Jane Austen. A Klastrom titka. Fordította: Borbás Mária

Jane Austen

A Klastrom titka Fordította: Borbás Mária

Első fejezet Senki sem gondolta volna, aki gyermekkorában valaha is látta, hogy Catherine Morland hősnőnek született. Az életben elfoglalt helyzete, atyjának és anyjának jelleme, a maga személye és hajlandósága - ellene szólt egyaránt. Atyja lelkész volt, de sem elnyomott, sem szegény, s habár a Richard névre hallgatott, igen tiszteletreméltó férfiú - szép pedig nem volt soha. Tekintélyes magánvagyonnal és két jövedelmező stallummal rendelkezett - s a legcsekélyebb mértékben sem hódolt annak a szenvedélynek, hogy lakat alatt tartsa leányait. Catherine anyja kiváló józan észnek, jó kedélynek, s ami még sajátosabb: jó egészségnek örvendett. Catherine előtt már három gyermeket hozott a világra, s ahelyett, hogy leányának születése - ahogy mindenki elvárhatta - sírba vitte volna: ő csak élt tovább; megélte, hogy még hat gyermeke született - s megélte, hogy kicsinyei mind felcseperedtek, neki magának pedig továbbra is kitűnően szolgált az egészsége. Tízgyermekes családot, ahol a gyermekek számával arányos a fejek, a karok, a lábak száma is, mindenkor szép családnak neveznek; a Morland család azonban egyébbel nemigen szolgált rá erre a jelzőre, mert általánosságban igen csúnyák voltak, s életének sok esztendején át Catherine maga is csakoly csúnya, mint a többi. Vézna, esetlen alakja volt, fakó, színtelen bőre, merev szálú fekete haja és éles vonásai - ennyit a külsejéről; s elméjét tekintve sem szolgált rá jobban a hősnői címre. Kedvelte a fiús játékokat; sokkal lelkesebb híve volt a krikettnek, mint a bábuknak, sőt, jobban szerette még a gyermekkor amolyan regényesebb örömeinél is, mint a kerti pele dédelgetése, kanárimadár etetése, rózsabokor locsolgatása. Mi több, Catherine egyáltalán nem lelte kedvét a kertészkedésben; ha virágot szedett, csak a csínytevés öröme vitte rá - erre következtethetünk legalábbis abból, hogy mindig szívesebben tépte le a tiltott virágot. Ilyenek voltak hajlamai - s képességei sem kevésbé sajátságosak. Semmit meg nem tanult, meg nem értett, amíg meg nem tanították rá; néha még akkor sem, mert gyakorta volt figyelmetlen, sőt olykor butácska. Csupán az belételt három hónapjába az édesanyjának, míg megtanította Catherine-t A koldus imájá-ra, s a végén a sorban következő húga, Sally, nálánál sokkal szebben mondotta fel. Tévedés volna azonban azt hinnünk, hogy Catherine mindig ostoba volt - ó, dehogy; A nyúl és barátai-nak történetét csakoly szaporán elsajátította, mint bármelyik leányka Angliában. Anyja óhajára nekikezdett a zenetanulásnak; Catherine bizonyos volt abban, hogy örömét leli majd benne, hisz szívesen kalapálta az árva spinét vén billentyűit; nyolcéves korában hát zenére fogták. Egy évig tanult, és nem tudta elviselni; Mrs. Morland pedig - mert nem ragaszkodott hozzá mindenáron, hogy leányai zenei képzést nyerjenek, ha nincsen hozzá se kedvük, se tehetségük - megengedte, hogy Catherine abbahagyja. Catherine életének legboldogabb napjai közé tartozott az, amelyiken menesztették a zenetanárt. Ízlése a rajzolás terén sem volt emelkedett; habár amikor csak megkaparinthatott anyjától egy használt levélborítékot vagy egy darabka papírt, megtett mindent, ami e téren tőle telt, rajzolt házakat és fákat, tyúkokat és csirkéket, s egyiket sem lehetett megkülönböztetni a másikától. Betűvetésre, számolásra édesapja oktatta, franciára anyja; egyik tárgyban sem tanúsított különleges előmenetelt, s amikor csak tehette, mindegyik leckéjét elmulasztotta. Mily különös, kifürkészhetetlen jellem! hiszen mind e kárhozatos tünetek ellenére tízesztendős korára nem volt sem rossz indulatú, sem rossz természetű; ritkán volt konok, jóformán sosem civódott; kistestvéreivel gyengéden bánt, csak néha-néha ragadtatta magát zsarnokoskodásra; ezenfelül hangos volt és szertelen, gyűlölte a szobafogságot meg a mosakodást, és semmit a világon annyira nem szeretett, mint ha a ház mögött hengergőzhetett a gyepes domboldalon.

2

Ilyen volt hát Catherine Morland tízesztendősen. Tizenöt éves korára szépülni kezdett; bodorította a haját, és bálok után sóvárgott; arcbőre javult, arca kitelt, megszínesedett, szemébe több élet költözött, alakjába több tartás. Már nem vonzódott a piszokhoz, inkább a cicomához, s ahogy tiszta lett, úgy lett takaros; most már, örömére, azt hallotta olykor, hogy apja és anyja a csinosodásáról ejt el néha egy-egy szót. - Catherine-ből egészen jó külsejű leány lesz - ma szinte szemrevaló - efféle megjegyzések ütötték meg olykor a fülét; s mily kellemetesen hangzottak! Ha az a leány, ki élete első tizenöt esztendejében csúnyácska volt, szinte szemrevaló lesz, nagyobb örömben van része, mint amilyen a született szépséget valaha is érheti. Mrs. Morland igen derék asszony volt, és szívéből óhajtotta, hogy mindegyik gyermeke elérje azt, amit el kell érnie; idejét azonban olyannyira elfoglalta a gyermekágy meg a kicsikék tanítgatása, hogy nagyobb leányainak óhatatlanul magukról kellett gondoskodniok; nem csoda hát, hogy Catherine, akit a természet semminémű hősnői tulajdonsággal nem ruházott fel, tizennégy esztendős fejjel jobban kedvelte a krikettet, a baseballt, a lovaglást meg a környéken való kóborlást a könyveknél - vagy legalábbis a hasznos tudnivalókat tartalmazó könyveknél; feltéve ugyanis, hogy semminémű hasznos tudományt nem lehetett belőlük meríteni, ha csupa mese volt bennük és semmi elmélkedés, a legcsekélyebb kifogása sem volt a könyvek ellen. Tizenöt és tizenhét éves kora között azonban hősnőnek készült; elolvasta mindama műveket, amelyeket hősnőknek el kell olvasniuk, hogy emlékezetüket az eseménydús életük hányattatásaiban oly hasznos és megnyugtató idézetekkel vértezhessék fel. Pope-tól megtanulta bírálni mindazokat, akik felfuvalkodva gúnyolják a kínt1 Graytől azt, hogy ... a rétnek hány pazar virága nő, S hervad látatlan puszták vad szelén! 2 Thomsontól, miszerint ... Boldogító feladat A zsenge eszmét virággá nevelni3 Shakespeare pedig az ismeretek valóságos tárházát nyitotta meg előtte; megtudta példának okáért, hogy holmi ... légnemű Kis csacsiság a féltékenynek oly Erős bizonyság, mint a biblia,4 hogy A kis bogár, mit lábunk eltapos, Testében éppolyan fájdalmat érez, Mint egy haldokló óriás,5 1

Kiss Zsuzsa fordítása.

2

Jékely Zoltán fordítása.

3

Kiss Zsuzsa fordítása.

4

Othello. III. 3. (Kardos László fordítása)

5

Szeget szeggel. III. 1. (Mészöly Dezső fordítása) 3

valamint hogy a szerelmes ifjú nő A türelem szép emlékszobraként Mosolyog búján.6 Catherine kielégítő javulást tanúsított e tekintetben, és módfelett jól haladt sok egyéb vonatkozásban is; szonetteket nem írt ugyan, ám az olvasásukra már ráfanyalodott; és ha arra vajmi csekélyke volt is a remény, hogy a társaságot elragadtatásba sodorja a zongorán előadott, maga szerzette prelúdiummal, az azonban alig került fáradságába, hogy mások előadására figyeljen. Legsúlyosabb fogyatékossága a ceruza terén mutatkozott: a rajzolásról fogalma sem volt - mégannyi sem, hogy tetten érhetnék, amint lopva megkísérli felvázolni szerelmese arcélét. Itt azután siralmasan elmaradt az igaz hősnői magaslatoktól. Pillanatnyilag még maga sem volt tudatában e fogyatékosságnak; nem volt ugyanis szerelmese, akinek az arcélét felvázolhatta volna. Catherine betöltötte tizenhetedik életévét, ám egyetlen szeretetreméltó ifjút sem ismert meg, aki felébreszthette volna szunnyadó érzelmeit: egyetlen igaz szenvedélyt sem lobbantott lángra, és nem keltett semminő, ha mégoly szerény és múló csodálatot sem. Ez már valóban különös! Ám a különös dolgoknak rendszerint okát adhatjuk, ha tüzetesen felkutatjuk az eredetüket. A környéken egyetlen árva gróf, de még báró sem akadt. Ismeretségükben egyetlen család sem volt, amely küszöbön lelt fiúgyermeket nevelt és támogatott volna egyetlen ifjú sem, kinek a származását homály borítaná. Catherine atyjának nem volt gyámfia, a község földesurát pedig nem áldotta meg gyermekkel az Ég. Ám ha egy ifjú hölgy hősnőnek rendeltetett, negyven környékbeli család megátalkodottsága sem állhatja az útját. Valaminek történnie kell - és fog is történni, hogy hősnőnk útjába vesse a hőst. A wiltshire-i Fullerton falu, Morlandék lakóhelye körüli földek birtokosát, Mr. Allent, Bath-ba küldték csúzos bántalmainak kezelésére; felesége őnagysága pedig, egy nyájas természetű dáma, megkedvelte Morland kisasszonyt, és minden bizonnyal tudta, hogy ha egy ifjú hölgy a maga falujában nem bukkanhat kalandra, nyakába kell vennie a világot kalandkeresőben meginvitálta hát Catherine-t: tartson velük. Mr. és Mrs. Morland készséggel, Catherine pedig túláradó boldogsággal egyezett bele.

6

Vízkereszt. II. 4. (Radnóti Miklós fordítása) 4

Második fejezet Hozzáfűzve a mindeddig elmondottakhoz Catherine Morland külső és belső adottságairól, az idő tájt, amikor hatheti bath-i tartózkodás viszontagságaiba és veszedelmeibe készült bocsátkozni, az olvasó tüzetesebb tájékoztatása érdekében le kell szögeznünk - ha netán a következő lapok egyébiránt nem lennének képesek felvilágosítással szolgálni a tekintetben, milyennek szántuk Catherine jellemét -, hogy jószívű volt, vidám és nyílt természetű; nem volt benne sem önhittség, se mesterkéltség; modora épp most vetette le kisleány korának esetlenségét és bátortalanságát; személye szívet, s ha jó napja volt, szemet gyönyörködtető, elméje pedig nagyjából oly tudatlan és tájékozatlan volt, amilyen a női elme tizenhét esztendős korában rendesen. Az elutazás órája közelegvén, Mrs. Morlanden, úgy vélhetnők, mindjobban eluralkodott az anyai aggodalom. Szívét bízvást keservesen fojtogatja a szeretett Catherine-jétől való szomorú válás ezernyi gonosz, riasztó előérzete, s együttlétük utolsó egy-két napján könnyeinek árjában fürdik minden bizonnyal; mi sem természetesebb, mint hogy az anya szobácskájában tartott végső tanácskozásukon felette fontos és haszonnal alkalmazható intelmek áradata patakzik bölcs ajkairól. Ily pillanatban a csordultig telt anyaszív megkönnyebbül, ha óva inthet heves vérű nemesurak és lovagok ellen, kik abban lelik gyönyörűségüket, hogy ifjú hölgyeket erővel elcsalnak holmi távoli tanyaházba. Hogyan is lehetne másképp? Mrs. Morland azonban oly keveset tudott grófokról és bárókról, hogy az általános gonosz hajlandóságukkal kapcsolatos gondolatok meg sem járták az eszét, és fel sem ötlött benne olyas gyanú, hogy a mondott urak üzelmei netán leányát fenyegetik. Intelmei a következő pontokra korlátozódtak: - Kérve kérlek, Catherine, mindig bugyoláld be jó melegen a nyakadat, amikor este kilépsz a Kaszinóból; és szeretném, ha számon tartanád, mennyit költesz - erre a célra neked adom ezt a könyvecskét. Sally, avagy más néven Sarah (hisz melyik jólnevelt ifjú hölgy lépheti át tizenhatodik esztendejét úgy, hogy a nevét szinte a felismerhetetlenségig meg ne változtatná?), helyzeténél fogva ez idő szerint minden bizonnyal nővérének meghitt barátnéja és bizalmasa. Ennélfogva felettébb figyelemreméltó, hogy Sarah sem azon nem erősködött, írna neki Catherine minden postával, sem pedig nem csikarta ki ígéretét, hogy híven tudatja minden egyes új ismerősről, meg a Bath-ban elhangzott minden érdekes beszélgetésről. Szó ami szó, e fontos utazással kapcsolatban Morlandék minden tekintetben mérsékelten és józanul jártak él, s ez inkább a mindennapi élet mindennapi érzelmeire vallott, nem pedig olyas kifinomult érzékenységre, gyengéd szenvedelmekre, amelyeket egy hősnőnek családjátóli első elszakadása kiváltani hivatott. Catherine atyja, ahelyett, hogy leányának korlátlan hitelt biztosított volna a bankárjánál, vagy akár csak egy százfontos bankjegyet nyomott volna a markába, mindössze tíz arannyal bocsátotta útnak, meg azzal az ígérettel, hogy szükség esetén kaphat többet is. Ily kevéssé biztató előjelek közepette ment végbe a búcsú és kezdődött az utazás; és illő nyugalommal, eseménytelen biztonságban folytatódott. Sem útonállókat, sem viharokat nem terelt elébük a szerencse, a batárnak sem sikerült felborulnia, hogy így biztosítaná hősnőnknek a hőssel való megismerkedést. Útjuknak legriasztóbb eseménye az volt, midőn Mrs. Allen megijedt, hogy fél pár fapapucsát a fogadóban felejtette - ez azonban szerencsére vaklármának bizonyult. Megérkeztek Bath-ba. Catherine csupa izgatott öröm volt; a tekintete ide-oda röppent, ahogy Bath szép és lenyűgöző környékéhez közeledtek, később pedig végighajtottak a szállóhoz vezető utcákon. Catherine azért jött, hogy boldog legyen, s boldognak érezte máris magát. 5

Hamarosan elfoglalták kényelmes szállásukat a Pulteney utcában. E helyütt illik elmondanunk egyet-mást Mrs. Allenről, hogy az olvasó megítélhesse, a hölgy cselekedetei hogyan segítik elő a továbbiakban a mű általános nyomorúságát, s mivel járul hozzá ő maga a szegény Catherine-re az utolsó kötetben bizonnyal leselkedő végromláshoz óvatlanságával, közönségességével, avagy féltékenységével-e; hogy elfogja-e Catherine leveleit, aláássa jó hírét, avagy kiutasítja a házából. Mrs. Allen a nőnemű lények ama népes osztályához tartozott, akiknek társasága egyetlen érzelmet válthat ki: meglepetést azon, hogy akadt a világon férfiú, ki a hölgyet kellően kedvelte ahhoz, hogy elvette légyen feleségül. Nem jutott osztályrészéül sem szépség, sem lángész, sem tehetség, sem előkelőség. Úrinőre valló viselkedés, csöndes, tunya jóindulat bőségesen, hétköznapi észjárás - mindössze ez tette alkalmassá arra, hogy őt válassza párjául egy értelmes, művelt férfi, mint Mr. Allen. Egyetlen tekintetben csodálatra méltóan alkalmas volt rá, hogy egy ifjú hölgyet bevezessen a társaságba: csakoly szívesen járt ugyanis mindenhova s nézett meg mindent maga is, mint bármelyik ifjú hölgy. Az öltözködés volt a szenvedélye. Tökéletesen ártalmatlan örömét lelte az eleganciában; s hősnőnk csak három vagy négy nap elteltével léphetett ki az életbe, miután megtudták, mit viselnek általában a hölgyek, s gardedámja a legújabb divat szerinti ruha birtokába került. Catherine maga is vásárolt egyetmást, és amikor mind e dolgok végére jártak, elérkezett a fontos este, amikor bevezetést nyer a Felső Kaszinóba. Avatott kéz vágta és fésülte a haját, adta rá a ruháját, s mind Mrs. Allen, mind a komornája kijelentette: Catherine külseje szakasztott olyan, amilyennek lennie kell. E bátorítás hallatán Catherine merte remélni, hogy legalábbis nem éri gáncs, amíg a tömegen áthalad. Ha megbámulnák, szívesen fogadná, de számítani nem számított rá. Mrs. Allen oly sokáig öltözködött, hogy későre járt, mire a bálterembe léptek. Zajlott az idény, zsúfolt volt a terem, s a két hölgy nagy fáradsággal bepréselődött. Ami Mr. Allent illeti, ő egyenesen a kártyaszobába vette lépteit, s hagyta, hogy a hölgyek maguk élvezzék a tömeget. Mrs. Allennek nagyobb gondja volt új ruhájának biztonságára, mint pártfogoltjának kényelmére, ahogy az ajtónál zsúfolódó férfiak tömegén - oly gyorsan, ahogy a szükséges óvatosság engedte - átfurakodott; Catherine azonban nem tágított mellőle, barátnéja karjába fűzte karját, és a harcias gyülekezet együttes erővel sem szakíthatta el kettejüket. Legnagyobb megdöbbenésére azonban azt kellett tapasztalnia: ha végighaladnak is a termen, akkor sem tudnak a tömegből kibontakozni; sőt, szinte sűrűsödött, ahogy tovább jutottak, holott Catherine úgy képzelte: mihelyt sikerül behatolniok az ajtón, könnyen találnak ülőhelyet, és tökéletes kényelemben kísérheti figyelemmel a táncot. Ez azonban távolról sem volt így, s bár lankadatlan buzgalommal sikerült eljutniok a terem túlsó végébe, a helyzetük semmit sem változott; a táncolókból nem láttak mást, mint némelyik hölgy magas tolldíszét. De ők csak haladtak tovább - valami jobbra számítottak; s erejük és ügyességük csüggedetlen megfeszítésével végre a legtávolabbi pamlag mögötti folyosón találták magukat. Itt némileg kisebb volt a tömeg, mint odalent; s Morland kisasszony innen átfogó képet nyerhetett az alanti társaságról, meg arról, mily veszedelmes volt áthatolnia közöttük. Pompás látvány volt, s az est során első ízben érezte meg, hogy bálban van: táncolni vágyott, de egyetlen ismerőse sem volt a teremben. Mrs. Allen megtette mindazt, ami tőle telt: jámborul el-elmondogatta: - Bárcsak táncolhatna, kedvesem - szívemből kívánom, hogy lenne táncosa. Ifjú barátnéja egy darabig hálálkodott eme kívánságokért, azonban oly gyakran ismétlődtek, és oly tökéletesen hatástalannak bizonyultak, hogy Catherine elunta végül, és többet nem mondott köszönetet.

6

Nem élvezhették azonban sokáig a nagy nehezen meghódított magaslat nyugalmát. Hamarosan mindenki teázni indult, nekik is ki kellett préselődniök tehát, akár a többieknek. Catherine-t holmi csalódottságféle fogta el - belefáradt, hogy szüntelenül tülekednie kell olyan emberek között, akiknek az egyhangú arca semmiféle érdekességgel nem szolgált, akik a számára tökéletesen ismeretlenek voltak, s bosszantó bebörtönöztetését még azzal sem enyhíthette, hogy szót válthatott volna fogolytársaival; amikor pedig végre valahára a teaszalonba értek, csak még félszegebbnek érezte, hogy nincs társaság, amelyhez csatlakozhatnának, ismerős, akit üdvözölhetnének, úriember, aki a segítségükre lehetne. Mr. Allent nem látták sehol; s mivel hiába tekingettek körül elfogadhatóbb hely után, végül kénytelenek voltak egy asztal végénél leülni, ahol már nagyobb társaság telepedett le, holott nem volt ott semmi dolguk, és nem volt senki, akihez szólhattak volna, legfeljebb egymáshoz. Mihelyt leültek, Mrs. Allen elégedetten állapította meg, hogy sikerült épségben megőriznie a ruháját. - Igazán bosszantó lett volna, ha elszakad, nemde? Olyan kényes ez a muszlin. Ami azt illeti, az egész teremben nem láttam semmit, ami ennyire tetszene nekem. - Milyen kellemetlen, hogy nincs itt egyetlen ismerősünk sem - suttogta Catherine. - Valóban, kedvesem - felelte tökéletes nyugalommal Mrs. Allen -, csakugyan felettébb kellemetlen. - Mit tegyünk? Az urak és a hölgyek itt az asztalnál mintha azon tűnődnének, miért jöttünk ide - mintha rájuk akarnánk erőltetni a társaságunkat. - Csakugyan. Felettébb kellemetlen. Bárcsak volna sok ismerősünk. - Bárcsak volna akár egy; legalább odamehetnénk valakihez. - Nagyon igaz, kedvesem; s ha ismernénk valakit, nyomban csatlakozhatnánk hozzá. Skinnerék itt voltak tavaly - bárcsak itt volnának most is. - Ne menjünk el inkább? Hiszen itt még teríték sincs a számunkra! - Valóban nincs. Milyen bosszantó! De azért inkább maradjunk itt; az embert annyit taszigálják ilyen tömegben. Milyen a frizurám, kedvesem? Valaki meglökött, és attól tartok, kárt tett benne. - Nem, dehogy; igazán nagyon szép. De, drága Mrs. Allen, bizonyos abban, hogy senkit sem ismer ebben a nagy sokaságban? Valakit csak kell ismernie. - Szavamra, senkit sem ismerek - bárcsak ismernék. Tiszta szívemből kívánom, bárcsak volna itt sok ismerősöm, és akkor szereznék táncost magának. Igazán örülnék, ha táncolhatna. Nicsak, milyen különös asszony megy ott! Milyen fura ruhát visel! Mennyire ódivatú! Nézze csak a hátát. Egy kis idő elteltével egyik szomszédjuk teával kínálta őket; az ajánlatot köszönettel elfogadták, s ez felületes társalgást eredményezett azzal az úrral, aki a teát kínálta; ez volt az egyetlen alkalom, hogy bárki is beszélt velük egész este, amíg csak Mr. Allen a tánc végeztével fel nem fedezte őket s nem csatlakozott hozzájuk. - Nos, Morland kisasszony - kérdezte nyomban -, ugye, kellemes volt a bál? - Ó, igen, nagyon kellemes - felelte Catherine, s hiú igyekezettel próbált leplezni egy hatalmas ásítást.

7

- Bárcsak táncolhatott volna - mondotta Mrs. Allen. - Bárcsak szerezhettünk volna neki táncost. Mondtam is, hogy mennyire örülnék, ha idén télen volnának itt Skinnerék, nem tavaly, vagy ha Parryék eljöttek volna, amint egyszer említették - akkor Morland kisasszony táncolhatott volna George Parryvel. Annyira sajnálom, hogy nem volt táncosa! - Majd egy másik este jobban sikerül, remélem - hangzott Mr. Allen vigasztalása. Mihelyt a tánc véget ért, a társaság oszladozott, és az ott maradók kényelmesebben sétálgathattak; elérkezett hát az ideje, hogy hősnőnket, aki mindeddig az este eseményeiben nem játszott valami jeles szerepet, észrevegyék és megcsodálják. Öt percenként, ahogy ritkult a tömeg, mind nagyobb tere nyílt bájainak. Most már láthatta sok fiatalember, aki mindaddig a közelébe sem került. Ám megpillantván hősnőnket, egyikük sem rezzent össze elragadtatott csodálatában, az izgatott kíváncsiság suttogása sem futott végig a termen, és istennőnek sem nevezte Catherine-t senki. Holott igen jól mutatott aznap este, s ha a társaság ismerte volna három esztendeje, most igen csinosnak tartották volna. Bizonyos elismerést mégiscsak aratott: két úr a füle hallatára jelentette ki róla, hogy csinos leány. E szavak el is érték a kellő hatást: Catherine nyomban kellemesebbnek érezte az estét, mint azelőtt - szerény hiúságát érte bók - s hálásabb volt a két fiatalembernek ezért az egyszerű dicséretért, mint egy vérbeli hősnő lett volna a bájait dicsőítő tizenöt szonettért; Catherine mindenki iránt nyájas indulattal eltelve tért vissza székéhez, és tökéletesen beérte annyival, amennyiben a közfigyelemből részesült.

8

Harmadik fejezet Ezentúl rendszeres kötelezettségekkel járt minden délelőtt; boltokat kellett felkeresni; a város valamely új részét megtekinteni; s az ivócsarnokban megjelenni, ahol vagy egy óra hosszat parádéztak fel-alá, megnéztek mindenkit és nem beszéltek senkivel. Mrs. Allen ajkán most is gyakori volt az óhaj, hogy bárcsak volna Bath-ban népes ismeretsége, s el is ismételte minden alkalommal, minden áldott délelőtt, amikor újra meg újra bebizonyosodott, hogy az égvilágon senkit sem ismer. Megjelentek az Alsó Kaszinóban is; és itt már jobban kedvezett hősnőnknek a szerencse. A ceremóniamester bemutatott táncosul egy felettébb úri megjelenésű fiatalembert, Tilney urat. Huszonnégy-huszonöt éves lehetett, meglehetősen magas volt, az arca megnyerő, tekintete értelmes és élénk, s ha nem is éppenséggel jóképű, de szinte az. Fellépése jó volt, és Catherine felettébb szerencsésnek érezte magát. Tánc közben kevés alkalom volt a beszélgetésre; amikor azonban leültek teázni, Catherine szakasztott olyan kellemesnek találta táncosát, mint amilyennek feltételezte. Folyékonyan és szellemesen beszélt - volt a modorában bizonyos hetykeség, tréfálkozását pedig, ha nem mindig értette is Catherine, érdekesnek találta. Egy darabig elcsevegtek a körülöttük található tárgyak kínálta témákról, majd a fiatalember hirtelen így szólt: - Mindeddig megbocsáthatatlanul elhanyagoltam a táncos kötelmeit, kisasszonyom; meg sem kérdeztem, mióta időzik Bath-ban; hogy járt-e már itt máskor is; vajon volt-e már a Felső Kaszinóban, színházban, hangversenyen; s hogy hogy tetszik kegyednek általánosságban a hely. Igen figyelmetlen voltam - de vajon hajlandó lenne most az említett kérdésekben kielégíteni kíváncsiságomat? Ha igen, kezdem is legott. - Felesleges fáradnia, uram. - Nem fáradság, higgye el, kérem, kisasszony. - Azután merev mosolyba rendezte arcvonásait, s mesterkélten ellágyítva hangját, negédes modorban megkérdezte: - Régóta időzik Bath-ban, kisasszonyom? - Körülbelül egy hete, uram - felelte Catherine, és igyekezett palástolni mosolyát. - Valóban?! - hangzott mesterkélt megdöbbenéssel. - Miért lepi ez meg, uram? - Csakugyan, miért? - kérdezte természetes hangján a fiatalember. - De hát valamiféle indulatot csak kell hogy tanúsítsak a kegyed válasza nyomán?! A meglepetést a legkönnyebb tettetni, és az sem kevésbé indokolt, mint bármi más. No, de folytassuk. Járt már itt, kisasszonyom? - Még sohasem, uram. - Valóban? Megtisztelte már megjelenésével a Felső Kaszinót? - Igen, uram. Hétfőn voltam ott. - Színházban volt-e már? - Igen, uram, kedden láttam a darabot. - Hangversenyen? - Voltam, uram, szerdán.

9

- És általánosságban tetszik-e kegyednek Bath? - Igen - nagyon kedvelem. - Most pedig negélyesen el kell mosolyodnom, aztán visszatérhetünk a józan beszédhez. Catherine elfordította fejét; nem tudta, vajon elnevetheti-e magát. - Látom, mit gondol felőlem - mondotta komolyan a fiatalember. - Ugyancsak szánalmas figura leszek holnap a naplójában. - A naplómban?! - Szinte látom, mit ír majd: „Pénteken elmentem az Alsó Kaszinóba; kék szegélyű, babos muszlinruhámat viseltem - sima fekete cipőt - igen előnyös volt a megjelenésem; de különös módon zaklatott egy fura, együgyű ember; kényszerített rá, hogy táncoljak vele, és ingerelt az ostobaságaival.” - Ilyesmit ugyan nem fogok írni. - Megmondjam, mit kellene írnia? - Ám tessék. - „Táncoltam egy fölöttébb kellemetes ifjú emberrel, akit Mr. King mutatott be; sokat társalogtam vele - egészen különleges lángésznek tetszik - remélem, közelebbről megismerhetem.” Nos, kisasszony, óhajom szerint ezt kellene írnia. - Talán nem is vezetek naplót! - Talán nem is ül ebben a szobában, és én nem ülök a kegyed oldalán - ebben is épp annyi joggal kételkedhetünk. Nem vezet naplót! Napló nélkül hogyan is értesülhetnének távollevő kuzinjai a kegyed bath-i életviteléről? Hogyan számolhatna be érdemük szerint minden egyes nap bájcsevegéséről, bókjairól, hacsak minden este fel nem jegyzi a naplójába? Hogyan emlékezhetnék valamennyi ruhájára, hogyan írhatná le arcbőrének mindenkori árnyalatát, hajának változatos fodorítását, ha nem hagyatkozhatnék mindenben a naplójára? Kedves kisasszonyom, nem vagyok én oly járatlan az ifjú hölgyek szokásainak tekintetében, ahogyan hinni szeretné; azonkívül javarészt a naplóírás dicséretes szokásának köszönhető ama könnyed stílus, amelyért a hölgyeket általában ünneplik. Mindenki egyetért benne, hogy a kellemetes levelek írásának tehetsége sajátlag nőnemű adottság. A természet is közreműködhetett némiképp, de bizonyos vagyok benne, hogy lényeges segítségére szolgál a naplóvezetés gyakorlata. - Néha elgondolkodtam azon - mondta kétkedő hangon Catherine -, vajon a hölgyek csakugyan annyival jobb leveleket írnak-e, mint az urak? Alig hihetem, hogy a fölény mindig a mi oldalunkon van. - Amennyire alkalmam volt megítélhetni, úgy látom, nők körében a levélírás szokásos stílusa makulátlan - három sajátságot kivéve. - És vajon mik azok? - A tárgy általános fogyatékossága, az írásjelek tökéletes elhanyagolása, és a nyelvtan felettébb gyakori semmibevétele. - Mondhatom, felesleges volt attól tartanom, hogy el kell hárítanom a bókot. Úgy látszik, e tekintetben nincs rólunk túlságosan nagy véleménnyel.

10

- Nem tartom azt sem általánosabb szabálynak, hogy a nők jobb leveleket írnak a férfiaknál, mint azt, hogy jobban énekelnek duetteket vagy jobban festenek tájképeket. Nagyjából egyenlő arányban jut mindkét nemnek minden tehetségből, amelynek az ízlés az alapja. Mrs. Allen szakította félbe társalgásukat: - Kedves Catherine-em - szólott -, vegye ki ezt a tűt a ruhám ujjából; attól tartok, máris elszakította. Sajnálnám pedig, mert igencsak kedvelem ezt a ruhát, holott yardja mindössze kilenc shillingbe került. - Pontosan ennyire becsültem volna, asszonyom - mondotta a muszlinra tekintve Mr. Tilney. - Ön ért a kelmékhez, uram? - Különlegesen jól; mindig magam vásárolom a nyakravalómat, és ítéletemet kitűnőnek tartják; húgom pedig gyakran kér meg, hogy válasszak helyette kelmét. A minap is vettem neki egy ruhára valót, és bámulatosan jó vételnek mondotta valamennyi hölgy, aki csak látta. Alig öt shillinget adtam yardjáért, holott tiszta indiai muszlin. Mrs. Allenre nagy hatást gyakorolt az ifjú különleges képessége. - A férfiak általánosságban oly csekély figyelmet szentelnek az efféle holminak - mondotta. Sehogy sem tudtam rászoktatni Mr. Allent, hogy egyik ruhámat a másiktól megkülönböztesse. Ön bizonyára nagy támasza a húgának, uram. - Szívből remélem, asszonyom. - Megmondaná, uram, hogy vélekedik Morland kisasszony ruhájáról? - Igen csinos, asszonyom - mondta a fiatalember, és komolyan szemügyre vette -, de alig hinném, hogy jól bírja majd a mosást, és tartok tőle, hogy könnyen kifoszlik. - Nahát - nevetett Catherine -, hogy lehet ennyire... - kis híján azt mondta: „bolondos”. - Tökéletesen egy véleményen vagyok önnel, uram - felelte Mrs. Allen -, s meg is mondtam Morland kisasszonynak, amikor a kelmét vásárolta. - Igen ám, de kegyed is tudja, asszonyom, hogy a muszlint sokféleképpen fel lehet használni; Morland kisasszonynak marad belőle elég egy zsebkendőre, főkötőre, avagy körgallérra. A muszlin sosem megy veszendőbe. Ha negyvenszer nem, egyszer sem hallottam ezt a húgomtól, ha könnyelműen többet vásárolt belőle, mint amennyire szüksége volt, vagy óvatlanul szabta fel a kelmét. - Bath elbájoló hely, uram; annyi jó bolt van itt. Mi igen szegényesen vagyunk ellátva vidéken; nem mintha nem volnának igen jó boltok Salisburyben, de az bizony messze esik; nyolc mérföld nagy út - Mr. Allen szerint kilenc, pontosan kilenc, én azonban bizonyos vagyok benne, hogy nyolcnál nincs több -, és oly fáradságos az út, hogy halálosan kimerülök, mire hazaérek. Itt pedig csak kilép az ember az ajtón, és öt perc alatt mindent megvehet. Mr. Tilney kellő udvariassággal látszott érdeklődni Mrs. Allen mondókája iránt; a hölgy pedig nem tágított a muszlin témájától, míg újra nem kezdődött a tánc. Társalgásuk hallatán Catherine-ben feltámadt a gyanú, hogy táncosa magában mulat a mások gyengeségein. - Min töpreng oly komolyan? - kérdezte a fiatalember, amikor visszamentek a bálterembe. Remélem, nem a táncosán; mert ahogy a fejét rázza, azt kell hinnem, gondolatai nem elégedettek.

11

Catherine arcát elfutotta a pír. - Nem gondoltam semmire - felelte. - Ej, de ravasz és titokzatos; hanem én szívesebben venném, ha megmondaná nyíltan, hogy nem mondja meg. - Nos, úgy tehát nem mondom meg. - Köszönöm; most már ugyanis ismeretségben leszünk, én meg ezennel felhatalmazást nyertem, hogy ezzel ingereljem kegyedet, valahányszor találkozunk, márpedig a világon semmi ennél jobban nem egyengeti a meghittség útját. Táncoltak megint; s amikor az összejövetel feloszlott, elválásukkor - a hölgy szívében legalábbis - erős volt a hajlandóság, hogy folytassák az ismeretséget. Vajon Catherine oly sokat gondolt-e táncosára, míg megitta hígított forralt borát, s ágyba készült, hogy mire odakerült, álmodott is róla - nem tudható bizonyosan; ám remélem, hogy ha úgy történt is, csupán könnyű szender során, legfeljebb reggeli félálomban; mert ha igaz, amit egy ünnepelt író állít, hogy egyetlen ifjú hölgynek sincs joga szerelembe esni, amíg az úr a maga szerelmét meg nem vallotta, bizonyára nagy illetlenség, hogy egy ifjú hölgy egy úrról álmodjon, mielőtt nyilvánvalóvá válnék, hogy az illető úr róla álmodott. Mr. Allen bizonyára nem törte azon a fejét, hogy vajon mennyire illedelmesen álmodozik, avagy szerelmes Mr. Tilney, afelől azonban csakhamar kielégítő eredménnyel tudakozódott, hogy az ismeretsége ifjú pártfogoltjával nem kifogásolható-e - Mr. Allen ugyanis már az est kezdetén utána járt, ki a kisasszony táncosa, és megnyugodva értesült arról, hogy Mr. Tilney lelkész, és felettébb tisztes gloucestershire-i családból származik.

12

Negyedik fejezet Catherine másnap a szokásosnál nagyobb buzgalommal sietett az ivócsarnokba. Szíve mélyén bizonyos volt abban, hogy még a délelőtt folyamán viszontláthatja ott Mr. Tilneyt, és kész volt rá, hogy mosollyal üdvözölje: ám a mosoly nem szükségeltetett - Mr. Tilney nem jelent meg. A divatos órák valamelyikében Istennek valamennyi Bath-ban időző teremtménye felbukkant a csarnokban - az ő kivételével; tömegével áramlott szüntelenül a nép, ki és be, le és fel; csupa olyan ember, aki nem érdekelt senkit, s akit nem akart látni senki - nem maradt más távol, csak ő. - Micsoda élvezetes hely Bath - mondotta Mrs. Allen, amikor letelepedtek a nagy óra mellett, miután addig járkáltak fel-alá a teremben, míg el nem fáradtak -, és mennyire kellemes lenne, ha volna itt ismerősünk! Ennek az érzésnek Mrs. Allen oly sűrűn és oly hasztalanul adott hangot, hogy semmiféle különleges okkal nem remélhetett ezúttal sem kedvezőbb eredményt; tudjuk azonban, hogy ki míg él, remél, mert lankadatlan buzgalmunk egyszer célba ér, s a lankadatlan buzgalom, amellyel a hölgy minden áldott nap ugyanazt remélte, végül csakugyan célba ért: mert alig üldögélt ott tíz perce, midőn a mellette ülő és vele nagyjából egykorú hölgy, aki néhány perce figyelmesen szemlélte, felettébb szívélyesen e szavakat intézte hozzá: - Gondolom, nem tévedek asszonyom; bár jó ideje nem részesültem abban az örömben, hogy láthattam volna kegyedet, de ugyebár Allen a neve? E kérdésre igenlő válaszban részesülvén, az idegen hölgy magát Mrs. Thorpe-nak nevezte meg; Mrs. Allen pedig legott felismerte benne egy hajdani iskolatársnéját és kebelbarátnéját, akit, mióta ki-ki férjhez ment, mindössze egyszer látott, s annak is sok esztendeje. Nagy volt az örömük e találkozáson, s bízvást lehetett is, hiszen az elmúlt tizenöt esztendő során a legkevésbé sem kavarta fel lelkük nyugalmát a tény, hogy mit sem tudnak egymásról. Kölcsönösen bókoltak egymás külsejének; megállapították, hogy az idő valósággal repült legutóbbi találkozásuk óta, hogy nem is gondolták volna, hogy Bath-ban találkoznak, s hogy micsoda boldogság régi barátokat viszontlátni, majd ki-ki a másiknak családja, testvérei és kuzinjai felől érdeklődött, és számot adott a magáéról, s egyszerre beszéltek mind a ketten, mert mindegyikük hajlamosabb volt tájékoztatással szolgálni, mintsem abban részesülni, következésképpen mindegyikük igen keveset hallott abból, amit a másik mondott. Mrs. Thorpe-nak mindazonáltal volt egy nagy előnye a beszédben Mrs. Allennel szemben, számos gyermeke lévén, s amikor bőségesen kitért fiainak különb-különb tehetségére, leányainak pedig a szépségére - amikor beszámolt az életben való helyzetükről és reményeikről - hogy John Oxfordban van, Edward középiskolában, William pedig a tengeren -, s hogy kit-kit jobban szeretnek és tisztelnek a maga helyén, mint bármely más három emberi lényt bárhol és bármikor: Mrs. Allen mindezt nem viszonozhatta hasonló tájékoztatással, nem halmozhatta el kelletlenül és hitetlenül hallgató barátnéját hasonló diadalmak elbeszélésével, s kénytelen volt ülni, és színleg hallgatni ezen anyai ömlengéseket, melyek során mindössze azzal vigasztalhatta magát, hogy - mint éles szeme csakhamar felfedezte - a Mrs. Thorpe köpenyét szegélyező csipke feleannyira sem csinos, mint az övé. - Itt jönnek az én drága leányaim - kiáltott fel Mrs. Thorpe, és három csinos leányzó felé mutatott, akik kart karba fűzve közeledtek feléje. - Drága Mrs. Allen, engedje meg, hogy bemutassam őket, annyira boldogok lesznek, hogy megismerhetik kegyedet: a legmagasabbik

13

Isabella, legidősebb leányom; ugye, milyen szép fiatal teremtés? A másik kettőnek is sok a bámulója, de szerintem Isabella a legcsinosabb. A Thorpe kisasszonyokat bemutatták; Morland kisasszony pedig aki egy kis időre feledésbe merült, hasonlóképpen bemutattatott. A név láthatólag valamennyiüket meglepte, s miután néhány udvarias mondatot váltottak, a legidősebb ifjú hölgy fennhangon így szólott a többiekhez: - Mily rendkívüli módon hasonlít Morland kisasszony a bátyjához! - Szakasztott mása! - kiáltott az anya; és: - Bárhol ráismernék, hogy az ő húga! - ismételték valamennyien, kétszer-háromszor is. Catherine egy pillanatra meglepődött; alig fogtak azonban Mrs. Thorpe és a leányai Mr. James Morlanddel való ismeretségük történetébe, már eszébe jutott, hogy legidősebb bátyja nemrégiben bizalmas barátságot kötött egy kollégiumi társával, aki a Thorpe névre hallgat, s hogy a karácsonyi vakáció utolsó hetét a Thorpe családnál töltötte, London közelében. Miután mindezt kibogozták, számos lekötelező mondat hangzott el a Thorpe kisasszonyok szájából ama vágyukat illetőleg, hogy szívesen megismerkednének Morland kisasszonnyal közelebbről is; hogy a bátyjaik barátsága révén máris barátnőknek tekintik magukat és a többi, amit Catherine örömmel hallgatott, és a rendelkezésére álló kellemetes kifejezésekkel viszonzott, majd, a barátság első zálogául, felkérték, fogadná el a legidősebb Thorpe kisasszony karját, s kerülne vele egyet a teremben. Catherine-t elbűvölte, hogy bath-i ismerőseinek köre ily módon kibővült, s feledte jóformán még Mr. Tilneyt is, amíg Thorpe kisasszonnyal beszélgetett. A csalódott szerelemnek minden bizonnyal legjobb balzsama a barátság. Csevegésük ama tárgyak körül forgott, amelyek kötetlen megvitatása általában nagymértékben elősegíti két ifjú hölgy között a hirtelen támadt barátságot; úgymint: a ruhák, a bálok, a széptevők és a fura figurák. Thorpe kisasszony mindazonáltal, négy esztendővel idősebb és legalább négy esztendővel tájékozottabb lévén, mint Morland kisasszony, határozott előnnyel rendelkezett mindezen ismeretek terén. Módja volt összehasonlítani Bath báljait a tunbridgeiekkel; divatját a londoni divattal; helyesbíthette új barátnéja nézeteit az ízléses öltözködés számos pontját illetően; felfedezte a kacérkodást bármely hölgy és úr között, ha csak egymásra vetettek egy mosolyt; s a sűrű tömegben is felismert minden fura szerzetet. E tulajdonságai kivívták Catherine illő csodálatát, akinek szemében merő újdonság volt mindez; s az általuk természetszerűleg felkeltett tisztelet akadálya lehetett volna tán a barátkozásnak, ha Thorpe kisasszony modorának könnyed vidámsága, gyakori fogadkozása: mennyire örül az új ismeretségnek, fel nem olvasztotta volna az áhítatos tiszteletet, s a nyomában más nem maradt, csak gyengéd vonzalom. Növekvő barátságuk nem érte be féltucatnyi fordulóval az ivócsarnokban, hanem távozóban megkövetelte, hogy Thorpe kisasszony egészen Mr. Allen házának kapujáig kísérje el Morland kisasszonyt; s hogy ott felettébb meleg és hosszas kézszorongatással váljanak el, miután kölcsönös megkönnyebbülésükre megtudták, hogy este a színházban viszontlátják egymást, s hogy másnap reggel ugyanabban a kápolnában mondhatják el imádságukat. Catherine ekkor egyenesen felrohant a lépcsőn, és a szalon ablakából figyelte Thorpe kisasszony távolodását az utcán; csodálta kecses és élénk járását, alakjának, öltözékének divatos eleganciáját, és hálás volt - mint lehetett is -, hogy a jó szerencse ilyen barátnéval ajándékozta meg. Mrs. Thorpe özvegyasszony volt, nem is nagyon gazdag; jó kedélyű, jó szándékú teremtés, és igen elnéző anya. Legidősebb leánya nagyon szép volt, a fiatalabbak pedig igyekeztek éppoly csinosnak látszani, utánozták modorát, öltözködését, és fáradozásukat siker koronázta.

14

E rövid beszámoló a Thorpe családról pótolni hivatott magának Mrs. Thorpe-nak hosszadalmas és részletes elbeszélését múltbéli hányattatásairól és szenvedéseiről, amely egyébként szükségszerűen megtöltött volna további három-négy fejezetet, bőségesen taglalva a nagyurak és jogászok érdemtelenségét, valamint apróra részletezve húsz évvel ezelőtt elhangzott beszélgetéseket.

15

Ötödik fejezet Aznap este, a színházban, Catherine idejének jó részét igénybe vette, hogy viszonozza Thorpe kisasszony bólintásait és mosolyait - de nem foglalta le annyira, hogy elmulasztotta volna kutató pillantását végigjáratni valamennyi, szemmel elérhető páholyon, vajon nincs-e benne Mr. Tilney; ám hiába nézelődött: Mr. Tilney a színházat sem pártolta jobban, mint az ivócsarnokot. Catherine remélte, hogy másnap nagyobb szerencsével jár; s amikor jó idő iránti fohászára válaszul gyönyörű reggelre ébredt, alig is kételkedett benne, mivel egy szép vasárnap Bath-ban minden házból kicsalja a lakókat, s ilyen alkalommal szinte az egész világ fel-alá sétál, és elmondja ismerőseinek, hogy milyen csodás nap virradt reájuk. Az istentisztelet végeztével Thorpe-ék és Allenék nagy buzgalommal keresték egymás társaságát, s miután elegendő ideig maradtak az ivócsarnokban, hogy felfedezzék: elviselhetetlen a tömeg, és hogy sehol egy úri arcot nem látni - amit az egész idényben minden áldott vasárnap minden áldott lélek megállapít -, elsiettek a Crescentre, hogy jobb társaságban friss levegőt lélegezzenek. Itt azután Catherine és Isabella, kart karba öltve, ismét ízlelték a barátság édes zamatát fesztelen csevegésükben; sokat és nagy élvezettel beszélgettek; ám Catherine-nek ismét csak csalódnia kellett abbéli reménységben, hogy viszontláthatja táncosát. A fiatalember nem volt sehol; minden kutatás hiábavalónak bizonyult, délelőtti teremben vagy estéli táncon; sem a Felső sem az Alsó Kaszinóban, jelmezes vagy egyszerű bálon, nem volt látható, sem a délelőtti sétálók, a lovasok, a csézahajtók között. Neve nem szerepelt az ivócsarnok vendégkönyvében, s a kíváncsiság kénytelen volt ennyivel beérni. Mr. Tilney minden bizonnyal eltávozott Bath-ból. Pedig nem is említette, hogy a tartózkodása ily rövid lesz! E hőshöz olyannyira illő titokzatosság új kellemmel ruházta fel az ifjú személyét és modorát Catherine képzeletében, s csak fokozta aggályos igyekezetét, hogy többet tudjon meg felőle. Thorpeéktól semmiről sem értesülhetett, hiszen csak két napja időztek Bath-ban, amikor Mrs. Allennel találkoztak. A tárgyról azonban bőségesen cserélt eszmét szép barátnéjával, aki tőle telhetően bátorította: tartsa meg jó emlékezetében az ifjú urat; következésképp a benyomásnak, amit az utóbbi gyakorolt Catherine képzeletére, nem kellett gyengülnie. Isabella teljességgel bizonyos volt benne, hogy Mr. Tilney elbűvölő fiatalember; s hasonlóképpen bizonyos volt abban is, hogy Mr. Tilneynek nagyon megtetszett az ő drága Catherine barátnéja, mi sem természetesebb hát, mint hogy hamarosan visszatér. Mr. Tilney lelkész lévén, Isabella csak még nagyobb rokonszenvvel gondolt rá, „hisz nem is tagadja, nagy előszeretettel viseltetik e hivatás iránt”, s e szavak után kis sóhajféle szakadt fel kebeléből. Catherine - talán helytelenül - nem tudakolta e gyengéd felindulás okát; oly járatlan volt még a szerelem finom fortélyaiban, a barátság kötelmeiben, hogy nem tudta, mikor helyénvaló a szelíd csipkelődés, mikor a bizalmas vallomás kicsikarása. Mrs. Allen most már egészen boldog volt - egészen elégedett Bath-szal. Ismerősökre lelt, s nagy szerencséjére, bennük ráadásul régi kedves barátnőjének családjára; s a jó szerencse betetőzéséül módjában volt megállapítani, hogy a barátok közelről sem öltözködnek oly költségesen, mint ő. Mindennapi fohásza már nem az volt, hogy: - Bárcsak volna ismerősünk Bath-ban! -, hanem ily módon változott: - Mennyire örülök, hogy találkoztunk Mrs. Thorpepal! -, és maga is csakoly buzgón, szorgalmazta a két család találkozását, akár ifjú pártfogoltja és Isabella; csak akkor volt elégedett a napjával, ha a nagy részét Mrs. Thorpe oldalán tölthette az általuk társalgásnak nevezett művelet közepette, amelynek folyamán véleményüket alig cserélték ki, s még a tárgya sem mindig hasonlított, Mrs. Thorpe ugyanis főként gyermekeiről beszélt, Mrs. Allen pedig a ruháiról. 16

Catherine és Isabella barátsága éppoly gyorsan fejlődött, mint amilyen hevesen fellángolt, s oly sebesen lépdeltek végig a növekvő meghittség fokozatain, hogy hamarosan már nem szolgálhattak újabb bizonyítékával sem barátaiknak, sem egymásnak. Keresztnevükön szólították egymást, kart karba fűzve sétáltak, tánchoz feltűzték egymás uszályát, a négyesnél elválaszthatatlanok voltak; s ha egy-egy esős délelőtt megfosztotta őket minden egyéb szórakozástól, akkor sem tágítottak: találkozásukat nem akadályozhatta meg se sár, sem eső; bezárkóztak, és regényt olvastak közösen. Igen, regényt - én ugyanis nem veszem fel regényíróinknak azt az oly gyakori, kicsinyes és oktalan szokását, hogy megvető rosszallásukkal épp ama terméket alacsonyítják le, amelynek a számát ők maguk szaporítják, és esküdt ellenségeikkel versengve halmozzák el az efféle műveket a legkíméletlenebb jelzőkkel, a tulajdon hősnőjüknek pedig jóformán meg sem engedik, hogy ilyesmit olvasson, s ha netán mégis a kezébe vesz egy regényt, egészen bizonyos, hogy utálattal forgatja ízetlen lapjait. Ó, jaj! ha az egyik regény hősnője nem remélheti a másik regény hősnőjének pártfogását, kitől várhat vajon oltalmat és figyelmet? Ezt sehogy sem helyeselhetem. Hagyjuk a műítészekre, gyalázzák kedvükre a képzeletnek effajta ömlengéseit, emlegessék minden egyes új regény ürügyén a sajtót fojtogató fércműveket. Ne hagyjuk cserben egymást; érezzük sértve magunkat testületileg. Noha termékeink általánosabb és őszintébb élvezetet nyújtanak, mint a világ bármelyik egyéb írástudó testülete, az irományoknak semmi egyéb fajtáját ennyire el nem marasztalják. Gőgből vajon, tudatlanságból avagy divatból, elleneink szinte csakoly számosak, mint olvasóink. S míg ezernyi toll zengi dicséretét az angol történelem kilencszázadik dióhéjba-foglalójának, vagy ama férfiúét, ki egy kötetbe tömörítve teszi közzé Milton, Pope és Prior néhány tucatnyi sorát, a Spectator egy dolgozatát, meg Sterne-ből egy fejezetet - mintegy közfelkiáltással becsmérlik a regényíró képességeit, becsülik alá fáradozását, és kicsinyítik műveit, amelyeknek nincs egyéb erénye, csupán lángész, szellem és ízlés. - „Jómagam nem vagyok regényolvasó.” „Ritkán pillantok regényekbe.” - „Ne gondolja, hogy én gyakran olvasok regényt.” - „Ahhoz képest, hogy regény, igazán nagyon jó.” - Ilyen az általános vélemény. - „Hát kegyed mit olvas, ... kisasszony?” - „Ó, csak egy regényt!” - válaszol az ifjú dáma, és tettetett közönnyel avagy pillanatnyi szégyenérzettel teszi le könyvét. - Csak Cecilia, vagy Camilla, vagy Belinda vagyis, röviden, olyan mű csupán, amelyben a szellem legnagyobb erőit vonultatják fel, amelyben a világ legcsiszoltabb nyelvén közvetítik az emberi természet legalaposabb ismeretét, változatainak legszerencsésebb foglalatát, a szellem és a humor leggazdagabb áradását. Ha mármost ugyanaz az ifjú dáma a Spectator egy folyamával foglalkozott volna efféle mű helyett, mily büszkén mutatná fel s nevezné nevén a kötetet! habár minden valószínűség az ellen szól, hogy e terjedelmes kiadványban találna bár egyetlen passzust, amelynek a tárgya vagy az irálya el ne riasztana bármely jó ízlésű fiatal személyt: dolgozatainak lényege oly gyakran merül ki valószínűtlen körülmények, senki élő emberfiát ma már nem érdeklő, természetellenes jellemek és tárgyak ismertetésében; a nyelvezetük pedig gyakran oly bárdolatlan, hogy aligha szolgál kedvező képpel a korról, amely elviselte.

17

Hatodik fejezet Az itt következő beszélgetés, amelyet nyolc- vagy kilencnapi ismeretség után folytatott egy délelőtt az ivócsarnokban a két barátnő, szolgáljon példájául meleg vonzódásuknak, valamint annak a finomságnak, tapintatnak, eredeti gondolkodásnak és irodalmi ízlésnek, amely e vonzódás tökéletes ésszerűségét jellemezte. Megbeszélték, hogy találkoznak; s mert Isabella közel öt perccel korábban érkezett, mint barátnője, természetesen így szólalt meg: - Drága lelkem, mi történt, hogy elkéstél? Időtlen idők óta várok rád! - Igazán? Nagyon sajnálom; azt hittem, jókor érkezem. Épp most van egy óra. Remélem, nem vagy itt nagyon régen? - Ó, az idejét sem tudom, mióta. Legalább egy fél órája már, hogy itt vagyok. No de most menjünk, üljünk le a terem túlsó végében, és szórakozzunk. Százféle mesélnivalóm van. Először is, annyira féltem, hogy esni fog ma délelőtt, épp amikor indulni készültem; úgy látszott, zápor készül, s akkor aztán halálosan kétségbeestem volna! Hanem el sem képzelnéd, milyen nagyon csinos kalapot láttam épp az imént, a Milsom utcán egy kirakatban - nagyon hasonlít a tiedhez, csak épp nem zöld a szalagja, hanem pipacsvörös; a szívem szakad meg utána. No de legdrágább Catherine-em, mit csináltál egész délelőtt? Haladtál valamelyest Udolphóval? - Igen; olvastam, amióta csak felébredtem; eljutottam egészen a fekete fátyolig. - Csakugyan? Ó, hisz ez pompás! A világért el nem árulnám neked, mi rejlik a fekete fátyol mögött! Nem öl meg a kíváncsiság? - Jaj, dehogyisnem! Vajon mi lehet? De el ne mondd - meg nem hallgatnám a világ mindén kincséért! Tudom, hogy csak csontváz lehet. Egészen bizonyos vagyok benne, hogy Laurentina csontváza. Ó, mennyire élvezem a könyvet! Legszívesebben Udolpho olvasásával tölteném az egész életemet. Hidd el, ha nem veled lett volna találkozóm, a világon semmi el nem szakíthatott volna a könyvtől. - Drága lelkem! mennyire hálás vagyok neked; s ha végeztél Udolphóval, együtt olvassuk majd az olasz regényt; s már össze is állítottam neked vagy tíz-tizenkét hasonló könyv jegyzékét. - Igazán? Jaj, de örülök! Mik azok? - Mindjárt felolvasom a címüket; itt van mind a jegyzetfüzetemben: A wolfenbachi várkastély; Clermont; Titokzatos jelek; A Fekete Erdő varázslója; Éjféli harangszó; A rajnai árva; és Hajmeresztő rejtelmek. Ezekkel elleszünk egy darabig. - Igen, egész jól; de vajon rémisztőek-e mind, bizonyos vagy benne, hogy rémisztőek? - Igen, egészen bizonyos; egy igen jó barátném, Andrews kisasszony - nagyon édes lány, a világon kevés ilyen édes teremtés akad - olvasta valamennyit. Bárcsak ismernéd Andrews kisasszonyt, el volnál bájolva tőle! El sem tudod képzelni, milyen édes kabátot horgol magának. Énszerintem olyan gyönyörű, mint egy angyal, és annyira haragszom a férfiakra, amiért nem rajongják körül! Korholom is őket eleget. - Korholod őket?! Azért korholod őket, mert nem rajongják körül?

18

- Azért bizony. Mindent megtennék az igaz barátnőimért. Ha én szeretek valakit, szeretem egész szívemmel; ilyen a természetem. Az én vonzalmam mindig mértéktelen. Télen, az egyik táncmulatságunkon azt mondtam Hunt kapitánynak, ha egész este gyötör is, akkor sem táncolok vele, míg el nem ismeri, hogy Andrews kisasszony olyan gyönyörű, mint egy angyal. Tudod, a férfiak azt hiszik, mi nem vagyunk képesek barátságra, és én eltökéltem, hogy megmutatom nekik, mi a különbség. Ha azt hallanám, hogy rólad beszél valaki fitymálólag, menten haragra gerjednék: de ez egyáltalán nem valószínű, hiszen a magadfajta leányért valósággal rajonganak a férfiak. - Jaj, istenem! - kiáltott fel Catherine, és arcát elfutotta a pír. - Hogy mondhatsz ilyet? - Ismerlek nagyon jól; annyi elevenség van benned, Andrews kisasszonyból meg éppen az hiányzik, mert be kell vallanom, van benne valami szörnyen ízetlen. Ó, el kell mesélnem, tegnap, épp miután elváltunk, láttam, amint egy fiatalember oly komolyan néz rád - egészen bizonyos vagyok benne, hogy szerelmes beléd! - Catherine elpirult, és megint szabadkozott. Isabella nevetett. - Pedig így van; becsületszavamra; de látom én, hogy áll a dolog: téged hidegen hagy mindenki bámulata, kivéve egyetlen úrét, akit ne nevezzünk nevén. Nem, igazán nem hibáztathatlak (komolyabbra fogva a szót), értem én az érzéseidet. Ha a szív igaz vonzalmat táplál, nagyon jól tudom, milyen hidegen hagyja bárki másnak a figyelme. Minden oly ízetlen, oly érdektelen, ami nem vonatkozik a szeretett személyre! Én tökéletesen átérzem az érzéseidet. - Kár is bizonygatnod, hogy olyan sokat gondolok Mr. Tilneyre, hisz lehetséges, hogy nem látom soha többé. - Nem látod soha többé! Drága lelkem, ne is mondj ilyet. Bizonyos vagyok benne, hogy szörnyen szerencsétlen volnál, ha ezt komolyan gondolnád. - Ó, dehogyis. Nem akarom azt mondani, hogy nem tetszett nekem nagyon; de amíg Udolphót olvashatom, úgy érzem, senki sem tehet szerencsétlenné. Ó! az az iszonyú fekete fátyol! Drága Isabellám, bizonyos vagyok benne, hogy Laurentina csontváza rejlik mögötte. - Oly különös, hogy még nem olvastad Udolphót; de bizonyára Mrs. Morland ellensége a regényeknek. - Nem, dehogyis. Maga is gyakran olvassa Sir Charles Grandisont; csak az új könyvek nem jutnak el hozzánk. - Sir Charles Grandison! Az aztán szörnyen rémes könyv, nem? Emlékszem, Andrews kisasszony az első köteten sem tudott átvergődni. - Egyáltalán nem olyan, mint Udolpho; de azért igen szórakoztatónak tartom. - Csakugyan? Ez meglep; azt hittem, olvashatatlan. De mondd csak, legdrágább Catherine-em, eldöntötted már, milyen fejdíszt viselsz ma este? Én elhatároztam, ha törik, ha szakad, ugyanúgy öltözködöm, mint te. Erre felfigyelnek néha a férfiak, tudod. - De hát, ha felfigyelnek is, az sem jelent semmit - mondotta ártatlanul Catherine. - Hogy jelent-e! Ó, Egek! Én leszögeztem magamban, hogy ügyet sem vetek rá, mit mondanak. Nagyon gyakran szörnyen orcátlanok, ha az ember nem felel meg nekik szavakészen, s nem tartja őket három lépés távolságra. - Igazán? Ezt még észre sem vettem. Velem mindig nagyon illő módon viselkednek.

19

- Ó, szörnyen felfuvalkodottak ám! A világ legönteltebb teremtményei, és annyira fontosnak képzelik magukat! Mellesleg, százszor is megfordult az eszemben, de mindig elfelejtelek megkérdezni: milyen férfi tetszik neked legjobban? A fekete vagy a szőke? - Nem is tudom. Sosem gondolkoztam még ezen. Talán a kettő között. Barna - nem világos, és nem nagyon sötét. - Nagyon helyes, Catherine. Ez szakasztott ő. Nem felejtettem el, milyennek írtad le Mr. Tilneyt. „Barna bőr, fekete szem, meglehetősen sötét haj.” Nos, nekem más az ízlésem. Énnekem jobban tetszik a világos szem, ami pedig az arcszínt illeti - nos, tudod, nekem a sápadt jobban tetszik, mint bármi más. El ne árulj, ha netán olyan ismerősöddel találkozol, akire ráillik ez a leírás. - El ne áruljalak! Hogy érted ezt? - Nem, nem, ne gyötörj. Már így is túlságosan sokat mondtam. Beszéljünk másról. Catherine kissé ámultan engedelmeskedett; s néhány percnyi hallgatás után már éppen visszatért volna arra a tárgyra, mely akkoriban bármi másnál jobban érdekelte: Laurentina csontvázára - barátnéja azonban megelőzte, mondván: - Az Égre kérlek, menjünk át a terem túlsó végébe! Két undok fiatalember már fél órája bámul. Igazán kihoznak a sodromból. Menjünk, nézzük meg, kik érkeztek Bath-ba. Bizonyára nem fognak követni. Elsétáltak a vendégkönyvhöz; s amíg Isabella a neveket tanulmányozta, Catherine-re hárult az a kötelesség, hogy a két riasztó fiatalember tevékenységét figyelje. - Nem tartanak erre, ugye? Remélem, nem oly arcátlanok, hogy kövessenek bennünket. Kérve kérlek, tudasd velem, ha jönnek. Eltökéltem, hogy nem nézek fel. Catherine néhány pillanat múltán őszinte örömmel biztosította Isabellát, hogy nem kell már semmitől tartania, mert az urak épp az imént hagyták el az ivócsarnokot. - Merre indultak? - kérdezte Isabella, és gyorsan megfordult. - Az egyik igen jóképű fiatalember volt. - A templomkert felé mentek. - Mondhatom, szörnyen örülök, hogy megszabadultam tőlük! Most pedig eljönnél velem az Edgar házba, és megnéznéd az új kalapomat? Azt mondtad, szeretnéd látni. Catherine készségesen beleegyezett. - Csakhogy - tette hozzá - akkor talán beérjük a két fiatalembert. - Ó, nem baj. Ha sietünk, mindjárt elhagyhatjuk őket, és majd meghalok, annyira szeretném megmutatni neked a kalapomat. - De ha várunk egypár percet, már nem fenyegethet a veszély, hogy utolérjük őket. - Eszem ágában sincs így legyezni a hiúságukat. Nem vagyok hajlandó férfiakra tekintettel lenni. Ez volna a legjobb módja, hogy elrontsuk őket. Catherine mit sem hozhatott fel ezen érvelés ellen, következésképpen, bebizonyítandó Thorpe kisasszony függetlenségét, valamint eltökéltségét, hogy a másik nemet megalázza, nyomban felkerekedtek, s oly sebesen, ahogy a lábuk bírta, a két fiatalember nyomába eredtek.

20

Hetedik fejezet Fél perc alatt átjutottak az ivócsarnok udvarán a kapuboltozathoz, szemben az Union közzel; itt azonban megrekedtek. Aki csak ismerős Bath-ban, emlékezhetik, milyen nehéz e ponton átkelni a Cheap utcán; ez az orcátlan természetű utca ugyanis kárhozatos mód elkerülhetetlen, akár Londonba, akár Oxfordba igyekszik az ember, akár a város legnagyobb vendégfogadójába, s el nem múlhat nap, hogy hölgyek csoportjait, ha mégoly fontos járatban vannak is, cukorsüteményt, csipkeárut, vagy éppenséggel (mint a jelen esetben) ifjú embereket keresőben, az egyik vagy a másik oldalon fel ne tartóztatnák a kocsik, lovasok vagy szekerek. Amióta csak Isabella Bath-ban időzött, napjában legalább háromszor tapasztalta és kárhoztatta ezt a bajt; s most arra ítélte a sors, hogy megint csak tapasztalja és kárhoztassa, ugyanis épp abban a pillanatban, amikor a szembenső Union közhöz értek volna, s látták, amint a két úr áthalad a tömegen, és belegázol az említett érdekes sikátor csatornájába, őket megakadályozta az áthaladásban egy közeledő bricska, amelyet felettébb magabiztos kocsisa a rossz kövezeten a tőle telhető legnagyobb szilajsággal hajtott, hogy a legalkalmatosabban sodorhassa veszedelembe mind a maga, mind a társa meg a lova életét. - Ó, ezek az utálatos bricskák! - mondta Isabella, amint felpillantott. - Mennyire gyűlölöm őket! - Ez a mégoly jogos gyűlölet azonban rövid életűnek bizonyult, mert Isabella megint odapillantott, és felkiáltott: - Nagyszerű! Mr. Morland és a bátyám! - Jóságos Ég! Hisz ez James! - szólt ugyanabban a pillanatban Catherine; s amint elkapta a fiatalemberek pillantását, a lovat nyomban oly erőszakosan fogták vissza, hogy kis híján letérdelt, az inasnak nagy nehezen sikerült feltápászkodnia, az urak kiugrottak, és a fogatot az inas gondjára bízták. Catherine, akinek a számára tökéletesen váratlan volt ez a találkozás, élénk örömmel fogadta bátyját; amaz pedig, mivel ugyanolyan szívélyes volt, és őszintén ragaszkodott húgához, hasonló örömnek adta számos tanújelét, már amennyire tehette, hiszen a ragyogó szemű Thorpe kisasszony szüntelenül igyekezett a figyelmét magára vonni; neki is hamarosan lerótta hát a kötelességét, az öröm és a zavarodottság elegyével, amely, ha Catherine jártasabb a mások érzéseinek fejlődésében, s kevésbé merül el a magáéban, tájékoztatásul szolgált volna, hogy barátnéját bátyja is csakoly csinosnak találja, mint ő maga. John Thorpe, aki ezenközben a lovak felől rendelkezett, hamarosan csatlakozott hozzájuk, s tőle azután Catherine nyomban megkapta az őt megillető jóvátételt; amíg ugyanis az ifjú úr könnyedén és hanyagul épp csak megérintette Isabella kezét, Catherine-t egy teljes bókra meg egy fél kurta meghajlásra érdemesítette. Thorpe úr középmagas, zömök fiatalember volt, az arca csúnya, az alakja esetlen, és alkalmasint attól tartott, túlságosan szemrevaló lesz, ha nem ölt magára lovászlibériát, s túlságosan úrias, ha nem viselkedik hányaveti módon ott, ahol udvariasnak illenék lennie, s orcátlanul, ahol bátran lehetne könnyed. - Mit gondol, Morland kisasszony - vette elő az óráját -, mennyi idő alatt futottuk meg az utat Tetburyből? - Nem tudom, mekkora a távolság. Bátyja tudatta Catherine-nel, hogy huszonhárom mérföld. - Huszonhárom! - kiáltott fel Thorpe. - Úgy megvan huszonöt, mint egy hüvelyk!

21

Morland tiltakozott; hivatkozott útikalauzok, fogadósok és mérföldkövek tekintélyére; barátja azonban semmibe vette mindezt; ő maga biztosabb bírája, úgymond, a távolságnak: - Huszonötnek kell lennie, abból az időből ítélve, ami alatt megtettük. Most fél kettő; tizenegyet ütött, amikor kihajtottunk a tetburyi fogadó udvaráról; s állom a fogadást bárki emberfia ellen Angliában, hogy az én lovam tíz mérföldet tesz meg óránként a hámban; vagyis ez pontosan huszonöt. - Tévedsz egy órát - mondta Morland -, csak tíz óra volt, amikor eljöttünk Tetburyből. - Tíz óra! tizenegy volt, hitemre! Számláltam minden óraütést. A kegyed bátyja, Morland kisasszony, kétségbe vonja az érzékeim tanúságát; de nézze csak a lovamat; látott-e már életében ehhez foghatóan gyorsaságra termett állatot? (Az inas épp akkor szállt fel a bakra, és hajtott el.) - Tiszta telivér! Még hogy három és fél óra potom huszonhárom mérföldre! nézze meg ezt a jószágot, s mondja csak meg, lehetségesnek tartja-e. - Igazán úgy látszik, mintha nagyon melege volna! - Melege! Egy szál szőre se rezdült, amíg el nem értünk a walcoti templomig; de nézze csak a szügyét; nézze az oldalát; csak nézze, hogyan mozog; ez a ló egyszerűen nem képes óránként tíz mérföldnél kevesebbet megtenni: kösse meg a lábát, akkor is megy. Hát a bricskámról mi a véleménye, Morland kisasszony? Takaros darab, igaz-e? Jól felszerelt; városi építésű; egy hónapja sincs, hogy szert tettem rá. A Christ Church kollégium egyik hallgatójának készült; barátom - igen derék fickó; néhány hétig hajtotta, míg úgy nem látta jónak, hogy túladjon rajta. Történetesen épp akkor kerestem valami hasonló könnyű alkalmatosságot, habár nagyjából eltökéltem volt, hogy kétfogatút vásárolok, hanem amikor összefutottam vele a Magdalenhídon, épp amikor behajtott Oxfordba, az elmúlt szemeszterben: - Hallgasd csak, Thorpe - azt mondja -, nem akarnál egy ilyen kis készséget vásárolni, mint ez itt? Príma holmi a maga nemében, csak én már torkig vagyok vele. - Az áldóját, mondom én, áll az alku; mennyire tartod? Mit gondol, Morland kisasszony, vajon mennyit kért érte? - Még csak nem is sejtem. - Akár a kétfogatú, látja: ülés, utazóláda, kardtok, vízvetőléc, lámpások, ezüstszegély - minden megvan rajta; a vasalása mint az új, ha ugyan nem különb. Ötven aranyat kért; nyomban a tenyerébe csaptam, letettem a pénzt, s enyém volt a kocsi. - Keveset tudok az ilyesmiről - vallotta be Catherine -, nem tudom megítélni, olcsó volt-e vagy drága. - Sem ez, sem az; megkaphattam volna alighanem kevesebbért is; hanem én nem vagyok barátja az alkudozásnak, szegény Freemannek meg kellett a pénz. - Igazán nagyon szép volt öntől - mondta Catherine helyeslőleg. - Ej, az áldóját, én már csak azt mondom: ha az embernek módja van segíteni a barátján, ne kicsinyeskedjék. Az urak ezután az ifjú hölgyek tervei felől érdeklődtek; s amikor kiderült, merre indultak, elhatároztatott, hogy elkísérik őket az Edgar házig, és tiszteletüket teszik Mrs. Thorpe-nál. James és Isabella ment elöl; s az utóbbi annyira elégedett volt sorsával, annyira igyekezett kellemessé tenni a sétát azzal az ifjúval, akinek kettős ajánlólevele volt, lévén bátyjának barátja és barátnője bátyja, oly tiszták és kacérságtól mentesek voltak az érzései, hogy beérték s el is hagyták bár a Milsom utcai két vétkes ifjú embert, Isabellától olyannyira távol állott, hogy a figyelmüket magára vonja, hogy mindössze három ízben nézett vissza rájuk.

22

John Thorpe természetesen Catherine oldalán haladt, és néhány perces hallgatás után ismét bricskájára terelte a szót: - Meg fogja látni, Morland kisasszony, mégis akad majd, aki olcsónak véli, hiszen már másnap tíz arannyal többért adhattam volna el; Jackson, az Oriel kollégiumból, nyomban hatvanat ajánlott érte; Morland is velem volt, megmondhatja. - Igen - mondta Morland, aki meghallotta -, csakhogy ne feledd, abba a lovad is beleszámított. - A lovam! ej, az áldóját! a lovamat száz aranyért sem adnám el! Kedveli a nyitott hintót, Morland kisasszony? - Nagyon; eddig ugyan alig volt alkalmam, hogy üljek benne, de nagyon kedvelem. - Ennek örülök; mindennap megkocsikáztatom majd. - Köszönöm - mondta Catherine, némi zavarban, mert nem tudta, vajon ildomos-e effajta ajánlatot elfogadni. - Holnap elviszem a Lansdown dombra. - Köszönöm; de nem kellene a lovának pihennie? - Pihennie?! hisz ma alig huszonhárom mérföldet futott; micsoda képtelenség; semmi sem árt annyira a lónak, mint a pihenés; semmi olyan hamar tönkre nem teszi. Nem, nem; én a magamét átlagban napi négy órát futtatom, amíg itt leszek. - Igazán? - kérdezte komolyan Catherine. - Az negyven mérföld lesz naponta. - Negyven?! Felőlem akár ötven is lehet. Nos, holnap felviszem kegyedet Lansdownra; ne feledje, hogy megállapodtunk. - Micsoda élvezet lesz! - kiáltott Isabella, és hátrafordult. - Legdrágább Catherine-em, valóban irigyellek; de attól tartok, bátyám, harmadik személy számára nemigen lesz helyed. - Méghogy harmadiknak? Ugyan már! nem azért jöttem Bath-ba, hogy a húgaimat kocsikáztassam, az volna csak a pazar móka, hitemre! Majd Morland a gondodat viseli. Erre kölcsönös udvariaskodás tört ki a másik pár között; Catherine azonban nem hallotta sem a párbeszédet, sem a végeredményt. Társa felhagyott az eddigi lelkesült értekezéssel; ezentúl pusztán egy-egy kurta és határozott mondatra szorítkozott; dicsérte avagy elmarasztalta minden egyes szembejövő nő külsejét. Catherine hallgatta, és amennyire csak az ifjonti női elme udvarias megadásra képes, egyetértett vele, mert félt olyan véleményt megkockáztatni, mely ellenkezett volna egy ennyire magabiztos férfiúéval, kivált ami a női nem szépségét illeti, s csak nagy sokára próbálta a tárgyat megváltoztatni egy kérdéssel, amely az elméjében már régóta motoszkált, s szólt pedig ekképpen: - Olvasta Udolphót, Mr. Thorpe? - Udolphót? Egek Ura, dehogy; nem olvasok én regényt; okosabb dolgom is van. Catherine, megalázva, szégyenkezve, már épp mentegetőzni akart a kérdésért, Thorpe azonban megelőzte, mondván: - A regényekben más sincs, mint ostobaság meg szószaporítás; a Tom Jones óta még egyetlen tűrhetően tisztességes regény se jelent meg, csak A szerzetes; azt épp a minap olvastam; hanem ami a többit illeti, a teremtésben nem akad náluk ostobább. - Ha elolvasná Udolphót, bizonyára tetszene önnek; olyan nagyon érdekes!

23

- Nekem ugyan nem! Más regényt én, mint Mrs. Radcliffe-ét a kezembe se veszek; az ő regényei eléggé szórakoztatók; azokat érdemes elolvasni; azokban akad egy kis móka meg természetesség. - Udolphót Mrs. Radcliffe írta - mondta kissé tétovázva Catherine; félt, hogy meg találja bántani Thorpe-ot. - No nem; igazán? Aha, emlékszem már, csakugyan; arra a másik ostoba könyvre gondoltam; az a nőszemély írta, aki körül akkora hűhót csapnak; valami francia emigránshoz ment feleségül. - Bizonyára Camillára gondol! - Igen, az az; micsoda természetellenes vacak! Egy vénember, amint libikókán hintázik! Egyszer a kezembe vettem az első kötetet, és átfutottam, de hamarosan rájöttem, hogy semmire se jó; mi több, még meg se láttam, máris sejtettem, micsoda vacakra számíthatok; mihelyt meghallottam, hogy emigránshoz ment feleségül, bizonyos voltam benne, hogy sosem lennék képes átrágni magamat a könyvén. - Én nem olvastam. - Nem veszített vele semmit, nekem elhiheti; el sem tud képzelni förtelmesebb ostobaságot; nincs abban a világon semmi, csak egy vénember, aki libikókán hintázik, és latint tanul; szavamra, semmi. E bírálat során, amelynek jogosságát szegény Catherine sajnálatos módon nem tudta megítélni, elérkeztek Mrs. Thorpe szállásának ajtajáig, ahol is Camilla kényes ízlésű és elfogulatlan olvasójának érzései helyt adtak a kötelességtudó és szerető fiú érzéseinek; a folyosón találkoztak ugyanis Mrs. Thorpe-pal, aki már fentről megpillantotta őket. - Á, anyám! hogy van? kérdezte Thorpe, és szívélyesen kezet rázott anyjával. - Honnan szedte ezt a muris kalapot, olyan benne, mint valami vén boszorkány! Morland meg én egypár napig maguknál akarunk időzni, úgyhogy keressen nekünk valahol két jó ágyat a szomszédságban. - S ez a szózat minden bizonnyal kielégítette az anyai szív leggyengédebb óhajait, mivel Mrs. Thorpe módfelett örvendező és lelkesült szeretettel üdvözölte fiát. Thorpe hasonlóképp árasztotta el két ifjabb húgát testvéri gyengédségével, megkérdezte ugyanis mindkettejüktől, hogy vannak, és megállapította, hogy csúnyábbak, mint valaha. Ez a modor nem tetszett Catherine-nek; Thorpe azonban James barátja és Isabella bátyja volt; s ítéletét némiképp lefegyverezte Isabella bizonykodása, amikor visszavonultak megszemlélni az új kalapot: hogy ugyanis John véleménye szerint ő a legbájosabb leány a világon; meg az, hogy búcsúzkodásnál John elkérte estére az első táncát. Hogyha Catherine idősebb vagy hiúbb, csekély hatással járt volna az efféle támadás; hanem ahol az ifjúság bátortalansággal párosul, különlegesen szilárd józan ész igényeltetik ahhoz, hogy valaki szenvtelenül hallgassa, ha a világ legbájosabb leányának nevezik, s ha ily nagy buzgalommal kérik el a táncait; következésképpen, miután a két Morland testvér egy órát üldögélt Thorpe-éknál, majd együttesen felkerekedtek, hogy átsétáljanak Allenékhez, és James, mihelyt becsukódott mögöttük az ajtó, megkérdezte: - Nos, Catherine, hogy tetszik neked az én Thorpe barátom? -, Catherine ahelyett, hogy szíve szerint válaszolt volna, ha nem befolyásolja sem a barátság, sem a megtiszteltetés: - Egyáltalán nem tetszik -, nyomban ráfelelte: - Nagyon tetszik; igen kellemes embernek látszik. - Nincs a világon nálánál derekabb fickó; szeret ugyan fecsegni, de nektek, lányoknak, ettől alighanem csak rokonszenvesebb; s hogy tetszik neked a család többi tagja? - Ó, igazán nagyon: kiváltképp Isabella. 24

- Nagyon örülök, hogy ezt hallom tőled: olyan fajta ifjú hölgy, akivel szívesen látlak jó barátságban; igen sok benne a józan ész, tökéletesen mesterkéletlen és kedves; mindig is szerettem volna, hogy megismerd; és ő, úgy látszik, nagyon megkedvelt téged. A lehető legnagyobb dicsérettel emlékezett meg rólad; s az ilyen leány dicséretére, mint amilyen Thorpe kisasszony - fogta meg szeretettel húga kezét James -, még te is büszke lehetsz, Catherine. - Büszke is vagyok - felelte amaz -; nagyon megszerettem, és boldog vagyok, mert látom, hogy neked is tetszik. Amikor a náluk tett látogatásod után írtál nekem, alig egy-két szóval említetted. - Mert azt gondoltam, hamarosan találkozom veled. Remélem, sokat lesztek együtt, amíg Bath-ban vagyok. Igen szeretetreméltó leány; és milyen remek esze van! Ő a család kedvence; és nyilvánvalóan szereti mindenki. Bizonyára csodálják városszerte - ugye? - Igen, csakugyan, azt hiszem; Mr. Allen szerint egész Bath-ban ő a legcsinosabb leány. - Meghiszem azt; márpedig nem ismerek olyan férfit, aki a szépségnek avatottabb bírája volna, mint Mr. Allen. Meg sem kell kérdezzelek, vajon boldog vagy-e itt, drága Catherine-em; ilyen társnővel és barátnővel, mint Isabella Thorpe, aligha lehetnél más; és bizonyos vagyok benne, hogy Allenék nagyon kedvesek hozzád. - Valóban nagyon kedvesek; sosem voltam még ennyire elégedett; és most, hogy te is itt vagy, élvezetesebb lesz, mint valaha; milyen jó is vagy, hogy ilyen messzire eljöttél, csak azért, hogy meglátogass! James elfogadta a hálának ezt a zálogát, s hogy megnyugtassa lelkiismeretét, amiért elfogadta, tökéletes őszinteséggel hozzáfűzte: - Hisz tudod, Catherine, hogy tiszta szívemből szeretlek. Ezután került sor az érdeklődésre meg a tájékoztatásra a többi testvér, némelyikük helyzete, mások gyarapodása és egyéb családi ügyek felől, majd így folytatódott a társalgás - csupán egyetlen kis kitérővel James részéről, aki Thorpe kisasszonyt dicsérte -, amíg el nem értek a Pulteney utcába, ahol Jamest igen szívélyesen fogadta Mr. és Mrs. Allen; az előző meghívta, vacsorázzék velük, az utóbbi felszólította, becsülné meg új karmantyújának és szőrmegallérjának az árát, és mérlegelné a minőségét. James elígérkezett már az Edgar házba, ezért nem állt módjában elfogadni egyikük meghívását, s ugyanez az ok késztette arra, hogy elsiessen, amint a másikuk kérését kielégítette. Minekutána pontosan megállapodtak, hogy a két társaság mikor találkozik a nyolcszögű teremben, Catherine felzaklatott, nyughatatlan és rémült képzelete kedvére elidőzhetett Udolpho lapjain, elveszve az öltözködés és a vacsora világi hívságai számára, képtelenül arra, hogy csillapítsa Mrs. Allen aggályait a várt varróné késlekedése miatt, s minden hatvan percből ha egyet szánt a boldogító gondolatra, hogy az estéjét máris elígérte.

25

Nyolcadik fejezet A Pulteney utcai társaság Udolpho és a varróné ellenére is idejében elért a Felső Kaszinóba. Thorpe-ék és James Morland alig két perccel előzték meg őket; Isabella mosolygós és nyájas sietséggel bonyolította le a barátnéja üdvözlésének szokásos szertartását, megcsodálta remekül álló ruháját, irigyelte fürtjei göndörödését, majd kart karba fűzve követték gardedámjaikat a bálterembe, valahányszor az eszükbe jutott valami, összesugdolóztak, sok gondolatot pedig egy kézszorítással vagy nyájas mosollyal pótoltak. Letelepedtek, majd néhány perc múlva elkezdődött a tánc; James, aki éppolyan régen elígérkezett már, mint a húga, unszolta Isabellát, állna már fel; John azonban elment a kártyaterembe, hogy egy barátjával beszéljen, és őt, jelentette ki Isabella, semmi rá nem veheti, hogy csatlakozzék a táncolókhoz, amíg az ő drága Catherine-je nem jöhet: - Biztosíthatom - mondotta -, a világ minden kincséért sem állnék föl a maga drága húga nélkül; hiszen ha megtenném, egész estére elválasztanának bennünket egymástól! Catherine hálásan fogadta ezt a kedvességet; majd három percnyi társalgás után Isabella, aki Catherine másik oldalán Jamesszel beszélgetett, megint James húgához fordult, és így suttogott: - Drága lelkem, attól tartok, el kell hogy hagyjalak, a bátyád oly szörnyűségesen türelmetlen már; tudom, nem haragszol, ha elmegyek; John egész bizonyosan itt lesz egy pillanat múlva, és akkor könnyen megtalálhattok. Catherine, noha egy kissé csalódott, túlságosan jóindulatú volt ahhoz, hogy ellenvetést tegyen, s mikor amazok ketten felálltak, Isabellának épp csak annyi ideje maradt, hogy megszorítsa barátnéja kezét, mondván: - Isten veled, drága lelkem -, és már el is siettek. A fiatalabb Thorpe kisasszonyok is táncoltak, úgyhogy Catherine ott maradt Mrs. Thorpe és Mrs. Allen kényérekegyére. Akaratlanul is ingerültséget érzett, amiért Mr. Thorpe nem jelenik meg; Catherine ugyanis nemcsak táncolni vágyott: azt is jól tudta, hogy mivel való helyzetének méltósága nem ismeretes, osztozik a többi fiatal hölgy sorsában, aki táncos híján dicstelenül ülve marad. Gyalázatot szenvedni a világ szemében, eltűrni a szégyenbélyeget, míg tiszta a szív, ártatlan minden cselekedet, s a megaláztatás a külvilág megbocsáthatatlan magatartásának folyománya - nos, az efféle megpróbáltatás elidegeníthetetlen része egy hősnő sorsának, s jellemét különösen jóindulatunkba ajánlja, ha mindezek során megőrzi lelkének erejét. Volt lelkiereje Catherine-nek is; szenvedett, de zokszó nem hagyta el ajkát. A megalázottságnak ezen állapotából tíz perc elteltével kellemesebb érzés ragadta ki: nem Mr. Thorpe-ot pillantotta meg ugyanis, hanem Mr. Tilneyt, alig néhány lépésnyire onnan, ahol ültek; úgy látszott, feléjük tart; ő azonban nem látta Catherine-t, ezért aztán a mosoly és a pirulás, amelyet hirtelen felbukkanása keltett, hamar elhervadt, s hősnőnket nem hozta hírbe. Mr. Tilney szakasztott olyan csinos és élénk volt most is, mint mindig, s érdeklődéssel beszélgetett a karján vezetett elegáns és kellemes külsejű ifjú hölggyel, akiben Catherine nyomban Mr. Tilney húgát vélte felfedezni; nem is gondolt rá, hogy ezzel micsoda lehetőséget szalaszt el: hiszen egy pillanatig sem hitte, hogy Mr. Tilney házasember, következésképp az ő számára végleg elveszett. Mivel azonban Catherine mindig arra gondolt, ami kézenfekvő és valószínű, meg sem fordult a fejében a gondolat, hogy Mr. Tilney házas lehet; nem úgy viselkedett, nem úgy beszélt, mint a házasemberek, akiket Catherine ismert; feleséget nem említett, egy lánytestvér létezését azonban bevallotta. E körülményekből fakadt az egyenes következtetés, hogy most húga van az oldalán; s ezért, ahelyett hogy arcát halotti sápadtság vonta volna be, s 26

eszméletlenül rogyott volna Mrs. Allen kebelére, Catherine egyenesen ült, érzékeinek tökéletes birtokában, s orcája is csak egy árnyalattal volt pirosabb, mint rendesen. Mr. Tilneyt és társnőjét, akik ha lassan is, de közeledtek, megelőzte egy hölgy, Mrs. Thorpe ismerőse; ez a delnő meg is állt, hogy szót váltson vele, amazok pedig, a hölgy társaságában lévén, megálltak hasonlóképpen, és Catherine, elkapva Mr. Tilney pillantását, nyomban elnyerte tőle a felismerés mosolygó zálogát. Örömmel viszonozta; majd Mr. Tilney még közelebb lépett s megszólította őt és Mrs. Allent, aki igen udvariasan viszonozta a köszöntést. - Igazán örülök, uram, hogy viszontláthatom; attól tartottam, elutazott Bath-ból. Mr. Tilney megköszönte Mrs. Allen aggodalmát, majd közölte, hogy egy hétre valóban elhagyta Bath-t, méghozzá a következő reggel, hogy Mrs. Allennel szerencséje volt megismerkedni. - Nos, uram, alig hinném, hogy kedve ellenére tért vissza, hisz ez a hely igazán fiataloknak való - igaz, mindenki másnak is. Mondom is Mr. Allennek, valahányszor szóba hozza, hogy elege van belőle: nem volna szabad panaszkodnia, hisz ez annyira kellemes hely, és az évnek ebben az unalmas szakában sokkal jobb itt lenni, mint odahaza. Mindig mondom, igazán szerencse, hogy ide küldték kúrázni. - Én pedig szívből remélem, asszonyom, hogy Mr. Allen kénytelen-kelletlen meg fogja kedvelni ezt a helyet, ha majd nyilvánvalóan a javára szolgál. - Köszönöm, uram. Semmi kétségem afelől, hogy megkedveli. Egy szomszédunk, dr. Skinner itt kúrázott az elmúlt télen, és makkegészségesen tért haza. - Ez a körülmény minden bizonnyal serkentő hatású lesz. - Valóban, uram - és dr. Skinner meg a családja három hónapig időztek itt; úgyhogy magam is mondom Mr. Allennek, kár volna hazasietnie. Beszélgetésüket ekkor Mrs. Thorpe szakította félbe; megkérte Mrs. Allent: húzódnék egy kissé odébb, hogy Mrs. Hughes és Miss Tilney is helyet foglalhasson mellettük, a mondott hölgyek ugyanis hajlandónak mutatkoztak csatlakozni a társasághoz. A kérés teljesedett, Mr. Tilney pedig továbbra is ott állott előttük; s néhány percnyi megfontolás után táncra kérte Catherine-t. Ha mégoly örvendetes volt is ez a bók, hősnőnknek mégis heveny szívfájdalmat okozott: s amikor megtagadta a kérést, oly nyomatékosan adott hangot szomorúságának, mint aki valóban érzi is; úgyhogy ha Thorpe, aki épp ezután csatlakozott hozzá, csak egy fél perccel korábban érkezik, túlságosan is hevesnek vélhette volna Catherine szenvedését. Az ifjú hölgyet a legkevésbé sem békítette meg sorsával az a felettébb könnyed modor, amellyel Thorpe úr mentegette magát, amiért megváratta; s ahogy felálltak a tánchoz, nem érdekelték annyira a partnere által bőségesen részletezett adalékok az imént elhagyott barátjával a lovairól és kutyáiról, meg a kettejük között tervezett vadászkutyacseréről folytatott beszélgetésről, hogy felettébb gyakran ne pillantson a terem ama része felé, ahol Mr. Tilneyt hagyta. Drága Isabelláját, akinek kiváltképp óhajtotta volna a szóban forgó urat megmutatni, sehol sem látta. A táncnál más-más csoporthoz tartoztak. Catherine elszakadt a társaságtól, el valamennyi ismerősétől - megannyi csapás! s mindebből azt a hasznos tanulságot vonta le, hogy ha egy bálozó ifjú hölgy jó előre elígéri a táncait, ez még nem öregbíti sem a méltóságát, sem az élvezetét. Ebből az erkölcsi elmélkedésből hirtelen felrezzentette az, hogy valaki megérintette a vállát, és sarkon fordulva Mrs. Hughest pillantotta meg, Tilney kisasszonynak és egy úrnak a társaságában.

27

- Bocsánatát kérem, Morland kisasszony, amiért megzavartam - mondotta a hölgy -, de sehogy sem tudok Thorpe kisasszonyhoz közelebb kerülni, Mrs. Thorpe pedig azt mondotta, bizonyos benne, hogy kegyednek semminémű ellenvetése sem lesz az ellen, hogy maga mellé engedje ezt az ifjú hölgyet. Mrs. Hughes keresve sem találhatott volna az egész teremben olyan személyt, aki boldogabban állt volna rendelkezésére, mint Catherine. Az ifjú hölgyeket bemutatták egymásnak; Tilney kisasszony illő módon kifejezte háláját Morland kisasszony kedvességéért, az utóbbi szívélyesen elhárította a hálálkodást, Mrs. Hughes pedig, elégedetlen, hogy ifjú pártfogoltját ily megnyugtató körülmények között hagyta, visszatért társaságához. Tilney kisasszonynak jó alakja volt, csinos arca és megnyerő arckifejezése; s ha fellépése híjával volt is Thorpe kisasszony határozott öntudatosságának, eltökélt eleganciájának, több volt benne az igaz finomság. Magaviselete józan értelemre és jó nevelésre vallott; nem volt félénk, sem kéretlenül bizalmas; megvolt rá a képessége, hogy ifjú, vonzó bálozó leány legyen anélkül, hogy magára akarná vonni körülötte minden egyes férfiú figyelmét, s anélkül, hogy akármiféle jelentéktelen esemény hatására az önkívületig boldognak avagy éppenséggel mérhetetlenül ingerültnek mutassa magát. Catherine érdeklődését felkeltette Tilney kisasszony megjelenése is, szívéből vágyódott hát ismeretséget kötni vele, következésképpen ha eszébe jutott valami, nyomban szóba hozta, s megvolt a kellő bátorsága és alkalmat is talált rá, hogy elmondja a mondókáját. E két kellék egyikének-másikának gyakori hiánya azonban útjában állott a meghittség gyors kibontakozásának, s aligha adott módot többre, mint hogy megvessék ismeretségük alapjait, tájékoztatván egymást arról, hogy melyiküknek mennyire tetszik Bath, mily nagy mértékben csodálja az épületeit, valamint a környező vidéket; hogy vajon a másik rajzol, zongorázik, avagy énekel, s vajon híve-e a lovaglásnak. Alig ért véget a két tánc, amikor Catherine karját gyengéden megszorította hűséges Isabellája, és nagy jókedvűen felkiáltott: - Csakhogy megtaláltalak! Drága lelkem, egy órája csak téged kereslek. Mi bírhatott rá vajon, hogy ehhez a csoporthoz csatlakozz, amikor tudtad, hogy magam a másikhoz tartozom? Egészen nyomorultul éreztem magamat nélküled. - Kedves Isabellám, hogyan kerülhettem volna a közeledbe? Nem is láttam, hol vagy. - Hisz ezt mondtam a bátyádnak egész idő alatt - de sehogy sem akart hinni nekem. Eredjen csak, Mr. Morland, keresse meg, mondtam - de mindhiába - ő biz’ egy tapodtat se mozdult. Nem így volt, Mr. Morland? Maguk, férfiak, mind oly mértéktelenül lusták! Annyira korholtam, drága Catherine-em, magad is ámulnál. Hisz tudod, én nem sokat teketóriázom az effajta emberekkel. - Nézd csak azt a fiatal hölgyet a fehér gyöngykoszorúval - suttogta Catherine, és elvonta barátnéját Jamestől -: Mr. Tilney húga az. - Ó, egek! Ezt nem mondhatod komolyan. Hadd nézzem meg ebben a pillanatban! Micsoda gyönyörűséges leány! Életemben még ilyen szépet nem láttam. De hol marad szívtipró bátyja? Itt van a teremben? Ebben a pillanatban mutasd meg, ha itt van. Belepusztulok, úgy szeretném látni! Mr. Morland, ne hallgasson ide. Nem magáról beszélünk. - De hát mi legyen ez a sustorgás? Mi folyik itt? - Ejnye már, tudtam én, hogy így lesz. Maguk, férfiak azzal a leküzdhetetlen kíváncsiságukkal! És még a nők kíváncsiságáról beszélnek! Hisz az semmi. De érje csak be ennyivel; többet úgysem fog megtudni a dologról.

28

- És kegyed azt akarná, hogy ennyivel érjem be? - Ejnye, szavamra, sosem láttam még magához foghatót. Mit érdekelheti az magát, hogy mi miről csevegünk? Az sem lehetetlen, hogy éppenséggel magáról, ezért azt ajánlom, ne is hallgatózzék, mert a végén valami ugyancsak kellemetlent hallhat! Ez a felületes csevegés eltartott egy darabig, s az eredeti beszédtárgy szinte tökéletesen feledésbe merült; s habár Catherine-nek tetszésére szolgált, ha egy időre elejtik a témát, óhatatlanul egy kis gyanú ébredt benne, nem csillapította-e vajon Isabella végérvényesen a türelmetlen vágyat, hogy megláthassa Mr. Tilneyt. Amikor a zenekar új táncba kezdett, James már elvezette volna szép táncosnéját, az azonban ellenállott. - Mondom én magának, Mr. Morland - kiáltott fel Isabella -, hogy a világ minden kincséért ilyesmit nem tennék! Hogy is bosszanthat ennyire! Gondold csak meg, drága Catherine-em, mire kényszerítene engem a bátyád! Azt akarja, hogy megint táncoljak vele, akárhogy hajtogatom, mennyire illetlen volna, s homlokegyenest ellenkező minden szabállyal! Szájára venne bennünket az egész társaság, ha táncost nem cserélnék. - Szavamra mondom - válaszolt erre James -, az effajta nyilvános bálokon akárhányszor megtörténik az ilyesmi. - Botorság; hogy is mondhat ilyet? Hanem amikor maguk, férfiak, a fejükbe vesznek valamit, semmi el nem tántoríthatja magukat. Édes Catherine-em, fogd már a pártomat, győzd meg a bátyádat, micsoda lehetetlenséget kíván. Mondd meg neki, hogy téged is felháborítana, ha ilyesmit látnál tőlem; vajon nem így van-e? - Ó, nem, dehogy; ám ha helytelennek ítéled, cserélj inkább táncost. - No tessék! - kiáltott fel Isabella. - Hallja, ugye, mit mond a húga, de maga őrá sem hallgat! Nos, ne feledje, nem én leszek az oka, ha rajtunk köszörüli majd a nyelvét valamennyi idős dáma Bath-ban! Gyere, legdrágább Catherine-em, az Ég szerelmére, el ne maradj mellőlem! - S már tértek is vissza előző helyükre. John Thorpe időközben odébbsétált; Catherine pedig, aki bármikor hajlandó volt alkalmat adni Mr. Tilneynek, hogy korábbi kellemetes és hízelgő ajánlatát megismételje, amilyen sebesen csak tudott, Mrs. Allenhez és Mrs. Thorpe-hoz igyekezett, abban a reményben, hogy a fiatalembert még a társaságukban leli - ám amidőn e remény hiábavalónak bizonyult, Catherine nyomban igen ésszerűtlennek is ítélte. - Nos, kedvesem - szólalt meg Mrs. Thorpe, ki már türelmetlenül várta fia dicséretét -, remélem, kellemes táncosa volt. - Igen kellemes, asszonyom. - Nagyon örülök. John elbájoló szellem, ugyebár? - Találkozott Mr. Tilneyvel, kedvesem? - tudakolta Mrs. Allen. - Nem; hol van? - Az imént még itt volt velünk, és azt mondta, annyira belefáradt az ődöngésbe, hogy úgy határozott: táncolni megy; azt gondoltam hát, talán magát kéri fel, ha találkoznak. - Hol lehet? - tekintett körül Catherine; nem kellett azonban sokáig tekingetnie, már meg is pillantotta a keresett úriembert, amint épp táncra kért egy ifjú hölgyet. - Ah! akadt hát partnere; szívemből kívánom, bárcsak magát kérte volna fel - mondotta Mrs. Allen, majd rövidke hallgatás után hozzátette: - Igen kellemes fiatalember.

29

- Csakugyan, Mrs. Allen - mosolygott elégedetten Mrs. Thorpe. - Magam is azt mondom, ha az édesanyja vagyok is, hogy nálánál kellemesebb fiatalember nincs az egész világon. Sokak felfogóképességét meghaladta volna ez az oda nem illő felelet: Mrs. Allent azonban nem hozta zavarba, mert alig egy pillanatnyi fontolgatás után odasúgta Catherine-nek: - Alighanem azt gondolta, az ő fiáról beszélek. Catherine csalódott és bosszús volt. Épp csak hajszálnyival vétette el a szeme előtt lebegő célt; s e tudat bizony nem ösztökélte holmi kedves válaszra, amikor hamarosan megállott előtte John Thorpe, mondván: - Nos, Morland kisasszony, gondolom, nekiállhatunk megint? - Ó, nem; igazán köszönöm a figyelmét, de eltáncoltuk már mindkét táncunkat; meg azután el is fáradtam, és többet ma nem táncolok. - Nem-e? akkor hát járjunk körül, és figurázzuk ki a többieket. Jöjjön csak velem, megmutatom kegyednek a terem négy legfurább figuráját: a két kisebbik húgomat meg a táncosukat. Fél órája máson se nevetek, csak rajtuk. Catherine megint csak kimentette magát; s végül Thorpe úrfi kénytelen-kelletlen egymaga sétált odébb, hogy kifigurázhassa a húgait. Catherine igencsak unalmasnak találta az este hátralevő részét; a teánál Mr. Tilneyt elvonták tőlük kötelességei a táncosnéjának társasága körül; s habár Tilney kisasszony az ő társaságukhoz tartozott, távolabb ült Catherine-től, James és Isabella pedig olyannyira elmerült a társalgásban, hogy az utóbbinak mindössze egy mosolyt maradt ideje barátnéjának odavetni, egyetlen kézszorítást, s egyetlen „legdrágább Catherine”-t.

30

Kilencedik fejezet A táncmulatság eseményeinek folyományaként a következőképpen alakult Catherine boldogtalansága. Előbb általános elégedetlenségben nyilvánult meg a környezetükben jelenlevő valamennyi személlyel, amíg csak a teremben tartózkodott; ezt hamarosan igen nagy fáradtság követte, s a hazatérés hő óhaja. Alig érkeztek meg a Pulteney utcába, az iménti érzés heves éhségbe csapott át, s amikor ezt sikerült csillapítani, kínzó sóvárgássá változott az ágy iránt; ezzel elérkezett elkeseredésének mélypontja; amikor ugyanis végre ágyba került, nyomban álomba zuhant, amely eltartott kilenc óra hosszat, s amelyből tökéletesen felüdülten, kiváló kedvben ébredt, eltelve új tervekkel és újult reménnyel. Szívének első vágya az volt, hogy szorosabbra fűzze ismeretségét Tilney kisasszonnyal, s jóformán első elhatározása, hogy e célból az ivócsarnokban még aznap délben meg is keresi. Az ivócsarnokban minden bizonnyal találkozhatik az ember az újonnan érkezettekkel, s az említett épületet Catherine már addig is oly kiválóan alkalmasnak találta arra, hogy falai között a vele egynembéliek remek példányaira, s a vele egynembéliek meghitt barátságára bukkanjon, oly csodálatosan célszerűnek titkos társalgásokra és bizalmas vallomásokra, hogy nem volt ésszerűtlen azt hinnie: joggal remélhet új barátnéra szert tenni a csarnok falai között. Imígy elhatároztatván a délelőtt tervei, Catherine reggeli után nagy lelki nyugalommal visszaült könyvéhez, eltökélten, hogy sem helyét, sem elfoglaltságát meg nem változtatja, amíg az óra az egyet el nem üti; s a megszokás révén igen kevéssé zavarták Mrs. Allen megjegyzései, aki, üres elméje és a gondolkodásra való alkalmatlansága folytán, sokat sosem beszélt, de tökéletesen néma sem maradt; ezért tehát, míg kézimunkázva üldögélt, ha leesett a tű, ha elszakadt a fonal, ha kocsizörej hallatszott odakintről, ha egy porszemet pillantott meg a ruháján, menten hangot is adott észrevételének, ügyet sem vetvén arra, vajon a közelben van-e valakinek módja válaszolni rá. Úgy fél egy tájt feltűnően erélyes koppantás vonzotta a hölgyet nagy sebességgel az ablakhoz, s alig volt ideje tájékoztatni Catherine-t afelől, hogy két nyitott kocsi áll az ajtó előtt, az elsőben mindössze egy inas ül, a másodikban azonban Catherine bátyja kíséri Thorpe kisasszonyt, John Thorpe már futott is fel a lépcsőn, és fennhangon így szólott: - Hát itt volnék, Morland kisasszony. Régóta vár? Nem jöhettünk hamarabb, mert egy örökkévalóságig eltartott, míg az a vén gazember bognár olyan alkalmatosságot nem kerített, amibe bele is lehet ülni, de tízezret tennék egy ellenében, hogy az utca végére sem érünk, már összerogy alattunk. Hogy van, Mrs. Allen? Remek volt a bál az este, igaz? Nosza, Morland kisasszony, siessen, a többieket majd megeszi a türelmetlenség, úgy mennének már. Alig várják, hogy túl legyenek a felboruláson. - Hogy érti ezt? - kérdezte Catherine. - Hová indultak? - Hogy hová? Hát elfeledte, mit beszéltünk meg?! Nem abban állapodtunk meg vajon, hogy ma délelőtt kikocsizunk? Micsoda feje van magácskának! Megyünk fel a Claverton dombra. - Emlékszem, esett róla szó - mondta Catherine, és Mrs. Allenre pillantott: vajon hogyan vélekedik a dologról -, de igazán nem is vártam magát. - Nem várt! Nahát ez jó! S micsoda zenebonát csapott volna, ha nem jövök! Catherine néma, segélykérő pillantása lepattant barátnéjáról, Mrs. Allen ugyanis, neki magának nem lévén szokása bármiféle érzését egy tekintettel kifejezni, nem volt tudatában, hogy bárki másnak ilyesféle szándéka lehet; Catherine pedig, aki e pillanatban a kikocsizás kedvéért még elviselte, hogy a Tilney kisasszonnyal való találkozása további rövidke halasztást szenved, s mivel úgy gondolta, nincsen abban semmiféle illetlenség, ha elmegy Mr. Thorpe-pal, hisz 31

Isabella is kikocsizik Jamesszel, kénytelen volt világosabban beszélni. - Mi a véleménye, asszonyom? Nélkülözhet egy-két órácskára? Elmenjek vajon? - Ahogyan kedve tartja, drágám - válaszolt békés közönnyel Mrs. Allen. Catherine elfogadta a jótanácsot; s futott, hogy elkészüljön. Alig néhány perc elteltével már meg is jelent, amazoknak kettejüknek alig maradt idejük, hogy néhány kurta mondatot váltsanak a dicséretére, minekutána Thorpe úr biztosította magának Mrs. Allen csodálatát a kocsija iránt; majd Catherine, elfogadván barátnéja útravaló jókívánságait, kísérőjével lesietett a lépcsőn. - Drága lelkem! - kiáltott fel Isabella, akihez Catherine-t nyomban odaszólította a baráti kötelesség, még mielőtt Thorpe úr kocsijára felszállhatott volna -, legalább három óra hosszat készülődtél; már-már attól tartottam, beteg vagy! Micsoda élvezetes bálon vettünk részt este! Ezerféle mesélnivalóm van; de siess már, szállj be, alig várom, hogy elinduljunk. Catherine engedett a parancsnak, és elfordult, de még hallotta, amint barátnője így kiált fel Jamesnek: - Micsoda aranyos leány! Valósággal csüggök rajta! - Nem fog félni, Morland kisasszony - kérdezte Thorpe, miközben felsegítette Catherine-t -, ha a lovam táncol egy kicsit, mikor elindulunk? Igen valószínű, hogy rángat majd egyet-kettőt, talán egy percre meg is áll; de hamarosan megtudja majd, kinek a kezében van a gyeplő. Csupa tűz ez a jószág, játékos is, de rosszindulat nincsen benne egy szemernyi sem. Catherine ugyan nem érezte túlságosan vonzónak ezt a leírást, de most már késő volt visszavonulót fújni, meg azután fiatal is volt ahhoz, hogy megvallja ijedelmét; megadva hát magát sorsának, s bízván abban, hogy a gazdája nemhiába dicsekszik, mennyire ismeri a lovát, békességesen letelepedett, s nézte, amint Thorpe melléje ül. Mindent elrendeztek; a ló fejénél álló inas fenséges hangon parancsot kapott, hogy „engedje indulni”, s el is indultak valóban, az elképzelhető legbékésebb módon; nem volt ott se zökkenő, se bukkanó, még csak hasonló sem. Catherine örült, hogy ilyen szerencsésen megmenekült, s örömteljes meglepetését nem is titkolta; társa pedig nyomban megadta a dolgok legegyszerűbb magyarázatát: biztosította ugyanis afelől, hogy mindez ama kiváltképpen szakértő módnak köszönhető, ahogyan ő a gyeplőt tartja, valamint a sajátos elmeéllel párosult kézügyességnek, amellyel az ostort kezeli. Catherine önkéntelenül is eltűnődött rajta, vajon ha ily tökéletes ura a lovának, miért tartotta szükségesnek útitársnőjét azzal riogatni, hogy elsorolta a ló valamennyi hamisságát; nem győzött azonban örvendezni magában, amiért ily kiváló kocsiművész gondjaiba került, amikor pedig észrevette, hogy a derék jószág békésen folytatja útját, a legcsekélyebb hajlandóságot sem tanúsítván semmiféle kellemetlen élénkségre (holott, mint ismeretes, óránként tíz mérföldes sebességnél lassabban nem is tudott menni, és semmiképp sem riasztóan gyors, Catherine a biztonság tökéletes tudatában adta át magát az enyhe februári napon való levegőzés és mozgás vérpezsdítő élvezetének. Első kurta párbeszédüket néhány percnyi hallgatás követte, amelyet Thorpe tört meg felettébb hirtelen, megkérdezvén: - Ugye, az öreg Allen gazdag, mint valami zsidó? Catherine meg sem értette a kérdést, úgyhogy társa megismételte, és hozzáfűzte magyarázatul: - Az öreg Allen, akiknél maga lakik. - Ó, Mr. Allenre gondol. Igen, azt hiszem, nagyon gazdag. - És gyereke nincs egy se? - Nem - nincsen.

32

- Szerencsések az örökösei. Ő a maga keresztapja, igaz? - A keresztapám?! Dehogy. - De sokat van velük, nem? - Igen; nagyon sokat. - No, hát erre gondolok. Derék öregúrnak látszik amúgy különben, s a maga idejében élhette is világát; nemhiába vette elő a podagra. Megissza vajon manapság is a napi palackját? - A napi palackját?! Dehogy. Hogy jut az eszébe ilyesmi? Mr. Allen nagyon is mértékletes. Csak nem gondolta tegnap este ittasnak? - Uram, segíts! Maguk nők másra se tudnak gondolni, mint hogy minden férfi ittas! Azt hiszi tán, hogy férfiembert egyetlen palack bor földhöz vág? Ebben az egyben aztán biztos vagyok: ha mindenki meginná a napi egy palackját, feleennyi zűrzavar se volna a világban. Ugyancsak a javunkra szolgálna valamennyiünknek. - Alig hinném. - Ej, uramisten, ezreknek szolgálna az üdvösségére! Ebben a királyságban századrész annyi bor nem fogy, mint amennyinek kéne. Ködös éghajlatunk támogatásra szorul. - Én pedig azt hallottam, Oxfordban sok bort isznak. - Oxfordban! Oxfordban ma senki sem iszik, nekem elhiheti. Nem iszik ott egy lélek se. Alig talál olyat, aki négy pintnél többet inna meg naponta. Amikor például legutóbb rendeztem mulatságot a szállásomon, különlegességszámba ment, hogy fejenként mintegy öt pinttel fogyasztottunk. Ezt egészen rendkívülinek tartotta mindenki. Mert az én borom nem mindennapi ám. Nemigen találna különbet egész Oxfordban - talán ez volt az oka. No, de ebből némi fogalmat alkothat arról, általában mennyit isznak ott az emberek. - Fogalmat alkothatok, valóban - szólt hevesen Catherine -; úgy látszik, sokkal több bort isznak, mint gondoltam volna. Abban azért bizonyos vagyok, hogy James nem iszik sokat. Ez a megállapítás hangos és lehengerlő választ fakasztott, melynek nem volt minden része tökéletesen világos, hacsak nem a cifrázására szolgáló, és már-már szitkozódással felérő sűrű felkiáltások, s melynek végeztével Catherine hite csak megerősödött a tekintetben, hogy Oxfordban igen sok bort isznak, bátyja józanságába vetett boldog hite azonban nem rendült meg. Thorpe gondolatai azután visszakanyarodtak fogatának érdemeihez, s felszólította útitársnőjét: csodálja meg, minő táncosan fürge léptekkel halad a lova, mily könnyed a járása, s hasonlóképpen mennyire kiváló a kocsi rugózata, következésképp mily egyenletesen gördül az úton. Catherine, amennyire tőle telt, igyekezett követni útitársát a csodálatban; meghaladni avagy felülmúlni ugyanis lehetetlenség lett volna. Thorpe mindentudó volt a tárgyban, Catherine tökéletesen tudatlan; Thorpe kifejezőkészsége korlátlan, Catherine pedig - önbizalom híján jóformán ki sem tudta fejezni magát; Catherine semmiféle újabb dicsérettel nem hozakodhatott elő, ám készségesen visszhangozta mindazt, amit útitársa épp bizonygatott; s végül minden nehézség nélkül sikerült eldönteniök, hogy az úrfi fogata a maga nemében a legkülönb egész Angliában, kocsija a legtakarosabb, lova a legfürgébb, s nála magánál különb kocsihajtó sem akad. - De csak nem gondolja, Mr. Thorpe - kockáztatta meg Catherine, némi idő elteltével, amikor úgy érezte, a kérdést véglegesen eldöntötték, s igyekezett a témát legalább csekély változattal bővíteni -, hogy James bricskája össze fog dőlni? 33

- Hogy össze fog-e dőlni? Uramisten! Látott már ilyen ingatag holmit életében? Nincs azon egyetlen ép vasalás. A kerekek legalább tíz éve kopnak - no és az ülés! Szavamra mondom, elég hozzáérni, és darabokra hullik! Életemben még ennél komiszabb, rozogább holmit nem láttam! Hála az Úrnak, hogy a miénk különb. Ötvenezer fontért nem tennék meg két mérföldet amabban. - Jóságos Ég! - kiáltott fel rémülten Catherine. - Akkor nagyon kérem, forduljunk vissza; bizonyára baleset éri őket, ha továbbmegyünk. Igen szépen kérem, Mr. Thorpe, forduljunk vissza; álljon meg, beszéljen a bátyámmal, mondja meg neki, mennyire nem biztonságos a kocsija! - Nem biztonságos! Uramisten! Hát abban meg mi a baj? hisz legfeljebb felhemperednek, ha a kocsi összedől alattuk; van elég sár az úton, annál kitűnőbb talajra nem is eshet az ember. Az áldóját! épp eléggé biztonságos az a kocsi, ha az ember hajtani tudja; jó kézben az efféle holmi még húsz évig eltart, ha már tönkrement is. Az Isten is megáldja! Öt fontért elhajtanám Yorkig meg vissza, s egy szöget el nem veszítenék egész úton. Catherine meglepetten hallgatta; sehogyan sem tudta összeegyeztetni ezt a két homlokegyenest ellenkező kijelentést egy és ugyanazon tárgyról; neveltetése során nem ismertették meg a léha fecsegők természetével, sem azzal, hogy mennyi üres állításra és pimasz hazugságra ösztökélhet a pöffeszkedő hiúság. Apja, anyja, valamennyi testvére egyszerű, józan ember volt, ritkán törekedtek elménckedésre; Catherine édesapja beérte olykor-olykor egy szójátékkal, édesanyja egy-egy velős mondással; nem volt tehát szokásuk, hogy a maguk fontosságának öregbítésére hazugsághoz folyamodjanak, sem pedig hogy egyik pillanatban kijelentsenek valamit csak azért, hogy a következőben megcáfolják. Catherine értetlenül latolgatta magában egy darabig a dolgot, s nemegyszer már-már azon volt, hogy megkéri Mr. Thorpe-ot: vallja meg, hogyan is vélekedik valójában; ezt azonban meggondolta, mert úgy vélte, útitársa nemigen jeleskednék az efféle őszinte vallomásban, sem az előzőleg összekuszált dolgok kibogozásában; mindehhez járult az a megfontolás, hogy Mr. Thorpe bizonyára nem engedné húgát és barátját olyan veszedelembe rohanni, amelytől könnyűszerrel megkímélhetné őket - Catherine tehát végezetül arra a megállapodásra jutott, hogy Mr. Thorpe minden bizonnyal tökéletesen biztonságosnak tudja a szóban forgó kocsit, következésképpen ő maga sem riadozott tovább. Maga Thorpe szemmel láthatólag tökéletesen elfeledte az egész ügyet; s társalgását vagy helyesebben magánbeszédét ezek után is önmagával és a maga dolgaival kezdte és végezte. Mesélt Catherine-nek bagóért vásárolt és irdatlan összegért továbbadott lovakról; futtatásokról, amelyeken bölcs ítélete tévedhetetlenül megjövendölte a nyertest; vadászportyákról, amelyek során több madarat szedett le (holott egyetlen jó lövése sem volt), mint valamennyi társa együttvéve; s regélt egy pompás falkavadászatról, amikor előrelátása és a kopók irányítása terén tanúsított ügyessége helyrehozta a legtapasztaltabb vadászok valamennyi tévedését, s ahol az ő merész lovaglása, ha a maga életét egyetlen pillanatig sem veszélyeztette is, szüntelen nehézségekbe sodorta a többieket, kik közül, fejezte be elbeszélését nagy nyugalommal Thorpe, nem egy a nyakát is szegte. Catherine ugyan nem szokta még meg, hogy a maga feje szerint ítéljen, nem is igen alakult még ki a véleménye arról, milyenek is legyenek a férfiak - mégis, míg némán tűrte útitársa véghetetlen magahittségét, óhatatlanul kétely támadt benne afelől, hogy Mr. Thorpe valóban oly tökéletesen kellemes fiatalember-e. Merész gyanú volt ez, lévén Mr. Thorpe Isabella bátyja; meg aztán Catherine-nek maga James mondotta, hogy Thorpe modora kedves az egész női nem szemében; mindezek ellenére azonban annyira untatta a társasága, s ez az unalom alig egyórányi kocsikázás után annyira elhatalmasodott rajta s oly mértékben és szüntelenül fokozódott, hogy mire visszaértek a Pulteney utcába, ha módjával is, arra ösztökélte 34

Catherine-t: ne higgyen e mégoly szavahihető forrásoknak, s ne bízzék abban, hogy Mr. Thorpe közkedveltségnek örvend. Amikor Mrs. Allen kapujához értek, Isabella jóformán szavakba sem tudta foglalni meglepetését, midőn ráébredt: késő van már ahhoz, hogy barátnéját a házba bekísérjék: - Elmúlt három óra! Hihetetlen volt, lehetetlen, felfoghatatlan; Isabella nem hitt a maga órájának, sem a bátyjáénak, sem az inasénak; nem hitte, hogy a valóságon avagy a józan észen alapulna bárki tanúsága, amíg csak Morland is elő nem vette az óráját s maga is meg nem erősítette a tényt: ekkor már csakoly hihetetlen, lehetetlen és felfoghatatlan lett volna akár egy pillanatig is tovább kételkednie; s most már csak azt hajtogatta, hogy bizony soha, de soha még két és fél óra ily gyorsan el nem szaladt, és Catherine is felszólítást kapott ennek megerősítésére; Catherine ajkát azonban még Isabella kedvéért sem hagyta el hazugság; az utóbbi mégis megkíméltetett barátnéja ellenvéleményétől, meg sem várta ugyanis a válaszát. Tökéletesen eluralkodtak rajta érzései; heveny boldogtalanság fogta el, amiért kénytelen egyenesen hazamenni. Időtlen idők óta nem volt módja egy pillanatig is társalogni az ő drága Catherine-jével; s habár ezer meg ezer mondanivalója volna a számára, úgy látszik, sosem lehetnek már együtt; így tehát az üdvözült boldogtalanság mosolyával s a végső csüggedés kacagó szemével mondott barátnéjának istenhozzádot, és távozott. Catherine épp visszatérőben lelte a délelőtti szorgos semmittevésből Mrs. Allent, aki nyomban ekképp üdvözölte: - Nos, kedvesem, megjött - mely igazságot Catherine-nek sem hajlandósága, sem hatalma vitatni nem volt -, s remélem, kellemesen levegőzött? - Igen, asszonyom, köszönöm; nem is lehetett volna kellemesebb az idő. - Ezt mondta Mrs. Thorpe is; nagyon nagy örömére szolgált, hogy mindannyian kikocsiztak. - Tehát találkozott Mrs. Thorpe-pal, asszonyom? - Igen, mihelyt maguk elindultak, elmentem az ivócsarnokba, ott találkoztunk, és rengeteget beszélgettünk. Szerinte ma reggel jóformán nem lehetett borjúhúst kapni a piacon, oly kevés van belőle. - Látott valakit az ismerőseink közül? - Igen; megbeszéltük, hogy végigsétálunk a Crescenten, és ott találkoztunk Mrs. Hughesszal, és a társaságában sétált Mr. és Miss Tilney is. - Csakugyan? Meg is szólították kegyedet? - Igen, együtt sétáltunk a Crescenten fél óra hosszat. Igen kellemesnek látszanak. Tilney kisasszony nagyon csinos babos muszlinruhát viselt, és úgy hiszem, már amennyire hallom, mindig igen tetszetősen öltözködik. Mrs. Hughes sokat mesélt a családról. - És vajon mit mesélt róluk? - Ó, nagyon sokat; másról jóformán nem is beszélt. - Elmondta azt is, Gloucestershire-nek melyik részéről valók? - Elmondta; de nem emlékszem már. Annyi bizonyos, hogy igen jó család és nagyon gazdagok. Mrs. Tilney Drummond lány volt, iskolatársnéja Mrs. Hughesnak, és Drummond kisasszony igen vagyonos családból származott; amikor férjhez ment, édesapja húszezer font hozományt adott neki, és ötszáz fontot külön a kelengyéjére. Mrs. Hughes a tulajdon szemével látta a kelengyét, mihelyt megérkezett a kereskedőtől. 35

- Mr. és Mrs. Tilney is Bath-ban van? - Igen, azt hiszem, de nem vagyok benne egészen bizonyos. Ahogy jobban utánagondolok, úgy emlékszem, mind a ketten meghaltak már; az anya mindenképpen; igen, igen, bizonyos vagyok benne, hogy Mrs. Tilney meghalt, mert Mrs. Hughes elmesélte, milyen felséges gyöngysort adott Mr. Drummond a leányának nászajándékul, és hogy a gyöngy most Tilney kisasszonyé, mert az édesanyja halálakor ő örökölte. - És a táncosom, Mr. Tilney, egyetlen fiú? - Ezt nem tudom egészen határozottan, kedvesem; az az érzésem, hogy igen, de mindenképpen igen derék fiatalember, Mrs. Hughes szerint, és minden bizonnyal jól boldogul majd. Catherine felhagyott az érdeklődéssel; a hallottakból arra következtetett, Mrs. Allen nem szolgálhat valódi értesüléssel, ő maga pedig kiváltképpen balszerencsés, amiért elmulasztotta a találkozást a két testvérrel. Ha ezt az eseményt előre láthatta volna, semmi rá nem veheti, hogy a többiekkel tartson; így azonban mi mást tehetett: siratta balszerencséjét, s addig rágódott veszteségén, míg el nem döntötte, hogy a kocsikázás egyáltalán nem volt kellemes, maga John Thorpe pedig egyenesen kellemetlen.

36

Tizedik fejezet Allenék, Thorpe-ék és Morlandék este a színházban találkoztak; s mivel Catherine és Isabella egymás mellett ült, az utóbbinak alkalma nyílt elmondani egynéhányat a sok ezernyi dologból, amely közlésre készen gyülemlett fel benne a kettejüket elválasztó mérhetetlenül hosszú idő folyamán. - Ó, Egek! én drága Catherine-em, csakhogy megkaparintalak végre! - szólította meg barátnéját Isabella, amint Catherine a páholyba lépett, és leült mellé. - Most pedig, Mr. Morland folytatta, mert másik oldalán a nevezett úriember foglalt helyét -, egész este nem is szólok magához többet; ne is várja. Hogy vagy, legédesebb Catherine-em? Időtlen idők óta nem láttalak! de mit is kérdezem, hiszen annyira szépséges vagy. Mondhatom, mennyeibb a frizurád, mint valaha; haszontalan teremtés, te, vajon mindenkit meg akarsz hódítani? Biztosíthatlak, a bátyám máris fülig szerelmes beléd; ami pedig Tilney urat illeti - de hát ehhez azután nem fér semmi kétség -, most már a te szerénységed sem tagadhatja, hogy meghódítottad; mi sem bizonyítja jobban, mint hogy visszatért Bath-ba! Ó, mit meg nem adnék érte, ha láthatnám! Alig bírom már féken tartani a türelmetlenségemet. Anyám azt mondja, Tilney úrnál nincs a világon kellemetesebb fiatalember; délelőtt ugyanis találkoztak; igazán be kell már mutatnod. Itt van most a színházban? Nézz már körül, az Ég szerelmére! Biztosíthatlak, alig élek, míg meg nem látom. - Nem - felelte Catherine -, nincs itt; nem látom sehol. - Ó, szörnyűség! Hát már soha meg nem ismerhetem? Hogy tetszik a ruhám? Azt hiszem, nem csúnya; az ujja egészen az én találmányom. Tudod-e, hogy már mérhetetlenül megelégeltem Bath-t? A bátyád meg én ma délelőtt megegyeztünk abban, hogy borzasztóan jó itt lenni néhány hétig, de milliókért sem volnánk hajlandók itt élni. Igen hamar felfedeztük, hogy a kettőnk ízlése tökéletesen egyezik: mind a ketten előnyben részesítjük a vidéket minden egyébnél; mondhatom, a nézeteink annyira tökéletesen azonosak, hogy az már szinte nevetséges! Egyetlen pontban sem különbözünk; a világért el nem tűrtem volna, hogy te is ott légy; ravaszdi jószág, te, egészen bizonyosan tettél volna valami bohókás megjegyzést a dologról. - Ugyan, dehogyis tettem volna. - Dehogyisnem, egészen bizonyosan; jobban ismerlek én téged, mint te magadat. Azt mondtad volna, hogy mi ketten egymásnak születtünk, vagy valami hasonló oktondiságot, ami pedig elképzelhetetlenül zavarba hozott volna; olyan vörösre pirult volna az orcám, mint a te rózsáid; a világ minden kincséért el nem tűrtem volna, hogy ott légy. - Igazságtalan vagy; semmi áron nem tettem volna ennyire illetlen megjegyzést; meg aztán egészen bizonyosan az eszembe sem jutott volna! Isabella hitetlenkedve mosolygott; az este hátralevő részében pedig csak Jamesszel beszélgetett. Catherine elhatározása, hogy igyekszik Tilney kisasszonnyal találkozni, másnap reggelre csak erősbödött, s az ivócsarnokba indulás szokásos pillanatáig riadt félelemmel gondolt arra, hogy valami újból megakadályozhatja. Ám nem történt ilyesmi, nem jött látogató, aki késleltethette volna őket, s mind a hárman idejében felkerekedtek az ivócsarnok felé, ahol a megszokott események és a megszokott beszélgetések következtek; Mr. Allen megitta a pohár vizét, majd néhány úrhoz csatlakozott, hogy megvitassák a napi politikát és egybevessék újságaik beszámolóit; a hölgyek pedig együtt sétáltak, számba vettek a teremben minden egyes új arcot, 37

és kis híján minden egyes főkötőt. Alig negyed óra elteltével megjelent a tömegben a Thorpe család nőnemű része James Morland társaságában. Catherine menten elfoglalta szokásos helyét barátnéja egyik oldalán, James pedig - aki immár állandó kísérőjük volt - a másikon. Társaságuk többi tagjától kissé elkülönülve így sétálgattak egy darabig, míg csak Catherine-ben kétség nem támadt, vajon kielégítő-e ez a helyzet, amely ugyan barátnéja és bátyja mellé láncolja, igen kevéssé részesül azonban bármelyikük figyelmében. Amazok szüntelenül érzelmes társalgásba avagy élénk disputába merültek, ám akár ilyen, akár amolyan hangulat kerítette őket hatalmába, annak suttogva adtak kifejezést; élénkségüket sok kacagás kísérte, s ámbátor egyikük is, másikuk is minduntalan Catherine jóváhagyásáért folyamodott, sosem állt módjában meg is adni, mivelhogy a szóban forgó tárgyból semmit sem hallott. Nagy sokára végül el tudott szabadulni barátnéjától, azzal az ürüggyel, hogy Tilney kisasszonnyal kell beszélgetnie, akit nagy örömére épp meglátott a terembe lépni Mrs. Hughes társaságában. Nyomban csatlakozott is az utóbbihoz, a megismerkedésnek szilárdabb szándékával, mint amilyen a bátorságától telt volna, ha nem ösztökéli az előző napi csalódás. Tilney kisasszony igen udvariasan köszöntötte, hasonló jóindulattal viszonozta közeledését, és mindaddig beszélgettek, amíg csak mindkét társaság a teremben időzött; s habár valószínűleg egyikük sem tett olyan kijelentést, hangoztatott olyan véleményt, amely ugyanezen tető alatt ezernyi alkalommal el ne hangzott volna minden egyes bath-i évadban - minden bizonnyal szokatlan, s a fenti kijelentések érdeméül említhető, hogy minden szavuk őszinte volt és igaz. - Milyen jól táncol a kegyed bátyja! - hangzott el a mesterkéletlen felkiáltás Catherine ajkáról beszélgetésük vége felé, s ez a kijelentés meg is lepte, el is szórakoztatta társnőjét. - Henry? - válaszolt mosolyogva. - Igen, valóban nagyon jól táncol. - A múltkor este bizonyára igen furcsállta, amikor azt mondtam, hogy elígérkeztem - holott látta, hogy ülök. Pedig való igaz; már előző nap elígérkeztem Mr. Thorpe-nak. - Tilney kisasszony erre csupán főhajtással válaszolhatott. - El sem képzelheti - tette hozzá egy pillanatnyi hallgatás után Catherine -, mennyire meglepett, hogy viszontláttam. Egészen bizonyos voltam benne, hogy végleg eltávozott. - Amikor Henry szerencsés volt kegyedet megismerhetni, mindössze két napig időzött Bathban. Azért jött csak, hogy nekünk szállást foglaljon. - Erre nem is gondoltam; nem láttam sehol, hát természetesen arra gondoltam, hogy elutazott. Az a fiatal hölgy, akivel hétfőn táncolt, vajon nem bizonyos Smith kisasszony volt? - De igen, Mrs. Hughes ismerőse. - Alighanem nagyon örült, hogy táncolhat. Kegyed csinosnak találja? - Nem nagyon. - Ugye, a kegyed bátyja nem jár az ivócsarnokba? - De igen, néha; ma reggel azonban édesapámmal kilovagolt. Ekkor Mrs. Hughes lépett hozzájuk, és megkérdezte Tilney kisasszonyt, akar-e elmenni. - Remélem, hamarosan részem lesz abban az örömben; hogy láthatom - mondta Catherine. Ott lesz holnap a füzértánc-bálban? - Talán... igen, azt hiszem, biztosan ott leszünk. - Örülök, mert mi is megyünk.

38

Kölcsönösen bókoltak; s mire a két hölgy elköszönt egymástól, Tilney kisasszony tisztában volt új ismerőse érzéseivel, Catherine azonban nem is sejtette, hogy a legcsekélyebb mértékben is elárulta őket. Boldogan ment haza. A délelőtt beváltotta hozzá fűzött reményeit, várhatta a másnapi estét, és biztató volt a jövő. Milyen ruhát, milyen fejéket viseljen - ez volt most Catherine legfőbb gondja. Aligha menthető érte. Az öltözék felületes megkülönböztető jegy, s a túlzott törődés vele nemegyszer önnön célját hiúsítja meg. Catherine nagyon is jól tudta ezt; csak az elmúlt karácsonykor nyert dédnagynénikéjétől kioktatást e tárgyban; szerda éjjel mégis tíz percig feküdt ébren, latolgatva, vajon a babos avagy a hímzett muszlinruháját viselje-e, s csupán az idő rövidsége akadályozta meg abban, hogy estére új ruhát vásároljon. Márpedig ez súlyos tévedés lett volna, ha nem is ritka, amiről azonban csak az ellenkező nem egy tagja győzhette volna meg, nem a magáé; fivér inkább, mintsem dédnagynéni, mivel csupán férfiember lehet tudatában annak, minő érzéketlenül viseltetik a férfi az új toalett iránt. Számos hölgy érzéseinek szolgált volna sanyargatására, ha valaki megérteti velük, milyen kevéssé hat a férfiszívre az ő öltözéküknek bármelyik drága vagy új darabja; mily kevéssé befolyásolja a hölgyek muszlinjának szövete, s mily kevéssé fogékony gyengéd érzelmekre a babos vagy az ág-bogas minta, a fátyolszövet avagy az ottomán iránt. A nő a tulajdon tetszésére cicomázza magát. Nincs férfi, aki ezért jobban csodálná, asszony, aki jobban szeretné. Takaros, divatos megjelenéssel beéri az első, s a kopottas avagy kedvezőtlen külső teszi kellemetessé az utóbbinak szemében. Catherine nyugalmát azonban eme mély megfontolásoknak egyike sem háborgatta. Csütörtök este merőben más érzések kíséretében lépett be a bálterembe, mint az előző hétfőn. Akkor örvendezéssel töltötte el, hogy elígérkezett Thorpe-nak, most legfőbb aggodalma az volt, el tudja-e majd kerülni, nehogy megint magának követelje a táncait; nem várta, nem merte várni ugyan, hogy Mr. Tilney harmadszor is táncra kéri, ám mi tagadás: óhajai, reményei, tervei mind ebben összpontosultak. Nincs olyan ifjú hölgy, aki e válságos pillanatban együtt ne érezne hősnőmmel, hisz nincs olyan ifjú hölgy, aki élete során hasonló válságot át ne élt volna. Mindegyikőjüket fenyegette - valóságos vagy vélt - üldöztetés olyan személytől, akit elkerülni óhajtott; mindegyikőjük leste aggodalmasan valakinek a figyelmét, akinek a tetszését elnyerni kívánta. Amint Thorpe-ék csatlakoztak hozzájuk, megkezdődött Catherine kínszenvedése; fészkelődött, ha John Thorpe közeledett hozzá, amennyire csak tudta, kerülte a tekintetét, s ha megszólította, úgy tett, mintha nem hallaná. Vége volt a négyesnek, kezdődött a kontratánc, és még akkor sem látta sehol Tilneyéket. - Ne ijedj meg, drága Catherine-em - suttogta Isabella -, de igazán táncolnom kell megint a bátyáddal. Határozottan kijelentem, hogy botrányos. Mondom is neki, hogy szégyellje magát, de te meg John feltétlenül húzzatok ki a csávából. Siessetek, drága lelkem, gyertek utánunk. John épp elment egy pillanatra, de mindjárt itt lesz megint. Catherine-nek sem ideje, sem kedve nem volt válaszolni. A többiek továbbmentek, de John Thorpe még ott volt a közelben, és Catherine feladta a reményt. Nem akarta azonban azt a látszatot kelteni, mintha figyelné vagy várná Thorpe urat, tekintetét állhatatosan a legyezőjére szegezte hát; s épp korholta magát bohóságáért, amiért feltételezte, hogy ekkora tömegben akár csak találkozhatnak is belátható időn belül Tilneyékkel, amikor egyszer csak megszólította, és ismét táncra kérte - ki más, mint maga Tilney úr! Nem nehéz elképzelni, milyen csillogó szemmel, fürge mozdulattal teljesítette Catherine a fiatalember kívánságát, s mily élvezetesen dobogó szívvel ment vele a táncolók közé. Megmenekülni, méghozzá, mint Catherine meggyőződéssel hitte: egy hajszál híján megmenekülni John Thorpe-tól! s táncra kéretni, találkozásuk pillanatában, Mr. Tilney által, ki mintha egyenesen az ő keresésére indult volna! Catherine úgy érezte, ennél nagyobb boldogságot nem tartogathat számára az élet. 39

Ám alig vívtak ki maguknak egy talpalatnyi helyet, amikor Catherine figyelmére a mögötte álló John Thorpe formált igényt. - Hohó, Morland kisasszony! - mondá az ifjú úr. - Hát ez meg mit jelentsen? Azt gondoltam, maga meg én egymással táncolunk. - Vajon miből gondolta? hisz fel sem kért. - Hát ez jó, istenemre! Kértem én, amint a terembe léptem, s kértem volna megint, hanem mire megfordulok, magácska eltűnt! - micsoda gyalázatos, gonosz tréfa! Hisz csakis azért jöttem el, hogy magával táncoljak, és biztosan tudom, hogy hétfő óta nekem ígérkezett el! Igen; emlékszem, akkor kértem, amikor az előcsarnokban várt a köpenyére; itt pedig elmondtam valamennyi ismerősömnek, hogy a terem legcsinosabb lányát viszem táncba, és ha meglátják, hogy mással táncol, ugyancsak lesz mit hallgatnom tőlük. - Ó, dehogy! Ilyen leírás hallatán senki sem fog énrám gondolni! - Az Égre mondom, ha nem, kirúgom valamennyi tuskót a teremből. Ki az a fickó ott magával? - Catherine kielégítette Thorpe úr kíváncsiságát. - Tilney... - ismételte Thorpe úr -, hm. Nem ismerem. Szép szál ember; derék termet. Nincs szüksége lóra? Itt egy barátom, Sam Fletcher; olyan lova van eladó, ami megfelel bárkinek. Hatalmasan okos egy állat, remekül bírja az utat potom negyven guinea az ára. Ötvenszer is megvenném én magam, mert elvem, hogy ha jó lóval találkozom, megveszem; csakhogy nem felel meg a céljaimnak, terepre nem való. Minden pénzt megadnék egy jó hátaslóért. Három hátaslovam van, különbekkel még emberfia nem vadászott. Nyolcszáz guinea-ért se válnék meg tőlük. Fletcher meg én házat akarunk bérelni Leicestershire-ben a jövő évadra. Átkozottul kényelmetlen fogadóban lakni. Ez volt az utolsó mondat, amelyet Catherine figyelme kénytelen volt eltűrni; Thorpe urat ugyanis magával sodorta az elsorjázó hölgyek hosszú füzérének könyörtelen nyomása. Catherine táncosa közelebb húzódott, mondván: - Ez az úr kihozott volna a béketűrésből, ha még egy fél percig magával marad. Nincs joga táncosom figyelmét elvonni tőlem. Kölcsönös megegyezéssel szerződést kötöttünk egy este tartamára, s kötelezettséggel csupán egymásnak tartozunk ez idő alatt. Senki sem erőltetheti magát egyvalakinek a figyelmébe anélkül, hogy a másiknak a jogait meg ne sértse. Az én szememben a négyes a házasság jelképe. Mindkettőben fő kötelesség a hűség és a megegyezés; s az olyan férfinak, aki maga nem táncol vagy nem házasodik, semmi dolga felebarátja feleségével vagy táncosával. - De hisz ez két merőben különböző dolog! - Annyira, hogy kegyed szerint össze sem hasonlítható? - Nem bizony. Akik összeházasodnak, nem válhatnak el soha, egy fedél alatt kell élniük. Akik táncolnak, mindössze fél óra hosszat állnak egymással szemközt egy nagy teremben. - Tehát így határozza meg a házasságot és a táncot. Ilyen nézőpontból persze nem tűnik fel a hasonlatosságuk; no de én majd mindjárt kellő megvilágításba helyezem a kettőt. Meg kell engednie, hogy mindkét esetben a férfi előnye a választás, a nő hatalma csupán a visszautasítás; hogy mindkét esetben férfi és nő szövetkezik mindkettejük előnyére, s hogy ha megkötötték az egyezséget, csakis egymáshoz tartoznak az egyezség felbomlásának pillanatáig; mindkettőnek kötelessége arra törekedni, okot ne adjon a másiknak arra az óhajra, hogy bárcsak mást tüntetett volna ki, s mindkettőnek legjobb érdekében áll képzeletét megfékezni, nehogy a szomszédai kiválóságára tévedjen, s azt ne vélje, hogy bárki mással jobban boldogult volna. Megengedi mindezt? 40

- Ezt igen, s a maga előadásában mindez igen jól hangzik; hanem azért igencsak különböznek. Egyáltalán nem tudom a kettőt azonosnak tekinteni, s nem hiszem, hogy egyforma kötelességekkel járnának. - Egyetlen tekintetben mindenesetre van különbség. A házasságban a férfitól várják, hogy gondoskodjék a nő eltartásáról; a nőtől, hogy tegye kellemessé a férfi otthonát; a férfi munkálkodik, az asszony mosolyog. Hanem a táncban kettejük kötelessége épp ellenkező; a kellemetességet, a hajlékonyságot a férfitól várják el, a nő köteles szolgáltatni a legyezőt meg a levendulavizet. Alighanem a kötelességeknek ez a különbsége tűnt fel kegyednek, s azért nem érzi alkalmasnak a feltételeket az összehasonlításra. - Erre bizony nem gondoltam. - Akkor pedig nem is sejtem, mire gondolt. Egy dolgot mindenesetre meg kell állapítanom. Kegyednek ez az elfogultsága ugyancsak ijesztő. Tökéletesen elzárkózik az elől, hogy a kötelezettségek hasonlóságát elismerje; arra következtethetek ebből netán, hogy a táncoló állapot kötelmeit illető felfogása nem oly szigorú, amilyennek táncosa kívánhatná? Nincs-e okom attól tartani, hogy ha az az úr, aki az imént megszólította kegyedet, visszatérne, vagy ha bármelyik másik úr megszólítaná, mi sem tarthatná vissza kegyedet attól, hogy addig társalogjon vele, ameddig csak akar? - Mr. Thorpe olyan jó barátja a bátyámnak, hogyha megszólít, beszélnem kell vele; rajta kívül azonban alig akad három fiatalember az egész teremben, akit egyáltalán ismerek. - S ez legyen minden biztosítékom? Ó, jaj nekem! - Nem; ennél különbbel szolgálhatok, hiszen ha nem ismerek senkit, lehetetlenség beszélnem velük - meg aztán nem is akarok senkivel beszélni. - Ez valóban méltó biztosíték; így már bátrabban folytathatom. Épp annyira kellemesnek találja Bath-t, mint amikor az a megtiszteltetés ért, hogy ugyanezt a kérdést első ízben feltehettem? - Igen, pontosan - sőt, még inkább. - Még inkább! Vigyázzon, mert még elfelejt idejében ráunni! Hat hét elteltével rá kell unnia. - Nem hiszem, hogy ráunnék, ha hat hónapot kellene is itt töltenem. - Londonhoz mérve Bath-ban kevés a változatosság, erre mindenki rájön, minden esztendőben. „Megengedem, hat hétig Bath meglehetősen kellemes; ezen túl azonban nincs unalmasabb hely a világon!” Minden rendű-rangú embertől hallhatja ezt, aki rendszeresen idejár minden télen, hatheti tartózkodását tízre, vagy éppen tizenkettőre nyújtja, s végül csak azért megy el, mert nem áll módjában tovább maradni. - Nos, a többiek ítéljenek maguk; aki pedig Londonba jár, talán semmibe veszi Bath-t. Én azonban, aki egy eldugott faluban élek, nem tapasztalom itt azt az egyhangúságot, mint az otthonomban; Bath-ban változatos a szórakozás, sokféle látni- és tennivaló akad egész nap, amilyet otthon nem ismerek. - Nem kedveli a vidéket. - De igen. Mindig ott éltem, és mindig nagyon boldog voltam. De annyi bizonyos, hogy a vidéki életben sokkal több az egyhangúság, mint Bath-ban. Vidéken egyik nap szakasztott olyan, mint a másik. - Csakhogy vidéken ésszerűbben tölti az idejét. - Igen? 41

- Hát nem? - Nem hiszem, hogy nagy a különbség. - Itt egész nap csak a szórakozást keresi. - Otthon is - csak nem találok annyit. Itt sokat sétálok; otthon is; itt azonban sokféle ember jár az utcán, ott pedig nem látok mást, csak Mrs. Allent. Mr. Tilney ezen igen jól mulatott. - Nem lát mást, csak Mrs. Allent! - ismételte. - Minő képe a szellemi szegénységnek! Hanem amikor újra abba a mélységbe kénytelen merülni, már több lesz a mondanivalója. Elcseveghet Bath-ról, meg mindarról, amit itt csinált. - Ó, igen. Sosem leszek szűkében a mondanivalónak, akár Mrs. Allennel beszélgetek, akár mással. Azt hiszem, mihelyt hazamegyek, mindig csak Bath-ról fogok beszélni - olyan nagyon szeretem. Ha csak itt lehetne papa, mama meg a többiek, alighanem túlságosan is boldog lennék! Nagyon örülök, hogy James (a legidősebb bátyám) idejött - főképp mert kiderült, hogy az a család, akikkel olyan meghitt barátságba kerültünk, neki régi barátja! Ó, ki is unhatna rá Bath-ra?! - Az semmi esetre, aki oly sok friss érzéssel jön el ide, mint kegyed. Csakhogy Bath legtöbb látogatója jócskán túl van már a papákon, mamákon, fivéreken és meghitt jó barátokon - meg a bálok, a színdarabok és a mindennapi látnivalók őszinte élvezetén. Itt megszakadt a társalgás: a tánc kívánalmai nem engedték, hogy figyelmüket megosszák. Hamarosan azután, hogy a sor végére értek, Catherine észrevette, hogy igencsak komolyan tanulmányozza egy úriember, aki a nézelődők között állt, közvetlenül a táncosa mögött. Igen jóképű, parancsoló külsejű férfi volt, túl élte virágján, de nem élte erején; szemét le nem vette Catherine-ről, úgy szólította meg Mr. Tilneyt, bizalmas suttogással. Catherine-t zavarba ejtette ez a figyelem; attól tartott, hogy megjelenése valamely hibájának köszönheti, elpirult, és elfordította a fejét. Az úriember közben hátrább húzódott; táncosa azonban közelebb lépett, mondván: - Látom, kitalálta, mit kérdeztek tőlem. Az az úr tudja a kegyed nevét, és kegyednek is joga van az övét megtudni. Tilney tábornok az, az édesapám. Catherine válasza csupán egy - Ó! - volt, azonban kellőképpen kifejező - Ó! -; figyelmet árult el táncosa szavai iránt, és tökéletes bizalmat őszinteségükben. Pillantása igaz érdeklődéssel és nagy csodálattal kísérte a tömegben a távolodó tábornokot; és titokban ennyit mondott magának: - Milyen szépek mindannyian! Mielőtt az est véget ért volna, Tilney kisasszonnyal társalogva új boldogságban volt Catherinenek része. Amióta Bath-ba érkezett, nem sétált még a környéken. Tilney kisasszony jól ismerte s olyan szavakkal emlegette a vidék népszerű pontjait, hogy Catherine-ben is felkeltette a vágyat, bárcsak megismerhetné valamennyit. Amikor hangot adott annak az aggodalmának, hogy nem lesz, akivel elmenjen, a testvérpár azt ajánlotta, induljanak valamelyik délelőtt együtt sétára. - A világon mindennél jobban szeretném! - kiáltotta Catherine. - Ne is halogassuk - menjünk el holnap! Ebben szívesen megegyeztek, mindössze annyit kötött ki Tilney kisasszony, hogy ne legyen esős idő - és Catherine bizonyos volt benne, hogy nem fog esni. Megállapodtak, hogy tizenkét órakor érte mennek a Pulteney utcába. 42

- Ne feledje, tizenkettőkor - hangzott búcsúszava új barátnéjához. A másikat, a régebbi, kipróbált barátnét, Isabellát, akinek hűségét és értékét már két hete volt alkalma tapasztalni, alig látta az est folyamán. S ámbátor vágyott boldogságának részesévé avatni Isabellát, derűs szívvel engedett Allen úr óhajának, mely meglehetősen korán elszólította őket, s lelke valósággal táncot járt, ahogy maga is táncosan tartott hazafelé hordozószékében.

43

Tizenegyedik fejezet Másnap igen józan reggel virradt rájuk; a nap épp csak meg-megkísérelte, hogy előbukkanjon; Catherine pedig óhajának megfelelő körülményeket jövendölt belőle. Az évnek e korai szakában a verőfényes reggel, vélte, általában esőbe fordul, ám ha felhős, csak javulhat a nap előrehaladtával. Reményei igazolásáért Mr. Allenhez fordult, aki azonban, nem lévén kéznél a maga ege és a maga barométere, nem volt hajlandó egyértelműen napsütést ígérni. Catherine ekkor Mrs. Allenhez folyamodott, s a delnő véleménye már kedvezőbb volt: semmi kétsége afelől, úgymond, hogy igen szép napjuk lesz, ha elvonulnak a felhők, és kisüt a nap. Tizenegy óra tájt azonban Catherine vizsga tekintetét néhány parányi esőcsepp vonta magára az ablaküvegen, és: - Ó, jaj, azt hiszem, esni fog! - tört ki belőle, ugyancsak siralmas hangon. - Gondoltam, hogy úgy lesz - jelentette ki Mrs. Allen. - Nem sétálhatok ma - sóhajtott Catherine -; de talán mégsem lesz belőle semmi, vagy talán eláll tizenkettőig. - Lehetséges; de akkor, kedvesem, bizonyára nagy sár lesz. - Ó, az nem számít; én nem bánom a sarat. - Nem - felelte barátnéja békességesen. - Tudom, hogy nem bánja a sarat. Catherine az ablaknál állt és kinézett, majd rövid hallgatás után megszólalt: - Egyre sűrűbben és sűrűbben esik! - Valóban. Ha el nem áll az eső, vizes lesz az utca. - Négy nyitott esernyőt látok! Hogy utálom az esernyő látványát! - Kényelmetlen vinni. Jómagam szívesebben fogadok hordozószéket. - Reggel olyan szép idő volt! Bizonyos voltam benne, hogy nem fog esni. - Valóban mindenki azt hitte volna. Ha egész délelőtt esik, kevesen lesznek az ivócsarnokban. Remélem, Mr. Allen felveszi a nagykabátját, ha elmegy, bár alig hiszem, hogy felvenné, mert mindenre a világon hajlandó volna inkább, mint nagykabátban elmenni; nem értem, miért is nem szereti, pedig bizonyára igen kényelmes. Esett tovább - sűrűn, de nem erősen. Catherine ötpercenként lépett az órához, s ahányszor visszatért, azzal fenyegetőzött, hogy ha még öt percig esik, feladja a reményt. Az óra elütötte a tizenkettőt, és még akkor is esett. - Nem fog tudni elmenni, kedvesem. - Még nem mondtam le róla egészen. Negyed egyig nem adom fel. A napnak éppen ebben a szakában szokott kitisztulni, és mintha máris világosabb volna egy kicsit. No tessék, öt perccel múlt negyed egy, most már valóban feladom. Ó, bárcsak volna olyan időnk, amilyen Udolphóban, vagy legalábbis Toszkánában és Dél-Franciaországban! azon az estén, amikor szegény St. Aubin meghalt - micsoda gyönyörű idő volt! Fél egykor, amikor Catherine felhagyott az időjárás aggodalmas figyelésével, és már nemigen áltathatta magát azzal, hogy megjavul, az ég a maga jószántából tisztulni kezdett. A megvillanó napsugár meglepte Catherine-t; körülnézett, a felhők felszakadoztak, ő tehát menten visszatért az ablakhoz, hogy figyelemmel kísérje és bátorítsa a szerencsés fordulatot. Tíz perc elteltével 44

bizonyosra vált, hogy szép idő lesz délután, és igazolódott Mrs. Allen véleménye, aki „mindig is azt gondolta, hogy kitisztul”. Megoldatlan maradt azonban a kérdés, vajon Catherine várhatja-e még barátait, vajon nem sokallta-e Tilney kisasszony az esőt, s kimerészkedik-e. Nagyon nagy volt a sár, így Mrs. Allen nem kísérhette el férjét az ivócsarnokba; Allen úr következésképp maga vágott neki, Catherine pedig nézte, amint végigmegy az utcán, amikor a figyelmét ugyanannak a két nyitott hintónak az érkezése vonta magára, s bennük ugyanazé a három személyé, akiknek a látása egyik délelőtt annyira meglepte. - Isabella, a bátyám és Mr. Thorpe; nahát! Talán értem jönnek - de én nem megyek - nem is mehetek, hiszen kegyed is tudja, hogy Tilney kisasszony még eljöhet. Mrs. Allen egyetértett ebben. John Thorpe csakhamar belépett, de megelőzte a hangja; már a lépcsőről szólította ugyanis Morland kisasszonyt, hogy ne késlekedjék. - Siessen! siessen! - s már be is taszította az ajtót -, ebben a percben tegye fel a kalapját - nincs veszteni való időnk - megyünk Bristolba. Jó napot, Mrs. Allen. - Bristolba! Nincs az nagyon messze? - de különben sem tarthatok magukkal ma, mert már elígérkeztem; minden pillanatban itt lehetnek a barátaim. Ezt persze mint oktalan kifogást hevesen elhárították; Mrs. Allen segítségül hívatott, és már be is lépett a másik kettő, hogy a kérést támogassa. - Legdrágább Catherine-em, hát nem remek? Mennyei kocsikázásban lesz részünk. Bátyádnak és nekem köszönheted az ötletet; reggeli közben jutott hirtelen az eszünkbe, alighanem szakasztott ugyanabban a pillanatban; s már két órája el is indultunk volna, ha nincs az az utálatos eső. No de sebaj; holdfényesek az esték, és igen élvezetes lesz. Ó, földöntúli gyönyörűség már csak a gondolata is egy kis vidéki levegőnek, csendnek! annyival jobb, mint elmenni az Alsó Kaszinóba! Egyenesen Cliftonba hajtunk, és ott vacsorázunk, vacsora után pedig, ha lesz még rá idő, továbbmegyünk Kingswestonba. - Alig hinném, hogy ennyi mindenre telik az időnkből - vélte Morland. - Te károgó varjú! - kiáltotta Thorpe. - Tízszer ennyi is telik. Kingswestonba bizony, de még Blaize kastélyba is, és mindenhová, amiről csak hallottunk; csak épp a húgod azt mondja, nem jön. - Blaize kastély! - kiáltott fel Catherine. - Mi az? - Anglia legszebb helye - megér akár ötvenmérföldnyi utat is. - Igazi kastély - régi kastély? - Nincs is régibb az egész királyságban. - De olyan vajon, amilyenről olvas az ember? - Olyan bizony - szakasztott olyan. - És igazán vannak tornyai meg hosszú folyosói? - Tucatszám. - Akkor nagyon szeretném megnézni; de nem... nem mehetek. - Nem jöhetsz! - drága lelkem, hogy érted ezt?

45

- Nem mehetek, mert - (és Catherine beszéd közben lesütötte a szemét, mert félt Isabella mosolyától) - Tilney kisasszonyt és a bátyját várom, hogy értem jöjjenek. A környékre akarunk kisétálni. Megígérték, hogy tizenkettőkor itt lesznek, csak éppen esett; de most, hogy ilyen szép idő van, bizonyára megérkeznek hamarosan. - Ők ugyan nem! - kiáltott fel Thorpe. - Amikor bekanyarodtunk a Broad Streetre, láttam őket - ugye, nyitott hintaja van, két világos pejkóval? - Bizony nem tudom. - De tudom én; láttam. Arról a férfiról beszél, akivel az este táncolt, igaz? - Igen. - Nos, egy perce sincs, hogy láttam befordulni a Lansdown utcába. Egy elegáns leány volt vele. - Látta, igazán? - Láttam hát, szavamra mondom; meg is ismertem menten; takaros két pejkót hajtott. - Milyen különös! De bizonyára azt gondolták, sáros az út a gyalogsétához. - Gondolhatták is, mert életemben még ennyi sarat nem láttam! Gyalogséta? Épp úgy lehet gyalogosan sétálni, mint repülni! Egész télen nem volt ennyi sár; bokáig ér mindenütt. Isabella is igazolta bátyja állítását: - Legdrágább Catherine-em, el sem tudod képzelni azt a sarat; ej, el kell jönnöd; most már nem utasíthatod vissza. - Szeretném látni a kastélyt; de vajon megnézhetjük az egészet? felmehetünk valamennyi lépcsőn, bemehetünk mindegyik szobájába? - Be bizony, minden zegébe-zugába. - Akkor talán... De mi lesz, ha csak egy órára mentek el, amíg fel nem szárad, utána pedig eljönnek értem? - Sose nyugtalankodjon, ilyen veszély nem fenyegeti; magam hallottam, amint Tilney odakurjantott egy férfinak, aki épp ellovagolt mellette, hogy kihajtanak egészen a Wick sziklákig. - Akkor elmegyek. Menjek el, Mrs. Allen? - Ahogy kedve tartja, édesem. - Mrs. Allen, beszélje rá, hogy jöjjön el! - hangzott a közfelkiáltás, és nem talált süket fülekre. - Nos, kedvesem - mondotta Mrs. Allen -, ha akar, menjen. Két perc múlva már ott sem voltak. Catherine nyugtalan érzések közepette szállt a hintóba; sajnálta, hogy le kell mondania egy élvezetről, ám azt remélte, hogy hamarosan másikban lesz része, amely, ha merőben másfajta is, kis híján egyenértékű. Úgy vélte, Tilneyék nem jártak el vele egészen helyesen, hogy ilyen könnyen lemondtak a megbeszélt kirándulásról, s még csak ki sem mentették magukat. Most már egy óra telt el a sétára kitűzött időpont óta; és annak ellenére, amit a kérdéses óra folyamán felgyülemlett roppant mennyiségű sárról hallott, a maga megfigyelése alapján óhatatlanul arra gondolt, hogy csekély kényelmetlenség árán elmehettek volna. Igen fájdalmas volt a gondolat, hogy mellőzik. Másrészt azonban az élvezet, mellyel az Udolphóhoz hasonlatos épület felderítése kecsegtetett - képzelete ugyanis ilyennek ábrázolta Blaize kastélyt - olyan súllyal nyomott a latban, hogy jóformán megvigasztalta mindenért. 46

Sebesen haladtak végig a Pulteney utcán, át a Laura téren, s közben kevés szót váltottak. Thorpe a lovához beszélt, Catherine pedig váltakozva merengett tört reményeken és tört íveken, nyitott hintókon és rejtekajtókon, Tilneyken és tetőablakokon. Alig hajtottak át azonban az Argyle ház kapuján, Catherine-t társának ez a kérdése riasztotta fel: - Ki az a leány, aki olyan nagyon megnézte magát, mikor elment mellettünk? - Kicsoda?... Hol? - Ott a jobb oldali járdán - nem hiszem, hogy látni még. Catherine hátrafordult, s Tilney kisasszonyt pillantotta meg, amint bátyja karján lassan végigmegy az utcán. Látta azt is, hogy mind a ketten visszanéznek rá. - Álljon meg, álljon meg, Mr. Thorpe! - kiáltotta türelmetlenül Catherine. - Tilney kisasszony az; ők azok! Hogy is mondhatta, hogy elmentek? Álljon meg, álljon meg, ebben a percben kiszállok, és odamegyek hozzájuk! De miért is fecsérelte a szót? Thorpe csak fürgébb ügetésre ösztökélte lovát, Tilneyék pedig már nem néztek utána, és egy pillanat múltán eltűntek szem elől a Laura tér sarkán, a következő pillanatban pedig Catherine-t beröpítették a piactérre. De még a következő utca hosszán is egyre rimánkodott társának, állna meg. - Kérem, nagyon kérem, Mr. Thorpe álljon meg! Nem mehetek tovább. Nem akarok továbbmenni. Vissza kell mennem Tilney kisasszonyhoz. Mr. Thorpe azonban csak kacagott, ostorát pattogtatta, lovát biztatta, csettingetett, és hajtott tovább; Catherine pedig, akármennyire haragudott és bosszankodott is, sehogysem tudott elszabadulni, kénytelen volt tehát felhagyni szándékával. Szemrehányásaival azonban nem fukarkodott. - Hogyan szedhetett így rá, Mr. Thorpe? Hogyan mondhatta, hogy látta őket végighajtani a Lansdown utcán? A világért nem akartam volna, hogy így történjék. Annyira különösnek fogják gondolni; nagy gorombaság, hogy csak így elmegyek mellettük, egyetlen szó nélkül! Nem is tudja, mennyire haragszom. Semmi örömöm nem lesz sem Cliftonból, sem másból. Sokkal inkább, tízezerszer inkább kiszállnék most, és visszamennék hozzájuk. Hogyan is mondhatta, hogy látta, amint kihajtottak! Thorpe csökönyösen védekezett; kijelentette, hogy életében még két ember között ilyen hasonlatosságot nem látott, és szinte nem is engedett abból, hogy igenis magát Tilneyt látta. Még amikor végeztek ezzel a tárggyal, akkor sem ígérkezett nagyon kellemesnek az útjuk; Catherine már nem volt annyira alkalmazkodó, mint előző kiruccanásuk alkalmával. Kényszeredetten figyelt, kurtán válaszolgatott. Blaize kastély volt egyetlen vigasza; olykor elfogta a várakozás izgalma, habár, semmint elessen az ígért sétától s kivált semmint hogy Tilneyék rosszat gondoljanak róla, még a kastély ígérte boldogságról is lemondott volna - a boldogságról, hogy végighaladhat magas termek hosszú során, szemlélheti az immár hosszú esztendők óta elhagyott kastély pompás berendezésének maradványait; a boldogságról, hogy keskeny, kanyargós kriptákban vezető útjukon alacsony, rácsos kapuba ütköznek; hogy még lámpásukat, egyetlen lámpásukat is kioltja egy hirtelen támadt szélroham, s ők koromsötétségben maradnak... Eközben minden baleset nélkül folytatták útjukat, és már megpillantották Keynsham városát, amikor hátuk mögül felhangzott Morland kiáltása; barátja erre megfékezte lovát, hogy megtudja, mi a baj. A többiek kellő közelségbe kerültek, hogy szót váltsanak, és Morland így szólt:

47

- Okosabb lesz visszafordulnunk, Thorpe; ma már késő van, hogy továbbmenjünk; a húgod is úgy gondolja, akárcsak magam. Pontosan egy órája indultunk a Pulteney utcából, és alig hét mérföldet tettünk meg; azt hiszem, legalább nyolc mérföld van még előttünk. Nem lesz ez jó. Nagyon későn indultunk el. Jobb lesz, ha máskorra halasztjuk, és visszafordulunk. - Nekem édesmindegy - válaszolt Thorpe, meglehetősen dühösen; menten megfordította lovát, és már indultak is vissza Bath-ba. - Ha a bátyjának nem kellene olyan átkozott dögöt hajtania - mondotta hamarosan -, könnyen megtehettük volna az utat. Az én lovam, ha engedem, egy órán belül beügetett volna Cliftonba; majd a karomat törtem, úgy fékeztem, hogy olyan átkozottul lassan kocogjon, mint az a rozzant gebe. Morland ostoba, hogy nem tart lovat meg homokfutót. - Dehogyis ostoba - mondta Catherine hevesen. - Biztosan tudom, hogy nem engedhetné meg magának. - Miért ne? - Mert nincs rá pénze. - És arról ki tehet? - Tudtommal senki. Thorpe ekkor abban a hangos, összefüggéstelen modorban, amelyhez gyakran folyamodott, olyasmit mondott, hogy átkozott egy dolog, ha valaki fukar; s ha az, akit felvet a pénz, meg nem engedhet magának semmit, akkor vajon ki engedhet meg magának valamit; amit Catherine még csak nem is igyekezett megérteni. Csalódott abban, ami vigaszára kellett volna hogy szolgáljon első csalódásáért, s egyre kevesebb hajlandóságot érzett arra, hogy kellemetesen viselkedjék, vagy társát kellemesnek találja; így aztán visszatérőben a Pulteney utcába húsz szót sem váltottak. Amikor Catherine a házba lépett, az inas tudatta, hogy néhány perccel az elindulása után egy úr meg egy hölgy kereste és érdeklődött felőle, s hogy amikor megmondta nekik, hogy Morland kisasszony Thorpe úrral távozott, a hölgy megkérdezte, vajon hagyott-e a számára üzenetet; midőn pedig ő erre tagadólag válaszolt, a hölgy névjegyet keresett, de azután azt mondta, nincs nála, és távozott. Catherine ezeken a szívszaggató híreken elmélkedve lassan ment fel a lépcsőn. Odafent Mr. Allennel találkozott, aki gyors visszatérésük okának hallatán megjegyezte: - Örülök, hogy a bátyjának volt ennyi józan esze; örülök, hogy visszajöttek. Különös, vad vállalkozás volt. Együtt töltötték valamennyien az estét Thorpe-éknál. Catherine bosszús volt és lehangolt; Isabella azonban a Morlanddel való magánbeszélgetésben bőséges kárpótlást talált a cliftoni fogadó csendjéért, meg a jó vidéki levegőért. Nemegyszer adott hangot abbéli megelégedésének is, hogy nem kell az Alsó Kaszinóban időznie. - Hogy szánom a szerencsétleneket, akik odamennek! Mennyire örülök, hogy én nem vagyok közöttük! Vajon bál van-e ma este vagy sem? Még nem kezdődött el a tánc. A világért sem akarnék ott lenni. Olyan élvezetes, ha az embernek van olykor egy nyugodt estéje. Egészen bizonyos vagyok benne, hogy nem lesz nagyon jó bál. Tudom, hogy Mitchellék nem mennek el. Mondhatom, szívemből szánok mindenkit, aki ott van. De abban bizonyos vagyok, Mr. Morland, hogy maga szívből vágyódik oda, igaz? Ne is tagadja! Nos, kérve-kérem, miattunk a világért se mondjon le róla! Biztosíthatom, igen jól megleszünk maga nélkül; de maguk, férfiak, annyira fontosnak képzelik magukat! 48

Catherine már-már azzal vádolta Isabellát, hogy nem viseltetik kellő gyengédséggel iránta meg a gondjai iránt; mindez ugyanis oly kevéssé látszott foglalkoztatni barátnéját, s oly súlytalan volt az általa nyújtott vigasz: - Ne légy már annyira lehangolt, drága lelkem - suttogta Isabella. - Megszakad a szívem miattad! Elképesztően döbbenetes volt, igaz; de hát csak Tilneyék tehetnek róla. Miért nem voltak pontosabbak? Sár volt, az igaz, de hát mit számít az? Bizonyos vagyok benne, hogy John meg én ügyet sem vetettünk volna rá. Én nem törődöm semmivel, ha barátról van szó; én már csak ilyen vagyok, és szakasztott ilyen John is; döbbenetesen erősek az érzései. Jóságos Ég! micsoda pompás lapod van! Csupa király, esküszöm! Ilyen boldog sem voltam életemben! Ötvenszerte jobban örülök, hogy neked van ilyen jó lapod, mint ha magamnak volna. Most pedig átengedem hősnőmet az álmatlan fekhelynek, a tövissel telehintett, könnyekkel áztatott párnának, mely az igaz hősnőnek osztályrésze. És bizony szerencsésnek tekintheti magát, ha az elkövetkezendő három hónap során csak egyetlen éjszaka is álom jő szemére.

49

Tizenkettedik fejezet - Mrs. Allen - szólalt meg másnap reggel Catherine -, baj volna, ha ma délelőtt meglátogatnám Tilney kisasszonyt? Addig nem érzem jól magam, amíg mindent meg nem magyarázok. - Menjen csak, kedvesem, mindenképpen; de vegyen fehér ruhát; Tilney kisasszony mindig fehéret visel. Catherine derűs szívvel engedelmeskedett; s mihelyt megfelelőképpen felfegyverkezett, türelmetlenebbül várta, mint valaha, hogy már az ivócsarnokban legyen, és tájékozódjék Tilney tábornok szállása felől. Úgy vélte bár, hogy a Milsom utcában laknak, de nem volt bizonyos a ház felől, s kételyeit Mrs. Allen tétova tudomása csak elmélyítette. A Milsom utcába irányították valóban; s minekutána biztos tudomást szerzett a számról, dobogó szívvel, fürge léptekkel elsietett, hogy meglátogassa őket, mentegesse viselkedését, és bocsánatot nyerjen. Átsietett a templomkerten, s eltökélten elfordította tekintetét, hogy kénytelen ne legyen megpillantani szeretett Isabelláját meg a drága családját, akik, s ezt jó okkal hitte, egy közeli boltban tartózkodtak. Akadály nélkül elérkezett a házhoz, megnézte a számát, megkoppintotta ajtaját, és Tilney kisasszony felől tudakozódott. Az inas úgy gondolta, Tilney kisasszony otthon van, de nem volt benne egészen bizonyos. Lenne szíves a látogató felküldeni a nevét? Catherine odaadta vizitkártyáját. Az inas néhány perc múlva visszatért, és olyan pillantással, amely nem igazolta kellőképpen szavait, közölte: tévedett, Tilney kisasszony ugyanis elment már hazulról. Catherine elpirult megaláztatásában, és távozott. Szinte bizonyos volt benne, hogy Tilney kisasszony igenis odahaza van, csak annyira megsértődött, hogy nem fogadja. Visszafelé menet nem állhatta meg, hogy egy pillantást ne vessen a szalon ablakára; arra számított, hogy meglátja Tilney kisasszonyt - ám az ablakban nem jelent meg senki. Az utca végéről még egyszer visszanézett, s akkor nem az ablakban pillantotta meg Miss Tilneyt, hanem épp amint az ajtón kilépett. Egy úr követte, akit Catherine az édesapjának vélt, és az Edgar ház irányába fordultak. Catherine mélységesen megalázva folytatta útját. Maga is szinte haragos volt ily haragos udvariatlanság láttán; ám megfékezte neheztelését, mert eszébe jutott tájékozatlansága. Nem tudta, az általa elkövetett sértést miként osztályozza a nagyvilági jólneveltség törvénykönyve, a meg-nem-bocsátásnak mely fokát engedélyezi az illendőség, s hogy viszonzásul mekkora sértést köteles zokszó nélkül elviselni. Csüggedten, megszégyenülten már-már arra gondolt, el se megy a többiekkel este a színházba; meg kell azonban vallanunk, hogy ez a gondolat nem volt hosszú életű: Catherine-nek ugyanis hamarosan eszébe jutott, hogy először is, nincs semmiféle ürügye rá, hogy otthon maradjon; másodszor pedig, hogy olyan darabot adnak, amit nagyon szeretne megnézni. El is mentek hát mindannyian; Tilneyék nem jelentek meg, hogy meggyötörjék vagy megörvendeztessék. Catherine attól tartott, a család számos jeles tulajdonsága közül hiányzik a színdarabok iránti szeretet; bár talán azért maradtak távol, mert a londoni színpad magasabb rendű előadásaihoz voltak szokva, amelyekhez képest - ezt Catherine Isabella avatott bírálata nyomán jól tudta - minden egyéb e műfajban „tökéletesen elviselhetetlen”. Catherine nem csalatkozott örömteli várakozásában; a komédia annyira magával ragadta érdeklődését, hogy ha valaki az első négy felvonás folyamán megfigyelte hősnőnket, sosem hitte volna, hogy keserűség nyomasztja. Az ötödik felvonás kezdetén azonban megpillantotta Mr. Henry Tilneyt és az édesapját, amint a szemközti páholyban ülő társasághoz csatlakoztak, s ez Catherine eszébe juttatta aggodalmát és bánatát. A színpad már nem serkenthette igaz vidámságra - már nem foglalta le teljes figyelmét. Átlagosan minden második pillantása a szemközti páholyra irányult; két teljes jelenet során imigyen figyelte Henry Tilneyt, ám a tekintetét egyetlenegyszer sem sikerült elfognia. Tilney urat immár senki sem 50

gyanúsíthatta a színművek iránti közönnyel; figyelmét két teljes jelenet során egy pillanatra sem fordította el a színpadról. Végre-valahára mégiscsak Catherine felé nézett, és meghajolt - de micsoda meghajlás! se mosoly, se további figyelem nem kísérte; tekintete nyomban visszatért előző célpontjára. Catherine nyugtalan volt és boldogtalan; szinte képes lett volna odafutni Tilney páholyához, és kényszeríteni: hallgatná meg magyarázkodását. Lelkét uraló érzései természetesek voltak inkább, semmint hősnőhöz illők; nem tekintette az azonnali elítéltetéssel megsértett méltóságát; ártatlansága tudatában nem tökélte el büszkén: kimutatja neheztelését az iránt, aki kétséget táplálhatott felőle; ráhagyja a magyarázat keresésének fáradságát, s a múlt tekintetében csupán azzal világosítja fel, hogy kerüli látását, vagy hogy valaki mással kacérkodik - mindezek helyett Catherine magára vállalta a helytelen magatartásnak vagy legalábbis a látszatának szégyenét, s minden igyekezetével alkalmat keresett, hogy az okát megmagyarázhassa. A darab véget ért - a függöny lehullott - és Henry Tilney már nem volt látható addigi ülőhelyén. Édesapja ott maradt, de ő talán épp most közeledik páholyuk felé! Eltalálta; Tilney néhány perc múlva megjelent, utat tört az immár ritkuló sorokban, s nyugodt udvariassággal üdvözölte Mrs. Allent és barátnéját. Kevésbé nyugodtan viszonozta köszönését az utóbbi. - Ó! Mr. Tilney, majd megbolondultam már, hogy beszélhessek magával, és mentegetőzhessem! Bizonyosan nagyon gorombának gondolt; pedig igazán nem az én hibám volt - igaz, Mrs. Allen? Ugye, ők mondták, hogy Mr. Tilney és a húga kihajtott? és mit tehettem akkor? Pedig tízezerszer inkább lettem volna magukkal; ugye, így volt, Mrs. Allen? - Kedvesem, összegyűri a ruhámat - hangzott Mrs. Allen válasza. Catherine bizonykodása azonban, ha nem támogatta is senki, nem utasíttatott el; szívélyesebb, természetesebb mosolyt csalt Tilney arcára, ő maga pedig olyan hangon válaszolt, amelyben már épp csak egy kevés erőltetett tartózkodás érződött: - Mindenesetre igen lekötelezett bennünket, hogy kellemes sétát kívánt, amikor elhaladt mellettünk az Argyle utcán: igazán kedves volt, hogy még hátra is nézett. - De hát én nem is kívántam maguknak kellemes sétát; eszembe se jutott ilyesmi; rimánkodtam Mr. Thorpe-nak, hogy álljon meg; mindjárt szóltam neki, amint megpillantottam magukat; igazán, Mrs. Allen, hát nem... Ó, hiszen kegyed ott sem volt; de igazán így történt, és ha Mr. Thorpe megállt volna, menten kiugrom és maguk után futok! Van-e a világon Henry, aki érzéketlen maradhatna ilyen nyilatkozatra? Henry Tilney legalábbis nem tartozott közéjük. Még nyájasabb mosollyal elmondott minden elmondhatót húgának szomorúságáról, sajnálkozásáról, s Catherine őszinteségébe vetett meggyőződéséről. - Ó, ne is mondja, hogy Tilney kisasszony nem haragudott! - kiáltott fel Catherine. - Hiszen tudom, hogy haragudott; ma délelőtt nem akart fogadni, amikor meglátogattam; alig mentem el, a következő percben megláttam, amint kilép a házból; ez fájt, de nem sértődtem meg. Maga talán nem is tudja, hogy ott voltam. - Nem voltam otthon, de hallottam róla Eleanortól, s azóta is szeretne találkozni kegyeddel, hogy mentegesse udvariatlanságát; de talán én is megtehetem. Mindössze annyi történt, hogy édesapám... hogy éppen sétálni indultak, apámat sürgette az idő, nem akarta elodázni az indulást, és ő ragaszkodott hozzá, hogy a húgom tagadtassa le magát. Ennyi volt az egész, biztosíthatom. Eleanor nagyon bosszankodott, és amint csak lehetséges, mentegetőzni akar. Catherine megkönnyebbült e tájékoztatás hallatán, ám némi szorongás maradt benne, amelyből a következő - önmagában ártalmatlan, noha az úriember számára kínos - kérdés fakadt:

51

- Igen, Mr. Tilney, de miért volt maga kevésbé nagylelkű, mint a húga? Ha ő annyira bízott jó szándékomban, ha feltételezte, hogy csupán félreértés lehetett, maga vajon miért sértődött meg? - Hogy én? Megsértődtem? - Bizony, másra nem gondolhattam a tekintete láttán, amikor a páholyunkba lépett: haragudott. - Én! Haragudtam! Hisz nem volt rá jogom! - Aki a tekintetét látta, nem gondolta volna, hogy nincs rá joga. Tilney válaszul megkérte Catherine-t, szorítson helyet neki maga mellett; aztán a színpadra terelte a szót. Egy kis ideig velük maradt, és oly kellemes volt a társasága, hogy mire elbúcsúzott, Catherinenek minden oka megvolt az elégedettségre. Mielőtt elváltak volna, megegyeztek, hogy amint lehetséges, megteszik a tervezett kirándulást, s ha Catherine nem tekintette szomorúságát, amiért Tilney elhagyja a páholyukat, mindent figyelembe véve a világ egyik legboldogabb teremtésének érezhette magát. Beszélgetés közben némi meglepetéssel észlelte, hogy John Thorpe, aki tíz percig sem tartózkodott egyfolytában a nézőtérnek ugyanazon a részén, beszélgetésbe merült Tilney tábornokkal; s még nagyobb volt meglepetése, amikor bizonyos jelekből arra következtetett, hogy figyelmüknek és beszélgetésüknek a tárgya ő maga. Vajon mi mondanivalójuk lehet róla? Félt, hogy Tilney tábornoknak nem nyerte meg a tetszését: bizonyára azért nem engedte a lánya elé; azért nem volt hajlandó az ő látogatása miatt néhány perccel elhalasztani a sétáját. - Hogyhogy, Mr. Thorpe ismeri az édesapjukat? - kérdezte aggodalmasan Catherine, amikor társa figyelmét felhívta a beszélgetőkre. Tilney semmit sem tudott erről; apjának azonban, mondta, katonaember lévén, igen széles körű az ismeretsége. Az előadás végeztével Thorpe megjelent, hogy segítségükre legyen a távozásban. Lovagiasságának Catherine volt a közvetlen tárgya; s amíg az előcsarnokban hordozószékre vártak, Thorpe megelőzte, hogy Catherine kimondja a kérdést, amely szívéből már-már a nyelve hegyére szökkent: öntelt modorban megkérdezte ugyanis, látta-e vajon Catherine, amint Tilney tábornokkal beszélgetett: - Pompás öreg legény, szavamra - erős, egészséges - egy nappal sem látszik idősebbnek a fiánál. Isten a tanúm, nagy véleménnyel vagyok róla: hamisítatlan úr; ilyen derék fickóval még nem is találkoztam. - De hát hogyhogy ismeri? - Hogy ismerem! Kevés ember akad a városban, akit én ne ismernék. Minduntalan találkoztam vele a Bedfordban; s ma nyomban felismertem, amint a biliárdszobába lépett. Mellesleg, nemigen akad nála jobb játékosunk; karambolásztunk is egyet, habár eleinte majdnem féltem tőle; öt a négyhez volt az esély az ő javára; s ha olyan tiszta lökésem nincs, amilyen tán még a világon senkinek nem sikerült - telibe találtam a golyóját - de úgysem tudom megértetni magával asztal nélkül; egy szó mint száz: megvertem. Igen pompás fickó; mint valami zsidó, olyan gazdag. Szívesen vacsoráznék nála; fogadni mernék, fölséges vacsorákat ad. De mit gondol, miről beszélgettünk? Magáról. Az ám, az Égre! s a tábornoknak az a véleménye, hogy maga a legremekebb lány egész Bath-ban. - Ó! Badarság! hogy is mondhat ilyet?

52

- És mit gondol, mit feleltem rá én? - fogta halkabbra hangját. - Ez a beszéd, generális, mondtam; szívből egyetértek! Catherine, akit Thorpe csodálata sokkal kevésbé boldogított, mint a Tilney tábornoké, egyáltalán nem sajnálta, hogy Mr. Allen elszólítja. Thorpe azonban nem tágított: elkísérte hordozószékéhez, s amíg csak Catherine be nem szállt, hasonlóan finom hízelgéssel folytatta, akármennyire kérlelte Catherine, hogy hagyná már abba. Tilney tábornok nemhogy nem kedveli, hanem egyenesen csodálja: nos, ez igazán örvendetes; Catherine hálatelt szívvel gondolt rá, hogy most már a családból senkivel sem kell a találkozástól félnie. Ez az este többet, sokkal többet adott neki, mint remélni merte volna.

53

Tizenharmadik fejezet Az olvasó előtt elsorjázott most már a hétfő, kedd, szerda, csütörtök, péntek és a szombat; beszámoltunk külön-külön minden egyes nap eseményeiről, reményeiről és aggodalmairól, kínjairól és gyönyöreiről: nem marad más hátra, mint leírni a vasárnap gyötrelmeit, s lezárni a hetet. A cliftoni tervet csupán elhalasztották, le nem mondtak róla, s e nap délutánján, a Crescenten ismét szóba került Isabella és James négyszemközti beszélgetésében, akik közül az első kiváltképp azon volt, hogy elmenjenek, az utóbbi pedig nem kevésbé aggályosan igyekezett a hölgy tetszését elnyerni; megegyeztek tehát, hogy ha az idő kedvez, a dolgot másnap délelőtt nyélbe ütik; s igen korán indulnak, hogy idejében hazaérkezzenek. Az ügyet ekképpen eldöntvén, s Thorpe jóváhagyását is megnyervén, immár csak Catherine-t kellett értesíteni róla, néhány percre elhagyta ugyanis társaságát, hogy Tilney kisasszonnyal beszéljen. A tervet a távollétében megbeszélték, s mihelyt visszatért, a beleegyezését kérték; a derűs jóváhagyás helyett azonban, amelyre Isabella számított, Catherine komoly pillantást vetett rá; nagyon sajnálja, úgymond, de nem mehet. Az elkötelezettség, amely vissza kellett volna hogy tartsa az előző vállalkozásban való részvételtől, ezúttal lehetetlenné teszi, hogy velük tartson. Ebben a pillanatban állapodott meg Tilney kisasszonnyal, hogy holnap mennek el a megbeszélt sétára; szándékuk szilárd, s ő meg nem másítja semmi szín alatt. Márpedig - hallatszott azon nyomban mindkét Thorpe izgatott felkiáltása - meg kell, és meg is fogja másítani; holnap kell Cliftonba menniük; nélküle nem mennek, egy rövidke sétát igazán semmiség még egy nappal elhalasztani, s visszautasításról hallani sem akarnak. Catherine vigasztalan volt, de nem levert. - Ne is unszolj, Isabella. Elígérkeztem Miss Tilneynek. Nem mehetek. Ügyet sem vetettek rá. Ugyanazzal az érveléssel támadtak rá újra; mennie kell, menni fog, és visszautasításról hallani sem akarnak. - Mi sem könnyebb, mint elmondani Tilney kisasszonynak, hogy most emlékeztettek egy régebbi megállapodásra, s meg kell csak kérned, halasztaná el keddig a sétát. - Szó sem lehet róla. Nem tehetem. Nem volt semmiféle régebbi megállapodás. Isabella azonban egyre nyomatékosabban unszolta; a lehető leggyengédebb modorban kérlelte; a legkedvesebb beceneveken szólította. Bizonyos volt benne, hogy az ő legdrágább, legédesebb Catherine-je nem tagadhat meg ilyen csekély kérést barátnéjától, aki oly gyengéden szereti. Tudja ő, hogy szeretett Catherine-jének mily érző a szíve, szelíd a természete, milyen könnyen hajlik azoknak a szavára, akiket szeret. Mindhiába: Catherine, ha fájt is neki ez a gyengéd, ez a hízelgő könyörgés, igazságának tudatában nem engedhette, hogy befolyásolja. Isabella ekkor más módszerhez folyamodott. Catherine-nek szemére vetette, hogy jobban szereti Tilney kisasszonyt, holott oly rövid ideje ismeri, mint legjobb és legrégibb barátait; hogy elhidegült és közönyössé vált, röviden, őiránta. - Nem tehetek róla, Catherine, rosszul esik, hogy idegenek miatt semmibe vesznek, engem, aki téged oly túláradóan szeretlek! Ha én egyszer valakit megszeretek, érzésemet semmiféle hatalom meg nem változtathatja. De azt hiszem, az én érzéseim erősebbek, mint akárki másé; magam látom a kárát, annyira erősek; s bevallom, elevenembe vág, ha azt látom, hogy barátságodban egy idegen foglalja el a helyemet. Ezek a Tilneyék, úgy látszik, mindenkit háttérbe szorítanak.

54

Catherine különösnek és ridegnek tartotta ezt a szemrehányást. Baráthoz illő-e vajon így lecsupaszítani érzéseit mások előtt? Úgy vélte, Isabella szűkkeblű és önző, nem tekint mást, csak a maga kedvét. Ilyen fájdalmas gondolatok jártak Catherine eszében, hangosan azonban nem szólt semmit. Isabella eközben szeméhez érintette zsebkendőjét; Morland elszomorodott ennek láttán, s önkéntelenül így szólt: - Igazán, Catherine, nem hiszem, hogy most már kivonhatnád magad. Hisz nem nagy áldozat ilyen barátnő kedvére tenni - valóban nagyon barátságtalan volna, ha megtagadnád. Első ízben történt, hogy bátyja nyíltan ellene foglalt állást; Catherine minden igyekezetével el akarta kerülni, hogy megbántsa, ezért közbülső megoldást ajánlott. Ha keddre halasztanák a tervezett kirándulást - amit könnyen megtehetnek, hisz csak rajtuk áll -, velük tarthatna, s mindenki elégedett volna. - Nem, nem, nem! - hangzott a válasz. Lehetetlen, hiszen Thorpe nem tudja, nem kell-e kedden felmennie a városba. Catherine sajnálkozott, de többet nem tehetett; rövid hallgatás állt be, amelyet Isabella tört meg; hideg, neheztelő hangon így szólt: - Nagyon helyes; akkor tehát vége a kirándulásnak. Ha Catherine nem jön, nem mehetek én sem. Nem lehetek én az egyetlen nő. A világ minden kincséért sem követnék el ilyen illetlenséget. - Catherine, el kell jönnöd - mondotta James. - De hát miért ne vihetné el Thorpe úr egyik húgát? Bizonyára bármelyikük szívesen elmenne. - Köszönöm alássan! - kiáltott fel Thorpe. - Nem azért jöttem Bath-ba, hogy a húgaimat kocsikáztassam, ország-világ nevetségére! Nem; ha maga nem jön, akármi legyek, ha elmegyek. Azért mennék csak, hogy kegyedet megkocsikáztassam. - Köszönöm a bókot, de nem kérek belőle. Catherine szavai azonban leperegtek Thorpe-ról: szótlanul sarkon fordult. Ők hárman továbbmentek, szegény Catherine számára meglehetősen kényelmetlen módon; olykor egyetlen szót sem szóltak, máskor megint rimánkodással vagy éppenséggel szemrehányásokkal ostromolták; Isabellával még akkor is kart karba öltve haladtak, habár a szívük hadat üzent. Egyik pillanatban ellágyult, a másikban bosszankodott; szomorú volt, de hajlíthatatlan. - Nem gondoltam volna, hogy ennyire önfejű vagy, Catherine - mondta James. - Sosem volt ilyen nehéz meggyőzni téged: valaha te voltál a legkedvesebb, legszelídebb húgom. - Remélem, most sem vagyok kevésbé az - felelte mély érzéssel -, de valóban nem mehetek. Nem lehetetlen, hogy tévedek; de én hiszem, hogy igazam van. - Az a gyanúm - mondotta halkan Isabella -, hogy nem került nagy fáradságodba meggyőznöd magad. Catherine szíve elszorult; elvonta karját, s Isabella nem ellenkezett. Így telt el tíz hosszú perc, míg újra csatlakozott hozzájuk Thorpe; felderült tekintettel lépett hozzájuk, mondván: - Nos, elintéztem az ügyet, most már nyugodt lelkiismerettel elmehetünk holnap. Elmentem Tilney kisasszonyhoz és kimentettem kegyedet. - Csak nem?! - kiáltott fel Catherine.

55

- De bizony hogy igen, szavamra. Épp ebben a pillanatban jövök tőle. Elmondtam, hogy kegyed üzeni: az imént jutott eszébe, már régebben megbeszéltük, hogy holnap velünk jön Cliftonba, tehát csak kedden részesülhet abban az örömben, hogy kisétál velük. Nagyon jó, mondta erre ő, neki a kedd csakúgy megfelel; úgyhogy vége minden nehézségnek. Mit szól az ötletemhez - jó; nem? Isabella megint csupa mosoly volt és csupa derű, és James is boldognak látszott megint. - Mennyei ötlet, igazán! Nos, édes Catherine-em, vége minden bajnak; becsülettel felmentést kaptál, és gyönyörűséges kirándulást tehetünk. - Azt már nem - mondta Catherine. - Én ezt el nem fogadom. Futok is Tilney kisasszony után, és kiigazítom a dolgot. Isabella azonban megragadta a kezét, Thorpe a másikat, és mind a hármukból csak úgy ömlött a tiltakozás. Még James is haragos volt. Hiszen minden elintéződött; hiszen maga Tilney kisasszony is azt mondta, hogy neki a kedd éppen olyan jól megfelel - nevetséges hát, képtelenség, hogy Catherine továbbra is ellenkezzék! - Nem érdekel. Mr. Thorpe-nak nem volt joga hozzá, hogy ilyesféle üzenetet agyaljon ki. Ha helyesnek véltem volna, hogy elhalasszam a sétát, magam beszéltem volna Tilney kisasszonnyal. Ez így gorombább módja a dolognak; s honnan tudhatnám, hogy Mr. Thorpe valóban - ... Lehetséges, hogy megint tévedett. Pénteken már neveletlen viselkedésbe hajszolt. Engedjen, Mr. Thorpe; Isabella, ne tarts vissza. Thorpe közölte Catherine-nel: hiába is menne Tilneyék után; amikor utolérte őket, már a Brook utcába fordultak, s azóta bizonyára hazaértek. - Akkor utánuk megyek - jelentette ki Catherine. - Akárhová mentek, megyek utánuk. Hiába is beszélnek. Ha meg nem győzhettek, hogy olyasmit tegyek, amit helytelennek találok, fortéllyal sem vehetnek rá. - S e szavakkal kitépte magát a kezükből és elsietett. Thorpe utánarohant volna, de Morland visszatartotta. - Hadd menjen, hadd menjen, ha akar. Olyan makacs, mint a... Nem fejezte be a hasonlatot, mert aligha lehetett volna illendő. Catherine felhevülten távolodott, olyan gyorsan, amennyire csak a tömeg engedte. Félt, hogy követik, ám szilárdul eltökélte: nem tágít. Menet közben a történteken gondolkodott. Fájlalta, hogy társait megharagítja, tervüket meghiúsítja, s kivált, hogy bátyjának bosszúságot okoz; de nem bánta meg ellenállását. Még ha nem tekinti azt, hogy neki magának mihez lenne kedve, akkor is helytelen, ha másodszor sem állja Tilney kisasszony iránt vállalt kötelezettségét; hogy visszavonja a maga akaratából alig öt perce tett ígéretet, s méghozzá hamis ürüggyel. Nemcsak önző meggondolásból állt ellen a többieknek, nem csupán a maga élvezetét kereste; azt a kirándulás, Blaize kastély meglátogatása is kielégíthette bizonyos mértékig; nem, ő azt tekintette, amivel másoknak meg a tulajdon jó hírének tartozott. Meg volt győződve a maga igazáról, de ez kevés volt ahhoz, hogy lecsillapodjon; amíg Tilney kisasszonnyal nem beszélt, nem lelhet nyugalmat. Amint a Crescentet maga mögött hagyta, gyorsabbra vette lépteit, s a hátralevő utat valósággal futva tette meg, amíg el nem ért a Milsom utca végéig. Olyan gyorsan haladt, hogy, bár Tilneyék előbb indultak el, még éppen csak beléptek szállásuk kapuján, amikor Catherine megpillantotta őket; az inas még ott állt a nyitott kapuban, Catherine tehát mindössze annyi formasággal élt, hogy megmondta: haladéktalanul beszélnie kell Tilney kisasszonnyal - majd elsietett az inas mellett; és nekivágott a lépcsőnek. Odafent benyitott az első ajtón, amely megfelelőnek bizonyult, s nyomban a szalonban lelte magát, Tilney tábornok, a fia és a leánya társaságában. Catherine nyomban magyarázattal szolgált, 56

aminek csupán egy hibája volt - izgatottságának és kifulladásának következményeképp -: hogy egyáltalán nem is volt magyarázat. - Nagyon siettem... Tévedés volt... Nem is ígértem, hogy elmegyek... Mindjárt mondtam nekik, hogy nem mehetek el. Nagyon siettem, hogy megmagyarázzam... Nem törődtem vele, kegyedék mit gondolnak rólam... Nem vártam az inasra. Ez a szónoklat ugyan nem világította meg tökéletesen a dolgot, de a rejtély mégis megoldódott. Catherine megtudta, hogy John Thorpe valóban átadta az üzenetet; és Tilney kisasszony kertelés nélkül bevallotta, hogy ugyancsak meglepődött. Azt azonban már nem sikerült Catherine-nek megtudnia - habár mentegetőzését ösztönösen a szobában levők mindegyikéhez intézte -, hogy vajon Tilney kisasszony bátyja jobban neheztelt-e rá, mint a húga. Ám akármit éreztek is megérkezése előtt, buzgó magyarázkodása hallatán olyan barátságos pillantásokban és mondatokban volt része, amilyet a szíve csak kívánhatott. Mihelyt az ügy ily szerencsésen elintéződött, Tilney kisasszony bemutatta Catherine-t édesapjának, aki olyan készséges, olyan körülményes udvariassággal fogadta, hogy nyomban eszébe juttatta Thorpe tájékoztatását, és örömmel gondolt arra, hogy úgy látszik, néha mégiscsak lehet Thorpe úr szavára adni. Az udvariasság féltő figyelemmé fajult; a tábornok, nem lévén tudatában, milyen különleges sebességgel lépett Catherine a házba, alaposan lehordta az inast, akinek a hanyagsága miatt Catherine kénytelen volt tulajdon kezével kinyitni a szoba ajtaját. Hogyan gondolta ezt William? Ő maga lesz kénytelen kivizsgálni a dolgot. És ha Catherine nem bizonygatja buzgón az inas ártatlanságát, valószínűnek tetszett, hogy Catherine sietsége folytán William, ha ugyan az állását nem, mindörökre elvesztette volna gazdája jóindulatát. Catherine egy negyed órát ült náluk, majd amikor felállt, hogy távozzék, kellemes meglepetésére Tilney tábornok megkérdezte: nem tisztelné-e meg leányát azzal, hogy vele vacsorázik, és nála tölti a nap hátralevő részét. Tilney kisasszony is csatlakozott ehhez az óhajhoz. Catherine ugyancsak le volt kötelezve; ám nem állott módjában eleget tenni a meghívásnak. Mr. és Mrs. Allen minden pillanatban várja haza. A tábornok erre már nem tudott mit mondani; Mr. és Mrs. Allen igényét tiszteletben kell tartani; ám bízott abban, hogy valamelyik nap, amikor jó előre megbeszélhetik, nem tagadják meg tőlük barátnéjuk társaságát. Ó, dehogy; Catherine bizonyos volt benne, hogy nem lesz semmi ellenvetésük, ő maga pedig a legnagyobb örömmel jön el. Tilney tábornok maga kísérte a kapuig; a lépcsőn lemenet bókokkal halmozta el, megcsodálta ruganyos, valósággal táncos lépteit, és olyan elegáns meghajlással búcsúzott, amilyet Catherine még nem látott soha. Catherine-t elbűvölték a történtek, vígan ment a Pulteney utca felé; s megállapította, hogy igen ruganyos a járása, habár ezt eddig még észre sem vette. Az úton hazafelé nem látott senkit a sértettek közül; s most, hogy minden tekintetben diadalmaskodott, hogy véghezvitte elhatározását, hogy biztosította a sétát barátaival, s hogy felzaklatott lelke mindjobban elnyugodott, immáron kétely fogta el: vajon tökéletesen helyesen cselekedett-e. Áldozatot hozni mindenkor nemes dolog; s ha engedett volna kérlelésüknek, megmenekedhetett volna a lesújtó gondolattól, hogy barátnéját megharagította, bátyját feldühítette, s ő maga volt az oka, hogy a kettejük örömét szolgáló terv meghiúsult. Lelkén könnyítendő, elfogulatlan személy véleményéhez folyamodott, hogy viselkedésének milyensége felől megbizonyosodjék; alkalmat keresett rá, hogy Allen úr előtt megemlítse bátyjának és Thorpe-éknak másnapi, félig megbeszélt tervét. Allen úr nyomban kapott a témán: - Nos - kérdezte -, és maga is el akar velük menni?

57

- Nem; épp elígérkeztem Tilney kisasszonynak sétára, mielőtt ők szóltak volna róla; ezért ugye igazán nem mehetek el velük? - Nem, dehogyis; és én nagyon örülök, hogy nem gondol rá. Ezek a tervek nem illendőek. Ifjú emberek és ifjú nők vidéken kocsikáznak, nyitott hintóban! Néha-néha helyénvaló; de fogadóba és nyilvános helyekre járni együtt! Nem helyes; csodálom, hogy Mrs. Thorpe megengedi. Örülök, hogy nem akar elmenni; bizonyos vagyok benne, hogy Mrs. Morland nem örülne. Allenné asszony, egyetért velem? Nem gondolja, hogy az effajta vállalkozás kifogásolható? - Dehogyisnem; nagyon is. Komisz jószág a nyitott hintó. Öt percig sem marad tiszta az ember ruhája. Beszálláskor, kiszálláskor ráfreccsen a sár; a szél az ember hajába kap, tépi-cibálja a főkötőjét. Szívből utálom a nyitott hintót. - Azt tudom; de most nem ez a kérdés. Nem gondolja, hogy különös színezete van, ha ifjú hölgyeket kocsikáztatnak nyitott hintóban olyan ifjú urak, akikkel még csak rokonságban sincsenek? - Igen, kedvesem, valóban nagyon különös a színezete. El sem viselhetem. - Drága asszonyom - kiáltott fel Catherine -, hát miért nem mondta eddig? Hiszen ha tudtam volna, hogy nem illik, egyáltalán el sem mentem volna Thorpe úrral; de mindig azt reméltem, kegyed szól, ha úgy gondolja, helytelenül cselekszem! - Szólok is, kedvesem, számíthat rá; mint ahogy búcsúzásnál mondtam is Mrs. Morlandnek, mindig megteszem a tőlem telhető legjobbat magáért. De az ember ne legyen túlságosan szigorú. A fiatalok már csak fiatalok, mint ahogy a maga jó édesanyja is mondja. Hiszen tudja, mikor idejöttünk, nem akartam, hogy megvegye azt az ágbog-mintás muszlint, maga mégis megvette. A fiataloknak nincs ínyükre, ha ellenkeznek az akaratukkal. - De hát ez igazán lényeges dolog volt; s nem hiszem, hogy nehéz lett volna meggyőznie, asszonyom! - Ezúttal még nem történt semmi baj - mondta Mr. Allen -, s én csak annyit tanácsolok, kedvesem, hogy többet ne menjen el Mr. Thorpe-pal. - Éppen ezt akartam magam is mondani - fűzte hozzá felesége. Catherine a maga dolgát tekintve megkönnyebbült, nyugtalan volt azonban Isabella miatt; egy pillanatnyi gondolkodás után megkérdezte Allen urat, vajon nem volna-e illendő is, kedves is, ha írna Thorpe kisasszonynak, és megmagyarázná neki, milyen illetlenséget követ el, bizonyára épp oly akaratlanul, mint ő, Catherine; mert úgy gondolta, Isabella másnap talán a történtek ellenére is elmegy Cliftonba. Allen úr azonban eltérítette szándékától. - Hagyja csak őt, kedvesem; elég idős már, hogy tudja, mit cselekszik; ha pedig nem, ott van az édesanyja, aki elláthatja tanáccsal. Kétségtelen, hogy Mrs. Thorpe túlságosan is elnéző; mindamellett jobb, ha maga nem avatkozik a dologba. Thorpe kisasszony és a kegyed bátyja úgy határozott, hogy elmennek, és a beavatkozás csak rossz vért szülhet. Catherine fejet hajtott; s bár fájt arra gondolnia, hogy Isabella talán helytelenül cselekszik, nagyon megkönnyebbült, amiért Mr. Allen helyeselte az ő viselkedését, és őszintén örült, hogy vendéglátójának a tanácsa révén ő maga megmenekült attól, hogy hasonló hibába essen. S valóban menekülés volt, hogy megmenekült a cliftoni kirándulástól; hiszen mit gondoltak volna róla Tilneyék, ha azért szegi meg nekik tett ígéretét, hogy olyasmit tegyen, ami önmagában is helytelen? ha azért követ el illetlenséget, hogy a tetejébe más illetlenséget követhessen el?

58

Tizennegyedik fejezet Másnap szép napra virradtak, és Catherine szinte várta, hogy a társaság ismét megrohanja. Mr. Allen támogatásának tudatában már nem rettegett ettől; szívesen megmenekedett volna azonban a szópárbajtól, amelyben még a győzelem is fájdalmas; szívből örvendezett tehát, hogy színüket sem látta, hírüket sem hallotta. Tilneyék a megbeszélt időben érte mentek; s mivel nem támadt újabb nehézség, nem jutott eszébe hirtelen kötelezettség, nem szólították el váratlanul, szándékukat nem zavarta meg semmiféle tolakodás, hősnőm - lett légyen ez bármennyire természetellenes - állhatta ígéretét, habár magának a hősnek kötelezte is volt el magát. Elhatározták, hogy megkerülik a Beechen szirtet, e nemes magaslatot, amelynek gyönyörű zöldje és kiszögellő sziklafala Bath-nak szinte minden szegletéből nézve lenyűgöző látvány. - Valahányszor látom - mondta Catherine, amint a folyó partján sétáltak -, mindig DélFranciaországra gondolok. - Kegyed járt külföldön? - kérdezte kissé meglepve Henry. - Ó, nem, csak az olvasmányaimra gondolok. Mindig arra a tájra emlékeztet, amelyen Emily utazott át édesapjával az Udolpho rejtelmei-ben. De maga ugye sosem olvas regényeket? - Miért ne olvasnék? - Mert nem elég okosak magának. Az urak jobb könyveket olvasnak. - Akár úr, akár hölgy, aki nem leli élvezetét egy jó regényben, bizonyára elviselhetetlenül ostoba. Mrs. Radcliffe valamennyi művét olvastam, legtöbbjüket nagy élvezettel. Mihelyt belefogtam az Udolpho rejtelmei-be, le sem tudtam tenni; emlékszem, két nap alatt befejeztem - s a hajam egész idő alatt égnek állt. - Igen - fűzte hozzá Tilney kisasszony -, és emlékszem, vállalkoztál rá, hogy felolvasod nekem, s amikor engem röpke öt percre elszólítottak, hogy feleljek egy levélre, nem vártál meg, hanem kivitted a könyvet a Remete sétányra, én pedig kénytelen voltam várni, amíg be nem fejezted. - Köszönöm, Eleanor; felettébb megtisztelő tanúvallomás. Látja, Morland kisasszony, milyen igazságtalanul gyanúsított. Hiszen abbéli buzgalmamban, hogy folytathassam az olvasást, öt percet sem vártam a húgomra; megszegtem abbéli ígéretemet, hogy felolvasom neki; s izgalomban tartottam egy igen érdekes résznél, mert elszöktem a könyvvel, amely, ha netalán nem tudná, az övé volt, csakis az övé. Büszkén emlékezem az esetre, s úgy érzem, előkelő helyet biztosít számomra a kegyed jó véleményében. - Valóban nagy örömmel hallom, s most már nem fogom szégyellni, hogy magam is szeretem Udolphót. De eddig igazán azt gondoltam, hogy a fiatal urak szörnyen lenézik a regényeket. - Valóban szörnyen; szörnyűség, ha úgy van - hiszen közel annyit olvasnak ők is, mint a nők. Jómagam százat meg százat elolvastam. Ne higgye, hogy vetekedhet velem a Juliák és Louisák ismeretében. Ha részletekbe bocsátkoznánk és kérdezősködésbe kezdenénk afelől, hogy „Olvasta ezt?”, és „Azt olvasta-e?”, csakhamar úgy elhagynám kegyedet, mint - mit is mondjak? Megfelelő hasonlatra van szükségem! - mint ahogy a kegyed Emily barátnéja hagyta el szegény Valancourt-t, midőn nénikéjével Itáliába utazott. Gondolja csak el, hány esztendő előnyöm van kegyeddel szemben. Én már megkezdtem oxfordi tanulmányaimat, amikor maga még jó kislány volt, és a hímzésmintáján dolgozgatott odahaza! - Nem voltam olyan nagyon jó, sajnos. De igazán, hát nem gondolja, hogy Udolpho a világon a legremekebb könyv? 59

- A legremekebb; amin kegyed vélhetőleg azt érti, hogy a legtakarosabb. Ez természetesen a kötésétől függ. - Henry - szólalt meg Tilney kisasszony -, igazán orcátlan vagy. Morland kisasszony, a bátyám szakasztott úgy bánik kegyeddel, mint a húgával. Állandóan beleköt minden szavamba, minduntalan kijavítja a nyelvbéli pontatlanságokat, s most hasonló szabadságra vetemedik kegyed iránt. A „legremekebb” szó a kegyed használatában nem felelt meg neki; s legjobb lesz, ha minél hamarabb megmásítja, különben egész úton Johnsonban és Blairben lesz részünk. - Igazán nem akartam semmi helytelent mondani - kiáltott fel Catherine. - De valóban remek könyv, miért is ne nevezhetném annak? - Nagyon igaz - mondta Henry -, ez pedig remek nap, mi igen remek sétát tettünk, kegyedék pedig fölöttébb remek ifjú hölgyek. Ó, micsoda remek szó ez! - mindenre megteszi. Eredetileg talán csak takarosságot, illendőséget, finomságot avagy kifinomultságot volt hivatva kifejezni; az emberek remekül öltözködtek, remek érzéseik voltak, és remek ízlésük. De most akárki akármit dicsér, minden ebben az egy szóban foglaltatik. - Holott valójában - kiáltott fel a húga - csakis terád volna alkalmazható, minden túlzás nélkül! Mert te talán remek ember vagy, de nem valami okos. Jöjjön, Morland kisasszony, hagyjuk, hadd elmélkedjék a legválasztékosabb kifejezésekkel a mi hibáinkon, mi pedig dicsérjük Udolphót, olyan szavakkal, amelyeket épp a legkedvesebbnek találunk. Nagyon érdekes könyv. Kedveli az ilyenfajta olvasmányt? - Az igazat megvallva, semmi másfajtát nemigen kedvelek. - Valóban?! - Azaz verseket és színdarabokat meg effélét szívesen olvasok, és nem bánom az útleírásokat sem. De a történelem, az igazi, komoly történelem sehogy sem érdekel. Kegyedet igen? - Igen, én szeretem a történelmet. - Bárcsak én is úgy volnék vele! Kötelességből olvasok egy keveset, de csupa olyasmiről szól, ami bosszant vagy fáraszt. A pápák meg a királyok civódása, háborúk meg járványok minden áldott oldalon; a férfiak mind semmirekellők, nő meg jóformán alig akad - igazán unalmas; és mégis azt gondolom gyakran, furcsa, hogy ennyire egyhangú, hisz a javarésze nyilván kitalálás. A hősök szájába adott szavak, a gondolataik, a terveik - mindennek a nagy része bizonyára kitalálás, márpedig egyéb könyvekben épp a kitalált dolgokban lelem élvezetemet. - Kegyed szerint tehát nem szerencsés, ha a történetírók szabadjára engedik képzeletüket mondta Tilney kisasszony. - Képzeletüket csillogtatják, de nem keltenek érdeklődést. Én kedvelem a történelmet - és szívesen elfogadom a kitaláltat is a valóságossal. A fő tények tekintetében korábbi históriákban és feljegyzésekben találják meg forrásukat, amelyekre, úgy vélem, éppen annyira lehet hagyatkozni, mint bármire, amit az ember nem maga figyel meg személyesen; ami pedig a kegyed által említett csekély cifrázást illeti, nos, az csak cifrázás, és mint ilyet szeretem. Ha egy beszéd jól van megfogalmazva, örömmel olvasom, akárkinek a szájába adják - és ha Mr. Hume vagy Mr. Robertson írta, valószínűleg még jobban élvezem, mint Caractacus, Agricola vagy Nagy Alfréd valóságos szavait. - Kegyed tehát kedveli a történelmet! hasonlóképpen van vele Mr. Allen is és az édesapám; meg két fivérem. Barátaim kicsiny körében ennyi példa igazán figyelemreméltó! Ha így van, nem sajnálom ezentúl a történetírókat. Ha szívesen olvassák a könyveiket, minden rendjén van, de annyi fáradsággal megtölteni óriási köteteket, amelyekbe - mint eddig hittem - senki sem néz bele szívesen, s csak kisfiúk és kisleányok gyötrésén fáradozni - mindig is úgy véltem, 60

keserves sors; s ámbár tudom, hogy nagyon helyes és szükséges, de azért csodálom annak az embernek a bátorságát, aki egyenesen ezzel a céllal ül neki. - Hogy a kisfiúkat és kisleányokat gyötörni kell - mondta Henry -, azt senki sem vonhatja kétségbe, aki csak egy kevéssé is tudja, milyen az emberi természet a civilizált államban; hanem legjelesebb történetíróink érdekében meg kell állapítanom, hogy joggal érezhetik sértve magukat, ha nem tulajdonítanak nekik magasabb célt; s hogy módszerük és stílusuk tökéletesen alkalmassá teszi rá őket, hogy a legjelesebb értelmű és érett életkorú olvasóknak is gyötrésére szolgáljanak. A „gyötrés” szót a kegyednél megfigyelt módszernek megfelelően, „oktatás” értelemben használom, mert feltételezem, hogy mostanában rokonértelműek. - Ostobának tart, amiért gyötrelemnek mondom az oktatást, de ha maga is annyit hallotta volna, mint én, amint szegény kicsi gyerekeket olvasásra meg betűvetésre tanítanak, ha látta volna valaha, milyen ostobák lehetnek egy egész délelőtt, és hogy szegény anyám mennyire belefárad délig, mint ahogy én látom-hallom odahaza életemnek jóformán minden egyes napján, maga is megengedné, hogy a „gyötör” olykor rokonértelmű szóként használható „oktat” helyett. - Igen, valószínű. De a történetírókat nem tehetjük felelőssé azért, mert az olvasást nehéz megtanulni; s még talán kegyed is, aki, úgy látszik, nem valami nagy barátja a szorgos és alapos iparkodásnak, talán kegyed is hajlandó elismerni, hogy nagyon is érdemes az embernek életéből két-három esztendeig gyötörtetni annak érdekében, hogy a hátralevő időben tudjon olvasni. Gondolja csak el: ha nem tanítják az olvasást, Mrs. Radcliffe hiába írt volna - avagy nem is írt volna egyáltalán. Catherine ezt elfogadta - s a tárgyat az említett hölgy érdemeit zengő meleg hangú dicsérettel zárta. Tilneyék hamarosan újabb témába bocsátkoztak, amihez ő nem tudott hozzászólni. A rajzoláshoz szokott ember szemével nézték a tájat; úgy döntöttek, alkalmas lenne rá, hogy képpé formálják - s ezt a véleményt az igaz jó ízlés ösztönözte. Catherine reménytelenül elveszettnek érezte magát. Rajzolásról semmit sem tudott - semmit az ízlésről: s bármilyen figyelemmel hallgatta őket, kevés haszna volt belőle, olyan kifejezésekkel beszéltek ugyanis, amelyek az ő számára jóformán semmit sem jelentettek. Az a kevés pedig, amit megértett, szöges ellentétben volt azzal a kevéssel, amit addig tudott a tárgyról. Úgy tetszett, megfelelő képet ezentúl már nem holmi magas hegy tetejéről nyerhet az ember, és hogy a tiszta kék ég már nem feltétele a „szép” időnek. Catherine szívből restellte tudatlanságát. Kár volt azonban szégyenkeznie. Aki meg akarja szerettetni magát, legyen mindig tudatlan. Ha pallérozott elméről teszünk tanúbizonyságot, nem legyezgethetjük a mások hiúságát - s akad-e értelmes ember, aki az ilyesmit szívből el ne szeretné kerülni? Kivált, ha nő, s ha az a balszerencse éri, hogy tud valamit - jól teszi, ha ezt minél gondosabban eltitkolja. Egy szerzőtársnőnk jeles tollából már olvashattunk a szép lány természet adta oktondiságának előnyeiről; az ő előadásához csupán annyit fűzök hozzá, a férfiak iránti méltányosságból, hogy bár a férfinem nagyobb számú és komolytalanabb részének szemében a nő csacskasága ugyancsak fokozza személye vonzóerejét, egy rétegük túlságosan értelmes és túlságosan tájékozott ahhoz, hogysem a nőben bármi egyébre vágyna, mint tudatlanságra. Catherine azonban nem volt tisztában előnyös helyzetével - nem tudta, hogy egy csinos leány, akinek érző a szíve és pallérozatlan az elméje, óhatatlan vonzóerőt gyakorol egy okos fiatalemberre, hacsak a körülmények nem különlegesen kedvezőtlenek. A jelen esetben Catherine bevallotta és fájlalta hiányos ismereteit; a világon mindent odaadna érte, mondta, ha rajzolni tudna; menten leckét is kapott a festőiség természetét illetően, s oly világos útmutatásban részesült, hogy hamarosan meglátta a szépséget mindenben, amit Tilney csodált, s a figyelme annyira odaadó volt, hogy Tilney tökéletesen meggyőződött róla: Catherine-nek jócskán van természetes ízlése. Tilney az 61

előtérről és a távolságról beszélt, háttér és előtér közéről - oldalvilágításról és távlatról fényről és árnyról; és Catherine oly reményteljes tanítványnak bizonyult, hogy mire felértek a Beechen szirt tetejére, a maga jószántából elvetette Bath egész városát, mint tájképfestő ecsetjére méltatlan tárgyat. Henry szívét örömmel töltötte el tanítványának előmenetele, ám attól tartott, hogy ha túlságosan sok tudást adagol egyszerre, netán kifárasztja; hagyta hát, hogy elejtsék a tárgyat, s könnyedén átterelte a szót egy sziklatöredékről meg a legmagasabb pontjának közelében álló kiszáradt tölgyről a tölgyekre általában, erdőkre, az erdők bekerítésére, pusztaságokra, koronabirtokokra és kormányzatra, s hamarosan elérkezett a politikához; a politikától pedig már csak egyetlen könnyű lépés volt a csönd. Az ország állapotának rövid taglalását követő általános hallgatást Catherine törte meg; felettébb ünnepélyes hangon ugyanis e szavakat ejtette ki: - Azt hallottam, valami igazán döbbenetes dolog készül Londonban. Tilney kisasszony, mert főképp őhozzá intézte Catherine ezt a kijelentést, megrettent, és gyorsan így válaszolt: - Csakugyan! és milyen természetű? - Azt nem tudom, s azt sem, hogy kinek a műve. Csak azt hallottam, hogy sokkalta szörnyűségesebb lesz, mint eddig bármi egyéb. - Jóságos Ég! Ugyan hol hallott ilyesmiről? - Egy igen jó barátném kapott tegnap levelet Londonból, az számolt be róla. Különlegesen szörnyűségesnek ígérkezik. Gyilkosságra és más effélére számíthatunk. - És milyen meglepő nyugalommal beszél róla! De remélem, barátnéjának hírforrása túloz; ha az ilyesfajta szándék ismeretes, a kormány kétségtelenül idejében megteszi a kellő óvintézkedéseket! - A kormány - szólt közbe Henry, és igyekezett elrejteni mosolyát - nem óhajt és nem is mer ilyen ügyekbe avatkozni. Gyilkosságnak lennie kell; a kormányt nem érdekli, hogy mennyi. A hölgyek bámultak. Tilney elnevette magát, és hozzáfűzte: - Ej, hát oszlassam el kettejük között a félreértést, vagy hagyjam, hogy fejtsék meg a rejtvényt, ahogy tudják? Nem... nemes lelkű leszek. Bebizonyítom, hogy férfi vagyok, lelkem nemességével, elmém élességével egyaránt. Nem állhatom azokat a férfi társaimat, akik méltóságukon alulinak tartják, hogy olykor leereszkedjenek a szépnem megértéséhez. Meglehet, a nők képességei nem épek és nem élesek - nem elevenek és nem is mélyrehatók. Talán kevés bennük a megfigyelő- és megkülönböztető készség, az ítélőképesség, a tűz, a lángész és a szellem. - Morland kisasszony, ügyet se vessen arra, amit mond; de legyen olyan jó, és világosítson fel erről a szörnyűséges felbolydulásról! - Felbolydulásról! Milyen felbolydulásról?! - Drága Eleanorom, felbolydulás csupán a te agyadban van. Felháborító, mekkora ott a zűrzavar. Morland kisasszony nem beszélt szörnyűségesebbről, mint egy hamarosan megjelenő kiadványról, három tizenkettedrét kötetben, kötetenként kétszázhetvenhat oldalon, az első kötetben díszes előzékkel, két sírkővel meg egy lámpással - érted már? Ami pedig kegyedet illeti, Morland kisasszony - az én ostoba húgom félreértette a legvilágosabb kifejezéseit. Londonban várható rémségeket említett - s ahelyett, hogy eszes lény módjára felfogta volna, hogy az efféle szavak csupán kölcsönkönyvtárra utalhatnak, az ő lelki szeme előtt nyomban a Szent György mezején összeverődő háromezer főnyi csőcselék jelent meg; a bankot meg62

támadják, a Towert fenyegetik, vér folyik a londoni utcán, a tizenkettedik dragonyosezrednek (a nemzet reménységének) egy különítményét felrendelik Northamptonból a zendülők leverésére, és a daliás Frederick Tilney kapitányt, abban a pillanatban, amikor csapata élén rohamra indul, egy emeleti ablakból lehajított féltégla veri le nyergéből. Kérem, nézze el a botorságát. A nővér aggodalma járult hozzá a női gyengeségéhez; holott általában igazán nem együgyű. Catherine komoly pillantást vetett rá. - Most pedig, Henry - szólt Tilney kisasszony -, hogy eloszlattad kettőnk között a félreértést, talán magad felől is oszlasd el Morland kisasszony félreértését, hacsak nem akarod, hogy azt higgye, elviselhetetlenül goromba vagy a húgoddal, és általában szörnyeteg a nőkről alkotott véleményedben. Morland kisasszony nem szokott hozzá a különcségeidhez. - Annál boldogabb leszek, ha megismertethetem velük. - Efelől semmi kétségem; de ez nem mentsége a mostaninak. - Mit tegyek hát? - Nagyon jól tudod, mit kell tenned. Tisztázd magadat előtte. Mondd el szépen, milyen nagy véleménnyel vagy a nők felfogóképességéről. - Morland kisasszony, igen nagy véleménnyel vagyok a világon minden nő felfogóképességéről, kiváltképpen azokéról - bárkik legyenek is -, akiknek történetesen a társaságában vagyok. - Ez nem elég. Komolyabban. - Morland kisasszony, senki nálamnál nagyobb véleménnyel nem lehet a nők felfogóképességéről. Véleményem szerint a természet olyan sokat adott nekik, hogy a felét sem érzik szükségesnek felhasználni. - Egyetlen értelmes szót sem tudunk belőle kiszedni, Morland kisasszony. Nem lehet vele komolyan beszélni. De kérem, higgye el, merőben félreérti bárki, aki azt hiszi, hogy egyetlen igazságtalan szót is képes kiejteni bárki nőről, vagy egyetlen rosszindulatú szót énrólam. Catherine-nek nem került nagy erőfeszítésébe elhinni, hogy Henry Tilney sohasem téved. A modora talán olykor meghökkentő, de a szándéka kétségtelenül mindig igaz; amit pedig Catherine nem értett, azt szinte éppoly kész volt csodálni, mint amit igen. Élvezetes volt az egész séta, s bár túlságosan hamar véget ért, élvezetes volt a befejezése is; barátai hazakísérték, s mielőtt elváltak volna, Tilney kisasszony tiszteletteljes formában megkérte Mrs. Allent is, Catherine-t is, engednék meg, hogy harmadnap ebédre Catherine társaságának örömében részesüljön. Mrs. Allen nem támasztott semmiféle nehézséget - s Catherine is azzal az egyetlen nehézséggel küszködött, hogy hogyan leplezhetné túláradó örömét. A délelőtt oly elbűvölően telt, hogy barátságot, testvéri szeretetet egyaránt feledtetett; sétájuk során ugyanis egyetlenegyszer sem jutott az eszébe sem Isabella, sem James. Amikor Tilneyék elmentek, Catherine megint éppoly kedves volt, mint azelőtt, kedvességét azonban jó darabig hiába vesztegette; Mrs. Allen nem szolgálhatott semmiféle értesüléssel, amely Catherine aggályait eloszlathatta volna: nem hallott semmit róluk. Dél felé Catherine-nek sürgős szüksége támadt egy rőfnyi szalagra, amit egy pillanatnyi késedelem nélkül meg kellett vennie, bement tehát a városba, és a Bond Streeten beérte a második Thorpe kisasszonyt, amint a világ két legédesebb leánykája - egy délelőtt hossziglan a legkedvesebb barátnői - között az Edgar ház felé andalgott; s tőle hamarosan megtudta Catherine, hogy a társaság valóban elment Cliftonba.

63

- Reggel nyolckor indultak - mesélte Anne kisasszony - és annyi bizonyos, hogy nem irigylem őket. Kegyed is, én is örülhetünk, hogy kimaradtunk belőle. Szörnyen unalmas lehet, mert ilyenkor nincs Cliftonban egy teremtett lélek se. Bella a kegyed bátyjával ment, John pedig Mariát vitte a hintóján. Catherine nem titkolta a fenti elrendezés hallatán érzett örömét. - Ó, igen - válaszolt a másik -, Maria ment el. Majd megőrült, hogy elmehessen. Azt hitte, valami nagyszerű dologban lesz része. Nem mondhatnám, hogy csodálom az ízlését; én bizony első perctől fogva eltökéltem, hogy nem megyek, akármennyire unszoljanak is. Catherine kissé kételkedett ebben, s akaratlanul is így felelt: - Szívből kívánom, bárcsak kegyed is elmehetett volna. Kár, hogy nem mehettek el valamennyien. - Köszönöm; de engem igazán hidegen hagy az egész. Mi több, semmi pénzért el nem mentem volna. Épp mondtam is Emilynek és Sophiának, amikor kegyed utolért az előbb. Catherine-t még ez sem győzte meg; mindenesetre örült, hogy Anne egy Emily meg egy Sophia barátságával vigasztalódhat, s nem volt különösebben nehéz a szíve, amikor elköszönt és hazatért; örült, hogy az ő visszautasítása ellenére is megvalósult a kirándulás, és szívéből óhajtotta, vajha lett légyen annyira örömteljes, hogy se James; se Isabella ne nehezteljen rá többé az ellenállásáért.

64

Tizenötödik fejezet Másnap reggel Isabellától levélke érkezett; minden sora békéről és gyengédségről beszélt, s kérte barátnéja azonnali megjelenését halaszthatatlanul fontos dologban - Catherine tehát boldogító biztonsággal és kíváncsisággal eltelve igyekezett az Edgar ház felé. A két fiatalabb Thorpe kisasszony volt csak a szalonban; s amikor Anne kiment, hogy nővérét hívja, Catherine megragadta az alkalmat, és másikuktól az előző napi kirándulás részletei felől érdeklődött. Maria nem is kívánhatott nagyobb élvezetet, mint hogy beszélhessen róla; s Catherine azonnal megtudta, hogy mindenestül a világ legélvezetesebb vállalkozása volt; hogy senki el sem képzelheti, mennyire elbűvölő volt, s hogy élvezetesebb volt, mintsem bárki elgondolhatná. Ez volt az első öt percben nyert tájékoztatás; a második a következő részleteket tárta fel: hogy egyenesen a York szállóhoz hajtottak, ettek egy kis levest, korai vacsorát rendeltek, aztán elsétáltak az ivócsarnokig, megízlelték a gyógyvizet, és néhány shillinget megtettek sportmérkőzésen és kakasviadalon, onnan átvonultak a cukrászhoz fagylaltozni, majd visszasiettek a szállóba, sebtében bekapták vacsorájukat, nehogy rájuk sötétedjen; utána élvezetes útjuk volt hazafelé, csak épp a hold nem jött elő, és esett egy kicsit, Mr. Morland lova pedig annyira elfáradt, hogy csak nagy nehezen bírta járásra ösztökélni. Catherine szerfölött elégedetten hallgatta. Kiderült, hogy Blaize kastélyra még csak nem is gondoltak; ami pedig a többit illeti, egy félpercnyi sajnálkozásra sem adott okot. Maria beszámolója gyengéd szánalomkitöréssel végződött; Anne húga szerinte elviselhetetlenül haragos, mert kirekesztették a kirándulásból. - Egészen bizonyos vagyok benne, hogy soha meg nem bocsát nekem; de hát igazán mit is tehettem volna? John mindenáron azt akarta, hogy én menjek el, megesküdött rá, hogy Annenel nem kocsizik ki, mert annyira vastag a bokája. Fogadni mernék, hogy egy hónap múlva is duzzogni fog; de én eltökéltem, hogy nem tartok vele haragot; engem igazán nehéz kihozni a sodromból. Ekkor Isabella lépett a szobába, fürge léptekkel, s tekintetében boldog hírek fontos ígéretével, úgyhogy menten megragadta barátnéja figyelmét. Mariát minden teketória nélkül kiküldték, Isabella pedig megölelte Catherine-t, s kezdte imigyen: - Igen, drága Catherine-em, így van valóban; éles tekinteted nem szedett rá. Ó, az a te huncut szemed! Átlát mindenen. Catherine erre mindössze az ámuló értetlenség pillantásával válaszolt. - Nem, nem, szeretett, legdrágább barátném - folytatta a másik -, csillapodj! Döbbenetesen zaklatott vagyok, mint észlelheted. Üljünk le, és beszélgessünk kényelmesen. Nos, tehát első pillanatban kitaláltad, amint megkaptad a levelemet? Ravaszdi teremtés! Oh, én drága Catherine-em, te, csakis te, aki ismered a szívemet, te mérheted fel boldogságomat. Bátyád a legelragadóbb férfi. Csak azt óhajtom, bár volnék méltóbb hozzá. De vajon mit szól majd drága atyád és anyád? Oh, Egek! ha rájuk gondolok, annyira izgatott vagyok! Catherine-ben lassan derengett a megértés. Az Igazság egyszer csak megvilágosodott előtte; s arcát pírba vonta a felismerés, és így kiáltott: - Jóságos Ég! drága Isabellám, mit beszélsz? Lehetséges - lehetséges volna, hogy csakugyan szereted Jamest?!

65

Ez a vakmerő feltevés azonban, amint Catherine csakhamar megtudta, a valóságnak mindössze a felét ölelte fel. Az odaadó érzelem, amelyet az elhangzott vád szerint ő Isabella minden egyes pillantásában és cselekedetében tetten ért, az előző napi kirándulás során hasonló vonzalom élvezetes vallomásával viszonoztatott. James elnyerte Isabella szívét és szavát. Catherine még soha semmit nem hallgatott ilyen érdeklődéssel, csodálkozással, örömmel. Bátyja és barátnéja jegyesek! Kimondhatatlanul fontosnak érezte ezt az új fordulatot, és úgy vélte, az efféle nagyszabású esemény egyszeri és megismételhetetlen az élet folyamán. Érzelmeinek hőfokát ki sem fejezhette; természetükkel azonban beérte a barátnéja. Túláradó örömüknek első forrása az volt, hogy egymásban ilyen nővért nyernek, s a két szép hölgy összeölelkezett és örömkönnyeik elegyedtek. Catherine őszintén örvendett a jövőbeli kapcsolatnak, nem tagadhatjuk azonban, hogy Isabella felülmúlta gyengéd érzések tekintetében. - Oly véghetetlenül drágább leszel nekem, én Catherine-em, mint akár Anne, akár Maria: érzem, hogy sokkal szorosabb kötelék fűz majd az én drága Morlandem családjához, mint a magaméhoz! A barátságnak eme hőfokát Catherine szinte érzékelni sem tudta. - Annyira hasonlítasz drága bátyádhoz - folytatta Isabella -, hogy amint megláttalak, az első pillanattól fogva valósággal csüggtem rajtad. De így vagyok én ezzel mindig; az első pillanat dönt el mindent. Amikor Morland karácsonykor meglátogatott minket, a legelső napon, a legelső pillanatban, menthetetlenül elveszett a szívem. Emlékszem, sárga ruhámat viseltem, hajamat koszorúban, s amikor a szalonba léptem, és John bemutatta őt, arra gondoltam, soha még ilyen szemrevaló embert nem láttam. Catherine ebben is csak a szerelem hatalmát vélte felismerni; bármennyire szerette a bátyját, soha életében nem gondolta még, hogy szemrevaló. - Arra is emlékszem, hogy aznap este Andrews kisasszony velünk teázott, és a bolhaszínű tafotáját viselte; s olyan mennyei volt, hogy azt gondoltam, a bátyád egész biztosan beleszeretett. Egy szemhunyásnyit nem aludtam egész éjszaka; szüntelenül erre kellett gondolnom. Ah, Catherine! mennyi álmatlan éjszakám volt a bátyád miatt! nem kívánom, hogy akár csak feleannyit is szenvedj, mint amennyit én szenvedtem! szánalmasan lesoványodtam, tudom; de nem kínozlak azzal, hogy leírjam gyötrelmemet; eleget láttál belőle. Érzem, hogy minduntalan elárultam magam; oly megfontolatlanul nyíltan beszéltem az egyház iránti elfogultságomról! De afelől mindig bizonyos voltam, hogy nálad biztonságban lesz a titkom. Catherine úgy gondolta, mi sem lehetett volna nagyobb biztonságban; restellte azonban meghökkentő tudatlanságát, s nem merte tovább vitatni a dolgot, sem pedig tagadni, hogy oly sok lett volna benne az éles megfigyelőkészség és a szeretetteljes együttérzés, mint amennyit Isabella tapasztalni vélt. Mint megtudta, bátyja haladéktalanul Fullertonba készül, hogy ismertesse szándékát, és kérje a beleegyezést; s ez persze valóban nagy izgalom forrása volt Isabellának. Catherine igyekezett meggyőzni, mint ahogy jómaga meggyőződéssel hitte, hogy apja és anyja nem fogja ellenezni fiuk kívánságát. - Nincs náluknál gyengédebb szülő; nincs, aki jobban óhajthatná gyermekei boldogságát mondta Catherine. - Semmi kétségem afelől, hogy nyomban beleegyeznek. - Morland is ezt mondja - felelte Isabella -, s mégsem merem remélni; vagyonom oly csekély; nem fognak beleegyezni. Bátyád, aki bárkit elvehetne! Catherine ebben megint a szerelem hatalmát vélte felfedezni.

66

- Isabella, te igazán túlságosan szerény vagy. A vagyonbéli különbség nem számíthat. - Oh, én édes Catherine-em, tudom, a te nemes szívednek mit sem jelent; de általában nemigen remélhetünk ilyen önzetlenséget. Én magam csak annyit kívánok, bár volna fordított a kettőnk helyzete. Ha milliók úrnője volnék is, ha enyém volna az egész világ, én akkor is csak a bátyádat választanám! E bájos érzemény, amelynek pártját fogta a józan ész s az újdonság varázsa egyaránt, Catherine-nek felettébb kellemesen idézte emlékezetébe az általa ismert valamennyi hősnőt; s úgy vélte, barátnéja sosem volt szebb, mint amikor e nagyszerű eszmének hangot adott. - Egészen bizonyos vagyok benne, hogy beleegyeznek - hangoztatta -, egészen bizonyos, hogy el lesznek ragadtatva tőled. - Ami engem illet - mondotta Isabella -, az én vágyaim oly szerények, hogy a világ legcsekélyebb jövedelmével is beérem. Ahol két ember között igaz vonzalom él, a szegénység is vagyon; a pompát gyűlölöm; a világ minden kincséért sem telepednék le Londonban. Magányos falucskában álló kicsiny ház maga volna a gyönyör. Richmond körül akad néhány elbájoló kis villa. - Richmond! - kiáltott fel Catherine. - Fullerton közelében kell letelepednetek! Közel kell laknotok mihozzánk. - Egészen bizonyosan szerencsétlen leszek, ha nem úgy történik. Boldog leszek, ha csak a közeledben is élhetek. De minek is beszélek! Addig meg sem engedem magamnak, hogy ilyesmire gondoljak, amíg atyád válaszát meg nem kapjuk. Morland azt mondja, ha ma este elküldi Salisburybe, holnap megkaphatjuk. Holnap! Tudom, hogy nem lesz bátorságom felnyitni a levelet. Tudom, hogy a halálom lesz. E meggyőződést ábrándozás követte - s amidőn Isabella újból megszólalt, már esküvői ruhájának szabását akarta eldönteni. Megbeszélésüknek maga az aggodalmas ifjú szerelmes vetett véget, aki megjelent, hogy búcsúsóhaját ellehelje, mielőtt Wiltshire-be távozik. Catherine szeretett volna gratulálni, de nem tudta, mit mondjon, s minden ékesszólása a szemébe költözött. Onnan azonban igen kifejezően sugárzott a szónoki beszédnek mind a nyolc alkotórésze, amelyeket James könnyűszerrel összefoglalhatott. Türelmetlenül várta azonban, hogyan teljesülnek otthon a reményei, úgyhogy a búcsúzást nem nyújtotta hosszúra; s még rövidebb is lett volna, ha nem tartóztatja minduntalan szíve hölgyének buzgó kérlelése, hogy menne már. Két ízben szinte az ajtóból hívta vissza Isabella hő óhaja, hogy távozna már el. - Igazán, Morland, el kell hogy kergessem. Gondolja csak el, milyen messzire kell lovagolnia. El nem viselhetem, hogy ilyen soká késlekedik. Az Ég szerelmére, ne vesztegesse már az időt. Igen, igen, menjen már - követelem! A két barátnő szíve szorosabban fonódott össze, mint valaha, s elválaszthatatlanok voltak egész nap; a testvéri boldogság tervezgetése közben valósággal repültek az órák. Mrs. Thorpeot és fiát - akik mindenről tudomással bírtak, s láthatólag csupán Mr. Morland beleegyezését várták, hogy Isabella eljegyzését a családjuk számára elképzelhető legszerencsésebb körülménynek tekinthessék - hamarosan bevonták a tanácskozásba, s ők jelentőségteljes pillantásokkal, rejtelmes kifejezéseikkel tovább növelték a beavatatlan húgok kíváncsiságát. Catherine, a maga egyszerűbb érzelmeivel, sem jóindulatúnak, sem következetesnek nem tekinthette ezt a sajátos tartózkodást; és bizonyára nem is késlekedik rámutatni, mennyire barátságtalan ez a viselkedés, ha a többieket érzékenyen érintette volna - Anne és Maria azonban hamarosan eloszlatták aggodalmát éles elméjű „Tudok ám valamit!”-jeikkel; s az este szellemi párbajjal, a 67

családi találékonyság szemléjével telt: egyfelől állott a tettetett titok misztériuma, másfelől a titkolt felismerés - egyaránt elmés mind a kettő. Catherine másnap megint barátnéjánál volt, igyekezett tartani benne a lelket, s elmúlatni a nyomasztó időt a levelek kézbesítéséig; bizony szükséges erőfeszítés, mert ahogy a várt óra mind jobban közeledett, Isabellán mindjobban eluralkodott a csüggedés, és mire a levél megérkezett, már valóságos kétségbeesésbe hajszolta magát. Hanem amikor megjött a levél, hová lett a kétségbeesés: „Nem került nehézségembe szerető szüleim beleegyezését elnyerni, s bírom ígéretüket, hogy mindent, ami hatalmukban áll megtesznek boldogságom előmozdítására”, így kezdődött a levél, s egy pillanat sem telt belé, máris csupa öröm és csupa biztonság volt minden. Isabella vonásait menten az öröm fénye derítette fel, eltávozott a gond, az aggodalom, kedve szinte fékezhetetlenné vált, s bátran mondotta magát minden halandók legboldogabbikának. Mrs. Thorpe, szemében az öröm könnyeivel, átölelte leányát, fiát, látogatóját, s nem átallotta volna Bath minden egyes lakosát a keblére ölelni. Szívében túlcsordult a gyengédség. „Drága John” és „drága Catherine” volt minden szava; a „drága Anne-nek és a drága Mariának” menten osztozniuk kell boldogságukban; s Isabellájának neve előtt egyvégtében két „drága” volt a legkevesebb, mit a drága gyermek immár megérdemelt. John maga sem leplezte örömét. Nemcsak hogy azzal a magas elismeréssel illette Mr. Morlandet, hogy ő a világ egyik legderekabb fickója, hanem számos kacskaringós mondatot talált a dicséretére. Mindeme boldogságnak forrása, a levél, kurta volt; nem tartalmazott egyebet, mint a siker tanúságát; s minden részlet akkorra maradt, amikor Jamesnek módjában lesz újra írni. Isabella azonban szívesen várt a részletekre. A legszükségesebb benne foglaltatott Mr. Morland ígéretében; a becsülete szavatolt arról, hogy egyengeti az útjukat; s hogy milyen módon biztosítja megélhetésüket, vajon földbirtokról mond-e le a javukra, avagy kötvényeket írat rájuk - e kérdéssel Isabella önzetlen lelke nem bajlódott. Tudott annyit, amennyitől biztosnak érezhette magát; tudta, hogy tisztesen és mihamarabb megalapozhatja otthonát, s képzelete szárnyra kapott, úgy szállt a rá váró boldogság felé. Már látta magát néhány év elteltével, mint valamennyi új fullertoni ismerőse bámuló pillantásának, minden régi, Putney-beli barátnéja irigységének tárgyát, rendelkezésére álló hintóval, poggyászán új nevét viselő címkékkel, ujjain pedig a karikagyűrűk csillogó pompájával. Mihelyt megbizonyosodtak a levél tartalma felől, John Thorpe, aki csak annak érkezésére várt, hogy megkezdje utazását London felé, már szedelőzködött is. - Nos, Morland kisasszony - szólt, amikor Catherine-t egyedül találta a szalonban -, azért jöttem, hogy elköszönjek kegyedtől. Catherine jó utazást kívánt Thorpe-nak. Az, mintha nem is hallotta volna, az ablakhoz lépett, izgett-mozgott, egy dalt dünnyögött, és úgy tetszett, tökéletesen elfoglalják gondolatai. - Nem fog elkésni? - kérdezte Catherine. Thorpe nem válaszolt; ám egy percnyi hallgatás után így tört ki: - Csudálatosan jó dolog ám ez a házasulósdi - lelkemre mondom! Belle meg Morland jól kifundálták! Hogy vélekedik felőle, Morland kisasszony? Énszerintem nem rossz gondolat. - Én pedig meg vagyok róla győződve, hogy nagyon is jó. - Igazán? Ez már beszéd, istenemre! Örvendek, hogy kegyed nem ellensége a házasságnak. Hallotta már azt a régi nótát, hogy „Lagzi követ lagzit”? A Belle lagzijára eljön, igaz-e?

68

- Igen; megígértem a húgának, hogy ott leszek, ha lehetséges. - Akkor, tudja... - izgett-mozgott, és ostoba nevetést erőltetett - akkor, tudja, kipróbálhatnánk, hogy hangzik az a régi nóta. - Igen; csakhogy én nem szoktam énekelni. Nos, jó utat kívánok. Ma Tilney kisasszonnyal ebédelek, úgyhogy sietnem kell haza. - Mire való az a nagy sietség? Ki tudja, mikor lehetünk megint együtt? Igaz, két hét múlva visszajövök, hanem átkozottul hosszú két hét lesz az. - Akkor miért marad el olyan sokáig? - kérdezte Catherine; úgy érezte ugyanis, hogy Thorpe válaszra vár. - No, ez igazán kedves magától - kedves és jószándékú beszéd. Nem is felejtem el egyhamar. De hiszen magácskában alighanem több a jószándék meg az efféle, mint bárki emberfiában. Nem is csak jószándék szorult magácskába irdatlanul sok, hanem, tudja, még mindenféle más is; meg aztán olyan... hitemre, nem ismerek senkit, aki magácskához fogható. - Ó, dehogy, bizonyára sokan vannak olyanok, mint én, sőt, sokkal különbek. Isten áldja. - De figyeljen csak rám, Morland kisasszony, hamarosan elmegyek tiszteletemet tenni Fullertonba, ha nincs ellenére. - Kérem, tegye. Apám és anyám nagyon fog örülni. - És remélem... remélem, Morland kisasszony, kegyed sem fogja bánni, ha lát. - Ó, nem, dehogy. Általában kevés ember akad, akit ne látnék szívesen. Kedvelem a vidám társaságot. - Szakasztott így vélekedem magam is. Legyen egy jó kedélyű kis társaság, azoknak a társasága, akiket szeretek; legyek ott, ahol szívesen vagyok, akikkel szívesen vagyok, a többit meg vigye el az ördög, nekem már csak ez a véleményem. És szívemből örülök, hogy kegyed is így gondolkodik. Az a véleményem, Morland kisasszony, hogy kegyed meg én igencsak hasonlóképpen gondolkodunk a legtöbb dologról. - Lehetséges; nekem még nem tűnt fel. Ami pedig a legtöbb dolgot illeti, az igazat megvallva, nincs olyan nagyon sok, amiről akár a magam véleményével tisztában volnék. - Az áldóját, magam is úgy vagyok vele! Nem szoktam én olyasmin törni a fejemet, amihez semmi közöm. Én igen egyszerűen gondolkodom. Kapjam meg azt a lányt, aki tetszik nekem, mondom én, rendes födelet a fejem fölé; s mit érdekel a többi? A vagyon nem számít. Meglesz a magam tisztességes jövedelme; s ha neki egy garasa sincs, hát annál jobb. - Nagyon igaz. E kérdésben magam is így gondolkodom. Ha az egyik félnek vagyona van, a másiknak már nincs szüksége rá. Mindegy, hogy melyiküké, ha elegendő kettejüknek. Gyűlölöm a gondolatot, amikor a nagy vagyon hasonlót keres. Pénzért házasodni pedig szerintem a világon a leggonoszabb dolog. Isten áldja. Szívesen látjuk Fullertonban, ha arra jár. - S így szólván, Catherine távozott. Thorpe mégoly gáláns szónoklata sem tarthatta vissza. Amikor ilyen híreket vitt és ilyen látogatásra készült, távozását Thorpe-nak semmiféle sürgős közlendője sem késleltethette; el is sietett legott, és Thorpe-ot abban a boldog tudatban hagyta, hogy ünnepélyes szónoklata sikerrel járt, és elnyerte Catherine bátorítását. Bátyja eljegyzésének a híre olyannyira felizgatta Catherine-t, hogy elvárta volna: Mr. és Mrs. Allenben is hasonló érzést keltsen a világraszóló esemény. Mekkora volt azonban a csalódása! A fontos ügyet, amelyet oly sok előkészítő szóval vezetett be, mindketten előre látták már a bátyjának megérkezése óta; s az alkalom hallatán minden érzésük abban az egyszerű óhajban 69

fejeződött ki, bárcsak lennének boldogok a fiatalok; ezt mindössze egy-egy megjegyzés kísérte: az úriember Isabella szépségét említette, a hölgy pedig a nagy szerencséjét. Catherine mindezt meghökkentő érzéketlenségnek tartotta. Az az értesülés mindazonáltal, hogy James az előző nap nagy titokban Fullertonba ment, Mrs. Allenből némi érzelmet váltott ki. Ezt már nem hallgathatta tökéletes nyugalommal; ismételten sajnálkozott, amiért James útját titokban kellett tartani, s óhajtotta, bárcsak tudott volna a szándékáról, bárcsak beszélhetett volna vele, mielőtt útra kelt, akkor ugyanis minden bizonnyal rábízta volna szívélyes üdvözleteit az édesapja és az édesanyja, valamint legőszintébb jókívánságait az egész Skinner család részére.

70

Tizenhatodik fejezet Catherine olyan magas fokú élvezetet remélt a Milsom utcai látogatástól, hogy óhatatlanul csalódnia kellett; következésképpen, habár Tilney tábornok igen udvariasan fogadta, a leánya pedig kedvesen üdvözölte, habár Henry otthon volt, és rajtuk kívül nem volt más jelen, hazatérve Catherine úgy találta - s nem is kellett hosszú órákat töltenie érzéseinek vizsgálatával -, hogy a meghívásnak olyan boldogság reményével tett eleget, amelyben végül nem részesült. A nap eseményei nem öregbítették ismeretségét Tilney kisasszonnyal, sőt, viszonyuk még annyira sem volt meghitt, mint azelőtt; Henry Tilneyt pedig nem volt alkalma az eddiginél kedvezőbb körülmények között látni, a fesztelen családi körben - sőt: soha még ilyen keveset nem beszélt, soha még ilyen kevéssé barátságos nem volt; s annak ellenére, hogy a testvérek édesapja megkülönböztetett udvariassággal bánt vele - a tábornok hálálkodása, invitálása, bókjai ellenére -, Catherine megkönnyebbült, amikor elválhatott tőle. Maga sem tudott magának mindezek okáról számot adni. Tilney tábornoknak nem róhatta fel. A tábornok tökéletesen barátságos és jókedvű volt, és általában igen elbűvölő ember; efelől Catherine nem is kételkedett, hisz a tábornok magas, jóképű férfi - és Henry édesapja. Ő nem lehetett az oka gyermekei lehangoltságának, sem annak, hogy Catherine nem leli élvezetét az ő társaságában. Az előzőt Catherine szerette volna a véletlennek tulajdonítani; az utóbbiért csupán a maga ostobaságát okolhatta. A látogatás részleteinek hallatán azonban Isabella más magyarázattal szolgált: csak gőg volt, gőg, elviselhetetlen gőg és büszkeség! Ő már régóta gyanítja, hogy az a család igen fensőbbséges, de most már meg is bizonyosodott felőle. Soha életében nem hallott olyan hányaveti viselkedésről, mint a Tilney kisasszonyé! Hogy még az elemi jólneveltség kívánalmainak sem tesz eleget, ennyi tiszteletben sem részesíti a ház vendégét! Ilyen fölényesen viselkedik vele! Hogy jóformán nem is ereszkedik vele szóba! - De hát nem volt annyira rossz, Isabella; szó sem volt fölényességről; igazán nagyon udvariasan viselkedett. - Ó, csak ne védd! A bátyja meg, aki látszólag annyira vonzódott hozzád! Jóságos Ég! Nos, egyes emberek érzelmei kifürkészhetetlenek! És valóban rád se nézett egész idő alatt? - Ezt nem mondom, csak úgy látszott, nincs jó hangulatban. - Szégyen-gyalázat! Semmitől úgy nem iszonyodom, mint az állhatatlanságtól! Kérlek, könyörgök, ne is gondolj rá többé, drága Catherine-em; hidd el, méltatlan hozzád. - Méltatlan! Nem is hiszem, hogy valaha is gondol rám. - Épp ezt mondom én is; nem is gondol rád. Minő ingatagság! Oh! mennyire különbözik a te bátyádtól is, az enyémtől is! Igazán azt hiszem, senkinek sincs állhatatosabb szíve, mint Johnnak. - De már ami Tilney tábornokot illeti, hidd el, senki sem viselkedhetett volna udvariasabban és figyelmesebben; láthatólag az volt egyetlen gondja, hogyan szórakoztasson, hogyan keresse kedvemet. - Ó, róla igazán semmi rosszat nem mondhatok; őt nem gyanúsítom azzal, hogy gőgös. Azt hiszem, ízig-vérig úriember. John igen nagy véleménnyel van felőle, márpedig John ítélete... - Nos, majd meglátom, hogyan viselkednek velem ma este; a bálteremben találkozunk. - Nekem is el kell mennem? 71

- Nem szándékozol? Azt hittem, megbeszéltük. - Nos, ha ennyire ragaszkodol hozzá, tőled igazán semmit meg nem tagadhatok. De ne is kívánd, hogy nagyon kedves legyek, hisz tudod, a szívem negyven mérföldnyire van innét. Ami meg a táncot illeti, könyörgök, ne is említsd; arról aztán szó sem lehet. Esküdni mernék rá, hogy Charles Hodges halálra fog gyötörni; de én majd elhallgattatom. Tízet mernék tenni egy ellen, hogy jól tudja az okát, s épp ezt akarom elkerülni; úgy hogy tudtára fogom adni: megtarthatja magának a feltevéseit. Isabellának a Tilneyékről alkotott véleménye nem volt hatással barátnéjára; bizonyos volt benne, hogy egyik testvér modorában sem volt semmi hányavetiség; s azt sem tételezte fel róluk, hogy gőg lakoznék a szívükben. Bizalma el is nyerte jutalmát: este egyiküktől ugyanolyan kedvességben, másikuktól ugyanolyan figyelemben részesült, mint annak előtte. Tilney kisasszony úgy intézte a dolgot, hogy együtt maradjanak, Henry pedig táncra kérte. Catherine előző nap a Milsom utcában hírét vette, hogy bátyjukat, Tilney kapitányt minden órában várják, úgyhogy nem volt nehéz kitalálnia, ki az a számára ismeretlen, igen divatos, jóképű fiatalember, aki nyilvánvalóan a társaságukhoz tartozik. Catherine nagy bámulattal nézte, s még azt sem tartotta lehetetlennek, hogy némelyek esetleg csinosabbnak vélik a kapitányt, mint az öccsét, habár őszerinte a fellépése önteltebb, az arckifejezése pedig kevésbé megnyerő. Ízlése és modora minden kétséget kizáróan és határozottan alacsonyabb rendű volt; ugyanis Catherine füle hallatára nemcsak az ellen a gondolat ellen protestált, hogy ő maga táncolna, hanem nyíltan kinevette Henryt, aki hajlandónak mutatkozott rá. Az utóbbi körülményből feltételezhető, hogy akármilyen véleményt táplált légyen a kapitányról hősnőnk, amannak hősnőnk iránti hódolatából nem fakadhatott veszély; nem valószínű, hogy abból ellenséges érzület sarjadjon a fivérek között, sem pedig a hölgynek nem kellett zaklatástól tartania. A kapitány bizonnyal nem lesz felbujtója három, lovassági köpenybe burkolózott gazfickónak, kik hősnőnket arra kényszerítik, hogy szálljon be a négy ló vonta batárba, mely azután irgalmatlan sebességgel elhajtana vele. Catherine-t semmi efféle balvégzet előérzete nem háborgatta, sőt: egyáltalán semminő balvégzeté, hacsak az nem, hogy rövidnek bizonyult a tánc; most is boldog volt Henry Tilney társaságában; csillogó szemmel figyelt minden szavára; s mert ellenállhatatlannak találta táncosát, ellenállhatatlan lett ő maga is. Az első tánc végeztével ismét felbukkant Tilney kapitány, és, Catherine nagy elégedetlenségére, magával vitte öccsét. Suttogva vonultak vissza; s habár Catherine finom érzékenysége nem harsogott mindjárt riadót, ha nem szögezte is le tényként, hogy Tilney kapitány bizonyára rossz hírét hallotta, s most ezt siet tudatni az öccsével, abban a reményben, hogy kettejüket mindörökre elválaszthatja - azért csak kényelmetlen érzés volt, hogy a táncosát elragadják. Öt teljes percig élt aggodalmas várakozásban, s már-már igen hosszú negyedórának érezte, mire mindketten visszatértek, s ő magyarázatot kapott; Henry ugyanis Catherine véleményét tudakolta: vajon barátnéja, Thorpe kisasszony, hajlandó lenne-e táncolni; bátyja ugyanis módfelett örvendene, ha bemutatnák a nevezett ifjú hölgynek. Catherine tétovázás nélkül azt felelte: egészen bizonyos benne, hogy Thorpe kisasszony egyáltalán nem akar táncolni. A kegyetlen választ továbbították a másik úrnak, aki azon nyomban odébb is állt. - A bátyja biztosan nem fogja bánni - szólt Catherine -, hiszen magam hallottam, amint az imént azt mondta, hogy utálja a táncot; de igazán nagyon kedves volt tőle, hogy gondolt rá. Bizonyára észrevette, hogy Isabella ül, és arra gondolt, talán táncosra vágyik; de nagyon téved, mert barátném nem táncolna a világ minden kincséért sem. Henry elmosolyodott. - Kegyednek ugyan nem okoz gondot, hogy megértse a mások tetteinek rugóit! 72

- Miért? Hogy érti ezt? - Mert magánál nem az a kérdés: „Hogyan hathat valami erre és erre a személyre? Miféle mozgatóerő gyakorolhatja rá a legvalószínűbb hatást, tekintetbe véve érzéseit, korát, helyzetét és valószínű szokásait?”, hanem: „Hogyan hathat valami énrám; miféle mozgatóerő indíthat engem ilyen meg ilyen cselekedetre?” - Nem értem magát. - Akkor egyenlőtlenek az esélyeink, mert én tökéletesen jól értem magát. - Engem? Igaz: nem tudok elég jól beszélni ahhoz, hogy érthetetlen legyek. - Bravó! kiváló szatírája a modern nyelvezetnek. - De nagyon kérem, mondja meg, mire gondol. - Mondjam-e? Valóban ez az óhaja? Csakhogy nincs tudatában a következményeknek; igencsak kegyetlen zavarba fog keveredni, s minden bizonnyal nézeteltérés támad kettőnk között. - Nem, nem; sem egyik, sem másik; nem félek. - Nos tehát: mindössze annyit gondoltam, hogy amikor kegyed pusztán a jóindulatnak tulajdonította, hogy a bátyám táncolni kíván Thorpe kisasszonnyal, ez meggyőzött arról, hogy kegyed jóindulat tekintetében az egész világ fölött áll. Catherine elpirult és tiltakozott; és az úriember jövendölése beteljesült. Volt mindazonáltal a szavaiban valami, ami kárpótolta Catherine-t a zavar gyötrelméért; és ez a valami annyira elfoglalta hősnőnk gondolatait, hogy egy kis időre visszahúzódott, beszélni vagy figyelni is elfelejtett, feledte szinte azt is, hogy hol van, míg csak Isabella hangja fel nem rezzentette: felpillantott, s meglátta barátnéját Tilney kapitány oldalán, amint a táncolók sorából épp kezüket nyújtották őfeléjük. Isabella vállat vont, és mosolygott; abban a pillanatban csupán ilyen magyarázatát adhatta e sajátos változásnak; Catherine azonban nem értett ennyiből, s táncosának ugyancsak nyílt szavakkal fejezte ki csodálkozását. - El sem tudom képzelni, hogyan történhetett! Isabella annyira eltökélte, hogy nem táncol. - És Isabella még sosem gondolta meg magát? - Ó! de hát most... - és a maga bátyja! Azok után, hogy átadta neki a tőlem hallottakat, hogy is gondolhatott rá, hogy táncra kérje? - Ezen én nem tudok meglepődni. Kegyed arra kér, hogy lepődjem meg a barátnéja miatt, következésképpen meglepődöm; ami azonban a bátyámat illeti, az ő viselkedése ebben a dologban, bevallom, nem volt más, mint amilyenre képesnek tartottam. A kegyed barátnőjének tökéletességét mindenki láthatja; hanem az eltökéltségét már csak kegyed ismeri. - Kinevet; pedig higgye el, Isabella általában nagyon is eltökélt. - Legyen is, csak túlzásba ne vigye. Ha valaki mindig eltökélt, akkor igen gyakran konok. Az ítélőképesség próbája, ki mikor tudja megfelelőképpen elengedni magát; s elvonatkoztatva most a bátyámtól, igazán úgy vélem, Thorpe kisasszony egyáltalán nem választott rosszul, ha a jelen pillanatot szemelte ki. Amíg a tánc véget nem ért, nem találkozhatott a két barátnő egy kis bizalmas csevegésre; akkor azonban, hogy kart karba fűzve sétáltak a teremben, Isabella imígy magyarázkodott:

73

- Nem csodálkozom a meglepődéseden; s hidd el, holtra fáradtam. Hogy mennyit kerepel! Eléggé szórakoztató lett volna, ha az elmém nem jár máson; de most a világon mindent megadtam volna érte, ha békében ülhetek. - Akkor miért nem tetted? - Ó, drágám, az annyira különös lett volna; márpedig tudod, hogy mit sem gyűlölök annyira, mint a különcködést. Megtettem, ami tőlem telt, de ő nem volt hajlandó belenyugodni a visszautasításba. El sem képzeled, mennyire unszolt. Igyekeztem kimenteni magam, kérleltem, keressen más táncost - de őt ugyan hiába kérleltem; engem szemelt ki, a teremben senki másra még csak gondolni sem tudott; s nemcsak hogy táncolni akart, nem - velem akart lenni. Oh! minő badarság! Meg is mondtam neki, ugyancsak kevés sikerrel kecsegtető módot választott rá, hogy meggyőzzön; hisz a világon semmitől úgy nem iszonyodom, mint a szép szavaktól meg a bókoktól; így aztán - így aztán úgy véltem, addig nem lesz békességem, amíg táncba nem megyek vele. No meg arra is gondoltam, hogy talán Mrs. Hughes, aki bemutatta, megneheztelne rám: a te drága bátyád pedig egész bizonyosan roppant szomorú lett volna, ha végigülöm az estét. Annyira örülök, hogy véget ért! Valósággal holtra fáradtam, annyit hallgattam a badarságait: aztán meg - mivel olyan elegáns fiatalember, minden szem bennünket nézett. - Csakugyan nagyon jóképű. - Jóképű! - Igen, valóban, lehetséges. Általában bizonyára csodálják; de énnekem egyáltalán nem ilyen a szépségideálom. Viszolygok attól, ha egy férfinak pozsgás az arca, fekete a szeme. De azért eléggé jóképű. Hanem az bizonyos, hogy döbbenetesen elbizakodott. Meg sem tudom számlálni, hányszor megmondtam neki a magamét, már ahogyan szokásom, hiszen ismersz. Amikor az ifjú hölgyek legközelebb találkoztak, sokkalta érdekesebb megbeszélnivalójuk akadt. Megérkezett James Morland második levele, amelyben részletesen beszámolt édesapja szíves szándékáról. Mihelyt fia eléri a megfelelő életkort, Mr. Morland a rendelkezésére bocsát egy évente mintegy négyszáz fontot hozó stallumot, amelynek ő a javadalmazója és élvezője; ez bizony nem csekély megnyirbálása lesz a család jövedelmének, és igazán bőkezű adomány tíz gyermek egyikének. James majdani örökségéül pedig egy legalább ugyanilyen értékű birtokot biztosított édesapja. James illő módon kifejezte háláját, a házassághoz szükséges két-három esztendei várakozást pedig ha nem fogadta is szívesen, számított rá, és elégedetlenkedés nélkül viselte. Catherine, aki éppoly kevéssé tudta, ő maga mire számíthat, mint amennyire ködös fogalmai voltak apja jövedelméről, s akinek az ítélete most tökéletesen a bátyjáé után igazodott, csakoly elégedettnek érezte magát, s szívből gratulált Isabellának, hogy minden ily örvendetesen elrendeződött. - Igazán végtelenül kedves - mondotta komoly arccal Isabella. - Mr. Morland roppant nagylelkű - mondta a nyájas Mrs. Thorpe, és aggodalmas pillantást vetett leányára. - Bárcsak én is hasonlóképp tehetnék. Többet igazán nem várhatunk tőle. Ha majd úgy találja, hogy többet is tehet, idővel bizonyára megteszi, mert meggyőződésem, hogy igen nagylelkű ember. Négyszáz font jövedelem kezdetnek igazán kicsiny, de hát te annyira igénytelen vagy, drága Isabellám; te magad sem tudod, drágám, milyen szerények a kívánságaid. - Nem is magam miatt szeretnék többet; de nem tudom elviselni, hogy az én drága Morlandem miattam szenvedjen kárt; hogy miattam alapozza meg életét olyan jövedelemmel, amely jóformán a mindennapi életszükségletekhez is kevés. Magam miatt nem aggódom; én sosem gondolok magamra.

74

- Tudom én azt, drágám; s el is nyered érte a jutalmadat, hiszen mindig mindenki annyira szeret. Soha még fiatal nőt annyira nem szerettek, mint téged szeret, aki csak ismer; s bizonnyal mondhatom, ha Mr. Morland meglát, drága gyermekem... no de ne búsítsuk ilyen beszéddel a mi drága Catherine-ünket. Mr. Morland igazán bőkezű. Mindig is hallottam, hogy kitűnő ember; és tudod, drágám, minden okunk megvan feltételezni, hogyha te vagyonos lennél, ő is többel rukkolt volna ki, mert bizonyos vagyok benne, hogy felettébb nagylelkű ember. - Nálamnál senki sem vélekedhetik jobban Mr. Morland felől, annyi biztos. De hát egyikünk sem tökéletes; és mindenkinek joga van hozzá, hogy azt csináljon a pénzével, amit akar. Catherine-t sértette ez a gyanúsítgatás. - Egészen bizonyos vagyok afelől - mondta -, hogy édesapám nem ígért kevesebbet, mint amennyi telik tőle. Isabella észbe kapott. - Efelől, édes Catherine-em, semmi kétség sem lehet, s igazán ismerhetsz; tudhatod, hogy beérném sokkal kisebb jövedelemmel is. Nem az kedvetlenít el egy kissé, hogy nem lesz több pénzünk; én utálom a pénzt; s ha most évi ötven fonttal egybekelhetnénk, minden kívánságom teljesülne. Ah, Catherine, most tudod a titkomat. Az fáj nagyon, hogy hosszú, hosszú, végtelen két és fél esztendőnek kell még eltelnie, míg bátyád megkaphatja a stallumot. - Igen, igen, én drága Isabellám - mondta Mrs. Thorpe -, belelátunk a szívedbe tökéletesen. Te nem tudsz alakoskodni. Tökéletesen megértjük, hogy mi fáj neked; s mindenki csak még jobban a szívébe zár ezért a nemes, igaz vonzalomért! Catherine kényelmetlen érzése némiképp felengedett. Igyekezett elhinni, hogy Isabella búbánatának egyetlen oka a házasság halasztása; s amikor legközelebb találkoztak, és barátnéja megint éppoly derűs és szeretetreméltó volt, mint bármikor, igyekezett feledni, hogy egy pillanatig is másként vélekedett róla. James is hamarosan megérkezett a levele nyomában, és lekötelezően szívélyes fogadtatásban volt része.

75

Tizenhetedik fejezet Allenék immár bath-i tartózkodásuk hatodik hetébe léptek; s egy darabig latolgatták, hogy ez lesz-e az utolsó, Catherine pedig dobogó szívvel hallgatta a vitát. Semmi sem enyhíthetné a csapást, ha Tilneyékkel való ismeretségének ily hamar vége szakadna. Úgy érezte, boldogsága forog kockán, amíg a dolog el nem dől, s megnyugodott, amikor Allenék úgy határoztak, hogy még két hétig bérlik szállásukat. Catherine alig törte rajta a fejét, vajon milyen örömöt tartogathat számára ez a további két hét azon kívül, hogy láthatja néha Henry Tilneyt. Mi tagadás, amióta James eljegyzése ráébresztette arra, mit hozhat a sors, egyszer-kétszer egészen odáig merészkedett, hogy egy titkos „talán...”-t rebegett szíve mélyén; ám szemhatárát általában a Henry Tilneyvel töltött idő üdvössége zárta le; a jelennek immár három hét volt a kimért ideje, s Catherine biztos boldogságot várt e három héttől; életének hátralevő része pedig oly távol, hogy alig is érdeklődött iránta. E fontos döntés délelőttjén meglátogatta Tilney kisasszonyt, és szabad folyást engedett örömteljes érzéseinek. Ám a sors rendeléséből e nap megpróbáltatást tartogatott. Alig fejezte ki Catherine örömét, hogy Mr. Allen meghosszabbította tartózkodásukat, amikor Tilney kisasszony elmondta, hogy édesapja épp most határozta el: elutaznak Bath-ból a hét végeztével. Micsoda csapás! Az eltelt órák feszült várakozása maga volt a csöndes nyugalom a jelenlegi csalódáshoz mérve. Catherine arca elkomorult, s a szívbéli bánat őszinteségével visszhangozta Tilney kisasszony mondatának záró szavait: - A hét végeztével! - Igen; édesapámat ritkán bírhatjuk rá, hogy kellő ideig kísérletezzék a gyógyvíz üdvös hatásával. Csalódására néhány barátja, akivel itt akart találkozni, nem jött el; most már eléggé jól van, és sietve haza akar menni. - Nagyon sajnálom - mondta leverten Catherine -, ha ezt előbb tudtam volna... - Talán - kezdte kissé zavartan Tilney kisasszony - lenne olyan jó... engem igen boldoggá tenne, ha... Édesapja lépett be, és így befejezetlen maradt az udvarias mondat, amelytől Catherine már-már azt remélte, a jövőbeni levelezés óhaját volna hivatva tolmácsolni. A tábornok a szokásos gáláns modorban üdvözölte Catherine-t, majd leányához fordult, és megkérdezte: - Nos, Eleanor, gratulálhatok vajon, hogy szép barátnédhoz intézett kérésed sikerrel járt? - Épp most akartam előadni, amikor édesapám belépett. - Nos, folytasd csak bátran. Tudom, hogy szívedből beszélsz. A leányom, Morland kisasszony folytatta a tábornok, leányának időt sem hagyva, hogy szóljon -, igen merész óhajt dédelget. Mint talán elmondta kegyednek, szombathoz egy hétre elutazunk Bath-ból. Intézőm leveléből értesülök, hogy otthon szükséges a jelenlétem; s mert meghiúsult az a reményem, hogy itt találkozhatom Longtown márkival és Courteney tábornokkal, igen régi barátaimmal, nincs, ami továbbra is Bath-ban tartson. S ha kegyed méltányolná önző kérésünket, semmi okunk sem lenne rá, hogy sajnálattal hagyjuk el a várost. Kurtára fogva a szót, rávehetnők-e kegyedet, hogy hagyná el diadalainak színhelyét, és lekötelezné Eleanor barátnőjét a társaságával Gloucestershire-ben? Szinte röstellem, hogy ilyesmit kérek; bár Bathban mindenki nyilván önteltebbnek ítélné a kérést, mint kegyed. A kegyedéhez fogható szerénység - no de a világért sem akarnám nyílt dicsérettel megsérteni. Ha rábírhatnók kegyedet, hogy látogatásával megtisztelne, kimondhatatlanul boldoggá tenne bennünket. Igaz, nem kecsegtethetjük olyasmivel, ami vetekedhetnék ennek az eleven városnak a szórakozásaival; sem élvezetet, sem pompát 76

nem kínálhatunk; az életmódunk, mint láthatja, egyszerű és igénytelen; ám igyekezetünkben nem lesz hiány, hogy enyhítsük a kegyed számára mindama kényelmetlenséget, amit Northanger Klastromban talál. Northanger Klastrom! E borzongató szavak Catherine érzéseit a legforróbb lelkesültségig hevítették. Szívében kis híján túlcsordult az öröm és a hála; alig tudta érzéseit az elfogadható nyugalom korlátai közé szorítani. Hogy ily hízelgő meghívásban részesült! Hogy ily hőn esengenek társaságáért! Ebben foglaltatott minden, ami megtisztelő és vigasztaló; a jelen minden élvezete, a jövő minden reménye; s beleegyezését - függővé csupán papa és mama jóváhagyásától téve - készségesen megadta. - Mindjárt írok is haza - mondta -, és ha nem ellenzik, mint ahogy bizonyára nem fogják ellenezni... Tilney tábornok sem táplált kevésbé vérmes reményeket, hiszen már tiszteletét tette volt Morland kisasszony kitűnő barátainál a Pulteney utcában, és kieszközölte tőlük óhajának szentesítését. - S ha ők beleegyeztek, hogy megváljanak kegyedtől - szólt a tábornok -, úgy bizonyára bölcs lemondást várhatunk a világ többi részétől is. Tilney kisasszony komoly és szíves modorban csatlakozott a maga udvarias bókjaival, s a Fullertonból várt beleegyezés reményében a dolog néhány perc múlva jóformán a végleges megegyezésig jutott. A délelőtt során Catherine érzései megjárták az izgatott várakozás, a megnyugvás és a csalódás útját, most azonban az üdvözültség biztos révébe értek, s a már-már önkívületig fokozódó lelkesültség állapotában, szívében Henry, ajkán Northanger Klastrom nevével sietett haza, hogy levelét megírja. Mr. Morland és a felesége, ráhagyatkozván barátaik ítéletére, akikre leányukat bízták, nem kételkedtek a szemük láttára alakuló ismeretség tisztes voltában, ezért forduló postával elküldték készséges beleegyezésüket: Catherine ellátogathat Gloucestershire-be. Engedelmük, habár Catherine számított rá, csak betetőzte abbéli meggyőződését, hogy minden emberi teremtmények közül őt áldotta meg legbőkezűbben a sors jóbarátokkal és jószerencsével, kedvező körülményekkel és kellemes kilátásokkal. Minden az ő javára esküdött. Első barátainak, Allenéknek jóvoltából olyan színhellyel ismerkedett meg, ahol csupa öröm várt reá. Érzései, vonzalmai mind megismerték a viszonzás kínálta boldogságot. Ahová vonzódott, ott vonzalmat is keltett. Isabellában szerető testvért nyer mindörökre. Tilneyék pedig, akiknek a jó véleményét mindenki másénál többre tartotta, túltettek még a vágyain is, oly hízelgő mértékben bizonyították, hogy meghitt barátságuknak folytatódnia kell. Vendégükül választották; heteket tölthet egy fedél alatt azzal, akinek a társasága szívének a legbecsesebb - és mindezekhez még ez a fedél egy klastrom fedele! Az ódon épületek iránti szenvedélyének hőfokát mindössze a Henry Tilney iránti szenvedélye haladta meg, s amennyi helyet az említett úr képmása Catherine ábrándjaiban hagyott, azt mind kastélyok és klastromok bűvös képe töltötte el. Meglátni s bejárni az elsőnek védfalait és lakótornyát, avagy a másiknak a kerengőjét - hosszú hetek óta volt Catherine dédelgetett óhaja, bár szinte lehetetlennek tetszett még csak vágyódni is arra, hogy akár egy órácskáig lehessen bármelyiknek a látogatója. És most mégis megtörténik. Számolnia kellett bár azzal, hogy vár reá egy kastély vagy kúria, udvarház vagy úrilak, netán villa vagy vityilló: s íme - Northanger klastromnak bizonyult, és ő a lakója lesz! Sok hosszú, nyirkos folyosója, szűk cellájú, romos kápolnája mindennapi sétájának lesz megannyi helyszíne, és sehogyan sem tudta lelkében elfojtani a reményt, hogy akad tán ott holmi legendás hagyomány, egy sértett és sorsüldözött apáca iszonytató emléke is...

77

Csodálatos, hogy barátainak szívét oly kevéssé lelkesíti, hogy ilyen lakóhellyel bírnak: hogy ennyire jámborul viselik a tudatát. Csak a megszokás műve lehet, hisz ott élnek kora gyermekségüktől fogva. Senki sem büszke arra, amibe beleszületett. Felsőbbrendű hajlékuk is annyi csak nekik, mint önnön felsőbbrendű személyük. Sok kíváncsi kérdéssel ostromolta Tilney kisasszonyt; gondolatai azonban úgy száguldottak, hogy még amikor kérdéseire választ kapott, akkor sem igen fogta fel, hogy Northanger Klastrom gazdagon javadalmazott kolostor volt a reformáció idején, hogy feloszlatásakor a Tilney család egy ősének kezére jutott, hogy az egykori épület tetemes hányada ma is része a család lakóhelyének, noha a többi elpusztult; hogy mély völgyben áll, s északról és keletről tölgyerdős dombok oltalmazzák.

78

Tizennyolcadik fejezet Catherine lelke csordultig lévén boldogsággal, alig fogta fel, hogy két-három nap is eltelt, s mindösszesen néhány percig ha látta Isabellát. Akkor ébredt ennek tudatára, s akkor áhította barátnéjának társalgását, amikor egy délelőtt Mrs. Allen oldalán ment az ivócsarnok felé, és sem mondani-, sem meghallgatnivalója nem akadt; ám alig öt perce vágyott barátnéja társasága után, mire vágyának tárgya megjelent, és titkos értekezésre hívta, majd egy ülőhelyhez vezette. - Ez a legkedvesebb zugom - mondotta Isabella, ahogy leültek egy pamlagra, két ajtó között, ahonnan tűrhető kilátás nyílt mindkettőre és a rajtuk belépőkre -, annyira félreesik. Catherine észrevette, hogy Isabella szeme szüntelenül vagy az egyik, vagy a másik ajtót vizslatja, mint aki nagyon vár valakit, s mert eszébe jutott, hányszor marasztaltatott el - igaztalanul - pajzánságban, úgy vélte, itt a kedvező alkalom, hogy rászolgáljon a vádra, ezért vidáman így szólt: - Ne aggódj, Isabella, James hamarosan itt lesz. - Ej, drága lelkem - válaszolt Isabella -, csak nem gondolsz olyan együgyűnek, hogy magamhoz akarnám őt láncolni? Szörnyű volna szüntelenül együtt lenni; rajtunk nevetne az egész város. Hát elmégy Northangerbe?! Irtózatosan örülök! Azt mondják, Anglia egyik legpompásabb régi háza. Megkövetelem, hogy a lehető legrészletesebb beszámolóval szolgálj róla. - Meg is kapod, amennyire csak tőlem telik. De kire vársz? Talán a húgaidra? - Nem várok én senkire. Az ember szemének csak lennie kell valahol, és ismered ezt az én ostoba szokásomat, hogy valamire mindig rászegezem, habár az eszem száz meg száz mérföldnyire jár. Döbbenetesen szórakozott vagyok: esküdni mernék rá, hogy nincs a világon nálam szórakozottabb teremtés. Tilney azt mondja, egy bizonyos fajta elmére ez a jellemző. - Pedig én azt hittem, Isabella, hogy valami fontosat akarsz mesélni. - Ó, igen! Valóban! No látod, itt a bizonyíték arra, amit az imént mondtam. Ez az én csacsi fejem! Egészen elfeledkeztem róla. Nos, hallgasd meg hát: épp most kaptam levelet Johntól: bizonyára tudod, mi van benne. - Nem, dehogy; honnan tudnám? - Drága szívem, ne légy már olyan utálatosan mesterkélt! Mi másról írhatna, mint rólad? Tudod, hogy fülig szerelmes beléd. - Énbelém, drága Isabella? - Ejnye, legdrágább Catherine-em, ez már mégiscsak túlzás! A szerénység szép dolog a maga idején, de nem kevésbé dicséretes olykor egy kis őszinteség sem. Nem gondoltam volna, hogy ennyire túlfeszíted a húrt! Hisz te valósággal kikényszeríted a bókot. John érdeklődését egy gyermek is észrevette volna. S alig fél órával azelőtt, hogy elhagyta Bath-t, te magad bátorítottad őt a leghatározottabban. Ezt írja a levelében: jóformán nyílt ajánlattal állt elő, és te a lehető legszívesebben fogadtad a közeledését; most pedig azt akarja, hogy én legyek a szószólója, s halmozzalak el a nevében mindenféle bókkal. Úgyhogy hiába is tetteted, hogy nem tudsz semmiről! Catherine, igaza tudatában, igen komolyan bizonygatta, mennyire megdöbbenti ez a vád; fogalma sincs arról, mondta, hogy Mr. Thorpe szerelmes volna belé, következésképpen lehetetlenség, hogy valaha is szándékában állott volna bátorítani. 79

- Ami az irántam tanúsított figyelmét illeti, becsületszavamra kijelentem, soha egy pillanatra sem érzékeltem - kivéve, amikor ideérkezése első napján táncra kért. Ami meg azt illeti, hogy ajánlatot tett, vagy bármi ehhez hasonlót, itt valami érthetetlen tévedés lappang. Ilyesmit csak nem érthettem félre! - el kell hinned, ha ezennel ünnepélyesen kijelentem, hogy ilyesmiről soha egyetlen szó sem hangzott el kettőnk között! Fél órával a távozása előtt! Ez teljes és tökéletes tévedés - hiszen én aznap délelőtt nem is láttam. - Már hogyne láttad volna, hiszen az egész délelőttöt az Edgar házban töltötted; aznap érkezett meg édesapád beleegyezése, és egészen bizonyos vagyok benne, hogy te meg John egyedül voltatok a szalonban - nem sokkal azelőtt, hogy elmentél volna. - Valóban? Nos, ha mondod, minden bizonnyal így volt - de ha az életem függ tőle, akkor sem emlékszem rá. Arra igen, hogy nálad voltam, s hogy őt is láttam, csakúgy, mint a többieket - de hogy akár öt percig is egyedül lettünk volna... Nos, akárhogyan is, nem érdemes vitatkozni ezen, mert akármennyire is jó szívvel legyen irántam, el kell hinned, hogy én sosem gondoltam, nem vártam és nem óhajtottam semmi effélét. Végtelenül sajnálom, hogy hajlandóságot érez irányomban - de valóban soha semmivel nem kívántam bátorítani, és a legcsekélyebb fogalmam sem volt a dologról. Kérlek, oszlasd el a félreértést, amint teheted, és mondd meg, hogy bocsánatát kérem - vagyis - nem is tudom, mit mondhatnék -, de értesd meg vele, méghozzá a legillendőbb módon, hogyan értem. A világért sem akarnék tiszteletlenül beszélni a testvéredről, Isabella, hidd el; de magad is jól tudod, hogy ha volna is olyan férfi, akire többet gondolok, mint másra - az nem ő. Isabella hallgatott. - Drága barátnőm, nem szabad rám haragudnod. El sem hihetem, hogy a bátyád olyan nagy véleménnyel van felőlem. És tudod jól, hogy te meg én mindenképpen testvérek leszünk. - Igen, igen - (és Isabella elpirult) -, több módja van annak, hogy testvérek legyünk. No de hová is kalandozom? Nos, drága Catherine-em, úgy látom, szegény John ellen döntöttél - nem így van? - Annyi bizonyos, hogy az érzelmeit nem viszonozhatom, és szent igaz, hogy sohasem volt szándékom bátorítani. - Ha így áll a dolog, igazán nem foglak többé ezzel kínozni. John úgy kívánta, hogy hozzam szóba neked ezt a tárgyat, tehát szóba hoztam. De bevallom, amint elolvastam a levelét, felettébb balga, meggondolatlan dolognak tartottam, ami nem valószínű, hogy egyikőtöknek is a javát szolgálná: hiszen ha összekerülnétek is, miből élnétek? Igaz, mind a kettőtöknek van valamennyije, de mostanában egy család nem él meg holmi csekélységből; s beszéljenek bármit a regényírók, pénz nélkül nem lehet boldogulni. Csak azon csodálkozom, hogy is juthatott Johnnak eszébe: bizonyára nem kapta még meg legutóbbi levelemet. - Nem vádolsz hát azzal, hogy helytelenül cselekedtem? Meggyőztelek arról, hogy sosem szándékoztam megtéveszteni a bátyádat, s eddig a pillanatig nem is sejtettem, hogy kedvel? - Ó, ami ezt illeti - kacagott Isabella -, hogyan is tudhatnám, miféle gondolatokat, terveket forgattál valaha a fejedben? Ezt magad tudod a legjobban. Megesik egy kis ártalmatlan kacérkodás vagy efféle, s az ember néha akaratlanul több bátorítást nyújt, mint amennyit a szíve diktálna. Hidd el, én vagyok a világon a legeslegutolsó, aki ezért követ vetne rád. Az ifjúság, a jó kedély erre módot ad. Az ember gondol valamit egyik nap, s reggelre kelve már másképp gondolkodik. A körülmények alakulnak, a vélemények változnak. - De az én véleményem a bátyádról nem változott; mindvégig ugyanaz maradt. Olyasmiről beszélsz, ami nem történt meg soha. 80

- Legdrágább Catherine-em - folytatta a másik, ügyet sem vetve rá -, a világ minden kincséért sem akarnálak rákényszeríteni, hogy belerohanj egy kötelezettségbe, amíg nem vagy tisztában önmagaddal. Semmi sem jogosíthatna fel arra, hogy azt kívánjam, áldozd fel a boldogságodat csupán azért, hogy a bátyámat lekötelezd, csak azért, mert a bátyám, s aki végtére is talán, ki tudja, éppoly boldog lehet nélküled; hiszen az emberek általában nemigen tudják, mire törekednek; kivált a fiatal emberek döbbenetesen változékonyak és állhatatlanok. Mert kérdezem: miért volna kedvesebb nekem bátyám boldogsága a barátném boldogságánál? Tudod, mily nagyra értékelem a barátság fogalmát. De mindenek fölött, drága Catherine-em, arra kérlek: ne siess! Higgy a szavamnak, ha elhamarkodsz bármit, bizonnyal megbánod. Tilney szerint nincsen, amiben gyakrabban csalatkoznék az ember, mint tulajdon érzéseiben, s azt hiszem, nagyon is igaza van. Ah! itt jön ő; nem baj, biztosan nem vesz észre minket. Catherine felpillantva észrevette Tilney kapitányt; Isabella pedig, aki beszéd közben le nem vette a szemét a kapitányról, hamarosan elkapta a pillantását. Nyomban el is indult a hölgyek felé, és elfoglalta azt a helyet, ahová Isabella mozdulata invitálta. Első szavai meghökkentették Catherine-t. Tilney halkan beszélt, mégis tisztán meghallotta: - Micsoda! Szüntelen őrizet, vagy személyesen, vagy megbízott által?! - Ej! ostobaság - hangzott Isabella ugyancsak félig suttogott válasza. - Miért akar ilyesmit elhitetni velem? Hiszen ha elhinném! - csakhogy az én szellemem, tudja jól, meglehetősen független! - Bár a szíve volna független. Én annyival is beérném. - Még hogy a szívem! Mi dolga magának szívekkel? Hisz maguknak, férfiaknak úgysincsen szívük. - Ha szívünk nincs, van szemünk; az is eléggé meggyötör. - Igazán? Nagyon sajnálom; sajnálom, ha rajtam bármi kellemetlent talál. Majd másfele nézek. Remélem, így megfelel magának - (fordított hátat a kapitánynak Isabella) -; remélem, most már nem gyötröm a szemét. - Soha jobban; mert rózsás arcának éle még most is látható - s ez nagyon sok és nagyon kevés. Catherine hallotta mindezt, s úgy elképedt, hogy tovább nem hallgathatta. Bámult Isabellán, hogy eltűri; féltékeny volt bátyja nevében; felállt tehát, azt mondta, csatlakoznia kell Mrs. Allenhez, és azt ajánlotta, hogy induljanak el. Isabella azonban erre semmiféle hajlandóságot nem mutatott. Oly döbbenetesen elfáradt, s oly gyűlöletes az ivócsarnokban fel-alá parádézni: meg aztán; ha elmozdul a helyéről, elkerülik egymást a húgaival, akik minden pillanatban megérkezhetnek; úgyhogy az ő legdrágább Catherine-je ne is haragudjék, de üljön csak vissza nyugodtan a helyére. Hanem tudott konok lenni Catherine is; és mivel Mrs. Allen épp akkor lépett oda és ajánlotta, hogy induljanak haza, csatlakozott hozzá, és kiment az ivócsarnokból, Isabella pedig ott maradt Tilney kapitánnyal. Catherine igen nehéz szívvel hagyta el őket. Úgy érezte, Tilney kapitány kezd beleszeretni Isabellába, amaz pedig öntudatlanul bátorítja; minden bizonnyal öntudatlanul, hisz Isabellának James iránti érzése csakoly szilárd és nyilvánvaló, mint az eljegyzése. Lehetetlen kételkedni becsületességében és jó szándékában; és mégis: beszélgetésük folyamán mindvégig oly különös volt a modora! Szívéből kívánta, bárcsak úgy beszélt volna most is Isabella, ahogyan szokott, és kevesebbet a pénzről; s hogy ne látszott volna olyannyira örülni Tilney kapitány láttán. Furcsa, hogy észre sem veszi Tilney hódolatát! Catherine nagyon szeretett volna célzást tenni rá, hogy figyelmeztesse barátnéját, s megelőzze mindama fájdalmat, amelyet nagyon is eleven viselkedése különben mind a kapitány, mind James számára bízvást tartogat. 81

John Thorpe hízelgő vonzalma egyáltalán nem adhatott elégtételt a húga meggondolatlanságáért. Catherine nem hitt az őszinteségében, és nem is kért belőle; nem feledhette, hogy Thorpe hajlamos a tévedésre; azt állítja, az ajánlat elhangzott, s hogy ő, Catherine, bátorította: ez is csak erősítette abbéli meggyőződését, hogy az ifjú olykor igencsak elrugaszkodik a valóságtól. Hiúsága ennélfogva nemigen gyarapodott: mindössze a tűnődésre kapott bőséges tápot. Igazán megdöbbentő, ha Thorpe elhiszi magáról, hogy szerelmes őbelé. Isabella a bátyjának Catherine iránti figyelmességét emlegette: ő maga ilyesmit sosem tapasztalt. Igaz, Isabella sokszor mond olyat, amit - Catherine szívből remélte - csak siettében említ, s nem ismétli soha többé: s Catherine, lelki nyugalma és vigasztalása érdekében, örült, hogy ebben megnyugodhat.

82

Tizenkilencedik fejezet Eltelt néhány nap, és Catherine, habár nem engedte meg magának, hogy gyanúsítsa barátnéját, akaratlanul is szemmel tartotta. Megfigyelésének nem volt kellemes az eredménye. Isabellát mintha kicserélték volna. Amikor csupán legközelebbi barátainak körében látta az Edgar házban vagy a Pulteney utcában, modora oly csekély mértékben változott meg, hogy ha ennyiben marad, tán észre sem veszi. Egy árnyalatnyi ernyedt közöny, avagy az a hírhedett szórakozottság, amelyről Catherine mindeddig nem hallott soha, olykor fel-felbukkant: ha azonban ennél rosszabb nem történik, mindez csupán új keccsel ruházza fel, és melegebb érdeklődést ösztönöz. Amikor azonban Catherine a nyilvánosság előtt látta Isabellát, ki Tilney kapitány figyelmességét éppoly készségesen fogadta, ahogyan amaz felkínálta, s jóformán éppannyi figyelemben és mosolyban részeltette, mint Jamest, a változás túlságosan nagy volt, hogysem könnyedén átsiklott volna fölötte. Mit jelenthet ez az állhatatlan magatartás, mi a szándéka barátnéjának - Catherine fel sem foghatta. Isabella nem lehet tudatában, milyen fájdalmat okoz; nagyfokú tapintatlanságát azonban Catherine óhatatlanul zokon vette. James szenvedett miatta. Catherine látta, hogy bátyja komor és nyugtalan; és bármily kevéssé tekintette is a lelke nyugalmát az a nő, aki neki adta szívét - Catherine számára bizony igencsak fontos volt. Szegény Tilney kapitány miatt is nyugtalankodott. Habár a megjelenése nem tetszett Catherinenek, a neve már szabad utat jelentett jóindulatához, és őszinte részvéttel gondolt arra, minő csalódás vár a kapitányra; annak ellenére ugyanis, amit meghallani vélt az ivócsarnokban, Tilney kapitány viselkedése olyannyira összeegyeztethetetlen volt Isabella eljegyzéséről való tudomásával, hogy ha jól utánagondolt, el sem képzelhette, hogy a kapitány valóban tud a jegyességről. Tilney kapitány féltékeny lehet Jamesre mint vetélytársára, de ha a látszat többre vall, úgy bizonyára ő, Catherine leledzik tévedésben. Szelíd szemrehányással szerette volna figyelmeztetni Isabellát a helyzetére, és tudatára ébreszteni, hogy mindkét fiatalember iránt szívtelen; ám a szemrehányásra vagy idő nem adódott, vagy alkalom. Ha lehetőség nyílt is célzást tenni, Isabella sosem értette el. Gyötrelmében a Tilney család tervbe vett indulása volt legfőbb vigasza; néhány napon belül útra kelnek Gloucestershire-be, és Tilney kapitány távozása helyreállítja majd a magáén kívül valamennyi szívnek a békességét. Csakhogy Tilney kapitánynak ez idő szerint nem állt szándékában, hogy elutazzék; nem tart velük Northangerbe, továbbra is Bath-ban marad. Mihelyt Catherine értesült erről, nyomban megszületett az elhatározása. Szóba hozta a tárgyat Henry Tilneynek; sajnálkozott, hogy a bátyja nyilvánvaló elfogultsággal viseltetik Thorpe kisasszony iránt, és kérlelte: tudassa bátyját Isabella eljegyzéséről. - A bátyám tud róla - hangzott Henry válasza. - Tud róla? Akkor miért marad itt? Henry nem felelt, s másra terelte a szót; Catherine azonban izgatottan folytatta: - Miért nem beszéli rá, hogy menjen el? Minél tovább marad, annál rosszabb lesz neki a végén. Kérem, bírja rá, az ő érdekében, mindenki érdekében, hogy azonnal utazzék el Bath-ból. A távollét idővel majd megnyugtatja; itt azonban nem lehet reménye, s ha marad, csak szerencsétlen lesz. Henry mosolyogva válaszolt: - Bizonyos vagyok benne, hogy a bátyám nem szándékozik szerencsétlen lenni. - Rábeszéli hát, hogy elutazzék? 83

- Rábeszélni nem állna módomban; de bocsássa meg nekem, ha még csak meg sem próbálkozom vele. Én magam mondtam el neki, hogy Thorpe kisasszony eljegyezte magát. A bátyám tudja, mit csinál, és ura cselekedeteinek. - Nem, nem tudja, mit csinál! - kiáltott fel Catherine. - Nem tudja, milyen fájdalmat okoz a bátyámnak! Nem mintha James valaha is célzott volna erre, de bizonyos vagyok benne, hogy igen nyugtalan. - És bizonyos abban is, hogy ez az én bátyám műve. - Igenis, bizonyos vagyok benne. - És mi okozza a fájdalmat: hogy bátyám figyelmes Thorpe kisasszony iránt, vagy hogy Thorpe kisasszony eltűri? - Nem ugyanaz a kettő? - Morland úr alighanem különbséget látna. Egyetlen férfit sem sért, ha egy másik férfi is csodálja a nőt, akit szeret; csak a nő maga teheti ezt gyötrelemmé. Catherine elpirult barátnéja miatt. - Isabella helytelenül cselekszik - mondta. - De bizonyos vagyok benne, nem szándéka, hogy fájdalmat okozzon, hiszen szívbéli vonzalmat táplál a bátyám iránt. Amióta ismeri, szerelmes belé, és amíg bizonytalan volt édesapám beleegyezése, Isabella valósággal belebetegedett az aggodalomba. Maga is tudja, mennyire erős vonzalmat érez a bátyám iránt. - Értem én: Jamesbe szerelmes, Frederickkel kacérkodik. - Ó, dehogy! Nem kacérkodik! A szerelmes nő nem tud mással kacérkodni. - Igen valószínű, hogy sem szeretni, sem kacérkodni nem tud oly tökéletesen, mint hogyha a kettő közül csupán az egyiket művelné. Mindkét úr kénytelen némi engedményt tenni. Catherine hallgatott egy darabig, majd így folytatta: - Tehát nem hiszi, hogy Isabella igaz szívbéli vonzalmat táplál a bátyám iránt? - E tárgyról nem lehet véleményem. - De hát vajon mi a bátyja szándéka? Ha tud az eljegyzésről, mit akar elérni a viselkedésével? - De szigorúan kérdez! - Igazán? Én csak azt kérdezem, amire választ szeretnék kapni. - De csak azt kérdezi, amire választ is várhat tőlem? - Igen, azt gondolom; hisz maga bizonyára ismeri a bátyja szívét. - A bátyám szívét illetően, hogy a kegyed szavával éljek, higgye el, ezúttal csak találgathatok. - Tehát? - Tehát! Nem; ha csak találgathatunk, találgasson ki-ki maga. Szánalmas, ha mások feltevéseire hagyatkozunk. A tételek kegyednek is a rendelkezésére állnak. Bátyám életvidám és olykor talán meggondolatlan fiatalember; körülbelül egy hete ismeri a kegyed barátnőjét, és szinte kezdettől fogva tud az eljegyzéséről.

84

- Nos tehát - szólalt meg néhány másodpercnyi fontolgatás után Catherine -, maga minden bizonnyal kitalálhatja mindezekből a bátyja szándékát; én azonban nem. De vajon az édesapjuk nem nyugtalan emiatt? Nem akarja, hogy Tilney kapitány elutazzék? Ha az édesapjuk beszélne vele, akkor bizonyára elmenne. - Kedves Morland kisasszony - mondta Henry -, a bátyja nyugalma iránti szeretetreméltó aggodalmában nem lehetséges, hogy téved egy kicsit? Nem túlozza el egy kissé a dolgot? Megköszönné ő vajon kegyednek, akár a maga nevében, akár a Thorpe kisasszonyéban, hogy feltételezi: a kisasszony vonzalma, de legalábbis a jó magaviselete csak akkor biztosítható, ha nem látja Tilney kapitányt? Csak a magányban érezheti biztonságban magát? avagy, arája szíve csak akkor hű hozzá, ha más nem eseng utána? Ezt aligha hiheti - kegyed pedig bizonyos lehet afelől, hogy azt sem szeretné, ha kegyed hinne ilyet. Nem mondom, hogy „ne nyugtalankodjék”, hiszen tudom, e pillanatban nyugtalan; de ne nyugtalankodjék többet a kelleténél. Nincsenek kétségei a bátyjának és a barátnőjének kölcsönös vonzalma felől: akkor higgye el, hogy kettejük között igazi féltékenységnek nincs helye: higgye el, hogy tartós neheztelés nem támadhat kettejük között. Szívük úgy, mint egymás előtt, nem lehet nyitva kegyed előtt; pontosan tudják, mi szükséges, és mi elviselhető: kegyed pedig bizonyos lehet afelől, hogy egyikük sem ingerelheti a másikat azon felül, ami köztudottan kellemes. Látván, hogy Catherine még most is kétkedő és komor, Henry hozzátette: - Frederick ugyan nem hagyja el velünk együtt Bath-t, de valószínűleg már csak igen rövid ideig marad; talán csak néhány napig. Eltávozási engedélye hamarosan lejár, és vissza kell térnie ezredéhez. És mivé lesz akkor az ismeretségük? A tiszti étkezdében két hétig isznak majd Isabella Thorpe egészségére, a hölgy pedig egy hónapig mulat a kegyed bátyjával szegény Tilney szenvedelmén. Catherine kénytelen volt engedni a vigasztalásnak. Egy egész szónoklat idejéig ellenállott, most azonban megadta magát. Henry Tilney minden bizonnyal tudja, mit beszél. Korholta magát eltúlzott aggályai miatt, és eltökélte: ezentúl nem foglalkozik ily komolyan e tárggyal. Búcsúbeszélgetésük alkalmával Isabella magatartása támogatta elhatározását. Thorpe-ék Catherine ott-tartózkodásának utolsó estéjét a Pulteney utcában töltötték, és a két szerelmes között semmi sem történt, ami nyugtalanságot ébreszthetett volna Catherine-ben, vagy ami miatt rossz érzéssel hagyta volna őket ott. James jókedvű volt, Isabella lekötelezően békességes. Barátnéja iránti gyöngéd érzése látszott uralkodni a szívében: e pillanatban azonban ez megengedhető volt; egyszer kereken ellentmondott szerelmesének, egyszer pedig visszahúzta kezét; Catherine azonban észben tartotta Henry utasításait, és mindezt a józan szerelem számlájára írta. A búcsúzkodó szép hölgyek csókjait, könnyeit, ígéreteit elképzelnünk nem lehet nehéz.

85

Huszadik fejezet Allen úr és felesége sajnálták, hogy elveszítik ifjú barátnéjukat, mert jó kedélyű és vidám társaságát nagyra értékelték, s az élvezetét keresve a magukét is nagyban előmozdították. Annyira boldog volt azonban, hogy elmehet Tilney kisasszonnyal, hogy nem is kívánhatták másként; és mivel ők is már csak egy hétig szándékoztak Bath-ban időzni, nem fogják nagyon megsínyleni a távozását. Mr. Allen kísérte el Catherine-t a Milsom utcába, ahová reggelire volt hivatalos, és látta, milyen szívélyes fogadtatásban részesítik új barátai; Catherine-t azonban oly heves izgalom fogta el, amikor a család tagjának érezhette magát; annyira félt attól, hogy netán nem azt teszi, amit kellene, s nem őrizheti meg vendéglátóinak jó véleményét, hogy az első öt perc zavarában jóformán már azt kívánta, bárcsak térhetne vissza Allen úrral a Pulteney utcába. Tilney kisasszony modora és Henry mosolya hamarosan tompította kényelmetlen érzéseit: ám távolról sem érezte még kellemesen magát; magának a tábornoknak szüntelen figyelme sem nyugtathatta meg tökéletesen. Mi több, tűnjék bár visszásnak, már-már azt gondolta, talán kevésbé érezné zavarban magát, ha kevesebb figyelemben részesülne. A tábornok oly aggályos gonddal viseltetett kényelme iránt - szüntelenül buzdította, hogy egyék, minduntalan azon aggódott, hogy vendégük netán nem talál semmit, ami a kedvére volna (habár Catherine még soha ennyire gazdag reggelizőasztalt nem látott) -, hogy egy pillanatra sem feledhette vendég mivoltát. Merőben méltatlannak érezte magát ily mértékű tiszteletre, s nem is tudott ennek kellőképpen megfelelni. Azt sem érezte kellemesnek, hogy a tábornok türelmetlenül sürgette legidősebb fia megjelenését, sem pedig a helytelenítést, amellyel a fia késedelmeskedését illette, amikor Tilney kapitány végre lejött. Catherine-t kínosan érintette az apa szigorú szemrehányása, amely aránytalannak látszott a vétekkel; még kényelmetlenebbül érezte magát, amikor kiderült, hogy a leckéztetésnek ő a fő oka, s hogy a kapitány késését főként azért veszik zokon, mert iránta, Catherine iránt tiszteletlen. Mindez felettébb kényelmetlen helyzetbe hozta Catherine-t, és igaz együttérzés támadt benne Tilney kapitány iránt, holott a jóindulatában nem reménykedhetett. Tilney szótlanul hallgatta apját; meg sem próbált védekezni, ami megerősítette Catherine-t abbéli aggodalmában, hogy a kései felkelésnek valódi oka az volt, hogy Isabella miatti nyugtalansága miatt sokáig kerülte az álom. Első ízben volt valójában a kapitány társaságában, és azt remélte, most már véleményt alkothat róla; a hangját is jóformán alig hallotta azonban, amíg az édesapja a szobában volt; és még azután is oly mértékben hatott a kedélyére, hogy Catherine semmi mást nem hallott tőle, mint az Eleanor fülébe suttogott szavakat: - Hogy örülök majd, ha már elmentetek! Az úti készülődés sem volt kellemes. Az óra elütötte a tízet, miközben lehordták a poggyászt, holott a tábornok ezt az időpontot tűzte ki arra, hogy elinduljanak a Milsom utcából. Nagykabátját nem hozták le, hogy mindjárt felvehesse, hanem kiteregették a bricskában, amelyben fiát fogja elkísérni. A hintó középső ülését nem húzták ki, holott hárman fognak beszállni, és leányának komornája úgy telezsúfolta csomagokkal, hogy Morland kisasszonynak nem lesz kényelmes ülőhelye; és ez a neheztelés annyira eluralkodott a tábornokon, hogy amikor besegítette Catherine-t a kocsiba, ő csak nagy üggyel-bajjal menthette meg a tulajdon új írótábláját attól, hogy ki ne dobják az utcára. Nagy sokára mégis becsukódott a kocsi ajtaja a három nő mögött, és elindultak abban a higgadt iramban, amellyel egy úriember szép, jól táplált négyesfogata harminc mérföldes útra indul: ilyen távolságra feküdt Northanger Bath-tól, s ezt két egyenlő stációval teszik meg. Catherine lelke felvidult, amikor elhajtottak a kapu elől; Tilney kisasszony társasága nem feszélyezte; a számára tökéletesen új út érdekesnek ígérkezett; 86

előtte egy klastrom, mögötte egy bricska - Catherine tehát sajnálkozás nélkül vetett búcsúpillantást Bath-ra, s váratlanul gyorsan bukkantak fel a mérföldkövek. Petty-France-nál kétórai unalmas várakozás következett, amikor nem volt mit tenni, mint enni étvágytalanul és időzni tétlenül - ez a kényelmetlenség csökkentette némiképpen csodálatát előkelő utazásuk, a négylovas batár, a takaros libériába bújtatott és kengyelükben rendszeresen fel-felemelkedő hajtók, a számos lovas fullajtár iránt. Tökéletesen kellemes társaságban mit sem számított volna a késedelem - Tilney tábornok azonban, ha mégoly elbájoló ember volt is, láthatóan tompítólag hatott gyermekeinek hangulatára, és rajta kívül más jóformán alig ejtett egy szót is. Catherine, mihelyt ezt észlelte, meg azt, hogy a tábornok mindennel elégedetlen, amit csak a fogadó kínálhatott, a pincérekkel pedig dühödten türelmetlen, pillanatról pillanatra jobban tartott tőle, és úgy érezte, a két óra négy órára nyúlik. Végül, nagy sokára, elhangzott a felmentő szó; és mekkora volt Catherine meglepetése, amikor a tábornok azt ajánlotta, vegye át az ő helyét a fia kocsijában az út hátralevő részére: „szép idő van, és ő azt szeretné, ha vendégük minél többet látna a vidékből”! Catherine jól emlékezett rá, hogyan vélekedett Mr. Allen a fiatalemberek nyitott kocsijáról; elpirult hát a terv hallatán, és első gondolata az volt, hogy visszautasítja; a második azonban már meghódolt Tilney tábornok ítélete előtt: a tábornok nem ajánlhat olyasmit, amit ne illenék elfogadnia; és néhány percen belül már Henry oldalán találta magát a kétfogatúban, s nem élt még a földön nála boldogabb teremtmény. Pár percnyi próba meggyőzte arról, hogy a nyitott kétkerekű a világ legszebb kocsija; a négylovas batár pompásan gördül ugyan, de nehéz és körülményes holmi, és Catherine nem feledhette, hogy két óra hosszat időztek kénytelen PettyFrance-nál. A kétfogatú számára feleennyi idő is elegendő lett volna; és oly fürgén mozogtak a könnyű lovak, hogy ha a tábornok nem ragaszkodik hozzá, hogy az ő hintója vezessen, fél percen belül könnyűszerrel megelőzhették volna. A kétfogatú hintó érdeme azonban nemcsak a lovakban rejlett; Henry olyan jól hajtott - olyan nyugodtan -, nem keltett semmiféle zavart, nem hivalkodott Catherine előtt, nem szidta a lovait; annyira különbözött az egyetlen úri kocsihajtótól, akivel Catherine-nek módjában állott összehasonlítani! Meg aztán a kalapja olyan jól áll, és nagykabátjának számtalan körgallérja oly tetszetősen tekintélyes! Henry Tilney hajtotta kocsiban ülni, csakúgy, mint vele táncolni, a legnagyobb boldogság a világon! És minden egyéb gyönyörűség tetejébe most még a tulajdon dicséretét is hallgathatta; azt legalábbis, hogy Henry megköszönte a húga nevében Catherine kedvességét, hogy meglátogatja őket; az igaz barátság megnyilvánulásának tekintette, és úgy emlegette, mint ami őszinte hálát érdemel. Húgának, mondta Henry, kedvezőtlenek a körülményei - nincs női társasága - édesapjának gyakori távollétében pedig sokszor semmiféle társasága sincs. - De hát hogyan lehetséges ez? - tudakolta Catherine. - Maga talán nincs ott? - Northanger csupán félig az otthonom; saját háztartásom van woodstoni házamban, közel húsz mérföldnyire édesapámétól, és időm egy részét szükségszerűen ott töltöm. - Mennyire sajnálhatja! - Mindig sajnálom elhagyni Eleanort. - Igen; de az iránta való szeretet mellett bizonyára annyira szereti a klastromot! Aki megszokta, hogy egy klastrom az otthona, annak bizonyára kellemetlen lehet egy közönséges lelkészlak. - Kegyed igen kedvező elképzelést alkotott a klastromról - mondta mosolyogva Henry. - De még mennyire. Hát nem gyönyörű, ódon hely, szakasztott, mint amilyenről olvas az ember?

87

- És kegyed kellőképpen felvértezte magát, hogy mindazon rémségekkel találkozik, amelyeket egy épület, „amilyenről olvas az ember”, csak tartogathat? Eléggé erős a szíve? Felkészültek az idegei ál-falakra, rejtekajtókra? - Ó, igen! Nem hiszem, hogy könnyen megijednék, hiszen olyan sokan lesznek a házban - meg aztán nem volt lakatlan és elhagyatott hosszú évekig, mikor a család váratlanul megérkezik, értesítés nélkül, ahogy általában történni szokott. - Valóban nem. Nem leszünk kénytelenek a kandalló tüzének húnyó parazsánál behatolni a homályos csarnokba - sem ablaktalan, ajtó nélküli, bútorozatlan szoba padlóján vetni ágyat. Azt azonban tudnia kell, hogy amikor egy fiatal hölgy kerül (akármilyen módon) egy efféle lakóhelyre, mindig a családtól távol szállásolják el. Míg amazok kényelmesen visszavonulnak a ház általuk lakott végébe, őt Dorothy, az agg kulcsárnő annak rendje és módja szerint felvezeti a másik lépcsőn, komor folyosókon át egy lakosztályba, amelyet azóta sem használtak, amióta egy távoli unokatestvér avagy más rokon ott húsz esztendeje elhalálozott. Elviselné az effajta ceremóniát? Nem hagyja cserben a bátorsága, amikor e komor szobában találja magát, mely túlságosan magas és tágas, és méreteit csupán egy lámpás gyenge fénysugaránál becsülheti fel falait életnagyságú alakokkal hímzett kárpit borítja, s a sötétzöld avagy bíborszín bársonnyal borított ágy valóságos ravatal? Nem fog vajon elszorulni a szíve? - Ó, de hát ilyesmi úgysem történik velem, biztos vagyok benne. - Mily reszketőn fogja szemügyre venni lakosztályának bútorzatát! És mit lát majd? Sem asztalt, sem öltözködőasztalkát, szekrényeket vagy fiókokat, hanem az egyik oldalon tán egy törött lant maradványait, a másikon egy súlyos ládát, amelyet semminő erőfeszítés felnyitni nem képes, a kandalló felett pedig holmi marcona hadfi arcképét, kinek vonásai láttán érthetetlenül összeszorul a szíve, és nem lesz képes levenni róla a szemét. Eközben Dorothy, kit nem kevésbé döbbentett meg a kegyed megjelenése, heves izgalommal tekint magára, és néhány érthetetlen célzást ejt el. Hogy felderítse kegyedet, mindazonáltal sejteni engedi, hogy a klastromnak a kegyed lakóhelyéül kijelölt részét minden kétséget kizáróan kísértet járja, és közli kegyeddel, hogy egyetlen szolga sem tartózkodik hallótávolságon belül. E szívvidító búcsúszó után bókol és távozik - kegyed pedig addig hallgatja távolodó lépteit, amíg az utolsó visszhang el nem hal - s amikor, elszoruló szívvel, megkísérli elreteszelni ajtaját, növekvő rettenettel észleli, hogy nincsen rajt’ retesz! - Ó, Mr. Tilney! Mily félelmetes! Épp olyan, mint egy könyv! De ilyesmi csakugyan nem történhet velem. Biztos vagyok benne, hogy a kulcsárnéjuknak nem is Dorothy a neve. No, és mi történik azután? - Az első éjszakán talán még semmi sem ad okot további ijedelemre. Miután leküzdötte az ágytól való legyőzhetetlen borzadályát, nyugovóra tér, és néhány órányi zaklatott álma lesz. Megérkezése után a második, legkésőbb azonban a harmadik éjszakán valószínűleg heves vihar tör ki. Az épület valósággal megremeg alapjaiban, a mennydörgést visszaverik a szomszédos hegyek - és a zivatart kísérő félelmetes szélrohamok közepette kegyed megpillantani véli (a lámpása ugyanis nem aludt ki), hogy a falikárpit egy része hevesebben rázkódik, mint a többi. Nem tudja természetesen elfojtani kíváncsiságát a kielégítésére ily alkalmas pillanatban, nyomban felkel, vállára veti köntösét, és elindul, hogy a rejtély mélyére hatoljon. Rövid kutatás után rést fedez fel a falikárpiton, amelyet oly művészi ügyességgel szerkesztettek, hogy a legtüzetesebb kutatáson is kifog, s amikor kinyitja, íme: egy ajtót pillant meg - s mivel az ajtót csupán hatalmas rudak meg egy retesz rögzítik; némi erőfeszítés után sikerül kinyitnia - és kezében a lámpással belép egy kicsiny, boltíves szobába. - Ugyan, dehogy: nagyon is félnék, eszembe se jutna ilyesmit tenni. 88

- Micsoda! Holott Dorothy értésére adta, hogy titkos földalatti folyosó vezet lakosztályától Szent Antal kápolnájáig, alig két mérföldnyire? Visszariadna egy ilyen egyszerű kalandtól? Nem, nem, nyomban belép e kicsiny, boltíves kamrába, majd a következőkbe, de egyikben sem lát semmi figyelemreméltót. Az egyikben talán egy tőr, a másikban néhány vércsepp, a harmadikban holmi kínzóeszköz maradványa: mindebben azonban nincsen semmi különös, a kegyed lámpása pedig hamarosan pislákolni kezd; visszafordul tehát, és elindul lakosztálya felé. Ismét áthaladva azonban a kicsiny szobán, tekintetét magára vonja egy hatalmas, ódivatú, aranyberakásos ébenfa szekrény, amely, noha előzőleg tüzetesen megvizsgálta a bútorzatot, elkerülte volt a figyelmét. Leküzdhetetlen előérzet ösztökélésére izgatottan közeledik a szekrényhez, kinyitja kétszárnyú ajtaját, s végigkutat minden fiókot; ám egy darabig semmi fontosat nem fedez fel - mindössze tán egy jó marék gyémántot. Nagy sokára azonban megérint egy titkos rúgót, s felpattan egy belső fülke - papírtekercs tűnik elő - megragadja - számtalan kéziratlapból áll - becses kincsével besiet hálókamrájába, ám alig betűzött ki ennyit: „Oh, bárki légy - kinek kezébe jutottak a boldogtalan Matildának emlékiratai...” - midőn lámpása hirtelen kihuny, és kegyed tökéletes sötétségben marad. - Ó, nem, nem... ne is mondjon ilyet! Folytassa, kérem. Henryt azonban túlságosan is elszórakoztatta az általa keltett érdeklődés, és nem folytatta elbeszélését: sem a tárgyra, sem a hangjára nem tudott többé kellő komolyságot erőltetni, és kénytelen volt felkérni Catherine-t, hagyatkozzék a képzeletére Matilda megpróbáltatásainak tanulmányozásában. Catherine feleszmélt, elszégyellte mohó érdeklődését, és komolyan biztosította Henryt: figyelemmel hallgatta bár, de egy pillanatig sem tartott attól, hogy valóban része lesz az imént hallottakban. „Bizonyos benne, hogy Tilney kisasszony sosem helyezné olyan hálókamrába, amilyet Tilney úr leírt! És nem is fél egyáltalán.” Ahogy utazásuk végcéljához közeledtek, Catherine türelmetlensége - figyelmét ugyanis a többi beszédtárgy elvonta volt egy darabig - teljes erővel visszatért; alig várta, hogy megpillantsa végre a klastromot, s az út minden egyes kanyarulatánál szent borzalommal várta, mikor bukkan elő a tömör, szürke kőfal, ősi tölgyek ligetéből kiemelkedőn, amint a nap utolsó sugarai gyönyörteljes pompával játszanak magas, csúcsíves ablakain. Az épület azonban oly alacsony volt, hogy Catherine azon vette észre magát: be is hajtottak már a kapun, Northanger területére, s még csak egy árva ódon kéményt sem sikerült meglátnia. Nem tudta, van-e oka a meglepetésre, de a megközelítésnek e módjában egyvalamire bizonyosan nem számított. Hogy modern külsejű kapusházak között haladjon el, hogy ily könnyedén teremjen magának a klastromnak a területén, hogy ily sebesen hajtsanak vele végig a finom kaviccsal felszórt sima, egyenes úton, mindennemű akadály, ijedelem avagy ünnepélyesség nélkül - ez bizony sajátságos és érthetetlen. Nem sok ideje maradt azonban efféle megfontolásokra. Hirtelen zápor csapott az arcába, további megfigyeléseket tehát nem eszközölhetett; minden gondolatát új szalmakalapjának épségére összpontosította - és íme, bent is volt már a Klastrom falai között. Henry segítségével leugrott a kocsiról, az ódon tornác védelmében lelte magát, sőt, be is lépett a csarnokba, ahol barátnője és a tábornok várták és üdvözölték - és semmiféle baljós előérzete sem támadt holmi leselkedő szerencsétlenségről, sem egy pillanatnyi gyanú nem ébredt benne az ünnepélyes épület falai között végbement múltbéli szörnyűségekről. A szellő szárnya nem hordozta meggyilkoltaknak sóhaját; nem hordozott egyebet, mint sűrűn permetező esőt; s minekutána Catherine alaposan kirázta öltözékét, kész volt rá, hogy bevezessék a család fogadószobájába, és képes arra, hogy szemügyre vegye környezetét. Klastrom! fenséges élvezet, hogy igazi klastromba került! - csakhogy, amint körülpillantott a szobán, kételyei támadtak: vajon bármi, ami megfigyelésének körébe esik, megerősítheti-e benne ezt a tudatot. A bútorzat a modern ízlés gazdagságát és eleganciáját tükrözte. A 89

kandalló, amelytől a hajdani idők terjedelmét és súlyos faragványait várta volna el, mindössze sima, modern alkalmatosságnak bizonyult, egyszerű, csinos márványlappal, azon pedig szép angol porcelán díszekkel. Az ablakok, amelyektől különlegesen sokat remélt - hallotta ugyanis, amint a tábornok emlegette, hogy tiszteletteljes gonddal megőrizte gótikus formájukat kisebbnek bizonyultak, mint amekkorának képzelete rajzolta volt. Igaz, a csúcsív valóban megmaradt - alakjuk gótikus volt, tán még a keretük is -, de mindegyik üvegtábla oly nagy, oly tiszta, oly világos! Annak a képzeletnek, amely parányi ablakszemekre számított, súlyos kőcsipkézetre, festett üvegre, piszokra és pókhálóra - kétségbeejtő volt a különbség. A tábornok észrevette, merre jár Catherine tekintete, s a szoba kicsinységét, a berendezés egyszerűségét hozta szóba, ahol minden tárgy mindennapi használatra szolgál, célja csupán a kényelem és a többi; ám azzal dicsekedhetik, úgymond, hogy akad a Klastromban néhány lakosztály, amely nem volna méltatlan vendége figyelmére - és már az egyiknek drága aranyozását kezdte volna emlegetni, amikor azonban elővette az óráját, mondat közben elhallgatott, majd meglepetten kijelentette, hogy húsz perc híja csupán az öt órának! Ez felhívásnak hangzott az elválásra, és Catherine azon kapta magát, hogy Tilney kisasszony valósággal magával sodorja, s ez meggyőzte afelől, hogy Northangerben elvárják a család időrendjének szigorú tiszteletben tartását. A tágas és magas csarnokon át visszatérve felmentek a széles és fényes tölgyfalépcsőn, amelyen számos forduló és pihenő után hosszú és széles galériára értek. Egyik oldalán ajtók sorakoztak, a másikat ablakok világították meg, s Catherine-nek épp csak annyi ideje volt, hogy megállapíthatta: ez utóbbiak négyszögű udvarra néznek, ekkor azonban Tilney kisasszony bevezette egy szobába, ahol csupán annyi időt töltött, míg kifejezhette abbéli reményét: Catherine kényelmesnek fogja találni; majd azzal a sürgető kéréssel hagyta magára, hogy a lehető legkevesebbet változtasson öltözékén.

90

Huszonegyedik fejezet Egyetlen pillantás elegendő volt, hogy Catherine meggyőződjék felőle: szobája nagyon is különbözik attól, amelynek a leírásával Henry igyekezett megrémíteni. Nem volt szokatlanul nagy, és nem látott benne se bársonyt, se falikárpitot. A falat tapéta borította, a padlót szőnyeg; az ablak sem volt kevésbé tökéletes, sem pedig homályosabb, mint lent, a fogadószobában; a bútorzat, ha nem is a legutóbbi divat szerinti, tetszetős és kényelmes, a szoba hangulata pedig egyáltalán nem komor. Catherine nyomban megkönnyebbült, és elhatározta: egy percet sem veszteget tüzetesebb vizsgálódással, mert nagyon rettegett attól, hogy késlekedésével bosszantani találja a tábornokot. Tőle telhető gyorsasággal ledobta ruháját, és már épp készült kiszedni a tűket a fehérneműs csomagból, amely a batár ülésén utazott vele, hogy nyomban használhassa - ekkor azonban tekintete egy hatalmas, magas ládára esett, amely a kandalló egyik oldalán található bemélyedésben állt. A láda láttán Catherine összerezzent: feledve minden egyebet, csak állt, és béna bámulattal nézte, míg agyán efféle gondolatok futottak át: - Ez aztán különös! Ilyen látványra nem számítottam! Egy irdatlan, súlyos láda! Vajon mi rejlik benne? Miért tették ide? Méghozzá hátra is tolták, mintha nem akarták volna, hogy szem előtt legyen! Belenézek - kerüljön, amibe kerül, igenis belenézek - méghozzá nyomban - nappali világosságnál. Ha estélig halogatom, még kialszik a gyertyám. Előrelépett, és tüzetesen szemügyre vette: cédrusfából készült, különös berakással sötétebb fából; és a földtől vagy egy lábnyi magasságban, hasonló anyagból faragott állványon állt. Ezüst zárát patinával vonta be az idő; két oldalán csonka fogantyú, ugyancsak ezüstből; talán különös erőszak törte el idő előtt; fedelének közepén pedig rejtelmes jegy, ugyanabból a fémből. Catherine elszántan hajolt fölébe; de nem tudott teljes bizonyossággal semmit kibetűzni. Akármerről nézte, sehogy sem olvashatta T-nek a második betűt; márpedig ha ebben a házban bármi mást lát, jócskán van oka a csodálkozásra. Ha eredetileg nem volt az övék, mily sajátos körülmények folytán kerülhetett a Tilney család birtokába? Rettegő kíváncsisága nőttön-nőtt; reszkető kézzel megragadta a zár pántját, s eltökélte, hogy legalább a láda tartalmát illető kíváncsiságát kielégíti. Nagy nehezen - erőfeszítése ugyanis ellenállásba ütközött - sikerült a fedelet néhány hüvelyknyire felemelnie; ám e pillanatban kopogtak az ajtón. Catherine összerezzent, elengedte a fedelet, az pedig nagy csattanással lecsukódott. Az alkalmatlan percben érkezett betolakodó Tilney kisasszony komornája volt; úrnője küldte, hogy segítsen Morland kisasszonynak: s ámbár Catherine nyomban elbocsátotta, erről eszébe jutott, hogy voltaképpen mit kell csinálnia, és - habár gyötrő vágyat érzett, hogy a rejtély mélyére hatoljon - arra késztette, hogy további késedelem nélkül folytassa az öltözködést. Nem haladt gyorsan, mert tekintete és gondolatai még akkor is az érdeklődés és riadalom keltésére oly kiválóan alkalmas tárgyon időztek; s habár újabb kísérletre egyetlen pillanatot sem mert fecsérelni, sehogy sem bírhatta rá magát, hogy néhány lépésnél jobban eltávolodjék a ládától. Nagy sokára azonban, amikor fél karjával már belebújt a ruhájába, úgy érezte, kis híján végzett az öltözködéssel, és biztonsággal kielégítheti türelmetlen kíváncsiságát. Egy pillanatot bízvást rászánhat; s oly kétségbeesett erőt fog kifejteni, hogy - hacsak nem természetfeletti hatalommal áll szemben - e pillanat alatt sikerül felhajtania a fedelet. Ebben a szellemben szökött előre, és önbizalma nem szedte rá. Eltökélt erőfeszítése kinyitotta a fedelet, és meglepett szeme elé fehér pamut ágytakaró bukkant, szabályosan összehajtogatva, amint háborítatlan magányban hevert a láda végében!

91

A meglepetés pírt csalt Catherine arcára, ahogy rábámult; s amidőn Tilney kisasszony, aggódván, hogy vajon barátnője elkészült-e már, belépett a szobába, a néhány percig dédelgetett képtelen remény fokozódó szégyenéhez immár a rajtakapatás szégyene járult! - Érdekes öreg láda, ugye? - kérdezte Tilney kisasszony, amikor Catherine sebtében lecsukta a fedelet, és a tükör felé fordult. - Senki sem tudja, hány nemzedék óta áll itt. Nem is sejtem, hogyan került ebbe a szobába, de nem vitettem ki, mert azt gondoltam, néha hasznát vehetjük: kalapokat, főkötőket tarthatunk benne. Az a legrosszabb, hogy annyira súlyos, és nehéz kinyitni. De itt, ebben a sarokban legalább nincs útban. Catherine meg sem tudott szólalni; egyszerre pirult, kötötte meg ruháját, és a lehető legsebesebben formált bölcs elhatározásokat. Tilney kisasszony gyengéden célzott aggodalmára, hogy elkésnek; és fél perc múlva már rohantak le a lépcsőn, nem egészen alaptalan riadalommal - Tilney tábornok ugyanis fel-alá járkált a fogadószobában, kezében az órájával; belépésük pillanatában hevesen megrántotta a csengőt, és így rendelkezett: - Asztalra az ebédet, de azonnal! Catherine megremegett a hangja hallatán; sápadtan, kifulladva, alázatosan ült; szorongás töltötte el a tábornok gyermekei miatt, és gyűlölet az ódon ládák iránt. A tábornok, alighogy Catherine-re nézett, visszanyerte udvariasságát; ezután azzal töltötte az időt, hogy dorgálta leányát, amiért ily ostobán sürgette bájos barátnőjét, ki tökéletesen kifulladt a sietségtől, holott a világon semmi ok nem volt a kapkodásra; Catherine azonban nem tudta leküzdeni kétszeres keserűségét, amiért barátnőjét megleckéztetésnek tette ki, ő maga meg nagy csacsi volt - míg végül el nem helyezkedtek az ebédlőasztalnál, ahol a tábornok nyájas mosolya meg a maga jó étvágya helyreállította békességét. Az ebédlő pompás terem volt; méreteinél fogva sokkal nagyobb fogadószobához is illett volna, fényűzően és drágán volt berendezve, ám Catherine tapasztalatlan szeme jóformán nem is vett észre egyebet, mint a tágasságát, meg a népes szolgahadat. Az előző tekintetében mindjárt ki is fejezte csodálatát; s a tábornok nyájasan elismerte; hogy valóban nem rossz méretű szoba; megvallotta továbbá, hogy bár az ilyesmire nem fordít több figyelmet, mint bárki más, a meglehetősen tágas ebédlőt életszükségletnek tartja; feltételezi azonban, hogy vendégük „bízvást sokkal tekintélyesebb méretű szobákhoz szokott Mr. Allen házában”. - Ó, dehogy - hangzott Catherine őszinte és megnyugtató válasza -, Mr. Allen ebédlője feleekkora sincs - és hogy életében még nem is látott ekkora helyiséget. A tábornok jó hangulata fokozódott. Nos, mivel van a házában ekkora helyiség, úgy gondolja, együgyűség volna nem használni; de becsületére mondja, úgy gondolja, a feleekkora szoba kényelmesebb lehet. Mr. Allen háza bizonyára éppen megfelelő méretű ahhoz, hogy józan elégedettségben éljenek benne. További zavaró körülmény nélkül és - Tilney tábornok időnkénti távollétében - őszinte vidámságban telt el az este. Catherine csupán a tábornok jelenlétében érezte az utazásnak egészen csekély fáradtságát, és még akkor is, még az ernyedtség vagy a feszélyezettség pillanataiban is általános elégedettség volt az uralkodó érzése, és ha Bath-ban hagyott barátaira gondolt, egyáltalán nem kívánta, hogy bárcsak velük lehetne. Viharos éjszaka volt; a délután folyamán megerősödött a szél; és mire a társaság feloszlott, heves szélvihar támadt és felhőszakadás. Catherine, míg áthaladt az előcsarnokon, borzongva hallgatta a vihart; amikor pedig meghallotta, hogyan tombol az orkán az ódon épület sarka körül, és csap be hirtelen dühvel egy távoli ajtót, első ízben érezte, hogy valóban klastromban van. Igen, ezek jellegzetes zajok; emlékezetébe idézték szörnyű helyzetek, iszonyú jelenetek számtalan változatát, amelyeknek efféle épületek a tanúi és az efféle viharok az előhírnökei 92

voltak; s szívből örvendett, hogy belépését a komor falak közé annyival kellemesebb körülmények kísérték! Neki nem kell tartania éjféli gyilkosoktól, ittas széptevőktől. Henry bizonyára csak tréfált, amikor reggel olyasmit mesélt. Így berendezett, így őrzött házban nem tapasztalhat, nem szenvedhet el semmit; éppoly biztonságosan térhet hálószobájába, mint a tulajdon fullertoni kamrácskájába. Ekképp bölcsen megacélozván elméjét, ahogy felfele tartott a lépcsőn, képes volt - kivált, mert észrevette, hogy Tilney kisasszony mindössze két ajtóval odébb tér nyugovóra - tűrhetően erős szívvel szobájába lépni; és hangulatát nyomban felpezsdítette a lángoló fahasábok vidám tüze. - Mennyivel jobb is ez - mondotta Catherine, ahogy a kandallórácshoz lépett -, mennyivel jobb, ha az ember pattogó tűzre talál, mint ha a hidegben kellene reszketve várakoznia - amire sok szerencsétlen regényhősnő kénytelen -, míg le nem fekszik az egész család, s akkor halálra rémülni, midőn a hű öreg szolga belép a gyújtóssal! Mennyire örülök, hogy Northanger az, ami! Ha olyan lett volna, mint némelyik más ház, nem is tudom, hogy ilyen éjszakán jótállnék-e a bátorságomért - de most igazán nincs semmi, ami megriaszthatná az embert. Körülnézett a szobában. Az ablak függönye mintha mozogna. Nem lehet más, mint hogy a szél ereje behatol a zsaluk résén; és Catherine merészen előrelépett, s könnyedén egy dallamot dúdolt, hogy erről meg is győzze magát; bátran bekukkantott mindegyik függöny mögé; egyik alacsony ablakülésen sem látott semmit, ami megijeszthette volna, és amikor kezét a zsaluhoz szorította, határozottan meggyőződhetett a szél erejéről. Nem volt hiábavaló az a pillantás, amelyet vizsgálata befejeztével az ódon ládára vetett: megvetően gondolt henye képzelgése oktalan félelmeire, és boldog közömbösséggel készülődött lefekvéshez. „Kényelmesen fog készülődni: nem sietteti magát; az sem érdekli, ha ő marad fenn legtovább az egész házban. De a tüzet nem éleszti fel; az aztán igazán gyávaságnak tetszenék, minthogyha a fény oltalmára szorulna akkor is, amikor már lefekszik.” A tűz következésképpen kihunyt, és Catherine, miután kis híján egy órát töltött rendezkedéssel, már arra gondolt, hogy belép az ágyba, amikor búcsúpillantását körülhordozva a szobán, nagy meglepetésére, egyszer csak egy magas, ódivatú, fekete szekrényt pillantott meg, amely ugyan meglehetősen feltűnő helyen állt, eddig mégsem vette észre. Henry szavai az ébenfa szekrényről, amely eleinte elkerüli a figyelmét, nyomban megrohanták emlékezetét: habár nem lehet semmi a dologban; azért mégiscsak különös; minden bizonnyal igen figyelemreméltó egybeesés! Fogta a gyertyáját és közelebbről megnézte a szekrényt. Nem volt éppenséggel ébenfa, arany berakással; de lakkozott volt, igen szép fekete és sárga japán lakk; s ahogy a gyertyáját magasra emelte, fénye a sárgának arany csillogást kölcsönzött. A kulcs benne volt a zárban, és Catherine-t különös vágy fogta el, hogy bepillantson; nem mintha a legcsekélyebb mértékben is arra számított volna, hogy talál valamit, de annyira különös, azok után, amit Henry mondott! Röviden: addig el nem alhat, amíg meg nem vizsgálja. Így hát végtelenül óvatosan egy székre állította a gyertyát, reszkető kézzel megragadta a kulcsot, és megpróbálta megfordítani: az azonban a végső erőfeszítésnek is ellenállott. Riadtan ugyan, de nem csüggedve megpróbálta ellenkező irányban: egy retesz felpattant, és Catherine már-már sikeresnek vélte magát; ám mily különös rejtelem! - az ajtó még ekkor is mozdíthatatlannak bizonyult. Catherine pihegve, tűnődve állt egy pillanatig. A szél süvített a kéményben, rohamokban zúdult az ablaknak az eső - az elemek is a helyzet szörnyűségét hirdették. Hiába is volna úgy aludni térni, hogy ki ne elégítse a kíváncsiságát, hiszen lehetetlenség elaludnia annak a tudatában, hogy közvetlen szomszédságában áll egy rejtelmes mód zárt szekrény. Újból nekiveselkedett, s miután a remény utolsó erőfeszítésének eltökélt sietségével, minden elképzelhető módon mozgatta néhány másodpercig a kulcsot, az ajtó hirtelen engedett! Catherine szívét a győzelem lelkesültsége dobogtatta meg; feltárta mindegyik ajtót - a másodikat a zárnál kevésbé csodálatos szerkezetű retesz zárta, habár ezen semmi különöset nem fedezett fel -, kis fiókok kettős sora vált láthatóvá, alattuk és fölöttük néhány

93

nagyobb fiók; középütt pedig egy ugyancsak kulcsra zárt kicsiny ajtó minden bizonnyal fontos üreget rejt. Catherine szíve hevesen vert, de a bátorsága nem hagyta cserben. Reménység pirosította arccal, kíváncsiságtól égő szemmel ragadta meg egy fiók fogóját, és kirántotta. Üres volt. Kisebb riadalommal és nagyobb buzgalommal ragadta meg a másodikat, a harmadikat, a negyediket: üres volt valamennyi. Felkutatta mindet, s egyben sem lelt semmit. Rejtett kincsek titkaiban - hála olvasmányainak - jártas lévén, nem hagyta ki a számításból, hogy a fiókok titkos rekeszt álcázhatnak, s mindegyiket éber figyelemmel körültapogatta - mindhiába. Most már csak a középső rejtekhely maradt felderítetlen: s habár „egy pillanatig sem gondolta, hogy bármit is találhat a szekrény bármelyik részében, és a legkevésbé sem keserítette el eddigi balsikere, mégis ostobaság volna nem átkutatni tüzetesen, ha már egyszer elkezdte”. Némi időbe beletelt, míg ki tudta nyitni az ajtót; a belső zárral hasonló nehézsége támadt, mint a külsővel, ám nagy sokára kinyílt, s kutatása nem volt oly hiábavaló, mint az eddigi: gyors pillantása az üreg mélyébe lökött papírtekercsre esett: nyilván el akarták rejteni. Catherine-t leírhatatlan érzés fogta el. Szíve elszorult, térde reszketett, arca elsápadt. Remegő kézzel ragadta meg a becses kéziratot, mert fél pillantás is elegendő volt, hogy felfedezze: kézírással rótták tele; s míg borzongató érzeményekkel vette tudomásul Henry jóslatának e döbbenetes megtestesülését, menten eltökélte, hogy elolvassa az utolsó sorig, mielőtt megkísérelne nyugovóra térni. Gyertyájának halovány fénye arra késztette, hogy riadtan odaforduljon: nem fenyegetett azonban veszély, hogy hirtelen kialszik, s még néhány óra hosszat égni fog: s hogy más ne nehezítse az ódon írás kiböngészését, a gyertyát sietősen elkoppintotta. Fájdalom! egy mozdulattal elkoppintotta, de ki is oltotta. Lámpás sem hunyhatott volna ki szörnyűbb hatással. Catherine néhány pillanatra megdermedt rémületében. A gyertya kialudt: a kanócnak egyetlen kis maradéka sem adott reményt, hogy fúvással felélesztheti. Áthatolhatatlan, megmozdíthatatlan sötétség töltötte el a szobát. Megújult dühvel feltámadó heves szélroham növelte a pillanat iszonyát. Catherine egész testében megremegett. A beálló csöndben távolodó lépteknek s egy messzi ajtó csapódásának zaja hatolt fülébe. Emberi természet ennél többet el nem viselhet. Hideg verejték ütött ki homlokán, kezéből kihullt a kézirat, tapogatózva kereste az utat az ágyhoz, gyorsan beugrott, és a takaró alá bújva keresett menedéket az iszonyattól. Úgy érezte, ezen az éjszakán nem jöhet a szemére álom. Jogosan felébredt kíváncsisággal, felzaklatott érzelmeivel lehetetlenség nyugodnia. S odakint az a szörnyűséges vihar! Általában nem félt a széltől, de most minden egyes roham rémületes jelentést hordozott. A csodálatos módon meglelt kézirat, a reggeli jóslat csodálatos beteljesülése - mire vélje mindezt? Vajh’ mit tartalmazhat? Kire vonatkozhat? Mi módon maradt ilyen sokáig rejtve? - és mily sajátos: épp neki jutott osztályrészéül, hogy felfedezze! Míg magáévá nem tette a tartalmát, nem lelhet sem békét, sem nyugalmat: eltökélte, hogy a nap első sugarainál elolvassa. Addig azonban még sok hosszú, unalmas órának kell eltelnie. Catherine megborzongott, hánykolódott ágyában, s irigyelt mindenkit, ki békésen szunnyad. Kint még tombolt a vihar, számosak voltak zajai, szörnyűbbek, mint maga a szél, melynek rémítő harsogása időközönként megütötte fülét. Szinte még az ágy függönye is mozogni látszott, egy másik pillanatban pedig megremegett az ajtó zárja, mintha belépni próbálna valaki. Tompa suttogások kúsztak végig a galérián, s nemegyszer távoli nyögés dermesztette meg Catherine-ben a vért. Telt-múlt az idő, s az elgyötört Catherine hallotta, amint a ház minden órája elüti a hármat, mire elült a vihar, s ő öntudatlan álomba hullott.

94

Huszonkettedik fejezet Catherine másnap reggel nyolckor arra ébredt, hogy a komorna kitárja a zsalut; s amikor kinyitotta a szemét, azon tűnődve, hogy hogyan csukhatta le egyáltalán, csupa vidám tárgyra esett a pillantása; a tűz már égett, az estéli vihar gyönyörű reggelnek adta át a helyét. Létének tudatával ugyanegy pillanatban visszatért a kézirat emléke is; amint a komorna távozott, ő már ugrott is ki az ágyból, mohón szedte össze a szétszóródott lapokat, amelyek kihullottak a tekercsből, amikor a földre esett; majd visszarepült ágyába, hogy kényelmesen olvashassa el. Most már világosan látta, hogy nem számíthat olyan hosszú kéziratra, mint amilyenek fölött a könyvekben általában borzong, a tekercs ugyanis, mely láthatólag csupa kicsi, egymástól független lapból állott, egészében véve jelentéktelen méretű volt, és sokkal kisebb, mint amekkorának első pillantásra vélte. Mohó szeme gyorsan átfutott egy lapon. Megdöbbent, amikor rájött, mit tartalmaz. Lehetséges volna, vagy pedig érzékei űznek vele csalóka játékot? Nem volt más előtte, mint egy fehérnemű jegyzék, durva és modern betűkkel! Ha bízhat szeme tanúságában, mosócédulát tart a kezében. Megragadott egy másik lapot, és ugyanazokat a tételeket látta, némi változtatással; a harmadik, a negyedik, az ötödik sem kínált semmi újat. Ingek, harisnyák, nyakravalók, mellények bámultak rá mindegyikről. Két másik lap, ugyanannak a kéznek az írásával, alig érdekesebb kiadásokat tartalmazott: hajpor, cipőmadzag és nadrággombok felsorolását. A nagyobb lap pedig, amely a többit beburkolta, első, görcsös sorából ítélve - „gesztenyepej kanca borogatására” - a lódoktor számlája lehetett! Ez volt tehát az iratok gyűjteménye (amelyeket, most már csak ezt hihette, valamely cseléd gondatlansága hagyott ott, ahonnan ő kivette), amely nagy várakozással és riadalommal töltötte el, és megfosztotta fél éjszakai nyugodalmától! Catherine porig volt alázva. Nem volt elég a láda-kaland, hogy bölcsességre tanítsa? Fektében egy sarkát látta csak, de mintha az is vádlón emelkednék fölébe. Mi sem lehetett most már világosabb, mint iménti képzelgésének képtelensége. Feltételezni, hogy egy sok nemzedékkel ezelőtti kézirat felfedezetlen maradhatott egy ilyen modern, ilyen lakályos szobában! - vagy hogy ő legyen az első, aki kellően ügyes felnyitni a ládát, amelynek a kulcsa ott volt mindenki keze ügyében! Hogy áltathatta így magát? Ég óvja attól, hogy Henry Tilney valaha is értesüljön az oktondiságáról! Márpedig jobbára ő tehetett az egészről, hiszen ha a szekrény nem egyezik oly pontosan Henry leírásával a Catherine-re váró kalandokról, soha a legcsekélyebb kíváncsiságot sem táplálta volna a bútordarab iránt. Ez volt az egyetlen vigasztalása. Türelmetlenül vágyott szabadulni oktondiságának gyűlöletes tanúitól, az ágyán szétszórt utálatos papíroktól; fel is kelt nyomban, s összehajtogatta mindet, nagyjából éppolyan alakúra, mint ahogy találta; visszatette eredeti helyükre, azzal a szívbéli óhajjal, hogy semmiféle kellemetlen vakeset többet ne hozza őket napvilágra, hogy akár csak önmaga előtt is szégyenbe kerüljön. Hanem azt az egyet sehogy sem értette, vajon miért volt oly nehéz felnyitni a zárat - hiszen most a lehető legnagyobb könnyedséggel elbánt vele. Ebben aztán csakugyan volt valami rejtelmes, és Catherine egy fél percig el is időzött e hízelgő feltevésnél; amíg csak eszébe nem jutott, hogy az ajtó kezdetben minden valószínűség szerint nem volt zárva, és ő maga zárta be s e gondolatra megint csak elpirult. Amint csak tehette, elszabadult abból a szobából, amelyben a viselkedése ily kellemetlen megfontolásokra adott okot; s gyorsan elért a reggelizőszobába, amelyet még előző este megmutatott Tilney kisasszony. Henryt egyedül találta; s meglehetősen kényelmetlen volt, hogy nyomban abbéli reményének adott kifejezést: Catherine-t nem zavarta a vihar; majd hamiskásan 95

célzott az általuk lakott épület természetére. Catherine a világ minden kincséért sem akarta, hogy gyengesége kiderüljön; mivel azonban valótlant állítani nem tudott, kénytelen volt beismerni, hogy a szél egy kis ideig ébren tartotta. - De most gyönyörű reggelre ébredtünk - tette hozzá, mert szeretett volna a tárgytól szabadulni -, és a vihar meg az álmatlanság mit sem számít, ha egyszer elmúlt. Milyen gyönyörű jácintok! Épp mostanában szerettem meg a jácintot. - És hogyan történt ez? Véletlenül, vagy vita útján? - A húga tanított meg rá: nem tudom, hogyan. Mrs. Allen minden esztendőben nagy igyekezettel próbálta megszerettetni velem, de sosem voltam rá képes, míg a minap meg nem láttam a Milsom utcában: természettől közönyös vagyok a virágok iránt. - Most mégis szereti a jácintot. Annál jobb. Az élvezetnek új forrására bukkant, márpedig minél több helyen kapaszkodik a boldogságba, annál jobb. Meg aztán a szépnemnél mindig kívánatos a virágok iránti szeretet, hogy a hölgyeket a szabadba csalogassa, s gyakoribb testgyakorlásra késztesse, mint amennyire különben rászánnák magukat: s ámbár a jácint szeretete talán szerény kezdet, ki tudja, ha az érzés egyszer felébredt, idővel talán még a rózsát is megszereti. - Csakhogy nekem nincs szükségem efféle élvezetre, hogy kicsalogasson a szabadba. A gyaloglásnak meg a friss levegő belégzésének öröme épp elég nekem, és szép időben a nap nagyobbik részét kint töltöm. Mama mondja is, hogy sosem vagyok odabent. - Akárhogyan is, örülök, hogy megszerette a jácintot. A szeretetet elég megtanulni; és nagy áldás, ha egy ifjú hölgyet meg lehet tanítani valamire. Milyen oktatónak találja a húgomat? Catherine megmenekült a válasz zavarától: belépett ugyanis a tábornok. Mosolygó bókjai kellemes lelkiállapotra vallottak; Catherine-t azonban zavarba hozta gyengéd célzása arra, hogy úgy látszik, Morland kisasszony is híve a korai felkelésnek. Amikor asztalhoz ültek, Catherine figyelmét felkeltette az elegáns reggelizőkészlet, amely, szerencsére, a tábornok ízlését dicsérte. „El van ragadtatva, hogy vendégük helyesli választását; nem tagadja, ő a takaros és egyszerű holmit kedveli; helyesnek véli bátorítani hazája iparát; az ő kisigényű ínyének éppoly zamatos a tea staffordshire-i cserépedényből, mint drezdai vagy sevres-i porcelánból. De ez már egészen régi készlet, két esztendeje vásárolták. Az ipar azóta sokat javult; mikor legutóbb a városban járt, látott néhány szép példányt, és ha e tekintetben nem volna tökéletesen híjával a hiúságnak, kísértést érzett volna, hogy új készletet rendeljen. Bízik benne mindazonáltal, hogy nemsokára alkalom adódhatik új készlet kiválasztására - habár nem magának.” Valószínűleg Catherine volt az egyetlen a társaságban, aki nem értette, mire céloz a tábornok. Röviddel reggeli után Henry Woodstonba indult, ahova hivatali kötelessége szólította két vagy három napra. Mindannyian a csarnokba gyülekeztek, onnan nézték, amint lóra száll; majd visszatérve a reggelizőszobába, Catherine nyomban az ablakhoz lépett: remélte, hogy még egy pillanatig láthatja az alakját. - Meglehetősen kemény próbája ez bátyád lelkierejének - jegyezte meg Eleanorhoz fordulva a tábornok. - Woodstont sötét színben fogja ma látni. - Szép hely? - kérdezte Catherine. - Te mit mondanál, Eleanor? közöld a véleményedet, mert a hölgyek ízlését hölgyek tudják jobban megítélni, házak tekintetében csakúgy, mint férfiak tekintetében. Alighanem a legpártatlanabb szem is elismerné, hogy sok minden szól a javára. A ház szép mezők között áll, 96

délkeletre néz, ugyanilyen fekvésű kitűnő konyhakertje is: a környező falakat én építtettem, és magam szereltem fel a házat fiam használatára vagy tíz esztendeje. A javadalom a családé, Morland kisasszony: s mivel a ház körüli földek javarésze az enyém; természetesen gondoskodom a karbantartásáról. Ha Henry jövedelme egyedül ettől a stallumtól függne, akkor sem látna szükséget semmiben. Talán különösnek tetszik, hogy mindössze két fiatalabb gyermekem lévén, szükségesnek tartottam, hogy hivatást válasszon; természetesen vannak pillanatok, amikor mindnyájan azt kívánnánk, bárcsak mentesülhetne minden hivatali elfoglaltság alól. Ám noha nem biztos, hogy sikerül véleményemnek megnyernem kegyedéket, ifjú hölgyeim, bizonyos vagyok benne, Morland kisasszony, hogy az édesatyja egyetértene velem: szükségesnek vélem, hogy minden fiatalembernek legyen valami elfoglaltsága. A pénz nem számít; nem az a cél; de az elfoglaltság igen. Még Fredericknek is, a legidősebb fiamnak, aki talán oly tekintélyes földbirtokot örököl, mint bármilyen magánember az országban, még neki is van hivatása. Nem kívánhatott lenyűgözőbb hatást érvei számára. A hölgy hallgatása arra vallott, hogy nem lehet rájuk felelni. Az előző este szó esett arról, hogy Catherine-nek megmutatják a házat, és a tábornok most maga ajánlkozott vezetőül; Catherine ugyan azt remélte, hogy egyedül a leányának társaságában derítheti fel a házat, ám a javaslat önmagában is oly boldogító volt, hogy minden körülmények között örömmel kellett elfogadni, hiszen Catherine már tizennyolc órát töltött a Klastromban, és még csak néhány szobáját látta. Az épp csak ráérősen elővett kézimunkadobozt örömteli sietséggel becsukták, és Catherine egy pillanat múlva kész volt csatlakozni a tábornokhoz. „Amikor pedig majd végigmentek a házon, még azt az örömet is megígéri önmagának, hogy elkíséri vendégüket a cserjésbe és a kertbe.” Catherine bókolva beleegyezett. „De talán kellemesebb lenne a vendégnek, ha oda indulna először. Az idő jelenleg kedvező, és az évnek ebben a szakában igen bizonytalan, hogy vajon ilyen is marad-e. Mit részesítene a vendég előnyben? Ő minden esetben a szolgálatára áll. Mit gondol leánya, bájos barátnőjének mi lenne leginkább a kedvére? Ámbár úgy gondolja, maga is meg tudja állapítani. Igen, egész bizonyosan kiolvassa Morland kisasszony szeméből, hogy szeretné - és joggal! - kihasználni a jelenlegi mosolygós időt. De mikor is tévedhet Morland kisasszony ítélete? A Klastrom végtére mindig biztonságos és száraz. Ő maga feltétel nélkül megadja magát, hozza is mindjárt a kalapját, és egy pillanat múlva csatlakozik hozzájuk.” A tábornok kiment a szobából, és Catherine, csalódott, aggodalmas arccal arról kezdett beszélni: mennyire nem szeretné, ha a tábornok tulajdon hajlandósága ellenére vinné ki őket a szabadba, attól a téves elgondolástól vezetve, hogy az ő tetszésére szolgál; hamarosan elhallgattatta azonban Tilney kisasszony, aki egy kissé zavartan így szólt: - Úgy gondolom, az lesz a legokosabb, ha kihasználjuk a délelőttöt, amíg ilyen szép idő van: ne nyugtalankodjék édesapám miatt, ő mindig jár egyet a napnak ebben a szakában. Catherine nem tudta pontosan, hogyan értse ezt. Miért van zavarban Tilney kisasszony? Lehetséges, hogy a tábornok nem szeretné őt végigvezetni a Klastromon? Az ajánlat tőle magától származott. És vajon nem különös, hogy mindig ilyen korán megy el? Sem az ő édesapjának, sem Mr. Allennek nem szokása ez. Felettébb talányos, csakugyan. Mohó kíváncsisággal szerette volna látni a házat, ám alig érzett némi érdeklődést a birtok iránt. Még ha Henry velük lett volna! de így még csak azt sem tudja, mi a festői, ha látja. Ilyen gondolatok foglalkoztatták, de megtartotta őket magának, és türelmes elégedetlenséggel vette fel főkötőjét. Amikor azonban a gyepről első ízben pillantotta meg a Klastromot, várakozását meghaladta a nagyszerűsége. A ház jókora udvar köré épült: a gótikus díszekben gazdag négyszög két oldala csodálatraméltóan kiemelkedett. A többit ódon fákkal benőtt dombok takarták el, vagy dús 97

ültetvények, és a mögötte emelkedő meredek, még március csupasz hónapjában is szép erdős dombok oltalmazták. Catherine sohasem látott még ehhez foghatót; s a látvány olyan gyönyörűséggel töltötte el, hogy hozzá értő irányításra sem várva kitört belőle csodálata és dicsérete. A tábornok egyetértő hálával fogadta; úgy tűnt fel, mintha ez idáig szinte nem is alkotott volna Northangerről határozott ítéletet. A csodálat következő tárgya a konyhakert volt; a tábornok a parkon át vezette oda vendégét. Catherine óhatatlanul is rossz érzéssel hallgatta, hány holdra rúg a veteményeskert területe; kétszeresénél is több volt ugyanis, mint akár Mr. Allené, akár az édesapjáé, beleértve a templomkertet meg a gyümölcsöst is. A falaknak száma is, hossza is végtelen; közöttük melegházak valóságos falva emelkedett, területén pedig egy egész falura való ember munkálkodott. A tábornoknak hízelgett Catherine ámuló pillantása, amely szinte csakoly érthetően elárulta, mint hamarosan szavakkal elmondania is kényszerítette, hogy még soha ehhez fogható kertet nem látott; és a tábornok szerényen be is ismerte, hogy „maga ugyan semmi efféle becsvágyat nem táplál, nincs is rá különösebb gondja, de úgy hiszi, veteményesének nem akad párja az egész királyságban. Ha van vesszőparipája, hát ez az. Szereti a kertet. Bár étkezés tekintetében többnyire igénytelen, a jó gyümölcsöt szereti - vagy ha ő maga nem is, barátai és gyermekei igen. Hanem azért sok bosszúság is jár egy ilyen kerttel. A legnagyobb gond sem biztosíthatja mindig a legértékesebb gyümölcsöt. Az ananász-hajtatóház például az elmúlt évben mindössze száz darabot hozott. Mr. Allen is bizonyára hasonló kellemetlenségeket tapasztal, csakúgy, mint ő.” - Ó nem, egyáltalán. Mr. Allent nem érdekli a kert; ki sem megy soha. A tábornok az önelégültség diadalmas mosolyával fejezte ki abbéli óhaját, vajha ő is megtehetné ugyanezt, mert ahányszor ő a magáéba kimegy, mindig akad ilyen vagy amolyan bosszúság, mindig van valami, ami keresztülhúzza a terveit. - Hogyan művelik Mr. Allen palánta-házait? - s leírta a magáénak a természetét, miközben beléptek. - Mr. Allennek mindössze egyetlen kicsi melegháza van, amelyben Mrs. Allen tartja télen a növényeit, és olykor tüzet raknak benne. - Boldog ember! - szólt a tábornok, elégedett megvetéssel. A kert valamennyi parcelláján, valamennyi fal mentén végig vezette vendégét, míg az ugyancsak bele nem fáradt a nézelődésbe, a csodálkozásba; majd végül eltűrte, hogy a leányok nagy sokára éljenek egy külső ajtó adta lehetőséggel, ezután pedig kifejezte abbéli óhaját, hogy megvizsgálja néhány újabb változtatás eredményét a teaházban, és sétájuk kellemes meghosszabbítását javasolta, ha Morland kisasszony még nem fáradt. - De hová mégy, Eleanor? Miért azon a hideg, nedves ösvényen indulsz oda? Morland kisasszony lába vizes lesz. A legjobb út a parkon át vezet. - Nekem ez a kedvenc utam - mondta Tilney kisasszony -, úgyhogy mindig azt gondolom, ez a legjobb és a legrövidebb. De talán csakugyan nedves. Keskeny ösvény kanyargott öreg skót fenyők sűrű ligetében; a komorsága meglepte Catherine-t, s oly mohón kívánt behatolni ide, hogy még a tábornok helytelenítése sem akadályozhatta meg, hogy előre ne lépjen. A tábornok észrevette Catherine igyekezetét, és mert ismételten az egészségére hivatkozva is hiába próbálta visszatartani, túlságosan udvarias volt, hogysem továbbra is ellenkezzék. Mindamellett kimentette magát az alól, hogy velük tartson: „A nap sugarai, úgy érzi, nem eléggé vidámak; és majd más útvonalon találkozik a hölgyekkel.” Így szólván, megfordult; és Catherine nagy megdöbbenésére azon kapta magát, 98

hogy a hangulata megkönnyebbült az elválástól. A döbbenet azonban kevésbé volt nyilvánvaló, mint a megkönnyebbülés, nem okozott tehát sértést; és Catherine könnyed vidámsággal emlegette a liget sugallta élvezetes mélabút. - Különlegesen szeretem ezt a helyet - mondta társnője, és felsóhajtott. - Édesanyám kedvenc sétaútja volt. Catherine még sosem hallotta, hogy a család emlegette volna Mrs. Tilneyt, és e gyengéd emlékezés keltette érdeklődés nyomban ki is ütközött megváltozott arckifejezésén, valamint hallgatásában, amellyel a továbbiakra várt. - Milyen gyakran sétáltam itt vele! - fűzte hozzá Eleanor -, habár akkor még nem szerettem ezt a helyet úgy, ahogy azóta szeretem. Akkor egyenesen csodálkoztam, hogy ő ezt választotta. De az emléke kedvessé teszi a szememben. - S vajon nem kellene-e, hogy a férje szemében is kedvessé tegye? - tűnődött Catherine. Márpedig a tábornok nem akart belépni ide. - Tilney kisasszony hallgatott, úgyhogy ő megkockáztatott egy mondatot: - A halála bizonyára nagy megpróbáltatás volt. - Nagy, és egyre nagyobb - felelte halkan a másik. - Mindössze tizenhárom éves voltam akkor; s habár oly erősen éreztem a veszteséget, amennyire egy ilyen fiatal teremtés csak érezheti, akkor még nem tudhattam úgy, amint most tudom, hogy valójában mekkora veszteség ért. Egy pillanatra elhallgatott, azután igen határozottan tette hozzá: - Nincs lánytestvérem, mint tudja - és ámbár Henry - ámbár a bátyáim igen szeretetteljesek, és Henry sokat van itt, amiért igen hálás vagyok, óhatatlanul gyakran vagyok magányos. - Bizonyára nagyon nélkülözi a bátyját. - Egy anya mindig jelen van. Egy anya állandó jó barát; a hatása erősebb, mint bárki másé. - Nagyon bájos asszony volt? Szép volt? Van róla kép a Klastromban? És miért kedvelte annyira ezt a ligetet? Vajon mert mélabús volt? - ömlöttek most már a kíváncsi kérdések. Az első háromra azonnali igenlő választ kapott: a következő kettő fölött átsiklottak; és Catherinenek a néhai Mrs. Tilney iránti kíváncsisága nőttön nőtt minden kérdéssel, akár kapott rá választ, akár nem. Arról meg volt győződve, hogy a házassága boldogtalan volt. A tábornok minden bizonnyal rideg férj volt. Nem szereti elhalt hitvese kedvenc sétaútját: szerethette hát őt magát? Meg aztán akármennyire jóképű, van valami az arcvonásaiban, ami arról árulkodik, hogy nem bánt jól a feleségével. - Az arcképe, gondolom - és Catherine elpirult tulajdon agyafúrt kérdésén - bizonyára az édesapja szobájában lóg? - Nem; a fogadószobába szánták; édesapám azonban elégedetlen volt a festménnyel, és egy darabig nem volt helye. Kevéssel édesanyám halála után én kaptam meg a képet a szobám számára, és a hálókamarámban akasztottam fel - ahol boldogan megmutatom kegyednek; nagyon élethű. - Íme: újabb bizonyíték. Egy elhunyt hitves - igen élethű - arcképe, amelyet a férj nem becsül! Szörnyen kegyetlen lehetett hozzá! Catherine nem igyekezett tovább palástolni önmaga elől érzéseit, amelyeket a tábornok, minden figyelmessége ellenére, felkeltett volt, s eddigi rettegése és idegenkedése most tökéletes irtózattá fajult. Irtózattá, igen! E bájos asszony iránti kegyetlenség meggyűlöltette Catherine-nel a tábornokot. Gyakran olvasott ilyen jellemekről; az efféle jellemet Mr. Allen természetellenesnek és elrajzoltnak mondta - de íme, itt az élő bizonyság az ellenkezőjére.

99

Épp eldöntötte magában ezt a kérdést, amikor az ösvény végén magába a tábornokba ütköztek; és Catherine minden erényes felháborodása ellenére ismét csak kénytelen volt mellette lépdelni, hallgatni rá, mi több: még mosolyogni is, amikor amaz mosolygott. Minthogy azonban már nem sikerült élvezetet lelnie a környező tárgyak látásában, hamarosan lassabbra fogta lépteit; a tábornok észrevette, és a vendég egészsége iránti aggodalmában - aminek láttán Catherine elrestellte magát a tábornokról alkotott véleménye miatt - buzgón sürgette, hogy leányával térne vissza a házba. Ő is követi majd a hölgyeket egy negyedóra múlva. Megint elváltak - Eleanort azonban fél perc múlva visszahívták, hogy szigorú intelemben részesüljön: nehogy körülvezesse barátnőjét a Klastromban a tábornok visszatéréséig. Catherine ugyancsak figyelemreméltónak találta, hogy a tábornok megint csak aggályosan igyekszik késleltetni azt, amit ő oly hőn kíván.

100

Huszonharmadik fejezet Mire a tábornok bejött, ifjú vendége egy órát töltött el házigazdája jellemének nem éppen kedvező bírálatával. „Ez a hosszas távollét, e magányos barangolások nem vallanak nyugodt lélekre, tiszta lelkiismeretre.” Nagy sokára megjelent a tábornok; és lett légyen tűnődése mégoly komor, az ő társaságukban tudott mosolyogni. Tilney kisasszony érzékelte barátnője kíváncsi érdeklődését a ház iránt, és hamarosan ismét szóba hozta a tárgyat; édesapja pedig, aki Catherine várakozásával ellentétben nem állt elő semmiféle ürüggyel a további halogatásra, azon kívül, hogy öt percre megállt, és a visszatérésükre harapnivalót rendelt a szobába, végül kész volt rá, hogy elkísérje őket. Elindultak; s a tábornok nagyvonalúan, méltóságteljes léptekkel, amelyek - habár nem rendíthették meg az olvasmányaiból tájékozott Catherine kételyeit - tetszettek a szemnek, átvezette őket a csarnokon, keresztül a család fogadószobáján meg egy használaton kívüli előszobán, egy mind méretére, mind berendezésére nézve pompás terembe - az igazi fogadószobába, amelyet csak előkelő társaság fogadására használtak. Nagyon pompás - nagyon nagyvonalú nagyon elragadó! - Catherine-től mindössze ennyi telt, mert felületes tekintete épp csak a selyem színét különböztette meg; s a részletes dicséret, a sokatmondó dicséret már magától a tábornoktól származott; bármiféle szoba berendezése, ha mégoly költséges vagy elegáns volt is, mit sem jelentett Catherine-nek; nem érdekelte a tizenötödik századinál modernebb bútor. Amikor a tábornok kielégítette tulajdon kíváncsiságát, és alaposan szemügyre vett minden egyes jól ismert díszítményt, továbbmentek a könyvtárszobába, amely a maga módján hasonlóképpen pompás terem volt; könyvgyűjteményére bármelyik szerény ember is büszkén tekintett volna. Catherine az eddiginél őszintébben hallgatott, csodált és bámult mindent - magába szívott minden lehetőt a tudásnak eme tárházából, átfutván fél polcra való könyv címét - és kész volt továbbhaladni. Ám újabb lakosztályok nem nőttek ki a földből, ha mégúgy óhajtotta is. Akármennyire hatalmas volt az épület, a legnagyobb részét már bejárta; habár amikor megtudta, hogy az addig látott hat vagy hét helyiség, a konyhával együtt, az udvarnak három oldalát veszi körül: alig hihette, s nehezen győzhette le a gyanút, hogy van ott még sok titkos kamra is. Némi megkönnyebbülést jelentett mindazonáltal, hogy miközben visszatérnek a mindennap használatos szobákba, áthaladnak néhány kevésbé fontos, az udvarra néző szobán, amelyek imitt-amott nem egészen áttekinthető folyosókkal kötik össze a különböző oldalakat; és Catherine-t útjuk során az is vigasztalta, amikor megtudta, hogy most a hajdani kerengőben jár; amikor meglátta az egykori cellák maradványait, s amikor több ajtót vett észre, amelyeket sem ki nem nyitottak, sem meg nem magyaráztak; amikor továbbá a biliárdszobában, majd a tábornok lakosztályában találta magát, anélkül hogy a kettő kapcsolatát megértette volna, vagy a megfelelő irányba tudott volna fordulni, mikor onnan kilépett; végezetül pedig, amikor áthaladt egy sötét kis szobán, amely Henry fennhatóságára vallott, és tele volt szórva az ő könyveivel, puskáival, köpenyeivel. Az ebédlőbe érve a tábornok nem tudott lemondani arról az élvezetről, hogy a szobának - noha már látták; és látják is minden áldott nap öt órakor - le ne lépje a hosszát Morland kisasszony pontosabb tájékoztatására a tekintetben, ami felől nem kételkedett és nem is érdeklődött; innen közvetlenül a konyhába jutottak - a kolostor egykori konyhájába, amely a hajdani idők tömör falaiban és füstjében, a maiaknak pedig tűzhelyeiben és melegítő szekrényeiben bővelkedett. A tábornok újító hajlama itt sem tétlenkedett: a szakácsnők tevékenységének e tágas színterén a munkájukat megkönnyítő minden modern találmányt alkalmaztak; s amikor mások géniusza kudarcot vallott, a tábornoké gyakran előállt a szükséges jobbítással. Csupán e hely részére 101

juttatott adományai révén már előkelő rangra tehetett volna szert a kolostor jótevőinek sorában. A konyha falaival véget is ért a Klastrom ódonsága; a négyszög romos negyedik oldalát még a tábornok atyja lebontatta, és helyébe felépíttette a mait. Itt megszűnt minden, ami tiszteletre méltó. Az új épület nemcsak új volt, hanem fennen hirdette is, hogy az: csupán melléképületnek szánták, és hátul az istállóudvarral volt határos, következésképpen semmiféle építészeti egységet nem tartottak szükségesnek. Catherine tomboló dühvel gondolt arra a kézre, mely puszta gazdasági célok érdekében elsöpörte azt, ami értékesebb volt mind a többinél; és - ha a tábornok engedi - örömest lemondott volna a gyötrelemről, hogy ily alantas sorsra jutott színhelyet kelljen bejárnia; csakhogy ha a tábornok büszke volt valamire, úgy a melléképületei elrendezésére volt büszke; mivel pedig szentül hitte, hogy a Morland kisasszonyéhoz hasonló elme számára mindig élvezetes látvány az elrendezés és a kényelem, amellyel a szolgálatára rendeltek fáradozását enyhítik, nem érezte szükségét mentegetőzni; amiért továbbvezeti. Futtában végignézték valamennyit; és Catherine-re várakozásán felül hatást gyakorolt a kényelmük és sokaságuk. Az a rendeltetés, amelyre Fullertonban néhány idomtalan kamra meg egy kényelmetlen mosogatókonyha elegendőnek ítéltetett, itt kényelmes és tágas színteret kapott. A lépten-nyomon felbukkanó cselédek nagy száma nem kevésbé hatott rá, mint a helyiségeké. Akárhová mentek, egy facipős lány bókolt előttük, vagy egy ingujjra vetkezett lakáj surrant odébb. Holott ez itt klastrom! Mily kifejezhetetlenül különböző a háztartásnak ez a szervezete az általa olvasottaktól - az apátságoktól és más kastélyoktól, amelyekben, noha minden bizonnyal nagyobbak voltak Northangernél, a ház minden piszkos munkáját legfeljebb ha két pár női kéz végezte el. Mrs. Allen gyakran csodálkozott, hogy hogyan tudnak a végére jutni; s Catherine is meglepődött, amikor látta, hogy itt mi mindenre van szükség. Visszatértek a csarnokba, hogy felmehessenek a főlépcsőn, és megszemlélhessék fájának szépségét, dúsan faragott díszítéseit: amikor felértek, a Catherine szobájának galériájával ellenkező irányba fordultak, és hamarosan ugyanazon a szinten egy másik, hosszabb és szélesebb galériára értek. Itt Catherine-t bevezették sorra három nagy hálószobába: mindegyiknek volt tökéletesen és csinosan felszerelt öltözködőszobája; e lakosztályok kényelme és eleganciája érdekében nem takarékoskodtak semmivel, amit a pénz és az ízlés megadhatott; s mivel ezeket az elmúlt öt év folyamán rendezték be, tökéletesek voltak mindabban, ami általános tetszésre szolgál, és híjával mindannak, ami Catherine-t megörvendeztethette volna. Amikor szemügyre vették az utolsót is, a tábornok futólag nevén említett néhány előkelő személyt, aki különböző alkalmakkor e szobákat megtisztelte, majd mosolygó arccal fordult Catherine-hez, és ama reményének adott kifejezést, hogy a szobák legközelebbi lakói talán „fullertoni barátaink lesznek”. Catherine felfogta a váratlan bókot, és mélységesen bánta, hogy lehetetlen jószívvel gondolnia arra az emberre, aki ily nyájas hajlandósággal van őiránta, és ennyire udvariasan viseltetik egész családja iránt. A galéria szárnyas ajtóban végződött, amelyet Tilney kisasszony, előrelépve, kitárt, s áthaladt rajta; és már nyitotta a baloldali első ajtót, amely újabb hosszú galériára vezetett, amikor a tábornok előrelépett; sietősen, és, mint Catherine vélte, meglehetős haragosan szólította leányát, megkérdezvén, hogy hova megy? És vajon mi látnivaló lenne még ott? Nem látott-e Morland kisasszony már mindent, ami méltó lehet a figyelmére? És nem gondolja-e Eleanor, hogy barátnője netán frissítőre vágyik ennyi megerőltetés után? Tilney kisasszony azonnal visszavonult, a súlyos ajtó pedig Catherine legnagyobb bánatára bezárult, holott az ajtó mögé vetett kurta pillantással keskenyebb folyosót látott, több ajtót, és csigalépcsőre valló jeleket, s úgy gondolta: íme, itt van karnyújtásnyira valamitől, ami végre méltó a figyelmére; s miközben kelletlenül lépdelt visszafelé a galérián, úgy érezte, jobban örülne, ha megvizsgálhatná a háznak 102

ezt a végét, mint ha a többinek egész pompáját láthatná. Az is serkentette, hogy a tábornok nyilvánvalóan meg akar előzni egy effajta vizsgálatot. Valamit bizonyára rejteget! Catherine-t elragadta néhányszor a képzelete, most azonban nem vezetheti tévútra; s hogy az a valami mi lehet, arra látszott utalni Tilney kisasszonynak egy rövid mondata, miközben némi távolságból követték a tábornokot lefelé a lépcsőn: - Anyám egykori szobájába akartam bevinni kegyedet - abba a szobába, amelyikben meghalt... ennyit mondott csupán; de ez a néhány szó több oldalnyi értesülést közölt Catherine-nel. Nem csoda, hogy a tábornok húzódozik a szobában bízvást található tárgyak látásától; minden bizonnyal kerüli azt a szobát, amióta csak lejátszódott a szörnyű jelenet, mely megszabadította feleségét a szenvedéseitől, őbenne pedig mindörökre bennehagyta a lelkiismeret fullánkját. Amikor legközelebb kettesben maradt Eleanorral, vakmerően kifejezte vágyát, hogy legyen szabad megnéznie a lakosztályt, csakúgy, mint a ház ama szárnyának többi részét; és Eleanor megígérte, hogy elkíséri oda, amikor alkalmas lesz rá az idő. Catherine megértette: meg kell várniuk, amíg a tábornok elmegy hazulról, csak akkor léphetnek be abba a szobába. - Nemde úgy maradt, ahogy volt? - kérdezte Catherine, mély érzéssel. - De igen; tökéletesen. - És vajon mennyi idő telt el az édesanyja halála óta? - Kilenc éve halt meg. - Márpedig kilenc év, Catherine jól tudta, csekély idő ahhoz képest, amennyi rendszerint lepereg a meggyötört feleség halála után, mire a szobáját megint kitakarítják. - Kegyed bizonyára mellette volt a végső percig? - Nem - mondta Tilney kisasszony, és felsóhajtott -; fájdalom, nem voltam itthon. Betegsége hirtelen volt és rövid; mire hazaértem, minden bevégeztetett. Catherine ereiben megdermedt a vér a hallott szavakból természetszerűleg fakadó iszonyú sejtelemre. Lehetséges volna? Lehetséges, hogy Henry atyja...? És mégis: mennyi példa igazolja még a legsötétebb gyanút is! És amikor este, míg ő a barátnőjével kézimunkázott, látta a tábornokot, amint lassan fel-alá járt a fogadószobában egy teljes óra hosszat, gondolataiba merülten, földre szegezett szemmel és összevont szemöldökkel, Catherine úgy érezte: lehetetlen, hogy igazságtalanul gyanúsítaná. Egy Montoni viselkedése, magatartása volt! Mi tolmácsolhatna érthetőbben egy komor elmét, amelyből nem halt még ki teljesen az emberiesség, amint borzadva tekint végig a múlt bűnein? Boldogtalan férfiú! És Catherine tépelődése oly gyakran irányította tekintetét a tábornok felé, hogy végül magára vonta Tilney kisasszony figyelmét. - Édesapám gyakran járkál így a szobában - suttogta -, nincs benne semmi szokatlan. - Annál rosszabb! - gondolta Catherine; e különös alkalommal űzött testmozgást ugyanaz az erő irányítja, mint sajátos reggeli sétáit, és semmi jót nem ígér. Véget ért az este; éppoly kevéssé volt változatos, mint amilyen hosszúnak tűnt, s csak még jobban tudatára ébresztette Catherine-t, mennyire hiányzik a körükből Henry. Szívből örült, amikor elbocsátották; habár nem az ő szemének szánták azt a pillantást, amellyel a tábornok a leányát a csengőhöz utasította. A komornyik meg akarta gyújtani ura gyertyáját, de amaz megtiltotta; még nem vonul vissza. - Számos röpirattal kell még végeznem, mielőtt nyugovóra térhetek - mondotta Catherine-nek -; s talán még órákig is eltűnődöm a nemzet ügyein, amikor kegyed már alszik. De vajon találhat-e bármelyikünk alkalmasabb foglalatosságot? Az én

103

szemem a mások javának érdekében romlik, a kegyedé pihen, hogy jövendő pusztításra készülhessen. Ám sem az állítólagos elfoglaltság, sem a pompás bók nem téríthette el Catherine-t attól a gondolattól, hogy bizonyára egészen más oka lehet annak, ha valaki a megérdemelt pihenést így elodázza. Órákig fennmaradni miután a család már aludni tért, holmi ostoba röpiratok fölött - nem nagyon valószínű. Bizonyára mélyebb oka van: el kell végezni valamit, s ez csak olyankor lehetséges, amikor a ház népe már alszik; erre pedig már szükségképpen jött az a következtetés, hogy Mrs. Tilney valószínűleg most is él, ismeretlen okból be van zárva, és esténként férjének kegyetlen kezéből kapja a silány ételt. Döbbenetes volt bár e gondolat, ám mégiscsak jobb, mint a természetellenesen siettetett halál, hiszen a dolgok rendje és módja szerint a hölgynek hamarosan ki kell szabadulnia. Állítólagos hirtelen betegsége, leányának és valószínűleg a fiainak is távollétében - mindez kedvezett a bebörtönöztetés gondolatának. Eredetét - féltékenység talán? avagy öncélú kegyetlenség? - ki kell bogozni még. Catherine vetkezés közben hánytorgatta elméjében e dolgokat, s hirtelen rádöbbent: nem lehetetlen, hogy aznap reggel épp e boldogtalan asszony raboskodásának színhelye mellett haladt el - talán csak néhány lépésnyire a cellától, ahol napjait tengeti; hisz a Klastromnak mely része lehetne alkalmasabb e célra, mint amelyikben még ma is látható az egykori szerzetescellák nyoma? A magas, boltíves, kőpadlós folyosón, amelyre már így is sajátos borzongással lépett, jól emlékezett az ajtókra, amelyekről a tábornok nem adott számot. Hová vezethetnek vajon azok az ajtók? Feltevése támogatására az is eszébe jutott, hogy a tiltott galéria, ahonnan a boldogtalan Mrs. Tilney lakosztálya nyílik, amennyire hihet emlékezetének, pontosan a gyanús cellasor fölött helyezkedik el, a lépcső pedig ama szobák mellett, amelyekre futó pillantást sikerült vetnie, titkos összeköttetésben van a cellákkal, és alkalmas eszközül szolgálhatott a férj gonosz mesterkedéséhez. Talán épp azon a lépcsőn vitték le a hölgyet a művi úton előidézett eszméletlenség állapotában! Catherine olykor visszahőkölt önnön vakmerő feltevéseitől, olykor pedig félte vagy remélte, hogy elvetette a sulykot; lehetetlenség volt azonban e feltevéseket elhessegetnie, hisz minden jel támogatta őket. A négyszögnek az az oldala, amelynek mentén vélhetőleg lejátszódott a bűnös jelenet, az ő szobájával épp átellenben volt, és eszébe jutott, hogy ha tüzetesen megfigyeli, a tábornok lámpásának néhány kósza fénysugara tán áthatol az alsó ablakokon, amikor leereszkedik feleségének börtönébe; ezért mielőtt ágyába tért volna, Catherine kétszer is kisurrant szobájából a galéria megfelelő ablakához, hogy vajon nem lát-e fényt; odakint azonban minden sötét volt, és egyébként is korán van még. A felhallatszó neszekből arra a meggyőződésre jutott, hogy a cselédség még ébren van. Éjfélig, gondolta, hiábavaló az őrködés; de majd ha az óra elüti a tizenkettőt és minden elcsöndesül, kilopózik - ha ugyan el nem borzasztja a sötétség -, és megnézi újra. Az óra elütötte a tizenkettőt - és Catherine már egy fél órája aludt.

104

Huszonnegyedik fejezet A következő nap nem szolgált alkalommal a rejtelmes szobák felderítésére. Vasárnap volt, és a délelőtti meg a délutáni istentisztelet közötti időt teljes egészében igénybe vette a tábornok, hogy testgyakorlást végezzenek odakinn, és hideg sültet fogyasszanak odabenn; s akármekkora volt is Catherine kíváncsisága, a bátorsága nem volt elegendő ahhoz, hogy vacsora után kívánná folytatni a kutatást, akár a hat és hét óra közötti alkonyi ég halványuló fényénél, akár egy szeszélyes lámpás noha erősebb, de részleges világánál. Az egyetlen érdekesebb tárgy tehát, amellyel ez a nap képzeletét megajándékozta, a Mrs. Tilney emlékét megörökítő igen elegáns emlékmű volt, szemközt a család templomi padjával. Nyomban magára vonta és le is bilincselte Catherine figyelmét; s a fennkölt sírfelirat olvastán amelyben minden erénnyel felruházta hitvesét vigasztalan férje, aki ilyen vagy amolyan módon a pusztulását okozta - még könnyekre is fakadt. Meglehet, nem volt abban semmi különös, hogy a tábornok, miután efféle emlékművet állíttatott, szembe is tud vele nézni; ám hogy az emlékmű láttán ily merész nyugalommal ülhet, ilyen fensőbbséges tartással, ily rettenthetetlenül pillanthasson körül, sőt, hogy egyáltalán be merjen lépni a templomba - nos, ezen Catherine ugyancsak elcsodálkozott. Nem mintha nem ismerte volna számos példáját a bűnben hasonlóképp megkérgesedett lényeknek. Tucatszám emlékezett olyanokra, akik minden lehetséges vétekben megátalkodtak, bűnt bűnre halmoztak, kedvük szerint meggyilkoltak bárkit, sem emberséget, sem lelkiismeret-furdalást nem éreztek; míg csak az erőszakos halál vagy a klastromi visszavonultság nem tett pontot sötét pályafutásukra. Önmagában az, hogy emlékművet emeltek Mrs. Tilneynek, a legcsekélyebb mértékben sem oszlatta el Catherine kételyeit a hölgy halála felől. Mit bizonyítana, ha akár leszállana is a családi sírboltba, ahol a hölgy porai állítólag nyugszanak; ha megtekinthetné a koporsót, amely, úgymond, a maradványait rejti? Catherine épp eleget olvasott, nálánál jobban senki sem tudhatta, mennyire könnyű egy viaszbábot látszat-szertartással eltemetni. Másnap kissé ígéretesebben virradt a reggel. Ha minden egyéb tekintetben alkalmatlan volt is a tábornok korai sétája, ennek a célnak kedvezett; és mihelyt Catherine tudta, hogy házigazdája kint van a házból, nyomban megkérte Tilney kisasszonyt: teljesítené ígéretét. Eleanor kész volt a rendelkezésére állni; amikor pedig menet közben Catherine egy másik ígéretére emlékeztette, első útjuk a Tilney kisasszony hálószobájában függő arcképhez vezetett. A kép igen szép asszonyt ábrázolt; arckifejezése szelíd és tűnődő, s mindeddig igazolta új szemlélőjének várakozását; egyéb tekintetben azonban rácáfolt: Catherine ugyanis arra számított, hogy a vonások, a tartás, az arckifejezés szakasztott párja, szakasztott mása lesznek, ha nem Henryének, de Eleanorénak - ő ugyanis csak olyan képekről tudott, amelyeken hasonlított egymáshoz anya és gyermeke. Ha egy arcot egyszer ábrázoltak, nemzedékek során át ábrázolták ugyanúgy. Itt azonban firtatnia, fontolgatnia, kutatnia kellett a hasonlóságot. E hátrány ellenére is felhevült érzelemmel szemlélte; s ha nem vonja el erősebb érdeklődés, nem szívesen hagyta volna ott. Ahogy a nagy galériára beléptek, túlságosan eluralkodott rajta az izgalom, hogysem társalgásba bocsátkozott volna; némán nézte csak társnőjét. Eleanor arckifejezése szomorú volt, de higgadt; nyugalma arra vallott, hogy hozzáedződött már a komor tárgyakhoz, amelyekhez közeledtek. Megint belépett a szárnyas ajtón, keze megint a fontos zárat érintette, és Catherine, ki lélegezni is alig tudott, rettegő óvatossággal fordult meg, hogy az előzőt becsukja, amikor a galéria túlsó végén egy alak, magának a tábornoknak rettegett alakja állott előtte! Ugyanabban a pillanatban, s a tábornok legemeltebb hangján, az „Eleanor!” név zengett végig a házon, adott tudomást Tilney kisasszonynak atyja jelenlétéről, s keltett Catherine-ben rettegést. A tábornok 105

láttán első ösztönös mozdulata az elrejtőzés kísérlete volt, ám alig remélhette, hogy észrevétlen maradt; amikor pedig barátnője, aki mentegetőző pillantással sietősen elsuhant mellőle, csatlakozott édesapjához, és eltűnt vele, Catherine a maga szobájában keresett futva menedéket, bezárkózott, és úgy érezte, sosem lesz bátorsága, hogy megint lemenjen. Legalább egy óra hosszát maradt ott, heves izgalomban; mélységesen együttérzett szegény barátnőjének állapotával, s maga is minden percben várta a feldühödött tábornok felszólítását, hogy jelenjék meg a színe előtt. Felszólítás azonban nem érkezett; s végezetül, amikor Catherine meglátta, hogy egy hintó hajt a Klastrom felé, kellőképp felbátorodott, hogy lemenjen, és a látogatók védelmében szembenézzen házigazdájával. Vidám társaságot talált a reggelizőszobában; a tábornok bemutatta nekik, mint leányának barátnőjét, kitüntető modorban, amely olyan jól leplezte neheztelő dühét, hogy Catherine pillanatnyilag legalább az életét nem féltette. Eleanor pedig kinek becsületére vált, mennyire fegyelmezte arckifejezését, hogy őrizze édesapja jó hírét megragadta az első alkalmat, hogy így szóljon Catherine-hez: - Édesapám csak azt kívánta, hogy válaszoljak egy levélre - amire Catherine már-már remélte, hogy a tábornok vagy nem látta meg, vagy pedig holmi taktikai megfontolásból engedte remélnie, hogy látatlan maradt. Csak ebben bízva merészelt a társaság eltávozása után is a tábornok jelenlétében maradni, s ebbéli hitében mi sem zavarta meg. A délelőtt tűnődésének folyamán Catherine arra az elhatározásra jutott, hogy másodjára egyedül kísérti meg a tiltott ajtót. Minden tekintetben kedvezőbb lesz, ha Eleanor tudatlanságban marad a dolog felől. Kitenni őt az újabb felderítés veszedelmének, becsábítani egy szobába, melynek látványa a szívét facsarná, nem volna barátnőre valló cselekedet. Ha mégoly szörnyű haragra gerjed is a tábornok, őt nem fenyegeti annyira, mint a leányát; no és, gondolta Catherine, maga a vizsgálat is hatásosabb, ha társ és tanú nélkül végzi el. Lehetetlenség volna Eleanor előtt felfedni gyanúját, amitől ő, minden valószínűség szerint, mindeddig szerencsére mentes; épp ezért Eleanor jelenlétében nem is kutathat a tábornok kegyetlenségének ama bizonyítékai után, amelyek, ha eddigelé megmenekedtek is a felfedeztetéstől, egyszer minden bizonnyal napfényre kerülnek, hitte szilárdan Catherine, holmi utolsó leheletig rótt naplótöredék alakjában. A lakosztály felé vezető utat immár tökéletesen elsajátította; nem volt hát vesztegetni való idő, ha feladatával végezni akar, mire Henry, akit másnapra vártak, visszatér. Az idő pompás volt, a bátorsága töretlen; négykor kétórányit időzik még a nap a látóhatár felett, s Catherine-nek más dolga nem volt, mint a szokásosnál fél órával hamarabb visszavonulni, hogy felöltözködjék vacsorához. Megtörtént; az óra még el sem ütötte a négyet, amikor Catherine már egyedül lelte magát a galérián. Nem fecsérelhette az időt fontolgatásra; tovasietett, a lehető legcsekélyebb nesszel surrant be a kétszárnyú ajtón, körül se nézett, lélegzetet se vett, úgy rohant a kérdéses ajtó felé. A zár engedelmeskedett kezének, szerencsére minden baljós zörej nélkül, mely bárki emberi lényt felriaszthatott volna. Lábujjhegyen lépett a szobába; az kitárult előtte; ám néhány percbe telt, míg Catherine képes volt beljebb lépni. Amit látott, valósággal odaszegezte, s minden ízében izgalom járta át. Tágas, arányos szobát pillantott meg, láthatólag nem mindennapos használatra terítővel leborított szép ágyat; csillogó kályhát, mahagóni szekrényeket és makulátlanul festett székeket, amelyeket a két húzó-ablakon vígan beömlő nyugati nap vont meleg fénybe. Catherine arra számított, hogy érzései hevesen felgerjednek, s fel is gerjedtek valóban. Előbb megdöbbenés és kétely fogta el; majd ezt a józan ész a szégyen keserű érzetével tetézte. A szobát illetően nem tévedhetett; de mily vaskos volt a tévedése minden egyébben! - hogy mit jelenthettek Tilney kisasszony szavai! hogy mit fontolgatott ő maga! Ez a szoba, amelyet oly igen ódonnak vélt, a helyzetét oly szörnyűnek, a tábornok édesatyja építette szárny utolsó helyiségének bizonyult. Még két ajtó nyílt belőle, minden bizonnyal öltözködőfülkékbe; ám Catherine a legcsekélyebb hajlandóságot sem érezte, hogy bármelyiken benyisson. 106

Vajon a fátyol, amelyet Mrs. Tilney utolsó sétáján viselt, vajon a kötet, mely utolsó olvasmánya volt, fennmaradt-e, elregélni azt, amiről más suttogni sem merészel? Nem: lett légyen bármi a tábornok bűne, minden bizonnyal okosabb annál, hogysem efféle gyanús tárgyakat meg ne semmisítsen. Catherine torkig volt a kutatással, vágyott szobájának biztonsága után, hol rajta kívül senki sem tud a botorságáról; s már-már készült csakoly halkan visszavonulni, ahogyan az imént behatolt, midőn, maga sem tudta honnan, lépteket hallott, s a hallatukra megállt és megremegett. Hogy itt találja akár csak egy cseléd is, már az is kellemetlen: ám hogy a tábornok (márpedig ő mintha mindig ott járna, ahol a legkevésbé kívánatos) - sokkalta rosszabb! Catherine fülelt - a hang elült; s eltökélvén, hogy egy pillanatot sem veszít, Catherine kilépett az ajtón és becsukta. Épp ebben a szempillantásban nyitottak ki sietősen alant egy ajtót; valaki hallhatólag gyors léptekkel közeledett felfelé a lépcsőn, amelynek felső fordulója mellett Catherine-nek még a galéria felé el kellett haladnia. Moccanni sem tudott. Meghatározhatatlan rettegés kerítette hatalmába, míg szemét a lépcsőre szegezte, s néhány másodperc elteltével Henryt pillantotta meg. - Mr. Tilney! - kiáltott fel olyan hangon, mely többet árult el közönséges meglepetésnél. Henry is meglepettnek látszott. - Jóságos Isten! - folytatta Catherine, meg sem várva, hogy Henry üdvözölje. - Hogyan került ide? Hogyan jött fel ezen a lépcsőn? - Hogyan jöttem fel ezen a lépcsőn? - visszhangozta amaz, meglepődve. - Mert ez a legrövidebb út az istállóudvarról a szobámba; s miért ne jönnék fel rajta? Catherine magára eszmélt, mélyen elpirult, s több szó nem telt tőle. Henry mintha az arcáról akarta volna leolvasni azt a magyarázatot, amellyel az ajka nem szolgált. Catherine tovább indult a galéria felé. - S most vajon nem rajtam-e a sor - szólt Henry, amikor kitárta Catherine előtt a szárnyas ajtót -, hogy megkérdezzem: kegyed hogyan jött ide? Ez a folyosó legalább annyira különös út a reggelizőszobából a kegyed lakosztályába, mint az a lépcső az istállótól az enyémhez. - Én - szólott lesütött szemmel Catherine - az édesanyja szobáját néztem meg. - Az édesanyám szobáját! Van ott valami különleges látnivaló? - Nem, nincsen. Azt hittem, hogy csak holnap jön vissza. - Amikor elmentem, nem számítottam rá, hogy hamarabb visszatérhetek; három órával ezelőtt azonban nagy örömömre úgy találtam, hogy semmi sincs, ami visszatarthatna. De maga sápadt. Félek, megriasztottam, hogy olyan sebesen futottam fel a lépcsőn. Talán nem tudta - talán nem volt tudatában, hogy ez a lépcső vezet fel a közös helyiségekből? - Nem, nem tudtam. Szép ideje volt a lovagláshoz. - Nagyon. És Eleanor engedi, hogy maga csak így egymagában tévelyegjen a ház szobáiban? - Ó, dehogy, szombaton a legnagyobb részt megmutatta - és ide is eljöttünk - csakhogy - (és halkabbra fogta hangját) - az édesapjuk is velünk volt. - És ez akadályozta magát - mondta Henry, és komoly tekintettel vette szemügyre Catherine-t. - Benézett valamennyi szobába ezen a folyosón? - Nem, én csak azt akartam megnézni... Nincs még nagyon késő? Öltözködnöm kell. - Még csak negyed öt - (és megmutatta óráját) -, és most nem vagyunk Bath-ban. Se színházba, se bálba nem kell készülődni. Northangerben egy fél óra bőségesen elegendő.

107

Catherine nem mondhatott ellent, ezért tűrte, hogy visszatartsák, habár annyira rettegett a további faggatástól, hogy - ismeretségük folyamán először - legszívesebben otthagyta volna Henryt. Lassan mentek végig a galérián. - Kapott levelet Bath-ból, amióta nem láttam? - Nem; és ez nagyon meglep. Isabella oly hűségesen ígérte, hogy rögtön ír. - Oly hűségesen ígérte! Hűséges ígéret! Ez meghaladja felfogásomat. Hűséges tolmácsolásról már hallottam. De hűséges ígéret - híven ígérni! Ezt a tudományt nem érdemes ismerni, hiszen csak rászedi és meggyötri az embert. Édesanyám szobája igen kellemes, ugye? Tágas és derűs, és az öltözőfülkék elhelyezése annyira kényelmes. Szerintem ez a ház legkellemesebb lakosztálya; nem is értem, Eleanor miért nem költözik oda. Ugye ő küldte magát, hogy nézze meg? - Nem. - Akkor a tulajdon vállalkozása volt? Catherine nem válaszolt. Kurta hallgatás után, melynek során alaposan szemügyre vette Catherine-t, Henry végül így szólalt meg: - Mivel a szobában magában semmi sincs, ami felkelthetné kíváncsiságát, ez a látogatás valószínűleg anyám személyének megbecsüléséből, emlékének tiszteletéből eredt, annak alapján, ahogyan Eleanor leírta. Nála jobb asszonyt aligha ismert a világ. De az erény egymaga nemigen kelt ekkora érdeklődést. Egy sosem ismert személy házias, szerény érdeme ritkán ébreszt effajta lelkes, hódoló tiszteletet, mint amilyen a maga látogatását ösztönözhette. Eleanor bizonyára igen sokat mesélt róla? - Valóban, igen sokat. Illetve... nem is sokat, de amit mondott, nagyon érdekes volt. Hogy oly hirtelen halt meg - (lassan, habozva ejtette ki a szót) és maguk... hogy egyikük sem volt otthon... és az édesapjuk, úgy gondoltam... talán nem nagyon szerette. - És ezekből a körülményekből - felelte rá Henry (és éles tekintetét Catherine-re szegezte) holmi hanyagság lehetőségére következtet - vagy talán... (Catherine akaratlanul megrázta fejét) vagy talán még megbocsáthatatlanabbra? - Catherine felemelte tekintetét, és most először nézett szembe a fiatalemberrel. - Édesanyám betegsége - folytatta Henry -, a roham, amely a halálával végződött, valóban hirtelen volt. Maga a betegség, amelytől gyakran szenvedett, epeláz volt - az oka tehát alkati. Harmadik napon, mihelyt édesanyámat erre rávehették, orvos vizsgálta meg, igen tekintélyes ember, aki iránt anyám mindig bizalommal viseltetett. Amikor ő úgy nyilatkozott, hogy édesanyám veszedelemben van, még két orvost hívattak el másnap, és szinte szüntelen orvosi felügyelet alatt volt huszonnégy óra hosszat. Ötödnapra meghalt. Betegsége súlyosbodásának idején Frederick és én (mi ugyanis itthon voltunk) rendszeresen látogattuk; és a magunk megfigyelése alapján tanúsíthatjuk, hogy édesanyánk megkapott minden lehetséges gondoskodást, amely a körülötte levők szeretetéből csak fakadhatott, vagy amit az életben elfoglalt helyzete megengedett. Szegény Eleanor valóban távol volt, méghozzá olyan messze, hogy mire hazatért, már csak a koporsóban láthatta édesanyját. - De az édesapjuk... - kérdezte Catherine - ...őt vajon lesújtotta...? - Egy darabig nagyon is. Téved, ha azt hiszi, hogy nem szerette édesanyámat. Meggyőződésem, hogy szerette annyira, amennyire szeretni képes... Mint tudja, nincs meg valamennyiünkben a gyengédség azonos hajlama - és nem állítom, hogy amíg édesanyám élt, nem kellett gyakran sokat elviselnie, de ha édesapám természete bántotta is, az ítélete soha. Édesapám őszintén becsülte őt; s ha nem is maradandóan; de őszintén lesújtotta a halála. - Ennek nagyon örülök - mondta Catherine. - Valóban nagyon borzasztó lett volna!... 108

- Ha jól értem, kegyed olyan iszonyatos feltevést alkotott, amelyet jóformán kimondani sem tudok... Drága Morland kisasszony, gondolja csak meg, milyen szörnyű gyanút melengetett! Miből ítélt vajon? Ne feledje, milyen országban és milyen korban élünk. Ne feledje, hogy angolok és keresztények vagyunk. Hívja tanúul önnön értelmét, önnön valóságérzékét, önnön tapasztalásait. Neveltetésünk vajon efféle szörnyűségekre készít elő? Törvényeink szemet hunynak felettük? Elkövethetők-e felfedezetlenül, egy országban, ahol ilyen alapon áll a társadalmi és az irodalmi érintkezés; ahol minden egyes embert önkéntes kémek szomszédsága vesz körül, és ahol az országutak és az újságok mindent nyilvánosságra hoznak? Legdrágább Morland kisasszony, miféle gondolatoknak engedett utat? A galéria végére értek; s Catherine szégyenkönnyekkel futott be szobájába.

109

Huszonötödik fejezet A regényes látomás tovatűnt; Catherine kijózanodott. Henry szózata, ha mégoly kurta volt is, alaposabban rányitotta a szemét képzelgésének szertelenségére, mint az, hogy e képzelgés kudarcot vallott. Mily fájó volt a megaláztatása. Mily keservesek könnyei. Nem csupán a maga becsülését veszítette el - a Henryét is. Oktondisága, amely immár vétkesnek tetszett, nyilvánvalóvá lett Henry előtt, s bizonnyal mindörökre megveti érte. Megbocsáthatja-e valaha, hogy az édesapja jellemét illetően őt minő merészségre ragadta a képzelete? Feledheti-e az ő képtelen kíváncsiságát, félelmeit? Catherine kimondhatatlanul gyűlölte önmagát. E sorsterhes nap előtt úgy érezte egyszer-kétszer, mintha Henry vonzalmat tanúsítana iránta. De most... Röviden: Catherine vagy fél órára annyira elkeserítette magát, amennyire csak tőle telt; amikor elütötte az óra az ötöt, megtört szívvel ment le, s alig tudott érthetően válaszolni Eleanor érdeklődésére, hogy jól van-e. A félelmetes Henry is hamarosan követte Catherine-t a szobába, s iránta való magatartása csak annyiban különbözött, hogy több figyelmet szentelt neki, mint rendesen. Catherine-nek még sosem volt nagyobb szüksége vigasztalásra, és úgy látszott, Henry tudatában van ennek. Eltelt az este, s ez az enyhet adó udvariasság nem hagyott alább; és Catherine hangulata fokozatosan a szerény nyugalom állapotába került. Botlását nem feledhette, s nem menthette a múltat, ám remélni merte, hogy a híre nem terjed tovább, s hogy általa nem veszíti el Henry teljes megbecsülését. Gondolatai most is főként akörül csoportosultak, amit oly oktalan rettegéssel érzett és csinált, s hamarosan fel kellett ismernie, hogy mindez eltökélt, maga teremtette öncsalás volt; minden jelentéktelen apróságnak a riadalomra elszánt képzelet kölcsönzött fontosságot, s mindent egyetlen cél felé terelt az elme, amely, még mielőtt a Klastromba érkezett is, mohón vágyott a rettenetre. Catherine felidézte, milyen érzésekkel készülődött Northanger megismerésére. Belátta, hogy jóval még mielőtt elhagyta volna Bath-t, már életre kelt benne az elvakult rajongás, már megtörtént a baj, s most úgy látta: minden visszavezethető az ott oly mélységesen élvezett olvasmányok hatására. Elbűvölőek bár Mrs. Radcliffe művei, s elbűvölőek még utánozóié is, de tán mégsem bennük keresendő az emberi természet, legalábbis Közép-Anglia grófságait illetően. Hűséges rajzolatát adhatják az Alpoknak s a Pireneusoknak, fenyveserdeikkel s bűneikkel; s meglehet, Itália, Svájc és Dél-Franciaország szakasztott úgy bővelkedik borzalmakban, ahogy e regények tanúsítják. Catherine kételyeit nem merte országa határain túl is kiterjeszteni, s ha sarokba szorítják, tán még szülőhazája északi és nyugati végeit illetően is enged. Ám Anglia középponti részén bizonnyal még a megunt feleség is remélhet némi biztonságot országa törvényeitől, korának szokásaitól. A gyilkosság nem megtűrt vendég, a cselédek nem rabszolgák, a patikus pedig rebarbarát mér, nem mérget és bájitalt. Az Alpok s a Pireneusok virányain tán nem élnek sokféle anyagból gyúrt jellemek. Ott aki nem makulátlan angyal, bizonnyal egy ördög természete szorult belé. De Angliában nem így van; az angolok között, gondolta Catherine, szívükben, szavukban egyaránt, általánosan - ha nem egyenlő arányban is - elegyedik a jó és a rossz. E hitének jegyében azon sem lepődnék meg, ha történetesen akár Henry, akár Eleanor Tilney jellemében fedezne fel ezek után holmi csekély tökéletlenséget; s e hit alapján nem kell félnie attól sem, ha nagyon is látható csorbát vél felfedezni édesapjuk jellemén, ki - habár tisztáztatott a durván sérelmes gyanú alól, amelyet ő, Catherine, immár pirul bevallani -, alapos megfontolás után erre a következtetésre jutott, nem tökéletesen szeretetreméltó. Minekutána fontolóra vette mindeme pontokat, szentül eltökélte, hogy a jövőben mindig a legnagyobb józanság irányítja majd tetteit és ítéletét; s most nem volt mit tennie, mint megbocsátani önmagának, s boldogabbnak lenni, mint valaha; s az engedékeny idő szinte érzékel110

hetetlen fokozatok útján sokat segített az elkövetkező nap folyamán. Igen nagy segítségére volt Henry meglepő nagylelkűsége és nemes viselkedése is, hogy még csak a leghalványabb célzást sem tette a történtekre, és sokkal hamarabb, mintsem elkeseredésében remélhette volna, hangulata tökéletesen felszabadult, s immár - akárcsak eddig - megint szüntelen jobbítást nyert Henry minden egyes szavából. Akadt még egynéhány tárgy, amelynek hallatán úgy érezte, mindig megremeg - láda avagy fiókos szekrény említésére például -, és nem állhatta a lakk látványát semmi módon: de még ő maga is kénytelen volt elismerni, hogy elmúlt balgaságának fölelevenítése olykor-olykor, ha fájdalmas is, nem haszon nélkül való. A regényes riadalom helyét csakhamar elfoglalták a mindennapi élet aggodalmai. Naponta hevesebben vágyott hírt hallani Isabelláról. Türelmetlenül várta a bath-i élet újságait, s hogy minő látogatottságnak örvend a két Kaszinó; s kivált izgatottan várt híradást afelől, vajon sikerült-e Isabellának olyan finom hálókötő-fonalat kapnia, amilyennek a beszerzésére ő megkérte volt; no meg hogy továbbra is a legmeghittebb a kapcsolata Jamesszel. Tájékoztatást csupán Isabellától remélhetett. James kijelentette, amíg Oxfordba vissza nem tér, nem hajlandó írni húgának; Mrs. Allen sem engedte remélnie, hogy levelet kaphat tőle, amíg Fullertonba haza nem érkezett. Isabella azonban újra és újra megígérte; s ha ő megígért valamit, mindig oly aggályos gonddal tartotta meg! s épp ezért volt ez annyira különös! Catherine kilenc egymást követő délelőtt törte a fejét a hiú várakozás okán, s minden egyes délelőtt csak fokozta kínjait: ám a tizediken, amikor a reggelizőszobába lépett, elsőnek egy levelet pillantott meg, amelyet Henry udvariasan elébe tartott. Oly őszinte hálával köszönte meg, mintha csak Henry maga írta volna: - De hiszen csak Jamestől való - állapította meg, ahogy a címzésre pillantott. Felbontotta a levelet; Oxfordban kelt; s szólott ekképpen: Drága Catherine, Habár, Isten a tudója, kevés hajlandóságot érzek az íráshoz, kötelességemnek érzem, hogy tudassalak: mindennek vége Thorpe kisasszony és énközöttem. Tegnap elhagytam őt és Bath-t, hogy egyiket se lássam viszont soha. Nem bocsátkozom részletekbe; csak fájdalmat okoznának neked. Más oldalról hamarosan eleget hallasz majd ahhoz, hogy megtudd: kit terhel a felelősség; s remélem, nem találod egyéb bűnben vétkesnek bátyádat, mint hogy oktondiságában nagyon is könnyen hitte, hogy viszonozzák az érzelmeit. Istennek hála, hogy idejekorán ért a kiábrándulás! Mind amellett súlyos a csapás! Hisz apám oly szívesen adta beleegyezését - de hagyjuk ezt. Thorpe kisasszony mindörökre boldogtalanná tett! Szeretnék mielőbb hallani felőled, drága Catherine; te vagy egyetlen barátom; a te szeretetedre bízvást építhetek. Szívből óhajtom, érne véget northangeri látogatásod, mire Tilney kapitány közhírré teszi eljegyzését, mert különben kényelmetlen lenne a helyzeted. - Szegény Thorpe itt van a városban: rettegek a vele való találkozástól, becsületes szíve bizonyára megsínyli a dolgot. Írtam neki is, apámnak is. Thorpe kisasszony kétszínűsége mindennél jobban fáj; ha érvekkel próbáltam hatni rá, mind a végsőkig azt állította, éppúgy szeret, mint valaha, és kacagott aggályaimon. Szégyenkezem, ha arra gondolok, milyen sokáig tűrtem; ám ha élt valaha férfi, ki azt hihette: szeretik - én voltam az. Még most sem értem, mi vezérelte, hiszen nem lehetett szüksége arra, hogy játsszék velem ahhoz, hogy megszerezze Tilneyt. Végül kölcsönös megegyezéssel váltunk el - milyen boldog volnék, ha sosem is találkoztunk volna! Nem remélem, hogy valaha is hozzá fogható nőt ismerhetek! Legdrágább Catherine, vigyázz, hogyan ajándékozod el a szívedet. Maradtam stb. 111

Catherine még három sort sem olvasott el, amikor arckifejezésének hirtelen megváltozása, döbbenetének kurta felkiáltásai elárulták, hogy kellemetlen híreket kapott; s Henry, aki komoly arccal figyelte olvasás közben, világosan látta, hogy a levél nem végződik jobban, mint ahogy elkezdődött. Meglepetésének azonban még egy pillantással sem adhatott kifejezést, mert édesapja lépett a szobába. Azonnal hozzáláttak a reggelihez, Catherine azonban alig tudott enni. Könny tolult szemébe s le is csordult az orcájára. A levél egyik pillanatban a kezében volt, a következőben már az ölében, a harmadikban pedig a zsebében; s a viselkedése arra vallott: maga sem tudja, mit csinál. A tábornok megosztotta figyelmét kakaója és újságja között, s arra már szerencsére nem futotta, hogy Catherine-t észrevegye; a másik kettő előtt azonban nyilvánvaló volt a bánata. Amint Catherine fel mert kelni az asztaltól, szobájába sietett; ott azonban a szobalányok buzgólkodtak, s ő kénytelen volt ismét lemenni. Magányt keresve a fogadószobába tért, csakhogy oda vonult vissza Henry és Eleanor is, és e percben épp komoly tanácskozásba merültek Catherine-t illetően. Visszahúzódott, mentegetőzni próbált, ám gyengéd erőszakkal visszatérésre kényszerítették; majd magára hagyták, minekutána Eleanor ama szeretetteljes óhaját fejezte ki, hogy bárcsak a segítségére vagy vigasztalására lehetne. Catherine fél óra hosszat átengedte magát fájdalmának, tűnődésének, s ezután kellő erőt érzett, hogy találkozzék barátaival; azt azonban még nem döntötte el, megossza-e velük bánatát. Ha tüzetesen kérdőre vonják, talán utalhat rá - talán elejthet egy homályos célzást - nem többet annál. Hogy leleplezze barátnőjét, olyan barátnőt, amilyen Isabella volt - s kivált, hogy az ügyben az ő édesbátyjuk oly közelről érdekelt! Úgy vélte, tökéletesen el kell ejtenie a tárgyat. Henry és Eleanor magukban voltak a reggelizőszobában; s amikor Catherine belépett, mindketten aggodalmas pillantást vetettek rá. Catherine helyet foglalt az asztalnál, majd rövid hallgatás után így szólt Eleanor: - Remélem, nem Fullertonból kapott rossz híreket? Mr. és Mrs. Morland... a testvérei... remélem, egyikük sem beteg? - Nem, köszönöm - (és felsóhajtott) -, mindenki nagyon jól van. A levelet bátyám küldte, Oxfordból. Néhány percig ennél több nem hangzott el; ezután, könnyek között, Catherine hozzáfűzte: - Azt hiszem, soha többé nem akarok levelet kapni! - Sajnálom - mondta Henry, és becsukta az imént kinyitott könyvét -; ha csak gyanítottam volna, hogy a levél kedvezőtlen híreket hoz, egészen más érzéssel nyújtottam volna át. - Rosszabbat hozott, mint bárki gondolhatná! Szegény James oly boldogtalan! Hamarosan meg fogják tudni, miért. - Akinek ilyen gyengéd szívű, ilyen szerető húga van - válaszolt melegen Henry -, vigasztalást lelhet minden bajában. - Egyetlen szívességet kérek - szólalt meg röviddel ezután izgatott hangon Catherine -, hogy ha a bátyjuk megjönne, idejében értesítsenek róla, hogy elmehessek. - A bátyánk! Frederick! - Igen; higgyék el, nagyon fájna, hogy ilyen hamar el kell hagynom magukat, de a történtek miatt iszonyú lenne egy fedél alatt maradnom Tilney kapitánnyal. Eleanor kezében megállt a tű; növekvő megdöbbenéssel bámult Catherine-re, Henryben azonban már felderengett a való, s ajkát egy mondat hagyta el, amelyben szerepelt Thorpe kisasszony neve is. 112

- Hogy vág az esze! - kiáltott fel Catherine. - Szavamra, kitalálta! Pedig amikor Bath-ban beszélgettünk erről, maga sem gondolta volna, hogy ez lesz a vége. Isabella - most már nem csodálom, hogy eddig nem hallottam felőle -, Isabella elhagyta a bátyámat, és hozzámegy a magukéhoz! Hitték volna, hogy létezhet ilyen állhatatlanság, ilyen ingatagság, ilyen szörnyű rosszaság? - Remélem, a bátyámat illetően tévesen tájékoztatták. Remélem, nem volt perdöntő szerepe a kegyed bátyjának csalódásában. Nem valószínű, hogy elvenné Thorpe kisasszonyt. E tekintetben kegyed alighanem csalódik. Nagyon sajnálom Morland urat - sajnálom, hogy bárki, akit kegyed szeret, boldogtalan; de az egész dologban az lepne meg a legjobban, ha Frederick elvenné Thorpe kisasszonyt. - Pedig nagyon is igaz; olvassa csak el James levelét. Illetve... van benne egy rész... emlékezett pirulva Catherine a levél utolsó sorára. - Volna olyan szíves, és felolvasná nekünk a bátyámra vonatkozó sorokat? - Nem, olvassa csak el! - kiáltott Catherine, aki azóta már észhez tért. - Nem is tudom, mire gondoltam (és ismét elpirult, amiért az imént elpirult) - James csupán tanáccsal lát el. Henry örömmel átvette a levelet; igen figyelmesen elolvasta, majd visszaadta, s így szólt: Nos, ha így lesz valóban, csupán annyit mondhatok, hogy sajnálom. Nem Frederick lesz az első férfi, aki kevesebb józansággal választ feleséget, mint amennyit a családja elvárt volna tőle. Nem irigylem a helyzetét, akár mint szerelmesét, akár mint apám fiáét. Catherine kérésére Tilney kisasszony ugyancsak elolvasta a levelet; ő is hangot adott aggodalmának és meglepetésének, majd Thorpe kisasszony családja és vagyona felől érdeklődött: - Az édesanyja igen derék asszony - hangzott Catherine válasza. - Mi volt az édesapja? - Azt hiszem, ügyvéd. Putneyban laknak. - Vagyonos család? - Nem; nemigen. Nem hiszem, hogy Isabellának volna bármi vagyona: de ez a maguk családjában nem számít. Az édesapjuk annyira nagyvonalú! A minap mondta, hogy a pénzt csak azért becsüli, mert a segítségével előmozdíthatja gyermekeinek a boldogságát. A két testvér összenézett. - Csakhogy - mondta rövid hallgatás után Eleanor - vajon előmozdítaná-e a boldogságát, ha a segítségével ilyen lányt vehet feleségül? Lelkiismeretlen teremtés lehet, különben nem bánt volna így a kegyed bátyjával. És milyen különös, hogy Frederick így belehabarodott! Egy olyan leányba, aki a szeme láttára szegi meg eljegyzését, amelyet a maga akaratából kötött egy másik férfival! Hát nem felfoghatatlan ez, Henry? Éppen Frederick, aki mindig is oly rátarti volt! aki egy nőt sem talált szerelmére méltónak! - Ez a legkevésbé biztató, a legsúlyosabb körülmény, ami ellene szól. Ha régebbi nyilatkozataira gondolok, reménytelennek látom helyzetét. Thorpe kisasszonyt előrelátóbbnak tartom annál, semhogy feltételezzem: hajlandó lemondani az egyik úrról, amíg a másikat meg nem szerezte. Fredericknek hát bealkonyult! Halott ember - kihunyt benne az értelem. Készülj fel sógornődre, Eleanor, olyan sógornőre, kiben neked kedved telik! Nyíltszívű és igaz; mesterkéletlen és ment minden fortélytól; érzései egyszerűek, ám erősek; nem tudja, mi a nagyravágyás, és nem ismer tettetést. - Ilyen sógornőben, Henry, csakugyan kedvem telnék - mondta mosolyogva Eleanor. 113

- De talán - vélte Catherine -, habár a mi családunkkal szemben ilyen rosszul viselkedett is, a magukéval majd jobban viselkedik. Most, hogy megkapta azt a férfit, akit szeret, talán állhatatos lesz. - Tartok tőle, hogy az lesz - felelte Henry -, tartok tőle, hogy nagyon is állhatatos lesz, hacsak egy báró nem akad az útjába; ez Frederick egyetlen esélye. Megszerzem a bath-i újságot, elolvasom az újonnan érkezettek jegyzékét. - Úgy gondolja hát, hogy becsvágy az egész? Igaz, sok minden erre vall. Emlékszem, amikor megtudta, mit kapnak az édesapámtól, egészen csalódottnak látszott. Soha életemben még emberi jellem így rá nem szedett. - A kegyed által ismert és tanulmányozott jellemek nagy sokasága között. - Az én csalódásom és veszteségem is nagy; hanem szegény James aligha fogja a magáét kiheverni. - A bátyja pillanatnyilag bizonyára minden sajnálatot megérdemel; a szenvedése feletti gondunkban azonban nem becsülhetjük le a kegyedét sem. Bizonyára úgy érzi, hogy Isabella elvesztésével önnön felét veszíti el: szívében olyan űr támadt, amit nem tölthet be semmi. A társaságot nyűgnek érzi; ami meg a Bath-ban megosztott élvezeteket illeti, iszonyodik már a puszta gondolatukra is. Bálba például el nem menne a világért sem. Úgy érzi, nincsen már barátnője, akivel fenntartás nélkül beszélhet; akinek az ítéletére bátran hagyatkozhat; akinek a tanácsa, bármiféle nehézségben, biztos támaszt jelent. Ugye, érzi mindezt? - Nem - felelt néhány pillanatnyi megfontolás után Catherine. - Nem érzem. Kellene talán? Az igazat megvallva, megbántva érzem magam, fáj a szívem, hogy többé nem szerethetem Isabellát, hogy többé nem hallhatok felőle, talán nem is láthatom viszont, de nem érzem magam olyan nagyon, nagyon lesújtva, mint bárki gondolhatná. - Érzései tehát, most is, mint mindig, becsületére válnak az emberi természetnek. Az effajta érzéseket alaposan meg kell vizsgálni, hogy megismerhessük önmagunkat. Catherine olyannyira megkönnyebbült e beszélgetéstől, hogy egyáltalán nem bánta, amiért okkal-móddal rávették, hogy szóba hozza a tárgyat, mely úgy felkavarta.

114

Huszonhatodik fejezet Ez időtől fogva a fiatalok hármasban gyakran meghányták-vetették a dolgot; s Catherine némi meglepetéssel úgy találta, ifjú barátai tökéletesen egyetértenek abban, hogy Isabella jelentéktelen származása és vagyoni helyzete valószínűleg megakadályozza majd, hogy nőül mehessen a bátyjukhoz. Abbéli meggyőződésük, hogy a tábornok már csak ebből az okból is - függetlenül bárminő kifogástól, amelyet Isabella jelleme ellen lehet támasztani - ellenezheti a kapcsolatot, Catherine lelkében némi riadalmat keltett önmaga miatt. Ő maga csakoly jelentéktelen, s talán éppoly kevéssé kap hozományt, mint Isabella; és ha a Tilney uradalom örökösének egymagában nem elegendő a hatalma és vagyona, vajon miféle célt tűzhetett maga elé az öccse? E gondolat igen fájdalmas tűnődéshez vezetett, s csupán az a kitüntető érdeklődés oszlathatta el, amelyet - s erről Catherine-t szavak és tettek egyaránt meggyőzték - a tábornokban szerencsére kezdettől fogva keltett; ezenkívül gyakran eszébe jutott, hogy a pénz tárgyában milyen gyakran hallott a tábornok szájából felettébb nagyvonalú és önzetlen érzésekről tanúskodó kijelentéseket, melyek következtében óhatatlanul arra kellett gondolnia, hogy a gyermekei félremagyarázzák apjuk véleményét efféle dolgokban. Amazoknak megrendíthetetlen volt azonban a meggyőződése, hogy bátyjuknak nem lesz bátorsága személyesen folyamodni édesapja beleegyezéséért, következésképp újra meg újra biztosították Catherine-t: sohasem volt még ennyire valószínűtlen, hogy Tilney kapitány Northangerbe jöjjön, mint a jelen alkalommal, úgyhogy Catherine végül remélni merte, talán mégsem kell a Klastromból távoznia. Mivel azonban nem tételezhették fel, hogy ha és amennyiben Tilney kapitány előáll kérésével, édesapjának pontosan beszámol Isabella viselkedéséről, Catherine úgy vélte, Henrynek kellene sürgősen feltárnia édesapja előtt az egész ügyet teljes valójában, hogy a tábornok ezáltal higgadt és pártatlan véleményt alkothasson, és ellenvetésének tisztesebb alapja legyen, mint az érdekeltek különböző vagyoni helyzete. Ezt szóba is hozta Henrynek; ő azonban nem kapott a dolgon oly mohón, ahogyan Catherine remélte volna. - Nem - mondta Henry -, édesapám nem szorul segítségre, s nem kell megelőznünk, hogy Frederick bevallja balgaságát. A maga történetét magának kell elmesélnie. - De csak a felét fogja elmesélni. - A negyede is elég. Eltelt egy-két nap, de Tilney kapitányról nem érkezett hír. Testvérei nem tudták mire vélni a dolgot. Olykor úgy gondolták, hallgatása a feltételezett eljegyzés természetes folyománya, máskor meg épp hogy teljességgel összeegyeztethetetlennek tartották vele. Ezenközben a tábornok, habár minden reggel sértve érezte magát, amiért Frederick elhanyagolja a levélírást, mégsem aggódott miatta; s nem volt sürgetőbb gondja, mint hogy Morland kisasszony northangeri tartózkodását minél kellemesebbé tegye. Efelől gyakran hangoztatta kételyeit, „tartott tőle, hogy az egyhangú társaság és elfoglaltság ellenérzést támaszt benne a ház iránt; szívből kívánta, bárcsak Lady Fraserék odahaza volnának; időnként szóba hozta, hogy nagy vacsorát rendez; egyszer-kétszer már éppenséggel azt számolgatta, hány táncos kedvű fiatal található a környéken. Csakhogy ez az esztendőnek halott időszaka, nincs se vadászat, se madarászat, és Lady Fraserék nincsenek idehaza.” Mígnem az egész azzal végződött, hogy egy reggel azt mondta Henrynek: amikor legközelebb Woodstonba megy, valamelyik nap rajtaütnek, és vele együtt költik el az ürüpecsenyét. Henry nagyon örült, méltányolta a megtiszteltetést; Catherine lelkét pedig boldog örömmel töltötte el a terv. 115

- És hogyan tervezi édesapám, mikor részesülhetek ebben az örömben? Hétfőn részt kell vennem Woodstonban a falugyűlésen, és valószínűleg még két-három napig kénytelen leszek ott maradni. - Nos, a mondott napok egyikén élünk majd az alkalommal. Nem szükséges meghatároznunk, mikor. Ne okozz magadnak semmiféle kényelmetlenséget. Akármi akad a házban, megteszi. Úgy vélem, bátran mondhatom az ifjú hölgyek nevében is, hogy engedményeket teszünk, hisz agglegény háztartásáról van szó. Nézzük csak; hétfőn sok dolgod lesz, hétfőn nem megyünk; kedden pedig nekem lesz sok dolgom. Reggelre várom Brockhamből az intézőmet a jelentésével; utána pedig aligha lenne illendő, ha meg nem jelennék a klubban. Nem tudnék az ismerőseim szemébe nézni, ha most elmaradnék; tudják, hogy idehaza vagyok, s módfelett zokon vennék; márpedig énnálam szabály, Morland kisasszony, hogy soha egyik szomszédomat meg ne sértsem, ha ez egy kevés idő és figyelem árán megelőzhető. Igen jeles férfiak valamennyien. Évente kétszer kapnak Northangerből egy fél szarvasbikát; s amikor csak tehetem, velük vacsorázom. A kedd ezek szerint tehát nem jöhet szóba. Szerdán azonban alighanem számíthatsz ránk, Henry; méghozzá korán, hogy legyen időnk körülnézni. Két és háromnegyed óra az út Woodstonba; ha tíz órakor kocsiba szállunk, háromnegyed egykor, szerdán, várhatsz bennünket. Bál közeledtét nem várhatta volna izgatottabb örömmel Catherine, mint ezt a kis kirándulást; annyira vágyott megismerni Woodstont! Szíve még akkor is repesett az örömtől, amikor vagy egy óra múltán Henry csizmában, nagykabátban lépett be a szobába, ahol Catherine és Eleanor ült, és így szólt: - Bölcselkedő hangulatban vagyok, hölgyeim, s megállapítom, hogy evilági örömeinkért mindig meg kell fizetnünk: gyakran igen drágán szerezzük meg őket; kézzelfogható boldogság árán váltjuk meg az ígérvényt a jövőre, s talán sosem kapjuk meg az ellenértékét. Tanú vagyok erre jómagam, a mostani órán. Mivel remélnem szabad, hogy szerdán Woodstonban üdvözölhetem kegyedéket, holott a viszontlátást rossz idő vagy húszféle egyéb ok is megakadályozhatja, most kénytelen vagyok két nappal hamarabb távozni, mint szándékoztam volt. - Távozik? - szólt Catherine, ugyancsak megnyúlt arccal. - És vajon miért? - Miért! Hogy kérdezhet ilyet? Mert nincs veszteni való időm, hogy halálra rémisszem öreg gazdasszonyomat. - Hogy miért? mert mennem kell, hogy előkészíthessem a kegyedék ebédjét. - Ó! Ezt nem mondhatja komolyan! - Dehogynem, és szomorúan is - mert sokkal szívesebben maradnék. - De hát hogy is gondolhat ilyesmire, azok után, amit a tábornok mondott? Mikor külön kikötötte: az az óhaja, hogy ne vesződjék semmivel, hiszen bármi megteszi! Henry csak mosolygott. - Bátran mondhatom, hogy merőben szükségtelen, akár a húga miatt, akár énmiattam. Maga is tudja, hogy így van; a tábornok ragaszkodott hozzá, hogy maga semmi különlegessel ne készüljön; meg aztán, ha feleannyit sem mondott volna, mint amennyit mondott, itthon mindig olyan kitűnő ebédet kap, hogy az sem számít, ha egyetlenegyszer közepes ebédhez kell leülnie! - Édesapám és jómagam miatt egyaránt azt kívánom, bárcsak én is így okoskodhatnék. Isten velük. Mivel holnap vasárnap, Eleanor, nem jövök vissza. És elment; s mivel Catherine mindig is könnyebben kételkedett a tulajdon ítéletében, mint a Henryében, hamarosan kénytelen volt igazat adni neki, bármennyire fájlalta is, hogy Henry elment. A tábornok megmagyarázhatatlan viselkedése azonban ugyancsak elfoglalta gondola116

tait. Hogy igencsak kényes arra, amit feltálalnak, azt Catherine már megfigyelte; de vajon miért állít egy dolgot ilyen határozottan, s gondol egész idő alatt mást - ez már felfoghatatlan! Hát hogy lehet az embereket megérteni? Henryn kívül ki más sejtette volna, hogy az édesapjának mi jár az eszében? Akárhogyan is, szombattól szerdáig Henry nélkül maradnak. Ez volt a szomorú vége minden megfontolásnak: és Tilney kapitány levele bizonyára Henry távollétében érkezik meg; szerdán pedig, ebben egészen bizonyos volt Catherine, esni fog. Felhőbe borult a múlt, a jelen s a jövő. Bátyja oly boldogtalan, s Isabellában oly sokat veszített; Eleanor kedélyére pedig mindig rányomja bélyegét Henry távolléte! Mi érdekelhetné, mi szórakoztathatná? Elunta az erdőt és a cserjést - mindig oly sima és olyan száraz; és maga a Klastrom sem volt több immár a szemében bármilyen más háznál. Az épület nem emlékeztette semmi másra, csak önnön fájdalmas botorságára, amit épp a Klastrom táplált és tökéletesített. Hogy megváltozott a gondolkodása! Neki, aki valaha úgy vágyott rá, hogy klastromban lehessen! Bezzeg most már más bűvölte el a képzeletét: egy jól megközelíthető lelkészlak igénytelen kényelme; olyasmi, mint Fullerton, csak különb: Fullertonnak vannak hibái, Woodstonnak bizonyára egy sincs. Ha eljön egyszer a szerda! Eljött; méghozzá pontosan akkor, amikorra józan ésszel várható volt. Eljött - szép idővel -, és Catherine a fellegekben járt. Tíz órakor a négylovas hintó kigördült hármójukkal a Klastromból; s közel húszmérföldnyi kellemes kocsikázás után elérték Woodstont, egy nagy és népes, kellemes fekvésű falut: Catherine restellte kimondani, mennyire szépnek találja, mivel a tábornok szükségesnek vélte, hogy mentegetőzzék, amiért a táj oly lapos, és a falu kicsiny; Catherine azonban a szíve mélyén különbnek érezte minden egyéb helynél, ahol valaha is megfordult; csodálattal adózott minden takaros háznak, amely a kunyhó rangját meghaladta, és minden egyes kicsiny gyertyamártóműhelynek, amely mellett csak elhajtottak. A falu végén, a többi háztól elkülönülve állott a lelkészlak, újonnan épült tekintélyes kőház, félköríves felhajtóval és zöld kapuval; s ahogy a ház elé hajtottak, Henry, magányának társaival, egy jókora újfundlandi kutyakölyökkel meg két-három terrierrel, illő fogadtatásban részesítette vendégeit. A házba lépvén, Catherine-nek csordultig telt a lelke; sem megfigyelni, sem szólni nem tudott sokat; s amíg a tábornok a véleményét nem kérdezte róla, nem is igen tudta, milyen az a szoba, amelyikben ül. Ekkor azonban körülnézett, és első pillantásra észrevette, hogy ez a világ legkellemesebb szobája; óvakodott azonban ezt a véleményét ki is fejezni, és hűvös hangú dicsérete csalódást keltett a tábornokban. - Nem mondhatjuk különösen jó háznak - szólt. - Nem mérhetjük sem Fullertonhoz, sem Northangerhez. Egyszerű lelkészlak, amely, megengedjük, kicsiny és szűk, de tisztes és lakályos; és mindent egybevéve talán nem marad alatta az átlagnak; avagy, más szóval élve, alighanem kevés lelkészlak akad Angliában, amely fele ennyire jó volna. Mindamellett helye lehet néhány javításnak. Távol álljon tőlem, hogy az ellenkezőjét állítsam; és bármit, ami ésszerű... talán egy ívet kitöretni... ámbátor, közöttünk szólva, minden egyébnél jobban viszolygok a toldott-foldott ívtől. Catherine keveset hallott ebből a szónoklatból ahhoz, hogy megértse vagy zokon vegye; s mivel Henry gondosan másra terelte a szót, s mivel ugyanakkor frissítőkkel megrakott tálcát hoztak be, csakhamar visszatért a tábornok elégedett hangulata, és Catherine szokásos jókedve.

117

A szóban forgó helyiség kényelmes, arányos szoba volt, ebédlőnek szépen berendezve; amikor elhagyták, hogy bejárják a házat, Catherine-t először egy kisebb szobába vezették, amely a ház urának kizárólagos birodalma volt, és az alkalom tiszteletére szokatlanul rendbe hozták; utána pedig a leendő fogadószobába, amely bútorozatlanul is olyannyira megnyerte Catherine tetszését, hogy az még a tábornoknak is megelégedésére szolgált. Arányos, szép szoba volt, földig érő ablakaiból a kilátás kellemes, ha csak zöld mezőkre nyílt is; és Catherine nyomban szívének egész becsületes egyszerűségével fejezte ki csodálatát: - Ó, miért nem bútorozza be ezt a szobát, Mr. Tilney? Milyen kár, hogy nincs berendezve! Ennél szebbet még sosem láttam; ez a világ legszebb szobája! - Bízom benne - mondotta felettébb elégedett mosollyal a tábornok -, hogy hamarosan be lesz bútorozva: csupán egy hölgy ízlésére vár! - Ha az én házam volna, én bizony soha máshol nem ülnék. Ó! milyen édes kis kunyhó áll ott a fák között - méghozzá almafák! Micsoda szépséges kis kunyhó! - Tetszik kegyednek - kedvére szolgál a látvány: ez elegendő. Henry, ne felejtsd el, hogy Robinsonnal beszélni kell róla. A kunyhó marad. Az effajta bók hallatán Catherine zavara menten visszatért, és azon nyomban szavát szegte; s habár a tábornok nyomatékosan felszólította, mondaná meg, milyen színű tapétát és függönyt választana, többé erővel sem lehetett a véleményét kihúzni belőle. A friss látnivalók és a friss levegő jótékony hatása azonban elűzte e zavaró képzettársításokat, s mire elérték a kert ékességét, nevezetesen a mező két oldalát szegélyező sétányt, Henry lángeszű ötletei megvalósításának színterét, Catherine kellően magához tért már, hogy szebbnek vélje, mint bármilyen eddig látott parkot, habár egyetlen bokor sem volt benne magasabb, mint a sarkában álló zöld pad. A mezőkön és a falu egy részén át vezető séta, majd az istállókban végrehajtott jobbítások vizsgálata, végül pedig bájos játszadozás egy alomra való, épp csak hengergőzni képes kutyakölyökkel - s már négy óra is lett, holott Catherine azt hitte volna, még a hármat sem ütötte el. Négy órakor ebédelnek, és hatkor indulnak visszafelé. Soha még nap így el nem repült. Kénytelen volt megállapítani, hogy a dús ebéd a legcsekélyebb meglepetést sem keltette a tábornokban; sőt, még hideg húst is keresett a tálalón - hasztalanul. Fia és leánya már egészen mást figyelt meg: ritkán látták, hogy édesapjuk más asztalánál ilyen jóízűen evett volna; és sohasem tapasztalták, hogy ily kevéssé hozta volna ki a sodrából, hogy olajosra olvadt a vaj. Hat órára elfogyasztotta kávéját, s a hintó ismét előállt; s a tábornok viselkedése oly lekötelező volt az egész látogatás során, Catherine lelke pedig annyira megnyugodott a tábornok elképzelései felől, hogy ha a fiának óhajában is ennyire bizonyos, Woodstont elhagyva nemigen aggódott volna, vajon hogyan és mikor térhet oda vissza.

118

Huszonhetedik fejezet Másnap reggel a következő, ugyancsak váratlan, levél érkezett Isabellától: Bath, április...-án Legdrágább Catherine-em, Nagy örömmel fogadtam két kedves leveledet, s ezernyi mentegetőzéssel tartozom, amiért nem válaszoltam hamarabb. Igazán nagyon restellem lustaságomat, de ezen a szörnyű helyen az ember semmire sem talál időt. Amióta csak elhagytad Bath-t, minden nap kezemben volt a toll, hogy írjak neked, de mindig közbejött holmi ostoba apróság. Kérlek, írj mielőbb, és küldd leveledet otthoni címemre. Istennek hála! holnap elhagyjuk ezt az utálatos helyet. Amióta elmentél, nem telt benne örömöm - tűrhetetlen a por; s mindenki, aki valamit is ér, elutazott. Ha téged láthatnálak, nem is bánnám a többit, hisz mindenkinél kedvesebb vagy nekem. Nagyon nyugtalan vagyok drága bátyád miatt, mert nem hallottam felőle, amióta Oxfordba ment; attól tartok, holmi félreértés történt. Szíves közbenjárásod majd mindent elsimít: ő az egyetlen férfi, akit valaha is szerettem és szerethetek, és bízom benne, hogy te meggyőzöd efelől. A tavaszi divatnak félig már bealkonyult; a kalapok oly iszonyatosak, hogy el sem tudod képzelni. Remélem, kellemesen töltöd idődet, csak attól félek, sosem jutok eszedbe. Nem mondok el mindent, amit elmondhatnék arról a családról, akiknél vendégeskedel, mert nem akarok kicsinyes lenni, sem téged azok ellen hangolni, akiket becsülsz; csakhogy igen nehéz felismerni, kiben bízhatunk, és a fiatalemberek két napig egyfolytában nem tartanak ki a véleményük mellett. Örömmel tudatom, hogy az a fiatalember, akit mindenkinél kiállhatatlanabbnak tartok, elhagyta Bath-t. Ebből a leírásból mindjárt tudni fogod, hogy csakis Tilney kapitányra gondolhatok, aki, mint talán emlékszel, döbbenetes kitartással üldözött és zaklatott, még mielőtt elutaztál. Utána csak még rosszabb lett, valósággal az árnyékommá vált. Sok leányt megszédített volna, mert soha még férfi ennyire figyelmes nem volt; csakhogy én nagyon is jól ismerem az ingatag férfinemet. Két nappal ezelőtt visszatért ezredéhez, és bízom benne, hogy soha többé nem kell elszenvednem a társaságát. Nálánál önteltebb fickót sosem láttam; döbbenetesen kellemetlen ember. Az utolsó két napon nem tágított Charlotte Davis mellől: szántam az ízlését, de keresztülnéztem rajta. Utoljára a Bath utcán találkoztunk, és én nyomban befordultam egy boltba, hogy meg ne szólíthasson; még csak rá se pillantottam. Utána az ivócsarnokba ment, de nem követtem volna a világ minden kincséért sem. Micsoda különbség van közte és a bátyád között! Kérlek, írd meg, mi újság az utóbbi körül - egészen boldogtalan vagyok miatta; úgy láttam, kellemetlenül érezte magát, amikor elment, meghűlt talán, vagy valami efféle rontotta el a hangulatát. Magam is írnék neki, de elvesztettem a címét; és, mint fentebb utaltam rá, attól tartok, valamit zokon vett a viselkedésemben. Kérlek, magyarázz meg neki mindent kielégítően; vagy ha netán még most is kételyeket táplál, ha ír nekem egy sort, vagy ellátogat Putneyba, ha legközelebb a városban jár, ez mindent helyrehozna. Időtlen idők óta nem voltam a Kaszinóban, sem a színházban, kivéve tegnap este Hodgesékkal egy bohózatnál, féláron; ők ugrattak bele; nem akartam, hogy azt mondják rólam: bezárkózom, mert Tilney elutazott. Történetesen Mitchellék 119

mellett ültünk, és ők úgy tettek, mintha nagyon meglepődnének, amiért engem nyilvános helyen látnak. Te is tudod, mennyire irigyek: volt idő, amikor képtelenek voltak udvariasan viselkedni velem, de most ugyancsak barátságosak; csakhogy én nem vagyok annyira ostoba, hogy rászedhetnének. Tudod, hogy megvan a magamhoz való eszem. Anne Mitchell olyan turbánt csavart a fejére; mint amilyet én viseltem előző héten a koncerten, de neki ugyancsak ügyetlenre sikerült - az én fura arcomhoz történetesen illett, legalábbis Tilney akkor azt mondta, meg hogy mindenki engem néz; csakhogy ő az utolsó férfi, akinek a szavát elhiszem. Most semmi mást nem hordok, csak lilát: tudod, hogy iszonyatosan festek benne, de sebaj - drága bátyádnak ez a kedvenc színe. Ne vesztegesd az időt, legdrágább, legédesebb Catherine-em, írj minél előbb neki és nekem, aki maradok satöbbi Ez az átlátszó mesterkedés még Catherine-t sem téveszthette meg. Első pillantásra felfogta következetlenségét, ellentmondásait, hamisságát. Szégyellte magát Isabella helyett, és szégyellte, hogy szerette valaha is. Isabella ragaszkodásának bizonygatása éppoly undorító, mint amilyen üresek a kifogásai és orcátlanok az igényei. „Írjon Jamesnek Isabella érdekében! Nem! James az ő ajkáról soha többé nem hallja Isabella nevét.” Amikor Henry megérkezett Woodstonból, tudatta vele és Eleanorral, hogy a bátyjuk megmenekült, őszinte szívvel gratulált ehhez, és nagy felháborodással olvasta fel a levél ide vonatkozó részleteit. Amikor befejezte, felkiáltott: - Ennyit Isabelláról! és kettőnk meghitt barátságáról! Szörnyen ostobának hisz, máskülönben nem írt volna így; de talán ezáltal jobban megismertem a jellemét, mint amennyire ő az enyémet ismeri. Látom, miben sántikál. Hiú, kacér teremtés, és a fortélyai csődöt mondtak. Nem hiszem, hogy valaha is szerette volna Jamest vagy engem, és azt kívánom, bárcsak ne is ismertem volna soha. - Hamarosan olyan is lesz, mintha sosem ismerte volna - mondta Henry. - Csak egyet nem értek. Látom, hogy Tilney kapitánnyal tervei voltak, amelyek azonban füstbe mentek. Csak azt nem értem, mit forgatott a fejében eközben Tilney kapitány. Miért vette körül annyi figyelemmel, hogy összeveszejtette a bátyámmal, s azután ő maga meg elmenekült? - Keveset mondhatok Frederick indítékainak védelmében, ha ugyan helyesen ítélem meg őket. Neki is megvan a hiúsága, akárcsak Thorpe kisasszonynak. Csak az a különbség, hogy mivel több az esze, saját magának még sohasem ártott. Ha viselkedésének eredménye nem menti őt kegyed előtt, ajánlatosabb az okát nem kutatnunk. - Azt gondolja tehát, hogy valójában sosem szerette Isabellát? - Meg vagyok győződve róla. - És csak tréfából hitegette? Henry némán bólintott. - Nos, akkor meg kell mondanom, hogy egyáltalán nem tartom rokonszenvesnek. Bár a dolog a javunkra ütött ki, egyáltalán nem szeretem őt. Nem esett nagyobb baj, mert Isabellának aligha törte össze a szívét. De mi lett volna, ha éppenséggel beleszeret? - Ehhez azonban azt kell feltételeznünk, hogy Isabellának volt összetörhető szíve - következésképpen, hogy egészen másfajta teremtés; akkor pedig egészen másfajta bánásmódban lett volna része. 120

- Az persze természetes, hogy maga a bátyja oldalán áll. - Ha kegyed is a bátyja oldalán állna, nem keserítené el annyira Thorpe kisasszony csalódása. Kegyedet azonban az általános feddhetetlenség velünk született elve befolyásolja, következésképpen elzárkózik a családi részrehajlás hideg érvelése, avagy a bosszúvágy elől. Ez a bók megszabadította Catherine-t a további kesergéstől. Frederick sem lehet menthetetlenül bűnös, ha Henry ennyire kellemes. Eltökélte, hogy nem felel Isabella levelére; és megpróbált többet nem gondolni rá.

121

Huszonnyolcadik fejezet A tábornok hamarosan kénytelen volt egy hétre Londonba utazni; amikor elhagyta Northangert, mélységesen fájlalta, hogy bármiféle szükség akár csak egy órára is megfoszthatja Morland kisasszony társaságától, és aggályos gonddal kötötte gyermekei lelkére, távollétében a legfőbb dolguk legyen a vendég kényelméről és szórakoztatásáról gondoskodni. Távozása alkalmat adott rá Catherine-nek, hogy első ízben tapasztalja: a veszteség olykor nyereség lehet. Idejüket boldogan töltötték - azt tették, amihez kedvük volt, akkor nevettek, amikor jólesett, minden étkezést kellemesen és jó hangulatban költöttek el, akkor és oda mentek, ahová és amikor a tetszésük kívánta, maguk szabták meg szórakozásuk, pihenésük óráit -, és Catherine csak most érezte át, milyen korlátok közé szorította őket a tábornok jelenléte, s örömmel tapasztalta, hogy pillanatnyilag nem köti őket semmi. Ily kellemes és élvezetes körülmények között minden nap jobban szerette a házat és lakóit, s ha attól nem kell rettegnie, hogy előbbutóbb el kell hagynia az elsőt, s attól tartania, hogy az utóbbiak nem viszonozzák hasonló mértékben a szeretetét, felhőtlen boldogságban telt volna minden egyes napjának minden egyes perce; csakhogy látogatásának immár negyedik hetében járt; mire a tábornok hazatér, már az ötödikbe lép, s talán tolakodásnak tetszenék, ha tovább marad. Fájdalmas volt ez a gondolat, valahányszor eszébe jutott; s, mert mielőbb szabadulni szeretett volna a lelkére nehezedő súlytól, hamarosan elhatározta, hogy nyomban szóba is hozza Eleanor előtt, felajánlja, hogy távozik, és további magatartását ahhoz szabja, hogyan fogadja Eleanor az ajánlatát. Tudta: ha túlságosan sok időt ad magának, nehezére esik majd ily kellemetlen tárgyat szóba hozni, ezért megragadta az alkalmat, amikor hirtelen kettesben találta magát Eleanorral, meg azt, hogy Eleanor épp valami egészen másról beszélt: kötelességének érzi, mondta Catherine, hogy hamarosan eltávozzék. Eleanor szavai, arca egyaránt arra vallottak, hogy nagyon bántja ez a gondolat. „Remélte pedig, hogy még sokáig élvezheti Catherine társaságát; talán a maga óhaja tévesztette meg, mikor azt hitte, hogy Catherine sokkal hosszabb látogatásra ígérkezett el, s azt kell gondolnia, ha Mr. és Mrs. Morland tudnák, milyen örömet jelent számára Catherine társasága, nagylelkűségükben nem siettetnék a hazatérését.” „Ó, ami ezt illeti sietett magyarázkodni Catherine -, papának és mamának egyáltalában nem sürgős. Örülnek, ha jól érzi magát.” „Akkor vajon, ha megkérdezheti, miért olyan sietős neki magának, hogy elhagyja házukat?” „Ó, mert már olyan sokáig időzött ott.” - Nem; ha te magad ilyen szót használsz, nem tartóztathatlak tovább. Ha soknak érzed... - Ó, nem! Dehogyis! Ha a magam örömét nézem, még egyszer ennyi ideig is nálatok tudnék maradni. Amire nyomban úgy döntöttek, hogy amíg magának Catherine-nek eszébe nem jut, nem is gondolnak arra, hogy elhagyja őket. Kényelmetlen érzésének ez az oka tehát legnagyobb örömére eltávolíttatván, a másik megfontolás is hasonlóképpen veszített súlyából: Eleanor kedvessége, őszinte kérlelése, amellyel maradásra igyekezett bírni, Henry örömteli pillantása, amikor megtudta, hogy eldőlt: Catherine marad - megannyi szívet melengető bizonyítéka volt annak, hogy fontos számukra, s csupán annyi fenntartást őrzött meg magában, amennyi nélkül emberi elme kényelmesen már meg sem lehet. Hitte - szinte mindig -, hogy Henry szereti, s valóban mindig, hogy az édesapja meg a húga szereti, sőt óhajtja, hogy Catherine hozzájuk tartozzék; s e hit feledtette minden kételyét és aggodalmát.

122

Henry nem engedelmeskedhetett édesapja parancsának, hogy maradjon mindvégig Northangerben, a hölgyek szolgálatára, amíg ő Londonban tartózkodik: woodstoni segédlelkészének elfoglaltsága ugyanis arra kényszerítette, hogy szombaton két éjszakára elhagyja őket. Henry távozása most nem úgy hatott, mintha a tábornok jelenlétében történt volna; csökkentette vidámságukat, de nem tette tönkre hangulatukat; és a két leány közös kedvtelésben és növekvő meghittségben olyan jól töltötte el idejét, hogy Henry távozásának estéjén azon kapták magukat, hogy tizenegykor - a Klastromban meglehetősen kései órán - hagyják el a vacsorázószobát. Éppen felértek a lépcsőn, amikor úgy hallották, már amennyire a vastag fal mögül megítélhették, hogy kocsi hajt a kapu elé, és ezt a feltevést a következő pillanatban a kapucsengő hangos kondulása erősítette meg. A meglepetés első zavarának elültén - s a belőle fakadó „Jóságos Ég! mi baj lehet?!” után - Eleanor gyorsan eldöntötte, hogy csak idősebbik bátyja lehet az, aki gyakran érkezik váratlanul, ha nem is ennyire szokatlan időben, s mindjárt le is sietett az üdvözlésére. Catherine továbbment hálókamarája felé; igyekezett rábírni magát, hogy folytassa az ismeretséget Tilney kapitánnyal, s - habár a kapitány viselkedése kedvezőtlen hatást tett rá, meg volt továbbá győződve arról, hogy a nevezett túlságosan is előkelőnek tekinti magát ahhoz, hogy jó szemmel nézzen rá - azzal vigasztalódott, hogy legalább nem különlegesen kínos körülmények között látják egymást viszont. Hitte, hogy Tilney kapitány nem fogja szóba hozni Thorpe kisasszonyt; bizonyára restelli, hogy milyen szerepet játszott, ennek a veszedelme tehát nem fenyeget; s Catherine úgy gondolta, ha a Bath-ban történteket nem emlegetik, képes lesz udvariasan viselkedni a kapitánnyal. Ilyen megfontolások közepette telt az idő; s minden bizonnyal a kapitány javára szólt az is; hogy Eleanor nagyon örülhet a látásának, és sok lehet a mondanivalója: hiszen majd fél óra eltelt a kapitány megérkezése óta, és Eleanor még nem jött fel. E pillanatban Catherine mintha barátnője lépését hallotta volna a galériáról, és fülelt továbbiakra; de minden néma volt. Épp tévedésben marasztalta el képzeletét, ekkor azonban felrezzent, mert neszt hallott odakintről; mintha valaki megérintené az ajtót - s a következő pillanatban a zár kis moccanása arra vallott, hogy megfogták a kilincset. Catherine megreszketett egy kissé a gondolatra, hogy valaki ily óvatosan közeleg; ám eltökélte, hogy még egyszer nem riaszthatja meg holmi csip-csup jelenség, nem vezetheti tévútra a felfokozott képzelet - halkan előre lépett hát és kinyitotta az ajtót. Eleanor, és csakis Eleanor állt ott. Catherine kedélye azonban csak egy szempillantásra csillapult, mert Eleanor arca sápadt volt, magatartása pedig heves izgalomról árulkodott. Láthatólag be akart jönni, mégis úgy látszott, nehezére esik a szobába lépni; s amikor végre ott volt, még nehezebben tudott megszólalni. Catherine azt hitte, holmi kellemetlenségre számíthat Tilney kapitánnyal kapcsolatban; együttérzését tehát csak néma figyelemmel fejezhette ki. Leültette barátnőjét, a halántékát levendulavízzel borogatta, és aggályos gondoskodással vette körül. - Kedves Catherine-em, nem szabad, igazán nem szabad... - hangzottak Eleanor szájából az első összefüggő szavak. - Egészen jól vagyok. Ez a gyengédség felkavar... Nem tudom elviselni... Olyan küldetésben jövök hozzád... - Küldetésben! Hozzám! - Hogy is mondjam meg! Ó, hogy is mondjam meg! Új gondolat szökött Catherine elméjébe; maga is éppúgy elsápadt, mint barátnője, és felkiáltott: - Küldönc jött Woodstonból!

123

- Nem; tévedsz - válaszolt Eleanor, és mély részvéttel pillantott rá -, nem Woodstonból jött. Édesapám maga az. - Hangja megremegett, s apja említésére pillantása a földet kereste. Catherine szíve már a tábornok váratlan hazatérésének hírére is elszorult, s néhány pillanatig azt hitte, ennél rosszabbat nem is fog hallani. Nem szólt semmit; Eleanor igyekezett úrrá lenni érzelmein és határozott hangon szólni, de szemét még akkor is a földre szegezte, amikor tovább fűzte a szót. - Tudom, te jobb vagy annál, hogysem elítélj azért a szerepért, amelyet kénytelen vagyok eljátszani. Nagyon is kedvem ellen való hírt hozok. Az után, ami csak az imént történt, amiben csak az imént állapodtunk meg - mennyi örömmel, s a magam részéről mennyire hálásan! -, hogy itt maradsz még, mint reméltem, sok, sok héten át: hogyan is mondhatom el neked, hogy a szívességedet elutasítják, és az örömért, amit jelenléted szerez, az a fizetség, hogy... de nem; jobb, ha nem keresem a szavakat. Kedves Catherine-em, el kell búcsúznunk. Édesapámnak eszébe jutott, hogy egy régebbi meghívás hétfőn egész családunkat elszólítja hazulról. Két hétig Lord Longtown vendégei leszünk, Hereford közelében. Magyarázkodás, mentegetőzés egyaránt lehetetlen. Meg sem próbálkozom vele. - Kedves Eleanorom - kiáltott fel Catherine, tőle telhetőleg elfojtva érzéseit -, ne szomorkodj! Az újabb meghívás érvénytelen, ha van már régebbi is. Nagyon, nagyon sajnálom, hogy válnunk kell - ily hamar, és hozzá ily hirtelen; de nem vagyok megsértve, igazán nem. Hiszen bármikor eljöhetek hozzátok megint; vagy, remélem, te is meglátogathatsz engem. Hazatérőben attól a lordtól nem jöhetnél el Fullertonba? - Nem áll hatalmamban, Catherine. - Gyere hát, amikor tudsz. Eleanor nem felelt; s mert Catherine gondolatai olyasmihez tértek vissza, ami közelebbről érdekelte, hangosan gondolkodva hozzátette: - Hétfőn... már hétfőn; és elmentek mindannyian! Nos, azért biztosan el tudok búcsúzni. Hiszen elég, ha közvetlenül előttetek indulok el. Ne szomorkodj, Eleanor, nagyon jól elmehetek én is hétfőn. Igazán nem számít, hogy apám és anyám nem tud az érkezésemről. A tábornok bizonyosan elküld majd velem egy cselédet félútig - aztán hamarosan Salisburybe érek, onnan pedig már csak kilenc mérföld az út hazáig. - Ah, Catherine! ha így történhetne, kevésbé lenne elviselhetetlen; habár még így is csak feleannyi gondoskodásban részesülnél, mint amennyi megillet. Hanem... hogyan is mondjam meg? Holnap reggel kell távoznod, és még indulásod óráját sem választhatod meg; a kocsi hét órára itt lesz, és egyetlen cseléd sem áll a rendelkezésedre. Catherine leült; se szóhoz, se lélegzethez nem jutott. - Nem akartam hinni érzékeimnek, amikor meghallottam; s ha mégoly jogosan nagy szomorúságot, neheztelést érzel e pillanatban, az enyémet nem haladhatja meg - de miért is emlegetem a magam érzéseit? Ó! csak kínálhatnék bármit is engesztelésül! Jóságos Isten! Mit szól majd édesapád és édesanyád! Azután, hogy igaz barátaid oltalmából ide édesgettünk - közel kétszeres távolságra otthonodtól, most kikergetnek a házból, fittyet hányva még az elemi udvariasságnak is! Drága, drága Catherine, én hoztam az üzenetet, s így magam is bűnösnek látszom a sértésben; és mégis bízom abban, hogy felmentesz, hiszen elegendő időt töltöttél ebben a házban ahhoz, hogy megítélhesd: névleges úrnője vagyok csupán, valóságos hatalmam semmi. - Megsértettem a tábornokot? - kérdezte elcsukló hangon Catherine.

124

- Ó, jaj! Ami engem illet, csak annyit tudok, csak annyiért felelhetek, hogy okot nem adhattál édesapámnak a sértődésre. Annyi bizonyos, hogy nagyon, nagyon fel van dúlva; talán nem is láttam még feldúltabbnak. Vérmérséklete nem szerencsés, és valami most különösen felkavarta; holmi csalódás, holmi bosszúság, amely pillanatnyilag fontosnak tetszik - de neked hogyan is lehetne részed benne? Catherine megszólalni is alig bírt fájdalmában; csak Eleanor kedvéért próbálkozott meg vele: - Igazán nagyon sajnálom, ha megsértettem volna - mondta. - Mi sem állhatna távolabb tőlem. De ne szomorkodj, Eleanor. A meghívásnak eleget kell tenni. Csak azt sajnálom, hogy nem jutott eszébe hamarabb, mert írhattam volna haza. De így sem számít, igazán. - Remélem, szívből remélem, hogy biztonságod szempontjából valóban nem, de annál többet minden egyéb tekintetben: kényelmedet, a külszínt, az illendőséget, a családodat, a világot tekintve. Ha barátaid, Allenék, még Bath-ban volnának, viszonylag könnyen elmehetnél hozzájuk; néhány óra alatt odaérnél; de hogy hetvenmérföldes utat tégy meg postakocsin, a te korodban, egyedül, kíséret nélkül! - Ó, az utazás semmiség. Ne is gondolj rá. És ha válnunk kell, néhány órával előbb vagy később, igazán nem számít. Hét órára elkészülök. Ébresztess fel idejében. Eleanor látta, hogy Catherine szeretne egyedül maradni; és mert úgy érezte, mindkettejüknek jobb, ha nem beszélnek tovább, el is hagyta; ennyit mondott csupán: - Reggel találkozunk. Catherine csordultig telt szíve megkönnyebbülésre vágyott. Eleanor jelenlétében a barátság és a büszkeség megfékezte könnyeit, de alig távozott el barátnője, kitört a könnyek árja. Kiutasítják a házból, méghozzá ilyen módon! Minden ok nélkül, amely igazolhatná, minden mentegetőzés nélkül, amely enyhíthetné a hirtelenséget, a nyerseséget, mi több: a sértést! Henry távol - még csak el sem búcsúzhat tőle. Akármit remél, akármit vár tőle, mindent legalábbis fel kell függesztenie - és ki tudja, meddig? Ki a megmondhatója, mikor találkozhatnak megint? És mindezt olyan embertől, mint Tilney tábornok, aki oly udvarias, oly jól nevelt, és aki mind ez ideig oly különlegesen kedvelte őt! Éppoly felfoghatatlan volt, mint amennyire bántó és fájdalmas. Egyaránt zavaró és riasztó volt azon töprengeni, hogy miből eredhet, mint azon, hogy hová vezet. Elkövetésének a módja oly durván udvariatlan; sebtében eltávolítani őt, a legcsekélyebb tekintet nélkül a kényelmére; még csak színleg sem adni rá lehetőséget, hogy megválassza utazásának idejét és módját; két nap közül az elsőt kijelölni, abból is szinte a legkorábbi órát - mintha a tábornok eltökélte volna: mire felébred, Catherine már ne is legyen a házban, hogy még csak pillantást se kelljen vetnie rá. Mi mást jelenthet ez, mint szándékos sértést? Balszerencsés módon bizonyára megbántotta valamivel a tábornokot. Eleanor meg akarta kímélni ettől a fájdalmas tudattól; ám Catherine lehetetlennek tartotta, hogy bármi sértés vagy bármi balszerencse ilyen rosszindulatot gerjeszthet olyan személy ellen, ki arról biztosan, vagy valószínűleg, nem tehet. Súlyosan telt az éj. Álomról, avagy az álom névre rászolgáló pihenésről szó sem lehetett. A szoba, amelyben megérkezésekor felkavart fantáziája meggyötörte, ismét zaklatott kedély és nyugtalan álom színhelye volt. De mennyire más volt most nyugtalanságának forrása, mint az akkori! mily gyászosan túltett azon mind valóságára, mind tartalmára nézve! Aggodalma tényen alapult, félelmei valószínűségen; és mert gondolatait a rosszaság természetéről való tűnődés foglalta el, magányos helyzete, sötét hálókamarája, az ódon épület a legcsekélyebb érzelmet sem gerjesztette benne, s habár erősen fújt a szél, és gyakran keltett különös és hirtelen zajt szerte a házban, Catherine csak feküdt ébren óraszám, hallotta mind, de nem támadt benne sem kíváncsiság, sem rettegés. 125

Kevéssel hat óra után Eleanor lépett a szobába; buzgón igyekezett figyelmet tanúsítani vagy segítséget nyújtani; ám nemigen akadt tennivaló. Catherine nem vesztegette az időt; jóformán felöltözött már, és kis híján becsomagolt. Eszébe ötlött, hogy netán békülékeny üzenetet küld a tábornok, amikor belépő leányát megpillantotta. Mi volna természetesebb, mint hogy a harag elüljön, és megbánás lépjen a nyomába? s csak azon tűnődött, a történtek után vajon milyen mentegetőzést illendő elfogadnia. Ám ha tudja is, ez esetben haszontalan lett volna a tudomány; sem nagylelkűsége, sem méltósága nem méretett meg - Eleanor nem hozott üzenetet. Alig esett szó kettejük között; mindketten úgy érezték, hallgatniuk a legbiztonságosabb, s amíg odafent voltak, kevés és köznapi mondatot váltottak csupán. Catherine izgatottan, sietve fejezte be öltözködését, Eleanor pedig több jóindulattal, mint gyakorlattal igyekezett becsomagolni az útiládát. Amikor elkészült minden, kiléptek a szobából; Catherine kissé hátramaradt barátnője mögött, hogy búcsúpillantást vessen minden jól ismert és dédelgetett tárgyra, majd lement a reggelizőszobába, ahol már várta a reggeli. Megpróbált enni, hogy megkímélje magát az unszolás kínjától, barátnőjét pedig a kényelmetlenségtől; de nem volt étvágya, és kevés falat ment le a torkán. Keserűen gondolt arra is, mennyire más a mostani reggeli, mint az, amit legutóbb költöttek el ugyanitt, s ez is csak fokozta iszonyát mindentől, ami előtte állt. Huszonnégy órája sincs, hogy ugyanerre az étkezésre gyűltek itt össze, de mennyire más körülmények között! Milyen könnyű szívvel, mily boldog - habár hamis - biztonsággal tekintett akkor maga köré, élvezve mindent, amit lát, s ha félt a jövőtől, csak attól, hogy Henry egy napra Woodstonba megy! Boldog, boldog reggeli! mert Henry ott volt, Henry mellette ült és kínálta. Zavartalanul átadhatta magát a tűnődésnek, mert társnője nem szólította meg; éppúgy elmerült gondolataiba, mint ő maga, s csak a kocsi érkezése riasztotta fel és szólította vissza őket a jelen pillanatba. Catherine arcát a kocsi láttán elfutotta a pír; s a méltatlan bánásmód, amelyben részesült, úrrá lett lelkén, és néhány pillanatig csupán neheztelést érzett. Eleanor ezúttal kénytelen volt elszánni rá magát, hogy megszólaljon. - Feltétlenül írnod kell, Catherine! - kiáltott fel. - Amint csak lehet, hallanom kell rólad. Amíg nem tudom, hogy biztonságban hazaértél, egy órányi nyugodalmam sem lesz. Bármilyen kockázat, bármilyen eshetőség árán is, egy levélért rimánkodom. Hadd elégítsen ki a tudat, hogy biztonságban Fullertonba értél, egészségben találtad családodat - azután, amíg nem kérhetlek meg rá, hogy annak rendje és módja szerint levelezzünk, nem számítok többre. Írj nekem Lord Longtownhoz, és - kénytelenségből kérlek erre - címezd Alice-nek. - Nem, Eleanor, ha nem szabad levelet kapnod tőlem, jobb, ha nem írok. Semmi kétség sem lehet afelől, hogy biztonságban hazaérek. Eleanor csak ennyit válaszolt: - Nem csodálkozom az érzéseiden. Nem akarlak zaklatni. Bízom nagylelkűségedben, amikor távol leszek tőled. Ez a mondat, s a hozzá társuló szomorú tekintet elegendő volt, hogy ellágyítsa Catherine büszkeségét; és nyomban így szólt: - Ó, Eleanor, hát hogyne írnék neked! Tilney kisasszony még valamit szeretett volna tisztázni, ha kissé nehezére esett is szóba hoznia. Eszébe jutott, hogy Catherine-nek - hiszen oly régóta távol van otthonától - talán nincs elegendő pénze az utazás költségeire; és amikor ezt szíves ajánlat kíséretében megpendítette, kiderült, hogy valóban így áll a dolog. E pillanatig Catherine-nek ez eszébe sem jutott; amikor azonban szemügyre vette erszényét, menten látta: ha barátnője kevésbé figyelmes, őt bizony úgy utasították volna ki a házból, hogy még csak módja sincsen hazamenni. Micsoda helyzetbe került volna! Ez a keserű gondolat annyira eltöltötte mindkettejük lelkét, hogy a hátralevő 126

időben jóformán egy szót sem szóltak többet. Hanem ez az idő igen rövid volt. Hamarosan jelentették, hogy a kocsi készen áll; Catherine nyomban felállt, szavak helyett hosszú és gyengéd öleléssel búcsúztak egymástól; ám ahogy a csarnokba léptek, Catherine képtelen volt úgy elhagyni a házat, hogy ne emlékezzék meg arról, akinek a nevét eladdig egyikük sem mondotta ki: egy pillanatra megállt, s alig érthetően elrebegte, hogy „szíves üdvözletét küldi a távollevő jóbarátnak”. Ám ahogy a jóbarát nevét kimondotta volna, érzelmei áttörtek minden gátat; Catherine keszkenőjébe rejtette arcát, átsuhant a csarnokon, beugrott a csézába, s az a következő pillanatban már el is hajtott a ház elől.

127

Huszonkilencedik fejezet Catherine-t keserűségében elkerülte a félelem. Maga az utazás nem tartogatott semmiféle rettegést; nem félt a hosszú úttól, és nem érezte a magányt. Hátradőlt a kocsi sarkában, forró könnyáradat öntötte el, s mérföldekre járt már vele a kocsi a Klastrom falától, mire felocsúdott; a park legmagasabb pontja már-már eltűnt a szeme elől, mire képes volt arra fordulni. Balszerencséjére ugyanazon az úton vitte a kocsi, amelyiken alig tíz napja oly boldogan utaztak Woodstonba menet és onnan jövet; keserű érzését csak még jobban megkeserítette, hogy tizennégy mérföldön át szakasztott azokat a tárgyakat kell látnia, amelyeket merőben különböző érzések közepette pillantott meg első ízben. Minden egyes mérföld, amely Woodstonhoz közelebb vitte, csak tetézte szenvedését; alig ötmérföldnyire a falutól elhaladtak az oda vezető út mellett, s a gondolatra, hogy Henry oly közel van, s mégsem tud semmiről, Catherine-t elöntötte a feldúlt fájdalom. Életének egyik legboldogabb napját töltötte ott. Akkor és ott beszélt a tábornok úgy Henryről és róla, akkor vallott arra beszéde, arca, hogy Catherine nem is gondolhatott mást: maga a tábornok kívánja, hogy ők egybekeljenek. Igen, alig tíz napja ébresztett benne ujjongást a tábornok kitüntető figyelme - még zavarba is hozták nagyon is jelentőségteljes célzásai! És most - vajon mit követett, vagy mit mulasztott el, hogy ezt érdemelte? Egyetlen sértés terhelte lelkét, s ez aligha juthatott a tábornok tudomására. Csak Henry és ő, Catherine, tudott a szörnyű gyanúról, amelyet Catherine oly méltatlanul dédelgetett; s titkát mindkettejük szívében biztonságban tudta. Henry semmiképp sem lehetett tudatosan az árulója. Természetesen ha holmi különös balszerencse folytán az édesapja megtudhatta, hogy ő mit merészelt gondolni, kutatni; ha értesülhetett az ő alaptalan képzelgéséről, sérelmes vizsgálódásáról - bizony, nem csoda, ha felháborodott. Ha tudatában van annak, hogy Catherine gyilkosnak tekintette, nem csoda, hogy kiutasítja a házból. Csakhogy bizonyos volt benne: ennyi gyötrelemmel teljes bosszúra semminémű ok nem volt a tábornok birtokában. Szorongó feltevések voltak bár mind, mégsem ezeken időzött el legtovább. Jobban nyomasztotta, mindennél jobban érdekelte egy közelebbi gondolat. Mit érez majd Henry, mit gondol, milyen lesz az arca, amikor másnap visszatér Northangerbe, és megtudja, hogy ő elment? ez a kérdés érdekelte minden egyébnél erőteljesebben, szüntelenül; hol gyötörte, hol vigasztalta; olykor rettegő aggodalommal vélte látni, amint Henry szótlanul megnyugszik a dologban, máskor szívet melengető bizalommal volt afelől, hogy sajnálja és sérelmezi. A tábornoknak természetesen nem meri szóba hozni, de Eleanornak - vajon mit mond majd Eleanornak felőle? Szüntelenül visszatérő kétségeinek, kérdéseinek egyetlen cikkelyében sem nyugodhatott elméje egyetlen pillanatnál tovább, s így teltek az órák, s így telt a vártnál gyorsabban az utazás. Kínzó aggodalmai közepette nem vett észre semmit, ami előtte volt, mihelyt maguk mögött hagyták Woodston vidékét; ugyanezért nem firtatta azt sem, hogy mennyit haladtak; s habár az út mentén látottak egy pillanatra sem kötötték le a figyelmét, egyetlen stációját sem találta unalmasnak. Ettől megint csak más ok óvta meg; nem ösztökélte ugyanis a vágy, hogy érne véget már az út; hisz hazatérésének a módja még ilyen hosszú - tizenegy heti - távollét után is szinte szétzúzza abbéli örömét, hogy Fullertonban viszontláthatja a szívének legkedvesebbeket. Mit mondhatna, amivel önmagát nem alázza, családját nem gyötri meg; amit ha megvall, nem öregbíti önnön fájdalmát, nem kelt értelmetlen neheztelést, s támaszt netán haragot ártatlan és vétkes iránt egyaránt? Sosem lehet kellőképpen hálás Henrynek és Eleanornak; feltörő érzéseit nem tudta szavakba foglalni, s ha ellenérzés támadna kettejük iránt, ha kedvezőtlenül gondolnának rájuk az édesapjuk miatt, neki a szíve is beleszakadna. 128

Ilyen érzések közepette inkább félt, semmint örült, hogy hamarosan megpillantja a jól ismert templomtornyot, amely arról tudatja majd, hogy húszmérföldnyire már csak az otthon. Northangert elhagyva, tudta, Salisbury a cél; ám az első stáció után már a postamesterekre kellett hagyatkoznia a következő helységnevek tekintetében; ennyire tudatlan volt az útvonal felől. Nem találkozott azonban semmivel, ami elkeseríthette vagy megrémíthette volna. Fiatalsága, udvariassága, bőkezűsége megszerezte számára mindazt a figyelmet, amelyet a magafajta utas igényelhetett; s mert csupán azért álltak meg, hogy lovakat váltsanak, vagy tizenegy óra hosszat mindennemű baleset és ijedelem nélkül utazott tovább, és este hat és hét óra között már Fullertonba ért. Midőn a hősnő pályafutása végeztével hazatér szülőfalujába, hírneve régi fényében tündöklik, diadala, méltósága vérbeli grófnőre vall, kíséretében nemes rokonainak hosszú sora halad számos hintaikon, három komornája pedig négylovas batáron - ilyen eseményeknél bízvást élvezettel időzik bármelyik regényfabrikáló tolla; becsületére válik minden befejezésnek, s a szerző joggal osztozik az általa oly bőkezűen mért dicsőségben: Hanem az én esetem egészen más; hősnőmet magányos megaláztatásban viszem haza, otthonába, s a szellem semminő édes emelkedettsége sem vezérelhet bő részletezésre. Hősnő közönséges postakocsin - oly csapás az érzeményre, aminő előtt meghátrálásra kényszerül a pompa és a pátosz minden kísérlete. Hajtson hát sebesen a postakocsis át a falun, a vasárnapi bámészkodók csoportjai mentén, és szálljon le róla sietve ő maga. Lett légyen azonban bármily keserű is Catherine lelke, ahogy a lelkészlak felé közeledett, s bárminő megaláztatás a krónikásnak, hogy mindezt elregélje: hősnőnk mégiscsak különleges örömöt tartogatott mindazok számára, akikhez igyekezett; elsőbb, hogy felbukkant a kocsi utóbb, hogy ő maga. Fullertonban ritka látvány az utazóbatár; ott is termett menten az ablaknál az egész família; s hogy az útialkalmatosság épp az ő kocsifelhajtójuknál állt meg: nos, ez az öröm megcsillogtatott minden szemet és megmozgatott minden fantáziát - váratlan boldogság mindannyiuknak, csak a két legkisebb gyereknek nem, a hat- és négyesztendős kisfiúnak és kisleánynak, akik testvért vártak minden kocsival. Boldog a pillantás, mely elsőnek ismerte fel Catherine-t! Boldog a hang, mely hírül adta a fölfedezést! Azt azonban senki sem tudhatja pontosan, vajon e boldogság kinek a jogos tulajdona: George-é-e, avagy a Harrieté. Apja, anyja, Sarah, George és Harriet, mind összegyűltek a kapuban, hogy lelkes szeretettel üdvözöljék, s e látvány Catherine szívének legkülönb érzelmeit gerjesztette fel; és ahogy a kocsiból kiszállt, mindegyikük ölelésében nagyobb vigaszt talált, mint amekkorára valaha is számíthatott. Ebben a körben, ebben a becéző gyengédségben egyenesen boldognak érezte magát! A családi szeretet vigassága egy röpke időre mindent elhomályosított, Catherine viszontlátásának öröme pedig kezdetben alig engedett teret a higgadt kíváncsiságnak; mindannyian az uzsonnaasztalhoz ültek, Mrs. Morland ugyanis sietősen felszolgáltatta a teát a szegény utas vigasztalására, akinek sápadt, elgyötört arcát hamarosan észrevette, még mielőtt határozott választ igénylő egyenes kérdést intéztek volna hozzá. Vonakodva, és igen-igen tétovázva kezdte el hát Catherine azt, amit hallgatói egy fél óra végeztével udvariasan talán magyarázatnak nevezhettek; ám ennyi idő kevés volt hozzá, hogy hirtelen hazatérésének megtudják az okát, vagy valamennyi részletét. Morlandék nem voltak izgékonyak, érzékenyek, s nem hajlamosak féltve ápolgatni a sérelmeket; ezúttal azonban, amikor kibontakozott előttük az egész, lehetetlen volt elsiklaniuk a sértés fölött, vagy az első félórában könnyedén megbocsátaniuk. Mr. és Mrs. Morland nem szenvedett ugyan el semmiféle regényes riadalmat leányuk hosszú, magányos utazása miatt, de azt természetesen tudták, hogy számos kellemetlensége lehetett volna; hogy ezt ők soha el nem tűrték volna; és hogy ilyesmire kényszerítvén Catherine-t, Tilney tábornok tisztességtelenül és érzéketlenül visel129

kedett - mint úriember és mint szülő egyaránt. Hogy miért cselekedett így, hogy mi indíthatta a vendégjog e súlyos megsértésére, hogy leányuk iránti kitüntető tiszteletét mi fordíthatta egy csapásra tényleges rosszindulattá - ezt csakoly kevéssé sejtették, mint maga Catherine; mindennek ellenére nem sokáig nyomasztotta őket; s miután jó darabig hasztalan fontolgatták, miszerint „különös ügy, és a tábornok bizonyára igen különös ember”, megelégelték a méltatlankodást meg a találgatást, habár Sarah még egy darabig élvezte az érthetetlenség zamatát, ifjonti hévvel fel-felkiáltva és el-eltűnődve. - Szükségtelen ezzel törnöd magadat, kedvesem - mondta végül az anyja -, hidd el, nem is érdemes az egészet megérteni. - Nem csodálom, ha azt kívánta, hogy Catherine távozzon, amikor eszébe jutott a régebbi meghívás - mondta Sarah -, de miért nem tehette udvariasan? - Sajnálom a fiatalokat - válaszolta erre Mrs. Morland -; bizonyára szomorúak voltak; de ami a többit illeti, már nem számít; Catherine épségben hazaért, a lelki nyugalmunk pedig nem függ Tilney tábornoktól. Catherine felsóhajtott. - Nos - folytatta bölcselkedő hajlamú anyja -, örülök, hogy nem tudtam előbb az utazásodról; de most, hogy véget ért, talán nem történt nagy baj. Mindig jót tesz a fiataloknak, ha meg kell erőltetniük magukat, és tudod, drága Catherine-em, te mindig olyan haszontalan kis szeleburdi jószág voltál; most azonban kénytelen voltál elővenni a jobbik eszedet, ezzel a sok átszállással meg a többivel; és remélem, nem derül ki, hogy bármit is ottfelejtettél a kocsiban. E reményben Catherine is osztozott, és igyekezett érdeklődést tanúsítani tulajdon javulása iránt, de a hangulata ugyancsak nyomott volt; és mert az volt az egyetlen óhaja, hogy békességben és magában maradhasson, készségesen elfogadta anyja tanácsát: hogy feküdjön le korán. Rossz színét és izgatottságát szülei csupán sértett érzései természetes következményének meg egy ilyen utazás szokatlan megerőltetésének és fáradalmainak tulajdonították, és bíztak benne, hogy másnapra mindezt kialussza; s habár Catherine reggelre nem tért magához annyira, amennyire remélték, még akkor sem gyanakodtak holmi mélyebben gyökerező bajra. Egyetlenegy pillanatig sem gondoltak leányuk szívére, márpedig ez ugyancsak különös magatartás olyan szülőktől, akiknek a tizenhét esztendős ifjú hölgy leánya épp visszatért élete első utazásáról! Amint megreggeliztek, Catherine leült, hogy teljesítse ígéretét. Tilney kisasszony nemhiába bízott abban, hogy az idő meg a távolság hatással lesz barátnőjének a hangulatára: Catherine máris szemrehányással illette magát, hogy hűvösen vált el Eleanortól; hogy nem becsülte eléggé érdemét és kedvességét; hogy nem érzett együtt vele kellőképpen azért, amit tegnap egymagában kellett eltűrnie. Heves érzelmei azonban nem vezették kellőképpen a tollát; soha még ilyen nehezére nem esett a levélírás, mint amikor Eleanor Tilneynek kellett írnia. Megfogalmazni egy levelet, amelynek érzelmeit és helyzetét kell képviselnie, hálát tolmácsolni alázatos sajnálkozás nélkül, s óvatosnak lennie, de nem hidegnek, őszintének, de nem neheztelőnek; egy levelet, amelynek olvasása nem okoz fájdalmat Eleanornak, és, mindenek felett, amely miatt neki magának nem kell pirulnia, ha netán Henry szeme elé kerül - ez a vállalkozás megbénította kifejezőképességét, és hosszas gondolkodás és nagy tanácstalanság után, teljes bizodalommal csak arra az elhatározásra juthatott, hogy igen rövid lesz. Ezért aztán az Eleanor előlegezte pénzt zárta levelébe, s hozzá alig csatolt mást, mint hálás köszönetét és szerető szívének ezernyi jókívánságát.

130

- Ez aztán a furcsa ismeretség! - állapította meg Mrs. Morland, amikor a levél elkészült: Hirtelen kezdődött, hirtelen végződött. Sajnálom, hogy így történt, mert Mrs. Allen igen derék fiataloknak tartja őket; a te Isabelláddal pedig ugyancsak megjártad. Ah, szegény James! No de a jó pap is holtig tanul, és azután remélhetőleg olyanokkal barátkoztok össze, akiknek a barátságát érdemes megtartani. Catherine arcát elfutotta a pír. - Nem lehet olyan barátom, akit érdemesebb lenne megtartani, mint Eleanort! - válaszolt hevesen. - Ha így van, drágám, bizonyára találkoztok is majd valamikor; ne nyugtalankodj. Tízet tennék egy ellenében, hogy néhány éven belül megint összeakadtok; és micsoda öröm lesz az! Mrs. Morland nem valami szerencsés vigasztaláshoz folyamodott. A reménység, hogy néhány év múlva megint összeakadnak, csak olyan gondolatokat ültethetett Catherine fejébe, hogy ama néhány év alatt mi minden történhetik, amitől szörnyűséges lesz a találkozás. Sosem feledheti Henry Tilneyt, sosem gondolhat rá kevesebb gyengédséggel, mint ebben a pillanatban; de Henry elfelejtheti őt; és ha úgy találkoznak? Szemét elfutotta a könny, ahogy elképzelte az ily módon felújított ismeretséget; anyja pedig, látva, hogy vigasztalásnak szánt ígérete nem érte el a kellő hatást, újabb ajánlattal igyekezett Catherine hangulatát megjavítani: hogy látogassák meg Mrs. Allent. A két házat alig negyed mérföld választotta el; séta közben tehát Mrs. Morland gyorsan elmondta, mit érez James csalódásával kapcsolatosan. - Sajnáljuk mindannyian - mondta -, de különben nem nagy baj, hogy füstbe ment a házasság; nemigen volt ínyünkre, hogy olyan lányt jegyezzen el, akit egyáltalán nem ismerünk, és aki teljesen vagyontalan; most pedig, ilyen viselkedés után, igazán nem lehetünk felőle jó véleménnyel. Pillanatnyilag megviseli a dolog szegény Jamest; de ez nem tart örökké; és bizonyára megfontoltabb lesz egész életében, ha elsőre ilyen ostobán választott. Az ügynek ezt a summázatát Catherine épp csak hogy végig tudta hallgatni; még egy mondat már veszélyeztette volna önfegyelmét, és kevésbé józan válaszra késztette volna; minden gondolata ugyanis akörül forgott, mennyire megváltoztak az érzései meg a hangulata, amióta legutóbb taposta ezt a jól ismert utat. Alig három hónap múlt el azóta, amikor telve izgatott és örömteli várakozással, napjában tízszer is ide-oda futott, könnyű, vidám és független szívvel; várva várta a még megízleletlen és zavartalan élvezetet; nem ismert és nem is sejtett semmiféle rosszat. Három hónappal ezelőtt ilyen volt még - de most, visszatérve, mennyire megváltozott! Allenék a régi szeretet őszinte kedvességével fogadták a váratlan vendéget; ám ugyancsak meglepődtek és elkedvetlenedtek, amikor meghallották, milyen bánásmódban részesült Catherine - habár Mrs. Morland nem szolgált felnagyított beszámolóval, nem apellált kiszámított módon az érzelmeikre. - Catherine tegnap este meglepett bennünket - mesélte. - Végig egyedül utazott postakocsin, és csak szombat este tudta meg, hogy jön; Tilney tábornok ugyanis holmi érthetetlen szeszély hatására egyszeriben megelégelte Catherine látogatását, és kurtán-furcsán hazaküldte. Felettébb barátságtalan dolog; és a tábornok bizonyára igen különös ember; de mi bezzeg örülünk, hogy Catherine megint itt van közöttünk! És olyan megnyugtató tudat, hogy nem holmi szegény tehetetlen jószág, hanem nagyon is jól megáll a lábán.

131

Mr. Allen a józan jó barát ésszerű ellenérzéséről tett tanúbizonyságot; Mrs. Allen pedig éppen elég jónak ítélte férje szavait, feltevéseit, találgatását, magyarázatait, hogy sorra mindet elismételje, s csupán ezzel az egyetlen megjegyzéssel tetézte: - Igazán nem állhatom a tábornokot -, s ezzel töltött ki minden szünetet. - Igazán nem állhatom a tábornokot - mondotta kétszer is, miután Mr. Allen kiment a szobából, de sem őszinte harag, sem tartalmas gondolat nem rejlett a kijelentés mögött. A harmadszori ismétlés már tekintélyesebb elkalandozással járt, s negyedszerre is hangoztatván, Mrs. Allen nyomban hozzáfűzte: - Képzelje, kedvesem, a legjobb belga csipkeruhámon azt a szörnyű nagy szakadást olyan gyönyörűen megjavíttattam, mielőtt eljöttünk Bath-ból, hogy a nyomát is alig látni. Valamelyik nap meg kell hogy mutassam. Bath végtére is kedves hely, Catherine. Igazán nem örültem, hogy eljövünk. Mrs. Thorpe ottléte igen kellemes volt mindannyiunknak, igaz? Emlékszik, ugye, hogy kezdetben maga is, én is egészen elveszettnek éreztük magunkat. - Igen, de nem sokáig - mondta Catherine, és szeme fölragyogott, amikor visszaemlékezett rá, mi lehelt lelket ottani tartózkodásába. - Nagyon igaz; hamarosan találkoztunk Mrs. Thorpe-pal, és akkor már nem volt hiányunk semmiben. Nem gondolja, kedvesem, hogy ez a selyemkesztyű igazán tartós holmi? Akkor vettem fel először, amikor az Alsó Kaszinóba mentünk, emlékszik, és azóta is sokat viseltem. Emlékszik arra az estére? - Hogy emlékszem-e! Ó! Tökéletesen. - Igazán kellemes volt, ugye? Mr. Tilney velünk teázott, és én mindig nagy nyereségnek tekintettem a társaságát; igazán oly kellemes fiatalember. Úgy rémlik, mintha táncolt volna vele, de nem vagyok benne egészen bizonyos. Emlékszem, a kedvenc ruhámat viseltem. Catherine nem tudott válaszolni; Mrs. Allen pedig röviden végigpróbálgatva néhány más tárgyat, ismét visszatért ahhoz, hogy: - Igazán nem állhatom a tábornokot! Olyan kellemes, tisztes férfinak látszott! Alig hiszem, Mrs. Morland, hogy látott már életében udvariasabb embert. A szállását még azon a napon kivették, hogy elutaztak, Catherine. De hát nem csoda: hisz ismeri a Milsom utcát. Hazafelé menet Mrs. Morland azt magyarázta leányának, micsoda boldogság, hogy ilyen kitartó jóakarói vannak, mint Mr. és Mrs. Allen, és hogy nem szabad fontosságot tulajdonítania annak, ha olyan futó ismerősök, mint Tilneyék, elhanyagolják vagy barátságtalanok vele, hisz bátran számíthat régebbi barátainak jó véleményére és szeretetére. Mindebben sok józanság volt; csakhogy az emberi elme bizonyos helyzetekben igen kevésre értékeli a józanságot; és Catherine érzései ellentmondottak édesanyja jóformán valamennyi állításának. Az említett futó ismerősök viselkedésétől függött jelen boldogsága; s bár sok minden szólt Mrs. Morland véleménye mellett, Catherine magában azon rágódott, hogy Henry most már megérkezett Northangerbe; hogy most már bizonyára hallott az ő távozásáról; és hogy talán épp most indulnak valamennyien Herefordba.

132

Harmincadik fejezet Catherine nem volt természettől nyugodt hajlamú, s nem is volt soha túlságosan szorgalmas; de akármilyen efféle hibája volt eddig, anyja kénytelen volt megállapítani, hogy mind a kettő csak fokozódott. Nem tudott nyugodtan ülni, de el sem tudta magát foglalni tíz percig egyfolytában; körbe-körbejárta a kertet meg a gyümölcsöst, mintha semmi mást nem kívánna, csak a mozgást; szívesebben bolyongott a házban, mint hogy nyugton maradjon a szalonban. Még nagyobb változás volt a lehangoltsága. Bolyongásában, henyeségében talán csak torzképe volt önmagának; hallgatagságában és szomorúságában azonban épp az ellentéte korábbi énjének. Mrs. Morland két napig tűrte ezt az állapotot egyetlen szó megjegyzés nélkül, amikor azonban a harmadik éjszaka nyugodalma sem hozta vissza Catherine vidámságát, nem serkentette hasznos ténykedésre, nem keltett benne nagyobb hajlandóságot a kézimunka iránt - már nem állhatta meg, hogy szelíd szemrehányással ne éljen, mondván: - Drága Catherine-em, alighanem egészen előkelő dáma válik belőled. Nem tudom, mikor készülnek el szegény Richard nyakravalói, ha másra, mint rád nem számíthat. Túlságosan is Bath körül jár az eszed; de mindennek megvan a maga ideje - a bálnak meg a színjátéknak is, a munkának is. Eleget szórakoztál, és most meg kell próbálnod hasznos munkát végezni. Catherine nyomban felvette kézimunkáját, és levert hangon csak annyit mondott, hogy „az esze nem jár Bath körül... sokat”. - Akkor Tilney tábornok miatt emészted magadat, és ez nagy együgyűség; hiszen tíz az egyhez, hogy soha többé nem látod. Nem szabad csekélységek miatt emésztened magadat. - Majd, rövid hallgatás után: - Remélem, Catherine-em, nem azért vagy kedvetlen, mert az otthonod nem olyan pompás, mint Northanger. Baj volna, ha ez lenne az eredménye a látogatásodnak. Akárhol vagy, légy mindig elégedett, kivált odahaza, hiszen ott kell töltened időd javarészét. Nem nagyon tetszett nekem, amikor reggelinél annyit emlegetted a northangeri francia kenyeret. - Igazán nem érdekel a kenyér. Egészen mindegy nekem, mit eszem. - Van odafent az egyik könyvben egy okos értekezés igencsak hasonló tárgyról, fiatal leányokról, akiknek nagyvilági ismeretsége elvette a kedvét az otthonuktól - A Tükör, azt hiszem, az a címe. Valamelyik nap majd kikeresem neked, mert bizonyos vagyok benne, hogy javadra szolgál. Catherine nem szólt többet, és nagy igyekezettel hajolt kézimunkája fölé; néhány perc múlva azonban öntudatlanul megint csak lankadt fásultságba zuhant, és ideges fáradtságában sokkal többet izgett-mozgott a székén, mint amennyit a tűjét mozgatta. Mrs. Morland figyelmét nem kerülte el ez a visszaesés, s amikor leányának szórakozott és elégedetlen tekintetében tökéletes bizonyítékát látta annak a sóvárgásnak, ami szerinte Catherine-t a vidámságtól megfosztotta, sietősen kiment az említett könyvért, mert haladéktalanul támadást akart intézni e szörnyű kór ellen. Beletelt egy kis időbe, mire megtalálta, amit keresett; s mert időközben egyéb családi dolgok tartóztatták, negyed óra is lepergett, mire megint lejött, kezében a kötettel, amelyhez oly sok reményt fűzött. Fenti serénykedése során a maga ütötte lármán kívül semmi egyéb zajt nem hallott, s csak akkor tudta meg, hogy az utóbbi néhány perc folyamán látogató érkezett, amikor a szobába lépve, pillantása egy ismeretlen fiatalemberre esett. Az igen tiszteletteljesen nyomban felállt, és amikor Catherine elfogódottan mint „Mr. Henry Tilney”-t mutatta be, a látogató igaz jóérzésre valló zavarral mentegette jelenlétét; elismerte, hogy a történtek után 133

aligha számíthat szíves fogadtatásra Fullertonban, s azzal okolta tolakodását, hogy türelmetlenül igyekezett meggyőződni afelől, vajon Morland kisasszony épségben hazaért-e. Nem kellett elfogult bíróhoz, sem neheztelő szívhez szólnia. Mrs. Morland nem hibáztatta sem őt, sem a húgát édesapjuk illetlen magatartásáért, sőt, kezdettől fogva jó szívvel volt mindkettejük iránt, és mert rokonszenvesnek találta, a mesterkéletlen jóindulat egyszerű megnyilvánulásával fogadta; megköszönte a leánya iránt tanúsított figyelmét, és biztosította, hogy gyermekeinek barátait mindig szívesen látják, azután szívből kérte, hogy több szó a múltakról ne essék. A látogatónak nem volt ellenére, hogy engedelmeskedjék e kérésnek, mert bár a szíve megkönnyebbült e váratlan szelídség láttán, e pillanatban mégsem állott hatalmában, hogy egy szót is szóljon róla. Némán visszatért hát helyére, majd néhány percig felettébb udvariasan válaszolgatott Mrs. Morland mindennapi megjegyzéseire az időjárásról meg az utakról. Eközben Catherine - a szorongó, izgatott, boldog, lázas Catherine - egyetlen szót sem szólt; égő orcája és megfényesedett szeme láttán azonban anyja bízott benne, hogy ez a jószándékú látogatás egy időre legalább megkönnyebbülést hoz leánya szívének, így aztán örömmel tette félre a Tükör első kötetét későbbi órára. Mrs. Morland szívéből szánta vendégüket az édesapja miatti zavaráért, igen óhajtotta volna hát Mr. Morland segítségét, hogy bátorítsa vendégüket és társalogjon vele; el is küldötte legott apjáért az egyik gyermekét; Mr. Morland azonban nem volt otthon - s ekképp támasz nélkül maradván, Mrs. Morland negyed óra elteltével kifogyott a mondanivalóból. Pár percnyi töretlen csönd után Henry első ízben fordult Catherine-hez az anyja belépése óta; hirtelen felélénkülve megkérdezte, vajon Mr. és Mrs. Allen Fullertonban tartózkodnak-e; majd a válaszul kapott szózavarból kihámozva a feleletet, amelyet egy rövidke szó megadhatott volna, nyomban kifejezte abbéli szándékát, hogy tiszteletét tenné náluk, és megszínesedő arccal megkérdezte Catherine-t, lenne-e olyan jó, és megmutatná az utat. - Ebből az ablakból láthatja a házat, uram - hangzott Sarah tájékoztatása, amelyet a látogató csupán egy meghajlással, Sarah anyja pedig csitító fejcsóválással vett tudomásul; Mrs. Morland ugyanis valószínűnek tartotta, hogy a fiatalember nem csupán tiszteletét óhajtja tenni érdemes szomszédaiknál, hanem talán holmi magyarázattal is szolgálna édesapja viselkedéséről, s ezt kellemesebb volna csupán Catherine-nel közölnie - nem óhajtotta hát semmiképpen sem megakadályozni, hogy Catherine elkísérje. El is indultak; és Mrs. Morland valóban helyesen ítélte meg a látogató szándékát. Magyarázattal kellett szolgálnia édesapja indítékairól; először azonban ő maga kívánt magyarázkodni; s még el sem érték Mr. Allen birtokát, már olyan jól meg is tette, hogy Catherine legszívesebben örökké ezt hallgatta volna. Henry megvallotta vonzalmát, s viszonzásul azt a szívet kérte, amelyről nagyjában egyformán tudták már mind a ketten, hogy úgyis az övé; mert Henry ugyan most már igaz szívéből szerette Catherine-t, érezte és élvezte jellemének minden kitűnőségét és őszintén szerette társaságát, meg kell azonban vallanom, ez a vonzalom a hálából sarjadt, más szóval: Henry csak azóta gondolt komolyan Catherine-re, amikor észrevette, hogy a leány jó szívvel van iránta. Beismerem, ez a körülmény felettébb szokatlan egy regényben, és csúful csorbítja a hősnő méltóságát; ám ha a mindennapi életben is éppannyira szokatlan, legalább eldicsekedhetem zabolátlan képzeletemmel. Mrs. Allennél igen kurta látogatást tettek, amelynek során Henry találomra beszélt, értelem és összefüggés nélkül, Catherine pedig, kimondhatatlan boldogságának gondolataiba merülve, jóformán a száját sem nyitotta ki; majd utána ismét az édes-kettes gyönyörébe bocsátkozhattak, s mire kénytelenek voltak befejezni, Catherine megtudta, mily mértékben hagyja jóvá a szülői tekintély Henry kérelmét. Két nappal ezelőtt, Woodstonból hazatérőben, a Klastrom közelében találkozott türelmetlen édesapjával, aki haragos szavakkal tájékoztatta Morland kisasszony távozásáról, és megparancsolta, hogy ne gondoljon rá többet. 134

Ilyen engedelem birtokában ajánlotta fel hát Henry a kezét. A rémült Catherine rettegő várakozással hallgatta e beszámolót, s önkéntelenül is örült, hogy hála Henry gyengéd óvatosságának, lelkiismerete nem érezte szükségét, hogy a kérést elutasítsa: Henry ugyanis előbb biztosította az ő beleegyezését, és csak az után hozta szóba a tárgyat; amikor pedig rátért a részletekre, és elmagyarázta édesapja magatartásának az indítóokait, Catherine érzései hamarosan diadalmas boldogsággá szilárdultak. A tábornoknak nem volt mivel vádolnia őt, nem volt miért hibáztatnia; Catherine önkéntelen, öntudatlan eszköze volt csupán egy félreértésnek, amelyet a tábornok büszkesége meg nem bocsáthatott, amelyet azonban egy nemesebb büszkeség restellt volna bevallani. Catherine csupán abban volt vétkes, hogy nem olyan gazdag, mint amilyennek a tábornok vélte. Téves hitben élvén Catherine vagyona és várományai felől, hódolt előtte Bath-ban, óhajtotta társaságát Northangerben, és szemelte ki leendő menyéül. Tévedését felfedezve az látszott a legjobbnak, ha kiutasítja a házából, habár úgy érezte, mindez csupán elégtelen bizonyítéka annak, mennyire neheztel Catherine-re és megveti a családját. A tábornokot John Thorpe vezette félre. Tilney tábornok egy este a színházban észrevette, hogy fia megkülönböztetett figyelemben részesíti Morland kisasszonyt, és történetesen megkérdezte Thorpe-tól, vajon közelebbről ismeri-e a hölgyet. Thorpe módfelett boldog volt, hogy olyan fontos férfiú ereszkedett vele szóba, mint Tilney tábornok; örömében, büszkeségében ugyancsak közlékeny volt; s mivel akkoriban nemcsak hogy minden nap várták, mikor jegyzi el Morland Isabellát, ám hasonlóképpen ő maga is jószerint elhatározta, hogy elveszi Catherine-t: hiúsága arra ösztökélte, hogy még vagyonosabbnak tüntesse fel a családot, mint amilyennek hiúsága és kapzsisága késztetésére maga hitte őket. Fontosságának tudata megkövetelte, hogy akivel csak kapcsolata volt vagy lehetett; az is hasonló fontosságnak örvendjen, s ahogy meghittebb ismeretségbe keveredett valakivel, ugyanolyan arányban gyarapodott az illető vagyona. Amióta tehát Morland barátját bemutatták Isabellának, már a kezdetben is túlbecsült reményei fokozatosan növekedtek; s a pillanatnyi hatás kedvéért kétszer annyit hozzátéve, megduplázva azt, amit Mr. Morland jövedelméről feltételezett, megháromszorozva magánvagyonát, megajándékozva egy gazdag nénikével és elsüllyesztve gyermekeinek felét, ugyancsak tiszteletreméltó fényben ábrázolhatta a tábornok előtt az egész családot. Catherine lévén a tábornok kíváncsiságának meg a maga terveinek kiszemelt tárgya, az ő számára még mást is tartogatott; az a tíz-tizenötezer font, amelyet majd apja ad neki, takaros ráadás lesz csupán Mr. Allen birtokához. Thorpe szentül eltökélte, hogy Catherine-re az Allenékhez fűződő meghitt barátsága folytán csinos hagyaték vár; s ebből természetesen következett, hogy úgy emlegette, mint Fullerton szinte köztudomású örökösnőjét. Ennek az értesülésnek az alapján járt el a tábornok; a hitelességében kételkednie eszébe sem jutott. Thorpe szavának elegendő bizonyítéka volt a család iránt tanúsított érdeklődése, a húgának várható kapcsolata a család egyik tagjával, s a maga szándékai a másikkal (mely körülménnyel szinte éppoly nyíltan dicsekedett); s mindezekhez járult a tagadhatatlan tény, hogy Allenék gazdagok és gyermektelenek, hogy Morland kisasszonynak gondját viselik, és - mihelyt az ismeretség folytán a tábornoknak módjában állott megítélnie - szülői gyengédséggel bánnak vele. Elhatározása hamarosan megszületett. Fia arcáról máris tetszést vélt leolvasni Morland kisasszony iránt; s hálából Thorpe közléseiért szinte azon nyomban eltökélte: nem kímél semmi fáradságot, hogy a fiatalúr fennen hangoztatott érdeklődését elapassza és legdrágább reményeit letörje. Maga Catherine éppoly kevéssé sejtette mindezt, mint a tábornok gyermekei. Henry és Eleanor nem láttak olyasmit Catherine helyzetében, ami kivívhatná édesapjuk megkülönböztetett tiszteletét; meglepetten észlelték, mint fokozódik és mint terebélyesül az érdeklődése; s habár utóbb néhány utalásból - amelyeket a fiához intézett, valósággal határozott parancshoz fűzött, hogy minden igyekezetével próbálja megnyerni Morland kisasszonyt - Henry ráébredt, hogy édesapja előnyös kapcsolatnak véli Catherine-t, csak a közelmúltban Northangerben elhangzott magyarázat hallatán derengett fel bennük, miféle hamis számítás sarkallta volt a tábornokot. S hogy a 135

számítása hamis, ezt a tábornok épp attól a személytől tudta meg, aki a téves eszmét belé plántálta: magától Thorpe-tól, akivel a városban véletlenül megint találkozott, és aki, szögesen ellentétes érzések hatása alatt, felingerelve Catherine visszautasításától, de még inkább a közelmúltban tapasztalt kudarctól (hiába igyekezett ugyanis békülésre bírni Morlandet Isabellával) annak tudatában, hogy immár visszavonhatatlanul elváltak, és durván elhajítva egy barátságot, amelynek többé nem vehette hasznát, sietett megcáfolni mindazt, amit valamikor ő maga mesélt Morlandék előnyös helyzetéről; óriási tévedés áldozata lett, mondta, a körülményeik és jellemük felőli véleményében; barátjának a kérkedése vezette félre, azért vélte vagyonos és jó hitelnek örvendő férfiúnak az apját - az utóbbi két-három hét ügyletei azonban bebizonyították, hogy sem ez, sem az; amikor ugyanis hírét vette a tervezett házasságnak, a maga jószántából állt elő bőkezű ígéretekkel, ám amikor az események elbeszélőjének éles esze tettekre kényszerítette volna, kénytelen volt bevallani, hogy a fiatalokat még csak szerény támogatásban sem részesítheti. Egyszóval: Morlandék szűkölködő család; példátlanul népes is; legszűkebb pátriájukban sem örvendenek tiszteletnek, mint Thorpe-nak a közelmúltban kiváló alkalma volt tapasztalni; tovább nyújtózkodnak, mint ameddig a takarójuk ér, vagyonos kapcsolatok révén igyekeznek javítani a helyzetükön; orcátlan, hetvenkedő, számító fajzat. A rémült tábornok habozva kiejtette az Allen nevet; ám Thorpe nyomban közölte, hogy e tekintetben is tévedett. Allenék, úgy gondolja, túlságosan is régóta élnek Morlandék szomszédságában, és ő jól ismeri a fiatalembert, akire száll majd annak idején a fullertoni birtok. A tábornok beérte ennyivel. Lángoló haragra gyúlt az egész világon mindenki ellen, önmagát kivéve, másnap útra kelt a Klastrom felé, s hogy ott hogy s mint járt el, arról már értesültünk. Olvasóim bölcsességére bízom, döntsék el, mennyit közölhetett mindezekből Henry Catherinenel, mennyit tudhatott meg belőle az édesapjától, mely pontokban lehettek a segítségére önnön feltevései, s mely részét fogja még majd James egy levelében megírni. Könnyebbségükre egyesítettem mindazt, amit ők az én könnyebbségemre szükségképp megosztanak. Catherine mindenesetre eleget hallott ahhoz, hogy úgy érezze: amikor Tilney tábornokot a feleségének meggyilkolásával vagy bebörtönöztetésével gyanúsította, aligha vétkezett a jelleme ellen, vagy becsülte túl a kegyetlenségét. És mert Henrynek ilyesmiket kellett édesapjáról elmesélnie, majdnem annyira szánalomra méltó volt most, mint amikor minderről önmagának adott számot. Pirult, mert kénytelen volt elárulni, milyen elfogult tanácsban részesült. Ugyancsak kínos beszélgetés zajlott le Northangerben kettejük között. Henry nem titkolta és nem restellte felháborodását, amikor meghallotta, hogyan bántak Catherine-nel, amikor értesült édesapja véleményéről, és amikor a tábornok megparancsolta, hogy azt ő is tegye a magáévá. A tábornok hozzászokott, hogy családjában az ő szava a törvény, nem számított sem vonakodásra, sem ellenkezésre, s nem tűrte el fiának ellenállását, ha mégannyira megacélozta is a józan ész és a lelkiismeret. Haragja azonban ha megrázta is, meg nem félemlíthette Henryt, akinek elszántságát megerősítette az igazságban való hite. Úgy érezte, becsülete, vonzalma egyaránt Morland kisasszonyhoz köti, s mert hitte, hogy az a szív, amelynek a megnyerésére parancsot kapott, máris az övé, hűségét meg nem rendíthette, elhatározását meg nem változtathatta sem az, hogy méltatlanul visszavonnia késztetik a hallgatólagos megegyezést, sem az önkényes és igaztalan harag. Kereken megtagadta, hogy elkísérje édesapját Herefordshire-be, a frissiben elhatározott látogatásra, amelynek célja Catherine eltávolítása volt, és éppoly kereken kinyilvánította abbéli szándékát, hogy megkéri Catherine kezét. A tábornoknak majd eszét vette a harag, és vészes viszályban váltak el. Henry nyomban visszatért Woodstonba, s felzaklatott kedélyét sok magányos óra bírta csak csillapítani; a következő nap délutánján pedig elindult a Fullertonba vezető úton.

136

Harmincegyedik fejezet Mr. és Mrs. Morland ugyancsak meglepődött, amikor Mr. Tilney a beleegyezésüket kérte, hogy nőül vehesse a leányukat; soha az eszükbe sem jutott, hogy bármelyik részről vonzalomra gyanakodjanak; ám mivel végtére mi sem lehet természetesebb, mint hogy Catherine-t szeressék, néhány perc múlva már csak a kielégült büszkeség boldog izgalmával tekintették a dolgot, s a maguk szempontjából nem is volt ellenvetésük. A fiatalembert jóindulatukba ajánlotta kellemes modora és józan esze; s mivel mindig csak jót hallottak felőle, nem voltak olyanfajta emberek, akik bármi rosszat gondoltak volna róla. Nem ismerték, de ismeretlenül is készséges jóindulattal fogadták. - Catherine-ből szánalmas, figyelmetlen kis háziasszony lesz, annyi biztos - hangzott anyjának jövendölése; ám nyomban követte a vigasztalás, hogy gyakorlat teszi a mestert. Most már tehát csak egy akadály maradt; amíg azonban az el nem hárul, nem hagyhatják jóvá az eljegyzést. Vérmérsékletük szelíd, de elveik szilárdak, s amíg Henry szülője ily határozottan tiltja a kapcsolatot, ők sem bátoríthatják. Hogy a tábornok a maga jószántából kérje meg a fia számára Catherine-t, vagy akár hogy teljes szívvel helyeselje a házasságot - Morlandék nem voltak annyira előkelők, hogy holmi külsőséges kikötéssel éljenek, de igényt tartottak a beleegyezés tisztes látszatára, s mihelyt ezt elérik - és a szívük azt súgta, hogy ezt a tábornok sokáig meg nem tagadhatja -, úgy nyomban övék szívbéli jóváhagyásuk. Nem kívántak mást, csak a beleegyezését. Sem hajlandóságuk, sem joguk nem volt ahhoz, hogy a pénzét kívánják. Fia igen tekintélyes vagyonra számíthatott szüleinek házassági szerződése révén; jelenlegi jövedelme független és kényelmes megélhetést biztosít, s a házasság minden pénzbeli tekintetben meghaladta leányuk igényeit. A fiatalokat nem lepte meg ez az elhatározás. Megérezték, megsínylették - de nem kárhoztathatták; s amikor elbúcsúztak, igyekeztek remélni, hogy a tábornokban hamarosan bekövetkezik a szinte lehetetlen változás, amely a jóváhagyott vonzalom teljességében egyesíti kettejüket újra. Henry visszatért immár egyetlen otthonába, hogy figyelje zsenge növényeit, s végrehajtsa javításait Catherine érdekében, aki - mint hőn remélte - hamarosan osztozik bennük; Catherine pedig Fullertonban maradt könnyeivel. Hogy a távollét gyötrelmeit enyhítendi-e titkos levélváltás - ne firtassuk. Mr. és Mrs. Morland sem firtatta; szerető szívük nem tudott volna ígéretet kicsikarni, és valahányszor Catherine levelet kapott - ami akkoriban elég gyakran megesett -, ők mindig másfele pillantottak. Az aggodalom, amely vonzalmuknak e fokán bizonyára osztályrésze Henrynek és Catherinenek, s mindazoknak, akik bármelyiküket szeretik - az aggodalom e vonzalom kimenetelét illetően -, aligha férkőzhet olvasóim kebelébe, kik a hátralevő oldalak sokatmondó szűkreszabottságán bizonyára látják, hogy mindannyian a tökéletes boldogság felé sietünk. Egy dolog lehet csupán kétely tárgya: mily módon következett be hamarosan a házasságuk: milyen körülmény lehetett hatással a tábornok vérmérsékletére? A körülmény, amely legfőként közrejátszott, leányának házassága volt egy vagyonos és tekintélyes férfiúval, mely házasság a nyár folyamán megköttetett - s melyben leánya olyan méltóságra hágott, hogy ez jó hangulatba lendítette a tábornokot; mire pedig abból magához tért, Eleanor már megszerezte tőle a megbocsátást Henrynek, és az engedélyt, hogy „ám kövessen el ostobaságot, ha úgy tetszik neki!”. Eleanor Tilney házassága, s eltávozása a Henry száműzetése óta búskomor Northangerből választott otthonába a választott férfi oldalán, bizonyára általános megelégedést kelt Eleanor minden ismerőse között. Én magam szívből örülök az eseménynek. Tudom, hogy Eleanort 137

tartózkodó érdeme mindenkinél inkább feljogosította, hosszas szenvedése mindenkinél jobban előkészítette arra, hogy boldogságot kapjon és élvezzen. Eleanornak az említett úriember iránti érzelme nem volt új keletű; amazt pedig csupán szerény helyzete tartotta vissza attól, hogy megkérje Eleanor kezét. Váratlanul ranghoz és vagyonhoz jutott, és így elhárult minden akadály; és akármilyen hasznos és türelmes társa volt a leánya, a tábornok még sosem szerette annyira, mint amikor első ízben köszöntötte „őladységét”! Férje minden bizonnyal megérdemelte Eleanort; főúri rangjától, vagyonától, vonzalmától függetlenül az utolsó hajaszáláig ő volt a világ legelbűvölőbb fiatalembere. Szükségtelen volna tovább taglalnunk érdemeit; a világ legelbűvölőbb fiatalemberét nyomban elénk idézi képzeletünk. A szóban forgó urat illetőleg mindössze annyit teszek hozzá tehát (tudatában lévén, hogy a szerkesztés szabályai tiltják a történetemtől független személy bemutatását), hogy épp ő volt az az úriember, akinek hanyag inasa otthagyta azt a bizonyos mosócédula-gyűjteményt, egy hosszú northangeri látogatás emlékeit, amelyek révén hősnőm egyik legfélelmetesebb kalandjába keveredett. Az őrgrófnak és az őrgrófnénak fivérük érdekében történt beavatkozását támogatta Mr. Morland körülményeinek pontos ismertetése, amellyel nyomban szolgálhattak, mihelyt a tábornok megengedte, hogy tájékoztassák. Megtudta, hogy Thorpe első, eltúlzott tájékoztatása a család vagyonáról alig járt távolabb az igazságtól, mint későbbi rosszindulatú cáfolata; hogy Morlandék a szónak semmiféle értelmében nem szűkölködnek és nem szegények, és hogy Catherine háromezer fontot kap. Ez a tény nagymértékben megnövelte a tábornok korábbi reményeit, és nagy segítségére volt abban, hogy alább adja büszkeségét; hasonlóan hatásosnak bizonyult az a magántermészetű értesülés, miszerint a fullertoni birtok teljes egészében jelenlegi tulajdonosának rendelkezésére áll, következésképp teret enged mindennemű kapzsi számítgatásnak. Mindezek alapján a tábornok röviddel Eleanor esküvője után megengedte fiának, hogy visszatérjen Northangerbe, és rábízta igen udvariasan megszövegezett beleegyezését, a Mr. Morlandnek címzett egyoldalnyi üres szóvirág közepette. Az esemény, amelyre feljogosított, hamarosan bekövetkezett: Henry és Catherine egybekelt, szóltak a harangok, és mindenki örvendezett; s mivel ekkor még egy esztendő sem telt el megismerkedésük napja óta, senki sem gondolhatja, hogy a tábornok kegyetlensége által okozott vészes várakozás végzetes kárt tett volna bennük. Elindulni a tökéletes boldogság útján huszonhat illetve tizennyolc évesen igen jó dolog; s nem hallgathatom el abbéli meggyőződésemet sem, hogy a tábornok igaztalan beavatkozása boldogságuknak nem vált kárára, sőt talán még elő is mozdította; öregbítette egymásról való ismeretüket, megacélozta vonzalmukat - rábízom tehát mindenkire, akit illet, döntse el: vajon e művecske való szándéka a szülői zsarnokságnak felmagasztalása-e, avagy a gyermeki engedetlenségnek megjutalmazása. .oOo.

138