leginkább Annie-t. Beléhasított valami, amirıl nem volt hajlandó elismerni, hogy féltékenység. Ugyanezt érezte akkor is, amikor meglátta Tom és Rachel nevének kezdıbetőit a kút betonjában. Különös módon azonban az a másik kép, amely a felnıtt Halt ábrázolta, minden rossz érzését eloszlatta. Igaz ugyan, hogy anyja sötét szépségét örökölte, de a szeme Tomé volt. Tekintete még így, az örökkévalóságba fagyasztva is lefegyverzett volna bárkit. - Szoktatok találkozni Rachellel? - kérdezte Annie, amikor a férfi befejezte a történetet. - Évek óta nem láttuk egymást. Néha beszélünk telefonon, bár leginkább csak Halrıl. - Láttam a képét a szobádban. Gyönyörő fiad van. Érezte, hogy Tom elmosolyodik a feje fölött. - Igen, valóban. Aztán elhallgattak. A tőzben kettétört egy hamutól fehérlı ág, s narancsvörös szikrafelhı szökkent az ég felé. - Nem akartatok több gyereket? - kérdezte a férfi. - Ó, dehogynem. Annyit próbálkoztunk. De sosem tudtam kihordani ıket. Végül feladtuk. Leginkább Grace miatt szerettem volna. Hogy legyen egy öccse vagy egy húga. Ismét elcsendesedtek. Annie tudta, vagy legalábbis úgy hitte, hogy tudja, mire gondol a férfi. De ez a gondolat túlságosan szomorú volt, s még itt, a világ peremén sem merte kimondani egyikük sem. A prérifarkasok kórusa egész éjjel lankadatlanul zengett. Párválasztásuk egy életre szól, mesélte a férfi, és olyan odaadó társai egymásnak, hogy ha egyikük csapdába esik, a másik élelmet visz neki.

360 Két napon át járták lóháton a Sziklás-hegység elıhegyeinek csodás tájait. Néha leszálltak a lóról, és gyalog folytatták útjukat. Láttak jávorszarvast és medvét, sıt Tom egyszer úgy vélte, hogy egy farkast is megpillantott, amely egy meredek szirt tetejérıl figyelte ıket. Az állat megfordult és eltőnt, még mielıtt Tom jobban szemügyre vehette volna, és nem tett róla említést Annie-nek, nehogy megrémissze. Eldugott völgyeket találtak, ahol dúsan burjánzott a medvefő és a kakasmandikó, s olyan réteken gázoltak át, ahol térdig érı élénk kék tengerként virágzott a csillagfürt. Az elsı éjszaka eleredt az esı, és a férfi kidılt rezgınyárfák fehérre aszott törzsei között verte fel a magával hozott apró sátrat. Bırig ázva kucorogtak a sátor nyílásában, reszkettek és kacagtak, a vállukra takarókat terítettek. Megfeketedett bádogbögrékbıl kortyolgatták a tőzforró kávét, miközben odakint a lovak zavartalanul legelésztek. Annie elnézegette az állatokat. Az olajlámpás alulról világította meg nedves arcát és haját, s Tom arra gondolt, hogy soha életében nem látott és nem is fog látni hozzá hasonlóan gyönyörő lényt. Aznap éjjel, miután Annie elaludt a karjaiban, Tom a sátor ponyváján doboló esıt hallgatta, és igyekezett azt tenni, amit az asszony szerint tenniük kellett: ne gondoljanak arra, mi lesz késıbb, éljenek a pillanatnak. De képtelen volt rá. Másnap tiszta, meleg idıre ébredtek. Találtak egy tavacskát, melyet kis vízesés táplált. Annie azt mondta, ússzanak egyet, mire a férfi felnevetett, és azt felelte, ı már túl öreg, a víz meg túl hideg. Az asszony azonban nem fogadta el tiltakozását, így a lovak kétkedı tekintetétıl kísérve levetkıztek és a vízbe vetették magukat. A víz annyira hideg volt, hogy visítva rögtön ki is ugrottak belıle, aztán reszketve ölelték egymást a parton, elkékült ajkakkal és pucér fenékkel, mint két kelekótya gyerek. Azon az éjszakán az eget betöltötte a sarki fény kék, zöld és vörös ragyogása. Annie soha nem látott ilyet, de a férfi sem látta még

361 soha ilyen tisztának és ragyogónak. Hatalmas, reszketı ívként hullámzott az égen, nyomában színes sávok jelentek meg. Miközben szeretkeztek, az asszony szemében visszatükrözıdött a fénye. Rövidke idilljük utolsó éjszakája volt ez, és bár egyikük sem beszélt róla, mégis érzıdött testük szomorú egybefonódásán. Egyikük sem akart pihenni, noha ebben sem egyeztek meg másként, csak a belılük sugárzó vágy nyelvén. Nem akarták álomra pazarolni idejüket. Úgy táplálták egymás tüzét, mintha valami rettenetes, végtelen tél közeledtét sejtenék. Csak akkor pihentek meg, amikor már nem bírták tovább az egymásnak feszülı csontjaik és kidörzsölıdött bırük okozta fájdalmat, és felkiáltottak. A hang ott lebegett a ragyogó éjszakai ég alatt, s a sötét fenyık között egészen a távoli, hallgatag hegycsúcsokig szállt. Valamivel késıbb, amikor Annie már aludt, a férfi, mint valami messzirıl érkezı visszhangot, úgy hallotta meg a magas, ısi vonítást, amely elnémította az éjszaka minden teremtményét, és ı tudta, hogy nem tévedett: valóban farkast látott a hegyek közt.

HARMINCHÁROM Meghámozta a hagymát, aztán félbevágta, majd vékonyan felszeletel te, s közben a száján át vette a levegıt, hogy ne csípje a szemét. Érezte, hogy a férfi szeme minden mozdulatát követi, és ez furcsa módon megsokszorozta erejét és ügyességét, mintha a figyelı tekintet valahogy soha nem sejtett képességekkel ruházta volna fel. Ugyanezt érezte szeretkezés közben is. Lehetséges, gondolta - és magában elmosolyodott -, lehetséges, hogy a lovak is ezt érzik a férfi jelenlétében. Tom a szoba túlsó végében a térelválasztónak támaszkodott. Még hozzá sem nyúlt a pohár borhoz, amit az asszony töltött neki. A nappaliban Grace rádiója szólt, de a zene most átadta helyét valami bölcs beszélgetésnek egy zeneszerzırıl, akinek Annie a nevét sem

362 hallotta még. Úgy tőnt, hogy a közszolgálati rádiókban megszólaltatott összes ember ugyanolyan rendíthetetlenül nyugodt, sima hangon beszél. - Mit nézel? - kérdezte. A férfi vállat vont. - Téged. Zavar? - Nagyon kellemes. Úgy érzem tıle, hogy tudom, mit csinálok. - Ügyesen fızöl. - Ugyan, a fızıtudományomtól akár éhen is halhatnék. - Nem baj, az én életemet még megmentheti. Amikor délután visszaértek a rancsra, Annie attól félt, hogy a valóság lavinaként zúdul majd rájuk. De semmi nem történt. Úgy érezte, a boldog nyugalom páncélja veszi körül. Amíg Tom elment megnézni a lovakat, ı átfutotta az üzeneteit, de egyet sem talált köztük, amely megzavarta volna. A legfontosabb Roberttıl érkezett, s férje azt mondta el benne, mikor és melyik járattal érkezik Grace másnap Great Fallsba. Minden rendicsek volt Wendy Auerbachnál, mondta - Grace lába annyira rendicsek lett, hogy a lány azon gondolkozik, benevez egy maratoni futóversenyre. Annie nyugalma még akkor sem kavarodott fel, amikor hazatelefonált és beszélt mindkettıjükkel. Kedden hagyott üzenete, miszerint felmegy Bookerék kis hegyi házába néhány napra, a jelek szerint nem ébresztette fel gyanakvásukat. Házasságuk során gyakran elıfordult, hogy Annie egyedül ment el valahová, és férje most feltehetıen ezt is annak jeleként üdvözölte, hogy az asszony lelki egyensúlya kezd helyreállni az után, hogy elveszítette az állását. Egyszerően megkérdezte, milyen volt, az asszony pedig azt felelte, hogy gyönyörő. Még hazudnia sem kellett, csak nem mondta el a teljes igazságot. - Kezd aggasztani ez a nagy fene vissza a természethez, gyerünk a szabadba mániád - tréfálkozott a férfi. - Miért?

363 - Nos hát, nemsokára oda is akarsz költözni, nekem pedig át kell majd térnem a tyúkperekre meg hasonlókra. Miután letették a kagylót, Annie azon kezdett töprengeni, hogyan lehetséges, hogy sem férje hangja, sem Grace-é nem taszította bele ıt a bőntudat óceánjába, amely elıbb-utóbb minden bizonnyal elsodorja. Olyan volt az egész, mintha haladékot kapott volna józanabbik énjétıl, hogy zavartalanul élvezhessék azt a néhány órát, amit még kettesben tölthettek. Azt a tésztát fızte most Tomnak, amivel a Booker családot szerette volna megvendégelni. A Butteban vásárolt kicsi, cserepes bazsalikomok gyönyörően magukhoz tértek. Miközben a leveleket aprította, Tom a háta mögé lépett, kezét a csípıjére tette és megcsókolta oldalt a nyakát. Amikor ajka a bıréhez ért, az asszony visszatartotta még a lélegzetét is. - Hő, de finom ez az illat! - mondta a férfi. - Melyik, a bazsalikomé vagy az enyém? - Mindkettı. - Tudtad, hogy régen bazsalikomot használtak a holtak bebalzsamozására? - A múmiákra gondolsz? - Nem is a pápuákra. Lassítja a test bomlását. - Már attól féltem, a vágy elfojtására használják. - Arra is jó, úgyhogy ne egyél túl sokat. A felaprított leveleket a serpenyıbe kotorta a hagyma és a paradicsom mellé, majd lassan, nehogy a férfi keze lecsússzon derekáról, szembefordult vele. Homloka Tom ajkáig ért, s a férfi odalehelt egy csókot. Az asszony lesütötte a szemét, hüvelykujjait a férfi farmerének elülsı zsebeibe mélyesztette, és ebben a meghitt közös pillanatban egyszer csak ráébredt, hogy képtelen elhagyni ezt az embert. - Ó, Tom, annyira szeretlek! - Én is szeretlek.

364 Meggyújtották a gyertyákat, amiket Annie még a vendégek tiszteletére vásárolt, aztán lekapcsolták a fénycsöveket, hogy romantikusabb legyen a hangulat a kis konyhai asztalnál. A tészta tökéletes. Miután végeztek az evéssel, Tom megkérdezte, rájött-e már a zsinóros trükk megoldására. Annie - Joe szavaira emlékezve - azt felelte, hogy az nem is trükk, de egyébként nem, még nem jött rá. - Nálad van még? - Miért, mit gondolsz, eldobtam? Elıhúzta a zsineget a zsebébıl, és átadta Tomnak, aki azt mondta, hogy emelje fel az ujját és nagyon figyeljen, mert csak egyszer mutatja meg. Az asszony engedelmeskedett, és tekintete figyelmesen követte a férfi kezének minden bonyolult kis mozdulatát, míg a hurok látszólag levehetetlenül körül nem vette összeérintett ujjaikat. Aztán, amikor a férfi lassan meghúzta a zsinórt, de még mielıtt a hurok lecsúszott volna ujjukról, Annie hirtelen megértette, hogyan csinálta. - Hadd próbáljam meg! - mondta. Agyában pontosan le tudta játszani Tom kezének mozdulatait és sikerült megismételnie ıket. És láss csodát, amikor meghúzta a zsinórt, az lecsúszott ujjaikról. A férfi hátradılt székében, mosolya egyszerre volt szerelemmel teli és szomorú. - Ez az - mondta. - Most már tudod. - Megtarthatom a zsinórt? - Már nincs rá szükséged. - Azzal elvette tıle, és zsebre tette. Mindenki ott volt, és Grace azt kívánta, bár ne lennének. Olyan sokáig vártak erre a pillanatra, hogy nem csoda, ha mind eljöttek. Körülhordozta pillantását az aréna kerítése mellett felsorakozott, várakozással teli arcokon: az anyja, Frank és Diane, Joe, az ikrek egyforma, Universal Studios feliratú sapkájukban, sıt még Smoky is

365 eljött. De mi lesz, ha az egész nem sikerül? Az nem történhet meg, határozta el. Nem engedi. Zarándok, nyereggel a hátán az aréna közepén állt, és Tom a kengyelt igazgatta. A ló gyönyörő volt, bár Grace még mindig nem tudott hozzászokni ahhoz, hogy nyugati típusú nyereggel látja. Pedig amióta meglovagolta Gonzót, rájött, hogy az jobb, mint az angol nyereg. Sokkal nagyobb biztonságban érezte magát benne, ezért is döntöttek úgy, hogy ma ezt használják. Aznap korábban Tommal együtt végre sikerült kifésülniük az utolsó gubancokat Zarándok sörényébıl és farkából, aztán csillogóra kefélték a szırét. A sebhelyeket leszámítva úgy néz ki, gondolta a lány, mintha bemutatóra készülne. Zarándok mindig megérezte a fontos eseményeket. Grace-nek eszébe jutott, hogy szinte napra pontosan egy éve látta elıször a ló fényképét, amit Kentuckyból küldtek. Mindenki csendben figyelt, amíg Tom néhányszor körbelovagolt rajta az arénában. Grace az anyja mellett állt és mélyeket lélegzett, hogy lecsillapítsa háborgó gyomrát. - Mi lesz akkor, ha csak Tomnak engedi meg, hogy a hátára üljön? - suttogta. Annie magához ölelte. - Szívem, te is tudod, hogy Tom nem engedné meg, ha nem lenne biztonságos. Ez igaz volt, de nem lett tıle nyugodtabb. Tom otthagyta Zarándokot, és feléjük tartott. Grace elırelépett. Az új láb remek volt. - Készen vagy? - kérdezte a férfi. A lány nyelt egyet, aztán bólintott. Nem volt biztos abban, hogy képes lenne-e megszólalni. Tom látta arcán a szorongást, és amikor odaért, halkan, hogy senki más ne hallja, így szólt hozzá: - Tudod, Grace, hogy nem muszáj most megpróbálnod. Megvallom neked, én sem tudtam, hogy ekkora felhajtás lesz.

366 - Semmi baj. Nem zavar. - Biztos? - Biztos. A férfi átkarolta a lány vállát, és elindult vele a várakozó Zarándok felé. Grace látta, hogy a ló közeledtükre hegyezni kezdi a fülét. Annie szíve olyan hangosan kalapált, hogy azt hitte, a mellette álló Diane is hallja. Nehéz lett volna megmondani, a dobbanások közül hány szólt Grace-ért és hány önmagáért. Hiszen az, ami ott, a vörös homokkal borított arénában készült, túlságosan fontos volt. Egyszerre volt valaminek a kezdete és a vége, bár hogy minek és ki számára, azt Annie sem látta világosan. Mintha minden egy hatalmas, egyre gyorsabban forgó érzelmi centrifugában kavargott volna, de azt csak a forgás megszőntével nem derülnek ki, mit tett velük az örvény és mi fog történni ezután. - Nem mondom, bátor kislányod van - mondta Diane. - Igen. Néhány lépésnyire Zarándoktól Tom megállította Grace-t, nehogy megijesszék a lovat. A hátralevı rövid utat már egyedül tette meg, aztán megállt a ló mellett, és lassan feléje nyúlt. A kantárját fogta meg, aztán fejét Zarándok fejéhez érintette, miközben másik keze tenyerével nyugtatóan simogatta a nyakát. Zarándok egy pillanatra sem vette le a szemét Grace-rıl. Annie ekkora távolságról is látta, hogy valami nincs rendben. Amikor Tom megpróbálta finoman elıbbre húzni, a ló ellenállt, felemelte a fejét, és ahogy lenézett Grace-re, felül kivillant a szeme fehére. A férfi ekkor elfordította és a kantárnál fogva körbejáratta, ugyanúgy, ahogy nem is olyan rég a kötıfékkel tette, rávette, hogy engedjen a nyomásnak és befordítsa a farát. Úgy tőnt, ez

367 megnyugtatta Zarándokot. Amint azonban visszavezette Grace-hez, a ló ismét idegessé vált.

Tom

Grace háttal állt neki, de Annie-nek nem kellett látnia az arcát. Messzirıl is érezte az aggodalmat és megbántódottságot, amely elöntötte a lányt. - Nem kellene erıltetni - mondta Diane. - Nem lesz semmi baj. - Annie túl gyorsan vágta rá a választ. Kicsit gorombán hangzott. - Szerintem sem - mondta Smoky, de még ı sem látszott biztosnak a dolgában. Tom odébb vezette a lovat, és tett vele néhány újabb kört, majd amikor ez sem segített, felült a hátára és ügetésben néhányszor körbelovagolta az arénát. Grace lassan körbefordult és tekintetével követte ıket. Egy pillanatra Annie-re nézett, és egymásra mosolyogtak, de egyikük mosolya sem volt igazán meggyızı. Tom nem szólt semmit, és Zarándokon kívül nem is törıdött senki mással. A homlokát ráncolta, és Annie képtelen volt eldönteni, hogy az csak az összpontosítás jele vagy az aggodalomé, bár tudta, hogy a férfi sohasem aggódik, ha lovakról van szó. A férfi leszállt a nyeregbıl, és újra Grace felé vezette Zarándokot, de a ló ismét megmakacsolta magát. A lány hirtelen sarkon fordult, és majdnem elesett. A homokon át elindult vissza, a többiek felé, remegett a szája, és Annie látta rajta, hogy a könnyeivel küszködik. - Smoke? - kiáltotta Tom. Smoky átmászott a korláton, és odament hozzá. Frank azt mondta: - Mindjárt megnyugszik, Grace. Csak várj még pár percig. Tom mindjárt megnyugtatja, meglátod. Grace bólintott és mosolyogni próbált, de nem tudott a férfira nézni, sem másra, de legfıképpen Annie-re nem. Annie legszívesebben átölelte volna, de inkább nem tette. Tudta, hogy

368 Grace ezt már nem bírná elviselni, kitörnének belıle a könnyek, aztán zavarba jönne, és mindkettıjükre dühös lenne. Ehelyett megvárta, hogy a lány elég közel érjen hozzá, aztán odasúgta neki: - Franknek igaza van. Minden rendben lesz. - Látta rajtam, hogy félek - mondta Grace alig hallhatóan. Odakint, az aréna közepén Tom és Smoky összedugták a fejüket és lázas, halk beszélgetést folytattak, amit rajtuk kívül csak Zarándok hallott. Kis idı múlva Smoky megfordult, és az aréna végében lévı kapuhoz kocogott. Átmászott rajta, és eltőnt az istállóban. Tom otthagyta Zarándokot, és a várakozó csoport felé indult. - Figyelj, Gracie - mondta. - Most valami olyasmit fogunk csinálni, amire reméltem, hogy nem kerül sor. De Zarándokban még mindig van valami, amihez semmi más módon nem tudok hozzáférni. Úgyhogy én meg Smoke, szóval mi most megpróbáljuk lefektetni. Grace bólintott. Annie látta rajta, hogy éppen annyira nem érti, mirıl van szó, mint ı maga. - Az mit jelent? - kérdezte Annie. A férfi ránézett, és az asszony lelki szemei elıtt hirtelen megjelent összefonódó testük képe. - Hát, lényegében azt, aminek hangzik. De meg kell mondjam, ez nem mindig kellemes látvány. Elıfordul, hogy a ló keményen ellenáll. Ezért is nem szeretem ezt tenni, csak ha nincs más megoldás. Ez a fickó már megmutatta nekünk, hogy nagyon tud harcolni. Szóval, ha nem akarják végignézni, inkább menjenek be, és majd szólunk, ha végeztünk. Grace a fejét rázta. - Nem, látni akarom. Smoky visszatért az arénába és magával hozta azokat a dolgokat, amiket Tom kért tıle. Pár hónappal korábban már csináltak hasonlót egy új-mexikói tanácsadáson, úgyhogy Smoky tudta, mi lesz a dolga. Biztos, ami biztos, Tom azért szép halkan, távol a többiektıl

369 végigvette vele a teendıket, hogy ne legyenek hibák és senki ne sérüljön meg. Smoky komor arccal hallgatta, s idınként bólintott. Amikor Tom látta rajta, hogy minden világos, elindultak Zarándok felé. A ló az aréna túlsó végébe húzódott, és a fülei mozgásából látszott rajta, hogy érzi: valami történni fog és nem biztos, hogy kellemes lesz. Engedte, hogy Tom odalépjen mellé és megsimogassa a nyakát, de a szemét nem vette le a néhány méterrel arrébb álldogáló Smokyról, aki a kezében tartotta a köteleket meg a többi szükséges holmit. Tom lecsatolta a kantárt, és a ló fejére csúsztatta a zsinórból font kötıféket. Aztán Smoky egymás után odaadta azt a két hosszú kötelet is, amiket a karjára akasztva hozott. Az egyiket Tom a kötıfék alatt kötötte fel, a másikat a nyereg szarvához erısítette. Nyugodtan dolgozott, nem adott okot Zarándoknak az aggodalomra. A fondorlat rossz érzéssel töltötte el a férfit, mert ı tudta, mi következik: le kell rombolnia a hónapok munkájával kiépített bizalmat, hogy ismét helyreállhasson. Lehet, hogy rosszul kezdett hozzá, gondolta. Lehet, hogy ami közte és Annie között történt, az valami észrevehetetlen módon hatással volt rá, és ezt a ló is megérezte. A legvalószínőbb azonban az, hogy a lóra átragadt Grace félelme. De senki, még ı sem lehetett egészen biztos abban, mi zajlik az állatok fejében. Lehetséges, hogy Tom tudat alatt azt sugallja a lónak, hogy ne jöjjön rendbe, mert az mindennek a végét jelentené és Annie elutazna. Ezután a béklyót kérte Smokytól. Zsákvászon csíkból és egy darab kötélbıl készített eszköz volt. Kezével végigsimított Zarándok bal mellsı lábán és felemelte a patáját. A ló csak egy egészen kicsit lépett odébb. Tom a hangjával és a kezével egész idı alatt csitítgatta. Amikor az állat megnyugodott, a vászonhevedert ráhúzta a patájára és ellenırizte, elég szoros-e. A béklyó másik végén kötél volt, s a férfi most ennél fogva megemelte a ló patáját és a nyeregszarvhoz kötözte. Zarándok háromlábú állattá vált. Feszültség vibrált a levegıben.

370 Tom számítása bevált. Nem kellett soká várnia, csak addig, amíg ellépett a ló mellıl és átvette Smokytól az egyik - a kötıfékhez erısített - kötelet. Zarándok megpróbált ellépni, és rájött, hogy megnyomorították. Nekilendült, és a jobb mellsı lábán ugrált, de az érzés annyira megrémítette, hogy megugrott, és rémülete tovább fokozódott. Ha sétálni nem is, futni talán tud, így most ezzel próbálkozott, de szemébe kiüli a rettegés. Tom és Smoky lábukat a földnek vetve tartották köteleiket, és arra kényszerítették a lovat, hogy egy alig öt méter sugarú körben mozogjon. Zarándok pedig csak körözött és körözött, mint egy megvadult hintaló, amelynek eltörött az egyik lába. Tom a korlátnál álló, ıket figyelı emberek arcára nézett. Látta, hogy Grace elsápad és Annie átöleli, s már átkozta magát amiért választási lehetıséget kínált fel a számukra ahelyett, hogy egyszerően beküldte és így megkímélte volna ıket a rájuk váró szánalmas látvány okozta fájdalomtól. Ahogy Annie Grace vállát szorította, bütykei egészen kifehéredtek. Testük megfeszült, és együtt rándultak össze Zarándok minden egyes kínlódó ugrására. - Miért csinálja ezt? - kiáltotta Grace. - Nem tudom. - Minden rendben lesz, Grace - mondta Frank. - Egyszer már láttam ilyet. - Annie ránézett, és megpróbált mosolyogni. A férfi arca sokkal kevésbé volt megnyugtató, mint szavai. Joe és az ikrek majdnem ugyanolyan idegesnek látszottak, mint Grace. Diane halkan azt mondta: - Talán mégis jobb lenne, ha bevinnéd. - Nem - mondta Grace -, látni akarom. Zarándokról folyt a veríték, de nem adta fel, ment tovább. Megbéklyózott lába úgy kaszált a levegıben mint valami görcsbe rándult, torz uszony. Bicegı léptei felkavarták a homokot, ami vörös felhıként úszott a levegıben. Annie számára az egész olyan

371 kegyetlennek tőnt, egyáltalán nem illett bele a Tomról alkotott képbe. Néha keményen bánt a lovakkal, de soha nem okozott nekik fájdalmat vagy szenvedést. Minden, amit eddig Zarándokkal csinált, azt szolgálta, hogy lassanként megerısítse a ló bizalmát és magabiztosságát. De most bántotta. Annie semmit sem értett. Zarándok nagy sokára megállt. Tom ekkor odabiccentett Smokynak, és engedték, hogy mindkét kötél meglazuljon. Zarándok ismét rohanni kezdett, ık pedig újból megfeszítették a köteleket, és addig húzták, amíg a ló meg nem állt. Akkor a kötelek újra meglazultak. A ló egy helyben maradt, szaporán emelkedı és süllyedı szügye nedvesen csillogott. Úgy lihegett, mint valami kétségbeesett, asztmás dohányos, és a hang olyan hörgéssel tört elı torkából, olyan rettenetesen, hogy Annie legszívesebben befogta volna a fülét. Tom ekkor mondott valamit Smokynak, aki bólintott, átadta neki a kötelét, aztán elment a feltekert lasszóért, amit a homokban hagyott. Megforgatta feje fölött a széles hurkot, és az a második dobásnál pontosan Zarándok nyergének a szarvára hullott. Smoky feszesre húzta a kötelet, aztán másik végét az aréna túloldalára vitte és ott gyorsan kioldható csomóval hozzákötözte a legalsó korláthoz. Végül visszament Tomhoz, s elvette tıle mindkét kötelet. Ekkor Tom odasétált a korláthoz, és elkezdte feszíteni a lasszót. Zarándok megérezte, és próbált ellenállni. A kötél lefelé húzta; és a nyereg szarva már kicsit félrebillent. - Most mit csinál? - Grace hangja halk volt, félelemmel teli. Frank válaszolt: - Megpróbálja letérdeltetni. Zarándok sokáig keményen ellenállt, és amikor végre letérdelt, csak egy pillanatig maradt úgy. Aztán úgy látszott, összeszedi megmaradt erejét és ismét felállt. Még háromszor térdelt le és háromszor állt fel, mint aki vonakodik megtérni. Ám az erı, amivel Tom a nyerget húzta, túl nagy, túl kíméletlen volt, s végül a ló térdre zuhant és úgy maradt.

372 Annie érezte Grace vállán, hogy a lányt elönti a megkönnyebbülés. De még nem volt vége. Tom odakiáltott Smokynak, hogy engedje el a másik két kötelet, és jöjjön, segítsen neki. Most már ketten húzták a lasszót. - Miért nem hagyják már békén!? - szakadt ki Grace-bıl. - Hát nem bántották még eleget? - Le kell feküdnie - mondta Frank. Zarándok úgy fújtatott, mint egy sebesült bika. A szája már habzott. Véknya csupa piszok volt ott, ahol a homok beleragadt az izzadságba. Most is keményen küzdött, de vesztett. Lassan az oldalára billent, fejét a homokra fektette, és így maradt mozdulatlanul. Annie számára úgy tőnt, feltétel nélküli, lealázó megadás tanúja. Érezte, hogy Grace testét zokogás rázza. Saját szemei is könnybe lábadtak, és képtelen volt visszafojtani a sírást. Grace megfordult, s arcát Annie mellébe temette. - Grace! - Tom kiáltott. Annie felpillantott, és látta, hogy a férfi Smokyval együtt Zarándok kiterült teste mellett áll. Úgy néztek ki, mint két vadász a zsákmány fölött. - Grace? - kiáltotta újra. - Idejönnél? -Nem! Nem megyek! Tom otthagyta Smokyt, és elindult feléjük. Arca szinte felismerhetetlenül komor volt, mintha valami sötét, bosszúálló erı kerítette volna hatalmába. Az asszony, védelmezıen karolta át Grace vállát. Tom odaért hozzájuk, és megállt. - Grace? Szeretném, ha velem jönnél. - Nem, nem akarok! - Meg kell tenned. - Nem, megint bántani fogja. - Nincsen semmi baja. Jól van. - Na persze!

373 Annie közbe akart avatkozni, meg akarta védeni a lányát, de Tomból olyan feszültség áradt, hogy kénytelen volt hagyni, hogy a férfi kihúzza Grace-t a kezei közül. Tom megragadta a lány vállát, és kényszerítette, hogy a szemébe nézzen. - Ezt most meg kell tenned, Grace. Bízz bennem! - Mit kell megtennem? - Gyere velem, és megmutatom. A lány vonakodva bár, de hagyta, hogy a férfi keresztülvezesse az arénán. Annie, valami védelmezı ösztöntıl hajtva kérés nélkül is átmászott a korláton, és követte ıket. Néhány méterrel odébb állt meg, de azért elég közel ahhoz, hogy szükség esetén kéznél legyen. Smoky megpróbált rámosolyogni, de aztán rögtön rájött, hogy az nem illik a helyzethez. Tom az asszonyra nézett. - Minden rendben lesz, Annie. - Az asszony alig észrevehetıen bólintott. - Na jó, Grace - kezdte Tom. - Most pedig azt kérem, hogy simogasd meg. Kezdd a faránál, dörgöld át a testét, mozgasd meg a lábait, érezd minden porcikáját. - Mi értelme az egésznek? Akár már halott is lehetne. - Csak tedd, amit mondok. Grace habozva a ló farához lépett. Zarándok nem emelte fel a fejét a homokról, de Annie látta, hogy fél szemével megpróbálja követni a lányt. - Úgy. Most pedig simogasd. Gyerünk! Kezdjed ott, a lábával! Gyerünk! Mozgasd meg! Ez az! Grace feljajdult: - Az egész teste élettelen és ernyedt! Mit tett vele? Annie elıtt hirtelen megjelent a kómában fekvı lány képe. - Nem lesz semmi baja. Most tedd a kezed a hátára és simogasd! Csináld csak, Grace! Jól van.

374 Zarándok nem mozdult. Grace szép lassan végigdörzsölte a testét, szétkente a port csatakos, ziháló oldalán, és Tom utasításai szerint átmozgatta a lábait. Végül megsimogatta a ló nedves, selymes szırő nyakát és fejét is. - Rendben. Most pedig lépj fel rá! - Micsoda? - Grace úgy meredt rá, mintha a férfinak elment volna az esze. - Azt akarom, hogy felállj rá! - Nem létezik. - Grace... Annie elıbbre lépett. - Tom... - Maradjon csendben. - A férfi rá sem nézett. Most már majdnem kiabált. - Tedd, amit mondtam, Grace! Állj fel rá! Gyerünk! Lehetetlen volt nem engedelmeskedni neki, és Grace sírni kezdett. Tom megfogta a kezét, és odavezette Zarándok hasához. - Most pedig lépj rá. Gyerünk, lépj fel rá! Grace megtette. Szemébıl patakzottak a könnyek, ahogy állt megtörten és kiszolgáltatottan annak a teremtménynek a legyızött testén, akit a világon a legjobban szeretett, s zokogott saját kegyetlenségén. Tom megfordult és látta, hogy Annie is sír, de ügyet sem vetett rá, hanem visszafordult Grace-hez, és azt mondta neki, hogy most már lejöhet. - Miért csinálja ezt? - kérdezte Annie könyörgı hangon. Annyira kegyetlen, annyira megalázó. - Nincs igaza. - A férfi éppen Grace-t segítette le, és nem nézett Annie-re. - Micsoda? - Annie hangja megvetıen csengett. - Nincs igaza. Ez nem volt kegyetlenség. Zarándoknak megvolt a választási lehetısége. - Mirıl beszél?

375 A férfi megfordult, és végre ránézett. Grace ott sírt mellette, de most nem figyelt rá. Szegény lányon még a könnyek között is látszott, hogy Anniehez hasonlóan egyszerően képtelen elhinni, hogy Tom ilyen is lehet, ennyire kemény és szánalmat nem ismerı. - Választhatott, hogy tovább küzd az élet ellen vagy elfogadja. - Nem volt választása. - De volt. Pokolian nehéz volt, de folytathatta volna. Egyre boldogtalanabbá tehette volna magát. Ehelyett azonban azt választotta, hogy elmegy a szakadék pereméig és lenéz. És amikor látta, mi van ott, úgy döntött, hogy elfogadja azt. Odafordult Grace-hez, és a lány vállára tette a kezét. - Ami most történt vele, az, hogy így le kellett feküdnie, a legszörnyőbb dolog volt, amit csak el tudott képzelni. És tudod, mi történt? Rájött, hogy nincs is benne semmi rossz. Még abban sem volt semmi rossz, hogy ráálltál. Látta rajtad, hogy nem akarod bántani. Mindig a hajnal elıtti órák a legsötétebbek. Ez volt most Zarándok legsötétebb órája, de ı túlélte. Érted már? Grace a könnyeit törölgette, és próbálta felfogni a férfi szavait. Nem tudom - mondta. - Azt hiszem. Tom Annie felé fordult, és az asszony most valami gyengéd könyörgést vélt felfedezni a szemében, végre olyasmit, amiben megkapaszkodhatott. - Annie? Nagyon-nagyon fontos, hogy megértsék ezt. Ami megadásnak tőnik, az néha egyáltalán nem megadás. A lényeg az, ami a szívünkben van. Csak a szívünkkel láthatjuk tisztán, milyen az élet, csak így fogadhatjuk el és érthetjük meg, bármilyen fájdalmas legyen is ez. Mert ha nem fogadjuk el az életünket olyannak, amilyen, az sokkal, de sokkal nagyobb fájdalmat okoz. Annie, tudom, hogy megérti ezt. Az asszony bólintott, a szemét törölgette, és megpróbált mosolyogni. Tudta, hogy Tom szavaiban ott rejlett valami csak neki szánt üzenet is. Nem Zarándokról beszélt, hanem kettıjükrıl és arról,

376 ami közöttük zajlott. Úgy tett, mintha értené, de valójában nem értette, és csak remélni tudta, hogy eljön majd az idı, amikor szavai megvilágosodnak elıtte. Grace figyelte, amint a két férfi kioldja a béklyót és a kötıfékhez meg a nyereghez erısített köteleket. Zarándok egy pillanatig még mozdulatlanul feküdt a földön és fél szemmel nézett fel rájuk. Aztán kicsit bizonytalanul felállt. Megrázta magát, felnyerített, aztán fújt egyet és tett néhány lépést, hogy meggyızıdjön arról, minden tagja ép-e. Tom azt mondta Grace-nek, hogy vezesse az aréna egyik szélénél álló itatóhoz, és a lány ott maradt mellette, amíg a ló csillapította szomjúságát. Amikor befejezte az ivást, felemelte a fejét és ásított egyet, mire mindenki nevetésben tört ki. - Ott repülnek a pillangók - kiáltotta Joe. Aztán Tom visszatette a kantárt a lóra, és azt mondta Grace-nek, hogy tegye a lábát a kengyelbe. Zarándok olyan mozdulatlanul állt, akár egy szikla. A lány Tom vállára nehezedett, aztán átvetette lábát a másik oldalra és felegyenesedett a nyeregben. Nem érzett félelmet. Elıször az egyik irányban járták körbe az arénát, majd a másikban. Amikor ügetésbe váltottak, a ló mozgása tökéletes volt, összeszedett és egyenletes. Eltartott egy darabig, mire Grace észrevette, hogy mindenki éljenez és tapsol, ugyanúgy, mint amikor meglovagolta Gonzót. Ez azonban Zarándok volt. Az ı Zarándokja. Hát mégis sikerült neki! Mert a lány érezte, hogy a ló most olyan, mint régen volt: áldozatkész, bizakodó és hőséges.

HARMINCNÉGY

377 Az ünnepség Frank ötlete volt, bár azt állította, hogy egyenesen a lótól származott: Zarándok azt mondta, tartsanak ünnepséget, tehát ünnepséget fognak tartani. Felhívta Hanket, aki azt mondta, neki is volna hozzá kedve. Mi több, elhozza a Helenából érkezett unatkozó rokonokat is. Mire mindenkit felhívtak, aki az eszükbe jutott, a kis ünnepségbıl elıbb közepes nagyságú ünnepség kerekedett, aztán nagy mulatság, és Diane egyfolytában azon idegeskedett, hogyan fog ennyi embert jóllakatni. - Az ördögbe is, Diane - mondta Frank. - Csak nem engedjük, hogy Annie és Grace kétezer mérföldet autózzon hazáig a lovukkal anélkül, hogy tisztességesen elbúcsúztatnánk ıket? Diane vállat vont, és Tom látta rajta, hogy arra gondol, miért ne engedhetnék. - És persze tánc is kell - mondta Frank. - Tánc? Na ne szórakozz velem! Frank kikérte Tom véleményét is, és Tom azt mondta, hogy a tánc szerinte is remek ötlet. Így aztán Frank újból felhívta Hanket, aki megígérte, hogy nemcsak a hangosítóberendezést hozza magával, hanem - ha akarják - a színes lámpafüzéreket is. Egy órán belül már ott is volt, és a férfiak meg a gyerekek az istálló elıtt elıkészítették a terepet, miközben Diane, aki végül jobb kedvre derült, elvitte Annie-t Great Fallsba, hogy bevásároljanak. Este hétre minden készen állt, s mindenki hazament mosakodni és átöltözni. Tom befejezte a tusolást, és amikor kilépett a zuhanyrózsa alól, megpillantotta az ajtó mellé akasztott kék fürdıköpenyt. A látványtól zakatolni kezdett a szíve. Hátha érezni még a köntösön az asszony illatát, gondolta, de amikor az arcához szorította, semmit nem érzett. Amióta Grace visszajött, nem volt alkalma kettesben maradni Annie-vel, és ezt úgy élte meg, mintha érzéstelenítés nélkül metszettek volna ki testébıl egy darabot. Zarándokért ontott könnyei

378 láttán legszívesebben odarohant volna hozzá, hogy átölelje. Alig bírta elviselni, hogy nem érintheti meg. Lassan öltözködött és egy darabig még fenn téblábolt a szobájában, hallgatta az érkezı autók zaját, a nevetést és a felcsendülı zenét. Amikor kinézett, valóságos kis tömeget látott. Szép, tiszta este volt. A lámpák a gyorsan halványuló alkonyi fényben mintha parázslottak volna. Füstgomolyagok szálltak az ég felé ott, ahol a húst sütötték és ahol Franknek kellett volna segítenie. Tekintete végigpásztázta az arcokat, és rátalált Annie-ére. Az asszony Hankkel beszélgetett. Ezt a ruháját eddig még nem látta, sötétkék, ujjatlan holmi volt. Hátrave tette a fejét, és nagyot nevetett valamin, amit Hank mondott. Milyen gyönyörő!, gondolta Tom. Soha életében nem érezte még magát ilyen szerencsétlennek. Annie azonnal megpillantotta a férfit, amikor az kilépett a teraszra. Hank felesége éppen befelé igyekezett egy tálcányi pohárral, s a férfi nyitva tartotta neki az ajtót, és azon nevetett, amit a mellette elhaladó nı mondott. Aztán körülnézett, azonnal rátalált Annie szemére, és elmosolyodott. Az asszony hirtelen rádöbbent, hogy Hank kérdezett tıle valamit. - Elnézést, Hank, mit is mondott? - Azt mondtam, hallom, mennek hazafelé. - Igen, attól tartok így van. Holnap összecsomagolunk. - És semmivel nem tudnánk rávenni magukat, városi lányokat, hogy maradjanak, hm? Annie felnevetett, egy kicsit erıltetetten. Nyugalom, csitítgatta magát. A sokadalom másik végében Tomot éppen Smoky ragadta el, hogy bemutassa néhány barátjának. - Jesszusom, micsoda illatok! - mondta Hank. Mit szólna hozzá, ha keresnénk magunknak egy kis ennivalót? Jöjjön csak velem. Annie hagyta, hogy vezessék, mintha nem is lett volna saját akarata. Hank vett neki egy tányért, telepakolta húsdarabokkal, aztán

379 jókora adag chilis babot zuttyantott rá. Annie gyomra felkavarodott, de igyekezett megırizni mosolyát. Már eldöntötte, mit fog tenni. Kettesben marad Tommal - ha kell, felkéri táncolni -, és megmondja neki, hogy elhagyja Robertet. A következı héten visszamegy New Yorkba, és mindent elmond, elıbb Robertnek, aztán Gracenek. Ó, istenem, gondolta Tom, megint úgy lesz, mint a múltkor. Már vagy félórája ment a tánc, de valahányszor sikerült a közelébe érnie, vagy az asszonyra csapott le valaki, vagy ırá. Most is, amikor már azt gondolta, minden rendben, valaki megütögette a vállát. Diane volt. - Sógornıkkel már nem is táncolunk? - Diane, attól féltem, soha nem kérdezed meg. A táncolók közé vezette, és majd megszakadt a szíve, amikor kiderült, hogy a következı szám lassú. Diane az új piros ruháját viselte, amit L. A.-ben vásárolt, és megpróbálta hozzáillıen kirúzsozni magát, de ez nem egészen sikerült. Erıs parfümillat áradt belıle, de mellette alkohol szag is érzıdött, és az ital hatását Tom az asszony szemében is felfedezte. - Remekül nézel ki - mondta. - Köszönöm, kedves uram. Már nagyon régen nem látta Diane-t ittasnak. Nem tudta miért, de elszomorodott tıle. Az asszony hozzányomta a csípıjét, s közben annyira hátrahajolt, hogy Tom tudta: ha elengedné, a földre zuhanna. Diane cinkos, csipkelıdı tekintetet vetett rá, de a férfinak ez nem mondott semmit és nem is tetszett. - Smoky-tól hallom, hogy mégsem voltál Wyomingban. - Tényleg? - Ühüm.

380 - Hát, bizony így van. Az egyik megbetegedett, úgyhogy a jövı héten megyek.

ottani

pasas

- Ühüm. - Mit ühümözöl egyfolytában? Persze ı is tudta, mirıl van szó, és most átkozta magát, amiért feladta a labdát Diane-nak. Jobban tette volna, ha befejezi valahogy a beszélgetést. - Hát, csak remélem, hogy rendes fiú voltál, ennyi az egész. - Ugyan már, Diane. Túl sokat ittál. Ez hiba volt. Az asszony szeme megvillant. - Igazán? Ne képzeld, hogy nem vettük észre. - Micsodát? Újabb hiba. - Tudod jól, hogy mirıl beszélek. Szinte érezni lehet a feszültséget, ami kettıtökbıl árad. A férfi megrázta a fejét, és félrenézett, mintha az asszony marhaságokat beszélt volna, de Diane látta, hogy szavai szíven találták, mert elvigyorodott, és ujjával tréfásan megfenyegette. - Épp ideje már, hogy hazamenjen ez a nı, sógorkám. Ezután a szám végéig egy szót sem szóltak, s amikor a tánc véget ért, Diane ismét cinkos pillantást vetett rá, aztán otthagyta, s közben úgy riszálta a csípıjét, mint egy ringyó. Tom a bárhoz ment, és még mindig nem tért egészen magához, amikor Annie megállt mögötte. - Kár, hogy most nem esik - suttogta. - Gyere, táncolj velem - mondta a férfi. Még mielıtt más lecsaphatott volna rá, megfogta az asszony karját, és a táncolók közé vezette. Gyors szám következett, kénytelenek voltak külön táncolni, de szemüket csak akkor vették le egymásról, amikor félı volt, hogy érzelmeik elhatalmasodnak rajtuk vagy elárulják ıket. Az, hogy az

381 asszony ilyen közel lehetett hozzá, s mégis ilyen elérhetetlen, olyan volt Tom számára, mint valami válogatott kínzás. A második szám után Frank megpróbálta lekérni Annie-t, de Tom tréfásan elküldte, mondván, hogy ı az idısebb testvér kettejük közül. A következı szám egy lassú, szomorú ballada volt, amelyet egy nı énekelt siralomházban lévı kedvesérıl. Végre átölelhették egymást. Az asszony bırének érintésétıl és hozzásimuló testétıl majdnem megszédült, és egy pillanatra be kellett hunynia a szemét. Tudta, hogy Diane most is figyeli ıket valahonnan, de nem törıdött vele. A tánctér döngölt földpadlója zsúfolásig megtelt. Annie körbepillantott, hogy kik vannak a közelükben, aztán halkan így szólt: - Beszélnem kell veled. Hol találkozhatnánk? A férfinak kedve lett volna azt mondani, hogy mi beszélnivaló van még itt? Úgyis elmész. Mi mást lehetne mondani. Ehelyett azonban így felelt: - A gyakorlómedencénél. Húsz perc múlva. Várni foglak. Az asszonynak csak bólintani maradt ideje, mert a következı pillanatban ismét megjelent Frank, és most már tényleg lekérte. Grace körül forgott a világ, és nem csak a két pohár puncstól, amit megivott. Szinte mindenkivel táncolt már - Tommal, Frankkel, Hankkel, Smokyval, még a kedves, aranyos Joe-val is - és teljesen feldobódott saját magabiztosságától. Tudott pörögni, tudott simizni, még szvingelni is. Egyetlenegyszer sem veszítette el az egyensúlyát. Bármire képes volt. Azt kívánta, bárcsak itt lenne Terri Carlson, és látná ıt. Új életében - és talán egész életében - most érezte magát elıször gyönyörőnek. Pisilnie kellett. Az istálló mellett volt ugyan egy WC, de amikor odaért, hosszú sort talált elıtte. Úgy gondolta, senki nem fog megharagudni, ha az egyik benti mosdót használja a házban. Most már szinte a családtagnak érezte magát, és különben is, ez az egész

382 mulatság bizonyos értelemben az ı tiszteletére van, úgyhogy elindult a terasz felé. Belépett és ösztönösen kinyújtotta a kezét, hogy a szúnyoghálós ajtó ne csapódjon be. Miközben végigment a keskeny, L alakú elıszobán, amely a konyhába vezetett, hangokat hallott. Diane és Frank veszekedtek valamin. - Túl sokat ittál - mondta a férfi. - Baszd meg. - Nem a mi dolgunk, Diane. - Már akkor kivetette rá a hálóját, amikor megérkezett. Nézd csak meg odakint, olyan, mint egy tüzelı szuka. - Nevetséges. - Te jó ég, hogy tudtok ti, férfiak, ilyen ostobák lenni. Haragos edénycsörgés hallatszott. Grace megtorpant. Már éppen arra gondolt, hogy mégis visszamegy az istállóhoz és kivárja a sorát, amikor a nyitott ajtón keresztül meghallotta az elıszoba felé tartó Frank lépteit. Tudta, hogy már nem lenne ideje eltőnni, mielıtt a férfi észreveszi, ha pedig akkor látja meg, amikor éppen kisurran, egészen biztosan rájönne, hogy hallgatózott. Csak azt tehette, hogy elindul befelé és összefut a férfival, mintha éppen akkor érkezett volna. Frank feltőnt az ajtóban, de ott megállt és visszafordult Diane felé. - Az ember azt hihetné, hogy féltékeny vagy, vagy mi. - Ó, hagyj már békén. - Te hagyd már békén ıt. Az ég szerelmére, hiszen felnıtt férfi. - Az ég szerelmére, annak a nınek férje meg gyereke van. Frank megfordult és fej csóválva kilépett az elıszobába, Grace pedig elindult felé.

383 - Jó estét - mondta vidáman. A meglepıdés szó korántsem írja le pontosan Frank reakcióját, de a férfi villámgyorsan összeszedte magát és rámosolygott. - Hej, itt az est szépe! Hogy vagy, szivi? - A lány vállára tette a kezét. - Ó, remekül érzem magam. Köszönet ezért is, meg mindenért. - Grace, hidd el, te szereztél örömet nekünk. - Azzal Frank puszit nyomott a homlokára. - Használhatnám a benti mosdót? Csak mert odakint egy egész sor... - Hát persze hogy használhatod. Menj csak be nyugodtan. Amikor a lány keresztülment a konyhán, a helyiség üres volt, viszont hallotta, hogy valaki felfelé megy a lépcsın. A vécén ülve azon gondolkozott, hogy vajon kirıl vitatkozhattak, és egyszer csak az a kényelmetlen érzése támadt, hogy tudja a választ. Annie ért oda elıbb, ezért szép lassan elsétált a medence túloldalára. A levegıben klórszag terjengett, s a betonon kopogó léptei hosszan visszhangzottak a barlangszerő sötétségben. Nekitámaszkodott a meszelt téglafalnak, és élvezte hátán a megnyugtató hővösséget. Az istállóból vékony fénysugár szökött ki, figyelte csillogását a medence vizének rezzenetlen felületén. Abban a másik, külsı világban véget ért egy countrydal és rögtön elkezdıdött egy újabb, az elızıtıl alig különbözı szám. Elképzelhetetlennek tőnt, hogy még az elızı éjjel is ott álltak a folyóparti ház konyhájában, és senki nem zavarta meg, senki nem akarta szétválasztani ıket. Most azt kívánta, bárcsak már akkor megmondta volna a férfinak azt, amire most készült. Nem volt biztos abban, hogy rátalál a megfelelı szavakra. Reggel, amikor felébredt Tom karjaiban, semmivel nem volt kevésbé biztos a dolgában, mint

384 most, pedig akkor abban az ágyban feküdtek, amit alig egy héttel korábban a férjével osztott meg. Csak azért szégyenkezett, mert nem érzett szégyent. Mégis, akkor valami meggátolta abban, hogy elmondja, és most azon töprengett, nem Tom reakciójától félte. Nem arról volt szó, hogy akár egy pillanatig is kételkedett volna a férfi szerelmében. Hogyan is kételkedhetett volna? Csak éppen volt Tomban valami furcsa, valami szomorú sejtelem, amely szinte már fatalizmusnak tőnt. Ma is ezt érezte benne, amikor minden erejével azon igyekezett, hogy megértesse vele, mit tett Zarándokkal. Az istállóhoz vezetı folyosó végét egy pillanatra fény árasztotta el. A férfi megállt, és az asszonyt kereste a sötétben. Annie tett néhány lépést, Tom a zajra odafordult, meglátta ıt és elindult felé. Az asszony az ıket elválasztó utolsó néhány métert már futva tette meg, mintha attól tartana, hogy az utolsó pillanatban elragadhatnák elıle a férfit. Tom ölelésében ugyanazt a borzongó megkönnyebbülést érezte, ami ıt is feszítette egész este. Együtt lélegeztek, szájuk együtt lüktetett, akárcsak a vérük, melyet mintha egybefonódó ereken keresztül egyetlen szív hajtott volna. Amikor végre meg tudott szólalni, megpihent Tom oltalmazó karjaiban és megmondta neki, hogy elhagyja Robertet. Nyugalmat erıltetett magára, miközben arcát a férfi melléhez szorította - talán mert félt attól, amit abban a kék szempárban megpillanthatna, ha odanézne. Azt mondta, tudja, milyen rettenetes fájdalmat fog ezzel okozni mindenkinek. De ezt a fájdalmat legalább el tudta képzelni, nem úgy, mint azt, ami Tom elveszítésével járna. A férfi szótlanul hallgatta, magához szorította, s közben az arcát és a haját simogatta. De amikor az asszony befejezte, még mindig nem szólt semmit, és Annie úgy érezte, hogy jeges félelem szorítja a szívét. Felemelte a fejét, végre a férfi szemébe mert nézni, és látta, hogy Tomban túl sok érzelem kavarog ahhoz, hogy meg tudjon szólalni. A férfi félrenézett, a medencén túlra. Odakint a zene tovább

385 dübörgött. Visszaemelte tekintetét az asszonyra, és alig láthatóan megrázta a fejét. - Ó, Annie! - Tessék? Mondd csak! - Ezt nem teheted. - De megteszem. Visszamegyek, és mindent elmondok neki. - És Grace? Azt gondolod, elmondhatod ezt Grace-nek? Annie rábámult, a pillantását kereste. Miért csinálja ezt a férfi? İ megerısítést várt, ehelyett a férfi csak kétségeket adott, és egybıl azt az egyetlen kérdést szegezte neki, amivel még ı sem mert szembenézni. S Annie most ráébredt, hogy nagy elszántságában megint visszatért rég bevált, saját védelmét szolgáló szokásához, és a kényes kérdést tárgyilagosan kezelte: a gyermekeket természetesen felzaklatják az efféle dolgok, mondta magának, ez elkerülhetetlen, de ha az ügyeket kulturáltan, érzı módon intézik, nem maradnak gyógyíthatatlan sebek a lelkükben; végül is nem veszítik el egyik szülıt sem, csak valami idejétmúlt, földrajzi jellegő kapcsolat változik meg. Annie tudta, hogy elméletileg mindez lehetséges, sıt a baráti körükben bekövetkezett válások némelyike bizonyíték is volt rá. De ha itt és most, magukra és Grace-re próbálta alkalmazni, rájött, hogy az ı esetükben ez nem mőködne. A férfi megszólalt: - Azok után, amin keresztülment... - Azt hiszed, én nem tudom? - Dehogynem tudod. Azt akartam mondani, hogy éppen mert tudod, azért nem fogod megtenni, még ha most képesnek hiszed is rá magadat. Annie-t a sírás fojtogatta, és tudta, hogy nem képes visszatartani a könnyeit. - Nincs más választásom! - ezt már szinte kiáltotta, és szavai panaszosan visszhangzottak a puszta falak közt. - Ezt mondtad Zarándokról is, de tévedtél.

386 - De hát az egyetlen másik lehetıség az, hogy elveszítselek! - A férfi bólintott. - De hát nem érted, hogy ez nem lehetıség a számomra? Te talán képes lennél úgy dönteni, hogy elveszíts engem? - Nem - felelte egyszerően a férfi -, de nekem nem is kell. - Emlékszel, mit mondtál Zarándokról? Hogy elment a szakadék pereméig, lenézett, és úgy döntött, elfogadja azt, amit ott lát. - Igen, de ha ott fájdalom és szenvedés látható, akkor csak egy bolond választaná azt. - De ránk nem csupán fájdalom és szenvedés várna! A férfi megrázta a fejét. Annie érezte, hogy elönti a düh. Dühös volt Tomra, amiért kimondta azt, amit a szíve mélyén ı is helyesnek tartott, és dühös volt önmagára az egész testét rázó zokogás miatt. - Nem kellek neked - mondta, és rögtön utálatot érzett az szentimentális önsajnálat miatt, de még jobban utálta magát a diadalérzetért, amit a férfi szemébe toluló könnyek látványa okozott. - Ó, Annie, nem is sejted, mennyire kellesz nekem. Annie a férfi karjaiba borulva sírt, s teljesen elveszítette tér- és idıérzékét. Azt mondta Tomnak, nem tud nélküle élni, és nem érzett semmi baljósat abban, hogy a férfi azt felelte, ez csak rá igaz, az asszonyra nem. Azt is mondta, hogy Annie idıvel nem bánattal fog már visszatekinteni ezekre a napokra, hanem mint a természet ajándékára, amely mindkettıjük életét megszépítette. Amikor az asszony könnyei elapadtak, megmosta arcát a medence hős vizében, Tom pedig keresett egy törülközıt, és segített felitatni a szeme körül szétfolyt festéket. Ott vártak, s már alig mondtak valamit, amíg a pír eltőnt arcukról. Aztán amikor minden biztonságosnak tőnt, külön távoztak.

HARMINCÖT

387 Annie úgy érezte magát, mint valami iszaplakó lény, aki egy pocsolya fenekérıl látja a világot. Hónapok óta most fordult elı elıször, hogy altatót vett be. Az a fajta szer volt, amit állítólag a pilóták is használtak - ennek a híresztelésnek az emberek tablettába vetett bizalmát kellett volna fokoznia, nem a pilótákkal szemben érzett kétségeiket. Régen, amikor rendszeresen szedte a gyógyszert, valóban nem tapasztalt szinte semmi mellékhatást. Ezen a reggelen azonban úgy telepedett az agyára a bódultság, mint valami vastag, sőrő szövéső takaró, amit egyszerően képtelen volt lerázni, bár ahhoz elég áttetszınek bizonyult, hogy az asszonynak eszébe jusson, miért is vette be a tablettát, és örüljön, amiért így tett. Nem sokkal az után, hogy kijött az istállóból, odament hozzá Grace, és színtelen hangon közölte vele, hogy haza akar menni. Sápadtnak látszott és idegesnek, de amikor Annie megkérdezte, mi baja, azt felelte, semmi, egyszerően csak elfáradt. Az asszony úgy érezte, hogy Grace valamiért nem akar a szemébe nézni. Miután mindenkitıl elköszöntek és elindultak, a folyóparti ház felé, Annie megpróbált az ünnepségrıl beszélgetni, de a lány alig-alig válaszolgatott. Megint megkérdezte, hogy mi a gond, mire Grace azt felelte, hogy fáradt és egy kicsit rosszul érzi magát. - A puncs miatt? - Nem tudom. - Hány pohárral ittál? - Nem tudom! Nem nagy dolog, ne kérdezgess már állandóan. Egybıl lefeküdt, és amikor Annie bement hozzá, hogy jóéjtpuszit adjon, csak mormogott valamit és nem fordult felé. Éppen úgy, mint amikor ideérkeztek. Annie ezután rögtön megkereste az altatóját. Az órájáért nyúlt, de csak nagy erıfeszítéssel tudta rávenni eltompult agyát, hogy a számlapra koncentráljon. Majnem nyolc óra volt. Eszébe jutott, hogy amikor elızı este búcsúzkodtak, Frank megkérdezte, ezen a reggelen is eljönnek-e velük a templomba, és mivel ezt Annie helyénvalónak érezte és valahogy kegyetlenül

388 véglegesnek, azt felelte, igen. Nagy nehezen kiparancsolta vonakodó testét az ágyból és a fürdıszobába ment. Grace ajtaja résnyire nyitva állt, de Annie úgy döntött, hogy megfürdik, és utána egy pohár gyümölcslével ébreszti fel a lányt. Hátradılt a gızölgı vízben, és megpróbálta élvezni az altató érzékeket tompító hatásának utolsó maradványait. Az immár csipkefátyollá ritkult takarón keresztül mind élesebben rajzolódtak ki lelkében a fájdalom rideg körvonalai. Mostantól ez lakozik benned, mondta magának, hozzá kell szoknod ezekhez, a vonalakhoz és szögletekhez. Felöltözött és lement a konyhába, hogy elkészítse a gyümölcslevet Grace-nek. Fél kilenc volt. Amióta elszállt belıle a zsibbadtság, úgy próbálta lekötni saját figyelmét, hogy gondolatban összeállította a Kétválasztóban töltött utolsó napjukon rájuk váró teendık listáját. Össze kell csomagolniuk, ki kell takarítani a házat, ellenıriztetni kell a kocsi gumiabroncsait és az olajat, ételt és italt kell venni az útra, mindent el kell rendezni Bookerékkel... Amikor a lépcsı tetejére ért, látta, hogy Grace szobájának ajtaja ugyanúgy áll, ahogy az elıbb. Kopogott rajta néhányat, aztán belépett. A függöny még be volt húzva, ezért Annie az ablakhoz lépett és egy kicsit félrevonta. Ragyogó reggel volt. Aztán megfordult. Az ágy üres volt. Joe fedezte fel, hogy Zarándok is eltőnt. Ekkorra már a rancson álló valamennyi épület legutolsó zugát is átkutatták, de a lánynak nyomát sem lelték. Különváltak és átfésülték a folyó mindkét partját, az ikrek hangosan kurjongatták a lány nevét, de a madárdalon kívül nem kaptak választ. Aztán meglátták Joe-t, aki kiáltozva közeledett a karámok felıl azzal a hírrel, hogy a ló is eltőnt, mire valamennyien berohantak az istállóba és látták, hogy a nyereg meg a kantár sincs a helyén.

389 - Nem lesz semmi baja - mondta Diane. - Biztos csak elment lovagolni egyet. - Tom azonban félelmet látott Annie szemében. Mindketten érezték, hogy ennél többrıl van szó. - Csinált már ilyet máskor is? - kérdezte a férfi. - Soha. - Milyen volt, amikor lefeküdt? - Csendes. Azt mondta, egy kicsit rosszul van. Úgy tőnt, felizgatta magát valamivel. Annie olyan rémültnek és gyöngének látszott, hogy Tom szerette volna magához ölelni és megnyugtatni, ami az adott körülmények között természetesnek tőnhetett volna, de Diane jelenlétében mégsem merte rászánni magát, így Frank volt az, aki megtette helyette. - Diane-nak igaza van - mondta Frank. - Nem lesz semmi baja. Annie még mindig Tomot figyelte. - Elég megbízható már Zarándok ahhoz, hogy Grace egyedül elmenjen vele? Még csak egyszer ült rajta. - A lóval nem lesz semmi gond - mondta Tom. Tulajdonképpen nem hazudott; az igazi kérdés az volt, nem lesz-e baj Grace-szel, az pedig a lány lelkiállapotától függött. - Elmegyünk Frankkel és megkeressük. Joe azt mondta, szeretne ı is velük tartani, de Tom nemet mondott, és az ikrekkel együtt elküldte, hogy készítsék elı Rimrockot meg az apjuk lovát, amíg ı és Frank leveszik a templomi ruhájukat. Tom készült el elsınek. Annie a konyhában hagyta Diane-t és követte ıt a teraszra, aztán elkísérte az istállóhoz. Csak annyi idejük volt a beszélgetésre, amíg odaértek. - Azt hiszem, Grace tudja. - Annie halkan beszélt és a földet bámulta. Alig bírta megırizni az önuralmát. Tom komoran bólintott. - Én is úgy gondolom. - Sajnálom.

390 - Soha ne sajnáld, Annie. Soha. Csak ennyire volt idejük, mert utolérte ıket Frank, aztán szótlanul folytatták útjukat az istálló melletti korlátig, ahol Joe várt rájuk a lovakkal. - Ott vannak a nyomai! - kiáltott fel Joe, és a porban tisztán kirajzolódó patanyomokra mutatott. Zarándok patkói különböztek a rancson tartott többi patkolt lóétól. Nem volt kétséges, hogy a nyomok tıle származnak. Tom csak egyszer nézett vissza, miközben Frankkel a gázló felé ügettek, de Annie már nem volt ott. Biztos Diane vitte be a házba. Csak a fiúk álltak ott és utánuk bámultak. Odaintett nekik, aztán Frank után sietett. Amíg Grace rá nem talált a gyufára a zsebében, nem tudta, mihez is fog kezdeni. A gyufákat még akkor tette el, amikor apjával a repülıtéren arra vártak, hogy szólítsák az ı járatának utasait, s közben a trükköt gyakorolták. Nem tudta, mennyi ideje indult el. A nap már magasan járt, úgyhogy bizonyára eltelt már jó néhány óra. Úgy lovagolt, mint aki megveszett, bár ezt szándékosan tette. Próbálta megidézni magában az ırületet, és azt szerette volna, ha Zarándok ırülete is visszatér. A ló mintha olvasott volna lelkében, mert úgy száguldott, mint egy boszorkány táltosa. A lány úgy érezte, hogy ha megkérné, talán még repülne is. Eleinte semmi terve nem volt, csak vak, pusztító dühöt érzett, amelynek még nem volt sem célja, sem iránya, s éppoly könnyen fordulhatott volna mások, mint önmaga ellen. Miközben a karám hajnali derengésében felnyergelte a lovát, csak abban volt biztos, hogy valahogy megbünteti ıket. Megbánják még, amit tettek. Amikor felért a rétre, ahol galoppban mentek tovább, és a hideg levegı égetni kezdte a szemét, sírva fakadt. Aztán a könnyek

391 visszafojthatatlanul törtek elı belıle, és végigfolytak az arcán, ı pedig Zarándok nyakára dılt, és hangosan zokogott. Most, amikor a ló a fennsíkon lévı tavacska mellett állt és ivott, a lány úgy érezte, haragja nem csökken, csak kezd formát ölteni. Kezével végigsimított Zarándok verejtéktıl csatakos nyakán, és képzeletében ismét megjelent az a két bőntudatos alak, akik mint kutyák a mészáros udvaráról, úgy surrantak ki a sötét istállóból, abban a hiszemben, hogy senki nem látja ıket, senki nem gyanít semmit. Aztán az anyja, miközben kéjvágytól kipirult képén még ott volt az elkenıdött festék, nyugodtan ült az autó kormányánál, és úgy kérdezte tıle, miért érzi rosszul magát, mint aki kettıig sem tud számolni. És hogy tehette ezt Tom? Az ı Tomja! Az után, hogy annyit törıdött vele és olyan kedves volt hozzá, most derült csak ki, hogy valójában milyen. Az egész színjáték volt, ügyes kifogás, ami mögé mindketten elbújhattak. Csak egy hete volt, az ég szerelmére, csak egy hete, amikor Tom ott állt az apja mellett és nevetgélt. Ez az egész undorító. A felnıttek mind undorítóak. És mindenki tudott róla. Ezt mondta Diane is. Mint egy tüzelı szuka, azt mondta. Undorító, az egész olyan undorító. Grace végigtekintett a fennsíkon, és elnézett a hegygerinc fölött, ahol az elsı szoros sebhelyként kanyarodott felfelé a hegység belsejébe. Odafönt csinálták, a rönkházban, ahol mind olyan jól érezték magukat a csordatereléskor. Beszennyezték, összemocskolták azt a helyet. És az anyja hazugsága! Úgy tett, mintha egyedül jönne fel ide, hogy "összeszedje egy kicsit magát". Jézusom! Nos hát, ı majd megmutatja nekik. Ott van a zsebében a gyufa. És amikor rátalálnak az ı feketére égett csontjaira a hamu közt, akkor majd megbánják. Ó, igen, akkor már nagyon fogják bánni! Nehéz volt megállapítani, mekkora elınye van a lánynak velük szemben. Tom ismert egy fiatal indiánt a rezervátumban, aki csak ránézett egy nyomra és megmondta szinte percre pontosan, hogy mikor keletkezett. Mivel Frank is vadászott néha, jóval többet tudott

392 az efféle dolgokról - sokkal többet, mint Tom, de ahhoz nem eleget, hogy megmondja, mennyivel jár elıttük a lány. Annyit mindenesetre meg tudtak állapítani, hogy pokolian hajszolta a lovát, és ha továbbra is ezt az iramot tartja, az állat hamarosan össze fog rogyni. Már akkor egyértelmő volt, hogy Grace a nyári legelık felé tart, mielıtt megtalálták Zarándok nyomait a tavacskát szegélyezı sárban. Grace elég sokat lovagolt Joe-val, úgyhogy már meglehetısen jól ismerte a rancs alsó részét, de idefent csak egyszer járt, a csordatereléskor. Ha el akar bújni valahol, csak a rönkház felé tarthat, hiszen nem ismer más helyet. Persze csak akkor, ha egyáltalán vissza tud emlékezni arra, merre mentek a csordával. Nyáron két hét alatt megváltozik az egész környék. Ha képes lenne józanul gondolkodni - ami sebessége alapján elég kétségesnek tőnt -, akkor is könnyen eltévedhetne. Frank leszállt a lováról, hogy megvizsgálja a vízparti nyomokat. Levette kalapját, és inge ujjával megtörölte izzadt homlokát. Tom is leszállt a nyeregbıl, és megfogta mindkét ló kantárját, nehogy összetapossák azt a kevéske bizonyítékot, ami a sárban még látható volt. - Mit gondolsz? - Nem is tudom. A nyomok felszíne már kiszáradt, de amikor a nap ilyen forrón perzsel, ez nem sokat mond. Egy félóra vagy több. Hagyták, hogy a lovak teleigyák magukat, s izzadt homlokukat törölgetve a fennsíkot szemlélték. Frank szólalt meg elıször. - Azt reméltem, hogy innen talán meglátjuk. - Én is. Egy darabig egyikük sem mondott semmit, csak hallgatták a lovak lefetyelését.

393 - Tom? - Tom odafordult, és látta, hogy az öccse kényelmetlenül fészkelıdik, aztán bizonytalanul rámosolyog. Egyáltalán semmi közöm nincs hozzá, de tegnap este Diane...hát szóval megivott pár pohárral. A konyhában voltunk, és elkezdett arról beszélni, hogy te meg Annie, szóval...Mint mondtam, semmi közöm hozzá. - Semmi baj, folytasd csak. - Szóval mondott ezt-azt, és akkor Grace bejött, és én nem vagyok biztos benne, de lehet, hogy hallotta. Tom bólintott. Frank megkérdezte, hogy tényleg errıl van-e szó, és Tom azt felelte, hogy nagyon úgy fest a dolog. Egymásra néztek és Frank látta az arcán, mennyire szenved. - Jól belezúgtál, mi? - kérdezte Frank. - Jobban már nemigen lehetne. Nem mondtak mást, csak elfordították lovaikat a víztıl, és elindultak a fennsík túlsó széle felé. Szóval Grace tudja, bár az, hogy honnan, nem érdekelte Tomot. Már azelıtt sejtette, hogy az asszony reggel bátortalanul megemlítette. Amikor Annie-ék elızı este otthagyták az ünnepséget, Tom megkérdezte a lánytól, jól érezte-e magát, és Grace alig nézett rá, csak bólintott, és hamis mosolyt erıltetett az arcára. Micsoda szörnyő fájdalmat érezhet, hogy csak így, egyedül nekivágott a világnak, gondolta Tom. Ezt a fájdalmat ı okozta. És a férfi ezt a fájdalmat is befogadta, s beburkolta saját szenvedésébe. Bíztak abban, hogy a hegygerinc tetejérıl végre megpillantják a lányt, de megint csalódtak. Ahol látszottak a nyomai, azok arról árulkodtak, hogy alig csökkentette az iramot. Csak egyszer állt meg, vagy ötven méterrel a szoros bejárata elıtt. Úgy tőnt, itt rövid szárra fogta Zarándokot és egy kis kört tett meg vele, mintha habozott vagy valamit megnézett volna. Aztán továbbügetett.

394 Ott, ahol az ösvény meredeken emelkedni kezdett a fenyık között, Frank megállította a lovát. Ujjával mutatott valamit Tomnak a talajon. - Errıl mi a véleményed? Itt már nemcsak egy lábnyom látszott, hanem sok ló lábának nyoma, bár Zarándokét könnyen felismerték, a többi állaton ugyanis nem volt patkó. De képtelenség volt megmondani, melyik a frissebb. - Biztos a derék Müzlibuzi néhány musztángja - mondta Frank. - Szerintem is. - Még soha nem láttam ıket ilyen magasan. És te? - Én sem. A zajt akkor hallották meg, amikor a szoros felénél a kanyarhoz értek. Megállították a lovaikat és füleltek. Tompa morajlás hallatszott, amit Tom elıször kıomlásnak vélt valahol magasan a hegyek között. Aztán meghallották az éles, dühös nyerítéseket. Gyorsan, de óvatosan haladtak tovább a szoros felsı végéig, arra számítva, hogy bármelyik pillanatban szembekerülhetnek egy megvadult musztángcsapattal. De az állatoknak - felfelé vezetı lábnyomaikat leszámítva - se híre, se hamva nem volt. Nehéz lett volna megmondani, hányan lehetnek, de Tom úgy becsülte, talán tucatnyian. A legmagasabb ponton a szoros úgy ágazott szét két ösvényre, mint egy harisnyanadrág két szára. A jobboldali vezetett a magashegyi legelıkhöz. Ismét megálltak, és a talajt tanulmányozták. Annyi pata taposott rajta, hogy Zarándok nyomát nem lehetett megkülönböztetni, és azt sem tudták megállapítani, hogy merre ment ı vagy a többi ló. A fivérek szétváltak. Tom jobb felé indult, Frank pedig balra, a lefelé vezetı ösvényen. Alig húsz méterrel feljebb Tom rá is bukkant Zarándok nyomaira, de azok nem felfelé vezettek, hanem lefelé.

395 Valamivel feljebb újabb összetaposott foltra bukkant, és már éppen meg akarta vizsgálni, amikor meghallotta Frank kiáltását. Amikor lovát megállította Frank mellett, az öccse azt mondta, figyeljen. Néhány pillanatig semmi sem hallatszott, aztán Tom fülét is megütötte egy újabb rémült nyerítés. - Hová vezet ez az ösvény? - Nem tudom. Még soha nem jártam odalenn. Tom Rimrock oldalába nyomta a sarkát, és a ló galoppozni kezdett. Az út elıbb felfelé vezetett, aztán lefelé, majd megint felfelé. Keskeny, kanyargós ösvény volt, s két szélén olyan sőrőn álltak a fák, hogy szinte tömör falat alkottak. Néhol az ösvényre dılt egy-egy törzs - némelyik alatt átbújtak, a többi felett átugrattak. Rimrock egyetlenegyszer sem ingott meg, gondosan kiszámította lépteit, és még csak hozzá sem ért az ágakhoz. Vagy fél mérföld után az út megint lejteni kezdett, aztán egy meredek sziklaoldalon elfogytak mellıle a fák. Az út széles ívben haladt tovább a lejtın, melynek aljánál függıleges sziklafal zuhant a százméteres mélységbe, s ott eltőnt a kövek és fenyık sötét rengetegében. Az ösvény egy hatalmas, nagyon réginek látszó kıfejtıhöz vezetett. Olyan volt, mint egy óriás üst, amely megrepedt és tartalma végigömlött a hegyoldalban. Rimrock patáinak dobogása sem tudta elnyomni az innen felhangzó újabb vad nyerítést. Aztán Tom egy másik éles hangot is hallott, és hirtelen rádöbbent, hogy Grace sikoltott. Egészen a katlan bejáratáig léptetett Rimrockkal, hogy lássa, mi folyik odabent. A lánya szemközti falhoz lapult, és mozdulni sem tudott az elıtte vadul kavargó és nyerítı kancáktól. Heten vagy nyolcan lehettek, de volt mellettük néhány csikó is - egészen fiatalok és idısebbek vegyesen -, körbe-körbe száguldoztak, minden fordulónál tovább fokozva egymás rémületét. Dobogásuk lármája megkettızıdve verıdött vissza a falakról. Alig láttak a felkavarodott porban, ami

396 szintén páni félelemmel töltötte el ıket. A katlan közepén két ló ágaskodott, nyerített és kapált a másik felé patáival: Zarándok és a fehér csıdör, akit Tom és Annie néhány nappal korábban egyszer már látott. - Jézusom! - Frank is odaérkezett. A látványtól megbokrosodott a lova, s a férfinak keményen meg kellett rántania a kantárt, hogy lecsillapítsa, és visszairányítsa Tom mellé. Rimrock is ideges volt, de állta a sarat. Grace nem vette észre ıket. Tom leszállt a nyeregbıl, és Rimrock kantárját Frank kezébe nyomta. - Maradj itt, hátha szükségem lesz rád, de figyelj, mert ha megindulnak, nagyon gyorsan kell majd félreállnod - mondta. Frank bólintott. Tom bal felé indult el, háttal a falnak, s közben le nem vette a szemét a lovakról. İrült körhintaként forogtak. A por marta a torkát, s olyan sőrő felhıben örvénylett, hogy a kancák mögött csak sötét, elmosódott foltként látta a fehér csıdör elıtt ágaskodó Zarándokot. Grace alig húsz méterre volt tıle. Végre észrevette a férfit. Az arca halottsápadt volt. - Nem esett bajod? - kiáltott oda neki Tom. Grace megrázta a fejét és megpróbált visszakiabálni, hogy jól van, de a hangja túl gyenge volt ahhoz, hogy áthatoljon a ricsajon és a poron. Amikor leesett a nyeregbıl, megütötte a vállát és megrántotta a bokáját, de más baja nem történt. Csak a félelem bénította meg - nem is önmagáért rettegett, hanem inkább Zarándokért. Látta a csıdör fogainak és rózsaszín ínyének villanását, amikor az állat Zarándok nyaka felé kapott, ahol máris feketén csillogott egy vérfolt. A legszörnyőbb azonban a vad nyerítésük volt - ilyen hangot csak egyszer hallott életében, egy napsütötte, havas délelıttön, valahol nagyon messze innen. Látta, hogy Tom leveszi a kalapját, elırelép a körözı kancák közé és elkezdi lengetni elıttük a kalapot. A lovak kifaroltak, riadtan menekültek elıle, s a mögöttük érkezık beléjük ütköztek. Most már

397 az összes ló megfordult, a férfi pedig fürgén mögéjük lépett, és elkezdte terelni ıket maga elıtt, el Zarándoktól és a csıdörtıl. Az egyik megpróbált kitörni jobbra, de Tom elállta az útját és a többiek után zavarta. A porfelhın keresztül Grace észrevette, hogy egy másik férfi - talán Frank - gyorsan elvezet két lovat a katlan bejáratából. A kancák, nyomukban a csikókkal elszáguldottak mellette, s hamarosan eltőntek szem elıl. Tom ekkor megfordult és elindult a fal mellett, ügyelve arra, hogy elég távol maradjon a harcoló lovaktól, és így - legalábbis Grace ezt gondolta - még véletlenül se terelje a két állatot közelebb ıhozzá. Nagyjából ugyanott állt meg, ahol az imént, és megint odakiáltott neki: - Grace, maradj ott, ahol vagy! Nem lesz semmi bajod. Aztán a félelem legcsekélyebb jele nélkül elindult a küzdık felé. Grace látta, hogy mozog az ajka, de a lovak nyerítésétıl nem hallotta, mit mond. Talán csak magában beszélt, de lehet, hogy nem is mondott semmit. Meg sem állt, amíg a két ló közvetlen közelébe nem ért. Az állatok, úgy látszott, csak ekkor figyeltek fel rá. A lány látta, hogy kinyújtja kezét Zarándok kantárjáért és elkapja. Aztán határozottan, de a legcsekélyebb rángatás nélkül visszahúzta az ágaskodó ló mellsı lábait a földre, és elfordította a csıdörtıl. Végül nagyot sózott a farára, mire Zarándok elrohant. Az ellenfelétıl megfosztott csıdör dühe most Tom ellen fordult. Arra, ami ezután történt, Grace a halála napjáig emlékezni fog. De soha nem derült ki, mi is történt valójában. A csıdör egész szők körben fordult meg, hányta a fejét, s patáival port és kıtörmeléket rúgott fel. Most, hogy a többi ló eltőnt, haragvó horkantásai szinte betöltötték az egész katlant, s fölerısödve verıdtek vissza a falakról. Egy pillanatig úgy látszott, nem tudja, mihez kezdjen az emberrel, aki olyan rettenthetetlenül állt elıtte.

398 Annyi bizonyos, hogy Tom nyugodtan elmehetett volna. Csak két-három lépésre lett volna szüksége, hogy a csıdör már ne érje el és biztonságban legyen. Grace úgy gondolta, hogy ha a férfi így tesz, a ló békén hagyja, és a társai után ered. Tom azonban közelebb lépett hozzá. Amint megmozdult, a csıdör felágaskodott elıtte, ahogy azt a férfinak elıre kellett látnia, és felnyerített. És Tom még most is kitérhetett volna az útjából. A lány egyszer már látta, amint Zarándok felágaskodott elıtte, és meg is jegyezte magának, milyen fürgén tud a férfi mozogni, ha az életérıl van szó. Tom elıbb tudta, mint a ló, hogy pontosan hol fog földet érni az állat patája, mely izmait fogja megfeszíteni és miért. Ezen a napon azonban nem ugrott félre, nem bukott le, arcizma sem rándult, és még közelebb lépett. Grace a még mindig sőrő porfelhı miatt nem volt biztos abban, jól látja-e, hogy Tom kissé széttárja karjait és egy végtelenül finom talán csak a lány képzeletében létezı - mozdulattal a tenyerét mutatja a lónak. Mintha felajánlott volna valamit, talán azt, amit mindig, testvériséget és a békét. De Grace-nek, aki ezután soha, senkinek nem említette ezt, hirtelen az a határozott benyomása támadt, hogy nem errıl van szó, és Tom ez alkalommal a legcsekélyebb félelem vagy kétségbeesés nélkül önmagát ajánlotta fel. Aztán a paták rettenetes robajjal, mely önmagában is elegendınek tőnt élete kioltásához, lecsaptak fejére, és Tom teste összezúzott szentképként zuhant a földre. A csıdör ismét felágaskodott, de most nem olyan magasra és csak azért, hogy a férfi testénél biztonságosabb helyet keressen lábainak. Egy pillanatra úgy tőnt, bosszantja az azonnali megadás, és bizonytalanul kapálta a földet Tom feje körül. Végül hátravetette sörényét, még egyszer, utoljára felnyerített, aztán eliramodott a sziklahasadék felé, és eltőnt.

ÖTÖDIK RÉSZ

399

HARMINCHAT A következı évben a tavasz késın érkezett meg Chathambe. Április végén vagy harminc centiméternyi hó esett. Amolyan nehéz, bágyadt havazás volt ez, s egy nap alatt el is olvadt, de Annie attól félt, hogy tönkretette a rügyeket Robert hat kis cseresznyefáján. Amikor májusban végre megérkezett a meleg, úgy tőnt, a fák összeszedték magukat, és egészséges gyönyörő virágokat hoztak. Mostanra elvirágzottak; a rózsaszín szirmok megfakultak, szélük finoman barnulni kezdett. A szél legkisebb rezdülésére sőrő felhıkben váltak le az ágakról, s beterítették a környéket. Azok, amelyek maguktól hullottak le, jórészt eltőntek a fák tövénél a magas főben. Néhány szirom azonban rövid idıre megpihent a bölcsı fölé boruló tüllhálón. Amióta az idı enyhébbre fordult, a bölcsı minden nap kinn állt a félárnyékban. Régi, vesszıfonatból készített bölcsı volt. Robert egyik nagynénjétıl kapták, amikor Grace megszületett, de már azelıtt is jó néhány, többé-kevésbé kiváló ügyvédi koponya fejlıdését oltalmazta. De a háló, melyre most Annie árnyéka rávetült, új volt. Az asszony megfigyelte, milyen élvezettel figyeli a csecsemı az odahulló szirmokat, így nem söpörte le ıket. Bekukkantott a tüll alá, és látta, hogy a kisfiú alszik. Túl korai lett volna még azon vitatkozni, kire hasonlít. Bıre halovány volt, a haja világosbarna, bár a napfényben mintha vörösesen csillogott volna: ezt bizonyosan Annie-tıl örökölte. Szeme a születése napjától kezdve - s az óta már csaknem három hónap telt el - kék volt. Annie nıgyógyásza azt tanácsolta, indítson pert. A spirál még csak négy éve volt benn, egy évig tehát még védelmet kellett volna nyújtania. A vizsgálat során kiderült, hogy teljesen elkopott. A gyártók biztosan hajlandóak lennének a peren kívüli egyezségre, vélte az orvos, mert tartanának a kedvezıtlen hírveréstıl. Annie azonban csak nevetett. Ez a hozzáállás korábban annyira nem volt rá

400 jellemzı, hogy maga is megdöbbent. Nem, mondta, nem akar perelni, és a vetélések és az orvos által részletesen ismertetett potenciális veszélyek hosszú sora ellenére sem akarja megszakíttatni a terhességet. Annie úgy vélte, ha nem fejlıdött volna ott méhében a gyermek, nem valószínő, hogy bármelyikük, Robert, Grace vagy ı maga túlélte volna a történteket. Pedig a terhesség ronthatott volna - talán rontani a kellett volna - a dolgokon, fájdalmaik keserő sarokpontjává válhatott volna. Ehelyett azonban a felfedezését követı döbbenet elmúltával lassú, fokozatos lelki gyógyulást és megtisztulást hozott. Az asszony most egyre növekvı, kiutat keresı nyomást érzett a mellében, és egy pillanatig arra gondolt, felébreszti és megeteti a kicsit. Annyira más volt, mint Grace. Lánya mindig gyorsan megunta a szopást, mintha az nem elégítette volna ki az igényeit, és mire ennyi idıs lett, már csak cumisüvegbıl evett. Ez a csecsemı azonban rákapaszkodott és olyan ügyesen szopott, mintha mindig ezt csinálta volna, amikor jóllakott, egyszerően elaludt. Az asszony az órájára nézett. Nemsokára négy. Robert és Grace egy órán belül elindulnak a városból. Azon gondolkozott, bemenjene még dolgozni egy kicsit, de aztán elvetette az ötletet. Jó napja volt, és bár az, amit írt, stílusát és tartalmát tekintve is különbözött minden korábbi munkájától, szépen haladt vele. Úgy döntött, inkább kisétál a tavacska mellett a mezıre, és megnézi a lovakat. Mire visszaér, a csecsemı már valószínőleg ébren lesz. Tom Bookert az apja mellé temették. Annie ezt Franktıl tudta meg, aki levelet írt neki. A levelet Chathambe küldte, és július végén, egy szerdai reggelen érkezett meg, amikor Annie egyedül volt és még csak nemrég jött rá, hogy terhes. Eredetileg egészen szők körő temetést terveztek, csak a családtagok jelenlétében. A temetés napján azonban vagy háromszáz ember jelent meg - néhányan még olyan távoli helyekrıl is eljöttek, mint Charleston vagy Santa Fé. A templomban csak keveseknek

401 jutott hely, így kitárták a kapukat és az ablakokat, és a többiek kint álltak a napsütésben. Frank úgy gondolta, Annie biztosan szeretne tudni errıl. Tulajdonképpen azért ír, folytatta, mert Tom a halála elıtti napon arról beszélgetett Joe-val, hogy szeretne valami ajándékot adni Grace-nek. Végül abban maradtak, hogy nekiadják Bronty csikaját. Frank szerette volna tudni, mit gondol errıl Annie. Ha az asszony beleegyezik, akkor Zarándokkal együtt elküldik Annie utánfutójában. Az istálló építése Robert ötlete volt. Annie a rét felé haladtában már látta is a tó partjától felfelé ívelı hosszú mogyoróbokorsor végében. Az épület frissen, tisztán magasodott a zsenge levelekkel borított nyár- és nyírfák ég felé szökı sorfala elıtt. Még mindig meglepıdött, valahányszor meglátta. Deszkaborítását és az istállóhoz kapcsolódó kapu és kerítés fáját még nem kezdte ki az idıjárás. Az erdei fák leveleinek és a rét füvének sokféle zöldje annyira szembeszökı volt, annyira üde és élénk, hogy az ember azt várta, zümmögni kezdenek az élettıl. Az asszony közeledtére mindkét ló felemelte a fejét, aztán nyugodtan folytatták a legelészést. Bronty csikajából mostanra féktelen egyéves lett, akit Zarándok mások elıtt mindig egyfajta gıgös megvetéssel kezelt. Ez azonban csak színjáték volt. Az utóbbi idıben Annie mind többször kapta rajta a két állatot játszadozás közben. Karját most a kapu keresztrúdjára fektette, állát ráhajtotta, és elnézte ıket. Grace minden hétvégén foglalkozott a csikóval. Nyilvánvaló volt, milyen sokat tanult a lány Tomtól. Látszott ez a mozdulatain, és abban, ahogy egy lóhoz szólt. Sohasem volt erıszakos, csak segített neki, hogy megtalálja önmagát. A csikó szépen fejlıdött. Már kialakult benne az a feltétlen bizalom, amely Kétválasztó valamennyi lovára jellemzı volt. Grace a Gully nevet adta neki, de elıbb megkérdezte Annie-tıl, hogy szerinte Judith mamája és papája nem bánná-e. Annie azt mondta, hogy biztosan nem.

402 Nehéz volt az utóbbi idıben úgy gondolnia Grace-re, hogy ne érezzen némi tiszteletet és csodálatot iránta. Az immár csaknem tizenöt éves lány folyamatosan kibontakozó csoda volt. A Tom halálát követı hétrıl még mindig csak elmosódott emlékeik voltak, és mindketten belátták, hogy valószínőleg így a legjobb. Amint Grace rendbe jött valamennyire, visszarepültek New Yorkba. A lány napokon át szinte katatónikus állapotban volt. A változást a lovak látványa idézte elı benne egy augusztusi reggelen, amely mintha megnyitott volna egy zsilipet, mert a lány utána két héten át sírt és szabad folyást engedett szenvedésének. Az áradat valamennyiüket elsodorhatta volna. De Grace, úgy tőnt, számba vette a lehetıségeit, és Zarándokhoz hasonlóan az élet mellett döntött. Grace abban a pillanatban vált felnıtté. Mostanában azonban elıfordult, hogy ha nem tudta, hogy figyelik, a szemében megvillant valami, ami nem csupán érettséget jelzett. Kétszer járta meg a poklot, és kétszer tért vissza onnan. Látta, amit látott, s abból egyfajta szomorú, megnyugtató bölcsességet merített, amely kortalan volt, mint maga az idı. İsszel Grace visszament az iskolába, és a fogadtatás, amiben a barátai részesítették, felért ezer foglalkozással az új pszichiáterénél, akit azért továbbra is minden héten felkeresett. Amikor pedig Annie végre rászánta magát, és elmondta neki, hogy kisbabát vár, Grace nem bírt magával boldogságában. Egyetlenegyszer sem kérdezte meg, ki az apa. Robert sem. Nem végeztek vizsgálatot a kérdés eldöntésére, és a férfi nem is akart ilyet. Annie úgy érezte, a férfi, szívesebben él együtt azzal a lehetıséggel, hogy a gyermek az övé, mint azzal a bizonyossággal, hogy nem az. Annie mindent elmondott neki. És mint a különbözı okú és fokú bőntudatok, amelyek mindörökre befészkelték magukat az asszony

403 és Grace szívébe, ugyanúgy fészkelte be magát az Annie által okozott fájdalom Robertébe. Grace kedvéért elhalasztották a döntést arról, milyen jövıje lehet - ha egyáltalán lehet - a házasságuknak. Annie Chathambe költözött, Robert New Yorkban maradt. Grace úgy utazgatott köztük, mint valami vándor lélekgyógyász, és szálanként állította helyre életük felfeslett szövetét. Az iskolakezdés után minden hétvégén eljött Chathambe, általában vonattal. Néha azért elıfordult, hogy Robert hozta el. Eleinte csak kitette a lányt, búcsúzóul megcsókolta, váltott néhány közömbös szót Annie-vel, majd pihenés nélkül visszaautózott a nagyvárosba. Október végén aztán, egy esıs pénteki estén Gracenek végre sikerült rávennie, hogy maradjon. Aznap együtt vacsoráztak. Grace-szel éppen olyan mókásan és kedvesen viselkedett, mint mindig. Annie-vel tartózkodó volt, udvarias. A vendégszobában aludt, és másnap korán reggel elment. Anélkül, hogy megbeszéltek volna, ez lett a pénteki programjuk. És bár a férfi elvi kérdést csinált abból, hogy egy éjszakánál többet ne töltsön itt, másnapi távozása minden alkalommal egy kicsit késıbbre tolódott. A Hálaadás napja elıtti szombaton hármasban mentek el reggelizni a pékségbe. A baleset óta most elıször jártak ott együtt, egy családként. Az utcán belebotlottak Harry Loganbe. A férfi nagy hőhót csapott Grace körül és sikerült is zavarba hoznia a lányt azzal a megjegyzésével, hogy milyen nagy és gyönyörő. Igaza volt. Megkérdezte, benézhetne-e egyszer hozzájuk, hogy üdvözölje Zarándokot. Persze, miért ne, felelték. Annie tudomása szerint Chathamben senki nem sejtette, mi történt Montanában, leszámítva azt, hogy a lovuk rendbe jött. Harry észrevette Annie gömbölyödı pocakját, megrázta a fejét, és elmosolyodott.

404 - Hát tudják! - mondta. - Elég magukra néznem, mind a négyükre, és máris nagyszerően érzem magam. Igazán örülök, hogy ilyen boldogok. Sokan és sokat csodálkoztak azon, hogyan sikerült Annie-nek annyi vetélés után végre minden gond nélkül kihordania ezt a gyermeket. A szülész azt mondta, hogy gyakran történnek furcsa dolgok az idısebb terheseknél. Annie azt mondta, köszöni szépen. A baba március elején született, császármetszéssel, ahogy tervezték. Megkérdezték Annie-t, szeretné-e, ha csak epidurális érzéstelenítıt kapna és végignézhetné a mőtétet, de ı azt felelte, ki van zárva, nyomják csak bele az összes altatójukat. Amikor felébredt, az újszülött, ugyanúgy, mint régen, ott feküdt mellette a párnán. Robert és Grace is ott voltak, s hárman együtt sírtak és nevettek. Matthew-nak nevezték el, Annie apja emlékére. A szellı most Annie felé sodorta a csecsemı sírását. Amikor elfordult a kaputól és elindult vissza, a cseresznyefák felé, a lovak fel sem emelték a fejüket. Elıbb megszoptatja, aztán beviszi és tisztába teszi. Utána leülteti a konyha sarkában, hogy onnan nézhesse azzal a tiszta, kék szemével, amíg ı elkészíti a vacsorát. Talán most sikerül meggyızni Robertet, hogy maradjon itt az egész hétvégére. Amikor elhaladt a tó mellett, néhány vadkacsa röppent fel, szárnyuk hangosan csattogott a vízen. Frank még valamit megemlített abban a levélben, amit az elızı nyáron küldött. Amikor összepakolta Tom holmiját, írta, egy borítékot talált az asztalán. Annie neve állt rajta, úgyhogy azt is mellékeli a levélhez. Annie sokáig nézte, mielıtt felbontotta. Arra gondolt, milyen furcsa, hogy egészen mostanáig nem is látta Tom kézírását. A borítékban egy összehajtogatott fehér papírlapba csomagolva

405 megtalálta a zsineget, amit a férfi a folyóparti házban töltött utolsó közös éjszakájukon visszavett tıle. A papírra csak annyit írt: Ha mégis elfelejtenéd.

V É G E!