MEGJELENT: Jane Austen: Büszkeség és balítélet Julia Barrett: Önteltség és önámítás (A Büszkeség és balítélet folytatása) Jane Austen: Emma Joan Aiken: Jane Fairfax (Az Emma másik hősnőjének titkos története) Jane Austen: A mansfieldi kastély Joan Aiken: Visszatérés a mansfieldi kastélyba (A mansfieldi kastély folytatása) Jane Austen: Catharine Jane Austen: Lady Susan Jane Austen: Szerelem és barátság Jane Austen-Julia Barrett: Charlotte Julia Barrett: A harmadik nővér (Az Értelem és érzelem folytatása) Louisa May Alcott: Kisasszonyok Louisa May Alcott: Jó feleségek Louisa May Alcott: Fiatalurak Louisa May Alcott: Jo fiai Louisa May Alcott: A nyolc unokatestvér Louisa May Alcott: A nyíló rózsa Charlotte Brontë: Az angoltanár Charlotte Brontë: A Stancliffe-fogadó Charlotte Brontë: Caroline Vernon Charlotte Brontë: Mina Laury E. M. Forster: Szellem a házban E. M. Forster: Szoba kilátással Gárdonyi Géza: Ábel és Eszter Elizabeth Gaskell: Édesek és mostohák Elizabeth Gaskell: Észak és Dél Elizabeth Gaskell: Phillis Henry James: A galamb szárnyai Henry James: Washington Square D. H. Lawrence: A tiszteletes úr leányai Edith Wharton: Az ártatlanság kora Edith Wharton: A vigasság háza
JANE AUSTEN A Watson család története JANE AUSTEN REGÉNYE, AMELYET
MERRYN WILLIAMS FEJEZETT BE
Lazi KÖNYVKIADÓ Szeged
The Watsons written by Jane Austen was left unfinished and unpublished at the time of her death in 1817 Chapter six onwards © 2005 Merryn Williams All rights reserved Fordította BARCZA GERDA A borító Victor Gabriel Gilbert festményének felhasználásával készült ISBN 978-963-9690-90-5 Hungarian translation © Barcza Gerda, 2008 Hungarian edition © Lazi Könyvkiadó, 2008 Borítókép © RED DOT / Christie’s Images / CORBIS, 2008 A Lazi Kft. kiadása www.lazikiado.hu
[email protected] A kiadásért felel: a kiadó ügyvezető igazgatója Korrektor: Balázs Piroska, Horváthné Tóth Judit, Papp Csaba Tördelőszerkesztő: Szentmiklósi Csaba Borító: Koha Kolett, Innovariant Kft. Felelős szerkesztő: Hunyadi Csaba Zsolt Nyomtatta és kötötte a Kaposvári Nyomda Kft. – 280983 Felelős vezető: Pogány Zoltán igazgató
A REGÉNY ÁLTALAM ÍROTT RÉSZÉT APÓSOMNAK, WILLIAM SPOONER HEMPNEK (1916-2003) ÉS ANYÓSOMNAK, DILYSNEK AJÁNLOM. MERRYN WILLIAMS
Előszó Henry Watson, a Surreyben fekvő Stanton városka lelkésze hiába rendelkezett számos jó tulajdonsággal, mégsem volt olyan élete, melyet megérdemelt volna. A kis egyházközség keveset jövedelmezett, felesége pedig rövid betegség után meghalt, magára hagyva hat gyermekkel. A legidősebb, Robert, tizennyolc esztendős diák volt, Emma pedig, a legkisebb, alig töltötte be ötödik életévét. A szomszédság úgy vélekedett, hogy a családnak mostantól rendkívül beosztó életmódot kell folytatnia, s a négy leány aligha remélheti, hogy társadalmi rangjának megfelelő férjet talál. Azonban segítség érkezett, mégpedig Mrs. Watson nővérétől, aki tíz esztendeje ment nőül Mr. Turnerhez, egy tekintélyes shropshire-i birtok urához. E nagynéninek nem volt saját gyermeke, s hőn vágyott rá, hogy minden tőle telhetőt megtegyen húga csemetéiért. A Turner házaspár tehát, miután megszállt a D. városbeli Fehér Szarvas fogadóban, késedelem nélkül fel is kereste a gyászoló családot, s a látogatás azzal végződött, hogy felajánlották, magukkal viszik a kis Emmát, és saját leányukként nevelik föl. Mr. Watson nem sokáig töprengett. Szerette volna ugyan maga mellett tartani legkisebb gyermekét, de úgy vélte, nem volna helyes, hisz teljesen meg volt győződve Mr. és Mrs. Turner jóindulata felől, s bízott benne, hogy végül nyolc- vagy kilencezer fontot hagynak majd leányára. Robert, aki ekkoriban készült betölteni egy hivatalnoki állást, lelkesen támogatta a tervet. – Emma neveltetésének terhe lekerül a vállunkról – jelentette ki –, mi több, húgom jelentős vagyon várományosa lesz.
Ilyenformán Emmát a több mint száz mérföldre fekvő Shropshire-be vitték, és a leány tizennégy esztendeig jóformán nem is találkozott családjával. Mr. Watson túlságosan szegény és elfoglalt volt ahhoz, hogy elutazhasson, Mr. Turnert pedig elhúzódó betegeskedése akadályozta. A legidősebb leány, Elizabeth, aki tizenöt éves volt édesanyja halálakor, édesapja házvezetőnője lett, és a családnak sikerült valahogy elboldogulnia a szerény jövedelemből. Eközben Emma rendkívül szeretetteljes kapcsolatban éldegélt nagynénjével és nagybátyjával, akik féltő gonddal nevelték, s megadtak neki mindent, amit jónak láttak. Emma később értesült Robert házasságáról, s hírt kapott arról is, hogy Sam egy orvos mellett helyezkedett el segédként Guildfordban, azonban nemigen tudta felidézni arcukat vagy hangjukat, hisz oly régóta nem látta őket. Tizenhét esztendős korában, Mr. Turner halálával elvesztette leghűségesebb barátját, de nem látta okát, hogy nagynénje és ő ne folytathassák úgy tovább életüket, ahogy sok éven át tették. Mrs. Turner keservesen bánkódott, de talán nem túl mélyen. Mindig is szerette a társaságot, melyet hosszú ideig nélkülöznie kellett, s kétévi özvegység után elvitte végül unokahúgát egy elegáns bálba, Ludlow közelében. Azt állította, soha nem remélheti, hogy újra boldog lesz, de az ő drága Emmáját nem foszthatja meg az ifjúság édes örömeitől. Mégis, unokahúgával ellentétben, épp az ő sorsa pecsételődött meg ezen az estélyen. Bemutatták neki O’Brien kapitányt, egy ír úriembert, aki szabadságát töltötte barátainál Shropshire-ben, s Mrs. Turner azonmód kellemes férfiúnak találta. A lehető legrövidebb időn belül egybe is keltek, s mivel a kapitányt visszahívták alakulatához, Dublinba, természetes volt, hogy újdonsült felesége is elkíséri. Emma úgy gondolta, őt is magukkal viszik. A leány nem kedvelte a férfit; elszomorította, hogy nagynénje, az ő korában, nagyszerű férje elvesztését követően oly hamar meggondolatlanul frigyre lép valakivel, akit alig ismer, s Emma csak azért fohászkodott, hogy boldog legyen választottjával. A kevésbé jólelkű szomszédság úgy vélte, Mrs. Turner bizonnyal
megháborodott. Ahogy O’Brien kapitány elérte célját, elbűvölő modora hirtelen barátságtalan és durva lett, ami igencsak megdöbbentette a két hölgyet. Ellenezte, hogy velük tartson Írországba, hisz Emma feleségének csupán az unokahúga és nem a leánya, mi több, Emmának van saját családja, akik a gondját viselhetik. Ami pedig a vagyont illeti, mely egy napon Emmára szállt volna, most már jog szerint őt illeti meg, és nem felesége unokahúgát. Így hát Emmát hazaküldték Stantonba, a parókiára, s a leány úgy látta, hogy otthonában minden megváltozott.
Első fejezet A Surreyben fekvő D. város első téli báljának időpontját 1 október tizenharmadikára, keddre tűzték ki, s az általános vélekedés szerint pompásnak ígérkezett. Bizakodva vették számba a biztosan részt vevő környékbeli családokat, és vérmes reményeket fűztek ahhoz, hogy az Osborne család is jelen lesz. Aztán, ahogy az lenni szokott, az Edwards család meghívta a Watson családot. Az Edwards família vagyonos volt, a városban lakott, és saját kocsit tartott. Watsonék hárommérföldnyire tőlük, egy faluban éltek, szegénységben tengették napjaikat, és nem volt csukott hintójuk. Amióta csak bált rendeztek a városban, az előbbi család megszokta, hogy a tél folyamán minden hónapban elhívja magához az utóbbit, akik aztán náluk öltözködtek, vacsoráztak, majd aludtak. Ez alkalommal csupán Mr. Watson két leánya, tartózkodott otthon, s mert apjuk általában kénytelen volt beérni a saját társaságával, mivel elvesztette a feleségét, és sokat betegeskedett, csak gyermekei élhettek barátaik szívélyes meghívásával. Az egyik leány Miss Emma Watson volt, nemrégiben tért haza családjához egy nagynéni felügyelete alól, aki addig nevelte, s most első ízben készült megjelenni a helyi társaságban; a másik pedig legidősebb nővére, Elizabeth, aki mindig örömét lelte a bálakban, jóllehet már tíz éve nem volt része efféle élvezetben. A 1 A legtöbb vidéki városban havonta egyszer tartottak bált, telihold idején, hogy a holdfényben az emberek könnyebben hazatalálhassanak. A fiatalemberek és ifjú hölgyek a terem közepén táncoltak, az idősebbek pedig oldalt ültek, és kártyáztak. D. város valószínűleg Dorking, R. pedig Reigate lehet. (Merryn Williams)
nagy nap reggelén Elizabeth jólelkűen elvállalta, hogy elviszi húgát összes báli kellékével együtt az öreg kocsin D. városba. Miközben a sáros dűlőúton zötykölődtek, Miss Watson ekképp oktatta és intette óvatosságra tapasztalatlan húgát: – Úgy vélem, igen kellemes lesz a bál, és a rengeteg tiszt között aligha leszel táncpartner híján. Mrs. Edwards szobaleányát rendkívül segítőkésznek találod majd, és azt javaslom, feltétlenül kérd ki Mary Edwards véleményét, ha bármiben is tanácstalan volnál, hisz kitűnő az ízlése. Ha Mr. Edwards nem veszít pénzt kártyán, addig maradhatsz, ameddig csak akarsz; ha veszít, talán korábban hazaindultok, de biztos lehetsz benne, hogy pompás levest kapsz. Remélem, csinos leszel. Nem lennék meglepve, ha téged tartanának a legcsinosabb leánynak a teremben, az újdonságnak mindig megvan a maga varázsa. Talán Tom Musgrave is felfigyel rád, de azt tanácsolom, semmiképp se bátorítsd! Az úriember általában minden új leánynak udvarolni kezd, azonban csupán flörtöl velük, és semmit nem gondol komolyan. – Azt hiszem, beszéltél már róla – vetette közbe Emma. – Ki ez az úriember? – Mr. Musgrave módfelett vagyonos, teljesen független és rendkívül megnyerő fiatalember. Bárhová is megy, mindenhol ő a társaság kedvence. A környéken a legtöbb ifjú hölgy fülig szerelmes belé, vagy legalábbis az volt. Úgy vélem, én vagyok az egyetlen, akinek nem törte össze a szívét, mégis én voltam az első, akit kitüntetett figyelmével, amikor hat évvel ezelőtt erre a vidékre jött. Bizony határozottan kitüntetett figyelmével! Néhányan úgy tartják, egy leány sem tetszett még ennyire neki, bár mindig megkülönböztetett érdeklődéssel viseltetik valamelyikük iránt. – És hogy lehet az, hogy épp a te szíved maradt érzéketlen iránta? – tudakolta Emma mosolyogva. – Volt rá okom – felelte Miss Watson elpirulva. –Mélyen megbántottak, Emma. Remélem, neked több szerencséd lesz. – Drága nővérem, bocsánatot kérek, ha meggondolatlanul fájdalmat okoztam neked.
– Amikor megismerkedtünk Tom Musgrave-vel – folytatta Miss Watson, mintha nem hallotta volna húga megjegyzését –, gyengéd szálak fűztek egy fiatalemberhez, Purvishez, Robert bizalmas barátjához, aki rengeteg időt töltött a társaságunkban. Mindenki azt hitte, hogy házasság lesz belőle. Egy sóhaj kísérte szavait, miközben Emma tisztelettudóan hallgatott, majd nővére rövid szünet után így folytatta: – Természetesen kérdezhetnéd, miért nem került rá sor, és miért lépett aztán frigyre egy másik hölggyel, miközben én hajadon maradtam. De inkább őt kellene kérdezned, és nem engem – vagy talán inkább Penelope-ot. Igen, Emma, Penelope az oka mindennek. Úgy gondolja, a férjfogás érdekében minden megengedett; megbíztam benne, de ő ellenem fordította Purvist, s eltökélte, hogy magának szerzi meg. Az lett a vége, hogy Purvis felhagyott látogatásaival, és nem sokkal később másvalakit vett nőül. Penelope jelentéktelennek tünteti föl tulajdon viselkedését, de én mélyen elítélem az ilyen árulást. Tönkretette a boldogságomat, soha nem fogok úgy szeretni senkit, mint Purvist. Úgy vélem, Tom Musgrave-et egy napon sem lehet említeni vele. – Igencsak megdöbbent, amit Penelope-ról mondasz – felelte Emma. – Hogy tehet ilyet egy testvér? Versengés, árulás nővérek között! Félek megismerkedni vele – remélem azonban, hogy nem így történt a dolog. Nem gondoltam volna róla, hogy képes lenne ilyet tenni… – Nem ismered Penelope-ot. Bármit megtenne, hogy férjhez mehessen – ő maga is ugyanezt mondaná neked. Ne bízd rá a titkaidat, fogadd meg a szavamat, ne bízz benne! Sok jó tulajdonsága van, de nem ismeri a hűséget, a becsületet, nincsenek lelkiismereti aggályai, ha a saját érdekeit érvényesítheti. Teljes szívemből kívánom, bárcsak jól menne férjhez! Merem állítani, jobban szeretném, ha inkább ő kötne előnyös házasságot, mint én. – Mint te! Igen, azt hiszem, csakugyan így lehet. Egy megsebzett szív, mint amilyen a tiéd is, kevés hajlandóságot érez a házasságra. – Valóban nem sokat, de jól tudod, hogy férjhez kell mennünk. Ami engem illet, nekem tökéletesen megfelelne, ha hajadon
maradnék. Egy kis társaság, néhanapján egy kellemes bál elegendő lenne számomra, ha örökké fiatal maradhatnék. A papa azonban nem tud gondoskodni rólunk, s nagyon rossz megöregedni, szegénységben élni és nevetség tárgyává válni. Az igaz, hogy elvesztettem Purvist, de nagyon kevesen lépnek frigyre az első szerelmükkel. Nem kosaraznék ki egy férfit csak azért, mert ő nem Purvis. Nem mintha valaha is egészen meg tudnék bocsátani Penelope-nak. Emma helyeslőn megrázta a fejét. – De Penelope-nak is megvan a maga baja – folytatta Miss Watson. – Fájdalmasan csalódott Tom Musgrave-ben, aki utánam aztán őt részesítette megkülönböztetett bánásmódban. Penelope rajongott érte, de Tom soha semmit nem gondol komolyan, s miután kellő ideig udvarolgatott neki, mellőzni kezdte Margaret kedvéért. Szegény Penelope egészen boldogtalan lett. Azóta megpróbál valamilyen házasságot nyélbe ütni Chichesterben; nem mondja meg, kivel, de azt hiszem, a gazdag, öreg dr. Hardinggal. 2 Ő a nagybátyja annak a barátnőjének, akit látogatni szokott. Penelope sokat töri magát miatta, rengeteg időt áldoz reá, ez ideig teljesen hiábavalóan. A minap is, amikor elment, azt mondta, az lesz az utolsó alkalom. Felteszem, nem tudtad, miféle különleges dolga akadhat Chichesterben, s nem sejtetted, mi szólíthatja el Stantonból, épp amikor oly hosszú távollét után végre hazatérsz. – Nem, csakugyan nem. A legkevésbé sem gyanítottam. Sajnálatosnak tartottam, hogy épp akkorra ígérkezett el Mrs. Shaw-hoz. Reméltem, hogy az összes nővéremet otthon találom, és azonnal összebarátkozhatom velük. – Úgy hiszem, a doktornak asztmás rohama volt, és Penelope emiatt távozott sietve – igencsak a szívén viseli a Shaw família sorsát! Legalábbis így gondolom, mert Penelope nem mond semmit. Kijelentette, hogy titokban tartja terveit; azt állítja, és joggal, hogy „sok bába közt elvész a gyerek”. 2 Chichester püspöki város, és azt gondolom, dr. Harding feltehetően nem orvos, hanem lelkész, ahogy dr. Grant is A mansfieldi kastély című regényben. Az orvosok, mint Sam is, meglehetősen alacsony társadalmi rangúnak számítanak Jane Austen műveiben. (Merryn Williams)
– Sajnálom, ha nyugtalan – felelte Emma –, de nem tetszenek a nézetei. Tartok Penelope-tól. Bizonyára túlságosan férfias és heves vérmérsékletű. Igencsak megdöbbent, hogy ennyire hajlik a házasságra, hogy egy férfi után futkos csak azért, mert vagyonos. Képtelen vagyok megérteni. A szegénység borzasztó, de egy művelt, érzékeny hölgy számára nem lehet a legnagyobb csapás, nem kellene annak lennie. Inkább lennék tanár egy iskolában (ennél rosszabbat el sem tudnék képzelni), mint hogy nőül menjek egy férfihoz, akit nem szeretek. – Bármi más lennék, mint tanár egy iskolában – jelentette ki a nővére. – Én már voltam iskolában, Emma, és tudom, milyen a tanárok élete; te azonban még nem voltál. Én sem mennék nőül egy barátságtalan férfiúhoz, de nem gondolnám, hogy nagyon sok van belőlük. Úgy vélem, bármelyik kellemes úriembert meg tudnám kedvelni, ha megfelelő jövedelemmel rendelkezik. Azt hiszem, nagynéném igencsak kifinomultnak nevelt téged, Emma. – Valójában nem is tudom. A viselkedésem bizonnyal elárulja, milyen nevelést kaptam, jómagam nem tudom megítélni. Nem tudom összehasonlítani nagynéném módszerét másokéval, mert nem ismerek mást. – De én számos dologból látom, hogy igenis kifinomult teremtés vagy. Már akkor észrevettem, amikor megérkeztél, és attól tartok, nem sok örömöd lesz benne. Penelope gyakorta ki fog nevetni érte. – Abból bizony csakugyan nem sok örömöm származna. Ha a véleményem nem helyes, meg kell változtatnom; ha képtelen vagyok rá, meg kell próbálnom eltitkolni. De kétlem, hogy nevetség tárgya volna… Penelope élénk leány? – Igen, meglehetősen heves természetű, és nem törődik azzal, hogy mit mond. – Margaret szelídebb, ugye? – Igen, különösen társaságban. Mások jelenlétében ő a megtestesült szelídség és nyájasság, de ha magunk közt vagyunk, kissé ingerlékeny és önfejű. Szegény teremtés! Úgy képzeli, Tom Musgrave mélyebb vonzalmat érez iránta, mint eddig bárki más iránt, s egyre csak azt várja, hogy Tom megkérje a kezét. Ebben az
évben már másodszor tölt el egy hónapot Robertnél és Jane-nél, hogy távollétével leánykérésre buzdítsa Tomot, de biztos vagyok benne, hogy téved, és az úriember most sem megy utána Croydonba, ahogy márciusban sem tette. Soha nem lép frigyre senkivel, hacsak nem egy magas rangú hölggyel, talán Miss Osborne-nal vagy egy hozzá hasonló előkelőséggel. – Annak alapján, amit elmondtál erről a Tom Musgrave-ről, Elizabeth, kevés hajlandóságot érzek a vele való ismeretségre. – Tartasz tőle, amin nem is csodálkozom. – Nem, valójában inkább ellenszenvet érzek iránta, és nem tartom sokra. – Ellenszenvet érzel Tom Musgrave iránt, és nem tartod sokra! Nem, azt soha nem teheted. Megtiltom, hogy ne örülj annak, ha felfigyel reád. Remélem, Tom fog táncolni veled, és merem állítani, hogy fog, hacsak Osborne-ék nem érkeznek nagy társasággal, mert akkor Tom senki mással nem áll szóba, csak velük. – Úgy tűnik, rendkívül megnyerő úriember! – állapította meg Emma. – Nos, majd meglátjuk, mennyire találjuk ellenállhatatlannak egymást Tom Musgrave-vel. Felteszem, tüstént felismerem, amint a bálterembe lépek; elbűvölő vonzereje bizonnyal némiképp arcán is megmutatkozik. – Biztosíthatlak, hogy nem találod a bálteremben. Korán kell indulnod, hogy Mrs. Edwards jó helyet találjon magának a kandallónál, Tom pedig későn szokott érkezni, és ha Osborne-ék is jönnek, megvárja őket a folyosón, aztán velük jön be. Szeretnék majd visszajönni hozzád, Emma. Ha minden jól megy ma a papával, amint elkészítem neki a teát, bebugyolálom magam, aztán James elhoz a kocsin, és itt leszek veled, mire a tánc megkezdődik. – Hogyan? Késő este akarsz jönni, ezen a kocsin? – Igen, természetesen. Látod, mondtam, hogy rendkívül kifinomult teremtés vagy: íme, itt az ékes bizonyíték! Emma egy pillanatig hallgatott, aztán így szólt: – Bárcsak ne ragaszkodtál volna hozzá, hogy elmenjek a bálba, Elizabeth! Bárcsak te mennél helyettem! Bizonyára nagyobb élvezetet jelentene számodra. Én idegen vagyok itt, az Edwards
családon kívül egy teremtett lelket sem ismerek, így nem hiszem, hogy jól érezném magam, te azonban bizonyosan kedved lelnéd a bálban, ismerőseid körében. Még nem késő változtatnunk a helyzeten. Nem is kellene hosszan mentegetőznünk Edwardsék előtt, akik nyilvánvalóan jobban örülnének a te társaságodnak, mint az enyémnek. Szíves örömest visszatérnék a papához, és nem félnék hazavezetni ezt a szelíd, öreg batárt. Biztosíthatlak, megtalálom a módját, hogy elküldjem neked a ruháidat. – Drága Emma – felelte melegen Elizabeth –, azt gondolod, tennék ilyet? A világ minden kincséért sem, de soha nem felejtem, hogy előzékenyen felajánlottad. Csakugyan jóindulatú teremtés vagy, nem találkoztam még hozzád foghatóval. Valóban lemondanál a bálról, csak azért, hogy én elmehessek? Hidd el, Emma, nem vagyok olyan önző, hogy ezt akarjam. Bár kilenc évvel idősebb vagyok nálad, mégsem szeretnélek megfosztani a társaságtól. Fölöttébb csinos vagy, és kegyetlenség volna, ha nem lenne meg az esélyed, ahogy mindnyájunknak megvolt, hogy megragadd a szerencsédet. Nem, Emma, akárki marad is otthon ezen a télen, az nem te leszel. Bizonyos vagyok benne, hogy soha nem bocsátottam volna meg annak, aki meggátolja, hogy elmehessek egy bálba tizenkilenc esztendős koromban. Emma megköszönte, aztán néhány percig szótlanul utaztak tovább. Elizabeth törte meg a csendet: – Megfigyelnéd majd, hogy kivel táncol Mary Edwards? – Megpróbálom megjegyezni a partnereit, de jól tudod, hogy egyiküket sem ismerem. – Csak azt nézd meg, hogy egynél többször táncol-e Hunter kapitánnyal. Tartok tőle, hogy így lesz. Nem mintha Mary apja és anyja szeretnék a tiszteket, de ha a leányuk igen, úgy szegény Samnek befellegzett. És én megígértem, hogy beszámolok neki Mary táncpartnereiről. – Sam gyengéd érzéseket táplál Miss Edwards iránt? – Ó, hát erről nem tudtál? – Ugyan honnan tudtam volna? Hogyan tudhatnám Shropshireben, miféle érzelmek gyúlnak Surreyben? Nem hiszem, hogy ilyen
kényes kérdések egyáltalán csak felmerültek volna ritka levélváltásunk során az elmúlt tizennégy évben. – Csodálom, hogy soha nem említettem leveleimben. Amióta hazajöttél, annyira el vagyok foglalva a szegény papával és a nagymosással, hogy nem volt időm bármiről is beszámolni neked, de az igazat megvallva, azt hittem, hogy mindenről tudsz. Sam már két éve fülig szerelmes Marybe, s óriási csalódás számára, hogy nem mindig tudja szabaddá tenni magát, hogy részt vehessen báljainkon. Mr. Curtis azonban ritkán tudja nélkülözni, és ez most épp egy betegségekkel teli időszak Guilfordban. – Úgy gondolod, Miss Edwards kész viszonozni fivérünk érzéseit? – Attól félek, nem. Tudod, Mary egyetlen gyermek, és legalább tízezer fontot örököl majd. – De ennek ellenére még érezhet vonzalmat Sam iránt. – Ó, nem! Az Edwards család sokkal magasabbra tekint. Mary apja és anyja soha nem egyezne bele. Tudod, Sam csak egy orvos. Néha úgy érzem, Mary valóban kedveli fivérünket, de meglehetősen szemérmes és tartózkodó; nem mindig tudom, mit tartsak felőle. – Hacsak Sam nem érzi úgy, hogy Miss Edwards viszonozza érzéseit, sajnálom, hogy arra kell bátorítani, hogy egyáltalán tekintetbe vegye a hölgyet. – Egy fiatalembernek mindig tekintetbe kell vennie valakit – jegyezte meg Elizabeth –, és Sam miért ne lehetne olyan szerencsés, mint Robert, aki megfelelő feleséget talált, hatezer fonttal? – Nem szabad arra számítanunk, hogy mindegyikünk különkülön szerencsés lesz – felelte Emma. –Egy családtag szerencséje az egész családra kihat. – Az enyém bizonyosan ki fog – jelentette ki Elizabeth, és eszébe jutván Purvis, megint sóhajtott. – Eddig meglehetősen szerencsétlen voltam, és nem sok jó szól melletted sem, hisz nagynéném is igencsak meggondolatlan módon házasodott újra. No, de most pompás bálban lesz részed, annyi szent. A következő kanyar után a városkapunál leszünk. A sövény fölött elláthatsz a
templomtoronyig, ahonnan már a Fehér Szarvas sincs messze. Alig várom, hogy halljam a véleményed Tom Musgrave-ről.
Második fejezet Ezek voltak Miss Watson utolsó hallható szavai, mielőtt áthaladtak a kapun, és megérkeztek a városba, ugyanis a kövezeten zötykölődő kocsi zaja elnyomott minden további beszélgetést. Az öreg kanca nehézkesen ügetett tovább, s nem volt szüksége a kantárszárak irányítására, hogy a megfelelő irányba forduljon. Csupán akkor ügyetlenkedett, midőn arra utasították, hogy álljon meg a kalapos boltja előtt, míg végül aztán megérkezett Mr. Edwards ajtajához. Mr. Edwards az utca – és a város – legelőkelőbb házában lakott, ha Mr. Tomlinson, a bankár megengedhette magának, hogy saját újonnan épített, sövénnyel körbekerített házát a vidék legjobbjának nevezze. Mr. Edwards háza magasabb volt, mint a legtöbb szomszédé. Az ajtó két oldalán lévő két-két ablakot pillérek és láncok védelmezték, s a bejárathoz kőlépcsőn vezetett fel az út. – Itt is vagyunk – mondta Elizabeth, amint a kocsi megállt. – Szerencsésen megérkeztünk, s a piactér órája szerint csupán harmincöt perce jövünk, ami az én véleményem szerint nagyon is gyors, de Penelope számára persze semmi. Hát nem bájos ez a város? Amint látod, Edwardséknak pompás házuk van, és igencsak fényűző életmódot folytatnak. Biztosíthatlak, hogy egy rizsporos parókás, libériás inas nyit majd ajtót. Emma eddig csupán egy délelőttöt töltött az Edwards családdal Stantonban, ilyenformán tehát nem ismerte őket, s bár lelke cseppet sem volt érzéketlen az este remélt örömei iránt, kissé kényelmetlenül érezte magát, ha arra gondolt, ami a bál előtt vár reá. A nővérével folytatott beszélgetés hatására nem csupán tulajdon családját illetően ébredtek nyugtalanító érzések benne,
hanem egyéb kellemetlen benyomások is érték, s csak növelte feszélyezettségét, hogy oly csekély ismeretség után elővigyázatlanul bizalmas kapcsolatba kerülhet vendéglátóival. Mrs. és Miss Edwards modorában semmi olyan nem volt, ami egy csapásra eloszlathatta volna félelmeit. Az anya, bár fölöttébb barátságos hölgynek látszott, tartózkodóan és igencsak szertartásos udvariassággal viseltetett irányában, leánya pedig, egy előkelő külsejű, göndörített hajú, huszonkét éves ifjú hölgy, láthatóan természettől fogva hajlott arra, hogy az évek során átvegyen valamit anyja modorából. Emmának hamarosan egyedül kellett megismerkednie velük, ugyanis Elizabeth kénytelen volt sietve távozni, s csupán a pompásnak ígérkező bálra tett néhány közönyös megjegyzés törte meg időnként a köztük beálló félórás csöndet, míg a ház ura végül csatlakozott hozzájuk. Mr. Edwards jóval könnyedebb és beszédesebb volt, mint családja nőtagjai; hazaérkezvén kész volt bármiről beszámolni, ami érdeklődésre tarthatott számot. Miután szívélyesen üdvözölte Emmát, e szavakkal fordult leányához: – Nos, Mary, jó híreket hoztam. Osborne-ék egészen biztosan részt vesznek a bálon. A Fehér Szarvas fogadóból két hintó számára rendeltek lovakat az Osborne-kastélyba, kilenc órára. – Örömmel hallom – jegyezte meg Mrs. Edwards –, mert jelenlétük mindig emeli az est fényét. Sokan, ha megtudják, hogy Osborne-ék itt voltak az első bálon, a másodikra már ők maguk is eljönnek. A család azonban nem érdemel ennyi figyelmet, hisz valójában semmivel sem járulnak hozzá a bál örömeihez. Későn érkeznek, korán távoznak, de az előkelő embereknek mindig megvan a maguk bája. Mr. Edwards aztán belefogott, hogy elmeséljen minden apró hírt, amelyről délelőtti sétája során értesült. Élénk beszélgetésbe merültek, míg el nem érkezett Mrs. Edwards öltözködésének ideje, s előrelátóan az ifjú hölgyeknek is azt javasolták, hogy ne vesztegessék az időt. Emmát egy fölöttébb kellemes szobába vezették, s amint Mrs. Edwards udvariaskodva magára hagyta, kezdetét vette az örömteli készülődés, a bál első gyönyörűsége. A leányok, miközben együtt öltözködtek, elkerülhetetlenül jobb
viszonyba kerültek egymással. Emma úgy találta, Miss Edwards józan ítélőképességgel rendelkezik, szerény természetű és rendkívül szolgálatkész, s visszatérvén a szalonba, ahol Mrs. Edwards üldögélt, illőn magára öltve a tél folyamán gyakorta hordott két szaténruhája egyikét és egy új főkötőt a kalapos boltjából, sokkal könnyedebben, arcukon természetesebb mosollyal léptek be, mint ahogy korábban kimentek onnan. Most báli ruhájuk tüzetes vizsgálatára került sor; Mrs. Edwards bevallotta, túlságosan régimódi ahhoz, hogy mindenféle divatos hóbortot jóváhagyjon, mégis megtette, s bár elégedetten tanulmányozta leánya csinos külsejét, alig láthatóan mutatta ki csodálatát. Mr. Edwards, aki ugyanolyan büszke volt Maryre, tréfásan udvarolva bókolni kezdett Emmának, leánya rovására. A ruhák megvitatása során aztán néhány bizalmasabb megjegyzés is elhangzott, így Miss Edwards bátorkodott megkérdezni Emmától, nem szokták-e gyakran azt gondolni, hogy feltűnően hasonlít fiatalabb fivérére. Emma úgy látta, Miss Edwards kissé elpirul kérdése közben, de még gyanúsabb volt a mód, ahogy Mr. Edwards közbeszólt: – Úgy vélem, Mary, nem mondasz túlságosan udvarias bókokat Emmának – jelentette ki sietve. – Mr. Sam Watson rendkívül szemrevaló fiatalember, és merem állítani, hogy kiváló orvos, de arcbőre meglehetősen gyakran volt kitéve az időjárás viszontagságainak ahhoz, hogy hízelgő lehessen a hozzá való hasonlatosság. Mary kissé zavarodottan mentegetőzni kezdett. Igazából korántsem arra gondolt, hogy szépségük minden vonatkozásban egyforma, hisz lehetséges, hogy egy arc hasonló, de az arcbőr, sőt a vonások is teljesen különbözőek. – Nem vagyok tisztában fivérem szépségével – közölte Emma – ugyanis hétéves kora óta nem láttam, bár apám szerint nagyon hasonlítunk egymásra. – Mr. Watson szerint! – kiáltotta Mr. Edwards. – Nos, meg vagyok döbbenve, kisasszony. A legkisebb hasonlóság sincs önök közt. A fivére szeme szürke, a kegyedé barna, neki hosszúkás az
arca, és telt az ajka. Drágám, ön talál bármilyen hasonlóságot is közöttük? – A legkevésbé sem. Miss Emma Watson főként a legidősebb nővérére emlékeztet, olykor Miss Penelope-ra, néha Mr. Robertre, de Mr. Samuelre soha. – Én is látom a hasonlóságot közte és Miss Watson között – felelte Mr. Edwards –, de a többieket illetően semmi effélét nem tapasztalok. Nem hiszem, hogy a családból bárkire is hasonlítana Miss Watsonon kívül, de abban egészen bizonyos vagyok, hogy Samre a legcsekélyebb mértékben sem. Ezzel az ügyet lezárták, és vacsorázni indultak. – A kegyed édesapja az egyik legrégibb barátom, Miss Emma – közölte később Mr. Edwards, borral kínálva a leányt, midőn letelepedtek a kandalló körül, hogy elfogyasszák a desszertet. – Igyunk az egészségére! Biztosíthatom, fölöttébb aggaszt, hogy ilyen beteg. Nincs, aki nála jobban szeretne kártyázni társaságban, és becsületesebb lenne a döntő játszmában. Rendkívül sajnálatos, hogy meg van fosztva az efféle örömöktől. Mostanra lett egy csendes kis whistklubunk a Fehér Szarvasban, ahol hetente háromszor összejövünk kártyázni, s ha Mr. Watson egészségi állapota megengedné, ó, mennyire élvezné! – Kétségkívül úgy lehet, uram, és teljes szívemből kívánom, bárcsak megengedné apám egészségi állapota! – Az ön klubja jóval alkalmasabb volna betegek számára, ha nem zárna olyan későn – szólt közbe Mrs. Edwards. A jó hölgy régi sérelmének adott hangot. – Olyan későn, drágám, ugyan miről beszél? – kiáltotta a férje túláradó vidámsággal. – Mindig otthon vagyunk már éjfél előtt. Bizonyosan nevetnének az Osborne-kastélyban, ha meghallanák, hogy ön ezt későnek nevezi! Ők ott éjfélkor kelnek fel a vacsoraasztal mellől. – Ez nem tartozik a tárgyhoz – vágott vissza a felesége higgadtan. – Osborne-ék nem fognak irányítani bennünket. Jobban tenné, kedvesem, ha minden este találkoznának, de két órával korábban jönne haza.
Eddig a pontig gyakorta eljutottak, de Mr. és Mrs. Edwards volt annyira bölcs, hogy ennél tovább soha nem mentek, s most Mr. Edwards más tárgyra is tért. Elég régóta töltötte már ahhoz semmittevéssel napjait a városban, hogy bizonyos fokig pletykafészek váljék belőle, s mivel szeretett volna többet megtudni fiatal vendége körülményeiről, mint amennyi eljutott hozzá, e szavakkal fordult hozzá: – Azt hiszem, Miss Emma, emlékszem a nagynénjére, harminc évvel ezelőtt találkoztunk. Bármibe lefogadom, hogy táncoltam vele Bath ódon báltermeiben, egy évvel házasságkötésem előtt. A kegyed nagynénje módfelett csinos hölgy volt akkoriban, de feltételezem, a többi emberhez hasonlóan ő is kissé korosabb lett azóta. Remélem, boldog második választottjával. – Én is remélem, bízom benne, uram – felelte Emma, kissé zavartan. – Mr. Turner csupán nemrégiben hunyt el, nemdebár? – Úgy két évvel ezelőtt. – Nem jut eszembe hirtelen, mi is a neve most a nagynénjének. – O’Brien. – Ír! Ó, igen, emlékszem már, Írországba ment, hogy ott telepedjék le. Cseppet sem csodálkozom, hogy kegyed nem kívánt vele tartani abba az országba, Miss Emma, de minő veszteség lehet ez a nagynénjének, szegény hölgy! Azután, hogy saját leányaként nevelte föl kegyedet! – Nem voltam olyan hálátlan, uram, hogy ne kívánjam bárhová követni nagynénémet – felelte meleg szavakkal Emma. – Nem akarták, azaz O’Brien kapitány nem akarta, hogy velük tartsak. – Kapitány? – ismételte Mrs. Edwards. – Az úriember tehát a hadseregnél szolgál? – Igen, asszonyom. – Vagy úgy! Nincs jobb az önök tisztjeinél, hogy meghódítsák a hölgyeket, legyenek azok akár fiatalok, akár idősek! Nem lehet ellenállni egy egyenruhának, ugye, drágám? – Remélem, azért lehet – felelte Mrs. Edwards nyugodtan, majd gyors pillantást vetett leányára. Emma, aki ekkorra tért magához zavarából, látta, hogy Miss Edwards elpirul, s eszébe jutván, amit
Elizabeth mondott Hunter kapitányról, eltűnődött, vajon az úriember vagy Sam tesz-e nagyobb hatást a leányra. – Az idősebb hölgyeknek körültekintően kell eljárniuk második választottjukat illetően – jegyezte meg Mr. Edwards. – A körültekintés és az óvatosság nem csupán az idősebb hölgyek vagy egy második választott esetében szükséges – tette hozzá a felesége. – A fiatal hölgyek számára éppolyan fontos már az elsőnél is. – Vagy még inkább, drágám – tette hozzá Mr. Edwards –, hisz az ifjú hölgyek aztán feltehetően hosszabb ideig érzik döntésük következményeit. Ha egy idősebb hölgy esztelen módon cselekszik, a dolgok természetes rendje szerint nem kell hosszú évekig szenvednie miattuk. Emma megtörölte a szemét, amit Mrs. Edwards észre is vett, s azonmód témát váltva egy mindenki számára békésebb tárgyra tért. Mivel más dolguk nem volt a bálig, mint várni az indulást, a délután igencsak lassan telt a két ifjú hölgy számára, s bár Miss Edwards meglehetősen nyugtalan volt a túlságosan korai indulási időpont miatt, melyet édesanyja általában meghatározott, mégis kissé türelmetlenül figyelték az idő múlását. Hét órakor teához terítettek, ami némi megkönnyebbülést eredményezett. Mr. és Mrs. Edwards szerencsére mindig egy jókora csésze teát ivott, és több süteményt is elfogyasztott, ha éjjel sokáig fent kívánt maradni, ami hosszabbá tette a teázás szertartását, s ilyenformán szinte a hőn áhított pillanatig elnyújtotta. Nem sokkal nyolc óra előtt hallani lehetett Tomlinsonék kocsijának zaját, mely rendszerint jelzés volt Mrs. Edwards számára, hogy a hintóért küldjön, s a társaságot néhány pillanat alatt a barátságos szalon meghitt melegéből egy fogadó zajos és huzatos, vendégektől nyüzsgő széles bejáratához szállították. Mrs. Edwards kínos gonddal ügyelt ruhájára, de a felügyelete alatt álló ifjú hölgyek vállának és torkának megfelelő védelmére még inkább, miközben az élen haladt felfelé a széles lépcsőn. A nyomában lépkedő leányok nem hallottak más báli zajt kiszűrődni, csupán egy árva hegedű első hangjait, s midőn Miss Edwards
megkockáztatta az izgatott kérdést, vajon sokan vannak-e már a teremben, a pincér azt közölte vele, amire számítani lehetett, miszerint „Mr. Tomlinson és családja már megérkezett”. Ahogy a fényben fürdő bálterem felé igyekeztek, a rövid emeleti folyosón egy utcai ruhát és csizmát viselő fiatalember szólította meg őket, aki a hálószoba ajtajában álldogált, nyilvánvalóan azzal a céllal, hogy lássa őket, ha arra jönnek. – Ó! Isten hozta, Mrs. Edwards! Hogy szolgál a kedves egészsége, Miss Edwards? – kiáltotta fesztelenül. – Úgy látom, elhatározták, hogy idejében itt lesznek, mint mindig. A gyertyákat nem sokkal ezelőtt gyújtották meg. – Tudja, szeretnék jó helyet kapni a kandallónál, Mr. Musgrave – felelte Mrs. Edwards. – Épp átöltözni készülök – közölte az úriember –, csak az egyik ostoba barátomat várom. Pompás bálban lesz részünk, annyit mondhatok. Arra mérget vehetnek, hogy Osborne-ék jönnek, ugyanis Lord Osborne-nal töltöttem a délelőttöt. A hölgyek továbbmentek. Mrs. Edwards szaténruhája végigsöpörte a bálterem tükörfényes padlóját, egészen a terem túlsó végében lévő kandallóig, ahol még csupán egyetlen társaság üldögélt illedelmesen, miközben három-négy tiszt lebzselt körülöttük, ki-be járkálva a szomszédos kártyaszobából. Szertartásosan udvarias beszélgetés vette kezdetét e közeli szomszédokkal, s mihelyt annak rendje és módja szerint mindnyájan újra helyet foglaltak, az ünnepélyes, halk suttogásban Emma Miss Edwardshoz fordult: – Mr. Musgrave volt tehát az az úr, aki mellett elhaladtunk a folyosón? Úgy hallottam, rendkívül kellemes fiatalembernek tartják. Miss Edwards tétován válaszolt: – Igen, nagyon népszerű a társaságban. De mi nem állunk bizalmas barátságban vele. – Mr. Musgrave vagyonos ember, nemdebár? – Azt hiszem, nyolc-kilencszáz font lehet az évi jövedelme. Nagyon fiatalon jutott vagyonhoz, s a papa és a mama úgy gondolja, nem tett jót neki. Ők nem kedvelik.
A hűvös, üres bálterem hangulata és az egyik végében kis csoportba verődött hölgyek tartózkodó viselkedése lassan felengedett; új hintók biztató zaja hallatszott kintről, és folyamatosan fogadták az egyre-másra érkező előkelő megjelenésű gardedámokat, divatosan öltözött leányokat, s olykor egy-egy jókedvű, a csoporttól lemaradó fiatalembert, aki ha nem volt annyira szerelmes, hogy őrt álljon valamelyik csinos teremtés mellett, úgy tüstént a kártyaszobába menekült. Az egyre nagyobb számban érkező tisztek közül az egyik most Miss Edwards felé tartott, s a viselkedéséből áradó empressement3 határozottan azt közölte Emmával, hogy: „Hunter kapitány vagyok”. Mivel Emma kénytelen volt rápillantani társnőjére egy efféle pillanatban, úgy látta, Miss Edwards meglehetősen lehangolt, de semmiképp sem bosszús, s meghallván, hogy elígérkezik az első két táncra, fivére, Sam kilátásait bizony meglehetősen reménytelennek tartotta. Eközben Emma maga sem maradt figyelem és csodálat híján. Egy új arcot, ráadásul egy igen csinos arcot nem lehetett semmibe venni; nevét suttogva adták körbe a teremben, s nem sokkal azután, hogy a zenekar megadta a jelet, hogy belekezd egy kedvelt dalba, mely láthatóan figyelmeztette kötelességükre a fiatalembereket, és a terem közepére szólította a párokat, Emma már táncba is indult egy tiszttel, akit Hunter kapitány mutatott be neki. Emma Watson középtermetű, arányos alkatú, telt, életerős leány volt. Bőre finom, bársonyos, ragyogó barnasága, élénk szeme, bájos mosolya és nyílt tekintete vonzó szépséget kölcsönzött neki, mely még inkább kifejezésre jutott, ha közelebbről megismerték. Mivel nem volt oka, hogy partnerében kivetnivalót találjon, az este rendkívül kellemesen indult számára, s ő is ugyanazt érezte, mint a többiek, midőn újra és újra kinyilvánították elégedettségüket a pompás bált illetően. Az első két tánc még nem ért véget, amikor hosszú idő után ismét új hintók zaja hallatszott, általános feltűnést keltve, miközben egyre csak azt ismételgették a teremben, hogy „Osborne-ék megérkeztek, Osborne-ék megérkeztek”. Néhány percig szokatlan nyüzsgés volt kint, és izgatott várakozás odabent, 3
szolgálatkészség (fr.)
majd a tekintélyes társaság megjelent az előzékeny fogadós nyomában, aki kitárta előttük az amúgy is mindig nyitva lévő ajtót. Lady Osborne lépett be, majd fia, Lord Osborne, leánya, Miss Osborne, leánya barátnője, Miss Carr, Mr. Howard, aki egykor Lord Osborne tanítója volt, most lelkésze annak az egyházközségnek, ahol a kastély állt, a lelkész özvegy nővére, Mrs. Blake, aki fivérével lakott, a hölgy fia, egy tízéves fiúcska és Mr. Tom Musgrave, aki az elmúlt fél órában feltehetően elkeseredett türelmetlenséggel hallgatta szobája fogságában a báli zene kiszűrődő hangjait. Ahogy a társaság befelé indult, egy pillanatra megállt Emma közelében, hogy néhány ismerős bókjait fogadja, s a leány hallotta, midőn Lady Osborne közölte, hogy Mrs. Blake gyermeke kedvéért igyekeztek korán érkezni, ugyanis a fiúcska rendkívüli módon rajong a táncért. Emma alaposan szemügyre vette őket, amint elhaladtak mellette, kivált Tom Musgrave-et, aki divatos, szemrevaló fiatalembernek látszott. A hölgyek közül Lady Osborne bizonyult a legelőkelőbb személyiségnek; jóllehet közeledett az ötvenhez, mégis fölöttébb csinos és rangjához illően kellőképp méltóságteljes volt. Lord Osborne roppant elegáns ifjúnak tűnt, de volt valami hűvösség, nemtörődömség, sőt feszélyezettség a viselkedésében, ami elárulta, hogy nem igazán érzi jól magát egy bálteremben. Igazság szerint csupán azért jött el, mert úgy gondolta, ily módon a városi polgárok kedvére tehet, azonban nem lelkesedett a hölgyek társaságáért, és soha nem táncolt. Mr. Howard kellemes úriember benyomását keltette, s nem sokkal lehetett több harmincnál. A két tánc befejeztével Emma, leülvén, maga sem tudta, hogyan, Osborne-ék társaságában találta magát. Azonnal feltűnt neki a kisfiú derűs arca és izgatott mozdulatai, ahogy anyja előtt állt, várván, hogy elkezdjék a táncot. – Nem csodálkozik majd Charles türelmetlenségén, kedvesem – fordult élénk, kellemes megjelenésű, harmincöt-harminchat esztendős anyja a mellette álló hölgyhöz –, ha meglátja, ki lesz a partnere. Miss Osborne volt olyan kedves, és neki ígérte az első két táncot.
– Ó, igen, a héten egyeztünk meg – lelkendezett a fiú –, és el fogunk táncolni az összes pár mellett!4 Emma másik oldalán Miss Osborne, Miss Carr és néhány fiatalember álldogált, vidám beszélgetésbe merülve. Emma aztán látta, hogy a társaság legcsinosabb tisztje a zenekarhoz lép, s utasítást ad a táncra, miközben Miss Osborne, Emma előtt elhaladva, odament reménykedve várakozó kis partneréhez, és sietve így szólt hozzá: – Charles, ne haragudjék, amiért nem tartom meg a szavam, de a következő két táncot Beresford ezredesnek ígértem. Tudom, hogy megbocsát, és természetesen önnel is táncolok majd a tea után. S anélkül, hogy megvárta volna a választ, ismét csatlakozott Miss Carrhoz, a következő pillanatban pedig már Beresford ezredes karján vonult a tánchoz felálló párok közé. Ha Emma korábban érdeklődve tanulmányozta a szegény kisfiú boldog tekintetét, e balszerencsés fordulat után csak még nagyobb figyelemmel fordult felé. Charles maga volt a megtestesült csalódottság, bíborvörössé váló arcával, remegő ajkával, padlóra szegezett tekintetével. Anyja, visszafojtva saját bánatát, a fiáén próbált enyhíteni Miss Osborne második ígéretének lehetőségével, s bár Charles, összeszedve férfiúi bátorságát, közölte, hogy: „Ó, cseppet sem bánom!”, feldúlt ábrázata nyilvánvalóan elárulta, hogy jobban bánja, mint valaha. Emma nem tétovázott, hanem érzéseinek megfelelően tüstént cselekedett is. – Rendkívül boldog lennék, ha táncolhatnék önnel, uram, amennyiben volna hozzá kedve – mondta neki, és szívből jövő mosollyal nyújtotta felé a kezét. A kisfiú egy pillanat alatt visszanyerte korábbi jókedvét, és vidáman pillantott anyjára, majd Emma felé lépett: 4
A tánc során a párok egymás mellett helyezkednek el egy sorban, s az egyes párok különböző lépéseket mutatnak be egymásnak, a sor vége felé haladva. A párok először felvonulnak, majd a legelső hölgy és partnere a sor végéig táncol. A mellettük lévők egymás után követik őket, míg végül az egész társaság vissza nem érkezik a kiindulási helyzetbe. Egy hosszú sor esetén a tánc akár egy óráig is eltarthat. (A ford.)
– Köszönöm, hölgyem – válaszolta egyszerűen, s nyomban kész volt új ismerőse szolgálatára állni. Mrs. Blake köszönetnyilvánítása azonban jóval terjengősebbnek bizonyult; arcán nem várt boldogság és mélységes hála tükröződött, midőn szomszédjához fordult, s egyre csak lelkesen méltatta Emma óriási leereszkedő kedvességét, mellyel fia irányában viseltetett. A leány őszintén biztosította róla, hogy a tánc számára is ugyanolyan örömöt jelent, s miután Charles megkapta a kesztyűjét, és anyja ráparancsolt, hogy végig maradjon is a kezén, csatlakoztak a párokhoz, akik már egyre-másra alakultak, csaknem egyforma elégedettséggel. Az ő párosukat azonban nem lehetett meglepődés nélkül szemlélni. Miss Osborne és Miss Carr alaposan megbámulta Emmát, midőn eltáncoltak mellettük. – Szavamra, Charles, ön igazán szerencsés – fordult a fiúhoz az előbbi hölgy –, jobb partnert talált nálam! A boldog Charles csupán ennyit válaszolt: – Igen. Tom Musgrave, aki Miss Carr-ral táncolt, tolakodó kíváncsisággal nézte Emmát, majd egy idő után Lord Osborne is arra sétált, s miközben színleg Charleshoz beszélt, partnerét fürkészte. Bár Emmát fölöttébb aggasztotta az általános figyelem, mégsem bánta tettét, hisz boldogságot szerzett vele a fiúnak és anyjának is, aki minduntalan megragadta az alkalmat, hogy szívélyes előzékenységgel szóljon hozzá. A leány úgy látta, kis partnere leginkább a tánchoz érzett kedvet, mégis hajlandó volt beszélni, ha partnere kérdéseire vagy megjegyzéseire válaszolnia kellett valamit. Emma némi udvarias érdeklődés után megtudta, hogy két öccse és egy húga van, hogy anyjukkal együtt mindnyájan nagybátyjuknál laknak Wicksteadben, hogy a bácsi latinra tanítja, hogy rajong a lovaglásért, hogy van egy lova, melyet Lord Osborne adott neki, és hogy egyszer már kilovagolt Lord Osborne kopóival. A második tánc végén Emma észrevette, hogy a társaság teázni készül; Miss Edwards nyomatékosan arra kérte, maradjon mellette, s modora elárulta, hogy Mrs. Edwards rendkívül szeretné a
közelében tudni mindkettejüket, amikor a teázóba indul. Ilyenformán tehát Emma készen állt, hogy elfoglalja megfelelő helyét a többiek között, aztán a vendégek átvonultak teázni a másik terembe, most is nagy örömüket lelvén az általános nyüzsgésben és tolongásban. A teázó egy kicsiny helyiség volt a kártyaszoba végében, s ahogy elhagyták ez utóbbit, melyen nehézkesen lehetett átjutni az asztalok között, Mrs. Edwards és társasága néhány pillanatra elakadt a szűk helyen, épp Lady Osborne játékasztala közelében. Mr. Howard is ott ült, megszólította unokaöccsét, s Emma, észrevéve, hogy ő köti le figyelmüket, még idejében elfordította tekintetét, nehogy azt a látszatot keltse, hogy meghallotta ifjú társa elragadtatott, jól érthető suttogását: „Ó, bácsi, nézze csak meg, milyen csinos a partnerem!” Mihelyt azonban sikerült továbbhaladniuk, Charles sietve utánuk indult, anélkül, hogy megvárta volna nagybátyja elismerő szavait. A teázóban két asztal állt megterítve, s ott találták Lord Osborne-t, egymagában üldögélve az egyik végében, mintha el akart volna bújni a báli forgatag elől, amennyire lehetséges, hogy szabadon átadhassa magát a gondolatainak és a bámészkodásnak. Charles tüstént rámutatott az úriemberre, s Emmához fordult: – Ott van Lord Osborne. Jöjjön, üljünk oda mellé! – Nem, nem – felelte Emma nevetve –, önnek a barátaim mellé kell ülnie! A fiú mostanra kellően felszabadult lett ahhoz, hogy ezúttal ő kockáztasson meg néhány kérdést: – Hány óra van? – Tizenegy. – Tizenegy! És egyáltalán nem vagyok álmos. A mama azt állította, biztosan elálmosodom tíz óra előtt. Gondolja, hogy Miss Osborne megtartja az ígéretét a tea után? – Ó, igen, gondolom – válaszolta Emma, bár úgy érezte, nem tud jobb érvet felhozni, mint hogy Miss Osborne előzőleg nem tartotta meg. – Mikor jön el az Osborne-kastélyba, Miss Watson? – Alighanem soha. Nem ismerem a családot.
– De Wicksteadbe eljöhet meglátogatni a mamát, és ő aztán elviheti a kastélyba. Van ott egy borzasztóan furcsa kitömött róka és egy borz, mindenki azt hiszi, hogy élők! Milyen kár, hogy nem láthatja őket! Amikor a társaság befejezte a teázást, ismét tülekedés támadt, annak örömére, hogy ki hagyja el először a helyiséget, s csak még nagyobb lett a tolongás, ahogy történetesen néhány kártyázó társaság is épp feloszlott, és a játékosok elindultak velük szembe, a teázó irányába. Köztük volt Mr. Howard is, karján nővérével, s amint Emma közelébe értek, Mrs. Blake barátságosan megérintette a leányt, majd így szólt hozzá: – Drága Miss Watson, Charles iránti jóságáért fogadja egész családunk háláját. Kérem, hadd mutassam be önnek fivéremet, Mr. Howardot. Emma pukedlizett, az úr meghajolt, majd sietve felkérte a következő két táncra, melyre a leány ugyanolyan gyorsan igenlő választ is adott, s ezt követően mindenki folytatta a maga útját az ellenkező irányba. Emmának tökéletes megelégedésére szolgált a helyzet; volt valami csendes derű Mr. Howard finom modorában, ami tetszett neki. Néhány pillanat múltán az úriembernek tett ígérete még becsesebbé vált, midőn helyet foglalt a kártyaszobában, félig-meddig egy ajtó jótékony védelmében, s hallotta, amint Lord Osborne, lustán elnyúlva a széken egy közeli üres asztalnál, magához hívta Tom Musgrave-et, és azt mondta neki: – Miért nem táncol azzal a szemrevaló Emma Watsonnal, Musgrave? Szeretném, ha felkérné! Önnel tartok, és jelenlétemmel támogatom az ügyét. – Épp e pillanatban döntöttem el, uram. Bemutattatom magam, és azonmód fel is kérem. – Hát akkor csak tegye! Ha úgy találná, hogy a hölgy nemigen akar társalogni, egy idő után bemutathat engem is neki. – Rendben, uram. Ha Miss Emma Watson hasonlít a nővéreihez, akkor mást sem akar, csak hogy őt hallgassák. Most rögtön megyek is. Bizonyára a teázóban van. Az a szertartásos, vén Mrs. Edwards még életében nem készített magának teát.
Ezzel el is indult, Lord Osborne pedig utána. Emmának nem volt vesztegetnivaló ideje, kisurrant a sarokból, és megpróbált az ellenkező irányba távozni. Nagy sietségében azonban megfeledkezett róla, hogy otthagyta Mrs. Edwardsot. – Majdnem elvesztettük, Emma – közölte vele Mrs. Edwards, amikor néhány perc múlva követte Maryvel. – Ha szívesebben tartózkodik ebben a helyiségben, mint a másikban, nem látom okát, hogy miért ne jöhetne ide, de jobb volna, ha együtt maradnánk. E pillanatban Tom Musgrave csatlakozott hozzájuk, így Emma megmenekült a mentegetőzés kellemetlenségétől. A fiatalember fennhangon arra kérte Mrs. Edwardsot, részesítse abban a megtiszteltetésben, hogy bemutatja Miss Emma Watsonnak, s a derék hölgy nem tehetett mást, hűvös modorában kelletlenül eleget tett a kérésnek. Tom Musgrave ezt követően késedelem nélkül Emmához fordult, s az engedélyéért folyamodott, hogy felkérhesse. A leány, bármennyire is szerette volna, hogy egy lord vagy egy közember csinos hölgynek gondolja, kevés hajlandóságot érzett, hogy lekötelezze Tom Musgrave-et, ilyenformán bizony igencsak elégedetten jelentette be, hogy már elígérkezett a táncba. A fiatalember szemmel láthatóan meglepődött és összezavarodott. A leány előző partnerét látván alighanem azt hihette, hogy Emma nincs elhalmozva felkérésekkel. – Csak nem gondolja azt az én kis barátom, Charles Blake, hogy lefoglalhatja kegyedet egész estére! – kiáltotta. – Ezt nem engedhetjük. Ellentmond a bál szabályainak, s bármibe lefogadom, hogy soha nem támogatná kedves barátunk, Mrs. Edwards sem. A derék hölgy túlságosan is kényes bírája az illemszabályoknak, hogy efféle veszélyes különcségeket engedélyezzen. – Nem Mr. Blake-kel fogok táncolni, uram. Az úriember kissé meghökkenve csupán azt remélhette, hogy egy másik alkalommal majd több szerencséje lesz, és láthatólag nem szívesen válva meg tőle – jóllehet barátja, Lord Osborne ott várta a fejleményeket az ajtóban, amit Emma némi élvezettel vett észre –, udvariasan családja felől tudakozódott.
– Miként lehet az, hogy nincs szerencsénk körünkben üdvözölni a nővéreit ma este? Báljainkon általában szívesen vesznek részt, s most nem tudjuk mire vélni e mellőzést. – Csupán legidősebb nővérem tartózkodik otthon, ő azonban nem hagyhatja magára apánkat. – Csupán Miss Watson tartózkodik otthon! Egészen megdöbbent, kisasszony! Úgy rémlik, mintha tegnapelőtt mindhárom nővérét láttam volna a városban. De félek, az utóbbi időben bizony semmirekellő szomszéd lett belőlem. Szörnyű panaszáradatokat hallok hanyagságomról, akárhová is megyek, s be kell vallanom, gyalázatosan hosszú idő telt el, amióta utoljára megfordultam Stantonban. De most igyekszem majd jóvátenni a múltat. Emma válaszképpen szelíden pukedlizett, s az úriember szemlátomást úgy találta, ez igencsak különbözik attól a bátorító szívélyességtől, mellyel rendszerint nővérei viseltetnek iránta. Mi több, föltehetően szokatlan érzések kavarogtak benne: kétségbe vonta a leányra tett hatását, és több figyelmet igényelt volna részéről, mint amennyit kapott. Ekkor ismét tánchoz készülődtek; mivel Miss Carr már türelmetlenül várta, hogy elkezdhesse, így mindenkitől megkívánták, hogy felálljon a tánchoz. Tom Musgrave kíváncsisága kielégült, midőn megpillantotta Mr. Howardot, aki feléjük közeledett, hogy táncba vigye Emmát. – Ennyi elég is nekem – jegyezte meg Lord Osborne, amikor barátja nem sokkal később beszámolt neki a hírekről, majd egyfolytában ott lábatlankodott Mr. Howard közelében az elkövetkező két tánc alatt. Emma számára a lord gyakori feltűnése bizonyult az egyetlen zavaró körülménynek a tánc során, amit aztán meg is jegyzett Mr. Howardnak, de egyéb bíráló megjegyzést nem tett. A lelkészt éppolyan kellemesnek találta, mint amilyennek látszott; s bár hétköznapi dolgokról társalogtak, Mr. Howard oly értelmesen és természetesen fejezte ki magát, hogy minden szavára érdemes volt figyelni. Emma csak azt sajnálta, hogy a kifogástalan úriembernek nem sikerült egykori tanítványa modorát a sajátjához hasonlóra csiszolni.
A két tánc igencsak rövidnek tűnt, és Emma joggal érezhette, hogy partnere is így vélekedik. Ahogy befejezték a táncot, az Osborne család és kísérete távozni készült. – Nos, indulunk végre – jegyezte meg őlordsága Tomnak. – Ön meddig szándékozik még maradni e pompás helyen? Pirkadatig talán? – Nem, becsületemre mondom, uram, ennyi elég is volt belőle! Biztosíthatom, nem mutatkozom itt többé, amint abban a megtiszteltetésben lehet részem, hogy Lady Osborne-t a hintójához kísérhetem. Megpróbálok titokban a ház legtávolabbi sarkába húzódni, ha lehetséges, ahol majd rendelek egy hordó osztrigát, és csendesen meglapulok. – Remélem, hamarosan viszontlátjuk a kastélyban, és beszámol róla, hogy fest Miss Emma Watson nappali világosságnál. Emma és Mrs. Blake régi ismerősökként vettek búcsút egymástól. Charles kezet rázott a leánnyal, és legalább egy tucatszor mondott „istenhozzádot” neki. Miss Osborne és Miss Carr csupán valamiféle görcsös pukedlivel köszönt el tőle, ahogy elhaladtak mellette, és még Lady Osborne is önelégülten rápillantott induláskor. Őlordsága valójában azért jött vissza a többiek távozása után, hogy „a bocsánatát kérje”, ám színleg bekukkantott a leány háta mögött lévő ablakmélyedésbe, mintha a kesztyűit keresné, noha jól láthatóan ott gyűrögette őket a kezében. Mivel Tom Musgrave-et többé nem látták a szobában, feltételezhetjük, hogy tervét sikerült tökéletesen végbevinnie, és elképzelhetjük, amint szomorú magányában egy hordó osztrigával sanyargatta magát, vagy a háziasszonynak segített a kamrában a fűszeres forralt bort elkészíteni a boldog táncosok számára odafent. Emma kénytelen volt nélkülözni a társaságot, akik – bizonyos szempontból bántóan – megkülönböztetett bánásmódban részesítették, és a két utolsó táncot az előzőekkel ellentétben meglehetősen unalmasnak találta. A kártyában Mr. Edwards mellé szegődött a szerencse, így a bál végéig ottmaradtak.
Harmadik fejezet – Hát hazaérkeztünk – állapította meg Emma bánatosan, belépvén az ebédlőbe, ahol az asztal megterítve állt, és a takaros szobaleány épp a gyertyákat gyújtotta meg. – Drága Miss Edwards, milyen hamar véget ért a bál! Ó, bárcsak elölről kezdődhetne minden! A leány túláradó örömmel ecsetelte, mennyire élvezte az estét. Mr. Edwards is hasonlóan meleg szavakkal dicsérte a bál tökéletességét, fényét és hangulatát, bár aligha vehette észre mindezt, hisz végig ugyanabban a szobában, ugyanannál az asztalnál kártyázott, s csupán egyetlenegyszer állt fel a helyéről, hogy átüljön egy másik székre. Azonban öt döntő játszmából négyet megnyert, így minden pompásan alakult számára. Leánya megkönnyebbülten tapasztalta atyja elégedettségét, s miközben a várva várt levest kanalazták, felidézték a báli eseményeket, és észrevételeket tettek. – Miként lehet az, Mary, hogy nem táncoltál egyik Mr. Tomlinsonnal sem? – kérdezte az anyja. – Már többnyire elígérkeztem, amikor felkértek. – Azt hittem, Mr. Jamesnek adod a két utolsó táncot. Mrs. Tomlinson azt mondta, Mr. James elment felkérni téged, és épp két perccel korábban hallottam tőled, hogy még nem ígérkeztél el senkinek. – Igen, de eltévesztettem…, félreértettem…, nem tudtam, hogy valójában már elígérkeztem. Azt gondoltam, csak az utána következő két táncra, amennyiben tovább maradunk, de Hunter kapitány biztosított róla, hogy pontosan abban a kettőben állapodtunk meg.
– Úgy, tehát Hunter kapitánnyal fejezted be a táncot, Mary? – tudakolta az apja. – És kivel kezdted? – Hunter kapitánnyal – érkezett a rendkívül alázatos hangú válasz. – Hm! Mindenesetre állhatatosságra vall. De volt más táncosod is? – Mr. Norton és Mr. Styles. – És kik ezek az urak? – Mr. Norton Hunter kapitány kuzinja. – És Mr. Styles? – Hunter kapitány egyik bizalmas barátja. – Mindnyájan ugyanannál az ezrednél szolgálnak – tette hozzá Mrs. Edwards. – Maryt egész este vörös zubbonyos úriemberek vették körül. Bevallom azonban, jobban örültem volna, ha azt látom, hogy leányunk néhány régi szomszédunkkal táncol. – Igen, igen, nem szabad mellőznünk régi szomszédainkat. De ha a tisztek a fürgébbek a bálteremben, ugyan mi mást tehetnének az ifjú hölgyek? – Úgy vélem, azt nem tehetik meg, hogy előre elígérik szinte az összes táncot, Mr. Edwards. – Nem, talán valóban nem, de emlékszem, drágám, hogy mi magunk is ugyanígy voltunk vele. Mrs. Edwards nem válaszolt, és Mary ismét levegőhöz jutott. Aztán kedélyes tréfálkozás következett, s Emma jókedvűen tért nyugovóra, gondolatai az Osborne, a Blake és a Howard család körül jártak. A következő délelőtt számos vendéget hozott. A bál utáni délelőttön szokás volt látogatást tenni Mrs. Edwardsnál, s e barátságos hajlandóságot jelen esetben csak erősítette az általános kíváncsiság Emma személyét illetően, hisz mindenki viszont akarta látni azt a leányt, akinek Lord Osborne oly nagy csodálattal adózott előző este. Megannyi szempár szegeződött reá, s a látogatók az elismerés különböző fokán nyilatkoztak róla. Némelyek nem láttak benne hibát, mások nem találták szépnek. Egyesek számára bőre
barnasága minden bájt száműzött belőle, s néhányan úgy vélekedtek, hogy feleannyira sem csinos, mint amilyen Elizabeth Watson volt tíz esztendővel korábban. A délelőtt csendesen eltelt azzal, hogy az egymást követő vendégekkel megvitatták a bál érdemeit, s Emma később megállapította, hogy kettőt ütött az óra, és ő még mindig nem hallja apja érkező kocsijának zaját. E gondolatot követően kétszer is az ablakhoz sétált, majd kikémlelt az utcára. Már épp azon volt, hogy engedélyt kér a csengetésre, és tudakozódik apja felől, amikor megnyugodva hallotta, hogy egy kocsi gördül a kapu elé. Ismét az ablakhoz lépett, de családjuk kényelmes, ám cseppet sem tetszetős kocsija helyett egy elegáns, kétfogatú, kétkerekű hintót pillantott meg. Nem sokkal később Mr. Musgrave-et jelentették be, melynek hallatán Mrs. Edwards tekintete rendkívül hűvössé vált. A fiatalembert azonban korántsem bátortalanította el a ház úrnőjének kimért viselkedése. Az alkalomhoz illő könnyedséggel bókolni kezdett a hölgyeknek, majd Emmához fordult, s kijelentette, abban a megtiszteltetésben lehet része, hogy egy levelet adhat át neki nővérétől, de meg kell jegyeznie, hogy egy szóbeli utóirat azért feltétlenül szükségeltetik hozzá. Még mielőtt Mrs. Edwards arra biztatta volna, hogy mellőzve a formaságokat, nyissa csak ki, Emma már bele is kezdett a levél olvasásába. Elizabeth röviden arról tájékoztatta húgát, hogy apjuk aznap meglepően jól érezte magát, így hirtelen elhatározta, eleget tesz lelkészi kötelezettségeinek. Mivel nem lesz R. város közelében, nem tudnak Emmáért jönni másnap reggelig, hacsak az Edwards család hintója haza nem viszi, ami aligha valószínű, vagy nem talál véletlenül egy kocsit, illetve nincs ellenére, ha sokat kell gyalogolnia. Amint a leány átfutotta a levelet, kénytelen volt meghallgatni Tom Musgrave további szóáradatát. – Csupán tíz perce vettem át a levelet Miss Watson bájos kacsóiból – közölte a fiatalember. – Jó sorsom azt súgta, hogy Stanton felé forduljak a lovaimmal. Miss Watson épp keresett valakit, hogy rábízhassa a levelet, s szerencsémre meg tudtam győzni, hogy nálam készségesebb, gyorsabb küldöncöt sehol nem
talál. Azonban ne felejtse el, hogy nem érdek nélkül teszem, Miss Emma, hisz jutalmul abban az örömben lehet részem, hogy elvihetem a kocsimon Stantonba. Az igaz, hogy talán nincs leírva e levélben, de a kegyed nővérének az óhaja is ugyanez. Emmát mélyen elkeserítették a hallottak, hisz cseppet sem volt ínyére az ajánlat. Nem kívánt meghitt viszonyba kerülni az ajánlattevővel, azonban félt, hogy visszaél az Edwards család vendégszeretetével, mi több, nagyon szeretett volna már hazajutni, így nem tudta, vajon elutasítsa-e az úriember ajánlatát. Mrs. Edwards továbbra is hallgatott: talán nem értette a helyzetet, vagy meg akarta várni az ifjú hölgy döntését. Ilyenformán tehát a leány végül köszönetet mondott Mr. Musgrave-nek, és közölte vele, hogy semmiképp sem akar gondot okozni neki. A gond azonban természetesen megtiszteltetést, örömöt, boldogságot jelentett a fiatalembernek, hisz ugyan mi más dolga lehetne neki és lovainak? Emma mégis tétovázott. Kijelentette, bátorkodik visszautasítani segítségét, mert szörnyen fél az effajta kocsiktól, s gyalog is egykettőre hazaér. Ekkor azonban megszólalt Mrs. Edwards. Alaposan megvizsgálta a körülményeket, majd így szólt: – Rendkívül boldoggá tenne, Miss Emma, ha megtisztelne bennünket a társaságával holnapig, de ha ez nehézséget jelent az ön számára, úgy hintónk a rendelkezésére áll, Mary pedig örülni fog a lehetőségnek, hogy találkozhat az ön nővérével. Emma épp ezt szerette volna. Hálatelt szívvel fogadta el az ajánlatot, s bevallotta, leghőbb vágya, hogy vacsorára hazaérjen, hisz Elizabeth egyedül van otthon. Tervét azonban látogatójuk hevesen ellenezte. – A világért sem engedhetem! Nem foszthat meg az örömtől, hogy elkísérhessem. Biztosíthatom, nem kell félnie a lovaimtól, akár kegyed is vezetheti őket. Az ön nővérei is tudják, Miss Watson, hogy békés jószágok, s egy pillanatig sem haboznának rám bízni magukat, még akár egy lóversenypályán sem. Higgye el – folytatta, lehalkítva a hangját –, kegyed tökéletes biztonságban van, én leszek veszélyben. Emma továbbra sem volt hajlandó lekötelezni az úriembert.
– Ami pedig Edwardsék hintóját illeti, nem szokásuk, hogy bál után használják. Merem állítani, hogy soha nem hallottam még róla. A vén kocsis olyan fekete a piszoktól, mint a lovai, nemdebár, Miss Edwards? Kérdésére nem érkezett válasz. A hölgyek eltökélt csendbe burkolóztak, s az úriember kénytelen volt megadni magát. – Micsoda pompás bálban volt részünk tegnap este! – kiáltotta rövid szünet után. – Meddig maradtak még, miután Osborne-ékkal távoztunk? – Még kettőt táncoltunk. – Feltételezem, fárasztó lehetett olyan későig ott maradni. Bizonyára jócskán megfogyatkoztak a táncosok. – Nos, épp annyian voltak, mint addig, Osborne-ék kivételével. Láthatólag mindenkinek akadt párja, és rendkívüli lelkesedéssel táncoltak az utolsó pillanatig – felelte Emma, némi lelkiismeretfurdalással. – Valóban! Talán újra benéztem volna önökhöz, ha tudomásom lett volna róla, hisz meglehetősen kedvelem a táncot. Miss Osborne bájos leány, nemdebár? – Nos, nem tartom csinosnak – válaszolta Emma, hisz leginkább hozzá intézték a kérdést. – A szó szoros értelmében talán csakugyan nem az, de a modora elbűvölő. És Fanny Carr is igen figyelemre méltó teremtés. Nincs hozzá foghatóan naive5 és piquante6 ifjú hölgy. És mit gondol Lord Osborne-ról, Miss Watson? – Azt, hogy akkor is vonzó úriember volna, ha nem lenne lord, s ily módon talán udvariasabb volna, jobban igyekeznék kellemesnek mutatkozni, és megpróbálná jól érezni magát egy adott helyen. – Szavamra, kegyed módfelett szigorúan ítéli meg a barátomat! Biztosíthatom, Lord Osborne igen derék ember. – Nem vitatom az érdemeit, de nem tetszik nemtörődöm viselkedése. 5 6
mesterkéletlen, természetes (fr.) érdekes, izgalmas (fr.)
– Sokkal előnyösebb képet festhetnék szegény Osborne-ról – válaszolta Tom egy jelentőségteljes pillantással –, ha ezzel nem élnék vissza a bizalmával. Emma azonban nem bátorította, ilyenformán a fiatalember kénytelen volt megtartani barátja titkát. Véget kellett vetnie látogatásának is, ugyanis Mrs. Edwards a hintóért küldött, s Emma haladéktalanul készülődni kezdett. Miss Edwards elkísérte, de mivel vacsoraidőre értek Stantonba, csupán néhány percet töltött ott. – Nos, drága Emmám – fordult húgához Miss Watson, mihelyt kettesben maradtak –, mindenről be kell számolnod, ami a nap hátralévő részében történt, kevesebbel nem elégszem meg. De előbb Nanny behozza a vacsorát. Szegénykém, nem kapsz olyan ételt, amilyet tegnap, ugyanis csak egy kis marhasültünk van. Ó, milyen csinos volt Mary Edwards az új, szőrmebéléses kabátjában! És most áruld el, hogy tetszett a társaság, és mit mondhatok majd Samnek. Már belefogtam a levélbe, Jack Stokes jön érte holnap, mert a nagybátyja másnap alig egy mérföldnyire lesz Guilfordtól. Nanny behozta a vacsorát. – Előbb kiszolgáljuk magunkat – folytatta Elizabeth –, aztán nem vesztegetünk több időt. Eszerint tehát nem Tom Musgrave-vel jöttél haza? – Nem. Oly sok mindent hoztál fel ellene, hogy nem kívántam sem lekötelezni, sem bizalmas viszonyba kerülni vele, mely bizonnyal kialakult volna közöttünk, ha elfogadom a kocsiját. Még a látszatát is szerettem volna ennek elkerülni. – Helyesen cselekedtél, bár csodálom az állhatatosságodat. Nem hiszem, hogy én képes lettem volna rá. Tom égett a vágytól, hogy elhozhasson, így nem utasíthattam el, pedig semmiképp sem akartalak összeboronálni benneteket. Mi több, ismertem a fortélyait is, de nagyon vágytam már rá, hogy lássalak, s ez tűnt a megfelelő, ha nem is a legkellemesebb megoldásnak, hogy hazajöhess. Senki nem gondolta volna, hogy Edwardsék átengedik neked a hintójukat, miután a lovak olyan sokáig használatban voltak. De mit mondjak Samnek?
– Ha rám hallgatsz, nem fogod arra biztatni, hogy megkülönböztetett figyelemben részesítse Miss Edwardsot. Az apa nem nézi jó szemmel, az anya nem viseltetik jóindulattal iránta, s kétlem, hogy Sam bármilyen hatást is tett volna Maryre. Kétszer is táncolt Hunter kapitánnyal, s úgy vélem, többnyire bátorította is, amennyire csak tudta, s amennyire a körülmények engedték. Egy ízben tett említést Samről, természetesen némileg zavartan, de mindez talán csak fivérünk vonzalmának volt köszönhető, mely nyilvánvalóan már hozzá is eljutott. – De még mennyire, hogy eljutott! Épp elégszer hallotta tőlünk. Szegény Sam! Neki sincs szerencséje. Saját sorsom miatt, Emma, kénytelen vagyok együtt érezni azokkal, akiket szerelmi csalódás ér. No, most kezdj bele, és számolj be mindenről! Emma szót fogadott, Elizabeth pedig hallgatta, s csak időnként szakította félbe, míg végül arról nem értesült, hogy Mr. Howard volt húga partnere. – Mr. Howarddal táncoltál! Jóságos ég! Mit nem mondasz! Nos, ő itt az egyik legelőkelőbb úriember. Nem találtad nagyon gőgösnek? – Modora sokkal könnyedebbnek és őszintébbnek tűnt számomra, mint Tom Musgrave-é. – Nos, folytasd! Engem alighanem halálra rémített volna, ha bármi dolgom akad Osborne-ék társaságával. Emma beszámolója végére ért. – És csakugyan egyet sem táncoltál Tom Musgrave-vel? De bizonyára tetszett neked, és elbűvölőnek találtad. – Nem tetszett, Elizabeth. Személyisége és fellépése talán elfogadható, modora pedig – vagy inkább viselkedése – egy bizonyos pontig megnyerő. De semmi mást nem látok benne, ami csodálatra adhatna okot. Épp ellenkezőleg, rendkívül hiúnak, önteltnek látszik, képtelen módon igyekszik kitűnni, és igencsak megvetésre méltó lépéseket tesz ennek érdekében. Nevetséges magatartása szórakoztat, de társasága egyéb tekintetben nem jelent kellemes élményt számomra. – Drága Emma, nincs hozzád fogható az egész földkerekségen! Szerencse, hogy Margaret nincs itt. Engem nem bántasz meg, bár
nem is tudom, hogy higgyek-e neked. Margaret azonban soha nem bocsátaná meg e szavakat, annyi szent. – Bárcsak Margaret hallotta volna, amikor Tom Musgrave beismerte, hogy nem tudott nővérem elutazásáról. Közölte, úgy rémlik neki, mintha két napja bizony látta volna. – Ó, igen, ez rá vall, mégis ő az, akiről Margaret azt képzeli, hogy halálosan szerelmes belé. Jól tudod, Emma, hogy Tom nem a kedvencem, de azért bizonyára kellemes úriembernek tartod. A szívedre tudod tenni a kezed, miközben kijelented, hogy nem az? – Természetesen tudom, ráadásul mindkét kezemet, aztán szét is tárni. – Szeretném ismerni azt a férfiút, akit valóban kellemesnek tartasz. – Mr. Howardnak hívják. – Howard! Jóságos ég! Nem jut eszembe róla más, csak hogy Lady Osborne-nal szokott kártyázni, és fölöttébb büszkének látszik. Be kell azonban vallanom, nagy megkönnyebbülést jelent számomra, hogy így vélekedsz Tomról. Rossz előérzetem volt, azt hittem, talán túlságosan is meg fogod kedvelni. Igen nagy meggyőződéssel hangoztattad az elveid korábban, így féltem, hogy kérkedésedért megbűnhődsz majd. Abban bíztam, hogy végig kitartasz nézeteid mellett, Tom pedig nem mutat érdeklődést irányodban. Nehéz dolog egy hölgy számára, hogy ellenálljon a férfi hízelgésének, amikor annak nincs más vágya, mint az ő kedvére tenni. Csendes, meghitt étkezésük befejeztével Miss Watson megjegyezte, milyen kellemesen telt a vacsora. – Rendkívüli örömömre szolgál – jelentette ki –, hogy ilyen békés és derűs a hangulat. El sem tudod képzelni, mennyire gyűlölök veszekedni. Nos, hiába volt csak egy kis marhasültünk, mégis megfelelt nekünk. Ó, bár mindenki oly elégedett lehetne, mint te! De Margaret állandóan zsörtölődik, Penelope pedig bevallotta, hogy mindennél jobban kedveli a vitát. Mr. Watson megérkezett estére. Nem viselték meg a nap fáradalmai, így nagyon boldoggá tették elvégzett feladatai, s szívesen mesélt róluk a kandalló mellett. Emma úgy gondolta,
semmi érdekeset nem tartogathat számára a beszámoló, mégis, midőn megütötte a fülét, hogy Mr. Howard kitűnő prédikációt tartott, kénytelen volt jobban odafigyelni. – Nem tudom, mikor hallottam ily kedvemre való, dicséretesen előadott prédikációt – folytatta. – Mr. Howard bámulatosan, lenyűgözően szabatos stílusban, szerfölött hatásos módon mondja beszédeit, ugyanakkor minden színpadias póz és hevesség nélkül. Bevallom, nem kedvelem a túl sok taglejtést a szószéken. Ki nem állhatom a megjátszott viselkedést és a mesterkélt hanghordozást, melyek általában népszerű, közcsodálatnak örvendő prédikátorainkat jellemzik. Az egyszerű előadás sokkal inkább buzdít áhítatra, mi több, jó ízlésről árulkodik. Mr. Howard prédikációja olyan volt, mint egy tudós úriemberé. – És mi volt a vacsora, uram? – tudakolta legidősebb leánya. Mr. Watson sorra vette a fogásokat, majd elmondta, mit evett. – Mindent összevéve, fölöttébb kellemes napom volt – tette hozzá. – Régi barátaim meglepődtek, hogy körükben üdvözölhetnek. Meg kell hagyni, mindenki nagy figyelemmel viseltetett irántam, s láthatólag együtt éreztek velem betegségemben. A kandalló mellé ültettek, s mivel madarai, a foglyok igencsak élénknek bizonyultak, dr. Richards áttelepítette őket az asztal túlsó végébe, nehogy zavarják Mr. Watsont, ami nézetem szerint igen kedves volt tőle. De leginkább Mr. Howard figyelmességének örültem. Meglehetősen meredek lépcső vezetett fel az ebédlőbe, ami nem az én köszvényes lábamnak való, Mr. Howard azonban mellettem lépdelt felfelé, és a karját nyújtotta támaszul. Úgy vélem, ez fölöttébb jó modorra vall egy ilyen fiatal úriember részéről, de bizonyos vagyok benne, hogy nem volt jogom elvárni tőle, hisz most találkoztunk először. Később érdeklődni kezdett az egyik leányom felől, azonban nem tudom, pontosan melyikről. Feltételezem, ti tudjátok, ki lehet az közületek. Három nap telt el a bál óta. Nanny öt perccel három óra előtt sürgölődni kezdett, ki-be járva a szalonba a tálcával és az evőeszköztartóval, midőn váratlanul a bejárati ajtóhoz kellett
sietnie, ugyanis szapora kopogás hangja hallatszott, mely alighanem egy lovaglópálca végétől származhatott. Bár Miss Watson szigorúan meghagyta neki, hogy ne engedjen be senkit, fél perc múlva zavarodott, rémült tekintettel tért vissza, kitárva a szalonajtót Lord Osborne és Tom Musgrave előtt. Amint az várható volt, az ifjú hölgyek igencsak meglepődtek. Semmilyen látogatót nem fogadtak volna szívesen ilyen időpontban, de efféle vendégek érkezése – egy olyané legalábbis, mint Lord Osborne, aki nemesember volt, és idegen – mély aggodalommal töltötte el őket. Miután könnyed, bőbeszédű barátja bemutatta, Lord Osborne kissé zavartan motyogott valamit arról, hogy nagy megtiszteltetés számára, hogy látogatást tehet Mr. Watsonnál. Emma ugyan nem feltételezte, hogy személyének szól az udvarias látogatás, mégsem örült neki. Érezte, hogy egy ilyen ismerős számára különösnek tűnhet a kényszerű, szerény életmód, s mivel nagynénje házában megismerte a jólét minden kényelmét, tisztában volt vele, hogy jelenlegi otthonában sok mindent nevetségesnek találhat egy gazdag ember. Elizabeth vajmi keveset tudott e fájdalmas érzésekről; jámbor lelke, józanabb gondolkodásmódja megkímélte az effajta gyötrelmektől, s bár kínozta az alsóbbrendűség tudata, nem töltötte el különösebb szégyenérzet. Mivel az úriemberek úgy értesültek Nannytől, hogy Mr. Watson nem érzi olyan jól magát, hogy fogadni tudja őket, gondterhelten foglaltak helyet. Lord Osborne Emma mellé ült, a könnyed Mr. Musgrave pedig, saját fontosságától megrészegülve, a kandalló másik oldalán telepedett le, Elizabeth társaságában. Ő bizony nem keresgélte zavartan a szavakat, amikor azonban Lord Osborne kifejezte reményét, hogy Miss Emma nem hűlt meg a bálon, Tom Musgrave egy ideig csak hallgatott, s olykor-olykor lopva odapillantott csinos szomszédjára. Emma nem érzett sok hajlandóságot a társalgásra Lord Osborne-nal. Az úriember némi fejtörés után aztán megjegyezte, milyen kellemes napjuk van, majd megkérdezte: – Voltak kint sétálni ma reggel? – Nem, uram. Úgy gondoltuk, túlságosan nagy a sár.
– Rövid szárú csizmát kellene felvenniük. – Majd újabb hallgatás után hozzáfűzte: – Semmi nem emel ki jobban egy szép bokát, mint a rövid szárú csizma; a fekete kérgű nankin7 sárcipő igen mutatós darab. Kedveli a rövid szárú csizmát? – Igen, de ritkán alkalmasak gyaloglásra, hacsak nem vaskosak és ormótlanok, ami pedig árt szépségüknek. – A hölgyeknek lovagolniuk kellene, ha nagy a sár. Szokott lovagolni? – Nem, uram. – Csodálom, hogy nem lovagol minden hölgy, hisz legelőnyösebben lóháton mutatnak. – De nem minden hölgynek van lehetősége rá vagy kedve hozzá. – Ha tudnák, mennyire jól áll nekik, bizonyára mindegyiküknek lenne kedve hozzá, s úgy vélem, Miss Watson, hogy mihelyt megjön a kedvük, hamarosan lehetőségük is adódik rá. – Lordságod azt hiszi, mindig a saját tetszésünk szerint cselekedhetünk. Ebben a kérdésben a hölgyek és az urak véleménye régóta különbözik. De anélkül, hogy megpróbálnék igazságot tenni, kijelenthetem, hogy vannak olyan körülmények, melyeken még a nők sem képesek változtatni. A nők takarékossága bámulatra méltó, uram, de egy szerény jövedelemmel még ők sem tudnak csodát tenni. Lord Osborne hallgatott. A leány nem tűnt kioktatónak vagy gúnyosnak, mégis volt valami szelíd komolyságában és szavaiban, ami őlordságát tűnődésre késztette. Midőn újra megszólalt, modora előzékenyen udvarias lett; nyoma sem volt benne korábbi megjegyzéseinek feszélyezettségéből és merészségéből. Szokatlannak találta, hogy egy nő kedvében akar járni; most először érezte, mi illet meg egy hölgyet Emma helyzetében. De mivel nem hiányzott belőle az érzék és a képesség, e gondolatokat tett követte. – Úgy tudom, nem régóta tartózkodik a vidéken – jegyezte meg úriemberhez méltó hangon. – Remélem, tetszik kegyednek. 7
világossárga kínai gyapotszövet (a ford.)
Jutalmul Emma nyájasan válaszolt, s szívélyesebb tekintettel fordult felé, mint eddig. Mivel Lord Osborne nem volt hozzászokva, hogy megerőltesse magát, mi több, örömmel töltötte el, ha figyelhette társát, néhány percig csendben üldögélt. Eközben Tom Musgrave egyfolytában Elizabethtel társalgott, amíg Nanny érkezése meg nem zavarta őket. A szobaleány résnyire nyitotta az ajtót, bedugta a fejét, és így szólt: – Kérem alássan, asszonyom, az úr kérdezteti, miért nem kap ebédet. Az urak, akik ez idáig nem vették észre, hogy közeleg az estebéd ideje, bármilyen nyilvánvaló jelei is voltak, most mentegetőzve pattantak fel helyükről, miközben Elizabeth fürgén odaszólt Nannynek, hogy „mondd meg Bettynek, hogy vigye fel a szárnyast”. – Sajnálom, hogy így alakult a helyzet, uram – tette hozzá aztán kedélyesen, Tom Musgrave felé fordulva –, de tudja, milyen korán fekszünk és kelünk. Tom csak hallgatott; nagyon is tudott róla, és ez az egyszerű őszinteség, e szemérmetlen nyíltság erősen zavarba hozta. Lord Osborne búcsúzóul mondott bókjai azonban meglehetősen hosszadalmasnak bizonyultak; úgy látszott, mintha az idő szorításában egyre nagyobb kedvvel merülne bele a beszéd élvezetébe. Sétát javasolt a sáros idő ellenére, ismét dicsérő hangon szólt a rövid szárú csizmákról, esedezve arra kérte Emmát, engedje, hogy nővére elküldhesse neki a cipésze nevét, majd e szavakkal fejezte be mondandóját: – Jövő héten a kopóimmal ezen a vidéken vadászunk. Úgy hiszem, szerdán kilenckor kezdjük a stantoni erdőben, s csak azért említem, mert remélem, sikerül kicsábítanom, hogy megnézze. Ha reggel tűrhető az idő, kérem, tiszteljen meg bennünket azzal, hogy személyesen kíván sok szerencsét. A nővérek meglepődve néztek egymásra vendégeik távozása után. – Mily különös megtiszteltetés! – kiáltott fel Elizabeth végül. – Ki gondolta volna, hogy Lord Osborne Stantonba jön? Fölöttébb szemrevaló úriember, azonban nyilvánvalóan Tom Musgrave a
csinosabb és elegánsabb kettejük közül. Örülök, hogy a lord egy árva szót sem szólt hozzám; a világ minden kincséért sem társalogtam volna egy ilyen tekintélyes emberrel. Tom rendkívül kellemes volt, nemdebár? De hallottad, hogy belépvén azt kérdezte, hol van Miss Penelope és Miss Margaret? Igencsak kihozott vele a sodromból! Örülök, hogy Nanny nem terítette meg addigra az asztalt, igen kínos lett volna; a tálca maga még nem jelentett semmit. Bizony aligha volna hihető, és fölöttébb különös ifjú hölgyre vallana, ha azt állítanánk, hogy Emma számára nem volt hízelgő Lord Osborne látogatása, de hogy jóleső örömmel nyugtázta-e, az némiképp kétséges. A lord jövetelét egyfajta figyelmességnek tartotta, mely talán legyezgette hiúságát, de önérzetét sértette, s inkább azt szerette volna, ha Lord Osborne csupán tervezi, hogy tiszteletét teszi nála, mint hogy valóban el is jön Stantonba. Nyugtalanító érzései közepette hirtelen felvetődött benne a kérdés, vajon miért nem élt Mr. Howard is e kiváltságával, és kísérte el őlordságát, ám kész volt azt feltételezni, hogy az úriember vagy nem tudott a látogatásról, vagy nem akart részt venni egy olyan tettben, mely nem csupán jó modorról, hanem arcátlanságról is tanúskodott. Mr. Watson cseppet sem volt elragadtatva a látogatás hírétől. Még kissé nyűgösen a délelőtti gyengélkedéstől, kedvetlenül ennyit válaszolt csupán: – Hm! Vajon mi hozhatta ide Lord Osborne-t? Tizennégy esztendeje élek itt anélkül, hogy a család bármely tagja figyelemre méltatott volna. Ez annak a semmirekellő Tom Musgrave-nek lehetett valami ostoba ötlete. Nem viszonzom a látogatást. Nem fogom, ha tehetem. Amikor ismét találkoztak Tom Musgrave-vel, azzal az üzenettel bízták meg, hogy mentse ki őket az Osborne-kastélyban Mr. Watson gyenge egészségi állapotára való – kellően indokolt – hivatkozással. E látogatást követően aztán egy hét, talán tíz nap is csendben telt el, mielőtt bármilyen újabb jövésmenés megzavarta volna – akár egy fél napra is – a két nővér békés, szeretetteljes kapcsolatát.
Egymás iránti tiszteletük nőttön-nőtt, s lassan bizalmas barátsággá változott, mely általában az efféle meghitt együttlétek során bontakozik ki. Nyugalmukat először egy Croydonból érkező levél kavarta föl, melyből arról értesültek, hogy Margaret hamarosan visszatér, mi több, Mr. és Mrs. Robert Watson, akik elvállalták, hogy hazahozzák, két-három napot eltöltenének körükben, ugyanis szeretnének megismerkedni húgukkal, Emmával. A vendégek érkezése a stantoni nővérek minden gondolatát lefoglalta, egyikük óráit pedig teljesen kitöltötte, hisz Jane Watson vagyonos hölgy volt, így fogadása alapos felkészülést igényelt, s mivel Elizabethbe több jó szándék szorult, mint gyakorlati ismeret a ház irányítását illetően, lármás sürgés-forgással vetette bele magát a teendőkbe. A tizennégy évnyi távollét következtében Emma számára fivérei és nővérei tökéletesen idegenek voltak, de ha Margaret jövetelére gondolt, nem csupán a külön töltött hosszú évekből fakadó feszélyezettségét érezte. Számos róla hallott dolognak köszönhetően félve várta visszatértét, s azon a napon, amikor a társaság megérkezett Stantonba, Emma úgy látta, véget ér a nyugalmas időszak a házban. Robert Watson sikeres ügyvédként működött Croydonban, ilyenformán tehát tökéletesen elégedett is volt önmagával. Főnöke, akinél annak idején ügyvédbojtárként dolgozott, hozzáadta egyetlen leányát, hatezer fontos hozománnyal. Férjurához hasonlóan Mrs. Robert is roppant büszke volt magára, egyfelől az említett hatezer font miatt, másrészt, hogy most pompás házzal rendelkezett Croydonban, ahol elegáns estélyeket adott, és divatos ruhákat viselt. Külsejéről semmi rendkívülit nem lehetett elmondani, modora pökhendinek és önteltnek tűnt. Margaret nem volt híján a szépségnek; alakja törékenynek és csinosnak látszott, arcáról inkább a kellemes kifejezés hiányzott, mint a bájos vonások, s nyugtalan, szúrós tekintete miatt szépsége általában alig volt érzékelhető. Ahogy most találkozott rég nem látott húgával – de általában minden alkalommal, amikor meg kellett nyilvánulnia –, modora szeretetteljes, hangja nyájas volt; állandó mosoly és
szelíd beszéd jellemezte, ha eltökélt vágy hajtotta a tetszeni akarásra. Margaret most „oly boldog volt, hogy láthatja a drága, drága Emmát”, hogy egy percig hiába kereste a szavakat. – Biztosra veszem, hogy jó barátok leszünk – jegyezte meg aztán túláradó érzelmességgel, midőn helyet foglaltak. Emma aligha tudta, mit kezdjen e kijelentéssel, és képtelen volt hasonló hangnemben válaszolni. Mrs. Robert Watson tolakodó kíváncsisággal és diadalittas örömmel vette szemügyre; találkozásuk során egyre csak a nagynéni vagyonának elvesztése motoszkált a fejében, s kénytelen volt azt gondolni, mennyivel kellemesebb egy jómódú úriember leányaként élni Croydonban, mint unokahúgnak lenni egy olyan idős hölgy mellett, aki nőül ment egy hozzá nem méltó ír kapitányhoz. Robert felszínes kedvességgel fordult Emma felé, hisz ő maga most már sikeres férfiú és fivér volt; s inkább az foglalta le, hogy kifizesse a küldöncöt, szidalmakkal illesse a felháborító magasságokba szökő postai költségeket, és egy vitatható félkoronáson8 merengjen, mint hogy egy olyan húgot üdvözöljön, akinek aligha lehetett többé joga ahhoz, hogy bármilyen útmutatást is kérjen tőle. – Gyalázatos az út a faluban, Elizabeth – közölte –, rosszabb állapotban van, mint valaha. Bizony isten, panaszlevelet írnék, ha a közeledben laknék. Ki most itt az útügyi felügyelő? A jószívű Elizabeth most kis croydoni unokahúga felől érdeklődött gyengéden, és módfelett sajnálta, hogy nem köszöntheti őt körükben. – Ez rendkívül kedves öntől – válaszolta az édesanyja. – Biztosíthatom, igen keservesen sikerült elérni Augustánál, hogy eljöhessünk nélküle. Kénytelen voltam azt mondani neki, hogy csak a templomba megyünk, és utána rögtön visszamegyünk érte, de, tudja, nem lehet elhozni a szobaleánya nélkül; nagyon kényes vagyok arra, hogy mindig a megfelelő bánásmódban részesüljön. – Drága kis unokahúgom! – kiáltotta Margaret. – Nagy szívfájdalmat okozott, hogy el kellett válnom tőle! 8
1971 előtti pénzdarab, értéke 2 és fél shilling volt (a ford.)
– Akkor miért menekült oly sietve? – tudakolta Mrs. Robert. – Semmirekellő, komisz leány! Végigveszekedtem önnel idefelé az utat, nemdebár? Ilyen látogatásról még nem is hallottam! Tudja, mennyire örülünk, ha hónapokig vendégül láthatjuk valamelyiküket. És nagyon sajnálom – tette hozzá csúfondáros mosollyal –, hogy nem tehettük kellemessé önnek az őszt Croydonban. – Drága Jane, ne gúnyolódjék velem! Jól tudja, miféle okok szólítottak haza. Könyörgök, kegyelmezzen nekem, csípős megjegyzések dolgában nem tudok versenyre kelni önnel. – Nos, csak annyit kérek, a húga előtt ne tüntesse fel rossz színben az otthonunkat. Talán Emmát rá lehetne venni, hogy visszatérjen velünk, és karácsonyig nálunk maradjon, ha nem szól közbe, Margaret. Emma módfelett lekötelezve érezte magát. – Biztosíthatom, nálunk igen kellemes a társaság Croydonban. Ritkán járok bálba, mert ott mindenféle emberrel találkozni, a mi estélyeink azonban zártkörűek és elegánsak. A múlt héten is csak hét asztalt állítottam föl a szalonban. Kedveli a vidéket? Hogy tetszik önnek Stanton? – Nagyon tetszik – felelte Emma, aki az egyértelmű választ gondolta a legcélravezetőbbnek. Rögtön látta, hogy sógornője lenézi. Mrs. Robert Watson csakugyan azon tűnődött, vajon miféle otthonhoz szokhatott Emma Shropshire-ben, majd megállapította, hogy a nagynéni nyilvánvalóan nem rendelkezett hatezer fonttal. – Milyen bájos Emma! – súgta lágyan Margaret Mrs. Robertnek. Emmát mélyen elszomorította nővére viselkedése, de az sem tetszett neki jobban, amikor Margaret öt perc múlva fürgén, élesen odaszólt Elizabethnek, s modora épp ellenkezője volt az iméntinek: – Hallottál Penelope-ról, amióta Chichesterbe utazott? A minap levelet kaptam tőle. Kötve hiszem, hogy bármi haszna is lett volna az útból. Úgy vélem, „Miss Penelope”-ként tér vissza, pontosan úgy, ahogy elment. Emma tartott tőle, hogy ez a hangnem jellemzi majd Margaretet, ha az ő jelenléte már nem lesz újdonság számára; nem
fogja többé fontosnak tartani, hogy érzékenynek mutassa magát előtte. A hölgyeket az emeletre szólították, hogy átöltözzenek a vacsorához. – Remélem, mindent megfelelőnek talál, Jane – jelentette ki Elizabeth, kinyitva a vendéghálószoba ajtaját. – Arra kérem, mellőzze a formaságokat, drágám – felelte Jane. – Jómagam azok közé tartozom, akik úgy fogadják a dolgokat, ahogy vannak. Bízom benne, hogy két-három éjszakát elviselek egy parányi szobában anélkül, hogy nagy jelentőséget tulajdonítanék neki. Szeretem, ha en famille9 kezelnek, amikor eljövök ide, s most erősen remélem, nem készült kiadós vacsorával a tiszteletünkre. Ne felejtse el, hogy nem szoktunk étkezni este. – Feltételezem, mi együtt leszünk – fordult Margaret gyorsan Emmához –, Elizabeth mindig ügyel arra, hogy fenntartson egy szobát magának. – Nem, Elizabeth megosztja velem a sajátját. – Ó, vagy úgy! – halkította le nővére a hangját, és meglehetősen sértettnek tűnt, hogy Emmával méltányosan bántak. – Sajnálom, hogy nem élvezhetem a társaságod, különösen, mert ingerültté tesz, ha sokáig nincs a közelemben senki. Emma jelent meg elsőként a szalonban; belépvén egyedül találta fivérét. – Nos, bizonyára idegen számodra az otthonod, Emma – fordult hozzá Robert. – Furcsának találhatod, hogy itt vagy. Mondhatom, szép kis dolgot művelt a nagynénéd! Jóságos ég! Soha nem lehet pénzt bízni egy nőre! Mindig is az volt a véleményem, hogy illett volna adnia valamit neked a férje halála után. – De ilyenformán rám is pénzt bíztak volna – jegyezte meg Emma –, és én is nő vagyok. – Letétbe kellett volna helyeznie, így csak később állt volna rendelkezésedre, most még nem. Ó, minő csapást jelenthetett számodra! Nyolc- vagy kilencezer font örökösnője lehettél volna, de visszaküldtek egy árva krajcár nélkül, hogy megnehezítsd családod helyzetét. Remélem, az idős hölgy meglakol érte! 9
családtagként (fr.)
– Kérlek, ne beszélj tiszteletlenül róla. A néni igen jó volt hozzám, és ha meggondolatlan lépést is tett, ő maga jobban fog szenvedni miatta, mint amennyire talán én. – Nem akarlak megbántani, de tudod, mindenki vén bolondnak tartja. Azt hittem, Turner józan, értelmes ember. Hogy az ördögbe hagyhatott ilyen végrendeletet? – Úgy vélem, nagybátyám értelmességét nem szabad kétségbe vonnod csak azért, mert ragaszkodott nagynénémhez. A néni tökéletes feleség volt. Rendszerint a legmegértőbb és legfelvilágosultabb lelkek a leghiszékenyebbek. Az eset szerencsétlennek mondható, de nagybátyám emlékét, ha lehetséges, még kedvesebbé teszi előttem nagynéném iránt érzett gyengéd tiszteletének eme bizonyítéka. – Ez aztán a furcsa beszéd! Turner megfelelően gondoskodhatott volna özvegyéről anélkül is, hogy minden vagyonát vagy bármekkora részét is, melyről rendelkeznie kellett, ráhagyta volna, annak kénye-kedvére kiszolgáltatva. – Nagynéném talán hibát követett el – felelte meleg szavakkal Emma –, talán csakugyan tévedett, de nagybátyám viselkedését nem érheti gáncs. Én a felesége unokahúga voltam, s nagybátyám ráhagyta annak a lehetőségét és örömét, hogy gondoskodhasson rólam. – Sajnálatos módon azonban ezt az örömöt ő aztán apánkra hagyta, a lehetőség nélkül. Ennyit erről. Miután oly hosszú ideig távol tartottak az otthonodtól, mely minden természetes érzést elfojtott közöttünk, és (felteszem) kitűnő nevelésben részesítettek, hazaküldtek egyetlen fillér nélkül. – Ismerted nagybátyánk gyenge egészségi állapotát – fakadt ki Emma, a könnyeivel küzdve. – Sokkal betegebb volt, mint a papa. Nem hagyhatta el a házat. – A világért sem akarlak megríkatni – felelte Robert szelídebben, majd rövid hallgatás után témát váltva, hozzátette: – Épp most jövök apánk szobájából; elég rossz bőrben van. Ha meghal, sajnálatos módon szét fog esni a család. Croydonba kell jönnöd a nővéreiddel együtt, aztán majd meglátjuk, mihez kezdhettek ott. Azt hiszem, ha Margaret ezer vagy legalább ötszáz
fonttal rendelkezett volna, lett volna olyan fiatalember, aki komolyan számításba veszi őt. Emma örült, amikor a többiek csatlakoztak hozzájuk. Jobb volt sógornője cicomáját figyelni, mint Robertet hallgatni, aki nem csupán bosszantotta, de el is szomorította. Mrs. Robert épp olyan elegáns volt, mint amilyen saját estélyein szokott, mégis mentegetőzve lépett a szalonba öltözéke miatt: – Nem akartam megvárakoztatni önöket – közölte –, így magamra kaptam, ami elsőként a kezem ügyébe akadt. Attól tartok, siralmasan festek. Drága Mr. Watson – fordult férjura felé –, nem tett friss rizsport a hajára. – Nem, nem is szándékozom. Úgy vélem, kellő mennyiségű van ahhoz, hogy feleségem és húgaim előtt mutatkozzam. – Valójában illett volna átöltöznie vacsora előtt, ha látogatóban van, annak ellenére, hogy otthon nem teszi. – Szamárság! – Fölöttébb különös, hogy ön nem szívesen teszi, amit más úriemberek. Mr. Marshall és Mr. Hemmings mindig átöltözik vacsora előtt. És ugyan mi értelme volt becsomagolni az új zakóját, ha nem veszi föl? – Drágám, érje be annyival, hogy ön rendkívül csinos, és hagyjon engem békén! Emma, hogy véget vessen a civakodásnak, és enyhítse sógornője szemmel látható bosszúságát (bár nem volt olyan hangulatban, hogy efféle ostobaságot könnyedén megtegyen), dicsérni kezdte a ruháját, ami egy csapásra megnyugvást eredményezett. – Csakugyan csinosnak találja? – kérdezte Mrs. Robert. – Ó, rendkívül boldog vagyok! Óriási sikert aratott, noha olykor azt gondolom, túlságosan nagy rajta a minta. Holnap egy másikat veszek föl, s úgy hiszem, az még inkább elnyeri majd a tetszését. Látta már azt, amit Margaretnek adtam? Behozták a vacsorát, és attól a pillanattól eltekintve, amikor a férje hajára pillantott, Mrs. Robert végig élénk és jó kedélyű volt. Szemrehányást tett Elizabethnek a roskadozó asztalért, majd a pulykasült ellen tiltakozott, melyet most készültek feltálalni.
– Esedezve kérem, a pulykát már ne! Halálra rémít a fogások elképesztő száma ma este. Könyörgök, a pulykát már ne hozzák! – Drága Jane – felelte Elizabeth –, a pulykasült elkészült, nincs akadálya, hogy behozzuk, de akár kint is maradhat a konyhán. Emellett ha felvágják, remélem, talán apánkat is rá lehet bírni, hogy egyék belőle, hisz a kedvenc étke. – Drága Elizabeth, behozathatja, ha akarja, de biztosíthatom, én egy ujjal sem nyúlok hozzá. Mr. Watson eddig nem érezte magát olyan jól, hogy csatlakozzék a társasághoz, de most rávették, hogy lejöjjön, és teázzon velük. – Örülnék, ha kártyázhatnánk ma este – fordult Elizabeth Mrs. Roberthez, midőn azt látta, hogy apja kényelmesen elhelyezkedik a karosszékében. – Kérem, miattam ne fáradjon. Tudja, hogy nem kártyázom. A meghitt társalgást sokkal kellemesebbnek tartom. Mindig is azt mondom, a kártya időnként nagyon jó arra, hogy oldottabbá tegye a hangulatot egy hivatalos összejövetelen, de barátok között nincs rá szükség. – Azért gondoltam, mert ez elszórakoztatja apánkat – vallotta be Elizabeth –, de természetesen csak akkor, ha nincs ellenére, drága Jane. A papa azt állítja, hogy az ő feje már nem való a whisthez, de ha mindannyian játszanánk, talán őt is az asztalhoz lehetne csábítani. – Ó, hogyne, kedvesem! Kérem, rendelkezzék velem, csak annyit kérek, ne kényszerítsen arra, hogy én válasszam meg a játékot. Croydonban mostanában csak a spekulációs társasjátékot játsszuk, de bármilyen játékban részt veszek. Ha önök közül csupán néhányan tartózkodnak itthon, bizonyára nemigen tudják mivel szórakoztatni az apjukat. Miért nem veszik rá a cribbagere?10 Margarettel legtöbbször ezt játszottuk esténként, amikor nem ígérkeztünk el sehová. Ekkor távoli hintó zaja hallatszott, mindenki fülelni kezdett. A hang egyre erősebb lett, ahogy a kocsi nyilvánvalóan feléjük 10
angol kártyajáték, többnyire ketten játsszák öt kártyával, de hárman, négyen is, hat-nyolc kártyával (a ford.)
tartott. A nap bármely szakában szokatlan lett volna e zaj Stantonban, ugyanis a falu az országúttól távol esett, és nem lakott benne nemesember, csupán a lelkész és családja. A hintó sebesen közeledett; két percen belül a háziak sejtelme beigazolódni látszott, amint minden kétséget kizáróan megállt a parókia kertkapuja előtt. – Ki lehet az? – Alighanem egy postakocsi. Penelope-on kívül más jövevény eszükbe sem jutott. Talán váratlanul lehetősége nyílt a hazatérésre. Izgatott csendben várakoztak. Lépteket hallottak, melyek először a kövezett úton koppantak, majd az ablakok alatt egyenesen a bejárati ajtó felé tartottak, aztán továbbhaladtak, már bent, a folyosón. Nyilvánvalóan egy férfi lépései voltak. Ha nem Penelope jött, akkor minden bizonnyal Samuel. Kisvártatva nyílt az ajtó, és Tom Musgrave állt előttük, úti köpenyben. Londonban járt, és most hazafelé tartott, félmérföldes kitérőt tett, csak azért, hogy tíz percre Stantonba jöhessen. Szerette meglepni az embereket, ilyenformán szokatlan időpontokban, rajtaütésszerűén látogatta meg őket, s a jelen helyzetben még az a vágy is vezérelte, hogy beszélhessen a Watson kisasszonyokkal. Biztosra vette, hogy csendesen foglalatosságaikba merülve üldögélnek a tea után, így tudathatja velük, hogy hazafelé tart, és nyolc órára, estebédre oda akar érni. Ahogy az már lenni szokott, ő sem lepődött meg kevésbé, mint a háziak, amikor ahelyett, hogy a kis fogadószobába vezették volna, mint eddig, az egy lábbal11 szélesebb és hosszabb, elegáns szalon ajtaját tárták ki előtte. Divatos öltözetű embereket pillantott meg – nem ismerte fel őket azonnal –, akiket vendégnek kijáró tisztelettel a kandallónál ültettek le. Miss Watson a legszebb Pembroke-asztalnál12 foglalt helyet, előtte a legpompásabb teáskészlet. A meglepett Tom csak némán állt ott néhány pillanatig. – Musgrave! – kiáltott fel aztán Margaret érzelmesen. 11
angol hosszmérték: 30,48 cm (a ford.) négylábú, lehajtható lapú asztal, nevét valószínűleg a híres műértőről és műkedvelő építészről, Henry Herbertről kapta, aki Pembroke 9. grófja volt (a ford.) 12
A fiatalember magához tért, és beljebb lépve elragadtatásának adott hangot, hogy ily kellemes baráti körre lel itt, mi több, áldotta jó sorsát a nem várt öröm miatt. Kezet rázott Roberttel, majd mosolyogva biccentett a hölgyek felé, és összességében rendkívül szívélyes volt, de ami a Margaret irányában megnyilvánuló bármilyen megkülönböztetett viselkedést vagy érzelmet illeti, Emma, közelről tanulmányozván az úriembert, semmi olyat nem tapasztalt, ami ne igazolta volna Elizabeth vélekedését, jóllehet Margaret szelíd mosolya elárulta, úgy hiszi, a látogatás tulajdon személyének szól. Az úriembert minden nehézség nélkül sikerült rábeszélniük, hogy vegye le kabátját, és teázzék velük, hisz, ahogy ő maga megjegyezte, „nincs különösebb jelentősége”, hogy nyolckor vagy kilenckor lesz az estebéd, majd láthatóan anélkül, hogy helyet keresett volna, leült egy székre Margaret mellé, melyet az kitartóan kínálgatott neki. Ilyenformán tehát a leány a vendéget távol tarthatta nővéreitől, fivérétől azonban nem, ugyanis mivel Tom bevallottan Londonból érkezett, és csupán négy órája jött el onnan, be kellett számolnia Robertnek a legfrissebb hírekről és a legújabb nézetekről, mielőtt a hölgyek kevésbé általános és fontos kérdéseinek szentelhette volna figyelmét. Végül azonban bátorkodott meghallani Margaret halk szavait, midőn az félelmeinek adott hangot amiatt, hogy vendégüknek bizonnyal szörnyű, barátságtalan, komor és rémítő utazásban volt része. – Igazság szerint nem kellett volna olyan későn indulnia. – Korábban nem tudtam – mentegetőzött a fiatalember –, ugyanis elbeszélgettük az időt egy barátommal a Bedfordban. Nekem édes mindegy, melyik óra, mind egyformán telik. Mióta tartózkodik a vidéken, Miss Margaret? – Csak ma délelőtt érkeztünk. Kedves fivérem és sógornőm hozott haza. Hát nem különös? – Hosszú ideig volt távol, nemdebár? Ha jól tudom, két teljes hétig? – Ön talán hosszúnak tart két hetet, Mr. Musgrave – jegyezte meg tüstént Mrs. Robert –, de mi egy hónapot is nagyon rövid
időnek gondolunk. Biztosíthatom, hazahoztuk ugyan Margaretet egy hónap múlva, de teljességgel akaratunk ellenére. – Egy hónap múlva! Valóban egy hónapig lett volna távol? Elképesztő, hogy repül az idő! – Képzelheti – suttogta Margaret –, mit érzek, hogy ismét Stantonban lehetek, hisz tudja, milyen siralmas vendég vagyok. És már amúgy is türelmetlenül vártam, hogy láthassam Emmát; rettegtem a találkozástól, ugyanakkor vágytam is rá. Meg tudja érteni ezt az érzést? – Egyáltalán nem! Én soha nem rettegnék egy találkozástól Emma Watsonnal vagy bármelyik nővérével. Szerencsére sikerült hozzátennie ez utóbbi szavakat. – Hozzám beszélnek? – tudakolta Emma, meghallván a nevét. – Ó, dehogy – felelte Musgrave –, de önre gondoltam, ahogy e pillanatban feltehetően sokan mások is, kissé távolabb innét. Milyen szép, derült időnk van, Miss Emma! Pompás évszak a vadászatra! – Emma elragadó, nemdebár? – suttogta Margaret. – Húgom még legvérmesebb reményeimet is fölülmúlta. Látott valaha is nála tökéletesebb szépséget? Azt hiszem, még ön is a barna arcbőr hívévé szegődik. Musgrave tétovázott; Margaret arcbőre fehér volt, ám nem akart különösebben bókolni neki, azonban Miss Osborne-é és Miss Carré is, s irántuk érzett csodálata aztán eldöntötte a kérdést. – A kegyed húgának arcbőre – mondta végül – éppoly üde, amilyen csak egy barna arcszín lehet, mégis, be kell vallanom, jobban kedvelem a világosabbat. Találkozott Miss Osborne-nal? Nos, számomra az övé jelenti az igazi női arcszínt. Az övé kifejezetten világos. – Világosabb, mint az enyém? Tom hallgatott. – Szavamra, hölgyeim – mondta aztán körültekintve –, fölöttébb hálás vagyok, amiért ilyen deshabille-ben13 beengedtek a szalonjukba. Igazság szerint nem gondolkodtam rajta, vajon 13
pongyola, itt: rendetlen öltözék (a ford.)
megfelelő lesz-e itt az öltözékem, máskülönben úgy hiszem, nem jöttem volna a közelükbe. Lady Osborne mindig azt szokta mondani, ha így lát, hogy éppoly figyelmetlen vagyok, mint a tulajdon fia. A hölgyek nem voltak híján az udvarias válaszoknak, és Robert Watson, midőn lopva megnézte haját a szemközti tükörben, hasonlóan udvarias hangnemben felelte: – Ön is csak annyira lehet deshabille-ben, mint jómagam. Oly későn érkeztünk ide, hogy nem volt időm friss rizsport tenni a hajamra. Emma kénytelen volt egyetérteni azzal, amit feltehetően sógornője érezhetett ennek hallatán. Amikor kivitték a teáskészletet, Tom a hintóját kezdte emlegetni, ám ahogy előkerült az ódon kártyaasztal, Miss Watson pedig kivette a tálalószekrényből a játékpénzt, a zsetonokat és egy alig használt kártyapaklit, a társaság erőteljesen unszolni kezdte, hogy csatlakozzék hozzájuk, így beleegyezett, hogy marad még egy negyedórát. Még Emma is örült döntésének – mert azt kezdte érezni, hogy az összes társaság közül talán a családtagokból álló a legrosszabb –, a többiek pedig el voltak ragadtatva. – Mit játszanak? – érdeklődött Tom, amint helyet foglaltak az asztal körül. – Úgy vélem, spekulációs társasjátékot – felelte Elizabeth. – Sógornőm ajánlotta, és azt hiszem, mindannyian kedveljük. Tudom, hogy ön is, Tom. – Croydonban csak ezt játsszuk mostanában – szólt közbe Mrs. Robert –, más játék eszünkbe sem jut. Örülök, hogy önnek is ez a kedvence. – Ó, hogy nekem! – kiáltotta Tom. – Bármi mellett is döntenek, az lesz az én kedvencem. Volt idő, amikor rendkívül kellemes órákat töltöttem a spekulációval, de már régóta nem foglalkozom vele. Az Osborne-kastélyban most a huszonegyes a divatos játék, mást nem is játszottam az utóbbi időben. Bizonyára megdöbbennének, ha hallanák, micsoda zajt csapunk időnként! Az elegáns, fennkölt, régi szalon csak úgy visszhangzik tőle! Lady Osborne meg is jegyzi olykor, hogy még a saját hangját sem hallja.
Lord Osborne nagy élvezetét leli benne, mindig is azt tapasztalom, hogy ő a legjobb osztó – ó, milyen fürge és lelkes! Nem hagyja, hogy bárki is elmerengjen a kártyái fölött. Bárcsak láthatnák, amikor új lapot húzva többje lesz huszonegynél! Ó, az mindent megér! – No, de ilyet! – kiáltotta Margaret. – Akkor miért nem játszunk inkább huszonegyest? Úgy látom, sokkal jobb játék lehet, mint a spekuláció. Nem állítom, hogy annyira rajonganék a spekulációért. Mrs. Robert nem védelmezte tovább a játékot; láthatóan vereséget szenvedett, s az Osborne-kastély szokásai diadalmaskodtak a croydoniak fölött. – Gyakorta találkozik a kastélyban a lelkésszel és családjával, Mr. Musgrave? – kérdezte Emma, midőn helyet foglaltak. – Ó, igen! Szinte mindig ott vannak. Mrs. Blake kellemes, jó kedélyű asszony, ő és én meghitt barátságban vagyunk, Mr. Howard pedig finom modorú, derék ember. Biztosíthatom, a társaság egyik tagja sem felejtette el kegyedet. Azt hiszem, időnként kissé ki is pirult az arca, Miss Emma. Nem volt nagyon melege múlt szombaton este kilenc-tíz óra tájt? Hadd mondjam el, mi is történt pontosan. Látom, alig várja, hogy megtudja. Howard azt mondta Lord Osborne-nak… Ebben a lélegzetelállító pillanatban azonban a többiek felszólították, hogy vezesse a játékot, mi több, döntsön valamilyen vitás kérdésben, és Mr. Musgrave figyelmét olyannyira lekötötte e fontos feladat, majd maga a játék, hogy nem folytatta, amibe belekezdett, Emma pedig, jóllehet égett a kíváncsiságtól, nem merte emlékeztetni rá. Tom jelenléte rendkívül hasznosnak bizonyult az asztalnál; nélküle a közeli rokonokból álló társaság talán unatkozott volna, és nem tanúsított volna kellően előzékeny magatartást a többiek irányában, de a fiatalember ottléte változatosságot jelentett, és biztosította a jó modort. Igazság szerint Tom természettől fogva alkalmas volt arra, hogy kitűnő játékos legyen, és kevés olyan helyzet adódott, ahol jobban meg tudta volna csillogtatni eme képességét, mint ez a mostani. Nagy lelkesedéssel vetette bele magát a játékba, csak úgy ömlött belőle a szó, s időnként
valamelyik távollevő barátja szellemességét idézte, ami az ő szájából korántsem hangzott annak, elcsépelt közhelyeket használt buzgón, vagy olyan semmitmondó megjegyzéseket tett, melyeknek egy kártyaasztalnál mégis nagy hatásuk volt. Ezúttal nem csupán az eddig megszokott módokon szórakoztatta társait: az Osbornekastély szokásai és tréfái most új lehetőséget kínáltak számára. Felelevenítette az egyik hölgy elmés kijelentését, hosszan részletezte egy másik tévedéseit, és hallgatósága kedvében járva Lord Osborne-t utánozta, amikor új lapot húzva többje van huszonegynél. Miközben ily kellemesen múlatta az időt, az óra elütötte a kilencet, s midőn Nanny behozott egy tál zabkását a ház urának, Tom tisztelettudóan közölte Mr. Watsonnal, hogy kénytelen vacsora közben búcsút venni tőle, hogy hazaérjen estebédre. A kocsi előállt, ám ezúttal hiába marasztalták, hisz Tom jól tudta, ha marad, tíz percen belül bizonyára leültetik vacsorázni, s ez teljességgel elfogadhatatlan egy olyan férfiú számára, aki már régen elhatározta, hogy a következő étkezése ebéd lesz. Amikor Margaret észrevette, hogy Tom eltökélten indulni készül, jelentőségteljesen Elizabethre hunyorított, majd intett a fejével, ily módon arra biztatva nővérét, hogy hívja meg másnap estére, vacsorára a fiatalembert. Elizabeth végül megértette a célzást, mely saját vendégszerető, nyájas természetének sem volt ellenére, így hát meg is tette. – Eljönne Roberthez látogatóba? Rendkívül boldoggá tenne vele mindannyiunkat. – A legnagyobb örömmel – hangzott a fiatalember válasza, majd egy pillanattal később így folytatta: – Azaz, csak akkor, ha időben ide tudok érni, ugyanis vadászni megyek Lord Osbornenal, így nem ígérhetem biztosra. Ne számoljanak velem, csak ha itt vagyok. E szavakkal távozott, elragadtatottan a bizonytalanságtól, melyben hagyta őket.
Ötödik fejezet Margaret kész volt rendkívül kedvezőnek ítélni a körülményeket, és széles jókedvében készségesen bizalmába avatta Emmát, midőn a következő reggel egy rövid időre kettesben maradtak. E szavakkal fordult hozzá: – Drága Emma, az a fiatalember, aki tegnap este itt volt, és ma ismét eljön, sokkal jobban felkeltette az érdeklődésem, mint ahogy talán hallottál róla… – Emma azonban azt színlelte, hogy már mindenről értesült, majd némiképp összefüggéstelenül válaszolva felugrott, és elmenekült a téma elől, melyet nem szívesen hallgatott. Mivel Margaret biztosra vette, hogy Musgrave eljön vacsorára, belevetette magát az előkészületekbe, melyek jóval alaposabbnak tűntek, mint amit az előző nap szükségesnek tartottak. Átvéve az irányítás tisztségét nővérétől, a fél délelőttöt a konyhában töltötte, utasításokat adott, és egyre csak zsörtölődött. Azonban a temérdek sütés-főzés mind hiábavalónak bizonyult, és hosszú, izgatott várakozás után kénytelenek voltak végül vendégük nélkül asztalhoz ülni. Tom Musgrave nem jött el, és a csalódott Margaret egy pillanatig sem igyekezett eltitkolni bosszúságát, és megfékezni ingerlékeny természetét. A nap további részében és másnap is – Robert és Jane látogatása alatt – durcás elégedetlenségével és panaszáradatával egyfolytában megzavarta a társaság békés hangulatát. Rendszerint Elizabeth volt a célpontja mindkettőnek, ugyanis Margaret kellően tisztelte ahhoz fivérét és sógornőjét, hogy illemtudóan viselkedjék az ő közelükben, ám Elizabeth és a cselédség tetteiben mindig talált kivetnivalót. Emma pedig, akit szemlátomást nem vett többé
tekintetbe, úgy találta, nyájas modora rövidebb ideig tartott, mint ahogy azt nővére eredetileg tervezte. Emma hőn vágyott rá, hogy a lehető legkevesebbet legyen velük, szívesebben üldögélt apja közelében, és szelíden arra kérte, hadd tölthesse vele az estéit. Mivel Elizabeth sokkal jobban kedvelte a társaságot az egyedüllétnél, inkább beszélgetett Croydonról Jane-nel, a megátalkodott Margaret minden közbeszólásával együtt, mintsem hogy kettesben maradjon apjával, aki gyakran semmilyen társalgást sem tudott elviselni, ilyenformán tehát a dolog el is rendeződött, mihelyt sikerült meggyőzni, hogy húga számára ez nem jelent áldozatot. Emma e szerepcserét túláradó örömmel fogadta, hisz apja, ha gyengélkedett, nem igényelt mást, csak gyöngédséget és csöndet, ám ha erőt érzett a beszédhez, művelt, érzékeny ember lévén rendkívül kellemes társaságnak bizonyult. Apja szobájában Emma nyugalomra lelt, megszabadulhatott a sajgó gyötrelmektől, melyeket egy hozzá méltatlan társaságban, családja viszálykodásai közepette érzett. Itt nem kellett szemtől szemben eltűrnie a szívtelen jólétet, az alantas gőgöt, a csökönyös ostobaságot és egy kellemetlen természet megannyi bosszantó tulajdonságát. Már attól is szenvedett, ha csak eszébe jutottak, ha felidézte a történteket, és elképzelte, mi várhat még reá, de e meghitt pillanatokban nem háborgatták e kínzó érzések. Elengedhette magát, zavartalanul olvasgathatott, és gondolataiba merülhetett, bár helyzete aligha adhatott okot a békés tűnődésre. Nagybátyja elvesztése fölött érzett kimondhatatlan fájdalma nem csillapult, s ha elmerengett azon, hogy múltbeli élete mennyire különbözött a jelenlegitől, figyelmét lekötni, nyugtalanító gondolatait elhessegetni csak az olvasás volt képes, így mindig hálatelt szívvel nyitott ki egy könyvet. Köszönhetően egy barát halálának és egy másik meggondolatlan cselekedetének, gyökeresen megváltozott otthoni társasága és életmódja. Egykor ő volt nagybátyja minden reménye, reá irányult szerető figyelme, s egy szülő gondosságával alakította jellemét, jóságos nagynénje pedig boldogan adott meg neki minden kényelmet egy olyan házban, ahol egészen más volt az élet, és más hangulat uralkodott, ahol mindent áthatott a nyugalom
és az elegancia, mi több, gondtalan anyagi függetlenség várományosa volt. Itt senkinek nem fontos, csak terhet jelent azok számára, akiknek a szeretetére nem számíthat, és egy újabb jövevény az amúgy is túlzsúfolt házban, körülvéve szűk látókörű emberekkel, így nem sok esélye lehet a családi békére, és kevés reménye a jövőbeni támaszra. Még szerencse, hogy Emma természettől jó kedélyű ifjú hölgy volt, hisz az efféle változás a gyenge lelkeket kétségbeesésbe taszíthatja. Robert és Jane hevesen unszolta, hogy térjen vissza velük Croydonba, s csak némi nehézség árán sikerült visszautasítania meghívásukat, hisz ahhoz túlságosan nagyra tartották szívélyességüket és helyzetüket, hogy feltételezhessék, hogy egy effajta ajánlat más számára talán kevésbé tűnik előnyösnek. Elizabeth szem előtt tartotta az érdekeiket, nyilvánvalóan háttérbe szorítva a sajátját, és négyszemközt arra biztatta Emmát, hogy tartson velük. – Emma, nem tudod, mit utasítasz el, és azzal sem vagy tisztában, mit kell majd elviselned itthon – figyelmeztette húgát. – Mindenképp azt tanácsolom, fogadd el meghívásukat; Croydonban vidáman telik az élet, szinte mindennap társaság vesz majd körül, és Robert meg Jane rendkívül kedvesek lesznek hozzád. Ami engem illet, nélküled sem lesz rosszabb sorsom, mint amihez már hozzászoktam, de számodra még új szegény Margaret barátságtalan természete, és jobban fog bosszantani, mint gondolnád, ha itthon maradsz. Emmára azonban természetesen mindez nem volt hatással, kivéve, hogy e szavak hallatán még nagyobb tiszteletet érzett nővére iránt, s a vendégek végül nélküle távoztak.
Hatodik fejezet Reggel, Mr. és Mrs. Robert Watson távozása után Emma levelet kapott Mrs. Blake-től, aki meghívta másnapra Wicksteadbe, a parókiára. Azt írta, hogy „Charles gyakorta emlegeti Önt, és nagy örömünkre szolgálna, ha valamelyik nővérét is vendégül láthatnánk, ha magára tudják hagyni Mr. Watsont”. Nem is igen volt kétséges, melyik nővérét vigye magával. Elizabeth már-már rettegett attól, hogy beszélnie kell bárkivel is, aki kapcsolatban áll az Osborne-kastéllyal, Margaret azonban nem szívesen mondott le egyetlen kellemes összejövetelről sem. Reggeli után tehát a két fiatalabb Watson kisasszony kocsira szállt, és nekivágott a négymérföldes útnak a hűvösnek ígérkező, ám napsütéses időben. Emma nem sok mindenre emlékezett a vidékből, melyet tizennégy esztendővel korábban elhagyott, így Margaretnek kellett a kezébe vennie az irányítást. Hosszú ideig az Osborne park kőkerítése mellett haladtak, melyet egy facsoport rejtett szem elől, s az idősebbik nővér szinte megállás nélkül csak Tom Musgraveről beszélt. – Tom rendkívül félénk, talán nem is biztos az érzéseimben, hisz tudod, Emma, hogy nem lenne illendő a részemről, ha túlságosan is nyíltan kimutatnám azokat. Bármibe lefogadom, ez az egyetlen oka, hogy még nem tett házassági ajánlatot. Ha történetesen értesül róla, hogy Wicksteadbe megyünk, alighanem talál rá okot, hogy eljöhessen. Emma ugyan udvariasan válaszolt, de mivel Tom Musgrave-et a legkevésbé sem tartotta félénknek, és nemigen találta kecsegtetőnek a jövőt Margaret számára e téren, remélte, nem lesz
kénytelen ismét találkozni az úriemberrel. Megelégedett azzal, hogy az elsuhanó tájat figyelte, mely nem volt olyan dombos vidék, mint Shropshire, Emma mégis úgy látta, hogy megvan a maga szelíd szépsége. Hamarosan megérkeztek az Osborne park szomszédságában fekvő Wicksteadbe, és először egy kacsaúsztatót vettek észre, aztán néhány zsúpfedelű kunyhót, majd egy csúcsíves, ódon ablakokkal díszített aprócska templomot, s nem messze tőle egy takaros, repkénnyel befuttatott épületet, a parókiát. Charles és nyolcéves húga, Caroline épp a karikáikkal játszottak a kertben, s eléjük szaladtak, hogy üdvözöljék őket. – Nagyon boldog vagyok, hogy ismét láthatom, Miss Emma – mondta Charles zihálva –, és a nagybátyám is, ha eleget tett lelkészi kötelezettségeinek a faluban. Mrs. Blake szívélyesen fogadta őket, s miután találkoztak a két kisebb gyermekkel, egy ötéves és egy hatéves fiúcskával, leültek teázni a parányi szalonban. A ház tetszetős és nyugodt volt, annak ellenére, hogy nem árulkodott különösebb jómódról, s a kert hatalmas fáival és a szélesen elterülő pázsittal szemet gyönyörködtető látványt nyújtott. Margaret el volt ragadtatva a gyermekektől és a kerttől. – Tehát régóta él már Stantonban, Miss Margaret? – érdeklődött Mrs. Blake. – Tizennégy esztendeje – felelte Margaret. – Csaknem az egész életemet itt töltöttem, mely idő alatt Emma szinte végig távol volt az otthonától, ilyenformán alig ismerem a tulajdon húgom. – E szavaknál érzelmes sóhaj hagyta el ajkát. Emma nem tudta, Mrs. Blake előtt mennyire ismeretes élettörténetük, és mit értett meg Margaret szavaiból. – Anyánk nem sokkal azután meghalt, hogy Stantonba költöztünk – magyarázta. – Nővére, Turner néni vett magához, mivel neki és férjének nem volt gyermeke. Hosszú évekig náluk laktam Shropshire-ben, de… – Turner bácsi meghalt – vágott közbe Margaret –, és nagynénénk Ludlow-ban, egy bálon megismerkedett egy idegen úrral, egy bizonyos O’Brien kapitánnyal. Négy hét múlva
egybekeltek, és most Írországba mentek, szegény Emmát pedig egyetlen fillér nélkül hazaküldték. Hát nem borzasztó, Mrs. Blake? Emmát kínosan érintette, hogy nővére kiteregeti családi ügyeiket egy idegen előtt. – Azért nem volt olyan szerencsétlen a helyzet, mint ahogy hangzik – mentegetőzött –, hisz nagynéném nagyon szerette volna, ha én is velük tartok, O’Brien kapitány azonban nem egyezett bele. Ekkorra már összeházasodtak, és a néni kénytelen volt eleget tenni férje kívánságának. Kérem, ne ítélje meg oly szigorúan a nénémet, Mrs. Blake. – De hát egy nő az ő korában! – kiáltotta Margaret. – Talán csak az önökhöz hasonló ifjú hölgyeknek tűnik öregnek – felelte Mrs. Blake. – Ha jól értem, Mrs. O’Brien alig lehet több negyvennél. Elvesztette a férjét, és talán úgy gondolta, Miss Emma hamarosan elhagyja őket, és saját otthont választ magának. Csodálkozhatunk hát azon, ha elnyerte szívét egy kellemes modorú idegen? Engem körülvesznek gyermekeim, de más nők hirtelen magukra maradva kísértést érezhetnek arra, hogy bármilyen lehetőséget megragadjanak, mely boldogságot hozhat számukra. És ha az ember negyvenéves, talán nem is érzi olyan idősnek magát. – De a néni negyvennyolc éves! – vetette közbe Margaret. A gyermekek ekkorra már türelmetlenkedni kezdtek, és arra kérték a látogatókat, hogy nézzék meg velük az istállót és a kertet. – Menjen csak, Miss Margaret, mi addig a húgával elmossuk a porcelánt. Emma hálás volt, hogy néhány percig Margaret nélkül lehet. Mrs. Blake-kel már jó barátságban voltak, s miközben elmosták és eltörölgették a megkopott kék Wedgwood14 csészéket, már-már bizalmas beszélgetésbe merültek. – Öt éve lakunk itt – kezdte a háziasszony. – A férjem meghalt, amikor Frank még csecsemő volt, és szinte egy fillér nélkül maradtunk. Láthatja, mily gyámoltalanok is vagyunk mi, nők, Miss Emma! Inkább elmentem volna nevelőnőnek, mintsem hogy terhet jelentsek Johnnak, a fivéremnek, de a gyerekeknek étel és 14
angol porcelánfajta (a ford.)
iskola kellett. Próbálok kényelmes otthont teremteni fivérem számára, legalábbis amennyire módomban áll. – Mr. Howard láthatóan rajong Charlesért – jegyezte meg Emma. – Igen, valóban. Soha nem is panaszkodott. Az oxfordi St. John Kollégium tagja volt sok évvel ezelőtt, s tudja, Miss Emma, a tagoknak nem engedélyezik a házasságot, de nem hiszem, hogy John nagyon bánta volna. Lord Osborne tanítója lett, mivel nemigen tudtak mit kezdeni azzal a fiatalemberrel Etonben, így fivérem épp a kastélyban lakott, amikor megözvegyültem. Tüstént közölte is a családdal, hogy elmegy tőlük, mert keresnie kell valamilyen munkát, hogy gondoskodhasson rólam és gyermekeimről, mivel azonban az Osborne család nem szívesen vált volna meg tőle, felajánlották neki ezt a házat és a lelkészséget Wicksteadben, az úriembernek pedig, aki addig itt szolgált, adományoztak egy másikat Kentben. Sok lelkészséggel rendelkezhet az Osborne család, tűnődött Emma; bizonyára tehetős emberek. – És már itt is van John – tette hozzá derűsen Mrs. Blake. – Mindig tudom, mikor jön, mert a gyerekek ujjonganak, ha meglátják. Mr. Howard ekkor belépett a konyhába, egy sereg pergő nyelvű fiúcska és Margaret társaságában. Emma éppolyan vonzónak találta, mint első találkozásukkor. Magas volt, tekintete kellemes és nyílt, haja divatosan rövidre vágva, s miközben kezet fogott a leánnyal, mondott neki valamit arról, hogy volt szerencséje találkozni az édesapjával. – John bácsi – kiáltotta a kis Charles –, kivihetnénk a vendégeket a parkba. Mehetek a lovamon? Felnyergelték a lovat – az Osborne család ajándékát –, s a kert végében lévő kapun kiléptek a parkba, melyet Emma közvetlen közelről még lenyűgözőbbnek talált. A nap nagyszerűnek ígérkezett; néhány szarvas kószált a hatalmas szilfák között, a tölgyek levelei már aranysárga színben pompáztak, a fiúcskák az utolsó vadgesztenyék után kutatva szaladgáltak, a felnőttek pedig beszélgettek, miközben Charles mellettük lovagolt.
– Ma reggel felkelés után az első dolgom a latin volt! Amo, amas, amat.15 Tudja, mit jelent, Miss Emma? – Igen, azt hiszem – felelte nevetve Emma. – Tanultam egy kis latint nagybátyám házában. – És én azt tudom mondani, hogy mensa, mensam16 rikoltotta a kis Frank –, de ez nagyon unalmas. – Nem megy könnyen – mondta Mr. Howard –, hisz unokaöcséimet sok minden jobban érdekli, mint a rómaiak, de úgy vélem, folytatniuk kell a tanulást, máskülönben nehézségeik adódhatnak majd az életben. Emma úgy gondolta, Mr. Howard családjuk szerencsétlen sorsára utal, így témát váltott: – Ön Lord Osborne tanítója volt, nemdebár? – Igen, egy évig tanítottam, mielőtt Oxfordba ment, de… – Itt hirtelen elhallgatott, és Emma eltűnődött, vajon azt akarta-e mondani, hogy Lord Osborne korántsem volt kiváló diák. – Tétováztam – folytatta aztán Mr. Howard –, hisz, ahogy Harriet bizonyára említette kegyednek, a mi családunk nemigen érintkezik a nemességgel. Lord Osborne-nak azonban megvan a lehetősége arra, hogy hasznos dolgokat tegyen a képviselőházban és a birtokain, ilyenformán úgy gondoltam, vétek volna visszautasítani az ajánlatot. És aztán… Nos hát, hogy tetszik kegyednek, Miss Emma? Ekkor ugyanis feltűnt előttük az Osborne-kastély pompás épülete, három hosszú ablaksorral, s csaknem kétszer akkora volt, mint Emma korábbi otthona Shropshire-ben. Margaret egészen elképedt, és levegő után kapkodott: – Soha nem láttam még ilyen hatalmas, előkelő házat! – Sokszor voltam már bent – jegyezte meg Charles. – Nézzék csak, ott van Lady Osborne! A hölgy a teraszon sétálva intett nekik, hogy menjenek közelebb, így a társaság keresztülvágott a füvön, és elindult az árnyat adó kastély felé, melyet a nyugati oldalán, egy hársfákkal szegélyezett sétányon lehetett megközelíteni. Emma most látta 15 16
én szeretek, te szeretsz, ő szeret (lat.) asztal (lat.)
először napvilágnál Lady Osborne-t, és igencsak meglepődött, ugyanis a lady nő létére magasnak tűnt, ragyogó kék szeme és világos színű hajzuhataga volt, s midőn megszólította őket, hangja szelíden, kedvesen csengett. – Miss Emma Watson, jól emlékszem önre. Örvendek, hogy láthatom, Miss Margaret. Azt hiszem, nem jártak még a kastélyban, elfogadnának némi frissítőt? Mrs. Blake sűrű hálálkodások közepette elhárította a meghívást, arra hivatkozván, hogy fiatalabb gyermekeinek szükségük van egy kis szaladgálásra, Mr. Howard és a Watson kisasszonyok azonban követték a ladyt a kastélyba, nyomukban Charlesszal, aki előbb még átadta lovát egy istállófiúnak. Emma járt már korábban néhány óriási házban, de egyik sem volt ehhez fogható. Bent észrevett néhány pompás Canaletto-17 és Gainsborough-képet,18 Charles pedig tüstént megmutatta neki a kitömött borzot, majd beléptek őladysége szalonjába, mely egy napfényben csillogó mesterséges tóra nézett. A számos arckép között ott lógott egy Romney-festmény, 19 mely Lady Osborne-t menyasszonyként ábrázolta, mellette pedig egy kép a néhai lordról, aki szakasztott mása volt a fiának. Emma már-már elképzelhetetlennek tartotta volna, hogy e hölgy két felnőtt gyermek anyja lehet, ha e két ifjú nem sokkal később nem csatlakozik hozzájuk, amint a szolga behozta a kínai teát. A tiszteletre méltó Fanny Osborne alacsonyabb volt anyjánál, és nem tűnt annyira csinosnak sem, modora pedig hűvösnek és nemtörődömnek bizonyult. Megvető pillantást vetett Emma és Margaret szerény öltözékére, és alig szólt hozzájuk. Fivére lomha léptekkel követte, s szemei rögvest a legfiatalabb Watson kisasszonyra tapadtak. Le is telepedett a mellette lévő székre, és minden teketória nélkül belevágott: – Úgy fáj a fejem a múlt éjszaka után, hogy nem éreztem kellően jól magam a vadászathoz. – Sajnálattal hallom, uram. 17
Giovanni Antonio Canal (1697-1768): olasz tájképfestő (a ford.) Thomas Gainsborough (1727-1788): angol festő (a ford.) 19 George Romney (1734-1802): angol portréfestő (a ford.) 18
– Musgrave-vel fél éjszakán át egy liter sherry mellett ültünk – folytatta –, és most teljesen kimerültem. Nos, legalább abban az örömben lehet részem, hogy láthatom kegyedet. – Emma nem tudta, mit feleljen erre. – Kerestem Stanton Woodban a minap, de nem találtam. Nem lenne kedve megnézni, milyen is egy vadászat valójában? Emma óvatosan azt felelte, hogy még soha nem látott hasonlót. – Nem mindenkinek egyezik az ízlése a tiéddel, Reginald – szólt közbe Miss Osborne színtelen hangon. – Itt van mindjárt Mr. Howard is, aki nem vadászik. – Valóban? – érdeklődött Margaret, aki az említett úriember mellett ült, szemlátomást félelemmel vegyes tisztelettel adózva az előkelő házigazdáknak. – Nem, valóban nem – felelte nyugodtan Mr. Howard. – Szívesebben figyelek egy gyönyörű madarat vagy egy szarvast, mintsem hogy megöljem őket. – Megértem az érzéseit, Mr. Howard – helyeselt Lady Osborne kedvesen –, én sem veszek már részt régóta vadászaton. Reginald, egy szót se többet e tárgyról! Kedvelik a zenét? Emma nem zongorázott, amióta visszatért Surrey-be, hisz a Watson családnak nem volt zongorája, de Shropshire-ben kiváló mesterek tanították, így most boldog volt, hogy játszhat egy keveset. Miss Osborne keservesen átevickélt néhány dallamon, majd anyja játszott egy rövid, bár lenyűgöző dalt, és úgy énekelt franciául, mintha csak az anyanyelve lett volna. – Gyönyörű volt – állapította meg Mr. Howard. –Ladységed kiejtése tökéletes. – E dal számos emléket idéz fel bennem – jegyezte meg lágyan Lady Osborne –, hisz tudják – fordult Emmához és Margarethez –, Franciahonban nevelkedtem, a forradalom előtt, s csupán házasságkötésemet követően jöttem el, szinte még gyermekként. Aztán elérkezett az idő, hogy visszatérjenek a parókiára, és köszönetet mondva a vendéglátásért, útra is keltek. Margaret elismerő hangon szólt a kastélyról, a parkról és vendéglátójukról, de Mrs. Blake, akinek leginkább szóltak e szavak, csupán annyit
mondott csendesen, hogy Osborne-ék rendkívül kedvesek voltak a családjukhoz.
Hetedik fejezet Elköltvén kellemes ebédjüket a parókián, az ifjú hölgyek indulni készültek, mivel már sötétedett. Mr. Howard közölte, velük tart lován, mert tiszteletét kívánja tenni Mr. Watsonnál, így mindnyájan érzékeny búcsút vettek a gyermekektől és Mrs. Blaketől. Miközben Emma az alkonyi szürkületben hazafelé tartott a keskeny, fákkal szegélyezett dűlőutakon, Mr. Howard mellette lovagolt. Az este elsőként kigyúló csillagait mutogatta: – És ott, az a pompás látvány – mondta – a Mars, egy feltűnően sötétvörös bolygó, s most közelebb van a Földhöz, mint általában. – Ó, azt hiszem, nem vagyok elég okos a csillagászathoz – jelentette ki Margaret. – De ugyan miért nem, Miss Margaret? – kérdezte Mr. Howard. – Bizonyos vagyok benne, hogy nem női mivolta miatt. Találkoztam egy hölggyel, Miss Caroline Herschellel, aki csaknem olyan jó csillagász volt, mint a fivére. Margaret gondolni sem mert arra, hogy bármit is mondjon. Miután megérkeztek Stantonba, Mr. Howard egy rövid időre betért Mr. Watsonhoz, aki ágyban feküdt, de boldog volt, hogy beszélgethetett egy keveset, aztán az úriember még néhány kedves szót intézett Elizabethhez, majd távozott. Margaret oly vidám hangulatban volt, és annyira kellemes napot tudhatott maga mögött, hogy már-már megbocsátotta Mr. Howardnak, hogy nem Tom Musgrave-nek született. – Nos, leányok – kiáltotta Elizabeth –, még elképzelni is, hogy a kastélyban fogadtak benneteket! Hallani akarom, milyen volt,
Margaret; a festmények, a park, hogy mit ittatok, és minden egyebet is. Azt mondtad, valódi kínai teát szolgáltak föl? Margaret biztosította róla, hogy csakugyan úgy történt, és hogy először szinte holtan esett össze a rémülettől, de az Osborne család rendkívül nyájas és leereszkedő volt, csaknem úgy kezelték őket, mintha egyenrangúak volnának. – Mr. Howard fölöttébb kellemes úriember, nemdebár? – tudakolta Elizabeth derűsen. – Nem számítottam rá, hogy veszi a fáradságot, és szól hozzám. Margaret leült, és ünnepélyesen kijelentette: – Miss Fanny Osborne szerelmes belé! – Csakugyan így gondolod, Margaret? – kérdezte Emma. – Semmiféle jelét nem láttam, mi több, úgy vélem, családja elvárja tőle, hogy ne érje be egy vidéki lelkésszel, hanem rangban hozzáillő jövendőbelit válasszon. – Ezt csak azért mondod, Emma, mert Mr. Howard tetszik neked – vágott vissza Margaret –, de mérget vehetsz rá, hogy nem ok nélkül viseltetnek jóindulattal a Blake család irányában, és ajándékoznak lovat a fiúcskának. Lady Osborne-t bizonyára boldoggá tenné, ha megszerezhetné a leányának; a lady egész idő alatt Mr. Howard szavait leste. Emma hallgatott, de eszébe jutott, hogy Miss Osborne a Fehér Szarvas fogadóban egyfolytában csak tisztekkel táncolt és társalgott, s ő tudta, amit Margaret feltehetően nem, hogy Mr. Howardnak bizony nem volt szerencséje hozzá a táncban. A kastélyban és a parókián folytatott életmód oly élesen különbözött egymástól, hogy Emma nem gondolta, hogy efféle házasságot fontolgatnának, mi több, talán nem is akarta ezt gondolni, hisz úgy látta, a fivér és a nővér – akár előkelő emberek, akár nem – nyilvánvalóan minden tekintetben elmarad Mr. Howard mögött. Két nappal később, ezúttal alkalmasabb időpontban, Lord Osborne és Tom Musgrave ismét tiszteletét tette egy félórára. Elizabeth épp a konyhában készített vadalmazselét, és sehogy sem lehetett rábírni, hogy csatlakozzék a társasághoz. Emma sem szívesen maradt ott, de a két úriember oly megkülönböztetett figyelemmel kezelte, hogy nem volt módja elmenekülni. A leány
úgy látta, Lord Osborne kedélytelenebb és ostobább, mint valaha. Nem tudta, miért jött, ugyanis az úriember nem vett részt a társalgásban, csupán merev tekintettel bámult reá, és időnként unalmas megjegyzéseket tett. Tomnak azonban be nem állt a szája, és oly sok bókot mondott neki, hogy Margaret nem tudta véka alá rejteni a mérgét, miután az úriemberek távoztak. Lehervadt arcáról a barátságos mosoly, és korholni kezdte nővérét: – Úgy vélem, nem szép tőled, Emma, hogy kisajátítod magadnak Tom Musgrave-et, amikor jól tudod, hogy igen bizalmas barátom. Óriási szívtelenségnek tartom ezt a tulajdon nővérem részéről. Meg kell hagyni, Penelope ugyanezt tette – Elizabeth ezért maradt vénkisasszony –, de tőled nem vártam volna! Te fiatalabb vagy, még várhatsz a sorodra, s biztosíthatlak, Tom nem akar semmit az ostobaságaival és a bókjaival, hisz minden ifjú hölgynek ugyanazokat mondogatja! Emmát megdöbbentették és mélyen bántották szavai, s azt kívánta, bárcsak Margaret is megfontolná saját jó tanácsát. – Szavamra, Margaret, még ha tetszene is egy férfi, akkor sem próbálnám elcsábítani valamelyik nővéremtől! Nem volna helyes; nem lenne könnyű a lelkiismeretem, ha ilyet tennék. Emellett nem érzek gyengéd vonzalmat Tom Musgrave iránt. Lehet, hogy nem hiszed, de csakugyan így van. – Hagyd őt békén, drága Margaret – kérte Elizabeth, amint kötényében a szobába lépett, épp a megfelelő pillanatban ahhoz, hogy az utolsó szavakat még hallja. – Emma igazán jólelkű teremtés, nem az ellenséged, s attól tartok, Tom Musgrave-et jobban érdeklik a kastélyban lakó ifjú hölgyek, mint ő vagy akár te. Nem sokkal ezután sokkal szívesebben látott vendégük érkezett, aki nem más volt, mint fivérük, Sam. Guilfordból lovagolt át hozzájuk, kevés szabadnapjának egyikén. Emma el volt ragadtatva tőle. Sam szemrevaló, huszonkét esztendős, nem túl elegáns ifjú volt, soványnak és kimerültnek látszott, de őszintén örült, hogy viszontláthatja legfiatalabb húgát. – Bárhol megismertelek volna, Emma – bizonygatta húgának.
Mr. Watson elég jól érezte magát ahhoz, hogy lejöjjön a szobájából, így a család leült, hogy együtt elköltse vacsoráját. – Igaz is, apám – mondta Sam, amikor Nanny behozta a szilvakompótot –, tegnap találkoztam Robert egyik régi barátjával, Mr. Purvisszel, aki Alfordban tölt be egyházi tisztséget, úgy tizennégy mérföldnyire.20 Az egyik gyermekéhez hívatott, akinek torokgyulladása volt, és családunk hogyléte felől érdeklődött. – Milyennek találtad? – kérdezte Elizabeth elhaló hangon. – Meglehetősen öregnek. Inkább negyvennek látszott, mint harmincnak. Nehezen jutott eszembe, ki is ő. – Nem, még csak harminckét éves – jegyezte meg Elizabeth, de Sam nem hallotta. Emma látta, hogy nővérét igencsak felkavarták a hallottak. Ahogy felálltak az asztaltól, Sam az apjához fordult: – Megbocsát, uram, ha most távozom? Néhány embert még fel kell keresnem a városban. – Úgy érti, Mary Edwardsot – jelentette ki Elizabeth, amint Sam ellovagolt a poros dűlőúton. – Szegény fiú; feltételezem, Sam nem hiszi el, amíg nem hallja tőle magától. Nos, Emma, most már minden fivéreddel és nővéreddel találkoztál, kivéve Penelope-ot. Nem is tudom, mi van vele, három hete egy sort sem írt. – Majd sóhajtva folytatta: – Attól féltem, menten elájulok, amikor Sam James Purvist említette. Fivérünk diák volt akkoriban, és nem vette észre, mi történik körülötte. Bűnös dolog gondolni rá, ugye? Annyira szeretném látni a gyermekeit! Nos, nem valószínű, hogy találkozom vele, hisz ő Alfordban él, én meg itt, s jobb is így, mert bizonyára rendkívüli csalódást okozna neki, ha látná, mennyire megcsúnyultam! Emma megállapította, hogy nővérét csakugyan mélyen megbántották, és minden eddiginél jobban szégyenkezett Penelope viselkedése miatt, aki már két hónapja távol volt otthonától.
20
„… aki Alfordban tölt be egyházi tisztséget, úgy tizennégy mérföldnyire.” Ez a mondat át van húzva Jane Austen kéziratában, de arra utal, hogy Purvis lelkész. (Merryn Williams)
Nyolcadik fejezet Szomorú időszak köszöntött a családra, ugyanis Mr. Watson Sam látogatásának másnapján rendkívül bágyadtan ébredt. Nem voltak fájdalmai, de az elkövetkező két hét során szemlátomást napról napra gyengült. Az orvos, akit rendszeresen hívattak, közölte véleményét Elizabethtel, miszerint nem valószínű, hogy Mr. Watson megéri a karácsonyt. Emma mindennap órákig ült apja ágya mellett, és gyakorta olvasott fel neki kedvencéből, Crabbe21 elbeszéléseiből. Estefelé Mr. Watson gondolatai mindig a múltban kalandoztak, és ilyenkor arról az időről beszélt, amikor leánya ötesztendősen elhagyta Stantont. – Kegyetlenségnek tűnt elküldeni egy gyermeket otthonról, drága Emma, de te még nagyon fiatal voltál, édesanyád meghalt, Mr. Turner és Sophy pedig rajongott érted. Szegény Sophy, vajon hogy mehet most a sora? Én tétováztam, hisz Shropshire messze volt, de Robert meggyőzött róla, hogy ők sokkal kényelmesebb otthont biztosíthatnak számodra, mint amit mi tudnánk. Ami engem illet, nem sajnálom, hogy itt kell hagynom a földi világot, bár szerettem volna még megérni a leányaim menyegzőjét. Robert férfihoz illőn mindig is érzékeny volt, ő majd gondoskodik rólatok… – Drága papa – felelte Emma szelíden, bár talán nem egészen őszintén –, biztosra veszem, hogy mi, testvérek minden tőlünk telhetőt megteszünk majd, hogy segítsük egymást. Ahogy teltek a napok, Emma egyre többet gondolt családjára, akiktől annak idején kénytelen volt megválni – anyjára, akiről csak 21
George Crabbe (1754-1832): angol költő (a ford.)
halvány emlékei maradtak; apjára, aki még életerős, középkorú férfi volt, amikor ő elhagyta otthonát, most azonban hófehér hajú és gyönge; fivéreire és nővéreire, akiktől semmiféle törődésre nem számíthat a külön töltött gyermekévek után. Úgy érezte, Sam és Elizabeth mindig a barátja marad, Robert és Margaret azonban szemlátomást tehernek tartja, s nemigen hitt Penelope jóindulatában sem. Az idő lassan múlt. A szomszédos parókia lelkésze, Mr. Grant néhányszor eljött, de nem sok örömük volt benne, hisz mindenki tudta, hogy ő örökli a lelkészséget, ha megüresedik. Öt gyermeke volt, és érthető módon szerette volna növelni bevételeit. Robert egy nap meglátogatta őket, ezúttal a felesége nélkül, és lehangoltnak látszott. Nyilvánvalóvá vált számára, hogy hamarabb kell gondoskodnia húgairól, mint ahogy számított rá. Sam is átlovagolt néhány órára, és megerősítette az orvos véleményét, hogy hamarosan elérkezik a vég. Az időjárás hűvösre fordult, s az elkövetkező borús napok szeles esőt hoztak. Margaret kedélyállapotán nem javított, hogy levelet kaptak Edwardséktól, akik azt írták, úgy hiszik, a Watson kisasszonyok most nem gondolhatnak arra, hogy részt vegyenek a novemberi bálon. – Nem látom be, mi jó származna nekem vagy bárkinek is abból, ha itthon maradunk – panaszkodott. Leginkább azzal töltötte idejét, hogy kibámult az ablakon az eső áztatta borostyánon át, s nem sokat segített Elizabethnek és Nannynek, akik megállás nélkül sürögtek-forogtak. Emma megpróbált mindennap sétálni egy keveset. Alaposan bebugyolálta magát, és facipőt húzott, hogy ne merüljön el a sárban. Bármilyen zord is volt kint az idő, kevésbé tűnt gyászosnak, mint a hangulat bent, a házban, mely nemsokára már nem lesz az övék. Egy reggel találkozott Mr. Howarddal, aki leszállt a lováról, és gyalog ment vele a házig. – Épp most szándékozom Hérodotoszt olvasni az apjának – jelentette ki –, hisz tudja, mi, Oxfordban végzett férfiak csak azt fogadjuk el, ami holt nyelven íródott. – Majd így szólt távozáskor: – Kegyedet éri veszteség, Miss Emma, nem az édesapját, de nővérem és jómagam mindenben segíteni fogjuk, amiben tudjuk.
Ez idő alatt egy árva sor sem érkezett Penelope-tól. Kaptak ugyan egy levelet tőle épp azon a napon, amikor apjuk megbetegedett, melyben arról írt, hogy tett egy sétát dr. Hardinggal a katedrális parkjában, de semmi többről. Elizabeth értesítette apjuk hanyatló egészségi állapotáról, majd nem sokkal később Emma magára vállalta, hogy ismét ír neki, és nyíltan közölte vele, hogy minél hamarabb haza kell jönnie, ha még életben akarja találni apjukat. Erre sem érkezett válasz. Emma fel nem foghatta a helyzetet. Nővérének talán nehezen sikerül találnia valakit, aki hazahozhatná Chichesterből – bár úgy érezte, ő maga bizonyára inkább eljött volna egy postakocsin, mintsem hogy távol maradjon –, a levélírásban azonban semmi nem akadályozhatja. Elizabeth csak fáradtan megrázta a fejét, amikor Emma szóba hozta a dolgot: – Penelope megpróbálja elcsábítani dr. Hardingot – közölte, és többet nem mondott. A vég november harmadik hetében, egy esős éjjelen érkezett el csendesen. A következő néhány nap során csaknem az egész család összegyűlt Stantonban; Robert, Jane és Sam, aki azonban kénytelen volt magukra hagyni őket közvetlenül a temetés után. Az ott maradtak egyre csak azon tanakodtak, vajon mi lehet Penelope-pal. Amint a koporsót a nedves, hervadó falevelekkel borított ösvényen elszállították az aprócska normann templomból, a szertartásnál segédkező Mr. Howard kezet fogott Roberttel és Elizabethtel, s ismét kifejezte részvétét. Hazaérvén Emmát mélyen bántotta egyik családtagjuk viselkedése. Jane ugyanis körbeszaladt a házban, bekukkantott a szekrényekbe, és magához vett egy keresztelőre szánt kanálkészletet, mely után már régóta sóvárgott, miközben azt panaszolta, hogy a bútorzat divatjamúlt, és mindet ki kellene dobni. Robert beletörődött a kialakult helyzetbe. – Nos, úgy vélem, leányok, hogy Croydonba kell költöznötök. Van két pompás hálószobánk, Elizabeth pedig megkaphatja Gussy szobácskáját, de azt igazán nem tudom, mit kezdjünk majd Penelope-pal, ha méltóztatik ismét megjelenni.
Emma megrettent a lehetőség hallatán. Jane és Robert modora nyilvánvalóan elárulta, mennyire nincs ínyükre, hogy négy újabb személlyel gyarapodik otthonuk. Felsietett Elizabethtel közös szobájukba, és azonmód belefogott egy levélbe nagynénjének, Írországba. Miközben írt, kissé zavarban érezte magát a történtek után, de úgy tartotta helyesnek, ha értesíti Mr. Watson haláláról, és hogyléte felől érdeklődik. Épp lezárta a levelet, amikor Nanny üzenetet hozott Mrs. Blake-től, aki kedvesen arra kérte, látogasson el Wicksteadbe egy kis időre, miután otthonától most bizonnyal meg kell válnia. Emma még bele sem kezdett a válaszba, amikor hirtelen kocsizörgést hallott. Kinézett az ablakon, és egy elegáns hintót pillantott meg, amint feléjük tartott az esőben. Amint megállt az ajtajuk előtt, két hölgy meg egy idősebb úr szállt ki belőle. Mivel Emma biztosra vette, hogy Penelope érkezett meg, leszaladt a lépcsőn, s néhány pillanat múltán már valóban nővére ölelő karjaiban találta magát. – Drága kis Emmám! Ó, milyen régóta nem láttalak! Módfelett sajnálom, Elizabeth – folytatta –, hogy nem találkozhattam végül a papával, de Londonba mentünk egy kis kirándulásra, s csak a napokban kaptam meg az összes leveledet. A drága, öreg papa, ki sem mondhatom, mennyire hiányzik! És most halljátok a meglepő hírt: dr. Harding és én összeházasodunk! Mr. és Mrs. Robert arca észrevehetően felragyogott e fontos bejelentés hallatán. Csak három húgot kell támogatniuk a négy helyett! Miután megtörtént a bemutatkozás, és Nanny behozta a süteményt meg a bort, Emma szabadon tanulmányozhatta látogatóikat. Penelope Watson erősen hasonlított Margaretre. Arcbőre világos volt, vonásai határozottak, s bár huszonhat esztendős lévén három évvel idősebb volt húgánál, kettejük közül ő tűnt a csinosabbnak. Modora magabiztosnak, már-már merésznek látszott, s az apja emlékére viselt fekete szalag sem tudta leplezni nyilvánvaló jókedvét. Dr. Harding vaskos úriember volt, fehér parókával és bíborvörös arccal. Emma úgy tudta, dr. Harding a chichesteri katedrálisban teljesít szolgálatot, és van két jól
jövedelmező egyházközsége Sussexben is. A harmadik személy dr. Harding megözvegyült leánya, Mrs. Monks volt, egy alacsony, barátságtalan tekintetű, harmincas évei derekán járó asszony, aki láthatóan nemigen volt elragadtatva a gondolattól, hogy leendő mostohaanyja tíz teljes évvel fiatalabb nála. – Dr. Hardingnak pompás háza van a katedrális közelében – mondta Penelope –, és ott lakik a drága Louisával. – E szavaknál a hallgatag Mrs. Monks felé bökött a fejével. – Nagyon boldogok leszünk mindnyájan. Egy rövid időre haza akartam volna jönni, Elizabeth, de ha ti úgyis hamarosan elköltöztök, továbbra is a barátaimnál maradok Chichesterben, míg egybe nem kelünk karácsony előtt egy héttel. – Bizony, minek vesztegessük az időt – vágott közbe dr. Harding. – Megtennéd, hogy te vezetsz be az oltárhoz, drága Robert? – esedezett Penelope. – Nagyon csendes esküvőt tervezünk, de szeretném, ha az egész családom jelen lenne. – A legnagyobb örömmel – felelte Robert –, és merem állítani, dr. Harding, hogy ha megállapodott, szeretné majd, ha a többi húgom is önnél maradna. Chichester megfelelő helynek tűnik a férjfogásra ifjú hölgyek számára! – Nem, nem – tette hozzá sietve dr. Harding –, Pennyt veszem nőül, nem a családját. Nem, Mr. Watson, a húgaival önnek kell törődnie, nem nekem. Nem tölthetem meg a házam ostoba nőszemélyekkel, akik mást sem tesznek, csak fecsegnek, és mindig ott lábatlankodnak a közelemben. Elizabeth szemébe könnyek szöktek, és félbeszakadt a beszélgetés. Mivel lassan már sötétedett, Penelope a szobájába sietett, hogy elhozza néhány személyes holmiját, majd az egész társaság elhajtott, hogy az éjszakát a Fehér Szarvasban töltse. Távozásuk után Robert és Jane fennhangon helytelenítette az orvos rossz modorát, Emma pedig eltűnődött, vajon Penelope szerencsésnek mondható-e, hogy nőül megy egy kellemetlen természetű hatvanéves férfihoz, aki már két feleségét is eltemette. Margaret volt a leginkább felháborodva.
– Én bizony nem mennék hozzá egy ilyen férfihoz – jelentette ki –, még ha tízezer fontja is volna évente. – De igen, hozzámenne, Margaret – válaszolta élesen Jane –, mert ha nem, igencsak mérges volnék önre. Jusson eszébe, hogy teljes mértékben a fivérére és rám van utalva, s a leányom szájától vonom meg a falatot, hogy önt etethessem. Penelope pontosan azt tette, ami elvárható volt tőle. Férje feltehetően két-három éven belül meghal, és Penelope ahhoz kezd majd, amihez kedve van. – Én is ezt tettem volna – kesergett Margaret –, ha engem hívtak volna el Chichesterbe. – Akkor bizony barátokra kell ott szert tennie, Margaret! Nem vagyok meglepve, hogy egy sincs, hisz egyfolytában csak zsörtölődik! Emma úgy érezte, nem sok jóval kecsegteti a jövő, ha nővéreivel kénytelen lesz majd fivérük házában élni, és mivel már nem volt képes többet elviselni, csendesen elhagyta a szobát.
Kilencedik fejezet Elérkezett a költözködés előtti este. Már csaknem az összes családi bútort becsomagolták vagy eladták; a számos tölgyfa széktől és a régi konyhaszekrényektől, melyekre Emma még halványan emlékezett gyermekkorából, rövid úton megszabadultak Mr. Watson könyvtárának legtöbb darabjával együtt, hisz Robert nemigen olvasott. Elizabeth és Margaret egyenesen Croydonba szándékozott menni, Emma azonban túláradó örömmel fogadta el Mrs. Blake meghívását két hétre. Robert igencsak helyeselte döntését. – Mrs. Blake-nek van egy fivére, nemdebár? Igen, találkoztam vele a temetésen. Meg kell fontolnod az ottani lehetőségeidet, Emma. Péntek este Robert és felesége egy régi ismerősükkel vacsorázott D. városban, és a kimerült Elizabeth már nyugovóra tért, mert fejfájás gyötörte. Sam eljött, hogy még egy utolsó pillantást vessen régi otthonára, s miután néhány órát eltöltött húgaival, ellovagolt – ahogy a többiek gondolták, azért, hogy meglátogassa az Edwards családot. Nyolc órakor kocsizörgést hallottak. Azt hitték, Robert tért vissza, de nem így történt. Tom Musgrave jelent meg a szalonban, mely most oly szomorúan festett az elszállított festmények és bútorok nélkül, hogy a két leány kínosan érezte magát látogatójuk előtt. A fiatalember kipirult volt, szemei feltűnően csillogtak, s Emma eltűnődött, vajon vendégük ivott-e jövetele előtt. Tom azonban belevetette magát az egyik ott maradt székbe, és a tőle megszokott módon szólt hozzájuk: – Nos, hölgyeim, ez tehát az utolsó estéjük otthonukban?
– A mi drága, öreg otthonunkban! – sóhajtott mélyen Margaret. – Bizony ez rendkívüli veszteség, de talán eljöhetnek látogatóba, vagy én megyek el Croydonba, így nem szükséges örökre búcsút vennünk egymástól. Margaret, felvidulva e félreérthetetlen célzás hallatán, kerített egy fél üveg paszternákbort, és teletöltötte vele Tom poharát, amit a fiatalember hálásan el is fogadott. Emma aggódott. Tudta, hogy nővére azt szeretné, ha magukra hagyná őket, így rövid társalgás után felállt, és azzal a kifogással, hogy teáért megy, kisietett a konyhába, ahol, úgy gondolta, biztonságban lesz. Ám még nem töltött ott öt percet, amikor Tom ismét felbukkant, és hátát nekitámasztva a falnak, kész volt folytatni a beszélgetést. – Wicksteadbe készül, Miss Emma? – Igen, uram. Holnap indulok. – Nos, talán én is beugrom, s ha szerencséje lesz, meghívják a kastélyba. Bizalmasan elárulom, hogy barátom, Osborne nagy csodálója kegyednek. „A gyönyörű Emma Watson”, így nevezte. Szerencsés alak, hogy tizennyolc esztendősen örökséghez jutott. Margaret is utánuk jött, és oly közel állt meg Tom mellett, amennyire csak mert. – Talán nem is tudják – folytatta a fiatalember –, hogy az öreg lord élete utolsó tíz évét betegségben töltötte, és nemigen volt tisztában vele, hogy mi történik körülötte. A felesége fiatalabb volt nála, és Franciahonban nevelkedett, ennek köszönhető bájos modora. Csinos asszony, jóllehet idősebb, mint amennyinek látszik. Lady Susan Villiersként, egy külföldön élő Whig-párti 22 főnemes leányaként született, és harmincezer fontja volt. A kastélyt és londoni házukat előkelő emberekkel töltötte be, éjjelnappal mulatságokat rendezett, és biztos forrásból tudom, hogy legalább öt évig viszonyt folytatott Lord Wiltshire-rel, még az öreg Osborne életében. – Ó, milyen felháborító! – kiáltotta Margaret. – El sem tudom képzelni, hogy bánhat így egy asszony a férjurával! E szavaknál epekedő pillantást vetett Tomra. 22
George Crabbe (1754-1832): angol költő (a ford.)
– Valóban nem, Miss Margaret? Ó, pedig ez a divat járja előkelő körökben. Önök, egy lelkész leányaiként nem tudhatják, mi is történik a nagyvilágban. A kegyed húga igen rosszallóan néz. Van udvarlója, Miss Emma? – Nincs, uram – felelte Emma gyorsan. – Nagy kár! De sebaj, egy kegyedhez hasonló csinos hölgy egykettőre talál magának egy egész kazalnyit! Nem, Miss Margaret, nem készülök udvarolni a kegyed húgának – sorsa magasabb rangra rendeltette. – E szavaknál lerogyott a konyhaszékre, és félig lehunyta a szemét. – Tudja, Mr. Musgrave, ez egy gyászoló ház – jegyezte meg felháborodva Emma. – Ha továbbra is iszik, nem lesz megfelelő állapotban ahhoz, hogy hazavezethesse a kocsit. Készítek önnek egy csésze kávét, hogy kitisztuljon a feje, aztán talán… – De kérem, Mr. Musgrave – vágott közbe Margaret –, igaz, amit Lady Osborne-ról állít? A hölgy rendkívül csinos, előnyösebb a külseje, mint a leányának. De biztosra veszem, hogy életében… Tom határozottan válaszolt: – Ne higgye, Miss Margaret; a hölgy gondolkodásmódja sokkal fennköltebb annál, mintsem hogy a kora foglalkoztassa. Magunk között szólva, egy lelkészre vetette ki a hálóját. Az úriember gyakorta felmegy a kastélyba, hogy egyházközségi ügyeket vitasson meg vele – rémes dolog –, de a lady órákat tölt a társaságában. – Nocsak! Mr. Howard? – Ő bizony. A lady jóindulattal viseltetik iránta és családja iránt, s ugyan mi másért tenné, ha nem azért, mert gyengéd szálak fűzik hozzá? Az igaz – folytatta Tom –, hogy Mr. Howard nem rossz ember, hisz rendkívül rövidre fogja a prédikációit, és általában még magamhoz sem térek, mire befejezi. De igazság szerint soha nem szíveltem az olyan embert, aki nem szokott vadászni. – Lehetetlen – szörnyülködött Margaret –, hogy Mr. Howard bármilyen érzelmet is tápláljon egy ilyen élemedett korú nő iránt! – Érzelmet? Ki beszél itt érzelmekről? Nem, ha egy férfiúnak van választási lehetősége, természetesen inkább egy olyan elbűvölő kis teremtést részesít előnyben, mint Miss Emma vagy
kegyed, de ha nincs kilátás a jó partira, úgy jobban teszi, ha odébbáll. Mérget vehet rá, hogy Howardnak van magához való esze. Elveszi a ladyt, és hálás lesz… Elnézést, hölgyeim. Kinyitotta a konyhaajtót, és kitámolygott a kertbe. Margaret igencsak aggódva szaladt ki utána. Fényesen sütött a hold, így hamarosan megtalálták félig ájultan fekve egy eperfa alatt. Amikor hogyléte felől tudakozódtak, motyogott valamit némi D. városban fogyasztott fűszeres borról meg a túl sok paszternákborról. – Nem maradhat itt egész éjjel – siránkozott Margaret –, még halálra fagy! A két leány nem tudta megmozdítani, s Emma már-már azon volt, hogy beszalad a házba Nannyért, amikor szerencsére megjelent fiatalabb fivérük, és a történtekről érdeklődött. Hárman aztán bevonszolták Tomot a konyhába, akinek csupa sár lett a kabátja, Sam pedig letérdelt mellé, hogy megvizsgálja. – Bizonyos vagyok benne, hogy nagyon beteg? –kiáltotta Margaret izgatottan. – Ó, Sam, él egyáltalán? – Azt hiszem – felelte Sam, láthatóan már-már elnevetve magát. – Gyakorta látok férfiakat ilyen állapotban. De reggel fájni fog a feje a másnaposságtól, annyi szent. – Majd elgondolkodott: – Ha be tudjuk tenni a kocsijába, hazaviszem. Enyhe az este, és ismerek egy embert D. városban, aki szállást adhat nekem éjszakára. Nos, ez hát a kiváló Tom Musgrave! Ne aggódj, Emma; találkozunk még, mielőtt visszamegyek. Az úriembert a Fehér Szarvasba kell vinnem, ugyebár? Nagy nehézségek árán, Nanny segítségével sikerült végül beemelni Tomot a kocsijába, Sam pedig beszállt utána. Emma mérges volt, hogy ilyen gondot vesz a nyakába utolsó, otthon töltött estéjén, hisz oly ritkán találkoznak, és Margaret miatt is aggódott balítélete miatt. Nem tudta, hogy akár csak a felét is elhiggye-e annak, amit Tom Musgrave mondott, de mindenesetre volt egy ismerőse, akit nem sajnált itt hagyni.
Tizedik fejezet Másnap reggel Mr. és Mrs. Robert Watson elutazott, s magával vitte Margaretet és Elizabethet, Mrs. Blake kocsija pedig Emmát utazóládástul Wicksteadbe, a parókiára szállította. Robert két hét múlva szándékozott érte menni, hogy Croydonba vigye, hogy onnan aztán nem sokkal később az egész család Chichesterbe utazzék, Penelope menyegzőjére. Sam már korán reggel megérkezett, de szinte azonnal indulnia is kellett Guilfordba. – Írj nekem, Emma – fordult húgához. – Karácsonykor újra találkozunk. Ez a Tom Musgrave egy üres fejű alak, remélem, Margaret nem szerelmes belé. Nos, kétszer-háromszor meglátogattam Mary Edwardsot, de a szülei még mindig rossz szemmel néznek. A nővérek a könnyeikkel küzdöttek, midőn fivérüknek integettek, és ezúttal utoljára búcsút vettek Stantontól. Emma számára tíz csaknem felhőtlenül boldog nap következett. Nem is gondolta, hogy ily hamar megint boldog lehet, de az elmúlt néhány hét gyötrelmei után a derűs, békés hétköznapok Wicksteadben enyhítő balzsamot jelentettek számára. Saját, kényelmes szobát kapott, mely az Osborne parkra nyílt, s ez volt az első alkalom Shropshire óta, hogy nem kellett mással osztoznia. A napok kellemesen teltek; a gyermekeket tanította, és játszott is velük, segített anyjuknak a házimunkában, és hosszú sétákat tett a parkban, mivel az idő már enyhébbre fordult. Napról napra jobban szerette a családot. Mrs. Blake-et már eddig is nagyra értékelte, s ahogy egyre többször találkozott Mr. Howarddal, őt is mindinkább megkedvelte. A lelkészt gyakorta szólították el egyházközségi
teendői – hisz egy másik falut is el kellett látnia, mely kétmérföldnyire feküdt –, de szakított időt arra, hogy mindennap tanítsa a fiúkat, s görögökről és rómaiakról szóló történeteket meséljen, melyek közül sok Emma számára is újdonságot jelentett. Esténként, miközben a hölgyek kézimunkáztak, Mr. Cowper23 és Miss Edgeworth24 műveiből olvasott föl nekik. Emma tudta, hogy Mr. Howardnak nővére családjával szemben vállalt kötelezettségei miatt talán soha nem lesz módja megházasodni, mégsem vette észre, hogy akár csak egyszer is türelmetlenül vagy ingerülten viselkedett volna a gyermekekkel. Természetesen sokszor eszébe jutott Tom Musgrave sokat sejtető megjegyzése is, melyet utolsó estéjükön tett Stantonban. Az igazat megvallva, Emma erősen remélte, hogy nem igaz, de ha félretette a gondolatot, akkor sem látta semmiféle jelét annak, hogy Lady Osborne és Mr. Howard között bármilyen meghitt kapcsolat is lett volna. A lelkész időnként ellátogatott a kastélyba, hogy tájékoztassa a családot az egyházközségi ügyekről és a falubeliek szükségleteiről, de láthatóan jóval kevesebb időt töltött ott, mint amennyit a faluban vagy otthon. Emellett a korkülönbség, az eltérő ízlés és társadalmi helyzet annyira nyilvánvaló volt, hogy mindenfajta házassággal kapcsolatos elképzelést kizárt. Emma már korábban is tanulmányozta Mr. Howard viselkedését Lady Osborne irányában. Nyugodtak, szívélyesek és udvariasak voltak, éppúgy, ahogy mindenki mással is, ám semmiféle megkülönböztetett figyelemben nem részesítették egymást. Emma eldöntötte tehát magában, hogy Tom beszéde csupán üres fecsegés volt. Bizony némiképp fenyeget a veszélye annak, hogy fülig szerelmes leszek Mr. Howardba, tehát elővigyázatosnak kell lennem – gondolta aztán –, hisz úgyis vége szakad az egésznek, ha Croydonba megyek. De szemernyi kétsége sem volt afelől, hogy Mr. Howard a legkellemesebb úriember, akivel valaha is találkozott, s ha bármikor, bármeddig is beszélgettek, Emma egyre 23 24
William Cowper (1731-1800): angol költő (a ford.) Maria Edgeworth (1767-1849): angol-ír regényíró (a ford.)
biztosabb lett benne, hogy gondolkodásmódjuk, érzéseik egyformák. Egy nap, midőn a tanulószobába ment, hogy vacsorázni hívja Mr. Howardot és Charlest, a férfit komoly beszélgetésbe merülve találta a fiúcskával. – Ez most nem latin, Miss Watson – vallotta be a lelkész –, hanem Mr. Clarkson25 értekezése a rabszolga-kereskedelemről. Úgy gondoltam, helyes, ha Charles megtud valamit a világról, mielőtt elhagyja az otthonát, és esetleg olyan emberekkel találkozik, akik így szerezték a vagyonukat. – Igen, olvastam – felelte Emma, fellobbanó érdeklődéssel. – Valóban? – Nagybátyám beszélt róla, amikor már abba a korba léptem, hogy képes voltam megérteni. Volt egyszer egy nagy vitája egy bristoli kereskedővel, akit aztán ki is penderített a házunkból. – Az én nagybátyám is kipenderítene engem – felelte Charles –, ha rabszolga-kereskedő volnék. Mr. Howard mosolygott. – Igen, Charles meg fogja tapasztalni, hogy nem mindenki gondolkodik hozzánk hasonlóan. Remélem, Lord Osborne egy nap helyet kap a képviselőházban, és igyekszik majd valami hasznosat cselekedni, bár jelenleg meglehetősen közönyösnek tűnik. – Ez volt a legbírálóbb megjegyzés, amit valaha is tett a kastélyban lakó családra. – Nos, addig még van rá remény, amíg fiatal. Charles e szavaknál kiszaladt a szobából, de Mr. Howard láthatóan nem szándékozott utánamenni; ehelyett székkel kínálta Emmát, majd így szólt: – Szívesen megismerkedtem volna a nagybátyjával, Miss Watson; úgy tudom, Mr. és Mrs. Turner nevelte föl kegyedet, s csupán nemrégiben jött Surreybe. – Mr. Turner nem volt a vér szerinti nagybátyám – magyarázta Emma –, de apámként tekintettem reá. Évekig betegeskedett, s ha nem így történik, talán sikerül valami maradandóbbat alkotnia a világban. Rendkívül csendesen éltünk, de kedvemre bejárhattam 25
Thomas Clarkson (1760-1846): a rabszolga-felszabadítás híve Angliában (a ford.)
nagyszerű könyvtárába, és a bácsi fáradságot nem kímélve igyekezett tanítani. – Kegyed tehát az elmúlt két esztendőben elvesztette a nagybátyját és az édesapját is – állapította meg Mr. Howard. – Nem lehet könnyű, de bizonyos vagyok benne, hogy a kegyed nagynénje egy nap visszatér, addig pedig fivérei és nővérei veszik körbe féltő gonddal. – Emma hallgatott; nem mondhatta el, mennyi kivetnivalót talál e fivérekben és nővérekben. – Kegyed rendkívül szerencsés; Harriet és jómagam korán elvesztettük a szüleinket, csupán néhány távoli kuzinunk maradt, s a sógorom, bár szeretetre méltó ember volt, nem sokat hagyott a feleségére és a gyermekeire. Ők az én családom, s amint láthatja, nagyon jó viszonyban vagyunk. – Soha nem bánta, hogy búcsút mondott a tudóséletnek? – kérdezte Emma. A leány számára különös volt, hogy ily bizalmasan beszélgetnek, mégis, egészen otthonosan érezte magát a kicsiny szobában, a könyvvel teli polcok között, az asztalon álló Homérosz-mellszobor társaságában, miközben kint a leveleiktől már megfosztott faágak ide-oda hajladoztak az ablak előtt. Oly erősen emlékeztette mindez a nagybátyja könyvtárára Shropshireben, hogy már-már úgy érezte, mintha az elmúlt két év eseményei meg sem történtek volna. – Nos, eleinte igen, de jobb így. Amint azt talán kegyed is tudja, a legtöbb oxfordi fiatalembernek nincs ínyére az olvasás, de én mindig is rajongtam a könyvekért. Nem okozott volna nehézséget számomra bezárkózni a St. John’s College-ba, és soha többé ki sem jönni onnét. Erős kísértést éreztem, hogy visszamenjek, miután Lord Osborne tanításának gondja lekerült a vállamról, de úgy gondoltam, jobban hasznosíthatom magam, ha ellátom a parókiát, és Harriet gyermekeit oktatom. Micsoda éles eszű kis teremtések! Ahogy a költő26 mondja: „Öröm művelni a fiatal elmét…” – „Nevelni nyiladozó értelmét” – fejezte be Emma mosolyogva az idézetet. 26
James Thomson (1700-1748): skót költő, drámaíró (a ford.)
– Kegyed tehát ismeri Az évszakokat – állapította meg Mr. Howard. – Úgy látom, nagybátyja könyvtára valóban nagyszerű lehetett, Miss Watson. Nem hiszem, hogy Charlesból valaha is tudós válnék; túlságosan szereti a kézzelfogható világot, de ki kell alakítanom benne a helyes gondolkodásmódot. – Arca elfelhősödött kissé. – Igen, tanítanom kell őket, máskülönben nem tudom, mivé fejlődnek; az egyetlen dolog, melyet remélhetőleg átadhatok e gyermekeknek, az a sokoldalú műveltség. Charles e pillanatban megjelent az ajtóban, és megkérdezte, mikor mennek már vacsorázni, így társalgásuk hirtelen félbeszakadt. De az elkövetkező néhány nap során egyre többször találtak alkalmat a beszélgetésre. Mrs. Blake természetesen észrevette a növekvő meghittségét fivére és fiatal vendégük között, de szemlátomást bátorította. Egy nap váratlanul így szólt a leányhoz: – Bárcsak John megházasodnék, Emma; bárcsak találna egy jó kedélyű, egyszerű leányt, aki nem retten vissza attól, hogy szerény körülmények közt kell élnie. John soha nem mondja, mégis úgy érzem, óriási terhet jelentünk neki gyermekeimmel. Az Osborne családdal való szoros kapcsolatunk miatt az emberek azt hiszik, gazdagok vagyunk, pedig koránt sincs így. – Feltételezem – érdeklődött óvatosan Emma –, hogy Mr. Howardnak számos hölgyismerőse akadt a kastélyban. – Nem sok. Volt egy ifjú hölgy, Lady Flora, akit kedvelt – egy kicsit hasonlított önre, Emma, barna volt, és élénk –, de ez már jó néhány esztendővel ezelőtt történt, s azóta a lady egy másik férfi felesége lett. Nem hiszem, hogy a mi csendes életünk megfelelő lett volna számára, s nyilvánvalóan nem tartott volna kellően előkelőnek sem a hölgy családja. De nem szabad panaszkodnom. Az Osborne család mindig is jóindulattal viseltetett Charles iránt. – És Mrs. Blake témát váltott. Ez ideig Emma még nem látta Lady Osborne-t. Egy szép őszi napon azonban, midőn Mr. Howard kikocsizott velük, hogy megmutasson nekik valamilyen nevezetességet, találkoztak vele nyitott hintóján, és megálltak néhány percre beszélgetni, melynek
eredményeképp aztán másnap estére vacsorameghívást kaptak a kastélyba. Az ételt sèvres-i porcelánban27 szolgálták föl, a bor pedig még annál is zamatosabb volt, mint amit Emma nagybátyja házában megszokott. Miss Osborne már visszatért Londonba a barátnőjével, hisz ki nem állhatta a vidéki életet novemberben, de a fivére ott maradt, s éppoly lassú észjárású és hallgatag volt, mint valaha. Emma gyakorta rajtakapta, hogy őt bámulja, de semmi olyat nem mondott, amiért érdemes lett volna odafigyelnie. – Ma csupán négy madarat lőttem – panaszkodott a lord –, a csütörtökön fogott róka pedig vén volt, és nem tűnt elég életerősnek ahhoz, hogy bármiféle élvezetet is jelentsen a hajsza. Talán magam is visszatérek Londonba, és megnézem, mivel múlatják az időt a jó öreg cimborák, hacsak a dolgok nem vesznek kedvező fordulatot rövidesen. Emma nem tudta, mit is válaszoljon hamarjában, amikor észrevette, hogy Lady Osborne szemei reászegeződnek. – Miss Watson – érdeklődött a jó hölgy a tőle megszokott szelíd hangon –, ön tehát nem tartott családja többi tagjával Croydonba? Emma elmondta, hogy Mrs. Blake volt olyan kedves, és meghívta a házába. – Bízom benne, hogy Miss Watson gyakorta felkeres majd eztán is – tette hozzá Mrs. Blake –, hisz szívbéli jó barátok lettünk, a gyermekek pedig egyenesen rajonganak érte. – Valóban így van – bizonygatta Mr. Howard. Emmát örömmel töltötték el e szavak, és boldogan fedezte fel Mr. Howard arcán a mosolyt, midőn az rápillantott. De kényelmetlenül érezte magát Lady Osborne jelenlétében; nem tudott magyarázatot adni rá, hisz az idősebb hölgy semmi olyat nem mondott, ami udvariatlan lett volna, Emma mégis feszélyezett volt, és azt kívánta, bárcsak megszabadulhatna már a társaságától. Nem fogom, gondolta magában, nem, nem fogom hagyni, hogy befolyásoljanak Tom Musgrave szavai. Vacsora után Lord Osborne megkérdezte: 27
A francia porcelánművesség fellegvárának számító sèvres-i manufaktúrában készített, arany rácshálóval és apró, kék szirmú, zöld levelű és szárú ibolyákkal díszített porcelánok. (A ford.)
– Miért nem játssza el nekünk valamelyik kedves dalát, Miss Watson? Így hát Emma kénytelen volt zongorához ülni, de csak egy rövid időre, s nagy megkönnyebbülést jelentett számára, amikor hazasétálhatott barátaival a csillagos éjszakában. Még négy nap volt hátra Croydonba való visszatértéig, amikor reggeli közben levelet hoztak Mr. Howardnak. – Oxfordba kell mennem, Harriet – közölte, miután elolvasta –, mert a barátom, Mr. Murray, akivel annak idején együtt voltunk a St. John College-ban, súlyos beteg. Rendkívül komolynak tűnik a dolog, ugyanis menet közben kizuhant egy kocsiból, és nem valószínű, hogy megéri a holnapot. – Emlékszem rá – felelte Mrs. Blake. – Természetes, hogy menned kell, John, addig én itt mindenről gondoskodom. Mr. Howard fél óra múlva útra készen állt, s Mrs. Blake aggódva intette óvatosságra. A lelkész megcsókolta nővérét, majd Emmával kezet fogva kifejezte reményét, hogy még látja, mielőtt a leány Croydonba indul, a gyermekeknek pedig meghagyta, hogy viselkedjenek jól. Tátongó üresség maradt utána a házban. – Nos – mondta Mrs. Blake, összeszedve magát –, amíg mi Charlesszal és Caroline-nal tanulunk, kivinné a parkba a kisfiúkat, Emma? Olyan csodálatos a délelőtt, mindenkinek jót tenne egy kis séta. Átadta Emmának a kulcsot, s a kis társaság a kertkapun kilépett a parkba. Hűvös volt az idő, de a nap ragyogóan sütött; a pázsitot és a faágakat vastag dér borította, a magyalt élénkvörös bogyók díszítették. Frank és Henry ide-oda szaladgált örömkiáltásokat hallatva, ha megpillantottak egy mókust, Emma pedig fürgén lépkedett a nyomukban, vigyázva, nehogy túl messzire engedje őket magától. A leány fejében egymást kergették a gondolatok – hogy Mr. Howard épp a jeges úton hajt, hogy vajon visszaér-e még az ő indulása előtt, s hogy ő jól fogja-e érezni magát Robert házában. Egyre nyugtalanabb lett, ahogy közeledett az idő, amikor indulnia kellett Croydonba. Tűnődéséből Lady Osborne riasztotta föl, aki a szokásos úton közeledett a parókia felé, s bár Emma nem tudott tökéletesen
nyugodt maradni, mégis eléje ment, és kényszeredett mosollyal üdvözölte. – Jó reggelt – köszönt kurtán őladysége. – Mr. Howardot vártam egy órával ezelőtt. Hol van? – Épp most indult útnak Oxfordba – magyarázta Emma. – Egy régi barátját ment meglátogatni, aki súlyos beteg; igazság szerint már nincs sok ideje hátra. Attól tartok, a nagy sietségben nem tudott írni önnek, de Mrs. Blake… Emmát megriasztotta a lady tekintete; arcán nem is csalódás tükröződött, inkább harag. – Ő bizonyára megtette volna – fejezte be hűvösen Lady Osborne. – És ön mikor indul? – Pénteken. Fivéremnek a környéken van dolga, így visszafelé elvisz magával. – Helyes. – Őladysége elindult visszafelé az ösvényen a kastély felé, s Emma, nemigen tudván, mitévő legyen, követte. – Nem gondolnám, hogy ön ismét ellátogathat ide, Miss Watson; már így is épp elég ideig élvezte a parókián lakó család vendégszeretetét. Talán nincs tisztában vele, hogy ez nem nyilvános szolgalmi út, és én nem engedek alacsonyabb sorból származó embereket a parkomba? Emmát megdöbbentették és mélyen zavarba ejtették szavai. Lady Osborne már akkor is találkozott vele, midőn először lépett a parkba. Mindennap itt sétálgattak, anélkül, hogy a lady kifogásolta volna, akár csak egyetlen megjegyzést is tett volna rá. Emma nemigen tudta, mit gondoljon, ezért így válaszolt: – Sajnálom. Úgy tudtam, a park nyitva áll Mrs. Blake és vendégei előtt. – Ha nekem úgy tetszik, akkor igen. De ön nem egészen az a fajta ifjú hölgy, akit szívesen látok itt, azonban, ha visszamegy a családjához… Megvetés csendült ki a hangjából. Emma megtorpant, s miközben arcába szökött a vér, megkérdezte: – Mi kifogása van a családom ellen, Lady Osborne? Nem szégyellem őket; az apám úriember volt, és tudós.
– Talán így van. De a fivére csupán egy orvos segédje, s köztudomású, hogy a nővérei Tom Musgrave és egyéb fiatalemberek után futnak, akik azonban soha nem fogják figyelemre méltatni őket. – Bizonyos vagyok benne, hogy Elizabeth nővérem soha nem tett effélét! – kiáltotta Emma, aztán azt kívánta, bár ne mondta volna. – Az ön nővéreit, Penelope-ot és Margaretet mindenhol kinevetik, bárhol fordulnak is meg. Mrs. Blake bizonyára szívességből megtűrte önt, de mihelyt visszatér Croydonba, ahová tartozik, nem kívánom többé viszontlátni a birtokomon. A lady bizonnyal megháborodott, gondolta Emma, majd komoly hangon válaszolta: – Azonmód elhagyom a birtokát, Lady Osborne; de tudnia kell, hogy a családom éppoly tiszteletre méltó, mint az öné. Emma úgy gondolta, nem szabad kimutatnia bánatát, és nem feledkezhet meg a két fiúcskáról sem. Henry még mindig a gyepen szaladgált, de Frank, a kisebbik odajött hozzájuk, és aggódó tekintettel csimpaszkodott Emma szoknyájába. Lady Osborne egy fejjel magasabb volt a leánynál, és volt valami vészjósló haragos pillantásában, tüzes arcában és villogó szemében, midőn ismét megszólalt: – Még annyit, Miss Watson, hogy amennyiben tervei vannak Mr. Howarddal kapcsolatban – feltételezem, hogy vannak –, úgy biztosíthatom, hogy minden erőfeszítése hiábavaló. Mr. Howardot régebb óta és sokkal jobban ismerem, mint ön. Kiváló képességekkel megáldott, megfelelő barátokkal körbevett férfiú, akiből püspök lehet tíz év múlva. E barátok azonban itt vannak, az Osborne-kastélyban; Mr. Howard nem óhajt magának olyan feleséget, akinek se vagyona, se neveltetése, se… – Egy pillanatra mintha megakadt volna, de aztán folytatta: – Tudomásom van róla, hogy a nagynénje megtagadta önt – bizonyára megvoltak rá az okai –, és nincs semmije, amit hozományul felajánlhatna Mr. Howardnak. Higgye el, Mr. Howard nem önhöz való! Emma oly nyugodtan felelt, ahogy csak tudott:
– Ladységed a jólneveltségről beszél. De attól tartok, viselkedése rendkívül rossz modorra vall, hisz halálra rémíti a gyermekeket. Gyerünk, fiúk, ideje hazamenni. – És elkapta Henryt, aki szerencsére épp e pillanatban szaladt oda hozzá, majd kézen fogva mindkét fiúcskát, elsietett a wicksteadi parókia irányába, s aligha volt tudatában a könnyeknek, melyek lassan végigcsordultak arcán.
Tizenegyedik fejezet Emma sehogy sem talált magyarázatot Lady Osborne viselkedésére. Ó, mennyire nem illett egy hölgyhöz az ő társadalmi helyzetében, mennyire különbözött a világ többi részének mutatott elbűvölő modorától. Először csak annyi lett nyilvánvaló Emma számára, hogy el kell menekülnie, hogy el kell hagynia Wicksteadet – ami nemsokára be is következik –, és nem akar visszajönni soha többé. A fiúknak azt mondta, hogy nincs semmi baja, bár hangja nem tűnt meggyőzőnek, és öt percen belül visszaértek a parókiára. Emma felszárította a könnyeit, mielőtt bementek a házba. Amint beléptek, a kis Caroline odafutott hozzá, mondván: – Levelet kapott, Emma, épp most érkezett. Megnézhetem, mi áll benne? A levél fivérétől jött, Croydonból. A leány hamarjában fel is bontotta, s olvasni kezdte: DRÁGA EMMA! Kedden, december elsején kell találkoznom Shawcros-szal, ilyenformán három nappal korábban érkezem D. városba, mint ahogy terveztem. Kérlek, légy útra-kész kora délutánra, mert már rövidülnek a nappalok. Szerető fivéred, R. Watson Más alkalommal e hírt Emma igencsak kelletlenül fogadta volna, most azonban megkönnyebbült tőle, hisz úgy érezte, egy
órával sem képes többet tölteni az Osborne-kastély szomszédságában, mint amennyit feltétlenül szükséges. – Felmegyek az emeletre, gyerekek – mondta, majd a szobájába sietett, s miközben hajtogatni kezdte a ruháit, és összeszedte kevéske holmiját, Lady Osborne szavai egyre csak ott visszhangoztak a fülében. Vajon mi dühíthette fel annyira, hogy sutba dobta az illendőséget, mely egy ilyen korú és rangú nőnek második természetének kellene lennie? Csupán egy rendkívül heves érzelemmel lehetett magyarázni e viselkedést, s nem volt nehéz kitalálni, miféle érzelem is ez, hogy Mr. Howard az, aki iránt Lady Osborne-ban mély vonzalom ébredt, olyannyira, hogy nem habozott kimutatni azt egy jóformán idegen leány előtt. Tom Musgrave-nek, fájdalom, igaza volt. A korkülönbség és eltérő vagyoni helyzet ellenére Lady Osborne mégis szenvedélyes szerelemre lobbant Mr. Howard iránt. Emma ezért feszengett hát a társaságában előző este. Megpróbálta felidézni, miként viselkedett a vacsoránál, eltűnődött, vajon látszott-e rajta, hogy ő maga is gyengéd vonzalmat érez Mr. Howard iránt. Remélte, hogy nem. De Lady Osborne kétségkívül észrevette érzéseit, s Emma szégyenkezve pirult el, ha arra gondolt, hogy más – talán maga Mr. Howard – is észrevehette. Örült, hogy a férfi elutazott; nem hitte, hogy meg tudná őrizni a nyugalmát, ha újra találkozna vele. De Mr. Howard – ő vajon mit szándékozik tenni? Nyilvánvaló volt, hogy nem született megállapodás közöttük, máskülönben Lady Osborne aligha viselkedett volna ily meggondolatlanul. De Emma emlékezett rá, hogy Tom Musgrave azt mondta Margaretnek: „Howardnak van magához való esze”. Elhessegette magától a gondolatot, hogy egy ízig-vérig becsületes ember, mint amilyennek Mr. Howardot tartotta, azért kössön házasságot, hogy előnyösebb helyzetbe kerülhessen. De az úriember természetesen Lady Osborne modorának csak a megnyerő, kellemes oldalát látta. A lady neki nem mutatta ki indulatos természetét, melyet épp most tárt fel Emma előtt, mi több, rendkívül vonzó (kora ellenére), és óriási vagyont ajánlhat fel hozományul neki, így Mr. Howard talán ellenállhatatlannak találja személyét. Lady Osborne-nak
befolyásos barátai vannak, harmincezer fontja, ráadásul még az a ház is az Osborne-birtokon áll, melyben a lelkész lakik. Ami őt illeti, Mr. Howardban láthatóan nem gyúltak heves érzelmek iránta, jóllehet nem ismeri még régóta, Lord Osborne családjával azonban hosszú évek óta meghitt kapcsolatban áll, akiknek az életéről ő maga jóformán semmit nem tudott. S még ha Mr. Howard nőül is kérné, amit most teljességgel lehetetlennek tartott, nem lenne egyértelmű kötelessége visszautasítani? Lady Osborne értésére adta, hogy haragja nem ismerne határokat, ha ő elfogadná a lelkész ajánlatát. Mr. Howardnak semmije sincs azon kívül, amit az Osborne család juttatott neki. Emma látta maga előtt Mr. Howard jövőbeli reményeit semmivé foszlani, s azt, amint a kis családot kikergetik a házból; Mrs. Blake és gyermekei érdekében tehát az a leghelyesebb, ha elmegy, és hagyja, hogy Mr. Howard a maga útját járja. A leány fel-alá járkált a kedves kis szobában, ahová, úgy érezte, soha többé nem tér vissza már, s azon tűnődött, mennyire megváltozott a helyzete nyár óta. Minden baj nagybátyja halála és nagynénje új házassága miatt zúdult reá! Ó, ha örökölt volna nyolc- vagy kilencezer fontot, ahogy várható volt, akkor most lehetne némi hozománya Mr. Howard számára. Nem vigasztalta a gondolat, hogy ha nem tért volna vissza Surreybe, soha nem találkozott volna a lelkésszel. Halkan kopogtattak. Mrs. Blake állt az ajtóban. – Drága Emmám, mi a baj? – Lady Osborne mérges volt, és Emma sírt – kiáltotta Frank. – Menj le – utasította a fiúcskát Mrs. Blake, és követve Emmát a szobába, becsukta maga mögött az ajtót. – Szomorúnak látszik, Emma. Lady Osborne talán mondott vagy tett valamit, amivel megbántotta? Kérem, ne hallgasson el semmit. Emma oly érthetően beszélt, ahogy csak tudott, bár nemigen tudta visszafojtani érzéseit. – Hamarosan búcsút kell vennem öntől, Mrs. Blake, a fivérem néhány órán belül megérkezik. Nem számít, mit mondott Lady
Osborne, elég annyi, hogy nemkívánatos itt a személyem. Kérem, adja át üdvözletem Mr. Howardnak, sajnálom, hogy nem találkozhatom vele, ön pedig fogadja hálás köszönetemet, de nem hiszem, hogy valaha is visszatérek Wicksteadbe. – Mindent értek, Emma. Lady Osborne szerelmes Johnba, és nem tudja elviselni, ha önt mellette látja. – De hiszen a lady sokkal idősebb nála! – Nos, ami azt illeti – mosolygott Mrs. Blake –, Mr. Blake tíz évvel volt idősebb nálam, és senki nem talált semmi különöset benne. Ha a felek boldogok, ugyan ki ítélkezhet fölöttük? De őszinte leszek; nem szeretném, ha John nőül venné a ladyt. Azt hiszem, Lady Osborne gonosz asszony, önző és indulatos, nemigen törődik gyermekeivel, s csupán saját élvezetei fontosak számára. Biztos forrásból tudom, hogy nem szerette néhai férjét. – De önök oly meghitt barátságban állnak velük! – Nincs más választásom, Emma; John kénytelen jóban lenni az Osborne családdal, és én alkalmazkodom hozzá. Kedvesek – a maguk nemtörődöm módján –, de úgy nevelték őket, hogy csak a saját érdekeiket tartsák szem előtt. Rendkívüli módon rajonganak Charlesért, s félek, hogy ha felnő, azt gondolja majd, hogy ő is ugyanúgy élhet, mint az Osborne-ok, pedig soha nem lesz az övékéhez hasonló vagyona. – És… csakugyan azt gondolja, hogy a fivére viszonozza a lady érzéseit? – Én csupán annyit tudok, hogy a lady szereti Johnt. Amikor idejöttünk, nevét összefüggésben hallottuk … grófjával, nos, nem szabad kifecsegnem, mindenesetre az úriember egy évvel ezelőtt házasságot kötött, s azóta a lady sokkal több időt tölt a kastélyban. Egyre nagyobb aggodalommal figyelem növekvő érdeklődését John iránt. Nem találni az egész földkerekségen Johnhoz hasonlóan jóindulatú férfiút, de mint általában az angol úriemberek, ő sem akar beszélni érzéseiről. A férfiak igencsak különböznek tőlünk, Emma; hevesebb természetűek, emberismeretük pedig talán kevésbé jó, s el tudom képzelni, hogy egy elbűvölő modorú, csinos hölgy észrevétlenül belophatja magát John szívébe. Tudom, hogy fivérem csalódott Lord Osborne-ban;
képtelen rávenni, hogy a lord bármit is komolyan vegyen, de tudja, Emma, Lord Osborne édesanyja egykor híres szépség volt, hozzászokott, hogy a férfiak a lábai előtt hevernek. Ha azonban őszinte akarok lenni, mindig is úgy gondoltam, hogy John önt kedveli. Igen, de egyik félnek sincs vagyona, gondolta Emma. Két órakor megérkezett Robert, s türelmetlenül várta, hogy indulhassanak. Kijelentette, nem biztos benne, hogy sötétedés előtt hazaérnek. Charles vigasztalhatatlannak látszott. – Karácsonyi bál van a Fehér Szarvasban – fakadt ki –, s azt hittem, táncolni fog velem, Miss Emma. Nem maradhatna még a húga néhány hétig, Mr. Watson? Nagybátyám nagyon szomorú lesz, ha visszatértekor nem találja itt. A délelőtt folyamán változékonyra fordult az idő; eleredt az eső, miközben Emma utazóládáit tették fel a kocsira. A leány a barátait nézte az ablakból, míg el nem tűntek a szeme elől, megállapítván, hogy nem látja őket soha többé. Midőn a kocsi az Osborne park hosszú fala mentén haladt, Emma csüggedten kinézett a szemerkélő esőbe, s úgy érezte, hogy – a költő 28 szavaival élve – bánat vár reá, s az örömöt maga mögött hagyta.
28
William Shakespeare (1564-1616): Szonettek (L.) (a ford.)
Tizenkettedik fejezet Croydon kis városa a Londont Brightonnal összekötő út mentén, kellemes dimbes-dombos vidéken feküdt. A High Streeten állt Robert fallal körbekerített, pompás kertes háza. Nagyobb volt, és elegánsabb bútorzatú, mint a wicksteadi parókia, ám mégsem tűnt oly barátságosnak. Jane korábban boldog volt, ha vendégül láthatta a Watson kisasszonyokat egy rövid időre, ha bálokba és kártyapartikra vihette őket, remélvén, hogy egykettőre férjet talál számukra, most azonban, hogy egyszerre hármat bíztak a gondjaira, s nem kecsegtette azzal a jövő, hogy valaha is hazamennek, úgy érezte, otthona már nem az övé, mely szemlátomást nem tett jót kedélyállapotának. Elbocsátotta a dadát, s attól fogva Elizabeth volt megbízva a kétesztendős Augusta felügyeletével. A legfiatalabb leánytestvért kedvetlenül fogadta. – Nos, Emma, bizonyára kellemes napokat töltött azoknak az előkelő embereknek a társaságában, most azonban itt az idő, hogy hasznossá tegye magát. Kérem, fogja is ezt a kézimunkakosarat. Meglehetősen gyengélkedem mostanában, és örömmel fogadnék egy kis segítséget. Emma csakugyan buzgón igyekezett hasznossá tenni magát, s az első héten mást sem csinált, csak ruhákat foltozott, de hiába ült ott és dolgozott leginkább nővére panaszáradatát hallgatva, nem tudott szabadulni mélabús gondolataitól. Úgy érezte, arra kárhoztatott, hogy minden otthonát elveszítse: a kellemes otthont Shropshire-ben, melyről úgy gondolta, élete végéig az övé marad, aztán édesapja házát, s végül a wicksteadi parókiát, ahol már-már családtagnak érezte magát. Most Croydonban telepedett le, s nem számíthatott rá, hogy a dolgok valaha is jobbra fordulnak, reménye
pedig, hogy Mr. Howard egy napon majd belészeret, mostanra úgyszólván szertefoszlott. A lelkész meg fog lepődni, talán sajnálja is, hogy hazaérvén már nem találja otthon, de csekély az esélye, hogy valaha is viszontlátják egymást. Szerencsére Robert és Jane semmit sem vett észre búskomorságából. Mivel Elizabeth most a kisleány szobájában aludt, Emma kénytelen volt Margaret szobájába költözni. Margaret igencsak kelletlenül vette tudomásul, s az első éjszaka nem hagyta aludni azzal, hogy egyfolytában csak Tom Musgrave-ről beszélt: – Találkoztál vele? – Emma nemleges válasza után így folytatta: – Hamarosan bál lesz, s úgy hiszem, elmegyek, bár a croydoni fiatalemberek közel sem oly szemrevalóak, mint Tom. Hát nem elbűvölő úriember, Emma? Annyira csinos, és oly meghitt barátságban áll az Osborne családdal! Emma nem vitatkozott e makacs elvakultsággal, és mindent elkövetett, hogy a család többi tagjával is békében éljen, ám Jane kellemetlen természete igencsak megnehezítette a dolgát. A leány gyakorta indult hosszú sétákra a környéken, ha akadt ráérő ideje, s olykor Elizabeth is csatlakozott hozzá, oldalán a szaladgáló Augustával. – Nehezen viselném a helyzetet, ha nem volna ez a kisleány – vallotta be. Egy reggel Robert irodájából levél érkezett. – Na tessék, még több munkánk lesz! – kiáltotta morcosan Jane. – Robert azt írja, hogy útban hazafelé Londonból meglátogatta a barátja, Purvis, és szeretné elhívni hozzánk vacsorára. Guilfordban együtt jártak középiskolába, de mostanában nemigen láttuk, ugyanis a felesége sokáig betegeskedett, aztán hat hónappal ezelőtt meg is halt. Három gyermeke van, azt hiszem, egyik sem idősebb ötévesnél. Nos, örömmel mondhatom, hogy mindig is jó volt a konyhám, és biztosra veszem, hogy az úriember szívesen látogat el hozzánk. Mihelyt a nővérek kettesben maradtak, Elizabeth megragadta húga karját. – Ó, Emma, képtelen vagyok elviselni! Nem szabad lejönnöm az emeletről, és ki kell mentened azzal, hogy nem érzem jól
magam. Bizonyosan így is van, hisz a szívem majd kiugrik a helyéből. Emma kivitte nővérét a kertbe, majd többször is körbesétálták a házat, s végül leültek a kert végében egy jókora körtefa alá. A friss levegő szemlátomást jót tett Elizabethnek, de továbbra is izgatottan mondogatta: – Nem tudok, képtelen vagyok találkozni vele! Csodálni fogja, hogy valaha is szeretett, hisz teljesen megváltoztam. Egykor rendkívül csinos leánynak tartottak, de ez még akkor volt, amikor annyi idős lehettem, mint most te. Nos, a szegény férfiú bizonyára még mindig gyászol, és nem tudnám elviselni, hogy azt gondolja, megpróbálom megszerezni magamnak, csak azért, mert a felesége meghalt! – Miket nem mondasz, Elizabeth! – kiáltotta Emma hevesen. – Sam szerint Purvis öregnek és meggyötörtnek tűnt, s talán ha meglátod, te magad fogod úgy találni, hogy megszűnt iránta érzett vonzalmad. Találkoznotok kell, máskülönben soha nem tudod kiverni a fejedből. Csak légy vidám és természetes, mint mindig, és jól meglesztek egymással. – Nem hiszem, hogy Jane bármit is tudna rólunk – felelte megadóan Elizabeth. – Abban az időben, amikor Purvis hozzánk járt, Jane még nem ismerte Robertet, a férfiak pedig nem szokták úgy kifecsegni az efféle dolgokat, mint mi, nők. Amikor először jöttem Croydonba, megpróbáltak hozzáadni egy negyvenéves özvegyemberhez, akiről most azt gondolják, hogy inkább Margarethez volna való. Jane azt mondogatja, igen hasznos vagyok Augusta számára, így belenyugodott, hogy örökre vénkisasszony maradok. – Sose törődj Jane-nel! Nagyon is csinos vagy! –És csakugyan, a friss levegő egészen üdévé varázsolta Elizabeth arcát. – Elsétálunk a rétig és vissza, aztán felköltöm Gussyt, és vigyázok rá, amíg te magadra öltöd a legszebb ruhádat. Elizabeth szokatlanul hallgatag volt a vacsoránál, s nemigen emelte föl tekintetét a tányérjáról. Emma észrevette, hogy megérkezvén Purvis mohó érdeklődéssel pillantott nővérére. Az úriember magas volt, görnyedt tartású, arca szomorú és komoly,
haja már ritkult, s idősebbnek tűnt, mint Robert, jóllehet egykorúak voltak. Emma felkészült rá, hogy ellenszenvesnek fogja találni, de zavarodottságát látván szinte megbocsátotta neki nővére iránti viselkedését. Nemigen adódott lehetőségük a társalgásra, hisz Jane végig Penelope-ról beszélt, meg a két hét múlva kötendő, nagyszerű házasságról. Purvis sokáig időzött náluk, a kis Gussyt a térdére ültette, és Elizabeth végül félénken saját gyermekei felől tudakozódott. Az úriember kijelentette, nem hiszi, hogy komoly bajról van szó, de gyakorta betegek, így hőn vágyik rá, hogy viszontlássa őket. Sikerült egészen fesztelenül elbeszélgetniük, amíg végül a társaság feloszlott, s Purvis kénytelen volt búcsút venni tőlük, hogy az éjszakát a Csillag fogadóban töltse. Elizabeth mélyet sóhajtott. – Nos, túl vagyok rajta, s végül is örülök, hogy találkoztam vele. Úgy érzem, lezártam magamban az egész dolgot. Másnap azonban Emma úgy vette észre, hogy nővérének mégsem sikerült elfelejtenie Purvist. Az úriember visszatért, hogy tiszteletét tegye, mielőtt ellovagol, egy félórát beszélgettek, s amikor végül elment, Elizabeth egyfolytában csak róla beszélt. Azon tűnődött, vajon miért jött el, ahelyett, hogy egyenesen hazasietett volna, végül kijelentette, hogy valóban sokkal idősebbnek látszik. Dél felé járt az idő, a szalonban foglalatoskodtak, miközben Augusta a földön játszott néhány színes anyagdarabkával, s a kis cseléd egy jókora pecséttel ellátott levelet hozott be. – Bizonyára Robertnek szól. Nem, nekem címezték – állapította meg Emma. – Nos, ez az Osborne-ok pecsétje, de nem tudom, miért ír bármelyik családtag is nekem. – Nyisd csak ki! – biztatta Elizabeth mohó kíváncsisággal. Emma így is tett, majd olvasni kezdte: TISZTELT HÖLGYEM! Bizonyára meglepi, hogy tiszteletem kívánom tenni fivérénél, de Musgrave szerint Kegyed azt állította, hogy nincs udvarlója.
Kérem, fogadja el tisztességes házassági ajánlatomat. Miss Emma, Kegyed a legcsinosabb teremtés, akit valaha is láttam, s jóllehet barátaim őrültnek tartanak, elhatároztam, hogy nőül veszem. Van szerencsém csütörtökön fivére házába látogatni, kérem, addig is intézkedjék az esküvői ruhával és minden egyébbel kapcsolatban. Maradok, hölgyem, alázatos szolgája, OSBORNE Ne aggódjék az édesanyám miatt, ugyanis özvegyi jogon biztosított házába költözik. – Nem gondolja komolyan, nem, lehetetlen, hogy komolyan gondolja! – kiáltotta Emma, ahogy befejezte a levelet. Újra és újra átfutotta. Nem kétséges, csakugyan házassági ajánlatot kapott. Elizabeth oly hitetlenkedve hallgatta, hogy Emma kénytelen volt megmutatni neki a levelet, de máris haragra gerjedt, hogy a fiatalember magától értetődőnek tartja, hogy elfogadja ajánlatát, mi több, értésére adja, hogy a barátaival róla beszélgetett, akik megvetően nyilatkoztak személyéről. – Lord Osborne-nak valóban feltett szándéka a házasság – állapította meg Elizabeth megilletődve. – Nos, mily pompás frigy, soha nem hallottam még ehhez foghatót! Remélem, azért láthatlak néha, Emma. Ó, és az anyja! Hol van ez az özvegyi jogon biztosított ház? Feltehetően kétszer akkora, mint a miénk. – A park végében, mégis kellően közel, hogy a lady viszályt szíthasson. De ne is törődj vele, Elizabeth, hisz eltökéltem, hogy nem kívánok kapcsolatba kerülni a családdal. Ekkor sajnálatos módon belépett Mrs. Robert Watson, és Elizabeth tüstént elújságolta neki a nagyszerű hírt, miszerint legifjabb húga elfogadott egy házassági ajánlatot – nem kisebb személyiségtől, mint magától a lordtól –, majd kijelentette, úgy véli, egyikük számára sem engedélyezett majd, hogy meglátogassák Emmát, ha a kastélyban fog lakni. Jane felkiáltott:
– Képtelenség! – Majd kitépte a levelet Elizabeth kezéből, de miután elolvasta, szemlátomást elképedt. – Lehetséges volna, hogy valóban ezt akarja? Biztos benne, hogy nem tréfál? Nos, Emma, ez a legnagyszerűbb dolog, ami családdal valaha is megesett! Mily váratlan szerencse! Azonnal le kell ülnie, és írnia kell neki, mielőtt még meggondolja magát. S ha a lord eljön… még soha nem láttam vendégül lordot… megyek, és kerítek is két pulykát… Emma, azt kívánva, bárcsak titokban olvashatta volna el a levelet, közbeszólt: – Kérem, ne fáradjon, Jane! Nem megyek hozzá Lord Osbornehoz. – Nem megy hozzá! Micsoda beszéd, maga oktalan leány! Tudja meg, hogy igenis hozzá kell mennie! Biztosíthatom, kevés vagyontalan leány számíthat akár félig ilyen nagyszerű ajánlatra is! Nos, mindenki elképed majd, ha meghallja, mily rendkívüli szerencse érte! – Ez az ember ostoba és közönséges. Feleannyira sem tartom úriembernek, mint… mint sok más férfit, jóval szerényebb jövedelemmel. Kérem, nézze meg még egyszer a levelét, Jane. Csakugyan azt gondolja, hogy úgy fejezi ki magát, mint egy értelmes ember? – Nem hiszem, hogy el kéne utasítanod, Emma – vetette közbe Elizabeth döbbenten. – Soha nem kapsz még egy ilyen ajánlatot. – Majd csak megleszek nélküle is – felelte Emma. – Mivel nem szeretem, és nem is tisztelem Lord Osborne-t, tökéletesen meg vagyok győződve róla, hogy esztelenség volna hozzámenni. Nem is ismer; ez a házassági ajánlat is csak egyike különös szeszélyeinek. A nap nagy részében is csak vitatkoztak, s mihelyt Robert hazaérkezett, Jane rázúdította az egész történetet. Emma számára véget ért a béke a házban, hisz rokonai egymás után intéztek támadást ellene, s mindegyikük arra buzdította, hogy ne utasítsa el balgamód e nagyszerű lehetőséget. Amikor Robert látta, hogy húga elhatározása végleges, egészen dühbe gurult.
– Nincs másik úriember a dologban, ugyebár? Bizonyosan hallottam volna róla. – Nem, nincs másik úriember – felelte Emma. – Akkor nem értem. Nem maradsz egész életedben ilyen szép, Emma; még három-négy év, és oda viruló ifjúságod. Őszintén megmondom, kisasszony, nincs sok fiatalember Croydonban – még kevésbé a lordok házában –, aki arról álmodozna, hogy nőül vesz téged, egy árva garas nélkül. Attól tartok, igencsak makacs és oktalan leány vagy. – És módfelett hálátlan is – tette hozzá Jane –, hisz még a betevő falatot is a fivérétől és tőlem kapja. Kötelessége, hogy oly előnyös frigyet kössön, amilyet csak tud. Sőt, bármilyen frigyet, akár egy olyan vénemberrel is, mint dr. Harding, ráadásul ez a lord meglehetősen fiatal, ahogy állítja, Emma. – De nem találkozott még vele, Jane – tiltakozott Emma. – Lord Osborne unalmas és ostoba… – Ez nem fontos – jegyezte meg Robert. – A családodra is gondolnod kell, Emma, nem csupán önmagádra. Nos, elvihetnéd magaddal Margaretet is a kastélyba, ahol, merem állítani, találnál is férjet neki, de mindnyájunknak igen jót tenne, ha te lennél Lady Osborne. Sam, akiért láthatóan rajongsz, kétségkívül jobb álláshoz jutna, és a kis Augustát is befogadná az előkelő társaság, amikor idősebb lesz. Kínosan érintene, ha nem mutatnál több tiszteletet a véleményem iránt, hisz én jártasabb vagyok a világ dolgaiban, mint te. Emma látta, hogy mindenki ellene fordult. Csupán Elizabeth jegyezte meg aztán csendesen, némi tűnődés után, hogy ha Emma csakugyan idegenkedik Lord Osborne-tól, talán nem kellene hozzámennie, hisz aligha valószínű, hogy jól végződnek a házasságok az alacsony rangúak és a nemesek között, s végül is meglehet, hogy a fiatalember hóbortos kissé. Robert ingerülten elhallgattatta nővérét, és Emma láthatta, mily kevéssé vannak tekintettel Elizabethre fivérük házában. Némi ízelítőt kapott abból, mi várhat reá, ha nem engedelmeskedik Robert akaratának. Végül megígérte, hogy még fontolóra veszi az ajánlatot, s csak másnap válaszol Lord Osborne-nak, miután mindent alaposan
végiggondolt. Korán felment a szobájába, de Margaret kisvártatva követte. – Nagyon buta vagy, Emma. Én bizony hozzámennék a lordhoz, annak ellenére, hogy még egy árva szót sem beszéltem vele, de kifejezetten jóképűnek és gazdagnak tartom, mi több, nagyon szeretnélek meglátogatni. – Emma jól tudta, hogy nővére másra sem tud gondolni, csak Tom Musgrave-re és a bálokra az Osborne-kastélyban. Miután Margaret végül álomba szenderült, Emma sok dolgon eltűnődött. Csaknem a fél éjszakát ébren töltötte, s még hallotta, hogy a croydoni templom órája elüti a hármat. Bár az első pillanattól biztos volt érzéseiben, mégis azt kérdezte önmagától, vajon helyesen teszi-e, hogy visszautasítja e nagyszerű ajánlatot? Eszébe jutottak tulajdon szavai: „Nem szabad arra számítanunk, hogy mindegyikünk külön-külön szerencsés lesz. Egy családtag szerencséje az egész családra kihat”. Ha elfogadná Lord Osborne ajánlatát, talán tehetne valamit nővérei és Sam érdekében; az a mellékes körülmény nem is fontos, hogy ő maga boldogtalan lesz. A másik lehetősége az, hogy alighanem élete végéig fivére házában marad, ahol minden pillanatban érezheti alárendeltségét, és része lehet további civakodásokban is, hisz biztosra vette, hogy Jane és Robert nem fog egyhamar megbocsátani neki. Miközben Margaret hortyogását hallgatta, Croydon hátrányain töprengett; maga elé idézte az Osborne-kastély tágas termeit és gyönyörű parkját, melyeknek mind az úrnője lehetne, ha akarná. Még halványan el is mosolyodott a gondolatra, hogy Lady Osborne mennyire meglepődne, és dühbe gurulna. De aztán visszaemlékezett legutolsó találkozásukra; a lady éktelen haragjára Mr. Howarddal való barátsága miatt, s beleborzongott, látván, hogy mibe egyezett majdnem bele. Nem, ez szörnyű volna. Nem lenne helyes és tisztességes a részéről, ha hozzámenne egy férfihoz, amikor egy másikat szeret – egy másikat, akivel minduntalan találkozna, ha az Osbornekastélyba költözne. Nem tudná rávenni magát, hogy bármilyen vonzalmat is érezzen Lord Osborne iránt, ha egyfolytában ott látná maga előtt Mr. Howardot. És képtelen volna színlelni; a lord
egykettőre rájönne, hogy őt nem sokra becsüli. Hiába a vagyon, a rang, és hiába szabadulna meg a reá váró mindennapos gondoktól, ha a lordot nem tudja elfogadni. Másnap eltökélten ébredt. Reggeli után Robert munkába indult, Jane pedig így szólt hozzá: – Most azonnal írnia kell a lordnak, Emma. Már így is épp elég ideig halogatta. A leány leült az íróasztalhoz a szalonban. Most döntök a jövőmről, gondolta magában. Egy ideig mozdulatlanul ült, majd lassan írni kezdett: TISZTELT LORD OSBORNE! Sajnálattal… Ekkor hirtelen lódobogás hangja hallatszott az utcáról. Emma elejtette a tollat, felnézett, majd az ablakhoz sietett. Mr. Howard állt meg kancájával Robert háza előtt.
Tizenharmadik fejezet Talán könnyebb elképzelni, mint leírni az ifjú hölgy érzéseit, midőn a férfi, aki napok óta betöltötte minden gondolatát, s akiről nem remélte, hogy valaha is viszontlátja, most váratlanul betoppant. Emma érezte, elakad a lélegzete; a levelet ott is hagyta az asztalon, s többé nem foglalkozott vele. Mr. Howard bizonyára hallott Lady Osborne goromba viselkedéséről, s eljött, hogy a bocsánatát kérje; vagy talán arról szeretett volna megbizonyosodni, hogy Emma épségben megérkezett fivére házába. A leány erőt vett magán; az a legvalószínűbb, hogy az úriembernek nem volt különösebb célja a látogatással. Emma nem tudta, vajon Elizabeth Margaret értésére adta-e, hogy maradjon távol, mindenesetre Mr. Howardot bejelentették, majd bevezették, és a leány kettesben találta magát a vendéggel. Eléje sietett, és illendően köszöntötte. A lelkész kimerültnek tűnt, s Emma még soha nem látta ennyire lehangoltnak, de mint mindig, most is minden feszélyezettség nélkül kezdtek el beszélgetni. – Jól van Mrs. Blake? És a gyermekek? Igen, mindenki jól van, de nem sokat látta őket, ugyanis az elmúlt időszakban gyakorta utazgatott Oxford és Surrey között. – És hogy van Mr. Murray? Életben van még? – Nem, egy nappal azután meghalt, hogy megérkeztem Oxfordba. Az egyik legrégibb barátom volt, egy évvel volt fiatalabb nálam. – Felkelt a helyéről, és izgatottan fel-alá járkált a szobában. Emma szintén felállt. – Épp a temetésről tartottam hazafelé, amikor váratlanul találkoztam Tom Musgrave-vel a Broad Streeten. Segítettem neki visszajutni a fogadóba, mert
részeg volt… – Szemlátomást kissé nehezére esett folytatni, Emma azonban hallgatott. – Röviden – bökte ki végül Mr. Howard –, elsőként arról értesültem Musgrave-től, és tudom, hogy igaz… nos, azt tudtam meg tőle, hogy Lord Osborne házassági ajánlatot tett kegyednek. Emma arcába szökött a vér; szeme tüstént a levélre tapadt, mely még mindig ott árválkodott íróasztalán, s Mr. Howardé is követte. – Igen. Épp most készültem válaszolni neki. – Ó, hála Istennek, akkor tehát még nem állapodtak meg! – Majd jóval nyugodtabban folytatta: – Miss Emma, ez a kegyed döntése; talán fontoskodó alaknak tart, s ha netán kipenderítene az ajtón, mert beleártom magam a dolgaiba, úgy nem is csodálkoznék, de… – Soha nem tennék ilyet – felelte Emma. – Akkor, kérem, hallgasson meg, mielőtt végérvényesen elhatározná magát. Tudom, hogy ez egy pompás frigy a világ szemében, s hogy a kegyed barátai egyre csak unszolják, hogy fogadja el, de… Nos, ki kell mondanom, amit gondolok. – Egy pillanatig hallgatott, majd hirtelen kibuggyant belőle: – Lord Osborne nem méltó kegyedhez! Emma elámult Mr. Howard hevességén, s nem tudta, mit feleljen. – Tudja, hogy én voltam Lord Osborne tanítója, és hogy ő aztán három évet töltött Oxfordban anélkül, hogy végül egyetemi képesítést szerzett volna? –kérdezte Mr. Howard. – Igen, tudom. – El kell mondanom kegyednek, hogy ez idő alatt megismerkedett egy fiatal nővel, Miss Tate-tel, aki a fogadós leánya volt. A lord megszöktette otthonról, s kapcsolatuk aztán évekig tartott. Két gyermeke született tőle. – Ó, erről nem tudtam – jegyezte meg Emma. – Természetes, hogy nem. Én sem tudtam róla, amíg Musgrave be nem vallotta, ami, felteszem, aligha történt volna meg, ha Tom nem lett volna részeg. Elment Oxfordba, hogy elrendezze az ügyet a szegény leánnyal, igazság szerint, hogy kifizesse és elküldje.
Lord Osborne torkig volt már vele, mesélte Tom, és kegyedet szerette volna, azaz, akarta nőül venni. – Biztos benne, hogy ez igaz? – Igen. Az első dolgom az volt, hogy meglátogattam a fiatal nőt és családját. A leány egészen megtörtnek látszott. Elmondta, hogy a lord házasságot ígért neki, amint betölti a huszonötödik esztendejét, és szabadon rendelkezhet önmagával. A lordnak azonban természetesen nem voltak ilyen szándékai. Aztán visszalovagoltam Wicksteadbe, és felmentem hozzá a kastélyba. – Mi a véleménye Lady Osborne-nak? – kérdezte Emma, hirtelen megrettenve. – Nem kérdeztem. Csak Lord Osborne-nal beszéltem. Ő…, nos, Miss Emma, azt hiszem, szükségtelen elismételnem beszélgetésünket. Mondtam neki, úgy vélem, épp itt az ideje, hogy nőül vegye, s bárhogy vélekedjenek is barátai vagy családtagjai, ez a legfontosabb kötelessége gyermekeivel szemben, akiknek életet adott. A lord csak nevetett, és kijelentette, sokkal jobban megfelel nekik saját társadalmi rangjuk, s inkább gratuláljak neki, hogy megszabadulván a szeretőjétől, elvesz egy erényes ifjú hölgyet – kegyedet. Láthatóan szemernyi kétsége sem volt afelől, ahogy Musgrave-nek sem, hogy kegyed nőül fog menni hozzá. –Én… – Ilyenformán közöltem vele, hogy ha ő nem tájékoztatja kegyedet, majd megteszem én. Erre azt mondta, hogy vigyen el az ördög, s azt is, hogy bármelyik pillanatban várja a kegyed levelét, melyben elfogadja házassági ajánlatát. Igen rossz hangulatban váltunk el egymástól, és…, nos, Emma… Miss Watson, azért jöttem, hogy beszéljek kegyeddel. Most már tudja az egész históriát, innentől kegyed dönt. A kis szobában izgatottan fel-alá járkálva Mr. Howard végül Emmától alig egy lépésnyire állt meg; a leány érezte, hogy egészen közel vannak egymáshoz, haja szinte hozzáért az úriember kabátujjához. Mindketten hátraléptek, s Emma ebben a pillanatban észrevette, hogy Jane kinyitja a kertkaput, s tudta, hogy már nem sokáig maradhatnak kettesben. Megpróbálta megőrizni nyugalmát, és visszasétált íróasztalához: \
– Nem lett volna szabad hinnie neki, Mr. Howard; soha nem ígértem meg semmit. Nézze – azzal becsúsztatta a levelet a férfi kezébe –, már az ön érkezése előtt eldöntöttem, hogy visszautasítom Lord Osborne ajánlatát. Mr. Howard arca felderült, s láthatóan válaszolni akart, de mielőtt bármit is mondhatott volna, Jane fontoskodva belépett, túláradó szívélyességgel üdvözölte a vendéget, s kijelentette, hogy nagyon is jól emlékszik reá. Oly sokáig áradozott, hogy Emma újra nyugodtabban lélegezhetett, majd hallotta, amint Jane meghívja vacsorára Mr. Howardot, hozzátéve, hogy a férje is örömmel találkozna vele. – Nagyon kedves öntől, Mrs. Watson – felelte Mr. Howard –, de attól tartok, azonnal indulnom kell; megígértem a nővéremnek, hogy még sötétedés előtt hazaérek, és az egyházközséget is sajnálatos módon elhanyagoltam a múlt héten. Kérem, adja át üdvözletem az egész családnak; viszontlátásra, Miss Emma. Egy gyors kézszorítás, és már ott sem volt; Emma nézte, amint Jane az ajtóhoz kíséri, majd ráeszmélt, hogy a férfi csendesen a zsebébe süllyesztette a levelet, és magával vitte. A leány nekitámaszkodott a falnak, s túlságosan is felkavarták a történtek, hogy gondolkodni tudjon, miközben attól rettegett, hogy Jane majd kérdezgetni fogja. De sógornője figyelmét már a szakácsnő kötötte le, ilyenformán tehát Emmát békén hagyták. Azonmód asztalhoz is ült, s félreérthetetlen hangú elutasító levelet írt Lord Osborne-nak, majd elvitte a postahivatalba, és feladta.
Tizennegyedik fejezet – Nos, Emma – jegyezte meg sógornője, amikor a leány visszaérkezett –, most már értem, miért nem lehetett rábírni, hogy elfogadja a lord ajánlatát. Ó, maga kis huncut! Biztosra veszem, hogy már akkor elrendezte a dolgot, amikor Wicksteadben volt. Mr. Howard kellemes megjelenésű úriember, drágám; teljes szívemből gratulálok. Ó, mit számít a pénz, ha az ember szerelmes? S végül is, feltételezem, van annyi jövedelme, melyből ketten is megélhetnek. – Nem vagyok eljegyezve Mr. Howarddal, Jane – jelentette ki Emma komolyan. – Nem, valóban nem, hisz nem a megfelelő pillanatban jöttem, nemdebár? De bizonyosan visszajön. Margaret eszét veszti majd a féltékenységtől, hisz idősebb önnél, de ha férjet akar szerezni magának, bizony jobban teszi, ha szeretetre méltóbban viselkedik. Már belefáradtam a zsörtölődésébe. Az igazat megvallva, Mr. Howard tüstént elnyerte Jane tetszését; vonzó külseje, kellemes modora és Emma iránt tanúsított nyilvánvaló érdeklődése meggyőzte arról, hogy ő a megfelelő személy, aki leveszi majd válláról sógornője gondját. A leány nővérei ugyancsak meg voltak győződve róla, hogy Mr. Howard gyengéd érzéseket táplál iránta, s ha még nincsenek is eljegyezve, hamarosan sor kerül rá. Robert kevésbé volt derűlátó, midőn Jane a vacsoránál beszámolt neki a nap eseményeiről. – Ó, maguk, nők mindenben szerelmi történetet látnak! Én most is azt mondom, hogy Emma részéről ostobaság volt visszautasítani egy ilyen nagyszerű ajánlatot. Howard igen derék ember; egyszer-
kétszer találkoztam vele, de mindent figyelembe véve mégiscsak egy egyszerű lelkész. – Ön másképp látja őt, mint én, Robert – felelte a felesége. – Szeretem, ha egy férfi magas, és igéző barna szeme van; bizony magam is el lennék ragadtatva tőle, ha nem volnék férjes asszony, drágám. Az egyetlen dolog, ami nem tetszik benne, hogy nincs rizspor a haján, de Emma kétségkívül ráveszi majd, hogy kicsinosítsa magát, mihelyt egybekeltek. Robertre nem voltak hatással szavai. – Attól, hogy Emma vonzódik Howardhoz, még merő ostobaság visszautasítani egy férfit, aki tízszer előkelőbb nála. Még nem tett Emmának ajánlatot, ugyebár? Nem, úgy gondolom, még nem. Aztán még úgy is végezheti, hogy nem lesz férje egyáltalán, és sajnálhatja, hogy kikosarazta a lordot, aki pedig annyi mindent tehetett volna a családunkért. Nos, Penelope menyegzője legalább meglesz a jövő héten, így már csak három hajadon húgom marad. Ha tehetné, vajon melyik férfi választana leánytestvért magának? Robert szavai korántsem tűntek kellemesnek Emma számára, de továbbra is csendesen, mégis határozottan azt hangoztatta, hogy Mr. Howard csupán azért jött, mert szeretett volna megbizonyosodni afelől, hogy ő épségben megérkezett Croydonba, és tiszteletét akarta tenni a családjánál. Eldöntötte, nem mondja el nekik, amit a lelkész Lord Osborne-ról mesélt, hisz nem az ő titka volt, s bár a hír megdöbbentette, mégsem rázta meg különösebben, mivel soha nem volt nagy véleménnyel a fiatalemberről. Attól félt, ha Robert tudná, azt mondaná neki, hogy ne törődjék vele. De nagy erőfeszítésébe került, hogy nyugodt tudjon maradni, amikor Jane és Elizabeth megjegyezte – a szíve legmélyén ő maga is érezte –, hogy Mr. Howard nyilvánvalóan őnála akarta tiszteletét tenni. Eszébe jutott, amikor a férfi erősen megszorította a kezét, és kapkodva azt mondta neki búcsúzóul: „Viszontlátásra, Miss Emma”. A leány nem tudta elfelejteni Lady Osborne viselkedését, és eldöntötte, hogy ha Mr. Howard szóba hozza, beszámol neki a lady gorombaságáról. Minél tovább gondolkodott azonban rajta,
annál inkább meg volt győződve róla, hogy a két család nem élhet tovább ugyanabban az egyházközségben; a Mr. Howard és Lord Osborne között kialakult viszály lehetetlenné tesz minden további kapcsolatot. De Mr. Howard mégsem mondhat le a wicksteadi életről, hisz nem csupán magára kell gondolnia, s Emma a lelkész lehetőségeit fontolgatta. Egyre csak azon tűnődött, mihez kezdhetne Mr. Howard, s időnként úgy érezte, nincs más választása, mint hogy egy oxfordi kollégiumban öregszik meg, minden vagyonával nővérét és gyermekeit támogatva. Két nap telt el csendesen, de a harmadikon, nem sokkal azután, hogy Robert igen zord ábrázattal munkába indult, egy elegáns hintó állt meg a ház előtt, s Tom Musgrave szállt ki belőle. Haja frissen volt rizsporozva, s egész megjelenése azt sugallta, biztosra veszi, hogy bárhová is megy, mindenütt szívesen fogadják. Ezúttal Jane is otthon volt, és szívélyesen fogadta a látogatót. Margaret láthatóan szinte magánkívül volt az örömtől, s a fiatalember a zavar legcsekélyebb jele nélkül üdvözölte őket; nyilvánvalóan már rég elfelejtette, milyen állapotban volt legutóbbi találkozásukkor. Miután egy ideig társalogtak, Tom Jane-hez fordult, és rendkívül udvariasan megkérdezte: – Megengedné, asszonyom, hogy néhány percig négyszemközt beszélhessek Miss Emma Watsonnal? Jane lázas izgalommal egyezett bele, s a három idősebb hölgy elhagyta a szobát. Emma észrevette, hogy mind azt hiszik, a fiatalember leánykérőbe jött hozzá, s Margaretnek egyáltalán nincs ínyére a dolog. Ami őt magát illette, egy pillanatig sem aggódott. A minap szinte elalélt, amikor kettesben maradt Mr. Howarddal, de úgy gondolta, Tom Musgrave-vel jól elboldogul majd. Újra helyet foglalt, aztán megkérte, árulja el jövetele okát. Tom hümmögött. – Nos, Miss Emma, remélem, tudja, miért vagyok itt? – A legkevésbé sem, uram. – Nos, Lord Osborne megkapta a kegyed levelét, melyben visszautasítja házassági ajánlatát. Igencsak meglepődött, ahogy mindenki más is a kastélyban. Bármennyire is tisztelik a családját, Miss Emma, elgondolni sem tudják, hogy egy vagyontalan leány
miért mond nemet egy lordnak. Kegyed is bizonyára tisztában van vele, hogy ez egy nagyszerű ajánlat; sok londoni hölgy ég a vágytól, hogy megszerezze magának Lord Osborne-t. – Sajnálom, ha bárkinek is fájdalmat okoztam, de bizonyos vagyok benne, hogy őlordságát egykettőre megvigasztalja majd az ön által említett londoni hölgyek egyike. Meggyőződésem, hogy a lord és én nem illünk össze. – De mi a baj, Miss Emma? Osborne azt hiszi, hogy kegyed az édesanyjától tart, de úgy gondolja, már említést tett róla, hogy őladységét özvegyi jogon biztosított házába költözteti, mihelyt létrejött a frigy. – A lord édesanyjával semmi dolgom, Mr. Musgrave. – Ó, tudja, ez nem egészen igaz, mert történetesen értesültem róla, hogy önök közt komoly nézeteltérés volt. – Emma elképedve hallgatott. – A lady maga a megtestesült kedvesség, ha a dolgok az ő elképzelései szerint alakulnak, de szűk körben bizony megmutatkozik ördögi természete. Láttam már néhányszor megharagudni a leányára vagy a cselédségre – jaj! Nos, lehet, hogy azt hiszi, Miss Emma, hogy senki nem vette észre önöket, pedig jó néhány ablak van a keleti oldalon, így a házvezetőnő meglátta, hogy őladysége kegyed felé tart, majd megáll, és a mozdulataiból kivette, hogy veszekszik, jóllehet egy árva szót sem hallott az egészből. S úgy tudom, az egyik kertész ugyanezen a napon hallott két hölgyet, akik hangosabban beszéltek a kelleténél. – Én nem beszéltem hangosabban! – kiáltotta Emma. – Persze hogy nem – csitította Tom –, de nem hibáztatom, ha megijedt; Lady Osborne félelmetes hölgy. Mindezt csak azért említem, hogy bizonyítsam, szinte mindenről tudok, ami abban a házban történik. Nos, Osborne és én összedugtuk a fejünket, és rájöttünk, a lady bizonnyal felszólította kegyedet, hogy tartsa távol magát a fiától. Úgy látszik, nem vette észre, hogy a fia már nagykorú. Úgy tudom, kegyed még aznap elhagyta Wicksteadet, hogy ne is lássa többé. – Azért távoztam, mert a fivérem értem jött, de igazán, Mr. Musgrave…
– Azért jöttem, Miss Emma, hogy közöljem, az idős hölgy nem jelenthet akadályt, mert jóval messzebbre megy az özvegyi háznál. Igazság szerint a lady már megállapodott Howarddal. Mondtam, hogy gyengéd érzéseket táplál iránta, nemdebár? Néhány hét múlva csendesen megesküsznek, hogy megkíméljék magukat a rokonok kellemetlen megjegyzéseitől, majd a lady elviszi Howardot a Wimpole Streetre, és bemutatja néhány londoni előkelőségnek, hogy kanonoki vagy püspöki állást szerezhessen neki – ahogy Lady Osborne mondja, legkésőbb egy év múlva püspök válhat belőle. Jómagam nemigen örülnék az efféle állásnak – vallotta be Tom őszintén –, de ahány ember, annyi ízlés. Nos, összefoglalva, évente csak egyszer-kétszer kellene találkoznia a ladyvel, Miss Emma, s addigra már kegyed lenne Lady Osborne, ilyenformán akár semmibe is veheti a hölgyet, ha úgy tetszik. – Biztos benne, hogy már megállapodtak? – Igen, egészen biztos. Már találkoztam is azzal az emberrel, aki megkapja a lelkészséget, ugyanis a kastélyban vacsorázott szerdán. Csak azt nem tudom, mi lesz Howard nővérével és gyermekeivel. Felteszem, a fiúk iskolába mennek, és Mrs. Blake alighanem kap valahol egy kis házat, ugyanis őladysége nem akarja, hogy en famille éljen vele. És most, drága Miss Emma, mit mond a barátom ajánlatára? Vívódása közben Emma hirtelen megvetést érzett Lord Osborne iránt, aki hiábavalóan unszolja, hogy fogadja el házassági ajánlatát, de Tom iránt is, aki szemlátomást bármilyen alantas szolgálatra kész, hogy a gazdagabb férfi kegyeibe férkőzzék. Felemelkedett helyéről. – Csak azt mondhatom, amit korábban is, uram, nincs más hozzáfűznivalóm. És most, kérem, bocsásson meg. Azzal elindult az ajtó felé, de Tom félúton megállította. – De… igazán, Miss Emma, kegyed soha nem hallott a törvénytelen gyermekekről, ugyebár? Mert nincs olyan értelmes leány, aki… Emma szó nélkül elment mellette, majd a szobájába sietett. Szerencsére nem találta ott Margaretet, így magára zárta az ajtót, és keserves sírásra fakadt.
Tizenötödik fejezet Emma kínzóbb fájdalmat érzett, mint akkor, amikor a parkban Lady Osborne sértésekkel halmozta el. Tehát, ami egykor csupán fenyegető veszélynek tűnt, mára bizonyossággá vált: a lady hozzámegy Mr. Howardhoz. Szeretett volna, de nem tudott kételkedni Tom Musgrave szavaiban, hisz bizalmas kapcsolatban áll az Osborne családdal, és tudja, mit beszél. De a kiváló képességekkel megáldott, józan ítéletű Mr. Howard miért kel egybe egy ilyen nővel? Fájdalom, Emmának ismét eszébe jutott, hogy a férfi Lady Osborne jellemének csupán az egyik oldalát ismeri. A lady elbűvölő modora (azokkal szemben, akiknek tetszeni akart) és szépsége, mely ugyan nem viruló ifjúságából fakadt, éppúgy elkápráztathatta a férfit, mint oly sok mást őelőtte. Mi több, Mr. Howardnak nem csupán saját érdekeit kell figyelembe vennie, hanem Mrs. Blake és gyermekei jólétét is, s ki tudja, talán e házasságot találja a legokosabb, legkörültekintőbb lépésnek. Mr. Howard csupán három napja beszélt vele, s akkor szavaiból és mozdulataiból Emma szinte, nem, egészen biztosra vette, hogy a férfi vonzalmat érez iránta. Ám lehet, hogy szereti, és más körülmények között talán feleségül kívánta volna venni, mégis úgy gondolta, nem bölcs dolog bármilyen közelebbi kapcsolatba is kerülnie a leánnyal. Mr. Howard meg akarta óvni attól, hogy összekösse életét Lord Osborne-nal, ami nyilvánvalóan boldogtalanságot hozott volna Emma számára, de gondosan ügyelt arra, nehogy valaha is viszontlássa. Ha ő nőül ment volna Lady Osborne fiához, bizonyára gyakorta találkoztak volna, amit a lelkész nem tudott volna elviselni.
Emma hallotta, amint valaki felfelé jön a lépcsőn, és megrettent; gyötrelmei közepette senkivel sem kívánt találkozni a családból. De csak Elizabeth volt az. – Drága Emmám – szólította meg nővére lihegve –, ne jöjj még le; Jane dühös, mert már azt hitte, hogy Mr. Howard téged akar feleségül venni, és nem őladységét. – Honnan tudja? – kérdezte Emma halkan. – Nos, tudod, az elülső folyosóról minden szót hallani, ami a szalonban elhangzik. Jane tüstént odaállt, mihelyt becsuktad az ajtót, és mindenről értesült. Bizony egyáltalán nem volt szép dolog a részéről, de ez mégiscsak az ő háza, és én mit tehettem volna? Tudod, először azt remélte, Mr. Howard azért jött, hogy házassági ajánlatot tegyen neked, aztán meg azt, hogy Tom Musgrave érkezett ezzel a céllal, s most úgy tűnik, senkihez sem mégy férjhez. – Nem, Eliza, azt hiszem, valóban nem. – Ó, te szegény leány – mondta Elizabeth, gyengéden átölelve húgát. – Remélem azért, hogy ez nem igaz, ugyanis nagyon megkedveltem Mr. Howardot, de bizonyára elment az esze, ha Lady Osborne-t választja helyetted. Micsoda viselkedés ez egy ötvenéves nő részéről! Sokkal jobban tenné, ha hasznos dolgoknak szentelné magát. Emma nem tudta elképzelni, hogy Lady Osborne bármikor is hasznos dolgoknak szentelné magát, de igyekezett mosolyogni. – És úgy tűnik, a lordot sem fogod megszerezni – folytatta Elizabeth, előhúzva a zsebkendőjét. – Nos, talán így a legjobb. Bizonyos vagyok benne, hogy Lady Osborne anyósként igencsak megkeserítené a napjaidat. De Emma, azért jöttem, hogy óvatosságra intselek, ugyanis Jane bármelyik pillanatban itt lehet. Már akkor beszélni akart veled, amikor Tom Musgrave elment, de Gussy történetesen épp elesett, megsértette a lábát, és még mindig pityereg. És valóban, Emma fülét hirtelen gyerrneksírás ütötte meg, mely eddig elkerülte a figyelmét. A leány megtörölte a szemét, s nem sokkal később Jane csakugyan fel is jött hozzá éktelen haragjában.
– Nos, kisasszony, remélem, tudja, mit tesz, mert én semmit sem értek az egészből. Ezek a fiatalemberek levelet írnak, látogatóba jönnek, és még sincs semmiféle eljegyzés! Nem tudom, kinek a házassági ajánlatára vár, hacsak nem valamelyik hercegére, hisz láthatólag túlságosan is büszke, hogy alább adja. Csak azért, mert törvénytelen gyermekei vannak? Ó, igen, Mr. Musgrave tájékoztatott róla. Biztosíthatom, ha Lord Osborne-nak négy lenne kettő helyett, az sem tartozna önre! Az a kötelessége, hogy a lehetőségeihez képest előnyös házasságot kössön, ahelyett, hogy rajtam és fivérén élősködik! Nos, ki az ördög az már megint? Mindnyájan kinéztek az ablakon, és egy ismeretlen hintót láttak megállni a ház előtt. Nem sokkal később Penelope szállt ki belőle, egy cseléd kíséretében. Jane leszaladt, hogy fogadja őket. Emma és Elizabeth igencsak meglepődött, hisz utazóládákat cipeltek be, a kocsis távozáshoz készülődött, nővérükön pedig egyáltalán nem látszott, hogy házasságkötésre készülne. Ott állt a temérdek csomagjával, s rendkívül bánatosnak tűnt. – Jóságos ég, Emma – kiáltotta Elizabeth –, csak nem bontotta fel dr. Harding az eljegyzést? Mindig is tartottam tőle. Lementek a lépcsőn, s Penelope-ot az előcsarnokban találták, körbevéve utazóládákkal, keserves sírás közepette. Margaret mellette állt, de nem próbálta vigasztalni. – Hol van dr. Harding? – kérdezte meghökkenve Jane. – Dr. Harding meghalt! Egy asztmás roham vitte el kedden, rövid szenvedés után. Soha nem fogom kiheverni! Be kell fogadnia, Jane, nincs más otthonom! – Azzal még mindig zokogva belevetette magát megdöbbent sógornője karjaiba. Jane teáért csengetett, Elizabeth pedig betámogatta húgát a szalonba, lefektette a pamlagra, és adott neki néhány csepp nyugtató levendulát. Emma még soha nem csodálta úgy nővérét, mint most, midőn látta, mily gyöngéden ápolja Penelope-ot, aki nélkül Elizabeth már évek óta férjes asszony lehetne. A múltat már nyilvánvalóan elfeledve, aggódva szólt húgához: – Csitt, drága Penny, tudom, hogy erősen bánkódsz, de megbetegíted magad, ha ennyire zokogsz.
Penelope azonban továbbra is sírt, ráadásul oly hangosan, hogy megijesztette a kis Augustát, és egyre csak azt panaszolta, hogy nincs nála szerencsétlenebb teremtés az egész földkerekségen. – Ha csak egy héttel később történt volna! Akkor Mrs. Harding lehettem volna, és kipenderíthettem volna azt a rosszindulatú némbert, azt a Louisa Monksot a házból! Most azonban az övé lett minden, és ahelyett, hogy megesne rajtam a szíve, inkább lármásan visszaköveteli tőlem azt a néhány, dr. Hardingtól kapott ékszert, melyről azt állítja, hogy őt illeti, de eltökéltem, hogy soha nem lesz az övé. – Nem hiszem, hogy megteheted, Pen – vetette közbe Robert, aki közben hazaérkezett, és most ott ácsorgott mellette csalódott ábrázattal. – Ha dr. Harding vette neked, úgy a tiéd lehetne, ha azonban az édesanyja ékszerei, akkor, úgy vélem, csakugyan a leányát illetik meg jog szerint. – Csupán egy smaragdgyűrűről van szó – felelte Penelope, könnyeit belehullajtva a teáscsészéjébe –, meg két-három értéktelen aranyláncról. Ki tagadná meg tőlem, azok után, amiken átmentem? Tudod, Robert, ez a Louisa egy gonosz nőszemély. Mindig is azt éreztette velem, hogy nem lát szívesen a házban, soha nem akarta, hogy idős édesapja boldog legyen, s én azt reméltem, elzavarhatom majd Bathba, ha békében megesküdtünk. Még elgondolni is, hogy így alakult! – Csak azt szeretném tudni – fakadt ki Jane, szemlátomást elveszítve türelmét –, hogy hol fog aludni Penelope? Elizabeth és Gussy van az egyik hálószobában, Emma és Margaret pedig a másikban, így már csak a padlásszoba marad. Azt hiszem, be kell raknunk egy harmadik ágyat, és a három leány majd megfér egymással, ahogy tud. Mindig is mondtam, Robert, hogy ez a ház túlságosan szűkös. – Nincs hely hármunk számára egy szobában! –kiáltotta Margaret. Emma tartott tőle, hogy a család élete még boldogtalanabb lesz, s jóllehet most nővére áll a figyelem középpontjában, ő maga mégsem szabadulhat majd a folyamatos szemrehányásoktól az elkövetkező napokban és hetekben.
Tizenhatodik fejezet Emmának igaza volt, amikor úgy gondolta, hogy Jane haragja nem csillapul majd Lord Osborne kikosarazása miatt, hisz nem akadt másik kérője. Másnap eljött látogatóba Mrs. Pratt, Jane kuzinja, egy hozzá hasonlóan szűk látókörű asszonyság, s Jane elpanaszolta a vendégnek Emma jelenlétében, hogy férjura két húga is férjhez menés előtt állt, és aztán semmi sem lett az egészből. – Penelope-ot nem hibáztatom – közölte –, hisz nem az ő hibája volt, hogy dr. Harding meghalt, de Emmának kétszer is lehetősége adódott rá, hogy elfogadja Lord Osborne házassági ajánlatát, de anélkül, hogy kikérte volna a tanácsomat, visszautasította! Bizony ezt tette, drága kuzinom. Nagyon nehéz a helyzet most, hogy mind a négyen itt vannak, a kis Gussy szájától vonják meg a falatot, s magunk között szólva, újabb gyermeket várok a nyárra, bár kicsit későbbre terveztem. És persze mindegyikük azt akarja, hogy estélyekre vigyem őket, még ha gyászolnak is, de jómagam igen törékeny egészségi állapotban vagyok, s ugyan minek vegyek a nyakamba bármilyen gondot is Emma kedvéért, ha ő sem tesz semmit a maga érdekében? Mrs. Pratt azt mondta, amit egy ilyen helyzetben illik, de Emma észrevette, hogy Jane egyetlen szavát sem hiszi el, mert aligha tartja valószínűnek, hogy egy lord épp az ő családjukból akar feleséget választani magának, de azt sem, hogy kikosarazzák, ha mégis megteszi. Egy lordot! Még mit nem! Emma maga előtt látta, amint azt mondja majd a férjének, hogy Jane csak kitalálta, mert fontosnak akart látszani.
Nagy megkönnyebbülésére azonban többé nem hallott Lord Osborne-ról, aki végül láthatólag tudomásul vette az elutasítást. Emmának sokszor eszébe jutott Mr. Howard és a Wicksteadben töltött felhőtlen napok, ahol nem voltak önző panaszáradatok, kicsinyes viták, melyeket Croydonban folytonosan hallgatnia kellett. Éjszakáit keservessé tették Penelope és Margaret veszekedései a szűkös kis szobában, melyet kénytelen volt megosztani nővéreivel. – Nem értem, miért sajnálja mindenki Penelope-ot – panaszolta Margaret, ha bármikor is kettesben maradt legifjabb húgával. – Jól tudják, hogy nem szerette dr. Hardingot, ahogy senki más sem, hisz egy mogorva vénember volt. A napok teltek-múltak, s gyötrelmei közepette Emma sokszor eltűnődött azon, hogy elhagyja fivére házát, és állást keres valahol, még akár egy iskolában is, ahogy egyszer Elizabethnek említette. Szerette a gyermekeket, s bármilyen nyomorúságos is egy nevelőnő élete, gyakorta gondolt arra, hogy aligha lehet rosszabb, mint ebben a házban élni, mely most az otthona. Mind a négy nővér tudta, hogy Jane nehezen viseli ottlétüket, bár Elizabeth éjjel-nappal a kis Augusta körül serénykedett. Várandóssága barátságtalanná és ingerültté tette, s sógornői soha nem érezhették magukat biztonságban támadásai felől. Robert megértőbb volt, mindamellett nyilvánvalóvá tette Emma számára, hogy nagyon haragszik reá. Közeledett a karácsony, s Jane vonakodva bár, de rávette magát, hogy néhány zártkörű estélyre elvigye Emmát és Margaretet. Emma eltársalgott két-három fiatalemberrel, de úgy találta, egyik sem hasonlítható Mr. Howardhoz. Bizony nem volt oly könnyű számára, ám tudta, hogy ezt kell tennie, és el kell űznie gondolataiból a férfit. Sam azt ígérte, hogy náluk tölti a karácsony estét és a rá következő napot is. Emma arra gondolt, hogy így legalább megvitathatja majd vele jövőbeli kilátásait; Sam mégiscsak férfi, és jártas a világ dolgaiban, s talán ajánlhat neki valamilyen elfogadható állást.
Abban is bízott, hogy híreket hallhat Wicksteadről, mert úgy érezte, képtelen dönteni bármiben is, amíg nem értesül Mr. Howard házasságáról. Akkor majd, remélte, lesz ereje elhatározni, hogy elfelejti a férfit, de addig is elfoglalta magát a karácsonyi előkészületekkel, s azzal próbálta kiengesztelni Jane-t, hogy kitért az útjából. Végül levél érkezett Wicksteadből. Remegve bontotta fel, de nem azokról a hírekről értesült, melyektől félt. Mrs. Blake mentegetőzött, amiért nem írt korábban, de gyermekei meghűltek, s pillanatnyi ráérő ideje sem akadt. „Úgy vélem, helyesen tette, hogy visszautasította Lord Osborne házassági ajánlatát”, tette hozzá, „Ön soha nem lett volna boldog egy ilyen férfival. Még ha jelleme elfogadható is volna, Lord Osborne túlságosan ostoba és rest, hogy méltó lehetne Önhöz. Nem hiszem, hogy ő és John valaha is újra barátok lesznek, hisz heves szóváltás volt közöttük, miután fivérem visszatért Croydonból. A lord esküszik rá, hogy Ön nem egyedül hozta meg döntését. Most jóformán minden napját vadászattal tölti. Attól tartok, már nem sokáig maradhatunk Wicksteadben – mihelyt megtudom, hová megyek, azonnal értesítem. De bárhol is leszek, remélem, hogy hamarosan viszontlátom, drága Emma. Charles a betegágyához hív, úgyhogy most mennem kell!” Elhagyja Wicksteadet? Mit jelentsen ez? Emma tanácstalan volt. Azt még el tudta képzelni, hogy bármilyen további érintkezés kellemetlen lehet Mr. Howard és Lord Osborne számára, s ha Lady Osborne csakugyan nőül szándékozik menni a lelkészhez, az csak még inkább ront a helyzeten, hisz fia és leánya nem tartja helyénvalónak és rangjához méltónak e kapcsolatot. Emma egy ideig eltűnődött a levélen, majd tollat ragadott, és levelet írt barátnőjének, újfent megköszönve neki a szíves vendéglátást, Charlest pedig szeretettel üdvözölte. Két nappal karácsony előtt, midőn Elizabeth, Augustát kézen fogva vezetve belépett a házba, megint csak azt látta, amint Jane, szokásához híven, arról panaszkodik hallgatóságának, hogy jelenlegi állapotában mennyire megerőltető számára, hogy férjura nővéreit mindenhová el kell cipelnie, mert egyikük sem képes férjet szerezni magának.
– Drága Jane – csitítgatta Robert –, amikor nőül jött hozzám, nagyon jól tudta, hogy négy húgom van. Az a kötelességem, hogy gondoskodjam róluk, amit meg is teszek, noha Emma balga módon viselkedett, ahogy ön is állítja. Rendezhetünk majd egy-két bált, ha letelt a gyász ideje, s ki tudja, talán sikerül meghívnunk egy Croydonban állomásozó ezredet, és a leányok találkozhatnak a tisztekkel… – Nem szükséges továbbra is gondoskodnod rólam, Robert – szólt közbe Elizabeth remegő hangon –, ugyanis Mr. Purvis nőül kért. Épp most történt, mindenki szeme láttára, miközben a High Streeten sétáltunk, s most az előcsarnokban vár, amíg közlöm a jó hírt. Fölöttébb sajnálom, hogy meg kell válnom Gussytól, de, tudod, Mr. Purvisnek három gyermeke van, akik anyai törődést igényelnek. Jövő szombaton meg is látogatom őket, s egybekelünk, mihelyt kihirdették házasságunkat a templomban. Érdemes volt megnézni a meglepett Mr. és Mrs. Watson örömét e váratlan hír hallatán. Jane igazából inkább Penelope-tól szabadult volna meg, hisz Elizabeth odaadóan gondját viselte gyermekének, és megadóbban tűrte kellemetlen természetét, mint húgai. Mielőtt még a végére ért volna jókívánságainak, magában már el is döntötte, hogy a jövőben Emma fog vigyázni Augustára. Penelope felsóhajtott, majd kiszaladt a szobából, mielőtt még Purvist bevezethették volna. Az úriember belépett, s oly elragadtatottnak tűnt, és szemlátomást annyira tudatában volt Elizabeth érdemeinek, hogy nemigen férhetett kétség vonzalmához. Emma biztos volt benne, hogy ennek az érett korú párnak jóval nagyobb esélye van a boldogságra, mint azoknak, akik ifjúságuk első ábrándos fellobbanására kötnek házasságot. Az esküvőt már az új évre tűzték ki, utána Elizabeth Purvis düledező kis parókiájára költözik, és ismerkedni kezd gyermekeivel. A család – Penelope kivételével, aki fejfájásra hivatkozva kimentette magát – rendkívül kellemes hangulatban költötte el a vacsorát, majd Purvisnek indulnia kellett. Később Emma beosont Elizabeth szobájába, s miközben Augusta édesen aludt ágyacskájában, alaposan megvitatták a dolgot. – Nem is tudtam, hogy találkoztál vele, miután egyszer itt járt.
– Kétszer is átlovagolt – mesélte Elizabeth –, és épp találkoztunk, amikor kint sétáltam Gussyval. Az első alkalommal megkértem, hogy jöjjön be, de másodszor már nem mertem, mert addigra már hazajött Penelope. Ilyenformán tehát kimentünk a temetőkertbe, ahol mélységes csend honolt, leültünk a sírok közé, és beszélgettünk. Olyan nehéz, Emma, ha az ember minden mozdulatát figyelik. – Emma tökéletesen egyetértett. – Nagyon kínosan érzem magam, de talán nem fogok gyakran találkozni Pennyvel, hisz Alford meglehetősen távol fekszik, s jómagam kellően el leszek foglalva a gyermekekkel, Edwarddal, Williammel és Anne-nel. A legidősebb nincs még ötéves, s remélem, megszeretnek majd. Bizonyosan minden tőlem telhetőt elkövetek, hogy jó anyjuk legyek. – Biztos vagyok benne – jegyezte meg melegen Emma –, hogy Purvis és a gyermekek nagyon szerencsések, hogy befogadhatnak a családjukba. – Ez nem egy hirtelen fellobbanás, Emma, hisz tudod, hogy mély vonzalmat éreztünk egymás iránt fiatalabb korunkban. Purvis nem volt boldog a feleségével, Emma. Ezt ugyan nem mondta így ki, de bizonyos vagyok benne, mert újra és újra csak azt mondogatta, hogy nagy hiba volt elengednie engem. Emlékszel, amikor azt mondtam, hogy bármelyik kellemes úriembert el tudnám fogadni, még akkor is, ha az nem Purvis? Ó, mily hálás vagyok, hogy hosszú évekig vártam! Bár kikerülni ebből a házból – tette hozzá Elizabeth – még akkor is kész szerencse volna, ha az úriember nem Purvis. Emma buzgón, bár csendesen helyeselt. – Csak te fogsz hiányozni, Emma és a kis Gussy. Gyakorta el kell majd jönnöd látogatóba hozzánk. Boldogan adnék otthont neked vagy Margaretnek, bár ő talán nem szeretné annyira, hisz aligha akadnak fiatalemberek Alfordban. – Nem, Elizabeth, azt hiszem, Margaret valóban nem szeretné, és én is úgy vélem, hogy egy újdonsült házaspárnak nem kell senkivel együtt élnie, ha nem szükséges. Talán javít Jane kedélyállapotán, ha négy helyett csak hárman maradunk a házban.
De a szíve legmélyén Emma nem tartotta valószínűnek, s úgy érezte, helyzete csak még elkeserítőbbé válik azzal, hogy legkedvesebb nővére elhagyja. Elizabeth eltemetkezik egy isten háta mögötti aprócska faluban, s ő csupán abban bízhat, hogy évente egyszer-kétszer viszontlátja!
Tizenhetedik fejezet Már csak néhány nap volt karácsonyig, s ez az idő az évszak mulatságaival és Elizabeth esküvői előkészületeivel telt. Robert nagylelkűnek bizonyult, és adott húgának öt fontot menyasszonyi ruhára. Mi több, kocsin elvitte Alfordba, hogy találkozhasson Purvisszel és gyermekeivel, s e látogatásról Elizabeth túláradó boldogsággal tért haza. Penelope duzzogott, s egyfolytában csak Margarettel és Jane-nel veszekedett. Igazság szerint annak idején nem akarta megszerezni magának Purvist, de azt sem akarta, hogy Elizabethé legyen, azok után, ami történt. Széltében-hosszában azt híresztelte Purvisről, hogy „vén lett, és csaknem teljesen kopasz”. A liba, a húspástétom és a sütemények is rendre elkészültek karácsony estére. Már esett egy kevés hó, de látszott, hogy nem marad meg sokáig, és az utakat sem teszi járhatatlanná. Reggel levelet hoztak Emmának. A leány mindig nyugtalan volt, ha posta érkezett, mert attól félt, talán híreket kap Mr. Howardról. Ez alkalommal azonban aggodalma örömre változott, hisz a levélen nagynénje, Turner néni jól ismert, szívének kedves kézírását fedezte föl. Jó néhány hete nem hallott már felőle, de meglepetése még nagyobb lett, midőn észrevette, hogy a levelet Hampsteadből írták: DRÁGA UNOKAHÚGOM! Bizonyára meglepődve látod a levélből; hogy visszatértem Angliába. Csak nemrégiben érkeztem Írországból, szívemben leírhatatlan fájdalommal. Amióta utoljára találkoztunk, elvesztetted drága édesapádat, én pedig – de egy szóval sem írok többet e levélben, melyet bárki elolvashat. Elég is annyi, hogy
O’Brien kapitány és jómagam különváltunk; kibékíthetetlen ellentétek támadtak közöttünk, és a kapitány igencsak kegyetlenül bánt velem. Drága Emmám, nem tudom, megbocsátasz-e valaha is, amiért magadra hagytalak, de azért írok, hogy megkérjelek, karácsony után gyere ide, amilyen hamar csak tudsz. Boldog lennék, ha otthonomba fogadhatnálak, s addig maradhatsz, ameddig tetszik. Kibéreltem egy kis házat nem messze Hampstead Heathtől,29 s a szomszédaim itt Mrs. Turnerként ismernek, mert nem hiszem, hogy valaha is újra Shropshire-ben tudnék élni a történtek után. S. O’BRIEN Emma tüstént elhatározta, hogy amint teheti, meglátogatja, előbb azonban kénytelen volt megmutatni a levelet Robertnek, aki háromszor is elolvasta döbbenetében, mielőtt megszólalt volna. – Nos, természetesen Hampsteadbe kell menned, hogy a végére járj a dolognak, de nem vagyok benne biztos, hogy a férje engedélyezte-e számára, hogy ilyen távol éljen tőle. Tudod, a kapitány jog szerint nagynénénk egész vagyonával rendelkezhet. Kíváncsi vagyok, vajon végérvényesen különváltak-e, vagy ez csak egy kis összezördülés. Milyen ember a kapitány, Emma? – Rendkívül megnyerő modorú, igen kellemes úriembernek tűnik első látásra – felelte Emma –, ám attól tartok, nagynénénket csúnyán félrevezette. Amint egybekeltek, a kapitány ellenem fordult, és ragaszkodott hozzá, hogy haladéktalanul visszaküldjenek a papához. – Talán a pénzéért vette nőül Turner nénit? – Nem hiszem, hogy csak azért. A néni korához képest csinos, nyájas természetű hölgy, de úgy vélem, ha nem lett volna vagyona, a kapitány valószínűleg nem veszi el. Égek a vágytól, hogy láthassam, Robert. Ha otthont tudna biztosítani számomra, elfogadnám az ajánlatát, hisz, amint te is tisztában vagy vele, nem férünk el a házatokban. Robert elgondolkodott. 29
egykori királyi vadászpark (a ford.)
– Sam vagy én elvihetünk kocsin. Nem szabad azonban arra számítanod, Emma, hogy továbbra is az örököse leszel, hisz, ahogy említettem, a férj mindent megkap, de ha esetleg meghal, vagy a néninek sikerülne valamicskét elidegenítenie vagyonából, az kedvező lehetne számodra. Bár későn tértek nyugovóra, Sam még eztán érkezett, ilyenformán Emma csupán karácsony napján találkozott vele, amikor lejött a reggelihez. Fivére boldog ábrázattal közeledett felé, karja tele ajándékokkal, így szólt húgához: – Gratulálj nekem, Emma! Sikeres ember lettem; a vén Curtis társult velem, s hamarosan megengedhetem magamnak, hogy saját házam legyen. A család el volt ragadtatva Sam szerencséjétől. – Nem hiszem, hogy akad bárki is, aki keményebben dolgozott volna az elmúlt tizenkét hónapban, mint én – jelentette ki Sam –, de az öregnek többször is voltak gyors, szabálytalan szívdobogásai, és nehezen tudja már ellátni a praxisát. – És még kitért néhány részletre, miközben nagy megkönnyebbüléssel ült le elfogyasztani a sült sonkát tükörtojással. – Drága Sam – kiáltotta Elizabeth –, nem hiszem, hogy akad bárki is, aki jobban megérdemelné nálad. – És mikor veszel saját házat? Megházasodsz, Sam? – kérdezte türelmetlenül Margaret. – Bizony jönnék, és vezetném a háztartásod, ha mégsem akarnál, de mit szól hozzá Mary Edwards? Sam zavartan felelte, hogy még nem állapodtak meg semmiben, de ragyogó szemei láttán nyilvánvaló volt, hogy nem alakulhat nagyon rosszul az ügy. Emma a segítségére sietve témát váltott. Sam kijelentette, hogy ha tudta volna, kicsoda Purvis, bizonyára alaposabban szemügyre vette volna, s természetesen átlovagol Elizabeth esküvőjére, melynek időpontját január második hetére tűzték ki. Ahogy a házasságra terelődött a szó, Penelope egészen elkeseredett, s reggeli után azonnal visszavonult. Legközelebb a templomban méltóztatott megjelenni, gyászruhába öltözve, majd látták, amint elbeszélget néhány szomszéddal, s szerényen lesütött szemmel fogadja részvétnyilvánításaikat. Aztán Mrs. O’Brien
levele került szóba, és Sam készségesen beleegyezett, hogy elviszi másnap Emmát Hampsteadbe. – Talán jól végződik a dolog – jegyezte meg Robert –, de hozd vissza, ha az a hely nem megfelelő számára. Emma nem tudott megfelelőbb helyet elképzelni, csak azt, ahol nagynénjével lehet, ha a kapitány valóban távol marad tőlük. Karácsony másnapján, amint megvirradt, Emma útra is kelt Sammel. Hó borította a távoli hegyeket, de az út járható volt, s miközben zötykölődtek, Sam beszámolt húgának a történtekről. – Amint tudod, mindig is gyengéd szálak fűztek Maryhez, Mr. és Mrs. Edwards azonban nem nézték jó szemmel. Hosszú ideig szinte reménytelennek láttam a helyzetet. De igazság szerint Mary anyja nem kedvelte Hunter kapitányt, és jobbnak gondolta, ha leánya Guilfordban marad, mint ha az ezreddel ide-oda költözik, s nem zárta ki a lehetőségét annak sem, hogy körülményeim kedvező fordulatot vesznek. Eddig így is történt, s ha továbbra is ilyen szépen alakulnak a dolgok, talán egy éven belül egybekelhetünk. Időbe telt, amíg meggyőztem a szülőket, hogy nem vagyok hozományvadász. Soha nem érdekelt Mary tízezer fontja; akkor is el akartam volna venni, ha egy árva garasa sem lett volna, de természetesen megkönnyíti a helyzetet, ha van miből megélnünk. Aztán, talán tehetek majd valamit értetek, a húgaimért is. Volna kedved Guilfordban élni, Emma? Lesznek bálok és minden egyéb. Kedveled Maryt, nemdebár? – Nagyon is – válaszolta Emma őszintén. Nem volt benne biztos, hogy teljesen meg tudott bocsátani Mary Edwardsnak, akinek egy ideig bizony elkápráztatta szemét egy vörös zubbony, s nem vette észre Sam igazi értékeit, de mivel minden elrendeződni látszik, remélte, hogy ő is megenyhül majd. Azzal vigasztalta magát, hogy – akár lesz belőle házasság, akár nem – Sam kilátásai most jóval kecsegtetőbbek, mint amilyenek néhány héttel korábban voltak. Áthaladtak a London Bridge-en, és késő délelőtt meg is érkeztek az elbűvölő Hampsteadbe, ahol az utcák meredeken lejtettek, a levegő kristálytiszta volt, és a szélesen elterülő hangafüves, bokros, lankás vidékről csodálatos kilátás nyílt Londonra. Nemsokára meg is álltak egy aprócska ház előtt a
Flask Walkon, s Emma nagynénje ölelő karjaiban találta magát, akit három hónapja nem látott.
Tizennyolcadik fejezet Mrs. O’Brien korához képest rendkívül csinos asszony volt, s erősen hasonlított Emma néhai édesanyjára. Nagylelkű, ábrándos természetének köszönhetően közszeretetnek örvendett, de Emma biztosra vette, hogy ez okozta szenvedését is, miután elváltak egymástól. A nagynéni örömmel üdvözölte Emmát és fivérét. – Drága Emma, nem is mertem remélni, hogy ily hamar viszontlátlak! És itt van a kis Sam is! Nos, csaknem hat láb magas lettél! Most, hogy a közelben telepedtem le, alig várom, hogy megismerkedhessem unokaöcséimmel és unokahúgaimmal. Behozták a teát, Mrs. O’Brien pedig elmondta, hogy a kis ház egyetlen üres hálószobája Emma rendelkezésére áll, ameddig csak akarja. Lelkesedése oly határtalan volt, amiért unokahúga ismét vele fog lakni, hogy Sam kénytelen volt megjegyezni: – Még ma este vissza kell utaznom, és bizonyára megbocsát, de nem szeretném itt hagyni a húgomat, ha jelenléte nem elfogadható O’Brien kapitány számára. – Ettől nem kell tartanod – felelte melegen nagynénje –, Mr. O’Brien ugyanis épp India felé tart, s úgy gondolom, remélhetőleg nem zaklat többé. Nem, nincs akadálya, hogy Emma itt maradjon, amíg saját otthonába nem költözik majd, s én boldog lennék, ha vendégül láthatnálak téged és nővéreidet, ha erre visz utatok. Most azonban sétáljunk ki vacsora előtt, hogy megmutathassak egy keveset Hampsteadből. A két testvér beleegyezett, s több mint egyórás sétájuk során mindent megcsodáltak; szemügyre vették, és elismerő szavakkal illették a gyógyforrásokat, Mr. Romney mára elárvult műtermét meg a füves domboldalon sárkányokat eregető gyermekeket.
Sétájuk végén visszatértek a házba egy kellemes vacsorára; Mrs. O’Brien hosszan mesélt Hampstead élvezeteiről, ahol már egy hete lakott, ám nem sok szót ejtett a körülményekről, melyek arra késztették, hogy egyszerre csak egy számára szinte ismeretlen vidéken telepedjék le. Nem sokkal azután, hogy asztalt bontottak, Sam útnak indult, ugyanis még vissza kellett mennie Croydonba, mielőtt másnap reggel továbblovagol Guilfordba. – Remélem, találkozunk Elizabeth esküvőjén – mondta búcsúzóul. – Már nincs is sok idő addig, és örülök, hogy ilyen jó kezekben hagylak itt, Emma. – Drága Eliza! – sóhajtotta Mrs. O’Brien, miközben búcsút intettek Samnek. – Emlékszem rá, amikor még csinos, fiatal leány volt, de most már közel járhat a harminchoz. Gondolod, hogy az a férfi kedvesen bánik majd vele? – Bizonyos vagyok benne, nénikém. – Megnyugtató ezt hallani. És azt mondod, Mr. Purvis már régóta ismeretségben áll a családdal? Óva intenék minden ifjú hölgyet, hogy nőül menjen egy ismeretlen férfihoz, akiről annyit tud csupán, hogy megnyerő a külseje és kellemes a modora. Emma, oly igazságtalanul bántam veled! E szavakra könnyekben tört ki. – Drága nénikém – csitította Emma –, nincs miért szemrehányást tennie magának. Ön lett a szenvedő fél, nem én, s miután meg kellett válnom öntől, legalább viszontláthattam fivéreimet és nővéreimet. –Miközben beszélt, arra gondolt, hogy az öt testvérből csupán kettő bizonyult igazi barátnak, mégis igaz volt, hogy nem bánta meg visszatértét Surreybe. – Kérem, ne is említse többé. Mrs. O’Brien lassan megnyugodott, s miután gyertyát gyújtottak a kis szobában, beszámolt unokahúgának életéről. – Csak önmagam hibáztathatom a történtekért. Amint tudod, nagybátyád és én boldog házasságban éltünk, de az évek során, miközben betegeskedett, a csendes vidéki élet lehangolttá tett, és változásra vágytam. Azt hiszem, kissé megháborodtam. Semmi más nem bírhatott volna rá, hogy elküldjék magamtól egy tizennégy éve ismert és szeretett gyermeket egy férfi kedvéért,
akihez alig négyhetes ismeretség fűzött. Mindazonáltal nem gondoltam arra, hogy megváljak tőled, magammal akartalak vinni, és rendkívül megdöbbentem, amikor a kapitány ragaszkodott hozzá, hogy visszamenj édesapádhoz. Addigra azonban már összeházasodtunk, így nem volt más választásom, és elhitette velem, hogy oly szenvedélyes szerelmet érez irántam, hogy nem tudná elviselni egy harmadik személy jelenlétét. Emma együtt érzően megszorította nagynénje kezét. – Nos, borzasztóan hiányoltalak, amikor megérkeztünk Írországba. Csodálatos ország, és szerettem volna megmutatni neked Dublint, ahol néhány tűrhetően boldog hetet töltöttünk. De csakhamar bánni kezdtem tettemet; aggódtam sorsod miatt, és azt hiszem, szemrehányást tettem a kapitánynak, amiért elűzött tőlem. – Én soha nem akartam gondot okozni önnek, drága néni! – Ó, kedvesem, a kapitány maga okozott gondot nekem! Micsoda barátai voltak! Hajnalig fent maradtak, az asztal alá itták magukat, és óriási összegeket veszítettek kártyán! Életünk lassan elviselhetetlenné vált számomra; képtelen voltam nyugalomra lelni otthonomban, hisz azok a förtelmes alakok egy percre sem hagytak magunkra. Hamarosan aztán rájöttem, hogy a kapitány hatalmas adósságba verte magát, ezért vett nőül. Veszekedéseink egyre gyakoribbakká és hevesebbekké váltak, míg végül férjuram elköltözött a szeretőjéhez. Kisebb-nagyobb megszakításokkal már évek óta kapcsolatban állt vele, és őszintén szólva, jobban kedvelte az ő társaságát, mint az enyémet. Miután nyilvánosan megszégyenített, úgy gondoltam, többé nem tartozom neki semmivel, azonban még nem döntöttem el, mitévő legyek, amikor az ezredét Indiába rendelték. – És most félúton van India felé? – Igen. Mondtam neki, hogy nem tartok vele; ha az éghajlat nem öl meg, bizonyára kegyetlen viselkedése végez velem. – Mrs. O’Brien felszárította a könnyeit. – A kapitány összességében nem rossz ember, drágám. Beleegyezett, hogy visszatérjek Angliába azzal, amit vissza tudtam szerezni szegény nagybátyád vagyonából, emellett van néhány ékszerem is, melyekről nincs tudomása. Úgy hiszi, Shropshire-ben vagyok, a házunkban, én
azonban eltökéltem, hogy oda soha többé nem térek vissza; képtelen volnék elviselni régi szomszédaim gúnyos mosolyát és csúfondáros megjegyzéseit, hisz mind meg voltak győződve róla, hogy alighanem megtébolyodtam, amikor nőül mentem a kapitányhoz. Emmának eszébe jutott, miket beszéltek róla akkoriban, és egyetértett nagynénje elhatározásával. – Ilyenformán tehát e helyütt Mrs. Turnerként ismernek, aki egy shropshire-i úriember özvegye. Oly távol vagyok korábbi lakhelyemtől, hogy aligha valószínű, hogy bárki is felismer, és van annyink, hogy ha nem is fényűzően, de kényelmesen élhetünk belőle. Azonban nem fogok tudni többet adni neked ezer fontnál, Emma; a vagyon, mely a tiéd lett volna, csaknem teljesen odaveszett. Ha majd házasodsz, gyermekem, döntésedet az értelem irányítsa – ne menj férjhez fellobbanó szenvedélyből. Sokkal, sokkal boldogabb vagyok egyedül élő asszonyként, mint O’Brien kapitány feleségeként. Emma az elmúlt néhány hónap során megtanulta, hogy óvatosnak kell lennie, így még nem hozta szóba Mr. Howardot, de biztosra vette, hogy nagynénje megfelelőnek tartja majd az úriembert. Mr. Howard jó tulajdonságai közismertek voltak – családjához való ragaszkodása, megingathatatlan elvei –, s már amennyire ő tudta, csupán az szólt ellene, hogy mostanra talán már Lady Osborne férje lett.
Tizenkilencedik fejezet Az elkövetkező hetekben Emma békés egyetértésben éldegélt nagynénjével, s úgy találta, a Flask Walkon álló kis ház sokkal kellemesebb, mint a maga mögött hagyott, jóval tágasabb otthon Croydonban. E boldogító körülmény mellett sok látnivaló is akadt Hampsteadben – dalestek, könyvtár és a gyógyvízhez érkező turisták hada. Mrs. O’Brien már rendkívül jó viszonyt alakított ki a szomszédsággal, ilyenformán a nagynénit és unokahúgát vidám estélyekre hívták az új évre. Emellett Mrs. O’Brien berendezett magának egy aprócska műtermet is, és kijelentette, hogy portréfestészetből szeretne megélni, mint Miss Kauffmann.30 Élénk, társaságkedvelő természetének köszönhetően nem sokáig emésztette magát. Hamarosan csaknem teljesen elfeledte meggondolatlan házasságát, mely romba dönthette volna egy másik nő boldogságát, s Emma úgy érezte, ha a kapitány nem térne vissza – melyben nagynénje egészen bizonyos volt –, ők ketten nagyon jól meglennének egymással. Emmának továbbra is gyakorta eszébe jutott Mr. Howard, és jócskán meglepődött, midőn Mrs. Blake-nek írott levelét visszaküldték egy értesítéssel, miszerint a család már nem tartózkodik Wicksteadben. Sokszor eltűnődött, de félt megtudakolni, vajon hová költöztek; azonban oly sok ismerőst hagyott Surreyben, hogy úgy vélte, bizonnyal hamarosan kideríti, mi is történt valójában. Erősnek kell lennem, mondogatta magának. Ha megtudom, hogy megházasodott, vagy ha hosszú idő eltelik anélkül, hogy 30
ford.)
Maria Anna Angelika Kauffmann (1741-1807): svájci-osztrák festő (a
találkoznánk, ami nyilvánvalóan azt jelenti, hogy Mr. Howard nem kíván többé viszontlátni, akkor talán lesz erőm száműzni őt a gondolataimból és a szívemből. Már nagyon várták Elizabeth esküvőjét, melynek időpontja január tizennegyedikére volt kitűzve. Mrs. O’Brien mindig is hőn vágyott rá, hogy jobban megismerhesse húga gyermekeit, s remélte, most, hogy ilyen közel laknak egymáshoz, talán gyakrabban láthatja majd őket; szokásos derűlátásával úgy gondolta, unokahúgai egytől egyig szakasztott másai Emmának. Az új év első napjaiban nagy pelyhekben hullott a hó. Az utcákat hamarosan járhatóvá tették, de továbbra is dermesztő hideg volt. Emma január negyedikén, reggeli után nagy nehezen felhúzta facipőjét, és elindult szokásos sétájára a domboldalon. Nagynénje mohón beletemetkezett egy új regénybe, így nem kívánt vele tartani. Csupán néhány ember lézengett az utcán, s Emma nekivágott a havas ösvénynek, miközben a szabadság édes érzése töltötte el. Arra kóborolhatott, amerre kedve tartotta, és itt nem volt Lady Osborne, hogy kitiltsa a birtokáról. Több mint egy mérföldet gyalogolt fürgén, elhaladt a befagyott tavak mellett, majd eljutott a Kenwood House-ig, ott visszafordult. Arca kipirult a mozgástól, és épp a Heath Roadon készült átmenni, midőn egy ismerős hang a nevén szólította. – Emma! Már mindenütt kerestük! – Azzal a kis Charles leugrott a lováról, átszaladt az úton, és körbefonta karjaival. Emma is átölelte túláradó örömében, hogy négy hét után viszontláthatja kis barátját. Egy pillanat múltán felnézve azonban arcába szökött a vér, amint észrevette a fiúcska mögött álló nagybácsi sudár alakját. – Highgate-ből lovagoltunk át – tudatta Mr. Howard –, ami nincs is messze innen. Boldog vagyok, hogy ilyen jó színben látom, Miss Emma. A nagynénje mondta, hogy itt, a domboldalon megtaláljuk. – Nagyon kedves hölgynek tűnik – tette hozzá Charles –, és mindnyájan vissza fogunk menni a házába, hogy csokoládét igyunk nála.
Emma megállapította, hogy más lova van, mint Surreyben, amit meg is jegyzett. – Vissza kellett adnunk Lord Osborne-nak, amikor elköltöztünk – magyarázta szomorúan Charles –, de nem bánom olyan nagyon. Ezt a lovardából hoztuk el, mert új otthonunkban nincs saját istállónk. – Úgy, tehát Highgate-be költöztek? – Igen, és a bácsi tegnap átlovagolt Croydonba, de azt mondták neki, hogy ön elutazott. – Charles – fordult hozzá Mr. Howard –, tartanád a kantárt, amíg sétálok egyet Miss Emmával? Charles egy ravasz pillantással beleegyezett, s Emma a havas domboldalon hirtelen szinte kettesben találta magát azzal a férfival, akit egy órával korábban még megpróbált örökre elűzni a gondolataiból. Nem mert Mr. Howardra nézni; óriási zavarában képtelen volt bármit is mondani. – Hadd ajánljam fel a karom – mondta Mr. Howard –, meglehetősen göröngyös itt az út. Emma elfogadta, és visszafordultak a Parliament Hill irányába. A leány eleinte el sem hitte, hogy valóban Mr. Howard mellett sétál, szorosan belékarolva, egy idő után azonban már a világ legtermészetesebb dolgának tartotta. Az úriember néhányszor megköszörülte a torkát, majd észrevételeket tett a táj szépségére, és többször is megkérdezte Emmától, hogy tetszik neki Hampstead. A leány alig hallhatóan válaszolt. – Nem is tudom, hogy fogjak bele – kezdte Mr. Howard. – Attól tartok, nem fejeztem ki magam kellően érthetően utolsó találkozásunkkor, de… Nos, kegyed is tisztában van vele, hogy egy ideje már terhesnek éreztem kapcsolatomat a kastéllyal. Vitám Osborne-nal, miután arcátlan módon üldözte kegyedet a figyelmével, már csak az utolsó csepp volt a pohárban. – Önöknek vitájuk volt egymással? – tudakolta Emma. – Ó, igen, rettenetes vitánk. Azt hiszem, említettem már kegyednek, hogy azért fogadtam el a lelkészséget, hogy támogathassam Harrietet és családját, ugyanakkor némi hatással lehessek Osborne-ra is – de ez utóbbit már régen feladtam. A
család rendkívül szívélyes és nagylelkű volt, de jómagam úgy éltem a birtokukon, mint egy cseléd, mint egy társalkodónő, akivel kártyázni lehet, ha épp unatkoznak. Nos, én nem vagyok olyan, mint névrokonom,31 aki megreformálta a börtönrendszert, de én is valami hasznosat akartam cselekedni. – Nagyon is megértem. – Talán tettem némi jót az egyházközségben – folytatta Mr. Howard –, de az igazat megvallva, Emma… Miss Watson, már régóta más állást keresek. Harriet tudta, és helyeselte. Végül aztán teljesült a vágyam; kineveztek egy iskola élére Highgate-ben, mely, amint mondtam, nincs is messze innét. Harriet lesz a gondnoknő, a fiúk pedig ingyenes oktatásban részesülnek. Nagyon szívesen megmutatnám kegyednek a helyet. – Bizonyos vagyok benne – válaszolta elhaló hangon Emma –, hogy sikeresen végzi majd a munkáját. – Fent van a hegytetőn, ahol kristálytiszta a levegő, a gyermekek pedig csak úgy szaladgálnak ide-oda a hatalmas házban, melyet egykettőre meg is kedveltek. Nincs részük oly fényűző életmódban, mint amilyen az Osborne-kastélyban volt, de megkaptuk azt, ami sokkal többet ér ennél: a függetlenséget. – Hirtelen megállt, és megragadta Emma kezét. – Soha nem lesz belőlem gazdag ember, de… elfogadna férjéül, Emma? A leány beszélni kezdett, maga sem tudta, mit, de az elmúlt hetek hosszan tartó bizonytalansága már elviselhetetlen volt számára, s a hirtelen feltoluló könnyek elhallgattatták. Mr. Howard aggódva figyelte, majd kesztyűjével felszárította a leány könnyeit, és egyre csak azt kérdezgette tőle, vajon mivel bántotta meg. Emma végül erőt érzett a beszédhez: – Attól féltem, hogy nem látom soha többé. – Nos, Emma, amikor búcsút vettem kegyedtől Croydonban, azt hittem, tisztában van vele, hogy nincs más vágyam, mint visszatérni. De akkoriban még nem volt otthonom, melyet felajánlhattam volna kegyednek, és mindent el akartam rendezni, 31
John Howard (1726-1790): angol filantróp gondolkodó. A kor szörnyű börtönviszonyainak megreformálása és a rabsegélyezés fűződik a nevéhez. (A ford.)
mielőtt beszélek a fivérével. Bizonyára tudta, Emma, hogy gyengéd szálak fűznek kegyedhez. – Reméltem – vallotta be Emma, letörölvén a könnyeit –, de, Mr. Howard… – John. – John…, soha nem volt semmiféle vonzalom ön és Lady Osborne között? – Ugyan, szó sincs róla – felelte Mr. Howard elvörösödve. – Nem hiszem, hogy a lady szerette volna, ahogy én sem, emellett, nincs egy gondolat vagy érzés, mely közös lenne bennünk. – Én pedig azt hiszem, hogy a lady igenis szerette volna. Emma biztosra vette, hogy Mr. Howard tisztában volt Lady Osborne érzéseivel, bár nem mondta, és ez egy okkal több lehetett számára, hogy végleg elhagyja Wicksteadet. Becsülte a férfiban, hogy nem becsmérelt egy olyan nőt, aki szenvedélyesen, bár oktalan módon szereti, s tüstént elhatározta, hogy többé nem hangzik el a neve kettejük között. Akár a lady célozgatott arra Tom Musgrave előtt, hogy házasságuk Mr. Howard-dal már eldöntött tény, azzal a szándékkal, hogy az úriember majd hírül viszi Emmának, akár Tom fecsegett a tőle megszokott módon, már nem sokat számított. – Nem vagyok olyan öntelt alak, hogy ezt gondoljam. De hogy képzelhette azt drága Emma – fakadt ki Mr. Howard –, ismerve kegyedet, minden szépségével és szívjóságával együtt, hogy szerelmes lehetek Lady Osborne-ba? – És hogy képzelhette azt, ismerve önt, hogy én pedig szerelmes lehetek a lady fiába? – Ó, nem hittem el – tudtam, hogy több esze van annál –, de csaknem az őrületbe kergetett, amikor azt hallottam Tom Musgrave-től, aztán meg magától Lord Osborne-tól is, hogy úgy beszélnek róla, mintha már eldöntött tény volna. Szemlátomást úgy gondolták, nincs leány, legyen az akár értelmes, akár nem, aki képes volna visszautasítani egy lordot. Ha annak az üresfejű alaknak igaza lenne – nos, elhatároztam, hogy elmegyek Croydonba, s magam járok végére a dolognak. Én akkor valóban azt hittem, hogy nyilvánvalóvá tettem érzéseimet és vágyaimat.
Emma csak mosolygott, és nem hibáztatta Mr. Howardot. Még a legjóságosabb férfiember sem képes elképzelni, hogy mily türelmetlen vágyakozás tölthet el egy nőt otthon, csendes magányában. Míg az ő számára a napok mélabús egyhangúsággal teltek, addig Mr. Howard azzal volt elfoglalva, hogy lezárja életét Surreyben, majd Mrs. Blake-kel és gyermekeivel Highgate-be költözzék, és akkor látogassa meg őt, amikor már mindent elrendezett. Még egy negyedóráig kószáltak a havas utcákon, túlságosan nagy örömüket lelve egymás társaságában, semhogy tudnák, merre is tartanak. Mr. Howard makacsul hangoztatta, hogy Emma iránt táplált gyengéd érzései mindig is nyilvánvalóak voltak. – Azt hiszem, már akkor szerelmet kezdtem érezni kegyed iránt, midőn megláttam Charlesszal táncolni – vallotta be –, és minden egyes alkalommal, amikor találkoztunk, érzéseim egyre erősebbekké és mélyebbekké váltak. És itt van egy fiatalember, aki tudni szeretné, mire készülünk. Charles elunta a várakozást, s most feléjük lovagolva megkérdezte: – John bácsi! Miss Emma igent mondott? – Ó, te kis huncut – kiáltotta Mr. Howard, hirtelen elengedve Emma karját. – Honnan tudtad? – Ó, láttam, hogy néz rá, és azt is, ahogy Miss Emma néz önre, bácsikám. Csakugyan hozzámegy, Miss Emma? A mama is ezt reméli, és nagyon jól fogja majd érezni magát, ha Highgate-be jön. Minden héten táncolunk, amíg a bácsi oldalt ül, és az öregekkel kártyázik. Igent mondott, Miss Emma? – Igen – felelte a leány, Charles pedig ennek hallatán leugrott a lováról, és örömtáncot lejtve a hóban, így kiáltott fel: – Mondtam, bácsi, hogy Miss Emma csinosabb, mint az összes Osborne együttvéve!
Utolsó fejezet A következő héten Elizabeth és Purvis házasságot kötött Croydonban, majd három hét múlva, ugyanabban a templomban mondta ki Emma is a boldogító igent Mr. Howardnak. Robert Watsont óriási örömmel töltötte el, hogy legidősebb és legfiatalabb húgát az oltárhoz vezethette, bár, ahogy a felesége panaszolta, jobban jártak volna, ha inkább a másik kettőtől szabadultak volna meg. Rövidesen azonban még egy nővéren túladhattak, ugyanis Mrs. O’Brien, miután az első esküvőn bemutatták neki Margaretet, jószívűen felajánlotta neki Emma szobáját, mihelyt Emma Highgate-be költözött. Ami Margaretet illeti, rendkívül boldog volt, hogy ily módon megszabadulhat Croydontól. Így is épp elég ideig maradt ott, kimerítették a mulatságok, és már csaknem a család összes tagjával összeveszett. Mivel igazából nem volt olyan kellemetlen természettel megáldva, mint Penelope, hálásan fogadta nagynénje ajánlatát, és alig várta, hogy új életet kezdhessen egy szeretetre méltóbb szomszédság körében. Mrs. O’Brien nem csalódott. Tagjai lettek a Könyvbarátok klubjának, akvarelleket festettek, szinte minden vacsorára és bálba elmentek, s gyakorta utaztak át a hangafüves lankán, hogy meglátogassák Emmát, ahol Margaret hamarosan beszámolhatott arról, hogy számos csodálója akad Highgate és Hampstead fiatalemberei között. Penelope Croydonban maradt fivérénél és sógornőjénél, kellően szerencsétlenül érezve magát. Jane idegeit némiképp megnyugtatta, hogy ismét csaknem teljes egészében magáénak tudhatta a házát, s a két nő havonta csupán egyszer veszett össze, bár Mrs. Watsont gyakorta hallották azt mondogatni, hogy milyen
sajnálatos, hogy dr. Harding nem élt egy héttel tovább. Jóllehet Penelope azt állította, nem irigyli férjezett nővéreit, és hogy annak idején bizony meg tudta volna szerezni magának Purvist, ha akarta volna, mégis bosszankodott, látván, hogy Elizabeth boldog egyetértésben él Purvisszel, és meghitt viszonyt ápol gyermekeivel. Jane kijelentette, hogy amennyiben Sam nőül veszi Mary Edwardsot, ami nagyon is valószínű, és saját házba költözik Guilfordban, akkor Penny bármikor hozzáköltözhet, és szerencsét próbálhat arrafelé. Emmát időnként nyugtalanította, hogy O’Brien kapitány visszatérhet, és zaklathatja nagynénjét, de John nem osztotta félelmeit: – Figyelemmel követem az Indiából érkező híreket – jelentette ki –, s ha az a semmirekellő gazember valaha is betoppan, bizony velem gyűlik meg a baja. Emma már-már maradéktalanul boldognak érezte magát házasságában, Mrs. Blake-ben odaadóbb nővérre lelt, mint Penelope-ban, Margaretben vagy Jane-ben, gyermekeiben pedig igaz barátokra. Lady Osborne hamarosan elköltözött a kastélyból, és jó néhány évig nem is tért vissza. Túlságosan sok ember gyanította vagy tudta, hogy belehabarodott Mr. Howardba, köszönhetően saját meggondolatlan viselkedésének vagy Tom Musgrave fecsegésének, s midőn az említett úriember tiszteletét tette a Wimpole Streeten, remélvén, hogy előkelő emberekkel találkozhat, arról értesítették, hogy őladysége nem tartózkodik otthon. Lord Osborne, miután lelőtte az összes madarat birtokán, követte anyját Londonba, ahol a társaság nagy része fölöttébb ostobának találta, azokon az ifjú hölgyeken kívül természetesen, akik bevallották, hogy fülig szerelmesek egy lordba. Sűrűn bukkant fel a klubjában, s egy pint 32 sherry után arról panaszkodott, hogy soha nem fogja megérteni, hogy a gyönyörű Emma Watson miért kötötte össze életét egy olyan férfival, az ő egykori tanítójával, aki minden tekintetben elmarad tanítványa 32
angol űrmérték: 0,568 liter (a ford.)
mögött, sőt még vadászni sem szeret, azonban, e hiányosságok ellenére, bizonyos, hogy Emma soha nem bánta meg választását.
Jane Austen: Büszkeség és balítélet Számos félreértés és izgalom kell ahhoz, hogy a regény mindkét főszereplője leküzdje hibáját: egyik a büszkeségét, másik az előítéleteket, s végül boldogan egymáséi legyenek. 2500 Ft
Julia Barrett: Önteltség és önámítás A Büszkeség és balítélet sziporkázó folytatásában újra találkozhatunk Bennetékkel, Mr. Darcyval és Jane Austen többi bájos figurájával, de néhány új arc is megjelenik közöttük. 2500 Ft
Jane Austen: Szerelem és barátság Jane Austen korai műveinek e pompás gyűjteménye vidám és nélkülözhetetlen olvasmány, mely egyesíti magában a túláradó ifjonti életerőt, valamint a szerző kései műveinek éleselméjűségét és lesújtó társadalomkritikáját. 1800 Ft
Jane Austen: Catharine Jane Austen irodalmi hagyatékában jó néhány, a későbbi zsenialitást megcsillantó gyöngyszem maradt. E mulatságos, rövid írások Austen íróvá érésének meghatározó mérföldkövei és igényes kísérletek a komoly nagyregény megírására. 1800 Ft
Jane Austen: Emma Az események középpontjában három ifjú pár félreértéseken és viszályokon át győzedelmeskedő szerelme áll. 2500 Ft
Joan Aiken: Jane Fairfax Jane Fairfax történetét Jane Austen Emmájából már részben megismerhettük. Joan Aiken regénye nem folytatás, hanem egy másik szereplő szemszögéből végre elénk tárul Emma és Jane teljes története. 2700 Ft
Jane kastély
Austen:
A
mansfieldi
A jó nevű, ám szegény családba született Fanny Price-t anyja a Mansfield Parkban lakó gazdag rokonaihoz küldi. A család befogadja ugyan a lányt, de sohasem kezeli egyenrangúként, s nyolc év alatt Fannynak van módja kijárni az érzelmek iskoláját. 2500 Ft
Joan Aiken: Visszatérés mansfieldi kastélyba
a
A Jane Austen-féle romantikus történetek kedvelőinek ajánljuk Joan Aiken regényét, aki a nagy előd több művének újragondolására, kiegészítésére vállalkozott már. A szerző az Emma (Jane Fairfax) után ezúttal A mansfieldi kastély eseményeit szövi tovább egy korábbi szereplő, a szegényebb sorból érkezett unokatestvér, Susan Price szemszögéből. 2500 Ft
Louisa May Alcott: A nyolc unokatestvér Az árvaságra jutott Rose Campbell az egymás közelében lakó rokonokhoz kerül, hogy hat nagynénjével és hét rosszcsont unokafivérével éljen. A tiszta lelkű Rose nem csupán egy természetközeli életformát tapasztal meg új otthonában, de az élet apró leckéin keresztül a szeretet, az önfeláldozás és a hála iskoláját is elvégzi, mégpedig kiváló eredménnyel. 2300 Ft
Louisa May Alcott: A nyíló rózsa A nyolc unokatestvér folytatásában az eladósorba került Rose Campbellt immár nem csacska hóbortok foglalkoztatják, hanem a felnőtté válás, az önálló élet és a párválasztás sorskérdései, ám saját elképzelései folyamatosan ütköznek a társadalom merev szokásrendszerével. 2990 Ft
Elizabeth Gaskell: Észak és Dél Hogyan boldogul Margaret, a délvidék idilljéből a zajos észak-angliai iparváros embertelen világába kerülő szépreményű, idealista lelkészleány? Meglátja-e a kíméletlen iparváros rejtett szépségeit, és megtalálja-e az utat, amelyen a különös, idegen, de mégis figyelemre méltó textilgyárosig, John Thorntonig eljuthat? 3500 Ft
Elizabeth Gaskell: Édesek és mostohák Az angol romantika kiváló prózaírónője, Elizabeth Gaskell regényének középpontjában egy polgárleány, Molly felnőtté válása áll. Finoman kidolgozott jellemek, kifejezően ábrázolt természeti környezet és hiteles korrajz mesterhármasa jellemzi a regényt, amely a Jane Austen és Charlotte Brontë társaságában emlegetett gaskelli életmű megkoronázása. 3500 Ft
Edith Wharton: A vigasság háza A XX. század eleji Amerikáról írt szatíra egy átmeneti korszak tablóját festi meg. Főhőse, Lily Bart egy csődbe ment New York-i nagypolgári család éteri szépségű ifjú leánya választás elé kerül: hallgasson-e a szíve parancsára, vagy a belénevelt értékrendnek engedelmeskedjen: azaz szabadon, szerelemből kössön-e házasságot, vagy a csillogó életet, az anyagi biztonságot válassza. 2990 Ft
Edith Wharton: Az ártatlanság kora A jóképű Newland Archer házasságkötése küszöbén ismeri meg jegyese unokanővérét, a szabad szellemű, ezért a társasági körökből kinézett Olenska grófnőt. A 19. század végi New York arisztokráciájának szigorú törvényei azonban nem engedik, hogy egy szépreményű ifjú, jó házból való menyasszonya helyett egy már elvált, tehát bukott asszonyt válasszon. 2990 Ft
Henry James: A galamb szárnyai Anyagi érdekek és szerelmi szenvedélyek összeütközése tartja folyamatos feszültségben az olvasót, aki most először veheti kézbe Henry James itthon eddig kiadatlan regényét. 3500 Ft
A fenti kötetek utánvéttel (könyv ára + postaköltség) megrendelhetőek:
LAZI KIADÓ 6701 Szeged, Pf. 954; tel.: (62) 407-511, (62) 310-676 e-mail:
[email protected] A Lazi Könyvkiadó teljes kínálata a www.lazikiado.hu honlapon tekinthető meg.
Virtuális antikvárium!
www.konyvmoly.hu Könyvmoly Antikvárium 6722 Szeged, Gogol u. 6. Tel.: (62) 407-51 1, 310-676 Nyitva tartás: hétfő-péntek: 9.00-17.30 szombat: 9.00-12.00 Használt és új könyvek, folyóiratok, CD-k, DVD-k és LP-k vétele és eladása. Könyvárverés. Szépirodalom, krimi, sci-fi, fantasy, ezotéria, gyermekkönyvek, bölcsészeti és egyéb tudományos szakkönyvek, szótárak, nyelvkönyvek, technika, háztartás, szakácskönyvek, hobby, történelem, útikönyvek, helytörténeti munkák, térképek. Megtekintheti készletünket, megrendelheti a kiválasztott művet (Budapesten személyes átvételi lehetőség), régóta keresett könyveit előjegyeztetheti interneten keresztül is:
www.konyvmoly.hu A Lazi Könyvkiadó teljes kínálata a lazikiado.hu honlapon tekinthető meg.
Jane Austen befejezetlen regényét Merryn Williams azonos stílusában egészítette ki. Hűen követi Jane Austen elképzeléseit, és úgy folytatja a történetet, ahogyan annak idején Jane elmondta a nővérének. A folytatás észrevétlenül kapcsolódik az alapműhöz, a cselekmény során jól érzékelhető a szereplők jellemfejlődése, a regény üde hangvételű és rendkívül élvezetes olvasmány. Mi. Watsont, a megözvegyült lelkészt két fiúval és négy leánygyermekkel áldotta meg a sors. A legfiatalabb leányt, Emmát egy jómódú nagynéni veszi magához, és neveli föl, így Emmából műveltebb, kifinomultabb teremtés válik nővéreinél. A nagynéni aztán férje halála után meggondolatlanul beleveti magát egy második házasságba, és Emma tizennégy évnyi távollét után kénytelen hazatérni szűkölködő családjához. Otthon szembetalálja magát két féltékeny, férjvadász nővérével, s csupán a legidősebben, a megkeseredett, ám megbízható Elizabethben és Samben, fiatalabb fi-vérében lel megértő barátra. A regény szívbemarkolóan mutatja be egy jóléthez szokott, barátságos, meghitt légkörben nevelkedett ifjú hölgy küzdelmét megváltozott körülményei közepette, miközben számos hódolója akad, s a gazdag Lord Osborne feleségül kéri. Találkozik a szegény, de művelt és becsületes lelkésszel, John Howarddal is, aki iránt az első pillanattól gyengéd vonzalmai érez. Vajon Emma végül a szívére hallgat, vagy a kényelmes, előkelő életet választja inkább? Jane Austen ismét egy nagyszerű hősnőt állít elénk, aki végül helyesen cselekszik, s döntését a józan értelem irányítja.
