Kraiciné dr. Szokoly Mária
Játék és tánc az iskolában Megjelent a Budapesti Nevelő 2008… és 2012 számaiban számában
Magyarországon az elmúlt ötven év során, a rendszerváltás előtt, és sok vonatkozásban napjainkban is, a táncművészet az iskolai művészeti nevelés egyik méltatlanul mellőzött területe. Hosszú évtizedeken át egyik ágazata sem szerepelt az általános iskolai nevelés törzsanyagában, tanítása esetleges módon, rendszerint tanórán kívül, öntevékeny, lelkes amatőr pedagógusok munkája révén valósult meg. A Nemzeti Alaptanterv első változata hozott némi változást, hiszen a hon és népismeret első közös követelményként fogalmazódott meg és a tánc és dráma tanítására - az iskola döntésétől függően - adódott némi lehetőség a helyi tantervben. A lehetőség azonban széles körben kevéssé vált valósággá, egyrészt a hagyományismeret, a játék és tánc területén szakképzett pedagógusok hiánya miatt, másrészt az angol nyelv és informatika iránt mutatkozó mindent elsöprő érdeklődés miatt, ami rendszerint az egyébként is igen alacsony óraszámú művészeti tárgyak rovására terjeszkedett az elmúlt évtizedben és terjeszkedik napjainkban is. Az óvodai népi játékok, az általános iskolai tanórai és tanórán kívüli táncművészeti és hagyományismereti foglalkoztatás az óvodás és kisiskoláskorú gyermekek komplex nevelésének, készség és képességfejlesztésének, közösségi nevelésének kimeríthetetlen forrása és eszköze, szerves része az integrált művészeti nevelésnek, a szocializáció egyik nélkülözhetetlen eszköze, a felnőtt életre való felkészítés hagyományos módja. Nincs a nevelésnek, az oktatásnak olyan területe, ahová ne lenne kapcsolható, vagy tanulásának jótékony hatása ne érne el. Nem kérdéses szerepe a testi és zenei nevelésben, hiszen egyszerre fejleszti a vizuális térérzékelést, a zenei hallást és ritmusérzéket, a memóriát, valamint az izom- és testérzés irányította mozgáskoordinációt. Kapcsolódik az anyanyelvi és a környezeti neveléshez. Terepe a közösségi és erkölcsi nevelésnek, fejleszti az önismeretet, az önértékelés képességét, jelentős a szerepe a nemek közötti természetes kapcsolat kialakulásában, a másságot természetesként elfogadó magatartásban, a más népek megismerésére és tiszteletére alapozott nemzeti identitástudat kialakításában. A tánc az egyik legközérthetőbb művészet, a legőszintébb emberi megmutatkozási forma, amely jól szolgálja az önkifejezést, egymás megismerését, s amelyben a nemzeti vonások mindenki számára közérthetők, és ennek révén a gyermekek számára könnyen megélhetők. A magyar nép kulturális örökségére leginkább jellemző sajátosságokat, a nemzeti kultúra nagy múltú elemeit elsősorban a magyar néphagyományban találjuk meg. A tradicionális világban nem kellett a gyermekeknek „külön” tanítani pl. a játékokat, a népszokásokat, a népdalokat, a néptáncot, hiszen a kisgyermekek mindezeket főként utánzással sajátították el nagyobb testvéreiktől, szüleiktől, nagyszüleiktől. A belenevelődés természetesen némiképpen eltérő módon ment végbe a különböző vidékeken, hiszen eltérőek voltak pl. a táji- természeti, életmódbeli feltételek is, azonban alapvetően sok volt a közös vonás. A falu társadalmához, annak műveltségéhez mindenütt a családon keresztül vezetett az út: a gyermek itt ismerte meg az anyanyelvet, a népköltészet rigmusait, a hétköznapok és ünnepek szokásait, a tárgyi kultúrát. A munkára is ily módon nevelődött a gyermek, a felnőttek kicsinyített munkaeszközöket adtak a kezébe s nemcsak engedték, hogy belekóstoljon a munkába, hanem életkorának megfelelő feladatokkal bízták meg. A gyermek beilleszkedését a társdalomba, a faluközösségbe a korcsoportonként újraszerveződő gyermekközösségben való részvétele is megkönnyítette. Az együttjátszás során hagyományozódott a gyerekfolklór, szájról szájra adták egymásnak a dalt, eltanulták egymástól a különböző játékokat, szokásokat, táncokat. A
1
játszótevékenység a gyermek számára nem csupán önfeledt szórakozás, hanem az életre való felkészülés egyik módja, művész hajlamainak kibontakoztatója, társadalomba való beilleszkedésének tanulóiskolája volt. Ez a természetes hagyományozódás, amelyben szerves egységet alkotott a faluközösség tárgyi és szellemi kultúrája, javarészt megszűnt, illetve megszűnőben van. A mai gyermekek egy globális kihívásokkal terhes világba születnek, ahol a dolgok "fénysebességgel" következnek be, ahol a kultúraközvetítés feladatának súlya áttevődik a családról az iskolára, ahol az egész életen át tartó tanulás, művelődés valamikori filantróp ideája az életút során többször bekövetkező pályamódosításban realizálódik. Sokszor emlegetett tény, hogy a soknemzetiségű Európában létkérdés a nemzeti kultúrák megőrzése és kiteljesítése. Ezért szerte Európában az oktatás, nevelés művelői sürgető feladatként élik meg a hagyományok továbbadását, a nemzeti műveltség terjesztésének feladatát. Magyarország a táncház mozgalom révén az egész világnak példát szolgáltatott az eltűnő félben lévő tradicionális kultúra továbbéltetésére, de senki nem gondolja, hogy a néptánc, a hagyományismeret tanítása címén vissza kívánnánk fordítani az idő kerekét: a gyermekeket a jövőnek neveljük. A hagyományismeret, a játék és tánc iránt elkötelezett pedagógusok munkáját az motiválja, hogy az új évezred kihívásai, a globalizálódó világ elektronikus és információs világkultúrája közepette, a magyar kultúra megőrzésével és hagyományozásával járuljunk hozzá az új világ- és európai polgárként megszülető generációk nemzeti identitástudatának kialakulásához, az országhoz, a nyelvhez, a nemzethez történő érzelmi kötődéséhez. Szeretnénk, hogy az Európai Unió ifjú magyar polgárai "anyanyelvi szinten" beszéljék az unió nyelveit, használják a számítástechnika ma még meg sem született eszközeit, álljanak helyt a világ munkaerőpiacán. De meg vagyunk győződve arról, hogy minderre csak érzelmileg kiegyensúlyozott, fizikailag és mentálisan egészséges, érzelmileg a szülőföldjéhez kötődő generációk lesznek képesek, s az erre való nevelés-fejlesztés egyik útja és eszköze lehet a tánc hagyományismeretbe ágyazott tanítása. A magyar néptánc-kultúráról A Kárpát medence tánckincsét a nagy mértékű egyéni rögtönzés szinte korlátlan lehetőségei teszik gazdaggá. A balkáni népek a középkori lánc- és körtáncformákat őrizték meg máig. Náluk az improvizáció lehetősége szűkebb, hiszen egyéni variációra csak az egyéni forma ad lehetőséget. Nyugat és Közép-Európa gyors ütemben polgárosodó parasztsága a kötött páros táncokat, a kontratáncokat, a vonulós táncokat fejlesztette magas fokra. Kelet-Európa az európai polgárságtól származó és a paraszti kultúrából eredő, szabad, az egyéni improvizációnak tág teret adó, kreatív táncformák hordozója lett. Ez a kreativitás határozza meg és különbözteti meg a balkáni és a nyugat-európai táncvilágtól. "Ez a táj az európai tánctörténeti fejlődés egyik legjelentősebb stílusfordulóját, átmeneti szakaszát őrizte meg sajátos történeti-társadalmi körülmények következtében. A balkáni népeket a török hódoltság miatt már alig érhették el az újkori párostánc-divatok hullámai, ezért őrizhették meg híven a középkori táncformák személytelen közösségi jellegét. A nyugati táncélet egyenes vonalú fejlődésétől azonban szintén lemaradó Kelet-Európa viszonyt a középkor és újkor mezsgyéjén kialakult tánckultúra vonásait őrizte meg. Az egyes régiók jelentős fázis-eltolódásai révén alakultak ki azok a jellegzetes táncövezetek, amelyek "mindegyikében más-más táncműfajok határozzák meg a tánckultúra általános karakterét. Ezek a műfajok azonban jelen voltak és lényeges szerepet játszottak az egyetemes tánctörténeti folyamatban, mégpedig úgy, hogy különböző korszakokra voltak jellemzőek". Ezek a táncföldrajzi és tánctörténeti keretek határozták meg később az un. "nemzeti tánckultúrák" kialakulásának folyamatát is, amelynek
2
során az egyes nemzetek a fáziskülönbségekből eredő eltéréseket igyekeztek sajátos, megkülönböztető jegyekké fejleszteni." Írja Martin György: A magyar nép táncai c. könyvében. Az iskolai néptánctanítás bevezetésének szükségességéről A néptánc, mint anyanyelv A magyar néptánc ugyanúgy anyanyelv, mint a népmese; művészeti anyanyelv, mint a népdal, vagy a tárgyi népművészet; ősi művészeti ág, amelyben a szöveg, a ritmus, dallam, mozdulat és cselekmény együttesen jelenik meg. Az anyai szó, a dal, a ringatás ritmusa már a születés pillanatától szerves egységben veszi körül a gyermeket, gazdagodik, bővül napról napra. A gyermekfolklórban a műfajok ezen ősi komplexitása megőrződött, szemlélete, tartalma átadható. A magyar néptánc mozgalomnak gazdag a múltja és élő a jelene A népművészet, a néptánc és népzene felélesztésére olyan sajátosan magyar intézmények, pedagógiai módszerek születtek, amelyek lehetővé tették a néptánc és a népzene városokban való újraélesztését a XX. század végén. Tímár Sándor, Martin György, Sebő Ferenc bartóki szellemben teremtették meg a világszerte ismert táncház-mozgalmat. A Budapesti Tavaszi Fesztivál Táncház Találkozóinak fergeteges programja és sikere is bizonyítja, hogy a hetvenes évek új népművészeti hulláma - a táncházak, a népzenei együttesek, kézműves-műhelyek megjelenése, a táncegyüttesek számszerű és szakmai megerősödése - egy új népművészeti mozgalmat teremtett, amelyet sokan az elmúlt évtizedek legjelentősebb kulturális, közművelődési mozgalmának tekintenek. Budapesten és a nagyvárosokban falusi mintára városi szórakozóhelyek, táncházak születtek, ahol bárki megtanulhatja az "eredeti" táncokat és az odajárók saját szórakozásukra használják kulturális örökségünket. A néprajz-, a tánc- és a népzenekutatók munkájának köszönhetően filmen és hangszalagon rögzítették a még élő hagyományokat, az autentikus táncokat és zenéket, parasztemberektől, helyi mesterektől tanulták meg a kézműves mesterségek fogásait. A rendszerváltás utáni évek az amatőr népművészeti csoportok életében is változást hoztak. Többsége szerencsésen túlélték az állami támogatás megszűnésének időszakát, rendszerint alapítványi, egyesületi formában élnek tovább. Az együttesek, a megerősödő szakmai intézmények, az önszerveződő szakmai szövetségek - mecénások hiányában - pályázatok révén szerzik meg a létezésüket biztosító támogatást. A mozgalom a mai napig megőrizte főbb jellemzőit: az alapvetően önkéntességre, öntevékenységre, alulról jövő kezdeményezésekre épülő közösségiséget, a szakmai igényességet és színvonalat. A mozgalom nem kötelezte el magát egy politikai irányzathoz sem, munkájukat a humanizmus, a nemzet, a közösség és a művészet iránti elkötelezettség hatja át. .A mozgalom hatására a nagy múltú, szervezeti és intézményes háttérrel rendelkező amatőr együttesek is megújultak. Több a fiatal táncos, intézményesedik a népi hangszeroktatás, kézműves stúdiók, együttesek, helytörténeti gyűjtemények, kiadványok születtek. Az új folklórszemlélet a színpadi néptánc újjászületését is elősegítette. Új koreográfiai iskolák jöttek létre, amelyek nem a klasszikus koreográfiák betanulására és előadására helyezték a hangsúlyt, hanem az autentikus néptáncot anyanyelvi szinten ismerő táncosokkal együttműködve alkottak a ma emberéhez közelálló táncos színpadi költeményeket.
3
A néptáncmozgalom és az iskolák Végül, de nem utolsó sorban a mozgalom informális módon lassan beszivárgott a közoktatásba és a pedagógusképzésbe. Az amatőr néptánc-mozgalomnak felbecsülhetetlen jelentősége van - a táncos műhelymunkán, a táncszínházi előadások megvalósításán túl - az általános iskolákra kisugárzó utánpótlás-nevelés révén. Bár a – Magyar Táncművészeti Főiskolán kívül – a pedagógusképző felsőoktatásban nem intézményesült a táncszakos pedagógusok alap- és továbbképzése, mégis sok érdeklődő, öntevékeny, egykori táncos pedagógus tanított, tanít táncot országszerte tanórán és tanórán kívül, közülük egyre többen kimagasló eredménnyel. Aki egyszer végig nézi Budapesten az Örökség Alapítvány által rendezett országos Gyermektánc Antológia programját soha nem felejti el az ország különböző vidékéről érkező, anyanyelvi szinten táncoló 4-18 éves gyermekek és fiatalok táncos közösségének sodró lendületét, tiszta érzéseit tükröző művészi színvonalú táncát és a nézőtéren ülő gyermek és felnőtt közönség lelkesedését. A néptánc iskolai bevezetésében, a pedagógusok iskolarendszeren kívüli képzésében, támogatásában kiemelkedő szerepe van a Magyar Művelődési Intézet Néptáncosok Szakmai Háza mintegy két évtizedes munkájának. Ez a kis létszámú műhely az MTA Zenetudományi Intézet Néptánc kutató Osztályának szakmai támogatásával eredeti 1500 órányi hangzó, 2000 órányi videofelvétellel, leírt táncfolyamatokkal, viseletdiákkal, módszertani kiadványokkal (népzenei füzetek, oktatási segédanyagok, koreográfiák, néptánc közlések mutatója, videoarchívum) látja el az egész magyar - határon inneni és túli – gyermek, ifjúsági, és felnőtt néptánc oktatást és mozgalmat. Ez az intézmény volt az első, amely a Játék és tánc az Óvodában és a Játék és tánc az iskolában című 1980-ban kidolgozott tanterveivel lehetővé tette a népi játék és tánc elméletileg és módszertanilag megalapozott iskolai tanítását. Az utóbbi másfél évtizedben a társadalmi, az oktatáspolitikai változásoknak és a NAT megjelenésének köszönhetően rendkívül megnőtt az érdeklődés a nem verbális kommunikatív formák, az integrált művészeti nevelés iránt. Gomba módra szaporodtak a művészeti iskolák, amelyek jelentős teret szentelnek a több művészeti ágat integráló táncművészetnek. Az 1998/99. tanévtől hatályos pedagógiai programok és helyi tantervek kapcsán országszerte soksok iskola keresi önálló arculatát, iskolafilozófiáját, és találja meg a gyermek- és érzelemközpontú iskola ideáljában, amelyhez az út elsősorban a művészeteken keresztül vezet. E munkának egyik legjárhatóbb útja - az óvodában és az iskola kezdő szakaszában mindenképpen - a gyermekek által oly kedvelt táncművészet alapjainak elsajátíttatása. A játék és tánc tanítás bevezetésének személyi feltételei az iskolákban Távolról sincs annyi táncot szerető és tanítani tudó pedagógus, ahány általános iskola van az országban. A tánc tanítására önként vállalkozó, esetleg "kijelölt" pedagógus rendszerint "visszatanulja" azokat a játékokat, néptánc-motívumokat, amelyeket esetleg nagyszüleitől, szüleitől látott, s amelyek szükségesek a NAT-ban megjelenő tananyag megvalósításához, a minimális követelmények elsajátíttatásához. A kilencvenes években mindebből az következett, hogy megnövekedett a táncos továbbképzések iránti szükséglet, hiszen sok a képzetlen, de a táncművészet iránt érdeklődő pedagógus, illetve oklevél megszerzésére törekednek a táncosan előképzett (senior táncosok), de táncos szakképesítés hiányában nem alkalmazható pedagógusok is.
4
A népi játék és tánc tanításának elvei, sajátosságai: • A tánc összetett jelenség, egy nyelvezet, mozgásos anyanyelv, amelynek sajátos szerkezete és szabályrendszere van. Nyelvének elsajátítása nemcsak az önmagukban is fontos elemek megtanulásából áll (a mozgás és ritmus, a lépések és motívumfűzések, a zene és szöveg, a viselet), hanem a táncolásnak, mint társadalmi viselkedésformának a szabályait is el kell sajátítani. • A tánc és az azt előkészítő gyermekjáték, - illetve a kapcsolódó ének-zene, a dráma, a báb, a néphagyományok - egy semmi mással nem helyettesíthető komplex érzelmi-értelmi világot jelent, amely egyszerre fejleszti és edzi a testet, az izom-, ideg- és testérzés irányította mozgáskoordinációt; valamint a szellemet, a memóriát és a koncentrálóképességet, a hallást, a ritmusérzéket, a vizuális térérzékelést. • Döntő hatással van a viselkedéskultúra kialakulására, közösségi és toleráns magatartásra ösztönöz. • A tánc oldott, érzelmi biztonságot nyújtó légkört teremt, oldja a kisgyermekek iskolakezdéssel, tanulással együttjáró szorongásait, a nagyobbaknál segíti a nemek közötti természetes kapcsolat kialakulását, a hagyományos viselkedés minták megmutatásával felkészít a nemi szerepekre, az emberi élet fordulóihoz, az ünnepekhez kötődő közösségi magatartásformákra. • A tánctanítás gyermekközpontú tevékenység, iskolai megvalósításához tevékenységközpontú tanterv és érzelemközpontú, élményekben gazdag iskola kell! Arra kell törekedni, hogy a gyermekek szívesen táncoljanak, tánc közben legyenek derűsek, kiegyensúlyozottak, érezzék jól magukat. • A tánc tanításában nagyfokú pedagógiai szabadságot kell biztosítani a pedagógusnak, aki a helyi igények és lehetőségek (az adott táncdialektus, az iskola helyi tanterve, a gyermekek életkora, a szülők elvárásai) ismeretében dönt a keret, a tartalom, a forma, a módszer kérdéseiben, kiscsoportos formákkal, differenciált tanulás-szervezéssel biztosítja a haladást, a tehetségek gondozását. • A tánc tanítása csak kényszermentes, önkéntes részvételen alapulhat. A tánc szocializációs szerepe abban is megnyilvánul, hogy a táncolás és a táncfoglalkozások során egészen sajátos partneri viszony alakul ki az azonos és eltérő életkorú és nemű gyerekek között, valamint a gyerekek és a pedagógus között. Mindez nagyfokú aktivitást, empátiát, toleranciát igényel a pedagógustól és a gyerektől egyaránt! Mindebből következik, hogy a táncos foglalkozásokon kerülendő az osztályozás, inkább az ön- és a csoportos értékelés módszere javasolt. A népi játék és tánc tanításának céljai: • A táncoktatás célja elsősorban, nem a színpadi produkció létrehozása, hanem a teljes személyiség kibontakoztatása, komplex készség- és képességfejlesztés, a közösség építése. • A gyermekek ismerjék meg környezetük hagyományait és érzelmileg kötődjenek ahhoz, a anultakat építsék be mindennapi játékukba, tevékenységükbe, a táncot használják önkifejezési formaként. • A tanulók éljék meg a gyermekkor örömét, a mozgásban fellehető szabadságélményt, a játék élvezetét. Legyen a tánc a mozgásigény kielégítésének lehetősége, formája. A tánc tanulása - a tradicionális neveléshez hasonlóan - adjon alkalmat a különböző életkorú gyermekek közös játékának. Mivel a tánc tanítása elsősorban megfigyelés, utánzás útján valósul meg, vonjuk be a nagyobb gyermekeket a kisebbek tanításába. Törekedjünk arra,
5
•
•
•
•
•
hogy a nagyobbak segítsék a botladozókat és értő módon tanítsák, neveljék a fiatalabb táncosokat. A néprajzi kalendáriumi jeles napok jelentsenek sajátos pedagógiai alkalmakat az iskola mindennapi munkájában. A felsőbb osztályosok közreműködésével évente egyszer-kétszer szervezzünk iskolai ünnepélyeket, összevont próbákat, egymásnak történő bemutatókat. Legyenek ezek az alkalmak az egyéni és csoportos megmutatkozás színterei, gondoskodjunk arról, hogy a teljes iskolai közösség részese lehessen a táncolás élményének. A tánc tanítása mindig személyes jellegű legyen, a játékok szereplőit a gyermekek határozzák meg kiszámolással, kiolvasókkal. Bátorítsuk az ügyetlenebbeket és figyeljünk arra, hogy senki ne maradjon ki a játékból. Adjuk módot a gyermekeknek spontán improvizációra, ötleteik megvalósítására, a tánc átélésére, növeljük játékbátorságukat, önbizalmukat. Fordítsunk gondot a tiszta stílus megmutatására, a hiteles előadásmódra a zenei anyag megtanítására, az éneklés tisztaságára. Teremtsük meg a lehetőségét az élő zene és egy-egy élő táncbemutató megtekintésének. Felső tagozaton vetítsünk autentikus hagyományismereti filmeket. Munkánk során mindig a helyi hagyományokból induljunk ki, s csak ennek biztos ismerete után foglalkozzunk távolabbi vidékek, a szomszéd népek táncaival. Budapesti, nagyvárosban élő gyerekek tanításánál a szűkebb környezet hagyományaiból induljunk ki, s csak utána ismerkedjenek meg a dunántúli, vagy a kalotaszegi táncokkal. Tudatosítsuk, hogy a táncok hogyan kapcsolódnak az adott tájegység, majd a szomszédság, más népek életéhez, szokásaihoz, ezzel fokozatosan kiépíthetjük a nemzeti identitástudatot, más népek kultúrájának megismerésén keresztül azok tiszteletét, szeretetét.
A tánc az alábbi területeket fejleszti: • Esztétikai érzékenységet, az esztétikai minőségekre való fogékonyságot. • A játéktevékenységen keresztül a kreativitást, a gyermekek saját belső világának felfedezését. • A mozdulatok kultúráját, a mozgás kifejező erejét, a test és a lélek harmóniáját. • A testi, térbeli biztonságot, később a térben való pontos eligazodás képességét. Az óvodáskorú gyermekeket segíti abban, hogy megismerjék testüket, megtanulják elhatárolni magukat a környező világtól. • A figyelem- és koncentrálóképességet, a ritmusérzéseket, s ezen keresztül az élet minden területén oly fontos idő- és arányérzéket. • A konfliktustűrő és -megoldó képességet, a szabálytartás képességét. • A másik ember megértését, figyelembevételét, a kapcsolatteremtés és a másokkal való együttműködés készségét. • Több játéktípus lehetőséget teremt az agresszivitás levezetésére. • Fejleszti az alkotáshoz szükséges bátorságot, a nyilvánosság elviselését, a mindennapi életben oly sokszor szükségelt viselkedési bátorságot, határozott fellépést. • A szabad, rögtönzött táncok révén a gyors helyzet-felismerés és döntés képességét. • Az önismeretet, az önbizalmat és az önfegyelmet. • Oldott formában lehetőséget biztosít az iskolai értékek mentén való megmérettetésre, az önértékelésre: a gyermekek megtanulják elfogadni közösségben elfoglalt helyzetüket, a közösség ítéletét.
6
• A közösségben - a közösségért - a közösség által együttes élménye, az együttjátszás öröme révén fejleszti a csoporttudatot, a csoportkohéziót: örülnek társaik sikerének és annak, hogy saját teljesítményükkel hozzájárulhatnak a csoport sikeréhez. A táncpedagógusok képzésről Ily módon a népi játéknak és táncnak már régóta helyt kellett volna kapnia a pedagógusképzés képesítési követelményeiben - különösképpen a tanító- és óvodapedagógus-képzésben, ahol a képzés a kötelező és a szabad sávban több kapcsolódási pontot is kínál. (Ének-zene, testnevelés, tárgy és környezetkultúra.) Az elmúlt évtizedekben a táncot tanító pedagógusok alap és továbbképzése az állami felsőoktatásban megoldatlan volt, akkreditált tánc szak egyetlen pedagógusképző felsőoktatási intézményben sem volt, csupán néhány tanító-, óvodapedagógus- és tanárképző főiskola folytatott fakultatív, vagy alacsony óraszámú képzést általánosan kötelező testneveléshez, vagy a testnevelés, ének-zene, illetve a közművelődés szakkollégiumi képzéshez kapcsolódva. A közoktatás különböző szintjén tevékenykedő pedagógusok a már említett Magyar Művelődési Intézet balett, néptánc, társastánc és modern tánc C B és A kategóriás, igen magas színvonalú szakoktatói tanfolyamain szerezhettek ismereteket. Ennek az átgondolt, szakmailag igényes képzési rendszernek köszönhető, hogy a NAT megjelenésével a táncoktatás iránti szükséglet nem érte teljesen készületlenül a magyar iskolarendszert, hiszen számos iskolai táncos műhely kínál követésre méltó gyakorlati példát. (A jelenlegi helyzetet nehezíti, hogy az új törvények és annak megfelelő rendeletek nem fogadják el pedagógustovábbképzésként a Magyar Művelődési Intézet által korábban kiadott B. és C. kategóriájú szakkörvezetői bizonyítványokat.) Magyarországon a rendszerváltás előtt csak a Magyar Táncművészeti Főiskolán képeztek táncpedagógusokat, de ez a képzés sem a közoktatás, hanem az iskolán kívüli művészetoktatás számára képzett szakembereket. 2000-ben a fennállásának 50. évfordulóját ünneplő Magyar Táncművészeti Főiskola, - amely jogelődje, a Magyar Állami Balett Intézet nevén talán közismertebb - az egyetlen felsőfokú táncművészképzéssel foglalkozó intézmény Magyarországon, ahol két szinten és öt szakon folyik az oktatás. A tízéves képzési idejű balettművész szakon a világszerte elismert Vaganova-módszer szerint folyik az oktatás. A növendékek 10 éves korban, az általános iskola ötödik osztályával párhuzamosan kezdik meg tanulmányaikat, és a X. évfolyam elvégzésével főiskolai oklevelet kapnak. A növendékek szakmai és közismereti óráik mellett rendszeresen részt vesznek az Operaház balett- és operaelőadásain, így az életkoruknak és tudásuknak megfelelő feladatokban szereznek színpadi gyakorlatot. Itt végzik tanulmányaikat a nagy néptánc együttesek táncosait adó néptánc-színházi tánc szakos növendékek, továbbá az Állami Artistaképző Intézet növendékei, és a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola különleges tehetségű tanulói is. A főiskolán 1955 óta folyó négyévente induló, 8 féléves, levelező tagozatos táncpedagógus-képzés keretében a hallgatók klasszikus balett pedagógus, néptánc pedagógus, társastánc pedagógus, moderntánc pedagógus oklevelet szerezhetnek. A felvétel érettségihez és színpadi szakmai gyakorlathoz, vagy táncművészeti szakközépiskolai végzettséghez, balettművész szakos oklevélhez kötött. További diplomára épülő szakok a koreográfus szak és a táncelméleti szakíró szak. A magyar néphagyományok oktatása iránti megnövekedett a társadalmi igényt, az iskolatípusok és oktatási programok gazdagodását tapasztalva, több pedagógusképző
7
intézmény indított gyermektánc tanítására képesítő szakirányú továbbképzési szakot. Így elsőként 1995-ban az ELTE Tanító- és Óvóképző Főiskolai Kar jogelődje, a Budapesti Tanítóképző Főiskola alapította meg a gyermektáncoktató tanító szakirányú továbbképzési szakot (szakindítási engedély száma: 13/1997. (II.18.) MKM rendelete), ezt követte a szombathelyi Berzsenyi Dániel Tanárképző főiskola tánc és drámapedagógus szakja, illetve a szarvasi Körös Főiskola Brunszvik Teréz Óvóképző Intézete óvodapedagógusok számára elkészített programja. A Budai Tanítóképzőben a gyermektánc oktató tanító és óvodapedagógus, négy féléves szakirányú továbbképzési szakhoz kapcsolódóan olyan táncos szakmai műhely jött létre, amely mesterszintre emelte a játék és tánc kisgyermekkori tanításának kérdését. A szak oktatói a magyar táncművészet kiemelkedő személyiségei, neves táncpedagógusok: művészek, koreográfusok, kutatók, pedagógusok. A 16 oktató közül 3 fő minősített (tudományos fokozat, illetve Harangozó díj.) Oktatómunkájuk mellett elméleti munkásságukat jelzik megjelent országos tankönyveik és publikációik.1 A képzés külön érdekessége és érdeme, hogy az óvodapedagógusok és tanítók közös kurzusai révén pontosították az óvodai nevelés és az iskola kezdőszakaszában folyó oktatónevelőmunka különbségeit, tantárgy-pedagógiai sajátosságait, kidolgozták az egymásra épülés módszertanát. Az elmúlt mintegy tíz évben a szakon végzett mintegy 200 óvodapedagógus és tanító többsége a szak elvégzése után folytatta a szakon megkezdett tanulást, valamint pedagógiai fejlesztő munkát a Magyar Pedagógiai Társaság Hagyományismeret Szakosztály keretében. A Budai Tanítóképzőben kialakult képzés és az ahhoz kapcsolódó fejlesztő munka veszélyben van, mert az Oktatási Minisztérium a Budai Képző által alapított és országosan elismert képzést nem emelte be a szakvizsgával egyenértékű szakirányú szakok sorába, ezáltal „leértékelte” az itt szerzett végzettséget. Az itt szakirányú szakon oklevelet szerzett óvodapedagógusok és tanítók nem juthatnak magasabb fizetési kategóriába, s ami ennél még szomorúbb, a megszerzett oklevél nem jogosítja őket a művészeti alapiskolában történő tanításra, pedagógiai munkára. A helyzet paradox jellegét mutatja az a tény, hogy a rendelet értelmében a művészeti iskolákban történő munkára kizárólag a Magyar Táncművészeti Főiskola által kiadott táncpedagógus diploma jogosít, amely azonban minimális mértékben sem készít fel az óvodás és kisiskoláskorú gyermekek hagyományismeretbe ágyazott táncos nevelésére, képzésére. Az erre a célra alapított gyermektáncoktató tanító és a gyermektáncoktató óvodapedagógus szakirányú szakok oklevele pedig – a rendelet értelmében – nem elfogadható. Csak remélni tudjuk, hogy a Bologna folyamat kapcsán átalakuló felsőoktatásban a Ba és Ma, valamint a szakirányú szakok új rendszerében az óvodában és az iskola kezdő szakaszában dolgozó pedagógusok képzése – a döntésekbe bevont szakemberekkel, civil szervezetekkel folytatott dialógusok révén – megnyugtató módon rendeződik. Mondandónk alátámasztására álljon itt a gyermektáncoktató tanító szakirányú szak képesítési követelményeinek rövid kivonata. A gyermektánc oktató tanító szakirányú szak célja olyan, a táncművészet iránt érdeklődő, vagy e területen előképzett pedagógusok táncpedagógusi képzése, akik rendelkeznek már korábban megszerezett korszerű általános, pedagógiai-pszichológiai, szakmai műveltséggel, olyan elméleti és gyakorlati ismeretekkel, képességekkel, jártasságokkal és készségekkel, amelyek alkalmassá teszik őket a 6-12 év közötti gyermekközösségekben a különböző játékok, táncok tanítására, valamint a gyermekek kreativitásának kibontakoztatására. A 1
Oktatók: Árendás Péter, E. Kovács Éva, Gyebnár László, Hortobágyi Gyöngyvér, H. Major Rita, Karácsony Molnár Erika, Karácsony Zoltán, Módy Júlia, Neuwirth Annamária, Sándor Ildikó, Tátray Zsuzsanna, Tihanyiné Hős Ágnes, Zórándy Mária művészeti tanácsadó: Foltin Jolán, szakfelelős: Kraiciné Szokoly Mária.
8
szakirányú továbbképzés oklevele az iskolai oktatás első hat évfolyamán, tanórai keretben történő tanításra jogosít illetve szakképzett pedagógusokat biztosít a tanórán kívül a 6-12 éves korú gyermekek és fiatalok számára szervezett táncművészeti és mozgásművészeti kurzusok, szakkörök vezetéséhez. A képzés feladata: elméleti és módszertani táncművészeti ismeretekkel történő felkészítés • a harmonikus életvitelre és egészséges életmódra, a testi szellemi és lelki komponensek egyensúlyban tartására történő nevelésre, • a gyermekek testi képességeinek, tánckészségének általános fejlesztésére, • a gyermekek komplex művészeti nevelésére, ízlésének fejlesztésére, kreativitásának kibontakoztatására, • a NAT-ban körvonalazott néprajzi ismeretek, néphagyományok, népi játékok és táncok tanítására a magyar és más népek hagyományainak ismeretére, tiszteletére, A szak felvételének feltétele: tanítói főiskolai oklevél, legalább két éves szakmai (a tánc bármely műfajában, pl. együttesben eltöltött) gyakorlat. A képzés főbb tanulmányi területei: Népi gyermekjátékok, Néptáncismeret, Mozdulatművészet/ előkészítő gimnasztika, Klasszikus balett, Társastánc, Történelmi tánc, Ritmika, Anatómia, Mozdulatelemzés – táncjelírás, Folklórismeret, Tánctörténet – táncesztétika, Zenei ismeretek, Hospitálás és tanítási gyakorlat. Képesítési követelmények: A gyermektáncoktató ismerje • az anatómiailag helyes és esztétikailag szép mozgásrendszereket, • a táncművészet esztétikai sajátosságait, történetét és összefüggéseit a zene, a színház és a képzőművészetekkel, • az egyetemes és nemzeti tánckultúra művészeti és közhasznú formáit, tanítási módszereit, • az alapvető mozdulatnyelvek történetét, legfontosabb irányzatait, legnevesebb képviselőit, • a Kárpát-medence néptáncainak főbb típusait és dialektusait, a népi gyermekjátékokat, a magyar modern tánc un. mozdulatművészeti irányzatát és a modern balett terminológiáját, • a test felépítésének életkorhoz kapcsolódó sajátosságait, • a különböző korosztályok terhelhetőségét, koncentrálóképességét, mozgáskoordinációját, s mindezek fejlesztésének módszereit. Rendelkezzen • biztos és stílusos tánctudással, • megalapozott és sokoldalú elméleti felkészültséggel, • esztétikai ítélőkészséggel, • a notáció olvasás készségszintjével. Legyen jártas a népi játékok, a néptánc és a mozdulatművészet mozgáskincsében. Legyen képes • a 6-12 éves gyermekek abszolút és relatív mozgáskészségének megítélésére, • a tánctudás megszerzéséhez szükséges alapkészségek és képességek kialakítására és fejlesztésére, • a különböző mozdulatnyelveknek megfelelő korszerű tanítási módszerek alkalmazására, • az általános és művészi mozgáskészség és képesség fejlesztésére, a gyermekek kreativitásának kibontakoztatására, 9
• a gyermekek esztétikai érzékének formálására, • etűdök és kombinációk összeállítására, koreográfiák betanítására. A képzés szerves része az elméleti ismeretekhez és a gyakorlati munkához kapcsolódó záródolgozat elkészítése és annak a záróvizsgán történő megvédése. A záródolgozat a tánckultúra oktatására vonatkozó olyan feladat, amelyet a hallgató tanulmányaira támaszkodva, kiegészítő magyar, esetleg idegennyelvű szakirodalom tanulmányozásával, konzulens irányításával teljesít. A záródolgozatnak igazolnia kell, hogy a jelölt képes a tanult ismeretanyag iskolai gyakorlati alkalmazására, s tájékozott a tánckultúra tananyagon túlmutató területein is. A gyermektánc oktatói szakirányú oklevél megszerzéséhez záróvizsgát kell tenni. 2008.11.01.
10
