JANE AUSTEN
A MANSFIELDI KASTÉLY 1
(1814)
FORDÍTOTTA RÉZ ÁDÁM
1
MEK-05929 A mansfieldi kastély / Jane Austen ; fordító Réz Ádám regény ; magyar eredeti kiadvány: A mansfieldi kastély / Jane Austen ; [fordította Réz Ádám] Budapest : Európa, 1978, cop. 1968 ISBN 963 07 1300 4 OSZK: link.oszk.hu/libriurl.php?LN=hu&DB=oszk&SRY=an&SRE=587339 Klasszikus világirodalom angol irodalom, 18-19. sz. MEK-be került: 2008-05-07 URL: http://mek.oszk.hu/05900/05929 (már nem érvényes URL 2015-ben!)
Első fejezet Mintegy harminc évvel ezelőtt a huntingdoni Maria Ward kisasszonyt, akinek a vagyona nem volt több hétezer fontnál, az a nagy szerencse érte, hogy sikerült elnyernie Sir Thomas Bertram vonzalmát, aki Northampton grófságban a mansfieldi kastélyt birtokolta; s így a lady rangra emelkedve megkapta mindazt a kényelmet és kellemességet, amit egy szép, nagy ház nyújthat, ha tekintélyes jövedelem is járul hozzá. Egész Huntingdont elképesztette a nagyszerű frigy, amelyről a kisasszony ügyvéd nagybátyja maga is elismerte, hogy csakis akkor lett volna méltányos, ha unokahúga legalább háromezer fonttal gazdagabb. Az új ladynek volt két leánytestvére, s ők is sokat remélhettek nővérük felemelkedésétől; azok az ismerőseik, akik a nagyobbik Ward kisasszonyt és Frances kisasszonyt semmivel sem tartották Maria kisasszonynál kevésbé csinosnak, bátran megjósolták, hogy mindkettő csaknem éppoly előnyös házasságra számíthat. Csakhogy a világon mindig kevesebb a gazdag ember, mint a csinos nő, aki megérdemelné, hogy a felesége legyen. A nagyobbik Ward kisasszony öt-hat év múltán azon vette észre magát, hogy el van jegyezve Norris nagytiszteletű úrral, sógora egyik barátjával, akinek alig volt magánvagyona, Frances kisasszony pedig még ennél is rosszabbul járt. Igaz, a nagyobbik lány házasságát, amikor végül létrejött, nem kellett éppen lebecsülni; Sir Thomasnak ugyanis szerencsére módjában állott, hogy barátját szép lelkészi javadalomhoz juttassa Mansfieldben, s így Norris úr és Norrisné asszony évi ezer fontnál csak alig valamivel kisebb jövedelem birtokában léphetett rá a hitvesi boldogság pályájára. Frances kisasszony azonban, ahogy mondani szokás, a házasságával igen kellemetlen, sőt kínos helyzetbe hozta a családot, mert egy tengerész főhadnagyhoz ment hozzá, aki híján volt vagyonnak, neveltetésnek és jó összeköttetéseknek egyaránt. Bosszantóbban nem is választhatott volna. Sir Thomas Bertramnak volt némi befolyása, melyet elvből is, büszkeségből is - attól a vágytól vezérelve, hogy mindig a leghelyesebben járjon el, s attól is, hogy tiszteletre méltó pozícióban lássa mindazokat, akikhez köze van -, szívesen latba vetett volna Lady Bertram húga érdekében; ennek a férjét azonban éppen a foglalkozása miatt semmiféle befolyás nem vihette előbbre, s mielőtt Sir Thomas valami más módot talált volna, hogy a házaspár segítségére siessen, a nővérek között teljes szakításra került sor. Valamennyi fél viselkedésének része volt abban, hogy ide jutottak, aminthogy a meggondolatlan házasságok csaknem mindig ide szoktak vezetni. Price-né, tartva a fölösleges korholástól, az esküvő előtt nem is értesítette a családját. Lady Bertram, aki igen békés érzésű, könnyen kezelhető és nemtörődöm természetű asszony volt, megelégedett volna azzal, hogy lemond a húgáról, és többé nem is gondol az egészre; Norrisnét azonban olyan tettvágy fűtötte, amely nem nyugodhatott, amíg egy hosszú és haragos levélben el nem magyarázta Fannynak, hogy milyen ostobán cselekedett, s milyen szomorú következményekre számíthat. Erre viszont Price-nén volt a sor, hogy megsértődjék és megharagudjon; s válasza, mely egyformán keserű szavakkal illette mindkét nővérét, és olyan bántó megjegyzéseket tartalmazott Sir Thomas büszkeségéről, hogy Norrisné semmiképp sem fojthatta magába őket, hosszú időre véget vetett közöttük minden érintkezésnek. Mivel igen messzire éltek egymástól, és egészen másféle körökben forogtak, a következő tizenegy év alatt úgyszólván egyszer sem adódhatott rá alkalom, hogy halljanak egymás létezéséről; Sir Thomas mindig el is ámult Norrisné tájékozottságán, valahányszor arról értesült tőle, hogy Fannynak megint gyereke született. Tizenegy év múltán azonban Price-né már nem engedhette meg magának, hogy kitartson sértett büszkeségében, vagy elveszítse azt az egyetlen kapcsolatot, amely talán még segítségére lehet. A nagy s még egyre növekvő család, a tényleges szolgálatra már alkalmatlanná vált, de a vidám társaságra és a jó italra mégis változatlanul fogékony férj, valamint a szűkös jövedelem, amelyből élniük kellett, arra késztette, hogy nagyon is igyekezzék visszanyerni oly könnyelműen eldobott hozzátartozóit; írt tehát Lady Bertramnak egy levelet, amelynek valamennyiüket békülékeny hangulatba kellett ringatnia, oly élénk színekkel ecsetelte, hogy megbánta, amit tett, hogy kétségbeejtő az állapota, hogy bővében van a gyerekeknek, de szűkében úgyszólván minden másnak. Éppen a kilencedik szülésére készült, s miután siránkozva beszámolt e körülményről, és pártfogásukat kérte a születendő gyermek részére, azt sem tudta eltitkolni, hogy érzése szerint igen sok mindent tehetnének a már meglevő nyolcnak a további sorsáért is. A legidősebbik tízéves fiú: talpraesett,
eszes kis legény, aki alig várja, hogy kikerüljön a világba; de ugyan mit tehetne érte az anyja? Nincs-e rá lehetőség, hogy valami hasznos alkalmaztatást kapjon Sir Thomas nyugat-indiai birtokán? Semmilyen állást nem vetne meg; vagy mi a véleménye Sir Thomasnak a woolwichi hadapródiskoláról? Esetleg hogyan lehet egy fiút a Keletre küldeni? A levél nem maradt hatástalan. Helyreállította a békét és a jóindulatot. Sir Thomas nem fukarkodott a baráti tanácsokkal és ígéretekkel, Lady Bertram pénzt és babakelengyét küldött, Norrisné pedig megírta a válaszokat. Ezek voltak a levél közvetlen eredményei, de alig telt el egy esztendő, és Price-né még inkább érezhette üdvös hatását. Norrisné gyakran említette a többieknek, hogy nem bírja kiverni a fejéből szegény húgát és a családját, s hiába tettek érte már eddig is olyan sokat, ő még többet szeretne tenni; végül megvallotta, mi a titkos óhaja: egy gyerek nevelésének és eltartásának a gondját vegyék le teljesen a szegény Price-né válláról, hiszen úgyis marad neki elég. Miért ne vállalhatnák el közösen a legidősebb leányt, aki most kilencéves, és így épp a legjobban rászorul a gondos nevelésre, melyet a szegény Price-nétól nem kaphat meg semmiképp? A költség és fáradság igazán nem számítana, ha meggondoljuk, milyen nagy jót tennének. Lady Bertram azonnal egyetértett vele. - Azt hiszem, jobbat nem is tehetnénk - mondta. - Hozassuk el a gyereket. Sir Thomas már nem tudott ilyen gyorsan és fenntartás nélkül beleegyezni. Töprengett, tétovázott: nem csekély a felelősség; ha elvállalják a lány nevelését, rendesen kell róla gondoskodniuk, különben nem jóság, hanem kegyetlenség lenne elszakítani a családjától. Gondolnia kell a maga négy gyermekére is, a két fiára, az unokatestvér-szerelmekre, s a többi; de mihelyt elkezdte határozottan kifejteni az ellenvetéseit, Norrisné a szavába vágott, és megadta a választ arra is, amit már kifejtett, arra is, amit csak akart. - Drága Sir Thomas, tökéletesen megértem magát, és méltányolom nagylelkű, finom érzéseit, amelyek egyébként mindenben annyira jellemzik a viselkedését; abban is teljesen egyetértünk, hogy az embernek minden tőle telhetőt meg kell tennie, ha egy gyermek sorsát, hogy úgy mondjam, a kezébe vette; és én lennék az utolsó az egész világon, aki ilyen esetben fukarkodik a maga csekély hozzájárulásával. Mivel saját gyermekem nincs, ugyan kire fordíthatnám azt a keveset, amit nyújtani tudok, ha nem a testvéreim gyermekeire? A férjem is, ugye, olyan nemes gondolkodású... de hiszen tudja, hogy nem szeretek sokat beszélni és ígérgetni. Apró kis nehézségek miatt ne riadjunk vissza egy jó cselekedettől. Ha tisztességes nevelést adunk egy lánynak, s azután kellő módon vezetjük be a világba, tíz az egyhez, hogy megtalálja a boldogságát, és többé senkinek nem kerül pénzébe. A mi unokahúgunk, Sir Thomas, ha szabad így mondanom, de mindenesetre a maga unokahúga számos előnyt élvezne, ha itt nő fel ezen a környéken. Nem mondom, hogy olyan csinos lesz, mint a kuzinjai. Valószínűleg nem lesz olyan csinos; de oly kedvező körülmények között léphetne be az itteni társaságba, hogy minden emberi számítás szerint hamarosan akadna jóravaló kérője. Maga a fiaira gondol; de hát, mondja meg őszintén: minden elképzelhető dolog közül vajon nem éppen ez a legvalószínűtlenebb, ha úgy nőnek fel, ahogy tervezzük, egymás mellett, testvérek módjára? Lelki képtelenség. Soha még ilyen esetről nem hallottam. Sőt, ez az egyetlen biztos módszer, amellyel a nemkívánatos vonzalmakat megelőzhetjük. Ha a lány netalán csinos lesz, és Tom vagy Edmund csak hét év múlva látja először, könnyen megeshetik a baj. Elég lesz arra gondolniuk, hogy nem fogadtuk be magunk közé, s hagytuk valahol messze, a legnagyobb szegénységben felnőni; amilyen kedves, jószívű fiúk, vagy az egyik, vagy a másik biztosan beleszeretne. De neveltesse csak velük együtt mostantól fogva, s legyen az a lány olyan gyönyörű, mint egy angyal, akkor is mindig csak a húgukat fogják látni benne. - Sok igazság van abban, amit mond - felelte Sir Thomas -, s távol legyen tőlem, hogy mesterséges akadályokat gördítsek egy olyan megoldás útjába, mely ennyire összhangban lenne az érdekeltek lehetőségeivel és egymás közötti kapcsolataival. Csupán azt akartam megjegyezni, hogy nem szabad könnyelműen eljárnunk, mert Price-nét is csak azzal segítenénk igazán, és nekünk is csak az válna
becsületünkre, ha a lánynak úrinőhöz méltó jövőt biztosítanánk, illetve kötelezve éreznénk magunkat, hogy később majd biztosítsunk, amennyiben mégsem akadna megfelelő kérője, bármily vérmesen reméli is kegyed. - Mélységesen megértem! - kiáltotta Norrisné. - Sir Thomas, maga a megtestesült nagylelkűség és tapintat, s én esküdni mernék rá, hogy ebben a kérdésben sohasem lesznek nézeteltéréseink. Jól tudja, hogy ami módomban áll, azt én mindig boldogan megteszem azokért, akiket szeretek; s bár annak a szeretetnek, amit a maga drága gyermekei iránt érzek, egy századrészét sem tudnám arra a szegény lányra fordítani, és semmilyen vonatkozásban nem tekinthetném őt annyira a sajátomnak, mégis megvetném magam, ha képes lennék elhanyagolni. Hát nem a húgom gyermeke? Hogy is nézhetném ölbe tett kézzel, hogy szükséget szenved, amíg van egy falat kenyerem, amelyet megoszthatok vele? Nekem is megvannak a magam hibái, drága Sir Thomas, de a szívem csupa érzés; és ha szegény vagyok is, inkább megvonnám magamtól a legszükségesebbet, semhogy szűkkeblűen viselkedjem. Ha tehát nincs ellenére, már holnap megírom szegény húgomnak az ajánlatunkat; s mihelyt megállapodtunk, én magam intézkedem, hogy a gyerek eljusson Mansfieldbe: magának egyáltalán nem kell vesződnie vele. Majd vesződöm én: tudja, hogy nem szoktam kímélni magam. Külön ezért felküldöm Dadust Londonba, van ott egy szíjgyártó unokatestvére, akinél megszállhat, s a gyereket odavihetnék hozzá. Portsmouthtól Londonig könnyen eljuthat a kislány postakocsin, ha rábízzák akármelyik rendes utasra. Mindig akad ilyen: egy megbízható kereskedőfeleség vagy valaki más. Sir Thomas nem hozott fel több ellenvetést, csak Dadus unokatestvérét védte meg a váratlan támadástól, s miután úgy határoztak, hogy a találkozónak illendőbb formák között kell lezajlania, ha ily módon valamivel költségesebb lesz is, az ügy el volt döntve, és valamennyien előre élvezték a kitervelt jó cselekedet örömét. Az igazat megvallva, e jóleső érzés egyenlő megoszlása nem volt egészen igazságos; Sir Thomas ugyanis szilárdan eltökélte, hogy teljes komolysággal és következetességgel vállalja a gyám szerepét, Norrisnénak viszont egyáltalán nem állott szándékában, hogy bármit is magára vegyen az anyagi terhekből. Szívjósága nem ismert határt, amíg csak sürögni, beszélni és okoskodni kellett, s nála jobban senki sem buzdíthatott volna másokat a bőkezűségre; de a pénzt legalább úgy szerette, mint az ilyesféle buzgólkodást, és éppoly jól tudta megtakarítani a magáét, mint elkölteni a másokét. Mivel a házassága kisebb jövedelemhez juttatta, mint amilyenről álmodozott, eleinte úgy vélte, hogy a legszigorúbb takarékosságra van szükség; s amit óvatosságból kezdett, hamarosan a vérévé vált, bár nem születtek gyerekei, akik a kényszerű beosztás gyümölcseit élvezzék. Ha nagy családról kellett volna gondoskodnia, Norrisné talán sohasem teszi félre a pénzét; mivel azonban ilyen gondjai nem voltak, semmi sem akadályozta a kuporgatásban, és nem csökkentette azt a jó érzését, hogy évről évre több marad meg a jövedelmükből, hiszen nem úgy élnek, mint ahogy élhetnének. Mint szenvedély rabja, aki ráadásul még nem is érzett igazi szeretetet a húga iránt, meg kellett elégednie azzal, hogy a költséges jótékonyság kezdeményezőjének és megszervezőjének minőségében arasson babérokat; de mivel nagyon kevéssé ismerte önmagát, a fenti beszélgetés után talán abban a boldog hiszemben sétált haza a paplak felé, hogy ő a legbőkezűbb nővér és nagynéni a világon. Amikor az ügy ismét szóba került, már világosabban kifejtette elképzeléseit; s válaszul Lady Bertram nyugodt kérdésére: - Mondja, húgom, hol helyezzük el a gyereket, amikor megérkezik, magánál vagy nálunk? - Sir Thomas némileg meglepődve hallotta, hogy Norrisné igazán képtelen személyes részt vállalni a jövevény gondozásából. Sir Thomas eddig azt hitte, hogy a paplakban nagy örömmel fogadják majd a kislányt, akiben a gyermektelen nagynéni kellemes társra találhat; most azonban kiderült, hogy mélységesen tévedett. Norrisné végtelenül sajnálta, de arról szó sem lehetett, legalábbis a jelenlegi körülmények között, hogy a gyerek náluk lakjon. Férjeura ingatag egészségi állapota miatt gondolni sem szabad ilyesmire; szegény Norris úr legalább annyira képtelen volna elviselni egy gyerek lármáját, mint madárként felröppenni a levegőbe; persze, ha egyszer megszabadulna köszvényes panaszaitól, az egészen más; akkor ő, Norrisné, boldogan felváltaná a
testvérét, mit sem törődve a sok gonddal-bajjal; de szegény Norris úr jelenleg minden percét lefoglalja, és ilyesmit még csak meg sem akar említeni neki, mert kétségtelenül felzaklatná vele. - Hát akkor jöjjön hozzánk a gyerek - mondta Lady Bertram a legnagyobb nyugalommal. Rövid szünet után Sir Thomas méltóságteljesen hozzátette: - Igen, legyen ez a ház az otthona. Majd igyekszünk teljesíteni iránta a kötelességünket, s itt legalább meglesz az az előnye, hogy egykorú társak közé kerül, és hivatásos nevelőnőt is kap. - Nagyon igaz! - kiáltotta Norrisné. - Mindkét szempont rendkívül fontos, Lee kisasszonynak pedig mindegy lesz, hogy három lányt kell-e tanítania, vagy csak kettőt... az már igazán egyre megy. Őszintén sajnálom, hogy nem tudom jobban hasznosítani magam; de ami tőlem telik, azt azért megteszem. Nem tartozom azok közé, akik kímélni szeretik magukat; s igenis elküldöm érte Dadust, bármennyire kellemetlen lesz is három napig nélkülöznöm a legfőbb tanácsadómat. Gondolom, nővérem, hogy a kis fehér padlásszobában akarja elhelyezni a gyereket, a régi gyerekszobák mellett. Az a legjobb megoldás, Lee kisasszony közelében, a lányoktól sem messze, és mindjárt kéznél lennének a cselédek is, akik, ugye, majd öltöztetik, és a ruháival törődnek, mert, gondolom, nem kívánja Ellistől, hogy őt is éppen úgy kiszolgálja, mint a többieket. Nem is tudom elképzelni, hol helyezhetné el másutt. Lady Bertram nem tett ellenvetést. - Remélem, jó természetű gyermek lesz - folytatta Norrisné -, és fel tudja fogni, mekkora szerencse, hogy ilyen rokonai vannak. - Ha különösen rossz lenne a természete - mondta Sir Thomas -, a saját gyermekeink érdekében nem tarthatnánk itt sokáig; de nincs rá semmi ok, hogy mindjárt a legrosszabbra gondoljunk. Valószínűleg sok csiszolnivalót találunk majd rajta, s fel kell készülnünk arra, hogy nagyfokú tudatlanságot, némely alantas nézeteket és elszomorítóan rossz modort tár elénk; ezek azonban nem javíthatatlan hibák; azt sem hiszem, hogy veszélyesek lehetnének a környezetére. Ha a lányaim fiatalabbak volnának nála, komolyan el kellene gondolkodnunk azon, hogy szabad-e ilyen társat adni melléjük; de az adott helyzetben úgy vélem, nekik egyáltalán nem árthat ez a kapcsolat, a rokonuk viszont rengeteget nyerhet rajta. - Pontosan így gondolom én is - kiáltotta Norrisné -, éppen ma reggel mondtam a férjemnek. Nem is kell más nevelés annak a lánynak, mondtam: elég, hogy a kuzinjai mellé kerül; ha Lee kisasszony nem tanítaná meg semmire, tőlük is elég jóságot és okosságot tanulhatna. - Remélem, nem fogja bosszantani szegény kis mopszlimat - mondta Lady Bertram -; csak nemrég sikerült rávennem Júliát, hogy hagyja békén. - Ahogy a lányok felserdülnek, sógorasszony - szólt Sir Thomas -, lesznek némi nehézségeink a kellő megkülönböztetéssel: el kell érnünk, hogy az én lányaim tudatában legyenek a maguk mivoltának, de azért mégse nézzék le túlságosan az unokatestvérüket; ő pedig ne szenvedjen fölöslegesen, de mindig tartsa észben, hogy nem Bertram kisasszonynak született. Szeretném, ha nagyon jó pajtások lennének, és a világért sem engedném meg a lányaimnak, hogy a legkevésbé is sértően viselkedjenek a rokonukkal szemben; de egyenlőek azért sohasem lehetnek. Társadalmi állásuk, vagyonuk, jogaik és lehetőségeik között mindig meg fog maradni a különbség. Ez a kényes kérdés igen nagy tapintatot kíván, és én számítok a maga segítségére, hogy meg tudjuk találni a leghelyesebb viselkedési formákat. Norrisné szívvel-lélekkel felajánlotta szolgálatait; s bár tökéletesen egyetértett Sir Thomasszal az ügy nehézségét illetően, nem győzte biztatni, hogy ők ketten majd könnyűszerrel megbirkóznak vele. Sejthető, hogy Norrisné nemhiába írt a húgának. Price-né ugyan meglepődött, amiért épp egy lányra esett a választás, amikor annyi pompás fia is volt, de rendkívül hálásan fogadta az ajánlatot, és biztosította rokonait, hogy a lánya igen jó természetű, kedves teremtés, akit remélhetőleg sohasem lesz okuk elküldeni maguktól. Azt is megírta róla, hogy egy kicsit érzékeny és gyönge, de a
levegőváltozás bizonyára nagyon jót tesz majd neki. Szegény asszony! Nyilván megfordult a fejében, hogy jó pár gyermekének hasznára válna egy kis levegőváltozás.
Második fejezet A kislány szerencsésen megtette a hosszú utat; Norrisné elébe ment Northamptonba, s így az utolsó csöppig kiélvezhette saját fontosságának a tudatát: elsőként üdvözölte a gyereket, ő mutatta be a többieknek, és ő ajánlotta jóindulatukba. Fanny Price ekkoriban épp tízéves volt, s bár a külsejében első pillantásra aligha lehetett különösebb vonzóerőt felfedezni, nem is taszította vissza rokonait. Korához képest alacsony volt, arca színtelen, s híján minden feltűnő szépségnek; a viselkedése hallatlanul félénk, szégyenlős, visszahúzódó; de a modora, bár félszeg, egyáltalán nem közönséges, a hangja kellemes, és a magatartása, miközben beszélt, nagyon megnyerő. Sir Thomas és Lady Bertram igen kedvesen fogadta; s látva, hogy mennyire ráfér a bátorítás, Sir Thomas iparkodott a lehető legbiztatóbban viselkedni, ez azonban az ő ünnepélyes modorával nem nagyon sikerülhetett; és Lady Bertram, aki feleannyira sem erőltette meg magát, s alig szólt egy szót, míg a férje tízet, pusztán a nyájas mosolyával mindjárt elérte, hogy kettejük közül ő lett a kevésbé félelmetes személyiség. A fiatalok mind otthon voltak, és derűs, fesztelen fellépésükkel nagyon jól szerepeltek az összeismerkedésben, legalábbis a fiúk, az egyik tizenhét, a másik tizenhat éves, korukhoz képest szép szál fiatalemberek, akiket a kis unokahúg szemében a felnőtt férfiak glóriája övezett. A két lány már tanácstalanabb volt, lévén kisebbek a fiúknál, és jobban meg is illetődtek az apjuktól, aki ebből az alkalomból különösen cikornyás szavakat intézett hozzájuk. De mivel régóta megszokták a társas életet és a dicséreteket, nem maradt bennük semmi természetes félszegség; s látva, hogy unokahúgukból teljesen hiányzik az önbizalom, az övék mindinkább visszatért, úgyhogy csakhamar a legnyugodtabb közönnyel tudták szemügyre venni arcát és öltözékét. Ritka szép család voltak; a fiúk igen jóvágásúak, a lányok határozottan csinosak, s korukhoz képest valamennyien nagyok és fejlettek, ami az unokatestvéreket külsőleg éppen annyira megkülönböztette egymástól, mint modor tekintetében a nevelésük; senki sem hitte volna, hogy a lányok között valójában oly csekély a korkülönbség: a kisebbiket csak két év választotta el Fannytól. Julia Bertram tizenkét éves volt, és Maria csak egy évvel idősebb. A kis jövevény pedig rettenetesen boldogtalannak érezte magát. Félt mindenkitől, szégyenkezett, visszakívánkozott előző otthonába, nem mert felnézni, nem bírt hangosan és könnyek nélkül megszólalni. Norrisné Northamptontól Mansfieldig az egész úton arról beszélt neki, hogy milyen óriási szerencse érte, s ez milyen nagy hálára és jó viselkedésre kötelezi - most azután elkeseredését csak növelte a bűntudat, hogy mégsem tud boldog lenni. A hosszú út fáradalmai is egyre inkább éreztették hatásukat. Hiába volt Sir Thomas minden leereszkedő nyájassága, és hiába jósolgatta buzgón Norrisné, hogy Fanny jó kislány lesz; hiába mosolygott rá Lady Bertram, s ültette maga és mopszlija mellé a pamlagra, sőt, hiába nyomtak a kezébe egy finom egres lepényt: alig nyelt le belőle két falatot, máris sírva fakadt; s mivel úgy látszott, hogy leginkább még az ágy tudná megvigasztalni, sürgősen lefektették, hadd aludja ki a bánatát. - A kezdet nem valami biztató - mondta Norrisné, amikor Fanny kiment a szobából. - Miután annyit beszéltem a lelkére az úton, azt hittem, derekasabban fog viselkedni; elmondtam neki, milyen sok függ attól, hogy jól sikerül-e a bemutatkozása. Remélem, nem arról van szó, hogy egy kicsit durcás a természete... szegény anyjáé nagyon is az volt; de hát egy ilyen gyermekkel szemben elnézőnek kell lennünk, s ha most szomorú, amiért kiszakadt az otthonából, ez talán nem vet rá túlságosan rossz fényt, hiszen mégiscsak az otthona volt, minden hibájával együtt, ő pedig még nem foghatja fel, milyen előnyös cserét csinált; no de ami késik, nem múlik. Mindazonáltal tovább tartott, semmint Norrisné megengedhetőnek vélte, amíg Fanny hozzászokott új környezetéhez, és beletörődött abba, hogy el kellett válnia minden régi ismerősétől. Fájdalma igen éles volt, s mivel nem nagyon értette meg senki, nem is foglalkozhattak vele kellőképpen. Senki sem akart barátságtalanul viselkedni, de nem is erőltette meg magát, hogy feloldja a kislány szorongásait.
Másnap a Bertram kisasszonyokat felmentették a tanulás alól, hogy ráérjenek összebarátkozni és elszórakozni unokahúgukkal, de ez sem vezetett sok eredményre. Mindkettő elég közönségesnek találta Fannyt, amikor kiderült, hogy csak két selyemöve van, és sohasem tanult franciául; s miután a kislányra nem nagyon hatott az a duett sem, amelyet kegyesen előadtak neki, végül is nem tehettek mást, mint hogy nagylelkűen megajándékozták néhány semmire sem becsült játékszerükkel, s magára hagyták, ők pedig művirágkészítéssel, aranypapír-vagdosással és egyéb szórakozásokkal igyekeztek minél jobban kihasználni a szünnapot. Fanny az unokanővérei társaságában vagy tőlük távol, a tanulószobában, a szalonban vagy a kertben egyformán el volt keseredve, s mindenütt és mindenkiben talált valami félelmetest. Lady Bertram szótlansága elbátortalanította, Sir Thomas ünnepélyessége szorongást plántált belé, Norrisné pedig teljesen megbénította intelmeivel. Unokanővérei bántó megjegyzéseket tettek rá, hogy milyen kicsi és milyen félszeg; Lee kisasszony elképedt a tudatlanságán, a cselédek kicsúfolták a ruhái miatt; s amikor e fájdalmak közepette eszébe jutottak fivérei és húgai, akik mellett oly fontos szerepet tölthetett be mint játszótárs, dajka és tanítónő, szívét még jobban hatalmába kerítette a csüggedés. A ház pompáján elámult, de ez persze nem adott vigaszt. A szobák olyan nagyok voltak, hogy nem tudott fesztelenül mozogni bennük; ha bármihez hozzányúlt, attól kellett félnie, hogy mindjárt összetörik, s állandó rettegésben kóborolt ide-oda; gyakran elbújt sírni a szobácskájába; s a kislány, akiről esténként elismerően állapították meg a szalonban, miután kiment, hogy láthatólag meg tudja becsülni a szerencséjét, egyszer sem ért a nap szenvedéseinek végére, amíg álomba nem sírta magát. Egy hét telt el így, anélkül, hogy csöndes, tartózkodó viselkedése bármit is elárult volna, amikor egy reggel Edmund, a fiatalabbik unokabátyja, sírva találta a padlásszobákhoz vezető lépcsőn. - Mi a baj, húgocskám? - kérdezte olyan kedvesen, ahogy csak a nagyon jó emberek tudják. Leült mellé, s nem kis erőfeszítésébe került, hogy leküzdje a gyerek szégyenkezését, amiért így rajtakapták, és szóra bírja. Tán csak nem beteg? Haragszik rá valaki? Vagy összeveszett Mariával és Juliával? Vagy talán segítsen neki, mert nem ért valamit a leckéjéből? Egyáltalán, mire volna szüksége, mit tehetne a kedvéért? Sokáig csak annyi választ tudott kipréselni belőle, hogy „Nem, nem - semmi - nem, köszönöm”; de amikor a további faggatás során egyszer szóba hozta régi otthonát, a kislány felerősödő zokogásából rájött, hogy miben gyökerezik a fájdalma. Tőle telhetőleg igyekezett megvigasztalni. - Azért vagy szomorú, kis Fanny, mert el kellett hagynod anyukádat - mondta. - Ebből is látszik, milyen jó kislány vagy; de ne feledd, hogy rokonok és jó barátok közé kerültél, akik valamennyien szeretnek, és boldoggá akarnak tenni. Gyere, sétáljunk egyet a parkban, és mesélj el nekem mindent a fivéreidről meg a húgaidról. Amint tovább beszélgettek e tárgyról, kiderült, hogy bármennyire kedvesek is Fannynak mind e fivérek és húgok, van köztük egy, akit az összes többinél jobban szeret. Williamről beszélt a legtöbbet, ő hiányzott most a leginkább: William, a legnagyobb fiú, nála egy évvel idősebb, állandó társa és barátja, s anyjuknál (akinek a kedvence volt) minden bajban pártfogója. William nem akarta, hogy ő elkerüljön hazulról, meg is mondta, mennyire rossz lesz nélküle. - De gondolom, William majd ír neked. - Igen, megígérte, de azt mondta, hogy előbb ő, Fanny írjon. - És mikor fogsz írni? - Fanny lehajtotta a fejét, és tétován felelte, hogy nem tudja: nincs papírja. - Ha csak ez a baj, kapsz tőlem papírt és minden egyebet, ami szükséges, úgyhogy megírhatod a leveled, amikor csak jólesik. Igazán megnyugtatna, ha írnál Williamnek? - Meg, nagyon. - Akkor láss hozzá most mindjárt. Gyere velem a reggelizőszobába, ott kéznél van minden, és biztosan nem zavar senki. - De, bátyám, vajon elviszi-e majd a posta?
- El, ne félj semmit, ha mondom; feladjuk a többi levéllel együtt; a nagybátyád majd kifizeti a portót, úgyhogy Williamnek semmibe se fog kerülni. - A nagybátyám! - mondta utána Fanny rémülten. - Ő bizony; ha kész a levél, megmutatom apámnak, és ki fogja fizetni. Fanny ezt nagy merészségnek találta, de nem tiltakozott tovább; úgyhogy mindjárt be is mentek a reggelizőbe, ott aztán Edmund papirost kerített, és szépen megvonalazta, éppoly készségesen, mint ahogy maga William tette volna, csak talán valamivel pontosabban. Végig Fannyval maradt, mialatt a levél készült, és rendelkezésére bocsátotta tollkését is, helyesírási tudását is, mivel szükség volt mind a kettőre; e figyelmességeket, amelyek nagyon jólestek Fannynak, még azzal is megtoldotta, hogy melegen érdeklődött a bátyja felől, s ez szerezte a legnagyobb örömet. Edmund is írt néhány üdvözlő szót Williamnek, és egy fél guinea-t küldött neki a borítékban. Fanny úgy érezte, semmiképpen sem tudná kifejezni a boldogságát; de arca és néhány egyszerű szó mindennél ékesebben beszélt hálájáról és öröméről, s unokabátyjában mindinkább felébredt iránta az érdeklődés. Tovább beszélgetett vele, s abból, amit a lány mondott, meggyőződött róla, hogy szerető szíve van, és erősen törekszik a jóra; azt is belátta, hogy kényes helyzete és nagy félénksége miatt Fannyt jobban megilleti a szerető gondoskodás. Ő maga ugyan készakarva sohasem okozott neki fájdalmat, de most úgy érezte, a jövőben több cselekvő jóindulatot kell tanúsítania iránta; el is határozta, hogy mindenekelőtt igyekszik csökkenteni benne a félelmet, amelyet valamennyiükkel szemben érez, és váltig buzdította, hogy játsszék csak bátran Mariával és Juliával, s legyen olyan vidám, amilyen csak tud. Ettől a naptól kezdve Fanny lassanként megnyugodott. Érezte, hogy van egy jó barátja, és Edmund kedvessége mindenki mással szemben is derűsebbé tette. A környezete már nem volt olyan idegen, az emberek nem olyan ijesztőek; s ha némelyektől azért továbbra is félnie kellett, legalább kezdte kiismerni őket, és megtanult alkalmazkodni hozzájuk. Apró csiszolatlanságai és félszegségei, amelyek eleinte mindannyiukat és elsősorban őt magát annyira bosszantották, most fokozatosan lekoptak róla, s Fanny már nem reszketett minden ízében, ha meg kellett jelennie a nagybátyja előtt, de még Norrisné hangjától sem rezzent össze túlságosan. Unokanővérei olykor egészen tűrhető pajtásra találtak benne. Igaz, kisebb és gyöngébb lévén, nem lehetett állandó játszótársuk, de a nagylányok játékaiban és szórakozásaiban azért időnként kapóra jött egy harmadik, kivált ha ez a harmadik roppant készséges és engedékeny természetűnek bizonyult; s amikor Norrisné Fanny hibái felől érdeklődött náluk, vagy a bátyjuk, Edmund ajánlotta jóindulatukba a kis kuzint, el kellett ismerniük, hogy „Fanny egész rendesen viselkedik”. Maga Edmund változatlanul kedvesen viselkedett; s Fannynak Tomtól sem kellett rosszabbat eltűrnie, mint azt a fajta tréfálkozást, amelyet a tizenhét éves fiatalemberek mindig helyénvalónak tartanak egy tízéves gyerekkel szemben. Tom épp a felnőtt élet küszöbén állt, buzgott benne a jókedv, s alig fért a bőrébe, mint általában az úri családok legidősebb sarjai, akik úgy érzik, hogy csakis pénzköltésre és szórakozásra születtek. A kis kuzin iránt tanúsított nyájasságát is a helyzete és a jogai határozták meg: néha nagyon szép ajándékokat adott neki, és sokat nevetett rajta. Ahogy Fanny külseje és kedélye a javulás tüneteit kezdte mutatni, Sir Thomasnak és Norrisnénak egyre nagyobb elégtételt szerzett a jótékony terv megvalósulása; négyszemközt csakhamar meg is állapították, hogy bár a kislány távolról sem okos, eléggé kezelhető természetűnek mutatkozik, és a jelek szerint nem sok bajuk lesz vele. Egyébként nemcsak ők ketten voltak oly lesújtó véleménnyel a képességeiről. Fanny tudott ugyan varrni, írni és olvasni, de egyebet nem tanult; s amikor unokanővérei rájöttek, hogy nem is hallott sok mindenről, amit ők már régóta jól ismernek, nem győztek ámuldozni végtelen butaságán, és az első két-három héten egyre újabb híreket hoztak róla a szalonba. „Édes mama, képzelje, a kuzinunk nem tudja összerakni Európa térképét.” Vagy: „A kuzinunk nem tudja felsorolni Oroszország főbb folyóit.” Vagy: „Még a hírét sem hallotta Kisázsiának.” Vagy: „Nem tudja, mi a különbség a vízfesték és a színes ceruza között! Milyen furcsa! Hallott már olyat, hogy valaki ennyire buta legyen?”
- Drágám - felelte ilyenkor a tapintatos nagynéni -, ez csakugyan szomorú dolog, de nem várhatod el mindenkitől, hogy olyan fürge eszű, jó tanuló legyen, mint te. - De nénikém, igazán olyan buta! Képzelje, tegnap este megkérdeztük tőle, hogy milyen úton próbálna eljutni Írországba; és azt felelte, hogy előbb Wight szigetére menne. Nem tud semmi másról, csak Wight szigetéről, neki az „a” sziget, mintha több sziget nem is volna a világon. 2 Én igazán szégyellném magam, ha az ő korában, de még jóval azelőtt is nem lettem volna okosabb. Nem is emlékszem olyan időre, amikor ne tudtam volna sok mindent, amiről neki még ma sincs fogalma. Milyen régen is volt, nénikém, amikor az angol királyok sorrendjét ismételtük, a trónra lépésük évszámával és az uralkodásuk alatt történt legfontosabb eseményekkel együtt! - Bizony - tette hozzá a nővére -, és a római császárokat is egészen Severusig, meg azt a sok pogány mitológiát, meg az összes fémeket, félfémeket, bolygókat és híres filozófusokat. - Nagyon igaz, kedveseim, de benneteket csodálatos emlékezőtehetséggel áldott meg az ég, szegény kuzinotokat pedig valószínűleg egyáltalán nem áldotta meg vele. Emlékezőtehetség dolgában éppolyan óriási különbség van az emberek között, mint minden másban, legyetek tehát elnézőek a kuzinotok iránt, és sajnáljátok őt a fogyatékossága miatt. Azt se feledjétek, hogy ha mégoly tehetségesek és okosak vagytok is, azért mindig szerénynek kell lennetek; mert hiába tudtok máris olyan sokat, még sok tanulnivaló vár rátok. - Hogyne, tudom, amíg tizenhét éves nem leszek. De még valamit el kell mondanom Fanny furcsaságáról és butaságáról. Képzelje, nénikém, azt mondja, hogy sem zenét, sem rajzot nem akar tanulni. - Ez már csakugyan nagy butaság, drágám, és arra vall, hogy sem tehetség, sem törekvés nincs benne valami sok. De ha jobban meggondoljuk a dolgot, nem tudom, nem helyesebb-e így, mert, mint tudjátok, apuka és anyuka (az én tanácsomra) puszta jóságból veletek együtt nevelteti ugyan, de azért egyáltalán nem szükséges, hogy mindenben olyan tökéletessé váljon, mint ti; éppen ellenkezőleg, sokkal kívánatosabb, hogy megmaradjon a különbség. Ilyesféle tanácsokkal járult hozzá Norrisné a két unokahúga lelki neveléséhez; nem nagy csoda tehát, hogy sokat ígérő tehetségük és korai műveltségük ellenére semmit sem sajátítottak el az olyan kevésbé általános jó tulajdonságokból, mint amilyen az önismeret, a jószívűség és az alázat. Kitűnő oktatást kaptak mindenben, kivéve, ami a jellemet illeti. Sir Thomas nem tudta, mire lenne még szükség, mert hiába volt igazán gondos apa, érzéseit nem szokta kifejezésre juttatni, és tartózkodó viselkedése miatt a lányok sohasem tárták fel neki a lelküket. Lady Bertram viszont a legcsekélyebb figyelmet sem fordította a lányai nevelésére. Ilyesmire nem ért rá soha. Napjait azzal töltötte, hogy szépen felöltözve üldögélt a pamlagon valami szűnni nem akaró, haszontalan és egy csöppet sem tetszetős kézimunkával; a mopszlija többet foglalkoztatta, mint a gyerekei, bár nagyon elnéző volt az utóbbiak iránt, ha ebből ránézve nem származott semmi kényelmetlenség; s a fontos dolgokban elfogadta Sir Thomas irányítását, a kevésbé fontosakban pedig a húgáét. De ha netalán több ideje jut a lányaira, valószínűleg akkor sem tudott volna mit kezdeni vele, hiszen volt nevelőnőjük, voltak rendes tanáraik, egyebet igazán nem kívánhattak. S hogy Fanny nehéz felfogású, rossz tanuló? Ez igazán roppant sajnálatos, de hát vannak, akik butának születnek, Fanny is csak emberelje meg magát; ő nem tudja, mi egyebet lehetne tenni; különben is, a butaságától eltekintve, meg kell mondania, hogy semmi rosszat nem talál szegényben, mindig igyekszik hasznosítani magát, fürgén továbbítja az utasításait, és készségesen odahozza, amit kér tőle. Minden hibája, tudatlansága és félénksége ellenére Fanny lassanként gyökeret vert Mansfield Parkban, s miután a régi otthona iránti ragaszkodását jórészt átvitte az újra, nem éppen boldogtalanul nőtt fel az unokanővérei között. Sem Mariában, sem Juliában nem volt eredendő
2
Portsmouthban, ahol Fanny született, csakugyan a kikötővel szemben levő Wight-szigetet hívják „a” szigetnek.
gonoszság; s bár Fanny gyakran szenvedett attól, ahogyan vele bántak, annyira lebecsülte a maga érdemeit, hogy nem érzett semmilyen sérelmet. Körülbelül attól az időtől fogva, hogy a családba került, Lady Bertram egy kis gyengélkedés, de jóval több lustaság következtében lemondott a londoni házról, ahol minden tavasszal lakni szoktak, s végképp a vidéken maradt, Sir Thomasra bízva, hogy ha felesége nincs jelen, a szokottnál kisebb vagy nagyobb kényelemben végzi-e parlamenti kötelességeit. Így tehát a Bertram kisasszonyok továbbra is a vidéken fejlesztették emlékezőtehetségüket, játszották duettjeiket, nőttek és nőiesedtek; s apjuk elégedetten vehette tudomásul, hogy külső megjelenés, modor és képzettség tekintetében minden reményét valóra váltják. A nagyobbik fia szertelen, költekező életet élt, s már eddig is sok kellemetlenséget okozott neki; de a többi gyerek csupa jóval biztatta. Nem kellett kételkednie abban, hogy lányai új ragyogással vonják be a Bertram nevet, amíg viselik, s ha majd másra cserélik fel, méltóképpen tágítják a család úri kapcsolatainak a körét; Edmund jelleme, józan esze és egyenes gondolkodása pedig szép eredményeket, tisztességet és boldogságot ígért neki magának csakúgy, mint valamennyi hozzátartozójának. Őt a lelkészi pályára szánták. A saját gyerekeivel járó gondok és örömök között Sir Thomas nem feledkezett meg arról, hogy igen sokat tegyen Price-né gyerekeiért is: bőkezűen támogatta az asszonyt a fiúk nevelésében és elhelyezésében, amikor elég nagyok lettek, hogy foglalkozást válasszanak; s Fanny, bár úgyszólván tökéletesen el volt szigetelve tőlük, a legőszintébb örömmel szerzett tudomást minden jótéteményről, amelyben részesültek, s általában mindenről, ami jónak ígérkezett a sorsukat vagy a jellemüket illetően. Hosszú évek folyamán csak egyszer, egyetlenegyszer jutott osztályrészéül az a boldogság, hogy együtt lehessen Williammel. A többiekről nem tudott semmit; senkinek sem jutott eszébe, hogy elküldje hozzájuk, akár csak látogatóba is, a család sem hívta soha; de Williamet, aki nem sokkal Fanny távozása után a tengerészpálya mellett döntött, meghívták egy hétre a húgához Northamptonshire-be, mielőtt tengerre szállt volna. Fölösleges leírni túláradó szeretetüket, találkozásukat, együttlétük kimondhatatlan boldogságát, kacagó jókedvben töltött óráikat vagy a komoly megbeszélések perceit; a fiú vérmes reményeit s az utolsó pillanatig ujjongó vidámságát, vagy a lány kétségbeesését, amikor végül el kellett válniuk. Szerencsére a látogatás a karácsonyi szünidőben zajlott le, amikor Fanny közvetlen vigaszért fordulhatott Edmundhoz; kapott is tőle annyi szép jövendölést William sorsáról és a maga választotta pályán reá váró sikerekről, hogy lassacskán belátta az elválás értelmét. Edmund barátságában soha nem kellett csalatkoznia; miután a fiatalember Etonból Oxfordba került, kedvessége mit sem csökkent, s még több alkalom adódott rá, hogy kimutassa. Sohasem tetszelgett azzal, hogy többet tesz, mint a rokonai, attól sem félt, hogy netalán többet tesz a kelleténél; mindig híven képviselte Fanny érdekeit, kímélte az érzéseit, igyekezett megláttatni jó tulajdonságait és feloldani a félszegséget, amely leplezte őket; ellátta jó tanáccsal, vigasszal és bátorítással. Mivel mindenki más a háttérbe szorította, ez az egyetlen támasz nem biztosíthatta Fanny érvényesülését; de azért Edmund barátsága igen nagy szerepet játszott szellemi fejlődésében és örömeinek kiterjesztésében. A fiatalember tudta róla, hogy okos, gyors felfogású, józan eszű, és szeret olvasni, ami önmagában véve is kész nevelés, ha kellőképpen irányítják. Lee kisasszony franciára tanította, és felolvastatta vele a mindennapi történelemadagját; Edmund azonban olyan könyveket ajánlott neki, amelyek megédesítették szabad óráit; fejlesztette az ízlését, és csiszolgatta ítélőképességét; elbeszélgetett vele az olvasmányairól, hogy jobban megeméssze őket, és okos dicséretekkel buzdította további olvasásra. Hálából e szolgálatokért Fanny jobban szerette, mint bárki mást a világon, kivéve Williamet; kettejük között osztotta meg a szívét.
Harmadik fejezet Az első jelentősebb esemény akkor történt a családban, amikor Fanny körülbelül tizenöt éves lehetett: meghalt Norris nagytiszteletű úr, s ez szükségszerű változásokat és új fejleményeket vont maga után. Norrisné a paplakból előbb a kastélyba, majd Sir Thomasnak egy kisebb falusi házába költözött; özvegyi bánatára némi vigaszt nyújtott az a tapasztalat, hogy a férje nélkül is nagyon jól megvan, jövedelme csökkenésére pedig az a boldogító felismerés, hogy ezután még szigorúbban kell takarékoskodnia. A javadalmat Edmundnak szánták; s ha nagybátyja néhány évvel korábban halálozik el, nyilván valamelyik jó barátjuk kapja meg ideiglenesen, amíg Edmundot fel nem szentelik. Mielőtt azonban erre sor kerülhetett volna, Tom költekezése olyan méreteket öltött, hogy kénytelenek voltak másképpen dönteni a következő installációról, s így a fiatalabb testvérnek is fizetnie kellett az idősebbik élvezeteiért. Szerencsére volt még egy családi javadalom, amelyet fenntarthattak Edmundnak, s bár ez a körülmény némiképp megnyugtatta Sir Thomas lelkiismeretét, mégis igazságtalannak érezte a dolgot, és erről őszintén igyekezett a nagyobbik fiát is meggyőzni, abban a reményben, hogy jobb hatást ér el vele, mint előző intelmeivel és intézkedéseivel. - Helyetted is szégyellem magam, Tom - mondta legünnepélyesebb modorában -; szégyellem magam, amiért erre a megoldásra kényszerültem, és szeretném remélni, hogy neked mint testvérnek éppen annyira fáj, ami történt. Tíz, húsz, harminc évre, talán élete végéig megfosztottad Edmundot jogos jövedelmének több mint a felétől. Talán egyszer még lesz rá erőm, vagy később neked lesz rá erőd (amit őszintén remélek), hogy jobb állásba juttassuk; de nem szabad elfeledni, hogy ez a legkevesebb, amit elvárhat tőlünk, s hogy voltaképp semmivel sem kárpótolhatjuk ama kézzelfogható előnyökért, amelyekről most a te sürgető adósságaid miatt kell lemondania. Tom némi szégyent s némi megbánást érzett e szavak hallatára; de miután a lehető leggyorsabban eliszkolt, kis idő múlva már igen derűs önzéssel gondolt először is arra, hogy feleannyi adóssága sincs, mint egynémely barátjának; másodszor, hogy apja túlságosan felfújta ezt a kellemetlen históriát; s végül harmadszor, hogy akárki lesz is az új lelkész, minden valószínűség szerint hamarosan úgyis meghal. Norris nagytiszteletű úr halála után a javadalmat egy dr. Grant nevű lelkész kapta meg, aki nemsokára le is telepedett Mansfieldben; s életerős, negyvenöt éves férfiú lévén, valószínűnek látszott, hogy fel fogja borítani az ifjabb Bertram úr számításait. De nem, „hiszen amolyan rövid nyakú, gutaütésre hajlamos fickó, aki szereti habzsolni a jót, és nyilván egykettőre elpatkol”. Vele jött a felesége is, nála úgy tizenöt évvel fiatalabb asszony, de gyerekeik nem voltak; s érkezésüket, amint az lenni szokott, megelőzte a hír, hogy nagyon rendes, kellemes emberek. Sir Thomas most már úgy vélte, itt az idő, hogy sógornője is kivegye a részét Fanny neveléséből, hiszen Norrisné új helyzete és a leány serdültebb kora folytán immár semmilyen ellenvetést nem lehetett felhozni együttélésükkel szemben, sőt, ez látszott a legcélszerűbbnek; s mivel az utóbbi időben némi veszteségek érték nyugat-indiai birtokán, és anyagi helyzete a nagyobbik fiú pazarlása miatt is megromlott valamelyest, nem lett volna kellemetlen számára, ha megszabadul Fanny eltartásának és jövőbeli támogatásának a terheitől. Abban a szilárd hitben, hogy így lesz a legjobb, feleségének is megemlítette az elképzeléseit; s minthogy Lady Bertramnak legközelebb épp Fanny jelenlétében jutott eszébe a dolog, nyugodt hangján így fordult a lányhoz: - Ezek szerint tehát elmégy tőlünk, Fanny, és a húgomhoz költözöl. Örülsz neki? Fanny annyira meglepődött, hogy nem bírt mást mondani, mint amit hallott: - Elmegyek? - El, drágám; miért vagy úgy meglepődve? Öt évet töltöttél nálunk, és a húgom mindig úgy tervezte, hogy magához vesz, ha a férje meghal. De azért a jövőben is el kell jönnöd, hogy feltűzd a hímzésmintáimat.
Fannyt a váratlan hír roppant kellemetlenül érintette. Soha nem kapott semmi kedvességet Norrisnétól, és sehogy sem tudta szeretni. - Nagyon nem szívesen megyek el innen - mondta megbicsakló hangon. - Hát persze, persze; az csak természetes. Mióta ebbe a házba kerültél, azt hiszem, senkit a világon nem ért olyan kevés zaklatás, mint téged. - Remélem, nem vagyok hálátlan, nénikém - mondta Fanny szerényen. - Nem, drágám; én is remélem. Mindig úgy találtam, hogy nagyon jó kislány vagy. - És soha többé nem élhetek itt? - Soha, drágám; de nagyon kényelmes otthonod lesz. Gondolom, neked nagyjából úgyis mindegy, hogy az egyik házban élsz-e vagy a másikban. Fanny elfacsarodott szívvel ment ki a szobából: mégsem volt neki mindegy, s a legcsekélyebb örömet sem érezte arra a gondolatra, hogy a másik nagynénjével kell élnie. Mihelyt találkozott Edmunddal, elpanaszolta neki a bánatát. - Bátyám - mondta -, olyasmi vár rám, aminek egyáltalán nem örülök; s bár maga sokszor rávett, hogy béküljek meg eggyel s mással, amitől eleinte idegenkedtem, most nem fog sikerülni. Ezután Norris néninél kell élnem. - Igazán? - Igen; éppen most mondta Lady Bertram. El van határozva. Itt kell hagynom Mansfield Parkot, és gondolom, mihelyt a néném beköltözött a Fehér Házba, én is odamegyek. - Hát ha neked nem volna kellemetlen ez a terv, Fanny, azt mondanám, hogy nagyszerű. - Jaj, bátyám! - Minden egyéb mellette szól. A nagynéném igazán okos asszony, ha magához akar venni. Olyan barátnőt és társat választ, amilyet keresve sem találna másutt, és nagyon örülök, hogy ebben még a pénz imádata sem tartja vissza. Tőled megkapja majd, amit elvárhat. Remélem, nem vagy túlságosan elkeseredve, Fanny. - De igen; nem tudok örülni. Szeretem ezt a házat, szeretek benne mindent: ott semmit se fogok szeretni. Hiszen tudja, milyen rosszul érzem magam, ha vele vagyok. - Nem mondom, gyerekkorodban elég kellemetlenül bánt veled; de ugyanúgy bánt velünk is, vagy majdnem ugyanúgy. Gyerekekkel szemben sohasem tudott rokonszenvesen viselkedni. De most már olyan korban vagy, hogy jobb bánásmódra számíthatsz; úgy vettem észre, máris kedvesebben viselkedik; s ha te leszel az egyetlen társa, nyilván sokat jelentesz majd neki. - Én sohasem jelenthetek sokat senkinek. - Ugyan mi akadályoz meg benne? - Minden. A helyzetem, a butaságom, az ügyetlenségem. - Ami a butaságot meg az ügyetlenséget illeti, kedves Fanny, hidd el, hogy szikrányi sincs benned egyikből sem, ha csak azt nem nézzük, hogy ilyen rosszul használod ezeket a szavakat. Nincs rá semmi ok a világon, hogy ne jelenthess igen sokat annak, aki megismer. Jó eszed van, jó természeted, s bizonyos vagyok benne, hogy jó szíved is, amely sohasem tudná megtagadni a viszonzást, ha kedvességet tapasztal. Jobb bizonyítványt senki sem kívánhat attól, akit barátjának és társának választ. - Nagyon kedves, hogy ezt mondja - felelte Fanny elpirulva ennyi dicsérettől -, bárcsak meg tudnám hálálni egyszer a jó véleményét, ahogy illene! Ó, bátyám, ha el kell is mennem, életem végéig emlékezni fogok a jóságára.
- Nohát annyit magam is remélek, Fanny, hogy olyan messziről, mint ide a Fehér Ház, talán mégsem felejtesz el. Úgy beszélsz, mintha kétszáz mérföldnyire készülnél, nem pedig csak a park túlsó oldalára; de hiszen a jövőben is majdnem annyit leszel közöttünk, mint eddig. A két család az év minden napján találkozni fog. Az egyetlen különbség az lesz, hogy ha a másik nénéddel élsz, szükségképp az előtérbe kényszerülsz majd, érdemeid szerint. Itt túl sokan vannak, akik mögött elbújhatsz; ott majd kénytelen leszel kinyitni a szájad. - Jaj, ne mondjon ilyet. - De mondok, mégpedig nagy élvezettel. A nagynéném most már sokkal alkalmasabb rá, hogy a gondviselőd legyen, mint az anyám. Természeténél fogva rengeteget képes tenni azért, akinek a sorsát igazán a szívén viseli, s majd rákényszerít arra, hogy érvényesítsd a jó tulajdonságaidat. Fanny felsóhajtott, s azt mondta: - Én nem tudom ugyanilyen színben látni a dolgot; de el kell hinnem, hogy inkább magának van igaza, mint nekem, és nagyon hálás vagyok, amiért igyekszik megbékíteni azzal, ami elkerülhetetlen. Ha hihetnék abban, hogy a néném igazán szeret, végtelenül jólesne akár csak egy kicsit is hasznosnak érezni magam. Itt, tudom, senkinek se vagyok a hasznára, mégis annyira szeretem ezt a helyet. - Ettől a helytől nem is fogsz megválni, Fanny, bár a házból elköltözöl. A park és a kert ugyanúgy a rendelkezésedre áll, mint eddig. Ilyen névleges változástól még a te ragaszkodó kis szívednek sem kell megijednie. Ezután is sétálhatsz ugyanabban a fasorban, használhatod ugyanazt a könyvtárat, találkozhatsz ugyanazokkal az emberekkel, lovagolhatsz ugyanazon a lovon. - Igaz, igaz. Persze, a drága, öreg, szürke póni! Ó, bátyám, ha eszembe jut, mennyire féltem a lovaglástól, milyen rémület fogott el, amikor arról beszéltek, hogy talán jót tenne nekem (reszkettem, ha a nagybátyám kinyitotta a száját, amikor lovakról volt szó), és felidézem a maga kedvességét, ahogy igyekezett rábeszélni, a félelmemet elűzni, biztatni, hogy hamarosan megkedvelem, s aztán arra gondolok, milyen igaza lett, akkor majdnem elhiszem, hogy talán mindig olyan jó prófétának bizonyul. - Én pedig meg vagyok győződve arról, hogy ez az átköltözés éppúgy javára válik majd a lelki egészségednek, mint a lovaglás a testinek, s végső soron a boldogságodnak is. Ezzel véget ért a beszélgetésük, amely ugyan jó hatást tehetett volna Fannyra, de mégis fölöslegesnek bizonyult, mert Norrisnénak esze ágában sem volt, hogy magához vegye. Ha új helyzetében ezzel a gondolattal foglalkozott, csakis azon törte a fejét, hogyan tudna minél ügyesebben kibújni alóla. Hogy eleve kizárja még a lehetőségét is, Mansfield község épületei közül a legkisebbiket választotta, amely még úrinak számított: a Fehér Házban ugyanis csak neki és a szolgálóinak jutott hely, bár egy vendégszobát is fenntartottak, mert ebből a világért sem engedett volna. A paplak üres szobáit ugyan soha nem vette igénybe senki, de Norrisné most már nem tudott lemondani arról, hogy mindig vendégfogadásra készen álljon. De minden óvatossága mellett sem sikerült elérnie, hogy valami jobbat ne tételezzenek fel róla; talán éppen a szabad szoba jelentőségének a hangoztatásával ringatta Sir Thomast abba a tévhitbe, hogy valójában Fannynak szánja. Lady Bertram azután hamarosan tisztázta a kérdést, amikor egyszer hanyagul megjegyezte Norrisné előtt: - Azt hiszem, húgom, nem lesz többé szükségünk Lee kisasszonyra, ha Fanny magához költözik. Norrisné kis híján felugrott. - Hozzám költözik, drága Lady Bertram! Mit akar ezzel mondani? - Hát nem magánál fog élni? Azt hittem, már megbeszélte Sir Thomasszal. - Én? Soha. Egy árva szót sem szóltam erről Sir Thomasnak, és ő se nekem. Még hogy Fanny hozzám jöjjön! Ilyesmi álmomban sem jutott volna eszembe, és nem is kívánhatja senki, ha jól ismer mind a kettőnket. Uramisten! Mihez is kezdenék Fannyval? Én, a szegény, magára hagyott, támasz nélküli özvegy, aki mindenre alkalmatlan, és akinek a kedélye teljesen összeomlott; mihez kezdenék én egy ilyen korú lánnyal? Hiszen tizenöt éves! Éppen ez a kor kívánja a legtöbb figyelmet és odaadást, s
nincs az a derűs kedély, amelyet próbára ne tenne! Nem hihetem, hogy Sir Thomas komolyan gondolt volna ilyesmire. Sir Thomas nekem annál sokkal jobb barátom. Bizonyos vagyok benne, hogy aki a javamat akarja, nem kívánhat ilyet. De hogyan is jutott eszébe Sir Thomasnak, hogy erről beszéljen? - Nem is tudom. Valószínűleg ezt tartotta a leghelyesebbnek. - De mit mondott? Azt nem mondhatta, hogy szeretné, ha magamhoz venném Fannyt. Nem, a szíve mélyén biztosan nem kíván tőlem ilyesmit. - Nem; csak annyit mondott, hogy valószínűleg úgy lesz; és én is azt hittem. Mind a ketten azt hittük, hogy örülni fog neki. De ha nem akarja, ne is beszéljünk róla többet. Fanny egyáltalán nincs a terhünkre. - Drága nővérem, gondolja csak meg, hogyan is örülhetnék neki a mostani szerencsétlen állapotomban? Itt vagyok egyedül, szegény tehetetlen özvegy, akit a legjobb férj hagyott magára, miután annyit gondoztam és ápoltam, hogy ráment az egészségem, de a kedélyállapotom még annál is rosszabb, minden lelki nyugalmam odavan, s alig maradt valamim, hogy úrinőhöz méltóan éljek, és ne hozzak szégyent a drága megboldogult emlékére... ugyan mi örömöt találhatnék én abban, ha olyan teher szakad rám, mint Fanny? De még ha nekem hasznom lenne is belőle, akkor sem akarnám, hogy az a szegény leány olyan rosszul járjon. Itt jó kezekben van, és szép jövő vár rá. Én majd csak átvergődöm a bánatomon és a bajaimon, ahogy tudok. - Hát nem bánná, hogy egészen egyedül kell élnie? - Drága Lady Bertram, mi egyébre vagyok én alkalmas, mint a magányra? Időnként, remélem, meglátogat egy-egy jó barátom a kis házikómban (mindig lesz a számukra egy szabad ágyam); de hátralevő napjaim legnagyobb részét teljes egyedüllétben fogom tölteni. S ha meglesz a mindennapi betevő falatom, egyebet nem kívánok. - Remélem, húgom, azért magára sem vár olyan gyászos jövő, hiszen Sir Thomas azt mondja, évi hatszáz lesz a jövedelme. - Én nem panaszkodom, Lady Bertram. Tudom, hogy nem élhetek úgy, mint eddig, de majd csökkentem a kiadásaimat, ahol csak lehet, és megtanulok jobban gazdálkodni. Bizony, nagyon is könnyű kezű háziasszony voltam, de most majd nem szégyellem a takarékosságot. A helyzetem éppúgy megváltozott, mint a jövedelmem. Szegény uramtól mint a község lelkészétől sok mindent megkívánhattak, amit éntőlem nem lehet elvárni. Isten a megmondhatója, mennyit fogyasztottak a mi konyhánkon, akik derűre-borúra betértek. A Fehér Házban szigorúbb lesz a beosztás. Meg kell élnem a jövedelmemből, különben elmehetnék koldulni; és bevallom, nagyon boldog lennék, ha ennél valamivel többre is futná az erőmből, s minden év végén félretehetnék egy keveset. - Reméljük, hogy úgy lesz. Hiszen eddig is mindig félretett valamit, nem igaz? - Nekem csak az a célom, Lady Bertram, hogy az új nemzedék a hasznomat lássa. A maguk gyermekeinek a kedvéért szeretnék gazdagabb lenni. Rajtuk kívül nincs senkim, és boldoggá tenne az a gondolat, hogy rájuk tudok hagyni valami csekélységet, amit nem kell megvetniük. - Ez nagyon szép magától, de miattuk ne aggódjon. Meglesz nekik mindenük, ami kell. Sir Thomas majd gondoskodik róla. - Jó, de Sir Thomas sem lesz annyira bőviben a pénznek, ha az antiguai birtok továbbra is olyan keveset jövedelmez. - Ó, az hamarosan rendbe jön. Sir Thomas már írt is ebben az ügyben, tudok róla. - Hát akkor, Lady Bertram - mondta Norrisné, és távozásra készült -, csak annyit mondhatok: nincs más vágyam, mint a maguk családját szolgálni; ha tehát Sir Thomas netán ismét szóba hozná Fanny átköltözését, megmagyarázhatja neki, hogy az én egészségi és kedélyállapotom mellett erről szó sem
lehet; egyébként még szabad ágyam se lenne a számára, mert egy vendégszobát okvetlenül fenn kell tartanom. Lady Bertram elég részletesen közölte férjével e beszélgetés tartalmát, úgyhogy Sir Thomas belátta, mennyire tévedett a sógornője elképzeléseit illetően; s így Norrisné egyszer s mindenkorra mentesült a tőle addig elvárt lépésnek még az említésétől is. Sir Thomas ugyan csodálkozott, amiért semmit se hajlandó tenni az unokahúgáért, akinek a befogadását annyira szorgalmazta; de mivel Norrisné idejekorán neki is éppúgy értésére adta, mint Lady Bertramnak, hogy mindenét az ő családjukra óhajtja hagyni, hamarosan belenyugodott ebbe a megoldásba, amely - gondolta - nemcsak előnyös és hízelgő, de lehetővé teszi, hogy ő maga is jobban gondoskodjék Fannyról. Fanny csakhamar értesült róla, milyen fölösleges volt a rettegése; s őszinte, mesterkéletlen boldogsága valamelyest kárpótolta Edmundot a meghiúsult tervért, amelyet egyébként Fannyra nézve oly célszerűnek tartott. Norrisné birtokba vette a Fehér Házat, Granték megérkeztek a paplakba, s miután ezek az események lezajlottak, Mansfieldben egy ideig minden úgy folyt tovább, mint azelőtt. A barátságos és barátkozó természetű Granték általában megnyerték új ismerőseik rokonszenvét. De nekik is megvoltak a maguk hibái, amelyeket Norrisné hamarosan felderített. A lelkész nagyon szerette a hasát, és mindennap kiadós ebéd kellett neki; Grantné pedig, ahelyett, hogy a lehető legolcsóbban elégítette volna ki az igényeit, éppoly magas bért fizetett a szakácsnőjének, mint Mansfield Park gazdái, és személyesen alig mutatkozott a konyha vidékén. Norrisné nem tudott mélységes felháborodás nélkül beszélni e magatartásról, sem pedig a paplakban rendszeresen elfogyasztott vaj és tojás mennyiségéről. Nála nagyobb barátja senki sem lehet a jól megrakott asztalnak és a vendégszeretetnek; nála jobban senki sem gyűlölheti a kicsinyességet; az ő idejében, ugyebár, a paplak soha nem volt híjával semmi földi jónak, és senki nem mondhatott rá semmi rosszat, de az ilyen nagyzolást igazán nem tudja megérteni. Nagyúri dámának semmi keresnivalója egy vidéki paplakban. De akármilyen előkelő hölgy is Grantné, azért betehetné a lábát az ő kamrájába. Ő már sokfelé érdeklődött, de senkitől sem hallott olyasmit, hogy Grantnénak valaha is több vagyona lett volna ötezer fontnál. Lady Bertram nem nagy érdeklődéssel hallgatta e kifakadásokat. A zsugoriság sérelmeiben nem tudott osztozni, de annál inkább átérezte a sértett szépség fájdalmát, amiért Grantné minden külső vonzóerő híján is oly pompásan él, s e kérdésről csaknem éppoly gyakran, bár kevésbé bőbeszédűen fejtette ki rosszalló véleményét, mint Norrisné a másikról. E nézetek alig egy éve kerültek forgalomba, mikor a családban újabb jelentős esemény történt, amely teljes joggal követelt magának némi részt a hölgyek gondolataiban és beszélgetéseiben. Sir Thomas szükségesnek találta, hogy maga utazzék Antiguára gazdasági ügyeinek megnyugtatóbb intézése végett, s a nagyobbik fiát is magával vitte, abban a reményben, hogy ilyen módon végleg eltávolíthatja nem kívánatos otthoni kapcsolataitól. Azzal hagyták el Angliát, hogy valószínűleg csaknem egy évig távol lesznek. A lépés anyagi szükségessége és a fia szempontjából is várható haszna megbékítette Sir Thomast azzal a gondolattal, hogy el kell válnia a családjától, s a lányait éppen most, amikor a legizgalmasabb korba jutottak, másokra kell bíznia. Lady Bertramról nem tételezhette fel, hogy teljes mértékben vállalni tudná mellettük az ő szerepét, jobban mondva azt a szerepet, amelyet eleve az anyának kellett volna betöltenie; de bízott annyira Norrisné éber figyelmében és Edmund ítélőképességében, hogy a lányok magatartását illetően minden félelem nélkül keljen útra. Lady Bertram egyáltalán nem örült annak, hogy a férje magára hagyja; de távolról sem azért, mintha egy csöppet is aggódott volna Sir Thomas biztonsága és jóléte miatt: ő tudniillik azok közé tartozott, akik nem tudják elképzelni, hogy rajtuk kívül másnak is veszélyes, terhes vagy fárasztó lehet valami. A Bertram kisasszonyokat méltán sajnálhatta volna bárki ebben a helyzetben; nem a bánatuk miatt, hanem azért, mert nem éreztek bánatot. Apjuk sohasem pártolta valami nagyon a szórakozásaikat,
tehát soha nem is szerették igazán, és sajnos csak örülni tudtak annak, hogy elutazott. Most minden korlátozás alól felszabadultak; s bár nem szándékoztak olyan élvezetekbe bocsátkozni, amelyeket Sir Thomas valószínűleg megtiltott volna, mégis rögtön átérezték, hogy a maguk urai lettek, s annyi elnézést kaphatnak, amennyit csak akarnak. Fanny éppannyira megkönnyebbült, mint unokanővérei, s ennek maga is tudatában volt; de gyöngédebb természetű lévén, hálátlannak érezte magát, és valójában azon bánkódott, hogy nem tud bánkódni. Sir Thomas, aki olyan sokat tett érte és a fivéreiért, most elment, s talán soha többé nem tér vissza! Neki pedig egy árva könnycsepp se szökött a szemébe! Milyen szégyenletes érzéketlenség. Mi több, az utolsó reggelen Sir Thomas azt mondta neki, szeretné, ha ismét találkozhatna Williammel a következő tél folyamán, és biztatta, hogy hívja meg Mansfieldbe, mihelyt hírét veszik, hogy a hajóraj, amelyben szolgál, Angliába érkezett. Milyen figyelmes és kedves volt! S ha még rá is mosolyog, és „kedves Fannynak” szólítja a beszélgetés folyamán, ő boldogan elfelejtett volna minden régebbi szigorúságot vagy hűvösséget. De Sir Thomas megint végtelen fájdalmat okozott az utolsó szavaival, mert azt mondta: „Ha William eljön Mansfieldbe, remélem, sikerül meggyőznöd arról, hogy a legutóbbi találkozásotok óta eltelt hosszú éveket nem töltötted egészen haszontalanul; bár attól tartok, a tizenhat éves húgát sok tekintetben azonosnak találja majd a tízévessel.” Fanny a nagybátyja távozása után keserves könnyekkel gondolt vissza erre a kijelentésre; s látva kisírt szemét, unokanővérei megállapították róla, hogy képmutató.
Negyedik fejezet Tom Bertram az utóbbi hónapokban oly kevés időt töltött otthon, hogy most csak elméletileg hiányolhatták; Lady Bertram azután meglepődve tapasztalta, hogy még az apja nélkül is milyen jól megvannak; milyen nagyszerűen betölti a helyét Edmund, aki éppúgy felszeli a sültet, tárgyal az intézővel, ír az ügyvédnek, eligazítja a cselédeket, s éppúgy megkíméli őt minden elképzelhető fáradságtól vagy erőfeszítéstől, kivéve azt, ami a személyes leveleivel jár. Megjött az első hír, hogy az utasok kellemes hajózás után szerencsésen partra szálltak Antiguán; addig azonban Norrisné kiélhette magát a legszörnyűbb félelmekben, s ezeket Edmundra is igyekezett átragasztani, valahányszor sikerült egyedül találnia; mivel pedig nem tudta elképzelni, hogy bármely végzetes katasztrófáról ne ő szerezzen elsőnek tudomást, máris azon spekulált, hogy miképpen közli majd a többiekkel a rossz hírt - amíg Sir Thomas megnyugtató levele, amely mindkettőjük épségéről és egészségéről tudósított, arra nem kényszerítette, hogy izgalmát és tapintatos előkészítő beszédeit legalábbis ideiglenesen szögre akassza. Beköszöntött s elmúlt a tél, anélkül, hogy ismét elővehette volna őket; a hírek változatlanul kitűnőek voltak; és Norrisnénak, aki fáradhatatlanul buzgólkodott unokahúgai mellett a különféle mulatságok előmozdításában, toalettjeik összeállításában, kiválóságaik érvényesítésében és férjjelöltek keresésében, mindezeken felül annyi bokros teendője akadt a tulajdon háztartásával, a Lady Bertraméval, amelybe a lehetőségekhez képest szintén beleártotta magát, s végül a pazarló Grantné megfigyelésével, hogy igazán nem nagyon ért rá aggódni a távollevőkért. A Bertram kisasszonyok immár elfoglalták méltó helyüket a környék szépei között; s minthogy szépségükkel és képzettségükkel fesztelenül természetes, de ugyanakkor pallérozottan udvarias és előzékeny modor is párosult, a társaság rokonszenvét és bámulatát egyaránt elnyerték. Hiúságuk olyan kitűnően volt adjusztálva, hogy észre sem lehetett venni, ők pedig nem nagyképűsködtek: s a magatartásukkal kivívott elismerés, amelynek a biztosításáról és begyűjtéséről a nagynénjük gondoskodott, megerősítette őket abban a hitükben, hogy egyáltalán nincsenek hibáik. Lady Bertram nem járt el hazulról a lányaival. Még ahhoz is lusta volt, hogy az anyák természetes örömével gyönyörködjék sikereikben és szórakozásukban, ha ez a legcsekélyebb fáradsággal járt, s helyét átengedte a húgának, aki kapva kapott e megtisztelő álláson, és roppantul élvezte, hogy társaságba járhat, anélkül, hogy lovakat kellene bérelnie. Fanny nem kapott részt az évad vigalmaiból; de ha ezek elszólították a család többi tagját, örülhetett a nyílt dicséretnek, hogy hasznos szerepet tölt be a nagynénje mellett; s miután Lee kisasszony megvált Mansfieldtől, bálok vagy más összejövetelek estéin természetesen ő lett Lady Bertram nélkülözhetetlen társa. Ha beszélni kellett, beszélt; ha Lady Bertram beszélt, hallgatott; ha úgy kívánta, felolvasott neki; s az ilyen esték békéje, a tökéletes biztonság, hogy amíg kettesben vannak, egyetlen bántó szót sem kell hallania, kimondhatatlanul jólesett neki, hiszen egyébként csak ritkán tehette félre a szorongásait vagy a zavarát. Unokanővérei néha beszámoltak mulatságaikról, és ő mohón itta a szavaikat, kivált a bálok leírását, s hogy kivel táncolt Edmund; de mivel a maga helyzetét annyira alantasnak érezte, soha eszébe se jutott, hogy egyszer ő is részesülhetne mindebből, s úgy hallgatta az elbeszéléseket, mint akit közelebbről egyáltalán nem érint az egész. Végeredményben nagyon kellemesen töltötte el a telet; William ugyan nem került vissza Angliába, de az is jó volt, hogy állandóan várni lehetett. A tavasz megfosztotta kedves barátjától, az öreg, szürke pónitól, s egy ideig az a veszély fenyegette, hogy emiatt az egészségét és a kedélyállapotát is károsodás éri; hiába ismerték el ugyanis, milyen fontos számára a lovaglás, a kisujját sem mozdította senki, hogy ismét lovat kapjon; hiszen, jegyezték meg a nénjei, használhatja valamelyik kuzinjának a lovát, ha nekik éppen nem kell, s mivel a Bertram kisasszonyoknak minden áldott nap kellett a lovuk, ha szép idő volt, és roppant előzékenységükben sem ragadtatták magukat odáig, hogy feláldozzák bármely igazi élvezetüket - arra az „éppen”-re persze sohasem került sor. Vidáman kilovagoltak a verőfényes áprilisi és májusi reggeleken; Fanny
pedig vagy otthon ült egész nap az egyik nagynénjével, vagy holtfáradtra gyalogolta magát, mert a másik úgy kívánta; Lady Bertram tudniillik meg volt győződve róla, hogy a testmozgás éppoly szükségtelen mindenkinek, mint amennyire kellemetlen neki magának; Norrisné viszont, aki reggeltől estig izgett-mozgott, mindenkitől elvárta, hogy ugyanannyit mozogjon. Edmund nem volt otthon, különben hamarabb orvosolta volna a bajt. Amikor megjött, és látta, mire jutott Fanny, s ennek milyen káros következményei vannak, mindjárt tudta, mi a teendője; s egy határozott kijelentéssel „Fanny nem maradhat ló nélkül” - eleve visszautasított minden ellenvetést, amellyel az anyja közönye vagy a nagynénje fukarsága jelentéktelennek akarta feltüntetni a dolgot. Norrisné azt hangoztatta, hogy bizonyára akad egy megbízható öreg jószág a kastély istállójában; vagy talán kölcsönkérhetnének egyet az intézőtől; hébe-hóba esetleg dr. Grant is kölcsönadná a póniját, amelyet a postára szokott küldeni. Nem tehet róla, de abszolúte szükségtelennek, sőt, helytelennek tartja, hogy Fanny saját lovat kapjon, mint egy lady, mint az unokanővérei. Nem kétséges, hogy Sir Thomas is ellenezné; azt is meg kell mondania, hogy véleménye szerint nagy könnyelműség lenne az ő távollétében ilyesmire költeni a pénzt és növelni az istálló tetemes kiadásait, amikor az egyik jelentős jövedelmi forrásukkal éppen bajok vannak. „Fanny nem maradhat ló nélkül”: Edmund csak ennyit válaszolt. Norrisné ezt sehogy sem tudta belátni. Lady Bertram viszont tudta: ő tökéletesen egyetértett a fiával abban, hogy szükség van a lóra, és az apja is szükségesnek tartaná; csak azzal érvelt, hogy nem kell úgy sietni; csak azt kívánta, hogy várjon Sir Thomas hazatéréséig, s akkor Sir Thomas maga intézi majd el az egészet. Szeptemberben már itthon lesz, és ugyan mi baj származhatik abból, ha szeptemberig még várnak? Bár Edmundot a nagynénje sokkal inkább felbosszantotta, mint az anyja, mert ő tanúsított kevesebb megértést Fanny iránt, Lady Bertram szavai jobban elgondolkoztatták, s végül olyan megoldást választott, amely elhárította az apai rosszallás kockázatát, de mégis azonnal biztosította Fannynak a testmozgás lehetőségét - ebből semmiképp sem akart engedni. Edmundnak három lova volt, de nők számára egyik sem megfelelő: kettő vadászló, a harmadik utazásra igen alkalmas jószág. Most úgy határozott, hogy ezt a harmadikat elcseréli egy olyanért, amelyet az unokahúga is használhat; tudta, honnan szerezheti be; s miután megszületett a döntés, a csere is hamarosan létrejött. Az új kanca valóságos kincsnek bizonyult; igen kevés fáradsággal be lehetett tanítani a feladatára, s akkor Fanny úgyszólván korlátlan gazdája lett. Nem hitte volna, hogy az öreg, szürke póninak valaha is akadhat méltó utódja; Edmund kancájában mégis olyan gyönyörűsége tellett, amilyet addig el sem tudott képzelni; s ha ráadásul még a kedvességre is gondolt, amelynek mindezt köszönhette, boldogsága kifejezésére nem talált szavakat. Unokabátyjában a jóság és a nagylelkűség mintaképét látta, akit rajta kívül soha senki nem becsülhet igazán az értéke szerint, s aki olyan köszönetet érdemel tőle, amilyet a legnagyobb hála sem képes megadni. Amit Edmund iránt érzett, abban a legmagasabb fokon vegyült a tisztelet, a lekötelezettség, a bizalom és a gyöngédség. Mivel a ló névleg és ténylegesen is Edmund tulajdona maradt, Norrisné el tudta viselni, hogy Fanny használja; Lady Bertram pedig, ha egyáltalán ismét eszébe jutott volna a maga ellenvetése, nyugodtan megbocsáthatott volna Edmundnak, amiért nem várt szeptemberig Sir Thomasra: amikor ugyanis eljött a szeptember, Sir Thomas még mindig távol volt, és semmi sem mutatott arra, hogy hamarosan bevégzi a dolgát. Gondolatai már nagyon is Anglia körül forogtak, amikor váratlan és kedvezőtlen fejlemények jöttek közbe; minden rendkívül bizonytalanná vált, s ezért jobbnak látta, ha a fiát hazaküldi, és maga várja be az ügyek végleges rendeződését. Tom szerencsésen meg is érkezett, s apja egészségéről igen megnyugtató híreket hozott; Norrisnénál azonban nem sokat ért el velük. Nagynénjében ugyanis szörnyű balsejtelmeket támasztott az a meggyőződés, hogy Sir Thomas csupán atyai gondosságból, a maga személyét illető rossz előérzet miatt küldhette haza a fiát; s amikor eljöttek a hosszú őszi esték, kis házának szomorú magányában olyan lidérces nyomással nehezedett rá ez a félelem, hogy kénytelen volt mindennap a kastély ebédlőjébe menekülni előle. A téli programok visszatérése azonban nem maradt hatástalan; s amint egyik követte a másikat, sikerült a nagyobbik unokahúga jövőjének egyengetésében olyan kellemes foglalatosságot találnia, amely tűrhető idegcsillapítóul szolgált. „Ha a sors úgy akarná, hogy szegény Sir Thomas soha többé ne térjen vissza, nagy vigasz lenne jól férjhez adni a drága Mariát”, gondolta igen gyakran, többnyire
vagyonos férfiak társaságában, s különösen azután, hogy megismerkedtek egy fiatalemberrel, aki nemrég vette át örökségét, a környék egyik legnagyobb birtokát és legszebb kastélyát. Rushworth úrra már az első pillanatban nagy hatást tett Bertram kisasszony szépsége, s mivel nősülni szándékozott, hamarosan azt képzelte magáról, hogy szerelmes. Lassú észjárású, átlagos képességű fiatalember volt; de minthogy a külsejében vagy a fellépésében nem volt semmi visszataszító, az ifjú hölgy meg lehetett elégedve a hódításával. Maria Bertram már a huszonegyedik évében járt, ennélfogva kezdte kötelességének érezni a férjhez menést, s mivel Rushworth úr feleségeként az apjáénál nagyobb jövedelemre, továbbá a londoni házra is számíthatott, ami újabban a vágyai netovábbja lett, ugyanaz az erkölcsi parancs nyilvánvaló kötelességévé tette, hogy szerezze meg férjül Rushworth urat, ha tudja. Norrisné rendkívül buzgón fáradozott a frigy nyélbe ütésén, latba vetve minden eszközt és fortélyt, amely előmozdíthatta a felek hajlandóságát; így például igyekezett barátságába férkőzni Rushworth úr anyjának, aki jelenleg a fiával élt, sőt, még Lady Bertramot is rákényszerítette, hogy egy délelőtti vizit céljából elfáradjon hozzá, bár ehhez tíz mérföldet kellett megtennie a nem éppen kényelmes utakon. Norrisné és Rushworthné hamarosan igen jó egyetértésre jutott. Rushworthné kijelentette, hogy végtelenül szeretné, ha a fia megnősülne, s az összes ifjú hölgy közül, akivel valaha is találkozott, rokonszenves tulajdonságai és képességei folytán Bertram kisasszony látszik a legalkalmasabbnak arra, hogy boldoggá tegye. Norrisné méltányolta a bókot, és gratulált a hölgy finom emberismeretéhez, amely azonnal meg tudta látni az érdemet. Maria csakugyan valamennyiük büszkesége és boldogsága, hibátlan teremtés, egy angyal; persze, mivel olyan sok a hódolója, nem lehet elvárni tőle, hogy gondolkodás nélkül válasszon; de mégis, amennyire Norrisné ilyen rövid ismeretség után megítélheti, szemmel láthatólag Rushworth úr az a fiatalember, aki a leginkább méltó a kezére és a vonzalmára. Miután végigtáncoltak annyi bált, amennyire szükség volt, a két fiatal igazolta e nézeteket, s a távollevő Sir Thomas jóváhagyásának reményében létre is jött a feltételes eljegyzés, nagy megelégedéssel töltve el mindkét családot, valamint a környék érdeklődő közönségét, amely már hosszú hetek óta érezte, hogy az lenne a legcélszerűbb, ha Rushworth úr feleségül venné Bertram kisasszonyt. Sir Thomas beleegyezését csak néhány hónap múlva kaphatták meg; de mivel senki sem kételkedett abban, hogy a legőszintébb örömmel járul majd hozzá a tervekhez, a két család minden fenntartás nélkül folytatta az érintkezést, és titkolózni sem igen próbáltak, legfeljebb Norrisné közölte mindenkivel, hogy az ügyet egyelőre senkivel sem szabad közölni. Edmund volt az egyetlen a családban, akinek nem egészen tetszett a dolog; Norrisné minden magasztalása ellenére sem tudta Rushworth urat eszményi férjnek tartani. A húgára bízta ugyan, hogy maga döntse el, mi teszi boldoggá, de nem örült annak, hogy Maria a nagy jövedelemben látja a boldogságot; azt sem tudta megállni, hogy Rushworth úr társaságában sokszor ilyesféle gondolatai ne támadjanak: „Ha ennek az embernek nem volna évi tizenkétezer fontja, bizony nagyon ostoba fickó volna.” Sir Thomas azonban a legnagyobb megelégedéssel fogadta a kétségtelenül előnyös frigy tervét, amelyről csupa jót és kellemeset hallott. Megfelelőbb házasságot el sem lehetett képzelni ugyanazok az érdekek, ugyanazon a grófságon belül -, szívből jövő beleegyezését tehát minél hamarabb eljuttatta az otthoniakhoz. Csupán azt kötötte ki, hogy az esküvőt ne tartsák meg a hazatérése előtt, amely ismét élénken foglalkoztatta. Áprilisi keltezésű levelében azt írta, erősen reméli, hogy rövid időn belül sikerül megnyugtatóan elrendeznie mindent, és még a nyár vége előtt hazaindulhat Antiguáról. Így álltak a dolgok júliusban; s Fanny éppen betöltötte a tizennyolcadik évét, amikor a falusi társaság kibővült Grantné öccsével és húgával. Crawford úr és Crawford kisasszony a papné anyjának második házasságából származott. Vagyonos fiatalok voltak. A fiúnak szép birtoka volt Norfolkban, a lánynak húszezer fontja. Gyerekkorukban a nővérük őszintén ragaszkodott hozzájuk; de mivel nem sokkal a férjhezmenetele után meghalt mindhármójuk anyja, s a gyerekeket az apjuk fivére vette magához,
Grantné, aki egyáltalán nem ismerte ezt a nagybácsit, azóta alig látta őket. Féltestvérei meleg otthonra találtak a nagybátyjuk házában. Crawford tengernagy és a felesége, bár semmi másban nem tudtak megegyezni, egyformán szerették a két gyereket, illetve csak annyira különböztek érzéseikben, hogy mindegyiknek megvolt a maga kedvence, akit jobban szeretett, mint a másikat. A tengernagy a fiúért volt oda, Crawfordné a lányt ajnározta; s most Crawfordné halála késztette gyámleányát arra, hogy miután néhány keserves hónapot még a nagybátyja házában töltött, új otthont keressen. Crawford tengernagy erkölcstelen életű ember volt, aki nem az unokahúgát tartotta magánál, hanem inkább a szeretőjét fogadta be a házába; s Grantné ennek köszönhette, hogy a húgának kedve támadt odaköltözni hozzá, ami legalább olyan kellemes volt az egyik félnek, mint amennyire segített a másikon; Grantnéra ugyanis, aki már kimerítette a gyermektelen vidéki hölgyek közismert szórakozási lehetőségeit - kedvenc szalonját zsúfolásig megtömte csinos bútorokkal, s kerti növényekből és baromfiakból is pompás gyűjteményt állított össze -, ugyancsak ráfért egy kis otthoni változatosság. Végtelenül megörült tehát a húgának, akit mindig nagyon szeretett, s aki - úgy remélte - férjhez menéséig most már nála is marad; csak attól félt, hogy Mansfield talán nem elégíti ki egy olyan ifjú hölgy igényeit, aki főként Londonhoz volt szokva. Hasonló aggodalmak Crawford kisasszonyban is felmerültek, bár neki inkább a nővére életmódját és a társaság színvonalát illetően voltak kételyei; s csak azért vállalta mégis a féltestvérénél várható hátrányokat, mert az édesbátyját hiába próbálta rávenni, hogy vele együtt telepedjék le a saját birtokán. Henry Crawford, sajnos, mérhetetlenül viszolygott mindennemű állandó lakóhelytől vagy szűkebb körű társaságtól, s ebben a számára igen nagyjelentőségű kérdésben semmiképp sem alkalmazkodhatott a húgához; de roppant kedvesen elkísérte Northamptonshire-be, és éppoly készségesen felajánlotta, hogy bármikor hajlandó egy félórán belül érte menni, ha megunná azt a helyet. A találkozás mindkét fél teljes megnyugvására szolgált. Crawford kisasszony úgy találta, hogy a nővérében nincs semmi pedantéria vagy vidékiesség - a férje úriembernek látszik -, a háza kényelmes, és jól van berendezve; Grantné pedig rendkívül megnyerő külsejű fiatal urat és hölgyet üdvözölhetett azokban, akikre most még több szeretetet szánt, mint annak idején. Mary Crawford feltűnően csinos volt; Henry nem éppen szép, de jó fellépésű és tartású; mindkettőjük modora élénk és kellemes - s Grantné nyomban biztosra vette, hogy az összes többi jó tulajdonság sem hiányozhat belőlük. Mindkettőjüktől el volt ragadtatva, de főleg Maryért rajongott; s mivel saját szépségével soha nem kérkedhetett, most rendkívüli módon élvezte, hogy büszke lehel a húgáéra. Meg se várta, amíg megérkezik, máris nekilátott, hogy alkalmas férjjelöltet keressen neki, s a választása Tom Bertramra esett; még egy báró elsőszülött fia sem tarthat méltóságán alulinak egy húszezer fonttal rendelkező lányt, aki olyan elegáns és olyan sokoldalú, mint ahogy Grantné feltételezte; s mivel melegszívű, közvetlen asszony volt, Mary még három órát sem töltött a házában, máris előadta neki a tervét. Crawford kisasszony örömmel hallotta, hogy ilyen tekintélyes család él a közvetlen szomszédságukban, és egyáltalán nem haragudott a nővére korai buzgalmáért, sem pedig a választásáért. Minden vágya az volt, hogy férjhez menjen, ha jól férjhez tud menni; s mivel Londonban már találkozott Bertram úrral, tudta, hogy a személye éppoly kevéssé kifogásolható, mint a társadalmi állása. Úgy fogadta tehát az ötletet, mintha tréfa volna, de gondolatban azért nagyon komolyan foglalkozott vele. Henryt is csakhamar beavatták a tervbe. - Hanem ide figyeljetek - tette hozzá Grantné -, kigondoltam én még valamit, hogy teljes legyen a kör. Rendkívül boldog lennék, ha mind a ketten ezen a vidéken telepednétek le; éppen azért, Henry, te meg feleségül veszed a fiatalabb Bertram kisasszonyt, aki roppant kedves, csinos, jó kedélyű, művelt lány, és nagyon boldoggá fog tenni. Köszönete jeléül Henry meghajolt. - Drága nővérem - mondta Mary -, ha ilyesmire valaha is rá tudnád venni, még egy okom lenne, hogy ujjongjak, amiért ilyen okos asszonynak vagyok a testvére, s csak azt sajnálnám, hogy nincs egy fél tucat eladó lányod, aki hasznát látná az eszednek. Csakhogy francia nő legyen a talpán, aki Henryt
meg tudja nősíteni. Ami az angol találékonyságtól kitelik, azt már mind megpróbáltuk. Van három nagyon jó barátnőm, aki egymás után halálosan beleszeretett; s amit ők meg a három anya (pedig nagyon ügyes asszonyok), de még a drága nagynéném és én magam is elkövettünk, hogy jó szóval, hízelgéssel vagy csellel becsalogassuk a házasságba, azt nem lehet elképzelni! Ilyen rettenetesen csélcsap férfi nincs még egy a világon. Ha a te Bertram kisasszonyaid nem akarják összetörni a szívüket, jobb lesz messziről elkerülniük Henryt. - Kedves öcsém, ezt nem akarom elhinni rólad. - Persze hogy nem, mert több benned a megértés. Mert kedvesebb vagy Marynél. Mert tekintetbe veszed a fiatalság kételyeit és tapasztalatlanságát. Én óvatos természetű vagyok, és nem akarom csak úgy ukmukfukk kockára tenni a boldogságomat. Senkinek sem lehet magasabb véleménye a nős állapotról, mint nekem. Szerintem azt a kincset, ami egy feleség, igen találóan jellemzik a költő óvatos szavai: „Az ég utolsó, legdrágább ajándoka.” 3 - Tessék, most te is láthatod, nővérem, hogyan kapaszkodik bele egy szóba, és nézd csak, nézd azt a mosolyát. Hidd el nekem, hogy utálatos egy ember; a tengernagy példája teljesen megrontotta. - Én nem sokat adok arra, amit a fiatalok a házasságról mondanak - felelte Grantné. - Ha húzódoznak tőle, úgy veszem, hogy még nem találkoztak az igazival. Dr. Grant nevetve gratulált Crawford kisasszonynak, amiért ő legalább nem húzódozik a házasságtól. - Nem is! Egy csöppet sem szégyellem. Szerintem mindenki lépjen házasságra, ha jó partit csinálhat; nem azt mondom, hogy csapjon le akárkire, de igenis, menjen bele a házasságba, mihelyt előnyösnek látszik.
3
Milton Elveszett paradicsom-ában szólítja meg így Ádám - persze nem gúnyosan - Évát.
Ötödik fejezet A fiatalok azonnal megtetszettek egymásnak. Mindkét részről nagy volt a vonzóerő, s máris látszott, hogy az ismeretség szoros barátsággá fejlődik, amilyen hamar csak az illem megengedi. A Bertram kisasszonyok egyáltalán nem idegenkedtek Crawford kisasszonytól a szépsége miatt. Szebbek voltak annál, semhogy rossz néven vegyék, ha egy másik nő is az, s a jövevény élénk fekete szeme, egészséges, barna arca és általában a csinossága csaknem ugyanannyira elbűvölte őket, mint a bátyjaikat. Ha Crawford kisasszony magas, telt formájú és szőke lett volna, talán valamivel nehezebben barátkoznak meg vele; így azonban fel sem merült az összehasonlítás lehetősége; nyugodtan elismerhették róla, hogy kedves, csinos lány, ők pedig megmaradtak a környék legszebb ifjú hölgyeinek. A fivére nem volt szép; nem, amikor először találkoztak vele, határozottan csúnyának - feketének és csúnyának találták; de azért talpig úriember volt, s a modora igen kellemes. A második találkozás alkalmával kiderült, hogy nem is olyan nagyon csúnya; hát igen, csúnya, de olyan kitűnő a fellépése, olyan egészségesek a fogai, s olyan jóvágású, hogy az ember hamarosan megfeledkezik a csúnyaságáról; harmadszorra pedig, miután együtt vacsoráztak vele a paplakban, senkitől sem tűrték volna el, hogy csúnyának nevezze. Ilyen kellemes fiatalemberrel még sohasem találkoztak, és egyformán odavoltak érte. Mivel a nagyobbik Bertram kisasszony már eljegyezte magát, Henry Crawford igen méltányosan Julia tulajdona lett, s ezt Julia nagyon is jól tudta; és Henry alig töltött egy hetet Mansfieldben, amikor ő már kész volt habozás nélkül beleszeretni. Maria zavarosabban és homályosabban fogta fel a dolgot. Nem akart tisztán látni vagy józanul gondolkozni. Semmi rossz nem lehet abban, ha egy kellemes ember tetszik neki, az ő eljegyzése nyílt titok, Crawford úr pedig csak vigyázzon magára. De Crawford úrnak esze ágában sem volt, hogy megégesse magát! A Bertram kisasszonyok megérdemelték, hogy tegye nekik a szépet, szívesen is fogadták; s ő eleinte nem akarta magába bolondítani őket. Nem kívánta, hogy a szívük megszakadjon érte; de hiába tellett volna eszétől és ösztöneitől jobb belátásra vagy érzésekre, az ilyen dolgokban mindig is nagy szabadságot engedélyezett magának. - El vagyok ragadtatva a Bertram kisasszonyaidtól, nővérem - mondta, miután az említett vacsora lezajlott, s kikísérte őket a hintójukhoz. - Nagyon elegáns, kellemes lányok. - Azok bizony, és örülök, hogy te is ezt mondod. De neked kettejük közül Julia tetszik jobban. - Természetesen. Julia jobban tetszik. - Őszintén? Mert általában Bertram kisasszonyt, mármint a nagyobbikat, tartják szebbnek. - Nem csodálom. Minden vonása megnyerőbb, és a fellépése is előnyösebb; de nekem Julia tetszik jobban; kétségtelenül Bertram kisasszony a szebbik és szerintem a rokonszenvesebbik is, de nekem mindig Julia fog jobban tetszeni, mert te úgy parancsolod. - Most nem vitatkozom veled, Henry, de tudom, hogy a végén csakugyan ő fog jobban tetszeni. - Hát nem mondom, hogy már az elején is ő tetszik jobban? - Azonkívül Bertram kisasszony el van jegyezve. Erről ne feledkezz meg, kedves öcsém. Ő már választott. - Tudom, és nekem annál jobban tetszik. Egy olyan nő, aki el van jegyezve, mindig kellemesebb, mint aki nincs. Meg van elégedve magával. Vége minden gondjának, és immár semmi se gátolja a tetszeni akarásban: nem kell gyanakodni rá. A legbiztosabb dolog egy menyasszony: nincs semmi veszély. - Ami azt illeti, Rushworth úr nagyon rendes fiatalember és kitűnő parti. - És Bertram kisasszony mégsem szíveli; neked ez a véleményed a kedves barátnődről. Én viszont másként vélekedem. Bizonyos vagyok benne, hogy Bertram kisasszony mélységesen vonzódik Rushworth úrhoz. Láttam a szemén, amikor szóba került. Miután olyan jó véleménnyel vagyok
Bertram kisasszonyról, nem tudom feltételezni, hogy odaadná valakinek a kezét, ha a szívét megtagadja tőle. - Mary, mit csináljunk ezzel az emberrel? - Azt hiszem, legjobb, ha békén hagyjuk. Kár a sok szóért. A végén úgyis lóvá teszik! - De én nem azt akarom, hogy lóvá tegyék; nem akarom, hogy lépre menjen; én azt szeretném, ha nyíltan, becsületesen menne a dolog. - Ugyan, sose kíméld, csak hadd tegyék lóvá. Semmi baja nem lesz tőle. Előbb-utóbb úgyis mindenkit lóvá tesznek. - A házasságban nem mindig, kedves Mary. - A házasságban különösen. Tisztelet a kivételnek, illetve a jelenlevő házasoknak, kedves nővérem: száz férfi vagy nő közül egy sem akad, akit ne tennének lóvá, amikor házasságot köt. Bármerre nézek is, mindenütt azt látom, hogy így van; és azt hiszem, így is kell lennie, ha meggondolom, hogy minden ügylet közül a házasság az, amelyben az emberek a legtöbbet várják a másik féltől, ők maguk pedig a legkevésbé becsületesek. - Látom, te se tanultál valami sok jót a házasságról a Hill utcai iskolában. - Szegény nagynénémnek kétségkívül nem sok oka volt rá, hogy rajongjon érte; de a saját megfigyeléseim alapján is azt kell mondanom, hogy becsapás az egész. Rengeteg embert ismerek, aki azért lépett házasságra, mert azt hitte, és joggal hihette, hogy a kapcsolat egy bizonyos szempontból előnyös lesz, vagy a házastársában megtalált egy bizonyos jó tulajdonságot vagy képességet, azután pedig mélységesen csalódott, és kénytelen volt belenyugodni épp az ellenkezőjébe. Mi ez, ha nem becsapás? - Drága gyermekem, te képzelődöl egy kicsit. Ne haragudj, de nem tudok egészen egyetérteni veled. Hidd el, te csak a dolgok egyik oldalát látod. Látod a rosszat, de nem látod a vigaszt. Mindenütt akadnak kis zökkenők és csalódások, és mindnyájan hajlamosak vagyunk arra, hogy túl sokat reméljünk; de ha az egyik úton nem sikerül eljutni a boldogsághoz, az emberi természet másikat keres; ha az első számításunk téves, csinálunk egy másodikat; valahol mindig találunk kárpótlást... és azok a rosszhiszemű megfigyelők, kedves Marym, akik minden apróságot felfújnak, sokkal nagyobbat tévednek, és jobban be vannak csapva, mint maguk az érdekeltek. - Bravó, nővérem! Nagyon szép, hogy ilyen lelkesen képviseled a céhet. Ha majd asszony leszek, én is így fogok kardoskodni mellette; kár, hogy a barátnőim nem ezt teszik. Akkor kevesebbet fájna a szívem. - Te éppen olyan rossz vagy, Mary, mint a bátyád; de mi majd kikúrálunk benneteket. Mansfield jó kúra lesz nektek, mindenféle lóvá tevés nélkül. Csak maradjatok nálunk, és megkapjátok a kúrát. A Crawford testvérek ugyan nem vágytak a kúrára, de nagyon szívesen maradtak. Marynek ideiglenes otthonul tökéletesen megfelelt a paplak, és Henry is hajlandó volt tovább időzni a nővérénél. Eredetileg úgy tervezte, hogy csak néhány napig vendégeskedik nála; de Mansfield egész kellemesnek ígérkezett, és semmi se szólította másfelé. Grantné boldog volt, hogy mindkettőjüket sikerült magánál tartania, és dr. Grant sem örülhetett volna jobban: a lusta, otthon ülő embereknek mindig kellemes társaság egy olyan csinos, beszédes, fiatal nő, mint Crawford kisasszony; Crawford úr otttartózkodása pedig jó ürügy volt arra, hogy mindennap bordói vöröset igyék. Crawford kisasszony távolról sem volt hajlamos olyan mérvű lelkesedésre, amilyet a Bertram kisasszonyok tanúsítottak Crawford úr iránt; mindazonáltal elismerte, hogy a Bertram fiúk nagyon jóképű fiatalemberek, hogy két ilyen még Londonban sem terem minden bokorban, s hogy a modoruk, főleg az idősebbiké, kifogástalan. Tom Bertram sokat járt Londonban, élénkebb és gálánsabb is volt Edmundnál, tehát ő lett az esélyes; az is sokat nyomott a latban, hogy ő volt az
elsőszülött. Crawford kisasszony már a legelején megsejtette, hogy az elsőszülötthöz fog jobban vonzódni. Ismerte a saját hajlamait. Tom Bertram egyébként csakugyan igényt tarthatott bárkinek a vonzalmára, mint az a fajta fiatalember, aki általában tetszést arat, lévén olyan kellemes adottságai, amelyek tetszetősebbek sok magasabb rendű jó tulajdonságnál: fesztelen modor, sziporkázó jókedv, széles ismeretségi kör és kimeríthetetlen társalgási készség; az sem ártott, hogy ő fogja örökölni Mansfield Parkot és a bárói címet. Crawford kisasszony nemsokára úgy érezte, hogy meg tudna barátkozni vele is, az anyagi körülményeivel is. Igen alaposan körülnézett, és megállapította, hogy csaknem minden Tom Bertram mellett szól: a park, egy igazi park, amelynek öt mérföld a kerülete, az új építésű, tágas ház, amely kitűnő fekvése és rejtettsége folytán helyet érdemel az ország kastélyait ábrázoló metszetgyűjtemények bármelyikében, csak a bútorzatát kellene teljesen kicserélni - bájos húgok, békés anya, maga a fiatalember is nagyon kellemes -, és megvan az az előnye, hogy mostanában nem sokat kártyázik, mert fogadalmat tett az apjának, később pedig ő viseli majd a Sir Thomas nevet. Nagyon is meg lehetne barátkozni vele; Crawford kisasszony úgy vélte, hogy nem lenne szabad nemet mondania; s ennélfogva némi érdeklődést kezdett tanúsítani egy ló iránt, amellyel Tom a B.-i futtatásokra készült. Úgy volt, hogy e futtatások nem sokkal az ismeretségük kezdete után elszólítják Mansfieldből; ismerve szokásait, a család láthatólag feltételezte, hogy csak hetek múlva tér vissza, vagyis szenvedélyének ki kellett állnia e korai próbát. Tom igen bőbeszédűen unszolta Maryt, hogy ő is menjen el a versenyre, sőt, mint akit heves vonzalom fűt, igyekezett egy nagyobb kiránduló társaságot megszervezni, de az ilyen terveket a puszta udvariasság is szülhette. S mit csinált, mit gondolt ezalatt Fanny? Mi volt az ő véleménye az új ismerősökről? Kevés tizennyolc éves ifjú hölgy lehetett volna Fannynál alkalmatlanabb a véleménynyilvánításra. A maga szerény módján, miközben a többiek alig figyeltek oda, ő is lerótta Crawford kisasszony szépségének az elismerés adóját; de mivel Crawford urat változatlanul nagyon csúnyának tartotta, bár unokanővérei számtalanszor bizonygatták az ellenkezőjét, róla egyszer sem beszélt. Ő maga viszont a következő benyomást tette a társaságban: - Most már kezdem megismerni valamennyiüket, kivéve Price kisasszonyt - mondta Mary Crawford, miközben a Bertram fivérekkel sétált. - Mondják, kérem, ő be van már vezetve, vagy nincs? Nagyon rejtélyes a dolog. A múltkor magukkal együtt vacsorázott a paplakban, ami arra mutat, mintha be volna vezetve; de olyan keveset beszélt, hogy mégis alig tudom elhinni. Edmund, akihez elsősorban intézte szavait, így felelt: - Azt hiszem, értem, mire gondol, de mégsem tudnék válaszolni a kérdésére. Az unokahúgom már nem gyerek. Koránál és eszénél fogva olyan, mint bármely felnőtt nő, de hogy valaki be van-e vezetve vagy nincs, ahhoz én nem értek. - Pedig általában mit sem könnyebb megállapítani. Nagyon szembetűnő a különbség. Bátran mondhatom, hogy a modor is, a külső megjelenés is egészen más. Mindeddig nem hittem volna, hogy tévedhetek, ha el kell dönteni, hogy egy lány be van-e vezetve vagy sem. Az a lány, aki még nincs bevezetve, mindig egyforma ruhát visel: szoros fejkötőt például; nagyon illedelmes, és soha nem szól egy szót sem. Maga csak mosolyog, de higgye el, hogy így van; és ez nagyon helyes, legfeljebb néha túlzásba viszik. A lányok igenis legyenek csöndesek és szerények. A baj ott van, hogy amikor bevezetik őket a társaságba, sokszor túlságosan hirtelenül változik meg a viselkedésük. Néha pillanatok alatt csapnak át a tartózkodásból az ellenkezőjébe: az elbizakodottságba! A jelenlegi rendszernek éppen ez a hibája. Az ember nem szívesen látja, ha egy tizennyolc-tizenkilenc éves lány egyszerre csak benne van mindenben, amikor egy évvel azelőtt talán még alig tudta kinyitni a száját. Bertram úr, gondolom, maga látott már ilyen változásokat. - Azt hiszem, igen - felelte Tom -, de maga nagyon huncut; értem, mire céloz. Anderson kisasszonnyal akar ugratni.
Szó sincs róla. Anderson kisasszonnyal! Azt se tudom, kire és mire gondol. Teljesen tájékozatlan vagyok. De bevallom, nagyon szívesen ugratnám, ha lenne szíves elmondani, hogy mivel lehet. - Ügyes, nagyon ügyes, de engem azért nem csap be olyan könnyen. Nyilván Anderson kisasszonyra gondolt, amikor leírta, milyen hirtelen alakult át az az ifjú hölgy. A kép olyan élethű, hogy senkivel sem lehet összetéveszteni. Pontosan úgy történt. A Baker utcai Andersonok. Emlékszik, épp a napokban beszéltünk róluk. Edmund, neked is említettem már Charles Andersont. Crawford kisasszony rendkívül hitelesen ecsetelte a körülményeket. Amikor Anderson úr két évvel ezelőtt bemutatott a családjának, a húga még nem volt bevezetve, és én harapófogóval se tudtam egy árva szót kihúzni belőle. Egy délelőtt jó óra hosszat ültem náluk, Andersonra várva, és a szobában nem volt más, csak ő meg egy-két kislány, a nevelőnő talán beteg volt, vagy elszökött valahová, az anyjuk meg percenként jött-ment valami fontos levelekkel, és én sehogy se tudtam kipréselni az ifjú hölgyből egy szót, egy pillantást - még egy udvarias választ sem -, csak fintorgott, és affektáltan kapkodta a fejét. Azután egy teljes évig nem láttam. Közben bevezették, Holfordéknál találkoztam vele, és nem ismertem meg. Odajött hozzám, régi ismerőseként üdvözölt, úgy nézett az arcomba, hogy zavarba jöttem, és csak beszélt és nevetett, hogy majd a föld alá süllyedtem szégyenemben. Éreztem, hogy a szobában mindenki engem néz, és köznevetség tárgya vagyok, s Crawford kisasszony nyilván hallotta valahonnan ezt a történetet. - Pompás kis történet, és sajnos, amilyen igaz, olyan kevéssé szolgál Anderson kisasszony becsületére. Nagyon is általános a hiba. Kétségtelen, hogy az anyák még nem értenek elég jól a lányaik irányításához. Nem tudom, hol a baj gyökere. Én senkinek sem akarom előírni, hogy mi a helyes, de azt igenis látom, hogy sok minden helytelen. - Akik példát mutatnak a világnak a helyes női magatartásból - mondta gálánsan Bertram úr - máris sokat tesznek a hibák kijavítása érdekében. - A baj gyökere teljesen világos - jegyezte meg a kevésbé udvarias Edmund -: az ilyen lányok rosszul vannak nevelve. Kezdettől fogva téves elképzeléseket ültetnek beléjük. Mindig a hiúság indítéka mozgatja őket, és mielőtt társaságba kezdenének járni, semmivel sincs bennük több igazi szerénység, mint azután. - Nem tudom - felelte tűnődve Crawford kisasszony. - Nem, ebben nem tudok egyetérteni magával. Mégiscsak a szerénység ér a legtöbbet az egészből. Sokkal rosszabb, ha a lányok már a bevezetésük előtt is olyan nagyképűek és szabadszájúak, mint utána, amire szintén láttam példát. Az mindennél rosszabb: visszataszító! - Úgy van, az igazán nagyon kellemetlen - mondta Tom Bertram. - Megtévesztő jelenség: az ember nem tudja, mihez tartsa magát. A szoros főkötő és az illedelmes viselkedés, amelyet olyan jól írt le az előbb (igazán rendkívül élethűen), pontos útbaigazítással szolgál; de tavaly például szörnyen kínos helyzetbe kerültem, mert hiányoztak ezek a kellékek. Szeptemberben lementem egy hétre Ramsgatebe egy barátommal, közvetlenül azután, hogy megjöttem Nyugat-Indiából. A barátom Sneyd - már meséltem neked Sneydről, Edmund -; az apját, az anyját és a húgait még sose láttam azelőtt. Amikor megérkeztünk az Albion Place-be, nem voltak otthon; utánuk mentünk, és a mólón találkoztunk velük: az anyával, a két Sneyd kisasszonnyal és még egynéhány ismerősükkel. Annak rendje és módja szerint bemutatkoztam; s mivel Sneydnét egy csomó férfi vette körül, az egyik lányához csatlakoztam, vele sétáltam az egész úton hazáig, és igyekeztem olyan kellemesen viselkedni, ahogy csak tudtam; a kisasszony is teljesen fesztelen, és ugyanolyan könnyedén cseveg, mint én. Nem is álmodtam, hogy valami rosszat teszek. Pontosan egyformák voltak: mind a kettő nagyon elegáns, fátyollal és napernyővel, mint a többi lány; de később megtudtam, hogy a fiatalabbiknak udvaroltam, aki még nem volt bevezetve, és ezzel jóvátehetetlenül megsértettem a nagyobbikat. Augusta kisasszonyt még egy fél évig nem lett volna szabad észrevennem; Sneyd kisasszony pedig, azt hiszem, azóta se bocsátotta meg a bűnömet.
- Csakugyan kínos lehetett. Szegény Sneyd kisasszony! Bár nekem nincs húgom, együttérzek vele. Nagyon bosszantó lehet, ha túl korán kezdik mellőzni az embert; de csakis az anyja volt a hibás. Augusta kisasszonynak a nevelőnőjével kellett volna lennie. Az ilyen felemás dolgokból soha nem sül ki semmi jó. De most már igazán szeretném megtudni, mi a helyzet Price kisasszonnyal. Jár-e bálokba? Jár-e vacsorákra mindenhová, akárcsak a nővéremékhez? Nem - felelte Edmund. - Azt hiszem, még soha nem volt bálban. Anyám ritkán megy társaságba, vacsorázni is legfeljebb Grantéknál szokott néha, és Fanny mindig otthon marad vele. - Hát akkor világos! Price kisasszony nincs bevezetve.
Hatodik fejezet Tom Bertram elutazott B.-be, Crawford kisasszony pedig felkészült rá, hogy nagy űr marad utána a társaságukban, és erősen érezni fogja hiányát a két család között immár csaknem mindennapossá vált összejöveteleken; s amikor nem sokkal Tom eltávozása után valamennyien együtt vacsoráztak Mansfield Parkban, azzal a sejtéssel foglalta el maga választotta helyét az asztal végéhez közel, hogy a házigazda-változás egyáltalán nem lesz valami derűs dolog. A lehető legsótlanabb estére számított. Bátyjával összehasonlítva Edmundnak igazán nem sok mondanivalója lehet. A levest majd fölöttébb gyászos hangulatban hordják körül, a bort sem kísérik jóízű mosolyok és kellemes tréfák, s az őzsülttel együtt nem kerülnek terítékre a régebbi lakomákról szóló vidám anekdoták, sem pedig azok a mulatságos történetek, amelyeknek „X. Y. barátom” a főszereplője. Jobb híján majd úgy próbál szórakozni, hogy szemmel tartja az asztalfő körül zajló eseményeket, és megfigyeli Rushworth urat, aki a Crawford testvérek idejövetele óta most először látogatott el Mansfieldbe. Előtte egy barátjánál járt a szomszéd grófságban, s mivel ez a barátja nemrég felújíttatta a rezidenciáját egy tervezővel, Rushworth úr azóta teljesen belehabarodott ebbe a tárgyba, és égett a vágytól, hogy a maga háza környékét is ugyanúgy felújítsa; s bár azzal, amit mondott, nem nagyon világította meg a kérdést, semmi másról nem tudott beszélni. A téma már szőnyegre került a szalonban; most újra felvetették az ebédlőben. Rushworth úr persze mindenekelőtt Bertram kisasszony érdeklődését szerette volna felkelteni, és az ő véleményére volt kíváncsi; s a kisasszony, bár inkább affektált fölénnyel, semmint jóindulatú figyelemmel hallgatta, mégsem mutatott túlságos ridegséget, mert Sotherton Court említése s a hozzá kapcsolódó gondolatok megfelelően önelégült hangulatba ringatták. - Szeretném, ha egyszer megnézné Comptont - mondta Rushworth úr -: igazán tökéletes! Soha életemben nem láttam még ekkora változást. Mondtam is Smithnek, hogy azt se tudom, hol vagyok. Most, ha az ember odahajt, olyan gyönyörű látvány fogadja, mint nem sok helyütt az országban; a ház egészen meglepő módon tárul a szeme elé. Kijelentem, hogy amikor tegnap hazaértem Sothertonba, valóságos börtönnek láttam... komor, vén börtönnek. - Hogy mondhat ilyet! - kiáltotta Norrisné. - Még hogy börtön! Sotherton Court a legpompásabb régi fészek a világon. - Fel kell újítani, asszonyom, méghozzá alaposan. Soha életemben nem láttam még egy helyet, amely ennyire rászorult volna a felújításra: olyan szánalmas állapotban van, hogy nem is tudom, mit lehet csinálni vele. - Nem csoda, hogy Rushworth úr jelenleg így vélekedik - fordult Grantné mosolyogva Norrisnéhoz -, de ne féljen, ha eljön az ideje, annyi újítás lesz Sothertonban, amennyit csak kíván. - Feltétlenül csinálnom kell valamit - mondta Rushworth úr -, csak azt nem tudom, hogy mit. Remélem, találok egy jó barátot, aki majd segít. - Azt hiszem - jegyezte meg nyugodtan Bertram kisasszony -, ilyen kérdésekben Repton úr lenne a legjobb barátja. - Pontosan ezt gondoltam én is. Smithnél remek munkát végzett, úgyhogy az lesz a legokosabb, ha azonnal felfogadom. Öt guinea-t kér egy napra. - És ha tízet kérne - kiáltotta Norrisné -, ugyan mit számít az magának! A költség nem lehet akadály. Én a maga helyében nem törődnék a költséggel. Mindent a lehető legelegánsabban és legszebben csináltatnék meg. Egy olyan hely, mint Sotherton Court, mindent megérdemel, amit pénz és ízlés nyújthat. Akkora területen már igazán lehet dolgozni, és a park megéri a befektetést. Ha nekem csak század akkora birtokom volna, mint Sotherton, mindig csak ültetnék és újítanék rajta, mert mondanom sem kell, hogy az ilyesmi valóságos szenvedélyem. Persze, nevetséges lenne, ha a jelenlegi otthonom körül bármihez is kezdenék, azon a parányi telken. Kész paródia lenne. De ha nagyobb terület állna a rendelkezésemre, nem tudnék betelni az újítással és ültetéssel. Annak idején sokat tettünk a paplak szépítéséért: összehasonlíthatatlanul csinosabb lett, mint amikor
odaköltöztünk. A fiatalok talán nem nagyon emlékeznek rá; de ha a mi Sir Thomasunk itt volna, ő megmondhatná, mennyit újítottunk; s még sokkal többet is tettünk volna, ha szegény uramnak nem olyan szomorú az egészségi állapota. Alig tudott kijárni szegény, hogy élvezze a környezetét, és ez sok mindentől elvette a kedvem, amiről pedig gyakran beszélgettem Sir Thomasszal. Ha ez a körülmény nem akadályoz, feltétlenül tovább építettük volna a kőkerítést, és új fákkal rekesztettük volna el a temetőt, mint ahogy dr. Grant tette. De valamit azért így is mindig csináltunk. Alig egy évvel szegény uram halála előtt, az utolsó tavaszon is odaültettük azt a barackot az istállókerítés mellé, s ugye, milyen gyönyörű, terebélyes fa lett belőle, nagytiszteletű úr? - fordult dr. Granthoz. - A fa kétségkívül szépen fejlődik, asszonyom - felelte dr. Grant. - A talaj kifogástalan; és valahányszor elmegyek előtte, mindig sajnálom, hogy még leszedni sem érdemes a gyümölcsét. - Pedig Moor Park-i barack, nagytiszteletű úr, Moor Park-i baracknak vettük, és ki is fizettünk érte... jobban mondva ajándékba kaptuk Sir Thomastól, de láttam a számlát, és tudom, hogy hét shillingbe került, mert Moor Park-inak adták el. - Becsapták, asszonyom - mondta dr. Grant -; ebben a krumpliban itt legalább annyi Moor Park-i zamat van, mint annak a fának a gyümölcsében. Még jó, ha ízetlen; a nemes barack viszont ehető, amit az én kertem terméséről nem lehet elmondani. - Az az igazság, asszonyom - próbálta Grantné átsúgni Norrisnénak az asztal fölött -, hogy a férjem nem nagyon tudja, milyen a mi barackunk természetes íze: talán még egyet se kóstolt meg; olyan értékes gyümölcs, ha egy kicsit gondozzák, s a miénk olyan gyönyörű, óriási fajta, hogy a szakácsnőm az egész termést felhasználja a lepényekhez és a befőtthöz. Norrisné, aki már kezdett elvörösödni, ettől megnyugodott; és Sotherton felújítása helyett egy ideig másról folyt a szó. Dr. Grant és Norrisné nemigen voltak jó barátok; ismeretségük a javadalom megrongálódásával kapcsolatos gyanúsítások légkörében kezdődött, és egyébként is, szokásaik nem lehettek volna eltérőbbek. E kis közjáték után Rushworth úr újrakezdte: - Smith birtokának most csodájára jár az egész környék, pedig semmi se volt, amíg Repton kézbe nem vette. Igen, azt hiszem, felfogadom Reptont. - Ha én magának volnék, Rushworth úr - mondta Lady Bertram -, okvetlenül megkívánnám, hogy ültessenek sok-sok bokrot. Szép időben az ember nagyon szívesen kiül a bokrosba. Rushworth úr lelkesen biztosította őladységét a legteljesebb egyetértéséről, és megpróbált valami bókot összehozni; de addig magyarázta, hogy milyen szívesen alkalmazkodik a lady ízléséhez, s hogy neki magának is mindig ez volt a szándéka, és hogy ő boldogan megtesz mindent a hölgyek kényelméért általában, de különösen egy bizonyos hölgynek szeretne a kedvében járni, míg végül belezavarodott, és Edmund a poharát felemelve gyorsan elvágta a szónoklatát. Rushworth úrnak azonban, bár rendszerint nemigen folyt belőle a szó, most még rengeteg mondanivalója volt a szívéhez legközelebb álló tárgyról: - Smith háza tája alig valamivel több, mint száz hold, ami igazán nem sok, s az ember csak ámul, hogy ez is milyen nagyszerű lehetőségeket kínált. Sotherton viszont jó hétszáz holdon fekszik, nem számítva a vizesrétet; úgyhogy azt hiszem, ha Comptonban annyi mindent el lehetett érni, egyáltalán nem kell kétségbeesnünk. Kivágtak két-három szép, öreg fát, amely túl közel nőtt a házhoz, s ettől bámulatosan megjavult a kilátás, úgyhogy azt hiszem, ha Repton vagy bárki más munkához lát Sothertonban, először is feltétlenül kivágatja a fasort; tudja, azt a fasort, amely a nyugati fronttól a dombtetőre vezet - fordult elsősorban Bertram kisasszonyhoz. De Bertram kisasszony helyénvalónak tartotta, hogy így feleljen: - A fasort? Nem, nem emlékszem rá. Igazán alig ismerem Sothertont. Fanny, aki Edmund másik oldalán ült, közvetlenül szemben Crawford kisasszonnyal, és figyelmesen hallgatta a beszélgetést, most az unokabátyjára nézett, és halkan így szólt:
- Kivágnak egy fasort! Milyen kár! Magának nem jut eszébe róla Cowper verse: „Sok szép kidőlt fasor, bánattal tölt el gyászos sorsotok”? 4 Edmund mosolyogva felelte: - Attól tartok, Fanny, a fasor nem nagyon bízhat a jövőjében. - Szeretném látni Sothertont, mielőtt kivágják, a mostani, eredeti állapotában; de azt hiszem, erre nemigen kerülhet sor. - Még sohasem jártál ott? Nem, hát persze; és lóháton sajnos messzire van. Pedig jó lenne szerét ejteni valahogy. - Ó, nem tesz semmit. Ha egyszer mégis meglátnám, maga majd elmondja, hogy mi az, ami megváltozott. - Ha jól értem - szólt közbe Crawford kisasszony -, Sotherton régi hely, és elég nagyszabású lehet. Milyen stílusban épült? - A ház Erzsébet-kori, nagy, szabályos téglaépület; kissé nehézkes, de impozáns, és sok szép szoba van benne. A fekvése nem jó. A park egyik legmélyebb részén áll; ezen semmiféle újítás nemigen segíthet. De az erdő gyönyörű, és van egy patak is, amely véleményem szerint kitűnően érvényesülhetne. Azt hiszem, Rushworth úrnak tökéletesen igaza van, ha modern köntösbe akarja öltöztetni, és meg vagyok róla győződve, hogy nagyszerű lesz az eredmény. Crawford kisasszony engedelmesen hallgatott, s magában azt gondolta: „Jól nevelt ember; igyekszik jó képet vágni hozzá.” - Nem akarok beleszólni Rushworth úr dolgába - folytatta Edmund -, de ha nekem volna modernizálandó birtokom, nem bíznám magam semmiféle tervezőre. Beérném azzal az egyszerűbb szépséggel, amelyet én választanék és apránként valósítanék meg. A magam melléfogásait jobban el tudnám viselni, mint az övéit. - Maga nyilván pontosan tudná, hogy mit akar; de én így nem jutnék semmire - felelte Crawford kisasszony. - Nincs érzékem az ilyesmihez, és szemem sincs hozzá, csak ha már előttem áll; s ha nekem volna házam valahol a vidéken, rendkívül hálás lennék bármiféle Repton úrnak, aki elvállalná a rendbe hozását, és annyi szépséget nyújtana a pénzemért, amennyi tőle telik; meg se nézném, amíg teljesen el nem készült. - Nekem nagy élvezet lenne, ha láthatnám, hogyan alakul - mondta Fanny. - Persze, hiszen maga ebben nőtt fel. Az én nevelésemből hiányzott az ilyesmi, csak egyszer kaptam kóstolót belőle, s mivel aki adta, nem volt az első számú kedvencem, azóta mindennél nagyobb bosszúságnak tartom a folyamatban levő újítási munkálatokat. Tiszteletre méltó nagybátyám, a tengernagy, három évvel ezelőtt vett egy kis házat Twickenhamben, családi nyaralónak; a nagynéném meg én valósággal ujjongtunk, amikor megláttuk; de mivel rendkívül csinos hely volt, hamarosan kiderült, hogy újításokra szorul, s azután három hónapig éltünk a legnagyobb piszokban és rendetlenségben, mert nem voltak kavicsos utak, de még egy tisztességes pad sem, amire az ember leülhetett volna. Szeretem, ha a vidéken minden megvan, lugasok, virágoskertek, sok-sok hangulatos padocska; de énrám ne számítsanak. Henry egészen más, ő imád működni. Edmundnak rosszul esett, hogy Crawford kisasszony, akit pedig nagyon szeretett volna csodálni, ilyen léha modorban beszél a nagybátyjáról. Illetlennek tartotta, és el is hallgatott, amíg újabb mosolyok és élénk szavak arra nem késztették, hogy egyelőre megfeledkezzék róla. - Képzelje, Bertram úr - mondta Mary -, végre híreket kaptam a hárfámról. Azt mondják, épen és sértetlenül megérkezett Northamptonba, s valószínűleg már tíz napja ott hever, hiába esküdöztek annyiszor, hogy semmit se tudnak róla. - Edmund kifejezésre juttatta örömét és meglepetését. - Az az igazság, hogy eddig túlságosan is közvetlenül érdeklődtünk; elküldtünk egy cselédet, vagy 4
William Cowper (1731-1800) a kor egyik legnépszerűbb költője és Jane Austen kedvence volt.
odamentünk személyesen: hetven mérföldre Londontól ez a módszer nem alkalmazható; de ma reggel végre a megfelelő úton-módon sikerült tudomást szereznünk róla. Valami gazdaember látta, ő szólt a molnárnak, a molnár a mészárosnak, és a mészáros veje üzenetet hagyott a boltban. - Nagyon örülök, hogy akárhogyan is, de végre megtudták, hol van, és remélem, most már nem késhet sokáig. - Holnap megkapom; de mit gondol, hogyan fogjuk idefuvarozni? Nem szekéren vagy kordén, dehogyis! Még hogy ilyesmit bérelni lehessen a faluban! Úgy néztek rám, mintha hordárt és targoncát kértem volna. - Most, a későre maradt szénabegyűjtés kellős közepén nyilván nehéz lovas kocsit kapni. - Meglepődve tapasztaltam, milyen nagy hűhót csinálnak belőle! El sem tudtam képzelni, hogy vidéken ne legyen annyi lovas kocsi, amennyi csak kell, hát szóltam a szobalányomnak, hogy kérjen egyet, minden teketória nélkül. Hiszen mindenütt csak gazdaságokat látok, ha kinézek az öltözőszobám ablakán, vagy ha a parkban sétálok, s inkább azt sajnáltam, hogy nem tudok mindenkit lekötelezni. Képzelje a meglepetésemet, amikor kiderült, hogy esztelenebb és képtelenebb dolgot nem is kívánhattam volna, megsértettem a parókia összes gazdáját, összes napszámosát, összes szénáját! Dr. Grant tiszttartójának különösen nem szeretnék még egyszer a szeme elé kerülni; s még a sógorom is, aki maga a megtestesült jóság, nagyon csúnyán nézett rám, amikor megtudta, hogy miben sántikálok. - Kegyed persze nem tudhatta eddig, miről is van szó; de most, ha jobban meggondolja a dolgot, be kell látnia, milyen fontos a széna begyűjtése. Talán máskor sem olyan könnyű szekeret kapni, mint képzelte, mert a mi gazdáink nemigen adják bérbe a magukét; de begyűjtéskor csakugyan nem nélkülözhetnek egyetlen lovat sem. - Idővel majd nyilván kiismerem a szokásaikat; de mivel én azt a jó londoni bölcsességet hoztam magammal, hogy pénzért minden kapható, eleinte bizony megütköztem egy kissé a maguk hajthatatlanul független vidéki szellemén. Mindegy, azért holnap mégiscsak hozzájutok a hárfámhoz. Henry, aki a szívélyesség mintaképe, felajánlotta, hogy elhozza a tulajdon fogatán. Kell-e nála elegánsabb fuvaros? Edmund azt felelte, hogy a hárfa a kedvenc hangszere, és reméli, nemsokára hallhatja Crawford kisasszony játékát. Fanny még sohasem hallott hárfamuzsikát, és ő is nagyon kíváncsi volt rá. - Boldogan játszom majd mind a kettőjüknek - mondta Crawford kisasszony -, úgy értem, amíg szívesen hallgatják; sőt, valószínűleg sokkal tovább, mert rajongok a zenéért, s ha az ízlés egyforma is, mindig az előadó jár jobban, mert ő többféle élvezetben részesül. Erről jut eszembe, Bertram úr, ha ír a bátyjának, arra kérném, közölje vele, hogy végre megjött a hárfám; eleget hallhatta a sirámaimat. És azt is megmondhatja neki, ha lenne szíves, hogy csupa együttérzésből legszomorúbb dalaimmal készülök a fogadtatására: tudom ugyanis, hogy a lova veszíteni fog. - Ha írok neki, mindent közlök, amit csak kíván; de egyelőre nincs különösebb okom az írásra. - No persze, és ha egy évre utazott volna el, akkor se írna neki, de ő se magának, csak kényszerűségből. Sohasem lesz rá különösebb oka. Milyen furcsa lények maguk, fivérek! Csak végszükség esetén hajlandók írni egymásnak; és ha mégis tollat kell ragadniuk, hogy hírt adjanak, mondjuk egy ló betegségéről vagy egy rokon haláláról, olyan takarékosak a szavakkal, hogy jobban már nem is lehetne. Valamennyiüknek egyforma a stílusa. Ismerem nagyon jól. Henry, aki minden más tekintetben igazán mintaszerű testvér, aki imád, kikéri a tanácsomat, a bizalmába fogad, és képes órák hosszat mesélni nekem, a leveleiben még soha nem jutott el a második oldalig, és a legtöbbször megelégszik ennyivel: „Kedves Mary, most érkeztem. Bathban rengeteg az ember, egyébként nincs semmi különös. Szeretettel, bátyád.” Ez az igazi férfistílus; ilyen a fivérek tipikus levele.
- Ha messze vannak az egész családjuktól - mondta Fanny, és elpirult, mert Williamre gondolt -, hosszú leveleket is tudnak írni. - Price kisasszonynak van egy tengerész bátyja - mondta Edmund -, aki kitűnő levélíró: ezért véli úgy, hogy egy kissé talán szigorúan ítél meg bennünket. - Tengerész, igazán? A király szolgálatában, persze? Fanny jobb szerette volna, ha Edmund adja meg a felvilágosítást, de mivel Edmund makacsul hallgatott, magának kellett beszámolnia a bátyja körülményeiről; hangja egészen átforrósodott, amikor William hivatásáról beszélt, s hogy milyen külföldi állomáshelyeken fordult meg eddig; de amikor el kellett mondania, hány éve van távol, önkéntelenül is könnyek szöktek a szemébe. Crawford kisasszony roppant udvariasan mihamarabbi előléptetést kívánt a távollevőnek. - Nem ismeri véletlenül az unokaöcsém kapitányát? - kérdezte Edmund. - Marshall kapitányt? Úgy tudom, kegyednek széles ismeretségi köre van a flottában. - Elég széles, ami a tengernagyokat illeti; de az alacsonyabb rendfokozatokat mi nem nagyon ismerjük, kérem - tette hozzá játékos gőggel. - Lehet, hogy a sorhajókapitányok is nagyon rendes emberek, de nem tartoznak a mi köreinkbe. Tengernagyokról viszont sok mindent tudnék mesélni; róluk is, meg a zászlóikról, meg a fizetési osztályaikról, meg a marakodásaikról és az irigykedésükről. S hogy mindegyiket mellőzik, és nem bánnak vele érdeme szerint, arra mérget vehetnek. Bizony kiismertem a tengernagyokat a nagybátyám házában. Magam is kész ellentengernagy vagyok már. De kérem, ebben ne gyanítsanak semmiféle szójátékot. Edmund ismét elkomorodott, s csak ennyit felelt: - Nagyon szép hivatás. - Hogyne, a hivatás remek, de csak két feltétellel: ha meg lehet gazdagodni rajta, s ha nem szórják el, amit jövedelmez; no de mindegy, én nem rajongok ezért a hivatásért. Előttem még sohasem jelent meg rokonszenves formában. Edmund visszatért a hárfára, s megint csak azt mondta, hogy nagyon szeretné hallani a kisasszony játékát. A többiek közben még mindig a modernizálás témájáról beszélgettek; s Grantné szükségét érezte, hogy az öccséhez forduljon, bár ezzel elvonta a figyelmét Julia Bertram kisasszonytól: - Kedves Henrym, hát neked egy szavad sincsen? Hisz te magad is nagy tervező vagy, s úgy hallom, Everingham bármelyik angliai birtokkal felveszi a versenyt. A természeti adottságai kétségkívül ritka szépek. Én mindig tökéletesnek láttam Everinghamet, a régi alakjában is: micsoda gyönyörű lankák, s micsoda fák! Mit nem adnék, ha viszontláthatnám! - Nekem pedig a legnagyobb örömet szerezné, ha elmondanád róla a véleményedet - felelte Henry -; de attól tartok, egy kissé csalódnál benne: a mostani eszményeidtől már nagyon is elmaradna. Méreteit tekintve úgyszólván semmi; meglepődnél, hogy milyen jelentéktelen; ami pedig a modernizálást illeti, nagyon kevés tennivalóm akadt, túlságosan is kevés; bárcsak többet dolgozhattam volna rajta. - Szeret ilyesmivel foglalkozni? - kérdezte Julia. - Végtelenül; de már egész fiatalon beláttam, mi az a kevés, ami a hely természeti előnyei mellett még rám vár, azután mindjárt ki is alakultak az elképzeléseim, úgyhogy három hónapja se voltam nagykorú, és Everingham máris elnyerte mai formáját. Már Westminsterben 5 kész volt a tervem, Cambridge-ben talán módosítottam egy kissé, és huszonegy éves koromban meg is valósítottam. Szinte irigylem Rushworth urat, amiért annyi élvezet áll még előtte. Én a magam adagját egykettőre felfaltam.
5
Itt az előkelő westminsteri középiskoláról van szó.
- Akinek gyors a szeme, gyorsan tud határozni és cselekedni - mondta Julia. - Maga mindenütt találna megfelelő elfoglaltságot. Ahelyett, hogy irigyelné Rushworth urat, inkább segítsen rajta a tanácsaival. Grantné, aki hallotta az utóbbi szavakat, buzgón helyeselt, az egekig magasztalva öccse hozzáértését; s mivel Bertram kisasszony is lelkesen magáévá tette az ötletet, azzal a magyarázattal, hogy véleménye szerint sokkal okosabb, ha jó barátok és önzetlen ismerősök tanácsaira hagyatkozik az ember, s nem bíz mindent gondolkodás nélkül egy hivatásos szakértőre, Rushworth úr nem habozott Crawford úr segítségéért folyamodni; Crawford úr pedig, miután illő módon leszólta a maga képességeit, minden tekintetben készséggel állott Rushworth úr rendelkezésére. Ezek után Rushworth úr tisztelettel felkérte Crawford urat, rándulna át hozzá Sothertonba, és töltene nála egy éjszakát, ám ekkor Norrisné, mintha csak a két unokahúga gondolataiban olvasna, s látná, milyen kevéssé nyeri meg tetszésüket ez a terv, amely Crawford úr eltávozását követelné, módosító javaslattal állt elő: - Crawford úr nyilván szívesen eleget tesz a meghívásnak, de miért ne mehetnének többen is? Miért ne lehetne egy kis társas kirándulást szervezni? Sokan vannak itt, drága Rushworth úr, akik őszintén érdeklődnek a sothertoni újítások iránt, és örömmel hallgatnák meg Crawford úr véleményét a helyszínen, sőt, talán az ő véleményük sem lenne egészen haszontalan; ami pedig engem illet, már régóta szerettem volna ismét tiszteletemet tenni a kedves édesanyjánál; szolgáljon mentségül az udvariatlanságomra, hogy nincsenek lovaim; de most én is a többiekkel mehetnék, és néhány óra hosszat elüldögélnék Rushworthné őnagyságával, miközben maguk odakint sétálnak, és megbeszélik a dolgokat, azután meg este visszajönnénk késő esti vacsorára, vagy esetleg Sothertonban vacsorázhatnánk, ahogy a kedves édesanyjának a legmegfelelőbb, és holdvilágnál nagyon kellemesen hazakocsikáznánk. Crawford úr biztosan elvinné a fogatán az unokahúgaimat, velem együtt, Edmund lóháton is mehet, ugye, nővérem, Fanny pedig itthon marad magával. Lady Bertramnak nem volt ellenvetése; s a tervezett kirándulás többi részvevője is lelkesen nyilatkozott a készségéről, Edmund kivételével, aki mindent hallott, de nem szólt semmit.
Hetedik fejezet - No, Fanny, mi a legfrissebb benyomásod Crawford kisasszonyról? - kérdezte másnap Edmund, miután maga is töprengett egy ideig ezen a kérdésen. - Hogy tetszett tegnap? - Nagyon; igazán nagyon. Szeretem hallgatni, ahogy beszél. Szórakoztat; s olyan csinos, hogy jólesik ránéznem. - Az arckifejezése a legvonzóbb. Csodálatos, hogy milyen élénk. De a szavaiban, Fanny, semmit se találtál, ami szerinted nem volt egészen helyes? - De igen! Nem lett volna szabad úgy beszélnie a nagybátyjáról. Komolyan meglepett. Arról az emberről, aki hosszú éveken át otthont adott neki, s bármilyen hibái vannak is egyébként, Crawford kisasszony bátyját annyira szereti: hallom, úgy bánik vele, mintha a tulajdon fia volna. Alig akartam elhinni! - Gondoltam, hogy észreveszed. Nagyon helytelen volt tőle; nagyon illetlen. - És nagyon hálátlan is, azt hiszem. - Hálátlan: ez erős szó. Nem tudom, hogy a nagybátyja megérdemli-e a háláját; a nagynénje megérdemelte; s most az ő emléke iránti lelkes tisztelet vezeti félre. Elég visszás helyzetben van. Ha valaki ilyen meleg érzésű és temperamentumos, nehéz lehet a kellő szeretettel gondolnia Crawfordnéra anélkül, hogy ugyanakkor ne látná sötétebb színekben a tengernagyot. Igazán nem tudhatom, ki volt hibásabb a családi viszályokban, bár a tengernagy mostani viselkedése mintha a feleségét igazolná; de természetes és rokonszenves dolog, hogy Crawford kisasszony teljesen felmenti a nagynénjét. Én nem is a nézeteit hibáztatom, de mindenesetre illetlenség, hogy így szellőzteti őket. - Nem gondolja - mondta Fanny egy kis tűnődés után -, hogy ez az illetlenség Crawfordnéra is rossz fényt vet, hiszen az unokahúgát egyedül ő nevelte? Úgy látszik, tőle nem tanulta meg a köteles tiszteletet, amely a tengernagynak is kijárt volna. - Nagyon helyes megjegyzés. Igen, fel kell tételeznünk, hogy az unokahúg csupán átvette a nagynéni hibáit; s annál több együttérzést érdemel az eddigi rossz körülményei miatt. De azt hiszem, a mostani otthona jó hatással lesz rá. Grantné modora ellen nem lehet semmi kifogás. Egyébként a bátyjáról igen kedvesen és nagy szeretettel beszél. - Igen, csak azt nem bocsátja meg neki, hogy olyan rövid leveleket ír. Kis híján elnevettem magam; de azért mégsem tarthatok valami nagyon sokat az olyan fivér szeretetéről vagy jó természetéről, aki restelli a fáradságot, hogy egy valamirevaló levelet megírjon a nővéreinek, ha távol van tőlük. Bizonyos vagyok benne, hogy William soha, semmilyen körülmények között nem viselkedne így velem. És magáról mi jogon tételezte fel, hogy nem írna hosszú leveleket, ha elutazna? - Az élénk szellem jogán, Fanny, amely mindent felhasznál, hogy szórakoztassa önmagát vagy a többieket; tökéletesen megengedhető, ha nem színezi rosszindulat vagy durvaság; márpedig Crawford kisasszony magatartásában és modorában egyikből sincs egy szikrányi: semmi élesség, hangosság vagy nyerseség. Pontosan úgy viselkedik, ahogy egy nőnek kell, kivéve abban, amiről az előbb beszéltünk. Örülök, hogy te is ugyanúgy láttad, mint én. Mivel Fanny szellemét ő formálta, s a szeretetét is elnyerte, meglehetős biztonsággal számíthatott rá, hogy unokahúga ugyanúgy gondolkodik, mint ő; bár éppen ez idő tájt s a szóban forgó kérdést illetően mintha egy kis nézeteltérés veszélye kezdett volna mutatkozni, mert Edmund hajlott arra, hogy a Crawford kisasszony iránti csodálatban olyan messzire menjen, ahová Fanny már nem követhette. Crawford kisasszony mit sem veszített a vonzóerejéből. A hárfa megjött, s még inkább kiemelte szépségét, szellemességét és jókedvét; szívesen játszott, ha kérték, méghozzá nagyon kifejezően és ízléssel, ami ugyancsak előnyére szolgált, s minden ária végén alkalom adódott valami
találó megjegyzésre. Edmund naponta eljárt a paplakba, hogy élvezze kedvenc hangszerét; minden délelőtt meghívták a következőre; a hölgynek ugyanis egyáltalán nem volt kellemetlen a közönség, s hamarosan a legjobb úton haladt minden. Egy csinos, fiatal, élénk nő, ha még hárfája is van, amely nála egy cseppet sem kevésbé mutatós, és hárfájával együtt egy földig érő ablak mellett foglal helyet, ahonnan kilátás nyílik a kis pázsitra s körülötte a nyári pompájukban virító bokrokra, éppen elég ahhoz, hogy megfogjon bármely férfiszívet. Az évszak, a környezet, a muzsika, minden a gyöngéd érzelmeknek kedvezett. Még Grantné sem volt fölösleges a hímzőrámájával: beleillett a képbe; s mivel a szerelemnek, ha egyszer működni kezd, minden a malmára hajtja a vizet, még a szendvicses tálca és dr. Grant is, aki körbe kínálta, kellemes látványt nyújtott. Edmund nem sokat töprengett a dolgon, és nem is nagyon tudta, hányadán áll, de alig telt el egy hét ilyesféle érintkezésekkel, már jócskán megszerelmesedett; s a hölgy becsületére legyen mondva, hogy ő is kezdte megkedvelni a fiatalembert, bár nem volt se világfi, se elsőszülött, s a hízelgés művészetéhez éppoly kevéssé értett, mint a vidám, könnyed csevegéshez. Crawford kisasszony érezte, hogy vonzódik Edmundhoz, noha erre nem számított, s most alig értette a dolgot; Edmund ugyanis az általános mérce szerint egyáltalán nem volt megnyerő; nem fecsegett összevissza; nem mondott bókokat; nézeteiben hajthatatlanul kitartott, s csak a legcsöndesebb, legegyszerűbb figyelmességet gyakorolta. Talán az őszinteségének, szilárd jellemének, becsületességének volt valami bája, amelyet Crawford kisasszony érzett ugyan, de elemezni már nem tudott. Egyébként nem sokat elmélkedett az egészen; Edmund pillanatnyilag kellemes társnak bizonyult; jólesett együtt lenni vele; s ennyi elég is volt. Fanny nem csodálkozott rajta, hogy Edmund a paplakban tölti minden délelőttjét; maga is boldogan elment volna, ha hívatlanul és észrevétlenül elmehetett volna egy kis hárfamuzsikát hallgatni; azon sem csodálkozott, hogy az esti séta után, amikor a két család különvált, Edmund jónak látta hazakísérni Grantnét és a húgát, míg Crawford úr a Mansfield Park-i hölgyek lovagja maradt; de azért úgy érezte, hogy rossz cserét csinált; s ha az étkezéseknél nem Edmund keverte a vizet a borához, a legszívesebben nem is ivott volna. Egy kissé meglepte, hogy Edmund annyi időt tölt Crawford kisasszonnyal, s mégsem látja jobban azt a fajta hibát, amelyet pedig először észrevett, s amelyre őt, Fannyt, mindig emlékeztette valami hasonló megnyilatkozás, valahányszor együtt voltak; de hiába, nem látta. Edmund szívesen beszélt neki Crawford kisasszonyról; de úgy látszik, megnyugtatta, hogy a tengernagyot azóta nem érte újabb támadás; Fanny pedig tartózkodott a véleménynyilvánítástól, mert nem akart rosszindulatúnak feltűnni. Az első igazi fájdalmat Crawford kisasszony akkor okozta neki, nem sokkal a Mansfieldbe költözése után, amikor a Bertram lányok példáját látva elhatározta, hogy megtanul lovagolni; Edmund pedig az egyre szorosabb barátság jogán még buzdította is, és első próbálkozásainak céljára felajánlotta békés kancáját, amelynél alkalmasabb lovat sem a paplak, sem a kastély istállójában nem találhatott a kezdő. Unokahúgát ezzel a világért sem akarta megbántani vagy megkárosítani: Fanny változatlanul kilovagolhat mindennap. A kancát csak félórával Crawford kisasszony gyakorlatai előtt kell átvinni a paplakba; s amikor először hangzott el ez a javaslat, Fanny nemhogy megsértődött volna, de még el is érzékenyült a hálától, amiért egyáltalán kikérik az engedélyét. Az első lecke csak babérokat szerzett Crawford kisasszonynak, és semmi kényelmetlenséget nem okozott Fannynak. Edmund személyesen vitte át a kancát, s miután betöltötte a tanár szerepét, nagyon is jókor hozta vissza, még mielőtt Fanny és a derék öreg kocsis, aki vele szokott menni, ha nem az unokanővéreivel lovagolt, útra készen állt volna. A második nap már nem volt ennyire ártalmatlan. Crawford kisasszony úgy élvezte a lovaglást, hogy egyszerűen képtelen volt abbahagyni. Fürge és bátor, eléggé kis növésű, de erős nő volt, szinte lóhátra termett; s a lovaglás őszinte gyönyörűségén kívül talán még Edmund jelenléte és oktatói működése is hozzájárult ahhoz, hogy nehezen tudjon megválni a nyeregtől, továbbá annak a meggyőződésnek is része lehetett benne, hogy gyors előmenetelével magasan kiemelkedik a többi nő közül. Fanny útra készen várt, és Norrisné már kezdte korholni, amiért még mindig otthon ül, de sem a ló érkezését nem jelentették,
sem Edmund nem jött vissza. Hogy elmeneküljön a nagynénjétől, s megkeresse az unokabátyját, Fanny kiment. Bár a két házat alig egy fél mérföld választotta el egymástól, az egyikből nem lehetett a másikat látni; de miután vagy száz lépést tett a bejárati ajtótól, Fanny előtt a parkon át kilátás nyílt a paplakra és a hozzá tartozó földekre, amelyek szelíden emelkedtek az országút túlsó oldalán; s dr. Grant rétjén azonnal megpillantotta a társaságot: Edmundot és Crawford kisasszonyt lóháton, egymás mellett, valamivel távolabb pedig dr. Grantot, a feleségét és két-három lovászt, amint nézik őket. Vidámnak látszottak, mindenki ugyanarra az egy dologra figyelt; jókedvük felől nem lehetett kétség, mert a derű hangjai egészen Fannyig elértek. Őt ugyan nem derítették jókedvre ezek a hangok; rosszul esett neki, hogy Edmund megfeledkezett róla, és belesajdult a szíve. Nem bírta elfordítani szemét a rétről; akaratlanul is végignézett mindent. Crawford kisasszony és kísérője először lépésben körüljárta a földet, amely nem volt kicsi; aztán, láthatólag a hölgy javaslatára, könnyű vágtába kezdtek; s a félénk természetű Fanny csodálkozva látta, milyen jól üli meg a lovat Crawford kisasszony. Néhány perc múlva megálltak. Edmund egészen közel volt Crawford kisasszonyhoz; mondott neki valamit; nyilván a gyeplő tartását magyarázta; a kezét is megfogta; Fanny látta, vagy talán a képzelet pótolta, amit a szem nem érhetett utol. De mindezen nem szabad csodálkozni; mi lehetne természetesebb, mint az, hogy Edmund ilyen szívélyes, és felajánlja valakinek a szolgálatait? Fanny mégsem tudta elűzni azt a gondolatát, hogy erre a feladatra Crawford úr is vállalkozhatott volna Edmund helyett; igazán úgy illenék, hogy egy fivér maga tanítsa a húgát; de hát hiába magasztalják annyira Crawford úr szívélyességét és lovaglótudományát, ő valószínűleg semmit sem ért az egészhez, és Edmundhoz képest egy szikrányi cselekvő jóság sincs benne. Aztán arra gondolt, hogy ezzel a kettős munkával a kanca is elég rosszul jár; ha róla megfeledkeztek, legalább a kanca eszükbe juthatott volna. Hanem a ló s a lovasok miatt sem kellett sokáig nyugtalankodnia, mert a réten csakhamar szétoszlott a társaság, és Crawford kisasszony még mindig lóháton, de a mellette haladó Edmund már gyalogosan, egy léckapun át rátért a dűlőútra, majd bejött a parkba, s ahhoz a helyhez közeledett, ahol ő állt. Fanny megijedt, hogy modortalannak és türelmetlennek tarthatják; izgatottan sietett elébük, hogy ezt a gyanút eloszlassa. - Drága Price kisasszony - mondta Mary Crawford, mihelyt hallótávolba ért -, magam jöttem bocsánatot kérni, amiért megvárakoztattam; de a világon semmit se tudok felhozni a mentségemre. Tudtam, hogy nagyon késő van, s hogy végtelenül csúnyán viselkedem; éppen ezért, kérem alássan, meg kell bocsátania. Az önzést, tudja, mindig meg kell bocsátani, mert gyógyíthatatlan betegség. Fanny rendkívül udvariasan válaszolt, és Edmund is úgy vélte, hogy nem lehetett sietős a dolga. - Az unokahúgomnak bőven maradt ideje, hogy akár kétszer annyit is lovagoljon, mint szokott - mondta -, s kegyed csak jót tett vele, amiért nem hagyta egy félórával korábban elindulni; most felhősebb az ég, s nem kell úgy szenvednie a melegtől. Még jó, ha kegyed nem fáradt el ebben a nagy lovaglásban. Sajnálom, hogy most gyalog kell hazamennie. - Fáradtságról szó sem lehet, higgye el; csak az a rossz, hogy egyszer le is kell szállni erről a lóról felelte Crawford kisasszony, miközben Edmund segítségével talpra ugrott -; én nagyon erős vagyok ám. Soha nem fáradok bele semmibe, kivéve azt, amit nem szeretek csinálni. Nagyon nem szívesen adom át a helyem, Price kisasszony; de azért őszintén kívánok kellemes lovaglást, és remélem, hogy a legjobbakat hallom majd erről az édes, kedves, gyönyörű jószágról. Az öreg kocsis, aki a közelben várt a maga lován, most csatlakozott hozzájuk, Fannyt nyeregbe segítették, s a lovasok elindultak a parknak egy másik része felé; Fanny rossz érzésein egyáltalán nem enyhített, hogy hátrapillantva látta, amint azok ketten együtt sétálnak le a dombról a faluba; az sem vidította fel túlságosan, hogy kísérője áradozva beszél Crawford kisasszony lovastehetségéről, melyet az előbb csaknem ugyanolyan érdeklődéssel szemlélt, mint Fanny. - Élvezet nézni, ha egy dáma ilyen kackiásan lovagol - mondta az öreg. - Egyet se láttam még, aki így megülte volna a lovat. Mintha nem is tudná, mi fán terem a félelem. Nem úgy, mint maga,
kisasszony, amikor elkezdte, jövő húsvétkor lesz éppen hat esztendeje. Hogy reszketett, áldja meg az Isten, amikor Sir Thomas először rakatta fel a nyeregbe! A szalonban is Crawford kisasszonyt ünnepelték. A két Bertram lány tökéletesen megértette, milyen nagy érdem, ha a természet valakinek erőt és bátorságot adott; ha Crawford kisasszony imád lovagolni, olyan, mint ők; ha ilyen gyorsan és kitűnően meg tudta tanulni, rájuk hasonlít; s mindketten nagy lelkesedéssel magasztalták. - Tudtam, hogy jó lovas válik belőle - mondta Julia -; az ő alkatával nem is csoda. Éppen olyan formás, mint a bátyja. - Igen - tette hozzá Maria -, s éppen olyan jó kedélyű, és éppen olyan határozott jellem. Mindig sejtettem, hogy a lovastehetség nagyon is összefügg a belső jó tulajdonságokkal. Amikor jó éjszakát kívántak egymásnak, Edmund megkérdezte Fannytól, hogy másnap ki akar-e lovagolni. - Nem... nem hiszem... ha szüksége van a kancára, biztos, hogy nem - felelte Fanny. - Magamnak soha nincs szükségem rá - mondta Edmund -, de ha bármikor úgy gondolod, hogy inkább itthon maradsz, azt hiszem, Crawford kisasszony örülne, ha valamivel hosszabb időre is megkaphatná... például egy egész délelőttre. Nagyon szeretne kimenni a nagyrétig; Grantné elmesélte neki, milyen gyönyörű onnan a kilátás, és bizonyos vagyok benne, hogy csakugyan élvezné. De erre bármelyik délelőtt alkalmas. Crawford kisasszony a világért sem akarja, hogy zavartasd magad. Nem is lenne szép tőle. Ő csak kedvtelésből lovagol; te az egészséged érdekében. - Holnap semmiképp sem akarok lóra ülni - mondta Fanny -; az utóbbi időben nagyon sokat lovagoltam, s inkább itthon maradnék. Hiszen tudja, most már elég erős vagyok ahhoz, hogy gyalogsétákat tegyek. Edmund láthatólag meg volt elégedve, ami természetesen örömöt szerzett Fannynak; s másnap délelőtt sor került a nagyréti lovas kirándulásra; Fanny kivételével a fiatalok mind részt vettek benne, és kellőképpen élvezték is, először a nap folyamán, másodszor pedig este, amikor megtárgyalták a részleteit. Egy ilyen sikeres vállalkozás rendszerint maga után vonja a következőt; s miután a nagyrétet megjárták, valamennyien nagy kedvet éreztek arra, hogy másnap megint elmenjenek valahová. Még sok látványt kellett megmutatni; s bár nagyon meleg volt az idő, úgyis vannak mindenütt árnyas utak. Ha fiatalok mennek kirándulni, soha sincs hiány árnyas utakban. Így töltöttek el egymás után négy verőfényes délelőttöt, megmutatták a Crawford testvéreknek a környéket, és eldicsekedtek legszebb pontjaival. Minden pompásan sikerült; áradt a jókedv és a vígság, a hőség is csak annyi kellemetlenséget okozott, hogy élvezettel lehessen beszélni róla - míg a negyedik napon a társaság egyik tagjának ürömmé változott az öröme. Maria Bertram volt ez a balszerencsés. Edmundot és Juliát meghívták vacsorára a paplakba, őt pedig mellőzték. Grantné intézte így a dolgot, minden rosszindulat nélkül, Rushworth úrra való tekintettel, aki aznap félig-meddig bejelentette magát Bertramékhoz; de Maria súlyos sértést látott benne, és nagyon is szüksége volt a jó modorára, hogy palástolni tudja bosszúságát és haragját, amíg haza nem ért. Minthogy Rushworth úr végül mégsem jött el, a sérelem még nagyobb arányokat öltött, és Maria azzal sem vigasztalódhatott, hogy kárpótlásul vele éreztesse a hatalmát; rosszkedvét csak az anyján, a nagynénjén és az unokahúgán tölthette ki, mindent elkövetve, hogy vacsorájuk és utána az édesség a lehető legkeserűbb legyen. Tíz és tizenegy között Edmund és Julia belépett a szalonba, az esti levegőtől frissen, kipirulva, vidáman, szöges ellentéteként mindannak, ami az ott üldögélő három hölgy képében fogadta őket, Maria ugyanis alig nézett fel a könyvéből, Lady Bertram pedig félig aludt; sőt, még Norrisnét is annyira kiforgatta önmagából az unokahúga rosszkedve, miután a vacsorával kapcsolatban feltett neki egy-két kérdést, de nem kapott azonnali választ, hogy úgy látszott, képes rá, és többé nem szól egy szót sem. A jókedvű testvérpár néhány percig annyira el volt foglalva a gyönyörű este és a csillagok dicséretével, hogy másra nem tudott gondolni; de amikor végül egy kis szünet támadt, Edmund körülnézett, és így szólt: - De hol van Fanny? Már lefeküdt?
- Nem tudok róla - felelte Norrisné -, egy perccel ezelőtt még itt volt. Ekkor a szoba másik végéből - nagyon hosszú szoba volt - megszólalt Fanny szelíd hangja: kiderült, hogy ott ül a pamlagon. Norrisné azonnal elkezdte korholni: - Micsoda ostobaság az, Fanny, hogy egész este ott tétlenkedsz a pamlagon? Miért nem tudsz ideülni közénk, és valami hasznos dologgal foglalkozni, ahogy tőlünk látod? Ha nincs saját kézimunkád, kaphatsz tőlem eleget a szegények kosarából. Ott van az a rengeteg karton, amit a múlt héten vettünk, és még hozzá se nyúlt senki. Majd megszakadt a derekam, amíg kiszabtam. Megtanulhatnád, hogy másokra is gondolni kell; és nekem elhiheted, ha mondom, hogy nincs csúnyább dolog, mint ha egy fiatal lány folyton a pamlagon henyél. Még a felét sem mondhatta el ennek a beszédnek, amikor Fanny már visszaült a helyére az asztal mellé, és újra felvette a kézimunkáját; Julia pedig, aki a napi örömök után széles jókedvében volt, ezzel a felkiáltással szolgáltatott neki igazságot: - Ugyan, nénikém, Fanny sem ül többet a pamlagon, mint bárki más ebben a házban. - Fanny - mondta Edmund, és figyelmesen ránézett -, fogadni mernék, hogy fáj a fejed. Fanny hiába is tagadta volna, de azt mondta, hogy nem nagyon. - Alig hiszem - felelte Edmund -, sokkal jobban ismerlek annál. Mikor fájdult meg? - Nem sokkal vacsora után. Semmi, csak a hőségtől van. - Kimentél ebben a hőségben? - Hogy kiment-e? Persze hogy kiment - mondta Norrisné -, azt akarod, hogy egész nap idebent üljön, amikor ilyen szép az idő? Mi talán nem voltunk kint mindannyian? Még az anyád is több mint egy órát volt odakint. - Ez igaz, Edmund - erősítette meg őladysége, akit, Norrisnénak Fannyhoz intézett éles szavai teljesen felébresztettek -; több mint egy órát odakint voltam. Háromnegyed órát üldögéltem a kertben, mialatt Fanny a rózsákat vágta, és nagyon kellemes volt, igazán mondom, csak nagyon meleg. A lugasban elég hűvös volt, de bevallom, rettentően féltem, hogy mi lesz, amíg visszatérek a házba. - Úgy, tehát Fanny rózsákat vágott? - Igen; sajnos, azt hiszem, ezek voltak idén az utolsók. Szegénykém! Ő aztán igazán érezte a hőséget; de már annyira kinyíltak, hogy nem lehetett várni. - Csakugyan nem volt más megoldás - tette hozzá Norrisné valamivel enyhébb hangon -, de azért arra gondolok, nővérem, hátha éppen akkor kapta a fejfájást. Az embernek semmitől se fájdul meg könnyebben a feje, mint ha a tűző napon áll és hajladozik; no de holnapra elmúlik az egész. Esetleg odaadhatná neki a kölnivizes ecetjét; én mindig elfelejtem megtölteni az üvegcsémet. - Már odaadtam - felelte Lady Bertram -; nála van, amióta másodszor visszajött a Fehér Házból. - Micsoda! - fakadt ki Edmund. - Nemcsak rózsákat vágott, hanem gyalogolt is, a forró parkon keresztül egészen a maga házáig, néném, méghozzá kétszer! Nem csoda, ha fáj a feje. Norrisné éppen Juliához fordult, és nem hallotta. - Én is féltem, hogy meg fog ártani neki - mondta Lady Bertram -; de amikor a rózsák le voltak vágva, a nagynénéd semmiképp sem akart megválni tőlük, és akkor, ugye, haza kellett vinni őket. - És olyan sok rózsa volt, hogy kétszer kellett fordulnia? - Nem, de a nagynénéd a vendégszobában akarta megszáríttatni, és Fanny, sajnos, elfelejtette bezárni a szoba ajtaját és elhozni a kulcsot, úgyhogy vissza kellett mennie. Edmund felállt, és ide-oda járkált a szobában. - És senki mást nem lehetett elküldeni ezzel a megbízással, csak Fannyt? Mondhatom, néném, ezt nagyon rosszul csinálták.
- Igazán nem tudom, hogy lehetett volna jobban csinálni - kiáltotta Norrisné, miután a végtelenségig nem tettethette magát süketnek -, hacsak én magam nem megyek át, kérlek szépen, de én sem lehetek egyszerre két helyen; és akkor éppen Green úrral beszéltem az anyád fejőlánya végett, az anyád kérésére, és John Groomnak is megígértem, hogy írok Jefferiesnének a fia dolgában, és szegény már egy félórája várt rám. Azt hiszem, akiben van egy csöpp igazságérzet, nem vádolhat azzal, hogy bármikor is kímélem magam, de igazán nem csinálhatok egyszerre mindent. És hogy Fannyt, Istenem, átküldtem hozzám - nem sokkal több, mint egy negyed mérföld az egész -, azt hiszem, ennyit mégiscsak kérhetek tőle. És én, aki majdnem mindennap háromszor is megteszem ugyanezt az utat, korán reggel és késő este, szép időben, rossz időben, és soha nem szólok egy szót se? - Örülnék, ha Fanny fele olyan erős volna, mint maga, néném. - Ha Fanny rendszeresen végezne testmozgást, nem fogyna ki belőle a szusz olyan hamar. Most is, ugye, mióta nem lovagolt, és meg vagyok róla győződve, hogy ha nem lovagol, akkor járnia kell. Ha lovagolt volna előtte, nem is kértem volna tőle semmit. De azt gondoltam, talán még jót is tesz neki, miután annyit hajladozott a rózsák között; mert az ilyesféle megerőltetés után semmi sem olyan üdítő, mint egy kis séta; igaz, hogy erősen sütött a nap, de azért mégsem volt olyan nagyon nagy a hőség. Köztünk maradjon, Edmund - és sokatmondóan Lady Bertram felé biccentett -, az a rózsavágás meg az a piszmogás a kertben, az volt az oka. - Sajnos, nagyon valószínű - mondta a nála sokkal őszintébb Lady Bertram, aki meghallotta a szavait -; féltem is, hogy fejfájást kap, mert olyan pokoli volt a hőség, hogy könnyen belepusztulhatott volna bárki. Magam is épp hogy kibírtam. Az az üldögélés meg az állandó kiabálás a mopszlinak, hogy ne menjen a virágágyak közé, igazán próbára tette az erőmet. Edmund egyikőjükhöz sem szólt többet; némán átment egy másik asztalhoz, amelyen ottmaradt a vacsoratálca, hozott Fannynak egy pohár madeirát, és erőnek erejével belediktálta a nagyobbik felét. Fanny szeretett volna tiltakozni; de a könnyei miatt, amelyek sokféle forrásból fakadtak, könnyebb volt nyelnie, mint beszélnie. Bármennyire felbosszantotta is Edmundot az anyja és a nagynénje, a legjobban önmagára haragudott. Hogy ő meg tudott feledkezni Fannyról, rosszabb volt mindannál, amit a két hölgy tett. Mindez elkerülhető lett volna, ha törődik vele; de magára hagyta négy teljes napig, társak nélkül, mozgási lehetőség nélkül, kiszolgáltatva mind a két nagynénjének, akik a legoktalanabb dolgokat kérhették tőle. Most szégyellte magát, amiért Fanny négy napon át egyszer sem lovagolhatott, és nagyon komolyan megfogadta, hogy bármennyire nehezére essék is megtagadni valamit a szórakozni vágyó Crawford kisasszonytól, ez többé nem fordulhat elő. Fanny éppolyan dúlt szívvel ment lefeküdni, mint az első este, amikor Mansfield Parkba érkezett. Lelkiállapota nyilván szerepet játszott a rosszullétében, hiszen néhány napja úgy érezte, hogy semmibe veszik, s birkózott a fájdalommal és az irigységgel. Amikor lepihent a pamlagra, hogy a többiek ne lássák, a lelki szenvedés sokkal jobban gyötörte, mint a fejfájás; s a hirtelen fordulat, amelyet Edmund kedvességének köszönhetett, annyira felzaklatta, hogy alig bírt megállni a lábán.
Nyolcadik fejezet Fanny másnaptól kezdve újra lovagolhatott; s mivel kellemesen hűvös reggel volt, nem olyan meleg, mint az utóbbi időben, Edmund joggal remélhette, hogy hamarosan kárpótlást kap mindazért, amit egészségben és szórakozásban veszített. Míg távol volt, megjött Rushworth úr az édesanyjával együtt, aki udvariassági látogatást akart tenni; és udvarias szándékait elsősorban azzal mutatta ki, hogy sürgette a sothertoni kirándulást, amelynek a terve két héttel azelőtt merült fel, de megvalósítására az ő távolléte miatt azóta nem kerülhetett sor. Norrisné és unokahúgai nagy örömmel fogadták a felújított meghívást, s meg is állapodtak egy nem távoli időpontban, ha Crawford úr aznap épp szabad lesz; az ifjú hölgyek ragaszkodtak ehhez a feltételhez, s bár Norrisné szívesen garantálta volna Crawford úr részvételét, illetlenségnek tartották, hogy nélküle döntsenek, de a kockázatot sem akarták vállalni; végül is Maria Bertram kisasszony sugallatára Rushworth úr rájött, hogy az a leghelyesebb, ha mindjárt átsétál a paplakba Crawford úrhoz, és megkérdi tőle, alkalmas-e neki a szerda vagy sem. Még vissza se ért, amikor beállított Grantné és Crawford kisasszony. Már korábban elmentek hazulról, s mivel egy másik úton jöttek Bertramékhoz, nem találkoztak vele, de nagyon valószínűnek tartották, hogy otthon fogja találni Crawford urat. Természetesen megint csak a sothertoni kirándulás tervéről folyt a szó. Másról nem is igen folyhatott, mert Norrisné egészen odavolt érte, Rushworthné pedig - jó szándékú, udvarias, unalmas és nagyképű hölgy, aki semmit se tartott fontosnak, csak ha valami köze volt a maga és a fia érdekeihez - még mindig nem mondott le arról, hogy Lady Bertramot is rábeszélje a részvételre. Lady Bertram ugyan következetesen tiltakozott, de az ellenkezésben is bágyadt modorából Rushworthné azt hihette, hogy tulajdonképpen el szeretne menni, míg azután Norrisné bőbeszédűbb és hangosabb magyarázata meg nem győzte a való helyzetről: - Nagyon fárasztó lenne a nővéremnek, drága asszonyom, túlságosan is fárasztó, higgye el. Gondolja csak meg: tíz mérföld oda, tíz vissza. Most az egyszer mondjon le, kérem, a nővéremről, és nélküle is fogadja szívesen a mi két virágszálunkat, velem együtt. Sotherton az egyetlen hely a világon, ahová egyáltalán szeretne elmenni, bár olyan messze van, de sajnos, igazán nem lehet. Viszont itthon marad vele Fanny Price, hiszen tudja, úgyhogy nem lesz semmi baj; Edmundot nem kérdezhetjük meg ugyan, mert nincs itt, de az ő nevében is kijelenthetem, hogy boldogan részt vesz a kiránduláson. Ő ugyebár lóháton is jöhet. Rushworthné végül is kénytelen volt belenyugodni, hogy Lady Bertram otthon marad, s csak sajnálkozásának adhatott kifejezést. Őladysége hiányát mindannyian meg fogják érezni; egyébként az ifjú hölgyet, Price kisasszonyt is nagyon szívesen látta volna, hiszen ő még soha nem járt Sothertonban, és nagy kár, hogy most sem láthatja. - Kegyed végtelenül kedves, drága asszonyom, kegyed a testet öltött kedvesség - kiáltotta Norrisné -, de Fannynak még számtalanszor lesz alkalma megtekinteni Sothertont. Hiszen rengeteg idő áll előtte; arról pedig, hogy most menjen, szó sem lehet. Lady Bertram semmiképp sem nélkülözheti. - Jaj, nem, semmiképp se lehetek meg Fanny nélkül. Ezek után Rushworthné, abban a meggyőződésben, hogy Sothertont nyilván mindenki látni akarja, Crawford kisasszonyra is kiterjesztette a meghívást; s bár Grantné, akinek Rushworthék ideköltözésekor nem akaródzott levizitelnie náluk, a maga nevében udvariasan kitért előle, a húgát a világért sem akarta megfosztani semmilyen szórakozástól; Mary pedig a szükséges kérlelés és rábeszélés után éppoly udvariasan igent mondott. Rushworth úr jó hírekkel tért vissza a paplakból; s Edmund is éppen idejében érkezett haza, hogy tudomásul vegye, miben állapodtak meg szerdára, felsegítse Rushworthnét a hintójába, és a parkon át jó darabon elkísérje a másik két hölgyet. Amikor visszajött a reggelizőszobába, Norrisné éppen azt próbálta eldönteni, vajon örüljön-e Crawford kisasszony részvételének vagy sem, s hogy a bátyja csézája nem lenne-e nélküle is tele. A
Bertram kisasszonyok csak nevettek rajta, és megnyugtatták, hogy a csézában négyen is pompásan elférnek, nem beszélve a bakról, amelyen egyikük helyet foglalhatna Crawford úr mellett. - De miért kell igénybe venni Crawford fogatát vagy csak az övét? - kérdezte Edmund. - Miért nem jó az anyám batárja? Már a múltkor sem értettem, amikor a terv felvetődött, hogy ha a családot hívták meg, miért nem a család fogatán történik az utazás. - Ugyan - kiáltotta Julia -, zsúfolódjunk össze hárman egy csukott kocsiban, amikor csézán is mehetünk! Nem, kedves Edmund, még csak az kéne. - Különben is - tette hozzá Maria -, tudom, hogy Crawford úr már számít ránk. Legutóbb annyit beszéltünk erről, hogy úgy veheti, mintha megígértük volna. - No de, kedves Edmundom - mondta Norrisné -, igazán fölösleges lenne két kocsin menni, amikor egy is elég; meg aztán, köztünk legyen mondva, a kocsisunk nem nagyon szereti a Mansfield és Sotherton közötti utakat; folyton arról panaszkodik, hogy a keskeny fasorokban összekarcolódik a fogata, és senki sem akarja, ugyebár, hogy mire Sir Thomas hazajön, odalegyen az egész fénymáz. - Nem lenne szép, ha ezért vennénk igénybe a Crawford úrét - igazította helyre Maria -; de az igaz, hogy Wilcox ostoba, vén alak, és nem tud hajtani. Így viszont, felelek érte, hogy szerdán semmi kényelmetlenséget nem fogunk tapasztalni a keskeny utakon. - Egy cséza bakján persze egyáltalán nem terhes vagy kellemetlen az utazás - mondta Edmund. - Még hogy kellemetlen! - kiáltotta Maria. - Jaj, miket mondasz! Azt hiszem, mindenki versengene ezért a helyért. Onnan lehet a legjobban látni a vidéket. Crawford kisasszony valószínűleg nem is engedi át másnak a bakot. - Akkor tehát semmi kifogás nem lehet az ellen, hogy Fanny is veletek menjen; hiszen jut hely az ő számára is. - Fanny! - mondta utána Norrisné. - Drága Edmundom, teljes képtelenség, hogy velünk jöjjön. Szépen itthon marad a nagynénjével. Meg is mondtam Rushworthnénak. Nem is számítanak rá. - Gondolom, anyám - fordult Edmund Lady Bertramhoz, -, nincs különösebb oka, hogy Fannyt eltiltsa a kirándulástól, csak maga miatt tartja itthon, mert szüksége van rá. Ha nélkülözni tudná, ugye, elengedné? - Természetesen, de sajnos, nem tudom nélkülözni. - De igen, ha én itthon maradok, aminthogy ez a szándékom. Ezt a bejelentést általános felzúdulás fogadta. - Igen - folytatta Edmund -, nincs rá semmi szükség, hogy én is elmenjek, tehát igenis itthon maradok. Fanny nagyon szeretné látni Sothertont. Tudom, hogy nagyon szeretné. Ritkán van része efféle örömökben, és bizonyos vagyok benne, hogy anyám most nem akarja megfosztani ettől az élvezettől. - Nem, dehogy akarom, ha a nagynénéd nem látja akadályát. Norrisné azonnal felhozta az egyetlen akadályt, amelyet még fel lehetett hozni: határozottan kijelentették Rushworthnénak, hogy Fanny nem mehet, tehát nagyon furcsa lenne, ha most mégis beállítana - szerinte ezt a nehézséget semmiképp sem lehet elhárítani. Rendkívül furcsa lenne! Olyan udvariatlanság lenne, olyan tiszteletlenség Rushworthné iránt, aki pedig a jó modor és a finomság mintaképe, hogy ő képtelen volna ilyesmit elkövetni. Norrisné nem szerette Fannyt, és sohasem akart neki örömet szerezni; de most inkább csak a maga terve védelmében szállt szembe Edmunddal, csak azért, mert a saját terve volt, nem pedig más okokból. Úgy érezte, hogy mindent a lehető legjobban rendezett el, és bármiféle változtatás csak ronthat a dolgon. Mikor tehát Edmund végül szóhoz jutott, és azt felelte, hogy Rushworthné miatt nem kell aggódnia, mert ő már megemlítette neki, miközben az előcsarnokon át kikísérte, hogy valószínűleg Price kisasszony is elmenne, s erre Rushworthné Fannyt is igen szívélyesen belefoglalta a meghívásba, Norrisné sokkal ingerültebb volt annál, semhogy
jó képet vágjon hozzá, s csak ennyit mondott: - Jó, én nem bánom, csinálj, amit akarsz, intézd a magad feje után, engem egy csöppet sem érdekel. - Mégis furcsa - mondta Maria -, hogy te maradsz itthon Fanny helyett. - Annyi biztos, hogy örök hálára kötelezted - tette hozzá Julia, és gyorsan kiment a szobából, mert úgy érezte, neki kellett volna felajánlania, hogy otthon marad. - Fanny pontosan annyi hálát fog érezni, amennyit az ügy megérdemel - felelte kurtán Edmund, és többet nem beszéltek a dologról. De amikor tudomást szerzett róla, Fanny hálája sokkal nagyobb volt, mint az öröme. Edmund nem sejtette, milyen vonzalommal ragaszkodik hozzá, tehát azt sem foghatta fel, hogy a kedvessége mekkora visszhangot keltett; de Fannynak fájt, hogy Edmund miatta mond le valami szórakozásról; és különben is, nélküle egyáltalán nem fogja élvezni Sothertont. A két mansfieldi család következő találkozásán ismét módosult a terv, mégpedig közmegelégedésre. Grantné felajánlotta, hogy a nap folyamán Lady Bertrammal marad a fia helyett, vacsorára pedig dr. Grant is csatlakozik hozzájuk. Lady Bertram örömmel fogadta ezt a megoldást, s az ifjú hölgyek jókedve újra feltámadt. Még Edmund is örült, amiért mégis a többiekkel tarthat; Norrisné pedig kijelentette, hogy a terv nagyszerű, neki is a nyelve hegyén volt, s már éppen ki akarta bökni, amikor Grantné megelőzte. Szerdán szép idő volt, s nem sokkal reggeli után Crawford úr meghozta nővéreit a csézán; mivel mindenki útra készen állt, nem volt más hátra, mint hogy Grantné kiszálljon, és a többiek elfoglalják a helyüket. A legfőbb hely, a díszhely, az irigyelt ülés még nem talált gazdára. Ki lesz az a szerencsés, aki megkapja? Miközben a két Bertram kisasszony azon töprengett, hogyan lehetne a többiek iránti előzékenység látszatával megszerezni, Grantné egyszerre csak eldöntötte a kérdést, mert a kocsiból kiszállva így szólt: - Mivel öten vannak, az lesz a legjobb, ha egyikük Henry mellé ül; maga úgyis azt mondta a múltkor, Julia, hogy szeretné megtanulni a kocsihajtást: hát most itt a remek alkalom az első leckére. Boldog Julia! Boldogtalan Maria! Az előbbi egy szempillantás alatt fönt termett a bakon, az utóbbi a kocsiban foglalt helyet, halálosan megsértve és elkeseredve; s a fogat elrobogott a két otthon maradó hölgy istenhozzádjai és az úrnője karjaiban ficánkoló mopszli ugatása közepette. Útjuk igen nyájas vidéken vezetett keresztül; és Fanny, aki ilyen messzire sohasem szokott kilovagolni, hamarosan ismeretlen területre ért, s nagy élvezettel figyelte a sok újdonságot, és gyönyörködött a táj szépségeiben. A többiek alig vonták be a beszélgetésükbe, de nem is kívánta. Megszokta már, hogy nincs jobb társa a tulajdon gondolatainál és tűnődéseinél; s ahogy elnézte a tájat, az útjelző táblákat, a másféle földeket, a vetések állapotát, a tanyaházakat, az állatokat, a gyerekeket, öröme csak akkor lehetett volna nagyobb, ha Edmundnak is elmondhatja, amit érez. Ebben az egyben hasonlított a mellette ülő hölgyhöz; egyébként Edmund értékelésében Crawford kisasszony mélységesen különbözött tőle. Benne távolról sem volt meg Fanny ízlésbeli, gondolkodásbeli vagy érzésbeli finomsága; a természetből, az élettelen természetből nem sokat látott; figyelmét kizárólag a férfiaknak és a nőknek szentelte, s csak ahhoz volt tehetsége, ami könnyed és élénk. De ha visszanéztek Edmund után, valahányszor egy-egy darab út elmaradt mögöttük, vagy ha egy nagyobb kaptatón utolérte őket, eltűnt a különbség, s ugyanabban a pillanatban kiáltották mind a ketten: - Ott van! - nem is egyszer. Az első két mérföldön Maria Bertramnak nem sok gyönyörűsége tellett az útban; látóhatára mindig véget ért Crawford úrnál és Juliánál, amint egymás mellett ültek, a legélénkebb társalgásban és tréfálkozásban; s ha csak meglátta a férfi kifejező arcélét, ahogy mosolyogva Julia felé fordul, vagy elkapta Julia nevetésének foszlányait, olyan ingerültség támadt fel benne, amelyet illemtudása csak nehezen tudott elfojtani. Ha Julia hátranézett, arcáról boldogság sugárzott, s ha szólt hozzájuk, áradt belőle a jókedv: onnan fentről igazán elragadó a táj, kár, hogy nem láthatják mindannyian, s a többi; de helycserét csak egyszer ajánlott, mégpedig Crawford kisasszonynak, amikor egy magasabb domb
tetejére értek, s az ajánlat nem is hangzott valami meggyőzően: - Ez a látvány csakugyan gyönyörű. Szeretném átadni a helyemet, de gondolom, úgysem fogadná el; kérem, ne utasítsa vissza. - S mielőtt Crawford kisasszony jóformán válaszolhatott volna, már robogtak is tovább nagy sebesen. Amikor a sothertoni képzetek hatókörébe értek, valamelyest javult a helyzet, mert Maria Bertramnak most már, hogy úgy mondjuk, két vasa hevült a tűzben. Az egyikből rushworthi szikrák pattogtak, a másikból crawfordiak, és Sotherton közelében az előbbinek tetemesen megnőtt a hatása. Rushworth úr vagyona az övé is volt. Ha Maria azt mondta Crawford kisasszonynak, hogy „az az erdő Sothertonhoz tartozik”, vagy hanyagul megjegyezte, hogy „azt hiszi, az út két oldalán elterülő földek most már mind Rushworth úr birtokában vannak”, titokban felujjongott a szíve; s ez az élvezet csak nőtt, ahogy közeledtek a tekintélyes hűbérúri kastélyhoz, a család ősi fészkéhez, amely egyúttal az úrbéri és úriszéki jogok központja is volt. - Most már nincs több zötyögés, Crawford kisasszony; vége a kényelmetlenségnek. Innen kezdve olyan sima az út, amilyennek lennie kell. Rushworth úr csináltatta, miután átvette az örökségét. Itt kezdődik a falu. Azok a kunyhók igazán szörnyűek. A templomtornyot általában rendkívül szépnek tartják. Örülök, hogy a templom nincs olyan közel a kastélyhoz, mint sok régi birtokon. A harangok lármája iszonyú lehet. Az ott a paplak: egész takaros ház, és úgy hallom, a lelkész meg a felesége nagyon rendesek. Azok ott szegényházak, a család építése. Jobbra ott az intéző háza: nagyon tisztességes ember. Ez már a birtok kapuja; de még mindig hátravan majdnem egy mérföld a parkon át. Nem csúnya, látja, ezen a részen; van egypár szép fa, de a ház fekvése borzalmas. Még egy fél mérföldet ereszkedik alá az út, amíg odaérünk, nagy kár, mert nem lenne csúnya hely, csak a rálátás hiányzik. Crawford kisasszony nem fukarkodott a tetszésnyilvánítással; elég pontosan megsejtette Bertram kisasszony érzéseit, és becsületbeli kötelességének tartotta, hogy amennyire csak lehet, felszítsa a jókedvét. Norrisné szüntelenül áradozott és áradozott; s még Fannynak is volt néhány elismerő mondata, amelyet önelégülten lehetett végighallgatni. A szeme mohón ivott be mindent, ami elébe került; s miután nagy nehezen sikerült észrevennie a házat, és megjegyezte, hogy „olyan épület, amelyre csak tisztelettel tud felnézni”, még hozzátette: - De hol a fasor? A ház keletre néz, úgy látom. A fasornak tehát mögötte kell lennie. Rushworth úr a nyugati homlokzatot említette. - Igen, pontosan a ház mögött van; nem sokkal távolabb kezdődik, és egy fél mérföldön át vezet fel a dombra, egészen a birtok határáig. Egy kevés innen is látszik belőle: a legtávolabbi fák. Tölgyekből áll az egész. Bertram kisasszony most már részletesen le tudta írni azt, amiről fogalma sem volt, amikor Rushworth úr a véleményét kérte; s a szíve olyan boldog izgalomtól repesett, amilyet a hiúság és a büszkeség csak adni képes, mikor odahajtottak a főbejárat jókora kőlépcsője elé.
Kilencedik fejezet Rushworth úr a küszöbön várta szíve hölgyét, s kellő udvariassággal üdvözölte az egész társaságot. A szalonban éppoly szívélyesen fogadta őket az anya, és Bertram kisasszony megkapta mindazt a kitüntető figyelmet, amit csak kívánhatott. Miután átestek a megérkezés bonyodalmain, először is enni kellett, s az ajtók feltárultak, hogy egy-két közbülső szobán át bevonulhassanak a kijelölt ebédlőbe, ahol dúsan és elegánsan megrakott asztal várt rájuk. Sokat beszéltek, sokat ettek, s nem volt semmi zökkenő. Végül szóba került a nap tulajdonképpeni célja. Hogyan szeretné Crawford úr megtekinteni a birtokot, mit tartana a legalkalmasabbnak? Rushworth úr megemlítette a homokfutóját, Crawford úr viszont úgy vélte, hogy célszerűbb lenne olyan járművet választani, amelyben kettőnél többen is elférnek. Több szem többet lát, s erről még nagyobb kár lenne lemondani, mint a házbeli élvezetekről. Rushworthné felajánlotta a batárt is, de ezt sem igen tartották jobb megoldásnak: a kisasszonyok nem mosolyogtak rá, és egy szót sem szóltak; következő ajánlata, hogy tudniillik megmutatja a kastélyt azoknak, akik még nem látták, már elfogadhatóbb volt, mert Bertram kisasszony szerette volna, ha társai elámulnak a ház nagyságán, és a többiek is örültek, hogy csinálhatnak valamit. Így tehát az egész társaság felkerekedett, és Rushworthné vezetésével végigvonult a szobák hosszú során; mind tágas volt, némelyik pedig hatalmas, nagyvonalúan berendezve az ötven évvel azelőtti ízlés szerint, ragyogó parketták, nemes mahagóni, pompás damasztok, márvány, aranyozás, fafaragás, mindegyik szép a maga módján. A falakon számtalan festmény, köztük egészen jók is, de nagyobbrészt családi arcképek, ma már idegenek mindenkinek a világon, kivéve Rushworthnét, aki nem volt rest megtanulni róluk mindent, amire a házvezetőnő megtaníthatta, s most már csaknem ugyanolyan szakértelemmel tudta végigvezetni a látogatókat a házon. Ezúttal főként Crawford kisasszonyhoz és Fannyhoz intézte magyarázatait, bár a két lány érdeklődését nem lehetett összehasonlítani; Crawford kisasszony ugyanis, aki már sok tucat kastélyt látott, és fittyet hányt mindegyiknek, csupán mímelte az udvarias figyelmet, Fanny viszont, akinek nemcsak új volt minden, de éppoly érdekes is, őszinte odaadással hallgatta Rushworthné különböző történeteit a család múltjáról, felemelkedéséről és nagyságáról, királyi látogatásokról és az alattvalói hűség példáiról, s boldogan kapcsolta össze őket azzal, amit a történelemből már ismert, vagy felajzott képzelettel idézte maga elé a múlt jeleneteit. A ház fekvése miatt egyik szobából sem nyílt valami fényes kilátás; s míg Fanny és még egypáran Rushworthnéval tartottak, Henry Crawford az ablakokban ráncolta a szemöldökét, és csóválta a fejét. A nyugati homlokzaton minden szoba a pázsitra nézett, azon túl kezdődött a fasor, a magas vaskerítés lándzsái és rácsos kapui mögött. Miután végignézték a szobákat - sokkal többet, mint amennyinek bármilyen elképzelhető haszna lehetett azon kívül, hogy hozzájárult az ablakadóhoz, és munkát adott a cselédeknek -, Rushworthné így szólt: - Most pedig a kápolna következik; tulajdonképp a karzaton kellene bemennünk, hogy felülről lássuk; de így, baráti társaságban, talán megbocsátják, ha a legrövidebb utat választom. Beléptek. Fanny felcsigázott képzelete valami nagyszerűbbet várt, de csak egy tágas, hosszúkás helyiség fogadta, melyet istentiszteletek céljaira rendeztek be; nem volt benne semmi szembeszökő vagy ünnepélyes, legfeljebb a sok mahagóni, s fent, a családi karzat párkányán a bíborvörös bársonypárnák. - Csalódtam - súgta oda Fanny Edmundnak. - Nem így képzeltem el az igazi kápolnákat. Itt nincs semmi áhítat, borongás, nagyság. Nincsenek templomhajók, boltívek, feliratok, zászlók. Nem, bátyám, nincsenek zászlók, melyeket „éji széllel lobogtat a menny”. Semmi sem vall arra, hogy egy „skót uralkodó nyugszik alant”. - Ne feledd, Fanny, hogy mindez csak nemrég készült, és nagyon is korlátozott célokra, nem úgy, mint a várkastélyok és kolostorok régi kápolnái. Csak a család magánhasználatára szánták. Temetkezni valószínűleg a parókia templomában temetkeztek. Ott keresd a zászlókat és a címereket.
- Butaság, hogy erre nem gondoltam; de mégis csalódást érzek. Rushworthné megkezdte előadását. - Ezt a kápolnát, ahogyan most látják, II. Jakab idejében rendezték be. Azelőtt, úgy tudom, csak keményfa padok álltak benne, és némi joggal feltehető, hogy a szószék és a családi ülőhelyek kárpitja és párnái csak piros posztóból voltak; ez azonban nem egészen bizonyos. Nagyon szép kápolna, s régebben használták is minden reggel és este. Még sokan emlékeznek rá, hogy a házikáplán mindig itt mondta el az imádságot; de a megboldogult Rushworth úr szakított ezzel a hagyománnyal. - Minden nemzedék halad egy lépést - fordult Crawford kisasszony mosolyogva Edmundhoz. Rushworthné továbblépett, hogy Crawford úrnak is elismételje a mondókáját, s Edmund, Fanny és Crawford kisasszony hármasban maradt. - Milyen kár - mondta Fanny -, hogy felhagytak vele. A régi idők egyik jó szokása volt. Kápolna és káplán: valahogy mind a kettő hozzáillik egy kastélyhoz, az ember így képzeli el benne az életet. Milyen szép dolog, amikor egy egész család rendszeresen összegyűl imádkozni! - Csakugyan nagyon szép - nevetett Crawford kisasszony. - A családfők nyilván sokat nyernek rajta, ha rákényszerítik a szegény cselédeket és inasokat, hogy hagyjanak ott mindenféle munkát vagy szórakozást, és napjában kétszer jöjjenek ide imádkozni, miközben ők maguk azon törik a fejüket, hogy milyen ürüggyel maradhatnának távol. - Nem hinném, hogy Fanny így képzeli a családi összejöveteleket - felelte Edmund. - Ha a ház ura és úrnője távol marad, a szokás inkább káros, mint hasznos. - Mindegy, az ilyen dolgokat jobb az emberek belátására bízni. Mindenki szereti, ha azt teheti, amit akar, ha maga választhatja meg, hogy mikor és hogyan imádkozik. A kötelező részvétel, a szertartásosság, a szigor, az idő hosszúsága: mindez elég szörnyű, és nem is szereti senki, s ha azok a derék emberek, akik hajdanában ott térdepeltek és ásítoztak azon a karzaton, megálmodták volna, hogy egyszer eljön az idő, amikor a férfiak és a nők nyugodtan ágyban maradhatnak még tíz percig, ha fejfájással ébredtek, és senki se szidja össze őket, amiért elmulasztották az istentiszteletet, hát nagyot ugrottak volna örömükben és irigységükben. Maguk talán nem tudják elképzelni, hogy a Rushworth ház egykori szépei sokszor milyen kényszeredett érzésekkel jelentek meg ebben a kápolnában? Azok az ifjú Eleanor és Bridget őnagyságák... látszólag rendkívül ájtatosra kikeményítve, miközben egészen másféle dolgokon jár az eszük - főleg, ha a szegény káplánon nem érdemes a szemüket legeltetni -, s azt hiszem, abban az időben a lelkészek még a mostaniaknál is sokkal gyengébbek voltak. Néhány pillanatig nem kapott választ. Fanny elvörösödött, és Edmundra nézett, de haragjában nem bírt megszólalni; s még Edmundnak is szüksége volt egy kis időre, amíg szóhoz jutott: - A kegyed élénk szelleme még a komoly dolgokat sem igen tudja komolyan felfogni. Nagyon szórakoztató képet festett itt nekünk, s az emberi természet nem tagadhatja, hogy csakugyan úgy volt. Időnként nyilván valamennyiünknek nehezére esik úgy irányítani a gondolatainkat, ahogy szeretnénk; de ha felteszi, hogy az ilyesmi gyakran előfordul, vagyis a gyöngeség kellő igyekezet híján szokássá fajult, mit várhat el az ilyen emberek egyéni ájtatosságától? Gondolja, hogy aki a kápolnában nem tudja fegyelmezni magát, sőt, szívesen elkalandozik, egy kis szobában áhítatosabb lenne? - Igen, nagyon valószínű. Két dolog mindenesetre jobban hozzásegítené. A külső körülmények nem vonnák el annyira a figyelmét, azonkívül rövidebb ideig kellene megerőltetnie. - Én azt hiszem, ha valaki egy helyütt nem igyekszik kordában tartani a gondolatait, más helyütt is sok mindent talál, ami eltereli őket; s a környezet és a példa hatása sokszor igen üdvösen befolyásolhatja kezdeti lelkiállapotát. Azt viszont elismerem, hogy a hosszú istentiszteletek néha túlságosan is igénybe veszik a szellemi erőket. Ez nagyon sajnálatos; de nem olyan régen hagytam el Oxfordot, hogy ne emlékezzem rá, mit jelent együtt imádkozni egy kápolnában.
Mialatt ők így beszélgettek, a társaság többi tagja szétszóródott a kápolnában, s egyszer csak Julia a nővérére mutatva így szólt Crawford úrhoz: - Nézze már Rushworth urat és Mariát, ahogy egymás mellett állnak, mintha rögtön sor kerülne a szertartásra. Hát nem pontosan olyanok? Crawford úr mosolyogva bólintott, majd Mariához lépve azt mondta, de olyan halkan, hogy csak ő hallhatta meg: - Nem szívesen látom Bertram kisasszonyt ilyen közel az oltárhoz. A hölgy összerezzent, s ösztönösen odébb lépett, de egy pillanat múlva visszanyerte önuralmát, és nem sokkal hangosabban megkérdezte Henrytől, hogy vállalkozna-e a menyasszonyátadásra? - Attól tartok, nagyon ügyetlen lennék ebben a szerepben - hangzott a válasz, s egy sokatmondó tekintet kísérte. Julia ebben a pillanatban csatlakozott hozzájuk, és folytatta a tréfát: - Esküszöm, kár, hogy nincs itt az engedély, s nem lehet azonnal megtartani, hiszen együtt vagyunk mindannyian, úgyhogy csuda barátságos és kellemes lenne. - S annyira fenntartás nélkül beszélt és nevetett, hogy Rushworth úr és az édesanyja is felfigyelt, s Mariának tudomásul kellett vennie a vőlegénye elsuttogott bókjait, Rushworthné pedig a helyzethez illően mosolygó és méltóságteljes arccal kijelentette, hogy az esemény roppant örvendetes lesz, ha majd sor kerül rá. - Ha Edmund már fel volna szentelve! - kiáltotta Julia, és odafutott a bátyjához, aki Crawford kisasszony és Fanny mellett állt. - Edmund, ha fel volnál szentelve, most mindjárt elvégezhetnéd a szertartást. Milyen kár, hogy nem vagy felszentelve; Rushworth úr és Maria már teljesen felkészült. Miközben Julia ezeket mondta, Crawford kisasszony arckifejezése remekül elszórakoztatott volna bármely érdektelen megfigyelőt. Valóságos borzadály ömlött el rajta, amint ez az új értesülés a tudatába hatolt. Fanny szánalmat érzett iránta. „Mennyire sajnálhatja, amit az előbb mondott”, villant át az agyán. - Még nincs felszentelve! - dadogta Crawford kisasszony. - Csak nem akarja azt mondani, hogy pap lesz? - De igen; mihelyt apám hazatér; valószínűleg karácsonykor. Crawford kisasszony összeszedte magát, s amikor elmúlt a sápadtsága, csak ennyit válaszolt: - Ha ezt tudom, több tisztelettel beszéltem volna a papokról - s másra fordította a szót. A kápolnát ezután hamarosan ismét birtokba vette a csönd és a nyugalom, amely néhány megszakítástól eltekintve az egész éven át uralkodott benne. Bertram kisasszony, akit a húga felbosszantott, elsőnek vonult ki, de a többiek is úgy érezték, hogy eleget tartózkodtak odabent. A ház alsó traktusát már bejárták, és Rushworthné, aki nem ismerte a fáradtságot, ha erről volt szó, éppen elindult a főlépcső felé, s az emeleti szobákat is sorra megmutatta volna, ha a fia közbe nem szól, hogy talán kevés lesz az idő. - Tudniillik - mondotta teljesen fölöslegesen, mint ahogy nagyobb koponyák is szokták, olykor beleesve a nyilvánvaló dolgok magyarázatába -, ha túlságosan sokáig maradunk a házban, nem lesz időnk arra, ami odakint vár ránk. Két óra elmúlt, és ötkor ebédelni szeretnénk. Rushworthné megadta magát; s úgy látszott, most behatóbb vita következik a birtokszemle kérdéséről, a részvevők kiválasztásáról, valamint a lehetséges módozatokról, és Norrisné már kezdte kitervelni, hogy miféle kocsik és lovak felvonultatásával mennének a legtöbbre, amikor a fiatalság észrevett egy kifelé szolgáló és csábítóan nyitva maradt ajtót, a küszöbön túl pedig néhány lépcsőt, amely közvetlenül a pázsithoz, a bokrokhoz s a korlátozatlan mozgás örömeihez vezetett, s mintha ugyanaz a sugallat működne bennük, ugyanaz a vágy a levegő és a szabadság után, egyszerre kitódultak valamennyien. - Először talán erre is mehetnénk - mondta Rushworthné, udvariasan tudomásul véve a helyzetet, s követte őket. - Itt van a legtöbb növényünk, s itt vannak az érdekes fácánjaink is.
- Egy pillanat - mondta Crawford úr körülnézve -, vajon nem találunk-e itt is valami foglalatosságot, mielőtt továbbmennénk? Nagyon ígéretes falakat látok. Rushworth úr, mit szólna hozzá, ha tanácsot ülnénk ezen a pázsiton? - James - fordult Rushworthné a fiához -, azt hiszem, az őspark mindenkinek új lesz. A Bertram kisasszonyok még egyszer sem látták az ősparkot. Senki nem tett ellenvetést, de egy ideig arra sem igen mutattak hajlandóságot, hogy bármelyik irányban, bármilyen távolságra elinduljanak. Valamennyiük figyelmét lekötötték a növények vagy a fácánok, s boldog függetlenségben szétszéledtek. Elsőnek Crawford úr indult el, hogy megvizsgálja, milyen lehetőségeket kínál a háznak ez a vége. A pázsithoz, melyet kétoldalt egy-egy magas fal zárt közre, az első beültetett részen kívül még egy tekepálya is tartozott, azon túl pedig egy vaskerítéssel szegélyezett, hosszú sétaterasz, s a kerítésrács fölött kilátás nyílt a szomszédos ősparkban emelkedő fák koronájára. A hely kiválóan alkalmas volt a hibakeresésre. Crawford urat csakhamar követte Bertram kisasszony és Rushworth úr; s amikor kis idő múltán a társaság csoportokba verődött, Edmund, Crawford kisasszony és Fanny, akik mintegy természetesen egymás mellett maradtak, élénk beszélgetésben találták őket a teraszon, néhány szóval részt vettek gondjaikban és nehézségeikben, majd elbúcsúztak tőlük, és továbbsétáltak. A másik három személy, Rushworthné, Norrisné és Julia, messze elmaradt mögöttük, mert Julia, akinek a szerencsecsillaga lehanyatlott, nem hagyhatta ott Rushworthnét, és kénytelen volt türelmetlen lépteit a ház úrnőjének lassúbb járásához igazítani, Norrisné pedig összeakadt a házvezetőnővel, aki a fácánokat jött ki etetni, és hátramaradt, hogy egy kicsit elpletykázzon vele. Szegény Julia, kilencük közül egyedül ő nem volt egy csöppet sem megelégedve az osztályrészével, most mindenért vezekelnie kellett, s távolról sem hasonlított arra a Juliára, aki délelőtt fent ült a bakon. A kötelező udvariasság, amelyet beléneveltek; nem hagyta elszökni; de kegyetlenül meggyötörte, mert magasabb rendű önfegyelemmel, mások iránti őszinte előzékenységgel, a tulajdon szívének igazi ismeretével s a méltányosság elveivel már nemigen ruházta fel a nevelése. - Rettenetesen meleg van itt - mondta Crawford kisasszony, miután egyszer már végigsétáltak a teraszon, s másodszor közeledtek a kapuhoz, amely középütt nyílott az ősparkba. - Kinek van kifogása ellene, hogy valami kellemesebb helyet keressünk? Itt ez a szép kis vadon, csak be lehetne jutni valahogy. Jaj, ha a kapu nem lenne bezárva! De persze be lesz zárva, mert az ilyen előkelő helyeken a kertészen kívül senki sem mehet oda, ahova akar. A kapu azonban mégsem volt bezárva, s közös megegyezéssel vidáman át is mentek rajta, maguk mögött hagyva a kegyetlenül tűző napot. Elég sok lépcsőn kellett lemenniük, amíg az ősparkba értek, amely körülbelül kétholdnyi ültetett erdő volt, s bár vörösfenyőn, babéron és kivágott bükkfákon kívül más nemigen akadt benne, és túlságosan is szabályosra tervezték, hűs árnyékot és természetes szépséget kínált, ellentétben a tekepályával és a terasszal. Mind a hárman érezték üdítő hatását, s egy ideig csak sétáltak és gyönyörködtek. Végül egy kis szünet után Crawford kisasszony megszólalt: Magából tehát pap lesz, Bertram úr. Őszintén szólva, meglepődtem. - Mi ebben a meglepő? Valamiféle pályán, ugyebár, mindenképpen el kell indulnom, s láthatta, hogy nem vagyok se ügyvéd, se katona, se tengerész. - Igaz; de hiába, eszembe se jutott. S tudja, mindig szokott lenni egy nagybácsi vagy nagypapa, aki a másodszülöttre hagyja a vagyonát. - Nagyon dicséretes szokás - mondta Edmund -, de nem egészen általános. Én a kivételhez tartozom, s mivel ez a helyzet, meg kell állnom a magam lábán. - De miért lesz éppen lelkész? Úgy tudtam, mindig csak a legkisebb fiú jut erre a sorsra, ha a többiek már mind választottak előtte. - Úgy gondolja, hogy az egyházat soha nem választja senki?
- Soha, ez csúnya szó. De mégis, ha a társalgási sohát vesszük, ami azt jelenti, hogy nem nagyon gyakran, akkor igenis úgy gondolom. Mondja, hát mit lehet az egyházban csinálni? A férfiak szeretik kitüntetni magukat, és minden más foglalkozásban el is érhetik a kitüntetést, csak az egyházban nem. Egy lelkész, az semmi. - Remélem, hogy a társasági semminek éppúgy megvannak a fokozatai, mint a sohának. A lelkész csakugyan nem lehet előkelő vagy nagyvilági ember. Nem állhat különféle klikkek élére, és nem diktálhatja a férfidivatot. De mégsem nevezhetem semminek azt a hivatást, amelyre az emberiség legfontosabb ügyének a képviselete hárul, akár az egyéneket tekintjük, akár a közösséget, s akár a földi életet, akár a túlvilágit; amely a vallás és az erkölcs őre, s ennélfogva a hatásukra kialakuló viselkedési normáké is. Az istentiszteletet senki sem nevezheti semminek. Akire pedig ezt a feladatot bízták, csakis úgy lehet semmi, ha elhanyagolja a kötelességét, ha nem törődik igazi jelentőségével, és magasabbra kívánkozva olyasminek akar feltűnni, ami nem való hozzá. - Maga nagyobb jelentőséget tulajdonít a lelkésznek, mint általában szokás, vagy mint amennyit az én értelmem befogad. A társaságban nem sokat látni ebből a hatásból és jelentőségből; ha pedig olyan ritkán látni, hogyan lehetne elsajátítható? Hogyan is lenne képes heti két prédikáció - feltéve, ha egyáltalán érdemes meghallgatni, mert a szónoknak van annyi esze, hogy Blairt 6 idézze, és ne a saját kútfejéből merítsen - mindarra, amit az előbb mondott: a hét többi napján is irányítani egy népes gyülekezet minden lépését, és megszabni a magatartását? Hiszen papot nemigen látunk másutt, mint a szószéken. - Kegyed Londonról beszél, én viszont az országról általában. - A főváros, gondolom, eléggé híven tükrözi az egészet. - Remélem, hogy nem, legalábbis, ami az erény és a bűn országos arányát illeti. A legjobb erkölcsöket nem a nagyvárosokban szoktuk keresni. A tisztességes embereknek, bármelyik felekezethez tartoznak is, nem ott adódik a legtöbb alkalmuk a jó cselekedetekre; s bizonyos, hogy a papok befolyása nem ott érvényesül a legerősebben. A tehetséges szónok talán lenyűgözi a hallgatóit, és elnyeri bámulatukat; de a jó lelkész nemcsak a szónoki tehetségével szolgálja a parókiáját és környékét, ha a parókia és környéke elég kicsi ahhoz, hogy az emberek megismerhessék a magánéletét is, és lássák, hogyan viselkedik általában, amire Londonban aligha adódhatik lehetőség. Ott a papok elvesznek a híveik tömegében. A legtöbben csak a szónokot látják. Ami pedig a közönségre gyakorolt hatásukat illeti, szeretném, ha Crawford kisasszony nem értene félre, s nem hinné, hogy a jólneveltség bíráinak, az illemszabályok legfőbb őreinek, az élet szertartásmestereinek akartam kikiáltani őket. Viselkedési normák helyett talán inkább magatartást kellett volna mondanom, mert olyasmire gondoltam, ami a helyes elvekből következik, vagyis abból a tanításból, amelyet az ő kötelességük hirdetni és képviselni; és azt hiszem, mindenütt meg lehetne állapítani, hogy amilyen a papság, akár a hivatása magaslatán áll, akár nem, olyanok a hívek is. - Feltétlenül - mondta Fanny őszinte lelkesedéssel. - Tessék - kiáltotta Mary -, Price kisasszonyt már teljesen meggyőzte! - Szeretném, ha Crawford kisasszonyt is sikerülne meggyőznöm. - Abban most ne nagyon reménykedjen - felelte Mary pajkos mosollyal -; még most is ugyanúgy meg vagyok lepődve, mint amikor kiderült, hogy lelkész akar lenni. Maga igazán jobb sorsra érdemes. Igazán, gondolja meg magát. Még nem késő. Menjen el ügyvédnek. - Menjek el ügyvédnek! Ezt éppen olyan könnyedén veti oda, mint az előbb, hogy menjek be a vadonba. Most azt akarja mondani, hogy a kettő közül az ügyvédség a vadabb vadon, de én mondtam ki először; hallja: én vagyok az első. 6
Hugh Blair (1718-1800), neves skót hitszónok, a kor egyik tekintélyes irodalmi körének tagja.
- Kár a sietségért, ha csak egy szellemességben akar megelőzni, mert az én természetemtől úgyis idegen mindenféle sziporkázás. Végtelenül prózai, egyenes beszédű ember vagyok, aki félóra hosszat is képes a fejét törni egy talpraesett válaszon, de minden eredmény nélkül. Általános csend támadt. Mindenki a gondolataiba merült. Végül is Fanny volt az, aki először megszólalt: - Nem értem, hogyan fáradhattam el, pedig csak sétálok ebben a bájos erdőben; de ha legközelebb meglátunk egy padot, szeretnék leülni néhány pillanatra, ha nem bánják. - Kedves jó Fanny - kiáltotta Edmund, és azonnal a karjába fűzte a Fannyét -, milyen figyelmetlen is voltam! Remélem, nem vagy nagyon fáradt. Talán a másik hölgy is megtisztelne azzal - fordult Crawford kisasszonyhoz -, hogy elfogadja a karomat. - Köszönöm, de én egy csöppet sem fáradtam el. - Azért mégis belekarolt; s örömében, hogy a lány nem utasította vissza, és most először érezheti ennyire a közelségét, Edmund egy kissé megfeledkezett Fannyról. - Hiszen alig ér hozzám - mondta Marynek. - Egyáltalán nem veszi hasznomat. Mennyivel könnyebb egy női kar, mint egy férfié! Oxfordban sokszor dőlt nekem egy-egy barátom, végig az utcán; kegyed ahhoz képest annyi, mint egy legyecske. - Igazán nem vagyok fáradt, szinte csodálkozom is rajta, hiszen legalább egy mérföldet megtettünk ebben az erdőben. Nem gondolja? - Még egy fél mérföldet sem - felelte a hajthatatlan Edmund, mert még nem volt annyira szerelmes, hogy női könnyelműséggel mérje a távolságokat vagy az időt. - Jó, de nem veszi figyelembe, hogy mennyit kanyarogtunk. Ez az ösvény csupa kacskaringó, és az erdő egyenes vonalban is meglehet egy fél mérföld, hiszen egyszer sem láttuk a végét, amióta letértünk az első, széles útról. - De emlékezzék csak vissza, hogy mielőtt letértünk volna arról az útról, igenis jól láttuk a végét. Egészen végigláttunk a nyiladékon, s láttuk a rácsos kaput, amely nem lehetett messzebbre egy nyolcad mérföldnél. - Mit értek én a maga nyolcadaihoz! Én csak annyit tudok, hogy ez az erdő igazán nagyon hosszú, mi pedig összevissza kanyarogtunk, amióta csak elindultunk; ha tehát azt mondom, hogy megtettünk benne egy mérföldet, nem mondok sokat. - Pontosan egy negyedórája sétálunk - mondta Edmund, előhúzva az óráját. - Gondolja, hogy séta közben óránként négy mérföld a sebességünk? - Jaj, hagyjon békén az órájával. Minden óra késik vagy siet. Én nem vagyok az órák rabszolgája. Néhány lépés múlva éppen annak az útnak a végére lyukadtak ki, amelyről az imént beszéltek; nem egészen a szélén jókora, kényelmes pad állt, védett helyen és sűrű árnyékban; árokba süllyesztett kerítés húzódott mellette, azon túl kezdődött a park. Mind a hárman leültek. - Félek, hogy nagyon elfáradtál, Fanny - mondta Edmund, szemügyre véve a lányt -; miért nem szóltál hamarabb? Mit ér az egész napi szórakozás, ha nem tudsz megállni a lábadon? Mindenféle mozgástól ilyen hamar elfárad, Crawford kisasszony, kivéve a lovaglást. - És maga, szörnyű ember, mégis eltűrte, hogy a múlt héten végig kisajátítsam a lovát! Szégyellem magam, és maga helyett is szégyenkezem, de ilyesmi többet nem fog előfordulni. - A kegyed figyelmessége és belátása még súlyosabban érezteti velem a mulasztásomat. Úgy látszik, Fanny érdekei jobb kezekben vannak kegyednél, mint nálam. - Egyébként egy csöppet sem lep meg, hogy most el van fáradva; nincs fárasztóbb kötelesség, mint amit mi teljesítettünk ma délelőtt: bejárni egy nagy házat, szobáról szobára ácsorogni; megfeszíteni a szemet és a figyelmet, végighallgatni, amit nem is értünk, csodálni azt, ami egyáltalán nem érdekel. Mindenki tudja, hogy ennél unalmasabb dolog nincs a világon, s most Price kisasszony is tapasztalta, bár nem vallotta be magának.
- Mindjárt kipihenem magam - mondta Fanny -; ez a legtökéletesebb pihenés: árnyas helyen ülni szép időben, és nézni a zöldet. Miután üldögéltek egy ideig, Crawford kisasszony felpattant. - Mozognom kell - mondta -, engem a pihenés fáraszt. Annyit bámultam át ezen a kerítésen, hogy nem bírom tovább. Most a rácsos kapun keresztül is meg kell néznem ugyanezt, bár onnan nyilván nem látszik olyan jól. Edmund is felállt a padról. - Most nézzen csak végig az úton, Crawford kisasszony, és meggyőződhet róla, hogy a hossza semmiképpen sincs egy fél mérföld, de még egy negyed sem. - Rettentő nagy távolság - felelte Mary -; ennyit az első pillantásra is látok. Edmund tovább vitatkozott vele, de hiába. Mary nem akart számolni, nem akart összehasonlítani. Csak mosolygott, és nem tűrt ellentmondást. A legszigorúbb logika nem lehetett volna ilyen elbűvölő, s a vita kölcsönös megelégedésükre szolgált. Végül is abban állapodtak meg, hogy járnak még egy kicsit az erdőben, hátha úgy sikerül pontosabban felmérni. Elmennek egészen a végéig, azon a vonalon, amelyen éppen álltak (mert az erdőszélen, a kerítés mellett, füves ösvény indult egyenesen előre), talán egy kicsit el is kanyarodnak valami más irányba, ha célszerűnek látszik, és néhány perc múlva visszatérnek. Fanny azt mondta, hogy már kipihente magát, és velük szeretne tartani, de nem engedték. Edmund olyan komolyan beszélte rá a maradásra, hogy nem sokáig tiltakozott, s amikor egyedül hagyták a padon, boldogan merenghetett az unokabátyja figyelmességén, bár a szomorúság is elfogta, amiért olyan gyönge. Csak nézett hát a távozók után, amíg alakjuk bele nem olvadt a sűrűbe, és lépteik neszét végleg el nem nyelte a csend.
Tizedik fejezet Eltelt egy negyedóra, húsz perc, és Fanny gondolatai még mindig Edmund, Crawford kisasszony és önmaga körül jártak, tűnődésében nem zavarta meg senki. Már kezdte furcsállani, hogy olyan sokáig elmaradnak, s türelmetlenül leste a lépteiket és a hangjukat. Figyelt, s végül is nem hiába: közeledő lépteket és hangokat hallott; de hamarosan felismerte, hogy nem ezekre várt, mert Bertram kisasszony, Rushworth úr és Crawford úr tűnt fel azon az ösvényen, amelyen maga is jött, s megálltak előtte. - Price kisasszony, teljesen egyedül! - És: - Fannykám, mi történt? - így üdvözölték. Fanny elmondta. Szegény Fanny! - kiáltotta az unokanővére. - Milyen csúnyán itt hagytak! Jobb lett volna, ha velünk maradsz. Majd a két lovagja között leült a padra, s folytatva addigi beszélgetésüket, roppant hévvel taglalta a modernizálás lehetőségeit. Semmiben sem állapodtak meg; de Henry Crawford valósággal ontotta a terveket és ötleteket, s bármit ajánlott, szinte rögtön el is fogadták, először Bertram kisasszony, utána pedig Rushworth úr, aki, úgy látszik, inkább csak a hallgatóság szerepét kívánta betölteni, és önálló gondolatok előadására nemigen vállalkozott, legfeljebb azt hangoztatta, hogy jó lenne, ha látták volna a barátja, Smith birtokát. Így telt el néhány perc, majd Bertram kisasszony észrevette a rácsos kaput, s erre azt kívánta, menjenek át rajta a parkba, hogy az összkép ismeretében átfogóbb terveket készíthessenek. A többiek kívánsága hajszálra megegyezett az övével: remek ötlet, sőt, az egyetlen, célra vezető eljárás, vélte Henry Crawford - s nem egészen fél mérföldnyire mindjárt fel is fedezett egy dombocskát, amelyről nyilván a legalkalmasabb kilátás nyílik majd a házra. Feltétlenül el kellett tehát menniük a dombocskához, mégpedig azon a kapun át; a kapu azonban be volt zárva. Rushworth úr rettentően odavolt, amiért nem hozta magával a kulcsot; pedig majdnem eszébe jutott, amikor elindultak; szentül meg is fogadta, hogy kulcs nélkül soha többé nem jön ide; ez azonban pillanatnyilag alig segített rajtuk. Nem tudtak átmenni; s mivel Bertram kisasszony óhaja mit sem vesztett hevességéből, Rushworth úr végül kijelentette, hogy ő pedig visszamegy a kulcsért. Nyomban el is indult. - Kétségkívül ez a legokosabb, ha már úgyis ilyen messzire vagyunk a háztól - mondta Crawford úr, miután Rushworth úr elment. - Igen, mást nem lehet tenni. De mondja, őszintén, nem találja rosszabbnak a helyzetet, mint ahogy gondolta? - Nem, épp ellenkezőleg. Minden sokkal rendesebb és nagyvonalúbb, mint képzeltem, s az ízlés is egységesebb, bár talán nem a legjobb ízlés. S az igazat megvallva - tette hozzá halkabban -, nem hinném, hogy én még egyszer ugyanannyi örömet találnék Sothertonban, mint most. Nekem aligha lesz kellemesebb jövőre, az újítások után. A hölgy egy pillanatra zavarba jött, majd így felelt: - Maga társaságbeli ember, tehát nyilván a társaság szemével látja a világot. Ha másoknak tetszeni fog Sotherton az újítások után, maga sem lesz kivétel. - Sajnos, nem vagyok annyira társaságbeli ember, mint ahogy sok szempontból üdvös lenne. Az érzelmeim nem olyan múlékonyak, és az emlékeim nem olyan engedelmesek, mint általában a társaságbeli embereké. Rövid hallgatás támadt. Bertram kisasszony szólalt meg ismét: - Úgy láttam, nagyon élvezte reggel a kocsikázást. Örültem, hogy olyan jól szórakozik. Az egész utat végignevette Juliával. - Végignevettük? Igen, mintha nevettünk volna; de most már halvány fogalmam sincs, hogy micsodán. Megvan! Azt hiszem, a nagybátyám egyik öreg ír lovászáról meséltem valami mulatságos históriákat. A kedves húga nagyon szeret nevetni.
- Látom, az a véleménye, hogy ő jobb kedvű nálam. - Könnyebb mulattatni; s következésképpen, ugyebár - tette hozzá mosolyogva -, jobb társaság. Magát nem sikerült volna elszórakoztatnom tíz mérföldön át holmi ír anekdotákkal. - Azt hiszem, természettől fogva én is éppoly vidám vagyok, mint Júlia, csak most komolyabb dolgokra is gondolnom kell. - Kétségtelenül; s vannak helyzetek, melyekben a túlzott jókedv érzéketlenségre vallana. De magának oly pompásak a kilátásai, hogy nem lehet rosszkedvű. Hiszen roppant derűs távlatok előtt áll. - Szó szerint gondolja, vagy átvitt értelemben? Szó szerint igaza van. Hogyne, a nap süt, és a park nagyon derűs. De sajnos ez a rácsos kapu meg ez a kerítés mintha béklyókat rakna rám és szorongatna. „Innen ki már nem jutok”, hogy a seregélyt idézzem. 7 - E sokatmondó szavak közben felállt, és a kapu felé indult; Crawford utána. - Rushworth úr elég sokáig elvan azért a kulcsért. - Maga pedig kulcs nélkül s Rushworth úr engedélye és védelme nélkül a világért sem akar kijutni innen, különben azt hiszem, itt a kapuoszlop mellett rendkívül könnyen átszökhetne az én segítségemmel, ha csakugyan nagyobb szabadságra vágyna, és el merné hinni, hogy nem tilos. - Tilos! Ugyan! Igenis ki tudok ott menni, és ki is megyek. Rushworth úr pillanatokon belül itt lesz, úgyhogy nem téveszthet bennünket szem elől. - Vagy ha mégis, Price kisasszony lesz szíves megmondani neki, hogy ott vagyunk a domb körül: abban a tölgyligetben, a dombon. Fanny úgy érezte, hogy mindez helytelen, és ha csak lehet, meg kell akadályoznia. - Megsérted magad, Maria - kiáltotta -; azok a kerítéslándzsák nagyon veszélyesek; elszakítod a ruhádat; beleesel az árokba. Ne menj! Mire ezt kimondta, unokanővére már szerencsésen át is került a túlsó oldalra, és diadalmasan sugárzó arccal kiáltotta vissza: - Köszönöm, Fannykám, de én is, meg a ruhám is épek és egészségesek vagyunk, úgyhogy Isten veled! Fanny ismét magára maradt, egy csöppet sem jobb hangulatban, mint az előbb, mert úgyszólván minden rosszul esett neki, amit látott és hallott: Bertram kisasszony viselkedése megdöbbenéssel, a Crawford úré pedig haraggal töltötte el. Ezek ketten egy kanyargós útra tértek, amely - Fanny úgy látta - nem a legjobb irányban vezetett a domb felé, és csakhamar el is tűntek a szem elől; néhány percig egy teremtett lélek sem mutatkozott. Mintha egyedül az övé lett volna az erdőcske. Már-már azt hitte, hogy Edmund és Crawford kisasszony vissza se jön többé; de az lehetetlen: Edmund mégsem feledkezhetik meg róla teljesen. Nyugtalanító tűnődéséből hirtelen léptek riasztották fel: valaki szinte futva közeledett a főösvényen. Azt hitte, Rushworth úr az, de Julia volt, kipirulva, elfulladva, s csalódott arccal kiáltott fel, amikor meglátta: - Hahó! Hol vannak a többiek? Azt hittem, Maria és Crawford úr is veled van. Fanny tájékoztatta. - Szép kis dolog, mondhatom! Sehol sem látom őket - s Julia izgatottan fürkészte a parkot. - De még nem lehetnek nagyon messze, és azt hiszem, én is vagyok olyan ügyes, mint Maria, még segítség nélkül is. - De, Julia, Rushworth úr egy pillanat múlva itt lesz a kulccsal. Kérlek, várd meg Rushworth urat. - Még mit nem. Mára elegem van a családjából. Csak most sikerült leráznom azt a szörnyű anyát, fiacskám. Hogy én mit szenvedtem, mialatt te itt hűsöltél a legnagyobb nyugalomban! Igazán átvehetted volna a helyemet, de te mindig kiügyeskeded magad az ilyen kutyaszorítókból.
7
Laurence Sterne Érzelmes utazás-ából (1768).
A megjegyzés nagyon igazságtalan volt, de Fanny talált rá mentséget, és nem sértődött meg; Julia bosszús, ingerülten beszél, de ez hamar elmúlik; Fanny nem is szólt rá semmit, csak azt kérdezte, hogy nem látta-e Rushworth urat. - De láttuk, láttuk. Úgy nyargalt, mint egy kengyelfutó; éppen csak oda tudta kiáltani, hogy miért szalad, s hogy ti hol vagytok. - Kár, hogy most hiába az egész fáradság. - Ez Maria kisasszonyra tartozik. Nem vagyok köteles megbűnhődni az ő bűneiért. Az anyától nem tudtam megszabadulni, amíg drágalátos nagynénénk a házvezetőnővel karattyolt, de a fia elől igenis kereket tudok oldani. Ezzel át is kapaszkodott a kerítésen, s faképnél hagyta Fannyt, nem is válaszolva utolsó kérdésére, hogy látta-e Crawford kisasszonyt és Edmundot. De Fanny most már annyira félt Rushworth úr visszatérésétől, hogy inkább ez foglalkoztatta, s nem az ő hosszas elmaradásuk. Rushworth urat, úgy érezte, csúnyán megtréfálták, és el volt keseredve, hogy neki kell közölnie vele a történteket. Julia távozása után öt perccel csakugyan megjött Rushworth úr; s bár Fanny igyekezett a legtapintatosabban előadni a mondókáját, láthatólag rendkívüli módon meg volt sértve. Eleinte alig szólt egy szót, csak az arca árulkodott nem közönséges elképedéséről és bosszúságáról; aztán elballagott a kapuig, s ott megállt, mint aki nem tudja, mitévő legyen. - Azt mondták, maradjak itt; unokanővérem azt üzeni, hogy ott vannak a dombnál vagy a közelében valahol. - Nincs sok értelme, hogy továbbmenjek - felelte morcosan Rushworth úr. - Sehol se látom őket. Mire a dombhoz érek, talán már onnan is elmentek valahová. Elegem van a futkosásból. - Igazán sajnálom - mondta Fanny -, nagyon bosszantó dolog. - S szerette volna, ha okosabban is meg tudja vigasztalni. Rövid hallgatás után Rushworth úr megszólalt: - Azt hiszem, megvárhattak volna. - Az unokanővérem úgy gondolta, hogy majd utánuk megy. - Ha itt maradt volna, nem kellene utánamennem. Ezen nem lehetett vitatkozni, és Fanny elhallgatott. Újabb szünet után Rushworth úr így szólt: Mondja, Price kisasszony, kegyed is olyan nagy bámulója ennek a Crawford úrnak, mint némelyek? Mert én semmit sem találok benne. - Szerintem egyáltalán nem szép ember. - Még hogy szép! Ilyen alacsony embert senki se tarthat szépnek. Nincs meg százhetvenöt centi. Rossz külsejű alak. Szerintem semmit se nyertünk ezekkel a Crawfordékkal. Nélkülük is nagyon jól megvoltunk. Fanny itt önkéntelenül is sóhajtott egy picit, de nem tudta, hogyan kellene tiltakoznia. - Még ha nem akartam volna elmenni ezért a kulcsért, lehetne rá valami mentség; de ő csak kimondta, hogy mi a kívánsága, és már futottam is. - Hát persze, roppant előzékeny volt, és gyorsabban igazán nem is fordulhatott volna; de tudja, innen azért elég messze van a ház, ha még be is kell menni; és akik várnak valamire, nem jól mérik az időt: minden perc ötnek érződik. Rushworth úr felállt, megint odament a kapuhoz, és arról dörmögött valamit, hogy miért is nem volt nála az a kulcs. Fanny ebben a nekiindulásban az enyhülés jelét vélte látni, s ez arra bátorította, hogy még egy kísérletet tegyen; ezért hát így szólt: - Kár, hogy nem megy utánuk. Úgy gondolták, hogy a parknak abból a részéből jobban rá lehet látni a házra, s most nyilván az újítási lehetőségeket tárgyalják; maga nélkül pedig úgysem dönthetnek el semmit.
Úgy látszik, ügyesebben tudta elküldeni az embereket, mint megtartani őket. Rushworth úr beadta a derekát. - Hát ha csakugyan úgy gondolja, utánuk megyek, máskülönben mi a csudának hoztam volna el a kulcsot. S már ki is nyitotta a kaput, és minden teketória nélkül eltávozott. Fanny gondolatait most ismét azok ketten foglalták le, akik oly régen magára hagyták, s mivel nem bírt tovább a türelmetlenségével, úgy határozott, hogy megkeresi őket. El is indult utánuk az erdőszéli ösvényen, s éppen rátért egy másikra, amikor meghallotta Crawford kisasszony hangját és nevetését; a hang közeledett, s néhány kanyarulat után szembetalálkoztak. Edmund és Mary csak az előbb ért vissza: az ősparkból ugyanis nem sokkal azután, hogy Fannyt otthagyták, egy nyitott kapu csábítására átmentek a parkba, s a park egyik csücskén keresztül elérték azt a fasort, amelyről Fanny egész délelőtt ábrándozott, és leültek egy fa alá. Így szólt a beszámolójuk. Látszott rajtuk, hogy kellemesen töltötték az időt, és észre sem vették, milyen sokáig voltak távol. Fannyt némiképp megvigasztalta Edmundnak az a kijelentése, hogy nagyon hiányzott neki, és feltétlenül vissza is jött volna érte, ha nem tudja, milyen fáradt; ettől azonban nem múlhatott el minden fájdalma, amiért egy teljes óra hosszat magára hagyták, és nem elégült ki a kíváncsisága sem, hogy vajon miről beszélgethettek olyan sokáig; végül is tehát csalódást és bánatot érzett, amikor közös megegyezéssel elindultak vissza a ház felé. A terasz lépcsőjéhez érve odafent megpillantották Rushworthnét és Norrisnét, aki éppen utánuk készült az ősparkba, miután ők másfél órája távol voltak. Norrisnénak közben annyi dolga akadt, hogy előbb semmiképp sem indulhatott el. Ha unokahúgai nyeltek is némi ürömöt az örömökkel együtt, neki csak élvezeteket nyújtott a nap; a házvezetőnő ugyanis, akit levett a lábáról a fácánok dicséretével, elvitte a tehenészetbe, mindent elmagyarázott a tehenekről, és átadta neki egy híres krémsajt receptjét; mikor pedig Julia otthagyta őket, találkoztak a kertésszel, s ez is nagyon hasznos ismeretség volt, mert Norrisné kioktatta a kertészt az unokája betegségéről, meggyőzte róla, hogy csakis malária lehet, és ígért is rá egy csodaszert; a kertész viszont hálából elvezette a legritkább növényeihez, és megajándékozta egy rendkívül érdekes hangatővel. A társaság most már együtt ment vissza a házba, s lustálkodva, csevegve és a Quarterly Review-t 8 lapozgatva igyekezett agyonütni az időt a többiek visszatéréséig, amikor majd ebédhez ülhetnek. A Bertram lányok elég sokára jöttek meg a két fiatalemberrel, s úgy látszott, a sétájuk csak részlegesen bizonyult kellemesnek, a nap tulajdonképpeni célját illetően pedig egyáltalán nem volt eredményes. Mint ahogy maguk elbeszélték, összevissza járkáltak egymást keresgélve, s oly későn találkoztak, hogy Fanny úgy látta, nemcsak az újítások felől nem lehetett már dönteni, de az összhang sem állhatott helyre közöttük. Elnézve Juliát és Rushworth urat, megállapította, hogy nem egyedül őt üldözi a bánat: mindkettőjüknek komor volt az arca. Crawford úr és Bertram kisasszony sokkal vidámabbnak mutatkozott; s Fanny úgy vette észre, hogy Crawford úr ebéd közben mindent elkövet a másik kettő kiengesztelése és általában a jó hangulat visszaállítása érdekében. Az ebédet nemsokára követte az uzsonna, hiszen még tíz mérföldes út várt rájuk hazáig; s attól kezdve, hogy asztalhoz ültek, szünet nélkül mindenki el volt foglalva a legkülönbözőbb semmiségekkel, míg végül előállt a kocsi, és Norrisné, aki egy pillanatra sem maradt nyugton, és szerzett néhány fácántojást meg egy krémsajtot a házvezetőnőtől, és elhalmozta Rushworthnét a bókjaival, boldogan indult előre. Ugyanekkor Crawford úr odalépett Juliához, és azt mondta: Remélem, nem veszítem el az útitársnőmet, feltéve, hogy nem fél az esti levegőtől azon a szellős ülésen. - Az ajánlat váratlan volt, de nagyon szíves fogadtatásra talált, s úgy látszott, Julia csaknem olyan kellemesen fejezheti be a napot, mint ahogy elkezdte. Bertram kisasszony nem egészen így képzelte a dolgot, és némi csalódást érzett; de vigaszt merített abból a gondolatból, hogy azért ő a fontosabb Crawford úrnak, s így sikerült Rushworth úr utolsó figyelmességeit a kellő módon nyugtáznia. Rushworth úr kétségtelenül szívesebben segítette be a csézába, mint fel a bakra, s az ülésrend látható elégedettséggel töltötte el. 8
1809-ben alapított híres folyóirat, amelynek legnevesebb munkatársa Walter Scott volt (1816-ban ő írt benne dicsérő kritikát Jane Austen Emmá-járól).
- No, Fanny, most aztán kimulattad magad - mondta Norrisné, miközben áthajtottak a parkon. Csupa élvezet reggeltől estig! Igazán hálás lehetsz Lady Bertramnak meg nekem, amiért úgy intéztük, hogy eljöhess. Ritka jó szórakozásban volt részed! Mariában dolgozott annyi elégedetlenség, hogy egyenesen kimondja, amit gondol: - Azt hiszem, maga sem panaszkodhat, néném. Alig fér az ölében a sok finomság, köztünk meg itt ez a nem tudom, micsodás kosár: kegyetlenül bökdösi a könyökömet. - Jaj, drágám, csak egy szép kis hanga, amit az a kedves öreg kertész mindenáron rám tukmált; de ha az utadban van, majd ölbe veszem. Nesze, Fanny, vedd át tőlem ezt a csomagot; nagyon vigyázz rá; le ne ejtsd; krémsajt van benne, ugyanaz a pompás fajta, amit az ebédhez is kaptunk. Az a derék öreg Whitakerné nem akart nyugodni, amíg el nem fogadok egy sajtot. Pedig ellenálltam, ameddig csak lehetett, de aztán könnyek szöktek a szemébe, és azt is tudtam, hogy a nővéremnek ez ízlik a legjobban. Az a Whitakerné valóságos kincs! Egészen fel volt háborodva, amikor megkérdeztem tőle, hogy a személyzet is kap-e bort, és két cselédnek kiadta az útját, mert fehér ruhát viseltek. Vigyázz a sajtra, Fanny. Úgy ni, a másik csomag meg a kosár nálam is nagyon jól elfér. - Miért, mi egyebet sikerült még kikunyerálnia? - kérdezte Maria tulajdonképpen büszkén, amiért ilyen bókokat hallott Sothertonról. - Ugyan, drágám, kikunyerálnom! Semmi, csak négy szép fácántojás, amit Whitakerné rám erőszakolt; nem lehetett lebeszélni róla. Azt mondta, tudja ő, milyen egyedül élek, hát biztosan jól fog esni, ha van körülöttem egypár élőlény, akármilyen fajta; és igaza is van. Majd szólok a fejőlánynak, hogy mihelyt az első kotló felszabadul, ültesse rájuk, és ha kikelnek, átviszem őket magamhoz, és kölcsönkérek egy ketrecet; magányos óráimban nagy öröm lesz foglalkozni velük. S ha szerencsém van, anyátok is kap egypárat. Szép este volt, enyhe, nyugodt idő, s a természet derűje mindent elkövetett, hogy a kocsikázás kellemes legyen; de amikor Norrisné végül is elhallgatott, a csézában ülők szótlanul utaztak tovább. Jókedvük elapadt; s csaknem mindenkinek volt oka eltűnődni rajta, hogy a kirándulás vajon örömöt vagy bánatot szerzett-e többet.
Tizenegyedik fejezet A sothertoni kirándulás még bosszantó mozzanataival együtt is lényegesen nagyobb gyönyörűséget szerzett a Bertram lányoknak, mint azok az antiguai levelek, amelyek nem sokkal utóbb érkeztek meg Mansfieldbe. Sokkal kellemesebb volt Henry Crawfordra gondolni, mint az apjukra; s ha arra gondoltak, hogy az apjuk bizonyos idő múlva ismét Angliában lesz - mert a levelek efelől nem hagytak kétséget -, nagyon is kellemetlenül érezték magukat. November volt a gyászos határidő, amelyre a hazatérését várniuk kellett. Sir Thomas igen határozottan, bár a tapasztalt és óvatos emberek fenntartásaival írt erről. Ügyeinek vége felé járván, a szeptemberi postahajóval szándékozott visszatérni, következésképp azt remélte, hogy november elején már ismét keblére ölelheti szeretteit. Maria több sajnálatot érdemelt, mint Julia: neki ugyanis a férjhez menést hozta az apja; ha visszatér boldogságának legfőbb őre, semmi akadálya nem lesz, hogy egybekeljen választottjával, akire maga óhajtotta rábízni a boldogságát. Ezek bizony sötét kilátások voltak, és Maria nem tehetett egyebet, ködfüggönyt húzott a jövője elé, abban a reményben, hogy mire a köd eloszlik, valami más tárul fel mögötte. November eleje, az azért egy kis túlzás, mindig vannak késések, tengeri viharok, vagy közbejön valami: az a jótékony valami, amely a csukott szemmel néző és csukott aggyal gondolkodó emberek legfőbb barátja. Nagyon valószínű, hogy legalábbis november közepe lesz belőle; november közepéig pedig még van három hónap. Három hónap, az tizenhárom hét. Tizenhárom hét alatt sok minden történhetik. Sir Thomas mélységesen elkeseredett volna, ha csak sejti is, milyen érzésekkel néznek hazatérése elé a lányai, s aligha vigasztalta volna meg az a tudat, hogy egy másik ifjú hölgy viszont izgatottan várja. Crawford kisasszony, miután estére a bátyjával együtt átment Mansfield Parkba, rögtön értesült a jó hírről; s bár úgy látszott, a dolog nem hatja meg különösebben, és egy udvarias szerencsekívánatba minden érzése belefér, valójában nagyon is feltámadt az érdeklődése. Norrisné részletesen előadta a levelek tartalmát, s aztán nem beszéltek róla többet; de uzsonna után, amikor Crawford kisasszony Edmund és Fanny társaságában egy nyitott ablak előtt állt, s az alkonyi tájat nézte, míg a Bertram lányok, Rushworth úr és Henry Crawford a zongora körül szorgoskodtak a gyertyákkal, Mary egyszerre csak odapillantott rájuk, s visszatért az előbbi témára: - Rushworth úr nagyon boldognak látszik! Nyilván novemberre gondol. Edmund is Rushworth úrra nézett, de nem szólt semmit. - Nagy esemény lesz, ha megjön az édesapja - mondta Mary. - Hát persze, hiszen nagyon sokáig volt távol; hosszú ideig, és azonkívül sok veszély közepette. - S a hazatérését azután újabb nagy események követik: a húga férjhez megy, maga pedig belép az egyházba. - Úgy van. - Ne haragudjon - mondta Mary nevetve -, de erről a régi pogány hősök jutnak eszembe; akik messze idegenben véghezvitt hőstetteik után áldozatot ajánlottak fel az isteneknek, ha szerencsésen hazaérnek. - Ezúttal nincs szó áldozatról - felelte Edmund komolyan, de mosolyogva, s megint a zongora felé pillantott -; a húgom önszántából tette, amit tett. - Hogyne, hogyne, tudom. Csak tréfáltam. Pontosan azt tette, amit minden lány megtett volna a helyében, és biztos vagyok benne, hogy nagyon boldogok lesznek. Én ugyan egy másik áldozatra is céloztam, de azt persze maga nem érti. - Biztosíthatom, hogy én is éppoly önkéntesen választottam a lelkészi pályát, mint Maria a férjhez menést.
- Szerencse, hogy a hajlamai ilyen jól egybevágnak az apja kívánságaival. Úgy tudom, nagyon szép javadalom vár magára itt valahol a környéken. - Ami a kegyed véleménye szerint, ugyebár, nagymértékben befolyásolta elhatározásomat? - Nem, én biztos vagyok benne, hogy nem! - kiáltotta Fanny. - Köszönöm, Fanny, ezt a jóindulatú feltevést, de én magam nem mernék ilyen határozottan tiltakozni. Ellenkezőleg, az a tudat, hogy mire számíthatok, nyilván igenis befolyásolt. De én ebben nem látok semmi rosszat. Nem kellett erőszakot tennem magamon, és nem látom be, miért lenne valakiből rosszabb lelkész, ha tudja, hogy már a pályája kezdetén rendezett anyagi körülmények várják. Az én utam ki volt kövezve. Remélem, rossz irányba nem hagytam volna befolyásolni magam, és ilyesmit nyilván apám lelkiismerete sem engedett volna. Igen, a befolyás érvényesült, de azt hiszem, teljesen ártatlanul. - Ez ugyanolyan - mondta Fanny kis hallgatás után -, mint amikor egy tengernagy fiából tengerész lesz, vagy egy tábornok fiából katona, és azon nem ütközik meg senki. Senki sem csodálkozik, amiért olyan pályát választottak, amelyen a hozzátartozóik a legjobban tudják segíteni őket, és nem tételez fel róluk kevesebb odaadást, mint amennyit mutatnak. - Persze hogy nem, kedves Price kisasszony, és ennek meg is van az oka. A tiszti pálya, akár a flottát választja valaki, akár a hadsereget, nem szorul külön igazolásra. Minden mellette szól: hősiesség, veszély, érdekesség, divat. A katonákat és a tengerészeket minden társaságban szívesen látják. Senki sem csodálkozhat azon, hogy egy férfi katonának vagy tengerésznek megy. - Aki viszont lelkésznek megy a boldogulás biztos tudatában, annak, ugyebár, gyanúsak az indítékai? mondta Edmund. - Kegyed csak akkor mentené fel, ha teljesen bizonytalan lenne a jövője, s mégis ezt a pályát választaná. - Lelkészi pályát, javadalom nélkül? Nem, az már őrültség; a legnagyobb őrültség. - Akkor talán szabadna megkérdeznem, kikből álljon az egyház, ha se javadalommal, se javadalom nélkül nem illik papnak menni? Inkább nem kérdezem, hiszen úgysem tudna rá válaszolni. De engedje meg, hogy épp a kegyed szavaiból kovácsoljak érvet a lelkész mellett. Mivel őt a pályaválasztásban nem befolyásolhatja mindaz a csábító jutalom, amelyet kegyed a katonánál és a tengerésznél oly fontosnak tart, hiszen a hősiesség, az érdekesség és a divat mind ellene szól, talán kevésbé gyanúsítható az őszinteség és a jó szándék hiányával, amikor mégis ezt a hivatást választja. - Hogyne, kétségtelenül őszintén választja inkább a kész jövedelmet, semhogy megdolgozzék érte; s a lehető legjobb szándékok töltik el, hogy élete hátralevő részében semmi egyebet ne csináljon, csak egyék, igyék és hízzék. Lustaság, Bertram úr, higgye el. Lustaság és kényelemszeretet; lelkésznek csak az megy, akiből hiányzik mindenféle dicséretes becsvágy, a jó társaság iránti érzék, s aki nem szívesen erőlteti meg magát, hogy kellemesen viselkedjék. Egy lelkésznek nincs más dolga, mint lomposan és önzően élni; olvasni az újságot, figyelni az időjárást és veszekedni a feleségével. A káplánja minden munkát elvégez helyette, az ő feladata véget ért, ha bekebelezte az ebédjét. - Bizonyára vannak ilyen lelkészek is, de azt hiszem, nem olyan sokan, hogy Crawford kisasszony joggal tarthatná mindezt valamennyiükre jellemzőnek. Gyanítom, hogy ez az általánosító, s ha nem haragszik, banális ítélet nem is a sajátja, hanem elfogult emberektől származik, akikkel érintkezni szokott. Lehetetlen, hogy a tulajdon észrevételei tanították volna meg ilyen sok mindenre a papságról. Személyesen nyilván nagyon keveset ismert azok közül, akiket most ilyen határozottan elítél. Csupán azt mondja, amit a nagybátyja asztalánál hallott. - Azt mondom, ami, úgy látszik, általános vélemény; s ha egy vélemény általános, rendszerint helyes is. Bár én személyesen nem sokat láttam a lelkészek magánéletéből, mások éppen eleget láttak belőle, úgyhogy adatokban egyáltalán nincs hiány.
- Ha tanult emberek bármiféle rendű vagy felekezetű csoportját ilyen sommás ítélet éri, feltétlenül hiánynak kell lennie az adatokban vagy - tette hozzá mosolyogva Edmund - valami másban. A kegyed nagybátyja és kollégái, a többi tengernagy, valószínűleg nem sok lelkészt ismertek a káplánokon kívül, akiket joggal vagy jogtalanul mindig a lehető legmesszebbre kívántak. - Szegény William! Ő csak jóságot kapott az Antwerpen káplánjától - jegyezte meg Fanny, nem éppen a tárgyhoz szólva, de a saját érzéseit tökéletesen kifejezve. - Én igazán nem nagyon hajlottam arra, hogy átvegyem a nagybátyám véleményeit - mondta Crawford kisasszony -, tehát eléggé valószínűtlen... de ha már így nekem támad, hadd mondjam meg, hogy valami csekély tapasztalatot azért személyesen is volt alkalmam beszerezni a lelkészekről, hiszen most is a sógorom, dr. Grant vendége vagyok. S bár dr. Grant rendkívül kedves és előzékeny hozzám, s igazán úriember, és azt hiszem, tudománya és esze is van elég, és sokszor nagyon jó prédikációkat mond, és köztiszteletnek örvend, szerintem mégiscsak lusta és önző ínyenc, akinek a hasa a mindene; aki senkiért meg nem mozdítaná a kisujját; sőt aki képes összeveszni azzal a nagyszerű feleségével, ha a szakácsnő valami hibát követett el. Az igazat megvallva, Henry meg én ma este részben azért menekültünk el hazulról, mert volt egy kis bosszúság a rosszul sült liba miatt, s a házigazdánk nem tudta túltenni magát rajta. Szegény nővéremnek otthon kellett maradnia, s most tűrhet, míg elül a vihar. - Őszintén mondom, nem lep meg a rosszallása. Az ilyen természet nagy hiba, melyet csak elmérgesít, ha valaki semmit se tud megtagadni magától; s egy olyan érzékeny léleknek, mint kegyed, nyilván rendkívül fájdalmas látnia, mennyire szenved tőle a nővére. Fanny, meg kell adnunk magunkat. Igazán nem vállalkozhatunk dr. Grant védelmére. - Nem - felelte Fanny -, de azért a papi hivatást még nem kell teljes egészében elítélnünk; hiszen ha dr. Grant más hivatást választ, nyilván oda is magával viszi a... a nem jó természetét; s mivel akár a flottában, akár a hadseregben sokkal több ember tartozna a parancsnoksága alá, mint így, azt hiszem, katonaként vagy tengerészként többeket tenne boldogtalanná, mint lelkészi minőségében. Meg aztán az is nagyon valószínű, hogy amit dr. Grantban kifogásolni lehet, sokkal inkább súlyosbodna egy tevékenyebb és világiasabb pályán, mert ott nem érne rá, és nem is lenne köteles, hogy... egyszóval elkerülné az önvizsgálat kényszerét, vagy legalábbis nem kényszerülne rá olyan rendszeresen, mint most. Elképzelhetetlen, hogy valaki - egy olyan értelmes ember, mint dr. Grant - hétről hétre magyarázgassa a többieknek, mi a kötelességük, minden vasárnap kétszer ott legyen a templomban, olyan tartalmas, olyan jól fogalmazott prédikációkat mondjon, és ő maga közben semmit se változzon. Az nem lehet, hogy olykor el ne gondolkozzék; és más pályán, biztos vagyok benne, ritkábban fegyelmezné magát, mint a lelkészin. - Az ellenkezőjét valóban nem tudjuk bizonyítani; de én jobb sorsot kívánok magának, Price kisasszony, mint hogy olyan férje legyen, akit a saját prédikációi buzdítanak kedvességre; mert ha vasárnaponként roppant szeretetreméltó hangulatba prédikálja is magát a szószéken, éppen elég baj, ha azután hétfő reggeltől szombat estig pöröl holmi rosszul sült libák miatt. - Azt hiszem, aki Fannyval is képes volna állandóan pörölni, azon már semmiféle prédikáció nem segítene - mondta Edmund szeretettel. Fanny elfordult tőlük az ablak felé, és Crawford kisasszony igen kedvesen csak annyit mondhatott: Úgy látszik, Price kisasszony a dicséretet jobban szereti kiérdemelni, mint meghallgatni, -, mert a Bertram lányok rendkívül nyomatékosan magukhoz hívták, hogy vállalja el a következő kánon egyik szólamát, s ő oda is sietett a zongorához, Edmund pedig szinte önkívületben bámult utána, annyira lenyűgözték sokféle bájai, megnyerő modorától kezdve egészen a könnyed és kecses járásáig. - Tündéri jó természet! - mondta egy kis idő múlva. - Soha, de soha nem okozna fájdalmat senkinek. Micsoda járás! S micsoda szívélyesség, ahogy rögtön kedvére tesz a többieknek! Csak szólnak, és máris odalibben. Nagy kár, tette hozzá egy pillanatnyi tűnődés után -, hogy olyan rossz nevelői voltak.
Fanny egyetértett vele, majd örömmel tapasztalta, hogy Edmund ott marad mellette az ablakban, s bár a többiek a kánonra készülődtek, ő inkább unokahúgával együtt a tájat nézi, amelynek magasztos, zsongító és gyönyörködtető nagyszerűségét tündökölve emelte ki a felhőtlen éjszaka és a tömör árnyékú erdők ellentéte. Fanny kimondta, mit érez: - Itt a tökéletes harmónia! Itt a béke! Itt van az, amihez nem ér fel semmiféle festészet és zene, amit a költészet is csak szeretne leírni! Amitől minden gond elcsitul, és mámorosan szárnyal a szív! Ha egy ilyen éjszakán kinézek, úgy érzem, hogy a világon nem lehet se gonoszság, se bánat; és bizonyára kevesebb is lenne mind a kettőből, ha az emberek jobban átéreznék a természet fenségét, és többször feloldódnának az ilyen képek látványában. - Örülök, hogy ilyen lelkes vagy, Fanny. Gyönyörű az éjszaka, és igazán sajnálatra méltó, aki nem tanult meg úgy érezni, valamennyire legalább, mint te; akit már gyermekkorában nem vezettek rá a természet szeretetére. Nem is tudja, mit veszített. - Engem ön tanított meg, bátyám, ezekre a gondolatokra és érzésekre. - Könnyű dolgom volt ilyen tanítvánnyal. Nézd, milyen fényes az Arcturus. - Igen, ott meg a Nagy Medve. Szeretném a Cassiopeiát is látni. - Ahhoz ki kellene mennünk a pázsitra. Nem bánnád? - Egy csöppet sem. Olyan régóta vágyom már egy kis csillagnézésre, és valahogy mindig elmaradt. - Igen, nem is tudom, hogyan történhetett. - Ebben a pillanatban felzendült a kánon. - De ezt azért megvárjuk, Fanny - mondta Edmund, hátat fordítva az ablaknak; s Fanny szomorúan látta, hogy amint a kánon a végéhez közeledik, Edmund is egyre közelebb lép a zongorához; mire véget ért, már egészen ott állt az énekesek mellett, és senki sem követelte buzgóbban, hogy adják elő még egyszer. Fanny pedig egyedül sóhajtozott az ablakban, míg Norrisné el nem zavarta azzal, hogy megfázik.
Tizenkettedik fejezet Úgy volt tehát, hogy Sir Thomas novemberben tér vissza, nagyobbik fiát azonban ügyes-bajos dolgai már előbb hazaszólították. Szeptember közeledtével hírek érkeztek Tom Bertramtól; először a vadőr, majd Edmund kapott levelet tőle, s augusztus végére személyesen is megjelent, hogy ismét bemutassa vidámságát, nyájasságát és gáláns képességeit, ahogy éppen az alkalom vagy Crawford kisasszony kívánta; hogy beszámoljon a lóversenyekről és a weymouthi életről, az összejövetelekről és a barátairól - mindez hat héttel korábban még némi érdeklődést keltett volna, most azonban, a közvetlen összehasonlítás révén, csupán azt az érzést szilárdította meg a hölgyben, hogy a másodszülött közelebb áll a szívéhez. Bosszantó érzés volt, és Crawford kisasszony nagyon is szenvedett tőle; de hiába, tudomásul kellett vennie; s most már nemhogy hozzámenni nem akart a nagyobbik fiúhoz, de még arra sem igen törekedett, hogy hatást tegyen rá; legfeljebb amennyire az öntudatos szépség mindig hatni akar; az a tény, hogy Tom pusztán a szórakozás kedvéért, minden külső kényszer nélkül olyan sokáig távol maradt Mansfieldtől, világosan mutatta, milyen kevéssé érdeklődik iránta; e közönynél csak a Crawford kisasszonyé lehetett még nagyobb, olyannyira, hogy ha Tom most Mansfield Park uraként, majdani rangját viselve, mint az új Sir Thomas lép elébe, ő bizony talán még akkor is kikosarazta volna. Az évszak s az ügyes-bajos dolgok, amelyek Bertram urat hazahívták Mansfieldbe, Crawford urat ugyanakkor Norfolkba szólították. Szeptember elején Everingham semmiképp se tudott volna meglenni nélküle. Két hétre utazott el - s e sivár két hét alatt a Bertram lányok, ha van eszük, unalmukban észbe kaphattak volna, s felismerve, milyen megbízhatatlan az udvarló, még a nővérére féltékeny Juliának is azt kellett volna kívánnia, bár sose térne vissza; a gavallér pedig ugyanebben a két hétben találhatott volna annyi szabad időt a sok vadászat és alvás között, hogy ha van némi gyakorlata az önvizsgálatban, és eltűnődik rajta, hová vezethet a léha hiúság, inkább távol marad Mansfieldtől; mivel azonban a jólét s a rossz példák felelőtlenné és önzővé nevelték, sohasem tekintett a jelen pillanatnál messzebbre. A nővérek csinosak és okosak voltak, biztatóan viselkedtek, és elszórakoztatták fásult szellemét, s mivel a norfolki társas élet távolról sem nyújtott annyi örömöt, mint a mansfieldi, a mondott időben boldogan visszatért, s akikkel tovább akart játszadozni, éppoly boldogan fogadták. Addig is, Mariának Rushworth úr maradt az egyetlen lovagja, s kénytelen volt ismételten végighallgatni, amint előadja, hogyan sikerült vagy nem sikerült aznap a vadászat, dicsekszik a kutyáival, irigykedik a szomszédaira, és leszólja ügyességüket, vagy a vadorzók ellen háborog - csupa olyan téma, amely a női szívet legfeljebb akkor tudja megdobbantani, ha az egyik részről némi tehetség vagy a másikról némi vonzalom is jelen van -, Maria tehát kegyetlenül nélkülözte Crawford urat; Julia pedig, aki szabad volt és tétlen, úgy érezte, minden joga megvan rá, hogy még jobban nélkülözze. Mindegyikük azt hitte magáról, hogy a fiatalember előnyben részesíti a másikkal szemben. Juliát Grantné célzásai is megerősíthették ebben a hitében, mert Grantné hajlott arra, hogy elhiggye, amit kíván, Maria viszont magától Crawford úrtól kapott ilyen értelmű célzásokat. Miután a fiatalember visszajött, minden úgy folyt tovább, mint azelőtt; Crawford úr éppen annyi figyelmet és nyájasságot tanúsított mindkettőjük iránt, hogy egyikük se ábránduljon ki belőle, és éppen annyira tartózkodott bármiféle következetességtől, kitartástól, buzgalomtól vagy harsányabb rokonszenv nyilvánítástól, hogy ne keltsen általános feltűnést. A társaságban Fanny volt az egyetlen, akinek nem egészen tetszett a dolog; a sothertoni kirándulás óta mindig oda kellett figyelnie, ha Crawford úr együtt volt valamelyik unokanővérével, s a legtöbbször megdöbbenést vagy rosszallást érzett; s ha megfigyelőképességével még jogos önbizalom is párosul, ha nem kételkedik abban, hogy tisztán lát, és elfogulatlanul ítél, valószínűleg tett volna egy-két fontos kijelentést annak, aki a bizalmasa szokott lenni. Így azonban csak egy célzásig merészkedett el, s az is kárba veszett. - Csodálom - mondta Fanny -, hogy Crawford úr ilyen hamar visszajött, hiszen előtte is annyi időt töltött itt: hét teljes hetet; úgy tudom, nagyon szereti a
változatosságot és a mozgást, azért gondoltam, hogy ha egyszer elmegy innen, biztosan talál valamit, ami máshová hívja. Sokkal vidámabb helyekhez van szokva, mint amilyen Mansfield. - Annál szebb tőle, hogy visszajött - felelte Edmund -, és azt hiszem, nagy örömöt szerzett a húgának. Ő ugyanis nem szereti, hogy a bátyja olyan nyughatatlan. - Hogy rajonganak érte az unokanővéreim! - Igen, minden nőt meg tud nyerni a modorával. Grantné, azt hiszem, úgy sejti, hogy Juliához jobban vonzódik; én ugyan ennek sohasem láttam jelét, de nem bánnám, ha úgy volna. Crawford minden hibáját le tudná faragni egy komoly kapcsolat. - Ha Maria nem volna eljegyezve - mondta Fanny óvatosan -, néha szinte azt hinném, hogy Crawford úr inkább hozzá ragaszkodik, mint Juliához. - Ami talán azt is jelentheti, Fanny, bár téged meglep, hogy Julia tetszik neki jobban; azt hiszem, gyakori jelenség, ha egy férfi még nem döntött véglegesen, hogy többet foglalkozik az őt igazán érdeklő lány nővérével vagy bizalmas barátnőjével, mint vele magával. Crawfordnak több esze van, semhogy itt maradna, ha úgy érezné, hogy Maria részéről bármi veszély fenyegeti; Mariát pedig egyáltalán nem féltem, hiszen az elhatározásával bebizonyította, milyen erősek az érzelmei. Fanny azt hitte magáról, talán mégis tévedett, s elhatározta, hogy ezentúl más szemmel nézi a dolgot; de hiába volt szent előtte Edmund véleménye, s hiába vette észre néha, milyen sokatmondó pillantásokkal és célzásokkal igazolja társaságuk némely tagja azt a feltevést, hogy Crawford úr választottja csakugyan Julia - sokszor mégse tudta, mire vélje az egészet. Egy este alkalma volt kihallgatni, milyen reményeket és érzéseket táplál a szóban forgó kérdésről Norrisné, valamint Rushworthné, aki sok tekintetben hasonlóan érzett, s miközben hallgatta őket, Fannyban akaratlanul is mindenféle kételyek támadtak; egyébként boldog lett volna, ha nem őket kell hallgatnia, mert ugyanakkor a többi fiatal mind táncolt, ő pedig nagyon kelletlenül üldögélt a gardedámokkal a kandalló mellett, alig várva, hogy visszajöjjön a nagyobbik unokabátyja, s mint pillanatnyilag az egyetlen szabad fiatalember, felkérje táncolni. Ez volt Fanny első bálja, bár nem előzte meg olyan nagy izgalom, és nem kísérte akkora ragyogás, mint sok fiatal hölgy első bálját, hiszen az ötlet csak aznap délután vetődött fel, és a megvalósítása úgy vált lehetségessé, hogy az utolsó pillanatban találtak egy hegedűst a szolgák között, és nagy nehezen sikerült összehozniuk öt táncospárt, mert a mulatságon részt vett Grantné is, valamint Tom Bertramnak egy új kebelbarátja, aki éppen látogatóban volt náluk. Fanny mégis nagyon boldog volt négy táncon át, s már az is fájt neki, hogy egy negyedórát el kell veszítenie. Miközben így várakozott és sóvárgott, hol a táncosok, hol pedig az ajtó felé nézegetve, akaratlanul is végig kellett hallgatnia a következő párbeszédet, amely az előbb említett hölgyek között zajlott le. - Azt hiszem, asszonyom - mondta Norrisné, s Rushworth úr és Maria felé pillantott, akik másodszor táncoltak együtt -, rövidesen láthatunk majd egy-két boldog arcot. - Bizony, asszonyom - felelte a másik hölgy méltóságteljes és negédes mosollyal - most már csakugyan öröm lesz rájuk nézni, és igazán nagy kár, hogy olyan sokáig kellett várniuk. Az ő társadalmi helyzetükben nyugodtan félre lehet tenni a szokásos formaságokat. Csodálom is, hogy a fiam nem sürgette. - Dehogynem, asszonyom, bizonyos vagyok benne. Rushworth úr soha nem mulaszt el semmit. De a mi drága Mariánk, tudja, roppant kényes az illendőségre, megvan benne az az igazi tapintat, amellyel manapság oly ritkán találkozunk, ugyebár... a világért sem akarja, hogy a viselkedése szemet szúrjon! Nézze csak, asszonyom, milyen az arca ebben a pillanatban; mennyire más, mint az előző két tánc alatt! Bertram kisasszony csakugyan boldognak látszott, ragyogott a szeme, és nagy hévvel beszélt, mert Julia és a partnere, Crawford úr, éppen melléje került; egy csoportban voltak valamennyien. Hogy
azelőtt milyen volt az arca, Fanny már nem emlékezett rá, mert ő akkor Edmunddal táncolt, és nem nagyon figyelt az unokanővérére. Norrisné tovább beszélt: - Az embernek valósággal repes a szíve, asszonyom, ha látja, hogy két fiatal ilyen határtalanul boldog, ilyen pompásan összeillik, ilyen tökéletes pár! Drága Sir Thomas, hogy fog örülni! S nem gondolja, asszonyom, hogy rövidesen még egy lakodalomra sor kerülhet? Rushworth úr jó példát mutatott, s az ilyesmi nagyon ragadós. Rushworthné, aki a fián kívül semmit se látott, tanácstalanul nézett rá. - Az a másik pár, asszonyom... Ott nem lát semmilyen tüneteket? - Jaj, azok! Julia kisasszony és Crawford úr. De igen, nagyon szép parti. Mennyi a fiú vagyona? - Évi négyezer. - Derék dolog. Akinek nincs több, elégedjék meg azzal, amije van. Évi négyezer már egész szép jövedelem, és a vőlegény nagyon rendes, úri fiúnak látszik, úgyhogy Julia kisasszony bizonyára nagyon boldog lesz vele. - Még semmi se végleges, asszonyom. Csak a legjobb barátaink előtt beszélünk róla. De majdnem biztos vagyok benne, hogy meglesz. A fiatalember szemmel láthatólag egyre buzgóbban udvarol. Fanny már nem tudott odafigyelni. Egy időre fel kellett függesztenie a hallgatózást és a kételkedést, mert Tom Bertram ismét a szobában volt, s bár Fanny úgy érezte, hogy nagy megtiszteltetés lenne, ha felkérné, mégis biztosan számított rá. Tom odament kis körükhöz; de ahelyett, hogy táncolni hívta volna, széket húzott mellé, s beszámolt neki egy beteg ló pillanatnyi állapotáról, valamint a lovász véleményéről, amelyet az előbb volt alkalma meghallgatni. Fanny belátta, hogy a felkérésből nem lesz semmi, de amilyen szerény volt, önmagát hibáztatta, amiért túlságosan vérmes reményeket táplált. Miután eleget taglalta a ló baját, Tom felvett egy újságot az asztalról, belepillantott, és bágyadtan így szólt: - Ha táncolni akarsz, Fanny, Isten neki. - De Fanny még udvariasabb volt, s visszautasította az ajánlatot: nem, nem akar táncolni. - Ennek örülök - mondta Tom sokkal vidámabb hangon, és visszadobta az újságot -, tudniillik halálosan fáradt vagyok. Nem is értem, hogyan bírják derék barátaink ilyen sokáig. Mintha valamennyien szerelmesek volnának, különben nem tudom, mi élvezetet nyújtana nekik ez az ostobaság; de hát csakugyan azok, ha nem csalódom. Oda nézz, csupa szerelmespár - kivéve Yatest és Grantnét -, habár köztünk legyen mondva, szegény asszonyra éppúgy ráfér egy kis szerelem, mint a többire. Iszonyú unalmas élete lehet a nagytiszteletű úr oldalán - s hamiskás képpel dr. Grant széke felé fordult, de amikor látta, milyen közel van hozzá, olyan hirtelen rendezte át az arcvonásait, s fordította másra a szót, hogy Fanny önkéntelenül is majdnem elnevette magát. - Különös dolgok történnek odaát Amerikában, nagytiszteletű úr! Mi a véleménye? Látja, politikai kérdésekben mindig magához fordulok. - Tom, fiacskám! - kiáltotta nem sokkal utóbb a nagynénje. - Ha úgyse táncolsz, biztos szívesen leülsz velünk egy robberre, igaz? - Majd felállt a székéről, s odament, hogy nyomatékosabban is alátámassza a kérését. - Szeretnénk összehozni egy partit Rushworthné kedvéért - súgta oda Tomnak. - Anyád nagyon fontosnak tartja, de sehogy se ér rá a kézimunkájától. Viszont itt vagyunk hárman, te meg én és dr. Grant; igaz, mi csak félkoronás alapon játszunk, de te külön is feltehetsz egy-egy félguinea-t a nagytiszteletű úr ellen. - Boldogan részt vennék benne - felelte hangosan Tom, és nagy sebesen felugrott -, semmi se szerezne nagyobb élvezetet; de sajnos, éppen táncolni készültünk. Gyere, Fanny - s kézen fogta -, ne fecsegjünk itt tovább, különben mindjárt vége a táncnak. Fanny örömmel fogadott szót, bár sok hálát nemigen érezhetett az unokabátyja iránt, s arra sem volt képes, mint ő, hogy az önzését megkülönböztesse a másokétól.
- Csekélység, mondhatom - háborgott a fiatalember, miközben otthagyták Norrisnét. - Két teljes órára odaszegezne egy kártyaasztalhoz saját magával és dr. Granttal, akik folyton veszekszenek, meg azzal a piszmogó vénasszonnyal, aki annyit ért a whisthez, mint az algebrához. Szeretném, ha drága nénikénk valamivel kevesebbet nyüzsögne! S az is, ahogy felszólított! Csak úgy, ripsz-ropsz, mindenki előtt, hogy sehogy se tudjak nemet mondani. Ez az, amit a legjobban utálok. Rettenetesen felbosszant, ha úgy tesznek, mintha kérni akarnának valamit, mintha választhatnék két dolog között, s közben úgy adják elő, hogy nincs más lehetőség, bele kell törődni! Ha nem támad az a szerencsés ötletem, hogy táncolni hívlak, nem is tudtam volna kibújni alóla. Szörnyű. De ha a néném a fejébe vesz valamit, semmi se veri ki belőle.
Tizenharmadik fejezet John Yates úr őméltósága, Tom Bertram új barátja, nem volt valami megnyerő egyéniség, legfeljebb azt lehetett felhozni mellette, hogy divatosan, költségesen s mint egy lord másodszülött fia meglehetősen függetlenül él; Sir Thomas valószínűleg egyáltalán nem tartotta volna örvendetesnek, hogy megtisztelte a házát. Tom Weymouthban ismerkedett meg vele, ahol tíz napot töltöttek együtt ugyanabban a társaságban, s a barátságra - ha ugyan barátságnak lehet nevezni - az ütötte rá a szentesítő pecsétet, hogy Yates úr meghívást kapott, térjen be Mansfieldbe, ha arra jár, s ezt ő volt szíves megígérni; el is jött, méghozzá korábban, mint ahogy várták, Weymouthból ugyanis egy másik barátja kastélyába ment szórakozni, de ott hirtelen felbomlott a nagyszámú társaság. Yates urat a csalódás űzte Mansfieldbe, s minden gondolatát a színművészet foglalta le, mert a társaság színielőadásra készült; ő is kapott szerepet a darabban, s már csak két nap volt hátra a bemutatóig, amikor a család egyik közeli rokonának a halála váratlanul meghiúsította az egész tervet, és távozásra kényszerítette a szereplőket. Még két nap, s micsoda boldogság! Micsoda hírnév! Bekerülnek az ecclesfordi műkedvelő színielőadások arany krónikájába (Ecclesfordnak hívták Lord Ravenshaw birtokát), ami legalább egy évre halhatatlanná tette volna az egész társaságot! Hogy az utolsó pillanatban mindez füstbe ment, csakugyan nagy csapás volt, és Yates úr nem is tudott másról beszélni. Ecclesford, a kastély színháza, az előkészületek, a kosztümök, a próbák, a tréfák - csakis erre tért vissza minduntalan, s csak a múlt dicső emlékeiben talált vigaszt. Szerencséje volt, mert a fiatalok között oly általános a színház iránti rajongás, és oly erős a szereplési viszketeg, hogy akármennyit beszélt is, nem tudta untatni a hallgatóit. A szerepek kiosztásától az epilógusig minden elbűvölőnek tetszett, és nemigen akadt, aki ne irigyelte volna a műkedvelőket, vagy ne mutatta volna be szívesen a maga tehetségét. Ecclesfordban a Szerelmi fogadalmak-at 9 tűzték műsorra, és Yates úr Cassel gróf szerepét kapta. - Jelentéktelen szerep - mondta - és egyáltalán nem az ízlésem szerint való; még egyszer semmi esetre se fogadnám el; de nem akartam akadékoskodni. A darabban csak két valamirevaló szerep van, s azokat Lord Ravenshaw és a herceg már lefoglalta, mielőtt Ecclesfordba érkeztem volna; Lord Ravenshaw ugyan a kedvemért le akart mondani a magáéról, de ebbe, ugyebár, nem mehettem bele. Inkább csak sajnáltam őt, hogy annyira félreismeri a tulajdon képességeit, mert a báró szerepével igazán nem tudott megbirkózni: alacsony kis ember, s olyan gyenge a hangja, hogy az első tíz perc után mindig bereked. Nagyon is lerontotta volna az előadást; de mondom, elhatároztam, hogy nem akadékoskodom. Sir Henry szerint a herceg sem volt megfelelő Frederick, de ezt csak azért mondta, mert ő maga szerette volna eljátszani; valójában a herceg százszor alkalmasabb arra a szerepre. Meglepett, hogy Sir Henry ilyen korlátolt. Szerencsére az előadás minősége nem tőle függött. Az Agathánk utolérhetetlen volt, és a legtöbben a herceget is kitűnőnek találták. Egészben véve bizonyos, hogy nagy siker lett volna. - Nahát, micsoda bosszúság! - És: - Igazán meg tudom érteni a csalódását - mondták kedvesen az együttérző hallgatók. - Nem érdemes sokat keseregni miatta; de az biztos, hogy a szegény öreg hercegné soha rosszabb időt nem választhatott volna az elhalálozásra; s az ember önkéntelenül is arra gondolt, hogy három napig igazán várhatnának a hír közzétételével. Mindössze három napra volt szükségünk; s mivel csak egy nagymama halt meg, méghozzá kétszáz mérföldre, nem hiszem, hogy nagy baj lett volna belőle, és fel is vetették az ötletet, határozottan tudom; de Lord Ravenshaw, akinek a korrektsége párját ritkítja egész Angliában, hallani sem akart róla. - Vígjáték helyett utójáték - mondta Tom Bertram. - A Szerelmi fogadalmak-nak befellegzett, s Lord és Lady Ravenshaw eljátszhatta kettesben a Nagymama búcsújá-t. Őlordságának nyilván kapóra jött a dolog; magunk közt szólva, azt hiszem, tartott a bukástól a báró szerepében, s a tüdejét is féltette,
9
Elizabeth Inchbald 1798-ban ezzel a címmel ültette át angolra Kotzebue német drámaíró Das Kind der Liebe (Szerelemgyerek) című érzelmes darabját.
úgyhogy nem eshetett nehezére visszalépni; ellenben neked, Yates, csak azzal adhatnánk kárpótlást, ha építenénk egy kis színházat Mansfieldben, és téged kérnénk fel igazgatónak. Az ötlet, bár a pillanat szülte, nem múlt el a pillanattal, mert a színjátszó kedv már felébredt, s a ház jelenlegi urában legalább oly erősen, mint bárki másban; mivel bőven volt ráérő ideje, minden újdonságot örömmel fogadott, élénk természetének és vidám hajlamainak pedig különösen megfelelt a színjátszás. A gondolat újra meg újra visszatért. „Jaj, ha ők is megpróbálhatnának valamit az ecclesfordi színházzal és a díszleteivel!” Ezt az óhajt visszhangozta mindkét nővér; s Henry Crawford, aki változatos mulatozásai közepette sem kóstolt még ilyesmibe, éppúgy lelkesedett az ötletért. Esküszöm - mondta -, olyan bolondos kedvemben vagyok, hogy szívesen elvállalnék minden szerepet, amit eddig írtak, Shylocktól és III. Richárdtól lefelé egészen a bohózati hősökig, akik piros kabátban és háromszögletű kalapban énekelnek. Úgy érzem, a világon mindent el tudnék játszani: tudnék ágálni és dörögni, sóhajtozni és bukfencezni bármely angol nyelven írott tragédiában vagy komédiában. Csináljunk hát valamit. Akár egy fél darabot, egy felvonást, egy jelenetet; mi akadálya lenne? Amikor ilyen arcok állnak rendelkezésünkre - fordult a Bertram lányok felé -, ami pedig a színházat illeti, mit számít egy színház? Hiszen csak magunkat akarjuk szórakoztatni. Ennek a háznak bármelyik szobája is megtenné. - Függöny azért kell - mondta Tom Bertram -, néhány yardnyi zöld posztó függönynek, talán az is elég. - Persze hogy elég! - kiáltotta Yates úr. - Meg egy-két oldalkulissza, festett ajtók s három-négy felhúzható színfal; egy ilyen tervhez nem kellene semmi egyéb. Ha csak a magunk mulatságára játszunk, semmi másra nem lenne szükség. - Azt hiszem, kevesebbel is be kell érnünk - mondta Maria. - Idő sincs rá, és más nehézségek is felmerülnének. Fogadjuk el inkább Crawford úr álláspontját, s az előadás legyen a célunk, ne pedig a színház. Legjobb darabjainkban sok szerepet találunk, amely független a díszletektől. - Hogyisne - szólt közbe Edmund, aki növekvő nyugtalansággal hallgatta őket. - Félmunkát azért ne végezzünk. Ha már szerepelni akarunk, legyen igazi színházunk földszinttel, páholyokkal, karzattal, s egy teljes darabot adjunk elő, az elejétől a végéig; a legjobb, ha német darab, mindegy, hogy melyik, agyafúrt és bonyodalmas utójátékkal, figurás tánccal, pikulával s a felvonások között dalokkal. Ha nem pipáljuk le Ecclesfordot, semmit se ér az egész. - Ugyan, Edmund, ne kellemetlenkedj - mondta Julia. - Senki se szereti úgy a színházat, mint te, aki a hetedik határba is képes vagy elmenni, hogy megnézz egy előadást. - Hogyne, egy igazi előadást, egy becsületes, hivatásos előadást; de még a szomszéd szobába sem igen mennék át, hogy megnézzem egy műkedvelő társaság kezdetleges próbálkozásait: csupa úriembert és úrhölgyet, aki a belénevelt illemszabályokkal küszködik a színpadon. Rövid szünet után mégis tovább vitatták a kérdést, méghozzá lankadatlan érdeklődéssel, mert maga a vita s a többiek hajlandóságának a tudata mindenkiben feltüzelte a hajlandóságot; s bár semmit se sikerült tisztázniuk azon kívül, hogy Tom Bertram vígjátékpárti, a húgai és Henry Crawford pedig tragédiapártiak, s hogy mégsem lenne könnyebb dolog a világon, mint olyan darabot találni, amely az egész társaságnak tetszene, a színjátszási szándék oly erősen nyilvánult meg valamennyiükben, hogy Edmund komolyan aggódni kezdett. El is határozta, hogy ha csak lehetséges, megakadályozza a dolgot, bár az anyja, aki éppúgy tanúja volt az asztalnál folyó beszélgetésnek, egyáltalán nem talált benne semmi rosszat. Edmund még aznap este meggyőződhetett róla, mit ér a tiltakozása. Maria, Julia, Henry Crawford és Yates úr a biliárdszobában tartózkodott. Tom otthagyta őket, és bejött a szalonba, ahol Edmund elgondolkodva állt a tűz előtt, míg Lady Bertram nem sokkal távolabb a pamlagon ült, Fanny pedig mellette segédkezett a kézimunkájában. - Azt hiszem, nincs a világon még egy ilyen rettenetes biliárdasztal, mint a miénk - fakadt ki Tom, mihelyt belépett. - Nem lehet kibírni; s komolyan mondom, nincs az a földi erő, amely még egyszer
rávenne, hogy játsszam rajta; de azért mégis volt belőle valami haszon: megállapítottam, hogy a helyiség kiválóan alkalmas a színielőadásra: a hossza is, az alakja is pontosan megfelel. S ha a túlsó végén kinyitjuk az ajtókat, ami öt perc munka, csak a könyvszekrényt kell odébb tolni apám szobájában, akkor keresve sem találhatnánk jobb színháztermet; apám szobája pedig nagyszerű művészszoba lesz. Mintha csakis ezért nyílna egybe a biliárdszobával. - Csak nem gondolod komolyan ezt az egész színjátszást? - kérdezte halkan Edmund, amint bátyja közelebb lépett a tűzhöz. - Hogy nem gondolom komolyan! Dehogyisnem. Miért vagy úgy meglepődve? - Nagyon helytelennek tartanám. A műkedvelő színielőadások ellen különben is sok mindent fel lehet hozni, de a mi jelenlegi helyzetünkben azt hiszem, nagy meggondolatlanság lenne, sőt, még annál is rosszabb. Nagyon bántó lenne az apám miatt, aki nincs itthon, s többé-kevésbé mindig veszélyben forog, és nagy tapintatlanság lenne Mariával szemben, akinek a helyzete most annyira kényes: mondhatnám, rendkívül kényes. - Te mindent olyan halálos komolyan fogsz fel! Mintha heti három előadást akarnánk rendezni, amíg apám haza nem tér, és az egész környéket beinvitálnánk. De ilyesmiről szó sincs. Semmi mást nem akarunk, csak szórakozni egy kicsit, magunk között, a változatosság kedvéért, hogy valami új dologban is kipróbáljuk a tehetségünket. Közönségre, nyilvánosságra semmi szükségünk. Azt hiszem, mindenki biztos lehet felőle, hogy valami kifogástalan darabot fogunk választani; és nem látom be, miért lenne bármelyikünkre nézve rosszabb vagy károsabb, ha egy jó hírű szerző emelkedett nyelvezetén társalgunk, és nem a saját szavainkkal fecsegünk. Félelemre vagy aggályoskodásra semmi ok. Ami pedig apám távollétét illeti, az szerintem sokkal inkább a tervünk mellett szól, mint ellene; most, hogy közeledik a hazatérése, anyám nyilván egyre nyugtalanabb, s ha a következő hetekben sikerül enyhítenünk valamennyire a nyugtalanságán, és elszórakoztatjuk egy kicsit, azt hiszem, nagyon jó munkát fogunk végezni, és biztos vagyok benne, hogy apámnak is ez lesz a véleménye. Anyám most rendkívül nyugtalan időket él át. E szavak közben mindketten az anyjukra néztek. Lady Bertram a pamlag egyik sarkába süppedve, mint a testet öltött egészség, jólét, derű és nyugalom, épp a legjobb úton volt, hogy szép csendesen elbóbiskoljon, s helyette Fanny vállalta a kézimunkával járó csekély megerőltetést. Edmund elmosolyodott, és megrázta a fejét. - Hát nem, a mindenit, ez nem megy! - kiáltotta Tom, és harsányan kacagva levetette magát egy székre. - Drága jó anyám, a maga nyugtalansága, mi tagadás... nem, ezzel bakot lőttem. - Mi a baj? - kérdezte őladysége mély hangon, mint akit éppen felriasztottak álmából. - Nem aludtam. - Dehogy aludt, anyám, nem is gondolta senki! Mindegy, Edmund - folytatta Tom visszatérve az előbbi tárgyra, az előbbi hangon és tartásban, mihelyt Lady Bertram ismét elszenderedett -, annyit mégis fenntartok, hogy nincs benne semmi rossz. - Nem tudok egyetérteni veled; meg vagyok győződve róla, hogy apám mélységesen helytelenítené. - Én pedig meg vagyok győződve az ellenkezőjéről. Senki sem örül jobban, ha a fiatalok a tehetségüket gyakorolják, s nem pártolja őket szívesebben, mint apám szokta, és úgy tapasztaltam, hogy mindenféle színjátszás, szónoklás, szavalás különösen a kedvére van. Kiskorunkban is mindig biztatott bennünket. Hányszor mondtunk gyászbeszédet Julius Caesar holtteste felett, hányszor tettük fel a kérdést, hogy lenni vagy nem lenni, éppen ebben a szobában, az ő szórakoztatására? Arra is jól emlékszem, hogy az egyik karácsonyi szünidőben minden áldott este Norval volt a nevem. 10
10
John Home Douglas című tragédiájának (1756) főszereplője.
- Az egészen más volt. Magadnak is be kell látnod a különbséget. Iskoláskorunkban apám megkívánta, hogy jól tudjunk beszélni; de olyasmit sohasem kívánna, hogy a felnőtt lányai színdarabokban szerepeljenek. Nagyon is szigorúan gondolkodik az illemről. - Tudom, tudom - mondta Tom bosszúsan. - Éppen olyan jól ismerem az apámat, mint te; s gondom lesz rá, hogy a lányai semmivel se hívják ki a nemtetszését. Te csak törődj a magad dolgával, Edmund, a család többi tagját pedig bízd rám. - Ha mindenáron színészkedni akartok - felelte Edmund kitartóan -, remélem, hogy a lehető legszerényebb és csöndesebb formák között zajlik majd le az egész; rendes színházat véleményem szerint nem szabad csinálni. Semmiféle mentség nem lenne rá, ha apám távollétében felforgatnátok a házát. - Ilyesmiről szó sincsen, azért én felelek - mondta Tom határozott hangon. - Semmi kár nem fogja érni a házát. Nekem legalább annyira érdekem, hogy ez a ház rendben maradjon, mint neked; ha pedig felforgatásnak nevezed, amit az előbb mondtam, egy könyvszekrény áthelyezését, egy ajtó kinyitását, vagy akár azt, hogy egy hétig nem biliárdozásra használjuk a biliárdszobát, mindjárt arra is hivatkozhatnál, hogy apám haragudni fog, amiért többet ülünk ebben a szobában és kevesebbet a reggelizőben, mint az elutazása előtt, vagy amiért a húgom zongoráját áttoltuk a szoba egyik végéből a másikba. Teljes képtelenség! - Az ilyen változtatások, akár helytelenek, akár nem, mindenesetre költséggel járnak. - Hogyne, egy ilyen mulatság rendkívüli költségekkel járna! Talán még húsz fontba is belekerülne. Valamiféle színházat feltétlenül csinálnunk kell, de megnyugtatlak, hogy roppant egyszerű lesz: egy zöld függöny, egy kis ácsmunka, és kész; mivel pedig az ácsmunkát házilag végeztetjük el Christopher Jacksonnal, nevetséges lenne költségekről beszélni. Azt is beláthatod, hogy ha Jacksonnal dolgoztatunk, apámnak nem lesz semmi kifogása. Ne képzeld, hogy ebben a házban rajtad kívül senkinek sincs szeme vagy feje. Neked nem kell fellépned, ha nincs kedved hozzá, de ne kívánd, hogy mindenki téged kövessen. - No nem, hogy én fellépjek, arról szó sem lehet - mondta Edmund. Ezek után Tom kiment a szobából, Edmund pedig leült, s gondterhelten és bosszúsan piszkálgatta a tüzet. Fanny, aki mindent hallott, és tökéletesen együttérzett Edmunddal, most nagy merészen így szólt, hogy megvigasztalja, ha lehet: - Talán úgysem tudnak megegyezni a darab kiválasztásában. Úgy veszem észre, hogy Tomnak egészen más az ízlése, mint a lányoknak. - Ebben nem reménykedem, Fanny. Ha kitartanak a tervük mellett, előbb-utóbb találnak valamit. De azért beszélek a húgaimmal, és megpróbálom jobb belátásra téríteni őket, mást nem tehetek. - Gondolom, Norris néni maga mellett lesz. - Én is úgy gondolom, de amennyit ő Tomra vagy a húgaimra hatni tud, azzal nem sokat érnék; ha egyedül nem sikerül meggyőznöm őket, inkább hagyom, csináljanak, amit akarnak, és nem próbálkozom őrajta keresztül. Nincs rosszabb dolog a világon, mint a családi perpatvar, s inkább jöjjön akármi, semhogy valamennyien egymásnak ugorjunk. Húgai, akikkel másnap reggel sikerült beszélnie, éppoly türelmetlenül utasították vissza a tanácsát, éppoly kevéssé engedtek a kérésének, s éppoly makacsul ragaszkodtak a szórakozásukhoz, mint Tom. Anyjuknak semmi kifogása nem volt a terv ellen, az apjuk rosszallásától pedig egy csöppet sem tartottak. Semmi rossz nem lehet abban, amire olyan sok tisztes család s annyi előkelő hölgy is példát mutat; nem is aggályoskodás: már-már őrület, ha valaki hibát talál egy olyan tervben, mint az övék, amikor csak fivérek, nővérek és közeli jó barátok vennének részt benne, s rajtuk kívül nem is hallana róla senki. Julia ugyan hajlandó lett volna elismerni, hogy Maria helyzete különleges óvatosságot és tapintatot követel - ez azonban őrá nem vonatkozik, ő szabad; Maria viszont úgy vélte, hogy a
jegyessége inkább őt menti fel mindenféle megkötöttség alól, és sokkal kevésbé szorul az apja vagy az anyja engedélyére, mint Julia. Edmund már alig reménykedett, de azért folytatta a vitát, amikor Henry Crawford lépett a szobába, egyenesen a paplakból jövet, s harsányan újságolta: - Nem kell félni, hogy kevés lesz a színészünk, Bertram kisasszony. Van már statisztánk is; a húgom üdvözletét küldi, abban a reményben, hogy felvesszük a társulatba, és boldogan vállal bármilyen szerepet, öreg duenná-t vagy bárgyú confidente-ot 11 amit maguk nem akarnak eljátszani. Maria egy pillantást küldött Edmund felé, amely azt jelentette: „Hát erre mit tudsz mondani? Lehet-e rossz, amit Mary Crawford jónak tart?” S Edmundba belefagyott a szó, és kénytelen volt elismerni, hogy a színjátszás varázsa igenis lenyűgözheti a zseniális szellemeket; s a találékony szerelem ösztönzésére inkább az üzenet szolgálatkész, előzékeny jellegén merengett, semmint egyéb vonatkozásain. A terv pedig haladt előre. Minden ellenvetés hiábavaló volt; Norrisné pedig, rácáfolva Edmund véleményére, nem hozott fel egyet sem. Ha voltak is aggályai, azokat öt perc alatt eloszlatta a nagyobbik unokaöccse és unokahúga, akik mindig az ujjuk köré tudták csavarni; s mivel az egész dolog senkitől se kívánt nagy kiadásokat, neki pedig semmibe se került, viszont rengeteg sürgési és fontoskodási lehetőséggel kecsegtette, sőt, még azzal a közvetlen előnnyel is, hogy ott kell hagynia, ugyebár, a házát, amelyben már egy hónapja élt a saját költségén, és átköltözhet Mansfield Parkba, hogy a nap minden órájában a társulat rendelkezésére álljon - végeredményben el volt ragadtatva a színielőadás tervétől.
11
Duenna: kísérő, komorna; confidente: a főszereplő bizalmasa, akinek csak az a szerepe, hogy meghallgassa, amit elmondanak neki.
Tizennegyedik fejezet Úgy látszott, Fanny közelebb járt az igazsághoz, semmint Edmund gondolta. Kiderült, hogy egyáltalán nem könnyű olyan darabot találni, amely mindenkinek megfelel; s az ács ugyan megkapta az utasításokat, és mértéket is vett, majd egymás után vetette fel és oldotta meg a legkülönbözőbb problémákat, s miután kétségtelenül bebizonyította, hogy a tervet és a költségvetést feltétlenül ki kell bővíteni, már munkához is látott, de színdarab még nem volt. Másféle előkészületek is folytak. Northamptonból egy hatalmas vég zöld posztó érkezett, Norrisné kiszabta (nem kevesebb, mint háromnegyed yardnyi anyagot ügyesen megtakarítva), s a cselédek már varrták is belőle a függönyt, de a darab még nem volt meg; s miután így telt el két-három nap, Edmund szinte már kezdte remélni, hogy nem is lesz meg soha. Csakugyan, annyi mindent kellett szem előtt tartani, oly sok embernek az óhaját kellett figyelembe venni, annyi főszerep kellett, s főleg annyira fontos volt, hogy a darab tragédia és vígjáték is legyen egyszerre, hogy a döntés meglehetősen reménytelennek látszott, mint mindig, ha lelkes ifjú nézetek csapnak össze. A tragikum pártját a két Bertram lány, Henry Crawford és Yates úr képviselte; a komikumét Tom Bertram, nem egészen egyedül, mert érezni lehetett, hogy Mary Crawford is mellette van, bár udvariasan elhallgatta kívánságait; különben is, az olyan határozott és erőszakos bajnoknak, mint Tom, nem kellettek szövetségesek; csakhogy függetlenül e súlyos és kibékíthetetlen nézeteltéréstől, olyan darabra volt szükségük, amelyben kevés a szerep, de mindegyik kitűnő, a női főszerepek száma pedig három. Sorra vették mind a legjobb darabokat, de hiába. Sem a Hamlet, sem a Macbeth, sem az Othello, sem a Douglas, sem A játékos nem tudta kielégíteni még a tragédiapártiakat sem; A vetélytársak-at, A rágalom iskolájá-t, A szerencse kereké-t, Az örökös-t 12 és a többit és a többit pedig még hevesebb ellenvetésekkel utasították vissza egymás után. Bármilyen darab került is szóba, valaki mindig talált kifogást, s a két párt vitájában más se hallatszott, mint: - Nem, erről igazán szó sem lehet! - Dagályos tragédiákra semmi szükség. - Túl sok benne a szerep. - Egyetlen tűrhető női szerep sincs benne. - Drága Tom, akármit, csak ezt ne. - Sose találnánk rá szereplőket. - Ilyen szerepet nem vállalna senki. - Tiszta bohóckodás, elejétől a végéig. Ez talán megfelelne, de a kis szerepek miatt nem lehet. - Ha ragaszkodnak hozzá, hogy megmondjam a véleményemet, én mindig ezt tartottam a legüresebb darabnak, ami eddig angol nyelven színre került; én igazán nem akarok akadékoskodni; boldogan vállalok mindent, de az a véleményem, hogy rosszabbul nem is választhatnánk. Fanny csak ült és hallgatta őket, önkéntelenül is mulatva rajta, hogyan diktálja az önzés, többé vagy kevésbé leplezett formában, minden javaslatukat, s kíváncsian várta, mi lesz a vége. Ha csak a maga szórakozására gondol, azt kívánhatta volna, hogy igenis játsszanak el valamit, mert még egy fél darabot sem látott soha, de a komolyabb szempontok mind a színjátszás ellen szóltak. - Hát így nem megyünk semmire mondta végül Tom Bertram. - Szégyen, gyalázat, ahogy az időt pocsékoljuk. Valamiben mégiscsak meg kell állapodnunk. Mindegy, hogy miben, de válasszunk valamit. Nem szabad olyan kényesnek lenni. Ne ijedjünk meg, ha egy kicsit sok a szerep. Egy szereplő kettőt is eljátszhat. Engednünk kell egy kicsit a követelményeinkből. Ha egy szerep jelentéktelen, annál nagyobb dicsőség kihozni belőle valamit. Én ettől a pillanattól fogva semmilyen kifogást nem emelek többé. Elvállalok bármilyen szerepet, amit rám akarnak kiosztani, csak komikus legyen. Ha komikus a szerep, nincs más feltételem. Ezek után körülbelül ötödször ajánlotta elfogadásra Az örökös-t, csak aziránt voltak kétségei, vajon Lord Duberley vagy dr. Pangloss szerepét válassza-e; s roppant hévvel, de teljesen eredménytelenül igyekezett meggyőzni a többieket arról, hogy a darabban kiváló tragikus szerepek is vannak.
12
John Home, Robert Sheridan és más XVIII. századi angol drámaírók tragédiái és vígjátékai.
A sikertelen próbálkozás után egy kis szünet következett, majd ismét az előbbi szónok hallatta szavát; kiemelt egyet az asztalon heverő színdarabkötetek tömegéből, belelapozott, s hirtelen így kiáltott fel: - Szerelmi fogadalmak! Ha Ravenshawéknak jó volt a Szerelmi fogadalmak, miért ne lenne jó nekünk is? Hogyhogy eddig nem jutott eszünkbe? Szerintem pontosan ez az, amire szükségünk van. Mit szólnak hozzá? Itt van két nagyszerű tragikus főszerep Yatesnek és Crawfordnak, nekem pedig a rímfaragó inas, ha más nem tart rá igényt; apró kis szerep, de én szívesen vállalnám, s mint az előbb mondtam, nekem akármi jó lesz, és igyekszem megtenni, ami tőlem telik. A többit bárki eljátszhatja. Nincs is más, csak Cassel gróf és Anhalt. Az ötletet általános tetszés fogadta. Mindenki belefáradt már a vitába, s mindenki rögtön úgy vélte, hogy az eddigi javaslatok közül egy sem felelt meg ennyire mindannyiuknak. Különösen Yates úr volt boldog: Ecclesfordban rettenetesen vágyott arra, hogy eljátszhassa a bárót, minden tirádáját irigyelte Lord Ravenshaw-tól, de csak a szobájában tirádázhatta végig az egészet. Legfőbb színészi becsvágya az volt, hogy Wildenheim báróként hasogassa a színfalakat; s mivel a darab felét már amúgy is kívülről tudta, most a legnagyobb örömmel vállalkozott a szerep eljátszására. De becsületére legyen mondva, mégse foglalta le erőszakosan; tudniillik eszébe jutott, hogy Frederickben nem kevésbé jó tirádázási lehetőségek vannak, s ezért éppoly készségesen erre a szerepre is felajánlotta szolgálatait. Henry Crawford bármelyiket vállalta. Neki tökéletesen megfelel az, amelyikről Yates úr lemond, s egy darabig kölcsönösen udvariaskodtak egymással. Vitájukat Bertram kisasszony döntötte el, aki a leendő Agatha érdekeit tartva szem előtt, megmagyarázta Yates úrnak, hogy itt tulajdonképpen magasság és alkat kérdéséről van szó, mivel pedig Yates úr a magasabbik, nála senki sem lehet alkalmasabb báró. A többiek igazat adtak neki, s miután a két érdekelt is belenyugodott, Bertram kisasszony biztos lehetett a Frederickje felől. Ily módon már három színész megkapta a szerepét, nem beszélve Rushworth úrról, akiért Maria kezeskedett, hogy bármit elvállal; ekkor azonban Julia, aki legalább annyira szeretett volna Agatha lenni, mint a nővére, váratlan aggályokkal hozakodott elő Crawford kisasszony érdekeinek képviseletében. - Nagyon csúnya dolog, hogy nem gondolunk a távollevőkre - mondotta. - Nincs elég női szerep. Amelia és Agatha, mondjuk, megfelelne Mariának és nekem, de akkor a maga húgának, Crawford úr, nem marad semmi. Crawford úr erre azt felelte, hogy szót se róla: a húga, ebben egészen bizonyos, egy csöppet sem óhajt szerepelni, csak ha valamiképpen hasznát vehetik, és ő maga tiltaná meg, hogy tekintettel legyenek rá. Erre azonban Tom Bertram rögtön felpattant, és kijelentette, hogy Amelia szerepe mindenképpen Crawford kisasszonyt illeti meg, ha lenne szíves elvállalni. - Éppoly természetes, vitathatatlan joga van hozzá - mondta -, mint Agathához valamelyik húgomnak. S az ő részükről nem lesz áldozat, mert a szerep rendkívül komikus. Rövid csend támadt. Mindkét nővér nyugtalan lett; ugyanis mind a kettő szerette volna megkapni Agathát, s remélte, hogy a többiek majd rábeszélik. Henry Crawford, aki közben felvette a darabot, s látszólag nagyon hanyagul lapozgatott az első felvonásban, pillanatok alatt eldöntötte a kérdést. - Kénytelen vagyok azzal a kéréssel fordulni Julia Bertram kisasszonyhoz - mondta -, hogy ne kívánja magának Agatha szerepét, különben odalenne minden komolyságom. Nem szabad, higgye el, hogy nem szabad - fordult Juliához. - Nem bírnám ki, ha olyan bánatos és sápadt arccal állna elém. Feltétlenül eszembe jutna, mennyit nevettünk együtt, és Frederick kénytelen lenne világgá futni a tarisznyájával. Mindezt tréfásan, udvariasan mondta; de a hang mit sem enyhített Julia érzésein. Látta, hogy Crawford Mariára sandít, ami a sértést még nyilvánvalóbbá tette: fortélyos, gonosz csel az egész; megbántották, háttérbe szorult Maria mellett; ezt Maria is jól tudja, látszik a diadalmas mosolyából, amelyet hasztalan próbál elfojtani; s mielőtt még Julia összeszedte volna magát, hogy mondjon valamit, a tulajdon bátyja is ellene fordult: - Hát persze! Agathát csakis Maria játszhatja. Maria lesz a legjobb Agatha. Julia ugyan azt képzeli magáról, hogy jobban szereti a tragédiát, de szerintem egyáltalán nem illene hozzá. Nincs benne semmi tragikus. Csak rá kell nézni. Az arcvonásai nem
tragikus arcvonások, túl gyors a járása, túl gyorsan beszél, és nem tudná fegyelmezni magát. Sokkal inkább neki való az az öreg parasztasszony, a zsellér felesége; komolyan, Julia. A zsellér felesége nagyon jó szerep, én mondom. Rengeteg humor van benne, amivel az öregasszony a férje cikornyás szentenciáit ellensúlyozza. Te leszel a zsellér felesége. - A zsellér felesége! - kiáltotta Yates úr. - Hova gondolsz? Az a legutálatosabb, leghitványabb, legjelentéktelenebb szerep; végtelenül alantas; egyetlen valamirevaló beszéd sincs benne. Ezt játssza el a húgod! A puszta gondolat is sértő. Ecclesfordban a nevelőnőre osztották ki. Mindnyájan egyetértettünk abban, hogy másnak nem lehet felajánlani. Több belátást, rendező úr, ha szabad kérnem. Méltatlan vagy az állásodra, ha nem tudod valamivel jobban megbecsülni a társulatod képességeit. - Drága barátom, amíg a társulatommal együtt csakugyan színre nem viszek valamit, legfeljebb előlegezhetem a bizalmat; de a világért sem akartam lekicsinyelni Juliát. Két Agathánk nem lehet, egy zsellér feleségére viszont feltétlenül szükségünk van; s azt hiszem, jó példát mutattam a szerénységből, amikor én magam beértem az öreg inassal. Ha a szerep jelentéktelen, annál büszkébb lehet rá Julia, hogy mégis ki tud belőle hozni valamit; ha pedig annyira ellene van mindennek, ami humoros, a zsellér feleségének a szövege helyett elmondhatja a zsellérét, és akkor végig felcseréljük a két szerepet; azt hiszem, a zsellér igazán elég ünnepélyes és patetikus. A darab szempontjából mindegy lenne, a zsellért pedig, ha megkapja a felesége szövegét, én is boldogan eljátszanám. - Bármilyen sokra tartja is Bertram úr a zsellér feleségét - mondta Henry Crawford -, semmiképpen sem lehetne belőle a húga számára alkalmas szerepet faragni, mi pedig nem kényszeríthetünk rá olyasmit, ami idegen a jó természetétől. Nem szabad megengednünk, hogy elvállalja ezt a szerepet. Nem élhetünk vissza a szolgálatkészségével. Ha ki akarjuk használni a tehetségét, ott van Amelia. Ameliát még Agathánál is nehezebb jól alakítani. A játékossága, az egyszerűsége csak a legtökéletesebb érzékkel, a legnagyobb tapintattal adható vissza, hogy ne váljon szertelenné. Láttam már jó színésznőket, akik belebuktak ebbe a szerepbe. A hivatásos színésznők szinte soha nem tudják eljátszani az egyszerűséget. Lelki finomság kell hozzá, ami belőlük hiányzik. Egy úrinő kell hozzá: egy Julia Bertram. Ugye elvállalja, ha megkérjük? - fordult Juliához esdeklő pillantással, amitől Julia megenyhült egy kissé; de amíg a válaszon törte a fejét, a bátyja ismét síkraszállt Crawford kisasszony mellett: - Nem, nem, Julia nem lehet Amelia. Egyáltalán nem neki való szerep. Ő maga sem szeretné. Nem is játszana jól. Túl magas és erős. Ameliát csak alacsony, könnyed, lányos, fürge alkattal lehet eljátszani. Crawford kisasszony az igazi Amelia, ő és senki más. Mintha csak éppen rá volna szabva, és meg vagyok róla győződve, hogy nagyszerű lesz benne. Henry Crawford mindezt eleresztette a füle mellett, és tovább unszolta Juliát. - Meg kell tennie a kedvünkért - mondta -, kérve kérjük. Ha áttanulmányozza a szerepet, bizonyos, hogy kedvére valónak fogja találni. Maga a tragédiára szavazna, de a vígjáték - ez nem vitás - magára. Majd eljön hozzám a börtönbe egy kosár elemózsiával; remélem, hajlandó meglátogatni a börtönben? Szinte látom, ahogy jön a kosarával. A behízelgő hang nem maradt hatástalan. Julia megingott; de hátha Crawford csak le akarja csitítani, ki akarja engesztelni, hogy túltegye magát az előbbi sértésen? Nem bízott benne. Nagyon csúnyán megbántották. Lehet, hogy a férfi csak álnokul játszik vele. Gyanakvó pillantást vetett Mariára; Maria arca lesz a bizonyíték: ha bosszús és ingerült, akkor - de Maria valósággal sugározta a derűt és az elégedettséget, s Julia nagyon jól tudta, hogy ebben a dologban Maria csak az ő rovására lehet boldog. Így aztán a felháborodástól remegő hangon, szinte kapkodva vágott vissza Crawfordnak: Úgy látszik, ha egy kosár ennivalóval állítok be magához, nem félti a komolyságát... pedig azt jobban megérteném... de én, ugye, csak Agatha szerepében lennék olyan ellenállhatatlan! - Elfulladt, s Henry Crawford elég ostoba képet vágott, mint aki nem tudja, mit válaszoljon. Tom Bertram újrakezdte: - Csak is Crawford kisasszony lehet Amelia. Nagyszerű Amelia lesz.
- Ne félj, nekem úgyse kell az a szerep - kiáltotta haragosan Julia -; Agathát nem adtátok ide, a többire pedig nem tartok igényt; Amelia különben is a legutálatosabb szerep a világon. Gyűlölöm. Undok, kicsinyes, szemtelen, mesterkélt, szemérmetlen lány. Mindig is tiltakoztam a vígjáték ellen, ez pedig a vígjáték legrosszabb fajtája. - Ezzel kisietett a szobából, s a társaság némely tagjában kínos érzések támadtak, bár az együttérzés nemigen ébredt fel senkiben, kivéve Fannyt, aki néma tanúja volt az eseményeknek, és őszintén sajnálta Juliát, amiért annyira gyötri a féltékenység. Távozása után egy kis ideig csend volt; de a bátyja hamarosan visszatért a Szerelmi fogadalmak-hoz és az előtte álló munkához, s Yates úr segítségével buzgón lapozgatta a darabot, hogy megállapítsa, milyen díszletekre lesz szükség, Maria és Henry Crawford pedig halkan beszélgetett, s amikor a kisasszony mindenekelőtt kijelentette, hogy „esküszöm, szívesen lemondanék a szerepről Julia kedvéért, de tudom, hogy, bár valószínűleg rosszul fogom csinálni, ő még rosszabbul csinálná”, bizonyára hiánytalanul megkapta a helyzethez illő bókokat. Ez is eltartott egy darabig, majd a társaság végképp feloszlott, mert Tom Bertram és Yates úr további megbeszélések céljából átvonult abba a helyiségbe, amelyet máris a színház néven emlegettek, Bertram kisasszony pedig elhatározta, hogy személyesen megy át a paplakba felajánlani Amelia szerepét Crawford kisasszonynak; s Fanny magára maradt. Az egyedüllétet mindjárt arra használta fel, hogy kinyissa az asztalon hagyott kötetet, és megismerkedjék a darabbal, amelyről oly sokat hallott. Kíváncsian falta a betűket, csak néha állt meg egy-egy pillanatra, annyira el volt képedve, hogy éppen ezt választották a jelenlegi körülmények között, s ilyesmit mertek magánelőadásra ajánlani és elfogadni! A maga módján sem Agatha, sem Amelia nem volt házi színpadra való; egyetlen illemtudó nő sem élhette bele magát az egyiknek a helyzetébe, a másiknak a nyelvezetébe; Fanny nem is akarta elhinni, hogy az unokanővérei tudták, mire vállalkoznak, s alig várta, hogy Edmund, aki nyilván nem hagyja szó nélkül a dolgot, minél előbb észre térítse őket az intelmeivel.
Tizenötödik fejezet Crawford kisasszony nagyon készségesen vállalta a szerepet; s nem sokkal azután, hogy Bertram kisasszony visszatért a paplakból, megjött Rushworth úr, és így még egy szerep gazdára talált. Felajánlották neki, hogy válasszon Cassel gróf és Anhalt közül, s először nem tudta, melyiket szeresse jobban, és Bertram kisasszonytól várt eligazítást; de amikor felfogta, mi a különbség a két szereplő külső megjelenése között, s melyik milyen, és eszébe jutott, hogy egyszer már látta a darabot Londonban, és akkor Anhaltot nagyon ostoba fickónak találta, mindjárt a gróf mellett döntött. Bertram kisasszony helyeselte a döntését: mennél kevesebbet kell megtanulnia, annál jobb; s bár nem tudott osztozni Rushworth úrnak abban az óhajában, hogy a gróf és Agatha együtt szerepeljen a színpadon, sem pedig türelmet erőltetni magára, amíg a vőlegénye lassan forgatta a lapokat, hogy hátha mégis akad egy olyan jelenet, azért nagyon nyájasan átvette vele a szerepét, és ahol csak lehetett, húzott egy kicsit belőle; továbbá kifejtette neki, hogy nagyon elegánsan kell öltözködnie, és meghatározta a ruhái színét. Rushworth úr boldog volt, hogy kicsípheti magát, bár úgy tett, mintha a dolog egy csöppet sem érdekelné; s annyira eltelt a kosztümökkel, amelyeket majd viselhet, hogy eszébe se jutott a többiekre gondolni, nem vont le kellemetlen következtetéseket, és nem adott hangot semmiféle rosszallásnak, noha Maria tulajdonképp számított ilyesmire. Ennyire jutottak, s Edmund, aki egész nap távol volt, még semmit se tudott az egészről; de amikor vacsora előtt belépett a szalonba, Tom, Maria és Yates úr között lázasan folyt a beszélgetés; Rushworth úr pedig nagy lendülettel sietett elébe, hogy közölje a jó hírt. - Megvan a darab! - újságolta. - A Szerelmi fogadalmak; én leszek Cassel gróf, s először kék ruhában jövök be, rózsaszínű selyemköpennyel, aztán lesz még egy elegáns jelmezem, valamiféle vadászöltözet. Nem is tudom, örüljek-e neki, vagy sem. Fanny szemmel kísérte Edmundot, s megdobbant érte a szíve, amikor látta, milyen arccal fogadja e szavakat, és elképzelte, hogy mit érez. - A Szerelmi fogadalmak! - Edmund csak ennyit felelt Rushworth úrnak a legnagyobb elképedés hangján, majd a bátyja és a húgai felé fordult, mint aki biztosan számít a cáfolatra. - Az bizony! - kiáltotta Yates úr. - Annyi gond és vita után végre rájöttünk, hogy a céljainknak legjobban megfelelő darab, a legkifogástalanabb darab nem is lehet más, mint a Szerelmi fogadalmak. Csoda, hogy előbb nem jutott eszünkbe. Hihetetlenül ostoba voltam, hiszen ily módon kamatoztathatjuk mindazt, amit Ecclesfordban láttam; mindig nagyon hasznos, ha van példa az ember előtt! Ott csaknem minden szerepet betanultunk. - De mi lesz a női szerepekkel? - kérdezte Edmund komolyan, és Mariára nézett. Maria önkéntelenül is elpirult, s úgy felelt: - Én azt a szerepet kaptam, amelyet Lady Ravenshaw-nak kellett volna eljátszania; Amelia pedig - tette hozzá bátrabban - Crawford kisasszony lesz. - Nem hittem volna, hogy egy ilyen darab szerepeit mi is éppoly készségesen elvállaljuk - felelte Edmund, a kandalló felé fordulva, ahol az anyja, a nagynénje és Fanny ült, s igen bosszús arccal maga is letelepedett közéjük. Rushworth úr utánament: - Három jelenésem és negyvenkét szövegem van. Egész rendes, igaz? Csak az nem tetszik, hogy annyira ki kell öltöznöm. Kék ruhában, rózsaszínű selyemköpenyben alig fogok magamra ismerni. Edmund nem tudott erre válaszolni. Néhány perc múlva Tom Bertramot kihívták a szobából, hogy felvilágosítsa valamiről az ácsot; Yates úr vele ment, majd nem sokkal utóbb Rushworth úr is követte őket, s Edmund azonnal megragadta az alkalmat. - Yates úr előtt - mondta - nem fejthetem ki, mi a véleményem erről a darabról, mert akkor megsérteném az ecclesfordi barátait; de neked, kedves Maria, meg kell mondanom, hogy szerintem semmiképp sem alkalmas magánelőadásra, és remélem, hajlandó vagy lemondani róla. Biztos vagyok benne, hogy lemondasz róla, ha figyelmesen
végigolvasod. Olvasd csak fel az első felvonást anyánknak vagy nagynénénknek, és meglátod, mit szólnak hozzá. Nem is lesz rá szükség, hogy az apánk felfogására hivatkozzam, arról meg vagyok győződve. - Mi ketten egészen másként látjuk a dolgokat - fakadt ki Maria. - Hidd el, hogy nagyon is jól ismerem a darabot; s ha egy-két helyen kihagyunk belőle, vagy átalakítjuk, ami persze meg fog történni, nem látok benne semmi kifogásolnivalót; és nem én vagyok az egyetlen fiatal nő az ismerőseid közül, aki úgy véli, hogy igenis alkalmas magánelőadásra. - Nem örülök neki - felelte Edmund -, de ebben a kérdésben te vagy a legfontosabb személy. Neked kell példát mutatnod. Ha a többiek hibáztak, a te kötelességed, hogy felnyisd a szemüket, és megmutasd nekik, milyen az igazi tapintat. Ha illendőségről van szó, a te magatartásodnak kell törvényt szabnia az összes többiek előtt. Maria megilletődött egy kissé, hogy ilyen szépeket hall a tulajdon jelentőségéről, mert senki sem szerette annyira a legfontosabb személynek érezni magát, mint ő; s ezért sokkal szívélyesebb hangon felelte: - Nagyon hálás vagyok neked, Edmund; tudom, hogy jót akarsz; de hidd el, túlságosan szigorúan gondolkodol; s igazán nem vállalhatom, hogy ilyesmiről szónokoljak az egész társaságnak. Azzal még inkább vétenék az illendőség ellen. - Hát azt hiszed, erre akartalak kérni? Dehogy: a magatartásod ékesebben beszélne minden szónoklatnál. Mondd azt, hogy áttanulmányoztad a szerepet, és úgy látod, nem tudsz vele megbirkózni; több erőfeszítést és önbizalmat követel, mint amennyit tőled kívánhatnak. Csak ennyit mondj, de határozottan, és az is elég lesz. Akinek van esze, meg fogja érteni az okaidat. A darab lekerül a műsorról, és a te tapintatosságod megkapja a méltó elismerést. - Semmi olyat ne tégy, szívem, ami nem illik - mondta Lady Bertram. - Apád megharagudna érte. Fanny, kérlek, csengess, ideje, hogy vacsorázzam. Remélem, Julia is átöltözött már. - Egészen bizonyos, anyám - mondta Edmund, visszatartva Fannyt -, hogy apám megharagudna érte. - No ugye, szívem, hallod, mit mond Edmund? - Ha visszaadnám a szerepet - mondta Maria újult erővel - Julia biztosan elvállalná. - Ugyan! - kiáltotta Edmund. - Hiszen ismerné az okaidat! - Jó, de talán úgy gondolná, hogy a kettőnk közötti különbség... a helyzetünk közötti különbség... hogy neki nem kell úgy vigyáznia magára, mint nekem. Biztos, hogy erre hivatkozna. Nem; ne is haragudj; nem vonhatom vissza a szavamat; már annyira benne vagyunk, mindenkinek óriási csalódást okoznék, Tom rendkívül mérges lenne; s ha ilyen finnyásak vagyunk, soha nem játszhatunk el semmit. - Én is éppen ezt akartam mondani - szólt közbe Norrisné. - Ha minden darabban találtok valami kifogásolnivalót, akkor semmit se fogtok előadni, és az összes előkészületekkel csak kidobtuk a pénzt, ami ugye rossz fényt vetne mindannyiunkra. Én nem ismerem a darabot; de ha igaz is, amit Maria mond, és akad benne egy-két kényesebb részlet (mint a legtöbb darabban), azt egyszerűen kihagyjátok. Nem szabad túl aggályosnak lenni, Edmund. Hiszen Rushworth úr is játszik benne, úgyhogy nem lehet semmi hiba. Azért megvan a véleményem Tomról: ő maga se tudta pontosan, mit akar, amikor az ácsok dolgozni kezdtek, és így az oldalajtók miatt kárba veszett egy félnapi munka. De a függöny nagyon jó lesz. A cselédek kitűnően végzik a munkájukat, és azt hiszem, néhány tucat karikát vissza lehet majd küldeni. Nincs rá semmi szükség, hogy olyan közel varrják őket egymáshoz. Azt hiszem, én sem vagyok egészen haszontalan, amikor úgy vigyázok, hogy ne legyen pazarlás, és semmi se menjen pocsékba. Mindig kell egy józan személy felügyelőnek, ha a fiatalok olyan sokan vannak. El is felejtettem megmondani Tomnak, mi történt velem éppen ma. Kimentem körülnézni egy kicsit a baromfiudvarba, és éppen visszafelé jöttem, amikor, kit látnak szemeim: Dick Jackson igyekszik a cselédház ajtaja felé két darab fenyőfa deszkával, az apjának viszi, ugyebár; az anyja elküldte valamiért az apjához, aztán az apja ráparancsolt, hogy vigye oda azt a két deszkát, mert
feltétlenül szüksége van rá. No de én mindjárt átláttam a szitán, mert abban a pillanatban szólalt meg a fejünk fölött a cselédek ebédcsengője, s mivel utálom az ilyen enyveskezű jómadarakat (Jacksonék rettentően enyveskezűek, mindig is mondtam: ezek csak azt nézik, mit lehet elcsenni), hát jó keményen rászóltam a fiúra (tízéves, nagy kamasz, igazán szégyellhetné magát): „Majd én elviszem apádnak azt a deszkát, te meg fuss haza, Dick, de aztán szedd a lábad.” Nagyon ostoba képet vágott, és egy szó nélkül sarkon fordult, mert azt hiszem, egy kicsit éles hangon beszéltem; de gondolom, tanult belőle, és egy darabig nem jön tolvajkodni a házunk tájára. Utálom az ilyen mohóságot; pedig milyen jó hozzájuk az apátok, egész évben munkát ad annak az embernek! Senki sem erőltette meg magát, hogy válaszoljon valamit; a többiek hamarosan visszajöttek; s Edmundnak be kellett érnie azzal, hogy ő mindent megpróbált. A vacsora unalmasan telt el. Norrisné ismét előadta, milyen diadalt aratott Dick Jackson felett, de sem a színdarabról, sem az előkészületekről nem esett sok szó, mert Edmund rosszallása még a bátyjára is hatott, bár semmi áron se vallotta volna be. Mariának nélkülöznie kellett Henry Crawford lelkes támogatását, s így jobbnak látta, ha inkább tartózkodik a témától. Yates úr, aki Julia körül kellemkedett, tapasztalhatta, hogy bármiről beszél is, jobban fel tudja vidítani, mint ha sajnálkozását fejezi ki, amiért kivált a társulatból; Rushworth úr pedig, akinek csak a saját szerepe és jelmeze járt a fejében, hamarosan elmondott mindent, amit e két tárgyról mondani lehetett. A színházi gondokat azonban csak egy-két órára függesztették fel: még sok mindenről kellett dönteni; s miután az esti hangulat ismét felpezsdítette a társaságot, Tom, Maria és Yates úr testületileg helyet foglaltak egy külön asztalnál a szalonban, előttük a nyitott kötet, s már kezdtek elmélyedni a témában, amikor tárgyalásukat félbeszakították, de ők egy csöppet sem haragudtak érte, ugyanis Crawford úr és a húga lépett be a szobába; hiába volt olyan késő, olyan sötét, olyan csatakos idő, feltétlenül át kellett jönniük, s mindenki a legnagyobb örömmel fogadta őket. - No, hogy állunk? - Mennyire jutottak? - és: - Jaj, maguk nélkül semmire se megyünk! - ezzel üdvözölték egymást; s Henry Crawford mindjárt oda is ült hármójukkal az asztal mellé, a húga pedig Lady Bertramhoz lépett, s neki bókolt a maga kedvesen udvarias modorában: - Gratulálok, Lady Bertram - mondta -, hogy sikerült kiválasztani a darabot; bár mindeddig olyan példás türelmet mutatott, bizonyára halálosan unta már a lármánkat és a gondjainkat. A színészek persze boldogok, de a külső szemlélők nyilván ezerszer boldogabbak, hogy végre megszületett a döntés; s hadd fejezzem ki őszinte szerencsekívánataimat asszonyomnak is, Norrisné őnagyságának is, és mindenkinek, aki megszabadult ettől a nyűgtől - tette hozzá félig aggodalmasan, félig hamiskásan pillantva Fannyról Edmundra. Lady Bertram éppoly udvariasan válaszolt, de Edmund nem szólt semmit. Egy szóval sem cáfolta, hogy ő csak külső szemlélő. Crawford kisasszony elcsevegett néhány percig a kandalló melletti társasággal, majd visszatért az asztal melletti társasághoz, s úgy látszott, egy ideig érdeklődve hallgatja a tervezgetést, aztán, mint akinek hirtelen eszébe jut valami, felkiáltott: - Kedves barátaim, látom, a legnagyobb nyugalommal csinosítgatják kívülről-belülről ezeket a parasztházakat és kocsmákat; de könyörgök, tudassák már velem is, hogy milyen sors vár rám. Ki lesz Anhalt? Az urak közül ki az, akinek lesz szerencsém szerelmet vallani? Egy pillanatig mindenkinek torkán akadt a szó; aztán egyszerre kezdtek beszélni valamennyien, hogy közöljék a szomorú tényt: Anhaltjuk pedig nincsen. Cassel gróf szerepét már kiosztották Rushworth úrra, de Anhaltot még nem vállalta senki. - Választhattam a kettő közül - mondta Rushworth úr -, és végül is a gróf mellett döntöttem, bár nem nagyon örülök, hogy annyira ki kell öltöznöm. - Nagyon is bölcsen választott - felelte Crawford kisasszony, s az arca felderült -; Anhalt rendkívül nehéz szerep. - A grófnak is negyvenkét szövege van ám - magyarázta Rushworth úr -, ami nem csekélység.
- Egyáltalán nem lep meg - mondta Crawford kisasszony egy kis hallgatás után -, hogy nehezen találunk Anhaltot. Úgy kell Ameliának. Nagyon felvágták a nyelvét, hát persze, hogy félnek tőle a férfiak. - Én igazán boldogan vállalnám a szerepet, ha mód volna rá - kiáltotta Tom -, de sajnos az inas és Anhalt együtt van a színen. Azért nem adok fel minden reményt; meglátom, mit lehet tenni... még egyszer átnézem az egészet. - Az öcsédnek kellene adni - mondta halkan Yates úr. - Mit gondolsz, elvállalná? - Én nem fogom felkérni - felelt Tom hűvösen és határozottan. Crawford kisasszony valami másról kezdett beszélni, majd nemsokára visszament a kandalló melletti társasághoz. - Egyáltalán nincs rám szükségük - mondta, miközben leült. - Csak gondot okozok nekik, és udvarias szólamokra kényszerítem őket. Edmund Bertram úr, maga nem játszik a darabban, tehát elfogultság nélkül nyilatkozhat; úgyhogy magához fordulok. Mi a teendő, ha nincs Anhaltunk? Eljátszhatja valaki a többiek közül, a saját szerepe mellett? Mit tanácsol? - Azt tanácsolom, hogy cseréljék ki a darabot - felelte nyugodtan Edmund. - Én egy csöppet se bánnám - mondta Crawford kisasszony -; igaz, nincs különösebb kifogásom Amelia szerepe ellen, ha megfelelő partnert kaphatnék, vagyis ha jól menne minden, de senkinek sem szeretnék kényelmetlenséget okozni. Mivel azonban annál az asztalnál - (s odanézett) - nem hallják a tanácsát, nyilván nem is fogadhatják meg. Edmund egy szót sem szólt. - Ha létezik olyan szerep, amely magát a színpadra csábíthatná, gondolom, Anhalt lenne az - mondta a hölgy huncut mosollyal, egy kis szünet után -; hiszen ő, mint tudja, lelkész. - Ez a körülmény egy csöppet sem csábítana - felelte Edmund -, mert nem akarnám a szerepet nevetségessé tenni a rossz játékommal. Nagyon nehéz lehet úgy ábrázolni Anhaltot, hogy ne legyen belőle nagyképű, ünnepélyes prédikátor; s az olyan ember, aki a lelkészi pályát választja, talán a legkevésbé szívesen játszik lelkészt a színpadon. Crawford kisasszony elhallgatott, s egy kissé bosszúsan és sértődötten jóval közelebb húzta székét a teázóasztalhoz, hogy minden figyelmét az ott elnöklő Norrisnénak szentelje. - Fanny - kiáltotta Tom Bertram a másik asztal mellől, ahol lázasan folyt az értekezlet, és senki sem fáradt bele a vitába -, szükségünk van rád. Fanny azonnal felállt; azt hitte, el akarják küldeni valamiért; még nem szoktak le róla, hogy ilyen formában vegyék igénybe a szolgálatait, bár Edmund hevesen tiltakozott ellene. - Maradj csak, ne zavartasd magad. Nem ebben a pillanatban van rád szükségünk. Csak egy kicsit később, a darabunkban. Te leszel a zsellér felesége. - Én! - kiáltotta Fanny, és döbbent arccal visszaült a helyére. - Kérem, ne kívánjanak ilyet. A világ minden kincséért sem tudnék színdarabot játszani. Nem vagyok rá képes; kérem, mentsenek fel. - De bizony képes leszel rá, mert nem menthetünk fel semmiképp. Ne félj tőle, semmi az egész, jelentéktelen kis szerep, legfeljebb egy fél tucatszor kell kinyitnod a szájad, és az se baj, ha senki sem ért belőle egy szót se, úgyhogy olyan kisegér lehetsz, amilyen csak akarsz, de feltétlenül kell valaki, akihez beszélünk. - Ha egy fél tucat szövegtől is megijed - kiáltotta Rushworth úr -, mit szólna egy olyan szerephez, mint az enyém? Nekem negyvenkettőt kell betanulnom.
- Nem attól félek, hogy kívülről meg kell tanulnom - mondta Fanny, rémülten tapasztalva, hogy most ő beszél egyedül a szobában, és csaknem minden szem ráirányul -, de igazán nem tudok színpadon játszani. - Dehogynem, nekünk az is elég jó lesz, ahogy tudsz. Tanuld meg a szerepedet, a többire majd megtanítunk. Csak két jelenetben szerepelsz, és különben is én leszek a zsellér: majd én eligazítlak, még oda is taszigállak, ahová kell, és nagyon jól fogod csinálni, ne félj semmit. - Igazán, Tom, ne kívánjon tőlem ilyet. Nem gondolhatja komolyan. Képtelen lennék rá. Ha elvállalnám, csak bosszúságot okoznék. - Ugyan, ugyan, ne légy olyan szégyenlős. Nagyon jól fogod csinálni. Végtelenül elnézőek leszünk. Nem várunk tökéletes alakítást. Szerezz valahonnan egy barna ruhát, egy fehér kötényt meg egy parasztfőkötőt, aztán odafestünk az arcodra egy-két ráncot, a szemed sarkába néhány szarkalábat, és nagyon rendes kis öregasszony lesz belőled. - Ne kívánja, kérem, ne kívánja - kiáltotta Fanny, egyre pirosabban a nagy izgalomtól, s ijedten nézett Edmundra, aki jóindulatúan figyelte, de mivel nem akarta felbosszantani a bátyját, tartózkodott minden közbeszólástól, csak egy biztató mosolyt küldött Fanny felé. Tom azonban hajthatatlan maradt; elismételte, amit az előbb mondott, s most már nem egyedül beszélt, mert a kéréséhez csatlakozott Maria, Crawford úr és Yates úr is, éppoly sürgetően, bár valamivel szelídebben és udvariasabban, amit Fanny még kevésbé bírt elviselni; s mielőtt még szóhoz juthatott volna, Norrisné is ellene fordult, és suttogva, de azért hallhatóan és igen haragosan így szólt hozzá: - Mi ez a nagy hűhó semmiért? Szégyellhetnéd magad, Fanny, hogy egy ilyen apró szívességet sem akarsz megtenni az unokatestvéreidnek, amikor ők mindig olyan kedvesek hozzád! Vállald el azt a szerepet minden teketória nélkül, és többet ne is halljak az egészről. - Ne erőltesse, néném - mondta Edmund. - Nem való, hogy így erőlteti. Látja, mennyire irtózik a szerepléstől. Hadd döntsön ő maga: ehhez mindannyiunknak joga volt. Fannyra éppúgy rá lehet bízni, mint bárki másra. Ne erőltesse tovább. - Egyáltalán nem akarom erőltetni - felelte Norrisné élesen -, de az lesz róla a véleményem, hogy csökönyös, hálátlan leány, ha nem teszi meg, amit a nagynénje meg az unokatestvérei kérnek tőle; igenis, nagyon hálátlan ahhoz képest, hogy kicsoda és micsoda. Edmund szólni se tudott haragjában; de Crawford kisasszony elképedve nézett egy pillanatig Norrisnéra, majd Fannyra, akinek a szemét már kezdte elfutni a könny, aztán egy kissé csípősen így szólt: - Nem érzem itt jól magam; túl meleg ez a hely - s átvitte székét az asztal másik oldalára, leült Fanny mellé, és kedvesen a fülébe súgta: - Ne törődjön vele, drága Price kisasszony, ez a bosszúságok estéje; mindenki bosszús és ingerült; de nem kell törődnie velük - s megkülönböztetett kedvességgel tovább beszélt hozzá, hogy jobb kedvre derítse, bár ő maga is rosszkedvű lett. Egy pillantás a bátyja felé elég volt ahhoz, hogy a színházi tanács részéről abbamaradjon az unszolás, és őszinte jóságával, amely csaknem minden cselekedetét irányította, Crawford kisasszony hamarosan visszanyerte azt a keveset, amit Edmund szemében veszített. Fanny nem imádta éppen Crawford kisasszonyt; most azonban nagyon hálás volt neki a kedvességéért; s amikor Mary meglátta a hímzését, és azt mondta, hogy szeretné, ha ő is olyan szépen tudna kézimunkázni, és elkérte a mintát, és megjegyezte, hogy Fannynak persze most már többet kell foglalkoznia az öltözködésével, hiszen végleg elfoglalja helyét a társaságban, ha az unokanővére férjhez megy, majd azt kérdezte, milyen híreket kapott legutóbb a tengerész bátyjától, ő már nagyon kíváncsi rá, biztosan nagyszerű fiatalember, és azt ajánlotta Fannynak, hogy rajzoltassa meg az arcképét, mielőtt legközelebb ismét tengerre szállna - Fanny kénytelen volt elismerni, hogy mindez a hízelgés nagyon jólesik, és élénkebben figyelt a kérdésekre, mint ahogy szándékában állott, és még válaszolgatott is rájuk. A darabról közben tovább folyt a tanácskozás, és Crawford kisasszony figyelmét Tom Bertram csakhamar elvonta Fannytól, kijelentve, hogy végtelenül sajnálja, de semmiképp sem vállalhatja
Anhalt szerepét az inasé mellett: igazán mindent megpróbált, de hiába, nem megy; erről le kell mondani. - Lesz azért, aki eljátssza, ne féljen semmit - tette hozzá. - Csak szólni kell, s válogathatunk a jelentkezők között. Máris fel tudnék sorolni legalább hat fiatalembert, egyik se lakik messzebbre hat mérföldnél, aki boldog lenne, ha bevennénk a társulatunkba, s egyik-másik nem is hozna szégyent ránk; tökéletesen megbíznék például akármelyik Oliver fiúban vagy Charles Maddoxban. Tom Oliver nagyon eszes fiú, Charles Maddoxnál kifogástalanabb úriembert pedig el sem lehet képzelni, úgyhogy holnap korán reggel lóra ülök, átnyargalok Stoke-ba, és megállapodom valamelyikükkel. Mialatt beszélt, Maria nyugtalanul sandított Edmundra, attól tartva, hogy hevesen tiltakozni fog a szereplőgárda kibővítése ellen, hisz az elején váltig hangoztatták, hogy ilyesmire nem kerülhet sor; Edmund azonban nem szólt semmit. Egy pillanatnyi gondolkodás után Crawford kisasszony nyugodt hangon így felelt: - Ami engem illet, semmi kifogásom nem lehet az ellen, amit mindenki helyesnek tart. Nem is tudom, találkoztam-e már a szóban forgó urak közül valamelyikkel? Hogyne, Charles Maddox úr a múltkor ott vacsorázott a nővéreméknél, nem igaz, Henry? Higgadt, rendes fiatalembernek látszott. Emlékszem rá. Inkább őt kérjék fel, ha egyébként mindegy; számomra kellemesebb lenne, mint egy vadidegen. Nem volt vita: Charles Maddoxot fogják felkérni. Tom Bertram ismét kijelentette, hogy kora reggel átlovagol hozzá; s bár Julia, aki addig alig nyitotta ki a száját, most Mariára, majd Edmundra pillantva gúnyosan megjegyezte, hogy „a mansfieldi műkedvelők tevékenysége határozottan fel fogja rázni az egész környéket”, Edmund változatlanul hallgatott, csak elszánt komolysága mutatta, hogy mit érezhet. - Őszintén szólva, nem várok valami sokat a darabunktól - mondta Crawford kisasszony halkan Fannynak egy kis tűnődés után -, és Maddox úr biztos lehet felőle, hogy mielőtt elkezdenénk közös próbáinkat, egy kissé meg fogom kurtítani a szerepét, a magamét pedig még annál is jobban. Nagyon kellemetlen az egész; igazán nem így képzeltem.
Tizenhatodik fejezet Bármilyen ügyes volt is Crawford kisasszony, Fannyban mégsem oldhatta fel igazán a történtek emlékét. Hogy elmúlt az este, Fanny nyugovóra tért, de még akkor sem bírt másra gondolni, idegei még akkor is remegtek a támadástól, amelyet Tom intézett ellene, méghozzá nyilvánosan és kitartóan, s szívét változatlanul görcsbe szorította a nagynénje barátságtalan megjegyzése és szemrehányása. Hiszen a figyelem középpontjába állították egy ilyen üggyel kapcsolatban, nyíltan megmondták, hogy erre az előjátékra még sokkal rosszabb dolgok következnek, kényszeríteni akarták, hogy szerepeljen, amit ő lehetetlennek érzett; azután makacssággal és hálátlansággal vádolták, s alantas helyzetére is utalás történt - mindez annyira fájt, amikor elhangzott, hogy Fanny egyedül maradva is majdnem ugyanúgy szenvedett az emlékétől s azonkívül a félelemtől is, hogy másnap újabb fejlemények várhatók. Crawford kisasszony csak ideiglenesen nyújthatott védelmet; mit tegyen, ha szűkebb családi körben ismét sarokba szorítják a Tomtól és Mariától megszokott erőszakos fölénnyel, s Edmund épp nem lesz jelen? A kérdés válasz nélkül maradt, amikor Fanny álomba zuhant, és másnap ébredéskor éppoly fenyegetően állt előtte. Amióta a családhoz került, mindig a kis fehér padlásszobában aludt, s mivel itt semmi sem adott ihletet, Fanny gyorsan felöltözött, és átment egy másik, tágasabb helyiségbe, ahol jobban lehetett fel-alá járkálni és gondolkozni, s amelyet egy ideje majdnem ugyanannyira a magáénak mondhatott. Régebben ez volt a tanulószobájuk, úgy is hívták, amíg a Bertram lányok meg nem tiltották, hogy annak nevezzék, bár a rendeltetése még egy darabig a régi maradt. Itt lakott Lee kisasszony, itt szoktak volt írni, olvasni, beszélgetni és nevetgélni egészen három évvel ezelőttig, amikor a nevelőnő elköltözött tőlük. A szoba akkor fölöslegessé vált, s egy ideig nem is használta senki, azazhogy csak Fanny, ha a növényeit ápolta, vagy elő akart venni egyet a könyvei közül, melyeket a legszívesebben most is ott tartott, mert odafönt a szobácskájában nem akadt elég hely a számukra; aztán mindinkább rájött a tanulószoba előnyeire, kincsei is megszaporodtak, s ő egyre több időt töltött közöttük. Mivel pedig semmilyen ellenállásba nem ütközött, lassanként minden fortély nélkül, a lehető legtermészetesebben kisajátította a szobát, úgyhogy most már mindenki az övének tekintette. A Keleti Szoba - így hívták, amióta Maria Bertram tizenhat éves lett - éppúgy Fanny birodalmának számított, mint a fehér padlásszoba: ez ugyanis olyan kicsi volt, hogy mindenki belátta a másik szoba használatának szükségességét, s a Bertram kisasszonyok, akik eléggé kimutathatták előkelőbb mivoltukat a maguk előkelő lakosztályaival, fenntartás nélkül lemondtak róla; Norrisné pedig, miután kikötötte, hogy Fanny kedvéért soha nem szabad befűteni, többé-kevésbé bele tudott törődni, hogy unokahúga megkapja azt, ami senki másnak nem kellett, bár néha olyan szavakkal beszélt erről a nagylelkűségről, mintha a ház legjobb szobáját engedték volna át neki. A szoba fekvése olyan kedvező volt, hogy az igénytelen Fanny sok kora tavaszi és késő őszi reggelen még tűz nélkül is kibírta benne; sőt, amíg egyetlen napsugár behatolt, azt remélte, hogy télen is használhatja. Elmondhatatlan, mit jelentett neki szabad óráiban ez a szoba. Odamenekülhetett, ha a földszinten kellemetlenségek érték, s mindig talált vigaszt valami foglalatosságban vagy a gondolataiban. A növényei, a könyvei - amelyeket szorgalmasan gyűjtögetett, mióta életében először jutott egy shilling birtokába -, az íróasztala, a jótékonyságból vagy kedvtelésből végzett kézimunkák mindig ott voltak a keze ügyében; vagy ha semmihez se volt kedve, s csak az ábrándozás segíthetett, nemigen talált a szobában olyan tárgyat, amelyhez ne fűződtek volna érdekes emlékek. Mindegyik a barátja volt, vagy egy barátjához vezette a gondolatait; s bár néha sokat kellett szenvednie, bár sokszor félreértették a szándékát, vagy nem törődtek az érzéseivel, s lebecsülték az értelmét; bár tapasztalhatta a zsarnokság, a gúny és a közöny minden szúrását: ha visszagondolt rájuk, csaknem mindig talált valami vigasztaló mozzanatot. Lady Bertram a pártját fogta, Lee kisasszony megdicsérte, vagy ami gyakrabban fordult elő, és jobban is esett: Edmund állt ki mellette a barátságával; képviselte az érdekeit, vagy megmagyarázta, hogy mit is akart; csitította, hogy ne sírjon, vagy kimutatta a szeretetét, amitől a könnyek is édessé váltak - s most ezt az egészet úgy összeolvasztotta, olyan harmonikusan elrendezte az időbeli távlat, hogy minden régi bánatnak megvolt a maga varázsa. Fannynak szívéhez nőtt a szoba, és berendezését nem cserélte volna el a ház legszebb bútoraival, bár
az eredetileg sem túlságosan szép tárgyakat a gyerekek még jobban megrongálták; pompának vagy dísznek nem is akadt egyéb, mint egy kifakult párnás zsámoly, Julia keze munkája, melyet a szalonba nem lehetett bevinni, három átlátszó kép, akkoriban csinálták, amikor bolondultak az átlátszó képekért, s ki is ragasztották az egyik ablak három alsó táblájára, a Tintern-apátság romját egy itáliai barlang és egy cumberlandi holdsütötte tó közé; aztán voltak még sziluettek a család különböző tagjairól; más helyre nemigen lettek volna méltóak, de itt odakerülhettek a kandallópárkány fölé; s mellettük a falra tűzve egy hajó rajza, melyet négy évvel ezelőtt küldött William a Földközi-tengerről, alatta a neve: „Az Antwerpen hadihajó”, akkora betűkkel, mint a főárboc. Ebbe a biztonságos fészekbe vonult most vissza Fanny, hogy kipróbálja, vajon meg tudja-e nyugtatni kétség gyötörte, izgatott lelkét, vajon Edmund sziluettjéből kiolvasható-e, mit tanácsolna ő, s ha ablakot nyit a muskátlijaira, vajon nem ad-e neki is egy kis lelkierőt a friss levegő. De nemcsak a kitartását illető félelemtől akart megszabadulni: most már azt se tudta biztosan, voltaképpen mit kell tennie, s ahogy fel-alá járkált a szobában, kétségei nőttön-nőttek. Vajon helyes-e, hogy nem enged a buzgó kérésnek, a heves kívánságnak - hiszen azok is kérik, akiknek a legnagyobb szolgálatkészséggel tartozik, s lehet, hogy ettől függ, sikerül-e a terv, amelybe szívüket-lelküket beleadták? Nem azért tiltakozik-e, mert rossz a természete, önző, és fél a szerepléstől? S vajon Edmund álláspontja, az a véleménye, hogy Sir Thomas az egész előadást helytelenítené, elég lesz-e igazolásnak, ha következetesen szembe akar szállni a többiekkel? Annyira iszonyodott a színpadi fellépéstől, hogy kételkedni kezdett a tulajdon aggályainak őszinteségében és tisztaságában; s ahogy körülnézett, egyre erősebben érezte, hogy az unokatestvérei joggal támasztanak igényt a szolgálataira, hiszen ott volt az a számtalan ajándék, amellyel elhalmozták. A két ablak közötti asztalkát elborították a kézimunkadobozok és -kosarak, amelyeket az évek folyamán kapott, főleg Tomtól; e sok kedves emlék láttán egyre jobban szégyellte magát a tartozása miatt. Így vívódott a kötelességtudásával, amikor kopogtattak az ajtón, s halk „tessék”-jére az lépett a szobába, akivel minden kétségét meg szokta beszélni. Fannynak felcsillant a szeme: Edmund állt előtte. - Beszélhetnék veled néhány percig, Fanny? - kérdezte. - Hogyne. - Szeretném, ha meghallgatnál. Szeretném hallani a véleményedet. - Az én véleményemet! - kiáltotta Fanny, megriadva a bóktól, bármennyire jólesett is neki. - Igen, a tanácsodat és a véleményedet. Nem tudom, mitévő legyek. Ez a színházi terv, mint te is látod, egyre csúnyább lesz. Rosszabb darabot nemigen választhattak volna, most pedig mindennek a tetejébe, be akarnak vonni még egy fiatalembert, akit alig ismerünk. Ezzel aztán vége a meghittségnek és az illendőségnek, amiről eleinte annyi szó esett. Semmi rosszat nem tudok Charles Maddoxról; de az a közvetlen... sőt, több mint közvetlen: bizalmas viszony, amivel egy ilyen kapcsolat járna, mindenképp helytelenítendő. Ha erre gondolok, elfogy minden türelmem; olyan súlyosnak tartom a dolgot, hogy feltétlenül meg kell akadályozni, ha mód van rá. Te nem így látod? - De igen; de mi lenne a megoldás? Tom feltétlenül ragaszkodik hozzá. - Csak egy megoldás van, Fanny. El kell vállalnom Anhalt szerepét. Tisztában vagyok vele, hogy Tomot semmi mással nem lehet leszerelni. Fanny nem tudta, mit feleljen. - Rendkívül kínos - folytatta Edmund. - Még a látszat is kínos, hogy valaki ennyire következetlen. Miután kezdettől fogva elleneztem a tervüket, látszólag képtelenség, hogy most csatlakozom hozzájuk, amikor minden tekintetben túlléptek az eredeti elképzeléseiken; de nem látok más kiutat. És te, Fanny? - Nem - mondta lassan Fanny -, hirtelenjében semmit se látok, de...
- De micsoda? Látom, nem értesz velem egyet. Gondolkodjál rajta egy kicsit. Te talán nem látod olyan világosan, mint én, mennyi kárt okozhat, és mennyi kellemetlenséget fog okozni, ha így fogadunk be magunk közé egy fiatalembert; bejáratos lesz a házunkba, akkor jön, amikor akar, és egyszeriben olyan kapcsolatba kerül velünk, amely lehetetlenné tesz bármiféle tartózkodást. Például micsoda bizalmasságot teremtene minden egyes próba. Elgondolni is rossz! Képzeld magad Crawford kisasszony helyébe, Fanny. Gondold meg, mit jelentene egy idegennel eljátszani Ameliát. Figyelembe kell vennünk Crawford kisasszony érzéseit, mert nyilvánvaló, hogy vannak érzései. Hallottam, mit mondott neked tegnap este, és megértettem belőle, mennyire nem szívesen játszana együtt egy idegennel; valószínűleg egészen másra számított, amikor elvállalta a szerepet... talán nem gondolta végig, mi lesz belőle... éppen ezért csúnya lenne, mindenképpen helytelen lenne, ha most magára hagynánk. Tisztelnünk kell az érzéseit. Te nem így gondolod, Fanny? Mintha tétováznál. - Sajnálom Crawford kisasszonyt; de még jobban sajnálom; hogy maga olyasmibe keveredik, amit határozottan ellenzett, s amiről valamennyiünk előtt kijelentette, hogy a nagybátyám is ellenezné. Micsoda diadal a többieknek! - Nem lesz olyan nagy a diadaluk, ha majd látják, milyen csapnivaló színész vagyok. De azért kétségtelenül diadalmaskodni fognak, és ezt el kell viselnem. Ha sikerül rávennem őket, hogy minél kevesebb embert avassanak be az egészbe, minél kisebb legyen a közönség, s minél korlátozottabb formák között maradjon az esztelenségünk, akkor nem lesz hiábavaló az áldozat. E pillanatban semmi befolyásom nincsen, nem tehetek semmit: megsértettem őket, nem hallgatnak rám; de ha jobb kedvre derülnek az engedményemtől, talán hajlandók lesznek sokkal szűkebb körben tartani az egészet, mint ahogy a jelek szerint most akarják. Az már kézzelfogható nyereség lenne. Szeretném elérni, hogy Rushworthnén és Grantékon kívül ne hívjanak meg senkit. Nem gondolod, hogy ezért érdemes? - De igen, nagy eredmény lenne. - És te mégsem helyesled. Tudsz-e valami más módszert, amellyel ugyanennyit tehetnék? - Nem, semmi más nem jut eszembe. - Akkor mondd, hogy jóváhagyod, Fanny. Addig nem lehetek nyugodt. - Jaj, bátyám! - Ha nem állsz mellém, kételkednem kell magamban, és mégis... De hát igazán nem hagyhatom, hogy Tom összevissza nyargaljon a környéken, és lámpással keresse a színészjelölteket... mindegy, hogy kit, csak úri formája legyen. Azt hittem, te jobban megérted Crawford kisasszony érzéseit. - Biztos, hogy örülni fog. Nagy kő esik majd le a szívéről - mondta Fanny, s igyekezett több együttérzést mutatni. - Még soha nem volt olyan szeretetre méltó, mint éppen hozzád, tegnap este. Azzal különösen megnyerte a rokonszenvemet. - Nagyon kedves volt, csakugyan, és őszintén örülök, hogy most megszabadul... Nem tudta befejezni ezt az önzetlen kitörést. A lelkiismerete nem engedte - de Edmundnak ennyi is elég volt. - Reggeli után mindjárt átmegyek hozzá - mondta -, és biztosan nagy örömöt szerzek neki. Most pedig, Fannykám, nem zavarlak tovább. Nyilván olvasni akarsz. De sehogy se tudtam megnyugodni, amíg nem beszéltem veled, s nem sikerült döntésre jutnom. Álmomban is, ébren is egész éjszaka ezzel foglalkoztam. Kellemetlen história, de nélkülem még kellemetlenebb volna. Ha Tom már felkelt, rögtön beszélek vele, hadd essünk túl rajta, és a reggelinél már általános lesz a jó hangulat, amiért ilyen egységesen játsszuk ezt a kutyakomédiát. Te meg addig, ha jól látom, átruccansz egy kicsit
Kínába. Hol jár e pillanatban Lord Macartney? 13 - kérdezte, felütve egy kötetet, majd az asztalon heverő többi könyvbe is belelapozott. - S itt vannak Crabbe Meséi, meg az Idler, 14 hogy felüdítsenek, ha belefáradtál a komoly olvasmányokba. Rettentően irigylem ezt a kis mentsváradat; mihelyt kiteszem a lábam, te már el is felejtetted, mennyi bajt okoz ez az ostoba színház, és kényelmesen letelepedsz az asztalod mellé. De ne maradj itt túl sokáig; még megfázol. Kiment; de Fanny bizony nem olvasott, nem ruccant át Kínába, nem talált megnyugvást. Nem tudott másra gondolni, mint Edmund rendkívüli, hihetetlen, ijesztő bejelentésére. Hát mégis szerepelni fog! Miután annyit tiltakozott ellene - teljes joggal, és nyilvánosan! Hiszen Fanny hallotta, miket mondott, látta az arcát, tudta, mit érez. Lehetséges ez? Edmund olyan következetlenül viselkedik! Vajon nem csapja-e be önmagát? Nem téved? Ó, ez mind Crawford kisasszony műve! Az ő befolyása érződött ki Edmund minden szavából, s Fanny végtelenül elkeseredett. A tulajdon magatartását illető kételyek és félelmek, amelyek az előbb még annyira kínozták, majd háttérbe szorultak, míg Edmundot hallgatta, most elvesztették minden jelentőségüket. Az új fájdalom nagyobb volt, elnyelte őket. Most már lesz, ami lesz, nem bánja. Ha az unokatestvérei megint rátámadnak, csak tessék, sebet úgysem üthetnek rajta. Ő már túl van az egészen; s az se számít, ha végül is engednie kell - most már minden mindegy.
13 14
Lord Macartney volt az első angol követ Kínában; ottani szerepléséről 1797-ben könyvet írtak, amely nagyon népszerűvé vált. George Crabbe verses Meséi 1812-ben jelentek meg; az Idler Samuel Johnson egyik cikkgyűjteménye (1758-60).
Tizenhetedik fejezet Tom Bertram és Maria csakugyan eltelhetett a diadallal. Nem is remélték, hogy ekkora győzelmet aratnak Edmund tartózkodása felett, s most valósággal ujjongtak. Dédelgetett tervüknek immár semmi sem állt az útjában, s egymás között nagy garral beszéltek arról a jellemgyöngeségről és irigységről, amelynek a fordulatot tulajdonították. Hiába vágott Edmund továbbra is olyan komoly képet, s hiába hajtogatta, hogy ellenzi a tervet általában és a választott darabot különösen, mégiscsak ők kerekedtek fölül: Edmund játszani fog, s erre csakis a tulajdon önzése kényszerítette. Edmund leszállt arról az erkölcsi magaslatról, amelyet addig elfoglalt, s ez diadallal töltötte el a testvéreit. Diadalukat azért nem éreztették vele túlságosan, legfeljebb egy-egy izomrándulás árulkodott róla a szájuk szögletében, s olyan boldognak mutatkoztak, amiért mégsem kell Charles Maddoxhoz fordulniuk, mintha önmagukon tettek volna erőszakot a meghívás gondolatával. Minden vágyuk az volt, hogy szűk családi körben maradjon az egész; senkinek sem eshetett volna rosszabbul, mint nekik, ha egy idegent is be kell fogadni; s amikor Edmund ezt a gondolatot továbbfejlesztve annak a reményének adott kifejezést, hogy a közönség sem lesz túlságosan népes, pillanatnyi nagylelkűségükben mindent megígértek. Edmund mindenkitől csak kedvességet és segítő szándékot tapasztalt. Norrisné felajánlotta, hogy elkészíti a jelmezét, Yates úr biztosította, hogy Anhalt utolsó jelenete a báróval nagy színészi teljesítményekre és hatásokra ad lehetőséget, Rushworth úr pedig vállalkozott rá, hogy megszámolja, hány szövegből áll a szerepe. - Talán most már Fanny is beadná a derekát - mondta Tom. - Hátha rá tudnád beszélni. - Nem, az ő álláspontja nagyon határozott. Semmiképpen sem fog játszani. - Jó, ha nem, nem. - S többé egy szót sem szóltak erről; de Fanny érezte, hogy megint veszélyben forog, és már nem is volt olyan fásult a veszéllyel szemben. A paplakban legalább annyi mosolyt váltott ki Edmund pálfordulása, mint a kastélyban; s Crawford kisasszony, akit még inkább megszépített a mosolygás, mindjárt nagyobb lelkesedéssel vetette magát az előkészületekbe, úgyhogy Edmund végképp megnyugodott: csakugyan kímélnie kellett egy ilyen lány érzéseit; jól tette, hogy mégis kötélnek állt. S a nap igen kellemes, bár nem egészen józan gondolatok jegyében telt el. Fannyt egy dolog mindenesetre megvigasztalhatta: Crawford kisasszony nyomatékos kérésére Grantné a tőle megszokott szívélyességgel elvállalta azt a szerepet, amelyet Fannynak szántak; ő csak ebben az egyben találhatott örömet a nap folyamán, s még ezzel is járt egy kis szívfájdalom, amikor Edmund bejelentette: hiszen Crawford kisasszonynak tartozott köszönettel, Crawford kisasszony kötelezte hálára, s róla kellett valóságos dicshimnuszt végighallgatnia, hogy milyen jóságos teremtés. A veszély tehát elmúlt, de béke vagy biztonság nem lépett a helyébe. Fanny még soha nem állt ilyen messze a lelki békétől. Önmagát ugyan nem érezte hibásnak, de különben csak gyötörte minden gondolat. Szíve és esze egyformán tiltakozott Edmund lépése ellen: nem tudta megbocsátani a következetlenségét, s fájt látnia, hogy még boldog is tőle. Nagy féltékenység és nyugtalanság kavargott benne. Sértőnek érezte Crawford kisasszony jókedvét, és baráti szavaira alig bírt higgadtan válaszolni. Körülötte mindenki nevetett, izgult, lelkendezett, fontoskodott, mindenkit lekötött a maga érdekes elfoglaltsága, szerepe, kosztümje, kedvenc jelenete, megvoltak a társai és szövetségesei: mindenki remekül szórakozott a sok tanácskozással, tervezgetéssel vagy a közben felmerülő tréfás ötletekkel. Csak ő volt szomorú, csak rajta néztek keresztül; nem kapott részt semmiből; ha akart, ott maradt, ha nem, elmehetett; ott ülhetett a lárma középpontjában, vagy visszavonulhatott a Keleti Szobába, de így se, úgy se vették észre, s nem hiányzott senkinek. Már-már úgy érezte, hogy ennél minden jobb lett volna. Grantné bezzeg nagyon fontos személyiség lett: az ő készségéről csak magasztaló szavak hangzottak el; alkalmazkodtak az ízléséhez, a ráérő idejéhez; mindenképp a kedvében jártak, körüludvarolták, dicsérték; s Fanny közel járt ahhoz, hogy elirigyelje a szerepét. De azután kijózanodott: belátta, hogy ő sohasem számíthatott volna olyan megbecsülésre, mint Grantné; de ha égig magasztalják, akkor sem tudott volna nyugodt lélekkel részt venni egy olyan vállalkozásban, amelyet mélységesen el kellett ítélnie, már csak a nagybátyja miatt is.
Fanny egyébként hamarosan észrevette, hogy nemcsak ő szomorú a társaságban. Julia is szenvedett, bár nem éppen olyan ártatlanul. Henry Crawford csak játszott a szívével, Julia mégis régóta tűrte a fiatalember udvarlását, sőt, biztatta is, pedig kigyógyíthatta volna a csöppet sem alaptalan féltékenység, melyet a nővére iránt érzett; most pedig, amikor tudomásul kellett vennie, hogy Henry Crawford Mariát részesíti előnyben, egyáltalán nem kezdett nyugtalankodni Maria miatt, de lelki egyensúlyát sem nyerte vissza. Csak ült nagy durcásan, búskomor hallgatásba merülve, amelyből nem zökkenthette ki sem a kíváncsiság, sem az elhangzó tréfák; vagy pedig fogadta Yates úr udvarlását, csakis vele beszélt erőltetett vidámsággal, és kicsúfolta a többiek színészi képességeit. A sértésre következő egy-két napon Henry Crawford még igyekezett jóvátenni a bűnét, latba vetve a hízelgések és bókok szokásos fegyvertárát, de néhány sikertelen kísérlet után felhagyott vele, mert nem tartotta túlságosan fontosnak; különben is, a színdarab hamarosan annyira lefoglalta, hogy többfelé már nemigen ért rá udvarolni, s egyáltalán nem érdekelte a kis összezördülés, sőt, inkább fellélegzett, hogy ilyen szerencsésen véget ért az egész, mielőtt másban is vérmes remények támadhattak volna, nemcsak Grantnéban. Grantné ugyan nem örült annak, hogy Julia kimaradt a darabból, és csak ül egymagában; de mivel úgy vélte, hogy Julia boldogsága nem múlhat ezen, Henryre pedig nyugodtan rá lehet bízni a saját boldogságát, s ő rendkívül meggyőző mosollyal ki is jelentette, hogy sohasem gondolt komolyan Juliára, és Julia sem őrá, Grantné kénytelen volt beletörődni, legfeljebb megismételte korábbi intelmeit az idősebbik nővérre vonatkozóan, s kérte Henryt, hogy tartson mértéket az udvarlásban, és ne játsszon a tűzzel, maga pedig szívvel-lélekkel kivette a részét mindenből, ami örömet szerzett a fiataloknak általában, s különösen kettejüknek, akik oly közel álltak a szívéhez. - Meglep, hogy Julia nem szeretett bele Henrybe - mondta egy alkalommal Marynek. - Dehogynem - felelte hűvösen Mary. - Azt hiszem, mind a két nővér beleszeretett. - Mind a kettő! Nem, nem, ilyesmiről szó sem lehet! A világért se célozz rá Henry előtt. Gondolj Rushworth úrra! - Inkább Bertram kisasszonyt figyelmeztesd, hogy gondoljon Rushworth úrra. Ráfér a figyelmeztetés. Ami engem illet, én sokszor gondolok Rushworth úr vagyonára és függetlenségére, és szeretném, ha jobb kezekbe kerülne; de őrá magára nem gondolok soha. Ha valakinek ekkora birtoka van, legyen csak a grófság képviselője; foglalkozás után úgysem kell néznie, hát képviselje a grófságot. - Biztosan be is kerül a parlamentbe. Ha Sir Thomas megjön, nyilván fellép valamelyik kerületben, de eddig még senki sem fogta munkára. - Sir Thomasnak lesz dolga elég, ha majd hazajön - mondta Mary egy kis hallgatás után. - Emlékszel Hawkins Browne Ódá-jára 15 a dohányhoz, amelyben Pope-ot 16 utánozza? Dicső levél! Füstöd repesni készt, Az úrnak békét adsz, a papnak észt. Én így parodizálnám: Dicső lovag! Szigorod dalra készt, Lányodnak vagyont adsz, Rushworthnak észt. Mit szólsz hozzá nővérkém? Úgy látszik, minden Sir Thomas hazatérésétől függ. 15 16
Hawkins Browne (1705-60), korának népszerű paródiaírója. Alexander Pope (1688-1744), neves költő, a Fürtrablás szerzője.
- Hidd el, te is méltányolni fogod a jelentőségét, ha majd a családja körében találkozol vele. Nem tesz jót a társaságunknak, hogy nincs itt. Tiszteletet parancsoló, tekintélyes ember, ahogy illik is egy ilyen ház fejéhez, s a jelenlétében mindenki úgy viselkedik, ahogy kell. Ha itthon van, Lady Bertram sem látszik olyan jelentéktelennek, Norrisnét pedig senki más nem tudja kordában tartani. De Mary, azt azért verd ki a fejedből, hogy Henry tetszik Maria Bertramnak. Juliának nem tetszik, az biztos, különben tegnap este nem kacérkodott volna úgy Yates úrral; Maria és Henry nagyon jó barátok, de Maria úgy szereti Sothertont, hogy nem lehet csapodár. - Nem sokat adnék Rushworth úr esélyeiért, ha Henry közbelépne, mielőtt még aláírják a házassági szerződést. - Ha csakugyan ilyesmire gyanakszol, tennünk kell valamit; s mihelyt vége a színielőadásnak, beszélünk a fejével, és színvallásra kényszerítjük; ha pedig nincsenek komoly szándékai, elküldjük egy ideig, bármennyire a testvérünk is. Julia azonban mégiscsak szenvedett, bár Grantnénak nem tűnt fel, és a saját családja sem igen vette észre. Igenis beleszeretett Henrybe, még mindig szerelmes volt, s elszenvedte mindazt, amit egy heves természet és élénk kedély szenvedhet, ha füstbe mennek dédelgetett, bár ésszerűtlen reményei, s ráadásul még súlyosan sértve is érzi magát. Vérző szíve megtelt dühvel, és vigasztaló gondolatai mind haragban fogantak. Nővére, akihez mindig oly közel állt, most a legnagyobb ellensége lett: elidegenedtek egymástól; s Julia képes volt azt kívánni, bárcsak gyászos vége lenne a Henry Crawforddal még mindig tartó kapcsolatnak, bárcsak megbűnhődne Maria, amiért olyan szégyenletesen bánt vele is, Rushworth úrral is. Míg az érdekeik megegyeztek, a nővérek barátságát nem zavarta sem vérmérsékleti különbség, sem nézeteltérés, a mostani próbatétel azonban leleplezte, hogy nincs bennük annyi szeretet és igazságérzet, amelyből megértést vagy méltányosságot, tisztességet vagy együttérzést meríthetnének. Maria élvezte a diadalát, és tovább tört célja felé, mit sem törődve Juliával; Julia pedig, valahányszor tapasztalta, mennyire kitünteti Henry Crawford Mariát, mindig abban reménykedett, hogy féltékenység és nyilvános botrány lesz a vége. Fanny sok mindent látott ebből, és sajnálta is érte Juliát; de mondani semmit sem mondtak egymásnak. Julia nem nyilatkozott meg, Fanny pedig nem mert bizalmaskodni. Külön szenvedtek mind a ketten, s csak Fanny gondolatvilágában kerültek egymás mellé. A két fivér és a nagynéni pedig már csak azért sem vette észre Julia lelki dúltságát, s azért nem is sejtette igazi okait, mert ki-ki el volt telve a maga dolgával. Másra nem terjedt ki a figyelmük. Tomot annyira lekötötte a színház, hogy csak azt látta meg, aminek közvetlenül köze volt hozzá. Edmund gondolatait is más pólusok vonzották - a színpadi és a valóságos szerepe, Crawford kisasszony személye és a tulajdon magatartása, a szerelem és a következetesség -, tehát ő sem vett észre semmit; Norrisné pedig annyira el volt foglalva a társulat apró ügyeinek irányításával és lebonyolításával, a jelmezek leggazdaságosabb összeállításával - amiért senki se mondott köszönetet -, s a távollevő Sir Thomas érdekeinek lelkes képviseletében egy-egy félkorona megtakarításával, hogy a lányok magatartásának felügyeletére vagy boldogságuk oltalmazására már igazán nem futotta az idejéből.
Tizennyolcadik fejezet Most már jó úton haladt előre minden; színház, színészek, színésznők és jelmezek egyre tökéletesebbé váltak; de mégis, bár nagyobb akadály nem merült fel ismét, Fanny alig néhány nap múltán megállapíthatta, hogy a résztvevők öröme azért nem egészen zavartalan, s az az összhang és boldogság, amelyet eleinte csak nehezen bírt elviselni, szinte pillanatonként csorbát szenved. Mindenkinek volt valami bosszúsága - Edmundnak nem is egy. Legnagyobb megrökönyödésére egy díszletfestő érkezett a városból, és munkához is látott, tetemesen növelve a kiadásokat, s ami még rosszabb volt, az egész ügy szenzációját; Tom pedig egyáltalán nem hallgatott Edmundra, és ahelyett, hogy korlátozni igyekezett volna a közönséget, boldog-boldogtalannak osztogatta a meghívókat. Őt egyébként az bosszantotta, hogy a díszletfestő lassan dolgozik, és kezdett türelmetlenkedni. Már betanulta a szerepét - jobban mondva a szerepeit, mert elvállalt minden kis szerepet, amely nem ütközött az inaséval, és alig várta, hogy színpadra léphessen; s a tétlen napok folyamán egyre inkább megerősödött benne az az érzés, hogy a szerepei együttvéve is elég jelentéktelenek, és talán jobb lett volna valami más darabot választani. Fanny, aki mindig nagyon udvarias hallgató volt, sokszor pedig az egyetlen hallgató, aki rendelkezésre állt, hamarosan a letéteményese lett szinte valamennyiük panaszainak és bánatának. Ő volt az, aki értesült róla, hogy Yates urat az egész társaság szörnyű ripacsnak tartja; hogy Yates úr csalódott Henry Crawfordban; hogy Tom Bertram rettenetesen hadar, és alig lehet megérteni a szavát; hogy Grantné mindent elront a nevetésével; hogy Edmund még nem tudja a szerepét, s hogy Rushworth úrral együttműködni valóságos kínszenvedés, mert súgó nélkül meg se tud mukkanni. Arról is értesült, hogy szegény Rushworth úr nemigen talál partnert, aki hajlandó lenne próbálni vele; ő is Fannynak öntötte ki a szívét, mint a többiek; sőt, Fanny azt is jól látta, milyen feltűnően kerüli Rushworth úr társaságát Maria, s milyen fölöslegesen sokszor próbálja végig első jelenetét Crawford úrral, úgyhogy attól kezdett tartani, előbb-utóbb másféle panaszokat is hallania kell a vőlegénytől. Szó sem volt arról, mintha a színdarab csak örömet és szórakozást nyújtott volna mindannyiuknak; Fanny tapasztalhatta, hogy mindenki hiányol valamit, és bosszúságra ad okot a többieknek. Mindenkinek vagy rövid, vagy hosszú volt a szerepe; senki sem akart alájátszani a másiknak; senki sem jegyezte meg, hogy melyik oldalról kell bejönnie, senki sem követte az utasításokat - kivéve azt, aki éppen panaszkodott. Fannynak legalább annyi ártatlan örömöt szerzett a darab, mint bárki másnak; Henry Crawford nagyon jól játszott; s Fanny élvezte, ha besurranhatott a színházba, és végighallgathatta az első felvonás próbáját, bár Maria szövegében talált némi kivetnivalót. Maria - ezt nem tagadhatta szintén jól játszott, túlságosan is jól; s Fanny az első próbák után, amikor egyedül maradt a közönség soraiban, igyekezett hasznosítani magát, akár mint súgó, akár mint néző. Úgy vélte, Crawford úr kétségtelenül a legjobb színész valamennyiük közül; biztosabb fellépése volt, mint Edmundnak, több esze, mint Tomnak, nagyobb tehetsége és jobb ízlése, mint Yates úrnak. Fanny ugyan nem szerette mint embert, de el kellett ismernie, hogy ő a legjobb színész, s ebben majdnem mindenki egyetértett vele. Yates úr a kivételhez tartozott: ő bárgyúnak és sótlannak találta Henry Crawford alakítását; s végül eljött az a nap is, amikor Rushworth úr Fannyra emelte borús tekintetét, és így szólt: - Kegyed is úgy el van ragadtatva mindettől? Én, ha megfeszülök se tudok rajongani érte; s köztünk maradjon, de nevetségesnek tartom, hogy egy ilyen alacsony, jelentéktelen, rossz külsejű ember mindenáron nagy színész akar lenni. Ettől kezdve visszatért régi féltékenysége, amelyet Maria nem is igen igyekezett elaltatni, mert crawfordi reményei mindinkább fellángoltak; s egyre valószínűtlenebbnek látszott, hogy Rushworth úr valaha is meg tud birkózni mind a negyvenkét szövegével. Hogy tűrhető alakítást nyújthatna, arról igazán nem álmodott senki, kivéve az anyját; Rushworthné ugyanis inkább azt sajnálta, hogy a szerepe nem nagyobb, s addig nem is akart átjönni Mansfieldbe, amíg az előrehaladottabb próbák során a fia összes jelenetét egyetlen alkalommal végig nem nézheti; a többiek legfeljebb annyit kívántak tőle, hogy jegyezze meg a végszavakat és a szöveg első sorát, azután pedig mondja el, amit a
súgótól hall. Fannynak megesett rajta a szíve, és nagy igyekezettel próbált segíteni a tanulásban, ellátta tanácsokkal, mankókat adott az emlékezőtehetségének, és az utolsó szóig maga is bevágta a szerepét, de mindez nem járt sok eredménnyel. Volt ugyan éppen elég kínos, aggasztó, fájdalmas gondolata, de mivel egyébként is igénybe vették az idejét és a szolgálatait, egyáltalán nem kellett tétlennek vagy haszontalannak éreznie magát, s azon sem ért rá bánkódni, hogy senki sem osztozik a gondjaiban; igazán akadt elég tennivalója és meghallgatnivalója. Kezdeti félelmei alaptalannak bizonyultak. Mindenki hasznos segítőre talált benne, és ő legalább annyira meg lehetett elégedve, mint bárki más. Azonkívül sok volt a varrnivaló, amiben szintén közre kellett működnie; s hogy Norrisné éppoly boldognak tartotta, mint a többieket, világosan kiderült a szavaiból. - Gyere, Fanny - kiáltotta -, tudom, hogy most aztán szürcsölöd az élvezeteket, de azért mégse járkálj folyton szobáról szobára, mint egy előkelő néző; szükségem van rád. Alig állok a lábamon, annyit kínlódtam, hogy ebből a szaténből kiteljen Rushworth úr köpenye; most légy szíves, te is vegyél részt legalább az összeállításában. Csak három darabot kell beszegni, pillanatok alatt megleszel vele. Boldog lennék, ha nekem is csak a kidolgozással kellene foglalkoznom. Én mondom, neked van a legjobb dolgod; de ha mindenki csak annyit tenne, mint te, nem haladnánk valami gyorsan. Fanny szó nélkül munkához látott, nem is próbálva védekezni, de a nyájasabb természetű Lady Bertram azért kiállt mellette: - Nem csoda, húgom, hogy Fanny csakugyan élvezi az egészet, mindez új neki; annak idején mi is odavoltunk a színdarabokért, és én még most is odavagyok értük; ha egy kicsit jobban ráérek, el is határoztam, hogy bemegyek a próbákra. Miről szól a darab, Fanny? Még nem is beszéltél róla. - Jaj, nővérem, hagyja most; Fanny nem olyan, aki egyszerre tud beszélni és dolgozni. Szerelmi fogadalmakról szól. - Azt hiszem - mondta Fanny Lady Bertramnak -, holnap este három felvonást próbálnak, akkor együtt tetszik majd látni az összes szereplőket. - Várjon inkább, amíg elkészül a függöny - szólt közbe Norrisné -; egy-két napon belül feltesszük; függöny nélkül igazán nem sokat ér egy darab; majd meglátja, milyen szép redőkbe tudjuk húzni. Lady Bertram készségesen beletörődött a várakozásba. Fanny már nem volt olyan nyugodt, mint a nagynénje; ő bizony sokat gondolt a másnap estére, mert ha elpróbálják a három felvonást, Edmund és Crawford kisasszony először fog együtt szerepelni; a harmadik felvonásban volt egy jelenetük, amely Fannyt különösen érdekelte: izgatottan várta, hogyan fogják előadni, s ugyanakkor rettegett is tőle. Szerelemről szólt az egész: a férfiú elmondja, mi is az a szerelmi házasság, a hölgy pedig félreérthetetlen szerelmi vallomást tesz. Fannyban a legfájdalmasabb, legzavarosabb érzések támadtak, amint többször is végigolvasta a jelenetet, s most szinte oktalan izgalommal várta, mi lesz belőle a színpadon. Nem hitte, hogy akár négyszemközt is elpróbálták volna. Eljött a másnap, folytak az esti próba előkészületei, s Fanny izgalma egy csöppet sem enyhült. Szorgalmasan dolgozott tovább a nagynénje irányításával, de szorgalma és hallgatása csupán leplezte nyugtalanságát és aggodalmait; déltájban el is szökött a varrásával a Keleti Szobába: nem akarta végignézni az első felvonás újabb és szerinte teljesen fölösleges próbáját, amelyet Henry Crawford javasolt éppen, hogy kettesben maradhasson Mariával, és látnia se kelljen Rushworth urat. Amint átment az előcsarnokon, Fanny meglátta, hogy a paplaki hölgyek éppen közelednek a házhoz: ettől csak még jobban kívánta a magányt, s jó negyedóra hosszat varrogatott és tűnődött zavartalanul a Keleti Szobában, amikor halkan kopogtak az ajtón, és Crawford kisasszony lépett be. - Jó helyen járok? Igen, ez a Keleti Szoba. Kedves Price kisasszony, bocsásson meg, hogy betörtem magához, de a segítségét szeretném kérni.
Fanny, aki nagyon meglepődött, igyekezett udvarias magatartásával bebizonyítani, hogy csakugyan ő a szoba gazdája, és ijedten nézett az üres kandalló fényes rácsa felé. - Köszönöm, nem fázom, egyáltalán nem fázom. Engedje meg, hogy itt maradjak egy kicsit, és legyen olyan jó, hallgassa meg a harmadik felvonásbeli szerepemet. Elhoztam a könyvet, és rendkívül hálás lennék, ha végigpróbálná velem! Azért jöttem át, hogy Edmunddal próbáljam el... kettesben... mert estére tudnom kell, de ő nincs itt; és ha itt volna is, azt hiszem, vele nem tudnám átvenni, amíg be nem gyakoroltam egy kicsit; van benne ugyanis egy-két rész, amely igazán... Megtenné a kedvemért? Fanny nagyon készségesen, bár nem éppen szilárd hangon ajánlotta fel szolgálatait. - Nem pillantott bele véletlenül abba a szerepbe, amelyről beszélek? - folytatta Crawford kisasszony, kinyitva a könyvét. - Itt van. Eleinte fel se vettem, de most, bizony Isten... Nézze csak ezt a részt, meg ezt is. Hogy merjek a szemébe nézni, miközben ilyeneket mondok? Maga képes lenne rá? No persze, magának az unokatestvére, ami nagy különbség. El kell próbálnia velem, mintha maga lenne ő, aztán lassanként megszokom. Maga csakugyan hasonlít rá néha. - Igazán? Mindenesetre szívesen megteszem, ami tőlem telik; de kénytelen leszek olvasni a szerepet, mert nem sokat tudok belőle kívülről. - Nyilván semmit. A könyv persze magánál lesz. No de lássunk hozzá. Szükségünk van két székre, amit maga majd előrehoz a rivaldáig. Úgy ni: derék tantermi székek, nem éppen színpadra valók; inkább arra, hogy kislányok üljenek rajtuk, és tanulás közben összevissza rugdossák. Mit szólna a nevelőnője és a nagybátyja, ha látná, milyen célra használjuk őket? Azt hiszem, ha Sir Thomas e pillanatban bekukkantana, mondana valami szépet, mert az egész házban folyik a próba. Yates a szalonban deklamál. Hallottam, amikor feljöttem; a színházat persze a mi fáradhatatlan próbázóink, Agatha és Frederick vették igénybe. Ha ők nem lesznek tökéletesek, igazán nem tudom, mit gondoljak. Egyébként öt perccel ezelőtt benéztem hozzájuk, véletlenül éppen azt a jelenetet próbálták, amikor igyekeznek nem összeölelkezni, és Rushworth úr is velem volt. Úgy vettem észre, egy kicsit furcsállja a dolgot, hát megpróbáltam szépíteni rajta, amennyire csak lehetett, és azt súgtam a fülébe: „Nagyszerű Agathánk lesz, rendkívül anyaian tud viselkedni, csodálatosan anyai a hangja és a magatartása.” Hát nem voltam ügyes? Rushworth úr azonnal felderült. No de lássuk a monológomat. Elkezdték, s Fanny, mint ahogy erre számítani lehetett, dobogó szívvel igyekezett beleélni magát Edmund szerepébe; de a mozdulatai és a hangja olyan nőiesek voltak, hogy nem nagy sikerrel alakította a férfit. Egy ilyen Anhalt mellett azonban Crawford kisasszony bátortalansága teljesen megszűnt; s már a jelenet közepén jártak, amikor abba kellett hagyniuk, mert kopogtak az ajtón, majd Edmund lépett a szobába, úgyhogy nem is folytathatták. Mindhármójukban meglepetést, zavart és örömet keltett e váratlan találkozás; s mivel Edmund pontosan ugyanazzal a szándékkal jött, mint az előbb Crawford kisasszony, úgy látszott, hogy a kettejük zavara és öröme nemigen múlik el egyhamar. Edmund is magával hozta a könyvét, s nem tudva, hogy Crawford kisasszony is a házban van, Fannyval szeretett volna gyakorolni az esti próba előtt; most aztán nagy volt az öröm és az izgalom, hogy így összeakadtak, s együtt beszélték meg a terveiket, és magasztalták Fanny szívességét. Ő azonban nem tudott lépést tartani velük a lelkesedésben. Minél magasabbra csapott a másik kettő hevülete, annál inkább lelohadt az övé, s mivel úgy érezte, az ő személye hovatovább egyiküknek sem jelent semmit, nem sok vigaszt talált abban, hogy mind a ketten hozzá fordultak. Most már együtt kell próbálniuk. Edmund állt elő a javaslattal, ragaszkodott hozzá, könyörgött; s a hölgynek, aki eleinte sem tiltakozott valami őszintén, végül is engednie kellett, és Fannyra csak azért volt szükség, hogy legyen súgójuk és közönségük. Még az ítész és a bíró szerepét is rábízták, s ő csakugyan szerette volna teljesíteni a megbízatást, és felhívni a figyelmüket minden hibájukra; ettől azonban szíve minden rezdülésével visszariadt: nem bírta, nem akarta, nem merte megpróbálni; érezte, hogy ha egyébként nagyszerű műbíráló volna is, a lelkiismerete akkor sem engedné, hogy most kritizálja őket. Ha az egészben annyira elfogult, a részletekben sem lehet becsületes vagy igazságos. Az is elég lesz,
ha megmarad súgónak; néha több is volt, mint elég, mert nem mindig tudott odafigyelni a könyvre. Őket figyelte, minden egyébről megfeledkezett; s ahogy Edmund játéka egyre hevesebb lett, izgalmában becsukta a könyvet, és elfordult, pedig éppen súgnia kellett volna. Mindezt érthető fáradtságával magyarázták, s kapott is éppen elég köszönetet és sajnálkozó megjegyzést; de Fanny azt remélte, soha még csak sejteni sem fogják, mennyire jogos a sajnálatuk. Aztán végre befejezték a jelenetet, és Fanny kénytelen volt maga is hozzájárulni a dicséretekhez és bókokhoz, amelyekkel a két szereplő elhalmozta egymást; amikor pedig ismét egyedül maradt, és gondolatban végigpergette az egészet, meg kellett állapítania, hogy mindkettő nagy odaadással és érzéssel alakítja a szerepét, ami nyilván jót tesz majd a színészi hírnevüknek, ám kevésbé jót az ő szívének. De hiába, még aznap újra át kell esnie a tortúrán. Ez ellen valóban nem lehetett mit tenni: este meglesz az első három felvonás főpróbája. Úgy volt, hogy Grantné és a Crawford testvérek e célból vacsora után minél hamarabb visszatérnek; s minden részvevő lázas izgalommal várta a nagy eseményt. Mindenkit elfogott a jókedv. Tom annak örült, hogy már nincs messze a bemutató; Edmundot még mindig lelkesítette a délutáni próba; a kis bosszúságok mindenütt elsimultak. Mindenki élénk volt és türelmetlen; a hölgyek hamarosan asztalt bontottak, az urak éppoly sietve követték őket, s Lady Bertram, Norrisné és Julia kivételével nagyon korán ott volt mindenki a színházban; ki is világították, amennyire félig kész állapota megengedte, s csak Grantnéra és a Crawford testvérekre vártak, hogy elkezdhessék. A testvérekre nem kellett sokáig várni, de Grantnéra hiába vártak. Nem jöhetett el. Dr. Grant kijelentette, hogy rosszul érzi magát - amiért csinos sógornőjének megvolt róla a véleménye -, s nem nélkülözheti a feleségét. - Dr. Grant beteg - közölte Crawford kisasszony tréfás ünnepélyességgel. - Beteg, amióta csak nem evett a ma esti fácánból. Rágósnak találta, visszaküldte, és azóta rettenetesen szenved. Micsoda csalódás! Grantné távolmaradása mindenkit lesújtott. Kedves modorával és derűs készségével mindig nagyon értékes partnernek bizonyult; de most feltétlenül szükség lett volna rá. Nélküle nem lehet játszani, nincs értelme az egész próbának. Ugyan mit tegyenek? Tom mint zsellér, el volt keseredve. A tanácstalanság szünete után néhányan Fannyra kezdtek pislogni, s egy-két hang ki is mondta, amit gondoltak: - Ha Price kisasszony lenne szíves felolvasni a szerepet... - Azonnal körülvették, esdekeltek, mindenki könyörgött, még Edmund is azt mondta: - Tedd meg, Fanny, ha nem nagyon kellemetlen. De Fanny még mindig vonakodott. A szereplésnek még a gondolatát sem bírta elviselni. Miért nem fordulnak inkább Crawford kisasszonyhoz? Vagy miért nem vonult vissza a szobájába, az lett volna a legbiztosabb, ahelyett, hogy egyáltalán részt vegyen a próbán? Hiszen tudta, hogy itt csak fájdalmas, elszomorító benyomások érhetik, tudta, hogy kötelessége lenne távol maradni. Most aztán méltán bűnhődik. - Csak olvasnia kell a szerepet - mondta Henry Crawford, még könyörgőbb hangon. - Ráadásul azt hiszem, betéve fújja - tette hozzá Maria -, hiszen a múltkor húsz helyen is ki tudta igazítani Grantnét. Fanny, meg vagyok róla győződve, hogy remekül tudod a szerepet. Fanny ezt nem tagadhatta; s mivel valamennyien tovább unszolták, és Edmund is megismételte a kérését, s meleg tekintetén látszott, mennyire bízik a kedvességében, végül is engednie kellett. Mindenki megnyugodott, s hagyták Fannyt, csitítsa a szívdobogását, ahogy tudja, míg a többiek a kezdésre készülődtek. El is kezdték, s mivel a maguk lármájától egyáltalán nem hallották, hogy a ház másik részét szokatlan hangok verik fel, jócskán előre is haladtak, amikor valaki feltépte a színházterem ajtaját: Julia jelent meg a küszöbön, és halálra vált arccal így kiáltott feléjük: - Apám megjött! Már itt is van az előcsarnokban.
Tizenkilencedik fejezet Hogyan lehetne leírni a társaság megdöbbenését? Legtöbbjüket teljesen hatalmába kerítette a rémület. Sir Thomas a házban! Rögtön elhitte mindenki. Senki nem is gondolt arra, hogy tréfáról vagy tévedésről van szó. Julia arca kétségtelen bizonyítékul szolgált; s az első felszisszenések és felkiáltások után egy fél percre néma csend támadt; elváltozott arcok meredtek egymásra, s csaknem mindenki úgy érezte, hogy ilyen kínos, ilyen elképesztő, ilyen szerencsétlen fordulat soha rosszabbkor nem jöhetett volna. Yates úr talán csak az esti program bosszantó megszakítását látta benne, Rushworth úr pedig talán éppen a boldogsága hajnalát; de mindenki más többé-kevésbé bűntudatot vagy valami bizonytalan félelmet érzett, s mindenki másban felmerült a kérdés: „Mi lesz velünk? Most mi a teendő?” Rettenetes volt a szünet, s minden fül rettenetesnek hallotta a nyíló ajtók és siető léptek igazoló lármáját. Elsőnek Julia ocsúdott fel bénaságából és némaságából. Féltékenysége és fájdalma szünetelt egy ideig: önzését az imént alárendelte a közös ügynek; de éppen, amikor megjelent, Frederick végtelen odaadással hallgatta Agatha elbeszélését, a hölgy kezét a szívére szorítva; s mihelyt Julia észrevette ezt, és látta, hogy Henry Crawford a döbbenetes bejelentés ellenére sem változtat a tartásán, és nem engedi el Maria kezét, sebzett szívében ismét feltört a harag, s éppoly vörös arccal, mint amilyen fehér volt az előbb, már ki is fordult a teremből, csak ennyit mondott még: - Nekem nincs mitől félnem, ha a szeme elé kerülök. Távozása felrázta a többieket; s a két fivér egyszerre mozdult meg, érezve, hogy tenni kell valamit. Nem kellett sokat tárgyalniuk róla. Nézeteltérésnek e pillanatban nem volt helye: azonnal be kell menniük a szalonba. Maria hozzájuk szegődött, ugyanazzal a céllal, s hármójuk közül most ő volt a legbátrabb; ami ugyanis Juliát száműzte az előbb, neki a legédesebb támaszt nyújtotta. Henry Crawford nem engedte el a kezét, még e válságos és döntő fontosságú pillanatban sem - ez felért százévnyi kétellyel és aggodalommal. Maria a legkomolyabb elhatározás jelét látta benne, s ettől még az apjával is képes volt szembenézni. Így hát kisiettek, rá sem hederítve Rushworth úrra, aki folyton azt kérdezte: - Én is menjek? Nem lenne jobb, ha én is mennék? Illik-e, hogy én is odamenjek? - De alighogy becsukódott mögöttük az ajtó, Henry Crawford megadta a választ izgatott kérdéseire, s miután rábeszélte, hogy feltétlenül tegye a tiszteletét Sir Thomasnál, méghozzá azonnal, Rushworth úr boldogan elfutott a többiek után. Fanny ily módon a Crawford testvérek és Yates úr társaságában maradt. Unokatestvérei teljesen megfeledkeztek róla; s mivel ő sem számította magát Sir Thomas kedvencei közé, és a világért sem akart a többiekkel együtt odatolakodni, inkább örült, hogy otthagyták, és fellélegezhet egy kicsit. A történtek jobban megijesztették és feldúlták, mint bárki mást, s mert olyan volt a természete, hogy még a tiszta lelkiismeret sem tudta megóvni a szenvedéstől, kis híján elájult: mindaz a rettegés, melyet annak idején a nagybátyjával szemben érzett, most feltámadt benne, de ugyanakkor sajnálta is Sir Thomast, sőt majdnem kivétel nélkül sajnálta a társaság többi tagját is, hogy mi lesz, ha majd számot kell adniuk, és kimondhatatlanul dobogott a szíve Edmundért. De nem volt mit tennie, leült valahová, és reszketve vívódott félelmetes gondolataival, míg amazok hárman végre felszabadulva a nyomás alól, kiöntötték bosszúságukat, s rendkívül szerencsétlen eseménynek minősítették ezt a váratlan és korai hazatérést, és a legcsekélyebb kíméletet sem tanúsítva a szegény Sir Thomas iránt, azon sopánkodtak, miért nem tartott legalább kétszer annyi ideig az utazása, vagy miért nincs még mindig Antigua szigetén. A Crawford testvérek indulatosabbak voltak Yates úrnál, hiszen jobban ismerték a családot, és világosabban látták, milyen katasztrófák fenyegetnek. Egy pillanatig sem kételkedtek abban, hogy a színdarabnak vége: kedves tervük végképp füstbe megy, méghozzá rövidesen; Yates úr viszont csak ideiglenes akadálynak fogta fel a dolgot, egyetlen estére szóló bosszúságnak, sőt, még azt is el tudta képzelni, hogy tea után, ha majd elül a Sir Thomas fogadtatása körüli izgalom, esetleg folytathatnák a próbát a ház urának szórakoztatására. A Crawford testvérek jót nevettek ezen az ötleten; úgy vélték, az lesz a leghelyesebb, ha ők most szépen hazamennek, s magára hagyják a családot; Yates úrnak
pedig felajánlották, hogy kísérje el őket, és töltse az estét a paplakban. De Yates úr, akinek sohasem volt érzéke a szülők jogai vagy a családias hangulatok iránt, nem látta be, miért volna ilyesmire szükség; így hát megköszönte a szíves ajánlatot, és azt mondta, ő inkább ott marad, ahol van, hogy illő módon üdvözölhesse az öregurat, ha már megjött; különben sem lenne szép, ha cserbenhagynák a többieket, és mindenki elfutna. Mire idáig jutottak, Fanny már kezdte összeszedni magát, s arra gondolt, talán éppen azzal viselkedne tiszteletlenül, ha tovább is elmaradna; elbúcsúzott tehát a két testvértől, megígérte, hogy kimenti őket, s elindult teljesíteni szörnyű kötelességét: jelentkezni a nagybátyjánál. Túlságosan is hamar odaért a szalon ajtajához; s miután várt egy pillanatig, bár maga is tudta, hogy hiába, mert még sohasem találkozott olyan ajtóval, amelynek a külső oldalától bátorságot kapott volna, végső kétségbeesésében lenyomta a kilincset, s máris előtte voltak a szalon fényei és az egybegyűlt család. Amikor belépett, a saját nevét hallotta. Sir Thomas éppen körülnézett, és azt mondta: - De hol van Fanny? Miért nem látom az én kis Fannymat? -; amikor pedig meglátta, elébe ment, hihetetlen, szívig ható kedvességgel drága Fannyjának nevezte, nagy szeretettel megcsókolta, s mint aki nagyon örül, elcsodálkozott, hogy mennyire megnőtt. Fanny azt se tudta, mit szóljon erre, hová nézzen. Teljesen elszédült. Sir Thomas még soha életében nem volt hozzá ilyen kedves, ilyen kimondhatatlanul kedves. Egész viselkedése megváltozott, örömében gyorsabban beszélt, mint máskor; s tekintélyességének minden ijesztő vonását feloldotta a szeretet. Közelebb vonta Fannyt a világossághoz, még egyszer szemügyre vette, az egészsége felől érdeklődött, majd kiigazította magát: nem is kell érdeklődnie, hiszen Fanny külseje mindennél ékesebben beszél. Régi sápadtságának nyoma sincsen, szép piros az arca, nyilván sokkal egészségesebb, mint régen, s meg is szépült. Aztán a családjáról kérdezősködött, elsősorban Williamről, s mindenképp olyan kedves volt, hogy Fanny elszégyellte magát, amiért nem nagyon szereti, és a hazatérését is csapásnak tartotta; amikor pedig egy kis bátorságra kapva már a szemébe mert nézni, és látta, mennyire lefogyott, milyen cserzett az arca a munkától és a forró éghajlattól, még jobban elérzékenyült, és nagyon rosszul esett arra gondolnia, hogy a nagybátyja nem is sejti, mennyi bosszúság szakad rá hamarosan. Most azonban Sir Thomas volt a társaság lelke, és azt ajánlotta, üljenek le valamennyien a kandalló köré. Minden joga megvolt rá, hogy ő vigye a szót; s az öröm, hogy ilyen hosszú távollét után ismét a házában, a családja körében lehet, szokatlanul közlékennyé és beszédessé tette; szívesen beszámolt utazása körülményeiről, s ha a két fia kérdezett valamit, jóformán ki sem mondhatták, már meg is adta a választ. Antiguai ügyeinek intézése az utóbbi időben szerencsésen meggyorsult, s most egyenesen Liverpoolból jött, miután ott szállt partra, mert sikerült helyet kapnia egy magánhajón, és nem kellett megvárnia a postajáratot; készségesen leírta az összes apró részleteket és eseményeket, az indulásokat és érkezéseket, s Lady Bertram mellett ülve nagy szívbéli elégedettséggel legeltette szemét a többiek arcán, nemegyszer félbeszakítva elbeszélését: milyen szerencse, hogy valamennyiüket itthon találja - pedig váratlanul érkezett -, s mind együtt vannak, ahogy titokban kívánta, bár nem is merte remélni. Rushworth úrról sem feledkezett meg; már az elején rendkívüli szívélyességgel és meleg kézszorítással üdvözölte, most pedig többször is hangsúlyozta, hogy azok közé számítja, akik a legszorosabb kapcsolatban állnak Mansfielddel. Rushworth úr külsejében nem volt semmi visszataszító, és Sir Thomas rögtön megkedvelte. Hallgatói közül senki sem leste a szavait olyan töretlen, zavartalan örömmel, mint a felesége, aki csakugyan végtelenül boldog volt, hogy viszontláthatja, s akit a váratlan hazatérés úgy felajzott, hogy közelebb állt az izgalomhoz, mint az elmúlt húsz esztendőben bármikor. Néhány percig majdnem lázba jött, s később is oly élénk maradt, hogy félretette a kézimunkáját, eltolta maga mellől a mopszlit, és minden figyelmét, valamint a pamlag fennmaradó részét a férje rendelkezésére bocsátotta. Az ő boldogságát azután senki miatt nem felhőzte aggodalom: ő igazán feddhetetlenül töltötte az idejét Sir Thomas távollétében: nagy mennyiségű gobelinmunkát végzett, és yardszámra varrta a szegődíszeket; s tiszta lelkiismerettel meg mert volna esküdni rá, hogy a fiatalok is mind éppoly jól viselkedtek, és csupa hasznos dolgot műveltek. Annyira jólesett viszontlátnia a férjét, hallania a hangját, szórakoznia, és minden értelmi képességével rajta csüngenie az elbeszélésén, hogy
egyre inkább átérezte, milyen rettenetesen hiányzott eddig, s milyen kibírhatatlan lett volna, ha még tovább is elhúzódik a távolléte. Norrisné boldogsága semmiképp sem volt a nővérééhez hasonlítható. Nem mintha ő nagyon félt volna, mit szól majd Sir Thomas, ha megismerkedik a háza állapotával, mert ítélőképessége annyira elhomályosult, hogy ösztönös óvatosságból legfeljebb Rushworth úr rózsaszínű szaténköpenyét tüntette el nagy sietve, amikor a sógora belépett, s egyébként nemigen adta jelét a nyugtalanságnak; de az igenis bosszantotta, hogy így történt a hazatérés. Neki nem maradt semmi szerepe. Ahelyett, hogy kihívatta volna a szobából, s előbb vele beszélt volna, hogy ő közölhesse az örömhírt az egész házzal, Sir Thomas, aki, úgy látszik, joggal bízott a felesége és a gyerekek erős idegeiben, csupán a komornyikot fogadta bizalmasául, s szinte vele egyidőben lépett be a szalonba. Norrisné úgy érezte, hogy kijátszották: mindig arra számított, hogy ő lesz a közvetítő, akár Sir Thomas megérkezését, akár a halálhírét kell tudtul adnia; most pedig mégis szeretett volna tenni-venni, holott nem akadt semmi tennivaló, és lázasan kereste a fontoskodási lehetőségeket, holott nem volt szükség másra, mint békére és nyugalomra. Ha Sir Thomas hajlandó lett volna enni valamit, máris futott volna a házvezetőnőhöz mindenféle zaklató utasításokkal, és agyonhajszolta volna az inasokat; de Sir Thomas határozottan elutasított minden vacsoraajánlatot; semmit nem kért - semmit a világon, legalábbis a teáig -, nem, inkább megvárja a teát. Norrisné azért időnként újabb ötletekkel állt elő; s épp amikor Sir Thomas a tengeri utazás legérdekesebb mozzanatainál tartott, amikor tetőfokára hágott az izgalom egy francia kalózhajó miatt, Norrisné félbeszakította, és mindenáron rá akarta beszélni egy csésze levesre... - Drága Sir Thomas, egy csésze leves biztosan sokkal jobbat tenne, mint a tea. Fogadjon el egy csésze levest. Sir Thomas azonban hajthatatlan maradt. - Látom, még mindig ugyanúgy aggódik mindenkinek a jólétéért, kedves sógorasszony - mondta. - De köszönöm, csakugyan nem kérek semmit a teán kívül. - Akkor talán az lesz a legjobb, nővérem, ha máris szól a teáért; ugyan sürgesse meg egy kicsit Baddeleyt; mintha lassabban mozogna ma este. - Óhaja teljesült, és Sir Thomas folytathatta az elbeszélését. Végül is csend támadt. A legsürgősebb közölnivalók elfogytak, és Sir Thomas megelégedett azzal, hogy kedvtelve nézegesse szeretteit, s hol az egyiken, hol a másikon pihentesse tekintetét; de a szünet nem tartott sokáig: örömmámorában Lady Bertram beszédessé vált, s a gyerekei döbbenten hallották, hogy ezt mondja: - Mit gondol, mivel szórakoztak mostanában a gyerekek, Sir Thomas? Színjátszással! Az egész házat felrázta a színjátszás. - Igazán? És mit játszottak? - Ne féljen, majd ők elmesélik. - El ám, egykettőre - kiáltotta Tom gyorsan s könnyed hangot erőltetve -; de nem olyan érdekes az egész, hogy most untassuk vele apámat. Holnap is eleget hallhat róla. Csak azért, mert nem tudtuk, mit csináljunk, és szórakoztatni akartuk anyánkat, hát megpróbáltunk előadni valamit, alig egy hete fogtunk hozzá, mindössze néhány jelenet, semmi az egész. Október elejétől fogva majdnem szüntelenül esett az eső, úgyhogy szinte napokon át szobafogságra voltunk kárhoztatva. Harmadika óta úgyszólván nem volt puska a kezemben. A hónap első három napján még elég tisztességes volt a vadászat, de azután nem is lett volna érdemes megpróbálni. Én a mansfieldi erdőben kezdtem, Edmund meg átment az eastoni bozótokba, és összesen hat pár fácánt hoztunk haza mindjárt az első nap, bár hatszor annyit is lőhettünk volna; de apám nyugodt lehet, tiszteletben tartottuk a fácánjait. Nem hinném, hogy ritkábbnak találná az állományt, mint annak előtte. Én legalábbis soha életemben nem láttam annyi fácánt a mansfieldi erdőben, mint az idén. Remélem, apám is mielőbb kijön vadászni egyszer. Pillanatnyilag elmúlt a veszély, és Fanny magához tért egy kicsit; de nemsokára behozták a teát, majd Sir Thomas felállt, s amikor kijelentette: ha már itthon van, nem bírja, hogy legalább be ne kukkantson a kedves szobájába, mindenkit ismét elfogott a nyugtalanság. Mielőtt bárki előkészíthette
volna rá, hogy miféle változásokat fog találni, már ki is ment, s távozása után rémült csend támadt a szalonban. Végül is Edmund szólalt meg elsőnek. - Valamit tenni kell - mondta. - Ideje, hogy a vendégeinkre is gondoljunk - mondta Maria, aki még mindig Henry Crawford szívén érezte a kezét, s egyébre nemigen gondolt. - Hol hagytad Crawford kisasszonyt, Fanny? Fanny közölte, hogy elmentek, és átadta üzenetüket. - Akkor szegény Yates egyedül maradt! - kiáltotta Tom. - Megyek, behozom. Nem lesz rossz segítség, ha majd kisül az egész. Átsietett a színházba, s éppen idejében érkezett, hogy tanúja legyen apja és jó barátja első találkozásának. Sir Thomas előzőleg nagy meglepetéssel tapasztalta, hogy gyertyák égnek a szobájában, s amint jobban körülnézett, más jelekből, például a bútorzat általános rendetlenségéből is kiolvashatta, hogy a helyiség egyáltalán nem volt lakatlan az ő megérkezéséig. Különösen az tűnt fel neki, hogy a könyvszekrényt eltolták a biliárdszobába nyíló ajtó elől, de még csak elképedni sem ért rá e furcsa tüneteken, mert a biliárdszobából olyan hangokat hallott, amelyek még jobban elképesztették. Valaki nagyon hangosan beszélt odaát - Sir Thomas nem ismerte a hangot -; jobban mondva nem is beszélt, inkább harsogott. Sir Thomas az ajtóhoz lépett, s e pillanatban még örült is, hogy semmi sem torlaszolja el az átjárást; benyitott, és a következő pillanatban egy színpadon állt, előtte egy vadul deklamáló fiatalember, aki úgy hadonászott, mintha rögtön le akarná ütni. Ugyanabban a pillanatban, amikor Yates észrevette Sir Thomast, s talán élethűbben rémült meg, mint bármikor a hosszas próbák folyamán, Tom Bertram is belépett a szoba túlsó végén; és soha nem került még ennyi erőfeszítésébe, hogy megőrizze a komolyságát. Az apja méltóságteljes és döbbent arca, első fellépése a világot jelentő deszkákon s a szenvedélyes Wildenheim báró fokozatos átalakulása a jól nevelt és fesztelen Yates úrrá, aki mélyen meghajolva kért bocsánatot Sir Thomas Bertramtól - mindez olyan látványosság volt, olyan felülmúlhatatlan színészi alakítás, amelyet a világ minden kincséért sem szalasztott volna el. Tudta, hogy ez az utolsó, minden bizonnyal a legeslegutolsó jelenet azon a színpadon; de jobbat úgysem adhattak volna elő rajta. A színház a legnagyobb siker jegyében zárhatja kapuit. De nem nagyon ért rá, hogy ilyen mulatságos képzetekkel szórakozzon. Neki is elő kellett lépnie, hogy közreműködjön a vendég bemutatásában, s bár roppantul kínosan érezte magát, azért tőle telhetően állta a sarat. Sir Thomas a rá jellemző szívélyesség minden külső jelével fogadta Yates úr bemutatkozását, de valójában éppoly kevéssé volt elragadtatva a megismerkedés szükségességétől, mint a körülményeitől. Mivel elég jól ismerte Yates úr családját és társadalmi körét, egy csöppet sem örült, hogy fia úgy mutatja be, mint „legjobb barátját” - efféle legjobb barátja volt neki vagy száz -; s csak a végre hazatért ember boldogsága és az ebből fakadó türelem óvta meg Sir Thomast attól, hogy dühbe ne guruljon, amiért ilyen bosszantó helyzetbe került a saját házában, amiért olyan nevetséges módon belecsöppent holmi ostoba színházi cécó kellős közepébe, és a lehető legalkalmatlanabb pillanatban fogadnia kell egy idegen fiatalembert, aki rögtön felkeltette az ellenszenvét, s aki fesztelen közönyével és bőbeszédűségével már az első öt percben úgy viselkedett, mintha kettejük közül ő érezné magát otthonosabban. Tom megsejtette apja gondolatait, s azt kívánta, bár máskor is olyan jó hangulatban lenne, hogy minél kevesebbet juttasson kifejezésre belőlük; ugyanakkor pedig kezdte világosabban belátni, mint eddig, hogy Sir Thomas némi joggal érezheti sértve magát; hogy nem egészen érthetetlen, miért nézi olyan szemmel a helyiség mennyezetét és stukkóit; s hogy amikor szelíd komolysággal a biliárdasztal sorsa felől érdeklődik, igazán csak a legmérsékeltebb kíváncsiságot tanúsítja. Néhány perc mindkét félnek éppen elegendő volt az ilyen kínos észleletekre; s miután Sir Thomasnak sikerült kipréselnie magából egy-két tompán helyeslő szót, válaszul Yates úr mohó kérdésére, hogy ugye milyen szerencsésen oldottak meg mindent, a három úriember együtt ment vissza a szalonba, Sir Thomas mindenesetre lényegesen komolyabb arckifejezéssel, ami többeknek nem is kerülte el a figyelmét.
- A színházatokból jövök - mondta higgadt hangon, miközben leült -; eléggé váratlanul ért, amikor egyszerre csak ott találtam magam. Hogy éppen az én szobámmal szomszédos... de mindenféleképpen meglepett, hiszen nem is gyanítottam, hogy műkedvelő tevékenységetek ilyen komoly jelleget öltött. Egyébként tisztességes munkának látszik, amennyire gyertyafénynél meg tudtam ítélni, és becsületére válik Christopher Jackson barátomnak. - Ezek után szerette volna másra terelni a szót, és derűsebb színezetű családi ügyekről társalogva békésen kortyolgatni a kávéját; de Yates úr, aki nem volt annyira okos, hogy megértse Sir Thomast, sem pedig annyira tartózkodó, tapintatos vagy finom érzésű, hogy rábízza a beszélgetés irányítását, míg ő maga igyekszik minél kevésbé feltűnően elvegyülni a többiek között, a világért sem hagyta volna eltérni a színház témájától, lankadatlanul gyötörte erre vonatkozó kérdéseivel és megjegyzéseivel; s végül rátukmálta ecclesfordi csalódásának egész történetét. Sir Thomas nagyon udvariasan hallgatta, bár az előadásban sok mindent talált, az első szótól az utolsóig, ami sértette az illendőségről vallott nézeteit, és igazolta azt a rossz véleményt, amely Yates úr felfogásáról alakult ki benne; s amikor a vendég befejezte, együttérzését legfeljebb egy halvány főbiccentés erejéig volt képes kifejezni. - Tulajdonképp innen eredt az egész színházi láz - mondta Tom egy kis gondolkodás után. - Yates magával hozta a fertőzést Ecclesfordból, s azután ránk ragadt... hiszen apám tudja, milyen ragadós az ilyesmi... annál is inkább, mert éppen apánk biztatott minket hasonló próbálkozásokra annak idején. Úgy éreztük, mintha a régi úton járnánk. Yates úr mohón átvette barátjától a szót, és azonnal előadta Sir Thomasnak, hogy mit műveltek addig, és mit akarnak még művelni; beszámolt elképzeléseik fokozatos kibontakozásáról, az első nehézségek szerencsés megoldásáról, s az ügy jelenlegi, sokat ígérő állásáról; mindezt pedig olyan elvakult mániával, hogy egyáltalán nem vette észre, milyen kínosan feszengve ülnek a barátai, mennyire elváltozik az arcuk, hogyan fészkelődnek és köhécselnek zavarukban; de még azt sem látta, mit tükröz az az arc, amelyre a szemét meresztette - nem látta, hogy Sir Thomas sötét szemöldöke megrándul, amint felelősségre vonó komolysággal néz a lányaira és Edmundra, különösen az utóbbira, s olyan ékesen fejezi ki rosszallását és feddését, hogy a kisebbik fiúnak okvetlenül a szívére kellett vennie. De éppúgy a szívére vette Fanny is, aki a pamlag mögé húzta a székét, hogy a nagynénje eltakarja, s míg ő maga észrevétlen marad, jól meg tudjon figyelni mindent. Sohasem hitte volna, hogy Edmund ilyen szemrehányó pillantásokat kaphat az apjától; s még rosszabbul esett tudnia, hogy Edmund ezt többé-kevésbé meg is érdemli. Sir Thomas tekintete azt mondta: „A te ítélőképességedben megbíztam, Edmund; mi történt veled?” Fanny gondolatban letérdelt a nagybátyja elé, és vadul dobogó szívvel rimánkodott hozzá: „Jaj, ne, legalább őrá ne! Nézzen így mindenki másra, csak ne őrá!” Yates úr még mindig beszélt. - Az igazat megvallva, Sir Thomas, ma este is épp egy próba közepén voltunk, amikor megérkezett. Az első három felvonást vettük át, azt hiszem, nem egészen sikertelenül. Mivel a Crawford testvérek hazamentek, s így a társulat felbomlott, ma már nem tehetünk semmit; de holnap este, ha megtisztelne bennünket a jelenlétével, úgy gondolom, nem kellene szégyenkeznünk. Persze, mint kezdő színészek, kérjük szíves elnézését; remélem, számíthatunk az elnézésére. - Számíthatnak rá, uram - felelte Sir Thomas komolyan -, de minden további próba nélkül. - Majd egy kissé megenyhülve és mosolyogva hozzátette: - Azért jöttem haza, hogy boldog legyek és elnéző. - S a többiek felé fordulva nyugodt hangon megkérdezte: - A legutóbbi levelekben, amelyeket Mansfieldből kaptam, szó esett Crawford úrról és a húgáról. Kellemes ismerősök? Tom volt az egyetlen, akinél készen állt a válasz, s mivel egyikük iránt sem érzett különösebb elfogultságot, hiszen nem gyötörte sem szerelmi, sem színészi féltékenység, nagyon elismerően tudott nyilatkozni mindkettőjükről: Crawford úr talpig úriember, a húga pedig bájos, csinos, elegáns, élénk leány.
Rushworth úr nem bírta tovább szótlanul. - Jó, nem mondom, hogy nem úriember; de azt is közölhetné az apjával, hogy nincs több százhetvenöt centinél, különben még azt hiszi, valami jóvágású fiatalemberről beszélünk. Sir Thomas nem egészen értette ezt, s egy kissé meglepődve nézett rá. - Ha kíváncsiak a véleményemre - folytatta Rushworth úr -, szerintem nagyon kellemetlen ez az örökös próbálás. Jóból is megárt a sok. Én már nem lelkesedem úgy a színjátszásért, mint az elején. Azt hiszem, sokkal hasznosabban töltjük az időnket, ha kényelmesen üldögélünk itt egymással, és nem csinálunk semmit. Sir Thomas ismét ránézett, majd helyeslően mosolyogva azt mondta: - Örülök, hogy ebben a kérdésben ennyire megegyezik a véleményünk. Őszintén mondom, nagyon jólesik. Igazán természetes, hogy én óvatosabb és élesebb szemű vagyok, s olyan aggályokat is átérzek, amelyeket a gyermekeim nem éreznek; az is éppoly természetes, hogy náluknál sokkal jobban megbecsülöm a családi nyugalmat, az olyan otthont, amelyből száműzve van a lármás szórakozás. De ha ön is így érez, az ön korában, ez igen jó fényt vet önre, s biztató lehet mindenkinek, akihez köze van; és én fel tudom mérni, mit jelent, hogy ilyen tekintélyes szövetségesre találtam. Sir Thomas úgy gondolta, hogy Rushworth úr nézeteit fejezi ki, csak jobban megfogalmazva, mint ahogy ő tudná. Azzal tisztában volt, hogy Rushworth úr nem lángész; de józan, derék fiatalembernek tartotta, akinek az ékesszólása nem tudja kellőképpen tükrözni a helyes felfogását, s ezért máris magas polcra állította megbecsülésében. A többiek közül sokan nem bírták elfojtani mosolyukat. Maga Rushworth úr nemigen tudta, mihez kezdjen a mély értelmű szavakkal; de mivel látszott rajta, hogy Sir Thomas jó véleménye őszintén boldoggá teszi, s nem nagyon nyitotta ki a száját, ezzel a maga részéről mindent megtett, hogy a jó vélemény még egy darabig fennmaradjon.
Huszadik fejezet Másnap reggel Edmundnak az volt az első dolga, hogy négyszemközt beszéljen apjával, és becsületesen tájékoztassa a színház egész történetéről; a maga igazolására csupán az indítékait hozta fel, amelyeket most, józanabbul is mentségnek tartott, de őszintén bevallotta, hogy a részvétele nem sok haszonnal járt, vagyis tévesen ítélte meg a helyzetet, amikor beadta a derekát. Bár önmagát elmarasztalta, vigyázott rá, hogy a többiekről ne mondjon semmi rosszat; de csak egyvalaki akadt közöttük, akinek a magatartása nem szorult védelemre vagy szépítgetésre. - Többé-kevésbé mindnyájan hibásak vagyunk - mondta -, ahányan csak vagyunk, kivéve Fannyt. Fanny az egyetlen, aki egy percig sem ingott meg, és következetes maradt. Elejétől a végéig határozottan ellenezte az egészet. Egy pillanatra sem feledkezett meg arról, amivel apámnak tartozunk. Fannyban nem találhat semmi kivetnivalót. Sir Thomas legalább annyira helytelenítette a történteket - ilyen vállalkozás, ilyen társaságban, ilyen körülmények között -, mint ahogy a fia mindig is tartott tőle; annyira helytelenítette, hogy sokat nem is akart beszélni róla; s miután kezet fogott Edmunddal, igyekezett feloldani a kínos hangulatot, és hajlandó volt elfelejteni, hogy az ő személyéről mennyire megfeledkeztek - feltéve, ha a lehető leghamarabb eltűnik minden, ami erre emlékeztethetné, s a ház visszanyeri tisztes állapotát. A többi gyerekét egyáltalán nem részesítette feddésben: inkább feltételezte, hogy belátták hibájukat, semhogy kockázatos vizsgálatokba bocsátkozzék. Az is elegendő büntetés, ha azonnal véget ér minden, és gyökeresen felszámolják az egész vállalkozást. De mégis volt valaki a házban, akivel másképpen is éreztetnie kellett a rosszallását, nemcsak a viselkedésével. Nem tudta megállni: Norrisné előtt céloznia kellett arra, hogy azt remélte, ő legalább közbelép, és figyelmeztetéseivel igyekezik megakadályozni, amit józan eszével nyilván elítélt. A fiatalok igen meggondolatlanul bocsátkoztak színjátszási terveikbe; maguktól is több eszük lehetett volna; de hiszen fiatalok, s ő, Sir Thomas úgy véli, Edmund kivételével bizony nem eléggé szilárd jelleműek; ennélfogva jobban meglepi, hogy Norrisné szó nélkül hagyta helytelen lépéseiket, és pártolta kétes szórakozásaikat, semmint az, hogy e lépések és szórakozások gondolata egyáltalán felmerült. Norrisné egy kissé zavarba jött, s még sohasem állt ilyen közel ahhoz, hogy torkán akadjon a szó; szégyellte ugyanis bevallani, hogy semmi rosszat nem látott abban, ami Sir Thomas szerint ily kirívóan helytelen, másrészt nem akarta elismerni, hogy vajmi keveset ér a tekintélye - hogy hiába beszélt volna. Egy kiutat látott csupán: igyekezett minél hamarabb szabadulni a kínos témától, és szerencsésebb mederbe terelni Sir Thomas gondolatait. Sok mindent fel tudott hozni a maga dicséretére: utalt arra, hogy általánosságban féltő gonddal őrködött a család jólétén és érdekein; éreztette, mennyi fáradsággal és áldozattal járt az a rengeteg futkározás, amikor pillanatonként elszólították békés otthonából; s részletezte, milyen értékes, tanácsokkal buzdította éberségre és takarékosságra Lady Bertramot és Edmundot, minek következtében lépten-nyomon sikerült megakadályozni a végzetessé válható pazarlást, és leleplezni sok hűtlen szolgát. De a legerősebb aduja Sotherton volt. Az ő hervadhatatlan érdeme, hogy összehozta a családot Rushworthékkal. Ezt a dicsőséget nem kezdheti ki semmi. Neki, és csakis neki köszönhető, hogy Rushworth úr tettekre váltotta Maria iránti vonzalmát. - Ha én nem veszem kézbe a dolgot - mondta -, ha nem teszek meg mindent, hogy bemutassanak a fiatalember anyjának, s azután nem veszem rá a nővéremet, hogy viziteljen le nála, akkor holtbiztos, hogy semmi se lett volna az egészből, mert Rushworth úr az a fajta kedves, szerény fiatalember, akit nagyon is bátorítani kell, és ha mi tétlenek maradunk, akadt volna más leány éppen elég, aki megfogja magának. De én minden követ megmozdítottam. Hegyeket is megmozdítottam volna, hogy rábeszéljem a nővéremet, és a végén sikerült. Tudja, milyen messze van ide Sotherton; pláne télvíz idején, s az utak majdnem járhatatlanok voltak, de én mégis rábeszéltem. - Tudom, milyen sokat nyom a latban, s méltán, a kegyed szava Lady Bertramnál és a gyermekeinél, éppen ezért sajnálattal gondolok arra, hogy nem...
- Drága Sir Thomas, ha látta volna, milyen állapotban voltak az utak aznap! Már azt hittem, soha nem jutunk el a célhoz, bár négy lovat fogattunk be, természetesen; s az a szegény öreg kocsis velünk jött, csupa szeretetből és jóságból, pedig alig bírt megülni a bakon a reumája miatt, amit persze én kezeltem már Szent Mihály napja óta. A végén ki is gyógyítottam belőle, de egész télen kínlódott szegény, és aznap olyan idő volt, hogy indulás előtt muszáj volt felmennem a szobájába, és rá akartam beszélni, hogy maradjon itthon: már éppen vette fel a parókáját; egyszóval, azt mondom neki: „Öregem, jobb, ha itthon marad; ne féltsen bennünket, Lady Bertramot meg engem; hiszen tudja, milyen megbízható ez a Stephen, és Charles is tud már bánni az ostorhegyesekkel, úgyhogy aggodalomra nincs ok.” De aztán mindjárt láttam, hogy hiába minden; a fejébe vette, hogy velünk jön, úgyhogy nem is szóltam többet, mert nem szeretek erőszakoskodni és fontoskodni; de vérzett a szívem érte, valahányszor megzökkent a kocsi, és Stoke mellett, azon a hepehupás úton, ahol csupa hó meg jég borította a köveket, úgyhogy el sem tudja képzelni, milyen keserves volt, ott szinte sírtam, úgy sajnáltam. No és azok a szegény lovak is! Ahogy azok erőlködtek! Tudja, mennyire odavoltam mindig a lovakért. S amikor a sandcrofti domb lábához értünk, mit gondol, mit csináltam? Most nevetni fog: de igenis kiszálltam, és gyalog mentem fel a dombra. Isten engem úgy segéljen. Talán nem sokat könnyítettem rajtuk, de valamit azért mégis, és nem bírtam elviselni, hogy kényelmesen üldögéljek, miközben azok a pompás állatok úgy kínlódnak. Persze rettenetesen megfáztam, de bántam is én! Az a fő, hogy elértem a célomat a vizittel. - Remélem, a jövőben is mindig úgy érezhetjük majd, hogy ez a kapcsolat megérte a fáradságot, amelybe a létrehozása került. Rushworth úr megnyilatkozásaiban nincs semmi rendkívüli, de tegnap este jólesett hallanom, hogyan vélekedik egy bizonyos kérdésről: a békés családi kört határozottan előnyben részesítette a színjátszás lármájával és felfordulásával szemben. Nagyon egészséges érzésekről tett tanúbizonyságot. - De még mennyire, és minél jobban megismeri, annál jobban meg fogja szeretni. Nem mondom, hogy valami ragyogó egyéniség, de rengeteg jó tulajdonsága van, és magát, Sir Thomas, úgy isteníti, hogy az emberek szinte nevetnek rajtam, mert mindenki az én kezemet látja benne. A napokban is azt mondja Grantné: „Kedves Norrisné, ha Rushworth úr a maga fia volna, akkor se tisztelhetné jobban Sir Thomast.” Sir Thomas nem feszegette tovább a kérdést: megzavarták Norrisné kitérő válaszai, lefegyverezte a hízelgése; kénytelen volt belenyugodni abba a gondolatba, hogy ha szeretteinek pillanatnyi öröméről van szó, sógornője nem mindig olyan okos, mint amilyen jóindulatú. Egyébként nagyon sok dolga volt aznap délelőtt. Idejének csak kis részét tölthette családi beszélgetéssel. Vissza kellett zökkennie a mansfieldi élet megszokott kerékvágásába; tárgyalt az intézőjével és a tiszttartójával; mindent ellenőrzött, mindennek utánaszámolt, s két elintéznivaló között megnézte az istállóit, a kertjeit, a nem nagyon távoli földeket; de tevékeny és módszeres ember lévén, nemcsak hogy mindezzel végezni tudott, mire a ház uraként ismét elfoglalta helyét az ebédlőasztalnál, hanem még az ácsnak is kiadta a szükséges utasításokat, hogy bontsa le, amit nem is olyan rég a biliárdszobában épített, és azzal a jóleső érzéssel nyúlt a kanálhoz, hogy a díszletfestő azóta már legalább Northampton vidékén járhat: ő mindenesetre idejében elbocsátotta. A díszletfestő tehát elment, miután annyi kárt okozott csupán, hogy összemázolta az egyik szoba padlóját, tönkretette a kocsis összes spongyáit, és felbőszített öt inast, akik miatta nem végezhették a rendes munkájukat; Sir Thomas most már joggal remélhette, hogy egy-két napon belül a történtek utolsó tárgyi emléke is eltűnik a házból, s a Szerelmi fogadalmak utolsó fűzött példánya is megsemmisül, mert ő bizony mindet a tűzbe vetette, ahány csak a keze ügyébe került. Yates úr most már kezdte megérteni Sir Thomas szándékait, bár indítékainak a megértéséhez egy csöppet sem jutott közelebb. A nap legnagyobb részét barátjával együtt a vadászatnak szentelte, és Tom megragadta ezt az alkalmat, hogy előkészítse a várható fejleményekre, s elnézését kérje az apja különös intézkedései miatt. Yates urat, mint képzelhető, végtelenül lesújtotta, amit hallott. Csakugyan nem tekinthette közönséges balszerencsének, hogy másodszor is csalódnia kell
reményeiben; s úgy érezte, ha nem akarná kímélni a barátját, valamint a barátja ifjabb húgát, felháborodásában jól megmondaná a magáét a bárónak, megbélyegezné képtelen magatartását, és valamivel jobb belátásra térítené. Igenis így érezte, nagyon határozottan, amíg a mansfieldi erdőt járta, majd később az egész úton hazafelé; de amikor asztalhoz ültek, volt valami Sir Thomasban, amitől Yates úr bölcsebbnek vélte, ha ráhagyja az egészet, és nem veti szemére a bolondériáját. Már addig is találkozott egy-két bosszantó atyával, és elég sokszor szívhatta fogát az okvetetlenkedésük miatt, de ilyen különleges példányt, ilyen érthetetlen erkölcscsőszt és példátlan zsarnokot, mint Sir Thomas, még soha életében nem látott. Az ilyet csak a gyerekei kedvéért lehet elviselni, és Sir Thomas az elragadó Juliának köszönhette, hogy Yates úr azért hajlandó volt még egypár napig a házában időzni. Az este látszólag minden súrlódás nélkül zajlott le, ámbár lélekben csaknem mindenki fel volt dúlva; s a zeneszámok, amelyeket Sir Thomas kérésére adtak elő a lányai, csupán az igazi harmónia hiányát leplezték. Maria alig bírta féken tartani a nyugtalanságát. Számára az volt a legfontosabb, hogy Crawford minél előbb nyilatkozzon, s egyetlen nap is fájdalmas időveszteségnek tetszett, ha ezen a téren nem történik előrehaladás. Egész délelőtt várta, hogy találkozzék vele, s még este is várta. Rushworth úr korán hazaindult Sothertonba a nagy szenzációval, és Maria szívből remélte, hogy rövidesen közbejön az a boldogító fejlemény, amely egyszer s mindenkorra megkímélné a visszaút fáradalmaitól. De a paplakból egy árva lélek sem jelentkezett, az ott lakók még életjelt sem adtak, csak Grantné fejezte ki szerencsekívánatait, és érdeklődött a hogylétük felől egy Lady Bertramhoz intézett baráti levélkében. Hosszú, hosszú hetek óta ez volt az első nap, hogy a két család egyáltalán nem érintkezett egymással. Augusztus eleje óta még egyszer sem telt el huszonnégy óra, hogy valamiképpen össze ne jöttek volna. Szomorú, fájdalmas nap volt; s a rákövetkező, bár másféle gyötrelmeket hozott, semmivel se bizonyult kellemesebbnek. A lázas öröm pillanatait a mardosó szenvedés órái követték. Henry Crawford ismét a házban volt; dr. Granttal jött át, aki feltétlenül tiszteletét akarta tenni Sir Thomasnál; amikor - eléggé korán - bevezették őket a reggelizőbe, a család legtöbb tagja odabent tartózkodott. Sir Thomas is hamarosan megjelent, s Maria repeső szívvel, roppant izgalomban figyelte, hogyan mutatkozik be apjának az a férfi, akit szeret. Nem tudta volna szóban kifejezni az érzéseit, s néhány perccel később sem, mikor Henry Crawford, aki közte és Tom között ült, halkan megkérdezte az utóbbitól, van-e remény arra, hogy a mostani örvendetes megszakítás után (itt udvarias pillantást vetett Sir Thomas felé) folytathatják a darab próbáit, mert ez esetben ő bármikor azonnal visszatér Mansfieldbe, ha a társaság úgy kívánja: most ugyan sürgősen el kell utaznia, hogy Bathban találkozzék a nagybátyjával, de ha a Szerelmi fogadalmak-at esetleg mégis színre lehetne vinni, őrá feltétlenül számíthatnak; minden egyéb programját felborítaná; még a nagybátyja sem tarthatná vissza, ha szükségük van rá. Őrajta nem fog múlni a darab előadása. - Bathból, Norfolkból, Londonból, Yorkból, ahol éppen vagyok - jelentette ki -: csak értesítsenek, s máris indulok Anglia bármelyik pontjáról. Szerencse, hogy Tomnak kellett felelnie, s nem a húgának. Neki nem esett nehezére, hogy könnyedén, fesztelenül beszéljen: - Sajnálom, hogy elmegy; de ami a darabunkat illeti, annak befellegzett... egyszer s mindenkorra befellegzett... (sokatmondó pillantás Sir Thomas felé). Tegnap elment a festő, és holnapra nem sok marad az egész színházból. Mindjárt tudtam, hogy ez lesz a vége. De hogyhogy ilyen korán megy Bathba? Nem lesz ott senki. - A nagybátyám mindig ilyenkor kezdi. - És mikor indulna? - Még ma; estig talán eljutnék Banburybe. - Melyik istállót szokta igénybe venni Bathban? - hangzott a következő kérdés; és amíg erről a témáról folyt a szó, Maria, akiben volt büszkeség és akaraterő, felkészülhetett rá, hogy lehetőleg nyugodtan vegye ki részét a további beszélgetésből.
Crawford nemsokára hozzá fordult, s nagyjából ugyanazt mondta el, mint az előbb, csak gyöngédebben s a bánatát jobban kidomborítva. De mit számított a gyöngédsége vagy a bánatos arca? Elmegy, s bár lehet, hogy nem önként megy el, kétségtelenül önként akar távol maradni; azon kívül ugyanis, amivel talán a nagybátyjának tartozik, minden kötelezettsége önkéntes. Hiába emlegeti a kényszert - Maria tudta, hogy a függetlenség szól belőle. Az a kéz, amely az övét oly forrón szorította a szívére! Az a kéz s az a szív most egyformán hideg és érzéketlen! Maria erős volt, tudott uralkodni magán, de kegyetlenül szenvedett. Szerencsére nem sokáig kellett hallgatnia a hazug szavakat, melyekre a férfi tettei oly csattanósan rácáfoltak, s az illemszabályok bilincsébe erőltetnie viharzó érzéseit, mert Henry Crawford csakhamar elfordult tőle, hogy eleget tegyen az udvariasság általános követelményeinek, s búcsúlátogatása - hiszen az volt, most már nyíltan kimondta - nagyon rövid ideig tartott. Aztán elment... utoljára érintette meg a kezét, utoljára hajolt meg előtte, és Maria nyomban belekóstolhatott a magányba: ad-e vigaszt, vagy sem. Henry Crawford elment, el a házból, és két órán belül a faluból is; és ezzel füstbe mentek a remények, amelyeket önző hiúságával Maria és Julia Bertramban támasztott. Julia még örülni is tudott a távozásának. A jelenlétét már-már gyűlöletesnek érezte; és eléggé lehiggadt ahhoz, hogy ha a férfi nem lesz Mariáé, bosszúvágya ennyivel is beérje. Nem kívánta, hogy akit faképnél hagytak, ráadásul még nyilvánosan is megszégyenüljön. Csak menjen el Henry Crawford, akkor még sajnálni is tudja a nővérét. Fanny sokkal tisztább okokból fogadta örömmel a bejelentést. Ebéd közben szerzett róla tudomást, és valósággal fellélegzett. A többiek mind a sajnálkozásukat fejezték ki, és az érzelmek skálájának legkülönbözőbb fokain magasztalták Henry Crawford érdemdús személyét: Edmund őszintén, bár egy csöppet sem elfogulatlanul, Lady Bertram pedig gépiesen, minden meggyőződés nélkül. Norrisné nagyot nézett, s kezdte elhinni, hogy Crawford talán mégsem szeretett bele Juliába; már-már azzal vádolta magát, hogy nem tett meg mindent ennek érdekében; de amikor annyian vannak a gondjaira bízva, csoda-e, hogy még az ő buzgalma sem tud lépést tartani a vágyaival? Egy-két nap múlva Yates úr is elutazott. Sir Thomas elsősorban az ő távozását várta türelmetlenül; az adott helyzetben, amikor egyedül akart maradni a családjával, még egy Yates úrnál különb idegen jelenléte is kellemetlen lett volna; de ez a léha és bizalmaskodó, haszontalan és költséges vendég mindenképpen az idegeire ment. Önmagában véve is bosszantotta volna, de mint Tom barátja és Julia udvarlója végképp elviselhetetlenné vált. Sir Thomasnak egészen mindegy volt, hogy Crawford úr elmegy-e, vagy marad-e; de amikor Yates urat kísérhette ki a bejárati ajtóhoz, őszinte megkönnyebbüléssel kívánt neki kellemes utazást. Yates úr még tanúja lehetett annak, hogyan számolják fel a mansfieldi színház maradványait, s hogyan távolítanak el mindent, aminek a legcsekélyebb köze is volt a darabhoz; távozásáig a ház visszanyerte eredeti komolyságát; és Sir Thomas abban a reményben csukta be mögötte az ajtót, hogy a színdarab utolsó, legbosszantóbb kellékét búcsúztatta el, s többé semmi sem fogja emlékeztetni e kínos történetre. Norrisnénak sikerült eltüntetnie a szeme elől azt, ami még kellemetlenül érinthette volna. A függöny, amelynek elkészítését oly nagy tehetséggel és sikerrel irányította, átvándorolt az ő házába, ahol véletlenül nagyon is elkelt a zöld posztó.
Huszonegyedik fejezet Sir Thomas hazatérése, a Szerelmi fogadalmak-tól függetlenül is, erősen hatott a család életére. Az ő fennhatósága alatt Mansfieldet mintha kicserélték volna. Néhányan elmentek a társaságból, másoknak megkeseredett a hangulata - unalom és ború váltotta fel az addigi derűt - a kedélytelen családi körbe csak ritkán lopakodott be valami élénkség. A paplakkal alig érintkeztek. Sir Thomas mindig is nagyon tartózkodó volt, most pedig különösen viszolygott a társas kapcsolatoktól, egy kivétellel. Hozzátartozóin kívül mással nemigen érintkezett szívesen, mint Rushworthékkal. Edmund nem csodálkozott az apja érzésein, s nem is fájt neki semmi, csak Granték kirekesztése. - Ők joggal tarthatnak igényt a barátságunkra - mondta Fannynak. - Szinte hozzánk tartoznak; valósággal részei a családnak. Kár, hogy apám nem méltányolja jobban, milyen figyelmesek voltak anyám és húgaim iránt az ő távollétében. Attól tartok, most úgy érezhetik, hogy elhanyagoljuk őket. De apám, sajnos, egyiküket sem ismeri valami jól. Alig egy éve költöztek ide, amikor ő elutazott Angliából. Ha jobban ismerné őket, érdemeikhez képest becsülné a társaságukat, hisz pontosan olyan emberek, amilyeneket ő szeret. Nálunk mostanában nem nagyon vidám a hangulat: a húgaim búbánatosak, és Tomról is lerí a rosszkedv. Dr. Grant és a felesége egy kis életet hozna közénk, s még apám is úgy találná, hogy derűsebben telnek az estéink, ha itt vannak. - Gondolja? - kérdezte Fanny. - Véleményem szerint a nagybátyám nem örülne semmilyen vendégnek. Azt hiszem, ő éppen ezt a csöndet szereti, és a családi kör pihentető békéjén kívül nem vágyik semmi másra. Egyébként nem érzem úgy, mintha nálunk most komorabb volna a hangulat, mint régebben... mármint a nagybátyám elutazása előtt. Ha jól emlékszem, nagyjából ilyen volt mindig. Sohasem nevettünk valami sokat a jelenlétében; vagy ha mégis van egy kis különbség, legfeljebb annyi, azt hiszem, amennyi az ilyen hosszú távollét után eleinte nagyon is érthető. Egy kissé feszélyezettek vagyunk, ami természetes; de nem emlékszem rá, hogy régebben vidámabbak lettek volna az estéink, kivéve, amikor a nagybátyám a városban volt. Gondolom, a fiatalokban sohasem tombol a vígság, ha otthon van, akire fel kell nézniük. - Azt hiszem, igazad van, Fanny - felelte Edmund egy kis gondolkodás után. - Csakugyan, az estéink nem változtak meg, inkább visszanyerték régi jellegüket. Az az élénkség, az volt az újdonság. De milyen erős tud lenni alig néhány hét benyomása! Már-már úgy éreztem, mintha sohasem éltünk volna másként. - Úgy látszik, én kedélytelenebb vagyok, mint a többiek - mondta Fanny. - Én most sem érzem hosszúnak az estéket. Nagyon szeretem hallgatni a nagybátyámat, ha Nyugat-Indiáról beszél. Órák hosszat elhallgatnám. Sok mindent tudnék mondani, amiben feleannyi szórakozást sem találtam; de hát azt hiszem, én nem vagyok olyan, mint mások. - Miért hiszed ezt? - kérdezte Edmund mosolyogva. - Szeretnéd, ha rábólintanék, s azt mondanám, hogy azért különbözöl a többiektől, mert bölcsebb és józanabb vagy náluk? De ugyan mikor bókoltam én neked, Fanny, vagy akárki másnak? Ha bókokra vágyol, menj csak az apámhoz. Benne nem fogsz csalódni. Kérdezd meg, mi a véleménye rólad, és annyi bókot hallhatsz, amennyi jólesik; igaz, mindenekelőtt a külsődről, de most be kell érned ennyivel, abban a reményben, hogy egyszer majd a lelki szépségedet is felfedezi. Ez a hang annyira új volt Fannynak, hogy végtelenül zavarba jött tőle. - Egy szó, mint száz: a nagybátyádnak az a véleménye, hogy nagyon csinos vagy, kedves Fanny. Rajtam kívül mindenki más nagy hűhót csinált volna belőle, és rajtad kívül mindenki más megsértődött volna, amiért nem tartották nagyon csinosnak már azelőtt is; de az az igazság, hogy a nagybátyád eddig nem látott szépnek, most pedig annak lát. Hogy mennyivel jobb színben vagy! És az arcod hogy megszépült! És az alakod... nono, Fanny, ne fordulj el... hisz csak egy nagybácsi mondja. Mi lesz veled, ha még a nagybátyád dicséretét sem bírod elviselni? Komolyan, lassanként hozzá kell
edződnöd ahhoz a gondolathoz, hogy az embernek jólesik rád néznie. Próbáld meg kibírni, hogy csinos nő lett belőled. - Jaj, ne beszéljen így, ne beszéljen így! - kiáltotta Fanny, és Edmund nem is sejthette, mi minden bántja; de látta, hogy bántja valami, s ezért nem folytatta tovább, csak ennyit tett hozzá komolyabb hangon: - Semmi akadálya, hogy minden tekintetben megnyerd a nagybátyád tetszését; csak azt szeretném, ha többet beszélgetnél vele. Azok közé tartozol, akik esténként túlságosan is sokat hallgatnak. - De hiszen többet beszélek vele, mint régebben. Ez így van, higgye el. Tegnap is, nem hallotta, amikor a rabszolgakereskedelemről kérdeztem? - De igen... és reméltem, hogy azután is lesz még egypár kérdésed. A nagybátyád örült volna, ha tovább érdeklődsz. - Én igazán szerettem volna... de az a halálos csend! Az unokanővéreim csak ültek, és egy szót se szóltak, mintha egyáltalán nem érdekelné őket a téma, úgyhogy nem szívesen... gondoltam, olyan látszata lenne, mintha az ő rovásukra akarnék feltűnni, ha én tanúsítok kíváncsiságot és érdeklődést a mondanivalója iránt, amikor ő a lányaitól várná el ugyanezt! - Crawford kisasszony nagyon helyesen állapította meg rólad a múltkor, hogy te majdnem úgy félsz a feltűnéstől és a dicsérettől, mint más nők a mellőzéstől. A paplakban beszélgettünk rólad, és szó szerint ezeket mondta. Pedig ő ért hozzá. Senkit sem ismerek, aki ennyire bele tud látni az emberekbe. Szinte csodálatos, egy ilyen fiatal nőtől! A te jellemedről mindenesetre tisztább képe van, mint számos régi ismerősödnek; és egy-egy tréfás megjegyzéséből, amikor jókedvében nem vigyáz a nyelvére, azt veszem ki, hogy sok mindenkit éppoly találóan tudna jellemezni, ha a tapintat nem tiltaná. Kíváncsi vagyok, mi a véleménye apámról! Nyilván tetszik neki, mint jó megjelenésű, méltóságteljes, egyenes és úri modorú ember, de mivel olyan keveset érintkezett vele, talán egy kissé riasztónak találja a tartózkodását. Ha többet volnának együtt, biztosan megszeretnék egymást. Apám élvezné az elevenségét, ő pedig van annyira okos, hogy megbecsülje apám jó tulajdonságait. Kár, hogy nem találkoznak gyakrabban! Remélem, Crawford kisasszony nem gondolja, hogy ennek valamiféle ellenszenv az oka apám részéről. - Mivel a többiek részéről csakis rokonszenvet tapasztalt, nemigen lehetnek ilyen aggodalmai - felelte Fanny, elfojtva sóhaját. - Nagyon természetes, hogy Sir Thomas eleinte senkivel sem akar találkozni a családján kívül, úgyhogy ebből nem vonhat le semmilyen következtetést. Egy idő múlva, gondolom, ugyanúgy érintkezünk majd, mint azelőtt, már amennyire az évszak megengedi. - Gyerekkora óta ez az első október, amelyet vidéken tölt. Tunbridge-et és Cheltenhamet nem nevezhetem vidéknek; a november pedig még komolyabb hónap, és látom, Grantné mindent elkövet, hogy Crawford kisasszony ne találja unalmasnak Mansfieldet, ahogy a tél közeledik. Fanny erre sok mindent mondhatott volna, de okosabb volt hallgatni, s egyáltalán nem érinteni Crawford kisasszony anyagi helyzetét, műveltségét, szellemességét, társadalmi állását, a barátait, nehogy látszólag méltánytalan kijelentések csússzanak ki a száján. Minthogy Crawford kisasszony olyan jó véleménnyel volt róla, legalábbis hálás elnézést érdemelt, és Fanny másra terelte a szót. - Holnap, úgy tudom, a nagybátyám Sothertonban ebédel magával és Tommal együtt. Alig egypáran maradunk itthon. Remélem, a nagybátyám nem fog kiábrándulni Rushworth úrból. - Hiába reméled, Fanny. A holnapi látogatás után ki kell ábrándulnia belőle, hiszen öt óra hosszat leszünk a társaságában. Előre félnék a holnapi bárgyúságtól, ha nem kellene még nagyobb veszélyekkel számolni: a hatással, amelyet apámra gyakorolhat. Igazán nem áltathatja magát sokáig. Őszintén sajnálom mindannyiukat, és nem adnám egy vak lóért, ha Rushworth és Maria sohasem találkozott volna.
Ezen a téren valóban nagy csalódások vártak Sir Thomasra. Bármilyen jóindulattal viseltetett is Rushworth úr iránt, bármennyire tisztelte is őt Rushworth úr, előbb-utóbb rá kellett eszmélnie az igazságnak legalább egy részére - arra ugyanis, hogy Rushworth úr nagyon értéktelen fiatalember, akinek a gyakorlati és elméleti ismeretei egyaránt hiányosak, akinek semmiről sincs határozott véleménye, s akinek álmában sem jut eszébe, hogy olyan, amilyen. Sir Thomas egészen másféle vőre számított; s most aggodalom fogta el Maria miatt, és szeretett volna belelátni az ő szívébe. Nem kellett sokáig figyelnie, hogy megállapíthassa: még az a legjobb, ha csak közönyt talál benne. Maria hűvösen, fölényesen viselkedett Rushworth úrral szemben. Nem tudta szeretni, nem is szerette. Sir Thomas elhatározta, hogy komolyan beszél vele. Hiába lenne oly előnyös a frigy, hiába vált már jó ideje nyilvánossá az eljegyzés, Maria boldogságát nem szabad feláldozni. Úgy látszik, túlságosan rövid ismeretség után ígérte oda a kezét Rushworth úrnak, s most, hogy jobban megismerte, bánja, amit tett. Sir Thomas ünnepélyes, de nyájas modorban kezdte a beszélgetést; elmondta lányának, hogy mitől fél, érdeklődött az óhajai felől, kérte, hogy beszéljen nyíltan és őszintén, s biztosította, hogy semmilyen kellemetlenségtől nem kell tartani, a kapcsolat végérvényesen felbontható, ha úgy érzi, hogy csak boldogtalanságot hozna rá. Ő, Sir Thomas, kiáll mellette, és megszabadítja. Maria vívódott egy pillanatig e szavak hallatán, de csak egy pillanatig; s amikor apja befejezte, azonnal, határozottan s a lelki tusa minden látható jele nélkül adta meg a választ. Hálásan köszöni Sir Thomas féltő szeretetét, atyai jóságát, de apja téved, ha azt hiszi, hogy benne akárcsak a leghalványabban is felmerült az eljegyzés felbontásának a vágya, vagy egy csöppet is változott a gondolkodása és a hajlandósága, amióta megkötötték. A legnagyobb tisztelettel viseltetik Rushworth úr jelleme és egyénisége iránt, és nem kételkedik abban, hogy tökéletesen boldog lesz mellette. Sir Thomasnak ennyi elég volt. Talán örült is, hogy beérheti ennyivel, s nem kell mélyebbre ásnia, miként az esze másoknak tanácsolta volna. Olyan kapcsolatról volt szó, melynek a felbontása igen fájdalmasan érintette volna, s ezért a következőképpen okoskodott. Rushworth úr még fiatal, sokat fejlődhet: jó társaságban fejlődnie kell, és fejlődni is fog; s ha Maria ilyen biztosnak látja mellette a boldogságát, mégpedig anélkül, hogy elfogulttá vagy vakká tenné a szerelem, akkor hinni kell neki. Az érzései nyilván nem túl hevesek; Sir Thomas ezt nem is gondolta egy percig sem; de attól még éppoly derűs lehet az élete; s ha le tud mondani arról, hogy kiemelkedő, ragyogó egyéniséget lásson a férjében, minden egyéb kétségtelenül mellette szól. Egy jó természetű fiatal nő, aki nem szerelemből megy férjhez, általában még inkább szokott ragaszkodni a régi családjához; most is az lehet a legnagyobb csábítás, hogy Sotherton olyan közel van Mansfieldhez, s ez minden bizonnyal a legkedvesebb és ártatlanabb örömök állandó forrása lesz. Ilyen és ehhez hasonló érveket sorakoztatott fel magában Sir Thomas, mert örült, hogy elkerülheti a szakítás kellemetlen mellékzöngéit, a feltűnést, a megjegyzéseket, a szemrehányásokat, amelyek szükségképpen együttjárnának vele; örült, hogy mégiscsak létrejön a házasság, amely nagymértékben növelheti a tekintélyét és a befolyását; s még jobban örült, hogy a lányáról nem kell olyasmit feltételeznie, ami keresztezné a szándékait. Mariát legalább annyira megnyugtatta ez a beszélgetés, mint az apját. A mostani lelkiállapotában csak örülni tudott annak, hogy végérvényesen eldőlt a sorsa; hogy ismét elkötelezte magát Sotherton mellett; hogy Crawford nem ringathatja magát holmi diadalmas elképzelésekbe, mintha ő irányítaná a tetteit, és Maria őérte áldozná fel a jövőjét; ennélfogva büszke elszánással ment ki a szobából, s csak azt fogadta meg, hogy ezután óvatosabban bánik Rushworth úrral, nehogy az apja ismét gyanút fogjon. Ha Sir Thomas a Henry Crawford távozása utáni első három-négy napban fordult a lányához, mielőtt még lecsitult a háborgása, mielőtt még feladott minden reményt, vagy elhatározta, hogy megpróbálja kibírni a vőlegényét, talán másféle választ kapott volna; de azóta megint eltelt három-négy nap, és Crawford nem jött vissza, nem írt, nem üzent, nem jelezte, hogy meglágyult a szíve, és Maria többé
semmi jót nem várhatott az elválásuktól: kénytelen volt tehát kijózanodni, s a büszkeségben keresni vigaszt, bosszúját önmaga ellen fordítva. Henry Crawford tönkretette a boldogságát, de ezt sohasem szabad megtudnia; a hírét, az eleganciáját, a jólétét már nem fogja tönkretenni. A világért sem szabad azt hinnie, hogy őutána epekedik a mansfieldi magányban, hogy miatta dobta el Sothertont és Londont, a függetlenséget és a pompát. A függetlenség csábosabb színekben tűnt fel, mint valaha; s még jobban fájt, hogy Mansfieldben hiába vágyik rá. Maria egyre tűrhetetlenebbnek érezte a korlátokat, amelyek Sir Thomas hazatérése után körülvették. A szabadság, amelyet a távollétében élvezett, most nélkülözhetetlenné vált. Amilyen hamar csak lehet, meg kell szabadulnia apjától és Mansfieldtől, hogy a gazdagságban, az előkelőségben, a mozgalmas nagyvilági életben keressen gyógyírt sajgó lelki sebére. Ezt szilárdan eltökélte, s nem ingott meg többé. Aki így érez, annak minden késedelem fáj, még az is, amit a hosszas előkészületek okoznak, s még Rushworth úr sem igen várhatta türelmetlenebbül az esküvőt, mint Maria. A lényeges dolgokban, vagyis a lelkiekben már úgyis tökéletesen felkészült a menyasszony: felkészítette a házasságra az a gyűlölet, amelyet otthona, szabadságának korlátozása és a nyugalom iránt érzett; a csalódott szerelem gyötrelme és a megvetés az iránt, aki a férje lesz. A többi ráér. Az új kocsik és bútorok beszerzése várhat tavaszig, amikor majd Londonban jobban érvényesítheti ízlését. Miután a fő kérdésekben ily módon megegyeztek, hamarosan kitűnt, hogy az esküvő múlhatatlan előkészületeire néhány röpke hét is elegendő. Rushworthné roppant készségesen lépett le a színről, s adta át a helyét a szerencsés ifjú hölgynek, akit drága fia hitveséül választott; komornáját, inasát és hintóját megtartva már november legelején teljes nagyasszonyi pompával Bathba költözött, hogy estélyein ott kérkedjen tovább a sothertoni csodákkal; ez a foglalatosság talán a kártyapartik izgalma közepette is éppen olyan élvezetet szerzett neki, mint a helyszínen; s még el sem kezdődött a hónap második fele, amikor lezajlott az a szertartás, amely beiktatta Sotherton új úrnőjét. Kifogástalan esküvő volt. A menyasszony kitűnt eleganciájával; a két nyoszolyólány illő módon elhomályosult mellette; az oltár előtt apja adta át a vőlegénynek; anyja röpülősót szorongatott a kezében, várva, hogy mikor lesz rosszul az izgalomtól, nagynénje megpróbált sírni; s a prédikációt dr. Grant tartotta nagyon szívhez szólóan. Amikor a szomszédok később megtárgyalták, nem is tudtak fennakadni semmin, kivéve azt, hogy a vőlegényt, a menyasszonyt és Juliát ugyanaz a kocsi szállította a templomtól Sothertonba, amelyet Rushworth úr már egy éve használt. Egyébként minden vonatkozásban tökéletesen eleget tettek a legszigorúbb etikett követelményeinek. Megtörtént: elmentek. Sir Thomas, mint aggódó apa, illendően fel volt dúlva, s nagyrészt átérezte mindazt az izgalmat, amitől a felesége annyira tartott, de végül is szerencsésen megmenekült. Norrisné, aki boldogan vette ki részét a fáradalmakból, s az egész napot a kastélyban töltötte, hogy lelki támaszt nyújthasson a nővérének, és a szokásosnál egy-két pohárral többet ürítsen Rushworth úr és az ifjú Rushworthné egészségére, szinte földöntúli derűt sugárzott; hiszen ő hozta össze a partit; minden neki köszönhető; s aki látta magabiztos, diadalmas arcát, szentül hihette, hogy soha életében nem hallott még boldogtalan házasságokról, és a legcsekélyebb fogalma sincs róla, mi megy végbe az unokahúgában, aki a szeme láttára nőtt fel. Az ifjú pár úgy tervezte, hogy egy-két nap múlva Brightonba utazik, s ott házat bérel néhány hétre. Mariának minden nagyvilági hely új volt, és Brighton télen is csaknem olyan vidám, mint nyáron. Ha majd elmúlik az újszerű szórakozások varázsa, még mindig ott lesznek London tágabb lehetőségei. Úgy volt, hogy Julia is velük megy Brightonba. Mióta nem kellett vetélytársnőt látniuk egymásban, a nővérek között nagyjából helyreállt a régi jó egyetértés; annyira legalábbis összebarátkoztak, hogy az adott helyzetben mindegyik végtelenül ragaszkodjon a másikhoz. Az ifjú Rushworthnénak mindennél fontosabb volt, hogy ne maradjon kettesben a férjével; s Julia éppoly mohón vágyott az újdonságra
és az élvezetekre, mint Maria, bár valószínűleg nem hozott volna akkora áldozatot a cél érdekében, és jobban el tudta viselni, hogy alárendelt helyzetben marad. Eltávozásuk újabb cezúrát jelentett Mansfield életében: az űrt, amit maguk után hagytak, nem lehetett egyhamar betölteni. A családi kör még jobban összezsugorodott; s jóllehet a Bertram kisasszonyok az utóbbi időben vajmi kevéssé járultak hozzá a hangulat vidámabbá tételéhez, azért nagyon hiányoztak mindenkinek. Még az anyjuknak is hiányoztak; hát még gyöngéd szívű unokahúguknak, aki csak járt-kelt a házban, rájuk gondolt, és velük érzett, méghozzá a legnagyobb szeretettel, bár ők sohasem tettek valami sokat, hogy ezt kiérdemeljék.
Huszonkettedik fejezet Fanny jelentősége megnőtt, miután az unokanővérei eltávoztak. Most már ő volt az egyetlen fiatal nő a szalonban, egyedül ő foglalta el a családi életnek ezt a fontos központját, ahol addig csak a legszerényebb harmad illette meg, úgyhogy szükségképpen többet volt szem előtt, többet gondoltak rá és foglalkoztak vele, mint bármikor azelőtt; s ez a kérdés: „Hol van Fanny?” - elég gyakran hangzott el még akkor is, ha senki sem óhajtotta igénybe venni a szolgálatait. De nemcsak otthon nőtt meg az értéke, hanem a paplakban is. Szívesen látott, meghívott vendég lett ebben a házban, ahová Norris nagy tiszteletű úr halála óta évente kétszer sem tette be a lábát, s a borús, sáros, novemberi napokon a legszívélyesebb fogadtatásra talált Mary Crawfordnál. Első látogatása véletlennek volt köszönhető, a többi már nyomatékos rábeszélésnek. Grantné kapva kapott mindenen, ami változatosabbá tehette a húga életét, mi sem volt könnyebb tehát, mint meggyőznie magát arról, hogy a legnagyobb szívességet teszi Fannynak, és a legnagyszerűbb fejlődési lehetőségeket biztosítja a számára, ha ragaszkodik minél sűrűbb látogatásaihoz. Amikor Norrisné egyszer beküldte valamiért a faluba, Fannyt hatalmas zivatar érte utol a paplak közelében; az egyik ablakból meglátták, amint egy tölgyfa ágai és megritkult levelei alatt keres menedéket a háztól nem nagyon messzire, s bár előbb szerényen húzódozott egy kicsit, végül is be kellett mennie. A szolgálónak, aki udvariasan behívta, még ellenállt; de amikor maga dr. Grant ment ki érte egy esernyővel, nem volt más hátra, mint pironkodni, és a lehető leggyorsabban befutni a házba, s a szegény Crawford kisasszony, aki roppant csüggeteg lelkiállapotban bámult ki a vigasztalan esőbe, s egy lemondó sóhajjal éppen tudomásul vette, hogy aznap már semmi se lesz a sétából, és a következő huszonnégy órában egy árva lélekkel sem találkozhatik a hozzátartozóin kívül, határtalanul megörült, amikor némi lármát hallott a bejárati ajtó felől, s az előszobában szembetalálta magát a csuromvizes Price kisasszonnyal. Most tudta csak igazán méltányolni, mit ér, ha egy esős falusi napon történik valami. Azonnal feltámadt az életkedve, s mindenkinél buzgóbban szorgoskodott Fanny körül; kiderítette, hogy sokkal jobban átázott, mint ahogy eleinte hajlandó volt bevallani, és ellátta száraz ruhaneművel; s miután Fanny megadta magát a zsarnoki figyelmességnek, és eltűrte, hogy mindenféle gazdasszonyok és szobalányok sürögjenek körülötte és kiszolgálják, majd ismét lejött a szalonba, mert erőnek erejével ott marasztalták egy órácskára, amíg el nem áll az eső, Crawford kisasszony tovább lubickolhatott a szemét és szellemét felüdítő újdonságban, amely arra volt hivatva, hogy átöltözésig, illetve vacsoraidőig megmentse a halálos unalomtól. A két nővér olyan barátságos és kedves volt hozzá, hogy Fanny őszintén élvezte volna ezt a vizitet, ha el tudta volna hinni, hogy nem alkalmatlankodik, ha biztos lett volna abban, hogy egy óra múlva csakugyan megjavul az idő, s ha nem kellett volna attól a szégyentől tartania, hogy kizárólag az ő hazaszállítása végett előállítják dr. Grant kocsiját és lovait, mert igenis ezzel fenyegették. Hogy odahaza esetleg aggódnak, amiért ilyen időben elmarad, attól egy csöppet sem kellett félnie; mivel a két nagynénjén kívül senki sem tudott az eltávozásáról, efelől teljesen nyugodt lehetett, s tudva tudta, hogy ha Norrisné megemlít egy parasztházat, ahol ő bizonyára oltalmat talált a zivatar elől, Lady Bertramnak semmi kétsége nem lesz afelől, hogy csakugyan ott van abban a házban. Már kezdett kitisztulni, amikor Fanny észrevett a szobában egy hárfát, s a kérdéseiből, amelyeket feltett, hamarosan kiderült, hogy nagyon kíváncsi a hangjára, mert - ezt alig lehetett elhinni - még egyszer sem hallotta, amióta Mansfieldbe hozták. Maga Fanny úgy gondolta, hogy ennél mi sem egyszerűbb és természetesebb. Mióta a hangszer megérkezett, nemigen járt a paplakban - miért is járt volna? -, de Crawford kisasszony, akinek eszébe jutott, hogy Fanny annak idején igenis kifejezte ez irányú óhajait, most lelkifurdalást érzett mulasztása miatt; s a legszívélyesebb hangon mindjárt meg is kérdezte, hogy: - Akkor hát játsszak valamit most? - és - Mit szeretne hallani? Játszott is; nagy örömmel töltötte el, hogy sikerült új hallgatóra találnia, méghozzá olyan hallgatóra, aki rendkívül hálás közönségnek bizonyult, aki el volt ragadtatva az előadástól, s akiből nem hiányzott
a zenei ízlés. Játszott, míg csak Fanny az ablak felé sandítva meg nem állapította, hogy nyilvánvalóan kiderült, úgyhogy, sajnos, mennie kell. - Még egy negyedórát - felelte Crawford kisasszony -, aztán majd meglátjuk. Ne szaladjon el az első pillanatban, ahogy elállt. Azok a felhők nagyon ijesztőek. - De már elvonultak - mondta Fanny. - Megfigyeltem. Délről fúj a szél. - Délről vagy északról: ismerem én az ilyen fekete felhőket. Nem szabad elindulnia, amíg ilyen bizonytalan az idő. Különben is, még valamit szeretnék eljátszani magának... nagyon szép kis darab... az unokabátyjának, Edmundnak ez a kedvence. Muszáj maradnia, hogy meghallgassa az unokabátyja kedvencét. Fanny ezt belátta; s bár nem kellett az előbbi mondatra várnia, hogy Edmund az eszébe jusson, e szavak még erősebben felidézték a képét: szinte látta, amint ott ül abban a szobában nap nap után, talán épp az ő mostani helyén, és sohasem halványuló élvezettel hallgatja kedvenc darabját, amelyet Crawford kisasszony - úgy rémlett - még az előbbieknél is zengőbben és kifejezőbben adott elő; s bár Fannynak is tetszett, hisz nagyon szívesen gyönyörködött mindenben, amiben Edmund gyönyörködik, a dal végeztével még kevésbé volt maradása, mint előtte; ezt azután tudomásul vették, de nagyon nyájasan invitálták, hogy jöjjön el máskor is, nézzen be hozzájuk, valahányszor arra jár, úgyhogy Fanny igazán nem tehetett egyebet, s megígérte, ha otthon nem lesz ellene kifogás. Így kezdődött a barátság, amely a Bertram kisasszonyok távozása utáni első hetekben alakult ki közöttük - s amely inkább a változatosságra szomjazó Crawford kisasszony óhajaiban gyökerezett, semmint Fanny érzéseiben. Fanny két-három naponként elment hozzá, mint akit megbabonáztak: nem tudta megállni, hogy el ne menjen, pedig nem szerette Mary Crawfordot, nem úgy gondolkodott, mint ő, s nem érezte lekötelezve magát, amiért jobb híján most az ő társaságát kultiválják; a beszélgetésekből sem származott magasabb rendű öröme, legfeljebb olykor némi szórakozás, sokszor az is csak jobb belátása ellenére, ha az elhangzó tréfák olyan személyeken vagy dolgokon csattantak, amelyek véleménye szerint tiszteletet érdemeltek volna. Mégis elment, s mivel az évszakhoz képest szokatlanul enyhe volt az idő, sok-sok félórát sétálgattak együtt Grantné bokrosában; néha még le is ültek a lomboktól már-már alig védett padok egyikére, s ottmaradtak, míg egy váratlanul hűvös fuvallat rájuk nem tört - miközben Fanny talán épp a hosszú ősz áldásait magasztalta elérzékenyülten -, s az utolsó megsárgult leveleket köréjük hintve arra nem késztette őket, hogy felugorjanak, és járkálva próbáljanak felmelegedni. - Milyen szép ez - mondta Fanny körültekintve, amikor egyszer így üldögéltek együtt. - Valahányszor ide jövök, ebbe a bokrosba, mindig jobban elámulok a fejlődésén és a szépségén. Három éve még nem volt itt semmi, csak egy elvadult élő sövény ennek a területnek a felső szélén, semmit se láttunk benne, semmit se vártunk tőle; most pedig sétány lett belőle, s nehéz volna megmondani, miért becsüljük jobban: a hasznosságáért vagy a szépségéért; még három év, s talán végképp elfelejtjük... vagy majdnem... hogy mi is volt azelőtt. Csodálatos, igazán csodálatos az idő munkája és az emberi lélek átalakulása! - E gondolatsor folytatásaképpen nemsokára hozzátette: - Ha van a természetünknek olyan képessége, amelyet csodálatosabbnak lehet nevezni a többinél, azt hiszem, az emlékezet az. Működésében, hibáiban, kihagyásaiban is valahogy érthetetlenebb jelenségekkel szolgál, mint a szellem egyéb területei. Az emlékezet néha mindent megőriz, szolgálatkész, engedelmes; máskor zavaros és gyönge, ismét máskor zsarnoki és ellenőrizhetetlen! Kétségtelen, hogy az ember minden tekintetben valóságos csoda; de az a képessége, amellyel emlékezik és felejt, különösen rejtélyesnek látszik. Crawford kisasszony, aki közömbösen és szórakozottan hallgatta, nem tudott mit mondani; éppen ezért Fanny visszakanyarodott az előbbi témához, hogy jobban lekösse az érdeklődését: - Talán szemtelenségnek hat, ha én merek dicsérni valakit, de mégis bámulnom kell Grantné nagytiszteletű asszony ízlését, ahogy mindezt elrendezte. Micsoda nyugodt egyszerűség van a sétány beosztásában! Semmi nagyzolás!
- Igen - felelte hanyagul Crawford kisasszony -, nagyon megfelel egy ilyesfajta helynek. Nagyságra persze itt gondolni sem lehet; s magunk közt szólva, mielőtt Mansfieldbe jöttem, nem is képzeltem volna, hogy egy falusi lelkész bokrosra s más hasonlókra vágyhat. - Úgy örülök, hogy az örökzöld ilyen szépen fejlődik! - mondta válasz helyett Fanny. - A nagybátyám kertésze mindig azt mondja, hogy az itteni talaj jobb, mint a miénk, s a babér és általában az örökzöld fejlődése mintha őt igazolná. Az örökzöld! Milyen gyönyörű, milyen kedves, milyen csodálatos! Gondoljuk csak el, mennyi érdekességet mutat a természet! Tudom, némely országban éppen az a fa érdekes, amely elhullajtja a lombját, de azért mégis bámulatos, hogy ugyanazon a földön, ugyanannak a napnak a melegétől olyan növények tenyésznek, amelyek létezésük legfontosabb alaptörvényeiben ennyire különböznek egymástól. Most talán megmosolyog, amiért így fantaziálok, de kint a szabadban, s kivált, ha elüldögélek a szabadban, mindig hajlamos vagyok arra, hogy eleresszem a gondolataimat. Pihentessük meg a szemünket a leghétköznapibb természeti jelenségen, s az is tápot ad a csapongó képzeletnek. - Az igazat megvallva - felelte Crawford kisasszony -, én többé-kevésbé olyan vagyok, mint az a híres dózse XIV. Lajos udvarában; és kijelenthetem: nagyobb csodát nem látok ebben a bokrosban, mint hogy én magam itt vagyok benne. Ha most egy éve bárki azt mondta volna, hogy ez a hely lesz az otthonom, hogy hónapokig itt fogok élni, mint ahogy élek, a szemébe nevettem volna. Pedig csaknem öt hónapot töltöttem itt; méghozzá életem legnyugodtabb öt hónapját. - Azt hiszem, túlságosan is nyugodtnak találta ezt az időt. - Elméletileg én is azt hittem volna, de - s a szeme felcsillant - mindent összevéve, még sohasem volt ilyen kellemes nyaram. No de - tette hozzá jobban elgondolkodva és valamivel halkabb hangon -, ki tudja, mi lesz a vége. Fannynak megdobbant a szíve, és úgy érezte, képtelen volna további feltevésekkel vagy kérdésekkel előállni. Crawford kisasszony azonban felélénkült, s így folytatta: - Azt tapasztalom, hogy sokkal jobban bele tudok törődni a vidéki életbe, mint képzeltem volna. Mi több, lehetséges, hogy akár az évnek a felét is kellemesen el tudnám tölteni a vidéken, sőt, bizonyos körülmények között nagyon kellemesen. Egy elegáns, nem túlságosan nagy ház, s elérhető távolságban a rokonok; állandó érintkezés velük; megbecsült hely a környék legjobb társaságában; talán némi elismerés is, amiért hangadóbb szerepet játszunk benne, mint mások, akik vagyonosabbak; s változatosságnak az efféle vidám szórakozások után legfeljebb egy kis tête-à-tête 17 azzal a valakivel, aki érzésünk szerint a legrokonszenvesebb a világon. Ugye, hogy ebben a képben nincs semmi ijesztő, Price kisasszony? Ha ilyen otthonunk volna, igazán nem kellene irigyelnünk az újdonsült Rushworthné őnagyságát. - Rushworthnét irigyelni! - Fannyból csak ennyi csúszott ki önkéntelenül, de Mary Crawford máris folytatta: - No de igazán csúnya lenne, ha nem a legnagyobb szeretettel emlékeznénk meg az ifjú Rushworthnéról, mert számítok rá, hogy sok vidám, kellemes, önfeledt órát köszönhetünk majd neki. Azt hiszem, jövőre mindannyian sokat leszünk együtt Sothertonban. Egy ilyen házasság, mint a Bertram kisasszonyé, valóságos jótétemény mindenkire nézve; hiszen Rushworth úr feleségének nyilván az lesz az első dolga, hogy minél több embert gyűjtsön a házába, és a legjobb bálokat rendezze az egész környéken. Fanny hallgatott, és Crawford kisasszony is visszasüppedt a tűnődésbe, majd néhány perc múlva felnézett, s ez a kiáltás hagyta el ajkát: - Ó, hisz éppen itt van! - Pedig nem Rushworth úr volt az, hanem Edmund; látták, amint Grantnéval sétál feléjük. - A nővérem és Bertram úr. Örülök, Price kisasszony, hogy az idősebbik unokabátyja elment, s így újra Edmund kapta meg a „Bertram úr” címet. „Edmund Bertram úr”, ez olyan mesterkélten, szánalmasan, másodszülöttesen hangzik, hogy gyűlölöm.
17
Bizalmas együttlét.
- Én egész másként érzem! - mondta lelkesen Fanny. - Nekem a „Bertram úr” hangzik semmitmondónak és hidegnek, nincs benne melegség, nem lehet embert képzelni mögéje! „Bertram úr”: egy úr, és semmi más. De az Edmund névben van nagyság. Hősi, nemesi képzetek tapadnak hozzá: királyok, hercegek és lovagok neve, s mintha lovagi szellem és meleg érzés sugározna belőle. - Elismerem, hogy a név önmagában véve kifogástalan, és Lord Edmund vagy Sir Edmund pompásan hangzik; de az az „úr” teljesen megkopasztja, kilúgozza, és „Edmund úr” már semmivel se jobb, mint „John úr” vagy „Thomas úr”. De hadd okozzunk nekik egy kis csalódást, jó? Keljünk fel, mielőtt ideérnének, hadd rekedjen bennük a fele prédikáció, amiért idekint ülünk ebben az évszakban. Edmundnak különös gyönyörűség volt ez a találkozás. Most látta őket először együtt, amióta létrejött köztük ez a szorosabb kapcsolat, melyről nagy örömmel értesült. Mást nem is kívánhatott volna, mint hogy akik oly közel állnak a szívéhez, legyenek jó barátok; s becsületére legyen mondva, hogy, bár szerelmes volt, nem úgy képzelte a dolgot, mintha csakis Fanny vagy akár elsősorban Fanny nyerhetne valamit ezen a barátságon. - No mi az, hát nem szid meg bennünket a könnyelműségünk miatt? - kérdezte Crawford kisasszony. Mit képzel, miért üldögéltünk itt, ha nem azért, hogy megkapjuk a magunkét, s azután halljuk, amint rimánkodik és könyörög, hogy ilyesmi soha többé ne forduljon elő? - A szidás talán nem maradt volna el - felelte Edmund -, ha bármelyiküket egyedül találom a padon; de amíg együtt bűnöznek, sok mindent el tudok nézni. - Nem is ülhettek valami sokáig - kiáltotta Grantné -, mert amikor felmentem a kendőmért, láttam őket a lépcsőház ablakából, és akkor még sétáltak. - Különben is - tette hozzá Edmund -, olyan enyhe az idő, hogy igazán nem lehet könnyelműségnek nevezni, ha leültek egypár percre. A mi időjárásunkat nem szabad mindig a naptár alapján megítélni. Néha novemberben többet engedhetünk meg magunknak, mint májusban. - Esküszöm - mondta Crawford kisasszony -, még sohasem láttam ilyen kiábrándító, szívtelen jó barátokat! Hiszen magukat semmivel se lehet nyugtalanítani. Nem is tudják, mennyit szenvedtünk, milyen rettenetesen átfáztunk! Különben régóta tudom, hogy Isten legyen irgalmas ahhoz a nőhöz, aki Bertram úr józan eszét próbálja valami kis ravaszsággal kijátszani. Mindjárt sejtettem, hogy tőle nem sokat várhatok; de tőled, kedves nővérem, egyetlen nővérem, azt hiszem, igazán elvárhattam volna, hogy reszkess egy kicsit miattam. - Sose áltasd magad, drága Marym. Arra várhatsz, amíg engem megijesztesz. Pedig én is reszketek néha, csak egészen másért; s ha én parancsolnék az időnek, bizony jó csípős keleti szélben ültetek volna egész mostanáig... például a növényeim miatt, amelyeket Robert nem hajlandó bevinni, mert olyan enyhék az éjszakák, pedig az lesz a vége, jól tudom, hogy hirtelen megváltozik az időjárás, egyik napról a másikra beáll a kemény fagy, mindenki csodálkozik majd (főleg Robert), és nekem elpusztul minden növényem; de ami még rosszabb, épp most mondta a szakácsné, hogy a pulyka, amit semmi esetre sem akartam vasárnap előtt elkészíttetni, mert tudom, mennyivel jobban ízlene az uramnak a vasárnapi fáradalmak után, legfeljebb, ha holnapig eláll. Ezek az igazi bajok, ezért tartom az időjárást bosszantóan enyhének. - A háztartás örömei faluhelyen! - mondta Crawford kisasszony pajkosan. - Ajánlom magam a műkertésznek és a tikásznak. - Drága gyermekem, ajánld be az uramat a Westminster-apátság vagy a Szent Pál-székesegyház főesperesének, és akkor boldogan neked hagyom a műkertészt meg a tikászt. De Mansfieldben nincsenek is ilyen rangok. Hát mit tegyek? - Semmi mást, mint amit most is teszel: bosszankodjál minél többet, és mégse gyere ki soha a sodrodból.
- Köszönöm szépen; de bárhol élünk is, Mary, az ilyen apró bosszúságokat nem lehet elkerülni; ha majd letelepedsz a városban, és meglátogatlak, azt hiszem, nevethetek rajta, hogy te sem szabadultál meg tőlük, hiába lesz műkertészed és tikászod... vagy talán éppen azért. Keservesen fogsz jajveszékelni, hogy soha nincsenek kéznél, hogy pontatlanok, rengeteg pénzt kérnek, és csalnak. - Igen ám, de én olyan gazdag leszek, hogy eszembe se jut majd ilyesmiért jajveszékelni. Eddigi tudomásom szerint boldogtalanság ellen a legjobb gyógyszer a nagy jövedelem. A kellő mennyiségű mirtuszt és pulykát mindenesetre biztosítani tudja. - Csakugyan nagyon gazdag akar lenni? - kérdezte Edmund olyan tekintettel, amelyet Fanny végtelenül komolynak és sokatmondónak talált. - Természetesen. Maga talán nem? Ki ne akarna? - Nem akarhatok olyasmit, aminek a megvalósítása egyáltalán nem áll hatalmamban. Crawford kisasszony megszabhatja, hogy mekkora vagyont kíván. Csak kimondja, hogy évi hány ezer, és kétségkívül meg is kapja. Nekem csak az a vágyam, hogy ne legyek szegény. - És nem is lesz, ha mértékletes és takarékos, és a jövedelméhez szabja az igényeit, és így tovább. Megértem... és nagyon helyesnek tartom, ha valaki így gondolkodik, ha olyan öreg, mint maga, olyan korlátozottak a lehetőségei, és olyan középszerű a rokonsága. Maga ugyan mit is kívánhatna tisztességes megélhetésen kívül? Hiszen nem sok ideje van hátra, s a hozzátartozói nincsenek abban a helyzetben, hogy tegyenek valamit magáért, vagy elkeserítsék, amiért ők annyival gazdagabbak és tekintélyesebbek. Legyen csak becsületes és szegény... de én nem fogom irigyelni; azt hiszem, még tisztelni se fogom valami nagyon. Sokkal jobban tisztelem azokat, akik becsületesek és gazdagok. - Hogy a gazdagok vagy a szegények becsületét mennyire tiszteli, az engem a legkevésbé sem érint. Én nem akarok szegény lenni. Éppen azt határoztam el, hogy nem leszek szegény. Ha a kettő között, az evilági élet közbülső állapotában nem nézi le a becsületes embert, akkor már megnyugszom. - De igenis lenézem, ha magasabb helyet is elfoglalhatna. Le kell néznem azt, aki beéri a homállyal, holott nyitva előtte az út, hogy felemelkedjék, és sikert arasson. - De hogyan emelkedjék fel? S például az én becsületem hogyan arasson sikert? Erre a kérdésre nem volt könnyű választ adni, legfeljebb egy „Ó!”-t, amely elég sokáig eltartott, s a hölgy csak azután tudta hozzátenni: - Elmehetne parlamenti képviselőnek, vagy beállhatott volna a hadseregbe már évekkel ezelőtt. - Az utóbbival elkéstem egy kicsit; ami pedig a képviselőséget illeti, azt hiszem, várnom kell, amíg meg nem alakul valamiféle külön testület a kis jövedelmű másodszülöttek számára. Nem, Crawford kisasszony - tette hozzá komolyabb hangon -, igenis vannak sikerek, amelyeket én is el szeretnék érni, és roppant szerencsétlen volnék, ha úgy érezném, hogy hiába... nincs semmi esélyem vagy reményem... ezek azonban más természetűek. Valami elfogódottság látszott rajta, mialatt így beszélt, s mintha Crawford kisasszony viselkedésében is ugyanilyen elfogódottság nyilvánult volna meg, amikor nevetve válaszolt valamit; Fanny látta ezt, és nagyon rosszul esett neki; s mivel képtelen volt illedelmesen odafigyelni Grantnéra, aki most mellette lépkedett, Mary és Edmund nyomában, már-már elhatározta, hogy azonnal hazamegy, csak bátorságot kellett gyűjtenie hozzá; ekkor azonban a kastély nagy órája hármat ütött, eszébe juttatva, mennyivel tovább maradt el, mint máskor, és rövid úton megoldotta a nagy problémát, hogy szabade ott helyben elbúcsúznia, s ha igen, akkor hogyan. Minden kétsége elszállt, rögtön búcsúzkodni kezdett; Edmundnak pedig ugyanakkor eszébe jutott, hogy az anyja már érdeklődött utána, és ő éppen azért jött át a paplakba, hogy hazavigye. Fanny erre még türelmetlenebb lett, s a legkevésbé sem számítva arra, hogy Edmund netalán elkísérheti, máris szaladt volna haza egyedül; de az egész társaság sietni kezdett, és valamennyien bekísérték a házba, amelyen úgyis át kellett mennie. Az előszobában dr. Granttal találkoztak, s
miközben néhány pillanatra megálltak vele, Fanny azt vette ki Edmund szavaiból, hogy mégiscsak haza akarja kísérni. Edmund is búcsúzkodott. Fanny nagyon megörült ennek. Mielőtt kiléptek volna a házból, dr. Grant meghívta Edmundot, ossza meg vele másnap az ürüpecsenyéjét; és Fanny még jóformán fel sem foghatta ezt az újabb csapást, amikor Grantné, mint akinek hirtelen eszébe jut valami, odafordult, és remélte, hogy hozzá is lesz szerencséjük. Ez az udvarias meghívás olyan újszerű volt, olyan szokatlan esemény Fanny életében, hogy alig bírt meglepetésével és zavarával; s miközben eldadogta, mennyire hálás, „de sajnos nem hiszi, hogy módjában állna”, Edmundra sandítva remélt tanácsot és segítséget. Edmund azonban végtelenül megörült a Fannyra váró boldogságnak, s miután egy futó pillantás és egy félmondat segítségével is megállapította, hogy csak a nagynénje miatt szabódik, s el sem tudta képzelni, miért ne nélkülözhetné az anyja Fannyt, nyíltan és határozottan azt tanácsolta, hogy fogadja el a meghívást; s bár Fanny még e biztatás után sem merte ilyen vakmerő és független lépésre ragadtatni magát, abban csakhamar megegyeztek, hogy ha nem kap ellenkező értesítést, Grantné számíthat rá másnap. - Úgyis tudják, mi lesz vacsorára - mondta Grantné mosolyogva -: pulyka, méghozzá nem is akármilyen; tudniillik, drágám - fordult a férjéhez -, a szakácsné ragaszkodik hozzá, hogy holnap elkészítse a pulykát. - Remek, remek - kiáltotta dr. Grant -, annál jobb; jólesik hallanom, hogy ilyen finom falatok vannak a házban. De Price kisasszony és Edmund Bertram úr, gondolom, amúgy is vállalják a kockázatot. Nem vagyunk kíváncsiak a menüre. Baráti összejövetel, nem pedig díszvacsora: ez kell nekünk, igaz? Egy pulyka, egy liba, egy borjúláb, vagy bármi más, amit te meg a szakácsnéd hajlandók vagytok elébünk tálalni. A két unokatestvér hazament, s útközben nem sok szó esett közöttük, legfeljebb Edmund lelkendezett egy ideig a meghívás miatt, mert úgy érezte, hogy ez elmélyíti a két lány barátságát, amelynek annyira örült; de miután ezt a témát kimerítette, valahogy ábrándosabb lett, és másról nem volt kedve beszélni.
Huszonharmadik fejezet - Ugyan miért hívja meg Grantné Fannyt? - kérdezte Lady Bertram. - Hogy jutott ilyesmi az eszébe? Tudod, hogy Fanny sosem szokott így náluk vacsorázni. Nem nélkülözhetem, és biztos vagyok benne, hogy nem is akar elmenni. Ugye, nem akarsz elmenni, Fanny? - Ha így kérdezi - kiáltotta Edmund, mielőtt még az unokahúga válaszolhatott volna -, Fanny persze rögtön azt fogja mondani, hogy nem; de én igenis biztos vagyok benne, drága anyám, hogy szeretne elmenni; és nem látom be, miért ne mehetne. - El sem tudom képzelni, hogy jutott az eszébe Grantnénak ez a meghívás. Ez az első eset. A húgaidat meghívta néha, de Fannyt még soha. - Ha a néninek szüksége van rám... - kezdte Fanny nagy önfeláldozással. - De hisz apám is itt lesz anyám mellett egész este. - Hogyne, ő velem marad. - Tessék talán megkérdezni, mit szól hozzá ő. - Nagyon okos gondolat. Igazad van, Edmund. Ha Sir Thomas bejön, rögtön megkérdem tőle, hogy nélkülözhetem-e Fannyt, vagy sem. - Ahogy jónak tetszik látni, ez más kérdés; de én arra gondoltam, mit szól apám a meghíváshoz: el kell-e fogadni, vagy sem; s, azt hiszem, mivel ez az első meghívás, Grantnéra és Fannyra való tekintettel is az lesz a véleménye, hogy el kell fogadni. -Nem tudom. Majd megkérdezzük. De ő is nagyon meg lesz lepve, hogy Grantné egyáltalán meghívta Fannyt. Ezek után nem volt mit mondani, legalábbis semmi értelme nem volt, hogy bármit is mondjanak, amíg Sir Thomas meg nem érkezik; mivel azonban a másnap esti kényelme forgott kockán, Lady Bertramot annyira izgatta a kérdés, hogy amikor egy félóra múlva a férje a gazdaságból jövet s az öltözőszobája felé tartva benézett hozzájuk, utánaszólt, mielőtt még behúzta volna az ajtót: - Sir Thomas, egy pillanatra... mondani szeretnék valamit. Csendes, bágyadt hangja - mert sohasem szokta hangos beszéddel megerőltetni magát - mint mindig, most is engedelmes fülekre talált, s Sir Thomas visszajött. Lady Bertram belefogott a mondókájába, Fanny pedig azonnal kisurrant a szobából; igazán nem lehetett idegekkel kibírni, hogy a nagybátyja színe előtt róla tárgyalnak. Rettenetesen félt, noha maga is tudta, hogy ennyire talán mégsem kellene félnie, hisz végül is mit számít, hogy elmehet-e, vagy sem? De ha a nagybátyja jó sokáig latolgatja ezt a kérdést, méghozzá igen szigorú arccal, s közben le nem veszi róla azt a szigorú szemét, és végül is ellene dönt, akkor ő talán nem tudna elég illedelmesnek és szófogadónak mutatkozni. Pedig az ügye közben jól haladt. Lady Bertram így kezdte: - Mondani akarok valamit, ami nagyon meg fogja lepni. Grantné meghívta Fannyt vacsorára. - És? - kérdezte Sir Thomas, mintha azt várná, hogy mikor csattan a meglepetés. - Edmund azt akarja, hogy menjen el. De hogy legyek meg nélküle? - Csak el ne késsen - mondta Sir Thomas, elővéve az óráját -, de mi itt a nehézség? Edmund úgy érezte, most már közbeszólhat, s kiegészítheti anyja hézagos előadását. Mindent elmondott; Lady Bertram csak ennyit tudott hozzátenni: - Nagyon furcsa! Grantné még egyszer sem hívta meg eddig. - Hát nem természetes - jegyezte meg Edmund -, hogy Grantné szeretne ilyen kellemes társaságot biztosítani a húgának?
- Mi sem természetesebb - felelte Sir Thomas rövid megfontolás után -; véleményem szerint akkor sem lehetne természetesebb, ha a húga nem játszana benne semmi szerepet. Ha Grantné ápolja a kapcsolatokat Price kisasszonnyal, Lady Bertram unokahúgával, az nem szorul magyarázatra. Legfeljebb azon tudnék meglepődni, hogy most hívja meg először. Fanny nagyon helyesen tette, hogy csak feltételes választ adott. Úgy látszik, pontosan érzi, mi a módja ennek. De mivel úgy gondolom, hogy szívesen elmenne, hiszen a fiatalok mindig szeretnek együtt lenni, nem látom be, miért tagadnánk meg tőle az engedélyt. - De hát meg tudok-e lenni nélküle, Sir Thomas? - Határozottan azt hiszem, hogy igen. - Tudja, mindig ő készíti el a teát, ha a húgom nincs itt. - Talán megkérhetjük a húgát, hogy töltse velünk a holnapi napot, én pedig feltétlenül itthon leszek. - No jó, hát akkor Fanny elmehet, Edmund. Az érdekelt hamarosan tudomást szerzett a jó hírről. Edmund a szobájába menet bekopogtatott hozzá. - No, Fanny, minden a legnagyobb rendben, a nagybátyád egy percig sem gondolkodott rajta. Egyáltalán nem kellett töprengenie. Jöhetsz. - Köszönöm, nagyon örülök - felelte Fanny ösztönszerűen; bár amikor elfordult Edmundtól, és becsukta az ajtót, önkéntelenül is ezt gondolta: „Tulajdonképpen miért örülök? Hát nem tudom, hogy fájni fog, amit majd látok és hallok?” De hiába tudta, mégis örült. Mások talán semmi különöset nem találtak volna ebben a programban, de neki újszerű volt és jelentős, hiszen a sothertoni kirándulástól eltekintve még nemigen járt vendégségben; igaz, most csak egy fél mérföldre kellett elmenni, s csak három személyhez, de azért ez is vendégség volt, és már az előkészületek apró izgalmai is örömöt szereztek. Pedig megértést vagy segítséget egyáltalán nem kapott azoktól, akik arra lettek volna hivatva, hogy együtt érezzenek vele, és az ízlés dolgaiban ellássák tanácsokkal; Lady Bertramnak ugyanis soha eszébe sem jutott, hogy bárkinek szívességet tehetne, Norrisné pedig, amikor Sir Thomas kérésére és meghívására másnap elég korán megjelent, nagyon rossz hangulatban volt, és úgy látszott, nincs más célja, mint hogy, amennyire csak lehet, elrontsa az unokahúga minden jelenlegi és jövőbeli örömét. - Mondhatom, Fanny, ritka szerencsés lány vagy, hogy mindenki ilyen udvarias hozzád, és a rokonaid is elkényeztetnek! Nagyon hálás lehetsz Grantnénak, amiért az eszébe jutottál, és a nagynénédnek, amiért elengedett, és jobb, ha ezt egészen kivételes alkalomnak tekinted, mert remélem, nem gondolod, hogy neked találták ki az ilyen társaságba járást és házon kívül vacsorázást, és biztos lehetsz benne, hogy többször nem is fog előfordulni. Azt se képzeld, hogy a meghívással éppen téged akartak megtisztelni, mert a megtiszteltetés a nagybátyádnak, a nagynénédnek és nekem szól. Grantné úgy gondolja, nekünk tartozik azzal, hogy törődjön veled egy kicsit, különben soha eszébe se jutott volna, és mérget vehetsz rá, hogy ha Júlia itthon van, akkor ítéletnapjáig se kapsz vacsorameghívást. Miután Norrisné ilyen ügyesen elsinkófálta Grantnénak a kegyes cselekedetben játszott szerepét, Fanny - mert valamit mégiscsak válaszolnia kellett - azt mondta, hogy nagyon hálás Bertram néninek, amiért elengedte, és igyekezni fog minél jobban előkészíteni a nagynénje esti munkáját, nehogy túl sok dolga legyen az ő távollétében. - Attól ne fájjon a fejed, a nagynénéd nagyon jól meglesz nélküled, különben nem engedett volna el. Én is itt leszek, úgyhogy a nagynénéd miatt nem kell aggódnod. És remélem, nagyon kellemes estéd lesz, és pompásan fogod érezni magad. De meg kell jegyeznem, hogy éppen öt személyt ültetni asztalhoz, a legnagyobb ügyetlenség, és nem is értem, hogy egy olyan előkelő dámának, mint Grantné, nem jutott az eszébe valami jobb megoldás! Pláne ahhoz a hatalmas asztalukhoz, amely
borzasztó, hogy mennyire betölti az egész szobát! Kár, hogy a nagytiszteletű úr nem elégedett meg az én ebédlőasztalommal, amikor eljöttem, pedig minden értelmes ember megtartotta volna, de neki a sajátja kellett, az az új, az a szörnyűséges, amelyik bizony Isten nagyobb az itteni ebédlőasztalnál... pedig mennyivel jobban járt volna! És mennyivel jobban tisztelnék! Mert az olyan embert, aki fel akar kapaszkodni az uborkafára, sohasem tiszteli senki. Ezt jegyezd meg magadnak, Fanny. Öten... összesen öten ülik majd körül azt az asztalt. De a vacsora, az tíznek is elég lesz, fogadni mernék. Norrisné lélegzetet vett, s így folytatta: - Ha látom, milyen ostobák és nevetségesek azok az emberek, akik nincsenek megelégedve a maguk rangjával, és mindenáron szeretnének többnek látszani, úgy gondolom, nem árt, ha téged is figyelmeztetlek, Fanny, amikor nélkülünk mégy társaságba, és kérve kérlek, hogy ne told magad az előtérbe, és ne akarj folyton szerepelni és véleményt nyilvánítani, mintha nem is te volnál az, hanem valamelyik unokanővéred, és ne képzeld magad a mi drága Rushworthnénk vagy Juliánk helyébe. Nagyon nagy illetlenség lenne, nekem elhiheted. Ne feledd, hogy akárhol vagy, mindig te maradsz a legalacsonyabb és a legutolsó helyen, és hiába vehetjük úgy, mintha Crawford kisasszony tulajdonképpen otthon volna a paplakban, te azért semmiképpen se próbálj elébe kerülni. Éjszaka pedig addig maradsz, ameddig Edmund jónak látja. Ezt csak bízd őrá. - Igenis, néném, eszembe se jutott, hogy ne úgy legyen. - Ha pedig eleredne az eső, ami nagyon valószínű, mert ilyen borús időt még soha életemben nem láttam, akkor segíts magadon, ahogy tudsz, és ne számíts arra, hogy kocsit küldünk érted. Hogy én nem megyek haza éjszakára, az biztos, tehát énmiattam nem kell a kocsit előállítani, úgyhogy készülj fel a legrosszabbra, és vidd magaddal, amire szükséged lehet. Unokahúga mindezt nagyon természetesnek tartotta. Hogy mi jár neki, azt még Norrisné sem taksálhatta olyan kevésre, mint ő; s amikor nem sokkal utóbb Sir Thomas benyitott az ajtón, és azt mondta: - Fanny, hány órára kéreted a kocsit? - úgy meglepődött, hogy nem bírt szóhoz jutni. - De drága Sir Thomas! - kiáltotta Norrisné, vörösen a haragtól. - Fanny gyalog is mehet. - Gyalog! - ismételte meg a szót Sir Thomas megsemmisítő méltósággal, és beljebb jött a szobába. Gyalog menjen az én unokahúgom, ha vacsorára hívják, ebben az évszakban! Négy óra húsz perckor jó lesz? - Igenis - mondta Fanny szerényen, s olyan érzéssel, mintha bűncselekményt követne el Norrisné ellen; s hogy a diadalmas fölénynek még a látszatát is elkerülje, nagybátyja nyomában kisietett a szobából, bár olyan gyorsan mégsem tudott utánamenni, hogy ne hallja a következő indulatos szavakat: - Teljesen fölösleges! Túlzott kedvesség! De Edmund is megy; hát persze, Edmund miatt van az egész. Én is észrevettem, milyen rekedt volt csütörtök este. De Fannyt nem lehetett becsapni. Érezte, hogy a kocsi egyedül neki szól; s a nagybátyja figyelmessége, kivált azután, hogy a nagynénje olyan ellenségesen nyilatkozott, a hála könnyeit csalta a szemébe, amikor magára maradt. A kocsi percre pontosan előállt; még egy perc, és a fiatalúr is megjelent; mivel pedig a kisasszony, aki rettenetesen félt, hogy elkésnek, már sok-sok perce ott ült a szalonban, a mindig végtelenül pontos Sir Thomas idejében kísérhette ki őket. - Hadd nézzelek meg, Fanny - mondta Edmund kedves mosollyal, mint egy szerető testvér -, aztán megmondom, hogy tetszel; amennyire ebben a rossz világításban látom, nagyon csinos vagy. Mit vettél fel? - Az új ruhámat, amit a nagybátyámtól kaptam ajándékba Maria esküvőjére. Remélem, nem túl cifra; de gondoltam, fel kell vennem, amikor csak lehet, talán úgysem adódik rá több alkalom egész télen. Remélem, nem találja túl cifrának.
- Ha egy nő talpig fehérbe öltözik, sohasem lehet túl cifra. Nem, semmi cifraságot nem látok rajtad; minden a lehető legízlésesebb. Nagyon csinos a ruhád. Szépek ezek a fényes foltok. Ugye, Crawford kisasszonynak is van egy ilyesféle ruhája? A paplakhoz közeledve elhaladtak az istállóudvar és a kocsiszín mellett. - Ejha! - mondta Edmund. - Vendégek jöttek, egy fogatot látok! Vajon kit hívtak meg a tiszteletünkre? - S leengedte az ablakot, hogy jobban megnézze. - De hisz ez Crawfordé, szavamra, Crawford csézája! A két szolgáját is megismerem, éppen tolják be a régi helyére. Hát persze, megjött Crawford. Ez aztán a meglepetés, Fanny. Nagyon örülök neki. Idő se volt rá, a helyzet se volt rá alkalmas, hogy Fanny közölje, mennyire mások az ő érzései; de az a gondolat, hogy még valaki s éppen ez a valaki szemügyre fogja venni, nem kis mértékben növelte izgalmát, mellyel a szalonba bevonulás rettentő szertartása eltöltötte. Márpedig Crawford úr csakugyan ott volt a szalonban; épp idejében érkezett, hogy vacsorához még átöltözhessen; s a körülötte álló háziak mosolygó, boldog arca világosan mutatta, mennyire örülnek hirtelen elhatározásának, hogy Bath után leruccant hozzájuk néhány napra. Edmunddal nagyon szívélyesen üdvözölték egymást; s Fannyt nem számítva, általános volt az öröm; sőt, Crawford ottléte tulajdonképpen még Fannynak is némi előnyt jelentett, hiszen minél nagyobb volt a társaság, annál több lehetősége nyílt arra, hogy szíve vágya szerint némán és észrevétlenül a háttérbe húzódjon, mint mindig. Ezt csakhamar maga is érezhette; mert jóllehet Norrisné intő szózata ellenére, a saját illemtudására hagyatkozva, kénytelen volt eltűrni, hogy ő legyen az első számú hölgy a társaságban, s megkapja mindazt az apró figyelmességet, ami ezzel együtt jár, boldogan tapasztalta, míg az asztalnál ültek, hogy a bő kedvvel áradó beszélgetésben egyáltalán nem kell részt vennie - mindenki oly lelkesen társalgott, a fivér és a húga Bathról, a két fiatalember a vadászatról, Crawford úr és dr. Grant a politikáról s Crawford úr és Grantné minden elképzelhető témáról, hogy Fannyban méltán támadhattak vérmes remények: talán meg sem kell szólalnia, s nagyon kellemesen töltheti el az estét. Sajnos, nem sikerült túlzott érdeklődést mutatnia, mikor arról esett szó, hogy a nemrégiben érkezett úriember esetleg meghosszabbítaná mansfieldi tartózkodását, és elhozatná az agarait Norfolkból, bár Crawfordot olyannyira foglalkoztatta ez a terv, amely dr. Grant agyából pattant ki, és Edmundnál helyeslésre, a két nővérnél pedig lelkes pártfogásra talált, hogy azt szerette volna, ha még Fanny is bátorítja. Továbbá megkérdezte tőle, hogy véleménye szerint változatlanul ilyen enyhe marad-e az idő, de az udvariasság határain belül a legkurtább és közönyösebb válaszokat kapta. Fanny nem óhajtotta, hogy Crawford ottmaradjon; azt viszont annál inkább, hogy lehetőleg ne is szóljon hozzá. A férfiú láttán sokat kellett gondolnia két távollevő unokanővérére, kivált Mariára; a víg kedélyű Crawfordot azonban láthatólag nem feszélyezte semmiféle kellemetlen emlék. Most itt volt megint, ahol a történtek megtörténtek, és úgy viselkedett, mint aki semmi akadályát sem látja, hogy itt maradjon, s a Bertram kisasszonyok nélkül is olyan jól érezze magát, mintha másféle körülmények között soha nem járt volna Mansfieldben. Fanny hallotta, amint megemlíti őket, de csak úgy futtában; hanem amikor a társaság ismét átvonult a szalonba, s Edmund és dr. Grant fülig elmerült valami érdekes gazdasági különbeszélgetésben, míg Grantné a teázóasztal körül szorgoskodott, Crawford a húgához fordulva megint szóba hozta a két nővért, most már határozottabban. Sokatmondó mosollyal, amelyért Fanny szinte meggyűlölte, így szólt: - Hallom, Rushworth úr és bájos hitvese Brightonban vannak; boldog ember! - Igen, körülbelül két hete lehetnek ott, nem igaz, Price kisasszony? És Julia is velük van. - S gondolom, Yates úr sem lehet nagyon messze. - Yates úr! Ó, Yates úrról nem tudunk semmit. Azt hiszem, nem sokat szerepel a Mansfield Parkba küldött levelekben, igaz, Price kisasszony? Gondolom, az én kedves barátnőm, Julia, okosabb annál, semhogy Yates úrral szórakoztassa az édesapját.
- Szegény Rushworth meg a negyvenkét szövege! - folytatta Crawford. - Azt nem lehet elfelejteni. Szegény feje! Magam előtt látom, ahogy kínlódik, a kétségbeesés határán. Mindent el tudok képzelni, csak azt nem, hogy szép Mariájának örömöt szerez, ha negyvenkétszer kinyitja előtte a száját. - Majd egy pillanatra elkomolyodva hozzátette: - Egy ilyen férfi és egy ilyen nő... - Aztán visszazökkent az előbbi évődő hangnembe, és Fannyhoz fordult: - Maga volt Rushworth úr legjobb barátja. Soha nem felejtjük el a kedvességét és a türelmét, azt a kimeríthetetlen türelmet, amellyel fáradozott, hogy belésulykolja a szerepét... hogy egy kis észt töltsön a fejébe, ha már a természet megtagadta tőle... hogy a saját szellemi fölöslegéből átadjon neki valamit! Neki talán annyi esze sincs, hogy fel tudja fogni, milyen jó volt hozzá, de nem túlzok, ha azt állítom, hogy a többiek mind látták és méltányolták. Fanny elpirult, és nem szólt semmit. - Mint egy álom, mint egy kellemes álom! - kiáltott fel Crawford, miután néhány percig tűnődve hallgatott. - Mindig a legnagyobb élvezettel fogok visszagondolni színészi próbálkozásunkra. Az a pezsgés, lelkesedés, vidámság! Mindenkit áthatott. Mindannyian fel voltunk villanyozva. A napnak minden órájában akadt tennivaló, reménység, izgalom, mozgás. Mindig akadt valami apró kifogás, kétség, akadály, amit le kellett küzdeni. Sohasem voltam boldogabb. Fanny mélységesen felháborodva mondta utána magában: „Sose volt boldogabb! Sose volt boldogabb, mint amikor olyasmit tett, amiről maga is tudta, hogy helytelen! Sose volt boldogabb, mint amikor olyan szégyenletesen és érzéketlenül viselkedett! Ó, micsoda romlott lélek!” - Nem volt szerencsénk, Price kisasszony - folytatta Crawford halkabban, hogy Edmund meg ne hallja, s nem is sejtve, mit érez Fanny -, határozottan balszerencsések voltunk. Még egy hét, egyetlenegy hét, már az is elég lett volna. Azt hiszem, ha mi irányíthattuk volna az eseményeket... ha Mansfield Park parancsolt volna a szeleknek, csak egy-két hétre, a napéjegyenlőség táján, akkor minden másképpen történt volna. No persze nem rendeltünk volna valami szörnyű vihart, hogy életveszélybe döntsük... csak egy kitartó ellenszelet vagy szélcsendet. Azt hiszem, Price kisasszony, nagyon kellemesen érintett volna bennünket, ha éppen akkoriban egyheti szélcsend uralkodik az Atlantióceánon. Úgy beszélt, mint aki választ követel; s Fanny az arcát elfordítva, szilárdabb hangon, mint máskor, azt felelte: - Ami engem illet, uram, én egy nappal se késleltettem volna a hazatérését. Amikor megjött, a nagybátyám annyira helytelennek talált mindent, hogy azt hiszem, így is éppen elég messzire mentek a dolgok. Ilyen sokat még soha életében nem mondott egyszerre Crawfordnak, ilyen haragosan pedig senki másnak sem; s amikor befejezte, reszketett és pirult a tulajdon merészségétől. Crawford meglepődött; de miután néhány pillanatig szótlanul nézett a lányra, nyugodtabb, komolyabb hangon felelte, s mintha őszinte meggyőződésből mondaná: - Azt hiszem, igaza van. Kellemes volt, de nem éppen helyes. Kezdtünk túl nagy lármát csapni. - Aztán egy ügyes fordulattal szerette volna másra terelni a szót, de Fanny olyan félszegen és tartózkodva válaszolgatott, hogy Crawfordnak sorra el kellett ejtenie minden témát. Crawford kisasszony, aki már többször is odapillantott dr. Grant és Edmund felé, most megjegyezte: Úgy látszik, azok az urak valami nagyon érdekes dologról tárgyalnak. - A legérdekesebb dologról a világon - felelte a bátyja -: hogyan lehet pénzt keresni; hogyan lehet a nagy keresetből még nagyobbat csinálni. Dr. Grant most kioktatja Bertramot, hogy mihez kezdjen a javadalmával, amelyet nemsokára elfoglal. Hallom, néhány hét múlva felszentelik. Már az ebédlőben is ezt tárgyalták. Örülök, hogy Bertramnak olyan jól fog menni a sora. Szép kis jövedelme lesz, úgyhogy vígan szórhatja a pénzét, és nem kell valami sokat dolgoznia érte. Ha jól sejtem, meglesz legalább az évi hétszáza. Évi hétszáz már nagyon csinos összeg egy másodszülött fiúnak; nyilván továbbra is otthon fog élni, úgyhogy bőven futja belőle az apró szórakozásaira; s az a néhány prédikáció karácsonykor meg húsvétkor, gondolom, igazán nem nagy áldozat.
Húga nevetve próbálta leplezni az érzéseit: - Rendkívül szórakoztató, hogy az emberek milyen könnyedén el tudják intézni azoknak a jólétét, akik sokkal szegényebbek náluk. Nagyon sanyarú képet vágnál, Henry, ha neked is évi hétszázból kellene megoldanod az apró szórakozásaidat. - Lehetséges; de az ilyesmi, kérlek, mindig relatív. Az elsőszülöttségi jog meg a szokások, az a döntő. Nem vitás, hogy Bertram nagyon jól el van látva, ahhoz képest, hogy másodszülött, még ha báró is az apja. Huszonnégy-huszonöt éves korára meglesz az évi hétszáza, és semmit se kell tennie érte. Crawford kisasszony majdnem azt felelte, hogy valamit azért mégiscsak kell tenni és szenvedni érte, s neki nagyon fáj ez a valami; de lenyelte a szavát, és inkább hallgatott; s amikor nem sokkal utóbb a másik két úr csatlakozott hozzájuk, igyekezett nyugodtan és fesztelenül viselkedni. - Bertram - mondta Henry Crawford -, feltétlenül eljövök Mansfieldbe, hogy meghallgassam az első prédikációját. Kötelességemnek érzem bátorítani a fiatal kezdőket. Mikor lesz? Ugye maga is összefog velem, Price kisasszony, hogy bátorítsuk az unokabátyját? Ugye hajlandó lesz végig ráfüggeszteni a szemét, akárcsak én, nehogy egy szót is elszalasszon; vagy ha félrenéz, hát csakis azért, hogy lejegyezzen egy különösen szép mondatot? Majd viszünk magunkkal táblát és palavesszőt. Mikor lesz? Itt kell prédikálnia Mansfieldben, ugyebár, hogy Sir Thomas és Lady Bertram is hallhassa. - Én pedig igyekszem kitérni az útjából, Crawford, ameddig csak lehet - felelte Edmund -, mert nincs még egy ember, aki annyira zavarba tudna hozni, mint maga, s akitől annyira rosszul esne, hogy egyáltalán megpróbálja. „Hát ezt sem érzi? - gondolta Fanny. - Nem, nincs benne semmi tisztességes érzés.” Most, hogy a társaság egybegyűlt, és a hangadók lekötötték egymást, őt nem bántotta senki; s amikor tea után megalakult a whistparti - voltaképpen Grantné alakította meg, hitvesi figyelmességből, a férje kedvéért, bár ezt nem volt szabad kimondani -, és Crawford kisasszony odaült a hárfájához, őrá csak a hallgatóság szerepe hárult; azután már nem is zavarták egész este, legfeljebb Crawford úr intézett hozzá néha egy-egy kérdést vagy megjegyzést, amelyre kénytelen volt válaszolni. Crawford kisasszonyt annyira felzaklatta, amit az előbb hallott, hogy semmi máshoz nem volt kedve, mint a zenéhez. Ezzel csitítgatta fájdalmát, és szórakoztatta hódolóját. A bejelentés, hogy Edmund nemsokára pap lesz, amely régóta Damoklész kardjaként függött a feje fölött, noha szerette volna a távoli, bizonytalan jövőbe száműzni, most keserűséggel és haraggal töltötte el. Nagyon haragudott Edmundra. Azt hitte, erősebb hatással van rá. Igenis komolyan gondolt Edmundra, önmaga előtt nem tagadhatta: komolyan s már-már határozott szándékkal; de ezentúl hideg közönnyel fizet a hideg közönyért. Világos, hogy Edmund nem gondolta komolyan, nem ragaszkodott hozzá igazán, hiszen mégiscsak rálép arra az alantas pályára, ahová - tudhatta - ő sohasem fogja követni. De nem baj: majd megtanulja viszonozni Edmund érzéketlenségét. Tessék, udvaroljon: de ő ezek után csak a pillanatnyi szórakozásra gondol, semmi egyébre. Ha Edmund ilyen könnyen elbánik a saját érzelmeivel, neki se fog megszakadni a szíve.
Huszonnegyedik fejezet Henry Crawford másnap reggelig a leghatározottabban eldöntötte, hogy még két hetet Mansfieldre szán; nyomban intézkedett is, hogy küldjék utána az agarait és a vadászlovait, s írt néhány magyarázó sort a tengernagynak; majd ahogy lepecsételte és az asztalra dobta a levelet, felnézett a húgára, s látva, hogy tiszta a levegő, mert a család többi tagja nincs jelen, mosolyogva így szólt: - Találd ki, Mary, mivel akarok szórakozni azokon a napokon, amikor éppen nem vadászok? Öreg vagyok már ahhoz, hogy többször is nekivágjak az erdőnek, mint hetenként háromszor; de a közbülső napokra is megvan a tervem, és mit gondolsz, mi az? - Természetesen séta és lovaglás az én társaságomban. - No nem egészen, bár kapható leszek mind a kettőre, de azzal csak a testemet frissíteném fel, márpedig szellemi sportra is szükségem van. Egyébként az csak szórakozás és pihenés lenne, a fárasztó munka egészséges hatása nélkül, és én nem akarok semmittevő kenyérpusztító lenni. Nem, az a tervem, hogy magamba bolondítom Fanny Price-t. - Fanny Price-t! No hiszen! Nem, nem. Elégedj meg a két unokanővérével. - De nem tudok megelégedni, amíg Fanny Price-t meg nem hódítottam, amíg egy icipici kis sebet nem ütöttem Fanny Price szívén. Úgy látom, nem vagy tisztában azzal, milyen figyelemre méltó teremtés. Amikor tegnap este beszélgettünk róla, egyikőtöknek sem tűnt fel, milyen bámulatos külső fejlődésen ment át az elmúlt hat hét folyamán. Ti mindennap látjátok, azért nem veszitek észre; de én mondom nektek, hogy ősz óta mintha kicserélték volna. Akkor csak egy csöndes, szerény, nem éppen csúnya lány volt, most pedig határozottan csinos. Azelőtt nagyon rossz véleményem volt az arcszínéről is, az arcvonásairól is, pedig milyen szép az a finom bőre, különösen, amikor olyan gyakran elpirul, mint például tegnap; s a szája és a szeme, ahogy megfigyeltem, nagyon is sok mindent ki tud majd fejezni, ha lesz kifejeznivalója. De az egész magatartása, modora, mindene rengeteget fejlődött! Azt hiszem, legalább két hüvelykkel meg is nőtt október óta. - Ej, ej, ej! Ez mind attól van, hogy nem voltak jelen magas termetű nők, akikkel összehasonlíthattad volna, meg aztán új ruhát viselt, és te még sohasem láttad ilyen szépen kiöltözve. Hidd el, hogy pontosan olyan, mint októberben volt. Az az igazság, hogy más nőt nem találtál a társaságunkban, pedig neked mindig kell valaki. Én mindig is mondtam, hogy csinos... nem feltűnően csinos... de „egészen csinos”, ahogy mondani szokás; olyasfajta szépség, aminek lassacskán jövünk rá az ízére. A szeme sötétebb is lehetne, de a mosolya nagyon bájos; hanem ami azt a csodálatos fejlődést illeti, szerintem mindent megmagyaráz az elegánsabb ruha, s hogy nem akadt más, akin a szemedet legeltesd; ha tehát csakugyan kikezdesz vele, sohasem fogom elhinni, hogy a szépségének hódolsz, vagy hogy más indítékaid is vannak a lustaságodon és bolondságodon kívül. Bátyja csak egy mosollyal felelt erre a vádra, majd kis idő múlva azt mondta: - Nem egészen tudom, hová tegyem ezt a Fanny kisasszonyt. Nem értem a lényét. Tegnap se tudtam, mit is akar tulajdonképpen. Milyen a jelleme? Komoly? Bogaras? Szemérmetes? Miért húzódott vissza, s nézett rám olyan szigorúan? Alig tudtam szóra bírni. Még soha életemben nem fordult elő, hogy ennyi időt töltöttem együtt egy lánnyal, ilyen buzgón próbáltam szórakoztatni, és ilyen kevéssé sikerült! Még soha nem fordult elő, hogy egy lány ilyen szigorúan nézett volna rám! Ezt nem hagyhatom annyiban. A szeme azt mondja: „Nem szeretlek, nem akarlak szeretni”; én pedig azt mondom: „És mégis szeretni fogsz.” - Te szamár! Hát innen fúj a szél! Látod, hogy semmibe vesz, azért olyan finom a bőre, azért nőtt meg két hüvelykkel, azért olyan bűvös és bájos! De nehogy aztán igazán boldogtalanná tedd; egy kis szerelem talán csak felélénkíti, s még jót is tesz neki; de azt nem engedem, hogy nagyon elbolondítsd, mert végtelenül rendes teremtés, és mondhatom, csupa érzés. - Csak két hétről van szó - mondta Henry -, s ha két hét alatt is belepusztul, akkor igazán menthetetlenül gyönge a természete. Nem, Isten őrizz, hogy összetörjem azt az érzékeny kis szívét!
Csak azt akarom, hogy nézzen rám kedvesen, ne csak piruljon, de mosolyogjon is a szemembe, mindig tartson fenn nekem egy széket maga mellett, akárhol vagyunk, és jöjjön tűzbe, ha odaülök és szólok hozzá; tegye a magáévá minden véleményemet, érdekelje mindaz, ami az enyém, vagy ami szórakoztat, próbáljon meg itt tartani Mansfieldben, ameddig csak lehet, s amikor elmegyek, érezze úgy, hogy soha többé nem lesz boldog. Egyebet nem kívánok. - Micsoda szerénység! - mondta Mary. - Ezek után csakugyan nem lehetnek aggályaim. Mindenesetre lesz elég alkalom, hogy megpróbálj beférkőzni a rokonszenvébe, mert nagyon sokat vagyunk együtt. S lemondva minden további figyelmeztetésről, a sorsára bízta Fannyt, pedig ez a sors fájdalmasabb is lehetett volna, mint amilyet megérdemelt, ha Fanny szívét fel nem vértezi ellene valami, amit Crawford kisasszony nem sejthetett; mert ha vannak is olyan rendíthetetlen tizennyolc éves ifjú hölgyek, akiket a férfiügyesség, a szép szavak, a figyelmesség és a hízelgés minden hatalma sem tud a józan eszük ellenére szerelembe dönteni (s kétségtelenül vannak, különben nem olvasnánk róluk olyan sokat), én a magam részéről nem sorolnám közéjük Fannyt, s nem hiszem, hogy aki oly gyöngéd és fogékony természetű, mint ő, sértetlen szívvel megúszta volna egy Crawford szabású fiatalember udvarlását (ha csak kétheti udvarlását is), még a kezdeti ellenszenv oltalma alatt sem, ha érzelmei nem kötik máshová. Ostromlott lelki békéjét ugyan megóvta az a körülmény, hogy mást szeretett, s az ostromlót megvetette; mégis, a kitartó - kitartó, de nem tolakodó - s szelíd és érzékeny természetéhez egyre jobban alkalmazkodó udvarlás igen hamar elérte, hogy ne idegenkedjék Crawfordtól annyira, mint azelőtt. Nem mintha a korábbiakat elfelejtette volna: rossz véleménye mit sem változott; de éreznie kellett a férfi vonzását: Crawford szórakoztató volt, s a viselkedése annyira megjavult, oly tapintatos lett, olyan mélységesen és kifogástalanul tapintatos, hogy nem lehetett udvariatlansággal viszonozni. Mindez alig egynéhány nap műve volt; s ami e néhány nap elteltével történt, az voltaképpen kedvezett Crawford szándékainak, mert olyan boldog lelkiállapotba ringatta Fannyt, hogy az egész világot hajlandó lett volna a szívére ölelni. William, a bátyja, oly régóta távollévő és forrón szeretett bátyja, ismét Angliában volt. Maga Fanny kapott tőle értesítést, néhány boldog, hevenyészett sort: még a Csatornán írta a hajóról, majd az első dereglyével beküldte Portsmouthba, mikor az Antwerpen lehorgonyzott Spitheadben; s Crawford, aki a legfrissebb napilappal átment a kastélyba, hogy elsőnek közölhesse a hírt, Fannyt már a legnagyobb örömmámorban találta; lángoló, hálás arccal írta éppen, amit a nagybátyja végtelenül higgadtan diktált: szívélyes meghívó levelet válaszul Williamnek. Crawford csak az előző napon szerzett tudomást a helyzetről, addig voltaképp nem is tudta, hogy Fannynak van egy tengerész bátyja, vagy hogy melyik hajón szolgál, de az értesüléstől felajzva rögtön elhatározta, hogy mihelyt visszamegy a városba, megérdeklődi, mikorra várható az Antwerpen hazatérése a Földközi-tengerről, és egyáltalán, mit hallani felőle; s a véletlen szerencse, hogy másnap reggel éppen ezt a nevet pillantotta meg a hajózási hírek között, égi jutalomnak tűnt fel, amiért ilyen ügyes módszert talált ki Fanny megnyerésére, no meg amiért a tengernagy hű unokaöccseként már évek óta azt a lapot járatta, amelyet a legfürgébb tengerészeti hírforrásnak tartottak. De sajnos így is elkésett. Az első öröm, amelyet ő szeretett volna felszítani, már javában lobogott. De a szándéka, a jótett szándéka hálás elismerésre talált: annál hálásabb és melegebb elismerésre, mert a William iránti szeretet mámorában Fanny sokkal kevésbé volt félszeg, mint máskor. S ez a drága William nemsokára közöttük lesz. Nem lehetett kétséges, hogy azonnal megkapja az eltávozási engedélyt, hiszen még mindig csak hadapród volt; s mivel a szülei ott éltek a kikötőben, és nyilván találkoztak már vele, sőt, valószínűleg naponta látták, méltán számítani lehetett arra, hogy mihelyt kiadják a szabadságát, siet a húgához, aki hét éven át mindenki másnál hűségesebben levelezett vele, s a nagybátyjához, aki a legtöbbet tette a boldogulásáért és az előmeneteléért; Fanny válaszlevelére csakhamar meg is jött a viszontválasz, amely egy igen közeli napot jelölt meg William érkezésének időpontjául; s alig telt el tíz nap, amióta Fanny magához tért az első vacsorameghívás izgalmából, máris egy új, magasabb rendű izgalom rabjaként leste az előcsarnokban, a folyosón, a lépcsőn, hogy mikor hangzik fel a kocsizörgés, amely a bátyja jövetelét jelzi.
Végül is felhangzott, szerencsére épp, miközben így várta; s mivel a találkozás pillanatát semmiféle szertartás vagy félénkség nem késleltette, Fanny már az ajtóban megölelhette Williamet, és a viszontlátás első boldog percei zavartalanul, tanúk nélkül zajlottak le, hacsak azokat a szolgákat nem tekintjük tanúknak, akik mindenekelőtt a megfelelő ajtók kinyitásával voltak elfoglalva. Sir Thomas és Edmund titokban éppen ezt akarta lehetővé tenni, egymástól függetlenül, bár megsejthették egymás szándékát, mert egyforma buzgalommal igyekeztek rávenni Norrisnét, hogy maradjon a helyén, s ne fusson ki az előcsarnokba, mihelyt az érkezés lármája hozzájuk is behatolt. William és Fanny nemsokára előttük állt; és Sir Thomas örömmel tapasztalhatta, hogy pártfogoltja már egyáltalán nem az a kamasz, akit hét évvel azelőtt útjára bocsátott, hanem kellemes, nyílt arcú fiatalember, aki szabadon, fesztelenül, de jóérzéssel és tisztelettudóan viselkedik, s neki láthatólag jó embere. Sokáig tartott, amíg Fanny feleszmélt az izgatott boldogság órája után, amely a várakozás utolsó és a beteljesülés első harminc percéből tevődött össze; még az is beletelt egy kis időbe, amíg a boldogsága csakugyan boldoggá tudta tenni, amíg megbarátkozott a bátyja új külsejével, s megint a régi Williamet látta benne, és olyan közvetlenül tudott beszélni vele, mint ahogy hosszú éveken át sóvárogva várta. De lassacskán ide is eljutottak, annál is könnyebben, mert William vonzódása Fannyhoz éppoly erős volt, mint a húgáé őhozzá, és kevésbé gátolta az önbizalom hiánya vagy az etikett. Fannyt szerette a legjobban a világon, de bátrabb és határozottabb egyéniség lévén, természetesnek tartotta, hogy ki is fejezze, amit érez. Másnap már teljes egyetértésben sétáltak együtt, s a közös séta azután mindennap megismétlődött, úgyhogy Sir Thomas is észrevette, és megelégedéssel nyugtázta, még mielőtt Edmund felhívta volna rá a figyelmét. Kivéve a rendkívüli öröm pillanatait, amelyeket Edmund szembeszökő vagy nem várt figyelmességeinek köszönhetett az elmúlt hónapok folyamán, Fanny még soha életében nem tapasztalt akkora boldogságot, mint most, hogy akadálytalanul, minden zavaró körülménytől és aggodalomtól mentesen érintkezhetett a bátyjával, legrégibb barátjával, aki őszintén feltárta neki a szívét, elmondta, milyen remények és kétségek, tervek és vágyak élnek benne az oly régóta áhított, becsületesen megszolgált és méltán a legnagyobb jutalomnak tartott előléptetéssel kapcsolatban; aki közvetlen és részletes felvilágosítással tudott szolgálni apjukról és anyjukról, öccseikről, és húgaikról, hiszen Fanny csak nagyon ritkán hallott felőlük; akit nagyon is érdekelt minden apró öröm és bánat, amely a húgát második otthonában, Mansfieldben érte, és rögtön hajlandó volt elfogadni Fanny jellemzését a mansfieldi család minden tagjáról, legfeljebb annyiban tért el tőle, hogy kevesebb tapintattal és több szenvedéllyel nyilatkozott Norris néni rovására; és - talán mind közül ez volt a legnagyobb gyönyörűség - akivel Fanny újra átélhette gyermekkoruk minden keserűségét és édességét, s az emlékezés békéltető derűjében felidézhette minden közös fájdalmukat és élvezetüket. Ilyen előnyöket nyújt, így erősíti a szeretetet még a házastársi kapocsnál is jobban a testvéri kapocs. Az egy családból, egy vérből született gyerekeknek, akik osztoznak első benyomásaikban és élményeikben, van valamiféle sajátos örömforrásuk, amelyet semmilyen későbbi kapcsolat nem pótolhat; s csak hosszas és természetellenes elidegenedés, semmilyen későbbi kapcsolattal nem igazolható szétválás lehet az oka, ha e legkorábbi vonzalom drága maradványai végképp kivesznek belőlük. Sajnos, nagyon is gyakran így történik. A testvéri szeretet, amely néha szinte mindennél többet jelent, máskor a semminél is rosszabb. De William és Fanny Price esetében még üdén virult, nem csorbították érdekellentétek, nem hűtötték más irányú vonzalmak, s az idő múlása és a távolság csak növelte erejét. Ez a kedves kapcsolat még rokonszenvesebbé tette mindkettőjüket azoknak a szemében, akiknek volt egy csöpp érzékük a jó iránt. Henry Crawford éppen úgy látta és csodálta, mint bárki más. Méltányolta a fiatal tengerész szókimondó gyöngédségét, ahogy Fanny fejére mutatva kijelentette: Komolyan, máris kezdem megkedvelni ezt a furcsa divatot, pedig amikor meghallottam, hogy Angliában most ez a módi, nem akartam elhinni, s amikor Brownné őnagysága meg a többi hölgy ilyen díszben jelent meg a gibraltári főbiztosnál, azt gondoltam, hogy elment az eszük; de Fanny mindennel meg tud barátkoztatni, s Crawford élénk csodálattal adózott Fanny kipirult arcának, a szeme ragyogásának, mélységes érdeklődésének, elmerült figyelmének, amikor bátyja a veszélyes
pillanatokról vagy a hátborzongató jelenetekről mesélt, amelyek ilyen időkben szükségszerű velejárói a tengerészéletnek. Igen, Henry Crawfordban volt annyi lelki finomság, hogy értékelni tudja ezt a látványt. Fanny vonzóereje megnőtt - megkétszereződött; hiszen az arcát megszépítő, minden vonásából sugárzó szeretet maga is vonzóerő volt. Már nem kételkedett Fanny szívbeli képességeiben. Van benne érzés, igazi érzés. Az lenne csak valami, elnyerni egy ilyen lány szerelmét, felszítani fiatal, romlatlan lelkében az első szenvedélyt! A feladat izgalmasabb lett, mint képzelte. Két hét nem volt elég. Bizonytalan időre meghosszabbította ott-tartózkodását. Williamet gyakran biztatta a nagybátyja, hogy meséljen. Elbeszélései önmagukban véve is szórakoztatóak voltak, de Sir Thomas főként azért kívánta hallani őket, hogy belelásson az elbeszélőbe, hogy történetein keresztül megismerje a fiatalembert; s jóleső érzéssel állapíthatta meg, hogy a világosan, egyszerűen, találóan előadott részletek helyes életelvekről, szakmai tudásról, tettre kész erőről, bátorságról és jó kedélyről tanúskodnak, csupa dicséretes tulajdonságról, amely a legszebb reményekre jogosított. Fiatal kora ellenére William máris sokat tapasztalt. Szolgált a Földközi-tengeren, Nyugat-Indiában, megint a Földközi-tengeren; kapitánya jóvoltából sokszor járt a szárazföldön is, és megismerte mindazt a veszélyt, amit a tenger és a háború együttesen nyújthat. Ilyen élmények birtokában méltán elvárhatta, hogy meghallgassák; s bár Norrisné szüntelenül izgettmozgott a szobában, és egy pillanatra se hagyta békén a többieket, mert feltétlenül meg kellett találnia két szál cérnát vagy egy leszakadt inggombot, miközben az unokaöccse épp egy hajótörésről vagy egy tengeri csatáról számolt be, mindenki más feszülten odafigyelt; még Lady Bertram sem bírta megindultság nélkül végighallgatni e szörnyűségeket, s kézimunkájáról felpillantva néha így szólt: - Na de ilyet! Micsoda kellemetlenség! Nem is értem, hogy az emberek miért mennek a tengerre. Henry Crawfordra egészen másféle hatást tett, amit hallott. Ha elmondhatná, hogy ő is tengerész volt, s látta, megtette, végigszenvedte mindazt, amit a másik! Hevesebben dobogott a szíve, kigyúlt a képzelete, s mélységes tisztelet fogta el a fiatalember iránt, aki még húszéves sem volt, de máris ilyen testi megpróbáltatásokon esett át, és ekkora lelkierőről tett tanúságot. A hősiesség, a hasznos munka, az erőfeszítés, a kitartás dicsfénye megszégyenítően rávilágított a tulajdon lusta, önző életére, s azt kellett kívánnia, bárcsak ő is egy William Price volna, aki oly öntudatosan és lankadatlan szorgalommal dolgozik a maga boldogulásán és felemelkedésén - nem pedig az, ami! De ez a vágya inkább heves volt, mint tartós. Bánatosan, befelé fordulva elmerengett rajta, majd hirtelen felriadt, amikor Edmund megkérdezte, mik a tervei a másnapi vadászattal kapcsolatban; és rájött, hogy az se rossz, ha az ember máris gazdag, s lovak és lovászok állnak a rendelkezésére. Sőt, bizonyos tekintetben még jobb is, mert így legalább szívességet tehet, és hálát ébreszthet a megfelelő helyen. William, aki sohasem volt híján a vállalkozó kedvnek, a bátorságnak és a kíváncsiságnak, közölte, hogy ő is szívesen vadászna, mire Crawford készségesen felajánlhatta neki egy lovát, annál is inkább, mert ebből rá nézve legfeljebb annyi kényelmetlenség származott, hogy le kellett szerelnie Sir Thomast, aki jobban fel tudta mérni az ilyen kölcsönök értékét, mint az unokaöccse, és el kellett oszlatnia Fanny aggodalmait. Fanny ugyanis féltette a bátyját; hiába mesélte el William, milyen lovaskalandjai voltak a legkülönbözőbb országokban, milyen nyaktörő vállalkozásokba sodródott, milyen vad lovakat és öszvéreket kellett megülnie, úgyhogy sokszor hajszálon múlt az élete - Fanny nem tudta elhinni, hogy egy angol rókavadászaton, egy tüzes hazai mén hátán is a helyzet ura maradna; s amíg épen és sértetlenül vissza nem tért, mindennemű baleset vagy csúfos kudarc nélkül, nem is volt képes arra, hogy elfojtsa a szorongását, vagy hogy hálás legyen Crawford úrnak, amiért kölcsönadta a lovat, pedig ő éppen azért adta kölcsön. Mikor azonban kiderült, hogy Williamnek semmi baja nem esett, Fanny is méltányolni tudta a szívességet, sőt, jutalmul még egy mosollyal is megajándékozta a tulajdonost, aki egy pillanatra ismét birtokba vette a lovát, majd a következő pillanatban visszaadta Williamnek, de oly szívélyesen, hogy nem lehetett elutasítani: legyen az övé, ameddig csak Northamptonshire-ben marad.
Huszonötödik fejezet A két család között ismét csaknem olyan sűrű lett az érintkezés, mint ősszel volt; legalábbis, a régi, meghitt találkozások résztvevői nem gondolták volna, hogy még egyszer ilyen sűrű lesz. Ebben nagy szerepet játszott Henry Crawford visszatérése és William Price megérkezése, de még nagyobbat Sir Thomas, aki eltűrte, sőt, szívesen fogadta a paplak baráti közeledését. Miután kezdeti gondjai elmúltak, meg kellett állapítania, hogy Grantékkal és fiatal vendégeikkel csakugyan érdemes összejönni; s jóllehet mérhetetlenül fölötte állott minden ravasz ügyeskedésnek, amely holmi előnyös házassági tervek megvalósítását szolgálta volna, akár a szívéhez legközelebb álló személyek érdekében, s még azt is megvetendő kicsinyességnek tartotta, ha valaki túlságosan szemfüles, amikor ilyen lehetőségek merülnek fel, annyit mégis észre kellett vennie a maga méltóságteljes és fölényes módján, hogy Crawford úr mintha megkülönböztetett figyelemben részesítené az unokahúgát - s ezért (habár öntudatlanul) könnyebben mondott igent a meghívásokra. De amikor a többiekkel együtt végül őt is meg merték hívni vacsorára a paplakba, sok-sok vita és tépelődés után, hogy egyáltalán érdemes-e, „hiszen Sir Thomas mindig olyan elutasítóan viselkedik, és Lady Bertram olyan közömbös!” - kizárólag udvariasságból és jóindulatból fogadta el, és nem is gondolt Crawford úrra, legfeljebb mint a kellemes társaság egyik tagjára; hiszen éppen ezen a vacsorán kezdte gyanítani, hogy aki szereti az ilyen léha megfigyeléseket, most azt gyaníthatná, hogy Crawford úr udvarol Fanny Price-nak. A társaság csakugyan kellemesnek bizonyult, mert egészséges arányban találkoztak benne azok, akik beszélni szeretnek, s azok, akik szívesebben hallgatnak; maga a vacsora pedig nagystílű volt és bőséges, mint ahogyan Grantéknál lenni szokott, de mivel nem tért el a vendégek szokásos étkezéseitől, senkiben sem támasztott különösebb lelki viharokat, Norrisné kivételével, akit pillanatonként felkorbácsolt a hatalmas asztal és a rajta sorakozó tálak impozáns látványa, akit a széke mögött sürgölődő személyzet mindig fel tudott bosszantani valamivel, s aki nem fojthatta el azt a meggyőződését, hogy ennyi sok tál közül némelyiknek feltétlenül ki kell hűlnie. Az est folyamán aztán kiderült, amiként Grantné és a húga előre eltervezte, hogy a whistparti megalakítása után még egy másik játékra is maradnak éppen elegen, s mivel mindenkinek minden egyformán jó volt, már ahogy az ilyen alkalmakkor lenni szokott, majdnem ugyanolyan gyorsan megszavazták a spekuláció-t is, mint a whistet; s Lady Bertramnak szembe kellett néznie azzal a szörnyű dilemmával, hogy melyiket válassza a kétfélék közül, s húzzon-e helyre a whistasztalnál, vagy sem. Sehogy sem tudott dönteni. Szerencsére Sir Thomas nem volt messze. - Mit tegyek, Sir Thomas? Whist vagy spekuláció? Melyik szórakoztatna jobban? Sir Thomas rövid megfontolás után a spekulációt ajánlotta. Ő maga whistet játszott, s talán úgy gondolta, hogy a saját szórakozása forogna veszélyben, ha a felesége lenne a partnere. - Rendben van - felelte őladysége megkönnyebbülve -, akkor hát a spekuláció mellett maradnék, nagytiszteletű asszony. Egyáltalán nem ismerem a játékot, de Fanny majd megtanít. Itt azonban Fanny közbeszólt, és rémülten bizonygatta, hogy ő is éppoly tudatlan: soha életében nem játszott spekulációt, és másokat se látott játszani; ettől Lady Bertram ismét megingott egy pillanatra; de amikor mindenki megesküdött rá, hogy semmi az egész, ez a legkönnyebb kártyajáték a világon, és Henry Crawford roppant előzékenyen megkérte, hadd ülhessen őladysége és Price kisasszony közé, s taníthassa mindkettőjüket, akkor mégiscsak visszatért előbbi döntéséhez; s míg Sir Thomas, Norrisné, dr. Grant és a felesége leült a szellemi elitnek fenntartott asztal mellé, a társaság másik hat tagja Crawford kisasszony vezetésével egy kerek asztal körül foglalt helyet. Henry Crawfordnak kitűnően megfelelt ez az elrendezés, mert így Fanny mellé került, s tennivalója is akadt bőven, hiszen a sajátján kívül a két szomszédnője lapjaival is foglalkoznia kellett; igaz ugyan, hogy Fanny három perc alatt tökéletesen elsajátította a játékszabályokat, de azért ráfért a buzdítás, hogy játsszon bátrabban, legyen zsugoribb és kíméletlenebb, amire elég nehéz volt rávenni, különösen, amikor Williammel
szemben licitált; ami pedig Lady Bertramot illeti, az ő sikerein és anyagi érdekein Crawfordnak egész este őrködnie kellett; ha nem lépett közbe elég fürgén, őladysége mindjárt megnézte a lapjait, mihelyt leosztották őket, a parti folyamán viszont semmit se tudott kezdeni velük a szomszédja irányítása nélkül. Crawford tehát elemében érezte magát, csevegett, sziporkázott, és mestere volt minden apró leleménynek, mulattató fogásnak, tréfás szemtelenségnek, ami e játék lényegéhez tartozik; s a spekulációzók köre csakugyan üdítő ellentétül szolgált a másik asztal józan komolysága és szótlan fegyelmezettsége mellett. Sir Thomas kétszer is megpróbált érdeklődni Lady Bertram előmenetele és szórakozása felől, de nem sikerült; lassú modorban fogalmazott mondatai sehogy sem fértek bele a játék szüneteibe; s őladysége állapotáról alig lehetett megtudni valamit, amíg az első robber után Grantné oda nem ment hozzá egy kis udvariaskodás céljából. - Remélem, Lady Bertram, szórakoztatja a játék. - Ó, igen! Nagyon mulatságos. Rendkívül furcsa játék. Fogalmam sincs, hogy mi történik. Nem szabad megnéznem a lapjaimat, és mindent Crawford úr csinál helyettem. - Bertram - mondta Crawford egy kis idő múlva, kihasználva a játék pillanatnyi ellankadását -, nem is meséltem magának, mi történt velem tegnap, amikor hazalovagoltam. - Előzőleg együtt vadásztak, s vígan nyargalva már elég messzire hagyták Mansfieldet, amikor Henry Crawford lova elvesztette az egyik patkóját, úgyhogy kénytelen volt lemondani a folytatásról, s ahogy lehet, eljutni hazáig. Mondtam már, hogy eltévedtem, miután túlhaladtam azon az öreg tanyaházon, a tiszafáknál, mert utálok kérdezősködni; de azt még nem mondtam, hogy hála szokásos szerencsémnek... mert ha én rosszat teszek, az végül mindig a javamra válik... egy idő múlva pontosan azon a helyen vettem észre magam, amelyre már régóta nagyon kíváncsi voltam. Ahogy leereszkedem egy lejtős, eléggé meredek rétről, s az alján elfordulok, egyszerre csak egy eldugott kis faluban vagyok, szelíden emelkedő dombok között; előttem egy patak, amin át kell gázolni, jobboldalt valami dombocskán egy templom, a faluhoz képest meglepően nagy és szép templom, de sehol egy úri vagy akár csak félig úri lakóház, kivéve mégis egyet... valószínűleg a paplak volt... egy kőhajításnyira a templomtól és a dombocskától. Egyszóval, Thornton Laceybe kerültem. - Valószínűnek látszik - felelte Edmund -, de melyik irányba fordult, miután elhagyta a Sewell-tanyát? - Ilyen haszontalan és ármányos kérdésekre nem is válaszolok; bár nyugodtan megtehetném, mert ha egy óra hosszat faggatna, s én mindenre kielégítő választ adnék, akkor se tudná bebizonyítani, hogy nem Thornton Lacey volt az: tudniillik csakugyan az volt. - Hát mégiscsak kérdezősködött? - Én sohasem kérdezősködöm. De láttam egy embert, aki valami sövény ápolásával volt elfoglalva; határozottan kijelentettem előtte, hogy ez Thornton Lacey, és ő rábólintott. - Csodálom a memóriáját. Nem is emlékszem rá, hogy ennyi mindent meséltem volna magának a faluról. Thornton Lacey volt az Edmundra váró javadalom, amiként Crawford kisasszony is nagyon jól tudta. Éppen William Price bubijára alkudott, s most még nagyobb buzgalommal folytatta a licitálást. - No és hogy tetszett, amit látott? - kérdezte Edmund. - Nagyon tetszett. Szerencsés egy fickó maga. Legalább öt évre el lesz látva munkával, amíg lakható állapotba hozza azt a helyet. - Nem, nem, annyira talán mégse rossz a helyzet. A gazdasági udvart át kell telepíteni, azt elismerem; de más tennivalót nemigen látok. A ház egyáltalán nem rossz, s ha nincs ott az az udvar, gondolom, egész tűrhető látványt nyújt majd az érkezőknek.
- A gazdasági udvart teljesen meg kell szüntetni, és fákat kell ültetni a helyére, hogy eltakarják a kovácsműhelyt. A házat el kell fordítani, hogy keletre nézzen, ne pedig északra; tudniillik a bejáratnak és a fontosabb szobáknak azon az oldalon kell lenniük, mert ott igazán nagyon csinos a kilátás; biztos vagyok benne, hogy meg lehet csinálni. Az érkezők majd arról jönnek, ahol most a kert van. Persze csinál helyette másik kertet, a ház mostani háta mögött; ott nagyszerűen fog hatni, lejtősen, délkelet felé. A terep kiválóan alkalmas rá. Elkocogtam vagy ötven yardra a fasorban, a templom és a ház között, hogy körülnézzek egy kicsit, és lássam, mit lehet kihozni belőle. Roppant egyszerű. Persze a réteket egyesíteni kell, a mostani és a majdani kerten túl, a fasortól kezdve, ahol álltam, északkelet felé, egészen a falun átmenő országútig; nagyon szép rétek, itt-ott pompás fák nőnek rajtuk. Gondolom, a rétek is a javadalomhoz tartoznak; ha nem, akkor meg kell vásárolni az egészet. Aztán a patak... a patakkal feltétlenül csinálni kell valamit, de végül is nem tudtam eldönteni, hogy mit. Kéthárom gondolatom is volt. - Nekem is van két-három gondolatom - mondta Edmund. Az egyik például az, hogy a maga Thornton Laceyre vonatkozó terveiből nagyon kevés fog megvalósulni. Be kell érnem egy kissé kevesebb dísszel és szépséggel. Azt hiszem, tetemesebb kiadások nélkül is el lehet érni, hogy a ház és a környéke aránylag kényelmes legyen, és úri külsőt mutasson: ennyivel meg kell elégednem, s remélem, azok is meg lesznek elégedve, akik törődnek velem. A hangjában és félig-meddig a tekintetében is, ahogy e reményéről beszélt, volt valami sajátos árnyalat, amely gyanakvással és némi megütközéssel töltötte el Crawford kisasszonyt; ezért gyorsan be is fejezte a William Price-szal folytatott alkut, és elképesztő áron megvásárolta a bubiját. - Az utolsó garasomat is kockára teszem, ahogy bátor nőhöz illik! - kiáltotta. - A józan óvatosság nem nekem való. Nem arra születtem, hogy ölbe tett kézzel üljek, és ne csináljak semmit. Ha elvesztem a játékot, legalább senki se vádolhat azzal, hogy nem harcoltam érte. A játékot ugyan megnyerte, de nem keresett rajta annyit, mint amennyibe került. Újra osztottak, és Crawford megint Thornton Laceyre terelte a szót. - Lehet, hogy az én tervem nem az elképzelhető legjobb; alig néhány perc állt a rendelkezésemre; de hogy sok tennivaló vár magára, az nem vitás. Oda érdemes munkát befektetni, és meglátja, hamarosan maga is rájön, hogy nem lesz vele megelégedve, amíg ki nem hozott belőle úgyszólván mindent, amit csak lehet. (Bocsánat, Lady Bertram, nem szabad megnéznie a lapjait. Tessék csak hagyni, maradjanak ott lefektetve.) Nagyon is érdemes, Bertram. Azt mondja, legyen úri külseje. Lesz is, ha megszünteti a gazdasági udvart; mert attól a szörnyűségtől eltekintve még soha életemben nem láttam ilyen úri külsejű házat, amely a puszta megjelenésével is ennyire fölötte állna mindenféle paplaknak, amely ennyire mutatná, hogy a lakója nincs évi néhány száz fonthoz kötve. Más épületeket úgy raknak össze, különálló, alacsony szobákból, hogy több a tető, mint az ablak: ez nem olyan; de nem is afféle közönséges, ormótlan, kocka alakú parasztház; nem: jó erős, kúriaforma, tágas épület, szinte látszik rajta, hogy egy előkelő úri család otthona, amely apáról fiúra szállt, már legalább kétszáz éve, s a mostani gazdái is elköltenek benne évi két-háromezret. - Crawford kisasszony felfigyelt, Edmund pedig rábólintott. - Egyszóval, mindenképpen úri külseje lesz, ha egyáltalán hozzányúl. De annál sokkal többet ki lehet hozni belőle. (Várjunk csak, Mary; Lady Bertram tizenkettőt ígér azért a dámáért; nem, nem, annyit nem ér meg. Lady Bertram nem ígér annyit. Inkább lemond róla. Csak tovább, tovább.) Ha megvalósítja az ötleteimet... igazán nem ragaszkodom hozzá, hogy mindent az én tervem szerint csináljon, bár mellesleg, nem nagyon hiszem, hogy bárki is jobbat tudna ajánlani... egészen más lesz a levegője. Mint egy kastélynak. Meg fog látszani rajta, hogy aki benne lakik, nemcsak úriember, de művelt, jó ízlésű, modern gondolkodású, jó összeköttetésekkel rendelkező úr. Mindezt rá lehet írni arra a házra; s aki csak odavetődik az országúton, meg lesz győződve, hogy a gazda a legnagyobb földbirtokos a faluban: kivált, hogy nincs is más úriház a környéken, amely ezt a rangot elvitathatná tőle; valljuk be, hogy ez sem utolsó szempont: a rang és a köztisztelet, s nagyon is növeli a hely értékét. Remélem, egyetért velem? - fordult lágyabb hangon Fannyhoz. - Volt már Thornton Laceyben?
Fanny gyorsan megadta a tagadó választ, s hogy palástolja, mennyire érdekli a dolog, úgy tett, mintha a bátyjára figyelne, aki épp makacsul alkudozott vele, és igyekezett becsapni, ahogy csak lehet; Crawford azonban közbeszólt: - Nem, kisasszony, azt a dámát nem szabad eladnia. Éppen elég drágán vásárolta meg, s a bátyja feleannyit sem kínál érte, mint amennyit ér. Szó sem lehet róla, uram, tessék csak visszavonulni. A kedves húga nem adja el a dámát. Ne is álmodozzon róla. Maga fog nyerni - fordult megint Fannyhoz -, egészen biztosan maga nyeri meg a játékot. - Pedig Fanny sokkal jobban szeretné, ha William nyerne - mondta Edmund az unokahúgára mosolyogva. - Szegény Fanny! Nem hagyják, hogy becsapja önmagát, pedig az tenné boldoggá! - Bertram úr - szólalt meg néhány perc múlva Crawford kisasszony -, tudja, milyen nagyszerű tervező Henry, úgyhogy remélem, az ő segítsége nélkül semmit se kezd el Thornton Laceyben. Mi mindent vitt véghez Sothertonban is! Milyen óriási dolgok történtek ott, amikor elmentünk vele egy forró augusztusi napon, hogy bejárjuk a birtokot, és figyeljük lángelméje fellobbanását! Elmentünk, aztán hazajöttünk; s hogy ott mi minden történt, azt el sem lehet mondani! Fanny Crawfordra nézett, már-már nem is komoly - majdnem szemrehányó tekintettel; de amikor találkozott a pillantásuk, elkapta a szemét. Crawford mintha egy csöppet zavarba jött volna, a húgára nézett, megrázta a fejét, s nevetve válaszolta: - Igaz, hogy Sothertonban nem történt valami sok; de nagyon meleg nap volt, folyton csak járkáltunk, kerestük egymást, nem találtuk a helyünket. - Majd az általános beszélgetés lármájának oltalma alatt, egészen halkan, hogy csak Fanny hallja meg, hozzátette: - Nagyon sajnálnám, ha tervezői képességeimet a sothertoni kirándulás alapján ítélnék meg. Most már egészen másként látok mindent. Ne higgye, hogy olyan vagyok, amilyennek ott mutatkoztam. A Sotherton szó természetesen megütötte Norrisné fülét, s mivel épp megpihenhetett a babérjain, mert hála Sir Thomas és a saját mesteri játékának, sikerült elvinniük a döntő ütést Granték elől, akiknek óriási lapjuk volt, széles jókedvében így kiáltott fel: - Sotherton! Az aztán a pompás hely, s milyen kellemes napot töltöttünk ott! Komolyan sajnálhatod, William; de remélem, amikor legközelebb eljössz, Rushworthék éppen otthon lesznek, áldja meg őket az Isten, és garantálom, hogy mind a ketten olyan szívesen fogadnak majd, ahogy csak lehet. Az unokatestvéreid nem olyanok, hogy megfeledkezzenek a rokonaikról, és Rushworth úr is rendkívül szeretetre méltó ember. Most, mint tudod, Brightonban vannak; olyan házat bérelnek ott, mint nem sokan mások, de megtehetik, mert futja rá Rushworth úr vagyonából. Nem tudom pontosan, mekkora a távolság, de ha visszamégy Portsmouthba, és nincs nagyon messze, feltétlenül menj át, és látogasd meg őket; egyúttal küldhetnek veled egy kis csomagot az unokanővéreidnek. - Szívesen elvinném, nénikém; de Brighton majdnem Beachy Headnél van már; s még ha el tudnék is jutni odáig, nem hiszem, hogy szívesen látnák egy olyan előkelő társaságban a magamfajta hitvány kis hadapródot. Norrisné már kezdte volna bizonygatni, hogy de igenis a legszívélyesebb fogadtatásra számíthat, amikor Sir Thomas igen határozottan félbeszakította: - Nem tanácsolom, hogy Brightonba menj, William, mert remélem, hamarosan jobb alkalom is adódik a találkozásra; de abban biztos lehetsz, hogy a lányaim mindenütt örömmel fogadnák az unokatestvéreiket, Rushworth úr pedig olyan ember, aki családunk minden rokonát a saját rokonának tekinti. - Ha ő lenne az admiralitás első lordjának a személyi titkára, nem sokat törődnék vele, hogy milyen ember - dörmögte alig hallhatóan William, aki ezt a megjegyzést nem a nyilvánosságnak szánta, s azután másról beszéltek. Mindeddig Sir Thomas semmi feltűnőt nem talált Crawford úr viselkedésében; de amikor a második robber után felbomlott a whistparti, s dr. Grant és Norrisné még az utolsó játszmát tárgyalta, átült nézőnek a másik asztalhoz, és észre kellett vennie, hogy unokahúga megkülönböztetett figyelemben részesül, vagy úgy is mondhatjuk: csapják neki a szelet.
Henry Crawford ismét Thornton Laceyről beszélt: egy újabb terv első lázában égett, s mivel Edmund figyelmét nem sikerült felkeltenie, bájos szomszédnőjének adta elő a részleteket igen lelkes hangon. A terv abból állt, hogy maga venné ki a házat a következő télre, mert szeretné, ha saját otthona lenne azon a környéken; és nemcsak a vadászidényben használná (magyarázta éppen Fannynak), bár ez a szempont is elég jelentős, mert dr. Grant ugyan végtelenül előzékeny, de azért mégsem lehet örökké a terhére a lovaival együtt; no de nem is egy bizonyos szórakozás vagy egy bizonyos évszak miatt ragaszkodik ő ehhez a vidékhez; szíve vágya, hogy legyen itt valami kis fészke, ahová bármikor lejöhet, egy kis tanyája, ahol az év minden szakában eltöltheti a szabad idejét, s ápolhatja, szorosabbra fűzheti és fejlesztheti a Mansfield Park-i családdal kialakult meghitt barátságát, amelynek az értéke napról napra növekszik a szemében. Sir Thomas mindezt hallotta, és nem vette rossz néven. A fiatalember roppant tisztességtudóan beszélt, s szavait Fanny olyan illedelmesen, szerényen, nyugodtan és tartózkodóan fogadta, hogy ebben sem találhatott semmi kivetnivalót. Fanny alig szólalt meg, nagy ritkán helybenhagyta, amit hallott, de semmi jelét nem adta annak, mintha a bókok egy részét önmagára vonatkoztatná, vagy alá akarná támasztani a Northamptonshire mellett szóló érveket. Mikor Henry Crawford észrevette, hogy Sir Thomas figyeli, őhozzá fordult, az előbbi témát folytatva, kissé hétköznapibb, de azért egyáltalán nem közömbös hangon. - Talán hallotta, Sir Thomas, amint épp azt mondtam Price kisasszonynak, hogy szeretnék a szomszédjuk lenni. Remélhetem-e szíves beleegyezését, s hogy nem igyekszik lebeszélni a fiát egy ilyen bérlőről? Sir Thomas udvariasan biccentve így felelt: - Minden körülmények között, kivéve ezt az egyet, szívesen látnám önt állandó szomszédomul; de remélem, és hiszem, hogy Edmund maga óhajtja elfoglalni a házát Thornton Laceyben. Vagy talán tévedek, Edmund? Edmund erre már odafigyelt, s el kellett neki magyarázni, miről van szó; amikor megértette a kérdést, azonnal válaszolt. - Természetesen, apám, feltett szándékom, hogy ott telepszem le. De ne búsuljon, Crawford: ha visszautasítom is mint bérlőt, jöjjön el mint jó barát. Tekintse a ház felét a magáénak minden télen; majd kibővítjük az istállókat a maga módosított terve szerint, s még azokat a módosításokat is figyelembe vesszük, amelyekkel esetleg a tavasz folyamán tovább módosítja a módosított tervét. - Mindez csak nekünk veszteség - folytatta Sir Thomas. - Ha Edmund elmegy, akár csak nyolc mérföldre, sajnálatosan összezsugorodik a családi körünk; de ugyanakkor végtelenül rosszul esne, ha az én fiam másmilyen megoldást választana. Egyébként természetes, hogy ön ezt nem gondolhatta végig, Crawford úr. Egy parókiának azonban vannak olyan igényei és szükségletei, melyeket csakis az a lelkész ismerhet, aki állandóan a hívei között él, s amelyeket semmiféle helyettes nem elégíthet ki ugyanolyan mértékben. Edmund talán, ahogy mondani szokás, fél kézzel is elláthatná Thorntont, vagyis Mansfield Parkban maradhatna, s onnan tudhatná le az istentiszteleteket és a prédikációkat; minden vasárnap átlovagolna a házába, amelynek csak névlegesen volna a gazdája, és elvégezné lelkészi teendőit; minden hetedik napon lenne csak Thornton Lacey lelkésze három-négy órára, ha ennyivel is beérné. De ő nem éri be ennyivel. Ő tudja, hogy heti egy prédikáció nem sokat javít az emberi természeten, s ha nem él a hívei között, és nem bizonyítja be nekik állandó törődéssel, hogy a jóakarójuk és a barátjuk, vajmi kevéssé szolgálja az ő javukat vagy akár a saját magáét. Crawford úr megértően bólintott. - Ismétlem - tette hozzá Sir Thomas -, Thornton Lacey az egyetlen ház a környéken, amelyben Crawford urat mint állandó lakót nem a legnagyobb örömmel keresném fel. Crawford úr hálásan megköszönte a kedvességét. - Apám nagyon jól tudja, mi egy falusi lelkész kötelessége - mondta Edmund. - Reméljük, hogy a fia is tudni fogja.
Sir Thomas kis beszéde, függetlenül attól, hogy valójában milyen hatást tett Crawford úrra, két másik hallgatójában - s épp azokban, akik a legfigyelmesebben hallgatták -, vagyis Crawford kisasszonyban és Fannyban meglehetősen kínos érzéseket támasztott. Egyikük, aki csak most döbbent rá, hogy Thornton ilyen rövid idő múlva és végérvényesen Edmund otthona lesz, a szemét lesütve próbálta elképzelni, mit jelent majd, ha nem láthatja őt mindennap; a másik, aki felriadt kellemes ábrándjaiból, melyekbe a bátyja elbeszélése ringatta az előbb, s immár nem tehette meg, hogy a majdani Thornton képét színezgetve kihagyja belőle a templomot, száműzze a lelkészt, és csupán egy anyagilag független úriember tekintélyes, elegáns, modernizált és alkalmi rezidenciáját lássa maga előtt, fölöttébb haragos szemmel nézett Sir Thomasra, mint e szép álom romba döntőjére, s annál is inkább szenvedett, mert Sir Thomas egyénisége és modora olyan tiszteletet parancsolt, amely nem engedte, hogy az általa képviselt ügy kifigurázásával próbáljon könnyíteni a lelkén. Neki már semmi élvezetet nem nyújthatott a spekuláció. Ha ütött a prédikációk órája, ideje félretenni a kártyát; s Crawford kisasszony nagyot lélegzett, amikor a parti csakugyan véget ért, és ő üdítőbb helyet és szomszédot választhatott magának. A társaság jelesebb tagjai most a kandalló körül helyezkedtek el összevissza, s várták az est végét. William és Fanny vált tőlük leginkább külön. Együtt maradtak az elhagyott kártyaasztalnál, s nagyon kellemesen beszélgettek, mit sem törődve a többiekkel, míg a többiek közül nem akadt olyan, aki velük törődjék. Először Henry Crawford széke csúszott közelebb hozzájuk, s a fiatalember néhány percig szótlanul figyelte őket; őt pedig eközben Sir Thomas figyelte, aki épp dr. Granttal társalgott. - Ma este bál van Portsmouthban - mondta William. - Ha ott volnék, talán én is elmentem volna. - De azért nem kívánkozol Portsmouthba, ugye, William? - Nem, Fanny, igazán nem. Eleget láthatom Portsmoutht meg a bálokat, ha majd téged nem láthatlak. Különben lehet, hogy hiába mennék el a bálba, mert úgysem akadna párom. A portsmouthi lányok mindenkit lenéznek, ha nincs tiszti rangja. Egy hadapród, az nekik senki. És igazuk van: csakugyan senki. Emlékszel a Gregory lányokra? Csuda szépek lettek, ahogy felnőttek, de velem alig állnak szóba, mert Lucynak egy hadnagy udvarol. - Szégyen, gyalázat! De ne törődj vele, William - Fannynak lángolt az arca felháborodásában. - Nem érdemes. Téged személy szerint nem ért sérelem; hiszen többé-kevésbé ugyanezt tapasztalhatták a legnagyobb tengernagyok is, amikor fiatalok voltak. Az ilyesmit úgy kell felfogni, úgy kell beletörődni, hogy hozzátartozik a tengerészélet megpróbáltatásaihoz, mint a viharos idő és a kemény munka, azzal a különbséggel, hogy ennek vége lesz egyszer, s eljön az az idő, amikor nem kell tovább szenvedned tőle. Majd amikor hadnagy leszel! Gondolj arra, William, hogy amikor hadnagy leszel, nevetni fogsz az ilyen semmiségeken. - Már-már azt hiszem, hogy sohasem leszek hadnagy, Fanny. Mindenki megkapja a kinevezését, csak én nem. - Jaj, ne beszélj így, drága William; ne hagyd el magad. A nagybátyám nem szól semmit, de biztos vagyok benne, hogy mindent elkövet a kinevezésed érdekében, amit csak lehet. Éppen olyan jól tudja, mint te, hogy milyen fontos ez. Ekkor észrevette, hogy a nagybátyja közelebb van hozzájuk, mint gondolta volna, s erre gyorsan témát változtattak. - Szeretsz táncolni, Fanny? - Nagyon; csak hamar belefáradok. - Szeretném, ha egyszer együtt mehetnénk bálba, és láthatnám, hogyan táncolsz. Nálatok Northamptonban soha sincsenek bálok? Szeretném látni, hogyan táncolsz, és szeretnék táncolni veled, ha vállalkoznál rá, hiszen engem úgysem ismer itt senki, s legalább újra a partnered lehetnék. Ugrándoztunk mi már együtt elég sokat, emlékszel? Amikor szólt a kintorna az utcán? Azt hiszem,
egész jó táncos vagyok a magam módján, de te biztosan lepipálsz. - Ezzel a nagybátyjához fordult, aki most már közvetlenül mellettük állt: - Fanny ugye nagyon jól táncol, Sir Thomas? Fanny, akit ez a döbbenetes kérdés valósággal fejbe kólintott, azt se tudta, hová nézzen, hová bújjon a válasz elől. Most bizonyára szigorú rendreutasítás következik, vagy legalábbis néhány fagyosan közömbös szó, ami rosszul fog esni a bátyjának, ő pedig a föld alá süllyedhet szégyenében. De amit hallott, egyáltalán nem volt olyan szörnyűséges: - Sajnálom, de nem áll módomban válaszolni a kérdésedre. Kislány kora óta egyszer sem láttam táncolni Fannyt; de bizonyos vagyok benne, hogy ő is lesz olyan úrinő, mint bárki más, ha majd alkalma nyílik bemutatni a képességeit, remélhetőleg nem nagyon sokára. - Nekem már volt szerencsém látni, hogyan táncol a húga, Price úr - mondta Henry Crawford előrehajolva -, s megadhatom a legkielégítőbb felvilágosítást minden ide vonatkozó kérdésére. De talán inkább máskor - tette hozzá, látva, hogy Fanny arca elborul. - Van közöttünk valaki, egyetlenegy személy, aki nem szereti, ha Price kisasszonyról beszélnek. Való igaz, hogy egyszer már látta Fannyt táncolni; az is igaz, hogy hajlandó lett volna ékes szavakkal ecsetelni, milyen könnyedén, elegánsan siklott a zene ritmusára; pedig szó, ami szó, egyáltalán nem emlékezett rá, hogyan táncolt, s táncolt-e csakugyan; de hát neki is ott kellett lennie a többiekkel együtt. Mégis sikerült azt a benyomást keltenie, hogy nagy csodálója Fanny táncosnői képességeinek; Sir Thomast ez egyáltalán nem érintette kellemetlenül, úgyhogy maga beszélt tovább a táncokról általában, s nagy kedvvel írta le az antiguai bálokat, majd amikor az unokaöccse számolt be a különféle érdekes táncokról, amelyeknek tanúja lehetett, oly elmerülten figyelt rá, hogy meg se hallotta, amint a kocsiját jelentik, s csak a sürgő-forgó Norrisné hangjára riadt fel: - Gyerünk, Fanny, gyerünk, mire vársz? Indulunk. Nem látod, hogy a nagynénéd már felállt? Gyorsan, gyorsan! A világért sem akarom várakoztatni azt a derék öreg Wilcoxot. A kocsisra meg a lovakra is gondolni kell, érted? Sose feledkezz meg róluk. Drága Sir Thomas, úgy intézkedtünk, hogy a kocsi jöjjön vissza magáért, Edmundért és Williamért. Sir Thomas semmit se szólhatott ez ellen, hiszen ő maga intézkedett így, amiként előzőleg már közölte is a feleségével és a sógornőjével; Norrisné azonban, úgy látszik, mindezt elfelejtette, és önmagának kellett tulajdonítania az intézkedés dicsőségét. Fannyt az est végeztével egy kis csalódás érte: amikor ugyanis Edmund minden sietség nélkül át akarta venni a kendőjét az inastól, hogy a vállára terítse, Crawford úr gyorsabb keze megelőzte, s Fanny kénytelen volt köszönetet mondani e fürge figyelmességért.
Huszonhatodik fejezet Sir Thomas nemcsak egy pillanatra gondolkodott el Williamnek azon a kívánságán, hogy szeretné látni, hogyan táncol a húga. Nem azért csillantotta meg a közeljövőben esetleg adódó alkalom reményét, hogy azután mindjárt elfelejtsék. Később is erős maradt benne a hajlandóság, hogy kedvében járjon a rokonszenves testvéri érzésekről tanúskodó Williamnek vagy bárki másnak, aki táncolni szeretne Fannyval, s hogy általában örömet szerezzen a fiataloknak; így tehát miután alaposan végiggondolta a dolgot, és legjobb belátása szerint döntésre is jutott, másnap reggeli közben visszatért unokaöccse szavaira, kifejezte a maga helyeslését, s a következőket fűzte hozzá: Sajnálnám, William, ha úgy mennél el Northamptonshire-ből, hogy ez a kívánságod nem teljesült. Magam is szeretném látni, hogyan táncoltok mind a ketten. Említetted a northamptoni bálokat. Unokatestvéreid néha részt vettek rajtuk, most azonban nemigen gondolhatunk erre. Nagynénédet túlságosan megviselné az utazás. Azt hiszem, el kell vetnünk a northamptoni bálok gondolatát. Egy itthoni táncmulatság már alkalmasabb lenne; és ha... - Jaj, drága Sir Thomas! - vágott a szavába Norrisné. - Tudtam, mi lesz a vége. Tudtam, mit akar mondani. Ha a mi drága Juliánk itthon volna, vagy a mi drága Rushworthnénk, áldja meg az Isten, Sothertonban, egyszóval, ha az ő jelenlétük okot vagy alkalmat adna az ilyesmire, maga nem tudna ellenállni a kísértésnek, hogy a fiatalok kedvéért bált ne rendezzen itt Mansfieldben. Tudtam, hogy erre gondol. Ha ők lehetnének a bál csillagai, bizony megrendezné azt a bált még most karácsonykor. Köszönd meg a nagybátyádnak, William, köszönd meg neki! - A lányaimnak - vágta el Sir Thomas igen komolyan a további szóáradatot - megvan a maguk szórakozása Brightonban, és remélem, hogy nagyon jól érzik magukat; de azt a táncmulatságot, amelyet Mansfieldben óhajtok megrendezni, az unokatestvéreik kedvéért rendezem. Ha valamennyien együtt lehetnénk, kétségkívül nagyobb lenne az örömünk, némelyek távolléte azonban nem foszthatja meg szórakozásuktól a többieket. Norrisnénak torkára forrt a szó. Látva Sir Thomas határozott arcát, meglepetésének és bosszúságának néhány percnyi hallgatásra volt szüksége, hogy lecsillapuljon. Egy bál, ilyen körülmények között! Amikor a lányok nincsenek itthon, őt pedig meg se kérdezték! De hamarosan rátalált a vigasz forrására. Ő lesz a fő-fő szervező; Lady Bertramot természetesen meg kell kímélni minden gondtól és fáradságtól, tehát csakis ő viselheti a terheket. Ő lesz az igazi bálanya: ez a gondolat olyannyira visszaringatta jó hangulatába, hogy mielőtt a többiek kórusa elzenghette volna örömét és háláját, neki is sikerült belekapcsolódnia. Edmund, William és Fanny - ki-ki a maga módján - csakugyan végtelenül örült a megígért bálnak, s olyan hálás volt érte, hogy Sir Thomas igazán meg lehetett elégedve. Edmund a két unokatestvére miatt örült. Ilyen szíve szerint való jóságot vagy kedvességet még sohasem tapasztalt az apjától. Lady Bertram a legnagyobb nyugalommal és derűvel fogadta a bejelentést, s nem volt semmi ellenvetése. Sir Thomas kezeskedett érte, hogy alig lesz valami gondja az egészből; mire ő biztosította férjét, hogy egyáltalán nem fél a gondoktól; sőt, el sem tudja képzelni, miféle gondokra kellene számítani. Norrisné azonnal előterjesztette javaslatait, hogy szerinte mely szobák lennének a célra legalkalmasabbak, de máris elkésett: a szobák ki voltak jelölve; s amikor a bál időpontjára vonatkozólag óhajtott volna tanácsot adni, kiderült, hogy már ezt is eldöntötték. Sir Thomasnak kedve tellett abban, hogy a legapróbb részletekig kidolgozza a tervet; s mihelyt a sógornője hajlandó volt türelmesen odafigyelni, felolvasta neki a meghívandó családok jegyzékét, melyet úgy állított össze, hogy ha a rövid határidő miatt nem is jönnének el mindannyian, tizenkét-tizennégy táncos pár azért kiteljen a fiatalokból; továbbá azt is elmagyarázta, miért esett a választása éppen 22-ére. Williamnek 24-én kell Portsmouthban jelentkeznie; 22-e tehát itt-tartózkodásának utolsó napja lesz; mivel azonban ilyen kevés idő áll rendelkezésére, nem lett volna célszerű korábbi időpont mellett
dönteni. Norrisnénak meg kellett elégednie azzal, hogy ő is éppen úgy gondolta, s már a nyelve hegyén volt, hogy 22-e minden elképzelhető dátum közül a legmegfelelőbb. Így tehát eldőlt, hogy meglesz a bál, s az érdekeltek még a nap folyamán tudomást szereztek róla. Sürgősen szétküldték a meghívókat, s Fannyn kívül még sok más ifjú hölgy is boldogító gondokkal tért aznap este nyugovóra. Fanny esetében a gond szinte felülmúlta a boldogságot; mert ha valaki fiatal és tapasztalatlan, s nem áll nagy választék a rendelkezésére, és nem bízik a saját ízlésében, akkor a „mit vegyek fel” problémája ijesztő méreteket ölt. Fannynak éppen a legbecsesebb, mondhatni egyetlen ékszere okozta a legnagyobb gondot, egy igen csinos borostyánkő kereszt, amelyet William hozott neki Szicíliából: nem volt ugyanis mire felfűznie, hacsak nem egy szalagra; s bár egyszer már viselte úgy, vajon megteheti-e most, amikor a többi kisasszony feltehetőleg a legpompásabb ékszerekkel tündökölve fog megjelenni? De hát ne vegye fel egyáltalán?! William egy aranylánccal is meg akarta ajándékozni, de nem tellett rá a pénzéből, úgyhogy bizonyára fájna neki, ha látná, hogy még a keresztet sem viseli. Ezek bizony gyötrelmes gondolatok voltak, s le is hűtötték Fanny jókedvét, bár tudta, hogy a bált elsősorban az ő kedvéért rendezik. Eközben folytak az előkészületek, és Lady Bertram nyugodtan üldögélt tovább a pamlagán, mert semmi kellemetlensége nem származott belőlük. A gazdasszony ugyan többször kereste fel, mint egyébként, s a szobalányának is sietnie kellett az új ruhával, amelyet számára készített; Sir Thomas jobbra-balra osztogatta utasításait, és Norrisné összevissza szaladgált; de Lady Bertramnak mindez nem okozott gondot, s mint ahogy előre látta, „igazán semmi gonddal sem járt az egész”. Annál több gondja volt Edmundnak, aki élete két sorsdöntő eseményére készült: a felszentelésre és a házasságra - e kettő körül forgott minden gondolata, annál is inkább, mert tudta, hogy legalább az egyiknek hamarosan be kell következnie a bál után, melynek éppen ezért nem tulajdoníthatott akkora jelentőséget, mint a ház többi lakója. Úgy volt, hogy 23-án elutazik egy barátjához Peterborough mellé, aki ugyanazt a pályát választotta, s együtt szentelik fel őket karácsony hetében. Sorsának egyik fő kérdése tehát rövidesen eldől, a másikat azonban ki tudja, hogyan lehet megoldani. A feladat ki lesz szabva, de a nő, akinek e feladat teljesítése közben a munkatárs, a buzdító és a jutalmazó szerepét kellene vállalnia, talán elérhetetlennek bizonyul. A maga szándékait világosan látta, de Crawford kisasszony szándékai már nem mindig álltak előtte oly világosan. Némely dologban sehogy sem tudtak megegyezni; voltak pillanatok, amikor a hölgy mintha elutasítóan viselkedett volna; s hiába érezte úgy Edmund, hogy Mary is ragaszkodik hozzá, s hiába merte éppen ezért elhatározni (vagy mondjuk inkább úgy: félig-meddig elhatározni), hogy dűlőre viszi a dolgot, mihelyt végzett legsürgetőbb tennivalóival, s hiába tudta pontosan, mit ajánlhat fel neki, az eredményt illetően mégsem tudott szabadulni aggályaitól és kétségeitől. Néha szentül meg volt győződve róla, hogy Mary viszonozza érzéseit; felidézte a biztatás megannyi apró jelét, amely a tökéletes leány tökéletesen érdekmentes vonzalmáról látszott tanúskodni. Máskor azonban kétség és szorongás vegyült reményeibe; s amikor arra gondolt, milyen nyíltan értésére adta Mary, hogy idegenkedik a csendes, elvonult élettől, és mindenképp Londont részesíti előnyben, akkor mi egyébre számíthatott, mint a leghatározottabb visszautasításra? Legfeljebb olyasmire, ami még ennél is rosszabb: esetleg azt kívánná tőle, hogy áldozza fel a munkáját és a hivatását, ami pedig semmiképp se lenne összeegyeztethető a lelkiismeretével. Egyetlen kérdésen fordul meg minden. Szereti-e Mary annyira, hogy lemondjon sok mindenről, ami eddig a legfontosabb volt neki? Szereti-e annyira, hogy most már ne azt tartsa a legfontosabbnak? S bár e kérdésre, melyet szüntelenül hánytorgatott magában, a legtöbbször „igen”-nel felelt, olykor a „nem” is felmerült. Crawford kisasszony nemsokára elutazik Mansfieldből: Edmund tudta ezt, s ezért a „nem” és az „igen” mostanában elég sűrűn váltogatta egymást. Látta, milyen csillogó szemmel említi Mary egy barátnője levelét, melyben hosszabb időre meghívta magához Londonba, s milyen hálásan beszél Henryről, aki lenne szíves januárig ittmaradni vele, hogy személyesen vihesse el oda; hallotta a hangját, amely az utazás örömeinek részletezésével mintha csupa „nem”-et kiáltott volna. De mindez
a levél megérkezésének napján történt, a kitörő öröm első órájában, amikor egyébre nem is gondolhatott, mint a jó barátokra, akiket hamarosan viszontlát. Később másképpen beszélt, másféle érzéseknek, vegyesebb érzéseknek adott hangot; Edmund hallotta, amint az mondja Grantnénak, hogy fáj elválnia tőle; hogy attól tart, a jó barátok s a reá váró élvezetek nem pótolhatják azt, amit elveszít; s bár úgy érzi, mindenképpen el kell mennie, és tudja, hogy ha már ott lesz, csakugyan jól fog szórakozni, máris alig várja, hogy visszatérhessen Mansfieldbe. Vajon mindez nem azt jelenti-e, hogy „igen”? Az ilyesféle kérdések boncolgatása, ízekre szedése és összerakása közben Edmundot - legalábbis a maga személyét illetően - sokkal kevésbé érdekelte a várható mulatság, mint a család többi tagját. Nem számítva a két unokatestvére örömét, az estély legfeljebb annyit jelentett neki, mint bármely másik találkozás a két család között. Minden találkozás alkalmából remélhette, hogy Crawford kisasszony újabb bizonyítékát adja vonzalmának; de egy bálterem forgataga talán nem nagyon alkalmas a komoly érzelmek felébresztésére vagy kifejezésére. Ha idejekorán szól Marynek, hogy tartsa fenn neki az első két táncot, minden tőle telhetőt megtett a maga boldogsága érdekében, más köze nincs a bál előkészületeihez - bár körülötte mindenki csak ezzel foglalkozott reggeltől estig. A bál csütörtökre volt kitűzve, és szerda reggel Fanny még nem tudta, mit vegyen fel; elhatározta tehát, hogy tudósabb elméktől kér tanácsot, s Grantnéhoz és a húgához fordul, akik közismert jó ízlésükkel nyilván hozzásegítik a legkifogástalanabb megoldáshoz; mivel pedig Edmund és William bement Northamptonba, és Fannynak oka volt feltételezni, hogy Crawford úr sincs otthon, nyugodtan elindulhatott a paplak felé, abban a reményben, hogy a beszélgetésnek nem lesznek illetéktelen tanúi; ez a szempont rendkívül fontos volt neki, mert kimondhatatlanul szégyellte magát. Alig néhány lépésre a paplaktól szembetalálkozott Crawford kisasszonnyal, aki éppen őhozzá indult látogatóba, s bár most kénytelen volt szívélyesen beinvitálni a barátnőjét, Fannynak mégis úgy rémlett, mintha nem szívesen fordulna vissza, ezért hát nyomban előadta, mi járatban van, hozzátéve, hogy ha Crawford kisasszony lenne szíves kisegíteni a tanácsaival, idekint is éppúgy megbeszélhetnék az egészet, mint odabent. Crawford kisasszonynak szemlátomást jólesett az iránta megnyilvánuló bizalom, s egy pillanatnyi gondolkodás után még szívélyesebben hívta be Fannyt a házba, mint az előbb: az ő szobájában kényelmesen elbeszélgethetnek, s nem kell zavarniuk dr. Grantot és Grantnét, akik a szalonban tartózkodnak. Ez a terv különösen megfelelt Fannynak; s miközben őszinte hálával mondott köszönetet a vendéglátó hölgy készségéért és kedvességéért, be is mentek a házba, majd fel az emeletre, és csakhamar elmerültek az érdekes témában. Crawford kisasszony, akinek hízelgett, hogy Fanny őhozzá fordul, legjobb tudása és ízlése szerint fejtette ki véleményét; könnyűszerrel megoldott minden nehézséget, s biztató szavaival igyekezett Fanny minden gondját eloszlatni. De miután a ruhaprobléma lényegesebb vonatkozásait elintézték, azt kérdezte: - És milyen nyakláncra gondolt? Nem akarja felvenni azt a keresztet, amit a bátyjától kapott? - E szavak közben kibontott egy kis csomagot: Fanny látta, hogy már akkor is a kezében volt, amikor találkoztak. Fanny bevallotta, milyen vágyak és kétségek gyötrik ezzel kapcsolatban: nem tudja, hogyan vehetné fel a keresztet, de lemondani sem akar róla. Válaszul Crawford kisasszony elébe tett egy kis ékszeres dobozt, és felkérte, hogy válasszon a benne levő aranyláncok közül. Ez volt az a csomag, amelyet magával vitt, épp ezért készült hozzájuk látogatóba; most pedig végtelenül kedvesen biztatta Fannyt, hogy vegyen ki egyet, ami jó lesz a kereszthez, és fogadja el emlékbe, s közben előhozott mindent, ami csak az eszébe jutott, hogy eloszlassa Fanny szent borzadályát, mellyel az első pillanatban az ajánlatot fogadta. - Hiszen látja, milyen, gyűjteményem van - mondta -, a felét soha fel se veszem, de még eszembe se jut. Még ha valami újat kínálnék. De én csak egy régi nyakláncot kínálok. Kérem, ne vegye sértésnek, és fogadja el. Fanny tovább tiltakozott, s nem csak színből. Túlságosan értékes volt az ajándék. De Crawford kisasszony nem hagyta annyiban, s oly őszinte buzgalommal folytatta a rábeszélést, hivatkozva Williamre és a keresztre, és a bálra és saját magára, hogy végül is diadalmaskodott. Fanny kénytelen
volt engedni, nehogy gőggel, közönnyel vagy valami másféle alantas indulattal vádolhassák; s miután szerényen vonakodva megadta magát, hozzáfogott a válogatáshoz. Alaposan megvizsgált minden egyes darabot, hátha sikerül megállapítania, melyik a legkevésbé értékes; az egyiket Crawford kisasszony mintha gyakrabban tette volna elé, mint a többit, s ez hozzásegítette a döntéshez. Aranylánc volt, igen szép ötvösmunka, s bár Fannynak egy hosszabb és egyszerűbb lánc jobban megfelelt volna, mégis ezt választotta, abban a reményben, hogy Crawford kisasszony ehhez ragaszkodik a legkevésbé. Crawford kisasszony tökéletesen meg volt elégedve a választással, amint ezt mosolya is jelezte, s hogy megpecsételje az ajándékozást, feltette a láncot Fanny nyakába, hadd lássa, milyen jól áll neki. Fannynak csakugyan nem volt semmi kifogása ellene, s ha maradtak is némi aggályai, végtelenül örült az ajándéknak, amely soha jobbkor nem jöhetett volna. Talán csak azt sajnálta, hogy nem valaki mással szemben kell lekötelezettnek éreznie magát. Ez azonban csúnya gondolat volt. Crawford kisasszony kitalálta, mire vágyik, s e kedvességgel bebizonyította, hogy igazi jó barát. - Valahányszor felveszem ezt a láncot - mondta Fanny -, maga fog az eszembe jutni róla, s hogy milyen kedves volt hozzám. - Még valakinek az eszébe kell jutnia, ha ezt a láncot viseli - felelte Crawford kisasszony. - Henrynek kell az eszébe jutnia, mert eredetileg ő választotta. Tőle kaptam, s a nyaklánccal együtt ezennel átadom azt a kötelezettséget is, hogy emlékeznie kell az eredeti ajándékozóra. Legyen ez a nyaklánc afféle családi emlékeztető. Ha felidézi az egyik testvért, idézze fel a másikat is. Fanny, akit ez mélységesen megdöbbentett és zavarba hozott, azonnal vissza akarta adni a láncot. Olyasmit fogadjon el, ami valaki másnak az ajándéka, méghozzá egy testvéré - lehetetlen! Nem szabad! S roppant izgalomban és zavarban, melyet a barátnője hallatlanul szórakoztatónak talált, vissza is tette párnájára a láncot, és lerítt róla az elszántság, hogy vagy egy másikat választ, vagy nem fogad el egyet sem. Crawford kisasszony azt gondolta magában, hogy ilyen bájos félszegséget még sohasem látott. - Drága gyermekem - mondta nevetve -, mitől fél? Azt hiszi, Henry majd az én tulajdonomnak tartja a láncot, és meggyanúsítja, hogy nem tisztességes úton jutott hozzá? Vagy azt képzeli, hogy túlságosan hízelgő lenne rá nézve, ha a maga szépséges nyakán látná viszont ezt az ékszert, amelyet három évvel ezelőtt vásárolt, amikor még nem is álmodta, hogy ilyen nyak létezik a világon? Vagy talán arra gyanakszik - tette hozzá pajkos mosollyal -, hogy cinkosok vagyunk, s amit most teszek, azt az ő tudtával és az ő kívánságára teszem? Fanny a körme hegyéig elpirulva tiltakozott e feltevés ellen. - Hát akkor - felelte Crawford kisasszony valamivel komolyabban, bár semmit se hitt el a tiltakozásból - annak bizonyítására, hogy nem gyanít semmiféle fortélyt vagy leplezett bókot... hiszen tudom, hogy sohasem szokott... vegye el a láncot, és többet ne is beszéljünk róla. Azért, mert a bátyám ajándéka, még könnyű szívvel elfogadhatja, aminthogy én is, elhiheti, könnyű szívvel válok meg tőle. Henry mindig hoz nekem valami apróságot. Már annyi ajándékom van tőle, hogy a java részük minden értékét elvesztette a szememben, ő pedig a legtöbbre nem is emlékszik. Ezt a nyakláncot például, azt hiszem, összesen hatszor se viseltem; nagyon csinos darab, de valahogy sose jut az eszembe; s bár igazán boldogan átengedném ebből a dobozból akármelyiket, véletlenül éppen azt választotta, amelyről a legkönnyebben tudok lemondani, s amelyet szívesebben látok a maga birtokában, mint bármely másikat. Kérem szépen, ne tiltakozzon tovább. Egy ilyen semmiségre nem is érdemes annyi szót vesztegetni. Fanny tehát nem mert tovább ellenkezni; s másodszor is elfogadta a nyakláncot, újabb, de kevésbé lelkes köszönetnyilvánítások közepette, mert Crawford kisasszony szemében volt valami sajátos kifejezés, amely sehogy sem tetszett neki. Lehetetlen volt észre nem vennie, hogy Crawford úr viselkedése megváltozott. Erre már jó ideje felfigyelt. Crawford úr nyilvánvalóan meg akarta nyerni a tetszését; gáláns volt, figyelmes volt, olyasféleképpen viselkedett, mint annak idején az unokanővéreivel szemben: lehetséges, gondolta Fanny, hogy az ő lelki nyugalmát is meg akarja zavarni, mint amazokét; s hogy csakugyan semmi köze
sincs ehhez a nyaklánchoz? Az egyáltalán nem biztos, mert Crawford kisasszony ugyan roppant szolgálatkész testvér, de mint nő s mint barátnő eléggé megbízhatatlan. Ilyen gondolatokba s kétségekbe merülve indult el hazafelé, azzal az érzéssel, hogy hiába kapta meg, amire oly nagyon vágyott, mégsem talált benne örömet, s a gondjai inkább csak átalakultak, de nem csökkentek, amióta ellenkező irányban tette meg ugyanezt az utat.
Huszonhetedik fejezet Amikor hazaért, Fanny azonnal felment a Keleti Szobába, hogy váratlan szerzeményét, a kétes becsű nyakláncot elhelyezze valamelyik kedvenc dobozában, ahol apróbb kincseit őrizte; de amint kinyitotta az ajtót, legnagyobb meglepetésére Edmundot pillantotta meg: ott ült az asztalnál, és írt! Minthogy ez még sohasem fordult elő, legalább annyira elcsodálkozott a látványon, mint amennyire megörült neki. - Fanny - mondta rögtön Edmund; letette a tollat, felállt, s elébe ment, a kezében tartva valamit. Bocsáss meg, amiért betörtem ide. Téged kerestelek, s miután vártam rád egy ideig, igénybe vettem az írókészletedet, hogy tudassam veled jövetelem célját. Az asztalon megtalálhatod egy neked szóló üzenet kezdetét; de most már személyesen is elmondhatom, miért jöttem: pusztán azért, hogy megkérjelek rá, fogadd el ezt a csekélységet, ezt a láncot William keresztjéhez. Már egy hete meg kellett volna kapnod; a késésnek az az oka, hogy a bátyám jó néhány nappal később érkezett meg a városba, mint ahogy számítottam, s ezért csak most vehettem át Northamptonban. Remélem, Fanny, tetszeni fog. Igyekeztem a te egyszerű ízlésedhez alkalmazkodni; de abban mindenesetre bízom, hogy legalább a szándékomat méltányolod, s az ajándékot annak tekinted, ami a valóságban: nem több, mint egyik legrégibb barátod szeretetének a jelképe. Ahogy ezt kimondta, már sietett is el, mielőtt még az édes-bús érzések áradatától megbénult Fanny szóhoz juthatott volna; de aztán mégis magához tért, s mint akit ellenállhatatlan kényszer mozgat, utánakiáltott: Edmund! Várjon egy pillanatra, várjon, kérem! Edmund visszafordult. - Meg se próbálom, hogy megköszönjem - mondta Fanny rendkívül izgatottan -; köszönetről itt nem is lehet szó. Amit én érzek, azt nem lehet kifejezni. A maga jósága, hogy rám gondolt, s éppen így, az minden... - Ha csak ennyit akartál mondani, Fanny... felelte mosolyogva Edmund, s megint elfordult. - Nem, nem csak ennyit. Tanácsot is akartam kérni. Közben szinte öntudatlanul kibontotta, amit Edmund az előbb a kezébe nyomott, s az ékszerész ügyes csomagolásában pillantva meg a végtelenül egyszerű és ízléses aranyláncot, megint nem bírta visszafojtani feltörő érzéseit: De hisz ez gyönyörű! Pontosan erre vágytam! Soha nem is álmodoztam másféle ékszerről. Nagyszerűen illik majd a keresztemhez. A kettőt csakis együtt lehet és kell viselni. S milyen jókor jött! Jaj, Edmund, nem is tudja, milyen jókor! - Drága Fanny, te nagyon is eltúlozod ezeket a dolgokat. Végtelenül örülök, hogy tetszik a lánc, s hogy a holnapi bál előtt éppen idejében érkezett; de a köszönet túl van méretezve. Hidd el, nekem semmi a világon nem szerezhet akkora örömöt, mintha én szerezhetek örömöt neked. Nem, őszintén mondom: ilyen tökéletes és tiszta örömöt semmi másban nem találhatnék. Ennek nincs semmi zavaró mellékíze. E szeretetnyilvánításban annyi éltető erő volt, hogy Fanny akár egy óra hosszat is meg tudott volna lenni egyetlen szó nélkül; Edmund azonban egy pillanatnyi várakozás után kijózanította: De miről akartál tanácsot kérni? A Crawford kisasszony nyakláncáról, persze; mindenképpen vissza akarta adni, s remélte, hogy Edmund helyesli ezt az elhatározását. Beszámolt nemrégi látogatásáról, és szárnyaló boldogságának ezzel aztán vége is lett: Edmund ugyanis annyira elámult, annyira el volt ragadtatva Crawford kisasszony cselekedetétől, annyira jólesett neki a kettőjük magatartásának véletlen megegyezése, hogy Fannynak be kellett látnia: van egy magasabb rendű öröm, amely minden egyébnél erősebben hat Edmundra, ha vannak is zavaró mellékízei. Edmund csak nagy sokára tudott odafigyelni Fanny tervére, vagy válaszolni, amikor a véleményét kérdezte: elmerült édes ábrándjaiban, legfeljebb egy-
egy félmondatot motyogott közbe dicséretül; de amikor magához tért, s megértette, miről van szó, a leghatározottabban kifejezésre juttatta, hogy ellenzi Fanny szándékát. - Visszaadni a nyakláncot! Nem, kedves Fanny, semmi esetre sem. Súlyosan megbántanád vele. Nemigen tudok kellemetlenebb érzést elképzelni, mint amikor visszakapunk valamit, holott abban a jogos reményben ajándékoztuk oda, hogy kedvére tehetünk egy jó barátunknak. Miért fosztanád meg Crawford kisasszonyt attól az örömtől, amelyet kétségtelenül megérdemelt? - Ha az ajándék eredetileg nekem szólt volna - Mondta Fanny -, eszembe se jutna, hogy visszaadjam; de mivel a bátyjától kapta, nem valószínű-e, hogy szívesebben megtartaná, ha tudja, hogy nincs is rá szükségem? - Nem kell tudnia, hogy nincs rá szükséged, még kevésbé, hogy vissza akarod adni; az pedig, hogy a bátyjától kapta, egyáltalán nem számít; ha ő ennek ellenére fel tudta ajánlani, és te el tudtad fogadni, akkor most miért ne tarthatnád meg? Kétségtelenül szebb, mint az enyém, és báli célokra sokkal megfelelőbb. - Nem, egy csöppet se szebb, különben se lehet összehasonlítani a másikkal, és az én céljaimra nem is olyan megfelelő. A maga lánca sokkal jobban illik William keresztjéhez, mint a Crawford kisasszonyé. - Egy estére, Fanny, csak egy estére, ha itt egyáltalán áldozatról lehet beszélni... biztos vagyok benne, hogy ha gondolkozol rajta egy kicsit, inkább meghozod ezt az áldozatot, s nem okozol fájdalmat annak, aki olyan őszintén igyekezett gondoskodni rólad. Mindig annyi figyelmességet kaptál Crawford kisasszonytól... nem többet, mint amennyit megérdemeltél... távol álljon tőlem, hogy ilyet gondoljak... de mindenesetre nagyon sokat; s ha ezt most olyasmivel viszonoznád, ami esetleg hálátlanságnak látszana, bár jól tudom, hogy erről szó sincsen, az ellentétben állna a természeteddel. Vedd csak fel holnap este azt a láncot, ahogy ő kérte, az enyémet pedig, amelyet igazán nem a bál miatt rendeltem, tedd el hétköznapibb alkalmakra. Ez a tanácsom. Nem szeretném, ha csak egy árnyalatnyi idegenség is elválasztaná egymástól azt a két személyt, akinek a jó kapcsolata mindig a legnagyobb örömmel töltött el, s aki a lényeges kérdésekben, igazi nagylelkűségben és ösztönös lelki finomságban annyira hasonlít egymásra, hogy az a néhány apró különbség, amely főként a helyzetükből adódik, nem lehet komoly akadálya a legtökéletesebb barátságnak. Nem szeretném, ha csak egy árnyalatnyi idegenség is közéjük férkőzne - mondta még egyszer, s a hangja megbicsaklott egy kissé -, mert kettőjüket szeretem a legjobban a világon. Alighogy kimondta, már el is ment; s Fanny magára maradt: nyugodjon meg, ha tud. A kettő közül ő az egyik - ez mindenesetre vigasztaló. De a másik: az első! Edmund még sohasem beszélt ilyen nyíltan előtte, s bár nem mondott mást, mint amit Fanny már régóta tudott, szavai mégis tőrdöfésként hatottak, mert feltárták elképzeléseit és szándékait. Határozott szándékai vannak. Feleségül akarja venni Crawford kisasszonyt. Igen, ez tőrdöfés volt, hiába lehetett rá oly régóta számítani; s Fannynak többször is el kellett ismételnie magában, hogy a kettő közül ő az egyik, amíg a szavak értelme a tudatáig hatolt. Ha azt hihetné, hogy Crawford kisasszony méltó Edmundhoz, akkor - igen, akkor egészen más lenne - sokkal elviselhetőbb! De Edmundnak káprázik a szeme; nem létező érdemekkel ruházza fel szerelmét; a hibáit pedig, bár változatlanul megvannak, nem látja többé. Ez a káprázat keservesen megríkatta Fannyt, s ha izgalma elmúlt is a könnyektől, utána olyan csüggedés vett erőt rajta, melyen csak az Edmund boldogságáért mondott buzgó fohászok tudtak enyhíteni valamelyest. Elhatározta - kötelességének érezte -, hogy megpróbálja elfojtani mindazt, ami Edmund iránti vonzalmában már mértéktelennek látszik, s az önzéssel határos. Hogy veszteség vagy csalódás érte ilyesmit mondani vagy akárcsak képzelni is, akkora önteltség lenne, amelyre nem találna elég erős szavakat, hogy a tulajdon alázatát kielégítse. Őrültség lenne, ha ő is úgy gondolna Edmundra, mint ahogy Crawford kisasszonynak talán joga van gondolni. Az ő számára Edmund soha nem jelenthet semmit; nem többet, mint egy jó barát. Hogy is merülhetett fel benne ilyen gondolat, még ha azután mindjárt elfojtotta és száműzte is! Ennek még csak súrolnia sem lett volna szabad a képzeletét. De most már sokkal okosabb lesz, s józan ésszel és becsületes szívvel igyekszik kivívni magának a jogot, hogy ítéletet mondhasson Crawford kisasszony jelleméről, és a szívén viselhesse Edmund sorsát.
Hősi lélek volt, és szilárdul eltökélte, hogy megteszi a kötelességét; de mivel a fiatalság természetes érzései sem hiányoztak belőle, ne nagyon csodáljuk, ha mind e szép elhatározások és önuralmi fogadalmak után úgy kapta fel Edmund félbehagyott levelét, mint valami talált kincset, s a szíve viaszként olvadt meg e szavak olvastán: „Drága, kedves Fannym, nem tagadhatod meg tőlem azt a szívességet, hogy elfogadod” - majd a lánccal együtt gondosan elzárta a levelet is, mint az ajándék értékesebbik felét. Eddig még semmit se kapott tőle, ami ennyire megközelítette volna a levél fogalmát; másodikat talán nem is kap soha; olyat pedig semmiképpen sem, amely tartalmánál és stílusánál fogva ekkora örömöt szerezhetne. Soha még a legkiválóbb szerző sem vetett papírra két ilyen sikeres sort - a legmohóbb életrajzíró sem bukkanhatott soha ilyen szerencsés leletre. A szerelmes nő lelkesedése még az életrajzíróénál is nagyobb. Neki már a kézírás is mennyei üdvösség, függetlenül a tartalomtól. Földi halandó tollából még soha nem kerültek ki olyan tökéletes rajzolatok, mint Edmund középszerű betűi. Ha sebtiben kapta is oda őket, nem volt hiba bennük, s az első három szó - „Drága, kedves Fannym” - oly gyönyörű lendülettel sorakozott egymás mellé, hogy a címzett egy életen át el tudott volna andalodni rajtuk. Miután a józan ész s a gyöngeség e boldogító egyvelegével rendbe szedte gondolatait, és lecsitította érzéseit, Fannynak sikerült a kellő időben visszamennie a földszintre, hogy teljesítse szokásos feladatait Lady Bertram mellett, s a letörtség minden látható jele nélkül ugyanúgy kiszolgálja, mint máskor. Eljött a csütörtök, a remény és az öröm hajnala; s Fannynak mindjárt több derűt hozott, mint általában az ilyen önfejű, makrancos napok: nem sokkal reggeli után ugyanis William rendkívül barátságos hangú levélkét kapott Crawford úrtól; azt írta, hogy másnap fel kell utaznia Londonba néhány napra, s most útitársat keres; ennélfogva reméli, hogy William hajlandó lesz a tervezettnél egy fél nappal korábban elbúcsúzni Mansfieldtől, s elfogad egy helyet a kocsijában. Crawford úr kiszámította, hogy késő estére, amikor a nagybátyja vacsorázni szokott, beérhet a városba, és meghívta Williamet, hogy vacsorázzon vele a tengernagynál. William nagyon megörült az ajánlatnak: előre élvezte a gondolatot, hogy négylovas hintón utazhatik egy ilyen jó kedélyű, kellemes ismerős társaságában; el volt ragadtatva, mennyivel szerencsésebb, elegánsabb megoldás ez, mint a forspont, s máris áradozott róla; Fanny is örült, bár más okokból; az eredeti terv ugyanis az volt, hogy William postakocsin indul Northamptonból másnap este, majd átszáll a portsmouthi kocsiba, s így egy órányi pihenője sem marad; igaz, Crawford úr ajánlata jó néhány órával korábban megfosztja William társaságától, de ebbe könnyű szívvel bele tudott nyugodni, ha arra gondolt, hogy a bátyja ilyen módon elkerüli az út fáradalmait. Sir Thomas ismét más okból helyeselte a közös utazás tervét. Unokaöccsének hasznára válhat, ha megismerkedik Crawford tengernaggyal, aki - úgy hírlik befolyásos ember. Mindent összevetve, a levélke általános örömöt keltett. Fannyt mindenesetre jókedvvel töltötte el a délelőtt legnagyobb részében, s ezt, valljuk be, csak növelte az a tudat, hogy a levél írója is elutazik. Ami mármost az alig néhány óra múlva elkezdődő bált illeti, izgalma és félelmei nem engedték, hogy feleannyi örömmel készüljön rá, mint ahogy illett volna, s mint ahogy fel is tételezte róla a többi ifjú hölgy, aki helyzeténél fogva magabiztosabban tekintett elébe, hiszen számukra nem is volt olyan érdekes, újszerű és boldogító esemény, amilyennek az ő elképzelésük szerint Fanny tarthatta. Price kisasszony, akit a meghívottak fele csak névről ismert, most jelenik meg először a társaságban, s nyilván ő lesz a bálkirálynő. Ki lehetne boldogabb Price kisasszonynál? De Price kisasszonyt nem képezték ki az első megjelenés roppant feladatára; s ha tudta volna, mit gondolnak általában e bálról és róla, önbizalma még inkább megcsappant volna a félelemtől, hogy valami baklövést talál elkövetni a kíváncsi tekintetek kereszttüzében. Csak ne nézzék túlságosan kutató szemmel; ne fáradjon el mértéktelenül, csak bírja erővel az est felét, s amíg ereje van, párja is akadjon, táncolhasson egy kicsit Edmunddal, és ne kelljen sokat táncolnia Crawford úrral, csak lássa, hogy William jól szórakozik, és sikerüljön távol tartania magát Norris nénitől ez volt minden vágya, ennél nagyobb boldogságot el sem tudott képzelni. Mivel jobbat nem remélt, még ez a kis remény sem maradhatott változatlanul erős; a hosszú nap folyamán, melyet jórészt a két nagynénjével töltött, néha sokkal kevésbé vérmes
elképzelések hatalmasodtak el rajta. William, aki az utolsó csöppig ki akarta élvezni az elutazása előtti napot, elment szalonkalesre, afelől pedig meg volt győződve, hogy Edmund a paplakban van, így aztán egyedül kellett tűrnie Norrisné szekatúráit, aki fölöttébb epés hangulatban volt, mert a gazdasszony a maga feje után intézte a vacsora előkészületeit, és Fanny - ellentétben a gazdasszonnyal - nem tudott elbújni előle; végül is Fanny teljesen összeroppant, kínosan érintette minden, aminek köze volt a bálhoz, s amikor Norrisné még egyszer utoljára meggyötörte és felküldte öltözködni, oly lankadtan vánszorgott a szobája felé, s annyira képtelennek érezte magát a boldogságra, mintha bizony eltiltották volna az esti élvezetektől. Ahogy lassan ment felfelé a lépcsőn, eszébe jutott az előző nap; körülbelül ilyenkor jött vissza a paplakból, s Edmundot a Keleti Szobában találta. „Hátha ma is ott találnám!” - gondolta magában, engedve a képzelet csábításának. - Fanny - szólalt meg egy hang abban a pillanatban, közvetlen közelről. Fanny összerezzent, felnézett, s annak a folyosónak a túlsó végén, ahová épp felért, egy másik lépcső tetején Edmundot pillantotta meg. Már jött is feléje. - Fáradtnak, kimerültnek látszol, Fanny - mondta. - Túl sokat sétáltál. - Nem, kint se voltam egész nap. - Akkor idebent fárasztottak ki, ami még rosszabb. Jobb lett volna, ha sétálni mégy. Fanny, aki nem szeretett panaszkodni, azt találta a legegyszerűbbnek, ha semmit se válaszol; s bár Edmund éppen olyan szeretettel nézett rá, mint mindig, úgy rémlett neki, hogy a fáradtsága miatti aggodalom elég hamar eltűnt az arcáról. Rosszkedvűnek látszott; nyilván valami bosszúság érte, aminek hozzá, Fannyhoz semmi köze. Együtt mentek tovább a lépcsőn, minthogy szobáik a következő emeleten voltak. - Grantéktól jövök - mondta Edmund egy kis hallgatás után. - Sejtheted, Fanny, miért mentem oda. - S olyan félszegen viselkedett, hogy Fanny csak egy „miért”-et tudott elképzelni, és izgalmában elfordította a fejét. - Le akartam foglalni Crawford kisasszonyt az első két táncra - tette hozzá magyarázatul Edmund, s ettől Fannyba visszatért az élet, úgyhogy meg tudta kérdezni, mert végül mégiscsak szólnia kellett már: hogy sikerült-e. - Igen - felelte Edmund -, nekem ígérte az első két táncot; de - s kényszeredetten elmosolyodott - azt mondja, ez az utolsó alkalom, hogy velem táncol. Nem mondta komolyan. Azt hiszem, remélem, bizonyos vagyok benne, hogy nem mondta komolyan; de mégis nagyon rosszul esett. Azt mondja, még sohasem táncolt pappal, és soha nem is fog. A magam részéről annak örülnék a legjobban, ha nem is lenne bál éppen... nem azt akartam mondani, hogy épp ezen a héten, csak éppen ma; holnap ugyanis elutazom. Fanny erőt vett magán, s azt mondta: - Sajnálom, hogy bosszúság érte. A mai napon mindenkinek örülnie kellene. A nagybátyám ezt akarta. - Persze, persze, s úgy is lesz: ez a nap az öröm napja. A végén minden jóra fordul. Ez a bosszúság csak egy pillanatig tart. Nem is arról van szó, mintha úgy érezném, hogy rossz időben kerül sor erre a bálra; hát nem mindegy? De Fanny - s a keze után nyúlt, megállította, és halkan, komoly hangon beszélt tovább -, te is tudod, mit jelent mindez. Egész világosan látod; s talán jobban meg tudod mondani nekem, mint én neked, hogy tulajdonképpen miért vagyok bosszús. Hadd beszéljek erről egy kicsit. Te olyan kedvesen tudod meghallgatni az embert. Ma délelőtt beszéltem vele, fájt, amit mondott, és nem bírom kiheverni. Pedig tudom, hogy természettől fogva éppoly kedves és hibátlan, mint te, de a régebbi ismerőseinek a hatása néha meglátszik rajta... a modorán, a kijelentésein, a nézetein... s egy árnyalatnyi rosszaságot kever mindenbe. A gondolkodása nem helytelen, csak amit mond, mert igenis helytelen dolgokat mond, tréfából, s hiába tudom, hogy csak tréfából mondja, mégis az elevenembe hasít. - A nevelés következménye - mondta szelíden Fanny.
Edmund boldogan igazat adott neki. - Persze, az a nagybácsi és nagynéni! Miattuk torzult el a legtisztább lélek; mert bevallom, Fanny, néha úgy rémlik, hogy nemcsak a modorról van szó; mintha magát a lelket érte volna rontás. Fanny ezt úgy fogta fel, hogy a véleményét kérdezik, s ezért egy pillanatnyi gondolkodás után így felelt: - Ha valóban csak azt akarja, hogy meghallgassam, Edmund, tőlem telhetőleg igyekszem hasznosítani magam; de tanácsadónak nem vagyok alkalmas. Tőlem ne kérjen tanácsot. Nem vagyok illetékes. - Igazad van, Fanny, ha ilyesmire nem akarsz vállalkozni, de nem kell félned. Ebben a dologban sohasem kérnék tanácsot; a kérdés olyan természetű, hogy nem lenne sok értelme; s azt hiszem, ilyesmiben csak azok szoktak tanácsot kérni, akik a tulajdon lelkiismeretük ellen várnak segítséget. Én csak beszélni akarok veled. - Még valamit. Bocsássa meg a merészségemet: de vigyázzon a szavaira. Nem szeretném, ha olyasmit mondana, amit később esetleg megbánhat. Talán eljön az az idő, amikor... S mélységesen elpirult, ahogy ezeket mondta. - Drága Fanny! - kiáltotta Edmund, s majdnem olyan forrón szorította ajkát Fanny kezére, mintha a Crawford kisasszony keze volna. - Milyen tapintatos vagy te! De nem kell aggódnod. Az az idő sose fog eljönni. Nem, amire te célzol, az soha. Most már nagyon valószínűtlennek tartom; egyre kisebbek az esélyek; de még ha eljönne is, minden rossz érzés nélkül gondolhatnánk vissza arra, ami elhangzott közöttünk, mert én sohasem fogom szégyellni az aggályaimat; s ha ezek elmúlnának, mert ő megváltozik, annál inkább tisztelhetném a jellemét, amikor a régi hibái jutnak eszembe. Rajtad kívül senki sincs a világon, akinek elmondtam volna, amit most mondtam; de hiszen te mindig is tudtad, mi a véleményem róla; te vagy a tanúm, Fanny, hogy sohasem voltam vak. Milyen sokszor beszélgettünk azokról a kis hibáiról! Ne félts engem; azzal a gondolattal már alig foglalkozom komolyan; de igazán ostoba volnék, ha - bármi történjék is - a te kedvességedre és rokonszenvedre nem a legőszintébb hálával gondolnék vissza. Mindez elég volt ahhoz, hogy megrendítsen egy tizennyolc éves tapasztalatlan lelket. Elég volt ahhoz, hogy Fannyban valamivel boldogabb érzések támadjanak, mint az elmúlt napok folyamán; az arca is felderült egy kissé, amint ezt felelte: - Igen, Edmund, meg vagyok róla győződve, hogy magától nem kapnék egyebet, bár másoktól talán igen. Bármit elmondhat, nem félek. Nem kell feszélyeznie magát. Mondjon el mindent, amit csak akar. Közben felértek a második emeletre: itt felbukkant egy szobalány, és véget vetett a beszélgetésnek. Fanny pillanatnyi lelki nyugalmát tekintve épp a legjobbkor: ha Edmund még öt percig beszél, ki tudja, talán Crawford kisasszony minden hibáját és a saját csüggedtségét is kibeszélte volna magából. Így azonban, amikor elváltak, hálás szeretettel nézett az unokahúgára, az pedig teljes megindultsággal őrá. Fanny már jó néhány órája nem érezte ilyen könnyűnek a szívét. Mióta elmúlt az első öröme, amelyet Crawford úrnak Williamhez intézett levele szerzett, a legsötétebb lelkiállapotban volt: körülötte semmi vigasz, benne magában semmi remény. Most újra mosolygott a világ. Ismét William jó szerencséjére kellett gondolnia, és nagyobb jelentőségűnek látta, mint eleinte. A bál is - mennyi örömöt tartogat ez az este! Most már csakugyan átérezte lelkesítő hatását, és amikor öltözködni kezdett, nem hiányzott belőle az a boldog izgalom, amely lényeges eleme minden bálnak. S minden jól sikerült; külsejét nem találta visszatetszőnek; amikor pedig megint a nyakláncokra került sor, valósággal beteljesült a szerencséje, mert ahogy fel akarta próbálni a Crawford kisasszonyét, kiderült, hogy sehogy se megy át a kereszt karikáján. Már elhatározta, Edmund kedvéért, hogy felveszi; de hiába, túl nagy. Így tehát Edmund láncát kell viselnie; boldogan fűzte rá a keresztet - ez a két tárgy, a szívéhez legközelebb álló két ember drága ajándéka, valóságosan is, a képzelet hatalmánál fogva is tökéletesen összeillett -, s miután a nyakára tette, s láncból és keresztből kiérezte Edmund és William sugárzását, könnyen rá tudta szánni magát, hogy a Crawford kisasszony nyakláncát is felvegye. Ez lesz a leghelyesebb. Crawford kisasszony megérdemel ennyit; neki is meg kell adnia, ami jár neki, ha ugyanakkor nem csorbítja, nem korlátozza másnak a
jogait, amelyek erősebbek, mert igazibb jóság a támaszuk... s kivált, ha ezzel még önmagának is örömet szerez. A nyaklánc csakugyan szép volt; s amikor Fanny végül elhagyta a szobáját, nagyjából meg volt elégedve önmagával és az egész világgal. Lady Bertram ezen az estén igazán szokatlan szellemi frisseséggel gondolt az unokahúgára. Senki sem figyelmeztette rá, mégis eszébe jutott, hogy a bálra készülődő Fanny talán örülne, ha magasabb rendű segítséget is kapna, mint amit a házicseléd nyújthat, s ezért felküldte hozzá a komornáját, miután a saját toalettjével már elkészült; ahhoz persze már későn, hogy ebből bármiféle haszon is származhasson. Chapmanné éppen akkor jelent meg a legfelső emelet folyosóján, amikor Price kisasszony teljesen felöltözve kilépett a szobájából, úgyhogy a kölcsönös udvariaskodáson kívül egyébre már nemigen volt szükség; de Fanny azért majdnem annyira tudta méltányolni a nagynénje figyelmességét, mint maga Lady Bertram vagy Chapmanné.
Huszonnyolcadik fejezet Amikor Fanny lement, nagybátyját és mindkét nagynénjét a szalonban találta. Sir Thomas őszinte érdeklődéssel viseltetett iránta, s kedvtelve nézte, milyen elegáns és csinos. A jelenlétében ugyan, csak annyit tartott helyesnek, hogy tetszetős és illendő ruhájára tegyen megjegyzést, de amikor Fanny nemsokára ismét kiment a szobából, határozottan dicsérő szavakkal említette meg a szépségét. - Igen - mondta Lady Bertram -, nagyon jól néz ki. Én küldtem fel hozzá Chapmannét. - Jól néz ki! Még szép! - kiáltotta Norrisné. - Minden oka megvan rá, hogy jól nézzen ki, amikor ilyen különleges előnyöket élvez; hiszen ebben a családban nevelkedett, s a kuzinjai mindig kitűnő példát mutattak neki a jólneveltségükkel. Gondolja csak meg, drága Sir Thomas, milyen rendkívüli előnyöket köszönhet magának meg nekem. Még azt a ruhát is, amelyet az előbb észrevett, maga volt szíves neki ajándékozni, amikor a mi drága Rushworthnénk férjhez ment. Ugyan mi lett volna belőle, ha nem vesszük a pártfogásunkba? Sir Thomas nem szólt többet; de amikor asztalhoz ültek, a két fiatalember tekintete meggyőzte arról, hogy ha finoman ismét szóba hozná a témát, miután a hölgyek visszavonultak, több sikert aratna vele. Fanny látta, hogy tetszik; s csinosságának a tudata még csinosabbá tette. Több okból is boldog volt, és csakhamar még boldogabb lett; amikor ugyanis nagynénjei nyomában kiment a szobából, Edmund, aki nyitva tartotta nekik az ajtót, így szólt hozzá, miközben elhaladt mellette: - Feltétlenül táncolnod kell velem, Fanny; két táncot fenn kell tartanod; bármelyik két táncot, kivéve az első kettőt. - Fanny nem is kívánhatott volna többet. Talán még soha életében nem állt ilyen közel a tökéletes derűhöz. Már nem csodálkozott rajta, miért voltak az unokanővérei bál előtt olyan vidámak; most elragadónak talált mindent, s képes volt a szalonban gyakorolni a tánclépéseket, hiszen nem kellett tartania Norrisnétól, akit teljesen lefoglalt a rendezgetés, valamint az a törekvés, hogy elrontsa a pompásan lobogó tüzet, amelyet az inas rakott. Eltelt egy félóra, amely más körülmények között legalábbis unalmas lett volna, de Fanny boldogsága nem csökkent. Elég volt felidéznie Edmunddal folytatott beszélgetését: ugyan mit számított Norrisné izgése-mozgása? Mit számított Lady Bertram ásítozása? A férfiak is bejöttek; s azután hamarosan elfogott mindenkit a kocsivárás édes izgalma; a gondtalanság és a jókedv szinte a levegőben úszott, vidáman álldogáltak, beszélgettek és nevetgéltek valamennyien, s minden pillanat teli volt új örömmel és reménnyel. Fanny érezte, hogy Edmund egy kissé erőlteti a vidámságot, de sikeresen, s ezt is jó volt látni. Mikor végül felhangzott a kocsizörgés, mikor a vendégek csakugyan szállingózni kezdtek, már nem repesett annyira a szíve; a sok idegen láttára ismét magába zárkózott; s az első nagy cercle 18 ünnepélyességén és szertartásosságán kívül, amelynek enyhítésére sem Sir Thomas, sem Lady Bertram modora nem volt éppen alkalmas, időnként még súlyosabb megpróbáltatásokat is el kellett viselnie. Nagybátyja ennek is, annak is bemutatta, s ő nem tehetett mást, tűrte, hogy szóljanak hozzá, pukedlizett, válaszolgatott. Mindez roppant terhes kötelesség volt, s valahányszor rákényszerült, mindig William felé nézett, aki fesztelenül járkált a szín hátterében - Fanny semmit se kívánt úgy, mint együtt lenni vele. Granték és a Crawford testvérek megérkezése kellemes változást hozott. Közvetlen modoruk és fesztelen viselkedésük hamarosan feloldotta az általános merevséget: kis csoportok alakultak, és mindenki kezdte otthonosan érezni magát. Fanny is fellélegzett; s a szertartásos udvariasság nyűgétől megszabadulva ismét nagyon boldog lett volna, ha kibírja, hogy a pillantása ne járjon ide-oda Edmund és Mary Crawford között. A lány csakugyan gyönyörű volt - mi lesz ennek a vége? Tűnődéséből Crawford úr zökkentette ki: megállt előtte, s néhány bevezető szó után azonnal 18
Uralkodók tartanak cercle-t: egy-egy szót váltanak a teremben felsorakozott vendégekkel.
lefoglalta az első két táncra. Fanny boldogságát most igen sötét színek árnyalták. Nagyszerű volt, hogy mindjárt akadt párja, mert a kezdés pillanata már veszedelmesen közeledett; és ő oly kevésre tartotta önmagát, hogy azt képzelte, ha Crawford úr nem kéri fel, utolsónak marad egyedül, s csak hosszas sugdolózás, tájékozódás és buzgólkodás után kap partnert, ami szörnyű lett volna; másrészt Crawford úr modorában, amikor felkérte, volt valami célzatosság, ami nem tetszett neki, s azt is látta, hogy a férfinak egy pillanatra megakad a szeme a nyakláncán, és elmosolyodik - Fanny legalábbis úgy vélte -, s ettől pirulnia kellett, és nagyon kínosan érezte magát. Bár Crawford úr második pillantása már nem volt olyan nyugtalanító, és igazán barátságos szándékokról tanúskodott, Fanny nem bírt szabadulni a zavarától, melyet csak növelt, hogy a férfi is észrevette; és nem nyerte vissza egyensúlyát, amíg Crawford úr valaki máshoz nem fordult. Akkor aztán lassanként elzsongította az öröm, hogy sikerült partnert kapnia, önkéntes partnert, még mielőtt a tánc elkezdődött volna. Mikor a társaság kezdett átáramlani a bálterembe, első ízben került Crawford kisasszony mellé, akinek a pillantása és a mosolya mindjárt ugyanazt vette célba, mint előbb a bátyjáé, csak még egyértelműbben, s már-már ki is mondta volna, hogy mire gondol, ha Fanny, aki minél hamarabb át akart esni a dolgon, gyorsan el nem meséli a második, az igazi nyaklánc történetét. Crawford kisasszony végighallgatta, s nyomban megfeledkezett minden bókról és célzásról, amelyet Fannynak szánt: egyetlen érzés kerítette hatalmába; s élénk örömmel így kiáltott fel, miközben a szeme, bármennyire ragyogott is addig, most bebizonyította, hogy még jobban tud ragyogni: - Csakugyan? Edmund? Milyen jellemző rá. Senki másnak nem jutott volna eszébe. Nincs rá szó, hogy mennyire becsülöm érte. - S körülnézett, mintha őt keresné, hogy ezt azonnal meg is mondja neki. De Edmund nem volt a közelben, néhány hölgyet kísért ki éppen a szobából; Grantné pedig odajött a két lányhoz, beléjük karolt, s együtt mentek a többiek után. Fannynak elszorult a szíve, de most még Crawford kisasszony érzéseivel sem ért rá hosszasabban foglalkozni. Már a bálteremben voltak, zengett a hegedűszó, s benne sokkal nagyobb izgalom munkált, semhogy komoly gondolatoknál időzhetett volna. Meg kellett figyelnie mindent, látnia kellett, hogyan is történik az ilyesmi. Néhány perc múlva Sir Thomas lépett hozzá, és megkérdezte, hogy van-e párja; s a válasz: - Igenis, Crawford úr - úgy látszik, teljesen kielégítette. Crawford úr nem volt messze; Sir Thomas odavitte Fannyhoz, és mondott valamit, amiből kiderült, hogy ők lesznek az első pár, akik megnyitják a bált; ilyesmire Fanny álmában sem gondolt. Ha megpróbálta elképzelni az est részleteit, mindig úgy volt, hogy természetesen Edmund és Crawford kisasszony kezdi majd a táncot; erről annyira meg volt győződve, hogy bár a nagybátyja állította az ellenkezőjét, önkéntelenül fel kellett kiáltania meglepetésében, sőt, az alkalmatlanságával is előhozakodott, és szabadkozni próbált. Abból, hogy szembeszállt Sir Thomasszal, látható volt, milyen súlyos az eset; az első pillanatban annyira megrémült, hogy egyenesen a szemébe mert nézni, és azt mondta, reméli, hogy nem ragaszkodik a kívánságához; de hiába: Sir Thomas mosolygott, bátorította, s végül nagyon komolyan és nagyon határozottan mondta: - Ennek így kell lennie, kedvesem - amire Fanny egy szót sem szólhatott; a következő pillanatban pedig Crawford úr már oda is vezette a terem végébe, s a többi pár, ahogy sorra megalakultak, egymás után csatlakozott hozzájuk. El sem akarta hinni. Hogy éppen őt emeljék ki annyi elegáns fiatal nő közül! Túlságosan nagy volt a megtiszteltetés. Hiszen úgy bánnak vele, mint az unokanővéreivel! S gondolatai e távollevő unokanővérekhez szálltak, a legőszintébb és mélységes sajnálattal, amiért nincsenek itthon, hogy elfoglalják méltó helyüket a teremben, és kivegyék részüket a mulatságból, amelynek annyira örültek volna. Hányszor hallotta, amint sóvárogva emlegették, mint a boldogság netovábbját, hogy mikor lesz már otthon is bál! S most nincsenek itt, amikor teljesült a kívánságuk - és ő nyitja meg a bált, méghozzá Crawford úrral! Most talán már nem irigyelnék e kiváltságért; de visszapillantva arra, hogy ősszel miképpen álltak a dolgok, s milyen volt közöttük a kapcsolat, amikor egyszer már táncoltak ebben a házban, alig bírta ésszel felfogni ezt a mostani helyzetet.
Elkezdődött a bál. Fannynak inkább megtiszteltetést jelentett, mint boldogságot, legalábbis az első tánc: párja kitűnő hangulatban volt, s ezt igyekezett megosztani vele; de neki a félelem teljesen megrontotta az élvezetét, amíg úgy kellett éreznie, hogy mindenki őt nézi. Mivel azonban fiatal volt, csinos és kedves, még a félszegsége is bájosnak hatott, és nemigen akadt a jelenlevők közül olyan, aki ne dicsérte volna. Vonzó lány, szerény lány, Sir Thomas unokahúga - sőt, hamarosan azt is rebesgetni kezdték, hogy Crawford úr kitüntette figyelmével. Több se kellett az általános sikerhez. Maga Sir Thomas roppant elégedetten figyelte, hogyan szerepel a táncban; büszke volt az unokahúgára; s bár Norrisnéval ellentétben nemcsak Mansfield hatásának tulajdonította a szépségét jólesett éreznie, hogy minden egyebet tőle kapott: a nevelését és a modorát neki köszönheti. Crawford kisasszony sok mindent megsejtett Sir Thomas gondolataiból, s mivel sérelmei ellenére is szerette volna elnyerni a jóindulatát, talált rá alkalmat, hogy odalépjen hozzá, és valami kellemeset mondjon Fannyról. Dicsérő szavai melegen hangzottak, és Sir Thomas úgy is fogadta őket, ahogy Mary elvárta tőle: őszintén helyeselt, amennyire a tapintat, az udvariasság és lassú beszédmódja engedte - mindenesetre buzgóbban, mint nem sokkal utóbb a felesége, amikor Mary meglátta egy közeli pamlagon, és mielőtt táncolni ment volna, odafordult hozzá, hogy gratuláljon neki Price kisasszony külsejéhez. - Igen, nagyon jól néz ki - felelte nagy nyugalommal Lady Bertram. - Chapmanné segített neki az öltözködésben. Én küldtem fel hozzá Chapmannét. - Nem mintha igazán örült volna Fanny sikerének, de annyira meg volt hatódva önmagától, amiért felküldte hozzá Chapmannét, hogy állandóan ez motoszkált a fejében. Crawford kisasszony jobban ismerte Norrisnét, semhogy őt is Fanny magasztalásával igyekezzék megnyerni; neki tehát azt mondta, mikor alkalom adódott rá: - Ah, asszonyom, milyen kár, hogy a drága Julia és Rushworthné ma este nem lehet közöttünk! - s Norrisné ezért annyi mosollyal és udvarias szóval fizetett, amennyire csak futotta idejéből, tudniillik roppantul el volt foglalva: kártyaasztalokat rendezgetett, tanácsokat adott Sir Thomasnak, és azon igyekezett, hogy a gardedámokat egy alkalmasabb szobarészbe terelje. Crawford kisasszony merő jóindulatból éppen Fannyval szemben követte el a legnagyobb baklövést. Szerette volna, ha a lánynak egy kicsit megdobban a szíve örömében, és eltelik a siker mámorító érzésével; s félreértve Fanny pirulását, azt hitte, hogy csakugyan jót tett vele, mikor az első két tánc után odament hozzá, és sokatmondó arccal így szólt: - Ha valaki, hát maga meg tudja mondani, ugyebár, hogy a bátyám miért megy be holnap a városba. Azt mondja, dolga van, de nem hajlandó elárulni, hogy mi. Ez az első alkalom, hogy nem fogad a bizalmába! De hát mindannyiunknak ez a sorsa. Előbb-utóbb mindenkinek át kell adnia a helyét. Kénytelen vagyok magához fordulni felvilágosításért. Mondja, kérem, miért megy Henry a városba? Fanny oly határozottan bizonygatta, hogy nem tudja, amennyire csak zavarában bírta. - Hát akkor - felelte Crawford kisasszony nevetve -, nyilván csakis arra az élvezetre vágyik, hogy bevigye a maga bátyját, és útközben magáról beszélgessen vele. Fanny zavarban volt, de zavara rossz érzésekből fakadt; Crawford kisasszony pedig csodálkozott rajta, hogy miért nem mosolyog, és azt gondolta, hogy túlságosan is vigyáz magára, vagy furcsa a viselkedése, egyszóval elgondolt róla mindent, kivéve azt, hogy nem leli örömét Henry érdeklődésében. Fannyt csakugyan sok öröm érte az est folyamán, de Henry érdeklődésének vajmi kevés része volt benne. Sokkal jobban szerette volna, ha Henry nem kéri fel újra olyan hamar, és kellemetlen volt gyanítania, hogy a férfi előzőleg csak azért tudakozódott Norrisnénál a vacsora ideje felől, mert az este második részében is számítani akart Fannyra. De mindezt nem lehetett elkerülni: Henry világosan éreztette vele, hogy elsősorban ő foglalkoztatja; habár Fannynak el kellett ismernie, hogy nagyon finoman csinálja, s a modora nem tapintatlan vagy feltűnő; amikor például Henry Williamről beszélt, egyáltalán nem viselkedett kellemetlenül, sőt, olyan szívjóságot mutatott, amilyet Fanny nem is tételezett volna fel róla. De örömében azért mégsem játszott szerepet ez az érdeklődés. Boldog volt, valahányszor Williamre nézett, és látta, milyen pompásan szórakozik, valahányszor vele
sétálhatott vagy öt percet, és hallgatta, miket mesél a partnernőiről; boldog volt, mert tudta, hogy sikere van; és boldog volt, mert még előtte állt az est nagyobbik része s az a két tánc, amit Edmundnak ígért; a férfiak most már valósággal versengtek érte, úgyhogy állandóan az ígéretére kellett gondolnia. Boldog volt akkor is, amikor végül összekerültek; de nem azért, mintha Edmund különös jókedvet vagy olyan udvarias gyöngédséget tanúsított volna, mint amilyennel bearanyozta a délelőttjét. Most ki volt merülve, és Fannyt az tette boldoggá, hogy ő a jó barát, aki pihenőt nyújt neki: - Elcsigázott a sok udvariaskodás - mondta Edmund. - Egész este szünet nélkül beszéltem, és nem volt semmi mondanivalóm. De melletted, Fanny, végre békét találhatok. Te nem kívánod, hogy beszéljek. Élvezzük tehát a hallgatás luxusát. Fanny még annyit se nagyon mondott, hogy beleegyezik. Kímélte Edmundot a fáradtságában, amely nagyrészt valószínűleg hasonló érzések következménye volt, mint a délelőtti viselkedése; s aki látta, milyen higgadt nyugalommal táncolták végig a két táncukat, biztos lehetett afelől, hogy Sir Thomas nem akart feleséget nevelni a másodszülött fiának. Az este nem sok örömet szerzett Edmundnak. Crawford kisasszony nagyon vidám volt, amikor először táncoltak együtt, de ez a fajta vidámság nemigen segített a fiatalemberen; kedélyállapota inkább elborult, semmint felderült tőle; később pedig - mert mégsem bírta ki nélküle, és ismét csatlakozott hozzá - Mary úgy beszélt arról a hivatásról, amelynek a küszöbén állt, hogy valósággal belesajdult a szíve. Beszélgettek, hallgattak; Edmund felsorakoztatta érveit, Mary csúfolódott; s amikor végül is elváltak, kölcsönös ingerültség maradt bennük. Fanny, aki nem bírta megállni, hogy szemmel ne tartsa őket, eleget látott, s valamelyest meg is nyugodott a látványtól. Nagy kegyetlenség, hogy boldognak érzi magát, amikor Edmund szenved. És mégis, egy kicsit éppen azért kellett boldognak lennie, mert látta a szenvedését. A két tánc után olyan kevés ereje maradt, hogy többre már nemigen vágyott; és Sir Thomas, aki látta, hogy elfúló lélegzettel és az oldalához tapadt karral, inkább vánszorogva, semmint táncolva igyekszik elérni a rövidülő füzér végét, szigorúan a helyére parancsolta. Erre Crawford úr is leült, és nem táncolt többet. - Szegény Fanny - kiáltotta William, aki egy pillanatra odament hozzá, és olyan buzgón forgatta a táncosnője legyezőjét, mintha az élete függne tőle -, milyen hamar kifogy belőled a szusz! Hiszen csak most jön a java. Remélem, nem hagyjuk abba még jó két óráig. Hogyan fáradhatsz el ilyen hamar? - Ilyen hamar! Kedves barátom - mondta Sir Thomas, a kellő óvatossággal előkotorva óráját -, három óra van, és a húgod nem szokta meg, hogy ilyen későig fennmaradjon. - Jó, Fanny, de akkor nem szabad felkelned holnap reggel, mielőtt elutaznék. Aludjál, ameddig csak tudsz, és ne is törődj velem. - Micsoda! Fel akart kelni, mielőtt elutaznál? - Jaj, Sir Thomas, feltétlenül! - kiáltotta Fanny, és izgatottan felugrott, hogy közelebb kerüljön a nagybátyjához. - Mindenképpen korán akarok kelni, hogy vele reggelizhessek. Hiszen tudja, hogy ez az utolsó alkalom; az utolsó reggel. - Nem helyes. Williamnek fél tízre már meg is kell reggeliznie, hogy útra készen álljon. Ha jól tudom, Crawford úr, azt mondta, fél tízkor jön érte? Fanny azonban olyan izgatott volt, s a szemét úgy elfutotta a könny, hogy Sir Thomas végül is nagy kegyesen dörmögött valami „nem bánom”-félét. - Igen, fél tízkor - szólt Crawford William után, aki már ment is vissza a táncba -, és pontos leszek, mert nekem nincs olyan szerető húgom, aki felkelne a kedvemért. - És halkabban hozzátette, Fannyhoz fordulva: - Inkább sietni fogok, hogy minél hamarabb elhagyjam azt a vigasztalan házat. Holnap a bátyja meg lesz lepődve, hogy mennyire különbözőképpen gondolkozunk az időről. Rövid megfontolás után Sir Thomas felajánlotta Crawfordnak, hogy másnap a többiekkel együtt reggelizzék az ő házában, ne pedig otthon, egyedül; ő maga is velük fog tartani; s a fiatalember hálás beleegyezése meggyőzte arról, hogy gyanúja, amely - hiába titkolta volna önmaga előtt - nagy
szerepet játszott e bál megrendezésében is, nem volt alaptalan. Crawford úr szerelmes Fannyba. Sir Thomas elégedetten várta a fejleményeket. De az unokahúga egyáltalán nem volt hálás ezért a mostani gondoskodásért. Eddig azt remélte, hogy az utolsó reggelt kettesben töltheti Williammel. Kimondhatatlan gyönyörűség lett volna. De ha keresztezték is a vágyait, nem támadt fel benne a zúgolódás szelleme. Ellenkezőleg, mivel az ő kívánságát soha meg se hallgatták, nemhogy a kedvére próbáltak volna tenni, inkább örült és csodálkozott, hogy most ennyire is érvényesült az akarata, s nem háborgott, amiért utána mindjárt szűkebbre szabták a boldogságát. Nem sokkal ezután Sir Thomas újra kedvét szegte egy kicsit, mert azt tanácsolta, hogy azonnal feküdjék le. A „tanács” szót használta, de korlátlan hatalmának teljes súlyával, így hát Fanny nem tehetett mást, felkelt, és Crawford úr legszívélyesebb búcsúszavai közepette csendben eltávozott; az ajtóban megállt, mint Branxholm Hall úrnője, 19 „egy pillanatra s nem tovább”, hogy elbúcsúzzon a derűs látványtól, s egy utolsó pillantást vessen arra az öt-hat elszánt párra, akik még mindig serényen munkálkodtak; aztán lassan felvonszolta magát a főlépcsőn, nyomában a szűnni nem akaró füzértánc hangjaival, lázasan a reményektől és a félelmektől, a forró levestől és a forralt bortól, fájós lábbal és kimerülten, nyugtalanul és zaklatottan, de mégis azzal a boldogító felismeréssel, hogy egy bál csakugyan pompás dolog. Sir Thomas talán nemcsak azért küldte el, mert az egészségét tartotta szem előtt. Talán az is megfordult a fejében, hogy Crawford úr már eleget ült mellette, vagy talán be akarta mutatni Fanny engedelmességét, hogy a fiatalember látva lássa, milyen jó feleség válna belőle.
19
Walter Scott Az utolsó dalnok balladája című költeményében (1805).
Huszonkilencedik fejezet Megvolt a bál, hamar meglett a reggeli is; elcsattant az utolsó csók, s William elutazott. Crawford úr, mint ahogy ígérte, nagyon pontosan jelentkezett, s a társaság jó hangulatban, bár igen rövid ideig ült együtt az asztalnál. Miután búcsút intett Williamnek, Fanny nehéz szívvel ment vissza a reggelizőbe búslakodni a szomorú változáson, és nagybátyja jóságosan magára hagyta, hadd sírjon békében; talán arra is gondolt, hogy Fannynak mind a két fiatalember gazdátlan széke fölött jólesik elérzékenyülnie, s a William tányérján maradt hideg sertéscsontok és mustárnyomok megosztják bánatát a Crawford úr tányérján maradt tojáshéjakkal. Fanny csakugyan sokáig üldögélt, és sírdogált is con amore, 20 ahogy a nagybátyja kívánta, de az amore csak testvéri volt, és semmi más. William elment, s ő most azzal vádolta magát, hogy látogatása alatt a fele idejét léha semmiségekre és önző szórakozásra pazarolta, mintha a bátyja itt se lett volna. Fanny olyan természetű volt, hogy még akkor is lelkifurdalást érzett, ha Norrisnéra gondolt, sivár és kedélytelen kis házára, s úgy érezte, legutóbb nem tanúsított iránta elegendő figyelmességet; még kevésbé tudta megbocsátani magának, hogy két teljes héten át nem foglalkozott eleget Williammel, s nem tett meg érte mindent, amit kellett volna. Nyomasztó, búskomor nap volt. Nem sokkal a második reggeli után Edmund egy hétre búcsút mondott mindannyiuknak, és lóháton Peterborough-ba indult, úgyhogy kiürült a ház. A tegnap estéből csak az emlékek maradtak, amelyeket Fanny nem oszthatott meg senkivel. Megpróbált Lady Bertrammal beszélgetni; valakivel feltétlenül beszélnie kellett a bálról; de a nagynénje oly kevéssé figyelte meg a történteket, s oly kevéssé érdeklődött irántuk, hogy a kísérlet reménytelennek bizonyult. Lady Bertram nem tudta volna megmondani, ki milyen ruhát viselt, vagy ki hol ült a vacsoránál, kivéve persze saját magát. Nem emlékezett rá, mit is hallott az egyik Maddox kisasszonyról, vagy mit is mondott Fannyra Lady Prescott, s hogy Harrison ezredes Crawford urat vagy Williamet értette-e, amikor azt mondta, hogy jóvágásúbb fiatalember nincs az egész teremben; valaki odasúgott neki valamit, de ő elfelejtette megkérdezni Sir Thomastól, hogy mit is mondott. S még ezek voltak a leghosszabb kijelentései és a legvilágosabb közlései, egyébként csak egy-egy bágyadt szóra futotta erejéből: „Igen, persze, hogyne; te is? Az a fiú? Nem láttam; nem tudnám megkülönböztetni az egyiket a másiktól.” Nagyon kellemetlen volt. Nem olyan kellemetlen, mint amilyenek Norrisné csípős válaszai lettek volna; de ő szerencsére hazament a megmaradt gyümölcskocsonya tömegével, hogy egy beteg cselédet ápoljon, s így a kis társaság derűs békében tölthette idejét, bár ennél többet nemigen lehetett volna elmondani róla. Az este éppoly nyomasztó volt, mint az egész nap. - Fogalmam sincs, mi bajom lehet - mondta Lady Bertram, miután leszedték a teáskészletet. - Nagyon kábultnak érzem magam. Biztosan azért, mert tegnap olyan sokáig fennmaradtam. Fanny, csinálj valamit, hogy el ne aludjak. Nem bírok kézimunkázni. Hozd ide a kártyát, szörnyű kábultnak érzem magam. Fanny odavitte a kártyát, és lefekvésig cribbage-et játszott a nagynénjével; s mivel Sir Thomas közben elmerült az olvasmányába, két óra hosszat nem is lehetett mást hallani a szobában, mint a játszma eredményeit: - Az összesen harmincegy pont: négy a kézben és nyolc a talonban. Most a néni oszt; vagy osszak én a néni helyett? - Fanny egyre csak azt gondolta, mennyire meg tudott változni huszonnégy óra alatt az a szoba s az egész házrész. Tegnap este még remény és mosoly, élet és mozgás, lárma és ragyogás töltötte be a szalont, a többi helyiséget, mindent. Most pedig átvette helyét az unalom és a magány. A zavartalan éjszakai pihenő jót tett a hangulatának. Másnap derűsebben tudott visszagondolni Williamre; s mivel délelőtt sikerült elbeszélgetnie a csütörtök estéről Grantnéval és Crawford
20
Zenei műkifejezés: gyöngéden. Amore: szerelem. (olasz)
kisasszonnyal, méghozzá a kellő stílusban, a képzelet kiszínező erejéhez is folyamodva s játékos kacagás közepette, ami feltétlenül hozzátartozik a lezajlott bálok ízéhez, utána már nagyobb erőfeszítés nélkül vissza tudta nyerni mindennapos kedélyállapotát, és nyugodtan nézett a következő csöndes hét elébe. Csakugyan nem is emlékezett rá, mikor fordult elő, hogy egy egész napon át ilyen kevesen lettek volna a házban, s a legjobban persze ő hiányzott, akinek a jelenléte nélkül egyetlen családi összejövetel s főleg egyetlen étkezés sem lehetett igazán kellemes és vidám. De meg kell tanulnia, hogy ezt is elviselje. Hiszen ő nemsokára végleg elmegy; s Fanny most annak is örült, hogy egy szobában ülhet a nagybátyjával, hallja a hangját, kérdéseket kap tőle, sőt, válaszolni is tud rájuk, és közben nem gyötri úgy a szorongás, mint azelőtt. - Hiányzik a két fiatalember - jegyezte meg Sir Thomas az első nap csakúgy, mint a másodikon, amikor a jócskán megcsappant társaság vacsora után letelepedett; s látva Fanny könnyes szemét, az első nap nem is mondott többet, csak a poharát emelte az egészségükre; a másodikon azonban valamivel továbbment. Elismerően nyilatkozott Williamről, és remélte, hogy mihamarabb előléptetik. - S azt hiszem - tette hozzá Sir Thomas -, nincs semmi akadálya, hogy ezután elég sűrűn ellátogasson hozzánk. Edmund hiányát viszont lassanként meg kell szoknunk. Ez az utolsó tél, amelyet még körünkben tölt, úgy, mint eddig. - Igen - mondta Lady Bertram -, de jobb szeretném, ha nem menne el. Úgy látom, mindenki elmegy. Jobb szeretném, ha itthon maradnának. Ez a megjegyzés elsősorban Juliára vonatkozott, aki nemrég kért engedélyt, hogy Mariával együtt beköltözhessen a városba; s mivel Sir Thomas mindkét lány érdekében helyesnek tartotta, ha beleegyezik, a lágy természetű Lady Bertram, aki egyébként nem emelt volna kifogást, most mégis siránkozott, amiért Julia hazatérése későbbre marad, pedig körülbelül ez idő tájt kellett volna megjönnie. Sir Thomas számos józan érvvel próbálta meggyőzni feleségét az intézkedés helyes voltáról. Mindent felhozott, amit egy gondos szülőnek éreznie kell, s amit egy szerető anya nyilvánvalóan érez is, ha gyermekeinek a jólétéről van szó. Lady Bertram csöndes igennel válaszolt mindenre; s egy negyedórányi néma tűnődés után váratlanul így szólt: - Sir Thomas, gondolkoztam a dolgon... s nagyon örülök, hogy idevettük Fannyt: most, hogy a többiek elmentek, igazán jó, hogy itt van. Sir Thomas azonnal javított egy kissé a bókon: - Nagyon igaz. Mindketten jó véleménnyel vagyunk Fannyról, s ezt azzal is megmutatjuk neki, hogy szembe dicsérjük; csakugyan értékes társunk lett. Igyekeztünk ellátni mindennel, amire szüksége volt, most viszont nekünk van szükségünk őrá. - Igen - felelte kisvártatva Lady Bertram -, és jólesik arra gondolni, hogy ő legalább mindig velünk marad. Sir Thomas hallgatott egy darabig, félig elmosolyodott, az unokahúgára sandított, majd komoly hangon így szólt: - Remélem, nem is hagy el bennünket, s csak akkor cserél otthont, ha olyan helyre hívják, ahol méltán remélhet több boldogságot, mint amennyiben itt részesült. - Az pedig nem nagyon valószínű, Sir Thomas. Ugyan ki akarná magához hívni? Maria időnként talán szívesen látná Sothertonban, de esze ágában sincs, hogy végleg odahívja; egyébként biztos vagyok benne, hogy itt jobb dolga van; meg aztán nem is tudnám nélkülözni. Míg a mansfieldi kastélyban ilyen csöndesen és békésen telt a hét, a paplakban egészen másféle jellege volt. Legalábbis ami a házikisasszonyokat illeti, nagyon különböző hangulatba ringatta őket. Amiben Fanny nyugalmat és derűt talált, az Maryt csak untatta és bosszantotta. Ebben része lehetett a természetüknek és a tapasztalataiknak is: egyikőjük oly kevéssel beérte, a másik annyira nem szokta meg a tűrést; de az eltérő körülmények talán még nagyobb szerepet játszottak. Némely tekintetben az érdekeik pontosan ellentétesek voltak. Fannynak Edmund távolléte voltaképp az okánál és a céljánál fogva is megkönnyebbülést jelentett; Maryt viszont minden szempontból fájdalommal töltötte el. Mindennap, szinte minden órában érezte Edmund hiányát, s olyan erősen, hogy ha arra
gondolt, miért ment el, csak nőtt az ingerültsége. Edmund szántszándékkal sem találhatott volna jobb módszert a maga jelentőségének kiemelésére, mint ezt az egyhetes távollétet, méghozzá éppen most, amikor Henry is elment, William Price is elment, ily módon beteljesítve az élettől pezsgő társaság általános felbomlását. Marynek mindez az elevenébe vágott. Most hármasban maradtak, vigasztalanul, szobafogságra és tétlenségre kárhoztatva, mert hosszú napokon át esett az eső vagy havazott, és sehonnan se remélhettek változatosságot. Bármennyire neheztelt is Mary Edmundra, amiért kitartott az elképzeléseiben, és azok szerint cselekedett, dacolva az ő akaratával (márpedig annyira neheztelt, hogy szinte haragban váltak el a ház előtt), mégis állandóan a távollevőre kellett gondolnia, felidézte érdemeit és vonzalmát, s rettenetesen vágyott rá, hogy ismét találkozzon vele, mint az utóbbi időben csaknem mindennap. Fölösleges volt ilyen hosszú időre elutaznia. Nem lett volna szabad így intéznie a dolgát; nem lett volna szabad egy teljes hétre elmennie hazulról, amikor ő, Mary is hamarosan búcsút mond Mansfieldnek. Aztán önmagát kezdte hibáztatni. Megbánta, hogy olyan indulatos volt, amikor legutóbb beszélgettek. Talán túlságosan is erős, megvető kifejezéssel illette a papokat: ilyet nem lett volna szabad csinálni. Illetlenség volt; helytelen volt. Mary sokért nem adta volna, ha visszaszívhatná a szavait. Elmúlt a hét, de nem az ingerültsége. Eddig is komiszul érezte magát, de még komiszabbul, amikor újra péntek lett, és ez a nap is Edmund nélkül telt el; aztán szombat, és Edmund még mindig sehol; végül, amikor a vasárnap alkalmából futólag ismét érintkezhetett a másik családdal, kiderült, hogy levél jött Edmundtól: elhalasztotta a hazatérését, és néhány napig még a barátjánál marad. Ha eddig türelmetlenséget és lelkifurdalást érzett ha fájlalta, amit mondott, és félt, hogy túlságosan bántóak voltak a szavai -, most tízszeresen gyötörte a fájdalom és a félelem. Azonkívül még egy kellemetlen érzés mardosta, amelyet régebben sohasem ismert: a féltékenység. Edmund barátjának, Owen úrnak nővérei vannak; hátha megtetszenek neki. De különben is: ha távol marad, éppen most, amikor neki a jól ismert tervek szerint rövidesen Londonba kell költöznie, az csak egyet jelenthet, s az elviselhetetlen. Ha Henry megtartotta volna a szavát, és három-négy nap múlva csakugyan visszatért volna, ő már itt se lenne Mansfieldben. Feltétlenül érintkezésbe kell lépnie Fannyval, hogy megtudjon tőle valamivel többet. Ebben a nyomorult magányban nem bír tovább élni; s el is indult a kastély felé - bár egy héttel előbb ugyanazt az utat még járhatatlannak tartotta -, hogy valami csekélységről mégis tudomást szerezzen, vagy legalább hallja Edmund nevét. Az első félóra kárba veszett, mert Lady Bertram is jelen volt. Mary tudta, hogy semmit se remélhet, amíg kettesben nem marad Fannyval. De Lady Bertram végül is kiment a szobából, s akkor Crawford kisasszony azonnal elkezdte, olyan fegyelmezett hangon, ahogy csak bírta: - És maga mit szól ahhoz, hogy Edmund olyan sokáig marad távol? Minthogy több fiatal nincs a házban, gondolom, magát érte a legnagyobb veszteség. Bizonyára erősen érzi az unokabátyja hiányát. Meglepte, hogy tovább is elmarad? - Nem is tudom - felelte Fanny bizonytalanul. - Igen, meglepett; nem nagyon számítottam rá. - Talán mindig is tovább marad el, mint ahogy mondja. Minden fiatalember így szokta csinálni. - Ő nem, a múltkor se, amikor egyszer már volt Owen úrnál. - Most valószínűleg kellemesebbnek találja azt a házat. Edmund nagyon... nagyon rokonszenves fiatalember, és mi tagadás, rosszul esnék, ha nem láthatnám viszont, mielőtt felmegyek Londonba, pedig most már biztosan úgy lesz. Mindennap várom Henryt, s mihelyt megjön, semmi se marasztalhat tovább Mansfieldben. Bevallom, szerettem volna még egyszer találkozni vele. De ugye, megmondja neki, hogy melegen üdvözöltetem? Igen, a legjobb, ha így mondja: melegen. Nem gondolja, Price kisasszony, hogy a mi nyelvünkből hiányzik valami - aközött, hogy melegen és szeretettel -, ami megfelelne ennek a baráti kapcsolatnak? Hiszen hónapokon át tartott! De talán elég lesz annyi, hogy melegen. Hosszú volt a levele? Részletesen leírta, hogy mit csinál? A karácsonyi mulatságokra marad ott?
- Én csak a levél egyik részét hallottam; a nagybátyámnak írta; de azt hiszem, nagyon rövid volt; sőt, biztosan tudom, hogy legfeljebb egypár sor. Én csak annyit hallottam, hogy a barátja megkérte, maradjon tovább, és ő beleegyezett. Még egy-két napig, vagy néhány napig; nem tudom biztosan. - Ó, ha az apjának írt... Azt hittem, talán Lady Bertramnak vagy magának. De ha az apjának írt, nem csoda, hogy tömör volt. Ki merne akár levélben is elcsevegni Sir Thomasszal? Ha magának írt volna, több részletet ismernénk. Hallottunk volna mindenféle bálokról és összejövetelekről. Leírt volna mindent és mindenkit. Hányan is vannak az Owen kisasszonyok? - A felnőttek hárman. - Muzsikálnak? - Bizony nem tudom. Sohasem hallottam róla. - Tudja - mondta Crawford kisasszony, vidám és könnyed hangot erőltetve -, mérget vehet rá, hogy ha egy nő muzsikál, legelőször is ezt kérdezi meg, ha egy másik nő kerül szóba. Egyébként butaság bármit is kérdezni, ha fiatal hölgyekről van szó... három nővérről, aki épp hogy kinőtt a gyerekkorból; anélkül is pontosan tudjuk, hogy milyenek: igen sokoldalúak és kellemesek mind a hárman, az egyik pedig nagyon csinos. Minden családban van egy szépség; ez a szabály. Ketten zongoráznak, az egyik hárfázik; s mind a hárman énekelnek, vagy énekelnének, ha tanítanák őket, esetleg annál jobban énekelnek, minél kevésbé tanulják, vagy valami hasonló. - Semmit sem tudok az Owen kisasszonyokról - mondta csendesen Fanny. - Nem tud, és nem is akar tudni róluk, ahogy mondani szokás. A hangja remekül kifejezte a közönyét. Miért is érdekelnék az embert olyanok, akiket sohasem látott? Mindegy, ha az unokabátyja hazajön, nagyon csendesnek találja majd Mansfieldet; a zajosak mind elmentek; a bátyám, a magáé és én is. Most, hogy közeledik a búcsú, nem szívesen válok meg a nővéremtől. Ő sem örül, hogy elmegyek. Fanny úgy érezte, mondania kell valamit. - Biztos lehet benne, hogy sok mindenkinek hiányozni fog. Egészen bizonyos. Crawford kisasszony rámeresztette a szemét, mintha többet akarna látni vagy hallani, majd nevetve így szólt: - Hogyne, hiányozni fogok, mint ahogy mindenféle lármás veszedelem hiányzik, ha egyszer csak nincs többé: feltűnik a változás. De ne értsen félre: nem akarok bókokat provokálni. Ha csakugyan hiányzom, az úgyis kiderül. Akik látni szeretnének, könnyen megtalálhatnak. Nem valami kétes, távoli vagy megközelíthetetlen vidékre utazom. Fanny erre nem tudott mit mondani, és Crawford kisasszony csalódást érzett; azt várta ugyanis, hogy Fanny, akinek mindenről tudnia kell, majd tesz valami kellemes megjegyzést a vonzóerejére; s most ismét elhagyta a jókedv. - Igen, az Owen kisasszonyok - mondta egy kis szünet után. - Mit szólna hozzá, ha valamelyik Owen kisasszony végleg Thornton Laceybe költözne? Furcsább dolgokat is láttunk már. Fogadni mernék, hogy valamennyien fenik rá a fogukat. És igazuk is van, mert nagyon jó partit csinálnának. Egyáltalán nem csodálkozom, és nem is hibáztatom őket. Mindenkinek kötelessége, hogy igyekezzék boldogulni, ahogyan csak tud. Sir Thomas Bertram fia nem akárki; s most már nagyon is nekik való. Az apjuk lelkész, a bátyjuk lelkész: én is pisze, te is pisze. Edmund a törvényes tulajdonuk, senki sem veheti el tőlük. De maga nem szól semmit, Fanny; maga hallgat, Price kisasszony. Komolyan, nem gondolja, hogy úgy lesz? - Nem - mondta Fanny határozottan. - Egyáltalán nem gondolom. - Egyáltalán nem! - kiáltotta élénken Crawford kisasszony. - Ez érdekes. De maga nyilván pontosan tudja... mindig is úgy gondoltam... maga talán azt sem tartja valószínűnek, hogy egyáltalán megnősül... legalábbis egyelőre.
- Nem, nem tartom valószínűnek - felelte halkan Fanny, abban a reményben, hogy nem téves a feltevése: talán nem is lett volna szabad kimondani. Crawford kisasszony merően ránézett; majd látva, hogy Fanny nem sokáig állja pirulás nélkül, felderült, s azt mondta: - Jobb is neki, amíg nőtlen - és másra fordította a szót.
Harmincadik fejezet Crawford kisasszony nyugtalansága sokat csökkent e beszélgetés után, s hazafelé sétálva már annyira felderült, hogy az idegei talán még egy hetet kibírtak volna ugyanabban a szűk körben és rossz időben, ha próbára teszik őket; de mivel a bátyja aznap este megjött Londonból, éppoly vidám vagy talán még vidámabb hangulatban, mint máskor, Mary felől elmúlt a nyomás. Jókedvét csak növelte, hogy Henry most sem volt hajlandó elárulni, miért ment be a városba; egy nappal előbb még bosszankodott volna rajta, de most kedves tréfának fogta fel; mást nem tudott elképzelni, mint hogy a bátyja valami kellemes meglepetést tartogat a számára. S másnap csakugyan volt oka meglepődni. Henry azt mondta, átszalad Bertramékhoz, megkérdi, hogy vannak, és tíz perc múlva már vissza is jön, de több mint egy óra hosszat elmaradt; s amikor a húga, aki türelmetlenül várta, hogy együtt menjenek sétálni a kertbe, végül is összetalálkozott vele a feljárónál, és rákiáltott: - Henry, hol voltál ilyen sokáig? - a fiatalember csak annyit válaszolt, hogy Lady Bertrammal és Fannyval üldögélt. - Másfél óra hosszat üldögéltél velük! - fakadt ki Mary. De a meglepetés java még hátravolt. - Igen, Mary - mondta a bátyja, karjába fűzve a lány karját, s elindult vele a feljárón, mint egy holdkóros -: nem bírtam hamarabb eljönni; Fanny olyan gyönyörű volt! Döntöttem, Mary. Sziklaszilárd az elhatározásom. Kíváncsi vagyok, meglepődsz-e. De nem, nyilván úgyis tudod, mire határoztam el magam: feleségül veszem Fanny Price-t. Most már teljes volt a meglepetés; mert bármit képzelt is Henry, a húgának álmában sem jutott eszébe, hogy ilyen szándékai vannak, s a meglepetés oly világosan tükröződött az arcán, hogy Henrynek még egyszer s ünnepélyesebben el kellett ismételnie, amit mondott. A hír, miután a tudatába hatolt, nem érintette kínosan Maryt. Inkább kellemes meglepetés volt. A mostani lelkiállapotában csak örülni tudott annak, hogy szorosabb kapcsolatba kerül a Bertram családdal, s nem bánta, hogy a bátyja egy kissé a rangján alul nősül. - Bizony, Mary - erősítette meg Henry a mondottakat. - Meg vagyok fogva. Tudod, milyen léha szándékokkal kezdtem; s ez lett a vége. Az ő vonzalmát - talán nem vagyok túl hiú, ha így képzelem jórészt már elnyertem; de ő az enyémet teljesen. - Micsoda szerencsés lány! - kiáltotta Mary, mihelyt szóhoz jutott. - Milyen remek partit csinál! Drága Henry, ez volt persze az első gondolatom; de a második, amelyet éppen olyan őszintén kimondok, az, hogy szívvel-lélekkel helyeslem a választásodat, és előre látom, hogy boldog leszel: ezt nemcsak kívánom, de tudom is. Tündéri kis feleséget kapsz: csupa hála és odaadás. De meg is érdemled. Micsoda nagyszerű parti! Norrisné mindig a Fanny szerencséjét emlegeti; mit szól majd most? S az egész család, mennyire odalesznek! Mert őszinte barátai is vannak közöttük! Hogy fognak örülni! De mondj el mindent! Beszélj, beszélj. Mikor kezdtél komolyan foglalkozni ezzel a gondolattal? Erre a kérdésre roppant nehéz lett volna válaszolni, de azért roppant jólesett, hogy feltették. Henry nem tudta, „hogyan tört rá a kedves kór”, s mielőtt háromszor egymás után - némi csekély fogalmazásbeli változatokkal - kifejthette volna érzelmeit, a húga izgatottan a szavába vágott: - Aha, kedves Henry, hát ezért mentél fel Londonba! Ez volt a dolgod! Ki akartad kérni a tengernagy tanácsát, mielőtt döntenél. Ezt azonban Henry a leghatározottabban tagadta. Jobban ismerte a nagybátyját, semhogy házassági tervek ügyében tanácsot kérjen tőle. A tengernagy gyűlölte a házasságot, és vagyonos fiatalemberek részéről megbocsáthatatlan bűnnek tartotta. - Majd ha megismeri Fannyt - folytatta Henry -, imádni fogja. Pontosan az a nő, aki egy olyan embernek, mint a tengernagy, minden előítéletét eloszlathatja, tudniillik pontosan olyan nő, amilyen a tengernagy szerint egy sem él a világon. Azt mondaná Fannyról, hogy a megtestesült lehetetlenség... ha ugyan elég pallérozott már a modora, és ki tudja fejezni a gondolatait. De ez a
kérdés el van döntve... senki sem szólhat bele... és a tengernagynak egyáltalán nem kell tudnia róla. Nem, Mary, teljesen hamis nyomon jársz. Még mindig nem találtad ki, hogy mi dolgom volt a városban. - Jó, ennyi is elég. Azt már tudom, hogy ki miatt mentél, a többi nem olyan sürgős. Fanny Price! Isteni, komolyan, isteni! Hogy Mansfield ilyen jó hatással... hogy te éppen Mansfieldben találtad meg a boldogságodat! De tökéletesen igazad van; jobban nem is választhattál volna. Ő a legjobb lány a világon, vagyonra neked nincs szükséged; s a rokonsága nem lehetne kifogástalanabb. Bertramék kétségkívül az ország legjobb családjai közé számítanak. Fanny Sir Thomas Bertram unokahúga; ennyi elég lesz a világnak. De folytasd, folytasd. Mondd el a részleteket. Mik a terveid? És ő, tudja-e már, honnan kapja a boldogságát? - Nem. - Mire vársz? - Mire?... Legfeljebb az alkalomra. Mary, ő nem olyan, mint az unokanővérei; de azt hiszem, nem fog kikosarazni. - Ugyan, az lehetetlen. Még ha nem is volnál olyan rokonszenves... még ha nem volna beléd máris szerelmes (de majdnem biztosra veszem, hogy az), akkor se kellene nyugtalankodnod. A szelíd, hálás természete rögtön levenné a lábáról. Nem mintha azt hinném, erre megesküszöm, hogy szerelem nélkül is hozzád menne; ha van olyan lány a világon, akit nem befolyásol a nagyravágyás, hát ő az; de kérd meg, hogy szeressen, és nem lesz szíve visszautasítani. Amikor Mary izgalma lecsitult egy kissé, úgyhogy a bátyját is hagyta szóhoz jutni, Henry nem kérette magát, s a beszélgetés csaknem egyformán lebilincselte mindkettőjüket, bár a fiatalembernek voltaképpen nem volt semmi közölnivalója, csak a saját érzelmeiről beszélt, és Fanny bájait ecsetelte. Fanny arcának és alakjának a szépsége, Fanny tökéletes modora és szívjósága kimeríthetetlen téma volt. Forró szavak magasztalták a kedvességét, szerénységét, simulékonyságát - azt a simulékonyságot, amely minden férfi szerint a nők legfontosabb erénye, s ha néha olyanba is bele tudnak szeretni, akiből hiányzik, azért sohasem hiszik el, hogy nincs meg benne. Henrynek minden oka megvolt rá, hogy dicsérje Fanny béketűrését, és biztos legyen felőle. Gyakran látta, amint meggyötörték. Edmund kivételével a családnak melyik tagja nem tette folyton próbára a szelídségét és a türelmét? Az is világos, hogy milyen erősek az érzései. Csak látni kellett, amikor együtt volt a bátyjával! Mi bizonyíthatta volna elbűvölőbben, hogy a szíve nemcsak szelíd, de éppoly forró is? Mi biztathatta volna jobban azt az embert, aki el akarja nyerni a szerelmét? Az észjárását sem érheti semmi kifogás: gyors és tiszta, modorában pedig szerény és elegáns szelleme tükröződik. S ez még nem minden. Henry Crawford okosabb volt annál, hogy ha feleségéül választ valakit, ne becsülje meg benne a tisztességes életelveket, bár nem lévén hozzászokva az elmélyült gondolkodáshoz, nemigen tudta volna néven nevezni őket, de amikor arról beszélt, hogy Fanny állhatatos és kitartó természete, szilárd becsületérzése és feddhetetlen illemtudása minden férfit tökéletesen megnyugtathatna a jelleme és a hűsége felől, voltaképpen azt fejezte ki, hogy Fannyban ő is felismerte az emelkedett gondolkodást és a vallásosságot. - Tökéletesen, feltétel nélkül meg tudnék bízni benne - mondta -, s éppen ez az, amit kívánok. A húga, aki csakugyan nem tartotta túlzottnak Fanny dicséretét, őszintén tudott lelkesedni érte. - Minél tovább gondolkodom rajta - kiáltott fel -, annál világosabban látom, hogy nagyon helyesen cselekszel; s bár soha nem hittem volna, hogy éppen Fanny Price tudja majd elnyerni a vonzalmadat, most már meg vagyok győződve róla, hogy ő az, aki a legboldogabbá tehet. A te gonosz terved, amellyel fel akartad dúlni a békéjét, remek ötletnek bizonyult. Mind a kettőtökre csak jó származhatik belőle. - Csúnya dolog volt tőlem, nagyon csúnya, egy ilyen nagyszerű teremtéssel szemben; de akkor még nem ismertem; és esküszöm, soha nem lesz rá oka, hogy elátkozza azt a pillanatot, amikor az a
szándék megfogamzott bennem. Nagyon boldoggá fogom tenni, Mary; olyan boldog lesz, mint még soha, olyan boldog, amilyennek még senkit se látott. Nem viszem el Northamptonshire-ből. Kiadom Everinghamet, és bérbe veszek egy másik birtokot ezen a környéken; talán Stanwix Lodge-ot. Hét évre kiadom Everinghamet. Bármikor találhatok kifogástalan bérlőt. Akár most is meg tudnék szerezni három embert, aki minden feltételemet elfogadná, s még hálás is lenne. - Jaj de jó! - kiáltotta Mary. - Northamptonshire-ben telepszel le! Remek! Akkor mindannyian együtt maradunk. Mihelyt e szavak kicsúsztak a száján, már meg is bánta, és szerette volna visszaszívni őket; de nem kellett zavarba jönnie; a bátyja ugyanis csak arra gondolt, hogy Mary a mansfieldi paplakban marad, és nagyon kedvesen meghívta, látogasson el minél sűrűbben az új otthonukba, hiszen senki sem ragaszkodhat hozzá annyira, mint ő. - Az idődnek több mint a felét ránk kell szánnod - mondta. - Nem ismerhetem el, hogy Grantnénak ugyanannyi joga van hozzád, mint nekünk, mi ugyanis ketten vagyunk! Fanny is a testvéred lesz! Mary mindezt szépen megköszönte, és általánosságban jóvá is hagyta; de voltaképp nagyon szilárdul eltökélte, hogy most már nem sok hónapig lesz a vendége sem a bátyjának, sem a nővérének. - Az év felét Londonban, felét Northamptonshire-ben fogod tölteni? - kérdezte. - Igen. - Nagyon helyes; Londonban persze saját házad lesz; nem maradsz a tengernagynál. Drága Henry, micsoda szerencse, hogy elkerülsz a tengernagytól, mielőtt még rád ragaszthatta volna a modorát, mielőtt még eltanultad volna azokat a képtelen nézeteit, s a terített asztalt tekintenéd az élet legfőbb áldásának! Te nem is tudod, mennyit nyersz ezzel, mert a rokonszenv elvakít; de véleményem szerint nagyszerű, hogy fiatalon nősülsz: igazi megváltás. A szívem szakadt volna meg, ha azt látom, hogy szóban vagy tettben, külsőben vagy magatartásban olyan leszel, mint a tengernagy. - Nos, ebben nem egészen értünk egyet. A tengernagynak megvannak a hibái, de nagyon jó ember, és velem mindig jobban bánt, mint egy igazi apa. Kevés apa engedett volna úgy szabadjára, mint ő. Nem szabad ellene hangolnod Fannyt. Azt akarom, hogy szeressék egymást. Mary nem mondta ki, amit érzett, hogy tudniillik két ellentétesebb jellemű és viselkedésű embert az egész földkerekségen nem lehetne találni; a tengernagy idővel úgyis rájön erre; de azért egy oldalvágástól mégsem tudta visszatartani magát: - Henry, én nagyon sokra becsülöm Fanny Price-t, s ha arra kellene gondolnom, hogy a leendő Crawfordnénak akárcsak feleannyi oka lesz megutálni a nevét, mint szegény nagynénémnek volt, mindent elkövetnék a házasság megakadályozására; de ismerlek téged: tudom, hogy a feleséged, amíg szerelmes vagy belé, a legboldogabb asszony lesz a világon, s ha egyszer elmúlik is a szerelmed, akkor sem fog csalódni a te úri nagylelkűségedben és jólneveltségedben. Henry ékes válaszának persze az volt a veleje, hogy a világon mindent meg fog tenni Fanny Price boldogságáért, és sohasem fog kiszeretni belőle. - Ha láttad volna ma délelőtt, Mary - folytatta -, hogy milyen kimondhatatlan szelídséggel és türelemmel teljesítette a nagynénjének minden ostoba kívánságát, ahogy kézimunkázott mellette és helyette, és gyönyörűen kipirult a munkában, aztán visszament az asztalhoz, hogy befejezzen valami levelet, amit annak az ostoba asszonynak a megbízásából kezdett írni, és mindezt végtelenül egyszerűen, kedvesen, mintha a legtermészetesebb dolog volna, hogy soha nem rendelkezhetik egyetlen percével sem, és a haja szépen megfésülve, mint mindig, csak egy kis fürtöcske hullott előre, miközben írt, azt néha visszadobta egy fejmozdulattal, és ennyi elfoglaltság közepette azért velem is tudott egy-egy szót váltani, vagy odafigyelt, ha beszéltem, és úgy látszott, érdekli, amit mondok... Ha láttad volna, milyen volt, Mary, nem tudnád elképzelni, hogy a szívem valaha is eltávolodhat tőle.
- Drága Henry - vágta el a szavát Mary a szemébe mosolyogva -, mennyire örülök, hogy ilyen szerelmes vagy! El vagyok ragadtatva. De mit szól majd Rushworthné és Julia? - Nem érdekel, hogy mit szólnak, vagy mit éreznek. Végre megláthatják, miféle nő tudja elnyerni a vonzalmamat, egy értelmes férfi vonzalmát. Remélem, tanulnak belőle valamit. És azt is láthatják majd, hogy az unokahúguk végre olyan bánásmódban részesül, amilyen megilleti, és talán elszégyellik magukat, amiért mindig olyan pimaszul közönyösek és utálatosak voltak hozzá. Dühösek lesznek tette hozzá pillanatnyi hallgatás után, valamivel hűvösebb hangon -; Rushworthné nagyon dühös lesz. Nem fog ízleni a keserű pirula; azazhogy néhány pillanatig kellemetlen lesz az íze, mint minden keserű pirulának, de aztán lenyeli és elfelejti; nem vagyok olyan öntelt, hogy azt higgyem, tartósabb érzésekre képes, mint a többi nő, bár engem tüntetett ki velük. Igen, Mary, az én Fannym tapasztalni fogja, milyen más lesz körülötte a világ; tapasztalni fogja mindennap, minden órában, valahányszor csak érintkezik valakivel; s az én boldogságomat majd betetőzi az a tudat, hogy mindezt nekem köszönheti; hogy éntőlem kapta meg a járandóságát. Most csak gőgöt, közönyt, ridegséget kap, nincs egy jó barátja, mindenki keresztülnéz rajta. - Nem, Henry, nem mindenki; nem néz rajta keresztül mindenki, s nem áll egészen egyedül. Az unokabátyja, Edmund, mindig jó barátja volt. - Edmund! Igaz: ő, azt hiszem, nagyjából kedves hozzá, és Sir Thomas is az, a maga módján; vagyis ahogy egy gazdag, fölényes, cikornyás szavú, önkényes nagybácsi kedves tud lenni. De mit tehet Sir Thomas és Edmund együttvéve, mit tesznek valójában a boldogságáért, a jólétéért, az elismertetéséért, a társadalmi megbecsüléséért, ahhoz képest, amit én fogok tenni?
Harmincegyedik fejezet Henry Crawford másnap délelőtt ismét átment a kastélyba, méghozzá korábban, mint ahogy rendszerint vizitelni szokás. A két hölgyet együtt találta a reggelizőszobában, de szerencséjére Lady Bertram éppen távozni készült, amikor ő belépett. Őladysége már csaknem az ajtóhoz ért, s mivel sajnálta volna, hogy ennyi fáradsága kárba vesszen, tovább is ment, miután udvariasan köszöntötte Henryt, egy rövid mondattal kimentette magát, és utasította az inast, hogy szóljon Sir Thomasnak. Henry nem is lehetett volna boldogabb: meghajolt, becsukta utána az ajtót, majd egy pillanatot sem vesztegetve nyomban Fannyhoz fordult, néhány levelet húzott elő, és rendkívül lelkes hangon így szólt: - Be kell vallanom, hogy végtelenül hálás vagyok annak, aki ezt a négyszemközti beszélgetést lehetővé tette: nem is képzeli, mennyire vágytam rá. Tudom, maga milyen jó testvér, s ezért nem akartam, hogy a házbeliek közül bárkivel is osztoznia kelljen abban a hírben, amelyet hozok. A bátyja befutott. Megkapta a hadnagyi rangot. Engedje meg, hogy a legőszintébb örömmel gratuláljak az előléptetéséhez. E pillanatban vettem kézhez a leveleket, amelyek hírül adják. Talán szeretné elolvasni őket. Fanny nem bírt megszólalni, de Henry nem is akarta, hogy megszólaljon. Elég volt látnia, hogyan nyílik karikára a szeme, hogyan változik el az arca, hogyan futnak át rajta az érzései: a kétely, a zavar, a boldogság. Átvette Henrytől a leveleket. Az elsőt a tengernagy írta unokaöccsének, néhány szóval közölve, hogy sikerült elérnie, amit akart, a fiatal Price előléptetését, s mellékelt még két levelet, az egyiket az admiralitás első lordjának a titkárától kapta egy közös barátjuk, akinél a tengernagy közbenjárt; a másikból pedig, melyet ez a jó barát küldött a tengernagynak, kitűnt, hogy őlordsága boldogan tette magáévá Sir Charles ajánlatát; hogy Sir Charles nem kevésbé volt boldog, amiért a szolgálatára lehetett Crawford tengernagynak; s hogy William Price úr hadnagyi rangja és a Rigó nevű sorhajóra történt kinevezése általános örömet keltett a legnagyobb urak széles körében. Mialatt Fanny reszkető kézzel forgatta a leveleket, hol az egyikbe, hol a másikba kapva bele, s a szíve csordulásig megtelt, Crawford tovább beszélt; őszinte odaadással, hogy kimutassa, neki is milyen sokat jelent a hír. - Nem beszélek a magam boldogságáról - mondta -, mert bármilyen nagy is az én örömöm, csak a magáéra tudok gondolni. Kinek van joga hozzá, hogy boldog legyen, magához képest? Szinte bűntudatom volt, amiért előbb tudtam meg a hírt, amelyről legeslegelsőként magának kellett volna tudomást szereznie. De azért egy pillanatot sem vesztegettem el. Ma reggel későn jött meg a posta, de azután már nem történt késedelem. El sem tudom mondani, milyen türelmetlen, milyen nyugtalan, milyen izgatott voltam; micsoda bosszúságot és csalódást éreztem, hogy londoni tartózkodásom alatt nem sikerült a végére járnom! Pedig csakis azért maradtam ott napról napra; ha nem erről a dologról van szó, amely olyan közel állt a szívemhez, feleannyi időt sem töltöttem volna távol Mansfieldtől. De jóllehet a nagybátyám oly buzgón magáévá tette a kérésemet, hogy igazán meg lehettem elégedve, és azonnal intézkedni kezdett, mégis akadályok merültek fel, mert az egyik barátja elutazott, a másik nem ért rá, úgyhogy nem bírtam kivárni a végét, és tudva, milyen jó kezekben hagyom az ügyet, hétfőn eljöttem, abban a szent meggyőződésben, hogy nem fordulhat sokszor a posta, amíg ilyen leveleket nem kapok, mint ezek. Nagybátyám, aki a legjobb ember a világon, mindent megtett, aminthogy ebben nem is kételkedtem, miután találkozott a maga bátyjával. El volt ragadtatva tőle. Tegnap nem akartam megmondani, hogy mennyire el volt ragadtatva, s milyen dicshimnuszokat zengett róla. Gondoltam, várok, amíg be nem bizonyosodik, hogy a dicséret nem volt puszta szó, és most tessék, itt a bizonyíték. Most már elmondhatom, hogy még én sem tudtam volna olyan érdeklődést és jóindulatot támasztani William Price iránt, olyan buzgó közbenjárást biztosítani a számára, mint amilyenre a nagybátyám önként vállalkozott, miután együtt töltöttek egy estét.
- Hát mindez a maga műve? - kiáltotta Fanny. - Istenem, milyen kedves, milyen jóságos! Maga igazán... maga kérte? Bocsásson meg, de azt se tudom, miket beszélek. Crawford tengernagy úr járt közben az érdekében? Hogyan történt? Teljesen meg vagyok zavarodva. Henry boldogan szolgált bővebb felvilágosítással, a legelején kezdte, és részletesen elmondta, mi mindent csinált. Legutóbbi londoni utazásának nem volt más célja, mint hogy bemutassa Williamet a Hill utcában, és rávegye a tengernagyot, hogy kövessen el mindent az előléptetéséért. Ezért ment fel a városba. Senkinek nem beszélt róla; még Marynek sem szólt egy árva kukkot; amíg bizonytalan volt az eredmény, kínos lett volna bárkivel is megosztania az érzéseit; de csakis ezért ment fel Londonba; s olyan hévvel ecsetelte buzgalmát, olyan sokatmondó kifejezéseket használt, annyira hangsúlyozta legmélyebb érdeklődését, továbbá kettős indítékait és elmondhatatlan vágyait, hogy még Fanny is megsejtette volna, mire céloz, ha oda tudott volna figyelni; de a szíve annyira megtelt, a hír annyira elkábította, hogy még azt sem hallotta jól, amit Henry Williamről közölt, s amikor véget ért a beszámoló, csak ennyit bírt mondani: - Milyen kedves! Milyen jóságos! Jaj, Crawford úr, kimondhatatlanul hálásak vagyunk magának! - Majd felugrott, és az ajtó felé sietve ezt kiáltotta: Megyek a nagybátyámhoz. A nagybátyámnak azonnal meg kell tudnia! - Ezt azonban Henry nem hagyhatta. Ilyen alkalmat nem szalaszthatott el, sokkal türelmetlenebb volt annál. Egy pillanat alatt utolérte Fannyt. Nem szabad elmennie, engedélyezzen neki még öt percet; azzal kézen fogva visszavezette a székéhez, s mielőtt még Fanny ráocsúdhatott volna, miért tartja vissza, már el is mondta a felét. Végül is Fannynak meg kellett értenie: Crawford úr arról akarja meggyőzni, hogy olyan érzelmeket támasztott benne, amilyeneket még sohasem tapasztalt, s mindazt, amit Williamért tett, az ő iránta való mérhetetlen, határtalan és egyedülálló vonzalom hatására tette. Ettől mélységesen elszomorodott, és néhány pillanatig nem is tudott válaszolni. Úgy érezte, mindez csak felületes és léha udvarlás, amivel Crawford úrnak most éppen szórakoznia tetszik; úgy érezte, hogy csúnyán, méltatlanul bánik vele, pedig igazán nem szolgált rá; de ez a viselkedés nagyon is jellemző Crawford úrra, és pontosan egyezik azzal, amit eddig tapasztalhatott tőle; Fanny azonban a világért sem mutatta volna ki a nemtetszését, hiszen olyan jótéteményben részesült, amelynek az értékét nem csökkentheti semmiféle nyegleség. Míg a szíve ujjong az örömtől és a hálától William miatt, nem sértődhetik meg azon, ami csak a saját személyét érinti; s miután kétszer is visszahúzta a kezét, és kétszer is hiába próbált elfordulni Henrytől, végül mégiscsak felállt, és nagyon izgatottan ennyit mondott: - Hagyjon, Crawford úr, hagyjon kérem! Nagyon szépen kérem. Az ilyen beszéd nagyon rosszul esik nekem. El kell mennem. Nem bírom. - De Henry csak beszélt tovább, leírta érzelmeit, viszonzásukért könyörgött, s végül olyan egyenes szavakkal, hogy még Fanny sem érthette félre, felajánlotta neki önmagát, a kezét, a vagyonát, mindenét. Igen: végre kimondta. Fanny döbbenete és elképedése még nagyobb lett; s bár mindezt most sem hihette komolynak, alig bírt megállni a lábán. Henry a választ sürgette. - Nem, nem, nem! - kiáltotta Fanny, eltakarva az arcát. - Ez csak játék. Kérem, ne kínozzon. Nem bírom. Olyan kedves volt Williamhez, hogy szavakban ki sem tudom fejezni a hálámat; de nem akarom, nem bírom tovább hallgatni az ilyen... nem, nem, ne gondoljon rám. De hiszen nem is gondol. Tudom, hogy semmi az egész. Már el is szaladt tőle, s abban a pillanatban meghallották Sir Thomas hangját, amint a szobához közeledve mond valamit egy inasnak. További vallomásokra és könyörgésekre nem volt idő, bár Henryt roppant fájdalmasan érintette, hogy el kell válnia Fannytól, amikor pedig - vérmes és magabiztos természetével úgy hitte - már csak a lány szerénysége áll közte és vágyainak teljesülése között. Fanny épp az ellenkező ajtón futott ki, mint amerről a nagybátyját várhatták, s már a Keleti Szobában járkált fel s alá szörnyű zavarával és a legvegyesebb érzésekkel küszködve, amikor Sir Thomas még az üdvözlésnél és a bocsánatkérésnél tartott, a látogató pedig bele sem kezdhetett az örvendetes hír előadásába. Fanny csupa reszketés volt, ellentmondó érzések és gondolatok kergetőztek benne: izgalom, boldogság, fájdalom, végtelen hála és erős harag. Hihetetlen! Crawford úr viselkedésére nincs mentség, nincs magyarázat! De hát ilyen a természete: minden cselekedetébe valami rosszat is
belekever. Előbb kimondhatatlanul boldoggá tette, azután pedig ez a sértés... Fanny nem is tudta, mit szóljon hozzá, hogyan fogja fel, minek tekintse. Az biztos, hogy nem volt komoly, de lehet-e mentség az ilyen szavakra és ajánlatokra, ha egy férfi csak játszadozik velük? Mindegy: William hadnagy. Ez legalább kétségtelen tény, s nem vegyül hozzá semmi zavaró mozzanat. Ezután csakis erre gondol, és minden mást elfelejt. Crawford úr bizonyára nem fogja ismét megpendíteni a dolgot; látnia kellett, milyen rossz érzéssel fogadta; s akkor majd fenntartás nélkül becsülheti, amiért olyan jó volt Williamhez. Amíg fennállt a veszély, hogy Crawford úr még a házban van, nem szívesen hagyta el a Keleti Szoba rejtekét, s csak a főlépcső tetejéig merészkedett; mikor azonban meggyőződött róla, hogy már elment, lázasan sietett be a nagybátyjához: ő is éppúgy örült, azonkívül további felvilágosításokkal szolgált, és kifejtette, hogy véleménye szerint hová kerülhet most William. Sir Thomas nem is lehetett volna együttérzőbb; roppant nyájas és közlékeny volt; kellemesen elbeszélgettek Williamről, s Fannyban lassanként feloldódott az előző bosszúság emléke, míg a végén ki nem derült, hogy Crawford úr még aznap visszajön, és náluk vacsorázik. Ez a közlés nagyon fájdalmasan érintette Fannyt; lehet, hogy Crawford úr már nem is gondol a történtekre, de neki azért rendkívül kínos lesz ilyen rövid idő múltán újra találkoznia vele. Megpróbálta túltenni magát rajta; amint közeledett a vacsoraidő, minden erejével azon volt, hogy ugyanúgy érezzen és viselkedjen, mint máskor; de hiába, mégiscsak rendkívüli félszegség és zavar szállta meg, amikor a látogató belépett a szobába. Fanny nem hitte volna, hogy akár a legbántóbb körülmények is ennyire le tudják sújtani, mindjárt aznap, amikor tudomást szerzett William előléptetéséről. Crawford úr nemcsak hogy belépett a szobába, de hamarosan ott volt mellette. Levelet hozott a húgától. Fanny ugyan nem mert a szemébe nézni, de a hangjából nem úgy vette ki, mintha megbánta volna előző bolondságát. Azonnal felbontotta a levelet - örült, hogy akad valami tennivalója, s hogy Norrisné, aki szintén velük vacsorázott, állandó fészkelődésével többé-kevésbé elvonja róla a figyelmet, amíg olvas. Kedves Fanny! - mert ezután végtelen megkönnyebbülésemre mindig így szólíthatom, hiszen már legalább hat hete ficamítom a nyelvem azzal a Price kisasszonnyal: nem engedhetem el a bátyámat anélkül, hogy néhány sorban ki ne fejezzem őszinte szerencsekívánataimat, egyetértő örömömet és jóváhagyásomat. Csak rajta, kedves Fanny, ne féljen semmitől; komolyabb akadályok fel sem merülhetnek. Talán nem vagyok szerénytelen, ha úgy gondolom, hogy az én egyetértésem is számít valamit; úgyhogy mosolyogjon csak rá a legbájosabb mosolyával, s aztán küldje vissza hozzám még boldogabban, mint ahogy elment. Szeretettel M. C. A levél egyáltalán nem tett jót Fannynak; igaz, csak sebtiben s nagy zavarban olvasta el, tehát nem alkothatott egészen világos képet Crawford kisasszony mondanivalójáról, de annyi azért kiderült belőle, hogy gratulál neki, amiért elnyerte a bátyja vonzalmát, sőt, úgy látszik, komolynak tartja a dolgot. Most már végképp nem tudta, mitévő legyen, mire vélje az egészet. Ha ez komoly, annál rosszabb; bárhogyan fogja is fel, megoldhatatlan és gyötrelmes kérdésekbe ütközik. Valahányszor Crawford úr szólt hozzá, elszorult a szíve, márpedig gyakran szólt hozzá; s Fanny rémülten tapasztalta, hogy vele mintha más hangon és más modorban beszélne, mint a többiekkel. Semmi élvezetet nem talált a vacsorában, alig bírt egy-egy falatot lenyelni, és amikor Sir Thomas derűsen megjegyezte, hogy úgy látszik, az öröm elvette az étvágyát, majd a föld alá süllyedt szégyenében, mert ki tudja, hogyan értelmezi ezt Crawford úr; ő ugyan a világért sem nézett volna jobbra, ahol Henry ült, de érezte, hogy a fiatalember egy pillanatra se veszi le róla a szemét. Fanny tartózkodóbb volt, mint valaha. Még akkor is alig lehetett szóra bírni, ha Williamről beszéltek, hiszen a tiszti rang is onnan jött, jobb kéz felől, s neki rosszul esett ez az összefüggés.
Úgy érezte, Lady Bertram még egyszer sem volt ilyen lusta asztalt bontani, s kétségbeesésében mármár azt hitte, soha nem szabadulhat a helyéről; de végül mégiscsak a szalonban voltak, s ő zavartalanul töprenghetett tovább, míg nagynénjei a maguk módján befejezték William kinevezésének a megtárgyalását. Norrisné mindenekelőtt attól volt elragadtatva, hogy az örvendetes esemény nagy megtakarítást jelent majd Sir Thomasnak. William ezután el tudja tartani magát, ami nem kis dolog, mert csak a Jóisten a megmondhatója, mennyit költött rá a nagybátyja; de neki, Norrisnénak sem csekélység, mármint az ajándékok miatt. Amikor elbúcsúztak is, adott valamit Williamnek, és most nagyon örül neki, igazán boldog, hogy akkor éppen nem szorították annyira a pénzgondok, és módjában állt bőkezűbben megajándékoznia, persze csak a saját lehetőségeihez és szűkös anyagi helyzetéhez képest, de most ugye, William így is nagyon jól felhasználhatja majd azt a pénzt a kajütje berendezésére. Persze, kiadások várnak a fiúra, sok mindent be kell vásárolnia, bár az apja meg az anyja nyilván elintézik, hogy a legolcsóbban szerezze be, amire szüksége van; de ő, Norrisné, mindenesetre nagyon örül a maga szerény hozzájárulásának. - Jó, hogy olyan bőkezűen ajándékozta meg - mondta Lady Bertram minden gyanakvás nélkül, a legártatlanabb nyugalommal -, én ugyanis csak tíz fontot adtam neki. - Micsoda! - kiáltotta Norrisné elvörösödve. - Esküszöm, jól meg lehetett tömve a zsebe, amikor elment innen, s ráadásul még az útja se került semmibe Londonig. - Sir Thomas azt mondta, tíz font elég lesz. Norrisné, aki ezt egyáltalán nem óhajtotta kétségbe vonni, más szempontból vizsgálta tovább a kérdést. - Elképesztő - mondta -, hogy a fiatalok milyen sokba kerülnek a hozzátartozóiknak: a nevelésük, a szárnyra bocsátásuk! Ők persze nemigen gondolnak erre, s nem adják össze, mennyit költenek rájuk egy év alatt a szüleik vagy a nagybátyjaik és a nagynénjeik. Itt vannak például a testvérünk gyerekei; gondolom, el se hinné senki, hogy együttvéve micsoda összegbe kerülnek Sir Thomasnak minden áldott évben, arról nem is beszélve, amit én teszek értük. - Igaza van, húgom. De hát mit csináljunk? Szegény gyerekek! Nem tehetnek róla; meg aztán Sir Thomas ennyit igazán megengedhet magának. Fanny, nehogy William megfeledkezzen a sálamról, ha Kelet-Indiába kerül; de egyéb megbízásaim is lesznek: minden, amit érdemes onnan beszerezni. Remélem, hogy Kelet-Indiába küldik, akkor végre megkaphatom a sálamat. Tudod, mit, Fanny: azt hiszem, két sálat hozatok vele. Fanny mindezek alatt csak akkor nyitotta ki a száját, ha már semmiképp sem hallgathatott, s közben azt szerette volna ésszel felfogni, vajon mit akar tőle Crawford úr meg a húga. Nem gondolhatják komolyan - minden emellett szólt, kivéve Crawford úr szavait és viselkedését -, minden, ami természetes, valószínű, ésszerű: az ő szokásaik és gondolkodásmódjuk s a maga alacsony helyzete. Hogyan is támaszthatott volna komoly érzelmeket egy olyan férfiban, aki már annyi mást ismert, akiért annyian rajongtak, s aki már annyiszor csapta a szelet Fannynál összehasonlíthatatlanul magasabban álló nőknek; aki szemlátomást teljesen érzéketlen volt mindenféle komolyabb benyomásra, még akkor is, ha céltudatosan igyekeztek megnyerni a tetszését; aki mindenről oly könnyelműen, felületesen, léhán gondolkozott; aki az első helyen állt mindenkinél, de maga senkit sem állított az első helyre? Meg aztán hogy is lehetne elképzelni, hogy a húga, aki olyan világias, előkelő nézeteket vall a házasságról, most egyszerre csak a komolyságot kezdené pártolni ebben a kérdésben? Mindkettőjük természete pontosan az ellenkezőjét teszi valószínűvé. Fanny szégyellte magát, amiért egyáltalán kétségei támadtak. Mindent inkább el lehet képzelni, mint azt, hogy komoly érzelmekről van szó - iránta! -, s ezeket jóvá is hagyják. Fanny lassanként elaltatta kétségeit; ekkor azonban megjelent Sir Thomas és Crawford úr. Crawford úr jelenlétében már nehezebb volt biztosnak lenni; a fiatalember ugyanis egyszer-kétszer olyan pillantásokat vetett rá, amelyektől nemigen tudta, hányadán áll; kétségtelen, hogy mindenki másnál nagyon őszintének és
sokatmondónak találta volna őket. De még mindig igyekezett elhitetni önmagával, hogy az unokanővérei és száz más nő is ugyanazt kapták Crawford úrtól. Érezte, hogy a férfi szeretne vele négyszemközt beszélni. Látta, hogyan keresi a módját egész este, valahányszor Sir Thomas kiment a szobából vagy Norrisnéval beszélgetett - s Fanny óvatosan kitért minden alkalom elől. Végre-valahára - csak Fannynak volt végre-valahára roppant idegességében, mert egyébként nem járt túl későre az idő - Crawford úr búcsúzkodni kezdett; de mielőtt még Fanny fellélegezhetett volna, már oda is fordult hozzá, s így szólt: - Nem küld semmit Marynek? Nincs válasz a levelére? Csalódni fog, ha semmit se kap magától, írjon neki, kérem, legalább egy sort. - Hogyne, persze - kiáltotta Fanny, s azonnal felugrott. Zavarában ugrott fel, hogy meneküljön, amilyen hamar csak lehet. - Máris írok. Odasietett az asztalhoz, amelyen a nagynénje megbízásából szokott írni, és előszedve a kellékeket, azon törte a fejét, mit is írjon. Csak egyszer olvasta el Crawford kisasszony levelét, s minthogy alig értette meg, most roppant nehéz volt válaszolni rá. Nem szokott ilyesfajta leveleket írni, és ha lett volna rá idő, bizonyára hosszasan elidőzik a stílusra vonatkozó aggályokkal és kételyekkel; valamit azonban írni kellett, méghozzá rögtön; s Fanny bele is vágott reszkető kézzel és lélekkel: csak az a fontos, értsék meg, hogy ő nem vette komolyan, amit mondtak. Kedves Crawford kisasszony, nagyon szépen köszönöm a szerencsekívánatait, amelyek bátyámra, Williamre vonatkoznak. Tudom, hogy levelének a többi része nem jelent semmit; de én annyira járatlan vagyok az ilyesmiben, hogy ne kívánjon tőlem bővebb választ. Elég sokszor voltam együtt Crawford úrral, és jól ismerem a modorát; ha ő is ugyanolyan jól ismerne engem, azt hiszem, másképpen viselkedett volna. Nem is tudom, miket írok, de rendkívül hálás lennék magának, ha ezt a kérdést soha többé nem hozná szóba. Még egyszer megköszönve szíves sorait maradok, kedves Crawford kisasszony satöbbi, satöbbi. A záradék majdnem olvashatatlanná vált, annyira elfogta a rettegés, mert látta, hogy Crawford úr éppen közeledik hozzá, mintha csak a levélért jönne. - Csak nem gondolja, hogy sürgetni akarom? - mondta halkan Henry, látva, milyen rémült kapkodással fejezi be a levelet. - Kérem, ne gondoljon ilyet. A világért se siessen. - Nem, köszönöm, már be is fejeztem, készen van, még egy pillanat; nagyon megköszönném, ha lenne szíves átadni Crawford kisasszonynak. Odanyújtotta a levelet: át kellett venni; aztán Fanny a szemét elfordítva odament a kandallóhoz, ahol a többiek ültek, s Henry nem tehetett egyebet, meghajolt és távozott. Fanny úgy érezte, hogy ennyi izgalmat még soha nem tapasztalt egyetlen napon: ennyi fájdalmat és örömet; de az öröm szerencsére nem múlhat el a nappal; William előléptetése holnap és azután is valóság marad, a fájdalom viszont, úgy remélte, nem tér vissza többé. Afelől ugyan nem volt kétsége, hogy nagyon rosszul fogalmazta meg a levelét, s a stílusa még egy gyereknek is a szégyenére válna, mert nagy szorultságában nem ért rá gondolkozni rajta; de annyit legalább megértenek belőle mind a ketten, hogy Crawford úr kijelentései nem kábították el, és nem is tették boldoggá.
Harminckettedik fejezet Fanny egyáltalán nem felejtette el Crawford urat, amikor másnap reggel felébredt; de a saját levelére is nagyon jól emlékezett, s éppoly vérmes reményeket táplált a hatását illetően, mint előző este. Csak menne el Crawford úr! Ez volt minden vágya; menjen el, s vigye magával a húgát, hiszen úgy is tervezte, s éppen ezért jött vissza Mansfieldbe. Hogy miért vannak itt még mindig, Fanny nem tudta volna megmondani; Crawford kisasszony nem örül a halogatásnak, az biztos. Crawford úr tegnapi vizitje alatt folyton azt várta, mikor említi meg az elutazásuk napját; de a vendég csak annyit mondott, hogy nemsokára. Miután ilyen szépen eldöntötte magában, hogy a levél nem lehet hatástalan, őszintén meg kellett lepődnie, amikor véletlenül kinézett az ablakon, és megint csak Crawford urat pillantotta meg a házhoz vezető úton, méghozzá éppoly korai időben, mint előtte való nap. Jövetelének most talán semmi köze sincs hozzá, de ő azért feltétlenül igyekszik elbújni előle, ha lehet; éppen útban volt az emeletre, tehát úgy határozott, hogy odafönt marad az egész látogatás folyamán, hacsak nem hívatják; mivel pedig Norrisné még a házban tartózkodott, nemigen fenyegette ilyen veszély. Jó ideig várakozott nagy izgalomban, fülelt, reszketett, félt, hogy bármely pillanatban érte küldhetnek; de mivel senkit sem hallott a Keleti Szoba felé közeledni, lassacskán megnyugodott, leült, és sikerült elfoglalnia magát valamivel, abban a reményben, hogy Crawford úr majd szépen elmegy, ahogy jött, neki pedig egyáltalán nem kell tudomást vennie az ittlétéről. Csaknem egy félóra telt el így, és Fanny kezdte magát egészen jól érezni, amikor mégiscsak felhangzottak azok a közeledő léptek; súlyos léptek voltak, és nagyon szokatlanok a háznak abban a részében: a nagybátyja léptei, melyeket Fanny éppoly jól ismert, mint a hangját; a múltban tőlük is nemegyszer fogta el ugyanolyan reszketés, mint a hangjától, s most is reszketni kezdett arra a gondolatra, hogy a nagybátyja őhozzá jön, és beszélni akar vele - mindegy, hogy miről. Csakugyan Sir Thomas volt az: kinyitotta az ajtót, megkérdezte, hogy ott van-e, és szabad-e bejönnie. Fanny legalább akkora rémülettel fogadta, mint régen, amikor néha benézett ebbe a szobába: szinte azt várta, hogy megint vizsgáztatni fogja angolból és franciából. De azért nagyon illemtudóan viselkedett, székkel kínálta, s igyekezett kimutatni, hogy megtiszteltetésnek tartja a látogatást; izgalmában egészen megfeledkezett a szoba fogyatékosságairól, Sir Thomas azonban alig tett egy-két lépést, megállt, s nagyot nézve így szólt: Miért nincs ma befűtve nálad? Odakint hó takarta a földet, és Fanny kendőbe burkolózva üldögélt. Csak nehezen tudta rászánni magát a válaszra. - Nem fázom. Sir Thomas. Télen sohasem ülök idebent sokáig. - De általában be szoktak fűteni? - Nem, Sir Thomas. - Hogy lehet az? Itt valami tévedésnek kell lenni. Tudomásom szerint azért kaptad meg ezt a szobát, hogy teljes kényelemben érezhesd magad. A hálószobád, tudom, nem fűthető. Itt valami félreértés van, amelyet helyre kell hozni. Nagyon ártalmas lehet, ha itt üldögélsz a hidegben, akár csak egy félórát is naponta. Nem vagy olyan erős. Könnyen megfázol. A nagynénéd nyilván nem tud erről. Fanny a legszívesebben semmit se szólt volna; de mivel beszélnie kellett, s nem akarta, hogy a kedvesebbik nagynénje rossz színben tűnjön fel, motyogott valamit, amiből ki lehetett venni a „Norris néni” szavakat. - Értem fakadt ki a nagybátyja: észbe kapott, s többet nem is akart hallani -, értem. Norris nénéd mindig amellett kardoskodott, igen helyesen, hogy a fiatalokat nem szabad túlságosan elkényeztetni; de tartsunk mértéket mindenben. Ő maga nagyon edzett asszony, s érthető, ha ennek alapján ítéli
meg, hogy a többieknek mire lehet szükségük. Egyébként egy másik szempontból is tökéletesen meg tudom érteni. Kezdettől fogva ismerem a felfogását. Az elv önmagában véve helyes volt, de meglehet, sőt biztos, hogy a te esetedben egy kissé szigorúan alkalmazták. Tudom, olykor úgy tapasztalhattad, mintha némely tekintetben valamiféle igazságtalan megkülönböztetés érvényesülne; de azt is tudom, Fanny, hogy jó a természeted, s ezért sohasem fogsz neheztelni. Okosabb vagy annál, hogy csak a dolgok egyik részét mérlegeld, és részrehajlóan ítélkezzél. Ha egészében tekinted a múltat, és méltányolod a helyzetet, a körülményeket, a lehetőségeket, be kell látnod, hogy akik a reád váró szerény jövő tudatában neveltek, s fel akartak készíteni arra, ami akkor az osztályrészednek látszott, nem voltak rosszakaróid. Lehet, hogy az óvatosságuk végül is fölöslegesnek bizonyul, de a jó szándékukhoz nem férhet kétség; abban pedig bizonyos lehetsz, hogy ha többet kapsz a sorstól, mint amire ők számítottak, e többlet értékét csak megkettőzi a múltban elszenvedett apró nélkülözések és korlátozások emléke. Tudom, hogy nem fogok csalódni benned, s te sohasem tagadod meg Norris nénédtől a neki járó tiszteletet és előzékenységet. De erről elég ennyi. Ülj le, kedvesem. Beszélni akarok veled néhány percre, de nem foglak sokáig feltartani. Fanny szót fogadott, a szemét lesütve s egyre jobban pirulva. Egy pillanatnyi szünet után Sir Thomas, aki nem egészen tudta elnyomni a mosolyát, így folytatta: - Talán nem tudsz róla, hogy ma reggel látogatóm érkezett. Reggeli után nem sok időt töltöttem a szobámban, amikor Crawford urat vezették be. Valószínűleg sejted, hogy milyen szándékkal jött. Fanny még pirosabb lett; nagybátyja belátta, hogy zavarában úgysem tudna megszólalni vagy felnézni, hát inkább maga is másfelé fordult, s megkurtítva a beszélgetés szünetét, kertelés nélkül beszámolt Crawford úr látogatásáról. Crawford úr azért jött, hogy bejelentse: szerelmes Fannyba, hogy megkérje a kezét, és jóváhagyásért forduljon a nagybátyjához, aki a szüleit helyettesíti; mindezt oly rokonszenvesen, nyíltan, elfogulatlanul, illedelmesen adta elő, Sir Thomas pedig annyira meg volt elégedve a saját válaszaival és kijelentéseivel, hogy most rendkívül szívesen idézte fel a beszélgetés részleteit, s nem is sejtve, mit érez az unokahúga; szentül hitte, hogy e részletek taglalásával neki még nagyobb élvezetet szerez, mint önmagának. Így azután jó néhány percig beszélt egyfolytában, s Fanny nem merte félbeszakítani. Voltaképp nem is nagyon akarta. Annál sokkal nagyobb volt benne a zűrzavar. Még jobban elfordult, s szemét az egyik ablakra szögezve végtelenül feldúltan és elkeseredetten hallgatta a nagybátyját. Sir Thomas egy kis szünetet tartott, s Fanny még jóformán magához sem tért, amikor felállt, és így szólt: - Most pedig, Fanny, miután teljesítettem kötelességem egyik felét, s ilyen kendőzetlenül és megnyugtatóan feltártam előtted mindent, szeretnék rátérni arra, ami még hátravan, és megkérnélek, fáradj le velem a földszintre, hogy a tőlem hallottak után, bár gondolom, ezek sem érintettek éppen kellemetlenül, még jólesőbb közléseket fogadhass. Crawford úr, mint bizonyára sejtetted, még a házban tartózkodik. A szobámban van, s ott várja, hogy találkozhasson veled. Az a tekintet, összerezzenés, felkiáltás, mellyel Fanny e bejelentésre reagált, jócskán meglepte Sir Thomast; de még nagyobb volt a meglepetése, amikor a következőket kellett hallania: - Jaj, nem, Sir Thomas, nem mehetek, igazán nem mehetek le hozzá! Crawford úrnak tudnia kellene... és tudja is... tegnap világosan értésére adtam... mert tegnap már beszélt velem erről, s én nyíltan megmondtam neki, hogy mindez nagyon rosszul esik nekem, és képtelen vagyok, igazán képtelen vagyok viszonozni a rokonszenvét. - Nem értelek - mondta Sir Thomas, és visszaült. - Képtelen vagy viszonozni a rokonszenvét? Mit jelentsen ez? Tudom, hogy beszélt veled tegnap, s ha nem csalódom, kapott is annyi bátorítást, amennyit egy józan gondolkodású leány adhat. Nagyon meg voltam elégedve, amikor értesültem róla, hogyan viselkedtél; illemtudó magatartásodat csakis a legnagyobb elismerés illetheti. De most, hogy ilyen tisztességes, kifogástalan formában tette meg az ajánlatát... miféle aggályaid lehetnek még most is?
- Tévedni tetszik! - kiáltotta Fanny: pillanatnyi izgalmában még a nagybátyjának is a szemébe tudta mondani, hogy nincs igaza. - Tévedés, nagy tévedés! Hogy is mondhatott Crawford úr ilyesmit? Én egyáltalán nem bátorítottam tegnap. Éppen ellenkezőleg, megmondtam neki... már nem emlékszem pontosan a szavaimra... de világosan megmondtam neki, hogy hallani sem akarok erről, hogy semmi sem érinthetne kínosabban, és kértem, hogy soha többé ne beszéljen úgy velem. Mindezt világosan megmondtam neki, s még többet is; és még annál is többet mondtam volna, ha elhiszem, hogy komolyan gondolja; de nem akartam, a világért sem akartam nagyobb jelentőséget tulajdonítani a szavainak, mint ő maga. Azt hittem, csak játszik. Nem bírt tovább beszélni; elfúlt a lélegzete. - Egyszóval - mondta Sir Thomas egy kis hallgatás után -, úgy értsem, hogy ki akarod kosarazni Crawford urat? - Igenis. - Kikosarazod? - Igenis. - Kikosarazod Crawford urat! De miért? Mi a kifogásod ellene? - Nem... nem tudom annyira szeretni, hogy a felesége legyek. - Ez nagyon különös! - mondta Sir Thomas, és nyugodt hangja is elárulta nemtetszését. - Van itt valami, ami meghaladja a felfogóképességemet. Adva van egy fiatalember, aki közeledik hozzád, s minden mellette szól: nemcsak a társadalmi helyzete, vagyona, jelleme, hanem az átlagon felül kellemes egyénisége, mindenkit megnyerő fellépése és modora is. Vegyük hozzá, hogy nem ma találkoztál vele először; már jó ideje ismered. Azonkívül a húga kedves barátnőd, ő maga pedig olyasmit tett a bátyádért, amiről azt hittem, hogy ha semmi más, de ez önmagában véve is kivívhatja a rokonszenvedet. Nagyon kétséges, hogy az én befolyásom mikor érte volna el William kinevezését. Ő máris elérte. - Igenis - mondta Fanny, s új szégyenérzettel sütötte le a szemét; csakugyan, majdnem szégyellte magát, amiért nem szereti Crawford urat, miután a nagybátyja ilyen képet festett róla. - Látnod kellett - folytatta Sir Thomas egy kis szünet után -, már egy ideje látnod kellett, hogy Crawford úr megkülönböztetett figyelemmel viseltetik irántad. A mostani fejlemény nem érhetett meglepetésként. Tapasztalnod kellett az udvarlását; s bár mindig nagyon illemtudóan fogadtad (ebből a szempontból nincs mit felrónom), sohasem vettem észre, mintha kellemetlenül érintene. Olyasmit kell hinnem, Fanny, hogy nem vagy egészen tisztában a saját érzelmeiddel. - De igen, Sir Thomas, higgye el! Az udvarlása soha... soha nem esett jól. Sir Thomas még jobban elképedve nézett rá. - Ezt már nem érem fel ésszel - mondta. - Ez magyarázatra szorul. Fiatal vagy, alig érintkezel valakivel, fölöttébb valószínűtlen tehát, hogy az érzelmeid... Elhallgatott, s merően rászögezte a szemét. Látta, amint Fanny ajka megformálja a „nem” szót, bár a hangját nem lehetett érteni, de az arca vérvörös volt. Mindez azonban egy ilyen szerény lány részéről nagyon is összeférhetett a tiszta lelkiismerettel; Sir Thomas végül helyesebbnek vélte, ha leplezi a gyanúját, s gyorsan hozzátette: - Nem, nem, tudom, hogy ilyesmiről szó sincsen; lehetetlen. No, ne beszéljünk róla többet. S néhány percig nem is szólt semmit, elfoglalták a gondolatai. Ugyanúgy elfoglalták az unokahúgát is, aki megpróbált erőt gyűjteni, és felkészülni a további faggatásra. Inkább meghalt volna, semhogy bevallja az igazat; s remélte, hogy ha sikerül összeszednie magát egy kicsit, nem is fogja elárulni. - Crawford úr választása kétségkívül elismerésre méltó - szólalt meg ismét Sir Thomas nagyon higgadtan -, de ettől függetlenül, már azt is dicséretesnek tartom, hogy ilyen fiatalon akar nősülni.
Híve vagyok a fiatalon kötött házasságoknak, ha megvan hozzá az alap, és azt tartom, hogy minden fiatalember, akinek a jövedelme kielégítő, nősüljön meg huszonnégy éves kora után olyan hamar, ahogy csak teheti. Olyannyira ez a véleményem, hogy rosszul esik látnom, mennyire idegenkedik a nősüléstől az unokabátyád, a nagyobbik fiam, Tom; de pillanatnyilag, úgy veszem észre, egy csöppet sem foglalkoztatják házassági tervek vagy gondolatok. Szeretném, ha közelebb állna a családalapításhoz. - Itt egy oldalpillantást vetett Fannyra. - Sokkal valószínűbb, hogy Edmund fiatalon köt házasságot: a természete és az életfelfogása erre enged következtetni. Ő, gondolom, már meg is találta azt a nőt, akit szeretni tudna, míg a nagyobbik fiam, ez iránt nincsenek kétségeim, még körül se nézett. Igazam van? Egyetértesz velem, kedvesem? - Igenis, Sir Thomas. Ezt halkan, de nyugodtan mondta, és Sir Thomas nem is aggódott tovább a fiai miatt. Hiába múlt el azonban a riadalma, unokahúga ebből nem sok hasznot látott; minél érthetetlenebb volt ugyanis Fanny viselkedése, annál inkább nőtt Sir Thomas bosszúsága; végül felállt, járkálni kezdett a szobában, összehúzva szemöldökét - Fanny legalábbis úgy képzelte, bár nem mert odanézni -, majd szigorú hangon így szólt: - Arról van-e szó, Fanny, hogy valami kivetnivalót találsz Crawford úr természetében? - Nem, Sir Thomas. Azt kívánta, bárcsak hozzátehetné: „Hanem a felfogásában igenis találok” - de iszonyodva gondolt arra, hogy micsoda vita és magyarázkodás származna ebből, s valószínűleg úgysem sikerülne meggyőznie a nagybátyját. A Crawford úrról alkotott rossz véleménye főként az unokanővéreivel kapcsolatos megfigyeléseken alapult, amelyeket nemigen tárhatott fel az apjuk előtt. Maria és Julia szerepe - különösen a Mariáé - olyan szorosan összefüggött Crawford úr helytelen viselkedésével, hogy tudta, ha róla kiállítja a bizonyítványt, őket is el kellene árulnia. Azt remélte, hogy egy olyan okos, becsületes, jóságos embernek, mint a nagybátyja, az is elég lesz, ha egyszerűen bevallja, mennyire idegenkedik a kérőtől. Végtelen szomorúságára most kénytelen volt tapasztalni, hogy nem így áll a dolog. Sir Thomas közelebb lépett az asztalhoz, ahol Fanny szánalmas állapotban, reszketve ült, s eléggé hűvös, rideg hangon mondta: - Látom, semmi értelme, hogy tovább beszéljek veled. Legjobb, ha véget vetünk e fölöttébb kínos tárgyalásnak. Máris elég soká várakoztattam Crawford urat. Csak annyit óhajtok még közölni, mert nem hallgathatom el, miképpen vélekedem a magatartásodról, hogy csalódnom kellett benned, rácáfoltál minden elképzelésemre, és kiderült, hogy pontosan az ellenkezője vagy annak, amit rólad gondoltam. Magad is észrevehetted, Fanny, a viselkedésemből, hogy nagyon kedvező véleményt alakítottam ki rólad, amióta hazatértem Angliába. Azt hittem, különösképpen mentes vagy a makacsságtól, az önteltségtől, s nincs benned semmi hajlam arra az önfejűségre, amely napjainkban oly gyakori, még fiatal nők között is, bár épp a fiatal nőkben végtelenül sértő és visszataszító. Most azonban megmutattad, hogy tudsz te konok és csökönyös is lenni; hogy tudsz és akarsz a magad feje után cselekedni, megtagadva mindenféle engedelmességet vagy tiszteletet azok iránt, akiknek talán volna némi joguk az irányításodra, s még csak ki sem kérve a tanácsukat. Megmutattad, hogy nem az vagy, egyáltalán nem az, akinek képzeltelek. Egy pillanatig sem jutott eszedbe, hogy a mostani döntésedből miféle előnyök vagy hátrányok származhatnak a családodra, a szüleidre, a fivéreidre és a húgaidra. Hogy ők mekkora hasznát látnák egy ilyen házasságnak, hogy ők mennyire örülnének neki, az téged nem érdekel. Téged nem érdekel senki, csak saját magad, s mert Crawford úr iránt nem egészen azt érzed, amit egy túlfűtött fiatal elme a boldogság nélkülözhetetlen feltételének képzel, inkább azonnal kikosarazod, még egy kis gondolkodási időt sem kérsz, nem sokat, csak annyit, hogy józanabbul elgondolkodj rajta, és igazán magadba pillants; és valami eszelős rohamban eldobsz magadtól egy olyan előnyös, fényes, megtisztelő házasságot, amilyenre talán soha többé nem adódik lehetőség az életedben. Ez a fiatalember ugyanis értelmes, jellemes, jó természetű, jó modorú, vagyonos, rendkívüli vonzalmat tanúsít irántad, és a legrokonszenvesebb formában, teljesen önzetlenül kéri a kezed; s hadd
mondjam meg, Fanny, nem valószínű, hogy életed következő tizennyolc évében hasonló ajánlatot kapnál valakitől, aki csak fele olyan gazdag, mint Crawford úr, vagy tizedannyi előnnyel rendelkezik. Én a magam részéről boldogan hozzáadtam volna bármelyik lányomat. Maria kitűnő házasságot kötött; de ha Crawford úr megkérte volna Julia kezét, nagyobb és őszintébb örömmel adtam volna hozzá, mint Mariát Rushworth úrhoz. - Majd egy pillanatnyi szünet után: - S nagyon meglepett volna, ha bármelyik lányom bármikor is elutasító választ ad egy fele ilyen előnyös házassági ajánlatra, méghozzá azonnal és kategorikusan, fittyet hányva az én véleményemnek vagy kívánságomnak. Nagyon meglepett volna, és nagyon fájt volna, ha így viselkednek. Úgy éreztem volna, hogy súlyosan vétettek a köteles tisztelet ellen. Téged nem köt ugyanaz a törvény. Te nem tartozol nekem gyermeki kötelességgel. De ha a tulajdon szíved, Fanny, fel tud menteni a hálátlanság vádja alól... Nem folytatta. Fanny most már oly keservesen sírt, hogy bármilyen haragos volt is Sir Thomas, nem akarta tovább erőltetni a dolgot. Csakugyan, Fannynak kis híján megszakadt a szíve, amiért a nagybátyja ilyen képet alkot róla, ilyen súlyos, többszörös, egyre fokozódó vádakkal illeti. Makacs, önfejű, önző, hálátlan. Mindezt elmondta róla. Csalódott benne; oda a jó véleménye. Mi lesz vele ezek után? - Nagyon sajnálom - mondta alig érthetően, a könnyein keresztül -, nagyon, nagyon sajnálom. - Sajnálod! Remélem is, hogy sajnálod; s valószínűleg sokáig okod lesz rá, hogy sajnáld, ami a mai napon történt. - Hiszen ha lehetséges volna, ha megtehetném... - mondta Fanny, összeszedve minden erejét - de szentül meg vagyok róla győződve, hogy sohasem tudnám boldoggá tenni, én pedig szerencsétlen lennék. Újabb könnyáradat; de jóllehet a könnyek ismét eleredtek, s elhangzott az a borzalmas, tragikus szó szerencsétlen! -, amely felhúzta a zsilipjüket, Sir Thomas arra gondolt, hátha egy kis enyhülésnek, egy kis hajlandóságbeli változásnak is van ebben némi része, s kezdte remélni, hogy a fiatalember személyes könyörgése talán kedvezőbb eredménnyel jár. Tudta, hogy Fanny nagyon félénk és ideges természetű; nem éppen lehetetlen tehát, hogy ez a lelkiállapot elmúlik, s egy kis idő, egy kis sürgetés, egy kis türelem és egy kis türelmetlenség, ha az udvarló helyes arányban vegyíti, megteszi a hatását, mint annyi más esetben. Ha a fiatalember kitartó, ha elég szerelmes, hogy kitartó legyen, nem kell feladni a reményt; s miután e gondolatok megfordultak Sir Thomas agyában, és felderítették, így szólt, a helyzethez illő komoly hangon, de kevésbé haragosan: - Jó, jó, Fanny, törüld meg a szemed. Semmi értelme a sírásnak; azzal nem segítünk a dolgon. Most le kell jönnöd velem. Nem várakoztathatjuk tovább Crawford urat. Személyesen kell megadnod a választ; kevesebbel aligha érné be; s csakis te magyarázhatod meg neki, hogy az érzelmeidet illetően miféle téveszméknek lett sajnos az áldozata. Én erre teljesen alkalmatlan vagyok. Fanny azonban oly rémülten, oly kétségbeesetten tiltakozott e találkozás gondolata ellen, hogy Sir Thomas némi megfontolás után helyesebbnek vélte, ha nem kényszeríti. Igaz, ilyen módon valamelyest megcsappantak a fiatalemberrel és a hölggyel kapcsolatos reményei; de amikor unokahúgára pillantott, s látta, milyen állapotba került az arca és a szeme a sírástól, arra gondolt, hogy a rögtöni viszontlátásnak talán több lenne a kára, mint a haszna. Így azután megelégedett azzal, hogy néhány szót intézzen hozzá, minden különösebb jelentőség nélkül, s egyedül ment le a földszintre, magára hagyva szegény unokahúgát, hadd sírdogáljon a történteken, s viaskodjon keserű érzéseivel. Fanny mélységesen fel volt dúlva. Múlt, jelen, jövő, minden iszonyatosnak látszott. De mind közül Sir Thomas haragja fájt a legjobban. Önző és hálátlan! Ilyennek látja! Ezt nem heveri ki soha. Nincs senkije, aki a pártját fogná, tanácsot adna, kiállna mellette. Egyetlen barátja távol van. Ő talán meg tudná békíteni az apját; de lehet, hogy mindannyian, kivétel nélkül, önzőnek és hálátlannak tartanák. Talán örökre tűrnie kell a szemrehányásukat; ezt fogja látni, hallani, érezni, valahányszor érintkezik a környezetével. Crawford úrra kétségkívül neheztelnie kellett egy kissé; de hátha csakugyan szerelmes belé, s ő is szerencsétlen!... Iszonyat, iszonyat, ahová csak fordul.
Sir Thomas körülbelül egy negyedóra múlva visszajött; Fanny csaknem elájult, amikor meglátta. De nyugodt hangon beszélt, szigorúság és szemrehányások nélkül, s Fanny magához tért egy kicsit. S nemcsak a viselkedése, de a szavai is enyhet adtak, mert így kezdte: - Crawford úr elment; most kísértem ki. Fölösleges elismételnem, mi történt közöttünk. Nem óhajtom az ő érzéseinek leírásával súlyosbítani, ami most talán végbemegy benned. Csupán annyit közlök, hogy nagyvonalúan, kifogástalan úriemberként viselkedett, s még jobban igazolta az eszéről, szívéről és természetéről alkotott igen kedvező véleményemet. Miután értésére adtam, mennyire szenvedsz, a legnagyobb tapintattal nyomban lemondott arról, hogy egyelőre viszontlásson. Fanny, aki az előbb felnézett, most újra lesütötte a szemét. - Természetesen - folytatta a nagybátyja -, előbb-utóbb valószínűleg kérni fogja, hogy négyszemközt beszélhessen veled, ha csak öt percre is; ez oly természetes, oly jogos, hogy nem lehet megtagadni tőle. De nem állapodtunk meg semmilyen időpontban; talán holnap, talán később, majd ha lecsillapodtál egy kissé. Egyelőre nincs más dolgod, mint megnyugodni. Ne sírj: csak kimerülsz tőle. Ha valamennyire mégis szót akarsz fogadni nekem, amit őszintén remélek, nem adod át magad az ilyen szertelen érzéseknek, s józan belátással igyekszel visszanyerni a lelki egyensúlyodat. Azt tanácsolom, sétálj egyet; a szabad levegő jót fog tenni; menj ki egy órára a parkba; a bokrosban egyedül leszel, s meglátod, a levegő és a mozgás hamarosan felüdít. Még valamit, Fanny - fordult vissza egy pillanatra -: odalent nem óhajtom megemlíteni a történteket; még Lady Bertramnak sem. Nincs értelme, hogy másoknak is csalódást okozzunk; te se beszélj róla. Ezt a parancsot igazán könnyű volt megfogadni; jóságból fakadt, s Fanny valósággal elérzékenyült tőle. Hiszen így elkerülheti Norrisné végeérhetetlen szemrehányásait. Amikor Sir Thomas kiment, unokahúgáról sugárzott a hála. Minden elviselhetőbb lenne, mint az ilyen szemrehányások. Még azt is jobban kibírná, ha találkoznia kellene Crawford úrral. Azonnal ki is ment a házból, ahogy a nagybátyja ajánlotta, s mindenben követte a tanácsát, amennyire bírta; valóban felhagyott a sírással; valóban igyekezett lecsillapodni, és nyugodt lelkiállapotba kerülni. Szerette volna, ha Sir Thomas látja, hogy igenis a kedvében akar járni, szerette volna visszanyerni a jóindulatát; s még egy oka volt rá, hogy erőt vegyen magán, ha Sir Thomas csakugyan eltitkol mindent a nagynénik elől. Most már érdemes igyekeznie, nehogy arcával és viselkedésével gyanút keltsen; s Fanny úgy érezte, mindenre képes lenne, csak hogy fel ne ingerelje Norris nénit. Nem akart, igazán nem akart hinni a szemének, amikor a séta után visszament a Keleti Szobába, s ott a következő látvány fogadta: befűtöttek, a kandallóban lobogott a tűz! Meleg szoba! Nem, a jóból is megárt a sok: ekkora kedvesség, s éppen most, szinte fájdalmas hálaérzettel töltötte el. Hihetetlen, hogy Sir Thomasnak egyáltalán eszébe jutott ez az apróság; de amikor bejött a cseléd, s fát hozott a tűzre, kiderült, hogy ezután mindennap így lesz. Sir Thomas rendelte el. „Igazán gonosz volnék, ha mindezt hálátlansággal viszonoznám! - mondta magában Fanny. - Isten óvjon attól, hogy hálátlan legyek!” Vacsoráig azután már nem találkozott sem a nagybátyjával, sem Norrisnéval. Amikor asztalhoz ültek, Sir Thomas majdnem ugyanúgy viselkedett, mint azelőtt; Fanny érezte, hogy azt kívánja, minden maradjon a régiben, s ha neki mégis úgy rémlik, mintha másképpen volna, csak a tulajdon rossz lelkiismerete bántja; de a nagynénje hamarosan veszekedni kezdett vele; s amikor tapasztalnia kellett, milyen hosszasan és kéjesen taglalható pusztán az a körülmény, hogy elment sétálni Norrisné tudta nélkül, még inkább áldotta Sir Thomas jóságát, amiért megkímélte attól, hogy egy lényegesen nagyobb jelentőségű üggyel kapcsolatban támadjon rá ugyanez a szemrehányó ádázság. - Ha tudom, hogy sétálni mégy, megkértelek volna, hogy nézz be a házamba, és vigyél át Dadusnak egyet s mást - mondta Norrisné -, így azonban mindezt magamnak kellett elintéznem, pedig mondhatom, nagyon is a terhemre volt. Alig értem rá a sok dolgom közepette, s te megkímélhettél
volna a fáradságtól, ha kegyeskedsz bejelenteni, hogy elmégy. Gondolom, mindegy lett volna, hogy a bokrosban töltöd az időt, vagy elsétálsz a házamig. - Én ajánlottam a bokrost Fannynak, mert az a legszárazabb hely - szólt közbe Sir Thomas. - Ó! - Norrisné elhallgatott egy pillanatra. - Ez igazán nagyon kedves magától, Sir Thomas, de nyilván nem tudta, hogy az én házamig teljesen száraz az út. Higgye el, Fanny oda is ugyanolyan kellemesen elsétálhatott volna, azzal a különbséggel, hogy akkor legalább valami hasznos dolgot művel, és szívességet tesz a nagynénjének: egyedül ő a hibás. Csak be kellett volna jelentenie, hogy elmegy hazulról... de hiába, Fanny már ilyen, sokszor megfigyeltem nála... mindent a maga feje után akar csinálni; nem szereti, ha parancsolnak neki; ragaszkodik a maga külön útjaihoz, ha csak teheti; nem vitás, hogy van benne egy kis titkolózó hajlam, egy kis önfejűség és komiszság, amiről jobban tenné, ha leszokna. Sir Thomas rendkívül igazságtalannak találta ezt az általános érvényű jellemrajzot, bár alig néhány órája maga is hasonlóképpen nyilatkozott; s megpróbálta másra terelni a szót: többször is megpróbálta, míg végül sikerült; Norrisné ugyanis se most, se máskor nem volt képes belátni, milyen jó véleménye van Sir Thomasnak az unokahúgáról, s mennyire nem kívánja, hogy Fanny pocskondiázásával magasztalják fel a saját gyerekeit. Norrisné továbbra is Fannyt vette célba minden szavával, és majdnem a vacsora végéig dohogott a kárhozatos séta miatt. De a vacsora egyszer mégiscsak véget ért; s az este több nyugalmat és derűt hozott Fannynak, mint amennyire a viharos nap után számítani mert; először is meg volt győződve róla, hogy helyesen járt el, hogy az ítélőképessége nem vezette tévútra - a szándékai mindenesetre tiszták voltak. Másodsorban pedig úgy érezte, bízvást remélheti, hogy a nagybátyja már nem haragszik annyira, s még kevésbé fog haragudni, ha elfogulatlanabbul gondolja végig az egészet, és belátja, mert egy jó embernek be kell látnia, milyen szörnyűséges, megbocsáthatatlan, jóvátehetetlen és bűnös dolog egy érzelmek nélkül kötött házasság. Abban a hitben ringatta magát, hogy ha átesik a következő napra várható kínos találkozáson, az ügy végérvényesen lezárul, s miután Crawford úr elment Mansfieldből, hamarosan visszaáll a régi hangulat, mintha ez az ügy soha nem is létezett volna. Nem hihette, nem akarta hinni, hogy Crawford urat sokáig gyötörhetnék viszonzatlan érzelmei: nem olyan ember. London majd egykettőre kikúrálja. Londonban maga is csodálkozni fog e rövid fellobbanásán, és hálás lesz neki, amiért józan eszével megóvta a súlyosabb következményektől. Miközben Fanny ilyesféle reményekkel vigasztalta magát, Sir Thomast nem sokkal tea után kihívták a szobából; ez olyan gyakran előfordult, hogy Fanny semmi különöset nem talált benne, s nem is gondolt rá, csak tíz perc múlva, amikor a komornyik ismét megjelent, és félreérthetetlenül őhozzá közeledve így szólt: - Sir Thomas kéreti, szíveskedjék a szobájába fáradni. - Fanny most már sejtette, miről lehet szó, s hirtelen feltámadt gyanúja minden csepp vérét kiűzte az arcából; de azért nyomban felállt, és indulni készült, amikor Norrisné rákiáltott: - Várjál, Fanny, várjál! Mit akarsz? Hová mégy? Nem kell úgy sietni. Nyugodt lehetsz, hogy nem téged hívatnak, hanem engem - s a komornyikra nézett -, de te mindig előretolod magad. Ugyan, mit akarhatna tőled Sir Thomas? Nyilván énértem jött, Baddeley; máris megyek. Értem jött, ugyebár; Sir Thomas engem kéret, nem pedig Price kisasszonyt? De Baddeley rendíthetetlen maradt. - Nem, asszonyom, Price kisasszonyt; semmiképpen sem tévedek. - S e szavakat egy árnyalatnyi mosoly kísérte, mintha azt akarná mondani: „Azt hiszem, kegyed egyáltalán nem felelne meg a célnak.” Norrisné végtelenül bosszúsan kénytelen volt ismét felvenni kézimunkáját; Fanny pedig zavartan, izgatottan kiment, s mint ahogy számított rá, a következő pillanatban négyszemközt találta magát Crawford úrral.
Harmincharmadik fejezet A beszélgetés nem bizonyult sem oly rövidnek, sem oly perdöntőnek, mint ahogy az egyik fél remélte. A másik fél nem adta meg magát olyan könnyen. Oly kitartóan viselkedett, hogy Sir Thomas igazán meg lehetett volna elégedve. Ebben nagy szerepet játszott a hiúsága, amely eleinte megerősítette abban a hiszemben, hogy Fanny mégiscsak szereti, bár talán maga sem tud róla; később pedig, amikor el kellett ismernie, hogy Fanny igenis tisztában van a saját pillanatnyi érzelmeivel, abba a meggyőződésbe ringatta, hogy idővel sikerül majd a maga kívánságai szerint átalakítania ezeket az érzelmeket. Szerelmes volt, nagyon szerelmes; és e szerelem tüzében, amely lángra gyújtotta nyughatatlan, lobbanékony, inkább heves, semmint gyöngéd érzésekre hajló természetét, annál értékesebbnek tűnt fel Fanny vonzalma, minél nehezebb volt elnyerni, s annál édesebbnek a diadal és a boldogság, amelyet kétségkívül megízlelhet, ha sikerül rákényszerítenie Fannyt, hogy viszontszeresse. Távol állt tőle a kétségbeesés; távol a lemondás. Minden oka megvolt rá, hogy erősen kívánja ezt a kapcsolatot; Fanny értékei tartós boldogságot ígértek annak, aki magához köti; mostani viselkedése is érdekmentes, tapintatos lélekre vallott (Henry Crawford e tulajdonságokat különösen ritkának tartotta), s csak növelte a szerelmes fiatalember vágyait, és megerősítette minden elhatározását. Crawford nem tudta, hogy a szív, amelyet ostromol, már foglalt. Ezt nem is gyanította. Inkább úgy képzelte, hogy Fanny még sohasem nézett szembe ilyesmivel, azért kerülte el a veszélyt; megóvta fiatalsága, belső fiatalsága, amely éppoly vonzó, mint a külső; szerénységében észre sem vette, hogyan közeledik hozzá, s még most sem tud felocsúdni a váratlan nyilatkozat után, még most sem tudja felfogni ezt az újszerű helyzetet, amelyről soha nem is álmodott. Vajon nem az következik-e mindebből, hogy ha sikerül Fannyt ráeszméltetnie az igazságra, már el is érte a célját? Crawford meg volt győződve róla. Az ő szerelme, egy ilyen ember szerelme, ha kitartó, feltétlenül kivívja a viszonzást, méghozzá nemsokára; szinte nem is bánta, hogy Fanny most nem szereti: oly boldogító volt a gondolat, hogy rövid időn belül mégiscsak szeretni fogja, ha akarja, ha nem. Egy kis akadály, amit el kell hárítani, egyáltalán nem riasztotta vissza Henry Crawfordot. Inkább pezsdítőleg hatott rá. Eddig túlságosan is könnyen hódította meg a szíveket. Amit most tapasztal, újszerű és lelkesítő. Fanny viszont, akinek a szemében az akadályok rég elvesztették minden varázsukat, hiszen egyébbel sem találkozott egész életében, mindezt teljesen értetlenül fogadta. Tudomásul kellett vennie, hogy Crawford nem áll el a szándékától; de hogy ezt miképpen teheti, miután ő kénytelen volt olyan világosan beszélni vele, az már sehogy sem fért a fejébe. Megmondta neki, hogy nem szereti, nem tudja szeretni, biztos benne, hogy soha nem fogja szeretni; lehetetlen, hogy megváltozzon; rendkívül kínos ezzel foglalkoznia; arra kéri, soha ne is említse többé, engedje meg, hogy most azonnal elbúcsúzzon tőle, és tekintsék az ügyet egyszer s mindenkorra lezártnak. Amikor pedig Crawford nem hagyta ennyiben, még azt is hozzátette, hogy úgy érzi, a kettőjük természete merőben ellentétes, bármiféle kölcsönös vonzalom elképzelhetetlen közöttük, s alkatuknál, nevelésüknél, szokásaiknál fogva semmiképpen sem illenek össze. Mindezt elmondta komolyan és őszintén; de mindez nem volt elég, mert Crawford úr azonnal bizonygatni kezdte, hogy az egyéniségük igenis rokonjellegű, a helyzetük igenis összeegyeztethető; s határozottan kijelentette, hogy nem mond le a szerelméről, és nem adja fel a reményt! Fanny tudta magáról, mit akart mondani, de nem látta magát, ahogyan mondta. A magatartása gyógyíthatatlanul szelíd volt, s ő nem észlelte, mennyire eltakarja a szándék komolyságát. Félszeg, hálás, simulékony modora azt a látszatot keltette, mintha önmagán tenne erőszakot minden közönyös szóval: mintha önmagának csaknem annyi fájdalmat okozna, mint a fiatalembernek. Crawford úr már nem az a Crawford úr volt, aki Maria Bertram titkos, csalárd, álnok udvarlójaként irtózással töltötte el, akit látni se bírt, szólni sem akart hozzá, akiben egyetlen jó tulajdonságot sem tudott feltételezni, s akinek a vonzóerejét nem volt hajlandó elismerni, még annyira sem, hogy
kellemes embernek tartsa. Most már az a Crawford úr volt, aki lángoló, önzetlen szerelemmel fordult hozzá; akiben minden jel szerint a legbecsületesebb és tisztességesebb érzelmek virultak ki; aki másként el sem tudja képzelni a boldogságot, mint egy szerelmi házasságban; aki lelkesen magasztalta szerelme tárgyát, fáradhatatlanul ecsetelte a maga érzelmeit, s latba vetve egy nagyon tehetséges ember minden ékesszólását, meggyőző erejét és szellemességét, váltig bizonygatta - ha ilyesmit szavakkal egyáltalán bizonygatni lehet -, hogy a szelídségéért és a jóságáért szereti az imádott hölgyet; ráadásul pedig az a Crawford úr volt, aki elintézte William kinevezését! Micsoda változás! Megannyi új érdem, amely nem hagyható figyelmen kívül. A haragos erény fennkölt hullámainak taraján, a sothertoni parkban vagy a mansfieldi színházban Fanny méltán sújthatta megvetéssel Crawford urat; ez az újszerű közeledés azonban másmilyen bánásmódot érdemelt. Udvariasnak kellett lennie hozzá, részvétet kellett tanúsítania. A kérelmet megtisztelőnek kellett tartania, s akár önmagára, akár a bátyjára gondolt, mélységes hálát kellett éreznie. Mindezek folytán magatartásában a szánalom úgy elvegyült az izgalommal, szavaiban a visszautasítás a lekötelezettség és a törődés kifejezéseivel, hogy egy olyan hiú és reménykedő természet, mint a Crawfordé, joggal táplálhatott kételyeket az iránta megnyilvánuló közöny valódiságát vagy legalább az erejét illetően; s nem is volt olyan esztelen, mint amilyennek Fanny tartotta, amikor a beszélgetés végezetéül ismét hitet tett állhatatos, soha nem lankadó és csüggedő vonzalmáról. Nem szívesen vált el imádottjától, de utolsó pillantásában nem volt semmi kétségbeesés, amely rácáfolt volna szavaira, vagy megnyugtatta volna Fannyt, hogy mégsem olyan oktalan, mint amilyennek mutatkozott. S ettől már Fanny haragja is feltámadt. Igenis neheztelnie kellett e szűkkeblű és önző makacsság miatt. Újra előtte állt az a tapintatlanság, mások semmibevevése, amely régebben annyira szemet szúrt neki, és viszolygásra késztette. Többé-kevésbé újra előtte állt a régi Crawford úr, akit mélységesen elítélt. Hiszen világos, hogy nincs benne se érzés, se emberség, ha a tulajdon élvezete forog kockán, s nincsenek elvei, amelyek a kötelesség szavával kényszerítenek, ha a szíve hallgat. Ilyesmiről gondolkodott Fanny odafent a szobájában, őszinte meggyőződéssel és józan szomorúsággal, elmerengve a kandalló tüzén s a hihetetlen jóságon és gazdagságon, amit ez a tűz képviselt; így merengett a múlton, a jelenen és azon is, ami még hátravan; s zaklatott idegállapotában minden összekuszálódott előtte, csak azt tudta biztosan, hogy soha, semmilyen körülmények között nem lenne képes szeretni Crawford urat, s hogy mennyei boldogságot érez, amiért lobog a tűz a kandallójában, és ő elmerenghet fölötte. Sir Thomasnak várnia kellett - vagy tetszett - egy napig, hogy megtudja, mi történt a fiatalok között. Másnap azután fogadta Crawford urat, és meghallgatta a beszámolóját. Az első pillanatban csalódást érzett: többre számított; nem hitte volna, hogy egy Crawford szabású fiatalember, ha egy teljes óra hosszat könyörög, ilyen kevéssé tudjon megpuhítani egy olyan szelíd természetű lényt, mint Fanny; de az udvarló határozott kijelentései és vérmes reményei hamarosan megvigasztalták. Ha a főszereplő ennyire bízik a sikerben, neki is bíznia kell benne. Nem is fojtott magába egyetlen udvarias, biztató, nyájas szót sem, amely előmozdíthatta a tervet. Méltányolta Crawford úr állhatatosságát, dicsérte Fannyt, s kapcsolatukat változatlanul kívánatosnak minősítette. Crawford úr mindig szívesen látott vendég lesz Mansfield Parkban; most és a jövőben maga döntheti el, legjobb belátása és érzése szerint, hogy milyen gyakran óhajtja felkeresni őket. Fanny rokonai és barátai azonosan gondolkodnak a dologról, s azonos a kívánságuk; mindazok, akik szeretik őt, csakis egy irányban érvényesíthetik a befolyásukat. Minden elhangzott, ami bátorítást adhat, minden bátorító szó hálás fogadtatásra talált, s a vendég a legjobb barátként távozott. Abban a meggyőződésben, hogy az ügy immár a legjobb, legbiztatóbb úton halad, Sir Thomas helyesnek vélte, ha nem háborgatja többé az unokahúgát, és megkíméli mindenféle nyílt beavatkozástól. Úgyis olyan a természete, hogy jósággal lehet a legtöbbet elérni nála. Elég, ha
egyvalaki sürgeti. Fanny jól tudja, mit kíván a család, s ha mégis türelmet tapasztal, annál engedékenyebb lesz. E bölcs megfontolás alapján Sir Thomas fel is használta az első alkalmat, hogy szelíd, komoly és lefegyverzőnek szánt hangon így szóljon hozzá: - Nos, Fanny, ismét beszéltem Crawford úrral, és pontosan megtudtam tőle, hogy áll a dolog köztetek. Mondhatom, rendkívüli fiatalember, és bármi lesz is ennek a vége, be kell látnod, hogy nem közönséges vonzalmat támasztottál; de mivel fiatal vagy, s még nemigen tudhatod, hogy a legtöbb esetben milyen múlékony, változékony, állhatatlan természetű a szerelem, nem is lepődhetsz meg annyira, mint én e bámulatos kitartáson, amely nem ismer csüggedést. Pedig ő csak a szíve parancsának engedelmeskedik, s ezért nem vár, talán nem is érdemel elismerést. Mivel azonban ilyen jól választott, dicséretesnek kell tartani az állhatatosságát. Ha a választása kevésbé volna feddhetetlen, a kitartását is elítélném. - Tessék elhinni - mondta Fanny -, őszintén sajnálom, hogy Crawford úr továbbra is... tudom, hogy nagy kitüntetés, és rendkívül megtisztelőnek érzem; de bizonyos vagyok benne, és meg is mondtam neki, hogy sohasem leszek képes... - Kedvesem - vágott a szavába Sir Thomas -, hagyjuk most ezt. Éppoly jól ismerem az érzéseidet, mint te az én kívánságaimat és a sajnálkozásomat. Itt nincs mit mondani vagy tenni. Mostantól fogva többé nem beszélünk erről. Semmi okod a félelemre vagy az izgalomra. Ne gondolj rólam olyasmit, hogy képes lennék rád erőltetni bármiféle házasságot, ha vonakodsz tőle. Én csak a te boldogságodat és javadat tartom szem előtt; s mivel Crawford úr úgy gondolja, hogy mindkettő összefér az övével, csupán arra kérlek, viseld el, ha meg akar győzni erről. Minden kockázat az övé. Téged nem kötelez semmi. Megígértem neki, hogy érintkezhet veled, ahányszor csak eljön, mintha mi sem történt volna. Te pedig fogadd úgy, mint a család többi tagja, és igyekezz szabadulni a kellemetlen emlékektől, amennyire csak lehet. Hamarosan elutazik Northamptonshire-ből, úgyhogy még ezt a csekély áldozatot sem kell sokszor meghoznod. Hogy mi lesz azután, senki sem tudhatja. Most pedig, kedves Fanny, végképp lezártuk ezt a témát. Mindebből Fannynak csak az adott megnyugvást, hogy Crawford úr nemsokára elmegy. De azért őszintén méltányolta a nagybátyja kedvességét és türelmét; s ha arra gondolt, milyen kevéssé sejti Sir Thomas az igazat, úgy érezte, nem csodálkozhat a magatartásán. Attól az embertől, aki az egyik lányát hozzá tudta adni Rushworth úrhoz, igazán nem várható holmi romantikus érzékenység. Nincs más hátra: teljesítenie kell a kötelességét, abban a reményben, hogy az idő múltával könnyebb lesz teljesítenie, mint most. Bár csak tizennyolc éves volt, nem tudta elhinni, hogy Crawford úr vonzalma örökké tarthat; egy idő múlva bizonyosan meg fog szűnni, ha állandó elutasításba ütközik. Hogy mit képzelt, mennyi idő múlva, az más kérdés. Nem lenne szép dolog, ha firtatni próbálnánk, mennyire taksálja egy ifjú hölgy a tulajdon vonzóerejét. Jóllehet csakugyan nem akarta újra felhozni a dolgot, Sir Thomasnak még egyszer beszélnie kellett róla az unokahúgával: röviden elő kellett készítenie arra, hogy a két nagynénit is kénytelen beavatni; ettől még most is tartózkodott volna, ha lehet, de hiába, rákényszerült, mert Crawford úr egy csöppet sem volt segítségére a tapintatos hallgatásban. Crawford úr egyáltalán nem óhajtott titkolózni. A paplakban úgyis tudtak mindent, hiszen mindkét testvére előtt roppant élvezettel ábrándozott a jövőről, s mindenképpen vágyott rá, hogy beavatott tanúk szeme láttára tegye meg a sikerhez vezető utat. Amikor Sir Thomas tudomást szerzett erről, belátta, hogy a feleségét és a sógornőjét is haladéktalanul tájékoztatni kell; bár Fannyt majdnem annyira féltette Norrisné várható felhördülésétől, mint amennyire maga Fanny rettegett tőle. Sir Thomas elítélte a sógorasszony jó szándékú, de rossz hatású buzgalmát. Mi tagadás, most már nem állt nagyon távol attól, hogy Norrisnét ama derék emberek közé sorolja, akik merő jó szándékból mindig nagyon kellemetlen dolgokat művelnek. Ezúttal azonban kellemesen csalódott benne. Kikötötte ugyanis, hogy Fanny iránt a legnagyobb türelmet kell tanúsítani, egyetlen szóval sem szabad említeni előtte a dolgot; Norrisné ezt nemcsak
megígérte, de meg is tartotta. Csupán az arca árulta el, hogy még jobban meggyűlt benne a rosszindulat. Igenis pukkadt a méregtől, a keserű méregtől; de inkább azért haragudott Fannyra, mert ilyen ajánlatot kapott, nem pedig amiért visszautasította. Ezzel súlyosan megsértette Juliát, és belegázolt a jogaiba; Norrisné szerint ugyanis Crawford úr Juliát illette volna meg; de ettől függetlenül azért is dúlt-fúlt Fanny ellen, mert Fannyt ő kezdettől fogva a háttérbe szorította, s most keserves lett volna látnia, hogy akit mindig el akart nyomni, egyszeriben ilyen magaslatokra emelkedik. Sir Thomas több elismeréssel adózott vélt tapintatának, mint amennyit megérdemelt; Fanny pedig szinte áldotta magában, amiért csak az arcával s nem a hangjával mutatja a bosszúságát. Lady Bertram másképpen fogadta a hírt. Ő maga egész életében szép volt: szép és gazdag; s igazán méltányolni tudta a szépséget és a vagyont. Ennélfogva Fanny nagyot nőtt a szemében, amikor kiderült, hogy egy gazdag ember kéri feleségül. Úgy látszik, Fanny tényleg nagyon csinos - amiben eddig kételkedett -, s jó partit fog csinálni; akkor pedig némi büszkeséggel nevezheti az unokahúgának. - Nahát, Fanny - mondta, mihelyt kettesben maradtak, s csakugyan, szinte türelmetlenül várta, hogy kettesben maradjanak, és az arca szokatlan izgalomról tanúskodott, miközben beszélt -, mondhatom, nagyon kellemes meglepetés ért ma reggel. Egyetlenegyszer feltétlenül beszélnem kell róla, Sir Thomasnak is megmondtam, hogy egyszer legalább muszáj, aztán egy szót se többet. Gratulálok, húgocskám. - S miután kedvtelve végignézett rajta, még hozzátette: - Hiába, nagyon jóképű család vagyunk! Fanny elpirult, s először nem tudta, mit mondjon; majd abban a reményben, hogy eltalálja a néni sebezhető pontját, így felelt: - Drága nénikém, ugye nem kívánja, hogy mást tegyek, mint amit tettem? Nénikém nem kívánhatja, hogy férjhez menjek, mert mit is csinálna nélkülem? Ugye, nem tudna nélkülözni? - Dehogynem tudnálak, kedvesem, ha egyszer így rád mosolyog a szerencse. Nagyon jól meg tudnék lenni nélküled, ha olyan gazdag emberhez mégy feleségül, mint Crawford úr. Be kell látnod, húgocskám, hogy ilyen pompás ajánlatot minden lánynak kötelessége elfogadni. Ez volt úgyszólván az egyetlen útmutatás, az egyetlen tanács, amelyet Fanny nyolc és fél év alatt a nagynénjétől kapott. Belé is fojtotta a szót. Tudta, hogy semmi értelme nem lenne a vitának. Ha a nagynénje nem áll mellé a szívével, az eszét ugyan hiába próbálná ostrom alá venni. Lady Bertram egyébként roppant beszédes kedvében volt. - Te, Fanny - mondta -, biztos a bálban szeretett beléd. Egészen biztos vagyok benne, hogy akkor este történt a huncutság. Remekül néztél ki. Mindenki mondta. Sir Thomas is. Emlékszel, Chapmanné segített öltözködni. Nagyon örülök, hogy felküldtem hozzád Chapmannét. Meg is mondom Sir Thomasnak, hogy biztos akkor este történt. - S folytatva e derűs gondolatsort, nem sokkal utóbb hozzátette: - És tudod, mit, Fanny, ezt még Mariának sem ígértem soha: legközelebb, ha Mopika megkölykezik, te is kapsz egy kis mopszlit.
Harmincnegyedik fejezet Edmund nem is tudta, mi mindent fog hallani, ha megjön. Nagy meglepetések várták. Az első, amelyet tapasztalt, jelentőségében sem volt utolsó: mikor belovagolt a faluba, Henry Crawfordot s a húgát pillantotta meg, amint együtt sétáltak. Edmund azt hitte - azt remélte - hogy már messze földön járnak. A két hét leteltével azért hosszabbította meg távollétét, hogy elkerülje Crawford kisasszonyt. Mélabús emlékezésre, gyöngéd ábrándozásokra készülve jött vissza Mansfieldbe, amikor egyszerre csak őt látta szemtől szembe, teljes szépségében, a bátyja karján, s hallhatta, milyen barátságosan, kétségtelenül barátságosan üdvözli az a nő, akiről két perccel azelőtt még azt hitte, hogy hetven mérföldre van tőle, érzelmileg pedig messzebb, sokkal messzebb, semhogy mérföldekben ki lehetne fejezni a távolságot. Ha tudja, hogy ott találja, akkor sem remélhetett volna ilyen fogadtatást. Miután azzal a szándékkal ment el; s annak a megvalósításával tért vissza, mindenre inkább számíthatott, mint erre az örömre s e kedves, egyértelmű szavakra. Nem csoda, ha felizzott a szíve, és olyan hangulatban ért haza, hogy kellőképpen tudta méltányolni a többi kellemes meglepetést. Csakhamar tudomást szerzett William előléptetésének minden részletéről, s ez meg a saját titkos boldogsága együttvéve olyan örömforrás volt, amely az egész vacsora alatt táplálta derűjét és jókedvét. Vacsora után, amikor kettesben maradt apjával, értesült Fanny históriájáról; így tehát megismerte az elmúlt két hét összes nagy eseményeit s a mansfieldi helyzet jelenlegi állását. Fanny sejtette, mi történik odabent. Nyilván azért maradtak sokkal tovább az ebédlőben, mint máskor, hogy róla beszéljenek; s amikor végre kijöttek teázni, és ő ismét Edmund szeme elé került, rettenetesen bűnösnek érezte magát. Edmund odament hozzá, leült mellé, megfogta a kezét, és kedvesen megszorította; s e pillanatban Fanny úgy érezte, hogy ha nem fedezné a teáskészlet és a tea körüli foglalatosság, biztosan elárulná az érzelmeit valami megbocsáthatatlan kitöréssel. Pedig Edmund nem azért tette, amit tett, hogy biztosítsa feltétlen jóváhagyásáról, és bátorítsa - bár Fanny így értelmezte. Csupán azt akarta kifejezni, hogy együttérez vele, s azok után, amiket hallott, még nagyobb gyöngédséggel viseltetik iránta. Mi tagadás, az adott kérdésben teljesen egyetértett apjával. Igaz, nem lepődött meg annyira, mint az apja, amiért Fanny kikosarazta Crawfordot, hiszen nem tételezett fel benne semmiféle rokonszenvet a fiatalember iránt, sőt, mindig is inkább az ellenkezőjét gyanította, és el tudta képzelni, milyen váratlanul érte az ajánlat, de magát a házasságot Sir Thomas sem tarthatta volna kívánatosabbnak, mint ő. Annak tartotta minden szempontból; s bár magasztalta Fannyt, amiért a mostani szerelmetlenségében azt tette, amit tett - forróbb szavakkal magasztalta, semhogy Sir Thomas teljesen osztozhatott volna a véleményében -, azért bízvást remélte, és szentül hitte, hogy végül mégiscsak házasság lesz belőle, s ha majd a kölcsönös vonzalom egyesíti őket, tökéletesen boldoggá tehetik egymást nagyon is összeillő természetükkel - mert kezdte úgy gondolni, s őszintén, hogy egymáshoz valók. Crawford elsiette a dolgot. Nem hagyott időt Fannynak, hogy megszeresse. Mindjárt a végén kezdte. De vonzó egyénisége és Fanny simulékonysága biztosíték arra, hogy előbb-utóbb minden a legszerencsésebben elrendeződik. Addig is, látva Fanny zavarát, Edmund megfogadta, hogy gondosan óvakodik minden olyan szótól, pillantástól vagy mozdulattól, amely ismét zavarba hozhatná. Másnap eljött Crawford, és Edmund hazatérése címén Sir Thomas különösen jogosnak érezte, hogy vacsorára is ott marasztalja; ennyi udvariassággal feltétlenül tartozott neki. Crawford persze maradt, és Edmundnak bőven nyílott alkalma megfigyelni, hogyan boldogul Fannyval, s mennyi közvetlen bátorítás olvasható ki a lány viselkedéséből; ez pedig oly kevés volt, - mondhatni, oly elenyészően kevés (legfeljebb Fanny zavara csillantott fel néha egy szemernyi esélyt, egy csöpp kis lehetőséget: ha a zavara nem támasztott reményt, más azután még kevésbé), hogy valósággal csodálkoznia kellett a fiatalember kitartásán. Fanny ugyan megérdemli ezt is; Edmund úgy gondolta, hogy minden türelmi próbát, minden lelki erőfeszítést megérdemel, de őszintén bevallotta magának, hogy nincs olyan lány a földkerekségen, akit ő tovább ostromolna, ha nem kap tőle valamivel több biztatást, mint amennyit Fanny szemében látott. Legfeljebb azt remélhette, hogy Crawford valamivel többet lát, de ennél
megnyugtatóbb következtetést nem vonhatott le a barátjára nézve mindabból, amit vacsora előtt, közben, és után tapasztalt. Az est folyamán mégis történt egy-két apróság, amely biztatóbbnak látszott. Amikor Crawforddal együtt átment a szalonba, anyja és Fanny már ott üldögélt, s oly buzgón és szótlanul hajoltak a kézimunkájuk fölé, mintha semmi más nem érdekelné őket a világon. Edmund nem állhatta meg, hogy szóvá ne tegye látszólag rendíthetetlen némaságukat. - Na, azért nem voltunk ilyen csendesek egész este - felelte az anyja. - Fanny felolvasott nekem, s csak az előbb tette le a könyvet, amikor hallotta, hogy jöttök. - S az asztalon csakugyan ott hevert egy könyv, látszott rajta, hogy nemrég csukhatták be: egy Shakespeare-kötet. - Fanny gyakran felolvas nekem ezekből a könyvekből; most is majdnem befejezett egy nagyon szép monológot, annak a nem tudom, kicsodának a monológját... hogy is hívják, Fanny?... amikor meghallottunk benneteket. Crawford felvette a kötetet. - Hadd legyek én az a szerencsés, aki őladysége szórakoztatására befejezheti - mondta. - Azonnal megtalálom. - S óvatosan engedve, hogy a lapok maguktól nyíljanak szét, csakugyan meg is találta, vagy legfeljebb egy-két lapot tévedett, Lady Bertram mindenesetre meg volt elégedve, s amikor Wolsey bíboros nevét hallotta Crawfordtól, nyomban rámondta, hogy ez az a monológ. Fanny egyetlen szóval vagy tekintettel sem ajánlotta fel a segítségét; egy kukkot se szólt a bíboros mellett vagy ellen. A kézimunka lekötötte minden figyelmét. Úgy látszott, eltökélte, hogy semmi más nem fogja érdekelni. De a műélvezet erősebbnek bizonyult. Öt percig sem bírta ki, hogy másra figyeljen; kénytelen volt odahallgatni; Crawford úr pompásan olvasott, s ő mindig roppant gyönyörűséget talált a szép felolvasásban. Pedig szépen olvasni mást is hallott már nemegyszer; szépen olvasott a nagybátyja, szépen az unokanővérei, Edmund nagyon szépen, de olyan magasrendű művészettel, mint a Crawford úré, még nem találkozott soha. Sorra megszólaltatta a királyt, a királynét, Buckinghamet, Wolseyt, Cromwellt; 21 mert hallatlan érzékkel és tehetség-adta szerencsével mindig rátalált a leghatásosabb jelenetre, minden szereplő leghatásosabb monológjára; s éppoly mesterien tudta visszaadni a méltóságot és a büszkeséget, az ellágyulást és a bűntudatot, mint bármi mást. A dráma élni kezdett. Crawford úr színészi képességei egyszer már megtanították Fannyt arra, mekkora élvezetet nyújthat egy színdarab, s a felolvasás most legalább annyira lenyűgözte, mint akkor a színészi teljesítmény; sőt, talán még nagyszerűbb élmény volt, mert váratlanul érte, és nem kellett szenvednie az árnyoldalától, mint annak idején, amikor együtt látta szerepelni Crawford urat Bertram kisasszonnyal. Edmund figyelte, hogyan támad fel az érdeklődése; szórakoztató és örvendetes látvány volt, ahogy Fanny egyre kisebb odaadással végzi a kézimunkáját, amely kezdetben olyannyira lekötötte; ki is esett a kezéből, de ő hozzá se nyúlt, meg se moccant, s a pillantása, amely egész nap oly kínosan kerülte a vendéget, most egyenesen feléje irányult, rá volt szögezve, méghozzá hosszú perceken át, úgyhogy végül Crawford is megérezte, visszanézett, a könyv becsukódott, és a varázs megtört. Akkor Fanny ismét magába zárkózott, elpirult, s az előbbi buzgalommal vette fel a kézimunkáját; de Edmundnak ennyi is elég volt, hogy a barátja szempontjából rózsásabbnak lássa a jövőt, s amikor szívélyes köszönetet mondott neki a felolvasásért, azt remélte, hogy Fanny titkolt érzéseit is kifejezi. - Látom, ez az egyik kedvence - mondta. - Úgy olvasott belőle, mint aki alaposan ismeri. - Mostantól fogva biztosan az egyik kedvencem lesz - felelte Crawford -, de azt hiszem, tizenöt éves korom óta ki se nyitottam egy Shakespeare-kötetet. Egyszer talán láttam a VIII. Henrik-et, vagy valaki mesélte, hogy látta, már nem emlékszem pontosan. De Shakespeare-rel valahogy akkor is megismerkedik az ember, ha nem olvassa. Ott van minden angolnak a tudatában. A gondolatai és a szépségei annyira elterjedtek, hogy lépten-nyomon beléjük ütközünk; ösztöneinkkel ismerjük. Akiben van egy csöppnyi fogékonyság, akármelyik darabját felütheti egy jó részletnél, s máris együtt tud szárnyalni a szellemével.
21
Shakespeare VIII. Henrik című drámájának szereplői.
- Kétségtelen, hogy bizonyos mértékig szinte gyerekkorunk óta ismerjük Shakespeare-t - mondta Edmund. - Mindenki idézi belőle a híres részeket; minden második könyvben találkozunk velük, s mindnyájan Shakespeare nyelvét beszéljük, az ő hasonlatait használjuk, az ő szemével nézzük a világot; de mindez messze van attól, ahogy maga tudta feltárni az értelmét. Sokan vannak, akik felületesen ismerik; talán olyanok is akadnak szép számmal, akik elmélyedtek benne; de olyan tehetséggel, aki jól tudja felolvasni, nem mindennap találkozunk. - Uram, végtelenül megtisztel - felelte Crawford, és tréfás komolysággal meghajtotta a fejét. Mindkét fiatalember Fannyra pillantott: vajon ki lehet-e sajtolni belőle egy dicsérő szót; de be kellett látniuk, hogy hiába próbálkoznának. Ő már kifejezte az elismerését, hiszen odafigyelt: érjék be ennyivel. Lady Bertram viszont szavakban is kifejezte csodálatát, méghozzá nyomatékosan. - Igazán olyan volt, mintha színházban lettünk volna - mondta. - Kár, hogy Sir Thomas nem hallotta. Crawford el volt ragadtatva. Ha a sekélyes és tunya Lady Bertram ilyesmit tudott érezni, mit érezhetett az unokahúga, aki olyan okos és éber szellem! - Ön igazán nagy színészi tehetség, Crawford úr - tette hozzá őladysége -, tudja, mit gondolok? Egyszer még saját színháza lesz otthon, Norfolkban. Tudniillik, ha majd letelepszik a birtokán. Komolyan mondom. Biztos vagyok benne, hogy színháza is lesz a norfolki kastélyában. - Gondolja, asszonyom? - kiáltotta hevesen Crawford úr. - Pedig nem lesz, nem, soha. Tévedni méltóztatik. Everinghamben szó sem lehet színházról! De nem ám! - És Fannyra nézett sokatmondó mosollyal, amely nyilvánvalóan ezt jelentette: „Ez a hölgy sohasem engedné, hogy színház legyen Everinghamben.” Edmund megértette, s azt is látta, hogy Fanny nem akarja megérteni, tehát Crawford úr hangja önmagában véve is elég kifejező lehetett; márpedig, gondolta Edmund, ha Fanny ilyen villámgyorsan felfogja a neki szánt bókot, ha ilyen könnyen elérti a célzást, az inkább kedvező jel, semmint kedvezőtlen. Azután tovább folyt az eszmecsere a felolvasás kérdéséről. Csak a két fiatalember beszélt, de ők azután, a kandalló előtt állva, mindent megbeszéltek: a fiúiskolák jelenlegi rendszerét, melyben teljesen megfeledkeznek a felolvasás művészetéről, semmi gondot sem fordítanak a szükséges képzésre, aminek természetes, de néha már-már természetellenes következménye, mint annyiszor tapasztalták, hogy felnőtt emberek, méghozzá értelmes és tájékozott emberek, elképesztő járatlanságot és pallérozatlanságot mutatnak, ha váratlanul arra kerül sor, hogy fel kell olvasniuk valamit, és nem győzték sorolni a példákat, a hibákat, baklövéseket és másodlagos okaikat: úgymint azt, hogy sok embernek fogalma sincs a hangerő kezeléséről, a kellő árnyalásról és ejtésről, a beosztásról és tagolásról, ami viszont mind az elsődleges ok következménye, mert a fiatalkori szoktatás és képzés hiányából fakad; és Fanny érdeklődése ismét felébredt. - Milyen kevéssé tanulmányozzák a felolvasás művészetét még az én hivatásomban is! - mondta Edmund mosolyogva. - Milyen keveset foglalkoznak a tiszta hangzással, a helyes dikcióval! No de mindez inkább a múltra vonatkozik, mint a jelenre. Most már kezd tért hódítani az újítás szelleme; de hallgassuk meg azokat, akiket húsz, harminc, negyven évvel ezelőtt szenteltek fel, s a legtöbb esetben érezni fogjuk, hogy úgy tanulták: más a felolvasás, és más a prédikáció. Azóta sokat javult a helyzet. Több figyelmet fordítanak erre a kérdésre. Kezdik felismerni, hogy a világos és hatásos előadás még a legkézenfekvőbb igazságok hirdetésének is csak a hasznára válik; s azonkívül általánosabb a műveltség, fejlettebb a közízlés és a kritikai érzék, mint régebben; egyre több embert találunk minden gyülekezetben, aki ért valamit a dologhoz, van róla véleménye, és bírálni is tud. Edmund egyszer már tartott istentiszteletet, amióta felszentelték; s miután ez kiderült, Crawford behatóan kérdezősködni kezdett az élmény és a siker felől; Edmund szívesen válaszolgatott, mert a kérdések ugyan könnyedén röpködtek, de csak a fürge szellem és a baráti érdeklődés hatására, s
teljesen hiányzott belőlük az a csúfolódó hajlam vagy léhaság, amely, tudta, mélységesen bántaná Fannyt; amikor pedig Crawford a szertartás egyes részeinek helyes előadásmódjáról kérte ki a véleményét, s úgy fejtette ki a magáét, mint aki már sokat gondolkozott erről, méghozzá rendkívül értelmesen, akkor Edmund még nagyobb örömöt érzett. Igen, ez a helyes út Fanny szívéhez. Udvarlás, szellemesség, kedveskedés együttvéve sem tudná megnyerni; legalábbis távolról sem olyan hamar, mint így, a mélyről jövő érzések és a komoly dolgokat megillető komolyság közreműködésével. - Liturgiánknak vannak olyan szépségei - mondta Crawford -, amelyeket még a lompos, pongyola előadásmód sem tud elrontani; de ismétlődő és terjengős részek is akadnak benne, amelyeket csak a jó előadás enyhíthet. Legalábbis, ami engem illet, töredelmesen bevallom, hogy nem vagyok mindig olyan figyelmes, mint kellene (itt egy pillantást vetett Fannyra); húsz eset közül tizenkilencben arra gondolok, hogyan is kellene felolvasni azt az imádságot, és szeretném, ha én lehetnék az, aki felolvassa. Szólt valamit? - fordult hirtelen Fannyhoz lágyabb hangon; s miután Fanny nemmel válaszolt, újra megkérdezte: - Biztosan nem szólt? Láttam, hogy mozog az ajka. Mintha azt akarta volna mondani, hogy igenis figyeljek oda jobban, és ne hagyjam elkalandozni a gondolataimat. Nem ezt akarta mondani? - Igazán nem... ön sokkal jobban ismeri a kötelességét, semhogy én... még akkor is, ha... Elhallgatott: érezte, hogy belezavarodik, s többé egyetlen szót sem lehetett kihúzni belőle, hiába tartott még jó néhány percig a türelmes unszolás. Akkor Crawford visszatért előbbi helyére, s úgy folytatta, mintha ez a gyöngéd közjáték nem is szakította volna félbe. - A jól elmondott prédikáció még a jól felolvasott imánál is ritkább. Hogy a prédikáció önmagában véve jó, az nem ritkaság. Jól beszélni nehezebb, mint jól fogalmazni; a fogalmazás szabályait és fortélyait ugyanis behatóan tanulmányozzák. De egy igazán jó prédikáció, amelyet igazán jól is mondtak el, rendkívüli élvezet. Ha ilyet hallok, mindig tiszteletet és csodálatot érzek a szónok iránt, s nagy kedvem lenne papnak menni, hogy magam is prédikálhassak. A templomi ékesszólásban, ha csakugyan ékesszólás, van valami nagyszerűség, ami méltó a legmagasabb rendű dicséretre és megbecsülésre. Az a szónok, aki meg tudja fogni és le tudja bilincselni a legvegyesebb hallgatóságot, pedig nem sok téma közül választhat, s azokat is rég elkoptatták már a középszerűek; aki újat vagy meglepőt tud mondani, aki fel tudja kelteni a figyelmet, anélkül, hogy sértené a hallgatóság ízlését vagy próbára tenné a türelmét, olyan ember, aki (hivatalos minőségben) minden elismerést megérdemel. Szeretném, ha ilyen ember volnék. Edmund nevetett. - Igazán szeretném. Valahányszor egy kitűnő templomi szónokot hallgatok, mindig valamiféle irigység fog el. De azért ragaszkodnék a londoni közönséghez. Csak a művelteknek tudnék prédikálni; azoknak, akik képesek méltányolni a szónoklatomat. És azt hiszem, nem akarnék túl gyakran a szószékre lépni; csak hébe-hóba, például tavasszal egyszer-kétszer, miután néhány hónapig izgatottan vártak minden vasárnap; de lekötni magam holtomiglan, azt már nem, arról szó sem lehet. Fanny, aki akarva, akaratlan mindent hallott, önkéntelenül is megcsóválta a fejét, s Crawford nyomban mellette termett ismét, és váltig faggatta, hogy mit akart mondani; odahúzott egy széket, és közvetlenül melléje ült, amiből Edmund rögtön látta, hogy heves támadás készül, sokatmondó pillantások és suttogó szavak bevetésével; ő maga tehát, amilyen halkan csak tudott, félrehúzódott egy szögletbe, s abban az őszinte reménységben, hogy a lángoló szerelmesnek sikerül a drága kis Fannyból megnyugtató magyarázatot kipréselni arra a fejcsóválásra, felvett egy újságot, s hogy minél jobban elszigetelje magát a tárgyalás neszeitől, dünnyögve olvasta a különféle hirdetések címeit, hogy azt mondja: „Egy pompás dél-walesi birtok”. „Szülők és gyámok figyelmébe” és „Egy tökéletesen idomított vadászló”. Fanny pedig mi mást tehetett: haragudott önmagára, amiért csak a szótlanságban volt erős, a mozdulatlanságban már kevésbé; fájt neki, hogy Edmund úgy félrehúzódik; szelíd és szerény
természetének minden erejét megfeszítve igyekezett védekezni Crawford úr ellen, aki szemmel és szóval ostromolta, és semmi áron nem adta fel az ostromot. - Mit jelentett az a fejcsóválás? - kérdezte. - Mit akar kifejezni? Attól tartok, hogy rosszallást. De mit rosszallott? Mit mondtam, ami nem tetszett? Úgy gondolta, hogy helytelenül, léhán, tiszteletlenül beszélek arról a tárgyról? Mondja meg, ha igen. Mondja meg, ha hibáztam. Szeretném, ha kioktatna. Nem, nem, könyörgök, tegye le egy pillanatra a munkáját. Mit jelentett az a fejcsóválás? Hiába mondta Fanny kétszer is egymás után: - Kérem, hagyjon; nagyon szépen kérem, Crawford úr - s hiába próbált elmenekülni tőle. Crawford ugyanazon a halk, feszült hangon, ugyanolyan közelről tovább sürgette ugyanazokkal a kérdésekkel. Fannyban nőttön-nőtt a nyugtalanság, s egyre kínosabban érezte magát. - Hogy tehet ilyet, Crawford úr? Igazán csodálkozom. Meglep, hogyan képes ennyire... - Csodálkozik? - vágott a szavába Crawford. - Meglepi? Van valami ebben a kérésemben, amit nem ért? Azonnal megmagyarázom, miért nem hagyom békén, miért érdekel minden pillantása és mozdulata, miért vagyok olyan kíváncsi. Egy pillanat alatt eloszlatom a meglepetését. Fanny önkéntelenül is elmosolyodott egy csöppet, de nem szólt semmit. - Megcsóválta a fejét, amikor azt mondtam, hogy nem szívesen vállalkoznám holtomiglan a lelkészi munkára. Igen, ez volt az a szó. Holtomiglan. Nem félek tőle. Ha akarja, lebetűzöm, kimondom, írásba adom, tanúk előtt. Semmi ijesztőt nem találok benne. Úgy gondolta, hogy meg kellene ijednem tőle? - Talán úgy gondoltam - mondta Fanny, kimerülve a hiábavaló ellenállástól -, talán úgy gondoltam, Crawford úr, kár, hogy nem mindig olyan erős az önismerete, mint amilyennek abban a pillanatban látszott. Crawford, aki el volt ragadtatva, hogy mégiscsak sikerült szóra bírnia, még kitartóbban ütötte a vasat; s Fannynak, aki azt remélte, hogy e súlyos feddéssel végképp elnémítja, tapasztalnia kellett roppant tévedését: a kíváncsiságnak új forrásai fakadtak, s új kérdések kezdtek záporozni. Crawford nem mondott le róla, hogy végre magyarázatot kapjon. Semmiképp nem szalaszthatta el a lehetőséget. Ilyen alkalom egyszer sem adódott, amióta Sir Thomas szobájában beszélt Fannyval, s talán nem is adódik többé, mielőtt elutazna Mansfieldből. Lady Bertram, aki az asztal túlsó oldalán ült, igazán nem volt komoly akadály, hiszen arra mindig számítani lehetett, hogy ő csak félig van ébren, Edmund pedig változatlanul elmerült a hirdetésekben. - Jó - mondta Crawford a villámgyors kérdések és a kényszeredett válaszok sorozata után -, így is nyugodtabb vagyok, mint az előbb, mert most világosan látom, mi a véleménye rólam. Azt tartja, hogy állhatatlan vagyok, könnyen engedek minden pillanatnyi szeszélynek, minden csábításnak, könnyen megtántorodom. Ha ez a véleménye, nem csoda, hogy... De majd meglátjuk. Nem szavakkal akarom meggyőzni arról, hogy a véleménye igazságtalan: nem fogadalmakkal akarom bebizonyítani az érzelmeim állhatatosságát. A viselkedésem lesz a szószólóm: a távollét, a távolság, az idő. Az majd bebizonyítja, hogy ha magát egyáltalán megérdemelheti valaki, én igenis megérdemlem. Tudom, hogy mérhetetlenül fölöttem áll minden emberi értékben; hogyne tudnám. Sohasem hittem, hogy akadhat ember a földkerekségen, akiben ilyen tulajdonságok volnának, ilyen fokon. A maga lénye jobban hasonlít az angyalokra, mint bármi, amit... nem azt mondom, hogy látunk, mert ehhez foghatót nem látunk soha... de amit egyáltalán el tudunk képzelni. És én mégsem csüggedek. Magát nem az fogja elnyerni, aki ugyanannyit ér, mint maga. Olyan ember nincs. De aki mindenkinél jobban látja, hogy mit ér, s mindenkinél jobban becsüli az értékét, annak több joga van a viszonzásra, mint másnak. Ez az, amiben bízom. Ezen a jogon állítom, hogy igenis megérdemlem, meg fogom érdemelni; s ha egyszer majd belátja, hogy amit az érzelmeimről mondtam, szóról szóra igaz, akkor tudom, minden okom meglehet a reményre... Hiszen ismerem magát. Igen, drága, édes Fanny. Nem szakította félbe önmagát, látva, hogy Fanny döbbenten visszahőköl -, bocsásson meg. Most talán még egyáltalán nincs semmi jogom; de hogy is nevezhetném másként? Azt hiszi, képzeletben talán más névvel illettem? Nem, „Fannyra” gondolok, reggeltől estig, „Fannyról” álmodom estétől reggelig.
Maga olyan tapintható édességgel töltötte meg ezt a nevet, hogy most már nem illik magára semmi más. Fanny aligha bírta volna tovább a helyén, s legalábbis megpróbált volna elmenekülni, minden várható ellenkezéssel szembeszállva, ha végre meg nem hallja, hogy közeledik a felmentő sereg, amelyet izgatottan várt, s amely érthetetlen okokból egyre csak késett. Most azonban feltűnt az ünnepélyes menet, az élén Baddeley, nyomában a teáskészlet, a kanna és a sütemények hordozói, s megváltotta gyötrelmes testi-lelki rabságától. Crawford úrnak fel kellett állnia. Fanny szabad volt: munkát és oltalmat talált. Edmundnak sem esett rosszul, hogy ismét gyakorolhatja a társas lények jogait és kötelességeit. De jóllehet a tárgyalást meglehetősen hosszúnak találta, s Fanny arcán inkább csak a bosszúság jeleit vélte felfedezni, hajlott arra a biztató feltevésre, hogy ha az egyik fél ilyen sokat elmondott, s a másik mindent végighallgatott, abból a beszélőre nézve mégiscsak kellett valami haszonnak származnia.
Harmincötödik fejezet Edmund úgy döntött, hogy teljesen Fannyra bízza, akar-e beszélni vele a Crawford-ügyről, s ha nem hozza szóba, ő sohasem tesz róla említést; de néhány napi kölcsönös tartózkodás után apja kérésére mégis elhatározta, hogy megpróbálja latba vetni befolyását a barátja érdekében. A Crawford testvérek elutazásának napja már ki volt tűzve, méghozzá nem nagyon sokára; és Sir Thomas úgy vélte, nem árt, ha a fiatalember minden segítséget megkap, mielőtt elmenne Mansfieldből, s lankadatlan vonzalmának, melyet oly szenvedélyesen hangoztatott, minél több tápot ad a remény. Sir Thomas szívből óhajtotta, hogy Crawford úr ebből a szempontból sziklaszilárd jelleműnek bizonyuljon. Szerette volna az állhatatosság mintaképét látni benne, és úgy gondolta, ennek érdekében az lenne a legcélszerűbb, ha a próbatétel nem húzódna el túlságosan sokáig. Edmundot nem volt nehéz rábeszélni, hogy megtegye, ami tőle telik: maga is tudni akarta, mit érez Fanny. Hiszen mindig is őhozzá fordult minden gondjával-bajával, s Edmundnak, aki annyira szerette, rosszul esett, hogy most nem fogadja bizalmába; remélte, sőt szentül hitte, hogy a segítségére tudna lenni: kinek tárhatná fel a szívét Fanny, ha nem neki? Ha tanácsra nincs is szüksége, az őszinte megnyilatkozás bizonyára könnyítene rajta. Fanny most elhúzódik tőle, hallgat, magába zárkózik: ez természetellenes állapot, ezt a falat át kell törnie; s Edmund könnyen meg tudta győzni magát arról, hogy Fanny is tőle várja a fal áttörését. - Beszélni fogok vele, apám: megragadom az első alkalmat, hogy négyszemközt beszélhessek vele így foglalta össze a fentiekhez hasonló gondolatait; s miután Sir Thomas közölte, hogy Fanny épp egyedül sétálgat a bokrosban, Edmund azonnal kiment utána. - Hadd sétáljak veled, Fanny - mondta. - Szabad? - S karjába fűzte a lány karját. - Régóta nem sétáltunk együtt, pedig milyen jó egy kellemes kis séta. Fanny szinte nem is válaszolt, csak jelezte, hogy nincs kifogása ellene. Eléggé rossz hangulatban volt. - De, Fanny - folytatta Edmund egy kis szünet után -, attól még nem lesz kellemes a séta, ha egymás mellett tapossuk ezt a kavicsos utat. Beszélned kell velem. Tudom, hogy valami nyomja a szívedet. Tudom, hogy min töprengsz. Te is tudod, hogy tudom. Hát mindenkitől hallanom kell róla, csak tőled nem? Fanny izgatottan s egyben szomorúan felelte: - Ha úgyis hall róla mindenkitől, Edmund, nekem igazán nem kell mondanom semmit. - A tényekről talán nem; csak az érzésekről, Fanny. Azokat nem tudhatom meg mástól. De nem akarlak faggatni. Ha nincs kedved hozzá, már be is fejeztem. Azt hittem, szeretnél könnyíteni a lelkeden. - Félek, hogy egészen másképpen látjuk a dolgokat, s akkor nem lenne megkönnyebbülés, ha elmondanám, mit érzek. - Gondolod, hogy másképpen látjuk a dolgokat? Nem biztos. Inkább azt hiszem, ha összehasonlítanánk a nézeteinket, kiderülne, hogy éppoly közel állnak egymáshoz, mint mindig is; de hagyjuk a kertelést: szerintem Crawford ajánlata nagyon előnyös, nagyon örvendetes... lenne, ha viszonozni tudnád az érzelmeit. Természetesnek tartom, hogy az egész család örülne, ha viszonozni tudnád; de mivel nem tudod, feltétlenül helyesen jártál el, amikor kikosaraztad. Van ebben valami nézeteltérés közöttünk? - Nem, dehogy! De azt hittem, maga is haragszik rám. Azt hittem, hogy ellenem van. Jaj, de nagy kő esett le a szívemről!
- Hamarabb is leeshetett volna, Fanny, ha nem húzódsz el tőlem. De hogy is szabad feltételezni rólam, hogy ellened vagyok? Hogyan képzelhetted, hogy pártolom a szerelem nélküli házasságokat? S még ha általában könnyelműen gondolkodnék is az ilyesmiről, hogy képzelhetted, hogy akkor is könnyelmű vagyok, ha a te boldogságod forog kockán? - A nagybátyám nem helyeselte, amit teszek, és tudtam, hogy beszélt magával. - Amit eddig tettél, Fanny, abban szerintem tökéletesen igazad volt. Talán nem örülök neki, talán meg vagyok lepődve (bár még ezt sem mondhatom, hiszen ennyi idő alatt nem fejlődhettek ki az érzelmeid), de tökéletesen igazat adok neked. Lehet ezen vitatkozni? Csúnya dolog lenne. Nem szeretted őt; azért kellene elítélni, ha mégis igent mondtál volna. Fanny hosszú napok óta nem érezte magát ilyen könnyűnek. - Mindeddig kifogástalanul viselkedtél, s akik mást kívántak tőled, nagy tévedésben voltak. De ezzel nincs vége a dolognak. Crawford nem úgy szerelmes, ahogy általában szokás; roppant kitartó, és reméli, hogy mégiscsak sikerül olyan érzéseket támasztania benned, amilyeneket eddig nem sikerült. Ehhez, tudjuk, némi időre van szükség. De a végén, Fanny - s nagy szeretettel rámosolygott -, hadd sikerüljön neki... hagyd, hogy sikerüljön. Már megmutattad, hogy becsületes vagy, és nem a magad érdekeit nézed; mutasd meg azt is, hogy hálás a szíved, és lehet rá hatni, s akkor te leszel a legtökéletesebb nő a világon hiszen én mindig tudtam, hogy az leszel. - Soha, soha, soha! Amit éntőlem akar, az nem sikerülhet soha! - ezt olyan hévvel mondta, hogy Edmund teljesen megdöbbent; Fanny maga is elpirult, ahogy észbe kapott, s látta Edmund arckifejezését, és hallotta a válaszát: - Soha! Fanny! Micsoda konokság... Nem ismerek rád. Te sokkal okosabb szoktál lenni. - Én csak azt mondom - kiáltotta Fanny rettentő kínban, gyorsan kiigazítva magát -, hogy úgy hiszem... már amennyire bárki a jövőbe láthat... úgy hiszem, hogy sohasem fogom viszonozni az érzelmeit. - És én mégis remélem a legjobbakat. Tudom... jobban tudom, mint Crawford... hogy az a férfi, aki meg akarja szerettetni magát veled (miközben te világosan látod a szándékát), nagyon keserves feladatra vállalkozik, mert a régi vonzalmaid és szokásaid mind csatasorba állnak vele szemben; s mielőtt elfoglalhatná a szívedet, meg kell szabadítania számos régi köteléktől, amely élő és élettelen tárgyakhoz fűz, amelyet hosszú évek fontak ilyen szorosra, s amelyet most az elválás puszta gondolata is csak erősít. Tudom, hogy nem szívesen válsz meg Mansfieldtől, s ez a félelem egy ideig makacsul felvértez Crawford ellen. Sajnálom, hogy kénytelen volt elárulni a szándékait. Sajnálom, hogy nem ismert olyan jól, Fanny, mint én. Azt hiszem, egyesült erővel meg tudtunk volna hódítani. Az én elméleti tudásom és az ő gyakorlati tudása együttvéve nem vallhatott volna kudarcot. Kár, hogy nem az én terveim alapján látott munkához. De remélem, ha egy idő múlva kiderül (márpedig ki fog derülni, abban biztos vagyok), hogy állhatatos vonzalmával igenis méltó hozzád, akkor elnyeri a jutalmát. Nem hihetem, hogy legalább ne szeretnéd szeretni... hogy a természetes hála ne késztetne valami ehhez hasonló érzésre. Nyilván magadnak is rosszul esik, hogy nem szereted. - Annyira különbözünk egymástól - mondta Fanny, kerülve az egyenes választ -, annyira eltérő minden hajlandóságunk és szokásunk, hogy még akkor sem lehetnénk boldogok együtt, igazán nem, ha meg tudnám szeretni. Két ilyen különböző ember még soha nem élt a világon. Semmiben sem közös az ízlésünk. Szerencsétlenné tennénk egymást. - Tévedsz, Fanny. Nem olyan nagy a különbség. Éppen eléggé hasonlíttok egymáshoz. Igenis vannak dolgok, amiben közös az ízlésetek. Például szellemi téren vagy az irodalomban. Melegszívű, jóindulatú emberek vagytok mind a ketten; s ugyan ki mondhatná, Fanny, hogy nem vagytok egymáshoz valók, miután hallottad őt, ahogy Shakespeare-ből olvasott a múltkor, és látott téged, ahogy hallgattad? Másról van itt szó: a kettőtök természete igenis különböző, azt elismerem. Ő csupa élénkség, te komoly vagy; de annál jobb: a jókedve legalább téged is felpezsdít. Te hajlamos vagy arra, hogy könnyen elcsüggedj, és felnagyíts minden nehézséget. Az ő vidámsága majd ellensúlyozza ezt. Ő semmit se lát nehéznek, s a derűje, a jó kedélye benned is tartja majd a lelket. Ne hidd, Fanny,
hogy ez a különbség egy csöppet is akadálya lehetne a közös boldogságotoknak. Bizonyos vagyok benne, hogy éppen ellenkezőleg, a javatokra válik... Szilárd meggyőződésem, hogy jobb, ha a házastársak természete nem egészen egyforma, mármint ezen a téren: élénkségben, modorban... ha az egyik jobban kedveli a társas életet, mint a másik; ha az egyik beszédesebb, a másik inkább hallgatni szeret; ha az egyik inkább komolyságra, a másik meg vidámságra hajlik. Ha ilyen dolgokban van köztük némi eltérés, szentül hiszem, hogy az csak boldogabbá teszi a házasságukat. Szélsőséges esetekről persze kár volna beszélni; s nyilván az lenne a legszélsőségesebb, ha mindenben pontosan megegyeznének. A helyes életmódnak és viselkedésnek nincs jobb biztosítéka, mint a szelíden és állandóan érvényesülő ellenhatás. Fanny nagyon jól tudta, hol járnak most a gondolatai: Crawford kisasszony hatása mindinkább visszanyerte régi erejét. Amióta hazajött, változatlan derűvel beszélt róla. Most már esze ágában sem volt, hogy kerülje. Előző nap is ott vacsorázott a paplakban. Miután néhány percig hagyta, hogy Edmund elmerüljön szívderítőbb gondolataiba, Fanny úgy érezte, vissza kell térnie Crawford úrra: - Nemcsak a természetét érzem a magamétól teljesen idegennek, bár azt hiszem, ebben a tekintetben is túlságosan nagy, szinte felmérhetetlen közöttünk a különbség; a jókedve sokszor nyomasztóan hat rám: de van benne valami, amit még jobban elítélek. Meg kell mondanom, Edmund, hogy a jellemében is találok kivetnivalót. A színdarab óta egyformán rossz véleményem van róla. Akkor nagyon jól láttam a viselkedését, s olyan helytelennek, olyan önzőnek találtam... most már elmondhatom, hiszen mindez a múlté... olyan helytelenül viselkedett szegény Rushworth úrral szemben, nem törődött vele, hogy nevetségessé teszi, vagy fájdalmat okoz neki, és úgy udvarolgatott Mariának, hogy... egyszóval, az a benyomás, amely a színdarab idején alakult ki bennem, nem múlhat el soha. - Kedves Fanny - felelte Edmund, aki szinte végig se hallgatta -, sem őt, sem mást nem szabad annak alapján megítélni, amit akkor mutatott, az általános esztelenség idején. Nagyon nem szívesen gondolok vissza arra az időre. Maria is hibás volt, Crawford is hibás volt, mindannyian hibásak voltunk, de senki sem volt olyan hibás, mint én. Hozzám képest a többiek ártatlan bárányok. Én nyitott szemmel követtem el az egész őrültséget. - Mint kívülálló - mondta Fanny -, én talán többet láttam, mint maga, és az a véleményem, hogy Rushworth úr néha igenis féltékeny volt. - Nagyon valószínű. Nem is csoda. Minden helytelen volt, amit csináltunk. Még most is háborgok, amikor eszembe jut, hogy Maria ennyire meg tudott feledkezni magáról; de ha ő képes volt rá, ne csodálkozzunk a többieken. - A színdarab előtt, ha nem tévedek, Julia meg volt győződve arról, hogy Crawford úr neki udvarol. - Julia! Igen, nekem is mondta valaki, hogy Crawford szerelmes Juliába, de ennek semmi jelét nem láttam soha. Hidd el, Fanny, én vagyok a legboldogabb, ha dicsérhetem a húgaimat, de nagyon könnyen el tudom képzelni, hogy az egyik vagy a másik, vagy mind a kettő a kelleténél valamivel jobban szerette volna, ha Crawford a lábai előtt heverne, és ezt az óhaját meglehetősen oktalanul éreztette is vele. Emlékszem rá, mennyire odavoltak érte; s ha egy ilyen élénk természetű és talán egy kissé könnyelmű férfi, mint Crawford, bátorítást kap, esetleg hajlamos arra, hogy... De nagyon messzire azért így se mehetett, hiszen nyilván nem akart tőlük semmit: a szíve neked volt fenntartva. S meg kell mondanom, hogy éppen ettől nőtt óriásit a szememben. Jobb bizonyítványt nem állíthatott volna ki magáról; megmutatta, hogy értékelni tudja a családi boldogság és a tiszta érzelmek áldását. Megmutatta, hogy a rossz példa, a nagybátyjáé, nem fogott rajta. Egyszóval megmutatta, hogy olyan ember, amilyennek mindig is szerettem volna hinni, bár attól féltem, hogy nem olyan. - Biztos vagyok abban, hogy komoly dolgokról nem úgy gondolkodik, mint kellene. - Mondd inkább azt, hogy komoly dolgokról egyáltalán nem gondolkodott eddig: akkor sokkal közelebb jársz az igazsághoz. Ki lepődne meg rajta, ha tudja, milyen nevelést kapott, s milyen volt a
tanácsadója? Nem azon kell-e csodálkoznunk inkább, hogy az adott körülmények között mind a két testvér mégis ilyen emberré tudott fejlődni? Elismerem, hogy Crawfordot mindeddig főleg az érzései kormányozták. Általában jó érzések - szerencsére. A többit majd megkapja tőled; s az a legnagyobb szerencséje, hogy az érzései egy ilyen nőhöz kötik... aki sziklaszilárdan kitart az elveiben, és ugyanakkor oly kedves és szelíd, hogy éppen ezzel tudja őket a legjobban elfogadtatni. Igazán ritka szerencsés kézzel választotta meg az élettársát; boldog leszel mellette, Fanny; tudom, hogy boldoggá tesz; de te még többet teszel majd érte: mindent kihozol belőle, amire képes. - Nem mernék ilyesmire vállalkozni - kiáltotta Fanny megbicsakló hangon -, túl nagy lenne a felelősség! - Hát persze, a szokásos kishitűséged! Neked minden feladat nehéz! Jó, én talán nem tudom megváltoztatni az érzéseidet, de remélem, lesz, akinek mégiscsak sikerül. Őszintén bevallom, hogy nagyon szeretném. Igazán a szívemen viselem Crawford javát. A te boldogságod után, Fanny, az övét teszem a második helyre. Tudnod kell, hogy egyáltalán nem vagyok közömbös iránta. Fanny tudta: annyira tudta, hogy nem is válaszolt semmit, s vagy ötven lépést ment tovább szótlanul, gondolataiba merülve. Végül Edmund kezdte újra: - Nagyon jólesett hallanom tegnap, amit a húga mondott: annál is jobban, mert nem számítottam rá, hogy ilyen helyesen ítéli meg a dolgot. Tudtam, hogy nagyon szeret téged, de mégis féltem, hátha nem becsül eléggé, és nem tart méltónak a bátyjához: hátha sajnálja, hogy nem valami előkelő, gazdag nőt választott. Féltem, hogy elfogulttá teszi az a sok világi bölcsesség, amivel teletömték a fejét. De nem volt rá semmi okom. Úgy beszélt rólad, Fanny, hogy bárki meg lehetett volna elégedve. Éppoly őszintén kívánja ezt a házasságot, mint a nagybátyád vagy én magam. Hosszasan elbeszélgettünk róla. Én nem mertem volna megpendíteni, bár nagyon is érdekelt a véleménye, de öt perce sem ültem náluk, amikor ő hozta szóba, abban a nyíltszívű, bájosan egyéni, csupa ötlet modorban, amely annyira jellemző rá. Grantné jót nevetett rajta, hogy milyen szenvedélyes. - Hát Grantné is ott volt? - Ott; amikor megérkeztem, kettesben találtam őket; s miután elkezdtünk beszélni rólad, Fanny, abba se hagytuk, amíg Crawford és dr. Grant be nem jött. - Több mint egy hete nem találkoztam Crawford kisasszonnyal. - Tudom, panaszkodott is; de belátja, hogy talán így volt a legjobb. Azért még találkozni fogsz vele, mielőtt elutazna. Nagyon haragszik rád, Fanny; erre légy felkészülve. Legalábbis azt mondja, hogy nagyon haragszik, de képzelheted, milyen az ő haragja. Inkább csak testvéri bosszúság és csalódás, mert azt szeretné, ha a bátyja mindent megkapna, amit kíván, abban a pillanatban. Meg van bántva, mint ahogy te is megbántódtál volna William miatt; de azért szívből szeret és becsül téged. - Tudtam, hogy nagyon fog rám haragudni. - Drága Fanny - kiáltotta Edmund, jobban magához szorítva a karját -, semmi okod, hogy keseregj a haragján. Jólesik neki egy kis haragos nyelvelés, de hidd el, az ilyennek nagyobb a füstje, mint a lángja. Nem is fér harag az ő szívébe, csak szeretet és kedvesség. Kár, hogy nem hallottad, milyen szavakkal dicsért; kár, hogy nem láttad az arcát, amikor azt mondta, hogy muszáj Henryhez menned feleségül. És megfigyeltem, hogy mindig csak „Fannynak” emleget, pedig azelőtt nem így szokta; és csupa testvéri szeretet volt a hangjában. - És mit mondott Grantné... ha mondott valamit... vagy nem maradt ott végig? - De igen, és tökéletesen egyetértett a húgával. Szavamra, Fanny, azt hiszem, ez a kikosarazás volt életük legnagyobb meglepetése. Úgy látszik, nem érik fel ésszel, hogy ki tudtál kosarazni egy olyan embert, mint Henry Crawford. Én védtelek, amennyire tőlem tellett; de mi tagadás, ahogy felsorakoztatták az érveiket... Sürgősen jobb belátásra kell térned, ha azt akarod, hogy ne tartsanak bolondnak. Ugyan, csak tréfálok... Már abba is hagytam. Ne fordulj el tőlem.
- Eddig azt hittem - mondta Fanny, miután összeszedte magát, és egy kis erőt gyűjtött -, azt hittem, minden nő el tudja képzelni egy másikról, hogy talán nem fogadja szívesen egy férfi közeledését, vagy legalábbis nem szerelmes bele, bár az a férfi csakugyan közkedveltségnek örvend. Még akkor is, ha ő a legtökéletesebb lény a világon, gondolom, nem kellene biztosra venni, hogy megfelel minden nőnek, aki neki véletlenül megfelel. De tegyük fel, hogy nekik van igazuk, és fogadjuk el, hogy Crawford úr csakugyan olyan nagyszerű ember, amilyennek a testvérei tartják: hogyan is tudtam volna rögtön viszonozni minden érzését? Teljesen váratlanul ért az ajánlata. Az addigi viselkedéséből nem is sejthettem a szándékait; vagy azt várták, legyek jó szívvel iránta pusztán azért, mert a jelek szerint alig vesz rólam tudomást? Határtalan önhittség lett volna, az én helyzetemben, ha Crawford úrról kezdek álmodozni. A testvérei, akik olyan sokra tartják, nyilván ugyanígy gondolkoztak volna, ha semmilyen szándékot nem tapasztalnak a részéről. Hát akkor hogyan... hogyan szerethettem volna belé abban a pillanatban, amikor kijelentette, hogy ő szeret? Honnan vettem volna elő azokat az érzéseket mindjárt az első szóra? A testvérei énrám is gondolhatnának, nemcsak őrá. Minél kitűnőbb ember, annál helytelenebb lett volna, ha egyáltalán eszembe jut ilyesmi. És... nagyon eltér a véleményünk a női természetről, ha azt képzelik... márpedig úgy látom, azt képzelik... hogy egy nő ilyen hamar viszonozni tud bármiféle érzelmet. - Édes, drága Fanny, végre kibújt a szög a zsákból. Tudtam, hogy erről van szó, és tisztellek, becsüllek érte. Így képzeltem én is. Éreztem, hogy meg tudlak érteni. Szóról szóra ugyanezt a magyarázatot adtam elő helyetted a barátnődnek és Grantnénak, és valami hatást el is értem vele, bár a te melegszívű barátnődet nem lehetett egészen leszerelni, olyan lelkesen rajong Henryért. Megmondtam nekik, hogy nincs még egy ember a világon, akinek olyan sokat jelentene a megszokás és olyan keveset az újdonság, mint neked; hogy Crawford nyilatkozata éppen azért nem lehetett eredményes, mert újszerű volt. Csak ártott neki, hogy olyan meglepő, váratlan dolgokkal állt elő, mert te mindentől viszolyogsz, ami szokatlan: és így tovább, és így tovább, hogy jobban rávilágítsak a természetedre. Aztán sokat nevettünk, amikor Crawford kisasszony elmondta, hogyan akarja biztatni a bátyját. Talán buzdítólag hat rá, ha megnyugtatjuk, hogy van remény: szerelme idővel biztosan viszonzásra talál, és tízévi boldog házasság után rendkívül szívesen fogadják majd a közeledését. Erre mosollyal illett válaszolni; bár nem volt könnyű dolog. Fanny teljesen megzavarodott. Félt, hogy nem viselkedett helyesen: túl sokat mondott, eltúlozta a szükséges óvatosságot; az egyik veszélytől óvakodva kitette magát a másiknak; s attól, hogy vissza kellett hallania Crawford kisasszony élénk szavait, éppen most és éppen erről a kérdésről, még jobban meggyűlt benne a keserűség. Edmund látta, milyen gyötrött és szomorú az arca; nyomban el is határozta, hogy nem folytatja a vitát, és többször még csak meg sem említi Crawford nevét, ha nem biztos, hogy kellemes gondolatokat indíthat el vele. Ehhez tartva magát, egy idő múlva így szólt: - Hétfőn elutaznak. Ezek szerint számíthatsz rá, hogy holnap vagy vasárnap találkozol a barátnőddel. Hétfőn mennek el; s én kis híján hagytam magam rábeszélni, hogy éppen hétfőig maradjak Lessingbyben! Majdnem megígértem. Pedig milyen más lett volna minden, ha maradok! Talán életem végéig se hevertem volna ki azt az öt-hat napot, amivel meghosszabbítom az ott-tartózkodásomat. - Szó volt róla, hogy tovább marad? - De mennyire. Nagyon kedvesen marasztaltak, és nem sok hiányzott hozzá, hogy beadjam a derekam. Ha csak egy levelet is kaptam volna Mansfieldből, az itteni helyzetről, majdnem biztos, hogy ott maradtam volna; de nem tudtam, mi történt itt az elmúlt két hét folyamán, és úgy gondoltam, hogy elég sokáig voltam távol. - Jól érezte ott magát? - Jól; azaz, ha mégse, csak a saját lelkiállapotomat okolhatom érte. Mindenki nagyon kedves volt hozzám. Azt hiszem, ők már nem találtak engem olyan kedvesnek. Rosszkedvet vittem magammal, és nem tudtam szabadulni tőle, amíg vissza nem értem Mansfieldbe. - Milyenek az Owen kisasszonyok? Össze tudott barátkozni velük?
- Hogyne, nagyon is. Kedves, jó kedélyű, egyszerű lányok. De én már el vagyok kényeztetve, Fanny: az átlagnők társasága már nem elég jó nekem. Aki megszokta az okos nőket, nem tud mit kezdeni az ilyen jó kedélyű, egyszerű lányokkal. Te meg Crawford kisasszony nagyon igényessé tettetek. De Fanny kimerültsége és rossz hangulata még ettől sem csökkent. Edmund látta az arcán; szavakkal nem lehetett eloszlatni; nem is próbálkozott többé, és szelíden, de határozottan, mint egy jóindulatú pártfogó, visszavitte unokahúgát a házba.
Harminchatodik fejezet Edmund most már úgy hitte, hogy mindent tud, amit Fanny egyáltalán elmondhatott vagy sejtethetett az érzelmeiről, és tökéletesen meg volt elégedve. Igazolódott az a feltevése, hogy Crawford elsiette a dolgát, s Fannynak időt kell hagyni, hogy előbb megbarátkozzék a gondolattal, azután pedig meg is kedvelje. Ha már nem lesz szokatlan neki, hogy Crawford szerelmes belé, talán nem nagyon sokára viszonozni is tudja majd az érzelmeit. A beszélgetés alapján kialakult véleményét közölte apjával, s arra kérte, többet ne is szóljanak Fannynak: ne próbálják befolyásolni vagy rábeszélni; bízzanak mindent Crawford udvarlására és a Fanny lelkében végbemenő természetes folyamatokra. Sir Thomas megígérte, hogy úgy lesz. Valószerűnek találta Edmund helyzetjelentését; elhitte, amit Fanny érzéseiről mondott, bár egyáltalán nem örült neki; ő ugyanis kevésbé bízott a jövőben, mint a fia, s attól tartott, hogy ha ilyen hosszú várakozási és szoktatási időre van szükség, amíg Fanny kedvezően tudja fogadni Crawford udvarlását, addigra talán már nem lesz mit fogadnia. De nem tehetett mást, kénytelen volt belenyugodni, és remélte a legjobbakat. Amióta Edmund megemlítette, hogy a „barátnője” - így nevezte Crawford kisasszonyt - fel fogja keresni, Fanny állandó rettegésben élt. Hiszen a húga Crawfordnak, részrehajló és haragos testvér, aki nem szokta féken tartani a nyelvét, másrészt pedig magabiztos és fölényes: tehát mindenképpen félni kell tőle. Rosszallása, éleslátása és ujjongása egyformán ijesztőnek ígérkezett, s Fanny csak abból a reményből merített vigaszt, hogy talán mások is jelen lesznek a találkozásnál. Éppen ezért lehetőleg nem tágított Lady Bertram mellől, elkerülte a Keleti Szobát, és nem ment egyedül sétálni a bokrosba, nehogy rajtaütés érje. Óvatossága nem volt hiábavaló. Crawford kisasszony, amikor végül megjött, a reggelizőszoba biztos fedezékében találta, a nagynénjével együtt; s miután az első kínos percek elmúltak, és Crawford kisasszony a vártnál sokkal kevésbé éles pillantások és szavak próbájának vetette alá, Fanny kezdte remélni, hogy egy félórányi kibírható izgalommal megússza az egészet. Ez a remény azonban túlságosan vérmesnek bizonyult: Crawford kisasszony sohasem volt a körülmények rabja. Eltökélte, hogy négyszemközt fog beszélni Fannyval, tehát nem sok idő múlva halkan így szólt hozzá: - Néhány percig beszélnünk kell valahol - s e szavak heves lüktetésre késztették Fanny ereit és idegszálait. Tiltakozásról szó sem lehetett. Ellenkezőleg, Fanny, aki megszokta, hogy mindig azonnal engedelmeskedjék, szinte nyomban felállt, és előreindult, ki a szobából. Kegyetlen érzések gyötörték, de mást nem tehetett. Mihelyt kiértek az előcsarnokba, Crawford kisasszony arcáról lefoszlott az önfegyelem. Pajkos, de kedves szemrehányás volt a mozdulataiban, ahogy megrázta a fejét, s kézen fogta Fannyt, mintha ott helyben rá akarná kezdeni. De csak ennyit mondott: - Csúnya, rossz lány! Most aztán alaposan megmosom a fejét - és volt benne annyi tapintat, hogy ne folytassa, amíg négy fal között nincsenek. Fanny rögtön elindult a lépcsőn, és abba a szobába vezette látogatóját, amely most már télen is mindig alkalmas volt a vendégfogadásra; szorongva nyitotta ki az ajtót, és felkészült rá, hogy olyan kínos jelenetben lesz része, amilyet ez a szoba még sohasem látott. Egyelőre azonban megmenekült a vésztől, mert Crawford kisasszony gondolatai hirtelen másfelé fordultak: igen nagy hatást tett rá, hogy ismét a Keleti Szobában találja magát. - Ó - kiáltott fel rendkívül élénken -, hát itt vagyok megint? A Keleti Szoba! Egyszer már voltam ebben a szobában - s körülnézett, mintha fel akarná idézni az akkori eseményeket -, egyetlenegyszer. Emlékszik rá? Próbára jöttem. Aztán az unokabátyja is megjött; együtt próbáltunk. Maga volt a közönségünk és a súgónk. Az a csodálatos próba. Sohasem fogom elfelejteni. Itt voltunk, éppen itt, a szobának ebben a részében; itt állt az unokabátyja, itt álltam én, itt a székek. Miért is kell az ilyesminek elmúlnia?
Fanny szerencséjére, nem kívánt választ. Csak önmagával tudott foglalkozni. Elmerült az édes emlékekben. - Milyen különös volt az a jelenet, amit próbáltunk! A tárgya olyan... olyan... hogy is mondjam csak? A házasságról szólt: ő elmondta, mi az, rá akart beszélni. Mintha most is előttem volna: igyekszik olyan higgadtan, kimérten viselkedni, ahogy Anhalthoz illik, és csak mondja a két hosszú tirádát. „Ha két együttérző szívet összefűz a hitvesi kötelék, a házasélet boldog életet jelent.” Az arca, a hangja, ahogy ezeket mondta, úgy az emlékezetembe vésődött, hogy azt hiszem, nem homályosulhat el soha. Furcsa, rendkívül furcsa, hogy épp egy ilyen jelenetet kellett előadnunk! Ha azt mondanák, hogy újraélhetek egy hetet az életemből, én azt a hetet választanám... a színház hetét. Mondhat, amit akar, Fanny: igenis, azt; mert soha nem voltam olyan tökéletesen boldog. Amikor ő, a hajthatatlan megadta magát! Nincs rá szó, hogy micsoda gyönyörűség volt. De sajnos aznap este mindennek vége lett. Éppen aznap este jött meg a nagybátyja, a lehető legrosszabbkor. Szegény Sir Thomas, önt bizony nem fogadták valami nagy örömmel! Ne higgye, Fanny, hogy most is tiszteletlenül akarok nyilatkozni Sir Thomasról, bár akkor, mi tagadás, heteken át gyűlöltem. Nem, most már őszintén becsülöm. Ilyen családfő illik ehhez a családhoz. Nem; szomorúan kijózanodva csak annyit mondhatok: most már valamennyiüket szeretem. - S annyi érzés, annyi elfogódottság volt a hangjában, amennyit Fanny még sohasem tapasztalt nála: ezt, most, nagyon rokonszenvesnek találta. Crawford kisasszony elfordult egy pillanatra, hogy összeszedje magát. - Látja, kaptam egy kis rohamot, amikor ebbe a szobába léptem - mondta aztán tréfás mosollyal -, de már elmúlt; üljünk hát le, és helyezzük magunkat kényelembe; mert ami a fejmosást illeti, Fanny, hiába volt feltett szándékom, most már sehogy se visz rá a lélek. - S nagy szeretettel megölelte. - Kedves, jó Fanny! Ha arra gondolok, hogy most látom utoljára, ki tudja, meddig, nem tehetek mást: csak szeretni tudom. Fanny meghatódott. Ezt várta a legkevésbé, és érző szíve csak ritkán tudott ellenállni az „utoljára” szó mélabús hatásának. Sírva fakadt: ha kétszer annyira szerette volna Crawford kisasszonyt, akkor sem sírhatott volna jobban; Crawford kisasszony pedig, akit ez az érzelmes látvány még inkább meglágyított, gyöngéden ölelte tovább, s azt mondta: - Nagyon nem szívesen hagyom el. Ott, ahová megyek, senki se lesz ilyen kedves nekem. Ki meri azt mondani, hogy mi ketten nem leszünk mégis testvérek? Tudom, hogy azok leszünk. Érzem, hogy szoros kapcsolatra születtünk, és a könnyeiből látom, hogy maga is úgy érzi, drága Fanny. Fanny összeszedte magát, de csak a hallottak egy részére válaszolt: - De hiszen jó barátoktól jó barátokhoz megy. Az egyik legjobb barátnőjéhez, nem igaz? - Hogyne, igen. Fraserné régi jó barátnőm. De semmi kedvem sincs elmenni hozzá. Folyton csak azokra a barátaimra gondolok, akiket itt kell hagynom: drága nővéremre, magára és az egész Bertram családra. Maguk mind szív-emberek: nemigen akad párjuk a nagyvilágban. Bizalommal és biztonsággal töltenek el, nem úgy, mint mások. Miért is nem úgy beszéltem meg Frasernével, hogy csak húsvét után megyek hozzá, mindenképp alkalmasabb idő lett volna, de most már nem lehet lemondani. Tőle pedig a nővéréhez, Lady Stornawayhez kell mennem, kettőjük közül tulajdonképp ő volt a jobbik barátnőm, bár az elmúlt három évben nem sokat törődtem vele. E szavak után a két lány hosszú percekig nem szólt semmit, ki-ki gondolataiba merült; Fanny azon tűnődött, mennyiféle barátság létezik a világon, Maryt pedig kevésbé filozofikus kérdések foglalkoztatták. Végül is ő kezdte újra: - Milyen jól emlékszem rá, amikor elhatároztam, hogy feljövök magához, és elindultam a Keleti Szoba felé, bár fogalmam se volt róla, hogy merre keressem! Milyen jól emlékszem, miket gondoltam, amikor végül megtaláltam. Benéztem, és megláttam magát, ahogy ennél az asztalnál kézimunkázik; aztán az unokabátyja meglepetése, amikor benyitott, és engem is itt talált! No és a nagybátyja hazatérése, éppen aznap este! Azt persze sohasem lehet elfelejteni. Néhány pillanatra újabb tűnődés következett, de Mary hamarosan kitépte magát belőle, s ostrom alá vette barátnőjét:
- Fanny, kedvesem, még sohasem láttam ilyen merengőnek! Remélem, az a valaki jár az eszében, aki mindig csak magára gondol. Ó, ha legalább egy kis időre átröpíthetném a mi városi köreinkbe, hogy lássa, mit szólnak ott a sikeréhez! A népes hölgykoszorút, ahogy irigykednek és pukkadoznak, és leesik az álluk, és nem akarnak hinni a fülüknek, ha meghallják, mit művelt Henryvel! Ő ugyanis egy csöppet sem óhajt titkolózni, olyan, mint a lovagregények hősei, kérkedik a láncaival. Londonba kellene jönnie, Fanny, hogy értékelni tudja a hódítását. Ha látná, milyen hévvel udvarolnak Henrynek, és Henry miatt nekem is! Most, hogy a maga bűvkörébe került, Fraserné távolról sem lesz olyan boldog velem. Ha megtudja, mi a helyzet, azt hiszem, alig várja majd, hogy visszajöjjek Northamptonshire-be; Fraser úrnak ugyanis van egy lánya az első házasságából, akit a felesége rettentően szeretne férjhez adni, elsősorban Henryhez. Mit el nem követett, hogy megfogja! Maga olyan ártatlanul és szelíden ül itt, fogalma sincs róla, mekkora szenzációt fog kelteni, milyen kíváncsiak lesznek magára, micsoda kérdésáradatra kell majd válaszolnom! Szegény Margaret Fraser, egy percnyi nyugtom nem lesz tőle: írjam le annak a Fanny Price-nak a szemét, a fogait, s hogy melyik cipésznél dolgoztat. Szeretném, ha Margaret minél előbb férjhez menne, szegény barátnőm miatt, mert azt hiszem, Fraserék körülbelül olyan boldogtalanok, mint a legtöbb házaspár. Pedig annak idején nagyon előnyösnek látszott a parti; Janet számára. Mindnyájan tapsoltunk hozzá. Szó sem lehetett róla, hogy nemet mondjon: Fraser úr gazdag volt, neki nem volt semmije; de aztán férjemuram egyszerre csak kimutatja azt a kellemetlen, követelőző természetét, és megkívánja egy fiatal nőtől, egy huszonöt éves gyönyörű fiatal nőtől, hogy ugyanolyan komoly legyen, mint ő. És a barátnőm sem úgy bánik vele, ahogyan kellene: nem tudja ügyesen kezelni. Állandóan ingerült a légkör, ami - hogy csúnyábbat ne mondjak - nem illik egy úri családhoz. Ha náluk leszek, csak a legnagyobb tisztelettel gondolhatok majd vissza arra, hogy a mansfieldi paplakban egészen másféle hang uralkodik a házastársak között. Akármilyen ember is dr. Grant, tökéletesen megbízik a nővéremben, és többé-kevésbé figyelembe veszi a véleményét, amiből látszik, hogy csakugyan szereti; Fraseréknél ilyesmit hiába keresnénk. Én már soha többé nem szakadok el Mansfieldtől, Fanny. A nővéremnél eszményibb feleséget és Sir Thomas Bertramnál eszményibb férjet nem tudok elképzelni. Szegény Janet csúnyán megjárta, pedig igazán nem tehet róla; nem hűbelebalázs módjára ugrott bele a házasságba: senki se mondhatja, hogy nem volt elég körültekintő. Három teljes napig gondolkodott, mielőtt választ adott volna, és közben megkérdezte minden okos ismerősét, elsősorban drága, megboldogult nénikémet, akinek olyan élettapasztalata volt, hogy a társaságába tartozó fiatalok mindig a legnagyobb bizalommal fordulhattak hozzá tanácsért: és ő határozottan Fraser úr mellett nyilatkozott. Hiába, úgy látszik, boldog házasságra nincs garancia. A másik barátnőmet, Florát már nem tudnám így megvédeni, ő ugyanis faképnél hagyott egy nagyon helyes lovastestőrt, és inkább azt a szörnyű Lord Stornawayt választotta, akinek körülbelül annyi esze van, Fanny, mint Rushworth úrnak, csak sokkal rosszabb a külseje, és egészen sötét jellem. Én már akkor is sejtettem, hogy Flora ostobaságot művel, mert annak az embernek még csak úri formája sincsen, azóta pedig mélységesen meggyőződtem róla. Egyébként azon a télen, amikor bevezették a társaságba, Flora Ross majd elepedt Henryért. De sose jutnék a végére, ha minden nőt fel akarnék sorolni, aki tudomásom szerint szerelmes volt belé. Csak maga, Fanny, maga kis szívtelen, maga tud ilyen közömbös lenni iránta. De csakugyan olyan közömbös-e, mint ahogy mondja? Dehogyis, dehogyis: látom az arcán. Fannynak csakugyan lángolt az arca e pillanatban: aki eleve gyanakodott rá, most igazolva láthatta a gyanúját. - Drága gyermek! Nem akarom bosszantani. Majd csak elintéződik minden. De, édes Fanny, vallja be: a kérés nem érte olyan váratlanul, mint ahogy az unokabátyja képzeli. Lehetetlen, hogy ne gondolt volna rá már előbb is... hogy ne sejtette volna, mi készül. Látnia kellett, hogy ő minden rendelkezésére álló eszközzel igyekszik megnyerni a tetszését. Az az odaadó viselkedése a bálban! És a bál előtt, a nyaklánc! Maga tudta, hogy mit jelent. Úgy zavarba jött, hogy öröm volt nézni. Pontosan emlékszem rá. - Hát a bátyja előre tudott a nyakláncról? Jaj, Crawford kisasszony, ez nem volt szép dolog.
- Hogy tudott-e róla! Ő találta ki az egészet, ő volt az értelmi szerző. Szégyellem, hogy nekem nem jutott az eszembe, de aztán boldogan vállaltam a megbízást, mindkettőjük érdekében. - Nem tagadom, hogy gondoltam erre, és féltem is tőle - felelte Fanny -, a maga arckifejezésében ugyanis volt valami aggasztó... de az első pillanatban még nem... akkor még nem gyanakodtam... kérem, higgye el. Kész vagyok megesküdni rá. Ha csak egy kicsit is sejtem, a világért sem fogadtam volna el a nyakláncot. S hogy a bátyja nem viselkedett közömbösen... igen, tapasztaltam, nem nagyon régóta, legfeljebb két-három hete, de nem tulajdonítottam neki semmi jelentőséget; úgy gondoltam, ő már ilyen, és eszembe se jutott, hogy komolyan akar foglalkozni velem... mint ahogy nem is kívántam. Nem kerülte el a figyelmemet, Crawford kisasszony, hogy a nyár folyamán és ősszel mi ment végbe közte és családunk egynémely tagja között. Nem szóltam semmit, de nem voltam vak. Látnom kellett, hogy Crawford úr igenis szeret felelőtlenül udvarolgatni. - Jaj, nem is tagadom. Bizony, csúnyán elcsavart egy-két fejecskét, és nem sokat törődött vele, hogy micsoda pusztítást végez az ifjú hölgyek szívében. Sokszor összeszidtam érte, de más hibája nincsen; és mondjuk meg azt is, hogy nem sok ifjú hölgy szívét érdemes komolyan venni. No és a diadal, Fanny, hogy leterítheti azt, akit annyian célba vettek már... hogy megfizetheti az egész női nem adósságát! Azt hiszem, egyikünk se tudna lemondani erről a dicsőségről. Fanny megrázta a fejét. - Nem lehet jó véleményem egy olyan férfiról, aki csak játszik a nők érzelmeivel; akármilyenek is azok a nők, sokszor talán többet szenvednek, mint ahogy a kívülálló gondolja. - Nem akarom védeni. Feltétel nélkül kiszolgáltatom magának, s ha majd Henry hazaviszi Everinghambe, felőlem annyit prédikálhat neki, amennyit akar. De hadd mondjak még valamit: igaz, megvan az a hibája, hogy szereti egy kicsit magába bolondítani a lányokat, ez azonban a feleség boldogsága szempontjából egyáltalán nem olyan veszélyes, mintha ő bolondulna utánuk, márpedig erre sohasem volt hajlamos. Szentül meg vagyok róla győződve, hogy még soha senkihez nem vonzódott úgy, mint magához; hogy teljes szívéből szereti és szeretni is fogja, ameddig emberileg lehetséges. Ha egyáltalán létezik örökké tartó férfiszerelem, azt hiszem, a Henryé az lesz. Fanny akaratlanul is elmosolyodott egy csöppet, de nem szólt semmit. - Még sohasem láttam Henryt olyan boldognak - folytatta kisvártatva Mary -, mint amikor elérte William kinevezését. Ezzel már sikerült telibe találnia Fanny érzéseit. - Jaj, igen. Roppant kedves volt tőle. - Tudom, hogy nem kis fáradságába került, mert ismerem azokat, akikre hatnia kellett. A tengernagy a kisujját se mozdítja, ha nem muszáj, és utál szívességeket kérni; meg aztán olyan sok fiatalember ügyében tesznek hasonló lépéseket, hogy ha a pártfogójuk nem elég kitartó, rendszerint kutyába se veszik. Milyen boldog lehet most William! Kár, hogy nincs itt velünk. Szegény Fanny roppant kínos lelkiállapotba került. Ha eszébe jutott, mit köszönhet William Crawford úrnak, mindig nehezére esett az ellenállás; most is hosszasan töprengett, míg Mary, aki eleinte mosolyogva, majd valami más kérdésen tűnődve nézte, hirtelen fel nem riasztotta: - Szívesen beszélgetnék itt magával egész nap, de odalent is várnak ránk, úgyhogy Isten vele, drága, kedves, nagyszerű Fannym: hivatalosan majd a szalonban kell elbúcsúznunk, de az igazi búcsú mégiscsak ez. Búcsúzom tehát, a szerencsés viszontlátás reményében, és szeretném, ha mihamarabb olyan körülmények között találkoznánk, hogy egy csöppnyi rossz érzés vagy tartózkodás nélkül tárhassuk fel egymásnak a szívünket. E szavak közben megindultan és nagy-nagy szeretettel átölelte. - Az unokabátyjával nemsokára úgyis találkozom a városban: azt mondja, hamarosan ott lesz; gondolom, tavasszal Sir Thomas is; no meg az idősebbik unokabátyja, és Rushworthék, és Julia...
biztos sokat leszek együtt az egész családdal, kivéve magát, Fanny. De volna két kérésem: először is, maradjunk érintkezésben. Feltétlenül írnia kell nekem. Másodszor pedig ígérje meg, hogy gyakran felkeresi Grantnét, és kárpótolja az én távozásomért. Az első kérésnek Fanny nem nagyon örült; mégsem szólhatott semmit a levelező kapcsolat ellen, sőt, készségesebben mondott igent, mint ahogy a józan esze diktálta. Ilyen buzgó szeretetnyilvánításnak nem lehetett ellenállni. Fanny különösen fogékony volt a gyöngédségre, s mivel eddig oly ritkán részesült benne, a Crawford kisasszonyé most annál inkább levette a lábáról. Azonkívül hálás is volt neki, hogy a kettejük beszélgetésében, amely roppant kínosnak ígérkezett, ilyen kíméletes magatartást tanúsított. Végül is átesett rajta: megúszta szemrehányások nélkül, és elkerülte a leleplezést. A titka titok maradt; amíg meg tudja őrizni, úgy érezte, szinte semmi sem elviselhetetlen. Este hátra volt még egy búcsú. Henry Crawford átjött, és egy ideig náluk maradt; s Fanny, akinek már korábban megingott az ellenállóképessége, most egy kissé barátságosabb volt hozzá, mert úgy látszott, hogy Crawford csakugyan tud érezni. Szokásától eltérően, alig nyitotta ki a száját. Láthatólag nyomott hangulatban volt, és Fannynak meg kellett sajnálnia, bár őszintén remélte, hogy többé nem látja viszont, vagy ha mégis, addigra már valaki más lesz a felesége. Mikor aztán elérkezett a búcsú pillanata, Crawford megfogta a kezét, ehhez feltétlenül ragaszkodott; de nem szólt semmit, legalábbis Fanny nem hallotta, és amikor a férfi kiment a szobából, voltaképp jólesett neki, hogy nem egészen ridegen váltak el. Másnap a Crawford testvérek elutaztak.
Harminchetedik fejezet Miután Crawford úr elment, Sir Thomas szívesen látta volna, hogy a távolléte hiányérzetet okoz; azt remélte, hogy unokahúgának hiányozni fog az udvarlás, amelyet oly kínosnak érzett - vagy képzelt -, amikor része volt benne. Fanny tapasztalhatta - méghozzá a leghízelgőbb formában -, milyen az, ha valaki a figyelem középpontjába kerül; és Sir Thomas arra számított, hogy ha erről le kell mondania, ha ismét az a jelentéktelen személy lesz, aki volt, nagyon egészséges megbánást fog érezni. Ilyen szemmel figyelte tehát Fannyt, de meglehetősen eredménytelenül: nemigen tudta megállapítani, hogy a lány vidámabb-e vagy szomorúbb. Fanny most is olyan szelíd és visszahúzódó volt, hogy érzelmi állapota rejtély maradt Sir Thomas előtt. Nem értette az unokahúgát; belátta, hogy nem érti; ennélfogva Edmundhoz fordult: ő talán meg tudja mondani, hogyan érintették Fannyt a legutóbbi események, s vajon boldogabb-e a lány, mint addig, vagy sem. Edmund a bánatnak semmiféle tünetét nem tudta felfedezni, és úgy vélte, apja egy kissé türelmetlen, ha az első három-négy nap után máris hiányolja az ilyen tüneteket. Meglepte viszont, hogy Fanny - úgy látszik - Crawford húgát sem hiányolja: a barátnőjét, a társnőjét, aki olyan közel állt hozzá. Furcsa, de Fanny róla is csak ritkán beszélt, és kérdezetlenül nemigen említette, hogy szomorú, amiért el kellett válnia tőle. Ó, épp ez a húg, ez a barátnő, ez a társnő okozta most Fannynak a legtöbb lelki szenvedést. Ha hihette volna, hogy Maryt a sors éppúgy nem fogja Mansfieldhez kötni, mint a bátyját - őt pedig nem fogja, az biztos -, ha remélhette volna, hogy éppúgy nem tér vissza egyhamar, mint a bátyja - mert annak a visszatérésétől, úgy érezte, nem nagyon kell félni -, akkor csakugyan könnyű lett volna a szíve; de minél többet gondolkodott és figyelt, annál jobban meggyőződött róla, hogy Crawford kisasszony és Edmund házassága előtt simább az út, mint addig bármikor. Edmund hajlandósága erősebb volt, a Maryé egyértelműbb. Edmund kifogásai, a jelleméből fakadó aggályok szétfoszlottak, nem lehetett tudni, miért; s a Mary kételyei és a becsvágyából fakadó ingadozások éppúgy megszűntek, úgyszintén minden látható ok nélkül. Nyilván megnőtt közöttük a vonzalom: más magyarázat nem lehetséges. Ami jó volt Edmundban, s ami rossz volt Maryben, engedett a szerelemnek, és ha ilyen nagy a szerelem, össze is fogja kapcsolni őket. Úgy volt, hogy Edmund felmegy Londonba, mihelyt elintéz valamit Thornton Laceyvel kapcsolatban, talán két héten belül; sokat beszélt az utazásáról, szívesen beszélt róla; ha pedig újra együtt lesz Maryvel, az eredmény nem lehet kétséges. Biztos, hogy megkéri a kezét, s éppoly biztos, hogy Mary igent mond; de valami rossz érzés arra késztette Fannyt, hogy szorongva tekintsen a várható esemény elé - igazán nem maga miatt, ő legalábbis azt hitte. Legutolsó beszélgetésük alkalmából Crawford kisasszony ugyan eléggé szeretetreméltónak és fölöttébb nyájasnak mutatkozott, de azért mégiscsak Crawford kisasszony maradt: megtévedt és megzavart szellem, öntudatlanul is az; rossz úton jár, de a jó úton hiszi magát. Lehet, hogy szerelmes, de ezen kívül nincs benne olyan érzelem, amely méltóvá tenné Edmundhoz. Fanny meg volt győződve róla, hogy másfajta szívbéli összhang aligha lehetséges közöttük; s az idősebb bölcsek talán megbocsátanak neki, amiért Crawford kisasszony jobb útra térését szinte reménytelennek tartotta, és úgy vélte, hogy ha Edmund befolyása a heveny szerelem állapotában is ily kevéssé tudta a lány elméjét megvilágosítani vagy helyesebb gondolkodásra bírni, akkor a házasélet hosszú évei után sem várható gyökeres változás. A tapasztalat nyilván derűsebbnek látta volna két ilyen fiatal lény jövőjét az adott feltételek mellett, és a pártatlanság nem vitatta volna el Crawford kisasszonytól a női természet általános készségét, hogy végül is magáévá tegye annak a férfinak a felfogását, akit szeret, s mint élettársát tisztel. Fanny azonban szentül hitte, amit hitt, végtelenül szenvedett tőle, s csak fájdalommal tudott Crawford kisasszonyról beszélni. Sir Thomas közben tovább melengette a maga reményeit, továbbra is nyitva tartotta a szemét, és úgy érezte, az emberi természet ismerete alapján méltán számíthat arra, hogy a trónfosztottság és a
háttérbe szorulás előbb-utóbb nyomot hagy unokahúga kedélyén, s az abbamaradt udvarlás felébreszti benne a folytatás iránti vágyat; igaz, egyelőre hiába várta, hogy mindez tökéletesen és kétségtelenül megmutatkozzék, de hamarosan talált rá elfogadható magyarázatot: újabb vendég jelezte érkezését, és Sir Thomas kénytelen volt belátni, hogy amíg megfigyeléseinek tárgya erre a vendégre gondol, kedélyállapotában nemigen következhetik be romlás. William tíz nap szabadságot kapott, s Northamptonshire-be készült, mint a világ legboldogabb - mert legújsütetűbb - hadnagya, hogy megmutassa a boldogságát, és leírja az egyenruháját. Meg is jött, s az egyenruháját is szívesen megmutatta volna, ha a kegyetlen szabályzat úgy nem rendelkezik, hogy csak szolgálatban szabad viselni. Az egyenruha tehát Portsmouthban maradt, és Edmund attól tartott, hogy mire Fanny megláthatja, már kopottabb lesz egy kissé, amiként a gazdája érzéseinek is szükségképpen meg kell kopniuk. Szégyen lesz felvenni; mert ugyan mi lehet kevésbé tetszetős vagy megbecsült viselet, mint az olyan hadnagy egyenruhája, aki már egy-két éve hadnagy, és látnia kell, hogy némelyek megelőzik a ranglétrán? Így morfondírozott Edmund, amíg az apja be nem avatta egy tervbe, amely lehetővé tette Fannynak, hogy teljes díszben is láthassa a Rigó hadnagyát. A terv abban állt, hogy Fanny kísérje vissza a bátyját Portsmouthba, és maradjon egy kis ideig a családja körében. Amikor Sir Thomas egy emelkedett szellemű tűnődése során erre a gondolatra jutott, terve a lehető leghelyesebbnek és célszerűbbnek tűnt fel előtte; de mielőtt végleg döntött volna, a fiát is meg akarta hallgatni. Edmund minden oldalról fontolóra vette az ötletet, és minden szempontból helyesnek találta. Maga a terv jó, s nem is lehetne jobbkor megvalósítani; Fanny pedig bizonyosan örömét lelné benne. Sir Thomas ezek után nem tétovázott, s egy határozott kijelentéssel „Akkor hát így lesz!” - berekesztette a tárgyalást; oka volt rá, hogy elégedetten várja a fejleményeket, és nemcsak azért, amit a fiával közölt; az a szempont ugyanis, hogy helyénvaló, ha Fanny meglátogatja a szüleit, voltaképp nem sok szerepet játszott az elhatározásában, Fanny boldogításának a gondolata pedig még annál is kevesebbet. Igaz, azt kívánta, hogy Fanny szívesen vállalkozzék az útra, de éppoly őszintén kívánta azt is, hogy még mielőtt lejárna az ott-tartózkodása, végképp elege legyen a családjából, s átérezve a mansfieldi elegáns, nagyvonalú élet hiányát, józan belátásra jusson, és jobban meg tudja becsülni azt az ajánlatot, amely egy éppoly előkelő otthonhoz juttatná, méghozzá végérvényesen. A tervnek tehát gyógyító célzata volt: Fanny kezelésre szorul, mert a gondolkodásmódja pillanatnyilag, sajnos, nem egészséges. Jólétben, vagyonos légkörben élt nyolc-kilenc évig, s ez egy kissé megzavarta valóságérzékét és ítélőképességét. Az apja házában nyilván be fogja látni, mit is ér a nagy jövedelem; és Sir Thomas bízvást remélte, hogy a kúra eredményeképpen bölcsebb és boldogabb asszonyként éli majd le az életét. Ha Fanny csak egy kicsit is hevülő természetű, bizonyára hangosan kitört volna belőle az elragadtatás, amikor megtudta a tervet: amikor a nagybátyja közölte vele, hogy meglátogathatja a szüleit, fivéreit, és húgait, miután addigi életének csaknem a fele nélkülük telt el; hogy két teljes hónapra visszatérhet gyermekkora színhelyére, az úton William lesz társa és támasza, s azután is együtt maradhat Williammel, amíg a fiatalember ismét tengerre nem száll. Igen, ha egyáltalán van öröm, amely ujjongásra tudja késztetni, most feltétlenül ujjongania kellett volna, mert az öröme csakugyan nem ismert határt, de a boldogság csöndesen, mélyen, szívet csordítóan rejtőzött benne, és Fanny, aki sohasem beszélt valami sokat, annál inkább hajlott a némaságra, minél forróbbak voltak az érzései. Az első pillanatban csak annyit tudott mondani, hogy köszöni szépen. Később, amikor megbarátkozott a boldogság hirtelen feltárult lehetőségeivel, már részletesebben írta le érzéseit William és Edmund előtt; de szívének egynémely benső rezdülését még akkor sem önthette szavakba. Az első örömök emléke, s a szenvedésé is, amikor el kellett szakadnia tőlük, újult erővel támadt fel benne, és úgy tetszett, hogy ha visszatér a szülői házba, egyszeriben begyógyul minden seb, amelyet azóta ütött a távollét. A családi kör ismét magába zárja, érezheti mindannyiuk szeretetét - erősebb szeretetet, mint addig bármikor -, félelem és tartózkodás nélkül egyenrangúnak érezheti magát a környezetével, és soha meg sem említik előtte a Crawford testvéreket, egyetlen
pillantásban sem kell szemrehányást gyanítania őmiattuk: mindez annyi üdvösséget ígért, hogy a felét sem lehetett bevallani. És Edmund - két hónapig távol lesz tőle, sőt, talán háromig is elmaradhat: ez biztosan jót fog tenni. Mérföldek lesznek közöttük, nem kell naponta látnia, nem kell tapasztalnia a kedvességét, nem kell szüntelenül sajognia a szívének, amiért tudja róla, hogy mit érez, s nem kell menekülnie bizalmas közlései elől... így talán sikerül józan ésszel megnyugtatnia magát, és nem lesz szerencsétlen, ha arra gondol, hogy Edmund Londonban van, és ott végleg elintéz mindent. Amit Mansfieldben nehéz lenne elviselni, Portsmouthban távolról sem lesz olyan nyomasztó. Csak az aggasztotta, hogy mihez kezd nélküle Lady Bertram. Rajta kívül nem volt rá szüksége senkinek; de hogy ő milyen nehezen fogja nélkülözni, arra Fanny nagyon rossz érzésekkel gondolt; és csakugyan, a tervnek ez a része állította Sir Thomas elé a legsúlyosabb problémát: olyan súlyosat, hogy csakis ő oldhatta meg, és senki más. No, de Sir Thomas volt az úr a mansfieldi házban. Ha komolyan elhatározott valamit, mindig keresztülvitte az akaratát; most is addig taglalta a kérdést, addig magyarázta és fejtegette, hogy Fannynak kötelessége néha ellátogatni a családjához, amíg a felesége bele nem egyezett; igaz, inkább engedékenységből, mint belátásból, mert Lady Bertram körülbelül csak annyit látott be, hogy Sir Thomas helyesnek tartja Fanny elutazását, következésképpen Fanny el fog utazni. Öltözőszobája csendjében, ahol szabad folyást engedhetett tárgyilagos tűnődéseinek, s nem háborgatták Sir Thomas zavarba ejtő érvei, semmiképpen sem fogta fel, miért kell Fannynak egyáltalán találkoznia az apjával meg az anyjával, akik hosszú éveken át remekül megvoltak nélküle, miközben ő olyan jó hasznát vette. Amikor pedig Norrisné roppant hévvel bizonygatta, hogy meg sem fogja érezni Fanny hiányát, a leghatározottabban vissza kellett utasítania ezt a képtelen állítást. Sir Thomas az eszére, a lelkiismeretére, a nagylelkűségére hivatkozott. Nem vitás, mondotta, hogy olyan áldozatot kíván tőle, melyre csakis a jóság és az önmegtagadás lehet képes. Norrisné viszont arról akarta meggyőzni, hogy Fanny egyáltalán nem pótolhatatlan (ő maga szíves örömest felajánlja minden szabad idejét, ha kell), tehát nincs is rá semmi szükség. - Meglehet, húgom - felelte konokul Lady Bertram. - Talán igaza van; de mégse mondhatok egyebet, mint hogy nagyon nehezen fogom nélkülözni. Hátra volt még, hogy érintkezésbe lépjenek a portsmouthiakkal. Fanny maga írta meg a levelet, s az anyja válasza, bár rövid volt, nagyon kedvesen hangzott - néhány egyszerű sorban fejezte ki az anya természetes örömét, hogy ismét találkozhatik gyermekével -; Fanny tehát igazolva láthatta az együttlétükhöz fűzött minden reményét; immár biztos volt benne, hogy ragaszkodó és szerető barátnőre talál a „mamában”, aki mostanáig, mi tagadás, nem sok gyöngédséget tanúsított iránta; ezt azonban könnyű volt önhibáinak vagy képzelődésének a számlájára írni. Túl érzékeny természete merő gyámoltalanságból és nyűgösségből nyilván elriasztotta a szeretetet, vagy pedig nagyobb részt kívánt belőle, mint amekkora oly népes családban egy személynek járt volna. De most már jobban tudja hasznosítani magát, türelmesebb is lett, az anyját se foglalják le többé a kisgyerekektől nyüzsgő ház szüntelen gondjai, idő vagy hajlandóság hiánya nem gátolja a teljes összhang kialakulását, s így hamarosan létrejöhet közöttük az a kapcsolat, amelynek anyát és gyermekét mindig is egybe kell fűznie. Williamet csaknem ugyanolyan boldoggá tette a terv, mint a húgát. Kimondhatatlan öröm, hogy nem kell Fannytól elszakadnia, amíg csak a szolgálat meg nem követeli, sőt, talán még akkor is otthon találja, ha visszatér első útjáról. Azonkívül égett a vágytól, hogy megmutassa neki a Rigó-t, mielőtt kifutna a tengerre (az egész flottában nincs még egy olyan egyárbocos, mint a Rigó); és a kikötőben is történt egy-két változás, amelyet Fannynak okvetlenül látnia kell. Kertelés nélkül megmondta azt is, hogy Fanny jelenléte igen üdvös lesz mindannyiukra nézve. - Én nem is tudom - mondta -, de valahogy ránk férne otthon a te jó modorod és rendességed. A ház mindig a feje tetején áll. Te majd biztos eligazítasz mindent. Megmondod anyánknak, hogyan is kell
csinálni, segítesz Susannak, némi oktatásban részesíted Betseyt, és el fogod érni, hogy a fiúk szeressenek, és hallgassanak rád. Rend lesz, és mindenki jól fogja érezni magát! Mire Price-né válasza megjött, az ifjú utasoknak alig néhány napjuk maradt Mansfieldben, s e napok közül is az egyiknek jó részét nagy riadalomban kellett tölteniük, mert amikor sor került az utazás módozatainak megbeszélésére, és Norrisné tapasztalta, hogy hiába szeretne minél többet megtakarítani a sógora pénzéből, s hiába célozgat arra, hogy Fannynak valami olcsóbb közlekedési eszköz is megfelelne, Sir Thomas az ő óhajait semmibe véve határozottan a delizsánsz mellett foglal állást, sőt, evégből még bankjegyeket is átnyújt Williamnek: akkor Norrisnénak hirtelen eszébe jutott, hogy a kocsiban egy harmadik személy is elférne, s ellenállhatatlan vágy támadt benne, hogy ő is útra keljen, és meglátogassa szegény drága testvérét. Gondolatait egy csöppet sem igyekezett véka alá rejteni. Az első perctől fogva, úgymond, nagy kedvet érzett az iránt, hogy elkísérje a fiatalokat; igazán boldogan utazna velük; már több mint húsz éve nem látta szegény drága testvérét; és milyen nagy segítség lesz a fiataloknak, ha útközben ott van mellettük a tapasztalt öreg, aki helyettük is tudja, mi a teendő; meg aztán szegény drága testvére ugyebár egész biztosan rossz néven venné tőle, ha nem menne el hozzá, amikor itt a remek alkalom. Williamet és Fannyt jeges borzadály hatotta át erre a javaslatra. Az élvezetes utazás minden élvezete odalesz. Gyászos képpel néztek egymásra. Kínzó bizonytalanságuk eltartott egy-két órát. Egyikük sem mert közbeszólni, hogy bátorítsa vagy lebeszélje a nénit. Norrisnénak segítség nélkül kellett döntenie; s végül is, unokaöccse és unokahúga határtalan örömére, eszébe jutott, hogy őt Mansfield Park e pillanatban semmiképp sem nélkülözheti; Sir Thomasnak és Lady Bertramnak múlhatatlanul szüksége van rá, következésképpen nem veheti a lelkére, hogy akár csak egy hétig is magukra hagyja őket, és a kettőjük szolgálatán kívül minden egyéb örömről fájó szívvel le kell mondania. Az igazat megvallva az is eszébe jutott, hogy ha Portsmouthba elviszik is ingyen, visszafelé aligha bújhat ki az útiköltség megfizetése alól. Így azután szegény drága testvérét semmi sem óvhatta meg a keserű csalódástól: Norrisné mégiscsak elszalasztotta a remek alkalmat, és valószínűnek látszott, hogy újabb húsz évig nem fognak találkozni. Fanny portsmouthi utazása Edmund terveire is hatott. Mansfield Park, tőle is áldozatot kívánt, akárcsak a nagynénjétől. Eredetileg úgy tervezte, hogy körülbelül ez idő tájt Londonba utazik; de most mégsem hagyhatta magára az apját és az anyját, épp amikor környezetük leghasznosabb tagjai kiröppentek a házból; így azután önfeláldozóan, de egy csöppet sem tetszelegve az önfeláldozó fiú szerepében, egy-két héttel elhalasztotta utazását, amely élete boldogságának végleges megalapozásával kecsegtette. Fannynak ezt meg is mondta. Hiszen olyan sokat tud máris: hadd tudjon meg mindent. Ismét a legbizalmasabban beszélt vele Crawford kisasszonyról; és Fanny annál inkább szenvedett, mert érezte, hogy ez az utolsó alkalom, amikor Crawford kisasszony neve még valamelyest szabadon kerülhet szóba közöttük. Edmund azután csak egyetlenegyszer utalt rá. Lady Bertram este épp lelkére kötötte unokahúgának, hogy írjon sűrűn és késedelem nélkül, akkor maga sem lesz rossz levélíró; mire Edmund egy alkalmas pillanatban odasúgta: - Én is írok majd neked, Fanny, ha lesz miről írnom... ha lesz olyan mondanivalóm, aminek, azt hiszem, örülni fogsz, s amiről másoktól nem értesülnél olyan hamar. - Ha Fanny nem értette volna, mire céloz, elég lett volna egy pillantást vetnie Edmund égő arcára, hogy minden kétsége megszűnjön. Össze kellett szednie minden erejét, hogy felvértezze magát e levél ellen. Istenem, levelet vár Edmundtól, és retteg tőle! Kezdte belátni, hogy még nem esett át mindama gondolati és érzelmi változásokon, amelyeket az idő múlása és a körülmények alakulása idéz elő e forgandó világban. Még nem apasztotta ki a lelki szenvedés minden forrását. Szegény Fanny! Szíves örömest vállalkozott az útra, mégis gyötrelmesen töltötte az utolsó estét Mansfield Parkban. Búcsúzáskor nagyon nehéz volt a szíve. Megkönnyezte a ház minden egyes
szobáját, s még jobban minden kedves lakóját. Forrón megölelte a nagynénjét, mert tudta, hogy hiányozni fog neki; zokogásával küszködve csókolt kezet a nagybátyjának, mert fájt éreznie, hogy magára haragította; s amikor végül Edmunddal került szembe, se nem látott, se nem hallott, de még gondolkodni sem volt képes: csak utólag fogta fel, hogy unokabátyja testvéri szeretettel búcsúzott el tőle. Mindez este történt, mert másnap igen korán kellett indulniuk; s amikor a megcsappant háznép reggelire gyűlt össze, már arról esett szó, hogy William és Fanny bizonyára túlvan az első állomáson.
Harmincnyolcadik fejezet Ahogy Mansfield Park mindinkább elmaradt a távolban, az utazás újszerűsége, s a boldogság, hogy együtt lehet Williammel, hamarosan megtette a maga természetes hatását Fanny kedélyére; mire elérték az első állomást, és kiszálltak Sir Thomas hintójából, Fanny már igen derűsen tudott búcsút mondani az öreg kocsisnak, akivel illő üzeneteket is küldött a kastélyba. A két testvér között vége-hossza nem volt a kellemes beszélgetésnek. William áradó jókedve új tápra talált mindenben, s a fiatalember nem győzte ontani a pajkos tréfákat, ha olykor megpihentek a fennköltebb eszmecsere közben, amely mindig a Rigó magasztalásával végződött, ha ugyan nem azzal kezdődött: kifejtette, milyen feladatokat bízhatnak a hajóra, ütközetekről ábrándozott, melyekben diadalmaskodnak a túlerő fölött, akkor pedig (feltéve, ha az első tiszt nem rontja a hajón a levegőt és William vajmi kevés irgalmat tanúsított az első tiszt iránt) hamarosan előbbre jut egy fokkal; azután az ábrándok magukban foglalták a zsákmánypénzt is, amelyet nagylelkűen szét fog osztani a család tagjai között, s csak annyit tart meg belőle, hogy kényelmesen berendezzen egy kis házikót, ahol az emberi kor legvégső határáig boldogan éldegél majd Fannyval együtt. Fanny közvetlen gondjai, amelyek Crawford úrhoz kapcsolódtak, nem szerepeltek a beszélgetésben. William tudott a történtekről, és szívből sajnálta, hogy a húga olyan hűvös érzelmeket táplál az iránt, akit ő a legnagyszerűbb embernek tartott; de abban a korban volt, amikor a fiatalok mindennél magasabbra helyezik a szerelmet, s így semmit sem vethetett Fanny szemére; azonkívül ismerte Fanny óhajait, és a leghalványabb célzással sem akarta megbántani. Fannynak volt oka azt hinni, hogy Crawford úr még nem felejtette el. A testvérpár elutazása óta eltelt három hét folyamán több levelet is kapott a húgtól, a fivér pedig mindegyikhez hozzáfűzött néhány sort, s amit írt, éppoly melegen és határozottan hangzott, mint amit élőszóval mondott. A levelezés legalább olyan kínosnak bizonyult Fanny számára, mint ahogy eleve képzelte. Crawford kisasszony csupa szellem, csupa szív stílusa önmagában véve is bajt hozott rá, függetlenül attól a kényszertől, hogy a fivér utóiratait is olvasnia kellett; Edmund ugyanis nem nyugodott, amíg fel nem olvasta neki a levelek fő részét, s azután Fanny kénytelen volt végighallgatni, ahogyan Mary fogalmazási és szívbéli erényeit magasztalja. Mivel pedig a levelek át meg át voltak szőve üzenetekkel, célzásokkal, emlékekkel, mindenféle mansfieldi vonatkozásokkal, Fanny megsejtette, hogy voltaképp Edmundnak szólnak, és alig bírta elviselni gyötrelmes kényszerhelyzetét: tűrnie kell, hogy levélben ostromolja az a férfi, akit nem szeret, annak viszont, akit szeret, egy másik nő iránti szerelmét kell közvetítői minőségben támogatnia. Már csak ezért is sokat várt a mostani elutazástól. Ha ő nem lesz egy födél alatt Edmunddal, Mary aligha tartja majd érdemesnek, hogy tollat ragadjon, s London és Portsmouth között lassanként végleg elapad a levelezés. Ilyen gondolatok jártak az eszében, s még ezer hasonló, mialatt derűsen utazott tovább: minden baj nélkül és a csatakos februárhoz képest elég gyorsan haladtak előre. Áthajtottak Oxfordon, de Fanny csak egy futó pillantást vethetett a kocsiból Edmund kollégiumára, s azután meg sem álltak Newburyig, ahol jóízű ebéd vagy inkább vacsora tett pontot a napi örömök és fáradalmak végére. Másnap ismét korán reggel indultak, és mivel útközben semmi sem történt, ami késedelmet okozott volna, előírás szerint haladtak tovább, s még világosban értek Portsmouth határába, úgyhogy Fanny körülnézhetett, és megcsodálhatta az új épületeket. Átmentek a felvonóhídon, be a városba; s éppen szürkülni kezdett, amikor a kocsi William érces hangjának irányításával a Fő utcáról bekanyarodott egy szűk sikátorba, és megállt egy kis ház előtt, amely jelenleg Price úréknak szolgált lakóhelyül. Fanny csupa lázas izgalom volt, csupa remény és szorongás. Alighogy megálltak, egy lompos külsejű cselédlány, aki nyilván a kapuban várakozott rájuk, azonnal odasietett, és mindenféle segédkezésnél fontosabbnak tartotta, hogy lélekszakadva elújságolja, ami történt: - Hadnagy úr, kérem, a Rigó kifutott a kikötőből, és az egyik tiszt úr itt járt, hogy... - Nem folytathatta, mert egy jónövésű tizenegy éves fiú rohant elő a házból, félretolta a cselédlányt, s miközben William maga nyitotta ki a kocsiajtót, így kiáltott felé: - Épp idejében érkeztél! Már egy félórája várunk. A Rigó ma reggel kifutott. Én is
láttam. Gyönyörű volt. Azt mondják, egy-két napon belül megkapja az útiparancsot. Campbell úr itt volt négykor, téged keresett: a Rigó egyik dereglyéjével van, hatkor visszamegy a hajóra, és szerette volna, ha idejében megjössz, hogy együtt mehess vele. Egy-két futó pillantás Fannyra, mialatt William kisegítette a kocsiból: az öcskös csupán ennyi önkéntes figyelmet szentelt neki, de azért nem tiltakozott a nővéri csókok ellen, bár közben is lázasan részletezte tovább a Rigó kifutását, amit méltán tarthatott mindennél érdekesebb eseménynek, mert úgy volt, hogy ő is éppen most kezdi el a tengerészi pályát, méghozzá a szóban forgó hajó fedélzetén. Még egy pillanat, s Fanny a házban találta magát, a szűk bejárati folyosón, anyja ölelő karjaiban: Price-né arca őszinte örömöt fejezett ki, és annál is kedvesebb volt Fannynak, mert a Lady Bertraméra emlékeztette; aztán előkerült a két húga, a szépen fejlett, tizennégy éves Susan és a család legfiatalabb tagja, az öt év körüli Betsey - mindketten nagy örömmel fogadták, bár nem a legfinomabb modorban. De Fanny nem is kívánt jó modort, csak arra vágyott, hogy szeressék, a többi nem volt fontos. Bevezették a nappaliba; ez olyan kicsi volt, hogy először azt hitte, csupán átjárószoba, melyből a rendesebb helyiségekbe lehet jutni, s egy pillanatra megállt, várva, hogy tovább vigyék; mikor azonban rájött, hogy a szobának nincs más ajtaja, és a jelek szerint a család itt szokott tartózkodni, elszégyellte magát, s még a gondolatait is gyorsan visszaparancsolta, nehogy az arca elárulja. De az anyja nemigen ért rá gyanút fogni. Már vissza is ment a bejárati ajtóhoz, hogy üdvözölje Williamet: Isten hozott, édes fiam! Hallottad, mi újság a Rigó-ról? Már ki is futott, pedig azt hittük, legalább három napig szó sem lehet róla; most aztán nem tudom, mit csináljak Sam holmijával, sehogy se leszek idejében készen; a Rigó talán már holnap megkapja az útiparancsot. Teljesen váratlanul ért az egész. Szegény fiam, máris mehetsz Spitheadbe. Itt volt Campbell, izgatottan keresett; mondd, hát mit csináljunk? Úgy örültem, hogy kellemesen együtt tölthetjük az estét, és most tessék, egyszerre a nyakamba szakadt minden. Fia derűsen azt felelte, hogy mindig minden úgy van a legjobban, ahogyan van, és semmi bosszúságot nem mutatott, amiért újra el kell mennie hazulról. - Persze hogy jobban örültem volna, ha a Rigó a kikötőben marad, és nyugodtan itthon tölthetek még egypár órát; de ha már itt az a dereglye, legjobb, ha azonnal indulok, ezen kár sopánkodni. Merrefelé horgonyoz a Rigó Spitheadben? A Canopus mellett? No, de mindegy. Fanny bent van a nappaliban: minek álldogálunk itt a folyosón? Jöjjön, anyám, hisz jóformán meg se nézte még az édeslányát. Be is mentek mind a ketten, Price-né nagy szeretettel újra megcsókolta Fannyt, néhány szót ejtett arról, hogy mennyire megnőtt, majd a természetes anyai érzésektől indíttatva az úti fáradalmak és az utasok kívánságai felől kezdett érdeklődni. - Szegény gyermekeim! Milyen fáradtak lehettek! Ugyan mit is kívántok? Már azt hittem, sohasem jöttök meg. Betseyvel együtt legalább egy félórája lestünk benneteket. Mikor ettetek utoljára? És most mit kívánnátok? Nem tudtam előre, hogy mit ennétek szívesebben, ha megjöttök, egy kis húst vagy csak egy teát, különben már készen is lenne valami. Most meg attól félek, Campbell visszajön, mielőtt elkészülne a pecsenye, és nincs is hentes a közelben. Nagyon kellemetlen, hogy nincs hentes az utcában. Ahol legutóbb laktunk, sokkal jobb volt. De talán egy kis teával is megelégesztek, ha gyorsan elkészül. Mindketten kijelentették, hogy semmit se kívánnak jobban egy csésze teánál. - Akkor, Betsey drágám, fuss már ki a konyhába, és szólj Rebeccának, hogy tegye fel a vizet, aztán hamar készítsen be mindent a teához. Kár, hogy a csengő nincs megjavítva; de Betsey nagyon ügyes kis küldönc. Betsey kiviharzott, szemlátomást büszkén, hogy szép új nővére előtt bemutathatja képességeit. - Istenem, milyen rosszul ég a tűz! - folytatta az aggódó anya. - Titeket meg biztos csontig átjárt a hideg. Húzd közelebb a széked, drágám. El nem tudom képzelni, mit csinál ez a Rebecca. Jó félórája szóltam neki, hogy hozzon be egy kis szenet. Legalább te gondolhattál volna a tűzre, Susan.
- Én fent voltam, mama, az emeleten, és rakosgattam - felelte Susan olyan tiszteletlen, elutasító hangon, hogy Fanny összerezzent. - Azt tetszett mondani, hogy ha megjön Fanny néném, vele együtt költözzem át a másik szobába, és hiába szóltam Rebeccának, nem kaptam tőle semmi segítséget. A további vitát nagy jövés-menés akadályozta meg; először a kocsis jelentkezett a pénzéért; azután Sam és Rebecca között tört ki a perpatvar Fanny poggyászának a felszállítása körül, mert Sam mindenáron a saját elképzelése alapján akarta lebonyolítani ezt a műveletet; végül beállított maga Price úr: öblös hangja előre jelezte érkezését, amint a folyosón valami káromkodásszerű szösszenet kíséretében belerúgott a fia bőröndjébe és a lánya kalapdobozába, majd gyertyáért kiáltott; mivel azonban gyertyát nem kapott, anélkül volt kénytelen a szobába lépni. Fanny kétes érzésekkel állt fel a fogadására, de csakhamar visszahanyatlott, amikor tapasztalta, hogy apja észre sem veszi a félhomályban, és nem is érdeklődik felőle. Price úr barátságosan megrázta a fia kezét, és nagy garral üdvözölte: - Haha, komám, Isten hozott idehaza. Jó, hogy itt vagy. Hallottad a nagy hírt? A Rigó ma reggel kifutott. Nem henyélünk, de nem ám! Az istenfáját, épp jókor jöttél! A doktor már itt volt, keresett: az egyik dereglyével van, és hatkor indul Spitheadbe, úgyhogy az lesz a legjobb, ha vele mégy. Voltam Turnernél a beosztásod dolgában: minden rendben lesz. Csöppet se csodálnám, ha már holnap megkapnátok az útiparancsot; de ezzel a széllel úgyse indulhattok el, ha nyugat lesz az irány; márpedig Walsh kapitány szerint biztosan nyugat felé mentek az Elefánt-tal. Bárcsak úgy lenne, az istenfáját! De az öreg Scholey azt mondja, előbb Texel felé hajóztok. Mindegy, lesz, ami lesz, állunk elébe. Hanem az istenfáját neki, sokat vesztettél, hogy nem voltál itt ma reggel, amikor a Rigó kifutott! Én magam ezer fontért se mondtam volna le arról a látványról. Épp reggeliztünk, amikor az öreg Scholey átfutott, hogy felhúzták a horgonyt, s már úszik kifelé. Mindjárt rohantam én is, két ugrással ott voltam a rakparton. Esküszöm, olyan gyönyörű jószágot még nem ringatott a tenger. Most aztán kint van Spitheadben, és lefogadom, hogy egész Anglia huszonnyolc ágyúsnak nézné. Két óra hosszat álltam a parton ma délután, s gyönyörködtem benne. Ott fekszik az Endymion meg a Kleopátra között, valamivel keletre a darushajótól. - Ejha! - kiáltotta William. - Magam is éppen odavittem volna. Az a legjobb spitheadi hajóállás. De itt a húgom is, apám; itt van Fanny - odafordult hozzá, és közelebb húzta -; meg se látja ebben a sötétben. Price úr elismerte, hogy csakugyan megfeledkezett a lányáról, de most pótolta a mulasztást: amúgy derekasan a keblére szorította; megjegyezte, hogy felnőtt nővé cseperedett, és maholnap bizonyára férjet fog magának; azután pedig nagyon is úgy tett, mintha újra meg akarna feledkezni róla. Fanny visszahúzódott a helyére, sebzetten az apa modorától és italszagától; Price úr pedig tovább beszélt, de csak a fiához és csakis a Rigó-ról, jóllehet William, bármennyire érdekelte is a téma, nemegyszer megpróbálta Fannyra, hosszú távollétére és hosszú utazására irányítani az apja figyelmét. Így ültek együtt még egy ideig, s végül gyertyát is kaptak; mivel azonban a tea csak nem akart asztalra kerülni, és Betsey konyhai jelentései alapján belátható időn belül, nem is lehetett számítani rá, William jobbnak látta, ha inkább átöltözik, és felkészül a behajózásra, hogy aztán nyugodtan teázhasson. Alighogy kiment, két pirospozsgás, megtépázott és maszatos fiú rontott be a szobába, név szerint Tom és Charles, az egyik talán nyolc-, a másik kilencéves: épp kiengedték őket az iskolából, s alig várták, hogy találkozzanak a nővérükkel, és közölhessék vele, hogy a Rigó kifutott. Charlest nem ismerte Fanny, mert az elköltözése után született, de Tomot még sokszor babusgatta, és most nagyon örült, hogy viszontláthatja. Szívből jövő csókokat adott mindkettőjüknek, de főként Tomot igyekezett maga mellett tartani, hogy felkutassa arcán az olyannyira szeretett kisbaba vonásait, és elmondja neki, hogy annak idején kölcsönös volt a ragaszkodásuk. Tomnak azonban nem fűlött a foga az ilyen édelgéshez: nem azért jött haza, hogy egy helyben maradjon és hallgasson, hanem azért, hogy összevissza rohangáljon és lármázzon; a két fiú hamarosan el is menekült Fannytól, és addig csapkodta a nappali ajtaját, amíg a nénjüknek bele nem fájdult a feje.
Fanny most már látta mindazokat, akik otthon éltek; rajtuk kívül csak két testvére volt még, nála fiatalabbak, de Susannál idősebbek, az egyik hivatalnok Londonban, a másik tisztjelölt egy Indiába járó kereskedelmi hajón. Igen, látni már látta a család valamennyi tagját, de a lármából, amit csapni tudtak, még csak ízelítőt kapott. A következő negyedórában aztán jobban megismerte a hangerejüket. William kijött az emeleti lépcsőfordulóra, s lekiáltott az anyjának és Rebeccának. Bosszús volt, mert nem talált valamit, amit a szobájában hagyott. Egy kulcs eltűnt, Betsey állítólag rátette a kezét az új kalapjára, az egyenruhája mellényén pedig nem hajtották végre azt az apró, de igen fontos módosítást, amelyre vonatkozólag mindannyiuktól ígéretet kapott. Price-né, Rebecca és Betsey testületileg felsiettek, hogy előadják mentségeiket; valamennyien egyszerre beszéltek, de Rebecca a leghangosabban, és nagy kapkodva hozzáláttak a mulasztás jóvátételéhez; William hasztalan próbálta visszaküldeni Betseyt a földszintre, vagy legalább rábírni, hogy maradjon nyugton ott, ahol van; mivel pedig a háznak csaknem valamennyi ajtaja nyitva volt, mindezt pompásan lehetett hallani a nappaliban is, kivéve azokat a szüneteket, amikor a lépcsőn fel s alá kergetőző, bukfencező és sivalkodó Sam, Tom és Charles erősebb ricsaja minden egyéb lármát elfojtott. Fanny csaknem megsüketült. A ház kicsi volt, a falak vékonyak, minden közelről hallatszott: az úti fáradalmak és az iménti izgalom után alig bírta elviselni. Igaz, magában a szobában teljes nyugalom honolt; Susan ugyanis eltűnt a többiekkel, és Fanny mellett csak az apja maradt; ő pedig elővette az újságot, amelyet egyik szomszédjuktól szokott kölcsönkapni, elmerült az olvasásban, és láthatólag teljesen megfeledkezett a lánya létezéséről. Az egyetlen gyertyát önmaga és az újság közé állította, mit sem törődve azzal, hogy esetleg Fannynak is szüksége lehet rá; de hát Fannynak nem volt semmi dolga, még örült is, hogy fájós fejét nem bántja a világosság, s csak üldögélt nagy búsan, riadt és csüggedt tűnődésben. Hát itthon van. De jaj, micsoda otthon ez és micsoda fogadtatás - Fanny gondolatban is elharapta a szavát: nem szabad panaszkodnia. Mi jogon kívánja, hogy fontosabb helyet foglaljon el a családban? Oktalan kívánság, miután oly sokáig éltek távol egymástól! Természetes, hogy minden William körül forog, ez mindig is így volt, és William meg is érdemli. És mégis: hogy alig szóltak hozzá, nem kérdezték, alig érdeklődtek Mansfield felől! Fannynak rosszul esett, hogy megfeledkeztek Mansfieldről, a mansfieldiekről, akiknek annyit köszönhetett, a drága jó mansfieldiekről! Itt csak egyvalami fontos, minden más a háttérbe szorul. De talán így van rendjén. Érthető, ha most a Rigó kifutása kelti a legnagyobb izgalmat. Egy-két nap múlva talán másképpen lesz. Nincs kit hibáztatnia, csak önmagát. De azért Mansfieldben nem így lett volna. Nem, a nagybátyja házában tudták volna, hogy mikor mi illik, miről mennyit kell beszélni, és kinek mennyi figyelem jár - itt nem tudták. Ehhez hasonló gondolatokkal volt elfoglalva csaknem egy félóráig, s apja csak egyszer szakította félbe egy hirtelen kifakadással, de egyáltalán nem azért, hogy megnyugtassa. A folyosón ugyanis különösen erős lett a dobogás és a bömbölés, mire Price úr így kiáltott fel: - Átkozott kölykök, hogy nyílna meg alattuk a föld! Ezt a pokoli zenebonát! No persze, Sam hangja a legerősebb! Máris elmehetne fedélzetmesternek a csibész. Hé, ti ördögök! Sam, fogd be a csőrödet, mert szíjat hasítok a hátadból. E szörnyű fenyegetéstől nyilván nem ijedt meg senki; a három fiú ugyan öt perc múlva együttesen berontott a szobába, és leült, Fanny azonban úgy látta, ennek legfőbb oka az, hogy egyelőre kifogyott belőlük a szusz, amiként tűzpiros arcuk és szapora zihálásuk mutatta - hiszen az apjuk szeme láttára is változatlanul rugdosták egymás sípcsontját, és időnként felvisítottak, mint az őrültek. A következő ajtónyílás végre örvendetesebb eseményeket jelzett: feltűnt a teakészlet, amelynek a látványáról Fanny már-már lemondott aznap estére. Mivel az a cselédlány, aki Susannal együtt behozta az edényeket, még az előbbinél is lomposabb volt, Fannynak ámulva kellett megállapítania, hogy az imént a főkomornát látta. Susan feltette a kannát, és úgy sandított a nővérére, mint akiben roppant harcot vív a jóleső büszkeség, amiért e hasznos szerepében is bemutatkozhatik, és a félelem, hogy alantas munkájáért netalán megvetést kaphat. Kiment a konyhába, úgymond, hogy
megsürgesse Sallyt, és segítsen pirítóst csinálni meg vajat kenni, különben nem tudja, mikor készülne el a vacsora, pedig a nővére biztos nagyon éhes már a hosszú kocsizás után. Fanny szívből megköszönte. El kellett ismernie, hogy csakugyan vágyik egy korty teára, és Susan nyomban hozzá is látott az elkészítéséhez: láthatólag tetszett neki, hogy egyedül ő intéz mindent, és nem számítva egy kis fölösleges hűhót meg néhány oktalan kísérletet, melyet az öcskösök ráncba szedésére pazarolt, igazán jól megállta a helyét. Fanny lelkileg éppúgy felüdült, mint testileg; agyának is, szívének is jót tett a nem túl kései figyelmesség. Susan értelmes, nyílt arcú lány volt; Williamre hasonlított, és Fanny remélte, hogy tőle is annyi kedvességet és szeretetet kap majd, mint Williamtől. Miután a légkör ily módon megenyhült, visszajött William, s mindjárt utána az anyja és Betsey is. Tökéletes hadnagyi egyenruhájában még magasabbnak, férfiasabbnak, sudárabbnak látszott; boldog mosollyal egyenest odament Fannyhoz, ő pedig felállt, egy pillanatig szótlan elragadtatással nézett rá, majd a nyakába borult, és keserédes izgalmában kitört belőle a sírás. De nem akarta, hogy boldogtalannak higgyék, hamar összeszedte magát, letörülte könnyeit, már képes volt sorban szemügyre venni és megcsodálni a tengerésztiszti öltözék minden jelentősebb kellékét, s jobb kedvre derülve hallgatta Williamet, aki vidáman beszélt arról, hogy reméli, naponta partra szállhat, mielőtt útnak indulnának, sőt, talán még ki is viheti Fannyt Spitheadbe, hogy lássa a hajót. Azután újabb kavarodás támadt: beállított Campbell úr, a Rigó orvosa, igen jó modorú fiatalember; a barátjáért jött, s némi bonyodalmak után kapott is egy széket, valamint - hála az ifjú teakészítő közreműködésének - egy sebtiben elmosogatott csészét és csészealjat; aztán az urak még egy negyedóra hosszat tárgyalták ügyeiket illő komolysággal, miközben nőttön-nőtt körülöttük a lárma és a zűrzavar, de végül is a férfiak és a fiúk együttesen fölkerekedtek, és indulni készültek; minden rendben volt, William búcsút mondott a családnak, és valamennyien elmentek - a három fiú is, mert hiába könyörgött az anyjuk, ragaszkodtak hozzá, hogy egészen a hajófeljáróig kísérjék a bátyjukat és Campbell urat; ugyanakkor Price úr is eltávozott, hogy visszavigye szomszédjának az újságot. Most már úgy látszott, talán beköszönt a viszonylagos nyugalom korszaka; és csakugyan, miután Rebeccát sikerült rávenni, hogy vigye ki az edényeket, és Price-né a szobában járva-kelve jó néhány percet eltöltött valami ingujj keresésével, amelyet végül Betsey halászott elő a konyhaszekrény egyik fiókjából, a kis női társaság végre megpihenhetett; az anya ugyan még sopánkodott egy kicsit, hogy semmiképp sem tudja idejében elkészíteni Sam holmiját, de azután mégis eljutott odáig, hogy a legidősebb lányára és a mansfieldi rokonokra is gondoljon. Érdeklődni kezdett felőlük, de már az első kérdések egyike - hogy boldogul Lady Bertram a cselédeivel? Ott is olyan pokolian nehéz valamirevaló cselédet találni? - hazacsalogatta a gondolatait Northamptonshire-ből, és a saját háztartási bajaihoz vezette vissza: ezek után már nem tudott másról beszélni, mint arról, hogy milyen szörnyűségesek az összes portsmouthi cselédek, közülük is legfőként az a kettő, aki nála szolgál. Bertramékat teljesen háttérbe szorította Rebecca hibáinak a részletezése, amihez Susan rengeteg adalékkal járult hozzá, Betsey pedig még annál is többel; mivel úgy látszott, semmi se szól Rebecca mellett, Fanny kénytelen volt szerényen megjegyezni, hogy akkor Price-né bizonyára elküldi a háztól, mihelyt letelik az esztendeje. - Az esztendeje! - kiáltotta Price-né. - Remélem, hamarabb megszabadulok tőle, mert ha kivárnám azt az esztendőt, akkor egészen novemberig kellene várnom. Portsmouthban, drágám, odajutottunk a cselédekkel, hogy csoda, ha több mint egy fél évig megtartjuk őket. Én már nem is remélem, hogy egyszer nyugtom lesz az életben: ha Rebecca elmegy, biztosan még rosszabb jön utána. Pedig nem hiszem, hogy túlságosan bogaras háziasszony volnék, és ennél könnyebb helyet nemigen lehet találni, hisz mindig ott a másik lány is, aki segít neki, meg aztán sokszor magam végzem el a munka felét. Fanny nem szólt semmit; de nem azért, mintha meg lett volna győződve, hogy e bajokra úgysem akad orvosság. Amint elnézte Betseyt, önkéntelenül is eszébe jutott egy másik húga: nagyon szép kislány volt; amikor ő Northamptonshire-be került, nem lehetett sokkal fiatalabb, mint most Betsey, és
néhány év múlva meghalt. Valami különös kedvesség sugárzott belőle. Fanny annak idején jobban szerette, mint Susant, s amikor aztán Mansfieldben hírül vette a halálát, egy kis ideig nagyon le volt sújtva. Betsey most felidézte a kis Mary képét, de Fanny a világért sem szólt volna erről, nehogy fájdalmat okozzon az anyjának. Mialatt ilyen gondolatokba merült, Betsey, aki nem állt messze tőle, feltartott valamit, hogy ő is lássa, de ugyanakkor igyekezett eltakarni Susan elől. - Mi van nálad, kicsi húgom? - kérdezte Fanny. - Gyere, mutasd meg nekem. Egy ezüstkés volt. Susan azonnal felpattant, követelte a tulajdonát, el is akarta venni; a gyerek azonban anyjához futott oltalomért, és Susan legfeljebb kiabálhatott vele, amit nagyon indulatosan meg is tett, láthatólag abban a reményben, hogy sikerül a maga pártjára állítania Fannyt. Micsoda dolog az, hogy nem kaphatja meg a saját kését; a kés az övé; szegény kis Mary hagyta rá a halálos ágyán, és már régen meg kellett volna kapnia. De a mama elvette tőle, és mindig odaadja Betseynek; az lesz a vége, hogy Betsey tönkreteszi és kisajátítja, pedig a mama igenis megígérte, hogy Betseynek nem szabad hozzányúlnia. Fanny meg volt botránkozva. Kötelesség, illendőség, tapintat... legmélyebb érzéseit bántotta, amit a húga mondott, s amit az anyja válaszolt rá. - Ugyan, Susan - fakadt ki Price-né panaszos hangon -, hogy lehetsz ilyen undok? Folyton veszekszel azért a késért. Igazán türelmesebb lehetnél egy kicsit. Szegény Betseykém: ez a csúnya Susan mindig veszekszik veled! De azért nem lett volna szabad kivenned, szívecském, amikor odaküldtelek a fiókhoz. Látod, megmondtam, hogy ne nyúlj hozzá, mert Susan haragudni fog érte. Legközelebb majd jól eldugom, bizony. Szegény Mary, nem gondolta volna, hogy ennyi veszekedés lesz miatta, amikor rám bízta, vagy két órával a halála előtt. Szegénykém! Beszélni is alig tudott már, és olyan édesen mondta: „Ha majd meghaltam, és eltemettek, mama, hadd legyen a késem Susané.” Szegény kis gyermekem! Úgy szerette azt a kést, Fanny, hogy ott tartotta maga mellett az ágyban, az egész betegsége alatt. A keresztanyjától kapta ajándékba, Maxwell tengernagy feleségétől, drága öregasszony, csak hat héttel a halála előtt. Szegény, drága kislányom! De legalább nem kellett megérnie semmi rosszat. Látod, Betseykém - simogatta meg a kislányt -, te már nem voltál olyan szerencsés: neked nem jutott olyan jó keresztmama. Norris néni messze van, nem tud törődni az olyan apróságokkal, mint te. Fanny csakugyan nem hozott semmit Norris nénitől, legfeljebb egy üzenetet, hogy reméli, a keresztlánya jó kislány, és szépen tanul imádkozni. Volt egy pillanat, amikor a mansfieldi szalonban még arról is esett egy-két halk szavacska, hogy Betseynek küldeni kéne egy imakönyvet, de ezt aztán nem feszegették tovább. Norrisné azonban hazament, és a keresztlányára gondolva levette a polcról férjének két régi imakönyvét; de amikor jobban megvizsgálta őket, elszállt belőle az ajándékozási kedv. Az egyiket olyan apró betűkkel nyomták, hogy egy gyerek nem tudta volna kisilabizálni, a másik meg nehéz volt ahhoz, hogy mindenhová magával cipelje. Annyi fárasztó benyomás után Fanny kapva kapott az első ajánlaton, hogy térjen nyugovóra; és Betsey még javában bömbölt, amiért a nővére tiszteletére csak egy órával hosszabbították meg a fennmaradási idejét, amikor ő már ki is ment, hogy mögötte zavartalanul kezdődhessen újra a ricsaj és a felfordulás: a fiúk sajtos pirítósért kornyikáltak, az apjuk a rumját meg a hozzávaló forróvizet követelte torkaszakadtából, Rebecca pedig csak éppen ott nem volt található, ahol lennie kellett volna. A dohos, gyéren bútorozott kamrában, amelyet Susannal kellett megosztania, Fanny nem sok vigaszt talált. Mi tagadás, a földszinti és emeleti szobák kicsisége, a szűk folyosó és lépcső valósággal megdöbbentette. Kezdte nagyon is megbecsülni a mansfieldi padlásszobácskáját, amely abban a házban rajta kívül nem lett volna elég jó senkinek.
Harminckilencedik fejezet Ha Sir Thomas beleláthatott volna Fanny érzéseibe, melyekkel a Lady Bertramhoz intézett első levelét írta, bizonyára nem lett volna elégedetlen; igaz, Fanny derűs szavakkal tudott beszámolni otthonáról, amikor a nyugodalmas éjszaka után pihenten ébredve arra gondolt, hogy nemsokára viszontláthatja Williamet, s a házban viszonylagos békét talált, mert Tom és Charles már elment az iskolába, Sam is valahol másutt intézte a maga ügyeit, apjuk pedig szokása szerint a házon kívül lebzselt; de azért így is volt éppen elég, amit tudatosan el kellett hallgatnia. Ha pedig Sir Thomas alig egy hét múltán pillant bele az érzéseibe, méltán hihette volna, hogy Crawford úr győzelme immár nem kétséges, és el lett volna ragadtatva a tulajdon éleselméjűségétől. Alig egy hét, és minden csupa csalódás. Először is, William elment. A Rigó megkapta az útiparancsot, a szél megfordult, és négy nap sem telt el, amióta Portsmouthba érkeztek, William már kint járt a tengeren; az alatt a négy nap alatt is csak kétszer találkozott a húgával, futtában, rövid időre, amikor a szolgálat a partra szólította. Elmaradtak a meghitt beszélgetések, a kószálások a bástyasétányon, a kirándulás a sólyatelepre, a Rigó-ra - mindaz, amit elterveztek, amire számítottak. Füstbe ment minden, csak William szeretete nem hagyta cserben. A fiatalember az utolsó pillanatban is őrá gondolt. Menni készült, de még visszafordult az ajtóból, és azt mondta: - Vigyázzon Fannyra, anyám. Érzékenyebb nálunk, nem szokta meg ezt a kemény életet. Tegye meg, amit kérek: vigyázzon Fannyra. William elment; s Fanny nem titkolhatta önmaga előtt, hogy az otthon, amelyben a bátyja nélkül maradt, minden szempontból az ellenkezője annak, amit kívánt. A házban ricsaj, rendetlenség, közönségesség uralkodott. Semmi se volt a helyén, semmit se csináltak úgy, ahogy illett volna. Fanny hiába próbált kellő tiszteletet érezni a szülei iránt. Az apjától ugyan nem várt sokat, de mégsem képzelte, hogy ennyire nem törődik a családjával, ilyen csúnya szokásai vannak, és ilyen durva a modora. Nem volt ostoba ember, de a mesterségén kívül nem érdekelte semmi, és nem is tudott semmiről; csak az újságot meg a tengerészeti közlönyt olvasta; csak a sólyatelepről, a kikötőről, Spitheadről és Motherbankről tudott beszélni; káromkodott és ivott, piszkos volt és goromba. Fanny nem emlékezett rá, hogy valaha is kapott volna tőle egy kis gyöngédséget, csak a nagyhangúságáról és a nyerseségéről maradt valami elmosódott benyomása; most pedig az apja szinte ügyet sem vetett rá, vagy legfeljebb azért, hogy durván tréfálkozzék a rovására. Az anyja részéről nagyobb csalódás érte; tőle igenis sokat várt, és úgyszólván semmit se kapott. Dédelgetett álmai, hogy beférkőzhetik a szívébe, csakhamar szétfoszlottak. Price-né nem volt barátságtalan; de ahelyett, hogy mindinkább a szeretetébe és bizalmába fogadta volna Fannyt, s egyre jobban összeforrott volna vele, egy szikrával sem tanúsított iránta több kedvességet, mint a megérkezése napján. Természetes ösztöne egykettőre kielégült, másféle forrás pedig nem táplálta Price-né ragaszkodását. Ideje is, érzelmei is le voltak foglalva; egyikből sem maradt fölösleg, amit Fannynak adhatott volna. A lányai sohasem jelentettek valami sokat a számára. Jobban szerette a fiait, elsősorban Williamet; a lányok közül Betsey volt az első, aki a szívéhez nőtt. El is kényeztette, amennyire csak lehetett. William volt a büszkesége, Betsey a kedvence; maradék anyai érzéseit, egyszer a gondjait, másszor az örömeit John, Richard, Sam, Tom és Charles foglalta le. Ők osztoztak a szívén; idejét legnagyobbrészt a háztartás és a cselédek sajátították ki. Napjait valamiféle lassú kapkodásban töltötte; mindig csinált valamit, de sohasem jutott előbbre, mindig a körmére égett a munka, és szüntelenül sopánkodott emiatt, de azért minden maradt a régiben; szeretett volna jó háziasszony lenni, de hiányzott belőle a kellő ügyesség vagy rendszeresség; panaszkodott a cselédeire, de egyáltalán nem értett az irányításukhoz, és akár segített nekik, akár korholta őket, akár pedig rájuk hagyott mindent, semmiképpen sem tudta elismertetni velük a tekintélyét. A két nővére közül Price-né sokkal jobban hasonlított Lady Bertramra, mint Norrisnéra. Szükségből lett beosztó, nem pedig hajlandóságból, és Norrisné tevékenységi láza sem volt meg benne. Természettől fogva hanyag volt és nemtörődöm, mint Lady Bertram, s a jómód és a semmittevés sokkal inkább megfelelt volna képességeinek, mint az a sok nyűggel és lemondással járó állapot,
amelybe oktalan házassága folytán került. Előkelő hölgyként éppúgy megállta volna a helyét, mint Lady Bertram, de Norrisné alkalmasabb lett volna arra, hogy csekély jövedelemből is tisztességesen felneveljen kilenc gyereket. Mindezek jórészt nem kerülhették el Fanny figyelmét. Szavakban ugyan nem szívesen fogalmazta meg, de éreznie kellett, és érezte is, hogy az anyja elfogult, helytelen gondolkodású szülő, lusta és lompos teremtés, aki a gyerekeit nem tanítja, és nem is fegyelmezi, akinek a házában korlátlan úr a zűrzavar és a kétbalkezesség, aki semmihez sem ért, és semmihez sem tud hozzászólni, őt alig szereti, nem is akarja jobban megismerni, nem vágyik a barátságára, és nem mutat egy csöpp ragaszkodást, amivel tompíthatná a lánya rossz érzéseit. Fanny mindenképpen szerette volna hasznosítani magát, s még a látszatától is óvakodott annak, mintha lenézné a szülői házat, és idegen nevelése folytán nem tudna, vagy nem akarna részt venni az otthoni munkában; éppen ezért nyomban elővette Sam holmiját, s reggeltől estig kitartóan és szorgalmasan dolgozva sikerült is elérnie, hogy amikor a fiú végül tengerre szállt, a fehérneműjének több mint a fele már készen volt. Fannynak nagyon jólesett éreznie, hogy hasznát veszik, de nem tudta elképzelni, mit csináltak volna nélküle. Tulajdonképpen sajnálta, hogy Sam elmegy; igaz, a fiú állandóan hangoskodott és szemtelenkedett, de ügyes, jó eszű gyerek volt, és mindig örült, ha beküldték valamiért a városba; Susannak, aki rosszul alkalmazott és tehetetlen eréllyel próbálta kordában tartani, nem nagyon fogadott szót, de Fanny szolgálatai és szelíd rábeszélése lassanként hatni kezdtek rá; végül is Fanny megállapította, hogy a három fiú közül a legjobbik ment el, mert Tomot és Charlest, akik fiatalabbak voltak, még jókora távolság választotta el az értelem és a jó érzés korától, amelyben többnyire belátjuk, hogy érdemes barátságosan viselkedni, és lehetőleg nem törünk borsot a mások orra alá. Fannynak csakhamar rá kellett jönnie, hogy őket aztán a legkevésbé sem tudja befolyásolni; hiába próbált meg mindent, amire ötletességéből vagy idejéből futotta, a két fiú végképp szelídíthetetlennek bizonyult. Minden délután újrakezdődtek az egész házat felverő lármás játékok; és Fanny nemsokára a megkönnyebbülés sóhajával fogadta a szombat közeledtét, amely legalább félnapi nyugalmat ígért. Már-már arról is kezdett lemondani, hogy később majd sikerül megszeretnie vagy jobbra tanítania az elkényeztetett Betseyt, akit úgy neveltek, hogy az ábécében lássa legfőbb ellenségét, aki kedvére lábatlankodhatott a cselédek körül, s még biztatták is, hogy jelentsen róluk minden rosszat, amit csak tud; egyébként Susan jó természetét illetően is egyre szaporodtak a kétségei. A kislány állandóan feleselt az anyjával, hangosan pörölt Tommal és Charlesszal, veszekedett Betseyvel, s bár Fannynak el kellett ismernie, hogy megvan rá az oka, a szüntelen civakodás mégis kedvét szegte, és attól tartott, hogy aki ennyire zsémbes, nemigen lehet szeretetre méltó egyéniség, és a nővére nem várhat tőle sok nyugalmat. Ilyen volt hát az otthon, amelynek az lett volna a feladata, hogy elhomályosítsa Mansfield emlékét, és mérsékelje Edmund iránti érzelmeit. Épp fordítva történt; másra se tudott gondolni, mint Mansfieldre, a szeretett mansfieldiekre, a boldog mansfieldi életre. Ez pontosan a fonákja volt annak. A nap minden órájában eszébe jutott a mansfieldi elegancia, jó modor, rend, összhang s talán legfőként a csend és a nyugalom, éppen azért, mert itt mindezeknek épp az ellenkezője vette körül. Egy olyan gyenge alkatot és ideges kedélyt, amilyen a Fannyé volt, különben sem kárpótolhatott volna semmilyen elegancia vagy összhang azért a csapásért, hogy állandó lármában kell élnie. Mind közül ezt tudta a legkevésbé elviselni. Mansfieldben soha nem fordult elő, hogy veszekedő szavakat, éles hangokat, indulatos kitöréseket, dobogó lépteket halljon valaki; derűs, megszokott rendben zajlott minden; mindenkire tekintettel voltak, mindenkinek tisztelték az érzéseit. Ha a gyöngédség olykor talán hiányzott is, pótolta a józan ész és a jólneveltség; ha Norrisné olykor némi ingerültséget támasztott, az is hamar elmúlt, elenyészett, mint a csepp a tengerben, s nem volt hasonlítható az itteni élet szüntelen viharaihoz. Itt mindenki lármázott, mindenki kiabált (kivéve talán az anyát, aki puha, monoton hangon beszélt, mint Lady Bertram, csak nyűgösebben). Ha valakinek kellett valami, ordított érte, ahogy a torkán kifért, és a cselédek is ordítva közölték mentségeiket a konyhából. Az
ajtók állandóan csapódtak, a lépcső dübörgött, semmi se történt zenebona nélkül, senki sem maradt nyugton, és senki sem tudta elérni, hogy a többiek odafigyeljenek, ha mond valamit. Fanny alig egy hete volt otthon, s ha összehasonlította a két házat, kedve lett volna alkalmazni rájuk dr. Johnson 22 híres mondását a házaséletről meg a legényéletről: úgy érezte, Mansfield Parkban talán van némi szenvedés, Portsmouthban viszont nincs semmi élvezet.
22
Samuel Johnson (1709-84), nagy hatású, szellemes író.
Negyvenedik fejezet Fanny nem tévedett, amikor kiszámította, hogy Crawford kisasszony most már ritkábban fog írni, mint a levelezésük kezdetén; Mary újabb levele kétségtelenül nagyobb szünet után jött meg, mint az előző; de abban már tévedett, amikor úgy képzelte, hogy az ilyen hosszú szünetek neki csakis megkönnyebbülést okozhatnak. Íme, újabb különös lelki fordulat! Amikor a levél végül megjött, Fanny őszintén megörült neki. Mostani száműzetésében, távol a jó társaságtól és mindentől, ami eddig érdekelte, jólesett egy ilyen kedves és nem minden elegancia nélkül fogalmazott levelet kapnia attól, aki a szívéhez legközelebb álló körökbe tartozott. Miután egyre növekvő társadalmi kötelezettségeire hivatkozva Mary a szokásos módon bocsánatot kért, amiért nem írt korábban, így folytatta: Most pedig, hogy végül mégis nekiültem, nem lesz érdemes elolvasni a levelemet, mert a végén hiába keres holmi kis szerelmi fogadkozásokat, két-három szenvedélyes sorocskát a világ leghűségesebb H. C.-jétől; Henry ugyanis Norfolkban van: ügyei tíz nappal ezelőtt Everinghambe szólították, de ez talán csak ürügy, hogy magával egyidőben utazhasson. Elég az hozzá, ott van, s a távolléte mellesleg elegendő magyarázatul szolgálhat a húga levélírói lustaságára, mert nem volt, aki folyton rágja a fülemet, hogy „Mary, mikor írsz már Fannynak? Nem kellene már írnod Fannynak?” Többszöri kölcsönös próbálkozások után végre sikerült találkoznom az unokanővéreivel; „a mi drága Juliánk és Rushworthnénk, áldja meg az Isten”, tegnap itthon talált, és nagyon megörültünk egymásnak. Pontosabban, úgy tettünk, mint akik nagyon örülnek, és azt hiszem, csakugyan örültünk is egy kicsit. Azután rengeteg volt a közölnivaló mindkét részről. Kíváncsi rá, milyen képet vágott Rushworthné, amikor megemlítettem a maga nevét? Eddig azt hittem, kellő önuralommal rendelkezik, de amit tegnap hallott, egy kicsit sok volt neki. Arcszín tekintetében kétségkívül Julia vitte el a pálmát, legalábbis azután, hogy maga szóba került. Ha látta volna azt az elsápadást, amikor „Fannyról” kezdtem beszélni, de úgy, mint leendő kedves rokonomról! Mindegy, azért Rushworthné arca is kipirosodik nemsokára; 28-án rendezi az első fogadását, már itt a meghívó. Akkor majd teljes szépségében ragyoghat, hiszen a Wimpole utca egyik legpompásabb házát nyitja meg a vendégek előtt. Most két éve már jártam ott, amikor Lady Lascelles lakott benne, és mondhatom, kevés olyan házat ismerek egész Londonban, egyszóval - hogy szatócs módra fejezzem ki magam - Rushworthné nyugodt lehet: nem adta áron alul a portékáját. Henrytől sosem kapott volna ilyen házat. Remélem, gondol majd erre, és a lehetőségekhez képest meg lesz elégedve, amikor királynőként trónol a palotájában, még ha a királynak célszerűbb is a háttérben maradnia; én igazán nem akarom bosszantani, és fogadom, hogy soha többé nem szúrok belé a maga nevével. Lassanként majd csak kijózanodik. Ha értesüléseim és sejtéseim nem csalnak, Wildenheim báró változatlanul sürgölődik Julia körül, de azt már nem tudom, hogy részesül-e komolyabb biztatásban. Juliának remélhetőleg több esze van annál. Egy lord másodszülött fia nem valami nagy fogás, a vonzalom pedig aligha játszhat szerepet ebben az ügyben, mert ha elvesszük a báró úr pallérozott tirádáit, igazán nem marad semmije. Milyen sokat is számít egyetlen mássalhangzó! Ha nem annyira pallérozott, mint inkább tallérozott lenne! Kedves unokabátyja, Edmund, láthatólag nem nagyon siet; talán lelkészi kötelezettségei tartják vissza. Biztosan van valami öregasszony Thornton Laceyben, akit meg kell téríteni. Nem szívesen gondolok arra, hogy netán egy fiatal miatt hanyagol el annyi sok ideje. Isten vele, drága édes Fannym: látja, milyen hosszú levelet kapott Londonból, cserében írjon maga is egy szépet, hadd várja Henryt valami boldogító olvasmány, ha majd visszajön, és írja le részletesen az összes jóképű fiatal tengerészkapitányokat, akiket Henry miatt kutyába se vesz. E levél tartalma éppen elég tűnődéshez, méghozzá nem is nagyon kellemes tűnődéshez szolgáltatott anyagot; de a kínos benyomások ellenére közelebb hozta Fannyhoz a távollevőket: olyan emberekről és eseményekről tudósította, akik sohasem érdekelték annyira, mint éppen most, úgyhogy boldog lett volna, ha minden áldott héten kap egy ilyen levelet. Csak a Lady Bertrammal folytatott levelezése nyújtott még ennél is izgalmasabb élményt.
Portsmouthban nem talált olyan társaságra, amely pótolhatta volna a szülői ház hiányosságait; apja és anyja ismerősei közül senki sem volt alkalmas erre; senki sem akadt, akinek a kedvéért megpróbálta volna leküzdeni félszegségét és tartózkodását. A férfiakat kivétel nélkül gorombának találta, a nőket nagyszájúnak, valamennyiüket rosszul neveltnek; s akár régi, akár új ismerősöknek mutatták be, éppoly kevéssé nyerte meg a tetszésüket, mint azok az övét. A kisasszonyok, akik eleinte némi tisztelettel fordultak felé, hiszen egy báró családjából érkezett, hamarosan megsértődtek, és „nagyképűnek” minősítették; mivel ugyanis Fanny nem zongorázott, és nem viselt elegáns bundákat, nem látták be, milyen alapon kellene felnézniük rá. Fanny végül mégiscsak talált egy vigaszt az otthoni bajokra, méghozzá olyan vigaszt, amely a józan ész fényében is szilárdnak látszott, és tartósnak ígérkezett: jobban megismerte Susant, és remélte, hogy jót tehet neki. Susan mindig kedves volt hozzá, de kirívó viselkedése meghökkentette és aggodalommal töltötte el; Fanny csak két hét múlva kezdte megérteni a természetét, amely tökéletesen különbözött az övétől. Susan világosan látta, hogy otthon sok minden nincs rendjén, és szeretett volna változtatni rajta. Javító módszereit nem épp a leghelyesebben válogatta meg, de hiszen tizennégy éves volt, és csak a saját értelmétől kapott irányítást; Fanny hamarosan úgy érezte, inkább kell csodálnia természetes eszét, amely ilyen fiatalon is helyes felismerésekre jutott, semmint szigorú bírálattal illetnie azt a helytelen magatartást, amely ezekből következett. Susant tulajdonképp ugyanazok az igazságok késztették cselekvésre, és ugyanazok a célok fűtötték, amelyeket Fanny is helyesnek tartott, de lágyabb és engedékenyebb alkatával meg sem próbált elérni. Susan arra törekedett, hogy valami hasznosat tegyen, ő viszont a legszívesebben elmenekült és sírt volna; s látnia kellett, hogy Susan működéséből csakugyan származik némi haszon; hogy bármilyen rossz is a helyzet, enélkül még rosszabb lenne, s hogy anyját és Betseyt semmi más nem tartja vissza a hanyagság és a közönségesség egynémely különösen bántó megnyilvánulásától. Ha feleselt is az anyjával, a dolgok lényegét illetően mindig Susannak volt igaza, meg aztán sohasem tapasztalt anyai gyöngédséget, amely leszerelte volna. Ő sohasem részesült abban az ajnározásban, amely annyi bajt okozott körülötte. Se régebben, se most nem kapott túl sok szeretetet, s így a hála érzése nem vigasztalhatta meg azért, hogy mások annyival többet kapnak belőle. Mindez lassanként megvilágosodott Fanny előtt, s valami részvéttel vegyes tiszteletet ébresztett benne Susan iránt. Változatlanul meg kellett állapítania, hogy Susannak rossz a modora - néha nagyon rossz -, gyakran nem azt teszi, amit kellene, vagy rosszkor teszi, igen sok esetben hihetetlenül csúnyán beszél és viselkedik; de most már kezdte remélni, hogy mindez kijavítható. Susan, úgy vette észre, felnéz rá, és szeretné, ha jó véleménnyel lenne róla; s bár Fanny eddig még sohasem élvezett semmiféle tekintélyt, és sohasem képzelte, mintha bárkit is irányítani vagy okítani tudna, most elhatározta, hogy időnként beszél a húgával, és megpróbálja ráeszméltetni, hogy mivel tartozik a környezetének, és mi a legjobb neki magának - egyszóval, megosztja vele mindazt, amihez őt kedvezőbb neveltetése juttatta. Befolyása, pontosabban e befolyás tudatos érvényesítése egy kedvességgel kezdődött, amelyre végül Susan érdekében rászánta magát, miután tapintatból sokáig tétovázott. Már az első napokban felmerült benne, hogy egy kis pénzösszeg segítségével talán egyszer s mindenkorra békét lehetne teremteni az ezüstkés fájó ügyében, amely állandóan a napirenden szerepelt, s minthogy roppant gazdagnak mondhatta magát, hiszen tíz fontot kapott útravalóul a nagybátyjától, bőkezűségi vágyának kielégítéséhez az eszközök sem hiányoztak. Mivel azonban nem szokta meg, hogy ő is támogathat valakit, kivéve a legszegényebbeket, mivel tökéletesen járatlan volt bármiféle bajnak a kiküszöbölésében vagy a családon belüli kedveskedésekben, és a világért sem akarta otthon az előkelő dámát játszani, csak hosszas vívódás után sikerült eldöntenie, hogy az efféle ajándékozással nem tesz semmi rosszat. De végül is eldöntötte; vásárolt egy ezüstkést Betseynek, a kislány boldogan fogadta, hiszen új volt, s így feltétlenül kívánatosabbnak látszott a réginél; Susan végleg birtokba vehette a magáét, miután Betsey bájosan kijelentette, hogy az övé sokkal szebb, tehát soha többé nem támaszt igényt a másikra; s az anyától, aki legalább annyira meg volt elégedve, nem érte semmilyen szemrehányás, bár Fanny ezt alig merte remélni. Az elgondolás tökéletesen bevált; a
családi háborúság egyik forrása végleg kiapadt, s hálából Susan megnyitotta a szívét Fanny előtt, új tápot adva szeretetének és érdeklődésének. Kiderült, hogy Susanban van lelki finomság: bármennyire örült is, hogy végre megkapta, amiért legalább két éve makacsul harcolt, attól tartott, hogy a nővére talán nem helyeselte a magatartását, és elítéli, amiért makacsságával kierőszakolta, hogy a családi béke érdekében végül is megvegyék azt a kést. Susan nyílt természetű lány volt. Bevallotta, mi nyomja a szívét, bocsánatot kért a makacsságáért, s Fanny, aki felismerte alapvető jóságát, és látta, milyen fontos neki az ő jó véleménye, és milyen készségesen választja őt követendő például, ismét élvezni kezdte a szeretet áldásait, s a remény is feltámadt benne, hogy hasznára lehet egy léleknek, aki nemcsak rászorul a segítségére, de meg is érdemli. Az egészséges értelemnek be kellett fogadnia tanácsait, mert okos tanácsokat adott, s az ingerlékeny természet nem tiltakozhatott ellenük, mert szelíd és tapintatos tanácsadó volt; jutalmul Fanny gyakran tapasztalhatta, hogy szavai nem egészen hatástalanok. Többet nem is várt, mert noha egy percig sem kételkedett az engedelmesség és a türelem célszerű és kötelező voltában, meleg együttérzéssel azt is belátta, hogy egy olyan lány, mint Susan, szinte óránként találhat okot a jogos bosszúságra. Alig telt el egy kis idő, s már nem azon csodálkozott a legjobban, hogy Susan, akinek dicséretes eszményei vannak, ennyire tiszteletlen és türelmetlen magatartásra vetemedik a szüleivel szemben - inkább azon, hogy ezek az eszmények egyáltalán kialakulhattak benne, és sok mindent olyan jól tud megítélni; hogy elhanyagolt és hibás nevelése ellenére is tudja, mi lenne a helyes, pedig őmellette nem állt ott egy unokabáty, egy Edmund, hogy irányítsa a gondolkodását, és megalapozza életelveit. A meghitt kapcsolat, amely ezek után kialakult közöttük, mindkettőjüknek határozottan a javára vált. Sokat üldögéltek együtt fent az emeleten, s ezáltal jórészt kimaradtak a ház zenebonájából; Fanny élvezte a nyugalmat, Susan pedig rájött, hogy az se nagy szerencsétlenség, ha csöndesen munkálkodik valamin. A szobájuk nem volt befűtve, de ezt a csapást még Fanny is jól ismerte, és annál kevésbé szenvedett tőle, mert a Keleti Szobára emlékeztette. Igaz, a hasonlóság nem terjedt tovább. Nagyság, világítás, berendezés vagy kilátás tekintetében a két helyiség gyökeresen különbözött egymástól, és Fanny sokszor felsóhajtott, ha eszébe jutottak a Keleti Szobában őrzött könyvei, dobozai és egyéb kedves tárgyai. A két lány lassanként megszokta, hogy a délelőtt java részét odafent töltse, eleinte csak kézimunkázással és beszélgetéssel, de a könyvek emléke néhány nap múlva olyan erősen és sürgetően jelentkezett, hogy Fannyban újra feltámadt az olvasás leküzdhetetlen vágya. Az apja házában ugyan egyetlen könyvet sem talált, de mivel a pénz vakmerő és tobzódni akar, az övé sem nyughatott, amíg legalább töredékében át nem vándorolt egy kölcsönkönyvtárba. Beiratkozott; maga sem akarta elhinni, hogy ilyesmire képes, hogy önállóan intézkedik, előfizet, könyveket válogat! Méghozzá úgy, hogy valaki másnak az okulását tartja szem előtt! Pedig ez volt az igazság. Susan addig még semmit sem olvasott, és Fanny alig várta, hogy megízleltesse vele a maga első gyönyörűségét, s rákapassa az életrajzokra és a versekre, amelyekért rajongott. Azt is remélte, hogy az olvasás segítségével sikerül legalább részben elaltatnia mansfieldi emlékeit, amelyek egykettőre felbuzogtak, ha csak az ujjai voltak elfoglalva; most különösen jó lett volna másra gondolni, nem pedig Edmundra, akinek Lady Bertram legutóbbi levele szerint már Londonban kell lennie. Fannynak semmi kétsége nem volt afelől, hogy mi lesz a londoni út eredménye. Az értesítés, amelyet Edmund megígért, szüntelenül a feje fölött lebegett. Most már naponta érezte a félelem görcsét, valahányszor a postás bekopogtatott a szomszédban: ha olvasmánya csak egy félórára is megszabadítja ettől, nem hiába nyitotta ki a könyvet.
Negyvenegyedik fejezet Eltelt egy hét Edmund utazásának bejelentett időpontja óta, és Fanny még mindig nem kapott hírt tőle. Ebből háromféle következtetést lehetett levonni, s nehéz volt köztük a választás: hol az egyik, hol a másik látszott a legvalószínűbbnek. Lehet, hogy ismét elhalasztotta az utazását; lehet, hogy még nem sikerült négyszemközt beszélnie Crawford kisasszonnyal; az is lehet, hogy boldogságában nincs kedve levelet írni! Fanny, aki már csaknem négy hete volt távol Mansfieldtől - ezen sokat merengett, és pontosan utána is számolt minden nap -, egy délelőtt éppen arra készült, hogy Susannal együtt szokás szerint felvonuljon az emeletre, amikor valaki bekopogtatott a házba: nyilván olyan látogató, akit nem illik elkerülni; Rebecca mindenesetre roppant fürgén sietett az ajtóhoz, mert ezt a kötelességét teljesítette mind közül a legszívesebben. Egy férfihang hallatszott; s Fanny még alig sápadt el a hallatára, amikor Crawford úr már be is lépett. Aki tud okosan viselkedni, mint Fanny, sohasem veszti el a fejét, ha csakugyan szükség van rá; most is, önmaga legnagyobb meglepetésére, eszébe jutott a látogató neve, és képes volt bemutatni anyjának mint „William barátját”, bár sohasem hitte volna, hogy ilyen helyzetben egy árva hang is kijönne a torkán. Némileg megkönnyítette a dolgot, hogy odahaza valóban csak William barátjaként ismerték Crawford urat. De miután bemutatta, és valamennyien leültek, Fannyban újult erővel támadt fel a rettegés, hogy mi lesz ebből a látogatásból, és úgy érezte, menten elájul. Igyekezett eszméletén maradni, a látogató pedig, aki eleinte éppoly forró pillantásokat lövellt felé, mint azelőtt, bölcs tapintattal elfordult tőle, hogy magához térhessen, mialatt ő minden figyelmét az anyának szenteli, s akár beszélt, akár hallgatta Price-né válaszait, végtelenül udvarias és tisztelettudó viselkedésébe pontosan annyi közvetlenség vagy legalábbis érdeklődés vegyült, amennyit a kifogástalan modor megkövetel. Modor tekintetében Price-né is a tőle telhető legjobbat nyújtotta. Meg volt illetődve, hogy a fiának ilyen barátja van, igyekezett a legelőnyösebb oldaláról mutatkozni előtte, és szabad folyást engedett hálájának, a mesterkéletlen anyai hálának, amely nem is kelthetett rossz benyomást. Mint mondotta, végtelenül sajnálja, hogy a férje nincs otthon. Fanny közben magához tért annyira, hogy e körülményben semmi sajnálatosat ne találjon; több forrásból táplálkozó kínos érzéseit ugyanis csak megtetézte a szégyen, amiért a vendég ilyen családi környezetben talált rá. Megrótta magát e gyöngeségért, de hiába, ettől még nem lett erősebb. Szégyenkeznie kellett, és az apját még jobban szégyellte volna, mint az összes többieket. Williamről beszélgettek; ezt a témát Price-né a végtelenségig hajlandó lett volna boncolgatni; és Crawford úr dicsérő szavai, balzsamként hatottak a szívére. Úgy érezte, még soha életében nem találkozott ilyen kellemes emberrel; csak azt nem értette, miért jött Portsmouthba egy ilyen kellemes, ilyen előkelő úriember, ha nem azért, hogy találkozzék a kikötőparancsnokkal vagy a királyi biztossal, és sem a szigetre nem óhajt átmenni, sem a sólyatelep megtekintése nem áll szándékában. Mindaz, amit Price-né az előkelőség és a gazdagság csalhatatlan jelének tekintett, amióta csak az eszét tudta, láthatólag semmi szerepet nem játszott Crawford úr lejövetelében. Előző este későn érkezett a városba, egy-két napig akart maradni, a Koronában szállt meg, véletlenül összetalálkozott egy-két tengerésztiszt ismerősével, de egyáltalán nem azért jött, mintha bármiféle dolga lett volna velük. Miután ezeket szép sorjában előadta, méltán tételezhette fel, hogy most már szabad Fannyra néznie és szólnia hozzá; Fanny csakugyan elég jól állta a tekintetét, és képes volt végighallgatni a további közléseket: hogy Crawford úr az elutazása előtti estén egy félórát töltött a húgánál Londonban; Mary a legszívélyesebb üdvözletét küldi, bár levélírásra sehogy sem tudott időt szakítani; még szerencse, hogy sikerült legalább egy félórára együtt lenniük, mert ő, Crawford, alig huszonnégy órát töltött Londonban, miután visszatért Norfolkból, aztán máris útra kelt megint; Edmund Londonban van,
tudomása szerint már néhány napja ott tartózkodik; ő ugyan nem találkozott vele, de tudja, hogy jól van, a mansfieldieket is jó egészségben hagyta otthon, és tegnap este Fraserékhez volt hivatalos vacsorára. Fanny nagy önuralommal hallgatta mindezt, még az utolsó közlést is; sőt, elcsigázott lelkének megnyugvást adott a valószínű bizonyosság; valahol a mélyben ugyan megfogalmazódtak benne ezek a szavak: „Akkor most már minden eldőlt”, de csak a leghalványabb pirulás árulkodott titkos izgalmáról. Mivel úgy látszott, Fannyt Mansfield érdekli a legjobban, Crawford egy ideig még tovább beszélt erről a témáról, majd arra kezdett célozgatni, hogy milyen kellemes egy kora-délelőtti séta. Most is, ugyebár, gyönyörű az idő, de ebben az évszakban sokszor hirtelen beborul, úgyhogy az a legokosabb, ha az ember minél korábban indul sétálni; mivel azonban az efféle célzások hatás nélkül maradtak, nem sokáig kertelt, és nyíltan buzdítani kezdte Price-nét meg a lányait, hogy ne vesztegessék az időt, kerekedjenek fel mindannyian. Végre megértették. Kitűnt, hogy Price-né alig teszi ki a lábát hazulról, legfeljebb vasárnap; nagy a család, nemigen jut ideje sétálni. Hát akkor nem beszélné rá a lányait, hogy használják ki a szép időt, és szerezzék meg neki azt az örömöt, hogy a kísérőjük lehessen? Pricené megtisztelőnek tartotta az ajánlatot, és nem volt ellene semmi kifogása. A lányai sokat ülnek otthon bezárva; Portsmouth igazán siralmas hely; csak ritkán jutnak el valahová; pedig ő tudja, hogy van egy-két elintéznivalójuk a városban, és most is szívesen bemennének. Így aztán semmi sem óvhatta meg Fannyt attól a különös, kínos és nyomasztó élménytől, hogy tíz perc múlva már a Fő utca felé sétáljon Susannal együtt, Crawford úr társaságában. Kínra kín, feszengésre feszengés következett; alig fordultak be ugyanis a Fő utcába, találkoztak az apával, aki a szombati nap tiszteletére sem festett előnyösebben, mint máskor. Price úr megállt, és jóllehet egyáltalán nem úgy nézett ki, mint egy úriember, Fanny kénytelen volt bemutatni Crawford úrnak. Egy pillanatig sem kételkedett abban, hogy mi lesz Crawford úr benyomása. Nem is érezhet mást, csak szégyent és kiábrándulást. Nyilván lezártnak tekinti az egész ügyet, és végképp elmegy a kedve a tervezett házasságtól; Fannyt azonban, noha mindeddig buzgón imádkozott Crawford úr szerelmi gyógyulásáért, ez a fajta gyógymód csaknem annyira kínosan érintette, mint maga a betegség; de hát azt hiszem, az Egyesült Királyság ifjú hölgytársadalmának legtöbb tagja inkább beletörődne abba a szörnyű csapásba, hogy egy szellemes és kellemes fiatalember udvarol neki, semhogy az illető azért hagyja faképnél, mert nem bírja ki a legközelebbi hozzátartozók közönségességét. Crawford úr valószínűleg nem is gondolt arra, hogy öltözködés tekintetében a leendő apósát válassza mintaképül; de Fanny hamarosan megállapíthatta (és nagy kő esett le a szívéről, amikor megállapította), hogy az apját mintha kicserélték volna, s az előkelő idegennel szemben egyáltalán nem úgy viselkedik, mint otthon, családi körben. Kifinomultnak ugyan nem lehetett nevezni a modorát, de súlyos kifogások sem merülhettek fel ellene; volt benne udvariasság, élénkség, férfiasság; úgy beszélt, mint egy szerető apa, mint egy értelmes ember; öblös hangja nem hatott rosszul kint a szabadban, és egyetlen káromkodás sem csúszott ki a száján. Így tisztelgett ösztönösen Crawford úr jó modora előtt, amivel - minden egyébtől függetlenül - pillanatnyilag roppant megkönnyebbülést szerzett Fannynak. A két gentleman kölcsönös udvariaskodása eltartott egy darabig, majd Price úr felajánlotta, hogy megmutatja Crawford úrnak a sólyatelepet, Crawford úr pedig, bár a sólyatelep egyáltalán nem volt újdonság a számára, a világért sem akarta elutasítani a szíves ajánlatot, no meg azt is remélte, hogy ily módon tovább maradhat együtt Fannyval, következésképp boldogan igent mondott, feltéve, ha a kisasszonyok nem riadnak vissza a fáradságtól; mivel pedig valami módon kiderült, illetve úgy látszott, vagy legalábbis az urak olybá vették, hogy egyáltalán nem riadnak vissza tőle, egyhangúlag a sólyatelep mellett döntöttek; s ha Crawford úr nem szól közbe, Price úr egyenest meg is indult volna a telep felé, mit sem törődve azzal, hogy a lányainak még van némi dolguk a Fő utcán. Így azonban készségesen beleegyezett, hogy előbb csak intézzék el a bevásárlásukat, amelyért tulajdonképp
eljöttek hazulról; ezzel egyébként nem vesztettek sok időt, mert Fanny irtózott attól, hogy bárki is türelmetlenkedjék miatta, vagy várnia kelljen rá, s a boltajtóban álldogáló urak éppen csak elkezdték eszmecseréjüket a legújabb tengerészeti rendelkezésekről és a bevetésre kész háromfedélzetű hadihajók feltehető számáról, amikor a lányok már végeztek is a bevásárlással. Ezek után nyomban elindulhattak a sólyatelep felé, bár a séta - Crawford úr véleménye szerint eléggé különös módon zajlott volna le, ha teljesen Price úrra bízzák az irányítását: ő ugyanis, mint kiderült, hagyta volna, hogy a két lány mögöttük kullogjon, és legjobb tudása szerint igyekezzen lépést tartani velük, mialatt ők az élen haladva diktálják az iramot. Crawfordnak időnként sikerült egy kissé fékeznie a tempót, bár korántsem annyira, mint szerette volna; elszakadni mindenesetre nem volt hajlandó a kisasszonyoktól, s ha útkereszteződéshez értek, vagy sűrűbb lett a tömeg, és Price úr csak hátrakiáltott: - Gyerünk, lányok; gyere, Fáncsi; gyere, Susan; vigyázzatok magatokra; nézzetek körül -, ő legalább megkülönböztetett figyelemben részesítette őket. A sólyatelepen aztán úgy látszott, talán mégis sikerül meghitt beszélgetésbe kezdenie Fannyval, mert nemsokára csatlakozott hozzájuk Price úrnak egy régi lebzselő cimborája, aki aznap sem mulasztotta el szokásos szemleútját, és szükségképpen jóval értékesebb társnak bizonyult a vendégnél; a két tengerésztiszt csakhamar meg is feledkezett a többiekről, és elmerült a mindkettőjüket egyaránt foglalkoztató örök kérdések tárgyalásában, míg a fiatalok alkalmas ülőhelyet találtak egy bordafán vagy egy épülőfélben levő hajó fedélzetén, amelyet a társaság együttesen megtekintett. Fanny szerencsére alaposan elfáradt. Crawford tökéletesen meg volt elégedve az állapotával: nem kellett sokat biztatni, hogy üljön le; legfeljebb az volt bosszantó, hogy a húga is ott van velük. Harmadiknak senki se lett volna olyan kellemetlen, mint egy Susan korabeli élénk leányzó, aki Lady Bertrammal ellentétben csupa szem és csupa fül; előtte nem lehetett rátérni a lényegre. Crawfordnak be kellett érnie holmi általánosan szórakoztató csevegéssel, amelyből Susan is megkapja a maga részét, s legfeljebb odáig ment el, hogy külön is megkockáztatott egy-egy sokatmondó pillantást vagy célzást a tájékozottabb és a szándékait jobban megértő Fanny címére. A legtöbbet Norfolkról beszélt: nemrég járt a birtokán, és legújabb tervei különös jelentőséget adtak mindannak, amit ott tapasztalt. De bárhol és bármilyen társaságban járt is, egy olyan ember, mint ő, csakis mulatságos élményekkel térhetett vissza; utazásait és ismerőseit remekül ki tudta aknázni, egészen újszerű szórakozásban részesítve Susant. De Fanny számára mást is tartogatott azon kívül, hogy leírta, miféle kellemes társaságokba csöppent be véletlenül. Jóváhagyás végett elébe terjesztette utazásának tulajdonképpeni célját, amely e szokatlan évszakban Norfolkba szólította. Komoly dologról volt szó, valami bérlet megújításáról, amelytől egy népes és - véleménye szerint - szorgalmas család jóléte függött. Gyanította, hogy az intézője rosszban sántikál, föl akarja piszkálni a jóravaló család ellen; végül is elhatározta, hogy leutazik a helyszínre, és személyesen vizsgálja ki az ügyet. Le is utazott, és több jót sikerült tennie, mint gondolta, az utazás haszna messze felülmúlta eredeti elképzeléseit, s most igen jó érzés, hogy megtette a kötelességét, és nyugodt lelkiismerettel pillanthat vissza az elvégzett munkára. Megismerkedett néhány bérlőjével, akiket még sohasem látott; betért néhány parasztházba, amelyeknek a létezéséről sem volt fogalma, habár az ő birtokán álltak. Mindez Fannynak szólt, és nem is tévesztette el a célját. Az ilyen beszédet jólesett hallani; Crawford ezúttal úgy járt el, ahogy rendes emberhez illik. A szegények és elnyomottak pártfogója! Semmi sem hathatott volna jobban Fannyra; már-már azon volt, hogy meg is jutalmazza egy elismerő pillantással, amikor hirtelen vissza kellett riadnia, mert Crawford nyomatékosan hozzátette, hogy reméli, nemsokára olyan segítőtárs, jó barát, tanácsadó áll majd mellette, aki még jobban előmozdítja Everinghamben a hasznos és jótékony tevékenységet; aki bearanyozza egész Everinghamet és mindazt, ami hozzá tartozik. Fanny, elfordult: ez már bántotta a fülét. Annyit szívesen elismert volna, hogy Crawfordnak több jó tulajdonsága van, mint eddig gondolta. Most már nem lepődött volna meg, ha végül is egészen rendes embernek bizonyul; de ők ketten se most, se a jövőben nem lehetnek egymáshoz valók, és a férfi rosszul teszi, ha egyáltalán rágondol.
Crawford belátta, hogy eleget beszélt Everinghamről, és ideje más témát keresni, ennélfogva rátért Mansfieldre. Jobban nem is választhatott volna: szinte azonnal visszanyerte Fanny érdeklődését, és sikerült újra a szemébe néznie. Fanny úgyszólván elolvadt, ha Mansfieldről hallott, vagy ha maga beszélhetett róla. Miután oly régóta elszakadt mindenkitől, aki Mansfieldet ismerte, most jó barátnak kellett éreznie azt is, aki egyáltalán megemlíti, s ezzel alkalmat ad a hely szépségeit és előnyeit magasztaló lelkes felkiáltásokra, a lakóit dicsérve pedig lehetővé teszi a számára, hogy valóságos dicshimnuszban öntse ki a szívét, és áradozzon a nagybátyjáról, aki csupa jóság és okosság, meg a nagynénjéről, aki a legszelídebb természetű asszony az egész világon. Crawford maga is rajongott Mansfieldért; ezt erősen hangsúlyozta; minden vágya az volt, hogy ideje nagy részét, legnagyobb részét ott tölthesse; csakis Mansfieldben vagy a környékén. Az idei nyártól és ősztől különösen sokat várt; érezte, hogy nem fog csalódni; biztos volt benne; ez a nyár és ez az ősz sokkal, de sokkal boldogabb lesz a tavalyinál. Visszatér ugyanaz a vidámság, szórakozás, társas élet, csak összehasonlíthatatlanul magasabb rendű körülmények között. - Mansfield, Sotherton, Thornton Lacey - mondta lelkesen -: micsoda társaság gyűlik majd össze ezekben a házakban! Szent Mihály napja körül pedig talán hozzájuk vehetünk még egy negyediket: valami kis vadászlakot, közel e drága helyekhez; annak ugyanis, hogy elfogadjam, amit Edmund Bertram egyszer jókedvűen felajánlott, és megosszam vele Thornton Laceyt, remélem, két akadálya is lesz: két nyomós, pompás, elháríthatatlan akadálya. Fanny erre két okból is néma maradt; bár valamivel később már bosszankodott, amiért képtelen volt rászánni magát, hogy a célzás egyik felét nyíltan megértse: akkor talán Crawford tovább beszélt volna a húgáról és Edmundról. Meg kell tanulnia, hogy ne kerülje ezt a témát; rövidesen nem lesz mentség a gyávaságára, amellyel minduntalan visszariad tőle. Miután Price úr és a barátja mindent megnézett, amit akart, vagy amire az idejükből futotta, a többiek is szívesen felkerekedtek; majd hazafelé menet Crawford úrnak sikerült egy pillanatra négyszemközt maradnia Fannyval, és közölnie, hogy semmi dolga nincs Portsmouthban, csak találkozni akart vele; azért és csakis azért jött le két napra, hogy lássa őt, mert nem bírta tovább elviselni a közöttük tátongó szakadékot. Fannyt ez roppant kínosan érintette; de noha Crawford még egyebet is mondott, ami nem esett jól neki, egészben véve úgy találta, hogy előnyös változáson ment át, amióta legutóbb találkoztak; szelídebb volt, figyelmesebb, mások iránt tapintatosabb, mint Mansfieldben; Fannyra még sohasem tett ilyen kellemes benyomást - majdnem kellemeset; az apjával szemben is kifogástalanul viselkedett, az pedig határozottan kedves és ildomos volt, ahogyan Susannak őszinte figyelmet szentelt. Igen, előnyére változott. Fanny rossz érzésekkel várta a holnapot, jobb szerette volna, ha Crawford látogatása csak egy napig tart; de azért nem volt olyan szörnyű az egész, mint képzelte: hiszen Mansfieldről beszélgettek, s ez az öröm sok mindenért kárpótlást nyújtott. Mielőtt elbúcsúztak volna, Crawford még egy örömöt szerzett neki, és az se volt kicsiség. Az apa kijelentette, hogy meg lenne tisztelve, ha Crawford úr náluk költené el az ebédjét, és Fannyn jóformán még végig sem futott a borzadály, amikor elhangzott Crawford úr válasza, miszerint végtelen sajnálatára nem tehet eleget a meghívásnak. Aznapra is, holnapra is elígérkezett már; a Koronában találkozott egy régi ismerősével, akit nem utasíthatott vissza; de szíves engedelmükkel másnap ismét tenné a tiszteletét, és a többi, és a többi - azzal el is váltak, és Fanny szinte repesett az üdvözült boldogságtól, amiért megúszta a rettenetes veszedelmet. Iszonyatos lett volna, ha Crawford úr velük ebédel, és feltárul előtte a család kendőzetlen arculata! Rebecca főztje, Rebecca szobalányi ténykedése, Betsey fegyelmezetlensége az asztalnál, ahogy eszik és összevissza ráncigál mindent, ami a keze ügyébe akad - mindezekhez még Fanny sem edződött hozzá annyira, hogy a legtöbbször ne szenvedjen az étkezések alatt. Pedig az ő igényei csupán a vele született érzékenységből fakadtak: Crawford úr viszont kijárta a fényűzés és az epikureizmus iskoláját.
Negyvenkettedik fejezet Másnap Price-ék épp a templomba készültek, amikor Crawford úr ismét megjelent. Nem akarta feltartani őket, inkább csatlakozott hozzájuk; felkérték, hogy tartson velük a Helyőrségi Kápolnába, ami tökéletesen megegyezett az óhajaival, s így valamennyien együtt indulhattak el az istentiszteletre. A család most a legelőnyösebb oldalát mutatta. Tagjait nem mindennapi szépséggel ruházta fel a természet, és vasárnaponként kiderült, hogy a tiszta arc és a rendes öltözet milyen jól illik a szépségükhöz. A vasárnap mindig megszerezte Fannynak ezt az örömet, de sohasem annyira, mint éppen most. Szegény édesanyjáról is jobban el lehetett hinni, hogy Lady Bertram húga, mint máskor. Fannynak sokszor fájt összehasonlítania őket; fájt arra gondolnia, hogy a körülmények ilyen különbözővé formáltak két asszonyt, amikor a természet alig tett különbséget közöttük; hogy anyja, aki éppoly szép volt, mint Lady Bertram, s néhány évvel még fiatalabb is nála, annyival megtörtebbnek és hervadtabbnak látszik, annyira meghajszolt, rendetlen, szegényes. De hála a vasárnapnak, ő is tisztes külsővel és eléggé derűs kedéllyel léphetett a nyilvánosság elé, szemrevaló gyerekeitől körülvéve; látszott, hogy fellélegzik egy kicsit az egész heti gondok után, s csak akkor fogta el a nyugtalanság, ha a fiai valami nyaktörő vállalkozásba kezdtek, vagy ha meglátta Rebecca virágdíszes kalapját. A templomban el kellett válniuk, de Crawford úr ügyelt rá, hogy ne kerüljön messzire a női szakasztól; istentisztelet után is velük maradt, és a családdal együtt vonult ki a bástyasétányra. Price-né az esztendő minden napfényes vasárnapján itt végezte szokásos heti sétáját; istentisztelet után egyenest a sétányra ment, és ebédig ott is maradt. Itt élt társadalmi életet: találkozott ismerőseivel, értesült egy-két pletykáról, szapulta a portsmouthi cselédeket, és lelkierőt gyűjtött a következő hat napra. Kimentek tehát a sétányra; Crawford úr dagadó kebellel, mint a Price lányok kiváltságos lovagja; és nemsokára - a jó ég tudja, hogyan történt, Fanny sohasem hitte volna - kart karba öltve lépkedett közöttük: ezt valahogy nem lehetett elkerülni, sem pedig abbahagyni. Fanny egy ideig kellemetlenül érezte magát, de a szép idő és a szép kilátás végül őt is jobb hangulatba ringatta. Szokatlanul szép idő volt. Még csak márciust írtak, de már április érződött a langyos levegőben, a kellemesen friss szellőben és a nap ragyogásában, melyet a felhők egy-egy pillanatra eltakartak; ilyen égbolt alatt megszépült minden: fény-árnyék játszott a hajókon, amelyek Spitheadben és távolabb, a szigetnél vesztegeltek, dagály volt, a tenger boszorkányosan váltogatta ezernyi színét, ujjongva táncolt, és fenséges zúgással ostromolta a bástyákat - mindez együttvéve annyira elbűvölte Fannyt, hogy lassanként szinte megfeledkezett kínos helyzetéről. Sőt, még örülhetett is Crawford úr karjának: ha nem áll rendelkezésére, hamarosan megérezte volna a hiányát, mert ezek a kétórás kószálások, egy egész heti tétlenség után, rendszerint alaposan kimerítették. Fannynak kezdett rosszat tenni, hogy elhagyta a szokásos mindennapi testmozgást; határozottan legyöngült, amióta Portsmouthba érkezett; s ha nem kap támaszt Crawford úrtól és a szép időtől, egykettőre kifulladt volna. Crawford úr egyébként éppúgy élvezte az idő és a látvány szépségét, mint ő. Többször is megálltak, egybehangolt érzéssel és ízléssel, hogy néhány percig a mellvédnek támaszkodva szemlélődjenek és gyönyörködjenek, s bár Crawford úr nem volt Edmund, Fannynak el kellett ismernie, hogy azért eléggé fogékony a természet varázsára, és nagyon jól ki tudja fejezni az elragadtatását. Ő maga néha szótlanul elábrándozott, amit Crawford úrnak sikerült arra felhasználnia, hogy lopva az arcába pillantson; s e pillantások eredményeképpen megállapította, hogy noha Fanny arca mit sem vesztett bűverejéből, egyáltalán nem virul annyira, mint kellene. Fanny ugyan váltig hangoztatta, hogy semmi baja, és elutasított minden ellenkező értelmű feltevést; de Crawford végeredményben mégis meg volt győződve róla, hogy itteni körülményei nem valami ragyogóak, következésképp nem lehetnek üdvösek az egészségére, és szerette volna, ha Fanny mihamarabb visszatér Mansfieldbe, ahol sokkal boldogabb lesz - és ő is, hiszen gyakrabban láthatja. - Egy hónapja van itt, ugyebár? - kérdezte.
- Nem, nem egészen egy hónapja. Holnap lesz négy hete, hogy eljöttem Mansfieldből. - Maga végtelenül pontosan és becsületesen számol. Én nyugodtan rámondanám, hogy egy hónapja. - Kedd este volt, amikor megérkeztem. - És arról van szó, ugyebár, hogy két hónapig marad? - Igen. A nagybátyám két hónapot mondott. Azt hiszem, nem lesz kevesebb. - És milyen módon utazik majd vissza? Kit küldenek magáért? - Nem tudom. A nagynéném erről még nem írt semmit. Lehet, hogy még tovább is maradhatok. Talán nem lesz alkalmas, hogy éppen akkor jöjjenek értem, amikor lejár a két hónap. Crawford úr egy pillanatnyi tűnődés után így felelt: - Én ismerem Mansfieldet, tudom, hogy milyen, tudom, miket szokott elkövetni magával szemben. Tudom, sokszor egyáltalán nem gondolnak magára, mindenki fontosabb a családban, és mindig maga az áldozat, ha bárkinek az állítólagos érdekei úgy kívánják. Ismerem ezt: múlhatnak a hetek, és magát szépen itthagyják, amíg Sir Thomas módot nem talál rá, hogy személyesen jöjjön magáért, vagy ideküldje Lady Bertram szobalányát, de úgy, hogy emiatt egy csöppet se kelljen változtatni azon, amit a következő negyedévre netalán eltervezett. Ez így nincs rendjén. Két hónap hosszú idő; szerintem hat hét is éppen elég lenne. A nővére egészségéről van szó - tette hozzá Susanhoz fordulva -: véleményem szerint árt neki, hogy Portsmouthban nemigen teszi ki a lábát a házból. Szabad levegőre, sétára van szüksége mindennap. Ha maga is olyan jól ismerné, mint én, feltétlenül igazat adna nekem, és egyetértene abban, hogy a nővérét nem szabad sokáig megfosztani a jó vidéki levegőtől és a mozgás lehetőségétől. Éppen ezért - fordult ismét Fannyhoz -, ha úgy érezné, hogy romlik az állapota, és bármiféle akadály merülne fel a mansfieldi hazautazást illetően (még mielőtt letelik az a két hónap), ebből igazán nem szabad gondol csinálnia. Mihelyt egy kicsit is gyöngébbnek érzi magát, mint rendesen, vagy bármiféle panasza támad, elég, ha értesíti a húgomat, ha csak egy szót is ír neki: abban a pillanatban lejövünk magáért, és hazavisszük Mansfieldbe. Hiszen tudja, hogy ez lenne a legkönnyebb és a legkellemesebb dolog a világon. Tudja, hogy mekkora örömet szerezne vele. Fanny azt mondta, hogy köszöni szépen, de megpróbálta tréfára venni az ajánlatot. - Maga is tudja, hogy a lehető legkomolyabban beszélek - felelte Crawford. - És remélem, nem lesz olyan kegyetlen, hogy eltitkolja, ha gyöngélkedik. Nem, azt nem teheti meg, de ha akarná, sem sikerülne, mert csakis addig leszek nyugodt az egészsége felől, amíg minden levelében határozottan kijelenti Marynek, hogy „egészséges vagyok”: márpedig tudom, hogy maga sem szóban, sem írásban nem tud hazudni. Fanny újra megköszönte, de Crawford szavai annyira fájdalmasan és nyomasztóan hatottak rá, hogy nem tudott sokat beszélni: még azt sem igen tudta, mit kellene mondania. Ez a séta vége felé történt. Crawford az utolsó percig velük maradt, és csak a házuk előtt búcsúzott el: tudta, hogy Price-ék ebédelni akarnak, és ezért azzal mentette ki magát, hogy várják valahol. - Aggaszt, hogy ennyire kifáradt - mondta, visszatartva Fannyt, miután a többiek mind bementek aggaszt, hogy gyönge lábon áll az egészsége. Nincs valami megbízása a számomra, amit elintézhetnék Londonban? Egyébként arra gondolok, hogy talán hamarosan újra elutazom Norfolkba. Ez a Maddison nem nagyon tetszik nekem. Azt hiszem, még mindig szeretne becsapni, ha lehet, hogy az unokatestvérét ültesse be egy bizonyos malomba, amelyet én valaki másnak szántam. Beszélnem kell a fejével. Meg kell értetnem vele, hogy nem hagyom magam félrevezetni, akár Everinghamtől északra próbálkozik, akár délre: hogy a portámon én vagyok az úr, és senki más. A múltkor nem mondtam meg neki elég világosan. Hihetetlen, hogy egy ilyen intéző mennyit tud ártani a gazdája jó hírének és a birtok szegényeinek egyaránt. A legszívesebben most azonnal visszamennék Norfolkba, és egykettőre elrendeznék mindent, hogy vége legyen a csűrés-csavarásnak. Maddison ügyes fickó; nem akarom kiebrudalni az állásából, feltéve, ha ő is meghagy engem az enyémben; de ostobaság lenne lépre menni valakinek, aki erre semmiféle Isten adta jogot nem támaszthat, és több mint ostobaság,
ha tűrném, hogy bérlőként a nyakamba varrja azt a szőrösszívű, hörcsögtermészetű zsiványt, amikor én félig-meddig már ígéretet tettem egy becsületes embernek. Ugye, hogy több lenne, mint ostobaság? Menjek el Norfolkba? Mit tanácsol? - Én?! Ön is nagyon jól tudja, mi a helyes. - Hogyne. Ha megmondja a véleményét, mindig tudom, mi a helyes. Engem csakis a maga ítélete vezérel jóra. - Kérem, kérem, ne beszéljen így. Senki más nem lehet olyan jó vezérünk, mint az a hang, amely önmagunkban szól: csak oda kell figyelni. Isten vele; remélem, holnap kellemes útja lesz. - Ne intézzek el valamit Londonban? - Nincs mit, köszönöm szépen. - Nem üzen senkinek semmit? - Megkérném, hogy adja át üdvözletemet a húgának; és ha találkozik az unokabátyámmal... mármint Edmunddal... legyen olyan kedves, mondja meg neki, hogy remélem, hamarosan kapok hírt tőle. - Szívesen; és ha Edmund lusta vagy nemtörődöm, magam írom meg helyette a mentegetőző levelet. Többet nem mondhatott, mert Fannyt nem lehetett tovább tartóztatni. Crawford megszorította a kezét, a szemébe nézett, és elment. Még három órát kellett agyonütnie valahogyan azzal a másik ismerősével, amíg asztalukra nem kerül az elsőrangú fogadó legjobb ebédje; Fanny viszont rögtön megkaphatta, amit a szülői ház konyhája nyújtani tudott. Price-éknál egészen másként étkeztek, mint a fogadóban; s ha Crawford úr megsejti, mi mindent kell nélkülöznie Fannynak a szabad levegőn kívül, csodálkozott volna, hogy nem találta még sokkal rosszabb színben. Rebecca pudingjai és Rebecca vagdalt húsai, amelyek minden áldott nap félig tiszta tányérokon s még félig sem tiszta kések és villák kíséretében kerültek terítékre, annyira csüggesztőleg hatottak, hogy Fanny sokszor kénytelen volt a főétkezést estére halasztani, amikor elküldhette az öccseit kétszersültért és pogácsáért. A mansfieldi nevelés után egy kissé elkésett a portsmouthi edzőkúra; s bár Sir Thomas nyilván nagy örömmel tapasztalta volna, ha valamiképpen sikerül odalátnia, hogy unokahúgát a testi-lelki koplalás fölöttébb biztató módon vezeti Crawford úr szép modorának és szép vagyonának helyesebb értékelése felé, talán mégis visszariad a kísérlet folytatásától, nehogy a páciens időnek előtte belepusztuljon. Fanny azután egész nap bánatos volt. Bár nemigen kellett attól tartania, hogy viszontlátja Crawford urat, rátört a csüggedés, mint amikor jó baráttól válik el az ember. Igaz, egyfelől jólesett, hogy sikerült megszabadulnia tőle, másfelől azonban úgy érezte, mintha most végképp elhagyta volna mindenki; mintha újra elszakadt volna Mansfieldtől; s ha arra gondolt, hogy Crawford úr nemsokára Londonban lesz, ahol gyakran találkozhatik Maryvel és Edmunddal, az irigységhez olyannyira hasonló érzések támadtak benne, hogy gyűlölte magát értük. Búbánatát egy csöppet sem enyhítették a körülötte zajló események; apjának egy-két barátja náluk töltötte a hosszú-hosszú estét, mint általában, ha éppen nem Price úr ment át hozzájuk; s hattól fél tízig nemigen hagyott alább a lárma és az ivászat. Fanny el volt keseredve. Gyászos gondolatai közé még leginkább az a hit lopott be némi vigaszt, hogy Crawford úr csodálatos átalakuláson ment keresztül. Ebben ugyan a legutóbbi találkozásuk szokatlan környezetének és az ellentétek hatásának is lehetett egy kis része, de Fanny nem gondolt ilyesmire: szentül hitte, hogy Crawford úr sokkal kedvesebb és a többiek iránt figyelmesebb, mint azelőtt. Ha pedig az apró dolgokban ennyire más, miért ne lenne az a nagyokban is? Ha olyan őszintén aggódik az egészségéért és a kényelméért, ha úgy tud érezni, ahogyan mondta, s ahogyan egész viselkedése is mutatta, nem tételezhető-e fel teljes joggal, hogy most már rövidesen abbahagyja kínos és bántó ostromát?
Negyvenharmadik fejezet Valószínűnek látszott, hogy Crawford úr másnap visszament Londonba, mert többé nem jelentkezett Price-éknál; hogy csakugyan így történt, azt két nap múlva egy levél is megerősítette, amelyet Fanny a húgától kapott, s bár más okoknál fogva, de a legnagyobb érdeklődéssel bontott fel, és olvasott végig: Van szerencsém értesíteni, drága Fannym, hogy Henry lent járt magánál Portsmouth-ban; hogy a múlt szombaton - micsoda gyönyör! - elsétáltak a sólyatelepre, másnap pedig - még nagyobb gyönyör - a bástyasétányon töltöttek néhány feledhetetlen órát, mely alkalomból a balzsamos lég, a tündöklő tenger, a maga bűbájos arca és drága szavai varázslatos összhangban fejtették ki hatásukat, és olyan élményt nyújtottak, amelynek a puszta emlékétől is meg kell mámorosodni. Tájékoztatóm ezzel lényegében ki is merült. Henry unszol, hogy írjak, de nem tudom, mi egyebet közölhetnék azon kívül, hogy - mint mondám - leutazott magához Portsmouth-ba, kétszer is elvitte sétálni, és megismerkedett a családjával, elsősorban bájos húgával, egy szemrevaló tizenöt éves leányzóval, aki szintén magukkal volt a bástyasétányon, s ha jól sejtem, ott kezdte tanulmányozni a szerelem ábécéjét. Nem érek rá hosszasan írni, de ugyan minek is érnék rá, amikor ilyen szigorúan hivatalos ügyben ragadtam tollat, kizárólag azért, hogy miheztartás végett tájékoztassam a fent említett eseményekről. Édes, drága Fannym, mennyi mindent mesélnék, ha itt volna velem! A füle is belefáradna, amíg végighallgat, és a szája még jobban, amíg ellát a tanácsaival; de mivel roppant koponyám tartalmának a századrészét sem lehet papírra vetni, inkább nem szólok semmit: tessék, találgasson, ahogy tetszik. Egyébként nincsenek híreim a maga számára. Maga úgyis tud mindent; nem akarom azzal gyötörni, hogy felsorolom, miféle emberek és összejövetelek rabolják el minden időmet. Illett volna beszámolnom az unokanővére első estélyéről, de lusta voltam, és most már nem érdekes az egész; elégedjék meg azzal, hogy minden comme il faut 23 volt, nagystílűbbet a legvérmesebb rokonok sem kívánhattak, és a ház asszonya nem vallott szégyent a toalettjével meg a fellépésével. Barátnőm, Fraserné is elfogadna egy olyan házat, és én se volnék benne éppen szerencsétlen. Húsvét után Lady Stornawayhez megyek; mostanában nagyon derűsnek és boldognak látszik. Családi körben Lord S. egész kedélyes és kellemes figura lehet, s most már nem tartom olyan csúnyának, mint régebben - mindenesetre sokkal csúnyábbakat is látni. No persze, ne állítsuk Edmund Bertram mellé. S ha már megemlítettem a nevét, mit mondjak e lovagról? Gyanús lenne, ha teljesen hallgatnék róla. Elmondom tehát, hogy kétszerháromszor találkoztunk vele, és itteni barátnőim mind el vannak ragadtatva úri megjelenésétől. Fraserné (aki nagy szakértő) megesküszik rá, hogy legfeljebb még három ilyen jó külsejű, délceg, elegáns urat ismer egész Londonban; és bevallom, amikor legutóbb itt vacsorázott, senkit sem lehetett összehasonlítani vele, pedig tizenhatan voltunk. Szerencsére, manapság nem kell árulkodó öltözéket viselnie annak, aki egy bizonyos pályára lépett, de... de... de... Nagy szeretettel öleli stb. stb. Majd elfelejtettem valamit (Edmund a hibás: nem tesz jót nekem, hogy annyit foglalkozom vele), pedig nagyon fontos - a magam és a Henry nevében: boldogan hazavisszük Northamptonshire-be. Drága gyermekem, ne akarjon megcsúnyulni Portsmouthban. Az a komisz tengeri szél előbb-utóbb tönkreteszi a szépségét és az egészségét. Szegény nénikém mindig panaszkodott rá, még tíz mérföldre is a parttól, és a tengernagy persze nem akarta elhinni, de én tudom, hogy igaza volt. Csak írjon, és egy órán belül állok rendelkezésére magának is, Henrynek is. El vagyok ragadtatva az ötlettől, még kerülhetnénk is egy kicsit, hogy útközben megmutassuk magának Everinghamet, sőt, talán az sem lenne érdektelen, ha útba ejtenénk Londont, hadd lássa, milyen is egy fényes esküvő a Hannover téri Szent György-templomban. Csak Edmundot tartsa lehetőleg távol, amíg ott vagyunk: nem óhajtok küzdeni a kísértés ellen. Micsoda hosszú levél! Csak még egy szót. Henry, mint hallom, a fejébe vette, hogy visszamegy Norfolkba, mert a maga biztatására el akar intézni valamit, erről azonban a jövő hét közepe előtt szó sem lehet; csak 14-e után engedhetem el, aznap ugyanis mi rendezünk estélyt. 23
Az úri társaság követelményeinek megfelelő.
Magának fogalma sem lehet róla, mekkora jelentősége van ilyenkor egy Henry-szabású fiatalembernek; el kell hinnie becsületszóra, hogy nélkülözhetetlen. Legalább találkozik majd Rushworthékkal, amit, bevallom nem nagyon bánok - tudniillik furdal egy csöppet a kíváncsiság, és azt hiszem, őt is, bár nem akarja elismerni. Ez bizony olyan levél volt, amelyet első olvasásra nem lehetett igazán megemészteni: tüzetesebb stúdiumot igényelt, sokáig foglalkoztatta az elmét, és végül is mit sem enyhített a gyötrő bizonytalanságon. Csupán az derült ki belőle, hogy eddig még semmi sem dőlt el végérvényesen. Edmund még nem nyilatkozott. Hogy mi lakozik Crawford kisasszony szívében, mit akar tenni, illetve mit fog tenni anélkül, hogy akarná vagy éppen akarata ellenére; hogy ami Edmundhoz fűzi, változatlanul olyan erős-e, mint amikor legutóbb elváltak; s ha nem olyan erős, vajon most tovább gyöngül-e, vagy épp ellenkezőleg, újra megerősödik - mindez számtalan okot adott a találgatásra, egész nap és még sok napon át el lehetett rágódni rajta minden eredmény nélkül. A legtöbbször az a feltevés tolakodott elő, hogy Crawford kisasszony talán megingott és elhidegült egy kissé, miután visszatért a londoni életbe, de végeredményben mégiscsak jobban vonzódik Edmundhoz, semhogy le tudna mondani róla. Persze, még lesz egy kis harc a szíve és az igényei között. Még fog egy kicsit tétovázni, vitatkozni, feltételeket szabni, követelőzni, de végül mégiscsak kimondja az igent. Fanny képzeletében ez a lehetőség merült fel a leggyakrabban. De egy londoni ház - azt már lehetetlennek tartotta. És mégis, ki tudja, mi mindent kíván majd Crawford kisasszony. Edmund jövője egyre sötétebbnek látszott. Milyen lehet az a nő, aki csak a külsejét említi, ha róla beszél! Hát ez is szerelem? És Frasernéhez kell biztatásért folyamodnia! Amikor egy fél éve olyan közelről ismeri Edmundot! Szégyen, gyalázat. A levélnek azok a részei, amelyek csak Crawford úrra és önmagára vonatkoztak, aránylag kevésbé izgatták fel. Végtére semmi köze hozzá, hogy Crawford úr 14-e előtt vagy után megy-e Norfolkba, ámbár, ha jobban meggondolta, valószínűleg mégsem fogja elhalasztani az utazását. Crawford kisasszony össze akarja hozni Rushworthnéval, ami végtelenül csúnya, tapintatlan és helytelen dolog; de Fanny remélte, hogy a bátyjában nincs meg ez az alantas kíváncsiság. Ilyesminek egyáltalán nem adta jelét, és a húga feltételezhetné, hogy finomabb érzések kormányozzák, mint saját magát. Miután megkapta Londonból ezt a levelet, még nagyobb lett benne a türelmetlenség, amellyel egy másikat várt ugyanonnan; s emiatt néhány napig olyan nyugtalan volt, annyira izgatta, amit már tudott, s amit talán meg kell még tudnia, hogy sokszor a Susannal való délelőtti olvasást és beszélgetést is elhagyta. Hiába erőlködött, nem tudott odafigyelni. Ha Crawford átadta az üzenetét Edmundnak, valószínű, jaj, nagyon valószínű, hogy Edmund mindenképpen írni fog, hiszen nem tagadhatja meg szokásos kedvességét; s amíg ez a gondolat eleven volt, amíg három-négy nap el nem vette az erejét, mert a levél sehogy sem akart megjönni, Fanny a legnagyobb feszültségben és idegességben élt. Végül is lehiggadt valamelyest. Ki kell bírnia, nem engedheti, hogy a türelmetlenség felőrölje és haszontalanná tegye. Az idő is segített valamit, a saját erőfeszítései még többet, úgyhogy ismét képes volt foglalkozni Susannal, éppoly lelkesen, mint azelőtt. Susan egyre jobban megszerette; igaz, hiányzott belőle az a könyvimádat, amely Fannyban kezdettől fogva megvolt, és az ülő foglalatosságokat vagy az öncélú tudást távolról sem kedvelte úgy, mint ő, de mivel a világért sem akart tudatlannak látszani, és egyébként jól vágott az esze, igen figyelmes, fogékony és hálás tanítványnak bizonyult. Fannyra úgy nézett fel, mint egy orákulumra. Fanny magyarázatai és megjegyzései nagymértékben emelték minden értekezés vagy történelmi olvasmány becsét. Amit Fanny mondott a régmúlt korokról, jobban hatott rá, mint Goldsmith 24 legszebb lapjai, és testvéri rajongásában úgy találta, hogy a nővére stílusa különb minden hivatásos szerzőénél. Csakugyan megkésve kapott rá az olvasásra.
24
Oliver Goldsmith (1730-74), neves író, többek között A wakefieldi lelkész szerzője; történelmi műveket is írt.
De nemcsak ilyen magasröptű beszélgetéseket folytattak, történelmi vagy erkölcsfilozófiai kérdésekről. Egyebekre is sor került, s a kevésbé magasztos témák közül egyik sem foglalkoztatta őket oly gyakran és hosszasan, mint Mansfield Park, a mansfieldiek, Mansfield szokásai, szórakozásai, életmódja. Susan, akinek vele született érzéke volt a nemes és kifinomult dolgok iránt, nem tudott betelni a hallottakkal, Fanny pedig nagyon is szívesen időzött a számára oly kedves tárgynál. Remélte, hogy ezzel nem tesz semmi rosszat, bár egy idő múlva szinte bűntudatot kellett éreznie, látva, mennyire lelkesedik Susan mindenért, ami Sir Thomas házában történt vagy elhangzott, és mennyire sóvárog Northamptonshire után: talán olyan vágyakat szított fel, amelyeket nem lehet kielégíteni. Szegény Susan, ő sem illett sokkal jobban a szülői házba, mint a nővére; s amikor Fanny ennek végképp tudatára ébredt, sejteni kezdte, hogy ha majd búcsút mondhat Portsmouthnak, talán azért nem lesz teljes a boldogsága, mert Susant nem viheti magával. Egyre jobban szenvedett attól, hogy ilyen kezekben kell hagynia a húgát, akiből pedig annyi jót lehetne kihozni. Ó, ha volna saját otthona, hogy magához vegye! S ha viszonozni tudná Crawford úr érzelmeit, többek között ez is lehetségessé válnék, mert ő biztosan nem tiltakozna ellene. Fanny meg volt győződve Crawford úr eredendő jóindulatáról, és úgy képzelte, hogy a legnagyobb örömmel adná beleegyezését egy ilyen tervhez.
Negyvennegyedik fejezet A két hónapból már a hetedik hét is csaknem eltelt, mire Fanny megkapta a levelet, Edmund várva várt levelét. Amikor kinyitotta, s látta, milyen hosszú, felkészült rá, hogy a boldog szerelem áradozó és aprólékos beszámolóját olvashatja majd arról a szerencsés lényről, akinek a kezébe Edmund immár végleg letette a sorsát A levél pedig így szólt: Mansfield Park Kedves Fannym! Bocsáss meg, amiért nem írtam eddig. Crawford mondta, hogy szeretnél hírt kapni tőlem, de Londonból képtelen voltam írni, és elhitettem magammal, hogy megérted a hallgatásomat. Ha egykét boldog sort küldhettem volna, feltétlenül megteszem, de ilyesmi, sajnos, nem állt módomban. Most, hogy visszajöttem Mansfieldbe, minden bizonytalanabb, mint amikor elmentem. A reményeim sokkal halványabbak. Ezt valószínűleg úgyis tudod már. Crawford kisasszony annyira szeret téged, hogy biztosan feltárta előtted a lelkiállapotát, abból pedig kiszámíthatod, milyen lehet az enyém. Nem mintha ez ellene szólna annak, hogy magam is beszámoljak róla. Miért ne lehetnél mindkettőnk bizalmasa? Én nem kérdezek semmit. Van valami vigasztaló abban, hogy minden sajnálatos nézeteltérésünk ellenére is egyesít bennünket az irántad való szeretet. Jól fog esni, ha elmondhatom neked, hogy állanak most a dolgok, és mik a terveim, ha ugyan terveknek lehet nevezni őket. Szombaton jöttem haza. Három hetet töltöttem Londonban, és (londoni mértékkel mérve) elég sokszor találkoztam vele. Fraserék legalább annyira figyelmesek voltak irántam, mint ahogy reméltem. Azt talán nem is lett volna szabad remélnem, hogy vele annyit lehetek együtt, mint Mansfieldben. De nem is az volt a baj, hogy túlságosan ritkán találkoztunk: inkább a viselkedése. Ha együttléteink alatt másmilyennek mutatkozik, egyáltalán nem panaszkodnék, de már az első alkalommal láttam, hogy megváltozott; másféle fogadtatásra számítottam, és kis híján azonnal elutaztam Londonból. A részletekre talán nem kell kitérnem. Te tudod, mit lehet hibáztatni benne, úgyhogy elképzelheted, miféle nézetek és kifejezések vontak kínpadra. Épp jókedvében volt, körülötte a barátnői, akik a maguk helytelen felfogásával rossz irányt mutatnak az ő túlságosan eleven szellemének. Nem szeretem Frasernét. Hidegszívű, hiú asszony, aki csakis érdekből ment férjhez, s bár a házassága szemlátomást boldogtalan, egyáltalán nem a hibás elvektől, az ingerült légkörtől vagy a korkülönbségtől szenved, hanem attól, hogy mégsem lett olyan gazdag, mint sok ismerőse, elsősorban a nővére, Lady Stornaway, és elszántan támogat mindenféle pénzhajhászást vagy nagyravágyást, feltéve, ha az illető elég sok pénzt hajhász, és elég nagyra vágyik. Úgy érzem, e két nővér barátsága a legnagyobb csapás, amely az ő életét és az enyémet is sújtja. Már évek óta mindent elkövetnek, hogy rossz útra vezessék. Ó, ha el lehetne választani tőlük! - s ez néha nem is látszik reménytelennek, mert úgy veszem észre, a vonzalom nem egészen kölcsönös. Mindketten odavannak érte, de ő, ebben biztos vagyok, nem ragaszkodik hozzájuk úgy, mint hozzád. Ha arra gondolok, mennyire szeret téged, s milyen okos, becsületes, testvéri magatartást tanúsít irántad, egészen másféle színben tűnik fel előttem, csupa nemes hajlamot látok benne, és valósággal szégyellem magam, amiért túl szigorúan értelmezem tréfás modorát. Nem tudok lemondani róla, Fanny. Rajta kívül nincs és soha nem is lesz még egy nő a világon, akit el tudnék képzelni feleségnek. Ha nem hinném, hogy én is jelentek neki valamit, persze nem mondanék ilyet, de igenis hiszem, meg vagyok győződve róla, hogy egyáltalán nem közömbös irántam. Senki sincs körülötte, akire személy szerint féltékeny volnék. Csak általában vagyok féltékeny az előkelő társaság befolyására. Csak a nagyúri életformától félek. Az ő igényei nem túl nagyok a vagyonához képest, de a kettőnk egyesített jövedelme így sem tudná kielégíteni őket. De még ebben is találok vigaszt. Inkább azért veszítsem el, mert nem vagyok elég gazdag, mint a hivatásom miatt: jobban el tudnám viselni. Az csak annyit jelentene, hogy áldozatokra már nem képes a vonzalma érdekében, és tulajdonképp milyen jogon kívánhatnék én tőle áldozatokat? Szeretném hinni, hogy ha kikosaraz, ez lesz a valódi oka. Az előítéletei, azt hiszem, már nem olyan erősek, mint régebben. Drága Fanny, úgy írom le a gondolataimat, ahogy éppen jönnek; néha talán ellentmondóak, de annál hívebben tükrözik a
lelkiállapotomat. Ha már belekezdtem, jólesik feltárnom mindazt, amit érzek. Nem tudok lemondani róla. Olyan kapcsolat van közöttünk, és remélem, a jövőben még inkább olyan lesz, hogy ha lemondanék Mary Crawfordról, egyúttal másokról is le kellene mondanom, pedig ők állnak hozzám a legközelebb; éppen azoknak a barátaimnak a házából rekeszteném ki magam, akikhez minden más bajban segítségért fordulhatnék. Ha elveszítem Maryt, tudomásul kell vennem, hogy egyúttal Crawfordot és Fannyt is elveszítem. Ha vége volna mindennek, ha már kikosarazott volna, remélem, lenne annyi erőm, hogy elviseljem. Megpróbálnám kiverni a fejemből, és néhány év múlva talán... de ostobaságokat írok. Ha kikosaraz, el kell viselnem, de addig nem tehetek mást: szüntelenül küzdök érte. Ez az igazság. Csak az a kérdés: hogyan? Mi lenne a legjobb módszer? Többször is gondoltam arra, hogy húsvét után újra felmegyek Londonba, máskor meg úgy látom helyesebbnek, ha semmit se teszek, amíg ő le nem jön Mansfieldbe. Hiszen még most is azt mondja, hogy örömmel várja a júniust, amikor Mansfieldbe jöhet; de június még messze van, úgyhogy azt hiszem, írni fogok neki. Tulajdonképp el is döntöttem már, hogy levélben tisztázok vele mindent. Ennek a bizonytalanságnak minél előbb véget kell vetni. A mostani állapotom rendkívül idegesítő. Mindent figyelembe véve azt hiszem, mégiscsak a levél a legjobb módszer, írásban sok mindent elmondhatok, amit szóban nem tudnék, ő is megfontolhatja a dolgot, mielőtt válaszol, és a megfontolás eredménye, azt hiszem, nem lehet olyan rossz, mint ha elhamarkodottan határoz; nem, attól talán nem kell annyira félnem. Persze, fennáll az a veszély, hogy esetleg Frasernéhez fordul tanácsért, én pedig ilyen messziről nem lehetnék a magam ügyvédje. A levélnek megvan az a hibája, hogy rossz tanácsadók elé kerülhet, s ha valaki nem tud határozottan dönteni, mások egy szerencsétlen pillanatban könnyen rávehetik olyasmire, amit később nagyon is megbán. Még egyszer meg kell gondolnom az egészet. Milyen sokat fecsegek, kizárólag a magam bajairól: nem lenne csoda, ha még egy Fanny barátságát is próbára tenném. Crawforddal legutóbb Fraserné estélyén találkoztam. Mindaz, amit magam tapasztaltam, és amit hallottam felőle, egyre biztatóbbnak látszik. Semmi, de semmi ingadozás. Pontosan tudja, mit akar, és sziklaszilárdan kitart az elhatározása mellett: ritka erény. A nagyobbik húgom is ott volt, láttam őket együtt, és eszembe kellett jutnia, amit egyszer elmondtál - mi tagadás, a találkozásukat nem lehetett valami barátságosnak nevezni. Maria kétségtelenül hűvösen viselkedett. Alig esett köztük egy-két szó. Láttam, hogy Crawford meghökkenten visszahúzódik, és nem tudtam igazat adni Rushworthnénak, amiért még mindig neheztel valami állítólagos sérelemért, amely annak idején Bertram kisasszonyt érte. Bizonyára érdekel, mi a véleményem Maria hitvesi boldogságáról. Úgy látom, egészen tűrhető. Remélem, jól megvannak egymással. Kétszer náluk vacsoráztam a Wimpole utcában, és többször is elmehettem volna, de Rushworth mint sógor elég nyomasztó jelenség. Julia szemlátomást roppantul élvezi Londont. Ami engem illet, én nem sok élvezetet találtam a városban, de itt még kevesebbet. Nem vagyunk valami derűs társaság. Nagy szükség lenne rád. Nem is tudom elmondani, mennyire hiányzol nekem. Anyám nagy szeretettel üdvözöl, és reméli, hogy mihamarabb levelet kap tőled. Szinte óránként emleget, és sajnálnom kell, ha arra gondolok, hogy még hosszú hetekig nem láthat viszont. Apám maga akar érted menni, de csak húsvét után, amikor dolga lesz a városban. Remélem, jól érzed magad Portsmouth-ban, de azért nem lenne jó, ha minden évben odautaznál. Szükségem van rád itthon, hallani szeretném a véleményedet Thornton Laceyről. Nagyobb átalakításokhoz nem fűlik a fogam, amíg el nem dől, hogy a háznak úrnője is lesz-e valaha. Azt hiszem, mégiscsak írni fogok. Most már biztos, hogy Granték Bath-ba mennek; hétfőn utaznak el Mansfieldből. Örülök neki. Nem vagyok olyan hangulatban, hogy szívesen legyek együtt bárkivel; de ennyi talán elég: a nagynénéd máris boldogtalan, amiért elírom előle a legfontosabb mansfieldi híreket. Isten veled, drága Fannym, szeretettel ölel... „Soha, soha többé nem fogok levelekért imádkozni - mondta magában Fanny, amikor ezt végigolvasta. - Úgysem kapok tőlük mást, mint csalódást és bánatot. Csak húsvét után! Hogy fogom kibírni? És szegény nénikém óránként emleget!” Fanny igyekezett gátat vetni az ilyesfajta gondolatainak, amennyire bírta, de csak egy hajszál választotta el attól, hogy megvádolja Sir Thomast, amiért olyan kegyetlen hozzá és a nagynénjéhez is. Ami a levél fő témáját illeti, abban igazán nem talált semmi megnyugtatót. Edmundra is szinte rosszallóan és ingerülten kellett gondolnia. „Ennek a halogatásnak semmi értelme - morfondírozott. -
Miért nem jár a végére? Teljesen vak, úgysem tudja felnyitni a szemét semmi, de semmi a világon; milyen régóta ott van előtte az igazság, és nem látja! El fogja venni, szerencsétlen lesz, és belerokkan. Adja Isten, hogy a felesége hatására se kövessen el semmit, ami méltatlan hozzá!” Megint átfutotta a levelet. „»Annyira szeret engem!« - üres beszéd. Nem szeret ő senkit, csak önmagát és a bátyját. »A barátnői évek óta elkövetnek mindent, hogy rossz útra vezessék!« Nem tudom, nem inkább ő vezetie rossz útra a barátnőit. Valószínűleg kölcsönösen fáradoznak egymás megrontásán; de ha a barátnők annyival jobban szeretik őt, mint ő a barátnőit, talán nem is ártottak neki annyit, legfeljebb a hízelgésükkel. »Nincs és soha nem is lesz még egy nő a világon, akit el tudnék képzelni feleségnek.« El is hiszem. Ennek a vonzalomnak lesz alárendelve az egész élete. Akár igent kap válaszul, akár nemet, a szíve mindörökre az övé marad. »Ha elveszítem Maryt, tudomásul kell vennem, hogy egyúttal Crawfordot és Fannyt is elveszítem.« Ó, Edmund, te nem ismersz engem. A két család között soha nem lesz ilyen kapcsolat, ha te össze nem kapcsolod őket. Írj, az Istenért, írj! Legyen már vége. Szűnjön meg ez a nyugtalanság. Dönts, mondd ki a végső szót, tedd tönkre magad.” Az ilyesfajta érzések azonban közelebb álltak a haraghoz, semhogy sokáig táplálhatták volna Fanny monológjait. Hangulata nemsokára megenyhült, bánatosabb lett. Edmund szeretete, kedves szavai, bizalmas feltárulkozása erősen hatottak rá. Hiszen csak az a baja, hogy túlságosan jó mindenkihez. Egyszóval, Fanny mindent odaadott volna, hogy ne kelljen ilyen levelet kapnia, de ha már megkapta, nem adta volna oda semmiért. Végül is ezzel az érzéssel hajtogatta össze utoljára. Mindazok, akiknek szenvedélye a levélírás, bár nincs sok mondanivalójuk - s e meghatározásban legalábbis a hölgytársadalom nagy része benne foglaltatik - beláthatják, hogy Lady Bertram boldogtalan volt, amiért egy olyan nagy jelentőségű mansfieldi hír, mint az, hogy Granték végleg eldöntötték bathi utazásukat, épp a legrosszabbkor került forgalomba, s nem ő látta a hasznát; nyilván azt is megértik, mennyire fájhatott neki, hogy ezt a hírt a saját hálátlan fia kaparintja meg, és vérlázító tömörséggel biggyeszti oda egy hosszú levél végére, amikor ő majdnem egy egész oldalt meg tudott volna tölteni vele. Mert jóllehet Lady Bertram nem közönséges levélírói hírnevet vívott ki magának, lévén hogy egyéb teendők híján és Sir Thomas parlamenti elfoglaltsága következtében már a házasélete kezdetétől fogva elegendő időt fordíthatott a levelező kapcsolatok megteremtésére és ápolására, s olyan célszerű, belterjes, csacsogó stílust sikerült kialakítania, hogy a legkevesebb mondanivalóból is megélt - valami kevésre mégiscsak szüksége volt: a semmiről még ő sem tudott írni, még az unokahúgának sem; s ha már úgy volt, hogy rövidesen le kell mondania arról az áldásról, amit dr. Grant köszvényes tünetei és Grantné délelőtti vizitjei jelentettek, legalább annyit megérdemelt volna, hogy levélben még egynéhányszor kiaknázhassa őket. De nem kellett sokáig várnia a bőséges kárpótlásra. Hamarosan Lady Bertramot is utolérte a szerencse. Néhány nappal Edmund levelének a kézhezvétele után Fanny a nagynénjétől is kapott egyet a következő bevezetéssel: Drága Fannym! Egy olyan riasztó esemény késztet írásra, amely téged is biztosan a legmélyebb aggodalommal fog eltölteni. Mennyivel többet ért ez, mint ha csak Granték tervezett utazásának a részletei késztették volna írásra! A szóban forgó esemény ugyanis hosszú napokra ellátta írnivalóval, nem kisebb dologról lévén szó, mint hogy a nagyobbik fia súlyosan megbetegedett, amiként erről néhány órája hozott hírt a gyorsposta. Tom, mint kiderült, néhány fiatalember társaságában Londonból Newmarketbe ment, ott leesett a lováról, nem kezeltette magát, viszont derekasan ivott, s ennek következtében csakhamar kitört rajta a láz; mozdulni sem bírt, amikor a társaság szétszéledt, úgyhogy otthagyták az egyik fiatalember házában, hadd élvezze a magány és a betegség örömeit: a cselédek majd ellátják valahogy. Azt remélte, hogy nemsokára követheti a barátait, de az állapota egyre súlyosbodott, s végül már olyan rosszul érezte magát, hogy egy csöppet se bánta, ha az orvosa levelet küld Mansfieldbe.
Gondolhatod, hogy ez a szomorú esemény (folytatta őladysége, miután beszámolt a lényegről) mindannyiunkat végtelenül felizgatott, és most rettentően odavagyunk, és állandóan reszketünk a szegény betegért, akinek az állapota Sir Thomas véleménye szerint nagyon válságos lehet; Edmund kedvesen fel is ajánlotta, hogy azonnal odautazik a bátyjához, és még az a jó, hogy Sir Thomas nem akar itthagyni ebben a szörnyű helyzetben, mert az már sok lenne egy kicsit. Edmund nagyon fog hiányozni kis családi körünkből, de bízom benne, és remélem, hogy jobb állapotban találja majd a szegény beteget, mint ahogy nagy aggódásunkban képzeljük, és akkor minél előbb hazahozatja Mansfieldbe, amiként Sir Thomas is kívánja, és minden szempontból helyesnek tartja, és szeretném hinni, hogy a szegény beteg rövidesen olyan állapotba kerül, hogy az utazás nem fogja túlságosan megviselni, és nem is lesz ártalmára. Képzelem, drága Fannym, mennyire együtt érzel velünk e borzasztó körülmények között, éppen ezért hamarosan újra írok. Fanny érzései csakugyan forróbbak voltak és mélyebbről fakadtak, mint a nagynénje stílusa. Őszintén együtt érzett valamennyiükkel. Tom súlyos betegsége, Edmund odautazása, a szomorú, megfogyatkozott család mansfieldi magánya: ezek minden, illetve majdnem minden egyéb gondot száműztek. Fannyban legfeljebb annyi önzés maradt, hogy tudni szerette volna, vajon írt-e Edmund Crawford kisasszonynak, mielőtt elutazott - de ez is hamar elenyészett, hiszen ő csak a tiszta szeretetben és az érdektelen féltésben volt állhatatos. A nagynénje nem hanyagolta el, többször is írt újra; Edmundtól sűrűn kaptak beszámolókat, s ezekről rendszeresen tudósította Fannyt ugyanabban a szószátyár stílusban, amelyben lépten-nyomon felütötte a fejét egy-egy „szeretném hinni”, „remélem” és „aggódom”, ahogy éppen jött, szeszélyesen szaporítva egymást. Lady Bertram nagy passzióval játszotta ezt az ijedősdit. Ha nem látta valakinek a szenvedését, az nem is igen hatott a képzeletére, s kedvtelve írogatott mindenféle izgalmakról, szörnyű helyzetekről és szegény betegekről, amíg Tomot végül haza nem hozták Mansfieldbe, úgyhogy a saját szemével láthatta, mennyire megváltozott. Akkor aztán más stílusban, a mélyebb érzések és a valódi ijedtség nyelvén fejezett be egy Fannynak szánt levelet, amelynek már korábban nekiült; akkor már úgy írt, mint ahogy beszélt volna. „Éppen megjött, drága Fannym, most vitték fel az emeletre; olyan rettenetes látvány volt, hogy nem is tudom, mit csináljak. Nagyon beteg, az biztos. Szegény Tom! Szívből sajnálom, és borzasztóan odavagyok érte, akárcsak Sir Thomas; jaj, de jólesnék, ha mellettem volnál és vigasztalnál. De Sir Thomas azt mondja, holnapra talán jobban lesz, most az utazás is nagyon megviselte.” Az őszinte aggódás, amely végül is feltámadt az anyai kebelben, nem múlt el egyhamar. Tom olyan türelmetlenül vágyott Mansfieldre, a családi környezetre s az otthon nyugalmára, amellyel egészséges korában vajmi keveset törődött, hogy előbb szállíttatta magát haza, mintsem ajánlatos lett volna; ettől ismét felszökött a láza, és egy hétig rosszabb állapotban volt, mint addig bármikor. Mindenki komolyan megrémült. Lady Bertram naponta tudósította félelmeiről az unokahúgát, aki úgyszólván e levelekből táplálkozott, s ha elmúlt a szorongása, melyet az aznapi levél keltett benne, máris szorongva várta a másnapit. Bár idősebbik unokabátyja sohasem állt nagyon közel a szívéhez, ellágyulásában most úgy érezte, hogy igenis sokat jelent a számára, és erkölcsi felfogása csak növelte aggodalmát, ha arra gondolt, hogy Tom - legalábbis tudomása szerint - eddig semmi jót, semmi hasznosat nem tett az életben. Aki nem hagyta magára, akinek mindezt elmondhatta, most is Susan volt, mint más, kevésbé fontos alkalmakkor. Susan mindig készséges és együttérző hallgatóságnak bizonyult. A többieket igazán nem tudta érdekelni ez a távoli csapás - a betegség és az aggódó család, amely több mint száz mérföldre élt tőlük; még Price-nét sem, aki legfeljebb egy-két szóban érdeklődött, ha látta, hogy Fanny megint levelet olvas, és olykor elejtett valami csöndes megjegyzést arról, hogy „szegény nővérem, neki is megvan a maga baja”. Miután oly régóta nem érintkeztek egymással, és annyira különböző viszonyok között éltek, a vérségi kötelék alig jelentett többet a semminél. Kapcsolatuk, amely annak idején magán viselte jóindulatú természetük jegyét, immár puszta formasággá halványult. Price-né pontosan annyit tett Lady Bertramért, mint amennyit Lady Bertram tett volna Price-néért. Ha az élet vihara netalán elfújja a
Price család három-négy tagját vagy akár mindet, Fanny és William kivételével, Lady Bertram nem sokat törődött volna vele; legfeljebb bólogatott volna Norrisné szemforgató kijelentéseire, hogy nincs ennél nagyobb szerencse, és szegény, drága testvérük boldog lehet, amiért a gyermekei végre olyan jól el vannak látva.
Negyvenötödik fejezet Körülbelül egy héttel azután, hogy hazahozták Mansfieldbe, Tom felől elmúlt a közvetlen veszély, és az anyja szívéről a biztató nyilatkozatok hatására minden kő legördült; mivel ugyanis megszokta már, hogy betegnek és magatehetetlennek lássa a fiát, s most már csupa jókat hallott, és eszét sohasem mozgatta meg egyéb, mint amit hallott, továbbá mivel egyáltalán nem hajlott arra, hogy pánikba essék vagy félszavakból is értsen, Lady Bertram eszményi alanya volt minden apró orvosi csalásnak. A láz alábbhagyott; a láz döntötte volt ágynak a szegény beteget; persze hogy nemsokára felgyógyul. Lady Bertram el sem tudta képzelni, hogy nem így lesz, és Fanny osztozott a nagynénje nyugalmában, amíg Edmund rövid tájékoztatót nem küldött a bátyja valódi állapotáról s a maga és az apja félelmeiről, minthogy a láz megszűnte után a doktor aggasztó hektikás tünetek fellépését vélte észlelni. Úgy gondolták, jobb, ha Lady Bertramot nem izgatják fel, remélhetőleg ugyanis alaptalannak bizonyul az aggodalom; de Fanny előtt nincs miért titkolni az igazságot: tüdővésztől tartanak. Edmund rövid tudósítása igazabb és élesebb fénnyel világította meg Tom helyzetét és a betegszobát, mint Lady Bertram akárhány sűrűn teleírt árkusa. Mi tagadás, a háznak úgyszólván minden lakója jobban le tudta volna írni a megfigyeléseit, mint Lady Bertram; és a beteg is több hasznát látta bárkinek, mint éppen neki. Ő legfeljebb halkan belibegett hozzá, és nézte; de Tom, ha elég erősnek érezte magát, hogy beszélgessen, vagy hogy meghallgasson valami felolvasást, inkább Edmund társaságára vágyott. A nagynénje csak bosszantotta sopánkodásával, Sir Thomas hangja és modora pedig nem tudott alkalmazkodni a beteg ingerlékenységéhez és gyengeségéhez. Maradt tehát Edmund, az egyetlen támasz. Fanny legalábbis annak gondolta, s Edmund mint a beteg fivér ápolója, gyámolítója, felvidítója még nagyobbra nőtt a szemében. Hiszen nemcsak segíti a gyönge lábadozót, de - mint a levélből kiderült - csitítja is a megviselt idegeket, és igyekszik felderíteni a nyomott kedélyt; s hogy ezenkívül a lélek is irányításra szorul, azt Fanny könnyen el tudta képzelni. A családban még sohasem fordult elő tüdőbetegség, úgyhogy Fanny több okot talált a reményre, mint az unokabátyjáért való aggodalomra, kivéve, amikor eszébe jutott Crawford kisasszony; tudniillik Crawford kisasszonyt mindig a szerencse gyermekének tartotta, márpedig az ő hiúsága és önzése szempontjából nagy szerencsének lenne mondható, ha Edmund maradna az egyetlen örökös. A szerencsés Mary még a betegszobában sem merült feledésbe. Edmund a következő utóiratot fűzte leveléhez: „Visszatérve arra, amiről a múltkor írtam: éppen belefogtam egy levélbe, amikor Tom betegsége elszólított hazulról, de közben meggondoltam magam, mert félek a barátnők befolyásától. Ha Tom jobban lesz, odautazom.” Ilyen volt tehát a helyzet Mansfieldben, s szinte változatlanul ilyen is maradt egészen húsvétig. Fannyt kellőképp tájékoztatta az a néhány sor, amelyet Edmund egyszer-másszor hozzáírt az anyja leveleihez. Tom lábadozása riasztóan lassúnak látszott. A húsvét szokatlanul későre esett abban az évben, amiként Fanny nagy búsan megállapította, amikor tudomásul kellett vennie, hogy addig semmiképpen sem hagyhatja el Portsmouth-t. De eljött a húsvét, s még mindig nem írtak semmit a visszatéréséről, sőt a londoni utazásról sem, amelyet közbe akartak iktatni. Nagynénje sokszor kifejezésre juttatta, hogy szeretné, ha mellette volna, de a nagybátyja nem írt, nem üzent semmit, pedig tőle függött minden. Fanny belátta, hogy Sir Thomas még nem akarja magára hagyni a fiát, de azért kegyetlenül fájt neki a késedelem. Már április vége felé jártak; idestova három hónapja, nem pedig kettő, hogy olyan messzire került mindannyiuktól, és napjait állandó penitenciában tölti, amit ők, a kedvesek, nem is foghatnak fel igazán; s ki tudja, mikor lesz idejük arra, hogy rá is gondoljanak vagy érte jöjjenek? A mohó, égető, türelmetlen kívánság, hogy közöttük legyen, örökre megtanultatta vele Cowper Tirocinium-ának 25 néhány sorát: „Mily szomjas szívvel vágyik otthonába” - ez táncolt szüntelenül a
25
Tirocinium című költeményében (1785) William Cowper az iskolai internátusok kegyetlenségét támadta.
nyelve hegyén, ez fejezte ki a leghívebben sóvárgását, amelynél epesztőbbet, úgy gondolta, egyetlen iskolás fiú sem érezhetett soha. Amikor elindult Mansfieldből, jólesett az otthonának neveznie Portsmouth-t, jólesett azt mondania, hogy haza utazik; akkor is, most is szerette ezt a szót, csakhogy most Mansfieldre kellett alkalmaznia. Hazamenni csak oda lehet. Portsmouth, az Portsmouth, de az otthon: Mansfield. Titkos merengéseiben már régóta így szerepeltek, és semmiben sem talált nagyobb vigaszt, mint amikor tapasztalta, hogy a nagynénje is ugyanezen a nyelven beszél: „Igazán mondom, nagyon szomorú dolog, hogy nem vagy itthon ezekben a nehéz időkben, amikor annyira le vagyok törve. Szeretném, ha soha többé nem mennél el hazulról ilyen hosszú időre, bízom benne és remélem” - ezek a mondatok végtelen örömet szereztek neki. De csak titkon hatódott meg rajtuk. Tapintatosságában a világért sem akarta elárulni a szülei előtt, hogy jobban szereti a nagybátyja házát. Mindig csak körülírásokkal élt: „Ha visszamegyek Northamptonshire-be”, vagy „ha majd visszatérek Mansfieldbe, ezt meg ezt fogom tenni”. Ilyen tapintatos volt sokáig, de végül a sóvárgás felülkerekedett, legyűrte az óvatosságot, s Fanny azon kapta magát, hogy arról beszél, mit fog tenni, ha majd otthon lesz. A nyelvébe harapott, elpirult, s riadtan nézett apjára és anyjára. De kár volt megijednie. Úgy látszott, egy csöppet sem sértődtek meg, talán oda sem figyeltek. Egyáltalán nem voltak féltékenyek Mansfieldre. Felőlük nyugodtan odakívánkozhatott, és éppoly nyugodtan oda is mehetett, amikor csak akart. Fannyt fájdalmasan érintette, hogy meg van fosztva a tavasz minden örömétől. Maga sem tudta, mennyi örömtől lesz megfosztva, ha városban tölti a márciust és az áprilist. Eddig nem is tudta, mekkora gyönyörűséget szerzett neki a növényzet ébredése és zsendülése; milyen testi-lelki felpezsdülést kapott a bontakozó évszaktól, amely lehet ugyan szeszélyes, de csúnya sohasem; milyen jó volt látni, ahogy terjed a szépség, s előbb a nagynénje legvédettebb ágyasaiban nyitnak a korai virágok, majd a nagybátyja csemetekertjében folytatódik a rügyfakadás, végül pedig az erdők is dús lombba borulnak. Ennyi élvezetről lemondani nem volt csekélység; még sokkal rosszabb volt, hogy azért kellett lemondania róluk, mert bezárták egy szűk és lármás körbe, amelyben szobafogság, rossz levegő, rossz szagok helyettesítették a szabadságot, az üdeséget, a természet illatait és zöldjét; de még ez a fájdalom is eltörpült egy másikhoz képest: hogy hiányzik azoknak, akiket a legjobban szeret, és nem tehet semmit azokért, akiknek hiányzik. Ha otthon lehetne, mindenkinek segítségére volna a házban. Érezte, hogy mindnyájan a hasznát vennék. Valamennyiüket mentesítené valami gondtól vagy kétkezi munkától; s ha csak annyi haszon származna belőle, hogy jobb kedvre deríti Lady Bertramot, távol tartja tőle a csüggesztő magányt, vagy ami még csüggesztőbb, azt a nyughatatlan, túlbuzgó személyt, aki a tulajdon fontosságának öregbítése végett oly szívesen csinál elefántot a bolhából, már akkor is jót tenne mindannyiuknak. Jólesett elképzelni, hogy felolvasna a nagynénjének, elszórakoztatná, igyekezne megvigasztalni a szép emlékekkel, és biztatni azzal, ami lesz; mennyi lépcsőjárástól kímélné meg, milyen sok üzenetet vinne szét mindenfelé. Meglepte, hogy Tom húgai még ilyenkor is képesek nyugodtan ülni Londonban, noha a betegség többé-kevésbé aggasztóan - már jó néhány hete tartott. Ők igazán hazamehetnének Mansfieldbe, amikor akarnak; nekik semmi gondot nem jelentene az utazás - Fanny nem értette, hogyan maradhatnak mégis távol. Rushworthné talán úgy képzeli, hogy a társadalmi kötelezettségei semmiképp sem engedik el, de Julia aztán bármikor otthagyhatná Londont, ha úgy tetszik. Mint Lady Bertram egyik leveléből kiderült, Julia fel is ajánlotta, hogy hazamegy, ha szükség van rá, de aztán semmi se lett belőle. Nyilvánvaló volt, hogy szívesebben marad ott, ahol van. Fanny hajlott arra, hogy London befolyását mindenféle becsületes vonzalom megrontójának tartsa. Erre nemcsak az unokanővérei szolgáltattak bizonyítékot, de Crawford kisasszony is; Edmund iránti vonzalma igazán a becsületére vált, mondhatni, semmi sem vált úgy a becsületére, mint éppen ez; a barátság is, amely Fannyhoz fűzte, mindenesetre feddhetetlen volt. És mivé lett ez a két érzelem? Fanny már olyan régen nem kapott levelet tőle, hogy némi okkal tarthatta olcsó portékának ezt a
barátságot, amelyről annyi hangzatos szó esett régebben. Már hetek óta semmit sem hallott Crawford kisasszonyról, sem pedig londoni ismerőseiről, legfeljebb Mansfielden keresztül, s már-már azt hitte, a legközelebbi találkozásukig nem is fogja megtudni, hogy Crawford úr elutazott-e megint Norfolkba, vagy sem, és a húga sem jelentkezik többé ezen a tavaszon, amikor befutott a következő levél, sok régi érzést felkavarva, és néhány újat is támasztva: Drága Fannym, kérem, bocsássa meg hosszú hallgatásomat, amilyen hamar csak tudja, és tegyen úgy, mintha máris meg tudott volna bocsátani. Nagy szerényen mindössze ennyit kérek, és számítok is rá, hiszen maga olyan jó, hogy biztosan többet ad, mint amennyit érdemlek, és nem tagadja meg tőlem az azonnali választ. Szeretném, ha tájékoztatna a mansfieldi helyzetről, amelyet bizonyára tökéletesen ismer. Kőszívű volnék, ha nem sajnálnám őket a mostani nagy bajukban; márpedig olyanokat hallok, hogy szegény Bertram úrnak nincs sok esélye a végső gyógyulásra. Eleinte nem nagyon vettem komolyan a betegségét. Olyan embernek tartottam, aki szereti, ha nagy hűhót csapnak körülötte, és maga is nagy hűhót csap a legkisebb bajból, s inkább azokért aggódtam, akiknek ápolniuk kellett; de most azt rebesgetik, hogy csakugyan fogytán az ereje, a tünetek nagyon ijesztőek, s ezzel a családnak egyik része legalább tisztában van. Ha ez igaz, bizonyos vagyok benne, hogy maga is a tisztánlátók közé tartozik, ennélfogva arra kérem, írja meg, nem csalnak-e az értesüléseim. Mondanom sem kell, mennyire örülnék, ha kiderülne, hogy tévedés az egész, de mivel a hír oly erősen tartja magát, bevallom, nem tudok szabadulni a félelmeimtől. Rendkívül szomorú, hogy egy ilyen szép fiatalembernek élete virágjában el kell pusztulnia. Szegény Sir Thomas rettenetesen le lesz sújtva. Magam is egészen odavagyok miatta. Fanny, Fanny, látom, hogy mosolyog, és hamiskásan néz rám, de becsületszavamra, még soha egyetlen orvost sem vesztegettem meg. Szegény fiatalember! Ha meghal, két szegény fiatalemberrel lesz kevesebb a világon; s én szemrebbenés nélkül, bátor hangon merem kijelenteni bárki előtt, hogy a vagyon és a rang nem is kerülhetne méltóbb kezekbe. Persze, ami karácsonykor történt, hebehurgyaság volt, de néhány ostoba nap művét legalábbis részben el lehet tussolni. Egy kis fénymáz, egy kis aranyozás sok foltot eltakar. Legfeljebb nem lesz belőle „méltóságos úr”. Az őszinte vonzalom, Fanny, amilyen az enyém, még többet is el tud nézni, írjon postafordultával, gondoljon a nyugtalanságomra, és ne vegye könnyedén. Mondja el a teljes igazságot, ahogyan első kézből tudja. És kérem, ne szégyenkezzék fölöslegesen a saját érzései, sem pedig az enyéim miatt. Higgye el, hogy nemcsak természetesek, de emberbarátiak és erényesek is. Mondja meg, igaz lelkére, vajon „Sir Edmund” nem válna-e inkább javára az egész Bertram birtoknak, mint akármilyen másik „Sir”? Ha Granték otthon volnának, nem zaklatnám magát, de most senki mástól nem tudhatom meg az igazat, mert a két húg pillanatnyilag elérhetetlen. R.-né (amint bizonyára tudja) Twickenhamben tölti a húsvétot Aylmeréknél, s még nem tért vissza; Julia pedig a kuzinjainál vendégeskedik valahol a Bedford tér környékén, de nem jut eszembe a nevük és az utca sem. Egyébként akkor is inkább magához fordulnék, ha a közelben volnának, mert úgy látom, annyira nem akaródzott lemondaniuk a szórakozásaikról, hogy végig csukva tartották a szemüket az igazság előtt. R.-né húsvéti vakációja már nem tarthat sokáig; nyilván remekül vakációzik. Aylmerék kellemes emberek; a férje nincs ott, egyszóval pompásan érezheti magát. R. úrnak feltétlenül a javára írom, hogy kötelességtudóan leutazott Bathba az anyjáért; de vajon hogy fog megférni egy fedél alatt a fiatalasszony és az öreg méltósága? Henry épp nincs itt, úgyhogy nem kérdezhetem meg, mit üzen. Nem gondolja, hogy Edmund már rég Londonban volna megint, ha nem jön közbe ez a betegség? Szeretettel öleli Mary Éppen össze akartam hajtogatni ezt a levelet, amikor bejött Henry, de nem hozott újabb híreket, úgyhogy mégis el kell küldenem. R.-né tudja, hogy súlyos bajtól lehet tartani; Henry délelőtt találkozott vele; még ma hazamegy a Wimpole utcába; az öreg méltósága megérkezett. No azért ne ijesztgesse magát semmiféle csúnya képzelődéssel: Henry ugyanis lent volt Richmondban néhány napig. Minden tavasszal így szokta. Legyen nyugodt, senki más nem érdekli, csak maga. Most is azért izgul, hogy minél előbb viszontláthassa, különböző módszereken töri a fejét, és szeretné, ha magának
is örömet szerezhetne azzal, amire ő vágyik. Bizonyítékul azt hajtogatja, csak még lelkesebben, amit Portsmouth-ban is mondott a maga hazautaztatásáról, és én teljes szívemből csatlakozom hozzá. Drága Fanny, írjon azonnal, hívjon bennünket. Nagyon jót tenne mindannyiunknak. Henry meg én a paplakban is megszállhatnánk, és nem lennénk terhére Mansfield Park-i barátainknak. Őszintén jólesne viszontlátni őket, nyilván ők se bánnák, ha bővül egy kicsit a társaság, ami pedig magát illeti, éreznie kell, mennyire hiányolják odalent, s ha van magában egy szikra lelkiismeret (és úgy tudom, hogy van), igazán nem maradhat távol, amikor az utazásnak semmi akadálya. Sem időm, sem türelmem, hogy Henry üzeneteinek akár csak a felét is ideírjam; biztos lehet benne, hogy mindegyiket ugyanaz a változatlan vonzalom hatja át. Minthogy Fanny végtelenül felháborítónak találta a levél legnagyobb részét, s attól is viszolygott, hogy összehozza az íróját Edmunddal, úgy érezte, nem tudná tárgyilagosan megítélni, vajon elfogadhatja-e az utóiratba foglalt ajánlatot. Pedig az ajánlat kétségtelenül csábító volt. Ha akarja micsoda boldogság! -, három napon belül Mansfieldben lehet; viszont a boldogságból igen sokat levonna, hogy olyanoknak köszönhetné, akiket el kell ítélnie a mostani helyzetben tanúsított érzéseikért és viselkedésükért: a húgot érzéseiért, a bátyját viselkedéséért - Maryt hidegszívű nagyravágyásáért, Henryt meggondolatlan hiúságáért. Hiszen változatlanul érintkezik Rushworthnéval, sőt, talán udvarol is neki! Fanny meg volt döbbenve. Jobbat várt volna Crawford úrtól. Szerencsére nem kellett ingadoznia ellentétes óhajai és a helyes magatartásról alkotott nézetei között; nem kellett eldöntenie, hogy igyekezzék-e távol tartani egymástól Maryt és Edmundot, vagy sem. Volt egy szabály, amely mindenre pontos útmutatást adott. Az a félelemmel vegyes tisztelet, amelyet a nagybátyja iránt érzett, s a rettegés, nehogy túl sokat engedjen meg magának, világosan kijelölte a tennivalóját. Habozás nélkül el kell utasítania az ajánlatot. Ha Sir Thomasnak úgy tetszik, majd érte küld; még azzal is súlyosan, menthetetlenül vétene az illendőség ellen, ha jelezné, hogy előbb szeretne hazamenni. Megköszönte hát Crawford kisasszonynak a kedvességét, de határozottan nemet mondott. A nagybátyja, úgy tudja, személyesen akar érte jönni; mivel pedig az unokafivére már hetek óta beteg, s rá mégsem volt szükség, azt kell hinnie, hogy a hazatérése egyelőre nem kívánatos, és csak a terhére lenne a családnak. Unokabátyja állapotát pontosan olyannak tüntette fel, amilyennek pillanatnyilag maga is képzelte, abban a biztos tudatban, hogy a címzett vérmes reményeket meríthet belőle. Edmund bizonyára megkapja a bűnbocsánatot, amiért lelkésznek ment, ha vagyoni helyzete enyhítő körülményekkel szolgál; körülbelül ennyit jelenthetett az előítéletek leküzdése, amelyről oly nagy örömmel írt Fannynak. Crawford kisasszony legfeljebb odáig jutott el, hogy a pénzt most már a társadalmi állásnál is többre becsüli.
Negyvenhatodik fejezet Mivel Fanny jól tudta, hogy válaszának nagy csalódást kell okoznia, Crawford kisasszony vérmérsékletét ismerve, további sürgetésre számított; s bár egy teljes hétig nem jött újabb levél, még mindig ebben az elképzelésben élt, amikor végül is megjött. Amint átvette, mindjárt látta, hogy a boríték nem rejthet valami hosszú irományt, legfeljebb néhány céltudatos sort, futtában papírra vetve. A tartalom felől nem volt semmi kétsége; két pillanatig sem tűnődött rajta, úgyis tudta, mi lehet: röviden értesítik, hogy még aznap Portsmouth-ban lesznek, s ő elkezdhet tépelődni: akkor hát mi a teendő? De ha két pillanat ennyi gondot támaszt, a harmadik el is tudja oszlatni őket; s Fanny még ki sem nyitotta a levelet, amikor felmerült benne az a megnyugtató lehetőség, hogy Crawford úr és Crawford kisasszony talán engedélyt kért és kapott a nagybátyjától. A levél pedig így szólt: Egy végtelenül botrányos, rosszindulatú pletyka, amelyről épp most szereztem tudomást, arra késztet, drága Fanny, hogy óva intsem: egy szót se higgyen belőle, ha netalán vidékre is eljutna. Nyugodt lehet, valami tévedésről van szó, és egy-két napon belül minden tisztázódik; legalábbis annyi, hogy Henryt semmiért sem érheti gáncs, s ha történt is egy kis étourderie, 26 őt most sem érdekli senki más, csak maga. Minderről egy szót se: ne hallgasson senkire, ne találgasson, ne susmogjon, amíg újra nem írok. Biztos vagyok benne, hogy szépen eltussolják az egészet, legfeljebb az fog kiderülni, hogy Rushworth nagy szamár. Ha valóban elmentek, a fejemet teszem rá, hogy csak Mansfieldbe mentek, és Julia is velük van. De miért nem akarja, hogy lemenjünk magáért? Csak aztán meg ne bánja. Szeretettel stb. Fanny teljesen elképedt. Minthogy semmiféle botrányos, rosszindulatú pletyka nem jutott a fülébe, vajmi keveset értett e különös levélből. Csupán annyit vett ki belőle, hogy Rushworthékra és Crawford úrra vonatkozik, s a Wimpole utcában valami nagy oktalanság történhetett, ami szemet szúrt a világnak, és Crawford kisasszony szerint az ő féltékenységét is felkeltheti, ha tudomást szerez róla. De Crawford kisasszonynak egy csöppet sem kell nyugtalankodnia miatta. Ő csak az érdekelt felekért és Mansfieldért aggódik, ha a hír netalán oda is eljut; de ez remélhetőleg nem fog bekövetkezni. Ha Rushworthék csakugyan elmentek Mansfieldbe, mint ahogy Crawford kisasszony szavaiból sejteni lehetett, nem valószínű, hogy bármiféle kínos szóbeszéd megelőzte volna őket, vagy ha mégis, a család nem tulajdoníthatott neki semmi jelentőséget. Ami Crawford urat illeti, Fanny azt remélte, most talán elmélyül az önismerete, rájön, hogy nincs olyan nő a világon, akihez állhatatosan ragaszkodni tudna, elszégyelli magát, és nem zaklatja többé az udvarlásával. Különös, nagyon különös! Már-már azt hitte, hogy Crawford igazán szereti, hogy a szokottnál erősebb szálakkal fűződik hozzá, s a húga csakugyan azt mondja, hogy még mindig nem érdekli senki más. Pedig mégiscsak feltűnően kellett udvarolnia Rushworthnénak, valami nagyon helytelen dolgot kellett művelnie, hiszen Mary Crawford az apróbb helytelenségeken igazán nem szokott fennakadni. Fanny nagyon kínosan érezte magát, s nem is számíthatott enyhülésre, amíg újabb híreket nem kap Crawford kisasszonytól. Képtelen volt száműzni gondolataiból a levelet, és nem is akart beszélni róla senkivel, hogy legalább könnyítsen magán. Crawford kisasszony fölöslegesen kötötte lelkére a titoktartást; bízhatott volna benne, hogy úgyis tudja, mivel tartozik az unokanővérének. Másnap nem jött újabb levél. Fanny csalódást érzett. Egész délelőtt nem tudott másra gondolni; de amikor az apja délután hazajött az újságjával, mint rendesen, igazán nem számíthatott rá, hogy ilyen úton-módon is érkezhet bármiféle felvilágosítás, s egy kis ideig megfeledkezett a dologról.
26
Hebehurgyaság, meggondolatlanság.
Másfelé kalandoztak a gondolatai. Eszébe jutott az első este, amit ugyanebben a szobában töltött, s az apja, ahogy most is, az újságját olvasta. Most nincs szükség gyertyára. Csak másfél óra múlva megy le a nap. Fanny nagyon is átérezte, hogy már három hónapja van a szülői házban, s a nappaliba behulló erős fénysugarak nemhogy felvidították volna, de még bánatosabbá tették: arra gondolt, milyen más a napfény a városban, mint vidéken. Itt hamis volt a tündöklése, fullasztó és színtelen, csak arra jó, hogy kiemelje a piszkot és a pecséteket, amelyek különben rejtve maradtak volna. A városi napfényből hiányzott az egészség, a vidámság. Fanny búsan üldögélt a tikkasztó melegben, a táncoló porszemecskék felhőjében, s ha elunta nézni a falakat, az apja fejének nyomaival, változatosságot csak az asztal kínált, amelyet összevissza karistoltak és farigcsáltak az öccsei, rajta a teástálca, amely sohasem volt rendesen megtisztogatva, a foltosra törülgetett csészék és csészealjak, a tej: híg, kékes lében úszkáló foszlányok, s a vajas kenyerek, amelyek nem tudtak oly ragacsosan kikerülni Rebecca keze alól, hogy percről percre még ragacsosabbá ne váljanak. Míg a teavíz forrt, apja az újságot olvasta, anyja pedig szokás szerint a rongyos szőnyeg miatt lamentált, amit Rebecca nem akart megvarrni; s Fannyt csak az riasztotta fel merengéséből, hogy az apja így szólt hozzá, miután hümmögve áttanulmányozta az egyik újsághírt: - Te, Fáncsi, hogy is hívják azt a híres londoni unokanővéredet meg az urát? Eltartott egy pillanatig, mire Fanny megértette a kérdést. - Rushworthéknak, apám. - És nem a Wimpole utcában laknak? - De igen, apám. - No, a fene, aki megeszi őket! Ide nézz - s elébe tartotta az újságot -, mondhatom, büszke lehetsz az ilyen előkelő rokonságra. Nem tudom, Sir Thomasnak mi a véleménye az efféléről; nagyon úri ember, udvari körökben forgolódik: lehet, hogy fel se veszi a lányától. De az istenfáját! Ha az én lányom volna, ellátnám a baját a kilencfarkú macskával, amíg bele nem fárad a karom. Férfinak, fehérnépnek egy kis korbács: az a legjobb orvosság az ilyen dolgok ellen. Fanny dermedten olvasta, hogy „lapunk végtelen fájdalommal kénytelen a nagy nyilvánosság elé tárni, mily sajnálatos hitvesi skandalum történt R. úr Wimpole utcai házában; R.-né őnagysága, legbájlóbb delnőink egyike, ki csak nemrég vette magára Hymen édes láncát, s az haute volée 27 egyik legragyogóbb vezércsillagának ígérkezett, a közismert s ellenállhatatlan C. úrral egyesülve, ki R. úrnak meghitt jó barátja s mindenben társa volt, elhagyta férje hajlékát, és még lapunk szerkesztője előtt is titok, hogy hová mehetett”. - Ez tévedés, apám - mondta Fanny azonnal -, tévedésnek kell lennie, nem lehet igaz; egészen biztos, hogy másokról van szó. Csak azért beszélt így, mert ösztönösen késleltetni akarta a szégyent; csak a kétségbeesés adott erőt a hangjának, mert maga sem hitte, nem tudta elhinni, amit mondott. A tények szinte ordítottak abból az újságcikkből. Az igazság letaglózta; s később maga sem értette, hogyan tudott egyáltalán megszólalni vagy akár lélegzethez jutni. Price urat sokkal kevésbé érdekelte a dolog, semhogy hosszas vitába bocsátkozzék. Talán hazugság az egész, ismerte el, de manapság annyi úri dáma mártózik meg ugyanabban a lében, hogy ő bizony senkiért sem tenné tűzbe a kezét. - Remélem is, hogy nem igaz - mondta panaszos hangon Price-né -: micsoda gyalázat lenne! Nahát, ha legalább egy tucatszor nem mondtam Rebeccának azt a szőnyeget, akkor egyszer sem, igaz, Betsey? Pedig tíz perc alatt meg lehetne csinálni. Nehéz volna leírni, mekkora borzadály töltött el egy olyan lelket, mint a Fannyé, amikor meggyőződött róla, hogy miféle bűn történt, és legalább részben felderengett előtte az a szenvedés, ami a következménye lesz. Először valamiféle kábulatba zuhant; de ahogy magához tért, percről 27
Az előkelő világ.
percre jobban felmérte a baj nagyságát. Abban egyáltalán nem kételkedett, hogy a hír igaz: remélni sem merte az ellenkezőjét. Crawford kisasszony levele, amelyet annyiszor végigolvasott, hogy már betéve tudta, szörnyűséges összhangban állt vele. Ahogy buzgón védelmére kelt a bátyjának, és remélte, hogy eltussolják az egészet, ahogy nem tudta palástolni az izgalmát: mindez valami nagyon csúnya dologra utalt; s ha egyáltalán létezhetik a világon tisztességes nő, aki egy ilyen förtelmes bűnt képes semmibe venni, aki könnyedén átsiklik fölötte, és azt kívánja, bárcsak elmaradna a büntetés, akkor - Fanny úgy érezte - Crawford kisasszony az! Igen, félreértette a szavait, nem azok mentek el, nem azokról pletykáltak, akikre ő gondolt: nem a Rushworth házaspár, hanem Rushworthné és Crawford úr. Fannyt úgy megrázta ez a hír, mint még soha semmi. Egy percre sem talált nyugalmat. Egész este gyötrődött, s álmatlanul töltötte az éjszakát. Legfeljebb annyi történt, hogy émelygését borzongás váltotta fel, a forrólázat pedig hidegrázás. Az esetet annyira megdöbbentőnek találta, hogy voltak pillanatok, amikor a szíve lázadozni próbált ellene; amikor úgy gondolta, hogy ez nem lehet igaz. Egy fiatal nő, aki csak fél éve ment férjhez; egy férfi, aki váltig bizonygatta, hogy egy másikat szeret, sőt, elkötelezte magát neki; s az a másik közeli rokona az elsőnek; az egész család, mindkét család ennyire összefonódva, sokszoros kapcsolatban; a meghitt barátság, amely valamennyiüket egybefűzte! Micsoda kibogozhatatlan bűnszövevény, micsoda kusza gonoszsághalmaz: hogy is lehet rá képes az emberi természet, ha nem süllyedt a legmélyebb barbárságba? Márpedig így van, a józan ész nem tagadhatja. Crawford érzelmi ingatagsága, amely hiúságából fakadt, Maria kétségtelen vonzalma s mindkettőjük sekélyes erkölcsisége valószínűvé tette - Crawford kisasszony levele pedig ráütötte a bizonyosság pecsétjét. És a következményei? Lesz-e, aki nem fog szenvedni tőle? Aki ezután ne látna másképp mindent? Akinek a lelki nyugalma ne borulna fel mindörökre? Crawford kisasszony, ő maga, Edmund... de talán jobb, ha nem lép ilyen veszélyes talajra. Nem törődik... nem szabad mással törődnie, mint azzal az egyszerű, vitathatatlan fájdalommal, amely a családra szakad, ha a bűn és a botrány csakugyan igaznak bizonyul. Az anya szenvedése, az apáé - itt megdermedt. Juliáé, Tomé, Edmundé - itt még jobban. Kettőjüket éri a legsúlyosabb csapás. Sir Thomas apai szeretete, szigorú becsület- és tisztességérzése, Edmund nemes gondolkozása, gyanútlansága, mélyen érző szíve talán nem is bírja ki ezt a szégyent: belerokkanhatnak, beleőrülhetnek; s Fanny úgy képzelte, hogy - csak az evilági életet nézve - Rushworthné minden hozzátartozója boldognak mondaná magát, ha legott megsemmisülhetne. Másnap s a következő napon semmi se történt, ami enyhítette volna rettegését. Kétszer is jött a posta, de nem hozott cáfolatot se nyilvános, se privát forrásból. Crawford kisasszonytól nem érkezett újabb levél, hogy helyesbítse az előzőt; Mansfieldből sem jött semmi, bár éppen ideje lett volna, hogy Lady Bertram újra írjon. Ez bizony rossz ómennek látszott. Fannyban lassanként a remény utolsó szikrája is kihunyt, s a nyugtalanság olyan csüggedtté, sápadttá, reszketővé tette, hogy azt Price-né kivételével minden anya észrevette volna, ha van benne egy csöppnyi érzés - amikor a harmadik napon végre felhangzott a lélegzetelállító kopogtatás, és megjött a várva várt levél. Londoni postabélyegző volt rajta, és Edmund küldte. Kedves Fanny! Bizonyára tudod, hogy milyen szörnyűség ért bennünket. Kérem Istent, adjon neked erőt, hogy elviseld a magad részét! Két napja itt vagyunk, de semmit se lehet tenni. Nyomukat vesztettük. A legutóbbi csapásról talán még nem hallottál: Julia megszökött; Skóciába ment Yatesszel. Néhány órával a megérkezésünk előtt hagyta el Londont. Máskor ez is rettenetes lett volna. Most szinte semmi; pedig jócskán megtetézi a bajunkat. Apám nem tört össze. Ennél többet nem mondhatok róla. Még mindig tud gondolkodni és cselekedni; most is az ő kívánságára írok, hogy megkérjelek: gyere haza. Apám szeretné, ha ott lennél anyám mellett. A levelem odaérkezése utáni napon Portsmouthban leszek, és remélem, útra készen talállak, így azonnal indulhatunk Mansfieldbe. Apám szeretné, ha Susant is magaddal hoznád néhány hónapra. Döntsél belátásod szerint; tedd, amit helyesnek tartasz:
biztos vagyok benne, hogy meghat apám kedvessége, a mostani körülmények között! Mindenesetre, méltányold a szándékát, ha én nem is tudtam világosan tolmácsolni. Hogy én milyen állapotban vagyok, azt talán sejted. Elmondhatatlan, mekkora szerencsétlenség szakadt ránk. A kora reggeli postakocsival érkezem. Szeretettel stb. Fannyra még sohasem fért úgy rá valami szíverősítő, mint most - s még sohasem kapott olyan hatásosat, mint ez a levél. Holnap! Holnap itthagyhatja Portsmouth-t! Abban a szörnyű veszélyben forgott, s ezt maga is érezte, hogy boldog talál lenni, mialatt mások oly kegyetlenül szenvednek. Hát lehet borzasztó az a csapás, amely őrá csupa jókat záporoztat?! Attól tartott, hogy a végén még érzéketlenné válik iránta. Ilyen rövid időn belül visszatérhet Mansfieldbe, ilyen kedvesen hívják, ennyire számítanak rá, s még Susant is magával viheti: e mennyei üdvök bősége lángba borította a szívét, egy ideig minden fájdalmat elhomályosított, és képtelenné tette arra, hogy kellőképpen osztozzék a többiek keservében, még azokéban is, akiknek a keservét a leginkább átérezte. Julia szökése viszonylag kevésbé hatott rá; megdöbbentette és felháborította, de nem tudta lekötni - nem fészkelődött be a gondolataiba. Meg kellett erőltetnie magát, hogy foglalkozzon vele, kárhoztassa és elítélje, különben megfeledkezett róla, annyira eltöltötték izgató és örvendetes gondjai, amelyek a legutóbbi levélből fakadtak. Mélabúra legjobb orvosság a munka, a halaszthatatlan, cselekvő elfoglaltság. Még ha bánatosan végezzük is, a munka el tudja oszlatni a bánatot, márpedig Fannyt remény fűtötte, miközben tevékenykedett. Oly sok tennivalója volt, hogy még Rushworthné szörnyűséges története sem kínozta úgy, mint azelőtt (noha most már végleg bizonyossá vált). Nem ért rá szenvedni. Remélte, hogy huszonnégy órán belül elutazik: addig még beszélnie kell apjával és anyjával, fel kell készítenie Susant, mindent össze kell csomagolni. Rengeteg dolga volt: szinte úgy rémlett, nem elég hosszú a nap. Az is jólesett neki, hogy örömet szerez, s az örömbe nem sok ürmöt kevert a szomorú hír, amelyet előbb kénytelen volt röviden közölni; apja és anyja boldogan engedélyezte, hogy Susan vele menjen - úgy látszott, egyikük távozása sem kelt valami nagy szomorúságot -, Susan pedig majd kibújt a bőréből: mindez kedvezően befolyásolta Fanny hangulatát. Bertramék szerencsétlensége nem nagyon keserítette el a családot. Price-né ugyan beszélt néhány percig szegény nővéréről, de sokkal többet foglalkozott azzal, hogy mibe kellene csomagolni Susan ruháit, mert Rebecca minden utazóládát elhordott és tönkretett; ami pedig Susant illeti, ő váratlanul teljesülve látta szíve leghőbb kívánságát, s mivel nem ismerte személyesen sem a bűnösöket, sem az áldozatokat, nem csoda, ha végtelen volt a boldogsága - nincs az az erényes lélek, amelytől egyebet várhatnánk, főleg tizennégy éves korban. Minthogy semmit se kellett Price-né irányítására vagy Rebecca jó szolgálataira bízni, szép rendesen elvégeztek mindent, s a két lány készen állt a másnapi útra. Arról persze szó sem lehetett, hogy utazás előtt jól kialudják magukat. Unokabátyjuk postakocsin robogott feléjük, de nem aludt sokkal kevesebbet, mint ők, akiket izgalmukban került el az álom: egyiküktől a boldogság, a másiktól a zűrzavaros, leírhatatlan nyugtalanság tartotta távol. Edmund másnap reggel nyolckor már a házban volt. A lányok az emeletről hallották, amikor megérkezett, és Fanny azonnal lement. Arra gondolva, hogy mindjárt viszontlátja, s hogy mennyire szenvedhet, feltámadt benne minden, amit maga érzett az újsághír olvastán. Edmund itt van, egészen közel, és vérzik a szíve. Fannyt ájulás környékezte, amikor a nappaliba lépett. Edmund egyedül volt, azonnal felpattant, magához szorította, s csak ennyit mondott, alig érthetően: - Drága Fannym, egyetlen húgom; egyetlen vigaszom! - Fanny semmit sem bírt mondani, s azután néhány percig Edmund sem jutott szóhoz. Elfordult Fannytól, hogy összeszedje magát, s amikor újra megszólalt, látszott rajta, bár a hangja még remegett, hogy igyekszik uralkodni magán, és kerülni akar minden további célzást. Reggeliztél már? Mikor leszel készen? Susan is jön? - kérdezte, szinte hadarva. Legfőbb vágya az volt, hogy minél hamarabb elinduljanak. Ha Mansfieldre gondolt, drágának tetszett az idő; s a tulajdon nyugtalansága
csak a mozgásban talált feloldást. Megállapodtak, hogy félóra múlva odarendelheti a fogatot a ház elé. Fanny biztosította, hogy félórán belül megreggelizik, és útra készen várja. Edmund már evett, és nem akart a lányokkal tartani. Inkább jár egyet a bástyasétányon, s azután a fogattal egyidőben visszajön. Már el is ment; még Fannytól is menekült. Nagyon megviseltnek látszott; nyilván mardossák a heves érzések, amelyeket el akar fojtani. Fanny tudta, hogy így van, de szenvedett tőle. A fogat előállt, s ugyanakkor Edmund is visszaérkezett, épp idejében, hogy néhány percet még eltölthessen a családdal, és végignézze - bár semmit se látott belőle - milyen izgalommentesen búcsúztatják el a két leányt, s hogy ne engedje őket leülni a reggelizőasztalhoz, amely a háznép szokatlan buzgalmának eredményeképpen annak rendje és módja szerint meg is terült, mire a fogat elhajtott a kapu elől. Az utolsó étkezés, melyet az atyai ház nyújtott Fannynak, tökéletes összhangban volt az elsővel; a búcsú szívélyessége semmiben sem maradt el a fogadtatásé mögött. Könnyen elképzelhető, mennyi öröm és hála feszült a szívében, amikor túljutott a Portsmouth-i vámsorompón, s micsoda boldog mosoly ragyogta be Susan arcát. De minthogy előttük ült, méghozzá főkötőben, a mosolygó arc rejtve maradt. Az utazás meglehetősen hallgatagnak ígérkezett. Edmund nagyokat sóhajtott, elég sűrűn. Ha kettesben van az unokahúgával, bizonyára feltárja előtte a szívét, hiába tett ellenkező fogadalmat, de Susan jelenléte miatt teljesen magába zárkózott, s ha olykor megpróbált is közömbös dolgokról beszélgetni, sohasem bírta sokáig. Fanny lankadatlan szeretettel figyelte, s a pillantását elkapva néha sikerült is kicsikarnia egy kedves mosolyt, amitől valamelyest megnyugodott; de az utazás első napja mégiscsak úgy telt el, hogy Edmund egy szót sem szólt arról, ami a szívét nyomta. Csak másnap reggel oldódott egy csöppet a némasága. Éppen indulni készültek Oxfordból: Susan az ablakban állt, és feszült érdeklődéssel nézte, hogyan mond búcsút a fogadónak egy népes család, ők ketten pedig a kandalló mellett várakoztak; Edmund Fannyra pillantott, feltűnt neki, milyen rossz színben van, s mit sem sejtve a mindennapos gyötrelmekről, melyek az atyai házban érték, és a változást legnagyobbrészt, sőt, teljes egészében a közelmúlt eseményeinek tulajdonítva, megfogta a kezét, s halkan, de nagyon kifejező hangon így szólt hozzá: - Nem csoda... le vagy sújtva... szenvedsz. Hogy is válhatott hűtlenné, aki téged szeretett! De te csak nemrég... én pedig már mióta... Fanny, képzeld magad az én helyembe! Utazásuk első része egy teljes napig tartott, és alaposan megtörte őket, mire nagy későn behajtottak Oxfordba; a második sokkal korábban ért véget. Jóval a szokásos vacsoraidő előtt már Mansfield határában jártak, s ahogy közeledtek a drága helyhez, mindkét nővér szíve elszorult egy kissé. Fannyt az döntötte rettegésbe, hogy ilyen szörnyű megaláztatásban kell találkoznia nagynénjeivel és Tommal; Susant pedig a fenyegető gyakorlati vizsga, melyen majd számon kérik legjobb modorát s mindazt, amit nemrég tanult az itteni szokásokról. Lázasan ismételgette magában az illik és a nem illik, az egykori póriasság és a mostani fentebb stíl példáit, s lelki szemei előtt ezüst evőeszközök, abroszok, kézöblítő edények kergetőztek. Fanny az egész úton érzékelte, mennyit változott a táj február óta; de a látottak örömét akkor fogta fel a legerősebben, amikor behajtottak a parkba. Három hónapja, három teljes hónapja, hogy utoljára látta, s azóta elmúlt a tél, és megjött a nyár. Pázsitok és ligetek legüdébb zöldje ötlött elébe mindenütt; a fák pedig, noha még nem lombosodtak ki egészen, már eljutottak abba a gyönyörködtető állapotba, amikor érezni, hogy nemsokára még gyönyörűbbek lesznek, s bár a szem is jóllakhatik velük, még több marad a képzeletnek. Mindezt azonban egyedül kellett élveznie. Edmund nem osztozott az örömében. Fanny ránézett, de ő hátradőlt, búskomorabban, mint valaha, lehunyt szemmel, mintha bántaná a szívderítő látvány, és védekezne az otthon elragadó képei ellen. Ettől Fanny is újra mélabús lett, s a korszerű, tágas, szép fekvésű házat is mélabúsnak látta, ha arra gondolt, mennyi szenvedést rejthet magában.
A házbeli szenvedők egyike oly türelmetlenül várta őket, mint még soha senkit. Alighogy Fanny elhaladt a komoly arcú cselédség előtt, Lady Bertram kisietett elébe a szalonból (sietett, nem úgy, mint máskor), s a nyakába borulva így sóhajtott fel: - Drága Fanny! Végre megnyugodhatom.
Negyvenhetedik fejezet A három mansfieldi szenvedő közül mindegyik azt hitte magáról, hogy ő a legszerencsétlenebb. De mégiscsak Norrisné szenvedett a legjobban, hiszen ő állt a legközelebb Mariához. Maria volt a kedvence, akit valamennyiük közül a legjobban szeretett; a házasságát is ő ütötte nyélbe, mint ahogy ezzel oly büszkén szokott dicsekedni, érthető tehát, ha a végkifejlet csaknem összeroppantotta. Olyan volt, mint akit kicseréltek: csöndes, eltompult, mindenre közömbös. Az sem segített rajta, hogy szárnyai alá vehette volna a nővérét, az unokaöccsét, az egész házat; képtelen volt rá, hogy parancsoljon, intézkedjen - még arra is, hogy hasznosnak képzelje magát. Most, hogy igazán lesújtotta a baj, minden cselekvőképessége megbénult, és sem Lady Bertram, sem Tom nem kapott tőle egy csöpp támogatást; meg sem próbálta támogatni őket. Annyit sem tett értük, mint ők egymásért. Egyformán magányosak, tehetetlenek és szánalmasak voltak mind a hárman; s most a többiek megérkezése csak demonstrálta az ő megkülönböztetett szerencsétlenségét. Társai fellélegezhettek, de ő nem nyert semmit. Edmund csaknem annyira megörvendeztette a bátyját, mint Fanny a nagynénjét; de Norrisné nemhogy vigaszt kapott volna bármelyiküktől, hanem még dühösebbé vált, ha az a valaki került a szeme elé, akit elvakult haragjában a tragédia démonának tartott. Ha Fanny nem utasítja vissza Crawford urat, mindez sohasem következik be. Susan is csak bosszantotta. Ahhoz már nem volt elég élénk, hogy néhány utálkozó pillantáson kívül egyéb nyilakat is lövelljen feléje, de kémnek, betolakodónak, koldus unokahúgnak, minden undokság foglalatának tekintette. A másik nagynéni szelíd kedvességgel fogadta Susant. Sok időt ugyan nem pazarolt rá, nem is beszélgetett vele sokat, de úgy érezte, hogy mint Fanny húga, ő is Mansfieldhez tartozik, s nem tagadta meg tőle csókjait és rokonszenvét; Susan pedig nagyon is meg volt elégedve, hiszen előre tudta, hogy Norris nénitől csak rosszindulatot várhat; s mivel egyébként mondhatatlanul boldoggá tette az elképzelhető legnagyobb áldás, hogy tudniillik sok biztos rossztól sikerült megmenekülnie, jóval több közönyt is el bírt volna viselni, mint amennyit a többiektől kapott. Elég sokat magára hagyták, ismerkedjék meg a házzal és a birtokkal, ahogy tud, s ő boldogan töltötte napjait ebben a tevékenységben, mialatt azok, akik máskor talán törődtek volna vele, most vagy bezárkóztak, vagy pedig azzal az egy személlyel foglalkoztak, aki csakis tőlük remélhetett könnyítést; Edmund igyekezett a bátyja gyámolításába fojtani érzéseit, Fanny pedig Lady Bertram körül szorgoskodott, minden addiginál nagyobb buzgalommal töltve be régi tisztjét, abban a szent meggyőződésben, hogy sohasem tehet eleget azért, aki láthatólag ennyire ragaszkodik hozzá. Lady Bertram egyetlen vigasza az volt, hogy sokszor elmondta Fannynak a borzasztó történetet: sokat beszélt és jajveszékelt. Csakis az könnyített rajta, ha türelmesen meghallgatták, és kedvesen együtt éreztek vele. Másféle gyógyírról szó sem lehetett. A baj gyógyíthatatlan volt. Lady Bertram gondolatai sohasem hatoltak valami mélyre, de hála Sir Thomas irányításának, a fontos dolgokban mindig helyesen gondolkodott; ennélfogva teljes egészében átlátta a történtek szörnyűségét, és sem önmagától, sem pedig Fannytól nem várt biztatást, hogy igyekezzék könnyedén felfogni azt, ami bűnös és becstelen. Nem volt heves érzésű vagy szívós elméjű asszony. Egy idő múlva Fannynak sikerült másfelé terelnie a gondolatait és legalábbis részben feltámasztania érdeklődését a megszokott foglalatosságok iránt, de ha Lady Bertramnak mégis eszébe jutott a dolog, mindig csak ugyanazt látta benne: a lánya elvesztését és a lemoshatatlan szégyent. Fanny megtudta tőle az összes részleteket, amelyekre addig fény derült. Nagynénje nem volt valami módszeres elbeszélő, de akadt néhány levél is, amelyet Sir Thomasnak írtak, vagy tőle kaptak, s ezekből, valamint a saját értesüléseiből és valószínű feltevéseiből Fanny nemsokára össze tudta állítani a történet minden lényeges mozzanatát. Rushworthné a húsvéti ünnepeket Twickenhamben töltötte egy családnál, amellyel nemrég barátkozott össze: a család vidám és szellemes modorával nyilván összhangban voltak erkölcsei és
ítélőképessége, különben Crawford úr nem lett volna mindig bejáratos hozzájuk. Hogy ő is a közelben tartózkodott, azt Fanny már tudta. Rushworth úr ugyanekkor leutazott néhány napra Bathba, hogy hazahozza az anyját, és Maria teljesen szabadon a barátainál maradt, még Julia sem volt vele; Julia ugyanis két-három héttel korábban elment vendégségbe a Wimpole utcából Sir Thomasnak valami rokonaihoz; apja és anyja most úgy vélte, hogy a vendégeskedés okai között Yates úrnak is szerepelnie kellett. Nem sokkal azután, hogy Rushworthék hazatértek a Wimpole utcába, Sir Thomas levelet kapott egy régi, meghitt londoni barátjától, aki riasztó értesüléseit és a Rushworthék háza táján szerzett tapasztalatait közölve azt ajánlotta Sir Thomasnak, jöjjön fel személyesen Londonba, és atyai tekintélyével igyekezzék megszakítani azt a kapcsolatot, amely a lányát máris igen kínos szóbeszéd tárgyává teszi, Rushworth urat pedig nyilvánvalóan idegesíti. Sir Thomas éppen szót akart fogadni ennek a levélnek, bár a mansfieldiek közül senkit sem avatott be a tartalmába, amikor egy második is érkezett gyorspostán ugyanattól a barátjától, s tudtára adta a fiatalok ügyének szinte orvosolhatatlan fejleményeit. Rushworthné elhagyta a férje házát; Rushworth úr erre nagy haragjában és kétségbeesésében őhozzá (Harding úrhoz) fordult tanácsért; s Harding úr attól tartott, hogy legalábbis valami nagyon nagy balgaság történt. Idősb Rushworthné szobalánya aggasztóan fenyegetőzik. Ő (Harding úr), bízva Rushworthné mielőbbi hazatérésében, minden tőle telhetőt elkövetett, hogy ne szivárogjon ki semmi, de a Wimpole utcában, sajnos, idősb Rushworthné erős ellenállásába ütközött, úgyhogy fel kell készülni a leggyászosabb következményekre. Ezt a döbbenetes hírt már nem lehetett titokban tartani a család többi tagja előtt. Sir Thomas elutazott, Edmund ragaszkodott hozzá, hogy vele menjen, a többiek pedig otthon maradtak nagy keservükkel, amelyet csak az újabb londoni levelek tudtak még fokozni. A botrány menthetetlenül kipattant. Idősb Rushworthné szobalányának bizonyítékai voltak, s mivel úrnője is a pártját fogta, nem lehetett elhallgattatni. A fiatal és az öreg méltósága, bár nem sok időt töltöttek együtt, éles ellentétbe került egymással; s az anyós talán saját személyében is sértve érezte magát, amiért a menye oly tiszteletlen volt hozzá, és nemcsak a fiát ért sérelem miatt háborgott. Elég az hozzá, hogy nem lehetett leszerelni. De még ha kevésbé konok is, vagy nincs olyan nagy befolyása a fiára, aki mindig a legutóbbi tanácsadójának engedelmeskedett, ha sikerült elkapni és belefojtani a szót, még akkor is reménytelen lett volna a dolog, mert Rushworthné csak nem került elő, és minden ok megvolt annak feltételezésére, hogy együtt rejtőzik valahol Crawford úrral, aki poggyászostul éppen azon a napon hagyta el a nagybátyja házát, amikor Rushworthné is eltűnt. Sir Thomas ennek ellenére még Londonban maradt egy darabig, remélve, hogy sikerül a nyomára akadnia, mielőtt tovább zuhan a lejtőn, bár a jó híre így is végképp odalett. Hogy milyen állapotban lehet Sir Thomas, arra Fanny gondolni is alig mert. A gyerekei közül csak egy maradt, akiért e pillanatban nem kell aggódnia. Maria botrányos esete annyira megrázta Tomot, és annyira visszavetette a gyógyulásban, hogy a változás még Lady Bertramnak is feltűnt, amiként erről rendszeresen tudósította férjét; Julia szökése pedig - az utolsó csapás, amely Londonba érkezésekor sújtott le Sir Thomasra, bár akkor még csak tompán érezte - nyilván ugyancsak kegyetlenül fájt neki: Fanny tudta, hogy ezt is nagyon a szívére vette. Sir Thomas leveleiből kiderült, mennyire odavan miatta. Ez a kapcsolat más körülmények között sem tudta volna megörvendeztetni, de most, hogy titokban s épp a legrosszabbkor teljesült be, csak még kedvezőtlenebb színben tüntette fel Julia érzéseit, és még inkább rávilágított ostoba választására. Sir Thomas elítélte, rossznak tartotta, a formáját és az időpontját pedig még rosszabbnak; s hiába számíthatott Julia több elnézésre, mint Maria, hiszen a butaság mindig több elnézést érdemel, mint a bűn, Sir Thomas attól tartott, hogy e ballépés után végül ő is csak oda jut, ahová a nővére. Ilyen véleménye volt arról a társaságról, amelybe Julia most beledobta magát. Fanny mélységesen együtt érzett vele. Edmundon kívül senkitől sem várhat vigaszt. Ha a többi gyerekére gondol, el kell facsarodnia a szívének. Fanny, aki nem úgy okoskodott, mint Norrisné, remélte, hogy őrá legalább nem neheztel többé. Ő immár igazolva van. Crawford úr felmentette: immár nem bűnös, amiért kikosarazta; de ez csak neki fontos, Sir Thomas nem sok vigaszt meríthet
belőle. Fannynak rettenetesen fájt, amikor a nagybátyja neheztelt rá; de ugyan mit ér Sir Thomas az ő felmentésével, hálájával és ragaszkodásával? Csak Edmundra támaszkodhatik, senki másra. Fanny azonban tévedett, ha azt hitte, hogy Edmund e pillanatban nem okoz fájdalmat az apjának. Igaz, ez nem volt olyan szívfacsaró, mint amit a többiek váltottak ki belőle; de Sir Thomas tudta, hogy Edmund boldogságát súlyosan érinti, amit a nővére és a barátja tett; immár végképp el kell szakadnia attól a nőtől, akihez annyira vonzódott, akit a siker nem csekély reményében el akart nyerni, s aki ellen nem is lett volna semmi kifogás, ha nincs ott az az alávaló bátyja. Mialatt Londonban voltak, Sir Thomas tudta, hogy Edmund a maga bajától is szenved, nemcsak a többiek miatt: leolvasta vagy kitalálta az érzéseit; s mivel gyanította, hogy egyszer már találkozott Crawford kisasszonnyal, és a találkozás csak növelte az elkeseredését, még inkább helyesnek vélte, ha Edmund elutazik Londonból: amikor megbízta, hogy vigye haza Fannyt a nagynénjéhez, nemcsak az ő javukat tartotta szem előtt, nemcsak rajtuk akart könnyíteni, hanem a fián is. Fanny nem ismerte a nagybátyja titkos gondolatait, Sir Thomas viszont nem ismerte Crawford kisasszony jellemét. Ha kihallgathatta volna azt a beszélgetést, amelyet Edmunddal folytatott, bizonyára nem kívánta volna menyének, még akkor sem, ha húszezer font helyett negyvenezer a vagyona. Fanny egy pillanatig sem kételkedett abban, hogy Edmundnak örökre el kell válnia Crawford kisasszonytól; de amíg nem volt biztos benne, hogy ezt Edmund is belátja, a tulajdon meggyőződése nem tudta kielégíteni. Valószínűnek tartotta, hogy igenis belátja, de meg akart bizonyosodni felőle. Jó lenne, ha Edmund most is olyan nyíltan beszélne vele, mint régen, amikor a nyíltságát néha alig bírta elviselni; erre azonban úgy látszott, hiába vár. Keveset voltak együtt, négyszemközt sohasem. Edmund valószínűleg nem akar négyszemközt maradni vele. Mi következik ebből? Az, hogy ésszel ugyan vállalta a családi bajból ráeső egyéni, keserű részt, de jobban szenved tőle, semhogy meg tudna szólalni. Nyilván ez a magyarázat. Beletörődött a változhatatlanba, de fájdalmában nem képes beszélni róla. Hosszú, hosszú időnek kell eltelnie, amíg ismét ajkára veszi Crawford kisasszony nevét, vagy amíg visszatér a régi bizalmasság. Csakugyan hosszú időbe tellett. Csütörtökön érkeztek meg Mansfieldbe, és Edmund csak vasárnap este hozta szóba a kérdést. Vasárnap este együtt üldögélt Fannyval - esett az eső -, a szívnek ilyenkor feltétlenül meg kell nyílnia, és mindent el kell mondania, ha van a közelben egy jó barát, aki hallgatja; a szobában nem volt senki más, csak az anyja, aki a megható vasárnapi szentbeszéd után álomba sírta magát - egyszóval, nem lehetett nem beszélni; Edmund el is kezdte, a szokásos köntörfalazással, maga sem tudva, hogy miből indult ki az elején, és a szokásos esküvel, hogy nagyon rövid lesz, csak néhány percet kér Fannytól, és ha meghallgatja, soha többé nem kíván tőle ilyen áldozatot; ne féljen, csak egyszer akarja elmondani; később egy árva szó sem eshet közöttük erről a kérdésről - s e bevezető után részletezni kezdte a számára oly fontos eseményeket és érzéseket, hiszen a hallgatóság együttérzéséről tökéletesen meg volt győződve. Képzelhető, hogy Fanny milyen feszült érdeklődéssel, mekkora fájdalommal és gyönyörűséggel itta a szavait, hogyan leste a hangja reszketését, és milyen gondosan ügyelt arra, hogy mindenhová nézzen, csak éppen őrá ne. A kezdet fölöttébb nyugtalanító volt. Edmund valóban találkozott Crawford kisasszonnyal. A találkozást nem ő kezdeményezte. Lady Stornawaytől kapott néhány sort, hogy keresse fel; úgy gondolta, ez lesz az utolsó, a legutolsó baráti együttlétük; elképzelte, micsoda szégyent és keserűséget kell éreznie Crawford húgának, s olyan meghatott, odaadó lelkiállapotban indult el hozzá, hogy Fanny már-már attól félt, talán mégsem ekkor találkoztak utoljára. De ahogy a történet lassanként kibontakozott, megszűntek a félelmei. Mary komolynak - igen: feltétlenül komolynak -, sőt, izgatottnak látszott, mondta Edmund; de még mielőtt a vendég egy értelmes mondatot ki tudott volna nyögni, olyan hangnemben tért rá a tárgyra, hogy azon csak megütközni lehetett. - Így kezdte: „Hallottam, hogy Londonban van. Találkozni akartam magával. Beszéljük meg ezt a kínos ügyet. Ki hitte volna, hogy a testvéreink ilyen könnyelműek?” Képtelen voltam felelni, de azt hiszem, az arcomról is leolvashatta a választ. Érezte a megrovásomat. Néha mindent megérez, s milyen gyorsan! Aztán komolyabb arccal, komolyabb hangon hozzátette: „Nem akarom Rushworthné rovására mentegetni Henryt.” Így kezdte, Fanny, de ahogy folytatta, azt szégyellem, valósággal
szégyellem elismételni előtted. Nem emlékszem minden szavára. Ha tudnám, akkor sem akarnám idézni, amit mondott. A lényege az volt, hogy komolyan haragszik mindkettőjükre a könnyelműségük miatt. Elítélte a bátyja könnyelműségét, amiért hagyta magát megszédíteni egy olyan nőtől, akit sohasem szeretett, s ezzel végképp elveszítette azt, akit imádott; de még jobban elítélte a szegény Mariát: óriási könnyelműség volt feláldozni egy ilyen társadalmi állást, és ilyen nehézségekbe bonyolódni pusztán azért, mert elhitette magával, hogy szereti egy férfi, aki már régóta világosan kimutatta a közönyét. Képzelheted, mit éreztem. Hogy az a nő beszél így, akit... Könnyelműség! Hogy nem talál erősebb szót! És ilyen félvállról, nyugodtan, hűvösen elemezgeti! Hát a női természet, vagy mondjam inkább: az erkölcs, nem készteti egy csöpp megvetésre, viszolygásra, irtózásra? Hiszen te is tudod, Fanny: hol van még egy nő, akit a természet ilyen gazdagon megáldott volna? Elrontották, elrontották! Egy kis szünetet tartott, majd csöndesebben, csüggedten folytatta: - Mindent elmondok, aztán egyszer s mindenkorra vége. Csak könnyelműséget látott benne, azt is csak azért, mert kiderült. Hogy nem voltak elég körültekintőek, óvatosak; hogy a bátyja lement Richmondba, és végig ott maradt, amíg Maria Twickenhamben volt; hogy Maria kiszolgáltatta magát egy cselédnek; egyszóval... jaj, Fanny!... a leleplezést vetette a szemükre, nem pedig a bűnt. Az óvatlanságuk miatt fajultak odáig a dolgok, azért kellett a bátyjának lemondania mindarról, amire vágyott, és megszöknie vele. Elhallgatott. - És maga - kérdezte Fanny (mert úgy érezte, Edmund elvárja tőle, hogy megszólaljon) mit tudott válaszolni erre? - Semmit, semmi értelmeset. Olyan voltam, mint akit fejbe vágtak. Ő pedig folytatta, rólad kezdett beszélni; igen, rólad, és elmondta, teljes joggal, mennyire fáj neki, hogy elvesztett egy ilyen... Erről csakugyan okosan beszélt. De hiszen téged mindig is úgy becsült, ahogy kellett. „Olyan nőt dobott el mondta - amilyennel soha többé nem találkozik az életben. Fanny megnevelte volna; örökre boldoggá tette volna.” Drága Fanny, remélem, nem fájdítom túlságosan a szívedet, ha arról beszélek, ami lehetett volna... és most már nem lesz soha. Vagy azt akarod, hogy hallgassak? Elég, ha egy szóval, egy pillantással jelzed, és már be is fejeztem. De nem kapott semmi jelzést. - Hála Istennek - folytatta Edmund. - Egy kissé valamennyien csodálkoztunk rajta, de úgy látszik, az irgalmas Gondviselés megkíméli a szenvedéstől azt a szívet, amely nem tudja, mi az álnokság. A legnagyobb elismeréssel és szeretettel beszélt rólad; de még ez sem volt egészen tiszta, ebbe is belecsöppent egy kis romlottság; mert a kellős közepén egyszerre csak felkiáltott: „Miért nem akart hozzámenni? Csakis ő a hibás. Csacsi gyerek. Sohasem fogom megbocsátani neki. Ha igent mond, mint ahogy azt kellett volna mondania, most már közvetlenül az esküvő előtt állnának, és Henryt a nagy izgalomban és boldogságban senki más nem érdekelné. Akkor nem erőltette volna meg magát, hogy újra jó viszonyba keveredjék Rushworthnéval. Semmi se lett volna az egészből, legfeljebb egy szabályos, tartós flört: évente egyszer találkozás Sothertonban és Everinghamben.” Hát el tudtad volna ezt képzelni? De a varázs megtört. Kinyílt a szemem. - Kegyetlen! - mondta Fanny. - Milyen kegyetlen. Képes tréfálkozni, ilyenkor, vidáman cseveg, és éppen magával! Szörnyű kegyetlenség. - Azt mondod, kegyetlenség? Ebben nem értünk egyet. Nem, ő nem kegyetlen természetű. Nem hiszem, hogy meg akarta volna sérteni az érzéseimet. Mélyebben gyökerezik a baj: abban, hogy fogalma sincs az érzéseimről, nem is sejti a létezésüket; a megtévedt gondolkodásában gyökerezik, amely természetesnek tartja, hogy ezt a kérdést így kell felfogni. Hiszen ő csak úgy beszélt, ahogy másoktól hallotta, és azt hiszi, hogy úgy beszél mindenki. Nem a természetében van a hiba. Szántszándékkal senkit sem akar ő fölöslegesen megbántani, és lehet, hogy tévedek, de azt hiszem, irántam, az érzéseim iránt meg... Nem, Fanny, a hiba az életelveiben van, a lelkiismeret hiányában, a megrontott, megmételyezett felfogásában. Nekem talán jobb is így: kisebb a veszteségem. De nem, nem igaz. Inkább fájjon sokkal jobban, hogy elvesztettem, csak ne kellene így vélekednem felőle. Ezt meg is mondtam neki.
- Csakugyan? - Meg, amikor elmentem tőle. - Mennyi ideig volt nála? - Huszonöt percig. No, azután azt mondta, most már nincs más tennivaló, össze kell házasítani őket. Szilárdabb hangon beszélt erről, Fanny, mint ahogy én tudok. - Folytatta, de többször is abba kellett hagynia. - „Rá kell bírnunk Henryt, hogy vegye feleségül - mondta -, s mivel sokat ad a becsületére, és Fannyt most már úgysem kaphatja meg soha, azt hiszem, a dolog nem egészen reménytelen. Fannyt persze ki kell vernie a fejéből. Azt hiszem, még Henry sem képzeli magáról, hogy a történtek után bármi esélye lehetne egy ilyen nőnél, egyszóval, remélem, nem ütközünk leküzdhetetlen nehézségekbe. Én mindenesetre ennek érdekében fogom latba vetni a befolyásomat, és ha kellő támogatást kapnak az asszony családjától, a jó hírű Bertraméktól, akkor Maria többé-kevésbé visszanyerheti a társadalmi állását. Bizonyos körökbe, tudjuk, nem léphet be többé, de ha jó vacsorákat és fényes estélyeket ad, mindig lesznek olyanok, akik boldogan ápolják vele a kapcsolataikat; manapság a közfelfogás vitathatatlanul bölcsebb és megértőbb az ilyen kérdésekben, mint azelőtt. Mindenesetre azt tanácsolom, hogy a kedves édesapja maradjon nyugton. Maga se engedje, hogy a saját kárára fölöslegesen beleavatkozzék az ügybe. Beszélje rá, hogy mindent szépen hagyjon menni a maga útján. Ha az ő túlbuzgó működése következtében Maria kikerül Henry oltalma alól, sokkal kevesebb lesz a valószínűsége annak, hogy Henry feleségül veszi, mint akkor, ha továbbra is vele marad. Én ismerem Henryt, tudom, mennyire befolyásolható. Sir Thomas csak bízzék a becsületében és a jóindulatában, akkor talán minden jóra fordul; de ha elviszi a lányát, akkor a leghatásosabb fegyvert adja ki a kezéből.” Mikor idáig ért, Edmund szinte fuldokolt a keserűségtől, s Fanny, aki némán, de a legnagyobb együttérzéssel hallgatta, már-már bánni kezdte, hogy a kérdés egyáltalán szóba került. Jó időbe tellett, amíg Edmund erőt vett magán. - Nos, Fanny - mondta végül -, mindjárt befejezem. Lényegében mindenről beszámoltam, amit mondott. Mihelyt szóhoz jutottam, azt feleltem, hogy igen rossz lelkiállapotban indultam el hozzá, és nem hittem volna, hogy létezik olyan csapás, amelytől még jobban tudnék szenvedni, de tévedtem: csaknem minden mondatával újabb és mélyebb sebeket ütött. Bár ismeretségünk folyamán többször is tapasztalnom kellett, mondottam, hogy van némi eltérés a nézeteink között, méghozzá nem éppen jelentéktelen kérdésekben, ekkora nézeteltérést álmomban sem tudtam elképzelni. Az egész felfogása erről a szörnyűségről, amelyet a bátyja és a húgom követett el (nem akartam belemenni abba, hogy ki volt a nagyobb csábító), de már az a hang is, ahogy magáról a bűnről beszélt, és mindent felhozott ellene, csak éppen azt nem, amit kellett volna; ahogyan gyászos következményeit csakis abból a szempontból nézte, hogy miképpen lehetne dacolni velük vagy elkendőzni őket, fittyet hányva a tisztességnek, és szemérmetlenül vállalva a rosszat; végül pedig, de nem utolsósorban, ahogyan azt ajánlotta nekünk, hogy hunyjunk szemet, kössünk kompromisszumot, törődjünk bele a bűn folytatásába, mert akkor talán létrejön ez a házasság, amelyről most, miután jobban ismerem a bátyját, az a véleményem, hogy inkább megakadályozni kellene, semmint szorgalmazni: mindez együttvéve roppant fájdalmasan meggyőzött arról, hogy eddig nem ismertem őt igazán, s legalábbis ami a lelkieket illeti, nem Crawford kisasszony, hanem a saját képzeletem szülöttje hatott rám oly erősen az elmúlt hosszú hónapokon keresztül. De talán jobb is így nekem; legalább nem fáj majd annyira, amit feláldozok: ez a barátság, az érzéseim, a reményeim, amelyeket immár mindenképp ki kell tépnem magamból. És mégis, nem tagadhatom, és be is vallom, hogy ha ismét olyan színben láthatnám őt, mint régen, szívesen vállalnám a búcsú fokozottabb kínjait, mert akkor legalább a rokonszenv és a megbecsülés jogát vihetném magammal. Ezt mondtam, vagy nagyjából ezt; gondolhatod, hogy nem beszéltem olyan higgadtan és módszeresen, mint most, amikor beszámolok róla. Ő meglepetten hallgatott, látszott rajta a határtalan meglepődés... nem is meglepődés: több annál. Vérvörös lett az arca. A haja tövéig elpirult. Úgy rémlett, mintha sokféle érzés viaskodna benne: valami vágy, hogy engedjen az igazságnak, valami szégyen; nagy volt a harc, de nem tartott
sokáig, s végül is a megszokás győzött, a megszokás. Szeretett volna felnevetni, de nem sikerült. Csak mímelte a nevetést, úgy mondta: „Esküszöm, remek kis szónoklat. Csak nem a legutóbbi szentbeszédéből vette? Ha így halad, nemsokára mindenkit megtérít Thornton Laceyben és Mansfieldben, s mire legközelebb hallok magáról, talán már ünnepelt prédikátor lesz valami nagy metodista társaságban vagy misszionárius a tengereken túl.” Erőltette a fesztelen hangot, de nem volt olyan fesztelen, mint amilyennek látszani akart. Én csak annyit feleltem, hogy szívből kívánok neki minden jót, és remélem, hamarosan jobb belátásra tér, s a legértékesebb ismeretet, amelyet az ember egyáltalán megszerezhet, önmagunk és kötelességünk ismeretét nem a balsors tanításainak fogja köszönhetni: azzal mindjárt ki is mentem a szobából. Csak néhány lépést tettem, Fanny, amikor hallottam, hogy a hátam mögött kinyílik az ajtó. „Bertram úr”, mondta. Visszanéztem. „Bertram úr”, mondta mosolyogva, de ez a mosoly egy csöppet sem illett az előbbi beszélgetéshez: csintalan, játékos mosoly volt, pajzánul hívott, hogy azután leigázzon; legalábbis nekem úgy rémlett. Ellenálltam; valami azt súgta abban a pillanatban, hogy álljak ellen, és én továbbmentem. Azóta voltak pillanatok, amikor megbántam, hogy nem fordultam vissza, de tudom, hogy jól tettem, amit tettem: hát így ért véget az ismeretségünk. Pedig micsoda ismeretség volt! Mekkorát csalódtam! A fivérben és a húgában egyaránt! Köszönöm a türelmedet, Fanny. Nagyobb vigaszt nem is kaphattam volna, s ezzel vége. Fanny pedig, aki szentírásnak vette minden szavát, öt percig csakugyan azt hitte, hogy vége. De aztán elölről kezdődött az egész, vagy majdnem ugyanaz, s az érdekfeszítő beszélgetésnek csak Lady Bertram teljes felébredése tudott igazán véget vetni. Addig tovább folyt a szó, de csakis Crawford kisasszonyról, hogy mennyire lenyűgözte Edmundot, hogy a természet milyen bűbájosnak alkotta, és milyen nagyszerű teremtés válhatott volna belőle, ha idejében jó irányítás alá kerül. Fanny, aki most már nyíltan beszélhetett, úgy érezte, nagyon is jogában áll kiegészíteni Mary Crawford jellemrajzát egy-két célzással, amelyből kiderült, hogy feltehetőleg Tom egészségi állapotának is volt némi szerepe a békülési szándékban. Ez a közlés nem hatott valami kellemesen. A makacs természet egy ideig megpróbált tiltakozni ellene. Sokkal kellemesebb lett volna, ha Mary vonzalma önzetlenebbnek bizonyul; de Edmund hiúsága nem volt olyan erős, hogy sokáig küzdjön a logika ellen. Letette a fegyvert, elhitte, hogy Tom betegsége igenis befolyásolta Maryt, s csupán azt az egy vigasztaló gondolatot tartotta fenn magának, hogy ahhoz képest, mennyire különbözött a felfogásuk, Mary kétségtelenül jobban vonzódott hozzá, semmint várni lehetett volna, és az ő kedvéért majdnem eljutott a helyes cselekvésig. Fannynak pontosan ugyanez volt a véleménye; abban is tökéletesen egyetértettek, hogy egy ilyen csalódás minden bizonnyal tartósan befolyásolja majd Edmund lelkét, és kitörölhetetlen nyomot hagy benne. Az idő valamelyest kétségkívül enyhíti majd a szenvedéseit, de azért teljesen kigyógyulni sohasem fog ebből a megrázkódtatásból; az pedig, hogy netalán még egyszer találkozhat az életben egy olyan nővel, aki… - nem, a puszta gondolat is felháborító volt. Ő soha többé nem ragaszkodik senkihez és semmihez, kivéve Fanny barátságát.
Negyvennyolcadik fejezet Bűnök és szenvedések leírását örömest átengedem bárkinek. Én magam futva menekülök az ilyen csúnya témáktól, s alig várom, hogy tőlem telhetőleg vigaszt nyújthassak mindazoknak, akik nem túlságosan vétkesek, a többiekről pedig hallani sem akarok. Végtelenül megnyugtat például az a tudat, hogy Fannym ez idő tájt mindenek ellenére nagyon boldog volt. Boldognak kellett lennie, bár átérezte, vagy azt hitte, hogy átérzi a körülötte levők minden bánatát. Olyan örömforrások buzogtak benne, amelyeknek okvetlenül fel kellett törniük. Visszatért Mansfield Parkba, nem élt haszontalanul, szerették; nem kellett tartania Crawford úrtól; amidőn Sir Thomas hazajött, akkori búskomor hangulatához képest fölöttébb meggyőzően éreztette vele, hogy jó véleménnyel van róla, és még jobban szereti - s bár mindez szükségképpen boldoggá tette, mindezek nélkül is boldog lett volna, mert Edmund már nem volt Crawford kisasszony bolondja. Igaz, hogy Edmund viszont egy csöppet sem érezte magát boldognak. A csalódás és a bánat meggyötörte: fájt neki, ami elmúlt, s vágyott arra, amiből soha nem lehet semmi. Fanny tudta, hogy így van, és bánkódott miatta; de az ő bánata olyan kellemes gyökerekből sarjadt, olyan megnyugtató virágokat hajtott, és annyira összhangban állt mindennel, ami jólesik a szívnek, hogy nem sok ember lehet a világon, aki boldogan oda ne adná érte a legnagyobb vidámságát. Sir Thomas, szegény, mint atya, mint olyan atya, akinek be kellett látnia atyai mivoltában elkövetett hibáit, valamennyiüknél tovább szenvedett. Érezte, hogy nem lett volna szabad engedélyeznie a házasságot; nem ismerte elég jól a lánya érzelmeit, tehát bűn volt hozzájárulnia; ily módon feláldozta a helyeset az előnyösnek, s az önzést és az anyagias életbölcsességet fogadta el irányítóul. Időbe tellett, amíg ezek a gondolatok eltompultak valamelyest; de az idő csaknem mindenre képes; és jóllehet Rushworthné nem sok vigaszt nyújtott a bajokra, melyeket neki köszönhettek, a többi gyerek nagyobb vigasszal szolgált, mint ahogy Sir Thomas remélte. Julia házassága nem bizonyult olyan végzetesnek, mint amilyennek eleinte látszott. Julia megszeppent, alig várta, hogy megbocsássanak neki; Yates úr pedig, aki roppantul szerette volna, ha a család igazán befogadja, készségesen elismerte Sir Thomas tekintélyét, és szívesen fordult hozzá irányításért. Nem volt valami komoly ember, de remélni lehetett, hogy egyre kevésbé lesz komolytalan, hogy legalább megnyugszik, és háziassá válik; mindenesetre az is vigasz volt, amikor kiderült, hogy a birtoka valamivel nagyobb, az adósságai pedig jóval kisebbek, mint Sir Thomas gondolta, azonkívül mindenben kikérte az apósa véleményét, és a legnagyobb tisztelettel viseltetett iránta. Vigasszal szolgált Tom is, aki lassanként visszanyerte az egészségét, a régi könnyelműsége és önzése nélkül. A betegség nagyon jót tett neki. Szenvedett, és megtanult gondolkodni: ez a két hasznos tapasztalat mindaddig idegen volt tőle; lelkifurdalást érzett a Wimpole utcai gyászos esemény miatt, amiért ostoba színházával ő is hozzájárult a veszélyes bizalmasság létrejöttéhez, mivel pedig sem észnek, sem jó tanácsadóknak nem volt híján, ez az érzés maradandó és üdvös hatást gyakorolhatott rá, lévén csak huszonhat éves. Derék, megbízható, nyugodt ember vált belőle, segítette az apját, és nem csak önmagának élt. Igen, ez csakugyan vigasz volt! S nem sokkal azután, hogy Sir Thomas ilyen biztató fejleményekből meríthetett újabb lelkierőt, Edmund is hozzájárult apja megnyugvásához, s mivel egy dologban ő is fájdalmat okozott neki, most a javulás útjára tért: javulni kezdett a kedélyállapota. A nyári estéken annyit sétált és üldögélt Fannyval a fák alatt, annyit beszélt a bajáról, hogy végül is beletörődött, és elég jókedvű lett megint. Ilyen körülmények s ilyen remények nyújtottak lassanként enyhülést Sir Thomasnak; eltompították benne a veszteség érzését, és részben megbékítették önmagával, bár az a fájdalmas tudat, hogy rosszul nevelte a lányait, sohasem hagyta egészen megnyugodni. Túlságosan későn döbbent rá, milyen kedvezőtlenül kell hatnia minden fiatal jellem fejlődésére annak a kétféle, egymással szögesen ellentétes bánásmódnak, amelyben Maria és Julia otthon mindig részesült: a nagynénjük ajnározta őket, és mindent elnézett nekik, ő viszont szigorú volt hozzájuk. Most már belátta, milyen helytelen volt az a törekvése, hogy Norrisné hibáit ő maga épp a
fordítottjukkal ellensúlyozza; csak növelte a bajt, amikor arra tanította a lányait, hogy elfojtsák heves természetüket az ő jelenlétében, hiszen az igazi arculatuk így rejtve maradt előtte, s minden élvezetért ahhoz a személyhez fordultak, aki csupán vak szeretetével és mértéktelen hízelgésével tudta magához vonzani őket. Nagy hibát követett el; de lassanként rájött, hogy nevelési elgondolásainak nem ez volt a legnagyobb hibája. Valaminek belülről is hiányoznia kellett, különben az idő sok mindent lefaragott volna a hiba káros következményeiből. Sir Thomas kénytelen volt elismerni, hogy az erkölcsi irányítás hiányzott, a tevőleges erkölcs: a lányokat senki sem tanította meg arra, hogy hajlamaikat és természetüket alárendeljék a kötelességérzetnek, amely az egyetlen biztos irányító. A vallást elméletileg megtanulták, de sohasem kellett átültetniük a mindennapos gyakorlatba. Dicséretes célul azt tűzték elébük, hogy tűnjenek ki eleganciájukkal és pallérozottságukkal, ez azonban nem hozhatott magasabb rendű eredményeket, erkölcsileg nem formálhatta őket. Sir Thomas azt akarta, hogy jók legyenek, de figyelmét az értelmi képességekre és a modorra összpontosította, nem pedig a belső tulajdonságokra, s most attól kellett tartania, hogy önmegtartóztatásról és alázatról soha egyetlen szót sem hallottak, amely a javukra válhatott volna. Mindezt keserűen megbánta, s nem is értette, hogyan történhetett így. Nyomasztó volt arra gondolnia, hogy hiába részesítette a lányait olyan gondos és költséges nevelésben, nem tudta ránevelni őket a legfőbb kötelességeik megértésére, s maga sem ismerkedett meg jellemükkel és lelki alkatukkal. Rushworthné nyughatatlan és szenvedélyes természetét ismerte a legkevésbé: csak szomorú következményeiben tárult fel előtte. Mariát nem lehetett rábeszélni, hogy hagyja ott Crawford urat. Abban reménykedett, hogy házasság lesz a vége, és vele maradt, amíg e remények hiúságáról végképp meg nem kellett győződnie; akkor a csalódás és a reménytelenség kínjai úgy megkeserítették a kedélyét, s a társa iránti érzelmeit annyira hasonlóvá tették a gyűlölethez, hogy egyik a másikának élő büntetése lett, majd egy idő múlva önszántukból különváltak. Mariának még együttélésük idején meg kellett érnie, hogy Crawford őt vádolja, amiért nem lehetett boldog Fannyval, s amikor különváltak, nem is maradt egyéb vigasza, mint hogy csakugyan ő állt közéjük. Képzelhető-e nagyobb szenvedés, mint egy ilyen léleké, ilyen helyzetben? Rushworth úrnak minden nehézség nélkül sikerült kimondatnia a válást; ezzel véget is ért a házasság, amely olyan körülmények között jött létre, hogy hihetetlen szerencse lett volna, ha jobban végződik. A feleség megvetette a férjét, és mást szeretett; a férj pedig nagyjából tisztában volt ezzel. A korlátoltság megszégyenülése és az önző szenvedély csalódása nem sok szánalmat tud kelteni. Rushworth úr elnyerte méltó büntetését, mint ahogy a felesége, aki bűnösebb volt nála, szintén elnyerte a magáét. Rushworth úr sértődötten és boldogtalanul tette le a „férj” nevet, hogy csak akkor vegye fel ismét, ha megint a horgára akad egy csinos lánynak, és másodszor is kipróbálja a házas állapotot, remélhetőleg több sikerrel: nagyobb szerencsével és lelki nyugalommal, ha majd újra lóvá teszik; a feleségének viszont sokkal elkeserítőbb sorsot ígért a magány és a megvetés, amelyben sem a jó hír, sem a jó reménység nem ismer másodvirágzást. Mi történjék vele, hol éljen ezentúl: erről kínos és nagy horderejű tanácskozások folytak a családban. Norrisné, akinek a ragaszkodása úgy látszik, egyenes arányban nőtt az unokahúga vétkeivel, azt szerette volna, ha befogadják a szülői házba, és valamennyien fátyolt borítanak a múltra. Sir Thomas erről hallani sem akart; Norrisné pedig csak annál jobban haragudott Fannyra, mert úgy gondolta, hogy ő a legfőbb akadály. Sir Thomas nyilván őmiatta aggályoskodik, bár ünnepélyesen kijelentette, hogy ha a házában egyetlen hajadon lány, egyetlen fiatal nő vagy férfi sem élne, akit károsan befolyásolhat Rushworthné társasága, vagy sérthet a rossz híre, akkor sem csapná arcul a szomszédait - mert igenis arcul csapná őket, ha rájuk erőszakolná. Mint leánya - remélhetőleg bűnbánó leánya -, Rushworthné számíthat a pártfogására: ő ellátja mindennel, és amennyire meglazult kapcsolatuk engedi, mindenképpen támogatni fogja, hogy ne kövessen el rosszat; de ennél messzibbre nem mehet. Maria maga dobta el a jó hírét, ő úgysem adhatja vissza neki, ami örökre
elveszett, és nem óhajtja, hogy a bűn jóváhagyása vagy a gyalázat csökkentése révén bárminő része legyen benne, ha mások családját is ugyanolyan szerencsétlenség éri, mint az övét. Végül is Norrisné úgy döntött, hogy elmegy Mansfieldből, és szerencsétlen Mariájának szenteli magát; attól fogva külföldön éltek, egy eldugott, magányos helyen összezárva, úgyszólván társaság nélkül, egyikük szeretetben, másikuk bölcsességben szűkölködve: képzelhető tehát, hogy a természetük rövidesen egymás büntetésévé tette őket. Sir Thomas mindeneken túl Norrisné eltávozásának köszönhette a legnagyobb vigaszt. Amióta csak hazajött Antiguából, a sógorasszony egyenletesen süllyedt a szemében: minden közös dolguk, kénytelen együttműködésük, mindennapos érintkezéseik, de még a legközömbösebb beszélgetéseik is egyre lejjebb szállították az értékét, és arról győzték meg Sir Thomast, hogy vagy az idő múlása tett neki rosszat, vagy pedig ő becsülte túl a józan eszét, és nem ismerte fel a természetét, amellyel régebben csodálatosképpen össze tudott férni. Norrisné most már a nap minden órájában kínszenvedést hozott rá, s annál súlyosabbat, mert úgy látszott, ez alól csak a halál adhat felmentést: hozzánőtt az életéhez, örökre el kell viselnie. Akkora volt hát a boldogsága, amikor mégiscsak megszabadult tőle, hogy ha Norrisné nem hagy maga után olyan keserű emlékeket, Sir Thomas talán kísértésben lett volna, hogy áldásosnak tartsa azt a rosszat, amelyből ennyi jó fakadt. Mansfieldben senki sem sírt Norrisné után. Még azokat sem tudta megnyerni magának, akiket a legjobban szeretett. Rushworthné szökése óta pedig olyan ingerültté vált, hogy mindenkivel meggyűlt a baja. Még Fanny sem hullajtott könnyeket Norris néniért, még akkor sem, amikor örökre elment. Julia részben a saját szerencsésebb természetének és körülményeinek köszönhette, hogy nem járt olyan rosszul, mint Maria, de nagyobbrészt annak, hogy nem ő volt a nagynéni első számú kedvence, s nem részesült annyi ajnározásban és kényeztetésben. Szépsége és pallérozottsága mindig a második helyre szorult. Egy kicsit mindig alacsonyabb rendűnek érezte magát Mariánál. Kettőjük közül ő volt könnyebben kezelhető; érzéseit, bár hirtelen támadtak, jobban tudta fegyelmezni, s a nevelés nem tette olyan végzetesen önteltté. Azon is hamarabb túltette magát, hogy csalódnia kellett Henry Crawfordban. Miután a mellőzöttség első fájdalma elmúlt, elég nagy sikerrel kezdte kiverni a fejéből Crawfordot; s amikor Londonban felújult az ismeretség, és Crawford egyre sűrűbben járt el Rushworth úr házába, ő nagy bölcsen átengedte a terepet, és éppen ezt az időt választotta arra, hogy vendégségbe menjen Sir Thomas rokonaihoz, még mielőtt túl erős lenne a csábítás. Kuzinjai ennek köszönhették a szerencsét. Yates úr személye semmi szerepet nem játszott benne. Julia egy ideje tűrte ugyan az udvarlását, de esze ágában sem volt hozzámenni; ha nem robban ki Maria botránya, és ettől őt nem szállja meg a vakrémület, hogy az apja tüstént érte jön, hazaviszi, s rettenetes szigornak és fegyelemnek veti alá, akkor talán nem igyekszik mindenáron elkerülni e szörnyű következményeket, és Yates úr sohasem éri el a célját. Csakis az önző ijedelem késztette szökésre, nem pedig alantasabb érzések. Úgy látta, nincs más kiút. Julia könnyelműsége Maria bűnéből fakadt. Henry Crawford, akit elrontott a korai függetlenség és az otthoni rossz példa, túlságosan sokáig élhetett zavartalanul a komisz hiúság szeszélyeinek. Ezek egyszer mégis rávezették - véletlenül és érdemtelenül - a boldogság útjára. Ha meg tudott volna elégedni egyetlen szeretetre méltó nő érzelmeivel, ha be tudott volna telni azzal a diadallal, hogy leküzdi Fanny Price vonakodását, s kivívja megbecsülését és vonzalmát, akkor minden reménye meglehetett volna a sikerre és a boldogságra. Ragaszkodása már addig is elért valamit. Mivel engedte, hogy Fanny hasson rá, valamelyest neki is hatnia kellett Fannyra. Többet is nyerhetett volna a cserén, ha többet érdemel, s kivált, ha létrejön az a másik házasság, amely megköveteli Fannytól, hogy elfojtsa korábbi érzelmeit, kettőjüknek pedig több alkalmat ad a találkozásra. Ha becsületes és állhatatos marad, Fanny bizonyára megjutalmazta volna, méghozzá nagyon szívesen, persze csak azután, hogy Edmund már bizonyos ideje feleségül vette Maryt. Ha kitart eredeti szándékában, amelyről tudta, hogy helyes, és miután visszatért Portsmouth-ból, csakugyan leutazik Everinghambe, talán örökre megalapozza a boldogságát. De
rábeszélték a maradásra Fraserné estélye miatt; roppant hízelgően marasztalták - és tudta, hogy az estélyen Rushworthnéval is találkozni fog. Kíváncsisága és hiúsága egyaránt feltámadt, s mivel sohasem szokott áldozatokat hozni, a közvetlen élvezet csábítása túl erősnek bizonyult: úgy döntött, hogy elhalasztja norfolki utazását, levélben is elintézheti, amit akart, vagy nem is fontos elintéznie és maradt. Találkozott Rushworthnéval, tapasztalta jeges modorát, amelytől vissza kellett volna riadnia, hogy soha többé meg ne próbáljon áthatolni a látszólagos közöny falán; de ő megsértődött, nem bírta ki, hogy az a nő, akinek régebben mindig ragyogott az arca, ha neki úgy tetszett, most fölényesen kiadja az útját; meg kellett törnie ezt a haragvó büszkeséget, amely Fanny miatt fordult ellene; nem nyugodhatott, amíg el nem éri, hogy megtörjön, és Rushworthnéból ismét Maria Bertram legyen, ha vele áll szemben. Ebben a szellemben indította meg az ostromot, és hála kitartó buzgalmának, hamarosan sikerült felelevenítenie a bizalmasság és udvarlás régi légkörét, aminél többet nem is kívánt; csakhogy legyűrve Maria tartózkodását, amely ugyan haragban fogant, de azért megmenthette volna mindkettőjüket, erősebb érzéseknek szolgáltatta ki magát, semmint képzelte. Maria szerelmes volt belé: ezt az érzést nem lehetett visszaparancsolni. Crawfordban csak a hiúság működött, a szerelmet egyáltalán nem hozhatta volna fel enyhítő körülménynek, eszébe sem jutott, hogy hűtlenné vált Maria unokahúgához. Minden igyekezetével azon volt, hogy Fanny és Bertramék meg ne tudják, mi történik. A titoktartással nem annyira Rushworthné jó hírét, mint inkább a saját érdekeit védte. Amikor visszatért Richmondból, egy csöppet se bánta volna, ha soha többé nem találkozik Rushworthnéval. Mindannak, ami ezután történt, Maria elővigyázatlansága volt az oka, és Crawford végül azért szökött meg vele, mert nem tehetett mást, de már akkor is fájt a szíve Fanny után, s még sokkal jobban fájt, amikor a botrány hullámai elültek, alig néhány hónap múlva pedig arra is rájött, a két nőt összehasonlítva, hogy mit ér az erkölcs, a tiszta gondolkodás és a szelíd természet. Igaz, neki nem kellett arányosan kivennie részét a büntetésből - a közmegvetésből -, hiszen a társadalom, mint tudjuk, nem állít fel ilyesféle sorompókat az erény védelmére. A büntetés nincs oly igazságosan elosztva ezen a világon, mint ahogy kívánatos lenne; nem is akarunk vakmerő reményeket táplálni egy majdani igazságosabb elosztást illetően, de annyit talán feltételezhetünk, hogy egy olyan értelmes embernek, mint Henry Crawford, előbb-utóbb mégis csak kijut a lelkifurdalásból és a bánatból, s az egyik néha önváddá, a másik elkeseredéssé duzzad, amiért megcsúfolta a vendégbarátságot, feldúlta egy család békéjét, elvesztette legjobb, legtisztességesebb, legértékesebb barátját, és eljátszotta azt a nőt, akit ész és szív ösztönzésére oly szenvedélyesen szeretett. A fájdalmas események után, amelyek a két családot annyira megsebezték és elidegenítették egymástól, nem lett volna kellemes, ha Bertramék és Granték továbbra is tőszomszédok maradnak; szerencsére az utóbbiak, akik éppen távol voltak, s néhány hónappal szándékosan megnyújtották távollétüket, végül is szükségesnek, illetve lehetségesnek találták, hogy egyszer s mindenkorra elköltözzenek. Egy pártfogója révén, akiben már alig reménykedett, dr. Grantot kinevezték westminsteri kanonokká, s minthogy erre hivatkozva búcsút mondhatott Mansfieldnek, állandó székhelyét áttehette Londonba, és magasabb jövedelméből áthidalhatta a két hely közötti különbséget, a megoldás tökéletesen kielégítette mind a távozókat, mind a maradókat. A szerető szívű és szeretetre méltó Grantnénak fájt ugyan egy kissé, hogy ott kell hagynia megszokott környezetét és ismerőseit; derűs kedélyével azonban bárhol, bármilyen társaságban igen sok örömre számíthatott, azonkívül ismét felajánlhatta otthonát Marynek; Mary pedig az elmúlt fél évben úgy megcsömörlött barátnőitől, a hiúságtól, becsvágytól, szerelemtől és csalódástól, hogy nagyon is tudta méltányolni a nővére szívbeli kedvességét és okos nyugalmát. Együtt éltek; amikor pedig dr. Grantot megütötte a guta, és meghalt (miután három lelkészbeiktatási díszvacsorát evett végig egyetlen hét alatt), továbbra is együtt maradtak; hiába határozta el ugyanis Mary, hogy másodszülöttekkel soha többé nem lép kapcsolatra, a szépségének vagy a húszezer fontjának hódoló elegáns képviselők és léha örökösök között sokáig nem talált olyat, aki a Mansfieldben elsajátított magasabb rendű ízlését ki tudta volna elégíteni, aki a jellemével és a viselkedésével biztosítékot adhatott volna arra a családi
boldogságra, melynek ugyanott tanulta meg az értékét, s aki hathatósan ki tudta volna verni a fejéből Edmund Bertramot. Edmund ebből a szempontból sokkal kedvezőbb helyzetben volt. Neki nem kellett tárgyatlan érzelmekkel sóvárognia és várnia valakire, aki méltó lesz betölteni Mary üresen maradt helyét. Alig hagyott fel a kesergéssel, alig jelentette ki Fanny előtt a leghatározottabban, hogy még egy ilyen nő úgysincs a világon, amikor kezdett felmerülni benne az a lehetőség, hogy egy egészen másmilyen nő talán éppúgy megfelelne a célnak, vagy talán még jobban; hogy talán éppen Fanny az, aki kedves mosolyával és egész lényével legalább annyira meg tudja dobogtatni a szívét, legalább annyira fontos neki, mint annak idején Mary Crawford; s hogy talán meggyőzhetné arról, hogy az a meleg testvéri szeretet, amelyet unokabátyja iránt érez, a hitvesi boldogságot is kellőképpen meg tudná alapozni. Készakarva nem említek itt dátumokat, hogy mindenki szabadon választhasson; tisztában vagyok ugyanis azzal, hogy a soha el nem múló szenvedélyek gyógyítására és a sírig tartó szerelmek átruházására minden ember más-más időmennyiséget fordít. Csupán arra kérek mindenkit: higgye el, hogy pontosan akkor, amikor eljött az ideje, és egy héttel sem korábban, Edmund végleg kiszeretett Crawford kisasszonyból, s már alig várta, hogy összeházasodjon Fannyval: maga Fanny sem várta türelmetlenebbül. Csakugyan, mi lehetett volna természetesebb ennél a változásnál, amikor Edmund rokonszenvét már a szegény, magára hagyott kislány is megnyerte, s a serdülő hajadon még inkább elmélyítette? Oltalmazta, tanította, szerette Fannyt, amióta csak tízéves korában a házukba került, ő irányította szellemi fejlődését, ő adott neki vigaszt a kedvességével, ő játszotta életében a legfontosabb szerepet, s Fanny ezért is jobban a szívéhez nőtt, mint a mansfieldiek közül bárki: most már csak az volt hátra, hogy a kék szemű szépséget többre becsülje a fekete szeműnél. Mivel pedig állandóan együtt voltak, mindig bizalmasan beszélgettek, és Edmundot a közelmúlt csalódása épp a legmegfelelőbb lelkiállapotba ringatta, a kék szemeknek nem kellett sokáig várniuk a győzelemre. Miután elindult Fanny felé, abban a tudatban, hogy ez az út a boldogsághoz vezet, nem kellett óvatosságból megállnia vagy lassabban haladnia; most nem voltak kételyei, nem félt ízlésbeli különbségektől, nem biztatta magát azzal, hogy minél ellentétesebb két ember természete, annál boldogabbak lehetnek egymással. Fanny gondolkodásmódját, hajlamait, nézeteit és szokásait nem kellett félig eltitkolnia önmaga előtt, nem kellett áltatnia magát a jelenben, vagy kedvező változásokat várnia a jövőtől. Még nagy elvakultságában is tudta, hogy Fanny a különb. Hát még most! Nem, igazán nem érdemli meg Fannyt; de mivel nincs olyan ember, aki pusztán azért lemondana valamiről, mert nem érdemli meg, Edmund sem esett kétségbe, és végül csakugyan kapott is egy kis biztatást. Fanny ugyan roppant félénk, riadozó, aggodalmas természet volt, de azért néha mégiscsak éreztetnie kellett Edmunddal, hogy nem ok nélkül reménykedik, bár a teljes, hihetetlen igazságot csak később vallotta be neki. Amikor Edmund megtudta, hogy Fanny már régóta csakis őt szereti, a boldogság bizonyára ékesszólóvá tette, és önmaga előtt is, Fanny előtt is képes volt szavakba öltöztetni, amit érzett; nagyobb boldogság már el sem képzelhető. De olyan boldogság is létezik, amely leírhatatlan. Jobb, ha senki sem próbálja meg visszaadni, mi mehet végbe egy fiatal nőben, ha olyasvalaki biztosítja a vonzalmáról, akit addig elérhetetlennek tartott. Miután kölcsönösen feltárták érzéseiket, több nehézséggel már nem kellett megküzdeniük: szegénység vagy rokonság nem gördített akadályt az útjukba. Sir Thomas még előbb gondolt rá, hogy jó lenne, ha összeházasodnának, mint ők maguk. Megundorodott az érdekben és nyereségvágyban fogant kapcsolatoktól, mindinkább fel tudta mérni az erkölcs és a jó természet igazi értékét, főként pedig arra vágyott, hogy a lehető legerősebb szálakkal fűzze össze mindazt, ami családi boldogságából megmaradt: éppen ezért végtelenül jólesett látnia, hogy a jelek szerint a fiatalok egymásban keresnek kárpótlást az elszenvedett csalódásokért; s oly nagy örömmel hagyta jóvá Edmund választását, oly nagy szerencsének tartotta, hogy Fanny végre igazán a lánya lesz, mintha nem is ő lett volna az, aki merőben ellenkező nézeteket fejtett ki erről a kérdésről, amikor a szegény
kislány befogadása szóba került: de hát az idő mindig is így szokta szembeállítani a halandók tervezéseit és végezéseit, önmaguk okulására és felebarátaik szórakozására. Fanny csakugyan igazi lányának bizonyult. Sir Thomas bőkezű jósága nem veszett kárba: elsősorban ő maga látta hasznát. Amit nagylelkűen adott, bőségesen visszatérült, és meg is érdemelte, mert a szándékai mindig jók voltak. Igaz, boldogabbá is tehette volna Fanny gyerekkorát; de csak a téves elgondolásai tüntették fel ridegnek, s fosztották meg a kislány szeretetétől; most pedig, hogy igazán megismerték egymást, mind bensőségesebb lett a kapcsolatuk. Amikor a fiatalok elköltöztek Thornton Laceybe, Sir Thomas féltő gonddal ügyelt arra, hogy Fannynak mindene meglegyen, s azután szinte naponta átment hozzá, vagy áthívta magához. Lady Bertram, aki mindig is önző szeretettel csüngött Fannyn, már nem tudott olyan könnyen megválni tőle. Akármilyen boldoggá tette is ez a házasság a fiát és az unokahúgát, ő nem örült neki. De aztán mégiscsak belenyugodott, mert Fanny helyett ott maradt Susan. Susan lett a szolgálatos unokahúg, és boldogan vállalta ezt a tisztet; nyílt esze és szolgálatkészsége éppoly alkalmassá tette rá, mint Fannyt a szelídsége és hálás természete. Susant nem lehetett nélkülözni. Előbb csak a vigasztalója volt Fannynak, majd a segítőtársa, később pedig az utódja lett, és úgy látszott, ő is éppen úgy gyökeret ver Mansfieldben. Mivel bátrabb volt és erősebb idegzetű, könnyebben elbírt mindent. Gyors felfogásával hamarosan kiismerte a környezetét, vele született félénkség nem tartotta vissza attól, hogy gyümölcsöztesse ismereteit, úgyhogy könnyűszerrel megkedveltette magát, és mindenki a hasznát látta; s miután Fanny férjhez ment, olyan jól beletanult a szerepébe, olyan biztos érzékkel találta ki minden pillanatban a nagynénje kívánságait, hogy Lady Bertram végül már csaknem őt szerette jobban kettőjük közül. Susan ügyessége, Fanny jósága, William kitűnő magatartása és előmenetele s a család többi tagjának a jóléte és boldogulása, ahogy egymást kölcsönösen segítve szép sikereket értek el, és sohasem hoztak szégyent a támogatójukra, számtalanszor meggyőzte Sir Thomast arról, hogy érdemes volt pártfogásába vennie őket, s beláttatta vele, hogy mit jelent, ha az ember már fiatalon megszokja a nehézségeket és a fegyelmet, ha megtanulja, hogy az életben küzdeni és tűrni kell. Minthogy sem jó tulajdonságoknak, sem pedig a kölcsönös szeretetnek nem voltak híján, az unokatestvérpár boldogsága olyan tartósnak ígérkezett, amilyen tartós csak lehet az evilági boldogság. Egyformán házias természetűek voltak, egyformán élvezték a vidéki élet örömeit, úgyhogy otthonuk a derű és a béke otthona lett; a sok jó betetőzéséül pedig dr. Grant halálával éppen akkor ürült meg a mansfieldi javadalom, amikor már elég ideje voltak házasok ahhoz, hogy jólessen egy kis anyagi többlet, és közelebb is akarjanak kerülni a szülői házhoz. Átköltöztek hát Mansfieldbe; s az ottani paplak, amely Fannyból csak félelmet vagy szorongást tudott kiváltani, míg az előző két gazdája lakott benne, most ugyanúgy hozzánőtt a szívéhez, és éppoly tökéletessé vált a szemében, mint hosszú idő óta minden, ami a mansfieldi kastély közelében volt, és a pártfogása alá tartozott.
VÉGE
Jane Austen (1775-1817)
Angol írónő, aki az egyszerű emberek mindennapi életével foglalkozva először kölcsönzött sajátságosan modern jelleget a regény műfajának. Ő teremtette meg a társadalmi vígjátékot korának középosztálybeli Angliájában. Fontosabb művei: Értelem és érzelem (1811), Büszkeség és balítélet (1813), Mansfield Park (1814), Emma (1815), A klastrom titka (posztumusz kiadás, 1817), Meggyőző érvek (posztumusz kiadás, 1817). Az írónő a Hampshire megyei Steventon falujában született 1775. december 16-án. Anyja Cassandra Austen (leánykori nevén Leigh), apja George Austen tiszteletes (1731-1805), anglikán plébános volt. Jane a nyolcfős családba hetediknek született, öt báty, egy öcs és egy nővér mellé. Apjuk tudós férfi volt, aki a tanulás szeretetére nevelte gyermekeit. Elég tekintélyes fizetést, évi 600 fontot kapott, amit a háznál lakó tanítványai jól kiegészítettek. Ennek ellenére, különösen nyolc gyermeke miatt, nem számított gazdag embernek, és mint a Büszkeség és balítélet Mr. Bennetje, nem adhatott volna sok hozományt lányainak. Jane legidősebb bátyja, James (1765-1819) szorgalmas tanuló volt, aki 1779-ben, 14 éves korában az Oxfordi Egyetemre ment tanulni, és 1787-ben pappá szentelték. Megpróbálkozott az írással is, és 1789-90-ben Henryvel, Austen legkedvesebb bátyjával közösen egy egyetemi lapot, a The Loiterert szerkesztették, amely hatvan alkalommal jelent meg. James apja visszavonulása után kezébe vette a steventoni egyházközösség gondjait. Második felesége, Mary Lloyd nem tartozott Jane Austen kedvencei közé. James Anna nevű lánya (1793-1872) Jane Austen első unokahúga volt. Néhány zsengéjét neki ajánlotta az akkor még újszülött korban lévő Juveniliából. Jane élete során Anna egy soha be nem fejezett regényen dolgozott, melynek címe „Which is the Heroine?” („Melyikük a főhősnő?”) lett volna, melybe nagynénje is besegített, de Jane halála után Anna megsemmisítette a kéziratot. Anna fiatalabb féltestvérei, James Edward (1798-1874) és Caroline (1805-1880) ifjúkori próbálkozásaik során odafigyeltek nagynénjük véleményére. James Edward egy verset is írt, miután megtudta, hogy Jane néni írta az Értelem és érzelem és a Büszkeség és balítélet című regényeket. Később Caroline leírta Jane Austennel kapcsolatos emlékeit, és James Edward, aki az Austen-Leigh nevet vette föl nagynénje és nagybátyja után, megírta emlékiratait, melyben Jane Austenre emlékezik.
Edward (1767-1852) józan és üzleties ember volt, akit az 1780-as évek elején Thomas és Catherine Knight, az Austen család gazdag, gyermektelen unokatestvérei fogadtak örökbe. Előbb 1786-1788 között nagy európai körútra küldték, majd megörökölte kenti birtokukat, Godmershamot, és fölvette a Knight nevet. Edward legidősebb gyermeke, Fanny (1793-1882) Annával együtt Jane Austen kedvenc unokahúga volt. A Juvenilia egyes írásait neki ajánlotta, még Fanny csecsemő korában. Anyja meghalt, mielőtt Fanny betöltötte volna a tizenhatot. Jane nénitől számos udvarlójával kapcsolatban kért tanácsot: szakítson-e velük vagy sem. Végül egy baronethez ment hozzá – Jane halála után. Fia szerkesztette Jane Austen leveleinek első angliai kiadását, és egyik leszármazottjuk vette el Fülöp herceg és II. Erzsébet unokatestvérének, Burmai Louis Mountbattennek a lányát. Henry (1771-1850) volt Jane legkedvesebb bátyja. Szellemes és lelkes fiatalember volt, de nem mindig sikeres. Az oxfordi egyetemre 1788-ban vették föl, később Eliza de Feuillide-et vette el feleségül (1761-1813), és végül, 1815-ös üzleti csődje után a kálvinisták felé húzó pap lett. Jane Austen halála után figyelemmel kísérte a Meggyőző érvek és A klastrom titka kiadási munkálatait. Frank (1774-1865) és Charles (1779-1852) egyaránt tizenkét éves korukban léptek be a portsmouthi Királyi Tengerészeti Akadémiába, mindketten a brit haditengerészetnél szolgáltak a napóleoni háborúk idején, és végül mindketten tengernagyi fokozatot értek el. Nelson Frank Austent egy alkalommal „kiváló fiatalembernek” nevezte. Ennek a tengerészeti kapcsolatnak a hatása érezhető a Mansfield Parkon és a Meggyőző érveken is. Frank 14-18 éves kora között a Távol-Keleten szolgált. Cassandra Elizabeth (1773-1845) volt Jane egyetlen lánytestvére és legfőbb bizalmasa. Jane-nek több mint száz Cassandrához írt levele maradt fönn, bepillantást engedve az írónő életének bensőségesebb részleteibe. Cassandra vőlegénye, Thomas Fowle sárgalázban halt meg a Karibtérségben 1797 folyamán, ahol katonai lelkészként szolgált. Cassandra élményei talán a Meggyőző érvek Mrs. Musgrove és Mrs. Croftjának „hosszú és bizonytalan jegyességek”-től való undorában jelennek meg. Fowle és Cassandra a család pénzhiánya miatt 1794-ig jegyben maradtak, és később sem házasodtak össze. Akárcsak Jane, ő is gyakran látogatta testvéreit és családjaikat, rokonait és barátait. A levelezésüket néhány olyan látogatás tette szükségessé, ahová vagy Jane, vagy Cassandra nem mehetett el. Jane élénk és szeretetteljes családi háttere ösztönzően hatott az írásra. Sőt, kiterjedt rokoni és baráti kapcsolatai révén élményei jóval messzebbre jutottak a steventoni parókiánál. Ebből a világból merítette regényeinek helyszíneit, szereplőit és témáját. Nem egy olvasó tűnődött már el azon, hogy A klastrom titkában szereplő Catherine Morland gyermekkora, legalábbis részleteiben, vajon mennyire hasonlított az írónő saját gyermekkorára. A regény Catherine-je szívesen hengergőzött le a házuk mögött lévő domboldalon, és jobb szerette a krikettet és baseballt a gyermekjátékoknál. A család számára legfontosabb szórakozás a színjátszás volt. 1782-1784 között színjátékokat adtak elő a steventoni parókián, és 1787-88 folyamán Jane kifinomult ízlésű unokanővérének, Eliza de Feuillide-nek a hatására (akinek Austen a Love and Friendshipet, egyik fiatalkori levélregényét ajánlotta) egyre gondosabban kidolgozott előadásokat állítottak színpadra. Ez a tény érdekes fényt vet Jane Austen nyilvánvaló ellenérzésére az amatőr színjátszókkal szemben, aminek Mansfield Park című regényében ad hangot. Igaz, hogy a Mansfield Parkot húsz évvel később írta, egy, a viktoriánushoz sokkal közelebb álló erkölcsi szellemben. Érdemes megjegyezni, hogy 1788-ban Charlotte Anne Frances Wattell Skóciába szökött a botrányokról elhíresült Twistletonok egyik sarjával. A Twistleton család sógorságban állt Jane Austenével, és Mr. Twistleton, valamint Miss Wattell annak előtte együtt játszottak amatőr színjátszóként. 1783-ban Jane és nővére, Cassandra rövid időre egyik nagybátyjuk testvéréhez, Mrs. Cawleyhoz költözött, hogy ott tanulhassanak. Mrs. Cawley Oxfordban élt, később pedig Southamptonba költözött. A testvérpárt egy járvány kitörése után hazahozták. 1785-1786 közt Jane-t és Cassandrát a readingi Abbey kollégiumba íratták, mely minden bizonnyal hasonlított az Emmában szereplő Mrs. Goddard iskolájára. Jane-t túl fiatalnak tartották, hogy hasznát lássa az iskolának, de anyjuk szerint, „ha Cassandrának fejét vették volna, Jane is levágatta volna sajátját”. A családi neveltetés mellett,
melynek során a két lány többek között rajzolni és zongorázni tanult, Jane Austen egyedül itt folytatott tanulmányokat. Austen meglehetősen sokat olvasott korának népszerű és szépirodalmából egyaránt. Apja 1801-re 500 könyvből álló könyvtárral rendelkezett, és Jane 1798. december 18-i levelében megemlíti, hogy jómaga és családja „lelkes olvasói a regényeknek, és nem szégyellik magukat miatta”. Habár saját regényeiben illedelmes hangnemet választott, jól ismerte a tizennyolcadik századiakat is, mint például Henry Fielding és Samuel Richardson műveit, melyek sokkal gátlástalanabbak voltak, mint a későbbi, Viktória-korabeli regények. Gyakran újraolvasta Richardson Grandisonját és a Madame D’arblay-ként is ismert Fanny Burney regényeit. Burney Cecilia című művének egyik kifejezése nyomán lett az akkor még Első benyomások címet viselő regény Büszkeség és balítélet. Amikor 1796-ban megjelentették Burney Camilláját, a megrendelők között volt egy bizonyos „Miss J. Austen, Steventonból”. A regény védőbeszédében, mely A klastrom titkában hangzik el, Austen három regényt dicsér: Burney Ceciliáját, Camilláját és Maria Edgeworth Belindáját. Jane Austen megkomolyodó látásmódja, elszakadása korai írásainak túláradó vidámságától és szertelenségétől az 1793-94 körül írt, ám csak 1871-ben kiadott rövid levélregényében, a Lady Susanben válik egyértelművé. A jellemét és éles elméjét a társadalmi öngyilkosságig megrögzötten edző nő képe valójában tanulmány a csalódásról és a nők sorsáról egy olyan társadalomban, amelynek nincs szüksége a gyengébb nem keményebb, férfiasabb képességeire. Mivel Austen regényeiben mélyrehatóan foglalkozik a szerelemmel és a házassággal, nem teljesen hiábavaló megpróbálkozni szerelmi kapcsolatainak pontos leírásával. Sajnos kevés a kézzelfogható tárgyi bizonyíték, mert nővére, Cassandra féltő gonddal őrizte húga magánéletének titkait, a Jane halála után megmaradt leveleket pedig cenzúrázta: egyeseket megsemmisített, másokat feldarabolt. De maguk a regények egyértelmű bizonyítékul szolgálnak arra, hogy szerzőjük egyaránt ismerte a szerelem, és a viszonzatlan szerelem érzését is. Legkorábbi regényét, az Értelem és érzelem címűt 1795 táján, levélregényként kezdte el írni, főhősei után Elinor és Marienne-nek nevezve. Jane Austen szerette a társasági összejöveteleket, korai levelei hampshire-i bálokról és táncmulatságokról számolnak be, valamint londoni, bath-i és southamptoni látogatásokról, ahol előadásokat tekintett meg. Egy bizonyos Mrs. Mitford híres állítása szerint Jane „a legcsinosabb, legostobább, legmesterkéltebb férjvadász nőszemély volt, akire valaha emlékezett”. Igaz, úgy tűnik Mrs. Mitfordot személyes féltékenység hajtotta, és ezt a leírást nehéz avval a Jane Austennel összeegyeztetni, aki tizennyolc éves kora előtt megírta A három nővért. 1795-1796 között Austen Thomas Lefroy-jal, öreg barátja, Mrs. Anne Lefroy ír rokonával kacérkodott. 1796. január 14-15-én, kissé gunyorosan ezt írja Cassandrának: „Mondd el Marynek, hogy Heartley uraságot és minden birtokát rá hagyományozom, az ő kizárólagos jövőbeni hasznára és élvezetére. És nem csupán őt, de összes többi csodálómat is ráruházom, akárhol is találja meg őket. Azt a csókot is ráhagyom, amit C. Powlett akart nekem adni, mivel a jövőben Tom Lefroy úrra kívánom korlátozni magam, akiért egy lyukas garast sem adnék. Arról is biztosítsd őt, Warren közömbösségének utolsó és elvitathatatlan bizonyítékaként, hogy annak az úriembernek a képét valójában nekem rajzolta, és szó nélkül átadta nekem. Péntek -- Végre eljött a nap, amikor utoljára flörtölök Tom Lefroyjal, és mire ezt megkapod, már mindennek vége. Könnyek szöknek szemembe a szomorú gondolattól.” Ennek ellenére mindig is tudni lehetett, hogy Tom nem engedhette meg magának a Jane-nel kötött házasságot. Miután ír jogi főméltóság lett, unokaöccsének megvallotta, hogy „kisfiús szerelemmel” viseltetett Jane Austen iránt. Egy évvel később Mrs. Lefroy, aki elítélte Tom Jane-nel szembeni magaviseletét, megpróbálta összehozni a cambridge-i Emmanuel College ösztöndíjasával, Samuel Blackall tiszteletessel, de Jane-t hidegen hagyta a férfi közeledése. 1796 októbere és 1797 augusztusa közt Austen befejezte a Büszkeség és balítélet (akkori címén: Első benyomások) első változatát. 1797-ben apja egy londoni kiadóhoz írt levelet a regény kiadásának lehetősége felől tudakozódva, de nem érkezett válasz. Austen korai regényei közül az utolsót, A klastrom titkát, 1798-99 környékén írta, melynek eredeti címe Susan lehetett.
1800 vége felé hetvenhez közel járó apja hirtelen úgy döntött, hogy visszavonul Bath-ba, és a rákövetkező évben a család is odaköltözött. Bath-ban töltött éveik során minden nyáron elutaztak a tengerpartra, és egyik nyaralásuk alkalmával esett meg Jane legtitokzatosabb szerelmi kalandja. Erről csupán annyit lehet tudni, amennyit Jane Austen halála után Cassandra az unokahúgainak elmondott, és még azután sem írtak róla évekig. Míg a család a partvidéken időzött (valószínűleg Lyme-tól nyugatra, Devonshire déli részén), Jane találkozott egy fiatalemberrel, aki, úgy tűnt, kellően belészeretett. Cassandra később is elismerően beszélt róla, és úgy gondolta, Jane számára jó parti lehetett volna. Caroline szerint „elváltak, de Jane a lelkére kötötte, hogy keresse fel őket újból.” Nem sokkal később az ifjú halálhíréről számoltak be. Nem lehet bizonyosan tudni, hogy Jane-t mennyire érintette mélyen ez a csalódás, de jó néhányan eltűnődtek azon, hogy Austen 1817-es, Meggyőző érvek című regényében vajon ez az élmény tükröződik-e, ahogy életét feldolgozza. Jane Austen 1802-1803 folyamán 27 éves volt, mint a Meggyőző érvek főhősnője, Anne Elliot is, és a műben a kérdéses jelenet Lyme-ban játszódik le. Egy jóval ismertebb eset 1802. december 2-án történt, amikor Jane és Cassandra a Steventonhoz közeli Manydownban, a Bigg családnál járt. Harris Bigg-Wither, aki hat évvel fiatalabb volt nála, megkérte Jane kezét, amire Jane igent mondott, habár nem szerette a férfit. Másnap azonban meggondolta magát, és váratlanul megjelentek Cassandrával Steventonban (ahol testvérük, James volt már a pap), és ragaszkodtak ahhoz, hogy másnap távozzanak a környékről és Bath-ba mehessenek. Az efféle ügy szégyenletes dolognak számított, de úgy tűnik, Jane-t ez nem hatotta meg, hiszen bár Mr. Bigg-Withers gazdag volt, egyúttal „terjedelmes és kellemetlen” is. Jane-nek egyetlen Cassandrához írott levelét sem őrizték meg 1801 júniusa és 1804 augusztusa között, melyekben említést tehetett volna szerelmi kalandjairól. Jane végül, Cassandrához hasonlóan sohasem házasodott meg. 1803-ban a Susan kéziratát Richard Crosby könyvkiadónak egy cseppet sem kecsegtető összegért, 10 fontért adta el. A kiadó azonnal meg akarta jelentetni, és bár meghirdették, rejtélyes módon nem jelent meg. 1804-ben Jane elkezdte a The Watsons című regényét, de hamar félbehagyta. 1804-ben Jane legkedvesebb barátja, Mrs. Anne Lefroy hirtelen meghalt, 1805 januárjában pedig édesapja hunyt el Bath-ban. Ahogy Mr. Bennet halála esetén a Büszkeség és balítéletben is történt volna, a megmaradó családnak járó fizetséget jelentősen mérsékelték, mivel Mr. Austen jövedelme egyházi javadalmakból származott, melyek halála után megszűntek. Ezért az Austen-fivérektől származó támogatásból kellett megélniük, valamint egy viszonylag csekély összegből, amit vőlegénye hagyott Cassandrára. Mindez összesen évi 450 fontot tett ki. 1805 hátralévő részében James Austen feleségének testvére, Martha Lloyd, miután édesanyja meghalt, Mrs. Austenékhez költözött. 1806-ban aztán Bath-ból előbb Cliftonba, majd Southamptonba költöztek. Jane két évvel később egy Cassandrához írt levelében emlékezik vissza rá, hogy „a menekülésnek mekkora boldogságával” távozott Bath-ból. Southampton meglehetősen közel volt a portsmouthi haditengerészeti támaszponthoz és az ott szolgáló Frankhez és Charleshoz. 1809-ben végül Jane bátyja, Edward biztosított a család számára egy kisebb házat hampshire-i birtokán, Chawton falujában, nem messze Steventontól. Mielőtt elhagyta volna Southamptont, levelet váltott a vonakodó könyvkiadóval, melynek Jane Susan című művét adta el, de nem kapott megelégedésére szolgáló választ. A Chawtonban való letelepedés reménye új célt adott Jane életének, és elkezdte kiadásra előkészíteni az Értelem és érzelem című regényt. Két évvel később Thomas Egerton beleegyezett az Értelem és érzelem kiadásába. A könyv a szerző neve nélkül („egy hölgy tollából”) jelent meg 1811 novemberében. Kezdetben csak a legszűkebb családi kör tudta, hogy ki az írója. Fanny Knight 1811. szeptember 28-án naplójában emlékezik meg egy levélről, melyet Cass nénitől kapott, „amiben könyörög, nehogy megemlítsük, hogy Jane néni írta az Értelem és érzelemet”. 1812 egyik napjáról is említést tesz, mikor Jane, Cassandra, és unokahúguk, Anna egy altoni könyvkölcsönző boltban járva az Értelem és érzelem egyik eladásra kínált példányát Anna a földre
dobta, és „a mellette álló nagynénjeik nagy mulatságára így kiáltott fel: „ó, ez bizonyára valami szamárság, a címéből biztosan tudom!”. A kor két legfontosabb kritikai lapja, a Critical Review és a Quarterly Review ennek ellenére örömmel fogadta az útmutató és a szórakoztató hangvétel ügyes vegyítését. Az első kiadás 140 font hasznot hajtott Jane-nek. A sikertől felbátorodva Austen elkezdte átdolgozni az Első benyomásokat. A később Büszkeség és balítéletre keresztelt regényt 1812 novemberében adta el, és, ahogy egy levelében nevezte, „édes, drága gyermeke” 1813 januárjának végén kiadásra került. Már 1812-ben elkezdett dolgozni a Mansfield Parkon, amit csupán 1813-ban fejezett be. Ugyancsak 1813 folyamán kezdett széles körben kitudódni a Büszkeség és balítélet írójának kiléte. Ahogy Jane Austen 1813. szeptember 25-én kelt levelében írja: „Henry hallotta, hogy Skóciában a Büszkeség és balítéletet melegen dicsérte Lady Robert Kerr és még egy Hölgy […] és testvéri hiúságtól és szeretettől fűtve ki kellett kottyantania, hogy ki írta azt!”. Mivel Austen a Büszkeség és balítélet szerzői jogát már jó előre eladta 110 fontért (valószínűleg azért, hogy mihamarabb csinos fizetséghez jusson, semhogy várnia kelljen, amíg az eladásból származó haszon szépen lassan becsorog), nem kapott semmit, amikor 1813-ban másodjára is kiadták. 1813 októberében megjelent az Értelem és érzelem második kiadása is. Henry, aki akkoriban Londonban élt, gyakran viselkedett közvetítőként Jane és a kiadók közt, és alkalmanként Jane is Londonba ment, hogy átnézze a javított szöveget. Ezek az évek Jane Austen számára sikert és megbecsülést hoztak. Megelégedve láthatta, hogy könyveit kiadják, jó kritikát kapnak és széles körben olvassák. A régensherceg, a későbbi IV. György király annyira szerette műveit, hogy minden kastélyában tartott egy Jane Austen sorozatot. 1813 októberében történt az is, hogy a régensherceg egyik orvosát elhívták, hogy Henry betegségét kezelje. Így került Jane kapcsolatba Mr. Clarke-kal, a régensherceg könyvtárosával, aki a herceg azon kérését tolmácsolta, hogy következő művét ajánlja neki. A Mansfield Park 1814-ben jelent meg, és hat hónap alatt elfogyott az összes példány. Ekkor Austen már az Emmán dolgozott. Egykor, Steventonban, miután bátyjai elköltöztek, Cassandrával együtt volt egy saját „öltözőszobájuk” a hálószobájuk mellett, melynek viszonylagos magányában írta a Juveniliát, és első három regényének korábbi változatait. Chawtonban nem volt ilyesféle dolgozószobája, és James Edwardtól tudjuk a híres nyikorgó ajtó történetét. Az ajtót Jane Austen saját kérésére nem javították meg, mert időben figyelmeztette őt a közeledő látogatókra, és így el tudta rejteni a kéziratot, mielőtt beléptek volna a szobába. Jane gyakran látogatta fivéreit és családjukat, valamint más rokonait és barátait, akik néha maguk is ellátogattak Southamptonba vagy Chawtonba. Jane-t olyan nőnek ismerték, aki a kisgyerekeket jól elszórakoztatta, és különösen szívébe zárta legidősebb unokahúgait, Fannyt és Annát. 1808. október 7-én kelt levelében így ír Fannyről: „ Majdnem olyannak találtam… mintha csak egyik testvérem lett volna és sosem gondoltam volna, hogy egy unokahúg valaha is ilyen sokat fog jelenteni nekem.” 1815. október 30-án, miután Caroline húgának, Annának megszületett az első gyermeke, ezt írta Caroline-nak: „Most, hogy te is Nagynéni lettél, valamennyire te is fontos ember vagy és bármit teszel, nagy érdeklődést keltesz vele. Én mindig is ápoltam a Nagynénik hagyományát és biztos vagyok benne, hogy most te is ezt teszed.” Harminchét éves korában, 1813. november 6-án kelt levelében ezt írta: „Erről jut eszembe, mivel búcsút kell mondanom a fiatalságomnak, egyre több kellemességet találok a gardedámságban, hiszen immár a tűz mellé telepedhetek egy díványra és annyi bort ihatok, amennyit csak akarok.” Pár nappal korábban megírta, hogy „vettem egy Hangverseny-jegyet és egy kis csokor virágot öregkorom felköszöntésére.” 1815 decemberében megjelent az Emma, amit a régenshercegnek ajánlott. A Mansfield Park második kiadása 1816 februárjában látott napvilágot, de nem aratott sikert. A Mansfield Park újrakiadásán elvesztette azt, amit az Emmán kezdetben megkeresett.
A kritikusok erkölcsi felfogásáért és szórakoztató hangvételéért dicsérték regényeit, csodálták Austen jellemábrázoló készségét, valamint örömmel fogadták könyveinek egyszerű realizmusát, amely üdítő változatosságot jelentett az akkoriban divatosnak számító romantikus melodráma műfajához képest. Élete utolsó tizennyolc hónapjában Austen az írással volt elfoglalva. 1816 elején, halálos betegségének kezdetén, elkezdte kidolgozni egyik börleszk regényötletét. A Meggyőző érvek megírásához 1815 augusztusában látott hozzá, és pontosan egy évre rá fejezte be, igaz, hogy 1816 folyamán egyre többet betegeskedett. 1816 elején Henry vállalkozása csődbe ment, Edward pedig húszezer fontot veszített el. 1817 elején Austen egy másik regényen, a Sanditonon kezdett dolgozni, de márciusban félbe kellett hagynia. Április 27-én megírta végrendeletét, melyben majdnem mindent Cassandrára hagyott. Május 24-én Winchesterbe szállították gyógykezelésre, ahol 1817. július 18-án, pénteken, negyvenegy éves korában hunyt el. Nem tudni biztosan, mi okozta a halálát, de valószínűnek tűnik, hogy Addison-kórban szenvedett. A winchesteri székesegyházban temették el 1817. július 24-én (ebben a korban nők általában nem vettek részt a temetői szertartásokon, így hát Cassandra sem volt jelen). A winchesteri székesegyházban lévő sírfelirat viszonylag közismertté vált az utóbbi időben. Először is, mivel erősen kihangsúlyozza Jane Austen „kedvességét”, és keresztényi alázatosságát, noha regényeiből, de különösen leveleiből világosan kiderül, hogy nem volt éppen egy Fanny Price. Persze lehet, hogy ez egyszerűen a kor hagyományos, és kissé üresen hangzó vallásos jámborságának következménye, amit Henry Austen élete delén bekövetkezett válsága csak fokozott. Ennél sokkal fontosabb kérdés az, hogy miért nem tesz említést egyáltalán az írásairól (kivéve persze a kissé homályos célzást a „rendkívüli szellemi adottságai”-ra):
JANE AUSTEN, a néhai GEORGE AUSTEN tiszteletes, aki ebben a megyében volt steventoni plébános,
legifjabb leánya emlékének adózva. Ettől az Élettől 1817. július 18-án, 41 évesen búcsúzott el, hosszas betegség után, melyet keresztényi türelemmel és reménnyel viselt. Szívének jó akaratja, természetének szelídsége, és rendkívüli szellemi adottságai becsületére váltak mindazok körében, akik ismerték őt és gyöngéd ismerőinek legforróbb szeretetét nyerte el vele. Gyászuk oly mély, mint ragaszkodásuk volt Veszteségük, tudják, soha nem pótolható, de legmélyebb szenvedésükben is vigasztalja őket az erős, bár alázatos remény, hogy könyörületessége, áhítatos, buzgó hite és tisztasága méltóvá teszi, hogy lelkét látván magához vegye a MEGVÁLTÓ. Az utólagosan felavatott emléktáblát 1872-ben helyezték el a székesegyházban, miután James Edward Austen-Leigh Memoirját kiadták: JANE AUSTEN, akit sokan az írásain keresztül ismernek, akit családja megkedvelt Személyének sokszínű bájai miatt, és akit megnemesített a Keresztényi hit és ájtatosság, MDCCLXXV év Dec. havának XVI napján született Steventonban, Hants megyében, és e katedrálisban temették el MDCCCXVII július XVII-án
„Az ő száját bölcsen nyitá meg, és kedves tanítás vala nyelvén.” -- Péld. 31 26. A Meggyőző érvek és A klastrom titkacímű regényeket Henry készítette elő kiadásra, és 1817 végén, posztumusz publikálták egy négykötetes, közös kiadásban. Mint korábbi regényeinél, Jane Austen neve ezúttal sem jelent meg a borítón (melyen csak ennyi szerepel: „ a Büszkeség és balítélet és a Mansfield Park, stb. írójától), de a kötetben volt egy „életrajzi jegyzet az íróról”, amelyet Henry nagyjából ugyanabban a hangvételben írt meg, mint a sírfeliratát, mely először jelölte meg Jane Austent szerzőként. Akkoriban, az 1810-es évek Angliájában még nem tudatosodott, hogy a kor legélesebb szemű megfigyelőjét és elemzőjét veszítették el Jane Austen személyében, sem az, hogy egy miniatűrfestő, egy „egyszerű, házias” írónő (aminek a látszatát maga is fenntartotta) komolyan foglalkozni képes a társadalom természetével és műveltségének minőségével. Élete során egyetlen érdemeihez méltó kritikát kapott. Sir Walter Scott írása az Emmáról a Quarterly Review 1816. márciusi számában jelent meg, melyben a névtelen írót, mint a modern regény kiváló képviselőjét üdvözölte az új, realista hagyományban. Jane Austen három korai regénye jól elkülöníthető csoportot alkot, melyben nagy adag irodalmi szatíra keveredik az egyén és a társadalom komikus ábrázolásával. Bár az angol regény születése a XVIII. század első felében, Daniel Defoe, Samuel Richardson és Henry Fielding műveiben körvonalazódik, mégis Jane Austen kölcsönzött sajátosan modern jelleget a regény műfajának azáltal, hogy gyakorlatiasan foglalkozott mindennapi emberek jelentéktelen élethelyzeteivel. Hat regényével (Értelem és érzelem, Büszkeség és balítélet, Mansfield Park, Emma, A klastrom titka, Meggyőző érvek) korának Angliájában Austen megteremtette a társadalmi vígjátékot, megmutatva a „házias” irodalom lehetőségeit. A többször megismételt történet, mely egy fiatal nőről szól, aki a szerelemtől a házasságig vezető úton eljut az önmegvalósításig, többnyire az élet jól beazonosítható aspektusaira összpontosít. Ez a jellemre, személyiségre, a hősnők és a társadalom közötti feszültségekre vetített figyelem emeli ki regényeit a tizennyolcadik századi hagyományokból és hozza sokkal közelebb a modern világhoz. Ez a modernség, szellemesség, realizmus, és elbeszélő stílusának időtlensége, éles elméjű, derült együttérzése valamint a nagy gonddal elmondott, csodásan megszerkesztett regények történeteiben megbúvó elégedettség szolgáltathat magyarázatot szűnni nem akaró vonzerejéhez. A modern kritikusokat mindmáig lenyűgözi Jane Austen regényeinek kiemelkedő szerkesztettsége és rendezettsége. Írástechnikájának diadala, hogy képes felfedni a lét tragikomédiáját olyan történetekben is, melynek eseményei és helyszínei olyannyira közönségesek és körülhatároltak.
Regényei: 1811: Sense and Sensibility – Értelem és érzelem 1813: Pride and Prejudice – Büszkeség és balítélet 1814: Mansfield Park – A Mansfieldi kastély 1815: Emma – Emma
1817: Northanger Abbey – A klastrom titka 1817: Persuasion – Meggyőző érvek Befejezetlen regényei: 1871: Lady Susan – Lady Susan / Női levelek 1871: The Watsons – A Watson család története 1925: Sanditon – Charlotte Gyűjtemények: 1922: Love And Freindship And Other Early Works 1993: Catharine And Other Writings Életrajzi könyvek és monográfiák: 1884: Letters of Jane Austen 1932: Jane Austen’s Letters To Cassandra 1968: David Lodge: Jane Austen - ’Emma’ - A Casebook 1977: Marghanita Laski: Jane Austen and Her World 1986: Marghanita Laski: Jane Austen - Literary Lives 2001: Carol Shields: Jane Austen Megfilmesített Jane Austen művek: 1940: Pride and Prejudice – Talpig úriember (rendezte: Robert Z. Leonard) 1986: Northanger Abbey – Northanger Abbey (rendezte: Giles Foster) 1995: Sense and Sensibility – Értelem és érzelem (rendezte: Ang Lee) 1995: Pride and Prejudice – Büszkeség és balítélet (BBC 6 részes sorozat, rendezte: Simon Langton) 1997: Emma – Emma (rendezte: Diarmuid Lawrence) 1999: Mansfield Park – Mansfield Park (rendezte: Patricia Rozema) 2003: Pride and Prejudice – Büszkeség és balítélet (rendezte: Andrew Black) 2005: Pride and Prejudice – Büszkeség és balítélet (rendezte: Joe Wright) 2007: Mansfield Park – Mansfield Park (rendezte: Iain B. MacDonald Jane Austen információk, levelezés, hypertextes művek: www.pemberley.com/janeinfo/janeinfo.html Kapcsolódó írások, művek: Julia Barrett: Önteltség és önámítás
Pride & Prejudice (Music from the motion picture) (CD) Makai Péter Kristóf - 2005. június 8. Forrás: http://ekultura.hu/olvasnivalo/eletrajz/cikk/2005-06-08+00%3A00%3A00/jane-austen-eletrajz
